A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Victoria Aveyard: Glass Sword HarperTeen an imprint of HarperCollins Publishers, New York, 2016 Fordította: Kleinheincz Csilla Könyvterv: Malum Stúdió Szerkesztette: Daróczi Péter Copyright © 2016 by Victoria Aveyard Hungarian translation © Kleinheincz Csilla, 2016 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2016
Elektronikus verzió v1.0 ISBN 978-963-406-344-5
Kiadja a GABO Könyvkiadó www.gabo.hu
[email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva
• ELSŐ FEJEZET •
Összerándul a testem. A rongy, amelyet Farley elém tol, tiszta ugyan, de vérszaga van. Nem kellene, hogy érdekeljen. Már így is véres a ruhám. A vörös az enyém, természetesen. Az ezüst másoké. Evangeline-é, Ptolemusé, a nimfa nemesé, mindazoké, akik próbáltak megölni az arénában. Egy része talán Calé. Bőségesen ömlött a vére a homokba, amikor megvagdosták és összeverték a hóhérjaink. Most velem szemben ülve bámulja a lábát, a sebeinél már megkezdődött a természetes gyógyulás lassú folyamata. Lepillantok a karomat elcsúfító vágásokra. Valószínűleg Evangeline-nek köszönhetem. A seb még mindig friss, és elég mély, hogy nyomot hagyjon. Egy részem örül ennek: ezt a tépett szélű vágást nem fogja varázslatosan eltüntetni valamilyen gyógyító hűvös keze. Cal és én már nem az Ezüstök világához tartozunk, ahol valaki egyszerűen eltörölheti a sebeinket. Mi megszöktünk. Vagy legalábbis, én azt tettem. Calt a láncai komoran emlékeztetik fogoly mivoltára. Farley meglepően gyengéden megböki a kezem. – Rejtsd el az arcod, villámlány! Azt keresik. Most az egyszer azt teszem, amire utasítanak. A többiek is követik a parancsot, a szájuk és orruk elé vörös kendőt húznak. Cal arca az utolsó, amely fedetlenül marad, de nem sokáig. Nem küzd, amikor Farley felköti a maszkot, és már ugyanúgy néz ki, mintha közénk tartozna. Bárcsak tényleg így volna! Elektromos zümmögés pezsdíti fel a vérem, emlékeztet a lüktető, csikorgó alvonatra, amely feltartóztathatatlanul visz minket egy városba, ahol egykor menedék volt. A vonat úgy száguld, fülsértően zörögve az ősi síneken, akár egy Ezüst fürge a nyílt mezőn. Hallgatom a csikorgó fémet, a csontjaimban érzek valami hideg sajgást. A dühöm, az arénában tapasztalt erőm távoli emlék csupán, amely fájdalmat és félelmet hagyott maga után. Elképzelni sem tudom, mire gondolhat most Cal. Mindent elveszített, ami valaha kedves volt a szívének. Az apját, az öccsét, a királyságát. Nem tudom, miért nem hagyja el magát, hogyan képes a vonat rázkódását leszámítva mozdulatlan maradni. Senkinek sem kell megmondania, miért sietünk. Farley és a gárdistái pattanásig feszültek, és ez elég magyarázat. Még mindig menekülünk. Maven járt már erre, és megint jönni fog. Ezúttal a katonái, az anyja és az új koronája minden dühével ered utánunk. Tegnap még herceg volt, ma már király. Azt
hittem, a barátom és jegyesem, de már okosabb vagyok. Egykor bíztam benne. Mostanra megtanultam gyűlölni, és félni tőle. Segédkezett az apja meggyilkolásában, hogy megkaparintsa a koronát, és a bátyjára kente a bűnét. Tudja, hogy a romvárost körülvevő sugárzás története átverés, és tudja, hová visz a vasút. A menedék, amelyet Farley épített, többé nem biztonságos a számunkra. Sem számodra. Lehet, hogy máris kelepcébe száguldunk. Egy kar ölel át, érezheti a feszültségemet. Shade. Még mindig hihetetlen, hogy a bátyám itt van elevenen, és ami a legkülönösebb, hogy olyan, mint én. Vörös és Ezüst – és erősebb mindkettőnél. – Nem hagyom, hogy megint elvegyenek tőlem – suttogja olyan halkan, hogy alig hallom. Úgy tűnik, semmilyen hűség nem engedélyezett, ami nem a Skarlát Gárdához köt, még családi kötelék sem. – Ezt megígérem. Megnyugtat, hogy itt van, a jelenléte visszavisz a múltba, még a besorozása előtti időbe, egy esős tavaszhoz, amikor még gyerekek lehettünk. Semmi sem létezett, csak a sár, a falu, és az a bolond szokásunk, hogy nem törődtünk a jövővel. Most viszont csak a jövőre tudok gondolni, azon töprengek, miféle sötét ösvényre taszítottak a tetteim. – Mit fogunk tenni? – A kérdést Farley-hez intézem, de a tekintetem Kilornt találja meg. A nő mellett áll, akár egy kötelességtudó testőr, fogait összeszorítja, kötésein átüt a vér. Elképzelhetetlen, hogy nem is olyan régen még egy halász inasa volt. Shade-hez hasonlóan ő sem illik a környezetbe, inkább rég eltűnt idők szellemére hasonlít. – Mindig van hová futni – válaszolja Farley, és merőn nézi Calt. Arra számít, a fiú majd harcolni fog, ellenáll, de nem teszi. – Te csak tartsd rajta a szemed! – fordul Farley vissza néhány pillanat után Shadehez. A bátyám bólint, és a tenyere súlyosan nehezedik a vállamra. – Nem veszíthetjük el. Nem vagyok tábornok vagy stratéga, de világos számomra, mire gondol. Én vagyok a kis villámlány – az eleven elektromosság. Az emberek ismerik a nevemet, az arcomat, a képességeimet. Értékes vagyok, nagy hatalmú, és Maven bármit megtesz majd azért, hogy ne vághassak vissza neki. Nem tudom, hogyan képes megvédeni engem a bátyám az eltorzult gondolkodású új királytól, aki hiába olyan, mint én, hiába gyorsabb bárminél, amit valaha láttam. Hinnem kell benne, még ha csodának is tűnik, amit várok. Végül is sok lehetetlen dolognak voltam már tanúja. Egy újabb megmenekülés semmiség lehet ezekhez képest. A vonaton visszhangzanak a csattanások, ahogyan a gárdisták kibiztosítják
puskáikat. Kilorn kissé imbolyogva mellém húzódik, szorosan markolja a mellkasán keresztbevetett fegyvert. Ahogy lenéz, a tekintete ellágyul. Megpróbál vigyorogni, hogy megnevettessen, de zöld szeme komor és riadt marad. Cal ezzel szemben csendben, szinte békésen üldögél. Bár neki van legtöbb oka félelemre, hiszen meg van láncolva, ellenségek veszik körül, és a saját öccse vadászik rá, mégis nyugodtnak látom. Nem lep meg. Született katona. A háború olyasmi, amit megért, márpedig most biztosan háborúban vagyunk. – Remélem, nem terveztek harcolni – szólal meg hosszú percek után először. A tekintetét rám szegezi, de a szavai Farley-nak szólnak. – Remélem, elmenekültök. – Ne fáradj, Ezüst. – Farley kihúzza magát. – Tudom, mit kell tennünk. Nem tudom megállni, a szavak kiszakadnak belőlem: – Ő is tudja. – Farley szinte keresztüldöf a tekintetével, de láttam már rosszabbat, ezért meg sem rezzenek. – Cal tudja, hogyan harcolnak, mivel próbálnak majd megállítani minket. Használd ki! Milyen érzés, hogy kihasználnak? Ezeket a szavakat vágta a fejemhez a Csontaréna alatt. Akkor legszívesebben belehaltam volna. Most alig érzem. Farley nem szól semmit, és ez elég Calnek. – Aranyesővel támadnak majd – mondja komoran. Kilorn hangosan felnevet. – Virágokkal? – Sugárhajtású repülőgépekkel – mondja Cal, a szemében undor látszik. – Narancssárga szárnyak, ezüst géptörzs, egy pilóta, könnyű manőverezhetőség, városi bevetésekhez tökéletes. Mindegyik négy rakétát visz. Egy szakaszban ez negyvennyolc kicselezendő lövedéket jelent, és könnyűfegyverzetük is van. El tudtok bánni velük? Csend fogadja a szavait. Nem tudunk elbánni velük. – Az Aranyesők csupán a legkisebb problémánk. Azok csak köröznek, biztosítják a területet, és ott tartanak, amíg meg nem érkeznek a földi csapatok. Lesütött szemmel töri a fejét. Azon gondolkodik, mit tenne, ha a másik oldalon állna. Ha ő volna a király, és nem Maven. – Körbekerítenek, és közlik a feltételeiket. Mare-t és engem kérnek majd a megmenekülésetekért cserébe. Újabb áldozat. Lassan beszívom a levegőt. Ma reggel, vagy akár tegnap, még az egész őrület előtt, boldogan feláldoztam volna magam, hogy megmentsem Kilornt és a bátyámat. De most… már tudom, hogy különleges vagyok. Másokat is meg kell védenem. Nem veszíthetnek el engem. – Ebbe nem egyezhetünk bele – mondom. Keserű az igazság. Érzem Kilorn pillantásának súlyát, de nem nézek fel rá. Nem bírom látni a szemében az ítélkezést. Cal nem ilyen szigorú. Bólint. – A király nem számít arra, hogy belemegyünk
ilyen egyezségbe – válaszol. – A repülőgépek ránk döntik a romokat, és a többiek elintézik a túlélőket. Mészárlás lesz, nem egyéb. Farley még sarokba szorítva is büszke teremtés. – Mit javasolsz? – kérdezi megvetően, és Cal fölé hajol. – Teljes megadást? Cal arcán mintha undor futna végig. – Maven akkor is megöl titeket. Akár egy cellában vagyunk, akár a harcmezőn, egyikünket sem hagy életben. – Akkor jobb, ha az utolsó csepp vérünkig harcolunk. – Kilorn hangja erős, de a keze remeg. Úgy fest, akár a többi lázadó, aki bármit megtenne az ügyért, de a barátom még retteg. Még alig múlt tizennyolc éves, túl sok oka van élni, és túl kevés meghalni. Cal elhúzza a száját Kilorn erőltetett, de bátor kijelentése hallatán, de nem tesz megjegyzést. Tudja, hogy azzal senkinek sem segít, ha még érzékletesebben leírja a közelgő halálunkat. Farley másként gondolja, és mindkettejükre legyint. Mögötte a bátyámon is ugyanezt az eltökéltséget látom. Tudnak valamit, amit mi nem, valamit, amit még nem akarnak kimondani. Maven mindannyiunknak megtanította, mekkora árat kell fizetni a rosszakba vetett bizalomért. – Nem mi leszünk azok, akik ma meghalnak. – Mindössze ennyit mond, majd a vonat elejébe megy. Bakancsa hangosan dobog a fémlemezen, akár egy-egy kalapács. Hamarabb megérzem, hogy a vonat fékez, minthogy az lelassítana. Az elektromosság gyengül, ahogy a föld alatti állomásra érkezünk. Nem tudom, mit látunk majd az égen: fehér párát vagy narancssárga szárnyú repülőgépeket. A többiek látszólag nem bánják, eltökélten lépnek ki az alvonatból. A felfegyverzett és álarcos gárdisták némán valódi katonáknak tűnnek, de tudom, hogy nem azok. Nem bírják felvenni a harcot azzal, ami rájuk vár. – Készülj fel! – súgja a fülembe Cal, és megborzongok. A hangja eszembe idézi a múltat, a táncot a holdfényben. – Ne feledd, milyen erős vagy! Kilorn nyomakodik mellém, és szétválaszt minket, mielőtt megmondhatnám Calnek, hogy csak az erőmben és a képességemben lehetek biztos. Talán egyedül az ereimben áramló elektromosságban bízhatok. Szeretnék hinni a Skarlát Gárdában, különösképpen Shade-ben és Kilornban, de nem engedhetem meg magamnak azok után, hogy ekkora bajba kevert minket a bizalmam, az elvakultságom Mavennel kapcsolatban. Cal pedig szóba sem jöhet. Ő fogoly, egy Ezüst, ellenség, aki egyetlen szempillantás alatt elárulna minket, ha tehetné, ha lenne hová menekülnie – mégis vonzódom hozzá. Még emlékszem a
gondterhelt fiúra, aki ezüstpénzt adott nekem, amikor még csak egy senki voltam. Megváltoztatta a jövőmet, és tönkretette a sajátját. Mégis szövetségben állunk – feszültséggel teli szövetségben, amelyet vér és árulás kovácsolt össze. Egymáshoz vagyunk kötve, egyesültünk Maven és mindenki ellen, aki becsapott minket, a világ ellen, amely a szétszakadás küszöbén áll. Csend fogad minket. Szürke, nyirkos köd lepi el Naercey-t, olyan közelinek tűnik az égbolt, hogy akár meg is érinthetném. Hideg van, az ősz, a változás és a halál évszakának hidege. Az égen még semmi sem köröz, nincsenek repülők, amelyek pusztítást szórhatnának az egyszer már elpusztított városra. Farley sietős tempót diktál, a sínektől széles, elhagyott sugárútra vezet minket. A romváros olyan, akár egy szurdok. Szürkébb, mint ahogy emlékeztem rá. Keletre masírozunk az utcán, a ködbe burkolózó vízpart felé. A magas, félig leomlott épületek fölénk magasodnak, ablakaik bámulnak ránk, ahogy elhaladunk alattuk. Az omladozó mélyedésekben és árnyékos boltívek alatt akár Ezüstök is meglapulhatnak, készen arra, hogy megöljék a Skarlát Gárdát. Maven végignézetné velem, ahogy egyesével elpusztítja őket. Nem adná meg nekem a tiszta és gyors halál luxusát. Vagy, ami még rosszabb, gondolom, talán egyáltalán nem hagyna meghalni. A gondolattól úgy megfagy a vérem, mintha egy Ezüst didergő érintett volna meg. Akármennyit hazudott nekem Maven, kicsit azért ismerem a szívét. Emlékszem, hogy megragadott a zárka rácsain keresztül, és reszkető ujjakkal kapaszkodott belém. És emlékszem a névre, amelyet magával cipel, amely arra emlékeztet, hogy még mindig érző szív dobog a mellkasában. Thomasnak hívták, és végignéztem, ahogy meghal. Azt a fiút nem menthette meg. De engem a maga torz módján még megmenthet. Nem. Soha nem adom meg neki ezt az elégtételt. Inkább meghalok. De akárhogy szeretném, nem tudom elfelejteni az árnyékot, akinek hittem, az elveszett és elfeledett herceget. Azt kívánom, bárcsak valóságos személy lenne. Bárcsak valóban létezne, nem csak az emlékeimben! Naercey romjai furcsán verik vissza a hangokat, csendesebbek, mint kellene. Hirtelen rádöbbenek az okára. A menekültek eltűntek. A nő, aki a hegyekben álló hamut söpörte, a csatornákban rejtőzködő gyerekek, Vörös testvéreim árnyékai mind elmenekültek. Senki sem maradt, csak mi. – Gondolj Farley-ról, amit akarsz, de ő nem ostoba – válaszolja meg Shade a kérdésemet, még mielőtt feltehetném. – Múlt éjjel adta ki a parancsot az evakuálásra,
miután elmenekült Archeonból. Azt gondolta, te vagy Maven a kínzás hatására beszélni fogtok. Tévedett. Nem volt szükség arra, hogy bárki megkínozza Mavent. Magától átadta az információt. Megnyitotta az elméjét az anyja előtt, hagyta, hogy mindent kiszedjen belőle. Az alvonatot, a titkos várost, a listát. Most már minden az anyjáé, mint ahogy Maven mindig az övé volt. A Skarlát Gárda katonáinak sora rendezetlen mögöttünk. Felfegyverzett férfiak és nők csürhéje csupán. Kilorn közvetlenül mögöttem lépked, a szeme ide-oda rebben, Farley vezeti a csapatot. Két tagbaszakadt katona taszigálja mögötte Calt, erősen markolják a karját. Vörös sáljukkal olyanok, mintha szörnyű rémálmokból léptek volna elő. Nagyon kevesen vagyunk, talán csak harmincan lehetünk, és mindannyian sebesültek. Kevesen maradtak életben. – Nem vagyunk elegen, hogy életben tartsuk ezt a felkelést, hiába szökünk meg ismét – súgom a bátyámnak. A köd tompítja a hangomat, de így is meghallja. A szája sarka megrándul, mintha mosolyogni akarna. – Emiatt ne fájjon a fejed. Mielőtt rákérdezhetnék, megtorpan előttünk a katona. Nem ő az egyetlen. A sor elején Farley feltartja az öklét, és felnéz a palaszürke égre. A többiek követik a példáját, keresik azt, amit nem látunk. Csak Cal süti le a szemét. Ő már tudja, hogyan néz ki a halálunk. Távoli, nem emberi sivítás hallatszik a ködből. Gépies, szűnni nem akaró hang zúg fölöttünk. És nincsen egyedül. Tizenkét nyíl formájú árnyék suhan át az égbolton, narancssárga szárnyuk belehasít a felhőkbe. Még soha nem láttam sugárhajtású repülőgépet ilyen közelről, az éjszaka leple nélkül, ezért, amikor megjelennek, eltátom a számat. Farley parancsokat vakkant a gárdistáknak, de meg sem hallom, pontosan mit. Túlságosan leköt az ég és a fölöttem ívet húzó szárnyas halál bámulása. Gondolom, az építésükben egy magnetron is benne volt – hogyan másként lett volna képes a fém repülni? Kékes hajtóművek szikráznak a szárnyaik alatt, amelyek elektromosságról árulkodnak. Alig érzem a bizsergésüket, mintha valaki a bőrömre lehelne, de túl messze vannak ahhoz, hogy hathassak rájuk. Csak nézhetem őket – és elönt az iszonyat. Sivítva fordulnak meg Naercey szigete körül, egyszer sem törik meg a körívet. Szinte már el tudom hitetni magammal, hogy ártalmatlanok, csupán kíváncsi gépmadarak, amelyek egy kiirtott felkelés maradványait jöttek megnézni. Aztán szürke fémlövedék suhan el fölöttünk, füstcsíkot húzva, szemmel alig követhető gyorsasággal. Egy betört ablakon át belecsapódik előttünk a sugárút egyik épületébe. A másodperc töredéke múlva vörös robbanás pusztítja el az amúgy is
omladozó épület teljes emeletét. Ráomlik az ezeréves támasztékokra, amelyek fogpiszkálóként roppannak ketté. Az egész épület megbillen, és olyan lassan omlik le, hogy nem tűnik valóságosnak. Amikor az utcára zuhanva elzárja előlünk az utat, a csontjaimban is érzem a dübörgést. Füst- és porfelhő söpör végig rajtunk, de nem kuporodom le. Most már ennél többre van szükség ahhoz, hogy megrémüljek. A szürkésbarna ködfátyol mögött Cal szintén állva marad, bár a fogvatartói leguggolnak. A tekintetünk egy pillanatra összetalálkozik, aztán a válla megereszkedik. Csak ennyi jelét adja a vereségnek. Farley megragadja a legközelebbi gárdistát, és talpra rántja. – Szétszóródni! – kiáltja, és int a két oldalt húzódó sikátorok felé. – Északra, az alagutakhoz! – A hadnagyaira mutat, megmondja nekik, merre tartsanak. – Shade, a park felőli oldalra! A bátyám bólint, tudja, mire gondol a nő. Újabb lövedék csapódik egy közeli épületbe, és elnyomja Farley hangját, de könnyű kitalálni, mit ordít. Fussatok! Egyik részem szeretné megvetni a lábát, és felvenni a harcot. A lila és fehér villámom biztosan célpontot csinálna belőlem, és eltérítené a repülőket a menekülő Gárdától. Egy-két gépet talán még magammal is vihetnék. De nem tehetem. Többet érek, mint a vörös álarcok és sálak. Shade-nek és nekem életben kell maradnunk, ha nem is az ügy, hanem a többiek érdekében. A hozzánk hasonló több száz embert tartalmazó listáért, akik meghalnak, ha mi kudarcot vallunk. Shade ugyanolyan jól tudja ezt, mint én, és belém karol, olyan szorosan, hogy biztosan nyomot hagy majd rajtam. Könnyen felveszem a tempóját, hagyom, hogy elvezessen a széles sugárútról az utcán elburjánzott fák szürkészöld kuszaságába. Minél mélyebbre furakodunk, annál sűrűbb lesz a növényzet, a törzsek torz ujjakként csavarodnak a magasba. Az ezeréves elhanyagoltság halálos dzsungellé változtatta a kis ligetet. Eltakar minket az ég elől, és már csak halljuk, ahogy a repülőgépek egyre közelebb köröznek. Kilorn nem sokkal marad el mögöttünk. Egy pillanatra elhitetem magammal, hogy otthon vagyunk, Dúcban, szórakozást és bajt keresünk. Most azonban csak bajba botlunk mindenütt. Amikor Shade végre lefékez, és a sarka nyomot hagy a porban, megkockáztatok egy körbenézést. Kilorn megáll mellettünk, puskájával feleslegesen az égre céloz, de senki sem követ minket. Már az utcát sem látom, nemhogy a romok közé menekülő vörös rongyokat. A bátyám fölnéz a fák ágai között, várja, hogy a repülők hatótávolságon kívülre kerüljenek.
– Hová megyünk? – kérdezem kifulladva. Kilorn válaszol. – A folyóhoz – mondja. – Aztán az óceánhoz. El tudsz minket vinni? – teszi hozzá Shade kezére pillantva, mintha megláthatná rajta a képessége nyomait. Shade hatalma azonban az enyémhez hasonlóan rejtett és láthatatlan, amíg úgy nem dönt, hogy felfedi. A bátyám a fejét rázza. – Csak ha tényleg szükségünk lesz rá. Egyetértőn bólintok. Saját tapasztalatból tudom, milyen az, amikor kimerít a képesség, és az ember olyan fáradt, hogy mozogni is alig bír, nemhogy harcolni. – Hová viszik Calt? A kérdésem hallatán Kilorn arca megrándul. – Baromira nem érdekel. – Érdekelnie kellene – vágok vissza, bár a hangom remeg a bizonytalanságtól. Nem, nem kellene, hogy érdekelje. És engem sem. Ha a hercegnek vége, nekem is el kell őt engednem. – Ki tud minket segíteni ebből a bajból. Harcolhatna mellettünk. – Megszökne vagy megölne, amint lehetősége nyílik rá – csattan fel, és letépi az arca elől a sálat, hogy megmutassa haragját. Lelki szemeim előtt felvillan Cal tüze. Mindent eléget, ami csak az útjába kerül, fémet, húst egyaránt. – Már korábban is megölhetett volna. – Nem túlzok, és Kilorn homlokráncolásából látom, hogy ezzel ő is tisztában van. – Azt hittem, már kinőttetek a civakodásból – lép közénk Shade. – Milyen butaság volt tőlem! Kilorn összeszorított fogakkal kiprésel magából egy bocsánatkérést, de én nem vagyok rá hajlandó. A repülőgépekre koncentrálok, hagyom, hogy elektromos szívük az enyémmel egy ütemre verjen. Pillanatról pillanatra gyengülnek, egyre távolodnak. – Elrepülnek. Ha menni akarunk, most kellene indulnunk. A bátyám és Kilorn furcsán méreget, de nem szállnak vitába velem. – Erre – mondja Shade, és a fák közé mutat. Alig látható ösvény kanyarog közöttük, ahol a földet félresöpörték, hogy előtűnjön alóla a kő és az aszfalt. Shade ismét belém karol, és Kilorn előreszalad, sietős tempót diktálva. Ágak karistolnak végig minket, ahogy a keskenyedő ösvény fölé hajolnak, mígnem már lehetetlen egymás mellett futnunk. Shade mégsem enged el, hanem még szorosabban markol. Ekkor jövök rá, hogy egyáltalán nem is ő szorongat. Hanem a levegő, a világ. Minden egyetlen perzselő, fekete pillanatba szorul össze. Aztán máris a fák túloldalán vagyunk, és visszanézve látjuk, ahogy Kilorn kilép a szürke ligetből.
– De hiszen előttünk volt – motyogom, és hol Shade-re, hol az ösvényre nézek. Átvágunk az utcán, fölöttünk az égen füst gomolyog. – Te… Shade elvigyorodik. Oda nem illőnek tűnik a repülőgépek távoli sivítása mellett. – Mondjuk, hogy… ugrottam egyet. Ameddig belém kapaszkodsz, velem együtt mozogsz – mondja, mielőtt a következő sikátorba rohanna velem. A szívem hevesen kalapál, ahogy eljut a tudatomig, hogy az imént teleportáltam, és már a szorult helyzetünkről is megfeledkezem. A repülőgépek azonban hamar észre térítenek. Újabb rakéta robban északon, és földrengésszerű robajjal összedől egy épület. Porhullám csap végig a sikátoron, szürke réteget festve ránk. A füst és a tűz már annyira ismerős, hogy alig érzem a szagukat, pedig a hamu már hóként szállong körülöttünk. Benne hagyjuk a lábaink nyomát. Talán ezek lesznek az utolsó jelek, amelyek utánunk maradnak. Shade tudja, hová kell mennünk, és hogyan rohanjunk oda. Kilornnak nem esik nehezére lépést tartani velünk, pedig őt még a puska súlya is húzza. Visszakanyarodunk a sugárútra. Keleten napfény tör át a por- és törmelékfelhőn, és a szél sós tengeri szellőt hoz magával. Nyugaton az elsőként összeomlott épület bukott óriásként hever, elvágja a vonathoz visszavezető utat. Körülöttünk törött üveg, a házak vascsontvázai és kifakult, fehér lemezek különös tömbjei emelkednek. Mi lehetett ez? – fut át az agyamon. Julian tudná. Már a nevének emléke is fáj, így inkább elhessegetem az érzést. Néhány vörös rongy cikáz át a hamuval telített levegőn, és ismerős sziluettet keresek közöttük. Azonban sehol nem látom Calt, és ettől páni rémület fog el. – Nem megyek nélküle. Shade meg sem kérdezi, kiről beszélek. Úgyis tudja. – A herceg is velünk jön. A szavamat adom rá. A válaszom kegyetlen. – Nem bízom a szavadban. Shade katona volt. Az élete korántsem volt könnyű, és nem ismeretlen előtte a fájdalom. A kijelentésem mégis megsebzi. Látom az arcán. Később majd bocsánatot kérek tőle, mondom magamban. Ha lesz később. Újabb lövedék repül át a fejünk fölött, és néhány utcára tőlünk csapódnak be. A robbanás távoli moraja sem nyomja el a körülöttünk hallható rémisztő zajt. Az ezernyi, menetelésre dobbanó láb ritmusát.
• MÁSODIK FEJEZET •
A levegőben sűrű a hamu, így marad néhány másodpercünk, hogy lenézhessünk közelgő végzetünkre. A katonák körvonalai elsötétednek, ahogy észak felől végigmennek az utcákon. Még nem látom a fegyvereiket, de egy Ezüstnek nincs is szüksége fegyverre ahhoz, hogy gyilkoljon. Gárdisták menekülnek előttünk, fejvesztve rohannak végig a sugárúton. Egyelőre úgy néz ki, hogy megúszhatják, de mégis hová mehetnének? Csak a folyó és a tenger van előttük. Nincs hová menni, hol elrejtőzni. A hadsereg lassan masírozik, különös, csoszogó tempóban. Hunyorogva meredek a porfelhőbe, próbálom kivenni az alakjukat. Aztán rádöbbenek, mit látok, mit művelt Maven. A meglepetés felszikrázik bennem és körülöttem, Shade és Kilorn kénytelenek hátraugrani. – Mare! – kiáltja Shade félig meglepetten, félig dühösen. Kilorn nem szól semmit, amikor megtántorodom. Megragadom a karját, de meg sem rezzen. A szikráim már eltűntek – tudja, hogy nem fogok ártani neki. – Nézzétek! – mutatom. Tudtuk, hogy katonák is jönnek. Cal figyelmeztetett minket, hogy Maven a repülőgépek után egy légiót fog küldeni. De ezt még Cal sem jósolhatta meg. Csak olyan torz szívű alak hívhatta életre ezt a rémálmot, mint Maven. Az első sorok nem Cal képzett Ezüst katonáinak matt szürke egyenruháját viselik. Még csak nem is katonák. Szolgák vörös kabátokban, vörös sálakban, vörös tunikákban, vörös nadrágokban, vörös cipőkben. Olyan sok vörösség, mintha véreznének. A lábukon pedig vasbilincsek csörrennek. A hang csikorog, elnyomja a repülők, a rakéták, még a Vörös fal mögött megbújó Ezüst tisztek durva parancsait is. Csak a láncok csörgését hallom. Kilorn előrelép, felemeli a puskáját, hogy lőjön, de a fegyver megremeg a kezében. A hadsereg a sugárút végénél jár, túl messze, hogy egy mesterlövész akár emberi pajzs nélkül megbirkózzon vele. A lehetetlennél is nehezebb. – Nem állhatunk meg – mormolja Shade. Harag lobban a szemében, de tudja, mit kell tennie, mit kell figyelmen kívül hagynia ahhoz, hogy életben maradhassunk. – Kilorn, gyere velünk, különben itt hagyunk. A bátyám szavai belém szúrnak, kizökkentenek elszörnyedésemből. Amikor Kilorn nem mozdul, karon fogom, és a fülébe suttogok, hátha a láncok csörgésén túl meghallja a hangom.
– Kilorn. – Ezt a hangot használtam anyámnál is, amikor a fivéreim a háborúba vonultak, amikor apára fulladásos roham tört, amikor a dolgok tönkrementek. – Kilorn, semmit sem tehetünk értük. A szavai sziszegve törnek elő. – Ez nem igaz. – A válla fölött rám néz. – Tenned kell valamit. Megmentheted őket… Örökké kísérteni fog a szégyen, de megrázom a fejem. – Nem, nem tehetem. Továbbrohanunk. Kilorn követ minket. Még több rakéta robban, egyre sűrűbben és közelebb. Alig hallok, úgy cseng a fülem. Az acél- és üvegfalak imbolyognak, akár a nád a szélben, és elcsavarodva törnek el, ezüst esőt szórnak a fejünkre. Hamarosan túl veszedelmessé válik a futás, és Shade marka szorongatja a karom. Kilornt is megragadja, majd, amikor a világ összeomlik, mindhárman kiugrunk belőle. A gyomrom minden alkalommal görcsbe rándul, valahányszor körbezár a sötétség, és az összeomló város egyre közelebb kerül. Hamu és por takarja el a látványt, nehéz a légzés. Üvegszilánkok fénylő vihara támad, végigkarcolja az arcomat és a kezemet, felhasogatja a ruhámat. Kilorn még nálam is rosszabbul néz ki, kötéseit vér áztatja vörösre, mégis megy tovább, ügyelve, nehogy lehagyjon minket. A bátyám szorítása nem gyengül, de kezd kimerülni, minden újabb ugrásnál egyre sápadtabb. Én sem vagyok védtelen, a szikráimmal hárítom el az éles szélű fémrepeszeket, amelyek elől még ő sem tud minket megmenekíteni. De ez nem elég arra sem, hogy a saját bőrünket mentsük. – Mennyi van még hátra? – A hangom erőtlenül cseng, elnyomja a háború hulláma. A ködben nem látok néhány lépésnél tovább. De érezni képes vagyok. És szárnyakat, motorokat, elektromosságot érzek a fejem fölött egyre közelebb és közelebb. Mintha csak egerek lennénk, akik a sasokra várnak, mikor kapják fel őket a földről. Shade megállít minket, barna szeme ide-oda villan. Néhány ijesztő másodpercig azt hiszem, eltévedt. – Várjatok – mondja. Tud valamit, amit mi nem. Fölfelé bámul az egykor fenséges épületre. Hatalmasabb a Napcsarnok legmagasabb tornyánál is, szélesebb, mint az archeoni Caesar tér. Remegés fut végig a gerincemen, amikor rádöbbenek, hogy mozog. Előre-hátra, ide-oda inog a több évszázados elhanyagoltságtól kopott, megcsavarodó támasztékokon. Miközben nézzük, megdől, először csak lassan megroggyan, akár egy székébe telepedő öregember, aztán egyre gyorsabban borul fölénk. – Kapaszkodjatok belém! – harsogja túl Shade a hangzavart, és mindkettőnket szorosan megmarkol. Átkarolja a vállamat, és úgy magához szorít, hogy alig bírom. Felkészülök az ugrás kellemetlen érzésére, de helyette ismerős hang
köszönt. Puskalövések. Most nem Shade képessége menti meg az életemet, hanem a vére. A nekem szánt golyó a felkarjába fúródik, egy másik pedig a lába mellett süvít el, a húsából is kiszakítva egy darabot. Fájdalmában felordít, és majdnem a földre zuhan. Érzem a testét átütő golyót, de nincs idő a fájdalmában osztozni. Még több lövedék fütyül a levegőben, túl gyorsak és túl sokan vannak, hogy harcolni lehessen ellenük. Csak futni tudunk, el az összedőlő épület és a közelgő hadsereg elől. Az egyik megment a másiktól: a kicsavarodott fémtorony a légió és közénk zuhan. Legalábbis ennek kellene történnie. A gravitáció és a tűz ledöntötte ugyan az épületet, de a magnetronok ereje megakadályozza, hogy barikádként megvédhessen minket. Amikor hátranézek, meglátom ezüst hajukat és fekete páncéljukat: tucatnyian lehetnek, és minden lezuhanó acélgerendát és -oszlopot félresöpörnek. Ilyen messziről nem látom az arcukat, de jól ismerem a Samos-házat. Evangeline és Ptolemus vezetik a családjukat, takarítanak az utcán, hogy a légió előrenyomulhasson, befejezhessék, amit elkezdtek, és mindannyiunkat felkoncolhassanak. Bárcsak Cal megölte volna Ptolemust az arénában, bárcsak olyan kedvességgel fizettem volna vissza Evangeline-nek, amilyennel ő fogadott engem! Akkor lett volna esélyünk. A könyörületünkért azonban súlyos árat kell fizetnünk, könnyen lehet, hogy az életünkkel is. Most én kapaszkodom a bátyámba, és amennyire bírom, támogatom. Kilorn magára vállalja Shade testsúlyának nagy részét, és egy füstölgő kráterhez vonszolja. Boldogan belevetjük magunkat, mert némi védelmet nyújt a golyózápor elől. De nem sokat és nem sokáig. Kilorn liheg, a homlokán verejtékcseppek gyöngyöznek. Letépi egyik ingujját, azzal kötözi be Shade lábát. A vér hamar átüt rajta. – Tudsz ugrani? A bátyám a homlokát ráncolja, nem a fájdalmára, hanem a hatalmára figyel. Ezt elég jól ismerem. Lassan megrázza a fejét, és a tekintete elsötétül. – Még nem. Kilorn halkan káromkodik. – Akkor mitévők legyünk? Eltelik pár pillanat, mire leesik, hogy engem kérdez, nem a bátyámat. Nem a katonát, aki mindkettőnknél jobban ismeri a harcot, de valójában nem is engem kérdez, nem Mare Barrow-t Dúcból, a tolvajt, a hazugot, a barátját. Kilorn most valaki máshoz fordul, akivé a palota termeiben és az aréna homokjában váltam. A Villámlányt kérdezi. – Mare, mit tegyünk? – Hagyjatok itt! – sziszeg Shade összeszorított foggal, mielőtt megszólalhatnék. –
Fussatok a folyóhoz, keressétek meg Farley-t! Azonnal utánatok ugrom, amint képes leszek rá. – Ne hazudj egy hazugnak – mondom, és igyekszem legyűrni a remegést. Csak az imént kaptam vissza a bátyámat az életbe, nem fogom hagyni, hogy megint elvesszen, akármi lesz is. – Együtt kerülünk ki ebből. Mindhárman. A légió menetelésébe beleremeg a föld. Egy pillantás a kráter pereme fölött elárulja, hogy kevesebb mint száz méterre járnak, és sebesen közelednek. Látom az Ezüstöket a Vörös sor réseiben, egyenruhájuk szürke. Egyesek páncélt viselnek, amelynek lemezeit a házuk színei díszítik. Kék, sárga, barna és más színeket látok felvillanni. Nimfák, telkik, selymek és melákok, a legerősebb katonák, akiket az Ezüstök ki tudtak állítani ellenünk. Azt hiszik, Cal királygyilkos, én pedig terrorista, és az egész várost a földdel fogják egyenlővé tenni, hogy elpusztítsanak minket. Cal. Csak a bátyám vére és Kilorn szaggatott zihálása tart vissza attól, hogy kiugorjak a kráterből. Meg kell találnom, muszáj. Ha nem is önmagamért, akkor az ügyért, hogy fedezze a visszavonulásunkat. Felér száz jó katonával. Ő egy aranyló pajzs. De valószínűleg már bottal üthetjük a nyomát, megszökött, elolvasztotta a láncait, és elfutott, amint a város omlani kezdett. Nem, nem futna el. Soha nem menekülne el sem a sereg, sem Maven, sem pedig előlem. Remélem, nem tévedek. Remélem, hogy nem halott. – Állítsd talpra, Kilorn! – A Napcsarnokban a néhai Lady Blonos megtanította, hogyan beszéljek hercegnőként. Hideg, kérlelhetetlen hangon, amely nem hagy teret az ellenkezésnek. Kilorn engedelmeskedik, de Shade-nek még van ereje tiltakozni. – Csak lelassítalak titeket. – Majd később bocsánatot kérhetsz – válaszolom, és segítek neki lábra állni. A figyelmem azonban másra irányul. – Kezdjetek futni. – Mare, ha azt hiszed, itt hagyunk… Amikor Kilorn felé fordulok, szikrák táncolnak a kezemen, a szívemben elszántság kezd uralkodni. A szavak elhalnak az ajkán. Elnéz mellettem az egyre közeledő hadseregre. Telkik és magnetronok söprik félre a törmeléket az utcáról, és az elzárt út megnyílik. – Fussatok! Újra engedelmeskedik, és Shade nem tehet mást, botladozva utánaindul, engem pedig hátrahagy. Ahogy kimásznak a kráterből nyugat felé, kimért léptekkel kelet
felé indulok. A hadsereg meg fog állni előttem. Muszáj nekik. Egy rémisztő pillanat múlva a Vörösök lelassítanak, csörgő láncokkal megállnak. Mögöttük Ezüstök egyensúlyozzák vállukon a fekete puskákat, mintha semmiség volna. A harci járművek, a lánckerekes nagy gépek csikorogva megállnak a hadsereg mögött. Érzem, ahogy az energiájuk átdübörög az ereimen. A légió már egészen közel jár, hallom a tisztek parancsait. – A Villámlány! Tartsátok a vonalat! Célzás! Még ne lőjetek! A legrosszabb jut a végére. Ptolemus ismerős hangja gyűlölettel és dühvel harsan a hirtelen elcsendesedő utcán. – Utat a királynak! – kiáltja. Hátratántorodom. Maven seregére számítottam, de magára Mavenre nem. Ő nem katona, mint a bátyja, és semmi keresnivalója egy légió élén. Mégis itt van, átvág a félrehúzódó csapatok között, sarkában Ptolemusszal és Evangeline-nel. Amikor kilép a Vörösök sora mögül, a térdem megroggyan. Páncélja fényes fekete, palástja vérvörös. Magasabbnak látom, mint reggel. Még mindig viseli az apja lángkoronáját, bár annak semmi keresnivalója a harcmezőn. Gondolom, meg akarja mutatni ország-világ előtt, micsoda trófeát rabolt magának. Ilyen messziről is érzem pillantása és haragja tüzét. A bensőmet perzseli. A repülők süvítenek odafent, azok hangját hallani. – Látom, még mindig bátor vagy – mondja Maven, hangja végigszáll a sugárút fölött, és a romok között visszhangzik. – És ostoba. Akárcsak az arénában, most sem adom meg neki az elégtételt, hogy láthassa a haragomat és a félelmemet. – Kis Néma Lánynak kellene nevezniük – nevet gúnyosan, és a serege vele nevet. A Vörösök földre szegezett szemmel hallgatnak. Nem akarják látni azt, ami következik. – Nos, Néma Lány, mondd meg a patkány barátaidnak, hogy vége. Bekerítettük őket. Szólítsd elő őket, és könnyű halállal ajándékozzuk meg őket. Még ha ki is adhattam volna ilyen parancsot, akkor sem tettem volna. – Már elmentek. Ne hazudj egy hazugnak, pedig Maven a legnagyobb hazug a világon. Mégis bizonytalannak látszik. A Skarlát Gárda olyan sokszor menekült már meg a Caesar téren is, Archeonban. Talán most is elmenekülnek. Micsoda blamázs volna. Milyen katasztrofális kezdése az uralkodásának. – És az áruló? – csattan élesen a hangja, és Evangeline közelebb húzódik hozzá. Ezüstszínű haja úgy csillog, akár a borotva éle, fényesebb a páncéljánál is. A fiú azonban elhúzódik tőle, úgy legyinti félre, ahogyan egy macska az egeret. – Mi van
a nyomorult fivéremmel, a bukott herceggel? Nem hallja a válaszomat, mert nincs is. Maven ismét felnevet, és ezúttal a hangja a szívembe döf. – Téged is elhagyott? Eliszkolt? A gyáva féreg megölte apánkat, és megpróbálta ellopni a trónomat, aztán elrejtőzik? – A nemesei és katonái kedvéért eljátssza a felháborodást. Az ő számukra tragikus sorsú fiúnak kell tűnnie, egy királynak, akit sohasem szántak uralkodónak, és aki csak a halottaknak akar igazságot szolgáltatni. Kihívóan felemelem a fejem. – El tudod képzelni, hogy Cal ilyesmit tenne? Maven nem hülye. Gonosz, de nem ostoba, és jobban ismeri a bátyját, mint bárki más. Cal nem gyáva, és soha nem lesz az. Ezen az sem változtat, ha Maven hazudik az alattvalóinak. A tekintete elárulja, mit gondol, és oldalra néz, a feldúlt sugárútról elágazó sikátorok és utcák felé. Cal bármelyikben megbújhat, arra készülve, hogy lecsapjon. Én akár csali is lehetek, amelyik előcsalja azt a görényt, akit egykor a jegyesemnek és a barátomnak neveztem. Amikor elfordítja a fejét, a korona megbillen, mert túl nagy a fejére. Még a fém is tudja, hogy nem hozzá tartozik. – Azt hiszem, egyedül vagy, Mare. – Halkan beszél. Akármit tett velem, amikor kimondja a nevemet, beleremegek, ahogy eszembe jutnak a korábbi napok. Egykor kedvesen, szeretettel ejtette ki a nevemet. Most olyan, mint egy átok. – A barátaidnak vége. Vesztettél. És egy förtelem vagy, nyomorult fajtád egyetlen példánya. Könyörületes cselekedet lesz kitörölni téged ebből a világból. Még több hazugság, és ezt mindketten tudjuk. Hideg nevetéssel válaszolok. Egy pillanatra olyan, mintha megint barátok lennénk, de semmi sem áll távolabb a valóságtól. Elszáll fölöttünk egy repülőgép, szárnyai szinte végigkarcolják az egyik közeli rom tetejét. Annyira közel van. Túl közel. Érzem az elektromos szívét, a surrogó hajtóműveket, amelyek valamiképpen a levegőben tartják. Érte nyúlok, ahogyan oly sokszor tettem korábban. Akárcsak a lámpák, a kamerák, a kábelek és áramkörök esetében, amióta Villámlány lettem – ezt is megragadom és kikapcsolom. A repülőgép orral előre lefelé billen, egy darabig siklik. Eredeti röppályája a sugárút fölé vitt volna, a légió fölé, hogy megvédhesse a királyt. Most azonban egyenesen feléjük zuhan, átvitorlázik a Vörösök vonala fölött, hogy több száz Ezüstbe csapódjon. A Samos magnetronok és a telkik nem elég gyorsak, hogy megállítsák az utcát felszántó repülőgépet, amely aszfaltot és testeket szór szerteszét. Ahogy felrobban, a hangos dörej szinte lever a lábamról, és messzebb lök. A hang fülsiketítő, fájdalmas, összezavar. Nincs idő a fájdalomra, mantrázom a fejemben. Nem nézem azt sem, micsoda zűrzavar támadt Maven seregében. Már
rohanok, a villámom kísér. Lila és fehér szikrák óvják a hátamat, megvédenek a fürgéktől, akik utol akarnak érni. Néhányan beleütköznek a villámomba, és megpróbálják áttörni. Füstölgő, rángatózó húscsomókként hanyatlanak vissza. Örülök, hogy nem látom az arcukat, különben még meglátogatnának álmaimban. Lövések dördülnek, de cikcakkban szaladva nehéz célpontnak bizonyulok. Az a néhány golyó, amelyik közel kerül, sivítva bomlik szét a pajzsomon, ahogyan a testemnek kellett volna szétfoszlania, amikor belezuhantam a királynőválasztáson az elektromos hálóba. Irdatlan távolinak érzem azt a pillanatot. Fölöttem ismét elsüvítenek a repülők, de ezúttal tisztes távolságot tartanak tőlem. A lövedékeik azonban nem ilyen tapintatosak. Naercey romjai több ezer éve állnak, de a mai napot nem élik túl. Épületek és utcák omlanak össze, ahogy az Ezüst erők és rakéták elpusztítják őket. Minden és mindenki szabadon tombol. A magnetronok kicsavarják és eltörik a támaszgerendákat, a telkik és melákok pedig törmeléket hajítanak a levegőbe. A csatornák vizet véreznek, ahogy a nimfák megpróbálják elárasztani a várost, hogy kiugrasszák a lenti alagutakban megbúvó utolsó gárdistákat is. A szél a seregben lévő széltakácsoknak köszönhetően olyan erősen süvölt, akár egy hurrikán. A szemem ég a víztől és a portól, a széllökések is olyan erősek, hogy alig látok. Az eltörlők robbantásaitól reng a talpam alatt a föld, megbotlok, de nem esem el. Most azonban az arcom végigcsúszik az aszfalton, véres csíkot húzva. Egy sirató üvegrepesztő sikolya dönt le ismét a lábamról, és kénytelen vagyok befogni a fülemet. Még több vér csorog az ujjaim közül. Gondolom, a siratónak köszönhetem, aki a földre küldött. Miközben zuhanok, újabb rakéta robban a fejem fölött, olyan közel, hogy érzem a lökéshullámot. Túl közel robban, a hőség átsugárzik sietősen felhúzott villámpajzsomon. Átfut az agyamon, vajon szemöldök nélkül fogok-e meghalni. A forróság azonban ahelyett, hogy elégetne, állandó marad; kellemetlen, de nem elviselhetetlen. Erős, durva kezek rántanak talpra, és szőke haj csillan a tűz fényében. Éppen csak ki tudom venni az arcát a marcangoló szélviharban. Farley. A puskája odaveszett, a ruhája tépett, izmai remegnek, de megtámaszt engem. Mögötte magas, ismerős alak rajzolódik ki a robbanás előtt. Kinyújtott kézzel tartóztatja fel a tűzvihart. Bilincsei már eltűntek, leolvadtak, vagy félredobta. Amikor megfordul, a lángnyelvek felerősödnek, az eget és az elpusztított utcát nyaldossák, de minket nem érnek el. Cal pontosan tudja, mit csinál, úgy tereli el a tűzvihart körülöttünk, ahogyan a patak folyik a kövek között. Ahogy az arénában, most is égő falat képez a sugárúton keresztben, hogy megvédjen az öccsétől és a
légiótól. Most azonban erősek a lángjai, táplálja az oxigén és az indulat. A levegőbe szöknek, olyan forrók, hogy alul kísérteties kéken izzanak. Még több rakéta csapódik be, de Cal ismét feltartóztatja az erejüket, és a saját hatalma növelésére használja. Szinte gyönyörű, ahogy hosszú karja ívet ír le, és védelemmé formálja a pusztítást. Farley megpróbál elvonszolni onnan, és ő az erősebb. Mivel a lángok megvédenek minket, előrenézek a száz méterrel odébb hömpölygő folyóra. Még Kilorn és a bátyám görnyedt alakját is látom, ahogy a vélt biztonság felé sántikálnak. – Gyere, Mare! – morogja a nő, és vonszolja összevert és elgyengült testemet. Pár pillanatig hagyom, hogy magával rángasson. Túlságosan fáj mindenem, hogy tisztán tudjak gondolkodni. De elég egy hátravetett pillantás, hogy megértsem, mit művel, mit akar velem is megtenni. – Nem megyek nélküle! – kiáltom, aznap már másodszor. – Azt hiszem, boldogul egyedül is – mondja, kék szemében visszatükröződnek a lángok. Egykor én is úgy gondolkodtam, ahogyan ő. Azt hittem, az Ezüstök legyőzhetetlenek, földön járó istenek, akik olyan hatalmasok, hogy elpusztítani sem lehet őket. Ma reggel mégis hármat megöltem: Arvent, a Rhambos melákot és a nimfa lordot, Osanost. A villámviharral talán többet is. Egyébként ők is majdnem megöltek engem és Calt. Az arénában meg kellett mentenünk egymást. Most ismét ezt kell tennünk. Farley nagyobb, magasabb és erősebb nálam, én viszont fürgébb vagyok, még összeverve és félig megsüketülve is. Elég kifordítani a bokámat, és egy jól időzített lökésre már hátra is tántorodik és elenged. Ugyanazzal a mozdulattal megfordulok, és kinyújtott karral keresem, amire szükségem van. Naercey-ben jóval kevesebb az elektromosság, mint Archeonban, vagy akár Dúcban, de most nincs szükségem arra, hogy bármiből is energiát szívjak. Én magam termelem az áramot. A nimfák vizének első hulláma egy cunami erejével csap le a tűzre. A nagy része azonnal gőzfelhővé változik, a többi azonban a falra hullik, és kioltja a nagy lángnyelveket. A vízre a saját elektromosságommal válaszolok, a levegőben dübörgő hullámokat célzom. A hullám mögött Ezüst légiók masíroznak előre. Legalább a láncra vert Vörösöket félrevonták, visszaküldték az arcvonal végébe. Maven műve. Nem akarta, hogy lelassítsák. A katonái levegő helyett a villámommal találkoznak, és mögötte Cal tüze ismét feltámad a parázsból.
– Lassan hátrálj – mondja Cal, és int a tenyerével. Kimért lépteit utánzom, igyekszem nem elfordítani a tekintetem a közelgő pusztulásról. Egymást váltogatjuk, fedezzük a visszavonulásunkat. Amikor a lángjai alábbhagynak, a villámom erőre kap, és fordítva. Együtt van esélyünk. Kurta parancsokat mormol: mikor lépjek, mikor emeljek falat, mikor szüntessem meg. Elcsigázottabb, mint amilyennek valaha láttam, bőrén kékesfeketén rajzolódnak ki az erek, szeme köré szürke karikák nőnek. Én valószínűleg még pocsékabbul festhetek. Az ütemezése azonban megakadályozza, hogy teljesen kimerüljünk, és az erőnk részben visszatér, amikor szükségünk van rá. – Már csak kevés van hátra! – kiáltja Farley, hangja a hátunk mögül visszhangzik. Nem menekült el. Velünk marad, pedig ő csak egy ember. Bátrabb, mint gondoltam. – Meddig? – morgom összeszorított fogakkal, és újabb elektromos hálót dobok fel a levegőbe. Cal parancsai ellenére egyre lassulok, a pajzsomat áttöri egy kevés törmelék. Néhány méterre tőlem széttörik és porrá oszlik. Kezdünk kifutni az időből. Ahogy Maven is. Már érzem a folyó, azon túl az óceán szagát. Éleses, sósan hívogat, de nem tudom, mit remélhetek. Csak annyit tudok, hogy Farley és Shade azt gondolják, így megmenekülhetünk Maventől. Amikor magam mögé pillantok, semmit sem látok, csak a sugárutat, amely a folyó partján véget ér. Farley várakozón áll, rövid haja felborzolódik a forró szélben. – Ugorj! – tátogja, mielőtt levetné magát a feltöredezett utca pereméről. Megőrült, hogy szakadékba ugrik? – Ugrani akar – tájékoztatom Calt, amikor visszafordulok. Éppen időben, hogy helyettesítsem a falát. Egy morgással veszi tudomásul, nem beszél, mert túlságosan koncentrál. A villámomhoz hasonlóan az ő tüze is gyengül és elapad. Már majdnem átlátunk a túloldalon lévő katonákra. A táncoló lángok eltorzítják a vonásaikat, a szemük égő parázs, vicsorgó szájukban agyarak, és az emberek démonokká változnak. Egyikük a tűzfalhoz lép, elég közel ahhoz, hogy megégjen. De nem perzselődik meg. Ehelyett szétválasztja a lángokat, akár egy függönyt. Csak egy személyt ismerek, aki erre képes. Maven lerázza idétlen palástjáról a parazsat, hagyja, hogy a selyem elégjen, de a páncélja kitart. Van képe mosolyogni. Calben valahonnan van annyi erő, hogy elforduljon. Ahelyett, hogy puszta kézzel tépné szét Mavent, perzselő markába fogja a csuklómat. Együtt eredünk futásnak,
nem vesződünk azzal sem, hogy a hátunkat védjük. Maven egyikünkkel sem veheti fel a versenyt, ezt ő is tudja, ezért felrikolt. A korona és a véres keze ellenére még nagyon fiatal. – Fuss, gyilkos! Fuss, Villámlány! Fussatok gyorsan és messzire! – Kacagása kísértetiesen visszaverődik az omladozó romokról. – Bárhol rátok találok! Homályosan tudatában vagyok annak, hogy a villámom kezd kialudni, ahogy egyre messzebb kerülök tőle. Cal tüze is kialszik, és védtelenül rohanunk a légió elől. De már ugrunk is a három méterrel lejjebb hömpölygő folyóba. Nem csobbanással, hanem fémcsattanással érünk le. Gurulnom kell, hogy el ne törjön a bokám, de a csontjaim így is sajognak. Mi ez? Farley térdig a hideg folyóban állva vár egy nyitott tetejű fémcső mellett. Szó nélkül belemászik, és eltűnik az ismeretlen mélyben. Nincs időnk vitatkozni vagy kérdezősködni, vakon követjük. Calnek legalább annyi lélekjelenléte van, hogy becsukja mögöttünk a csövet, kizárva a folyót és a fent dúló háborút. A csapóajtó szisszen, ahogy légmentesen bezáródik. De ez sem fog sokáig megvédeni minket a légió ellen. – Még több alagút? – kérdezem elakadó lélegzettel Farley felé pördülve. Látásom elhomályosul a hirtelen mozdulattól, és reszkető lábbal dőlök a falnak. Akárcsak az utcán, Farley most is átnyalábol a hónom alatt, hogy segítsen megtartani a súlyomat. – Nem, ez nem alagút – válaszolja rejtelmes mosollyal. Aztán megérzem. Akár egy zümmögő akkumulátor, de nagyobb. Erősebb. Körülöttünk lüktet, végig a gomboktól és sárga lámpáktól villogó, különös folyosón. Vörös sálakat pillantok meg a járatban, amelyek elrejtik a gárdisták arcát. Homályosnak tűnnek, mintha csak karmazsinvörös árnyékok lennének. Egy nyögéssel megremeg az egész járat, majd lezuhan, lefelé billen. A vízbe. – Egy hajó. Víz alatti hajó – mondja Cal. Hangja távoli, remegő, erőtlen, amilyennek én is érzem magam. Egyikünk sem képes néhány lépésnél többet megtenni, összeesünk a fal mentén.
• HARMADIK FEJEZET •
Az elmúlt napban vagy egy börtönben ébredtem, vagy egy vonaton. Most pedig egy víz alatti hajón. Holnap vajon hol ér majd a reggel? Kezdem úgy érezni, hogy az egész csak álom volt, vagy hallucináció, esetleg még rosszabb. De az ember vajon érzi a fáradtságot álmában? Mert én igen. Kimerültségem csontig hatol, minden izmomat átjárja. A szívem vérzik az árulás és a kudarc fájdalmától. Amikor kinyitom a szemem, szűk, szürke falakat látok, és minden visszatér, amit el akartam felejteni. Mintha Elara királynő ismét a fejemben kényszerítene, hogy átéljem legrosszabb emlékeimet. Akármennyire törekszem rá, nem tudok gátat szabni nekik. Csendes szobalányaimat kivégezték, bár csak annyi volt a bűnük, hogy kisminkeltek. Tristant ledöfték, akár egy disznót. Walsh, a Dúcban született szolgáló a bátyámmal volt egykorú, a barátom – egy közülünk. Szörnyű halált halt a saját kezétől, hogy megvédje a Gárdát, az ügyünket és engem. A Caesar téren még többen vesztették életüket, Cal katonái és az ostoba tervünk ölték meg őket. Fáj a vörös vér emléke, de az ezüsté úgyszintén. Lucast, barátomat és védelmezőmet, a jószívű Ezüstöt kivégezték azért, amire Julian és én kényszerítettük. Lady Blonost lefejezték, mert megtanította nekem, hogyan üljek rendesen. Macanthos ezredes, Reynald Iral, Belicos Lerolan szintén az ügy áldozatai. Hányinger tör rám, ahogy eszembe jutnak Lerolan négyéves ikerfiai, akik meghaltak a lövöldözést követő robbanásban. Maven azt mondta, baleset volt – egy kilyukadt gázcső –, de már tudom, hogy nem így volt. A gonoszsága túlságosan nagy ahhoz, hogy ez egyszerű véletlen legyen. Nem hiszem, hogy zavarta volna, hogy még több testet hajítson a tűzbe, ha azzal meggyőzhette volna a világot arról, hogy a Gárdát szörnyetegek alkotják. Juliant és Sarát is meg fogja ölni. Alighanem már halottak. Nem bírok rájuk gondolni. Túl fájdalmas. A gondolataim visszaszállnak Mavenhez, hideg kék szeméhez és a pillanathoz, amikor rájöttem, hogy elbűvölő mosolya mögött vadállat rejtőzik. Alattam kemény a priccs, a takaró vékony, és nincsen említésre érdemes párnám sem, de jólesik tovább feküdni. A fejfájásom kiújult, együtt lüktet a csodahajó elektromos szívverésével. Szigorúan emlékeztet arra, hogy itt számomra nincsen béke. Még nem, hiszen olyan sok a tennivaló. A lista. A nevek. Meg kell találnom őket. Meg kell védenem őket Maventől és az anyjától. Melegség önti el az arcomat, elpirulok, ahogy eszembe jut a könyvecske Julian nehezen megszerezett titkaival. A
hozzám hasonlók lajstroma, akiknek különös mutációja Vörös vérrel és Ezüst képességekkel ruház fel. Ez a lista Julian öröksége. És az enyém is. Felkelek a priccsről, majdnem beverem a fejem a fölöttem lévő ágyba, és takarosan összehajtogatott ruhacsomagot találok a padlón. Fekete, bár túl hosszú nadrág, vörös, foszlott könyökű ing, cipőfűző nélküli bakancs. Nem olyan jó minőségű ruhák, amiket az Ezüst cellában találtam, de jó érzés felvenni. Alig bújtatom át a fejem az ingen, amikor a kabin ajtaja a zsanérjain elfordulva kitárul. Kilorn várakozik a másik oldalon erőltetett és komor mosollyal. Nem kellene elvörösödnie, hiszen nyaranta számos alkalommal látott a ruhátlanság különböző fázisaiban, de az arcát így is elönti a pír. – Nem vall rád ez a sok alvás – mondja, és aggodalmat hallok a hangjában. Megvonom a vállam, és erőtlenül felállok. – Azt hiszem, szükségem volt rá. – A fülem furcsán cseng, valami szúr, de nem fájdalmasan. A fejem rázogatom, próbálok szabadulni tőle. Olyan lehetek, mint a bundájáról vizet lerázó kutya. – A sirató sikolya lehetett. – Hozzám lép, és gyengéden kérges tenyerébe fogja a fejemet. Hagyom, hogy megvizsgáljon, csak sóhajtással jelzem bosszúságomat. Kilorn oldalra fordít, megnézi a fülemet, amely régebben még vértől vöröslött. – Szerencséd, hogy nem közvetlenül téged ért. – Sok mindent el lehet rólam mondani, de hogy szerencsés lennék, azt pont nem. – Élsz, Mare – pirít rám, és elhúzódik. – Ez több, mint amit sokan elmondhatnak magukról. – A pillantása visszaröpít Naercey-be, ahol azt vágtam a bátyám arcába, hogy nem bízom a szavában. A szívem mélyén tudom, hogy még mindig nem bízom benne. – Sajnálom – mormolom gyorsan. Persze tudom, hogy mások meghaltak az ügyért és értem. De én is meghaltam. A dúcbeli Mare azon a napon halt meg, amikor rázuhant a villámpajzsra. Mareena, az elveszett hercegnő a Csontarénában pusztult el. És nem tudom, ki az az új személy, aki az alvonaton kinyitotta a szemét. Csak azt tudom, ki voltam és mit veszítettem el, és ennek a súlya szinte agyonnyom. – Elmondod, hová megyünk, vagy ez is titok? – próbálom kiszűrni hangomból a keserűséget, de nem sikerül. Kilorn annyira tapintatos, hogy figyelmen kívül hagyja, és az ajtónak támaszkodik. – Öt órája hagytuk el Naercey-t, és északkeletre tartunk. Komolyan csak ennyit tudok. – És ez egyáltalán nem zavar? Csak a vállát vonogatja. – Miből gondolod, hogy a fejesek megbíznak bennem, vagy akár benned? Mindenkinél jobban tudod, mennyire ostobák voltunk, és
mekkora árat fizettünk érte. – Ismét érzem az emlékek fájdalmát. – Te magad mondtad, hogy még Shade-ben sem tudsz megbízni. Kétlem, hogy bárki titkokat osztana meg a közeljövőben. A célzás nem fáj annyira, mint vártam. – Hogy van? Kilorn a folyosó felé int. – Farley orvosi részleget kerített el a sebesülteknek. Shade jobban van, mint sokan mások. Rengeteget káromkodik, de határozottan jobban van. – Zöld szeme elsötétül, és elfordítja a fejét. – A lába… Meglepetten felszisszenek. – Elfertőződött? – Dúcban a fertőzés gyakran levágott kezet jelentett. Nem volt sok gyógyszerünk, és ha vérmérgezés lépett fel, az ember nem tehetett mást, mint vágott, és remélte, hogy megelőzi a lázat és az erek elfeketedését. Megkönnyebbülésemre Kilorn megrázza a fejét. – Nem, Farley teletömte gyógyszerekkel, és az Ezüstök tiszta golyókkal harcolnak. Ez rendes tőlük. – Komoran felnevet, és azt várja, hogy csatlakozom hozzá. Én azonban megborzongok. Idelent olyan hideg a levegő. – De jó darabig sántikálni fog. – Elviszel hozzá, vagy találjam meg az utat magam? Újabb komor nevetéssel felém nyújtja a karját. Meglepetésemre szükségem van a segítségére ahhoz, hogy járni tudjak. Naercey és a Csontaréna sokat kivettek belőlem. Merülő. Így nevezi Kilorn a különös, víz alatti hajót. Azt egyikünk sem érti, hogyan képes az óceán felszíne alatt hajózni, bár biztos vagyok abban, hogy Cal kitalálja majd. Ő a következő a listámon. Felkeresem, miután meggyőződtem róla, hogy a bátyám még az élők sorában van. Emlékszem, hogy Cal hozzám hasonlóan alig volt magánál, amikor megmenekültünk. Nem hiszem, hogy Farley az orvosi részlegbe rakta a sebesült gárdisták közé. Túl nagy köztük az ellenségeskedés, és senkinek sem hiányzik a tűzvihar egy zárt fémcsőben. A sirató sikolya még a fejemben visszhangzik, próbálom kizárni tompa sivítását. Minden lépéssel újabb fájdalmakról és horzsolásokról szerzek tudomást. Kilorn figyelmét nem kerüli el egyik grimaszom sem, és lelassít, hogy csimpaszkodjam belé. A saját sebeivel és a friss kötés alatti mély vágásokkal nem törődik. Mindig sebes volt a keze, feldörzsölte és vágásokkal tarkította a sok horog és kötél, de azok ismerős sérülések voltak. Azt jelentették, hogy biztonságban van, hiszen van munkája, és nem fenyegeti a besorozás. Ha nem lett volna a halott halász, ezek a kis sebek jelentették volna az egyedüli gondját. Egykor ez a gondolat bánattal töltött
volna el. Most csak haragot érzek. A merülő főfolyosója hosszú, és keskeny, több, vastag zsanérral és nyomáskiegyenlítő szeleppel ellátott ajtó osztja szakaszokra, hogy szükség esetén le lehessen zárni a részeit, és ne süllyedjen el az egész szerkezet. Az ajtók engem nem nyugtatnak meg. Nem tudom kiverni a fejemből a képet, hogy vízzel telt koporsóba zárva halok meg az óceán mélyén. Még Kilorn is kényelmetlenül érzi magát, pedig ő a vízen nőtt fel. A mennyezetbe épített lámpák fénye furcsán esik rá, éles árnyékot vet az arcára, amitől öregnek és elcsigázottnak tűnik. A többi gárdistát látszólag nem viseli meg annyira a dolog, céltudatosan menetelnek. Vörös sálaikat és kendőiket lehúzták, arcukon komor eltökéltség tükröződik. Térképeket, orvosi eszközökkel, kötszerekkel és étellel teli tálcákat, néha puskákat hoznak, mindig sietve, egymás között beszélgetve. Amikor meglátnak, megtorpannak, és a falhoz simulnak, hogy minél nagyobb teret hagyjanak a szűk helyen. A bátrabbak a szemembe néznek, ahogy elbicegek mellettük, de a legtöbben a saját lábukat bámulják. Néhányan mintha félnének is. Tőlem. Szeretnék köszönetet mondani, vagy valahogy kifejezni, mennyire le vagyok kötelezve minden férfinak és nőnek ennek a különös hajónak a fedélzetén. Majdnem kiszalad a számon, hogy „Hálás vagyok a szolgálatukért”, de még időben összeszorítom az ajkam. Ezt nyomtatják azokba a levelekbe, amelyek arról értesítik a címzettet, hogy a gyermekei meghaltak egy értelmetlen háborúban. Hány szülőt láttam zokogni ezek fölött a szavak fölött? Még hány kapja meg, amikor a kormány fiatalabb gyerekeket küld a frontra? Egy sem, mondom magamnak. Farley-nak biztosan van erre terve, mint ahogy arra is módot találunk, hogy felkutassuk az újvérűeket – a hozzám hasonlókat. Tenni fogunk valamit. Muszáj. A falhoz simuló gárdisták sutyorognak, ahogy elhaladok előttük. Még azok is összesúgnak, akik rám sem bírnak nézni, és meg sem próbálják elhallgatni a szavaikat. Gondolom, azt hiszik, hogy ez számomra bók. – A Villámlány – verődik vissza a fémfalakról, és úgy vesz körül és szivárog be az agyamba, akár Elara nyomorúságos suttogása. Kis villámlány. Így hívott, így hívtak ők. Nem. Nem. A fájdalom ellenére kihúzom magam, amennyire csak tudom. Már nem vagyok kicsi.
A suttogások követnek az orvosi részlegig, ahol két gárdista őrzi a zárt ajtót, és szemmel tartják a mennyezetbe vezető nehéz fémlétrát is, amely az egyedüli kijárat ebből a lassú, töltényforma hajóból. Az egyik őrnek sötétvörös haja van, mint Tristannak, bár nem olyan magas. A másik, akár egy szikla, dióbarna bőrű, vágott szemű, széles mellkasa és lapátkeze jobban illene egy melákhoz. A láttomra biccentenek, de megkönnyebbülésemre nem vesztegetnek rám egy pillantásnál többet. Ehelyett Kilorn felé fordulnak vigyorogva, mintha csak osztálytársak lennének. – Máris visszajöttél, Warren? – nevet a Vörös, és felvonja szemöldökét. – Lena műszakja véget ért. Lena? Kilorn megdermed, de nem mond semmit, amivel elárulhatná feszengését, helyette szélesen vigyorog. De én jobban ismerem, mint bárki más, és látom, mennyire erőltetett a mosolya. Ha belegondolok, hogy ő flörtölt, amíg én ki voltam ütve, Shade pedig sebesülten, véresen feküdt! – A fiúnak van elég dolga anélkül is, hogy csinos nővérkéket hajkurásszon – mondja a nagydarab. Mély hangja betölti a folyosót, valószínűleg még ennek a Lenának a kabinjában is hallani. – Farley még vizitel, ha őt keresed – teszi hozzá, és hüvelykujjával az ajtóra bök. – És a bátyám? – szólalok meg, és kihámozom magamat Kilorn oltalmazó szorításából. A térdem megroggyan, de megállok a lábamon. – Shade Barrow? A mosoly leolvad az arcukról, és hivatalos lesz az arckifejezésük. Majdnem olyan, mintha visszakerültem volna az Ezüst udvarba. A nagydarab megfogja és megpörgeti a nagy, kerékforma zárat, hogy ne kelljen rám néznie. – Szépen gyógyulgat, kisasszony… vagyis… úrnőm. A cím hallatán a gyomrom összeszorul. Azt hittem, már magam mögött hagytam ezeket a dolgokat. – Kérlek, hívj Mare-nek. – Persze – válaszolja meggyőződés nélkül. Bár mindketten a Skarlát Gárda tagjai vagyunk, katonák, akiket közös cél egyesít, nem vagyunk egyformák. Ez az ember, és sok másik, soha nem fog a valódi nevemen szólítani, akármennyire is szeretném. Fejbólintással kitárja az ajtót, és meglátok egy széles, de nem túl mély kabint, amelyet priccsek töltenek meg. Egykor hálóhely lehetett, de az egymás fölé halmozott ágyak most betegekkel vannak tele, és az egyetlen folyosón fehér ruhás férfiak és nők nyüzsögnek. Sokuk ruháját vörös vér pettyezi. Túlságosan lefoglalja őket egy-egy láb sínbe tétele vagy az orvosság beadása, és nem veszik észre, hogy közéjük sántikálok.
Kilorn keze a derekam mellett tétovázik, hátha el kell kapnia, de én inkább a hajóágyakra támaszkodom. Ha már úgyis mindenki meg fog bámulni, akkor inkább a saját lábamon járjak. Shade vékony párnának dönti a hátát, de inkább a behajló fémfal támasztja meg. Biztosan nem ül kényelmesen, de a szeme csukva, és a mellkasa egyenletes ütemben emelkedik és süllyed. Az ágya mennyezetéről lógó hevederben felfüggesztett lába és a vállát borító kötés alapján néhányszor már ellátták. Megdöbbentően nehéz elviselnem, hogy ennyire össze van törve, pedig tegnap még halottnak hittem. – Hagynunk kellene aludni – motyogom magam elé, de nem várok választ. – Igen, kérlek – mondja Shade anélkül, hogy kinyitná a szemét. Az ajka azonban ismerős, kópés mosolyra húzódik. Bár komor látványt nyújt sebesülten, muszáj nevetnem. Ismerős a trükk. Shade alvást színlelt az iskolában vagy a szüleink suttogó párbeszédei alatt. Nevetnem kell az emléken, ahogy eszembe jut, mennyi apró titkot tudott meg így Shade. Én tolvajnak születtem, de Shade született kém volt. Nem csoda, hogy végül a Skarlát Gárdában kötött ki. – Kihallgatod az ápolókat? – A térdem megroppan, ahogy óvatosan leülök az ágya szélére. – Sikerült megtudnod, hány kötszert dugtak el? Shade azonban ahelyett, hogy nevetne a tréfálkozásomon, kinyitja a szemét, és közelebb int magához. – Az ápolók többet tudnak, mint hinnéd – mondja, és a kabin másik végébe pillant. Amikor megfordulok, Farley-t látom egy ágy mellett sürgölődni. A fekvő nő eszméletlen, talán be van gyógyszerezve, és Farley gondosan méri a pulzusát. Ebben a fényben a hegek durván kirajzolódnak az arcán a szája széléig. A seb részben felszakadt, láthatóan sietve összeöltötték. Most a fehér ápolóköpenyén végighúzódó és a karját a könyökéig megfestő vér piroslik rajta. Mellette másik ápoló áll, de az ő ruhája tiszta. A férfi sürgetőn suttog Farley fülébe, aki néha bólint, bár az arcát harag torzítja el. – Mit hallottál? – kérdezi Kilorn, és úgy fordul, hogy a teste teljesen kitakarja Shade-et. Mások számára úgy tűnhet, mintha csak a kötéseit igazítaná meg. – Egy másik bázis felé tartunk, ezúttal a parttól távol. Nortai területen kívül. Megpróbálom felidézni Julian régi térképét, de nem sokra emlékszem a partvonalon kívül. – Egy szigetre? Shade bólint. – Tucknak hívják. Nem lehet valami nagy, mert az Ezüstöknek még helyőrségük sincsen ott. Teljesen megfeledkeztek róla.
Rettegéstől szorul össze a gyomrom. A gondolat, hogy egy szigetre legyek zárva, ahonnan sehogyan sem tudok elmenekülni, még a tengeralattjárónál is jobban megrémít. – De tudják, hogy létezik. Ez elég. – Farley biztos az ottani bázisban. Kilorn hangosan felhorkant. – Emlékszem, amikor még azt hittem, hogy Naercey is biztonságos. – Nem az ő hibája, hogy elvesztettük Naercey-t – mondom. Hanem az enyém. – Maven mindenkit becsapott, Mare – böki meg a vállamat Kilorn. – Átvert engem, téged és Farley-t is. Mindannyian hittünk neki. Nem csoda, hogy mind bedőltünk neki, elvégre ott volt az anyja, aki olvasott a gondolatainkban, és a reményeinknek megfelelően formálta Mavent. Most pedig király lett belőle. Az egész világunkat becsapja – és irányítja – majd. Micsoda világ lesz ilyen szörnyeteggel az élén. Félrehessegetem ezeket a gondolatokat. Ráérnek. – Mondott Farley mást is? Mi van a listával? Még mindig nála van, ugye? Shade a vállam fölött átnézve figyel, és óvatosságból halkan beszél. – Igen, de jobban izgatják a többiek, akikkel Tuckban találkozunk majd, köztük anyával és apával. – Melegség önt el, felvillanyoz a boldogság. Shade őszinte mosolyom láttán felvidul, és megfogja a kezem. – Gisa is ott lesz, és azok a mamlaszok, akiket a fivéreinknek hívunk. Felenged bennem a feszültség, aminek az ottlétét nem is sejtettem, de hamarosan újabb aggodalom telepszik rám. Shade-et szorongatva kérdezem: – Többiek? Kicsodák? Hogy lehet ez? – A Caesar tér alatti mészárlás és Naercey evakuálása után nem gondoltam volna, hogy léteznek mások is. Kilorn és Shade azonban nem osztoznak az értetlenségemen, és lopva összenéznek. Megint tudatlanságban tartanak, és ez nem tetszik. Ezúttal azonban a tulajdon bátyám és a legjobb barátom titkolózik előttem, nem egy gonosz királynő és egy ármánykodó herceg. Ez jobban fáj. A homlokomat ráncolva meredek rájuk, amíg le nem esik nekik, hogy még válaszokat várok. Kilorn a fogait csikorgatja, de van annyi esze, hogy bocsánatkérő arcot vágjon. Shade-re mutat. Másra hárítja a felelősséget. – Te többet tudsz, mint én. – A Gárda szereti titokban tartani az aduit, és okkal. – Shade kicsit feljebb ülve elhelyezkedik. Felszisszen, és a sebesült vállához kap, de legyint, mielőtt segíthetnék neki. – Kicsinek, megtörtnek és szervezetlennek akarunk látszani. A kötéseit látva nem tehetek róla, de gúnyosan felmordulok. – Remek munkát végeztetek.
– Ne legyél kegyetlen, Mare – vág vissza Shade, majdnem olyan hangon, mint az anyánk. – Azt próbálom elmondani, hogy a dolgok nem állnak olyan rosszul, mint ahogy kinéznek. Nem Naercey volt az egyetlen erődítményünk, és nem Farley az egyetlen vezetőnk. Valójában ő nem is tartozik az igazi parancsnokságba. Ő csak egy kapitány. Vannak mások, hozzá hasonlók… és még többen fölötte. Annak alapján, ahogyan a katonáinak parancsolgatott, azt hittem volna, hogy Farley legalább császárnő. Amikor újabb pillantást kockáztatok meg felé, éppen egy kötés cseréje foglalja le, közben az ápolót szidja, aki eredetileg ellátta a sebet. A bátyám meggyőződését azonban nem bírálhatom. Sokkal többet tud a Skarlát Gárdáról nálam, és hajlamos vagyok elhinni, amit róluk mond. Több van a szervezet mögött, mint amennyit itt látok. Ez megnyugtató – és egyben ijesztő is. – Az Ezüstök azt hiszik, két lépéssel előttünk járnak, de még csak azt sem tudják, hol vagyunk – folytatja Shade szenvedélyesen. – Azért látszunk gyengének, mert ezt a benyomást akarjuk kelteni. Gyorsan visszafordulok. – Azért látszotok gyengének, mert azok is vagytok. Maven becsapott, csapdába ejtett, lemészárolt és kikergetett a saját odútokból. Vagy azt próbálod bemagyarázni nekem, hogy mindez egy másik terv része volt? – Mare… – motyogja Kilorn, és a vállamhoz érinti a vállát, hogy megnyugtasson, de ellököm magamtól. Ezt neki is hallania kell. – Nem érdekel, hány titkos alagutatok, hajótok és bázisotok van. Így nem fogjátok legyőzni. – A szemem könnyes lett, de eddig észre sem vettem. Maven emléke idézte őket elő, nehéz elfelejteni, ki volt. Nem. Kinek színlelte magát. A kedves, elfeledett fiúnak. A láng árnyékának. – Akkor mit javasolsz, Villámlány? Farley hangja úgy megráz, akár a saját villámom, és minden idegszálam megfeszül. Egyetlen perzselő pillanatig rámeredek a Shade lepedőjét markoló kezemre. Talán, ha nem fordulok meg, elmegy. Talán békén hagy. Ne légy már ilyen buta, Mare Barrow. – Harcolj a tűz ellen tűzzel – válaszolom, ahogy felállok. A magassága máskor megfélemlít, most azonban természetes és ismerős érzés dühösen felnézni rá. – Ez valami Ezüst vicc? – húzza el a száját, majd keresztbe fonja a karját. – Úgy nézek ki, mint aki viccel? Nem válaszol, és ez elég sokatmondó. Amíg hallgat, rájövök, hogy az egész kabinra csend telepedett. Még a sebesültek is elfojtják fájdalmukat, hogy végignézhessék, ahogy a Villámlány szembeszáll a kapitányukkal. – Abból éltek, hogy gyengének látszotok, de erősen csaptok oda, igaz? Ők
viszont mindent megtesznek azért, hogy erősnek és legyőzhetetlennek látsszanak, az arénában azonban bebizonyítottam, hogy nem azok. – Újra, hangosabban, hogy mindenki halljon. A határozott, erőteljes hanghoz folyamodom, amelyet Lady Blonos hívott életre bennem. – Nem legyőzhetetlenek. Farley nem ostoba, és könnyedén követi a gondolatmenetemet. – Erősebb vagy náluk – mondja tárgyilagosan. Tekintete Shade-re vándorol, aki feszülten hever az ágyán. – És nem te vagy az egyetlen. Kurtán biccentek, örülök, hogy tudja, mire akarok kilyukadni. – Több száz név, több száz Vörös, akinek különleges képességei vannak. Erősebbek, gyorsabbak, jobbak náluk, és a vérük olyan vörös, akár a hajnal. – A lélegzetem elakad, mintha megérezném, hogy a jövő küszöbén állunk. – Maven megpróbálja majd megölni őket, de ha mi érünk oda előbb, akkor… – Ez lehet a legerősebb hadsereg a történelemben. – Farley szeme csillog, ahogy belegondol. – Újvérűek serege. Amikor elmosolyodik, a sebe megfeszül, és ismét szétnyílással fenyeget. Még szélesebbre húzódik a szája; nem zavarja a fájdalom. Engem viszont zavar. Azt hiszem, mindig is zavarni fog.
• NEGYEDIK FEJEZET •
Farley nem olyan magas, mint Kilorn, de a léptei gyorsabbak, határozottabbak, és nehezebb tartani vele a tempót. Csaknem loholva felzárkózom mellé a tengeralattjáró folyosóján. Akárcsak korábban, a gárdisták most is elugranak az útból, de tisztelegnek, a mellkasukhoz vagy homlokukhoz emelik az ujjaikat. Farley lenyűgöző látványt nyújt, ahogy ékkövekként viseli hegeit és sebeit. Nem bánja a köpenyét bemocskoló vért, szórakozottan törli ruhájába a kezét. A vér egy része Shade-é. Farley szemrebbenés nélkül szedte ki a golyót a vállából. – Nem zártuk be, ha erre gondoltál – mondja könnyedén, mintha Cal bebörtönzése mellékes téma volna. Nem vagyok annyira ostoba, hogy ráharapjak erre a csalira, most legalábbis nem. Próbára tesz, a reakcióimat fürkészi, a hűségemet teszteli. De már nem az a lány vagyok, aki egykor segítségért könyörgött neki. Már nem olyan könnyű nyitott könyvként olvasni a gondolataimban. Borotvaélen táncolva éltem, hazugságok között egyensúlyozva, a saját kilétemet titkolva. Nem nehéz most ugyanezt tenni, és mélyre temetni a gondolataimat. Ezért aztán felnevetek, és Elara udvarában tökéletesre csiszolt mosolyt villantok. – Látom. Semmi sem olvadt szét – válaszolom, és a fémfalakra mutatok. Úgy olvasok belőle, ahogy ő próbált olvasni belőlem. Jól leplezi az érzéseit, de a szemében meglepődés csillan. Meglepődés és kíváncsiság. Nem felejtettem el, hogyan bánt Callel a vonaton – bilincsekkel, fegyveres őrökkel és megvetéssel fogadta. A fiú pedig olyan volt, akár egy megvert kutya. Az öccse árulása és az apja halála után nem maradt ereje harcolni. Nem hibáztattam érte. Farley azonban nem ismeri a szívét – sem az erejét – úgy, ahogyan én. Nem tudja, milyen veszélyes valójában Cal. Vagy milyen veszélyes vagyok én, ha már itt tartunk. Számos sérülésem ellenére most is érzem magamban az erőt, amely a tengeralattjárón átlüktető elektromosságot szólongatja. Ha akarnám, tudnám irányítani. Az egész kócerájt kikapcsolhatnám. Valamennyiünket vízbe fojthatnám. A gyilkos ötletbe belepirulok, zavarba hoznak a saját gondolataim. Ugyanakkor vigaszt is nyújtanak. Én vagyok a legerősebb fegyver egy harcosokkal teli hajón, és ők még csak nem is tudnak róla. Azért látszunk gyengének, mert ezt a benyomást akarjuk kelteni. Shade a Gárdáról beszélt, a motivációikat magyarázta. Most azonban felmerül bennem a gyanú, hogy
talán üzenetet akart ezzel átadni. Akár régen a levelébe rejtett szavakkal. Cal kabinja a merülő végében van, a hajó többi részében uralkodó nyüzsgéstől elrejtve. Ajtaját csövek kuszasága és üres ládák takarják, amelyekre Archeon, Haven, Corvium, Révöböl, Delphie nevei vannak pecsételve, még egy Belleum is akad a déli Piedmontból. Nem tudom, mit tartalmaztak egykor a ládák, de az Ezüst városok nevébe beleborzongok. Lopott holmi. Farley látja, hogy a ládákat bámulom, de nem fárad magyarázattal. Ingatag megállapodásunk ellenére az általa „újvérűeknek” nevezettekkel kapcsolatban, még mindig nem avatott be a belső titkokba. Gondolom, ennek Calhez van köze. Akármi hajtja a hajót, érzésre hatalmas generátor lehet, amely a lábam alatt morog, és megrezegteti csontjaimat is. Undorodva elfintorodom. Farley talán nem zárta rá Calre az ajtót, de nem bánt vele kedvesen sem. Nem tudom, ilyen zaj és remegés mellett Cal képes volt-e egyáltalán aludni. – Ez volt az egyetlen hely, ahová rakhattad? – kérdezem a zsúfolt sarkot bámulva. Farley vállat von, és bedörömböl. – A herceg nem panaszkodott. Nem kell sokat várnunk, bár örülnék neki, ha volna időm összeszedni magamat. Az ajtó zárja pillanatokon belül sebesen kattogva elfordul. A zsanérok csikorognak, és Cal kinyitja az ajtót. Nem lep meg, hogy egyenesen áll, a saját fájdalmaival nem törődve. Miután egész életében harcosnak készült, hozzászokott már a vágásokhoz és zúzódásokhoz. A lelkén ejtett sebeket azonban nem tudja elrejteni. Kerüli a pillantásomat, és inkább Farley-ra néz, aki nem veszi észre, vagy nem érdekli, hogy a herceg szíve összetört. Hirtelen a saját sérüléseimet is könnyebben elviselhetőnek érzem. – Farley kapitány – mondja, mintha a nő vacsoraidőben zavarta volna meg. Bosszúsággal kendőzi a fájdalmát. Farley nem törődik vele, és szipákolva megrázza rövid haját. Az ajtó után nyúl. – Nem akartál látogatókat fogadni? Milyen udvariatlan vagyok. Titkon örülök, hogy nem hagytam Kilornt velünk jönni. Ő még komiszabbul viselkedne Callel, hiszen azóta utálja, hogy Dúcban találkoztak. – Farley – szólok rá összeszorított fogakkal. A kezem az ajtó felé mozdul, de megáll. Örömöt – és ellenszenvet – érzek, amikor a nő hátrahőköl az érintésem elől. Szörnyen elvörösödik, szégyelli magát és a félelmét. Kemény külsője ellenére ugyanolyan, mint a katonái. Fél a Villámlánytól. – Azt hiszem, most már rendben leszünk. Az arca megrándul, a bosszúsága annyira szól magának, mint nekem. De bólint, hálás, amiért én is jelen vagyok. Még egy utolsó szúrós pillantást vet Calre, majd
sarkon fordul, és felszívódik a folyosón. Egy darabig még hallom felcsattanó parancsainak erős visszhangját. Cal és én utánanézünk, majd a falakra, a padlóra, a lábunkra, de félünk egymásra emelni a tekintetünket. Félünk felidézni az elmúlt napokat. Amikor legutóbb egy ajtóban szemeztünk, tánclecke és lopott csók következett utána. Mintha másik életben történt volna. Mert másik életben is történt. Mareenával táncolt, aki azonban már halott. De az emlékek megmaradtak. Amikor elmegyek Cal mellett, és a vállam izmos karjához ér, eszembe jut az érintése, az illata és az íze. Forróság, fahasábok füstje és napkelte – de ez már a múlté. Cal most vérszagú, a bőre, akár a jég, és győzködöm magamat, hogy soha többet nem akarom megízlelni a csókját. – Jól bántak veled? – szólalok meg elsőként, témát keresve. A kicsi, de tiszta kabinra vetett pillantás megválaszolja a kérdést, de jobb kitölteni a csendet. – Igen – mondja, még mindig az ajtóban. Azon vívódik, vajon becsukja-e. Tekintetem a fal egyik felfeszített lemezére esik, amely feltárja a mögötte lévő vezetékeket és kapcsolókat. Nem tehetek róla, halványan elmosolyodom. Cal barkácsolt. – Gondolod, hogy ez bölcs dolog? Elég egy rossz vezeték… Ez megnyugtató mosolyt vált ki belőle. – Fél életemben elektromossággal játszadoztam. Ne aggódj, tudom, mit csinálok. Mindketten tudjuk a szavai kettős jelentését. Végül úgy dönt, hogy becsukja az ajtót, de nem fordítja rá a zárat. Tenyerével a fémfalnak támaszkodik, valami kapaszkodót keres. A csuklóján még ott villog a lánggyújtó karkötő, élénk ezüstszínű a tompa szürke mellett. Cal követi a pillantásomat, és lehúzza egyik foltos ingujját; senkinek sem jutott eszébe, hogy egy váltás ruhát adjon neki. – Ameddig nem vagyok szem előtt, nem hiszem, hogy bárki zavarna – mondja, és tovább babrál a nyitott lemez mögött. – Egész rendes tőlük. – Az élcelődése azonban üresen cseng. – Gondoskodom róla, hogy ez így maradjon. Ha ezt szeretnéd – teszem hozzá gyorsan. Az igazat megvallva, sejtelmem sincs, mit akar most Cal. A bosszún kívül. Az legalább közös bennünk. Felvonja a szemöldökét. – Ó, most már a Villámlány a főnök? – Nem ad lehetőséget arra, hogy visszavágjak, és egyetlen hosszú lépéssel eltünteti a köztünk lévő távolságot. – Az az érzésem, te éppúgy kutyaszorítóban vagy, mint én. – A szeme összeszűkül. – Csak úgy tűnik, te ezzel nem vagy tisztában.
Elpirulok mérgemben és zavaromban. – Kutyaszorítóban? Nem én bujkálok egy szekrényben. – Nem, téged túlságosan lefoglal, hogy parádézz. – Előrehajol, és visszatér az ismerős forróság. – Már megint. Szeretném megpofozni. – A bátyám soha… – Én is azt gondoltam, hogy a testvérem soha nem tett ilyet, és nézd meg, mi lett a vége! – kiáltja, és szélesre tárja karját. Ujjhegyei a falakhoz érnek, végigsimítják börtöne határait. Miattam került ebbe a börtönbe. És akár tudja, akár nem, velem együtt van bezárva. Perzselő forróság árad a testéből, és hátrálnom kell kicsit. Nem kerüli el a figyelmét, és meggörnyed, a karja lehullik, szemét lesüti. – Bocsánat – préseli ki magából, és kisöpri fekete haját a homlokából. – Soha ne kérj tőlem bocsánatot. Nem érdemlem meg. Sötét szeme sarkából rám pillant, de nem vitatkozik. Nehéz sóhajjal a falnak dőlök. A köztünk lévő teret szakadéknak érzem. – Mit tudsz egy Tuck nevű helyről? Cal hálás a témaváltásért. Összeszedi magát, és visszavonul hercegi énjének falai mögé. Még korona nélkül is uralkodói a megjelenése: tökéletes a testtartása, a kezét összefonja a háta mögött. – Tuck? – ismétli elgondolkodva. A homlokán ráncok jelennek meg. Minél tovább tart neki válaszolni, annál jobban érzem magamat. Ha ő sem tud a szigetről, akkor kevesen tudnak róla. – Odamegyünk? – Igen. – Azt hiszem. Hideg fut végig rajtam, amikor eszembe jut Julian tanítása, amelyet az udvarban és az arénában véstem végleg az agyamba. Bárki bárkit elárulhat. – Shade szerint legalábbis. Cal hagyja a levegőben lógni a bizonytalan kijelentést, és van benne annyi kedvesség, hogy nem firtatja tovább. – Azt hiszem, egy sziget – mondja végül. – Egyike egy szigetcsoportnak, a parttól távol. Nem nortai területen van. Nincs rajta semmi, ami miatt érdemes volna települést vagy bázist építeni, még védelmi célokból sem. Arrafelé csak nyílt óceán van. A vállamra nehezedő teher kicsit enyhül. Egyelőre biztonságban leszünk. – Helyes, helyes. – A bátyád olyan, mint te. – Nem kérdésként teszi fel. – Más. – Igen. – Mi egyebet mondhatnék? – Jól van? Emlékszem, hogy megsebesült. Cal még hadsereg nélkül is tábornok, aki törődik a katonákkal és a sebesültekkel. – Jól van, köszönöm. Néhány golyót felfogott helyettem, de szépen gyógyul.
A golyók említésére Cal pillantása végigsöpör rajtam, és végre rendesen szemügyre vesz. Tekintete elidőzik felhorzsolt arcomon és a fülemre száradt véren. – És te? – Volt már rosszabb. – Igen, mindkettőnknek. Ismét elhallgatunk, nem merünk tovább beszélni. De továbbra is egymást nézzük. Egyszeriben nehezemre esik elviselni a jelenlétét. Mégsem akarok elmenni. A merülő máshogy dönt. A talpam alatt megremeg a generátor, és lüktető ritmusa megváltozik. – Majdnem ott vagyunk – suttogom, ahogy érzem a hajó különböző részeiben az elektromosság áramlását. Cal még nem érzi, nem is érezhetné, de megbízik az ösztöneimben. Első kézből ismeri a képességeimet, jobban, mint a hajón bárki. Jobban, mint a családom. Legalábbis egyelőre. Anya, apa, Gisa, a fiúk mind a szigeten várnak rám. Hamarosan viszontlátom őket. Ott vannak. Biztonságban. De azt nem tudom, meddig lehetek majd velük. Nem maradhatok velük a szigeten, ha tenni akarok valamit az újvérűekért. Vissza kell mennem Nortába, és használnom kell, amit és akit Farley a rendelkezésemre tud bocsátani, hogy megtaláljam őket. Már most lehetetlennek tűnik a feladat. Bele sem akarok gondolni. A gondolataim azonban kavarognak, máris egy terven töröm a fejem. Riadó szirénája visít fel ugyanolyan ütemben, mint a Cal ajtaja fölött villogó sárga lámpa. – Lenyűgöző – motyogja, és egy időre eltereli figyelmét a minket körülvevő hatalmas gépezet. Kétségtelenül szívesen felfedezné, de itt nincs hely a kíváncsi herceg számára. Ebbe a világba nem való a fiú, aki kézikönyvekbe temetkezett, és saját kezűleg motoros kerékpárt épített. Én öltem meg, ahogyan Mareenát is. Cal gépekre hangolt elméje és a saját elektromosságra kihegyezett érzékeim ellenére sejtelmünk sincs, mi következik. Amikor a hajó megdől, és orrával az óceán felszíne felé tör, az egész kabin megbillen. A meglepetés erejével ér minket, és mindketten elesünk, nekiütközünk a falnak és egymásnak. Összeütődnek a sérüléseink, és fájdalmasan felszisszenünk. Ahogy megérintem Calt, az mindennél jobban fáj, az emlék élesen belém hasít, és gyorsan odébb húzódom. Fintorogva dörzsölöm számos sérülésem egyikét. – Hol van Sara Skonos, amikor szükség volna rá? – morgom, azt kívánom, bárcsak itt lenne a bőrgyógyító, aki mindkettőnket meggyógyíthatna. Ő egyetlen érintésével elűzhetné a sajgást, és mindkettőnket harci formába hozhatna.
Cal arcán még nagyobb fájdalom látszik, de nem a sebei miatt. Remek, Mare. Kiváló munkát végeztél, azt a nőt emlegeted, aki tudta, hogy Cal anyját meggyilkolták. Akinek senki sem hitt. – Sajnálom, nem akartam… Egy kézlegyintéssel belém fojtja a szót, és a falnak támaszkodva talpra kászálódik. – Semmi baj. Ő… – A szavai nehézkesen, erőltetetten csengenek. – Én döntöttem úgy, hogy nem figyelek rá. Nem akartam meghallgatni. Az én hibám volt. Én csak egyszer találkoztam Sara Skonosszal, amikor Evangeline az edzés során majdnem leleplezett. Julian hívta magához. Julian, aki szerette őt, és végignézte, ahogyan az asszony meggyógyítja véres arcomat és felhorzsolt hátamat. Sara szeme végtelenül bánatos volt, arca beesett, a nyelve teljesen hiányzott. Kivágták, mert a királynő ellen emelte a szavát egy olyan igazságért, amit senki nem hitt el neki. Elara ölte meg Cal anyját, Coriane-t, a szirénkirálynőt. Julian húgát, Sara legjobb barátnőjét. És ez senkit sem zavart. Sokkal könnyebb volt elfordítani a tekintetüket. Maven is ott volt, és tiszta szívéből gyűlölte Sarát. Most már tudom, hogy ez repedés volt a pajzsán, ez árulta el, ki volt valójában a begyakorolt szavak és szelíd mosolyok mögött. De akárcsak Cal, én sem láttam tovább az orrom hegyénél. Hirtelen túl megterhelőnek érzem a fémfalakat, a zajokat és a fülem pattogását. – Ki kell jutnom ebből a dobozból. A kabin szokatlan dőlésszöge és a fülem kitartó csengése ellenére a lábam tudja, mi a dolga. Nem felejtette el a Dúc iszapját, a sikátorokban töltött éjszakákat, sem az akadálypályákat. Feltépem az ajtót, és úgy kapkodok levegő után, mint egy fuldokló. A tengeralattjáró áporodott, megszűrt levegője azonban nem ad felüdülést. Szükségem van a fák, a víz, a tavaszi esők szagára, de még a nyári hőségre vagy a téli hóra is. Valamire, ami emlékeztet a fojtogató bádogdobozon túli világra. Cal előreenged, majd maga is követ, léptei nehezen, lassan koppannak mögöttem. Nem próbál utolérni, teret enged nekem. Bárcsak Kilorn is képes volna erre! Ő a folyosó másik végéből közeledik, a kapaszkodókat és a zárak kerekeit használja, hogy előrébb jusson a megdőlt hajóban. Amint megpillantja Calt, leolvad a mosolya, és bár a homlokát nem ráncolja ellenségesen, hideg közöny jelenik meg az arcán. Azt hiszem, úgy gondolja, a herceget a nyílt ellenségességnél jobban feldühíti majd, ha tudomást sem vesz róla. Vagy talán Kilorn nem szeretne ujjat húzni egy két lábon járó lángszóróval. – Felemelkedünk a felszínre – mondja, amikor mellém ér. Ujjaim görcsösen szorítják a közeli rácsot, amelybe belekapaszkodtam. – Nem mondod. Kilorn vigyorogva dől a falnak előttem. A lábát az enyém mellé teszi – ha ez nem
kihívás, akkor semmi. Érzem a hátam mögül Cal hevületét, de úgy tűnik, a herceg is a közömbösséget választotta, és nem szól semmit. Nem vagyok hajlandó a bábu szerepét eljátszani kettejük játékában. Abból egy életre elegem van. – Hogy van… Lena? A név pofonként éri Kilornt. Vigyora leolvad, a szája sarka lefelé görbül. – Azt hiszem, jól. – Az jó, Kilorn. – Barátságosan, ámbár kicsit leereszkedőn megveregetem a vállát. Tökéletesen működik a terelés. – Barátokat kell szereznünk. A tengeralattjáró egyenesbe fordul, de meg sem tántorodunk. Még Cal sem, akinek az egyensúlyérzéke nem veheti fel a versenyt az enyémmel vagy Kilorn halászhajón edzett lábával. Nagyon feszült, és arra vár, hogy átvegyem a vezetést. Nevetnem kellene azon, hogy egy herceg tőlem remél útmutatást, de túlságosan fázom és fáradt vagyok, ezért csak megyek tovább. Végig a folyosón, a nyomomban Callel és Kilornnal, a létra mellett várakozó gárdistákig. Azon leereszkedve érkeztünk ide, és most a sebesültek távoznak elsőként, akiket hevenyészett hordágyakra kötözve emelnek fel az éjszakába. Farley felügyeli a folyamatot, a köpenye még véresebb, mint az imént. Komor látványt nyújt, ahogy fogai közé szorított fecskendővel szorosabbra húzza a kötéseket. Akik a legrosszabb bőrben vannak, injekciót kapnak, hogy elviseljék a fájdalmat, amikor feladogatják őket a szűk csövön. A sebesültek közül Shade az utolsó, nehézkesen támaszkodik a két gárdistára, akik korábban Kilornt ugratták az ápolónővel. Szeretnék odanyomakodni a bátyámhoz, de a tömeg túl sűrű, és nincs szükségem még több feltűnésre. Shade gyenge a teleportáláshoz, ezért kénytelen fél lábon ugrálni, és amikor Farley hordágyra kötözi, elvörösödik. Nem hallom, mit mond neki a nő, de valamennyire megnyugtatja a bátyámat. Félrelegyinti az injekciót, összeszorítja a fogait, ahogy felhúzzák a létra mellett, és rátör a fájdalom. Amint Shade biztonságban van fent, felgyorsul a folyamat. A gárdisták egyesével felmásznak a létrán, és a folyosó lassan kiürül. Sokan közülük ápolók, fehér köpenyt viselő férfiak és nők, eléggé vérfoltosan. Nem vesztegetem az időmet arra, hogy hamis udvariasságból előreengedjek másokat, ahogyan egy hölgy tenné. Úgyis mind ugyanoda tartunk. Ezért amikor a tömeg kicsit megritkul, és a létra szabaddá válik, előresietek. Cal követ, és a jelenlétünkben a gárdisták szétválnak, ahogyan a kés hatol át a vajon. Gyorsan hátralépnek, néhányan meg is botlanak, hogy helyet adjanak nekünk. Csak Farley áll megingathatatlanul, fél kézzel a létrát fogva. Meglepetésemre int felénk. Mindkettőnknek.
Ez lehetett volna figyelmeztetés. Az izmaim sajognak, ahogy felmászom a létrán, még mindig gyenge vagyok Naercey, az aréna és a fogság után. Fentről különös üvöltést hallok, de ez sem tántorít vissza. Minél gyorsabban ki kell jutnom ebből a merülőből. Az utolsó pillantás, amit a tengeralattjáróba vetek, furcsa, ahogy Farley és az orvosi részleg fölött lógok. Még vannak lent mozdulatlan sebesültek a takarók alatt. Nem sebesültek, döbbenek rá, miközben felhúzódzkodom. Halottak. Feljebb jutva a létrán meghallom a szél fütyülését, és víz csöpög rám. Addig úgy gondolom, hogy szóra sem érdemes, amíg el nem érek a felső fokokig és a sötétségre nyíló, kör alakú csapóajtóig. Vihar süvölt olyan erővel, hogy az esőt is félrefújja, ezért csak kevés csepp éri a csövet és a létrát. A szélben érzékenyebb amúgy is sérült arcom, és pillanatokon belül bőrig ázom. Őszi viharok. Bár ennyire durva viharra nem emlékszem. Átsüvít rajtam, esővel és csípős, sós permettel tölti meg a szám. Szerencsére a merülőt erősen kikötötték egy alig látható mólóhoz, és ellenáll a tomboló hullámoknak. – Erre! – kiáltja a fülembe egy ismerős hang, és a létrától a tengeralattjáró esőtől és tengervíztől síkos burkolatára vezet. A sötétben alig látom az utat mutató katonát, de tagbaszakadt alakjáról és hangjáról egykettőre felismerem. – Bree! – Megfogom a kezét, és érzem legidősebb bátyám kérges tenyerét. Súlyosan, lassan lépked, lehorgonyoz, majd lesegít a mólóra. A rozsdás fémen jutok ki a szárazföldre, és engem csak ez érdekel. Föld és meleg, mindkettő várva várt menedék az óceán és az emlékeim hideg mélysége után. Senki sem segít Calnek leszállni a tengeralattjáróról, de magától is boldogul. Most is tart némi távolságot, és tiszteletteljesen lemarad mögöttünk. Biztos vagyok benne, hogy nem felejtette el az első találkozását Bree-vel Dúcban, amikor a bátyám minden volt, csak éppen udvarias nem. Igazság szerint egyik Barrow sem kedvelte Calt, talán anyát és esetleg Gisát kivéve. De akkor még ők sem tudták, hogy kicsoda. Érdekes lesz a viszontlátás. A viharban nehéz kivenni Tuckot, de az látszik, hogy kicsi szigetről van szó, amelyet dűnék és magas fű borítanak a felkorbácsolt hullámokhoz hasonló összevisszaságban. A víz fölött felragyogó villám egy pillanatra bevilágítja az éjszakát, és meglátjuk az ösvényt. A szabad ég alatt, a merülő és az alvonat szűk falai közül kiszabadulva látom, hogy a sebesültekkel együtt is kevesebben vagyunk harminc főnél. A többiek két lapos tetejű betonépület felé tartanak a móló és a part találkozásánál. Fölöttünk a lankás dombon további építmények állnak, bunkereknek
vagy barakkoknak látszanak. Nem tudom, mi rejtőzik bennük. A következő, közelebb becsapódó villám kellemesen megbizserget. Bree azt hiszi, a hidegtől reszketek, és közelebb húz magához, egyik nehéz karját átveti a vállamon. A karja súlya megnehezíti a járást, de kibírom. Alig várom, hogy elérjem a móló végét. Hamarosan száraz, szilárd talajra jutok, és sok idő után végre együtt leszek a Barrow családdal. Ez a kilátás elég, hogy átsegítsen az ázott nyüzsgésen. Ápolók pakolják fel a sebesülteket egy régi szállítóra, amelynek raklapját vízálló ponyvával takarták le. Biztosan lopták ezt is, mint minden mást. A szigeten álló két épület hangár, nyitott ajtajukon túl további szállítók látszanak. A móló mellett néhány hajó imbolyog a szürke hullámokon, a viharral dacolva. Minden szedett-vedett – különféle méretű, ósdi szállítók, karcsú új hajók, amelyek némelyikét ezüst és fekete színűre festették, még zöld is akad köztük. Lopták vagy eltérítették mindegyiket. Az egyiken felismerem az Ezüst tengerészet szürke és kék színét. Tuck olyan, akár Will Whistle régi társzekere, tele a tolvajlás hordalékával. Az orvosi szállító elpöfög, mielőtt elérnénk a homokos úton botorkálva az esőben. Csak Bree nemtörődömsége tart vissza attól, hogy gyorsítsak a lépteimen. Nem aggódik Shade miatt, sem azért, ami a domb tetején vár minket, ezért én is próbálom elűzni az aggodalmamat. Cal nem nyugszik, és végre megszaporázza a lépteit, hogy felzárkózzon mellém. Talán csak a vihartól és a sötétségtől, vagy ezüst vére miatt, de nagyon sápadtnak és ijedtnek látszik. – Ez nem tarthat sokáig – mormolja olyan halkan, hogy csak én hallom. – Mi az, herceg? – morogja Bree. Oldalba bököm, de csak az én könyököm sajdul bele. – Nem számít, hamarosan megtudjuk. A hangsúlya rosszabb, mint a szavai. Hideg, brutális, nem vall arra a nevetős testvérre, akit ismertem. A Gárda őt is megváltoztatta. – Bree, miről beszélsz? Cal már tudja. Megtorpan, tekintetét rám szegezi. A szél borzolja a haját, a homlokára tapasztja a tincseket. Bronzbarna szeme elsötétedik a félelemtől, ettől a látványától összeszorul a gyomrom. Ne, fohászkodom. Ne mondd, hogy megint csapdába sétáltam. Mögötte az egyik hangár felmagasodik, ajtaja szokatlanul hangtalan zsanérokon kitárul. Annyi katonát látok, hogy megszámolni sem bírom őket, fegyvereik készenlétben, a szemük csillog az esőben. Egyszerre lépnek elő, olyan fegyelmezetten, mint bármely Ezüst légió. A vezetőjük akár egy didergő is lehetne majdnem fehér hajával és fagyos arckifejezésével. De ő is vörös vérű, akárcsak én –
az egyik szeme pirosan bevérzett. – Bree, mi ez? – kiáltok fel, és állatias vicsorgással pördülök a bátyám felé. Erre ő megfogja a kezemet, de cseppet sem gyengéden. Erősen fogva tart, latba veti testi erejét, hogy ne húzódhassam el előle. Ha bárki más lenne, most megráznám a villámommal. De ő a bátyám. Nem tehetem ezt vele. Nem fogom megtenni. – Bree, eressz! – Nem fogjuk bántani – mondja újra. – Nem fogjuk bántani, ígérem. Szóval ez nem az én ketrecem. De ez egyáltalán nem nyugtat meg. Sőt még dühösebbé és kétségbeesettebbé tesz. Amikor hátranézek, Cal ökle lángol, karját széttárva fordul szembe a véres szemű férfival. – Na? – morogja kihívóan. Akár egy sarokba szorított vadállat. Túl sok a puska, még Cal számára is. Le fogják lőni, ha úgy érzik, muszáj. Talán ezt is akarják. Egy ürügyet, hogy megölhessék a bukott herceget. Egyik részem, a nagyobbik, tudja, hogy lenne rá okuk. Cal korábban vadászott a Skarlát Gárdára, és lényegében ő okozta Tristan halálát, Walsh öngyilkosságát és Farley megkínzását. Katonák öltek a parancsára, és leverték Farley lázadóinak többségét. És ki tudja, hány embert küldött a halálba a fronton, amikor Vörös katonák életét áldozta fel a Tóvidék néhány négyzetmérföldjéért. Őt nem köti hűség az ügyhöz. Veszélyt jelent a Skarlát Gárdára. De ő is egy fegyver, akárcsak én, akit felhasználhatunk az elkövetkező időkben. Az újvérűek érdekében, Maven ellen. Fáklya lehetne a sötétség ellen. – Nem tudja ebből kivágni magát, Mare. – Kilorn szól, a lehető legrosszabb pillanatot választva a visszaoldalgásra. A fülembe suttog, mintha a közelségével megingathatna. – Meghal, ha megpróbálja. Nehéz figyelmen kívül hagyni ennek az igazságát. – Térdre, Tiberias! – parancsolja a véres szemű férfi, és bátran a lángoló herceg felé lép. Gőz száll fel a tűzből, mintha a vihar próbálná eloltani. – Kezet a tarkó mögé! Cal nem engedelmeskedik, és a születéskor kapott nevét hallva megrándul az arca. Eltökélten, büszkén áll, bár tudja, hogy elvesztette a csatát. Egykor talán megadta volna magát, hogy a bőrét mentse. Most azonban úgy véli, az élete értéktelen. Csak én gondolom másként. – Cal, tedd azt, amit mond. A hangomat felkapja a szél, az egész hangár hallja, amit mondok. Attól félek, a szívemet is hallják, ahogy a mellkasomban dübörög.
Lassan, vonakodva, akár egy leomló szobor, Cal térdre rogy, és a tüze sisteregve kialszik. Tegnap ugyanígy térdelt le az apja lefejezett holtteste mellé. A véres szemű fickó elvigyorodik, kivillantja csillogó, egyenes fogait. Élvezettel áll meg Cal fölött, gyönyörködik a lábánál térdeplő herceg látványában. Tetszik neki a hatalom, amit gyakorolhat. De én vagyok a Villámlány, és a valódi hatalomról neki halvány fogalma sincs.
• ÖTÖDIK FEJEZET •
Részvét nélkül hallgatom szánalmas védekezésüket. Kilorn és Bree igyekeznek meggyőzni; minden érvet felsorakoztatnak, amit a szájukba rágtak. Veszélyt jelent még rád is. De én mindenkinél jobban tudom, hogy Cal sohasem ártana nekem. Még amikor volt rá oka, akkor sem kellett tartanom tőle. Egy közülük. Nem bízhatunk benne. Azok után, amiket Maven tett az örökségével és a jó hírével, Calnek senkije és semmije nincs rajtunk kívül, még ha ezt nem is hajlandó beismerni. Értékes. Egy tábornok, Norta hercege, akit mindenhol keresnek a királyságban. Ez szöget üt a fejembe, és mélységes félelem fog el. Ha a véres szemű férfi úgy dönt, hogy alkualapnak használja Calt Maven ellen, hogy elcserélje vagy feláldozza, minden erőmmel megakadályozom. Minden befolyásomat, minden hatalmamat latba vetem – de nem tudom, elég lesz-e. Ezért csak bólogatok, először lassan, mintha egyetértenék. Mintha irányíthatnának. Mintha gyenge lennék. Igazam volt. Shade korábban figyelmeztetni akart. Megint hamarabb meglátta, hogy jön az ár, minthogy megérkeztek volna az első hullámok. Cal hatalom, testet öltött tűz, amitől félni kell, és akit le kell győzni. Én pedig villám vagyok. Mit fognak tenni velem, ha nem játszom tovább a szerepemet? Még nem léptem be újabb börtönbe, de már látom a zárban a kulcsot, amely bármikor elfordulhat. Szerencsére van tapasztalatom az ilyesmiben. A véres szemű férfi és a katonái a hangárba kísérik Calt, de annyira nem ostobák, hogy megpróbálják megkötözni a kezét. A puskáikat azonban nem engedik le, a figyelmük nem lanyhul, és tartják a távolságot, nehogy valamelyikük elégjen a merészségéért. Én tágra nyílt szemmel figyelem, ahogy a hangár ajtaja ismét bezárul, és elválaszt minket egymástól, de befogom a szám. Nem fognak végezni vele, amíg nem ad rá okot. Csak azt remélem, hogy Cal normálisan fog viselkedni. – Legyetek vele kíméletesek – suttogom Bree melegébe burkolózva. Még a hideg őszi esőben is olyan, mintha kazán mellett állnék. Az északi fronton átharcolt hosszú évek során immúnis lett a nedvességre és a hidegre. A háború sohasem enged el, jut eszembe apa régi mondása. Most már a saját bőrömön is tapasztaltam, bár az én háborúm másmilyen. Bree úgy tesz, mintha nem hallotta volna meg, amit mondok, és velem együtt lesiet a mólóról. Kilorn szorosan mögöttünk lépked, a bakancsával egyszer-kétszer
a sarkamra tapos. Legyűröm a késztetést, hogy megrúgjam, és inkább a domb tetején álló barakkokhoz vezető lépcsőket vizslatom. A fokokat megszámlálhatatlanul sok láb koptatta el. Hányan járnak vajon erre? – töprengek. Hányan vannak most itt? Túl sokan – döbbenek rá, ahogy a gerincre érünk. A sziget kiterül előttünk, és nagyobb katonai bázis tárul elénk, mint amire számítottam. A dombtetőn álló barakk csak egy a féltucatnyi közül, amelyek két takaros sorban helyezkednek el egy hosszú betontérség két oldalán. A tér teljesen sima, jól karbantartott, nem úgy, mint a lépcső vagy a móló. Még egy tökéletesen egyenes fehér csík is fut a közepén, és belevezet a viharos éjszakába. Sejtelmem sincs, hová visz, de biztos vagyok benne, hogy majd megtudom. Az egész szigetre mozdulatlanság telepedik, mintha a vihar megdermesztette volna. Reggel, amikor eláll az eső és felszakadozik a sötétség, valószínűleg teljes pompájában láthatom majd a bázist – és végre megérthetem, kikkel van dolgom. Rossz szokásommá kezd válni, hogy alábecsülöm a helyzetet, különösen, ha a Skarlát Gárdáról van szó. Mint Naercey-ben. Tuck azonban másnak látszik. A hideg, amit a tengeralattjárón és az esőben éreztem, tovább borzongat, még akkor is, amikor beterelnek a fekete hármas számmal jelölt barakk ajtaján. A csontomig, a szívemig átfáztam, olyannyira, hogy a gondolat, hogy viszontláthatom a családomat, alig repeszti meg a jég felszínét. De jobb, ha ezt a szüleim nem veszik észre. Ennyivel tartozom nekik. Biztosan azt gondolják, sértetlen vagyok, akire nem hatott sem Cal bebörtönzése, sem a saját viszontagságaim, amelyeket a palotában és az arénában szenvedtem el. A Gárdának muszáj azt hinnie, hogy az ő oldalukon állok. De nem ott állok? Nem esküdtem-e hűséget Farley-nak és a Skarlát Gárdának? Abban hisznek, amiben én, vagyis az Ezüst királyok és Vörös rabszolgák korának végében. Katonákat áldoztak értem és miattam. A szövetségeseim, a véreim, a bajtársaim – de a bevérzett szemű férfi óvatosságra int. Ő nem Farley. A nő talán mogorva, és csak egyetlen cél lebeg a szeme előtt, de azon osztozunk. Ő tudja, miben volt részem. Vele lehet beszélni. Azt azonban kétlem, hogy a véres szemű férfi hajlik az érvelésre. Kilorn szokatlanul hallgatag. Ez a némaság nem vall rá. Ahhoz szoktunk, hogy gúnyolódással, évődéssel töltsük ki a csendet, vagy Kilorn esetében butaságokkal. A természetünk nem engedi, hogy hallgassunk egymás társaságában, most azonban nincs mit mondanunk egymásnak. Tudta, mit terveztek Callel, és egyetértett vele. Ami még rosszabb, még csak el sem mondta nekem. Ha nem fáznék ennyire, talán dühöt éreznék, de a hideg addig tompítja az érzéseimet, amíg olyanok nem lesznek,
mint az elektromos zümmögés a levegőben. Bree-nek nem tűnik fel a közénk telepedett ridegség, de miért is venné észre? A legidősebb bátyám kedvesen bolondos, de elhagyott minket, amikor nyurga tizenhárom éves voltam, és még csak szórakozásból, nem pedig szükségből loptam, és közel sem voltam annyira kegyetlen, mint amilyen lettem. Bree nem ismeri a jelenlegi énemet, hiszen közel öt évet kihagyott az életemből. Meg aztán a sorsom az elmúlt két hónapban a korábbiaknál is nagyobbat fordult. És csak ketten vészelték át velem ezt az időszakot. Az elsőt bezárták, a második pedig véres koronát visel. Kilorn az ellenségeimnek nevezné mindkettejüket. Vicces. Az ellenségeim ismernek legjobban, a családom viszont egyáltalán nem tud rólam semmit. A barakkokban szerencsére szárazság vár, zümmögés árad a mennyezeten végighúzódó lámpákból és vezetékekből. A vastag betonfalak labirintussá változtatják a folyosót, semmilyen jelzés nem mutatja az utat. Minden acélszürke, jellegtelen ajtó csukva van, de némelyiken látni annak a jelét, hogy laknak mögöttük. Az egyik kilincset parti fű fonata díszíti, egy másikra elszakadt nyakláncot akasztottak, és így tovább. Ezen a helyen nemcsak félelmetes katonák, hanem Naercey menekültjei és még ki tudja, honnan érkezett emberek is meghúzzák magukat. Miután kihirdettem a rendeleteket, sok gárdista és vörös elmenekült a szárazföldről. Hogy is maradhattak volna, ha egyszer besorozás és kivégzés várt rájuk? De hogyan sikerült elmenekülniük? És miként kerültek ide? Újabb kérdéssel bővül az amúgy is egyre hosszabb lista. Bár a gondolataimba merülök, eszembe vésem a fordulókat, amiket a bátyám vesz. Itt jobbra, egy, két, három sarok, el egy ajtó mellett, amelybe a PRÉRI szót vésték. Megfordul a fejemben, hogy nem szándékosan megyünk-e kerülő úton, de Bree ennyire nem ravasz. Ezért hálásnak kellene lennem. Shade gond nélkül becsapna, de Bree nem. Ő a nyers erő oldalán áll, olyan, akár egy legördülő szikla, amely veszélyes, azonban könnyű kikerülni. Ugyanakkor gárdista is, aki azért szabadult meg az egyik katonaságból, hogy egy másikhoz csatlakozzon. Az alapján pedig, ahogyan a mólón szorongatott, csak a Gárdához fűzi hűség. Valószínűleg ez lesz a helyzet Tramyval is, aki mindig szívesen követte, és néha irányította is legidősebb bátyánkat. Csak Shade-nek van annyi esze, hogy nyitva tartsa a szemét, vajon milyen sors vár ránk, újvérűekre. Előttünk az ajtó tárva-nyitva, mintha csak minket várna. Bree-nek nem kell elmondania, hogy ez a családunk szobája, mert a kilincsre lila szövetdarab van kötve. A szegélye foszladozik, és ügyetlen hímzés díszíti: villám, vagyis olyan
szimbólum, amely se nem Vörös, se nem Ezüst, hanem az enyém. A Titanos-ház, az álarcom és a bennem áramló villám, a pajzsom színeinek kombinációja. Közeledtünkre kerekek nyikorognak az ajtó mögött, és melegség önt el. Bárhol megismerném az apám kerekes székének a hangját. Bree nem kopog. Tudja, hogy mindenki ébren vár engem. Nagyobb a tér, mint a tengeralattjáróban, de az ágy kicsi és szűkös. Legalább van hely mozogni, és elférnek a Barrow család priccsei, még egy kis belépő is marad az ajtó előtt. A távolabbi falba vágott egyetlen ablak zárva van az eső miatt, de az égbolt kicsit világosabbnak látszik. Közeleg a napkelte. Igen, gondolom, és végignézek a rengeteg piroson. Sálak, rongyok, zászlók, falterítők, vörös minden, és vörös lóg a falakról. Tudnom kellett volna, hogy ez lesz a vége. Gisa egykor Ezüstöknek varrt ruhákat; most fáradságos munkával a Skarlát Gárdának készít lobogókat, és amit csak talál, az ellenállás kettészakadt napjával díszíti. Nem szépek, az öltések egyenetlenek, a minták egyszerűek. Nyomába sem ér a korábbi művészetének. Ez is az én hibám. Gisa kis fémasztalnál ül, félig gyógyult kezében megáll a tű. Egy pillanatig csak bámul, akárcsak a többiek. Anya, apa, Tramy is csak néznek, de nem ismerik fel a lányt, akit látnak. Amikor legutóbb találkoztunk, képtelen voltam uralkodni magamon. Csapdába estem, gyenge voltam és zavart. Most ugyan megsebesültem, véraláfutások és árulások nyomát őrzöm, de tudom, ki vagyok, és mit kell tennem. Több lettem, mint bármi, amiről korábban akár álmodni mertünk. Ez megrémít. – Mare. – Alig hallom az anyám hangját, amikor kimondja a nevem. Akárcsak Dúcban, amikor a szikráim az otthonunk elpusztításával fenyegettek, most is ő az első, aki megölel. A nem elég hosszúra nyúló ölelés után egy üres székhez vezet. – Ülj le, kicsikém – mondja, és érzem, hogy remeg a keze. Kicsikém. Évek óta nem hívott így. Furcsa, hogy most használja, amikor már nem vagyok gyerek. Érintése kitapogatja a zúzódásokat, mintha keresztüllátna új ruháimon. – Megsebesültél – mormolja a fejét csóválva. – Nem tudom elhinni, hogy hagyták, hogy a saját lábadon menj azok után… szóval azután. Titkon örülök, hogy nem említi Naercey-t, az arénát vagy a régebbi időket. Nem hiszem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy ilyen hamar újra átéljem. Apa csak kuncog. – Azt teszi, amihez kedve van. Senkinek nem kell hagynia. – Ahogy a székében fészkelődik, észreveszem, hogy még több ősz hajszála van. Soványabb is, kicsinek látszik az ismerős székben. – Pontosan olyan, mint Shade. Shade semleges terület, könnyebb róla beszélnem. – Láttátok? – kérdezem, és
hátradőlök a hideg fémszékben. Jó érzés ülni végre. Tramy felkel az ágyáról, a feje majdnem súrolja a mennyezetet. – Most megyek a betegszobába. Csak tudni akartam, hogy te… A jól vagyok már nincs a szókincsemben. – …még mindig bírod. Csak bólintok. Ha kinyitnám a számat, mindent elmondanék nekik. A fájdalmat, a hideget, a herceget, aki elárult, a herceget, aki megmentett, akiket megöltem. És bár talán már tudják mindezeket, nem tudom magamat rávenni, hogy bevalljam, miket tettem. Nem akarom látni a csalódottságukat, az iszonyodásukat, a félelmüket. Azt ma este már nem bírnám elviselni. Bree Tramyval megy, és megveregeti a hátam, mielőtt követné a fivérünket ki az ajtón. Kilorn lemarad, némán a falnak dől, mintha bele akarna zuhanni, hogy eltűnjön. – Éhes vagy? – kérdezi anya, és sürgölődni kezd egy szekrénykénél. – Félretettünk valamennyit a vacsorára kapott fejadagból, ha szeretnéd. Nem is tudom, mióta nem ettem, mégis megrázom a fejemet. A kimerültségem miatt nehéz az alváson kívül bármi egyébre gondolni. Gisa gyanakvó tekintetét nem kerüli el a viselkedésem. Hátrasimít egy vörös tincset a homlokából. – Aludnod kellene. – Olyan meggyőződéssel beszél, mintha ő volna az idősebb. – Hadd aludjon. – Persze, igazad van. – Anya ismét magával húz, ezúttal egy ágy felé, amelyen több párna van, mint a többin. Gondosan igazgatja a vékony takarókat és engem. Csak annyi erőm maradt, hogy kövessem, és hagyjam, hogy betakargasson, ahogyan soha korábban nem tette. – Itt vagyunk, kicsikém, aludj. Kicsikém. Nagyobb biztonságban vagyok, mint napok óta bármikor, körülvesznek azok, akiket a legjobban szeretek, és mégsem tört még rám soha ennyire a sírás. Az ő érdekükben visszafojtom. Magamba fordulok, és csak belül vérzek, ahol senki sem látja. Nem sokkal később már elszenderedem, hiába az éles fények és a halk mormogás. Kilorn mély hangja dörmög, miután én kikerültem a körből. – Figyeljétek. – Ez az utolsó, amit hallok, mielőtt a sötétségbe süllyednék. Valamikor éjjel, álom és ébrenlét között, apa megfogja a kezemet. Nem azért, hogy felkeltsen, hanem csak azért, hogy belém kapaszkodjon. Egy pillanatra azt hiszem, ő csak álom, és visszakerültem a cellámba a Csontaréna alatt. A menekülés, az aréna, a kivégzések hamarosan visszatérő rémálmok. Apa keze azonban meleg,
kérges, ismerős, és összezárom ujjaimat körülötte. Igazi. – Tudom, milyen megölni valakit – suttogja, a szeme távolinak látszik, csak két fénypont az ágyunk fölötti sötétségben. A hangja is más, mint ahogy ő maga is más ebben a pillanatban. Egy katona képe, aki túl sokáig maradt életben a háborúban. – Tudom, mit tesz veled. Megpróbálok beszélni. Megpróbálok. De helyette elengedem, és belesodródom az álomba. Másnap reggel sós levegő illatára ébredek. Valaki kinyitotta az ablakot, és beengedte a hűvös őszi levegőt és a napfényt. A vihar továbbállt. Mielőtt kinyitnám a szemem, próbálom elhitetni magammal, hogy ez a saját ágyam, a szellő a folyó felől fújdogál, és csak annyi választás áll előttem, hogy menjek-e iskolába vagy sem. De ez sem hoz vigaszt. Az az élet, bár könnyebb, nem olyan, amihez szívesen visszatérnék, még ha lenne is rá lehetőségem. Van, amit meg kell tennem. Gondoskodnom kell Julian listájáról, meg kell kezdenem az előkészületeket ehhez a nagy vállaláshoz. Ha pedig Calt kérem cserébe, hogyan tagadhatnák meg tőlem? Ki tudna nemet mondani, ha a mérleg másik serpenyőjében az van, milyen sokakat kimentünk Maven fogságából? Valami azt súgja, hogy a véres szemű férfi megpróbálhatja, de elhessegetem a gondolatot. Gisa a velem szemközti ágyon fekszik hason, és jó kezével egy fekete szövetből húzogatja ki a foszlott szálakat. Felém se fordul, amíg én csontjaimat ropogtatva kinyújtózom. – Jó reggel, kicsikém. – Alig bírja elrejteni csúfondáros mosolyát. Egy párnát kap az arcába. – Ne kezdd! – morgom, de titkon örülök a csúfolódásnak. Bárcsak Kilorn is ezt tenné, és kicsit jobban hasonlítana a halászlegényre, akire emlékszem. – Mindenki az étkezőben van. Van még reggeli. – Hol a betegszoba? – kérdezem, Shade-re és Farley-ra gondolva. Jelenleg a nő a legjobb szövetségesem. – Enned kéne, Mare – mondja éles hangon Gisa, és felül. – Komolyan. A szeméből sütő aggodalom megtorpanásra késztet. Rosszabbul nézhetek ki, mint gondoltam, ha Gisa ilyen gyengéd velem. – Tehát, hol van az étkező? Nagyot fújva feláll, és az ágyára dobja, amivel foglalatoskodott. – Tudtam, hogy én leszek a szárazdajka – morogja olyan hangon, mint az anyánk, amikor elege van
valamiből. Ezúttal még idejében lebukik a repülő párna elől. Most már gyorsabban áthaladok a barakkok útvesztőjén. Legalább részben emlékszem az útra, és az eszembe vésem az ajtókat, amelyek előtt elhaladok. Némelyik nyitva áll, üres szobák vagy tétlenkedő Vörösek látszanak mögöttük. Mindkettő azt jelzi, hogy a hármas barakk a kijelölt „családi” épület. Az itteniek nem látszanak gárdistáknak, és kétlem, hogy a legtöbbjük akár egy verekedésben részt vett volna életében. Gyerekekre, sőt kisbabákra utaló jeleket látok, akik a családjaikkal menekültek, vagy Tuckra vitték őket. Az egyik szoba zsúfolásig tele van régi és törött játékokkal, és a falait sárgára festették, hogy kis élénkséget vigyenek a beton szürkeségébe. Az ajtóra semmi sincs kiírva, de megértem, kiké a szoba. Árváké. Gyorsan elfordítom a tekintetemet, mindenhová nézek, csak az eleven kísértetek ketrecére nem. A mennyezeten csövek futnak végig, amelyek egyenletesen lüktetnek az elektromosságtól. Nem tudom, mi szolgáltatja az áramot ezen a szigeten, de a mély zümmögés megnyugtat, mert emlékeztet arra, ki is vagyok. Ezt legalább senki sem veheti el tőlem, hogy ilyen messze vagyok a halott Arven csendjétől. Tegnap majdnem a halálomat okozta, amikor elfojtotta a képességemet a sajátjával, és visszaváltoztatott Vörös lánnyá, akinek a körmei alá ragadt piszoknál nem volt egyebe. Az arénában alig volt időm megrémülni, most azonban nem tudok szabadulni a gondolattól. A képességem a legértékesebb tulajdonom, még akkor is, ha mindenki mástól elválaszt. De a hatalomért, a saját hatalmamért hajlandó vagyok megfizetni ezt az árat. – Milyen? – kérdezi Gisa, és követi a tekintetemet a mennyezetre. A vezetékekre koncentrál, hátha megérzi, amit én, de hiába. – Az elektromosság? Nem tudom, mit mondjak neki. Julian könnyen el tudná magyarázni neki, valószínűleg magában vitázva közben, és részletesen elmesélné a képességek történelmét, és azt, hogy miként jöttek létre. Maven azonban tegnap elmondta, hogy az öreg tanárom nem menekült meg. Elfogták. Mavent ismerve, nem beszélve Elaráról, Julian valószínűleg halott, kivégezték azért, amit nekem adott, és amit régen elkövetett. Amiért annak a lánynak a bátyja volt, akit a régi király őszintén szeretett. – Csak olyan – mondom végül, és feltépem a külvilágba nyíló ajtót. A tengeri szellő a hajamat kócolja. – Felvillanyozó. Gisa nem az a típus, aki hagyná, hogy ilyen könnyen megússzam, de elhallgat. Megérti, hogy ezekre a kérdésekre nem akarok válaszolni.
Napvilágnál Tuck egyszerre tűnik kevésbé és jobban vészjóslónak. A nap fényesen ragyog, az őszi levegő meleg, és a barakkokon túl a parti füvet ritkás liget váltja fel. Nem hasonlítanak a hazai tölgyekre és fenyőkre, de most még ezeket is jólesik látni. Gisa átvezet a téren, a nyüzsgésen. Piros sálas gárdisták pakolnak le a szállítókról, olyan ládákat halmoznak fel, amilyeneket a tengeralattjárón láttam. Kicsit lassítok, remélem, hogy vethetek egy pillantást a rakományra, de az új egyenruhás, idegen katonák láttán megtorpanok. Kékbe öltöztek, nem az Osanosház élénk kékjébe, hanem hideg, sötét árnyalatba. Ismerős, mégsem tudom hová tenni. A katonák Farley-ra hasonlítanak, magasak, sápadtak, hirtelenszőke hajukat erőszakosan rövidre nyírták. Külföldiek, döbbenek rá. A rakomány fölött állnak, puskával a kezükben vigyáznak a ládákra. De ki elől akarják védeni? – Ne bámuld őket! – súgja Gisa, és megragadja a ruhám ujját. Maga után húz, hogy minél előbb elhagyhassa a kék ruhás katonákat. – Miért? Kicsodák ők? Megrázza a fejét, és tovább rángat. – Ne itt. Természetesen szeretnék megállni, és megbámulni a katonát, amíg rá nem jön, ki és mi vagyok. De ez ostoba, gyerekes vágy csupán. Fenn kell tartanom a látszatot, el kell játszanom a szerencsétlen kislány szerepét, akit megtört a világ. Hagyom, hogy Gisa elvezessen. – Az ezredes emberei – suttogja, amint hallótávolságon kívülre érünk. – Vele jöttek északról. Északról. – Tóvidékiek? – kérdezem, és alig kapok levegőt a meglepetéstől. Gisa higgadtan bólint. Most már értem, miért volt az egyenruháknak olyan színe, akár egy hideg tónak. Egy másik hadsereg, másik király katonái, mégis itt vannak velünk. Norta egy évszázada háborúban áll a Tóvidékkel a földek, az élelem és a dicsőség miatt. A tűz királyai állnak szemben a tél királyaival, és kiontott Vörös és Ezüst vér van kettejük között. De úgy tűnik, a hajnal mindannyiukért eljön. – Az ezredes tóvidéki. Azok után, amik Archeonban történtek – és eltorzul az arca, bár a felét se tudja annak, mit kellett ott kiállnom – délre jött, hogy „elrendezze a dolgokat”, legalábbis Tramy ezt mondja. Valami nem stimmel, de Gisa tovább rángat. – Kicsoda az ezredes, Gisa? Beletelik pár pillanatba, mire felismerem, hogy az étkezőhöz értünk. Ez is lapos tetejű épület, akárcsak a barakkok. A reggelizők zaja visszhangzik az ajtók mögött, de nem lépünk be. Bár az étel illatára megkordul a gyomrom, megvárom Gisa
válaszát. – A véres szemű férfi – mondja végül, és a saját arcára mutat – átvette az irányítást. A parancsnokság. Shade erről suttogott a tengeralattjárón, de akkor nem gondoltam komolyan. Erre gondolt? Az ezredesre akart figyelmeztetni? Az alapján, ahogyan tegnap Callel bánt, csak erre tudok gondolni. Nem különösebben nyugtat meg, hogy ilyen ember irányítja a szigetet és mindenkit, aki ott tartózkodik. – Szóval Farley munkanélküli lett. Gisa vállat von. – Farley kapitány kudarcot vallott. Ez nem tetszett az ezredesnek. Akkor engem egyenesen utálni fog. Az ajtó után nyúl az ép kezével. A másik szebben gyógyult, mint gondoltam, csak a gyűrűs- és kisujja görbül még mindig furcsán befelé. Rosszul forrtak össze a csontok, ez a büntetése, amiért egykor megbízott a nővérében. – Gisa, hová vitték Calt? – Olyan halkan beszélek, hogy félek, meg sem hallja, de a keze megáll a levegőben. – Múlt éjjel beszéltek róla, miután elaludtál. Kilorn nem tudta, de Tramy elment hozzá. Hogy figyeljen. Éles fájdalom hasít a szívembe. – Figyeljen? Mit? – Azt mondta, most csak kérdéseket tettek fel. Semmi olyasmi nem történt, ami fájna. A lelkem mélyén szomorúságot érzek. Sok olyan kérdést tudnék feltenni, ami nagyobb fájdalmat okozna Calnek, mint bármilyen seb. – Hol van? – kérdezem határozottan, ahogyan egy Ezüst hercegnőhöz illik. – Az 1-es barakkban – súgja. – Úgy hallottam, az 1-es barakkot mondták. Ahogy kinyitja az étkező ajtaját, elnézek fölötte, végig a fák felé sorakozó barakkokon. A fekete számok jól láthatók a napszítta betonon. 2, 3, 4… Hirtelen jeges félelem fut végig a gerincemen. Nincs is 1-es barakk.
• HATODIK FEJEZET •
Az étel többnyire ízetlen, szürke kása és enyhén vegyszerízű víz. Egyedül a hal finom, tőkehal egyenesen a tengerből. Érezni rajta a sót és az óceánt, akárcsak a levegőben. Kilorn a halon csodálkozik, azon morfondírozik, vajon milyen hálót használ a Gárda. Szeretnék rákiáltani: Mi vagyunk a hálóban, te tökfilkó, de az étkezőben nincs helye ezeknek a szavaknak. Tóvidékiek is vannak itt, komoran festenek a sötétkék öltözékben. Míg a vörös egyenruhás gárdisták együtt esznek a menekültekkel, a tóvidékiek sohasem ülnek le, örökösen járkálnak. A biztosokra emlékeztetnek, és ismerős borzongás fut végig rajtam. Tuck nem sokban különbözik Archeontól. Különböző frakciók vetélkednek a hatalomért, én pedig a konc vagyok középen. Nem biztos, hogy Kilorn, a legrégibb barátom elhiszi nekem, hogy ez veszélyes, vagy ami még rosszabb, megérti, de nem törődik vele. A hallgatásomat csak a falatozás hangja töri meg. Árgus szemmel figyelnek, ahogyan utasították őket. Anya, apa, Kilorn, Gisa – mind leplezik, hogy engem bámulnak, de sikertelenül. A fiúk nincsenek itt, még mindig Shade ágyát őrzik. Akárcsak én, ők is halottnak hitték, és most pótolják be az elveszett időt. – Szóval, hogy kerültetek ide? – A szavak a torkomon akadnak, de kipréselem őket. Jobb, ha én kérdezek, mielőtt ők kérdeznek tőlem. – Hajóval – morogja apa teli szájjal. Kuncog a saját viccén, és az ő kedvéért én is elmosolyodom. Anya oldalba böki, és bosszúsan csettint. – Tudod, hogy értette, Daniel. – Nem vagyok ostoba. – Apa dörmögve kanalazza a kását. – Két napja, éjfél körül Shade bukkant fel a tornácon. Úgy értem, hipp-hopp. – Pattint az ujjával. – Erről tudsz, ugye? – Igen. – Majdnem megállt a szívünk, amikor csak úgy előbukkant, és… életben volt. – El tudom képzelni – motyogom, ahogy felidézem, hogyan reagáltam Shade látványára. Azt hittem, mindketten halottak vagyunk, olyan helyen, amely távol esik ettől az őrült világtól. De Shade hozzám hasonlóan valaki – valami – mássá változott, hogy túlélhesse. Apa folytatja, szó szerint tovább gördül. Széke gurul nyikorgó kerekein, ahogy hevesen gesztikulál. – Miután az anyád abbahagyta a sírást, Shade cselekedett. Bedobott egy csomó holmit egy zsákba, haszontalan dolgokat. A zászlót a
verandáról, a képeket, a levelesládikádat. Nem igazán volt értelme, de nehéz bármit is kérdezni, amikor az ember fia visszatér a halottaiból. Amikor kijelentette, hogy mennünk kell, méghozzá rögtön, látni lehetett, hogy nem tréfál. Így aztán eljöttünk. – És a kijárási tilalom? – Még mindig tisztán emlékszem a rendeletekre, hogyan is felejthetném el őket? Úgy kísérnek, akár a bőrömbe ütött szögek. – Meg is ölhettek volna titeket! – Ott volt velünk Shade és az ő… – Apa a megfelelő szót keresve ismét int. Gisa a szemét forgatja, unja már apa idétlenkedését. – Ő ugrásnak hívja, nem emlékszel? – Ez az – bólint apa. – Shade átugrott velünk a járőrökön az erdőbe. Onnan lementünk a folyóhoz és a hajóhoz. Tudod, éjszaka a rakományokat továbbengedik, így aztán ki tudja, meddig üldögéltünk egy almás konténerben. Anya beleborzong az emlékbe. – Rohadt almák voltak – teszi hozzá. Gisa kuncog. Apa már-már elmosolyodik. Egy pillanatra a szürke kása anya pocsék ragujává változik, a betonfalak szálkás deszkák lesznek, és a Barrow család vacsorához ül. Megint otthon vagyunk, és én újra csak Mare vagyok. Hagyom, teljenek a másodpercek, figyelek és mosolygok. Anya a semmiségekről fecseg, hogy nekem ne kelljen megszólalnom, hagyja, hogy nyugodtan egyek. Még az étkező bámészkodó pillantásait is kivédi, és valamennyi felém pillantót olyan ádáz tekintettel fogad, aminek a hevességét magam is jól ismerem. Gisa is játssza a szerepét, eltereli Kilorn figyelmét a Dúcról kapott hírekkel. A fiú odaadóan hallgatja, és a húgomnak tetszik a figyelem. Úgy tűnik, a rajongása még nem múlt el. Marad apa, aki már a második tányér kását kanalazza önfeledten. A tányér pereme fölött rám néz, és meglátom, ki volt egykor. Magas, erős, büszke katona, akire alig emlékszem, és aki olyan távol van jelenlegi énjétől. De akárcsak én, Shade és a Gárda, apa sem olyan rozzant, ostoba alak, amilyennek kinéz. A kerekes szék, a hiányzó lába és a mellkasába ültetett szerkezet ellenére több csatát látott és élt túl, mint sokan. Csak a leszerelése előtt három hónappal veszítette el a lábát és a tüdejét, pedig majdnem húsz éve sorozták be. Hányan jutnak el idáig? Azért látszunk gyengének, mert azt a benyomást akarjuk kelteni. Talán ezek nem is Shade, hanem az apám szavai. Bár még csak nemrég jutottam az erőm birtokába, ő azóta titkolta a sajátját, hogy hazajött. Emlékszem, mit mondott múlt éjjel félálomban. Tudom, milyen megölni valakit. Ebben egyáltalán nem kételkedem. Különös, de az étel emlékeztet rá leginkább. Nem az íz, hanem maga az evés folyamata. Utoljára Maven mellett ettem, az apja palotájában. Kristálypoharakból
ittunk, és a villának gyöngyházból készült a nyele. Szolgák vettek körül, de így is egyedül voltunk. Nem beszélhettünk az előttünk álló estéről, de minduntalan rásandítottam, reméltem, hogy nem veszítem el a fejem. Akkor rengeteg erőt adott nekem. Azt hittem, Cal engem választ és a forradalmamat. Azt hittem, Maven a megmentőm, egy áldás. Hittem abban, amiben segíthetett volna nekünk. – Holnap jobb lesz – mondta akkor mosolyogva. A szeme nagyon kék volt, és egészen másféle tűz izzott benne. Éhes, éles és furcsán hideg láng, amelyet félelem színezett meg. Azt hittem, együtt félünk az ügyünkért, egymásért. Tévedtem. Annyi meggyőződéssel, amennyi csak telt tőlem, elismételtem: – Holnap jobb lesz. Hittem neki. Lassan eltolom magamtól a halat, a tányér megcsikordul az asztalon. Elég. A nesz vonzza Kilorn tekintetét, és felém fordul. – Végeztél? – kérdezi a félig megevett reggelimre pillantva. Válaszul felállok, mire ő is felpattan. Akár egy parancsot követő kutya. De nem az én parancsomat. – Elmehetnénk a betegszobába? Elmehetnénk. Gondosan megválogattam a szavaimat, hogy elfeledtessem vele, ki és mi vagyok most. Vigyorogva bólint. – Shade percről percre jobban van. Nos, van kedve a Barrow családnak egy sétához? – teszi hozzá, és ránk pillant. Mi állunk legközelebb ahhoz, amit családjának nevezhet. Tágra nyílik a szemem. Beszélnem kell Shade-del, meg kell tudnom, hol van Cal, és mik az ezredes tervei vele. Akármennyire hiányzott is a családom, csak útban lennének. Szerencsére apa megérti. A keze gyorsan mozdul az asztal alatt, és szavak nélkül megállítja anyát, mielőtt megszólalhatna. Anya megmoccan, és bocsánatkérőn mosolyog. – Azt hiszem, mi majd később megyünk – mondja, de szavai mögött több jelentés lapul. – Ideje kicserélni az akkumulátort, nem? – A csudába – morogja apa hangosan, és a ragacsos tálba dobja a kanalát. Gisa tekintete az enyémre villan, és kiolvassa a szememből, mire van szükségem. Időre, helyre és lehetőségre, hogy kibogozzam ezt a gubancot, és munkához lássak. – Még egy csomó zászlót kell megcsinálnom – sóhajt. – Ti elég gyorsan elhasználjátok. Kilorn nevetéssel rázza le a burkolt vádat, ahogy már ezerszer megtette a múltban. – Ahogy akarjátok. Erre, Mare.
Akármennyire leereszkedő is a viselkedése, hagyom, hogy átvezessen az étkezőn. Ügyelek rá, hogy látványos legyek, rájátszom a sántikálásomra, lesütöm a szemem. Leküzdöm a késztetést, hogy visszanézzek a bámulókra, a gárdistákra, a tóvidékiekre, a menekültekre. A halott király udvarában töltött időnek egy katonai bázison is hasznát veszem, ahol megint titkolnom kell, ki vagyok. Korábban Ezüstnek mutattam magamat, a hatalom rezzenéstelen, félelmet nem ismerő pillérének, akit Mareenának hívtak. Annak a lánynak azonban Cal mellett a helye, a hiányzó 1-es barakkba zárva. Vagyis megint Vörösnek kell lennem, alacsony származású villámlánynak, akit Mare Barrow-nak hívnak, akitől senkinek nem kell tartania, és akire senki sem gyanakodhat, aki egy Vörös fiúra hagyatkozik. Korábban nem értettem ilyen tisztán apa és Shade figyelmeztetését. – Még mindig fáj a lábad? Annyira lefoglal a sántikálás színlelése, hogy alig hallom meg Kilorn aggodalmát. – Semmiség – felelem végül, és az ajkamat fájdalmasan összeszorítom. – Volt már rosszabb. – Például, amikor leugrottál Ernie Wick tornácáról. – A szeme felcsillan az emlékre. Aznap eltört a lábam, és hónapokat töltöttem begipszelve, ami mindkettőnk megtakarított pénzének a felét elvitte. – Az nem az én hibám volt. – Elhiszem, hogy direkt csináltad. – Provokáció miatt. – Nahát, mégis ki provokálhatott? Hangosan felnevet, miközben átmegyünk egy kétszárnyú ajtón. A túloldali folyosó szintén beton, szemlátomást újonnan építették. A festés még nedves, fölöttünk pedig villódznak a lámpák. Rossz a villanyszerelés. Azonnal tudom, érzem, hol ágazik el az elektromosság. Az erő egyik szála azonban töretlenül áramlik végig a folyosón balra. Elkeseredésemre Kilorn jobbra vezet. – Az mi? – kérdezem a másik irányba mutatva. Nem hazudik. – Gőzöm sincs. A tucki betegszoba nem olyan komor, mint az orvosi részleg a tengeralattjárón. A magas, keskeny ablakokon át beárad a friss levegő és a napfény. Fehér köpenyesek sürögnek-forognak a páciensek között, akiknek kötésein szerencsére nem üt át a vörös vér. Halk beszélgetés, száraz köhögés, tüsszentés hallatszik a teremben, de a szelíd neszeket nem zavarja meg üvöltés vagy csontropogás. Itt senki sem haldoklik. Vagy már meghaltak.
Ezúttal nem nehéz megtalálnom Shade-et, mert nem tetteti az alvást. A lába még mindig fel van emelve egy hevederbe, és a vállán is friss a kötés. Jobbra fordul, egykedvűen nézi a mellette lévő ágyat. Még nem látom, kihez beszél, az ágyat két oldalról függöny határolja, és elrejti a benne fekvőt a betegszoba többi része elől. Ahogy közelebb érünk, Shade szája gyorsan megmozdul, de az elsuttogott szavakat nem tudom kivenni. Amikor meglát, elhallgat, és ez olyan, mintha elárult volna. – Elkerülted a hatökröket – kiáltja, és elhelyezkedik, hogy elférjek az ágyon. Egy ápoló mozdul, hogy segítsen, de Shade felhorzsolt kezével elhessegeti. A hatökrök a régi gúnynevünk a fivéreinkre. Shade kiskorában alacsony volt, és Bree gyakran pofozózsáknak használta. Tramy kedvesebb volt, de mindig Bree nehézkes lépteinek nyomában járt. Végül Shade elég okos és fürge lett, hogy elkerülje őket, és engem is megtanított erre. Nem kétlem, hogy elküldte őket az ágya mellől, hogy nyugodtan beszélhessen velem – bárki legyen is a függöny túloldalán. – Helyes, máris az idegeimre mentek – válaszolom kedélyes mosollyal. A kívülállók szemében kötekedő testvéreknek tűnhetünk. Shade azonban tudja, mi az igazság, és ahogy az ágya lábához érek, elsötétül a szeme. Észreveszi erőltetett bicegésemet, és alig észrevehetően int. Én hasonlóképpen teszek. Vettem az adást, Shade. Mielőtt akár utalhatnék Calre, újabb hang fojtja belém a szót. Összeszorítom a fogaimat, és nyugalmat erőltetek magamra. – Hogy ízlik Tuck, Villámlány? – kérdezi Farley a Shade melletti elfüggönyözött ágyról. Oldalra lendíti a lábát, és teljesen szembefordul velem, két kezével a takarót szorongatja. A fájdalomtól megrándul sebhely által elcsúfított, csinos arca. Könnyű kikerülni a kérdést. – Még nem döntöttem el. – És az ezredes? Hogy tetszik? – folytatja halkabban. Tekintete óvatos, nem lehet belőle olvasni. Nem tudni, mit akar hallani, ezért megvonom a vállam, és inkább Shade takaróit kezdem igazgatni. Farley ajkán mosoly jelenik meg. – Elég hatásos első benyomást tesz. Muszáj bebizonyítania, hogy minden pillanatban ura a helyzetnek, különösen két ilyen ember mellett, mint ti vagytok. Egy szempillantás alatt megkerülöm Shade ágyát, Farley és a bátyám közé furakszom. Annyira zaklatott vagyok, hogy még a sántításról is megfeledkezem. – Ezért vitte el Calt? – hadarom éles hangon. – Nem rohangálhat szabadon egy ilyen harcos, mert akkor rossz fényben tűnne fel mellette? Lesüti a szemét, mintha szégyenkezne. – Nem – mormolja. Bocsánatkérésnek
hangzik, de még nem tudom, miért kér bocsánatot. – Nem ezért vitte el a herceget. Félelem hasít a szívembe. – Akkor miért? Mit tett? Nincs esélye elmondani. Különös csend ereszkedik a betegszobára, az ápolókra és rám. A függöny eltakarja az ajtót előlünk, de hallom a masírozó bakancsok sietős dobogását. Senki nem szól, bár néhány katona tiszteleg az ágyában fekve, ahogy a léptek közelednek. Látom a bakancsokat a függöny és a padló közti résen. Fekete bőrből készültek, nedves homok borítja… egyre közelednek. Még Farley is beleborzong a látványukba, körmei a takarókba vájnak. Kilorn közelebb húzódik, félig eltakar, Shade pedig igyekszik felülni. Bár ez betegszoba, tele Vörös sebesültekkel és az úgynevezett szövetségeseimmel, egyik részem megszólítja a villámot. Elektromosság lobban a véremben, olyan közel van, hogy ha szükségem volna rá, elég lenne csak felé nyúlnom. Az ezredes megkerüli a függönyt, vörös szeme dühösen mered előre. Meglepetésemre a tekintete engem elkerülve Farley-ra esik. Kísérői, egyenruhájuk alapján tóvidékiek, olyanok, mint Bree sápadt, komor ikertestvérei. Igazi izomkolosszusok, akkorák, mint a fák és engedelmesek. Gyakorlott mozdulattal zárkóznak az ezredes mellé, és elfoglalják helyüket Shade és Farley ágya lábánál. Az ezredes közöttük állva beszorít engem és Kilornt. Demonstrálja, hogy ő itt a főnök. – Rejtőzködsz, kapitány? – kérdezi az ezredes, a Farley ágya köré húzott függönyt babrálva. A nő arca elsötétül a név és a célzás hallatán. Amikor a férfi hangosan csettint a nyelvével, látom, hogy Farley megrezzen. – Vagy te olyan okos, hogy tudd: a közönség nem fog megvédeni. – Megpróbáltam megtenni mindent, amit kértél, legyen akármilyen nehéz vagy lehetetlen – vág vissza a nő. A keze remeg a takarók rejtekében, de nem félelmében, hanem dühében. – Száz katonát adtál, hogy megdöntsem Nortát, egy egész országot. Mire számítottál, ezredes? – Arra számítottam, hogy huszonhat embernél többel térsz majd vissza. – A felelet keményen csattan. – Arra számítottam, okosabb leszel, mint egy tizenhét esztendős hercegfi. Arra számítottam, hogy megvéded a katonáidat, és nem veted őket az Ezüst farkasok elé. Többet és jobbat vártam tőled, Diana, sokkal többet annál, mint amit kaptam. Diana. A név az utolsó csapás. Az igazi neve. Farley dühös remegése szégyenbe fordul, és önmaga árnyékaként bámulja a lábát
és a padlót. Jól ismerem ezt a nézést, a megtört lélek látványát. Ha ilyenkor megszólal vagy megmozdul, összeomlik. Már kezd magába roskadni, földbe döngölték az ezredes szavai és a saját neve említése. – Én győztem meg őt, ezredes. Egyik részem szeretné, ha a hangom megremegne, ha ez a férfi azt hinné, félek tőle. De találkoztam már rosszabbal is, mint ez a bevérzett szemű, ingerlékeny katona. Sőt sokkal rosszabbal is. Szelíden félretolom Kilornt, és előrelépek. – Én kezeskedtem Mavenért és a tervéért. Ha én nem vagyok, az ön emberei még élnének. A vérük az én kezemet szennyezi, nem az övét. Meglepetésemre az ezredes csak kuncog a kitörésem hallatán. – Nem minden maga körül forog, Miss Barrow. A világ nem engedelmeskedik az ön parancsainak. Nem így értettem. De még saját magam számára is butaságnak hangzik. – Ezeket a hibákat ő követte el, nem más – folytatja Farley felé fordulva. – Felmentelek a parancsnokság alól, Diana. Vitatod? Egy kurta, perzselő pillanatra úgy tűnik, ellenkezni fog. Végül azonban lehajtja a fejét, lesüti a szemét, és magába fordul. – Nem, ezredes. – Az elmúlt hetek legjobb döntése – veti oda a férfi, és már fordul is, hogy menjen. Farley azonban még nem fejezet be. Ismét felnéz. – És mi van a küldetésemmel? – Küldetéssel? Miféle küldetéssel? – Az ezredes inkább meglepettnek tűnik, nem is annyira dühösnek, és ép szeme ide-oda villan. – Nem tudok új parancsokról. Farley visszafordítja rám a tekintetét, és különös rokonságot érzek vele. Habár legyőzték, még mindig küzd. – Miss Barrow-nak volt egy érdekes felvetése, amit terveztem továbbvinni. Azt hiszem, a parancsnokság egyet fog érteni ezzel. Már majdnem rávigyorgok Farley-ra, engem is felbátorít a merészsége. – Miféle felvetés ez? – kérdezi az ezredes, és kihúzza magát. Ilyen közelről látom, ahogy a szemében lassan, akár a szél hajtotta felhők, örvénylik a vér. – Kaptam egy listát. Olyan Vörösök vannak rajta, akik a bátyámhoz és hozzám hasonlóan a saját… képességeinket biztosító mutációval születtek. – Meg kell győznöm, muszáj. – Megkereshetjük, megvédhetjük és kiképezhetjük őket. Olyan Vörösök, mint mi, akik azonban olyan erősek, akár az Ezüstök, és képesek velük nyíltan megütközni. Talán ahhoz is elég erősek, hogy megnyerjék a háborút. – Reszkető lélegzetet veszek, megingat Maven gondolata. – A király tud a listáról, és biztosan megöli mindet, hacsak nem találjuk meg őket előbb. Nem fog ilyen hatalmas fegyverről lemondani.
Az ezredes pár pillanatig hallgat, állkapcsa mozog, miközben gondolkozik. Babrál, a gallérja mögött megbújó vékony nyaklánccal játszadozik. Arany láncszemeket pillantok meg az ujjai között, ilyen szép trófea nem jut a katonáknak. Kíváncsi vagyok, kitől lopta. – És ki adta ezeket a neveket? – kérdezi végül közömbös hangon. Erőszakos fickó létére meglepően jól titkolja a gondolatait. – Julian Jacos. – A névre könnyek gyűlnek a szemembe, de nem hagyom, hogy legördüljenek az arcomon. – Egy Ezüst – vicsorog az ezredes. – Egy támogatónk – vágok vissza, mert sértő a hangneme. – Azért tartóztatták le, mert megmentette Farley kapitányt, Kilorn Warrent és Ann Walshot. Segített a Skarlát Gárdának, mellénk állt. És valószínűleg meg is halt érte. Az ezredes még mindig homlokát ráncolva hátrébb húzódik. – A maga Julianja él. – Él? Még mindig? – Döbbenten kapkodok levegő után. – De Maven azt mondta, hogy meg fogja ölni. – Különös, nemde? Hogy Maven király életben hagy egy ilyen árulót? – Élvezi a meglepődésemet. – Ahogy én látom, a maga Julianja soha nem állt az ön oldalán. Odaadta a listát, hogy továbbítsa nekünk, ezzel téves nyomra és újabb csapdába terelje a Gárdát. Bárki bárki elárulhat. De képtelen vagyok ezt elhinni Julianról. Eléggé ismerem ahhoz, hogy tudjam, kihez hű igazából. Hozzám, Sarához, bárkihez, aki szemben áll a királynővel, aki megölte a húgát és szemben áll a királlyal, aki elpusztította az unokaöccsét. – De még ha, ismétlem, ha valódi is a lista, és a nevek hozzátok hasonló, más… – keresi a szót, de meg sem próbál tapintatos lenni – …izékhez vezetnek, mi van akkor? Vajon kerüljük ki a királyság legveszélyesebb ügynökeit, akik jobb és gyorsabb vadászok nálunk, hogy megtaláljuk őket? Megpróbáljuk tömegesen elmenekíteni azokat, akiket meg tudunk egyáltalán menteni? Megalapítsuk a szörnyszülöttek Barrow Akadémiáját, és évekig tanítsuk őket harcolni? Tegyünk félre minden mást a kedvükért, a szenvedést, a gyerekkatonákat, a kivégzéseket? – Megrázza a fejét, a nyakán kidagadnak az izmok. – A háborúnak vége lesz és a testünk rég kihűl, mire a maga javaslatával akár egy talpalatnyi földet meghódítanánk. – Felbőszülve néz Farley-ra. – A parancsnokság többi tagja is ugyanezt fogja mondani, Diana, szóval, hacsak nincs kedved megint hülyét csinálni magadból, jobb, ha hallgatsz erről. Minden érve olyan, mint egy kalapácsütés, amely egyre mélyebben a földbe
döngöl. Van, amiben igaza van. Maven a legjobb embereit küldi majd el, hogy keressék meg és pusztítsák el a listán szereplőket, és valóban nagy fába vágnánk a fejszénket. De ha csak még egy olyan katonára van esély, mint én meg Shade vagyunk, nem éri meg a kockázatot? Szóra nyitom a számat, hogy ezzel érveljek, de felemeli a kezét. – Nem akarok többet hallani róla, Miss Barrow. És mielőtt még visszafeleselne, hogy próbáljam csak megállítani, hadd emlékeztessem az esküjére. A Skarlát Gárdára esküdött föl, nem pedig a saját önző indokaira. – Végigmutat a sebesült katonákon, akik mind az értem folytatott harcban sérültek meg. – És ha az ő arcuk nem elég, hogy összeszedje magát, akkor emlékezzen csak a barátjára és a helyzetére. Cal. – Nem merészelné bántani. Véres szeme elsötétül, a harag vörösen örvénylik benne. – Ha az enyéimet kellene megvédeni, megtenném. – A szeme sarkában szarkalábak jelennek meg, elárulva önelégültségét. – Ahogyan maga is megtette. Miss Barrow, maga is bizonyára bántott már másokat, különösen a herceget, amikor az érdekei úgy diktálták. Egy pillanatra olyan, mintha az én szememet is elöntötte volna a vér. Csak vöröset látok dühömben. Szikrák bizseregnek ujjbegyeimben, a bőröm alatt táncolnak, de ökölbe szorítom a kezem, és visszatartom őket. Amikor kitisztul a látásom, csak a fölöttem villódzó lámpák jelzik az indulatomat. Aztán az ezredes már ott sincs, hagyja, hadd főjünk a saját levünkben. – Nyugalom, Villámlány – mormolja Farley lágyabban, mint amilyennek valaha is hallottam. – Nem annyira rossz így. – Nem? – szűröm az összeszorított fogaimon keresztül. Legszívesebben felrobbannék, szabad utat engednék a valódi énemnek, és megmutatnám ezeknek a gyenge embereknek, kivel van dolguk. De akkor legjobb esetben cellát, legrosszabb esetben pedig golyót kapnék. És azzal a tudattal kellene meghalnom, hogy az ezredesnek igaza van. Már így is túl sokat ártottam, és mindig azoknak, akik a legközelebb álltak hozzám. Azért, amit helyesnek gondoltam, győzködöm magam. Jó célból. Farley együttérzés helyett kihúzza magát, és hátradőlve figyeli a fortyogásomat. A megszégyenített kislány megdöbbentően gyorsan tűnik el. Újabb álarc. A keze a nyakához téved, és előhúz egy ugyanolyan aranyláncot, amilyen az ezredesé volt. Nincs időm eltöprengeni a kapcsolaton, mert valamit megpillantok a nyakláncon. Egy tüskés vaskulcsot. Nem kell megkérdeznem, hol van a hozzátartozó zár. Az 1-es barakkban.
Vidáman, lusta mosollyal az arcán felém pöcköli. – Rá fogsz jönni, hogy kiválóan tudok parancsokat osztogatni, de rettentően rosszul tartom be.
• HETEDIK FEJEZET •
Kilorn morogva vonul ki a betegszobából a betontérre. Direkt lassan cammog, hogy én is kénytelen legyek lassítani. Próbálom Cal és az ügy kedvéért figyelmen kívül hagyni, de amikor már harmadszor üti meg a fülemet a „hülyeség” szó, megtorpanok. A hátamnak ütközik. – Bocs – mondja, cseppet sem bocsánatkérőn. – Nem, én kérek bocsánatot – vágok vissza, és megpördülök. A korábban az ezredes iránt érzett harag egy része előtör, az arcomat elönti a forróság. – Sajnálom, hogy nem bírsz két percre nem hülyének lenni, mert akkor látnád, pontosan mi folyik itt. Arra számítok, hogy a szokásos módon felesel majd, de beszívja a levegőt, és hátralép; dühösen próbál úrrá lenni az indulatain. – Azt hiszed, ostoba vagyok – mondja, akár egy sarokba szorított vadállat. – Kérlek, Mare, világosíts fel! Mutasd meg nekem azt az átkozott fényt! A szavak alig várják, hogy előtörjenek, de a tér túlságosan nyitott, és tele van az ezredes katonáival, gárdistákkal és menekültekkel, akik valahová sietnek. És bár nincsenek suttogók, akik a gondolataim között olvashatnának, és kamerák sem lesik minden mozdulatomat, most nem gyengülhetek el. Kilorn követi a tekintetemet egy csapat gárdistára, akik néhány méterre tőlünk kocognak el. – Azt hiszed, utánad kémkednek? – Majdnem acsarog, és a hangja gúnyos suttogásba fullad, amitől kedvem volna megütni. – Ugyan már, Mare. Mind egy oldalon állunk. – Tényleg? – kérdezem, hogy legyen ideje átgondolni a szavait. – Hallottad, minek nevezett az ezredes engem. Izének. Szörnyszülöttnek. Kilorn elvörösödik. – Nem úgy értette. – Ennyire jól ismered talán? Szerencsére erre nincs gúnyos riposztja. – Úgy néz rám, mintha ellenség volnék, egy bomba, amelyik mindjárt felrobban. – Ő… – Kilorn nyelve megbicsaklik, nem biztos a szavakban, amelyek elhagyják a száját. – De nem teljesen téved, ugye? Olyan sebesen pördülök meg, hogy a bakancsom sarka fekete nyomot húz a betonra. Bárcsak én is nyomot hagyhatnék Kilorn buta arcán! – Ne már! – szól utánam, és néhány gyors lépéssel beér. Továbbmegyek, ő a
nyomomban liheg. – Mare, állj meg! Ez rosszul jött ki… – Tényleg ostoba vagy, Kilorn Warren – vetem oda a vállam fölött. A 3-as barakk biztonságos épülete előttem magasodik és hívogat. – Ostoba, vak és kegyetlen. – Hát veled sem szórakozás az élet! – dörög a hangja, és végre előbukkan a vitatkozó tökfej. Amikor nem válaszolok, hanem szinte futva indulok a barakkajtó felé, a marka összezárul a karomon, és megállít. Próbálom magam kiszabadítani, de Kilorn ismeri az összes trükkömet. Elvonszol az ajtótól, be a 3-as és 4-es barakk közti árnyékos közbe. – Eressz! – parancsolom felháborodottan. Hideg, királyi hangomban visszaköszön valamennyi Mareenából. – Ott van – morogja, és az arcomba tolja a mutatóujját. – Ő. Erősen meglököm, és ezzel kiszabadítom magamat a markából. Kétségbeesetten sóhajt, és égnek álló szőkésbarna hajába túr. – Sok mindenen keresztülmentél, ezt tudom. Mind tudjuk. Sejtelmem sincs, hogyan voltál képes végigcsinálni, amit tenned kellett, hogy életben maradj köztük, miközben nekünk segítettél, és azt kerested, ki is vagy valójában. De megváltoztál. Micsoda éleslátás, Kilorn. – Csak mert Maven elárult, még nem kellene elveszteni a bizalmadat. – Lesüti a szemét, a kezét tördeli. – Különösen bennem nem. Nem csak arra vagyok jó, hogy elbújj mögém; a barátod vagyok, és segítek neked, bármiben van rá szükséged, és ahogy csak tudok. Kérlek, bízz bennem! Bárcsak tehetném. – Kilorn, nőj már fel! – mondom helyette, olyan élesen, hogy összerezzen. – Meg kellett volna mondanod, mit terveznek. Ehelyett a cinkosukká tettél, néznem kellett, ahogy fegyverrel kényszerítették, és elkísérték, és most azt mondod, bízzak meg benned? Ennyire hülyének nézel engem? Valami megrebben a tekintetében a laza személyiségéből, amelyet olyan elszántan próbál fenntartani. Ez az a fiú, aki sírt a házam alatt, és majdnem eltörte a kezét a falon. Az a fiú, aki ellenállt a harcba és halálra hívó szónak. Próbáltam megmenteni attól, de helyette még mélyebbre taszítottam a veszedelembe, a Skarlát Gárdába és a végzetébe. – Értem – mondja aztán. Néhány gyors lépést tesz hátra, mígnem a sikátor közénk kerül. – Érthető – teszi hozzá, a vállát vonogatva. – Én csak halászfiú vagyok. Hozzád képest senki, igaz? Shade-hez képest is. És hozzá képest. – Kilorn Warren. – Úgy korholom, mint egy kisgyereket, ahogy az anyja tehette, mielőtt magára hagyta. Régen kiabált, amikor Kilorn lehorzsolta a térdét, vagy kérdezés nélkül beszélt. Nem sok egyébre emlékszem belőle, de a hangjára igen, és
a megsemmisítő, csalódott pillantásokra, amelyeket az egyetlen fiának tartogatott. – Tudod, hogy ez nem igaz. A válasz nehezen, halk morgás kíséretében tör elő. Kilorn kihúzza a vállát, a keze ökölbe szorul. – Bizonyítsd be! Erre nincs feleletem. Sejtelmem sincs, mit akar tőlem, és most rajtam van a dadogás. – Sajnálom – hebegem, és ezúttal komolyan gondolom. – Sajnálom, hogy olyan… A meleg kéz a karomon belém fojtja a dadogást. Kilorn fölém magasodik, olyan közel áll, hogy érzem az illatát. Szerencsére a vérszag már eltűnt, a helyét só illata vette át. Úszott. – Nem kell bocsánatot kérned azért, amit tettek veled – mormolja. – Ilyet soha nem kell tenned. – Nem gondolom, hogy buta vagy. – Valószínűleg ez a legkedvesebb dolog, amit valaha mondtál nekem – kuncog pár pillanat múlva. Vigyort erőltet az arcára, és pontot tesz a beszélgetés végére. – Gondolom, van valami terved? – Segíteni fogsz? Vállat von, széttárja a karját, és végigmutat a bázison. – Nem sok egyéb van, amit egy halászfiú tehetne. Megint meglököm, mire őszinte mosolyra derül. De nem tart sokáig. Farley a kulccsal együtt részletes útbaigazítást is adott az 1-es barakkhoz. Akárcsak a kontinensen, a Skarlát Gárda itt is az alagutakat részesíti előnyben, és Cal börtöne is természetesen a föld alatt van. Vagyis gyakorlatilag a víz alatt. Tökéletes börtön olyan tűzgyújtó számára, mint Cal. A kikötő alatt épült, az óceán rejti, kék hullámok és az ezredes kék egyenruhásai őrzik. Nemcsak a sziget börtöneként szolgál, de fegyvertárként is, itt van a tóvidékiek szállása és az ezredes saját főhadiszállása. A főbejárat parti hangárokból induló alagút, de Farley másik útvonalat is elárult. De lehet, hogy vizes leszel, figyelmeztetett fura mosollyal. Bár nyugtalanít a gondolat, hogy alá kell merülnöm az óceánba, még ha a part közelében is, Kilorn bosszantóan nyugodt. Valószínűleg örül is, hogy hasznát veheti a folyón töltött éveknek. Az óceán védelme mellett az általában éber Gárda is eltompul, és még a tóvidékiek is ellazulnak, ahogy telnek-múlnak a napok. A katonák inkább a rakománnyal és a raktárokkal foglalkoznak, mint a járőrözéssel. Akik a posztjukon
maradnak, és vállukra vetett puskával róják a betonteret, lassan, könnyed léptekkel sétálnak, és gyakran megállnak társalogni. Sokáig nézem őket, miközben látszólag anyára vagy Gisára figyelek, akik a munkájuk fölött cseverésznek. Takarókat és ruhákat válogatnak több menekülttel együtt a jelöletlen ládákból. Nekem is segítenem kellene, de másra koncentrálok. Bree és Tramy megint Shade-del vannak a betegszobában, apa pedig mellettünk üldögél. Ő nem tud kipakolni, de ez nem akadályozza meg, hogy parancsokat morogjon. Életében nem hajtogatott még ruhát. Egyszer-kétszer elkapja a tekintetemet, észreveszi a megránduló ujjaimat és fürkész pillantásomat. Mindig tudja, miben sántikálok, és most sincs másként. Még hátrébb is gurul, hadd lássak rá jobban a térre. Biccentek felé néma hálám jeléül. Az őrök a dúci Ezüstökre emlékeztetnek, még a rendeletek és a királynőválasztás előtt. Azok a biztosok lusták voltak, elégedettek, elvégre a csendes kis falumban ritka volt a felkelés. Mekkorát tévedtek! Nem vették észre a lopásaimat, a feketepiacot, Will Whistle-t és a Skarlát Gárda lassú térnyerését. És ezek a gárdisták is vakok, ami ezúttal előnyt jelent nekem. Nem veszik észre, hogy lesem őket, sem Kilornt, aki egy tálcán halragut hoz. A családom hálás az ételért, különösen Gisa. Amikor Kilorn nem figyel, a haját csavargatja, hagyja, hogy rubinvörös zuhatagként leomoljon a vállára. – Friss fogás? – mutat a raguval teli tálra. Kilorn elfintorodik, és grimaszt vág a szürke haldarabok felé. – Nem én fogtam, Gí. Cully ezt soha nem adta volna el. Talán csak a patkányoknak. Együtt nevetünk, én megszokásból, fél pillanattal megkésve. Gisa most az egyszer kevésbé kisasszonyos, és nyíltan, boldogan kacag. Régebben irigyeltem a tökéletes modorát. Most azt kívánom, bárcsak ne volnék ilyen jól képzett, és olyan könnyen lerázhatnám magamról a rám erőltetett udvariasságot, ahogyan ő. Amíg az ebédet gyűrjük le a torkunkon, apa, amikor azt hiszi, nem figyelek, kiborítja a tányérját. Nem csoda, hogy lefogyott. Mielőtt megszidhatnám, vagy ami még rosszabb, anya szólna rá, végigsimít egy takarón, és megtapogatja a szövetet. – Ezek Piedmontban készültek. Új pamut. Drága – mormolja, amikor észreveszi, hogy mellette állok. A piedmonti pamutot még az Ezüst udvarban is nagyon jónak tartották, a selyem alternatívájának, amit magas rangú biztosok, őrzők és katonai tisztek számára tartottak fent. Emlékszem, Lucas is ilyet viselt egészen a halála pillanatáig. Most eszmélek rá, hogy soha nem láttam őt egyenruha nélkül. Elképzelni sem tudom. Az arca már így is kezd megfakulni emlékeimben. Még néhány nap, és elfelejtem a férfit, akit én küldtem a halálba.
– Lopott? – tűnődöm hangosan, és végigsimítok a takarón figyelemelterelésként. Apa folytatja vizsgálódását, és végigsimít egy láda oldalán. Erős, széles deszkák, frissen fehérre festve. Egyedüli megkülönböztető jelük egy tenyeremnél kisebb sötétzöld háromszög a sarokba pecsételve. Sejtelmem sincs, mit jelent. – Vagy adományozták – mondja apa. Mondania sem kellene, akkor is tudom, hogy egyre gondolunk. Ha tóvidékiek is vannak velünk ezen a szigeten, akkor könnyen lehet, hogy a Skarlát Gárdának máshol, más nemzetek körében és más királyságokban is vannak barátai. Azért látszunk gyengének, mert ezt a benyomást akarjuk kelteni. Apa lopva, amit egyébként nem néztem volna ki belőle, gyorsan és némán megszorítja a kezemet. – Vigyázz magadra, kislányom! De amíg ő félelmet érez, engem remény tölt el. A Skarlát Gárdának mélyebbre nyúlnak a gyökerei, mint gondoltam, mint ahogy azt az Ezüstök el tudták képzelni. Az ezredes pedig csak egy a több száz vezető közül, mint ahogy Farley is. Végtére is, nem király. Azokból több is volt a kelleténél. Apa példáját követve én is egy repedésbe öntöm a ragumat. – Végeztem – mondom, mire Kilorn felpattan. Ismeri a végszót. Meglátogatjuk Shade-et, legalábbis ezt mondjuk hangosan a közelben lévők kedvéért. A családom azonban tudja, hogy másról van szó. Még anya is. Ahogy elsétálok, csókot dob felém, amitől nagyot dobban a szívem. Amikor felhajtom a galléromat, egy leszek a menekültek közül, Kilorn meg egy senki. A katonák ránk sem hederítnek. Könnyen végigsétálunk a betonozott téren, a mólótól és a parttól a vastag fehér csíkot követjük. A déli verőfényben látom, hogy a betonozott terület a lankás dombok felé nyújtózik, akár egy semmibe vezető út. A festett csík folytatódik, de vékonyabb, kopottabb vonal ágazik le róla jobbra, újabb épülethez vezetve, amely a barakksor végén magasodik a sziget összes többi építménye fölé. Olyan, mint a parti hangárok nagyobb változata, elég magas és széles, hogy akár hat egymásra pakolt szállító elférjen benne. Kíváncsi vagyok, mit rejt, tudván, hogy a Gárdát sem kell félteni, ha lopásról van szó. Az ajtók azonban zárva, és néhány tóvidéki férfi lustálkodik az árnyékában beszélgetve, de a puskáikat a kezük ügyében tartják. A kíváncsiságom kielégítésével még várnom kell, talán örök időkig. Kilorn és én jobbra fordulunk, a 8-as és 9-es barakk közti résbe. Mindkét épület magasan nyíló ablakai sötétek – üresek lehetnek. Még több katonára, menekültre, vagy ami rosszabb, talán árvákra várnak. Megborzongok, ahogy elhaladunk az árnyékukban.
Nem nehéz lejutni a partra. Végtére is ez egy sziget, és bár a főbázist szépen fejlesztették, Tuck többi része kietlen, csak dűnék, magas fűvel benőtt dombok és ligetek borítják. Még ösvények sem vezetnek a fűben, nincsenek nagy testű állatok, amelyek csapást hagyhatnának. Hamar eltűnünk az imbolygó növények között, amíg el nem érjük a fövenyt. A móló néhány száz méterre behatol a hullámok közé. Innen nézve a járőröző tóvidékiek csak sötétkék foltok. Többségük a móló másik oldalán közeledő teherhajót figyeli. Nekem leesik az állam, amikor a hatalmas, Vörösök által irányított hajót megpillantom. Kilorn jobban résen van. – Tökéletes figyelemelterelés – mondja, és kezdi levenni a cipőjét. Én is lerúgom a fűző nélküli bakancsomat és viseletes zoknimat. Amikor azonban áthúzza a fején az ingét, és megmutatja ismerős, a hálók bevonásától erős izmait, nem követem a példáját. Nem igazán vonzó a gondolat, hogy ing nélkül rohangáljak egy titkos bunkerben. Összehajtogatva a cipőjére teszi az ingét, és kicsit szöszmötöl vele. – Gondolom, ez most nem mentőakció. – Hogyan lehetne az? Sehová nem mehetünk. – Csak látnom kell. El kell mondanom neki, mi van Juliannal. És mi folyik itt. Kilorn arca megrándul, de bólint. – Bemegyünk, kijövünk. Nem lesz nehéz, különösen, hogy az óceán felől nem számítanak semmire. Nyújtózkodik, lerázza a kezét és lábát, hogy felkészüljön az úszásra, közben végigmegy Farley elsuttogott útmutatásán. A bunker alján egy kutatólaborra nyíló medence van. Egykor a tengeri élővilágot tanulmányozták itt, most pedig az ezredes saját lakhelyéül szolgál, bár napközben sohasem tartózkodik ott. Belülről zárva lesz, de könnyen kinyitható, és a folyosókon is könnyű tájékozódni. Ebben a napszakban a hálók üresek lesznek, a kikötőbe vezető járat lezárva, csak néhány őr marad hátra. Kilorn meg én gyerekként rosszabb esélyekkel is szembenéztünk már, amikor egy láda elemet loptunk az apámnak egy helyőrségből. – Próbálj csobbanás nélkül belemerülni – int Kilorn, mielőtt belegázolna a hullámverésbe. Libabőrös lesz az őszi tengertől, de alig érzi. Én viszont nagyon is, és mire a víz a derekamig ér, máris vacognak a fogaim. Egy utolsó pillantást vetek a móló felé, és lebukom egy hullám alá; a hideg csontig hatol. Kilorn erőlködés nélkül hasítja a vizet, úgy úszik, hogy alig csap neszt. Próbálom utánozni a mozdulatait, és szorosan mellette úszom kifelé. A víz valamiképpen kiélesíti az elektromosságérzékemet, és könnyebben megsejtem, hol húzódnak a parttól induló kábelek. Ha akarnám, a kezemmel ki tudnám rajzolni az áram útját a kikötőből a vízen át a barakkokig. Kilorn végül arra fordul, és először a partra átlósan, majd azzal párhuzamosan úszunk. Mesterien vezet, közel a felszínhez, hogy
a lopott, lehorgonyzott hajók elrejtsék közeledésünket. Egyszer-kétszer a hullámok alatt megérinti a karomat, és enyhe nyomással üzen. Állj, menj, lassan, gyorsan, és közben a kikötőt tartja szemmel. Szerencsére a teherhajót még rakodják, és a munka elvonja a katonák figyelmét, akik esetleg észrevehetnék a vízben lebegő fejünket. Még több fehér, zöld háromszöggel jelölt láda. Ruhák? Nem, helyesbítek, amikor az egyik láda felborul, és széttörik. Fegyverek zuhannak a rakpartra. Puskák, pisztolyok, töltények, egy ládában talán tucatnyi is. Az új fegyverek csillognak a napfényben. Újabb ajándék a Skarlát Gárdának, újabb bizonyítéka a mélyre hatoló gyökereknek, amelyek létezéséről sem tudtam. Most, hogy ezt tudom, gyorsabban úszom, lehagyom Kilorn, bár az izmaim sajognak. A móló alá bukom, végre takarásban, a barátom pedig közvetlenül a nyomomban halad. – Éppen alattunk van. – A suttogása furcsán visszhangzik, ahogy visszaverődik a fémmólóról és a vízről. – Érzem a lábujjaimmal. Majdnem elnevetem magam, mert nyújtózkodni látom Kilornt, a homlokát ráncolja a nagy koncentrálásban, ahogy próbálja a lábával kitapogatni az 1-es barakk titkos bunkerét. – Mi olyan vicces? – morogja. – Olyan hasznos vagy – válaszolom pajkos mosollyal. Jó érzés együtt lenni, ismét titkos célon osztozni vele. Ezúttal egy katonai bunkerba törünk be, nem valakinek a rosszul lezárt házába. – Itt – mondja végül, mielőtt a feje a víz alá bukna. Ismét kiemelkedik a vízből, széttárt karral lebeg a felszínen. – Ez a pereme. Most jön a neheze. Alámerülés a fojtogató sötétségbe. Kilorn világosan látja az arcomon a félelmet. – Csak kapaszkodj a lábamba, nem kell mást tenned. Bólintani is alig bírok. – Jó. – A medence a bunker aljában van, alig hét és fél méter mélyen. Semmiség, mondta Farley. Hát, nekem nem tűnik semmiségnek. Lenézek az alattam lévő fekete vízbe. – Maven szörnyen csalódott lesz, ha az óceán előbb öl meg, mint ő megtehetné. – Bárki más ízléstelennek tartaná a tréfát, Kilorn azonban halkan kuncog, vigyora ragyog a víz fölött. – Nos, akármennyire is szeretném felbosszantani a királyt – sóhajt –, próbáljuk meg elkerülni a fulladást, rendben? Fejjel előre lebukik, mire megragadom a lábát. A só csípi a szememet, de nincs olyan sötét, mint hittem. Napfény tör be a víz alá, feloldja a móló által vetett árnyékot. Kilorn gyorsan mozog, lehúz a barakk fala mentén. A víz alatt a napsugarak foltokat rajzolnak csupasz hátára, pettyes lesz, akár
egy tengeri lény. Amikor csak tudok, a lábtempómra ügyelek, hogy ne akadjak bele semmibe. Ez nem hét és fél méter, méltatlankodok, amikor a légszomj jelentkezik. Lassan kifújom a levegőt, a buborékok ellebegnek az arcom mellett a felszín felé. Kilorn lélegzete is elpezseg mellettem, csak ez árulkodik az erőfeszítéséről. Amikor megtalálja az alsó peremet, érzem, hogy izmai megfeszülnek, és a lábával nagyot rúg, hogy a rejtett bunker alá kerüljünk. Felmerül bennem a gondolat, vajon a medencének van-e ajtaja, vagy zárva lesz. Az lenne aztán az igazi móka! Mielőtt felfoghatnám, mi történik, Kilorn áttör valamin, és magával húz engem is. Áporodott, de gyönyörűséges levegőt érzek az arcomon, és mohón belélegzem. Kilorn már a medence szélén ül, a lábát lógatva a vízbe, és rám vigyorog. – Egy reggelt sem bírnál ki a hálók kibogozásával – csóválja a fejét. – Ez csak fürdőzés volt ahhoz képest, amit a vén Cully csináltatott velem. – Te aztán tudod, hogyan bánts meg – válaszolom, és kihúzódzkodom az ezredes lakosztályába. A helyiség hideg, alacsonyan függő lámpák világítják meg, és szinte már túlzottan nagy a rend. A régi felszerelés a fal mellé tolva gyűjti a port, balra egy íróasztal áll. Akták és papírok borítják tökéletes sorokban az egész felületét. Először nem látok ágyat, de az íróasztal alól keskeny priccs húzható ki. Az ezredes láthatóan nem sokat alszik. Kilorn sosem bírt a kíváncsiságával, és ez most sincs másként. Víztől csöpögve az íróasztalhoz lép, hogy átvizsgálja. – Ne nyúlj semmihez! – sziszegek rá, miközben próbálom kicsavarni ingujjamból és nadrágszáramból a vizet. – Elég egy vízcsepp azokon a papírokon, és rögtön tudni fogja, hogy valaki járt itt. Bólint, és visszahúzza a kezét. – Látnod kellene ezt – mondja élesen. Azonnal mellette termek, a legrosszabbtól tartok. – Mi az? Óvatosan a helyiség falán található egyetlen díszre mutat. Egy fénykép, amely hullámos lett a nedvességtől, de az arcok még kivehetőek. Négy szőke alak, szigorú arckifejezéssel. Ott az ezredes is, alig felismerhetően a véres szem nélkül, egyik karjával magas, erős nőt ölel át, másik kezét egy kislány vállán nyugtatja. A nő és a kislány is koszos ruhát visel, ránézésre földművesek lehetnek, de a nyakukban lógó aranylánc mást mutat. Szó nélkül kiveszem a zsebemből a vékony aranyláncot, és összevetem a képpel. Kilorn szelíden kiveszi a kulcsot a kezemből, azon töpreng, mit jelenthet. A harmadik alak mindent megmagyaráz. Hosszú, aranyszőke hajfonatos kamasz lány áll szorosan az ezredes mellett, elégedett mosollyal arcán. Nagyon fiatal, rövid
haj és forradás nélkül máshogy néz ki. Farley. – A lánya – mondja ki Kilorn, döbbenetében csak ennyi telik tőle. Legyőzöm a késztetést, hogy megérintsem a fényképet és meggyőződjem a valódiságáról. Ahogyan a betegszobában viselkedett vele, ez nem lehet igaz. De Dianának nevezte. Ismerte a valódi nevét. És a nyakláncok is náluk voltak, az egyik a feleségtől, a másik a húgtól. – Gyere – motyogom, és elhúzom a fénykép elől. – Ezzel most ne foglalkozzunk. – Miért nem mondott semmit? – A hangjában meghallom a becsapottságot, amelyet már napok óta érzek. – Nem tudom. Megragadom, és a szoba ajtaja felé rángatom. Balra le a lépcsőn, és az alján rögtön megint balra. Az ajtó feltárul olajozott zsanérjain, és üres folyosó tűnik fel, hasonló a tengeralattjáróéhoz. Üres, tiszta, fémfalak; fölöttünk csövek. Elektromosság szivárog a fejem fölött, ahogy átlüktet a kábeleken. A part felől jön, táplálja a lámpákat és a többi gépet. Ahogy Farley is megmondta, senki sincs idelent. Senki sem állja el az utunkat. Gondolom, az ezredes lányaként ezt első kézből tudhatja. Nesztelenül követjük az utasításait, minden lépésünkre ügyelünk. A Napcsarnok alatti cellák jutnak az eszembe, ahol Julian és én egy csapat fekete álarcos Őrzőt tettünk ártalmatlanná, hogy kiszabadítsuk Kilornt, Farley-t és a szerencsétlen sorsú Walshot. Olyan távolinak tűnik, pedig csak napok teltek el azóta. Egy hét. Csupán egy hét. Beleborzongok a gondolatba, vajon hol leszek majd egy hét múlva. Végül rövidebb járathoz érünk, amely zsákutcában végződik bal és jobb oldalt is három-három ajtóval, és ugyanennyi megfigyelőablakkal köztük. Mindegyiknek sötét az üvege, kivéve az utolsót. Halványan villódzó, éles fehér fény tör át az üveglapon. Egy ököl csapódik az ablaknak, mire hátrahőkölök, azt hiszem, menten megreped Cal ökle alatt. Az üveg azonban szilárdan kitart, és minden csapás tompán visszhangzik, nem látszik más, csak az elkenődött ezüst vér. Hallja, hogy jövök, és azt hiszi, közéjük tartozom. Amikor az ablak elé lépek, mozdulat közben megdermed, egyik ökölbe szorított, vérző keze már-már lesújt. Lánggyújtó karkötője a lendülettől pörögve lecsúszik vastag csuklóján. Ez legalább megnyugtató. Nem tudtak annyit róla, hogy elvegyék a legerősebb fegyverét. De akkor miért van egyáltalán fogságban? Nem tudná elolvasztani az ablakot és kijutni? Egyetlen pillanatra összekapcsolódik tekintetünk az üvegen keresztül, és úgy
érzem, a pillantásunk ereje képes lenne szétzúzni. Sűrű, ezüstszínű vér csöpög le, ahol megütötte, és elkeveredik a már megszáradt foltokkal. Egy ideje már csinálhatja, véresre veri magát, hogy megpróbáljon kijutni – vagy kicsit kitombolja magát. – Zárva van – mondja, a hangja fojtottan szűrődik át az üvegen. – Meg nem mondtam volna – válaszolom mosolyogva. Kilorn felmutatja mellettem a kulcsot. Cal összerezzen, mintha most először venné észre Kilornt. Hálásan elmosolyodik, de Kilorn nem viszonozza a gesztust, még a szemébe sem hajlandó nézni. A folyosó végéről kiáltozást hallok. Lábdobogást. Furcsán visszhangzik a bunkerben, de minden szívdobbanással egyre erősödik. Értünk jönnek. – Tudják, hogy itt vagyunk – szisszen fel Kilorn. Gyorsan a zárba dugja a kulcsot, és elfordítja. Az ajtó meg sem mozdul, ezért nekifeszülök, és vállamat a hideg fémlapnak nyomom. Kilorn megint a kulcsot erőlteti és forgatja. Ezúttal elég közel vagyok, hogy halljam a zárszerkezet kattanását. Az ajtó befelé lendül, amikor az első katona befordul a sarkon, de én csak Calre bírok gondolni. Úgy tűnik, a hercegek elvakulttá tesznek. A láthatatlan függöny azon nyomban leereszkedik, ahogy Kilorn a cellába lök. Ismerős érzés, de nem tudom hová tenni. Már korábban is éreztem, ebben biztos vagyok, de hol? Nincs időm töprengeni. Cal elviharzik mellettem, és fojtott kiáltás tör elő a torkából, hosszú karját kinyújtja. Nem felém vagy az ablak felé. Az ajtót akarta elérni, amely most bezárul. A zár kattanása visszhangzik a fejemben. Újra meg újra. – Mi? – kérdezem a dohos levegőtől. De válaszul elég nekem Kilorn arca, amely az üveg túloldaláról bámul rám. A kulcs összeszorított ökléből kilátszik, arckifejezése a vicsorgás és zokogás között van. Sajnálom, formálja a szájával, és megjelenik az első tóvidéki katona az ablak mögött. Még többen érkeznek, körülvéve az ezredest. Elégedett mosolya olyan, mint a lányáé a fotón, és kezdem kapiskálni, mi történhetett. Az ezredesnek van képe kiröhögni. Cal hiába veti magát az ajtónak, vállát a szilárd fémnek feszítve. Fájdalmas hangon káromkodik, átkozza Kilornt, engem, ezt a helyet, saját magát. Alig hallom Julian fejemben visszhangzó hangja mellett. Bárki bárkit elárulhat.
Gondolkodás nélkül szólítom a villámot. A szikráim majd kiszabadítanak, és sikollyá változtatják az ezredes nevetését. De a szikrák nem jönnek. Nincs semmi. Csak üresség. Olyan, mint a cellák az arénában. – Néma kő – mondja Cal, és nekidől az ajtónak. Véres kezével a padló és a mennyezet sarkai felé mutat. – Van néma kövük. Hogy gyengévé tegyenek, olyanná, amilyenek ők. Most rajtam a sor, hogy az ablakon dörömböljek, beverjem Kilorn képét. De csak üveget érek, és a buta koponyája helyett csak a saját ujjaim reccsennek. Hiába van köztünk fal, összerezzen. Rám sem bír nézni. Remeg, amikor az ezredes a vállára teszi a kezét, és a fülébe súg. Kilorn csak nézi, ahogy artikulálatlanul sikoltozom dühömben, és a vérem keveredik az üvegen Cal vérével. Vörös csorog az ezüstbe, és sötétebb elegyet alkotnak.
• NYOLCADIK FEJEZET •
A fémszék lába csikorog a padlón, ez az egyetlen hang a szögletes cellában. A másik megviselt széket hagyom a földön heverni, ahová esett, miután a falhoz vágták. Cal szép kis tombolást rendezett a cellában, mielőtt idekerültem, elhajigálta a székeket és a már behorpadt asztalt. A falban egyetlen hasadék látszik az ablak alatt, ott ahol az asztal sarka eltalálta. Én azonban nem látom értelmét a bútorok dobálásának. Ahelyett, hogy pazarolnám az energiámat, tartalékolom az erőmet, és leülök a helyiség közepén. Cal fel-alá járkál az ablak előtt, jobban hasonlít egy vadállatra, mint egy emberre. Minden porcikája tűzre áhítozik. Kilorn már rég elment új barátjával, az ezredessel. Úgy érzem magam, mint egy különösen ostoba hal, amelyik állandóan horogra akad, és soha nem tanul a leckéből. A Napcsarnok, Archeon és a Csontaréna után viszont ez majdnem vakációnak tűnik, és az ezredes semmiség a királynőhöz vagy a hóhérokhoz képest. – Le kellene ülnöd – mondom Calnek, amikor végre megunom bosszúvágyó indulatát. – Hacsak nem akarod elkoptatni a padlót. Bosszúsan ráncolja a homlokát, de azért megáll. Ahelyett, hogy magához húzna egy széket, gyerekes daccal a falnak támaszkodik. – Kezdem azt hinni, hogy szereted a börtönöket – mondja, szórakozottan ütögetve a falat az öklével. – És borzasztó az ízlésed férfiak terén. Ez jobban fáj, mint szeretném. Igen, kedveltem Mavent, sokkal jobban, mint ahogy azt szeretném beismerni, és Kilorn a legjobb barátom. Mindketten elárultak. – Te sem valami jól válogatod meg a barátaidat – vágok vissza, de replikám ártalmatlanul pattan le róla. – És nincsen… – a szavak esetlenül, erőltetetten jönnek – semmilyen ízlésem férfiak terén. Ennek semmi köze hozzá. – Semmi – nevet, már jókedvűen. – Ami azt illeti, az utolsó két ember, aki dutyiba zárt minket, olyan volt, akikkel szoros volt a kapcsolatod. Ez vagy különös véletlen, vagy nehezen tudod különválasztani a szívedet és az eszedet. Olyan gyorsan állok fel, hogy a szék csattanva hátraesik. – Ne csinálj úgy, mintha te nem szeretted volna Mavent. Mintha te nem hagytad volna, hogy az ő esetében a szíved irányítson. – Az öcsém. Persze hogy vak voltam! Természetesen nem gondoltam, hogy meg fogja ölni az… apánkat. – A hangja megbicsaklik az emlék hatására, és megpillantom a harcos álarca mögött a megviselt és megtört fiút. – Miatta hibáztam.
És – teszi hozzá halkan –, miattad is sok hibát követtem el. Én is. A legrosszabb az volt, amikor a kezébe tettem a kezemet, és hagytam, hogy kihúzzon a hálószobámból egy lefelé tartó spirálba. Hagytam, hogy az Őrzők ártatlanokat öljenek meg Cal miatt, nehogy háborúba kelljen mennie. Hogy közel maradhasson hozzám. – Ezt nem csinálhatjuk tovább. Nem követhetünk el több hibát egymás miatt – suttogom, kerülve azt, amire valóban gondolok, és amit már napok óta próbálok magamnak megmagyarázni. Cal nem az az ösvény, amelyet választanom vagy vágynom kellene. Cal csak egy fegyver, amelyet felhasználhatok – vagy amelyet mások felhasználhatnak ellenem. Mindkét eshetőségre fel kell készülnöm. Hosszú pillanat múltán bólint. Van egy olyan érzésem, hogy ő is ugyanígy lát engem. A csontjaimba hatoló hideget a barakk nyirkossága súlyosbítja. Máskor talán reszketnék, de már kezdek hozzászokni. Azt hiszem, ahhoz is hozzá kellene szoknom, hogy egyedül vagyok. Nem a világban, hanem a szívemben. Kedvem volna kacagni kínos helyzetünkön. Már megint egy cellában vagyok Callel, és várom, mit tartogat számunkra a sors. Ezúttal azonban a félelmemet vak düh kíséri. Nem Maven jön majd kárörvendve, hanem az ezredes, és ezért rettentően hálás vagyok. Soha többé nem akarom látni Maven arcát. Még rágondolni is fájdalmas. A Csontaréna sötét volt és üres, ennél mélyebb tömlöc. Maven élesen elütött tőle sápadt bőrével, ragyogó szemével, utánam nyúló kezével. A mérgezett emlékképben hol puha ujjakat, hol éles karmokat látok. Mindkettő a véremet akarja fakasztani. Egyszer azt mondtam neked, rejtsd el a szívedet, hallgatnod kellett volna rám. Ezek voltak az utolsó szavai hozzám, mielőtt kivégzésre ítélt minket. Bárcsak ne lett volna olyan jó tanács! Lassan kifújom a levegőt, remélem, hogy az emlékektől is megszabadulhatok így. Nem működik. – Szóval, mit tegyünk ez ügyben, Calore tábornok? – kérdezem, és a minket fogva tartó négy falra mutatok. Most már látom a sarkokban a halvány körvonalakat, a többinél valamivel sötétebb, szögletes tömböket, amelyeket beleépítettek a falakba. Cal néhány pillanat után visszatér a gondolataiból, melyek bizonyára ugyanolyan fájdalmasak, mint az enyéim. Örül a témaváltásnak, gyorsan felállítja a másik széket, és az egyik sarokba tolja. Feláll rá, majdnem beveri a fejét a mennyezetbe, és végigsimít a néma kövön. Nagyobb veszélyt jelent ránk nézve, mint bármi más ezen
a szigeten, ártalmasabb minden fegyvernél. – A színeimre, hogyan szerezték ezt? – mormolja, és ujjai a peremet keresik. A kő azonban tökéletesen belesimul a falba. Cal sóhajtva leugrik, és a megfigyelőablak felé fordul. – A legjobb esélyünk, ha kitörjük az üveget. Idebentről nem tudjuk megkerülni ezeket. – De gyengébb – mondom a néma követ bámulva. A tömb visszabámul rám. – A Csontarénában úgy éreztem, megfulladok. Ez közel sem olyan rossz. Cal vállat von. – Itt nincs annyi kőtömb. De elég így is. – Lopták? – Biztosan. Nincs túl sok néma kő, és csak a kormány használhatja fel őket, nyilvánvaló okokból. – Ez igaz… Nortában. Értetlenül billenti félre a fejét. – Azt gondolod, hogy ezek máshonnan származnak? – Mindenhonnan csempészáru érkezik. Piedmontból, a Tóvidékről, máshonnan is. És nem láttad a lenti katonákat? Az egyenruháikat? – Azóta nem, hogy az a vörös szemű rohadék tegnap ide kísértetett. – Ezredesnek hívják, és Farley apja. – Talán megsajnálnám, de az én családom összehasonlíthatatlanul rosszabb. Felnevetek. – Tóvidékiek, Cal. Farley, az ezredes, az összes katonája. Vagyis vannak többen is ott, ahonnan ők jöttek. A zavarodottságtól elsötétül az arca. – Ez… lehetetlen. Magam láttam a frontvonalakat, nincs út azokon keresztül. – Lenéz a kezére, és térképet rajzol a levegőbe. Számomra érthetetlen, de ő alaposan ismeri. – A tavakat mindkét parton blokád alá vontuk, és a Fojtás teljesen ki van zárva. Egy dolog árukat mozgatni, embereket viszont teljesen más. Különösen Vörös katonákat. Szárnyakat kellett volna növeszteniük, hogy átjuthassanak. Felsóhajtok, ahogy rám tör a felismerés. A betontér, a hatalmas hangár a bázis végében, a semmibe vezető, széles út… Nem út. Hanem kifutópálya. – Azt hiszem, növesztettek is. Meglepetésemre széles, őszinte mosoly terül el Cal arcán. Az ablak felé fordulva kinéz az üres folyosóra. – A modoruk hagy némi kívánnivalót maga után, de a Skarlát Gárda még sok fejfájást fog okozni az öcsémnek. Most már én is mosolygok. Ha így bánik az ezredes az úgynevezett
szövetségeseivel, kíváncsi vagyok, mit tesz az ellenségeivel. A vacsoraidő jön és elmúlik, ezt csak egy ételt hozó ősz, vén tóvidéki jelzi. Mindkettőnknek int, hogy lépjünk hátrébb, és forduljunk a túlsó fal felé, hogy becsúsztathassa a tálcát egy résen. Egyikünk sem reagál, makacsul állunk az ablak mellett. Hosszú patthelyzet után elsétál, és vigyorogva eszi meg a vacsoránkat. Engem nem zavar, mert nemrég ebédeltem. Ráadásul éhségben nőttem fel. Kibírok pár órát étel nélkül. Cal viszont elsápad, amikor az étel távozik, tekintetével követi a szürke hallal teli tányért. – Ha enni szerettél volna, szólnod kellett volna nekem – morgom, és ismét leülök. – Semmi hasznodat nem veszem, ha éhezel. – Szeretném, ha ezt hinnék – válaszolja megcsillanó szemmel. – Arra gondoltam, holnap reggeli után elájulok, és megnézem, hogyan állják az orvosaik az ütéseket. – Gyenge lábakon áll a terv, és elfintorítom az orrom. – Neked talán van jobb ötleted? – Nem – mondom mogorván. – Én is így gondoltam. – Hm. A néma kő különös hatással van ránk. Azáltal, hogy elveszi, amire leginkább támaszkodunk, vagyis a képességeinket, a cella arra kényszerít, hogy mások legyünk. Cal esetében ez annyit jelent, hogy okosabb, számítóbb lesz, hiszen nem támaszkodhat a tűzviharra, ezért kénytelen az elméjére hagyatkozni. Az elájulós ötlet alapján nem valami jól vág az esze. A változás bennem már nem ilyen jól észrevehető. Végtére is, tizenhét évig éltem csöndben, mit sem tudva arról, miféle erő lapul bennem. Most megint felidézem azt a szívtelen, önző lányt, aki bármit megtenne, hogy a bőrét mentse. Ha a tóvidéki visszatér vacsorával, jobb, ha felkészül arra, hogy a kezem a torkára szorítom, és ha kijutunk ebből a cellából, a villámaim a csontjáig hatolnak majd. – Julian életben van. – Nem tudom, honnan jönnek a szavak, de egyszerre csak ott lebegnek a levegőben, akár a hópelyhek. Cal felrántja a fejét, és a tekintete lángol. Az eshetőség, hogy a nagybátyja még életben van, legalább annyira felvidítja, mint a szabadság tenné. – Ki mondta ezt neked? – Az ezredes. Most Calen hümmög. – Hiszek neki. – Lekicsinylően néz rám, de folytatom. – Az ezredes azt hiszi,
Julian is része volt Maven csapdájának, és ő is csak egy újabb Ezüst volt, aki elárult engem. Ezért nem hisz a listának sem. Cal elrévedő tekintettel bólint. – A hozzád hasonlók listája. – Farley újvérűeknek hívja őket… minket. – Hát – sóhajt nagyot –, ha nem jutsz ki innen gyorsan, hamarosan halottnak nevezhetjük őket. – Nyers, de igaz kijelentés. – Maven mindegyiküket levadássza majd. – Bosszúból? Meglepetésemre megrázza a fejét. – Új király, aki egy meggyilkolt apa helyébe lép. Nem a legbiztosabb pozíció az uralkodás kezdetén. A nemes házak, kivált Samos és Iral, ugranának minden lehetőségre, hogy meggyengítsék. Márpedig az újvérűek felfedezése, közvetlenül azután, hogy leleplezett téged, ezt jelentené. Bár Calt katonának nevelték, és háborúban képezték ki, királynak született. Lehet, hogy nem olyan ármánykodó, mint Maven, de jobban ért az államvezetéshez, mint mások. – Vagyis minden egyes újvérű, akit megmentünk, árt neki, és nemcsak a harcmezőn gyengítheti, hanem a trónját is megingatja. Elmosolyodik, és a falnak támasztja fejét. – Kicsit nagylelkűen használod a többes számot. – És ez zavar? – kérdezem puhatolózva. Ha rá tudom venni Calt, hogy velem együtt kutassa fel az újvérűeket, akár esélyünk is lehet Maven legyőzésére. Megrándul az arcizma, csak ez jelzi a bizonytalanságát. Nem jut ideje válaszolni, mert ismerős bakancsdobogás fojtja belé a szót. Cal bosszúsan morog az ezredes visszatérése miatt. Amikor kezd felemelkedni, gyorsan kinyújtom a kezemet, és visszalököm a székbe. – Miatta ne állj fel! – mormolom, és hátradőlök a saját székemben. Cal úgy tesz, ahogyan mondtam, és keresztbe fonja karját széles mellkasa előtt. Most ahelyett, hogy az ablakon dörömbölne, és a falhoz vagdosná az asztalt, sztoikusan, nyugodtan ül, mint aki csak arra vár, hogy összezúzza azt, aki közelebb merészkedik. Bár megtehetné! Ha nem lenne a néma kő, már lángolna, akár a pokol tüze, forróbban és fényesebben a napnál. Én pedig a vihar lennék. Ehelyett teljesen védtelenek vagyunk, mint két kamasz, akik egy ketrecben duzzognak. Igyekszem mozdulatlan maradni, amikor az ezredes megjelenik az ablakban. Nem akarom neki megadni az elégtételt, hogy dühösen lásson, de amikor Kilorn jelenik meg a vállánál, hideg, szigorú arccal, megrezzenek. Most Calen a sor, hogy visszatartson, és enyhe nyomással a combomon visszalök a székbe.
Az ezredes egy darabig csak néz minket, mintha eszébe akarná vésni a bebörtönzött herceg és a Villámlány látványát. Heves vágy fog el, hogy a véres üvegre köpjek, de türtőztetem magam. Majd elfordul tőlünk, int hosszú, begörbített ujjaival valakinek, hogy előrelépjen. Vagy elővezessék. Farley úgy küzd, akár egy oroszlán, és az ezredes testőrei kénytelenek fölemelni a padlóról. Az ökle állcsúcson találja az egyiket, mire a férfi kiterül, és elengedi a karját. A nő a folyosó falának löki a másikat, a könyöke és egy másik cella ablaka közé préseli a nyakát. Csapásai brutálisak, minél több sérülést akar okozni, és máris látom a lila véraláfutásokat a fogvatartóin. A testőrök azonban ügyelnek, hogy ne okozzanak neki sérülést, és igyekeznek csupán megfékezni őt. Az ezredes parancsára, gondolom. A lányának csak fogdát szán, de sérülést nem. Elkeseredésemre Kilorn nem tétlenkedik. Amikor az őrök a falhoz szorítják Farley-t, két oldalról fogva a lábát és vállát, az ezredes int a halászfiúnak. Kilorn remegő kézzel elővesz egy szürke dobozt, amelyben fecskendők csillognak. Nem hallom Farley hangját az üvegen keresztül, de könnyen le tudom olvasni a szavait a szájáról. Nem. – Kilorn, hagyd abba! – Hirtelen hidegnek érzem az ablakot a tenyerem alatt. Dörömbölve próbálom felhívni magamra a figyelmét. – Kilorn! De ahelyett, hogy rám figyelne, kihúzza magát, és hátat fordít, így nem látom az arcát. Az ezredes viszont engem néz, miközben az injekcióstű a lánya nyakába szúr. Az ép szemében valami különös érzelem csillog – talán megbánás? Nem, ennek az embernek nincsenek kétségei. Megteszi, amit kell, akárkiről van is szó. Kilorn hátrahúzódik, miután végrehajtotta a tettét, üres fecskendő csillog a kezében. Várakozik, amíg Farley rúgkapál fogvatartói között. Mozdulatai azonban egyre lassulnak, szemhéja lecsukódik, ahogy a szer hatni kezd. Végül eszméletlenül összeesik a tóvidéki őröknek dőlve, akik bevonszolják a szemközti cellába. Lefektetik, majd rázárják az ajtót. Pont ugyanolyan fogoly, mint Cal – és én. Amikor az ajtó döngve bezárul, az én záram kattanva kinyílik. – Átrendezés? – kérdezi az ezredes szipákolva, a horpadt asztalt méricskélve. Kilorn a nyomában, a fecskendőkkel teli dobozt a kabátjába süllyeszti, figyelmeztetésül. Te is ezt kapod, ha sokat ugrálsz. Kerüli a pillantásomat, a dobozzal babrál, miközben az ezredes ismét bezárja az ajtót. A két őr két oldalon strázsál a folyosón. Cal a székéből nézi a jelenetet gyilkos tekintettel. Alighanem arra gondol, hányféleképpen ölhetné meg az ezredest, és mi fájna neki a legjobban. Az ezredes is sejtheti, mert kicsi, de halálos pisztolyt vesz elő tokjából. A fegyver a kezében
pihen, akár egy összetekeredett mérges kígyó. – Kérem, Miss Barrow, üljön le – mondja, és int a pisztollyal. Megadásnak érzem az engedelmességet, de nincs más választásom. Leülök, Kilorn és az ezredes pedig fölénk magasodnak. Ha nem volna a pisztoly és a folyosón váró két éber őr, talán lenne esélyünk. Az ezredes magas, de idősebb, és Cal keze éppen átérné a nyakát. Nekem Kilornt kellene elintéznem, és a még gyógyuló sebeit kihasználva leteríthetném az árulót. De hiába gyűrnénk le őket, az ajtó zárva maradna, és az őrök ugyanúgy figyelnének. A harccal nem érnénk el semmit. Az ezredes gúnyosan mosolyog, mintha csak olvasna a gondolataimban. – Jobb, ha a székben maradnak. – Pisztolyra van szüksége ahhoz, hogy két gyereket sakkban tartson? – vágok vissza, és állammal a kezében tartott pisztoly felé intek. Nincs a világon senki, aki gyereknek merné nevezni Calt, akár a képességei nélkül is. Már a katonai kiképzése halálossá teszi, és ezt az ezredes jól tudja. Nem törődik a sértéssel, megáll előttem, véres tekintetét az enyémbe fúrja. – Tudja, szerencséje, hogy haladó szellemű vagyok. Nem sokan vannak, akik életben hagyták volna – int Cal felé, mielőtt visszafordulna –, és vannak páran, akik magát is megölnék. Kilornra pillantok, remélve, hogy végre rájön, kinek az oldalán áll. Úgy toporog, mint egy kisfiú. Ha megint gyerekek lennénk és egyforma termetűek, adnék neki egy gyomrost. – Nem az élvezetes társaságomért tart itt – mondja Cal, félresöpörve az ezredes színpadias szavait. – Szóval, mire akar elcserélni engem? Az ezredes reakciója az egyedüli megerősítés, amire szükségem van. Az állkapcsa megfeszül dühében. Maga szerette volna kimondani, de Cal kifogta a szelet a vitorlájából. – Csere – mormolom, vagyis inkább szűröm a fogaim között. – Elcseréli az egyik legjobb fegyvert, amije van? Hát ennyire ostoba? – Nem olyan ostoba, hogy azt higgyem, harcolni fog értünk – feleli az ezredes. – Nem, ezt a buta reményt meghagyom magának, Villámlány. Ne harapj rá a csalira. Csak erre vár. De így is minden erőre szükségem van, hogy egyenesen előrenézzek, és ne pillantsak Calre. Őszintén nem tudom, kihez hű vagy kiért harcol. Csak azt tudom, ki ellen fog harcolni – Maven ellen. Van, aki azt gondolná, hogy ettől egy oldalra kerültünk. De én jobban tudom. Az élet és a háború nem ilyen egyszerű.
– Jól van, Farley ezredes. – Megrezzen a neve hallatán. Kicsit elfordítja a fejét, de ellenáll a késztetésnek, hogy az eszméletlen lánya felé tekintsen a szemközti cellában. Van itt fájdalom, jegyzem meg későbbi használatra. Az ezredes méltón felel a szurkálódásomra. – A király üzletet javasolt – mondja, szavai akár a vértől csöpögő kés. – A száműzött hercegért cserébe Maven király beleegyezett, hogy visszaállítja a besorozás hagyományos korhatárát. Megint tizennyolc lesz tizenöt év helyett. – Szemhéja leereszkedik, és a hangja is elhalkul. Egy kurta pillanatra meglátom a kegyetlen külső mögött az apát. A halálba küldött gyerekekre gondol. – Ez jó alku. – Túl jó – mondom gyorsan, keményen, hogy elrejtsem a mögötte lapuló félelmet. – Maven soha nem fog betartani egy ilyen alkut. Soha. Mellettem Cal lassan kifújja a levegőt. Összeilleszti két kezét, és megmutatja az elmúlt néhány napban szerzett számos sebet és horzsolást. Ujjai egymás után megrándulnak. Elterelik a figyelmét az igazságról, amelyet próbál kerülni. – De nincs választása – mondja Cal, végre mozdulatlan kézzel. – Ha visszautasítja az ajánlatot, azzal mindőjüket halálra ítéli. Az ezredes bólint. – Igen. Ne csüggedjen, Tiberias. A halála több ezer ártatlan gyermeket fog megmenteni. Ők az okai annak, hogy maga még mindig lélegzik. Ezrek. Érnek annyit, mint Cal, ez biztos. De a szívem mélyén, azon a torz, hideg helyen, amelyet kezdek már olyan jól megismerni, valami ellentmondást érzek. Cal harcos, vezér, gyilkos, vadász. És szükséged van rá. Nem is egyetlen okból. Cal szemében valami megcsillan. Ha nem lenne a néma kő, tudom, hogy a keze lángolna. Kissé előrehajol, kivillantja egyenletes, fehér fogsorát. Olyan agresszív és állatias, hogy azt várom, mikor látom meg az agyarait. – Én vagyok a törvényes uralkodója, ahogy az Ezüstök évszázadok óta – válaszolja bőszen. – Az egyetlen oka, amiért maga lélegzik még, hogy nem tudom ebben a szobában elégetni az oxigént. Még soha nem hallottam ilyen fenyegetést Caltől, olyan zsigeri, hogy szinte fáj. A máskor nyugodt és higgadt ezredes is érzi. Túl gyorsan húzódik hátra, majdnem beleütközik Kilornba. Akárcsak Farley, ő is szégyelli a félelmét. De egy pillanatra az arca színe a véres szeme árnyalatát ölti fel, és úgy fest, mint egy paradicsom. Az ezredest azonban kemény fából faragták, egy pillanat alatt összeszedi magát, és elűzi a rettegést. Hátrasimítja fehéresszőke haját, és elégedett sóhajjal elteszi a pisztolyt. – A hajója ma éjjel indul, felség – mondja, és megropogtatja a nyakcsigolyáit. –
Azt javaslom, búcsúzzon el Miss Barrow-tól. Kétlem, hogy valaha viszontlátná. A kezem szorítja a hideg, durva fém karfát. Bárcsak Evangeline Samosnak hívnának! Akkor az ezredes torka köré tekerhetném ezt a széket, amíg nem érzi meg a vas ízét, és mindkét szeme be nem vérzik. – Mi lesz Mare-rel? Cal még a saját halálos ítéletét hallva is olyan ostoba, hogy miattam aggódik? – Figyelni fogjuk – szólal meg Kilorn, most először, hogy belépett a fogdámba. A hangja remeg, de ez természetes. A gyáva fickónak minden oka megvan arra, hogy féljen, többek között tőlem. – Őrizni fogjuk. De nem bántjuk. Az ezredes arcán undor látszik. Gondolom, ő is a halálomat kívánja. Nem tudom, ki bírálhatja felül a parancsát. Talán Farley titokzatos parancsnoksága, akárkik legyenek is. – Ezt fogjátok tenni a hozzám hasonlókkal? – köpök ki, és felemelkedem a székből. – Az újvérűekkel? Shade-et is lehozzák majd, és ketrecbe zárják, mint valami háziállatot? Amíg nem tanulunk meg engedelmeskedni? – Ez tőle függ – válaszolja az ezredes színtelen hangon, minden szava hidegzuhanyként ér. – Jó katona volt. Eddig. Akárcsak a maga barátja – teszi hozzá, és Kilorn vállára teszi a kezét. Atyai büszkeség van a hangjában, amelyben Kilornnak nem volt része. Miután olyan sokáig volt árva, bizonyára jó érzés akár olyan pótapát találni, mint az ezredes. – Nélküle sem ürügyem, sem lehetőségem nem lett volna, hogy bezárjam magát. Csak dühösen bámulom Kilornt, és remélem, hogy a pillantásom legalább annyira fáj neki, amennyi fájdalmat nekem okozott. – Büszke lehetsz magadra. – Még nem – válaszol a halászfiú. Ha nem lett volna a sok együtt töltött év Dúcban, a rengeteg tolvajlással és sikátorokban lopakodással töltött óra, észre sem venném. De Kilornból könnyen olvasok. Amikor elfordítja a testét, és ezzel párhuzamosan begörbíti a hátát, és mozdítja a csípőjét, az természetesnek tűnik. De semmi természetes nincs abban, amit tenni próbál. Kabátja alja megereszkedik, látszik a fecskendőkkel teli doboz körvonala. Veszedelmesen megcsúszik, egyre gyorsabban siklik az anyag és a hasa között. – Ó… – nyögi, és amikor a doboz kiszabadul, elugrik az ezredes közeléből. A szelence a levegőben felnyílik, és tűk potyognak ki belőle. A padlót érve összetörnek, folyadék fröccsen a lábunkra. Úgy látszik, hogy mind eltört, de éber pillantásom észreveszi, hogy egy fecskendő még ép, és félig elrejti Kilorn marka. – A fenébe, fiú – mondja az ezredes, és gondolkodás nélkül lehajol. A doboz után
nyúl, hátha valamennyit megmenthet a tartalmából, de a fáradságáért cserébe injekciós tűt kap a nyakába. A meglepetés megadja Kilornnak a szükséges másodpercet, hogy az ezredes vénájába ürítse a fecskendő tartalmát. Akárcsak Farley, ő is küzd, és képen törli Kilornt, aki elrepül, és a falnak ütközik. Mielőtt az ezredes még egy lépést tehetne, Cal felpattan a székből, és a megfigyelőablaknak löki az ezredest. A tóvidéki katonák tehetetlenül nézik az üveg másik oldaláról, pisztolyaikat ugyan készenléten tartják, de hasztalanul. Végtére is nem tudják kinyitni az ajtót. Nem kockáztathatják, hogy kiengedjék a szörnyeket a ketrecből. A szer és Cal együtt kiütik az ezredest. Térde megroggyan, lecsúszik az ablak alatt, és cseppet sem méltóságteljesen a padlóra omlik. Behunyt szemmel kevésbé látszik fenyegetőnek. Egészen hétköznapinak tűnik. – Jaj – hangzik a fal felől, ahol Kilorn az arcát masszírozva. Az ezredes elkábítva is nagyot ütött, már látszik a véraláfutás. Gondolkodás nélkül felé lépek. – Semmiség, Mare, ne aggódj. De nem azért megyek, hogy megvigasztaljam. Öklöm a másik oldalon éri az arcát, kézbütykeim csontot érnek. Kilorn felüvölt, és az ütésem lendületétől majdnem elveszti az egyensúlyát. Nem törődöm az öklöm fájdalmával. Összedörgölöm a kezem. – Most már szimmetrikus. – Aztán átölelem a derekát. Kilorn megrezzen, még több fájdalomra számít, de aztán ellazul az érintésemtől. – Mindenképpen elfogtak volna idelent. Arra gondoltam, több hasznomat veszed, ha nem a cellában vagyok melletted. – Nagyot sóhajt. – Mondtam, hogy bízz bennem. Miért nem hittél nekem? Erre nem tudok mit mondani. A megfigyelőablaknál Cal hangos sóhajjal hívja fel figyelmünket az előttünk álló feladatra. – Nem kételkedem a bátorságodban, de továbbmutat ez a terv annál, hogy altatót éneklünk ennek a rohadéknak? – Lábával megbökdösi az ezredes testét, és az ablakra mutat, mely mögött még mindig figyelnek minket az őrök. – Csak mert nem tudok olvasni, még nem vagyok ostoba – mondja Kilorn némi éllel a hangjában. – Figyeld csak az ablakot. Most már bármelyik pillanatban megtörténhet. Pontosan tíz másodpercig bámulunk, aztán felvillan egy ismerős alak. Shade sokkal jobban néz ki, mint az a testvér, akit reggel a betegszobán láttam. Saját lábán áll, bár a sebesült lába sínben van, vállát pedig kötés borítja. Bunkósbotként fogja
mankóját, és leüti mindkét őrt, mielőtt rájönnének, mi történik. Úgy esnek össze a padlón, akár két zsák, arcukon ostoba kifejezés. A cella zárja örömteli kattanással nyílik, Cal rögtön az ajtónál terem, és felrántja. Kilép a járatba, és mélyet lélegzik. Azonnal követem, és hangosan felsóhajtok, amikor a néma kő súlya megszűnik. Vigyorogva szikrákat idézek az ujjaimra, és nézem, ahogy sisteregve hálózatot rajzolnak ki a bőrömre. – Hiányoztatok – mormolom a legjobb barátaimnak. – Te aztán furcsa vagy, Villámlány. Meglepetésemre Farley támaszkodik a nyitott cellaajtónak, akár a megtestesült nyugalom. Egyáltalán nem látszik, hogy a szer hatott volna rá – már ha egyáltalán volt bármilyen hatása. – Ez az előnye, ha az ember összebarátkozik az ápolónőkkel – mondja Kilorn, és megböki a vállamat. – Elég volt egy kedves mosoly, hogy eltereljem Lena figyelmét, és valami ártalmatlan szert csúsztassak a dobozba. – Teljesen össze lesz törve, ha rájön, hogy leléptél – válaszolja Farley, és lebiggyeszti az ajkát. – Szegény lány. Kilorn csak fúj egyet. A pillantása rám villan. – Ez nem az én bajom. – És most? – kérdi Cal, ahogy előbújik belőle a katona. Válla megfeszül kopott ruhája alatt, és ide-oda fordítja a fejét, hogy a folyosó minden zugát beláthassa. Shade válaszul tenyérrel fölfelé kinyújtja a kezét. – Most ugrunk – mondja. Én fogom meg először szorosan a karját. Még ha nem is bízhatom meg Kilornban, Calben vagy bárki másban, a bátyám képességében megbízhatom. Az erőben. A hatalomban. Cal tüze, a viharom és Shade gyorsasága mellett senki sem tud neki ártani. Amíg együtt vagyunk, nem kerülhetek ismét börtönbe.
• KILENCEDIK FEJEZET •
A bunker fények és színek felvillanásaiban suhan el mellettünk. Csak pillanatokra látom, ahogy Shade elengedi magát, miközben átugrik velünk az épületen. Mindenütt érzem a kezét, a karját, ahogy megragad, és mindnyájunknak elég felületet ad, hogy belekapaszkodhassunk. Egy ajtót, egy falat látok, a padló megdől felém. Minden fordulónál őrök erednek a nyomunkba kiáltozva, lövöldözve, de egyszer sem állunk meg hosszan. Egyszer zsúfolt szobába érkezünk, amelyet megtölt az elektromosság, képernyők és rádióberendezések vesznek minket körül. Még a sarokba halmozott kamerákat is megpillantom, mielőtt az ott tartózkodók reagálnának és továbbugranánk. Aztán már a kikötő fényében hunyorgok. Ezúttal a tóvidékiek elég közel vannak, hogy kivegyem sápadt arcukat az esti fényben. Utána homokot érzek a lábam alatt. Újabb ugrás, és betonon állunk. Még messzebb ugrunk a nyílt térben, a kifutópálya egyik végénél kezdjük, majd egyenesen a hangárhoz teleportálunk. Shade grimaszol a megerőltetéstől, izmai megfeszülnek, nyakán kidagadnak az inak. Egy utolsó ugrás, és már bent is vagyunk a hűvösben és a viszonylagos csendben. Amikor a világ végre nem tekereg körülöttem, úgy érzem, menten összeesem. Vagy elhányom magam. Kilorn azonban megtámaszt, hogy lássam, mi az, amiért ilyen messzire eljöttünk. Két repülőgép uralja a hangárt, szárnyaik szélesen és sötéten nyújtóznak. Aranyeső, emlékszem vissza Naercey-re és a gyors, halálos sugárhajtásúakra, amelyek tüzet záporoztak ránk. A nagyobbik koromfekete és fenyegető, nagyobb géptörzzsel és megkülönböztető színek nélkül. Még soha nem láttam hasonlót, és futólag elgondolkodom, vajon Cal ismeri-e. Végtére is ő lesz az, aki vezetni fogja, hacsak Farley-nak nincsen újabb képzettség a tarsolyában. Az alapján, ahogyan tágra nyílt szemmel bámulja a repülőgépet, ezt erősen kétlem. – Mit keresnek maguk itt? A hang különös visszhangot ver a hangárban. Az Aranyeső szárnya alól előbújó férfi nem látszik katonának, tóvidéki egyenruha helyett szürke overallt visel. Keze fekete az olajtól, vagyis szerelő lehet. Végignéz rajtunk, és tekintete megpihen Kilorn arcán és Shade mankóján. – Jelentenem kell magukat a feletteseiknek. – Csak nyugodtan – mordul Farley kapitányként. A forradásos arca és ingerülten megfeszülő álla láttán csodálom, hogy a szerelő nem ájul el ott helyben. – Az
ezredestől kaptunk szigorú parancsot. – Gyorsan a fekete repülőgép felé inti Calt. – Most pedig nyissa ki a hangárajtót! A szerelő dadogni kezd, miközben Cal a repülőgép vége felé vezet minket. Ahogy elhaladunk a szárny alatt, felemeli a kezét, és végighúzza a hideg fémen. – Fekete Futár – magyarázza halkan. – Nagy és gyors. – És lopott – teszem hozzá. Higgadtan bólint, amikor ugyanarra a következtetésre jut, mint én. – A delphie-i repülőtérről. Hadgyakorlat, mondta Elara királynő régen az egyik villásreggelin. Félresöpörte a híreszteléseket a lopott repülőgépekről, és megszégyenítette a mára halott Macanthos ezredest az udvarhölgyei előtt. Akkor azt hittem, hazudik, hogy eltusolja a Gárda további akcióit, de lehetetlennek is gondoltam a dolgot – ki lopna el egy repülőgépet, nem beszélve kettőről? A jelek szerint a Skarlát Gárda képes volt rá. A Fekete Futár végében nyílás tátong, rámpa szolgál a rakomány ki- és berakodására. Vagyis számunkra. Shade megy elöl, sápadtan, megerőltetéstől izzadt arccal támaszkodik a mankójára. Az a sok ugrás megkövetelte az árát. Kilorn a nyomában ráncigál engem, és Cal közvetlenül mögöttünk lép be. Még hallom Farley hangjának visszhangját, amikor botorkálunk a félhomályban. Mindkét oldalfal mellett ülések sorakoznak erős hevederekkel. Legalább két tucat ember szállítására alkalmas. Kíváncsi vagyok, hová repült utoljára ez a gép, és kiket szállított. Élnek, vagy meghaltak? És mi osztozunk-e vajon a sorsukban? – Mare, szükségem van rád elöl – mondja Cal, és előrenyomakodik mellettem a repülőgép orrába. Beleveti magát a pilóta székébe, és számomra kiismerhetetlen, gombokból, karokból és műszerekből álló fal felé fordul. Valamennyi tárcsa és kijelző nullát mutat, és a repülőgépben csak a szívverésünk lüktetése hallatszik. A pilótafülke vastag üvegén át látom a még mindig zárt hangárajtót, és Farley-t, aki a szerelővel vitatkozik. Sóhajtva leülök Cal mellé, és kezdem bekötni magam. – Mit tehetek? – A csatok kattannak, ahogy szorosra igazítom. Ha repülni fogunk, akkor nem szeretnék ideoda zuhanni a repülőgép belsejében. – Ennek a gépnek van akkumulátora, de szüksége lesz a noszogatásra – mondja, és szeme megcsillan. – Tedd azt, amiben olyan jó vagy! – Jó. – Eltökéltségem olyan erős, akár a szikráim. Ez olyan, mint bekapcsolni egy lámpát vagy egy kamerát, mondom magamnak. Csak sokkal nagyobb és bonyolultabb – és fontosabb. Átfut az agyamon, vajon meg lehet-e csinálni, elég erős vagyok-e, hogy beindítsam a hatalmas Fekete Futárt. De a lila és fehér villám
emléke, amelyik az égből csapott le a Csontarénára, azt sugallja, képes vagyok rá. Ha vihart tudok kavarni, akkor ezt a repülőgépet is életre tudom kelteni. Széttárt karral a műszerfalra teszem a kezem. Nem tudom, mit kellene keresnem, csak azt tudom, hogy nem érzek semmit. Ujjaim a fémen táncolnak, keresik, mibe kapaszkodhatnak, mit használhatnék. Szikráim a bőröm felszínére emelkednek, bármikor szólíthatnám őket. – Cal – mormolom összeszorított fogakkal, mert nem akarok hangosan kiabálni. Megérti, és gyorsan lenyúl a műszerfal alá. A fém csikorogva hasad, szélei megolvadnak, ahogy lefeszíti a burkolatot. Feltárul a vezetékek gubanca, a fonott kötegekben egymást keresztező kábelek, és a bőr alatt futó erek jutnak az eszembe róluk. Gondolkodás nélkül bedugom a kezem közéjük, és hagyom a szikráimat lüktetni. Ezután maguk keresik, hová futhatnak. Amikor ujjaim egy különösen vastag kábelre találnak, amely tökéletesen a kezembe illik, önkéntelenül is elmosolyodom. A szemem lecsukódik, és koncentrálni kezdek. Tovább erőltetem, hagyom, hogy az erőm az elektromos vezetékbe folyjon. Végigáramlik a repülőgépen, különféle utakon ágazva szét, de továbbhajtom a szikrákat. Amikor elérik a motort, és a hatalmas akkumulátorokat, erősödik a fogásom, körmeim a bőrömbe vájnak. Gyerünk! Érzem magamat az akkumulátorokba áramlani, elárasztom őket, míg végre megérintem saját elraktározott energiájukat. A fejem lebillen, a műszerfalnak támasztom a homlokom, hagyom, hogy a hűs fém csillapítsa kipirult bőröm hevét. Egy utolsó lökés, és a repülőgépben áttöri a falakat és a vezetékeket. Nem látom, ahogy a Fekete Futár életre kel, de érzem magam körül. – Szép munka – mondja Cal, és egy pillanatra megszorítja a vállamat. Az érintése azonban csak futó, ahogyan megegyeztünk. Nincs szükség semmire, ami elterelné a figyelmünket, főleg most nem. Amikor kinyitom a szemem, látom, ahogy a keze táncol a műszerfal fölött, látszólag véletlenszerűen kapcsolókat mozgat és tárcsákat igazgat. Ahogy hátradőlök, másik kéz nehezedik a vállamra. Kilorn pihenteti rajtam, de érintése szokatlanul gyengéd. Még csak nem is rám néz, hanem a repülőgépre, arcán ámulat és félelem keveredik. Tátott szájával és tágra nyílt szemével szinte gyermeknek látom. Magamat is kicsinek érzem a repülőgép gyomrában, ahogy arra készülünk, amiről még csak nem is álmodtunk. A halászfiú és a Villámlány mindjárt szárnyalni fognak. – Azt gondolja, hogy majd áttöröm a falat ezzel? – morogja Cal az orra alatt, a mosolya már rég eltűnt. Átnéz a válla fölött, de nem engem keres a tekintetével,
hanem a bátyámat. – Shade? A bátyám úgy fest, mint aki mindjárt ájultan esik össze, és vonakodva megrázza a fejét. – Nem tudok ekkora és ilyen… bonyolult tárgyakkal ugrani. Még egy jó napomon sem. – Fáj kimondania, bár semmi oka szégyenkezésre. Shade azonban igazi Barrow, márpedig mi nem szeretjük beismerni a gyengeségeinket. – De Farley-t felkaphatom – folytatja, és a keze a csatokhoz téved. Kilorn ugyanolyan jól ismeri a bátyámat, mint én, és visszanyomja a székbe. – Semmi hasznod, ha meghalsz, Barrow – mondja. – Majd én kinyitom azt az ajtót. – Ne fáradj – bukik ki belőlem. A pilótafülkén túlra szegezem a pillantásomat, és kinyúlok a képességemmel. A hangárajtó nagy csikorgással nyílni kezd, egyenletes tempóban emelkedik el a padlótól. A szerelő értetlenül nézi, ahogy az ajtót irányító szerkezet mozgásba lendül, Farley pedig futásnak ered. Eltűnik szem elől, versenyt fut az emelkedő ajtóval. A fény követi, amely hosszú, elnyúlt árnyékokkal keveredik. Két tucat katona alakja rajzolódik ki, elállják a kijáratot. Nemcsak tóvidékiek, hanem Farley saját gárdistáiból is akadnak közöttük, akiket vörös sáljuk és kendőjük különböztet meg a többiektől. Mindegyik a Fekete Futárra szegezi puskáját, de haboznak, nem akarnak lőni. Megkönnyebbülésemre nem látom köztük sem Bree-t, sem Tramyt. Az egyik tóvidéki előrelép, az egyenruhája csíkjai alapján kapitány vagy hadnagy. Valamit kiabál, miközben egyik karját kinyújtja, ajka a „megállni” szót formálja. De nem halljuk a hajtóművek robaja mellett. – Gyerünk! – kiáltja Farley, és megjelenik a repülőgép végében. A legközelebbi ülésbe vetődik, remegő kézzel köti be magát. Calnek nem kell kétszer mondani. A keze olyan gyorsan mozog, teker és nyomkod, mintha születésétől fogva ezt csinálta volna. De hallom, ahogy mormol, mintha imádkozna, és emlékezteti magát arra, mit is kell csinálnia. A Fekete Futár gurulva előrelendül, a hátsó rámpa pedig sziszegve felemelkedik, megnyugtató kattanással zárja be a repülőgépet. Most már nincs visszaút. – Jól van, indítsuk el ezt a dögöt – mondja Cal, és izgatottan helyezkedik el a pilótaülésben. Figyelmeztetés nélkül megragad egy kart a műszerfalon, előrelöki, és a repülőgép engedelmeskedik. Előregurul, egyenesen a katonák sorának. Összeszorítom a fogaimat, szörnyű jelenetre készülök, de az emberek már rohannak, menekülnek a Fekete Futár és bosszúálló pilótája elől. Kigurulunk a hangárból, minden pillanatban egyre sebesebben, és káoszt találunk a kifutópályán. Szállítók süvítenek el a barakkok mellett, felénk tartva, miközben a hangár tetejéről egy csapat katona tüzel ránk. A
golyók eltalálják a fémburkolatot, de nem szakítják át sehol. A Fekete Futárt erős anyagból készítették, és tovább nyomul. Egy éles jobbkanyar összeráz minket az ülésünkben. Kilorn jár a legrosszabbul, mert nem kötötte be magát rendesen. A feje a falnak ütődik, és káromkodva kap összevert arcához. – Biztos vagy benne, hogy tudod vezetni ezt a masinát? – morogja, minden dühét Calre zúdítva. Cal vicsorogva tolja tovább a kart, maximális sebességre ösztönözve a repülőgépet. Az ablakon át látom, hogy a szállítók lemaradnak, nem bírják tartani a tempót. A jellegtelen szürke kifutópálya azonban kezd elfogyni. Lankás zöld dombok és törpefák még soha nem tűntek ennyire fenyegetőnek. – Cal – suttogom, de remélem, meghallja a motorzúgás mellett. – Cal! Mögöttem Kilorn babrál az övével, megpróbálja kicsatolni a többi szíjat is. Az ujjai azonban túlságosan remegnek. – Barrow, van még benned egy utolsó ugrásra elegendő erő? – kiáltja a bátyámnak. Shade mintha meg sem hallaná, az arca elsápad félelmében. A dombok egyre közelednek, már csak néhány másodpercre vagyunk tőlük. Elképzelem, ahogy a repülőgép áthasít rajtuk, aztán orra bukva felrobban, és lángoló roncs marad utána. Cal azt legalább túlélné. Cal azonban nem hagyja, hogy meghaljunk. Ma legalábbis nem. Újabb kart fog meg, az öklén kirajzolódnak az erek. Aztán a dombok elsuhannak, akár egy asztalról lerántott abrosz. Már nem a szigetet látom, hanem a sötétkék őszi égboltot. Elakad a lélegzetem, ahogy a föld eltűnik, elvarázsol a levegőbe emelkedés érzése. A nyomás beleprésel az ülésembe, és valami fájdalmasat művel a fülemmel, mert pattog. Mögöttem Kilorn elfojt egy kiáltást, és Shade halkan szentségel. Farley egyáltalán nem reagál. Ledermed, szeme tágra nyílik a döbbenettől. Sok különös dolgot tapasztaltam az elmúlt hónapok alatt, de semmi sem fogható a repüléshez. Hatalmas a kontraszt, hogy érzem az emelkedő repülőgép gigászi lendületét, hallom a hajtóművek zúgását, ahogyan egyre feljebb löknek minket, miközben a saját testem olyan erőtlen, passzív, annyira ki van szolgáltatva az engem körülvevő gépezetnek. Rosszabb, mint Cal száguldó kétkerekűje, de ugyanakkor jobb is. Az ajkamba harapok, és ügyelek rá, nehogy behunyjam a szemem. Egyre emelkedünk, és csak a hajtóművek dübörgését és a saját szívverésünket halljuk. Felhőfoszlányok suhannak el mellettünk, fehér függönyként lebegnek a pilótafülke ablakánál. Nem tudom megállni: előrehajolok, az üveghez nyomom az orromat, hogy jól kilássak. A sziget alul szürkészöld folt az acélkék tengerben, egyre zsugorodva, míg végül már nem tudom kivenni a kifutópályát vagy a
barakkokat. Amikor a repülőgép egyenesbe jön, és eléri a Cal által meghatározott magasságot, a herceg megfordul az ülésében. Az arcára kiülő önelégültséget Maven is megirigyelhetné. – Na? – kérdezi Kilornra nézve. – Tudok repülni ezzel a masinával? Csak halk „igen” a válasz, de ez elég is neki. Visszafordul a műszerfalhoz, keze egy U formájú szerkezeten nyugszik. A repülőgép reagál az érintésére, enyhén ereszkedik, amikor elfordítja a botkormányt. Amikor elégedett az eredménnyel, megnyom még néhány gombot, és hátradől, hagyja, hadd repüljön magától a gép. Még a biztonsági övét is kicsatolja, és lerázza magáról a szíjakat, hogy kényelmesebben üljön. – Szóval, hová megyünk? – kérdezi a csendben. – Vagy csak lavírozgatunk? Elfintorodom a megjegyzést hallva. Csattanás hallatszik, ahogy Kilorn egy köteg papírt csap a térdére. Térképek. – Az ezredesé – magyarázza Kilorn, és tekintetünk találkozik. Megpróbál valamit megértetni velem. – Van egy leszállópálya Révöböl mellett. Cal azonban úgy csóválja a fejét, akár egy bosszús tanár a diákja egyre ostobább felelete hallatán. – A Patrióta-erődre gondolsz? – mordul fel. – Azt akarod, hogy egy nortai légibázis közepén tegyem le a gépet? Farley száll ki az üléséből elsőként, szinte feltépi a csatokat. Elgondolkozva vizsgálja a térképeket. – Igen, teljesen elment az eszünk, felség – mondja. Szétterít egy térképet, majd az orra alá dugja. – Kilenc-ötös mező. Cal a rendreutasítás miatt ingerülten elveszi a térképet, és megvizsgálja a vonalak és színek négyzetét. Egy pillanat múlva hangosan felnevet. – Mi az? – húzom ki a kezéből a térképet. A Julian régi tanári szobájában lógó hatalmas, olvashatatlan ősi tekercs helyett ezen a térképen ismerős nevek és helyek vannak. Révöböl városa uralkodik délen a tengerparttal határosan, a Patrióta-erőd pedig vízbe nyúló félszigetet foglal el. Egy vastag barna csík a város körül, amely túl egyenes, hogy természetes eredetű lehessen, csak újabb határfák sorát jelezheti. Akárcsak Archeonban, a zöldszívűek különös erdei itt is megóvják Révöbölt a szennyezéstől. Ebben az esetben Újvárostól, a határfákat ölelő területtől, amely falat alkot Révöböl külső kerületei körül. Újabb nyomornegyed, döbbenek rá. Mint Szürkeváros, ahol Vörösök élnek és halnak meg a füsttel borított ég alatt, és kénytelenek szállítókat, lámpatesteket, sugárhajtású repülőgépeket és minden egyebet építeni, amelyek működését az Ezüstök fel sem fogják. A Műszik nem hagyhatják el úgynevezett városaikat, még a
hadsereg kedvéért sem. A képzettségük túl értékes ahhoz, hogy háborúban elveszítsék, vagy szabadon rendelkezhessenek vele. Szürkeváros emléke fájó élményt kelt bennem, de a tudat, hogy nem az volt az egyetlen hasonló szörnyűség, még nyomasztóbb. Hányan laknak abban a nyomornegyedben? Vagy ebben? Hányan vannak hozzám hasonlóak, ha már itt tartunk? Hányingerem támad, de nagyot nyelek, és elfordítom a tekintetem. Végignézek a környező vidéken, ahol főleg malomvárosok állnak, egy-egy kisvárossal, és sűrű erdőségek romokkal. A Kilenc-ötös mező viszont nincs a térképen. Bizonyára titok, mint minden, aminek köze van a Skarlát Gárdához. Cal az értetlenségemet látva utoljára felnevet. – A barátod azt akarja, hogy egy romra tegyem le a Fekete Futárt – mondja végül, és megkopogtatja a térképet. Ujja pontozott vonalra mutat, amely a régmúlt egyik ősi, nagy útját jelzi. Egykor láttam ilyet, amikor Shade és én eltévedtünk a Dúc környéki erődben. Ezer tél jegétől repedezett meg, és több évszázadnyi napsütés szívta fehérre, és nem annyira régi útnak, mint inkább sziklák sorának látszott. Néhány fa nőtt ki az aszfalt alól. A gondolatra, hogy egy repülővel leszálljunk ilyenre, felfordul a gyomrom. – Lehetetlen – dadogom, és számos formában elképzelem, ahogy lezuhanunk és meghalunk, miközben megpróbálunk leszállni a régi úton. Cal egyetértőn bólint, és kikapja a térképet a kezemből. Kihajtogatja, ujjai végigsiklanak a különböző városok és folyók fölött, miközben keresgél. – Mare-rel együtt nincs szükségünk arra, hogy leszálljunk itt. Nem kell sietnünk, bármikor feltölthetjük az akkumulátorokat, amikor csak akarjuk, és olyan messzire repülhetünk, ameddig csak akarunk. – Aztán vállat von. – Vagy ameddig az akkumulátorok már nem képesek megőrizni az áramot. Újra pánik fut át rajtam. – És az mikor lesz? Keserű vigyorral válaszol. – A Fekete Futárokat két éve állították munkába. A legrosszabb esetben is két évig húzzák még az akkumulátorok. – Ne ijesztgess! – morgok, de nem tudom elfojtani a megkönnyebbült sóhajt. Két év. Annyi idő alatt megkerülhetnénk a világot. Látnánk Pusztát, Tiraxest, Montfortot, Ciront, olyan országokat, amelyek eddig csak nevek voltak a térképen. Mindet megnézhetnénk. De ez csak álom. Van egy saját küldetésem, meg kell védenem az újvérűeket, és rendeznem kell a számlát egy királlyal. – Akkor hol kezdjük? – kérdezi Farley. – Hadd döntsön a lista. Nálad van, nem? – Igyekszem, nehogy hallatsszon a hangomon a félelem. Ha Julian nevekkel teli könyve Tuckban maradt, akkor ez a kis
szökés hamarabb véget ér, mielőtt igazán elkezdődött volna. Mert én egy tapodtat sem vagyok hajlandó a lista nélkül továbbmenni. Kilorn válaszol helyette, és ingéből előhúzza az ismerős noteszt. Felém hajítja, én pedig ügyesen elkapom. Még mindig meleg Kilorn testétől. – Az ezredestől nyúltam le – mondja, és próbál lazának látszani, de a büszkesége átszivárog a látszólagos közönyön. – A lakosztályából? – kérdezem, visszaemlékezve az óceán alatti puritán bunkerre. Kilorn megrázza a fejét. – Annál okosabb. A barakk fegyvertárában tartotta elzárva a nyakláncán lévő kulccsal. – És te… Elégedett mosollyal húzza félre a gallérját, és megmutatja a nyakában lógó aranyláncot. – Lehet, hogy nem vagyok olyan jó zsebtolvaj, mint te, de… Farley bólint. – Mindenképp azt terveztük, hogy ellopjuk, de amikor téged bezártak, kénytelenek voltunk improvizálni. Méghozzá gyorsan. Szóval ezt fizettem meg a cellában töltött néhány órával. Megbízhatsz bennem, mondta Kilorn alig néhány órával azelőtt, hogy becsalt a kelepcébe. Most már tudom, hogy a lista és az újvérűek miatt csinálta, és értem. – Szép munka. Kilorn vállat von, de a vigyora elárulja, hogy mennyire elégedett magával. – Igen, ezt most már elteszem, ha nem baj – mondja Farley halkabban és szelídebben, mint amilyennek bármikor is hallottam. Nem várja meg Kilorn válaszát, csak kinyújtja a kezét, és gyorsan lekapja a nyakából a láncot. Az arany megcsillan a kezében, majd hamar eltűnik az egyik zsebében. Az ajka megrándul, csak ez mutatja, hogy az apja nyaklánca felkavarta. Nem, nem az övé. Nem igazán. Ezt az ezredes szobájában talált fénykép is bizonyítja. Farley anyja és húga viselték a láncokat, és bármi is az oka, már nem teszik. Amikor Farley megint felemeli a fejét, már nem remeg az ajka, és a mogorvasága is a régi. – Villámlány, ki lakik legközelebb a Kilenc-ötöshöz? – kérdezi, és a notesz felé bök. – Nem szállunk le a Kilenc-ötösön – mondja Cal határozottan. Ebben egyet kell értenem vele. Shade, aki eddig hallgatott, felnyög a székében. Már nem egyszerűen sápadt, hanem enyhén zöld. Szinte vicces, hogy a teleportálás meg sem kottyan neki, de a repülés láthatóan megviseli. – A Kilenc-ötös nem egy rom – mondja, és igyekszik visszatartani a hányingerét. – Vagy elfelejtetted már Naercey-t? Cal lassan kifújja a levegőt, és megdörzsöli az állát, amelyen sötét árnyékként
ütközik ki a szakálla. – Újraaszfaltoztátok. Farley lassan bólint, és mosolyog. – Ezt nem tudtad volna csak úgy elmondani? – szidom, és ezzel letörlöm arcáról a fontoskodó vigyort. – Tudod, hogy nem jár piros pont a drámaiságért, Diana. Minden másodpercben, amíg te önelégülten feszítesz, meghalhat egy újvérű. – És ugyanez történik minden másodpercben, amit arra vesztegetsz, hogy kérdőre vonsz engem, Kilornt, Shade-et mindennel kapcsolatban, beleértve azt is, milyen levegőt szívsz be, Villámlány – mondja, és elém lép. Fölém magasodik, de nem érzem magam kicsinek. Bár a neve használatával elevenére tapintottam, a Villámlány csak megerősíti az eltökéltségemet és emlékeztet az erőmre. A Lady Blonos és az Ezüst udvar által kovácsolt jéghideg magabiztossággal állom a tekintetét, meg sem remegek. – Adj okot arra, hogy bízzak benned, és megteszem. Hazugság. De őt megnyugtatja, és elhátrál, én pedig fellélegezhetem. – A Kilenc-ötös valóban rom volt – magyarázza –, és a kíváncsiskodó látogatók számára nem látszik többnek elhagyatott útnál. Egymérföldnyi aszfalt, amely még nem repedezett szét. A térképen a tönkrement utakat kezdi mutogatni. – Nem ez az egyetlen. Egész hálózatról mesél, amelyek mindig ősi romokban rejtőznek, de közel a kisvárosokhoz és falvakhoz. Védelem, mondja, mert alig vannak biztosok, és a vidéki Vörösök hajlamosabbak másfelé nézni. Talán miután a rendeletek érvénybe léptek, már kevésbé teszik, de korábban, mielőtt a király úgy döntött, hogy még több gyereküket lopja el, így volt. – A Fekete Futár és az Aranyeső az első repülőgépek, amelyeket elloptunk, de lesznek újabbak – teszi hozzá csendes büszkeséggel. – Én ebben nem lennék olyan biztos – válaszolja Cal. Nem ellenséges, csak gyakorlatias. – Miután Delphie-ből eltűntek, még nehezebb bejutni egy bázisra, nem beszélve a pilótafülkéről. Farley megint elmosolyodik, tökéletesen bízik nehezen megszerzett titkaiban. – Nortában talán. De Piedmont légitámaszpontjait eléggé hanyagul őrzik. – Piedmont? – Cal és én meglepetten, egyszerre kérdezzük. A déli szövetséges állam messze van, még messzebb, mint a Tóvidék, ahová már nem érnek el a Skarlát Gárda ügynökei. Azt készséggel elhiszem, hogy csempészárut hoznak onnan, hiszen a saját szememmel láttam a ládákat, de beszivárgás? Az lehetetlennek tűnik.
Farley azonban másként gondolja. – A piedmonti hercegek teljesen meg vannak győződve arról, hogy a Skarlát Gárda kizárólag Norta problémája. Szerencsénkre tévednek. Ennek a kígyónak sok feje van. Az ajkamba harapok, hogy fel ne kiáltsak, és megőrizzem álarcomat. A Tóvidék, Norta és most Piedmont? Ámulat és félelem között őrlődöm, ahogy egy szervezetre gondolok, amely elég nagy és türelmes, hogy nem egy, de három országba is beszivárogjon, ahol Ezüst királyok és hercegek uralkodnak. Ez nem az egyszerű, szedett-vedett idealisták gyülekezete, akiknek hittem őket. Mibe keveredtem? Hogy a gondolataim nehogy kiüljenek az arcomra, kinyitom a nevekkel teli könyvecskét. Julian ereklyékről szóló tanulmánya, amelyben el van rejtve Norta valamennyi újvérűjének neve és tartózkodási helye, megnyugtat kissé. Ha be tudom szervezni, ki tudom képezni őket, és megmutathatom az ezredesnek, hogy nem vagyunk Ezüstök, tőlünk nem félni kell, hanem csatlakozni hozzánk, akkor talán lesz esélyünk megváltoztatni a világot. Maven pedig nem ölhet meg több embert a nevemben. Nem fogom még több sírkő súlyát érezni a vállamon. Cal mellém hajol, de nem a lapokat nézi, hanem a kezemet, az ujjaimat, ahogy végigfutnak a listán. Térde az enyémhez nyomul, még szakadt nadrágján is átsüt a hőség. Bár nem mond semmit, megértem. Akárcsak én, ő is tudja, hogy több van itt annál, mint amit a felszín mutat, több, mint amit akár csak elkezdhetnénk megérteni. Légy résen, mondja az érintése. Egy bökéssel válaszolok. Tudom. – Coraunt – mondom ki hangosan, és az ujjaim megállapodnak. – Milyen közel van Coraunt a Kilenc-ötös leszállópályához? Farley meg sem keresi a falut a térképen. Nincs rá szüksége. – Elég közel. – Mi van Corauntban, Mare? – kérdezi Kilorn, és a vállam mellé furakszik. Tartja a távolságot Caltől, én pedig olyan vagyok köztük, mint egy fal. A szavak súlyosan koppannak, de így van rendjén. A tetteim felszabadíthatják ezt az embert. Vagy halálra ítélhetik. – A neve Nix Marsten.
• T IZEDIK FEJEZET •
A Fekete Futár az ezredes saját repülőgépe volt, amellyel a lehető leggyorsabban megjárta az utat Norta és a Tóvidék között. Számunkra több szállítóeszköznél: kincsesláda, amely tele van fegyverekkel, orvosi felszereléssel, még élelmiszeradagokkal is a legutóbbi bevetéséből. Farley és Kilorn halmokat raknak a készletekből, szétválogatják a puskákat és a kötszereket, miközben Shade kicseréli a vállán a kötést. A lábát furcsán kinyújtva tartja, mivel a sín miatt nem bírja behajlítani, de nem mutatja, hogy fájna. Hiába volt kisebb termetű, mindig ő volt a családban a legszívósabb, csak apa előzte meg azzal, ahogy átvészelte az állandó kínt. Légzésem szaggatottá válik, kapar a torkom, szúrást érzek a tüdőmben. Apa, anya, Gisa, a fiúk. A szökés viharában teljesen megfeledkeztem róluk. Akárcsak korábban, amikor Mareena lettem, amikor Tiberias király és Elara királynő elvették a rongyaimat, és selymet húztak rám. Órák múlva jutottak csak eszembe a szüleim, akik várták a lányukat, aki nem tért vissza. Most pedig megint otthagytam őket, hogy várjanak. Talán veszélyben vannak amiatt, amit tettem, és mivel nem vagyok ott, őket sújtja az ezredes dühe. Lassan a tenyerembe temetem az arcom, és átkozódom. Hogyan feledkezhettem meg róluk? Csak most kaptam őket vissza. Hogyan hagyhattam így ott őket? – Mare? – mormolja Cal, próbálja nem rám irányítani a figyelmet. Nem kell, hogy a többiek lássák, ahogy összegömbölyödöm és minden szaggatott lélegzetvétellel magamat okolom. Önző vagy, Mare Barrow. Önző, ostoba lány. A hajtóművek halk zümmögése, amely korábban lassú vigaszt jelentett, most rám nehezedik. Úgy csapkod, akár a tucki tengerpart hullámai: véget nem érően, fojtogatón. Pár pillanatra rám tör a vágy, hogy elemésszen. Akkor nem éreznék mást, csak a villámot. Nem lenne fájdalom, sem emlék, csak az erőm. A tarkómon egy kéz enyhít a legrosszabbon, melegséget sugároz a bőrömbe, hogy felvegye a harcot a hideggel. A hüvelykujj lassú köröket ír le, és megtalál egy nyomási pontot, amelynek a létezéséről nem is tudtam. Kicsit segít. – Meg kell nyugodnod – folytatja Cal, és a hangja sokkal közelebbről duruzsol. A szemem sarkából látom, hogy lehajol mellém, az ajka szinte érinti a fülemet. – A repülőgépek kicsit érzékenyek a villámcsapásokra.
– Jó. – Nehéz kimondani a szót. – Rendben. A keze nem mozdul, velem marad. – Be az orrodon, ki a szádon – utasít halkan, megnyugtatóan, mintha csak egy riadt állathoz beszélne. Talán nem is téved olyan nagyot. Úgy érzem magam, mint egy gyerek, de megfogadom a tanácsát. Minden lélegzetvétellel újabb durva gondolatot engedek el. Megfeledkeztél róluk. Be. Embereket öltél. Ki. Hagytál másokat meghalni. Be. Egyedül vagy. Ki. Az utolsó nem igaz. Erre Cal a bizonyíték és Kilorn, Shade és Farley. De nem tudom lerázni az érzést magamról, hogy bár velem vannak, nem állnak mellettem. Hiába van a hátam mögött egy hadsereg, mégis egyedül vagyok. Talán az újvérűek változtatnak ezen. Ezt ki kell derítenem. Lassan kiegyenesedem ültömben, és Cal keze követi a mozgásomat. Néhány pillanat múlva elhúzódik, amikor már biztos benne, hogy nincsen rá szükségem. A nyakszirtemet hidegnek érzem a melege nélkül, de túl büszke vagyok, hogy ezt megmondjam neki. Ezért inkább kifelé nézek, az elmosódó felhőkre, a hanyatló napra és a lenti óceánra. Fehér tarajos hullámok törnek meg egy hosszú szigetláncon, amelyeket homok, mocsár vagy romos híd köt össze. A félszigetet néhány halászfalu és világítótorony pettyezi, látszólag ártalmatlanok, de a kezem ökölbe szorul a láttukon. Lehet, hogy őrség van a tetejükön. Megláthatnak minket. A legnagyobb sziget kikötőjét hajók töltik meg, a méretükből és a díszítő ezüstkék csíkozásból ítélve a haditengerészet bárkái. – Felteszem, tudod, mit csinálsz? – kérdezem Calt, még mindig a szigeteket fürkészve. Ki tudja, hány Ezüst van odalent, minket keresve? A hajóktól zsúfolt kikötő pedig bármit rejthet. Vagy bárkit. Mint például Mavent. Nem úgy néz ki, mintha Cal ezek miatt aggódna. Megint megvakarja borostáját, ujjai sercegnek a bőrén. – Ezek a Bahrn-szigetek, nincs miért aggódni. A patriótaerőd azonban más kérdés – int nagyjából északkelet felé. Éppen csak ki tudom venni a szárazföld partját, amely fátyolosan látszik az aranyló napfényben. – Ameddig csak tudok, távol maradok az érzékelőik hatókörétől. – És amikor nem tudsz? – Kilorn mellettünk terem, a székem támlájára támaszkodik. A szeme cikázik Cal és a lenti szigetek között. – Gondolod, hogy le tudod őket hagyni? Cal arca nyugodt és magabiztos. – Tudom, hogy képes vagyok rá. Elrejtem a mosolyomat, mert csak még jobban felbőszítené Kilornt. Bár korábban nem repültem még Callel, láttam már a kétkerekűn. És ha csak fele olyan jól bánik a repülőgéppel, mint azzal a kétkerekű halálgéppel, akkor tudom, hogy jó
kezekben vagyok. – De nem lesz rá szükség – folytatja, elégedetten Kilorn hallgatása miatt. – Minden repülőnek van egy hívójele, hogy az erődök pontosan tudják, melyik hová megy. Amikor a hatótávolságon belülre kerülünk, majd régi hívójelet küldök ki, és ha szerencsések leszünk, senkinek sem jut eszébe ellenőrizni. – Kockázatosnak tűnik – morogja Kilorn, és igyekszik léket ütni Cal tervén, de a halászfiú alulmarad a többiekkel szemben. – Működik – szólal meg Farley a padlóról, ahol üldögél. – Így jutott át az ezredes is, ha nem tudott elslisszolni az érzékelők között. – Gondolom, az segít, ha senki sem számít arra, hogy a lázadók tudnak repülni – teszem hozzá, hogy kicsit enyhítsek Kilorn szégyenén. – Ezért nem keresik az ellopott repülőgépeket a levegőben. Meglepetésemre Cal megdermed. Gyorsan, esetlenül felkel az üléséből, amely megpördül. – A műszerek lassan reagálnak – morogja magyarázatképpen. Ügyetlen hazugság, szűröm le az arckifejezéséből. – Cal? – kérdezem, de nem fordul meg. Még csak tudomást sem vesz rólam, hanem a repülőgép végébe indul. A többiek összeszűkült szemmel nézik, még mindig fájdalmasan gyanakszanak rá. Én csak értetlenül bámulom. Most mi van? Shade mellé térdelek, aki még mindig a padlón hever szétterülve. A lába jobban fest annál, mint amire számítottam, megtámasztja a jól elkészített sín, de még mindig szüksége van a mankóra. Végtére is Naercey-ben két golyót kapott, és nekünk nincsenek bőrgyógyítóink, akik egy érintéssel helyrerakhatnák. – Hozhatok neked valamit? – Nem mondanék nemet egy kis vízre – ismeri el. – Vagy egy vacsorára. Örülök, hogy legalább keveset tehetek érte, és Farley készleteiből hozok egy kulacsot és két lezárt élelmiszercsomagot. Azt várom, hogy kardoskodik majd az élelem beosztása mellett, de alig pillant rám. Elfoglalta a helyemet a pilótafülkében, és az ablakon bámul ki, megbabonázva az elsuhanó világtól. Kilorn mellé oldalog, de nem ér hozzá Cal üres székéhez. Nem akarja, hogy a herceg leszidja, és ügyel arra is, hogy ne nyúljon a műszerfalhoz. Egy törött üveggel körülvett gyerekre emlékeztet, aki szeretne nyúlkálni, de tudja, hogy nem szabad. Majdnem egy harmadik élelmiszercsomagot is elveszek, mert Cal nem evett azóta, hogy az ezredes bezárta, de egy pillantást vetek a repülőgép végébe, és megdermed a kezem. Cal egyedül áll ott, nyitott lemez mögött babrál, eljátssza,
hogy megjavít valamit, ami nem is romlott el. A fedélzeten talált egyik egyenruhát viseli, fekete-ezüst pilótaruhát. Az arénában, a kivégzéskor használt rongyos öltözéket félredobta. Most jobban hasonlít önmagára, a tűz hercegére, a született harcosra. Ha nem lennének a Fekete Futár jellegzetes falai, azt hihetném, hogy ismét a palotában vagyunk, és úgy táncolunk egymás körül, mint lepkék a fény körül. Szíve fölé fekete és vörös jelvény van hímezve két ezüst szárnnyal. Még ilyen messziről is felismerem a lánggal összefont fekete csúcsokat. A lángoló korona. Az apjáé, a nagyapjáé volt, az ő jogos öröksége. A koronát azonban a lehető legszörnyűbb módon vették el tőle, az apja vérével és az öccse lelkével fizettek érte. Akármennyire gyűlölöm is a királyt, a trónt, és mindent, amit képvisel, nem tehetek róla, megsajnálom Calt. Mindent elveszített – egy teljes életet, még ha az az élet helytelen is volt. Cal megérzi a pillantásomat, és felnéz a munkájából, majd egy másodpercre megdermed. Aztán a keze a jelvényre téved, körberajzolja ellopott királyságát. Éles rántással letépi a hímzést, és elhajítja. Düh lángol a szemében a nyugalom álarca alatt. Bár próbálja elrejteni a haragját, az mindig a felszínre tör, kivillan sokat használt maszkja résein. Hagyom, hadd bíbelődjön tovább, tudom, hogy a repülőgép működése jobban megnyugtatja, mint bármi, amit én mondhatnék. Shade odébb csúszik, hogy helyet adjon maga mellett, én pedig minden kecsesség nélkül ledobom magam. A csend sötét felhőként lebeg fölöttünk, miközben egymásnak adogatjuk a kulacsot, és elköltjük különös családi vacsoránkat a kétszer ellopott Fekete Futár padlóján. – Helyesen cselekedtünk, ugye? – suttogom, valamiféle felmentésben bizakodva. Bár csak egy évvel idősebb nálam, mindig támaszkodtam Shade tanácsára. Megkönnyebbülésemre bólint. – Csak idő kérdése volt, mikor zárnak be melléd. Az ezredes nem tudja, hogyan bánjon a hozzánk hasonlókkal. Megrémítjük. – Nem csak őt – válaszolom komoran, és eszembe jutnak az elfordított tekintetek, és suttogások azok részéről, akikkel eddig találkoztunk. Még a Napcsarnokban is, ahol lehetetlen képességek vettek körül, én más voltam. Tuckban pedig én voltam a Villámlány. Tiszteltek, felismertek, de féltek tőlem. – Legalább a többiek normálisak. – Anya és apa? Bólintok, arcomon grimasz fut át az említésükre. – És Gisa, meg a fiúk. Ők igazi Vörösök, szóval ő nem tehet… nem fog tenni semmit velük. – A mondat úgy hangzik, akár egy kérdés. Shade elgondolkodva harap a száraz zabszeletből. Csupa morzsa lesz tőle. – Ha
segítettek volna, más lenne a történet. De semmit sem tudtak a szökésünkről, ezért nem aggódnék, amiért így léptünk le. – Elakad a lélegzete és az enyém is. – Jobb volt így nekik. Apa különben segített volna, és anya is. Bree és Tramy elég hűségesek az ügyhöz, hogy elkerülje őket a gyanú. Nem beszélve arról, hogy egyikük sem elég okos, hogy ilyesmit kiterveljen. – Elgondolkozva elhallgat. – Kétlem, hogy a tóvidékiek fogdába zárnának egy öregasszonyt, egy nyomorékot és a kis Gisát. – Helyes – felelem kicsit megkönnyebbülve, és máris jobban érzem magam. Lesöpröm a morzsákat az ingéről. – Nem tetszik, amikor normálisoknak nevezed őket – teszi hozzá, és elkapja a csuklómat. A hangja most nagyon halk. – Semmi baj nincs velünk. Mások vagyunk, ez igaz, de nem vagyunk rosszak. És határozottan nem vagyunk jobbak sem. Sok mindent el lehet rólunk mondani, de hogy normálisak lennénk, azt nem. Szeretném ezt mondani neki, de Shade szigorú szavai belém fojtják a szót. – Igazad van, Shade – mondom bólintva, és remélem, hogy nem tűnik fel neki az erőtlen hazugság. – Mint mindig. Felnevet, és befejezi a vacsorázást. – Ezt hajlandó vagy írásba adni? – kuncog, és elenged. A mosolya olyan ismerős, hogy az már fáj. Én is mosolygok a kedvéért, de Cal súlyos léptei hamar lehervasztják a mosolyt az ajkamról. Elmegy mellettünk, átlépi Shade kinyújtott lábát, és a pilótafülkére szegezi a tekintetét. – Hamarosan hatótávolságon belülre érünk – mondja, és erre mindnyájan mozgásba lendülünk. Kilorn kisiet a pilótafülkéből, Cal nem foglalkozik vele. A repülőgépre összpontosít, minden mást kizár a gondolataiból. Az ellenségesség legalább most a háttérbe szorul az előttünk álló akadályok miatt. – Én a helyetekben becsatolnám magam – szól hátra Cal, és miközben a saját ülésébe süpped, elcsípi a pillantásomat. Komoly precizitással kapcsolja be a csatokat, és mindegyik szíjat megszorítja. Mellette Farley ugyanezt teszi, és egyelőre némán elfoglalja a székemet. Nem bánom. Ijesztő volt nézni a felszállást – azt csak elképzelni tudom, milyen lesz a landolás. Shade büszke, de nem ostoba, és hagyja, hogy talpra segítsem. Kilorn a másik oldalára áll, és együtt hamar álló helyzetbe húzzuk. Amikor már áll, Shade könnyedén mozog, és mankóját a hóna alá véve beszíjazza magát. Én mellé ülök, a másik oldalra meg Kilorn. Ezúttal a barátom szorosan becsatolja magát, és komor várakozással markolja a szíjakat. A saját övemmel bíbelődöm, és furcsa módon biztonságérzet önt el, amikor
megszorítom. Nem kellene megnyugtatónak lennie annak, hogy egy süvítő fémdobozba vagyok szíjazva, mégis ezt érzem. Gondolom azért, mert kivettem magam az egyenletből az elkövetkező néhány percre. Élet és halál a pilótán múlik, én csak utas vagyok. Cal a pilótafülkében egy tucat kapcsolóval és karral bűvészkedik, felkészíti a repülőgépet arra, ami következik. Hunyorogva elfordítja a tekintetét a napnyugtától és a ragyogástól. Körvonalait mintha lángok öveznék, a vörös és narancssárga izzás akár a saját tüze is lehetne. Naercey jut eszembe, a Csontaréna, és az edzéseink, amikor Cal megszűnt hercegnek lenni, és helyette tűzviharrá változott. Akkoriban minden alkalommal megdöbbentett, amikor előtört a pusztító oldala, de már nem ráz meg. Nem tudom elfelejteni, milyen hatalom ég a bőre alatt, miféle düh mozgatja, és milyen erős ez a kettő. Bárki bárkit elárulhat, és Cal sem kivétel. Egy érintés a fülemen megriaszt, és nekifeszülök a hevedernek, amikor összerándulok. Megfordulva Kilorn kezét látom a levegőben, az arcán csúfondáros mosoly. – Még mindig megvan – mondja, és a fejemre mutat. Igen, Kilorn, még mindig megvan a fülem, akarom mondani, aztán rájövök, miről beszél. Négy kő: rózsaszín, piros, sötétlila és zöld – a fülbevalóim. Az első hármat a bátyáimtól kaptam, akik egy-egy párt osztottak szét Gisa és köztem. Akkor adták, amikor behívták őket a seregbe, és elhagyták a családunkat, talán örökre. Az utolsót Kilorn ajándékozta nekem a végzet küszöbén, mielőtt a Skarlát Gárda megtámadta Archeont, mielőtt sor került volna az árulásra, amely mindannyiunkat kísért azóta is. A fülbevalók velem voltak tűzön-vízen át, Bree besorozásától kezdve Maven hitszegéséig, és minden egyes kő nehéz az emlékektől. Kilorn pillantása a zöld fülbevalón pihen, amelynek színe a szemét idézi. Ellágyul, eltűnik az arcáról a durvaság, amely az elmúlt hónapokban rátelepedett. – Persze – felelem. – Ezek a sírig elkísérnek. Nem akarok morbidnak tűnni, és vállat vonok, miközben kimondom a szavakat, de Kilorn arckifejezése így is elkomorodik. – Beszéljünk minél kevesebbet a sírról, különösen most – morogja, és megint a szíjaira néz. Innen jobban látom összevert arcát. Egy monoklit az ezredestől kapott, a lila foltot az orcáján meg tőlem. – Bocsánat – mondom, és elnézést kérek a szavaimért és a sérülésért egyaránt. – Kaptam tőled már rosszabbat is – nevet Kilorn. Nem is téved. Fülsértő rádiózörejek törik meg a békés pillanatot. Visszafordulva látom, ahogy
Cal előrehajol, fél kézzel a botkormányon, a másikban pedig a rádió mikrofonját tartja. – Patrióta-erőd irányítóközpont, itt BB18 per 72. Kiindulási pont: Delphie, cél: Lencasser-erőd. Nyugodt, egyenletes hangja végigzeng a repülőgépen. Semmi szokatlan vagy érdekes nincs benne. Remélem, hogy ezt a Patrióta-erődben is így gondolják majd. Cal még kétszer megismétli a hívójelet, és a végén unalmat is színlel. A teste azonban megfeszül az idegességtől, és aggodalmasan harapdálja az ajkát, ahogy a válaszra vár. A másodpercek mintha órákká nyúlnának, miközben hallgatózunk, de nem hallunk egyebet a sztatikus sziszegésnél a rádióból. Kilorn még szorosabbra húzza mellettem a hevedereit, felkészül a legrosszabbra. Némán követem a példáját. Amikor a rádió választ jelezve megreccsen, megragadom az ülésem peremét, és belevájom a körmeimet. Bízom Cal tudásában, de ez nem jelenti azt, hogy szeretném próbára tenni. – Vettük, BB18 per 72 – válaszol végül egy szigorú, hivatalos hang. Ez a nő is unottnak hangzik, aki alig várja, hogy megszabaduljon tőlünk. – A következő bejelentkezési pont Cancorda irányítóközpont. Jelezze, hogy vette! Cal lassan kifújja a levegőt, képtelen elrejteni széles vigyorát. A válla is megereszkedik, ahogy kiszáll belőle a feszültség. Visszaejtem a kezem az ölembe. – Vettem, Patrióta irányítóközpont. A rádió megint sziszegni kezd, és Cal állkapcsa megfeszül. Kezét a botkormányra teszi, ujjai határozottan összeszorulnak a két szárán. Már ez a mozdulat elég, hogy a frászt hozza ránk, még Farley-ra is. A Cal melletti ülésben bámul tágra nyílt szemmel, mintha csak megízlelhetné a következő szavakat. Shade szintén a rádióra mered, a mankóját közel húzza. – Vihar Lencasser fölött, repüljön óvatosan! – mondja a hang hosszú, izgalommal teli pillanat után. Még mindig unottan, kötelességtudóan beszél, teljes érdektelenséggel. – Jelezze, hogy vette. Cal feje lebillen, szemét félig lehunyja megkönnyebbülésében. Alig tudom magam visszafogni, hogy ne tegyem én is ezt. – Vettem – ismétli Cal a rádióba. A sztatikus sistergés kattanással megszűnik, jelezve az adás végét. Ez az. Mindenki hallgat, amíg válla fölött hátrafordulva meg nem szólal. – Semmi baj – mondja, de előbb gondosan letörli a verejtéket a homlokáról. Önkéntelenül is felnevetek a látványtól – egy izzadó tűzherceg! Cal nem bánja, sőt
a vigyora még szélesebb lesz, majd visszafordul a műszerfalhoz. Még Farley is megenged magának egy mosolyt, Kilorn pedig a fejét csóválja, és kiveszi a kezét az enyémből. – Szép munka, felség – mondja Shade, és míg Kilorn szitokként használja a rangjelzést, a bátyám szájából tiszteletteljesen hangzik. Legalább annyi esze van, hogy ne tegye ellenségünkké a pilótát. Gondolom, ezért mosolyog Cal is, miközben a fejét rázza. – A nevem Cal, és ennyi. Kilorn megvetően felmordul, olyan halkan, hogy csak én hallom. Könyökömmel oldalba bököm. – Belehalnál, ha kicsit udvariasabb lennél? Odébb húzódik, nehogy még egy véraláfutást kapjon tőlem. – Nem akarom megkockáztatni – súgja vissza. Majd hangosabban odaszól Calnek: – Gondolom, Cancordánál nem jelentkezünk be, felség. Ezúttal sarokkal rátaposok a lábára, és elégedetten hallom a kiáltását. Húsz perccel később a nap már lenyugodott, és magunk mögött hagytuk Révöbölt, Újváros nyomornegyedeit, és egyre alacsonyabban repülünk. Farley alig bír megmaradni a székében, állandóan forgatja a fejét, hogy minél többet lásson. Már fák vannak alattunk, amelyek hatalmas rengeteggé sűrűsödnek, beborítva Norta legnagyobb részét. Szinte olyan, mint otthon, mintha Dúc várna minket a következő domb mögött. Az otthonunk azonban nyugaton van, több mint százötven kilométerre. Az itteni folyók idegenek, az utak különösek, és egyik falut sem ismerem a vizek partján. Az újvérű Nix Marsten az egyikben lakik, mit sem tudva arról, micsoda ő, vagy milyen veszélyben van. Ha még él. Aggódnom kellene egy lehetséges csapda miatt, de nem teszem. Képtelen vagyok rá. Csak az hajt előre, hogy megtaláljam a többi újvérűt. Nemcsak az ügynek, hanem a magam számára is bebizonyítsam, hogy nem vagyok egyedül a mutációmmal, és nemcsak a bátyám van mellettem. És nem érdekel, mit mondott az ezredes Julianról. Mavenben talán hiba volt megbízni, de Julian Jacosban nem. Jobban ismerem, mint mások, és Cal is. Ő is hisz a névlistában, és ha a többiek kételkednek is, nem adják jelét. Mert azt hiszem, ők is szeretnének bízni benne. A lista egy fegyver reményét adja nekik, egy lehetőséget, hogy megvívhassák a háborút. A lista mindannyiunk számára mentőöv, amelybe belekapaszkodhatunk. Amikor a repülőgép a föld felé fordítja orrát, a kezemben tartott térképre koncentrálok, hogy eltereljem a figyelmemet, de így is érzem a gyomrom liftezését. – Ezt nem hiszem el – motyogja Cal, ahogy kinéz az ablakon a leszállópályává változott romokra. Újabb kapcsolót fordít el, és a lábam alatt vibrálni kezdenek a
lemezek, és távoli surrogás visszhangzik végig a repülőgépen. – Készüljetek fel a landolásra! – És ez pontosan mit jelent? – kérdezem összeszorított fogakkal, és amikor megfordulok, nem az eget látom az ablakon át, hanem a fák koronáját. Az egész repülőgép megrázkódik, mielőtt Cal válaszolhatna, és valami szilárdnak ütközik. Nagyot pattanunk a székünkben, szíjainkat markoljuk, a lendület előre-hátra cibál minket. Shade mankója elrepül, és Farley üléstámlájának ütközik. A nő látszólag nem veszi észre, ujjai kifehérednek a karfán, ahogy mozdulatlanul mered előre. – Lent vagyunk – mondja alig hallhatóan a hajtómű fülsiketítő zajában. Éjszaka borul az úgynevezett romra, a csendet távoli madárének és a repülőgép halk zümmögése töri meg. A hajtóművek egyre lassabban forognak, kikapcsolnak az északi utazásunk után. Az elektromosság szárnyak alatti meghökkentően kék árnyalata elhalványul, csak a repülőgépből és a csillagokból jön fény. Ősz illata száll, levelek szaga és távoli esők nyirkossága érződik. A rámpa alján állva mélyen beszívom a levegőt. A csendbe beleszűrődik Kilorn távoli horkolása, ahogy a rég esedékes alvásból próbál néhány percet behozni. Farley már el is tűnt egy pisztollyal, hogy felderítse a rejtett leszállópálya többi részét. A biztonság kedvéért magával vitte Shade-et is. Hetek, talán hónapok óta most először nem őriz és nem figyel éberen senki. Ismét önmagam lehetek. De ez persze nem tart sokáig. Cal siet puskával a vállán, pisztollyal a derekán, kezében egy csomag himbálózik. Fekete hajával és sötét kezeslábasában akár árnyék is lehetne, és biztos vagyok benne, hogy ezt ki is akarja használni. – Te mit csinálsz? – kérdezem, és ügyesen elkapom a karját. Könnyen kiszabadulhatna, de nem teszi. – Ne aggódj, nem vittem el sokat – mondja, és felmutatja a csomagot. – Különben is, amire szükségem van, annak a nagy részét ellophatom. – Te? Lopnál? – Gúnyosan felmordulok, ahogy elképzelem, hogy egy herceg, méghozzá egy harcos ilyesmit tegyen. – Legjobb esetben elveszítnéd az ujjaidat. Legrosszabb esetben pedig a fejedet. Vállat von, próbál nem túl aggodalmasnak látszani. – És ez neked számít? – Igen – mondom neki halkan. Igyekszem száműzni a hangomból a fájdalmat. – Szükségünk van rád, ezt tudod.
A szája sarka megrándul, de nem mosolyog. – És ez nekem számít? Szeretnék némi józan észt verni belé, de ő nem Kilorn. Csak mosolyogva elkapná az öklömet, és tovább menne. A herceggel szemben érveket kell használni, meg kell győzni. Manipulálni. – Te magad mondtad, hogy minden újvérű, akit megmentünk, újabb csapás Maven ellen. Ez még igaz, nem? Nem helyesel, de nem is mond ellent. És legalább figyel. – Tudod, mire vagyok képes, és Shade mit tud. Nix pedig talán még erősebb, jobb lehet, mint mi ketten együttvéve. Igaz? Megint hallgatás. – Tudom, hogy azt akarod, ha meghalna. A sötét ellenére különös fény villan Cal szemében. – Én is ezt akarom – mondom neki. – A kezem között akarom érezni a nyakát. Látni akarom, ahogy kifolyik a vére azért, amit tett, azokért, akiket megölt. – Olyan jó érzés hangosan kimondani, beismerni azt, ami leginkább megrémít, az egyetlen ember előtt, aki megértheti. A lehető legnagyobb sérülést akarom neki okozni. Azt akarom, hogy a csontjai úgy sisteregjenek a villámtól, hogy a végén már sikoltani se bírjon. El szeretném pusztítani a szörnyeteget, akivé Maven vált. De amikor arra gondolok, hogy megölöm, egyik részem felidézi a fiút, akinek hittem. Azt mondogatom magamnak, hogy ő soha nem volt valódi. Az a Maven, akit ismertem és kedveltem, a fantázia szüleménye volt, akit kifejezetten az én számomra állítottak elő. Elara olyan személlyé alakította a fiát, akibe beleszerethetek, és nagyon jó munkát végzett. Valamiért ez a személy, aki sohasem létezett, továbbra is kísért, és rosszabb, mint egy szellem. – Nem érhetjük el – mondom Cal és a magam kedvéért. – Ha most nekimegyünk, mindkettőnket eltemet. Tudod. Cal egykor tábornok volt, és most is jó harcos, így érti a harcot. A dühe, és annak ellenére, hogy minden porcikája bosszúért kiált, ezt a csatát nem tudja megnyerni. Még. – Nem tartozom a forradalmatokhoz – suttogja, a hangja szinte elvész az éjszakában. – Nem vagyok lázadó. Nem vagyok skarlát gárdista. Nem vagyok része ennek. Arra számítok, hogy mindjárt toppant a lábával. – Akkor mi vagy, Cal? Válaszra nyitja a száját, de semmi sem történik. Zavaró, de nem váratlan. Calt úgy nevelték, hogy mindazt megtestesítse, ami ellen harcolok, és nem tudja, hogyan legyen bármi más. Különösen most, a Vörösök oldalán, miközben az övéi
vadásznak rá, és a saját vére árulta el. Nem csoda, hogy nem tudja, kicsoda valójában, vagy mit kezdjen magával. Egy hosszú, szörnyű pillanat múltán sarkon fordul, és visszavonul a repülőgépbe. Ledobja a csomagot, a fegyvereit, és leolvad róla az elszántsága is. Halkan sóhajtok, megkönnyebbülök, amiért így döntött. Maradni fog. De hogy meddig, azt még nem tudom.
• T IZENEGYEDIK FEJEZET •
A térkép szerint Coraunt hat és fél kilométerre északkeletre fekszik, a Régens-folyó és a messzire nyúló Rév út kereszteződésénél. Alig látszik többnek vásárfalunál, ez az egyik utolsó község, mielőtt a Rév út a szárazföld belseje felé fordulna, és átkanyarogna az elárasztott, járhatatlan mocsarakon az északi határ felé. A Rév út egyike Norta négy nagy útjának, ezen járnak a legtöbben. Ez köti össze Delphie-t, Archeont és Révöbölt. Emiatt ez a legveszélyesebb, még ilyen messze északon is. Akárhány Ezüst haladhat rajta – katonák és civilek –, és még ha nem is vadásznak éppen ránk, nincs a királyságban egyetlen Ezüst sem, aki ne ismerné fel Calt. A legtöbben megpróbálnák letartóztatni, mások pedig bizonyára megkísérelnék azonnal megölni. És sikerülne nekik. Meg kellene rémítenie ennek a tudásnak, de ehelyett fellelkesülök. Maven, Elara, Evangeline és Ptolemus Samos – minden hatalmuk és képességük ellenére is mind sebezhetőek. Le lehet győzni őket. A gondolat enyhíti az elmúlt napokban érzett fájdalmat. A vállam már nem fáj olyan nagyon, és az erdő csendjében ráeszmélek, hogy a csengés csillapodott a fejemben. Még néhány nap, és már nem fogok emlékezni a sirató sikítására. Már az ujjaim is alig fájnak, amelyeket bevertem, amikor tegnap behúztam egyet Kilornnak. Shade ugrik ki a fák közül, alakja felvillan, majd eltűnik, akár a felhőkön átszűrődő fény. A közelünkben marad, soha nem veszítjük teljesen szem elől, és óvatosan ütemezi a teleportálását. Egyszer-kétszer suttogva megmutat egy kanyart a szarvascsapáson, vagy egy rejtett kőomlást, főleg Cal kedvéért. Míg Kilorn, Shade és én az erdőben nőttünk fel, ő palotában és katonai barakkokban nevelkedett. Egyik sem készítette fel arra, hogy éjszaka szeljen át egy rengeteget, és erről ékesen árulkodnak az ágrecsegések és az időnkénti megbotlások. Ahhoz szokott, hogy utat égessen magának, és a puszta erejével, és csakis azzal jusson át az akadályokon és ellenségeken. Kilorn fogsora minden alkalommal felvillan, amikor a herceg megbotlik. Gúnyosan vigyorog. – Óvatosan – figyelmeztet, és elrántja Calt egy árnyékban lapuló sziklától. Cal könnyűszerrel kitépi magát a halászfiú markából, de szerencsére ennél nem tesz többet. Amíg el nem érünk a patakig.
Ágak hajolnak össze a két part fölött, leveleik összeérnek a víz fölött. Csillagfény pislákol, megvilágítva a patakot, amely az erdőn keresztülkanyarogva csatlakozik a Régens-folyóhoz. Keskeny, de azt nem tudni, milyen mély. Legalább az áramlat nem látszik erősnek. Kilorn valószínűleg jobban érzi magát a vízben, mint a szárazföldön, és ügyesen a sekélyesbe ugrik. Követ hajít a közepébe, és fülel, mikor hallja a vizet érő szikla csobbanását. – Két méter, talán kicsit több – mondja pár pillanat múlva. Jóval az én fejem fölé ér. – Csináljunk neked egy tutajt? – teszi hozzá rám vigyorogva. Először tizennégy évesen úsztam a Vezér-folyóban, mely valódi folyam volt, háromszor mélyebb és tízszer szélesebb. Ezért semmiség belevetődni a patakba, és belemeríteni a fejem a sötét, hideg vízbe. Ilyen közel az óceánhoz enyhén sós az íze. Kilorn kérdés nélkül követ, gyakorlott tempókkal másodpercek alatt átszeli a patakot. Meglep, hogy nem kérkedik jobban, nem fordul át, vagy tartja vissza percekig a lélegzetét. Amikor a túlpartra érek, már látom az okát. Shade és Farley a túlparton ülnek, és a lenti vizet nézik. Mindkettejük arca rángatózik, ahogy a mosolyukat próbálják elnyomni, amíg figyelik a sekély vízben botladozó herceget. A patak vize szétválik Cal bokája körül, de az arca sápadt a holdfényben. Gyorsan keresztbe fonja a karját, próbálja elrejteni remegő kezét. – Cal? – szólok oda, ügyelve, hogy ne legyek túl hangos. – Mi a baj? Kilorn egy fa törzsének támaszkodva felhorkant a sötétben. Kicipzározza kabátját, és gyakorlottan csavarja ki a víztől elnehezült anyagot. – Gyerünk, Calore, repülőt tudsz vezetni, de úszni nem? – kérdezi. – Tudok úszni – válaszolja Cal hevesen. Még egy lépést tesz a patakba, ami már a térdéig ér. – Csak nem szeretek. Hát persze hogy nem. Cal tűzgyújtó, a lángok ura, és semmi sem gyengíti meg jobban, mint a víz. Tehetetlen és erőtlen lesz tőle, és arra tanították, hogy gyűlölje, féljen tőle, harcoljon ellene. Emlékszem rá, hogy majdnem meghalt az arénában. Lord Osanos csapdába ejtette egy lebegő vízgömbben, amelyet nem tudott felgyújtani. Olyan lehetett, mint egy vizes koporsóban lenni. Kíváncsi vagyok, neki is eszébe jutott-e, és az emlék miatt a csendes patakot örvénylő, végtelen óceánnak látja. Először arra gondolok, hogy visszaúszom, és magam segítek neki átkelni, de ettől Kilorn röhögőgörcsöt kapna, és azt Calt sem tűrné. Az utolsó, amire szükségünk van, egy verekedés az erdő közepén. – Be az orron, Cal. – Amikor felnéz, és tekintetünk összekapcsolódik a patak fölött, bátorítóan bólintok. Ki a szájon. Csak a saját tanácsát ismétlem, de így is
megnyugszik tőle. Újabb lépést tesz előre, majd megint, és minden csillapító lélegzetvételre megemelkedik a mellkasa. Aztán már úszik is, úgy kalimpál, akár egy nagy kutya. Kilornt néma nevetés rázza, a kezét a szájára szorítja. Néhány követ hajítok felé. Erre befogja a száját annyi időre, amíg Cal ismét sekély vízbe ér, majd kiszalad a partra. – Hideg – mormolja, és a fejét rázza, hogy ne kelljen ránk néznie. Fekete haja a piruló arcához tapad. Gondolkodás nélkül félresimítom, hogy méltóságteljesebben fessen. Közben végig rajtam tartja a tekintetét, és mintha kellemesen meglepné az érintésem. Most rajtam a sor, hogy elpiruljak. Azt beszéltük, hogy semmi sem terelheti el a figyelmünket. – Ne mondd, hogy te is félsz a víztől! – kiált át Kilorn a patakon, túlságosan hangosan és nyersen. Farley csak nevet válaszul, és megragadja a bátyám csuklóját. Egy másodperccel később már mellettünk állnak kárörvendően vigyorogva és szárazon. Ugrottak. Hát persze. Shade felmordul, és kifacsarja a nedves hajamat. – Lükék – mondja kedvesen. Ha nem lenne mankója, belökném a patakba. Mire elérjük a Coraunt fölötti dombot, már majdnem megszárad a hajam. A felhők eltakarják a holdat és a csillagokat, de a falu fényei mellett a kilátóhelyünkről jól látom, hogy nagyon hasonlít Dúcra. A Régens-folyó torkolatához épült egy keresztútnál. Az egyik nyilvánvalóan a Rév út, amelyik jól aszfaltozott és a sós mocsarak fölé emelkedik. A másik nyugatra tart, és a falu mögött földúttá változik. A folyóparton őrtorony mered az ég felé, a tetejét forgó reflektor világítja meg. Összerezzenek, amikor a fénykéve elsöpör fölöttünk. – Gondolod, hogy odalent van? – kérdezi Kilorn Nixre célozva. A lenti, szögletes épületek sorát nézi, amelyek az őrtorony árnyékában húzódnak meg. – Nix Marsten. Él. Férfi. Született 271-ben, tizenkettedik hó huszadikán Corauntban, Mocsárparton, Régens államban, Nortában. Jelenlegi lakhely: lásd a születési helyet. Csak ennyit írt a lista – mondom fel emlékezetből a lelki szemem előtt megjelenő szavakat. Kihagyom a végét, amely úgy éget, akár egy billog. Vércsoport: nem értelmezhető. Génmutáció, ismeretlen törzs. Ez minden név után szerepel a listán, a sajátomat is beleértve. Julian ezt a markert használta, hogy
megtalálja a vérbankban ezeket az embereket, és a véremet az övékéhez hasonlítsa. Most rajtam múlik, hogyan használom ezt az információt – és remélem, hogy nem késtem el nagyon. Hunyorogva meresztem szemem a sötétségbe, megpróbálok átlátni az éjszakán. Szerencsére a Régens-folyó csendes, nyugodt és fekete, az utak néptelenek. Még az óceán is sima, mint az üveg. A kijárási tilalom érvényben van, ahogy a nyomorult rendeletek előírják. – Nem látok haditengerészeti hajókat, és nincs forgalom a Rév úton. Cal egyetértően bólint, és a szívem repesni kezd. Maven vadászai biztosan nem utaznának katonai kíséret nélkül, úgy könnyen észrevehetők lennének. Két lehetőség marad: még nem jöttek el Nixért, vagy rég elmentek már. – Nem lesz túl nehéz, még a kijárási tilalom mellett sem. – Farley minden tetőt és sarkot végigpásztáz. Van egy olyan érzésem, hogy csinált már ilyesmit. – Lusta városka, lusta tisztek. Tíz tetrarkába, hogy még a városi irattárat sem őrzik. – Fogadjunk – böki meg a vállát Shade. – Ott találkozunk veletek – mutat Cal a nyolcszáz méterre eső ligetre. Nehéz kivenni a sötétben, de láp és magas fű veszi körül. Tökéletes rejtek, de sziszegve rázom a fejem. – Nem válunk szét. – Szeretnél inkább együtt besétálni, kettőnkkel az élen? Ne robbantsam fel esetleg a biztosok őrtornyát, te pedig megsüthetsz minden tisztet, aki feléd tart? – vág vissza Cal. Igyekszik nyugodtnak hangzani, de egyre inkább olyan, mint egy türelmetlen tanár. Akárcsak a nagybátyja, Julian. – Természetesen nem… – Nem tehetjük be a lábunkat abba a faluba, Mare. Hacsak nem akarsz megölni mindenkit, aki meglátja az arcunkat. Minden egyes embert. A tekintetét az enyémbe fúrja, azt akarja, hogy megértsem. Minden egyes embert. Nem csak a biztosokat vagy a katonákat, vagy akár az Ezüst civileket. Mindenkit. Elég a legkisebb pletyka, és Maven máris rohan ide. Örzőkkel, katonákkal, légiókkal, mindenkivel és mindennel, amije csak van. Az egyetlen védelmünk, ha rejtve maradunk és egy lépéssel előtte járunk. Egyiket sem tehetjük meg, ha nyomok maradnak utánunk. – Rendben. – A hangom éppen olyan erőtlen, amilyennek magamat érzem. – De Kilorn velünk marad. Kilorn szeme megvillan, és hol rám, hol Calre szegeződik. – Sokkal gyorsabb lenne, ha nem dadáskodnál fölöttem, Mare.
Dadáskodom. Gondolom, azt csinálom, pedig már ő is tud gondolkozni, harcolni és gondoskodni magáról. Bár ne lenne olyan buta, hogy eltökélten visszautasítsa a védelmemet! – Maven ismeri a nevedet – mondom. – Ostobaság azt hinni, hogy az igazolványképedet nem küldték el máris minden biztosnak és helyőrségnek az országban. Ajka vicsorra húzódik. – Mi van Farley-val? – Én tóvidéki vagyok, fiú – válaszol Farley helyettem. Legalább ebben egyetértünk. – A királyod nem fér hozzá az adataimhoz, és nem tudja a valódi nevemet. – Rólam meg mindenki azt hiszi, hogy halott vagyok – szól közbe Shade a mankójára támaszkodva. Csitítóan Kilorn vállára teszi a kezét, de ő lerázza magáról. – Jól van – morogja végül az orra alatt. Vissza sem pillantva elindul a liget felé, gyorsan és csendesen, akár egy pocok. Cal dühösen néz utána, a szája sarka megrándul undorában. – Van arra esély, hogy elveszítsük valahogy? – Ne legyél szemét, Cal – válaszolok élesen, és Kilorn után indulok. Szándékosan nekimegyek a hercegnek közben az ép vállammal. Nem azért, hogy bántsam, hanem üzenjek neki. Hagyd békén. Szorosan a nyomomban jön, hangját suttogásig halkítja. Meleg ujjak simítanak végig a karomon, megpróbálnak lecsillapítani. – Csak vicceltem. De tudom, hogy ez nem igaz. Egyáltalán nem igaz. És ami a legrosszabb, azon jár az eszem, nincs-e igaza. Kilorn nem katona, nem is tudós. Gyorsabban képes hálót csomózni bárkinél, akit ismerek, de mi haszna ennek, ha embereket kell elfognunk és nem halakat? Nem tudom, milyen kiképzésben volt része a Gárdában, de nem tarthatott sokkal tovább egy hónapnál. Nekem köszönhetően élte túl a Napcsarnokot, a Cézár téri mészárlást pedig a szerencse miatt. Képesség, képzés és józan belátás nélkül csak lelassítana minket. Megmentette a besorozástól, de nem ezért. Nem egy újabb háború kedvéért. Azt kívánom, bárcsak hazaküldhetném Dúcba, a folyónkhoz, az életbe, amit ismertünk. Szegény lenne, munkájába beleroppanó, nem kívánatos alak, de legalább élne. Ez a jövő, az erdő és a folyó partja közé szorulva, számomra nem elérhető. De számára még az lehet. Szeretném ezt neki. Nem hagyhatom, hogy itt maradjon. De hogyan engedhetném el?
Egyik kérdésre sem tudom a választ, és elhessegetem a Kilornnal kapcsolatos gondolatokat. Várhatnak. Amikor visszanézek, hogy elbúcsúzzak Shade-től és Farley-tól, már nincsenek ott. Félelem fut végig rajtam, ahogy elképzelek egy rajtaütést Corauntban. Puskalövéseket hallok a fejemben, még közeli az emlékük. Nem. Shade képessége és Farley tapasztalata elég, hogy ne állítsa meg őket ma éjjel senki. Ha pedig nem kell elrejteniük a Villámlányt, senkinek sem kell meghalnia. Kilorn árnyék a magas fűben, ügyesen félrehajtja maga elől a zöld szárakat. Alig hagy nyomot maga után, nem mintha számítana. Mögöttem gázol Cal, akinek széles teste mindent eldózerol, ami csak az útjába kerül, így aztán nincs értelme leplezni a jelenlétünket. Reggelre elillanunk, remélhetőleg Nixszel a nyomunkban. Ha szerencsénk van, senkinek sem fog feltűnni egy hiányzó Vörös, így bőven megelőzhetjük Mavent, mielőtt feltűnne neki, mit csinálunk. Amúgy micsodát is? A fejemben megszólaló hang Julian, Kilorn, Cal és kicsit Gisa hangjának különös keveréke. Szurkál, azt piszkálja, amit félek beismerni. A lista csak az első lépés. Felhajtjuk az újvérűeket – és aztán mit teszünk velük? Mit fogok tenni én? Zaklatottan gyorsítok a lépteimen, míg végül Kilorn elé vágok. Alig veszem észre, hogy lelassít, hogy elengedjen, tudja, hogy egyedül akarok az élen menni. A sötétbe burkolózó liget egyre közelebb van, és azt kívánom, bárcsak tényleg egyedül lennék. Napok óta, amióta csak felébredtem a tengeralattjáróban, egy perc nyugtom sem volt. De még az a béke is rövid volt, mert a csendet Kilorn törte meg. Akkor örültem neki, de most arra vágyom, hogy magam legyek. Legyen időm gondolkodni, tervezni, gyászolni. Feldolgozni végre, mivé vált az életem. – Választás elé állítjuk – szólalok meg, tudva, hogy sem Cal, sem Kilorn nem távolodik hallótávolságon kívülre. Bár szükségem van az egyedüllétre, egyikük sem olyan ostoba, hogy teljesen kíséret nélkül hagyjon. – Velünk jön, vagy itt marad. Cal egy közeli fának támaszkodik. Testtartása laza, tekintetét a láthatárra szegezi. Semmi sem kerüli el a figyelmét. – Elmondjuk neki, mik a választása következményei? – Ha meg akarod ölni, csak a testemen keresztül – felelem. – Nem fogok egyetlen újvérűt sem megölni azért, mert nem hajlandó csatlakozni hozzánk. Különben is, ha el akarja mondani egy biztosnak, hogy itt voltam, azt is el kell magyaráznia, hogy miért jöttem. És az egyenlő a halálos ítélettel Marsten számára. A herceg ajka megrándul, de elrejti a vicsorgást. Azzal semmire sem megy, ha velem vitatkozik, most nem. Nyilvánvalóan nem szokott hozzá ahhoz, hogy bárki más parancsát kövesse. – Beszélünk neki Mavenről? Hogy meg fog halni, ha itt
marad? És mások is meghalnak, ha Maven megtalál téged? Bólintok. – Mindent elmondunk neki, amit tudunk, aztán hagyjuk, döntse el, ki vagy mi akar lenni. Ami Mavent illeti, nos… – keresem a megfelelő szavakat, de minden pillanattal egyre nehezebb. – Igyekszünk előtte járni. Azt hiszem, csak ennyit tehetünk. – Miért? – vág közbe Kilorn. – Miért kap egyáltalán választási lehetőséget? Te mondtad, hogy mindenkire szükségünk van, akit csak el tudunk érni. Ha ez a Nix fele annyit tud, mint te, nem engedhetjük el. A válasz olyan egyszerű, hogy csontig hatol. – Mert nekem senki sem adott választási lehetőséget. Azt mondom magamnak, hogy végigmentem volna ezen az úton – megmentettem volna Kilornt a besorozástól, felfedtem volna a képességemet, meghoztam volna ugyanazokat a döntéseket, amelyek új életemhez vezettek, mint Villámlány. De nem tudom, igaz lenne-e. Őszintén nem tudom. Talán egy óra telhet el súlyos, vészterhes csöndben. Nekem megfelel, van időm gondolkodni, és Cal élvezi a csendet. Az elmúlt néhány nap után ő is annyira vágyik a nyugalomra, mint én. Még Kilorn sem mer tréfálkozni. Megelégszik azzal, hogy egy göcsörtös gyökéren ülve a hosszú fűszálakból törékeny hálót csomózzon. Halványan mosolyog, élvezi a régi, ismerős mozdulatokat. Nixre gondolok odalent a faluban, akit talán az ágyából húztak ki, esetleg a száját is betömik. Ő az én hálómba gabalyodott bele. Vajon Farley megfenyegeti a feleségét, a gyerekeit, hogy rávegye arra, hogy velünk jöjjön? Vagy Shade egyszerűen csuklón ragadja, ugrik egyet, és mindketten átcsusszannak a gyomorforgató teleportálással, amíg a ligetbe nem érnek? Született 271. tizenkettedik hó huszadikán. Nix majdnem negyvenkilenc éves, apámmal egykorú. Vajon Nix olyan lesz, mint ő, sebesült és megtört? Vagy nekünk kell betörnünk? Mielőtt a sötét és átkozott kérdések örvényébe vesznék, a magas fű megrezzen. Valaki jön. Calben mintha elfordítottak volna egy kapcsolót. Ellöki magát a fától, minden izma megfeszül, ahogy várja, mi lép ki a fű közül. Félig-meddig arra számítok, hogy tűz lobban az ujjai hegyén, de a sokéves katonai képzés után Calnek több esze van. A sötétben a lángja olyan lenne, mint egy világítótorony, és minden biztost riasztana. Meglepetésemre Kilorn éppen olyan éber, mint a herceg. Ledobja a fűhálót, és ahogy feláll, eltapossa. Még egy rejtett kést is előránt a bakancsából,
széles, rövid pengét, amellyel egykor halat belezett. Amint meglátom, összeszorítom a fogaimat. Nem tudom, mikor lett fegyver a kis késből, vagy mióta hordja a bakancsában. Valószínűleg azóta, hogy elkezdtek lőni rá. Én sem vagyok fegyvertelen. Csak a vérem halk lüktetésére van szükségem, amely minden pengénél élesebb, minden puskagolyónál halálosabb. Szikrák futnak a bőröm alatt, hogy előtörjenek, ha bármikor szükségem lehet rájuk. Az én képességem nem olyan hivalkodó, mint Calé. Madár huhog az éjszakában. Kilorn hasonlóképpen válaszol, és halkan füttyent, mint az otthoni dúcházakban fészkelő rigók. – Farley – mormolja, és a magas fűbe mutat. A nő lép ki elsőként az árnyak közül. Ketten követik: az egyik a bátyám, a mankójára támaszkodva, a másik egy zömök alak izmos karral és azzal a kerek hassal, amire a férfiak idősebb korban tesznek szert. Nix. Cal marka összeszorul a karomon. Óvatosan magával húz a liget sötétebb árnyékai közé. Habozás nélkül követem, tudom, hogy nem lehetünk elég óvatosak. Azt kívánom, bárcsak volna nálam egy vörös rongy, hogy elrejthessem az arcomat, mint Naercey-ben. – Volt bármi nehézség? – kérdezi Kilorn Farley és Shade elé lépve. Idősebbnek hangzik, magabiztosabbnak, mint amihez hozzászoktam. Nixre szegezi a tekintetét, az alacsony, kövér újvérű ujjainak minden rezdülését követi. Farley elhessegeti a kérdést, mintha csak bosszúság lenne. – Egyszerű. Még ezzel a bicebócával együtt is – bök hátra a hüvelykujjával Shade-re, majd Nix felé fordul. – Nem nagyon küzdött. A sötétség ellenére is látom, ahogy Nix arcát sötét pír önti el. – Hát, nem vagyok ostoba. – Mogorván, egyenesen beszél. Olyan ember, aki nem kedveli a titkokat. Bár a vére rejti a legnagyobb titkot, ami csak létezik. – Ti vagytok az a Skarlát Gárda. A biztosok kicsinálnának, amiért a házamban jártatok. Még ha hívatlanul is. – Jó tudni – motyogja Shade. Ragyogó szeme kicsit veszít a fényéből, ahogy jelentőségteljesen felém néz. Már a jelenlétünk halálra ítélheti ezt az embert. – Most pedig, Marsten úr… – Nix – morogja. Valami megcsillan a szemében, ahogy követi Shade pillantását. Megtalál az árnyékokban, és hunyorogva próbálja kivenni az arcomat. – De azt hiszem, ezt már tudtátok. Kilorn előrelép, hogy eltakarjon. A mozdulat ártatlannak tűnik, de Nix felvonja a szemöldökét, megérti, miért történt. Ingerülten közvetlenül Kilorn elé lép. A fiú föléje magasodik, de Nix cseppet sem fél. Felemeli egyik vöröses ujját, és Kilorn
mellkasára bök. – Idehoztatok kijárási tilalom idején. Ezért akasztás jár. Mondjátok el, mit akartok, különben hazamegyek, és próbálok útközben nem meghalni. – Te más vagy, Nix. – A hangom túl fiatalosan cseng. Hogyan magyarázzam el? Hogyan mondjam el neki azt, amit én szerettem volna hallani mástól? Amit én magam sem értek teljesen? – Tudod, hogy van benned valami, amit nem tudsz megmagyarázni. Lehet, hogy azt gondolod, hogy valami… nem stimmel veled. Az utolsó szavaim célba találnak. A mogorva kis fickó összerezzen, a haragja enyhül. Pontosan tudja, miről beszélek. – Igen – mondja. Nem mozdulok a ligetből, de intek Kilornnak, hogy lépjen odébb. Engedelmeskedik, és hagyja Nixet elsétálni mellette. Ahogy csatlakozik hozzám a homályban, a szívem hevesebben ver. Ez a férfi újvérű, mint én és Shade. Van még valaki, aki érti. Nix Marsten cseppet sem hasonlít az apámra, de ugyanolyan a szemük. Nem a színe, sem az alakja, mégis egyformák. Ugyanaz az üres tekintet, ami olyan űrről és veszteségről árulkodik, amit az idő sem tud begyógyítani. Elszörnyedve látom, hogy Nix fájdalma mélyebb apáénál, aki pedig alig bír lélegezni is, nemhogy járni. Látom ezt a testtartásán, elhanyagolt ősz haján és a ruháján. Ha még mindig tolvaj lennék, nem lopnék ettől az embertől. Már semmije sem maradt. Viszonozza a pillantásomat, tekintete végigfut az arcomon és a testemen, aztán a szeme kitágul, ahogy rádöbben, ki vagyok. – A Villámlány. – Amikor azonban felismeri mellettem Calt, a döbbenete dühnek adja át a helyét. Majdnem ötvenéves ember létére Nix meglepően gyors. Az árnyékokban alig látom, hogy előreront, és gyomron ökleli Calt. Bár jóval kisebb, mint a herceg, úgy ledönti a lábáról, akár egy bika, és mindketten egy vaskos fatörzsnek csapódnak. A fa hangosan reccsen, és a lombja megremeg. Egy szívdobbanás után eszembe jut, hogy közbelépjek. Calt ismerjük, de sejtelmünk sincs, kicsoda Nix, vagy mire képes. Nix bevisz egy nagy ütést Cal állára, félek, hogy el is törte. Csak aztán sikerül a nyaka köré fonni a karomat. – Ne kényszeríts rá, Nix – morgom a fülébe. – Ne kényszeríts! – Csak rajta! – sziszeg Nix, és próbál belém könyökölni, én azonban erősen fogom a nyakát. Keménynek érzem a bőrét. Hát jól van. Annyit engedek belé, hogy elkábítsam. Az áramütéstől fel fog állni a haja. Lila szikráim a bőrét érik, és arra számítok, hogy hátratántorodik, talán meg is rázkódik, és észhez tér. De mintha meg sem érezné a villámomat. Csak felbosszantja, mint egy légy a lovat. Megrázom, ezúttal erősebben, de megint semmi. Meglepődöm, ő pedig ledob, és nagyot esem, beverem a hátam egy fatörzsbe.
Cal jobban jár, annyi ütést kerül ki, amennyit csak tud. De fájdalmasan felszisszen, valahányszor Nix eltalálja, még ha sikerül is kivédeni valamennyit. Végül felszikrázik a tűzgyújtó karkötő a csuklóján, és tűzlabda formálódik a tenyerében. Úgy törik meg Nix vállán, akár a víz a sziklán, és bár a ruhát meggyújtja, a bőr sértetlen marad. Kőbőrű, visszhangzik a fejemben, de ez a férfi más. A bőre még mindig pirospozsgás és sima, nem szürke vagy sziklaszerű. Egyszerűen áthatolhatatlan. – Hagyjátok abba! – mordulok fel, igyekszem halk lenni. De a verekedés, vagy pontosabban a mészárlás, folytatódik tovább. Ezüst vér spriccel Cal szájából, megfesti Nix öklét. Kilorn és Farley elrohannak mellettem, lépteik egyszerre dobbannak. Nem tudom, mennyit használhatnak egy emberi faltörő kos ellen, és kinyújtom a kezemet, hogy megállítsam őket. Shade azonban még előttük eléri Nixet, és mögé ugrik. Megragadja a nyakánál fogva, ahogyan én tettem, és mindketten eltűnnek. Egy tizedmásodperccel később tíz lépéssel odébb bukkannak fel újra, és Nix zöldülő arccal esik össze. Megpróbál felállni, de Shade a tarkójára nyomja a mankóját, és leszorítja. – Ha megmoccansz, megint megteszem – fenyegeti, a tekintete vészjósló. Nix megadásul felemeli ezüstfoltos kezét. A másikat a gyomrára szorítja, amely még mindig kavaroghat a meglepetéstől és az érzéstől, ahogy átpréselődött a levegőn. Nagyon jól ismerem. – Elég – zihálja. Homlokán verejték gyöngyözik, és árulkodik a kimerültségéről. Áthatolhatatlan, de nem megállíthatatlan. Kilorn visszazökken a gyökerére, és felkapja a hálója maradványait. Magában mosolyog az összevert és vérző Cal láttán. – Ez tetszik – mondja. – Nagyon tetszik. Talpra kászálódom, nem törődve a csontjaimba hasító régi sajgásokkal. – A herceg velünk van, Nix. Azért van itt, hogy segítsen, ahogy én is. Ez sem békíti meg. Nix a sarkára ül, és kivicsorítja sárgás fogait, lélegzete szaggatott. – Segítene? – horkant fel. – Az az Ezüst fattyú a sírba segítette a lányaimat. Cal igyekszik udvariasnak tűnni, bár vér csöpög az álláról. – Uram… – Dara Marsten. Jenny Marsten – sziszegi válaszul Nix. Tekintete keresztülfúr, akár egy tőr. – A Kalapács légió. A vízesés csatája. Tizenkilenc évesek voltak. A háborúban haltak meg. Tragédia, sőt bűntett, de hogyan lehet ez Cal hibája? A Cal arcára kiülő szégyenből ítélve ő Nixnek ad igazat. Amikor megszólal, a hangja remeg az érzelmektől. – Győztünk – motyogja, de nem bír Nix szemébe nézni. – Győztünk.
Nix egyik kezét ökölbe szorítja, de leküzdi a késztetést, hogy ismét a hercegre rontson. – Ti győztetek. Ők a folyóba vesztek, és a testük lezuhant a Hajadonvízesésen. A sírásók még a cipőjüket sem találták meg. Mit is mondott a levél? – folytatja, és Cal arca megrándul. – Ó, igen, hogy a lányaim a „győzelemért haltak meg, hogy megvédjék a királyságot”. Aztán volt néhány szép aláírás. A halott királytól, a Kalapács tábornokától és a taktikai lángelmétől, aki úgy döntött, hogy az egész légiónak át kell masíroznia a folyón. Minden szem Cal felé fordul, akit perzsel a tekintetünk. Arca kifehéredik, ahogy vér kiszökik belőle a szégyentől. Eszembe jut a szobája a Napcsarnokban, amely tele volt jegyzetekkel, taktikákkal teli könyvekkel és kézikönyvekkel. Akkor is rosszul voltam tőlük, és most is undorodom Caltől és magamtól. Mert elfeledkeztem arról, kicsoda ő valójában. Nemcsak egy herceg, nemcsak egy katona, hanem gyilkos. Egy másik életben én is lehettem volna az, aki a halálba küld engem, a bátyáimat vagy Kilornt. – Sajnálom – suttogja Cal. Ráveszi magát, hogy felpillantson a dühös, gyászoló apa szemébe. Gondolom, erre is kiképezték. – Tudom, hogy nem jelent semmit. A lányaid… minden katona… életet érdemeltek volna. És te is. Nix térde megreccsen, amikor feláll, de észre sem veszi. – Ezt vegyem fenyegetésnek, fiú? – Figyelmeztetésnek – válaszolja Cal a fejét rázva. – Olyan vagy, mint Mare és Shade. – Egymás után ránk mutat. – Másmilyen. Amit mi újvérűnek hívunk. Vörös és Ezüst. – Ne merészelj Ezüstnek hívni soha! – sziszeg Nix az összeszorított fogain keresztül. Ez nem akadályozza meg Calt abban, hogy folytassa, miközben feltápászkodik. – Az öcsém vadászni fog a hozzád hasonlókra. Mindannyiótokat meg akar ölni, és úgy tenni, mintha soha nem is lettetek volna. Ki akar törölni titeket a történelemből. Valami megakad Nix torkán, a tekintete értetlenségtől lesz homályos. Megerősítést várva rám pillant. – Vannak… mások? – Sokan, Nix. – Ezúttal, amikor megérintem, nem akarom megrázni a villámommal. Bár úgysem számítana. – Lányok, fiúk, öregek és fiatalok. Az országban mindenütt csak arra várnak, hogy megtaláljuk őket. – És amikor megtaláljátok őket? Akkor mi történik? Válaszra nyitom a számat, de egy hang sem jön ki. Ennyire előre még nem gondolkoztam. Amikor én képtelen vagyok rá, Farley előrelép, és kinyújtja a kezét. Egy rongyos,
de tiszta vörös sálat tart a markában. – A Skarlát Gárda megvédi és elrejti őket. És kiképezi őket, ha ezt akarják. Csaknem kinevetem, mert eszembe jut az ezredes. Az utolsó dolog, amire vágyik, hogy még több újvérű legyen körülötte, de Farley magabiztosnak, meggyőzőnek hangzik. Mint mindig, most is biztosan van valami a tarsolyában, amire nem kellene rákérdeznem. Egyelőre. Nix lassan elveszi a sálat tőle, és foltos kezében forgatja. – És ha nemet mondok? – kérdezi könnyedén, de a hangja acélosan cseng. – Akkor Shade visszatesz az ágyadba, és soha többet nem hallasz rólunk – mondom neki. – De Maven el fog jönni. Ha nem akarsz velünk maradni, akkor is jobban jársz a vadonban. Összeszorul a marka a vörös sál körül. – Nem nagyon van választásom. – De van választásod. – Remélem, tudja, hogy komolyan gondolom. Önmagam és a lelkiismeretem érdekében remélem. – Dönthetsz: jössz vagy maradsz. Jobban tudod bárkinél, mennyi mindent elvesztettünk… de segíthetsz visszaszerezni valamennyit. Nix ezután hosszan hallgat. A sállal a kezében járkál fel-alá, és időnként felpillant a lombokon át az őrtorony reflektorára. A fénysugár háromszor is körbefordul, mire válaszol. – A lányaim halottak, a feleségem halott, és elegem van a mocsár bűzéből – mondja, és megáll előttem. – Veletek vagyok. – Aztán a vállam fölött dühösen hátrapillant, és meg sem kell fordulnom, hogy tudjam: Calt bámulja. – Csak tartsátok azt távol tőlem.
• T IZENKETTEDIK FEJEZET •
Sértetlenül baktatunk át az erdőn, nem kerget minket más, csak a tengeri szellő és a felhők. Mégsem tudom lerázni magamról a rettegést. Bár Nix majdnem betörte Cal fejét, elég könnyen megnyertük. Túl könnyen. És ha van valami, amit az elmúlt tizenhét évben, sőt az elmúlt hónapban megtanultam, akkor az az, hogy semmi sem jön könnyen. Mindennek ára van. Ha Nix nem is csapda, de mindenképpen veszélyt jelent. Bárki bárkit elárulhat. Így hiába emlékeztet apámra, hiába több szürke szakállú gyászolónál, hiába olyan, mint én, bezárom a szívemet a coraunti ember előtt. Megmentettem Maventől, elmondtam neki, kicsoda, és hagytam, hadd döntsön. Most mennem kell tovább, hogy ugyanezt tegyem még valakivel, aztán még valakivel és így tovább. Mindig csak a következő név számít. A csillagfény megvilágítja annyira a rengeteget, hogy gyorsan átlapozhassam Julian listájának már ismerős lapjait. Vannak néhányan a környéken, Révöböl városa körül. Ketten a városban laknak, egy pedig az újvárosi nyomortanyán. Nem tudom, hogyan jutunk el bármelyikükhöz. A várost biztosan fal övezi, mint Archeont és Nyárvárat, a műszi telepeket pedig még a kihirdetett rendeleteknél is súlyosabb korlátozások sújtják. Aztán eszembe jut, hogy Shade-re nem érvényesek a falak és szabályok. Szerencsére óráról órára jobban tud járni, és néhány nap múlva már a mankóra sem lesz szüksége. Akkor megállíthatatlanok leszünk. Talán győzhetünk is. A gondolat egyszerre felvillanyoz és összezavar – milyen lenne egy ilyen világ? Csak elképzelni tudom, én hol leszek. Talán otthon, és biztosan a családom körében, valahol az erdőben, ahol hallom a folyót. Esetleg Kilornnal a közelben. De Cal? Nem tudom, a végén ő hol szeretne lenni. Éjnek évadján könnyű hagyni, hadd kavarogjanak a gondolatok. Hozzá vagyok szokva a vadonhoz, és nem kell nagyon figyelnem arra, hogy fel ne bukjak a gyökerekben. Így aztán járás közben álmodozom, arról ábrándozom, mi lesz majd. Újvérű hadsereg. Farley a Skarlát Gárda élén. Valódi Vörös lázadás a Fojtás sáncaitól Szürkeváros sikátoraiig. Cal mindig azt mondta, hogy a totális háború nem éri meg, túl nagy lenne a Vörös és Ezüst veszteség. Remélem, igaza van. Remélem, Maven látni fogja, kik vagyunk, mire vagyunk képesek, és tudni fogja, hogy nem győzhet. Még ő sem ostoba. Ő is felismeri, mikor veszített. Legalábbis
remélem. Mert amennyire tudom, Maven még sohasem veszített az igazán fontos dolgokban. Calé volt az apjuk, a katonák, de Maven végül elnyerte a koronát. Maven megnyert minden jelentős csatát. És idővel… engem is megnyert volna. Őt látom minden fa árnyékában, kísértetként a Csontaréna esőjében. Víz csorog le vaskoronája csúcsai közül a szemébe és a szájába, a gallérjába, a jeges szívére. Vörösre színeződik, vízből a véremmé lesz. Kinyitja a száját, hogy megízlelje, és a fogai éles, csillogó csontkések. Pislogok, hogy elűzzem, kizárom tudatomból az áruló herceg emlékét. Farley mormol a sötétben, részletesen elmagyarázza a Gárda valódi célját. Nix okos férfi, de mint mindenki a lángoló korona uralma alatt, őt is hazugságokkal traktálták. Terrorizmus, anarchia, vérszomjasság – ezeket a szavakat használják a híradásokban, amikor a Gárdáról van szó. Megmutatják a napcsarnoki lövöldözés gyermekáldozatait, az archeoni híd elárasztott romjait, mindent, amivel meggyőzhetik az országot a gonoszságunkról. És közben a valódi ellenség a trónon ül mosolyogva. – Mi van vele? – súgja Nix, és hidegen rám pillant. – Igaz, hogy elcsábította a herceget, és rávette, hogy ölje meg a királyt? Nix kérdése úgy hasít belém, mint egy kés, és annyira fáj, hogy szinte arra számítok, a mellkasomból egy penge áll ki. De a saját fájdalmam ráér. Cal megtorpan előttem, széles válla emelkedve-süllyedve jelzi, hogy mély lélegzeteket vesz, hogy megnyugodjon. A karjára teszem a kezem, hátha én is meg tudom nyugtatni úgy, ahogyan ő engem. A bőre tűzforró, alig bírom megérinteni. – Nem igaz – mondom Nixnek fagyosan. – Egyáltalán nem így történt. – Akkor a király feje csak úgy magától leesett? – kuncog, arra számítva, hogy a többiek csatlakoznak a nevetéséhez. De még Kilornnak is van ennyi esze, hogy csendben maradjon. El sem mosolyodik. Túl jól tudja, mennyire fájdalmas az apák halála. – Maven volt – morog Kilorn, és ezzel mindnyájunkat meglep. A pillantása perzsel. – Maven és az anyja, a királynő. Irányítani tudja mások elméjét. És… – a hangja elakad, nem akarja folytatni. A király halála túl szörnyű volt, akármennyire is gyűlöltük az uralkodót. – És? – firtatja Nix, és megkockáztat néhány lépést Cal felé. A szúrós tekintetem szerencsére néhány lépésnyire megállítja. Az arcán gúnyos mosoly jelenik meg, szeretné látni a herceg fájdalmát. Tudom, van oka rá, hogy Calt kínozza, de ez nem
jelenti azt, hogy hagyom is neki. – Menj tovább – mormolom, olyan halkan, hogy csak Cal hallja. Ő azonban megfordul, az izmai kemények a kezem alatt. – Ő kényszerített, Marsten. – Bronzszínű szeme találkozik Nix tekintetével, és kihívást intéz hozzá: merjen csak még egy lépést tenni. – Belefurakodott a fejembe, irányította a testemet. De a helyén hagyta a tudatomat. Hagyta, hadd nézzem végig, ahogy a kezem megfogta az apám karját, és elválasztotta a fejét a nyakától. Aztán azt mondta a világnak, hogy végig ezt akartam. – Aztán halkabban, mintha csak önmagát emlékeztetné, folytatja: – Megölette velem az apámat. Nix rosszindulata alábbhagy, előbukkan belőle az ember. – Láttam a képeket – motyogja, mintegy bocsánatkérésként. – Mindenhol ott vannak, minden képernyőn a városban. Azt hittem… úgy tűnt… Cal tekintete a fákra villan. De nem a leveleket nézi. A múltba réved, valami fájdalmasabb képre. – Elara az igazi anyámat is megölte. És minket is meg fog ölni, ha hagyjuk. A szavak keményen és durván törnek elő, és vérre szomjaznak, akár egy rozsdás kés. Csodálatos ízt hagynak a számban. – Kivéve, ha mi öljük meg előbb őt. Cal számos tehetsége ellenére nem erőszakos ember. Ezerféleképpen meg tudja ölni az embert, elvezet egy hadsereget, felgyújt egy falut, de nem élvezi. Ezért a következő szavai meglepnek. – Ha eljön az idő – mondja engem bámulva –, majd feldobunk egy pénzérmét. Fényes lángja tényleg elsötétült. Amikor előbukkanunk az erdőből, átfut rajtam a félelem. Mi van, ha a Fekete Futár eltűnt? Mi van, ha követtek minket? Mi van, ha, mi van, ha. A repülőgép viszont pontosan ott van, ahol hagytuk. Majdnem láthatatlan a sötétben, úgy beleolvad a szürkésfekete kifutópályába. Leküzdöm a késztetést, hogy a biztonságába rohanjak, és ügyelek rá, hogy Cal mellé zárkózzak. De nem túl közel. Nincs szükség semmire, ami elvonhatná a figyelmünket. – Tartsátok nyitva a szemeteket – mormolja Cal kurtán, de határozottan, ahogy közelebb érünk. Le sem veszi a tekintetét a repülőgépről, csapdára utaló jelek után kutat. Ugyanezt teszem, ahogy a leengedett hátsó rámpát fürkészem. Tisztának tűnik, de a Fekete Futár mélyén árnyékok gyűlnek koromfeketén, és ilyen messzeségből nem lehet közéjük látni.
Sok energiába kerülne az egész repülőgépet bekapcsolni, de a benti izzók más kérdés. Még tíz méter távolságból is könnyen megtalálom a vezetékeiket, felszikráztatom őket, és a repülőgép belsejét hirtelen fényár önti el. Semmi sem mozdul bent, de a többieket meglepi a ragyogás. Farley még a pisztolyt is előrántja a lábára szíjazott tokból. – Csak én voltam – intek neki. – A repülőgép üres. Gyorsítom a lépteimet, alig várom, hogy bent legyek, az elektromosság egyre növekvő és erősödő menedékében. Ahogy a rámpára lépek, és felmegyek a repülőgép belsejébe, mintha melegen átölelnének. Végigsimítok a falon, követem a fémlemezt. Még több erő szivárog a lámpákból, végigfut az elektromos ösvényeken a talpam alatti és a szárnyak alá rögzített hatalmas akkumulátorokba. Tökéletes összhangban zümmögnek, saját energiájukat sugározva, és felkapcsolják azt is, amit én nem. A Fekete Futár életre kel. Nix levegő után kapkod mögöttem ámulatában a hatalmas, fém repülőgépet látva. Valószínűleg még sohasem találkozott ilyennel közelről, nemhogy a belsejébe jutott volna. Megfordulok, arra számítva, hogy a pilótafülke üléseit nézi, de a tekintete rám szegeződik. Elpirul, és lehajtja fejét, talán meghajlásnak szánja. Mielőtt megmondhatnám neki, mennyire idegesít ez, egy üléshez csoszog, és tanácstalanul vizsgálgatja a biztonsági öveket. – Sisakot is kapok? – töri meg a csendet. – Ha átsüvítünk a levegőn, akkor kérek egy sisakot. Kilorn nevetve leül Nix mellé, és mindkettejüket becsatolja gyors, ügyes ujjaival. – Nix, azt hiszem, te vagy az egyetlen, akinek nincs szüksége sisakra. Összenevetnek. Ha nem vagyok, és nincs a Skarlát Gárda, Kilorn valószínűleg olyan lett volna, mint Nix. Megviselt öregember, akinek már csak a csontjai maradtak. Most abban reménykedem, hogy lesz esélye megvénülni, sajgó térdekkel, ősz szakállal. Bárcsak Kilorn hagyná, hogy megvédjem! Bárcsak ne ragaszkodna ahhoz, hogy minden golyó útjába ugorjon, amelyik felé száll. – Szóval tényleg ő a Villámlány. És ő egy… – int a repülőgép másik felén ülő Shade felé, miközben keresi a megfelelő szavakat, amelyekkel leírhatná a képességét. – Ugró – segíti ki Shade tiszteletteljes biccentéssel. A lehető legszorosabbra húzza a szíjait, és már sápadt az újabb repülőút gondolatától. Farley-n nem látszik aggodalom, eltökélten bámul a pilótafülke ablakára. – Rendben, akkor ugró. És te, fiú? – A könyökével megböki Kilornt, de nem veszi észre a fiú lehervadó mosolyát. – Te mire vagy képes?
A pilótafülke ülésébe süppedek, nem akarom látni Kilorn arcán a fájdalmat. De nem vagyok elég gyors: még elcsípem a szégyenkező pirulást, a megmerevedő vállat, összeszűkülő szemét és a homlokráncolását. Megdöbbentően világos az oka. Kilorn minden porcikáját irigység hatja át, amely úgy terjed, akár egy fertőzés. Az intenzitása meglep. Egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy Kilorn olyan akar lenni, mint én, mint egy Ezüst. Büszke a vérére, mindig az volt. Még rám is förmedt, amikor először meglátta, mivé váltam. – Te is közéjük tartozol? – morogta akkor nyersen, idegen hangon. Nagyon dühös volt. De akkor miért haragszik? – Halakat fogok – mondja ideges mosollyal. Keserűen cseng a hangja, de hagyjuk, hadd fortyogjon csöndben. Nix szólal meg először, és megveregeti Kilorn vállát. – Rákok – mondja az ujjait mozgatva. – Világéletemben rákász voltam. Kilorn feszengése alábbhagy valamelyest, és ismét feltűnik féloldalas vigyora. Elfordul, hogy lássa, amint Cal végigkapcsolgatja a műszerfalat, és felkészíti a Fekete Futárt újabb felszállásra. Érzem, ahogy a repülőgép energiája a szárnyak hajtóműveibe folyik. A motor egyre gyorsabban kezd surrogni. – Jónak néz ki – mondja Cal, végre megtörve a kényelmetlen csendet. – Mi a következő állomás? Beletelik egy másodpercbe, mire rájövök, hogy engem kérdez. – Ó – dadogom. – A legközelebbi nevek Révöbölben vannak. Ketten a városban, egy a nyomornegyedben. Nagyobb ellenállást várok a felvetésre, hogy törjünk be fallal körülvett Ezüst városba, de Cal csak bólint. – Nem lesz könnyű – figyelmeztet, és bronzszínű szeme együtt villan a műszerfal pislogó fényeivel. – Örülök, hogy itt vagy, hogy megmondd, amit nem tudunk – válaszolom gúnyosan. – Farley, gondolod, hogy meg tudjuk csinálni? Bólint, és általában higgadt álarca alatt érzelmek csillannak. Izgatottság. Ujjaival a combján dobol, csak ez jelzi a lelkesedését. Az az émelyítő gondolat száll meg, hogy ezt az egészet egy játék részének tekinti. – Elég sok barátom van Révben – mondja. – A falak nem jelentenek majd problémát. – Akkor Révöbölbe megyünk – mondja Cal. Komor hangja cseppet sem nyugtat meg. Mint ahogyan a gyomrom liftezése sem, amikor a repülőgép előrelendül és végigszáguld a másfél kilométeres, rejtett kifutópályán. Ezúttal, amikor a levegőbe emelkedünk, behunyom a szememet.
A hajtóművek megnyugtató dorombolása és a tudat, hogy nincsen rám szükség, ijesztően könnyűvé teszi az alvást. Többször sodródom álom és ébrenlét között, de egyszer sem adom meg magam a néma sötétségnek, amelyre akkora szüksége van az agyamnak. A repülőgép valamiképp köztes állapotban tart, a szemem ugyan nem nyílik ki, de az agyam sem kapcsol ki teljesen. Úgy érzem magam, mint Shade, aki alvást színlelve elsuttogott titkokat gyűjtött össze. A többiek azonban hallgatnak, és Nix szaggatott horkolásából ítélve alszanak. Csak Farley marad ébren. Hallom, hogy kicsatolja magát, és Cal mellé megy, lépteit alig kivehetőek a hajtóművek zúgása mögött. Elbóbiskolok, néhány percre a nagyon is szükséges álomba merülök, de aztán Farley halk hangja felébreszt. – Az óceán fölött vagyunk – mormolja zavartan. Cal nyaka megreccsen. Nem hallotta, hogy Farley mellélépett, túlságosan a repülőgépre koncentrált. – Ügyes megfigyelés – mondja, amint visszanyerte a nyugalmát. – Miért vagyunk az óceán fölött? Az öböl délre van, nem keletre… – Mert nincs elég áramunk, hogy a part fölött kerüljünk körbe, és nekik szükségük van az alvásra. – Mintha félelem torzítaná a hangját. Cal utálja a vizet. Ezt biztos nehezen viseli. Farley halkan felmordul. – Alhatnak, amikor majd leszállunk. A következő kifutópálya ugyanúgy titkos, mint a legutóbbi. – Ő nem fog aludni. Akkor nem, ha újvérűek élete forog kockán. Addig hajtja magát, amíg össze nem esik, és ezt nem hagyhatjuk. Hosszú csend. Cal biztosan a tekintetével, és nem a szavaival akarja meggyőzni. Első kézből tudom, mennyire meggyőző tud lenni a pillantása. – És te mikor fogsz aludni, Cal? A hangja nem halkul, de kedveszegetté válik. – Nem alszom. Többé nem. Szeretném kinyitni a szemem, hogy megmondjam neki, hogy forduljon meg, siessen, ahogy csak tud. Csak az időnket vesztegetjük az óceán fölött, értékes perceket veszítünk, amelyek az élet és a halál közti választást jelenthetik Norta újvérűi számára. Haragomat azonban kiszipolyozza a kimerültség. És a hideg. Még Cal, a két lábon járó kazán mellett is érzem a bőrömön az ismerős fagyot. Nem tudom, honnan jön, csak azt, hogy a csend pillanataiban jelentkezik, amikor nem mozdulok, amikor gondolkodom. Amikor eszembe jut minden, amit tettem, és amit velem tettek. A jég a szívem helyén azzal fenyeget, hogy szétfeszít. Karomat a mellkasom köré fonom, hogy gátat szabjak a fájdalomnak. Kicsit segít, visszatér belém a melegség. De ahol a jég elolvadt, a helyén csak üresség marad. Szakadék.
És nem tudom, hogyan töltsem meg újra. De meg fogok gyógyulni. Muszáj. – Sajnálom – suttogja Cal szinte alig hallhatóan. Ahhoz elég, hogy ébren tartson. De nem nekem szánta. Valaki meglöki a karomat. Farley az, ahogy közelebb mozdul, hogy hallja. – Amit veled tettem. Korábban. A Napcsarnokban. – A hangja megbicsaklik – Cal is magában hordozza a jeget. A megfagyott vér emlékét, Farley kínzását a palota celláiban. A nő nem volt hajlandó elárulni az övéit, és Cal addig gyötörte, amíg nem sikoltozott fájdalmában. – Nem várom azt, hogy elfogadd a bocsánatkérésemet, és nem is kell… – Elfogadom – mondja Farley kurtán, de őszintén. – Én is hibáztam azon az éjszakán. Mindannyian hibáztunk. Bár a szemem csukva van, tudom, hogy engem néz. Érzem sajnálkozó – és elszánt – tekintetét. A betonra érő kerekek döccenése riaszt fel, ahogy összerázkódom az ülésemben. Kinyitom a szemem, hogy ismét behunyjam, és elfordulok a pilótafülke ablakán beáradó ragyogástól. A többiek ébren vannak, halkan beszélgetnek. Hátranézek a vállam fölött. Bár még a kifutópályán lassulva mozgunk, Kilorn mellém lendül. A folyón szerzett egyensúlyérzéke jó valamire, mert a repülőgép mozgása egyáltalán nem zavarja. – Mare Barrow, ha megint szundikáláson kaplak, jelenteni fogom a helyőrségen. – A régi tanárnőnket utánozza, aki addig tanított minket, amíg Kilorn hétévesen el nem ment, hogy egy halász inasa legyen. Az emléken mosolyogva felnézek. – Akkor majd a sólyán alszom, Vandark kisasszony – válaszolom, és mindketten kuncogásban törünk ki. Ahogy jobban magamhoz térek, rájövök, hogy valami puha, elnyűtt, sötét anyag borít be. Kilorn kabátja. Lehúzza rólam, mielőtt tiltakozhatnék, és ott maradok a melege nélkül. – Köszönöm – mormolom, és nézem, ahogy visszaveszi. Csak vállat von. – Reszkettél. – Hosszú lesz az út. – Cal túlkiabálja a dübörgő hajtóműveket, amelyek most állnak le a repülés után. Nem veszi le a tekintetét a kifutópályáról, és lassan megállítja a gépet. Akárcsak a Kilenc-ötös mezőt, ezt az úgynevezett romot is erdő veszi körül, és teljesen néptelen. – Tizenöt kilométer a vadonon és a külvároson
keresztül – teszi hozzá, és Farley felé int. – Hacsak nincs valami a tarsolyodban. Farley nevetve kicsatolja magát. – Tanulékony vagy, mi? – A térdére fekteti az ezredes térképét. – Kilenc és félre le tudjuk faragni, ha a régi alagutakban megyünk, és teljesen elkerüljük a külvárost. – Még egy alvonat? – A gondolat egyszerre tölt el reménnyel és félelemmel. – Biztonságos ez? – Mi az az alvonat? – morogja Nix messzebbről. Én azonban nem vagyok hajlandó arra vesztegetni az időmet, hogy elmagyarázzam a zörgő fémcsövet, amelyet Naercey-ben magunk mögött hagytunk. Farley sem figyel rá. – Az öbölben még egy sincs, de maga az alagút közvetlenül a Rév út alatt fut. Hacsak nem zárták le. Calre néz, de a herceg a fejét rázza. – Nem volt rá elég idő. Négy nappal ezelőttig azt hittük, hogy az alagutak beomlottak és lakatlanok. Még nincsenek feltérképezve. Ha az összes melák rendelkezésére állt, Maven akkor sem lehetett képes mindet eltorlaszolni. – A hangja elakad, ahogy eltöpreng. Tudom, mire emlékezik. Csak négy napja történt. Négy napja találta meg Cal és Ptolemus Walshot a vonat alagútjában Archeonban. Négy napja néztük végig, ahogy megöli magát, hogy megóvja a Skarlát Gárda titkait. Hogy eltereljem gondolataimat Walsh halott szeméről, kinyújtózom az ülésemben, lehajolok és átmozgatom az izmaimat. – Menjünk – mondom. Sokkal inkább parancsnak hangzik, mint ahogy szeretném. Akárcsak Nix esetében, most is memorizáltam a soron következő neveket. Ada Wallace. Született 290. hatodik hó elsején Révöbölben, Jelzőtűzben, Régens államban, Nortában. Jelenlegi lakhely: lásd a születési helyet. És a másik, szintén Révöbölben: Wolliver Galt. Született 302. első hó huszadikán. Ugyanaz a születésnapja, mint Kilornnak, még az év is stimmel. De ő nem Kilorn, hanem egy újvérű, újabb Vörös–Ezüst mutáció, akire a barátom irigy lehet. Különös, hogy Kilorn Nix iránt nem ellenséges. Sőt barátságosabb, mint általában, úgy téblábol az idősebb férfi körül, akár egy kiskutya. Halkan beszélgetnek, megosztoznak a közös tapasztalatokon, milyen volt szegényen, Vörösként és remény nélkül felnőni. Amikor Nix a hálók és csomók témáját felhozza, amit Kilorn imád, kizárom őket a tudatomból, és inkább arra koncentrálok, hogy minden mást átgondoljak. Szívem szerint csatlakoznék hozzájuk, hogy inkább a jó duplahurok előnyeiről vitatkozzam, mint a legjobb beszivárgási stratégiáról. Akkor normálisnak érezném magam. Mert akármit mond Shade, sok minden vagyok, de normális nem igazán.
Farley már mozgásba lendült, sötétbarna dzsekit húz fel. Vörös sálját alá rejti, és nekilát élelmiszert kipakolni a készleteink közül. Még nem csappant meg nagyon, de emlékeztetem magamat, ha az úton lesz rá lehetőségem, lopjak, amit csak tudok. A fegyverekből összesen hat darab van, és nem lesz egyszerű többet lopni. Három puska, három pisztoly. Farley már mindkettőből elvett egyet-egyet, a vállára hosszú csövű puskát lendített, derekára pedig pisztolyt csatolt. Ezekkel együtt aludt, mintha csak plusz végtagok volnának, ezért meglep, hogy mindkettőt visszateszi a fali tárolószekrénybe. – Fegyvertelenül mész? – értetlenkedik Cal, puskával a kezében. Farley válaszul felhúzza a nadrágszárát, hogy megmutassa a bakancsába rejtett hosszú kést. – Révöböl jókora város. Egy egész napig is eltarthat, mire megtaláljuk Mare embereit, és talán az egész éjszaka arra megy rá, hogy kijuttassuk őket. Nem fogom kockáztatni, hogy regisztrálatlan lőfegyverrel kapjanak el. Ott helyben kivégeznének. Egy faluban megkockáztatnám, de nem Révöbölben – teszi hozzá, és ismét elrejti a kést. – Meglep, hogy nem ismered a saját törvényeidet, Cal. A herceg ezüstszínűre pirul, és a füle fehérre fakul zavarában. Cal hiába igyekezett, soha nem volt érzéke a törvényekhez és a politikához. Az Maven területe volt mindig. – Különben is – folytatja Farley, és végignéz rajtunk –, téged és a Villámlányt jobb fegyvernek tartalak a puskáknál. Szinte hallom, ahogy Cal csikorgatja a fogait dühében. – Mondtam neked, nem lehet… – kezdi, de nem kell meghallgatnom elmotyogott szavait ahhoz, hogy ismerjem az érveit. Minket keres az egész királyság égre-földre, mindenkire veszélyt jelentünk, mindent kockára teszünk. És bár az első gondolatom, hogy hallgassak Calre, az ösztönöm azt súgja, ne bízzak benne. Mert a lopakodás nem az ő szakterülete, hanem az enyém. Míg ő Farley-val vitatkozik, én csendben felkészülök az alagutakra és Révöbölre. Emlékszem rá Julian könyveiből, és elhúzom a térképet Farley öléből. Nem veszi észre, mert még mindig Calt szekálja. Shade is csatlakozik hozzá, és amíg ők hárman civakodnak, én nyugodtan tervezgethetek. Az ezredes térképe Révöbölről frissebb, mint amit Julian mutatott nekem, és részletesebb is. Mint ahogy Archeont a Skarlát Gárda által elpusztított hatalmas híd köré építették, Révöböl is híres, tálszerű öble körül helyezkedik el. Nagy része mesterséges, túlságosan is tökéletes ívben választja el az óceánt a földtől. Zöldszívűek és nimfák is segítettek megépíteni a várost és az öblöt, eltemetve vagy elárasztva az egykori romokat. A tenger félkörét a vízbe kinyúlva kapukkal, katonai őrjáratokkal és ellenőrzőpontokkal teli egyenes út választja el a civil Vízi kikötőt a
találóan elnevezett Háború kikötőtől, és ez vezet az öböl közepén egy szögletes, fallal körülvett földdarabon épült Patrióta-erődhöz. Az erőd a legértékesebb az országban, mindhárom katonai ágazatot kiszolgálja. Patrióta az otthona a Jelzőfény légiónak, valamint a légiflotta szakaszainak is. A Háború kikötő vize elég mély a legnagyobb hajóknak is, így létfontosságú dokkot jelent a nortai haditengerészetnek. Az erőd még a térképen is félelmetes – remélem, Adának és Wollivernek semmi köze hozzá, és a falain kívül találjuk meg őket. Maga a város az öböl körül terül el, a kikötők közé zsúfolódva. Révöböl Archeonnál is idősebb, magába foglalja az egykor itt állt város maradványait. Az utak kiszámíthatatlanul tekeregnek és ágaznak el. A főváros takaros utcahálója mellett az Öböl olyan, akár egy drótgubanc. Tökéletes a hozzánk hasonló törvényen kívüliek számára. Némelyik utca a föld alá vezet, csatlakozik az alagútrendszerhez, amelyet Farley olyan jól ismer. Bár a két újvérű kiemelése Révöbölből nem lesz könnyű, nem is tűnik lehetetlennek. Különösen, ha a megfelelő pillanatban áramszünet söpör végig a városon. – Nyugodtan itt maradhatsz, Cal – emelem fel a fejemet a térképről. – De nem fogom tétlenül kivárni ezt. A mondat közepén elhallgat, és felém fordul. Egy pillanatra úgy érzem magam, akár a meggyújtás előtt álló máglya. – Akkor remélem, készen állsz arra, amit meg kell tenned. Hogy megöljek mindenkit, aki felismer. Bárkit. – Igen. Kezdek nagyon jól belejönni a hazudozásba.
• T IZENHARMADIK FEJEZET •
Könnyű meggyőzni Nixet, hogy maradjon a gépnél. Hiába sérthetetlen, mégiscsak egy falusi rákász, aki soha nem ment távolabb az otthonától a sós mocsaraknál. Semmi keresnivalója egy körülkerített városban végrehajtott mentőakcióban, és ezzel ő is tisztában van. Kilornt nem ilyen könnyű meggyőzni. Csak akkor egyezik bele, hogy a repülőgépen maradjon, amikor emlékeztetem arra, hogy Nixnek szüksége lesz társaságra. Tudja, milyen fontos ez nekem – és mennyire szeretném őt biztonságban tartani. Amikor szorosan megölel, és elbúcsúzik, arra számítok, hogy figyelmeztetést, vagy talán tanácsot súg a fülembe. Helyette bátorít, és ez sokkal megnyugtatóbb. – Meg fogod menteni őket – suttogja. – Tudom. Meg fogod menteni őket. A szavak a fejemben visszhangoznak, követnek lefelé a repülőgép rámpáján a napsütötte erdőbe. Igen, mondom magamnak, és addig ismételgetem, amíg én is annyira hiszek magamban, mint Kilorn. Igen, igen, igen. Az erdő itt ritkásabb, emiatt állandóan résen kell lennünk. Calnek napsütésnél nem kell aggódnia a lángja miatt, és készenlétben is van: minden ujjbegye úgy izzik, akár egy-egy gyertyakanóc. Shade teljesen elszakad a földtől, fáról fára ugrik. Nagy precizitással pásztázza az erdőt, akár egy sólyom, és minden irányba szétnéz, mielőtt megelégedne. Én is nyitva tartom az érzékeimet minden olyan elektromos forrásra, ami szállító vagy alacsonyan szálló repülőgép lehet. Délkeleten, Révöböl felől tompa zümmögést érzek, de ez várható, ahogy a Rév út forgalmának lüktetése is. Az országút hallótávolságon túl van, de belső iránytűm azt súgja, hogy minden lépéssel egyre közeledünk hozzá. Megérzem, mielőtt meglátnám őket. Kicsi a jelzés, enyhe a nyomás az elmémen. Az apró elemből elektromosság szivárog, talán órát vagy rádiót üzemeltet. – Keletről – mormolom, a közeledő energiaforrás irányába mutatva. Farley arra pördül, nem vesződik azzal, hogy lekuporodjon. Én azonban fél térdre ereszkedem az aljnövényzetben, hogy az ősz első színei elrejtsék sötétvörös ingemet és barna hajamat. Cal közvetlenül mellettem lapul, bőrén gondosan uralt lángnyelvekkel, nehogy az erdő meggyulladjon. Légzése egyenletes, gyakorlott tekintete a fák közé fúródik. Ujjammal az elemre mutatok. Egyetlen szikra fut végig a kezemen, és tűnik el, megszólítva a közeledő áramforrást.
– Farley, le! – mordul Cal olyan halkan, hogy a hangja szinte elvész a levelek susogásában. A nő nem válaszol, hanem egy fához hátrál, és beleolvad a törzsébe. A lombokon átsütő napfény foltokat rajzol a bőrére, és mozdulatlanságában úgy tűnik, mintha az erdő része lenne. De nem hallgat. Ajka szétnyílik, és halk madárfütty hallatszik. Ugyanaz, amit Coraunt mellett is használt, hogy Kilornnak jelezzen. Egy jelzés. A Skarlát Gárda. – Farley – sziszegem összeszorított fogakkal. – Mi folyik itt? De nem figyel rám, inkább a fákat lesi. Vár. Fülel. Egy pillanattal később valaki trillázva válaszol valami hasonlót, de nem egészen ugyanazt. Amikor Shade is felel a fejünk fölé magasodó fáról, a félelmem részben elillan. Farley talán csapdába vezetne, de Shade soha. Remélem. – Kapitány, azt hittük, ott ragadtál azon a nyavalyás szigeten – szólal meg egy durva hang egy sűrű szilfásból. A keményen ejtett magánhangzók összetéveszthetetlenül jelzik révöböli akcentusát. Farley elmosolyodik a hangra, és könnyedén ellöki magát a fatörzstől. – Crance – integet az aljnövényzeten átgázoló alaknak. – Hol van Melody? Mióta vagy te Egan kifutófiúja? Amikor a férfi kilép a bozótból, igyekszem meglátni a kis részleteket, amelyeket rég megtanultam felmérni. Előredől, valami nehezet tart a háta mögött. Talán puska vagy bunkósbot. Még hogy kifutófiú. Úgy fest, mint egy dokkmunkás vagy birkózó, izmos karját és domború mellkasát elnyűtt vászoning és egy foltozott mellény fedi. Furcsa, hogy a mellénye ennyire megviselt, miközben a bakancsa újnak látszik, fényesre van suvickolva. Valószínűleg lopta. Az én emberem. Crance vállat von, sötét bőrű arca megrándul. – Dolga volt a dokkoknál. Én pedig jobban szeretem, ha a jobbkezem férfi, már megbocsáss – teszi hozzá, és elmosolyodik. A férfi könnyed, eltúlzott mozdulattal meghajol. – Egan főnök üdvözöl, kapitány. – Már nem vagyok kapitány – mormolja Farley, és a homlokát ráncolva karon fogja a másikat, ez lehet nála a kézfogás. – Biztosan hallottad. A férfi csak a fejét rázza. – Kevés olyat találsz itt, aki ezt elfogadja. A tengerészek Egannak engedelmeskednek, nem a te ezredesednek. Tengerészek? Gondolom, egy újabb csoport a Skarlát Gárdán belül. – A barátaid továbbra is a bokrok között szeretnének bujkálni? – teszi hozzá Crance felém pillantva. Kék szeme átható, barna bőre még feltűnőbbé teszi. De nem tereli el a figyelmemet egy égetőbb kérdéstől – még mindig érzem a lüktető elemet,
és Crance nem visel karórát. – Mi van a te barátaiddal? – kérdezem, felemelkedve az erdő aljából. Cal velem együtt mozdul, és tudom, hogy ő is Crance-t tanulmányozza, aki viszonozza a figyelmet, mint egyik katona, ha egy másikkal találkozik. Majd kivillanó fogakkal elvigyorodik. – Szóval ezért csap az ezredes akkora hűhót – kuncog, és merészen előrelép. Egyikünk sem rezzen meg, hiába olyan nagydarab. Mi veszélyesebbek vagyunk nála. Halkan füttyent, és visszanéz rám. – A száműzött herceg és a Villámlány. És hol van a Nyúl? Tudom, hogy hallottam a hangját. Nyúl? Shade jelenik meg Crance mögött, egyik karjával a mankót ölelve, a másikkal Crance nyakát. De mosolyog, nevet, ismét olyan, mint egy kisfiú. – Mondtam már, hogy ne hívj így! – szinte nyafog, ahogy Crance vállát rázza. – Ha egyszer illik rád – válaszolja Crance, lerázva Shade karját. Kezével nevetve ugráló nyulat mutat, de vigyora leolvad arcáról a mankó és a kötések láttán. – Leestél egy lépcsőről, vagy mi? – Crance könnyed hangot üt meg, de fényes szemében aggódás látszik. Shade nem törődik az aggodalmával, és megragadja a férfi vállát. – Jó látni téged, Crance. És azt hiszem, bemutatlak a húgomnak… – Nem szükséges – mondja Crance, és nyújtja a kezét. Megfogom, és hagyom, hogy az enyémnél kétszer akkora markába szorítsa az ujjaimat. – Örülök, hogy találkoztunk, Mare Barrow, de meg kell mondanom, azokon a körözési plakátokon jobban festesz. A többiek elfintorodnak, őket is megrémíti a gondolat, hogy az arcom minden ajtóra és ablakra ki van függesztve. Számítanunk kellett volna erre. – Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom – nyögöm, és a kezem kihullik a markából. A kimerültség és az aggodalom nem volt kegyes hozzám. Érzem a port a bőrömön, nem beszélve a hajam gubancairól. – Túlságosan is elfoglalt voltam ahhoz, hogy tükörbe nézzek. Crance nem akad fenn a megjegyzésemen, és még szélesebben vigyorog. – Tényleg van benned szikra – morogja, és nem kerüli el a figyelmemet, ahogy a pillantása az ujjaimra téved. Elfojtom a késztetést, hogy megmutassam neki, pontosan mennyi szikrával van dolga, és körmeimet a tenyerembe vájom. Az elem érintése továbbra is ott van emlékeztetőként. – Szóval, tovább színleled, hogy nem kerítettetek be minket? – firtatom, és a környező fákra mutatok. – Vagy számítsunk problémára?
– Semmi probléma – mondja, és játékos megadásként felemeli a kezét. Majd ismét füttyent, ezúttal élesen, akár egy vadászó sólyom. Bár Crance igyekszik továbbra is mosolyogni, lazának látszani, nem kerüli el a figyelmem a szemében csillanó gyanú. Arra számítok, hogy árgus szemmel figyeli majd Calt, de én vagyok az, akiben nem bízik meg. Vagy akit nem ért. Avarzörgés jelzi Crance barátainak érkezését, akik szintén rongyokba és lopott holmikba öltöztek. Valamiféle egyenruha ez, olyan szedett-vedett, hogy már szinte egyformák tőle. Két nő és egy férfi, utóbbi ütött-kopott, de még járó karórával, látszólag mind fegyvertelenül. Tisztelegnek Farley-nak, mosolyognak Shade-re, de nem igazán tudják, hogyan nézzenek Calre és rám. Gondolom, jobb így. Nincs szükségem még több barátra, akiket elveszíthetek. – Nos, Nyúl, lássuk, tudsz-e lépést tartani velünk – ugratja Crance Shade-et, és mellénk zárkózik. Shade válaszul egy közeli fára ugrik, sérült lába kalimpál, ajkán mosoly látszik. Amikor azonban tekintete találkozik az enyémmel, valami megváltozik. Aztán egy tizedmásodperc múlva mögöttem van, olyan gyorsan, hogy nem is látom. De hallom, amit suttog: – Ne bízz meg senkiben! Az alagutak nyirkosak, az ívelt falakon moha és mélyre nyúló gyökerek gubancos hálója, a padlón azonban nincs szemét. Úgy sejtem, az alvonatok miatt, hátha be kell jutniuk Révöbölbe. De nem csikorog fém a fémen, nem süvít felénk sivítva a vonat akkumulátora vakító lüktetéssel. Csak a Crance kezében tartott elemlámpát érzem, a másik férfi óráját, és a tíz méterrel a fejünk fölött haladó Rév úti forgalom egyenletes mintázatát. A nehéz szállítók a legrosszabbak, vezetékeik és műszereik a koponyám hátsó részében nyüszítenek. Valahányszor elhalad fölöttünk egy, összerezzenek, de hamar elvesztem a fonalat, hányan sietnek Naercey felé. Ha sokan tömörülnének össze, királyi konvojt sejtenék, amely Mavent szállítja, de a gépek látszólag véletlenszerűen jönnek. Ez normális, mondom magamnak csitítóan, nehogy rövidzárlatot okozzak az elemlámpában, mert akkor mindannyian sötétségbe borulnánk. Crance követői alkotják a hátvédet, aminek idegesítenie kellene, de nem bánom. A szikráimat egy szívdobbanás alatt elő tudom hívni, és Cal is mellettem van, ha valaki esetleg rossz döntést hozna. Ő félelmetesebb nálam, egyik kezén vörösen táncol a tűz és vonagló árnyékokat vet, amelyek átalakulnak, változnak, vörös és fekete örvényeket festenek a falakra. Egykor az ő színei voltak. De már ezeket is
elvesztette, mint minden mást. Mindent, rajtam kívül. Idelent nincs értelme sugdolózni. Minden hang messzire elhallatszik, ezért Cal is csukva tartja a száját. Az arcáról viszont tudok olvasni. Kényelmetlenül érzi magát, küzd a katona, a herceg, az Ezüst ösztönei ellen. Itt van, követi az ellenségét az ismeretlenbe – és miért? Hogy nekem segítsen? Hogy ártson Mavennek? Egy napon ezek az indokok nem lesznek elég erősek ahhoz, hogy továbblökjék. Egy napon nem követ engem többet, és fel kell készülnöm erre. El kell döntenem, mit enged meg a szívem – és mekkora magányt vagyok képes elviselni. De még nem. Még velem van a melege, és akaratlanul is a közelemben tartom. Az alagutak nem szerepelnek a térképünkön – egy térképen sem, amit valaha láttam –, de a Rév út igen, és úgy vélem, alatta lehetünk. Egyenesen bevezet Révöbölbe a Csuka-kapun át, és megkerüli az öblöt, mielőtt északra fordulna a sós mocsarak, Coraunt és a távoli, fagyott határ felé. A Rév útnál is fontosabb azonban a Biztonsági Központ, a város adminisztrációs központja, ahol feljegyzéseket és főleg lakcímeket találhatunk Adához és Wolliverhez. Talán a harmadik név, az újvárosi nyomornegyedben élő fiatal lányé is ott lesz. Cameron Cole, jut eszembe, bár a többi információt nem tudom most felidézni. Nem merem ennyi idegen között előhúzni Julian listáját, hogy ellenőrizzem. Minél kevesebbet tudnak az újvérűekről, annál jobb. A nevük megismerése a halálos ítéletüket jelenti, és nem feledkeztem meg Shade figyelmeztetéséről sem. Kis szerencsével az éjszaka beálltáig mindent megszerzünk, amire csak szükségünk lehet, és reggelire a Fekete Futárnál lehetünk a három másik újvérűvel együtt. Gondolom, Kilorn majd füstölög mérgében, amiért hátrahagytuk, de emiatt fáj legkevésbé a fejem. Sőt, már várom elvörösödött arcát látni és sértődött panaszkodását hallgatni. A Gárda és újsütetű haragja ellenére még mindig ott van a fiú, akivel együtt nőttem fel, és éppen olyan megnyugtató, mint Cal tüze vagy a bátyám ölelése. Shade beszél, hogy megtöltse a csendet, viccelődik Crance-szal és a csatlósaival. – Ez a fickó az, aki miatt élve kikerültem a Fojtásból – magyarázza, és a mankójával Crance felé mutat. – A hóhérok nem kaptak el, de az éhezés majdnem sírba vitt. – Te loptad el azt a fej káposztát, én csak hagytam, hogy megedd – válaszolja Crance a fejét rázva, de az arca pírja elárulja a büszkeségét. Shade nem hagyja, hogy ilyen könnyen megússza. Vigyora beragyoghatná az alagutat, de a szemében nem csillan fény. – Egy aranyszívű csempész. Összeszűkült szemmel, nyitott füllel figyelem a szóváltásukat, úgy követem a
beszélgetést, mintha meccs volna. Egymást dicsérik, felidézik az útjukat vissza a Fojtásból, miközben a biztosok és a légiók elől bujkáltak. Bár azokban a hetekben összebarátkoztak, most nem látom ezt a barátságot. Csak két ember osztozik az emlékeken és erőltetett mosolyokon, és mindketten próbálják kitalálni, mit akarhat a másik. Én is ezt teszem, és levonom a saját következtetéseimet. Crance dicsőséget szerzett tolvaj. Ezt a foglalkozást jól ismerem. A tolvajokban az a legjobb, hogy meg lehet bízni bennük, de a legrosszabbra is képesek. Ha a helyzetünk fordított volna, és én a régi önmagam lennék, aki szökésben lévő embert kísér be Dúcba, beárulnám őket néhány tetrarkáért? Néhány hétre elegendő élelemért vagy áramfejadagért? Jól emlékszem a kemény telekre, a hideg és éhes napokra, amelyek végtelennek tűntek. Betegségekre, amelyeknek egyszerű volt a gyógymódja, de nem volt pénz a gyógyszerre. Még az egyszerű vágy keserű sajgására is, amikor csak úgy akartam valami szépet vagy hasznosat. Azokban a pillanatokban szörnyű dolgokat műveltem, ugyanolyan nyomorultaktól loptam, amilyen én is voltam. Hogy túléljek. Hogy mindannyian életben maradhassunk. Ezzel indokoltam a tetteimet Dúcban, amikor olyan családoktól vettem el a pénzt, akiknek éhező gyermekeik voltak. Nem kétlem, hogy Crance átadna Egan főnöknek, ha megtehetné, mert én is ezt tenném. Eladna az ezredesnek, vagy ami még rosszabb, Mavennek. De szerencsére Crance reménytelenül alulmarad erőben velünk szemben, és ezt tudja is, ezért fenntartja a mosolyát. Egyelőre. Az alagút lefelé kanyarodik, és az alvonat sínei hirtelen véget érnek ott, ahol már túl szűk a hely egy vonatnak. Hűvösebb lesz, ahogy egyre mélyebbre hatolunk a föld alá, és a nyirkos levegő ránk telepszik. Megpróbálom kizárni gondolataimból a fölénk boruló föld súlyát. A falak végül megrepednek és megrogynak, és ha nem lennének az újonnan felállított támfák, talán össze is omlana az egész. Csupasz gerendák vezetnek a sötétségbe, mindegyik az alagút mennyezetét erősíti, nehogy élve eltemessen bennünket a föld. – Hol jutunk ki a felszínre? – kérdi hangosan Cal annak címezve, aki válaszol rá. Minden szavából ellenérzés csendül ki. A mély alagúttól feszült, akárcsak én. – A Tengerdomb nyugati oldalában – válaszol Farley, a Révöbölben található királyi palotát említve. Crance azonban fejét rázza. – Az alagút le van zárva – morogja. – Új építkezés kezdődött a király parancsára. Három napja ül a trónon, és máris csak a baj van vele. Ilyen közelről hallom, ahogy Cal a fogait csikorgatja. A hirtelen fellángoló
haragtól fényesebben ég a tüze, és forróság söpör végig az alagúton, amit a többiek szándékosan figyelmen kívül hagynak. A király parancsára. Maven még akkor is utunkban áll, amikor nem is próbálkozik vele. Cal higgadtan néz le a lábára. – Maven mindig utálta a Tengerdombot. – Szavai furcsán verődnek vissza a falakról, és körbevesznek minket az emlékei. – Túl kicsi volt neki. Túl régi. Az árnyékok megmoccannak a falakon, eltorzítják a körvonalainkat. Minden torz formában és sötét foltban Mavent látom. Egyszer azt mondta, ő a láng árnyéka. Most attól félek, hogy az elmémre is rátelepszik ez az árnyék, és rosszabb, mint egy vadász vagy egy kísértet. De legalább nem egyedül engem kísért. Legalább Cal is érzi. – Akkor a halpiac. – Farley mogorva utasítása visszaránt a jelenbe, és Maven gondolata árnyékká zsugorodik. – Vissza kell kanyarodnunk, és ha meg tudjátok oldani, szükségünk lesz némi figyelemelterelésre a Biztonsági Központ körül. Visszanézek a térképre, a gondolataim száguldoznak. Ahogyan kinéz, a Biztonsági Központ közvetlen összeköttetésben áll a régi palotával, vagy legalábbis ugyanahhoz az épületegyütteshez tartozik. A halpiac pedig, vagy legalábbis ahol sejtem, jókora távolságra van tőle. Sietnünk kell, hogy egyáltalán eljussunk oda, ahová akarunk, nem beszélve arról, hogy még be is kell lopóznunk. A Cal arcára kiülő grimasz alapján nem igazán várja. – Egan megoldja – mondja Crance, bólintva Farley utasítására. – Segít, ahogyan tud. Nem mintha olyan sokra lenne szükséged a Nyúllal az oldaladon. Shade kedvesen fintorog, még mindig idegesíti a becenév. – Mennyire ismered Öbölben a Vörösöket? Gondolod, hogy néhány név ismerős lehet? Az ajkamba kell harapnom, hogy rá ne sziszegjek a bátyámra. Az utolsó dolog, amit el akarok árulni Crance-nak, hogy kiket keresünk – különösen, mert tudni akarja majd, miért. Két látszólag véletlenszerűen kiválasztott Vörös még egyszerű csempésznek is feltűnhet. Shade azonban felvont szemöldökkel néz rám, és várja, hogy kimondjam a neveket. Mellette Crance igyekszik közömbös képet vágni, de a szeme felcsillan. Izgatottan várja, mit mondok. – Ada Wallace. – Suttogok, mintha félnék, hogy az alagút falai ellophatják a titkomat. – Wolliver Galt. Galt. Crance arcán felismerés fut át, és nem tehet mást, bólint. – Galtot ismerem. Régi család, a Szén utcában laknak. Sörfőzés a mesterségük. – Hunyorogva próbál többre visszaemlékezni. – A legjobb sör Öbölben. Jó, ha ilyen barátai vannak az embernek.
A szívem hevesebben ver, örülök a szerencsémnek. Kicsit mérsékli a boldogságomat, hogy már Crance – és a titokzatos Egan – is tudják, kit keresünk. – Nem mondhatnám, hogy ismerem ezt a Wallace-t – folytatja. – Elég gyakori név, de senki sem jut eszembe. Elkeseredésemre nem tudom megállapítani, hogy hazudik-e. Ezért ütnöm kell a vasat, beszéltetnem tovább. Talán Crance felfed valamit, vagy ürügyet szolgáltat arra, hogy meggyőzzem. – Tengerészeknek nevezitek magatokat? – kérdezem gondosan semleges hangon. Hátravigyorog a válla fölött, majd felhúzza ingujját, hogy megmutasson egy tetoválást az alkarján. Kékesfekete horgony, amelyet vörös kötél vesz körül. – Jelzőfény legjobb csempészei – mondja büszkén. – Ha valamit akarsz, mi megszerezzük. – És a Gárdát szolgáljátok? A kérdésre leolvad az ajkáról a mosoly, és lehajtja az ingujját. Alig láthatóan bólint, de nem túl meggyőzően. – Gondolom, Egan egy másik kapitány. – Gyorsítok a lépteimen, míg majdnem Crance sarkára hágok. Válla megfeszül a közelségemre, és ez nem kerüli el a figyelmemet. – Akkor te ki vagy? A hadnagya? – Nem vesződünk rangokkal – válaszol, kikerülve a faggatózásomat. De még csak most fogtam bele. A többiek néznek, megzavarja őket a viselkedésem. Kilorn megértené. Sőt, alám játszana. – Bocsáss meg, Crance. – A szavak negédesen csengenek, mintha udvarhölgy lennék, nem egy tolvaj, és ez zavarja. – Csak kíváncsi vagyok az öbölbeli testvéreinkre. Mondd csak, téged mi győzött meg arról, hogy csatlakozz az ügyünkhöz? Nagy csend. Amikor hátranézek, Crance barátai hallgatnak, szemük szinte fekete az alagút homályában. – Farley volt? Beszervezett? – erősködöm, várom a törés jelét. Még mindig nem válaszol. Félelem remegése fut végig rajtam. Miért nem mondja el? – Vagy te kerested meg a Gárdát, ahogyan én tettem? Persze nekem jó okom volt rá. Tudod, azt hittem, Shade meghalt, és bosszút akartam állni. Azért csatlakoztam, mert meg akartam ölni azokat, akik megölték a bátyámat. Crance léptei felgyorsulnak. Valamire rátapintottam. – Mit vettek el tőled az Ezüstök? Arra számítok, hogy Shade megszid a faggatózásom miatt, de hallgat. Figyelme teljesen Crance arcára irányul, próbálja meglátni, mit rejteget a csempész. Mert
valamit biztosan elhallgat, és ezt mindnyájan kezdjük megérezni. Még Farley is feszült lesz, pedig alig egy perce még egészen barátságos volt. Rájött valamire, meglátott valamit, amit korábban nem vett észre. Keze a kabátja alá téved, és összezárul valami körül, ami csak egy másik kés lehet. Cal pedig soha nem szűnt meg éber lenni. A tüze fenyegetésként ég a sötétségben. Megint eszembe jut az alagút. Kezd sírkamrának érződni. – Hol van Melody? – mormolja Farley, és szelíden megállítja Crance-t. Mi is megtorpanunk, és mintha hallanám a szívdobogásunkat visszaverődni az alagút falairól. – Egan sohasem küldene téged egyedül. Lassan elfordulok, hogy a hátam a fal felé legyen, lássam Crance-t és a törvényen kívüli bandáját. Cal utánozza a mozdulatomat. Üres kezében kis lángnyelv szökken fel, és bevetésre készen vár a tenyerében. A saját szikráim lilán és fehéren táncolnak a bőröm alatt és annak felszínén. Jó érzés megfogni a tiszta erő kis szálait. Fölöttünk megnövekedett a forgalom, és gyanítom, közel lehetünk a városkapuhoz, vagy talán már alatta is vagyunk. Nem jó hely csatára. Mert az lesz belőle. – Hol van Melody? – ismétli Farley, és pengéje suhog a levegőben. Visszatükrözi Cal tüzét és éles fénye Crance szemében is megcsillan. – Crance? A férfi szeme a vakító fény ellenére elkerekedik, és megtelik őszinte bűnbánattal. Ez már elég, hogy rémület fusson végig a gerincemen. – Tudod, mik vagyunk, kicsoda Egan. Bűnözők vagyunk, Farley. A pénzben hiszünk… és a túlélésben. Én is jól ismerem ezt az életet. De letértem arról az ösvényről. Már nem vagyok patkány. Villámlány vagyok, és több eszmében hiszek, mint amennyit meg tudok számolni. Szabadság, bosszú, függetlenség, minden, ami a bennem élő szikrákat szítja, és az eltökéltséget, amely továbbvisz. Crance rablói ugyanolyan lassan mozognak, mint én, és meglazítják a rejtett tokokban a fegyvereiket. Három pisztoly, mindegyik értő kézben szorongatva. Úgy sejtem, Crance-nek is van, de még nem mutatta meg a fegyverét. Túlságosan igyekszik megmagyarázni, megértetni velünk, pontosan mi fog történni. És értem is. Az árulás ismerős, mégis felfordul tőle a gyomrom, és a félelemtől megdermed a testem. Csak annyit tehetek, hogy figyelmen kívül hagyom, és koncentrálok. – Elfogták – mormolja. – Ma reggel elküldték Egannek a mutatóujját. Ugyanez van egész Öbölben, minden banda elveszített valakit vagy valami fontosat. A Tengerészek, a Kalózkoponyák, még Ricket kisfiát is elvitték, pedig ő évek óta nem volt benne a buliban. A váltságdíj pedig… – Elsötétül az arca, és komoran füttyent. – Nem semmi.
– Mit kérnek cserébe? – suttogom, de nem merem levenni a tekintetem a hozzám legközelebbi Tengerészről. A nő visszabámul rám. Crance hangja bánatosan, rekedten szól. – Téged, Villámlány. Nem csak a biztosok és a hadsereg keres. Hanem mi is. Minden csempész- és tolvajbanda innen Delphie-ig. Vadásznak rád, Miss Barrow, napfényben és sötétben egyaránt, az Ezüstök és a tieid is. Sajnálom, de így van. A bocsánatkérése nem nekem szól, hanem Farley-nak és a bátyámnak. A barátainak, akiket most elárult. Az én barátaimnak, akik most szörnyű veszélybe kerültek miattam. – Miféle csapdát állítottál nekünk? – mordul fel Shade, és igyekszik a hóna alá szorított mankó ellenére fenyegetően nézni. – Mibe sétálunk bele? – Semmi jóba, Nyúl. Cal tüzének, a szikráimnak és Crance elemlámpájának fényénél majdnem elkerüli a figyelmemet a szeme villanása. Balra néz, a mellettem lévő támoszlopra. Fölötte repedezett a mennyezet, és a betondarabok közül föld kandikál elő. – Te rohadék – morogja Shade hangosan. Úgy fest, mint aki mindjárt lekever egy pofont – tökéletes figyelemelterelés. Itt az idő. A három Tengerész felemeli a fegyverét, és megcélozza a bátyámat. A világ leggyorsabb emberét. Amikor felemeli az öklét, meghúzzák a ravaszt – de a golyók csak a levegőt találják el. Leguggolok, megsüketít a közelemben dördülő lövések hangja, de arra koncentrálok, amire kell – a gerendára. Egy villámcsapás zúzza szilánkokra a fát, akár egy robbanás, és rögtön keresztülégeti. Az oszlop eltörik, megroggyan, és újabb villámot küldök a megrepedt födém felé. Cal oldalra, Crance és Farley felé vetődik, és kikerüli a lezuhanó betomtömböket. Ha lenne időm, félnék attól, hogy engem is eltemet a törmelék a Tengerészekkel együtt, de Shade ismerős keze ragadja meg a csuklómat. Behunyom a szemem, küzdök a szorító érzés ellen, aztán néhány méterrel odébb az alagútban a földre zuhanok. Most már Crance és Farley előtt vagyunk, aki éppen felsegíti Calt. A másik oldalon beomlott az alagút, föld, beton és három összetört test torlaszolja el. Crance egy utolsó pillantást vet az elesett Tengerészeire, majd előhúzza rejtett pisztolyát. Egy perzselő pillanatra azt hiszem, le akar lőni. De felemeli átható tekintetét, és az alagút mélyét nézi. – Fussatok!
• T IZENNEGYEDIK FEJEZET •
Bal, jobb, megint bal, mászás. Crance elvakkantott utasítása követ minket az alagutakban, irányt ad dübögő lépteinknek. Az újabb beomlások időnként felhangzó robaja miatt olyan gyorsan menekülünk, ahogy csak tudunk – láncreakciót indítottunk el az alagutakban. Egyszer-kétszer olyan közel szakad le a mennyezet, hogy hallom a tartóoszlopok éles recsegését. Patkányok rohannak mellettünk, kiiszkolnak a homályból. Megborzongok, ahogy átszaladnak a lábfejemen, csupasz farkuk csapdos. Otthon nem sok patkány volt – belefulladtak volna a kiáradó folyóba –, és libabőrös leszek a mocskos fekete bundák hulláma láttán. Igyekszem legyűrni az undoromat. Cal sem igazán örül nekik, és lángoló öklével végigsöpör a földön, hogy elriassza a rágcsálókat, amint közel kerülnek. Por kavarog a nyomunkban, fojtogatón, és Crance zseblámpája majdnem hasznavehetetlen a homályban. A többiek tapintásra hagyatkoznak, az alagút falait követik, én azonban a fenti világra koncentrálok, az elektromos vezetékek és a suhanó szállítók hálózatára. Térkép rajzolódik ki a fejemben az eszembe vésett térkép fölé. Egyre növekvő körben mindent megérzek. Az érzés azzal fenyeget, hogy eláraszt, de sikerül kitartanom, és minél többet befogadnom. Szállítók szirénáznak fent, az első beomlás felé tartanak. Néhányan sikátorokba fordulnak be, valószínűleg a megroggyant utakat és a törmeléket kerülik el. Figyelemelterelés. Helyes. Az alagutak Farley és Crance birodalma, porból épült királyság. De Calre hárul a feladat, hogy kivezessen a sötétségből, és ennek iróniája nem kerüli el egyikünk figyelmét sem. Amikor egy leforrasztott szervizajtónál zsákutcába futunk, Calnek nem kell kétszer mondani, mit tegyen. Kinyújtott kézzel előrelép, és mindkét karkötője felszikrázik – aztán fehéren izzó láng táncol a tenyerén. Megragadja a zsanérokat, és addig melegíti őket, amíg vörös fémcseppekké nem olvadnak. A következő akadály, egy rozsdás fémrács, még könnyebben áttörhető; ezt pillanatokon belül eltünteti. A beomló alagút megint úgy dübörög, akár a mennydörgés, de jóval messzebbről. A patkányok már megnyugodva térnek vissza a sötétségbe, oda, ahonnan érkeztek. Apró árnyékaik különös, viszolyogtató módon egyúttal megnyugvást is jelentenek. Együtt futottunk el a halál elől. Crance int, hogy menjünk át a törött rácson, de Cal habozik, lángoló keze még
mindig a vason pihen. Amikor elengedi, vörös fém és a keze nyoma marad utána. – A Bolhapiac? – kérdezi Cal az alagútba bámulva. Jobban ismeri Révöbölt nálam. Végtére is élt már korábban a Tengerdombon, valahányszor a királyi család a városba érkezett. Nem kétlem, hogy Cal eleget settenkedett a dokkokban és a sikátorokban, mint akkor is, amikor először találkoztunk. – Igen – bólint gyorsan Crance. – Ilyen közel tudlak csak vinni a Központhoz. Egan arra utasított, hogy vigyelek titeket át a halpiacon, ahol készenlétben várnak a Tengerészek, nem beszélve egy szakasznyi biztosról. Nem számít arra, hogy átmentek a Szeméttelepen, és nem lesz őrszeme sem. Az, ahogyan ezt mondja, gyanakvással tölt el. – Miért? – Mert ez már Kalózkoponya-territórium. Kalózkoponyák. Egy újabb banda, akiket valószínűleg ugyanolyan vészjósló tetoválás díszít, mint amilyen Crance horgonya. Ha nem lett volna Maven ármánykodása, kisegítettek volna egy Vörös lányt, de legalább olyan veszedelmes ellenfelekké váltak, mint bármely Ezüst katona. – Nem így értettem – folytatom Mareena hangján, hogy tudassam vele, komolyan beszélek, és hogy elrejtsem a félelmemet. – Miért segítesz? Néhány hete még megrémített volna a három összezúzott test gondolata. Mostanra azonban már láttam sokkal rosszabbat is, és csak futólag jutnak eszembe a kifacsarodott végtagok. Crance bűnöző természete ellenére feszeng. Tekintete a sötétségbe fúródik, a Tengerészek felé, akiket segített megölni. Valószínűleg a barátai voltak. De ez nem zavar, mert én is elcserélnék barátokat, feláldoznék életeket a saját győzelmeimért. Megtettem korábban is. Nem olyan nehéz hagyni meghalni másokat, ha a haláluk életet ad másnak. – Nem igazán izgatnak a fogadalmak, vörös hajnalok és a többi ostobaság, amiről hablatyoltok – motyogja, és egyik keze gyors egymásutánban zárul ököllé és nyílik ki újra. – A szavak nem nyűgöznek le. De te sokkal többet teszel a dumálásnál. Ahogyan én látom, vagy téged árullak el a főnökömnek… vagy a véremet. A vére. Én. A fogai a halvány fényben minden éles szavára megvillannak. – Még a patkányok is ki akarnak kerülni a csatornából, Miss Barrow. Azzal átlép a rácson a felszín felé, amely mindannyiunknak a halálát jelentheti. Én pedig követem. Kihúzom magam, a visszhangok és az alagút biztonságának vége felé fordulok. Még sohasem jártam Révöbölben, de a térkép és az elektromos érzékem elegendő.
Együtt kirajzolják az utakat, szállítókat és a vezetékeket. Érzem az erőd felé guruló katonai szállítókat és a Bolhapiac fényeit. Ráadásul egy város olyasmi, amit értek. Tömeg, sikátorok, a mindennapos élet csupa olyan zavaró velejárója, ami számomra álca. A Bolhapiac olyan eleven piac, mint a Nagykert Nyárvárosban, vagy a főér Dúcban, de koszosabb, zaklatottabb, és bár nincsenek Ezüst nagyurak, zsúfolásig tele van tolongó Vörösökkel és alkudozók kiáltásaival. Tökéletes rejtekhely. A legalacsonyabb szinten bukkanunk elő, zsíros vászonponyvák alatti bódék föld alatti útvesztőjében, de idelent nincs se füst, sem bűz – a Vörösök talán szegények, de nem vagyunk buták. Elég egy pillantást vetnem a széles, rácsos nyíláson át a felső szintekre, hogy tudjam, fent büdös halat vagy füstölt húst árulnak, és hagyják, hadd illanjanak a szagok az ég felé. Egyelőre árusok, eltalálók, takácsok vesznek körül, akik mind rá akarják sózni az árujukat a vásárlókra, akiknek szintén alig van pár fityingjük. A pénz mindenkit még elkeseredettebbé tesz. A kereskedők meg akarják szerezni, a vevők meg akarják tartani, és ez mindannyiukat elvakítja. Senki sem vesz észre néhány jól képzett lopakodót előbújni a fal egyik elfeledett üregéből. Tudom, hogy félnem kellene, de az enyéim sűrűjében furcsa módon biztonságban érzem magam. Crance vezet minket, magabiztos léptei Shade sántikálásává válnak. Előhúz egy csuklyát a mellényéből, és elrejti az arcát. A felületes szemlélő öregembernek nézhetné, pedig egyáltalán nem az. Még támaszkodik is Shade-re, karjával átöleli a vállát, hogy segítsen neki járni. Shade-nek nem kell aggódnia az arca miatt, és arra ügyel inkább, hogy el ne essen a Bolhapiac alsó szintjének egyenetlen talaján. Farley zárja a sort, és megnyugtat a tudat, hogy fedezi a hátam. Minden titka mellett is megbízhatok benne. Nem abban, hogy felismer egy csapdát, hanem abban, hogy kibújik belőle. Ebben az árulásokkal teli világban ez a legjobb, amire számíthatok. Eltelt néhány hónap, amióta utoljára elloptam valamit. Amikor elemelek két grafitszürke kendőt egy bódéból, a mozdulataim gyorsak és tökéletesek, de furcsa bűntudatot érzek. Valaki elkészítette ezeket; valaki megfonta és megszőtte a gyapjút. Valakinek szüksége van ezekre. De nekem is. Egy nekem, egy Calnek. Gyorsan elveszi a kezemből, a feje és válla köré tekeri a gyapjút, hogy elrejtse felismerhető vonásait. Én is ezt teszem, és éppen időben. Első lépteink a zsúfolt, homályos piacon egyenesen egy hirdetőtábla mellett visznek el. Általában kiárusítások, hírek, megemlékezések borítják, de a Vörösök üzeneteit nyomtatott plakátok takarják el. Néhány gyerek téblábol a hirdetőtábla mellett, letépkedik a papírt, ahol elérik, majd dobálják egymást a cafatokkal. Csak az
egyikük, egy fekete hajú, barna lábú kislány nézi meg jobban, mit is csinálnak. A két ismerős arcra mered, amelyek tucatnyi nagy plakátról néznek le komoran, fölöttük nagy fekete betűkkel felirat: KÖRÖZVE A KORONA ÁLTAL TERRORIZMUSÉRT, FELSÉGÁRULÁSÉRT ÉS GYILKOSSÁGÉRT. Kétlem, hogy a Bolhapiacot elárasztó emberek többsége tud egyáltalán olvasni, de az üzenet így is egyértelmű. Cal képe nem a királyi portréja, amelyen erősnek, fenségesnek és jóképűnek látszik. Az ő képmása szemcsés, de jól kivehető, egy kimerevített videofelvétel, amely pillanatokkal a meghiúsult kivégzése előtt készült a Csontarénában. Arca beesett, meggyötörte a veszteség és az árulás, szemében harag tombol. Nyakán kidagadnak az erek. Talán még vérfolt is van a gallérján. Minden ízében az a gyilkos, akinek Maven akarja láttatni. A lejjebb lévő plakátjait letépték vagy graffiti borítja macskakaparással, amely túl erőszakosan van a papírba vésve, hogy ki lehessen olvasni. A királygyilkos, a száműzött. A ráaggatott címkék felszakítják a papírt, mintha a szavaktól a bőr vérezhetne. A szavak közé pedig beírták: megtalálni, megtalálni, megtalálni. Calhez hasonlóan az én képem is a Csontarénából származik. Pontosan felismerem a pillanatot. Még mielőtt átléptem volna az aréna kapuját, amikor hallottam, hogy Lucas fejébe golyót eresztenek. Abban a pillanatban tudtam, hogy meg fogok halni, és ami még rosszabb, tudtam, hogy tehetetlen vagyok. A mostanra már halott Arven velem volt, elfojtotta a képességemet, nem voltam többre képes, mint a por a lábam előtt. A kinyomtatott képen a szemem rettegve nyílik tágra, és kicsinek látszom. Ezen a fotón nem vagyok Villámlány. Nem vagyok a forradalom arca, csak egy ijedt kamasz, aki mögé senki sem sorakozna fel, és akit senki sem védene meg. Nem kétlem, hogy Maven maga választotta ki ezt a képet, pontosan tudva, mit sugall. Van azonban, akit nem tévesztett meg. Valaki látta az erőmet, a villámomat abban a tizedmásodpercben, mielőtt a kivégzésről megszüntették volna az adást. Valaki tudja, ki vagyok, és ráírta a plakátokra, hogy mindenki lássa. A vörös hajnal. Vörös királynő. Villámlány. Él. Él. Él. Minden egyes szó billogként éget. De nem időzhetünk a körözöttek plakátjai előtt. Megbököm Calt, és elvezetem a rólunk készült kíméletlen képek elől. Önként megy, és követi Shade-et és Crance-t a kavargó tömegen át. Leküzdöm a vágyat, hogy belekapaszkodjam, és megpróbáljak levenni valamennyit a vállára nehezedő teherből. Akármennyire szeretném érezni a közelségét, nem tehetem. Muszáj előreszegeznem a tekintetemet, távol a bukott herceg tüzétől. Meg kell fagyasztanom a szívemet az egyetlen ember előtt, aki folyton a meggyújtásával fenyeget.
Könnyebb átvágni a Bolhapiacon, mint vártam. Egy Vörös piac egyetlen fontos embert sem érdekel, ezért az alsó szinten alig vannak biztonsági kamrák és biztosok. Én azonban nyitva tartom az érzékeimet, kitapogatom azt a kevés kamerát, amely átlát az összevissza álló bódék és üzletek tömegén. Azt kívánom, bárcsak kikapcsolhatnám mindegyiket, ahelyett, hogy sután kerülöm őket, de még ez is túl veszélyes lenne. Egy titokzatos áramszünet biztosan felkeltené a figyelmet. A biztosok még aggasztóbbak, kilógnak a tömegből fekete egyenruhájukban. Ahogy a Bolhapiac szintjein átmászva a város felszíne felé közeledünk, egyre többen lesznek. A legtöbbjük unottan szemléli a Vörösök nyüzsgését, de néhányan éberek. Tekintetük kutatón pásztázza a tömeget. – Görnyedj meg! – suttogom, és megragadom Cal csuklóját. Ettől ideges szikrák szaladnak fel a karomon, és kénytelen vagyok gyorsan elhúzódni. De megteszi, amire kértem, és meggörnyed, hogy elrejtse magasságát. Nem biztos, hogy elég lesz. Lehet, hogy az egész kevésnek bizonyul. – Miatta aggódj inkább! Ha megugrik, készen kell állnunk – súgja vissza Cal, ajka hozzáér a fülemhez. Egyik ujjával Crance-re mutat a kendő alól. A bátyám azonban jól kézben tartja a Tengerészt, és szorosan markolja Crance mellényét. Hozzánk hasonlóan ő sem bízik a csempészben. – Shade kézben tartja. Te azzal törődj, hogy ne emeld fel a fejed. Cal sziszegve, összeszorított fogakkal sóhajt. – Csak figyeld. Ha futni fog, akkor körülbelül harminc másodpercen belül megteszi. Nem kell megkérdeznem, honnan tudja ezt Cal. A tömeg mozgása alapján fél perc múlva a kanyargó, ingatag lépcső tetejére érünk, a Bolhapiac fő szintjére. Most már látom magunk fölött a piac szívét, amelyet eláraszt a hosszú, föld alatt töltött idő után vakítónak tűnő déli verőfény. A bódék tartósabbnak, hivatalosabbnak és jövedelmezőbbnek látszanak. Egy kifőzde sülő hús szagával árasztja el a helyet. Az élelmiszercsomagok és a sós hal után erre megindul a nyálelválasztásom. Kopott fa boltívek nyúlnak a fejünk fölé, egy foltozott, szakadt vászonponyvát kifeszítve. Némelyik ív sérült, megvetemedett az esős, havas évszakok során. – Nem fog elmenekülni – súgja Farley közénk furakodva. – Legalábbis nem Eganhoz. A fejébe kerülne az, hogy elárulta a Tengerészeket. Ha megy valahová, akkor a városon kívülre. – Akkor hagyjuk – suttogom vissza. Az utolsó, amire szükségem van, még egy Vörös, akire vigyáznom kell. – Elvégezte a feladatát, nem? – És ha egyenesen egy börtöncellába és vallatásba fut bele, akkor mi lesz? – Cal halkan, de fenyegetően beszél. Figyelmeztet arra, mit kell tennünk, hogy megvédjük
magunkat. – Három emberét hagyta meghalni, hogy én biztonságban legyek. – Még az arcukra sem emlékszem. Nem időzhetek ezen. – Kétlem, hogy a kínzás nagyon zavarná. – Minden elme elbukhat Elara Merandus előtt – mondja végül Cal. – Te meg én jobban tudjuk ezt bárkinél. Ha ráteszi a kezét a fickóra, megtalálnak minket. És a révöböli újvérűeket. Ha. Cal ilyen rettenetes szóra alapozva akar megölni egy embert. A hallgatásomat beleegyezésnek veszi, és szégyenemre rájövök, hogy nem teljesen téved. Legalább nem velem végezteti el, bár az én villámom éppen olyan gyorsan képes ölni, mint bármely láng. A keze azonban a kendő alatt marad, és a késre téved, amelyet elrejtett. Ingujjam ráncai között remegni kezd a kezem. Imádkozom, hogy Crance tartsa az útvonalat, ne tévedjenek le róla. Ne kapjon kést a hátába azért, mert segített nekem. A Bolhapiac fő szintjén nagyobb a zsivaj, mint a mélyben, és a hangok és a látvány elárasztanak. Kicsit visszaveszek az éberségemből, hogy kizárjam, amit kell, és képes legyek gondolkozni. Fölöttem vinnyognak a lámpák, egyenetlen áram szaggatott pulzusa lüktet. Hibásan szerelték be őket, helyenként villódznak, és ettől rángani kezd a szemem. A kamerák is áthatóbban figyelnek, a piac közepén álló biztonsági őrhelyre fókuszálnak. A hatszögletű házikó alig több egy újabb bódénál, öt ablaka van, egy ajtaja és zsindelyes teteje, de áru helyett biztosokkal van tele. Túl sok a biztos, döbbenek rá egyre növekvő iszonyattal. – Gyorsabban – suttogom. – Gyorsabban kell mennünk. Gyorsítok lépteimen, megelőzöm Calt és Farley-t, amíg már szinte Crance sarkát taposom. Shade homlokát ráncolva néz hátra a válla fölött, de a tekintete elsiklik mellettem, mellettünk, és megállapodik valamin a tömegben. Vagyis valakin. – Követnek minket – mormolja, és erősebben szorítja Crance karját. – Kalózkoponyák. Mit sem törődve azzal, amit az ösztöneim súgnak, félrehúzom a csuklyámat, hogy lássam őket. Nem nehéz kiszúrni, mert borotvált fejüket tetoválás borítja: csontok és koponyák. Nem kevesebb, mint négy Kalózkoponya furakodik át a tömegen, úgy követnek minket, ahogyan a patkányok. Ketten balról, ketten jobbról kerítenek be. Ha a helyzet nem lenne olyan szörnyű, kinevetném egyforma tetoválásaikat. Az emberek felismerik őket, és félrehúzódnak, hagyják őket áthaladni, vadászni. A többi Vörös láthatóan fél ezektől a bűnözőktől, de én nem. A Kalózkoponyák
aggasztanak a legkevésbé. Néhány kemény legény semmiség a posztjuknál hemzsegő biztosokhoz képest. Talán fürgék, melákok, eltörlők – olyan Ezüstök, akik vért és fájdalmat okozhatnának. Az Elara királynőhöz hasonló suttogók nem viselik az alacsony rangú fekete egyenruhákat. Ők hadseregeket és királyságokat irányítanak, nem egy piacot, és messze vannak innen. Egyelőre. Meglepetésünkre az első ütés nem hátulról, hanem elölről érkezik. Az egyik görbe hátú, botra támaszkodó anyóka nem az, aminek látszik, és a göcsörtös fadarabbal átkapja Crance nyakát. A földre dobja, és egy mozdulattal letépi magáról a köpenyt, amely alól felbukkan a koponyatetoválásos kopasz fej. – A halpiac nem elég neked, Tengerész? – vicsorog a nő a hátára zuhant Crancere. Shade is a földre kerül, túlságosan belegabalyodott Crance végtagjaiba és a saját mankójába. Előrevetődöm, hogy segítsek, de egy kar ragad meg hátulról, és visszahúz a tömegbe. Mások mohón lesik a történéseket, örülnek a piac mindennapos unalmát megtörő szórakozásnak. Senki sem vesz észre minket, ahogy beleolvadunk a tömegbe, még a négy Kalózkoponya sem, akik eddig követtek minket. Nem mi vagyunk a célpontjaik – egyelőre. – Csak sétálj tovább – dörmögi Cal a fülembe. De megmakacsolom magamat. Nem mozdulok egy tapodtat sem, még akkor sem, ha ő rángat. – Shade nélkül nem. A Kalózkoponya bandába tartozó nő ráüt Crance-re, amikor a férfi megpróbál felállni, és a botja hangosan csattan. A támadó gyorsan Shade felé fordítja fegyverét, akinek van annyi esze, hogy a földön maradjon, és megadón felemelje a kezét. Egy pillanat alatt el tudna tűnni, biztonságba ugorhatna, de tudja, hogy nem teheti meg ennyi néző előtt. Ilyen közel a biztonsági őrposzthoz. – Bolondok és tolvajok mind egy szálig – morogja egy asszony a közelemben. Úgy tűnik, csak őt taszítja a látványosság. A kereskedők, vásárlók és utcakölykök egyaránt várakozónak tűnnek, szeretnének egy aréna falain kívül is látni jó kis harcot. A biztosok pedig nem tesznek semmit, lopva mulatnak. Némelyikük fogadást tesz a várható verekedés eredményére. Újabb ütés, amely ezúttal Shade sérült vállát éri. Összeszorítja a fogait, próbálja visszatartani a fájdalmas kiáltást, de hangosan visszhangzik a Bolhapiac fölött. Szinte én is érzem, és grimasz fut át az arcomon, amikor a bátyám összeesik. – A te arcod nem ismerős, Tengerész – károgja a Kalózkoponyás. Újra megüti, elég erősen, hogy átmenjen az üzenet. – De Egan biztosan felismeri. Fizet, hogy bár kicsit összeverve, de visszakaphasson.
Ökölbe szorul a kezem, villámot szeretnék, de helyette lángot érzek. Forró bőrt, ujjaim közé furakodó ujjakat. Cal. Nem tudok felszikrázni anélkül, hogy ne ártanék neki. Egyik részem szeretné egy mozdulattal megmenteni a bátyámat. De azzal nem jutnánk semmire. Elakad a lélegzetem, amikor rájövök, hogy kívánni sem lehetne jobb figyelemelterelést. De Shade nem csak egy csel, sikolt egy hang a fejemben, és egyetértek vele. Az ajkamba harapok. Nem hagyhatom itt. Nem tehetem. Nem veszíthetem el ismét. De itt sem maradhatunk. Túl veszélyes, és túl sok minden forog még kockán. – A Biztonsági Központba – suttogom, és igyekszem leküzdeni hangom remegését. Ada Wallace-t meg kell találnunk, és a központ az egyetlen módja. Következő szavaimnak vér íze van. – Mennünk kellene. Shade hagyja, hogy a következő ütés oldalra lökje, és jobb szögbe kerüljön. Tekintete találkozik az enyémmel. Remélem, hogy megérti. Az ajkam hang nélkül mozog. Biztonsági Központ, üzenem neki, hol találkozzunk, amikor sikerül elmenekülnie. Mert biztosan elmenekül majd. Újvérű, mint én. Ezek az emberek nem érik fel vele a versenyt. Majdnem sikerül meggyőznöm magam. Az arca megnyúlik, amikor rájön, hogy nem fogom megmenteni. De bólint. Aztán a tömeg elnyeli, eltakarja szem elől. Hátat fordítok, mielőtt a bot ismét csontot érne, de hallom a csattanás visszhangját. Megint megrándul az arcom, könnyek csípik a szememet. A tömeg éljenezve előrenyomakodik, hogy lásson – mi pedig még könnyebben elosonhatunk az utcára, Révöböl városának szívébe. Egyik részem szeretne visszanézni, de a másik részem túlságosan szégyelli magát, ezért inkább megy előre, hogy megtegye, amit kell, és elfelejtse, amit el kell felejteni. A Bolhapiacot környező utcák olyanok, mint maga a piac – zsúfoltak, zajosak, halszag és ingerültség üli meg őket. Nem számítok egyébre a város Vörös szektorában, ahol a házak egymáshoz szorulnak és a sikátorok fölé hajolnak, szeméttel és koldusokkal félig megtelt homályos boltíveket alkotva. Nem látok biztosokat, vagy a Bolhapiacon kitört bandaháború, vagy a messze magunk mögött hagyott alagútbeomlások vonzzák őket. Most Cal ragadja magához a vezetést, és egyenletes tempóban délre indul, távolodva a Vörösök központjától. – Ismerős terület? – kérdezi Farley gyanakvó pillantást vetve Cal felé, amikor a herceg újabb kanyargó utcába vezet minket. – Vagy te is ugyanúgy eltévedtél, mint
én? Cal nem vesződik a válasszal, csak int. Elsietünk egy kocsma mellett, amelynek ablakában már részegek árnyai imbolyognak. Cal tekintete az élénkpirosra festett ajtóra téved. Az egyik régi helye lehet, amikor még észrevétlenül ki tudott surranni a Tengerdombból, hogy az Ezüst nemesi társaság nélkül láthassa a királyságát. Ezt tenné egy jó király, mondta egykor. De ahogy megtapasztaltam, az ő elképzelése a jó királyról sok sebből vérzett. A koldusok és tolvajok, akikkel az évek során találkozott, nem győzték meg a herceget. Látta az éhezést és az igazságtalanságot, de nem tartotta elég súlyosnak a bajt ahhoz, hogy változtatni kelljen rajtuk. Nem érdemelték meg, hogy aggódjon miattuk. Egészen addig, amíg az ő világa ki nem vetette magából, és nem csinált belőle árvát, száműzöttet és árulót. Azért követjük, mert muszáj. Mert szükségünk van egy katonára és egy pilótára a céljaink eléréséhez. Legalábbis ezt mondom magamnak, miközben a nyomában loholok. Nemes célok miatt van szükségem Calre. Hogy életeket mentsek. És győzzek. A bátyámhoz hasonlóan nekem is van egy mankóm. De az enyém nem fémből van, hanem húsból, vérből, tűzből, és bronzbarna a szeme. Bárcsak el tudnám taszítani magamtól! Bárcsak elég erős lennék, hogy elengedjem a herceget, hadd álljon bosszút, ahogy neki tetszik! Hadd éljen vagy haljon úgy, ahogy akar. De szükségem van rá. És nincs erőm elengedni. Bár messze vagyunk a halpiactól, szörnyű szag üli meg az utcát. Kendőmet az orromra szorítom, hogy kiszűrjem. Nem hal, döbbenek rá, és a többiek is felismerik. – Nem kellene erre mennünk – motyogja Cal, és kinyújtja a kezét, hogy megállítson, de átbújok a karja alatt. Farley a nyomomban halad. A mellékutcából egykor szerény kis parkba jutunk. Most halálos a csend, a házak és a boltok ablakai zárva vannak. A virágok elégtek, a földet hamu borítja. Tucatnyi tetem himbálózik a csupasz ágakról, arcuk lila és püffedt, nyakukat kötélhurok szorítja. Valamennyit lemeztelenítették, csak egyforma vörös medáljaikat hagyták meg. Semmi különös, csak durva zsinegen függő, faragott fanégyszögek. Még sohasem láttam ilyen nyakláncokat, és inkább ezekre koncentrálok, mint hogy a halott arcokba kelljen néznem. A bűzből és a legyek felhőjéből ítélve már egy ideje itt lóghatnak. Nem ismeretlen előttem a halál, de ezek a hullák rosszabbak, mint bármi, amit láttam – vagy előidéztem. – A rendeletek? – töprengek fennhangon. Vajon ezek a férfiak és nők
megsértették a kijárási tilalmat? Felemelték a szavukat, amikor nem lett volna szabad? Vajon azok miatt a parancsok miatt végezték ki őket, amelyeket én hoztam? Nem a te parancsaid, figyelmeztetem magam ösztönösen, de ez nem csökkenti a bűntudatot. Semmi sem volna képes rá. Farley megrázza a fejét. – Ez a Vörös Őrség – mormolja. Előrelépne, de meggondolja magát. A nagyobb városoknak, a nagyobb Vörös közösségeknek saját őreik és biztosaik vannak. Hogy megőrizzék a békét és a törvényeinket, mert a biztonsági szolgálat nem teszi. Nem csoda, hogy a Kalózkoponyások nyíltan Crance-re és Shade-re rontottak. Tudták, hogy senki sem fogja megbüntetni őket. Tudták, hogy a Vörös Őrség tagjai halottak. – Le kellene vágnunk őket – mondom, bár tudom, hogy ez lehetetlen. Nincs időnk eltemetni őket, és nem is akarunk bajba kerülni. Kényszerítem magam, hogy elforduljak. A látvány förtelmes, soha nem fogom elfelejteni, de nem sírok. Cal tisztes távolságban vár, mintha nem volna joga belépni az akasztottak terére. Szavak nélkül is egyetértek vele. Az ő népe tette ezt. Az ő népe. Farley-nak nincs akkora önuralma, mint nekem. Megpróbálja elrejteni a szemébe gyűlő könnyeket, és ahogy elsétálunk, úgy teszek, mintha nem láttam volna. – Ezért még megfizetnek – sziszegi, és a szavai gyilkosabbak, mint bármilyen hurok. Minél messzebb jutunk a Bolhapiactól, annál rendezettebb lesz a város. A sikátorok utcákká tágulnak, és az éles sarkok helyett lágyan kanyarodnak. Az épületek itt kőből vagy sima betonból épültek, és nem tűnnek olyannak, mint amelyek egy erősebb széllökéstől összedőlnének. Néhány kicsi, de gondosan karban tartott lakás a vörös ajtók és ablaktáblák alapján bizonyára a sikeresebb Vörösöké. A színünk jelöli őket, hogy mindenki tudja, ki és mi lakik bennük. Az utcákon járkáló Vörösök ugyanígy feltűnőek, többnyire vörös zsinór karkötőket viselő szolgák. Néhánynak csíkos jelvény van a ruhájára tűzve ismerős színsorrendben, jelezve, melyik család szolgálatában állnak. A legközelebbinek piros és barna a jelvénye – Rhambos-ház. Emlékeim a lefejezett Lady Blonosszal félig megjegyzett adatok homályos halmazaként visszatérnek. Rhambos a nemesi házak egyike. A Jelzőfény régió kormányzói. Melákok. Volt egy lányuk a királynőválasztáson, egy vékony, Rohr nevű csitri, aki ketté tudott volna tépni engem. A Csontarénában egy másik Rhambosszal is találkoztam. A hóhéraim egyike lett volna, de megöltem. Addig eresztettem belé az áramot, amíg a csontjai nem kezdtek pattogni. Még most is
hallom a sikolyát. Az akasztottak tere után ez a gondolat majdnem mosolyt csal az arcomra. A Rhambos szolgák nyugatra fordulnak, fel egy dombra, amely a kikötő fölé magasodik. Biztosan az uraik villája felé tartanak. Az egyike az emelkedőn álló palotáknak, amelyeknek makulátlan fehér falai, kék tetejük és csillagokkal díszített ezüst tornyaik vannak. Követjük őket fölfelé a kacskaringós úton, míg a legnagyobb épület alatti utcára nem érünk. Úgy látszik, csillagképek koronázzák, és áttetsző, csillogó falak övezik – gyémántüveg. – Tengerdomb – mondja Cal a pillantásomat követve. Az épületegyüttes elfoglalja a domb teljes gerincét a kristályfalak mögött. Akárcsak a Fehértűz Palotát, ennek a tetejét is aranyozott fém lángnyelvek díszítik, olyan mesterien kikovácsolva, hogy szinte táncolnak a napfényben. Az ablakok drágakövekként szikráznak, mindegyik csillogó és tiszta, ki tudja hány Vörös szolga fáradozásának eredményeként. A palota felől építkezés moraja és dübörgése visszhangzik, nem tudni, Maven mit művel a királyi lakkal. Szeretném látni, de kinevetem a bolond gondolatot. Ha valaha újra beteszem a lábam a palotába, az láncra verve fog megtörténni. Cal nem bírja sokáig nézni a Tengerdombot. Már messzi emlék, olyan hely, ahová nem mehet többet, egy elveszített otthon. Azt gondolom, ebben legalább hasonlítunk.
• T IZENÖTÖDIK FEJEZET •
Sirályok ülnek a minden tetőt díszítő csillagokon, és lesik, ahogy átvágunk a hűvös árnyékon. Túlságosan feltűnőnek érzem magam a pillantásuktól, mintha csak egy hal lennék, amelyet mindjárt bekapnak. Cal sietős tempót diktál, és tudom, hogy ő is érzi a veszélyt. Még a hátsó sikátorokban is, ahová csak a személyzeti ajtók és a szolgák szállásai néznek, reménytelenül kilógunk csuklyáinkban és kopott ruhánkban. A városnak ez a része békés, csöndes és régi – valamint veszélyes. Minél mélyebbre hatolunk a negyedbe, annál feszültebb vagyok. Az elektromosság halk lüktetése erősödik, állandó zümmögéssé válik a házakban, amelyek mellett elhaladunk. Még a fejünk fölött is átível, kacskaringós indáknak vagy kék csíkos ponyváknak álcázott kábelekben futva. De nem érzek kamerákat, és a szállítók is a nagyobb utcákon maradnak. Eddig senki nem figyelt fel ránk, megvédtek minket a véres incidensek. Cal átkalauzol minket az általa Csillagszektornak nevezett negyeden. A több száz kupolás tetőt díszítő ezernyi csillag alapján a kerület találó nevet kapott. Cal a sikátorokban vezet végig, óvatosan nagy ívben kikerüli a Tengerdombot, amíg vissza nem kanyarodunk egy forgalmas főútra. Ha jól emlékszem a térképre, ez a Rév útból ágazik le, és a Tengerdombot és külső épületeit köti össze a nyüzsgő kikötővel és a Patrióta-erőddel, amely odalent belóg a vízbe. Ebből a szögből a város fehér és kék festményként terül el körülöttünk. A járdákon tolongó Vörösökhöz vegyülünk. Itt a fehér kövezeten egymást érik a katonai szállítók. Különféle méretűek, kétszemélyes járművektől a kerekes páncéldobozokig, és a legtöbbön ott virít a hadsereg vörös kardjele. Cal szeme csillog a csuklya alatt, ahogy nézi, amint sorban elhaladnak. Engem jobban aggasztanak a civil szállítók. Kevesebben vannak ugyan, de fényesen, gyorsan suhannak át a forgalmon. Az előkelőbbeken színes zászlók lobognak és hirdetik a házat, amelyhez tartoznak és az utast, akit visznek. Megkönnyebbülésemre nem látom Maven Calore-házának vörös és fekete színeit, sem Elara Merandus-házának fehér és kék színét. Legalább ma nem kell a legrosszabbtól tartanom. A tülekedő tömeg egymáshoz présel minket, Cal a jobbomra kerül, Farley pedig balra. – Meddig kell még mennünk? – suttogom, és visszahúzom a csuklyát az arcomra. A térkép mindenerőfeszítésem ellenére is elmosódik a fejemben. Még számomra is túl sok kanyart és fordulót kell észben tartani.
Cal válaszul bólint, emberek és szállítók sorára mutat. Nagyot nyelek Révöböl lüktetése láttán. A város dombjának koronája, amelyet kő- és gyémántüveg falak kerítenek el. Nem sokat látok a fényes kék és ezüstpikkelyes palotából a kapukon túl, de néhány csillagos torony kiemelkedik. Gyönyörű épület, de hideg, kegyetlen. Veszedelmes. A térképen ez csak egy térnek látszott a Tengerdomb kapuja előtt, amely a lejtőn át a kikötő és a Patrióta-erőd kapuihoz vezet. A valóság ennél bonyolultabb. Itt a királyság két világa elkeveredik. Vörösök és Ezüstök kerülnek egy helyre pár pillanatra. Dokkmunkások, katonák, szolgák és nagyurak haladnak el a gigászi udvar fölé magasodó kristálykupola alatt. Középen szökőkút magasodik fehér és kék virágokkal körülvéve, amelyeket még nem érintett meg az ősz. Napfény csillog a kupolán, táncoló fény az élénk színű káosz birodalmában. Az erőd kapui a sugárút végében vannak odalent, pöttyösek a kupola változó fényeitől. Akárcsak a palota, ezek is művészi alkotások. Tizenkét méter magasak, polírozott bronzból és ezüstből, óriási halakat formáznak. Ha nem volna több tucat katona, és nem rettegnék annyira, csodálatosnak tartanám a kapukat. Elrejtik a mögöttük húzódó hidat és a Patriótaerődöt a tengeren. Duda, kiáltás és nevetés fokozza a hangzavart, míg végül kénytelen vagyok lenézni a bakancsomra, hogy kicsit megnyugodjak. A bennem élő tolvaj örül a zűrzavarnak, de az énem többi része fél és ideges, próbálja megőrizni a szikráit. – Szerencséd, hogy nem a Magányos Csillag Éjszakája van – mormolja Cal távolba révedő szemmel. – Akkor az egész várost szinte felrobbantja a fesztivál. Nincsen erőm válaszolni, és nem is szükséges. Az az éjszaka Ezüst ünnep, amelyet valami több évtizeddel korábbi tengeri csata emlékére rendeznek. Nekem semmit sem jelent, de elég Calre pillantanom, hogy elrévedéséből leszűrjem, ő másként gondolja. Látta már a fesztivált ebben a városban, és szeretettel emlékszik rá. A zenére, a nevetésre és a suhogó selymekre. Talán a tűzijátékra is a víz fölött, és királyi lakomára az ünnepség végén. Az apja elismerő mosolyára, tréfákra Mavennel. Mindenre, amit elveszített. Most én fordítom el a tekintetemet. Annak az életnek vége, Cal. Már nem lenne szabad, hogy az emléke boldoggá tegyen. – Ne aggódj – teszi hozzá, amikor tekintete kitisztul. Megrázza a fejét, próbálja elrejteni szomorú mosolyát. – Sikerült. Az a Biztonsági Központ. Az épület, amelyre mutat, a nyüzsgő tér szélén áll, fehér falai élesen elütnek a kaotikus forgalomtól. Olyan, akár egy gyönyörű erődítmény, vastag üvegű ablakokkal, és a teraszra felvezető lépcsőit óriási halak pikkelyes farkát formázó
oszlopok szegélyezik. Tengerdomb gyémántüveg falai fölött járőrökkel teli gyalogjárók ívelnek és kötik össze a palotakomplexum többi részével. A tető szintén kék, de nem csillagok, hanem tüskék díszítik. Kegyetlen, kétméteres, hegyes vasrudak. Gondolom, a magnetronok részére, hogy támadás esetén legyen mit használniuk. Az épület többi részét szintén Ezüst fegyverek borítják. Indák és tüskés növények tekerednek fel az oszlopokra a zöldszívűek számára, míg két széles, nyugodt vizű medence várja a nimfákat. És persze minden ajtóban fegyveres őrök állnak hosszú puskákkal. Minden őrnél rosszabbak azonban a zászlók. Csattognak a tengeri szélben a falakon, tornyokon és oszlopokon. Nem a biztonsági szolgálat ezüst lándzsája, hanem a lángoló korona látható rajtuk. Fekete, fehér és vörös, a csúcsai lángnyelvek. Ezek jelzik Nortát, a királyságot, Mavent. Közöttük, arannyal szegett lobogókon Maven is ott van. Vagy legalábbis a képmása. Apja koronája a fején, az anyja szeme mered előre dühösen a képből. Fiatal, de erős fiúnak látszik, egy hercegnek, aki felnő a végső feladathoz. Éles vonású, sápadt arca alatt minden képen az ÉLJEN A KIRÁLY! – felirat virít. A lenyűgöző védelem és Maven kísérteties pillantása ellenére elmosolyodom. A Központ az én fegyveremtől lüktet, az elektromosságtól. Sokkal hatalmasabb, mint bármely magnetron, zöldszívű vagy puska. És ott van mindenütt. Az enyém. Ha rendesen tudnám használni! Ha nem kellene elrejtőznöm! Ha. Mennyire utálom ezt a hülye szót. A levegőben lebeg, akár meg is érinthetném. Mi van, ha nem tudunk bejutni? Mi van, ha nem találjuk meg sem Adát, sem Wollivert? Mi van, ha Shade nem jön vissza? Az utolsó gondolat jobban éget, mint a többi. Bár a szemem éles, és hozzászokott a tömeggel teli utcákhoz, nem látom a bátyámat sehol. Könnyű lenne kiszúrni őt a mankójával, de nyoma sincs. Pánik tompítja az érzékeimet, elveszi azt a kevés önuralmat is, amire nagy nehezen szert tettem. Az ajkamba kell harapnom, hogy fel ne kiáltsak. Hol van a bátyám? – És most várunk? – kérdezi Farley, a félelemtől remegő hangon. Tekintete ideoda cikázik, szintén a bátyámat keresi. – Nem hiszem, hogy akár ti ketten be tudnátok jutni Shade nélkül. Cal felhorkant, de túlságosan leköti a Központ védelmének felmérése, hogy Farley-ra nézzen. – Be tudnánk jutni, de az azt jelentené, hogy talán az egész kócerájt fel kell gyújtanunk. Nem igazán visszafogott megközelítés. – Nem igazán – mormolom én is, hogy eltereljem a figyelmemet. De
akármennyire szeretnék a lábamra vagy Cal ügyes kezére koncentrálni, nem szűnik meg az aggodalmam Shade miatt. Egészen eddig nem kételkedtem benne, hogy beér minket. Végtére is teleportáló, a világ leggyorsabb élőlénye, és néhány dokkmunkás nem jelenthet számára fenyegetést. Ezt mondtam magamnak a Bolhapiacon is, amikor hátrahagytam. Amikor magára hagytam. Néhány napja felfogott egy nekem szánt golyót, én pedig úgy dobtam a Kalózkoponyák elé, akár egy bárányt a farkasok elé. Naercey-ben azt mondtam Shade-nek, hogy nem bízom a szavában. Gondolom, neki sem lenne szabad bíznia az enyémben. Ujjaim a csuklyám alá tévednek, megpróbálom kimasszírozni a sajgást a nyakizmaimból. De nem hoz megnyugvást ez sem, mert éppen egy kivégzőosztag előtt téblábolunk, és úgy várakozunk, ahogy az ostoba csirkék nézik a hentes kését. Bár féltem Shade-et, magamat úgyszintén, nem foghatnak el. Nem hagyom. – A hátsó bejárat – mondom. Nem kérdezem. Minden háznak van ajtaja, de ablaka is, lyuk a tetőn, vagy egy rossz zár. Mindig van út befelé. Cal értetlenül ráncolja a homlokát. Nem tudok a katonai érzékére támaszkodni a tolvajmunkához. – Shade-del jobban járnánk. Senki sem tudná meg, hogy bent van. Még néhány perc… – Minden elvesztegetett másodperccel nagyobb veszélybe sodorjuk az újvérűeket. Különben Shade-nek nem okoz majd nehézséget később megtalálni minket – válaszolom, és lelépek a Rév útról az egyik mellékutcába. Cal mérgesen prüszköl, de követ. – Csak a füstöt kell keresnie. – Füstöt? – sápad el. – Egy irányított tüzet – folytatom, miközben a terv olyan gyorsan formálódik meg bennem, hogy alig jut időm kimondani a szavakat. – Valamit, amit uralunk. Egy akkora tűzfalra van szükség, ami visszatartja őket, amíg megszerezzük a szükséges neveket. Számodra néhány egyszerű nimfa nem jelent nagy fenyegetést, de ha mégis… – ökölbe szorítom a kezem, és amikor kinyitom, apró szikra forog a tenyeremen – erre itt vagyok én. Farley, gondolom, te ismered a katalógusrendszert. Azonnal bólint, arcán különös büszkeség ragyog. – Végre – mormolja. – Nincs értelme magammal cipelni titeket, ha semmi hasznotokat nem látom. Cal szeme félelmetesen elsötétül, ami a halott apjára emlékeztet engem. – Ugye tudod, ez mihez fog vezetni? – figyelmeztet engem, mint egy taknyos kölyköt. – Maven tudni fogja, ki tette ezt. Tudni fogja, hol vagyunk. És mit csinálunk. Cal felé pördülök, dühös vagyok, amiért magyarázkodnom kell. Haragszom, mert nem bízik abban, hogy képes vagyok ilyen döntést meghozni. – Több mint
tizenkét órája vittük el Nixet. Azt hiszed, Maven nem figyeli az összes nevet Julian listáján? Valakinek fel fog tűnni, hogy Nixnek nyoma veszett, ha nem fedezték fel máris. Jelenteni fogják. – Megrázom a fejem, nem tudom, miért nem jöttem erre rá hamarabb. – Maven ismeri Julian listáját. És tudni fogja, mit művelünk, amint hírt kap Nix eltűnéséről. Nem számít, mit csinálunk itt. A mai napot követően megindul az embervadászat. Az egész várost átfésülik utánunk, és megölnek, amint meglátnak. Akkor miért ne előznénk meg őket? Nem vitatkozik, de ez nem jelenti azt, hogy egyet is ért velem. Nem érdekel. Cal nem ismeri a világnak ezt az oldalát, a csatornákat és az ingoványt, amelybe bele kell vetnünk magunkat. Én viszont igen. És emiatt az én világom jobb, mint az övé. – Ideje, hogy ne fogjuk magunkat vissza többé, Cal. Most sem kapok választ. Lehangoltnak, sőt undorodónak látszik. – Ők az én népem, Mare – suttogja végül. Más talán kiabálna, de Cal nem az a kimondottan ordibálós típus. A suttogása is eléggé égetni szokott, most azonban már elszántságot érzek rajta. – Nem fogom megölni őket. Akkor menj el. A szavak keserűek. Képtelen vagyok kimondani. Akármennyire dühít is a becsülete, megtépázott hűsége, nem tudom megtenni, amit kellene. Nem bírom elengedni. – Akkor ne ölj – mondom helyette. – De emlékezz rá, hogy ő megtette. Az enyéimmel… és a tieiddel is. Egyik felhorzsolt ujjammal hátrabökök az utca felé, ahol a Maven arcát hordozó zászlók függnek. Mavené, aki Ezüstöket áldozott fel a Skarlát Gárdának, hogy a lázadókat terroristákká változtassa, és egyúttal elpusztítsa a saját ellenségeit. Mavené, aki mindenkit megölt az udvarban, aki igazán ismert engem. Lucas, Lady Blonos és a szobalányaim mind azért haltak meg, mert én más voltam. Mavené, aki segített meggyilkolni a saját apját, és aki megpróbálta kivégeztetni a bátyját. Mavené, akit el kell pusztítanunk. Egyik részem fél, hogy Cal el fog sétálni. Eltűnhetne a városban, hogy egy kis időre békére leljen, ami talán még lakozik a szívében. De nem teszi. Hiába temette mélyre a haragját, az erősebb a saját észérveinél is. Bosszút fog állni, ahogyan én is. – Erre. – A hangja visszhangot ver. Nincs időnk tovább sugdolózni. Ahogy befordulunk a Biztonsági Központ mögé, kinyúlok érzékeimmel, és a falakon ülő kamerákra koncentrálok. Mosolyogva pöccintem meg, és rövidzárlatot okozok bennük. Egymás után söpri el őket a hullámom. A hátsó ajtó ugyanolyan lenyűgöző, mint az elülső, csak kisebb. Széles lépcső, akár egy tornác, egy hajlított acélrácsos kapu és csak négy fegyveres őr. Puskájuk
fényesen csillog, de lehúzza a kezüket. Újoncok. Látom karjukon a színes sávokat, amelyek házaikról és képességeikről árulkodnak. Az egyiknek még jelzése sincsen – alacsony rangú Ezüst, neves család nélkül, gyengébb képességekkel, mint a többi. A többi egy sirató a Marinos-házból, egy Gliacos-házi didergő és egy Greco melák. Örülök, hogy nem látom az Eagrie-ház fehér-feketéjét. Egyetlen szempár sem lát a közvetlen jövőbe, hogy kitalálja, mire készülünk. Látják, hogy jövünk, de még csak ki sem egyenesednek. A Vörösök miatt az Ezüst biztosoknak nem kell aggódniuk. Nagyot tévednek. Csak akkor figyelnek fel ránk, amikor megállunk a hátsó ajtó lépcsője előtt. A sirató, aki alig idősebb egy ferde szemű, éles arccsontú suhancnál, a lábunk elé köp. – Tűnés, Vörös patkányok! – A hangját fájdalmas hallani, olyan éles. Természetesen nem hallgatunk rá. – Szeretnék panaszt tenni – mondom magas hangon, bár az arcomat a föld felé fordítom. Forróság támad mellettem, és a szemem sarkából látom, hogy Cal keze ökölbe szorul. Az őrök nagyot hahotáznak, és torz vigyorral néznek össze. A sirató még pár lépést is tesz felénk, fölém magasodik. – A biztonsági szolgálat nem hallgatja meg a magadfajtát. Fordulj a Vörös Őrséghez. – Megint röhögésben törnek ki. A sirató kacaja bántja a fülemet. – Azt hiszem, még mindig itt lógnak valahol – még több undorító hahotázás – a Rideg parkban. Mellettem Farley keze a kabátja alá siklik, hogy kitapogassa a kést, amelyet a testéhez közel rejteget. Dühösen nézek rá, remélem, nem döf le senkit a megfelelő pillanat előtt. Kinyílik a Központ acélajtaja, és egy őr lép ki a küszöbre. Valamit odasúg a többi biztosnak, és elcsípem az „elromlott” és a „kamera” szavakat. A biztos azonban csak vállat von, és felpillant a falakon sorakozó számos biztonsági kamerára. Nem látja, hogy bármi bajuk lenne, de persze nem is láthatná. – Tűnjetek el – folytatja a sirató, és int, mintha csak kutyák volnánk. Amikor nem mozdulunk, a szeme keskeny réssé szűkül. – Vagy tartóztassalak le titeket törvénysértésért? Arra számít, hogy eliszkolunk. Manapság a letartóztatás egyet jelent a kivégzéssel. De mi megvetjük a lábunkat. Ha a sirató nem lenne olyan kegyetlenül hülye, megsajnálnám. – Megpróbálhatod – mondom, és a csuklyámért nyúlok. A kendő a vállamra hullik, és szürke szárnyként libben meg, mielőtt a lábam elé esne. Jó érzés felnézni, és látni, ahogy a felismerés félelemmel tölti el a sirató arcát. Nem vagyok különleges látvány. Barna a hajam, a szemem, a bőröm. Össze vagyok
verve, hullafáradtan és éhesen. Vörös vérű és alkatú. Nem kellene senkit megrémítenem, a sirató azonban retteg tőlem. Tudja, milyen erő zümmög a horzsolások alatt. Tud a Villámlányról. Megbotlik a lépcsőn, és hátraesik, a szája kinyílik, majd becsukódik, ahogy erőt gyűjt a sikolyhoz. – Ő az – dadogja mögötte a didergő, és reszkető ujjal mutat rám, amely hamar jéggé fagy. Önkéntelenül is elmosolyodom, és a tenyeremben szikrák gömbje jelenik meg. Elektromos sziszegésük semmihez sem hasonlító megnyugtatás. Cal is fokozza a drámai hatást. Egyetlen mozdulattal letépi a kendőt, és meglátják a herceget, akinek a követésére nevelték őket, majd akiről azt mondták, félniük kell tőle. Karperece sistereg, és láng fut végig a kendőjén, égő zászlóvá változtatva. – A herceg! – kiált fel a melák. Morgás fut végig a többieken. Nem hisznek a szemüknek. A melák bámul, vonakodik cselekedni. Végtére is alig néhány nappal ezelőtt Cal még legenda volt, nem pedig szörnyeteg. A sirató először magához, a pisztolya után kap. – Tartóztassátok le őket! Tartóztassátok le őket! – rikoltja, és egy emberként bukunk le, hogy elkerüljük a hang csapását, amely betöri mögöttünk az ablakokat. A sokktól a biztosok lassúak és ostobák lesznek. A melák nem mer közelebb jönni, és tokban lévő pisztolyával szerencsétlenkedik, küzd a saját izgatottságával. Az ajtóban álló biztosnak van annyi esze, hogy a Központ biztonságába meneküljön. A maradék néggyel könnyen elbánunk. A siratónak nincs érkezése még egyszer sikoltani, mert kap egy elektromos csapást. A villám belefúrja magát a nyakába és mellkasába, mielőtt eljutna az agyába. Egy töredék másodpercre érzem az ereit és idegpályáit, amelyek behálózzák a húsát. Azonnal összeesik, és mély, sötét álomba zuhan. Fagyos lehelet legyint meg, és ahogy megpördülök, jégszilánkok falát látom felém repülni a didergő felől. Cal tüze elolvasztja őket, mielőtt elérnének, majd a didergő és a melák ellen fordul, és mindkettőt körbeveszi, csapdába ejti, hogy befejezhessem a munkát. Még két villámcsapás kiüti őket, és a padlóra zuhannak. Az utolsó, ismeretlen képességű biztos menekülni próbál, és a még nyitott ajtót kaparássza. Farley nyakon ragadja, de a férfi ledobja magáról, és a nő elrepül. Telki, de gyenge és könnyen elbánunk vele. Csatlakozik a többiekhez a földön, izmai enyhén ránganak elektromos lövedékeimtől. A siratót még egyszer megrázom a rosszindulata miatt. A teste elterül a lépcsőn. Az egész csak pár pillanat. Az ajtó még nyitva van, lassan lendül vissza a masszív zsanérokon. Elkapom, mielőtt a zár a helyére kattanna, és karom bedugom a
Biztonsági Központ hűvös, légkondicionált levegőjébe. Bent érzem az elektromosság áramlását a lámpákban, a kamerákban, az ujjbegyeimben. Veszek egy mély lélegzetet, és mindet kikapcsolom, sötétségbe borítva az ajtó mögötti kamrát. Cal óvatosan átlép az elesett biztosok eszméletlen testén, Farley viszont mindegyiknek a bordái közé rúg. – Ezt az Őrségért! – vicsorogja, és betöri a sirató orrát. Cal leállítja, mielőtt még több kárt okozhatna, és sóhajtva karolja át a vállát, és cipeli fel a lépcsőn, majd be a nyitott hátsó ajtón. Vetek egy utolsó pillantást az égre, majd besurranok a Központba, és becsukom magunk mögött az acélajtót. A sötét folyosók és kamerák a Napcsarnokra emlékeztettek, amikor leosontam a palota börtönébe, hogy megmentsem Farley-t és Kilornt a biztos haláltól. De ott majdnem hercegnő voltam. Selyemruhát viseltem, és Julian fedezte a hátamat, énekkel nyitva meg az utat az őrökön keresztül. Tiszta ügy volt, csak az én vérem hullott. A Biztonsági Központ nem ilyen. Csak abban reménykedem, hogy a lehető legkevesebb halállal fog járni. Cal tudja, hová kell mennünk, és továbbra is ő vezet, de nem tesz egyebet, csak kikerüli a biztosokat, akik próbálnak megállítani. Ahhoz képest, milyen nagydarab, elég kecsesen mozog, kivédi a melákok és fürgék csapásait. Nem akarja bántani őket, ezt a terhet rám hagyja. A villám éppen olyan pusztító, mint a láng, és testek sorát hagyjuk a nyomunkban. Azzal nyugtatom magam, hogy csak eszméletlenek, de a harc hevében ebben nem lehetek biztos. Nem tudom olyan könnyen uralni a csapásaimat, és lehet, hogy egy-kettőt megöltem. Farley biztosan gyilkolt, hosszú kése belemélyed a sötét árnyékokba. Mire elérjük célunkat, egy jellegtelen ajtót, a pengéről csöpög a fémes, ezüstszínű vér. Bent azonban valami csodálatosat érzek, egy hatalmas, elektromosságtól lüktető gépet. – Ez az. A kartotékszoba – mondja Cal. Ahogy ígérte, a környező folyosót lángba borítja, és a hőből falat alkot, hogy megvédjen minket, amíg dolgozunk. Betörünk az ajtón. Papírhegyekre számítok, kinyomtatott listákra, mint amilyet Juliantól kaptam, de helyette villogó fényekkel, képernyőkkel és irányítópultokkal teli falat látok. A vezetékekre gyakorolt zavarásom miatt lassan lüktet. Gondolkozás nélkül megérintem a hideg fémet, lecsillapítom magam és szaggatott zihálásomat. A feljegyzéseket őrző gép válaszol, és felpörög. Az egyik képernyő életre kel, és szemcsés, fekete-fehér képet mutat. Szöveg cikázik át a képernyőn, mire Farley és én meglepetten kapkodunk levegő után. Soha el sem képzeltünk ilyesmit, nemhogy láttunk volna. – Lenyűgöző – suttogja Farley, és tétován kinyújtja a kezét. Ujjai végigsimítanak
a képernyőn megjelenő szövegen, és lassan elolvassa. Nagy betűk hirdetik: Népszámlálási és állampolgári nyilvántartás, kisebb betűkkel pedig: Jelzőfény régió, Régens állam, Norta. – Corauntban nem volt ilyen? – kérdezem, azon tűnődve, hogyan találták meg Nixet a faluban. Farley kábán rázza a fejét. – Corauntnak postahivatala sincs, nemhogy ilyen. – Vigyorogva megnyomja az egyik gombot a fénylő képernyő alatt. Aztán még egyet, és megint egyet. A képernyő minden alkalommal felvillan, és különböző kérdéseket ír ki. Farley úgy vihorászik, mint egy kisgyerek, és tovább kapcsolgat. A kezére teszem az enyémet. – Farley. – Bocsánat – válaszolja. – Egy kis segítség kellene, felség. Cal nem lép el az ajtótól, ide-oda forgatja a fejét a biztosok után. – A kék kulcs. Az jelenti a keresést. Megelőzöm Farley-t, és megnyomom a gombot. A képernyő egy pillanatra elsötétül, majd kéken felvillan. Három lehetőség jelenik meg, mindegyik villogó fehér dobozban. Név szerinti keresés, Hely szerinti keresés, Vércsoport szerinti keresés. Gyorsan megnyomom a Kiválasztás gombot, és kijelölöm az első négyzetet. – Írd be a nevet, amit keresek, aztán nyomd meg a Folytatást. Amikor megtalálod, amit keresel, nyomd meg a Nyomtatást, és akkor kinyomtat egy másolatot – utasít Cal. Egy hangos káromkodás elvonja a figyelmét, ahogy egy biztos beleütközik a tüzes barikádba. Lövés dörren, és megsajnálom a buta őrt, aki golyóval próbál harcolni a tűz ellen. – Siess! Ujjaim a gombok fölött egymás után keresik ki a betűket, és kétségbeejtően lassan gépelem be Ada Wallace nevét. A gép megint felpörög, a képernyő háromszor felvillan, majd szöveg tölti be. Még fénykép is akad, amelyet az igazolványához használtak. Elidőzöm az újvérű fényképe fölött, alaposan szemügyre veszem Ada karamellbarna bőrét és szelíd tekintetét. Még a kis képen is szomorúnak látszik. Újabb lövés dörren, és összerezzenek. A szövegre koncentrálok, átsiklom Ada személyes adatai fölött. A születésnapját és születési helyét már tudom, mint ahogy a vére mutációjáról is tudok, ami hozzám hasonló újvérűként jelöli meg. Farley is segít, és lázasan olvassa a szavakat. – Ott. – Rámutatok a keresett információra, és boldogabb vagyok, mint napok óta bármikor. Foglalkozás: cseléd. Munkaadó: Rem Rhambos kormányzó. Lakcím: Tengermellék tér, Csatorna szektor, Révöböl. – Ismerem – mondja Farley, és megnyomja a Nyomtatás gombot. A gép
papírlapra kimásolja az információt Ada aktájából. A következő név még gyorsabban érkezik a zümmögő géptől. Wolliver Galt. Foglalkozás: kereskedő. Munkaadó: Galt Sörfőzde. Lakcím: Csatakert és Szén utca, Háromkő szektor, Révöböl. Tehát Crance legalább ebben nem hazudott. Ha legközelebb találkozunk, megrázom a kezét érte. – Megvagytok? – kiáltja Cal az ajtóból, és hallom a hangjában a feszültséget. Csak idő kérdése, mire nimfák csődülnek ide, és akkor a lángoló fala megsemmisül. – Majdnem – mormolom, tovább kattintgatva. – Ez a gép nem csak a Révöbölt szolgálja ki, ugye? Cal nem válaszol, túlságosan leköti a pajzs fenntartása, de tudom, hogy igazam van. Vigyorogva előhúzom a listámat, és az első oldalra lapozok. – Farley, láss munkához a képernyőnél! Gyorsan szökken oda, és vidáman kapcsolgat, mire a következő képernyő is életre kel. Egymás között adogatjuk a listát, egymás után gépeljük be a neveket, és gyűjtjük össze a kinyomtatott papírokat. Valamennyi nevet a Jelzőfény régióból, mind a tízet. A lányt az Újváros nyomornegyedéből, egy hetvenéves nagymamát Cancordából, ikerfiúkat a Bahrn-szigetekről és így tovább. A papírok halomba gyűlnek a padlón, mindegyik többet mond, mint Julian listája valaha is. Lelkesnek kellene lennem, feldobottnak, amiért ekkora áttörést értünk el, de valami elfojtja a boldogságomat. Annyi név. Annyi megmentendő ember. És mi olyan lassan haladunk. Így soha nem fogjuk őket időben megtalálni. Még a sugárhajtású repülőgéppel, vagy a feljegyzésekkel vagy Farley összes föld alatti alagútjával együtt sem. Lesznek, akik elvesznek a számunkra. Ez elkerülhetetlen. A gondolat szétfoszlik, akár mögöttem a fal, mely porfelhő kíséretében berobban, és kirajzolja egy szürke, sziklás bőrű férfi szögletes alakját, aki olyan kemény, akár egy faltörő kos. Kőbőrű, fut át az agyamon, mielőtt ránk ront, és derékon kapja Farley-t. A nő még mindig a kinyomtatott papírokat markolja, és kitépi az értékes listát a gépből. Úgy lobog mögötte, akár a megadás fehér zászlója. – Le vagytok tartóztatva! – ordítja a kőbőrű, és a távolabbi ablakhoz szögezi Farley-t, akinek a feje az üvegnek ütközik és megrepeszti. A szeme fennakad. Aztán a tűzfal már itt van velünk a szobában, és körbeveszi a szilaj bikaként berontó Calt. Kitépem a papírt Farley kezéből, és elrejtem a listával együtt, nehogy elégjenek. Cal gyorsan dolgozik, megfeledkezve az esküjéről, hogy nem fog bántani senkit, és lerántja a nőről a kőbőrűt, majd a lángjaival visszaveri a falba ütött lyukon át. A tűz felcsap, és megakadályozza, hogy visszatérjen. Egy időre.
– Már végeztetek? – morogja Cal, a szeme akár az eleven parázs. Bólintok, és a nyilvántartást őrző gépre pillantok. Bánatosan kerreg, mintha tudná, mit akarok tenni. Ökölbe szorított kézzel rövidzárlatot okozok az áramköreiben, és pusztító áramlökést küldök át rajta. Minden képernyő és villogó vonal szikraesőben robban szét, és eltörli azt, amiért jöttünk. – Kész. Farley a fejét tapogatva, vérző szájjal eltántorog az ablaktól, de talpon marad. – Azt hiszem, most jön az a rész, hogy elfutunk. Egy pillantás a kézenfekvő menekülési útvonalra az ablakon át elárulja, túl magasan vagyunk ahhoz, hogy kiugorjunk. A folyosóról érkező hangok, a kiáltozás és lábdobogás miatt ugyanolyan kilátástalan a helyzet. – Fussunk, de hová? Cal grimaszol, és a csiszolt fapadlóra mutat. – Le. Tűzgolyó robban a talpunk alatt. A padlóba fúrja magát, és szénné égeti a kifinomult mintákat és a szilárd alapot. A padló egy pillanat alatt megreped, és beomlik alattunk. Egy szobába zuhanunk, majd még eggyel lejjebb. A térdem megroggyan, de Cal nem enged elesni, a galléromnál fogva megtart, aztán húzni kezd egy másik ablak felé, egy pillanatra sem lazítva a szorításán. Nem kell megmondania, mit kell tennem. A lángja és az én villámom áttöri a vastag ablaküveget, és kiugrunk. Arra számítok, levegőbe érkezünk, de keményre érkezünk, és végiggurulunk az egyik lekövezett összekötő hídon. Farley követ, lendülete egyenesen egy meglepett őrnek löki. Mielőtt a férfi felocsúdhatna, Farley lelöki a hídról. A rémes csattanás elárulja, hogy nem volt kellemes a zuhanása. – Tovább! – mordul Cal, és talpra szökken. Dübörögve átrohanunk az íves hídon a Biztonsági Központból Tengerdomb királyi palotájába. Kisebb ugyan Fehértűznél, de ugyanolyan ijesztő. És Cal ezt is jól ismeri. A híd végében nyílni kezd egy ajtó, több őr és biztos kiáltozását hallom. Igazi kivégzőosztag. Cal azonban küzdelem helyett lángoló kézzel az ajtónak vetődik, és lehegeszti. Farley hátrahőköl, a lezárt ajtó és a mögöttünk húzódó híd között cikázik a tekintete. Csapdának tűnik a helyzet, vagy még rosszabbnak. – Cal… – kezdi félve, de a herceg nem figyel rá. Helyette felém nyújtja a kezét. A szemét még sohasem láttam ilyennek. Merő láng és tűz. – El foglak hajítani – mondja, nem vesződik azzal, hogy szépen becsomagolja a szavait. Mögötte valami megdöndíti a lehegesztett ajtót.
Nincs idő vitatkozni, vagy akár kérdezni. Gondolataim félelemtől mérgezetten kavarognak, de megragadom a csuklóját, és ő is megfogja az enyémet. – Robbants, mielőtt leérnél – morogja, és bízik abban, hogy tudom, mire gondol. Egy mordulással megpördül, én pedig máris repülök a levegőben egy másik csillogó ablak felé. Remélem, hogy nem gyémántüveg. Egy tizedmásodperccel azelőtt, hogy ez kiderülne, a szikráim teszik a dolgukat. Üvegcsörömpöléssel semmisítik meg az ablakot, és keresztülesem a dohos palotakönyvtár puha, aranymintás szőnyegére. Tompítja az esésemet, de Farley-nak, aki utánam nem sokkal landol, nem segít. Cal túl jól céloz, és a nő rám zuhan. – Fel, Mare! – csattan fel, és majdnem kirántja a karomat a vállamból, ahogy felhúz. Az esze gyorsabban vág, mint az enyém, és ő ér oda először kinyújtott karral az ablakhoz. Én kábán utánozom, még kóvályog a fejem. Fölöttünk két oldalról őrök és biztosok özönlenek a hídra. Középen tűzvihar tombol. Egy pillanatra megáll, és rájövök, hogy felénk jön, készül, ugrik és zuhan. Cal tüze kialszik, mielőtt a falnak ütközne – és elvéti az ablakpárkányt. – Cal! – sikoltok fel, és majdnem utánavetem magam. Keze végigsimít az enyémen. Egy dermesztő pillanatig azt hiszem, végig kell néznem, ahogy meghal. De a másik csuklóját Farley szilárdan tartja, és annál fogva lóg. A nő felordít, izmai megfeszülnek az inge alatt, és valahogy sikerül a kilencvenkilós herceget megmentenie a lezuhanástól. – Fogd meg! – sikoltja Farley. Az ujjai teljesen kifehérednek. Én azonban helyette villámot küldök az ég felé, a hídra. A Calre célzó őrök és puskák könnyű célpontot kínálnak. Lebuknak, és kődarabok törnek le. Még egy ménkű, és a híd összeomlik. Azt akarom, hogy leomoljon. – MARE! – rikoltja Farley. Muszáj elérnem, felhúznom. Cal keze az enyémre talál, majdnem eltörik a csuklóm a megerőltetéstől. De sikerül minél gyorsabban felhúznunk, és hátralépve átvonszolnunk a párkány fölött a kellemes csöndbe és az ártalmatlan könyvekkel teli szobába. Még Calt is letaglózták a megpróbáltatások. Egy darabig csak fekszik nyitott szemmel, lihegve. – Kösz – nyögi ki végül. – Később! – morog Farley. Calt is felrántja, ahogy az előbb engem. – Vigyél ki minket! – Rendben. De ahelyett, hogy a díszes könyvtárbejárat felé indulna, átrohan a helyiségen egy
könyvespolcokkal borított falhoz. Keresgél valamit. Megpróbál emlékezni. Aztán egy mordulással nekiveti vállát az egyik polcnak, mire az oldalra csúszik, és feltárul egy keskeny, lejtős járat. – Befelé! – kiáltja, és belökdös. Szinte repülök a lépcsőfokok fölött, amelyeket egy évszázad alatt temérdek láb koptatott simára. Enyhe spirálban haladunk lefelé a poros homályban. A falak vastag kőből épültek, és ha követ is minket valaki, nem hallom. Megpróbálom kikövetkeztetni, hol lehetünk, de a belső iránytűm túl gyorsan pörög. Nem ismerem ezt a helyet, nem tudom, hová tartunk. Csak követem Calt. Úgy tűnik, a járat egy kőfalnál zsákutcába fut, de mielőtt áttörhetném, Cal hátralök. – Nyugalom – mondja, és egyik kezét ráteszi egy kőre, amelyik valamivel kopottabb a többinél. Lassan a falra illeszti a fülét, és hallgatózik. Én semmit sem hallok, csak a fülemben lüktető vért és a kifulladt zihálásunkat. Cal azonban többet hall, vagyis kevesebbet. Arca megnyúlik, nem tudom mire vélni a komorságát. Nem félelem, bár minden oka megvan félni. Ami azt illeti, különös módon nyugodtnak tűnik. Pislog párat, és feszülten hallgatózik. Kíváncsi vagyok, hányszor tette már ezt, hányszor osont ki ebből a palotából. De akkoriban az őrök azért voltak, hogy megvédjék. Szolgálják őt. Most azonban meg akarják ölni. – Maradjatok szorosan mögöttem – súgja végül. – Kétszer jobbra, majd balra a kapu mögötti térre. Farley a fogait csikorgatja. – A kapu mögötti térre? – fortyog dühében. – Meg akarod könnyíteni a dolgukat? – Csak az udvaron át vezet út kifelé – válaszolja Cal. – Tengerdomb alagútjai le vannak zárva. Farley ökölbe szorítja kezét, és fintorog. A marka üres, a hosszú kését rég elvesztette. – Van bármi esély arra, hogy útközben találjunk egy fegyvertárat? – Azt csak szeretnénk – sziszegi Cal. Visszanéz a kezemre. – De talán mi is elegendőek leszünk. Bólintok. Rosszabbal is szembenéztünk már, mondom magamnak. – Készen állsz? – suttogja. Az állkapcsom megfeszül. – Igen. A fal gördülékenyen elfordul egy tengely mentén. Átnyomakodunk, igyekszünk nem nagy zajt csapni a folyosón, amelyre kijutunk. A könyvtárhoz hasonlóan ez a hely is üres és szépen feldíszített, szinte teljesen beborítja a gazdag, sárga dekoráció. Az egész elhanyagolt, használaton kívüli hangulatot áraszt, a kifakult
arany faliszőnyegekig bezárólag. Cal megáll, a színeket nézi, de aztán továbbhajt minket. Két kanyar jobbra. Át egy újabb járaton és egy különös, dupla hátlapú szekrényen. Calből hullámokban árad a hőség, felkészül a tűzviharra, amivé hamarosan válnia kell. Én is hasonlóképpen érzek, karomon elektromosságtól merednek fel a szőrszálak. A levegő szinte sistereg. Hangok visszhangoznak a következő ajtó mögül. Beszéd és lépés. – Rögtön balra – mormolja Cal. A kezem után nyúl, de meggondolja magát. Most nem kockáztathatjuk, hogy egymáshoz érjünk, hiszen halálos az érintésünk. – Ti fussatok. Cal az első, és az ajtó mögötti világ megdobban a tűzrobbanástól. A lángok végigterjednek a hatalmas fogadócsarnokban a márvány és a vastag szőnyeg fölött, majd felkúsznak az aranyozott falakra. Tűz nyaldossa a teremre néző festményt. Óriási, vadonatúj portré. Az új király – Maven. Vigyorog, míg a tűz el nem éri a vásznat. Túl nagy a hőség, és a gondosan megfestett ajkak olvadni kezdenek, olyan vicsorrá fonnyasztva mosolyát, ami jobban megfelel szörnyeteg mivoltának. A tűz csupán két arany zászlót nem érint, amelyek a szemközti falon függenek. Nem tudom, kihez tartoznak. A ránk váró őrök menekülnek, próbálják elkerülni, hogy elevenen megégjenek. Cal átvág a tűzön, nyomában biztonságos ösvény nyílik a számunkra, és Farley szorosan mögötte rohan, kettőnk közé ékelődve. Eltakarja a száját, nehogy belélegezze a füstöt. A lángnak ellenálló nimfák és kőbőrűek ellenem védtelenek. Ezúttal a villámom száguldva indul ki belőlem, és alkot eleven elektromosságból álló, ragyogó hálót. Csak arra kell figyelnem, hogy Calt és Farley-t megóvjam a vihartól. A többiek nem ilyen szerencsések. Született jó futó vagyok, de a tüdőm így is szúr. Egyre nehezebb és fájdalmasabb lélegezni. Győzködöm magam, hogy csak a füst miatt lehet. De ahogy kirohanok Tengerdomb főbejáratán, a fájdalom nem enyhül. Csak megváltozik. Körbe vagyunk kerítve. Az udvar zsúfolásig tele van fekete ruhás biztosokkal és szürke egyenruhás katonákkal. Valamennyien fegyveresek, és mind minket várnak. – Adja meg magát, Mare Barrow! – kiáltja az egyik biztos. Egyik karján virágos inda kúszik végig, a másikban pisztolyt fog. – Adja meg magát, Tiberias Calore! – Belebotlik a nyelve Cal nevébe, még mindig vonakodik ilyen közönséges módon megnevezni a herceget. Bármely más helyzetben nevetnék ezen.
Farley kettőnk között megveti a lábát. Nincsen fegyvere, sem pajzsa, mégsem hajlandó megadni magát. Az ereje megdöbbent. – Most mi lesz? – suttogom, bár tudom, hogy nincs válasz. Cal tekintete ide-oda villan, valami megoldást keres, de nem talál. Végül a pillantása megállapodik rajtam. Nagyon magányosnak látszik. Aztán gyengéd kéz fogja meg a csuklómat. A világ elsötétül, és fulladozva átpréselődöm rajta, egy pillanatra csapdába esem. Shade. Utálom a teleportálás érzését, de most az egyszer örülök neki. Shade jól van. És élünk. Egyszer csak egy nyirkos sikátor macskakövén térdepelek, távol a Biztonsági Központtól, Tengerdombtól és a biztosok gyilkos zónájától. Valaki a közelemben okád – a hangból ítélve Farley. Azt hiszem, a teleportálás és a fejsérülés rossz kombináció. – Cal? – kérdezem a levegőtől, amely már hűlni kezd délután. Félelem remegése fog el, egy hideg hullám előfutára, de néhány lépésre magamtól meghallom a hangját. – Itt vagyok – mondja, és megérinti a vállam. De ahelyett, hogy hozzá bújnék, hadd árasszon el gyengéd melege, elhúzódom. Nyögve tápászkodom fel, és Shade-et pillantom meg fölém hajolni. Arca sötét, dühös, és már készülök az alapos fejmosásra. Nem lett volna szabad otthagynom. Helytelen volt. – Én… – kezdek bele a bocsánatkérésbe, de nem tudom befejezni. Megölel, átkarolja a vállam, én is ugyanolyan erősen szorítom. Kicsit reszket, még félti a kishúgát. – Jól vagyok – mondom neki olyan halkan, hogy csak ő hallja a hazugságomat. – Nincs erre időnk – morog Farley, és nehézkesen felkászálódik. Még mindig támolyogva körülnéz, és felméri a helyzetünket. – A Csatakert arra van, néhány utcányira keletre. Wolliver. – Rendben – bólintok, és kinyújtom a kezem, hogy megtámasszam Farley-t. Nem feledkezhetünk meg a feladatunkról, még a halálos kutyaszorító után sem. Én azonban továbbra is Shade-en tartom a szemem, remélem, tudja, mi rejtőzik a szívemben. De csak megrázza a fejét, elhessegetve a bocsánatkérést. Nem azért, mert nem hajlandó elfogadni, hanem mert túl rendes ahhoz, hogy szüksége legyen rá. – Vezess – mondja Farley felé fordulva. Tekintete ellágyul a nő eltökéltsége
láttán, hiába a sérülése és a hányinger. Cal is lassan áll talpra, nem szokott hozzá a teleportáláshoz. De igyekszik minél hamarabb összeszedni magát, és követ minket a Háromkőként ismert szektorba a sikátorokon át. A füst szaga hozzátapad, mint mindig, ahogy a mélyben fortyogó düh is. Ezüstök haltak meg a Biztonsági Központnál, férfiak és nők, akik csak parancsokat követtek. Egykor az ő parancsait is. Nem lehet könnyű ezt feldolgozni, de kezdek rájönni, hogy kénytelen lesz, ha velünk, vagyis velem akar maradni. Muszáj kiállnia valamelyik oldal mellett, és remélem, a mi oldalunkra áll. Remélem, soha többet nem kell látnom a szemében azt az ürességet. Ez Vörös szektor, egyelőre viszonylag biztonságosnak számít, és Farley a kanyargós sikátorokban vezet minket, egyszer-kétszer még üres üzleteken is keresztülvág, hogy kerülje a feltűnést. Biztosok rohannak és kiáltoznak a főutcákon, próbálnak csoportokba rendeződni, kitalálni, mi történt a Központnál. Még nem keresnek itt minket. Még nem jöttek rá, micsoda Shade, hogy mennyire gyorsan, és milyen messzire képes minket vinni. Egy fal mellett megbújunk, várjuk, hogy elhaladjon mellettünk egy biztos. A többiekhez hasonlóan ő is zavarodott, és Farley az árnyékba húz bennünket. – Sajnálom – súgom Shade-nek. Tudom, hogy ki kell mondanom. Megint megrázza a fejét. Még gyengéden meg is bök a mankójával. – Elég ebből. Azt tetted, amit kellett. És látod, jól vagyok. Nem esett bajom. Nem esett baja. A testének talán nem, de mi a helyzet az elméjével? A szívével? Elárultam a bátyámat. Akárcsak valaki más is, akit ismerek. Majdnem prüszkölök haragomban, próbálom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy bármiben is hasonlítok Mavenre. – Hol van Crance? – kérdezem, mert muszáj másra koncentrálnom. – Elmenekítettem a Kalózkoponyásoktól, aztán ment a saját útjára. Úgy futott el, mint akit tűz kerget. – Shade szeme összeszűkül, miközben emlékezik. – Három tengerészt eltemetett az alagutakban. Itt már nincs helye. Ismerem az érzést. – És mi van veletek? – A fejével Tengerdomb felé int. – Azok után? Miután majdnem meghaltam. Már megint. – Mondtam, hogy jól vagyok. Shade összeszorítja az ajkát. – Persze. Feszült csend borul ránk, várjuk, hogy Farley ismét elinduljon. Egy sikátor falának támaszkodik, de tovább megy, amikor egy csapat lármás iskolás gyerek halad el előttünk. Megint nekiindulunk, a gyerekeket használjuk fedezékként, hogy
átvágjunk egy szélesebb úton, mielőtt újabb mellékutcák labirintusába kerülnénk. Végül átbújunk egy alacsony boltív alatt – vagyis a többiek átbújnak, én csak átsétálok. Alig érek át, amikor Shade megtorpan, és a szabad kezével int, hogy megállítson. – Sajnálom, Mare – mondja, és a bocsánatkérése meglep. – Te sajnálod? – kérdezem csaknem nevetve ennek abszurditásán. – De mit? Szégyenkezve hallgat. A hőmérséklettől függetlenül borzongás fut végig rajtam, ahogy ellép az útból, hogy lássam, mi van a boltíven túl. Egy térre látok, amelyet nyilvánvalóan Vörösöknek szántak. Csatakert. Egyszerű, de jól karbantartott, friss növényekkel és harcosok szürke szobraival mindenütt. A középső a legnagyobb, az alak hátán puska van átvetve. Sötét karja keletre mutat, a kikötő felé. A szobor kezéről kötél lóg. Arról pedig egy test. A tetem nem meztelen, és nem viseli a Vörös őrség medálját. Fiatal és alacsony, a bőre selymes. Nemrégen végezték ki, talán egy órája történhetett. De a téren nincsenek sem gyászolók, sem őrök. Senki nincs itt, hogy tanúja legyen annak, ahogyan himbálózik. Bár szőkésbarna haja a szemébe hull, és eltakarja az arca egy részét, pontosan tudom, kicsoda. Láttam a nyilvántartóban, ahogy mosolygott az igazolványképen. Már soha többet nem fog mosolyogni. Tudtam, hogy ez történik. Tudtam. De ez nem teszi könnyebbé a kudarcot és a fájdalmat. Ő Wolliver Galt, egy újvérű, már hulla. Megsiratom a fiút, akit soha nem ismertem, és akit nem tudtam elég gyorsan megmenteni.
• T IZENHATODIK FEJEZET •
Próbálom elfelejteni a halottak arcát. Az segít, ha az életemért futok, de még a pusztulás állandó fenyegetése sem képes mindent kizárni. Egyes veszteségeket lehetetlen elfelejteni. Elmém szögleteit Walsh, Tristan és most Wolliver foglalják el, akár a szürke pókhálók. A puszta létezésem a halálukat jelentette. És persze vannak mások is, akiket saját önszántamból és a saját kezemmel öltem meg. De őket nem siratom. Most, amikor veszélyben forgunk, nem bírok belegondolni, mit tettem. Cal fordít hátat először Wolliver himbálózó testének. Neki is megvannak a saját halottai, és nem akar újabb kísértetet hozzájuk csapni. – Mennünk kell tovább. – Nem… – Farley a falnak támaszkodik. A kezét a szájára szorítja, és iszonyodva kapkod levegő után, hogy el ne hányja magát. – Nyugi – teszi Shade csitítóan a vállára a kezét. Farley megpróbálja odébb legyinteni, de Shade szilárdan áll, és nézi, ahogy a nő a kerti virágok fölött öklendezik. – Ezt látnod kell – teszi hozzá, jogos haraggal pillantva Calre és rám. – Ez történik, amikor kudarcot vallunk. Minden oka megvan haragudni. Végtére is tűzharcot robbantottunk ki Révöböl szívében, elpazaroltuk Wolliver életének utolsó óráját. De túl fáradt vagyok ahhoz, hogy elviseljem a szidását. – Nem most van itt a leckéztetés ideje – válaszolom. Már azt is helytelennek érzem, hogy beszélünk. – Le kellene vennünk. Mielőtt Wolliver teteméhez léphetnék, Cal belém karol, és a másik irányba húz. – Senki se nyúljon a testhez! – morogja. Annyira úgy hangzik, mint az apja, hogy egészen megdöbbent. – A testnek van neve is! – csattanok fel, amikor magamhoz térek. – Csak mert a vére nem ugyanolyan színű, mint a tiéd, nem jelenti azt, hogy így hagyhatjuk! – Majd én leveszem – morogja Farley, és feltápászkodik. Shade vele együtt mozdul. – Segítek. – Állj! Wolliver Galtnak volt családja, ugye? – folytatja Cal. – Hol vannak? – Szabad kezével végigmutat a kertben a csupasz fákon és bezárt ablakokon. Az éjszakai város távoli zajai ellenére a tér mozdulatlan és csendes. – Az anyja csak nem hagyta volna itt egyedül? Nincsenek gyászolók? Egy biztos sem, aki a tetemére köpne? Még egy varjú sem, hogy megkárogja? Miért? Tudom a választ. Ez csapda.
Megszorítom Cal karját, a körmeim forró, tűzzel fenyegető bőrébe vájnak. Cal arcán az én iszonyatom tükörképe jelenik meg, de nem rám néz, hanem a homályos sikátorba. A szemem sarkából megpillantok egy koronát – amelyet egy balga fiú állandóan hordani akar. Aztán kattanást hallok – akár egy ollóit összecsattintó rák. – Shade – suttogom, és a kezemet a teleportáló bátyám felé nyújtom. Majd ő megment, elmenekít minket. Nem habozik. Felénk veti magát. De nem ér el. Elszörnyedve nézem, ahogy két fürge elkapja a hóna alatt, és visszadobja a földre. A fejét a kőbe veri, a szeme fennakad. Tompán hallom Farley sikolyát, miközben a fürgék elszáguldanak a bátyámmal. A boltívhez érnek, mire villámot küldök utánuk, és kénytelenek megfordulni. Fájdalom hasít a karomba, mintha forró kések szurkálnának. De semmi nincs, csak a saját szikráim, a saját erőm. Nem fájhatna. Folytatódik a kattogás, visszhangzik a koponyámban, minden másodpercben egyre gyorsabban. Próbálom kizárni a tudatomból, küzdeni ellene, de a látásom elhomályosul. Foltok jelennek meg minden tiktakolásra. Akármi ez a hang, teljesen szétszakít. Elhomályosuló szemmel látom, ahogy kétféle tűz robban körülöttem. Az egyik fényesen ég, a másik sötét, füstös láng. Valahol a közelben Cal ordít kínjában. Azt hiszem, azt mondja, menekülj. Megpróbálom. A végén csak kúszom a macskaköveken, nem látok néhány centinél messzebb. Még az is nehéz. Mi történik velem? Valaki karon ragad, a szorítása fájdalmas. Vakon megfordulok, oda nyúlok, ahol a nyakát sejtem. Ujjaim sima illesztésű, gazdagon díszített páncélt karmolásznak. – Megvan – mondja egy ismerős hang. Ptolemus Samos. Alig látom az arcát. Fekete szem, ezüst haj, bőre, akár a téli hold. Egy kiáltással összegyűjtöm az erőmet, és lecsapok egy villámmal. Éppen olyan hangosan sikoltok, mint ő, aki a karomat szorítja, miközben a bensőmet tűz árasztja el. Nem, ez nem tűz. Tudom, milyen megégni. Ez valami más. Valaki gyomron rúg, és hagyom, hadd gurítson odébb. Addig gördülök, míg végül vérző arccal lefelé megállapodom a kert földjén. A hűvös illat pillanatnyi gyógyírt jelent, és felfrissít annyira, hogy kitisztuljon a látásom. De amikor kinyitom a szemem, legszívesebben megvakulnék. Maven guggol előttem, félrehajtott fejjel, akár egy kíváncsi kiskutya. Mögötte
harc tombol. Nagyon egyenlőtlen harc. A kiiktatott Shade-del és velem a porban csak Cal és Farley marad. A nőnél pisztoly van, de ez nem sokat számít, ha Ptolemus sorra félreüti a golyókat. Legalább Cal elolvasztja, ami a közelébe jut, olyan gyorsan égeti el a késeket és indákat, ahogyan csak tudja. De nem tarthat ki sokáig. Sarokba vannak szorítva. Majdnem sikítok. Megszabadulunk az egyik huroktól, hogy egy másikba szaladjunk bele. – Nézz rám, kérlek! Maven megmoccan, kitakarja a jelenetet. Nem vagyok hajlandó megadni neki az elégtételt, hogy ránézzek. Még a magam érdekében sem vagyok hajlandó felpillantani. Helyette a kattogásra koncentrálok, amit mintha senki más nem hallana. Minden másodpercben belém hasít. Maven megragadja az államat, és erőszakkal maga felé fordítja. – Annyira makacs vagy – csettint a nyelvével. – Az egyik legzavaróbb tulajdonságod. Ezzel együtt – teszi hozzá, és végighúzza ujját az arcomon végigcsorgó vörös véren. Katt. A szorítása erősödik, és fájdalom robban az állkapcsomban. A kattogástól minden mélyebben fáj. Vonakodva felnézek az ismerős, kék szempárba, és a hegyes állú, sápadt arcba. Iszonyattal látom, hogy pontosan olyan, amilyennek emlékszem rá. Csendes, feltűnésmentes, árnyakkal birkózó fiú. Nem a rémálomba illő emlékekben megjelenő Maven, a vérből és árnyakból álló szellem. Ismét valódi. Felismerem az eltökéltség izzását a szemében. Láttam az apja hajójának fedélzetén is, ahogy lefele hajóztunk Archeonba, és hátrahagytuk a világot. Akkor megcsókolt, és megígérte, hogy senki sem fog bántani. – Megmondtam, hogy megtalállak. Katt. Keze az államról a torkomra siklik, és megszorítja. Csak annyira, hogy ne tudjak szólni, de azért képes legyek lélegezni. Az érintése éget. Levegő után kapkodok, de nem tudok annyit beszívni, hogy képes legyek sikoltani. Maven. Fájdalmat okozol. Maven, hagyd abba! Ő nem olyan, mint az anyja. Nem tud olvasni a gondolataimban. Ismét foltok jelennek meg a látóteremben, és egyre sötétednek. Fekete pettyek úsznak a szemem elé, minden rettentő kattanással kitágulva és összeszűkülve. – És azt is mondtam, hogy megmentelek. Arra számítok, hogy erősödik a szorítása. Ehelyett állandó marad. Szabad keze a kulcscsontomhoz nyúl, lángoló tenyerét a bőrömre nyomja. Egyik égő ujjával
rajzolni kezd rám, perzsel, megbélyegez. Megint próbálok sikoltani, de egy nyüszítést is alig bírok kipréselni. – Tartom a szavam. – Ismét félrebillenti a fejét. – Ha akarom. Katt. Katt. Katt. A szívem megpróbálja felvenni a ritmust, olyan hevesen ver, hogy azt nem élhetem túl, mert mindjárt szétrobban. – Állj! – nyögöm ki nagy nehezen, egyik kezem a levegőbe emelem, és azt kívánom, bárcsak itt lenne a bátyám. Helyette Maven fogja meg a kezemet, de ez is éget. Minden porcikám lángol. – Elég. – Azt hiszem, ezt mondja, de nem nekem. – Azt mondtam, elég! A szeme mintha vérezne, az utolsó két ragyogó pont az elsötétülő világban. Világoskék csík folyik át a látóteremen, fájdalmas jégvonalakat húzva. Körbevesznek, bezárnak. Semmi mást nem érzek, csak a perzselést. Ez az utolsó dolog, amire emlékszem, mielőtt fehéren felragyogna a fény, és hang hasítaná ketté az agyamat. A világom csak kínból áll. Túl sok van mindenből, és furcsa módon nincs semmi. Nincsenek golyók, kések, öklök, vagy tűz, vagy fojtogató zöld indák. Ilyen fegyverrel még nem találkoztam – mert ez a sajátom. Villám, elektromosság, szikrák – még az én határaimon is túlnyúló telítődés. Egyszer a Csontarénában vihart szítottam, és az kimerített. De amit Maven művelt velem, megöl. Ízekre szed, összetöri a csontjaimat és szétszaggatja az izmaimat. A saját bőrömben semmisülök meg. Egyszer csak belém hasít. Ezt érezték, akiket én öltem meg? Ilyen érzés villámcsapástól meghalni? Uralom. Julian mindig ezt mondta. Urald! De ez túl sok. Gát vagyok, amely egy egész óceánt akar visszatartani. Még ha meg is tudnám állítani, nem vagyok képes megkerülni a saját kirobbanó fájdalmamat. Nem tudok kinyúlni. Nem bírok mozdulni. Csapdába estem önmagamban, összeszorított fogakkal, némán sikoltok, nem tudok harcolni. Hamarosan meghalok. Legalább akkor ennek vége lesz. De nincs vége. A fájdalom tovább nyúlik. Napnál is fényesbb foltok ugrálnak a szemem előtt, amíg egy vörös robbanás ki nem szorítja őket. Megpróbálom kipislogni, hogy legalább valami fölött nekem legyen hatalmam, de semmi sem történik. Azt sem tudnám megmondani, ha történne. Mostanra a bőröm már biztosan leégett rólam a villámcsapásoktól. Talán abban a könyörületben lesz részem, hogy elvérezhetek. Az gyorsabb, mint ez a fehér pokol. Ölj meg! A szavak egyfolytában ismétlődnek. Csak ezt tudom mondani, csak ezt akarom. Minden gondolatom elillant az újvérűekről, Mavenről, a bátyámról, Calről
és Kilornról. Még az engem kísértő arcok, a halottak arcai is eltűntek. Különös, hogy most hagynak el a szellemeim, amikor én magam is haldoklom. Bárcsak visszajönnének! Bárcsak ne kellene magányosan meghalnom!
• T IZENHETEDIK FEJEZET •
– Ölj meg! A szavak perzselik a szám, ahogy kijönnek a sikoltozástól sebesre mart torkomon. Vér ízére számítok – vagyis, nem számítok egyáltalán semmire. Halottnak kellene lennem. Hogyan élhettem túl azt, amit Maven művelt velem? Hogyhogy életben vagyok? És ami a legrosszabb: megtörténik megint? Könnyek gyűlnek a szemembe a gondolatra, és kicsordulnak lázas arcomra. A só biztosan csípni fogja a sebeket, de örömmel üdvözlöm majd ezt az érzést. Maven kínzása után olyan lesz, mint egy hűs, tavaszi szellő. De nem támad fel a fájdalom. Ahogy az érzékeim ismét működésbe lépnek, rádöbbenek, hogy a bőrömet nem nyúzták le, a csontjaimat nem szaggatták ki. Még nem is vérzek. Ép vagyok, bár nem érzem annak magam. Maradék akaraterőmet latba vetve sikerül kinyitnom a szemem. Maven vagy a hóhérjai helyett azonban ismerős zöld szempárt pillantok meg. – Mare. – Kilorn annyi időt sem hagy, hogy lélegzetet vegyek. Átöleli a vállam, a mellkasához szorít, vissza a sötétségbe. Akaratlanul is összerándulok az érintésre, ahogy eszembe jut a csontjaimban száguldozó villám és tűz. – Minden rendben – mormolja. Van valami megnyugtató abban, ahogyan mély hangon beszél. Nem hajlandó elengedni engem, még akkor sem, amikor önkéntelenül elhúzódom. Tudja, mit akar a szívem, még ha megtépázott idegeim nem is bírnak megbirkózni vele. – Vége van, jól vagy. Visszajöttél. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedek, ujjaim belekapaszkodnak régi ingjébe. Kilornra koncentrálok, hogy ne érezzem a testem remegését. – Vissza? – suttogom. – Hová? – Hadd kapjon levegőt, Kilorn. Újabb kéz fogja meg a karomat, olyan forró, hogy csak Calé lehet. Szorosan, óvatosan tart, hogy bírjak figyelni rá. Segít kiúszni a rémálomból, teljesen visszatérni a valódi világba. Lassan hátradőlök, el Kilorntól, hogy lássam, pontosan mire is ébredtem. A föld alatt vagyunk a nyirkos talajszagból ítélve, de ez nem Farley egyik alagútja. Ha hihetek elektromos érzékemnek, messze vagyunk Révöböltől. Nem érzek egyetlen lüktetést sem, vagyis távol van a város. Ez egy menedék a földbe
ásva, amelyet az erdő és gondos kezek álcáztak. Kétségtelenül Vörösök hozták létre, valószínűleg a Skarlát Gárda használja, és minden enyhén rózsás árnyalatú. A falak és a padló döngölt föld, a tető gyeptégla, amelyet rozsdás fémrudak erősítenek meg. Nincsen semmi díszítés, voltaképpen szinte semmi sincs idebent. Néhány hálózsák, a sajátomat is beleértve, élelmiszercsomagok, egy kikapcsolt lámpás és néhány láda a repülőgépről. A dúcbeli lakásom valóságos kastély volt ehhez képest, de nem panaszkodom. Megkönnyebbülten sóhajtok, örülök, hogy elmúlt a veszély, és megszabadultam a vakító fájdalomtól. Kilorn és Cal hagyják, hadd nézzek körül a szegényes helyiségben, és vonjam le magam a következtetéseket. Arcuk megviselt az aggodalomtól, néhány óra alatt öregemberekké váltak. Csak bámulom beesett szemüket és a ráncokat a homlokukon, azon tűnődöm, mi sebezte meg őket ennyire. Aztán eszembe jut. A keskeny ablakokon beeső fény narancsvörös színű, a levegő lehűlt. Leszáll az est. A napnak vége. És mi veszítettünk. Wolliver Galt halott, Maven lemészárolta az újvérűt. Amennyire tudom, Ada is halott lehet. Mindkettőjüket cserbenhagytam. – Hol van a repülőgép? – kérdezem, és próbálok felállni. Mindketten kinyújtják a kezüket, hogy megállítsanak, és a hálózsákomba nyomnak vissza. Meglepően gyengédek, mintha egy érintés összetörhetne. Kilorn ismer a legjobban, és neki tűnik fel elsőként az ingerültségem. Visszaül a sarkára, és teret hagy nekem. Calre pillant, majd vonakodva int a hercegnek, hogy magyarázza meg ő. – Nem tudtunk messzire repülni abban az állapotban… amiben voltál – mondja, és elfordítja a tekintetét az arcomról. – Néhány kilométert tehettünk csak, mielőtt úgy felgyújtottad a repülőt, és majdnem kisütötted az egészet. Kénytelenek voltunk valahogy leszállni, aztán gyalog továbbmenni, hogy elrejtőzzünk az erdőben, amíg nem leszel jobban. – Sajnálom. – Csak ez jut eszembe, de legyint a bocsánatkérésre. – Kinyitottad a szemed, Mare. Nekem csak ez számít – mondja Cal. A kimerültség azzal fenyeget, hogy leteper, és megfordul a fejemben, hogy hagyom. De Cal keze elmozdul a karomról, és a nyakamra simul. Összerezzenek, és tágra nyílt szemmel meredek rá. De a bőrömre koncentrál, valamire, ami ott van. Ujjai különös, cikcakkos, elágazó vonalakat követnek a nyakamon, amelyek a gerincemig futnak. Nem csak én veszem észre. – Az micsoda? – morogja Kilorn. Olyan dühösen meregeti a szemét, hogy arra Elara királynő is büszke lehetne. Kezem csatlakozik Caléhoz, és kitapogatom a furcsaságot. Recés csíkoknak
tűnnek, a nagyobbak lefutnak a tarkómon. – Nem tudom, mi ez. – Úgy néz ki… – Cal habozik, és végighúzza az ujját az egyik különösen vastag kiemelkedésen. Beleborzongok. – Hegek, Mare. Villámok nyomai. Olyan gyorsan bújok ki a keze alól, ahogy csak tudok, és feltápászkodom. Meglepetésemre a lábam meglepően gyenge, és megtántorodom. Kilorn ott van, hogy elkapjon. – Csigavér – korhol, és elengedi a csuklómat. – Mi történt Révöbölben? Mit tett… velem Maven? Ő volt, igaz? – A fekete korona képe süt az elmémben, akár egy billog nyoma. És az új forradások is azok. Nyomok. Az ő jelei. – Megölte Wollivert, és csapdát állított nekünk. És miért vagytok olyan rózsaszínűek? Kilorn csak nevet a mérgemen, de a hangja erőltetetten cseng, inkább miattam kacag. – A szemed – mondja, és végigsimít ujjával a bal járomcsontomon. – Elpattant benne egy ér. Igaza van, jövök rá, amikor előbb az egyik szememet csukom be, aztán a másikat. A világ szörnyen más a bal szememen át, vörösre és a rózsaszínűre festik az örvénylő felhők, ami csak a vérem lehet. Maven kínzásának fájdalma tette ezt is. Cal nem áll fel velünk, inkább hátradől. Gondolom, tudja, hogy a térdem remeg, és hamarosan úgyis összeesek. Valahogyan mindig tudja, és ez szörnyen dühít. – Igen, Maven bejutott Révöbölbe – válaszolja a lényegre szorítkozva. – Nem csapott nagy felhajtást, ezért nem tudtunk róla, aztán az első újvérű után ment, akit csak talált. Felszisszenek az emlék hatására. Wolliver csak tizennyolc éves volt, nem volt egyéb bűne, csak másnak született. Az volt a balsorsa, hogy olyan volt, mint én. Milyen lehetett? – töprengek a katonát gyászolva, akit elvesztettünk. – Mavennek csak várnia kellett – folytatja Cal, és megrándul az arca. – Valamennyiünket elfogtak volna, ha nincsen Shade. Kétszer is. Még agyrázkódással is kivitt minket. Néhány ugrásba és túl sok hajszál híján megmenekülésbe került, de sikerült neki. Lassan, megkönnyebbülten kifújom a levegőt. – Farley jól van? – kérdezem. Cal bólint. – Én pedig élek. – Kilorn marka erősebben szorít. – Hogyan, azt nem tudom. A kulcscsontomhoz nyúlok, és az ingem alatt fájdalom fut végig a bőrömön. Bár a rémálmom többi része, a testemet ért többi szörnyűség eltűnt, Maven bélyege nagyon is valóságos. – Fájdalmas volt, amit veled tett – mondja Cal, mire Kilorn felhorkan. – Négy nap után az első szavai azok voltak, hogy „ölj meg”, ha esetleg elfelejtetted volna – csattan fel, de Cal meg sem rezzen rá. – Persze hogy fájdalmas
volt, amit az a gép csinált. A kattogás. – Gép? – Elsápadok, és a két fiatalember között cikázik a tekintetem. – Várjunk csak, négy napig? Olyan sokáig eszméletlen voltam? Négy nap alvás. Négy nap semmi. A pánik elűzi a fájdalom gondolatát, és jeges vízként áramlik az ereimben. Hányan haltak meg, amíg én a saját koponyám foglya voltam? Hányan lógnak már fákról és szobrokról mostanra? – Kérlek, nyugtassatok meg, hogy nem dajkáltatok egész idő alatt. Mondjátok, hogy tettetek valamit. Kilorn felnevet. – Azt mondanám, hogy a te életben tartásod igenis valami volt. – Úgy értem… – Tudom, hogy érted – vág vissza, és végre elhúzódik. Méltóságom maradékát összekaparva visszaülök a hálózsákra, és legyűröm a morgás ingerét. – Nem, Mare, nem csak üldögéltünk – folytatja Kilorn. A döngölt falhoz támaszkodik, hogy kinézhessen az ablakon. – Elég sokat tettünk. – Tovább vadásznak. – Nem kérdésként mondom, de Kilorn így is bólint. – Még Nix is? – A kis bika hasznos – mondja Cal, és megérint egy régi véraláfutást az állán. Első kézből ismeri Nix erejét. – És elég jó a meggyőzésben. Ada is. – Ada? – kérdezem meglepetten, azt hittem, ő másik új vérű hulla. – Ada Wallace? Cal bólint. – Miután Crance meglépett a Kalózkoponyások elől, kimenekítette Révöbölből. A kormányzó villája elől szöktette meg, mielőtt Maven emberei lerohanták a helyet. Amikor a repülőgéphez értünk, már ott vártak. Akármennyire is örülök a lány megmenekülésének, harag lobban bennem. – Ezért rögtön a farkasok elé vetettétek őt és Nixet is. – Ökölbe szorul a kezem a meleg hálózsákon. – Nix halász. Ada szobalány. Hogyan küldhettétek őket ilyen veszélybe? Cal lesüti a szemét a kifakadásom hallatán. Kilorn viszont csak kuncog az ablakban, arcát a gyengülő napfénybe fordítja. Az sötétpiros színben fürdeti, mintha vér borítaná. Csak a sérült szemem játszik velem, de a látványtól így is hideg futkos a hátamon. Leginkább a nevetése, a félelmeim szokásos félresöprése ijeszt meg. De a halászfiú semmit sem vesz komolyan. A halálba is nevetve megy majd. – Valamit viccesnek találsz? – Emlékszel arra a kiskacsára, amit Gisa hazahozott? – kérdezi, és ezzel mindenkit kizökkent. – Talán kilenc lehetett, és elvette az anyjától. Megpróbálta levessel etetni… – Elhallgat, megpróbál elfojtani egy újabb nevetést. – Emlékszel, Mare? – A mosolya ellenére a szeme szigorú és sürgető, valamit meg akar értetni
velem. – Kilorn – sóhajtom, és legyintek. – Nincs időnk erre. De zavartalanul folytatja, és fel-alá kezd járkálni, mintha átvághatna az emlékek között. – Nemsokára megérkezett a kacsamama. Néhány óra telt el, és a ház alatt keringett, a kiskacsáival a nyomában. Jó nagy lármát csapott a hápogással. Bree és Tramy megpróbálták elkergetni, igaz? – Én is éppolyan jól emlékszem erre, mint Kilorn. A tornácról néztem, ahogy a fivéreim kövekkel dobálták a kacsamamát. A kacsa kitartott, és az elvesztett gyerekét szólongatta. A kiskacsa pedig válaszolt, Gisa karjában kapálózva. – Végül rávetted Gisát, hogy adja vissza a kiskacsát. „Te nem vagy kacsa, Gisa”, mondtad. „Nem illetek össze.” Aztán visszaadtad a kiskacsát az anyjának, és nézted, ahogy mindannyian eltotyognak. Szép sorban, vissza a folyóhoz. – Várom, mire akarsz kilyukadni ezzel. – Én már tudom – mormolja Cal, mélyen zengő hangon. Csaknem meglepetten cseng a hangja. Kilorn szeme a hercegre villan, és bólint köszönetképpen. – Nix és Ada nem kiskacsák, te pedig nem vagy az anyjuk. Tudnak vigyázni magukra. – Elvigyorodik, és a régi ugratásokat veszi elő. – Te viszont kicsit megviseltnek tűnsz. – Ne mondd! – Megpróbálok legalább kicsit rámosolyogni, de ettől húzódik a bőr az arcomon és a nyakamon, és ez kiterjed az új hegekre is. Sajognak, amikor beszélek, és ha kicsit jobban megfeszülnek, máris szörnyen fájnak. Még valami, amit Maven elvett tőlem. Milyen boldoggá teheti, hogy már nem tudok mosolyogni égő fájdalom nélkül. – Farley és Shade legalább velük vannak? A fiúk egyszerre bólintanak, és majdnem felvihogok. Máskor annyira különböznek. Kilorn karcsú, míg Cal tagbaszakadt, aranyhajú és zöld szemű, Cal sötét hajú, a tekintete pedig akár az eleven tűz. De a tompuló fényben a látásomat elhomályosító vérfátylon át kezdenek egyformának tűnni. – Crance is – teszi hozzá Cal. Értetlenül pislogok. – Crance? Ő is itt van? – Nem mehetne máshová – mondja Cal. – És te… bízol benne? Kilorn a falnak támaszkodik, a kezét a zsebébe mélyeszti. Rám mosolyog. – Megmentette Adát, és az elmúlt néhány napban segített másikat is visszahozni. Miért ne bíznánk benne? Mert tolvaj? – Mint én voltam. Egykor. – Igaz. – Így is nehéz megfeledkeznem a rossz emberbe vetett bizalom áráról. – De nem lehetünk biztosak benne, igaz?
– Senkiben nem vagyunk biztosak – sóhajtja bosszúsan Kilorn. A földet rugdossa, szeretne többet mondani, de nem tud. – Kint van Farley-val. Nem rossz felderítő – teszi hozzá Cal Kilorn alátámasztására. Köpni-nyelni nem tudok a döbbenettől. – Ti ketten egyetértetek valamiben? Miféle világra ébredtem? Cal és Kilorn arcán valódi mosoly jelenik meg. – Nem olyan rossz, mint amilyennek te próbálod beállítani – int Kilorn a herceg felé. Cal nevet, és ezzel megszínezi mindazt, ami korábban történt. – Kölcsönös. Megbököm Cal vállát, hogy meggyőződjek róla, hogy ott van. – Azt hiszem, nem álmodom. – A színeimnek hála, nem álmodsz – mormolja Cal, és a mosolya ismét eltűnik. Végigsimít az állán, megvakarja a szakállát. Archeon óta nem borotválkozott, azóta, hogy végignézte az apja halálát. – Ada hasznosabb, mint a törvényen kívüliek, ha el tudod ezt hinni. – Elhiszem. – Képességek villannak fel lelki szemem előtt, egyik hatalmasabb, mint a másik. – Mit csinál? – Ilyet még sohasem láttam – ismeri el. Karkötője sistereg, szikrák pattannak belőle, amelyek örvénylő lánggolyóvá válnak. Egy pillanatig a kezében nyugszik, meg sem égetve az ingujját, aztán lustán a padló közepébe vájt kis gödörbe hajítja. A tűz meleget és fényt ad. – Hihetetlenül okos. A kormányzó könyvtárának minden könyvét szóról szóra tudja. És ezzel az újabb harcosról szőtt látomásom szerte is foszlik. – Hasznos – mordulok fel. – Majd később megkérem, hogy mondjon nekünk mesét. – Mondtam neked, hogy nem fogja megérteni – mondja Kilorn, de Cal egy pillantással beléfojtja a szót. – Érted, amit mondok? – erősködik. – Tökéletes az emlékezete és az intelligenciája. Minden nap minden pillanatára, minden arcra, minden kihallgatott szóra emlékszik. Minden orvosi lapot, történelemkönyvet vagy térképet, amit valaha olvasott, megért. Ugyanez vonatkozik a gyakorlati leckékre is. Akármennyire vágyom egy viharkeltő fegyverre, felfogom egy ilyen személy értékét. Bárcsak itt lehetne Julian! Éjjel-nappal tanulmányozná Adát, hogy megértse ezt a különös képességet. – Gyakorlati leckék? Úgy érted, mint amilyen az edzés? Cal arcán büszkeség suhan át. – Nem vagyok edző, de igyekszem megtanítani neki, amit tudok. Már így is elég jó céllövő. És ma reggel befejezte a Fekete Futár használati kézikönyvét.
Levegő után kapkodok. – Tudja vezetni a repülőgépet? Cal vállat von, az ajka mosolyra húzódik. – Cancordába repült a többiekkel, és hamarosan vissza is érnek. De addig pihenned kellene. – Négy napig pihentem. Pihenj most te! – vágok vissza, és megrázom a vállát. Gyenge lökésem meg sem rendíti. – Mindketten úgy néztek ki, mint a zombik. – Valakinek gondoskodnia kellett arról, hogy ne hagyd abba a lélegzést. – Kilorn könnyed hangon válaszol, és más talán azt hinné, tréfál, de én jobban ismerem. – Akármit tett veled Maven, nem ismétlődhet meg. A fehéren izzó fájdalom emléke még túl friss. Akaratlanul is megborzongok a gondolatra, hogy megint átéljem. – Egyetértek. Mindannyiunkat kijózanít a gondolat, micsoda hatalom van Maven kezében. Még a mindig babráló, járkáló Kilorn is mozdulatlan. Bosszúsan néz ki az ablakon a közelgő éjszakába. – Cal, van bármi ötleted, mi legyen, ha megint belerohan abba az izébe? – Ha fejmosás következik, akkor előbb szeretnék inni valamit – mondom, ahogy hirtelen tudatára ébredek kiszáradt torkomnak. Kilorn rögtön ugrik, siet segíteni. Egyedül hagy Callel a hőségben. – Azt hiszem, egy zavaró szerkezet volt. Módosítva persze – mondja Cal. Tekintete visszatéved a nyakamra, a gerincemen végigfutó villámmintázatra. Meghökkentő bizalmassággal ismét végigsimít rajtuk, mintha valami jelzést rejtenének. Az eszemmel tudom, hogy el kellene löknöm magamtól, hogy megakadályozzam a tűzherceget a bélyegek megvizsgálásában, de a fáradtság és a szükség minden gondolatot felülír. Az érintése fizikailag és érzelmileg is megnyugtató. Annak a bizonyítéka, hogy valaki mellettem áll. Nem vagyok többé egyedül a pokolban. – Néhány éve bevetettük a zavarókat a tavaknál. Rádióhullámokat bocsátanak ki, és fejetlenséget okoznak a tóvidékiek hajói között. Nem tudnak egymással kommunikálni, de ránk is ugyanilyen hatással voltak. Mindenkinek vakon kellett hajóznia. – Ujjai lejjebb siklanak, követik az egyik heget a lapockámra. – Azt hiszem, ez nagymértékben elektromos hullámokat vagy sztatikus zajt bocsát ki. Annyit, hogy kiüssön téged, megvakítson, és ellened fordítsa a villámodat. – Olyan gyorsan megépítették. Alig néhány nap telt el a Csontaréna óta – mormolom. Ha hangosabban szólnék a suttogásnál, azzal megtörném ezt a törékeny békét. Cal keze mozdulatlanná dermed, tenyere a csupasz bőrömre simul. – Maven jóval a Csontaréna előtt ellened fordult.
Most már tudom. Minden véres pillanatban a tudatában vagyok. Valami elpattan bennem, meggörnyed a hátam, arcomat a tenyerembe temetem. A fal, amelyet az emlékek ellen felhúztam, leomlik. De nem hagyhatom, hogy maga alá temessen. Amikor Cal melege körbevesz, átöleli a vállamat, és feje a nyakamhoz ér, odahajolok hozzá. Hagyom, hogy megvédjen, bár Tuck cellájában megfogadtuk, hogy nem fogjuk ezt tenni. Csak elvonjuk egymás figyelmét, és aki figyelmetlen, meghal. De az ujjaink összefonódnak. A tűz kialszik, de Cal még mindig itt van. Soha nem fog elhagyni. – Mit mondott neked? – suttogja. Kicsit hátrébb húzódom, hogy lásson. Remegő kézzel lejjebb húzom az ingem gallérját, hogy megmutassam, mit tett Maven velem. Cal szeme kitágul, ahogy meglátja a bélyeget. Csúf M égett a bőrömbe. Sokáig csak nézi, és úgy érzem, a haragja mindjárt megint megperzsel. – Azt mondta, hogy tartja a szavát – mondom. Elég megszólalnom, hogy elszakítsa pillantását a legújabb sebhelyemről. – Hogy mindig megtalál… és megment. – Keserűen felnevetek. Egyetlen embertől kell Mavennek megmentenie, méghozzá saját magától. Cal gyengéden a helyére igazítja az ingemet, és elrejti az öccse jelét. – Tudtuk, hogy ezt tette. Most már azt is tudjuk, hogy miért. – Igen? – Maven úgy hazudik, ahogy más lélegzik, és talán az anyjáé a póráz, de a szíve nem. – Cal szeme kitágul, meg akar értetni velem valamit. – Nem azért vadászik az újvérűekre, hogy megvédje a trónját, hanem azért, hogy neked fájdalmat okozzon. Hogy megtaláljon téged. Hogy visszamenjél hozzá. – Ökölbe szorul a keze. – Maven mindennél jobban akar téged. Ha Maven most itt lenne, kikaparnám rettenetes, kísértő szemét. – Hát, nem kaphat meg. – Felismerem ennek a következményeit, mint ahogyan Cal is. – Akkor sem, ha ezzel vége lenne a gyilkolásnak? Az újvérűekért sem? Könnyek perzselik a szemem. – Nem megyek vissza. Senki kedvéért. Arra számítok, hogy elítél, de helyette mosolyog, majd fejet hajt. Legalább úgy szégyelli a saját reakcióját, mint én az enyémet. – Azt hittem, elveszítünk. – Gondosan megválogatja a szavait. Előrehajolok, és a kezemet az öklére teszem. Csak ennyi megnyugtatásra van szüksége, hogy folytassa. – Azt hittem, én elveszítelek. Annyiszor hittem ezt. – De még mindig itt vagyok – mondom. A keze közé fogja a nyakamat, mintha nem hinne nekem. Homályosan eszembe
jut Maven szorítása, de leküzdöm a borzongást. Nem akarom, hogy Cal elhúzódjon. Olyan régóta menekülök. Még mielőtt ez elkezdődött volna. Már Dúcban is futottam. Kerültem a családomat, a sorsomat, mindent, amit nem akartam érezni. És most is rohanok azok elől, akik megölnének – és azok elől, akik szeretnének. Nagyon szeretnék megállni. Megtorpanni anélkül, hogy én vagy más belehalna. De ez nem lehetséges. Muszáj mennem tovább, fájdalmat kell okoznom magamnak, hogy megmentsem magamat, és másoknak is, hogy őket megmentsem. Bántanom kell Kilornt, Calt, Shade-et, Farley-t és Nixet, és mindenkit, aki olyan ostoba, hogy követ engem. Belőlük is menekülőket csinálok. – Akkor harcolunk ellene. – Cal közelebb hajol, minden szava forró. Szorítása erősödik, mintha bármely pillanatban jöhetne valaki, hogy elvegyen tőle. – Ebbe fogtunk bele, úgyhogy ezt fogjuk tenni. Hadsereget állítunk fel. Aztán megöljük őt és az anyját is. Egy király megölése semmin sem változtat. Majd elfoglalja a helyét valaki más. Nem Cal, a bukott herceg, de valaki biztosan. De kezdetnek megteszi. Ha nem tudunk elmenekülni Maven elől, akkor meg kell állítanunk. Az újvérűekért. Calért. Értem. Hús-vér fegyver vagyok, bőrrel bevont kard. Arra születtem, hogy megöljek egy királyt, és véget vessek a terror uralmának, mielőtt igazán elkezdődne. Tűz és villám juttatta Mavent a trónra, és tűz és villám fogja onnan letaszítani. – Nem hagyom, hogy megint bántson téged. A leheletébe beleborzongok. Különös érzés, hiszen olyan forróság vesz körül. – Hiszek neked – hazudom. Mert gyenge vagyok, megfordulok a karjában. Mert gyenge vagyok, az ajkára tapasztom az ajkamat, keresek valamit, ami megállítja a menekülésemet, ami feledést hoz. Úgy tűnik, mindketten gyengék vagyunk. Ahogy keze végigsimít a bőrömön, másfajta fájdalmat érzek. Rosszabb Maven gépénél, mélyebbre hatol. Úgy fáj, mint egy hiány. Kard vagyok, villámban és tűzben született – és Mavenében is. Az egyikük már elárult engem, a másik pedig bármelyik pillanatban elmehet. De nem félek attól, hogy összetörik a szívem. Nem félek a fájdalomtól. Calbe, Kilornba, Shade-be kapaszkodom, hogy megmentsek annyi újvérűt, ahányat csak tudok, mert félek egyedül maradni. Egy napon majd ürességre ébredek, amikor a barátaim és a családtagjaim elvesznek. Amikor nem leszek semmi, csak egyetlen villám egy vihar sötétjében. És az egyedüli társaságom Maven. Árnyékok és kísértetek.
Ha kard vagyok, akkor üvegből készültem, és érzem, hogy kezdek megrepedni.
• T IZENNYOLCADIK FEJEZET •
A hővel az a baj, hogy bármennyire fázik az ember, és akármennyire is szüksége van a melegre, egy idő után túl sok lesz. Sok télre emlékszem, amikor résnyire nyitottuk az ablakot, hogy a dermesztő fagy megküzdjön a lenti szobában égő tűzzel. A jeges levegő segített elaludni. Most is nagyokat szippantok az őszi levegőből, hogy megnyugodjam, és elfeledkezzem arról, hogy Cal egyedül van a menedékben. Nem lett volna szabad ezt tennem, gondolom, és lázas bőrömre szorítom a tenyeremet. Nemcsak elvonja a figyelmemet, amit nem engedhetek meg magamnak, de idő kérdése, és összetöri a szívemet. Egy napon elmegy, meghal vagy elárul, ahogy sokan mások. Egy napon fájdalmat fog okozni nekem. Teljesen lement a nap, vörös és narancssárga csíkokat rajzol az égre. Talán. Nem bízhatok a színekben, amiket látok. Nem sok mindenben bízhatok mostanság. A menedéket egy domboldalba építették bele, erdőtől körülvett nagy tisztás közepére. Fákkal borított kanyargós völgyre, tavakra és kavargó ködre néz. Én is erdőben nőttem fel, de az a hely olyan idegen a számomra, mint Archeon vagy a Napcsarnok. Ameddig a szem ellát, semmi ember által épített dolog nem látszik, nincsen favágótanya vagy földműves falu. Bár gondolom, van a közelben elrejtett kifutópálya, ha a repülőgépet használni lehet. Norta vadvidékének mélyén lehetünk, Révöböltől északra, a szárazföld belsejében. Nem ismerem valami jól Régens államot, de ez a Nagyerdő régiónak néz ki, amelyet vadon, zöld dombok és a Tóvidékkel határos fagyott tundra borít. Gyéren lakják, és gyenge kézzel uralkodnak a Gliacon-ház didergői – és kiváló rejtekhely. – Végeztél vele? Kilorn alig több egy árnyéknál, amely ég felé nyúló tölgyfa törzsének támaszkodik. A lábánál vizeskancsó áll elfeledve. Nem kell látnom az arcát ahhoz, hogy tudjam, zaklatott, mert hallom a hangján. – Ne legyél undok. – Hozzászoktam már, hogy parancsolgassak neki, de ez most kérés. Ahogy sejtettem, elereszti a füle mellett, és folytatja. – Gondolom, minden pletykában van egy mákszemnyi igazság. Még azokban is, amiket az a kis rohadék Maven terjeszt. „Mare Barrow elcsábította a herceget, hogy az megölje a királyt.” Megdöbbentő, hogy félig igaza van. – Előrelép, és nagyon emlékeztet egy kegyelemdöféshez készülődő Iral selyemhez. – Mert a herceg egészen biztosan meg van babonázva.
– Ha tovább jártatod a szád, akkumulátort csinálok belőled. – Új fenyegetéseket kellene kitalálnod – mondja kegyetlen mosollyal. Annyira hozzászokott már a nagy számhoz az évek során, hogy kétlem, hogy bármivel rá tudnék ijeszteni, még a villámommal sem. – Nagy hatalmú férfi, a szó minden értelmében. Ne érts félre, örülök, hogy a te kezedben a gyeplő. Akaratlanul is a képébe nevetek. – Örülsz? Egész egyszerűen féltékeny vagy. Nem szoktál hozzá az osztozkodáshoz. És nem szeretsz haszontalan lenni. Haszontalan. Fájdalmas szó, látom a nyaka megrándulásából. De ez sem tántorítja el attól, hogy fölém magasodjon, és eltakarja a fölöttünk pislákoló csillagokat. – A kérdés az, hogy te is el vagy-e varázsolva? Ő is ugyanúgy kihasznál téged, ahogyan te őt? – Senkit sem használok ki. – Hazugság, ezt mindketten tudjuk. – És nem tudod, miről beszélsz. – Igazad van – válaszolja halkan. A meglepetés majdnem letaglóz. Több mint tíz éve barátok vagyunk, de még sohasem hallottam ezeket a szavakat Kilorn Warren szájából. Nagyon makacs, túlságosan öntelt, és az idő nagy részében idegesítő gazember – de ezen a dombon egyáltalán nem olyan, mint régen. Kicsinek látszik, a régi életem egy árnyéka, amely fokozatosan semmivé foszlik. Összekulcsolom a kezemet, hogy ne nyúljak felé, ne érintsem meg, csak bebizonyítsam, hogy Kilorn létezik. – Nem tudom, mi történt veled, amikor Mareena voltál. Nem voltam ott, hogy átsegítselek rajta. Nem mondom azt, hogy értem vagy sajnálom. Nem erre van szükséged. De pontosan ezt akarom, hogy haragudhassak rá, és ne kelljen meghallgatnom, amit mondani akar. Kár, hogy Kilorn túlságosan jól ismer. – A legjobb, amit mondhatok, az igazság, vagy legalábbis, amiről azt gondolom, hogy az igazság. – Bár a hangja határozottan cseng, a válla emelkedik és süllyed a mély lélegzetvételektől. Fél. – Rajtad múlik, hogy hiszel nekem vagy sem. Az ajkam megrándul, fájdalmas a mosolyom. Hozzászoktam, hogy a hozzám legközelebb állók noszogatnak, irányítják a gondolataimat és a tetteimet. Még Kilorn is bűnös ebben. Most azonban megadja nekem azt a szabadságot, amelyre olyan régóta vágytam. Egy döntést, akármilyen apró is. Bízik abban, van annyi eszem, hogy jól válasszak – még ha én nem is hiszek ebben. – Hallgatlak. Elkezd mondani valamit, majd elhallgat. A szavak elakadnak, nem akarnak kijönni. Zöld szeme furcsán nedvesnek látszik.
– Mi az, Kilorn? – sóhajtok. – Mi? – visszhangozza a fejét rázva. Hosszúra nyúlt pillanat után valami elpattan benne. – Tudom, hogy nem érzel ugyanúgy, mint én. Velünk kapcsolatban. Kedvem volna egy sziklába verni a fejemet. Velünk kapcsolatban. Butaságnak tűnik beszélni róla, ostoba idő- és energiapazarlás. Ráadásul zavarba hoz és kényelmetlen. Az arcom lángol. Ez nem az a beszélgetés, amelyet valaha is szerettem volna lefolytatni vele. – És ez rendben is van – mondja tovább, mielőtt leállíthatnám. – Soha nem úgy néztél rám, ahogyan én rád, már otthon sem, mielőtt az egész elkezdődött. Azt gondoltam, talán egy napon majd… de… – vállat von. – Csak nem tudsz belém szeretni. Amikor a dúcbeli Mare Barrow voltam, én is így gondolkoztam. Eltűnődtem azon, mi lesz, ha túlélem a besorozást, és meglátom, mit hoz a jövő. Egy baráti házasság a zöld szemű halászfiúval, gyerekek, akiket szeretni tudunk, szegényes, dúcokon álló otthon. Akkoriban is álomnak tűnt, lehetetlennek. És most is az. Mindig az lesz. Nem szeretem Kilornt, legalábbis nem úgy, ahogyan ő akarná. Soha nem leszek rá képes. – Kilorn – motyogom, és felé lépek, de elhátrál. – Kilorn, te vagy a legjobb barátom, a családomhoz tartozol. A mosolya bánatos. – És az is maradok, amíg meg nem halunk. Nem érdemellek meg, Kilorn Warren. – Sajnálom – nyögöm ki, nem tudom, mit mondhatnék. Azt sem tudom, miért kérek bocsánatot. – Ez nem olyasmi, amit irányítani tudsz, Mare – válaszolja még mindig távolabb állva. – Nem tudjuk megválasztani, kit szeressünk. Mindennél jobban szeretném, ha képesek lennénk rá. Védtelennek érzem magamat. A bőröm még forró Cal ölelésétől, emlékszem, milyen érzés volt alig pár perce hozzásimulni. De a gondolataim a tisztáson túlra szállnak a jégkék szempárhoz, egy üres ígérethez és egy csókhoz egy hajón. – Szeresd, ha akarod, nem fogom megakadályozni. De az én kedvemért, a szüleidért, a többiek kedvéért, kérlek, ne engedd, hogy irányítson téged. Megint Maven jut eszembe. Maven azonban messze van, egy árnyék a világ peremén. Lehet, hogy próbál megölni, de már nem irányít. Kilorn a másik hercegi fivérre gondol, a Calore-ház bukott fiára. Calre. A pajzsomra a sebek és rémálmok ellen. De ő harcos, nem politikus vagy bűnöző. Nincs meg a képessége, hogy másokat manipuláljon, legkevésbé engem. Nem ilyen a természete. – Ő egy Ezüst, Mare. Nem tudod, mire képes, vagy mit akar valójában.
Kétlem, hogy akár Cal tudná. A száműzött herceg még nálam is gyökértelenebb, nincsenek szövetségesei és támogatói, csak a temperamentumos Villámlány. – Nem az, aminek hiszed – mondom. – Akármilyen színű is a vére. Kilorn arcán vicsor jelenik meg élesen. – Ezt te magad sem hiszed. – Nem hiszem – mondom szomorúan. – Tudom. És ez mindent megnehezít. Egykor azt gondoltam, a vér minden, a különbség sötétség és fény között, megmásíthatatlan, áthághatatlan szakadék. Az tette az Ezüstöket hatalmassá, hideggé, kegyetlenné és embertelenné Vörös rokonaikhoz képest. Semmiben sem hasonlítottak ránk, képtelenek voltak fájdalmat, megbánást vagy jóságot érezni. De az olyanok, mint Cal, Julian és még Lucas is megmutatták, mekkorát tévedek. Ők is csak emberek, tele vannak félelemmel és reménnyel. Nem bűntelenek, ahogy mi sem. Én sem. Bárcsak olyan szörnyetegek lennének, amilyennek Kilorn hiszi őket! Bár ilyen egyszerűek volnának a dolgok! A szívem mélyén irigylem Kilorn szűk látókörű haragját. Jó volna, ha osztozhatnék a tudatlanságában. De már túl sokat szenvedtem. – Megöljük Mavent. És az anyját – teszem hozzá jeges bizonyossággal. Öld meg a kísértetet, öld meg az árnyékot. – Ha ők meghalnak, az újvérűek biztonságban lesznek. – Cal pedig szabadon elfoglalhatja a trónját. Hogy megint minden olyan legyen, mint volt. – Ez nem fog megtörténni. Senki sem engedné vissza a trónra, sem a Vörösök, sem az Ezüstök. És amennyire látom, ő sem akarja. – Tényleg? – Máris utálom Kilorn önelégült mosolyát. – Kinek az ötlete volt, hogy öljük meg Mavent? – Amikor nem válaszolok, a mosolya szélesebb lesz. – Én is így gondoltam. – Köszönöm az őszinteségedet, Kilorn. A hálám meghökkenti, legalább annyira meglepődik, mint én az imént. Mindketten sokat változtunk az elmúlt hónapokban, már nem az a lány és fiú vagyunk Dúcból, akik mindenen civakodtak. Ők gyerekek voltak, és örökre elvesztek. – Persze észben tartom, amit mondtál. – Soha nem éreztem ilyen közel magamhoz a leckéimet, most segítenek leszerelni Kilornt anélkül, hogy megbántanám. Ahogyan egy hercegnő küldene el egy szolgát. Kilornt azonban nem ilyen könnyű félretolni. Szeme résnyire szűkül, átlát az udvarias álcámon. Annyira undorodik, hogy már azt várom, köpjön egyet. – Egy napon el fogsz tévedni – suttogja. – És nem leszek ott, hogy visszavezesselek.
Felszisszenek, és hátat fordítok a legrégebbi barátomnak. A szavai fájnak, és nem akarom meghallani, bármennyire is értelmesek. Kilorn bakancsa csikorog a kemény földön, ahogy elmegy, és otthagy engem, hogy bámuljam az erdőt. A távolban repülőgép zúg, ahogy visszatér hozzánk. Mindennél jobban félek az egyedülléttől. Akkor miért csinálom ezt? Miért lököm el azokat, akiket szeretek, miért menekülök előlük? Mi a baj velem? Nem tudom. És azt sem tudom, hogyan hagyjam abba. Hadsereget összegyűjteni könnyű. A révöböli nyilvántartás elvezet minket a Jelzőfény régió városaiban és falvaiban élő újvérűekhez Cancordától Taurusig és a Bahnr-szigeteken a félig elárasztott kikötőkig. Julian listája segít kiterjeszteni a területet, míg Norta karnyújtásnyira van. Még Delphie, a királyság legdélibb városa is alig néhány órára van a repülőgéppel. Minden településen, legyen akármilyen kicsi, új Ezüst biztosok állomásoznak, akiknek el kellene kapniuk minket, hogy a király színe elé vigyenek. De ők sem tudnak minden célpontot egyidejűleg őrizni, és Maven nem szilárdította meg eléggé a hatalmát ahhoz, hogy hirtelen több száz embert elraboljon. Véletlenszerűen csapunk le, és általában sikerül meglepnünk őket. Néha szerencsénk van, még azt sem veszik észre, hogy ott vagyunk. Shade újra meg újra bizonyítja hasznosságát, ahogyan Ada és Nix is. A lány képességei segítenek eligazodni a városfalakon belül – a férfi pedig átvisz rajtuk. De végül minden rajtam múlik. Mindig én beszélek az újvérűekkel, elmagyarázom, kicsodák, és milyen veszélyt jelentenek a királyra. Választás elé állítom őket, és mindig az élet mellett döntenek. Mindig minket választanak. Biztonságos kijutást biztosítunk a családjaiknak, a hátramaradottakat a Skarlát Gárda különféle menedékeibe és bázisaira irányítjuk. A parancsnokságnak, mondja Farley, egyre rejtélyesebben. Néhányat egyenesen Tuck-szigetre küldünk, hogy az ezredesnél leljenek biztonságra. Lehet, hogy gyűlöli az újvérűeket, de Farley megnyugtat, hogy a valódi Vörösöket nem fogja elkergetni. A hátrahagyott újvérűek félnek, néhányan dühösek, de kevesen lepődnek meg, főleg a gyerekek. Többnyire nem tudják, kicsodák. Néhányat azonban már kísért a vérünk mutációjának hatása. Haven városának peremén találkozunk Luther Carverrel. Nyolcéves, korához képest alacsony fiú fekete hajjal, egy asztalos fia. Apja műhelyében találjuk.
Elengedték az iskolából, hogy kitanulhassa a mesterséget. Nem kell sokáig győzködni Carvert, hogy beengedjen, bár gyanakodva lesi Calt és Nixet. A fiú pedig nem hajlandó a szemembe nézni, kis ujjai idegesen megrándulnak. Amikor megszólítom, remegve ragaszkodik hozzá, hogy Villámlánynak szólítson. – A neved azért van ezen a listán, mert különleges vagy, másmilyen – mondom neki. – Tudod, miről beszélek? A kisfiú vadul rázza a fejét, hosszú haja ide-oda libben. Apja testőrként áll mögötte. Komolyan, lassan bólint. – Minden rendben, Luther, nincs miért szégyenkezned. – Átnyúlok az asztal fölött, amely biztosan Carver keze munkáját dicséri. Luther azonban elhúzza az ujjait, és az ölébe rejti kezét, ahol nem érem el. – Semmi személyes – mondja Carver, és megnyugtatóan a fia vállára teszi a kezét. – Luther nem… csak nem akar senkit bántani. Jön és megy… egyre rosszabb, értitek. De ti segítetek rajta, ugye? – Szerencsétlen embernek elcsuklik a hangja fájdalmában. Együtt érzek vele, az jut eszembe, vajon az én apám mit tenne ilyen helyzetben, ha olyanokkal találkozna, akik megértik a gyermekét, akik segíteni tudnak – de akiknek ehhez el kell szakítaniuk tőle. – Tudjátok, miért ilyen? Ezt a kérdést én is sokszor feltettem magamnak, és majdnem minden újvérű megkérdezi. De még mindig nincs rá válaszom. – Sajnálom, de nem tudom. Csak azt tudjuk, hogy a képességeink egy mutációnak köszönhetőek, van valami megmagyarázhatatlan a vérünkben. Julian könyveire és a kutatására gondolok. Sohasem jutott el odáig, hogy a kettészakadásról tanítson, az ősi pillanatról, amikor az ezüst vér elvált a vöröstől, csak annyit mondott, hogy megtörtént, és ez vezetett a mai világhoz. Gondolom, az enyémhez hasonló vérben elkezdődött egy újabb kettészakadás. Julian tanulmányozott engem az elfogatása előtt, éppen erre a kérdésre próbált választ találni. De sohasem volt esélye rá. Cal megmozdul mellettem, és amikor megkerüli az asztalt, a félelmetes maszkra számítok az arcán, amelyet olyan gondosan őriz. Helyette azonban kedvesen és szélesen mosolyog. Lehajol, letérdel, hogy Luther szemébe nézhessen. A kisfiút lenyűgözi a herceg jelenléte és osztatlan figyelme. – Felség – szólal meg, még tisztelegni is megpróbál. Mögötte az apja már korántsem ilyen udvarias, a homlokán ráncok jelennek meg. Az Ezüst hercegek nem tartozhatnak a kedvenc vendégei közé. Cal mosolya még szélesebbre húzódik, és tekintetét továbbra is a fiún tartja. – Kérlek, hívj Calnek – mondja, és kinyújtja a kezét. Luther megint elhúzódik, de Cal
nem bánja. Lefogadom, hogy számított is erre. Luther elpirul, arcán bájos pír látszik. – Bocsánat. – Semmi baj – válaszol Cal. – Tulajdonképpen kiskoromban én is ezt tettem. Kicsit fiatalabb voltam nálad, de akkor nagyon sok tanítóm volt. Szükségem is volt rájuk – teszi hozzá kacsintva. A kisfiú a félelme ellenére elmosolyodik. – Neked viszont csak az apukád van, igaz? A fiú nagyot nyel. Aztán bólint. – Megpróbálom… – kezdi Carver, és megragadja a fia vállát. – Megértjük – mondom neki. – Jobban, mint bárki más. Luther a cipője orrával megbökdösi Calt, ahogy felülkerekedik benne a kíváncsiság. – És te mitől féltél, Cal? Cal tenyeréből a szemünk előtt törnek ki forró lángok. Furcsán szépséges, lassan égő, táncoló tűz. Sárga és vörös, lustán nyújtózó. Ha nem lenne a forróság, fegyver helyett művészetnek gondolhatnám. – Nem tudtam, hogyan irányítsam – mondja Cal, és hagyja, hadd játsszon az ujjai között. – Féltem, hogy megégetek másokat. Az apámat, a barátaimat… – a hangja majdnem elcsuklik – … a kisöcsémet. De megtanultam, hogyan szorítsam engedelmességre, hogy ne bántsa azokat, akiket szeretnék biztonságban tartani. Te is képes vagy erre, Luther. Amíg a fiú megbabonázva bámul, az apját kevésbé bűvölik el Cal szavai. De nem ő az első szülő, akivel találkozunk, és készen állok a következő kérdésére. – Akiket újvérűnek nevezel? Ők is meg tudják ezt tenni? Tudják… uralni azt, amivé váltak? A saját kezemen szikrák hálózata jelenik meg, mindegyik kacskaringózó, tökéletes lila fény. Felszívódnak a bőrömben, nem hagynak nyomot. – Igen, Carver. A férfi meglepő gyorsan lekap egy cserepet a polcról, és a fia elé teszi. Egy növény, talán páfrány van a földjében. Más talán értetlenül állna előtte, de Luther tudja, mit akar az apja. – Gyerünk, fiam – nógatja az apja kedves, szelíd hangon. – Mutasd meg nekik, mit kell megjavítani. Mielőtt megsértődhetnék a szóhasználaton, Luther kinyújtja reszkető kezét. Ujja óvatosan, de határozottan végigsimítja a páfrány levelének peremét. Semmi sem történik. – Minden rendben, Luther – mondja Carver. – Megmutathatod nekik. A fiú ismét megpróbálja, a szemöldökét összevonja, ahogy koncentrál. Ezúttal a páfrány szárát fogja kis öklébe. A növény lassan elgörbül, elfeketedik és elpusztul. Ahogy lenyűgözve bámuljuk, Carver valami mást vesz elő a polc mélyéről, és a fia ölébe teszi. Bőrkesztyűk. – Jól vigyázzatok rá – mondja. Összeszorítja a fogait, bezárja a szívében tomboló
vihar elől. – Ígérjétek meg nekem! Mint minden igaz ember, ő sem rezzen össze, amikor kezet fogok vele. – A szavamat adom, Carver. Csak amikor már visszaértünk a menedékházba, amelyet elkezdtünk Szurdoknak hívni, engedélyezek pár perc egyedüllétet, hogy meggyőzzem magamat arról, helyes volt hazudni. Nem tudom megígérni sem ennek a fiúnak, sem a többi hozzá hasonlónak, hogy túlélik, ami következik. De nagyon remélem, hogy életben marad, és mindent megteszek, hogy így legyen. Még akkor is, ha ennek a fiúnak a rémisztő képessége maga a halál. Nem az újvérűek családjai az egyedüliek, akik menekülnek. A rendeletek még rettenetesebbé tették az életet, és sok Vöröst az erdőkbe vagy a határvidékre űztek, hogy ott keressenek olyan helyet, ahol nem dolgoztatják halálra őket, vagy nem akasztják fel azért, mert megszegtek valamilyen szabályt. Néhányan megközelítik a táborunkat, ahogy észak felé tartanak az őszi hóeséstől fehér határra. Kilorn és Farley segíteni akarnak nekik élelemmel és gyógyszerekkel, de Cal és én elutasítjuk a kérésüket. Senki sem tudhat rólunk, és a Vörösök sem kivételek, akármi legyen a sorsuk. Addig mennek majd észak felé, amíg nem érnek a Tóvidék határába. Egyeseket besoroznak a frontot tartó légiókba. Mások talán elég szerencsések lesznek, hogy átosonjanak, hogy aztán a hideg és az éhezés intézze el őket a tundrán, nem pedig egy golyó a lövészárokban. A napjaim egymásba olvadnak. Toborzás, kiképzés, vég nélkül. Csak az időjárás változik, ahogy közeleg a tél. Amikor jóval napkelte előtt felébredek, a talajt vastagon belepi a dér. Cal kénytelen maga felmelegíteni a repülőgépet, kiszabadítani a jéggel bevont kerekeket és felszerelést. A legtöbb napon velünk jön az éppen kiválasztott újvérűhöz. Néha azonban a repülés helyett inkább tanít. Azokon a napokon Ada veszi át a helyét, aki ugyanolyan jó pilóta, villámgyorsan és pontosan tanul. Tudása Nortáról a csatornarendszerektől kezdve az utánpótlás-útvonalakig lenyűgöző. El sem tudom képzelni, hogyan fér ennyi minden az agyába, és még van hely benne másnak. Egy csoda a szememben, akárcsak a többi újvérű, akit találunk. Szinte mindenki másmilyen, különös képességeik túlszárnyalják az Ezüstökét és a képzeletemet. Luther óvatosan próbálkozik tovább a képessége irányításával, és mindent elhervaszt a virágoktól kezdve a facsemetékig. Cal úgy gondolja, hogy a hatalmával meg tudná gyógyítani magát, de ezt még meg kell tapasztalnunk. Egy másik újvérű, egy öregasszony, akit mindenki Nagyanyónak hív, meg tudja változtatni a külsejét. Ránk hozta a frászt, amikor Elara királynőnek álcázva magát keresztülment a táboron. Az életkora ellenére azt remélem, hamarosan
felhasználhatom a toborzásnál. Kihozza magából a legtöbbet a Cal vezette kiképzés során, a többiekkel együtt megtanul lőni és kést használni. Persze ettől a tábor meglehetősen hangos, és még a Nagyerdőben is magára vonná a figyelmet, ha nem lenne Farrah, az első újonc Ada és Nix után, aki a hangot képes manipulálni. Elnyeli a lövések robaját, és minden puskaropogást elfojt, hogy még csak visszhangot sem kelt a völgyben. Ahogy az újvérűek kiterjesztik képességeiket, és megtanulják hozzám hasonlóan uralni, kezd feltámadni bennem a remény. Cal kiváló tanár, különösen a gyerekekkel bánik ügyesen. Őket nem terhelik úgy az előítéletek, mint az idősebb újoncokat, és akkor is a nyomában koslatnak, amikor a kiképzésnek vége. Ettől az idősebb újvérűek is megenyhülnek. Nehéz Calt utálni, amikor gyerekek nyüzsögnek körülötte, újabb leckék után könyörögve. Már Nix sem néz rá dühösen, bár egyelőre nem hajlandó morgásnál többet szólni hozzá. Én nem vagyok olyan tehetséges, mint a száműzött herceg, és kezdem rettegni a reggeli és késő délutáni edzéseket. Szeretném a kimerültségre fogni a nyugtalanságomat. A napjaim felét toborzással töltöm, elutazok a listán szereplő következő névhez, de egyszerűen pocsék tanár vagyok. Legtöbbször Kethával dolgozom együtt, akinek a képességei hasonlítanak az enyémhez. Nem képes ugyan elektromosságot vagy mást előállítani, de helyette pusztít. Akárcsak az Ezüst eltörlők, füst- és tűzfelhő kíséretében fel tud robbantani bármit. Viszont, amíg a tipikus eltörlők csak azt tudják felrobbantani, amit megérintenek, Kethát nem kötik efféle korlátozások. Türelmesen vár, a kezemben tartott követ lesi. Igyekszem nem félrehúzódni gyilkos pillantása elől, tudván, mire képes. A rövid hét alatt, amióta rátaláltunk, papír, falevelek és ágak elpusztításáról a kövekig lépett elő. Akárcsak a többi újvérűnek, neki is csak lehetőséget kellett kapnia, hogy feltárja valódi énjét. A képességek pedig válaszolnak, akár a ketrecből kiengedett vadállatok. Míg a többiek széles ívben kerülik az edzés során, meghagyva nekünk Szurdok tisztásának távolabbi végét, én nem tehetem ugyanezt. – Urald! – mondom, mire bólint. Bárcsak többet adhatnék neki, de az útmutatásom szánalmasan szegényes. Nekem is csak egy hónap tanulás van a hátam mögött, és annak nagy része Julian keze alatt telt, aki nem volt rendes kiképző. Mi több – és ez számomra rendkívül személyes dolog –, nehezen tudom megmagyarázni, pontosan mit is jelentek Kethának. – Uralom – mondja. A szeme résnyire szűkül, ahogy elmélyül a koncentrációja. Különös, hogy a nő
barna szeme mennyire jellegtelen, pedig nagy erőknek parancsol. Ketha hozzám hasonlóan folyó menti faluból származik, és akár a nővéremnek vagy a nagynénémnek is kiadhatná magát. Napbarnított bőre és őszülő haja emlékeztet szerény, igazságtalan származásunkra. A feljegyzések szerint tanítónő volt egy iskolában. Amikor az ég felé hajítom a követ, minél magasabbra, eszembe jut Arven és az edzés. Arra vett rá minket, hogy a képességünkkel találjunk el célpontokat, finomítsuk célzásunkat és koncentrációnkat. A Csontarénában pedig én lettem a célpontja. Majdnem megölt, most mégis itt vagyok, és lemásolom a módszereit. Helytelennek érzem – de hatásos. A kő szétporlik, mintha kis bomba robbant volna benne. Ketha megtapsolja magát, és én is igyekszem követni. Azon gondolkodom, másként érzi-e majd magát, ha a képességeit éles helyzetben is próbára tesszük, és kő helyett húst kell szétrobbantania. Kilorn foghatna nekünk egy nyulat, hogy kipróbáljuk. Kilorn azonban minden nappal egyre távolibbá válik. Magára vette a tábor etetésének feladatát, és az ideje nagy részét halászattal vagy vadászattal tölti. Ha nem kötnének le a saját feladataim, a toborzás és a kiképzés, megpróbálnám kirángatni belőle. De alig van időm aludni is, nemhogy visszacsalogassam Kilornt. Mire lehullik az első hó, húsz újvérű él a táborban a vénkisasszonyoktól az izgága kisfiúkig. Szerencsére a menedékház nagyobb, mint először gondoltam, kamrák és alagutak nyúlnak a domb belsejébe. Némelyiknek van ablaka, de a legtöbb sötét, és a végén lámpásokat is kénytelenek vagyunk lopni a meglátogatott helyekről, nem csak újvérűeket. Mind a huszonhatan kényelmesen elférünk, még helyünk is marad. Bőségesen akad ennivaló, hála Kilornnak és Farrah-nak, aki hangtalan, halálos vadászt csinál belőle. Az újoncok minden egyes hullámával újabb készletek érkeznek téli öltözéktől kezdve a gyufáig, még só is akad. Farley és Crance alvilági kapcsolataikat kihasználva szerzik meg, amire szükségünk van, de néha a jól bevált lopáshoz kell folyamodnunk. Egy hónap alatt olajozott, rejtett gépezetté válunk. Maven nem talált ránk, és tőlünk telhetően igyekszünk követni a mozgását. A híroszlopok és újságok megkönnyítik a dolgunkat. A király Delphie-be látogat. Maven király és Lady Evangeline katonai díszszemlét tart a Lencasser-erdőben. A koronázási körút a Király államban folytatja útját. A szalagcímek jelzik a hollétét, és tudjuk, mit jelentenek. Halott újvérűeket Delphie-ben, Lencasserben, minden helyen, ahová csak ellátogat. Az úgynevezett koronázási körútja csak fedősztori, ami a kivégzések parádéját takarja.
Képességeink és trükkjeink ellenére sem vagyunk elég gyorsak, hogy mindenkit megmentsünk. Minden felfedezett és táborba hozott újvérűért cserébe ketten lógnak az akasztófákról, tűnnek el, vagy véreznek el az árokban. Néhány felnyársalt vagy vasrudakkal megfojtott hulla magnetron által okozott halálról mesél. Valószínűleg Ptolemus keze munkája, bár Evangeline is benne lehet, a király dicsőségében fürdőzve. Hamarosan királynő lesz belőle, és mindent meg fog tenni, hogy magához hajlítsa Mavent. Egykor ez feldühített volna, most azonban csak szánalmat érzek a magnetron lány iránt. Maven nem Cal, és ha az érdeke úgy diktálja, meg fogja ölni Evangeline-t. Akárcsak az újvérűeket, akik azért haltak meg, hogy életben tartsák a hazugságait, mi pedig kénytelenek legyünk tovább menekülni. Halottak, mert Maven elszámította magát. Azt hiszi, ha elegen halnak meg, visszatérek. De nem fogok.
• T IZENKILENCEDIK FEJEZET •
Miután három kudarccal teli napon át nem találunk egyebet, csak halott újvérűeket, Templynbe utazunk. Csendes lakóvároska a Delphie-be vezető úton, a folyó mentén hatalmas Ezüst birokokkal és zsúfolt Vörös sorházakkal. Urak és szolgák. Templyn nehéz terep – nincsenek nagy erdők, alagutak vagy nyüzsgő utcák, ahol elrejtőzhetnénk. Általában Shade lopózna be a falak mögé, ő azonban ma nincsen velünk. Tegnap kifordult a bokája, súlyosbítva még csak gyógyuló lába sérülését, és ráparancsoltam, hogy maradjon otthon. Cal is hiányzik, mert úgy döntött, inkább tanít, és Adára hagyta a Fekete Futár vezetését. A lány még mindig ott van, kényelmesen üldögél a pilótaülésben, és olvas, mint mindig. Igyekszem nem idegeskedni, úgy vezetni a küldetést, ahogyan Cal tenné, de furcsán védtelennek érzem magamat nélküle és a bátyám nélkül. Még sohasem mentem toborzóútra úgy, hogy legalább egyikük velem ne lenne, és most kell bizonyítanom, megmutatnom a többieknek, hogy nemcsak bevetésre váró fegyver vagyok, hanem valaki, aki hajlandó velük együtt harcolni. Szerencsére van egy hatalmas előnyünk, egy bizonyos Harrick. Orienpratis kőfejtőjéből szerveztük be két hete, és ez az első küldetése. Remélem, eseménytelen lesz. A férfi egérszerű, mindig izeg-mozog, olyan inas, akár egy kőfaragó. Farley és én közrefogjuk a szekéren, és némán figyeljük, hátha el akar szökni. A többiek, Nix velem szemben és Crance a bakon, inkább az úttal foglalkoznak. A szekerünk beáll a munka reményében a városközpontba igyekvő munkások és kereskedők sorába. Crance keze összeszorul a szekeret húzó ló gyeplőjén. Szegény pára vén, foltos, fél szemére vak és beteg patájú jószág. De tovább ösztökéli a lovat, próbál lépést tartani a többiekkel és közéjük olvadni. Már látszik előttünk a város határa, amelyet bonyolult faragású kőoszlopok közötti nyitott kapu jelez. Egy zászló feszül, egy ismerős ház ismerős lobogója. Vörös és narancssárga csíkok olvadnak majdnem össze a kora reggeli napfényben. A Lerolan-ház, eltörlők, a Delphie régió kormányzói. Pislogva nézem, eszembe jut a három halott eltörlő, a napcsarnoki lövöldözésben meghalt három Lerolan. Az apát, Belicost Farley és a Skarlát Gárda ölte meg. A még gyerek ikerfiait pedig szétszaggatta az azt követő robbanás. Halott arcuk képe szerte a királyságban ki volt függesztve, szerepelt minden híradásban, újabb egyesítő zászló volt az Ezüst propaganda szolgálatában. A Skarlát Gárda gyerekeket öl. A Skarlát Gárdát el kell pusztítani.
Farley-ra pillantok, azon töprengek, tudja-e, mit jelent a zászló, de ő az elöl lévő biztosokra figyel. Ahogy Harrick is. A szeme összeszűkül, ahogy koncentrál, és reszkető keze ökölbe szorul. Némán megérintem a karját, hogy bátorítsam. – Meg tudod csinálni – súgom neki. Halványan rám mosolyog, mire kihúzom magamat. Hiszek a képességében – amikor csak lehetett, gyakorolt –, de neki is hinnie kell magában. Nix megfeszül, izmai dagadnak a ruhája alatt. Farley kevésbé feltűnő, de tudom, hogy viszket a keze a bakancsába rejtett késért. Én Harrick érdekében nem mutatom ki a félelmemet. Biztosok őrzik a kaput, és mindenkit alaposan szemügyre vesznek, aki átmegy. Megnézik az arcukat, átvizsgálják az árujukat, de nem vesződnek az igazolványaikkal. Ezeket az Ezüstöket nem érdekli, mi van egy darab papírra írva – az ő parancsuk úgy szól, hogy találjanak meg engem és az enyéimet, nem pedig falujától elbitangolt parasztot keressenek. Hamarosan a mi szekerünkre kerül a sor, és csak a Harrick ajka fölött megjelenő verejtékcseppek árulkodnak arról, hogy bármit is csinál. Crance a biztos utasítására megállítja a lovat és a szekeret. Tiszteletteljesen, alázatosan lesüti a szemét, amikor a tiszt rámered. Ahogy vártuk, semmi sem kelti fel a gyanúját. Crance nem újvérű, nem ismert cinkosunk. Maven rá nem vadászik. A biztos elfordul, hogy körbejárja a szekeret, hogy belenézzen. Egyikünk sem mer moccanni, sem lélegezni. Harrick nem olyan ügyes, hogy a hangot is elrejtse, ne csak a látványt. A biztos tekintete egyszer találkozik az enyémmel, és átfut az agyamon, hogy Harrick talán kudarcot vallott. De egy szívdermesztő pillanat után a férfi elégedetten továbbmegy. Nem lát minket. Harrick ugyanis különleges újvérű. Káprázatokat, délibábokat képes alkotni, olyasmiket láttat másokkal, amik nincsenek ott. Minket viszont elrejtett azáltal, hogy láthatatlanná tett egy üres szekérben. – Levegőt szállítasz, Vörös? – kérdezi a biztos undok vigyorral. – Rakományt veszek fel, és Delphie belső vidékére viszem – válaszolja Crance pontosan azt, amit Ada mondott neki. A lány az előző napot a kereskedelmi útvonalak tanulmányozásával töltötte. Egy óra olvasás után a nortai export és import szakértőjévé vált. – Fonott gyapjút, uram. A biztos azonban már unottan tovább is sétál. – Mozgás – int kesztyűs kezével. A szekér előrezötyög, és Harrick szorosan megfogja a kezemet. Viszonzom a szorítást, kérlelve, hogy tartson ki, küzdjön az illúzió fenntartásáért, amíg be nem
érünk Templynbe, és el nem távolodunk a kaputól. – Még egy perc – suttogom. – Már majdnem ott vagy. Lefordulunk a főútról, mielőtt a piacra érnénk, és áthaladunk a félig üres mellékutcákon, amelyeket szerény Vörös boltok és otthonok szegélyeznek. A többiek nyitva tartják a szemüket, tudják, mit keresünk, én pedig Harrickkel foglalkozom. – Majdnem ott vagyunk – mondom megint, és remélem, hogy nem tévedek. Egy-két pillanat, és cserbenhagyja az ereje, akkor pedig a káprázat szertefoszlik, és az egész utca látni fog minket. Az itteniek Vörösök, de egészen biztosan jelentenének olyan szekeret, amelyik tele van az ország legkeresettebb számkivetettjeivel. – Balra – mondja mogorván Nix, és Crance engedelmeskedik. A szekeret vörös függönyös, lécekből eszkábált viskó felé kormányozza. Hiába süt a nap, az ablakban gyertya ég. Vörös, mint a hajnal. A Skarlát Gárda háza mellett sikátor nyílik, a másik oldalról két üres lak határolja. Nem tudom, hol vannak a lakók, de valószínűleg a rendeletek elől menekültek el, vagy kivégezték őket. Nekem fedezéknek megfelel. – Most, Harrick – mondom neki. Nagyot sóhajt, és ebből tudom, hogy az illúzió védelme eltűnt. – Szép munka volt. Nem vesztegetjük az időt, rögtön kimászunk a szekérből, és a Gárda házához osonunk az eresz fedezékében. Farley vezet, és háromszor bekopog egy oldalajtón. Az hamar kinyílik, de bent nem sok mindent lehet látni. Farley habozás nélkül belép, mi pedig követjük. A szemem hamar hozzászokik a ház homályához, és meglep, mennyire hasonlít az otthonomhoz Dúcban. Egyszerű, zsúfolt lakás, két szobával, deszkapadlóval és koszos ablakokkal. A villanykörték vagy kiégtek, vagy hiányoznak, mert eladták élelemért. – Kapitány – szólal meg egy hang. Idősebb, acélszürke hajú nő jelenik meg az ablaknál, és elfújja a gyertyát. Arcát ráncok, a kezét hegek borítják. Akárcsak Révöbölben, Farley most is a homlokát ráncolja, és megrázza a nő kezét. – Én nem vagyok… Az asszony azonban csak legyint. – Az ezredes szerint talán nem, de a parancsnokság szerint igen. Máshogyan gondolkodnak magáról. – A parancsnokság. A nőnek feltűnik az érdeklődésem, és üdvözlésképpen felém int. – Miss Barrow. Ellie Whistle vagyok. Felvonom a szemöldököm. – Whistle? – kérdezem. – Nem rokona véletlenül… Ellie közbevág, mielőtt befejezhetném. – Valószínűleg nem. A Whistle csak
becenév. Azt jelenti, hogy csempész vagyok. Mind csak szél által fújt sípok vagyunk. – Tényleg. Will Whistle régi kocsija is tele volt csempészáruval és lopott holmikkal, amelyek nagy részét én vittem oda. – De skarlát gárdista is vagyok – teszi hozzá. Ezt legalább tudtam. Farley az elmúlt hetekben kapcsolatba lépett azokkal az embereivel, akik nem álltak az ezredes parancsnoksága alatt, és valószínűleg segítenek és titokban tartják majd a mozgásunkat. – Nagyon jó – mondom neki. – A Marcher családért jöttünk. – Pontosabban kettejükért. Tansy és Matrick Marcher, a születésnapjukból ítélve ikrek. – El kell őket távolítanunk a városból, lehetőleg egy órán belül. Ellie figyelmesen hallgat, a munkára koncentrál. Amikor megmozdul, pisztolyt pillantok meg a csípőjén. Farley-ra pillant, és amikor a nő bólint, Ellie is biccent. – Ezt meg tudom tenni. – Készletek is kellenek – teszi hozzá Farley. – Élelmet is elfogadunk, ha van, de téli ruházat lenne a legjobb. Újabb biccentés. – Mindenképpen megpróbáljuk – mondja Ellie. – Gyorsan összekészítem, amire szükségetek van, de lehet, hogy szükségem lesz még két segítő kézre. – Majd én – ajánlkozik Crance. Az ő erejével biztos gyorsabban fog menni. Nem tudom elhinni Ellie készségességét, és Farley is így van ezzel. Jelentőségteljes pillantást váltunk, ahogy Ellie munkához lát, és egymás után nyitja ki a szekrényeket, emeli fel a padlódeszkákat, rejtett rekeszeket tárva fel a házban. – Köszönöm az együttműködését – szól hátra Farley a válla fölött gyanakvással. Én is árgus szemmel lesem Ellie minden mozdulatát. Öreg, de fürge, és nem tudom, valóban egyedül vagyunk-e a házban. – Mint már mondtam, az utasításaimat a parancsnokságtól kapom. Ők pedig szétküldték a hírt: mindenáron segítsétek Farley kapitányt és a Villámlányt – mondja, ránk sem pillantva. Felszalad a szemöldököm, ez megdöbbent és kellemesen meglep. – Erről majd mesélnie kell – mormolom neki. Megint meglep, milyen szervezett a Skarlát Gárda. – Később – válaszolja. – A Marcher család? Amíg Ellie útmutatást ad, Harrick és Nix mellé állok. Bár ez Harrick első küldetése, Nix veteránnak gondolja magát, és jogosan. Számát sem tudom, hányszor kísért már el ellenséges területre, és ezért nagyon hálás vagyok. – Készen áltok, fiúk? – kérdezem az ujjaimat megtornáztatva. Nix igyekszik mogorvának és közönyösnek tűnni, igazi veteránnak, de nem kerüli el a figyelmem
a Harrick szemében megvillanó félelem. – Nem lesz olyan nehéz, mint bejutni. Kevesebb embert kell elrejteni, és a biztosok ezúttal nem vesződnek majd az átkutatással. Menni fog. – Köszi, Mare. – Kihúzza magát, kidülleszti mellkasát, és mosolyog a kedvemért. Visszamosolygok rá, bár a hangja megremeg, amikor kimondja a nevemet. A legtöbbjük nem tudja, hogyan szólítson. Mare-nek, Miss Barrow-nak, Villámlánynak… van, aki egyenesen úrnőmnek. Mindegyik megszólítás fáj, bár egyik sem annyira, mint az utolsó. Akármit teszek, akármennyire is próbálok egy lenni közülük, másnak tekintenek. Vezérnek vagy leprásnak, de mindenképpen kívülállónak. Mindig külön vagyok tőlük. A sikátorban Crance kezd felpakolni a szekérre, nem nézi, ahogy egy Ezüst árnyék kecsességével eltűnünk. Az árnyékoktól eltérően azonban Harrick nemcsak görbíti a fényt, fényt és sötétséget teremt, hanem bármit elővarázsolhat. Fát, lovat, másik személyt. Itt az utcán koszos képű, csuklyás, közönséges Vöröseknek álcáz minket. Még egymás szemében is jellegtelennek látszunk. Azt mondja, ez egyszerűbb, mint láthatatlanná tenni, és tömegben szerencsésebb is. Az emberek így nem ütköznek belénk, amikor levegőnek néznek. Farley vezet minket Ellie útmutatása alapján. Át kell vágnunk a piactéren, a biztosok előtt, de senki sem figyel fel ránk. Platinaszőke hajam lobog az enyhe szélben, belehullik a szemembe. Majdnem felnevetek. Platinaszőke haj… rajtam. A Marcher-ház kicsi, hevenyészett emelete úgy fest, mint ami menten a fejünkre omlik. De a hátsó kert bájos, csupasz fák és indás növények töltik meg; nyáron csodaszép lehet. Átvágunk rajta óvatosan, nehogy zörögjön talpunk alatt az avar. – Most láthatatlanok vagyunk – mormolja Harrick. Amikor felé nézek, látom, hogy eltűnt. Elmosolyodom, bár senki sem láthatja. Valaki előttem éri el a hátsó ajtót, és bekopog. Nincs válasz, semmi nesz nem hallatszik bentről. Lehet, hogy nincsenek otthon, mert dolgoznak. Farley kopogott – hallom, ahogyan káromkodik. – Várjunk? – suttogja. Csak a lehelete felhőjét látom az arca helyén. – Harrick nem egy gép – mondom a férfi helyett. – Bent várunk. Az ajtóhoz indulok, beleütközöm Farley vállába, és letérdelek a zár elé. Egyszerű. Álmomban is kinyithatnám, és most sem tart sokáig. Pillanatokon belül üdvözöl az ismerős, megnyugtató kattanás. Az ajtó csikorogva tárul fel, és megdermedek, félek attól, amit bent találok. Akárcsak Ellie háza, ez is sötét és látszólag lakatlan. Adok neki még egy percet, és feszülten fülelek. Semmi sem mozdul bent, és nem érzem az elektromosság
remegését sem. A Marcherek vagy kifogytak a rájuk jutó áramkvótából, vagy egyáltalán nincs is áramuk. Elégedetten intek, hogy jöjjenek be, de nem történik semmi. Nem látnak téged, te tökfej. – Befelé – suttogom, és érzem Farley-t a hátam mögött. Miután az ajtót biztonságosan újra bezártuk, ismét láthatóvá válunk. Harrickre mosolygok, megint hálás vagyok a képességéért és az erejéért, de aztán megérzem a szagot. Áporodott a levegő, mozdulatlan és enyhén savanyú. Gyorsan félcentis port söprök le a konyhaasztalról. – Talán elmenekültek. Sokan megtették – mondja gyorsan Nix. Valami apró nesz felkelti a figyelmemet. Nem hang, inkább szikra. Alig érzem, olyan apró, majdnem elkerüli a figyelmemet. Egy koszos vörös zászlóval letakart kosárból jön a tűzhely mellett. Arra oldalazok, vonz az apró jelzés. – Nem tetszik ez nekem, vissza kell mennünk Ellie-hez. Harrick, szedd össze magad, és készülj újabb káprázatra! – utasítja Farley, amilyen halkan csak tudja. Térdem a tűzhely kövéhez ér, ahogy a kosár fölé hajolok. A szag itt erősebb, a kosárból jön, akárcsak a szikra. Nem volna szabad ezt tennem. Tudom, hogy nem fog tetszeni, amit találok. Tudom, mégsem tudom megállni, hogy fel ne emeljem a rongyot. Az anyag ragacsos, és meg kell rántanom, hogy előbukkanjon, ami alá van rejtve. Egy zsibbadt pillanat után rádöbbenek arra, mit látok. Hátrahőkölök, levegő után kapok, majdnem egy sikoly is kiszalad belőlem. A könnyeim gyorsabban törnek elő, mint ahogy azt lehetségesnek tartottam volna. Farley ér mellém elsőként, és átkarol. – Mi az? Mare, mi… Torkán akadnak a szavak. Látja, amit én, ahogy a többiek is. Nix majdnem elhányja magát, és meglep, hogy Harrick nem ájul el. A kosárban egy csecsemő fekszik, nem lehet több néhány naposnál. Halott. Nem magára hagyták vagy elhanyagolták, hanem valaki elvágta a torkát. A rongyot a vére festette vörösre. Az üzenet undorítóan egyértelmű: a Marcherek halottak. Az egyik apró kéz, amely halálában begörbült, egy apró szerkezetet szorongat. Egy riasztó. – Harrick – sziszegem a könnyeimen át. – Rejts el minket! – A száját eltátja értetlenségében, és kétségbeesetten megragadom a lábát. – Rejts el! Eltűnik a szemem elől, és éppen időben. Biztosok jelennek meg az ablakokban, betörik az ajtókat, és puskájukat előreszegezve kiáltoznak. – Körbevettünk, Villámlány! Add meg magad! – ordítják egymás után, mintha önmaguk ismétlése bármit is számítana. Csendesen a konyhaasztal alá bújok. Csak remélni tudom, hogy a többieknek van
annyi eszük, hogy ugyanígy tegyenek. Nem kevesebb, mint tizenkét biztos zsúfolódik be, és törtet fel-alá. Négyen az emeletre indulnak, egy pár bakancs megáll a csecsemő mellett. A biztos keze megrándul, és tudom, hogy az apró hullát nézi. Egy hosszúra nyúlt pillanat után belehány a tűzhelybe. – Nyugi, Myros – mondja az egyikük, és elhúzza onnan. – Szegényke – teszi hozzá, elhaladva a baba mellett. – Volt valami odafent? – Semmi! – feleli egy másik lefelé tartva. – A riasztó valószínűleg meghibásodott. – Biztos benne? A kormányzó elevenen megnyúz, ha tévedünk. – Maga talán lát itt bárkit, uram? Majdnem felkiáltok, amikor a biztos leguggol elém. Tekintete kutatva pásztáz az asztal alatt. Enyhe nyomást érzek a lábamon – a többiek egyike. Nem merem viszonozni, csak visszafojtom a lélegzetemet. – Nem – mondja végül a biztos, és ismét felegyenesedik. – Téves riasztás, emberek. Vissza a posztjaikra! Ugyanolyan gyorsan eltűnnek, ahogyan betörtek, de nem merek fellélegezni addig, amíg a lépteik teljesen el nem távolodnak. Aztán remegve kapkodok levegő után, ahogy Harrick eloszlatja az illúziót, és ismét láthatóvá válunk. – Szép volt – sóhajt Farley, és megveregeti Harrick vállát. A férfi hozzám hasonlóan képtelen megszólalni, és úgy kell felsegíteni. – Legyőzhettem volna őket – morog Nix a lépcső alól kigurulva. Rövid léptekkel az ajtóhoz siet, egyik kezét a kilincsre teszi. – Mindenesetre nem szeretnék itt lenni, amikor visszajönnek. – Mare? – Farley önmagához képest különösen gyengéden érinti meg a karomat. Ráeszmélek, hogy a csecsemő mellett állok, és bámulom. Julian listáján nem voltak kisbabák, egyetlen három év alatti gyerek sem. Sem a mi feljegyzéseink alapján nem újvérű, és bármilyen nyilvántartása van Mavennek, aszerint sem lehet az. Ezt a gyereket csak azért ölték meg, mert itt volt. Semmi másért. Eltökélten leveszem a kabátomat. Nem fogom így itthagyni, hogy csak a saját vére takarja be. – Mare, ne. Tudni fogják, hogy itt vagyunk… – Hadd tudják meg. Ráterítem, és legyűröm a késztetést, hogy mellé feküdjek, és fel se keljek többet. Ujjaim végigsimítanak az apró, hideg öklön. Van alatta valami. Egy levél. Némán, gyorsan a zsebembe csúsztatom, mielőtt más megláthatná. Csak akkor merem elolvasni, amikor végre Adához és a repülőgéphez jutunk.
Tegnapra dátumozták. Tegnap. Olyan közel voltunk. Október 22. Elég otromba boríték, tudom. De szükséges. Tudnod kell, mit teszel, mire kényszerítesz. Minden hulla egy üzenet neked és a bátyámnak. Add meg magad, és ennek vége. Add meg magad, és életben maradnak. Tartom a szavam. A viszontlátásig: Maven Éjszakára érünk vissza a Szurdokba. Képtelen vagyok enni, beszélni vagy aludni. A többiek kitárgyalják, mi történt Templynben, de senki sem mer faggatni. A bátyám megpróbálja, én viszont a búvóhelyünk mélyére húzódom. Bebújok a hálószobámul szolgáló apró lyukba, arról győzködve magam, hogy egyedül kell lennem. Más éjszakákon utálom ezt a magányos szobát, hogy el vagyok választva a többiektől. Most még jobban gyűlölöm, mégsem bírom rávenni magamat arra, hogy csatlakozzam hozzájuk. Inkább megvárom, míg mindenki elalszik, aztán kóborolni indulok. Magammal viszek egy takarót, de nem használ sem a kinti, sem a benti hideg ellen. Azt mondom magamnak, hogy csak az őszi fagy űz a szobájába, nem a gyomromba telepedő üresség. Nem a jeges szakadék, amely minden kudarccal egyre mélyül. Nem a levél a zsebemben, amely lyukat éget belém. Tűz táncol a padlón, egy takaros, kövekkel körülvett kis gödörre korlátozódik. Még a különös árnyékok mellett is látom, hogy ébren van. A szemében eleven a tűz, de nem dühös. Még csak nem is zavarodott. Fél kézzel felemeli a takaróját, és helyet csinál nekem. – Hideg van itt – mondom. Azt hiszem, tudja, hogyan értem. – Farley elmondta – mormolja, amikor odafészkelődöm. Gyengéden átöleli a derekamat, nincs más célja, csak vigaszt akar nyújtani. A másik keze a hátamhoz, a sebeimre simul. Itt vagyok, üzeni. Szeretném neki elmondani Maven ajánlatát. De mi előnyöm származna abból? Csak visszautasítaná, ahogy én is, aztán velem együtt el kellene viselnie a visszautasítással járó szégyent. Csak fájdalmat okozna neki, és Maven valójában ezt akarja. Ebben nem hagyom, hogy Maven kerekedjen felül. Engem már legyőzött. Nem győzheti le Calt. Valahogyan sikerül elaludnom, és ezúttal nem álmodom.
• HUSZADIK FEJEZET •
Attól a naptól fogva a hálószobája a miénk. Kimondatlan egyezség ez, mindkettőnknek ad valamit, amibe kapaszkodhatunk. Túl fáradtak vagyunk, hogy alváson kívül bármi mást tegyünk, bár biztosra veszem, hogy Kilorn mást gyanít. Nem beszél többet velem, Calt pedig levegőnek nézi. Egyik részem szeretne a többiekhez csatlakozni a nagyobb hálótermekben, ahol gyerekek sugdolóznak éjszaka, és Nagyanyó altatja őket. Ez segít nekik barátságokat kötni. Én azonban csak megrémíteném őket, ezért Callel maradok, az egyetlen emberrel, aki nem fél tőlem. Nem tart szándékosan ébren, de minden éjjel érzem, ahogy mocorog. A rémálmai rosszabbak, mint az enyémek, és pontosan tudom, miről álmodik. Arról a pillanatról, amikor leválasztotta az apja fejét a nyakáról. Színlelem, hogy alszom, tudom, nem akarná, hogy ilyen állapotban lássam, de érzem a könnyeit az arcomon. Néha szinte éget, de amikor felébredek, nincsenek új hegeim. Legalábbis nem a látható fajtából. Bár minden éjszakát együtt töltünk, Cal és én nem sokat beszélünk. Nem sok van, amit a kötelességeinken túl egymásnak mondhatnánk. Bár Maven messze van, mégis közénk férkőzik. Látom Cal szemében, akár egy varangyot, amelyik a fejébe telepedett, és próbálja belülről megmérgezni. Ugyanezt teszi velem is a levelekkel és az emlékeimben. Nem tudom, miért, de egyiket sem tudom megsemmisíteni, és a létezésükről sem beszélhetek senkinek. El kellene égetnem őket, de nem teszem. Corviumban, egy újabb toborzóúton még egy levelet találok. Tudtuk, hogy Maven a környéken van, meglátogatja az utolsó nagyobb várost, mielőtt a Fojtás hamuvidékére menne. Azt hittük, megelőzhetjük. A király viszont már tovább is állt, mire odaérünk. Október 31. Vártalak a koronázásomra. Pontosan olyasmi volt, amit a Skarlát Gárdád imád tönkretenni, még ha elég szerény is. Még mindig gyászolnunk kell apánkat, és egy nagy ceremónia tiszteletlenségnek tűnt volna. Különösen, hogy Cal még mindig szabadlábon van, és veled meg a söpredékeddel együtt lóg. Anya szerint néhányan még mindig hűek hozzá, de ne aggódj. Őket elintézzük. Nem lesz Ezüst örökösödési válság, ami elrabolhatná a bátyámat a pórázod végéről. Ha tudod, köszöntsd fel a
születésnapján a nevemben is. És nyugtasd meg, hogy ez lesz az utolsó. De a tiéd is közeleg, nem? Biztos vagyok benne, hogy együtt töltjük majd. A viszontlátásig: Maven Minden szónál hallom a hangját, úgy használja a tintát, mint a kést. A gyomrom felfordul, és az a veszély fenyeget, hogy a padlóra küldöm a vacsorámat. Az émelygés alábbhagy annyira, hogy kisurranjak a hálóhelyről, ki Cal öleléséből a sarokban álló dobozomig. Akárcsak otthon, itt is elrejtem az apróságaimat. A doboz alján még két Maventől kapott levél van összegyűrve. Mindkettő ugyanúgy végződik: Hiányzol. A viszontlátásig. Mintha kezek szorongatnák a torkomat. Minden szó egyre szorosabban fojtogat, mintha a tinta képes lenne megölni. Pár pillanatra elfog a félelem, hogy talán soha többé nem leszek képes levegőt venni. Nem azért, mert Maven még mindig kínoz. Nem, az ok még rosszabb. Mert nekem is hiányzik valaki. A fiú, akinek gondoltam. A bélyeg, amit kaptam tőle, ég az emléktől. Kíváncsi vagyok, ő is érzi-e. Cal megmoccan a hálózsákban mögöttem. Nem rémálom gyötri, hanem ideje felkelni. Sietve eldugom a leveleket, és elhagyom a szobát, mielőtt kinyitná a szemét. Nem akarom látni a sajnálkozását, azt túl nehéz lenne elviselni. – Boldog születésnapot, Cal – suttogom az üres alagútban. Elfelejtettem a kabátomat, és ahogy kilépek a menedékházból, a késő októberi hideg csípi a bőrömet. A tisztás a hajnalt megelőzően sötét, alig látom az erdő lombját. Ada egy tábortűz parazsa mellett ül dideregve egy farönkön, gyapjútakarókba és sálakba burkolózva. Mindig az utolsó őrséget választja, hamarabb szeret kelni, mint a többiek. Felgyorsult agyának köszönhetően el tudja olvasni a könyveket, amelyeket hozok neki, és ezzel egy időben az erdőt is szemmel tudja tartani. A legtöbb reggel, mire mi felkelünk, ő új tudásra tesz szert. Múlt héten megtanult tiraxul, egy délkeleti, idegen nemzet nyelvén, és elsajátította a sebészet alapjait is. Ma azonban nincs a kezében lopott könyv, és nincsen egyedül. Ketha áll a tűz mellett keresztbefont karral. Az ajka gyorsan mozog, de nem hallom, mit mond. Kilorn Ada közelében gubbaszt, a lába majdnem a parázsba lóg. Ahogy közelebb óvakodom, látom, hogy a homlokát ráncolja a nagy koncentrálásban. A kezében tartott bottal vonalakat húz a földre. Betűket. Elnagyoltak, sietősen felvázoltak, olyan egyszerű szavakat formáznak, mint hajó,
puska vagy ház. Az utolsó szó hosszabb a többinél. Kilorn. A láttán majdnem újra könnyek szöknek a szemembe. De ezek örömkönnyek, ami szokatlan nálam. A bennem lévő üresség mintha kicsit zsugorodna. – Nehéz, de kezdesz belejönni – mondja Ketha, és a szája mosolyra húzódik. Ő a tanár. Mielőtt közelebb érnék, Kilorn észrevesz, és íróbotját nagy reccsenéssel kettétöri. Még csak oda sem biccent nekem, csak felkel a fatörzsről, és a vállára lendíti a vadásztáskáját. Kése hidegen csillan a csípőjén, akár az erdőben csüngő jégcsapok. – Kilorn? – kérdezi Ketha, aztán pillantása rám esik, és ez meg is válaszolja a kérdését. – Ó. – Amúgy is ideje vadászni – válaszolja Ada, és Kilorn távolodó alakja után nyúl. A bőre hiába tűnik melegnek, az ujjai elkékültek a hidegtől. A fiú azonban ellép előle, és a lány csak a fagyos levegőbe markol. Nem állítom meg Kilornt, hanem sarkon fordulok, meghagyom neki a távolságot, amire olyan kétségbeesetten vágyik. Felhúzza új kabátjának kapucniját, és elrejti az arcát, miközben a fák felé megy. A kabát jó minőségű bőrből készült, gyapjúbéléssel, tökéletesen melegen tartja, és elrejti. Egy hete loptam Havenben. Nem hittem, hogy Kilorn elfogad ilyen ajándékot tőlem, de még ő is tudja, milyen értékes a meleg. A társaságom nem csak őt zavarja. Ketha elpirulva pillant rám. – Ő kérte, hogy tanulhasson, kisasszony – mondja szinte szabadkozva. Aztán mellettem elhaladva bebújik a Szurdok melegébe és viszonylagos kényelmébe. Ada nézi, ahogyan elmegy, aranyló szeme ragyogó, de szomorú. Megveregeti maga mellett a fatörzset, hogy üljek le. Amikor letelepedem, az ölembe löki az egyik takaróját, és elrendezi körülöttem. – Tessék, kisasszony. – Révöbölben cselédként dolgozott, és a szabadsága ellenére sem sikerült még levetkőznie a régi szokásokat. Még mindig kisasszonynak hív, pedig már sokszor megkértem, hogy hagyja abba. – Azt hiszem, szükségük van valamire, amivel elütik az időt. – Ez jó időtöltés. Másik tanár nem jutott ilyen messzire Kilornnal. Később majd megköszönöm Kethának. – Ha nem szalad el megint. – Mindenkinek szüksége van valamire, ami leköti a figyelmét, Ada. Egyetértőn sóhajt. Telt, sötét ajka keserű mosolyra húzódik. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy a tekintete visszavillan a Szurdokra, ahol a szívem egyik fele alszik. Aztán az erdőre, ahol a másik kóborol. – Crance is vele van, és hamarosan Farrah is csatlakozik hozzájuk. És nincsenek medvék – teszi hozzá a sötét láthatár felé hunyorogva. Napvilágnál ellátna egészen a távoli hegyekig. – Mostanra már
elvackolták magukat télire. Átalusszák az egészet. Medvék. Otthon, Dúcban még szarvasok is alig voltak, nemhogy a vadvidék hírhedt szörnyei. A fatelepek, favágócsapatok és a folyó forgalma elég volt, hogy elriasszon minden mosómedvénél nagyobb állatot, de a Nagyerdő régiójában nyüzsögnek a vadak. Nagy agancsos szarvasbikák, kíváncsi rókák, és időnként még egy farkas vonítása is kísért a dombok és völgyek között. Még nem láttam a medvék közül egyet sem, de Kilorn és a többi vadász egy hete felfedezett egyet. Csak Farrah hangot tompító képessége és Kilorn józan esze, hogy szélárnyékban menjenek, mentette meg őket. – Honnan tudsz ennyi mindent a medvékről? – kérdezem, hogy beszélgessünk. Ada pontosan tudja, mit csinálok, de alkalmazkodik. – Rhambos kormányzó szeret vadászni – vonja meg a vállát. – Volt egy birtoka a városon kívül, és a fiai különleges állatokkal töltötték meg, hogy megölhesse őket. Főleg medvékkel. Gyönyörű állatok, fekete bundával. Ha az ember békén hagyta őket, vagy ha a vadőr gondoskodott róluk, viszonylag békések volta. A kis Rohr, a kormányzó lánya szeretett volna egy bocsot, de a medvéket megölték, mielőtt szaporodhattak volna. Emlékszem Rohr Rhambosra. Egy egérnek kinéző melák, aki a puszta kezével képes volt porrá zúzni a követ. Réges-régen ő is megmérkőzött a királynőválasztáson, amikor én olyan cseléd voltam, mint Ada. – Nem hiszem, hogy amit a kormányzó tesz, azt vadászatnak lehet nevezni – folytatja Ada. A hangjába szomorúság vegyül. – Egy gödörbe tette őket, ahol megküzdhetett az állatokkal, és eltörhette a nyakukat. A fiai is ezt csinálták edzésképpen. A medvék ádáz és félelmetes vadállatok az elmondása alapján, de Ada viselkedése másról árulkodik. Elhomályosuló tekintete csak azt jelentheti, hogy ő is látta a gödröt, és minden másodpercre emlékszik. – Ez szörnyű. – Megölted az egyik fiát, tudtad? Rykernek hívták. Egyike volt a kiválasztott kivégzőidnek. Soha nem akartam megtudni a nevét. Soha nem kérdezősködtem azok után, akiket megöltem a Csontarénában, és senki nem mondta el magától. Ryker Rhambosszal áramütés végzett az aréna homokjában, és csak megfeketedett hús maradt utána. – Bocsáss meg, kisasszony. Nem akartalak felzaklatni. – Visszatér nyugodt maszkja, és azzal együtt a szolgának nevelt nő tökéletes modora. Az ő képessége mellett el tudom képzelni, milyen rettenetes lehetett, hogy látott, de nem szólhatott,
soha nem mutathatta ki saját értékét, vagy nem fedhette fel igazi valóját. De még rosszabb belegondolni, hogy tőlem eltérően ő nem rejtőzhet egy tökéletlen elme pajzsa mögött. Olyan sokat tud és érez, hogy ez szinte legyűri. Hozzám hasonlóan neki is előre kell menekülnie. – Csak az zavar, ha így hívsz. Úgy értem, kisasszonynak. – Attól tartok, megszokás. – Fészkelődni kezd, a takarói közé túr. Papírzörgést hallok, és arra számítok, hogy megint a Maven koronázási körútját taglaló újság. Ada azonban hivatalosnak látszó iratot húz elő, amely kicsit összegyűrődött, az egyik sarka pedig megégett. A nortai sereg vörös kardemblémája díszíti. – Shade attól a corviumi biztostól vette el. – Akit megsütöttem. – Végigsimítok az égett papíron, érzem, hogy a durva, fekete széle szétmorzsolódik. Különös, hogy megmaradt, miközben a tulajdonosa nem. – Előkészületek – mormolom, ahogy kisilabizálom a parancsot. – Egy felmentő sereghez. Ada bólint. – Tíz légió, hogy leváltsa a Fojtás lövészárkait tartó kilencet. Vihar légió, Pöröly légió, Kard légió, Pajzs légió – világosan fel van sorolva a nevük és a számuk. Mindegyikben ötezer Vörös katona van és ötszáz Ezüst tiszt. Corviumban gyülekeznek, mielőtt a Fojtásba indulnának, hogy leváltsák a frontvonalon harcolókat. Rettenetes, de nem olyasmi, ami érdekelne. – Jó, hogy már átfésültük Corviumot – ez minden, ami eszembe jut. – Legalább elkerültük a néhány ezer áthaladó Ezüst tisztet. Ada azonban a karomra teszi a kezét, még az ingujjamon keresztül is fagyosnak érzem hosszú ujjait. – Tíz, hogy leváltson kilencet. Miért? – Támadásra készülnek? – Még mindig nem értem, ez miért az én gondom. – Talán Maven műsort akar csinálni ebből is, hogy bemutassa, micsoda harcos, és mindenki elfelejtse Calt. – Nem valószínű. A lövészárkok ostromlásához legalább tizenöt légió kellene, öt hátvédnek, tíz az előretöréshez. – A tekintete ide-oda cikázik, mintha lelki szeme előtt a csatát követné. Akaratlanul is felvonom a szemöldököm. Amennyire tudom, nem hevernek taktikai kézikönyvek szanaszét. – A herceg jól ért a háborús stratégiákhoz – magyarázza. – Jó tanár. – Calnek is mutattad ezt? A habozása megadja a választ. – Azt hiszem, hogy ez kivégzési parancs – suttogja a szemét lesütve. – Kilenc légió a leváltáshoz, és a tizedik meghal. De ez még Maventől is őrültség volna. – Ennek semmi értelme. Miért akarna
bárki ötezer jó katonát elpazarolni? – A hivatalos nevük Tőr légió. – A szóra mutat a papíron. A többihez hasonlóan ebben is ötezer Vörös van, és egyenesen a lövészárkokhoz rendelték őket. – Rhambos kormányzó azonban máshogy nevezte őket. Ő Kis légiónak mondta. – A Kis… – Az agyam végre kapcsol. Megint Tuck szigetén vagyok a betegszobában, és az ezredes a nyakamba liheg. El akarta cserélni Calt, hogy megmentsen ötezer gyereket, akik most a korai sírba menetelnek. – Az újoncok. A gyerekek. – Tizenöt és tizenhét év közöttiek. A Tőr az első gyereklégió, amelyet a király harcra késznek nyilvánított. – Meg sem próbálja elrejteni a megvetését. – Alig két hónap képzést kaptak, vagy még annyit sem. Emlékszem, én milyen voltam tizenöt évesen. Bár már akkor is tolvaj voltam, kicsi és bolondos, és jobban izgatott a húgom bosszantása, mint a jövőm. Azt hittem, van esélyem megúszni a besorozást. Még nem kezdtek álmaimban megjelenni puskák és lövészárkok képei. – Le fogják őket mészárolni. Ada komor arccal fészkelődik a takaróin. – Azt hiszem, ez a cél. Tudom, mit szeretne, mit akarnának sokan, ha tudnának Maven terveiről a gyerekhadsereggel kapcsolatban. A Fojtásba küldött gyerekek a rendeletek következményei, így büntetik a királyságot a Skarlát Gárda felkeléséért. Olyan érzés, mintha én magam ítéltem volna őket halálra, és nem kétlem, hogy sokan egyetértenének velem. Hamarosan tengernyi vér fogja bemocskolni a kezemet, és sehogyan sem tudom megállítani. Ártatlan vér, mint a templyni csecsemőé. – Nem tehetünk értük semmit. – Lesütöm a szemem, nem akarom látni Ada csalódottságát. – Nem harcolhatunk légiók ellen. – Mare… – Neked talán van ötleted, hogyan segítsünk rajtuk? – vágok a szavába dühösen. Legyőzötten elhallgat. – Akkor én hogyan tudnék? – Hát persze. Igazad van, kisasszony. Az udvarias megszólítás éppen olyan fájdalmas, mint amilyennek szánta. – Hagylak őrködni – morgom, és felkelek a fatörzsről, kezemben a paranccsal. Lassan összehajtogatom, és a zsebembe rejtem. Senki másnak nem kell látnia. Senki másnak nem kell viselnie ezt a terhet. – Néhány óra múlva Piratusba repülünk. – Ada már ismeri az aznapi tervünket, de ha elismétlem, legalább van mit csinálnom. – Cal vezeti a repülőgépet, szóval írd össze Shade-nek a szükséges készletek listáját.
– Vigyázzatok – válaszol. – A király megint Delphie-ben van, alig egy óra repülőútra onnan. A gondolatra viszketni kezdenek a hegeim. Csak egy óra választ el Maven kínzó mesterkedéseitől. A szörnygépezettől, amely ellenem fordította az erőmet. – Delphie-ben? Megint? Cal a Szurdok ajtajában áll, a haja borzas az alvástól. A szeme azonban sohasem volt ilyen éber. – Miért? – Láttam egy közlönyt Corviumban, miszerint meglátogatja Lerolan kormányzót – mondja Ada, aki zavarba jön Cal váratlan figyelmétől. – Hogy személyesen nyilvánítson részvétet. – Belicosért és a fiaiért. – Csak egyszer találkoztam előtte Belicosszal, percekkel a halála előtt, de kedves volt. Nem érdemelte meg azt a véget, amelyhez én segítettem hozzá. Sem a családja. Cal azonban hunyorog a felkelő nap fényében. Lát valamit, amit mi nem, amit a sok lista és tény ellenére még Ada sem érthet meg. – Maven nem áldozna időt ilyesmire még a látszat kedvéért sem. A Lerolanok semmit sem jelentenek a számára, és már megölte a delphie-i újvérűeket… nem menne vissza jó ok nélkül. – És az mi lehet? – kérdezem. Kinyitja a száját, mintha azt várná, hogy a helyes válasz csak úgy jön. Semmi sem történik, és végül megrázza a fejét. – Nem vagyok benne biztos. Mert ez nem katonai manőver. Ez valami más, amit Cal nem ért meg. A háborúhoz van tehetsége, nem az intrikához. Az Maven és az anyja felségterülete, és reménytelenül alulmaradunk velük szemben. A legtöbb, amit tehetünk, hogy a saját játékszabályaink szerint hívjuk ki őket, és erővel, nem pedig az eszünkkel vesszük fel velük a harcot. De még több erőre van szükségünk. Méghozzá gyorsan. – Pitarus – mondom ki hangosan. – És mondd meg Nagyanyónak, hogy ő is jön. Az öregasszony azóta kérte, hadd segítsen, amióta megérkezett, és Cal úgy gondolja, hogy készen áll rá. Harrick viszont Templyn óta nem csatlakozott hozzánk újabb toborozóútra. Nem kárhoztatom érte. Nincs szükségem Calre, hogy megmutassa, hol kezdődik a Hasadék régió. Ahogy átlépünk a Király államból a Herceg államba, a váltás ebből a magasságból szemlélve megdöbbentően élesen kirajzolódik. A repülőgép egy sor mély szurdok fölött repül, amelyeket hegyláncok választanak el egymástól. Csaknem emberi kéz művének látszanak, a hosszú árkokat mintha a földbe kaparták volna. Ezek azonban
még Ezüstökhöz képest is nagyok. Ezt a vidéket valami hatalmasabb és pusztítóbb erő formálta több ezer évvel ezelőtt. Az ősz a tűz különböző árnyalataival festi meg az erdőt odalent. Délebbre vagyunk Szurdoktól, de a hegycsúcsokon havat látok a felkelő nap elől rejtőzködni. Akárcsak a Nagyerdő, a Hasadék is vadon, bár ennek a gazdagsága nem a fában, hanem az acélban és vasban rejlik. Fővárosa, Pitarus az egyetlen város a régióban, és egyúttal ipari központ is. Egy folyó elágazásában áll, és összeköti az acélműveket a fronttal, valamint a déli szénbányász településeket a királyság többi részével. Bár a Hasadékot hivatalosan a Laris-ház széltakácsai kormányozzák, ez a Samos-ház ősi otthona is. A Samosok a vasbányák és acélgyárak tulajdonosaiként Pitarus és a Hasadék valódi urai. Ha szerencsénk van, Evangeline is erre ólálkodik, és akkor megfizethetek neki minden gonoszságáért. A Pitarushoz legközelebbi szurdokvölgy több mint huszonnégy kilométerre esik, de jó fedezéket biztosít a landoláshoz. Ez eddig a legzötyögősebb minden romos kifutópálya közül, és megfordul a fejemben, hogy nem fizetünk-e rá. Cal azonban biztos kézzel vezeti a Fekete Futárt, és biztonságban érünk földet, még ha kicsit összerázva is. Nagyanyó tapsol, úgy tetszik neki a repülés, és ráncos arcán széles mosoly terül szét. – Mindig ilyen szórakoztató? – kérdezi pislogva. Vele szemben Shade fintorog. Még nem szokta meg a repülést, és azon igyekszik, nehogy a reggelijét Nagyanyó ölében lássa viszont. – Három újvérűt keresünk. – A hangom visszhangzik a repülőgépen, és elnyomja a csatok és szíjak zajait. Shade már jobban érzi magát, ezért itt van Farley mellett. Aztán ott van Nagyanyó, és a Gareth Baument nevű újvérű. Ez lesz a harmadik toborzóútja négy napon belül, mert Cal úgy döntött, hogy az egykori lovászmester jó szolgálatot tehet a küldetéseinkben. Valaha magának Lady Ara Iralnak dolgozott, ő gondoskodott a Vezér-folyó melletti családi birtok hatalmas istállójáról. Az úrnőt az udvarban Párducnak nevezték csillogó, fekete haja és macskaszerű mozgása miatt. Gareth kevésbé kedves, amikor említi, és inkább Selyemribancnak nevezi. Szerencsére az Iral-háznak végzett munkától egészséges és izmos, és a képessége sem lebecsülendő. Amikor először beszéltem vele, és megkérdeztem, van-e bármi különleges képessége, mire a mennyezeten kötöttem ki. Gareth az engem a földön tartó gravitációt manipulálta. Ha a szabadban álltunk volna, valószínűleg a felhők közt végzem. De ezt inkább Garethre hagyom. Azon kívül, hogy az embereket fellövi az égbe, repülni is tud. – Gareth ledobja Nagyanyót a városban, ő pedig Laris tábornok képében bemegy a Biztonsági Központba. – Az öregasszonyra pillantok, de a jól ismert arc helyett
vékony, idős úrral találom szemben magamat. A férfi bólint felém, és megmozgatja ujjait, mintha még sohasem használta volna korábban. De tudom, hogy a külső mögött Nagyanyó van, aki a légierő Ezüst parancsnokának adja ki magát. – Kinyomtatja nekünk a Pitarusban élő három újvérű adatait, és a többiekét a hasadék régióban. Mi gyalog követjük, Shade pedig mindenkit kimenekít. Mint máskor, most is Farley pattan fel elsőként az üléséből. – Sok szerencsét, Nagyanyó – mondja, és Garethre mutat. – Ha tetszett a repülőgép, egyenesen imádni fogod azt, amit ő csinál. – Nem tetszik nekem ez a mosoly, kisasszony – mondja Nagyanyó Laris hangján. Bár már láttam korábban átváltozni, még mindig nem szoktam hozzá a furcsa látványhoz. Gareth felnevet Nagyanyó mellett, és felsegíti az ülésből. – Múltkor Farley repült velem. Jól összemocskolta a bakancsomat, amikor leszálltunk. – Nem is – vág vissza Farley, de gyorsan végigmegy a repülőgépen. Talán hogy elrejtse a pirulását. Shade a nyomában, kezével leplezi a nevetését. Cal és én hagyjuk el utolsóként a repülőgépet, bár nincs okom bevárni. Elvégzi a szokásos feladatokat, elfordítja a gombokat, és lekattintja a kapcsolókat, amelyek egymás után kikapcsolják a gép különböző részeit. Érzem, ahogy elektromos halálba süllyednek, és csak a feltöltött akkumulátorok zümmögése marad. A csend a szívverésem ütemére lüktet, és egyszer csak úgy érzem, azonnal le kell szállnom a repülőgépről. Valamiért megrémít, hogy egyedül maradjak Callel, legalábbis nappal. Amikor azonban leszáll az este, nincs más, akit szívesebben látnék. – Beszélned kellene Kilornnal. A hangjára megtorpanok a rámpán. – Nem akarok beszélni vele. Ahogy közelebb ér hozzám, egyre inkább melegem van. – Fura, máskor olyan ügyesen hazudsz. Megpördülök, és a mellkasával találom szembe magam. A pilótaruha, amelyet egy hónapja kifogástalan állapotban öltött magára, már a használat jól látható jeleit mutatja. Hiába igyekszik távol tartani magát a harcainktól, a harc így is utoléri. – Jobban ismerem Kilornt nálad, és semmi olyat nem tudok mondani, ami kizökkenthetné a hisztijéből. – Tudod, hogy azt kéri, hogy jöhessen velünk? – Cal szeme úgy fest, mint az elalvás előtti pillanatokban. – Minden éjjel megkérdezi. A Szurdokban töltött idő eltompított, könnyű olvasni az arcomból. Cal biztosan látja az értetlenségemet, vagy érzi a féltékenységet. – Beszélt veled? Velem nem
hajlandó szóba állni miattad, akkor hogy a fenébe… Az ujjai hirtelen felemelik az államat, hogy ne tudjam elfordítani a tekintetemet. – Nem rám dühös. Nem azért haragszik, mert mi… – és most rajta a sor, hogy elakadjon a szava. – Tisztel annyira, hogy rád hagyja a döntéseidet. – Ezt nekem is megmondta. – De nem hiszel neki. – A hallgatásomból tudja a választ. – Tudom, miért gondolod, hogy nem bízhatsz senkiben, és a színeimre mondom, megértem. De nem csinálhatod ezt végig egyedül. És ne mondd, hogy itt vagyok neked, mert mindketten tudjuk, hogy ebben sem hiszel. – A hangjából kicsengő fájdalom egy kisebb embert leterítene. Csak az ujjai remegnek a bőrömön. Lassan elhúzom az arcomat. – Nem akartam mondani. – Ez csak félig hazugság. Úgy érzem, nem birtokolom Calt, és nem tudok megbízni benne, de nem is vagyok képes távolságot tartani. Valahányszor megpróbálom, mindig visszatévedek. – Mare, ő nem gyerek. Nem kell tovább védened. Belegondolni abba, hogy Kilorn végig azért haragudott, mert életben akartam tartani. Nevetnem kell a gondolatra. Hogyan merészelek ilyesmit tenni? Hogy jövök én ahhoz, hogy biztonságban tartsam? – Akkor legközelebb hozd el. Hadd ugorjon fejest a sírba. – Tudom, hogy hallja a hangom remegését, de udvariasan elsiklik fölötte. – Mióta érdekel téged, mi van vele? Alig hallom a válaszát, miközben elsétálok. – Nem az ő érdekében mondom. A többiek lent várnak a kifutópályán. Farley azzal foglalatoskodik, hogy Nagyanyót a repülőgép egyik üléséről leszerelt hevederrel Garethhez rögzítse, de Shade a lábát bámulja. Szigorú arcából ítélve minden szót hallott. Dühösen néz rám, ahogy elmegyek előtte, de nem szól. Majd később megszid, de nem most. Pitarusra kell koncentrálnunk és újabb, remélhetőleg sikeres toborzásra. – Karokat behúzni, fejet leszegni – utasítja Gareth Nagyanyót. Az öregasszony a szemünk előtt változik a nagydarab tábornokból saját kisebb, karcsúbb valójába, és ennek megfelelően húzza meg a szíjakat. – Így könnyebb – magyarázza vihorászva. A komoly beszélgetésekkel és nyugtalan éjszakákkal teli hosszú napok után a látvány megkacagtat. Nem tehetek róla, és eltakarom a számat. Gareth sután megpaskolja a feje búbját. – Mindig meglepsz, Nagyanyó. Nyugodtan hunyd be a szemedet. Az öregasszony a fejét rázza. – Egész életemben becsuktam a szememet – mondja. – Soha többet. Amikor még gyerek voltam, és arról ábrándoztam, hogy madárként repülök,
soha nem így képzeltem. Gareth nem hajlítja be a lábát, az izmai meg sem feszülnek. Nem löki el magát a földtől. A tenyerét egyszerűen kifeszíti a kifutópályával párhuzamosan, és emelkedni kezd. Tudom, hogy körülötte gyengül a gravitáció, akár egy eloldott kötél. A szorosan hozzá szíjazott Nagyanyóval együtt felemelkedik, egyre gyorsabban, míg csak apró pötty lesznek a levegőben. Aztán a kötél megfeszül, és a kis pontot végighúzza a föld fölött folyamatos ívekben. Lazul, megfeszül, amíg el nem tűnnek a legközelebbi hegygerinc fölött. Idelentről békésnek látszik, de nem hiszem, hogy valaha is meg akarnám tapasztalni a saját bőrömön. Nekem a repülőgép bőven elég. Farley fordítja el először a tekintetét a láthatárról, és visszatér a feladatunkhoz. A fölénk magasodó hegyre mutat, amelyet vörös és arany lombú fák koronáznak. – Menjünk? Válaszul elindulok, és sietős tempót diktálok, hogy átjussunk a hegygerincen. A saját hatalmas térképgyűjteményünk szerint a túloldalon egy Rosen nevű bányászfalu van. Vagy legalábbis, ami valaha Rosen volt. Évekkel ezelőtt egy bányatűz pusztította el, a Vörösök és Ezüstök egyaránt kénytelenek voltak elhagyni az értékes, de veszélyes bányát. Ada olvasmányai alapján egyik éjszakáról a másikra kiürült, és valószínűleg rengeteg készletet rejt a számunkra. Egyelőre csak át szeretnék haladni rajta, hogy lássuk, hazafelé mit vihetünk magunkkal. Először a hamu szaga csapja meg az orromat. A hegyoldal nyugati oldalához tapad, és minden lépéssel egyre erősödik, ahogy lefelé haladunk a lejtőn. Farley, Shade és én gyorsan eltakarjuk az orrunkat a kendőinkkel, de Calt nem zavarja a füst nehéz szaga. Nem is csoda. Óvatosan beleszimatol a levegőbe. – Még mindig ég – suttogja a fákat fürkészve. A gerinc másik oldalától eltérően itt a tölgyek és szilfák halottnak látszanak. Alig vannak leveleik, a törzsük szürke, még gyomok sem nőnek göcsörtös gyökereik között. – Valahol mélyen. Ha Cal nem volna velünk, félnék a bányatűztől. De számára még a tárnák vörös forrósága sem jelent akadályt. A herceg egy robbanást is el tudna hessenteni, ha akarná, ezért némán folytatjuk az utunkat a haldokló erdőben. A hegyoldalt sietősen bedeszkázott aknák tarkítják. Az egyik füstöt ereget, szürke felhők emelkednek az elhomályosult égre. Farley visszafogja magát, és nem nézi meg közelebbről, de fürgén felmászik az alacsony ágakra és sziklákra. Némán, figyelmesen és mindig éberen méri fel a terepet. Mindig néhány lépésnyire van Shade-től, aki soha nem veszi le róla a szemét. Eszembe jut Julian és Sara, akik úgy mozdultak együtt senki más által nem hallható zenére, mint két táncos. Rosen a legszürkébb hely, amit valaha láttam. Az egész falut pernye lepi, hamu
lebeg a levegőben és gyűlik magasan a házak falánál. Még a napot is eltakarja, és állandó sötét felhőbe burkolja a falut. Szürkeváros, műszi nyomornegyede jut eszembe, de az a szörnyű hely úgy lüktetett, akár egy lassú, megfeketedett szív. Ez a falu azonban rég halott, baleset ölte meg, a bánya mélyén felpattanó szikra. Csak a főutca áll még, néhány téglaviskóval és deszkakalyibával. A többi összeomlott, vagy leégett. Kíváncsi vagyok, hogy a hamuba, amelyet belélegzünk, csontpor is keveredett-e. – Nincs elektromosság – nem érzek semmit, még egy villanykörtét sem. A feszültség enyhül a mellkasomban. Rosen rég halott, és nem árthat nekünk. – Ellenőrizzétek az ablakokat! Követik a példámat, letörlik az üvegkirakatokat amúgy is koszos kabátujjukkal. Bekukucskálok a legkisebb, még álló épületbe, amely romos egy félig összeomlott iskola mellett. Amikor a szemem hozzászokik a homályhoz, rájövök, hogy több sor könyvet látok polcokra halmozva, kupacokba hajigálva, padlóra borulva. Vigyorogva bámulok be az üvegen, és arról álmodozom, mennyi kincset vihetek haza Adának. Csattanás hasít a csendbe, és a vérem azonnal felpezsdül. Megpördülök, de csak Farley áll egy kirakat előtt. Egy fadarabot tart a kezében, a lábánál üvegszilánkok. – Csapdába estek – magyarázza, és a boltba mutat. Egy pillanat múlva varjúraj suhog ki a törött kirakatból. Eltűnnek a hamutól szürke égen, de a károgásuk még sokáig hallatszik, ahogy eltűntek szem elől. Mintha gyerekek jajgatnának fájdalmukban. – A színeimre – káromkodik Cal az orra alatt, és a fejét csóválja Farley felé. A nő csak somolyogva vállat von. – Megijesztettelek, felség? Cal válaszra nyitja a száját, és mosolyog, de valaki megelőzi. Egy általam soha nem látott ember ismeretlen hangja. – Még nem, Diana Farley. – A férfi mintha a hamuból bukkant volna elő. Bőre, haja, ruhája ugyanolyan szürke, mint a halott falu. A szeme azonban ragyogó, rettenetes vérvörös. – De majd. Mindannyian. Cal a tüzét szólítja, én a villámomat, Farley pedig a szürke emberre emeli a pisztolyát. Ezek egyike sem ijeszti meg. Ehelyett előrelép, és vörös pillantása rám talál. – Mare Barrow – sóhajt, mintha a nevem nagy fájdalmat okozna neki. A szeme könnybe lábad. – Úgy érzem, mintha már ismernélek. Egyikünk sem mozdul, teljesen lenyűgöz minket a látványa. Azt mondom magamnak, hogy ez a szeme, a hosszú, szürke haja miatt van. A külseje még
számunkra is szokatlan. De nem emiatt gyökerezik földbe a lábam. Valami mástól vagyok feszült, egy ösztöntől, amit magam sem értek. Bár a férfi hajlott a korától, képtelen lenne akár egy ütést is bevinni, nemhogy megküzdeni Callel, mégis félek tőle. – Ki maga? – Reszkető hangom visszhangzik az üres faluban. A szürke ember félrebillenti fejét, és egymás után végigmér minket. Ahogy telnek a másodpercek, az arca megnyúlik, és úgy fest, mint aki menten sírva fakad. – Pitarus újvérűi halottak. A király vár ott rátok. – Mielőtt Cal feltehetné a kérdést, amire mindannyian gondolunk, a szürke öregember felemeli a kezét. – Tudom, mert láttam, Tiberias. Mint ahogy láttam a ti eljöveteleteket is. – Hogy érti azt, hogy látta? – morogja Farley, és gyorsan odalép hozzá. Még mindig a kezében szorongatja a pisztolyát, készen arra, hogy bármikor elsüsse. – Mondja el! – Micsoda hevesség, Diana – korholja a férfi, és meglepően gyorsan félreugrik. Farley meglepetten pislog, és ráveti magát, hogy elkapja. Az ember megint ellép előle. – Farley, hagyd! – Még magamat is meglepem ezzel a paranccsal. A nő rám vicsorog, de engedelmeskedik, és megkerüli a különös férfit, hogy a háta mögött legyen. – Hogy hívják, uram? A mosolya olyan szürke, mint a haja. – Ez nem lényeges. A nevem nincsen rajta a listádon. A királyságod határain túlról érkeztem. Mielőtt megkérdezhetném, honnan tud Julian listájáról, Farley villámgyorsan ráront hátulról. Bár nem csap zajt, és a férfi sem látja, mégis könnyedén kitér előle. Farley káromkodva, arccal a hamuba esik, de nem vesztegeti az időt, és azonnal felpattan. Most a férfi szívére céloz a pisztollyal. – Ez elől is elugrik? – acsarog, és a pisztoly kattan. – Nem lesz rá szükség – válaszol a férfi fanyar mosollyal. – Ugye, Miss Barrow? Hát persze. – Farley, hagyd! Ő is újvérű. – Te… egy fürkész vagy – suttogja Cal, és közelebb csoszog a hamuval borított utcán. – Látod a jövőt. A férfi legyint. – Egy fürkész csak azt látja, amit keres. A látásuk szűk, mint a tű foka. – Ismét ránk szegezi szomorú, skarlátvörös pillantását. – Én azonban mindent látok.
• HUSZONEGYEDIK FEJEZET •
A szürke ember csak akkor szólal meg újra, amikor belépünk a Rosen kocsma kiégett romjai közé, és miközben leülünk egy megperzselt asztal köré, bemutatkozik. A neve megdöbbentően egyszerű: Jon. A jelenléte pedig a legnyugtalanítóbb érzés, amelyben valaha részem volt. Valahányszor rám néz vérvörös szemével, úgy érzem, átlát a bőrömön az eltorzult izomcsomóra, amelyet egykor a szívemnek hívtam. De megtartom a gondolataimat magamnak, így Farleynak több lehetősége van felsorolni a sérelmeit. Morgás és kiabálás között ingadozik, azzal érvel, hogy nem bízhatunk ebben az idegenben, aki előlépett a hamuból. Shade egyszer-kétszer megpróbálja lecsillapítani azzal, hogy a karjára teszi a kezét. Jon mindvégig feszült mosollyal hallgatja az ellenvetéseket, és csak akkor szólal meg, amikor a nő végre befogja a száját. – Jól ismerlek titeket négyőtöket, ezért nincsen szükség bemutatkozásra – mondja, és Shade felé int. A bátyám fojtottan felnyög, és kicsit hátrahúzódik. – Azért találtalak meg titeket, mert tudtam, hol lesztek. Nem volt nehéz a tiétekhez igazítani az utazásomat – fordítja pillantását Jon Cal felé. A herceg elsápad, de Jont nem érdekli. Helyette rám néz, a mosolya ellágyul. Jó újonc lesz, még ha nyugtalanító is. – Nem áll szándékomban csatlakozni hozzátok a Szurdokban, Miss Barrow. Most én harapom majdnem el a nyelvemet meglepetésemben. Mielőtt összeszedhetném magamat annyira, hogy kérdezzek, már válaszol is, és ez olyan érzés, mintha hideg kést szúrtak volna a hasamba. – Nem, nem tudok olvasni a gondolataidban, de látom, mi következik. Például, hogy mit fogsz mondani. Azt gondoltam, megspórolok némi időt. – Hatékony – csikorgatja Farley a fogait. Ő az egyetlen, akit nem nyűgöz le ez a férfi. – Miért nem mondod el azt, amiért idejöttél, hogy legyünk túl rajta? Vagy ami még jobb, mondd el, mi fog történni. – Az ösztöneid jó szolgálatot tesznek, Diana – válaszolja szürke fejét meghajtva. – A barátaid, az alakváltó és a madárember hamarosan visszatérnek. Ellenállásba ütköztek a Pitarus Biztonsági Központban, és orvosi ellátásra lesz szükségük. Semmi olyasmi, amit Miss Farley ne tudna elvégezni a repülőgépen. Shade mozdul, hogy felálljon a székéből, de Jon leinti. Nyugalom, még van időtök. A királynak nem áll szándékában a nyomukba eredni. – Miért nem? – vonja fel a szemöldökét Farley.
A karmazsinvörös szempár rám tapad, és a válaszomra vár. – Gareth tud repülni, erre egyetlen ismert Ezüst sem képes. Maven nem akarja, hogy bárki lássa, még a neki felesküdött katonák sem. – Cal bólint mellettem, olyan jól ismeri az öccsét – vagy olyan kevéssé –, mint én. – Azt mondta a királyságnak, hogy újvérűek nem léteznek, és ezt a látszatot fenn akarja tartani. – Ez is egyike a számos baklövésének – morfondírozik Jon elrévedve. Valószínűleg a jövőbe kémlel, amit egyikünk sem képes felfogni. – De ezt hamarosan ti is megtudjátok. Arra számítok, hogy Farley mordul fel elsőként az újabb rejtélyes kijelentés hallatán, de Shade megelőzi. A kezére támaszkodva előrehajol, hogy Jon fölé magasodjon. – Azért jöttél ide, hogy felvágj? Vagy az időnket rabold? Nem tehetek róla, nekem is ugyanez jár az eszemben. A szürke ember meg sem rezzen, még a bátyám fojtott haragja sem hozza ki a sodrából. – Igen, azért jöttem, Shade. Még néhány kilométer, és Maven látta volna, hogy jöttök. Vagy szerettetek volna inkább belesétálni a kelepcéjébe? Bevallom, én csak a tetteket látom, a gondolatot nem, és lehetséges, hogy szerettetek volna börtönbe és a kivégzőosztag elé kerülni? – Megdöbbentően vidáman néz körül. Szája sarka felfelé görbül. – Pitarus halállal és még szörnyűbb sorssal végződött volna. Szörnyűbb sors. Az asztal alatt Cal megfogja a kezemet, mintha érezné a félelmemet. Gondolkodás nélkül kinyitom a tenyeremet, és hagyom, hogy az ujjai az enyéimre találjanak. Rá sem merek kérdezni, milyen szörnyű sorsot szántak nekünk. – Köszönjük, Jon. – A hangom rekedt a rettegéstől. – Hogy megmentettél. – Semmit sem mentettél meg – szól közbe sietve Cal, és szorítása erősödik. – Bármilyen döntés megváltoztathatta, amit láttál. Egy hibás lépés az erdőben, egy madár szárnyának a csapkodása. Tudom, hogyan látnak a hozzád hasonlók, és milyen tévesek lehetnek a jövendöléseitek. Jon mosolya szélesebb lesz. Ez még inkább bosszantja Calt, jobban, mint a születési neve. – Messzebb és tisztábban látok, mint bármely Ezüst, akivel valaha találkoztatok. De a ti döntésetek, hogy meghallgatjátok-e, amit mondanom kell. Bár hinni fogtok nekem – teszi hozzá kacsintva. – Körülbelül akkor, amikor tudomást szereztek a börtönről. Julian Jacos a barátotok, igaz? Most már mindkettőnk keze remeg. – Igen – motyogom tágra nyílt, reménykedő szemmel. – Életben van, ugye? Jon szeme ismét elhomályosul. Magában morog, nem lehet kivenni a szavakat. Néha bólint. Az asztalon rángatóznak az ujjai. Valamit húz és von, de micsodát?
– Igen, él. De ki van tűzve a kivégzés dátuma, mint ahogy… – elhallgat, gondolkodik – Sara Skonosé is. A következő percek furcsán telnek, ahogy Jon megválaszolja a kérdéseinket, mielőtt még kimondanánk. – Maven azt tervezi, hogy bejelenti a kivégzésüket, újabb csapdát állít neked és a tieidnek. Corros börtönben tartják őket fogva. Nem elhagyatott börtön, Tiberias, hanem átépítették, hogy Ezüstök befogadására is alkalmas legyen. Néma kő a falakban, gyémántüveg és katonai őrök. De nem csak Julian és Sara miatt. Más ellenzékiek is vannak a cellákban, akiket azért zártak be, mert megkérdőjelezték az új király hatalmát, vagy keresztbetettek az anyjának. A Lerolan-ház különösen sok gondot okozott, mint ahogy az Iral-ház is. Az újvérű foglyok ugyanolyan veszedelmesnek bizonyulnak, mint az Ezüstök. – Újvérűek? – vágok Jon szavába, de ő pergő nyelvvel folytatja. – Akiket nem találtatok meg, akikről azt hittétek, hogy halottak. Megfigyelésre, kivizsgálásra begyűjtötték őket, de Lord Jacos megtagadta a tanulmányozásukat. Minden rábeszélés ellenére. Keserű ízt érzek a számban. A rábeszélés csak kínzást jelenthet. – Vannak rosszabb dolgok is a fájdalomnál, Miss Barrow – mondja halkan Jon. – Az újvérűek most Elara kegyelmére vannak utalva. Ő pedig fel akarja őket használni… méghozzá szó szerint. – A tekintete Calre téved, és megtelik fájdalmas megértéssel. – Fegyverek lesznek a saját fajtájuk ellen, akiket a királynő és a családja irányít majd, ha elég idejük jut rá. Az pedig nagyon sötét ösvény. Nem szabad hagynotok, hogy megtörténjen. – Töredezett és koszos körmei az asztallapba vájnak, árkokat húznak a megfeketedett fába. – Nem hagyhatjátok. – Mi történik, ha kiszabadítjuk Juliant és a többieket? – hajolok előre a székemen. – Azt is látod? Ha hazudik is, nem tudom megmondani. – Nem. Csak a jelenlegi ösvényt látom, és hogy milyen messzire vezet. Például látlak titeket most, hogy túléltétek a pitarusi csapdát, hogy négy nap múlva meghaljatok. Túl sokat vártok a Corros elleni támadással. Várjatok, most, hogy elmondtam nektek, ez is megváltozott. – Újabb különös, szomorú mosoly. – Hmm. – Ennek se füle, se farka – morogja Cal, és elengedi a kezemet, majd lassan és határozottan feláll az asztaltól. – Az emberek beleőrülhetnek abba, ha a tiédhez hasonló jóslatokat hallgatnak, tönkreteszi őket a bizonytalan jövő. – Nincsen semmi bizonyítékunk, csak a szavad – veti közbe Farley. Most az egyszer egyetért Callel, és ez mindkettejüket meglepi. A nő gyorsan, durván hátralöki a székét. – És néhány bűvésztrükk.
Bűvésztrükk. Megjósolni, mit fogunk mondani, leolvasni Farley támadását, még mielőtt megtenné – ez nem csak trükk. De könnyebb azt hinni, hogy amire Jon képes, az lehetetlen. Ezért hitte el mindenki Maven hazugságait rólam és az újvérűekről. A saját szemükkel látták a hatalmamat, és úgy döntöttek, az igazság helyett abban hisznek, amit meg tudnak érteni. Megfizettetem még velük az ostobaságuk árát, de én nem követem el az ő hibájukat. Van Jonban valami, ami kibillent az egyensúlyomból, és az ösztöneim azt súgják, bíznom kell, ha nem is az emberben, de a látomásaiban. Amit mond, az igaz, bár az ok, amiért elmondja nekünk, nem biztos, hogy teljesen becsületes. Idegesítő mosolya lehervad, és vicsorgássá változik, ami indulatosságáról árulkodik. – Látom a vértől csöpögő koronát. A mennydörgés nélküli vihart. Lángkereveten vonagló árnyakat. – Cal keze megrándul. – Látok partra kiöntő tavakat, amelyek elnyelik az embereket. Látok egy férfit, egyik szeme vörös, a kabátja kék, a pisztolya füstölög… Farley ököllel az asztalra csap. – Elég! – Hiszek neki. – Különös íze van a szavaknak. A saját barátaimban sem bízhatok, de egy átkozott idegen mellé állok. Cal úgy néz rám, mintha két fejem nőtt volna, és a szeméből szinte süt a kérdés, amit hangosan nem mer feltenni. Csak vállat vonok, és kerülöm Jon vörös tekintetét. Tetőtől talpig végigméri a Villámlányt. Hosszú idő óta most először vágyom selyemre és ezüst páncélra, hogy olyan vezetőnek tűnjek, aminek kiadom magam. Így csak borzongok kopott pulóveremben, próbálom rejtegetni a forradásaimat és a soványságomat. Örülök, hogy nem látja a bélyeget, de valami azt súgja, hogy tud róla. Szedd össze magad, Mare Barrow! Erőt gyűjtök, felszegem az állam, és elfordulok a székben, háttal a többieknek. Jon elmosolyodik a szürke fényben. – Hol van a Corros börtön? – Mare… – Ledobhattok útközben – vágok vissza Calnek, nem érdekel, milyen hatása van a szavaimnak. – Nem hagyom, hogy Elara bábjai legyenek. És nem fogom Juliant megint cserbenhagyni. Jon arcán elmélyülnek az árkok, és sok fájdalmas évtizedről árulkodnak. Fiatalabb, mint korábban gondoltam. A ráncok és az ősz haj fiatalembert rejt. Mennyi mindent látott, hogy ilyen lett? Mindent, jövök rá. Minden szörnyű és csodálatos dolgot, ami megtörténhet. Halált, életet, és mindent a kettő között. – Pontosan az vagy, akinek gondoltalak – morogja, és betakarja tenyerével a kezemet. Bőre alatt kéken és lilán rajzolódnak ki az erek. A látványuk megnyugtat. –
Hálás vagyok, amiért megismerhettelek. Halvány, de szolgálatkész mosolyt villantok rá, ennyire telik tőlem. – Hol van a börtön? – Nem fogják hagyni, hogy egyedül menj – néz át a vállam fölött Jon. – De ezt mindketten tudjuk, igaz? Forró pír önti el az arcomat, és muszáj bólintanom. Jon utánozza a mozdulatot, aztán pillantása az asztalra esik. Ismét elréved, és elhúzza a kezét. Imbolyogva feláll, még mindig valami olyasmit bámulva, amit mi nem láthatunk. Aztán beleszimatol a levegőbe, és felhajtja a gallérját, majd int, hogy mi is tegyünk így. – Eső – figyelmeztet minket másodpercekkel azelőtt, hogy leszakadna az ég fölöttünk. – Kár, hogy sétálnunk kell. Mire a repülőgéphöz érünk a sárban és a zuhogó esőben, bőrig ázom. Jon egyenletes tempót diktál, még egyszer-kétszer le is lassít, hogy – ahogy ő mondja – „összevárja a dolgokat”. Néhány pillanattal később, amikor már látjuk a repülőgépet, rájövök, hogyan értette. Gareth lebucskázik az égből, akár egy nedves ruhákból álló meteor. Rendben földet ér, és a karjában tartott csomag, ránézésre egy kisbaba, a levegőbe ugrik, és a szemünk láttára változik át. Nagyanyó lába a földre csattan, megbotlik, fél térdre esik. Shade mellé ugrik, és megtámasztja, miközben Farley átveti Gareth karját a vállán. A férfi boldogan ránehezedik, hogy kímélje vértől csöpögő lábát. – Rajtunk ütöttek Pitarusban – morogja fájdalmában és haragjában. – Nagyanyónak sikerült megúsznia, de engem bekerítettek. Fel kellett forgatnom egy háztömböt, mielőtt el tudtam menekülni. Bár Jon biztosított arról, hogy nem fognak minket üldözni, önkéntelenül is a sötétülő égboltra pillantok. Minden felhőfoszlányt repülőgépnek látok, de nem hallok és látok egyebet, csak a mennydörgés távoli remegését. – Nem jönnek, Miss Barrow – harsogja Jon túl az esőt. Eszelős vigyora visszatért. Gareth zavarodottan pillant rá, de aztán bólint. – Nem hiszem, hogy bárki követett minket – mondja, aztán hangja nyögésbe fullad. Farley megigazítja fogását, és Gareth majdnem teljes súlyát a vállára veszi. Miközben a repülőgép felé támogatja, a tekintetét le sem veszi Jonról. – Ott volt a kis szörnyeteg?
Gareth bólint. – Az Őrzők ott voltak, a király sem lehetett messze. Farley káromkodik, de nem tudom, kire haragszik jobban. Mavenre, amiért rátámadott a barátainkra, vagy Jonra, amiért igaza volt. – A lába cudarabbul néz ki, mint amilyen! – kiáltja Jon az esőben. Garethre mutat, akit Farley feltámogat a rámpán a repülőgépbe. Aztán ujja a Shade-hez bújó Nagyanyóra mutat. – Halálosan kimerült és átfázott. Takaró elég lesz. – Nem vagyok holmi öreg tyúk, akit be kell bugyolálni és félretenni – morog Nagyanyó a földről. Olyan gyorsan feláll, ahogy csak tud, és villámló tekintettel mered Jonra. – Hadd menjek a magam lábán, Shade, különben nem köszönöd meg a fejmosást, amit kapsz tőlem. – Ahogy akarod, Nagyanyó – motyogja Shade, és elfojtja mosolyát, ahogy az öregasszony elmasírozik előtte. Utat enged neki, de soha nincs karnyújtásnyinál messzebb. Nagyanyó peckesen, kihúzott derékkal, magasra emelt fejjel belépked a repülőgépbe. – Ezt direkt csináltad – morogja Cal, ahogy Jon mellett előretolakodik. Vissza sem néz, még akkor sem, amikor Jon nevet. – És működött – mondja olyan halkan, hogy csak én hallom. A látomásban bízz, ne az emberben! Jó lecke. – Cal nem igazán kedveli az elmejátékokat – figyelmeztetem feltartott ujjal. Egy villámló szikra szalad végig rajta. A fenyegetés a napnál is világosabb. – És én sem. – Nem játszom – vonja meg a vállát Jon, és megkocogtatja a halántékát. – Már kisfiúkoromban sem játszottam. Tudod, ez kicsit megnehezítette az ellenfeleim dolgát. – Én nem erre… – Tudom, mire gondoltál, Miss Barrow. – Békés mosolya, mely egykor még csak nyugtalanító volt, mostanra idegesítővé válik. Sarkon fordulva indulok a repülőgép felé, de néhány gyors lépés után rájövök, hogy Jon nem követ. Az esőbe bámul tágra nyílt, fénylő szemmel. Nem látomás szállta meg, egyszerűen csak élvezi, hogy a hideg, tiszta víz lemossa bőréről a hamut. – Itt búcsút veszek tőletek. A repülőgép lüktetése visszhangzik a mellkasomban, de távolinak, érdektelennek érzem. Csak nézem Jont. A vihar fakuló fényében olyan, mintha elhalványulna. Szürke, mint a hamu, és ugyanolyan illékony is. – Azt hittem, segítesz a börtönben. – Kétségbeesés van a hangomban. Jont nem zavarja, ezért más taktikához folyamodom. – Maven rád is vadászik. Valamennyiünket megöl, téged is, ha lehetősége lesz rá.
Ettől olyan hangos hahotára fakad, hogy kétrét görnyed tőle. – Gondolod, hogy nem ismerem a halálom pillanatát? Dehogynem, Miss Barrow, és nem a király kezétől fogok meghalni. Bosszúsan csikorgatom a fogaimat. Hogyan mehet el? A többiek mind a harcot választották. Ő miért nem? – Tudod, hogy kényszeríthetlek, hogy velünk gyere. A szürke zuhogásban kétszer olyan fényesek a szikráim. Lilán és fehéren sisteregnek az esőben, vonaglanak az ujjaim között, és a gerincemen jóleső borzongás fut végig. Jon megint elmosolyodik. – Tudom, hogy képes lennél rá, és tudom, hogy nem fogod megtenni. De fel a fejjel, Miss Barrow! Találkozunk még. – Félrebillenti a fejét. – Igen, találkozunk majd. Csak azt teszem, amit megígértem. Választást kínálok neki. De minden önuralmamra szükségem van, hogy ne rángassam fel a repülőgépre. – Szükségünk van rád, Jon! De máris hátrál. Minden lépéssel egyre nehezebb kivenni az alakját. – Higgy nekem, amikor azt mondom, hogy nem! Ezekkel az utasításokkal búcsúzom: repüljetek Siracas peremvidékére, a Kis Kard-tóhoz. Védjétek meg azt, amit ott találtok, különben a bebörtönzött barátaitok lényegében halottak. Siracas, Kis Kard-tó. Addig ismétlem a szavakat, amíg az emlékezetembe nem vésem. – Nem holnap, nem ma este, hanem most. Muszáj azonnal indulnotok. A repülőgép zúgása fölerősödik, végül a levegő is vibrál. – Mit keressünk? – kiabálom túl a morajt, és fél kézzel védem az arcomat az esőtől. Az esőcseppek csípik a bőrömet, és hunyorogva is alig látom a szürke ember alakját. – Tudni fogod! – érkezik a válasz az esőből. – És mondd meg Dianának, ha kételyek gyötrik, hogy a kérdésére a válasz: igen. – Milyen kérdésre? De ő csak felemeli az ujját. – A saját sorsoddal foglalkozz, Mare Barrow. – Vagyis? – Emelkedj fel. Egyedül. – A hangja úgy visszhangzik, akár egy farkas vonítása. – Látom, mivé válhatsz, és már nemcsak villám vagy, hanem maga a vihar. A vihar, amely elnyeli a világot. Egy másodperc töredékéig úgy látszik, mintha izzana a szeme. Vörös villan a szürkében, belém ég, hogy belenézzen a jövőbe. Jon ajka őrjítő mosolyra húzódik, fogai megcsillannak az ezüstös fényben. Aztán eltűnik. Amikor egyedül felsietek a repülőgépre, Calnek van annyi esze, hogy hagyjon
magamban fortyogni. Csak a kétségbeesés oltja ki a haragomat. Emelkedj fel. Egyedül. A tenyerembe vájom a körmeimet, megpróbálom fájdalommal elűzni a bánatot. A sorsokon lehet változtatni. Farley nem olyan tapintatos, mint Cal. Skarlát vértől ragacsos ujjakkal fölnéz Gareth lábának kötözéséből, és elvicsorodik. – Úgysem volt szükségünk a vén féleszűre. – Az a vén féleszű megnyerhette volna a háborút. – Shade gyengéden a vállába bokszol, mire sötét pillantást kap válaszul. – Gondolj csak bele, mit érhetne el a képességével! Cal felmordul a pilótaülésben. – Eleget tett. – Nézi, ahogy leülök mellé, és közben forr benne a düh. – Tényleg meg akarsz ostromolni egy hozzánk hasonlók számára épített titkos börtönt? – Jobban szeretnéd, ha Julian meghalna? – Erre nem kapok más választ, csak halk szisszenést. – Én is így gondoltam. – Jól van akkor – sóhajt, és a repülőgép kezd araszolni. A kerekek megdöccennek alattunk az egyenetlen úton. – Újra össze kell gyűlnünk, ki kell dolgoznunk egy tervet. Bárki jöhet, aki akar, kivéve a gyerekeket. – Kivéve a gyerekeket – értek egyet vele. Eszembe jut Luther és a többi újvérű gyerek a Szurdokban. Túl fiatalok még a harchoz, de nem elég fiatalok, hogy Maven embervadászata elől megmeneküljenek. Nem fognak örülni, hogy maradnak, de tudom, hogy Cal szereti őket. Nem fogja hagyni, hogy bármelyikük is puskacső elé kerüljön. – Akármiről van szó, benne vagyok. – Gareth ránk néz Farley mögül, és összeszorítja a fogait a lábában égő fájdalom miatt. – Bár szeretném tudni, mire vállalkozom. Nagyanyó mogorván meglegyinti csontos kezével. – Csak mert lábon lőttek, még nem jelenti azt, hogy nem kell odafigyelned. Betörünk egy börtönbe. – Igen, Nagyanyó – mondja Farley. – És ha engem kérdezel, őrültség. Egy elmebeteg szavát követjük. Ez még Nagyanyó tréfálkozását is elfojtja. Az öregasszony úgy néz rám, ahogyan csak egy nagymama tud. – Igaz ez, Mare? – Az elmebeteg kicsit erős – motyogja Shade, de nem tagadja, amit mindannyian gondolunk. Csak én hiszek Jonnak, és ők megbíznak bennem annyira, hogy kövessenek. – Igaz volt, amit Pitarusról mondott, és a többi is. Miért hazudna a börtönről? Emelkedj fel. Egyedül.
– Nem hazudott! A kiáltásom beléjük fojtja a szót, és csak a repülőgép hajtóművei morajlanak. A hang ismerős, tompa dorombolássá szelídül, amely végigremeg a gépen, és hamarosan elmarad mögöttünk a kifutópálya. Eső veri az ablakot, és lehetetlen látni, de Cal túl ügyes ahhoz, nehogy lezuhanjunk. Néhány pillanat múlva áttörünk az acélszürke felhőkön a fényes déli napsütésbe. Mintha súlyos terhet dobtunk volna le magunkról. – Vigyél minket a Kis Kard-tóhoz – suttogom. – Jon azt mondta, ott majd találunk valamit, ami segít. Több vitára számítok, de senki sem mer ujjat húzni velem. Nem tanácsos felbosszantani a Villámlányt, amikor fémcsőben repül. Mennydörgés robajlik alattunk a felhők között, villámokat hirdetve. Hatalmas csapások érik a földet, és mindegyik mintha csak az én meghosszabbításom lenne. Éles is, akár az üveg, átéget mindent, ami az útjába kerül. A Kis Kard-tó nincs messze, a vihar északi pereménél terül el, és tükörként veri vissza a kitisztuló ég képét. Cal köröz, elég magasan a felhőkben, hogy elrejtsék a jelenlétünket, majd észrevesz egy leszállópályát, félig eltemetve a tó körüli erdős dombok között. Amikor földet érünk, szinte kipattanok az ülésemből, bár sejtelmem sincs, mit keresek. Shade szorosan a nyomomban van, ahogy leszaladok a rámpán, hogy minél előbb a tóhoz jussak. Másfél kilométerre van, ha jól emlékszem, és hagyom, hogy a belső iránytűm vezéreljen. De alig jutok el a fákig, amikor ismerős hang állít meg. Egy fegyver kattanása.
• HUSZONKETTEDIK FEJEZET •
Rosszul tartja a pisztolyt. Ezt még én is tudom. Túl nagy neki, csillogó fekete fém, és a csöve majdnem harminc centi hosszú. Jobban illik egy képzett katona, mint egy reszkető, sovány kamasz lány kezébe. Egy katona, jön a fagyos felismerés. Egy Ezüst. Ugyanolyan fegyver, amivel egy Őrző lőtt meg egykor a Napcsarnok alatti tömlöcben. A golyó úgy csapott le rám, akár egy kalapács, és egyenesen átfúrta a gerincemet. Ha nem lett volna Julian és egy vérgyógyító, meghaltam volna. A képességem ellenére nyitott tenyérrel kifelé felemelem a kezemet. Én vagyok a Villámlány, de nem vagyok golyóálló. Ő azonban ezt megadás helyett fenyegetésként értelmezi, és az ujja túlságosan is közel kerül a ravaszhoz. – Ne mozdulj! – sziszegi, és még egy lépést kockáztat meg felém. Ébenfekete bőrével tökéletesen beleolvad az erdőbe. De látom alatta a vörös pírt, és a szeme fehérjét behálózó vékony vörös ereket. Levegő után kapkodok. Vörös. – Még csak ne is gondolj rá! – Nem mozdulok – mondom a fejemet félrebiccentve. – De az ő nevében nem beszélhetek. A homlokán ráncok jelennek meg az értetlenségtől. Nincs ideje megijedni. Shade bukkan fel a háta mögött, a levegőből kibontakozva, és profi katonai fogást hajt végre rajta. A pisztoly kihullik a lány kezéből, de elkapom, mielőtt a sziklás talajt érné. A lány acsarogva küzd, de Shade két kezével a tarkója mögött nem tehet mást, végül térdre kényszerül. A bátyám követi a mozgását, és szilárdan tartja. A sovány kamasz lány nem jelent neki kihívást. A pisztoly idegen a kezemben. Nem ez a választott fegyvertípusom – soha nem is lőttem. Ezen majdnem nevetnem kell. Ilyen sokáig eljutottam anélkül, hogy fegyvert kellett volna elsütnöm. – Vedd le rólam a mocskos Ezüst mancsodat! – hörgi a lány Shade markában vergődve. Nem erős, de hosszú, inas tagjai vannak, és sikamlós: olyan megtartani, mint egy angolnát szorítani. – Nem megyek vissza, soha! Ahhoz meg kell ölnötök! Szikrák pattannak üres tenyeremből, a másik kezemmel még mindig a pisztolyt szorongatom. A villámom látványától azonnal megdermed. Csak a szeme tágul ki a félelemtől. Száraz, cserepes ajkát benedvesíti a nyelvével. – Tudtam, hogy felismertelek. Cal melege már pillanatokkal azelőtt körbeölel, hogy mellém ugrana. Ujjai kéken
égnek félelmében, de a lány láttán alábbhagynak a lángok. – Van számodra egy ajándékom – morgom, és a kezébe nyomom a pisztolyt. Rámered, és meglátja, amit én is. – Hogyan szerezted ezt? – kérdezi, és leguggol, hogy a lány szemébe nézhessen. Hűvös, határozott fellépéséről eszembe jut a legutóbbi alkalom, ahogy kivallatott valakit. Farley sikolyainak és fagyott vérének emlékétől még mindig felfordul a gyomrom. Amikor a lány nem válaszol, Cal izmai megfeszülnek. – Ezt a pisztolyt. Hogyan? – Elvettem! – acsarog és vonaglik a lány. Én is fájdalmasan elfintorodom, és a bátyám szemébe nézek. – Hagyd, Shade. Azt hiszem, tudjuk ezt kezelni. A bátyám bólint, és elengedi a kapálódzó tinédzsert, aki előrebukik, de sikerül kitámasztania magát, mielőtt telemenne a szája földdel. Elkúszik Cal felajánlott segítsége elől. – Hozzám ne érj, ficsúr! – Kivicsorítja csillogó fogsorát, mintha harapni készülne. – Ficsúr? – mormolja Cal ugyanolyan zavarodottan, mint a lány. A lány fölött álló Shade szeme összeszűkül, ahogy megfejti. – Ficsúr. Nagyurak… Ezüstök. A nyomornegyed argója – magyarázza a kedvünkért. – Melyik városból származol? – kérdezi a lánytól jóval kedvesebben, mint Cal. Ez meghökkenti a lányt, és fekete szeme félelemmel cikázik Shade-re, majd vissza rám, megbabonázza az ujjaim közt pattogó szikrák látványa. – Újvárosból – válaszol végül. – Újvárosból hoztak el. Most rajtam a sor, hogy felé forduljak, és alaposan szemügyre vegyem. Az ellentétem: magas és karcsú, míg én alacsony, befont haja fekete, míg az enyém barnából szürkévé fakul. Fiatalabb nálam; látom az arcán. Talán tizenöt-tizenhat éves lehet, de a szemében tükröződő fáradtság idősebb korra utal. Ujjai hosszúak és görbék, talán gépek törték el sokszor. Ha Újváros nyomortanyájáról származik, akkor műszi, akit arra a sorsra ítélték, hogy a gyárakban és gyártósorok mellett robotoljon egy füstben született városban. A nyakán tetoválást látok, de nem olyan kérkedő rajzot, mint Crance horgonya. Számok. NT-ARSM-188907. Öt centiméteres szögletes írásjelek, amelyek félig körbefutnak a nyakán. A saját kezem a nyakamhoz emelkedik, hogy kitapintsam a sima bőrt. – Nem szép, igaz, Villámlány? – vicsorog a kezemet lesve. A megvetés méregként csöpög a szavaiból. – Te pedig nem szeretsz vesződni a ronda dolgokkal. A hangsúlya bántó, és kedvem volna megmutatni neki, mennyire ronda tudok
lenni magam is. Ehelyett azonban az udvarnál tanultakhoz nyúlok, és azt teszem, amit sokan mások tettek velem. Némán belenevetek az arcába. Itt nálam az összes adu, és ezt ő is tudja. Az arckifejezése a reakcióm láttán elkomorul. – Ezt egy Ezüsttől vetted el? – faggatja Cal, a pisztolyra mutatva. A hitetlensége jól hallható. – Ki segített neked? – Senki. Ezt neked is tudnod kellene – vág vissza a lány. – Mindent magamnak kellett megtennem. Az Eagrie őr nem látott engem. – Mi? – Csak a Lady Blonostól kapott leckéknek köszönhetően nem kiáltok fel hangosan. Egy Eagrie-házból, a fürkészek házából származó katona? Mindegyikük látja a közvetlen jövőt, mintha csak Jon gyengébb változatai lennének. Még egy Ezüst számára is szinte lehetetlen meglepni őket, nemhogy egy Vörös lány számára. Lehetetlen. Csak vállat von. – Azt hittem, az Ezüstök erősek, de ő nem volt nagy szám. És harcolni jobb volt, mint a cellámban várakozni. Akármit terveztek is. Cellában. Hátrahúzódom, megrendít a felismerés. – Te a Corros börtönből szöktél meg. A tekintete a szememre téved, az alsó ajka megremeg. Csak ez jelzi a dühös külső mögötti félelmet. Cal megfogja a könyökömet, hogy megtámogasson. – Mi a neved? – kérdezi gyengédebben. Úgy bánik a lánnyal, mint egy megbokrosodott lóval, de ez mindennél jobban felzaklatja. A lány ökölbe szorított kézzel felpattan, erei kidudorodnak többéves gyári munkától heges karján. A szeme összeszűkül, és egy pillanatra azt hiszem, hogy mindjárt elrohan. De ő megveti a lábát, és kihúzza magát. – A nevem Cameron Cole, és ha nem bánod, megyek az utamra. Magasabb nálam, olyan kecses és elegáns, akár egy udvarhölgy. Amikor kihúzom magamat, az álláig is alig érek, de a félelem szikrája így is feltámad benne. Pontosan tudja, ki és mi vagyok. – Cameron Cole – ismétlem. Julian listája jut az eszembe, a lány neve és a többi információ, aztán a révöböli nyilvántartás, amely részletesebb volt Julian jegyzeteinél. Ahogy gyorsan, magabiztosan előhívom, amire emlékezem, Adának érzem magamat. – Született 305. január harmadikán, Újvárosban. Foglalkozás: segédgépész. Kijelölt részleg: összeszerelés és javítás, kis gyárszektor. Cím: 48. egység, 12. háztömb, Újváros, lakószektor. Vércsoport: nem értelmezhető. Génmutáció: ismeretlen törzs. – A szája tátva marad, és levegő után kapkod. – Ez így helyesnek hangzik?
Csak int a fejével. A suttogása még erőtlenebb. – Igen. Shade halkan füttyent. – Átkozott Jon – mormolja a fejét csóválva. Egyetértően intek felé. Jon nem valamiért, hanem valakiért küldött ide minket. – Újvérű vagy, Cameron. Mint Shade és én. Vörös vérű, de Ezüst képességekkel. Ezért zártak téged Corrosba és ezért tudtál elmenekülni. Akármilyen képességed van, az kiszabadított onnan, hogy ránk találhass. – Egy lépést teszek felé, hogy átöleljem új testvéremet, de elhúzódik az érintésem elől. – Nem azért szöktem meg, hogy téged megtaláljalak. Igyekszem mosolyogni, hogy megnyugtassam. Olyan sok beszervezett újvérű után könnyen jönnek a szavak. Pontosan tudom, mit mondjak, és hogyan fog rá reagálni. Mindig ugyanúgy. – Természetesen nem kell jönnöd, de egyedül meghalsz. Maven király megint meg fog találni téged. Újra elhátrál, és ez meglep. A fejét rázva vicsorog. – Csak egy hely van, ahová menni akarok, és az a Fojtás, ebben sem te, sem a villámod nem tud megállítani. – A Fojtás? – kiáltok fel értetlenül. Cal igyekszik minél tapintatosabban viselkedni, de nem igazán sikerül neki. – Hülyeség! – csattan fel. – A Fojtásban több az Ezüst, mint ahogy el tudnád képzelni, és mindegyik ki van képezve arra, hogy elfogjon vagy megöljön, amint meglát. Ha szerencséd van, visszaküldenek Corrosba. A lány szája megrándul, és leküzdi a késztetést, hogy a képünkbe röhögjön. – A Fojtásban van az ikerfivérem és ötezer másik hozzá hasonló, akik egyenesen a sír felé masíroznak. Én is ott volnék, ha nem lenne az, ami miatt börtönbe kerültem. Lehet, hogy téged nem bánt, ha cserben kell hagynod a tiéidet, de engem igen. Nehezen, erőltetetten zihál. Szinte látom, ahogy a lehetőségeit latolgatja. Könnyű olvasni az arca rezdüléseiből, minden gondolata és érzelme megjelenik rajta. Amikor a fák közé rohan, nem mozdulok. Nem követjük, és érzem, hogy Shade és Cal engem néznek, azt várva, mi következik. Azt mondtam, hogy mindenkinek megadom a választás lehetőségét. Elengedtem Jont, bár szükségünk volt rá. Valami azonban azt súgja, Cameronra még inkább szükségünk van, és a fiatal lányban nem lehet megbízni, legalábbis ekkora horderejű döntésnél. Nem tudja, mennyire fontos a személye, a képességétől függetlenül is. Valahogyan kijutott Corrosból, és be tud minket juttatni oda. – Fogjátok el! – suttogom, bár helytelennek érzem. Shade komoran bólint, majd eltűnik. Az erdő mélyén Cameron felsikolt.
El kellett cserélnem Farley-val az ülésemet, hogy ő üljön a másodpilóta helyén, míg én Cameronnal szemben ülve a lányon tartom a szemem. Szorosan be van szíjazva, kezét egy másik biztonsági övvel kötöttük gúzsba. Ennek és a jelenlegi magasságunknak elégnek kellene lennie ahhoz, hogy megakadályozzon egy újabb szökést. De nem vagyok hajlandó megkockáztatni. Az alapján, amit tudok, akár arra is képes lehet, hogy repüljön, vagy túlélje a kizuhanást a repülőgépből. Akármennyire szeretném arra használni az utat vissza a Szurdokba, hogy behozzam az alváshiányomat, nyitva tartom a szemem. Rosszul választott, mondom magamnak, valahányszor elővesz a bűntudat. Szükségünk van rá, és túl sokat ér ahhoz, hogy elveszítsük. Nagyanyó mellette ülve fecseg, a Szurdok anekdotáival és a saját élettörténetével traktálja. Félig-meddig arra számítok, hogy előhúzza az unokái régi fényképeit, mint máskor, de Cameron nem adja be a derekát úgy, ahogy mindannyiunk. Még ez a kedves öregasszony sem tud hatni erre a sötéten bámuló lányra, aki némán nézi a saját lábát. – Mi a képességed, kedvesem? Emberfeletti udvariatlanság? – mordul rá végül Nagyanyó, amikor megelégeli, hogy nem figyelnek rá. Cameron erre legalább felnéz a padlóról. Szóra nyitja a száját, hogy visszavágjon, de az öregasszony helyett a saját arcába néz. – Álljon meg a gyártósor! – káromkodik műszi szlengben. Szeme kitágul, és összekötözött keze megrándul, ahogy próbál kiszabadulni. – Más is látja ezt? Kuncogok magamban, meg sem próbálom elrejteni kárörömömet. Nagyanyó aztán tudja, hogyan ijesszen rá valakire annyira, hogy beszélni kezdjen. – Nagyanyó meg tudja változtatni a külsejét – mondom Cameronnak. – Gareth a gravitációt uralja. – A férfi integet a repülőgép oldalához erősített hevenyészett hordágyról. – A többit már tudod. – Én haszontalan vagyok – szól Farley az üléséből. Penge villan egyik kezéből a másikba, meghazudtolva a szavait. Cameron felhorkan, és tekintete követi a csillogó kést. – Akárcsak én. – A hangjában nincs sajnálkozás, csak tényt közöl. – Ez nem igaz. – Megveregetem Julian naplóját az oldalam mellett. – Átjutottál egy fürkészen, ha esetleg elfelejtetted volna. – Hát, ez minden, amit tettem vagy tenni fogok. – A karja köré tekert szíjak megtekerednek, de kitartanak. – Egy senkit fogtál el, Villámlány. Nem akarhatod rám vesztegetni az idődet. Mástól szomorú lenne ez a kijelentés, de Cameron ennél okosabb. Azt hiszi, nem
látom, mit csinál. De akármit mond, akármilyen hasznavehetetlennek is próbálja beállítani magát, nem fogom elhinni. A neve ott van minden listán, és ez nem lehet tévedés. Talán még nem tudja, micsoda ő, de majd kiderítjük. Nem vagyok vak. Miközben állom a tekintetét, és elhitetem vele, hogy átvert, tudatában vagyok annak, mire megy ki a játék. A gyártósoron edzett ügyes ujjai lassan, de biztosan kioldozzák a kötelékeit. Nemsokára kiszabadul a kötelékeiből, nem mintha sokra menne vele a felhők között. – Jobban ismered Corrost bármelyikünknél. – Miközben beszélek, Nagyanyó visszaváltozik megszokott alakjába. – Ez nekem elég. – Van gondolatolvasód is? Mert csak így fogsz kiszedni belőlem bármit is. – Nem lepne meg, ha a lábam elé köpne. Legjobb igyekezetem ellenére kezdek kijönni a sodromból. – Vagy hasznavehetetlen vagy, vagy pedig ellenálló. Válassz! – Meglepetten felvonja a szemöldökét a hangomra. – Ha hazudni akarsz, legalább csináld rendesen. A szája sarka megrándul, rosszindulatú mosoly jelenik meg az arcán. – Elfelejtettem, hogy annak te vagy a mestere. Utálom ezt a gyerekeket. – Ne hordd úgy fent az orrod – folytatja, úgy dobálva a szavakat, akár a tőröket. A hangja mellett a repülőgép zúgása tölti meg a levegőt. A többiek feszülten figyelnek, főleg Cal. Azt várom, hogy bármelyik pillanatban felcsapjon a forróság. – Most már nem vagy ficsúr, akárhányunknak is próbálsz parancsolgatni. Attól még, hogy egy herceggel kufircolsz, nem leszel a szemétdomb királynője. A lámpák villognak a fejünk felett, csak ezek jelzik a haragomat. A szemem sarkából látom, hogy Cal keze megfeszül a botkormányon. Hozzám hasonlóan ő is igyekszik nyugodtan és ésszerűen viselkedni. Ez az idegesítő lány azonban nagyon megnehezíti a dolgunkat. Miért nem küldött Jon inkább egy térképet? – Cameron, el fogod mondani nekünk, hogyan szöktél meg abból a börtönből. – Lady Blonos büszke lenne a tartásomra. – Elmondod, hogy néz ki, hol vannak a cellák, az őrök, hol tartják az Ezüstöket, az újvérűeket, és mindent, amire még emlékszel, az utolsó rohadt szögig. Értve vagyok? Hátrarázza számos hajfonata közül az egyiket. Csak ezt tudja mozdítani a sok szíj fogságában. – És mi jár ezért nekem? – Ártatlanság. – Mély lélegzetet veszek. – Ha tovább jártatod a szád, akkor a sorsukra hagyod a foglyokat. – Jon szavai visszalebegnek, akár egy figyelmeztetés kísérteties visszhangja. – Hogy meghaljanak, de előtte még rosszabban legyen részük. Megóvlak ennek a bűntudatától. – Ezt a terhet senkinek sem kívánom.
A vállamra lassan nyomás nehezedik – Shade dől nekem, hogy jelezze: ott van. A testvérem, vér szerint és bajtársi kötelékben is, aki osztozik a győzelemben és a szégyenben. Cameron azonban ahelyett, hogy egyetértene, mint bármelyik épeszű ember, még dühösebb, mint volt. Az arca elsötétül. – Nem hiszem el, hogy van pofád ezt mondani. Éppen te, aki annyi embert hagytál cserben, miután a lövészárokba küldted őket. Calnél betelt a pohár. Ököllel az ülése karfájára csap. Tompán visszhangzik a puffanás. – Az nem az ő parancsa volt… – De a te hibád volt. A tiéd és az ostoba vörös rongyos bandáé. – Farley-ra pillant, és beléfojt minden visszavágást. – A mi családunkkal, a mi életünkkel hazárdíroztál, miközben elmenekültél, és elbújtál az erdőben. Most meg azt hiszed, hogy hős vagy, ahogy ide-oda röpködsz és megmentesz mindenkit, akiről azt gondolod, hogy különleges, aki méltó a Villámlány értékes idejére. Fogadjunk, hogy átsétálsz a nyomornegyedeken és a szegény falvakon! Fogadjunk, hogy nem látod, mit műveltél velünk! – A haragjával együtt pír futja el az arcát. Én csak bámulok dermedten. – Újvérűek, ezüstvérűek, vörösvérűek, minden ugyanaz, minden ugyanolyan. Egyesek különlegesek, egyesek jobbak a többieknél, másoknak meg nincsen semmijük. Felfordul a gyomrom, a rettegés hullámát érzem. – Hogy érted ezt? – Elkülönítés. Az egyik előnyben részesítése a másikkal szemben. Te a hozzád hasonlókra vadászol, őket akarod megvédeni, kiképezni, hogy megvívják a háborúdat. Nem azért, mert ezt akarják, hanem mert neked erre van szükséged. Mi van a háborúba induló gyerekekkel? Ők egyáltalán nem érdekelnek téged. A fények ismét felpislákolnak, ezúttal sebesebben. Érzem a repülőgép motorjainak minden fordulatát, hiába pörögnek iszonytató gyorsasággal. Őrjítő érzés. – Próbálom megmenteni az embereket Maventől. Fegyvert akar csinálni az újvérűekből, ami még több halállal, még több vérontással végződik… – Pontosan azt csinálod, amit ők. – Összekötözött kezével Calre mutat. Remeg dühében. Ismerem ezt az érzést, és igyekszem elrejteni a saját ujjaim remegését. – Mare. – Cal figyelmeztetése süket fülekre talál. Cameron tovább köpi a mérgét. Élvezi ezt. – Egy korszakkal ezelőtt az Ezüstök még kevesen voltak, és azok vadásztak rájuk, akik úgy gondolták, hogy túlságosan is különböznek. Az ülésem peremét markolom, belevájom ujjaimat. Uralkodj magadon. A repülőgép zúgása fülembe nyüszít.
Megbillenünk a levegőben, és Gareth a lábához kapva felkiált. – Cameron, hagyd abba! – ordít Farley, és gyors egymásutánban pattannak fel a csatok. – Ha nem fogod be a szád, én fogom be! Cameron azonban csak nekem tartogatja a tekintetét és a haragját. – Nézd meg, hová vezet az az út – morogja, és annyira előrehajol, amennyire csak a szíjai engedik. Mielőtt észbe kaphatnék, már talpon vagyok, bizonytalanul egyensúlyozok a billegő repülőgépben. Alig hallom, amit mond a koponyámban kavargó fémes sikolyoktól. Cameron keze kiszabadul a kötelékeiből, és megdöbbentő precizitással csatolja ki magát. Felugrik, és az arcomba vicsorog. – Száz év múlva egy újvérű király ül majd a trónon, amelyet gyerekek koponyájából építettél neki. Valami átszakad bennem. Az ember és az állat, az értelem és az őrület közötti határ. Egyszeriben megfeledkezem a repülőgépről, a magasságról, és mindenki másról, aki egyre gyengülő önuralmamtól függ. Csak az jár az eszemben, hogy móresre tanítsam ezt a kölyköt, megmutassam neki, pontosan kit és mit próbálunk megmenteni. Amikor az öklöm találkozik az állkapcsával, arra számítok, hogy szikrák lepik el a bőrét, és rántják le a padlóra. De csak az ujjbütykeimet horzsolom fel. Cameron ugyanolyan meglepetten mered rám, mint én. Körülöttünk a villódzó fények visszatérnek megszokott állapotukba, és a repülőgép egyenesbe jön. A nyüszítés a fejemben egyszer csak elhallgat, és csend borul az érzékeimre. Olyan érzés, mint egy gyomros, és fél térdre rogyok. Shade azonnal megfogja a karomat, és testvéri aggodalommal támogat. – Jól vagy? Mi a baj? A pilótafülkében Cal hol rám néz, hol a műszerfalra, fejét forgatja. – Stabil – mormolja, bár rólam ez nem mondható el. – Mare… – Nem én voltam. – Hideg verejték gyöngyözik a homlokomon, és legyűröm a hirtelen rám törő hányingert. Szaggatottan zihálok, mintha a levegőt kipréselné valami a tüdőmből. Valami fojtogat. – Hanem ő. Cameron hátralép, túlságosan döbbent ahhoz, hogy tagadja. Eltátja a száját félelmében. – Semmit sem csináltam. Esküszöm. – Nem akartad, Cameron. – Talán ez lepi meg leginkább. – Csak nyugodj meg, csak… hagyd abba… – Nem kapok levegőt. Nem bírok lélegezni. Shade-be kapaszkodom, körmeim a bőrébe vájnak. Pánik fut végig rajtam, ezúttal a villámom nélkül. A bátyám a fájdalommal nem törődve a sebesült vállára veszi a teljes súlyomat. Legalább neki van annyi esze, hogy kitalálja, mit akarok mondani. – Elnémítod őt,
Cameron. Kikapcsolod a képességeit, és őt is. – Én nem… hogyan? – Sötét szeme tele van rémülettel. Foltok ugrálnak a szemem előtt, de látom, hogy Cal törtet el mellettem. Cameron elhúzódik előle, mint minden épeszű ember tenné, de Cal tudja, mit csinál. A gyerekeket és engem is átvezetett már hasonló emberfeletti zűrzavaron. – Engedd el! – mondja határozottan. Nem kedveskedik, de nem is dühös. – Lélegezz be az orrodon, ki a szádon. Engedd el azt, amit most szorítasz. Kérlek, engedd el. Kérlek, engedd el. Levegő után kapkodok, minden lélegzetvétel kisebb, mint az előző. – Engedd el, Cameron. Mintha sziklát görgettek volna a mellkasomra, amely halálra lapít, kipréseli belőlem önmagamat. – Engedd el! – Próbálom! – Nyugi. – Próbálom. – A hangja halkabb, higgadtabb. – Próbálom. Cal bólint, mozdulatai lágyak, akár a hullámok. – Jól van. Ez az. Újabb zihálás, de ezúttal levegő árad be perzselőn a tüdőmbe. Megint tudok lélegezni. Az érzékeim tompán visszatérnek. Szívem minden erősödő dobbanásával egyre inkább erőre kapok. – Ez az – mondja megint Cal, és hátranézve a válla fölött megkeresi a tekintetemet. A feszültség oldódik közöttünk. – Ez az. Nem sokáig tartom fogva a pillantását. Muszáj látnom Cameront és a félelmét. Szorosan behunyja a szemét, és a homlokát ráncolja az összpontosításban. Egyetlen könnycsepp gördül le az arcán, és keze a nyakán lévő tetoválást masszírozza. Még csak tizenöt éves. Nem érdemli ezt. Nem kellene ennyire félnie magától. – Jól vagyok – préselem ki, mire felpattan a szeme. Mielőtt bezárná szíve kapuját, megkönnyebbülés önti el az arcát. Nem sokáig. – Ez nem változtat azon, ahogyan érzek, Barrow. Ha képes volnék megállni a lábamon, megtenném, de az izmaim erőtlenül remegnek. – Mással is meg akarod ezt tenni? A fivéreddel, ha majd megtalálod? Ez az. Az alku, amelyet kötnünk kell. Ő is tisztában van ezzel. – Juttass be minket Corrosba, és segítünk, hogy használni tudd a képességedet. A világ leghalálosabb fegyverét csináljuk belőled. Félek, hogy egyszer még megbánom ezeket a szavakat.
• HUSZONHARMADIK FEJEZET •
A hangom furcsán visszhangzik a menedékház tágas előszobájában. A Hasadékban dúló vihar beért minket, és most a vályogfal túloldalán hó és jeges eső zuhog. Hideget hoz, de Cal igyekszik elűzni. A Szurdok lakói összebújnak, próbálnak melegedni a padlón rakott tábortűz mellett. A lángok fénye megcsillan a szemekben, amelyek olyanok, mint megannyi vörös és narancssárga ékkő, amelyek villognak a lobogásban, és mindig rám szegeződnek. Összesen tizenöt szempár. Cameron, Cal, Farley és a bátyám mellett a Szurdok többi felnőtt lakója is eljött, hogy meghallgasson. Ada mellett Ketha, Harrick és Nix ülnek. Fletcher, egy fájdalomra érzéketlen bőrgyógyító túl közel dugja a kezét a tűzhöz. Gareth hátrahúzza, mielőtt megégetné magát. Ott van Darmian, aki éppen olyan sebezhetetlen, mint Nix, és Lory, Kentosport sziklás szigeteiről. Még Kilorn is megtisztel minket a jelenlétével, és vadásztársai, Crance és Farrah közé telepszik. Szerencsére nincsenek jelen a gyerekek. Nem vesznek részt ebben, és továbbra is biztonságban lesznek, már amennyire azt meg tudom adni nekik. Nagyanyó a szobájukban vigyáz rájuk, és az átváltozásaival szórakoztatja őket, közben minden tizenhat éven felüli engem hallgat, ahogy elmesélek mindent, ami a Pitarusba vezető úton történt. Elmélyülten hallgatnak, arcukon döbbenet, félelem vagy eltökéltség tükröződik. – Jon azt mondta, négy nap már túl sok. Ezért három napon belül kell megtennünk. Három nap a börtön megostromlására, három nap a tervezésre. Egy hónapot edzettem keményen az Ezüstökkel, és előtte évekig Dúc utcáin. Cal születésétől fogva katona, Shade több mint egy évet töltött a hadseregben, és Farley saját jogon kapitány, bár különleges képességei nincsenek. De a többiek? Ahogy végignézek Szurdok összegyűlt erején, az elszántságom meginog. Bárcsak több időnk lenne! Ada, Gareth és Nix a legjobb esélyeink, az ő képességeik a legalkalmasabbak egy ostromhoz, és ők gyakoroltak a legtöbbet a Szurdokban. A többiek is nagy hatalmúak – Ketha egy pislantással meg tud semmisíteni bármilyen tárgyat –, de szörnyen tapasztalatlanok. Legfeljebb néhány napja vagy hete vannak itt, és az utcákról vagy elfeledett falvakból jöttek, ahol senkik voltak, és nem volt senkijük. Harcba küldeni őket olyan, mint gyereket ültetni egy szállító kormánykereke mögé. Mindenkire veszélyt jelentenének, legfőképpen önmagukra.
Mindenki tudja, hogy őrült a terv, lehetetlen, de senki sem mondja ki. Még Cameronnak is van annyi esze, hogy befogja a száját. Komoran bámul a tűzbe, és nem hajlandó felpillantani. Nem bírom sokáig nézni. Túl dühös és szomorú leszek tőle. Pontosan olyan, amit próbáltam elkerülni. Farley-nak jön meg először a szava. – Még ha az a Jon nevű fickó igazat is mondott a képességeiről, akkor sincsen bizonyítékunk rá, hogy amúgy nem hazudott. – Előrehajol, alakja élesen kirajzolódik a tűzgödör előtt. – Lehet akár Maven ügynöke is. Azt mondta, Elara irányítani akarja az újvérűeket… Mi van, ha őt már uralja, és arra használja, hogy minket csapdába csaljon? Azt mondta, Maven kelepcét állít nekünk. Talán éppen ezt. Összeszorul a szívem, amikor látom, hogy néhányan rábólintanak a szavaira. Crance, Farrah és Fletcher. Azt hittem, Kilorn is a vadásztársaság mellé áll, de ő hallgat. Cameronhoz hasonlóan ő sem hajlandó rám nézni. Minden irányból melegség vesz körül. Elöl a tűz, hátul a vályogfalnak támaszkodó Cal melegít. A herceg úgy sugározza a forróságot, akár egy kályha, de hallgat, mint a sír. Tudja, hogy jobb, ha nem szólal meg. Sokan csak miattam vagy a gyerekek miatt tűrik el. Nem várhatom tőle, hogy megnyerje a harcosokat. Azt nekem kell megtennem. – Én hiszek neki. – A szavak idegenek a számban, de szilárd a hitem. Ezek az emberek vezetőként kezelnek, úgy fogok viselkedni. És meggyőzöm őket, hogy kövessenek. – Akár csapda, akár nem, Corrosba megyek. Az ottani újvérűekre kétféle sors vár… vagy meghalnak, vagy a királynőnek nevezett bábjátékos használja fel őket. Mindkettő elfogadhatatlan. Egyetértő mormogás fut végig azokon, akiket próbálok megnyerni. Gareth van az élükön, és hűsége jeléül bólint. A saját szemével látta Jont, és neki sincs szüksége több meggyőzésre. – Senkire sem kényszerítem rá, hogy menjen. Akárcsak korábban, most is van választásotok. – Cameron megrázza a fejét, de nem szól semmit. Shade a közelébe húzódik, hogy karnyújtásnyira legyen, ha a lány megpróbálkozna valami butasággal. – Nem lesz könnyű, de nem is lehetetlen. Ha elégszer mondom, talán a végén még el is hiszem. – Hogyhogy? – szólal meg Crance. – Ha jól hallottalak, azt a börtönt azért építették, hogy a hozzád hasonlókat bezárják. Nem csak rácsokon és zárt ajtókon kell átjutnotok. Minden kapunál fürkészek várnak, egy rakás Ezüst tiszt, fegyverarzenál, kamerák, néma kő, és szerencsés vagy, ha csak ennyien vannak, Villámlány.
Fletcher nagyot nyel mellette. A sápadt, pocakos férfi talán nem érez fájdalmat, de félelemre képes. – És ha nem szerencsés? – Kérdezd őt – intek a fejemmel Cameron felé. – Ő megszökött. A csoportban többen levegő után kapkodnak, mintha egy tó felszínére bukkannának. Most nem engem bámulnak, és jó érzés kicsit lazítani. Cameron ellenben megfeszül, próbálna elrejtőzni a sok szempár elől. Még Kilorn is felnéz, de nem Cameronra. Pillantása elsuhan mellette, és rám talál, ahogy a falnak támaszkodom. Minden megkönnyebbülésem eltűnik, és a helyét másik érzelem veszi át, amit nem tudok hová tenni. Nem félelem, de nem is harag. Ez valami más. Vágyakozás. A táncoló tűzfényben, a kint tomboló vihart hallgatva el tudom hitetni magammal, hogy megint gyerekek vagyunk. Egy fiú meg egy lány dúcokon álló ház alatt, ahová behúzódnak az ősz süvöltése elől. Mit nem adnék érte, ha valaki uralni tudná az időt, és visszavinne azokba a napokba. Irigyen kapaszkodnék beléjük, nem panaszkodnék hidegre és éhségre. Most is fázom és éhes vagyok, de semmilyen takaró nem bír felmelegíteni, és semmilyen étel nem tud jóllakatni. Soha semmi nem lesz ugyanolyan. Az én hibám. Kilorn pedig követett ebbe a rémálomba. – Beszél egyáltalán? – horkan fel Crance, amikor megunja a várakozást, hogy Cameron kinyissa a száját. Farley kuncog. – Túl sokat is az én ízlésem szerint. Gyerünk, Cole, mesélj el nekünk mindent, amire emlékszel! Arra számítok, hogy Cameron megint felcsattan, talán még orron is harapja Farley-t, de a közönség mérsékli a hevességét. Átlát a szitán, de attól még működik a trükköm. Túl sok reménykedő szempár mered rá, túl sokan hajlandóak veszélynek kitenni magukat. Most nem hagyhatja őket figyelmen kívül. – Delphie-n túl van – sóhajtja. A szeme elhomályosul a fájdalmas emléktől. – Olyan közel a Láphoz, hogy szinte érezni lehet a sugárzás szagát. A Láp alkotja Norta déli határát, ez a természetes választóvonal Piedmont, az ott uralkodó Ezüst hercegek és köztünk. Naercey-hez hasonlóan ez is romvidék, túl nagy pusztítás érte ahhoz, hogy az Ezüstök újra elfoglalhassák. Még a Skarlát Gárda sem merészkedik oda, ahol a sugárzás nem csak megtévesztés, és az ezeréves füst még mindig ott terjeng. – Elválasztottak minket egymástól – folytatja Cameron. – Mindenkit külön cellába zártak, és soknak annyi ereje sem volt, hogy felkeljen a priccsről. Volt valami azon a helyen, amitől a többiek rosszul lettek. – Néma kő – válaszolom meg a kimondatlan kérdését, mert nagyon jól
emlékszem az érzésre. Kétszer voltam ilyen cellába zárva, és mindkétszer kiszipolyozta minden erőmet. – Kevés volt a fény és az étel. – Fészkelődik ültében, hunyorog a lángok fényében. – Nem sokat tudtunk beszélni. Az őröknek nem tetszett, ha beszélgettünk, és folyamatosan járőröztek. Néha Őrzők jöttek egyesekért. Néhányan még járni sem tudtak, úgy kellett őket elvonszolni. De nem hiszem, hogy tele lett volna a börtönblokk. Sok üres cellát láttam. – Elakad a lélegzete. – Minden nap egyre többet. – Írd le az épületet! – kéri Farley. Oldalba böki Harricket, és megértem, mi jutott eszébe. – Mi, a Jelzőfény régióból összeszedett újvérűek, külön blokkban voltunk. Nagy négyszög volt, négy szinten cellákkal. A különböző szinteket összevissza gyalogjárók kötötték össze, és éjszakára magnetronok húzták vissza őket. Ugyanez volt a helyzet a cellákkal is, ha ki kellett nyitni. Mindenhol magnetronok nyüzsögtek – káromkodik, és nem hibáztatom azért, hogy dühöt érez. A börtönben nem voltak olyan jószívű magnetronok, mint Lucas Samos, aki meghalt értem Archeonban. – Csak egy tetőablak volt a mennyezeten. Kicsi, de ahhoz elég, hogy néhány percig láthassuk a napot. – Így? – kérdezi Harrick, és összedörzsöli a kezét. A szemünk előtt megjelenik egy illúzió a tábortűz fölött, és lassan körbefordul. Halvány doboz, zöld körvonalakkal. Ahogy a szemem hozzászokik a látványhoz, rájövök, hogy ez Cameron börtönblokkjának durva, háromdimenziós vázlata. A lány rábámul, tekintete az illúzió minden centiméterét bejárja. – Szélesebbre – mormolja, és Harrick ujjai megrándulnak. Az illúzió követi az utasítást. Még két gyalogjáró volt. Négy kapu a felső szinten, mindegyik falban egy-egy. Harrick teszi, amire utasították, és addig manipulálja a képet, amíg Cameron nem elégedett. A férfi mosolyog. Ez számára egyszerű játék, mintha csak rajzolna. Mi némán lessük az elnagyolt vázlatot, és mind próbáljuk kitalálni, hogyan lehetne bejutni. – Egy gödör – nyögi Farley, és a tenyerébe temeti arcát. A börtönblokk valóban úgy fest, mint egy szögletes akna. Ada nem ilyen borúlátó, és sokkal inkább az köti le, hogy minél inkább feltárja a börtönt. – Hová vezetnek a kapuk? Cameron felsóhajt. – Még több blokkba. Nem tudom, összesen mennyi van. Három blokkon vágtam keresztül, mire kijutottam. Az illúziókép megváltozik, további blokkok jelennek meg Cameroné mellett. A látvány szinte letaglóz. Olyan sok a cella és az ajtó! Olyan sok helyen bukhatunk el.
De Cameron megszökött. Cameron, aki semmilyen képzésben nem részesült, és akinek sejtelme sincs, mire képes. – Azt mondtad, Ezüstök is vannak a börtönben. – Cal most először szólal meg a gyűlés kezdete óta, és a kedve komor. Nem hajlandó a tűz fénykörébe lépni. Egy pillanatra olyan árnyéknak látszik, aminek Maven vallotta magát. – Hol? Nixből dühös nevetés szakad ki, durván, akár a kövön csikorduló fém. Vádlón a levegőbe bök. – Miért? Ki akarod engedni a barátaidat a ketreceikből? Visszaküldenéd őket a villáikba és a teadélutánjaikra? Rohadjanak meg! – Eres kezével Cal felé int, és a nevetése olyan hideg lesz, akár az őszi vihar. – Hátra kellene hagynod ezt a fickót, Mare. Vagy még jobb, ha elküldöd. Nem akar megvédeni senkit az övéin kívül. Gondolkodás nélkül beszélek, de most az egyszer ugyanazt gondolom, amit mondok. – Mindannyian tudjátok, hogy ez nem igaz. Cal a vérét adta mindnyájunkért, megvédett minket, nem beszélve arról, hogy a legtöbbeteket tanította is. Ha Corrosba zárt Ezüstökről kérdezget, akkor jó oka van rá, és az nem a kiszabadításuk. – Valójában… Tágra nyílt szemmel megpördülök. – Te tényleg ki akarod szabadítani őket? – Gondolj csak bele! Azért zárták börtönbe őket, mert dacoltak Mavennel, Elarával vagy mindkettejükkel. Az öcsém különös körülmények között került a trónra, és sokan, nagyon sokan nem hiszik el a hazugságot, amit az anyja terjeszt. Egyeseknek van annyi eszük, hogy meghúzzák magukat, kivárjanak, másoknak viszont nincs. Udvari intrikáik egy cellában érnek véget. És persze ott vannak a Julian bácsikámhoz hasonlók, aki megtanította Mare-nek, hogy kicsoda valójában. Segítette a Skarlát Gárdát, megmentette Kilornt és Farley-t a kivégzéstől, pedig a vére vakítóan ezüst. Ő is abban a börtönben sínylődik azokkal együtt, akik a vér színétől független egyenlőségben hisznek. Ők nem az ellenségeink, most legalábbis nem. – Cal karjával hevesen gesztikulálva próbálja megértetni velünk azt, amit a benne élő katona lát. – Ha mindet rászabadítjuk Corrosra, kitör a káosz. Megtámadják az őröket, és mindent meg fognak tenni, hogy kijussanak. Ennél jobb figyelemelterelést egyikünk sem tudna összehozni. Még Nix is összehúzza magát, a gyors és határozott javaslat kifogja a szelet a vitorlájából. Bár utálja Calt, mert őt okolja a lányai haláláért, nem tagadhatja, hogy ez egy jó terv. Talán a legjobb, amit kitalálhatunk. – Különben is – lép vissza az árnyékok közé Cal, és a szavait most csak hozzám intézi – Julian és Sara is az Ezüstök, nem pedig az újvérűek között lesznek. Ne
feledd, kicsodák, és hogyan éreznek. Nem ők az egyetlenek, akik látják ennek a világnak a romlását. Nem ők az egyetlenek. Az eszem azt súgja, Calnek igaza van. Végtére is az Ezüstök között töltött rövid idő alatt találkoztam Juliannal, Callel, Sarával és Lucasszal, négy Ezüsttel, akik nem voltak olyan kegyetlenek, mint amilyennek hittem őket. Biztosan vannak többen is. Maven a nortai újvérűekhez hasonlóan őket is megtizedeli, és az ellenzékét és a politikai ellenfeleit börtönbe zárja, hogy ott sorvadjanak elfeledve. Cameron az ajkát harapdálja. Nem kedveli jobban Calt nálam, de tiszteli a gyors észjárásáért és azért, amit a repülőgépen tett. – Az Ezüst blokkok ugyanolyanok, mint a mieink egy mintában: egy ezüst, egy újvérű, egy ezüst, egy újvérű és így tovább. – Mint egy sakktábla – mormolja Cal bólintva. – Elkülönítve tartják őket egymástól. Könnyebb így kordában tartani őket, és könnyebb harcolni is ellenük. És a menekülésed? – Heti egyszer sétáltattak minket, hogy meg ne haljunk. Néhány őr nevetett ezen, azt mondták, a cellák megölnének, ha nem engednének ki minket. A többiek csoszogni is alig bírtak, nemhogy harcolni, de én kivétel voltam. A celláktól nem lettem rosszul. – Mert nem hatnak rád – mondja Ada egyenletes és szelíd hangon. Annyira hasonlít Julianra, hogy összerezzenek. Egy pillanatra megint könyvekkel teli szobájában érzem magam, és én vagyok az, akit vizsgál. – A némító képességed olyan erős, hogy nem működnek a szokványos megoldások. Azt hiszem, ez valami semlegesítő hatás lehet. Valamilyen csend a másik némasággal szemben. Cameron közönyösen vállat von. – Biztosan. – A sétáról osontál el – suttogja Cal inkább csak magának. Hangosan gondolkozik, Cameron helyébe képzeli magát, felidézi a börtön képét, amelyből a lány megszökött, hogy utat találjon kifelé. – A fürkészek nem látták előre, mit tervezel, ezért nem tudtak megállítani. Ők őrizték a kapukat, igaz? A lány bólint. – Minden cellablokkra vigyázott egy. Elevettem a puskáját, behúztam a nyakamat, és rohantam. Crance halkan füttyent, imponál neki Cameron bátorsága. Calt azonban nem vakítja el a teljesítmény, és tovább faggatózik. – Mi van a kapukkal? Azokat csak egy magnetron tudja kinyitni. Cameron keserűen elmosolyodik. – Úgy tűnik, az Ezüstök már nem olyan ostobák, hogy minden cella és kapu működtetését egy maroknyi fémuralóra bízzák.
Van egy kulcsos kapcsoló, hogy akkor is ki lehessen nyitni az ajtókat, ha nincs kéznél egy magnetron… vagy kőcsúszkákkal lezárhatóak, ha valakinek aljas szándékai vannak. Ez az én művem, döbbenek rá. Lucast használtam a Napcsarnokban a cellák ellen. Maven biztonsági intézkedéseket tesz, nehogy más is ezt tegye. Cal ugyanerre gondolhat, mert rám pillant. – És nálad van a kulcs? Cameron a fejét rázza, és a nyakára mutat. A tetoválás fekete, még a bőrénél is sötétebb. Műsziként jelöli meg, a gyár és a füst rabszolgájaként. – Gépész vagyok. – Megmozgatja görbe ujjait. – A kapcsolóknak szerelvényei és vezetékei vannak. Csak egy hülyének van szüksége kulcsra a működtetésükhöz. Lehet, hogy Cameron idegesítő, de hasznos. Ezt még én is kénytelen vagyok elismerni. – Besoroztak, pedig volt munkánk Újvárosban – folytatja halkabban. Tessék! – A börtön, Cameron – szólok rá. – Koncentrálnunk kellene… – Ott mindenki dolgozik, és úgy volt, hogy akkor sem csatlakozhatnánk a sereghez, ha akarnánk. – Egyre hangosabban harsog. Ha megpróbálnám túlkiabálni, akkor csak ordítozásba fulladna a beszélgetés. – A rendeletek ezt megváltoztatták. Volt egy sorsolás. Húszból egyvalaki, tizenöt és tizenhét év között. A fivéremet és engem is kiválasztottak. Kicsi esély volt rá, mi? – Kevesebb, mint öt százalék – suttogja Ada. – Elválasztottak minket egymástól, engem a Jelzőfény légióba soroztak be a Patrióta-erdőbe, Morrey-t pedig a Tőr légióba. Azt csinálták mindenkivel, aki problémát okozott, vagy akár ferde szemmel nézett egy tisztre. A Tőr légió halálos ítéletnek felel meg, ezt tudjátok. Ötezer gyerek, akiknek volt bátorságuk a harchoz, és most tömegsírban végzik. A fogaimat csikorgatom, de nem a története miatt. A saját trükkjeit veti be az enyémek ellen. A katonai parancs emléke éles az elmémben. – Miután elhagyják Corviumot, már halotti menetben mennek a mészárlásba. Át a lövészárkokon, ki a Fojtás szívébe. Azért küldték oda Morrey-t, mert még utoljára meg akarta ölelni anyánkat. Amúgy is ingatag parancsnokságom még inkább meginog. Minden arcon látom, ahogy az újvérűek megemésztik Cameron szavait. Ada a legrosszabb. Pislogás nélkül mered rám. Nem szemrehányóan néz, hanem igyekszik megakadályozni, hogy a szemébe kiüljön az ítélkezés, de nem jár sikerrel. A padló közepén pattogó tűz a szeme fehérjét aranyló vörössé változtatja.
– Újvérűek vannak abban a börtönben, de Ezüstök is. – Cameron tudja, hogy a többiek a kezében vannak, és még szorosabban fogja őket. – De ötezer gyerek, ötezer Vörös fiú és lány tűnik el hamarosan örökre. Hagyjátok őket meghalni? Vagy őt – int felém – és a kis hercegét követitek? Cal ujjai megrándulnak az enyémek mellett, de elhúzódom. Ne itt. Mindannyian tudják, hogy közös hálószobán osztozunk, és ki tudja, még miket feltételeznek. De nem adok Cameronnak több fegyvert a kezébe, mint amennyivel már rendelkezik. – Azt mondja, van választásotok, de azt sem tudja, mit jelent ez a szó. Idehoztatok, ahogyan a légiósok hurcoltak el, és ahogyan az Őrzők vittek el néhány nappal később. A Villámlány nem ad másoknak választási lehetőséget. Azt várja, hogy szembeszállok a vádakkal, de befogom a szám. Vereségnek érzem, és ő is tudja ezt. A fejében máris forogni kezdenek a fogaskerekek. Korábban már megbántott, és megint képes lenne rá. Akkor miért marad? Valamennyiünket elnémíthatna, és kisétálhatna innen. Miért marad? – Mare megment másokat. Kilorn hangja másként cseng. Visszatér a vágyódás fájdalma. – Mindegyikőtöket Mare mentett meg a börtöntől vagy a haláltól. Minden alkalommal kockára tette az életét, amikor besétált a városaitokba. Nem tökéletes, de semmiképpen sem szörnyeteg. Higgyetek nekem – teszi hozzá, és még mindig nem hajlandó rám nézni –, láttam már szörnyetegeket. És ti is látni fogtok, ha az újvérűeket a királynő könyörületére bízzátok. Rá fog venni benneteket, hogy egymást öljétek, míg végül semmi sem marad belőletek, és senki eleven nem emlékszik arra, mik voltatok. Könyörület. Legszívesebben felhorkannék. Elarának az nincsen. Nem hiszem, hogy Kilorn szavai túl nagy súllyal esnének latba, de tévedek. A többiek tisztelettel és figyelemmel hallgatják. Nem úgy, ahogyan rám néznek. A szemükben olyankor csillog valamennyi félelem is. Én számukra tábornok vagyok, vezető, de Kilorn a testvérük. Úgy szeretik, ahogyan Calt vagy engem sohasem tudnának. Meghallgatják. És Cameron győzelmének ezennel vége. – Porig romboljuk azt a börtönt – morogja Nix, és Kilorn vállára teszi a kezét. Túl szorosan fogja, de a fiú meg sem rezzen. – Én megyek. – Én is. – És én is. – Én is. A hangok a fejemben visszhangoznak. Többen jelentkeznek, mint remélni
mertem. Gareth, Nix, Ada, a robbanékony Ketha, és a másik sebezhetetlen romboló, Darmian, Lory az emberfeletti érzékeivel és persze Nagyanyó már korábban beleegyezett, hogy eljön. A néma többiek, Crance, Farrah, Fletcher és az illuzionista Harrick fészkelődnek a helyükön. – Rendben. – Megint előrelépek, és olyan határozottan nézek végig rajtuk, ahogy csak tudok. – A többiekre itt lesz szükség, hogy szemmel tartsák a gyerekeket, fel ne gyújtsák az erdőt. És megvédjék őket, ha valami történne. Valami. Újabb rajtaütés, támadás, amely azok lemészárlásába torkollhat, akiket nagyon szerettem volna megmenteni. De maradni kevésbé veszélyes, mint Corrosba menni, és a többiek halkan, megkönnyebbülten felsóhajtanak. Cameron nézi, ahogy ellazulnak, arcán irigység. Maradhatna velük, de akkor ki tanítaná őt? Ki mutatná meg neki, hogyan irányítsa a képességeit – és használja őket? Nem Cal, és biztosan én sem. Nem tetszik neki az ár, de megfizeti. Megpróbálok sorra végignézni a többi önkéntesen, azt remélve, hogy eltökéltséget látok rajtuk, helyette azonban félelmet, kételyt, és ami a legrosszabb, megbánást veszek észre. Pedig még bele sem kezdtünk. Mit nem adnék most Farley elveszített Skarlát Gárdájáért, vagy akár az ezredes tóvidéki katonáiért! Ők legalább valamennyire hisznek az ügyükben, ha magukban nem is. Hinnem kell mindannyiunk helyett. Megint fel kell vennem az álarcot, és a Villámlánynak lennem, akire szükségük van. Mare várhat. Átfut fejemen a halvány gondolat, hogy talán soha nem lesz esélyem Mare-nek lenni. – Szükségem lesz arra, hogy még egyszer átvegyük ezt – int Cal Cameronra és a Corros börtön illúzióképére. – A többiek egyenek rendesen, és gyakoroljanak, amennyit tudnak. Amikor a vihar alábbhagy, mindenkit a tisztáson szeretnék látni. A többiek azonnal engedelmeskednek, nem tudnak ellenállni a parancsnak. Míg én megtanultam hercegnőként beszélni, Cal mindig tudta, hogyan beszéljen tábornokként. Utasításokat ad. Ebben jó, erre szánták. És most, hogy van egy küldetése, egy célja a toborzáson és a rejtőzködésen túl, minden egyéb elhalványul. Még én is. A többiekhez hasonlóan én is otthagyom, hadd szövögesse a terveit. Bronzbarna szeme izzik az illúzió halvány fényében, mintha a kép elvarázsolta volna. Nem követem az újvérűeket a Szurdok mélyére, az alagutakba és lyukakba, ahol úgy gyakorolhatnak, hogy ártanának egymásnak, hanem kimegyek a viharba, és hagyom, hogy a jeges eső az arcomba csapjon. Cal melege hamar elillan, a hátam mögött marad.
Én vagyok a Villámlány. A fejem fölött sötétek a felhők, esőtől és hótól súlyosan kavarognak. Egy nimfa könnyen irányítani tudná őket, mint ahogy egy Ezüst viharkeltő is. Amikor Mareena voltam, azt hazudtam, hogy az anyám a Nolle-ház egyik viharkeltője. Ugyanúgy tudta uralni az időjárást, ahogyan én az elektromosságot. A Csontarénában pedig villámokat hívtam le az égből, szétzúztam a lila pajzsot a fejem fölött, megvédtem Calt és magamat Maven felénk nyomuló katonáitól. Akkor legyengített, de most erősebb vagyok. Muszáj erősebbnek lennem. Összeszűkült szemmel meredek az esőbe, figyelmen kívül hagyom a jeges cseppek szúrását. Víz átáztatja vastag télikabátomat, megfagyasztja láb- és kézujjaimat. De nem tesz érzéketlenné. Mindent érzek, amit éreznem kell, a bőröm alatt lüktető hálózattól kezdve a felhők közti, fekete szívként lüktető hatalomig. Minél inkább összpontosítok, annál erősebb, és olyan, mintha vérezne. Elektrosztatikus ujjak nyúlnak le a láthatatlan, vad forgatagból, és belefúrják magukat az alacsonyan szálló esőfelhőkbe. A tarkómon bizsegés fut végig, érzem a sistergő energiát, ahogy újabb vihar alakul. Villámokból álló vihar. Ökölbe szorítom a kezem, megragadom, amit teremtettem, és remélem, hogy lesz visszhangja. Az első mennydörgés alig több morajlásnál. Előtte egy villám csap a völgybe, és egy pillanatra láthatóvá válik a hó és esőfüggöny mögött. A következő már erősebb, lilásfehér. A láttán elakad a lélegzetem a büszkeségtől és a kimerültségtől. Minden egyes villámcsapás csodálatos érzés, de ugyanannyi erőt szív el belőlem. – Nem tudsz célozni. Kilorn a Szurdok bejáratának támaszkodik, hogy lehetőleg száraz maradjon a kis eresz alatt. A tűztől távol keményebbnek és soványabbnak látszik, mint bármikor, pedig eszik annyit, mint Dúcban. A hosszú vadászatok és az állandó harag rajta hagyták a nyomukat. – Gondolom, így jobb, ha már egyszer ennyire közel az otthonunkhoz akarsz gyakorolni – teszi hozzá a völgyre mutatva. A távolban magas fenyő füstölög. – De ha fejlődni akarsz, tegyél meg nekünk egy szívességet, és indulj kirándulni. – Már szóba állsz velem? – fújtatok, próbálom leplezni, mennyire kimerültem. Hunyorogva a füstölgő fára nézek. Egy erőtlen villám csap le száz méterre a helytől, ahová céloztam. Kilorn egy éve még kinevette volna az erőfeszítéseimet, és addig froclizott volna, amíg vissza nem vágok. De a gondolkodása is felnőttes, akár a teste. A gyerekes szokásai kezdenek eltűnni. Egykor utáltam ezekért. De most szinte gyászolom a
hiányukat. Kilorn felhúzza pulóvere kapucniját, hogy elrejtse ügyetlenül lenyírt haját. Nem hagyta, hogy Farley a saját frizurájának mintájára vágja, ezért Nixre bízta magát, aki viszont egyenetlen, szőkésbarna fürtöket hagyott. – Hagyod, hogy Corrosba menjek? – kérdezi végül. – Jelentkeztél. Az arcán megjelenik a jellegzetes vigyor. Bár ne vágyna erre olyan nagyon! Örülnék, ha hallgatna rám, és maradna. De Cal szerint Kilorn rám bízza a saját döntéseimet, úgyhogy nekem is hagynom kell, hogy döntsön a saját sorsáról. – Köszönöm, hogy felszólaltál mellettem odabent – folytatom őszintén. Félrebillenti a fejét, és kisöpri a szeméből a haját. A vályogfalat piszkálja, és látszólag közönyösen vállat von. – Az ember azt gondolná, hogy annyi Ezüst lecke után megtanultad végre meggyőzni az embereket. De elég buta vagy. A nevetésünk összeolvad, ismerem ezt a hangot a régi időkből. Abban a pillanatban mások vagyunk, mint amivé lettünk, de ugyanazok, mint akik mindig voltunk. Hetek óta nem beszéltünk egymással, és eddig fel sem ismertem, mennyire hiányzott. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy mindent rázúdítsak, de legyűröm a fájdalmas késztetést. Fáj visszafognom magam, elhallgatni Maven üzeneteit, a halottak arcát, amelyeket minden éjjel látok, vagy azt titkolni, hogy Calt nem hagyják aludni a rémálmai. Mindent szeretnék neki elmondani. Úgy ismeri Mare-t, ahogy senki más, ahogyan én ismerem a halász Kilornt. De ezek az emberek már nem léteznek. Már nem szabad létezniük. Nem maradhatnak életben ilyen világban. Másnak kell lennem, olyasvalakinek, aki csak a saját erejére támaszkodik. Kilorn túlságosan megkönnyíti, hogy visszaváltozzak Mare-ré, azzá a lánnyá, aki korábban voltam, és elfeledkezzem arról, akivé válnom kell. Csend támad, csak a hideg levegőben látszik a lélegzetünk felhője. – Ha meghalsz, kinyírlak. Szomorúan mosolyog. – Szintén.
• HUSZONNEGYEDIK FEJEZET •
Furcsa módon a következő három napban többet alszom, mint hetek óta bármikor. A kemény edzés a tisztáson és a hosszú tervezgetések mindannyiunkat kimerítenek. A toborzóutak teljesen megszűnnek. Nem hiányoznak. Minden egyes küldetés megkönnyebbülést vagy iszonyatot jelentett, és mindkettőt szörnyű volt átélni. Túl sok hulla az akasztófákon, túl sok gyerek hagyja ott az anyját, túl sokan szakadnak ki abból az életből, amelyet korábban ismertek. Én tettem ezt velük, és a bűntudat elsősorban rám nehezedik. Most, hogy a repülőgép a földön vesztegel, és az időmet térképek és tervrajzok fölött töltöm, másfajta szégyen száll meg. Cserbenhagytam azokat, akik még odakint vannak, ahogy Cameron szerint a Kis légió gyerekeit is cserbenhagytam. Vajon hány csecsemő és gyerek fog még meghalni? De mi mást tehetnék? Én csak egyetlen ember vagyok, egyetlen kislány, aki nem képes többé mosolyogni. Elrejtőzöm a többiek elől a villámok álarca mögé. De továbbra is ott van, kétségbeesetten tágra nyílt szemmel, rettegve. Minden ébren töltött pillanatomban elhessegetem, de így is kísért. Soha nem tűnik el teljesen. Mindenki mélyen alszik, még Cal is, aki gondoskodik róla, hogy minél többet pihenjenek a gyakorlás után. Miközben Kilorn megint szóba elegyedik velünk, Cal távolabb húzódik. Mintha nem maradt volna hely a fejében a beszélgetés számára. Corros már a csapdájába ejtette. Előttem ébred, hogy még több ötletet és listát jegyezzen le, minden papírt telefirkál, amit csak össze tudunk neki gyűjteni. Ada a legnagyobb segítsége, mindent olyan intenzíven memorizál, hogy már attól tartok, a tekintete lyukat éget a térképekbe. Cameron soha nem jár messze. Cal parancsa ellenére percről percre fáradtabbnak néz ki. Karikák vannak a szeme körül, és amikor csak lehetősége van rá, leül, vagy nekitámaszkodik valaminek. De nem panaszkodik, legalábbis a többiek előtt. Ez az utolsó nap a támadás előtt, és különösen rossz kedve van. A gyakorló célpontjain vezeti le, vagyis Loryn és rajtam. – Elég – sziszegi Lory összeszorított fogain keresztül. Fél térdre esik, és Cameron felé int. A kamasz lány ökölbe szorítja a kezét, de elengedi. A képessége visszahúzódik, elhúzza a csend fojtogató függönyét. – Az érzékelésemet kell kiütnöd, nem engem – teszi hozzá Lory, és talpra kászálódik. Bár a fagyos Kentosportból, az ebben az időszakban már hó és tengeri viharok által ostromlott, félig elfeledett kikötővárosból származik, összehúzza magán a kabátot. Cameron
némasága nemcsak a vérünkben lapuló fegyvereinktől foszt meg, de teljesen le is állít minket. A pulzusunk lelassul, a látásunk elhomályosul, a testhőmérsékletünk csökken. Valamit átállít a csontjainkban is. – Bocsánat. – Cameronnak szokásává vált a szűkszavúság. Kellemes változás a féktelen kirohanások után. – Nem vagyok jó ebben. Lory visszavág: – Hát, jobb, ha gyorsan javulsz. Ma éjjel indulunk. Cole és te nem csak az idegenvezetőnk leszel. Nem szokásom véget vetni a veszekedéseknek. Inkább kirobbantani szoktam őket, és persze végignézni, de leállítani? Most azonban nincs időnk vitatkozni. – Lory, elég. Cameron, még egyszer! – Mareena udvari hangjára most is mindketten abbahagyják a civakodást, hogy rám figyeljenek. – Blokkold az érzékelését. Csinálj belőle közönséges embert. Arra próbálj hatni, amitől az, ami. Cameron arca megrándul, de nem ellenkezik hangosan. Minden panaszkodása ellenére tudja, hogy ezt meg kell csinálnia. Ha nem miattunk, akkor önmagáért. A legjobb, amit tehet, ha megtanulja irányítani a képességét, és az alkunknak is ez a tárgya. Én kiképezem, ő pedig elvisz minket Corrosba. Lory nem ilyen elnéző. – Te vagy a következő, Barrow – morogja. Északi akcentusa éles és engesztelhetetlen, akárcsak maga Lory és a szülőhelye. – Cole, ha megint rosszul leszek tőled, kibelezlek álmodban. Ez mosolyt vált ki Cameronból. – Megpróbálhatod – válaszolja kinyújtva hosszú, ferde ujjait. – Szólj, ha érzed! Figyelem, hátha látok valamilyen jelet, de Cameronhoz hasonlóan Lory képessége is nehezen látható. Minden érzéke, a hallás, látás, tapintás, szaglás és ízlelés hihetetlenül éles. Olyan messzire lát, akár egy sólyom, meghallja a másfél kilométerre roppanó gallyat, és úgy követi a nyomot, akár egy kopó. Bárcsak szeretne vadászni! De Lory inkább a tábort szereti őrizni, éles látásával és hallásával fürkészve az erdőt. – Nyugodtan – adom ki az utasítást. Cameron homlokán ráncok jelennek meg a koncentrálástól, és ezt megértem. Egy dolog elengedni az embernek magát, ledönteni a benti gátat, és hagyni, hogy minden kiáradjon. Az könnyebb, mint visszatartania és megfékeznie magát, és egyenletesen, irányítottan használni a képességet. – A tiéd, Cameron. Birtoklod az erődet. Neked engedelmeskedik. Valami megvillan a szemében. Nem a szokásos dühe. Büszkeség. Ezt is megértem. A hozzánk hasonló lányok számára, akiknek nem volt semmije, nem reméltek semmit, mámorító a tudat, hogy van valami, ami a sajátunk, amit senki sem vehet el tőlünk.
Lory tőlem balra hunyorogva pislog. – Működik – mondja. – Alig hallom, ami a tábor másik oldalán történik. Még így is messzire hat a képessége. – Még egy kicsit, Cameron. Cameron teszi, amit mondok, és a másik kezét is kinyújtja. Ujjai ütemesen megrándulnak a szívverése ritmusára, és átalakítják az érzéseit az akarata szerint. – Most? – kérdezi, mire Lory félrehajtja a fejét. – Tessék? – kiáltja, és még erősebben hunyorog. Alig lát és hall. – Ez az irányjelződ. – Gondolkodás nélkül Cameron vállára teszem a kezem. – Ezt célozd meg! Hamarosan olyan egyszerű lesz, mint elfordítani egy kapcsolót, nem fogod elfelejteni, annyira megszokod. – Hamarosan? – fordítja felém a fejét. – Ma éjjel kirepülünk. Habozás nélkül megfogom az állát, és visszafordítom Lory felé. – Azzal ne foglalkozz! Nézd meg, milyen hosszan tudsz kitartani anélkül, hogy bántanád. – Teljesen megvakultam! – kiáltja Lory túlságosan hangosan. Gondolom, teljesen megsüketült. – Akármit csinálsz, működik – mondom Cameronnak. – Nem kell megmondanod, mi az, csak jegyezd meg, hogy ez a kioldópontod. – Hónapokkal korábban Julian ugyanezt mondta, hogy keressem meg, mi váltotta ki a szikráim szabadon engedését a Spirálkertben. Most már tudom, hogy az erőmet az elengedés adja, és úgy tűnik, Cameron is rátalált arra, ami nála működik. – Emlékezz erre az érzésre! A hideg ellenére verejtékcsepp csorog le Cameron nyakán, és tűnik el a gallérja alatt. Összeszorítja a fogait, az álla megfeszül, ahogy próbálja visszatartani a bosszús nyögést. – Könnyebb lesz – folytatom, és visszateszem a vállára a kezem. Izmai olyan kemények, akár a feszes drótkötél. Miközben a képessége összezavarja Lory érzékelését, Cameront is legyengíti. Bárcsak több időnk volna! Még egy hét, vagy csak még egy nap. Cameronnak Corrosban legalább nem kell visszafognia magát. Azt szeretném, ha a börtönben minél nagyobb fájdalmat okozna. Az ő vérmérsékletével és a cellákban töltött időt figyelembe véve nem lehet túl nehéz a számára elnémítania az őröket, és utat nyit majd nekünk a sziklán és a testeken át. De mi történik, ha nem a megfelelő ember kerül elé? Egy újvérű, akit nem ismer fel? Cal? Én? A képessége az egyik leghatalmasabb, amit valaha láttam vagy éreztem, és nem akarok megint az áldozatává válni. Már a gondolatra is borsódzik a hátam. A csontjaimban megmoccannak a szikrák, és az idegszálaimba robbannak. Vissza kell fojtanom, a saját tanításommal kell elcsendesítenem és száműznöm a villámokat. Bár a szikrák
engedelmeskednek, beleolvadnak a tompa zúgásba, amelyről szinte már nem is veszek tudomást, erő izzik bennük. Állandó aggodalmaskodásom és a stressz ellenére a képességem erősödött. Hatalmasabb, mint korábban, egészséges és eleven. Legalább ez a részem az, gondolom. Mert a villám alatt lappang valami más is. A hideg soha nem tűnik el teljesen. Soha nincs vége, és rosszabb minden tehernél. A hideg üressége marja a bensőmet. Úgy terjeszkedik, akár a rothadás, egy betegség, és félek, egy napon teljesen üres leszek, a Villámlány puszta héja, Mare Barrow járkáló hullája. Lory szeme forog vakságában, és hiába próbál átlátni Cameron sötétségtakaróján. – Kezdem megint érezni – mondja hangosan. A sziszegése árulkodik a fájdalmáról. Bár olyan kemény, mint a sziklák, ahol nevelkedett, még Lory sem képes némán tűrni Cameron fegyverét. – Kezd rosszabb lenni. – Engedd el! Cameron egy szerintem túl hosszúra nyúlt pillanat után leengedi a karját, és ellazul a teste. Mintha összemenne, és Lory ismét térdre rogy. A halántékát masszírozza, és sűrűn pislog, hagyja visszatérni az érzékeit. – Hú – motyogja, és Cameronra vigyorog. A műszi lány azonban nem viszonozza a mosolyt. Élesen sarkon fordul, hajfonatai meglendülnek, és szembefordul velem. Pontosabban lenéz a fejem búbjára. Ismerős a haragja. Jó szolgálatot fog tenni ma éjjel. – Igen? – Mára végeztem – csattan fel, fogai vakító fehéren villognak. Önkéntelenül összefonom a karom, és kihúzom magamat. Úgy érzem magam, mint Lady Blonos érezhette, amikor én meredtem rá dühösen. – Két óra múlva végzel, Cameron, és azt kellene kívánnod, hogy még több legyen. Minden másodpercet ki kell használnunk… – Azt mondtam, hogy végeztem – ismétli. Tizenöt éves lány létére lenyűgözően szigorú tud lenni. Hosszú, izmos nyakán verejték csillog, nehezen lélegzik. De elfojtja a zihálást, próbál egyenlő félként szembenézni velem. Próbál egyenrangúnak mutatkozni. – Fáradt vagyok, éhes, és nemsokára olyan csatába megyek, amelyben nem akarok részt venni. Már megint. És átkozott legyek, ha üres gyomorral halok meg. Mögötte Lory elkerekedett szemmel, pislogás nélkül bámul minket. Tudom, mit tenne Cal. Fegyelemsértésnek nevezné, és nem tűrné el. Keményebben kellene
hajtanom Cameront, még egy kört futtatni a tisztás körül, megnéznem, képes-e a képességével lehozni egy madarat az égből. Cal világossá tenné, hogy nem ő van nyeregben. Cal ismeri a katonákat, de ez a lány nem tartozik közéjük. Nem fog meghajolni az akaratom, vagy akár Cal akarata előtt. Túl sokáig engedelmeskedett a műszakváltást jelző sípnak, a rabszolgasorban élő gyári munkások több nemzedéken átörökített beosztásának. Belekóstolt a szabadságba, és nem fog egyetlen parancsnak sem engedelmeskedni, amelyet nem akar követni. És bár minden itt töltött percben ellenkezik, mégis marad. A képessége ellenére is. Ezt nem fogom neki megköszönni, de hagyom enni. Némán odébb lépek. – Harminc perc pihenő, aztán gyere vissza! A szeme dühösen villog, és az ismerős látvány mosolyt csal az arcomra. Muszáj csodálattal adóznom ennek a lánynak. Egy napon talán még barátok is lehetünk. Nem ért egyet velem, de nem is vitatkozik, csak elsétál a tisztás általunk használt sarkából. A többiek a réten nézik, ahogy elmegy, tekintetük követi a Villámlánnyal dacoló kamaszt, de nem érdekel, mit gondolnak. Nem vagyok a kapitányuk, sem a királynőjük. Nem vagyok sem jobb, sem rosszabb, mint bármelyikük, és ideje, hogy annak lássanak, ami vagyok. Egy másik újvérűnek, másik harcosnak, nem többnek. – Kilornnak van pár nyula – szólal meg Lory, csak hogy megtörj a csendet. A levegőbe szimatol, és úgy cuppant a szájával, hogy attól Lady Blonos biztosan kitépné a haját. – Finom a húsuk. – Akkor menj csak – mormolom, és intek a tisztás másik végében égő tűz felé. Lorynak nem kell kétszer mondani. – Calnek amúgy rossz a kedve – teszi hozzá, ahogy elugrál mellettem. – Legalábbis egyfolytában káromkodik, és dolgokat rugdos. Egy pillantással felmérem, hogy Cal nincsen kint. Először meglepődöm, aztán eszembe jut, hogy Lory szinte mindent hall, ha megáll fülelni. – Megnézem – mondom neki, és megszaporázom a lépteimet. Lory próbál követni, majd meggondolja magát, és hagyja, hogy én siessek előre. Meg sem próbálom elrejteni az aggodalmamat – Cal nem könnyen gurul dühbe, és a tervezgetés megnyugtatja, sőt boldoggá teszi. Akármi borította ki, az engem is aggaszt, jobban, mint a támadásunk előestéjén tanácsos lenne. A Szurdok majdnem teljesen üres, mindenki kint gyakorol. Még a gyerekek is kimentek nézni, ahogy az idősebbek birkózni és lőni tanulnak, és a képességeiket próbálják az irányításuk alá vonni. Örülök, hogy nincsenek láb alatt, nem rángatják a kezemet, nem zúdítanak rám buta kérdéseket a hősükkel, a száműzött herceggel kapcsolatban. Én nem vagyok olyan türelmes a gyerekekkel, mint Cal.
Ahogy befordulok a sarkon, majdnem belerohanok a bátyámba, aki a hálószobák felől érkezik. Farley somolyogva követi, de amint meglát, leolvad a mosolya. – Mare – motyogja üdvözlésképpen. Nem áll meg, csak továbbmegy. Azt hiszem, látom, ahogy elvigyorodik. Shade is ezt akarja tenni, de kinyújtott karral megállítom. – Segíthetek valamiben? – kérdezi. Ajka megrándul, ahogy úrrá lesz rajta a legyűrhetetlen, játékos mosoly. Igyekszem legalább a látszat kedvéért morcosan nézni rá. – Edzenetek kéne. – Aggódsz, hogy nem gyakorolunk eleget? Biztosíthatlak, Mare – kacsint –, hogy tévedsz. Érthető a dolog. Farley és Shade az elmúlt hetekben elválaszthatatlanok voltak. Mégis levegő után kapkodok, és a karjára csapok. – Shade Barrow! – Ugyan már, mindenki tudja. Nem az én hibám, hogy még nem jöttél rá. – Elmondhattad volna – hebegek, ahogy próbálok találni valami fogást rajta, hogy megszidhassam. Csak vigyorogva vállat von. – Mint ahogy te elmondtad Calt? – Az… – más, akarom mondani. Mi nem osonunk félre a nap kellős közepén, és éjszaka sem csinálunk semmit. De Shade feltartott kézzel belém fojtja a szót. – Ha nem bánod, tényleg nem akarom tudni – mondja. – És ha most megbocsátasz, azt hiszem, edzenem kell, ahogy arra olyan kedvesem felhívtad a figyelmem. Tenyerét feltartva visszavonul, mintha megadná magát. Hagyom, hadd menjen, és egy kézlegyintéssel útjára bocsátom, miközben a saját mosolyommal küzdök. A boldogság virága szökken szárba a szívemben, idegen érzés a sok reményvesztett nap után. Úgy óvom, ahogyan egy gyertyalángot, és próbálom életben tartani. Cal látványa azonban hamar kioltja. A szobánkban egy felfordított ládán ül, és ismerős papírlap van a térdére terítve. Az ezredes egyik térképének fonákja, amelyet aprólékosan rajzolt vonalak borítanak. A Corros börtön térképe, vagy legalábbis amennyire Cameron emlékezett. Már attól félek, hogy füstölögni kezd a papír széle, de Cal a tüzet a padlón lévő gödörre korlátozza. Táncoló vörös fényénél nem lehet könnyű olvasni, de Cal hunyorogva megbirkózik vele. A szoba sarkában háborítatlanul áll a csomagom, tele Maven kísérteties leveleivel. Lassan melléhúzok egy másik ládát, és leülök. Nem látszik rajta, hogy észrevette volna, pedig biztosan feltűnt neki. Semmi sem kerüli el az éberségét. Amikor a vállam az övéhez ér, nem emeli fel a tekintetét a térképről, de a keze a lábamra
siklik. Nem enged el, és nem lököm el. Sohasem vagyok igazán képes rá. – Most mi a baj? – kérdezem, és a vállára hajtom a fejem. Hogy jobban lássam a térképet, mondom magamnak. – Mármint Mavenen, az anyján, ennek a pokoli börtönnek a tervrajzán és azon a tényen kívül, hogy utálom a nyúlhúst? Semmi, köszönöm kérdésed. Nevetni szeretnék, de még egy mosolyt is alig bírok kipréselni. Nem vall rá a tréfálkozás, főleg ilyenkor. Inkább Kilornra jellemző ez a rosszízű élcelődés. – Cameron egyre jobb, ha ez segít. – Tényleg? – A hangja rezgését érzem a mellkasán. – Ezért vagy itt, ahelyett, hogy őt tanítanád? – Ennie kell, Cal. Ő nem egy néma kő. Felszisszen, és Corros körvonalait tanulmányozza. – Ne is emlékeztess rá! – A cellákban van, nem a börtön többi részén – figyelmeztetem. Remélem, meghallja, és összeszedi magát annyira, hogy kizökkenjen ebből a különös hangulatból. – Minden rendben lesz, amíg valaki nem zár be minket. – Tudasd Kilornnal. – Felháborodásomra nevet a saját viccén, olyan most, mint egy iskolás, nem pedig katona, akire szükségünk van. Még erősebben szorítja a térdemet. Nem fáj, de érzem a gondolatait. – Cal? – úgy söpröm le a kezét, mint egy pókot. – Mi a bajod? Végre felnéz rám. Még mindig mosolyog, de a szemében semmi nincs a derűből. Valami sötét kavarog benne, és most egyáltalán nem ismerem meg. Cal még a Csontarénában sem nézett ki így, mielőtt a saját öccse halálra ítélte. Félt, zaklatott volt, inkább roncs, mint egy herceg, de mégiscsak Cal. Abban a rémült emberben meg tudtam bízni. De ebben? Ebben a nevető fiúban, akinek elkóborol a keze, és reménytelen a tekintete? Kicsoda ő? – Kérsz egy listát? – szól vigyorogva, és valami elpattan bennem. Erősen beleöklözök a vállába. Nagydarab, de nem védekezik az ütésem ellen, és hagyja, hogy hátralökje, ami meglepetésként ér. Vele együtt megbillenek én is, és a földön kötünk ki. A feje tompán puffan, és fájdalmasan felmordul. Amikor próbál felkelni, visszataszítom, és magam alá szorítom. – Addig nem kelhetsz fel, amíg össze nem szeded magadat. Meglepetésemre csak vállat von. Még kacsint is. – Nem igazán motivál. – Huh. – Egykor Norta nemes hölgyei elájultak volna, ha Tiberias herceg rájuk kacsint. Nekem csak felfordul a gyomrom, és ezúttal a hasába öklözöm. Legalább annyi esze van, hogy befogja a száját, és nem kacsint többször. – Most pedig mondd el, mi a bajod!
Mosoly helyett összevonja a szemöldökét, és visszateszi a fejét. A homlokán ráncok jelennek meg. A mennyezetet bámulja. Jobb, mintha úgy viselkedne, mint egy bolond. – Cal, tizenegyen jönnek velünk Corrosba. Tizenegyen. Az állkapcsa megfeszül. Tudja, mire akarok kilyukadni. Tizenegyen halnak meg, ha kudarcot vallunk, és még többen Corrosban, ha cserbenhagyjuk őket. – Én is félek. – A hangom jobban remeg, mint szeretném. – Nem akarom őket cserbenhagyni, vagy azt, hogy bajuk essen. A keze megint rátalál a lábamra, de az érintése nem sürgető. Csak emlékeztető. Itt vagyok. – De leginkább… – a hangom elakad az igazság kimondása miatt – magamat féltem. Félek a zavarótól, hogy megint úgy érzem majd magamat. Félek attól, mit fog tenni Elara, ha a közelembe férkőzik. Tudom, hogy értékesebb vagyok a többieknél amiatt, amit tettem, és amire képes vagyok. A nevemnek és az arcomnak ugyanannyi hatalma van, mint a villámaimnak, és ez tesz fontossá. Jobb trófeává. – Magányossá. – És utálok így gondolkozni, de mégis megteszem. Ami az elején még Cal összeomlása volt, az nálam folytatódik. Az egyik éjszaka, a nyári hőségtől fűtött úton elárultam neki a titkaimat. Akkor csak egy lány voltam, aki megpróbálta ellopni a pénzét. Most közeleg a tél, és az a lány vagyok, aki ellopta az életét. A legrosszabb vallomás még hátravan, úgy vergődik a fejemben, akár egy kalitkába zárt madár. A fogaimnak ütközik, ki akar szabadulni. – Hiányzik – suttogom, és képtelen vagyok Cal szemébe nézni. – Hiányzik az, akinek gondoltam. A keze a lábamon ökölbe szorul, és hőség árad belőle. Harag. Könnyű olvasni Calből, és ez kellemes pihenést jelent a hazug farkasok között töltött hosszú idő után. – Nekem is hiányzik. Visszameredek rá, megkönnyebbülni sem tudok, annyira meglepődöm. – Nem tudom, mi segítene elfelejteni. Azt gondolni, hogy nem volt mindig ilyen, és az anyja mérgezte meg. Vagy egyszerűen szörnyetegnek született. – Senki sem születik szörnyetegnek. – De szeretném, ha néhány emberrel úgy lenne. Akkor könnyebb lenne gyűlölni, megölni őket, elfelejteni a halott arcukat. – Még Maven sem. Gondolkodás nélkül leheveredem, és a szívem az övé fölé kerül. Egyszerre dobbannak, közös emlékeinket kísérve a pergő nyelvű, kék szemű fiúról. Okos volt, elfeledett, együtt érző. Soha többet nem látjuk viszont azt a fiút. – El kell engednünk
– suttogom. – Még ha ez azt is jelenti, hogy meg kell ölnünk. – Ha Corrosban van… – Meg tudom tenni, Cal. Ha te nem is. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig hallgat. Valójában nem lehet több egy percnél, mégis majdnem elalszom. A melege hívogatóbb, mint bármely palota legpuhább ágya. – Ha Corrosban van, el fogom veszíteni az önuralmamat – mondja végül. – Minden erőmet bevetem ellene és Elara ellen. A királynő ki fogja használni a haragomat, és ellened fordítja. Meg fog öletni téged velem, ahogyan… Ujjaim az ajkára találnak, nem hagyom, hogy kimondja a szavakat. Fájdalmat okoznak neki. Abban a pillanatban meglátok egy férfit, akit csak a bosszú hajt, és akinek nincs szíve, mert én összetörtem. Egy újabb szörnyeteg, aki csak arra vár, hogy felöltse valódi alakját. – Nem fogom hagyni – mondom neki, félresöpörve legsötétebb félelmeinket. Nem hisz nekem. Látom a szemében kavargó sötétségből. Az üresség, amelyet Tengerdombon pillantottam meg benne, visszatéréssel fenyeget. – Nem fogunk meghalni, Cal. Már túl messzire mentünk. A nevetése üres, fájdalmas. Szelíden eltolja a kezem, de nem engedi el a csuklómat. – Tudod, hányan halottak azok közül, akiket szeretek? Tudom, hogy érzi a pulzusomat, és túl közel vagyok, hogy el tudjam rejteni a fájdalmat, amit érzek. A szánakozásomra majdnem vicsorgással felel. – Mind halottak. Mindet megölte. – Elara királynőre gondol. – Megöli, aztán eltörli őket. Más talán azt hinné, az apjáról beszél, vagy a testvérről, akinek Mavent gondolta, de ennél többet tudok. – Coriane – mormolom az anyja nevét. Julian húga. A szirénkirálynő. Cal nem emlékszik rá, de gyászra így is képes. – Ezért volt a kedvencem a Tengerdomb. Az övé volt. Apa ajándékozta neki. Pislogva próbálok felidézni mást, mint a révöböli palotát jelentő rémálmot. Próbálok visszaemlékezni, hogyan nézett ki, miközben az életünkért harcoltunk. Homályosan és lassan felidézem a belsejét uraló színeket. Arany. Sárga. Mint a régi papír vagy Julian köntöse. A Jacos-ház színei. Ezért látszott olyan szomorúnak, ezért nem volt képes elégetni a zászlókat. Az anyja zászlóit. Nem tudom, milyen érzés árvának lenni. Nekem mindig ott volt az anyám és az apám. Ezt az áldást addig nem fogtam fel, amíg el nem vették tőlem. Helytelen, hogy hiányoznak, miközben tudom, hogy ők biztonságban vannak, míg Cal szülei halottak. Most még jobban gyűlölöm a bensőmet átjáró hideget és önző félelmemet
az egyedülléttől. Kettőnk közül Cal magányosabb, mint amennyire én valaha is leszek. De nem maradhatunk a gondolataink és az emlékeink között. Nem húzhatjuk tovább ezt a pillanatot. – Mesélj a börtönről – faggatom, új témát választva. Kirángatom Calt ebből a gödörből, ha belepusztulok is. Sóhajába az egész teste beleremeg, de hálás a figyelemelterelésért. – Egy gödör. Zseniális tervezéssel védett erőd. A kapuk a legfelső szinten vannak, alul a cellákkal, és mindent magnetron gyalogjárók kötnek össze. Egy csuklómozdulatra tizenkét métert zuhanunk egy hordó aljába. Lemészárolnának minket, és azokat is, akiket kiengedünk. – Mi a helyzet az Ezüst foglyokkal? Azt gondolod, nem harcolnának? – Azután, hogy heteket töltöttek a néma cellákban, nem. Akadályt jelentenek majd, bár nem nagyot. És a menekülésük is lassú lesz. – Te… hagyod őket megszökni? A hallgatása pozitív választ jelent. – Ellenünk fordulhatnak odalent, és később utánunk eredhetnek. – Nem vagyok politikus, de azt hiszem, egy szökés nem kevés fejtörést okozna az öcsémnek, különösen akkor, ha a szökevények a politikai ellenfelei. Megrázom a fejem. – Nem tetszik? – Nem bízom benne. – Micsoda meglepetés – jegyzi meg szárazon. Egyik ujját a nyakamhoz teszi, és végigsimít a hegeken, amelyeket az öccse gépe okozott. – Mare, puszta erővel nem győzhetsz. Akármennyi újvérűt gyűjtesz össze. Úgy is túlerőben lesznek, és náluk az előny. A katona más harc mellett érvel. Milyen ironikus. – Remélem, tudod, mit csinálsz. Vállat von. – A politikai intrikák nem igazán az erősségeim – mondja. – De teszek egy próbát. – Még ha ez polgárháborút is jelent? Hónapokkal ezelőtt Cal elmondta, mit jelentene a felkelés. Két oldalon vívott háborút, amelyben mindkét színű vér folyik. Vörös a Vörös ellen, Ezüst az Ezüst ellen. Azt mondta, hogy nem kockáztatja az apja örökségét ilyen háborúért, még akkor sem, ha az igazságos. Ismét ránk telepszik a csend, és Cal nem hajlandó válaszolni. Gondolom, már azt sem tudja, melyik oldalon áll. Nem lázadó, nem
herceg, és semmiben sem biztos, csak a csontjaiban lángoló tűzben. – Lehet, hogy túlerőben vannak, de ez nem jelenti azt, hogy az esélyünk is kicsi – mondom. Erősebb mindkettőnél. Ezt írta nekem Julian, amikor rájött, mi vagyok. Julian, akit talán viszontlátok. – Az újvérűeknek olyan képességeik vannak, amelyekre egyetlen Ezüst sem tud felkészülni, még te sem. – Hogy érted? – Úgy mész ebbe bele, mintha a katonáidat vezetnéd, akiknek ismered a képességeit, és akikkel együtt gyakoroltál. – És? – És szeretném látni, mi történik, amikor egy őr megpróbálja lelőni Nixet, vagy egy magnetron ledobja Garethet. Calnek beletelik pár másodpercbe, mire felfogja, mit mondok. Nix sebezhetetlen, erősebb, mint egy melák. Gareth pedig, aki képes irányítani a gravitációt, egyhamar nem fog lezuhanni. Nincsen ugyan hadseregünk, de vannak katonáink és olyan képességeink, amelyek ellen az Ezüst őrök nem tudják, hogyan harcoljanak. Amikor Cal ráeszmél erre, megfogja az arcomat, és felhúz. Erős, perzselő csókot nyom az ajkamra, amit túl rövidnek érzek. – Te egy zseni vagy – mormolja, és felpattan. – Eredj vissza Cameronhoz, és készíts fel mindenkit! – Szinte tébolyult lelkesedéssel felkapja a térképet. Visszatér a féloldalas mosolya, de ezúttal nem utálom. – Ez akár még működhet is.
• HUSZONÖTÖDIK FEJEZET •
A Szurdok pislákolni kezd mögöttem, és ámulva látom, ahogy a hely, amely az elmúlt hónapokban az otthonom volt, Harrick egyetlen intésére semmivé válik. A domb és a tisztás megmarad, de minden nyomunk eltűnik, akár a kőről lefújt homok. Még a gyerekeket sem halljuk, akik egy pillanattal korábban még búcsút intettek nekünk, és a hangjuk visszhangzott az éjben. Farrah minden hangot eltompít, és Harrickkal együtt oltalmazó függönyt von a legfiatalabb újvérűek köré. Senki sem járt a közelében sem annak, hogy felfedezzen minket, de a különleges védelem jobban megnyugtat, mint azt szívesen bevallanám. A többiek diadalmasan ujjonganak, mintha a Szurdok elrejtése ünneplésre adna okot. Bosszúságomra Kilorn viszi a prímet az éljenzésben, és élesen füttyöget. Mégsem szidom le most, amikor végre megint beszélő viszonyban vagyunk. Inkább erőltetetten rámosolygok, és összeszorítom a fogaimat. Lenyelem a szavakat, amelyeket legszívesebben kimondanék – spórolj az erőddel. A korholással azonban nem jutok előrébb. Nem akarok veszekedéssel kezdeni egy támadást, ezért hagyom, hogy kurjongassanak. Ha ettől jobban érzik magukat, talán jobban fognak harcolni. Shade ugyanúgy hallgat, ahogyan én, és felzárkózik mellém. Nem néz vissza a már üres tisztásra, a tekintetét előreszegezi, a sötét, hideg erdőségre, és az előttünk álló feladatra. Már szinte teljesen elmúlt a sántítása, és gyors tempót diktál. Boldogan követem, a többiek is mögénk szegődnek. Az út a repülőgépig nem hosszú. Próbálom minden pillanatát az eszembe vésni. A hideg éjszakai levegő marja az arcomat, de az égbolt szerencsére tiszta. Nincs hó, sem viharok – egyelőre. Mert egy vihar biztosan közeleg, vagy az én kezemtől, vagy másétól. És sejtelmem sincs, ki marad életben, hogy meglássa a napkeltét. Shade valamit motyog, amit nem értek, és a kezét a vállamra teszi. Két ujja begörbül, még mindig gyógyulófélben van azóta, hogy Nagyanyót beszerveztük Cancordában. Egy meláknak sikerült megragadnia Shade-et, és bal keze ujjait összezúzta, mielőtt el tudott volna ugrani. Farley persze helyretette, de a látvány még mindig megborzongat. Eszembe juttatja Gisát, egy másik testvéremet, aki szintén miattam sérült meg. Egy újabb Barrow-nak kellett megnyomorodnia, hogy fizessen a tetteimért. – Ez megéri – mondja megint hangosabban. – Azt tesszük, ami helyes. Tudom. Akármennyire féltem magam és a hozzám közel állókat, tudom, hogy
Corros a helyes választás. Jon biztosítéka nélkül is hiszek az utunkban. Miért ne hinnék? Az újvérűeket nem hagyhatjuk meg Elara suttogásának, aki megölné, vagy üres, lélektelen bábokká változtatná őket, akik a parancsait teljesítik. Ezt kell megakadályoznunk, hogy ne legyen a világ még szörnyűbb, mint az, amelyben most élünk. Shade megnyugtatása meleg takaróként borít be. – Köszönöm – suttogom, és a kezére teszem az enyémet. Válaszul mosolyog, vakító fogsora a holdsarlót idézi. A sötétben nagyon hasonlít az apánkra. Kortalanul, a kerekes szék és a tönkretett élet terhei nélkül. Ugyanaz az intelligencia és gyanakvás munkál bennük, ami mindkettejüket életben tartotta a fronton, és most Shade-et is oltalmazza egy másfajta harcmezőn. A bátyám arcon vereget, és ettől az ismerős gesztustól gyereknek érzem magamat, de nem bánom. Emlékeztet a közös vérvonalra. Nem a mutáció, hanem a születésünk. Ez mélyebb és erősebb, mint bármilyen képesség. Jobb oldalamon Cal lépked, de úgy teszek, mintha nem érezném a pillantását. Tudom, hogy az öccsére gondol, és a vérkötelékre, amely mostanra elszakadt. Mögötte pedig ott van Kilorn, aki vadászpuskáját szorongatva az erdő árnyékait fürkészi. Különbözőségeik ellenére a két fiú meglepően hasonlít. Mindketten árvák, mindkettejüket magukra hagyták, és csak én vagyok, akihez kötődnek. Az idő az én ízlésemnek túl gyorsan telik. Úgy érzem, mintha pillanatokon belül a Fekete Futáron ülnénk, és a levegőbe emelkednénk. Minden másodperc gyorsabban telik, ahogy az előttünk magasodó sötét szikla felé süvítünk. Ez megéri, ismétlem magamban Shade szavait. Nyugodtnak kell maradnom a repülőgép miatt. A többiek érdekében nem szabad látszania rajtam félelemnek. De a szívem olyan hangosan kalapál a mellkasomban, hogy attól félek, mindenki hallja. Megszorítom az ölemben tartott pilótasisakot, és a fényes fémen megvizsgálom a tükörképemet. A lány, akit látok, egyszerre ismerős és idegen. Mare, Mareena, a Villámlány, a Vörös királynő és egy senki. Nem látszik ijedtnek. Olyan, mintha kőből faragták volna, arcvonásai komolyak, haja szorosan befonva, a nyakán hegek mintázata. Nem tizenhét éves, hanem kortalan. Ezüst, de mégsem, Vörös is, meg nem is, ember – de nem az. A Skarlát Gárda zászlóján a kép, arc egy körözési plakáton, egy herceg bukásának okozója, tolvaj, gyilkos, bábu, amely minden alakot képes felölteni a sajátján kívül. A repülőgép szekrényeiből származó pilótaruháktól egy csoportnak látszunk, egyforma fekete és ezüst öltözékben, amely álcaként is szolgál. A többiek a
ruháikkal bajlódnak, ahol szükséges, megigazítják, hogy beleférjenek. Kilorn, mint mindig, most is a gallérjával babrál, igyekszik kilazítani a merev anyagot. Nix alig tudja felhúzni a hasán a cipzárt, úgy fest, mintha bármelyik pillanatban kirepedhetne. Ezzel ellentétben Nagyanyó szinte lötyög a sajátjában, de nem hajtja fel az ujjakat és szárakat, így kénytelen vagyok megtenni. Ő majd másik alakot ölt, amikor a repülőgép földet ér, olyan formát, amelytől felfordul a gyomrom, és a szívem hevesen kezd verni. Szerencsére a Fekete Futárt szállításra tervezték, és mind a tizenegyen kényelmesen elférünk benne. Arra számítok, hogy a plusz súly lassít minket, de a műszerfal kijelzői alapján ugyanolyan sebességgel repülünk, mint máskor. Talán még gyorsabban is. Cal tőle telhetően minél inkább meghajtja a gépet, és a holdfény elől rejtve visz minket a nortai partvidék fölött kavargó felhőtakaróban. Komoran bámul ki az ablakon, szeme a kinti felhők és az előtte villogó műszerek között cikázik. Még mindig nem tudom sokról, hogy mire való, hiába ültem Cal mellett hetekig a pilótafülkében. Dúcban is rossz tanuló voltam, és azóta sem változott. Egyszerűen nincs olyan agyam, mint neki. Csak az egérutakat ismerem, miként csaljak, miként hazudjak, miként lopjak, és azt is tudom, hogyan lássam meg azt, amit az emberek elrejtenek. És Cal határozottan titkol valamit. Bárki más titkaitól tartanék, de tudom, hogy amit Cal rejteget, az nem árthat nekem. Próbálja eltemetni a saját gyengeségét és félelmét. Úgy nevelték, hogy csak az erőben és a hatalomban higgyen, semmi másban. Visszariadni végzetes hiba volt. Korábban már mondtam neki, hogy én is félek, de néhány elsuttogott szó nem törheti meg a több évig sulykolt hiedelmeket. Cal hozzám hasonlóan álarcot ölt, és még nekem sem enged belátni mögé. Jobb is így, gondolja a gyakorlatias énem. A másik részem, amelyik túlságosan is kedveli a száműzött herceget, szörnyen aggódik. Tisztában vagyok a küldetés fizikai veszélyeivel, de az érzelmi kockázat ma délutánig meg sem fordult a fejemben. Mivé válik Cal Corrosban? Ugyanazon az úton jut ki, ahogy bemegy? Egyáltalán kijut-e élve? Miután Farley befejezi a készülődést, tizenkettedszer is ellenőrzi a fegyverkészletet. Shade próbál segíteni, de a nő félrelöki, bár nem nagy erővel. Egyszer még egy mosolyváltást is elcsípek kettejük között, és végül Farley megengedi, hogy a bátyám kiporciózza egy Corvium feliratú csomagból a töltényeket. Újabb lopott rakomány, valószínűleg Crance keze van benne. Farley kapcsolatait is kihasználva még több lőfegyvert, kést és más fegyvert csempészett nekünk. Mindenki a képességével és a választott fegyverével indul a harcba. Én nem
vágyom másra, csak a villámomra, de a többiek lelkesen lecsapnak a tőrökre és pisztolyokra, vagy mint Nix, a brutálisan kinéző lándzsára, amely az elmúlt hetekben vált a kedvencévé. Magához öleli, és szórakozottan futtatja végig ujjait az éles acélhegyen. Más már megvágta volna magát, de Nix bőre szívósabb. A másik sebezhetetlen újvérű, Darmian követi a példáját, és széles, hentesbárdszerű pengét fektet keresztbe csontos térdén. Az éle csillog, szinte könyörög azért, hogy csontba hasíthasson. Miközben nézem őket, Cameron elvesz egy kis kést, de gondosan a tokjában tartja. Az elmúlt három napban a képességét tanulgatta, és a tőr az utolsó mentsvár, amire remélhetőleg soha nem lesz szüksége. Elkapja a pillantásomat, és az arca fájdalmasan eltorzul. Egy pillanatra attól félek, hogy rám förmed, vagy ami még rosszabb: átlát az álarcomon. De csak komoran bólint. Visszabólintok, és kinyújtom felé a barátság láthatatlan jobbját. A tekintete azonban megkeményedik, és elfordul. Világos a jelentése. Szövetségesek vagyunk, nem barátok. – Már nincs messze – böki meg Cal a karomat, mire megfordulok. Túl korai, sikoltom némán, pedig tudom, hogy időben vagyunk. – Ez működni fog. – Remeg a hangom, de szerencsére csak ő hallja. Nem piszkálja a gyengeségemet. – Működni fog. – Ezúttal még erőtlenebbül cseng. – Ki van előnyben? A szavak megdöbbentenek, belém marnak, majd megnyugtatnak. Arven, az edző kérdezte ugyanezt, amikor párokra osztotta a diákjait a vérre menő, büszkeségből vívott küzdelmekhez. A Csontarénában is ezt kérdezte, mielőtt a Rhambos melák átdöfte, akár egy kövér, undorító disznót. Gyűlöltem a fickót, de ez nem jelenti azt, hogy semmit sem tanultam tőle. Mellettünk áll a meglepetés, miénk Cameron, Shade, Gareth, Nagyanyó és még öt újvérű, akikre egyetlen Ezüst sem készülhetett fel. Velünk van Cal is, a katonai zseni. És van ügyünk is. A vörös hajnal a hátunk mögött, a nap, amely fel akar kelni. – Mi vagyunk előnyben. Cal vigyora olyan erőltetett, mint az enyém, de így is melenget. – Ez az én nőm. A szavai megint megdöbbentenek, belém marnak és megnyugtatnak. Egy kattanás és a rádió sztatikus zöreje kitöröl az agyamból minden gondolatot Calről. Pillantásomat Nagyanyó felé fordítom, aki válaszul int. A teste a szemem előtt változik meg, és öregasszonyból jégkék szemű, fekete hajú, lelketlen fiú lesz. Maven. Öltözéke is vele együtt változik, és a repülős ruhából makulátlan fekete egyenruha lesz csillogó kitüntetésekkel és vérvörös palásttal. A fekete hajfürtökön
korona, és le kell küzdenem a késztetést, hogy ne dobjam ki a repülőgépből. A többiek lenyűgözve bámulják a hamis királyt, de én csak gyűlöletet és egy kis sajnálatot érzek. Nagyanyó jósága átszivárog az álcán, és Maven ajka halvány mosolyra húzódik, amit jól ismerek. Egy fájdalmas pillanatig azt a fiút látom, akinek hittem, és nem a szörnyeteget, akinek bizonyult. – Remek – préselem ki a felindulástól összeszűkült torokkal. Csak Kilornnak tűnik fel, és elszakítja a tekintetét Nagyanyótól. Megrázom a fejemet felé, hogy ne aggódjon. Fontosabb dolgokkal kell foglalkoznunk. – Corros légiforgalmi központ, itt Flotta Egyes – mondja Cal a rádióba. Más utakon igyekezett minél unottabban és közönyösebben bejelentkezni a kötelező kapcsolatfelvételkor a különböző bázisokhoz, de most nagyon professzionális. Végtére is a király saját repülőgépének, a Flotta Egyesként ismert gépnek adjuk ki magunkat, amely fölötte áll minden vizsgálatnak. Azt pedig Cal saját tapasztalatból tudja, milyennek kell lennie ennek a bizonyos hívásnak. – A trón érkezik. Semmi bonyolult híváskód, semmi engedélykérés a landolásra. Csak szigorú tekintély, és a vonal másik végén ülő operátor nem mondhat nemet. Amint arra számítottunk is, a válaszoló hang dadogni kezd. – Ve-vettem, Flotta Egyes – feleli a férfi. Mély, karcos hangja nem tudja leplezni nyugtalanságát. – Elnézését kérem, de holnap délutánig nem vártuk őfelsége érkezését. Holnap. A negyedik nap, Jon azt mondta, hogy akkor fognak meghalni – és igaza volt. Maven egy csapat őrt hoz majd magával, Őrzőktől kezdve az olyan halálos harcosokig, amilyen Ptolemus és Evangeline. Nem jelentenénk nekik kihívást. Hátraintek, Nagyanyó már mellettem is terem. Ahogy Maven alakjában közel hajol, megbizsereg a bőröm. – A király senki időbeosztását nem követi a sajátján kívül – mondja a rádióba ezüstszínűre pirult arccal. A hangja nem elég éles, de eltéveszthetetlen. – És nem fogok magyarázkodni egy öntelt ajtónállónak. A rádióból hallatszó puffanás csak a székéből kieső operátor lehet. – Igen… igen, persze, felség. Valaki a hátunk mögött a ruhaujjába fojtja nevetését. Valószínűleg Kilorn. Cal Nagyanyónak int, majd átveszi a rádió mikrofonját. Ugyanazt a fájdalmat látom rajta is, ami bennem munkál. – Tíz perc múlva landolunk. Készítsék fel Corrost a király fogadására. – Személyesen intézkedem… Cal lekapcsolja a rádiót, mielőtt az operátor befejezhetné a mondatot, és
megkönnyebbült mosolyt engedélyez magának. A többiek ismét hurráznak, ünnepelik a nem létező győzelmet. Igen, az első akadályt valóban elhárítottuk, de még több követi majd. Mindegyik lent vár minket a Láp pusztaságát szegélyező szürkészöld mezőkön, amelyek a börtönt rejtik, és amely talán a végzetünk lesz. Napfény dereng a keleti horizonton, de az égbolt fölötte kék, amikor a Fekete Futár leszáll a sima corrosi kifutópályára. Ez ugyan nem repülőgépekkel és hangárokkal telezsúfolt katonai bázis, de mégis Ezüst létesítmény, és szinte tapintható a veszély. A fejemre húzom a pilótasisakot, elrejtve az arcomat. Cal és a többiek követik a példámat, és valamennyien felveszik a sisakot, és helyükre pattintják az arcvédőket. Egy kívülálló számára félelmetesnek tűnhetünk. Valamennyien feketében vagyunk, álarcosan, és az ifjú, kegyetlen királyt kísérjük a börtönébe. Remélhetőleg az őrök ránk sem hederítenek, és jobban aggódnak majd a király, mint a kísérői miatt. Nem bírok tovább ülni, minél előbb kipattanok az ülésből. Azt teszem, amit kell, bár egy porcikám sem kívánja, és megfogom Nagyanyó karját. Még érzésre is olyan, mint Maven. – Nézz át az embereken – utasítom, bár a sisak elfojtja a hangomat. – Mosolyogj minden kedvesség nélkül. Nincs csevegés, nincs udvariaskodás. Viselkedj úgy, mintha millió titkod volna, de csak te lennél elég fontos személy ahhoz, hogy ismerd. Bólint, és mindezt szemrebbenés nélkül fogadja. Végtére Cal meg én kiokosítottuk, hogyan adja el magát Mavenként. Ez csak egy emlékeztető az utolsó pillanatban. – Nem vagyok bolond – válaszolja ridegen, és legszívesebben bemosnék neki egyet. Ő nem Maven, zúg a fejemben harangnál is hangosabban. – Azt hiszem, elkaptad – mondja Kilorn felállva. Megragadja a karomat, és odébb húz. – Mare majdnem megölt. – Mindenki készen áll? – kiáltja Farley, aki máris a repülőgép végében áll. A keze a rámpát leengedő gomb fölött, alig várja, hogy megnyomja. – Alakzatba! – kurjant Cal, teljesen úgy, mint egy kiképzőtiszt. Azonnal engedelmeskedünk, és sorokba rendeződünk, ahogyan tanította, élünkön Nagyanyóval. Cal mellé lép a legelszántabb testőr szerepében. – Hozzunk néhány rossz döntést – mondja Farley. Szinte hallom a hangjában a mosolyát, ahogy megnyomja a gombot. Egy tucat katona várakozik tisztes távolságban a Fekete Futártól, szoros alakzatban.
A királyuknak álcázott újvérű láttán merev, tökéletes tisztelgést mutatnak be: fél térden, egyik kéz a szíven. A világ sötétebbnek látszik a pilótasisakom üvegén át, de nem rejti el katonai egyenruháik matt szürkéjét, sem a szögletes, jellegtelen épületet mögöttük. Itt nincsenek bronzkapuk, gyémántüveg falak – még ablakok sem. Csak egy lapos betonépület a pusztaságban. Corros börtön. Megengedek magamnak egy pillantást hátra, a repülőgépre, és a messzeségbe vesző kifutópályára, amelynek végén árnyak járnak táncot. Csak két repülőgépet látok a homályban. Rabszállító repülőgépek. Ha minden a terv szerint halad, hamarosan megint munkába állhatnak. Némán közelítünk Corroshoz, igyekszünk ütemre lépni. Cal Nagyanyó mellett megy, oldalánál állandó ökölbe szorított kézzel, én pedig közvetlenül mögötte, bal oldalon Cameronnal, jobb oldalon Shade-del. Farley és Kilorn az alakzat közepén maradnak, és nem veszik le a kezüket a pisztolyukról. A levegő is mintha árammal lenne feltöltve, sistereg a veszélytől. Nem a haláltól félek, többé már nem. Túl sokszor néztem már szembe vele, hogy tartsak tőle. De a börtön és a fogság gondolatát nem bírom elviselni – hogy láncra verve a királynő gondolatok nélküli bábja legyek. Inkább meghalok, mint vállaljam ezt a sorsot. Mindegyikünk így van ezzel. – Felség – szólal meg az egyik katona, és megkockáztat egy pillantást arra, akit a királyának hisz. A három keresztezett kardot ábrázoló, vörös fémből készült jelvény alapján kapitány. A vállán virító piros és kék csíkok csak a háza színei lehetnek. Iral-ház. – Üdvözöljük Corros börtönben. Nagyanyó az instrukció szerint keresztülnéz rajta, és sápadt kezével int, hogy elbocsássa. Ennek elégnek kell lennie, hogy bárkit meggyőzzön állítólagos kilétéről. Miközben azonban a katonák állnak, a kapitány tekintete végigfut rajtunk és az egyenruhánkon – és feltűnik neki, hogy nem kísérik Őrzők az uralkodót. Calen elidőzik a pillantása, élesen fürkészi a sisakját. De nem szól semmit, és az emberei mellénk zárkóznak, lépteik együtt vernek visszhangot a miénkkel. Haven, Osanos, Provos, Macanthos, Eagrie – ismerem fel a színeket az egyes egyenruhákon. Az utolsó az Eagrie-házból, a fürkészek házából való az első célpontunk. Megrángatom Cameron ruhaujját, és aprót biccentek a szakállas, szőke férfi felé, akinek vállán fehér és fekete csíkok látszanak. Cameron int, és keze ökölbe szorul a combja mellett néma koncentrációjában. Az ostrom megkezdődött. A kapitány Nagyanyó másik oldalára lép, olyan könnyedén, hogy alig veszem észre. Egy selyem. Ugyanolyan napbarnított bőre, csillogó, fekete haja és éles arcvonásai vannak, mint Sonya Iralnak és a nagyanyjának, a karcsú és veszedelmes
Párducnak. Csak azt remélem, hogy a kapitány nem annyira jártas az intrikában, mint a családfő, különben ez sokkal nehezebb lesz, mint vártam. – Majdnem elkészültek a részletes leírások, felség – mondja. Szavait bizsergés kíséri. – Minden egyes cellablokk külön záródik, az utasításoknak megfelelően, és a következő néma kő szállítmány holnap érkezik új őrszakasszal együtt. – Helyes – válaszolja Nagyanyó közönyösen. Kicsit gyorsít a léptein, és a kapitány mellé zárkózik. Cal ugyanezt teszi, mi pedig követjük őket. Úgy néz ki az egész, mint egy üldözés. Míg a révöböli Biztonsági Központ gyönyörű épület, faragott kőből és csillogó üvegből épített látványosság, Corros szürke és reménytelen, akár a környező pusztaság. A börtön monotonitását csak a bejárat, egyetlen falba süllyesztett fekete vasajtó töri meg. Nincsenek zsanérok, zárak vagy kilincs – az ajtó olyan, akár egy fekete lyuk. A széleinél azonban elektromosságot érzek kiszivárogni, amely a mellette lévő kis, szögletes panelből árad. A kulcsos kapcsoló. Ahogy Cameron mondta. A kulcs fekete láncon függ az Iral nyakában, de nem húzza elő. Kamerák is vannak az ajtóra szegezve. Most nem zavarnak. Sokkal inkább foglalkoztat a selyem kapitány és a katonái, akik körülvesznek minket, és együtt masíroznak velünk. – Attól tartok, pilóta, nem ismerem önt, sem a többieket – puhatolózik a kapitány, és előrehajol, hogy Nagyanyó mögött Calre bámuljon. – Azonosítaná magát? Ökölbe szorítom a kezemet, hogy ne remegjen. Cal nem tesz ilyesmit, és a fejét is alig fordítja el, mintha vonakodna tudomást venni a börtön kapitányától. – A pilóta megfelel, Iral kapitány. Iral megsértődik, ahogyan az várható volt. – A Corros létesítmény a parancsnokságom és védelmem alatt áll, pilóta. Ha azt gondolja, hogy beengedem anélkül, hogy… – Mi nélkül, kapitány? – Minden szó, amely elhagyja Nagyanyó száját, úgy vág, mint a kés, és belém hasít. A kapitány megtorpan, és ezüst pír önti el az arcát, majd lenyeli meggondolatlan replikáját. – Legutóbb Corros még Cortához tartozott. És árulja el nekem, kihez tartozik Norta? – Csak a munkámat végzem, felség – hebeg a kapitány, de ezt a csatát elvesztette. Tisztelgésként ismét a szívére teszi a kezét. – A királynő bízott meg a börtön védelmével, és csak a parancsait szeretném teljesíteni, ahogy az önét is. Nagyanyó bólint. – Akkor azt parancsolom, hogy nyissa ki az ajtót. A kapitány lehajtja a fejét, és utat enged előre. Az egyik katonája, egy idősebb, ezüst hajfonatos, szögletes állú nő a kezét a vasajtóra teszi. Nem kell látnom a fekete
és ezüst csíkokat a vállán ahhoz, hogy tudjam, hogy a Samos-házból származik. A magnetron keze alatt megmoccan a vas, és éles szilánkokra törik. Hideg levegő csap az arcunkba, enyhén nyirkosan, és valami savanyú szagot hoz magával. Vér. Az előteret azonban csupasz, vakítóan fehér csempék borítják, egyiken sem látszik egy apró koszfolt sem. Nagyanyó lép be elsőként, mi pedig követjük. Cameron remeg mellettem, és finoman meglököm. Ha tehetném, megfognám a kezét. Csak elképzelni tudom, milyen szörnyű lehet – én előbb tépném szét magam, mint hogy visszatérjek olyan helyre, mint Corros vagy Archeon. Az előtér furcsán üres. Nincsenek képek Mavenről, nincsenek lobogók. Ezen a helyen nincs kit lenyűgözni, ezért nincs szükség dekorációra. Csak kamerák vannak. Iral kapitány katonái gyorsan elfoglalják a helyüket a négy ajtó két oldalán. A mögöttünk lévő, fekete ajtó fülsiketítő nyikorgással záródik be. A balra és jobbra eső ajtókat ezüstszínűre festették, és ragyognak a könyörtelen börtönlámpák fényében. Az előttünk lévő, amelyen át kell mennünk, émelyítően vérszínű. Iral megtorpan, és az egyik ezüst ajtóra mutat. – Gondolom, szeretne találkozni őfelségével, a királynővel. Nagyon hálás vagyok a sisakokért, különben a kapitány látná a mindannyiunk arcára kiülő iszonyatot. Elara. A királynő itt van. A gyomrom görcsbe rándul a találkozás gondolatára, és majdnem elhányom magam a sisakban. Még Nagyanyó is elsápad, és a hangja legjobb igyekezete ellenére is cserbenhagyja. Érzem Kilornt, alig néhány centiméterrel a hátam mögött. Hallgat, de így is tudom, mire gondol. Meneküljünk. Meneküljünk. Meneküljünk. De a menekülés már nem opció a számomra. – Őfelsége itt van? – szalad ki Cal száján. Egy pillanatra megrémülök, hogy megfeledkezett magáról. – Még mindig? – teszi hozzá. A kapitány szemében azonban így is gyanakvás villan. Nagyanyó szerencsére erőltetetten, hidegen és távolságtartóan felnevet. – Anyám mindig azt tette, amit akart, ezt te is tudod – korholja Calt. – De én más ügyben járok itt. Nem szükséges megzavarnia. A kapitány előzékenyen mosolyog, de mintha vicsorogna, és elegáns vonásai eltorzulnak. – Jól van, uram. Kilorn sürgetően megérinti a karomat. Látja, amit én. A kapitány nem hisz nekünk többé. Megfordulva könyökön ragadom Cameront, és megszorítom. Ez a következő jelzése. A kezem alatt megfeszülnek az izmai. Minden erejével blokkolja az Eagrie képességét, hogy ne lássa, ami következik. Zavar fut át az arcán, de lerázza, és
próbál ránk fókuszálni. Nem érti, mi történik vele. – És milyen ügyben érkezett? – folytatja az Iral démoni mosollyal. Kecsesen felénk lép. Ez lesz az utolsó lépése. – Kérem, vegyék le a sisakjaikat! – Nem – válaszolom. Egy könnyű lélegzetvétellel megragadom a ránk irányuló kamerákat. Az Iral kinyitja a száját, hogy kiáltson, de ekkor kifújom a levegőt, és a kamerák szikrák tűzesőjében robbannak szét. A lámpák következnek, és ahogy villódznak, az egyik pillanatban koromsötétbe, a másikban vakító fényárba borítanak minket. Felkészültünk erre. Corros katonái azonban nem. Láng fut végig a kövezeten, különös, táncoló fényt vetve a fehérségre. Minden ajtót elkerít, felszökik a mennyezetre, és lényegében bezárja a katonákat mellénk és a villódzó sötétségbe. Az Osanos katona, a nimfa, sietve nedvességet von ki a levegőből, de nem eleget, hogy szembeszálljon Cal sistergő tüzével. Egy kőbőrű ront rám, a bőre a szemem láttára változik sziklává, de a Nix Marsten nevű falba ütközik. Darmian is csatlakozik, és a két sebezhetetlen újvérű nekiáll széttépni a katonát. A többiek ugyanígy járnak. Ketha megsemmisíti a Provos telkit, a felrobbanó szíve belülről tépi szét. A Haven katona igyekszik felvenni a harcot az általam teremtett sötétséggel, és a képességével összeomlasztja az árnyakat, és fekete köddé gyűjti össze, amely váratlanul vakítóan felragyog. Még a sisakjaink sem szűrik ki a fényt, és be kell hunynom a szemem. Amikor ismét kinyitom, a Haven már a földön fekszik, a nyakán mély sebbel. Ezüst vért köp a kőre, fölötte a bátyám áll késsel a kezében. Mögötte az Eagrie térdre rogy, és a fejét fogva sikoltozik. – Nem látok! – zokog a saját szemét karmolászva. Vér keveredik a fájdalmas könnyeivel. – Semmit sem látok, mi történik? Mi ez? Mi vagy te? – kiáltja a semmibe. Cameron veszi le először a sisakját. Még soha nem ölt meg senkit, a szökése során sem. Az arcára van írva az iszonyat. De nem engedi el az Ezüstöt, hogy bátorságból vagy rosszindulatból, azt nem tudom. A földre rogyó férfi abbahagyja a sírást, a kaparászást, a lélegzést. Nyitott szemmel, a semmibe meredve, vakon és süketen hal meg. Olyan érzés lehet, mintha elevenen eltemetnék. Egy percen belül vége az egésznek. Tizenkét Ezüst katona hever holtan a kövezeten, némelyek megégtek, némelyeket az áram ütött agyon, némelyekkel lövések végeztek, vagy beszakadt a koponyájuk. Ketha áldozatai a legvéresebbek. Egy egész falat beterít a keze műve, és hangosan zihálva próbál nem odanézni. Robbantó képessége a legnagyobb jóindulattal is hátborzongató.
Csak Lory sérült meg, aki Garethtel együtt a magnetronra támadt. Egy fémszilánk fúródott a karjába, de nem vészes. Farley terem mellette elsőként, és kihúzza a pengét, majd a padlóra dobja. Lory még csak fel sem nyög fájdalmában. – Elfelejtettük a gézt – mormolja Farley, kezét a vérző vágásra szorítva. – Te felejtetted el a gézt – válaszolja Ada, és kis tekercs fehér kötést húz elő a kezeslábasából. Szakértően bekötözi Lory karját. A gézen egy pillanat alatt átüt a vér. Kilorn magában kuncog, ő az egyetlen, aki képes ilyenkor nevetni. Megkönnyebbülésemre teljesen jól néz ki, és éppen a pisztolyát tölti újra. A cső füstölög, és legalább két tetemen golyó ütötte lyukak látszanak. Bárki azt hinné, a fiút nem rendítette meg a dolog, de én másként látom. A nevetés ellenére Kilorn nem talál örömet ebben a véres munkában. Mint ahogy Cal sem. A halott Iral kapitány fölé hajol, és óvatosan leveszi a nyakából a fekete kulcsot. Nem fogom megölni őket, mondta nekem egyszer, mielőtt megtámadtuk a révöböli Biztonsági Központot. Megszegte a saját ígéretét, és ez mélyebben megsebezte, mint bármilyen csata. – Nagyanyó – suttogja, és képtelen elfordítani a tekintetét az Iralról. Reszkető ujjakkal elzárja a kapitány szemét. Mögötte Nagyanyó az Iral feléjük bámuló arcára koncentrál. Csak egy pillanatba kerül, aztán az arcvonásai a férfiéhoz hasonlóra változnak, és megkönnyebbülten felsóhajtok. Még a hamis Mavent is túl nagy megpróbáltatás volt elviselni. Sztatikus zörej hallatszik az Iral öve felől, elárulva, hogy rádiója van. – Iral kapitány, mi folyik ott? – kérdezi egy hang, valószínűleg az irányítóközpontból. – Elvesztettük a képet. – Csak egy meghibásodás – válaszolja Nagyanyó az Iral hangján. – Lehet, hogy elterjed, de az is lehet, hogy nem. – Vettem, kapitány. Cameron elszakítja tekintetét a halott Eagrie-ről. A vörös ajtóra teszi a kezét. – Erre – mondja alig hallhatóan. A létesítmény összes kameráját felügyelő irányítóközpontot lüktető ideggócnak érzem. Vonz, átrángat a folyosók éles kanyarjain. A járatok fehéren csempézettek, akár a bejárat, de nem olyan tiszták. Ha közelebb hajolok, látom a fugán a megbarnult vérfoltokat. Valaki megpróbálta lemosni a nyomát annak, ami történt, de nem volt elég alapos. A Vörös vért olyan nehéz eltakarítani. A királynőt látom ebben
a rémálomban, amelyeket Corros mélyén agyalt ki. Ő is itt van valahol, folytatja rémisztő munkáját. Talán éppen értünk jön, mert riasztották a zavarhoz. Remélem, jön, remélem, befordul a sarkon, hogy megölhessem. Elara királynő helyett azonban újabb ajtóhoz érünk, amelyek nagy D díszeleg, és nincs zárja. Cameron késsel a kezében odarohan, és egy másodperc alatt lefeszegeti az irányítópanelt, majd ujjai a vezetékek közé mélyednek. – Át kell mennünk ezen, hogy eljussunk a központig – int az ajtó felé. – Két magnetron őr van bent. Készüljetek. Cal megköszörüli a torkát, és meglóbálja előtte a kulcsot. – Ó – motyogja Cameron elpirulva, és kiveszi a kezéből. A homlokát ráncolva dugja bele a megfelelő nyílásba. – Mondd, hogy mikor. – Gareth – kezdi Cal, de a férfi máris előrelép és a fémajtónak feszül. Nagyanyó Iral kapitány képében mellézárkózik. Mindketten tudják, mit kell tenniük. A többiek nem olyan biztosak benne. Ketha könnyekkel küszködik, keze simogatja a karját, mintha attól félne, hogy elveszítette egyik végtagját. Farley felé nyúl, de a lány félrelegyinti. A szívem elnehezül, amikor rájövök, hogy nem tudom, hogyan vigasztaljam meg. Ölelésre vagy pofonra van szüksége? – Ne többet – motyogja. De kitart. Darmian és Nix mellélépnek, inkább szolidaritásból, mint hogy erőt öntsenek belé. Legalább jó falat képeznek majd, amikor az őrök rájönnek, mi folyik itt. Ami hamarosan bekövetkezik. Cal is ugyanolyan jól tudja, hogy sietnünk kell. – Most – mondja, és a többiekkel együtt a falhoz simul. A kulcs elfordul. Érzem a kapcsolóban az elektromosságot, amely elárasztja az ajtó zárszerkezetét. Csikorogva a falba húzódik, hogy feltárjon egy barlangszerű cellablokkot. A fehér, csempézett folyosók éles kontrasztjaként a cellák szürkék, hidegek és koszosak. Víz csöpög valahol, a levegő nyirkos. Négy szinten sorakoznak a cellák a homályban, egymás tetején, lépcsők és kilépők nélkül. A mennyezet négy sarkában egy-egy kamera figyel. Könnyűszerrel kikapcsolom őket. Az egyedüli fény durva, villódzó sárga, bár fölöttünk kék a kis tetőablak, elárulva, hogy felkelt közben a nap. Alatta, egyetlen csillogó fémből készült gyalogjárón két szürke egyenruhás magnetron áll, majd a jöttünkre meglepetten megpördülnek. – Mit kerestek… – kezdi az első, és egy lépést tesz felénk. Az egyenruháján Samos színeket látok. A Gareth mellett álló Nagyanyó láttán megdermed. – Iral kapitány. – A Samos magnetron egy intésével lapos fémlemezeket emel fel a blokk padlójáról, és a szemünk láttára új szakaszt alkot a gyalogjáróhoz. A két felület összekapcsolódik, Gareth és Nagyanyó előremennek.
– Friss hús? – kérdezi a másik tiszt vihogva, és undok mosollyal bólint Gareth felé. Nem ismerem fel a háza színeit. – Melyik légióból jöttél? Nagyanyó közbevág, mielőtt Gareth válaszolhatna. – Nyissák ki a cellákat. Ideje sétálni. Kétségbeesésünkre a tisztek zavartan néznek össze. – Tegnap sétáltattuk meg őket, még nem esedékes… – A parancs az parancs, én is megkaptam – válaszolja Nagyanyó. Felemeli Iral kulcsát, és nyílt fenyegetésként meglóbálja. – Nyissák ki a cellákat! – Akkor igaz? A király visszatért? – A Samos a fejét csóválja. – Nem csoda, hogy a központban mindenki felbolydult. Gondolom, jól akarnak kinézni a korona előtt, különösen, hogy az anyja is erre lófrál. – Furcsa teremtés a királynő – mondja a másik, az állát vakargatva. – Nem tudom, mit csinál a Kútban, és nem is akarom tudni. – A cellákat – ismétli Nagyanyó éles hangon. – Rendben, uram – Oldalba böki könyökével a másikat, és egyszerre fordulnak a padlótól a mennyezetig emelkedő több tucat cellának. Sok üres, de néhányban hevernek bágyadtan a néma kő alatt. Újvérű foglyok, akik hamarosan kiszabadulnak. Még több gyalogjáró kerül csattanva a helyére, mintha egy óriási kalapács verne egy alumíniumfalat. A cellákat szegélyezve utat képeznek a blokk peremén, miközben még több lemez lépcsővé hajlik, hogy összekösse a szinteket. Egy pillanatra elönt az ámulat. Még csak csatában láttam magnetronokat, amikor gyilkolásra és pusztításra használták a hatalmukat. Sohasem láttam őket alkotni. Nem nehéz elképzelni, ahogy repülőgépeket és luxusszállítókat terveznek, a durva vasat sima szépséggé változtatják. Vagy akár fémruhává, amit Evangeline annyira szeretett. Most is el kell ismernem, hogy a ruhák csodálatosak voltak, még ha a lány, aki viselte, szörnyeteg is volt. De mire valamennyi cella rácsa kitágul, és bent megmozdulnak az emberek, minden csodálatom elillan. Ezek a magnetronok börtönőrök, gyilkosok, akik minden ok nélkül hagyják szenvedni és meghalni az ártatlanokat, csak azért, mert Maven ezt akarja. Parancsot követnek persze, de akkor is azt választják, hogy engedelmeskednek. – Gyerünk, kifelé! – Talpra, ideje megsétáltatni a kutyákat. A magnetron tisztek gyorsan mozognak, odakocognak az első cellákhoz. Lerángatják az újvérűeket a priccseikről, és akik nem tudnak elég gyorsan feltápászkodni, azokat kihajítják a gyalogjáróra. Egy kislány veszedelmesen közel kerül a peremhez, majdnem lezuhan. Annyira hasonlít Gisára, hogy egy lépést
teszek előre, Kilornnak kell visszarántania. – Még nem – morogja a fülembe. Még nem. Ökölbe szorul a kezem, viszket, hogy lesújtson a két tisztre, akik egyre közelebb kerülnek az ajtóhoz. Még nem láttak meg minket, de hamarosan bekövetkezik. A Samos először Calt pillantja meg, és megtorpan, mintha meglőtték volna. Pislog, nem hisz a szemének. Mielőtt reagálhatna, a lába elszakad a földtől, és a mennyezet felé repül. A társa követi, ahogy a gravitáció elengedi. Gareth mindkettőt a betonfödémhez csapja, émelyítő csontreccsenés hallatszik. Egy emberként a cellablokkba özönlünk, amilyen gyorsan csak tudunk. Én érem el először az elesett kislányt, és felrántom. Tüsszent, kis teste reszket. De a néma kő nyomása megszűnt, és sápadt, nyirkos arcába visszatér némi élet. – A Villámlány – suttogja, és megérinti az arcomat. A szívem ettől összetörik. Egyik részem szeretné felkapni és elrohanni, hogy elvigyem innen. De a feladatunkat nem végeztük el, még nem mehetek. A kislányért sem. Ezért leeresztem remegő lábára, és gyengéden kihúzom a kezemet a markából. – Kövessetek, ahogy csak tudtok. Harcoljatok, ahogy bírtok! – kiáltom a blokknak. Kihajolok a gyalogjáró pereme fölött, hogy mindenki halljon és lásson. Messze lent, az alsó cellák még élő lakói már elindultak felfelé a fémlépcsőn. – Ma éjjel együtt és élve hagyjuk el ezt a börtönt! Mostanra már megtanulhattam volna, hogy ne hazudjak. De hazugságra van szükségük, hogy kitartsanak, és ha a megtévesztésem akár egyetlen életet is megment, akkor az ér annyit, mint a lelkem békéje.
• HUSZONHATODIK FEJEZET •
A vak kamerák csak ideig-óráig képesek minket megvédeni – és ez az idő a jelek szerint lejárt. Először robbanásokat hallunk a folyosóról. Ketha mindegyik után felsikolt, megrémíti, amit a hússal és a csontokkal művel. Minden szaggatott kiáltás végigzeng a cellablokkon, és az amúgy is lassú újvérűek megdermednek. – Mozgás! – kiáltja Farley. Mániákus energiája helyét szigor veszi át. – Kövessétek Adát, kövessétek Adát! – Úgy tereli őket, akár a birkákat, egyeseket felrángat a lépcsőn. Shade segítőkészebb, felugrik az idősekkel és a betegekkel, bár ez a legtöbbjüket megszédíti. Kilorn akadályozza meg, nehogy lezuhanjanak a gyalogjáróról, és most jól jönnek hosszú végtagjai. Ada a karját lengeti, és a mellette lévő ajtóhoz irányítja az újvérűeket. Nagy, fekete C áll rajta. – Hozzám! – kiáltja. Pillantása végigsöpör mindenen, és mindenkit számol. Sok embert felé kell löknöm, hiába sodródnak megmagyarázhatatlanul felém. Legalább a kislány megérti az üzenetet. Odasiet Adához, és a lábához bújva próbál elrejtőzni a hangzavar elől. Minden szörnyen visszhangzik a cellablokkban, a betonfalak és fémlemezek minden zajt állatias üvöltéssé változtatnak. Lövések dördülnek, amelyeket Nix jellegzetes hahotája követ. De ha ez a támadás így folytatódik, nem sokáig fog nevetni. Most jön az a rész, amelytől a leginkább tartottam, ami ellen leghevesebben küzdöttem. Cal azonban világossá tette, hogy muszáj szétválnunk. Nagyobb területet fedhetünk le, több foglyot szabadíthatunk ki, és ami legfontosabb, biztonságban kijuttathatjuk őket. Így aztán átvágok az újvérűeken, szemben az árral, mellettem Cameronnal. Hátradobja a válla fölött a kulcsot, és Kilorn ügyesen elkapja. Mereven nézi, ahogy elmegyünk, pislogni sem mer. Talán most lát utoljára, és ezt mindketten tudjuk. Nem kell látnom Calt ahhoz, hogy tudjam, követ minket. Méterekről is érzem a melegét. Elégeti mögöttünk a gyalogjárót, megolvasztja, és ezzel elvág minket a többiektől. Amikor elérjük a szemközti ajtót, amelyre az IRÁNYÍTÓKÖZPONT van felfestve, Cameron munkához lát a kapcsolótáblán. Nem tehetek mást, csak nézem Kilornt és a bátyámat, és az eszembe vésem az arcukat. Ketha, Nix és Darmian visszarohannak a cellablokkba a támadás elől, amit nem bírnak többé visszatartani. Lövedékek követik őket, gellert kapnak a fémen és Nix bőrén. A világ ismét
lelassul, és azt kívánom, bárcsak teljesen megállna. Jó volna, ha itt lehetne Jon, hogy megmondja, mit tegyek, és megnyugtatna, hogy helyes döntéseket hoztam. Hogy elárulja, ki fog meghalni. Forró, szinte perzselő kéz érinti meg az arcomat, és elfordítja a többiektől. – Koncentrálj! – néz a szemembe dühösen Cal. – Mare, most azonnal el kell felejtened őket. Bízz abban, amit csinálsz! Alig bírok bólintani és megszólalni. – Igen. Mögöttünk kiürül a cellablokk. Elöl szikrát vet a kapcsoló. Az ajtó kinyílik. Cal engem is átlök, és újabb járólapos padlóra esem. A testem hamarabb reagál, mint az eszem, és a villám szikrázva életre kel körülöttem. Szétzúzza a gondolataimat Kilornról és Shade-ről, amíg csak a folyosó másik végében lévő irányítóközpont marad, és az, amit tennem kell. Ahogy Cameron mondta, háromszög alakú, áthatolhatatlan, hullámos gyémántüvegből épült szoba, tele irányítópanelekkel, képernyőkkel és hat nyüzsgő katonával. Ugyanolyan fémajtaja van, mint a celláknak: minden falban egy-egy. Az elsőhöz rohanok, arra számítva, hogy kinyílik, amikor a központban lévő katonák felveszik a harcot. Meglepetésemre maradnak a székeikben, a munkaállomásaiknál, és tágra nyílt, rettegő szemmel bámulnak. Ököllel dörömbölök az ajtón, és érzem a kezembe nyilalló fájdalmat. – Kinyitni! – rikoltom, mintha ezzel bármit is elérhetnék. A hozzám legközelebbi katona összerezzen, és elugrik a faltól. Neki is kapitányi rangjelzése van. – Ne! – parancsolja, és a kezét kinyújtva inti nyugalomra a társait. Fölöttünk sziréna szólal meg. – Ha így akarják – morogja Cal, és a másik ajtóhoz lép. Egy csattanásra rezzenek össze, és amikor megfordulok, nagy gránittömböket látok a helyükre csúszni, amelyek eltorlaszolják a fémajtót, ahol az imént beléptünk. Cameron az irányítópanelre mosolyog, és még barátságosan meg is veregeti. – Ez néhány percet nyerni fog a számunkra. – Recsegő térdekkel feláll. Az irányítóközpont láttán elkomorul. – Az átkozott bolondok begazoltak – mordul fel, és goromba kézmozdulatot tesz, ami inkább Dúc sikátoraiba illene. – El tudjuk érni őket az üvegen keresztül? Válaszul a képernyőkre fordítom a pillantásomat. Gyors egymásutánban szétrobbannak, a katonákra szikrák és üvegszilánkok záporoznak. A sziréna már csak halkan nyüszít, majd elhallgat. Az irányítóközpontban minden fém elektromosságtól pattog, sistereg, és a katonák a helyiség közepére tömörülnek. Egyikük összeesik, ismerős, ahogyan a fejéhez kap. Teste együtt mozdul Cameron
öklével, ahogy próbálja leküzdeni a fojtogató képesség hullámait. Vér csöpög a füléből, orrából és szájából. Nem telik bele sok idő, hogy belefulladjon. – Cameron! – kiáltja Cal, de a lány úgy tesz, mint aki nem hallja. – Julian Jacos! Sara Skonos! – kiáltom az üvegen dörömbölve. – Hol vannak? Újabb katona esik össze üvöltve. – Cameron! Nem mutatja jelét annak, hogy meg akarna állni. Nem mintha kellene. Ezek az emberek bezárták, megkínozták, éheztették és megölték volna. Joga van a bosszúhoz. A saját villámom fölerősödik, ide-oda verődik az üvegdobozban, és a katonák kénytelenek lebukni a lilásfehér tombolás elől. Valamennyi csapás sisteregve szikrázik, egyre közelebbről éri őket. – Mare, hagyd abba! – kiabál Cal, de alig hallom. – Julian Jacos! Sara Sko… A kapitány sietve átiszkol a helyiségen, és az előttem magasodó falnak veti magát. – G blokk! – kiáltja, és az arcomtól néhány centire az üvegre csap tenyerével. – A G blokkban vannak! Azon az ajtón át! – Gyere! – morog Cal. Az irányítóközpontban a kapitány tekintete a bukott hercegre villan. Cameron éles, tiszta hangon nevet. – Életben akarod őket hagyni? Tudod, mit tettek velünk? Mindenkivel, aki itt van, beleértve az Ezüstjeidet? – Kérem, mi csak parancsokat követtünk, az ön öccse parancsait… – könyörög a kapitány, és lebukik, hogy elkerüljön egy villámot. Mögötte Cameron második áldozata összekuporodva megadja magát a csendnek. Könnyes a szeme. – Felség, kegyelem, kegyelmezzen… A kislányra gondolok a cellában. A szeme véres volt, és éreztem a bordáit a ruhája alatt. Gisára és a törött kezére gondolok. A kivéreztetett csecsemőre Templynben. Ártatlan gyerekekre. Minden megfordul a fejemben, ami az idei sorsdöntő nyár óta történt, amikor egy halott halász elindította az eseményeket. Nem, nem az ő hibája volt. Hanem az övék. A törvényeké, a besorozásé, a mindegyikünkre kirótt sorsé. Ők tették ezt. Ők hozták a fejükre ezt a véget. Még most is, amikor Cameron és én pusztítjuk őket, Cal kegyelméért könyörögnek. Az Ezüst királyhoz esdekelnek, és köpnek a Vörös királynőkre. A hullámos üveg eltorzítja az arcát, hasonlít Mavenre. – Mare – suttogja Cal, szinte csak magának. De a suttogása most nem tud megállítani. Valami újat, egyszerre ismerőst és
ismeretlent érzek. Olyan hatalmat, amely nem a vérből, hanem a választásból fakad. Abból, akivé váltam, és nem abból, akinek születtem. Vicsorogva elfordulok Cal hullámos tükörképétől. Tudom, hogy én is ilyen torznak látszom. Az biztos, hogy annak érzem magamat. – A villám nem kegyelmez. Egyszer láttam, ahogy a bátyáim egy üvegdarabbal hangyákat gyújtanak fel. Ez rosszabb. Míg a külön lezárt cellablokkok megnehezítik, szinte lehetetlenné teszik, hogy a foglyok megszökjenek, az őrök egymás közötti kommunikációját is akadályozzák. A zavar ugyanolyan hatékony, mint a villám vagy a láng. Az őrök nem szívesen hagyják el a posztjukat, különösen, ha az a hír járja, hogy itt a király, és a G blokkban négy vitatkozó magnetronra bukkanunk. – Hallottátok a szirénát, valami nem stimmel… – Valószínűleg gyakorlat, felvágnak a kis király előtt… – Én nem tudom a rádión elérni a központot. – Hallottad korábban, a kamerák meghibásodtak, biztos a rádiók is. Lehet, hogy megint a királynő vacakol, az az átkozott boszorkány. Egy villámmal keresztüllövöm az egyiket, hogy felhívjam a figyelmüket. – Egy másik boszorkány. Mielőtt lezuhanhatna a fém gyalogjáró alattam, megragadom az ajtó bal oldalán lévő rácsokat. Cal jobbra lendül, és a fémrudak vörösre változnak lángoló érintésére, és olvadnak. Cameron az ajtóban marad, homlokán verejték csillog, de nem mutatja jelét annak, hogy lelassítana. Az egyik magnetron leszédül visszahúzódó kakasülőjéről, és a fejét fogva zuhan három emeletet a betonpadlóra. Kettő maradt. Fémszilánkok süvítenek felém, minden darab gyilkos, apró tőr. Mielőtt elérnének, lesiklom a rúdon, amíg lábam el nem éri az alattam lévő cella keskeny peremét. – Cal, egy kis segítséget! – kiáltom, még egy záport elkerülve. A saját csapásommal viszonzom, de a magnetron lesüllyed, és látszólag a levegőbe lép. A fémlemeze azonban vele együtt mozdul, és úgy látszik, mintha körbefutna a nyitott átriumban. Cal bosszúságomra nem foglalkozik velem, hanem kitépi a cella elolvasztott rácsát. Hátán lángnyelvek táncolnak, és megvédik minden fegyvertől, amit a másik magnetron felé irányíthatna. Alig látom a vonagló tűztől, de az is elég. Szörnyen dühös, és nem titok, hogy miért. Még mindig nem hajlandó megölni őket, és gyűlöl
engem, amiért megtettem azt, amire ő nem képes. Sohasem gondoltam volna, hogy megérem a napot, amikor Cal, a katona, a harcos fél majd cselekedni. Most arra koncentrál, hogy minél több cellát kinyisson, és nem törődik a segélykérésemmel. Kénytelen vagyok egyedül harcolni. – Cameron, üsd ki! – kiáltom, és felnézek új szövetségesemre. – Örömmel – acsarogja a lány, és a kezét az engem támadó magnetron felé nyújtja. A férfi megbotlik, de nem esik el. Cameron kezd gyengülni. Végigmászom a cellasoron, a lábujjaim megcsúsznak, ujjaim minden másodpercben egyre jobban sajognak. Jól futok, de mászásban nem vagyok jó, és így szinte egyáltalán nem tudok harcolni. De csak szinte. Egy éles, gyémánt formájú penge karcolja végig az arcomat, és seb nyílik a nyomán. Egy másik a tenyeremet sérti fel. Amikor megragadom a következő rudat, a fogásom gyenge és csúszós a saját véremtől. Az utolsó két métert zuhanva teszem meg, és nagyot esem a blokk aljába. Egy pillanatig lélegezni sem bírok, és amikor kinyitom a szememet, hatalmas tüskét látok a fejem felé suhanni. Kigurulok a gyilkos lövedék útjából. Újabbak záporoznak le rám, és cikcakkban kell elugrálnom előlük. – Cal! – kiáltom ismét inkább dühömben, mint félelmemben. A következő tüske elolvad, mielőtt elérne, de a vasolvadék túl közel fröccsen, és megégeti a hátamat. Sikoly szakad ki belőlem, amikor a ruhám anyaga a hegeimre tapad. Majdnem a legrosszabb fájdalom életemben, rosszabb, mint amikor hasba lőttek, és csak alig marad el a zavaró és a kínnal teli kóma mögött. Térdre esem a betonon, és fájdalom fut végig a lábamon. A fájdalom a jelek szerint az egyik kiváltó ingerem. Fölöttünk beszakad a tetőablak, és villám csap le. Egy másodperc töredékéig úgy néz ki, mint egy lila fa, amely a pincéből tört fel, ágakat és indákat hajt a G blokk nyitott átriumában. Eltalálja az egyik magnetront, akinek még sikoltani sincs ideje. A másik, az utolsó őr az utolsó fémlemezen kuporog összegörnyedve Cameron pörölyként lesújtó akarata alatt. – Julian! – kiáltom, amint ismét tiszta a levegő. – Sara! Cal leugrik a túloldalon, és a kezével tölcsért formál. Nem hajlandó rám nézni, inkább a cellákat fürkészi. – Julian bácsi! – ordítja. – Én majd itt fent várok – mondja Cameron a felső szint ajtajában ücsörögve. A lábát lógázza, és még ahhoz is van képe, hogy fütyüljön, miközben a nyögdécselő utolsó magnetront nézi. A G blokk olyan nyirkos, mint az újvérűek D blokkja, és nekem köszönhetően félig már le van rombolva. A padló közepén lyuk füstölög, csak ez maradt a
hatalmas villámcsapás után. Amennyire látom, a cellák koromsötétek, de mindegyikben vannak. Néhányan a rácsokhoz csoszognak, hogy megnézzék, mi ez a zűrzavar. Hányukat fogom felismerni? De túlságosan lesoványodtak, beesett az arcuk, bőrük szinte kék a félelemtől, az éhségtől és a hidegtől. Nem hiszem, hogy akár Calt felismerném néhány idelent töltött hét után. Többre számítottam az Ezüstök esetén, de gondolom, a politikai rabok ugyanolyan veszélyesek, mint a titkos mutánsok. – Itt – krákog egy hang. Majdnem elbotlom a magnetron testében, ahogy odaszaladok, még ha hátamon az égések minden nyavalyás lépésnél tiltakoznak is. Cal ott találkozik velem, a keze lángol, hogy elégesse a rácsokat, és megmentse a nagybátyját, ezzel vezekelhessen néhány bűnéért. A cellában lévő férfi gyengének látszik, olyan öreg és törékeny, mint az imádott könyvei. A bőre kifehéredett, a haja megritkult, és arcán megsokszorozódtak, elmélyültek a ráncok. Azt hiszem, még fogai is hiányoznak. De nem lehet eltéveszteni az ismerős barna szemet és a benne égő intelligenciát. Julian. Amilyen gyorsan csak tudok, odasietek, és túl közel állok meg az olvadó fémhez. Julian. Julian. Julian. Visszakaptam a tanáromat, a barátomat. Az első rúd megroggyan, Cal kitépi a helyéből, a résen pedig már be tudok csusszanni. Alig tűnik fel a néma kő fojtogató jelenléte, és inkább azzal foglalkozom, hogy talpra rángassam Juliant. Törékenynek érzem, mintha a csontjai bármelyik percben elroppanhatnának, és egy pillanatra átfut az agyamon, vajon kijut-e élve. Aztán visszaszorít, és a homlokán ráncok jelennek meg a koncentrálástól. – Vigyél ahhoz az őrhöz – morogja, ahogy feltámad valamennyire a régi szelleme. – És hozzátok ki Sarát. – Persze, Julian. Érte is jöttünk. – Átkarolom a vállát, és segítek neki járni. Bár sokkal magasabb nálam, megdöbbentően könnyű. – Mindenkiért eljöttünk. Amint kijuttatom a cellából, Julian megbotlik, de sikerül talpon maradnia. – Cal – motyogja az unokaöccséért nyúlva. A tenyerébe fogja az arcát, és úgy tanulmányozza a száműzött herceget, akár egy régi könyvet. – Megtörtént néhány dolog, igaz? – Igen – morogja Cal. Nem néz felém, de érzem, hogy a haragja rám irányul. A cella megváltoztatta Julian külsejét, de a lényegét nem. Megértően bólint, és nagyon komolynak látszik. Calt ez megnyugtatja. – Ilyen gondolatoknak itt és most nincs helye. De majd később. – Később – ismétli Cal. Végre felém fordítja lángoló tekintetét. Úgy érzem,
megéget. – Később. – Gyere, Mare, támogass ehhez a szemétládához – mutat Julian a padlón heverő, eszméletlen, de még élő őrre. – Lássuk, nem vagyok-e teljesen haszontalan. Julian mankójaként szolgálok, ahogy a tiszthez biceg. Cal közben munkához lát Sara celláján, amely Julianéval szemben van. Látták és hallották, de nem érinthették meg egymást. Egy újabb kínzás, amit ki kellett állniuk. Láttam már Juliant ezt csinálni, de még soha nem került ekkora erőfeszítésébe és fájdalmába. Reszkető ujjakkal húzza fel az őr egyik szemhéját, és néhányszor nyel, ahogy megpróbálja előhívni a szükséges hangot. Az éneket. – Minden rendben, Julian, találunk majd más módot… – Más módon meghalnánk, Mare. Hát semmit sem tanítottam neked? A helyzet ellenére elmosolyodom. Legyűröm a vágyat, hogy megöleljem öreg tanáromat, és próbálom elrejteni a vigyoromat. Julian végül félig csukott szemmel kifújja a levegőt. Nyakán kidagadnak az erek. Aztán a szeme tágra nyílik, és kitisztul. – Ébredj – mondja naplementénél is gyönyörűségesebb hangon. A földön a tiszt engedelmeskedik, és a másik szeme is rebbenve kinyílik. – Nyisd ki a cellákat. Mindet. – Csikorgás visszhangzik végig a blokkon, ahogy minden egyes cella rácsa egyszerre meghajlik, és utat enged. – Építsd meg a lépcsőt és a gyalogjárókat. Köss össze mindent. – Csatt. Csatt. Csatt. Minden kilapul és újrarendeződik, majd egymás után összecsendül. – Gyere velünk. – Julian hangja az utolsó parancsnál megremeg, de a magnetron, ha kicsit lassan is, de engedelmeskedik. – Szerencséd, hogy ma érkeztél, Mare – mondja Julian, amikor segítek neki fölegyenesedni. – Tegnap megsétáltattak minket. Nem vagyunk olyan gyengék, mint általában. Megfordul a fejemben, hogy meséljek-e neki Jonról és a tanácsáról. Julian örülni fog, amikor hall róla. Később, mondom magamnak. Később. Lesz olyan, hogy később. Káosz uralja Corrost. Lövések visszhangoznak minden folyosón, minden ajtó mögött. Az Ezüstök toprongyos csapata erőtlenül követ minket, de néhányukban van annyi erő, hogy panaszkodjanak. Egyáltalán nem bízom bennük, és szinte hátrálva kell mennem, hogy szemmel tartsam őket. Sokan leválnak, befordulnak a sarkoknál, szeretnének minél előbb eltűnni erről a helyről. Mások a börtön mélyébe indulnak, bosszúra szomjazva. Néhányan velünk maradnak, a szemüket lesütik, szégyellik
követni a Villámlányt. De akkor is követnek. És harcolnak, amennyire csak tudnak. Olyan, mint követ hajítani egy nyugodt medencébe. A hullámok eleinte még kicsik, de egyre nagyobbra nőnek. Minden egyes blokk könnyebben esik el, mint az előző, míg végül a benti magnetronok kénytelenek menekülni előlünk. Az Ezüstök többet ölnek meg, mint én, éhes farkasként vetik rá magukat elárulóikra. De ez sem tarthat sokáig. Amikor egy Lerolan eltörlő szétrobbant egy kőakadályt, és megnyitja előttünk a J blokkot, a törmelék nem lefelé, hanem fölfelé esik. Mielőtt megérthetném, mi történik, beszippant a füst, szilánkok és pokoli suttogások örvénye. Cameron megragadja a kezemet, de kicsúszom a markából, és eltűnik valami ködben. Egy nimfa. Nem látok semmit, csak árnyakat és borús, sárga fényeket, mindegyik olyan, akár egy távoli, homályos nap. Mielőtt belezuhanhatnék a semmibe, kinyújtom a kezem, hogy valamibe belekapaszkodjak. Sebesült kezem hideg, ernyedt lábat érint, és teljes testemben megborzongok. – Cal! – kiáltom, de egy üvöltés elnyomja a hangomat. Nyögve felhúzódzkodom a láb mentén. Egy hulláé lehet, mert nem mozog. Hideg félelem hasít belém jeges, éles ujjaival. Majdnem elengedem a testet, nem akarom látni a hozzá tartozó arcot. Bárki lehet. Bármelyikük. Helytelen, de megkönnyebbülés önt el. Nem ismerem fel a cellája rúdjai közé gabalyodott férfit, akinek egyik lába be van hajlítva, a másik még lóg. Biztosan fogoly, de nem ismerem, és nem fogom meggyászolni. A hátam sajog a sebektől és égésektől, és egy pillanatra a rudaknak dőlök. Ebben a blokkban megfordult a gravitáció. Gareth itt van, vagyis Kilorn, Shade és Farley sem lehetnek messze. A börtön másik oldalán kellene kiüríteniük a távolabbi cellablokkokat – valami befelé kényszerítette őket. Vagy csapdába ejtette őket. Mielőtt kiálthatnék, megint zuhanok, és a blokk mintha megpördülne. De nem a cellák mozognak, hanem maga a gravitáció változik. – Gareth, hagyd abba! – kiáltom, de senki sem válaszol. Legalábbis senki, akit szívesen hallanék. Kis Villámlány. A hangja szinte kettéhasítja a koponyámat. Elara királynő. Ezúttal vágyom a zavarószerkezetre. Vágyom valamire, ami megölne, és megadná nekem a halál biztonságát. Még mindig zuhanok. Talán ez elég lesz. Talán meghalok, mielőtt befurakodna az agyamba, és rászabadítana mindenre és mindenkire, akit szeretek. De érzem, hogy a csápok máris megkapaszkodnak az agyamban. Az ujjaim az ő parancsára rándulnak meg, és szikrák pattannak közöttük.
Ne! Kérlek, ne! Erősen a blokk másik oldalának ütközöm, és talán eltörik a karom, de nem érzek fájdalmat. Elara elveszi tőlem a kínt. Egy utolsó szaggatott sikollyal megteszem, amit kell, és szabad akaratom utolsó tartalékát arra használom, hogy átcsusszanjak az alattam lévő cella kifacsarodott rácsai között a néma kőből készült börtönbe, amely végső menedékemmé vált. A szikrák kialszanak, Elara fogása megszűnik rajtam, könnyfakasztó fájdalom mar bal karomba és a vállamba. Könnyeimen át felnevetek. Milyen ironikus. Azért építette ezt a börtönt, hogy engem és a többi újvérűt bántson. Most pedig csak ez akadályozza meg, hogy ártani tudjon nekem. A cella hátuljából – gondolom, most az a padló – nézem, ahogy gomolyog a pára. A fegyverropogás halkul, mert kezdenek kifogyni a golyókból, vagy ilyen szörnyű látási viszonyok között lehetetlen célozni. Lángnyelv kanyarog el mellettem, és arra számítok, hogy Cal követi, de nem bukkan fel. Ennek ellenére érte kiáltok. – Cal! – A hangom azonban gyenge. A kő, amely megmentett, kezd rám telepedni. Nagy súlyként nehezedik a nyakamra. A királynőnek nem kerül sok idejébe megtalálni. Bakancsa a ketrecem rácsai mellé ér, és egy pillanatra azt hiszem, csak hallucinálok. Ez nem az a csillogó, dicső királynő, akire emlékezem. Eltűntek a ruhái és az ékszerei, és fehér díszítésű elegáns, tengerészkék egyenruhát visel. Még máskor tökéletesen bodorított és befont haját is egyszerű kontyba fogta hátra. Amikor meglátom a halántékán az őszülés nyomait, megint felnevetek. – Amikor először találkoztunk, ugyanilyen cellában voltál – tűnődik, és lehajol, hogy jobban lásson. – A rácsok akkor sem állítottak meg, és most sem fognak. – Akkor gyere be – mondom neki vért köpve. Biztos vagyok benne, hogy elvesztettem egy fogamat. – Még mindig ugyanaz a lány vagy, aki voltál. Azt hittem, a világ megváltoztat téged, de ehelyett te változtattad meg kissé a világot. – Oldalra billenti a fejét, és mosolyog. – Ha nekem nyújtod a kezed, akkor még nagyobb változást érhetsz el. Lélegzethez is alig jutok a nevetéstől. – Ennyire hülyének gondolsz? – Beszéltesd. Tereld el a figyelmét. Valaki hamarosan biztosan meglátja. – Ahogy akarod – sóhajt, és felegyenesedik. Int valakinek, akit nem látok. Őrök, jövök rá beletörődéssel. A kezében pisztoly jelenik meg, ujja már a ravaszon van. – Szerettem volna megint a fejedben lenni. Olyan bájos tévképzeteid vannak. Kis győzelem, gondolom, és behunyom a szemem. Soha nem lesz övé a villámom, én sem leszek az övé soha. Ez is győzelem.
Megint úgy érzem, mintha zuhannék. De golyó helyett az arcom a rácshoz csapódik. Időben nyitom ki a szemem, hogy lássam, ahogy Elara elsiklik előlem, kezéből pörögve esik ki a pisztoly, gyönyörű arcát rettenetes harag torzítja el. Az őrei is szétszóródnak, eltűnnek a sárga felhők között. Valaki ekkor megragadja az ép karomat, és magához húz. – Gyerünk, Mare! Nem tudlak egyedül áthúzni a rácson – mondja Shade, és próbál óvatosan átsegíteni a rudak között. Kifulladva átpréselem magam, amennyire tudom. Elégnek kell lennie, mert a világ hirtelen összemegy, a köd eltűnik, és amikor kinyitom a szemem, vakító fehér csempét látok. Csaknem összeesem örömömben. Amikor látom a kinyújtott karral felém rohanó Sarát, nyomában Kilornnal és Juliannal, valóban kiszalad alólam a lábam. Valaki elkap, valaki, aki meleg. Az oldalamra fordít, és felszisszenek, amikor a karomra súly nehezedik. – Először a kar, aztán az égés, majd a hegek – mondja Cal a feladatra koncentrálva. Felnyögök, amikor Sara megérint, majd áldott zsibbadás terjed szét a karomban. Valami hűvöset érzek a hátamon, amely begyógyítja a begyulladt égésnyomokat. Mielőtt azonban a gyógyítás a ronda forradásaimra terjedhetne, talpra állítanak, el Sara kezétől. A folyosó végén kirobban az ajtó, egy fa törzsének sebesen növekvő göcsörtjei törik pozdorjává. Köd követi, és egyre sebesebben kavarog felénk. Az árnyékok az utolsók. Tudom, kihez tartoznak. Cal tűzgolyót küld a közelgő ágakra, amelyek elhamvadnak, de az égő parázs csatlakozik a süvítő forgószélhez. – Cameron? – kiáltom, és nyakam tekergetve keresem az egyetlen embert, aki meg tudná állítani Elarát. De nem látom sehol. – Már kint van, most menj! – kiált rám Kilorn, és előretaszít. Tudom, hogy Elara engem akar. Nem a képességem, hanem az arcom miatt. Ha irányíthatna engem, megint szócsőként használna, hazudhatna az országnak, hogy azt tegyék, amit ő akar. Ezért rohanok gyorsabban a többieknél. Amikor hátranézek a vállam fölött, már méterekkel előrébb járok, és a látvány megborzongat. Calnek erővel kell magával rángatnia Juliant, nem azért, mert a tanárom gyenge, hanem mert folyton meg akar állni. Szembe akar szállni a királynőjével. A hangját akarja összemérni az elméjével, a suttogásaival. Meg akarja bosszulni a halott húgát, a megsebzett szerelmét, a megtört büszkeségét. Cal azonban nem hajlandó elveszíteni családja utolsó tagját, és elcibálja Juliant. Sara szorosan a férfi mellett marad, fogja a kezét, de képtelen sikoltani félelmében. Aztán befordulok a sarkon, és beleütközöm valamibe. Vagy inkább valakibe.
Egy másik nőbe, akit soha többet nem akartam viszontlátni. Ara, a Párduc, az Iral-ház családfője szénfekete szemmel mered rám. Ujjai még mindig kékesszürkék a néma kőtől, a ruhái rongyokban lógnak róla. Az ereje azonban már visszatérőben van, amit pillantása acélossága is bizonyít. Nem tudom megkerülni, csak rajta keresztül menekülhetek. Felszítom a villámomat, hogy megöljek még egy embert azok közül, akik mindvégig tudták, hogy én más vagyok. Mielőtt cselekedhetnék, olyan sebesen ragadja meg a vállam, amire ember nem lehetne képes. De ahelyett, hogy eltörné a nyakamat vagy elvágná a torkomat, oldalra lök, és valami végigsimít a hajamon. Egy görbe, pörgő éles kés repül el az arcom mellett, centiméterekre az orromtól. Akkora, akár egy tányér, és borotvaéles. Döbbenten zuhanok a földre, és a fejem fogom, amelyet majdnem elvesztettem. Fölöttem Ara Iral áll, és minden felénk süvítő pengét kivéd. A folyosó másik végéből érkeznek, ahol a múltam másik alakja áll, fémkorongokat alkotva ismerős, pikkelyes páncélja lemezeiből. – Apád nem tanított meg arra, hogy tiszteld az idősebbeket? – rikoltja Ara Ptolemus felé, és ügyesen az egyik lövedék alá lép. A következőt leszedi a levegőből, és visszadobja. Látványos, jóllehet haszontalan trükk, és Ptolemus rosszindulatú mosollyal legyint. – Nos, Vörös, csinálsz is valamit? – teszi hozzá Ara, és megbökdösi a lábam. Egy pillanatig döbbenten bámulok rá, majd sietve talpra kászálódom. Rettegésem részben enyhül. – Örömmel, hölgyem. A folyosó végében Ptolemus vigyora kiszélesedik. – Most befejezem, amit a húgom az arénában elkezdett – morogja. – Ami elől a húgod elfutott – kiáltok vissza, és villámot küldök a fejére. Oldalra ugrik, a falhoz simul, és amíg összeszedi magát, Ara odarohan, és a csempézett falon lendületet véve ráugrik, a könyökével eltöri Ptolemus állkapcsát. Követem, és a mögöttem dobogó léptek alapján nem én vagyok az egyetlen. Tűz és villám. Köd és szél. Fémeső, kavargó sötétség, apró csillagrobbanások. És golyók, mindig golyók, szorosan a nyomunkban. Előretörünk a csata viharában, imádkozunk, hogy érjünk a börtön végébe, és a térképet követjük, amit mindannyian igyekeztünk megjegyezni. Itt kell lennie, vagy nem, inkább itt. A ködben és az árnyékok között könnyű eltévedni, aztán ott van Gareth, aki mindig a gravitációval játszik, és néha többet árt, mint használ. Mire végre megtaláljuk az előcsarnokot, a vörös, ezüst és fekete ajtós helyiséget, megint összevagyok verve, és az erőm is gyorsan halványul. Még csak gondolni sem merek a többiekre, Julianra és Sarára, akik járni is alig tudtak korábban. Ki kell jutnunk a szabad ég alá. A villámhoz,
amely mindannyiunkat megmenthet. Odakint felkelt a nap. A Láp szürke fátyolnak látszik a láthatáron, de én csak a Fekete Futárt és a kifutópályán álló többi repülőgépet keresem a tekintetemmel. Tömeg nyüzsög a gépek körül, újvérűek és Ezüstök, és mindenre felszállnak, amit csak elérnek. Néhányan a mező felé veszik az irányt, remélve, hogy gyalog talán elmenekülhetnek. – Shade, vidd a repülőgépbe! – kiáltom, és futás közben megragadom Cal gallérját. Mielőtt ellenkezhetne, Shade engedelmeskedik, és száz méterrel odébb ugrik. Mindig számíthatok arra, hogy Shade megért. Cal egyike a két pilótánknak. Nem halhat meg itt, amikor olyan közel vagyunk ahhoz, hogy elmeneküljünk. Repülnie kell, méghozzá jól. Shade fél másodperccel később visszatér, átkarolja Juliant és Sarát. Eltűnnek vele együtt, és megkönnyebbülten fellélegzem. Minden erőmet összeszedem, ami még maradt. Lelassít és elgyengít, hogy az akaratomat hatalmasabbá kovácsoljam. Nagy örömömre az ég elsötétül. Túlságosan leköti a figyelmemet, hogy észrevegyem, amikor Kilorn megáll mellettem, és a puskáját a vállához emeli. Pontosan lő, egyesével leszedi az üldözőinket. Sokan lépnek a királynő elé, hogy megvédjék, vagy a saját akaratukból, vagy az ő parancsára. Hamarosan hatótávolságon belül ér – mind az én képességem, mind az övé számára. Csak egy esélyem van. Az egész olyan, mint egy lassított felvétel. Hosszú, keskeny penge vág Ara nyakába, ezüstszínű vér fröccsen. Ptolemus a lendülettől tovább pördül, és rajta keresztül rám céloz. Mozdulok, hogy lehajoljak, a legrosszabbra számítok. Nincs mód arra, hogy lássam, ami következik. Csak egy ember láthatta előre. Jon. Ő hátat fordított az egésznek. Hagyta, hogy megtörténjen. Nem akart figyelmeztetni minket. Nem érdekelte. Shade jelenik meg előttem, hogy kimenekítsen innen. De helyette kegyetlen, csillogó tűt kap a szívébe. Még csak rá sem jön, mi történik. Halott, mielőtt a térde a földet érné. Legalább Ptolemusnak van annyi esze, hogy meneküljön. Semmi másra nem emlékszem, csak arra, hogy már a levegőben vagyunk, és messze járunk. Az arcomat könnyek árasztják el, a kezemet kétféle színű vér festette meg.
• HUSZONHETEDIK FEJEZET •
Ez nem a Fekete Futár. Cal hatalmas repülőgépet vezet, amelyet nehéz szállítók és gépek mozgatására építettek. A raktérben most több mint háromszáz szökött rab zsúfolódik össze, sokan megsebesültek, mások sokkot kaptak. A legtöbbjük újvérű, de Ezüstök is akadnak közöttük, akik a maguk társaságát keresik, és kivárnak. Legalább ma mindannyian egyformának látszanak a rongyaikban, kimerülten, éhesen. Nem akarok lemenni hozzájuk, a repülőgép felső szintjén maradok. Itt legalább csönd van. A raktértől keskeny lépcső, a pilótafülkétől bezárt ajtó választ el. Képtelen vagyok elmenni a lábamnál heverő két test mellett. Az egyik fehér lepedő alatt fekszik, amelyet az átdöfött szíve fölött vörös vér fest meg. Farley dermedten térdel fölötte, a lepedő alá csúsztatott kézzel szorongatja a bátyám hideg, halott ujjait. A másik tetemet nem vagyok hajlandó letakarni. Elara rondán fest a halálában. Izmait villám rántotta görcsbe, és szája úgy vicsorog, ahogyan életében soha. Egyszerű egyenruhája rásült a bőrére, és hamuszőke haja szinte teljesen leégett, csak néhány foltban maradt meg. Az őrei ugyanilyen torz halottak. Azokat a kifutópályán hagytuk megrohadni. A királynő azonban még mindig összetéveszthetetlen mással. Mindenki fel fogja ismerni ezt a tetemet. Erről gondoskodom. – Le kellene feküdnöd. – A hulla zavarja Kilornt, ez világos. Nem tudom, miért. Táncolnunk kellene a csontjain. – Hadd vizsgáljon meg Sara! – Mondd meg Calnek, hogy változtasson irányt. Értetlenül pislog rám. – Váltsunk irányt? Miről beszélsz? Visszamegyünk a Szurdokba, haza… Haza. Megvetően felmordulok a szó hallatán. – Tuckba megyünk vissza. Mondd meg neki, kérlek. Nem mozdul. – Megőrültél? Nem emlékszel, mi történt ott, mit tesz veled az ezredes, ha visszamész? Megőrültem. Jó is volna. Azt kívánom, bárcsak az elmém elszakadna a szenvedéstől, amivé az életem változott. Megkönnyebbülés lenne egyszerűen csak bomlott elmével élni. – Megpróbálhatja. De már túl sokan vagyunk, még az ő számára is. És amikor meglátja, mit hozok neki, kétlem, hogy ezúttal megtagadna minket.
– A holttestet? – suttogja, és láthatóan reszket. Nem a hulla rémíti meg, jövök rá. Hanem én. – Megmutatod neki a holttestet? – Mindenkinek megmutatom. – Határozottabban megismétlem: – Mondd meg Calnek, változtasson irányt. Ő meg fogja érteni. A megjegyzés fáj Kilornnak, de nem érdekel. Elkomorodik, és hátrahúzódik, hogy azt tegye, amit mondtam. A pilótafülke ajtaja becsukódik mögötte, de alig tűnik fel. Sokkal fontosabb dolgok kötnek le, mint a kicsinyes szurkálódás. Kicsoda ő, hogy megkérdőjelezze a parancsaimat? Senki. Semmi. Egy halászfiú, akit csak a szerencséje és az én ostobaságom védelmez. Nem olyan, mint Shade, a teleportáló, az újvérű, aki nagyszerű ember. Hogyan lehet halott? És nem ő az egyetlen. Nem, biztosan mások is vannak, akiknek a börtön lett a sírjuk. Csak akkor fogjuk megtudni, amikor leszállunk, és látjuk, kinek sikerült még elszöknie a Fekete Futárral. És a szigeten álló táborban szállunk le, nem pedig magányos, erdei barlangba kutyagolunk vissza. – A jövendőmondód erről is beszélt? Ezek Farley első szavai, amióta elhagytuk Corrost. Még nem sír, de a hangja rekedt, mintha az elmúlt néhány napot sikoltozással töltötte volna. A szeme rettenetesen vörös. Átnéz rajtam. – Az a bolond Jon, aki azt mondta neked, hogy ezt kell tennünk? – folytatja felém fordulva. – Elmondta, hogy Shade meg fog halni? Igen? Gondolom, ez csekély ár volt a Villámlány számára, hiszen még több újvérűt kaptál cserébe, akiket irányíthatsz. Még több katonát a háborúhoz, amelyről sejtelmed sincsen, hogyan vívd meg. Egy vacak testvér a lábad csókolgató követők helyett. Nem rossz üzlet, mi? Különösen, ha a királynőt is belevesszük az alkuba. Kit érdekel egy halott férfi, akit senki sem ismer, ha egyszer a tiéd lehet az ő hullája? A pofonomtól hátratántorodik, inkább meglepetésében, mint fájdalmában. Ahogy elesik, belekapaszkodik a lepedőbe, és félrerántja, feltárva a bátyám sápadt arcát. Legalább a szeme csukva van. Mintha csak aludna. Mozdulok, hogy visszaterítsem a lepedőt – nem bírom sokáig nézni –, de Farley a vállával odébb lök, és a magasságát kihasználva a falhoz présel. Calnek kell letépnie rólam, és a térdhajlatába térdel, hogy összeessen. Kilorn nem ilyen óvatos, egyszerűen átnyalábol, és felemel a földről. Ha kételyek gyötrik. Jon azt mondta, hogy valamit el kell Farley-nak mondanom. Ha kételyek gyötrik. És Farley most biztosan kételkedik. Mint mindannyian. – Jon mondott valamit – kiáltom, és próbálom lerázni Kilornt. – Valamit, amit hallanod kell.
Felém nyúlva előreugrik, de Cal visszalöki. A fáradságáért arcába csapó könyök a jutalma, de nem enged a szorítása a nő vállán. Farley nem tud kiszabadulni, mégis tovább vergődik. Nem tudja, mikor adja fel. Egykor csodáltam ezért. Most szánom. – Elmondta nekem a választ a kérdésedre. Erre megáll, a lélgzése szapora, ijedt zihálássá változik. Tágra nyílt szemmel bámul. Szinte még a szívverését is hallom. – Azt mondta, hogy igen. Nem tudom, mit jelent ez, de a földre teríti. A kezére támaszkodva összerogy, és szőke haja mögé rejti az arcát. Így is látom a könnyeket. Nem fog tovább harcolni. Cal is érzi ezt, és elhúzódik Farley remegő alakjától. Majdnem megbotlik Elara görcsbe rándult karjában, és megborzongva odébb ugrik. – Hagyjátok – suttogja, és olyan erősen fogja a karomat, hogy biztosan nyomot hagy. Tiltakozásom ellenére odébb rángat. Nem akarom ott hagyni. Nem Farley-t, hanem Elara holttestét. A sebek, az égések, az üveges szem ellenére nem bízom abban, hogy halott marad. Ostoba aggodalom, de így is gyötör. – A színeimre, mi a bajod? – mordul rám, és becsapja mögöttünk a pilótafülke ajtaját, kizárva Farley halk zokogását és Kilorn komor képét. – Tudod, mit jelentett a számára Shade… – A bátyám volt, ha elfelejtetted volna – válaszolom. Az udvariasság nem igazán első a listámon, de megpróbálkozom vele. A hangom megremeg, de legalább nem sírok. A hozzám legközelebb álló bátyám. Korábban már elveszítettem egyszer, és most ismét. Ezúttal nem jön vissza. Nincs visszatérés. – Mégsem ordítozom másokkal. – Igazad van. Te csak megölöd őket. Felszisszenek. Erről van szó? Majdnem kinevetem. – Legalább egyikünk képes rá. Minimum ordibálós veszekedésre számítok, de sokkal rosszabbat kapok. Cal hátralép, beleütközik a műszerfalba, és próbál minél messzebb kerülni tőlem. Általában én szoktam elhúzódni, de ez megváltozott. Valami törés látszik a szemében, elárulva a lángoló bőre alatt rejtőző sebeket. – Mi történt veled, Mare? – suttogja. A lábam bámulom, még soha nem látszott ennyire érdekesnek. Mi nem történt velem? Egy aggodalom nélküli nap. Minden erre készített fel, a sorsra, amit én vásároltam magamnak a vérem mutációjával – és a hibákkal, amelyeket elkövettem, beleértve Calt is. – Most halt meg a bátyám, Cal. De ő a fejét rázza, a tekintetét nem veszi le rólam, éget a pillantása. – Megöltétek
azokat az embereket az irányítóközpontban, te meg Cameron, miközben könyörögtek. Shade akkor még nem volt halott. Ne kend rá! – Ezüstök voltak… – Én is Ezüst vagyok. – De te más vagy. Mint ahogy én is más voltam… akkor, amikor először találkoztunk. – Ugyanaz voltam akkor is, mint most, és ezt te is tudod. Egy katona parancsokat követ, engedelmeskedik a királynak. Olyan ártatlanok voltak, mint én, amikor az apám még élt. Könnyek égnek a szememben, ki akarnak csordulni. Arcok úsznak el előttem, meggyilkolt katonák és tisztek, túl sokan ahhoz, hogy összeszámolhassam őket. – Miért mondod ezt nekem? – suttogom. – Azt tettem, amit kellett, hogy életben maradjak, megmentsek másokat… téged is, az ostoba, makacs herceget. Mindenki közül neked kellene legjobban tudnod, micsoda terhet cipelek. Hogy mersz még nagyobb bűntudatot kelteni bennem, mint ami már amúgy is kínoz? – Szörnyeteget akart csinálni belőled. – Az ajtó és a mögötte rejtőző kifacsarodott holttest felé int. – Csak gondoskodni akarok arról, hogy ez ne történjen meg. – Elara halott. – A szavak olyan édesek, mint a bor. Meghalt, nem árthat nekem. – Már senkit sem tud irányítani többé. – De még mindig nem érzel bűnbánatot a halottak miatt. Mindent megteszel, hogy elfeledkezhess róluk. Egyáltalán nem törődsz a családoddal… szó nélkül elhagytad őket. Képtelen vagy uralkodni magadon. Egyszer megszöksz a vezetés elől, máskor meg úgy viselkedsz, mint valami érinthetetlen mártír a bűntudat koszorújával, mintha te volnál az egyetlen, aki odaadja magát az ügynek. Nézz már körül, Mare Barrow! Nem Shade az egyetlen, aki meghalt Corrosban. Nem csak te hoztál áldozatokat. Farley elárulta az apját. Kényszerítetted Cameront, hogy csatlakozzon hozzánk. Úgy döntöttél, nem foglalkozol semmivel Julian listáján kívül, most pedig magára akarod hagyni a gyerekeket a Szurdokban? Miért? Hogy az ezredes nyakára léphess? Hogy elfoglalhass egy trónt? Hogy bárkit megölhess, aki ferde szemmel néz rád? Úgy érzem magam, mint egy megszidott gyerek, képtelen vagyok beszélni, vitatkozni, visszatartani a könnyeimet. Minden erőmre szükségem van, hogy kordában tartsam a szikráimat. – És még mindig kapaszkodsz Mavenbe, egy olyan személybe, aki nem is létezik. Mintha a torkomat szorongatná. – Átkutattad a holmimat? – Nem vagyok vak. Láttam, hogy elveszed a leveleket a hullákról. Azt hittem,
széttéped majd. De amikor nem tetted… azt hiszem, látni akartam, mit teszel. Elégeted, elhajítod, Ezüst vérbe mártva visszaküldöd? De arra nem számítottam, hogy megtartod. Hogy elolvasod, miközben melletted alszom. – Azt mondtad, neked is hiányzik. Te magad mondtad. – Visszafogom magam, hogy ne toppantsak, mint egy sértődött kisgyerek. – Az öcsém. Nagyon másként hiányzik nekem. Valami kaparja a csuklómat, és rájövök, hogy saját magamat karmolom nyomorúságomban, testi fájdalmat okozok, hogy ellenpontozzam a belül dúló kínt. Cal vívódva figyel. – Akármit tettem, mindig mögöttem álltál – mondom. – Ha szörnyeteggé válok, akkor te is. Lesüti a szemét. – A szerelem vakká tesz. – Ha ezt gondolod szerelemnek… – Nem tudom, szeretsz-e egyáltalán bárkit is – csattan fel –, hogy látsz-e bármit magad körül eszközökön és fegyvereken kívül. Olyan embereken kívül, akiket manipulálhatsz, irányíthatsz és feláldozhatsz. Ilyen vád ellen nincs védekezés. Hogyan bizonyíthatnám, hogy téved? Hogyan mutathatnám meg neki, mit tettem, mit próbálok tenni, mivé váltam, hogy mindenkit biztonságban tudhassak, akit szeretek. Hogy mekkora kudarcot vallottam. Mennyire szörnyen érzem magam. Fájnak a sebek és az emlékek. Mennyire mélyen megsebzett a szavaival. Nem tudom bizonyítani, hogy szeretem őt, Kilornt vagy a családomat. Képtelen vagyok szavakba önteni az érzéseimet, és nem is kell. Úgyhogy nem teszem. – Az archeoni bombarobbantás után Farley és a Skarlát Gárda az Ezüst híradót használták arra, hogy felelősséget vállaljanak érte. – Lassan, módszeresen és nyugodtan magyarázok. Csak ez segít megőrizni az ép elmémet. – Ugyanezt fogom tenni a királynő holttestével. Minden egyes embernek megmutatom ebben a királyságban a nőt, akit megöltem, és az embereket, akiket bezárt, újvérűeket és Ezüstöket egyaránt. Nem hagyom tovább, hogy Maven diktálja ezt a játékot, és hazugságokkal etesse az országot. Amit tettünk, nem elég, hogy legyőzzük. Hagynunk kell, hogy az ország tegye meg. Cal eltátja a száját. – Polgárháború? – Ház a ház ellen, Ezüst az Ezüst ellen. Csak a Vörösök lesznek egységesek. És ezért győzni fogunk. Norta elesik, mi pedig felkelünk vörösen, mint a hajnal. – Egyszerű és halálos terv mindkét színű vér számára. De ezt a lépést meg kell tennünk. Ők kényszerítettek régen minket erre az útra. Csak azt teszem, amit muszáj.
– Begyűjtheted a gyerekeket a Szurdokból, miután leszálltunk Tuckban. De szükségem van az ezredesre és a forrásaira, hogy ezt a tervet működésbe hozzam. Érted? Alig észrevehetően bólint. – Utána pedig ez a lány, aki képtelen szeretni, északra megy a Fojtásba, azokhoz, akiket olyan szívesen magukra hagytam. Te pedig tegyél, amit akarsz, felség. – Mare. – Megérinti a karom, mire elhúzódom, és majdnem a falnak ütközöm. – Ne érj még egyszer hozzám! A szavak úgy csattannak, akár egy becsapódó ajtó. Gondolom, annak is felelnek meg. Tuck csendes és undorítóan napos. Nincsenek felhők, sem szél, csak hűvös ősz és napsütés. Shade-nek nem lett volna szabad ilyen szép napon meghalnia, mégis meghalt. Túl sokan. Én lépek le először a repülőgépről, mögöttem két letakart hordágy érkezik. Kilorn és Farley az egyik mellett maradnak, egyik kezüket Shade-en nyugtatják. De engem most a másik hordágy érdekel. A férfiak, akik viszik, mintha félnének a holttestétől, ahogy korábban én is. Az elmúlt néhány órás csendes töprengés, Elara hideg tetemének bámulása különös módon megvigasztalt. Nem fog fölébredni. Mint ahogy Cal sem fog soha többet szóba állni velem azok után, amiket egymásnak mondtunk. Nem tudom, hol áll a sorban, vagy, hogy egyáltalán lejön-e. Nyugtatom magamat, hogy ne aggódjak. Fölösleges rá gondolnom. Árnyékolom a szemem, hogy ki tudjam venni az ezredes blokádját a kifutópályán. Egy orvosi szállító tetején ül, fehér köpenyes ápolók körében. Ada bizonyára szólt rádión, hogy nagy szükségünk van a segítségre. A Fekete Futár már itt van, az egyetlen sötét árnyék a fényárban. Amikor az első rabok lelépnek a kifutópályára mögöttem, ismerős, fekete rámpa ereszkedik le a másik repülőgépből. Ada nyomában kevesebben szállnak ki, mint gondoltam. A lány tempósan elindul a felfegyverzett tóvidékiek, sztoikus gárdisták és kíváncsi bámészkodók fala felé. Némán káromkodom. A családom is ott lesz, a gyerekeiket keresve, de csak egyet fognak találni. Nem törődsz a családoddal. Talán Calnek van igaza, mert az biztos, hogy többször feledkezem meg róluk, mint épeszű ember tenné. – Ennyire közel elég lesz, Miss Barrow – kiáltja az ezredes, fölemelve a kezét. Engedelmeskedem, és öt méterre tőle megállok. Ilyen közelről látom a ránk szegezett fegyvereket, de ami még lényegesebb, a mögöttük álló embereket is.
Éberek, de nem feszültek. Egyelőre nem kaptak gyilkos parancsot. – Azért jött, hogy visszaadja, amit ellopott? Nevetést préselek ki magamból, hogy enyhítsem a feszültséget. – Ráadásnak egy ajándékkal, ezredes. A szája sarka felfelé görbül. – Annak nevezi ezeket az… – keresi a megfelelő szavakat, hogy leírhassa az engem körülvevő rongyos társaságot – …embereket? – Ma reggelig foglyok voltak egy Corrosnak nevezett titkos létesítményben. Maven király parancsára börtönözték be őket, hogy kísérletezzenek rajtuk, megkínozzák és megöljék őket. – Hátranézek, és megtört szívekre és elmékre számítok, de megingathatatlan büszkeséget látok. A kislány, aki majdnem lezuhant a gyalogjáróról, a sírás határán van, de kis kezét ökölbe szorítja, nem hajlandó elsírni magát. – Újvérűek, akárcsak én. – A kislány mögött sápadt, narancssárga hajú kamasz áll védelmezően. – És Ezüstök is, ezredes. Úgy reagál, ahogy vártam. – Fegyvereket készenlétbe! A két sorban húsz-húsz emberből álló tóvidéki szakasz teszi, amit parancsolt. Puskáik egyszerre kattannak, a töltények a töltényűrbe csusszannak. Készen állnak a tüzelésre. Mögöttem összerezzennek a rabok, és hátrahúzódnak. De senki sem könyörög. A könyörgésből elegük van. – Üres fenyegetés. – Elfojtok egy mosolyt. Az ezredes keze a csípőjén levő pisztolyra téved. – Ne húzza ki a gyufát. – Ismerem a parancsait, ezredes, és azok szerint nem szabad megölnie a Villámlányt. A parancsnokság élve akar, nem igaz? – Eszembe jut Ellie Whistle, a sok gárdista egyike, akit arra utasítottak, hogy segítsen nekem az erőfeszítéseimben. Nem vehette fel az ezredessel a versenyt, de az ezredes sem akkora hatalom, mint a Parancsnok, akárki is legyen. Az ezredes veszít kicsit a magabiztosságából, de nem hátrál meg. – Hozzátok előre! – csattanok fel, és a hordágyakra nézek. A két férfi olyan gyorsan engedelmeskedik, ahogy csak tud. A lábam elé fektetik Elara hordágyát. A puskák minden remegő lépést követnek. Még most is érzem a célkereszteket a szívemen. – Itt az ajándéka, ezredes. – A lábammal megbököm a hordágyat, és a rajta fekvő holttestet. – Nem akarja látni? Az ép szeme szinte túl gyorsan megvillan, hogysem látni lehessen. Rátalál Farleyra a tömegben, és a homlokán kicsit kisimulnak a ráncok. A gyomrom összeszorul, ahogy rájövök az okára. Azt hitte, megöltem a lányát. – Ki az, Barrow? A herceg? Megölte a legjobb adukártyáját?
– Aligha – szólal meg egy hang a tömegben. Cal. Nem fordulok meg, hogy ránézzek, inkább az ezredesre koncentrálok. Fogva tartja a tekintetemet, nem inog meg. Lassan, egyik kezemet fölemelve, a másikkal lenyúlva, elhúzom a lepedőt, és mindenkinek megmutatom a királynőt. Még rosszabb állapotban van, a végtagjai merevek. Az ujjai különösen torzak a jobb kezén. A fegyveresek reagálnak elsőként, és kicsit leeresztik a puskáikat. Néhányan halkan felkiáltanak, és a szájuk elé kapják a kezüket, hogy elfojtsák a hangot. Az ezredes teljesen néma és mozdulatlan, megelégszik azzal, hogy nézi. Egy hosszúra nyúlt pillanat múlva pislant. – Az, akire gondolok? – kérdezi rekedten. Bólintok. – Elara a Merandus-házból, Norta királynője. A király anyja. Újvérűek és Ezüstök ölték meg a börtönben, amelyet számukra építtetett. – Ennek a magyarázatnak egy időre elégnek kell lennie a számára. Az ezredes vörös szeme csillog. – Mit tervez vele? – A királynak és az országnak lehetőséget kell adni, hogy elbúcsúzzanak tőle, nem gondolja? Amikor az ezredes mosolyog, úgy néz ki, mint Farley. – Újra – utasít Farley ezredes, és visszamegy a helyére. – A nevem Mare Barrow – mondom a kamerába, és próbálok nem ostobának hangzani. Végül is az elmúlt tíz percben ez már a hatodik alkalom, hogy bemutatkozom. – Dúcban születtem, a Vezér-völgy egyik falujában. A vérem vörös, de emiatt – kinyújtom a két kezem, és két szikragömböt idézek elő – VI. Tiberias király udvarába kerültem, új nevet, új életet adtak nekem, és hazugságot csináltak belőlem. Mareena Titanosnak hívtak, és azt mondták a világnak, hogy Ezüstnek születtem. Nem így van. – Elfintorodom, ahogy végighúzok egy kést a tenyeremen. Vérem rubinként csillog a hangár rideg fényében. – Maven király azt mondta nektek, hogy ez csak trükk. – Szikrák táncolnak a seb fölött. – Nem az. És a hozzám hasonló többi ember sem, ti különös, Ezüst képességekkel bíró Vörösök. A király tudja, hogy léteztek, és vadászik rátok. Azt mondom, meneküljetek. Keressetek meg. Keressétek meg a Skarlát Gárdát. Mellettem az ezredes büszkén kihúzza magát. Vörös kendőt visel az arca előtt, mintha a véres szeme alapján nem lehetne azonosítani. De nem panaszkodom. Beleegyezett, hogy befogadja az újvérűeket, és belátta, hogy tévedett. Tudja, milyen értékesek – és erősek – a magamfajták. Nem engedheti meg magának, hogy minket
is ellenséggé tegyen. – Az Ezüst királyokkal szemben mi nem érezzük, hogy mások lennénk, mint a többi Vörös. Harcolni fogunk és meghalunk értetek, ha ez új világot jelenthet. Tegyétek le a fejszét, az ásót, a varrótűt, a seprűt. Vegyétek fel a fegyvert. Csatlakozzatok hozzánk. Harcoljatok! Keljetek fel vörösen, akár a hajnal. A következő résztől felfordul a gyomrom, és legszívesebben savval sikálnám végig a bőrömet. Végtelenül helytelennek érzem. Amikor ujjaim a királynő hajába túrnak, és felemelem a fejét a kamera elé, könnyekkel küszködöm. Akármennyire gyűlölöm Elarát, ezt most még jobban utálom. Természetellenesnek érzem, szembemegy minden jóval, ami még maradt bennem. Calt már elvesztettem – eldobtam magamtól –, de most mintha a lelkemet is elveszíteném. Mégis kimondom a szavakat, amelyeket kell. Hiszek bennük. – Harcoljatok, és győztök. Ez itt Elara, Norta királynője, akit megöltünk. Ebben a háborúban veletek együtt győzhetünk. Maradok ebben a helyzetben, és igyekszem nem pislogni. Ha megteszem, a könnyeim is kicsordulnak. Mindenfélére gondolok, kivéve a kezemben tartott holttestre. Ebben a pillanatban is gárdisták hagyják el a szigetet, és tartanak a szárazföldre, hogy megvárják azokat, akik válaszolnak a felhívásunkra. – Fegyverkezzetek fel, testvéreink – lép előre az ezredes. – Többen vagytok, mint az uraitok, és ezt ők is tudják. Félnek tőletek és attól, amivé válhattok. Figyeljétek a füttyöket az erdőkben. Hazavezetnek majd. Hatodik próbálkozásra tökéletes összhangban fejezzük be az adást. – Felkelünk vörösen, mint a hajnal. – Ami pedig Norta Ezüstjeit illeti – folytatom gyorsan, és erősebben szorítom Elarát. – A királyotok és a királynőtök hazudott nektek… elárult benneteket. A Skarlát Gárda ma reggel felszabadított egy börtönt, amelyben Vörösöket és Ezüstöket egyaránt találtunk. Az Iral-, a Lerolan-, az Osanos-, a Skonos-, a Jacosház hiányzó tagjait és másokat, akiket igazságtalanul vetettek börtönbe, kínoztak meg néma kővel, és hagytak elpusztulni nem létező bűnök miatt. Most velünk vannak, és élnek. Akiket elveszítettetek, életben vannak. Keljetek fel, hogy segítsetek rajtuk! Lázadjatok, hogy megbosszuljátok azokat, akiket nem tudtunk megmenteni. Keljetek fel, és csatlakozzatok hozzánk! Mert a királyotok egy szörnyeteg. – A kamerába nézek, tudom, hogy ő is látni fogja. – Maven egy szörnyeteg. Az ezredes felháborodva mered rám. A kamera leáll. Dühösen letépi a kendőjét. – Mit művel, Barrow? Visszanézek rá. – Jelentősen megkönnyítem a maga életét. Megosztani és
uralkodni, ezredes. – A kamerát kezelő személyzetre mutatok, akiknek a nevét sem jegyeztem meg. – Menjetek az Ezüst barakkokba, és filmezzétek le őket! Ne mutassátok az őröket. Jegyezzétek meg a szavaimat. Ez lángba borítja majd az országot, és még Maven sem lesz képes eloltani a tüzet. Nem kell válaszolniuk, hogy kimutassák, egyetértenek. Megpördülök. – Végeztem. Az ezredes a nyomomban van, amikor kimegyek a hangárból. – Barrow, nem mondtam, hogy végeztünk… – morogja, de amikor vicsorogva felé pördülök, megtorpan. Nincs szükségem villámokra, hogy megrémítsek másokat. Az arckifejezésem elég hozzá. – Fordítson meg, ezredes. – Kinyújtom a karom, hogy merjen csak visszahúzni. Merjen csak packázni velem. – Gyerünk. Egykor ez a férfi cellába zárta Calt. Ki tudja, hány katonának parancsol, és hány embert ölt meg. Nem tudom, hány csatát látott már, vagy hányszor játszotta ki a halált. Nem kellene félnie egy lánytól, mégis tart tőlem. Tuckba vele egyenrangúként, sőt nála többként tértem vissza, és ezt ő is tudja. – Mi változatta meg magát, ezredes? Mert tudom, hogy nem a saját jobbik eszének, vagy a parancsnokság utasításainak köszönhető. Egy hosszúra nyúlt pillanat után int. – Kövessen. Már szeretnének találkozni magával.
• HUSZONNYOLCADIK FEJEZET •
Tuck kisebbnek tűnik, mint ahogyan emlékeztem rá, most, hogy a Corrosból hozott háromszáz ember és az ezredes erősítése is összezsúfolódik rajta. Elvezet mellettük, és olyan gyors tempót diktál, amelyet nehéz követni. A katonák közül sokan tóvidékiek, akiket úgy csempésztek be északról, akár a fegyvereket és a kikötőből érkező élelmiszert, de sok nortai is akad köztük. Földművesek, szolgák, dezertőrök, még egy-két tetovált műszi is gyakorlatozik a barakkok közötti téren. Sokan az elmúlt néhány hónapban érkeztek. Ők az elsők a rendeletek elől menekülő sok ember közül, és biztosan még többen követik őket. A gondolat mosolyt csalna az arcomra, de egyre nehezebb mosolyogni manapság. Fájnak a sebeim, és a fejem. A kifutópályán ismerős repülőgép dübörög végig, és a Fekete Futár a levegőbe emelkedik. Lefogadom, hogy a Szurdokba tart, a botkormánynál Callel. Jobb is így. Nincs szükségem arra, hogy itt duzzogjon, lessen engem, és minden mozdulatom fölött ítélkezzen. Az 1-es barakk. Legutóbb titokban érkeztem. Most fényes nappal lépek be, oldalamon az ezredessel. Átvágunk a víz alatti bunker keskeny járatain, és a tóvidéki katonái minden elágazásnál odébb lépnek, hogy elengedjenek minket. Jól ismerem ezt a helyet – egykor fogoly voltam itt –, de nincs már semmi, amitől félnék idelent. Követjük a mennyezeten végigfutó csöveket a barakkok és a sziget lüktető szívéig. Az irányítóközpont kicsi, de zsúfolt, tele képernyőkkel, híradós felszereléssel és térképekkel. Azt várom, hogy Farley-t látom majd parancsokat osztogatni, de ő nincsen sehol, helyette tóvidéki kék és gárdista vörös keveréke fogad. Két férfi, akik bonyolultnak tűnő rádióval foglalatoskodnak, vastag, kifakult zöld egyenruhát viselnek fekete díszítéssel. Fogalmam sincs, melyik országot vagy királyságot képviselik. – Hagyják el a helyiséget! – mondja halkan az ezredes. Nincs oka kiabálni, mert hamar engedelmeskednek. Kivéve a zöld ruhás párost. Olyan érzésem van, hogy már vártak erre. Különös összhangban mozognak, és egyszerre elfordulnak a rádió tárcsáitól. Mindkettejük egyenruháján jelzés van: fehér kör, benne sötétzöld háromszög. Ugyanaz a szimbólum, amelyet a csempészett ládákon láttam, amikor legutóbb itt jártam. A férfiak ikrek, a nyugtalanító fajtából. Egyformák, de valahogy még annál is rosszabb a hatás. Göndör fekete hajuk, akár egy sapka, sárbarna szemük, barna
bőrük és tökéletesen nyírt szakálluk van. Egyedül egy heg jelenti közöttük a különbséget – az egyiküknek a jobb oldalán húzódik végig a forradás, a másiknak a bal orcáján. Hogy meg lehessen különböztetni őket. Megborzongok, amikor rájövök, hogy egyszerre pislognak. – Miss Barrow, öröm, hogy végre találkozunk. – A jobb sebhelyes a kezét nyújtja, de nincs kedvem megfogni. Nem bánja, és folytatja. – A nevem Raj, és a fivérem… – Tahir, szolgálatára – vág közbe a másik. Kecsesen fejet hajtanak, megint ijesztően egyszerre. – Nagy utat tettünk meg, hogy önt és a népét megtaláljuk. És még annál is hosszabb ideig… – …vártunk – fejezi be Raj helyette. Az ezredesre néz, és szemében enyhe undort vélek felfedezni. – Üzenetet és ajánlatot hozunk. – Kitől? Honnan? – Úgy érzem, kevés a levegő, és megszédülök. Ezek a férfiak bizonyára újvérűek – ez a kötelék közöttük nem lehet természetes –, de nem nortaiak, sem tóvidékiek. Nagy utat tettek meg. Dallamos kórusként válaszolnak. – Montfort Szabad Köztársaságából. Egyszeriben arra vágyom, bárcsak Julian mellettem lenne, hogy segítsen felidézni a leckéit, és a térképeket, amelyeket olyan gondosan őrzött. Montfort hegyi nemzet, olyan messzire innen, hogy akár a világ másik felén is lehetett volna. De Julian azt elmondta, olyan, mint a délieknek Piedmont, amelyet Ezüst hercegek szövetsége irányít. – Nem értem. – Farley ezredes sem értette… – mondja Tahir. Raj közbevág. –… mert a köztársaságot jól őrzik, elrejtik a hegyek… – …a hó… – …a falak… – …és a szándékunk. Ez szörnyen idegesítő. – Elnézést kérünk – teszi hozzá Raj a kényelmetlenségem láttán. – A mutációnk összeköti az agyunkat. Eléggé… – …nyugtalanító tud lenni – fejezem be helyette, mire mindketten elmosolyodnak. Az ezredes azonban továbbra is a homlokát ráncolja, vörös szeme csillog. – Szóval ti is újvérűek vagytok? Mint én? Dupla bólintás. – Montfortban tűzlelkűeknek neveznek minket, de minden népnél más. Nincs egyetértés abban, minek kellene hívni a vörös és ezüst, furcsa embereket – mondja Tahir. – Sokan vagyunk, szerte a világban. Néhol nyíltan élünk, mint a köztársaságban, máshol rejtőzünk, mint az ön országában. – Az ezredesre néz, és szavainak kettős jelentése van. – De a mi kötelékeink túl érnek az országok
határainál. Megvédjük a mieinket, mert senki más nem fogja. Montfort húsz évig rejtőzködött, amíg felépítettük a köztársaságunkat a szörnyű elnyomás után. Azt hiszem, ezt ön megérti. – Valóban értem. Vigyorgok, és az sem érdekel, hogy fáj. – Most azonban nem rejtőzködünk. Van saját hadseregünk és flottánk, és nem sokáig lesznek tétlenek. Addig nem, amíg a Nortához, a Tóvidékhez és a többihez hasonló királyságok még állnak. Addig nem, amíg Vörösek halnak meg, és a tűzlelkűekre még rosszabb sors vár. Tehát az ezredes nem jóságból vagy szükségből, hanem félelemből fogad el minket. Újabb játékos csatlakozott a játékhoz, akit nem ért meg. De legalább az ellenségük közös, ez világos. Ezüstök. A Mavenhez hasonlók. Nekünk is közös az ellenségünk. De a hátamon végigfutó borzongást nem tudom figyelmen kívül hagyni. Cal is Ezüst. Julian szintén. Mit gondolnak róluk? Az ezredeshez hasonlóan nekem is ki kell várnom, hogy kiderüljön, mit akarnak valójában ezek az emberek. – Davidson miniszterelnök, a köztársaság vezetője nagykövetként küldött minket, hogy baráti jobbot nyújtsunk a Skarlát Gárdának – mondja Raj, és a keze megrándul a combjánál. – Farley ezredes két hete elfogadta a szövetségünket, mint ahogy feljebbvalói, a parancsnokság Vörös tábornokai is. Parancsnokság. Farley rejtélyes szavai most közelinek tűnnek. Soha nem magyarázta el, mire gondolt, de kezdek kicsit többet látni a Gárdából. Még sohasem hallottam a Vörös tábornokokról, de az arcom mozdulatlan marad. Nem tudják, mennyit – milyen keveset – mondtak el nekem eddig. Az alapján, ahogyan az ikrek beszélnek, engem is vezetőnek gondolnak, akinek hatalma van a Skarlát Gárda fölött. Még önmagamat is alig vagyok képes uralni. – Több hasonló csoporttal és szektával szövetséget kötöttünk a kontinensen, összetett hálózatot alkotva, akár egy kerék küllői, ahol a tengely a köztársaság. – Raj tekintete az enyémbe fúródik. – Biztonságos utat kínálunk minden itteni tűzlelkűnek olyan országba, amely nemcsak megvédi őket, de szabadságot is kínál nekik. Nem kell harcolniuk, csak élniük szabadon. Ez az ajánlatunk. A szívem hevesen ver. Csak élnünk kell. Hányszor kívántam ezt? Már a számát sem tudom. Még Dúcban is, amikor azt hittem, hogy szánalmasan normális vagyok, egy senki. Csak élni akartam. Dúc megtanított a hétköznapi élet értékére és ritkaságára. De valami mást is megtanított, egy értékesebb leckét. Mindennek megvan az ára. – És mit kérnek cserébe? – suttogom, de nem akarom hallani a választ. Raj és Tahir jelentőségteljesen összenéznek, a szemük összeszűkül, ahogy némán kommunikálnak egymással. Nem kétlem, hogy a két testvér szavak nélkül is
beszélni tud egymással, ahogy egykor Elara tette. – Davidson miniszterelnök úr azt kéri, hogy ön kísérje el őket – mondják egyszerre. Egy „kérés”. Ilyesmi nem létezik. – Ön lelkesítő jelenség, és nagy segítséget jelentene a közelgő háborúban. – Nem kell harcolniuk. Tudnom kellett volna, hogy ez rám nem vonatkozik. – Saját egysége lehetne, válogatott tűzlelkűekkel… Egy újvérű király ül majd a trónon, amelyet te építettél neki. Cameron mondta ezt nekem néhány napja, amikor arra kényszerítettem, hogy csatlakozzon hozzánk. Most pontosan megértem, hogyan érezhette magát, milyen szörnyű igazság lehet a szavaiban. – Csak tűzlelkűek? – kérdezem, és kihúzom magamat. – Csak újvérűek? Árulják el, milyen valójában az önök köztársasága? Egyszerűen új urakra cserélték az Ezüstöket? A fivérek ülve maradnak, és élesen fürkésznek. – Félreérti – mondja Tahir. Megütögeti a bal szeme alatt húzódó heget. – Olyanok vagyunk, mint ön, Mare Barrow. Megszenvedtünk azért, amik vagyunk, és egyszerűen csak azt kívánjuk, hogy senki más ne jusson erre a sorsra. Menedéket kínálunk a fajtánk számára. Különösen önnek. Mindketten hazudnak. Semmi mást nem ajánlanak nekem, csak másik színpadot, amelyre ki kell állnom. – Jól érzem magam itt, ahol vagyok. – Az ezredesre nézek, és az ép szemére fókuszálok. Már nem ráncolja a homlokát. – Nem fogok megfutamodni, különösen most nem. Vannak dolgok, amikkel itt kell megbirkóznom, Vörös problémák, amelyekkel önöknek nem kell foglalkozniuk. Elvihetik bármelyik újvérűt, aki el akar menni önökkel, de engem nem. És ha az akaratom ellenére kényszeríteni akarnának, mindkettejüket megégetem. Nem érdekel, milyen színű a vérük, vagy mennyire szabadnak vallják magukat. Mondják meg a vezetőjüknek, engem nem lehet ígéretekkel megvásárolni. – És mi a helyzet a tettekkel? – ajánlja fel Raj, és felvonja elegáns szemöldökét. – Az a vezetőnk oldalára állíthatná? Jártam már ezen az ösvényen. Elegem van a királyokból, akárminek is nevezik magukat. De azzal nem megyek semmire, ha köpök az ikrekre, ezért inkább csak vállat vonok. – Mutassanak nekem tetteket, és meglátjuk. – Kuncogva megfordulok. – Hozzák el nekem Maven Calore fejét, és a vezetőjük akár sámlinak is használhat engem.
Tahir válasza megdermeszt. – Ön megölte az anyafarkast. Semmibe sem kerül megölni a kölyköt. – Különös, Miss Barrow. – Mi? – mordulok fel, és szembefordulok az ezredessel. Nem hagyja, hogy nyugodtan kisétáljak innen. Nyílt arca azonban meglep, és mintha megértést látnék rajta. Ő az utolsó, akitől ilyesmit várnék. – Rengeteg új követővel érkezett, de azok nélkül, akikkel távozott. – Felvonja a szemöldökét, és a folyosó hideg, nyirkos falának támaszkodik. – A falusi fiú, a hercege és a lányom mind kerülik magát. És persze, a bátyja… – Elég egy gyors lépés előre, hogy elhallgasson ijedtében. – Részvétem – mormolja pár hosszú pillanat múlva. – Soha nem könnyű elveszíteni egy családtagot. Emlékszem a fényképre a lakosztályában. Volt még egy lánya és egy felesége, két ember, akik most nincsenek itt. – Mindannyiunknak szüksége van némi időre – mondom neki, remélve, hogy ezzel megelégszik. – Ne hagyjon nekik túl sokat. Nem jó, ha sokáig rágódnak a bűnein. Nincs kedvem vitatkozni, hiszen igaza van. A hozzám legközelebb állókon töltöttem ki a dühömet, és megmutattam nekik a bőrömben élő szörnyet. – És mi ez a Vörös probléma, amit említett? – folytatja. – Tudnom kellene róla? A repülőgépen azt mondtam Calnek, hogy északra megyek. Részben dühömben mondtam, hogy bizonyítsak neki. Részben azért, mert ez a helyes. Mert túl sokáig nem vettem tudomást bizonyos dolgokról. – Néhány napja elcsíptünk egy menetparancsot. Az első gyereklégiót a Fojtásba küldik. – A lélegzetem elakad, ahogy eszembe jut, amit Ada mondott. – Szándékosan lemészárolják őket, kiküldik őket a lövészárkokon túlra, a halálos zónába. Ötezer gyereket ölnének meg. – Újvérűeket? – firtatja az ezredes. A fejemet rázom. – Nem tudok róla, hogy azok lennének. Kezét a pisztolyára teszi, kihúzza magát, és a földre köp. – Nos, a parancsnokság valóban arra utasított, hogy segítsek magának. Azt hiszem, ideje, hogy valami hasznosat tegyünk közösen. A betegszoba csendes, jó hely a várakozásra. Sara elhagyhatta az Ezüstök használatára kijelölt barakkokat, és gyorsan munkához látott a sebesültek között. Az ágyak egy kivételével üresek. Az oldalamon fekszem, és a hosszú ablakot bámulom
magam előtt. A kék ég acélszürkére fakult. Talán újabb vihar készülődik, vagy a látásommal van baj. Egyszerűen ma képtelen vagyok több napfényt elviselni. Az ágynemű puha, foszlott a sok mosástól, és kedvem volna a fejemre húzni. De ez sem tudna gátat szabni a rám törő emlékek áradatának. Shade utolsó pillanata, ahogy a szeme tágra nyílik, egyik keze felém nyúl, mielőtt még vér fröcskölt volna a mellkasából. Azért jött vissza, hogy megmentsen, és belehalt. Úgy érzem magamat, mint sok hónappal ezelőtt, amikor elrejtőztem az erdőben, és képtelen voltam szembenézni Gisával és a törött kezével. Most gondolni sem bírok arra, hogy visszatérjek a családomhoz, és lássam az űrt, amelyet Shade hagyott maga után. Biztosan csodálkoznak azon, hol vagyok, hol a lány, aki a fiuk életébe került. De nem az egyik Barrow talál rám. – Jöjjek vissza később, vagy már végeztél az önsajnálattal? Azonnal felülök, és Juliant pillantom meg az ágyam végénél. Arcába visszatért a szín, és hiányzó foga is visszanőtt Sara jóvoltából. A Tuck raktáraiból származó ócska ruhákat leszámítva ismét a régi. Mosolyra, talán köszönetre számítok tőle, nem pedig fejmosásra. – Egy lánynak már egy perc nyugta sem lehet itt? – pufogok, és visszahanyatlom a párnára. – Ha jól számolom, majdnem egy órája itt kuksolsz. Azt hiszem, az több mint egy pillanat, Mare. – Az öreg tanár igyekszik kedves lenni. Nem működik. – Ha tudni szeretnéd, az ezredesre várok. Meg kell terveznünk egy küldetést, és most önkénteseket toboroz. – Úgyhogy ennyi. Juliant azonban nem ilyen könnyű lerázni. – És úgy döntöttél, hogy szunyókálással hasznosabban töltöd az időt, mint ha beszélnél a többi újvérűvel, vagy megnyugtatnál egy rakás ideges Ezüstöt, orvosi segítséget kérnél, vagy szót váltanál a gyászoló családoddal? – Nem hiányoztak a leckéid, Julian. – Ügyesen hazudsz, Mare – mosolyog. Gyorsan leül mellém. Tiszta az illata, nemrég zuhanyozhatott. Ilyen közelről látom, mennyire lesoványodott, és mennyire üres a tekintete. Még Sara sem képes meggyógyítani az elméket. – A leckéhez pedig hallgatóság is kell, te pedig határozottan nem hallgatsz már rám. – A hangja elhalkul, és maga felé fordítja az arcomat. Olyan fáradt vagyok, hogy hagyom. – Sem másra, ha már itt tartunk. Még Calre sem. – Te is kiabálni akarsz velem? Szomorúan mosolyog. – Kiabáltam veled valaha is?
– Nem – suttogom, azt kívánva, bárcsak ne kellene ezt mondanom. – Nem, nem kiabáltál. – És nem most fogom elkezdeni. Csak azért jöttem, hogy elmondjam, amit hallanod kell. Nem foglak kényszeríteni, hogy végighallgasd, vagy engedelmeskedj. Meghagyom neked a választást. Ahogy kell. – Rendben. – Egykor azt mondtam neked, hogy bárki bárkit elárulhat. Tudom, hogy emlékszel. – De még mennyire. – És megint mondom. Bárki… bármi elárulhat bárkit. Még a tulajdon szíved is. – Julian… – Senki sem születik gonosznak, mint ahogy senki nincs egyedül, amikor megszületik. Azzá válnak a választásaik és a körülmények eredményeképpen. Utóbbira nem tudsz hatni, de az előbbire… Mare, nagyon féltelek. Olyan dolgokat tettek veled, amiket senkinek sem lenne szabad elszenvednie. Rettenetes dolgokat láttál, tettél, és ezek megváltoztatnak. Nagyon félek attól, mivé válhatsz, ha rosszul választasz. Én is. Megfogom a kezét. A kapcsolat megnyugtat, de erőtlen. A köztünk lévő kötelék legjobb esetben is feszült, és nem tudom, hogyan javítsam meg. – Megpróbálom, Julian – sóhajtom. – Megpróbálom. A gondolataim között felmerül, vajon Julian rólam is történeteket mesél majd egy napon? Amikor olyan nyomorult leszek, mint Elara, akinek nem volt semmije és senkije, aki szerette volna? Vajon csak az a lány leszek, aki megpróbálta? Nem. Nem szabad így gondolkoznom. Nem. Mare Barrow vagyok. Elég erős. Szörnyű dolgokat követtem el, és nem érdemlek értük bocsánatot. Mégis látom Julian szemében, és ez reménnyel tölt el. Nem lesz belőlem szörnyeteg, akármit is kell tennem az elkövetkező napokban. Nem fogom elveszíteni önmagamat, akkor sem, ha belehalok. – Most pedig elkísérjelek a családod szállására, vagy odatalálsz? Önkéntelenül felmordulok. – Tudod egyáltalán az utat? – Nem udvarias dolog kételkedni az idősebbekben, Villámlány. – Volt egyszer egy tanárom, aki azt mondta, mindenben kételkedjek. A szeme felcsillan, és büszkén kidülleszti beesett mellkasát. – A tanárod okos ember volt. Észreveszem, hogy a tekintete elréved, és a szemében kihuny a fény. A kulcscsontomat nézi és a bélyeget. Megfordul a fejemben, hogy elrejtsem, de végül
nem mozdulok. Előle nem rejtem el a belém égetett M betűt. – Sara helyre tudja hozni – mormolja. – Idehívjam? Remegő lábamra állok. Sok olyan sebem van, amelyet szívesen begyógyíttatnék vele, de ez nincs köztük. – Nem. – Legyen ez emlékeztető mindannyiunk számára. Kart karba öltve hagyjuk el az üres betegszobát. A fehér szobában visszhangoznak a lépteink. Odakint árnyék borult a világra. A tél hamarosan bekopogtat. De én szeretem a hideg levegőt. Felébredek tőle. Ahogy átvágunk a középső téren a 3-as barakkhoz, felmérem a tábort. Néhány ismerős arc vegyül a különféle csoportokba, egyesek edzenek, mások árukat szállítanak, vagy csak téblábolnak. Kiszúrom Adát egy lerobbant szállító alatt, használati útmutatóval a kezében. Lory mellette térdel és a szerszámok között turkál. Néhány méterrel odébb Darmian kocog egy csapat gárdistával együtt. A Szurdokból érkezettek közül csak őket látom, és összeszorul a gyomrom. Cameron, Nix, Nagyanyó, Gareth, Ketha hol vannak? Rosszullét kerülget, de lenyelem az érzést. Csak annyi erőm van, hogy azt az embert meggyászoljam, akiről tudom, hogy biztosan halott. Julian nem léphet be a 3-as barakkba, és erről keserű mosollyal tájékoztat, megvetéssel a hangjában. A parancsot nincs mód érvényesíteni, de így is engedelmeskedik neki. – Csak próbálok jó Ezüstként viselkedni – mondja. – Az ezredes már volt olyan kedves, hogy kiengedett minket a barakkjainkból. Nem szeretnék visszaélni a bizalmával. – Később megkereslek. – Megszorítom a vállát. – Biztosan elég rossz lehet bent. Julian csak a vállát vonogatja. – Sara ráérősen gyógyít… nem akarunk túl sok erős, alultáplált és dühös Ezüstöt egy zárt helyen. És tudják, mit tettél értük. Nincs okuk zavarogni… egyelőre. – Egyelőre. Egyszerű, de hatásos figyelmeztetés. Az ezredes nem tudja, hogyan kezeljen ennyi Ezüst menekültet, és hamarosan hibát fog elkövetni. – Megteszem, ami tőlem telik – sóhajtom, és a lehetséges lázongás elfojtását is a teendők listájához írom. Ne sírj anya előtt, kérj bocsánatot Farley-tól, találd ki, hogyan ments meg ötezer gyereket, terelgess egy rakás Ezüstöt, verd a fejed a falba. Gyerekjáték. A barakk úgy tele van, ahogy emlékeztem rá, csupa labirintus. Néhányszor eltévedek, de végre megtalálom az ajtót a kilincsre kötözött lila sállal. Be van csukva, kopognom kell. Bree nyit ajtót. Az arca vörös a sírástól, és ez megdöbbent. – Jó sokáig eltartott – morogja, és hátralép, hogy be tudjak menni. Durva
hangjára összerezzenek, de nem vágok vissza, csak a karjára teszem a kezem. Megrándul, de nem húzódik el. – Sajnálom – mondom neki. Aztán hangosabban, az egész szobához intézve: – Bocsánatot kérek, amiért nem jöttem hamarabb. Gisa és Tramy székeken ülnek. Anya az egyik ágyon gömbölyödik össze, szorosan mellette apával és a székével. Bár anya elfordul, és párnába rejti az arcát, apám olyan rendes, hogy felnéz rám. – Dolgod volt – mondja apa mogorván, mint mindig, de bántóbban, mint valaha. Megérdemlem. – Megértjük. – Itt kellett volna lennem. – Beljebb megyek. Hogyan érezhetem ilyen kis helyen elveszve magamat? – Én hoztam vissza a testét. – Láttuk – csattan fel Bree, és az anyával szemközti ágyra ül. Az lesüllyed nagy súlya alatt. – Egyetlen kis tű, és vége. – Emlékszem – motyogom, mielőtt a nyelvembe haraphatnék. Gisa megmozdul a székében, vékony lábait maga alá húzza. Megmozgatja rossz kezét, hogy elterelje a figyelmét. – Tudod, ki ölte meg? – Ptolemus Samos. Egy magnetron. – Az arénában Cal megölhette volna a nyomorultat. De könyörületes volt. És a könyörülete megölte a bátyámat. – Ismerem azt a nevet – mondja Tramy, hogy kitöltse valamivel a feszült légkört. – Az egyik hóhérod volt. Téged nem tudott elkapni, de Shade-et sikerül. – Úgy hangzik, mint egy vád. Le kell sütnöm a szemem, és inkább a cipőmet bámulom, mint a bátyám szemében a fájdalmat. – Legalább megfizettél neki? – Bree ismét felkel, képtelen egy helyben maradni. Fölém magasodik, próbál megfélemlíteni. Elfelejti, hogy a puszta testi erő már nem rémít meg. – Igen? – Nem emlékszem. – A hangom megbicsaklik, de folytatom. – Sokat megöltem. Azt sem tudom, hányat. Csak annyit tudok, hogy a királynő is köztük volt. Anya felül az ágyon, és végre rám néz. A szeme könnyben úszik. – A királynő? – suttogja elakadó lélegzettel. – Az ő testét is elhoztuk – mondom, szinte túlságosan is lelkesen. Könnyebb a hullájáról beszélni, mint a bátyámat gyászolni. Ezért elmagyarázom a tévéadást, és mit remélünk tenni. Ma éjjel ki kell mennie annak a borzasztó felvételnek, az esti híradó alatt. A hírek most már kötelezőek, ez is a rendeletek egyik kiegészítése volt, hogy a királyság minden egyes lakója kénytelen legyen a vacsora mellé lenyelni a hazugságokat és a propagandát a fiatal, lelkes királyról, az újabb győzelemről a fronton, és a hasonlókról. De nem holnap. Norta majd a halott királynőjét látja. És a világ hallani fogja a fegyverbe szólító üzenetünket. Bree fel-alá járkál, vadul
vigyorog a polgárháború gondolatára, és Tramy követi, mint mindig. Fecsegni kezdenek egymás között, máris arról álmodoznak, hogy együtt bemasíroznak Archeonba, és kitűzik a vörös zászlónkat a Fehértűz Palota romjaira. Gisa már nem ilyen lelkes. – Gondolom, nem sokáig leszel itt – mondja szomorúan. – Szükségük lesz rád a szárazföldön a toborzással. – Nem fogok toborozni, legalábbis egy ideig biztosan nem. Nem bírom elviselni a bennük feltámadó reményt, különösen anyáét nem. Majdnem elhallgatom előlük a tervet, de legutóbb hirtelen távoztam. Még egyszer nem teszem ki őket ennek. – A Fojtásba megyek, méghozzá hamarosan. Apa olyan hangosan ordít fel, hogy szinte várom, hogy kiessen a kerekes székből. – Nem mész! Amíg lélegzem, addig nem! – Nyomatékul nagyot fújtat. – Egyetlen gyermekem sem fog visszatérni arra a helyre. Soha. És ne mondd, hogy nem állíthatlak meg, mert higgy nekem, meg tudlak állítani, és meg is foglak. A Fojtás egykor elvette apa lábát és tüdejét. Sokat adott annak a helynek. Most pedig azt hiszi, engem is el fog veszíteni. – Biztos, hogy megállítanál, apa. – Próbálok a kedvében járni. Az általában segít. De ezúttal legyint, és olyan gyorsan odagurul hozzám, hogy az ép lába a sípcsontomnak ütközik. Dühösen mered rám, és reszkető ujjával felém bök. – Add a szavad, Mare Barrow! – Tudod, hogy nem tehetem. – És megmondom, miért. Ötezer gyerek, ötezer fiú és lány. Vörösek, újvérűek, már nem számít. Cameronnak végig igaza volt. A vér által írt határok valóságosak, de nem tűrhetjük tovább őket. – Menjen valaki más – dörmögi, és próbálja tartani magát. Soha nem akartam látni, hogy az apám sír, most pedig azt kívánom, bárcsak el tudnám felejteni a látványt. – Az ezredes, a herceg, valaki más is meg tudja tenni. – Úgy kapaszkodik belém, akár a fuldokló az uszadékfába. – Daniel. – Anya hangja halk és szelíd, akár egy fehér felhő az égbolton. – Engedd elmenni. Amikor lefeszegetem apám kezét a csuklómról, ráeszmélek, hogy én is sírok. – Mi is vele megyünk. Bree alig ejti ki a szavakat, még rá sem tudom vágni, hogy szó sem lehet róla, amikor apa arcán a bánat a haragnak adja át a helyét. – Azt akarod, hogy megszakadjon a szívem? – csattan fel, és legidősebb bátyám felé pördül. – Még sohasem járt a Fojtásban, nem tudja, milyen ott – szól közbe Tramy. – Mi viszont tudjuk. Együtt majdnem egy évtizedet töltöttünk a lövészárkokban.
Megrázom a fejem, és kinyújtom a kezem, hogy megállítsam, mielőtt apát tényleg megüti a guta. – Az ezredes is jön, ő már látta a Fojtást, nincs szükség… – Talán a tóvidéki oldalt ismeri. – Bree már a ládájában turkál a holmija közt. Azt nézi, mit vigyen. – A nortai lövészárkok azonban máshogyan épülnek fel. Pillanatokon belül eltévedne. Valószínűleg ez a legokosabb dolog, amit Bree-től valaha hallottam. Nem az eszéről híres, de végül is öt évig életben maradt a fronton. Az négy évvel több, mint a legtöbb katonának. Nem lehet pusztán szerencse. Rájövök, hogy ez mindkettejük részéről bátorságot jelent. Valaha azon gondolkoztam, mennyi mindenről lemaradtak a bátyáim az életemből – de velem is ez történt. Nem olyanok, amilyennek emlékszem rájuk. Éppen olyan harcosok, mint én vagyok. A hallgatásomra van csak szükségük, hogy csomagolni kezdjenek. Bárcsak azt mondhatnám nekik, hogy ne jöjjenek. Ha komolyan gondolnám, hallgatnának rám. De nem tehetem. Szükségem van rájuk, ahogyan Shade-re is szükségem volt. Csak abban reménykedem, hogy nem teszem még egy bátyámat a sírba. Sokára eszmélek rá, hogy remegek. Ezért bemászom az ágyba anyám mellé, és hagyom, hogy magához öleljen. Minden erőmet összeszedem, hogy ne sírjak. De ez nem elég.
• HUSZONKILENCEDIK FEJEZET •
Az étkező tele van, de nem enni gyűltünk össze. Az ezredes alig egy órája „elsődleges fontosságú bevetéshez” hirdetett toborzót, és a terem zsúfolásig megtelik a válogatott embereivel és az önkéntesekkel. A tóvidékiek csendesek, képzettek és higgadtak. A gárdisták sokkal lármásabbak, kivéve Farley-t. Visszakapta a kapitányi rangját, de nem mutatja jelét, hogy észrevette volna. Némán ül, vörös sálat tekerget a kezében. Amikor a bátyáimmal az oldalamon belépek az étkezőbe, a zajongás elül, és minden tekintet rám tapad. Kivéve Farley-t. Ő egyáltalán nem pillant fel. Lory és Darmian egyenesen tapsolnak, amikor átvágok a termen, és ebbe belepirulok. Ada csatlakozik, aztán nagy örömömre Nagyanyó áll mellé, és Cameron. Kijutottak. Kicsit fellélegzek, próbálok megkönnyebbülést érezni. De nem látom Nixet, Garethet és Kethát. Lehet, hogy úgy döntöttek, nem jönnek. Bizonyára már elegük van a veszélyből. Ezzel nyugtatom magamat, amikor leülök Farley mellé. Még mindig nem reagál, bár minden joga megvan, hogy bemosson nekem egyet. Bree és Tramy a mögöttem lévő székeket foglalják el, mintha a testőreim lennének. Nem mi érkezünk utolsóként. Harrick oldalazik be, aki az imént érkezett a Szurdokból, és kurtán int felém. Nyitva tartja az ajtót, hogy Kilorn beléphessen. A szívem kétszer olyan szaporán kezd el verni, amikor Cal jön a nyomában, mögötte Juliannal és Sarával. Az én belépőm csendes volt – ez épp az ellenkezője. A három Ezüst láttán sokan talpra szökkennek, főleg tóvidékiek. A hangzavarban nehéz kivenni, mit kiáltoznak, de a jelentése világos. Nem akarjuk, hogy itt legyetek. Cal és én – ha csak egy pillanatra is – összenézünk a felfordulás fölött. Ő fordul el elsőként, és egy széket talál a terem végében. Julian és Sara szorosan mellette maradnak, nem törődve a sértésekkel, miközben Kilorn előrenyomakodik. Egy széket hoz magával, és leül mellém. Odabiccent nekem, mintha csak ebédelnénk. – Szóval, mi ez az egész? – kérdezi elég hangosan, hogy a lármában is meg lehessen hallani. Értetlenül bámulok a barátomra. Amikor utoljára láttam, éppen Farley-ról rángatott le, és undorodott még a létezésemtől is. Most pedig mosolyog. Még egy almát is előhúz a kabátja zsebéből, és nekem kínálja az első harapást. Kicsit zaklatottan, de magabiztosan elfogadom az ajándékot. – Nem voltál önmagad – súgja a fülembe. Elhúzza az almát, és beleharap. –
Felejtsd el! De ha megint ezt műveled, dúci módon rendezzük egymás között. Rendben? A hegeim megsajdulnak, ahogy elmosolyodom. – Rendben. – Aztán halkabban, hogy csak ő hallja: – Köszönöm. Egy pillanatra megdermed, és furcsán elgondolkodóvá válik az arca. Aztán mosolyogva legyint. – Ugyan, láttalak már rosszabb bőrben is. – Vigasztaló hazugság, de ráhagyom. – De mi ez az elsődleges fontosságú ügy? A te ötleted vagy az ezredesé? Mintegy végszóra az ezredes belép az étkezőbe, és széttárt karral csendet kér. – Az enyém – súgom. – Csöndet! – csattan fel az ezredes, a hangja, akár az ostor. A tóvidékiek azonnal engedelmeskednek, és gyakorlottan helyet foglalnak. Az ezredes dühös tekintete elég, hogy a többi lázongóba belefojtsa a szót. – Igen, azok ott hárman Ezüstök, de bizonyították, hogy az ügyünk szövetségesei. Az engedélyemmel vannak itt. Ez elhallgattatja őket. Egyelőre. – Maguk azért vannak itt, mert küldetésre jelentkeztek, anélkül, hogy tudták volna, mire. Ez valódi bátorságra vall, és mindannyiukat elismerés illeti érte – folytatja, és elfoglalja helyét a terem előterében. Van egy olyan érzésem, hogy csinált már ilyesmit. Ebben a környezetben rövidre nyírt haja, vörös szeme és parancsoló hangja is tekintélyt ad neki. – Mint tudják, a lejjebb vitt besorozási korhatár miatt a katonák között tizenöt évesek is akadnak. Jelenleg ilyen légió tart a frontra. Ötezer tizenöt éves gyerek, mindössze két hónap kiképzéssel a hátuk mögött. – Dühös moraj a tömegben. – Hálával tartozunk Mare Barrow-nak és a csapatának, amiért átadták nekünk ezt az információt. – Akaratlanul is összerezzenek. A csapatom. Farley-hoz tartoznak, vagy Calhez, de nem hozzám. – Miss Barrow az első, aki önként jelentkezett, hogy elhárítsa ezt a tragédiát, mielőtt bekövetkezne. Kilorn olyan gyorsan fordul felém, hogy a nyaka megreccsen. Zöld szeme kitágul, és nem tudom megmondani, haragszik vagy ámul. Talán mindkettő. – A Kis légiónak nevezik őket – mondom, és felállok, hogy illendően megszólíthassam a tömeget. Várakozóan néznek rám, minden tekintet, akár egy késdöfés. Lady Blonos leckéinek most nagy hasznát veszem. – Az információnk alapján a gyerekeket egyenesen a Fojtásba küldik, a lövészárkokon túlra. A király azt akarja, hogy meghaljanak, és sikerrel is fog járni, hacsak nem teszünk valamit. Két akciót javasolok, amelyeket Farley ezredes és én vezetnénk. Én tizenöt évesnek látszó katonákkal beszivárgok a Corvium mellett állomásozó légióba, hogy elválasszam az Ezüst tiszteket a gyerekektől. Utána egyenesen a Fojtásba indulunk. –
Igyekszem a távolabbi falra szegezni a tekintetemet, de minduntalan visszatéved Calre. Ezúttal én vagyok kénytelen félrekapni a pillantásomat. – Ez öngyilkosság! – kiáltja valaki. Az ezredes mellém lép, és a fejét rázza. – Az én egységem várja majd őket északon, a tóvidéki vonalnál. Vannak kapcsolataim azzal a sereggel, és elég időt tudok nyerni Miss Barrow-nak, hogy átérjenek. Amint elér engem, visszavonulunk az Edris-tóhoz. Két gabonaszállítónak elégnek kell lennie, hogy átvigyenek a tavon, és onnan a senki földjére lépünk. – Őrültség. Nem kell felnéznem ahhoz, hogy tudjam, hogy Cal felállt. Valószínűleg ezüstszínűre pirul, a keze ökölbe szorul, és bosszús az ostoba terv miatt. Háromból három. Majdnem elmosolyodom a láttán. – Száz éve nem kelt át nortai sereg a Fojtáson. Soha. Azt hiszitek, egy rakás gyerekkel majd sikerülni fog? – Felém fordul, és könyörgőre fogja. – Sokkal szerencsésebb visszafordulni velük Corviumba, és elrejtőzni az erdőkben, vagy bárhol, kivéve az átkozott halálzónát. Az ezredesnek a szeme sem rebben. – Mennyi idő telt el azóta, hogy a lövészárkokban járt, felség? Cal nem habozik. – Hat hónap. – Hat hónapja a tóvidékieknek kilenc légiójuk volt a frontvonalon, hogy megfeleljenek a nortai létszámnak. Jelenleg két légió van ott. A Fojtás nyitva áll, csak a maga öccse nem vette észre. – Ez csapda? Vagy figyelemelterelés? – hebeg Cal, azon töprengve, mit jelenthet ez. Az ezredes bólint. – A tóvidékiek azt tervezik, hogy áttörnek a Tarion-tavon, miközben a maguk seregei azzal vannak elfoglalva, hogy egy pusztaságot védenek, ami senkinek sem kell. Miss Barrow bekötött szemmel is keresztülsétálhatna, akkor sem görbülne a haja szála sem. – És pontosan ez a szándékom. – Megacélozom a szívemet. Remélem, bátornak látszom, mert nem érzem magam annak. – Ki tart velem? Kilorn áll fel elsőként, ahogy arra számítottam. Sokan követik – Cameron, Ada, Nagyanyó, Darmian, még Harrick is. De Farley nem. Ő még mindig ül, hagyja, hogy a hadnagyai álljanak fel helyette. A sálat túl szorosra húzta a csuklóján, enyhén elkékült tőle a keze. Nem nézek Calre. Legalábbis megpróbálom. A terem végében a száműzött herceg feláll. Elkapja a tekintetemet, mintha a puszta
nézésével lángra tudna lobbantani. Pazarlás. Nem maradt bennem semmi, amit felgyújthatna. Tuck temetőjében frissek a sírok, amelyeket a nemrégiben megforgatott föld jelez. Összegyűjtött kövek állnak a fejfák helyén, mindegyiket a halott szerettei szedték össze fáradságos munkával. Amikor a földbe engedjük Shade deszkakoporsóját, és valamennyi Barrow körbeállja a gödröt, rájövök, hogy szerencsénk van. Legalább van egy holttestünk, amit eltemethetünk. Sokan nem voltak ennyire szerencsések. Mint például Nix, Ketha és Gareth. Ada szerint nem szálltak fel a Fekete Futárra, sem a teherszállító repülőgépre. Corrosban haltak meg negyvenkét másikkal Ada pontos számításai szerint. De háromszázan életben maradtak. Háromszáz negyvenkettőért cserébe. Jó csere, mondom magamnak. Könnyű alku. Fájnak a szavak, még ha csak a gondolataim között is vannak. Farley összehúzza magát a hideg szélben, de nem hajlandó kabátot venni. Az ezredes is itt van, tisztes távolságban. Nem Shade, hanem a gyászoló lánya miatt jött el, bár nem mozdul, hogy megvigasztalja. Meglepetésemre Gisa lép mellé, és átkarolja a kapitány derekát. Amikor Farley hagyja, a döbbenet majdnem lever a lábamról. Nem tudtam, hogy találkoztak, de nagyon bizalmas a viselkedésük. A gyászom mellett valamiképpen jut hely a féltékenységnek is. Engem senki sem próbál megvigasztalni, még Kilorn sem. Shade temetése túl sok neki, és a domboldalon ül, elég messze, hogy senki se lássa sírni. A feje időnként lebillen, képtelen nézni, ahogy Bree és Tramy földet lapátolnak a sírgödörbe. Nem mondunk semmit. Túl nehéz. A szél süvít, melegségre vágyom. De Cal nincs itt. A bátyám halott, és Cal a makacssága miatt nem nézi végig, ahogyan eltemetjük. Az utolsó göröngyöket anya lapátolja a sírba, a szeme száraz. Nem maradtak könnyei. Legalább ebben hasonlítunk. Shade Barrow, áll a sírkövén. A betűk olyanok, mintha odakarmolta volna egy vadállat, és nem a szüleim vésték volna. Helytelennek érzem, hogy ide temessük a bátyámat. Otthon kellene lennie, a folyó mellett, az erdőben, amelyet annyire szeretett. Nem egy sivár szigeten, dűnék és beton gyűrűjében, ahol csak az égbolt a társasága. Nem ezt a sorsot érdemelte. Jon tudta, hogy ez fog történni. Jon hagyta, hogy ez történjen. Még sötétebb gondolat kavaroga fejemben. Talán ez újabb csere, újabb alku. Talán ez volt a legjobb sors, ami juthatott neki. Az én legokosabb, leggondoskodóbb testvéremnek, aki mindig eljött, hogy megmentsen, és aki mindig tudta, mit mondjon. Hogyan érhetett így véget? Hol az igazság?
A legtöbb embernél jobban tudom, hogy ebben a világban semmi sem igazságos. A látásom elhomályosul. Addig bámulom a lelapított földet, amíg végül csak én és Farley maradunk a temetőben. A szél felborzolja a haját. Az elmúlt hónapokban megnőtt, már majdnem az álláig ér. Olyan vadul söpri félre, hogy attól félek, kitépi a fejbőréből. – Én nem megyek veled – préseli ki magából a szavakat. Csak bólintani bírok. – Eleget tettél értünk, többet is, mint eleget. Megértem. Felmordul. – Dehogy érted. Ennél kevésbé érdekelne az, hogy magamat megvédjem, különösen most. – A tekintete visszatéved a sírra. Egyetlen könnycsepp gördül le az arcán, de észre sem veszi. – A válasz a kérdésemre – mormolja, és már nem rám gondol. Megrázza a fejét. – Amúgy sem volt valami nagy kérdés. A szívem mélyén tudtam. Azt hiszem, Shade is. Ő nagyon jó megfigyelő… volt. Nem úgy, mint te. – Részvétem mindenkiért, akit elvesztettél – mondom, nyersebben, mint szerettem volna. – Sajnálom… Csak legyint a bocsánatkérésre. Még az sem érdekli, honnan tudom. – Shade, az anyám, a nővérem. És az apám. Lehet, hogy életben van, de őt is elveszítettem. Emlékszem az ezredes arcára kiülő aggodalomra, amikor visszatértünk Tuckba. Féltette a lányát, és ezt az érzést egy valódi apa sem tudja elnyomni. – Én nem lennék ebben olyan biztos. A szél az arcába fújja a haját, és elrejti a szemébe kiülő döbbenetet… és a reményt. – Azt hiszem, kezdem megérteni – suttogja. Egyik keze gyengéden a hasára téved. A másikkal megveregti a vállamat. – Sok szerencsét, Villámlány. Nem könnyű veled, de nem vagy olyan rossz. Ez talán a legkedvesebb, amit valaha mondott nekem. Aztán megfordul, és vissza sem néz. Amikor néhány perc múlva utánaindulok, én sem nézek hátra. Nincs idő meggyászolni Shade-et és a többieket. Huszonnégy órán belül másodszor kell felszállnom a Fekete Futárra, elfelejtenem a szívem fájdalmát, és felkészülnöm a harcra. Cal ötlete volt, hogy várjunk estig a sziget elhagyásával, miközben a kalózadásunkat hallhatja az egész nemzet. Mire Maven kopói a nyomunkba erednek, már a levegőben leszünk, útban a Corvium melletti rejtett repülőtérre. Az ezredes folytatja az utat északra, az éj leple alatt átkel a tavakon, és körbemegy. Reggelre, ha minden a terv szerint történik, mindketten a saját légióink élén leszünk a határ két oldalán. Aztán indul a menet.
Amikor legutóbb hátrahagytam a szüleimet, nem figyelmeztettem őket. Az valahogy könnyebb volt ennél. Olyan nehéz elbúcsúzni tőlük, hogy legszívesebben a Fekete Futár ismerős biztonságába menekülnék. De rábírom magam, hogy mindkettejüket megöleljem, és valamennyi vigaszt adjak nekik, még ha csak hazugság is. – Vigyázok rájuk – suttogom, és anya vállára hajtom a fejemet. Ujjai a hajamba túrnak. A szürke elszíneződés nagyobb lett, már majdnem a vállamig ér. – Bree-re és Tramyra. – És magadra – súgja vissza. – Magadra is vigyázz, Mare. Kérlek. Bólintok az ölelésben, nem akarok megmozdulni. Apa keze megkeresi a csuklómat, és szelíden megcibálja. Korábbi kitörése ellenére ő az, aki emlékeztet, hogy mennem kell. A tekintete a vállam fölött a Fekete Futárra siklik. A többiek már felszálltak, és csak a Barrow-k maradtak a kifutópályán. Azt hiszem, nem akarnak minket megzavarni, bár nincs szükségem erre a tapintatra. Az elmúlt hónapokban egy lyukban laktam, azelőtt meg kamerákkal és őrökkel teletömött palotában. Nem érdekelnek a nézők. – Ezt neked csináltam – mondja gyorsan Gisa, és kinyújtja ép kezét. Fekete selymet lóbál. Hűvösnek és simának érzem. – Még korábban. Vörös és arany virágok díszítik az anyagot, a hímzés mesteri. – Emlékszem – mormolom, és az ujjamat végigfuttatom a hihetetlenül tökéletes munkán. Nagyon régen hímezte, az azt megelőző éjszakán, hogy a tiszt eltörte a kezét. Befejezetlen, akárcsak a korábbi élete. Mint Shade-nek. Reszketve a csuklóm köré kötöm. – Köszönöm, Gisa. A zsebembe nyúlok. – És nekem is van a számodra valamim, hugi. Apró csecsebecse, olcsó holmi. A fél fülbevaló illik a vérvörös hajához. A lélegzete elakad, ahogy átveszi. Rögtön követik a könnyek is, de képtelen vagyok nézni. Elfordulok tőlük, és felszállok a Fekete Futárra. A rámpa becsukódik mögöttem, és mire a szívem heves dobogása elcsitul, már a levegőben repülünk, magasan a tenger fölött. Kevés katonám van azokhoz képest, akik az ezredest kísérik a Tóvidékre. Végül én csak olyanokat vihettem, akik elég fiatalnak néznek ki, hogy a Kis légió tagjai lehessenek, és lehetőleg olyanokat, akik már szolgáltak a seregben, és tudják, hogyan kell katonaként viselkedniük. Tizennyolc gárdistára illik a leírás, ők csatlakoztak hozzánk. Kilorn velük együtt ül, és igyekszik beilleszteni őket az összeszokott csapatunkba. Ada nincsen velünk, sem Darmian és Harrick. Mivel őket
nem lehetett volna kamasznak álcázni, az ezredessel tartottak, hogy tőlük telhetően segítsenek. Nagyanyót nem kötik ezek a szabályok, hiába élemedett korú. Külseje változik, fiatal arcokat váltogat. Természetesen Cameron is csatlakozott hozzánk – valójában eredetileg az ő ötlete volt, és majdnem ugrál, annyira tele van adrenalinnal. A fivérére gondol, aki a légióba került. Azon kapom magamat, hogy irigylem őt. Még mindig van esélye megmenteni. Calt és a bátyáimat lesz a legnehezebb álcázni. Bree-nek fiatalos az arca, de nagyobb, mint egy tizenöt éves. Tramy túl magas, Cal túlságosan felismerhető. Az ő értékük azonban nem a kinézetükben vagy az erejükben rejlik, hanem abban, hogy ismerik a lövészárkokat. Nélkülük nem lenne vezetőnk a labirintusban és a Fojtás rémálomba illő pusztaságában. A Fojtást eddig csak fényképeken láttam, a híradókban és az álmaimban. Miután a képességemre fény derült, azt hittem, soha nem kell majd odamennem. Azt hittem, megmenekültem ettől a sorstól. De nagyot tévedtem. – Három óra Corviumig – veti hátra Cal, fel sem nézve a műszereiről. A mellette lévő ülés feltűnően üres, nekem van fenntartva. De nem vagyok hajlandó csatlakozni hozzá, miután hagyta, hogy egyedül viseljem el Shade temetését. – Felkelünk vörösen, mint a hajnal. – A gárdisták egyszerre koppintják puskatusukat a padlóra. Mindnyájunkat meglep, bár Cal igyekszik nem reagálni. De látom, hogy undorral elhúzza a száját. Nem tartozom a forradalmatokhoz, mondta nekem egykor. Pedig nagyon úgy néz ki, felség. – Felkelünk vörösen, mint a hajnal – mondom halkan, de határozottan. Cal ráncolja a homlokát, és dühösen bámul ki az ablakon. Ettől az arckifejezéstől az apjára hasonlít, és elgondolkozom azon, ki lehetett volna. Egy megfontolt, harcos herceg, akinek a felesége a vipera Evangeline. Maven azt mondta, nem élte volna túl a koronázása éjszakáját, de ezt nem hiszem. Az acélt tűzben edzik. Életben maradva uralkodott volna. De hogy mit tett volna, azt nem tudom. Egykor azt hittem, ismerem Cal szívét, de most rá kell jönnöm, hogy ez lehetetlen. Egyetlen szívet sem lehet teljesen megérteni. Még a sajátunkat sem. Az idő fojtogató csendben telik. Azt kívánom, bárcsak Archeonban lennénk, a kereskedelmi szektor közepén, és néznénk a világot, ahogyan megváltozik. Vajon az Ezüstök úgy reagálnak, ahogy remélem? Felismerik Maven megtévesztését? Vagy szemet hunynak fölötte? – Tüzek Corviumban. Cal a pilótafülke ablakának támaszkodik, a szája tátva. – A városközpontban és a folyóvárosi nyomornegyedben. – Értetlenül a hajába túr. – Bizonyára lázongások.
A szívem repesni kezd, majd elkomorul. Elkezdődött a háború, és fogalmunk sincs arról, mi lesz az ára. A repülőgép többi utasa ujjongásban tör ki, nem bírom a sok tapsolást és kézfogást. Csaknem kiesek az ülésemből, a lábam összeakad. Nem botlom el, de alig bírok a repülőgép végébe eljutni. Szédülök és émelygek, és majdnem a falra küldöm a vacsorát, amiből tulajdonképpen alig ettem. Az egyik kezem rátalál a fémre, és hagyom, hogy a hűvössége megnyugtasson. Segít kicsit, de még mindig kóválygok. Te akartad ezt. Erre vártál. Te idézted elő. Ez az alku. Ez az üzlet. Kezd megtörni az önuralmam, amelyet olyan nehezen őriztem meg eddig. Érzem a repülőgép minden lüktetését, a hajtóművek minden fordulatát. Elágazik a fejemben, akár egy fehér és lila térkép, amely túl fényes, hogy el lehessen viselni. – Mare? – Kilorn feláll a székéből. Egy lépést tesz felém, és kinyújtja a kezét. Úgy néz ki, mint Shade az utolsó pillanataiban. – Jól vagyok – hazudom. Olyan, mintha megszólaltattam volna egy harangot. Cal megfordul az ülésében, és azonnal megtalál. Erős, határozott léptekkel átvág a repülőgépen, bakancsa csattog a fémpadlón. A többiek átengedik, túlságosan félnek a tűz hercegétől ahhoz, hogy megállítsák. Én nem osztozom a félelmükben, és hátat fordítok neki. Megpördít, nem bajlódik a gyengédséggel. – Nyugodj le! – förmed rám. Nincsen türelme a hisztihez. Szeretném ellökni, de értem, mit próbál tenni. Bólintok, próbálom azt csinálni, amit mondott. Ez kicsit lehiggasztja. – Mare, nyugodj meg – mondja, ezúttal olyan szelíden, ahogyan az emlékeimben. Ha nem lenne a repülőgép lüktetése, akár a Szurdokban is lehetnénk, a szobánkban, a hálóhelyünkön, az álmainkba burkolózva. – Mare. A riasztó pillanatokkal azelőtt szólal meg, hogy a repülőgép vége szétrobbanna. A lökéshullámtól a hátamra esem, csillagokat látok. Vér ízét érzem, és lángoló hőséget. Ha nem lenne Cal, a tűz elhamvasztana, de így csak végignyaldossa a karját és a hátát ártalmatlanul. Ugyanolyan gyorsan, mint ahogyan szétterjedt, vissza is húzódik, visszalöki Cal hatalma, és csak parázs marad. De még a herceg sem tudja újjáépíteni a repülőgép végét – vagy nem akadályozhatja meg, hogy lezuhanjunk. A zaj szinte széthasítja a fejemet, úgy csikorog, akár egy vonat, úgy sikolt, mint ezernyi sirató. Abba kapaszkodom, amibe csak tudok, legyen fém vagy eleven test. Amikor a látásom kitisztul, fekete égboltot és bronzszínű szemeket látok. Egymásba kapaszkodunk, akár két hullócsillag. A Fekete Futár darabokra hullik, minden egyes elem vérfagyasztó csikorgással válik le. Minden pillanatban több tűnik el belőle, míg végül csak a vékony fémrudak maradnak. Jéghideg van, nehéz
lélegezni, vagy bármit a saját akaratomból megmozdítani. Hunyorogva nézem a sötét talajt, amely minden rémisztő másodpercben közelebb ér. Egy árnyék repül el mellettem. Elektromos szíve és csillogó szárnya van. Aranyeső. A gyomrom összeszorul, ahogy a Fekete Futár maradványai lehullnak. Még sikoltani sincs erőm. A többieket viszont hallom, ahogy kiáltoznak, könyörögnek, hogy kímélje meg őket a gravitáció. A szerkezet megremeg körülöttünk, és ismerős csattanást hallok. Egymásnak csapódó fém. Újraformálódik. Levegő után kapok, amikor rájövök, mi történik velünk. A repülőgép többé már nem repülő, hanem ketrec, egy fémkelepce. Egy sírbolt. Ha tudnék beszélni, megmondanám Calnek, hogy szeretem. De a szél és a zuhanás elakasztja a lélegzetemet. Nincsenek szavaim többé. Az érintése fájóan ismerős, egyik keze a nyakamon, arra kér, hogy nézzek rá. Hozzám hasonlóan ő sem tud beszélni. De így is meghallom a bocsánatkérését, és ő is megérti az enyémet. Semmit sem látunk egymáson kívül. Sem Corvium fényeit a horizonton, sem a felénk közeledő földet, sem a sorsunkat, ami ránk vár. Nincsen semmi más, csak a szeme. Még a sötétségben is izzik. A szél túlságosan erős, a hajamat kócolja. Az anyám által készített hajfonat szétbomlik, ezzel az utolsó érintése is eltűnik. Kíváncsi vagyok, ki mondja majd el neki, hogy meghaltam, vagy tudni fogja bárki, milyen véget értünk. Micsoda halálnemet álmodott meg nekünk Maven. Ez biztosan az ő ötlete, hogy együtt öljön meg minket, és elég időt hagyjon, hogy felfogjuk, mi történik. Amikor a ketrec megáll, felsikoltok. Füvet érzek lelógó kezem alatt. Hogyan? – csodálkozom, és visszahúzom a kezemet. Nehéz egyensúlyt találni, és elesem. A ketrec meginog a mozdulatomtól, akár egy fáról lógó hinta. – Ne mozogj – morogja Cal, és a tarkómra teszi az egyik kezét. A másik keze acélrudat markol, amely vörösen izzik. Követem a pillantását az erdei tisztás végébe, ahol emberek állnak körülöttünk. Ezüst hajukat nehéz eltéveszteni. Magnetronok a Samos-házból. Szélesre tárják a karjukat, egyszerre mozognak, és a ketrec lassan leereszkedik. Az utolsó néhány centiméteren zuhan, mire felkiáltunk. – Elengedni. A hang villámcsapásként ér. Lerázom Cal markát, és talpra ugrok, a ketrec széléhez rontok. Mielőtt elérném, a rácsok szétnyílnak, és a lendületem továbbvisz. Megbotlok, a félig fagyott fűbe zuhanok. Egy szikrát küldök feléjük, de a támadóm
túl erős. Egy fa hasad helyette ketté, és nagy reccsenéssel eldől. A melák a hátamra térdel, olyan erősen, hogy a tüdőmből kipréseli a levegőt. Különös tapintású ujjak – talán műanyaggal bevonva, talán kesztyűben – zárulnak össze a torkomon. Karmolok, szikrákat szítok, de nem működik. Minden erőfeszítés nélkül felemel, kénytelen vagyok lábujjhegyre állni, hogy meg ne fulladjak. Sikoltani próbálok, de lehetetlen. Pánik fut végig rajtam, a szemem kiguvad, keresem a kiutat. De csak a barátaimat látom, akiket még mindig fogva tart a ketrec, és hiába rángatják a rácsokat. A fém ismét felsikolt, tekeregni kezd, minden egyes rúd külön börtönné válik. Bedagadt szemmel látom, ahogy fémkígyók fonódnak Cal, Kilorn és a többiek köré, megbéklyózzák a csuklójukat, bokájukat és nyakukat. Még Bree, aki akkora, mint egy medve, sem tud védekezni a tekergő rudak ellen. Cameron tőle telhetően derekasan küzd, egymás után némítja el a magnetronokat. De túl sokan vannak. Amikor az egyik elesik, másik lép a helyébe. Csak Cal képes valóban ellenállni, minden rudat szétéget, ami csak megközelíti. De éppen most zuhant le az égből. Össze van zavarodva, és vér ömlik egy sebből a szeme fölött. Az egyik rúd tarkón vágja, mire eszméletlenül terül el. A szemhéja megremeg, és azt kívánom, hogy ébredjen fel. De az ezüstös indák köré fonódnak, minden pillanatban egyre jobban összeszorulnak. A legrosszabb az, amelyik a torkánál van, mert az olyan mélyre vág, hogy szinte megfojtja. – Elég! – préselem ki magamból, és az iménti hang felé fordulok. Már csak a saját gyenge izmaimmal küzdök, próbálok a hagyományos módon kiszabadulni a melák szorításából. Teljesen hasztalan. – Elég! – Nem vagy alkupozícióban, Mare. Maven incselkedve a sötétségben, az árnyékok közt marad. Nézem, ahogy az alakja közelebb ér, és látom a fején a tüskés koronát. Amikor kilép a fénybe, enyhe elégedettség fut át rajtam. Az arca nem tükrözi a magabiztosságot. Véraláfutásnak látszó karikák vannak a szeme körül, izzadság lepi be a homlokát. Az anyja halála láthatóan megviselte. A torkomon kicsit enged a szorítás, hogy beszélni tudjak. De még mindig csak lógok, a lábujjaim csúszkálnak a hideg fűben. Nincs alku, nincs üzlet. – A bátyád – mondom, bele sem gondolva. Mavent ez egyáltalán nem érdekli. – És? – vonja fel sötét szemöldökét. A földön Kilorn a béklyóinak feszül, amely megszorul, és a fiú levegő után kapkod. Mellette Cal szemhéja remeg. Kezd magához térni – és akkor Maven
biztosan megöli. Nincs időm. Bármit megadnék azért, hogy kettejüket életben tartsam, bármit. Dühöm, félelmem és kétségbeesésem utolsó kirobbanásával szabadjára engedem az erőmet. Megöltem Elara Merandust. Képesnek kell lennem arra, hogy megöljem a fiát és a katonáit. De a melák felkészült erre, és megszorít. A kesztyűje megvédi a bőrét a villámomtól. Fulladozom a markában, próbálom szólítani az eget. De a látásom elhomályosul, és lassú lüktetést hallok. Megfojt, mielőtt összegyűlhetnének a felhők. A többiek pedig velem együtt meghalnak. Bármit megteszek, hogy életben tartsam. Hogy velem legyen. És ne legyek egyedül. A villámom soha nem látszott ilyen gyengének vagy magányosnak. A szikrák lassan szertefoszlanak, akár egy haldokló szív utolsó dobbanásai. – Van valami, amit fel tudok ajánlani – suttogom rekedten. – Tényleg? – Maven még egy lépést tesz felém. A közelségétől viszketek. – Mondd csak! A nyakörvem megint meglazul, de a melák nyílt fenyegetésként a torkomra teszi a hüvelykujját. – Az utolsó erőmig harcolni fogok veled – mondom. – Mindannyian így teszünk, és belehalunk. De talán téged is magunkkal viszünk, ahogyan az anyádat. Maven szeme megrebben, csak ez jelzi a gyászát. – Ezért megbüntetlek, jegyezd meg! A hüvelykujj mélyebbre nyomódik, valószínűleg látványos véraláfutás marad utána. De Maven nem erről a büntetésről beszél. Amit nekünk tartogat, az sokkal rosszabb lesz. A Cal csuklóját körülfonó fémpántok elvörösödnek, és izzani kezdenek. Résnyire nyitott szemében megcsillan a csillagfény, és visszafojtott lélegzettel néz engem. Szeretném, ha meg tudnám mondani neki, hogy maradjon nyugton, hadd tegyem azt, amit kell. Hadd mentsem meg úgy, ahogyan ő mentett meg engem számos alkalommal. Kilorn megdermed mellette. Jobban ismer bárkinél, és világosan olvas az arcomból. Az állkapcsa lassan megfeszül, és ingatja a fejét. – Engedd el őket, hadd éljenek – suttogom. A melák keze súlyos, és elképzelem, ahogy végigsiklik rajtam, és megtekeredik, akár a vaskígyók. – Mare, nem tudom, érted-e az alku fogalmát – mondja megvetően Maven. – Valamit adnod kell nekem. Nem megyek vissza senki kedvéért. Ezt mondtam egyszer Calnek, miután túléltem a zavarószerkezetet, és rájött, miről szól az egész. Add meg magad, üzente Maven,
és kérlelt, hogy térjek vissza. – Nem fogunk harcolni. Én nem fogok harcolni. – Amikor a melák ledob, a falaim széttörnek. Lehajtom a fejem, képtelen vagyok felnézni. Olyan, mintha meghajolnék. Ez az ajánlatom. – Elengeded a többieket… és a foglyod leszek. A kezemet bámulom a fűben. A dér hidege ismerős. Maven keze beteges hővel égeti az államat. Az, hogy meg mer érinteni, világos üzenet. Nem fél a Villámlánytól, vagy legalábbis szeretné ezt mutatni. Kényszerít, hogy felnézzek rá, de nem látok semmit abból a fiúból, aki egykor volt. Csak sötétséget. – Mare, ne légy ostoba! – Alig hallom Kilorn könyörgését. Túl hangos és fájdalmas a fejemben a nyüszítés. Nem elektromosság, hanem valami más, mélyen bennem. A saját idegeim sikoltanak ellenkezve. Ugyanakkor beteges és torz megkönnyebbülést érzek. Annyi áldozatot hoztak értem, a döntéseimért. Úgy igazságos, ha viszonzom, és elfogadom a büntetést, amit a sors tartogat a számomra. Maven jól olvas belőlem, keresi a hazugságot, ami nem létezik. És én is ezt teszem. A pózolása ellenére igenis fél attól, amit tettem, fél a Villámlány szavaitól és a hatásuktól. Azért jött ide, hogy megöljön és elásson. Most nagyobb zsákmányt talált, és önszántamból adtam neki. Természeténél fogva áruló, de ezt az alkut be akarja tartani. Látom a szemében. Kiolvastam a leveleiből. Engem akar, és bármit megtesz azért, hogy megint a kezében tarthassa a pórázomat. Kilorn a béklyóinak feszül, de hiába. – Cal, csinálj valamit! – kiáltja, a mellette fekvő test felé csapva. A bilincseik fémesen csattannak egymáson. – Ne hagyd! Képtelen vagyok ránézni. Azt akarom, hogy máshogy emlékezzen rám. Talpon állva, a helyzetet uralva. Nem így. – Akkor áll az alku? – Koldus vagyok, és azért esdeklem Mavennek, hogy tegyen vissza az aranyozott kalitkába. – Tartod a szavadat? Maven elmosolyodik fölöttem, amikor a szavait idézem neki. A fogsora megcsillan. A többiek már kiáltoznak, még Cal is könyörög, ordítoznak, a béklyóikat rázzák. Semmit sem hallok belőle. Az elmém leszűkült egyetlen emberre, az üzletre, amit megkötök. Gondolom, Jon ezt is látta előre. – Áll az alku.
• EPILÓGUS •
Napok telnek el. Legalábbis azt hiszem, hogy napok. Időm nagy részét tompa vakságban töltöm, a zavarónak kiszolgáltatva. Már nem fáj annyira. A fogvatartóim tökéletesítették az úgynevezett dózist, és csak eszméletlenül tartanak, de nem fejrepesztő fájdalmak között. Valahányszor felébredek, homályos látásom előtt fehér köpenyes férfiak jelennek meg, akik elfordítanak egy tárcsát, és a készülék ismét kattog. A rovar az agyamba fúrja magát, és kattog végeérhetetlenül. Néha érzem, hogy rángatnak, de sohasem annyira, hogy felébredjek. Néha Maven hangját hallom. Aztán a fehér börtön feketévé és vörössé változik, de a két szín túl erős, nem bírom elviselni. Ezúttal, amikor magamhoz térek, semmi sem kattog. A világ ragyogó, kissé elmosódott, de nem ájulok el. Tényleg felébredek. A béklyóim áttetszőek, talán műanyagból vagy gyémántüvegből vannak. Kényelmetlenül szorosan simulnak a csuklómra és a bokámra, de a vérkeringésemet azért nem akadályozzák. A kézbilincs a legrosszabb, éles és horzsolja az érzékeny bőrt. A sebekből vér szivárog. A vörös éles kontrasztot alkot a halvány hálóinggel, de senki sem veszi a fáradságot, hogy letörölje. Most, hogy Maven nem tudja elrejteni, ki vagyok, meg kell mutatnia az egész világnak az új, torz terve szerint. A láncok csörömpölnek, és rájövök, hogy egy páncélos szállítóban vagyok, amely mozog. Ezt használhatják a rabok számára, mert nincsenek ablakai, a falaiba viszont gyűrűk vannak illesztve. A láncomat az egyik ilyenhez erősítették, és enyhén hintázik. Velem szemben két fehér ruhás férfi ül, mindketten teljesen kopaszok. Megdöbbentően hasonlítanak Arvenre. Valószínűleg a testvérei vagy az unokatestvérei. Ez megmagyarázza a fojtogató érzést és a légzés nehézségét. Ezek a férfiak elnémítják a képességemet, és túszul ejtenek a saját bőrömben. Furcsa, hogy láncokra is szükségük van. A villámom nélkül csak egy tizenhét éves lány vagyok, illetve majdnem tizennyolc. Ezen muszáj mosolyognom. A születésnapomat önként választott rabságban töltöm majd. Tavaly ilyenkor azt hittem, a frontra fogok menni. Most ki tudja, hová tartok egy rabszállítóban, két férfival, akik nagyon szeretnének megölni. Nem sokat javult a helyzetem. És gondolom, Mavennek igaza volt. Figyelmeztetett, hogy a következő születésnapomat együtt töltjük. Feltételezem, tartja a szavát.
– Milyen nap van? – kérdezem, de nem válaszolnak. Még csak nem is pislognak. Koncentrációjuk, amellyel elfojtják a képességemet, tökéletes és törhetetlen. Odakintről különös, tompa moraj hallatszik. Nem ismerem fel, és nem akarok erőt pazarolni arra, hogy megpróbálok rájönni, mi az. Hamarosan biztosan megtudom. Nem tévedek. Néhány perc múlva a szállító megáll, és a hátsó ajtót feltépik. A moraj egy indulatos tömegé. Egy rémítő pillanatra azt hiszem, visszaküldtek a Csontarénába, ahol Maven próbált megöletni. Biztosan szeretné befejezni a munkát. Valaki kioldja a láncaimat, és előrerángat. Csaknem kiesem a szállítóból, de az egyik néma Arven az utolsó pillanatban elkap. Nem kedvességből, hanem szükségből. Veszélyesnek kell látszanom, amilyen a régi Villámlány volt. Senkit sem érdekel egy gyenge fogoly. Senki sem gyűlöli a nyomorult gyávát. Térdre kényszerített lázadót akarnak látni, élő trófeát. Mert most az vagyok. Önként léptem ebbe a ketrecbe. Mindig önként teszem. Megremegek, amikor rájövök, hol vagyok. Archeon hídján. Egykor végignéztem, ahogy összeomlik, de a hatalom és erő szimbólumát újjáépítették. Most pedig sebes, csupasz lábbal végig kell mennem rajta, láncra verve. A földet bámulom, képtelen vagyok felnézni. Nem akarom látni az emberek arcát, a kamerákat. Nem láthatják, hogy megtörtem. Maven ezt akarja, de soha nem adom meg neki ezt az örömet. Azt hittem, jól viselem majd, ha közszemlére tesznek, végtére is mostanra már hozzászokhattam. De ez sokkal rosszabb, mint korábban. A megkönnyebbülés, amit a tisztáson éreztem, eltűnt, és a rettegésnek adta át a helyét. Minden szempár végigsiklik rajtam, keresik a repedéseket a híres arcon. Sokat találnak. Próbálom kiszűrni a kiáltozásukat, és néhány másodpercre sikerrel járok. Aztán rájövök, a többségük mit mond, és milyen szörnyűségeket tartanak a magasba, hogy lássam. Nevek. Fényképek. A halott és hiányzó Ezüstök. Részem volt abban, milyen sorsra jutottak. Az arcomba sikoltanak, a szavaik többet ártanak, mint bármilyen tárgy. Mire elérem a híd végét és a zsúfolt Cézár teret, a könnyeim hevesen potyognak. Mindenki látja. Minden lépéssel jobban megfeszül a testem. Azért nyújtózom, amit nem érhetek el, a képességért, amely nem képes megmenteni. Alig kapok levegőt, mintha a kötél már megszorulna a nyakamon. Mit tettem? Sokan gyűltek össze a Fehértűz Palota lépcsőjén, hogy végignézzék a bukásomat. A nemesek és a tábornokok mind a gyász fekete színét hordják, ezúttal a királynőért. Evangeline ruhája fölött nehéz elsiklani, csupa éjfekete kristálytű, amelyek csillognak, amikor megmozdul.
Csak egyvalaki visel szürkét, ez a szín illik hozzá. Jon. Vérvörös szemében bocsánatkérés, amit sohasem fogok elfogadni. Soha nem lett volna szabad elengednem. Magamban szitkozódom. Egyszer azt mondta, egyedül fogok felemelkedni. Most már tudom, hogy hazudik. Mert én biztosan elbuktam. Az emelvény eleje üres, minden más fölé magasodik. Kiváló hely a kivégzésre, ha Mavennek ehhez van kedve. Ott ül egy trónon, amelyet nem ismerek fel. Az őreim vonszolnak, kénytelen vagyok a király közelébe menni. Kíváncsi vagyok, meggyilkol-e mindenki szeme láttára, és megfesti-e a véremmel a palota lépcsőjét. Amikor feláll, összerezzenek. Rádöbbenek, hogy úgy állunk egymással szemben, akár a jegyesek, nyíltan és egyedül az arcok tengere előtt. De ez nem esküvő. Ez talán a temetésem, a halálom. Valami csillog a kezében. Az apja kardja? Hóhérbárd? Borzongató hideget érzek, ahogy valamit a nyakamra kapcsol. Egy nyakörv. Ékkövekkel díszített, aranyozott, szépséges rettenet. A könnyeim fátylán át csak homályosan látok, míg végül semmiben sem vagyok biztos, csak a fekete páncélos királyban előttem, és a kulcscsontomat perzselő bélyegben. A nyakörvhöz egy lánc kapcsolódik. Egy póráz. Kutya vagyok. Maven szorosan fogja, és arra számítok, hogy leránt az emelvényről. Ő azonban szilárdan áll. Arckifejezése kiismerhetetlen, de a jelentése egyértelmű. Egyik kezével a lábára mutat. Ujjai fehérebbek, mint ahogy emlékeztem rájuk. Azt teszem, amit mond. Letérdelek.
A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐL
A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az
[email protected] e-mail címen. További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO
HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS
Mary E. Pearson Az árulás csókja A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon
ELSŐ FEJEZET Aznap volt a napja, hogy ezer álom elpusztuljon, és egyetlen új szülessen. A szél tudta. Június elsejét írtuk, de a hegy tetején álló citadellát hideg szélrohamok tépázták, vadul, mint a téli viharok idején. Átkozódva rázták az ablakokat, vészjósló suttogással söpörtek át a huzatos folyosókon. Nem kerülhettem el a rám váró jövőt. Az idő lassan lejárt, eljött, aminek el kellett jönnie. Lehunytam a szemem, mintha így kizárhatnám a gondolatot – tudtam, a napom nemsokára kettéválik, mindörökre elkülönülnek az életemben az előtte és az utána történtek, és az egész egyetlen gyors szertartás lesz, amibe éppolyan kevés a beleszólásom, mint a szemem színébe. Elléptem a lélegzetem párájával fedett ablaktól. Morrighan végtelen hegységei csak foglalkozzanak a maguk dolgával – nekem a saját sorsom elé kellett mennem. Az előírt liturgiák a szertartásrend szerint zajlottak, a rituálék és szertartások a terveket követve folytak le. Minden a Fennmaradottak és a tőlük származó Morrighan nagyszerűségét dicsérte. Nem tiltakoztam. Eddigre erőt vett rajtam a tompaság, csakhogy dél közeledtével, amikor már csak néhány lépés választotta el az azelőttöt az azutántól, a szívem ismét zakatolni kezdett. Arccal lefelé, mezítelenül feküdtem egy kőkemény emelvényen. A pillantásomat a padlóra szegeztem, amíg idegenek karcoltak új és új vonásokat a hátamra tompa késeikkel. Moccanni sem mertem, bár tudtam, a pengéket óvatos kezek irányítják: a hordozóik pontosan tudják, az életük múlik az ügyességükön. A mozdulatlanság azonban segített elrejteni, mennyire megaláz ruhátlanságom, miközben ismeretlen kezek érnek hozzám. Pauline a közelben ült és figyelt, a szemében valószínűleg aggodalom. Nem
láttam őt, csak a kőpadlót: hosszú, sötét hajam hullámzó függönyként borult az arcom köré, és elzárt a világtól. Csak a pengék ritmikus, reszelős hangja hatolt a fülemig. Az utolsó kés a derekamig szaladt, megkarcolta a fenekem feletti érzékeny bőrt. Küzdöttem az ösztönnel, hogy elhúzódjak, mégis összerándultam. A helyiségben mindenki levegőért kapott. – Ne mozdulj! – rendelkezett Cloris nagynéném. Anyám kezét éreztem meg: gyengéden simogatta a hajamat. – Már csak néhány vonás, Arabella. Ennyi az egész. Bár vigasznak szánta, felbosszantott, hogy ragaszkodik a hivatalos nevem használatához, ahhoz az örökölt névhez, amelyet már olyan sokan koptattak előttem. Szerettem volna, ha legalább ma, a Morrighanben töltött utolsó napomon félretenné a hivatalos hangnemet, és a kedvesebb nevemen szólítana, ahogy a fivéreim szoktak. Számtalan nevem egyikét az utolsó három betűre rövidítették, így lettem Lia. Egyszerű név volt, de úgy éreztem, sokkal inkább engem takar. Nem éreztem több karcolást. – Vége van – jelentette be az Első Művész. A többiek halk mormolással jelezték egyetértésüket. Tálca csörömpölt, ahogy mellém tették az emelvényre. Rózsaolaj mindent átható aromája tolakodott az orromba. Lábak csosszantak a kövön, hogy körbeálljanak: a nagynénéim, anyám, Pauline, és mások, akiket elhívtak, hogy tanúi legyenek az eseménynek. Halkan énekelték a zsoltárokat. A pap fekete köpenye elsuhant mellettem, majd hangja felerősödött, és a hátamra permetezte a meleg olajat. A művészek a bőrömbe dörgölték. Gyakorlott ujjaik így megpecsételték a Morrighanház számtalan tradícióját és az ígéretet, amely immár a hátamra volt írva, hogy hirdesse a mai napon megkötött szövetséget és biztosítsa a jövőjüket. A számukra van remény, gondoltam keserűen. Az elmém kétségbeesve igyekezett összefogni a még előttem álló feladatok rendjét, azokét, amelyek csak a szívemben voltak feljegyezve, nem papíron. Alig hallottam a pap szavait – az álmosító kántálás elsorolta minden szükségüket, de az enyémekről egy szót sem szólt. Még csak tizenhét éves voltam. Nem volt jogom a saját jövőmről álmodni? – …Arabella Celestine Idris Jezelia, a Morrighan-ház Első Leánya áldozata gyümölcsöző légyen, és áldott… Szünet nélkül, egyre hangosabban sorolta a megkövetelt áldásokat és szentségeket. A hangja betöltötte a teret, és aztán, amikor már azt hittem, nem bírom tovább, belefulladok a szavaiba, elhallgatott. Egy drága, édes pillanatig csak a csend
zúgott a fülemben. Újra kaptam levegőt. Az utolsó áldás következett. – Miképpen a Királyságok az emberek hamvaiból emelkedtek fel az elveszettek csontjain, úgy térünk mi is vissza a hamvak közé, ha a Menny így kívánja. Fél kézzel megemelte az államat, másik hüvelykjével hamut kent a homlokomra. – És így légyen a Morrighan-ház jelen Első Leánya számára is – mondta rá a hagyomány szerint anyám, aztán olajba mártott kendővel letörölte a homlokomról a hamut. Lehunytam a szememet, lehajtottam a fejemet. Első Leány. Átok és áldás egyben. És az igazat megvallva, üres színjáték. Anyám most a vállamra tette a kezét. A bőröm bizsergett az érintése alatt. Talán vigasznak szánta, de későn jött. A pap elmondott egy utolsó fohászt anyám anyanyelvén, a megőrzés imáját, ami furcsa módon nem tartozott a hagyományok közé, aztán anyám elvette a kezét. Még több olaj csordult a bőrömre. Kísérteties, éneklő zsolozsma zengett a helyiség hideg kőfalai között. A nehéz rózsaillat megülte a levegőt. Mélyet lélegeztem. Akaratom ellenére élveztem ezt a részt: a meleg olaj érintését, és a langyos kezeket, amelyek a hetek óta bennem feszülő görcsös csomókat gyúrták. A bársonyos érzés csillapította a festékkel kevert citromlé csípését, a virágillat egy percre átvarázsolt egy rejtett, nyári kertbe, ahol senki sem találhat rám. Bárcsak ilyen egyszerű volna… De aztán ennek is vége szakadt, a művészek hátraléptek a műtől. Mind lélegzetvisszafojtva szemlélték a hátamon kirajzolódó eredményt. Hallottam, hogy valaki közelebb lép. – Azt mondom, nem a hátát fogja nézni, ha a szemét rávetheti az összes többi látnivalóra. Halk kuncogás szaladt végig a helyiségen. Bernette nénikém sosem fogta vissza a szavait, még akkor sem, ha egy pap állt mellette, és ügyelni kellett volna a protokollra. Apám szerint tőle örököltem csípős nyelvemet; mindenesetre figyelmeztettek, hogy ma viselkedjek megfontoltan. Pauline megfogta a karomat, hogy felsegítsen. – Felség – nyújtott át egy puha lepedőt, hogy magamra teríthessem, ezzel megóvva méltóságom maradékát. Gyors, értő pillantást váltottunk, és ez visszaadta a lelkierőmet. Aztán Pauline odavezetett egy nagy tükörhöz, és a kezembe adott egy kisebb, ezüst kézitükröt, hogy én is megnézhessem az eredményt. Félresimítottam hosszú hajamat, és lejjebb eresztettem a lepedőt, egészen a derekamig. A többiek csendben várták, mit mondok végül. Megfékeztem a késztetést, hogy
levegőért kapjak – nem akartam megadni anyámnak ezt az elégtételt –, de el kellett ismernem, hogy az esküvőmre készült kavah kivételesen szépre sikerült. Egészen elámultam rajta. A Dalbrecki Királyság csúf címerállata meglepően elegáns formát kapott. A vicsorgó oroszlán megszelídült a hátamon, a karmait kecses, aprólékos vonalakkal vette körül a Morrighantjelképező, kanyargós indák szövevénye, amely V alakban folyt végig a hátamon; a legutolsó hajtásai a derekam mélyedésébe kanyarodtak. Az oroszlánt megtisztelték, mégis ügyesen alávetett helyzetben ábrázolták. Elszorult a torkom, szúrt a szemem. Ezt a kavah-t szerettem volna… büszkén viseltem volna. Nagyot nyeltem. Elképzeltem, hogy a herceg ámulva tátja el a száját, amikor az eskütétel után leeresztem a menyegzői köntösömet. A kéjvágyó varangy. De a művészeknek megadtam, amit érdemeltek. – Tökéletes. Köszönöm. Nincs kétségem, hogy a morrighani művészek mától a Dalbrecki Királyságban is a legrangosabbak közé számítanak majd. Anyám mosollyal fogadta az erőfeszítésemet: tudta, tőlem ezek a szavak ritkaságnak számítanak. Ezután mindenkit kitereltek. A további készülődés csak a szüleimre és Pauline-ra tartozott, aki nekem segédkezett. Anyám behozta a fehér selyem alsóruhát: a sóhajnyi anyag olyan vékony, szinte folyékony volt, hogy csaknem elolvadt a karján. Én haszontalan formaságnak láttam, hiszen alig takart valamit: éppen annyira áttetsző és haszontalan volt, mint a hagyomány egymásra épülő rétegei. A ruha következett: a hátát mélyen kivágták, hogy keretbe foglalja a kavah-t, amely a herceg királyságának tiszteletére készült, mutatva a menyasszonya új hovatartozását. Anyám meghúzta a ruha rejtett csipkeszalagjait, és úgy igazította el a felsőrészt, hogy az a derekamra simuljon, de a hátamon ne feszüljön meg. Legalább olyan kiváló tervezőmunka kellett a ruha elkészítéséhez, mint a nagy Golgata-hídhoz, vagy talán még komolyabb: megfordult a fejemben, hogy a varrónők vajon nem alkalmaztak-e egy kis varázslatot az anyagon és a varratokon. Jobb volt ezen töprengeni, mint azon, ami egyre közeledett. Anyám szertartásosan megfordított, hogy belenézhessek a tükörbe. Minden haragom ellenére lenyűgözött a kép. Valóban ez volt a legszebb ruha, amelyet valaha láttam. Ragyogóan elegáns, mégis egyszerű – mindössze a helyi csipkeverők sűrű, Quiassé-csipkeszegélye díszítette, amely végigfutott a mélyre szabott nyakrészen, majd V alakban, a hátsó kivágást tükrözve, a fűzőrészen is. Egészen másnak tűntem benne, valakinek, aki idősebb és bölcsebb. Valakinek,
akinek tiszta a szíve, és nem rejteget titkokat. Valakinek, aki nem én vagyok. Szó nélkül odébb léptem, és kinéztem az ablakon. Anyám halk sóhaja követett. A távolban láttam a Golgata vörös tűjét: az egyetlen, omladozó romot, amely a mély csatornán valaha átívelő, vaskos hídból megmaradt. Hamarosan ez is eltűnik majd, mint az építmény többi része. Még az Ősök csodálatos mérnöki mágiája sem állhat ellen az elkerülhetetlennek. Hát akkor én miért próbálkoznék? Felkavarodott a gyomrom. Inkább a hegy aljára fordítottam a tekintetemet, ahol mélyen a citadella alatt szekerek döcögtek a főtér felé. Talán gyümölcsöt, virágokat hoztak, esetleg a morrighani szőlőskertek hordóba zárt borát. Megpillantottam néhány, felszalagozott lovak vonta, elegáns hintót is. Az egyikben talán ott ül legidősebb bátyám, Walther, fiatal feleségével, Gretával; fogják egymás kezét, és alig bírják elszakítani egymásról a tekintetüket, úgy utaznak az esküvőmre. A többi fivérem talán már ott is van a főtéren, és a mosolyukkal szédítik a fiatal lányokat. Alig pár napja láttam az ábrándos pillantású Regant egy sötét folyosón: a kocsis lányának suttogott valamit. Bryn minden héten más hajadont szédített, nem bírt választani. Mindhárom imádott bátyám szabadon szerethetett és vehetett el feleségül azt, akit akart. A lányok is maguk választhattak. Mindenki, még Pauline is, aki a hónap végére várta a hódolója visszatértét. – Te hogy csináltad, anya? – kérdeztem, még mindig a szekereket figyelve. – Hogyan bírtál elutazni ide Gastineux-ból, hogy hozzámenj egy varangyhoz, akit nem is szeretsz? – Apád nem varangy – vágta rá szigorúan az anyám. Megpördültem, hogy szembenézzek vele. – Lehet, hogy király, de attól még varangy. Azt akarod mondani, hogy úgy mentél hozzá egy nálad kétszer idősebb idegenhez, hogy nem gondoltad varangynak? Anyám nyugodtan emelte rám szürke szemét. – Nem, nem gondoltam. Ez volt a sorsom és a kötelességem. Fáradtan sóhajtottam. – Mert te Első Leány voltál. Az Első Leányok emlegetése elől anyám mindig ügyesen kitért. Most azonban, hogy csak ketten voltunk, nem foghatott másba, nem fordulhatott el. Kihúzta magát, királyi gőggel szegte fel az állát. – Ez megtiszteltetés, Arabella. – Csakhogy belőlem hiányzik az Első Leányok adottsága. Nem vagyok siarrah. A dalbreckiek hamarosan rá fognak jönni, hogy nem bírok akkora értékkel, mint ők azt hiszik. Ez az esküvő csalás.
– A képesség idővel megjöhet – felelte anyám halkan. Nem vitáztam vele. Mindenki tudta, hogy a legtöbb Első Leány adottsága a nővé éréssel teljesedik ki, én pedig már négy éve átléptem ezt a határt. Az adottságnak azonban semmi jele nem volt. Anyám hamis reményeket dédelgetett. Visszafordultam az ablakhoz. – De még ha nem is jön – folytatta –, az esküvő akkor sem csalás. Ez a szövetség nem csak egy dologról szól. Egy királyi vérvonal Első Leányának lenni önmagában is érték. A történelem és a hagyományok értéke. Csak ez számít. – Miért az Első Leány számít? Biztos, hogy az adottság nem szállhat egy fiúra? Vagy a második leányra? – Volt már rá példa… de erre nem építhetünk. A hagyomány sem szól róla. És arról szól-e, hogy az adottságot el is lehet veszíteni? A kimondatlan szavak pengeként függtek közöttünk, de még én sem bírtam így megsebezni anyámat. Apám már a házasságuk elejétől fogva nem kérte ki a véleményét az államügyekben, de hallottam olyan régi esetekről, amikor az adottság még erősen élt benne, és a szavának súlya volt. Ha egyáltalán hihettem ezeknek. Már ebben sem voltam biztos. A türelmem nem terjedt ki az efféle szócsavarásra. Jobban szerettem, ha a mondataim – és az érveim – egyszerűek, egyenesek. És annyira untam már, hogy mindenki a hagyományt emlegeti, hogy biztosra vettem: ha még egyszer valaki kiejti a száján a szót, szétrobban a fejem. Anyám valóban egy másik korban élt. Hallottam, hogy közelebb lép, és éreztem, hogy meleg karja a derekam köré fonódik. Elszorult a torkom. – Drága leányom – súgta a fülembe –, akár megjön az adottság, akár nem, keveset számít. Ne emészd magad ezen. Az esküvőd napja van. És a vőlegény egy varangy. Már láttam egy pillanatra Dalbreck királyát, amikor megjelent, hogy megegyezzenek a feltételekben – mintha csak egy ló lennék, amelyet megvesz a fiának. Vén volt, a háta görbe, mint a banyák reumás lábujja; az apám apja is lehetett volna. Görnyedten, lassan járt, a nagyterem lépcsőinek leküzdéséhez segítséget kellett kérnie. Ha a herceg csak feleannyi idős, akkor is ráncos, fogatlan öreg. A gondolat, hogy megérint, vagy éppen… Összeborzongtam: a fejembe tolakodott a kép, amint csontos, vén kezek simítják meg az arcomat, ráncos, savanyú ajkak kérik a csókomat. Egyre az ablakot bámultam, de már nem láttam túl az üvegen. – Miért nem nézhettem meg magamnak legalább? Anyám karja lehullott a derekamról.
– Megnézni egy herceget? A viszonyunk Dalbreckkel így is feszült, hogy mást ne mondjak. Valóban megsértenéd ezzel a birodalmat, amikor Morrighan számára létfontosságú a remélt szövetség? – Én nem vagyok apám egyik katonája. Anyám megsimította az arcomat. – De igen, drágám – súgta. – Az vagy. Végigfutott a hátamon a hideg. Anyám még utoljára megölelt, és hátralépett. – Itt az idő. Megyek, elhozom a menyegzői köntöst a kamrából – mondta, azzal kisietett. A szekrényhez siettem, kitártam az ajtaját. Az alsó fiókból kiemeltem egy zöld bársonytokot, mely egy vékony, ékkövekkel kirakott tőrt rejtett. A fivéreimtől kaptam a tizenhatodik születésnapomra – ajándék volt, mégsem használhattam soha. Nyilvánosan legalábbis nem. Az öltözőkamrám belső ajtajába azonban belevésődött titkos gyakorlatozásom sok nyoma. Összeszedtem még néhány holmit, belecsavartam egy alsóingbe, és átkötöttem egy szalaggal. Pauline is visszatért, immár teljesen felöltözve. Átadtam neki a kis csomagot. – Gondom lesz rá – felelte idegesen; megviselték az utolsó, készülődéssel töltött percek. Akkor szaladt ki, amikor anyám visszatért a köntössel. – Mire lesz gondja? – kérdezte. – Adtam neki néhány holmit, amit magammal szeretnék vinni. – Mindent, amire szükséged lesz, elküldtünk tegnap a ládákban – válaszolta, és az ágyamhoz lépett. – Néhány apróságot elfelejtettem. Anyám a fejét rázta, hogy emlékeztessen: a kocsiban igencsak szűk lesz a hely, az út Dalbreckig pedig hosszú. – Megoldom – mondtam. Anyám óvatosan az ágyamra fektette a köpenyt. Meggőzölték, majd felakasztották, hogy a szépségét egy gyűrődés se éktelenítse. Végigfuttattam a kezemet a finom bársonyon. Az éjféli égkék köpeny szegélyét rubinok, turmalinok és zafírok díszítették, mint a csillagok. Azok a kövek még jól jönnek majd. A hagyomány szerint a köpenyt a két szülőmnek együtt kell a vállamra terítenie, anyám azonban egyedül érkezett vissza. – De hol van… – kérdeztem, abban a pillanatban azonban meghallottam a közeledő seregnyi láb dobogását. Még mélyebb kétségbeesés kerített hatalmába,
mint eddig. Apám nem egyedül jön, még most sem. Az egyik oldalán az alkormányzóval, a másikon a kancellárral és a királyi akadémikussal lépett be a szobába, a nyomukban az udvartartása alacsonyrangú tagjai lépkedtek. Tudtam, hogy az alkormányzó csak a dolgát végzi – nem sokkal a szerződések aláírása után félrehúzott, és elárulta, hogy egyedül ő érvelt a házasság ellen –, de azért ő is, mint mindannyian, mereven követte az előírásokat. Az akadémikust és a kancellárt különösen utáltam, amit ők is tudtak, de emiatt nem mardosott a bűntudat: az érzés kölcsönös volt. Akárhányszor a közelükbe kerültem, elfogott az undor, mintha egy vérszívó férgekkel teli mocsáron kellett volna átgázolnom. Ők lesznek a legboldogabbak, ha megszabadulhatnak tőlem. Apám elém lépett, kétfelől arcon csókolt, majd elhátrált, hogy szemügyre vegyen, és szívből felsóhajtott. – Szép vagy, mint édesanyád az esküvője napján. Átfutott az agyamon, hogy érzéseinek szokatlan kinyilvánítása vajon a jelenlévőknek szól-e. Csak ritkán láttam a szüleim között bármiféle érzelmet, most azonban apám tekintete anyámra villant, és ott megpihent egy pillanatra. Anyám visszanézett rá. Vajon mi volt köztük abban a pillanatban? Szeretet? Vagy fájdalom az elveszett szerelem és a meg nem valósult lehetőségek miatt? A bizonytalanságtól elmúlt a különös ürességérzet, amely eddig kísért, száz kérdés jutott eszembe, de a kancellár, az akadémikus és a türelmetlen kíséret tagjai előtt vonakodtam volna feltenni őket. Talán apám éppen erre számított. Az időőrző – alacsony, kövér, kidülledő szemű ember – előhúzta örökké őrizgetett zsebóráját, aztán a többiekkel együtt terelgetni kezdte apámat, mintha ők uralnák az országot, nem a királya. – Felség, szorít az idő – emlékeztette. Az alkormányzó együtt érző pillantást vetett rám, de egyetértőn bólintott. – Ezen a nagyszerű órán nem akarjuk megvárakoztatni a dalbrecki királyi családot. Mint ön is tudja, felség, igen rossz vért szülne. Megtört a varázs, megtört a pillantás. Anyám és apám felemelték a köpenyt, és a vállamra helyezték, összekapcsolták a csatot a nyakamon, majd apám a fejemre igazította a csuklyát, és újra arcon csókolt kétfelől, de immár visszafogottan, ahogy a protokoll diktálta. – A mai napon légy Morrighan királyságának hű szolgája, Arabella. Lia. Apám utálta a Jezelia nevet, mert a királyi családfán még nem fordult elő, egyáltalán, sehol sem fordult elő – legalábbis így érvelt, de anyám magyarázat
nélkül ragaszkodott hozzá, és nem engedett. Talán ez volt az utolsó alkalom, hogy apám meghajolt az akarata előtt. Ha nincs Bernette néném, én meg se tudom az esetet, és még ő is csak óvatosan hozta szóba, hiszen a dolog máig tövis volt a szüleim talpában. Apám arcába néztem. A gyengédség, ami egy pillanattal korábban ellágyította a vonásait, eltűnt, már újra az államügyek töltötték meg a gondolatait, de én a tekintetét kutattam, vártam, hátha látok ott még valamit. Semmi. Felszegtem az államat, kihúztam magam. – Igen, felség, jól fogom szolgálni a királyságot, amint az a feladatom. Elvégre katona vagyok az ön seregében. Összevonta a szemöldökét, kérdőn nézett anyámra, aki viszont finom fejrázással intette félre a kérdést. Apám – elsőként uralkodó, csak aztán szülő – megelégedett azzal, hogy figyelmen kívül hagyja a válaszomat, mert mint mindig, most is voltak sürgetőbb gondjai. Elfordult, és a kísérettel a nyomában elsétált, mondván, hogy a kötelességét velem szemben teljesítette, a székesegyháznál találkozunk újra. Kötelesség. Ezt a szót legalább annyira utáltam, mint a hagyományt. – Készen állsz? – kérdezte anyám, amikor ismét kettesben maradtunk. Bólintottam. – Csak még van egy kis magánjellegű dolgom, mielőtt indulunk. A lenti folyosón találkozunk. – Veled ma… – Kérlek, anya… – Most először tört meg a hangom. – Csak pár percre van szükségem. Anyám engedett. Hallgattam, ahogy magányos lépteinek visszhangja elvonul a folyosón. – Pauline? – kérdeztem súgva, közben megtöröltem az arcomat. Pauline az öltözőkamrám felől lépett be. Egymásra néztünk: nem volt szükségünk szavakra. Mindketten pontosan tudtuk, mi vár ránk. A hosszú, álmatlan éjszakán a nap minden apró részletét átbeszéltük. – Még mindig meggondolhatod magad. Biztos vagy a döntésedben? – kérdezte Pauline, megadva az utolsó esélyt, hogy kihátráljak. Biztos? A mellkasom fájdalmasan összeszorult; a kín olyannyira valós volt, hogy eszembe jutott, vajon igazán képes-e egy szív megszakadni? Vagy a félelem szúrt belém? A kezemet a szívemre szorítottam, hogy enyhítsem a sajgást. Alighanem eljött a döntés pillanata. – Nincs visszaút. Mások döntöttek helyettem – feleltem. – Mostantól ez a
végzetem, ezt kell beteljesítenem, akármi is következik. – Remélem, jó dolgok következnek, barátom – biccentett Pauline értőn. Több szó nem esett. Végigsiettünk a hosszú, boltíves folyosón a citadella hátsó traktusa felé, majd lefutottunk a sötét cselédlépcsőn. Senkivel nem találkoztunk: vagy a székesegyházban készülődtek, vagy a főkapuban várták, hogy a királyi nászmenet elinduljon a tér felé. Egy kicsiny, fekete zsanérokon forduló faajtón át léptünk ki a vakító napsütésbe. A szél belekapott a ruhámba, lelökte a fejemről a csuklyát. Láttam, hogy az erőd hátsó kapuja, amelyet csak vadászatok vagy titkos távozások alkalmával használtak, nyitva áll, ahogy rendeltem. Pauline keresztülvezetett egy sáros kifutón, mielőtt elértük volna a kocsiszín árnyékos oldalát. Ott egy riadt tekintetű istállófiú várakozott két felnyergelt lóval. Amikor meglátott, a szeme lehetetlen módon még kerekebbre nyílt. – Felség, az ön számára már előkészítették a kocsit – dadogta el-elakadó nyelvvel. – A citadella előtt várakozik, a lépcsőknél. Ha kívánja… – Megváltoztak a tervek – vágtam a szavába határozottan, és felnyaláboltam a ruhámat, hogy a kengyelbe léphessek. A szalmaszőke fiú álla leesett, úgy bámulta nemrég még szűzi fehér ruhámat, amelynek a szegélye máris elnehezült a sártól; most mocskoltam össze az ujját, a csipke felsőrészt, és ami még rosszabb, a morrighani ékköves menyegzői köpenyt. – De hát… – Gyerünk! Segíts! – kiáltottam rá, és kikaptam a kezéből a kantárszárat. A fiú engedelmeskedett, aztán Pauline-t is felsegítette a nyeregbe. – De mit mondjak… A kérdés végét már nem hallottam: a rohanó lovak patadobogása elnyomott minden érvet és vitát. Pauline-nal az oldalamon megtettem a jóvátehetetlent, véget vetettem ezer álomnak, hogy életet adjak egyetlenegynek. Az erdő menedéke felé irányítottam a lovamat, és vissza se néztem. Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.
Table of Contents • ELSŐ FEJEZET • • MÁSODIK FEJEZET • • HARMADIK FEJEZET • • NEGYEDIK FEJEZET • • ÖTÖDIK FEJEZET • • HATODIK FEJEZET • • HETEDIK FEJEZET • • NYOLCADIK FEJEZET • • KILENCEDIK FEJEZET • • TIZEDIK FEJEZET • • TIZENEGYEDIK FEJEZET • • TIZENKETTEDIK FEJEZET • • TIZENHARMADIK FEJEZET • • TIZENNEGYEDIK FEJEZET • • TIZENÖTÖDIK FEJEZET • • TIZENHATODIK FEJEZET • • TIZENHETEDIK FEJEZET • • TIZENNYOLCADIK FEJEZET • • TIZENKILENCEDIK FEJEZET • • HUSZADIK FEJEZET • • HUSZONEGYEDIK FEJEZET • • HUSZONKETTEDIK FEJEZET • • HUSZONHARMADIK FEJEZET • • HUSZONNEGYEDIK FEJEZET • • HUSZONÖTÖDIK FEJEZET • • HUSZONHATODIK FEJEZET • • HUSZONHETEDIK FEJEZET • • HUSZONNYOLCADIK FEJEZET • • HUSZONKILENCEDIK FEJEZET • • EPILÓGUS • A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐL HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS