JAMES HERBERT
SÖTÉT TITKOK HÁZA ALEXANDRA ISBN 978-963-370-573-5 „Engedjétek az ártatlanokat szólni a sötétség mélyéről, hogy a bűnös is felismerje szégyenét!" ISMERETLEN SZERZŐ „A rossz, mit ember tesz, túléli őt... „ SHAKESPEARE „Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint; még mikor megvénhedik is, el nem távozik attól." PÉLDABESZÉDEK KÖNYVE 22:6
AKKOR Szétszóródtak az olajlámpák fénye által alig-alig megtört sötétben; a haloványan rezgő fénysugarakat könnyedén elfojtották a ház mindent elnyelő árnyai. A menekülő gyermekek sikolyait és sírását még az odakint dühöngő vihar sem tudta elnyomni. A harisnyás kis lábak lágyan surrantak a kongó nagyterem kemény kőpadlóján. Néhányan a lépcső felé indultak, átosontak a hallon, el a közel mennyezetig érő, hosszú ablak mellett - melynek üvegén most keményen koppantak az esőcseppek, tábláját vadul rázta a szél, a felvillanó villámok pedig sötét árnyakat vetettek a kőpadlóra. A gyerekek ott kerestek menedéket, ahol tudtak - bútor mögött, asztal alatt, szekrényben. Bármit, ahol eggyé válhattak az áthatolhatatlan sötétséggel; mindeközben csak azért imádkoztak, nehogy megtalálja őket. Ott, a menedék reménytelenségében próbálták minden erejükkel visszatartani az elemi rettegés szülte nyöszörgést, ám képtelenek voltak uralni összekoccanó fogaikat és végtagjaik ideges reszketését, hiszen tudták, végül megtalálja őket, felkutatja valamennyiüket, egyiket a másik után. Néma könnycseppek csorogtak alá az arcocskákon, és jeges ujjak markolászták az apró szíveket. Kirántja őket a búvóhelyről, és meg fogja büntetni őket. Ezúttal pedig - suttogta egy kegyetlen, mindentudó hang a lelkük mélyén - ez lesz valamennyi közül a legrosszabb... Bár nem viselt cipőt, hallották a lépteit, mert suhogtatott valamit a nyirkos levegőben. Minden egyes suhintás hirtelen erőszakos, tompa puffanásban végződött: a
nádpálca csattanása a csupasz bőrön. Hsss, aztán puff, nádpálca a bőrön, hsss, aztán puff; a két, eleinte jól elkülönülő hangot nem tudta elnyomni a tomboló vihar. Hsss-puff! Hangosabban, hsss-puff! Hangosabban, egyre közelebbről. Hsss-puff! Szinte összeérnek, olyan gyorsan követik már egymást. Megpróbáltak nagyon-nagyon csendesek lenni...
MOST 1. ÉRKEZÉS Bár az eső pillanatnyilag elállt, egy-egy kövér cseppecske mintha csak túl nehezek lennének ahhoz, hogy megtartsa őket a sűrű felhőtakaró odafent - loccsant szét miniatűr vízbombaként a szélvédőn, melyet aztán gyorsan nedves folttá maszatolt a két, szaggatottan jobbra-balra kilengő ablaktörlő. A Londonból induló, ebédszünettel együtt ötórás út kezdetén Eve hangulata ugyanolyan rossz volt, mint az idő, most azonban, ha lehet, még búskomorabbá vált. A keskeny, sebes folyású folyó túloldalán magasodó hatalmas, szürke köves ház gyászosan nyomasztónak tűnt, s inkább hasonlított egy régi szanatóriumra vagy egy vagyontalan aggastyánoknak fenntartott menhelyre, mint családi fészekre. Gabe leparkolta a Range Rovert egy keskeny, megtisztított területen a dűlőút mentén, amely a dombon lefelé vagy egy-mérföldnyi tekergés után a kikötőfaluba, Hollow Baybe vezet. A gyászos idő ellenére Eve némiképp felvidult (már amennyire képes volt ilyesmire manapság), amikor elhagyták az autópályát - amelyet Gabe amerikai származású férje következetesen államközi útnak nevezett , és elérték Délnyugat-Angliát; szinte élvezte az utazást a védett, bükkfasorokkal szegélyezett kis forgalmú utakon, melyek között a gyakori szünetek látni engedték a gyönyörű, hangával és sasharaszttal borított tőzegpuszták hullámzó vonalait, s a távoli, erdőpáncéllal borított, pasztell háttérbe burkolózó dombokat. Még a sötét, komor égbolt
sem tudta tönkretenni a pompás látványt. Az őszi színek egyáltalán nem sejtették a természetre hamarosan ráboruló téli álom közeledtét - a vörösbe, zöldbe, barnába, aranyba és sárgába öltözött erdőkkel borított hegyek és az állatvilág teljes pompájukban ragyogtak, ahogy a Range Rover végigszáguldott a mélyen fekvő völgyeken és a bukdácsoló vizű patakokon átívelő nyers kőből épített hidakon. Gabe hosszú és egészséges sétákat ígért nekik (ami azonnal eltúlzott sóhajokat váltott ki a lányaikból, Lorenből és Cally-ből), különösen a gyönyörű, meredek oldalú és fákkal szegélyezett szurdok mentén - Gabe vízmosásnak, a térkép pedig Ördöghasadéknak nevezte -, ahol új, ideiglenes otthonuk is állt. Még választási lehetőségük is lesz, hogy a folyó mentén sétáljanak-e le a tengerpartra, vagy felmásszanak a mocsaras fennsíkra, a folyó forrásához. Nagyszerű lesz! Hétvégenként felfedezhetik a szirtes tengerpartot, a csipkézett sziklatetőket, az apró, védett öblöket meg a homokos földnyelveket. Ha az időjárás is úgy akarja, akár bérelhetnek is egy kisebb hajót, és kivitorlázhatnak. Esetleg elmehetnek lovagolni (mivel az Államokban született, Gabe meggyőzte kisebbik lányukat, Callyt, hogy valamikor cowboy volt; Eve erre fanyarul csak azt gondolta, férjének igencsak ügyeskednie kell, hogy megmagyarázza a füllentést, amikor a kislány rájön, hogy életében nem ült még lovon). Ha pedig az idő rosszra fordul, akkor egyszerűen beülnek a kocsiba, és azzal fedezik fel a vidéket. Biztosította a családot, hogy rengeteg kaland vár majd hétvégenként rájuk. Amikor pedig kettesben maradt Eve-
vel, azt mondta neki, hogy ez talán segít majd a gyógyulásban. Most pedig itt voltak, és Eve először pillantotta meg Crickley Hallt, amely nem volt elég nagy ahhoz, hogy majorságnak nevezzék, ám sokkal nagyobb volt egy normális, hagyományos otthonnál. Gabe már kétszer járt itt: először nyáron, amikor felderítette a környéket, hogy a munkájához - melyben építészmérnöki tevékenységet folytató vállalata alvállalkozóként vett részt - közel eső birtokot találjon, másodszor pedig egy héttel ezelőtt, amikor furgont bérelt, és Vern Brennannel, szintén amerikai származású barátjával idefuvarozta a család azon ingóságait, melyekre szükségük lesz itt-tartózkodásuk során. Gabe szerint maga a ház többé-kevésbé már be volt rendezve régimódi cuccokkal, melyek elég jó állapotban vannak ahhoz, hogy ellegyenek velük egy ideig. A Range Rover szélvédőjén keresztül Eve megpillantotta a gyorsan mozgó, legömbölyített sziklákkal övezett Bay folyót keresztező robusztus fahidat, melyet Gabe mindössze széles, szelíd patakként jellemzett, amikor néhány hónappal korábban hazatért a birtokkeresésből. Akkor azonban augusztus vége volt; most a szilaj hullámok azzal fenyegettek, hogy átcsapnak a megerősített földgáton is. Maga a híd erős épületfából készült; oldalait vékony, hosszú, megmunkálatlan gerendák keresztezték, s bár az építmény robusztusnak tűnt, nem volt annyira széles, hogy a Range Roverrel rá lehessen hajtani - sem akármilyen más nagyobb járművel -, ezért alakították ki a kis parkolót a folyó innenső oldalán.
A túlparton a házat - vagy Hallt, ahogy nevezni szokták széles sávban gondosan nyírt gyep és élősövény vette körül, elszórtan néhány fával díszítve (a bejárat közelében lévő tölgyfa vaskos ágán gyerekhinta lengedezett). A szurdok távolabbi, sűrű növényzettel borított fala tekintélyt parancsolóan magasodott a magányos épület fölé. - Kissé nyomasztónak tűnik. - Eve maga is meglepődött, amikor meghallotta a saját hangját, és azonnal meg is bánta a kritikát; Gabe annyira erősen próbálkozott mostanában. A férje ránézett a sofőrülésről, széles, zárt ajkú mosolya minden csalódottságot elfedett. - Gondolom, nyáron némileg másképp hatott - válaszolta. - Hát, ez az időjárás valóban nem válik az előnyére. - Eve megérintette férje kormányon nyugvó kezét, és kényszerítette magát, hogy viszonozza a mosolyát. A férfi csodálatosan kék szeme - melyet most elsötétített az autó belsejében uralkodó félhomály - az övét vizslatta, megerősítést keresve. - Csak egy kis változás, drágám. - Szinte mentegetőzött. Mindannyiunknak szüksége van rá! - Kiszállhatunk már, apa? - csendült Cally türelmetlen hangja a hátuk mögött. - Már belefáradtam az ülésbe. Gabe leállította a motort, kikapcsolta a biztonsági övét, majd hátrafordult, és szélesen a kisebbik lányára vigyorgott. - Hogyne. Hosszú út áll mögöttünk, és végig nagyon jók voltatok. - Chester is jó fiú volt - fészkelődött az ötéves kislány az ülésen, a biztonsági öv kapcsolóját keresve. A fekete, sovány, drótszőrű kutya az út során befészkelte magát a kocsi hátuljában ülő két testvér közé, és azonnal
megélénkült a neve hallatán. Amikor Gabe és Eve hat évvel korábban kiválasztották a dél-londoni kutyamenhelyen, azt mondták nekik, hogy az egyéves kiskutya kereszttenyésztésű, némi Patterdale terrier vérrel „megfűszerezve", Gabe azonban meg volt róla győződve, hogy az árva kis vakarcs csak egy egyszerű korcs, és egyetlen csepp nemesített vér sincs benne. Chester - Gabe adta neki a nevet - majdnem negyven centiméter magasra nőtt. Dongalábú volt, kifelé forduló mancsokkal elöl is és hátul is, s most már helyenként szürke és barna szőrcsomók tűntek fel rövid, fekete bundáján, különösen a pofája, a mellkasa és a nyaka körül rakoncátlanul szerteálló pamacsokban. Noha már hétéves is elmúlt, sötétbarna szeméből még mindig az a kölyökkutyás tekintet sugárzott, és bár alapjában véve jó kedélyű, kiegyensúlyozott kutya volt, lefittyedő szája örökös szomorúságot kölcsönzött ábrázatának. Amikor majdnem egy évvel ezelőtt elveszítették Camet, Chester három éjszakán át fel-alá rohangálva vonyított, mintha többet tudott volna, mint ők, mintha tudta volna, hogy a fiuk örökre elment. Gabe az álla enyhe felfelé billentésével - a bólintás ellentétével - dicsérte meg a rajtra készen álló kutyát. - Igen, Chester is elég jól viselkedett. Egyszer sem pisilt be egész úton. - De csak azért, mert mindig szóltam, amikor látszott rajta, hogy ki kell mennie - emlékeztette Loren; a kislány csinos volt, bár már megjelent rajta a tizenkét éves lányokra olyannyira jellemző dacos kisugárzás. Majdnem tinédzsernek számított, és most kezdte el komolyabban
érdekelni, hogy mi számít igazán trendinek, legyen szó zenéről, ruhákról vagy anya sminkkészletéről. Néha olyan érettségről tett tanúbizonyságot, amit még sehol nem tanulhatott meg, máskor pedig apa kis „hercegnője" volt, aki imádta a babáit és a gyakori öleléseket. (Manapság ez utóbbi egyre ritkábban fordult elő.) Loren hajthatatlan volt, hogy nincs az az Isten, amiért hajlandó lenne otthagyni londoni barátnőit és az iskolát, hogy elköltözzön a semmi közepére, több ezer mérföldre mindentől, egy olyan helyre, ahol nem ismer senkit, és amiről soha nem is hallott azelőtt. Így bizony szükség volt némi győzködésre, valamint egy saját mobiltelefonra vonatkozó ígéretre - melynek segítségével folyamatosan tarthatja a kapcsolatot az összes barátnőjével -, míg Gabe-nek sikerült meggyőznie, hogy minden rendben lesz Devonban. Egy csendes, négyszemközti beszélgetés alkalmával apa elmagyarázta neki, most az a legfontosabb, hogy anya egy időre kikerüljön a megszokott, otthoni környezetből, amely állandóan Cameronra emlékezteti. Csak annyi időről lenne szó, amely talán elegendő lesz Eve-nek arra, hogy lezárja magában ezt a mindannyiuk számára iszonyatos évet. Loren azonnal felfogta, miről van szó, és a továbbiakban egy percig sem vonakodott az utazástól - egészen a legutolsó néhány napig, amikor is a küszöbön álló indulás hosszadalmas és könnyes búcsúzkodási rohamokat váltott ki belőle és legjobb barátnőiből. Látod, mégiscsak nagyon jó, hogy úgy döntöttél, velünk tartasz! - válaszolta Gabe, és a hangjában csak egészen kevés évődés csendült. - Köszönöm - tette hozzá elkomolyodva, ezúttal egyenesen nagyobbik lánya szemébe
nézve, aki pontosan tudta, hogy apja többet köszönt meg neki, mint pusztán a Chesterről való gondoskodást. - Rendben, apu. Gabe-nek azonnal feltűnt, hogy lemaradt az „apu" végéről a megszokott „ci", és eltűnődött egy pillanatra, hogy mióta van ez így. Olyan gyorsan nőtt fel Loren, az ő hercegnője, hogy észre sem vette? Hirtelen szomorúság tört rá - melyet talán csak azok az apák ismerhetnek, akiknek felcseperedő lányuk van (a fiúk más kategóriába tartoznak, kivéve talán a gyermekeiket majomszeretettel kényeztető anyák esetét) ahogy visszafordult az ülésen, s közben Eve-re pillantott. Mintha elhomályosult volna az asszony tekintete, miközben a híd túlpartján álló nagy házat nézte. - Jobban fog majd tetszeni, ha kisüt a nap - ígérte gyengéden feleségének. - Apa, kiszállhatunk? - hallatszott Cally könyörgő hangja újra. Cally hét évvel fiatalabb volt Lorennél, pontosan annyi idős most, mint amennyi Cameron volt, amikor közel egy évvel ezelőtt eltűnt. Öt. Akkor veszítették el a fiukat, amikor még csak ötéves volt. Először vegyétek fel a sapkátokat! Lehet, hogy megint elered. - Eve utasítása mindannyiuknak szólt, Gabe-et is beleértve. A kesztyűtartóba nyúlt a gyapjúsapkájáért, majd a fejébe nyomta és félig lehúzta a fülére, védekezésül a hideg ellen, amely a Range Rover barátságos melege után odakint várt rájuk. Eve ellenőrizte, hogy a lányok is követik-e apjuk példáját, majd maga is sötét hajára húzta széldzsekijének kapucniját.
A rakoncátlan frufru alatt mélybarna szempár ült, amely egészen egy évvel ezelőttig melegséget és szellemes humort sugárzott; most azonban gyász árnyékolta be és tompította el a pajkos vidámságot, olyannyira, hogy a szomorúság áthatolhatatlan falát semmilyen érzelem nem tudta áttörni. Ahogy a lányok engedelmesen felöltötték sapkájukat, s az ajtónyitó kallantyú után nyúltak - Chester is felágaskodott az ülésen, és Cally vállára rakta a mancsát, hogy mielőbb elsuhanhasson mellette -, Eve kiszállt a SUV-ból, és még egyszer szemügyre vette Crickley Hallt. Meghallotta a jármű másik oldalán kitóduló Chester csaholását és Cally örömujjongását, s valami belemart a szívébe, ahogy gyerek és kutya egyenesen a nedves pallójú híd felé vette az irányt. - Gabe! - tört ki belőle aggódva, és élesen felszisszent. - Minden rendben van. - Majd hangosabban, Cally felé: Hé, lassíts, Kiscserkész! Várj meg bennünket! Cally azonnal megtorpant a rövid híd nedves deszkáin, Chester azonban továbbrohant; örömteli kaffogással vette tudomásul a hirtelen szabadságot, és csak akkor lassított le, amikor már félúton, a pázsiton járt. A közeli gyerekhintát meglebbentette az enyhe szél. A kutya bizonytalanul nézett hátra. Eve szemügyre vette az átjáró elnagyolt rácsozatát, aztán a földgát övezte folyópartot. Mindannyiuknak ügyelniük kell Callyre: az átlósan elhelyezett támasztógerendák közötti gyémánt formájú nyílások elég szélesek ahhoz, hogy egy gyerek átcsúszhasson az esőtől és vízpermettől nedves pallók között, a folyópartot pedig nem szegélyezi kerítés, és a széle is instabil. Figyelmeztetni kell Callyt, hogy soha ne
menjen egyedül a hídra vagy a víz közelébe. Nem veszíthetnek el még egy gyereket. Édes istenem, nem szabad elveszíteniük még egy gyereket! Eve a szája elé kapta a kezét, hogy megakadályozza a torkát szorongató, feltörni készülő zokogást. Gabe fekete tengerészdzsekijében - melynek gallérját egészen a füléig felhajtotta, amit amúgy is többé-kevésbé elfedett a gyapjúsapka - kisebbik lányuk felé sietett, Lorennel szorosan a nyomában. Cally a híd közepén várta őket, bizonytalanul amiatt, hogy most butaságot vagy csintalanságot követett-e el. Kérdően nézett közeledő apjára, aztán elmosolyodott, amikor meglátta széles vigyorát. Gabe a karjába kapta, és ketten együtt - Loren megállt, hogy bevárja Eve-et - átballagtak a hídon, majd elindultak a magas, szürke ház felé. Az épületet egyszerű, fakószürke gránittömbökből húzták fel, még a sarkokon elhelyezett díszkövek és az ablakpárkányok is ugyanilyen iszapszürke árnyalatúak voltak. A legtöbb másik, öregecske és nagyobbacska rezidencia, amely mellett az elmúlt mintegy fél órában, az utazásuk során elhaladtak, mészkőből vagy homokkőből épült, néhol pedig még kovakövet is használtak: egyik sem volt ennyire puritán, sem ennyire szigorúan zord, mint ez a hely. Úgy tűnt, az épület egyetlen dísze a keskeny pilaszterpár a hatalmas, szegecselt ajtó két oldalán; ezeket egyetlen, végtelenül egyszerű, kő áthidaló kötötte össze, amely némi igen becses menedéket nyújthatott volna bármilyen látogatónak, akinek esetleg esős időben kellene várakoznia a bejárat két keskeny, töredezett lépcsőfokán, amíg a házigazdák ajtót nyitnak.
Négy méretes ablakot építettek a földszintre, felettük az első szinten hat kisebb ablak sorakozott, és négy, még ennél is kisebb manzárdablak ugrott elő a palatető rézsútjából, mely felettük hirtelen meredekebbre váltott, hogy helyet adjon a négy téglakémény kürtőjének. Eve elfintorodott. Crickley Hall tervezőjének vagy a képzelőereje volt szegényes, vagy pedig pénzügyi problémák gátolták meg szakmai kibontakozását. Egyenetlen szegélyű, kaviccsal ritkásan beszórt ösvény tekergett a híd végétől a ház főbejárata felé, melyhez körkörös sétány csatlakozott, amely szintén sár és vékony rétegben leszórt kődarabkák keverékéből állt össze. A szürke épület fölé tornyosuló, buja növényzettel borított meredek szurdokfalnak valamennyire ellensúlyozni kellett volna a látványt, mégsem tette: Crickley Hall kisugárzása egyértelműen borongós volt. Eve megtartotta magának a gondolatot: ez a hely nemcsak nyomasztó - hanem egyenesen ronda is. Nem messze jobbra kis kert húzódott - a szurdokfal merőlegesen kinyúló bokrai és fái vetettek rá árnyékot -, melynek viharvert deszkakerítését sötétre színezte az eső. Gyere, anya! - Cally és Gabe már majdnem a ház bejárati ajtajához értek, és Cally most sürgetően kiabált vissza a válla felett. Ők ketten már csak Eve-re és Lorenre vártak, hogy utolérjék őket. Chester, aki még mindig a finoman himbálózó hintát bámulta, ide-oda toporgott, amíg a két nő mellé ért, aztán mellettük trappolt tovább. - Elővetted már a kulcsot? - kiáltott előre Eve Gabe-nek. Egy kövér esőcsepp fröccsent szét az arcán.
Az ajtóban lesz a kulcs! Az ingatlankezelő iderendelt néhány takarítót ma reggelre, hogy csillogjon-villogjon a ház, mire megérkezünk. Ahogy ott álltak valamennyien, a két hosszú, ám alacsony lépcsőfokon, Eve rádöbbent, hogy a széles szögekkel kivert, kopott tölgyfa ajtó minden kétséget kizáróan más korban készült, mint az egyszerű, jellegtelen épület, és eltűnődött egy pillanatra, hogy vajon a szokásosnál szélesebb portát kifejezetten a házhoz tervezték-e. Az is előfordulhat, hogy az ajtót valami ősi, lerobbant uradalmi házból vagy kolostorból szerezték vissza, a szinte kultikus hatású, leopárdfejű vaskopogtatóval együtt. Elnézte, ahogy Gabe nagy hűhót csapva megnyomja a fal és a jobb oldali falpillér között elhelyezkedő hófehér ajtócsengőt, melyet megfakult rézgyűrű vont körbe. Odabentről rekedtes, elektromosan búgó berregés válaszolt. - Mit csinálsz? - kérdezte Eve. - Csak tudatom a szellemekkel, drágám, hogy megérkeztünk. - Apa, nincsenek is szellemek! - jegyezte meg Loren méltatlankodva. - Biztos vagy benne? Eve-nek elfogyott a türelme. - Gyerünk, Gabe, nyisd már ki! - Átvillant rajta, hogy vajon a ház belseje is ugyanolyan barátságtalan-e, mint a külseje. Gabe jobb kezével meglökte a hatalmas, középen elhelyezkedő kilincset, és a súlyos ajtó minden nyikorgás nélkül, némán kitárult. -
2. CRICKLEY HALL - Kirááály! A hosszan elnyújtott kiáltás Loren szájából hangzott; félelemmel vegyes bámulat csendült benne. Gabe Eve-re mosolygott. - Nem is olyan lerobbant, ugye? - kérdezte néhány pillanat múlva, időt hagyva feleségének, hogy a látvány hatása alá kerüljön. - Nem gondoltam volna. - kezdte. - Ez. - ismét elakadt a szava. -... ez aztán valami! - fejezte be a mondatot Gabe. - A külseje alapján azt hittem, középszerű lesz belül is. Tágas, de tudod... kissé szegényes. - Igen, nem erre számítana az ember, nem igaz? Nem, egyáltalán nem erre - fordult meg Eve fejében. A bejárat egy hatalmas, árkádos nagyteremre nyílt, amely az első emelet magasságáig húzódott: magára az emeletre mellvédes korláttal ellátott lépcsősor vezetett fel a terem két oldalán. Ez legalább a ház felét kiteszi - állapította meg Eve, ahogy a fejük felett magasodó, gerendázott mennyezet és annak közepéről lelógó, kovácsoltvas csillár felé emelte tekintetét. A csillár nagy, fekete, felfordított karomra emlékeztette. A többi helyiség nem ilyen cifra - magyarázta Gabe. Balra van a konyha és a nappali. Amott az a kétszárnyú ajtó egyenesen a hosszú fogadószobába vezet. - Szavai megerősítése végett az állával is az említett irányba
biccentett. - A hálószobák az emeleten vannak, balra és középen. Tucatnyi közül választhatunk. Eve a földszinti ajtóra mutatott, amelyet férje kihagyott. Közvetlenül a konyhaajtó és egy régimódi fiókos szekrény között helyezkedett el, és résnyire nyitva állt. Az asszony áthatolhatatlan feketeséget látott csupán mögötte. - Nem mondtad még, hogy ott mi van. Valamiért - valószínűleg biztonsági okokból, mivel közvetlenül mögötte meredek lépcsősor vezetett lefelé - ez az ajtó, szemben a többi, nem lakóhelyiségbe vezető átjáróval, egyenesen a nagyterembe nyílt. Gabe hosszú léptekkel odalépett hozzá és erőteljes mozdulattal becsukta. - A pincébe vezet - szólt hátra a válla felett. - Cally, tartsd távol magad ettől az ajtótól, rendben? A kislány egy pillanatra abbahagyta tevékenységét: tekintetét a csillárra függesztve pörgött körbe-körbe. - Rendben, apuci! - válaszolta szórakozottan. - Komolyan mondom! Nem mehetsz le oda, csak akkor, ha valamelyikünk veled van, világos? - Igen, apuci! - Tovább pörgött, megpróbálta elszédíteni magát, és Eve nem igazán értette, hogy miért volt Gabe olyan szigorú vele. Beljebb lépdelt a teremben, Loren szorosan a nyomában; Callyt - aki most bizonytalanul imbolygott - maguk mögött hagyták a nyitott bejárati ajtónál. Jobbra a galériás emeletre széles fa lépcsősor vezetett fel, melynek alsó fokai éles szögben csavarodtak a hall közepe felé. A lépcsőforduló felett - gyakorlatilag egy kisebb, négyszögletes formájú pihenőrész volt - függönytelen ablak magasodott szinte egészen a mennyezetig, melyen át némi természetes fény
szűrődött be. Akármilyen tompán is derengett a kívülről érkező fény, kétségkívül megvilágította a nagyterem tölgyfa lambériával borított falainak és kockaköves padlózatának jó részét. Eve hagyta, hogy szabadon vándoroljon a helyiségben a tekintete. Néhány unalmas és időfakított tájképfestmény foglalta el a falak egy részét, és két burgundivörös kárpittal borított tölgyfa szék állt a fogadószoba szárnyas ajtajának két oldalán. Ettől eltekintve édeskevés bútorzatot fedezett fel keskeny szalonasztal álldogált a pince és a nappali ajtaja közötti fal mentén, sötétre pácolt fakredenc volt még a lépcsősor alatt, s egy körkörös gyertyatartó szobor, tetején üres vázával a szőnyegtelen emeletközti pihenőn; úgy tűnt: ez minden. Ó, és még egy esernyőtartó állvány is volt a bejárati ajtónál! Hamarosan azonban észrevett még egy széles és mély, nyitott kandallót, melynek vasrácsozatát valaki már megrakta száraz fahasábokkal. A lépcsősor melletti falba volt beépítve, és Eve szívből remélte, hogy amikor begyújtják, képes lesz némi olyannyira áhított vidámságot a melegségről nem is beszélve - varázsolni a hatalmas terembe. Önkéntelenül is megremegett, s a könyökét megszorítva, összefonta karját a melle alatt. Az épület egyértelműen puritán jellegű külsejével szemben a nagyterem a tökéletes ellentétet testesítette meg. Úgy tűnt, mintha Crickley Hallnak két építésze lett volna: az egyik az épület külsején, míg a másik a belsején dolgozott. Ez az építészeti kettősség rejtélyes volt. Gabe a hall közepén csatlakozott feleségéhez.
Nem akarok csalódást okozni, de ahogy már mondtam, a többi helyiség nem annyira cifra. A fogadószoba meglehetősen sivár. gyakorlatilag ez teszi ki a földszint teljes hátsó részét -, ráadásul üres, egyáltalán nincs bebútorozva. A konyha szimplán funkcionális, és minden más is épp csak elmegy. Ja, a nappali talán nem olyan rossz! Remek! Már épp azon kezdtem aggódni, hogy túl sok lesz a jóból. Addig, amíg a lakószobák kényelmesek, nincs semmi vész. - Eve felkukucskált a korlátos emeleti galériára. - Említetted a hálókat. Még választhatunk is! Úgy gondoltam, a lépcsővel közvetlenül szemközti szoba jó lesz nekünk; elég tágas, és egy nagy, baldachinos ágy is van benne. Védőfüggöny nincs rajta, de olyan furcsán régies. szeretni fogod. A mellettünk lévő szoba jó lesz a lányoknak. Közel van a miénkhez, és már be is vitettem a saját ágyaikat. De választhatunk más szobákat is. - És a karjával további ajtók felé mutatott, melyeket könnyedén ki lehetett venni a feljáró bal oldalán, a balusztrád rácsai között. - Oda vihetjük az ágyakat, ahová nekünk tetszik. - Felvont szemöldökkel nézett Eve-re: - Nos, mit gondolsz? Jó lesz? A nő egy mosollyal oszlatta el a nyugtalanságát; Gabe túl keményen próbálkozott manapság. - Biztos vagyok benne, hogy egy darabig jó lesz, Gabe. Köszönöm, hogy megtaláltad ezt a helyet! A férfi átölelte a feleségét, és ajkával végigsimított az arcán. - Esélyt ad nekünk Eve, ugye tudod? -
Esélyt a felejtésre? Nem, soha semmi nem lesz képes erre! De egy szót sem szólt, csak némán a férfiba kapaszkodott. Aztán ismét megremegett, és hátrébb lépett. Gabe kérdőn nézett rá. - Jól vagy? Eve-nek az volt az érzése, hogy nem a hűvös levegő miatt kezdett el reszketni. Az elmúlt néhány hónapban ránehezedő nyomás volt az oka. Túlságosan erőltetett tempóban próbált normális életet élni; nem a saját maga kedvéért, hanem a lányokért és Gabe-ért. A könyörtelen, egyetlen pillanatra sem lanyhuló gyász és. és a bűntudat. Ezek a kegyetlen tövisek okozták a reszketést, melyek mindannyiszor beledöftek, amikor egy pillanatra felejteni kezdett. - Csak a huzatot éreztem - hazudta. Egyáltalán nem győzte meg Gabe-et - ez egyértelműen lerítt az arcáról -, ám a férfi szó nélkül hagyta, és elindult a nyitott bejárati ajtó felé. - Hé! - hallotta férje hangját maga mögött. - Mi a helyzet, kisöreg? Eve megfordult. Gabe épp a vadul reszkető Chester mellé guggolt le. A kutya a nyitott ajtóban állt, hátsó lábai még mindig a küszöbön kívül voltak. - Gyerünk, Chester, gyere be! - csábítgatta a férfi finoman a kutyát. - Csuromvíz lesz a hátsód! Időközben az eső újult erővel nekieredt. Cally trappolt oda a kutyához és megpaskolta a fejét. - Meg fogsz fázni! - magyarázta Chesternek, aki mellső mancsaival a követ kaparta, és halkan nyüszögni kezdett.
Gabe finoman felemelte, majd megsimogatta a kis állat nyakszirtjét, aki újra nyafogni kezdett, ám a férfi átlépett vele a küszöbön, aztán a lábával belökte maguk mögött az ajtót. A remegő kutya küzdeni kezdett. - Nyugi, Chester! - csitítgatta Gabe. - Hozzá kell szoknod a helyhez! Chester azonban nem értett egyet vele. Megpróbált kiszabadulni, drótszőrű kis testét lehetetlen pozitúrákba csavarta Gabe karjában, aki így kénytelen volt visszatenni a földre. A kutya visszaszaladt a bejárati ajtóhoz, és azonnal kaparni kezdte a mancsával. - Hé, hagyd már abba! - Gabe elrángatta az ajtótól, ám ezúttal már meg sem kísérelte felemelni. Cally és Loren aggódva figyelte őket. - Chester nem szeret itt lenni - jelentette ki Loren gondterhelten. Eve a lánya vállára csúsztatta a karját. - Mindössze arról van szó, hogy kicsit még idegen neki a ház - magyarázta. - Meglátod, estére úgy kezeli majd Crickley Hallt, mintha egész életében itt élt volna. Loren felnézett az anyjára. - Fél ettől a helytől - jelentette ki ünnepélyes komolysággal. - Ó, Loren, ez badarság! Chester mindig is ijedős volt, ha új dolgokkal kellett szembesülnie. Hamarosan hozzászokik. - Eve elmosolyodott, ám erőltetettre sikeredett. Talán Chester is megérzett valamit abból, ami őt magát is megérintette abban a pillanatban, ahogy betette a lábát a házba. Emiatt a valami miatt kezdett el reszketni néhány perccel korábban.
Valami nem stimmelt Crickley Hallal. A ház többi része kiábrándító volt. Bár a lányok lelkesen fedezték fel az új terepet, Eve elgondolkodva követte a többieket, amikor Gabe körbevezette őket. Pontosan úgy volt, ahogy férje mondta: a többi helyiség - a fogadószobát leszámítva, amely egyébként csak a mérete miatt volt impozáns (a birtokkezelő szerint, aki először körbevezette Gabe-et, valaha iskolai teremként használták) - pusztán praktikus berendezést tudhatott a magáénak. Az biztos, hogy a nagy konyhára illett a leírás: régimódi elektromos tűzhelyére, a karcos fa munkalap melletti dupla, mély porcelánmosogatójára, egyszerű megmunkálású, ám öblös konyhaszekrényére, elkülönített éléskamrájára, linóleumpadlójára és kovácsoltvas konyhai kandallójára (már korábban feltöltötték fahasábokkal, de Gabe ez idáig még nem pazarolta arra az idejét, hogy meg is gyújtsa). Gabe legutóbbi Hollow Bay-beli látogatása során vásárolt egy olcsó mosógépet és ruhaszárítót, melyeket már be is üzemelt, így eggyel kevesebb dologgal kellett most bajlódniuk. Az első emeleten - pontosan, ahogy ígérte - egy sor hálószoba sorakozott, ám Eve és a lányok nem tiltakoztak a férfi eredeti elképzelése ellen (különös módon Loren sem panaszkodott amiatt, hogy meg kell osztania Callyvel a szobáját, és Eve úgy tippelt, hogy némiképp nagyobbik lánya is megilletődött Crickley Hall méretei láttán). Bár ezen első felfedezőúton nem másztak magasabbra, „idegenvezetőjük" tájékoztatta őket, hogy a legfelső szint valamikor nyilvánvalóan hálóterem volt: még mindig megtalálhatók a hajdani gyermekágyak csontvázszerű
keretei odafent, ám az idők során felgyülemlett por és a mennyezet rézsútos oldalán sorakozó tetőtéri ablakokat elsötétítő, időjárás okozta piszok miatt a szobát már sok-sok éve nem használják. Crickley Hall bútorzatának a többsége régi volt, de nem antik, s ettől Eve némiképp megkönnyebbült: gyerekek és kiskutyák nem nagyon férnek meg értékes antik bútorokkal, így eggyel kevesebb dolog miatt kell majd aggódnia. Volt még egy terület, amelyet most nem derítettek fel, ez pedig a pince volt. Gabe szerint itt található a kazán és a generátor (nyilvánvalóan a környéken gyakran fordul elő áramszünet, és azért szerelték be a generátort, hogy a ház alapvető funkcióit - mint például a fűtést és a világítást biztosító áramkörök önállóan is működhessenek). Ó, és volt még valami odalent, amely kellemes meglepetést tartogat számukra, húzta el a többiek előtt Gabe a mézesmadzagot, ám ez még várhat, amíg teljesen beköltöznek. Gyorsan kipakolták a Range Roverből azokat a holmikat, melyeket aznap magukkal hoztak; oda-vissza cikáztak a dzsip és a ház között az esőben - amely mostanra kitartó szemerkéléssé enyhült -, óvatosan, nehogy elcsússzanak a híd alattomosan síkos, nedves pallóin. A lányok izgatottan kacarásztak és sikoltoztak, amikor szerteszét fröccsentve a vizet beletoccsantak néhány tócsába, ám senki nem pihent meg addig, amíg a legutolsó darabot is be nem vitték a házba. Ezt követően Loren párnákkal és ágyneművel megrakodva elindult az emeletre (háromszor kellett fordulnia), hogy megágyazzon magának és Callynek, Gabe pedig tüzet rakott a nagyteremben, majd leballagott a pincébe, hogy szemügyre vegye a kazánt.
Chester görcsösen zihálva aludt kedvenc takaróján a konyha egyik sarkában, ahova végül is néhány csirkefilével és mézédes csábítgatással oda tudták csalogatni és lecsendesíteni. Cally mindeközben vízfestékkel képeket mázolt a fal mentén, a konyhai munkalappal és a két nagy ablakkal szemben felállított elnyűtt, rovátkolt asztalon. Eve kipakolta a kartondobozokból a becsomagolt edényeket és konyhai eszközöket; mindent beáztatott a két mély mosogatótál egyikében forró (legalább a bojler rendesen működik), mosogatószeres vízben. A mosogató és munkalap feletti ablakok a bejáratot övező pázsitra és a folyóra néztek. Innen is látta a hintát; az esőtől csillogó, fából készült ülőlap rozsdás láncszemeken lógott, közvetlenül mögötte pedig ott állt a híd a kavargó folyó felett. Serényen dolgozott, egyre csak dörzsölte a már amúgy is tiszta tányérokat; nem érdekelte, hogy nincs rajta a még kicsomagolatlan mosogatókesztyű - egy évvel ezelőtt elképzelni sem tudta volna, hogy lesznek még olyan idők, amikor csupasz kézzel fog forró mosogatószeres vízbe nyúlni -, gondolatok (rossz gondolatok) törtek rá feltartóztathatatlanul. A sokat látott, szinte levéltelen tölgyfa ágán finoman lengedező hinta képe szakította fel az érzelmeit védő leheletvékony hártyát. Cameron, mindössze ötéves volt pont annyi, mint Cally most -, imádta az otthonukhoz közel eső park ragyogó színűre festett hintáit. Eve a mosogató fölé görnyedt, keze mélyen a vízben. Lehajtotta a fejét. Magányos könnycsepp hullott alá, apró, egyre táguló köröket rajzolva a víz sima felszínén. Cam, az ő csodálatos kisfia, ragyogó, szalmaszínű hajjal - mely
néhány árnyalattal világosabb volt, mint az apjáé -, ám ugyanazzal a megdöbbentően kék szempárral. Megmerevedett. Abba kell hagynia! Nem hagyhatja, hogy maga alá gyűrje a gyász. Már két hónapja nem sírt a családja előtt, és ma, az új kezdet ezen első napján nem szabad elgyengülnie. Csak az erős nyugtatók és a családjáért érzett felelősségtudat - nem ránthatja őket is magával! - akadályozta meg a teljes összeroppanását, ám az idegösszeomlás lehetősége még mindig ott kísértett mint kiszámíthatatlan katasztrófaforrás. A Gabe-től, Lorentől és Callytől kapott feltétlen szeretet átsegítette a pokol legmélyebb bugyrain - legalábbis a külvilág előtt. Mennyire vágyott arra, hogy olyan önfegyelemmel rendelkezzen, mint Gabe, és képes legyen uralni a fájdalmát! Megpróbáltatásaik során egyszer sem látta, hogy férje akár csak egyetlen könnycseppet is hullatott volna, bár voltak alkalmak, amikor tudta, nagyon közel áll hozzá; ám azzal is tisztában volt, hogy Gabe érte és a lányaikért keményíti meg magát ennyire, s azért zárja magába az érzéseit, hogy segíthessen a családjának elviselni a fájdalmat. Igen, erős volt; ám ártatlan... nem úgy, mint Eve. Árnyék suhant át a konyhán. Valami megmozdult a visszatükröződő vízfelületen. Eve ijedten pillantott fel, a meglepetéstől a száját is eltátotta kissé. Valami sötét mozdult odakint az esőben. Csuklyás alak. A szemét elrejtette a rávetődő árnyék, ám biztosan őt nézte az ablakon át. Eve-ből apró, rémült sikoly szakadt fel, és önkéntelenül is hátrált egy lépésnyit.
3. Gabe Caleigh Gabe a generátorra villantotta az elemlámpát; az üzemanyagkijelzőt ellenőrizte. Negyedéig volt feltöltve, tudta meg. Lenyomta az önindító kapcsolóját, ám a motor mindössze harákoló köhintéssel válaszolt. A por és a dohos penész nedves szaga szinte eltömítette az orrát, ahogy az előtte lévő gépet tanulmányozta, melyet csupán a feje fölött elhelyezkedő halovány fényű villanykörte és saját elemlámpájának fénysugara világított meg. Csak egy előzetes, gyors pillantást akart vetni a generátorra, hogy meggyőződjék afelől, milyen mértékű javításokat kell majd elvégezni rajta, hogy szükség esetén zökkenőmentesen működjön. Az akkumulátor kissé lemerült ugyan, ám Gabe szerint nem ez volt a fő probléma. Talán a cellák fáradtak el, ha a szerkezet hosszú időn keresztül használaton kívül volt; az ingatlanügynök mesélte még neki, hogy Gabe és családja az első bérlők Crickley Hallban már vagy tíz éve. Az energiakimaradás meglehetősen gyakori jelenség a környéken - tudatta vele a birtokkezelő -, és a generátornak elvileg automatikusan be kellene kapcsolnia, ha a fő áramszolgáltatás leáll. Valószínűleg a gyújtógyertyáknak sem ártana némi tisztítás, mélázott el Gabe, ahogy a sötétbe borult alagsori helyiségben guggolt, ami közvetlenül a sokkal nagyobb főpince mellett helyezkedett el. Ellenőriznie kell az üzemanyagszűrőt is. Valószínűleg tele van trutyival, ha senki nem tisztította meg már egy ideje. A gépet vastag porréteg fedte, nem úgy, mint a bojlerkazánt, amely
vidáman zakatolt mellette; mindez megerősíteni látszott azt, hogy a generátort valóban régóta nem használták már. Szakmája szerint Gábriel Virgil Caleigh - a feleségének, kollégáinak és barátainak csak Gabe - gépészmérnök volt, aki tizenhat évvel korábban hajózott át Angliába, huszonegy évesen. Az őt alkalmazó amerikai vállalat küldte, az APCU Gépésztechnikai Tervezővállalat, mivel a cég humánerőforrás politikájának szerves részét képezte a saját és brit leányvállalatának alkalmazottai közötti munkaerőcsere. A cégvezetőség úgy ítélte meg, hogy a környezetváltozás és a tapasztalatszerzési lehetőség jót fog tenni neki. A Gabe-re jellemző vakmerő engedetlenség minden bizonnyal jelentős szerepet játszott ebben a döntésben; s bár csupán pályakezdő mérnök volt, de tele saját és egyedi ötletekkel. Igen nehezen kezelhető természettel verte meg a sors. Úgy tűnt, egyfajta agresszív nehezteléssel viszonyul a hivatali hatalommal szemben. Mindennek ellenére kimagasló és vele született mérnöki tehetséggel bírt (bár a vegyészeti technológia olyan tudományág volt, amely nem igazán feküdt neki), és a benne rejlő lehetőségeket azonnal felismerték. Az APCU utált volna elveszíteni egy ilyen képességű embert. Valójában az ötlet, hogy Gabe-et külföldre küldjék - egy olyan helyre, ahol a civilizáltság és a jó modorú tisztelettudás hagyománya mérsékelheti a fiatal alkalmazott tüzes természetét -, a vállalat elnök-vezérigazgatójától származott, aki rózsaszín szemüvegen keresztül látta a briteket, ráadásul a saját fiatalkori énjéből is felfedezett valamit Gabe-ben. Jól ismerte a fiatal férfi hátterét is - Gabe nagy szerencséjére azok közé a felsővezetők közé tartozott,
akik egyedülálló érdeklődést tanúsítanak valamennyi beosztottjuk, ám különösképpen a fiatalabb, tehetségesnek bizonyuló kollégák iránt; bármilyen más típusú főnök minden bizonnyal szívfájdalom nélkül rúgta volna ki a nyughatatlan pályakezdőt a harmadik intés után. A vezérigazgató jól döntött. Az ötlet bevált. Kezdetben Gabe-et szinte teljesen lekötötte az új környezet és a kollégái barátságos fogadtatása: hamarosan megbarátkozott velük, és levedletté nyersességének nagy részét. Heti egy napot főiskolán töltött, és gyorsan megszerzett néhány felsőbb szintű szakmai képesítést; ezt követően jelentkezett, és felvételt is nyert a Magas- és Mélyépítészeti Mérnöki Intézetbe. Ennek következtében még több új képesítést szerzett, végül pedig beválasztották a Kamarába, melynek tagjaként interjúkat adott és tanulmányokat írt szakmája különböző területeiről, például a legújabb technológiákról, továbbfejlesztett eljárásokról és az építészetben használt legújabb anyagokról. Ahogy egyre magasabbra ívelt a karrierje, találkozott Eve Lockley-val, akit hamarosan feleségül is vett. Első gyermekük, Loren mindössze hat hónappal az esküvő után született. Gabe felegyenesedett, és körbepillantott a nyerstégla falú kamrán, nyugtázva a fagerendák között megbúvó hosszú, fekete pókhálókat, az egyik sarokban felhalmozott szénkupacot, és szorosan mellette a hasábfarakást. A kazán zakatolása hirtelen abbamaradt, s meghallotta a folyóvíz távoli csobogását. A szomszédos, barlangszerű pincéből érkezett a hang, melynek közepét körkörös, körülbelül három méter
átmérőjű kút foglalta el. Az akna egy közvetlenül a ház alatt kanyargó föld alatti folyóhoz vezetett. A nyílást körbefogó öreg kőfal pereme nem lehetett fél méternél magasabb. Amikor korábban lehozta ide a családját, hogy ők maguk is lássák a kutat - ez volt az a „meglepetés", amelyről beszélt , ismételten felhívta Cally figyelmét, hogy nem szabad egyedül lejönnie ide. Tekintetével továbbra is a helyiséget pásztázva kissé meggörbítette a vállát, aztán kezével megdörzsölte a tarkóját, néhányszor a fejét is megmozgatva hozzá, hogy ellazítsa a fővárosból idevezető hosszú út alatt megmerevedett izmait. Ősöreg fémdarabok, törött székek és kiselejtezett gépalkatrészek hevertek szerteszét az alagsori helyiség homályában: szemmel láthatólag minden tönkrement vagy használhatatlanná vált holmi itt lelt végső nyughelyre. A távolabbi sarokban egy kőkerékkel és lábpedállal ellátott köszörűgépre lett figyelmes. A levegő nemcsak nyirkos volt, hanem hideg is: a szúrós levegő túlnyomórészt a kutas pince felől érkezett. Grainger - a birtokkezelő -, amikor néhány hónappal ezelőtt körbevezette Gabe-et a birtokon, elmesélte, hogy a föld alatti folyó - fantáziadúsan Alsó-folyónak hívták - a közeli lápvidékről ered, és Hollow Baynél ömlik a tengerbe, nem messze a tölcsértorkolattól, ahol még a tengerbeömlés előtt csatlakozik a Bay folyóhoz, amellyel addig párhuzamosan halad. Nem csoda, hogy olyan hűvös van a házban, gondolta. Tenyerével kétszer megpaskolta az alvó generátor oldalát. - Később! - ígérte halkan; a farmerjába törölte az ujjára tapadt port, és a vegyes ócskavasrakáson keresztül elindult
az ajtó nélküli nyílás felé, amely a fő pincehelyiségbe vezetett. Gabe imádta a gépeket. Imádta bütykölni valamennyit, az autómotoroktól kezdve egészen az elromlott órákig. Évekkel korábban - amíg Eve rá nem vette, hogy adja fel ezt a hobbit a családja kedvéért - rendszeresen ütötte el azzal az idejét, hogy darabokra szedte régi motorját, majd minden egyes alkalommal tökéletesen össze is rakta. Nem mintha szükség lett volna rá: inkább kedvtelésből tette. Londoni otthonukban, a dolgozószobaként használt helyiség többpolcnyi értékes mechanikus bádogjátékkal volt tele - menetelő katonákkal, ragyogó színű mozdonyokkal, miniatűr régi autókkal és teherautókkal, no meg órákkal, melyeket többnyire ócskavaskereskedésekből és csomagtartó-vásárokból szerzett be. Valamennyit szétszedte, majd újra összerakta, többször is. A korábban használhatatlan tárgyak többsége most tökéletesen működött. Még a nehézgépek szagát is szerette - a kenőzsírt, az olajat, magának a fémnek az illatát. Élvezettel hallgatta az alacsony vagy éppen magas fordulatszámon pörgő motorok hangját, az üresjáratban lévő gépek halk duruzsolását, a forduló fogaskerék kattanását vagy az akasztókapocs kettyenését. Régen a legkedvesebb időtöltései közé tartozott, hogy szombat reggelente felpakolta a gyerekeit - bármilyen kicsik is voltak -, és elvitte őket a South Kensington-i Tudománytörténeti Múzeumba, hogy megcsodálják az ott kiállított hatalmas gőzmozdonyokat, felmásszanak a gépészfülkékbe, és eközben megmutasson nekik minden kereket és emelőkart, melyek mozgásba lendítik ezeket a csodálatos gépezeteket.
Apai tekintélye és lelkesedése miatt Loren csak a negyedik múzeumlátogatásnál unta el végképp magát. Cally - akit mindvégig a karjában vitt - túlságosan fiatal volt még ahhoz, hogy a látottak hatást gyakoroljanak rá, ám Cam minden alkalommal szinte megdermedt az izgatottságtól és bámulattól, amikor megpillantotta a hatalmas, vasból készült mamutokat. Gabe gyorsan elhessegette az emléket: a mai napnak „igazán jó" napnak kell lennie, szorgos napnak, nemcsak Eve, hanem önmaga miatt is. Ez volt az első alkalom, hogy hátrahagyták az otthonukat, valamennyi emlékével, amióta. Átkozta magát, és megpróbálta elzavarni a könnyfakasztó gondolatokat. Eve-nek minden támogatására szüksége van, különösen most, hogy annyira közel van Cam eltűnésének az évfordulója. A nő rettegett attól, hogy a rendőrség nem lesz képes kapcsolatba lépni velük, ha bármi hírt kapnak a kisfiúról, ha bármilyen információt szereznek a hollétéről vagy ha kiderül, hogy még mindig életben van, mert elrablói könyörületesek voltak, és pusztán csak nem engedik el a gyermeket. Ám Gabe biztosította afelől, hogy meghagyta az új, ideiglenes címüket, csakúgy, mint vezetékes és mobilszámaikat. Szükség esetén ő és Eve néhány órán belül a fővárosban lehetnek. Ám amikor a felesége azzal érvelt, hogy mi van akkor, ha Cam egyszerűen csak feltűnik a házuk küszöbén, és nem talál otthon senkit, akkor Gabe-ből kifogytak a vigasztaló szavak, hiszen szívének legmélyén - lényének egy apró, reménytelenül kétségbeesett részén - ugyanettől tartott ő is. Mielőtt átlépett volna a főpincébe, megállt egy pillanatra, hogy szemügyre vegyen egy szokatlan masinériát, mely az
ajtótól balra állt magányosan az árnyékban - ez legalább elterelte egy pillanatra a gondolatait. Közelebb lépett, belekémlelt az árnyékos félhomályba. A tárgynak két szilárdnak tűnő fahengere volt, egyik a másikon, aprócska rés a kettő között, és az egyik oldalára fogantyúval ellátott vaskereket is szereltek; feltehetőleg ezzel lehetett mozgásba hozni a hengereket. Gabe csendes megilletődöttséggel mosolyodott el, ahogy tudatára ébredt, mire is szolgál az eszköz: régimódi mángorlót fedezett fel, amellyel hajdanán a frissen mosott ruhákat csavarták ki; a nedves anyagot átnyomták a hengerek között, így facsarták ki a vizet. Egyszer már látott ilyet egy könyvben, ám élőben még soha. Úgy tűnt, a hőskorban minden háznak az udvarán vagy kertjében állt egy. Aztán a modern ruhaszárító gép vette át a helyét. Elragadtatva érintette meg a rozsdás fogaskereket, majd megmarkolta a vasfogantyút, ám amikor megpróbálta elfordítani, a fakerekek jottányit sem mozdultak. Közelebb emelte az elemlámpáját, megvizsgálta a berozsdásodott részeket, és egy rövid időre minden más megszűnt létezni körülötte. „Dörzsöld le a felszíni rozsdát, tisztítsd meg a fémet, olajozd meg vastagon a fogaskerekeket, majd tegyél rájuk egy jó adag kenőzsírt!" - és a mángorló ismét működik. Természetesen haszontalan manapság, ebben a modern korban - nem tudta volna elképzelni, hogy Eve lejöjjön ide, és ezzel centrifugázza ki a ruháikat -, ám kétséget kizáróan a háztartás fejlődésének egy érdekes állomásával szembesülhetett. Ellépett az öreg mángorlótól, hitetlenkedő csodálattal megrázta a fejét, majd megfordult, hogy elhagyja a
kazánházat. Ebben a pillanatban a cipője orra valami keménynek ütközött, és a dolog éles, reszelős zaj kíséretében néhány lépésnyivel odébb lendült. Lehajolt, hogy felvegye a hatvan centiméter hosszú és mintegy öt centiméter széles kemény fémrudat, melynek közepe üreges volt, a szélei pedig rézsútosak. Úgy tűnt, valamilyen gépalkatrészt tart a kezében, de el sem tudta képzelni, milyen gépé lehet. Szabad kezében egyensúlyozva méregette a súlyát. Első nekifutásra úgy vélte, talán valami régi, motoros kerti szerszámhoz tartozhat, vagy talán. Az aprócska kiáltás valahonnan a szomszédos ajtó felől érkezett: alig hallható a kút alján túl csobogó föld alatti folyó zajától. Gabe sebesen a főpince ajtajához lépett, és ismét meghallotta a gyenge hangot. A legtöbb szülő rá van hangolódva a saját gyereke hangjára, és ez alól Gabe sem volt kivétel. Cally hívta, és valami sürgető volt a hangjában. - Apuci! Apuci! Anyuci azt mondja, gyere. - rövid szünet következett, amíg a kislánynak sikerült felidéznie a teljes szöveget - .azonnal! Gabe félredobta a fémrudat, és a pincéből kivezető szűk lépcsősor felé sietett. 4. PERCY JUDD A lépcsőfeljáró tetején várt rá, fél kézzel a pinceajtót tartva, miközben apró, kócos feje kíváncsiskodóan kémlelt lefelé; nyilvánvalóan benne élt a korábbi figyelmeztetés, hogy soha nem mehet le oda egyedül. Gabe gyorsan felmászott a lépcsőfokokon - a feje fölött halványan világító villanykörte
és az elemlámpája mutatta az utat. Cally ijedten lépett hátra, amikor apja komor arckifejezéssel megjelent az ajtóban. - Mi a baj, Cally? - kérdezte Gabe még azelőtt, hogy teljesen felért volna. - Bácsi - mutatott a kislány a konyha felé. Gabe lágyan megsimogatta a kislány fejét, majd hosszú léptekkel elsietett mellette. Minden rendben, Ugribugri - nyugtatgatta lágyan, a kislány pedig iparkodva trappolt a nyomában, képtelenül arra, hogy lépést tartson eltökéltnek látszó apjával. Az öregember a konyhából a ház melletti apró kertre nyíló ajtó küszöbén állt. Esővíz csepegett csuklyás viharkabátjáról, és most sáros gumicsizmájával a durvasörtés lábtörlőn toporgott. Gabe a konyha hallba nyíló bejáratánál állt meg, meglepődve és azon tűnődve, hogy mire is volt jó ez a nagy felhajtás, és miért kellett ilyen sürgősen iderohannia. Eve, aki Gabe-nek háttal állt, közelgő léptei hallatán gyors félfordulatot tett, s megszólalt: - Ó, Gabe, ez itt Mr. ... Mr. Judd, ugye? - fordult az idegen felé megerősítés végett. - Judd, missus - mondta az ember -, de hívjon csak Percynek. A keresztnevem Percy. Azzal a lágy dél-angliai raccsolással beszélt, ami azonnal meglágyította Gabe szívét. - Sajnálom, mister, nem tudtam megállítani a kutyust, elszaladt mellettem. - Valójában úgy hangzott, hogy elszolodt möl'lettem. Ahogy közelebb lépett, Gabe felmérte magában a látogatót. Alacsony volt és sovány, pirospozsgás a sok szabad
levegőtől, arcát és orrát elpattant hajszálerek vörös patakocskái szántották. Háromnegyedes kabátjának a csuklyáját hátravetette, de alatta gyapjúból készült ír sapkát viselt, melynek szegélye alól ezüstös hajszálak simultak nagy és hosszú cimpájú füle felső harmadára. - Hello! - üdvözölte Gabe az öreget, felé nyújtva a kezét, ám amikor a másik, szemmel láthatóan meghökkent, azonnal kijavította magát: - Jó napot! Gabe némán vette tudomásul, hogy az öregfiúnak határozott és erős a kézfogása, felkínált jobbja pedig bőrkeményedéstől érdes, s az ujjízületek göcsörtösek és csontosak; mindez hosszú időn át végzett kétkezi munkát sejtetett. - Mi ez az egész Chesterrel kapcsolatban? - kérdezte Eve felé fordulva. - Abban a pillanatban elillant, ahogy kinyitottam az ajtót válaszolta a felesége. Nem szaladhatott messze ebben az esőben, missus! - a „szaladhatott" inkább szolodhatottnak hangzott. - Sajnálom, a frászt hozhattam a missusra, amikor benéztem az ablakon. Megijesztettem a kutyust is. Kilőtt mellettem, amikor kinyílt az ajtó. - Percy épp azt mesélte, hogy ő Crickley Hall kertésze nézett Eve a szemöldökét felvonva Gabe-re. Kertész és mindenes, mister. Én viselem Crickley Hall gondját, még akkor is, ha éppen senki nem lakik itt. Különösen akkor. Az évnek ebben a szakában heti egy-két alkalommal járok le ide. Csak annyi időre, amennyi a ház és a kert rendben tartásához feltétlenül kell.
Gabe-nek Percy túl régi bútordarabnak tűnt ahhoz, hogy sok hasznát lehetne venni akár a kertben, akár a házban. Azonban tudta, hogy nem szabad alábecsülnie a vidéki embereket; ez a harcedzett veterán az évei ellenére valószínűleg ugyanolyan szívós, mint ők maguk. Megérezte magán a férfi kék szempárját, melyet kopott farmerszínűre fakított már az idő, és hirtelen nagyon remélte, hogy ócska farmerjában, bőrbakancsában és pulóverében, a piszkos pincétől szurkos kezével és alkarjával (nem volt tudatában az orrán és az arcán lévő fekete maszatnak) nem okoz csalódást Crickley Hall új bérlőjeként. - Maga viseli akkor a gen gondját is? - kérdezte, ám az értetlenség ismét kiült Percy arcára, így hozzátette: Akarom mondani, generátor. Nem mister, de én tartom rendben a bojlert. Az öreg kazán hajdanán szénnel és fával működött, de most, hogy olajat és villanyt használunk, minden olyan egyszerű. Amikor kezd kifogyni az energiaforrás, csak idejön a tartálykocsi, és áthúzzuk a töltőcsövét a hídon, a ház mögötti tartályhoz. De nem igazán ismerem a generátort. Őszintén megvallva, nem is nagyon értem az átkozott masinériát. - Azt hiszem, meg tudom javítani egyedül is - tűnődött el Gabe. - A birtokkezelő említette, hogy errefelé gyakran van áramszünet. Valami mindig megbolygatja a vezetékeket: hol egy kidőlt fa, hol egy villámcsapás. A generátort körülbelül tizenöt évvel ezelőtt üzemelték be. Crickley Hall tulajdonosának egyszer csak elege lett abból, hogy állandóan gyertyákra meg olajlámpásokra kell
hagyatkoznia, csakúgy, mint a hideg vacsorákból. Percyből fanyar kuncogás tört fel a gondolatra. - Szükségük lesz egy rendesen működő generátorra, az egyszer biztos! - Ki ennek a helynek a tulajdonosa? Az ingatlanügynök egyszer sem említette. Eve-et is érdekelte volna a Gabe kérdésére adott válasz, s egy pillanatra eltűnődött azon, vajon ki lenne hajlandó állandó lakhelyéül választani egy ilyen kietlen mauzóleumot. Annak ellenére, hogy a konyha mögött elterülő nagyterem igazán impozáns volt, a helyből áradt a mélabús komorság. Egy Templeton nevű flótás. Vagy húsz évvel ezelőtt vette meg Crickley Hallt. De nem maradt sokáig, nem volt boldog idefent. Ez egyáltalán nem lepte meg Eve-et. - Adhatok egy kis teát vagy kávét, Percy? - kérdezte. - Egy csésze tea jólesne. - Az öregember mosolya öreg, göcsörtös, viharvert sírkövekre emlékeztető fogat villantott elő. Gabe előhúzott az öregnek egy széket a konyhaasztal alól, és invitálta, hogy üljön le. Percy a kezébe kapta sapkáját, és kényelmesen a felkínált ülés felé bandukolt. Bár ezüstszínű haja dús volt a fülénél és a tarkóján, a feje tetején már igencsak megritkult. - Neked egy kávé, Gabe? - Eve a mosogatóhoz lépett, és megtöltötte a Londonból magukkal hozott vízforralót. Igen, köszönöm. - Gabe saját magának is előhúzott egy széket, s gondosan odébb tolta Cally festményét. Ekkor tűnt fel neki, hogy a kislány megállt az ajtófélfánál. Nagyon csinos kis miss - állapította meg Percy, és ujjaival finoman a kislány felé integetett. Cally egy
mosollyal válaszolt, majd félénken Gabe széktámlája mögé lépett, és belecsimpaszkodott. Eve mutatta be végül a vendégnek. Ez itt Cally, a kisebbik lányunk. Igazából Catherine a neve az anyám után, ám abban a pillanatban, amint felfogta, hogy a vezetékneve Caleigh, megalkotta rá a saját verzióját, és azóta ragaszkodik ahhoz, hogy így hívjuk. A nagyobbik lányunk, Loren, épp az emeleten pakol. Üdvözlöm, kisasszonyka! - Percy a lány felé nyújtotta egyik göcsörtös, öreg kezét, amelyet az szégyenlősen csak az ujjaival érintett meg, és azonnal vissza is húzta. Percy ismét felkuncogott. - Mondja csak, Percy - támaszkodott Gabe alkarjával az asztalra -, ki építette a házat? Crickley Hallt a múlt század elején építette egy vagyonos helybéli ember, egy bizonyos Charles Crickley. Az övé volt a kikötő halászhajóinak többsége és a környék valamennyi mészégető kemencéje. Nagy jótevője volt a falunak, valóban az, ám a szóbeszéd szerint boldogtalan emberként végezte. Fel akarta virágoztatni Hollow Bayt, turistaparadicsomot akart itt létrehozni, ám a helyiek szembeszálltak vele; nem akartak azok semmilyen változást, hanem csak azt, hogy a falu békés maradjon, a vakációzók meg menjenek a pokolba. Végül majdnem tönkrement ebbe. A halkereslet visszaesett, és Dél-Wales is leállíttatta a csatornán keresztül érkező mészkőszállítmányokat, no meg a pénz, amit Hollow Bay csinosítgatására költött, is kárba veszett. A helyiek még azt is leszavazták, hogy kikötőt építsen az öbölben a kirándulóhajóknak meg ilyeneknek.
De Charles Crickley építtette ezt a házat is - ösztönözte Gabe az öreget a folytatásra. - Ő maga készítette a terveket is, úgy ám! Nem volt oda a cifraságokért. - Ez sok mindent megmagyaráz - jegyezte meg Eve, miközben forró vizet öntött a csészében lévő teafilterre. - Senkinek sem tetszik Crickley Hall - sóhajtott nagyot Percy. - Nekem magamnak sem tetszik túlságosan, soha nem is tetszett. - Régóta dolgozik itt? - Eve most már a nescafé granulátumra öntötte a vizet. Egész életemben. Itt és a plébánián, én gondozom mindkettőt. Mostanában már elkel a segítség a templomkert temetőjénél, de mindig is egyedül láttam el Crickley Hallt. Ahogy már mondtam, hetente egy-két nap járok le. Főleg a kerttel van dolgom. Legalább hetvenvalahány évesnek kell lennie - gondolta Gabe, és Eve-re pillantott. - Egyszer maradtam csak távol - folytatta Percy -, ez pedig a második világháború vége felé volt. Külföldre küldtek, hogy harcoljak a hazámért. Ez igen! - vonta le a következtetést Gabe; biztos, hogy a hetvenes évei végén vagy a nyolcvanasok elején jár most, ha elég idős volt akkoriban ahhoz, hogy a németek ellen harcoljon. Érdeklődve tanulmányozta az apró termetű, szívósan sovány férfit. Az öreg Crickley dinamittal lerobbantotta az Ördöghasadék peremét - folytatta Percy -, és megépítette rajta az otthonát. Aztán leásott az öreg folyóig, amely a Hasadék alatt fut, és készített magának egy kutat Crickley -
Hall pincéjében. Annak ellenére, hogy a Bay folyó csupán néhány méternyire volt a bejárati ajtótól, bizonyára úgy okoskodott, hogy így saját vízutánpótlása lesz a házban. Talán azt hitte, így tisztább vizet kap majd. És szerette az egyszerű dolgokat, azokat szerette az öreg Crickley, amúgy puritán módra. A ház egyetlen csicsás része a nagyterem. - Igen, ezt mi is észrevettük - helyeselt Gabe. Ha az egyszerű dolgokat szerette - szólt közbe Eve -, és valószínűleg a praktikusakat is, akkor ez lehet az oka annak, hogy a konyha a ház elülső felében van. Az utolsó Crickley '39-ben ment el innen - folytatta Percy kéretlenül -, pont azelőtt, hogy a nagy hajcihő elkezdődött volna Európában. El akarták kerülni a bajt, úgy hitték, hogy Anglia pusztulásra van ítélve. Kanadába menekültek, én pedig itt maradtam, és addig vigyáztam a házra, amíg meg nem kaptam a behívót. Akkor történt, hogy a kormány lefoglalta a helyet, mert üresen állt. Úgy hitték, jó lesz majd a kitelepítetteknek. Azóta már többször is eladták. a Crickley családnak nem kellett többé. aztán egyszer csak felbukkantak Templetonék, és megvették. Mr. Templeton korán nyugdíjba ment, eladta üzleti érdekeltségeit, azt mondta, hogy valami csomagolásos dologban utazott, és itthagyta a vidéket. A városban telepedett le. Azt hittem, hogy ő és a missis elégedettek lesznek idelent. Eve odaadta Percynek a teáját, aki köszönetképpen csak biccentett egyet. Megfújkálta néhányszor, hogy hamarabb kihűljön, közben pedig Eve Gabe- nek is odanyújtotta a gőzölgő kávét.
Most látom csak, hogy Chester odakint ül a hintás fa alatt - mondta gondterhelten. - Úgy tűnik, igen sajnálja magát. - Hadd duzzogjon egy darabig! - válaszolta Gabe. - Hozzá kell szoknia az új környezethez. Percy óvatosan az alátétre tette a csészéjét. Komoly és megfontolt volt a hangja, amikor megszólalt. - A kisállatok nincsenek jóban Crickley Hallal. Eve visszanézett a kis keverékre, és hirtelen nagyon megsajnálta az odakint egyedül üldögélő Chestert, akit nyilvánvalóan megzavart a hosszú út, és az, hogy ilyen messze került az egyetlen otthontól, amelyet eddig ismert. Még a konyhaablakból is tisztán ki tudta venni, hogy a kiskutya reszket. Megkocogtatta az ablakot, hogy magára vonja a figyelmét, míg a két férfi tovább beszélgetett. Ám a kutya nem nézett rá. Úgy tűnt, a közvetlen közelében teljesen leköti valami. A hinta. A hinta lágyan lengedezett, ám erősebben, mint amikor megérkeztek: előre-hátra, előre-hátra, szinte, mintha valaki - egy gyerek - ülne benne, de természetesen üres volt. Biztosan a szél miatt van - gondolta Eve. De aztán rájött, hogy bár még mindig esik, a fák levelei és ágai tökéletesen mozdulatlanok, csakúgy, mint a bokrok és a hosszabb szálú fűcsomók. Nem fújt a szél. -
5. LOREN CALEIGH A sárga, hosszú ujjú, Fat Face márkájú pólót és az inkább tavaszi, mint őszi melegítőnadrágot viselő Loren felhúzta
kistestvére babakék ágyneműjét, aztán felrázta a Shreket és Fiona hercegnőt ábrázoló párnát. A lábánál heverő színes, Shreket, Fionát és a Szamarat ábrázoló ágytakaróért nyúlt, majd felrángatta a sajátjáéval az utolsó szögig megegyező keskeny ágyra. A két bútordarabot apa és Vern bácsi hozta el a valódi otthonukból egy héttel korábban, és ők is szerelték össze (Loren és Cally külön szobában aludtak a költözést megelőzően). Hosszú barna haja az arcába hullott, ahogy az ágytakaró széleit begyűrte a matrac alá, ám mire végzett és felállt, fintor csúfította el vonásait. Loren abban a jellemzően érzékeny, nehezen kezelhető átmeneti időszakban volt, amikor már nem gyerek, de még nem is tinédzser, amikor a hormontermelődés robbanásszerűen beindul, és a sírásban végződő érzelmi kitörések sem szokatlanok. Vékony karja és lába kezdett nőies formát ölteni, és hamarosan már nem lehet az „aranyos"jelzővel illetni. Bár ő nem így érzett, ugyanolyan normális „majdnem-tinédzser" volt, mint bárki más az ő korában. Nem szerette Crickley Hallt, egyáltalán nem. Távol a barátaitól, ráadásul új iskolába kell mennie hétfőn, ahol, mint valami idióta, kilóg majd a többiek közül; városi lány a falusi bugrisok között. Ez nem igazságos. Túl kemény ez a büntetés. Aztán eszébe jutott az ideiglenes költözés legfőbb oka. Nemcsak apa munkájáról volt szó - különböző mérnöki kiküldetések miatt korábban is gyakran töltött akár heteket is távol. Nem, ezúttal azért kellett elköltözniük, hogy anyát kimozdítsák az igazi otthonukból. Loren szeme könnybe lábadt, ahogy eszébe jutott Cameron. Milyen édes kistestvér
volt! És most eltűnt, és anya még mindig nem tudta feldolgozni. Nem az ő hibája volt. Anya nagyon elfáradt, nem tehetett arról, hogy elaludt azon a padon a parkban. Cam egyszerűen elbarangolt, és valami rossz ember magával vitte. Loren megpróbálta elképzelni, ki lehet annyira rossz, milyen nagyon gonosz ember az, aki elragad egy kisfiút, és ennyi időn át fogva tartja. Miért nem hozták vissza vagy engedték el, hogy a rendőrség vagy valami kedves ember megtalálhassa, és hazahozza a családjához? Ki lehet ennyire szörnyű? Kézfejével megtörölte könnyes szemét. Apa azt mondta, hogy anya érdekében erősnek kell lenniük, és ő, Loren megtett minden tőle telhetőt. Most már ritkán sírt Cam miatt, bár borzasztóan hiányzott neki; most is csak azért tört el majdnem a mécses, mert idegen helyre került, és már honvágya támadt. Ismét lehajolt, hogy megigazítsa az ágytakarót, és a mozdulat közben megpillantott valamit a szeme sarkából. Valami kisméretű dolog sétált el a hálószoba ajtaja előtt nem is, hanem elszaladt előtte! Loren nem hallotta a lépteit, ám határozottan látta, hogy valami elsuhant. Biztos Cally az. Bár csak egy pillanatra villant fel, úgy tűnt, akkora lehetett, mint a húga. - Cally? - kiáltotta el magát Loren. - Te vagy odakint? Nem érkezett válasz. A nyitott ajtóhoz lépett, és körülnézett a nagyterem két oldalán végigfutó balusztrádos belső erkélyen. Semmi. Senki nem volt odakint.
Várjunk csak! - Loren maga sem volt biztos abban, hogy valóban hallotta a hangot. De aztán megismétlődött. Pityergésnek tűnt. Loren kilépett a belső galériára, és jobbra nézett, abba az irányba, ahonnan a hangot hallotta. Visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Ismét meghallotta. A halk sírdogálást. Aztán újra. Egy kisgyerek sírt. - Cally? - szólalt meg újra. - Mi történt? Mi a baj? Tisztán észlelte a földszinti konyhaajtón át kiszűrődő beszélgetés halk zsongását, ám a hang, ami után fülelt, nem onnan származott. Lépett néhányat az erkélyen, de megtorpant, mert újabb szipogást hallott. A falba épített szekrénysorból jött. - Cally! - ismételte, ezúttal némi ingerültséggel a hangjában. Miért nem válaszol a húga? A csukott ajtajú szekrényhez lépett. Vajon Cally játszani akar vele, és elbújt előle? Aztán véletlenül bezárta magát a szekrénybe, és a sötétben félni kezdett? De akkor, egyszerűen, miért nem jön ki? Lehet, hogy magára zárta az ajtót? De ez nem lehet: a kulcs ott volt kívül, a zárban. Újabb apró hüppentést hallott. Ezúttal biztos volt benne, hogy a szekrény belsejéből. Loren egyik kezével a kulcs után nyúlt. Megérintette az ujjaival. És hirtelen félni kezdett. A nyöszörgés meg a pityergés egyáltalán nem Cally sírásának tűnt. A kishúga amúgy sem volt bőgőmasina-típus, hanem általában boldog, kiegyensúlyozott kislány. Megint meghallotta a halk
sírdogálást, ami ezúttal úgy tűnt, a szekrény belsejénél jóval messzebbről érkezik. Valahogy olyan távolinak tűnt most. Hirtelen eltökéltséggel Loren szilárdan megmarkolta a kulcsot, elfordította a zárban, és meghúzta az ajtót. A szekrényajtó feltárult: odabent csupán. - Loren megremegett - .odabent csupán sötétséget talált. Olyan áthatolhatatlan sötétséget, hogy szinte szilárdnak hatott. 6. FEHÉR ÁRNY Anya, apa! Hallottam, hogy valaki. - Loren majdnem elcsúszott, olyan gyorsan fordult be a konyhába, ám az asztalnál ülő idegen láttán elakadt a hangja. Minden tekintet rászegeződött. Mi az, Loren? - kérdezte a mosogatónak támaszkodó Eve higgadtan. Mostanában úgy tűnt, mindig van valami hatalmas probléma a nagyobbik lányuk életében. Loren nem válaszolt azonnal, egy pillanatra lekötötte figyelmét a látogató: a mókás kinézetű öregember, elálló fülekkel és vörös arccal. Hallottam valamit. valakit odafent! - tört ki aztán belőle az idegen jelenléte ellenére a hír. Ez itt Mr. Judd - mutatta be Eve a vendéget. Pillanatnyilag nem vett tudomást Loren nyugtalanságáról. Ő Crickley Hall kertésze és mindenese. Segíteni fog nekünk rendben tartani a házat. Percy futólag a lányra mosolygott, ám a közvetlenül mellette ülő Gabe észrevette a tekintetében felvillanó -
kíváncsiságot. Vagy valami mást is? Valamit, ami szinte riadalomnak tűnt? Miről van pontosan szó? - csendült Eve türelmes hangja. - Az új szobánkban voltam - hadarta sietve Loren -, és megláttam, hogy valami elmegy az ajtó előtt. Azt hittem, Cally az. Kishúga még mindig apjuk székének a támlájába kapaszkodott, és most zavartnak tűnt. Én nem! - tiltakozott aggódva, mintha csintalansággal vádolták volna meg. Tudom, hogy nem te voltál az, te buta! - rázta meg Loren a fejét a húga felé. Nem is vagyok buta! - tiltakozott ismét Cally. Gabe szakította félbe a testvérek kezdődő perlekedését. Pontosan mit láttál, Loren? Én. én nem is tudom, apa. Olyan volt. olyan volt, mint egy fehér árnyék. Gabe felvont szemöldökkel pillantott Eve-re, aki a lányhoz lépett, és átölelte a vállát. Igazat mondok, anya! - hajtogatta Loren. - De még azelőtt eltűnt, hogy jobban megnézhettem volna. Aztán meghallottam, hogy valaki sír. Nem nagyon hangosan, de jól kivehetően. Először azt hittem, hogy Cally az, de ő idelent volt veletek, és amikor közelebb mentem, már nem is olyan volt a hangja, mint Callyé. Mihez mentél közelebb? - kérdezte Gabe. Percy Judd még mindig ott ült velük az asztalnál. Hát a szekrényhez - válaszolta Loren. - Azt hittem, valaki véletlenül bezárta magát a szekrénybe.
Úgy esett, hogy Gabe pont ebben a pillanatban pillantott újból a kertészre, és most biztosan felismerte a riadalom nyomait abban az öreg, kortól homályos szempárban. Percy azonban egy szót sem szólt. Gabe visszafordult Loren felé, és felállni készült: Majd én megnézem! Talán csak egeret vagy effélét hallottál. Nem egér volt, anya, hanem egy hang! Egy kisgyerek sírt! - Loren támogatást várva nézett anyjára. Biztos, hogy valami más volt az, drágám - válaszolta Eve finoman. - Talán a szél vagy a huzat fütyülését hallottad. Nem, biztos, hogy hang volt! Kérlek, higgy nekem, anya! Hogyne hinnék. Csak arról van szó, hogy talán tévedtél. Gyere, Loren, nézzük meg együtt! - indult a lány irányába Gabe, s közben felé nyújtotta a kezét. Már megnéztem, apa! Nem volt semmi a szekrényben. Csak. sötét. Nos, akkor mindjárt alaposabban szemügyre vesszük! Hozom a zseblámpát is. Ugye nem baj, ha megvárakoztatjuk egy percre, Percy? Ám a kertész ekkor már talpon volt, és a sapkáját igazgatta a fején. Nincs semmi gond, mister. Mindenképpen az lesz a legjobb, ha ellenőrzik a dolgot a lányával. Gabe, hívjon csak Gabe-nek! A feleségem Eve, és most már találkozott Callyvel és Lorennel is. Loren türelmetlenül megrángatta apja kezét. Amúgy is indulnom kell - fordult Percy a konyhakertre nyíló ajtaja felé, mintha sürgős dolga lenne. - Kedden találkozunk, feltéve, hogy nem lesz rám hamarabb
szükségük! Megadom a telefonszámom. - Útban az ajtó felé apró, gyűrött, barna papírfecnit helyezett a konyhapultra. Bármi van, csak szóljanak! Azzal az ajtóhoz is ért, és kabátjának csuklyáját ráhúzta a sapkára. A makacsul zuhogó eső még azelőtt eláztatta a lábtörlőt, hogy az ajtó becsukódott volna mögötte. Rendben, Karcsúság! - fordult Gabe Lorenhez. - Nézzük meg, mi történt! Hát, nincs túl sok minden idefent - jelentette be Gabe, miután az elemlámpával körbevilágította a mély szekrényt. - Csak néhány kartondoboz, egy nyeles felmosópamacs meg seprű, meg legbelül valami, ami leginkább feltekert szőnyegnek tűnik. De ezenkívül semmi. Nem sokkal korábban felkapta a nagyterem fala mentén álldogáló keskeny fiókos szekrényről az elemlámpát miután feljött a pincéből, idetette -, és mind a négyen, Gabe, Eve meg a két lány, együtt baktattak fel a fa lépcsősoron az első emeleti belső erkélyre. - Azelőtt is csak sötét volt idebent, semmi más! - hajtogatta Loren, az apja válla felett kukucskálva be a szekrénybe. Tényleg nem volt itt semmi. Gabe-nek le kellett guggolnia, hogy belásson a szekrényajtón; maga a nyílás körülbelül másfél méter magas és egy méter széles lehetett. Hát persze, de most nálunk van az elemlámpa is. És nézd csak! Nézz oda hátra! A szekrény belső falát feketére festették. Nem csoda, hogy olyan sötétnek tűnt, amikor benéztél. Porszag szállt feléjük foszlányokban a nyílás felől.
De akkor is hallottam valakit, apa! Biztosan tudom, hogy valaki sírt idebent! Azt hittem, Cally az. A szintén guggoló Eve Lorenhez fordult. Cally mindvégig velünk volt! - magyarázta gyengéden Lorennek, hogy a kislány nehogy azt higgye, nem hisznek neki, hanem inkább azt, hogy tévedett. - Nem hallhattad őt. Tudom. Úgy értem, úgy hangzott, mintha ő lenne az. Egy gyerek sírt. Gabe közvetlenül a szekrény mellé lépett, majd fél térdre ereszkedett. Arrébb tolta odabent a kartondobozokat, ami jó nagy adag port kavart fel. Talán egy apróbb állat volt. Valószínűleg egér. Nem egér volt! Miért nem hisztek nekem? Eve finoman megérintette a lány vállát: Loren az utóbbi időben túlságosan hamar elkeseredik. Csak azt próbáljuk mondani, hogy talán tévedtél duruzsolta megnyugtatóan. De láttam is valamit! Valami elment az ajtó előtt! Gabe beljebb tenyerelt a homályban, és még több kartondobozt tolt félre. Nos, az a lényeg, hogy most nincs itt senki - szólt hátra a válla fölött, s elkezdett visszahúzódni. - Ahogy anya mondta, talán szellő suhant végig a házon. A falrepedéseken áttörő szél mindenféle kísérteties zajokat tud kelteni. Nem a szél volt! - jelentette ki Loren határozottan. -
Eve sem érzett semmilyen szelet vagy huzatot áramlani a szekrény felől. Körbenézett az erkélyen, majd a korláton át le a nagyterembe. Gabe kimászott a szekrényből, és felállt. - Semmi nincs odabent, Loren! Szerintem csak képzelődtél. Nem nagy ügy. Loren sarkon fordult és elviharzott, majd eltűnt új szobájukban. Nagyot csattant mögötte az ajtó. Gabe és Eve egymásra nézett; á férfi szemöldöke a homlokára szaladt. Hormonok - mondta. Eve nem válaszolt. 7. AZ ELSŐ ÉJSZAKA Gabe? - Hm? - Gabe, ébredj fel! Eve megrázta férje vállát. Gabe mindig is mély alvó volt. - Mi a.? - fordult meg az ágyban, és kinyitotta a szemét; szemhéja duzzadt és ólomsúlyú volt az alvástól. Eve felült, s az ágy ívelt fa fejtámlájának támaszkodott. Odakint esőcseppek kopogtak a szoba ablakán. Ismét megrázta Gabe vállát, ezúttal határozottabban. - Gabe, te is hallod? Férje vonakodva kiszakította magát az álom ölelő karjából, és felemelte a fejét. - Kit kellene hallanom? - kérdezte. - Figyelj! Most már ő is hallotta. Chester vonyítása sodródott feléjük a konyhából a nagytermen át. -
Fél - mondta Eve. Gabe felkönyökölt, majd gyors kézmozdulatokkal kidörzsölte az álmot a szeméből. Hosszú, nehéz nap állt mögöttük, és egyáltalán nem hiányzott ez a felfordulás. - Nem lesz semmi baja - bizonygatta Eve-nek. - Csak meg kell szoknia a helyet. Ám Eve ekkor már az ajtón - melyet nyitva hagytak, hogy meghallják, ha valamelyik lány felébredne és megijedne a még szokatlan szobában - túli sötétségbe bámult. Gabe! - szisszent fel élesen. Valami világos színű dolog jelent meg a nyílásban, ám túl sötét volt ahhoz, hogy jobban ki lehessen venni: olyan felhős volt az éjszaka, hogy igen csekély fény szűrődött be az ablakon. - Van valami odakint! Gabe tarkóján égnek meredtek a finom piheszálak, a testén végigfutó jeges hidegtől. Felpattant az ágyban, és lélegzetét önkéntelenül visszafojtva ő is az ajtó felé meredt. Anyuci? Apuci? - Eve és Gabe szinte egyszerre ernyedt el a megkönnyebbüléstől, amikor tudatosult bennük, hogy csak Loren jött be a szobába. Az ajtó szélesebbre tárult mögötte, és a lentről felszűrődő fájdalmas vonyítás még szívfacsaróbbá vált. - Chester fel van dúlva - szólalt meg Loren az ajtóból. - Minden rendben van vele - nyugtatgatta Eve. - Csak nem szeret egyedül lenni új helyen. - Hamarosan megszokik itt - tette hozzá Gabe is. - De hiszen sír, apuci! Gabe az éjjel hideg sötétjében ismét „apuci" lett. Nehéz szívvel bújt ki a súlyos paplan alól. El kellett ismernie, hogy ő is aggódik azért a tökmagért odalent. Még délután kénytelen volt kimenni érte az esőbe, mert Chester -
nem volt hajlandó elmozdulni a tölgyfa mellől: nem hatott rá semmilyen hívó szó, unszolás vagy csábítás. A karjába kellett vennie a kis kevertvérűt, csak úgy tudta bevinni a házba; odabent pedig Chester a szabadba nyíló konyhaajtó mellé kuporodott, és vadul reszketve hagyta, hogy Loren szárazra dörzsölje egy régi törülközővel. A szeme annyira kidülledt, hogy kétoldalt kilátszott a fehérje. Végül azonban Loren folyamatos simogatása mellett a kiskutya zaklatott álomba merült. Loren, menj vissza az ágyadba, én pedig lemegyek, és megnézem, mi van Chesterrel! - ajánlotta Gabe, aki már kikászálódott az ágyból, s nesztelenül az ajtó felé indult. - Nem alhatna velem? - könyörgött Loren. - Áá, kölyök! Chesternek egyedül kell megbirkóznia az éjszakával. Nem engedhetjük meg, hogy idefent aludjon. - Csak most az egyszer, apa! Nem fog zavarni, ha az ágyam végében alszik. Megígérem, jó fiú lesz! - Először hadd nézzem meg, hogy van, rendben? - Köszi, apa! Nem mondtam, hogy felhozom. Azt mondtam, megnézem, hogy van. És ha fel is jön, akkor is itt alszik velünk, nem pedig veletek. Most pedig nyomás az ágyba, mielőtt megfázol! Loren elindult a szobája felé, ám még mielőtt Gabe kiért volna a szobából, a kislány feje ismét felbukkant az ajtóban. - De ugye nem fogsz megharagudni rá? - tette hozzá sírós hangon. - Ágyba! - Gabe ezúttal a „nincs feleselés" hangszínt vette elő, és Loren eltűnt.
Eszébe jutott, hogy a belső erkélyen van valahol egy villanykapcsoló, s a hálószoba melletti falon megpróbálta kitapogatni a kezével. Hamarosan meg is találta. Felkapcsolta a villanyt, és sápadt, tompa fény villant fel; alig elegendő ahhoz, hogy valamennyire bevilágítsa az alattuk lévő nagytermet. Kevéssé praktikus módon a vascsillár kapcsolója valahol a bejárati ajtónál volt. Gabe rendszerint pólóban és boxerben aludt, ám mivel a ház hideg volt, ezúttal sötét pizsamanadrágot is húzott a pólóhoz. A helyiség deszkapadlóját - melyet az első érkezésük előtt felcsiszoltak - hidegnek érezte csupasz talpa alatt, s most az egyszer azt kívánta, bárcsak ő is a papucsviselők táborába tartozna! A vaskos korlátba kapaszkodva lebotorkált a hall árnyékokkal zsúfolt sötétjébe; az öreg deszkapallók meg-megreccsentek a léptei alatt. Egy pillanatra megállt a lépcsőforduló apró négyszögletű pihenőjén; még a mögötte lévő hosszú ablak is csak némiképp javított a látásviszonyokon. Eső kopogott az üvegen, ő pedig a grandiózus termen át a konyha felé fordította a fejét. Ám hirtelen egy másik ajtó vonta magára a figyelmét, egy az árnyaknál is mélyebb feketeség. A pinceajtó nyitva állt, pedig megesküdött volna rá, hogy valamivel korábban, az este folyamán becsukta és gondosan be is zárta attól való félelmében, hogy Cally talán elkószál a házban, és rátalál a kútra, meg annak veszélyesen alacsony falára. Az ajtó mégis nyitva volt. Lehet, hogy Eve ment le megnézni a kutat - nappal nem volt idejük arra, hogy az egész házat körbejárják -, és elfelejtette volna bezárni az ajtót maga után? Akárhogy is történt, biztos volt abban, hogy mivel ő feküdt le utoljára aznap este, a pinceajtót - ha
nem is zárta be, de - becsukta. Magában vállat vont. Rendben, ha mégis nyitva van, akkor talán a lenti kútból felszökő huzat az oka. Így kellett lennie, nem volt rá más magyarázat. A ház alatt kanyargó folyó mindenféle légörvényeket hozhat létre, és az aknán át feltörő szellő akár még széllé is erősödhet - felfelé áramolhatott a pincelépcsőkön. Megtette az utolsó néhány lépést lefelé a galéria lépcsőfokain, átsietett a homályba borult hallon, melynek kő padlókockái még a fadeszkáknál is hidegebbek voltak. Marha volt, hogy nem vitte fel magával az elemlámpát a hálószobába: épphogy csak ki tudta venni a fiókos szekrényen - ahova nappal letette, a régimódi telefonkészülék mellé - az egyenesen álló, fekete nyelet. Nesztelenül a szekrényhez lépett, kezébe vette a súlyos elemlámpát, és felkapcsolta. Semmi szükség fénybe borítani a nagytermet, amikor megvan a saját energiaforrása. Minden különösebb ok nélkül körbevillantotta a fénysugarat a teremben, bevilágított a mélyebben fekvő sarkokba, átmeneti csatát nyerve a sötétséggel szemben. A nyitott pince-ajtón kívül szemmel láthatóan minden a helyén volt. Sebesen megindult az ajtó felé. Becsukta, és jól kivehetően hallotta az elforduló kulcs kattanását. Bolondnak érezte magát, ám el kellett ismernie magában, hogy valahogy megkönnyebbült a bezárt ajtó láttán. A konyhából Chester kétségbeesett üvöltése hallatszott fel, és Gabe rádöbbent, a kutya minden bizonnyal elcsendesedett, amikor meghallotta a lépcsőfokok nyikordulását, bár valamilyen oknál fogva ez nem
tudatosult Gabe-ben. A kis állat sírása most még sürgetőbb volt, mint azelőtt. Az elemlámpa fénye volt az ösvény, melyen Gabe a konyhaajtóhoz érkezett, majd kinyitotta. A vonyítás megszakadt, hogy azon nyomban helyet adjon egy ideges, izgatottságában rövid farkával a padlót verő Chesternek. Az erős fénysugárban a férfi jól látta, hogy Chester a végletekig megfeszülve nyújtja felé a nyakát örömében. Minden rendben, kispajtás - duruzsolta Gabe, ahogy közelebb lépett a drótszőrű keverékhez. - Senki nem fog bántani. Csak mondd meg, minek ez a nagy felhajtás! Anélkül, hogy felkapcsolta volna a nagylámpát, a reszkető kutya mellé térdelt, megsimogatta a fejét, majd pedig az oldalát kezdte paskolni. Chester válaszképpen megpróbálta arcon nyalni Gabe-et, ám amikor hátradőlt a kedveskedés elől, boldogan beérte gazdája feléje nyújtott kezével is. Na, nézd csak! - Gabe továbbra is halkan beszélt. Nincs is itt semmi, amitől frászt kellene kapnod. Csak én. Most pedig nyugodj meg szépen, hogy mindannyian alhassunk egy kicsit. Ám Chester nem volt hajlandó lefeküdni. Felpattant kedvenc takarójáról - mely ráncos gubanccá gyűrődött alatta -, és orrával ismét megpróbálta megbökdösni gazdája arcát. Gabe magához húzta a kutyust, s ringatni kezdte karjában a remegő kis testet. Csitt már, te kis őrült vakarcs! - suttogta. - Semmi nem akar bántani téged ezen a helyen! Anya és a lányok ágyban vannak, és nekem is ott kéne lennem, így te is bújj be szépen a jó meleg ágyikódba, és aludj el végre! Chester még erősebben odasimult hozzá.
Egy heves szélroham eredményeképpen az eső hirtelen ostorozni kezdte a konyha ablakait; a váratlan zajtól Gabe sarkon perdült, és majdnem orra bukott. Igen zord az idő ma éjjel, Chester - magyarázta az állatnak. - Ugye nem akarsz odakint lenni ilyen ítéletidőben? Vagy ezért ez a nagy felhajtás? Megint el akarsz szökni, vagy csak dolgod van? - A „dolgod van" volt a titkos szavuk arra, ha Chester könnyíteni akart magán. Keresned kell egy szép fát? Gabe felállt, és a konyha kerti ajtajának a kulcsa felé nyúlt, kinyitotta a zárat, majd elhúzta a felső és alsó hevedert is. Csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy Chester kisurranhasson a résen, ám a kutya egyszerűen elhátrált a nyílástól, melyen azonnal betört az eső. Nem? Nem akarsz kimenni? Nem hibáztatlak érte, Chester, egyáltalán nem hibáztatlak. De gyerünk már, abba kell hagynod ezt a siránkozást! Nem hagysz bennünket aludni! - Gabe becsukta az ajtót, visszazárta, s ismét lehajolt a remegő kutyához. Mi az? Fel akarsz velem jönni az emeletre? Erről van szó? A kutya a térdéhez simult. - Nem tehetem, öregfiú. Meg kell szoknod ezt a helyet! Szedd össze magad, rendben? Gabe felállt, és elindult az ajtó felé. - Nem fogok még egyszer lejönni hozzád. Legyél hát jó, kispajtás, és aludj el szépen! Ahogy Gabe becsukta maga mögött az ajtót, Chester újra rázendített, ám ezúttal, ha lehet, még zaklatottabban vonyított. Gabe tisztán hallotta, amint a kiskutya az ajtót
kaparja a körmeivel. Visszament hát, kinyitotta az ajtót, és a karjába kapta az állatot. Csak ma, Chester! - közölte a kutyával, ahogy elindult a lépcsősor felé, a zseblámpával világítva be maga előtt az utat. - Holnaptól egyedül vagy, érted? Nincs több üvöltés, és nem hatnak meg a nagy bociszemek sem. Holnap éjjel idelent alszol, nem érdekel, mekkora ricsajt csapsz! Komolyan beszélek, tökmag, annyit nyivákolsz, amennyit csak akarsz, de lent maradsz a konyhában! Ha otthagylak a hallban, akkor a következő percben már fent vagy az emeleten, ami egyszerűen nem történhet meg. Hallasz, Chester? - ennél az utolsó megjegyzésnél felemelte a kutya egyik fülét, és abba súgta a mondatot, ám Chester még szorosabban bújt hozzá. Gabe folyamatosan suttogva szidta tovább a kutyát, ám elég határozottan ahhoz, hogy a tudtára adja, nem viccel. Félúton járt már a kőkockás padlón; Chester feje az egyik karján nyugodott, a másikkal pedig egyszerre tartotta a kutya hátsóját, és irányította maga elé az elemlámpa fényét. Gabe hirtelen megugrott. - Mi a pokol.? Amikor földet ért, lába víztócsában toccsant. Addig ügyeskedett, amíg a zseblámpa fényét lefelé tudta irányítani, és szemügyre vehette a lábfejét. Jól érezte, apró tócsában áll. Valahogy kikerülhette idefelé jövet, hiszen akkor nem egyenesen a konyha felé, hanem a pinceajtóhoz ment. Egyszerre feltűnt neki a most már ismerős nyirkosdohos szag, amely annyira átható volt az alagsorban: a szag a nagyterembe is felszivárgott.
Nedves foltok után kutatva a mennyezet felé fordította a fénysugarat, mert úgy okoskodott, hogy az odakint szakadó eső tör utat magának a padláson át (amelyet még nem is néztek meg), és onnan csöpög le a padlóra. A hatalmas vascsillár hátborzongató árnyakat vetett a mennyezetre; óriási pók lábaihoz hasonlítottak leginkább; ám nem volt nedves folt odafent. Még mindig a tócsa eredetén gondolkodva, Gabe kikerülte a vizes területet, és elindult a lépcsősor felé, karjában a továbbra is remegő Chesterrel. Az első lépcsőfokhoz érve ismét megtorpant. A harmadik fok közepén újabb apró vízfoltot fedezett fel. És volt még egy a lépcsőfordulón is. A második tócsát kikerülve folytatta útját, ám a négyszögletes lépcsőpihenőnél ismét megállt, és végigvilágított a lépcsősoron. Apró tócsákat vett észre minden második vagy harmadik fokon. Nem értette, hogy nem vette észre őket lefelé menet. 8. HOLLOW BAY Crickley Hallban hagyták a kutyát, mert meg akartak ebédelni Hollow Bay tavernájában (előző héten, amikor Gabe és Vern a család bútorait és egyéb nélkülözhetetlen dolgait Crickley Hallba szállította, pihenőt tartott, kipróbálva Barnaby Inn kosztját, és Gabe-nek nagyon megtetszett a hely; ráadásul a helyi sört is kitűnőnek találta), és nem tudták, a tulajdonosok tolerálják-e, ha a vendégek behozzák a vendéglőbe házi kedvenceiket.
Az étterem finoman szólva is érdekes volt fehér falaival, zsúpfedelével, ólomszál futtatású ablakaival és kinti függőlámpáival, mely utóbbiakat már most felkapcsolták, lévén, hogy a nappalon alkonyatszerű félhomály uralkodott. Minden bizonnyal mágnesként vonzotta volna a turistákat, ha a helyi lakosság nem lett volna olyan tartózkodó az idegenekkel szemben; úgy tűnt, az itteniek többsége inkább azért nyit üzletet, hogy némi elkülönülési lehetőséget biztosítson magának, semmint anyagi haszon reményében és bár a főszezon már jócskán elmúlt, az idő pedig pocsék volt, mégis több embert kellett volna látniuk a falu két utcáján, mint ahánnyal aznap találkoztak. Az a néhány ember, akivel sétájuk során összefutottak, praktikus - ha nem szigorú - öltözéke alapján ítélve biztosan nem nyaraló volt. Bár néhány üzlet és számos lakóház pasztellrózsaszín és kék burkolatával meglehetősen kellemes benyomást keltett, a többségét fehérre festették; az alaposabban vizsgálódó pedig észrevehette, hogy a festés a falakon helyenként lepattogzott és megrepedezett, a díszítőelemek megkoptak, és kikezdte őket az idő, a szabadtéri fafelületek pedig szálkásak. A legtöbb ablak távolságtartón sötétlett, mintha el akarnák rejteni bérlőiket a külvilág elől, mindössze helyenként lehetett csak felfedezni az őszi hideget ellensúlyozó kandallótüzek narancsszínű ragyogását. Esővíz patakzott az ereszcsatornákból és gyűlt fel tócsában a túlterhelt vízelvezetők körül, s az aknarácsokat lucskosra ázott és összetapadt októberi falevélhalmok tömítették el. A magányosan álló teaház - talán az egyetlen, látogatóknak
való hely, melyet Gabe és családja a fogadóba vezető úton felfedezett - kopottas volt, és kevéssé rokonszenves, foszforeszkáló fénytáblája túl harsányan villogott. Megsárgult csipkefüggöny lógott színevesztett rézsínről a hosszú, üveges bejárati ajtó közepén, mintha az egyedüllét itt is fontosabb szerepet játszana, mint a vendégvárás. Szerencsére a Barnaby Inn füstös-sárga falaival, széles, alacsony gerendamennyezetbe torkolló robusztus pilléreivel és a sarokkandallóban vidáman ropogó tűzifájával, örömmel üdvözölt menedéket nyújtott a kikötőfalucska gyászos hangulata elől menekülő vendégeknek (éppenséggel a felhőszakadás sem befolyásolta kedvezően a település megítélését). Eve legalább megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy a borús égbolt, a dermesztő eső és a Bristoli-csatornának a kikötő falát nyaldosó, mindent egybemosó, acélszürke hullámai esküdtek csak össze ellene, hogy örömtelenné, és valahogy - már ha egy helyről lehet ilyet mondani mogorvává változtassák a falut. Vagy lehet, hogy csak az ő állandó depressziója fest mindent ilyen sötétre, amit lát és érez? Egyetlen dolog rontotta meg csupán a pub barátságos atmoszféráját: mégpedig a leplezetlenül bámuló tekintetek garmadája, melyet a többi vendég vetett a családra, amikor a gumi lábtörlőt csuromvizesre áztatva, s abbéli örömét nagy igyekezettel hangoztatva, hogy már nem kell odakint áznia, nem kis feltűnést keltve betódult a fogadóba. Pimaszul méregették őket, ahogy Gabe az egyik sarokban üresen álló, párnázott padokkal és két keménytámlájú székkel körülvett faasztalhoz terelte Eve-et és a lányokat.
Nőm szörötjük oz idögönököt - suttogta oda Gabe Evének borzalmas délnyugat-angliai akcentussal, ahogy udvariasan kihúzta neki az egyik széket, aki halkan lepisszegte ugyan, de legalább elmosolyodott. Hamarosan azonban a helybéli vendégek visszatértek félbehagyott beszélgetéseikhez és söreikhez, s a továbbiakban kevés rokonszenvet vagy érdeklődést tanúsítottak irántuk. Mindennek ellenére a rövid gesztenyebarna hajú és káprázatos mosolyú pincérnő szívélyes barátságossággal hadarta el a nap két specialitását a bárpult mögül, és a kiérkező étel nemcsak ízletes, hanem bőséges is volt. Még Loren is - aki többnyire igen válogatósnak bizonyult, és nagy nyögéssel nyugtázta az elétett, hatalmas adag feketesügért sült krumplival és borsóval - szinte az utolsó morzsáig mindent eltüntetett. A tengeri levegő és a faluba vezető hosszú séta nyilvánvalóan csodát tett az étvágyával állapította meg Eve magában. Mindenesetre örült a változásnak. Gabe kénytelen volt ismét kipróbálni a helyi sört (ő és Vern többpintnyi Tawnyt gurítottak le a torkukon az előző látogatásuk során - Crickley Hallba a beköltözés ugyanis nehéz melónak bizonyult, ami különösen erős szomjúságérzetet váltott ki belőlük), ám Eve megmaradt a tonik mellett (régebben szívesen fogyasztott jó borokat, de közel egy éve egyetlen korty alkoholt sem ivott), a lányok pedig narancs- és limonádémixet választottak (Loren ezt tartotta ugyanis kifinomult, elegáns italnak, Cally pedig egyszerűen leutánozta nagyobb testvérét). Amikor Gabe ismét a bárpulthoz ment, hogy beszerezze a sörutántöltést, és Eve-nek egy újabb üveg tonikot, zömök, borvirágos orrú -
és őszülő hajú férfi jelent meg a pult mögötti ajtóban. A kisugárzása földbirtokosra vagy fogadósra emlékeztetett, és ezúttal ő szolgálta ki Gabe-et. - Átutazóban vannak, ugye? - kérdezte kedélyesen, ahogy a pintet csapolta. - Ühüm. A környéken fogok dolgozni, talán néhány hónapig - válaszolta Gabe. - Crickley Hallban lakunk. A sör a pohár peremén át a csap alatti süllyesztett mosogatóba csordult, mivel a férfira meredő kocsmáros elfelejtette elzárni a csapot. Álljunk csak meg egy pillanatra! - futott át Gabe agyán. Már láttam ezt a filmet. Nem ez az a jelenet, amikor a vörösképű helyi lakos figyelmezteti a főhőst, hogy tartsa távol magát attól az öreg háztól, odafent a hegy tetején?,Furcsa dolgok történnek odafent, meg minden." Ám a kocsmáros ehelyett egyszerűen elzárta a sörcsapot, és letörölte a poharat. Barátságos mosoly kíséretében a Gabe előtti poháralátétre tette a sört, és így szólt: - Vacak időnk van mostanság. Legalább három hete esik megállás nélkül. Remélem, nem szegi kedvüket. - Eléggé lefoglaljuk magunkat - mondta Gabe a tonikra várva. - A lányom hétfőn kezd a helyi iskolában. A „helyi" iskola ténylegesen néhány mérföldnyire volt, a legközelebbi városban, Merrybridge-ben. A tulaj kitöltötte a tonik felét egy tiszta pohárba, mellé tette a félig kiürült üveget is, s bólintott. - A Merrybridge Általánosba, ugye? Jó helye lesz ott. A legtöbb gyerek a faluban szintén a Merry Általánosba jár. A főutcán gyűjti be őket az iskolabusz. Gondolom, a sofőr szívesen beiktat egy megállót Crickley Hallnál a lánya
kedvéért. Nem hiszem, hogy ez problémát okozna neki. Frank az egyik törzsvendégem, majd megemlítem neki este, ha lejön. A fizetés és a biztosítás tekintetében hivatalos szerződést kell kötni az iskolával, nem nagy cucc az egész. - Nagyon köszönöm, hálás lennék. Első nap én fogom bevinni, a többit meg lerendezem majd az iskolával. Amúgy is be kell ugranom Ilfracombe-ba. - No, és mi a helyzet a kicsivel? - Még csak ötéves. A feleségem tanítja majd, amíg itt vagyunk. - Gabe tisztában volt azzal, hogy Eve minden óvodánál szigorúbban és alaposabban fogja megtanítani Callynek az írás és olvasás alapjait. Gabe a tulaj kezébe nyomta az ebéd és az italok árát, aki még hozzátette: - Nagy hely az a Crickley Hall. Olyan szabadok lesznek benne, mint a madár. - És le merném fogadni, hogy hideg is ebben az időben? A megjegyzés a csinos, gesztenyebarna hajú pincérnőtől származott, aki épp most érkezett vissza, miután kiszolgálta a bár végében lévő vendégeket is. Devoni akcentusa alig volt feltűnő; ha már akcentus, akkor inkább dél-londoni, mint dél-angliai. - Biztosan nyirkos. Minden öreg ház az. - Igen, én is felfedeztem tegnap éjjel néhány tócsát a lépcsőn, de fogalmam sincs, hogy kerültek oda - válaszolta Gabe. - Talán meglazult az egyik ablakkeret. Van egy nagy ablak a lépcsősor felett. Reggelre azonban felszáradt, még csak foltot sem hagyott. - Várja csak meg, amíg valami rendes vihar támad! Akkor aztán megtudja, miről beszélek. Valószínűleg a tető is ereszt. - A pincérlány látványosan
megremegett a nyomaték kedvéért. A fogadós vállat vont: - A tulajdonosa évek óta nem lakik itt, és a bérlők sem maradnak meg sokáig. Óó! - gondolta Gabe fanyarul. - Helyben vagyunk! Ötven évvel ezelőtt egy fejszés őrült feldarabolta a családját, és a testrészeket befalazta a házba, vagy pedig a múlt századfordulón Crickley Hall vagyonos építtetője, az öreg Charlie Crickley megtiltotta a lányának, hogy férjhez menjen a helyi csirkefogóhoz, aki emiatt felakasztotta magát a pincében. Ám a pultoslány így folytatta: - Ezért olyan elhanyagolt az a ház, és ezért van tele lyukakkal mindenütt. - Azt hittem, hogy az öreg fickó, Percy. Percy Judd?. visel gondot a házra. A kocsmáros képére szánakozó vigyor ült ki. Percy túl régi bútordarab ahhoz, hogy minden karbantartást el tudjon végezni. Ezért alkalmaz a birtokkezelő két asszonyt a faluból, akik havonta egyszer jól átporolnak mindent. Nem, Percy nem sokat ér egyedül manapság. Őszintén megmondva, csak kedvességből dolgoztatják még mindig. Meglátogatta már magukat? - Tegnap, nem sokkal azután, hogy megérkeztünk. Hány éves? A kocsmáros elgondolkodva összeráncolta a homlokát, majd megvakarta az állát. Ó, úgy. nos, nem tudom biztosan, de közel járhat a nyolcvanhoz. A tengerentúlon szolgált a seregben a
második világháború végén, szóval biztos, hogy megette már a kenyere javát. Gabe halkan füttyentett. - És még mindig dolgozik? Ahogy mondtam, csupán a tulaj jóindulatából. Tudja, senkinek nincs szíve kirúgni. Segít a templomban is, meg minden, de semmi túl komolyat; csak rendben tartja a temetőt, összeszedi mise után az énekeskönyveket, meg efféléket. Percy egy drága öreg fickó a maga rigolyáival, bár abból a makacs fajtából való. Nem hajlandó nyugdíjba menni, pedig számtalanszor küldték volna már. Azonban ártalmatlan. nem fogja zavarni magukat. - Nagyon édes - csilingelt a beszélgetésbe a pincérnő. - A vendégek kiszolgálásra várnak, Frannie - biccentett a pultos egy távolabb várakozó vendég felé, aki két üres pohárral ácsorgott a pultnál. Frannie még egy utolsó mosolyt küldött Gabe felé, majd ellibbent felvenni a rendelést. A csapos fél könyökkel a pultra támaszkodott. Én vagyok a Barnaby tulaja - árulta el Gabe-nek -, és ha van valami, amit meg akar tudni a környékről, csak ugorjon be, megpróbálok válaszolni a kérdéseire. Ha nem vagyok itt, akkor is megtalálja a nejemet, Verát vagy a mi Frannienkat. Gabe a másik férfi jóindulatától meghatottan elmosolyodott. - Ez nagyon kedves magától. Gondolom, minden rendben lesz velünk. - Nos, ha mégsem, ne habozzon! Szívesen látnánk néhány új arcot errefelé. Sok szerencsét önnek és a családjának, Mr.?
Gabe Caleigh - nyújtotta át Gabe a kezét a sör mellett a pult felett, és a kocsmáros megrázta. - Sam Pennelly a nevem. Érezze jól magát nálunk, Mr. Caleigh! Gyönyörű helyet választottak maguknak odafönn a szurdoknál. Gabe kitöltötte az üvegben maradt tonikot, s már épp indulni készült, kezében a két pohárral, amikor belévillant egy gondolat. - Csak úgy mellékesen, honnan kapta az Ördöghasadék a nevét? Meglehetősen sötét hangzású név egy ilyen csodálatos helynek. A tulajdonos most már mindkét könyökével a bárpultra támaszkodva hajolt előre, mintha csak bizalmasan akarna elárulni valamit: Évszázadokkal ezelőtt - kezdte, széles arca komoly, hangja fojtott volt - az ördög maga próbált utat vájni a tengerből a szárazföldre, hogy elárassza a környező falvakat. Először a sziklákból harapott ki egy jókora adagot, így keletkezett Hollow Bay. Természetesen az évek során a talajerózió tovább tágította az öbölt. Mindenesetre úgy szól a történet, hogy az első harapás után megpróbálta átrágni magát egészen fel a lápig, ám a fogai végül az ínyéig lekoptak; nem tudott hát tovább menni, és a kudarctól dühöngve visszakényszerült a tengerbe, ám megesküdött, hogy egy nap bosszút áll majd. És meg is tette, ám ezt a történetet majd máskor mesélem el önnek, Mr. Caleigh. A kocsmáros felegyenesedett, Gabe pedig rávigyorgott, aztán az arcára fagyott a vigyor, amikor tudatosult benne, hogy Pennelly komolyan beszél. Néhány szívdobbanásnyi ideig csend telepedett rájuk, és Gabe hirtelen zavarba jött. -
A másik felkacagott, és az arca egyetlen hatalmas széles, sárga fogú mosollyá változott. Sajnálom, nem akartam összezavarni - mentegetőzött továbbra is mosolyogva -, de így szól a mese. Rengeteg badar legenda kering errefelé, amelyek a hideg téli éjjeleken kiváló beszédtémát nyújtanak a tűz mellett. - Még egyszer felkuncogott, aztán ekképpen búcsúzott: - Örülök, hogy találkoztam önnel és a családjával, Mr. Caleigh. Mindig örömmel látjuk a Barnabyban, ne maradjon hát távol! Vigyázzon a lányokra. úgy értem, mind a háromra. Azzal Pennelly elbaktatott, hogy beszédbe elegyedjen a bárpult túlsó végén levő vendégekkel is, Gabe pedig visszatért az italokkal az asztalukhoz. Letette Eve elé a tonikot, aki felnézett rá: - Úgy tűnik, jól elbeszélgettetek - állapította meg a felesége, ám a kijelentés valójában kérdés volt, mely így szólt: „Miről beszélgettetek?" Gabe leült. - Igen, kedves emberek. De azt hiszem, a fickó már csak az agyamat húzta a végén. - Nagyot hörpintett a söréből. - Hogyan húzta a fickó az agyadat, apuci? - kérdezte Cally, aki csak a kérdés miatt volt hajlandó elszakadni a szívószálától. - Ó, csak azt mesélte, hogyan keletkezett Hollow Bay és a vízmosás. Szurdok! - javította ki Loren, aki igazán fontosnak tartotta, hogy apja alkalomadtán helyes angolsággal beszéljen (nem azért tette, hogy zavarba hozza vagy kioktassa, hanem, mert mélyen hitt abban, hogy ezzel segít neki, annak ellenére, hogy valamennyi barátnője
egyöntetűen azt állította, apja amerikai akcentusa istenkirályság). - Mondd el nekünk is, légyszi'! - kérlelte Cally, s zajosan kiszürcsölte az utolsó kortyot is a pohárból. És Gabe halkra fogva hangját elmesélte nekik, hogyan kapta Hollow Bay és az Ördöghasadék a nevét. 9. APROJEKT - Látjátok azt odakint? Gabe a sűrűn permetező eső ellen védekezésképpen összehúzta magán a kabátját, és a kikötő kőfala felett az óceán felé mutatott. Eve és a lányok tekintete követte a kézmozdulatot. Loren és Cally sárga, kapucnis, műanyag esőkabátot viselt, Eve pedig csuklyás, vízhatlan sportkabátot, mélykék színűt és deréktájban behúzottat, amitől így formásabb lett a ruhadarab. Ő és a lányok a fejükre húzták a kapucnit, ám Gabe svájcisapkáját belegyömöszölte tengerészdzsekije egyik zsebébe, mert néhanapján élvezte, ha érezheti az arcán az esőt és a szelet. A haját már sötétre áztatták a sűrűn aláhulló vízcseppek, ám ő csak annyit volt hajlandó engedni az időjárásnak, hogy felhajtotta a gallérját. Egy hatalmas fémoszlop felé mutatott, melynek tetején négyszögletes, dobozszerű valami ült: a kikötőtől mintegy kétmérföldnyire elhelyezkedő építmény őrszemként emelkedett ki a hullámokból. Alig kivehető létra futott végig az oldalán, bele a fodrozódó tengerbe.
Hogy férsz el ott, apa? - kukucskált ki Cally a kapucnija alól. - Hiszen ez nagyon kicsi! Gabe elvigyorodott. - Nagyobb, mint amilyennek látszik. Valószínűleg itt leszek jövő héten. ezt fogom ellenőrizni. - De hiszen túl messze van ahhoz, hogy odaússz! fintorgott a kisebbik lány értetlenül. Ám a partról nem lehetett látni, hogy az építménynek tekintélyes víz alatti része volt: két óriási, kisrepülőgép légcsavarszárnyára emlékeztető propellerpárt erősítettek a magányosan álló acél tartóelem két oldalára, mely utóbbit egy, a tengerfenékbe fúrt mély lyukba illesztve rögzítettek. Alapjában véve briliáns elgondoláson alapuló eszköz volt, mellyel a tenger hatalmas erejét akarták munkába fogni úgy, hogy a rotorokat kizárólag a víz alatti áramlatok forgatják. Egy olyan ponton húzták fel, ahol maximális előnyt lehetett kovácsolni a Bristoli-csatorna sebesen mozgó árapály váltakozásaiból. Mivel a tengervíz nyolcszázszor sűrűbb, mint a levegő, még a lassú áramlás is jelentősen több energiát képes generálni egy csomó felszíni szélmalomnál, ráadásul lényegesen nagyobb szabályszerűséggel és kiszámíthatósággal. Gabe cége, az APCU Gépésztechnikai Tervezővállalat (Egyesült Királyság) csak egyike volt a prototípus kifejlesztésébe és finanszírozásába bevont különféle vállalatoknak; rajta kívül még az Egyesült Királyság Ipari, Kereskedelmi és Idegenforgalmi Minisztériuma meg az Európai Bizottság pénzelte és támogatta a vállalkozást. Az anyavállalatot ahol a találmány napvilágot látott - találóan Seapowernek -
hívták. A végcél az volt, hogy egy sor ugyanilyen tengeri turbinát építsenek a világ valamennyi kontinensének és tengerrel rendelkező országának a partvonala mentén, melyek többsége a nemzeti koordinátahálók pontjain helyezkedne el. Mindazonáltal akármilyen költséghatékony és kiváló energiaforrásnak bizonyult is a tengeráramlatokat igába fogó turbina, volt egy nagy hátránya, és ez volt az egyik oka annak, hogy a prototípus kialakításánál az APCU mérnöki szaktudását is igénybe vették. A karbantartás és a javítás a legfinomabban fogalmazva is nagy kihívást jelentett, és az APCU mérnökei azzal az ötlettel rukkoltak elő, hogy ha szükség esetén az építmény forgólapátjait és meghajtóláncait a felszínre lehetne emelni, akkor a karbantartást meg a javítást sokkal könnyebben a felszínen lehetne elvégezni. Gabe-et - aki régebben már többször vett részt tengeri olajfúrótornyok tervezésében és építési munkálataiban - küldték Devonba, hogy átvegye az egyik kollégája helyét, aki egészségügyi okokból kénytelen volt kiszállni a munkából. Az ideiglenes megbízás gyakorlatilag arról szólt, hogy Gabe-nek segítenie kellett a munkafolyamatot érintő néhány - ám kivétel nélkül életbevágóan fontos - technikai probléma megoldásában. Loren megrángatta apja könyökét: - Apa, nem lesz nagyon szörnyű egész nap odakint lenni ebben az időben? Mi lesz, ha jön egy vihar? Hm-hmm. Hát, csak ritkán kell majd kijönnöm ide, a tényleges építési helyszínre. A legtöbb problémát papíron fogjuk megoldani. Ezért hoztam magammal a laptopomat és a nyomtatót.
Az AutoCaD számítógépes tervezőprogram valóságos kincsnek bizonyult a mérnöktársadalom számára, mellyel másodpercek alatt lehetett egy sor olyan problémát megoldani, amely korábban órákat vett igénybe. - A munkaidőm túlnyomó részében a cég itteni irodájában leszek, Ilfracombe-ban. - A mintegy tíz-tizenkét mérföldnyire lévő Ilfracombe volt a Hollow Bayhez legközelebb eső város. - Továbbá egy csomó mindent otthon is meg tudok csinálni, így valószínűleg a szokásosnál sokkal többet lehetünk együtt. - De anya, te is elhoztad a laptopodat! - fordult Loren Evehez. - Neked miért kell a tiéd? - Ó, csak azért, hogy ne szakadjon meg teljesen a londoni magazinokkal a kapcsolatom. Tudod, néha még írok egyegy cikket. - De már nagyon-nagyon régóta nem írtál semmit. - Valóban nem, de most itt az ideje. El kell kezdenem valami hasznosat is csinálni. Szent isten! - gondolta Eve magában. - Úgy beszélek, mintha bármi haszna is lenne annak, hogy banalitásokat irkálgatok együgyű női magazinokba. De ha mégis beesne néhány megbízás, az talán lefoglalná egy időre. Mindennél jobban szüksége volt most arra, hogy valami elterelje a gondolatait, és határozott szándékában állt, hogy felhív néhányat azoknak a képes heti- vagy havilapoknak a szerkesztőségei közül, akiknek régebben dolgozott. Talán ír egy cikket arról, hogy milyen élményekkel jár leköltözni vidékre, vagy teljesen új barátokra lelni egy vadidegen környezetben. Talán valamit arról, hogy milyen érzés egy
imádott gyermeket elveszíteni. Nem, erről nem! - Soha, soha nem tudna erről írni. Cally, aki még alig érte fel a kikötőfalat, türelmetlenül megcibálta Gabe kezét. - Mehetünk már? - könyörgött. - Chester nagyon magányosan fogja érezni magát ennyi időn át. Mindannyian borzasztóan érezték magukat, amikor a szűkölő kutyát bezárták Crickley Hall konyhájába: ám még szívtelenebb lett volna, ha Chestert a pórázánál fogva kikötözik egy fához a szakadó esőben, amíg ők ebédelni mennek. Mellesleg pedig amúgy is elkényeztették tegnap este, amikor Gabe felvitte a hálószobájukba, és megengedte neki, hogy az ágy végében aludjon (mielőtt a férfit ismét elnyomta volna az álom, még érezte, hogy Chester alvás közben is egyfolytában remeg). Talán az, hogy ma magára hagyták, valamennyire kigyógyítja a kiskutyát a félénkségéből. De az is lehet, hogy csak olajat öntöttek a tűzre. Gabe nagyot sóhajtott magában, majd elfordult a tengertől, és családjával elindult Hollow Bay keskeny főutcáján. Az utca vége felé, majdnem szemben a megáradt folyót keresztező vasbeton híddal, megláttak egy boltot, melynek két nagytáblás ablaka feletti terjedelmes cégtáblája nagy betűkkel hirdette, hogy ez a T. Longmarsh vegyes- és újságbolt, s a Gabe-be karolva lépdelő Eve megállította a társaságot. - Kellene valami vacsorára való - mondta Gabe-nek -, és holnap ebédre is! Gabe bekukucskált az ablakon. - Rendben, nézzük meg, mijük van! Első pillantásra úgy tűnik, csupa gyorsfagyasztott holmi.
A rövid intermezzót Cally azzal töltötte, hogy lecövekelt a járdaszegély mentén, és gumicsizmájával nagyot toppantott a közeli, fő esővíz-elvezető csatornaakna felé csorgó vízpatakba. Lorennek félre kellett ugrania, nehogy lefröcskölje a kishúga. - Hé, Cally! Hagyd abba! - szólt rá Gabe. - Ha jó leszel, megnézheted a könyveket, amíg mi bevásárolunk. - Apám. - jegyezte meg panaszosan Cally, ahogy visszalépett a járdára. Gabe elfojtott egy mosolyt, mert észrevette, felesége elfintorodik a megjegyzés hallatán. Loren felkuncogott, ám több esze volt annál, semhogy nyíltan támogassa kishúga Bart Simpson idézeteit, így hátat fordított a többieknek, és élénk érdeklődést színlelt a kirakat iránt. Eve az üzlet tornácos bejárata felé indult, ám a figyelmét hirtelen megragadta a fakeretes, üvegablakú kirakat. Az üveglap mögött különféle méretű és színű névjegykártyák sorakoztak, melyeken kézzel vagy géppel írt szövegek hirdettek használt árukat és bérelhető vagy megvásárolható szolgáltatásokat. Különösebb érdeklődés nélkül futotta át őket. Hirdetett ott víz- és gázvezeték-szerelő, kertész, kerti szerszámokat kínáltak bérletre, valamint babakocsit, használt autót meg kölyökmacskát eladásra. Ezenkívül ajánlotta még itt a szolgálatait állatorvos, ingatlanközvetítő és a helyi fogorvos is, és még több holmit kínáltak megvételre, például a „szinte vadonatúj" Apple számítógépet, egy Singer varrógépet, kiadó nyaralót, aztán templomi kacatokat árverezésre, réges-rég lejárt aukciós dátummal. A színes kavalkádban egy spiritualista médium és egy temetkezési vállalkozó megfakult névjegykártyáját is
felfedezte, további megsárgult papírfecnik kíséretében, melyek foltos jércét, mézbeszállítást és egy felújított traktort kínáltak. - Bemegyünk akkor, édes? - zökkentette ki a nézelődésből a víztócsákkal borított járdán ácsorgó Gabe. Eve egy pillanatra teljesen elmerült - az efféle pillanatok az utóbbi időben egyre gyakoribbá váltak - a kártyák tanulmányozásában, bár egyiket sem vette különösebben szemügyre. Ahogy belökte az ajtót, apró csengettyű kezdett csilingelni a feje felett. A bolt zsúfolásig tömve volt kisméretű fagyasztószekrényekkel, cukrászsüteménnyel megpakolt polcokkal, konzervekkel (közvetlenül a papír- és írószer áruk mellett), kisebb barkácstermékekkel - különböző ragasztókkal, képhorgokkal, szögekkel, fűrészekkel és kalapácsokkal -, meg egy magányosan álldogáló folyóiratés könyvállvánnyal, mely önmagában is kitöltötte a padlóterület nagy részét. Korsókban kimérnivaló édességek sorakoztak, miniatűr kiállítások mentából és rágógumiból, a pulton pedig helyi és országos újságok osztozkodtak a pénztárgéppel a felületen, mely utóbbi mögött dundi, középkorú, ám rideg tekintetű asszonyság kapta fel a fejét az új vendégek láttán. Eve, Gabe, Loren és Cally esővizet csöpögtetve és friss levegőt hozva nyomult be az üzletbe, s egy pillanat alatt eláztatták a küszöb környékén a bejáratot. Gabe sietősen becsukta maguk mögött az ajtót, nehogy kiszökjön odabentről a meleg. - Igencsak utálatos odakint - szólt félig bocsánatkérően a pénztár mögött ácsorgó nőnek, aki mindössze visszabámult
rájuk szarukeretes szemüvege mögül. - Na, ja - morogta Gabe az orra alá, válaszképpen saját magának. - Valóban meglehetősen cudar odakint. Eve titokban meglökte a könyökét. Férje megértette a célzást, s azonnal mély érdeklődést kezdett tanúsítani a mellette lévő könyvállvány iránt. Felesége egyenesen a két fagyasztóláda egyikéhez lépett, és elhaladtában mosolyogva odaköszönt az eladónak. Cally hátravetette a kapucniját, majd az édességes- és csokoládéspolcokhoz trappolt, Loren pedig a magazinokkal megrakott forgóállványt nézte ki magának. Gabe a kiválasztott könyvespolcnál állva körbenézett az üzlethelyiségen, és elcsodálkozott a gazdag árukínálaton. Az egyik fal mentén száraz kutyaeledelt rejtő zacskók sorakoztak a padlón, a felettük lévő polc pedig roskadozott a limonádés, coca-colás és fantás palackok alatt. A szabad falfelületeken kartontartóra erősítve fésűk meg hajcsatok, míg más kisebb polcokon női harisnyák, hajkefék és olcsó kvarcórák sorakoztak. A következő polcsorok mosó- és tisztítószerrel, törlőkendővel, nyélre erősített felmosóronggyal, öngyújtóval és napszemüveggel meg friss zsemlével voltak telezsúfolva. Úgy tűnt, a kis bolt minden rendű és rangú igényt kielégít, és a bőséges készlet alapján ítélve igen élénk forgalmat bonyolít, bár ebben a pillanatban rajtuk kívül csupán három vevő tartózkodott az üzletben: egy rózsaszín, áttetsző, bokáig érő műanyag esőköpenyt viselő alacsony, öreg hölgy, aki most egy vekni előreszeletelt kenyeret szorongatva az egyik kezében és egy csomag PG Tips teát a másikban araszolt a pénztárgép felé, míg az újságosállványnál - ahol Loren bújta a tini
magazinokat - egy körülbelül vele egykorú és ugyanolyan magas, ám határozottan mokány felépítésű lány és egy magasabb, idősebb fiú lapult meg. Folyamatosan Lorent lesték az állvány mögül, ám mindannyiszor lebuktak, ahányszor feléjük fordult. Félénk kölykök csupán - gondolta Gabe, aki maga is könyveket böngészett. Az egyik könyv hirtelen megragadta a figyelmét. HollowBay—A Nagy Árvíz volt a címe, és a férfi kíváncsian a kezébe vette az egyik példányt. Vékony, papírkötésű kiadás volt. Önfeledten fellapozta az első néhány oldalt. Úgy tűnt, a kikötőfalura pusztító árvíz zúdult a második világháború idején, melynek során számos épület pusztult el, és sokan odavesztek. Mivel ez még inkább felkeltette az érdeklődését a történtek iránt, végiglapozta benne az illusztrációnak szánt fekete-fehér fényképeket, melyek az árvíz után készültek a településről. A képek lehangolóak voltak: teljesen lerombolt házakat, a főutcán fejtetőre állt járműveket, a zúzalékot és törmeléket eltakarító munkásokat, az utcákon óriási, gömbölyű vándorköveket, félig leomlott falakat, összeroncsolt otthonok és épületek kőmaradványait, és egy sárral meg iszappal elborított partot szennyező zúzalékforgács-tengert, az oldalukra dőlt halászhajókat ábrázoltak. Az utolsó fényképek már a maradványokat eltakarító kotrógépeket és darukat mutatták, valamint a faluba csapatokat szállító katonai járműveket mivel háború idején történt a tragédia, Gabe úgy vélte, a tartalékosoktól vezényelték át a mentőalakulatokat-, terméskövet és fát cipelő földmunkásokat és frissen felhúzott új állványokat. Pokoli éjszaka lehetett, gondolta.
Loren nagyon is tudatában volt a forgóállvány túloldalán lévő két másik kamasz jelenlétének. A tagbaszakadt lányt pillantotta meg először, aki körülbelül annyi idős lehetett, mint ő, ám sokkal felnőttesebben öltözködött, s csak azután a merevre zselézett hajú és feltűnően pattanásos arcú fiút. Megpróbált nem tudomást venni róluk, még akkor sem, amikor nem tudta elfordítani az állványt, mert a másik oldalon szorosan markolt szerkezet meg sem moccant. Kénytelen volt ő maga megkerülni, s így hamarosan közvetlenül a másik kettő mellé került, akikre üdvözlésképpen - bár némiképp habozva - rámosolygott. A Cosmogirl és Pop Star közül pont kihúzta volna a Shout magazint, amikor a nagydarab lány megpörgette az állványt; a tinilap alsó sarka beakadt a rácsok közé, és az újság kirepült Loren kezéből. A padlón landolt, s a benne elhelyezett „különleges ajánlatokat" reklámozó marketingkiadványok meg egyéb szemetek szanaszét repültek a földön. Loren a füléig vörösödött. Azonnal leguggolt, hogy összeszedje a folyóiratot és a benne lévő csiricsáré kacatokat. Még jobban elvörösödött, amikor meghallotta a másik lány hangját: - Béna! - A megjegyzést hangos vihogás követte. Loren zavarba jött, ám hiperérzékenysége révén ő inkább megalázva érezte magát; felkapkodta a tinédzsereknek való bőrápoló krémek, tisztasági betétek és hajzselék tarka-barka hirdetéseit, s visszatömködte őket az újságba. Cally ebben a pillanatban érkezett meg trappolva az egyik polc mögül. Egyik kezében egy csomag Smartiest szorongatott. Úgy okoskodhatott, hogy édesanyja nem
engedné meg az ínyencséget; női ösztöne már ebben a zsenge korban is megsúgta neki, hogy az apukákat sokkal könnyebb manipulálni - ezért egyenesen Gabe-hez fordult az édességgel. Megtorpant, amikor észrevette, hogy az a nagylány meg a fiú Lorent bámulja, majd meghallotta, hogy azt a csúnya szót mondják neki. Cally azon nyomban kiöltötte rájuk a nyelvét. - Kis hülye! - morrant rá a nagylány. - Edd meg a szemtengely-fenekem! - vágott vissza Cally. Loren a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a kuncogást. Kézen fogta a húgát, és elhúzta az állványtól. - Cally, az nem edd meg a szemtengely-fenekem! suttogta a kislány fülébe. - Úgy van a mondás, hogy nyald ki a szemtengely-fenekem! Gabe a könyvespolc mögött szemtanúja volt a kisebb összeszólalkozásnak, ám vonakodott közbeavatkozni: Lorennek meg kell tanulnia kiállni magáért. Abban az esetben persze, ha a szituáció komolyra fordul, ha az idegen lány meg a fiú megpróbálta volna fizikailag is megfélemlíteni a lányát, akkor természetesen közbelépett volna. Ám ehelyett Cally válaszának hallatán először csak megrándult az arca, aztán nyíltan és szélesen elvigyorodott. - Miben mesterkedtek ti ketten ott hátul? - ívelt át a szigorú hang az üzlet túloldaláról. Az eladónő kiáltotta el magát, aki lábujjhegyen ágaskodva, és széles felsőtestével a pult felett áthajolva próbált ellátni az újságosrészlegig. - Te nem férsz már megint a bőrödbe, Seraphina Blaney? Gyere ki onnan, és hozd azt az együgyű bátyádat, Quentint is magaddal! Már amúgy is túl sokat lófráltatok idebent. Vesztek valamit vagy nem?
A mokány lány vonakodva kisompolygott a magazinok mögül, s a fiú, aki legalább tizennégy éves lehetett, utánacsoszogott. Ahogy elhaladtak mellette, Loren alaposan szemügyre vehette mindkettőt; az idegen lány szándékosan még neki is ment. - Nyálas kis hülye! - súgta oda a lány alattomosan Lorennek, amikor ellépett előtte; az aknés arcú kamasz gúnyosan vigyorgott a megjegyzésen. - Gyerünk már, mit akartok venni? - Az eladónő „venni"je igazából „vönn/'-nek hallatszott. Szemmel láthatóan elveszítette a türelmét, ugyanis még hozzátette: - Fél napba is beletelik, amíg kiválasztotok valamit. A tömzsi lány egy Coke Lightot tett a pultra, a ragyásképű meg Twix csokit szorongatott az öklében. Seraphina szorosan hátrafésülve, a városi szegénynegyedek lányaira jellemző stílusban hordta a haját, melyet hajgumival fogott össze a tarkóján, s vékony copfban simult a hátára. Vonásai arca kövérkés jellege ellenére kemények voltak: a szeme alapvetően keskeny és számító, ám még inkább azzá tette a körülötte lévő hús pufóksága; még rövid orra sem volt képes meglágyítani a hatást, mivel alatta az ajka szinte egyetlen, vágásszerű bemetszésként hatott. Kívülálló nehezen tudta volna megmondani, hogy ők ketten testvérek, mivel a fiúnak nagy, szomorú szeme volt, és bár ő maga is zömök testalkatú, egyúttal magas is, csapott vállal és beesett mellkassal, mely utóbbi miatt némiképp potrohosnak tűnt. Sűrű haja fényesen csillogott a rákent zselétől, száját pedig félig kitátotta, s ettől ostobának tűnt.
Arcát és nyakát gyulladtan vöröslő pörsenések és gennyes pattanások borították, de leginkább a testtartása - egyfajta arrogáns, ám mégis kushadó, színlelt lazasággal járt - volt az, ami miatt szinte lehetetlen volt szimpátiát érezni iránta. Mindkettő élénkszínű széldzsekit - a lányé kék, a fiúé vörös - és súlyos bakancsot viselt. Ahogy elvette a visszajárót, a lány visszanézett Lorenre. Keskeny szemében bosszúvágy csillant. - Sikerült kiválasztanod az újságot, kedvesem? - kérdezte Gabe, hogy elterelje a Callyvel együtt hozzálépő nagyobbik lánya figyelmét. - Ó, nem számít, apa. Csak nézegettem. Bár Cally megmentette a helyzetet, és megnevettette nővérét, Loren még mindig nyugtalan volt, még mindig ijedt, és Gabe legszívesebben megölelte volna. Ekkor döbbent rá, hogy mostanában valamennyien - Callyt kivéve, aki kemény kis tigris volt, és túl fiatal ahhoz, hogy ennyi időn át gyászolni tudja bátyja eltűnését - hajlamosak még a legapróbb provokációt is túlreagálni, bár ez különböző formákban nyilvánult meg. Loren időnként igen közel állt a hisztérikus kitörésekhez (vagy a hiperérzékenység normális dolog egy vele egykorú lány esetében?), míg Eve túl könnyen beadta a derekát, mintha semmi nem érhetne el igazán hozzá. És mi van vele, Gabe-bel? Nos, nagyon is tisztában volt azzal, hogy közönyösnek tűnő, befelé forduló tartózkodása visszatért, hogy igen rövid pórázon tartja az érzelmeit, senkit nem enged be a maga alkotta kőerődbe, mert fél attól, hogy elszabadulhat, ami odabent van. Világosan érzékelte, hogy nem képes nyíltan kifejezni az érzelmeit. Ő magának sem tetszett ez, ám nem merte újra
lebontani a felépített bástyát. Megpróbálta, ó, mennyire, hogy megpróbálta! Ám végül mindig csak a felszínes vidámság színleléséig jutott. Nemcsak a családja és a barátai kedvéért, hanem a sajátjáért is. Odabent azonban annál jobban fájt. - Azért válassz csak valamit! - mondta Lorennek, és az újságosállvány felé intett. - Köszi, apa! - Loren kiválasztotta azt a folyóiratot, amelyet az imént elejtett. Az ajtó feletti csengő jelezte, hogy a nagydarab leányzó és bátyja elhagyták az üzlethelyiséget. Ennyi elég lesz vacsorára, és holnap ebédre, Gabe. Eve jó néhány csomagot tartott a kezében; tagliatelle tésztát, pásztorpitét, gombásmarhahúsos pitét és egy zacskó fagyasztott zöldséget. - Ez körülbelül egy hétre elég kommentálta Gabe a látottakat, és elvett néhány dobozt a feleségétől. Aligha. Farkasétvágya van mindhármatoknak. Hétfőn tisztességesen bevásárolok majd. Valamelyik környező városban kell hogy legyen egy Tesco, vagy ha szerencsém van, egy Waitrose. - Eve lehalkította a hangját, feltehetően azért, nehogy véletlenül is megbántsa az eladónőt, aki figyelmesen vizslatta őket. - Hozd az újságodat, Loren! - szólt hátra Gabe a válla felett, és elindult Eve után a pénztárgéphez. - Sziporka, merre vagy? Cally nyüszítő hangja a konyhai eszközöket felsorakoztató polc mögül sivított.
Jövök már, apuci! - Azzal elő is bukkant, aprócska kezében az eredetileg kiválasztott Smarties mellett egy óriási csomag Malteserst szorongatva. Gabe vigyorogva megrázta a fejét. - Ez túl sok lesz. Kérdezd csak meg édesanyádat! - Nem, Cally! Csak egyvalamit, jó? Csak a Smartiest hozd! - mondta Eve. - De anyuci. - Nincs de! - jelentette ki Gabe határozottan. - Tedd vissza a nagy dobozt! Cally - akinek még így is sikerült legalább egy édességet kicsikarnia - visszaszáguldott a csokoládéspolchoz. Mialatt az eladónő a pénztárgépbe ütögette az egyes cikkek árait, Gabe visszalépett az állványhoz, és leemelte a korábban már átlapozott könyvet, valamint egy Hollow Bay környékét ábrázoló katonai felderítőtérképet. Meglehetősen nagy árvíz lehetett - jegyezte meg, ahogy a pultra tette a könyvet, és a borító nagy részét kitevő feketefehér fényképre mutatott, mely a romokban heverő falut ábrázolta. Az eladónő marcona arckifejezése jelentősen meglágyult most, hogy a nyilvánvalóan sok gondot okozó testvérpár elment, és meggyőződött afelől, hogy új vevői tisztességesen bevásároltak. Éjjel történt - válaszolta, miközben fürgén az üzlet nevét is feltüntető műanyag tasakokba pakolta az árúkat. Hatvannyolc ember zúzta magát halálra vagy fulladt meg. Azt hiszem, Hollow Bay a mai napig nem tette túl magát a történteken. -
Jól hiszi! - gondolta Gabe magában. Volt valami határozottan mélabús a kikötőfalucskában, még a levegőn is egyfajta nehézkesség ült. Aztán megint csak az jutott az eszébe, hogy mindezt talán az állandósult eső miatt érzi: bármilyen környezetet ugyanilyen gyászosan szomorúvá változtatna. Együttérzően az asszonyság felé biccentett, aki tekintetével szinte átölelte az egész családot, majd szarukeretes szemüvegén át egyesével végigmustrálta őket, s közben találomra pakolta tele az egyes tasakokat. - Itt maradnak egy ideig, ugye? - kérdezte Eve-től, miután az fizetett. Igen, Crickley Hallban - válaszolta Eve, és Gabe-nek feltűnt, az eladónő szeme a másodperc törtrészére megkeményedett. - A férjemnek üzleti ügye van egy-két hónapig a környéken - tette hozzá Eve magyarázatképpen. - Igen, hallottam róla, hogy újra kibérelték. Rég volt már, hogy laktak benne. Az asszony keresztbefonta a karját, és hirtelen ijesztően nagynak tűnt, ám vonásai ismét megenyhültek, amikor a pult felett Callyre és Lorenre nézett. Csak vigyázzanak a kicsikre! - fordult Eve-hez és Gabe-hez. Eve hátranézett, és elkapta férje felvont szemöldökű pillantását. 10. A SÍROK Hazafelé a dombon át ballagtak Crickley Hallhoz, miközben javulni kezdett az idő, és a zuhogó eső kitartó szemerkéléssé csitult. A hatalmas szurdok mentén csupán
elvétve találkoztak házakkal, és bár valamennyi szilárd építésűnek és vastag falúnak tűnt, meg sem közelítették Crickley Hall méreteit vagy a belőle áradó ridegséget. Gabe két nejlonszatyrot cipelt - bennük a boltban vásároltakkal -, míg Eve és Loren megosztozott a maradék kettőn. - Kezdenek kétségeim támadni ezzel a hellyel kapcsolatban - szólt oda Eve a mászástól kissé elfúló hangon Gabe-nek. - A falura vagy a Hallra gondolsz? Mindkettőre - nézett fel a férfira kapucnija alól. - Nem is tudom, Hollow Bay valahogy. olyan lehangoló. Pedig nem kellene annak lennie. Ez egy festőien megkapó falu, még ha az elmúlt évszázadok során kicsit meg is kopott, ám van valami. - elakadt, a megfelelő szót keresve. Aztán: Nem is tudom. van valami gyászos benne. Gabe lehalkította a hangját, hogy a néhány méterrel előttük haladó lányok ne hallják, s úgy válaszolt: Én is éreztem. Semmi kézzelfogható, de hogy úgy mondjam, kissé depi a hely. - Röviden, erőltetetten felnevetett. -De az is lehet, hogy csak az idő van ránk ilyen hatással. És nos, te is tudod. Nem kellett kimondania a szavakat, hogy Eve megértse, mire gondol. Talán azért éreznek így, mert még ők maguk is gyászolnak, és mert minden olyan örömtelen nekik. Azóta. Új helyen voltak, de nem érezték sem az új helyre költözés, sem az új kezdet izgalmát. Talán ha biztosan tudnák, hogy Cam meghalt, és nem csak eltűnt, akkor ez a tudat legalább valami véglegességet adna az egésznek. Eve elhessegette magától a legrosszabb gondolatokat, és szembefordult a férjével:
Azt hiszem, nem leszek képes túl sokáig itt maradni, Gabe - a hangja inkább érzelemmentes és ténymegállapító volt, semmint panaszkodó. Gabe is megállt, a feleségéhez hajolt, s megkereste a tekintetét a kapucni alatt. Lágyan szólalt meg: Hé, csak néhány hónapról van szó, valószínűleg még jóval kevesebbről is, ha simán mennek a dolgok. Észre sem veszed, és elmúlik. - Még a kapucni vetette árnyékban is jól látta a boldogtalanságot annak a sötétbarna szempárnak a mélyén. - Ó, Gabe, miért kellett idejönnünk? A férfi kedvesen csendre intette, arca csupán néhány centiméternyi re volt a nőétől. A zsaruk tudják, hol keressenek bennünket. Michael nyomozó megígérte, ha bármi újat megtudnak, azonnal kapcsolatba lépnek velünk. Nem hagyják addig abba a keresést, amíg biztosan meg nem tudnak valamit. Cam. eltűnt. már majdnem egy éve semmi nyoma. Vajon ez jó? Vagy rossz? Az biztos, hogy mostanra már megtalálták volna a holttestét, ha meghalt volna. A nyomozófelügyelő egyértelműen a tudtukra adta, hogy nem táplál túl sok reményt, ám Eve makacsul kapaszkodott abba az elképzelésbe, hogy ha a fiukat meggyilkolták volna, akkor mostanra már lenne a kezükben valamiféle bizonyíték - például a holtteste. Nem tudott megszabadulni ettől a gondolattól. És valamilyen módon Gabe sem. Kellett, hogy maradjon nekik valamicske remény, különben. különben nem lett volna semmi. Továbbindultak, a lányok mostanra már jócskán megelőzték őket. Baljukon a szurdok megáradt folyója -
vadul robajlott az öböl felé, a vízszint alig maradt a füves, cserjékkel díszített folyópart alatt; a tajtékzó hullámok piszkosbarnán loccsantak a partra. Vastag, teljesen csupasz faág suhant el mellettük. Az ég továbbra is ólomszínű maradt, és a sötétlő felhőtömegek még több esőt ígértek. A lányok rádöbbentek, hogy gyakorlatilag egyedül vannak, a szüleik messze lemaradtak mögöttük. Megálltak hát, és várták, hogy Eve és Gabe felzárkózzon hozzájuk. Gyerünk már, lustaságok! - kiabált panaszosan Loren. Cally előreeső vállal tanulmányozta színes gumicsizmáján a nedvesen ragyogó vízfoltot; a hosszú kirándulás elfárasztotta. Ahogy a szülei közelebb értek, hátramutatott a válla felett, és hangját felemelve, hogy túlkiabálja a robajló folyót, megszólalt: - Nézd, anya! Megint itt van az a régi templom! Lefelé jövet elhaladtak az ősi normann templom mellett, és Eve felvetette, hogy ugorjanak be néhány percre; ám a lányok éhesek voltak, és egyáltalán nem érdekelte őket az épület. Gabe ködös ígéretet tett arra, hogy visszafelé majd benéznek, ám pontosan tudta, a felesége szaván fogja majd. A fiuk elvesztése óta Eve minden vasárnap eljárt misére (korábban leginkább csak karácsonykor és húsvétkor lépett templomba), és gyakran hétköznap is, amikor otthon, a helyi templom rendszerint teljesen üres volt. Gabe pontosan tudta, miért imádkozik; a felesége még mindig hitt. A templomot szürke, valószínűleg helyben bányászott kőtömbökből építették, csakúgy, mint az épületet körülvevő aszimmetrikus falat. Kicsi volt, ám robusztus, és a négyszögletes megfigyelőtorony fölé magasodó harangtorony csúcsát szélkakas díszítette. A szakadék falát
borító, sűrű fa és cserjés alkotta buja, zöld növénytakaró az őszutó ellenére fenségesen magasodott az épület mögött, és Gabe-ben nem először fogalmazódott meg, hogy az Ördöghasadék sokkal inkább meredek oldalú völgy, semmint szurdok. A temetőfal fedett kapubejáratától kavicsos gyalogút vezetett a fűvel benőtt sírkerten keresztül a templom kapubejáratáig; időtől elszíneződött sírkövek mintha azok is elfáradtak volna - hajladoztak jobbrabalra, és néha-néha egy-egy szilfa törte csak meg a táj halotti csendjét. A kaputól nem messze fatábla emelkedett, mely megfakult aranybetűkkel hirdette, hogy ez itt ST. MARK TEMPLOMA, és a helyi lelkész egy bizonyos ANDREW TREVELLICK TISZTELETES, a káplánja meg ERIC RISSEY Mindezt takaros, nagy nyomtatott betűkkel. Alatta, szintén megfakult aranybetűkkel a miseidőpontokat jelezték, ez alatt pedig szintén nyomtatottan, ám a legnagyobb betűmérettel a következő állt: ISTENBEN BÍZUNK. Valóban - jegyezte meg Gabe magában, ahogy elolvasta a vigaszt kínáló feliratot. - Be akarok menni! - kötötte Eve az ebet a karóhoz, s a csukott kapu felé lépett. Ezúttal ellentmondást nem tűrően csendült a hangja. Loren leplezetlen grimaszt vágott, ám Cally közömbösen vette tudomásul a fejleményt. - Hát persze! - egyezett bele Gabe, de egyre kedvetlenebbül. Nyikorogva nyílt ki az ajtó, s ők valamennyien beléptek.
Ahogy az ösvényen baktattak, Gabe-nek feltűnt, hogy a sírok - némelyik nagyobb és díszesebb a többinél - a templom oldaláig húzódnak, és úgy vélte, valószínűleg tovább, egészen a végéig sorakoznak. Elérték a templomcsarnokot, s bár az eső mostanra már könnyű permetezéssé csitult, igen örültek a fedélnek a fejük felett. Eve próbaképpen lenyomta a fekete fémkilincset, és a hatalmas ajtó egyik szárnya könnyedén kitárult. Belépett, a többiek pedig követték, Gabe némiképp vonakodott. Bár odabent félhomály uralkodott, fejük felett a festett ablakok a kevéske természetes kinti fény ellenére gyönyörű színekben pompáztak. Mindössze egyetlen folyosó volt középen - mindkét oldalán imapáholyokkal -, amely a magasabbra épített emelvényhez és oltárhoz vezetett. Elöl néhány imapáholyt apró ajtóval láttak el, így ezek az ülések elkülönültek a többitől. Eve úgy gondolta, hajdanán a közösség fontosabb családjai számára tartották fenn ezeket - s valószínűnek tartotta, hogy még mindig él ez a szokás. Léptei tompa kongással visszhangzottak, ahogy az egyik félig nyitott ajtajú imapáholyhoz lépett, valahol a folyosó közepén. Leereszkedett a párnázott térdeplőre, s kezébe temette az arcát. Loren megfordult és Gabe-re nézett, aki apró, alig észrevehető biccentéssel válaszolt. A lány az édesanyja mögötti imapáholyhoz lépett, Cally szorosan a nyomában. A kislány lecsüccsent a fapadra, míg Loren csatlakozott anyjához az imádkozásban. A templom végében álló Gabe azt kívánta, bárcsak benne is élne a hit. Ám ő csupán haragot érzett, haragot egy olyan Isten iránt, aki ilyen kínoknak volt képes kitenni őket.
Feltéve persze, hogy van Isten. Ha létezik egyáltalán, akkor úgy tűnt, kevés törődést mutat teremtményei azon csoportja iránt, amelyet emberiségnek neveznek. Ökölbe szorult a keze, és alsó ajkába harapott. Szíve szerint puszta kézzel belecsapott volna a mellette magasodó kőpillérbe. Ehelyett azonban csak elfordult, és hagyta, hogy haragja keserűséggé csituljon. Hadd imádkozzon Eve és Loren a csodáért! Ami őt illeti, tudta: csodák márpedig nincsenek. Nem, ebben az életben valóban nem. És ez az egyetlen élet, amit kaptak. Gabe megfordult, majd hosszú léptekkel elindult az egyenetlen kőpadlón a templom túloldala felé, s eközben minden erejével azon volt, hogy száműzze fejéből a haszontalan gondolatokat. Ekkor pillantotta meg a templom hátsó falára erősített csiszolt deszkán a neveket. Valójában két deszka volt, egymás mellett, ám az első volt az, amely megállásra késztette. Bár a fehér betűk már megsárgultak, a cím azonnal megragadta a figyelmét: A SZEGÉNY ÁRVÁK EMLÉKÉRE, AKIK 1943-BAN, A NAGY VIHARBAN HUNYTAK EL. Alatta pedig listaszerűen sorakozott valamennyi, az említett viharban meghalt gyermek neve: ARNOLD BROWN - 7 éves EUGENE SMITH - 9 éves MAVIS BORRINGTON - 7 éves MAURICE STAFFORD - 12 éves PATIENCE FROST - 6 éves
SUSÁN TRAINER - 11 éves BRENDA PROSSER - 10 éves MARIGOLD WELCH - 7 éves GERALD PROSSER - 8 éves WILFRED WILTON - 6 éves STEFAN ROSENBAUM - 5 éves Ahogy a halott gyermekek neveit olvasta - árva egytől egyig -, Gabe majdnem megtört, ott, abban a pillanatban. Közel egy éven át fojtotta magába feltörő bánatát és lassan pusztító gyászát, hogy eltökélt és erős maradhasson Eve és a lányok kedvéért; nem volt hajlandó megtörni, vagy sírni, sem a végtelen gyengeséget, amit érzett, kimutatni ebben a tragédiában, mert a családjának szüksége volt az erejére, különösen Eve-nek, aki önmagát okolta a történtekért. Most pedig, ebben az apró, ősi templomban, magába fogadva az előtte lévő táblába vésett, elevenébe vágó halállistát, Gabe önuralma megingott. Hatvannyolc, mondta a bolti eladó a faluban; hatvannyolc ember fulladt meg vagy zúzódott halálra. Ebből hány lehetett a gyerek? Maga elé nézett, vakon bámulva a kőpadlót a lába alatt, s válla megtörten előreesett. Pontosan tisztában volt azzal, hogy a benne felhalmozódó fájdalom kiutat keres magának, kitörni készül, és ha egyszer lehull a felvett álarc, talán megkezdődik a gyógyulás is. És ez, azoknak a szegény gyerekeknek felállított egyszerű, ám megindító emléktábla lett majdnem a katalizátor, amely áttörte a bástyát, mert megerősítette abbéli meggyőződését, hogy az élet kiapadhatatlan kegyetlenségének a kútja
örökkévaló - a boldogság csak pillanatnyi pihenő a szenvedések szakadatlan sorában. Már bánta, hogy belépett a templomba. Két hónappal Cam eltűnése után Gabe elkísérte Eve-et és a lányokat a vasárnapi misére - akkor is csak azért, mert Eve-et akarta támogatni, nem pedig azért, mert hirtelen meglátta a fényt, és azt hitte, hogy a csodák majd csak úgy megtörténnek, ha elég erősen imádkozik -, ám amikor semmi nem változott, amikor még mindig semmi nyomra nem bukkantak, amely elvezethetett volna Camhez, elállt tőle. Eve pedig nem erősködött, hogy tartson vele, mert megérezte a férjében lassanként gyülemlő keserű dühöt, és ráébredt, hogy a templomba járás többet árt, mint használ neki. Serdülőkorában Gabe eltöltött némi időt az Illionis Állami Fiúnevelő Intézetben, ahol hetente kétszer kénytelen volt istentiszteletre járni, ám akkoriban inkább örült ennek, semmint bánkódott miatta; ezerszer jobb volt, mint a fullasztó levegőjű mosodában ájuldozni vagy mocskot gereblyézni a gyakorlótéren. Az istentisztelet nem igazán volt rá nagy hatással, de legalább esélyt adott arra, hogy nyugodtan gondolkodhasson egy órán át - az egyedül, csendben eltöltött idő aranyat ért egy olyan zárt térben, amely akaratos és ingerlékeny kamaszokkal volt tele. Persze abban az időben mindenkire neheztelt - úgy okoskodott, joga van hozzá -, ám akkor eszébe sem jutott Istent hibáztatni a körülményeiért. Nem hibáztatta, mert a prédikációk és a pap minden győzködése ellenére sem hitt benne. De Eve megpuhította Gabe-et, és annak ellenére, hogy a házasságkötésükkor ő maga sem volt feltétlenül mélyen
vallásos, fokozatosan sikerült rávennie a férjét, hogy vegye észre maga körül mindazt, ami jó, és azzal érvelt, hogy ennek a jóságnak csak kell valahonnan erednie. Gabe továbbra sem hitt a Legfelsőbb Lény létezésében, de legalább már nem utasította el visszakézből az ötletet. És az áldás, amit gyermekeik jelentettek, még nyitottabbá tette a szívét. Volt egy olyan időszak az életében, amikor akart hinni. Gabe ügyelve arra, hogy halkan lépdeljen, elindult kifelé a St. Mark-templomból, bár magában kissé zúgolódott emiatt. Nem mintha semmibe vette volna Eve úgynevezett „Legfelsőbb Lényét" - akármit is jelentett ez -, egyszerűen csak nem érzett tiszteletet iránta. Feltéve, hogy létezik. Kilépett a templomból, s halkan becsukta maga mögött az ajtót; nem akarta megzavarni Eve-et az imádságban jobban mondva az esdeklésben. Odakint, a lágyan permetező esőben, most először azóta, hogy leszokott, nagyon megkívánt egy szál cigarettát. Még akkor hagyta abba a dohányzást, amikor Eve terhes lett első gyermekükkel, Lorennel, ami Gabe számára több mint elegendő indok volt. Most mégis kétségbeesetten vágyott rá, talán egy jókora adag Jack Daniel's kíséretében. A jeges düh - mint a tél, amely lassan uralma alá hajtotta a természetet - bekúszott a lelkébe, és szétzúzta a gyászt. Átballagott a templom túloldalára, ahol a szurdokfal emelkedett meredeken, buja zöld növényzettel borítva. A templom és a szurdokfal közti füves térségen újabb sírokat fedezett fel.
Azonnal kiszúrta őket, mivel jobb állapotban voltak, mint a többi. Az apró fejkövek az elmúlt fél évszázad ellenére tiszták voltak, s a bevésett feliratok jól olvashatók. A picike parcellák takaros, rendezett sorban feküdtek, és valamennyi fejrészénél agyagvázában vadvirágok nyíltak. Az elsőben a virágok frissnek, élénknek tűntek, s Gabe eltűnődött azon, vajon ki tehette őket oda. Egyfajta ceremónia lehetett? Talán minden év októberében így emlékeznek meg az áldozatokról. Gabe már átfutotta a könyv előszavát - melyet a falu élelmiszerüzletében vásárolt -, s abban az állt, hogy ahogy nevezték -, a Nagy Vihar 1943 októberében tört ki. Elolvasta a takaros kis sírköveken lévő neveket, és feltűnt neki, hogy a Prosser gyerekeket - nyilvánvalóan testvérpárról volt szó - egymás mellett helyezték örök álomra. Arnold Brown, 1936-1943, Patience Frost, 19371943, Eugene Smith, 1934-1943, és így tovább. Érezte, hogy könnybe lábad a szeme, de nem volt hajlandó most elsírni magát. A haragja elszállt. Ám valami nem stimmelt a sírokkal, valami apróság, amely ott motoszkált az elméjében, s nem hagyta nyugodni. Továbbsétált a rejtett temetőben, és azzal terelte el saját bánatáról a figyelmét, hogy elolvasgatta a többi fejfán lévő feliratokat; egy idő után feltűnt neki, hogy minden itt eltemetett ember 1943-ban halt meg. Tehát ez az a hely, ahol az árvíz felnőtt áldozatainak egy részét eltemették, a gyerekekkel együtt. A többi sír azonban nem volt ilyen szépen gondozott. Foltosak voltak, s kikezdte őket az idő: szinte valamennyin zuzmó nőtt. Úgy tűnt, a gyerekekre jobban emlékeznek, mint az árvíz többi áldozatára, és talán így is van ez rendjén.
Már majdnem elérte a szurdokot, amikor kiszúrta a hosszú szálú gyom és dudva között megbúvó sírt, amely - mivel a többitől elkülönülten állt - felkeltette kíváncsiságát. Az amerikai leguggolt előtte, s széthúzta az elburjánzott gazt, hogy elolvashassa a sírkőre vésett feliratot. Ez állt rajta: AUGUSTUS THEOPHILUS CRIBBEN 1901-1943 Más nem állt a kövön. Nem volt rajta NYUGODJ BÉKÉBEN vagy EMLÉKED A SZÍVÜNKBEN ÉL. Semmi. Csak a születési és a halálozási dátum. 1943: az árvíz éve. Ő is a tragédia egyik áldozata lenne, mint mindenki más a templomtemető ezen részében? Elég valószínűnek tűnt. De akkor miért van a sír elkülönítve a többitől? És miért annyira elhanyagolt? Ha a halott férfinak nincsenek élő leszármazottai, akik gondoznák a nyughelyét, biztos, hogy a St. Mark káplánja vagy gondnoka gondoskodna arról, hogy ne borítsa el a fejkövet a fű és a gaz ilyen mértékben; mindent összevetve a temető többi része - elejétől a végéig - meglehetősen gondozottnak látszott. Szinte úgy tűnt, mintha ehhez az egy sírhoz valamiféle szégyen tapadna. Gabe felállt, és furcsán feldúltnak érezte magát, ám nem tudta volna megmondani, miért. Talán, mert tudat alatt még mindig azon rágódott, ami nyugtalanítani kezdte a gyermekek rendezett sírjánál. Megrázta a fejét, majd megfordult, és elindult az előcsarnok felé, remélve, hogy Eve már odakint várja; semmi kedve
nem volt visszamenni a templomba. Ám még azelőtt meghallotta az ismerős hangok halk duruzsolását, hogy elért volna az épület sarkáig. Eve, Loren és Cally közvetlenül az ajtó mögött, a könnyű eső elől menedéket keresve várt rá, és ahogy közelebb ért, meglátta, hogy felesége egy férfival és egy nővel beszél. Mindketten Barbour kabátot viseltek, és mellé magas szárú, zöld gumicsizmát, melybe egyformán tűrték bele a nadrágjuk szárát. A férfi fejét divatos ír sapka, a nőét pedig kék-sárga sál fedte, s ernyőt tartott a fejük fölé. - Á! - kiáltott fel a férfi, ahogy észrevette a közeledő Gabeet. - Bizonyára ön Mr. Caleigh! - Elmosolyodott, és Gabe felé nyújtotta a kezét. Gabe kezet rázott vele, és a nő felé biccentett. Azok ketten, hasonló stílusú kabátjukban összeillő párnak tűntek: mindkettő magas, de a férfi magasabb, mint a nő (és Gabenél is), a vonásaik is hasonlók: erős orr, magasan fekvő arccsont, az áll kissé lágy vonalú, összességében ápolt külső. A szemük azonban különbözött: a férfié fakókék volt, a nőé, mint a vércséé - éles és fürkésző, szürke színű. A férfi negyven körüli lehetett, a nő valamivel fiatalabb, s az előbbi mosolya hitelesebbnek tűnt. Gabe némi tartózkodást vélt felfedezni az idegen nő összeszorított szájú üdvözlésében, aki túl intenzíven bámult rá, mintha valami birtokháborító lenne, aki a templom ezüstereklyéit akarná ellopni. - Gabe - mondta Eve, akinek szinte idegesség csendült a hangjában -, ez itt a St. Mark lelkésze és a felesége. - Andrew Trevellick - mutatkozott be a férfi, még mindig mosolyogva.
Tulajdonképpen Andrew Trevellick tiszteletes, de kérem, hívjon csak Andrew-nak. Gabe-et meglepte, hogy a lelkész inget és kötött mellényt visel reverenda helyett. Cudar egy idő, nem? - Gabe nem tudta, mi mást mondhatna. Mellesleg pedig a britek mindig az időjárásról kezdenek el fecsegni, ha bemutatják őket valakinek, nem igaz? Legalább tanult valamit az itt eltöltött tizenhat év alatt. Borzasztó, borzasztó, valóban az! - viszonozta a frázist a lelkész az íratlan társalgási szabályoknak megfelelően. Úgy tűnik, nem igazán akar elállni, nemde bár? Amúgy a feleségemet Celiának hívják. - Olyan szorosan álltak egymás mellett az esernyő alatt, mintha csípőnél összenőttek volna. Gabe ismét a nő felé biccentett, de ugyanazt a tüzetes vizsgálatot érezte felőle áradni. - A felesége, Eve - folytatta a lelkész - épp most mesélte, hogy Crickley Hallba költöztek be. - Csak rövid időre. - Gabe-nek feltűnt, hogy a pap felesége arcán az idáig megülő színlelt mosoly a másodperc törtrésze alatt szertefoszlott. Ragyogó! - jelentette ki Trevellick. - Remélem, nem túl huzatos maguknak a hely. - Bár a nevéből ítélve az egyházfi Nyugat-Angliából származhatott, semmi vidékies nem volt a kiejtésében. Tökéletes londoni stílusban és akcentussal beszélt. Elboldogulunk - mondta Gabe, s Eve-re pillantott, mintha csak meg akarná erősíteni ebben. Cally Eve kabátujjába kapaszkodott, és csizmája talpával a templom -
lépcsőfeljáróját rugdosta; nem fért a bőrébe, és valószínűleg unta is magát. Loren - mint mindig - csendben figyelte a felnőttek beszélgetését. - Celia és én nagyon örülünk, hogy úgy döntöttek, ilyen hamar ellátogatnak a mi kis templomunkba - mondta Trevellick. - Elragadóan kedves - bókolt Eve. - Valóban nagyon bájos. Igen, még a maihoz hasonló napokon is. Nagyon megnyugtató odabent a légkör. Természetesen bízom benne, hogy eljönnek majd a vasárnapi istentiszteletre, amíg itt tartózkodnak Hollow Bayben. - Szándékunkban áll - felelte Eve. - Legalábbis nekem és a lányaimnak. Gabe-ben nem vagyok annyira biztos. Nem vallásos ember, Mr. Caleigh? Nos, az sem gond; mindig szívesen látjuk, akár a misére, akár egyedül jön. Bár a parókia kissé lejjebb található, közelebb a faluhoz, nappal ritkán zárom be a templomajtót. Két kislány mellett biztos vagyok abban, hogy néhanapján szüksége van önnek is egy kis magányra. Mindannyian udvariasan elnevetgéltek ezen, aztán Gabe így szólt: - Körbenéztem idekint. - Nagy ívben körbelendítette a karját, mintha így akarná jelezni, honnan bukkant fel az imént. - Á, igen! - Trevellick arcán önelégült mosoly jelent meg. A holtak között sétálgatunk? Érdeklik az efféle dolgok? - Andrew! - Celia Trevellick felháborodottan meglökte a férje karját. - Hogy lehet ilyen hátborzongató dolgot mondani?!
Ó nem, drágám! Néhány régebbi sírkő felirata meglehetősen lebilincselő. Egyik-másik rendkívül mulatságos, míg megint mások leheletnyit baljóslatúak. - Láttam egy sor gyereksírt is hátul - mondta ki Gabe kerek perec, s ettől a lelkész mókázós hangulata szélsebesen tovaröppent. Igen - nyugtázta. - Azok a szegény gyerekek, annyi évvel ezelőtt! A háború idején szólította őket magához az Úr, ahogy a sírköveken lévő feliratokból ön is megtudhatta. Úgy vélem, az árvíz okozta döbbenet és az óriási veszteség azóta is generációról generációra száll Hollow Bayben. Tudja, hatvannyolc ember halt meg egyetlen éjszaka alatt, akik közül tizenegy csak gyerek volt még. Ez volt az! Ez volt az, ami Gabe-et zavarta, amikor a sírokat nézte. - Csak kilenc sír volt ott hátul, pedig odabent a templomban tizenegy név áll az emléktáblán. Gabe mérnöki munkával töltött életében az ördög mindig a részletekben rejlett - szakmája egyik alapkövetelménye volt a pontosság -, és most nem is igazán értette, hogy kerülhette el ez korábban a figyelmét. Kilenc gyermeket temettek el, ám tizenegy név áll az emléktáblán. Két kölyök hiányzik. A lelkész hangjában mély szomorúság csendült, amikor megszólalt: - Sajnálatos módon a szóban forgó két kisgyermek holttestét azóta sem találták meg. Úgy tűnik, a tenger magának követelte őket. - Kisodorta őket a falut elárasztó árvíz? - kérdezte Gabe olyan érdeklődéssel a hangjában, amely a bizarrhoz közelített. -
Nyilvánvalóan, Mr. Caleigh. - A lelkész felesége, Celia válaszolt. - Tudja, a gyerekek kitelepített menekültek voltak, akiket Londonból küldtek át ide, hogy megmeneküljenek a nagy bombázástól 1940-ben. Valamennyit Crickley Hallban szállásolták el. A legtöbbjük ott is fulladt meg.
-
11. KÉPZELET - Tudtam, hogy nem szeretem ezt a helyet! Eve keresztbefont karral a konyhai munkalapnak támaszkodott, s arra várt, hogy a műanyag forralóban felmelegedjék a víz. Mindketten szükségét érezték egy forró kávénak a faluból a házhoz vezető kaptatón való hosszú és fárasztó gyaloglás után. A lányok odafent voltak új szobájukban, hogy kedvük szerint elrendezhessék a dolgaikat és azon becses értékeiket, melyeket mindenképpen magukkal kellett hozniuk Devonba. Gabe a konyhaasztalnál ült, Chester fejét simogatta, hogy megnyugtassa; visszatértük láttán a kutya hiperizgatottá vált, de még mindig remegett. - Több mint hatvan évvel ezelőtt történt - magyarázta Gabe Eve-nek ingerülten. - Azok a szerencsétlen kölykök már rég elmentek. - Az időnek ehhez semmi köze! - vágott vissza Eve. -Nézd, még Chester is ideges ettől a helytől! - Mert még nem szokta meg. Eve mintha meg sem hallotta volna. - Olyan, mintha saját emlékei lennének a háznak. Érzem!
Badarságokat beszélsz! - Gabe halkan és tárgyilagosan beszélt, ám kezdte elveszíteni a türelmét. - Azt akarod mondani, hogy ez egy kísértetjárta ház, hogy szellemek röpködnek körbe-körbe? Az igaz, hogy be lehet majrézni ettől a kőtömegtől, de nincsenek szellemek, egyáltalán nincsenek ilyesmik. Persze, hogy nincsenek szellemek! De vannak olyan helyek, amelyeket örökre megbélyegez saját történelmük. Emlékezz csak arra, amikor először elvittelek Londonban a Towerbe, meg arra, hogy szó szerint elborzadtál és reszketni kezdtél, amikor bementünk a Véres Toronyba. Te mondtad, hogy azért, mert érzed a brutális múltját, mintha a gyilkosságok és kivégzések emléke még mindig ott lebegne. - Ó, ugyan már, Eve. A nő elfordult, hogy elkészítse a kávét. - Valami rosszat érzek Crickley Hallal kapcsolatban próbálta elmagyarázni, még mindig háttal Gabe-nek. - Csak a képzeleted játszik veled. - Azok a gyerekek itt haltak meg, ebben a házban. Mindannyian az árvíz idején. Borzasztó történet volt, mélyen tragikus, melyet maga a lelkész mesélt el nekik - az elbeszélés során a felesége megállás nélkül fintorgott. A második világháború idején, amikor a német Luftwaffe folyamatosan bombázta Londont meg más angol városokat, számos kisgyereket telepítettek ki az anyjuk nélkül - a férfiak többsége a tengerentúlon harcolt -, hogy nagyobb biztonságban legyenek a vidéki városokban és falvakban. Az egyik londoni árvaházból tizenegy kisfiút és kislányt -
küldtek Hollow Baybe a bombázások elől. Azért Crickley Hallt választották, mert akkoriban üresen állt, s az Egészségügyi Minisztérium a tulajdonos beleegyezésével aki akkoriban amúgy is csak elvétve tartózkodott ott ideiglenesen kisajátította. Az eredeti elképzelés szerint itt gondoskodtak volna a kicsikről, akiknek a tanulmányaik folytatására is lehetőségük nyílt. A Nagy Vihar éjszakáján - ahogy a plébános az 1943-as árvizet nevezte -, miután a mocsaras fennsík talaja már nem bírta befogadni a hat hete tartó felhőszakadás - mindaddig szivacsszerűen magába szívott - vízmennyiségét, a lápvidék kilökte magából terhét a már amúgy is áradó helyi folyókba. A Bay-folyó egyfajta természetes vízelvezető csatornaként működött, többé-kevésbé egyenes utat biztosítva a tenger felé tartó folyóknak. Hordalék és kidőlt fák torlaszolták el a hidakat a folyó mentén, és amikor végül ezek is megadták magukat a rájuk nehezedő, hatalmas nyomásnak, a felduzzadt hullámok óriási, pusztító erővel szabadultak el. Néhány házat a folyóparton egyszerűen elmosott a víz, mások súlyosan megrongálódtak az alázúduló hullámokban, melyek végül teljesen letarolták a kikötőfalut. Bár a masszívra épített Crickley Hallt nem tudta elmosni az árvíz, minden kis menekült és a gyámságukkal megbízott tanító is odaveszett. Mivel a gyerekek árvák voltak, nem maradtak rokonaik - még távoliak sem -, akik meggyászolták volna őket, ám a túlélő falubeliek a szívükbe zárták, és saját elvesztett szeretteikkel együtt siratták meg őket. A templomkert egy elkülönített része - melyet nem használtak
azelőtt - lett a gyermekek és a közösség azon tagjainak végső nyughelye, akik azon a borzalmas éjjelen haltak meg. Amikor Gabe megkérdezte Trevellicktől, ki gondozza olyan odaadóan a gyermekek sírjait, a lelkész meglepődött. Úgy tűnt, Percy Judd az, Crickley Hall kertésze és mindenese, aki karbantartja őket, s aki tetszetős vadvirágcsokrokat helyez el a sírköveknél minden év októberében, az árvák halálának évfordulóján. Gabe akkor jobbnak látta nem megkérdezni a lelkészt az elhanyagolt sírról, arról, amely a többitől elkülönülve állt, amelyet senki nem gondozott, s amelyet sűrű gaz és fű nőtt be. Lehetséges, hogy Augustus Theophilus Cribben, aki abban a sírban feküdt, csak egy természetes halállal elhunyt helybéli lett volna? Bár a fejfán lévő írás szerint mindössze negyvenkét éves volt, amikor meghalt, mégpedig az árvíz évében. Talán azért helyezték a temető végébe, mert a helyi lakosok körében nemkívánatos személy volt, és nem volt senki, aki bánkódott volna utána. - Gabe, a kávéd! Eve előtte állt, kezében gőzölgő csészével. - Ne haragudj, édesem, elgondolkodtam valamin! Ami a házat illeti, Gabe. nem akarok itt maradni - a nő hangja halk volt és lágy, semmi követelőzés nem csendült benne. Őszintén, szíve legmélyéből felkavarta a hely. Eve, hiszen még csak egy napot és egy éjszakát töltöttünk itt! - Elvette tőle a kávét, s gyorsan le is tette az asztalra, majd azonnal fújkálni kezdte az ujjait. - Legalább esélyt kellene adnunk neki! Nagyon fontos nekem ez a munka. Eve a férjéhez dőlt, s kezét a tarkójára csúsztatta.
Sajnálom. Tudom, hogy idiótán hangzik, de te nem érzed? Crickley Hallnak valahogy. rossz a hangulata. Loren is mondta tegnap, hogy hallott valakit sírni az emeleti folyosó szekrényében. - Egy síráshoz hasonló hangot hallott! Akár valami beszorult állat is lehetett! - De semmilyen állat nem volt odabent, amikor megnézted. - Egér vagy isten ments, patkány lehetett. Esetleg mókus. Végül megtalálta a kivezető utat, pontosan úgy, ahogy betalált. - És ott van az árnyék is! - Csak a fény játszott Lorennel. Mi más lehetne? Ki hallott már egy fehér árnyról? És mi van akkor, ha az a fehér árny mégis valakinek az itt ragadt emléke volt? Egy olyasvalakié, felnőtté vagy gyereké, aki itt halt meg, megrázó körülmények között? Többen mondták már, hogy sokáig üresen állt a ház, mielőtt beköltöztünk. Nem gondolkodtál még el azon, hogy miért? De igen. Azért, mert túl nagy, túl hideg és dohos. Egyszerűen csak nem tudatosult bennem, amikor nyáron eljöttem megnézni. És Eve, érzelmileg ki vagy merülve. A nő megrándult a megjegyzésre, ám nem szólt semmit, mert tudta, hogy igaz. Gabe egészen mostanáig nem szembesítette vele. - Talán Loren mégis szellemet látott - mondta végül. - Féltem attól, hogy ezt fogod mondani. Lehet, hogy Loren elhiszi az efféle dolgokat, de mi felnőttek vagyunk. Józanabbnak kellene lennünk. - Szóval ez azt jelenti, hogy szerinted elment az eszem. -
Gabe nem akart belebonyolódni egy veszekedésbe: felesége érzelmileg még mindig túlságosan labilis volt; már túl régóta egyensúlyozott annak a bizonyos szakadéknak a peremén. - Crickley Hall nem kísértetjárta hely - jelentette ki tárgyilagosan, semleges hangnemben. Nem az? Honnan tudod? Ahogy már mondtam, nincsenek kísértetek. - Gabe, néhány évvel ezelőtt olyan hírességekről és topmodellekről írtam cikket, akik médiumokat és spiritiszta látnokokat alkalmaztak, olyan emberekről, akik egyetlen fontosabb döntést sem voltak hajlandók meghozni anélkül, hogy kikérték volna személyes magánjósuk véleményét. Az egyik médiummal is készítettem interjút, és ő mesélt olyan házakról, melyek néha megőrzik az emlékeket, rendszerint abban az esetben, ha valami nagyon megrázó történt bennük. Mint a Véres Torony esetében. Ez a médium mondta, hogy gyakran ez az oka a vélt kísértetjárásoknak; maga a ház bocsátja ki a megőrzött emlékképeket a légkörbe. És gondolom, a te médiumod forró dróton tartotta a kapcsolatot a szellemvilággal, mi? Nyugodtan legyél cinikus Gabe, ha jólesik, de az öt médium közül, akikkel interjút készítettem, három tökéletesen meggyőző volt. Tehát a másik kettő meg szélhámos. Nem feltétlenül. Elmondták, hogy alkalmanként a képességük cserbenhagyja őket. Ez nem azt jelenti, hogy csalók. Gabe elfojtott egy nyögést.
Nézd! - kezdte türelmesen. - Adjunk két hetet a háznak, és ha még mindig rosszul érzed magad, akkor keresünk egy másik helyet. Megegyeztünk? Eve nem válaszolt azonnal, s az ujjai férje tarkójáról a vállára siklottak. Nem is tudom. - mondta végül. Csak próbáljuk meg, Eve! Csak két hét? Szavamat adom rá! - Kezét asszonya derekára csúsztatta. - Ha még akkor is boldogtalan vagy itt, továbbállunk. Chester gazdája ölébe fektette a fejét. A kutya úgy nyöszörgött, mintha elégedetlen lenne az alkuval. -
12. MÁSODIK ÉJSZAKA Éjjel volt, és az eső kitartóan verte az ablakokat. Sötét, víztől súlyos felhők takarták a dagadó holdat. Eve ébren feküdt Gabe mellett, s a férfi halk hortyogását hallgatta: a ritmikus hang inkább megnyugtató, semmint zavaró volt. Szíve szerint odabújt volna hozzá, hogy átölelje a derekát, de nem akarta felzavarni. Gabe fáradt volt; rengeteget dolgozott aznap reggel és délután: befejezték a kicsomagolást, s újra rendezték a bútorokat, hogy a szobák kényelmesebbek és otthonosabbak legyenek. A nap során az egyetlen szünetet a faluba tett kirándulás jelentette, ám a séta vissza, hegynek felfelé az esőben szintén meglehetősen kimerítő volt. A lányok a szomszéd szobában az igazak álmát aludták; a szokásosnál korábban lefektették őket, ám egyetlen tiltakozó szó sem hangzott el emiatt. Már jócskán
elmúlt éjfél, s bár őt is kimerítette a nap, még mindig nyugtalanul forgolódott az ágyban. Gyűlölte ezeket az éjszakákat, amikor zakatoló elméje nem hagyta aludni; bevehetett volna egy Zopiclone- t, ám túl régóta szedte már az altatót, s végre elhatározta, hogy leszokik róla. De az éjjelenként rátörő gondolatok kínpadra vonták. Kísértették. Gabe mindig türelmes volt vele, megvigasztalta a legsötétebb pillanatokban, s ő maga soha nem gyengült el. Vagyis inkább magába fojtotta azt a bánatot, amelyet - Eve ezt biztosan tudta - érzett. Ám Gabe már gyerekkorában megtanulta elfojtani az érzelmeit. Amikor először találkozott vele, akkor, amikor a férfi pimaszul odamasírozott hozzá abban a divatos bárban a Notting Hill Gate-en, ahova Eve és az újságnál dolgozó barátai jártak, fesztelennek, könnyednek és meglepően magabiztosnak látszott. Később, amikor jobban megismerték egymást amikor rádöbbentek, hogy egymásba szerettek; olyan gyorsan, istenem, olyan gyorsan történt! -, a férfi elárulta neki, hogy teljesen be volt tojva, amikor aznap éjjel odament hozzá. Félt az elutasítástól, és félt attól, hogy Eve hátat fordít neki. (Gabe-ben soha nem tudatosult, milyen elképesztő hatással van a legtöbb nőre. Néha, ha úgy esett rá a fény, vagy ha egy bizonyos szögből látszott az arca, kifejezetten gyönyörű volt - búzavirágkék szemével, homokszínű hajával, amely se nem szőke, se nem barna, és arányos, rugalmas testével, mely egy mindig támadásra kész nagyvadra emlékeztette.) Akkoriban egyfajta - a higgadt lazaság felszíne alatt szüntelenül fortyogó - mélyről fakadó agresszió sugárzott belőle. Mindez a neveltetéséből következett.
Egy Illinois állambeli kisvárosban, Galesburgben nőtt fel. Soha nem találkozott az apjával, aki - már amennyire ő tudta - utazó orvoslátogató gyógyszerügynök volt, s aki szó nélkül továbbállt, amikor a barátnője teherbe esett Gabebel. Jake-nek hívták - ez a közé a néhány dolog közé tartozott, amit Gabe-nek a foglalkozásán kívül sikerült megtudnia apjáról. Ó, és Jake szerencsejátékos és iszákos, meg egy nagy szemétláda volt, akinek - s ezt Gabe anyja gyakran elmondta - minden városban, ahova betette a lábát, volt egy kurvája. Irene Caleigh, Gabe anyja szintén ivott. És szintén olcsó numerának számított - Gabe tizenegy éves korára már pontosan tudta, mit jelent a „numera" szó -, mivel az éjjel bármelyik percében megeshetett, hogy beugrott hozzá valami férfi. Néha az aktuális látogató - az anyja azt mondta neki, hogy hívja őket „bácsinak" - és Irene elballagtak valamelyik helyi kocsmába, és csak később tértek vissza a lepukkant lakásba, amely Gabe otthona volt. Ám legalább ilyen gyakran előfordult az is, hogy ezek a férfibarátok már eleve néhány üveg alkohollal állítottak be - Gabe piának nevezte - ; ilyenkor azzal a nyomatékos figyelmeztetéssel küldték ki a kisfiút a lépcsőházba, hogy „El ne merj kószálni!" Az anyjával közösen megosztott egyetlen ágy foglalt lett az éjszaka túlnyomó részére. Néha, amikor már nagyon későre járt, Gabe a lépcsőn ülve elaludt, s csak akkor ébredt fel, amikor az aktuális „bácsi" súlyos léptei eldübörögtek mellette. Ilyenkor az anyja kijött érte, a karjába vette, magához szorította, és nedves, savanyú csókokkal borította az arcát. Ekkor volt a legszeretetteljesebb és leggyengédebb hozzá, ő pedig a
hátának dőlve összegömbölyödött a gyűrött ágyon, és elégedetten elaludt. Nyolcéves korában kezdődött. Tízévesen már rendszeresen ellógott a környékbeli idősebb kölykökkel; loptak boltból, leszerelték az autókról a dísztárcsákat, és napirenden volt a birtokháborítás is. Irene-nek nem egyszer kellett bemennie a helyi rendőrőrsre, ahol kilátásba helyezték előtte, hogy bezárják a fiút egy időre, ha továbbra is folytatja ezt a társadalomellenes magatartást. Ezen alkalmak mindig megrémisztették Gabeet, és Irene hazafelé menet mindig megígérte neki, hogy jól elnáspángolja majd otthon. Mindennek ellenére Gabe nem emlékezett arra, hogy az anyja egyszer is kezet emelt volna rá; az azonban biztos, hogy verte helyette épp eleget a nyelvével, és a következő napokban mindenfélével fenyegette. De egyszer sem ütötte meg haragjában vagy csalódottságában. Néhány évvel később Gabe úgy gondolta, talán a bűntudat állította meg mindannyiszor az anyját, a bűntudat amiatt, hogy szegény, egyedülálló nőként neveli őt. És utólag visszagondolva úgy hitte, anyja valóban szerette őt a maga sekélyes módján. Épp csak betöltötte a tizenkettőt, amikor Irene Caleigh meghalt - májzsugorodásban, jött rá néhány évvel később, amikor felfogta, mit is jelentett az, amit az egyik „bácsi" a temetésen kíméletlenül közölt vele. Azt mondta neki: „A pia miatt halt meg, édes fiam." Gabe úgy egy hónapot tölthetett - nem tudott pontosan visszaemlékezni arra, hogy mennyit - valami nevelőotthonban, ám egy szép napon egy Ruth nevezetű nagynéni - az anyja nővére, akire ő alig emlékezett (nem volt ott a temetésen sem) - eljött érte, és magával vitte. Ruth néni hazavitte hát unokaöccsét a
rozoga, ám karbantartott, öreg gerendaházba, Quincy külvárosába, ahol néhány negyed még annál is rosszabb környéknek számított, mint amit Gabe addig megismert. Ruth néni kedves volt vele, bár némiképp távolságtartó, ám addigra már kifejlődött a vadság a fiúban, aki hamarosan ismét az utcákat járta, és megint talált magának egy bandát, melynek tagjai túlnyomórészt nála idősebbek voltak. Az autó volt a mániája - pontosabban mások autója -, és hamarosan megtanulta, hogyan kell feltörni őket. Gyakorlatilag az a képessége, hogy semmi perc alatt ki tudta nyitni a járműveket - legyen szó bármilyen típusról -, és kulcs nélkül elindította valamennyit, hamarosan kivívta számára a banda idősebb tagjainak az elismerését is. Már akkor úgy tűnt, a fiú különös vonzódással bír mindenféle gépezet iránt. Ám alighogy betöltötte a tizennégyet, Gabe egyre nagyobb méreteket öltő „eltévelyedése" váratlan és tragikus véget ért. Ő és haverjai épp egy vadonatúj, lopott luxus Mercedesben sétakocsikáztak, amikor a sofőr az egyik kanyarban elveszítette a jármű felett az irányítást, és a kisodródó autó egymás után három fának csapódott. A sofőr, a tizenhét éves bandavezér - a keményfiú és nagy bajkeverő - kirepült a szélvédőn, amikor az első fának ütköztek. Abban a pillanatban szörnyethalt, ahogy nekicsapódott a fatörzsnek; az irtózatos lendülettől hátravetődő feje a saját nyakcsigolyáit törte el. A második fánál a mellette lévő ülésen utazó fiú a gerincét törte, és a lábfeje száznyolcvan fokos fordulatot vett a harmadik becsapódásnál. Gabe és az a bandatag, aki hátul ült vele, az első fánál a padlóra zuhant, a következő ütközéseknél ide-
oda pattogtak, ám az elülső ülések háttámlái megvédték őket a komolyabb sérülésektől. A hatóságok talán azért döntöttek úgy, hogy kemény kézzel bánnak el Gabe-bel, hogy elvegyék a kedvét a bűnözői karriertől. Az autólopásért és annak tragikus végkimeneteléért, plusz Gabe korábbi, kisebb kihágások miatti priuszáért egy évre az Illinois Állami Fiúnevelő Intézetbe küldték, míg a társa, aki még Gabe-nél is fiatalabb volt, és jogi szempontból tiszta lappal állt a bíróság elé, megúszta próbaidővel. Az anyósülésen utazó kamasz, akinek eltört a gerince és elveszítette a fél lábát, már ezzel is életre szóló büntetést kapott. Mivel Gabe természetszerűen nehezen viselte az alárendeltséget és az irányítást, három hónappal meghosszabbították a büntetését. Ám az intézetben elindult valami. Felfedezték, hogy különleges érzéke van a gépekhez és a matematikához, ezért bátorítani kezdték, hogy aknázza ki az adottságát. Mivel semmiképpen nem akart tovább maradni a nevelőintézetben, a legutolsó három hónapnyi bezártság többet ért, mint előtte a tizenkettő: a fiú összeszorította a fogát, és elkezdett tanulni, hogy mérnök lehessen belőle, pontosabban gépészmérnök. Amikor kiengedték, visszatért Quincybe Ruth nénihez, vissza a középiskolába, és ezzel párhuzamosan estin végezte el a főiskolát, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a legtöbbet tudja megtanulni. Hétvégenként autószerelő-tanoncként dolgozott egy autószerviz- és bemutatóteremben - ami leginkább azt jelentette, hogy többnyire autót mosott, és a valódi autószerelők kezébe adta a szerszámokat -, s szivacsként szívott magába mindent, amit ott a motorokkal
végeztek. A kevéske pénzt, amit keresett, odaadta Ruth nénikének, hogy fedezze eltartásának a költségeit. Tizenhét évesen jó eredménnyel végzett, mind a középiskolában és az esti főiskolán, s úgy döntött, elmegy Quincyből. New Yorkba indult. Mit sem tudott róla, de nagynénje titokban takarékoskodott erre a pillanatra, melyről tudta, hogy előbb-utóbb eljön; még azt a pénzt is félretette, amit a fiú a hétvégi munkájából hazaadott. Gabe közel egy éven át küzdött a fennmaradásért a Nagy Almában; egyszobás padlásgarzonban húzta meg magát Dél-Bronxban, és bármilyen munkát elvállalt, ami az útjába került mosogatott egy harlemi bárban, dolgozott gyorsétteremben, volt lóti-futi pizzafutár meg polcfeltöltő és pultos egy nonstop Mini-martban. Többnyire éjszakai munkát vállalt, hogy nappal mérnökként munkát kereshessen (előfordult, hogy egyetlen nap alatt öt cégnél is volt interjún). Állhatatossága végül meghozta gyümölcsét; junior tervezőés építészmérnökként felvetette magát egy hatalmas multinacionális részvénytársasághoz, az APCU Gépésztechnikai Tervezővállalathoz, és attól fogva nem nézett többé hátra. Huszonegy éves volt, amikor átküldték Angliába, ahol azóta is élt. Aztán találkozott Eve-vel abban a menő bárban, a filmbe illő Notting Hillen. Gyorsan összeházasodtak, amikor a lány terhes lett Lorennel, és egyikük sem bánta meg a döntést. Ám Eve olyan. olyan zaklatott most, túl sokat gondol elveszett fiukra. Bárcsak Cam... vajon visszakapjáke? - kérdezte magától. Még mindig élt benne egy halvány, alig körvonalazható remény, hogy hamarosan, egy szép
napon visszakapják a fiukat. Amíg az eltűnt személyek listáján van, még van remény. Egy hirtelen széllökéstől esőzuhatag csapódott a hálószoba két duplaszárnyú ablakára, s ez megijesztette. Az ablakkeretekben csörömpölő üvegtáblák felé fordította a fejét. Odakint az éjszakában vadul dühöngött a vihar, kérlelhetetlenül, a békés álomba szenderülni vágyók nagy ellenségeként. Eve aztán ismét a mennyezetet kezdte bámulni, magányosan, mert a társa az igazak álmát aludta. Megpróbálta kiüríteni az elméjét, ám mint mindig, a nyomorúság visszakúszott és magának követelte azt, ami jár neki. Ó, istenem! Ne engedd megtörténni! - könyörgött némán, mint az elmúlt egy évben szinte minden éjjel. - Az eltűnt nem feltétlenül kell, hogy halottat jelentsen. Lehet, hogy valaki magának akarta, és most valami idegen ugyanannyira szereti, ahogy mi szeretjük. Kérlek, kérlek, küldd vissza hozzám az ártatlan gyermekemet! Az utóbbi időben nappal már könnyebb volt elfojtania a kínt, ám az éjszaka sötétjében, amikor a többiek aludtak, ő pedig olyan magányossá vált, szinte lehetetlen volt uralkodnia a gondolatain. Már Cam halálának gondolata is árulásnak tűnt. A szél hirtelen elállt, s az esőfúria vele együtt tűnt el. Most csupán vízcseppek kopogtak az üvegen. Az égen alacsonyan úszó felhők minden bizonnyal oszlani kezdtek, mivel holdvilág hatolt be a hálóba. Aztán egy hang, mely különbözött az esőcseppek állandósult, lágy dobpergésétől. Kaparászás volt, és valahonnan odakintről, a belső erkélyről érkezett.
Eve fülelni kezdett, megpróbálta kideríteni, honnan jön a hang, mely egyre hangosabbá vált, és már nem kaparászás volt, hanem inkább tompa kopogás. Feltámaszkodott a könyökére, s a nyitott ajtó felé kémlelt, azon tűnődve, hogy felébressze-e Gabe-et, akinek halk horkolása sem tudta elnyomni a folyosóról beszűrődő ritmikus zajt. Az elmúlt éjszaka után úgy döntöttek, égve hagyják a folyosón a villanyt, hogy a lányok lássanak, ha éjjel felébrednének, és elveszítenék a tájékozódási képességüket. A fény azonban halvány volt, a gyenge égő nem elég ahhoz, hogy bevilágítsa azt a területet, amelyet kellett volna; ehelyett úgy tűnt, hogy még mélyebb, áthatolhatatlan árnyékokat vet. A szoba ismét sötétebbre vált, mivel a holdat megint eltakarták a felhők, ám ahhoz elég fény szűrődött be a folyosóról, hogy észrevegye az ajtóban hirtelen megjelenő apró alakot. Eve élesen, ijedten kapott levegő után. - Anya! - szólalt meg Loren a küszöbön. - Valaki kopog a folyosón. Eve kifújta a visszatartott levegőt, és érezte, ahogy ellazulnak az izmai. - Azt hiszem, megint a szekrényből jön - folytatta Loren. - Én is hallom, drágám. Egy pillanatra mindketten elcsendesedtek, mintha csak megerősítést várnának. Loren beljebb lépett a szobába. - Anya? A lánya hangjából kicsendülő félelem hallatán Eve ismét megfeszült. Könyökével meglökdöste Gabe vállát.
Gabe, ébredj fel! - suttogta hangosan. - Gabe! Loren most már az ágy végénél állt, s egyik kezével a sarokrúdra támaszkodott. - Apa! Bár a hangjában sürgetés csendült, suttogott, mintha nem akarná, hogy bárki is meghallhassa a szobán túl. Az eddig hátán alvó Gabe felébredt, és felemelte a párnáról a fejét. - Mi folyik itt? - motyogta még félálomban. - Figyelj! - sürgette halk hangon Eve. Gabe engedelmeskedett. - Mi a pokol ez? - kérdezte néhány pillanat múlva. - Loren azt mondja, a kinti szekrényből jön. - Melyikből? - Jó néhány darab volt belőlük a hatalmas házban. Valahonnan a folyosóról, apa. Gabe letolta magáról a takarót, s lelépett a hideg fapadlóra. Szerencsére szürke pólót és sötét boxert viselt, így nem kellett zavarba jönnie a lánya előtt. Egy darabig ülve maradt az ágy szélén és hallgatózott. Bár tompán érkezett a zörej, úgy tűnt, mintha valaki fán kopogtatna. Eve is kikelt az ágyból; gyűrött hálóingének szegélye a térdéig ért. A lányához lépett, és vigasztalón átölelte a vállát. - Mi lehet ez, anya? - kérdezte rémülten, s az anyjába kapaszkodott. - Hamarosan kitaláljuk - ígérte Eve. - Cally alszik? - Igen, megnéztem, mielőtt kijöttem. Gabe ekkor már az ajtónál állt, és óvatosan, mintha csak meglepetésre számítana, kikukucskált. A kopogó hang -
jobbról érkezett, valahonnan a lányok nyitott hálószobaajtaján túlról. Belekémlelt a félhomályba. Fél kézzel az ajtófélfába kapaszkodott - mint aki tudat alatt arra készül, hogy egy esetleges támadás esetén visszabukjon mögé -, és kilépett a balkonfolyosóra. Alatta a nagyterem hatalmas gödörnek tűnt; a felülről érkező sápatag fény alig hatolt le a kőpadlóig. Még a lépcsőfeljáró feletti hatalmas ablak sem adott semmilyen fényt. Mögötte Eve kitapogatta a hálószoba villanykapcsolóját, majd felkattintotta. A folyosó némiképp világosabbá vált. A kopogás felerősödött - bár továbbra is tompán érkezett -, de nem azért, mert Gabe közelebb került a forráshoz. Valaki vagy valami erősebben dörömbölt a szekrényajtón. Gabe elfordította a fejét, mintha ettől jobban hallana. Úgy tűnt, a hang a folyosó egyik szekrényéből jön, pontosan, ahogy Loren mondta; ugyanaz a szekrény zörgött, amelyet éppen tegnap vizsgált át alaposan. Értetlen tekintetett vetett Evére és Lorenre, aztán némán elindult a hangforrás irányába, óvatosan lépkedve előre, mintha el akarná kerülni, hogy bármilyen apró zajt is csapjon. De ez őrültség! Dobognia és torkaszakadtából üvöltenie kellene, hogy elrémissze a betolakodót. Ehelyett azonban továbbra is úgy haladt előre, mintha tojásokon járna. Eve és a karjába kapaszkodó Loren lélegzet-visszafojtva követte. A szekrényajtó zárjában ezúttal is ott volt a kulcs - Crickley Hall minden szekrényét ellátták kulccsal, de Gabe-nek nem rémlett, hogy nyitva hagyta volna. Ahogy megállt, közvetlenül a szekrény előtt, a kopogás még erősebbé vált, mintha az odabent lévő valamit - akármi is volt az - elfogta
volna a kétségbeesés. Eve és Loren megálltak mögötte, és a nő férje vállára tette a kezét. - Mi az? - szinte sziszegett. Fogalmam sincs - suttogta vissza. Egyszerre ostobán érezte magát amiatt, hogy suttognak, ezért normál hangerőre váltott. - Hé! - szólalt meg élesen, arra számítva, hogy ettől elhal a zaj. Nem így történt. Ehelyett erősödött: mind hangban, mind gyorsaságban. - Nyavalyás. - káromkodta el magát Gabe, és érezte, ahogy a hirtelen megriadó Eve ujjai mélyen a vállába vájódnak. Loren élesen felsikoltott. Gabe-et elöntötte a méreg. Ami elég, az elég! Előrenyúlt, a közvetlenül a kulcs fölött lévő apró rézfogantyúért, készen arra, hogy felrántsa a szekrényajtót. Ám mielőtt hozzáérhetett volna, a kopogás egyszerre dörömböléssé vált, és úgy tűnt, a zakatoló ajtó menten kiszakad a keretből. Gabe, Eve és Loren egyként ugrott hátra, Loren rémülten felsikoltott. Eve megragadta, s önkéntelenül erősen megszorította, leginkább saját félelme okán. A még mindig a dobolás és most már őrült csörömpölés hatása alatt lévő Gabe erőt vett magán, és megragadta a fémfogantyút eltökélten arra, hogy egyszer s mindenkorra véget vet a ricsajnak. Ahogy ujjai a fémhez értek, a házban minden fény kialudt. A dörömbölés pedig megszűnt. A szomszédos hálószobában élesen felsikoltott valaki.
13. SÖTÉTSÉG Teljes sötétség. Áthatolhatatlan feketeség. Néhány súlyos szívdobbanásnyi pillanatig csak álltak, némán és döbbenten, képtelenül arra, hogy megmozduljanak, míg végül a szülői ösztön felül nem kerekedett. Cally továbbra is megállás nélkül sikoltozott. Bár alig tudtak tájékozódni, Gabe és Eve egyszerre indult el a lányok hálószobája felé, és mivel Loren még mindig anyja hálóingébe kapaszkodott, így hát ő is velük tartott. Gabe a kezével tapogatta ki maga mellett a falat, így haladt előre a folyosón, Eve pedig az ő hangját követte. Lassan azonban homályos alakok kezdtek körvonalazódni előttük a belső erkély korlátrácsozata, alatta a hosszú ablak valamivel halványabb feketeségként sejlett, csakúgy, mint a Loren és Cally szobájába nyíló ajtó bejárata. Gabe szinte csak érezte az ajtónyílás ürességét, amikor a dagadó hold elszakította magát az alatta hömpölygő felhőktől, és hirtelen mindent tisztábban láttak. Holdfény áradt keresztül a hall hosszú ablakán, megvilágítva a kockás kőpadló egy hosszú szakaszát, és Eve már ki tudta venni férje alakjának sziluettjét az ajtóban. - Minden rendben, Cally - hallotta Gabe hangját. - Már itt vagyunk, nem kell félned, kicsim! Eve is belépett a szobába, egy halálra rémült Lorent vonszolva maga után. Cally az ágyán térdelt, előtte magasan feltornyozva gömbölyödött a paplanja. - Cally, mi történt? - lépett Eve kitárt karral a kislány felé.
Cally abbahagyta a sikoltozást, ám apró vállát még mindig rázta a zokogás. - A sarokban, anyuci! - jajveszékelt, s belevetette magát anyja karjába. Eve, Gabe és Loren egyszerre fordultak a sarok felé, melyre Cally remegő ujja mutatott. A némi fénytől derengő sötétségben azonban jól látták, hogy üres. - Nincs ott semmi, drágám! - csitítgatta Eve a belécsimpaszkodó kislányt. - Csak rosszat álmodtál. - Nem, anya! Valaki állt ott, egy fekete ember! - Nem hiszem. Biztosan csak megijedtél, amikor kialudtak a lámpák. Valószínűleg megzavartunk, amikor kimentünk a folyosóra. De hiszen a dörömbölésre ébredtem fel! - tiltakozott Cally Eve vállán zokogva. A szavak az egyes görcsös sírásrohamok között törtek elő belőle. - Felültem, és megláttam valakit a sarokban. Engem. nézett. Honnan tudja, hogy az a valami, amit látni vélt, őt nézte, amikor teljesen fekete volt? - tűnődött el magában Eve, ám gyorsan elhessegette a gondolatot: nem a logika fogja most lecsendesíteni Callyt. Gabe, aki eközben odatapogatózott az üres sarokhoz, most visszafordult az ágy felé. - Csak egy rossz álom volt, Cally - mondta lágyan a kislánynak. - Nézd csak, nincs itt senki! - De apuci. - Csitt, drágám! - Eve szorosan magához szorította a kislányt. - Most már vége. Mindannyian itt vagyunk veled.
A szobánkban hagytam az ágy mellett a zseblámpát szólalt meg Gabe. - Szeretnék alaposabban körülnézni abban a beépített szekrényben. Minden más esetben Loren azonnal kijavította volna a „beépített szekrényt" „faliszekrényre", ám az események túlságosan feldúlták. - Ne menj el, apa! - könyörgött. - Ne menj el, amíg ilyen sötét van. A hold hirtelen ismét felhők mögé rejtőzött, s Loren Eve hátának dőlve ült az ágyon, anyjával és húgával. - Ne aggódj, kincsem! Csak meg akarom tudni, hogy mi okozta azt a zenebonát. Egyikünk sem akarja, hogy újból rákezdjen. Azzal eltűnt az ajtónyílásban, mielőtt Loren tovább tiltakozhatott volna, magában némán átkozva a váratlan áramszünetet. Mindennek ellenére, mire elérte a hálószobájukat, a szeme hozzászokott némiképp a sötéthez. Az ágy mentén tapogatta ki az utat, míg meg nem érezte az elemlámpa felfelé meredő hideg fémjét a padlón; a kopár szobában nem volt éjjeliszekrény, mindössze az ágy, egy magas fiókos komód, az egyik falat teljes egészében beborító magas gardróbsor meg egy ovális tükör a másikon. Megnyomta a kapcsolót, és az elemlámpa életre kelt. A belső erkély felé villantotta a fénysugarat, hogy felesége és lányai némiképp megnyugodjanak a fény láttán. Nesztelen léptekkel visszasietett: először Loren és Cally ágyát pásztázta végig a sugárral, utána pedig a gyanús sarkot. Valóban üres volt; semmilyen fekete ember nem ólálkodott ott. - Látod? - kérdezte. - Nincs itt az égvilágon semmi. -
Ismét kilépett a hálóból, s visszaballagott a beépített szekrényhez a lépcsőfordulón. - Rendben, te kurafi! - morogta magában. - Lássuk csak, mi az oka ennek a nagy felhajtásnak! Ám ezúttal minden néma csendbe burkolózott, bár Gabe valahogy nem sok jót remélt tőle. A vörösréz fogantyú után nyúlt, és meghúzta. Az ajtó nem mozdult. Aztán eszébe jutott, hogy ő volt az, aki korábban bezárta, így lejjebb csúsztatta a kezét a fogantyú alatti kulcsra. Azonnal elfordította, nem volt hajlandó időt hagyni magának a további gondolkodásra. Gabe világosan érezte, úgy enyhül a benne felhalmozódott feszültség, ahogy a zárnyelv elmozdul a tokban. Egyetlen gyors mozdulattal felrántotta az ajtót, és a fénycsóvát belendítette a szekrény mélységeibe. Eve és a két lány is kimerészkedett már, amikor a férfi lehajolt, hogy bekukucskáljon. Mindannyian idegesen toporogva bámultak a válla felett a szekrény belsejébe. Gabe körbevillantotta a bútorbelsőben az elemlámpát, ellenőrizte a sarkokat, a hátsó falat, s még a felső deszkát is. Semmi más nem volt benne, mint a korábban már felfedezett kartondobozok, a feltekert szőnyeg meg a felmosópamacs és a seprű. Ahogy elmozdított két dobozt, egy pár vékonyka vízelvezető csövet fedezett fel bal oldalon, körülbelül két és fél centiméternyire a szekrénypadló felett, melyek aztán eltűntek a hátsó falban. Gondolom, megvan a válasz! - Gabe gondtalanul vidám hangszíne némiképp erőltetettre sikeredett, miközben a fénynyalábot közvetlenül a két vörösréz csőre irányította.
Lehajolt, hogy kitapogassa őket. - Az egyik forró. Talán légdugó keletkezett. - Gabe, az nem lehet! Mindannyian láttuk, hogy mozogni kezd az ajtó, amikor nagyon hangos lett a dörömbölés. A férfi nem tudta megmagyarázni a jelenséget, ám meg sem próbálta. Ésszerű magyarázatot keresett a zajra; nem akarta még jobban a frászt hozni az amúgy is halálra rémült lányokra. És ez alól Eve sem volt kivétel. - Holnap utánajárok! - ígérte. Felegyenesedett, ám az elemlámpát mindvégig a szekrény felé tartotta, mintha valami állat kitörésére számítana - egy csapdába esett madárra talán (bár el sem tudta képzelni, hogy kerülhetett volna be oda akármilyen madár), egérre, patkányra, vagy talán mókusra. Ám semmi nem mozdult; a szekrény peremdeszkáinak egyetlen réséből sem bukkant elő semmi: egyetlen madár sem röppent riadt szárnycsapkodással feléjük. A fejük feletti lámpa és a hálószobában lévő is villódzni kezdett, aztán elhomályosult, ismét felvillant, majd megint elsötétült, hogy végül egyenletes ragyogással világítani kezdjen mind a kettő. - Hála istennek! - mormogta Eve megkönnyebbült sóhajjal. Percy Judd említette, hogy a környéken nem ritka jelenség az áramszünet, és azt hiszem, épp most tapasztaltunk meg egyet. Holnap alaposan szemügyre veszem a generátort, megnézem, meg tudom-e javítani. Elvileg automatikusan be kellene kapcsolnia, ha elmegy az áram.
Ez a ház. - Eve hagyta, hogy Crickley Hallal kapcsolatos megjegyzése a semmibe vesszen. Az első három szó tónusa amúgy is elmondott mindent. - Igen, tudom. Csak adjunk neki egy hetet, rendben? Eve elengedte a füle mellett férje próbaidőre vonatkozó megjegyzését, bár Gabe az eredetileg kialkudott két hetet még le is csökkentette a felére. Nem volt benne biztos, hogy akár csak még egy napot is képes eltölteni itt. Tudta, hogy nem a rézcső okozta azt a csörömpölést, és ezzel Gabe is tisztában volt; csak meg akarta nyugtatni a lányokat ezzel a valószerűtlen - nem, inkább nevetséges! - magyarázattal. - Mi lenne, ha mindannyian visszamennénk aludni? vetette fel Gabe. Egyetlen lendítéssel visszalökte a szekrényajtót a helyére, majd kulcsra zárta. - Apa, veletek alhatunk ma éjjel? - Nem Cally, hanem Loren kérdezte ezt; a hangjába panaszos és könyörgő tónus vegyült. - Persze, hogy velünk alhattok! - Szorosan magához ölelte a lányát, Cally pedig kitárt karokkal kérte Eve-et, hogy vegye fel. Ám mielőtt visszaérhettek volna a hálószobába, komor, gyászos vonyítás hallatszott a konyha felől, ahol Chester töltötte az éjszakát. Bár a konyhaajtó csukva volt, az üvöltés visszhangozva töltötte be a nagytermet. Aznap éjjel nemcsak a gyerekek aludtak Gabe-bel és Evevel, hanem a kutya is odakuporodhatott a ház ura mellé, a padlóra. -
14. VASÁRNAP Gabe megtisztította a generátor gyújtógyertyáit, és beállította az ellenőrző műszereket. Kipucolta az olajszűrőt is, majd ellenőrizte a hűtőfolyadék szintjét. Ezután kimosta az üzemanyagszűrőt, ám ahogy megvizsgálta a generátor olvadóbiztosítóját, azt találta, hogy kiégett; s valószínűleg emiatt nem működött a szerkezet. A szerszámosládájában szerencsére mindig tartott egy sor különböző méretű és fajtájú biztosítékot, így ki tudta cserélni a meghibásodott alkatrészt. Az olajszint tökéletes volt, s ezenkívül letesztelte az összes elektromos csatlakozást is, hogy megbizonyosodjék afelől, hogy egyedül az olvadóbiztosító hibásodott meg. Most már csak egyetlen dolog miatt aggódott: ha a generátort hosszú ideig nem használták, akkor a benzin - üzemanyag, javította ki önmagát megposhadhatott, ez pedig azt jelentené, hogy le kell csapolni és újra kell tölteni. Mint kiderült, ez utóbbi mégsem okozott problémát, mert amikor tesztelte a generátor működését - vagyis lekapcsolta a ház áramellátását biztosító főkapcsolót -, az úgy indult be, mint valami olimpiai váltóban a stafétabottal elstartoló friss futó. Elégedetten kattintotta fel a főáramkör kapcsolóját, s a generátort újra készenléti üzemmódba helyezte. Gabe úgy mosolygott a gépre, mintha közösen oldották volna meg a feladatot, majd megtörölte a kezét a szerszámosdobozban tartott száraz törlőkendőben.
Ne hagyj cserben bennünket, bébi! - szólt oda a generátornak. - Nincs szükségünk még egy, a tegnapihoz hasonló pánikra. Gabe a kezébe kapta a hosszúkás, fém szerszámosládát, kilépett a kazánnak meg a generátornak helyet adó fülkéből, és átballagott a szomszédos nagyobbik pincehelyiségbe, ahol a kút is volt. Akárcsak a félemeleten, a villanykörte itt is túl gyenge volt ahhoz, hogy hatékonyan megvilágítsa a helyet, s a pislákoló fény által életre keltett sűrű árnyékok fura módon nyomasztották. A kút alján száguldó folyó elég hangos volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődését. Óvatosan letette a szerszámosládát, és a pince közepét elfoglaló kútaknát körülölelő alacsony falhoz lépett, majd belevilágított az elemlámpával. Az olajosan fényes, síkos, moszatos falról visszatükröződő fénysugár hamarosan feltárta előtte a mintegy tíz méter mélységben, habosan kavargó folyót. Úgy vélte, szemernyi esélye sem lenne annak a szerencsétlennek - bárki legyen is az -, aki beleesik a kútba: a durva kőkockákból épített, de nyálkásan síkos kőfal semmilyen fogást nem kínálna, és a sebesen robajló víz azonnal elsodorná. Ismét emlékeztette magát: mindig ellenőriznie kell, hogy a pince felső, nagyteremre nyíló ajtaja gondosan zárva legyen, mert a szigorú figyelmeztetés ellenére hátha mégis lecsalogatja ide Callyt a kíváncsiság. (Bár úgy emlékezett, hogy tegnap kulcsra zárta, ma reggel ismét tárva-nyitva állt az ajtó). A kút körüli kőfal elég alacsony volt ahhoz, hogy nagyon veszélyes lehessen, ha bármelyik lány egy futó szemrevételezés kedvéért áthajol felette. -
A folyó robaját a körkörös aknafal állandó, alig tompított dübörgéssé erősítette, s olyan hideg volt idelent a levegő, hogy tisztán ki tudta venni saját lélegzetének a páráját. Gabe észbe kapott. Ő maga is túlságosan áthajolt a fal felett, szinte megdelejezte a fekete lyuk, amelybe bámult. Sietve hátrébb lépett a peremtől, és lassú, mély lélegzetet vett. A pokolba is, valóban veszélyes! Lorennek is meg fogja tiltani, hogy egyedül lemerészkedjen ide! Felballagott a pincelépcsőkön, majd gondosan kulcsra zárta maga mögött az ajtót, még meg is rántotta, hogy meggyőződjön, biztosan nem lehet kinyitni. Bár lötyögött a keretben, zárva maradt. Gabe a nagyterem padlóján hagyta a szerszámosládát, majd elindult a konyhába. Chester alvós pokrócát a konyha kertre nyíló ajtaja melletti sarokba vonszolta, és várakozó kifejezéssel nézett fel Gabe-re. - Még mindig ijedős vagy, öregfiú? Lehajolt, és megpaskolta a kutya horpaszát. Bár Chester már nem reszketett, azért esdeklő tekintettel nézett gazdája szemébe. - Gondolom, még mindig nem sikerült megbarátkoznod az új otthonoddal. Ugye igazam van? De meg kell szoknod itt, kispajtás! Mindannyiunknak meg kell. Gabe eltűnődött azon, hogy eljön-e valaha is ez a pillanat. Tisztában volt vele, hogy Eve szíve szerint abban a pillanatban elkezdett volna csomagolni. És a lányok? Az éjjeli incidens megijesztette őket, ám aznap a reggelinél egyikük sem panaszkodott. Úgy tűnt, Loren édesanyjára hagyatkozik, Cally pedig még a jelét sem mutatta, hogy emlékezne az este történtekre. A három lány anélkül indult
el a St. Markba, a vasárnapi istentiszteletre - amely a legjobb indulattal is maximum közepes színvonalúnak volt mondható -, hogy bármelyikük is említette volna az esetet; ám Gabe tudta, Eve csak arra vár, hogy kettesben maradjanak. Még egyszer vigasztalóan megpaskolta Chestert, majd felállt, és a mosogatóhoz lépett, ahol feltöltötte a vízforralót csapvízzel. Ahogy arra várt, hogy felforrjon a víz, gondolatai visszakalandoztak Eve-hez. Crickley Hall tényleg kiverte a biztosítékot a feleségénél. És el kellett ismernie, ő maga sincs teljesen kibékülve a házzal. Amikor éjjel lejött a földszintre, hogy felvigye Chestert a szobájukba, a széles lépcsőfokokon több apró víztócsát is felfedezett, ám akadt néhány a nagyterem kockás kőpadlóján is. Ha nem lett volna a kutya bezárva a konyhába, Gabe talán meggyanúsította volna, hogy ő jelölte meg magának a házat. Ám a tócsáknak nem volt szaga: tiszta víz volt valamennyi. Mindennek ellenére odakint szeles volt az idő, és úgy okoskodott, talán az esőcseppek utat találtak maguknak a lépcsőforduló feletti hosszú ablak repedésein keresztül. De akkor is fújt vajon a szél, amikor tegnapelőtt éjjel először vette észre a tócsákat? Nem tudott visszaemlékezni. Ám akárhogy is volt, semmi nem magyarázhatta a nagytermet pettyező vízfoltokat. Talán azonnal el kellene tűnniük innen, és keresni egy másik házat, egy olyat, amely nem annyira bizarr és érthetetlen, mint Crickley Hall. Egy istenverte normális helyet valamelyik falu vagy város közepén, valahol, ahol nincsenek ennyire elszigetelve. Ahol nem ilyen magányosak. Nem kockáztathatta meg, hogy Eve még
annál is depressziósabb legyen, mint amilyen jelenleg volt. Túl sok mindenen ment keresztül az elmúlt évben - mint mindannyian. Ám a tragédia nagyobb hatással volt Eve-re, mint Gabere. Amikor először találkoztak, a Plenty magazin divatrovatának volt a vezetője, ahol divatbemutatókat szervezett, modellválogatásokat és meghallgatásokat irányított, fényképészeket tesztelt és vett fel, alkalmas helyszíneket hajtott fel a háttértevékenységek számára, tartotta a PR-cégekkel a kapcsolatot, és nemcsak az Egyesült Királyságban, hanem Európa-szerte tudósított divatbemutatókról, ahol a hírességekkel rendszeresen készített interjúk segítségével adott pontosabb képet a nagyközönségnek az aktuális divatirányzatokról. Ő és Gabe mindössze hat hónapja voltak házasok, amikor megszületett Loren, és Eve szabadúszó lett. Jók voltak a kapcsolatai, nemkülönben a hírneve, és hamarosan már több magazinnak is dolgozott - többek között a Marié Claire-nek, a Vogue-nak és az Elle-nek. Ily módon tisztán az írásra tudott koncentrálni, anélkül hogy a nyakába kellett volna vennie az összes ezzel járó sallangot. Ám amikor Cameron megszületett, és rá egy évre Catherine (Cally), Eve úgy döntött, egy időre félreteszi a karriert, hogy több időt szentelhessen a családjának. Akkoriban egy nagyobbacska viktoriánus házban laktak az észak-londoni Canonburyben, és Gabe elég jól keresett ahhoz, hogy egymaga előteremtse a megélhetéshez szükséges anyagiakat. Eve azonban ezután is elvállalta az érdekesebb megbízásokat, és ilyenkor maximális erőbedobással dolgozott a projekteken; ezért történhetett,
hogy legutolsó munkája - a Londoni Divathét teljes körű bemutatása - annyira kimerítette. És emiatt a teljes kimerültség miatt aludt el néhány percre abban a parkban, ahol Cameron eltűnt. Eve-nek nem szabadna saját magát hibáztatnia, de hogy győzhetné meg az ellenkezőjéről? Elhessegette magától a fájó gondolatokat, és kávégranulátumot kanalazott egy bögrébe, melyet aztán felöntött forró vízzel. Túl sokat és túl régóta tépelődnek ezen. Ha másért nem is, de Loren és Cally érdekében ki kell Eve-et zökkenteni ebből az állapotból! De miképpen lehetne a segítségére? Bár Cam igazi belevaló „fiús" kisfiú volt, olyan, amilyet egy apa csak kívánhat magának, úgy tűnt, különleges „kapcsolat" alakult ki közte és Eve között. Nem, nem anyuci kisfia volt, de határozottan volt valami közös bennük. Még az apró fizikai rendellenességeik is egyformák voltak: Cam jobb kezének kisujja rövidebb volt, mint a bal kezén lévő, csakúgy, mint Eve-nek; és szintúgy mindkettejük jobb tenyerének vénuszdombját ujjlenyomatmintázat tarkította. Ezeket az apró hasonlóságokat inkább örömmel vették, mivel nem voltak feltűnő szabálytalanságok - össze kellett hasonlítani a jobb és bal kezüket, hogy egyáltalán észre lehessen venni. Gabe kinézett az ablakon, s nyugtázta magában, hogy elállt az eső, bár az égen gyülekező baljós felhők alapján ítélve csak ideiglenesen. Ahogy az eget kémlelte, a nap utat tört magának a szürkén gomolygó fellegek között, és a pázsit egyszerre szikrázni kezdett a fűszálakat borító esőcseppeken megcsillanó napfénytől. A hirtelen támadt fény meg a fűtenger és egyéb növények vaskosan zöld
sűrűsége javított némiképp a hangulatán. Akármilyen sok hibája is van Crickley Halinak, azt nem lehetett elvitatni, hogy gyönyörű helyen épült. A konyhából, ahol állt, az öreg tölgyfa mellett - melyen a hinta lengedezett - ellátott a megáradt Bay folyóig, melyen lehullott falevelek és apró, letört gallyak sodródtak végig sietős útjukon le, egészen a Bristolicsatornáig. Szürke gém szállt le a fahídon túl a folyópartra; a nagytestű madár aztán úgy dönthetett, hogy kevéssé alkalmas helyet választott a halfogásra, mivel hamarosan meglebbentette hatalmas szárnyát, és lehetetlen esetlenséggel, bukdácsolva ismét a levegőbe emelkedett. Gabe maga is szükségét érezte egy kis friss levegőnek, így a kávéval a kezében ki ballagott a nagyterembe, ahol kinyitotta a hatalmas bejárati ajtót, hogy a maga természetes valójában engedje be a friss szellőt, azt remélve, hogy némiképp talán eloszlatja az egész házat átható áporodott szag egy részét. Megállt a küszöbön, s a kávéját kortyolgatva elnézte a fekete torkú szürke barázdabillegetőket, melyek a kert felett röpködtek, s rovarokra vadászva néha-néha lecsaptak, érezhetően ünnepelve a ritkaságszámba menő napfényt. Eve ismét kitöltötte a gondolatait; mennyire más volt azelőtt a végzetes nap előtt, és most mennyire megváltozott! Az ő szemében még mindig gyönyörű volt karcsú, kis mellű, hosszú lábú, mélybarna szempárral, amely ugyanolyan árnyalatú volt, mint a haja -, ám most olyan barázdák szántották az arcát, melyek csupán az elmúlt néhány hónapban jelentek meg, és a szeme körüli sötét karikák álmatlanul töltött éjszakákról és lelkének gyötrelmeiről árulkodtak. Haját - melyet korábban hosszúra
engedett nőni, hogy a vége zuhatagként omlott a válla alá most kamaszos stílusban rövidre vágatta; nem divatból, hanem, mert így kevesebbet kell vele foglalkozni, nincs vele semmi teendő. Egy pszichológus talán azt mondaná, hogy bűntudatból fakadó önbüntetés miatt nyíratta le. Korábban csintalan humora volt és pengeéles esze, ám most visszafogott volt, gondolatait - és érzelmeit - elfojtotta a veszteségérzet. Gabe saját bánatát csak súlyosbította, hogy így kell látnia a feleségét, ám nem volt olyan dolog, amit ne próbált volna már ki annak érdekében, hogy enyhítse a gyászát. Még a kemény, elkeseredett szavak - kemény szeretet, ahogy mondják - sem hoztak pozitív változást, mivel Eve ellenállás nélkül elfogadta a kíméletlen bánásmódot, és nem volt hajlandó szembeszállni a kritikával. Végül nem maradt más, csak a szeretet. Nem kényeztetésen vagy babusgatósan szerette, hanem annak tudatosításával, hogy nem hibáztatja semmiért. Gabe mélyet lélegzett a friss, nedves levegőből. Arra a következtetésre jutott, hogy egy kis napsütés végül is igen sokat segít. Némiképp felvidította a lelkét. Ha az eső... Majdnem megbotlott, ahogy Chester elviharzott mellette. A kutya keresztül száguldott a pázsiton, el a lágy szellőben lustán lengedező hinta mellett. Az isten verje meg! Megfeledkezett a tökmagról, és nem csukta be maga mögött a konyhaajtót. Chester pedig észrevette, hogy esélyt kapott a szabadulásra, és ki is használta. Szélvészként porzott el a híd felé. - Chester! Azonnal gyere vissza! A kutya habozva megtorpant a hídnál, egy pillanatra megfordult, és visszanézett a gazdájára, aztán átszáguldott
rajta, de a másik oldalon már nem állt meg. Gabe kilépett a házból, s a kávéval a kezében leesett állal bámult a kiskutya után. Chester! - próbálkozott újra. Elöntötte a méreg. Letette a kávét a küszöbre, aztán elindult a szökevény után. Átrohant a hídon, s közben egyre a kutya nevét kiáltozta, ám ama eltökéltség láttán, amellyel Chester feliramodott a hegyre, tudta, a világ minden hívó szavára sem fog visszajönni. Gabe az ösvény közepén állt meg, remélve, hogy megpillantja valamerre a kutyát, ám Chesternek nyoma veszett. Gabe még egyszer elkezdte kiabálni a nevét - ezúttal tölcsért formálva a kezével -, ám minden hiábavaló volt. Chester köddé vált. A háta mögül váratlanul érkező hang hallatán sarkon perdült. -Apa! Eve és a lányok a templom felől ballagtak felfelé a dombon. - Mi történt, Gabe? - kérdezte Eve, ahogy közelebb értek. -Az az átkozott vakarék! - Gabe csalódottan rázta meg a fejét. - Elszökött! - Apa! - A két lány egyszerre jajdult fel. - Jól van, jól van! Meg fogjuk találni, nem juthatott túl messzire. Cally arca már el is fancsalodott, készen arra, hogy kitörjön belőle a sírás. - Hogyjutott ki? - Eve még kissé lihegett a hosszú gyaloglástól a hegyen fel. - Óó... kinyitottam a bejárati ajtót, ő meg eltűzött mellettem. - Gabe ismét megrázta a fejét. Haragudott magára. Az Isten verje meg!
Loren arca maga volt a nagybetűs aggodalom. - De nem veszítettük el, ugye apa? Nem, édesem. Meg fogjuk találni! - Eve-hez fordult: Elindulok az úton. Ha egyfolytában hívom, akkor talán most az egyszer engedelmes lesz, és visszajön. - Veled jövök, apa! - jelentette be azonnal Loren. - Én is, én is! - száguldott oda Cally hozzá, és a karjába kapaszkodott. Gabe lehajolt a kislányhoz: Te hazamész anyával, Sziporka! Hamarabb megtaláljuk, ha csak ketten megyünk Lorennel. - Gondosan megválogatta a szavait, kétséget sem hagyva afelől, hogy végül megtalálják a csökönyös ölebet. Megpuszilta a kislány pufók arcocskáját, mely sós volt a néhány, már kibuggyant könnyesepptől. Eve nem tűnt túlságosan bizakodónak: - Ó, Gabe, ugye nem veszítettük el? Ugye visszahozod...? Biztosan megtaláljuk, nem mehetett ennyi idő alatt messzire. - Gabe őszintén remélte, hogy felesége ezúttal hisz neki. 15. AZ ÁLOM A Crickley Hall nagyterméből jobbra nyíló, nagy belmagasságú nappali túlsó végén helyenként az üléstől kikopott, ám kényelmes kanapé állt, s ez volt az, melyen most Eve megpihent. Fáradt volt. Az elmúlt éjszaka után kimerültnek és elcsigázottnak érezte magát. Majdnem az eszét vesztette, úgy megrémült, amikor Cally az
áramszünettel egyidejűleg sikoltozni kezdett. Hála istennek, lányának csak rémálma volt. Ám a zárt szekrényből hallatszó kopogás nem álom volt, és Gabe magyarázata miszerint légdugó keletkezett a szekrény melletti vízcsövekben - nem volt meggyőző. De mi más lehetett volna az a zaj? Az éjszaka hátralévő részében leginkább ébren feküdt, nem jött álom a szemére, és vadabbnál vadabb gondolatok rohanták meg; emiatt paprikás hangulatban, ingerlékenyen ébredt ma reggel. Csak a St. Markban tartott istentisztelet hozott számára némi megnyugvást. A templomban és a hideg fényű napvilágnál felülkerekedett benne a józan ész, s legyőzte az éjjeli félelmeit. Sokat segített a rációnak az is, hogy az eső elállt, és a nap időnként utat talált magának a felhők között valóban a csövek csörömpöltek, és tényleg huzat támadt a padlólemezek alatt, emiatt remegett a szekrényajtó -, ám a kétely nem oszlott el maradéktalanul. Volt valami furcsa Crickley Hallban, valami sötét és veszélyes, Eve szinte tapinthatóan érezte. Nem esett volna nehezére elhinni, hogy szellemek vannak a házban. Oldalra fordult, és a kanapé karfájánál heverő hímzett párnába fúrta a fejét. Lehunyta a szemét. Gabe és Loren még mindig Chestert kereste. Nem sokkal azután, hogy felkerekedtek, visszajöttek a kocsiért is - Eve szíve mélyéből remélte, hogy megkerül a kiskutya -, Cally pedig odafent játszott a szobájában. Az ebéddel sem kellett foglalkoznia - semeddig nem tart a mikrohullámú sütőben felmelegíteni néhányat a gyorsfagyasztott egytálételek közül, amelyeket tegnap Hollow Bayben vettek. Vasárnap többnyire sült húst szoktak ebédelni, ám sem Gabe, sem a
lányok nem fognak belehalni, ha egyszer szakítanak ezzel a hagyománnyal. Megrebbent a szemhéja, de nem hagyta, hogy lecsukódjon a szeme. A nappali - magas ablakaival és hosszú, bézsszínű függönyeivel - a ház szebbik szobái közé tartozott, bár ennek ellenére is rideg mértékletesség áradt belőle. Az ablakokat szinte betöltötték a szurdokfal fái és bokros növényzete, no meg a folyópart, így aztán leginkább természet alkotta festményekre emlékeztettek. A tapéta régi volt, tradicionális, ám virágmintás díszítése némiképp feldobta a helyiséget. A kanapéval szemben tölgyfából és téglából épített kandalló állt, melyet reggel - hogy elűzzék a hideget - Gabe telerakott fával, majd meggyújtotta a tüzet. Melege nem ért el messzire, de ahhoz elég volt, hogy elálmosítsa Eve-et. Pislantott; erőt kellett vennie magán, hogy ne aludjon el. A kanapéval szemben ideiglenesen felállított asztalon bekeretezett családi fényképek sorakoztak, melyeket Londonból hoztak magukkal Crickley Hallba, és miután az alapvető eszközöket kipakolták, ezeket rakta ki Eve először. A képek boldogabb időket idéztek: egy esküvői fotó Gaberől és a három hónapos terhes Eve-ről, meg egy nagy színes csoportkép, melyet körülbelül két évvel azelőtt készítettek így Cam is rajta volt. Legelöl egy kisebb, ezüstkeretes kép a ragyogóan mosolygó Cameront ábrázolta. Eve gyorsan elhessegette magától a gondolatokat, félt a következménytől. Nem találták meg a holttestét, így az sem tételezhető fel, hogy meghalt. A fényképen a kisfiú majdnem szemöldökig érő frufruja megdöbbentően szőke volt; ha nagyobb lesz, valószínűleg besötétül, az apjáéhoz
hasonló árnyalatba fordul. Ám annak a búzavirágkék szempárnak az élénk üdesége - annyira hasonlít Gabe-ére mindaddig megmarad majd, amíg az öregkor el nem homályosítja. Könnybe lábadt a szeme. Ám szemhéja ólomnehézzé vált, s a kandalló felől kellemes meleg áradt. Eve sodródott, a tudatosság egyre fogyott benne. Elaludt. Álmodott. Az elején kellemetlen volt, mert bár aludt, még betöltötte tudatát az őt és családját befogadó, szinte élő közegként körülölelő ház. Érezte hidegét és árnyait. Érezte, hogy sok szenvedés történt ezen a helyen, benne volt az épület emlékeiben, benne a lelkében. Eve megborzongott álmában. Valami nagyon nem stimmelt a házzal (talán a tudatalattija közölte ezt vele): valami sötét és hátborzongató titkot őrzött. Távoli nyöszörgés ütötte meg a fülét, aztán halk sírdogálás. A szenvedés hangjai. Vagy az elveszettségé. Könnycsepp buggyant ki a szeme sarkából, s az ezüst gyöngyszemet rubintvörösre varázsolta a tűz. Valami baljóslatút vettek körbe - zártak ketrecbe - ezek a kőfalak. Egy olyan igazságot, amely megfoghatatlan és elérhetetlen. Egy titkot. A szó világosan körvonalazott, dísztelen betűhalmazként formálódott meg az elméjében. Megfordult a kanapén, s elfordította a fejét, hogy továbbra is a párnába tudja temetni az arcát. Álmában egy hang hívta, ám akármerre nézett, a forrása rejtve maradt. Bármilyen távolról is érkezett a hang, tudta, hogy egy gyermeké, ám a benne csendülő sürgetést elnyomta a messzeség.
És Eve egyszerre csak önmagáról álmodott: felülről nézett le saját alvó alakjára, mintha az elméje felszállt volna a testéből, s most közvetlenül a mennyezet alatt lebegne. Fizikai valója többé már nem a házban volt. Egy csupa zöld térre került, egy olyan térre, ahol gyerekek játszottak, ahol a saját gyermeke, a kis Cally szendergett babakocsijában a pad mellett, miközben bátyja - alig egy évvel idősebb nála a közeli homokozóban játszott. Valami azonban itt sem stimmelt. Valami borzasztóan nem stimmelt! Mégis, az alatta nyugvó test - valódi énje tovább aludt. Ahogy a homok átpergett aprócska ujjai közt, s felhalmozódott behajlított térde mellett, úgy halványult el lassanként az ötéves Cameron képe is. Nem apránként, testrészek ként tűnt el, hanem egész lénye veszett bele fokozatosan a homályba, mintha fehér köd ölelné egyre szorosabban. És Eve mégis tovább álmodott, mit sem tudva fia eme veszélyes elhalványulásáról, aludt, amíg a gyermek képmása egyre kivehetetlenebbül, fokozatosan olvadt bele a környezetébe, míg végül teljesen elnyelte a köd. Aztán hirtelen újabb jelenlét tudatosult álmodó énjében, bár ez annyira tiszta, annyira valóságos volt, hogy eltűnődött - még mindig álmodva -, vajon nem ébredt-e fel. Egy férfi sötét, ám élesen körvonalazódó sziluettje hajolt fölé. Keskeny vállú és sovány volt, s egyre közelebb hajolt hozzá, árnyékba borult arca már csak centiméterekre lehetett az övétől; s ekkor megérezte a szagot is, amely furcsa volt, ám valahogy mégis ismerős, egy illatot, amely összekeveredett az ismeretlen vaskosan sűrű, avasan bűzös leheletével. Megpróbálta elfordítani a fejét, de az alak mélyen ülő szemüregének sötét barlangjából világító
ikerfény megigézte és elrémítette. Eve ekkor már nem kívülről látta önmagát - visszatért testébe. Hatalmas súly nehezedett rá, mely alatt moccanni sem bírt. A kilélegzett lehelet még elviselhetetlenebb lett: dögletesen bűzös, mint valami rothadó emésztőgödör. Ennek ellenére most is ott lengedezett benne az a másik illat, csípős és átható... minek is van ilyen szaga... mosószernek? Úgy érezte, hogy nézik, hogy vizslatják. Rettegett. Elhúzódott, ám a fej azzal a mélyen ülő, csillogó, célkereszt pontosságú szempárral mindenhová követte. Bár az álombeli látogató továbbra is árnyékban volt, már ki tudta venni a vonásait: éles, horgas orra előreugrott, mint ahogy gödrös álla is erőszakosan domborult cingár nyaka felett; a szeme színét még mindig nem tudta kivenni, csak a belőle sugárzó két csillogó fénycsíkot látta - visszatükröződés volt csupán, ám keresőreflektornak tűnt, mellyel az idegen mintha a lelkét akarta volna átkutatni. Ez az ember gonosz volt, efelől szemernyi kétsége sem támadt; olyan bizonyos volt ez, mint a szájából áradó bűz. Az idegen az arcához emelte egyik bütykös, karomszerű ujjakban végződő kezét. Végighúzta ujjait Eve arcán, és bár az érintés lágy volt, bőre mintha ráspolyként karcolta volna végig az övét. Eve-bői nem csak álmában, hanem a valóságban is fájdalmas kiáltás szakadt fel. A kandallóban lobogó tűzben az egyik túlhevült parázs nagyot pattant, ám sem a roppanás, sem saját kiáltása nem ébresztette fel. Továbbra is a zaklatott álom szerves résztvevője volt. Nagyot nyögött. Felhúzta hasához a lábát, s karját mellén összefogva saját vállába kapaszkodott.
Fel kellett volna ébrednie ebből a rémségből, hiszen az ilyen fantáziaálmok - amikor elviselhetetlenné válnak mindig kivetik magukból a benne lévőt. Ám ezúttal nem ez történt, s ő tovább álmodott. Elhátrált a jeges érintés elől, s amikor az iszonyat a tetőpontjára hágott, megérezte, hogy a karomszerű kéz visszahúzódik, és egy másik érintés váltja fel, egy olyan, amely gyengéd és megnyugtató. Egy apró, lágy kéz simogatta az arcát, s a rettegés lassan elcsitult benne. Ellazult a teste is, és az apró kis kéz érintése - gyerekkéz volt - gyógyító hatással bírt, száműzte mind a rettegést... mind a bűntudatot. Homályosan inkább csak érezte, semmint észlelte a gyermek kócos hajával keretezett, vonások nélküli arcát, mely oly világos volt, hogy szinte fehérnek tűnt, ám a kép egyszerre volt halovány és tovasuhanó. A rémálom szakadozni kezdett, aztán megfakult, s végül elszállt. Eve-bői önkéntelenül szakadt fel a név - Cameron? A saját hangja volt az, amely végül felébresztette. Megfordult, szinte vonakodva attól, hogy kinyissa a szemét; nem akarta, hogy a derűs nyugalom véget érjen. Azt remélte, a végén kiderül, hogy mégis valóságos volt. Ám a jelenés az ébredéssel párhuzamosan elillant. - Cameron? - szólalt meg újra, és bár válasz most sem érkezett, a csodálatos béke nem tűnt el teljesen. Eve felült és körülnézett, mintha azt várná, hogy mindjárt megpillantja a fiát is a nappaliban. Ám rajta kívül senki nem tartózkodott odabent. Semmi nem változott.
Azzal a kivétellel, hogy a szemközti asztalról a padlóra esett Cam fényképe. Az oldalára esett, s a hátulján lévő támaszték tartotta meg. Cam tekintete közvetlenül az övébe mélyedt. Bár a fia fényképe minden figyelmét lekötötte, tudatában volt annak, hogy valami más is megváltozott a nagy belmagasságú helyiségben. Az a furcsa illat még most is ott lengedezett a levegőben, és egyszerre felismerte a szagot. Szénszappan maróan erős kipárolgását érezte; ez volt minden, ami az álomból megmaradt. 16. CHESTER - Fogd meg Chestert, amíg keresek valamit, amivel megköthetem! Gabe felállt, a nadrágja térdén sötét nedvességfolt árulkodott arról, hogy a fűben térdelt. Egészen addig szorosan markolta a kutya nyakörvét, amíg Loren át nem vette. - Jó fiú! - suttogta a lány megnyugtatóan az állat égnek meredő fülébe. - Semmi nincs itt, amitől félned kellene, nem igaz? - Szorosan átkarolta Chester nyakát. Gabe némiképp zavarodottan, értetlenségből fakadó ingerültséggel rázta meg a fejét. Megpróbálta felcsábítgatni a kiskutyát Crickley Hall bejárati ajtajához, ám az semmilyen édesgetésnek nem engedett. Minél jobban erősködött Gabe, Chester annál erősebben nyomta hátsó fertályát a földre, és mélyesztette bele mancsát a tőzeges talajba. Egyszerűen nem értette a tökmag félelmét. Igaz ugyan, hogy a Hall édeskevéssé volt otthonos, semmi
kényelemérzetet nem nyújtott, ám mindennek ellenére ez is csak egy ház volt, kőből, malterból meg fagerendákból. Talán Chester Eve szorongásának kisugárzását érezte meg, felesége ugyanis minden jel szerint úgy hitte, Crickley Hallban kísértetek laknak. Meglehet, kissé lökött egy elképzelés, ám Gabe nem akart vitatkozni vele; Eve még mindig hiperérzékeny volt. Ezért is ígérte meg neki, hogy bérelnek egy másik házat, ha nem szokja itt meg két hét alatt - nem, most már csak egy hétről van szó! Biztos volt abban, hogy Eve abban a pillanatban megváltoztatja az elhatározását, amint megszabadul ettől a „kísérteties" képzettől. De addig is mitévő legyen Chesterrel? Loren és Gabe a dombtetőre felfutó ösvényen mintegy félúton talált rá a kis szökevényre, aki immár ismeretlen vadászterület felé tartott. Ahogy megpillantotta az autót, lecövekelt az út mellett, és fejét magasra emelve, ragyogó szemmel nézett feléjük, mintha csak felismerte volna a Rangé Rovert. Ellenkezés nélkül ugrott fel a hátsó ülésre, rövid szőrű, csutakszerű farkát boldogan csóválva lelkesen válaszolt Loren öleléseire és csókjaira. Ám amikor Gabe megfordult a négyajtóssal, és elindult vissza Crickley Hall felé, Chester ismét izgatottá vált. Gabe kénytelen volt a karjába kapni a kutyust, és átvinni csontos, reszkető kis testét a hídon, utána meg a nyakörvénél fogva kellett átvonszolnia a pázsiton a ház tömör bejárati ajtaja felé. Chester mindvégig ellenállt, barna szeme kidülledt az erőlködéstől. Gabe vonakodva bár, de kénytelen volt visszavinni a hintás tölgyfához; inkább Loren, semmint Chester kedvéért nem engedett szabad utat elkeseredésének: a kutya vakrémülete a lányt is felkavarta.
Rendben, tökmag! - zsémbelődött Gabe. - Lássuk csak, mennyire szeretsz egész nap idekint lenni. -Apa! - tiltakozott Loren. - Ezt nem tehetjük vele! Mi van, ha megint esni kezd? Gabe a kavargó égboltra nézett: sötét és fenyegető felhők gyülekeztek odafent. - Majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok - mondta Lorennek. - Próbáld megnyugtatni, amíg elmegyek, és keresek valamit, amivel kiköthetem. A tölgynél hagyta a lányát és a kutyát - Loren szorosan, ám szeretetteljesen ölelte magához Chestert, és édes semmiségeket suttogott a fülébe -, és hosszú léptekkel elindult a háztól némiképp elkülönülten álló, ütött-kopott pajta felé, melynek tetejét a mögötte magasodó szurdokfalon merőlegesen növő cserjék cirógatták. A zár hevederén nem volt lakat, és ahogy meghúzta, az ajtó hangosan nyikorgó sarokpántokkal, alsó deszkájával a talajt karistolva kinyílt. Odabent a levegő portól és nyirkosságtól volt áporodott. Félhomály uralta: egyetlen ablakát olyannyira megviselte az időjárás, hogy gyakorlatilag nem lehetett rajta kilátni. Az ablakkal szemben, a gerendafalon elnyűtt kerti szerszámok körvonalait vette ki az árnyak között: gereblyét, kapát, nagyméretű nyesőollót és egyéb eszközöket. A kőpadlón néhány műanyag zsák hevert: műtrágya vagy gyomirtó esetleg mindkettő - lehetett bennük. Hátul, a fűnyíró gép mögött egy öreg Flymo kaszálógép támasztotta a falat: hiányzott a rotorpengéje. A falra szerelt kampók feletti polcon üzemanyagkanna - Gabe-nek: benzin - és egy kisebb láncfűrész állt, mely utóbbit régen valószínűleg -
fametszésre, elkorhadt ágak lenyesésére, no meg Crickley Hall kandallóiba való hasábfa darabolására használhattak. Pókháló is volt, rengeteg pókháló, poros neccanyag, mely majd' minden sarkot és kiszögellést hajszálvékony függönyként borított be. Gabe megítélése szerint a csűrre ráfért volna egy alapos takarítás, ám hajlott arra, hogy inkább saját maga végezze ezt el, semmint hogy megkérje az öreg Percyt, aki kétségtelenül túlságosan is hozzászokott már a piszokhoz, hogy egyáltalán észrevegye. Amúgy a legtöbb kertész így van ezzel. Gabe kiszúrta azt, amiért jött: jókora kötéltekercs lógott az egyik polc túlsó végén lévő horogkampón. Megkerülte a padló közepén veszteglő fűnyírót, leakasztotta a kötelet, és elindult vele a nyitott ajtón bevilágló napfény felé. A kötél vékony volt, s a portól szinte fekete, ám elég hosszú és erős ahhoz, hogy kiválóan megfeleljen a célnak. Elnyújtott talajkaristolással becsukta maga mögött az ajtót, a fémreteszre billentette a hevederzár rúdját, aztán visszasietett a tölgyfához, ahol Loren és Chester várta. Loren elfintorodott, amikor Gabe átvetette a kötél egyik végét a fatörzsön, majd gyakorlott mozdulattal elkapta a másik oldalon visszalendülő szálat. - Ez gonosz dolog, apa! - panaszkodott, és még jobban magához szorította Chestert. - Nem tehetünk mást, Karcsúság - válaszolta Gabe, aki csak leheletnyi bűntudatot érzett. - Ha nem hajlandó bejönni a házba, akkor nem tehetünk egyebet. Ha úgy hagyjuk idekint, hogy nem kötjük meg, akkor újra eliszkol. És nem akarjuk elveszíteni, nem igaz?
De nem hagyhatjuk kint éjszakára! Gabe erős csomót kötött a kötélre, amelyet azonban a fatörzs körül csak közepesen laza hurokra engedve rögzített. Chester mellé térdelt, és a rögtönzött lánc szabad végét áthúzta a nyakörve alatt. Ahogy a másik csomót kötötte, ismét megszólalt: - Biztos, hogy a házat választja majd, ha egy egész napot egyedül tölt itt. Hallasz, ugye tökmag? - Játékosan megbökdöste Chester bordáit. - Ha társaságot akarsz magadnak, meg kell tanulnod megszeretni Crickley Hallt! - Bőrig ázik, ha elered az eső! - kapaszkodott Loren még erősebben Chesterbe. - Ha elered, akkor beviszem, és ha ismét elkezd vonyítani meg vinnyogni, akkor lemegy a pincébe. Én magam sem örülök túlságosan ennek Loren, de nincs más megoldás! Gabe könyökénél fogva felemelte vonakodó lányát, aki még néhányszor megsimogatta a kutyus fejét, s csak aztán indult el apja után vissza a házba. Amikor hátranéztek, Chester merev tartással állt, mint aki kővé dermedt, farka az ég felé meredt, és úgy bámult utánuk, mintha azt remélné, hogy visszamennek érte. Gabe átölelte Loren vállát, és finoman indulásra noszogatta. - Nem lesz semmi baj Chesterrel. Csak várd ki a végét! Nemsokára meggondolja magát, és rájön, hogy sokkal szebb az élet idebent, kényelemben meg jó társaságban, mint egyedül, egy fához kikötve. - De miért nem szereti Crickley Hallt, apa? - Loren hangja szívszorító volt. - Nos, azt hiszem, szívesebben lenne az igazi otthonában, csakúgy, mint mindannyian - magyarázta. - Begyulladt -
attól, hogy idegen helyre került. Amúgy is ideges természetű a tökmag, mindig is az volt. Hogy Loren elégedett volt-e a válasszal vagy sem, nem mondta. Csendben bandukolt apja mellett, fiatal arcán gondterhelt kifejezés ült. Gabe azon tűnődött, hogy rosszul tette-e, amikor lehozta a családját ide, Hollow Baybe. A pokolba is, még a kutya is utál itt lenni! Ám végül arra a következtetésre jutott, hogy a tőle telhető legjobb szándék vezérelte: itt van a nyakukon Cam eltűnésének az évfordulója, és nem akarta, hogy abban a házban kelljen megérniük ezt a napot - különösen Eve-nek nem -, ahol a fiuk megszületett és nevelkedett, ahol olyan sok szívfacsaró emlék köti őket hozzá. Apa és lánya elment Crickley Hall főbejárata mellett, s amikor a konyhához értek, Gabe bekopogott az ablakon, mire Eve feléjük fordult az asztaltól, amelyet Callyvel közösen éppen vacsorához terítettek meg. Röviden Gabe-re és Lorenre mosolygott, s integetett nekik. Gabe pontosan tudta, hogy a kertre nyíló konyhaajtó nincs bezárva, és azt is, hogy miért nincs (minden racionális indok híján Eve-et valami mélyről fakadó késztetés nem engedte, hogy bezárja londoni házuk bejárati ajtaját, mintha attól tartott volna, hogy egy szép napon Cam talán megjelenik a küszöbön, és azt hiszi, kizárták). Beléptek, s megtörölték a lábukat a vastag lábtörlőn, hogy ne vigyék be a sarat. Gabe meglepetésére felesége még mindig mosolygott. Hamar megtaláltátok! - dicsérte meg őket Eve, aki az ablakból figyelemmel követte, ahogy Gabe kipányvázza a fához az öntörvényű kutyust.
Igen - nyugtázta Gabe, és kibújt tengerészdzsekijéből. -A város felé indult el, már félig fel is ért a dombra, amikor megtaláltuk. Még nagyobb meglepetésére Eve puszit nyomott az arcára, aztán Lorenére is. Felesége egyszerre csak felragyogott, pedig már oly régóta nem észlelt ilyesmit rajta. Értetlenül, ám örülve a változásnak, némiképp zavarodottan tanulmányozta a nő arcát. -Apuci, miért nem hoztátok be Chestert? - nézett fel rá Cally, aki egy köteg evőkanalat szorongatott egyik dundi markában. Eve minden bizonnyal felemelte, és a konyhaablakból megmutatta neki, hogy megtalálták Chestert. Mert megsúgta nekem, hogy szeretne még egy kis friss levegőt szívni. Már unja, hogy egész nap itt van bekasztlizva a házban. De Chester nem is tud beszélni, apuci! Dehogynem tud! Csak soha nem vagy ilyenkora közelében. Persze! - jegyezte meg a kislány sokatmondóan. Nem hiszel nekem? Amikor cowboy voltam az Államokban, volt egy lovam, egész álló nap be nem fogta volna a száját. - Eve és Loren szemforgatva meredt egymásra. De Woodynak sem beszél a lova - válaszolta Cally kétkedve, aki a Woodyval egy másik kedvenc rajzfilmfigurára utalt. Bart és Homer Simpson nem élvezett kizárólagosságot. -Azért, mert neki még lova sincs. -
Gabe, nagy bajban leszel, ha Cally egy kicsit idősebb lesz - szólt közbe Eve. - Tudod, hogy mindent elhisz, amit mondasz neki. Gabe csak vigyorgott. Úgy tűnik, Loren is egész jól megbirkózott a helyzettel érvelt. Csak azért hiszed ezt, apa, mert nem voltál ott, amikor a barátaim kinevettek. Még mindig nagyon csalódott vagyok a Télapó miatt. Cally a nővére felé kapta a fejét. Télapó? Túl kicsi vagy még ahhoz, hogy megértsd, Callymagyarázta türelmesen Loren a kishúgának. - Apuci néha csak kitalálja a történeteket. Cally feje viharos lendülettel perdült vissza Gabe felé. Lám-lám, milyen hirtelen felnőtt itt valaki! - ugratta Gabe Lorent. Eve zárta le a témát, még mielőtt Callynek is csalódnia kellett volna. Úgy tűnik, nem te vagy az! - szólt oda Gabe-nek, ám megdöbbentő módon a megjegyzést kísérő mosoly még mindig szívből jött. Gabe a feleségére meredt. Visszatért volna belső ragyogása? Erezte, hogy ezzel a változással ő is jobb kedvre derül. Jól telt a reggeled? - kérdezte puhatolózva. Amikor Lorennel visszajöttek az autóért, Eve-en szemmel láthatóan a szokásos levertség uralkodott. Történt valami, amíg odakint voltak? Ha igen, akkor Eve arra az időre -
tartogatja a magyarázatot, amikor kettesben maradnak? Csak várnia kell, hamarosan úgyis megtudja. Ám Eve semmit nem árult el, bár a szomorúság, amely az elmúlt hónapokban szemfedőként borult rá, kissé enyhülni látszott- igaz, nem tűnt el teljesen, mivel még mindig egyfajta áthatolhatatlan melankólia vette körül, ám mindenesetre mérséklődni látszott, a viselkedése kissé élénkebb, a hangja kissé könnyedebb lett, a mozdulatai sem voltak annyira ólmosak. Egy pillanatra ismét feltűnt a nő valódi énje, azé a nőé, akit annyi éven át szeretett, és most félt bármit is mondani, nehogy eltűnjön ez a hangulat. Nem volt nagy a változás, ám Gabe szemében jelentősnek tűnt. Talán fordulóponthoz érkeztek. Még akkor sem sürgette, amikor egyedül maradtak - a lányok játszottak valahol, Loren valószínűleg sms-ekkel bombázta a barátnőit vadonatúj mobiltelefonján-, ám egy idő után finoman próbálkozni kezdett. Minden rendben, édesem? Ám Eve egyszerűen csak odafordult hozzá, és ennyit mondott: Igen. Egyszóval sem többet. Hát legyen! Talán az elméje képtelen ennél több szenvedést - és bűntudatot - befogadni. Ha így van, akkor Gabe úgy gondolta, valószínűleg kérészéletű a változás; de talán ez lehet az első lépés a gyógyulás útján. Szívből remélte, hogy így van.
17. A HÁLÓTEREM Loren és Cally a fürdőszobában voltak: Loren a fogát mosta, gondterhelten a másnap rá váró első iskolanap miatt, kishúga pedig a mosdó melletti vécén üldögélt, pizsamanadrágja a boájáig letolva, és az utolsó néhány csepp pisit préselte ki magából. Ahogy türelmesen az utolsó cseppekre várt, hamis gyerekhangon valami dalocskát dúdolgatott, s tekintete ide-oda kószált a csupasz, feketefehér csempével borított helyiségben. Az egyik falat majdnem teljesen elfoglalta a csúnya, karmos fémlábakon álló mély porcelánkád, vele szemben pedig nyolcszögletű mosdó ült robusztus talapzaton, felette hosszú tükrös pipereszekrény. A magas mennyezet közepén megülő tejüveg gömbburából áradó fény túl erős volt, amitől a falat és a padlót borító rombusz alakú csempekockák ízléstelenül virítónak és hidegnek hatottak, s Loren arcmása sem volt vonzó a tükörben. A vécétartály feletti ablak homályos és függönytelen; a helyiség túloldalán az ajtó feketére festett rézkilincse patinás, s alatta a zárból hiányzott a kulcs. A fürdő még Crickley Hall többi szobájához képest is puritánul utilitarista és báj nélküli volt. Loren, anélkül hogy a szülei sürgették volna, úgy döntött, hogy aznap este korán lefekszik. Talán azért, mert az előző éjszakát nem tudta végigaludni; mindenesetre nagyon fáradtnak érezte magát. Mindenképpen friss és kipihent akart lenni másnap. Úgy tervezte, olvasgat egy kicsit, amíg anya vagy apa felolvassa Callynek az esti mesét (Gabe olvasólámpát szerelt a két lány ágya közti apró szekrény
fölé), és amikor Cally elszunnyad - úgyis mindig elalussza a történet végét -, ő is megpróbál vele tartani. Talán nem is fog olvasni; néha szerette Callyvel együtt hallgatni a mesét - bár gyerekesnek tartotta őket, mégis volt bennük valami megnyugtató és vigasztaló. Nagyon csalódott volt amiatt, hogy nem működik a mobiltelefonja; azért kapta ugyanis, hogy addig is tudja tartani londoni barátaival a kapcsolatot, amíg távol van. Órákon keresztül próbálta egymás után küldeni az sms-eket, ám amikor bekapcsolta a Samsungot, a kijelzőn mindannyiszor csak a „szolgáltatás nem elérhető" felirat jelent meg, és minden egyes alkalommal, amikor hüvelykujjával bepötyögte végre az üzenetet és megnyomta a KÜLDÉS gombot, az jelent meg, hogy „az elküldés sikertelen". Az volt a helyzet, hogy még felhívni sem tudta a barátnőit, mert mindig a „szolgáltatás nem elérhető" jött elő. Amikor elpanaszolta apának, ő is kipróbálta a saját telefonját, ugyanezzel az eredménnyel. Valószínűleg az volt a probléma, hogy a vízmosásban - „szurdok", javította ki azonnal - voltak, és nem volt adótorony a közelükben. Apa ezután azt tanácsolta, hogy próbálja a vezetékest, ám Loren privát beszélgetést akart folytatni, és Crickley Hall „ősi" telefonja odalent a nagyteremben volt, ahol mindenki meghallhat mindent, amit csak mond. Rendkívül bosszantó helyzet. Elnyomott egy ásítást fogsikálás közben. Cally megbizonyosodhatott arról hogy az utolsó cseppet is kipréselte magából, mert lecsusszant az ülőkéről. Lehajolt, hogy felhúzza a pizsamaalsóját.
A két lány ugyanabban a pillanatban szakította félbe a mozdulatát, és egyszerre néztek fel a mennyezetre. Odalent a konyhában Gabe és Eve egy üveg Chablist iszogatott, amíg a lányok odafent az emeleti fürdőszobában készülődtek a lefekvéshez. Gabe áthajolt az asztal felett, és ismét teletöltötte Eve poharát, aki tiltakozva emelte fel a kezét. - Be fogok csípni! - panaszolta, ám közben mosolygott. - Nincs abban semmi rossz - válaszolta Gabe, a feleségére vigyorgott, és azért is teletöltötte a poharát. Nem sokkal korábban Eve négy gyertyát gyújtott, s helyezett el a konyha „stratégiai" pontjain, majd lekapcsolta a mennyezeti világítást, amely az ő ízlésének túlságosan is sokat tárt fel az egyszerű és dísztelen helyiségből. Az egyik gyertya közte és Gabe között állt az asztalon, vörös ragyogása lágyan tükröződött Eve szemében. Régebben gyakran csináltuk ezt - állapította meg Gabe lágyan, ám azonnal megbánta a mondatot. Régebben valóban sokszor csinálták ezt, mielőtt a fiuk eltűnt. Ám Eve nem reagált a megjegyzésre, bár pontosan megértette a mondatban rejlő többletjelentést. Belekortyolt a borba. Gabe megpróbált valami mást felvetni: - Nem jellemző Lorenre, hogy ilyen korán lefeküdjön. - Nagyon fáradtnak tűnt. - Igen, és egy kissé nyűgösnek is a mobiltelefonja miatt. - Ate mobilod sem működik. Nem fog hiányozni? - Majd a vezetékest használom. - Azt az ezeréves valamit! - De legalább nyomógombos. Már az is meglepett, hogy nem tekerő tárcsás, számokkal meg betűkkel.
Első generációs digitálisnak tűnik. - És még ember készítette, saját kezűleg! - Igen, teljesen idejétmúlt. Nem baj, megteszi. Eve, olyan... - habozott, aztán mégis előrukkolt vele: -... olyan, hm, olyan sokkal nyugodtabbnak tűnsz, mint bármikor mostanában. Tudod, kicsit aggódtam érted. Eve lesütötte a szemét. Elmondja-e neki, hogy mi történt aznap délután, meséljen-e az álomról, amely nem is volt igazán álom? Elhinné-e Gabe, hogy Cameron érte el őt valahogy, még ha csak néhány másodpercre is? Jómaga meglehetősen biztos volt abban, hogy valóban megtörtént, de elfogadná-e ezt Gabe is? Félálomban volt, vagyis szendergett, ez igaz, és az az iszonyatos férfi, avas leheletével, és azzal az utólag is érezhető, bizarr szaggal csak múló rémálomnak tűnt, ám a jelenés valódiságáról, ami csakis Cam lehetett, meg volt győződve. Egy megfoghatatlan látomásban jött el hozzá. Nem, nem mondhatja el a férjének, még nem. Addig semmiképpen, amíg ő maga is száz százalékig nem biztos abban, hogy Cam próbált meg kapcsolatba lépni vele. Ó, igen, már korábban is látta néhányszor, ám ez mindannyiszor valódi álom során történt, álomképzetben, mely gyorsan tovatűnt, amint felébredt. Ám a ma délutáni élmény más volt. Egyedülállóan erős kapcsolat volt közte és a fia között, és Gabe ezt soha nem is vonta kétségbe. De elhinné-e azt, hogy Cam most a köztük kialakult lelki kapcsolaton keresztül próbálja elérni őt? Kételkedett benne. Túl merész lett volna az efféle elképzelés olyasvalaki számára, akinek az élethez való hozzáállása színtiszta pragmatizmuson -
alapult. Nem, be kell bizonyítania neki. Ám először önmagának kell bebizonyítania! És ennek talán csak egyetlen módja van. Eve elmosolyodott magában: közel egy éve most először érzett némi reményt, és ez csodálatos volt. - Édesem? Rádöbbent, hogy teljesen elmerült a gondolataiban. - Tessék, Gabe? - Ma tényleg egy kicsit másmilyen vagy - állhatatoskodott a férje, majd áthajolt az asztallap felett, és ujjaival finoman megsimogatta a kezét. - Talán... - kezdett magyarázkodni, amikora konyhaajtó mellett, a takaróján heverésző Chester hirtelen talpra ugrott, és élesen felvakkantott. Meglepetten, egyszerre fordultak a kutya felé. Chester minden szál szőre felborzolódott, tömpe farka égnek állt, és veszettül vicsorgott. Tágra meresztett, csillogó szemmel bámult a nyitott, hallba vezető ajtó felé. - Mi a baj Chester? - lökte hátra Gabe a székét, melynek lábai megcsikordultak a linóleumon. - Mit láttál, öregfiú? Aztán ő is és Eve is meghallotta. Gyenge, csoszogásra emlékeztető hang szűrődött be az ajtón. Megdermedve hallgatták - mostanra már némiképp bizalmatlanok lettek Crickley Hall megmagyarázhatatlan hangjaival szemben. Ám a távolról feléjük szűrődő hang nem szűnt meg, és Chester csaholó ugatása szűköléssé gyengült. Lekushadt,
testét a padlóra szorította, mellső mancsával a kerti ajtót kaparta. Gabe felpattant, és a nagyterembe nyíló ajtóhoz lépett. Eve követte; könnyedén férje vállára tette a kezét, s átkukucskált felette, úgy próbálta meg kideríteni, honnan jöhet a hang. Egyszerre néztek fel a hall mennyezetére. Loren és Cally a fürdőszoba ajtajában álltak, s szi ntén felfele néztek: Loren keze a belső erkély védőkarfáján, Cally pedig a rácsok között kandikált ki. Tátott szájjal ácsorogtak, felfele bámuló kis arcuk falfehér. Alattuk a hallban Eve belesziszegett Gabe fülébe: - Mi ez? A férfi egy másodpercre sem vette le a tekintetét a mennyezetről. Néhány pillanat múlva visszasúgta: - Olyan, mintha valaki lépkedne odafenn. Mintha sokan lépkednének odafenn. A lépcsőfeljáró fordulóján - amely a padlásszobába vezetett - találkoztak. A padlás volt az egyetlen hely, ahol még sem Gabe, sem Eve nem járt. - Be van zárva? - kérdezte Eve, s maga sem tudta megmondani, hogy miért, de suttogott. - Nem tudom - válaszolta Gabe, ő is igen halkan. - De mindegy is, mert a kulcs amúgy is benne lesz a zárban. Áttette az elemlámpát - nem tudhatták, hogy a padláson működik-e a világítás - a bal kezébe, a jobbjával pedig megragadta a kilincset. Gyenge ellenállást érzett, mintha belül be lenne rozsdásodva a zár, ám végül engedett a nyomásnak. Megrántotta, majd belökte az ajtót, ami viszonylag könnyedén engedelmeskedett, bár a sarokpántok
az első mozdulatra erősen nyikorogtak. Felkattintotta az elemlámpáját. A fejük fölül érkező sok kis lépés halk zaja már percekkel azelőtt elhalt - elhalt, mintha egy láthatatlan kéz levette volna a hangerőt -, és most a család igen kíváncsi lett, ám érthető módon óvatos is egyben. - Van egy villanykapcsoló közvetlenül az ajtó mellett - i rányitotta Gabe a fénysugarat arrafelé. Eve átnyúlt a férje mellett, és felkattintotta a kapcsolót. Semmi nem történt. Ő is a padlásra felvezető keskeny lépcsősorra villantotta a nála lévő kisebb elemlámpát. - Oda nézz, ott lóg egy foglalat, de nincs benne égő! - Felmegyek-jelentette ki Gabe. - Veled jövünk - vágta rá Eve. - Nem jó ötlet! Lehet, hogy odafent, nos... te is tudod nem akarta kimondani a lányai előtt. - Patkányok vannak! - fejezte be Loren a mondatot. - Talán mókus lesz az - Gabe úgy okoskodott magában, hogy a mókus mégis csak kedvesebb a patkánynál. - Gabe, lépéseket hallottunk! - tiltakozott Eve. - Nem állattól származtak! - Ó, igen? Hát akkor mitől? - Ki tudja? Ennél a háznál? Cally átölelte Eve derekát. - Mi volt ez, anyuci? Eve lenézett a kislányra, és pontosan tudta, ha a legcsekélyebb utalást tesz kísértetekre, halálra rémiszti őket. - Menjünk, nézzük meg! - mondta végül. - Mindannyian! - bújt oda hozzá Cally még szorosabban.
Rendben. Mindannyian. - Eve tudta, a lányok nem maradnának egyedül odalent, ezért nem is vitatkozott. - Te mész előre, apuci! - jelentette ki Cally aggodalmasan, ám magától értetődően. Hát persze, én megyek előre - villantotta fel Gabe összezárt ajkú, széles mosolyát, ami inkább fanyarul eltökéltnek tűnt, semmint kirobbanóan boldognak. A deszkapallók erősen nyikorogtak a lába alatt, ahogy felfelé lépdelt, családja közvetlenül mögötte: Cally szorosan markolta anyja kezét, s mögöttük jött Loren, olyan óvatosan, mintha bármelyik pillanatban beszakadhatna alatta valamelyik lépcsőfok. A lépcsősor rothadó fa- és porszagot árasztott, majd kilencven fokos fordulatot vett, melyen túl Gabe egy ajtónyílást talált. Nem volt rajta tisztességes ajtó, csak maga a nyílás. Átdugta a lyukon a fejét, ám nem lépett be, csak a fénysugarat futtatta körbe a helyiségen, amely alig volt több egy egyszerű tetőtérnél. A terem annak ellenére is hosszúnak tűnt, hogy minden jel szerint egy válaszfal osztotta szakaszokra a túlvégen, ám a mennyezet igen alacsony volt. A háló ablakait a ferde falakba vágták, és két durván megmunkált kéménykürtő olvadt bele a tetőbe biztos, hogy voltak még hasonló füstcsövek a kamra túloldalán, ahová innen nem lehetett ellátni, mivel kívülről jól meg lehetett figyelni, hogy a háznak kettőnél több kéménye van. Csupasz padlódeszkák szálkázták hosszában, de az egyik sarokban egy rakás egymásra halmozott vaskeretes gyermekágynak tűnő halmon kívül nem láttak semmilyen bútort. -
Porszemek jártak őrületes táncot az elemlámpák fényében, mintha erős légmozgás keltette volna életre őket. Holott egyetlen ablak sem volt nyitva, sem betörve, és Gabe semmilyen légáramlatot nem érzett az arcán sem. Csak a bágyadt holdfény szűrődött be a kormos üvegtáblákon keresztül, sötét árnyékokat idézve meg a szobában. Ismét az ágycsontvázakra villantotta a lámpáját, és ekkor döbbent rá: ez azoknak a kitelepített kisgyermekeknek a hálóterme, akik annyi évvel ezelőtt Crickley Hallban kerestek menedéket a háború előtt. Eve hangja odalentről, a lépcsőről visszhangzott. - Mi a helyzet, Gabe? - még mindig fojtott hangon suttogott, mintha attól félne, a férjén kívül valaki más is meghallhatja. Csak ellenőrzöm... - Azon kapta magát, hogy ő is suttog, ezért normál hangerősségre váltott. - Csak ellenőrzöm, mi van idefent! Úgy tűnik, leginkább semmi, csak egy rakás régi ágykeret! Átmászott a bejárónyíláson, majd megállt, és körülnézett. De mi kavarta fel a port? Eve átsegítette Callyt, ám Loren egyedül mászott be utánuk. A nő a kezében tartott elemlámpát egyik faltól a másikig lendítette, aztán a padlótól a mennyezetig, minden irányban. -Gabe! Apor... - Igen, tudom. Nem érzek, és nem is látok semmit, ami így felkavarhatta volna. Végigsöpört a lámpafénnyel a termen. Két csupasz villanykörte lógott a mennyezetről. - Látod valahol a kapcsolót?
Eve az átjárónyíláshoz legközelebb eső fal felé villantotta a lámpát. Ott van! - mondta, és már lépett is a ferdefal és a belső térdfal találkozásában elhelyezett szimpla villanykapcsoló felé. Megnyomta, ám csak az egyik körte világlott fel, az is alig pislákolt; úgy tűnt, ez Crickley Hall valamennyi villanykörtéjével így szokás. Mivel a lámpa a hosszú terem másik végébe volt beszerelve, képes volt megvilágítani a fa válaszfalba vágott ajtót. Eve megremegett. Nagyon hideg volt odafent a padláson. Aztán megpillantotta az egyik sarokban felhalmozott, és annak túlnyomó részét elfoglaló vaskeretes gyerekágyakat. Úgy ítélte meg, vagy egy tucat lehet belőlük, de legalábbis tizenegy. - Szerinted ez az a hely, ahol a gyerekek aludtak? kérdezte Gabe-től. - Ez volt a hálótermük, miután áttelepítették őket a faluba? Igen, úgy tűnik. - Gabe végigsuhintotta az elemlámpa fényét a kusza összevisszaságban heverő kereteken. - Ha idefent maradtak volna, amikor az árvíz kitör, túlélték volna. Teljesen érthetetlen. - De olyan csupasz ez a hely! Biztos hoztak magukkal játékokat és más holmikat! Rég volt már mindez, édesem. Valószínűleg kitakarították a házat. - A válaszfal és a terem túlsó vége felé irányította a fénysugarat. - Hacsak nem raktároztak el egy csomó mindent későbbre! Elindult előre, az üres teremben tompán kongtak léptei. Ahogy ellépett mellette, Eve megragadta a karját. - Elfelejtetted már, hogy miért jöttünk fel ide?
-He? -A zajok meg a lépések miatt - emlékeztette a felesége. -A lépések könnyűek voltak, mintha gyerekek szaladgáltak volna mezítláb idefent. Gabe habozott a válasszal. Elgondolkodott egy pillanatra. Aztán csak ennyit mondott: - Bármi lehetett. - Nem! Te is tudod, hogy igazam van! Gyerekeket hallottunk! Azt hiszem, ez a ház megőrizte az itt történtek emlékét. - Nem hiszem el, hogy már megint ez a téma! Crickley Hallban nincsenek kísértetek! Abban a pillanatban megbánta a szavait, ahogy kiejtette őket. -Apa? - nézett fel rá Loren, s szeme tágra meredt a rémülettől. Eve odalépett hozzá. - Semmi gond, Loren. Nem akartunk megijeszteni. - Azzal átölelte a lánya vállát. - De azt mondtad, kísértetek vannak itt! - Loren megdermedt; nem reagált anyja ölelésére. Nem, nem úgy értettem! - próbálta Eve megnyugtatni. Azt mondtam, hogy a háznak emlékei vannak. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy szellemek vannak itt. - Nem szeretem a szellemeket, anyuci! - zendített rá Cally is. Amikor Gabe megszólalt, nyoma sem volt a hangjában dühnek, csak kétségbeesés csendült belőle: -Afrászt hozod rájuk! - mondta Eve-nek. -Akkor áruld el nekem, honnan származott a zaj?
Ez volt a gond: Gabe-nek fogalma sem volt róla. - Talán van valami a mögött a fal mögött! - intett az elemlámpával a válaszfal felé, és a porfelhőn át elindult felé. -Apa, ne! - könyörgött Loren. Cally a nővérére nézett, a szája sírásra készen lebiggyedt. Gyorsan csatlakozott Eve-hez és Lorenhez. Úgy bámultak hárman a túlvégen lévő ajtóra, mintha valami szörnyűséges dolog lenne mögötte. - Csak megnézem! - nyugtatgatta őket Gabe. - Gabe, nem gondolod... - kezdett bele Eve a mondatba, ám elhallgatott. Mitől kellett volna félniük? Ha csak emlékek ragadtak itt a házban, akkor semmi félnivalójuk nincs. Mégis, nem tudott szabadulni a rátelepedő nagyon erős és nagyon rossz előérzettől. - Te maradj itt a lányokkal! - javasolta Gabe a válla felett visszaszólva. Eve felismerte a férje hangjából kicsendülő eltökéltséget. A férfi alapvetően óvatos természetű, ezt pontosan tudta, ám megmagyarázhatatlan zajoknál több kellett ahhoz, hogy meg lehessen félemlíteni. Eleresztette a füle mellett a javaslatot, és maga köré gyűjtve a lányokat vonakodva követte a rejtélyes porviharon át. A homályos mennyezeti égő alig emelte ki Gabe fejét és vállát a sötétségből. A férfi megállt a dísztelen keményfa ajtó előtt, és megvizsgálta a kilincset. Nem volt rajta zár, csak egy forgókallantyú. Az ujjával lejjebb nyomta a kampót, így függőleges állásba lendült, s ezzel egy időben, ahogy megszabadult a rá nehezedő nyomástól, megdöccent az
ajtó. Eve és a lányok némán figyelték, ahogy előrehúzza az ajtót. Odabent a mindent elnyelő sötétség - mintha csak váratlanul rajtakapták volna - hátrébbkúszott az elemlámpa fénye elől. Gabe átdugta a fejét a nyíláson. - Csak szemét van itt! - szólt hátra egy másodperc múlva. - Semmi nincs itt, csak egy nagy halom elraktározott szemét. Eltűnt az ajtó mögött, s így Eve meg a lányok foglalták el a helyét a küszöbön. Eve is körbevillantotta az elemlámpáját - most már inkább kíváncsian, semmint ijedten -, és bár a fénysugár szanaszét kergette az árnyékokat, egyidejűleg újabbakat, még áthatolhatatlanabbakat keltett életre. Furcsa bútorokat vett észre - egyenes támlájú székeket, egy vastag, lekerekített lábú asztalon magasra halmozott dobozokat és a szeméttel borított padlón még több dobozt; régimódi, kétszálas, elektromos fűtőtestet; leginkább függönyanyagnak tűnő szövethengereket; lámpaernyőket; embert formázó porcelán dísztárgyat, melynek feje letört a nyakáról; lángoló szívű, apró Krisztus-szobrot, amely fél karját nyújtotta csak könyörgésre, a másik ugyanis hiányzott; két hosszú, egymáshoz illő vázát - mindkettő csorba és repedezett volt. Rengeteg más holmi is hevert szerteszét: itt kerek falióra feküdt a hátán, eggyel kevesebb mutatóval, mint amennyinek lennie kellett volna; amott keretezett, törött fedőüvegű tájkép támaszkodott henyén egy doboznak; másutt horpadt vasvödör; néhány csapzott kartonbőrönd, törött fogantyúval; megint más holmikat pedig piszkos, gyűrött lepedők borítottak. A válaszfal mögötti terület tele volt Crickley Hall történelmének a
törmelékével, mára már használhatatlan és értékét vesztett, visszamaradt kacattal. Eve beljebb lépett, a lányok pedig egymás kezét szorongatva szorosan a nyomában, féltek volna egyedül odakint maradni. Észrevette a tárgyakat ide- oda pakolgató férjét. A helyiség légkörére por és pangás nyomta rá a bélyegét. Gabe sziszegett felé a fogai közt: - Ezt nézd meg! Odalépett hozzá, hogy megnézze, mit talált: - Játékok - mondta, s szinte elakadt a lélegzete. Régi játékok - javította ki Gabe. - Nézd csak meg őket! Némelyiket ki sem csomagolták. Annyira azért nem piszkosak, hogy ne lehessen kivenni, mik ezek. Igaza volt: a dobozok tartalmát azért többé-kevésbé látni engedte a vastag porréteg. Játékvonat-készlet. Kockavetős társasjáték. Festett állatokkal teli gazdasági udvar. Eve egy lapos dobozt vett a kezébe, és megtörölte. A dobozban mozaikjáték volt; a kirakandó kép egy parkot ábrázolt, benne rajzolt gyerekek játszottak, néhányuk hintázott, mások pedig csúszdáztak... Egy rajzfilmbe illő kisfiú körhintázott... A haja szalmaszínű... Mint Camé. Gabe szakította félbe borongós gondolatait: - Ezt figyeld! Elemlámpája egy ódon iskolatáblát világított meg, lekerekített sarkút; a még mindig rajta lévő krétanyomok épp hogy csak kivehetők voltak a portakaró alatt. A tábla állványával a ferdefalnak támasztva vesztegelt. Közvetlen közelében négyszögletes, X-lábú padokat halmoztak egymásra.
Gabe az egyik nyitott tetejű kartondobozhoz lépett, és mélyen beletúrt a kezével. Fura gumiszerkezetet emelt ki belőle, hatalmas szemlyukakkal és tömpe, kerek orral. - Megáll az eszem! - Gázmaszk - mondta Eve. - Igen, a második világháborúból. De ez itt kicsi, gyerekeknek készítették. Több is van belőle. - Szerinted azóta itt állnak ezek a holmik? Úgy tűnik. Nézd csak meg azokat a játékokat! Manapság már nem gyártanak ilyen egyszerű dolgokat. Lehajolt valamiért, amely a lábánál hevert, felemelte, lefújta róla a por nagyját, amitől azonnal élénkebb színű lett, és odatartotta Eve elé. - Bádogból készült. Nézd csak, kulcs is van hozzá, amivel fel lehet húzni a motort! A hóna alá csúsztatta az elemlámpát, majd mutató- és hüvelykujjával megpróbálta felhúzni az öreg játékautót, ám a kulcs az első fordításnál elakadt. - Biztos berozsdásodott belül - állapította meg, és elragadtatva bámult a szerkezetre. Eve egy petyhüdt rongybabát emelt fel az egyik doboz tetejéről. Ma már tényleg nem nagyon lehet ilyeneket találni forgatta meg a kezében a babát, egy pillanatra megfeledkezve arról, miért is akartak feljönni és átkutatni a padlást. - Ez egy Golliwog, tudod, az a néger baba. Nekem is volt egy gyerekkoromban. Tudod, mi a furcsa? - Gabe már félretette a bádogautót, és most egy kartondoboz mellett kuporgott, melynek tetejéről szorgosan söpörgette le tenyerével a port. - Nézd csak, ezt itt még csak ki sem bontották, és ahogy elnézem, a
többit sem. Ezekkel a játékokkal még soha nem játszott senki! - De miért nem? Ennek így semmi értelme. Talán ezek voltak a karácsonyi ajándékok, és itt rejtették el őket. Az árvíz még azelőtt elvitte azokat a szerencsétlen kölyköket, hogy megkaphatták volna az ajándékokat. - Szerinted így történt? Csak találgatok. De nem voltak szem előtt, más dobozok meg cuccok takarták el őket. Odébb kellett tennem a táblát, hogy hozzájuk férhessek. Lehet, hogy a katasztrófa után megfeledkeztek róluk, aztán még több szemetet hoztak fel ide, egyszerűen eléjük pakolták, és mivel nem látszottak, végleg megfeledkeztek róluk. Legalábbis szerintem így történhetett. -Apuci, ez micsoda? Gabe és Eve a hang irányába fordult, és megkeresték Callyt az árnyékok között. A kislány a sarkán guggolt, s egyik dundi kezecskéjét egy, a padlón veszteglő kerek tárgyon nyugtatta. - Ne nyúlj hozzá Cally, piszkos! - szólt rá Eve. - Hadd nézze meg apa először! Gabe-nek egy halom dobozon és játékon kellett átverekednie magát, hogy a lányához jusson. Azt hiszem, az egy búgócsiga, apa - állapította meg Loren, aki egyszerre maga is érdeklődni kezdett húga szerzeménye iránt. - Tudod, olyan pörgettyű. Nekem is volt egy, amikor kicsi voltam.
Lássuk csak! - Gabe letérdelt a padlóra, s szabad kezébe vette a játékot. Megtörölte a pulóvere ujjával, és hirtelen ragyogó színek villantak fel előttük. Cally torkából apró, elragadtatott sikkantás tört fel. - Ne várj tőle túl sokat, Cally! Kétlem, hogy működne ennyi idő után. Kiegyensúlyozta a csigát a padlón, majd lenyomta spirálos behúzóját. A szerkezet rozsdás-rekedt dörmögést kibocsátva másfélszer megfordult a tengelye körül, majd ominózus kondulással végleg megállt. - Igen, valószínűleg berozsdásodott a belseje. - Meg tudod javítani, apuci? - kérdezte Cally reménykedve. - Persze, megpróbálhatom. - Levihetjük magunkkal? Játszhatok vele? - Miért nem választasz magadnak valami olyasmit ebből a nagy rakás játékból, Sziporka, ami működik is? - Nem, én ezt szeretném, apuci! Kérlek! Gabe felállt. - Rendben, de hadd legyen nálam, amíg leérünk, és alaposan meg nem tisztítjuk rendben? - Igen, rendben. Eve némileg távolabb állt tőlük a félhomályban, s egyszerre reszketés futott át rajta. Egy pillanatra eszébe jutottak a hangok, melyek a mennyezet felől érkeztek le hozzájuk, amikor még odalent voltak. A csoszogás. Aztán a sietős léptek. A padlásszobából, melyet valaha hálóteremnek használtak. Egy hang, mely a csupasz padlódeszkákon jól hallható volt, ám valahogy mégis könnyed. Mintha a hangok mezítláb -
vagy zokniban szaladgáló gyermekektől származtak volna. Rohanó, szerteszét futkározó gyermekektől. 18. HARMADIK ÉJJEL Ezen az éjjelen is együtt aludtak: a két lány összebújva szuszogott Gabe és Eve között. Az előző közös alváshoz képest mindössze az volt csak a különbség, hogy a kutya akit az eső miatt Gabe kénytelen volt becibálni a házba nem volt hajlandó elhagyni a konyhát. Chesternek minden mindegy volt; szűkölve, a tomporát a földre nyomva, nyafogva fogadott bármit: azt is, ha gazdája kedveskedni próbált, és azt is, ha a színjátékot megelégelve a nyakörvénél próbálta felvonszolni a szobájukba. Gabe minden kérlelése és könyörgése ellenére sem volt a kis keverék hajlandó elmozdulni a kerti ajtó mellől; ott feküdt lekushadva, a szemében olyan elemi rettegéssel, amelyet csak ő érthetett. Végül Gabe nem tehetett egyebet, minthogy értetlenül és csalódva megrázta a fejét. Persze Eve-nek igaza volt valóban van valami bizarr és rejtelmes ebben a helyben -, ám múlt éjjel a tökmag addig bömbölt, amíg ki nem harcolta, hogy odafent aludjon a családdal az emeleten; ma éjjel azonban a világ minden kutyakincse sem lett volna elég ahhoz, hogy Chester elmozduljon az ajtó mellé terített takarójáról. A mérnök meg volt róla győződve, ha kinyitná a kerti ajtót, a kiskutya szélvészként viharzana ki rajta, és ezúttal, odakint a sötétben biztosan nem találnák meg.
Gabe dühösen otthagyta Chestert a konyhában, s nagyon remélte, hogy nem fogja végigvonyítani az éjszakát. Természetesen Loren és Cally is tudni akarta, hogy kicsoda vagy micsoda futkározott odafent az öreg hálóteremben (bár Callyt szemmel láthatóan jobban érdekelte a búgócsiga, amelyet magával hozhatott a padlásról), ám egyik szülőjük sem tudott logikus magyarázatot adni a történtekre. Gabe minden meggyőződés nélkül megint légdugókról meg vízcsövekről motyorászott valamit, ám a lányok nem nagyon törődtek vele. Túl fáradtak voltak ahhoz, hogy igazán lekösse őket a miértekre adott magyarázat. Különösen Loren volt elcsigázott: tőle szokatlan módon ő maga vetette fel, hogy lefekszik, ám Gabe és Eve tudta, hogy minden fáradtság ellenére a lányok túl izgatottak ahhoz, hogy egyedül elaludjanak, így megengedték nekik, hogy velük térjenek nyugovóra. Emiatt Gabe-nek és Eve-nek nem nyílt arra lehetősége, hogy négyszemközt beszéljék meg a jelenséget, bár az volt az igazság, hogy ehhez aznap éjjel egyiküknek sem volt kedve; egyiküknek sem volt energiája hozzá. Lefekvés után néhány percnek kellett csak eltelnie, s már valamennyien az igazak álmát aludták. A konyhában rekedt Chester vigasztalan nyivákolásán kívül Crickley Hallban az egyetlen zörej az öreg padlódeszkák és gerendák reccsenése-roppanása volt, meg a csobogó víz gyenge, ám szüntelen susogása, melya ház gyomrából kúszott fel hozzájuk, a nyitott pinceajtón keresztül...
19. HÉTFŐ - Ideges vagy, Karcsúság? - Gabe nagyobb sebességbe tette az autót, és gyors pillantást vetett a mellette lévő ülésen beszíjazva üldögélő Lorenre. Semmi ravaszság nem volt még a lányban; elég fiatal volt ahhoz, hogy nyílt és őszinte legyen, minden színlelés nélkül. Habozás nélkül válaszolt: - Igen, apa. - Ne legyél! Hamarosan találsz magadnak új barátokat. - Nem közülük való vagyok. - Csak annál érdekesebb leszel a többiek számára. Lefékezett, balra indexelt, majd a magas sövénnyel szegélyezett keskeny dűlőútról kifordult a szélesebb és forgalmasabb főútra. Beszéltem az osztályfőnököddel, Mr. Horkinsszal. Egyszer telefonon, egyszer meg akkor, amikor legutóbb itt jártam, hogy személyesen is megnézzem az iskolát. Korrekt fickónak tűnik, aki fegyelmet tart. A kölykök is elég jó benyomást keltettek. Tudod, majdnem civilizáltak voltak! Az első reggelen Gabe vitte Lorent a Merrybridge Általános Iskolába, ám délután már az iskolabusszal jön majd haza. Mindannyian elaludtak. Még Cally is, pedig ő rendszerint óramű pontossággal ébredt hajnalhasadáskor, és ezt hangos énekléssel vagy babázással adta a többiek tudtára. Ám előző este a kislány a szokásoshoz képest későn feküdt le, és az éjjel egyikőjük számára sem telt nyugodt alvással, háborítatlanul. Gabe jobb híján a tiszta vidéki levegőnek tudta be az aluszékonyságot, hiszen alkalmuk sem nyílt
arra, hogy megbeszéljék az elmúlt éjszaka eseményeit - a titokzatos, szaladó léptek rejtélyét. A gyorsan bekapott reggeli után - Gabe pirítóst és kávét, a lányok pedig gabonapelyhet ettek - már indultak is. Chester - akit ismét kikötöttek a ház elé a fához - ugatva búcsúzott a sietős léptekkel a híd felé tartó gazdáitól. Gabe lelassított, hogy felvegye a forgalom ritmusát. Úgy tűnt, még a tengerparti Devonban is tudják, mi az a reggeli dugó. - Szörnyű, hogy nem ismerek senkit! - nyafogta Loren, s alsó ajkába harapva mereven bámult kifelé a szélvédőn. - Hé, ugyan már! Hamarosan úgyis találsz majd valakit, akivel összebarátkozhatsz! Mindig is könnyen barátkoztál. - Nem igazán akarok új iskolába menni. - Csak rövid időről van szó. Már megbeszéltük néhányszor. - Anya... anya most majd jobban lesz? -Azt hiszem, az, hogy távol vagyunk a régi otthonunktól, talán segíthet neki abban, hogy feldolgozza és lezárja magában a történteket. Új környezet, új emberek... - nem tette hozzá, hogy már a nyakukon van Cam eltűnésének az évfordulója. -Elfelejteni nem fogja, de talán egy ideig eltereli a figyelmét, és egy kis szerencsével sikerül úrrá lennie a bánatán. De olyan régóta szomorú - fordult Loren az apja felé. Anya még mindig szokott sírni, amikor egyedül van. Mindig tudom, hogy mikor, pedig azt tetteti, hogy jól van! - Tudom. - Mindannyian szomorúak vagyunk Cam miatt. Nekem is nagyon hiányzik, de... - A közepén halt el a mondat.
De végül folytatnod kell az életedet - fejezte be helyette Gabe. Gyors pillantást vetett a lányára, akinek sápadt arcán aggódó kifejezés ült, a szeme alatt pedig kékes árkok húzódtak. - Néha bűntudatom van, amiért egyre kevesebbet gondolok Camre - mondta. Ne legyen! Ez természetes. Az ember nem gyászolhat örökké, különösen nem a te korodban. Egészen addig minden rendben van, amíg néha-néha megemlékezel róla. Senki nem vár tőled többet. - Néha még mindig sírok. Hát persze, de már nem olyan sokat, ugye? És ez jó dolog Loren, ez a gyógyulás része! Mindannyiunknak tovább kell lépnünk, és folytatnunk az életünket, ez az egyetlen dolog, amit tehetünk. -Apa... Gabe ismét magán érezte a lánya tekintetét. - Cam meghalt, ugye? Meg kellett halnia, nem igaz? Nem tud csak úgy egyszerűen eltűnni. Ez volt az első alkalom, amikor Loren kertelés nélkül feltette a kérdést, és Gabe már régóta rettegett ettől a pillanattól. Mit mondjon neki? Mit hitt ő maga? Mit hitt ő maga igazán? Nem tudom - válaszolta néhány perc múlva. Nem hazudhatott a kislánynak; de nem is volt képes megerősíteni azt, amiről tudta, hogy mindannyian gondolják. Nem nagyon tudott egyebet mondani. - Egészen addig, amíg a holttestét meg nem találják, csak azt tudjuk feltételezni, hogy valaki elrabolta. Loren ugyanolyan őszinte volt, mint az apja. -
Ha életben lenne, a rendőrség már megtalálta volna. Senki nem tudná elrejteni ennyi ideig. Ez volt a realitás, ám leginkább Eve érdekében Gabe nem volt hajlandó elismerni, még magának sem. Lehet, hogy azért lopta volna el valaki, mert nekik nem volt saját kisfiúk? Talán magányosak voltak! Azért vitték el a parkból, mert olyan helyes kisgyerek volt. Cam mindig mosolygott, még az idegenekre is. Gabe áldotta Lorent az áratlanságáért. A gyermekrablás volt az, amiben Eve hinni akart, még most is. Attól a naptól kezdve tagadta a legrosszabbat, hogy Cam eltűnt. Mélyen a lelkében valami nem engedte, hogy elfogadja, és ez a logikátlanságokkal teli érvelés volt az, ami megmentette a teljes összeomlástól. És az volt az igazság, hogy valószínűleg benne, Gabe-ben is ugyanez az irreális remény dolgozott - különben mi más oka lenne annak, hogy nem siratta meg a saját fiát? Beértek a városba, melynek főutcája tele volt emberekkel, s közöttük hármas-négyes csoportokban vegyültek el a Merrybridge Általános Iskola kék egyenruháját viselő diákok. Loren félénken figyelte őket, remélve, hogy nem fogják kívülállóként kezelni, és buzgón imádkozott azért, hogy ne csináljon magából hülyét már az első napon. Röviddel ezután az egyenruhák - tengerészkék nadrág vagy szoknya, acélkék pulóver és blézer, alatta fehér ing és kékszürke csíkos nyakkendő - sokasodni kezdtek, aztán egy idő után tömeggé váltak, s egyszerre úgy tűnt, a világ domináns színe a kék. Gabe jobbra kanyarodott, be egy széles utcába, és már fel is tárult előttük a Merrybridge Általános Iskola, vagy ahogy emlegetni szokták, a Merry -
Általános; a kétszintes, puritán kő- és üvegépületek tömör sokasága, melyeket annyira imádtak a hatvanas évek ízlésficamos építészei és a költséghatékonyság rabságában élő város tervezői. Ha maradt is a városnak egy cseppnyi bája, akkor az biztosan szertefoszlott a robusztus, ám módfelett egyhangú épületek komplexumában. Gabe leparkolt egy másik kocsi mögött - melynek utasai ebben a pillanatban tódultak ki az ajtók mögül -, és behúzta a kéziféket. Néhány mellettük elhaladó kölyök leplezetlenül bebámult a mellette ülő Lorenre, mintha már most kiszimatolták volna, hogy idegen van közöttük; a lány azonban nem kis erőfeszítéssel, de ügyet sem vetett rájuk. Hátranyúlt a hátsó ülésen heverő iskolatáskájáért. Talán néhány nap múlva, amikor ő is a Merrybridge egyenruháját viseli, már nem lesz ilyen feltűnő. - Rendben - mosolygott rá Gabe biztatóan; átérezte a lány idegességét. - Akarod, hogy bejöjjek veled? - Dehogyis, apa! - Loren már pusztán az ötlettől kétségbeesett. - Biztos? A lány szapora bólogatásba kezdett. - Hát rendben! Egyszerűen csak menj be, és kérdezd meg valakitől, hol találod Mr. Horkinst! Ő majd vigyáz rád. Egymás felé hajoltak. Loren megpuszilta apja arcát, majd felkapta a hátsó ülésről a hátizsákot, és kinyitotta az ajtót. Gabe észrevette az arcára telepedő aggódást, és úgy érezte, menten megszakad a szíve. - Szia, apa! - mondta még Loren, mielőtt becsapta volna az ajtót.
Este találkozunk! - Tekintetével követte, ahogy átmegy két egyenruhás lány mögött a kapun, aztán hirtelen lenyomta az anyósülés ablakát kezelő nyomógombot. - Hé, Karcsúság! - kiabálta ki az ülésen áthajolva. Loren megfordult, és visszanézett. - Ne állj szóba fiúkkal! - vigyorodott el teli szájjal. Loren szemforgatva az égre meredt, ám az előtte ballagó két lány már meghallotta a megjegyzést. Hátrafordultak, és fejüket összedugva kuncogni kezdtek. Aztán Loren továbbindult, Gabe pedig egyszerre nagy szemétládának érezte magát. -
20. A BÚGÓCSIGA Eve ismét kikukkantott a konyhaablakon; Chestert ellenőrizte, aki elhagyatottan feküdt a fűben a hatalmas tölgyfához kikötve, melynek alsó ágán a hinta lógott. Fejét bánatosan a földre fektette - az orra elülső mancsai között hevert -, és elárvultan tekingetett a ház felé. Eve megkönnyebbülten nyugtázta, hogy bár a sötét felhők igen fenyegetően tornyosultak fölébük, aznap reggel nem esett. Máskülönben kénytelen lett volna behozni a kutyust, és egyáltalán nem lelkesítette a gondolat, hogy át kell vonszolnia a minden erejével tiltakozó és morogva ellenálló ebet a pázsiton. Aznap reggel túl nagy volt a sürgés-forgás ahhoz, hogy elgondolkozzanak az előző éjszaka eseményein, ugyanis az egész család elaludt. A sietősen bekapott reggeli után Chestert gyorsan pórázra kötötték, kirohantak vele az
udvarra, hogy elvégezze a dolgát, majd gyors búcsúpuszi Gabe-nek és Lorennek - különösen szeretetteljes az utóbbinak, akinek ez volt az első napja az új iskolában -, végül pedig hosszas integetés, ahogy azok ketten átsiettek a rövid hídon... és a zűrzavar véget ért. A nyugalomteli béke visszatért. Eve segített a család legkisebbjének megmosakodni és felöltözni, majd leballagott a konyhába egy második csésze kávéért. Cally odafent játszott most, hamarosan úgyis elérkezik az olvasásgyakorlás ideje. A ház valahogy másmilyennek tűnt ma, nem volt olyan lehangoló, nem olyan... nem olyan örömtelen. Talán amiatt, hogy a nap egyre át- meg áttört az esőfelhőkön, magát a levegőt is felvidítva, ahogy sugarai beáramlottak a nagyterem hosszú ablakán, a legbarátságtalanabb és a legborongósabb sarkokat is megvilágítva, s melegével légörvényeket kavart, porszemcséket táncoltatva a fénysugárban. Eve még mindig fehér krepp hálóköntösét viselte: két kézzel ajkához emelte a bögrét, és belekortyolt a kávéba, melynek melege felélénkítette, s mégis, egyfajta nyugalom áradt végig a végtagjain, a hátán és a nyakán. Nagyon régen volt már - közel egy éve -, hogy ennyire el tudott lazulni, s a benne tomboló feszültség ennyire alább tudott hagyni, és ez jó érzés volt. Nem is jó, hanem csodálatos! De miért? - kérdezte magától. Aztán eszébe jutott - bár igazából nem is felejtette el, csak ideiglenesen félretette, mert körülötte az élet csordogált tovább a maga medrében. Tegnap, a nappaliban, a kanapén. Az álom. A rossz álom. Valami - valaki - szörnyűséges hajolt fölé és bámulta. Az a bűz; aztán vele együtt az a másik, az előzőbe beleolvadó,
ám mégis jól kivehetően elkülönülő aroma: durva szemcsés szappan szúrós illata. Meg a mindent megbénító félelem, amely szendergés közben a hatalmába kerítette. Aztán a megkönnyebbülés. Érezte - tudta, hogy érezte Cam jelenlétét. Az arcát nem látta, ám végül is egyetlen álmában sem látta élesen a vonásait. De túlnyomó többségében a korábbi álmok borzasztó szomorúságot hoztak magukkal. Tegnap nem így történt. Tegnap csak nyugalom és szeretet maradt benne. Cam valahogy elért hozzá. Eszébe jutott, hogy az álomban valami fenyegette; valami, ebből a házból származó nyomorult és rosszindulatú támadt rá; valami undorító; valami, ami magában Crickley Hallban rejtőzött. És a megkönnyebbülés: Cam, ahogy megérinti, ahogy a láthatatlan kis ujjak megnyugtatóan végigsimítják a szemöldökét és az arcát. Hívatlanul egy másik gondolat villant belé: vajon a szelleme jött el hozzá? Nem! Nem, az nem lehet! Ha ez igaz lenne, ha valóban a szelleme segített volna rajta, akkor Cameron meghalt! És ez egyszerűen nem lehet igaz, nem engedheti meg, hogy így legyen! Mellesleg pedig van más magyarázat is! - futott át az agyán, szinte örülve annak, hogy ilyen furfangosan sikerült találnia egy másik megoldást, mivel nem tudja - nem hajlandó! - elfogadni azt, hogy a kisfia esetleg már nem él. Nem Cam szelleme jelent meg mellette, hanem a lelke. Nem is a lelke, hanem az elméje! Mindig is volt egyfajta telepatikus kapcsolat közöttük, anya és gyermeke között, ám nem annyira különleges, hogy a csodájára jártak volna, nem annyira erős, hogy hétköznapi érdeklődésnél többre
tarthatott volna számot. Nem is volt különösebben szokatlan: számos anyának vannak megérzései a csemetéjével kapcsolatban, ösztönösen tudják, amikor a gyereknek fáj valamije, vagy zavarja valami, még akkor is, ha nem egy helyiségben tartózkodnak, vagy ne adj' isten, mérföldekre vannak egymástól. Az anyák látszólag ok nélkül megértik gyermekük értelmetlennek és összefüggéstelennek tűnő sírását, megérzik hangulatváltozását, és még a tünetek előtt a betegségét. Ám az ő lelki kapcsolata Cameronnal ennél többről szólt. Az öt látó közül - akivel néhány évvel korábban interjút készített három gyakorlatilag meggyőzte arról, hogy természetfeletti erővel bír, ám soha nem vitte tovább ezt a szálat, elveszítette érdeklődését, miután megírta a cikket. Mégis, ezután már nem tudta meggyőződéssel állítani, hogy nincs semmi a puszta fizikai léten túl. Mert nem ő volt-e, aki azonnal megérezte Crickley Hall furcsán komor és kietlen légkörét? Még azelőtt megérezte, hogy betette volna a lábát a házba, amikor még csak a híd túloldaláról látta. Ez akkor azt jelenti, hogy kísértetek vannak itt? Nem, ez azért neki is erős lett volna. Ám úgy tűnt, a házban lévő energiák kedveznek a paranormális tevékenységeknek. Vagy ez lenne maga a kísértetjárás? Eve-nek fogalma sem volt róla, bár valahol a tudata mélyén úgy rémlett neki, a paranormális nem mindig jelenti azt, hogy természetfeletti. Útmutatásra volt szüksége. A konyhapultnak támaszkodott, letette a bögréjét, majd arcához emelte a kezét, s ujjait szorosra zárt szemhéjára tapasztotta.
Mit jelent akkor mindez? Lehet, hogy Cam tudat alatt kapcsolatba lépett vele egy másik helyről? Lehetséges-e ez? Valóban lehetséges-e mindez? Leengedte a kezét, s elfordult az ablaktól: épp maradék kávéját akarta meginni, amikor valami megragadta a figyelmét. A régimódi bádog búgócsiga - amit Cally talált odafent az emeleti raktárszobában az elmúlt éjjel - hevert nem messze tőle a konyhapulton. Még ő tette oda. Tetszetős színek világlottak azon a részen, melyet Gabe tegnap letörölt a tenyerével; Eve közelebb lépett. A megtisztított felületen élénk, primer színek ragyogtak. Megmagyarázhatatlan oknál fogva egyszerre többet szeretett volna látni a játék díszítéséből, ezért benyúlt a fiókba, és lágy porolókefét húzott elő. Cally valami megfoghatatlan, csak gyerekek számára érthető oknál fogva mindenáron ezzel akart játszani, és Gabe megígérte neki, hogy ha hazaér a munkából, akkor szemügyre veszi a szerkentyűt. „Valószínűleg csak néhány csepp olaj kell neki" - biztatta korábban a lányát. Eve a dugattyújánál fogva felemelte a játékot, s a porolóval elkezdte letörölni a fémfelületet: hamarosan tüneményes színek és minták tárultak fel a szeme előtt. Nem tehetett egyebet, mint elmosolyodott a szerkezet derűt árasztó cifraságán. Kidomborodó felületén gyerekek táncoltak, apró kezüket egymáséba fonva, térdük örökké tartó mozdulatban behajlítva. Bár a rajz egyszerű és fura mód ódon stílusú volt, az összhatás mégis csodálatos. A kicsik a szabadban játszottak, ragyogó kék ég alatt, finom
ívű, ám sugárzóan zöld dombokkal a láthatáron, és árnyalatában sötétebb, ám hangulatában szemernyit sem visszafogottabb zöld pázsiton. Eve elfújta az arca előtt összegyűlt porszemcséket, és tovább tisztogatta a játékot. A tetejét és az alját színes körgyűrűk szegélyezték, a vörös és sárga sávokon apró csillagok ragyogtak. Öröm volt ránézni, és akárhányszor eszébe jutott, mindannyiszor elcsodálkozott azon, miért nem használták soha - nagyon úgy tűnt, még csak hozzá sem ért senki. Nem volt rajta folt vagy karcolás, nem volt horpadás a bádogtesten, sem egy darabka lepattogzott festék. A spiráldugattyú sem rozsdásodott be, bár amikor lenyomta, nem siklott engedelmesen a játék testébe. Talán a belső forgókerék akadt el amiatt, hogy oly sokáig nem használták. Már épp azon volt, hogy lehívja Callyt, és megmutatja neki, ám hirtelen más ötlete támadt. Visszatette a munkalapra a csigát, és a mosogató alatti szekrényhez lépett, ahol Gabe a szerszámosládáját tartotta. Előkotorta és a padlóra helyezte a kopott, szurtos fémdobozt, majd felpattintotta kétoldalt a zárfüleket, és felhajtotta a fedelét. Az egyik rekeszben meg is találta a hegyes végű, műanyag kupakkal ellátott, gépolajat tartalmazó flakont. Kivette, majd visszafordult az ódon játékszerhez. Lecsavarta a fúvókáról a kupakot, és a flakon csőrét az apró réshez tartotta, ahol a csiga spirálos meghajtórúdja elveszett a bádogtestben. Néhány csepp olajat pottyantott a résbe: a rúd spirálos alakja elősegítette a folyadék bejutását a belső alkatrészekhez. Biztos, ami biztos alapon Eve végigkente a rúd teljes látható szakaszát. Munkájával elégedetten tette le
a kis olajoskannát, majd megragadta a rúd tetején lévő fogantyút, és lenyomta. A csiga elkezdett forogni, ám egyszerre a rúd elakadt és nem mozdult. Eve felhúzta, elszámolt háromig, majd újra megpróbálta. Ezúttal a spirálrúd zökkenőmentesen lecsúszott, és a csiga forogni kezdett. Újra felhúzta, majd lenyomta, felhúzta és lenyomta, egyenletes ritmusban, s ahogy ezt tette, a csiga gyorsabban és gyorsabban kezdett pörögni, a táncosok sebesen mozogtak rajta, majd még sebesebben, ahogy lenyomta, felhúzta, majd ismét lenyomta a rudat. A színek elkezdtek egymásba folyni, majd egybeolvadni, a táncosok elmosódott folttá váltak, s Eve még levegőt is elfelejtett venni, ahogy dolgozott, fel-le, felle; zümmögő hang szállt fel a játékból, minden egyes fordulatnál egyre magasabb hangon, a színek fakulni kezdtek, hogy aztán egyöntetű fehérré váljanak, tovatűntek a minták is, és Eve-nek - miközben csak nyomta és húzta, nyomta és húzta a rudat - eszébe jutott, hogy a szín hiánya nem a fekete, hanem a fehér, a fehér, mint amilyen a búgócsiga is most, a fehérsége minden figyelmét lekötötte, a zümmögés valahogy hipnotikus, a pörgés delejező, olyannyira, hogy érezte, egyre mélyebbre süllyed a semmibe... A csiga egyre gyorsabban pörgött, gyorsabban és gyorsabban, a zümmögés hangszíne egyre magasabb és magasabb... Aztán egyszerre áldásos béke tört rá, mindent átható melegség, ami csak a spirituális kifejezéssel adható vissza, amelynek a katalizátora a búgócsiga volt.
Felnyögött, ahogy a kavargó, fehérre fakított ragyogásban ismét megpillantotta a táncoló gyerekeket, ám ezúttal színtelenül, mindössze kísérteties szürke árnyalatokban. Eve könnyednek és kábának érezte magát, ám képtelen volt elszakítani tekintetét az előtte lágyan pörgő apró képektől. A zümmögés hangokká transzformálódott, melyek távoli messzeségben játszó gyerekektől származtak. Megpróbálta felkutatni Cam hangját közöttük, ám túl sok volt ahhoz, hogy egyet el lehessen különíteni. A búgócsiga veszíteni kezdett a sebességéből, és a hangok ismét magas frekvenciájú zümmögésre váltottak, mely most lágyabb klimpírozássá enyhült, amely aztán monoton zsongásba süllyedt, és végül disszonáns zötyögéssé lassult. A színek visszatértek, a minták újra megjelentek, s a festett gyermekek folytatták táncukat. Aztán a csiga himbálózni kezdett, majd szép lassan, fokozatosan leállt. A konyha mozdulatlanságba dermedt, melyet Eve tört meg: pislantott néhányat, majd imbolyogva a pulthoz dülöngélt. Odakint a napfény itt-ott még mindig át-áttört a szélsebesen száguldó felhők rései között. A házra néma csend telepedett. Amíg egy gyerekhang hívni nem kezdte. 21. TÁNCOLÓ PORSZEMEK Nem volt izgatott, sem sürgető; csak egy vékonyka hang a messzeségből. -Anyuci!
Eve-nek először el kellett vonatkoztatnia a többi hangtól, amelyet a transzközeli állapotban hallott, amelybe a ragyogó, örvénylő játék juttatta. Gyenge volt a kiáltás, ám hangterjedelmének a csúcsán, és a barlangként tátongó nagyterem felől úszott be a konyhába. Anyuci! - hangzott fel újra, s a még mindig a képzeteibe merülő Eve bágyadtan megmozdult. Ösztönösen indult el a hang irányába, az anya természetes válasza volt ez gyermeke hívására. Kábultan, várakozóan, minden realisztikus reményen túl remélte, hogy a fia hangját hallotta. A szíve gyorsabban lüktetett; a lélegzet elakadt a torkában. Megtorpant a nyitott konyhaajtóban, és a kőpadló kockatengerén át maga elé meredt - a lányára, aki vele szemben állt a lépcsőfordulón. Napfény áramlott be a mögötte lévő hatalmas ablakon, s a szürkésbarna mauzóleumot antik bájjal átszőtt teremmé varázsolta. Az önmagában erezett sötétfa lambéria komplikált barnásmézszín árnyalatokban ragyogott, a padlón a kőlapok melegsárgára értek, s a régi bútordarabok megújult frissességgel pompáztak. - Nézd, anyuci! - mutatott Cally rózsaszín plüssmaciját a hóna alatt szorongatva a kettejük között lévő térre. Eve arra nézett, ám mindössze ezernyi - milliónyi - aranyló porszemet látott a levegőben, mintha csak a kívülről beáramló napsugarak melegéből és a hall hideg, huzatos légáramlataiból életre kelt szellő kavarta volna fel őket, melyben most a csillogó részecskék keveregtek-kavarogtak, úgy örvénylettek, mint egy parányi galaxis milliárdnyi ideoda suhanó csillaga.
Eve-nek a lélegzete is elállt a gyönyörű látványtól, ám ő még nem látta azt, amit lánya már igen. Eszébe jutott, hogy az előző éjjel a padlás hálótermében észlelt porvihar hogyan kelt életre és kavargott elemlámpáik sugarában, ám az közel sem volt ehhez fogható, meg sem közelítette ennek sűrűségét és gyors áramlását. Úgy tűnt, a most látott tündöklő porszemcsék határozott mintákba rendeződnek. - Látod őket, anyuci, látod, ahogy táncolnak? - kuncogott Cally. Ez volt az a pillanat, amikor Eve elkezdte felismerni az apró, kavargó porszemekben az alakokat. Olyan volt, mintha azoknak a csalóka képrejtvényeknek az egyikét bámulná, ahol az ismétlődő, s látszólag egyforma mintákban egyéni alakzatokat rejtenek el, személyeket vagy állatokat. Egészen addig kell a képet - az egészre, s nem az egyes elemekre koncentrálva - bámulni, amíg rendszerint meglehetősen hirtelen fel nem bukkan a háromdimenziós formában előugró fő kép. Úgy tűnt, most is valami ilyesmi történik vele. A kavargó porból képződött alakok egyszerre váltak láthatóvá előtte. Még mindig a hallt elárasztó napfényben úszó portenger részei voltak, ám egyszerre valamennyi kép egyéni karaktert kapott, mely úgy emelkedett ki az egészből, hogy mégis annak része maradt. A hozzá legközelebb lévő gyerekek neki háttal táncoltak el előtte, kéz a kézben lebbentek tova jobbról balra a körben, és most már ki tudta venni a túloldalon vele szemben lévő gyerekeket is. A búgócsiga! Ugyanolyanok voltak, mint a búgócsigán látott gyerekek! Körtáncot járva, egymás kezétfogva, lábuk behajlítva, majd kiegyenesedve, úgy szökdeltek előre, mintha valódi gyerekek lennének, nem
pedig színes illusztrációk. És most már meghallotta vidám éneküket is, mely - mint korábban - ezúttal is távoli volt, de mindettől függetlenül boldog egységben szállt felé. Ismét megérezte a korábban megtapasztalt melegséget - azt a spirituális melegséget -, és szíve szerint elsírta volna magát, mert szinte tapintható szomorúság keveredett az örömmel, egyfajta vágyakozás, sóvárgás valami után, aminek még nem jött el az ideje. Belefeledkezett a látványba. Fantázia vagy látomás; mi ez igazából? Cally is látta; a kislánya lépcsőforduló apró, négyszögletes pihenőjén ugrabugrált fel-alá, és a táncoló gyerekekre mutogatva, nevetgélve nagyokat kiáltott. Emiatt Eve tudta, hogy amit lát, az valóságos, nem hallucináció; ugyanazt látta, amit a lánya. Nem tudta tisztán kivenni az arcvonásaikat, de legalább felismerte az öltözéküket: a fiúk rövidnadrágot és hózentrágert, a lányok pedig egyrészes ruhát viseltek, és néhánynak copfba volt kötve a haja. Cipőt nem látott rajtuk, ám az előbbiek zoknit hordtak: a legtöbbnek nem volt rendesen felhúzva, s vékony bokájuk körül buggyosodott. Kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta meg kivenni a vonásaikat, ám olyan volt a látvány, mintha pontozófestéssel készített képet bámulna, csak most a porszemek jelentették a pontszemcséket. Ám ahogy ellibbentek előtte, pontosan meg tudta számolni őket. Kilencen voltak. Kilenc kisgyerek. Kilenc apró sírkő odalent a templom temetőjében. A tizenegy áldozat közül kilencet ragadott magával az árvíz több mint fél évszázaddal ezelőtt. Miért voltak még itt a szellemeik?
Mi tarthatja még itt őket Crickley Hallban? A kérdések mintha megtörték volna a látomást. Minden megváltozott. A napfény eltűnt, mert egy hatalmas, hömpölygő esőfelhő takarta el a forrását, s a nagyterem ismét félhomályba és mélabús komorságba borult. Eső dobolt a hosszú félemeleti ablakon, és a lépcsőfordulón álló Callyre hirtelen árnyék vetült. Eve szíve nagyot dobbant, mintha maga a nagybetűs félelem lépett volna be a hallba. Előtte az alig egy pillanattal korábban még oly sugárzóan csillogó porszemcsék alakjukat vesztették, aztán teljesen eloszlottak. Eve vagy hallotta, vagy hallani vélte a távolról érkező panaszos sírást, mely megdöbbentő gyorsasággal sivár, néma csendbe csapott át, amelyet csak az esőcseppek koppanása tört meg az ablaktáblákon. - Ne, várjatok! - könyörgött Eve, ám a táncoló szellemkép vagy az azt létrehozó por a másodperc törtrésze alatt az enyészeté lett. Eve egész testében meggörnyedt, mintha valami különlegesen erős kétségbeesés tört volna rá, s majdnem térdre esett. De a következő másodpercben megmerevedett, mert egy új hangot hallott meg. Cally is meghallotta, s most tágra nyílt szemmel meredt a fölötte lévő következő lépcsőfordulóra. Eve lánya tekintetét követve, s szemét felemelve lassan arra fordította a fejét. Hsss-puff! - jött a hang. Aztán újra: hsss-puff! Rövid szünet, és újra: hsss-puff! Úgy tűnt, a lépcsőfokok mentén halad, bár senkit nem láttak. Hsss-puff! Hsss-puff!A hang továbbhaladt a lépcsőfokokon.
Eve-nek úgy tűnt, mintha valaki bőrtárgyat csapkodna... Nem, olyan volt, mintha valami élőbe csapódna! A hsss a suhanás, a puff pedig a becsapódás. Hsss-puff! A leghangosabb csattanás a legfelső lépcsőfokról hallatszott. Aztán... semmi. Csak az eső verte kitartóan az ablaktáblákat. 22. A KÁRTYA Legyalogoltak a dűlőúton: Eve és Cally mélyen szemükbe húzták kabátjuk kapucniját a lágyan szemerkélő eső ellen, Chester pedig pórázra kötve - amelyet Cally fogott trappolt mellettük. A bozontos szőrű kutyát cseppet sem érdekelte az eső; egyszerűen boldog volt, hogy kiszabadulhatott abból a hideg, öreg házból, amely nem is az igazi otthona. Néha-néha felkandikált gazdasszonyaira, mintha csak azt tudakolná, hogy hová mennek, ám csak bátorító hangok érkeztek felőlük. Az ösvény mellett rohanó folyó velük egy irányba tartott, a tenger felé, ám kavargó hömpölygése sokkal gyorsabb volt náluk; fehér tajték nyaldosta a falevelekkel borított folyópartot, és csapott át időnként a mélyen a mederbe ágyazódott nagy, gömbölyű vándorköveken. Lehullott falevelek, apróbb ágak és kavicsos törmelék sodródott a vízözönnel, s a vízpermet által életre keltett vékony ködfátyol sejtelmesen lebegett a folyó vadul bugyogó felszíne felett. Az ösvényt és a túlpartot szegélyező fákat
ezüstre színezték az esőcseppek, ám mögöttük, a meredeken magasodó sziklák buján sötétlő növényektől zöldelltek, s ettől a szurdok keskenyebbnek, zártabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. Ahogy elhaladtak a tőlük balra lévő apró normann templom - a St. Mark - mellett, Eve babonásan keresztet vetett bal melle felett, s magában elmormolt hozzá egy röpke, néma imát. Cally épp csak futólagos pillantást vetett a templomra; túlságosan is lefoglalta, hogy féken tartsa az előttük rohanni próbáló Chestert. - Messze megyünk még, anyuci? - kérdezte, miután éles rántással megállásra késztette a kutyát. - Tudod, hogy nem, butuskám! - mosolygott le Eve Callyre, és örömmel konstatálta lánya arcának egészséges pírját. - Innen már te is látod a falut. Nézd csak, ott a nagy híd, és közvetlenül utána a boltok! - Szeretek lefelé sétálni a dombon-jelentette be Cally-, de felfelé nem szeretek menni. Álmos lesz tőle a lábam. Eve felkuncogott. Te jó ég, eső ide vagy oda, mennyire jó kint lenni a friss levegőn! Mindkettejüknek jó. És Chesternek is jól jön a testmozgás. Szinte hisztérikus rohamot kapott örömében, amikor Eve a nyakörvére csatolta a pórázt, és rájött, hogy sétálni mennek. Semmilyen valós sebesség nem tudott volna felérni azzal, amilyennel el akart távolodni Crickley Halitól. A látomás előtt Eve is ugyanígy érzett. Eltűnődött azon, hogy minek is volt ő meg Cally szemtanúja a napsütötte, poros hallban. A hatalmas ablakon beáramló napfény rövid időre megváltoztatta Crickley Hall atmoszféráját; legalább ebből
az egy komor, lehangolóan tátongó teremből impozáns, tágas teret varázsolt, melynek lambériázott falai s kövezett padlója magához ölelte a fényt, és ettől grandiózus pompát árasztott. (Ez lett volna eredetileg a tervező szándéka?) Kifejezetten úgy tervezte volna a nagytermet, annak magas, délre néző ablakával együtt, hogy befogadhassa a napfényt, amely aztán feltárja a terem valódi ragyogását? Mert ha igen, ez volt az egyetlen, csekély ellensúlyt nyújtó vonása egy olyan háznak, amely leginkább valami hatalmas, elhanyagolt síremlékre emlékeztetett. A napfény volt az, amely látni engedte a portengert, melynek hullámzó játékát a huzat és a meleg levegő kölcsönhatása eredményezte. És a portenger volt az, amely látni engedte a táncoló jelenéseket; és Crickley Hall akkor burkolózott ismét árnyékba és félhomályba - ami eltüntette a látomást -, amikor a napot is eltakarták az esőfelhők. Eve a szíve mélyén tudta, hogy a látott képek szellemek voltak - ha nem szellemek, akkor azoknak a fiúknak és lányoknak a rögzült képei vagy emlékei, akik valamikor Crickley Hallban éltek. A szegény árváké, akik megfulladtak. Eve a szíve mélyén azt is tudta - bár az ésszerűség mást mondatott vele -, hogy valamilyen kapocs volt ezek között a képek vagy szellemek és a fia, Cam között, akinek a jelenlétét épp tegnap érezte meg. Rejtély volt - az a rémisztő csattogás már önmagában is az volt -, és Eve-nek segítségre volt szüksége. De nem Gabetől, aki pragmatizmusa és... igen, cinizmusa miatt biztosan elutasítaná az ötletet. Az biztos, hogy együttérző lenne, de azt mondaná, hogy a gyász „összezavarja a fejét". Nem lenne hajlandó elfogadni azt, hogy Eve szellemeket látott.
Megremegett, ám nem a hideg, esős idő miatt. Az út fűvel benőtt szélére terelte Callyt és Chestert, mert egy fehér furgon közeledett a falu felől. Az elhaladó jármű kerekei vízsugarat fröccsentettek fel, s a cseppek Eve bokacsizmáján és Cally színes gumicsizmáján loccsantak. Chester Eve mögött keresett menedéket, hogy ne ázzon el még jobban. Egy vörös Almera követte szorosan a furgont; két utasa tolakodóan megbámulta a kis csapatot. Ahogy az autók elhaladtak Eve, Cally és Chester folytatták útjukat a falu felé. A Bristoli-csatorna csukaszürke hullámaival teli széles öböl terült el alattuk, a partját köves sziklák, nedves növényzet borította. Eve-nek az villant át az agyán, hogy szép időben lenyűgöző látvány lehet, ám ma a szüntelenül szemerkélő, csontig hatolóan hideg eső fénytelen, fakó árnyalatúra némította a tájat. Még kétszer kellett félrehúzódniuk a mellettük elhaladó autók elől, ám hamarosan kiértek a hosszú vasbeton hídra, amely a bekötőutat összekötötte egy másik, forgalmasabb társával, mely - bár más irányban - szintén a faluba vezetett. Elballagtak a kikötőhöz vezető út egyik oldalát elfoglaló boltok sora mellett, melynek terjeszkedését azonban meggátolta a közvetlenül az utolsó mögött tornyosuló szikla. A boltok közül az első érdekelte Eve-et. Callyt finoman maga mögött húzva fellépett Hollow Bay vegyesboltjának apró verandájára. Chester felugrott a lépcsőre, és azonnal talált elfoglaltságot magának: a bejárati ajtó sarkát kezdte el szaglászni.
Bemegyünk a csokisboltba? - kérdezte Cally, akinek a kapucni alatt várakozóan csillant fel a szeme. - Kaphatok Smartiest? Légyszi', anyuci? Eve hátrahajtotta a kapucniját, és kívülről a falra szegezett szekrényben kiállított kártyákat kezdte tanulmányozni. - Majd meglátjuk - válaszolta szórakozottan. Aztán elakadt a lélegzete, a gyomra pedig összeszorult. Felismert néhányat azok közül a névjegykártyák meg hirdetések közül, melyeket szombaton is látott, ám a régebbiek többsége eltűnt. Csakúgy, mint az a bizonyos kártya, amelyet keresett. Némán felnyögött csalódottságában. Cally már nyúlt is felfelé és rángatni kezdte az ajtókilincset, égve a vágytól, hogy beljebb kerüljön oda, ahol a finomságok vannak, Chester pedig legalább olyan izgatottan próbált befurakodni mellette. Ahogy az ajtó kinyílt, megcsendült a felette lógó csengő, és a kislány a kutyával besietett. Eve gyorsan ismét végigfutotta a szekrényke tartalmát, majd követte lányát és kutyáját az üzletbe. Rajtuk kívül két vásárló volt még odabent, mindketten a pénztárgépnél: egyikük aprót keresve a tárcájában kotorászott, a másik nő pedig türelmesen várakozott mögötte, kezében fémszálas bevásárlókosárral, mely háztartási tisztítószerekkel és élelmiszerkészítményekkel volt tele. Cally azonnal az édességpolcok felé vette az irányt, Chester pedig mellette ügetett, csonkfarka ide-oda ingázott, Eve pedig érdeklődést színlelve a folyóiratos körállványt kezdte tanulmányozni. Találomra kiválasztott -
egyet és felületesen átlapozta, ám - bár divatmagazin volt nem keltette fel az érdeklődését. A pult mögött ugyanaz a terjedelmes asszonyság állt, aki két nappal ezelőtt kiszolgálta Eve-et - a kék pöttyös ruha felett zöld kötény, szarukeretes szemüveg, rövid, őszülő haj, s egy percre sem enyhülő, tartózkodóan mogorva arckifejezés-, és épp ebben a pillanatban nyomta az első vásárló kezébe a visszajárót. Eve-nek eszébe jutott, hogy aznapra egy tisztességes heti bevásárlást tervezett, és busszal át akart menni a faluból a legközelebbi városba, ahol reményei szerint nagyobb eséllyel találhat egy megfelelő szupermarketet. Nos, a tervek változnak. Még egy vagy két napig mélyfagyasztott ételt esznek. Gabe-nek jó bármi - feltéve, hogy van belőle elég -, és a lányok sem fognak tiltakozni. Nem utolsósorban pedig, ha itt vásárol, nem lesz olyan feltűnő a kérdezősködése. Visszacsúsztatta a Cosmopolitant a rekeszébe, és az ajtó melletti sarokba sétált, ahol szépen, egymásba halmozva sorakoztak a drótkeretes bevásárló kosa rak. Elvette a legfelsőt, majd a fagyasztóládához ment, és anélkül, hogy túl sok figyelmet szentelt volna annak, amit kiválaszt, telepakolta: valójában arra várt, hogy a másik vevő is elmenjen, igya lehető legkevésbé legyen kínos, amikor megkérdezi azt, amiért jött. Végül ismét csilingelni kezdett az ajtó feletti csengő, és egyedül maradtak. Eve gyorsan lecsukta a fagyasztóláda tetejét, és a pulthoz lépett. Az eladónő először csak ráfintorgott, aztán kritikus kíváncsisággal méregetni kezdte; némiképp a szigor is enyhült az arcán.
Maga volt itt szombaton - a szomboton igazából szombaton volt -, nemdebár? Maguk költöztek valami munka miatt Crickley Hallba, nem igaz? - Igen, itt leszünk egy darabig - válaszolta Eve. No, mindjárt gondoltam! Felismertem a csinos kislányt. - Azzal az eladónő rámosolygott Callyre, aki ebben a pillanatban csatlakozott édesanyjához, egyik kezében egy doboz Smarties, a másikban pedig Chester póráza. - Kiszolgáltad magad, nem igaz? No, biztos vagyok benne, hogy anyukád nem bánja. Eve a pultra pakolta a kosár tartalmát, majd elvette az édességet Callytől, és a többi áru mellé tette. A hengeres doboz gurulni kezdett, ám az eladónő elkapta, és lapos, kör alakú végével lefelé a pultra állította. - Hát rendben, akkor először a finomságot ütjük be, jól van? így a kisasszonyka azonnal felbonthatja. Eve az asszonyságra mosolygott, miközben beütötte a gépbe a cukorka árát, majd a pult felett Cally felé nyújtotta, aki hálás tekintettel vette el tőle. - Hogy hívják magukat, már ha nem bánja, hogy megkérdezem? - Az eladónő egy pillanatra egyenesen Eve szemébe nézett. - Ó! Caleigh. Én Eve Caleigh vagyok, és ez itt a lányom, Cally. - És a másik csinos kislány, aki itt volt magukkal szombaton, az idősebbik...? - Loren. Ma iskolában van. - Elbűvölő lányok - állapította meg az asszonyság. - És minden rendben van odafent Crickley Hallban, nemdebár? -
Eve egy pillanatig habozott a válasszal, nem is igazán értette, hogy miért tette fel a nő ezt a kérdést: - Igen, minden rendben. Az asszonyság egy pillanatra sem vette le a szemét az élelmiszerekről, amelyeket gyors egymásutánban pakolt ki a kosárból, és ütötte be az árukat a kasszába. - No, akkor jól van - mormogta szórakozottan. Hamarosan végzett, és Eve, miután ellenőrizte a gép kijelzőjén zölden világító összeget, belekotort a pénztárcájába. Aztán ahogy átnyújtotta a pénzt, és a visszajáróra várt, megszólalt: - Én... hm... én csak azon tűnődtem, hogy mi történt a névjegykártyákkal, amelyek odakint voltak a kirakatban? Az eladónő mindaddig nem foglalkozott a kérdéssel, amíg pontosan ki nem számolta a visszajárót Eve kinyújtott tenyerébe. - Most pedig, mit is kérdezett? - kérdezte, hasát a pult oldalának nyomva. -A... a kártyák odakint. Úgy tűnik, némelyik hiányzik. Ó, hát azokról van szó! A legtöbbjük már két éve vagy annál is régebb óta kint van. A férjem nagytakarítást tartott a hétvégén. Volt valami közöttük, ami kifejezetten érdekelné? -Az asszonyság szemöldöke kíváncsiságában szinte a szemüvege fölé szökött. Eve elvörösödött kissé, ám úgy döntött, belevág, egyenesen a közepébe: - Igen, van egy. Az, amelyik egy médiumot hirdetett. Látnoki tanácsadás, azt hiszem, ez állt rajta. -Ah! - egyenesedett fel az asszonyság. - Hát az kellene! Igen, egy-két éve már kint volt, de az is lehet, hogy régebb
óta. Egy fiatal hölgyemény fizetett elő rá, ha jól emlékszem, de a színét sem láttam azóta. Már egy éve ki kellett volna venni, úgy ám! Régesrég lejárt a bérleti szerződése. - Eldobták? - Eve megpróbálta palástolni csalódottságát. No, nem feltétlenül veszett el! A kukások csak kedden jönnek, így meglehet, hogy a kártya, amit keres, odakint van hátul, a többi szemét között. No már most, hadd kérdezzem meg Mr. Longmarsht. Ő tudja, mit csinált azokkal a papírokkal. Az asszonyság a pult túlvégébe caplatott, egy becsukott ajtóhoz, amely valószínűleg a hátsó raktárba vagy a lakóhelyiségekbe nyílt. Kinyitotta, és dauertői merev frizuráját átdugta a nyíláson. -Ted, van egy perced? Van itt egy vendég, aki érdeklődik az egyik kártya után azok közül, amiket tegnap kirámoltála kirakatból! Az asszony - Eve feltételezte, hogy Mrs. Longmarsh visszabaktatott, arca egyszerre volt csupa kíváncsiság és gyanakvás. - Csak egy perc, aranyom, mindjárt jön, csak felveszi a cipőjét. - Szemüvege vastag lencséjén át tekintete Eve-ébe fúródott. - Tehát egy médium... amolyan jósnő az, akit keres, nemdebár? - Kérdés közben lehalkította a hangját, mintha bizalmas választ várna. Nem, nem, semmi efféléről nincs szó - mentegetőzött Eve gyorsan. Lelki szemei előtt azonnal felvillantak a Crickley Haliról terjengő pletykák, meg arról, hogy a faluba költözött új népségnek azonnal problémái támadtak. Mindössze arról van szó, hogy tudja, szabadúszó újságíró
vagyok. Felkértek, hogy írjak egy cikket médiumokról, gondolatolvasásról meg effélékről. Úgy gondoltam, talán a hirdetést feladó ember szívesen adna interjút. Mrs. Longmarsh résnyire szűkült szemében most már egyértelmű gyanakvás csillogott. A pult vége felől zsémbes hang csendült, és ahogy Eve arra fordította a fejét, potrohos férfit látott kilépni a hátsó helyiségből. - Mit mondtál, May? Milyen Istenverte kártyáról karattyolsz? Alacsony volt és köpcös, s egyszerű fehér inge felett barna mellényt viselt. Fura mód a haja sűrű és göndör fürtös volt a feje tetején, ám oldalt, a füle felett egyenes. Húsos arca és tokája hajszálerekkel átszőtt, s apró szeme mélyen ült legalább ilyen apró, ám vaskos orra felett. Ted, ez itt Mrs. Caleigh, aki a családjával kibérelte Crickley Hallt egy időre. Emlékszel-e még, hogy mihez kezdtél azokkal a lejárt kártyákkal a kirakatban? A férfi dél-angliai akcentusa a nőének tökéletes mása, csakhogy az ő hangjában érdes, gyakorlatias felhang csendült, egyfajta nyerseség, amitől mérgesnek hatott, bár Eve el sem tudta képzelni, hogy miért lenne az. Talán az bosszantotta fel, hogy megzavarták, miközben a kandalló előtt melengette a lábát; Mrs. Longmarsh épp az imént említette, hogy a cipőjét húzza fel. - Pontosan milyen kártyát keres, missus? - dörmögte az ember. Mostanra Cally már kinyitotta a Smartiest, és felváltva potyogtatta a szemeket Chester várakozóan kitátott szájába és a sajátjáéba. Eve kivételesen eltekintett a dorgálástól.
-Azt hiszem, egy megsárgult kártya volt, elég réginek tűnt magyarázta Longmarshnak. - No, ettől nem sokkal vagyunk előrébb, nemdebár? - Nem, természetesen nem. Médiumtanácsadást reklámozott; nem emlékszem már a névre. Ó igen, tudom, melyikről van szó! Épp tegnap néztem meg magam is. Arról viszont sejtelmem sincs, hogy foglalkozik-e még ilyesmivel az a nő ennyi idő után. Peel, az lesz a neve! Onnan tudom, mert feltűnt, amikor kiszedtem a kártyákat. Lillian, vagy csak egyszerűen Lili, azt hiszem, az volt! Igen, olyan furán írta: L-l-L-l. Emlékszem, mert szerintem szép a neve. Lili Peel, ez az! A sarkán előre-hátra himbálózva olyan tüzetesen kezdte tanulmányozni Eve-et, hogy az egyszerre kínosan érezte magát. Ami azt illeti - folytatta a mondókáját rövid szünet után -, azt hiszem, szerencséje van. Az összes régi kártyát egy műanyag táskába dobáltam, aztán bele a kerekes kukába a többi szeméttel együtt. Még az a jó, hogy ezt vittem ki utoljára, így a legtetején lesz. Előkereshetem magának. Ismét elhallgatott, s Eve-et vizslatta, aki azon tűnődött, hogy most jutalmat kéne-e felajánlania a fickó fáradozásaiért. - Menj, és keresd elő, Ted! - utasította a felesége. - Én addig bepakolom a táskákba Mrs. Caleigh cuccait. Longmarsh elfintorodott, mintha csak vitatkozni készülne, ám Mrs. Longmarsh már el is fordult, és két műanyag tasakot húzott elő a pult alól. A férje hosszan - mint aki nagyon szenved - felsóhajtott, és visszabandukolt a hátsó ajtóhoz, melyen át Eve jól látta a kandallóban lobogó tüzet,
és előtte a rendkívül kényelmesnek tűnő karosszéket. Igen állapította meg -, Ted Longmarsh nyilvánvalóan a lábát melengette. A hosszú, csatakos túra a dombon felfelé természetesen jóval fárasztóbb volt, mint a faluba vezető út lefelé, és Cally már jóval azelőtt elkezdett panaszkodni a lába „álmossága" miatt, hogy elérték volna a Crickley Hall előtti kis hidat; még Chester is zihált, lehajtott fejjel és lógó nyelvvel bandukolt mellettük. A vásárolt árut cipelő Eve szemernyivel sem érezte jobban magát: a visszafelé út mintha egy mérfölddel hosszabb lett volna. Bár amikor legelső alkalommal leballagtak a kikötőfaluba és vissza, nem érezték ez utóbbit ennyire fárasztónak; ám lehet, hogy csak azért nem, mert a visszaúton megálltak megnézni a templomot, és elcsevegtek a lelkésszel, Trevellickkel meg a feleségével; de az is lehet, hogy az elmúlt, végig nem aludt éjszakák többet kivettek belőlük, mint ahogy gondolta. Aztán az is megeshet, hogy csak arról van szó, hogy ők „városiak", akiket kimerít a vidéki élettel járó rendszeres testmozgás. Eve a hídnál bevárta Callyt és Chestert. Nem maradtak le túlságosan mögötte - Eve túlságosan tartott a közúti forgalomtól ahhoz, hogy egy hosszú karnyújtásnyinál távolabb engedje magától a lányát, annak ellenére, hogy Cally nagyon jól megtanulta már az úttesttel kapcsolatos szabályt. - Gyerünk már, csigák! - kiáltotta el magát, ám ebben a pillanatban észrevette, hogy Chester a pórázát rángatja, és emiatt nem halad Cally.
A kiskutya rendkívül izgatottnak tűnt, szinte kétségbeesetten próbált elmenekülni. Talán azért, mert közeledtek Crickley Halihoz? Az biztos, hogy Chester nem szerette a házat, ezt igen egyértelművé tette. De hát ő sem. Vagyis mostanáig nem, és bár még mindig fenntartásai voltak a Hallal kapcsolatban, egyidejűleg mélyen megérintette annak rejtélye - és a halvány remény, amelyet felcsillantott előtte. Meghallotta, amint Cally a kutyát szidja: - Chester, nagyon-nagyon rosszfiú vagy! Eve letette a hídra a bevásárlószatyrokat, és visszacaplatott hozzájuk: elvette Callytől a pórázt, majd a csuklójára tekerte néhányszor, hogy rövidebb és kezelhetőbb legyen. Viselkedj, Chester! - figyelmeztette az ebet. - Már majdnem otthon vagyunk, és elfáradtunk, ezért légy szíves, hagyd, hogy bemenjünk, és lepihenhessünk egy kicsit! A vakarcs válaszképpen nyüszíteni kezdett, és megpróbált elhúzódni Eve-tői, aki türelmetlenül rángatni kezdte a pórázát, amitől a kiskutya leült. Félig vonszolva rángatta Chestert a híd felé, akinek a hátsója csak centiméterekre volt a talajtól, s mellső mancsait mélyen a földbe vájva próbált tiltakozni. Nem kis erőfeszítésbe került, de végül sikerült eljutni vele a hídhoz. Eve fáradt volt, csalódott, és egy kicsit dühös is. Mi a baj Chesterrel? Lehajolt, hogy megsimogassa, hogy lecsendesítse, mivel az ekkor már erősen reszketett. A szeme kidülledt, meredten bámult a folyón túlra, pórázát a végletekig feszítve hátrált, mellső mancsa már nem is érintette a talajt, s a fejét rángatva próbált kitörni.
Chester, abbahagynád végre? - Eve ekkor már igazán dühös volt. Erősebben megrántotta a pórázt, ám ettől a kutyus még kétségbeesettebben tiltakozott. -Anyuci, nézd! Eve-et túlságosan is lefoglalta a Chesterrel való küzdelem, oda sem figyelt a lányára. Ám Cally cibálni kezdte anyja szabad karját, és nem hagyta magát: -Anyuci nézd, a gyerekek! Eve ijedten azonnal felegyenesedett és Cally felé pördült, aki a hídon túl Crickley Hall hálótermének az ablakai felé mutatott. Felfelé irányuló arcocskáján mosoly áradt szét. Eve tekintete követte a kislány ujját, és ekkor megpillantotta a sápadt, ködös látomást, amely nem lehetett más, mint arcok a háztető négy apró, szurtos ablakában. -A gyerekek, anyuci! - ismételte Cally, és Eve-nek szó szerint leesett az álla. Chester ezt a pillanatnyi figyelemkihagyást használta ki arra, hogy megszökjön. Eve csuklójáról letekeredett a póráz, és a kutyus egy hirtelen rántással kiszabadult. A pórázát maga után húzva még azelőtt felszáguldott a dombon, hogy Eve-ben tudatosulhatott volna, mi történt. - Chester, ne! - kiáltotta el magát élesen. - Állj meg! Ám a kutya ügyet sem vetett rá, továbbszáguldott a szabadulásáért; úgy rohant fel a dombon, mint a forgószél. Eve zavartan, mérgesen és megrökönyödve fordult vissza Crickley Hall felé. Ám a halovány látomások már nem voltak ott a tetőtéri ablakokban. -
23. DÖNTÉSEK Eve hezitálva a telefon felé nyúlt - a digitális telefon felé, amely első generációs készülék lehetett: súlyos és tömör, nagy számos nyomógombokkal -, ám valami visszatartotta attól, hogy felvegye. Gabe-et készült felhívni llfracombe-ban, az irodájában, azon a vonalas számon, melyet még a férje firkantott le egy papírlapra és tett a fiókos szekrényen álló telefon mellé, ám rádöbbent, hogy bolondság lenne: ugyan mit tudna kezdeni egy eltűnt kutyával, amikor mérföldekre van tőlük, és valószínűleg minden erejével igyekszikjó benyomást tenni új kollégáira? Chesternek nyoma veszett valahol a kavargó folyót követő, tekergős ösvényen, s bár Eve és Cally több mint egy órán át kereste folyamatosan szólongatva, úgy tűnt, ezúttal örökre megszökött. Különös módon Cally - aki most a konyhában majszolta ebédje utolsó falatjait - nem fogadta olyan rosszul a történteket, ahogy Eve várta. Persze, amikor Chester elszabadult és beleveszett a messzeségbe, vagy öt percen át torkaszakadtából bömbölt, ám a keresés kezdeti izgalmait követően elfáradt és - nem is beszélve arról, hogy bőrig ázott -, panaszkodni kezdett Eve-nek, hogy mennyire éhes. így hát visszaballagtak Crickley Hallba, bár eközben is az eltévelyedett kutya nyomait keresték. Ahogy a telefon mellett álldogált, határozatlanul, a kagylóval a kezében, valami mélyről feltörő, aggasztó hideglelés kúszott fel a gerincén, egészen a tarkójáig. Megreszketett és lassan-lassan, mert azt gyanította, valaki
áll mögötte, és ebben az esetben egyáltalán nem akarta tudni, ki az - megfordult. Fellélegzett megkönnyebbülésében, amikor megpillantotta a félig nyitott pinceajtót. Egyértelműnek tűnt, hogy a hideg léghullám onnan érkezett. Mivel az ajtó csak félig nyílt ki, nagyon kevés fény szűrődött be rajta; az odabent megbúvó árnyékok különösen mélyek, szurokfeketék voltak, és valami furcsán hívogató volt bennük, szinte tantaluszi kínokat okozó. Némiképp olyan volt, mint amikor valaki magas szikla vagy épület tetején áll, és amikor lenéz az alatta elterülő mélységbe, az szinte hívogatja, hogy ugorjon már. Eve icipicit megrázta a fejét - de lehet, hogy csak megborzongott -, s a telefonkagylóval még mindig a kezében vakmerően az ajtóhoz lépett és becsapta. A zárban lévő kulcs hangos csendüléssel esett a kőpadlóra. A csigavonalban gyűrűző telefonzsinór megfeszült, ahogy Eve lehajolt a hosszú kulcsért. Visszahelyezte a zárba, ráfordította, s ettől megkönnyebbült. Meg kell kérnie Gabeet, hogy javítsa meg a zárat, vagy szereljen fel egy újat: esetleg egy csapózárat is felszerelhetnének, elég magasra, hogy Cally ne érhesse el. Eve a kezében lévő telefonkagylóra nézett, és döntött. Visszatette a villára. Nem, pillanatnyilag nem terheli Gabe-et az eltűnt kutyával, de mással sem. Ám a következő másodpercben már egy másik telefonhíváson vacillált. Igen nehéz döntés volt ez számára. Aznap reggel eltökélten indult útnak, hogy felvegye a kapcsolatot a médiummal, akinek a címe mellett a telefonszáma is fel volt tüntetve azon a kártyán, amit a vegyesboltból beszerzett. Eszébe jutott, hogyan remegett meg az izgalomtól a keze,
amikor átvette Ted Longmarshtól, s a reményteli várakozás, ami elöntötte, ahogy a zsebébe csúsztatta a megfakult kártyát. Ám most elbizonytalanodott. Mert ugyan mit tehetne egy médium; mit mondhatna ő maga neki? Azt, hogy meggyőződése szerint kísértetjárta házban élnek? Azt, hogy saját eltűnt fiának a pszichéje azért itt érte el őt, mert ismeretlen erők dolgoznak Crickley Hallban, erők, melyek természetfelettiek, erők, melyeket normális ember nemigen bír felfogni? Mihez kezdjen egy médium azokkal az éjjeli zajokkal, melyekre nem igazán lehet kielégítő választ adni, mihez kezdene a titokzatos léptekkel, vagy azzal, hogy Cameron egy álomban jött el hozzá, ami után csordultig megtelt a szíve reménnyel? Mit gondolna Lili Peel, ha elmondaná neki, hogy porszellemek járnak körtáncot idelent a hallban, vagy hogy apró, sápadt arcok nézegetnek ki a tetőtéri ablakok mögül? Vajon azt hinné-e, hogy Eve megtébolyodott, vagy hogy szimplán egy neurotikus nő, akinek elvette az eszét a gyász? Vagy talán a médium bolondot csinálna belőle, és végigmenne vele ezekkel a „látomásokkal" kikövezett úton, mint ahogy néhány sarlatán teszi, csakhogy megszabadítsa őt egy rakás pénztől? Mi haszna lenne az egésznek? - tette fel magának Eve a kérdést. És aztán, mit veszíthet azzal, ha kapcsolatba lép Lili Peellel? Lehet, hogy talán már az segít neki valamit, ha egy vadidegennel beszélhet a történtekről. Gabe nem tud neki segíteni, bár próbált, kétségbeesett erőfeszítéssel próbált; ám együttérzését az idő múlásának és saját fiatalkori tapasztalatainak béklyói szorították korlátok közé. Már most is úgy gondolja, hogy Eve az idegösszeroppanás szélén áll; azt gyanította, férje számít arra, hogy bármelyik
pillanatban összeomolhat. Ugyan mi másért hozta volna ide, erre a „menedékhelyre", oly sok mérföldre az igazi otthonuktól ebben a jelentőségteljes időszakban? Az új helynek segítenie kellett volna neki a felejtésben. Annak ellenére, hogy Gabe maga is hallotta a különös éjszakai zajokat, és ő volt az, aki felfedezte a megmagyarázhatatlan tócsákat a nagyteremben meg a lépcsőkön, és annak ellenére, hogy pontosan tudta, mennyire fél Chester a háztól, nem lenne hajlandó elhinni, hogy Crickley Hallban szellemek tanyáznak. Az ő életében nem volt helye az efféle természetfeletti hókuszpókuszoknak. Eve abban sem volt biztos, hogy a férje egyáltalán hisz-e Istenben; Gabe mindig kitért a válaszadás elől, vagy teljesen más mederbe terelte a társalgást, ha Eve felvetett valami, a Legfelsőbb Lénnyel vagy bármilyen más vallási témával kapcsolatos kérdést a beszélgetéseik során. Ez nem jelentette azt, hogy nem tudta volna elképzelni; csak annyit, hogy idegenkedett az efféle dolgoktól. Nem, nem lenne értelme elmondani Gabe-nek, hogy épp itt, Crickley Hallban érezte meg eltűnt fiuk jelenlétét, és hogy ennek tetejébe meg szellemszerű jelenéseket is észlelt a házban. Talán van valami ebben a helyben, ami kedvez a természetfeletti tevékenységek kialakulásának, egyfajta sajátosság, ami bizonyos pszichikus energiák katalizátoraként működik. Ha elmeséli neki mindezt, talán végleg elveszíti eddigi végtelen türelmét, és „nagy baromságnak" titulálja az egészet. Szíve legmélyéből szerette a férjét, bízott és hitt benne, ám ebben a pillanatban semmi szüksége nem volt efféle negativitásra: hiszen annyira akart hinni! Eve egyáltalán nem volt biztos
abban, hogy meg tudná győzni a férjét arról, hogy amikor hazafelé bandukoltak a kikötőfaluból, valóban látta a kis gyermekarcokat, amint őket nézik Crickley Hall tetőtéri ablakaiból - még annak ellenére sem, hogy Cally is látta őket. Miután visszatértek a Chester utáni - hiábavaló keresőtúráról, közösen felmentek a padlásra körülnézni; Eve képtelen lett volna egyedül lent hagyni lányát abban a hatalmas hodályban, és mellesleg Callyt egy cseppet sem dúlta fel az a kilátás, hogy talán megint találkozik a „fantom" gyerekekkel. Ám a rég használt hálóterem tökéletesen üres volt, egyetlen földöntúli, légies tüneményt sem láttak odafent. Miért, mit vártál? - lenne Gabe reakciója. - A hálóterem ablakai kosztól és esőtől homályosak, bármit láthattál mögöttük... bármit, amit csak látni akartál! Nem, csak egy igazi médium vagy látó tudná őt megérteni, és vasárnap, Cammel való találkozása után Eve majdnem eldöntötte, hogy felkeresi a bolti kirakatból megszerzett névjegykártya tulajdonosát. A ma reggeli események csak megerősítették a szándékában. Eve ettől függetlenül még mindig habozott. Gabe az ablaknál állt; kávéval teli műanyag csészét szorongatott az egyik kezében, a másikban pedig szendvicset, melyből már hiányzott egy jókora harapás. Az első, tengeráramlat hajtotta turbina prototípusának a tervrajzai feküdtek kiterítve mögötte az íróasztalon, mellettük pedig egy kisebb, ám részletesebb vázlat a turbina rotorjáról és láncmeghajtásáról. Elhárította három kollégája ebéd meg hívását - akiket az anyavállalat, a Seapower alkalmazott -,
mert tudta, a korábban megkezdett szakmai beszélgetés folytatódna evés közben is, és időre volt szüksége ahhoz, hogy megeméssze azt a rengeteg információt, mely aznap délelőtt rázúdult. A Seapower-projekt globálisan is fontos volt, mivel - ha elkészül - a rendszer képes lesz hasznosítani a tengeráramlatok végtelen energiáját. A vízfelszín alatt működő gépezet akár háromszázezer kilowattot is képes kinyerni egy csupán öt és fél csomóval haladó áramlatból, amelyet végül egy tenger alatti áramvezetékkel - az erőműhöz a talpazatánál csatlakozna, és így szinte láthatatlanul kígyózna a tengerfenéken - össze lehetne kötni a szárazföldi erőműhálózattal. Környezetvédelmi szempontból a tenger alatti turbináknak elhanyagolható a hatása, nem szennyezik a környezetüket; s az óceán mélyén helyeznék üzembe őket, olyan pontokon, ahol erős a tengeráramlat. Például Hollow Bayben - gondolta Gabe. Nagyot harapott a szendvicsből, melyért a csapat egyetlen titkárnője ugrott ki, mielőtt ő maga is elment volna ebédelni Hollow Baybe. Gabe tovább bámulta az irodaépületek hátsó felének komor képét; az eső jócskán hozzátett az amúgy is lehangoló táj szürkeségéhez. Korábban a nap át-áttört a felhőkön, és melege vénasszonyok nyara képzetét keltette, ám ez nem tartott túl sokáig - a felhők összezárultak, és a végtelen esőpermet visszakövetelte magának a hatalmat. Gondolatai a kikötőfalutól elkalandoztak a házig, ahova elhozta a családját. Crickley Hall rendkívül hátborzongató, rejtelmekkel teli hely, ehhez nem férhetett semmi kétség. És bár tegnap úgy tűnt, Eve némiképpen jobban van, tisztában
volt azzal, hogy felesége idegei a végletekig megviseltek. Egy újabb trauma a szakadék mélyére taszíthatná. - Bassza meg! - tört ki hangosan. Hirtelen elhatározásra jutott. Úgy döntött, elköltöznek Crickley Hallból. Hamarosan találnak egy kisebbet, talán egy egyszerű falusi házat, bármit, ami meleg, és ahol nem keletkeznek ok nélkül tócsák vagy furcsa zajok éjjelenként, vagy ahol az ajtók nem nyílnak ki maguktól. Bár nem hitt a szellemekben, határozottan volt valami baljósan kísérteties az öreg házban. Sem neki, sem a családjának nincs erre szüksége; különösen Loren lett egyre ijedősebb, bár anyja kedvéért megpróbálta ezt a lehető legjobban palástolni. A pokolba is, még a tökmag is halálra van rémülve! Úgy érezte, mázsás teher gördül le a válláról, és elmosolyodott magában. Igen, holnap szakít majd rá időt, és beugrik az ingatlanügynökhöz. 24. A MENEKÜLTEK MESÉJE Percy Judd ugyanott ült a konyhaasztalnál, mint három napja, amikor a Caleigh család beköltözött Crickley Hallba. Két térde között a kezében himbálta a sapkáját, viharkabátja a konyhaajtó melletti kampós fogason lógott. Idős kora ellenére megfakult kék szemének tekintete meglepően figyelmes és éber volt. Mint legutóbb, Eve most is készített neki teát. Callyt már korábban felküldte a szobájába, hogy játsszon, vagy valamelyik képeskönyvét olvasgassa; meg akart
kérdezni néhány dolgot Percytől, de nem a lánya előtt. Az öregember feszengve izgett-mozgott a helyén. - Nem akarnám zavarni, missus. Odalent dolgoztam a templomnál egész délelőtt, de mára már elvégeztem az ottani dolgokat. Minden rendben Percy, egyáltalán nem zavar. Mellesleg pedig, nem dolgozhat most odakint, ilyen időben... ezért is hívtam be. De hívjon csak Eve- nek, rendben? Azt már úgyis tudja, hogy a férjemet Gabe-nek hívják. - Ha önöknek mindegy, akkor megmaradnék a misternél és a missusnál. Ez így van rendjén. Maguk a munkaadóim, tudja? - Nos, úgy tűnik, valóban a házzal együtt kaptuk meg magát - hagyta rá Eve. - De ugye nem bánja, ha mi Percynek hívjuk? Az öreg felkuncogott, és megrázta a fejét: - Dehogy bánom, nagyszerű lesz ez így, missus Caleigh! Eve rámosolygott. Volt valami, amit annak ellenére kifejezetten kedvelt ebben az öregemberben, hogy alig ismerte. Egyszerű volt, de jól volt egyszerű, különlegesen, csavar- és komplikációmentesen. - Tulajdonképpen - folytatta - örülök is, hogy találkoztunk ma. Az öreg kertész érdeklődve nézett fel a nőre. Van néhány dolog, amit meg szeretnék kérdezni Crickley Hallal kapcsolatosan. - Eve egy pillanatra elhallgatott. Vajon tényleg sötétség futott át Percy arcán, amikor ezt kimondta?
Igen sok tennivaló van a kertben az évnek ebben a szakában. - Percy ezt úgy mondta, mint aki nem tud időt nélkülözni hiábavaló csevegésre. - Igazán? Azt hittem, a tél közeledtével már nincs olyan sok tennivaló odakint, különösen nem szakadó esőben. - Ó, nem! Bizonyos tekintetben ez az év legfontosabb része. El kell rendezni a dolgokat, még mielőtt beköszöntene a hideg idő. Eve az asztalhoz vitte a teát, Percy pedig lelkesedve belekezdett abba, ami nyilvánvalóan a kedvenc témája volt. Az asztalra tette a sapkáját, és elvette a felé nyújtott csészét. Nem mintha túl nagy lenne a kertjük, természetesen a gyepet leszámítva, de mégis gondozni kell azt a keveset is, ami van. Meg kell metszeni a fákat, felkötözni a növényeket, összegereblyézni az avart, no meg aztán végigteríteni a virágágyásokon. Tudja, a fagy miatt. No meg vissza kell nyesni a fákat, meg kivágni az elhaltakat. És be kell takarítani az almát, a lehullottakat meg összeszedni... jó néhány egészséges almafa vesztegel ott hátul. Pompás lekvárt lehet belőlük főzni, ha a missusnak van kedve és ideje ezzel szöszmötölni. No meg aztán el kell ültetni a virághagymákat, nárciszt, tulipánt meg hóvi rágot, ha azt akarjuk, hogy legyen vi rág az udvarban jövő tavasszal. Belefújkált a csészébe, hogy kissé lehűtse a gőzölgő folyadékot. És aztán ott van a tűzifa is, azt is fel kell vágni! folytatta. - Már egy jókora adagot lehordtam a kazánházba, ám ha azt akarják, hogy minden kandallóban lobogjon a tűz, a hálószobákban is meg mindenhol... tudja, Crickley -
Hallban különösen nyirkos a hideg, amivel a radiátorok nem tudnak megbirkózni... akkor hamarosan kifogynak ebből az adagból. Nem várjuk el magától Percy, hogy ezt megtegye - ült le Eve a férfival szemközti székre. - Gabe nagyon szívesen felhasogatja a tűzifát. Tulajdonképpen még élvezni is fogja a testmozgást. Az a fontos, hogy megfelelő tűzifa legyen felhasogatva. Van, amelyik csak egy rakás füstöt okád, mások meg nem adnak fényt. És az sem mindegy, hogy milyen fejszével dolgozik az ember. Eve bólintott: Hát majd megmutatja, melyiket kell használni. - A könyökével az asztalra támaszkodott. - Mennyi ideje dolgozik Crickley Hallban, Percy? - kérdezte, egyenesen a férfi szemébe nézve, mintha valamiért különösen fontos lenne ez a kérdés. Majdnem egész életemben, missus. Tizenkét éves korom óta. Nem fejeztem be az iskolát, és abban az időben nem volt szokatlan, hogy egy legény ilyen fiatalon kezdjen el dolgozni. Legalábbis ezen a környéken. Belekortyolt a forró teába, és nagyot cuppantott elismerésében. - Erősen szeretem - hangzott a dicsérő megjegyzés. - Ez itt egyjó bögre főzet, az biztos. Eve még mindig nem ocsúdott fel azon döbbenetéből, hogy Percy, aki minimum a hetvenes évei végén járhat, ha nem a nyolcvanas elején, egész életét egyetlenegy munkával töltötte. Aztán gyorsan összeszedte magát.
Nem azt mondta korábban, hogy maga tartja rendben a St. Mark temetőjét is? - kérdezte. - De igen, a sírkertet. Mindig ügyelek rá, hogy csinos és gondozott legyen, különösen ott hátul, bár nem sokan látogatják. - Ott vannak a gyerekek eltemetve, nem igaz? A férjem látta az apró sírokat. Percy elnémult. Lenézett a teájára: egyik kezében a csésze, a másikban pedig a csésze alá tartva - mintha csak arra ügyelne, nehogy lecsöppenjen a földre a folyadék - a kistányér. Eve azonban nem tágított. - Agyerekek innen kerültek oda, nem igaz? Mindannyian itt laktak Crickley Hallban, amikor megfulladtak, ugye igazam van? Percy arca egyszerre mogorva és kemény lett, mozdulatlan, mint a kő. Tekintete gyanakvóan fúródott Eve-ébe, aki meglepetésében ösztönösen hátrébb csúszott a széken. Ám a kortól homályos szempár ismét ellágyult; már csak szomorúsággal volt tele. -Azokat a szegény kis gyerkőcöket a második világháború idején küldték le ide Devonba. 1943-ban érkeztek meg. 1943 nyárutóján. A londoniak akkoriban már úgy gondolták, hogy véget ért a Blitz, és nem akarták elküldeni a gyerekeiket, nem akarták szétválasztani a családjaikat. Ám a hatóságok másként gondolták. Ők úgy hitték, hogy a bombázásnak még nincs vége, és azt akarták, hogy a piciknek ne legyen bántódásuk. A Crickley Hallba érkezett menekülteknek pedig amúgy sem volt választásuk... tudja, árvák voltak. -
Elcsendesedett és megint a távolba révedt. Eve egy pillanatig úgy hitte, könnybe lábadt a szeme, ám az öregembert keményebb fából faragták. Ismét a nőre nézett. - Miért kérdez a gyerkőcök felől, missus Caleigh? - A kérdésben több csendült puszta kíváncsiságnál: Percy valóban gondterheltnek tűnt. Én... én csak úgy gondoltam, hogy olyan szomorú ez az egész - felelte Eve. - Azok a szegény gyerekek... itt fulladtak meg. Csak szerettem volna többet tudni róluk. Ugyan mi mást mondhatott volna Percynek? Talán azt, hogy ő és Cally - mert Cally is látta őket - látták a gyerekek szellemeit? Hogy itt kísértenek Crickley Hallban? Az öreg biztosan csak kigúnyolná, azt hinné, elment az esze. Eve szinte lelki szemei előtt látta, ahogy a kikötőfaluban szárnyra kap a pletyka - őrült nő él odafent a Hallban, aki azt hiszi, kísértetekkel lakik együtt. Hollow Bay zárt közösségnek tűnt, ahol igen könnyen szárnyra kaphat mindenféle szóbeszéd. Már az is elég rossz volt, ahogyan aznap reggel az eladó és a férje néztek rá, amikor elkérte tőlük a médium kártyáját. A helyiek legjobb esetben is bogarasnak tartanák. És ki hibáztathatná őket ezért? Percy ivott még egy kis teát, aztán úgy tűnt, dűlőre jutott magában. - Hát, ha hallani akar róla, akkor legyen, elmondom. És így Percy elmesélte Eve-nek a kis londoni menekültek szívfacsaró történetét, akik 1943 nyarának végén érkeztek Crickley Hallba. - Természetesen a Blitznek akkor már vége volt - mesélte Percy Eve-nek -, de amint már mondtam, a hatóságok másként gondolták. Meg voltak róla győződve, hogy a németek nem hagytak fel véglegesen a
bombázással, és a kormány a lehető legtöbb gyereket Londonon kívül akarta tudni. Bár igen sok szülő hallani sem akart erről... úgy hitték, a legrosszabbon már túl vannak, az árvaházak gyerkőceinek nem volt beleszólásuk a dologba. Azoknak, akik Crickley Hallba érkeztek, már rég el kellett volna jönniük a fővárosból, de úgy hiszem, a hatóságok nemigen találtak nekik szállást, amíg a Hall neve fel nem merült. A kormánynak végül igaza lett. A nácik '44ben ideküldték azokat a V-l-eseket, néhányan csak rakétabombának hívták őket, de V-l-es volt a rendes nevük, és a kenti légifolyosó mentén letarolták Londont. De a mi tizenegy kis menekültünk még a bombázás előtt megérkezett, bár hosszú távon ez nem sok jót jelentett számukra. Hat fiú és öt lány jött, közülük csak ketten rokonok: Gerald és Brenda Prosser. A legidősebb fiú tizenkét éves volt, bár korához képest nagyra nőtt, és öregebbnek is tűnt. Maurice Stafford volt a neve, esetlen, ellenszenves kölyök volt, a legidősebb lány pedig tizenegy éves, és Susan Trainernek hívták. Ez utóbbi anyja helyett anyja volt valamennyinek, de különösen a kis Stefan Rosenbaumnak, aki még csak öt volt, a legfiatalabb a társaságban. Lengyel volt a lelkem, és nem is igen értett angolul. Szegény kis gyerkőcök voltak, úgy biza' - folytatta Percy. -Nem volt semmijük, csak a rajtuk lévő ruha meg egy váltás, amit kartonpapír bőröndben hoztak magukkal, és úgy hiszem, valamennyinek gázmaszkos tasak lógott a nyakában. Amikor megérkeztek, elég boldognak tűntek, csivitelve és izgatottan szálltak le a buszról, ami az állomásról idehozta őket. De nem tartott sokáig ez a boldogság. Eve feszült figyelemmel hallgatta a történetet...
Percy elmondta, hogy a gyerekek két felügyelője és tanára egy testvérpár volt: Augustus és Magda Cribben. Szintén Londonból érkeztek, így őket sem ismerte senki a környéken. A férfi negyven körüli lehetett, hideg és kemény ember, fanatikusan vallásos és a szigorú fegyelem híve, aki vaskézzel uralkodott a gyerekek felett. A húga egyszerű, kőmerev arcú harmincegy éves nő, „öregebbnek tűnt vetette közbe Percy -, sokkal öregebbnek a koránál", egy szemernyivel sem volt kevésbé szigorú a kicsikkel. Augustus Cribben - a középső neve Theophilus igazgatóhelyettes volt egy londoni fiúiskolában, melyet bezártak, mert a diákok többségét az ország különböző pontjaira telepítették ki. Magda az egyik tanára volt. Ezenkívül igen keveset lehetett tudni a párról, és az egyetlen személy, akivel Cribben Hollow Bayben szóba állt, az a St. Mark lelkésze, Horace Rossbridger tiszteletes volt, aki csodálta a gyermekfelügyelőt az Úrnak való feltétlen elkötelezettsége és a gyermekek szigorú fegyelmezése miatt. Percy, aki akkoriban fiatal legényként Crickley Hall kertésze és mindenese volt - egész életében rendben tartotta a házat és környékét, akár laktak benne, akár nem -, megpróbált összebarátkozni a gyerekekkel, amikor napi feladatai odaszólították, ám Cribben hamarosan mindenfajta pajtáskodást megtiltott közte és a kicsik között, nehogy elterelje azok figyelmét a kiosztott feladatokról. Ez azonban nem akadályozta meg Percyt abban, hogy figyelemmel kísérje a sorsuk alakulását.
Néhány napon belül a boldog, lármás gyerkőcök gyanakvó és óvatos kis szerzetekké váltak, akik rettegtek bármi olyat tenni, ami esetleg kiválthatta Cribben vagy Magda haragját. Olyan szigorú rendben kellett élniük, ami megtörte a lelküket. Percy hamarosan megtudta, hogy a büntetés - gyakorlatilag bármiért, amit Cribben illetlen viselkedésnek minősített - igen súlyos volt. Napi kosztjuk a következőkből állt: zabkása és egy csésze víz reggelire, vagdalt hús, főtt krumpli és káposzta ebédre, sajt és egy alma vacsorára. Mindez még rendben is lett volna - még ha nem is túl bőséges -, ám Percy saját szemével látta a lelketlenül sovány adagokat, melyeket a gyerekek kaptak. Bár nem voltak szembetűnően alultápláltak, hamarosan leolvadt róluk minden nélkülözhető zsírpárna, s ezzel egy időben illant el belőlük a pirospozsgás, kicsattanó életenergia is. Odabent a házban a nyirkos hidegre való tekintet nélkül ami az évszaktól függetlenül egész évben megtelepszik a szobákban - mezítláb vagy harisnyásan kellett járniuk. Ezzel nem csak a cipőbőrre kellett kevesebbet költeni, hanem elkerülték a „túlzott" zajkeltést is. Augustus Cribbent nyilvánvalóan szerfelett erős migrénrohamok kínozták néhanapján. A kis menekültek azokkal a játékokkal sem játszhattak, melyek az árvaházaknak és szegényebb területek iskoláinak rendszeresen ruhát, könyvet és játékszert adományozó jótékonysági szervezetektől érkeztek. Valamennyit felhalmozták a gyermekek hálóterme melletti padlástéri raktárszobában, mintha csak ezzel is kínozni - vagy
legalábbis próbára tenni - akarták volna a fiúkat és a lányokat. - Megtaláltuk őket - mondta Eve Percynek, és a régimódi búgócsigára pillantott, mely a konyhaasztal túlsó felén vesztegelt. - Gabe fedezte fel őket a padláson. Ahogy mondta... Elrejtve a hálóterem melletti raktárszobában. Istenem, ennyi éven át senki nem nyúlt hozzájuk! Percy a színes játékot tanulmányozta, és bánat fátyolozta be a tekintetét. Eltelt egy-két másodperc, amíg újra megszólalt: -Azóta nem volt itt egy rendes család, akit érdekelhetett volna. Nem laktak itt gyerkőcök, akik elszórakozhattak volna velük. - Nagyot sóhajtott, és Eve-nek úgy tűnt, mintha összeroskadt volna egy kicsit. Aztán az öregember folytatta történetét: - Emlékszem, egyszer láttam őket együtt, amikor vasárnapi misére meneteltek a St. Markba. Szeptember, igen az volt, és az idő már hidegre fordult. Párban masíroztak, egymás kezét fogva, a kisebbeknek szaladniuk kellett, nehogy lemaradjanak, a lányok barna sapkában, a fiúk pedig nagykabátban, amelyek vagy túl nagyok, vagy túl kicsik voltak rájuk, de egyik sem passzolt rendesen. Valamennyinek gázmaszk lógott a nyakában, bár igen kicsi volt annak az esélye, hogy Hollow Bay-ben szükség lehet ezekre. Máig emlékszem, milyen csendesek voltak, nem olyanok, mint az átlagos kölykök, akik nevetgélnek és csivitelnek meg ugrándoznak. Ilyenek voltak ők is, amikor megérkeztek. Nem, most mindegyik néma volt, mint a sír, mintha... mintha... - Percya megfelelő szót kereste -
...megfélemlítették volna őket, már ha érti, mire gondolok. Mintha féltek volna jól érezni magukat. Percy a feltörő emléktől szomorúan megrázta a fejét. - Cribben menetelt elől, vezette őket, és Magda zárta a sort, árgus szemmel figyelve, hátha valami csintalanságon töri valamelyik kölyök a fejét az úton. Maurice Stafford mellette masírozott, a magas fiú, és aki, ahogy már mondtam, öregebbnek tűnt a koránál. Valami miatt a Cribben testvérek másként bántak vele, mint a többiekkel. Később megtudtam, hogy pletykafészek, az volt. Beárulta a többi gyerkőcöt, ha valami rosszat tettek. Nagydarab kölyök volt, úgy igaz, de ványadt testű, esetlen és kétbalkezes. Emlékszem, ahogy fölényeskedőn rám vigyorgott, amikor elment mellettem, nagy, feketén tátongó lyukkal az egyik foga helyén. Nem szerették a többiek, és erre megvolt a jó okuk. Tanár kedvence, az volt. És alattomos, nagyon alattomos. Igazi spicli. Ezt később tudtam meg, amikor Nancy megérkezett Crickley Hallba. Ismét elhallgatott, és Eve azon tűnődött, hogy vajon Nancyt próbálja-e meg maga elé képzelni. Úgy tűnt, nagyon messze jár most, teljesen elmerült egy másik korban. - Meséljen róla! - biztatta finoman Eve. Az öreg kertész pedig összeszedte magát, megköszörülte a torkát és kiegyenesítette a vállát. - Nancy... Linnét volt a vezetékneve, kenderike, minta kismadár... Nancy tizenkilenc éves volt. Csinos teremtés... az volt, finom csontú, de belül erős, már ha tudja, mire gondolok... Mint Crickley Hall tizenegy kis menekültje, Nancy Linnét is árva volt, aki állami otthonban nevelkedett fel, London külvárosában. Tizenhat évesen otthagyta az
intézetet, hogy a tanításnak szentelje az életét; hátrányos helyzetű gyerekekkel akart foglalkozni, különösen olyanokkal, akik árvák voltak, mint ő maga. így hát kapvakapott az alkalmon, hogy a Hollow Baybe érkező árvákat tanítsa. Nancy hajfürtjei rézszínben ragyogva omlottak a vállára - mesélte Percy Eve-nek -, derűs mogyoróbarna volt a szeme, az arcát elborító ugrabugra huncut szeplőktől meg nem nézett ki többnek tizenkettőnél. Nos, egyszerre megkedveltük egymást, én és Nancy. Ó, tisztában voltam vele, hogy túl jó ő nekem, és korábban azt hittem, az egyetlen ok, amiért esélyem lehet nála az, hogy az egyik karja sorvadt. Az én szememben ez szemernyit sem rontott a szépségén, ám azokban az időkben más legények... Nos, akkoriban máshogy viszonyultak a fogyatékossághoz... de csak a háború végéig. Amikor az a rengeteg pilóta meg tengerész meg katona megégett arccal és hiányzó végtagokkal hazajött, csak akkoriban kezdtek az emberek hozzászokni az efféle látványhoz. Bár nem teljesen... néhány ember máig nem bírja elviselni mások nyomorúságát, de azt hiszem, ez nem is változik meg. Gyászosan megrázta a fejét. - Mindenesetre barátságot kötöttünk... úgy is mondhatjuk, udvaroltam neki... és rajta keresztül többet megtudtam arról, hogy mi zajlik Crickley Hallban, olyan dolgokat is, amiket én magam nem láthattam... A gyerkőcök napi életvitele szigorúan feszes volt, amitől soha nem tértek el. Mindennap, hétvégeken is, hajnali hatkor keltek, még mosakodás és öltözködés előtt beágyaztak; megreggeliztek, aztán összegyűltek a nagyteremben, ahol Cribben vezetésével imádkoztak. Nyolc órakor megkezdték a tanulást a nagy fogadószobában, ez
volt az ebédlő is, amiben akkoriban nem sok bútor állt: néhány íróasztal felhajtható paddal, egy fiókos tanári asztal, mellette a kredencen színes, bádog földgömb és egy festőállvány. Ez volt minden. A húszperces ebédet pontban délben kezdték: ezután mindenki megkapta az aznapi ház körüli munkáját: söprést, porolást meg fényezést. A padlókat szombaton kellett felsikálniuk. Volt, aki a kályha rostélyt tisztította, mások pedig megrakták a tüzet a nappaliban, de csak Cribbenéknek: a házban uralkodó nyirkos hideg ellenére - mivel a föld alatti folyóra építették - soha nem kapcsolták be a bojlert, amely egy kicsit átmelegíthette volna a radiátorokat. Kettőkor ismét tanórák következtek, amelyek csak este hatkor értek véget. Hétig szabadon olvasgathattak a hálóteremben (a játék tilos volt), ezután vacsoráztak. Vacsora után fürdés, egy nap csak egy gyerek, aztán megint közös imádkozás a nagyteremben, ekkor már hálóruhában, utána lefekvés, villanykapcsolás este nyolckor. Nancy a kikötőfaluban lakott: minden reggel pontban háromnegyed nyolckor érkezett Crickley Hallba, és este hatkor lépett ki onnan. A kölykökre kirótt büntetés volt az, ami annyira felháborította. Az ütlegelések. Cribbenék ugyanis néha bőrövvel, de leginkább pálcával verték őket. Nancy csendes kis teremtés volt, ám őt magát is kínozta az, ahogy az árvákkal bántak. Többször is tiltakozott Cribbennél a bánásmód miatt, de félt, ha túl messzire megy, kirúgják. Nem bírta volna otthagyni a gyerekeket, nem bírta volna, mert akkor még cudarabbul bánnak velük. Egy alkalommal elment a lelkészhez, az öreg Horace Rossbridgerhez, hogy panaszt tegyen Cribbenékre, ám az öreg pap túl nagy csodálója volt Augustus Cribbennek
ahhoz, hogy meghallgassa. Csak annyit mondott neki, hogy menjen vissza dolgozni, és foglalkozzon a saját dolgával. De azt hiszem, Nancy eltökélte magát, hogy nem hagyja annyiban, ám nem tudom, mit tervezett. Eve Percyre nézett. - Mit ért ezen? Biztosan... Az öreg tanácstalanul, szinte kétségbeesetten meglendítette a karját. -Akkoriban soroztak be a hadseregbe. Betöltöttem a tizennyolcat, és azországnak minden mozdítható férfira és sihederre szüksége volt. Eve gyorsan elvégezte a számolást. Szent Isten! Percy nyolcvanegyéves! - Levélben tartottuk a kapcsolatot, Nancy és én, de egy idő után nem érkezett tőle több. A legutolsóban azt írta, hogy elhatározta magát, elmegy a hatóságokhoz, és elmondja, mi folyik Crickley Hallban. Én továbbra is csak írtam a leveleket, de nem jöttek vissza, sem választ nem kaptam rajuk, egyre sem. így hát írtam a háztulajdonos asszonynak, aki szállást adott neki, ő pedig azt válaszolta; hogy Nancy felmondott és elment. Egyik nap Magda Cribben jelent meg a szálláson, és közölte a gazdasszonnyal, hogy Nancy még aznap délután visszautazik Londonba, ezért szüksége van a holmijára. Magda nem adott ennél több magyarázatot, csak összeszedte azt a kevéske ruhát, ami Nancynek volt, és elment. Senki nem hallott azóta róla. Alig ismerték idelent a faluban, és különben is háború dúlt, az emberek egyre csak jöttek-mentek. Senki nem vette a fáradságot, hogy kérdezősködjön utána.
De a háború után sem találta meg Nancyt? - kérdezte Eve, akit a lelke mélyéig megérintett Percy és Nancy románca. - Ó, megpróbáltam, missus Caleigh, higgyen nekem, megpróbáltam, de nem szereltek le, csak '46 végén, és akkorra már... nos, akkora már nyoma sem volt. Igen sokan eltűntek a háborúban, és még többen utána. Nagy volt a zűrzavar akkoriban, tudja, az egész ország hatalmas káosz volt, és a kormány meg az emberek csak vissza akartak térni a normális élethez. Nancy '43-tól nem szerepelt a hatóságok nyilvántartásában, azoknak meg túl sok minden szakadt a nyakukba ahhoz, hogy még ezzel is foglalkozzanak. Azt mondták, valószínűleg visszatért Londonba, és lehet, hogy meghalt a bombázások alatt... azok a V-l-esek voltak, azok a rakétabombák, amelyek azt a nagy kárt okozták '44-ben. És még nagyobbak jöttek ezután... V-2- esek, úgy hívták őket. Percy Judd sokáig kutatott Nancy Linnét után, ám soha nem akadt a nyomára. Az 1943-as októberi áradás után Crickley Hall üres, szinte gazdátlan maradt néhány évig. Az ingatlanügynökség, amely a tulajdonosok helyett gondozta a házat és a környékét - ez utóbbiak Charles Crickley egyenes ági leszármazottai, a második világháború kitörésekor áttelepültek Kanadába, és a továbbiakban nem is érdekelte őket a birtok sorsa (amit a kormányzat a háborús körülményekre való tekintettel hamarosan ki is sajátított) - továbbra is alkalmazta kertészként és mindenesként. Percy megvallotta Eve-nek, hogy amiatt a bolond remény miatt maradt Crickley Hallban, hogy talán egy szép napon Nancy visszatér, vagy legalább valami -
életjelet ad magáról. Ám ez nem történt meg: úgy tűnt, kedvese eltűnt a föld színéről. A házat végül a következő tulajdonosok - a legutolsó közülük a Templeton család - eredeti állapotában állították helyre; Percy nem tudta rávenni magát, hogy azt mondja, eredeti pompájában, mert a pompának még a leghalványabb nyomát sem tudta soha felfedezni benne. Ám a falubeliek körében egyre több pletyka kezdett el keringeni a Haliról. Pletyka arról, hogy a gyerekeket szándékosan zárták be Crickley Hall pincéjébe az áradás éjszakáján. Olyan pletykák voltak ezek, melyek azóta sem szűntek meg teljesen. - Csak kilenc gyermek holttestét találták meg a házban, mindannyian a pincében voltak - folytatta Percy, akinek most már könny csillogott a szemében. - Úgy hiszik, a másik kettőt az árhullám átemelte a kútkáván, és a föld alatti folyó kisodorta őket az öbölbe. Maurice Stafford és a kicsi lengyel fiú, Stefan, ők tűntek el. Soha nem találták meg őket. Akkoriban senki nem értette, miért voltak odalent a gyerekek, amikor pedig Cribben felvihette volna őket a ház tetejére, de legalább a lépcsőfordulóra, amely elég magasan volt ahhoz, hogy megmeneküljenek. Augustus Cribben tetemét a nagyteremben találták meg; a nyaka és a gerince eltört, a testét meg szétszabdalták az ablakszilánkok, amelyeket a lépcső feletti nagy ablakon áttörő víz sodort magával. Azt mondják, meztelen volt. Eve egyszerre fázni kezdett. - Magda Cribbent - folytatta Percy egy pillanat múlva másnap reggel találták meg Merrybridge-ben a vasútállomáson, egyedül várakozott az egyik peronon.
Senki nem tudta, hogy került oda. Szokásos fekete ruháját és cipőjét viselte, de nem volt rajta sem kabát, sem főkötő, és egyetlen kérdésre sem tudott válaszolni, beszélni sem tudott. Azóta sem ejtett ki egyetlen szót sem a száján. - Te jóisten! - szólalt meg Eve. - Mi történt vele? - Bedugták egy helyre, amelyet akkoriban elmegyógyintézetnek neveztek. - Megőrült? - Őrült és néma volt. Nem akart vagy nem tudott egy szót sem mondani. Amikor aztán megöregedett, áttették az öregek otthonába. Percy lehajtotta a teáját, amelyekkorra már rég kihűlt. Az asztalra tette a csészét és a tányérkát, majd felállt. - Az lesz a legjobb, ha megyek, missus. Ez minden, amit tudok magának mondani a Crickley Hallba érkezett menekültekről, azokról a szegény párákról. - De kellett, hogy legyen valami nyomozás arról, hogy miért kerültek a gyerekek a pincébe! Semmi értelme nem volt odavinni őket! - Ha volt is nyomozás, az eredményét nem verték nagydobra. Nem szabad elfelejtenie, hogy háború volt. Az embereknek amúgy is sok gondjuk volt. És a szülők soha többé nem engedték volna kitelepíteni a gyerkőceiket, ha azt hiszik, bármi rossz történhet velük. Nem, azt hiszem, a kormányzat nem akarta nagydobra verni a történteket, tovább rontani az amúgy is rossz közhangulatot meg mindent. És amúgy sem volt kézzelfogható bizonyíték Augustus Cribben ellen. Még a lelkész, az öreg Rossbridger is csupa jót mondott róla. Az egyetlen ember, aki megmaradt, és aki tudja, mi zajlott akkor Crickley Hallban,
az Magda Cribben, és ő nem hajlandó mondani semmit. De tudja, azt hiszem, Rossbridger összejátszott a hatóságokkal, akik el akarták tusolni az ügyet, mert Cribbent minden ceremónia nélkül tették földbe, a sírja pedig a temető legvégében van. Percynek sikerült halványan Eve-re mosolyognia, ám a szomorkás mélabú ottmaradt a tekintetében. Megyek, folytatom a munkát a kertben. Épp elég gondolkodnivalót adtam magának. Eve is felállt. Köszönöm, Percy. - Nem tudott egyebet mondani; az agya mostanra már ringlispílként forgott a rengeteg információtól. Percy a fejébe nyomta és megigazította sapkáját, az ajtóhoz lépdelt, ám mielőtt kinyitotta volna, még egyszer visszafordult. Minden rendben van itt magukkal, missus Caleigh? kérdezte. Eve a pillanat törtrészéig elgondolkodott: ugyan mit mondhatna neki, mit hinne el az öreg kertész? Igen, Percy. Minden rendben. Elmondaná, ha...? - Az öreg nem fejezte be a mondatot. Elmondani? Mit? Hogy Crickley Hallban szellemek vannak? Hogy a gyermekek szellemei, akik itt haltak meg, valahogy tudatják vele a jelenlétüket? Vagy talán azt, hogy valószínűleg kapcsolat van köztük és saját eltűnt fia között? Még túl korai lett volna bármit is mondani. Mellesleg pedig ő maga is alig akarta elhinni az egészet.
Minden rendben - ismételte. Ebben a pillanatban egyszerre döntésre jutott: pontosan tudta, mit kell tennie. -
25. ZSARNOK Na már most, egyáltalán nem volt Loren Caleigh-re jellemző, hogy megüssön valakit; ami azt illeti, soha életében nem emelte fel még csak az ujját sem mérgében, nem is beszélve arról, hogy fizikailag bántalmazzon egy élőlényt. Az erőszak minden formájától iszonyodott, és legalább ennyire gyűlölte a konfrontációt is. Nem szerette, amikor apa és Cam a szőnyegen birkóztak: apa ilyenkor mindig hagyta, hogy pinduri kisöccse két vállra fektesse, s csak aztán tornyosult fölé, kapta a karjába és emelte magasba, egészen addig, amíg az élvezettől sikongó Cam kegyelemért nem könyörgött, hogy aztán ismét a padlón hemperegve kacarásszanak tovább. Anya mindig velük nevetett (akkoriban sokat nevetett), ám Loren csak félszegen mosolygott, azt színlelve, hogy neki is tetszik a játék. Aztán egy nap Loren hazajött az iskolából, és könnyekben tört ki. Kiderült, hogy egy különösen undok, felsőbb éves lány néhány hete kipécézte magának; úgy tűnt, pusztán azért, mert Loren apja amerikai, és olyan „viccesen" beszél (Gabe és Eve azt gyanította, hogy más okok is húzódhatnak a háttérben, például lányuk eredendő félénksége és visszahúzódó személyisége). Eve panaszt akart tenni az igazgatónőnél, ám Loren kérve-kérte, hogy ne tegye:
Csak rontanál a helyzeten! - siránkozott, így hát apa anya minden tiltakozása ellenére - megmutatta Lorennek, mit kell tenni akkor, amikor kiszemeli magának egy zsarnok, aki nemcsak idősebb, hanem nagyobb is nála. Ezt természetesen csak akkor szabad megtenni, ha végképp sarokba szorítják, és semmilyen más módon nem lehet megoldani a helyzetet. - Az a trükk, hogy neked kell bevinned az első ütést! Ha biztosan tudod, hogy nincs más kiút a szituációból, és nem lehet elkerülni a tettlegességet, akkor neked kell ütnöd először! De, „ez fontos, nagyon fontos!", az orrnyeregre célozz! Ne az orrhegyre, ne is azállra, és soha ne a mellkasra... esetleg a hasra, ha csak ki akarod belőle szorítani egy pillanatra a szuszt, ám ez nem tanácsos! Egyetlen gyors ütés kell csak, a két szem közé. Ez elegendő ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra lerendezd a dolgot, ha pedig mégsem, akkor aztán iszkiri, amilyen gyorsan csak lehet! Apa - belemelegedve a témába, és anya további bosszúságára - így folytatta: - Ha az ellenfeled sokkal nagyobb nálad, vagy ha többen vannak, soha, de soha ne vidd ki a balhét a szabadba! Egy teremben mindig van olyan bútor, amelyet hozzájuk vághatsz, szék, amelyet pajzsként használhatsz, vagy amellyel a fejüket püfölheted, fal, amely védi a hátad, asztal, amelyet rájuk boríthatsz, és apróbb tárgyak, például vázák vagy díszek, amelyeket hozzájuk vágva meghátrálásra késztetheted őket. Anya rádöbbent, hogy apa félig-meddig bolondozik, ám így is mérges volt. -
-Az erőszak soha nem lehet megoldás! - tiltakozott, de apa csak Lorenre kacsintott. Történetesen úgy alakult, hogy a szóban forgó zsarnokoskodó lányt eltanácsolták az iskolából - kiderült ugyanis, hogy még Lorennél is fiatalabb lányokat zsarol, s rendszeresen elszedi tőlük az ebéd- és zsebpénzüket. Ezenfelül egy helyettesítő tanár pénztárcája is eltűnt a kézitáskájából, ám egy kollégája rajtakapta a kis zsarnokot a lányvécében, amint épp a „hadizsákmányt" számolgatta. így hát, Loren - és a szülei - nagy megkönnyebbülésére a probléma megoldódott. Hogy lett-e volna bátorsága kiütni ahogy Gabe szokta mondani - a zsarolót vagy nem, az már egy teljesen más kérdés volt. Ám az biztos, hogy két évvel később, egy nyirkos októberi hétfő délután használta a tippet Seraphina Blaneyn. Nagy rémületére a Merrybridge Általánosban egy osztályba került azzal a lánnyal, akivel már korábban találkozott, s amely találkozás olyan kellemetlen szájízzel végződött számára. Emlékezett rá a Hollow Bay-beli vegyesboltból, a nagydarab testes lányra, akinek talán csinos lehetett volna az arca, ha álla nem túl nagy, homloka nem túl előreugró, és vékony ajka nem olyan ellenségesen összepréselt. Loren abban a pillanatban tudta, hogy nehéz idők várnak rá, amikor megpillantották egymást - ez pedig azonnal bekövetkezett, ahogy a tanár bemutatta az osztálynak. Az első pillanatban kiszúrta Seraphinát, akiben felismerte azt a lányt, aki olyan gyűlölködve bámult rá szombaton. Seraphina odasúgott valamit padtársnőjének, s erre mindketten a markukba vihogtak. Rosszul kezdődött a nap.
Loren a tanórák alatt nem nélkülözte a hátában égő, megvető pillantásokat, sem a tarkóján landoló gumiszalagokat. Ebédnél a már asztalnál ülő Seraphina szándékosan kidugta elé a lábát, amikor tálcával a kezében elment mellette; megbotlott, a tálca megbillent, és az étellel tele tányér a padlón landolt. A történtekben nem az volt a legrosszabb, hogy elveszítette a sajtos makarónit és a héjában sült töltött krumplit: hanem az egész iskola előtti megaláztatás - amitől azonnal céklavörös lett az arca - volt az, amit igazán gyűlölt. De megpróbáltatásai ezzel még nem értek véget. A délután hátralévő részében Seraphina mindenféle nevekkel illette, meg papírgalacsinokkal dobálta, mihelyst a tanár hátat fordított, aztán szánalmas utánzással kigúnyolta londoni akcentusát. Szerencsére úgy tűnt, Seraphina körül csak egy kisebb klikk csoportosul, akik vele együtt élvezték a kínzást; a diákok többsége barátságosan és kedves érdeklődéssel fordult felé. Még egy Hollow Bay-beli lánnyal is sikerült összebarátkoznia, egyfélénk kis teremtéssel, akit Tessa Windle-nek hívtak. Úgy ismerkedtek meg, hogy Tessa segített Lorennek összeszedni ebédje maradványait, miután Seraphina elgáncsolta. Annyi idős volt, mint Loren, ám fiatalabbnak tűnt; devoni akcentusa alig érezhető, modora finom. A nap végére Loren és ő jó barátok lettek. A sofőr eltúlzott lendülettel nyitotta ki a kék utasszállító ajtaját. - Felszállás mindenkinek, akinek fel kell szállnia! kiáltott oda az iskolakapun kiözönlő kék egyenruhás kisdiákok felé. A hozza tartozó utasok kiváltak a tömegből,
átcikáztak a várakozó anyukák és apukák között, s ketteshármas csoportokban érkeztek meg a minibuszhoz, összesen nyolcan, akik mind Hollow Baybe tartottak. Loren és új barátnője, Tessa megvárta, amíg előttük a három fiú bemászik a járműbe. Mindeközben a sofőr ellenszenves vigyorral méregette új utasát. A fogai sárgák voltak, s a közöttük lévő feltűnő hézagok csak kiemelték az egyenetlenségeket. Hosszú, gyér hajszálak simultak korpától fehérlő vállára, és borostás állát dörzsölgetve méregette az ismeretlen lányt. - Te vagy az új gyerek, ugye? - fürkészte továbbra is Loren arcát, mintha attól tartana, hogy valami ragályt hordoz, amely megfertőzheti törzsutasait. - Laura Caleigh, nem igaz? Szóltak, hogy ma délután lesz egy pluszutas. - Loren. -He? -Anevem Loren. - Laura, Loren egykutya. Loren szíve szerint jól megmondta volna neki, hogy nem az ő neve Loren, nem pedig Laura; nagy különbség van a kettő között, ám viszolygott a férfi áporodott leheletétől, így nem akart vitába bocsátkozni. Elindult a sofőr mellett, ám az megint megszólalt: - Franknek hívnak. De hívj csak Mr. Mulley-nak, rendben? - Röndbön? - Akkor beszállás! De nincs ám semmi rosszalkodás, amikor vezetek, rendben? Loren épp követte volna Tessát a buszba, amikor egy tömzsi kar keresztezte az útját. Seraphina Blaney meredt rá. - Csak utánam, grokli! - lökte félre Lorent.
Loren tudta jól, hogy a grokli becsmérlő gúnynév, amellyel a turistákat vagy kívülállókat szokták illetni. A Seraphinával érkező lány diadalmasan felhorkant, míg Seraphina összezárt ajkú, lekicsinylő vigyort villantott Lorenre. Ám ő úgy döntött, nem reagál, és békésen megvárta, amíg a nagylány és barátnője beszáll. Követte őket. Mögötte egy ismeretlen lány fújtatott, aki későn indult, és rohannia kellett, nehogy lemaradjon a járatról. A mi ni busz nem volt tele: a három fiú a hátsó üléseket foglalta el, az előttük lévő üres duplaülésre a későn érkező lány csüccsent, Seraphina és barátnője pedig közvetlenül a Tessa mögötti székre huppant. Loren Tessa mellé ült. Szemmel láthatóan senki nem akart közvetlenül a sofőr mögé ülni. Loren és Tessa a térdükön egyensúlyozták iskolatáskáikat, az előbbi rendkívül boldogan attól, hogy véget ért az iskolanap; szinte megkönnyebbült a gondolattól, hogy visszamehet Crickley Hallba. Frank Mulley belökte a busz ajtaját - ami hangos surranással siklott a helyére -, aztán a sofőrülésbe telepedett. Kezét a kormányon tartva hátrafordult, és csendben, csak az ajkát mozgatva létszámellenőrzést tartott. Amikor tekintete találkozott Lorenével, önelégülten rákacsintott, s bár a lányt belül a hideg is kirázta, udvarias mosollyal viszonozta a gesztust. A férfi aztán gázt adott, az utasszállító pedig elhúzott a járdaszegély mellől, és hamarosan ráfordult a városba vezető főútra. - Minek ülsz itt mellette? - nyomta Seraphina az ujját Tessa vállába. - Ő az új legjobb barátod? Szereted a groklikat, mi? Tessa lerázta magáról a másik lány kezét, Loren pedig hátranézett.
Mit bámulsz, ribike? - Az ujjak ezúttal Loren vállába mélyedtek. - Azt hiszed, különb vagy nálunk, mi? Tessa Lorenhez hajolt, és a fülébe súgta: Ne foglalkozz vele! Még ennél is rosszabb akkor, ha itt van a bátyja. Quentint verekedés miatt felfüggesztették két hétre. Többnyire Seraphina miatt kerül bajba. Mindketten kuncogni kezdtek, inkább idegességükben, semmint azért, mert vicces lett volna az információ. Ám Seraphinának ez egyáltalán nem tetszett: - Rajtam nevettek? - Ismét Tessát inzultálta, ezúttal erősebben, ökölbe szorított ujjainak ízületeit használva. Tessa megint lerázta magáról, ám a mögöttük ülő lány kitartó volt, s ezúttal Loren vállát öklözte. - Légy szíves, hagyd abba! - szólalt meg Loren, egyszerre félve és bosszúsan. - Légy szíves, hagyd abba! - utánozta Seraphina nyüszítve. - Miért? - mé'? - Mert különben mit teszel? - kérdezte nyakát jobbra-balra hajlítgatva. Loren visszafordult, és mereven maga elé bámult. Már a város külterületén jártak, kova- vagy fejtett kőből épített üzleteket, irodákat és lakóépületeket hagyva maguk mögött. Loren színlelt érdeklődéssel tanulmányozta a kibontakozó tájat: a magas sövények közül előbukkanó lomha, alacsony dombokat borító sasharaszt- és hangamezőket, meg a vidékre kupolát borító felhős égboltot. Eső kopogott az üvegtáblákon, ám nem sok volt benne az erő. Úgy tűnt, egész nap incselkedő hangulatban van; egyik percben sűrű zuhatagként patakzott, míg a következőkben épphogy csak szitált. A barátságtalan időjárást kísérő mélabús félhomály csak fokozta Loren csüggedtségét. Nyomorult egy nap volt, -
még annál is nyomorultabb, mint várta, és Seraphina Blaney volt az, akinek ezt köszönhette. Megmarkolta a táskáját, és megpróbált ügyet sem vetni kínzójára. A buszon lévők pontosan tudták, mi zajlik: az új jövevény, a kívülálló, a grokli molesztálása, és néhányan nevezetesen a hátul ülő fiúk meg a zsarnok melletti lány nevetéssel díjazták Seraphina rosszindulatú megjegyzéseit. Mások azonban - Tessa és az a lány, aki Loren után szállt fel a buszra - mereven kifelé bámultak az ablakon, és megpróbáltak tudomást sem venni a történtekről. Ami Lorent illeti, ő szíve szerint legszívesebben elsírta volna magát. Még több bökdösést kapott a hátába, mindegyik keményebb az előzőnél, ám nem tett ellene semmit. Azzal nyugtatgatta magát, hogy csak egy rövid útról van szó, nem több tizenöt percnél, és hamarosan vége, ő pedig a családjával lehet... Crickley Hallban. A hideg, árnyakkal teli ház gondolata egyáltalán nem javított a hangulatán, sőt még jobban lehangolta. Aztán kétségbeesése egyszerre elkezdett haragba fordulni. A zsarnok most új áldozatot szemelt ki magának, Loren „hülye" kishúgát. Lorenben fortyogni kezdett valami. Ám új barátja, Tessa volt az, aki végül felcsattant. - Hagyd abba, Seraphina Blaney! Hagyd békén Lorent! Semmit nem ártott neked! A fiúk hátul hangosan felnevettek, és kínzójuk egy pillanatra döbbenten abbahagyta a molesztálási. A következő másodpercben felpattant helyéről, átnyúlt Tessa válla felett, kikapta kezéből a táskáját, és tartalmát a busz keskeny, ülőhelyek közti átjárójára öntötte. A könyvek
szétnyílva, zizegő lapokkal a padlóra és a székek alá potyogtak, ceruzák és tollak gurultak csörömpölve szerteszét. Tessa megdöbbent - és megrémült. És most Loren volt az, aki kitört. Nem kellett emlékeztetnie magát apja tanácsára a zsarnokoskodókkal kapcsolatban - ami ezután történt, természetesnek hatott (ha lett volna ideje gondolkodni, akkor valószínűleg meg sem történik). Seraphina még mindig az ülések közt állt, arcán szélesen elterülő vigyor, barátnője mellette a markába vihogott, hátul pedig a fiúk - nem tudván, hogy reagáljanak bizonytalanok és csendesek. A lány már épp Loren felé kezdte fordítani a fejét, apró, mélyen ülő szemében rosszindulat csillogott, amikor annak ökölbe szorított keze hüvelykujj kívül, az ujjízületekkel egy szintben belevágódott Seraphina orrának húsos részébe. Loren csalódott volt, mivel a nagylány orrnyergére célzott, pont a két szeme közé, ahogy apja tanácsolta; mindennek ellenére az ütésnek nagyobb volt a hatása, mint amit legvadabb álmában remélni mert volna. Azonnal vér fröccsent Seraphina orrából: a két vörös sugár szétmaszatolódott a száján és az állán. Könny szökött a szemébe, és hátraesett az ülésbe. Döbbenten ott is maradt, és húsos kezével megpróbálta felfogni az orrából ömlő vért. Új barátnője elborzadt tisztelettel bámult Lorenre, és az egyik fiú elfúló hangon megszólalt: - Hűha! Ezt leszámítva néma csend honolt a mini buszban. Egészen addig, amíg a fiúk tapsolni nem kezdtek.
26. BESZÉLGETÉSEK Hogy mit csináltál? - meredt Gabe hitetlenkedve Lorenre, ám némi pajkosság vegyült szájtáti csodálkozásába. Munkából hazaérve alig volt ideje arra, hogy ledobja a kabátját, amikor a konyhából Loren lépett a hallba. Közvetlenül mögötte Eve, akinek már elmesélte, amit tett, és most jött, hogy apának is vallomást tegyen. Nem akartam! - rázta meg Loren a fejét, mintha az ő számára is rejtély lenne mindaz, ami a buszon történt. Egyszerűen csak megtörtént. Eldöngetted? - hitetlenkedett még mindig Gabe; soha nem gondolta volna azelőtt, hogy nagyobbik lánya képes tettlegességre. Kiborította a padlóra Tessa iskolatáskáját. Ki is az a Tessa? Ő az új barátnőm az iskolában. A faluban lakik, és egymás mellett ültünk hazafelé a buszon. Seraphina szándékosan kiborította a táskáját, és minden a padlóra esett belőle. Gabe Loren felett Eve-re nézett, aki savanyú ábrázattal, keresztbe font karral állt a lány mögött. A feszültséget oldandó először úgy gondolta, megenged magának egy mosolyt, ám Eve semmi jelét nem adta annak, hogy akár őt, akár Lorent támogatná ebben. Nem tehetek róla, apa! - folytatta Loren. - Csak azt tettem, amit tanítottál, nem is gondolkodtam! -
Eve rosszallóan megrázta a fejét, és úgy meredt Gabe-re, mintha kizárólag az ő hibája lenne, hogy Loren orrba vágta Seraphina Blaney-t. Hé, álljunk meg egy percre! - méltatlankodott Gabe, aki tágra nyílt szemmel viszonozta Eve vádló tekintetét. Ezt nem varrhatod a nyakamba! Nekem nagyon is úgy tűnik, hogy ha van valaki, akit hibáztatni lehet mindezért, akkor az a másik kölyök, Seraphina az. - Eszébe jutott, hol hallotta először ezt a korhoz és fiatal lányhoz egyáltalán nem illő nevet. - Nem ő az a nagydarab lány, aki a minap a boltban volt az öccsével? Loren szégyenkezve meredt a kőpadlóra. Lassan bólintott. Tessa azt mondta, hogy Quentint verekedés miatt két hétre felfüggesztették az iskolából. Apa, Seraphina egész nap szekált! -Akkor helyesen cselekedtél. Gabe! - kiáltott fel Eve kétségbeesetten. -Az a másik kölyök kereste magának a bajt. Loren nagyon jól tette, hogy megvédte magát és a barátját. -Az erőszak soha nem megoldás! - fortyant fel Eve. Igazad van, nem az- adta be a derekát Gabe, ám ezzel egy időben lopva Lorenre kacsintott. Eve-et azonban nem lehetett becsapni. Láttam! Komolyan mondom. A verekedés, különösen egy másik lánnyal, nem old meg semmit! Lorennek holnap ugyanúgy szembe kell nézni ezzel a szituációval. Szerintem nem! - tiltakozott Gabe. - Seraphinának elég lesz ez a lecke. Ezt nem tudhatod! Lehet, hogy csak rontott a helyzetén azzal, hogy megütötte.
Gabe látta, hogy semmi értelme tovább védenie a lányát. És egyértelműen nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy támogatja abban, amit tett. Eve megölné, ha ezt tenné. Hogy van a kezed? - kérdezte Lorentől. Felemelte a jobb kezét, hogy apja is lássa. -Azt hittem, eltörtem az ujjamat, de már nincs semmi baj, csak fáj egy kicsit. Gabe nem tudott mit tenni, akaratlanul is felkuncogott, ahogy megvizsgálta lánya ujjait. Te aztán jókorát üthettél! Még az orra vére is eleredt! Kívül tartottad a hüvelykujjadat úgy, ahogy tanítottam, ugye? Nem dugtad be a többi alá? Gabe, abbahagynád ezt? - Semmi humor nem volt Eve arckifejezésében. - Nem kellene bokszleckéket adnod neki! Hé, én csak nem akarom, hogy Loren a saját csontjait törje össze! Loren lány. Nem az a dolga, hogy verekedjen. És ha már erről van szó, a fiúké sem. Nem civilizált. Gabe megadóan felemelte a kezét. Rendben, te nyertél! Csúnya dolog volt ezt tenni, és nem történik meg többé. Igazam van, Karcsúság? Loren engedelmesen bólintott, és Eve megenyhült. De azonnal szólsz nekünk, ha ez a lány megint megpróbál rád szállni, hallod, amit mondtam? Loren ismét bólintott. Igen, anya - válaszolta, ám apjával lopva egymásra mosolyogtak. Gabe nedves sárcsomókat röptetve szanaszét, dobogva megtörölte bakancsát a konyhaajtó belső oldalán elhelyezett
durva felületű lábtörlőn. Loren - aki apjával tartott, hogy segítsen Chester keresésében - már az ajtó melletti fogasra akasztotta a kabátját. Eve nyugtalan tekintettel nézett férjére, aki megrázta a fejét. Nem jártunk sikerrel - mondta. - Semmi nyomát nem találtuk. Cally boldogtalannak tűnt, és Loren is anyjához lépett egy kis vigasztaló ölelésért, aki a lány vállára téve a kezét megszólalt. És most mit fogunk tenni? Gabe kicsusszant a kabátjából, amelyet Lorené mellé akasztott. Talán magától is visszajön, ma vagy valamikor holnap. Reggel újra a keresésére indulok, nappal amúgy is alaposabban át tudom vizsgálni a környéket. -A londoni telefonszámunk ott van a nyakörvén. Ha meg is találja valaki Chestert, nem tudnak kapcsolatba lépni velünk. Ha reggel nem találom meg, felhívom a helyi rendőrséget. És megkérjük Percyt is, hogy tartsa nyitva a szemét. Biztos vagyok benne, hogy továbbadja majd a helyieknek, így sokan fognak tudni a tökmag eltűnéséről. Vissza fogjuk kapni Chestert, ne aggódjatok! Miért változott meg a véleményed? - kérdezte Gabe elképedve. - Néhány nappal ezelőtt még nem szeretted Crickley Hallt, és alig vártad, hogy összepakoljunk és eltűnjünk innen! Gabe és Eve a nappaliban ült. Tűz lobogott a kandallóban, ám Gabe-nek előre kellett hajolnia a karosszékben, hogy érezze a melegét. Eve vele szemben a kanapén ült, és egy
bögre kávét szorongatva a kezében, könyökével a térdén támaszkodva ő is előrehajolt. Gabe kávéja a lábánál állt poháralátéten. Nem tudta, mit feleljen a kérdésre. Egyáltalán nem szülne semmi jót, ha azzal rukkolna elő, hogy szellemeket látott, mert férje biztosan valami bizonyítékot kérne a létezésükről, és hogyan bizonyíthatna bármit is, ami nem kézzel fogható? Ő nem látta a táncoló gyerekeket; nem érezte Cam megnyugtató érintését a homlokán. Ugyan már, Eve, valami miatt biztosan megváltozott a véleményed, ezért légy szíves segíts egy kicsit, és mondd el, mi az! - Nem tudta titkolni bosszúságát és elkeseredését. Sajnálom, Gabe. Nehéz elmagyarázni. Próbáld meg! Csak úgy érzem, időre van szükségünk ahhoz, hogy megszokjuk a helyet. Pontosan ez az, amit a múltkor magyaráztam neked, de amit nem voltál hajlandó megérteni. Ettől függetlenül hideg is meg nyirkos is, és állandóan furcsa zajokat hallunk. És ne feledkezz meg Chesterről sem! Valami a frászt hozta a szerencsétlen tökmagra ezen a helyen. Az életünk mostani szakaszában nincs szükségünk efféle dolgokra! Épp elég az, ami miatt amúgy is aggódnunk kell. - Megváltozott a hangszíne, árnyalatnyival mélyebbre váltott. - Nézd, holnap elmegyek az ingatlanügynökhöz, és megnézem, mi egyebet tudnak felajánlani. Valószínűleg a hétvégére már át is költözhetünk. Mit szólsz hozzá? -Adjunk magunknak még egy kis időt! - Ami azt jelentette, hogy adjanak neki egy kis időt, időtarra, hogy megtudja, mit jelent ez a kísértetjárás, időt arra, hogy kitalálja, van-e
valami köze a fiukhoz. Kompromisszumot akart kötni. Csak várjunk még néhány napot! Ha még mindig ugyanígy érzel, akkor menjünk! Nem tehetek róla, de folyamatosan az az érzésem, hogy nekem kellene téged győzködnöm arról, hogy maradjunk. Korábban ez volt a felállás. Miért nem tudod elmondani, hogy mi történt, ami megváltoztatta az elképzelésedet? Gabe nem volt ostoba, de végül is Eve ezt pontosan tudta. - Csak hagyd, hogy így legyen, Gabe! - kérlelte, ám ennél többet nem mondott. A férfi nagyot sóhajtva hátradőlt a karosszékben: Rendben, te nyertél - mondta kelletlenül, ám egyszerre nem is tudta biztosan, miért is akar elmenni Crickley Hallból. Ingatlankeresés, összecsomagolás, majd kicsomagolás - világos, mint a nap, hogy semmi szüksége sem volt erre. Ám az egyezség tisztességes volt. Persze a ház nem kényelmes - bár az majdnem otthonos volt, ahogy most itt ültek a lobogó tűz előtt, még annak ellenére is, hogy nem nagyon sugárzott meleget. Talán valóban több időre van szükségük ahhoz, hogy megszokjanak itt. Talán Chesternek is csak ez a baja - ő is nagyon megszokta már londoni otthonukat. Lehet, hogy vannak különös zajok meg tócsák a padlón, aztán ajtók, melyek állandóan kinyílnak, de biztosan van rájuk valami logikus magyarázat, nem igaz? Különben is, mi történhetne itt velük? Csak egy különös, öreg ház ez, amely most, hogy újra laknak benne, nyikorogva-nyekeregve ismét életre kel.
A feleségére mosolygott, aki a kandallótűz ragyogásában még gyönyörűbbnek tűnt; visszatért arcába a szín, és élénk, apró lángnyelvek tükröződtek a szemében. - Rendben, Eve - mondta végül. - Adunk neki még egy esélyt. Végül is, mi történhet itt velük? Ez csupán egy ház. Mintha Crickley Hall egy pillanatra megdermedt volna, hogy aztán mélyet sóhajtson. Az éjjel eseménytelenül telt el, nem volt kopogás, sem surranó léptek, és a zárt szekrényekben sem „sírt" senki. Semmi bosszantó vagy kellemetlen nem történt aznap éjszaka, és a Caleigh család békésen alhatott. Még Eve is, bár álmát búgócsigák és táncoló gyerekek légies képei töltötték meg. Loren és Cally szomorkodtak egy ideig az elveszett kutyus miatt, ám a fáradtság hamarosan legyűrte őket is. Gabe szinte abban a pillanatban elaludt, hogy a feje párnát ért. Az Ördöghasadékon át az öböl felé száguldó szél elállt, és az eső is csak halkan kopogott az ablakokon. Minden csendes és nyugodt volt Crickley Hallban, csak a pinceajtó nyikordult meg egyszer, amikor néhány centiméterre kinyílt. 27. KEDD Gabe nem először ballagott át a nagytermen, hogy becsukja a nyitott pinceajtót. Először azonban újfent megvizsgálta a zárat, előre-hátra forgatta a hosszú kulcsot benne, ám csak egészen csekély nyomást kellett kifejtenie ahhoz, hogy a
zárnyelvet elmozdítsa. Úgy tűnt, nincs ésszerű magyarázat arra, hogy miért fordul el állandóan a retesz és nyílik ki néhány centiméternyire az ajtó, bár az így keletkezett nyílás bőven elég széles volt ahhoz, hogy odalentről, a pincéből felkerekedjék a szél, és kisüvítsen a hallba. Rádöbbent, hogy a szellő minden bizonnyal a lenti kút mélyén keletkezik, ahol a folyamatos vízáramlás erős légörvényeket hoz létre. De elég erőset-e ahhoz, hogy kilökjön egy bezárt ajtót? Valószerűtlennek tűnt, ám nem nagyon volt más magyarázat. Szélesebbre tárta az ajtót, és belekémlelt a koromsötétbe. A nagytermet megvilágító gyér nappali fény nem jutott sokáig a lépcsőn: úgy tűnt, a feketeség szorítja vissza a világosságot, nem pedig fordítva. Az futott át az agyán, hogy gyertya vagy elemlámpa nélkül magába szippantana bárkit, aki lemerészkedik oda. Mintha csak bizonyosságot keresne, Gabe előrenyúlt, hogy felkattintsa a villanykapcsolót. A lépcsősor alján felvillanó fény aligha volt képes betölteni a szerepét, mivel poros ragyogása csak korlátoltan tudott megbirkózni a sötétséggel. A felfelé sodródó szag kellemetlenül dohos volt, és a föld alatti folyó halk, tompa moraja valahogy zavaró lett; mintha csak hivalkodna veszélyességével, s hetvenkedne, mennyi kárt képes okozni. Gabe becsukta az ajtót, és a folyó hangja elhalkult; már csak akkor lehetett hallani, ha kifejezetten arra figyelt. Kulcsra zárta az ajtót, és az villant belé, hogy vajon mennyi ideig marad így. Eve felvetette, hogy szereljen fel egy hevederzárat, elég magasan ahhoz, hogy Cally ne érhesse
el, és most megfogadta, amikor legközelebb bent jár a városban, beugrik egy vas- és fémáruboltba. Korán volt még, alig múlt hat. Eve meg a lányok még ágyban voltak. Gabe azonban teljesen éber volt, és a végrevalahára tisztességes és kiadós alvás után tele elfojtott energiával. A hideg ellenére mindössze halványszürke, könyökig érő ujjú pulóvert viselt, vékony fekete melegítőt és elhagyhatatlan bakancsát. Odahaza Londonban minden hétköznap legalább húsz percet futott, mielőtt dolgozni ment volna, és úgy érezte, vissza kell térnie a megszokott rutinhoz. A levegő is jobb itt, a táj pedig kétségkívül sokkal kellemesebb. Még mindig a szeszélyes pinceajtón tűnődve a bejárati ajtóhoz lépett, melynek két hevederzára is volt - egy felül, egy meg alul -, bár eddig csak a kulcsot használták. Mélyen bent voltak a vidék szívében, ahol a házak nyugalmát nem szokták éjjeli betolakodók megzavarni - legalábbis ez él a köztudatban, gondolta magában, ahogy kinyitotta az ajtót. Talán semmilyen otthon nincs már biztonságban a betörőktől, legyen az vidéken, kis- vagy nagyvárosban. Szélesre tárta az ajtót, és azonnal friss levegő zúdult rá, amely pillanatok alatt megtisztította orrát a pince még mindig ott kísértő szagától. A nap alig látszott ki a szurdokfal felett, s emiatt a folyó túloldalán a fák és a bozótos feketének, némiképp vészjóslónak hatottak; a nagyvárosban még a legsötétebb hajnalokat is megvilágította az utcai lámpák és a korán nyitó üzletek fénye. De nem baj, futás közben hamarosan kivilágosodik, és itt nincsenek veszélyes útkereszteződések meg autók, amelyek elől állandóan ki kellene térnie. Futás közben
nyitva tartja majd a szemét, és folyamatosan hívogatja Chestert: talán a keverék nem kóborolt el túl messzire, csak a háztól akar távol maradni. Ha visszaért, felhívja majd a helyi rendőrőrsöt, és bejelenti a kutya eltűnését, ám a kirendeltség Merrybridge-ben állomásozott, és alig tartotta valószínűnek, hogy egységet küldenének Chester keresésére. Gabe mélyeket szippantott a friss levegőből: a futáshoz készítette elő a testét, ám amikor lehajolt, hogy elvégezzen néhány bemelegítő, lazító gyakorlatot, észrevett valamit a küszöbön. Elfintorodva térdelt le mellé. Csak egyik szétterült szárnya látszott, mert a másik félig a madár teste alá szorult, és bár még meglehetősen sötét volt, Gabe nem látott rajta sem sérülést, sem bármilyen más okot, amitől elpusztulhatott. Első pillantásra vadgalambnak tűnt, s amikor felemelte, a feje ernyedten lekókadt, kiszabaduló szárnya pedig élettelenül szétterült. Alaposabban megvizsgálta, ám még most sem talált rajta sebet vagy halált okozó csonttörést. Úgy tűnt, a madár végelgyengülésben pusztult el. Valószínűleg éjjel, repülés közben csapódott a talajhoz, és történetesen a küszöbükön landolt. Gabe örült, hogy rátalált, még mielőtt Loren vagy Cally felébredt volna: a lányok igen szomorúak lennének. Felállt, majd szabad kezével becsukta maga mögött az ajtót. Elkocogott az öreg tölgyfáról lógó hinta mellett, majd a hídnál megállt. Ahelyett, hogy egyszerűen áthajította volna a galambot, fél kézzel a korlátba kapaszkodva kihajolt a hömpölygő hullámok fölé, és beleengedte a tollas kis tetemet a megduzzadt folyóba, amelyet aztán pillanatok alatt elsodort az ár.
Pulvingtont pofonegyszerű volt megkeresni a térképen, és Eve nem egészen húsz perc alatt tette meg a távot. Az út majdnem mindvégig jó volt, bár néha - hogy el furakodhasson a szembejövő forgalom mellett - annyira le kellett lassítania a Rangé Rovert, hogy csak lépésben tudott haladni. Gabe aznap otthon dolgozott, és ez tökéletes alkalmat biztosított neki arra, hogy elvigye az autót. Azt mondta, bevásárlókörútra megy, mert így, hogy mindketten otthon vannak, keresve sem találna jobb lehetőséget arra, hogy találjon egy tisztességes szupermarketet, és felfedezze a környékbeli boltokat. Úgy tűnt, Pulvington a környék nagyobb városai közé tartozik. Bár férje abban az L alakú félemeleti lépcsőfordulón lévő szobában fog dolgozni, amelyből a napokban irodát rögtönzött, szemmel tudja majd tartani Callyt, akinek hálóés játszószobája mindössze néhány ajtónyival volt arrébb, a félemelet másik szárnyán. Nem lesz megerőltető feladat Gabe számára, mivel Cally nagyszerűen eljátszik egyedül is, s élénk képzeletével mindenféle forgatókönyvet kreál magának és babáinak, vagy az apró, műanyag játék emberkéknek, melyeket annyira szeret. A történeteket aztán mindig el is szokta játszani velük. Gabe mindvégig hallótávolságban lesz, és Cally pontosan tudja, bármikor átmehet az „irodájába", amikor csak szüksége van valamire; annak ellenére, hogy férje a tengeri turbina komplex üzemeltetésén dolgozott, Eve tudta, hogy boldogan veszi majd ezeket a „megszakításokat", Cally pedig megígérte, csak akkor zavarja majd apucit, amikor abszolút elengedhetetlen. Eve azt a kifogást találta ki, hogy egyedül mehessen a nagybevásárlásra, hogy feleannyi idő alatt
megfordul, ha nem kell magával cipelnie Callyt, és Gabe rengeteg munkája ellenére készségesen beleegyezett, hogy vigyáz a kislányra. - Nem probléma - mondta Eve-nek. Eve leállította a Rangé Rovert a város apró, ám annál forgalmasabb parkolójában, majd a kezében szorongatott névjegykártyához tartozó címet keresve átballagott a főutcára. Hideg őszi nap volt, de legalább nem esett. Indulás előtt eszébe jutott, hogy talán telefonálnia kellene a látogatás előtt, ám különös módon Crickley Hallban a ház hatalmas méreteinek ellenére csak egyetlen telefon volt, lent a hallban, ami semmi lehetőséget nem kínált a magánbeszélgetésre. Nem szerette volna, ha Gabe meghallja. A telefon ezenkívül nem a legideálisabb eszköz arra, hogy egy vadidegennek elmesélje eltűnt fia történetét, és azt, hogy meggyőződése szerint kísértetek vannak a házban, ahol jelenleg él. Nem, az egyetlen szóba jöhető megoldás az volt, hogy elmegy a médium tanácsadó címére, és személyesen beszél vele. A telefon túl személytelen az olyan történetekhez, mint amilyen az övé is. Természetesen megtörténhet, hogy a médium, ez a Lili Peel már elköltözött - Eve tudta, hogy a kezében szorongatott megfakult kártya már kétéves, ám felkészítette magát az esetleges csalódásra. Legrosszabb esetben a kirándulás tényleg lehetőséget ad neki arra, hogy tisztességesen bevásároljon - séta közben észrevett egy szupermarketet a főutcán, jóllehet a kisebbek közé tartozott. Ahogy a házak és üzletek mellett ballagott, egyre csak a számozásokat figyelte - az útnak erre az oldalára estek a páros számok -, és emiatt egyszer-kétszer majdnem
összeütközött más gyalogosokkal. Elhaladt a kilencvenhatos, a kilencvennyolcas és a százas szám mellett, ám hamarosan megtalálta, amit keresett. A Pulvington, Fő út 116. szinte villámcsapásként bukkant fel előtte. Apró kézművesbolt előtt állt, mely egy virág- és egy ruhatisztító üzlet közé volt beékelve. A keskeny, félig üvegezett ajtót almazöldre festették, csakúgy, mint mellette az ablak keretét, a felettük húzódó cégtábla egyszerű, ám annál elegánsabb, fehér betűkkel hirdette: Kézművesáruk boltja. A kirakatban különböző méretű, élénk vagy megnyugtató pasztellszínekben pompázó kerámiaedények és vázák álltak. Közöttük apró dísztárgyak és szobrocskák, üvegállatok és égetett agyagedények, különböző féldrágakő-, kristály- és fémfüggők, melltűk és karkötők zsúfolódtak össze, szemmel láthatóan aprólékos gonddal kihelyezve, ám a látvány összességében mégis kaotikusnak hatott. Az ajtó üvegezett felületén lógó függőtábla szerint az üzlet NYITVA volt. Eve nagy levegőt vett, és belépett. Gabe a rajztábla és - állvány előtti támlátlan széken trónolt, és egy HB-s ceruza végét rágta. Nem volt túl feldobott. Nem tudta volna megmondani, miért, ám hajnalban a küszöbön talált madártetem elrontotta a napját. Nem tartotta szerencsés előjelnek, hogy pont Crickley Hall bejárati ajtajában érte el a végzete. Futás közben semmi nyomát nem látta Chesternek. Százméterenként újra meg újra elharsogta a nevét, ám semmilyen válasz nem érkezett. A tökmagnak most az egyszer valóban sikerült elvesznie. Eltűnése az egész
családot felkavarta, de leginkább Lorent és Callyt, és bár Chester csupán egy kiskutya volt, az a tény, hogy ez az esemény olyan közel esett Cam eltűnésének egyéves évfordulójához, különösen elcsüggesztette őket. A mérnök eltökélte magában, hogy nagyobb sugarú körben fogja átfésülni a terepet, ha Eve visszaér az autóval. Bejelentette a kutyus eltűnését a helyi rendőrségen is, ám ahogy várható volt, nem igazán foglalkoztak vele. Előtte A/4-es papíron elnagyolt vázlat feküdt arról a továbbfejlesztett gépezetről, amely tervei szerint egykor majd kiemeli és visszaengedi a Seapower tengeri turbinájának rotorját és meghajtóláncát; a mostaninál sokkalta egyszerűbb lenne a szerkezet, így sokkal kevesebb dolog tud elromlani is rajta. Ezenfelül egy olyan mechanikai megoldás bevezetését is javasolni fogja, amely a rendszer túlnyomó részét tehermentesítené, ha erős áramlatok közepette kellene kiemelni a szerkezetet a tengerből. Készít majd egy részletes vázlatot az elképzeléséről, aláírja, aztán elküld egy másolatot az APCU Központi Hivatalába, és ellenőrizteti a főmérnökkel. Gyorsan leellenőrzött néhány mérési adatot a laptopján, amely most azon az apró éjjeliszekrényen állt, amit még a másik szobából hozott át. A rajztáblától jobbra állította fel, és pillanatnyilag néhány derékszögű vonalzó, toll, ceruza, papír és pár gépészeti kézikönyv hevert rajta. Elégedett volt aznap reggeli munkájával, de mielőtt beadja, kétszerháromszor alaposan végigrágja magát valamennyi lépésen, hogy megbizonyosodjon arról, valóban kivitelezhető az eljárás. Csak akkor hallotta meg a lépcsőfordulóról
felszűrődő halk, tompa hangot, amikor végül lefirkantotta a számokat a jegyzetfüzet félig teleírt lapjára. Elmosolyodott magában. A hang forrása Cally volt, aki a szobájában játszott. Énekelt vagy beszélt magában, ami meglehetősen gyakran megesik az ebben a korban járó kölykökkel. Fülelni kezdett, hogy megtudja, mit mond vagy dalol, ám a kislány hangja nem volt több tompa motyogásnál. Gabe-ben hirtelen erős késztetés támadt, hogy megnézze a lányát, ám ez egyáltalán nem volt meglepő tőle, mint ahogy bármilyen más apától sem lett volna az, akinek ötéves lánya van. A rajztábla műanyag, mozgatható vonalzójára tette a ceruzáját, lecsusszant a székről, majd rögtönzött irodája ajtajához lépett. Ismét hallgatózni kezdett, és most már kicsit hangosabban hallotta Callyt. A kislány egyszerre énekelgetett és beszélgetett, valószínűleg valamelyik babájával, vagy Jumperrel, a rózsaszín plüssmacival. Ő és Eve hébe-hóba kihallgatták Cally párbeszédeit a „barátaival", és mindig elcsodálkoztak azon, hogy lányuk mennyire kétségbevonhatatlanul el tudja hitetni magával, hogy valóban igazi élőlénnyel beszélget. Mindig ugyanúgy történt: mondott valamit a maga kislányos módján, aztán elnémult, mintha a választ hallgatná, majd erre a képzeletbeli válaszra felelt. Eve és Gabe mindig jókat derült ilyenkor, ám egy idő után kezüket szájuk elé téve elosontak, nehogy lebukjanak. Nem mintha ez valamit is változtatott volna Cally véleményén: ő azt hitte, amit hitt, és kész. Nyilvánvaló volt, hogy lánya megint remekül elszórakozik képzeletbeli játszótársaival, mivel apró
kacarászás vegyült a csevegésbe és a dalocskákba. Gabe kilépett a lépcsőfordulóra és áthajolt a korláton, onnan próbált bekukucskálni Cally szobájába. Bár nem látta, de most már tisztábban hallotta a hangját. Annak ellenére, hogy a legtöbb gyerek elváltoztatott hangon szokott válaszolni a saját maga által feltett kérdésekre, Cally soha nem így játszott. Nála a válaszok mindig a fejében hangzottak el, egyszer sem hangosan. Gabe kíváncsian, mint mindig, visszalépett a korláttól, majd lábujjhegyen elindult a szőnyegtelen galérián; néma csendben vette a fordulót, és a szobához közeledve egyre lassabban lépkedett, nehogy megzavarja a kislányt. Már csak egylépésnyire voltazajtótól, amikor megreccsent az egyik padlódeszka, elég hangosan ahhoz, hogy elárulja jelenlétét. Cally abbahagyta a beszélgetést. Az ekképpen lebukott Gabe megállt az ajtóban, széles mosollyal az arcán, és üdvözléssel az ajkán. Szólásra nyílt a szája, ám mégsem jött ki rajta hang. Nagyot pislantott meglepetésében. És a pislantással a lánya körül köröző, apró, ragyogó fénypontok eltűntek. Ahogy gondolta, a kézművesbolt belső tere szűkös volt, ám a mennyezet magas, és két, pillanatnyilag lekapcsolt, gömb alakú, papír függőlámpa csüngött alá róla. Mindössze a helyiség túlsó felében lévő kisméretű íróasztalon álló lámpa világított, s fénye beragyogta annak a szőke nőnek a haját, aki most lehajtott fejjel, elmélyülten dolgozott valami csillogó tárgyon az asztal mögött. Akárcsak a kirakatban, a hosszúkás üzlethelyiség polcai és állványai idebent is zsúfolásig tele voltak áruval. Eredeti
festmények díszítették a falakat, a legtöbbjük tájképet vagy halászhajót ábrázoló akvarell; némelyik kiváló alkotás, mások épphogy elfogadhatóak. Áttetszően vékony, színes sálak tekeregtek a polcokra helyezett fehér, fej nélküli mellszobrokon, melyek között a teret agyag- és kőszobrocskák, mindenféle csecsebecsék meg üvegvázák tömkelege töltötte ki. Két kalapállványt is felfedezett, mindkettőn szalmakalapok és nádkosarak lógtak. A különálló állványokon többnyire egy- vagy többszínű, fémből készített fülönfüggők, karkötők és melltűk sorakoztak; ám voltak még ott gyűrűk és korallból meg kagylóhéjból készített karkötők, meg réz- és ónmedálok, melyeket a zodiákus állatöv jegyei díszítettek. Eve anélkül, hogy érdeklődést színlelt volna a kirakott áruk iránt, egyenesen az asztalhoz ment, ahol a szőke nő teljesen belemerült aprólékos munkájába. Eve észrevette, hogy hegyikristály nyakláncot fűz; fekete selyemszálat húzogatott át lekerekített, színes kövecskék csúcsára sajtolt miniatűr ezüst láncszemeken. A lámpafény csillogva verődött vissza a kristályszemekről. A szőke nő Eve közeledtére felemelte a fejét. Feltűnően csinos, állapította meg Eve azonnal: szőke haja elég rövid, ám kétoldalt pajkosan előrekunkorodott, frufruját pedig vékony - hajpánt gyanánt használt - bőrszalag fogta hátra. Még ülve is aprónak, szinte betegesen törékenynek tűnt, a válla keskeny, nyaka hosszú és finom ívű. Arca sápadt volt, orra kicsi, ám szép vonalú ajkát ízlésesen rózsaszín rúzzsal emelte ki. Ám leginkább a szeme döbbentette meg Eve-et, mivel a leghalványabb zöld volt, amit valaha látott, barna pettyekkel tarkítva. Amilyen érdekes volt ez a szempár,
olyan közömbösen nézett fel rá, már-már szándékos visszafogottsággal. Amikor megszólalt, a hangja lágyan, ám határozottan csendült: - Segíthetek? Eve nem tehetett róla, azonnal megérezte, hogy nem őszinte a kérdés. Felé nyújtotta a még mindig a kezében szorongatott apró névjegykártyát. - Ezt a személyt keresem - mondta. - Miss Lili Peelt. A gyönyörű, ám mégis rideg zöld szempára kártyára vándorolt. - Ez már régi - nézett fel Eve-re ismét. - Már rég lejárt. - Tudom - válaszolta Eve. - Egy bolt kirakatában volt két éven keresztül. Észrevette, hogy az asztal mögött ülő nő mindkét csuklóján kicsi, színes gyöngyszemekből készített vastag csuklópántot visel - kötött felsőrészének ujja ugyanis csak a könyökéig ért. - Ön Lili Peel? - kérdezte Eve. A zöld szempár megkeményedett. - Már nem folytatok parapszichológiai tanácsadást. Eve-et elöntötte a csalódottság. - Hajlandó vagyok a szokásos árnál többet is fizetni próbálkozott. - Nem! Komolyan mondtam. Már nem foglalkozom természetfeletti energiákkal. - Azzal Lili Peel ismét kezébe vette a kristály nyakláncot, és olyan nemtörődömséggel tért vissza korábbi foglalatosságához, mintha látogatója már el is ment volna.
Ám Eve pontosan tudta, hogy a szőke nő még mindig tudatában van a jelenlétének; egészen enyhén bár, de remegett a keze, ahogy átfűzte a szálat a láncszemeken. Miss Peel, tényleg szükségem van a segítségére. Valami történik velem, és nincs más, akihez fordulhatnék. Lili Peel fel sem nézett, úgy válaszolt: Próbálja meg a helyi hétvégi lapot, abban talál apróhirdetést spiritualistákról, szellemidézőkről meg jósnőkről, gyakorlatilag bármiről, amire szüksége lehet. Ez nem várhat hétvégéig! Most kell tennem valamit! Legalább hallgasson meg, és utána döntsön, rendben? Lili letette a nyakláncot, és felnézett Eve-re; a keménység a szánalom tökéletes hiányával együtt még mindig ott tükröződött a szemében, s ez annyira nem illett egy ilyen csinos lányhoz. Sajnálom, de semmit sem tehetek önért. Már nincsenek okkult képességei? - Eve csak azért tette fel a kérdést, mert beszélgetésbe akart elegyedni Lili Peellel, hogy túljussanak a „vadidegen" szakaszon. Nem az ember választja meg, hogy vannak-e képességei vagy nincsenek - mondta Lili, s a hangja csak icipicit lágyabban csendült. - És azt sem, hogy legyenek-e vagy ne! De ha ezzel segíthet az embereknek...? - Eve szándékosan hagyta függőben a kérdést. Nem így működik. Néha többet árt, mint használ. Kérem, nem akarok udvariatlan lenni, de tényleg nincs semmi, amiben segíteni tudnék. Csak annyit kérek, hogy hallgasson meg! Ha azután is azt mondja, hogy nem tud segíteni... vagy, hogy nem akar...
akkor legyen, kimegyek a boltjából, és soha többé nem hall felőlem. - Könnyek szöktek Eve szemébe, de megpróbált úrrá lenni hangja remegésén. - Olyan... olyan kétségbeesett vagyok. Talán már az is segít, ha beszélhetek róla! Aztán már nem tudta abbahagyni. Megpróbált úrrá lenni rajtuk, ám a könnyek egyre csak potyogtak. Túl sok reményt fűzött valamihez, ami talán álom vagy illúzió volt csupán. Zsebkendőt keresve kotorászni kezdett a zsebében. Nagyon sajnálom mondta, amikor sikerült abbahagynia a zokogást. - Nem akartam... Lili Peel még mindig hűvös tekintettel méregette, ám így szólt: - Van egy szék a falnál. Miért nem hozza ide az asztalhoz? Gabe nem akarta megijeszteni Callyt, ezért könnyed hangon szólt oda neki: Hé, mi'zújs, Sziporka? Hello, apuci! - A kislány továbbra is a miniatűr, műanyag babaház körüli miniatűr műanyag emberkéket igazgatta. A sárga Bart Simson is ott volt valahol közöttük. Meglehetősen higgadtnak tűnik - gondolta Gabe. De végül is Callyt nem nagyon szokta semmi kihozni a sodrából. Tényleg előfordulhat, hogy csak képzelte azokat a fénypontokat? Vagy a fény játszott volna vele, s a napsugarat látta csupán, amint megtört az ablakot pettyező, még fel nem száradt esőcseppeken? De ha így van, akkor miért tűntek el a vakító pontok szinte azonnal, ahogy
megpillantotta őket? Odalépett a lányához, és leguggolt mellé. Jól szórakozol, édesem? Bart megint bajban van? Most jó volt. Gabe csak nézte, ahogy a parányi műanyag emberkékkel az elülső fala felől teljesen nyitott babaház körül manőverezik. Kivel beszélgettél, Cally? - próbálkozott óvatosan. Velük? - mutatott a liliputi figurákra. Ne-em. - A tagadószó két szótagból állt, s az intonáció a második végén megemelkedett, mintha bosszantaná Callyt, hogy apja ilyen buta kérdésekkel zaklatja. Igazán? Ó, akkor kivel? -A barátaimmal - vont vállat Cally. -A barátaiddal? Azokkal, akiket kitalálsz? Ne-em. - Ismét két türelmetlen szótag, ám most közömbösség csendült bennük. Nos, akkor kivel? Nem látok itt senkit. Már nincsenek itt. Elmentek. Kik mentek el? Tudod... a gyerekek. Gabe egy pillanatig lánya lehajtott buksiját tanulmányozta. Miért nem látom őket? - kérdezte. Cally, ha lehet még türelmetlenebb lett. Mert te nem láthatod őket, apuci. Már mondtam neked, hogy elmentek. De miért nem láttam őket azelőtt, hogy elmentek? Tudod, amikor beléptem a szobába? Mitt'omén? Bart Simson kezdett menetrendszerű nyűggé válni.
Mondd el rendesen, bogaram! Én miért nem látom a gyerekeket? Mert ők egy titok - válaszolta Cally, aki végül vette a fáradtságot, hogy apjára nézzen. -Azt hiszem, láttam a fényeket, azokat az apró, lebegő fényeket. De azonnal eltűntek, ahogy beléptem. Erre gondoltál? Ezek a fények a gyerekek? -A gyerekek egyszerűen csak gyerekek, apuci - magyarázta Cally, mintha ő lenne a felnőtt, az apja pedig a gyerek. -Aha, és gyakran találkozol velük? Úgy értem, a gyerekekkel. A kislány megrázta a fejét. És mit csináltok, amikor találkoztok? Játszunk. Gabe felállt, tudván, hogy ennél többet nem fog megtudni. Mi folyikittezen azistenverte helyen? - kérdezte magában. Rendben, Sziporka... - kezdte mondani, ám váratlanul az ajtó felé pördült, mert valami hatalmas csattogásba kezdett valahol, a lépcsőfeljáró környékén. Cally rémülten bámult a szobából kirohanó apja után. -
28. CAM A fiam, Cameron egy éwel ezelőtt tűnt el - kezdte mesélni Eve Lili Peelnek -, majdnem egy évvel ezelőtt - javította ki önmagát. - Elvittem Camet... így hívtuk... és a húgát, Callyt... ő akkor négyéves volt, egy éwel fiatalabb, mint a fiam... elvittem őket az egyik helyi parkba. Londonban lakunk, de most egy időre Devonba költöztünk, mert a férjem az egyik helyi cégtől kapott megbízást. - A -
beszélgetés e szakaszában még nem érezte úgy, hogy szükség lenne a további részletekre, ám a médium közbeszólt. - Hol laknak most? Eve felkapta a fejét. Könnyei elapadtak már, de tekintetét mint mindig - most is mély gyötrelem felhőzte; neki a könnyek nem hoztak meg kö nnyeb bülést. - Hollow Bay mellett. Ismeri? Jártam ott egyszer-kétszer. - Lili Peel nem tette hozzá, hogy soha nem szerette a kikötőfalut, bár az meglehetősen bájos volt. Az atmoszférája volt az, amit nem szeretett, az a felkavaró melankólia, amely valahogy beárnyékolta a környékét. Feltételezte, hogy érzékeny emberként belső receptorai könnyebben fogják a külvilág rezgéseit, mint a „normális" embereké. - Két éwel ezelőtt otthagytam a névjegykártyámat az egyik boltban. Ó, igen. Hát persze, hogy ismeri Hollow Bayt! - Eve gombóccá gyűrte tenyerében a zsebkendőt. - Bár nincs devoni akcentusa. Nem idevalósi, ugye? - Nem, Surrey-ben születtem. Hét éwel ezelőtt költöztem ide. - Tömören, mondhatni velősen válaszolt, mintha vonakodna önmagáról beszélni. Lili Peel a húszas évei elején költözhetett át Devonba; nem lehetett most több huszonnyolc-huszonkilencnél. - Mindig megvolt ez a képessége? - kérdezte az elutasító hangnem ellenére Eve. Már ha annak lehet nevezni - válaszolta a médium. Hétéves koromban fedeztem fel, hogy más vagyok, hogy olyan dolgokat is tudok, amiket nem kellene. Ha a szüleim elkevertek valamit... bármit, kezdve a varrótűtől egészen a
slusszkulcsig... mindig tudtam, merre keressék. - Nem mondott többet, várta, hogy Eve folytassa a történetét. Eve összeszedte magát, s elhatározta, nem visz túl sok érzelmet eltűnt fia történetének elmesélésébe. Cally a babakocsijában aludt, én pedig a park játszóterén egy közeli padról figyeltem Camet. Először hintázott, aztán a következő pillanatban már a mászó kán játszott, úgy tűnt, egyszerre van mindenhol. Mindvégig rajta tartottam a szemem, és csak később, amikor a homokozóban akart játszani, csak akkor lazultam el. Bár hideg volt, a homok pedig nyirkos, Cam mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy ott játsszon, ezért végül megengedtem neki. Úgy gondoltam, ott legalább nem eshet bántódása; nem volt semmi, amivel kárt tehetett volna magában. És azután, igen, felengedtem néhány pillanatra. Eve-nek rettenetesen fájt annak a szörnyűséges napnak a felidézése, de sikerült úrrá lennie az érzésein. A bűntudattal és bánattal teli hónapok kimerítették; újra és újra, számtalanszor lejátszotta magában azt a csípősen hideg októberi napot, aztán megint és megint, amíg végül végképp kimerült az önkínzásban. Talán az érzelmi fáradtság volt az, ami most megfékezte a könnyeit. Akkoriban szabadúszó újságíróként dolgoztam divatmagazinoknak - folytatta, és még most is elkapta az öngyűlölet, amiért ilyen időigényes és kimerítő munkát elvállalt; mindegy, hogy szabadúszóként-e vagy sem. Hajnali háromig dolgoztam, hogy tartsam a határidőt, és nagyon elfáradtam. Előző nap megígértem Camnek és Callynek... van egy másik lányunk is, Loren, aki most tizenkét éves... megígértem nekik, hogy elviszem őket a
parkba, ha békén hagynak egy ideig, hogy megírhassam a cikket. - Komoran elmosolyodott. - Ahogy az lenni szokott, napközben nem nagyon tudtam haladni... tudja, túl sokat csörög a telefon, túl sok egyéb dologra kell figyelni... tehát az lett a vége, hogy késő éjjel és másnap reggel fejeztem be a munkát. Szünetet tartott, és Lili Peel most legalább egy együttérző biccentést kipréselt magából. Elaludtam a padon. Nem tudom, mennyi ideig... másodperceknek tűnt, de perceknek kellett lennie, több percnek. A játszótéren egy rakás másik kisgyerek is volt az anyukájával, így azt gondoltam, minden rendben lesz. Ennek ellenére nem szándékosan aludtam el; egyszerűen csak megtörtént, az álom egyszerre felülkerekedett rajtam. Eve lesütötte a szemét, hogy ne kelljen a médium bámuló tekintetébe néznie: - Amikor felébredtem, Cam már nem volt meg. Cally felébredt és torkaszakadtából bömbölt, hogy engedjem ki a babakocsiból, hogy ő is játszhasson. Valószínűleg az ő sírása ébresztett fel. A homokozó felé néztem... csak néhány méternyire volt tőlem... de Cam már nem volt ott. A játszótér minden zugát megnéztem, odarohantam az anyukákhoz meg az idősebb gyerekekhez, és tőlük kérdezgettem, hogy nem látták-e Camet valahol. Aztán azt kérdezgettem, nem látták-e, hogy elviszi valaki a fiamat. Azt hittem, megbolondulok, közel álltam a hisztérikus rohamhoz, de néhány anyuka volt olyan kedves, és segített a keresésben. Szétszóródtunk, mindannyian más irányban indultunk el a parkban, egyre csak kerestük, meg más embereket kérdezgettünk, hogy nem láttak-e egy szőke kisfiút egyedül kószálni vagy más felnőtt... legyen az férfi
vagy nő... társaságában. - Eve felsőteste meggörnyedt a székben, ahogy- sokadszorra - átélte a rémálmot. - De kilátástalan volt minden, bármit tettünk. Camnek nyoma veszett. Felhívtam a rendőrséget, ahonnan azonnal kiküldtek egy rendőrnőt; együtt... Cally nagyon csendes és nyugodt volt a babakocsiban, mintha csak megérezte volna, hogy valami borzasztóan nem stimmel, a park minden négyzetcentiméterét átfésültük. A rendőrnő minden tőle telhetőt megtett, hogy megnyugtasson, ám akkorra már teljesen kiborultam. Mivel október volt, hamar besötétedett, de akkorra már egy teljes egységnyi rendőr kereste Camet a parkban és környékén. Még haza is vittek, ahol a legutolsó négyzetcentiméterig átkutatták a házat. A fiam azonnal az eltűnt személyek listájára került, és úgy hiszem, a rendőrség minden tőle telhetőt megtett azért, hogy megtalálják, ám azóta sem láttuk a kisfiúnkat. Lili Peel hangja csak egészen kevéssel volt lágyabb: - Azt gyanította ön vagya rendőrség, hogy elrabolták? Végső soron a gyerekrablás volt az egyetlen reményem. Bár soha senki nem követelt váltságdíjat sem telefonon, sem írásban... nem mintha annyira gazdagok lennénk... és a környék valamennyi ismert pedofilját kihallgatták, a rendőrség nem találta meg Camet, de semmilyen hozzá vezető nyomot sem... sehol egy darab ruhát vagy egy elvesztett cipőt, semmit. A médium kérdése kínosan csattant. - Mrs. Caleigh... Eve... azt kéri tőlem, hogy lépjek kapcsolatba a halott fiával? Eve minden porcikája megmerevedett a széken.
Nem! - Szinte kiáltotta a szót. Aztán halkabban: - Nem, Cam nem halt meg, hát nem érti? Ezért nem érdekel, hogy ön nem látó, szellemidéző vagy médium, vagy akárminek nevezik magukat ezek az emberek. Biztos vagyok abban, hogy a fiam él, és ezért kérem önt, hogy a médium erejének segítségével próbálja meg elérni! Eve... Eve, miért gondolja, hogy Cam ennyi idő múltán is életben van? Nagyon nehéz ezt mondanom, de semmi bizonyítéka nincs arra, hogy életben van. Hogy lehet ennyire biztos benne? Mert tudnám, ha halott lenne, érezném, ha nem lenne itt többé. Egy anya csak úgy tudja ezeket a dolgokat. Nevezze intuíciónak, vagy... vagy telepátiának, de valóban érzem, hogy Cam még mindig itt van, még mindig él! Akadozva jöttek szájára a szavak, ahogy megpróbálta elmagyarázni, megpróbálta meggyőzni ezt az embert arról, hogy nem halt meg a fia. Cam... Cam... és én... mi olyan... olyan közel álltunk egymáshoz. Néha... nem, többnyire még azt is tudtuk... még azt is tudtuk, hogy mit gondol a másik. Ez a lányaimmal nem így van. Eve felemelte bal kezének összezárt, egyenes ujjú tenyerét, aztán a jobbat is, és befelé, maga felé fordítva összeérintette a kettőt. Lili Peel értetlenül nézett rá. Látja a jobb kezem kisujját? - kérdezte Eve, és kissé előrébb tolta az említett testrészt. - Látja? Sokkal-sokkal rövidebb, mint a bal kezem kisujja. - Ismét összezárta a két kezét, s a két kisujj most közvetlenül egymás mellé került. -
A médium is látta, hogy Eve-nek igaza van: két kisujjának hossza jól észrevehetően különbözött, a jobb sokkal rövidebb, mint a bal. Ám csak megrázta a fejét, még mindig nem értette, miről van szó. Eve az ölébe ejtette a kezét: Egy médium, egy hiteles médium, akivel egyszer régen készítettem egy interjút, észrevette, hogy a jobb kisujjam a normálisnál rövidebb. Ő volt az, aki erre megnézte a másik kezemet is. Azt hiszem, soha nem gondolkodtam el ezen azelőtt; észrevettem, de elfogadtam a különbséget úgy, ahogy volt, nem tartottam lényegesnek. Ám a médium, aki mély benyomást tett rám az interjú során, azt mondta, ez annak a jele, hogy okkult képességnek vagyok a birtokában. Ám soha nem érdekelt annyira, hogy foglalkozzam is vele. - Röviden ismét felmutatta a jobb kezét. - Amikor elmeséltem neki, hogy a kisfiam keze is pont ilyen, azt mondta, ez annak a jele, hogy telepatikus kapocs van közöttünk. És ez logikusnak tűnt nekem is. Ezért tudtuk olyan gyakran, hogy mit gondol a másik; Cam mindig tudta, ha megbántott valaki, még ha semmiségről volt is szó. Lehet, hogy óvodában volt vagy az apjával valahol, de valahogy pontosan tudta, és amikor hazaért, mindig rákérdezett. Még csak tipegőkorban volt, de azonnal megérezte a hangulatingadozásaimat, azt is, ha boldog voltam, és azt is, ha szomorú, és mindig ennek megfelelően reagált. Én soha nem érzékeltem ugyanúgy a dolgokat, mint ő; az ő képessége... talán, mert gyerek, és az elméje még tiszta meg nyitott az efféle dolgokra... mindig erősebb volt, mint az enyém. A saját, vele kapcsolatos érzéseimet amúgy
is mindig csak anyai ösztönként fogtam fel, annak ellenére, hogy a lányaimmal soha nem éltem át. A nő megpróbálta megnyugtatni Eve-et, akit az emlékek ismét felkavartak. Várjon, várjon egy percet! - Felemelte a kezét, hogy elejét vegye a szóáradatnak. - Ha mindketten rendelkeznek ezzel az extraszenzoriális képességgel, akkor miért nem lépett már kapcsolatba önnel a fia? Lehet, hogy belül érzi, hogy életben van... és elnézést, amiért ilyen keményen fogalmazok... de akkor miért nem tudatja ezt önnel? De megtette, hát nem érti? Az igaz, hogy nem kaptam tőle olyasmit, amit ön talán „mentális üzenetnek" nevezne, de azt hiszem, az eltűnése óta folyamatosan megpróbálja tudatni velem, hogy életben van. - Biztos ebben? Nem, nem vagyok benne biztos! Hogy is lehetnék? Azóta kételkedem, amióta nyoma veszett, de ez természetes. Végül mindig győzött az az érzés... annak az érzékelése... hogy Cam még mindig itt van. És ráadásul történt valami vasárnap, ami megerősítette ezt az érzést, valami, ami arra késztetett, hogy eljöjjek önhöz. Fél kézzel az íróasztal szélét szorongatva Eve belevágott, és elmesélte a két nappal ezelőtti eseményeket, a vasárnap kora délutánt, amikor elszundított Crickley Hall nappalijának a kanapéján: hogy Cam - biztos volt abban, hogy Cam volt az, még ha gyakorlatilag nem is látta; a legmélyebb megérzései nem csaphatják be! - megérintette és megvigasztalta, miután egy sötét valami halálra rémítette. Valami gonosz, ami nem tudja, hogyan, de magához a házhoz kapcsolódott. Aztán arra ébredt, hogy
Cam fényképe leesett a padlóra. Komoly arckifejezéssel meredt a médium zöld szemébe. - Tudom, hogy a fiam kergette el azt a rossz dolgot erősködött. - Egyedül nem tudok ilyet kitalálni. Eve hallotta, hogy kinyílik mögötte az ajtó, melyet súlyos csizmák dobbanása követett a padlón. Lili Peel ekkor már szintén a bejáratot nézte, és Eve is megfordult: egy vásárló lépett be, egy nő, középkorú, terebélyes, a fejére sálat tekert, és összecsukott esernyőt tartott az egyik kezében. Túrabakancsot viselt, melynek szárába betűrte buggyos kordbársony nadrágjának alját. A vevő az íróasztalnál ülő két alakra hunyorgott, és valamit felfoghatott, egy érzést talán, hogy fontos és személyes beszélgetést zavart meg, mert gyorsan lekapott egy kőből faragott dísztárgyat a polcról, megfordította a kezében - talán az árcédulát kereste az alján -, és legalább ilyen gyorsan vissza is tette a polcra. Anélkül, hogy bármi mást megnézett volna, kilépett a boltból, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Lili Peel még azelőtt megszólalt, hogy Eve meg mukkanhatott volna. Könyökével az asztallapra támaszkodott, és összekulcsolta a kezét: Nem feltétlenül hisz valaki a szellemekben csak azért, mert okkult képességei vannak. - Tenyerét Eve felé fordítva felemelte a kezét, mert az közbe akart szólni. - Történetesen az a helyzet - folytatta Lili Peel -, hogy én hiszek a szellemekben és a túlvilágban. Tehát amit tudni akarok, az az, miért olyan biztos abban, hogy amit látott vagy érzett, az gyakorlatilag nem a fia szelleme vagy kísértete? Nekem ez ésszerűbbnek tűnik. Tudjuk, hogy a szellemek képesek anyagi tárgyak mozgatására, akkor miért ne lehetne, hogy
egy szellem mozdította el a fényképet is? Miért hiszi, hogy telepátia volt, és nem a halott fia éteri szellemével lépett kapcsolatba? - Hideg tekintettel nézett Eve szemébe, azzal a fajta rideg keménységgel, amit nem könnyű megtörni. Mert Cam ismét reményt adott nekem - vágta rá Eve azonnal. - Már majdnem feladtam, már majdnem elhittem, hogy Cameron valóban halott, csak nem tudtam rávenni magam, hogy elismerjem. Az utóbbi néhány hónapban egyre erősebbé váltak a kételyeim; ám a vasárnap történtek után, azután amit akkor éreztem, tudtam, egyszerűen tudtam, hogy Cam életben van, és elméje segítségével megpróbál kapcsolatba lépni velem. Megpróbálja elmondani, hogy hol találhatom! A médium néhány másodpercre elnémult, mintha nem tudná, hogyan reagáljon. Aztán az a zöld szempár ismét megkeményedett. Sajnálom - mondta végül -, de az nem elég. - Még mindig majdhogynem udvariatlan tömörséggel beszélt, mintha előre eldöntötte volna, hogy esélyt sem ad Eve-nek arra, hogy meggyőzze. - Ez nem jelenti azt, hogy a fia él. Sőt, ha jelent valamit egyáltalán, akkor már inkább az ellenkezőjét. Eve hangja ugyanolyan kurtán csattant. - És mi van akkor, ha azt mondom, hogy mások segítettek neki? - Mit ért ezen? Eve-et nem tudta eltántorítani a fiatalabb nő viselkedése, és a kétely leghalványabb nyoma nélkül kezdte el magyarázni, hogy mi történik abban a házban, amelyet kibéreltek: a kopogástól kezdve az apró víztócsákon át egészen a
pinceajtóig, amely nem hajlandó zárva maradni. Mesélt a médiumnak a futó léptekről, amelyeket ő és családja a padlástéri hálóteremből hallott. Mesélt Lili Peelnek a búgócsigáról és a táncoló gyerekekről, akiket ő és Cally is látott, meg a hálóterem ablakából kikukucskáló apró arcokról. Elmondta, hogy tizenegy kisgyerek halt meg a házban, mindannyian az 1943-as nagy árvízben fulladtak meg. - Ez a ház - szólalt meg ismét Lili Peel -, mi is a neve? Ennek neve van, nem pedig házszáma, nem igaz? Eve-et meglepte a kérdés: - Igen. Crickley Halinak hívják. Ismeri? Mintha árnyék futott volna át a médium arcán. Átható tekintettel meredt Eve-re. Amikor legutoljára Hollow Bayben jártam, nekem is meséltek arról az árvízről. Amikor megkértem az eladónőt, hogy tegye ki a kirakatba a névjegykártyámat, megnézte, és azt mondta, ha médium vagyok, akkor fel kellene mennem Crickley Hallba. Szerinte igen sok a szellem odafent, aztán elmesélte az árvíz meg a gyerekek történetét, meg azt, hogy azután senki nem maradt meg sokáig Crickley Hallban. Azt mondta, boldogtalan egy ház, és úgy éreztem, valami furcsa, morbid módon élvezte, hogy erről beszélhet. Elmentem arrafelé, a boltos nő azt mondta, menjek végig az ösvényen, vagy egy mérföld az út, aztán át a rövid fahídon, és emlékszem arra is, hogy beleremegtem, amikor megláttam. Borzasztó búskomorság telepszik arra a helyre, amelyet nem lehet egy napon említeni a falun uralkodó borongós hangulattal, mert az ott sokkal erősebb, sokkal koncentráltabb.
Ön szerint lehet, hogy tényleg kísértetek lakják? Azoknak a szegény gyerekeknek a szellemei? - Ezt nem mondtam. Soha nem jártam odabent, így nem tudhatom. - De hát azt mondta, hogy egyfajta hangulat... búskomorság... veszi körül, amit akkor is érzett, ha csak elment mellette. - Néhány házra kihatással vannak a bennük megtörtént tragédiák. Mintha a falak visszatartanák az emlékeket. De ez nem jelenti azt, hogy szellemek kísértenek. - Lili Peel néhány pillanatra elhallgatott. Aztán egyszerre csak minden átmenet nélkül kitört: - Nem, nem fogok... nem tudok... segíteni önnek. Eve megrémült. Azok után, hogy ennyi mindent elmondott ennek a médiumnak, és hogy így kiöntötte neki a szívét, azok után, hogy úgy gondolta, hisz neki. Velős stílusa ellenére Eve úgy érezte, Lili Peel szimpatizál vele. Most pedig egyszerűen nem hajlandó segíteni. Nem győztem meg? - kérdezte végül, szinte könyörögve. Nem erről van szó, bár még mindig nem értem, hogy miért nem tudatta önt a fia pszichésen is a hollétéről, ha tényleg igaz az, hogy ön szerint kettejük között telepatikus kapcsolat van. Mert ez a közös képességünk... különösen az enyém... nem elég erős. Ezért van önre szükségem. De mit tehetnék? Segítsen megtalálni a fiamat! Ha van is valamilyen erőm, akkor az túl gyenge ahhoz, hogy megerősítsem a telepatikus kapcsolatot Cameronnal. Ha ön valóban rendelkezik ilyen képességekkel, akkor ez nem lehet nehéz -
magának! Nem érdekelnek a szellemek, és az sem, hogy vannak-e Crickley Hall ban vagy sem; csak annyit akarok, hogy beszéljen Cammel! Tudom, hogy maga sikerrel járhat ott, ahol én elbuktam! Lili Peel hirtelen gyanakvóvá vált: Mit szól mindehhez a férje? - dőlt hátra a székén, egyik kezét továbbra is az asztalon, a másikat pedig az ölében pihentetve. Ő... ő nem tud arról, hogy Cam eljött hozzám. Ez érdekes. Nem mesélte el neki? Gabe nem tud mit kezdeni ezekkel a dolgokkal. Nem igazán hisz bennük. De ugyanúgy hallotta a hangokat, és ugyanúgy észlelt valamiféle bizonyítékot, ahogy ön, nem igaz? Eve megrázta a fejét, mintha csak el akarná hessegetni férje szerepét az ügyben. Hallott hangokat, igen, és ő volt az, aki felfedezte a semmiből előtűnő tócsákat. Gabe úgy hiszi, természetes, racionális magyarázat is van minderre, ám ő nem tapasztalta meg azt, amit én. A médiumból rövid, súlyos sóhaj szakadt fel, talán a bosszúságát fejezte ki ezzel, Eve nem tudta biztosan. Honnan tudja, hogy nem csak képzelte a szellemeket? kérdezte aztán. - Zaklatottnak tűnik, nyilvánvalóan még mindig mélyen gyászolja a fiát. A reménnyel és izgalommal vegyült depresszió sok mindent képes kihozni az agyból, akár még a lehetetlent is el tudja hitetni. Hallucinációkat is okozhat. Azt hiszem, egy orvos nagyobb segítségére lehetne, mint én.
Nem vagyok őrült, és nem képzelődöm! - A kétségbeesés kezdett haraggá változni Eve-ben. - És nem hallucinálok! Nem azt akarom mondani, hogy őrült. De igen feszült idegállapotban van, és ez... Kérem, segítene nekem? Lili Peelt megijesztette a kitörés hevessége. Amikor ismét megszólalt hangja higgadt, ám eltökélt volt: Már nem használom a képességemet, Mrs. Caleigh. Vagyis tudatosan nem... nem tudom megakadályozni azt, hogy néhány dolog átjöjjön, de már nem dolgozom médiumként. De miért nem? - Eve szeme ismét könnybe lábadt. Sajnálom, de azt szeretném, ha most elmenne. Az ön problémái nem az enyémek, és nem is akarom, hogy azok legyenek. Nem segíthetek önnek. Eve megsemmisült. Nem volt már mit mondania, amivel megváltoztathatta volna Lili Peel döntését, és ezt pontosan tudta. A másik nő arca eltökélt volt. Eve-et legyőzték. Lassan felállt, és még egy utolsó, esdeklő tekintetet vetett a médiumra, aki azonban nem volt hajlandó viszonozni a pillantását, majd kilépett a boltból. Eve nem értette, hogyan - vagy miért - végződhetett a Lili Peellel való találkozás ennyire kurtán-furcsán, ennyire nyersen. -
29. A REJTŐZKÖDŐ Gabe megfogta a kartondobozokat, és minden teketória nélkül kihajította a lépcsőfordulóra. Cally mutatóujját az orra köré tekerve és hüvelykjét a szájába dugva figyelte, ahogy apa visszamászik a szekrénybe. A férfi nagyon komolynak tűnt. A kopogás, amelyet együtt hallottak meg, ismét az emeleti szekrényből érkezett, és ismét még azelőtt abbamaradt, hogy Gabe a gombkilincshez nyúlt volna, ám a férfi ezúttal eltökélte magát, hogy kideríti a zaj okát. A dobozok nem voltak nehezek, és az egyiknek nyitva volt a fedele, így Gabe megtudta, hogy tisztítószerek vannak benne - egy flakon Cif meg egy másik, félig üres flakon folyékony zöld mosószer, fehérítő, súrolókefe, néhány törlőrongy meg egy porolókefe. Crickley Hall takarítói nyilvánvalóan itt tárolták a felső szinten használt felszerelést. A seprűt és a felmosópamacsot már korábban kipakolta. Már csak a feltekert szőnyeg volt a szekrényben, és Gabe habozás nélkül ezt is felkapta és kihajította. - Rendben, te kurafi - morogta maga elé -, lássuk csak, mit rejtegetsz odabent! Ám a szekrény belsejében a rejtélyes okból feketére festett falon kívül semmit nem látott. A közvetlenül a padló felett kivezetett két vékony vízvezetékcső eltűnt a fal bal oldali sarkába vágott apró lyukban, a férfi most lehajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye. Semmilyen állat, sem egérnyi, sem egyéb apró méretű nem préselhette át magát a
vágások széle és a vízcsövek között. További lyukakat keresve végigfuttatta ujjait a padló mentén, ám semmit sem talált. Óvatosan, lassan felegyenesedve hátrált ki, ügyelve arra, nehogy fellökje Callyt, aki a szekrényajtóból figyelte. - Találtál valamit, apuci? - kérdezte felbámulva fölé magasodó apjára. - Még nem, édesem - válaszolta. - Több fényre lesz szükségünk. Kézen fogta a lányát, és elindult vele felfelé a lépcsőn. Várj meg itt, Sziporka - utasította -, amíg lehozom az elemlámpát! - Szavai nyomatékosítása végett a kislány elé tartotta felemelt mutatóujját, aztán kettesével véve a fokokat lesietett a széles lépcsősoron. Túl fürge volt ahhoz, hogy eltévessze a lépést. Korábban az elemlámpát a telefon mellett hagyta a fiókos szekrényen, és most gyorsan megragadta, majd még útközben - ahogy felrohant a lépcsőn -, előre bekapcsolta. Cally pontosan ott várta, ahol hagyta, hüvelykujja a szájában, szeme tágra nyílt a kíváncsiságtól és egy kicsit az aggodalomtól. Ahogy ellépett mellette, Gabe megnyugtatóan rámosolygott, és megborzolta a haját. Visszasietett a nyitott ajtajú szekrényhez, s ekkor ébredt rá, hogy magával kellett volna hoznia a szerszámosládáját is: lehet, hogy jól jönne egy hosszú csavarhúzó vagy szöghúzó kalapács, ha fel kell feszítenie néhány deszkát. Gabe ismét bemászott a szekrénybe, Cally pedig az ajtóból kukucskált utána. Amint beljebb került - bár nem teljesen -, többé-kevésbé tudott csak felegyenesedni; annyira azért nem volt magas a hátrafelé rézsútosan lejtő szekrény
mennyezete. Körbevillantotta az elemlámpát, s alaposan megvizsgálta a falakat, a padlót és a mennyezetet: nyílást keresett, melyen át rágcsálók juthattak volna be. Nem talált egyet sem. Röviden eltűnődött azon, hogy vajon mi késztet egy embert arra, hogy feketére fesse a szekrénye belső falát, s ahogy tűnődött, egyre kíváncsibb lett. Beljebb lépett, mélyen meggörnyedve; a lámpa fénysugara egyre kisebb lett, egyre koncentráltabb a hátsó fal szurokfekete felszínén. Amikor a széleket vette szemügyre, észrevette, hogy a festék némiképp befedi a szomszédos falakat meg a padlót, mintha a festő hanyagul dolgozott volna. Akármi is volt a színválasztás oka, az eredmény mélyebbnek láttatta a gardróbot annál, mint amilyen valójában volt, s a rézsútos mennyezet csak fokozta ezt az érzetet. Ujjaival megnyomkodta a hátsó falat, a szilárdságát ellenőrizte, majd megkopogtatta. Üregesen kongott. Álfal lenne? Hát, ez akár érdekes is lehet! Hangra és tapintásra is úgy tűnt, hogy a fal vékony falemezből készült. Amikor megnyomta, mintha kissé engedett volna a ránehezedő súlynak. Letérdelt, és még egyszer szemügyre vette a széleket, ezúttal alaposabban; hézagot vagy repedést keresett, melyet emelőkarként használhatott volna. Ám a fekete festékréteget olyan vastagon vitték fel, hogy a fallap mind a négy oldalát szilárdan lepecsételte. Fel kellett volna hoznom a szerszámosládát! - dorgálta ismét magát. - Pengével vagy csavarhúzóval átvághatnám a festéket, és kiemelhetném az egész válaszfalat.
Még jobban meggörnyedt, és amennyire csak bírt előrekúszott, hogy szemügyre vehesse azt a sarkot, ahol a vízcsövek áthatoltak a falakon. - Mit csinálsz, apuci? Hátranézett a válla felett, és Callyt vette észre, aki óvatosan bedugta fejecskéjét a szekrénybe. - Kipróbálok valamit. Te csak maradj odakint! - Rendben. Gabe az alsó cső alá dugta az ujját, és kitapogatta a rést. A feketére festett deszkalap alsó sarkát kivágták, hogy a csöveket át lehessen vezetni, és az alsó alatt maradt egy apró hézag. Talán bejön - mondta mintegy magának, ahogy beakasztotta az ujját a deszkalap szélébe. Kísérletképpen kissé megtaszította a falapot, és ő maga is meglepődött, amikor az egész hátsó falap hangos reccsenéssel megmozdult. Újult erővel látott ismét munkának, ezúttal erősebben húzta - már nem próbálgatta a deszkalap erejét -, és amikor a falap néhány centiméterrel elmozdult, a reccsenés olyan éles volt, mintha jelzőpisztoly dördült volna. Elemlámpája fényében és a felkavart portölcséreken keresztül Gabe észrevette, hogy a szigetelőfesték a padló és a fal egyik oldala mentén megrepedt. Az eredményen felbátorodva - és mert jobb lett a fogás is - megragadta a deszkalap szélét, és teljes erejéből megrántotta. A szekrény hátsó falául szolgáló falap még hevesebb reccsenéssel hirtelen leszakadt, és Gabe-ben ekkor tudatosult, hogy az egész csak a két szélen elhelyezett támasztó rúd hoz volt hozzászögezve; de mivel a szögfejeket fekete festék borította, nem lehetett észrevenni.
Cally ijedten felsikkantott a váratlan zaj hallatán, és kezét a szája elé kapva elugrott a szekrényajtótól. Gabe észre sem vette; túlságosan lefoglalta, hogy kiderítse, mi van a rés mögött. A válaszfal jobb oldali szélét még mindig tartotta a támasztórúd, ám ha felhúzta bal alsó szélét és mélyebbre hajolt, akkor láthatta, hogy valóban van valami az álfal mögött. Valami, ami nyilvánvalóan odabent rejtőzködött. 30. BÜNTETÉSEK KÖNYVE Eve kivette a Rangé Rover hátsó üléséről a kéttáskányi holmit. Nem vásárolt sok mindent a pulvingtoni szupermarketben, épp csak annyit, hogy igazolja a városba tett kirándulást. Túl zaklatott volt ahhoz, hogy koncentrálni tudjon egy nagybevásárlásra, így csak azokat az alapvető árucikkeket vette meg, melyek ahhoz kellettek, hogy családja átvészelje a hetet. Majd azt mondja Gabe-nek, hogy az áruház túl zsúfolt és zajos volt, nem bírta sokáig odabent. Feje felett az eget ismét felhők borították, lomhává és tompává butítva a délutánt, s korai sötétedést ígérve. Könyökével belökte a kocsi ajtaját, majd két kézbe kapva a táskákat elindult a hídon Crickley Hall felé. Vékony, zöld iszapréteg borította a vizes deszkapallókat, s ettől a híd erősen csúszott, így óvatosan haladt. Alatta a folyó a felsőbb szakaszokon meglazult és belehulló földrögöktől mérgesbarnán zajlott, és az jutott eszébe, vajon mennyi esőt képes még befogadni, mielőtt kiont; biztos volt benne, hogy reggel óta emelkedett a vízszint. Félúton felpillantott a Hall
tetőtéri ablakaira, mintha azt várná, hogy megpillantja a kikukucskáló pöttöm, színtelen arcokat. Ám semmi nem volt odafent, senki nem nézte. Mindennek ellenére kirakati bábunak érezte magát. Leverten amiatt, hogy a médium kézművesboltjába tett látogatás olyan hiábavalónak bizonyult, lehajtott fejjel ballagott a csatakos pázsiton át a ház bejárati ajtajához vezető ösvényen; csizmája alatt csikorogtak a gyéren elszórt kavicsszemek. Fejét nem a két tele szatyor fizikai súlya miatt hajtotta olyan mélyre, sokkal inkább a kétségbeesés által életre keltett mentális teher húzta mázsás súllyal. Egyedül gyámoltalan és erőtlen volt ahhoz, hogy létrehozza a fia által is annyira keresett kontaktust, egyedül képtelen megteremteni kettejük között a telepatikus kapcsolatot. Mit tegyen most? Keressen fel egy másik médiumot? Az időbe telne, ám olyan belső, sürgető késztetés nyomása alatt állt, aminek az okát ő maga sem értette igazán. Valahogy tudta, nagyon fontos, hogy megtalálja Camet, mielőtt... túl késő lenne... Akkor tehát nincs mit tenni, keresnie kell egy másik médiumot. Talán alaptalan volt a félelme, de képtelen volt mindezt megmagyarázni Gabe-nek. Túlságosan is tudatában volt annak, mennyi keserűséget okoz neki, még ha férjének ezt majdnem tökéletesen sikerül is palástolnia, és attól tartott, ha tudomást szerez a mostani kísérletezéseiről, végképp elveszíti az iránta mindeddig tanúsított végtelen türelmét, mert ő, Eve képtelen feldolgozni a veszteséget. Ám soha nem fogadná el a legrosszabbat, addig nem, amíg egy szemernyi esélyt is lát; addig nem, amíg jeleket kap...
Ellépdelt a bejárati ajtó előtt; a kertre nyíló konyhaajtót célozta meg, ám annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette Gabe-et, aki az ablak felé fordulva az asztalnál állt. Befordult a sarkon, és letette az egyik táskát, hogy előhalászhassa a kulcsát, ám Gabe megelőzte, s kinyitotta előtte az ajtót. - Hello! - üdvözölte, s kivette kezéből a bevásárlótáskát. Aztán a földön lévőt is felkapta. - Szia! - viszonozta Eve a köszönést, ahogy belépett. - Jól viselkedett Cally? Nem zavart munka közben? -A lehető legjobban, semmi probléma nem volt vele. Most odafent alszik. - Gabe elfintorodott. Eve mintha kerülte volna a tekintetét, miközben kibújt a kabátjából, amelyet aztán az ajtó melletti fogasra akasztott. - És Chester? - érdeklődött a válla felett. - Van valami hír róla? Semmi. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. - Gabe némán átkozni kezdte magát, amiért rossz szót használt: túl sok a benne rejlő mellékjelentés. - Újra felhívtam a rendőrséget, de nem találkoztak kóbor kutyával, és senki sem tett bejelentést - mondta gyorsan, hogy elterelje a figyelmet az „eltűnt" szóról. - Megígérték, hogy ki küldenek egy járőrt, hogy alaposan körülnézzen a környéken. Eve csak most vette észre a konyhaasztal túloldalán csendes diszkrécióban, tapintatosan üldögélő kertészt, ám még ahhoz is túl ramatyul érezte magát, hogy meglepődjön. Kevés lelkesedéssel a hangjában üdvözölte: - Jó napot, Percy!
Missus - biccentette meg a fejét, ám nem mosolyodott el. Sapkáját az ölében szorongatta, ám viharkabátját nem vette le. - Percy odakint dolgozott a virágágyásoknál - mondta Gabe -, így behívtam, hogy ő is vessen egy pillantást erre a cuccra. Most már Eve is észrevette, hogy mi van a konyhaasztalon: - Érdekes - lépett közelebb. Mérlegfőkönyv méretű és formájú könyv hevert egy hosszú fapálca mellett. Kemény, fekete borítója poros volt - valaki, valószínűleg Gabe nyilvánvalóan megtörölte kissé, mivel a felszínét néhány intenzívebb fekete sáv csíkozta. A borító sarkai meggyűrődtek, mintha csak a sok használattól törtek volna meg, és egy megsárgult címke volt az elejére ragasztva. A címkén rendezett, nyomtatott, s bár időtől fakó, mégis olvasható betűkkel ez állt: -
BÜNTETÉSEK KÖNYVE Eve ekkor ismerte fel, hogy a könyv mellett veszteglő tárgy egy vékony bambusznád pálca, melynek egyik végét majdnem tizenkét centiméter hosszan további szálakra hasogatták. Az a fajta pálca volt, melyet boldogtalanabb időkben egyes tanárok a szófogadatlan vagy rakoncátlan nebulók megfenyítésére használtak. Közvetlenül Percy előtt - mintha csak azt tanulmányozta volna Eve megérkezése előtt - megviselt fekete-fehér fénykép hevert. Ám a Büntetések könyve volt az, ami igazán felkeltette a figyelmét. - Szent isten! - mondta. - Mi ez?
Gabe a máskülönben üres konyhaasztalon heverő tárgyak felé intett. Némi érdekesség, amelyre nemrégen bukkantam rá. Tudod, hol voltak? - A kérdést költőinek szánta, ezért azonnal folytatta is: - Az emeleti szekrény álfala mögött. Elmesélte Eve-nek, hogy Callyvel megint hallották a már ismerős zajokat odafent az emeleten, azt a hangos kopogást, és hogy ezután miképpen fedezte fel a feketére festett álfalat, amelyet valamikor régen rejtekhelyként használtak. - Nem túl mély, épp csak akkora hely van, ahol elfért a könyv meg a pálca. Ó, és a Percy előtt lévő fénykép! Gabe felkapta a bambuszpálcát, megsuhogtatta vele a levegőt, majd nagyot csapott vele a fekete borítójú könyvre. Hsss-puff! Eve összerándult, olyan élesen nyers volt a hangja. Por hömpölygött fel a könyvből. Gabe ismét felemelte a bambuszpálcát, am ezúttal finoman a tenyerére fektette. Látod, hogy ágazik szét a vége, amikor lecsap? Képzeld el, milyen lehet, amikor egy kölyök kezét, lábát vagy fenekét éri. Csak egy szadista használna ilyet. - Gabe szorosan összezárt ajkú vigyorában a humor szikrája sem villant. -Cribben? Igen, Augustus Theophilus Cribben. Cribben, aki '43ban azoknak a menekülteknek az őrzője és nevelője volt. Ez a hely biztos menedék kellett volna, hogy legyen számukra, távol azoktól a német bombáktól, amik letarolták a nagyvárosokat a második világháborúban. Hűha! Ez aztán a menedék! - Gabe a pálcával a nagy, fekete könyvre
mutatott: - Minden benne van, mindent leírt, amit azokkal a kölykökkel csinált, mindent részletesen feljegyzett, a dátumokat is... meg mindent. Percy szólt közbe. Keserűség érződött a hangjában: Az az ember gonosz volt, kegyetlen. Ó, jó keresztény, az kétségtelen, és egyesek sokra is tartották a környéken! De sem ők nem tudták jól, sem a hatóságok, sem pedig a saját lelkészünk... aki nem volt hajlandó meghallgatni engem, nem volt hajlandó odafigyelni, aki egyre csak azt hajtogatta, hogy Cribben istenfélő, jó ember, aki hisz abban, hogy szigorú fegyelemmel kell nevelni a gyerekeket. Nos, lehet, hogy Cribben istenfélő volt, de hogy nem jó ember, az biztos! Szerintem baj volt a fejével: ájtatoskodott a világ szeme előtt, de belül rothadt. Ő és a húga is. Magda Cribben kőszívű asszony volt, a maga módján pont olyan kegyetlen, mint a bátyja. Percy sápadt, vizenyős szemét ellepte a könny, s egyenesen maga elé bámult, nem nézett sem Eve-re, sem Gabe-re, ahogy felidézte a múltat. Nancy mesélt egyet s mást arról, hogy mi zajlik Crickley Hall falai között, de szerintem a felét sem tudta a valóságnak. Máskülönben biztosan tett volna valamit ellene. Ehelyett csak fogta magát, és elment. Legalábbis ezt mondták. Aggódva Eve-re nézett, akinek eszébe jutott Nancy Linnét története, a fiatal tanárnőé, aki annyi éwel azelőtt Percy kedvese lett, és Eve nem tudta volna megmondani, hogy az öregember mit sajnál jobban: kudarcra ítélt kapcsolatukat
Nancyvel, vagy a gyerekeket, akik annyit szenvedtek ezen a helyen? Kezébe vette a fekete könyvet és kinyitotta. Szent isten, Gabe-nek igaza volt! - gondolta, ahogy a rendezett, rideg kézírást bámulta: nevek és dátumok, büntetéstípusok sorakoztak egymás alatt, meg az indok, hogy miért volt rá szükség; mindez időtől megfakult kék tintával megörökítve. A büntetés oka minden esetben ugyanaz volt: neveletlenség. Amennyire Eve első pillantásra meg tudta ítélni, egyik gyerek sem úszta meg, ugyanis valamennyi, a templomi emléktábláról ismerős név szerepelt benne, némelyik talán többször, mint mások. A dátumok 1943 augusztusának végétől indultak, nyilvánvalóan nem sokkal azután, hogy a kis menekültek megérkeztek Crickley Hallba. Eve lapozott néhányat, szemügyre vette a neveket és a kirótt büntetéseket, ez utóbbinál rendszerint 4-es, 6-os vagy 10-es szám állt, melyek feltehetően az egyes alkalmakkor kiosztott botütések számát jelezték. És ez megy végig minden egyes oldalon - jegyezte meg Gabe, aki visszatette az asztalra a pálcát. - Úgy tűnik, egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy valamelyik kölyköt meg ne fegyelmezte volna. Percy azt mondja, hogy másfajta büntetéseket is kieszeltek, ha a kicsik rosszalkodtak. Például egész napra egy szál alsóneműben beállították őket a sarokba. Nancy mesélt a büntetésekről is. - Percy feszengve izgett-mozgott a széken. - Azt mondta, a gyerkőcök gyakran egy falat ételt sem kaptak egész nap, és megesett, hogy hideg vizes fürdőt kellett venniük. Néha, amikor Cribbenre rátört a dühroham, a térdére fektette
valamelyiket, és vastag bőrövével verte el, de leginkább a pálcát használta. Nancy megpróbált véget vetni ennek, ám a két Cribben nem hallgatott rá, azt mondták, a gyerkőcök megtisztulnak a veréstől, így vezekelnek a bűneikért, meg efféléket. Eve elmerengett az egyik lap felett. Ennek a kisfiúnak, Stefan Rosenbaumnak a neve többször fordul elő, mint a többieké; úgy tűnik, majdnem minden lapon szerepel. Nem azt mondta, hogy lengyel volt, és alig értett angolul? És nem csak ötéves volt? - De igen - bólintott az öreg kertész. - Öt lehetett. - Üt löhetöttnek hallatszott. - De miért büntette meg ennyiszer? Ennyire rossz lett volna? Egyik sem volt az, missus Caleigh. Mindannyian jó kis gyerkőcök voltak. Csöppet élénkek, amikor megérkeztek, de ezt hamar kiverték belőlük. Nem, Cribben különös ellenszenvet érzett a kis lengyel fiú iránt. - Lapozz a könyv közepére! - tanácsolta Gabe Eve-nek, aki engedelmeskedett. A kézírás megváltozott: szellősebb lett, néhol macskakaparás, helyenként elnagyolt, máskor pedig annyira kusza, hogy szinte kibetűzhetetlen. Ennek ellenére tovább böngészte, és ahogy a lapokat forgatta, úgy változott drámaian a kézírás is, mintha a szerző egyre ziláltabb, zavarosabb lelkiállapotba került volna; a büntetések pedig egyre szigorúbbak és gyakoribbak lettek. Hamarosan egy eszelős kézírására emlékeztettek a sorok. Tíz pálcaütés, tizenöt, húsz. És Stefan Rosenbaum neve következetesen
előfordult. Egy ötéves fiút így verni! Miért Stefant, miért pont vele volt ennyire kegyetlen? Gabe, mintha a gondolataiban olvasna, megszólalt: Lapozz a végére! Látni fogod, hogy Cribben kézírása ennél is zavarosabb lesz, mintha teljesen bekattant volna. És azt is megtudod, miért szállt rá annyira erre a kis Stefan kölyökre! Eve az utolsó oldalakat gyorsabban átlapozta, már nem olvasta el valamennyi bejegyzést, hanem egészként fogadta magába a lapok által közölt információt. Aztán megtalálta! A valódi okát annak, hogy Cribben miért büntette újra meg újra a kisfiút. A macskakaparás mostanra akadozó, szabálytalan irkafirkává vált. Ám a hegyes szárú, szögletes, nyomtatott betűk pontosan elmondták, miért verték Stefan Rosenbaumot vég nélkül. Az indoklás helyén egyszerűen és világosan csak ennyi állt: ZSIDÓ. 31. AFÉNYKÉP A betűk nyersen, szinte állatiasan virítottak, mintha az, aki papírra vetette őket, dühös - nem: zavart, mentálisan zavart - lett volna, és az üzenete annyira egyértelmű, annyira félreérthetetlen, hogy Eve megdöbbent. Jobban mondva elállt a lélegzete. - Hogy lehet...? - Ám elhaltak a szavai. Percy csontos és kérges kezével az asztalra tenyerelve felé hajolt.
Van néhány ember, olyanok, akik átélték a második világháborút, akik szeretnek megfeledkezni erről, és rossz néven veszik, ha emlékeztetik őket, mennyire gyűlölték a zsidókat akkoriban. Sok népség még a háborúért is őket okolta, és úgy gondolták, Hitler jól teszi, hogy megpróbálja Németországot meg a többi nemzetet megszabadítani tőlük. És ez az álszent bigottság valamennyi társadalmi osztályt áthatotta, gazdagot és szegényt egyaránt. Még néhány királyi méltóság is kezet rázott Hitlerrel a háború kitörése előtt! - De... de Augustus Cribben tanár volt! - tiltakozott Eve. És a gyerekek nevelője. Hogy lehetett fanatikus? Az Oktatási Minisztériumnak meg a kitelepítéssel foglalkozóknak ellenőriznie kellett a hátterét! Biztos felfedezték volna ezeket a hajlamait. - Mégis hogyan? - érvelt Gabe. - Aligha kérdezhették meg tőle, hogy van-e valami kifogása a zsidók ellen, nincs igazam? És még ha meg is tették, egyszerűen csak hazudnia kellett. - Ó, Cribben és a húga pontosan tudták, hogy játsszák a szerepüket, az egyszer biztos! - szólt közbe Percy is. Tisztelték meg csodálták őket, amikor megérkeztek Hollow Baybe. A helyiek erényes népségnek tartották őket; kissé zárkózottnak, kissé visszahúzódónak, de máskülönben derék, egyenes embereknek. Ahogy már korábban mondtam magának, missus, az akkori lelkészünket minden bizonnyal lenyűgözték. Az öreg Rossbridger tiszteletes még elképzelni sem tudta volna, hogy Cribbenék akár a legapróbb kihágást is elkövessék. Végül is ez törte meg, amikor az árvíz után felütötte fejét a pletyka. -
Eve utálkozva rázta meg a fejét. - De hogy így meggyötörjenek egy kisfiút csak azért, mert zsidó... hogy úszhatta meg ezt Cribben? - Minden titokban maradt, ami a falak mögött zajlott. Kinek szólhattak volna a gyerkőcök? Elszigetelve tartották őket, a kívülállóktól távol, és amikor mások találkoztak velük, például a vasárnapi misére menet, akkor mindig nagyon fegyelmezettek voltak, nem szóltak senkihez. De nem tudták elrejteni a tekintetüket, nem tudták eltüntetni a szenvedést az arcukról. Persze a környékbeliek nem gyanakodtak, azt gondolták, hogy az árvák jól neveltek, és nem ástak ennél jobban a dolgok mélyére. Nem is akartak. A háború miatt amúgy is megvolt mindenkinek a maga baja. - Percy ismét az ölébe ejtette a kezét, és sajnálkozva gyűrögetni kezdte a sapkáját. -Tudják, Cribben és a húga, Magda beidomították a gyerkőcöket. Senki nem mondta volna, hogy valami bajuk van, azt leszámítva, hogy bármelyik helyi kölyöknél csendesebbek voltak. Cribben még a hintát is felszereltette velem... még mindig odakint van, a kertben, hogy az erre járókkal elhitesse, a kölyköknek aranyéletük van! Párosával engedte ki őket, de kizárólag csak hétvégenként. Az én Nancym mesélte, Magda Cribben ötlete volt, hogy kiengedjék a csöppségeket játszani. Tudta jól, hogy Crickley Hallban nem jól mennek a dolgok, de támogatta a bátyját. Ő is félt tőle. Ám annak a nőnek a szíve jégből volt. A maga módján még Cribbennél is rosszabb volt, mert nő létére több könyörületet kellett volna tanúsítania az árvák iránt. Nohát, ha akkor hintáztatta őket, amikor mások nem jártak a közelben, az felért egy extra büntetéssel. Túl erősen és túl magasra lökte őket, így a
gyerkőcök végül rettegtek odafent. Ez meg tetszett Magdának, szerette, ha az árvák félelmükben sírnak. Eve becsukta a Büntetések könyvét, és visszatette az asztalra. Gabe megérezte a fájdalmát, ezért a derekára csúsztatta a kezét. - Tehát mindannyiukkal rosszul bántak - folytatta Eve elkeseredetten -, de a kis Stefan szenvedett a legtöbbet, mégpedig a származása miatt. Percy biccentett, majd kezébe vette a fényképet, mely eddig előtte hevert az asztalon. Odanyújtotta Eve-nek. - Csak rá kell nézni Cribbenre meg a húgára, és az ember tudja, hogy gonoszak voltak. Még azelőtt készítették, hogy Nancy elhagyta Crickley Hallt. Maga is láthatja, milyen boldogtalanok voltak. Eve szinte vonakodva vette el a felkínált fényképet; már amúgy is elég gyász sújtotta, nem volt szüksége máséra. Remegő kézzel vette szemügyre a régi, töredezett, feketefehér képet, s ekkor döbbent rá, hogy szíve a torkában dobog. Nem elég, hogy olyan megrázó és kiábrándító volt a délelőttje, most még ez is... Percy megkerülte az asztalt és mögé állt, hogy ő is lássa a képet. Gabe, bár nem mozdult mellőle, visszahúzta kezét a derekáról. Jómaga már korábban megnézte, de még mindig vonzotta a látvány. Hússzor tizenöt centiméteres volt, melyet valószínűleg régimódi állványos fényképezőgéppel készítettek; a negatív legalább akkora volt, mint maga a kép. Dupla sorban álltak rajta a gyerekek, hátul a magasabbak, s az első sor előtt két felnőtt ült faszéken. Az árvák és nevelőik odakint voltak a szabadban, mögöttük egyértelműen fel lehetett ismerni
Crickley Hall nagy bejárati ajtaját. Az alakok meglehetősen tiszták, jól kivehetők voltak, a kontraszt éles, s az üres részek meglehetősen sötétek. Eve megremegett, amikor Augustus Cribbenre és húgára, Magdára nézett. A férfi akárhány éves lehetett negyven és hatvan között. Hófehér haja a feje tetején bozontos volt, ám kétoldalt szemmel láthatóan ki borotválta, míg sűrű szemöldöke feketén virított. A sovány ember szobormereven ült a széken, arca beesettségét kihangsúlyozta magasan ülő pofacsontja. Nagy, elálló fülét még jobban kiemelte kiborotvált haja. Vékony, mogorva szája felett horgas sasorr tornyosult. Bozontos szemöldöke alól mélyen ülő fekete szempár meredt kőmereven a lencsébe. A vidámság és kedvesség legapróbb szikráját sem lehetett felfedezni abban a zord, komor arcban, és talán csak amiatt, amit eddig megtudott róla, de Eve kegyetlenséget vélt felfedezni benne. Cribben némiképp szűk tweedzakót viselt, melynek csak a legfelső gombját gombolta be, s kétfelé hajló szárai vastag bőröv fényes csatját engedték láttatni. A válla keskeny, térdén nyugvó keze pedig bütykös volt, mintha csúz kínozná. Egyszerű nyakkendőjén a precíz csomó nem ért fel a magas, fehér, legombolható gallér csúcsáig; felette erőszakos, szögletes áll domborult, s az a kevés, ami nyakából látszott, hosszú volt és vékony. A sovány, mégis félelmet keltő alak mellett kifejezéstelen arcú nő ült, minden bizonnyal Cribben húga, Magda. Hasonlítottak egymásra; neki is fekete, mélyen ülő szeme volt, és meglehetősen gyanakvóan nézett a kamerába. Mint
testvérének, Magdának is feltűnően nagy volt az orra, csakúgy, mint az álla, s ajka vékony, szigorú. A magasan fekvő arccsontok és a merev testtartás tette teljessé a hasonlóságot. Fénytelen fekete haját középen elválasztva szorosan hátra, a füle mögé fésülte, s valószínűleg kontyba volt kötve a tarkóján. Hosszú, fekete, derékban húzott ruhát viselt, mely közvetlenül fekete, fűzős bokacsizmája felett végződött. Eve tekintete továbbsiklott Augustus Cribbenről és húgáról, akik szemmel láthatóan teljes hatalmat gyakoroltak a kis gyülekezet felett, és elidőzött a lányon - a fiatal nőn -, aki a hátsó sor végén állt. - Ez az a tanár, akiről mesélt? - fordult Percy felé. - Azt mondta, Nancynek hívják... - Biz'a, az Nancy Linnét, nyugodjon békében szegény lelke. -Azt hiszi, meghalt? - Tudom. Eve ismét a lányra nézett, akinek fényes haja izgő-mozgó loknikban fogta közre bájos, gyermekien tiszta arcát. A vállára kendőt terített, melynek végei eltakarták az alkarját, és Eve-nek eszébe jutott, hogy Percy említette, a tanárnő - a kedvese - karja sorvadt volt: vajon Nancy szándékosan takarta el a fogyatékosságát? Bár nem mosolygott, nagy és világos szeméből semmi rosszindulat nem sugárzott - igaz, öröm sem. Tulajdonképpen senki nem mosolygott a fényképen. A kicsik leginkább lelencgyerekekre emlékeztettek; ünnepélyes komolysággal álltak a fényképezőgép előtt, ám a lelkesedés legapróbb szikrája sem sugárzott sem arcukról,
sem testtartásukról. De várjunk csak! Volt a képen egy fiú, aki - bár ezt sem lehetett mosolynak nevezni - tele szájjal vigyorgott, így jól látszott, hogy hiányzik az egyik elülső foga. A hátsó sor közepén állt, s magasabb volt, mint a többiek, olyan magas, mint Nancy Linnét. Eve az öreg kertész felé fordította a gyűrött képet: - Ez az a fiú, aki...? - megpróbálta felidézni a nevet, amelyet Percy korábban említett. - Maurice Stafford - segítette ki Percy. - No igen, az a kölök megengedhette magának a vigyorgást. - Ő az egyetlen, aki jókedvűnek tűnik - állapította meg Gabe Eve válla fölé hajolva. Ő az egyetlen, akinek a neve nem szerepel a Büntetések könyvében - bólintott Percy. - Koravén volt, az biz'a, és ez volt az egyetlen, akit Nancy sohasem kedvelt, azt mondta, azért, mert spicli, és zsarnokoskodik a többiek felett. Maurice-szal másként bántak, mint a többiekkel. Nem mondom, hogy neki könnyű sora volt, de valami oknál fogva Cribben és a húga kivételezett vele. - Melyikük az a zsidó fiú, Stefan? - kérdezte Eve, bár szinte biztos volt abban, hogy tudja a választ, és Percy meg is erősítette a sejtését. Ott van, ni, az első sorban, valamennyi közül a legkisebb! A magas lány, Susan Trainer előtt áll, ő vigyázott a fiúra, tudják, amúgy kotlóstyúk módjára a szárnyai alá vette. Nézzék csak, most is ott a keze a vállán! Stefan Rosenbaum buggyos, térd alá érő rövidnadrágot viselt, zoknija pedig a bokájánál gyűrődött csomóba. Sovány kisgyerek volt, és kabátja - melyet elöl három gomb fogott össze - legalább két számmal nagyobb a kelleténél.
Sűrű, sötét haja csodálatosan mély, ám szomorú tekintetű szemébe lógott. Leginkább pajkos tündérmanóra emlékeztetett. Mint a többi árváé, az ő arca is komoly ünnepélyességet sugárzott, ám valami megmagyarázhatatlan szépség áradt belőle, amitől Eve-nek elveszett fia, Cameron jutott az eszébe. Bár ez a fiú sötét bőrű és hajú volt - nem úgy, mint Cam a maga szalmasárga hajával és ragyogó, kék szemével -, mindketten ugyanazt a tiszta ártatlanságot sugározták magukból. A kétségbeesés újabb hulláma tört rá, és gyorsan visszaadta Percynek a képet. Gabe felé fordult, akit bár megdöbbentett a hirtelen reakció, gyengéden átölelte, aztán Percyhez fordult: -Aza két kölyök... mi is volta neve, Maurice...? - Stafford - fejezte be a mondatot az öregember. - Úgy van, Maurice Stafford. Nem rémlik, hogy láttam volna a nevét, sem pedig Stefan Rosenbaumét a temetőben, a sírköveken. Nem is láthatta. Ez volt ugyanis az a két holttest, amelyet nem találtak meg. Azt mondják, kisodorta őket a Crickley Hall alatti folyó, ki a tengerbe. Az Alsó-folyó. Percy gyászosan megcsóválta a fejét. - Egyszerűen csak eltűntek - tette hozzá. - Nem adta vissza őket a tenger. 32. LILI PEEL Lili inkább öntötte lefelé a bort a torkán, semmint kortyolgatta, ám még az édes, gyümölcsös aroma sem derítette jobb kedvre.
A szobát - melyben pillanatnyilag tartózkodott mindössze egyetlen, az egyik sarokban felállított díszlámpa világította meg, így a többi árnyékba borult. A kézművesbolt felett lakott: a három lakószoba közül egy hálószobaként, a másik - a legkisebb - a bolti áruk raktáraként szolgált; a harmadik pedig - most itt volt egyszerre volt a nappali és az étkező, ahol pihenni vagy - az egyben munkaasztalként is szolgáló ebédlőasztalon dolgozni szokott a finom mívű féldrágakő, kagyló-és kristály ékszereken meg csecsebecséken. A konyha és a fürdő is apró volt, ez utóbbiban kicsinyke mosdó, vécé és egy zuhanyfülke kapott helyett (a fürdőkád már nem fért volna el). A falakat mindenütt lágy pasztellárnyalatúra festtette, és Lili szakmáját nézve rendhagyónak számított, hogy sem képek vagy díszek, sem kézzel készített szobrocskák nem ellensúlyozták a falak és polcok egyszerűségét. Egykedvűen fogta a barna bőr karosszék - melyben jelenleg ült - karfáján pihenő borospohár szárát, s egy pillanatra lehunyta a szemét. Miért kellett ennek a nőnek idejönnie hozzám? - tette fel magának a kérdést némán, keserű haraggal. Lili másfél éwel ezelőtt - amikor annyira megijedt saját erejétől és annak következményeitől - „ketrecbe zárta" okkult képességeit. Vannak olyan dolgok, amiket jobb békén hagyni, mert a visszájára sülhetnek el. Milyen furcsa, hogy a nő, ez az Eve Caleigh pont abból a házból jött, amely előtt két éwel ezelőtt Lili maga is megállt, hogy tanulmányozza! Crickley Hall. Ahogy az eladónő abban a boltban bizalmasan a tudtára adta, a helybeliek biztosak
benne, hogy szellemek lakják. A két asszony, aki havonta egyszer feljár oda kitakarítani meg a bútorokat leporolni, csak együtt hajlandó dolgozni; egyik sem maradna a világ minden kincséért sem egyedül egyetlen szobájában sem! Azt mesélték, hogy Crickley Halinak valami különös „légköre" van, hátborzongató hangulata, amelytől a hideg rázza az embert. Az elmúlt évek során ezért nem maradt soha egyetlen bérlő sem sokáig odafent. Az a ház nem szereti az embereket. Akkoriban Lili csak jót mulatott magában ezeken a mendemondákon. Az volt a benyomása, hogy minden közösség megteremti magának a saját kísértetházát. A legendáknak rendszerint semmi más alapja nincs, minthogy egyszer valami nagy tragédia történt az egyik ház falai között (rendszerint kegyetlen gyilkosság vagy drámai öngyilkosság), és azóta úgy hiszik róla, hogy az elhunyt szelleme járja a folyosóit. Valójában Lili tényleg hitt a szellemekben - a saját, asztrálvilággal történt tapasztalatai miatt -, ám azt is tudta, hogy igen sokan pusztán azért a hatásért színezik ki vagy túlozzák el ezeket a jelenségeket, amit kiválthatnak velük a hallgatóság körében. Mindazonáltal Lili - amikor elindult a kikötőfaluból - nem egyszerűen elment Crickley Hall mellett, ahogy ezt Eve Caleigh-nek mondta. Nem, meg is állt a kocsijával, és jó néhány percen keresztül tanulmányozta a házat a híd túloldaláról. Onnan is egyértelműen megérezte a belőle sugárzó ridegséget. Nem csupán az épület csúnyasága volt az, ami ólomsúllyal nehezedett rá, hanem úgy tűnt - legalábbis ő így érezte -, hogy a legeslegmélyéből fakad fel belőle
valami rossz. A szorongató érzéstől még jó darabig nem tudott megszabadulni azután sem, hogy otthagyta a házat. Ez volt az okkult képességek birtoklásának egyik árnyoldala: nem lehet kizárni a negatív rezgéseket az elméjéből. Lili gyerekkorától fogva rendelkezett ezzel a képességgel. Hétévesen tudatosult benne először, hogy hatodik érzékkel rendelkezik, bár valószínűleg fiatalabb korában is hatással voltak rá a pszichikus energiák, azonban a világ legtermészetesebb dolgának tarthatta őket. Családjával egy hatalmas viktoriánus házba költöztek a Surrey-beli Reigateben, s az ő hálószobája a háromemeletes épület legtetején volt. Nem sokkal beköltözésük után a szobájában a babáival játszadozó Lili előtt megjelent egy lány szelleme, aki nem tűnt többnek kilenc vagy tízévesnél. Bár nagyon fiatal volt vagy talán azért, mert olyan fiatal volt -, Lili azonnal és félelem nélkül elfogadta a kislányt, aki régimódi ruhát viselt, és egyértelműen egy korábbi korszakhoz tartozó teremtés volt. Minden tökéletesen ésszerűnek tűnt Lili számára, bár nem emlékezett rá, hogy bármi hasonlóval találkozott volna azelőtt. Egyedüli gyerek lévén örömmel fogadta új játszótársát az otthonában. Az idegen soha nem ért Lili holmijához, a sarokban guggolva mindig figyelmesen hallgatta, ahogy Lili meg- és bemutatja neki valamennyi babáját és szőrmók állatkáját, és apró, színes történeteket mesél róluk. Néha még egy-egy rövid dalocskát is elénekelt földöntúli barátjának, s utána a másik lány is elénekelte a saját kis nótáját. Némelyiket Lili még ismerte is, hiszen számos gyermekdal kortalan.
A lány elmesélte, hogy Ágnesnek hívják, és réges-régen ebben a szobában halt meg valami torokgyík nevű betegségben, de amióta meghalt, fogalma sincs, hova kellene mennie. Hirtelen, a betegség kitörése után mindössze négy nappal halt meg; felemelkedett valódi testéből és végignézte, ahogy anyja térdre hullva jajveszékel az ágya mellett, apja pedig - akinek csupán egyetlen könnycsepp gördült végig az arcán szobormereven áll mellette. Ágnes a történtek után hosszú ideig zavart és rémült volt, ám attól való félelmében, hogy eltéved, nem merte elhagyni a házat. Fokozatosan megtanulta elfogadni az állapotát, és bár már nem félt, még mindig jobban szeretett annak az egyetlen otthonnak a falai között időzni, melyet valaha ismert. Szülei végül elmentek, és más családok költöztek be, de mindenki sokáig maradt. Soha senki nem vette őt észre, annak ellenére, hogy minden lehetséges eszközzel megpróbálta felhívni magára a figyelmet. Lili az első olyan ember, aki látja, és akivel beszélni tud, és nagyon örül annak, hogy végre van társasága. Lili szülei gyakran hallották, hogy a kislány láthatatlan baráttal csacsog a szobájában, és gyakran meg is kérdezték tőle, hogy ki az. Lili gyanútlanul elmondta az igazat. Anyja és apja azonban úgy gondolta, a régimódi ruhát viselő kislány csak Lili fejében létezik, élénk fantáziájának a szüleménye, így nem is foglalkoztak túlságosan a történettel, azt hitték, hamarosan úgyis kinövi. Végül is számos kisgyereknek vannak képzeletbeli barátai, hát nem? A viktoriánus korszakból származó lány szelleme hat héten át látogatta rendszeresen Lilit, mindig akkor, amikor
egyedül volt, és mindig ugyanabban a legfelső emeleti szobában. Együtt játszadoztak és kacarásztak, élvezték egymás társaságát, bár Lili néha elkeseredett, hogy Ágnes nem tudja elkapni a labdát, nem lehet vele ugrókötelezni, és a játékokat sem tudja felvenni. Ettől eltekintve remekül kijöttek egymással. Lili egyszer mesélt szellembarátnőjének a mennyországról, és ez volt az a pillanat, amikor az alig észlelhető változás elindult a légies jelenésben. Lilinek még az apukája mesélte, hogy itt laknak az angyalok, és ide kerülnek a jó emberek a haláluk után. Ágnes képe halványodni kezdett; ettől fogva nem volt már annyira éles, jól körülhatárolható az alakja. Mindennek ellenére továbbra is játszótársak maradtak, amíg egy napon - nem sokkal azután, hogy tudomást szerzett a mennyországról - Ágnes bejelentette, hogy két igen fontosat kell Lilitől kérdeznie: „Nem kellene-e nekem is a mennyországban lennem? Jó ember vagyok-e?" Lili készségesen megnyugtatta Ágnest, hogy ő egy jó ember, és ezt azért tudja ilyen biztosan, mert különben nem szeretné. És igen, valószínűleg fel kellene repülnie a mennyországba, bár Lilinek irtózatosan fog hiányozni. A beszélgetést követően a Viktória korabeli lány még egyszer eljött Lilihez, ám ekkorra már olyan áttetszővé vált, hogy alig lehetett észrevenni. Elmesélte, hogy valaki egyfolytában hívja, és érzi, ahogy elillan a teste. Kérvekérte Lilit, hogy ne bánkódjon, ha elmegy, mert ő, Ágnes mindig emlékezni fog rá. Elmondta, hogy ilyesmit érzett ő is akkor, amikor édesapja közölte a családdal, hogy hosszú útra kelnek; egyrészről boldog volt, mert tudta, hogy egy
izgalmas és új helyre mennek, másfelől viszont szomorú lett, mert gyűlölte hátrahagyni azt az otthont, amelyet megszeretett. így egyszerre volt boldog és szomorú, ám most már egyáltalán nem fél, egy cseppet sem azóta, hogy Lili mesélt neki a mennyországról. Az őt hívó hang igen erőssé vált, bár különös módon soha nem hangos, és valakinek a jelenlétét érzi maga körül, mintha várna rá a házban, ám egy másik szobában. Lili először arra kérte Ágnest, hogy ne menjen el, hiszen barátok, és olyan magányos lenne nélküle, ám hamarosan rádöbbent, hogy Ágnes teljes szívéből menni akar arra a helyre, amelyet a mennyországnak hitt. És Lili még olyan fiatalon is tudta, hogy önzés lenne maradásra kérni Ágnest, s őszintén a legjobbakat kívánta a barátjának. Az egy másik korban élt kislány képe még jobban elhalványult előtte, aztán valami csodálatos történt. A csukott ajtón át apró, kavicsszem nagyságú, kerek, ragyogóan tündöklő fénysugár jelent meg. Ágnes képének maradványa hihetetlen gyorsasággal transzformálódott egy ugyanolyan fénygömbbé. A kis szellemlány most már tüneményesen világló fénylabdaként néhány másodpercig Lili felett lebegett, aztán a másik fénygömb felé siklott. Egymásba kapcsolódtak, majd fehéren izzva összeolvadtak. Lilit egy röpke pillanatig elvakította a ragyogás, mely káprázatos fénybe borította a szobát, és önkéntelenül is lehunyta a szemét. Ám mire újra kinyitotta, a fénygömb eltűnt. És érdekes módon, bár tudta, hogy nagyon fog neki hiányozni Ágnes, a tiszta örömön kívül semmit nem érzett. Lili Peel soha nem felejtette el eme első élményét az asztrálvilággal. Persze azóta kapcsolatba lépett más
szellemekkel is, ám egyik találkozást sem lehetett ahhoz a csodálatos egyesüléshez hasonlítani, amelynek szemtanúja volt akkor, először, vagy ahhoz a tengermély, megnyugtató békéhez, amit aznap érzett. Soha nem felejti el a barátját, Ágnest. Az évek teltével Lili tapasztalati világon túli észlelőképessége egyre nyilvánvalóbbá vált, és megerősödött - szülei nem kis megrökönyödésére és aggodalmára. Mindörökre rejtély maradt előttük, miképp tett szert gyermekük erre a képességre, mivel legjobb tudomásuk szerint a család felmenői közül senki nem rendelkezett effajta erőkkel. Lili tizenkét éves volt, amikor egy éjszaka zokogásban tört ki a konyhában, halálra rémisztve vele anyját és apját, akik épp éjszakai estebédet tartottak. Könnyek között, hüppögve, nagy nehezen elmesélte nekik, hogy Péter bácsi aki történetesen külföldön tartózkodott - éppen most halt meg. Semmivel nem lehetett megvigasztalni - józan ésszel semmiképpen sem -, ám másnap hajnalban apja telefonhívást kapott Dél-Afrikából, melyben tudatták vele, hogy bátyja az előző éjjel autóbalesetben elhunyt. Tizenhárom évesen megtalálta az elveszett vagy elkevert dolgokat a ház körül, és neki köszönhetően a környék egyetlen elkóborolt kutyája vagy macskája sem maradt sokáig távol az otthonától. Tizenöt éves korában sokakat elrettentett azzal, hogy képes volt mindössze azáltal információt és tényeket közölni egy emberről, hogy megérintette, vagya kezében tartotta az illető egyszemélyes holmiját. Amikor tizenhét évesen a művészeti főiskolára került, már a telepátia, a pszichometria és látnoki
képességek szakértőjévé vált, s érzékfeletti képességei egyre szélesebb körökben tették ismerté. Hamarosan már nemcsak barátoknak és családtagoknak nyújtott tanácsadást, hanem vadidegeneknek is, akikhez eljutott a híre. Nem lépett gyakran kapcsolatba a holtakkal, ám amikor mégis megtette, az eredmények néha megijesztették. Mivel a hozzátartozók erőt és vigaszt merítettek ezekből az összejövetelekből, Lili nem állt le teljesen a szeánszokkal, hanem heti egy alkalomra csökkentette a számukat, mivel az ülések mindig halálosan leszívták az energiáit. Mindazonáltal ha a megtört szülők könyörögve kérték, hogy lépjen kapcsolatba nemrégiben elhunyt fiukkal vagy lányukkal, kivétel és habozás nélkül eleget tett a kérésnek. Ágnes miatt Lili soha nem tudta visszautasítani azokat az eseteket, amikor gyerekről volt szó. Ám mindez jóval az eset előtt volt. Azelőtt, mielőtt halálra rémültattól, amit megidézhet, amikor felkeresi a holtakat. Crickley Hall. Sírbolt. Mauzóleum. Barátságtalan és ellenséges. Talán csak a nappaliban lett hideg, ám Lili megborzongott. Széltől hajszolt esőcseppek kopogtak ezer körömmel az ablakán. Ismét feltette magának a kérdést, hogy vajon miért ment Eve Caleigh segítségért hozzá? Miért pont most, amikor minden erejével azért küzd, hogy megpróbáljon megszabadulni a múlttól? Tizennyolc hónapja történt az eset, ám ő még mindig nem tette túl magát rajta, még mindig nem tudta megszabadítani az elméjét tőle. Hát nem hajlandó megérteni az a másik nő, hogy Lili soha többé nem akarja használni okkult képességeit? Miért
állhatatoskodott annyira? És miért kellett elmondania, hogy gyerekszellemek estek csapdába Crickley Hallban? Ugyanis azok voltak - csapdába esett lelkek, akik nem tudnak elszabadulni. Minden szellem, amely azon a helyen lézeng, melyet élő korában ismert, egyszerű lélek csupán, aki nem tudja, merre menjen, vagy a földi, anyagi síkhoz köti valami befejezetlen ügy, esetleg hatalmas megrázkódtatást élt át, és a sokk még a halálba is követi. Ám Eve Caleigh csak eltűnt fiát akarja megtalálni, a kisfiút, akinek már egy teljes éve nyoma veszett. Miért hiszi azt, hogy életben van, amikor nincs rá semmilyen bizonyíték? Nem látta senki, nem kaptak zsarolólevelet, és amennyire Lili ki tudta venni a szavaiból, gyanúsított sem volt. Mégis fenntartotta, hogy a kisfiú telepatikusan próbál meg vele kapcsolatot teremteni. Valóban így lenne? Nem lenne egyedi eset; számos anya igen különleges intuícióval bír, ha a gyerekéről van szó, semmi rendkívüli nincs ebben. De mégis, ha tényleg életben van a fiú, meg tudná-e Lili találni? Talán, ha megkapná az egyik ruháját vagy a kedvenc játékát, vagy valamit - bármit-, ami az övé volt. Nem! Hagyd abba! Egyszerűen ostobaság lenne részéről, ha szándékosan újra használni kezdené érzékfeletti képességeit. Gyakran nem tudta irányítani őket, néha kéretlenül is behatoltak elméjébe a gondolatok, megrohanták az érzelmek, ám most már tudta, hogy ez veszélyes is lehet. Sebezhetővé válik, ha kitárulkozik a szellemvilágnak, és megfogadta, hogy soha többé nem engedi ezt meg. Nem, a legutolsó alkalom óta semmiképpen sem! De mégis, nemcsak erre az egy gyermekre, hanem
másokra is gondolnia kell; azokra az árvákra, akik Eve Caleigh elmondása szerint Crickley Hallban fulladtak meg oly sok évvel ezelőtt. Nem csoda, hogy az öreg háznak ilyen negatív az aurája, hogy ilyen iszonyatos dekadenciát sugároz. Lili előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a gyerekeket valami borzasztó dolog tartja fogva abban a házban, valami, ami ott történt meg velük. Feltéve természetesen, hogy amit Eve Caleigh mondott, az igaz. Nem mintha Lili szerint hazudott volna - mi értelme lenne? -, ám ha még mindig annyit gyötrődik fia elvesztése miatt - Lilinek úgy tűnt, közel áll a végkimerüléshez és az idegösszeroppanáshoz-, akkor vajon mi mehet végbe az elméjében? Nem képzelődik-e? De... Lili az ajkába harapott. Élő vagy holt, mégis gyerekről van szó. És talán még több gyerekről is, a kis árvákról, akik Eve Caleigh szerint a házban kísértenek. Valami miatt nem tudnak elmenni. Valami megakadályozza őket odafent abban, hogy békében nyugodjanak. Amikor két évvel ezelőtt megállt a folyónál, hogy szemügyre vegye a nagy házat, megérezte a konfliktust a robusztus falak között; úgy érezte, valami kinyúl hozzá és megérinti, valami meghatározhatatlan, ami hang nélkül hívja, ám amitől egyszerre reszketni kezdett, mint a nyárfalevél. Egyre csak nézte Crickley Hallt - igen, nézte, mintha azt várná, hogy egyszerre majd feltárja előtte azokat a sötét titkokat, melyekről tudta jól, hogy magában hordoz , és a feszültségtől, amely akkor a hatalmába kerítette, csak napok múltán tudott megszabadulni. És Eve Caleigh most azt akarja, hogy visszamenjen oda, arra a helyre, aminek még a gondolatától is remegni
kezdett. De megtagadhatja-e az asszonytól a segítséget? Ha pedig segít, akkor megidézi-e újra azt az iszonyatot, amely a legutolsó szeánszon manifesztálódott? A médium soha többé nem akarta átélni azt az élményt. 33. ÖTÖDIK ÉJJEL Lorennek jól telt a napja. Befészkelte magát az ágyába, és új Philip Pullman-könyvét olvasta; Cally a mellette lévő ágyban az igazak álmát aludta. Loren az ölébe ejtette a könyvet, s elgondolkodva elmosolyodott. A hír futótűzként terjedt az iskolában: az új lány orrba vágta Seraphina Blaney-t. Loren a nap végére egyfajta celebbé nőtte ki magát, mert évfolyamukban soha senkinek - egyetlen tizenegy és tizenkét évesnek sem - nem volt bátorsága eddig szembeszállni a zsarnokkal, és az pedig tuti biztos, hogy senki nem emelt még rá kezet! Rengeteg lány kereste aznap Loren társaságát, s kérdésekkel halmozták el a buszos incidenssel kapcsolatban, melyről Tessa Windle annak rendje s módja szerint beszámolt az osztálytársainak, akik aztán szélnél sebesebben terjesztették a hírt, így a nagyszünetre szinte valamennyi évfolyam tudott róla. Ebédnél még néhány idősebb fiú meg lány is odaköszönt neki. Loren valójában meglehetősen ideges volt aznap reggel, amikor el kellett indulni az iskolába, miután egy egész éjjele volt arra, hogy elgondolkodjon azon, amit tett. Mert mi van akkor, ha Seraphina elégtételt akar venni, mi van akkor, ha már ott vár rá a Merrybridge-be tartó
iskolabuszon? Loren nem áltatta magát, tudta, több mint szerencsés volt az a tegnapi ütés; mostanra Seraphina már túl lehet első döbbenetén, és könnyen előfordulhat, hogy bosszúra szomjazik. Loren egyáltalán nem volt biztos abban, hogy még egyszer meg merné ismételni tettét. Szerencsére jól alakultak a dolgok: Seraphina aznap nem jött iskolába. Loren annyira megkönnyebbült ettől, hogy a nap túlnyomó részében gondtalanul vidám lett. Lehet, hogy eltörte a nagylány orrát! Ha igen, akkor vajon panaszt tesznek-e a szülei Mr. Horkinsnál, az igazgatónál, vagy egyenesen Crickley Hallba vonulnak, hogy kiverjék a balhét? Mi több, az is lehet, hogy egyenesen a rendőrségre mentek, és feljelentették! Loren félig- meddig arra számított, hogy egyszer csak megjelenik egy rendőr az iskolában, és bilincsbe verve vonszolja el onnan. Ám ahogy a nap lassanként eltelt, és semmi nem történt, Loren idegei is kezdtek némiképp lecsillapodni. Olyan kedves volt vele mindenki, különösen Tessa, és egy idő után kezdett esélyt látni arra, hogy talán mégis megszereti egyszer a Merry Általánost. Nagyot ásítva becsukta a könyvét - ám előtte még egy papírfecnivel megjelölte, hogy hol tart -, majd az éjjeliszekrényére tette. A szemhéja már ólomsúlyú volt, ezért gyorsan lekapcsolta a lámpát, amelyet apa szerelt fel, és hanyatt dőlt. Egészen az álláig húzta a takarót, és a mennyezetet bámulta; a szoba koromfeketeségét mindössze a tompa fényű emeleti lámpának a résnyire nyitott ajtón beszűrődő gyenge világa törte meg kissé. Fáradt szemét még egy ideig megpróbálta nyitva tartani, s eközben azon tűnődött, mostanában miért érzi ennyire
elcsigázottnak magát esténként? Még reggel is fáradtan ébredt, ami csak akkor múlt el, amikor az iskolába ért és elvegyült a többi kisdiák között. Egészen a nap végéig minden rendben volt; csak amikor megint hazaérkezett, tört rá újból az érthetetlen fáradtság. Ez a ház az oka! Ez fárasztja el hidegségével, huzatos léghullámaival és hátborzongató kisugárzásával! Már attól is hatalmasat ásított, hogy csak arra gondolt, mennyire fáradt. Könnyű eső verte az ablakot. Szerette hallgatni az esőt, miután befészkelte magát a jó meleg ágyba. Miért ilyen hideg állandóan Crickley Hall? Pedig apa majd' mindegyik szobában feltekeri a radiátort, és tüzet rak a kandallókban! Loren az oldalára fordult, és lehunyta a szemét. Cally halkan szuszogott mellette. Ahogy magával ragadta az álom, még eszébe jutott Chester. Nagyon remélte, nem kell odakint áznia. Szerette volna azt hinni, hogy valaki megtalálta és hazavitte, ahol jó meleg van. Apa azt mondta, nem kell aggódni Chester miatt. Okos kis zsemle a tökmag, biztosan talált magának valami kényelmes kuckót... Loren elaludt. Már jóval elmúlt éjfél, ami kor felriadt. Valaki a takaróját rángatta. - Cally... hagy már abba... - motyogta félálomban. Ám a húzgálás nem maradt abba. Az álom és ébrenlét ködfátyolán át észlelte, hogy valaki éppen a takaróját rángatja le róla. Még mindig nem ébredt fel teljesen, hanem megpróbálta visszahúzni a paplant a vállára. Nem sikerült. Hirtelen tudatosult benne a jéghideg, és Loren ettől igen gyorsan magához tért.
A paplan szakaszosan egyre lejjebb csúszott róla. Nyakát jeges tűként bökdöste a hideg, s ettől libabőrös lett. Tarkóján a hajpihék égnek meredtek. Ébren volt már, tágra nyitott szemmel figyelt. A résnyire nyitott ajtón beszűrődő fényt leszámítva a szobába teljes sötétség borult. Csupán Cally apró alakjának a körvonalát tudta kivenni a szemközti ágyon. Egyszerre furcsa szag csapta meg az orrát. Olyan volt... olyan volt, mint a mosószer, valami olyasmi, amit talán anya használna takarításkor. Vagy csak erős szappan? Ha az is volt, soha nem érzett még ilyen szappanszagot. Olyan erős... Megpróbálta felemelni a párnáról a fejét, és rá kellett jönnie, hogy nem tudja. Mintha megbénult volna. A félelemtől. Ugyanis valami volt az ágya végében. Érezte a jelenlétét. Látótere perifériájában már ki is tudta venni az ágy lábánál álló alakot. Egy görnyedt alakot. Az alak sötét sziluettje a lába fölé hajolt. A takarót rángatta le róla. Lorennek sikerült sikolyra nyitnia a száját, ám torkából nem jött elő hang. Mintha a hangszálai is megbénultak volna. Megpróbált felülni, ám még mindig képtelen volt megmozdulni: a rettegés az ágyhoz szegezte. Az oldalán feküdt, s csupasz karján megérezte a jeges hideget, majd lejjebb az oldalán, mely könnyűszerrel áthatolt az ujjatlan pamut hálóingen. Egész teste lúdbőrözött. A paplan lecsúszott a csípőjéről, behajtott lábáról - bal lába a jobbat keresztezte -, hálóinge alvás közben felcsúszott, s most szabaddá vált libabőrös combja és lábszára. Megpróbált küzdeni a minden tagját gúzsba
kötő félelem ellen, kétségbeesetten próbálta felemelni a fejét - látnia kellett, mi ólálkodik az ágya végében! Sikerült felemelnie a fejét, elvált a párnától, épp csak egy kicsit, nem többet két centiméternél; aztán emberfeletti küzdelmének köszönhetően már öt centiméternyire, hétre, és még többre. Most megpróbálta elfordítani a fejét, hogy zaklatója szemébe nézhessen. Ki rángathatja, huzigálhatja róla a takarót? Biztosan nem Cally - kishúga túl kicsi, sokkal de sokkal kisebb, mint a fölé hajoló alak. Nem utolsósorban pedig Cally ott volt vele szemben, mélyen aludt, s fogalma sem volt arról, hogy mi történik. És anya meg apa sem - ők nem tennének ilyet, nem hoznák rá ennyire a frászt! Akkor ki? Az a szag, az az utálatos szappanszag! Sikerült elfordítania a fejét, ám a válla továbbra is az ágyhoz szegeződött, mintha hatalmas súly nehezedne rá. Arcát megvilágította a beszűrődő fény. És ekkor meglátta az alakot, aki ebben a pillanatban egyenesedett fel. A hátulról beszűrődő fény miatt csak a sziluettjét tudta kivenni, a vonásait nem, sem egyebet, amiről felismerhette volna. Az ismeretlen magasba emelte a karját, fel a feje fölé. Kezében valami hosszút és vékonyat tartott, melynek a vége szinte a mennyezetig ért. Mintha megremegett volna a csúcsa. Aztán Loren meghallotta a suhanást - ahogy lecsapott -, de nem hallotta a puffanást, amint a pálca ostorként végighasított meztelen combján. A fehéren izzó, perzselő tűzként beléhasító fájdalom feloldotta a torkát szorító csomót, mert minden másnál
erősebb volt - a félelemnél, az értetlenségnél és bármilyen gondolatnál. Loren sikított, és hangja kettéhasította az éjszakát. A pálca újból lecsapott, s a pokoli fájdalom ismét végigszántott rajta. Ezúttal már a levegőt átszelő suhanást sem hallotta. Újra és újra felsikoltott az egész testét átjáró kíntól, ahogy a kegyetlen, hasított végű pálca vörös hurkákat hátrahagyva újra és újra lecsapott a lábára. Aztán egyszerre csak abbamaradt. Bár a borzasztó fájdalom nem múlt el. És amikor könnyáztatta arccal, a hisztérikus roham határán ismét az ajtó felől beszűrődő fény felé nézett, az idegen már nem volt ott. Cally - akit felébresztett nővére jajveszékelése - szintén sikoltozni kezdett. 34. SIKOLYOK Gabe a lányok szobájából érkező első sikolyra felriadt könnyű álmából. Eve, akinek szokásává vált, hogy időnként Zoplicone-nal segítsen rá az éjjeli pihenésre, nehezebben ébredt. Megragadta férje karját, aki márkifelé mászott az ágyból. - Mi az? - kérdezte, ahogy az álom utolsó szikráját is elűzte az aggodalom. Loren - válaszolta Gabe sürgetően, s lehajította magáról a paplant - Valami baj van! - Mezítláb rohant az ajtó felé, bár Loren kétségbeesett sikoltozása szinte megbénította. Még azelőtt berobbant a lányok hálószobájába, hogy Eve kikászálódhatott volna az ágyból.
Bár minden porcikáját áthatotta a lányok iránti aggodalom, nem tudta nem észrevenni a szobát uraló jeges hideget mintha fejest ugrott volna egy hegyi tóba, vagy fagyasztókamrába lépett volna -, mely falként állta útját. Ösztönösen azonnal felkattintotta az ajtó melletti villanykapcsolót, és megpillantotta Lorent, aki kitakarva és összekuporodva - hátát begörbítette és karjával átölelte felhúzott lábát - feküdt az ágyon. Olyan hideg volt, hogy minden sikolynál nagy párafelhők szakadtak fel a szájából. Cally az ágyán ült s a szemét dörzsölte, mintha most ébredt volna fel, ám jajveszékelése nem volt olyan erős, sem olyan metsző, minta nővéréé. Mielőtt Lorenhez lépett volna, Gabe gyorsan körbenézett a szobában. A támadót kereste. A másodperc törtrésze alatt felmérte, hogy senki nincs odabent. A lányához rohant, Eve pedig már be is lépett az ajtón, és ő is az ágy mellé térdelt. Loren nem nyitotta ki a szemét, sápadt arcát könny áztatta. Apja vigasztalóan a vállára tette a kezét, ám a kislány összerándulva elhúzódott, szeme tágra nyílt, s tekintetében hisztérikus fény lobogott. Loren, én vagyok az, apa! Mi a baj, mi történt? Magához szorította, Eve pedig átlépett a keskeny ágy másik oldalára, hogy ő is odaférjen a lány mellé. - Meg... meg... megütött! - zokogta Loren. Gabe szorosan magához ölelte, hogy megnyugodjon. - Csss, Loren, nyugodj meg! - vigasztalta. - Rosszat álmodtál. - Ne-he-em, apa! Me-heg-me-heg-ühö-tött! Megütött! Eve közelebb húzódott hozzá, és ahogy Loren megérezte a jelenlétét, megfordult és anyja vállába fúrta a fejét.
Senki nincs itt, Loren! - magyarázta Eve halkan. - Nincs itt senki, aki bánthatott volna. Gabe a másik ágyhoz lépett, és karjába kapta Callyt. A kislány azonnal abbahagyta a sikoltozást, ösztönösen tudta, most a nővére az, akinek szüksége van a figyelemre. - Mi történt, kicsim? - duruzsolta Eve halkan Loren fülébe. - Mi ijesztett meg ennyire? Láttál valamit? Loren azonban megállíthatatlanul, zihálva zokogott. Rémálom lehetett - mondta Gabe ugyanolyan halkan. Semmi nincs a szobában. - A biztonság kedvéért gyorsan bepillantott a két ágy alá is. - És semmi nem juthatott ki mellettem a folyosón sem! Loren erősen megremegett, mintha hideg levegő mart volna a húsába. Gabe azonban érezte, hogy már nincs olyan hideg, mint amikor belépett. A szoba levegője még mindig hűvös volt, mint ahogy a ház többi helyisége is, ám amikor kifújta a levegőt, már nem látta a saját leheletét. Eve szorosan magához ölelte Lorent, és lágyan ringatni kezdte. - Minden rendben, Loren! Most már biztonságban vagy. Anya és apa itt van veled. Meséld el, mit álmodtál? Ám Loren hirtelen elhúzódott anyjától - vigasztaló öleléséből azért nem szakította ki teljesen magát. - Nem álom volt, anya! - Szinte könyörgött, hogy higgyenek neki. - Valaki megütött! Erősen! Egy pálcával! Ismét anyja vállába fúrta az arcát; Gabe és Eve összenézett, mindketten ugyanarra gondoltak. Nem lehet! - gondolta magában Gabe. Ez őrültség! Alig észrevehetően, még mindig Eve-re nézve megrázta a fejét. Az egyik földszinti szekrényben zárta el a bambusznád -
pálcát a Büntetések könyvével együtt, amiket aznap korábban talált. Eve megsimogatta Loren haját. - De rajtunk kívül senki nincs itt, kicsim! Ugyan ki üthetett volna meg? Loren ismét kiszakította magát az ölelésből, s egy pillanatra abbahagyta a sírást. Támogatást keresve Gabe felé fordult. -A lábamat ütötte meg, apa! Nagyon erősen! - Ki tette, kincsem? - kérdezte Gabe. - Ki bántott? -Azaférfi! Az ágy végében állt. Egy pálcát tartott a kezében, azzal ütötte meg a lábamat. Azt hiszem, vérzik is. Eve és Gabe egyként pillantott le Loren csupasz lábára. Semmilyen ütésnyom nem látszott rajta. Loren szeme követte szülei tekintetét, s elkezdte a bőrén keresni a hosszú pálca okozta sérüléseket. - De megütött, tényleg megütött, olyan volt, mintha az a pálca forrón izzott volna, és a fájdalom szétterjedt, mintha sok bottal ütött volna meg egyszerre! Eve-nek és Gabe-nek is a délután megvizsgált nádpálca jutott az eszébe, melynek egyik vége többszörösen be volt hasítva, ami így legyezőszerűen szétterült, ha lecsapott vele valaki. Végül Eve szólalt meg: - Fáj most, Loren? A ti ni lány abbahagyta a zokogást, és ismét a lábát kezdte el bámulni. Lassan anyjára, majd Gabe-re nézett. - Nem - mondta. - Egyáltalán nem fáj. Még csak a helye sem érzékeny. Újra rátört a zokogás. Eve pedig átölelte és ringatni kezdte.
35. SZERDA Másnap reggel fél nyolc előtt indultak el otthonról, bár Loren tiltakozott, s egyre csak azt hajtogatta, hogy most már jól van, és nem kell orvoshoz vinni. Kisütött a nap, ám a fák leveleit lehúzta az éjjeli eső súlya. A család átballagott a hídon, és beszállt a Range Roverbe. Gabe kora reggel felhívta az egyik környéken lakó kollégáját, elnézést kért a korai zavarásért, aztán megkérdezte, hogy hol talál a közelben háziorvosi rendelőt vagy kórházat, esetleg tudna-e telefonszámot is adni hozzá. Meg is kapta az egyik klinika számát, ám a hívásra csak egy üzenetrögzítő jelentkezett be, s adta tudtára, hogy az egészségközpont nyolckor nyit; az automata szükség esetére az ügyeletes orvos telefonszámát is beolvasta. Gabe már előző éjjel el akarta vinni Lorent a legközelebbi kórház baleseti ambulanciájára, ám a kislány könyörgött neki, hogy ne tegye, nincs semmi baja, és nem akarja, hogy orvosok meg ápolónők tapogassák, meg mindenféle kérdéssel zaklassák. Meglepő módon Eve egyetértett vele. Nincs sérülésnyom és ostorcsapás Loren testén, semmi bizonyíték arra, hogy valaki megütötte. Azt javasolta, hogy várjanak reggelig, és attól tegyék függővé az orvosi vizsgálatot, hogy Loren hogyan érzi magát. Ugyan mit mondhatnának most az ügyeletes orvosnak, amikor a lányuknak még csak nem is fáj semmije? Gabe azonban azzal érvelt, hogy kell lennie valaminek, mivel Loren sikoltásaiba nemcsak félelem, hanem fájdalom is vegyült. Még akkor sem stimmel valami, ha csak egy borzasztó rémálomról van szó, mert az álmok nem okoznak
ilyen erős fájdalmat. Még ha csak a képzeletében is történt meg az egész, akkor is valami baj van, mert álmodta vagy képzelte, teljesen mindegy, Loren számára valóságos volt. Alaposan ki kell vizsgálni, mert lehet, hogy valami belső szervi problémája van, még akkor is, ha egyszerűen csak igen súlyos izomgörcsről van szó. Végül kompromisszumot kötöttek: Lorent másnap reggel azonnal elviszik orvoshoz. Korán elindulnak, hogy még az első, időre berendelt beteg előtt érkezzenek, így nagyobb esélyük van arra, hogy azonnal megvizsgálják. Gabe dühös és keserű volt; minden apa az lenne, ha képtelen lenne megválaszolni, mi zaklatta fel ennyire a lányát. Loren kitartott amellett, hogy egy férfi volt a hálószobájukban, egy férfi, aki botot tartott a kezében. Gabe azon tűnődött, hogy ez a bot - vagy pálca ugyanolyan volt-e, mint az, amelyet a szekrény álfala mögött talált. Lánya nem tudta leírni a betolakodót, mert a hátulról rávetülő fény miatt árnyékba borult az arca. Bizonyára csak képzelte Loren az egészet! Vagy álmodta! Ez az átkozott ház az oka. Valami különös és érthetetlen zajlik Crickley Hallban, valami, ami hallucinációt okoz. Hiszen vannak házak, amelyeknek még személyisége is van, vagy nem? Sok ember hisz ebben, és talán igazuk van. Lehet, hogy ez is egy olyan kibaszott ház, amely az ember agyával szórakozik! Eve-re is hatással van: olyan fura lett az elmúlt néhány napban, maradni akar, holott korábban alig várta, hogy eltűnjenek innen. És most Lorent is megtámadta. Meg Callyt! Lehet, hogy azok a fénypöttyök voltak megint, amelyek tegnap a kisebbik lánya körül keringtek? Vagy valami más? Valami, ami nem valóságos?
El kell menniük innen, s keresniük egy másik házat. Egykét nap alatt el lehetne intézni - nem, legalább egy hétbe telne, valószínűleg még többe is. De bele kell vágni! Elköltöznek. Gabe beindította a motort, sebességbe tette az autót, és megfordult a Roverrel. Elindultak Merrybridge felé. 36. BETOLAKODÓK A képtelenül ambiciózus nevekkel megáldott testvérpár rendületlenül menetelt az úton. Bár a nap szépen sütött, a levegő nyirkos volt, ezért mindketten állig bezipzározták anorákjukat - egyikük a kéket, másikuk pedig a pirosat. Zöld furgon húzott el mellettük, fel a hegyre, arrafelé, amerre ők is tartottak, és a sofőr üdvözlésképpen röviden rájuk dudált. Sem a lány, sem a fiú nem vette a fáradságot, hogy visszaintsen. - Biztos vagy benne? - kérdezte Seraphina Quentint. A lány feldagadt orra pufók arca többi részétől eltérő színben virított: vörös volt és sebes, orrnyerge és mélyen ülő szeme környéke pedig sárgáslilában pompázott. A magas és testes Quentin visszanézett a húgára - akinek igencsak össze kellett szednie magát, hogy tartani tudja vele a lépést. - Persze, hogy az! A reggeli tojáskörút alatt láttam őket elmenni. Anyjuk - aki kemény munkával tartotta el őket takarítónőként dolgozott, s emellett apró csirketenyészetet gondozott házuk hátsó udvarán. Quentin feladata volt, hogy
reggelente, még iskola előtt - ahova most ideiglenesen a felfüggesztés miatt nem kellett mennie - összeszedje a tojásokat, és kiszállítsa őket a környékbeli megrendelőkhöz. A reggeli friss tojás jó áron kelt el, és Trisha Blaney-nek szüksége volt a jövedelemkiegészítésre. A rengeteg munkaóra ellenére, amit barátnőjével és szomszédjával, Megannel erre áldoztak, a takarítás nem hozott túl sokat a konyhára, és amióta Trisha férje - Roy- hat éwel ezelőtt egy szép napon kisétált az életükből, gyakorlatilag már azelőtt felélték a fizetését, hogy kézhez kapta volna. Nem mintha férje akármikor is túl sokat tett volna azért, hogy jobban éljenek, még akkor sem, amikor velük élt! Lusta és lassú észjárású ember volt - a fiuk, Quentin ugyanilyen mulya -, és állandó noszogatás nélkül a kisujját sem mozdította. Ha Trisha igazán őszinte akart lenni magához, akkor el kellett ismernie, hogy örült, amikor ura hátat fordított nekik. Seraphina, aki nem nagyon volt oda sem a hegymászásért, de még a hosszú sétáért sem, lihegve és lemaradozva kaptatott bátyja mögött. - Igen, de biztos vagy abban, hogy nem jönnek vissza? nyaggatta a fiút. Quentin lelassított, hogy húga felzárkózhasson. A reggeli tojáskihordásoknak köszönhetően ő már megszokta a hegyvidéki terepet. Egy percig sem tart, hogy letegyük a küszöbre. Magasra emelte az eddig a kezében cipelt műanyag szemeteszsákot, melynek alján nehéznek tűnő valami dudorodott, és meglóbálta a levegőben. - Szép meglepetés lesz nekik! - Szöép möglepötés lösz nékik! Seraphinának sikerült utolérnie.
Nem! - lihegte elakadó lélegzettel. - Ezt nem akarom odakint hagyni, minta galambot! Ez az ajándék bekerül a házba. Bele az ágyába! - Ne legyél ostoba, ezt nem tehetjük meg! Mi van, ha rajtakapnak bennünket? - Nézd csak, elhoztam a kulcsot anya fiókjából, tehát be tudunk menni. Nem fogom kihagyni ezt a lehetőséget! - Iszonyatosan nagy balhét csap, ha rájön. - Csak havonta egyszer jön fel ide takarítani. Néhány hétig még csak keresni sem fogja a kulcsot. Észre sem veszi, hogy eltűnt. - Nem is tudom, Seph. Ez azért gáz. - Ne legyél már ilyen anyámasszony katonája! Egy perc alatt megfordulunk, nem lesz semmi gond! - Még azt sem tudod, hol van a hálószobája! - Könnyen meg fogjuk találni. Csak meg kell keresni azt, amelyik tele van Barbie-babával meg effélékkel, tudod, mindenféle kiscsajos cuccal. - Csak bosszút akarsz állni rajta, mert orrba vágott. - Fogd be, Quenty! Nem voltál ott, nem tudod, mi történt! Nem figyeltem egy pillanatig, és elestem. -Akarod mondani, fellökött. Különben is, így legalább néhány napig nem kell suliba menned. - Nem vagyok hajlandó bemenni és hagyni, hogy mindenki meglássa, mit művelt! - Szerencsés vagy, hogy anya ilyen elnéző veled. Engem tuti akkor is visszazavart volna, ha kétszer ekkorát húznak az orromra. - Nem is húztak be! - Dehogynem! -
Nem, egyáltalán nem! Csak egy kicsit megduzzadt az eséstől. - Ja, és vörös, mint a pávián segge. - Fogd már be, vagy egyedül küldelek be a házba! Quentin elnémult. Húga könnyűszerrel tudta zsarolni, mert sokkal okosabb volt nála. És olyan dolgokat is tudott róla, amivel - ha eldicsekszik - nagy bajba keverheti. Anya cseppet sem örülne, ha tudna a lopásairól. Vagy a cigarettáról. Vagy arról, hogy néha kövekkel szokta bedobálni az ablakokat, ha senki nem kószál arrafelé. Igen sokszor Sephy vette rá ezekre a balhékra - tulajdonképpen mindig ő hergelte fel -, ám anya soha nem hinné el, hogy Sephy kegyetlen is tud lenni; sokkal jobb hát, ha azt teszi, amit mond, és nem haragítja magára! - Hadd vessek rá még egy pillantást! - kiáltott utána a húga, aki ismét lemaradt. - Minek? Mert szeretem nézni. De ő nem fogja! Visítani fog tőle, mint az újévi malac. Tudatlanul és mit sem sejtve fekszik majd le ma este, felhajtja a takaróját, és akkor megpillantja a hatalmas, véres patkányt az ágyában. Bárcsak ott lehetnék, hogy lássam! Seraphina röviden felvihogott; kellemetlen volt a hangja. Bátyja csatlakozott hozzá, és egyik kezét végigfuttatta tüsire zselézett haján. Miért nem rejted el jó mélyen az ágyneműben, hogy ne is vegye előszörre észre? Beleugrik az ágyba, kinyújtózik, és akkor érzi csak meg a szőrös és ragacsos valamit! A ragacsosság a patkány vére lenne. Quentin a csirkeólban szorította sarokba, ahova az állat élelem után kutatva jutott -
be, aztán hozzávágta a téglát, amellyel a drótrácsos ólajtót szokták kitámasztani. Az ütés elkábította a patkányt, így nem tudott elmenekülni, és ezután addig verte, amíg a végén már úgy visított, ahogy a csecsemők szoktak. Nemsokára elpusztult. Széthúzta a szemeteszsák száját, hogy húga belekémlelhessen, aki Quentinhez hasonlóan élvezte a vér látványát. - Hú, de bűzlik! - panaszkodott. - Igen, patkány- hagyta rá Quentin szárazon. Seraphina felemelte a fejét, és önelégülten elvigyorodott. -A kényes kis városi liba össze fogja pisilni magát! Bátyja viszonozta a rosszindulatú grimaszt. Továbbindultak, és bár a testmozgás kifullasztotta, Seraphina arcáról semmi nem tudta volna levakarni a diadalmas vigyort. Hamarosan elérték a hidat, mely a folyón át a céljuk felé vezette őket. Crickley Halihoz. Seraphinának nem tetszett, ahogya folyó hullámai azöböl felé hömpölyögtek. Szinte türelmetlenül tajtékzott. De legalább az eső elállt. Az anyja azt mondta, hogy sok helybéli aggódik az utóbbi időben lezúdult eső mennyisége miatt. Néhányan úgy vélték, hogy megismétlődhet a nagy hatvan-egynéhány éwel ezelőtti árvíz. Az 1943-as nagy árvíz Hollow Bay történelmének szerves részét képezte, és voltak még néhányan a faluban, akik átélték. Ha a mocsaras fennsík nem tudja felszívni az esővizet, megismétlődhet a katasztrófa. Néhányan úgy vélték, ez már most elkerülhetetlen, ám anyja azt mondta, hogy többé nem fordulhat elő olyan tragédia. Azóta magasabb hidakat
építettek, hogy elejét vehessék a gátszakadásnak, az öbölnél pedig kitágították a folyómedret. „Ne aggódj, bogárkám, a falut nem árasztja el többé úgy a víz." Ezt mondta az anyja, és Seraphina hitt neki. Ennek ellenére mégis boldog volt, hogy elállt az eső. A folyón át arra a szörnyűséges öreg épületre bámult. Ki akarna egy ilyen helyen lakni? Már attól is kirázta a hideg, ha csak ránézett, és Quentint is. - Tegyük csak a küszöbre a patkányt. Ahogy a madarat! vinnyogta a fiú. Seraphina mogorván rávakkant: - Már mondtam neked az előbb, hogy az ágyába kerül! Nem szeretem ezt a helyet. A hátamon is feláll tőle a szőr. Mi lenne, ha a konyhába tennénk? Azzal egy másodperc alatt megvagyunk, és nem kell teljesen bemennünk. - Nem! Ne legyél már ilyen beszari! Valójában már Seraphina is sokkal idegesebb volt most, hogy itt álltak a ház előtt, de ezt a világért sem hozta volna tompa agyú bátyja tudomására. Mindig ő volt a vezéregyéniség, Quentin pedig ment utána. Nem visszakozhat. Mellesleg pedig elégtételt akart venni. Széldzsekije zsebében megcsörgette a kulcsot, s erre egyszerre elfogta az izgalom. - Indulás, Quenty! - közölte velősen, eltökélten arra, hogy mindenáron véghezviszi a tervet. Quentin még egy utolsó, hosszú pillantást vetett az útra, majd követte húgát. Megcsúszott az egyik nyálkás hídpallón, de esés nélkül sikerült visszanyernie az egyensúlyát.
Egymás mellett lépdeltek a nedves pázsiton, a magas fiú közvetlenül a nagydarab lány mögött, s elhaladtak a mozdulatlan hinta mellett is, melynek faülőkéjét sötétre áztatta az esővíz. Hogy megbizonyosodjanak afelől, valóban senki nincs otthon, Seraphina megnyomta a csengőt, majd megragadta a gótikus ajtókopogtatót is, s nagy csörömpölést csapva bekopogtatott vele. Azt eszelte ki, ha valaki mégis kinyitja az ajtót, akkor azt mondja majd, az anyjuk küldte őket, hogy megkérdezze, nem akarnak-e rendelni a reggeli tojásszállítmányból? Ám senki nem jött, és Seraphina Quentinre vigyorgott. Vékony ajka között elsziszegett egy igent. Az anyjuktól elemelt kulccsal a konyhaajtón keresztül jutottak be a házba. Trisha Blaney-nek azért volt hozzá kulcsa, mert Crickley Hallt már régóta nem lakták, és az ingatlankezelőnek kényelmesebb volt így, akinek semmi kedve nem volt havonta egyszer csak azért felkocsikázni a dombtetőre, hogy beengedje a takarítókat. Seraphina óvatosan becsukta maguk mögött az ajtót, és bár tudták, hogy a nagy ház teljesen üres, lábujjhegyen osontak át a konyhán. Egy pillanatra megálltak a belső, csukott konyhaajtónál. Összenéztek, majd Seraphina csendesen elfordította a gombkilincset. Kisurrantak, s a következő pillanatban a nagyterem küszöbén találták magukat. Seraphinát nem lepte meg a mérete, mert anyja egyszer már mesélt neki róla. Hello? - kiáltotta el magát óvatosan, készen arra, hogy visszaiszkoljanak arra, amerről jöttek, ha mégis válaszolna valaki. Ám a házban néma csend honolt. Mint a temetőben.
Hangtalanul becsukta maguk mögött a konyhaajtót, aztán szemügyre vették a hallt. - Nézd csak azokat a tócsákat! - mutatott széles mozdulattal Quentin a nagyterem kockaköves padlójára. Húga meglepetten méregette a vízfoltokat. Quentinnek igaza volt - apró víztócsák sorakoztak mindenfelé a helyiségben, ám többnyire a kopottas kőkockák mélyedéseiben. Aztán eszébe jutott! Amikor anyja erről a teremről mesélt, megemlítette, hogy néha a padlón kisebb esőtócsák szoktak sorakozni. Azt mondta, hogy Mr. Grainger - az ingatlankezelő - ellenőriztette a tetőt az egyik építésszel, akivel rendszeresen együtt dolgozik, ám egyetlen repedést vagy lyukat sem találtak rajta. Az anyja és Megan mindig feltörölték őket, ám amikor az emeleti munka végeztével ismét lejöttek a nagyterembe, a tócsák megint ott voltak. Nem szokott túl gyakran megesni, de mindenképpen rejtélyes és érthetetlen volt, miként kerülhettek a tócsák a padlóra. Quentin a nagyterem közepére lépett, s széttárt karokkal az egyikben most is ott csüngött a gusztustalan tartalmú szemeteszsák -, arcát a mennyezet felé emelve, megpördült a tengelye körül. - Juhéhé! - bődültél, majd megállt, és diadalittasan Seraphinára nevetett. - Senki nincs itt, Seph! Az egész hely csak a miénk! A lány csatlakozott hozzá, s eközben vette észre, hogy a hall egyik ajtaja nyitva áll. Nos, félig nyitva. Dohszagot sodort felőle a hideg légáramlat. Megremegett. Nagyon hideg volta házban. Bár alig kivehetően, de látta Quentin lélegzetét is.
Bátyja hirtelen mozdulattal egészen a füléig vonta fel a vállát, mintha őt is elérte volna a hideg légáramlat. Egyszerre megváltozott a hangulata. - Nem szeretek itt lenni, Seph. Kiráz tőle a hideg! Bár a lépcsősor feletti nagy ablakon át ragyogóan tűzött be a nap, a helyiség valamennyi szöglete árnyékba borult, és a falakat borító lambéria a valóságosnál sötétebbnek láttatta velük a termet. Milliónyi porszem cikázott a napsugárban. Hagyjuk a fenébe, Seph! Figyelj csak, ide teszem a patkányt a földre! Azonnal észreveszik, ahogy hazajönnek! - Azzal előrehajolt, és a műanyag szemeteszsákot a nedves kőpadlóra helyezte; már be is dugta a kezét, hogy kivegye belőle a megmerevedett tetemet. - Nem! - szólt rá élesen a húga, bár valamiért nem emelte fel a hangját. - Felmegyünk! Nem tetszik ez nekem! - nyögött fel a bátyja. Valami megijesztette. De nem tudta, hogy mi. Ki kellett mennie, elvégezni a dolgát. - Mindenki azt mondja, hogy kísértetek vannak ezen a helyen! - Felegyenesedett, és a patkány a zsákban maradt. Megfordult, körbenézett, végigpásztázta valamennyi csukott ajtót, aztán a félig nyitottat, majd a galériás félemeletet is. A rohadt mindenit, iszonyat sötét van odafent! - Gyerünk már, Sephy, tűnjünk el innen! akadékoskodott. Idelent maradhatsz, ha akarsz, de én megkeresem a szobáját, az biztos! - lépett felé Seraphina, s közben nagyot csobbant az egyik tócsában a lába. - Add ide a táskát! nyúlt ki érte követelőzve. Quentin a háta mögé lendítette a zsákot, hogy Seraphina ne érhesse el.
Nem hiszem, hogy fel kéne oda menned! Ám a lány ingerülten felhorkant, s ahogy megszólalt, fehér köd pára hömpölygött elő a szájából, majd egy pillanat alatt a semmibe veszett. -Add ide! - sziszegte ingerülten. Rendben, de én nem maradok! - Azzal húga kezébe nyomta a szemeteszsákot, akit meglepett a súlya. Úgy tűnik, a döglött patkányok nem könnyűek. Ahogy megérezte a zsákból kiáradó bűzt, elfintorította sebes orrát. Lehet, hogy korábban nem volt ennyire erős a szaga? - Itt megvársz! - közölte a bátyjával. Ki van zárva! Lelépek. Te csak maradj, ha annyira akarsz? -Quentin már indult is volna vissza a konyhaajtó felé, ám Seraphina kinyújtott tenyerét a mellének támasztva megállította. - Komolyan mondom, te beszari félnótás! - acsarogta. Kurvára megvárod, amíg... Mi volt ez? Quentin eltátotta a száját: - Mi volt mi? - Valami zaj! - Én nem hallottam. Elcsendesedve mindketten körbenéztek, s erősen füleltek. Seraphina egyszer csak megugrott: - Megint! -Azt hiszem, ezt most hallottam - suttogta Quentin, akinek a szeme kidülledt a rémülettől. - Honnan jött? - Nem t'om. Azt hiszem, odafentről! - bökött állával a lépcsősor felé. -
Vagy egy teljes percig álltak mozdulatlanná dermedve, ám nem hallották újra a zajt. Seraphina előtt fehéren gomolygó légpára jelezte, hogy végre kifújta eddig visszatartott lélegzetét. - Valószínűleg csak a ház az - mormogta maga elé. - Vagy szellemek! - Quentin félelme ellenére gúnyosan húgára kacsintott. - Kussolj már, Quenty! - Te kussolj! Seraphina eltökélte magát: - Megkeresem a hálószobáját. Jössz vagy nem? - Nem! Seraphina egyik kezébe kapta a szemeteszsákot, ujjaival szorosan összezárta a nyílását, hogy a műanyag börtönbe zárja a bűzt, majd céltudatosan elindult a széles lépcsősor felé. Éppen az orra alatt dörmögött valamit, amikor újabb tócsába lépett. Elérte az első lépcsőfokot, és ahogy felemelte a lábát, hogy a következőre lépjen, ismét meghallotta a hangot. Azonnal megtorpant; a lába szó szerint a levegőben állt meg. Egyfajta suhogó neszt hallott, ami hangos csattanással ért véget. Hsss-puff! Valóban a lépcső tetejéről jött. Amennyire csak tudta, kinyújtotta a nyakát, és az egyik ajtóban egy alakot látott megmozdulni. Biztos, hogy valami ablaktalan szoba ajtaja volt, mert a küszöb mögött tökéletes sötétség honolt. Nem, nem teljesen: az alak, akit
megpillantott, még feketébbnek tűnt. És még mindig mozgott! Csak a második Hsss-puff! volt az, ami kitaszította dermedtségéből. Elsietett a lépcsőtől, s bár arra már nem figyelt, hogy kikerülje a tócsákat, mégis igyekezett a lehető leghalkabban lépkedni. - Gyorsan! - sziszegte a döbbenettől megbénult bátyja felé. - Valaki jön! - Tűnjünk el innen! - suttogta vissza a fiú, akiben legalább annyi tudatosult, hogy csendben kell maradni. Nincs rá idő! Nézd, gyerünk oda be! - Seraphina a félig nyitott ajtóra bökött, amelyet korábban észrevett. Ez volt a legközelebbi kijárat, ide tudtak egyedül elbújni. Nagyon remélte, hogy az ember a lépcsősor tetején még nem vette észre őket. A rés felé lökte a bátyját, és bár sietősen mozogtak, megpróbáltak a lehető legóvatosabban lépni. Mögöttük a lépcsőfordulón egyre hangosabb lett a nesz. Hsss-puff! Most már néhány másodpercenként ismétlődött. Sietve átbújtak a nyíláson, halkan, amennyire csak tudtak, Seraphina szorosan Quentin mögött, mintha csak szerelmespár lennének. A nagyterem hosszú ablakának idáig beszűrődő fényében jól látták, hogy egy lépcsősor vezet lefelé valami alagsori helyiségbe. Quentinnek két fokot kellett lelépnie, hogy húga be tudja magát préselni mögötte. Hsss-puff! Olyan gyorsan következtek egymás után, hogy szinte egyetlen folytonos hangnak hallották. Léptek. Halk léptek,
melyek alatt mindazonáltal megreccsentek a nagy ablak alatti lépcsőfokok. Seraphina behúzta az ajtót, amely mögött elrejtőztek; igazán hálás volt most, hogy a sarokpántok nem kezdtek el hangosan nyikorogni. Nagyon ügyelt arra, hogy a lehető legkisebb zajt se csapja, amikor teljesen becsukta az ajtót. Teljes sötétség ereszkedett rájuk. Amikor a szemük némiképp hozzászokott, észrevették, hogy némi fény azért beszűrődik az ajtó alatti résen. Vártak, egyre csak vártak, megpróbáltak uralkodni páni rémületükön, nehogy meghallják őket. Áthatóan orrfacsaró, avas, rothadó szag és halk, susogó hang szűrődött fel odalentről. Seraphina hamarosan rá is jött, mi az. Anyja mesélte neki, hogy van egy kút Crickley Hall pincéjében; abban a föld alatti folyóban végződik, amely végül a Bay folyóba ömlik nem sokkal azelőtt, hogy elérné a tengert. Az anyja és Megan soha nem mentek oda le, még kíváncsiságból sem. Valahogy egyikük sem tartotta jó ötletnek, bár nem tudták volna pontosan megmondani az okát. Hideg huzat sodródott felfelé a pince lépcsőin, s ettől a lány és bátyja még jobban fázni kezdtek. Ahogy a sötétben kuporogtak, Seraphina megérezte, hogy mellette Quentin minden ízében reszket. Ekkor döbbent rá, hogyő maga is remeg. De nem a hidegtől. - Hallod még? - suttogta Quentin a fülébe. Seraphina úgy gondolta, hogy igen, ám a csobogó folyó háttérzaja és a csukott ajtó eltompította a hangot. Hsss-puff! Távoli.
Aztán egyszer csak meghallották: a hátuk mögül jött. Arra kapták a fejüket, és belebámultak az alattuk elterülő szuroksötétségbe. Érzékszerveiket a végletekig kihegyezve figyeltek. Halk volt. Eleinte. Ám egyre hangosabb lett. A csoszogás. Mintha cipőtalp karistolná a padlókövet - s bár a föld alatti folyó elnyelte a hangokat, mégis tisztán hallották. - Ó, bassza meg, odalent is van valaki! - tört ki Quentin, akinek a hangja éles volt ugyan, de még mindig suttogás. Halálra rémült suttogás. Az nem lehet! - sziszegte vissza Seraphina. Rá is átragadt Quentin félelme. - A háznak üresnek kellene lennie! Láttad, amikor elmentek! Becsöngettünk, és be is kopogtattunk! Senki nem jött ki. Nem lehet itthon senki! Zavarosan, összefüggéstelenül hadart, a saját logikájával próbálta megnyugtatni magát. Hsss-puff! Egyre hangosabbnak tűnt, mintha valaki lefelé lépkedne a nagyterem lépcsőin. Ugyanabban a pillanatban a hátuk mögött, lentről, a pince felől újra meghallották azt a tompa dobbanást, majd utána a karistolást. Quentin motozni kezdett valami után a sötétben; könyökével minduntalan sikerült oldalba böknie húgát. Valamit keresett széldzsekije zsebében. A fiú az ajkába harapott. Nem a jobb oldali zsebében volt! Akkor a balban kell lennie! Megkönnyebbülten felsóhajtott, ahogy remegő ujjai rátaláltak a mini elemlámpára, amelyet mindig a széldzsekijében tartott. A tél közeledtével egyre sötétebbek lettek a reggelek, ezért a tojáskihordó körutakra
mindig magával vitte a kis műanyag lámpát, nehogy megbotoljon a sötétben. Elővette hát, de mégsem kapcsolta fel, mert ebben a pillanatban húga káromkodni kezdett. - Mi van? - kérdezte, továbbra is lehalkítva a hangját. - Emelkedik a vízszint! - válaszolta. Seraphina a legfelső lépcsőfokon térdelt, s az ajtóra tapasztotta a fülét. De egy szempillantás alatt félrevetette magát, amikora hallból síkos, olajszerű víz kúszott át a küszöb feletti rés alatt. Még így is eláztatta szabadidőnadrágjának térdét, ahogy lassan - mintha élne siklott lefelé a lépcsőfokokon. A lány óvatosan megállt, nehogy elveszítse az egyensúlyát és hátrazuhanjon. Megijesztette Quentin, aki ekkor látta elérkezettnek az időt, hogy felkapcsolja az elemlámpát. Gyenge volt benne az elem, ezért a fénye is az, ám fénykör jelent meg az ajtón, amely mögött rejtőztek. A fiú lejjebb fordította a lámpát, így a fénysugár elérte az ajtó alját. Vaskos vízpatak szivárgott be alul a résen, ráérősen szétterjedt, majd komótosan elárasztotta a legfelső lépcsőfokot. A lassú terjeszkedés után hirtelen lendülettel ömlött alá a második lépcsőfokra. Hsss-puff! Hangosabb, mint korábban, ám nagy részét még mindig elnyelte a föld alatti folyó bugyogása. Bufff... tompa dobbanás. Közvetlenül utána a karistolás. Alulról jött, a szurokfekete pincéből. Quentin vadul remegő kézzel fordította a gyengécske fényt a pincelépcső felé. Ismét meghallották a tompa dobbanást. Közvetlenül utána a karistolás, mintha valamit
vonszolnának a kőpadlón. Talán lábat, az első hang pedig talán egy súlyos lépés nesze lehet. Alig tudatosult bennük, hogy a kívülről beömlő víz elérte a harmadik lépcsőfokot is, és mostfátyolvízesés-szerűen bugyogott lefelé. Bár a lámpa igen gyengén pislákolt, Seraphina és Quentin ki tudták venni a pince egy apró szeletét. Valami kezdett a látóterükbe kúszni. - Seph! - visított fel Quentin hangosan, amikor meglátta, hogy mi az. Bár túlnyomó része árnyékba borult, annyi pontosan látszott belőle, ami ahhoz kellett, hogy a hólyagja felmondja a szolgálatot, és a pisi a lábán végigcsorogva csatlakozzon a vízfolyamhoz, amely most már patakká duzzadva követte a kő lépcsőfokok vonalát. Seraphina legalább ugyanilyen hangosat sikoltott, amikor észrevette az árnyékba burkolózó alakot, amely most már a lépcsősor alján állt. Az árnyak inkább csak kihangsúlyozták, semmint elrejtették azt a meghatározhatatlan iszonyatot, ami volt. Seraphina szinte eszét vesztve lökte meg teljes erejéből az ajtót, amely így nagyot lendülve kitárult, és kilincse hangos csattanással a falnak ütközött. A következő pillanatban azonban páni rettegése ellenére is megtorpant, és a mögötte felkapaszkodó Quentin tátott szájjal bámult át a válla felett. A hall teljes egészét víz borította, mintha az apró, különálló tócsák egyetlen hatalmas tóvá olvadtak volna. Nem volt mély, ám teljesen beborította a kőpadlót. Ami azonban ennél is jobban megdöbbentette őket, az a lépcsőfordulón álló alak volt; a háta mögött a nagy ablakon át bevilágító, vakító fény miatt árnyék takarta. De nem annyira, hogy
Seraphina és Quentin meg ne lássa: egy meztelen férfi áll előttük. Csontsovány volt, s a mögötte ragyogó napfény hófehér hajával kölcsönhatásba lépve glóriaszerű fénykört varázsolt feje fölé. Ám a látvány hullámzott, hol elhalványult, hol megerősödött, mintha nem lenne mögötte anyag. Az egyik pillanatban szilárdnak tűnt, a másikban pedig átlátszónak, és ott is jól látták mögötte a lépcsőt meg a kör alakú gyertyatartót, ahol elvileg nem tehették volna. Valamit tartott a jobb kezében - egy pálcát, valamiféle hosszú botot -, és a testvérpár döbbent tekintete előtt magasra emelte, fel a feje fölé, aztán olyan gyorsan csapott le vele, hogy csak elmosódott villanást láttak. A vessző saját mezítelen combján csattant, hasított vége legyezőszerűen mélyedt a húsába. Hsss-puff! Annyira gyorsan, hogy a kettő egynek hatott. Seraphina és Quentin képtelen volt uralkodni magán: észvesztő sikoltozásba kezdtek. Kéz a kézben rohantak, át az összefüggő felszínbe olvadt tócsákon; sikolyaik megtöltötték a nagytermet, melyeket aztán megsokszorozva visszhangoztak a falak. 37. A SZELLEM Az volt a terv, hogy reggel először elviszik Lorent az orvoshoz, megvizsgáltatják, és amennyiben fizikailag semmi baja (reggel úgy tűnt, jól van, noha kissé fáradt volt - de végül is megint négyen aludtak egy ágyban, így
egyikük sem pihente ki igazán magát), és a múlt éjjeli fájdalom nem valami súlyos betegség előjele vagy tünete (a fokozatosan kialakuló fájdalom nem törne rá ilyen erővel), akkor még időben végeznek ahhoz, hogy beérjen az első órára. Gabe aztán visszaviszi Eve-et és Callyt Crickley Hallba, s utána elviharzik llfracombe-ba dolgozni. Ez volt a terv. Ám a dolgok nem eszerint alakultak. A Caleigh család korai érkezése ellenére az egészség központ mindhárom műszakos orvosának volt már bejegyzett betege reggel nyolc órára. Tulajdonképpen délelőttől egészen kora délutánig több műtét is várt rájuk. Mivel úgy tűnt, Loren tökéletes állapotban van, a klinika recepciósa közölte velük, hogy megpróbálják beszorítani a kislányt az előre leegyeztetett időpontok közé. Történetesen úgy alakult, hogy az egyik, 10.30-ra érkező beteg lemondta a vizsgálatot, s Eve-et meg Lorent ekkor tessékelték be az orvoshoz. Gabe ezalatt Callyre vigyázott a váróteremben. Később Eve azt mesélte, hogy a szimpatikus orvos - csinos, rövid szakállú, középkorú férfi - könnyed tisztelettel bánt Lorennel, és mindenre kiterjedően megvizsgálta: finoman nyomkodta csak a hasát és az érzékeny helyeket, viszont lábizmait erős ujjakkal vizsgálta, mert Loren elmondása szerint itt fájt előző éjjel. Megvizsgálta a szívét és a tüdejét, érdeklődött az általános egészségi állapota felől; még azt is megkérdezte, hogy diagnosztizáltak-e korábban nála depressziót, vagy hogy nem hiperaktív-e; vannak-e néha hangulatingadozásai (melyik, a tinédzserkor küszöbén álló lánynak nincs?) és menstruál-e már? Még egy sor más kérdést is feltett, ám a végén kijelentette, hogyő semmit nem találta kislánynál, bár a szeme alatti táskákból ítélve
úgy gondolja, jól jönne neki egy kiadós éjszakai alvás. Ám ha Eve is akarja, akkor beutalhatja kórházi szakrendelésre, ahol alaposabb vizsgálatoknak vetik alá. Lánya elutasító arckifejezését látva Eve úgy döntött, nincs rá szükség. Néha - magyarázta tovább az orvos, némiképp ellentmondva Gabe előző éjjeli véleményének - a nyugtalan, rossz alvóknak lehetnek olyan élénk, életszerű álmai a büntetésről, hogy valóban úgy érzik, mintha maguk is átélnék a fájdalmat. Az mindenesetre biztos, hogy Loren lábán sérülésnek semmi nyoma, nincs rajta ostorcsapás, sem zúzódás, de még csak nem is vörös, így egy rendkívül megrázó, traumatikus álomélményen kívül nem nagyon jöhet más szóba. Amennyiben folytatódnak ezek az álmok, akkor ismer egy kiváló gyerekpszichiátert, akihez esetleg beajánlhatja Lorent. Eve azt válaszolta, hogy nem felejti el a kedves felajánlást, és mindenképpen szólni fognak, ha újból megismétlődne az álom. Nem sokkal 11 óra előtt hagyták el a kórházat, s Gabe mobiljáról (ami Merrybridge-ben tökéletesen működött) betelefonált a Seapower ilfracombe-i irodájába, hogy tudassa kollégáival, csak később ér be. Lorent elvitték az iskolába, Eve pedig beszélt Mr. Horkinsszal, az igazgatóval, nehogy baj legyen a késésből. Onnan pedig immár hárman csupán - visszaautóztak Crickley Hallba, mert Gabe ki akarta még tenni Eve-et és Callyt, mielőtt elindul dolgozni. Ám ahogy leparkoltak a ház előtt, rendőrautót vettek észre a híd melletti parkolóban.
Az egyenruhás rendőr Crickley Hall lépcsőfeljáróján várakozott, mögötte a bejárati ajtó tárva-nyitva. - Mr. és Mrs. Caleigh? - szólította meg őket a közrend szolgája, ahogy közelebb értek hozzá. - Mi folyik itt? - kérdezte Gabe, s aggódva összetáncolta a homlokát. - Ön Mr. Caleigh? Gabe bólintott: - És ez itt a feleségem, Eve. A rendőr apró jegyzetfüzetet vett elő a mellényzsebéből, és gyors mozdulattal kinyitotta. -Ateljes nevét, uram! - Gábriel Caleigh. - Gábriel? - Gábriel. A rendőr lekörmölte az információt a jegyzetfüzetbe. - Elmondaná, hogy miért van itt? - kérdezte Gabe. Korábban többen voltunk itt - válaszolta a rendőr, és lelépett a lépcsőről. - Kenrick járőr vagyok. Engem hagytak itt, hogy megvárjam magukat, uram. Elmondaná, hogy ma reggel mikor hagyták el a házat? - Mi ez az egész? Eve Gabe-re pillantott, arcán aggodalom tükröződött. - Ha lenne szíves válaszolni a kérdésre! - nézett a rendőr mereven Gabe szemébe. - Fél nyolc körül, talán egy kicsit később - válaszolta gyorsan Eve. -A lányunkat vittük be az egészségközpontba, Merrybridgebe.
Ezt a kislányt? - biccentett Kenrick járőr Cally felé, aki anyja lába mögé sompolygott a hirtelen támadt érdeklődés felől. Onnan kukucskált fel a rendőrre. - Nem, hanem a másik lányunkat, Lorent - válaszolta Eve. - Visszafelé kitettük az iskolánál. - És azóta ez az első alkalom, hogy hazajöttek? - szegezte ismét a kérdést Gabe-nek. - Igen. Tizenegy körül jöttünk el a kórházból. Elvittük Lorent a Merrybridge Általános Iskolába, aztán egyenesen hazajöttünk. - Ki más lakik még magukon kívül a házban? Gabe meghökkent. - Senki nem lakik itt, csak mi. Nézze, elmondaná végre, hogy mi folyik itt? És egyáltalán, hogyan nyitották ki a bejárati ajtót? A rendőr úgy döntött, néhány pillanat erejéig belemélyed a jegyzetfüzetébe. Ó, igen, uram! Elnézést. A külső konyhaajtó már nyitva volt, amikor megérkeztünk, bár nekünk is van hozzá kulcsunk. Belülről nyitottuk ki a bejárati ajtót. - Ki az a mi, és honnan volt maguknak kulcsuk a konyhához? Az őrmesterem és két másik kolléga. Attól a személytől kaptuk a kulcsot, aki már előttünk itt járt a házban. Ez a... hogy is mondjam... a panasztevő volt. -A panasztevő? És ki a pokol lenne az? - Ha lenne olyan kedves, és hagyná, hogy feltegyem a kérdéseket, uram! - Nos, mi a panasz? -
Valamennyien jobban járnánk, uram, ha hagyná, hogy egyelőre én tegyem fel a kérdéseimet! - A járőr beszédében nyoma sem volt dél-angliai akcentusnak. - Idejében tájékoztatni fogom önt és családját a tényállásról. Gabe Eve-re nézett, aztán megadóan sóhajtott: - Rajta, akkor tegye fel őket! - mondta. Bár Kenrick járőr figyelmesen fürkészte az arcát, tekintete közömbös volt. Olyan, mintha maximum tizenkét éves lenne - gondolta Gabe. - Na jól van, talán a húszas évei elején járhat. Fiatal és buzgó, de még hajlítható. Maradj nyugodt! -tanácsolta magának, hiszen Kenrick csak a munkáját végezte, bár óvatoskodó tudálékossága némiképpen irritálta. - Tartózkodott ön egyedül a házában valamikor a reggel során, Mr. Caleigh? - kérdezte a rendőr. - Nem az én házam. Csak béreljük egy ideig. - Igen, erről tájékoztattak bennünket. - Kicsoda tájékoztatta magukat? - szólt közbe Eve. - Az áldozatok anyja. Tulajdonképpen az anya a panasztevő. -Az áldozatok anyja? - Gabe-nek egyszerre feléledt a kíváncsisága. - Ő és egy másik hölgy Crickley Hall hivatásos takarítói. Most pedig válaszolna a kérdésre? -A válasz nem, nem voltam ma reggel egyedül a házban. Már mondtam magának... orvoshoz vittük a lányomat. Nem tudta volna megmondani, hogy a rendőr elégedett-e a válasszal vagy sem. -
Tehát azt mondja, hogy a ház üresen állt, miután elmentek, körülbelül 7.30-kor? Senki más nem tartózkodik pillanatnyilag maguknál, ugye, sem barát, sem rokon? - Senki - rázta meg a fejét Gabe. Kenrick egy pillanatra elgondolkodott a hallottakon, majd megszólalt: - Van-e valakinek kulcsa az ingatlanhoz, bárkinek magukon kívül? A telekügynöknek. - Gabe észrevette a rendőr fintorát. Elnézést, az ingatlanközvetítőnek minden bizonnyal van. Gondolom, a takarítóknak is kell hogy legyen. Nekik mindössze a konyhaajtóhoz van kulcsuk. így sikerült az áldozatoknak behatolniuk. A lány ellopta az anyja kulcsát; ugyanis az anya az egyik takarító. - Nem értem ezt az „áldozatok" dolgot. Eve volt az, aki végül elveszítette a türelmét. Biztos úr, azt hiszem, itt az ideje, hogy elmesélje nekünk az egész történetet! Ha birtokháborítás történt, akkor nekem igencsak úgy tűnik, hogy mi vagyunk az áldozatok! Épp most akartam kitérni erre, Mrs. Caleigh. - Kenrick járőr visszasüllyesztette jegyzetfüzetét egyenruhája mellényzsebébe. - Úgy tűnik, ma reggel, miután önök elmentek itthonról, két gyerek... nos, a fiú fiatalkorú, tizenhárom vagy tizennégy éves lehet... tehát egy gyerek és egy fiatalkorú járt itt, és állításuk szerint egy férfi mutogatta nekik magát Crickley Hallban. Gabe és Eve szemöldöke egyszerre szökött a magasba a megdöbbenéstől, és ismét egymásra néztek. Aztán Gabe visszafordult Kenrickhez. -
Hogy mit mondtak? - kérdezte hitetlenkedve. Azt, hogy egy meztelen férfi ment le a nagyterem lépcsőjén, és megijesztette őket. Azt mondták, hogy egy vékony bot volt nála, amivel önmagát ütlegelte. Ugyanaz a gondolat suhant át mind Gabe, mind pedig Eve fejében is. A fenyítőpálca. De az nem lehet! Gabe eldugta a konyhaszekrényben a könyvvel és a fényképpel együtt. De milyen ember juthatott be Crickley Hallba? Eve elsápadt. - Hé, várjon egy percet! - szólalt meg hirtelen Gabe. - Van még valaki, akinek biztosan van kulcsa, talán mindenhez a házban. - És ki lenne az, Mr. Caleigh? - érdeklődött udvariasan a rendőr. - Percy Judd. Ő Crickley Hall kertésze és mindenese. - De Gabe! - szólt közbe Eve döbbenten. Igen, tudom. Nagyon valószínűtlen. - Gabe ismét a járőrhöz intézte szavait: - Nézze, Percy nyolcvan körül lehet, és nem hiszem, hogy az a fajta fickó, aki ruhátlanul csatangolna fel-alá. - Tudja, hol lakik ez a Mr. Judd? Nem. Valahol feljebb a dombon, azt hiszem, kissé beljebb az úttól. Biztos vagyok abban, hogy a faluban bárki megmondja magának... tudja, meglehetősen zárt közösség ez itt. Vagy próbálkozzon a helyi lelkésznél; Percy a templom körül is szokott dolgozni! - Utána fogok járni. - Csak az idejét pazarolja - jegyezte meg Eve. - Biztos vagyok abban, hogy Percy soha nem tenne effélét! - Jól ismeri a személyt, Mrs. Caleigh? -
Nem, azt nem mondanám, de ő csak egy ártalmatlan öregember. Kedves ember. Egyszerűen nem tudnám elképzelni róla. -Ahogy már mondtam, utána fogok járni. Eszükbejut még esetleg valaki más, aki bejuthatott a házba az önök távollétében? Gabe és Eve egyszerre rázta meg a fejét. - Senki - erősítette meg Gabe. - Átkutatták már a házat? - Igen, megtettük, uram. Nem találtunk senkit odabent. - Mindenhol megnézték? - Gabe leginkább családja biztonságáért aggódott. -Alegutolsó négyzetcentiméterig mindent átfésültünk. Az alagsort is. Mellesleg, nem öntötte el mostanság a házata víz? Gabe-nek bevillantak a víztócsák, melyekre első éjjel bukkant a hallban és a lépcsőkön. Ám arra semmiképpen nem mondaná, hogy elöntötte a víz a házat. - Nos, igen, volt némi vízszivárgás - válaszolta -, ám semmi komoly. Ajárőr arcán értetlenség tükröződött. - Tulajdonképpen mi sem találtunk bizonyítékot vízömlésre, ám a fiú és a lány azt mondta, hogy az egész földszintet víz borította. Ez őrültség! - dörzsölte meg Gabe a tarkóját. - Teljesen elképzelhetetlen! És most is áll a víz a földszinten? - azzal bekukucskált a járőr mellett, a nyitott bejárati ajtón át a nagyterembe, akinek így már nem is kellett válaszolnia. Mindettől függetlenül Kenrick járőr megtette: - Nem, uram. Ahogy már mondtam, egy csepp vizet sem találtunk ott, ahol nem kellene lennie, még a pincében sem, ahol a kút található. -
Találtak valamit a kutatás során? - kérdezte Eve. Nem. Egyvalamit találtunk csak, amit különösnek ítéltünk meg; egy döglött patkányt műanyag táskában a nagyterem közepén. Ám ez a kölykök számlájára írható. Nyilvánvalóan rossz viccnek szánták. Gabe-nek eszébe jutott a vadgalambtetem a küszöbön; meg is említette Eve-nek. -Az egyik gyereket teljesen véletlenül nem Seraphinának hívják? - szólalt meg Eve. Korábban Loren megemlítette neki annak az iskolatársának a nevét, akit orrba vágott. Kenrick járőr elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna. Előbb-utóbb amúgy is tudatnia kell velük: Nos, de igen, Mrs. Caleigh. Seraphina Blaney. A fiatalember pedig a bátyja, Quentin. Az anyjuk Patrícia Blaney, ő volt az, aki a bejelentést tette, miután a gyerekei borzasztó állapotban érkeztek haza. Azt mesélték neki, hogy egy meztelen férfit láttak Crickley Hallban. Azt is mondták, hogy a házat elárasztotta a víz. És... ó igen, a pincében is volt valami csúnya. - Kezdem elveszíteni a fonalat - rázta a fejét Gabe. - Mit értettek azon, hogy valami csúnya? - Eve erősen megszorította férje karját. Cally úgy döntött, nem bujkál tovább, és most anyja és apja közé préselve magát bámult fel a kék egyenruhás idegenre. Nos... tulajdonképpen nem tudtak személyleírást adni. Azt mondták, hogy valami, ember vagy állat... még nem tudjuk, bukkant elő a sötétből; ám a kölykök ekkor már túlságosan zaklatottak voltak ahhoz, hogy tisztán kivehessék. Mindenesetre eléggé megijesztette őket ahhoz, hogy kimeneküljenek a pincéből. -
-A pincében voltak? - kérdezte Gabe, aki még mindig nem tudta teljesen összerakni az elhangzottakat. Nem igazán lent a pincében, hanem elmondásuk alapján a pinceajtó mögött húzták meg magukat. Bármi is volt, amit láttak, és az őrmesterem úgy hiszi, csak a képzeletük szabadult el, annyira megrémítette őket, hogy kimenekültek a búvóhelyükről. - De mi elől bujkáltak? - Eve legalább annyira értetlenül állt a dolgok előtt, mint a férje. -Az elől, akit a lépcsőn hallottak lefelé jönni. A meztelen ember elől. -Akinél a pálca is volt - tette hozzá Gabe. - Igen, a kezében - egészítette ki még pontosabban a járőr. - És ezután mi történt? Elrohantak. Kiszaladtak Crickley Hallból, és hazaiszkoltak. Az anyjuk szerint mindketten hisztérikusan zokogtak, ő pedig annyira megijedt ettől, hogy felhívott bennünket. Ő csak annyit tudott kivenni a szavaikból, hogy egy meztelen férfiról van szó. Emiatt soroltuk a bejelentést a jelentős incidensek közé. - Jelentős? Nem feltétlenül nagy horderejű, de mégis egy olyan bejelentés, ami kivizsgálást igényel. Különös figyelmet szentelünk a gyerekeket is érintő eseteknek. Sajnálatos módon a fiút és a lányt nehéz volt kihallgatni, mert még mindig sokkos állapotban vannak. - Felismerték azt az embert, akit láttak? - kérdezte Eve. - Igen - motyogta Gabe. - Talán valamelyik helybéli lehetett...
Bárcsak ilyen egyszerű lenne a helyzet! Tudják, a kölykök azt mondják, hogy igazából nem is ember volt. - Hát ezt végképp nem értem - fintorodott el Gabe ismét. Búzavirágkék szeme a rendőrre szegeződött. Kenrick járőr némiképp zavartnak tűnt. Azt mondták, nem látszott tisztán. Hm, úgy tűnt, néha elhalványul, máskor meg erősebben látszik. Természetesen nem ezen kijelentés alapján kutattuk át a házat... mi azt a férfit kerestük aki szándékosan mutogatta magát gyerekeknek. Ám szerintük amit a lépcsőn láttak, az nem élő ember volt. Azt mondjak, kísértettel találkoztak. -
38. A HINTA Ebéd után Eve elmosta Cally tányérját - ő maga nem volt éhes - és a szárítóra tette. Lehúzta sárga gumikesztyűjét, és távolba révedő tekintettel, minden cél nélkül kinézett az ablakon a híd alatt elszáguldó keskeny folyóra, s előtte a széles pázsitra, melynek majdnem a közepén trónolt az öreg tölgyfa. Aznap nem fújt a szél, amely meglengethette volna a tölgy vaskos ágán lengedező hintát, ám gondolatai befelé fordultak, önmagába nézett, így észre sem vette az ellentmondást. Gabe nem sokkal a rendőr távozása után maga is elindult llfracombe-ba, és Eve valamiért nem érezte jól magát egyedül a házban, mindössze Cally társaságában. Kisebbik lánya pillanatnyilag a hatalmas hallban játszott a babáival a lépcsőn. Eve a konyhában is hallotta, ahogy vékonyka gyerekhangján beszélget örökké mosolygós, üveges
tekintetű „barátaival", és bár távoli volt a hangja, valahogy mégis megnyugtatta. A „kísértet" szó nem jelentett túl sokat Callynek, mivel mindeddig csak a rajzfilmváltozatokkal találkozott, a Casper-félékkel és azokkal a meglehetősen idióta fantomokkal, amikkel Scooby-Doo-nak rendszeresen meg kellett küzdenie. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy elgondolkodjon azon, a holtak miért és hogyan háborgatják az élőket; egyszerűen, tényként fogadta el a számára érthetetlen jelenségeket, anélkül, hogy minden különösebb jelentőséget tulajdonított volna nekik. Milyen csodálatos dolog ilyen egyszerűnek, ennyire nem követelőzőnek lenni! - gondolta Eve. - Ennyire könnyedén, természetesen kezelni olyan jelenségeket, melyek az idősebb embereket zavarba hozzák, és gyakran elrémítik őket. Úgy tűnt, Cally már el is felejtette a „fekete" embert, akit valamelyik éjjel a szobája sarkában látott. -Anyuci? Eve visszazökkent a jelenbe. Elfordult az ablaktól, s a konyhaajtóban megpillantotta Callyt. - Igen, kicsim? - Ki mehetek játszani? Süt a nap. Nagyon vizes odakint minden, a fű sem száradt még fel. - Eve-nek eszébe jutott, hogy ráadásul a folyó is túl közel van, és nincs kerítés, amely Cally és a víz közé állhatna. - Kérlek, anyuci! Hadd menjek ki hintázni! Ugye, meglököd majd nekem? - Cally nem csak a kezét, hanem a bokáját is összekulcsolta, úgy kérlelte. Eve úgy érezte, mindkettejüknek jól jönne némi friss levegő, és a reggel történtek után Cally igazán megérdemel egy kis pluszfigyelmet.
Rendben, csak várj egy kicsit, amíg hozok egy kendőt, és letörlöm az ülőkéjét. De csak tíz percre, rendben? Aztán olvasunk! - Kiválaszthatom a könyvet? - Nem, nem hiszem. Szeretném, ha ma egy kicsit nehezebb szöveggel próbálkoznánk. Cally nagy grimaszt vágott, ám a következő másodpercben már el is tűnt arcocskájáról. - Szükséged lesz a csizmádra - mondta Eve. - Hozom a kabátodat is, hideg van odakint. - Rendben, anyuci. Cally a fogashoz rohant, ahol a kabátok és sapkák lógtak, alattuk a padlón pedig a cipők sorakoztak; kiválasztotta az élénkzöld, fehér pettyes gumicsizmáját. Néhány percen belül elkészültek. Eve elmélázott a tajtékzó folyó láttán. A víz koszosbarnán kavargott, mintha feljebb a folyópart fokozatosan erodálódott volna. Annak ellenére, hogy aznap nem esett, most is duzzadtnak és vadnak tűnt. Vajon ha mégis áttörné a gátat, ugyanúgy elárasztaná-e Crickley Hallt, mint annyi évvel azelőtt? A két gyerek - a betolakodók - azt mondta a rendőröknek, hogy a nagyterem vízben állt, ám ennek később semmi nyomát nem találták, még tócsákat vagy nedves foltokat sem. Vagy a ház maga idézte elő ezeket a képeket; vajon a vaskos falak emlékeznek arra, hogy a Hallt egykor hogyan árasztotta el a medréből kilépő folyó? Megtörténhet-e, hogy a kő és malter emlékeket tárol? Valószerűtlennek tűnt, ám oly sok furcsa dolog történt már, amióta megérkeztek. Eve mindig is bizonytalan volt saját érzéseiben a természetfelettit illetően, abban, hogy valóban -
megtörténhetnek-e olyan dolgok, melyek meghaladják a természetes értelem határait. Most még bizonytalanabb lett. Ha eltűnt fia telepátia segítségével kapcsolatot tudott vele teremteni, akkor miért ne fordulhatnának elő más jelenségek is? Ha elfogadsz egy esetet, akkor elfogadod valamennyit? Eve hite önnön korlátait feszegette. Élvezte, hogy süti a hátát a nap - bár kevés meleget adott -, az égitest maga is bágyadt, vizenyős, mintha az elmúlt hét vég nélküli esőzései rá is hatással lettek volna. Mögötte Cally lendült előre és hátra a most már száraz hintán, apró kezecskéi a rozsdás láncszemekre kulcsolódtak, s örömtől túláradó sikkantásokkal adott hangot tetszésének. Eve adta meg a kezdő lendületet: amennyire csak tudta, hátrahúzta, aztán egy erőteljes lökés kíséretében útjára indította; amikor visszaérkezett, megint meglökte, ám éppen csak annyira, hogy fenntartsa a lendületet. Lánya kinyújtott lábbal segítette a mozgást. Eve-et örömmel töltötte el Cally huhogása meg kuncogása, ahogy a hinta íve a csúcspontra ért, majd megkezdte útját visszafelé. - Lökj erősebben, anyuci! - kiabálta, ám Eve ügyelt arra, hogy csak annyi erőt fejtsen ki, amivel mozgásban tarthatja a játékot. Elégedetten attól, hogy Cally meg tudja őrizni a lendületet, hátralépett, s ismét elmosolyodott örömteli sikkantásain. Aztán gondolatai megint elkalandoztak, elfordult, és a folyó felé ballagott. Tekintete a bukdácsoló hullámokon át a meredeken magasló szurdokfalra, s annak buja növényzetére meg fáira kalandozott, melyek többsége még mindig mélyzöldben pompázott, bár helyenként már aranybarna csíkokat is
beleszőtt a tájba az ősz. Crickley Hall csodálatos helyen épült, ám az épület strukturális egyszerűsége - gyakorlatilag csúnyasága - miatt nem tudott beleolvadni természetes környezetébe. Ami nagy kár volt, szabályos pazarlás. Eve mély levegőt vett, ízlelgette a levegő illatát, mely testétlelkét felfrissítette, s megtisztította gondolatait, úgyhogy egy pillanatra - sajnos valóban csak egy pillanatra felszabadultnak érezte magát. A folyó felé nézett, és egy hatalmas szürke gémet pillantott meg, amely abban a pillanatban telepedett le az egyik folyómederbe ágyazódott csillogó sziklán, és most hosszú, hegyes csőrét a hullámok felett egyensúlyozva kémlelte a vizet. A hosszú lábú, némiképp ormótlan madár talán megpróbált volna belegázolni a part közelében amúgy sekély folyóba, ha az nem zajlik olyan vadul, így azonban kénytelen volt türelmesen várakozni, hátha egy hal a közelébe kerül. Magával ragadó volt a látvány; a levegő megtelt feszültséggel, ahogy a madár nagy S alakú nyaka a felszín felett kígyózott, szinte érintette, készen arra, hogy bármelyik pillanatban lecsapjon. A gém nyaka megrándult, aztán... ...aztán Eve meghallotta Cally éles, fejhangú sikolyát, és sarkon perdült, hogy megtudja, mi ijesztette meg a kislányt. Látótere perifériáján mozgást vett észre - vagy azt hitte, hogy mozgást vett észre, mivel semmi nem volt ott... csak egy fehér árny... vagy talán mégsem. Cally megállás nélkül sikított, és Eve csak annyit látott, hogy igen magasra lendül, a hinta lánca szinte párhuzamos a talajjal, majd ívben alázuhan. Mozgása gyors, túl gyors, a kislány erejét
megfeszítve kapaszkodik, s jajkiáltásai egyetlen véget nem érő, halálfélelemmel teli sikolyba olvadnak. Ahogy a hinta a tölgyfaág túloldalán a csúcspontjára lendült, Eve odarohant. Cally neki háttal repült előre, haja mögötte lebegett, s rövid lábacskáival az üres levegőt rúgkapálva próbálta irányítása alá vonni röptét. A hinta elindult visszafelé, de Eve várta: karját kinyújtotta, készen arra, hogy megfékezze a vad lengést. Ám az nagy erővel csapódott neki, sokkal nagyobbal, mint várta. Kinyújtott karját a súlyos faülés könnyűszerrel hátralökte, majd az állának csapódott, s az erő hátralökte. Elveszítette egyensúlyát és elesett, a hinta pedig Callyvel együtt fölé emelkedett a magasba. Eve a másodperc töredékére megpillantotta lánya halálsápadt, rémült arcocskáját. A hinta megindult visszafelé, és az éppen talpra kászálódó Eve-nek félre kellett ugrania, nehogy ismét eltalálja. Olyan magasra lendült, hogy Cally majdnem kicsúszott belőle, és csak azért nem történt meg a baj, mert teljes erejével kapaszkodott a láncba. Olyan volt, mintha a hintát erős, láthatatlan kéz lökné túl gyorsan és túl magasra. Eve ezúttal eltökélte magát: kihátrált a játék lengési ívéből, felemelte a karját, ujjait kissé meggörbítette, hogy fogást tudjon találni a felé repülő ülésen, amely hatalmas erővel csapódott tenyerének - Cally mindvégig sikoltozott, falfehér arcán könny csorgott -, ám Eve meg sem próbálta megfogni a hintát; csupán lelassította. Amikor legközelebb ismét felé lendült, ugyanezt a technikát alkalmazta: lelassította, így a lendületéből is veszített. A következő találkozásnál sikerült Cally derekára fonnia az
egyik karját, másik kezével pedig a láncot ragadta meg. Bevált! A hinta megperdült, láncai szinte összecsavarodtak, ám Eve testével lefogta a fordulatot. Egy pillanatra megbillent, majd egyensúlyát visszanyerve kiragadta Callyt az ülésből, s mindketten hátrazuhantak a puha, vizes fűbe. Eve fekve maradt, egyelőre képtelen volt felállni, aztán Cally a hasára mászva elterpeszkedett rajta. Miért löktél olyan erősen, anyuci? - sírdogálta Cally, miközben Eve még mindig levegőért kapkodott. Lánya könnyek között ismételte meg újra a kérdést. De hiszen... de hiszen én nem is löktelek! - nyögte ki Eve, aki úgy próbált meg felülni, hogy Cally továbbra is az ölében fekhessen. - Én állítottam meg a hintát! - Nem most, hanem azelőtt! Azelőtt nagyon erősen löktél. Túl magasra mentem, anyuci. Megijedtem. Eve magához szorította a kislányt, és az imbolygó hintára nézett, amely most finoman himbálózott, mintha minden erő kiröppent volna belőle. 39. A RIPORTER Eve ijedten nézett ki a konyhaablakon. Odakint a férfi - aki az előbb bekopogott rajta elmosolyodott, és egy névjegykártyát nyomott az üvegre. -Andy Pierson- hallotta Eve az üveg által letompított hangot. - Észak-devoni Szemle. Beszélhetnék önnel? Eve letette Callyt az öléből, és az asztalra tolta a színes könyvet. - Ki ez az ember, anyuci? - érdeklődött Cally.
Nem tudom pontosan. - Cally érdekében nem akarta elárulni, hogy fogalma sincs róla. - Olvasgasd tovább a könyvet, vagy csak nézegesd a képeket, amíg megtudom, mit akar! Cally ismét elkezdte bújni a könyvet, Eve pedig áthajolt a mosogató felett, és szemügyre vette a névjegykártyát, amelyet ez az Andy Pierson még mindig az ablakhoz szorított. Alátámasztotta mindazt, amit korábban mondott: az állt rajta, hogy Észak-devoni Szemle, alatta pedig kisebb betűkkel a neve, „Andrew Pierson". - Hálás lennék, ha beszélhetnék néhány percet önnel! kiáltotta el magát ismét a férfi. - Ön Mrs. Caleigh, igazam van? Mrs. Eve Caleigh? Eve még mindig zaklatott volt a nem sokkal azelőtti hintás incidens miatt, és határozottan nem volt kedve semmilyen újságíróval beszélgetni, bármi legyen is a téma. Meg volt győződve arról, hogy valami láthatatlan, rosszindulatú erő lökte Callyt a hintán, és a gondolat megijesztette. Már egyáltalán nem volt olyan biztos abban, hogy Crickley Hallban akar maradni. - Mrs. Caleigh? - A riporter még mindig az ablaknak nyomta a névjegykártyáját. - Miről akar beszélni velem? - kérdezte Eve hangosan, hogy a másik is meghallja odakint. - Odajöhetnék az ajtóhoz, Mrs. Caleigh? - Végre elvette az üvegtől a kártyát, és szürke öltönye mellényzsebébe csúsztatta. Eve nem tudta, mit tegyen. Miért jött ide ez a riporter? Vane bármi köze az aznap reggel történtekhez? Bizonyára nincs. Honnan tudhatott volna meg ennyi idő alatt bármit -
is? Aztán eszébe jutott az az idő, amikor szerkesztőkkel meg újságírókkal barátkozott, amikor karrierje még virágzott. Egyszer egy bűnügyi riporter azt mesélte neki, ő úgy szokott híreket gyűjteni, hogy körbetelefonálja a londoni rendőrőrsöket - minden bűnügyi riporter ezt teszi -, hogy megtudja, történt-e aznap vagy előző éjjel valami különösebb, említésre méltó esemény. Az ügyeletes nyomozók mindig jó információforrásnak bizonyultak, különösen, ha egy „jó italt" is kaptak mellé; néha még az is megesett, hogy maga a zsaru hívta az újságírót, ha elég izgalmasnak találta az esetet. Eve azon kezdett morfondírozni, hogy pontosan mit mondhattak a helyi rendőrök az Észak-devoni Szemle riporterének? A konyha kertre néző ajtajára mutatott, a férfi pedig széles vigyorral az arcán biccentett. Gyorsan a ház sarka felé indult, és a következő pillanatban már meg is jelent az ajtóban. Mögötte egy másik férfi állt - aki eddig minden bizonnyal félrehúzódott valahol -, fényképezőgép lógott a nyakában. Q neí- jajdult fel magában Eve. - Ez kezd minden határon túlmenni! Nem szerette volna, ha a gyerekek nevetséges története megjelenne a helyi szennylapban. (Igen, de valóban nevetséges-e? - csendült lelkében egy csúfondáros kis hang. Miért lenne ez nevetségesebb, mint a többi fura esemény, amit ők tapasztaltak Crickley Hallban?) Ahogy kinyitotta az ajtót, a fényképész a társa mellé perdült, és egyenesen az arcának szegezte a gépét. Háromszor is elkattintotta, mielőtt Eve-nek egyáltalán lehetősége lett volna tiltakozni. Túl későn emelte arca elé a kezét és szólalt meg: - Kérem, ezt ne tegye!
Semmi vész, Mrs. Caleigh, majd a legjobbat választjuk ki! - biztosította mézes-mázosán az újságíró. - Ugye Mrs. Caleigh-hez van szerencsém? Jól tudom, ugye? - Igen. - Eve túlságosan összezavarodott ahhoz, hogy bármi mást mondjon. - És Mr. Caleigh is itthon tartózkodik? Igen hasznos lenne, ha vele is beszélhetnénk. -Aférjem dolgozik. - Nem számít. Maga is megteszi. - Nem készíthetnénk egy képet a bejárati ajtó előtt is? szólt közbe a fényképész. - Úgy tudnánk a legtöbbet megmutatni a házból. Várj egy percet, Doug! - Pierson a fényképezőgép felé lendítette a karját, mintha csak el akarná hessegetni. - Adj esélyt Mrs. Caleigh-nek, hogy magához térjen a meglepetéstől. Ugye nem bánja, ha Eve-nek hívom? A riporter sovány, Topman öltönyt viselő harmincharmincöt körüli férfi volt. Idő előtt kopaszodó fejtetője zavarba ejtő kontrasztot alkotott az orra alatt sűrűn burjánzó szőrzettel; füle felett félkörben terjeszkedő haja szintén sötéten kunkorodott. - Mit akar? - kérdezte Eve, aki egyik kezét a nyitott ajtó belső kilincsén tartotta, készen arra, hogy bármelyik pillanatban becsapja. -Az újságomat arról informálták, hogy váratlan incidens történt itt ma reggel, amihez ki kellett hívni a rendőrséget. - Nem történt semmi, téves riasztás volt. -A forrásunk szerint nem. Az újságíró kiejtésében épphogy csak fel lehetett fedezni némi délnyugat-angliai akcentust. Tulajdonképpen Andy -
Pierson az elmúlt tíz évben buzgó igyekezettel próbált megszabadulni tőle, becsvágya ugyanis London felé hajtotta, ahol mindenáron be akart kerülni egy országos laphoz; nem, nem a Timeshoz vagy a Telegraphhoz, vagy a legmenőbbekhez, tökéletesen megelégedett volna valamelyik bulvárlappal is, a Mirrorral vagy a Sunnal, vagy akármelyik másikkal. Sajnálatos módon az évek múltával ő sem fiatalodott, és még mindig a szamárlétra második fokáig jutott csupán, nevezetesen kezdő újságíró és gyászjelentés-szerkesztő volt. Tulajdonképpen, Mrs. Caleigh - folytatta a férfi, és miniatűr diktafont nyomott Eve orra alá -, már beszéltem az ügyben érintett fiúval és lánnyal, csakúgy az anyjukkal, aki tudomásom szerint a ház állandó jelleggel alkalmazott takarítónője. Nem tudom, pontosan mit meséltek magának - vetette közbe gyorsan Eve -, de amit a rendőröknek állítanak, az lehetetlenség. Azt hiszem, mindkettőnek túl élénk a fantáziája, vagy egyszerűen csak kitalálták a történetet. - Nekem azt mondták, és természetesen a rendőrségnek is, hogy egy meztelen férfival találták szemben magukat. -Ahogy mondtam, ez lehetetlenség. A ház üresen állt; én és a családom Merrybridge-ben voltunk ma reggel. Nem volt itt senki, akivel találkozhattak volna. Ó igen, ám ők azt állítják, szellemmel találkoztak. Keresztülláttak a testén, és az anyjuk, Trisha Blaney úgy tájékoztatott, hogy az itteni népség... - Halkan felszisszent; nem akarta azt mondani, hogy „itteni népség", az túl devonshire-i. - Akarom mondani, a helybéliek úgy hiszik, hogy a házban kísértetek tanyáznak. Tud-e valamit mondani
erről, Mrs. Caleigh? Látott-e ön is szellemet Crickley Hallban? Csak nemrég költöztek a környékre, igazam van? Mrs. Blaney úgy mondta, alig egy hete vannak itt. Még ha így is van, bizonyára látott vagy hallott valamit, amit rejtélyesnek talált, vagy ami talán meg is ijesztette? Tudja, a szokásos dolgokra gondolok: megmagyarázhatatlan éjjeli kopogás, lépéshangok az üres szobában, magától mozgó bútorok meg effélék. Az olvasóinkat rendkívül érdekelné! Azzal a diktafont szinte egészen Eve álláig tolta előre. Ez teljes badarság - válaszolta Eve olyan erős meggyőződéssel a hangjában, amilyet igen kevéssé érzett. Kissé elfordította a fejét, hogy kitérjen a diktafon útjából, ám az piócaként tapadt rá. Nos, azért a háznak van némi története, nem igaz? Legalábbis ezt mondják. Emberek... gyerekek haltak itt meg a '40-es években, jól tudom? Úgy hiszem, valamennyien vízbe fúltak. Nem gondolja, hogy a ma történteknek valami köze lehet ehhez? - A fényképészre nézett: - Doug, miért nem mész a ház elejéhez és készítesz néhány képet? A hídról talán jó is lenne, he? Legalább szép lesz a háttér! Azért valahogy próbálj meg belevinni egy kis baljós hangulatot is, rendben? - Már amúgy is az - kommentálta Doug, minden lelkesedés nélkül. - Nos, akkor... tudod, használd valamelyiket azok közül a vicces lencséid közül! Az ápolatlan, hosszú, de vékony szálú, tartás nélküli hajú és kókadt bajuszú Doug az orra alá dörmögött valamit, aztán elcsoszogott; Pentaxának exponálógombjáról véletlenül
sem emelte volna fel az ujját, mintha útközben is fényképezni akarna. Ugyan már, Mrs. Caleigh... Eve! - hajolt közelebb bizalmaskodóan Pierson. - Bizonyára van valami, ami legalább egy icipicit ijesztő Crickley Hallban. Ezzel a háttértörténettel kell, hogy legyen valami! Úgy értem, csak rá kell nézni a házra, hogy kirázza az embert a hideg. Adjon nekem valamit, amit megírhatok az olvasóimnak! Az volt az igazság - ahogy ez többnyire a hét közepe táján lenni szokott -, hogy az elmúlt nap és éjszaka újabb holt időszak volt a Szemle életében. Miért mindig hétvégén történnek az igazán zaftos gyilkosságok? - tűnődött el magában a riporter. Mi olyan vonzó a gyilkosok számára a szombat éjszakában? Talán ilyenkor túl sok a hétvégi tivornya, és utána a kiábrándulás? No, és itt vannak a vasárnap esték; gyakran ezek hozzák ki a legrosszabbat az emberekből. Úgy vélte, a depresszió lehet az oka; a másnap reggel kezdődő egyhetes mókuskerék, az újabb lélekölő hét kilátástalan gondolata. Hétfő reggel mindig nagyon megugrik az öngyilkosságok száma. -A Blaney kölykök azt mondták, hogy víz borította a földszintet. - Aférfi most még közelebb hajolt Eve-hez, és még halkabbra vette a hangját, mintha a beszélgetést kizárólag kettejük között akarná tartani, nem pedig közfogyasztásra szánná. - Továbbá... - Mivel Eve félre és kissé lefelé fordította a fejét, ő is meggörnyedt, hogy a nő szemébe nézhessen. - ...továbbá azt mondták a rendőröknek, hogy valaki... nem is, úgy mondták, hogy valami... volt a pincében, ami nagyon megijesztette őket. - Ez teljes képtelenség, Mr...?
Pierson. De hívjon csak Andynek, Eve, mindenki ezt teszi! A következő szavak gyorsan törtek fel belőle, mintha szándékosan nem akart volna időt adni magának a gondolkodásra: Biztos drogoznak vagy szipóznak, vagy valami olyasmit csinálnak, amitől hallucinálnak. Maga is láthatja... - Szabad karjával maga mögé, a konyhára mutatott (a másikat még mindig a kilincsen tartotta, hogy bármikor becsaphassa az ajtót). Semmi sincs elárasztva, látja? Az egyetlen hely, ahol víz van, az a mosogató. És ami a pincében lévő „valamit" illeti, nos, a rendőrség az utolsó sarokig átkutatta a házat, de semmit nem találtak. - Tehát jól értem, hogy ön azt állítja, a kölykök drogoznak? Eve már lelki szemei előtt látta az újság főcímét. Nem, csak arra próbálok utalni, hogy amit a fiú és a lány látni vélt, mellesleg aközben, hogy betörtek hozzánk, tehát amit látni véltek, az csupán a fantáziájuk szüleménye volt. A ház nagy és sötét, és igen, néha kísérteties hangulatú, ha teljesen őszinte akarok magához lenni... Kifogyott a szavakból; hirtelen nem tudta, mi egyebet mondhatna még ennek az embernek. - Nézze, Mr. Pierson... -Andy, kérem, hívjon Andynek! - Nézze, csak annyit tudok, amit a rendőrök mondtak nekünk, amikor ma reggel hazaértünk a férjemmel és a lányommal. - Két kislánya van, ugye? Az egyiket Laurának hívják, de nem tudom a másik nevét...? - Cally. És a nagyobbik lányom Loren, nem pedig Laura. -
Tisztában volt azzal, hogy a riporter valószínűleg így is rosszul írja le a nevét, és valószínűleg Lauren lesz belőle, de egyszerűen nem volt ereje tovább magyarázni. Nyilvánvalóan Seraphina Blaney és az öccse épp eleget mondott már a firkásznak. Ám ha ostobának tetteti magát, akkor talán pikáns részletek hiányában a történet elveszíti az érdekességét. Mindössze egy testvérpár fantazmagóriájává degradálódik az újságíró kezében. Ám Andy Pierson nem volt hajlandó feladni: Ugyan már, Eve! Meséljen nekem valamit, ami magával vagy bármelyik családtagjával történt idefent! Tudja, mire gondolok, valami majrésra, olyasmire, ami az olvasók kedvére van! A közvélemény igen szereti, ha hébehóba felbukkan egy-egy kísértetsztori. Semmi mondanivalóm nincs - hazudta Eve, s kezdte elveszíteni a türelmét. Eszébe jutott, hogy Cally még mindig a konyhaasztalnál üldögél, és szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a beszélgetés minden szavát hallotta, és nem akarta újra felzaklatni a kislányt. így hát erőt vett magán: - Nincs több mondanivalóm! - közölte az újságíróval, és elkezdte becsukni az ajtót. -Várjon, Mrs. Caleigh! Eve! Kérem, adjon egy teljes nyilatkozatot! Ám az ajtó nagyot csattant az orra előtt. Az újságíró viszont elégedetten elvigyorodott. -
40. A LÁTOGATÓ Eve épp Callyt rakta le délutáni szunyókálásra, amikor megszólalt a bejárati ajtó csengője. Hangos volt és fülsértő, elektronikus krákogás inkább, semmint dallamos csengőszó. Callynek már le-lecsukódott a szeme, s a hangos csörömpölés sem zökkentette ki a félálomból. Puha Bart Simpson rongybabájának feje a takaró alól kukucskált ki, és álmosan még jobban magához szorította, orrát belefúrta Bart arcába. Eve fölé hajolt, hogy megpuszilja kisebbik lánya fürtös fejecskéjét, ám a csengő ismét felharsant. El sem tudta képzelni, vajon ki keresheti őket kora délután. Talán az Észak-devoni Szemle firkásza jött vissza, hogy még több megválaszolhatatlan kérdéssel zaklassa? De mi van, ha a Blaney gyerekek anyja jött el veszekedni? Eve nem bírta volna elviselni; nem volt arra energiája, hogy feldúlt anyákkal foglalkozzon. De ha mégis Trisha Blaney a látogató, akkor biztosan megkérdezi tőle, hogy szerezte meg Seraphina és a bátyja Crickley Hall kulcsát, és miért hoztak döglött patkányt a házba?! Gabe elmesélte, hogy előző nap hajnalban - amikor futni indult - döglött vadgalambot talált a küszöbön. A Blaney gyerekek tették oda? így akart Seraphina bosszút állni a családon, amiért Loren kiállt magáért a buszon? Lehet, hogy ezután merő rosszindulatból mindennap valamilyen döglött állattal fognak majd kedveskedni nekik? Berrr-berrr... Már megint az a rekedt krákogás, az a fajta hang, amely egy idő után kiidegeli az embert. Semmi dallam, semmi
hívogatás nem volt benne. Az elhaló berregés ehelyett csak tompa, nyomasztó hanghullámokat terített szét a házban. Lábujjhegyen kiosont a lépcsőfeljáróra, és a korlátrácson áthajolva kilesett Crickley Hall hatalmas bejárati ajtaja felé, mintha innen is megtudhatná, ki van odakint. Berrr-berrr... A csörgés végigvisszhangzott a kővel kirakott padlójú nagytermen. Akárki is volt odakint, igen kitartónak bizonyult. Miért nem kopog be egyszerűen a konyhaablakon? - tűnődött Eve magában. Mindenki más ezt tenné. Maga sem tudta volna megmondani, hogy miért, de nem akarta kinyitni az ajtót. Talán az érzelmeinek ennyi elég volt mára; ez idáig húzós volta napja. De ha jobban belegondol, már vagy egy éve ilyen túlterheltek az idegei... Berrr-berrr... Jól van, jól van, jövök már! Nem tudom, ki vagy, és nem tudom, mit akarsz, de lejövök és kinyitom az ajtót, mert tudom, hogy ezt kell tennem! Elindult lefelé a lépcsőn, és ahogy elhaladt mellette, kinézett a hosszú félemeleti ablakon. Ismét kezdett beborulni, s a lenyugvó nap vörösre festette a csapadéktól megterhelten sötétlő felhők csipkés széleit. A csengő ismét zsémbesen morrant, és Eve - egyszerre bosszúsan és kíváncsian - megszaporázta lépteit. Talán egy újabb helyi firkász szimatolta meg a sztorit - tudta, hogy a járásban több napilap is működik -, ám ezúttal nem hajlandó semmire válaszolni, hanem udvariasan, de határozottan be fogja csukni az ajtót minden odakint ácsorgó riporter meg fényképész előtt. Aztán új gondolat tört magának utat a fejében, s ettől egy pillanatra
megtorpant a legalsó lépcsőfokon. Lehet, hogy a rendőrjárőr jött vissza, további információ reményében. Ugyan mit mondhatna neki? De aztán... végül is, miért ne rukkolhatna elő azzal, hogy hát persze, egyértelmű, hogy Crickley Hall tele van kísértetekkel! Jómagam is találkoztam az áttetsző gyerekszellemekkel, és igen, mindannyian hallottunk megmagyarázhatatlan zajokat is, és ó, majd' elfelejtettem, a lányomat, Lorent az egyik éjjel megverte valami; de tudja, mit, szerintem egy Augustus Cribben nevű fickó gonosz szelleme volt az! Elmondhatnáe mindezt? Elmondhatná-e és elvárhatná-e mástól, hogy higgyen is neki? Hiszen ő maga is alig hitte el! Eve átment a halion - a csontszáraz halion-, ám rövid kitérőt tett a pinceajtó felé. A fenébe vele! Miért nem hajlandó csukva maradni? Berrr-berrr... Jól van már! Eve belökte a pinceajtót, és még a kulcsot is ráfordította a zárban, hátha ér valamit. Gabe-nek tényleg meg kell javítania; kezdett az idegeire menni! Végül odaért a bejárati ajtóhoz, eltolta az alsó hevederzárat, majd elfordította a hosszú kulcsot. Ingerülten tárta ki, és a küszöbön álló látogatóra meredt. Lili Peel mosolya halovány volt, egyáltalán alig volt mosolynak nevezhető. - Kezdtem azt hinni, hogy nincs itthon - szólalt meg, és bekukucskált a félig nyitott ajtón. - Sokat csengettem... - Igen, sajnálom. Fent voltam az emeleten. - Eve szíve a torkában dobogott: álmában sem gondolta volna, hogy találkozik még a médiummal.
.. .én is sajnálom. A tegnapiakat. - Lili úgy nézett egy pillanatra maga elé, mint aki valóban sajnálja. - Tudom, kicsit nyers voltam önnel. Nem akartam az lenni. Azóta átgondoltam mindazt, amit elmondott nekem. - Ez azt jelenti, hogy segít nekem... nekünk? Nem adta meg a telefonszámát, de a házra természetesen emlékeztem. Pulvingtonban szerdán csak fél napig vannak nyitva az üzletek, így el tudtam szabadulni a boltból. Kikerülte Eve kérdését, ám a nő nem hagyta annyiban. Újra megkérdezte. Lili szőke haját vörösesre színezte a lenyugvó nap fénye. Ebben a megvilágításban nem tűnt annyira sápadtnak, mint ahogy Eve emlékezett, ám tudta, a médium bőre nagyon világos, szinte áttetsző. Zöld szemében komolyság tükröződött. - Hajlandó vagyok megpróbálni, Mrs. Caleigh - mondta végül. - Segítek magának, ha tudok. Eve-et elfogta a kíváncsiság: - Miért változtatta meg az elhatározását? -Azt mondta, hogy gyerekszellemeket látott. Ennek kell, hogy legyen valami oka! Amikor tegnap beszéltünk, éreztem, hogy valami baj van; nem csak magával meg a gyötrődésével, hanem azzal is... bármi legyen is az, ami körbeveszi magát. Ebből a házból árad. - Elnézést, de nem értem. - Kell hogy legyen oka annak, amiért a gyerekek, akik már rég meghaltak, nem mentek el, ok nélkül nem ragadtak volna itt a házban. El kell menniük, nem szabadna Crickley Hallban lézengeniük. Még az ön aurájában is érződik a -
szenvedésük, és segíteni akarok nekik. A médiumok, látók, spiritualisták felelősséggel tartoznak a holtakért. Eve teljesen összezavarodott: - És az én gyerekem? Nem tudom. Egyszer, amikor nagyon fiatal voltam, kapcsolatba léptem egy fiúval, aki akkor már három hónapja kómában volt. Azt hitték, hogy meg fog halni, és ha lekapcsolták volna az életfenntartó gépekről, akkor így is történt volna. Mély szomorúság áradt a fiatal nőből, amely Eve lelkéig hatolt. Talán rosszul ítélte meg Lili Peelt; a médium talán túlságosan is sokat törődött másokkal. Csak magát védte, amikor elutasította Eve-et. Hirtelen villant belé a felismerés, melyről ösztönösen tudta, hogy helyes, és ettől azonnal szimpatikussá lett ez a fiatal nő, aki pedig olyan hűvösen viselkedett vele tegnap. A sötétedő égbolt alatt álldogáló Lili aprónak és sebezhetőnek tűnt, szinte esendőnek. Tökéletes ellentéte annak a kemény nőnek, akivel előző nap találkozott. - Kérem, jöjjön be! - invitálta be a házba. Ám abban a pillanatban, ahogy Lili Peel átlépett a küszöbön, be a nagyterembe, történt vele valami. Halálsápadt lett és megingott, mintha ájulás környékezné. Támogatást keresve Eve felé nyúlt, aki gyorsan megragadta a karját, és hagyta, hogy rátámaszkodjon. - Jól van? - kérdezte Eve, egyszerre értetlenül és ijedten. Mi a baj? - Én... én nem... túl erős a jelenlétük. Maga is érzi őket? - Nem tudom, mire gondol. -A szellemeik... mindenhol ott vannak.
-A gyerekeké? - Igen. De valami borzasztóan nem stimmel! Valami más is van itt... valami, valaki, aki gonosz. Sötét. Rosszindulatú. Összeesett, és csak azért nem vágódott el a padlón, mert Eve erősen tartotta. - Le kell... le kell ülnöm. Teljesen leszívnak. Olyan erős, olyan erős! De még nincs elég erejük. Várnak... - Menjünk be a nappaliba! - nógatta finoman Eve. - Ott lepihenhet egy kicsit. A karjánál fogva vezetni kezdte a médiumot a nagytermen át - megpróbált a lehető legtöbbet felfogni a súlyából -, ám ahogy a pinceajtó közelébe értek, Lili hátrahőkölt, s arcára iszonyat ült ki. Bár Eve az előbb csukta és zárta be, az ajtó ismét félig nyitva állt. A mögötte húzódó sötétség szinte szilárdnak hatott, mintha tárgyiasult volna. Lili elhátrált, és Eve akinek még mindig támogatnia kellett - követte. Itt találták meg a gyerekeket - dünnyögte Lili maga elé. Élesen, röviden vette a levegőt, mintha hiperventillálna, s Eve egyre jobban aggódott érte; félkörben, a pinceajtót szélesen kikerülve vezette be a nappaliba. Kis termete ellenére Lili meglepően nehéznek bizonyult; mintha a saját testének súlya mellett más teher is húzná. Végül beértek a nappaliba, és Eve gyengéden leültette a fiatal nőt a kanapéra. - Sajnálom, nagyon sajnálom! - zihálta Lili. Eve mellette ült és aggodalmasan - némiképp tanácstalanul, mert nem tudta, miképpen segíthetne tajta - figyelte a médium elcsigázott vonásait. Ám Lili zihálása fokozatosan
csillapodott, s hamarosan némi szín is visszatért az arcába. Lehunyta a szemét, és a kanapé támlájára hajtotta a fejét. - Hozhatok magának valamit? - próbálkozott Eve. - Teát, kávét, esetleg valami erősebbet? Gyenge, elcsigázott mosoly jelent meg Lili szájszögletében, s kinyitotta a szemét. Eve-re nézett: Nem, köszönöm - válaszolta. - Azt hiszem, most már jól leszek. Csak a... házban uralkodó erős szorongás miatt történt. Lehengerlően erős. De azt hiszem, most már megbirkózom vele. Legalábbis remélem. Eve egyszerre nem tudta, mit mondjon, ezért visszatért a beszélgetésük egy korábbi szakaszához: -Az előbb említett egy kómában lévő kisfiút; azt mondta, hogy kapcsolatba tudott lépni vele. Elmondja, hogy történt? Lili hosszú, mély lélegzetet vett, talán azért, hogy végleg elűzze a zihálást. Úgy tűnt, beválik a módszere. Zöld szeme némi empátiát keresve néhány pillanatig Eve-et tanulmányozta. Sokan azt hiszik, hogy a médiumok kissé bogarasak, ám Eve arckifejezésében nem volt gyanakvás, sem kihívás vagy bizalmatlanság; csak remény. Tűz lobogott a kandallóban, ám Lili fázott; gyakran megesett vele, amikor erősen érezte a szellemvilág jelenlétét. Az anyagtalan energiák hajlamosak kiszívni a melegséget a környezetükből. Ám ennek ellenére azt kérdezte Eve-tői, hogy leveheti-e a kabátját. Eve bólintott, és amikor szavakkal is megerősítette - „hát persze, hogy leveheti!" -, Lili felállt, majd levette barna szarvasbőr dzsekijét. Alatta feszes, bézsszínű, hosszú ujjú pulóvert viselt, ami kihangsúlyozta apró mellét, és bő, borvörös szoknyát, mely közvetlenül térdig érő sötétvörös
csizmája felett végződött. Csinos, rózsaszín korall nyaklánc díszítette a nyakát, s Eve-nek feltűnt, hogy ugyanazokat a karszalagokat viseli a csuklóján, mint előző nap. Lili keresztbe fonta mellén a karját: inkább védekező, nem pedig a „hagyj békén" fajtából való gesztus volt. Aznap nem volt rajta a vékony, bőr hajpánt; haja természetesen hullott a homlokába. A világoszöld szempár egy pillanatra Eve-re szegeződött, aztán a médium belevágott: -A kómába esett kisfiú szülei nem ismertek személyesen, tizenhét éves voltam akkor, hanem az egyik szomszédunktól hallottak a képességemről. - Előrehajolt a kanapén, s kezét a térdére fektetve összekulcsolta az ujjait. A fiú... Howard volt a neve... mindössze tizenegy éves volt, amikor cserbenhagyásos gázolás áldozata lett. A kocsit később megtalálták, de üresen; s a rendőrök arra a következtetésre jutottak, hogy valószínűleg nagyobb kölykök kötötték el, akik sétakocsikázni akartak. - Nem nézett Eve-re, a tüzet bámulta, mely apró lángokban tükröződött a tekintetében. - Howard életfenntartó gépekre került, ám az orvosok letettek róla. Úgy ítélték meg, hogy túlságosan súlyosan sérült az agya, bár a gépek jeleztek nála némi agytevékenységet. Azt tanácsolták a szülőknek, hogy engedélyezzék a fiú lekapcsolását az életfenntartó rendszerről, mert így könyörületesebbek vele, mintha mesterségesen, esélytelenül életben tartanák, hiszen további szenvedés nélkül, békében mehetne el. Howard szülei ekkor kerestek meg engem, hátha fel tudom venni vele telepatikusan a kapcsolatot. Nem voltak hívők, ám hallottak médiumi adottságomról, és nem maradt más reményük. Eljöttek hát hozzám és megkértek, vagyis inkább
könyörögtek, hogy próbáljam meg elérni a fiukat. Nem hitték el, hogy a gyermeküknek nincs esélye. Abbahagyta a történetet és - mintha égetnék a lángok a szemét - elfordult a tűztől. - Kérem, folytassa! - biztatta Eve halkan. Készségesen beleegyeztem. Valahogy vonzódom a gyerekekhez, bár jómagam nem vagyok szülő. - Lili egyelőre nem tartotta fontosnak elmesélni azt, amikor először találkozott életében szellemmel, Agnesszel, akivel összebarátkozott, és akinek segített továbblépni; és azt sem, hogy ez az első tapasztalat ösztönözte arra, hogy továbbfejlessze érzékfeletti erőit. - Elmentem a szülőkkel a kórházba, ahol beengedtek az intenzív osztály kórtermébe. Ahogy megláttam Howardot, azonnal tudtam, hogy igen távol áll a haláltól. Elméink szinte azonnal összekapcsolódtak. A mozdulatlan testbe élénk, pajkos kisfiú volt bezárva, akinek hiányoztak a szülei, és aki nem értette, hogy miért nem vitték még haza. Az anyja zokogásban tört ki, amikor elmeséltem nekik, hogy beszéltem a fiukkal, ám az apa - teljesen érthető módon - próbára akart tenni. Olyan kérdéseket tett fel, melyekre a választ csak Howard és a szülei tudhatták, én pedig továbbítottam őket a kisfiúnak, aki mindezt ragyogó játéknak találta, mivel már nagyon unta, hogy nap nap után egy helyben kell feküdnie, és senkivel nem tud sem beszélni, sem játszani. Minden kérdésre válaszolt, amiket aztán továbbítottam a szülőknek. Megdöbbentek és elámultak. És olyan boldogok lettek, hogy még az apa is könnyekben tört ki. Ezután természetesen megtiltották, hogy lekapcsolják a fiút a gépekről, és végül kiderült, hogy
jól döntöttek. Néhány naponta meglátogattam Howardot, és telepatikusan elbeszélgettem vele. A kisfiú vagy két hónap múlva felébredt a kómából. - Meggyógyult? - kérdezte Eve félelemmel vegyes bámulattal. Ha a médium ezt meg tudta tenni, ha kapcsolatba tudott lépni egy, a halál küszöbén álló, kómában lévő fiúval, akkor kétségkívül el tudja érni Camet! Teljesen - válaszolta Lili. - Hat hónappal az ébredését követően ugyanúgy játszott és rohangált, mint bármelyik más vele egykorú, egészséges kisfiú. Kérhetnék egy pohár vizet? - Persze, természetesen! Biztos benne, hogy nem kér valami erősebbet? - állt fel Eve. Nem, köszönöm. Túl sok bort ittam tegnap éjjel. Mellesleg pedig soha nem iszom alkoholt, amikor spirituális energiákkal foglalkozom. Nem tudom, miért, de megzavarja a képességeimet. -Akkor tehát segít megtalálni a fiunkat? - Megpróbálok segíteni. Nem mindig járok sikerrel. És be kell vallanom, már rég volt, amikor utoljára ilyesmit tettem. - Biztosan olyan adottság ez, amely mindig ott van magában! Lili egyetlen tagadó mozdulatot tett a fejével: - Mint minden más képességet, ezt is használni és fejleszteni kell. Meglátjuk, hogy megy majd... Csak arra kérem, ne várjon túl sokat! Eve izgatottan kisietett a konyhába, készségesebben, mint valaha; ő már most teljesen bizonyos volt afelől, hogy a médium sikerrel fog járni. Előkapott egy üvegpoharat a
szekrényből, megtöltötte csapvízzel, s alig várta már, hogy ismét a látogató mellett üljön. Amikor visszaért a nappaliba, Lili Peel a karosszék mellett ideiglenesen elhelyezett kerek asztalnál állt. Cam fényképét tartotta a kezében. 41 KAPCSOLAT - Ő az eltűnt Cameron - állapította meg Lili, ahogy Eve felé nyújtotta a vizet. - Igen. De mi csak Camnek hívtuk. Ötéves korában készült a fénykép. Eve tekintete szeretett fiának kicsi, ezüstkeretes fényképére tévedt. Szeretethullám áradt szét benne, és természetesen vele együtt érkezett a kérlelhetetlen fájdalom is. - Mond... mond magának valamit a kép? - kérdezte puhatolózva. Lili olyan feszült figyelemmel bámulta a fotót, hogy reményei ismét szárnyra kaptak. Legnagyobb sajnálatára azonban úgy tűnt, közbeszólása csak megzavarta a médiumot az összpontosításban. Csak annyit, hogy gyönyörű kisfiú - nézett Lili Eve-re. - Van magánál valami, ami az övé volt? Egy kedvenc játék vagy régi pulóver, esetleg ing? Bármi, ami közel állt hozzá, vagyamit szeretett. Minden holmiját megtartottam, nem dobtam el semmit. Nem éreztem helyénvalónak, bár mostanra már biztosan kinőtte a ruháit. De mindent hátrahagytunk Londonban, nem hoztuk le sem a ruháit, sem a játékait ide.
-Akkor be kell érnem a fényképpel. - Még mindig a kezében tartva az ezüstkeretes képet, belekortyolt a vízbe. Lili a kerek dohányzóasztal melletti magas támlájú karosszékbe telepedett, s magánál tartotta Cam fényképét is. Eve vele szemben, a kanapé szélén ült, és várakozásteljesen előrehajolt. - Mrs. Caleigh... - kezdte Lili. - Kérem, hívjon Eve-nek! - Eve, nem szeretném, ha túl sokat várna tőlem. - Nem fogok! - válaszolta Eve nem túl meggyőzően. Lili ma másmilyen volt; sokkal, de sokkal lágyabb, mint előző napi első találkozásukkor. A keménység teljesen eltűnt abból a zöld szempárból, ám ettől csak csinosabb lett. Eve magában azon imádkozott, hogy a nőnek tényleg legyenek telepatikus képességei, és elméjével el tudja érni Camet. Örült, hogy Gabe nincs otthon, hiszen tudta, férje nem helyeselné, amit tesznek - túl földhözragadt volt ahhoz, hogy efféle dolgokban higgyen, s Eve épp emiatt meg sem említette neki, hogy Pulvingtonban a kézművesboltba is beugrott. Könnyen lehet, hogy meg is haragudna rá, amiért elindult egy efféle úton. Ám Eve- nek semmi vesztenivalója nem volt: bármit megtenne, és bármilyen eszközt igénybe venne azért, hogy visszakapja a fiát! Lili Peel az asztalra tette a poharat, aztán Cam fényképét majdnem teljes karnyújtásnyira eltartotta magától, s vagy egy teljes percen át áthatóan bámulta. Eve látta, hogy összeráncolja a homlokát, és visszafojtja a lélegzetét is, olyan erősen koncentrál, s neki magának is megfeszült minden idegszála, Camen kívül minden mást kizárt az
elméjéből, hátha ezzel is segít a médiumnak. Pislantott néhányat, nehogy kicsorduljanak a könnyei. Lili lassan maga felé közelítette a fényképet, majd apró melle közé szorította. Lehunyta a szemét, homloka kisimult, mintha már nem koncentrálna olyan feszülten. Eve ezt nem tudhatta, de Lili pillanatnyilag hagyta, hogy szabadon szárnyaljanak a gondolatai. Tudatát megtöltötte a kisfiúról alkotott képekkel, és most - bár a kapcsolatteremtés eme szakaszában még azt sem tudhatta, hogy él-e vagy meghalt - megpróbált „ráhangolódni" a pszichéjére. Lélegzése felszínesebb, gyorsabb lett, szeme megmegrebbent, ám nem nyitotta ki. Eve megijedt, attól tartott, hogy a fiatal nő megint rosszul lesz, de Lili lélegzése fokozatosan lecsillapodott, s szabad kezét a fotel karfájára ejtette. Ujjait begörbítette, majd szorosan a párnázott karfára kulcsolta. Immár mélyeket lélegzett, és a mellére szorított fénykép ezt a ritmust követve emelkedett és süllyedt. Eve azon gondolkodott, hogy a médium transzban van-e. Ám Lili féltranszban volt csupán. Észlelte maga körül a szobát, tudatában volt a szemközti kanapén Eve jelenlétének, maga a ház létezése is áthatotta. És érezte a benne eluralkodó mély szorongást is. Előreesett a feje, álla a mellkasán pihent. Maga elé mormolt valamit, ám Eve nem értette. Az is lehet, hogy csak felnyögött. Lili egész testében reszketni kezdett, vállán apró remegéshullámok gyűrűztek, a karfán nyugvó kezének ujjai görcsbe rándultak. Fejét enyhén forgatni kezdte, ám nem
emelte fel. Szemhéja ismét megrebbent, aztán teljesen lezárult. Aggasztóan elsápadt. Végül elernyedt és teljes mozdulatlanságba dermedt. Megint normálisan lélegzett, és Eve egy pillanatig azt hitte, elaludt - vagy valóban mély transzba került. Aztán Lili feje lassan emelkedni kezdett, ám szemét továbbra is csukva tartotta. A hangja eleinte suttogás volt csupán, s Eve-nek közelebb kellett hajolnia, hogy meghallja: - Látok... érzek... vala... valakit - kezdte Lili csendesen, Eve pedig feszülten figyelt. - Igen, valakit... nagyon fiatal... fiú, egy nagyon fiatal kisfiú... Eve szíve a torkában dobogott. Tényleg lehet, hogy a médium ilyen hamar és ennyire könnyen elérte Camet? Lehetséges ez? Vagy jól begyakorolt trükköt ad elő? Lehet, hogy Lili Peel is szélhámos, mint oly sok más, úgynevezett médium? De miért akarná becsapni? A tiszteletdíj még csak szóba sem került, mi lenne hát akkor az értelme? Ha Lili tényleg az, aminek mondja magát, kérhet bármit, ő boldogan kifizeti neki; nem tudna olyan összeggel előrukkolni, amit túl soknak találna. Kérlek, istenem, add, hogy igaz legyen! Lili finom ívű ajka ismét megmozdult: -Afiú... olyan elveszett. Kér... segítséget kér. Azt akarja... azt akarja, hogy valaki megtalálja. Sötétben van... olyan egyedül... - Lili! - próbálkozott Eve. - Kérdezze meg a fiút, hogy mi a neve! Cam az? Kérem, tudja meg! - Nem... nem tiszta. A köztünk lévő kapcsolat gyenge...
Kérdezze meg, Lili, nagyon kérem! - könyörgött Eve. Afiammal beszél? Lili kinyitotta a szemét, Eve felé fordult. Úgy nézett rá, mintha nagyon messziről érkezett volna. Nem... nem tudom - hebegte. - Nagyon gyenge a hang. A... a köztünk lévő kapcsolat nem elég erős. Hadd próbálkozzak még! De kérem, Eve, maradjon csendben! Ne tegyen fel kérdéseket, még ne! Sajnálom... - szabadkozott Eve, s összeszorította a száját. Eltökélte magát, hogy többet nem zavarja meg a fiatal nőt. Lili a fiát találta meg, ebben biztos volt. Ám a médium következő szavai megdöbbentették: - Nem tudom eldönteni, hogy a szellemével vagy az elméjével vagyok-e kapcsolatban. Egyszerűen nem elég tiszta... Minden elhatározása ellenére Eve kénytelen volt közbeszólni: - Azt mondta, hogy a fiú elveszett. A mi számunkra Cam is elveszett, ezt maga is jól tudja. Biztosan ő lesz az! Lili felemelte a kezét, hogy elhallgattassa Eve-et. - Nagyon gyengék a gondolathullámok, amiket fogok. Fél. Hát persze, hogy fél! Nem szeret ott lenni, ahol van, vissza akar jönni hozzám és a családjához, hát nem érti? Eve képtelen volt tovább útját állni a rátörő könnyáradatnak. Kezét olyan szorosan kulcsolta az ölében, hogy ujjai teljesen elfehéredtek. - Nem tudom megmondani, hogy mitől fél - mondta Lili gyámoltalanul. - Nem megy. Túl messze van. Eve kétségbeesett: - Kérem! - sürgette a nőt. - Szépen kérem... -
Lili ismét lehunyta a szemét, és hátradőlt a karosszékben. Arca feszült volt és elcsigázott; a mentális küzdelem egyértelműen tükröződött fájdalmasan eltorzuló vonásain. És ekkor valami megváltozott. Lili szeme felpattant. Teste kifacsarodott a fotelban, aztán váratlanul összekuporodott, és az arca elé kapta a karját. Nagyot nyögött és jobbra-balra rángatta a fejét. Olyan volt, mintha mentális élethalálharcot vívott volna. Eve-et megijesztette ez az átalakulás. Lili úgy tátotta ki a száját, mint aki sikoltani készül, tágra meredt szemét a mennyezetre függesztette. Elejtette Cam fényképét, és reszkető kezével a saját nyakát markolászta. Eve megremegett, ahogy megérezte a helyiségre telepedő, áthatóan sötét, mindent elnyomó hangulatot; ólomnehéz, láthatatlan köpönyegként borult rá. Lilit mintha maga a szoba fojtogatta volna, melyet mostanra már teljesen átitatott az a láthatatlan, ám annál nyomasztóbb súly. Még a kandalló tüze is elsorvadt a jelenlététől; a lángnyelvek már csak alig pislákoltak, s a tűz többé nem adott meleget. Lili karja és válla továbbra is erősen reszketett, ám Eve nem tudta volna megmondani, hogy a szoba hirtelen lehűlése miatt, vagy pedig azért, mert halálra rémült. Pára tört elő rövid zihálásokkal a szájából; Eve megpróbált felállni a kanapéról, hogy odamenjen hozzá és segítsen neki, ám mintha leszögezték volna, képtelen volt megmozdulni, még a kezét sem tudta felemelni. Egyszerűen megbénult. Eközben Lili már egész testében reszketett, feje búbjától a lába ujjáig, s képtelen volt a karosszékben megmaradni. Nyaka és gerince görcsbe rándult, ívben megfeszült, fogai hangosan összekoccantak; két kezével a karfát markolászta.
Nagyot nyögött, aztán felkiáltott: - Menj innen, hagyj magamra! Már nem ide tartozol! Eve nem értette, hogy kihez vagy mihez beszél. Kettőjükön kívül senki nem tartózkodott a szobában, bár ő is érzett egyfajta hatalmas erejű és félelmetes jelenlétet. Meg a szagot, vagy inkább az orrfacsaró bűzt. Úgy tűnt, Lilinek valamilyen rohama van; háta továbbra is ívben hátrahajlott, állkapcsa elernyedt, így száját még inkább el tátotta - tágra nyitott szeme üvegesen, vakon meredt a semmibe. Még mindig a karfába kapaszkodott, de teste felemelkedett, hasát előretolta, s fejét annyira hátrafeszítette, amennyire csak bírta. Eve-nek hánynia kellett, de megpróbálta leküzdeni az ingert: nagyokat nyelt, s orra helyett a száján vette a levegőt. Nem igazán segített. Minden erejét megfeszítve próbált felállni a kanapéról, de még mindig nem tudott megmozdulni. Mintha valaki a gerincénél fogva húzta volna vissza, bőrét ezernyi láthatatlan tű szurkálta. Miért nem tud felállni? Aztán bevillant a válasz, olyan egyszerű volt, hogy mentális fricskának is beillett volna: a puszta, csontig hatoló iszonyat volt az, ami fogva tartotta; túlságosan félt ahhoz, hogy meg tudjon mozdulni. így hát csak nézte a karosszékben vadul vonagló médiumot. Önnön rettegése ellenére jobban aggódott Lili miatt; attól félt, kárt tesz magában, ha tetőzik a roham. Még egyszer nekifeszült, s ezúttal képes volt megmozdítani a karját. Remegő ujjakkal nyúlta kínlódó médium felé. Ám Lili minden átmenet nélkül beleroskadt a fotelba és mozdulatlanná dermedt. Feje ismét a mellkasára bukott, ám szeme csukva maradt. Néha-néha megvonaglott a karja,
lába vagy válla, de ott maradt a kipárnázott székben, összeroskadva. A szobára nyugalom telepedett. És még hidegebb lett. A kandallóban szinte teljesen kialudt a tűz. Eve még mindig Lilit bámulta, aki - mint valami rongybaba - erőtlenül elterült a karosszékben. De a szoba nemcsak a késő októberi este miatt volt sötét, hanem mert valami tovább erősítette az amúgy is mindent ellepni készülő félhomályt. Az árnyékok megnőttek, szinte életre keltek. Eve-vei szemben Lili Peel hevert aléltan, aztán megrándult a bal karja; egyszer, kétszer, majd még egyszer. Végül petyhüdten a combjára hullott. Lassan felemelte lehorgasztott fejét, s még világoszöld szeme is sötétnek hatott a helyiség gyér fényében: talán mert pupillája kitágult, s körülötte az írisz vékony körgyűrű volt csupán. Eve először azt hitte, a médium őt bámulja. Aztán rádöbbent, hogy a fiatal nő elborzadt tekintete valahova a válla mögé szegeződik. 42. SÖTÉTSÉG Gabe besorolt a Merry Általános iskolabusza mögé. A dűlőút túl keskeny volt, így a jármű miatt nem tudott bekanyarodni a tőle jobbra lévő parkolószigetre. Amíg arra várt, hogy a kisbusz elinduljon, a szélvédőn keresztül kinézett a felhős, sötétedő égboltra. Az évnek ebben a
szakaszában mindig korán beköszöntött az alkony, ám most a súlyos felhők különösen könnyen kioltották a lenyugvó nap utolsó, elhaló sugarait. Loren leszállt a busz bal oldalán, s Gabe még látta, amint integetve elköszön egyik barátjától, aki továbbutazott a kikötőfaluba tartó buszon. Megszokott parkolóhelye felé kormányozta az autót, ám meglepetten vette észre a kicsi, kétajtós Citroent, amely elfoglalta a leállóhely nagy részét. Fogalma sem volt arról, hogy kié lehet az autó, és kicsoda az, aki veszi magának a fáradságot és eljön ide fel, Crickley Hallba; mindenesetre sikerült úgy bepréselnie mögé a Range Rovert, hogy csak a hátsó fele lógott ki egy picit az útra. Loren átment az úton, és odaintegetett neki, aztán Gabe előhalászta a hátsó ülésről a vázlatait meg a tervrajzait rejtő nagy, vékony mappát, s kimászott a járműből. Hello, Bokszmester! - üdvözölte Lorent, aki jókedvűen odaugrabugrált hozzá. Nagy puszit nyomott az arcára, és boldogan rámosolygott, s ebből Gabe azonnal tudta, hogy aznap minden rendben volt a suliban. - Halihó, apa! - Jól vagy? - Egész nap Loren járt az eszében; az éjjeli rémálma és a velejáró képzelt vagy valós fájdalom. - Remekül, apa. - Igazán? - Becs'szó! Álom volt csak, semmi más. Nos, tudom, hogy a doki ezt gondolta, de elég rosszul néztél ki tegnap éjjel. - Átkarolta a vállát, és ráérősen elindultak a híd felé. A kölykök olyan gyorsan túlteszik
magukat mindenen! - gondolta. - De azért várjuk meg, mi lesz majd este, ha eljön a lefekvés ideje! - És hogy mentek a dolgok a sértett féllel? - Könnyed hangnemben beszélt, de nem mosolygott. Loren elégedetten rázta meg a fejét. Seraphina előbb-utóbb kénytelen lesz iskolába jönni, és kíváncsi lett volna, hogy a nagydarab lánnyal kapcsolatos kellemetlen érzései akkor is feltörnek-e. Nagyon remélte, hogy nem, mert kételkedett abban, hogy képes lenne újra megütni a nagylányt, és biztosan tudta, hogy ha meg is tenné, akkor sem lenne olyan hatásos, mint legelőször, amikor a meglepetés ereje is az ő oldalán állt. Egyáltalán nem hitt abban, hogy még egyszer annyira össze tudná szedni a bátorságát, vagy annyira meg tudna haragudni, hogy újból megtegye. Mindettől függetlenül jól érezte magát a Merry Általánosban; mindennap összebarátkozott valakivel, és Tessa kifejezetten az egyik legjobb barátnőjévé vált. Megpillantotta a ház folyó fölé magasodó unalmas, szögletes kockáját, és hangulata egyszerre megváltozott. -Apa, nem szeretem Crickley Hallt - nézett fel Gabe-re. Gabe-nek feltűnt, hogy Loren nem azt mondja: „nem szeretek itt lakni Crickley Hallban"; ezzel azt sugallta, hogy magával a házzal van baja. Személy szerint ő ugyanígy érzett. Ezért jöttem el ma korábban a munkahelyemről válaszolta. - Beszélnünk kell a házról! Rossz a kisugárzása. - Ha akárcsak néhány nappal ezelőtt mondja ezt neki valaki, a szemébe nevet. Hogy lehet egy háznak akármilyen kisugárzása?
Elmegyünk? - kereste meg Loren a félhomályban apja tekintetét. - Fogalmazzunk úgy, hogy nagyon valószínű. Meglátjuk, mit szól majd mindehhez anya. Az elmúlt éjszaka és a ma reggeli hercehurca után biztos volt abban, hogy Eve szíve szerint azonnal összecsomagolna és indulna. És bármennyire is gyűlölte azt a gondolatot, hogy egy puszta ház győzte le, ő maga is a legnagyobb örömmel segít majd a pakolásban. Átmentek a hídon, alattuk gurgulázva csobogott a folyó. Loren majdnem elesett a nedves pallókon, ám Gabe erősen magához szorította. - Miért nem égnek a lámpák, apa? Gabe követte lánya tekintetét, és meglepetten állapította meg, hogy igaza van. Előttük az épület komor sötétségbe burkolózott; a kora esti félhomály ellenére egyetlen ablak mögött sem világlott fény. Gabe-nek baljós érzése támadt. Ám, hogy Lorent ne ijessze meg, így válaszolt: - Talán anya is lefeküdt Callyvel szundikálni egy kicsit délután, és mindketten elaludtak. Egyikünk sem pihent túl sokat az éjjel. Meggyorsították a lépteiket: Loren kicsivel apja előtt haladt el a bejárati ajtó mellett - a család általában a kertre nyíló konyhaajtón át közlekedett, mivel a főbejárat kulcsa túl nagy, túl ormótlan volt ahhoz, hogy kényelmesen elférjen náluk, ha elmentek otthonról. Mire Gabe befordult a ház sarka mellett, Loren már a zárban matatott a kulccsal. Bevárta apját, s csak azután lökte be az ajtót. Gabe kinyúlt a feje fölött, és felkattintotta a villanykapcsolót. A fény néhány pillanatig elvakította őket, -
ám hamarosan hozzászoktak, aztán együtt indultak el a nagyterem felé - előtte azonban Gabe még a konyhaasztal lábához támasztotta a mappáját. -Anya! - kiáltotta el magát Loren a hall küszöbéről. Senki nem válaszolt. Igen gyorsan megérezték a roppant teremben uralkodó jeges hideget, s megtorpantak. A pokolba! - motyogta döbbenten Gabe. Mostanra már megszokta, hogy a ház hűvösebb az átlagosnál, és a legnagyobb fokozatra állított radiátorok, vagy az egyes szobákban megrakott kandallók sem tudták igazán felmelegíteni, ám ez a mostani valami más volt. Mintha hűtőládába léptek volna. -Apa, nézd! - Loren mozdulatlanul állt előtte, ám fejét felemelve, a galériás lépcsőfeljáróra szegezte tekintetét. Gabe maga is megpillantotta őket, de különös módon nem sikerült egyiket sem tekintete fókuszpontjába vonnia. A lépcsőfeljárón suhant tova a lebegő raj... de milyen lebegő raj? Apró, alakváltoztató füstfelhők, elmosódott ködfoszlányok? Fehér árnyak? Első itt töltött napjukon Loren azt állította, hogy a hálószobája előtt látott valamit, amit fehér árnynak nevezett - vajon ilyet látott? De most többen voltak, és villámgyorsan szaladtak, jobban mondva siklottak a galérián, különálló entitások voltak, olyanok... olyanok, mint a kísértetek, amiknek igen sürgős dolguk lehet. Ahogy Gabe és Loren szeme ismét hozzászokott a félhomályhoz meg az ekképpen megidézett végtelen árnyakhoz, a széles lépcsősoron még többet fedeztek fel ezekből a páraszerű, mozgó alakokból, ám annyira haloványak voltak, hogy alig látszottak. A nagyterem felé
száguldottak, mintha szét akarnának szóródni; és mintha nem igazán tudnák eldönteni, merre is menjenek. Hihetetlen látvány volt, és a bizonytalan, homályos formák miatt még annál is valószerűtlenebbek; mindennek ellenére Gabe tarkóján égnek állt az összes hajpihe, s a tüdejébe élesen, szinte szúrón hatolt a jeges levegő. Mintegy saját testével védelmezve Lorent, eléállt; ám hihetetlen módon lánya arcán nem tükröződött félelem, hanem elképedt ámulat csupán. További gondolkodás nélkül visszalépett a konyhaajtóba, melynek belső falán egy sor barna villanykapcsoló helyezkedett el, és tenyere élével rácsapott az első háromra. A magasan a fejük felett lógó kovácsoltvas csillár leszűrődő fényét az L alakú galéria két ernyős lámpája egészítette ki: meglehetősen szűken mérték a világosságot, de legalább arra elég volt, hogy megtisztítsa a teret a jelenésektől. - Eve! - kiáltotta. - Eve, hol vagy? Ő és Loren egyszerre hallották meg a távoli kiáltást, s mindketten a nappali nyitott ajtaja felé kapták fejüket. A fejük felett világító lámpa ellenére a sötétség alig enyhült a szoba ajtaja mögött; mintha tömör fekete korlát állta volna el a fény útját. Gabe és Loren a nyitott pinceajtó mellett elsietett a nappali felé. A férfi habozás nélkül belépett, ujjai a villanykapcsolót keresve a falat tapogatták; olyan mérhetetlen volt a feketeség odabent, hogy úgy érezte, mintha sűrű tintába került volna. A levegőt átitató borzalmas bűz mellbe vágta, ám ellenállt a kísértésnek, és nem hátrált ki, mert majdnem biztos volt abban, hogy a felesége odabent van.
Ahogy a villanykapcsoló után matatott - legalább harminc centiméterrel arrébb volt, mint amire emlékezett - feltűnt neki, hogy Loren levegő után kapkod mellette. Felnézett, aztán a kandalló elhaló lángjainak beteges pislogásaiban ő is meglátta: két alak ült odabent a sötétben, egyikük a karosszékben, a másik - ösztönösen tudta, hogy az Eve - a kanapén, és félig elfordulva bámult valamit. Ez a valami még a szoba hollófekete árnyainál is feketébb volt fenyegetően görnyedt felesége fölé. Kétségbeesetten kotorászó ujjai végre megtalálták a villanykapcsolót, és lecsaptak rá. A fény szinte vonakodott engedelmeskedni; először csak gyengén pislákolt, lassú, folyamatos szakaszokban erősödött, és néhány másodpercbe is beletelt, amíg teljes fényében felragyogott. Mintha magával a sötétséggel vívott volna harcot. Eve és egy ismeretlen, szőke hajú nő ült a nappaliban, mindketten halálsápadtan és szobormereven, mintha megdermedtek volna a rémülettől. Csak ekkor lobbant fel ismét a kandallóban a tűz. 43. A KONFLIKTUS Gabe szabadjára engedte a haragját. Mesélje el újra, hogy mi történt néhány perccel ezelőtt. Azt mondja, hogy egy kísértet hajolt Eve fölé, de eltűnt, amikor Lorennel bejöttünk a szobába, és felkapcsoltuk a lámpát? Nem mondtam, hogy kísértet volt - válaszolta Lili nyugodt hangon, ám kerülte a mérnök ádáz tekintetét. -
Csak azt tudom, hogy valamiféle entitás volt, és bántani akart bennünket. Mindketten láttuk... a fekete formát, amely Eve felé nyúlt, ám maguk megzavarták. Valahogy elveszítette az erejét és eltűnt. Talán a fény miatt, nem tudom. - De azt mondja, hogy kísértetek vannak itt? - meredt Gabe a médiumra, amiatt aggódva, hogy Eve talán túlságosan a hatása alá került. Tizenegy kisgyerek halt meg ebben a házban több mint hatvan éwel ezelőtt, Mr. Caleigh. Valami megakadályozza a lelküket abban, hogy elmenjenek. Segítenünk kell nekik, meg kell tudnunk, hogy mi az, ami miatt nem tudnak továbblépni, segítenünk kell nekik, hogy oda kerüljenek, ahol lenniük kell. Gabe abbahagyta a fel-alá járkálást, és lenézett a törékeny nőre. Ha sikerült is megfélemlítenie, Lili nem mutatta. Folytatta a mondandóját: -Azt hiszem, a lánya egyfajta katalizátor a szellemgyerekek számára. - Ugyan már... - hördült fel Gabe. Egyáltalán nem ritka, hogy az asztrállények fiatal emberek színtiszta spirituális energiáját használják: valamilyen oknál fogva különös előszeretettel a tinédzser vagy közvetlenül a tinédzserkor előtt lévő lányokét. A szobát elborító sötétség és bűz azonnal eltűnt, ahogy Loren belépett, és ön felkapcsolta a világítást. - Mielőtt Gabe közbeszólhatott volna, Lili gyorsan feltett még egy kérdést: - Nem szokatlanul fáradt Loren az utóbbi időben? De igen, miért? - válaszolta meglepetten Eve. Mindannyian azok vagyunk, de Loren különösen. Amióta
megérkeztünk, egyfolytában erről panaszkodik. Azt hittük, a környezetváltozás az oka, vagy az, hogy izgatott az új iskola miatt. Vagy hogy egyszerűen csak ezzel jár a felnőtté válás. - Pont abban a korban van, amikor médiumenergiái már erősek, de még nem tudja irányítani őket. Könnyen kihasználható. -Azt akarja mondani, hogy a lányunkat megszállta valami? Gabe maga volta megtestesült hitetlenkedés. Lili erőteljesen megrázta a fejét: Nem, nem, még véletlenül sem! Ez egy olyan jelenség, amelyet senki nem tud megmagyarázni. Magának is éreznie kellett, milyen hideg volt itt korábban. Azért volt hideg, mert a szellemek a közvetlen környezetükből nyerik az energiát. Ám a legnagyobb energiaforrásuk maguk az élő emberek, különösen a fiatalok, akiknek még nyitott az elméje, mert nem tompította el őket a cinizmus meg mindenféle társadalmi konvenció. Ezért fordultam én is a spiritualizmus felé; kislánykoromban engem is felhasznált egy gyerekszellem... ekkor tudatosult bennem, hogy különleges képességem van, amellyel a környezetemben szemmel láthatóan senki más nem rendelkezett. Gabe aggódva pillantott Lorenre. Megengedték neki, hogy a szobában maradjon, amíg anyja és a médium elmesélték, mi történt azelőtt, hogy hazaértek volna, mivel ő is és Eve is elég érettnek, elég felnőttnek tartották már ahhoz, hogy végighallgassa a beszélgetésüket - végül is ő volt az, akivel megesett az a bizarr dolog az éjjel! Ám most már kezdte bánni a döntését. Loren anyja mellett ült a kanapén, és feszült figyelemmel hallgatta a médiumot. A legtöbb kölyök
hisz a szellemekben - okoskodott -, de hát végső soron legalább ennyi hisz a tündérekben is. Figyelmét ismét a karosszékben üldögélő fiatal szőke nőre terelte: - Nézze, hölgyem... Lili a neve! - vágott a szavába Eve, akit nemcsak férje otrombasága bosszantott, hanem az is, hogy makacsul tiltakozik, és nem hajlandó elfogadni azt, amit mondanak neki. Ennyi erővel akár a falnak is beszélhettek volna. - Lili Peel. Jól van, sajnálom! Nem tudom, milyen színjátékot űz velünk, mi érdeke fűződik ehhez az egészhez, de teljesen megzavarja a feleségem fejét! Most már elhisz magának mindent, bármit is mondjon neki. Eve tiltakozni próbált, ám Gabe egy kézmozdulattal elhallgattatta. Történetesen úgy alakult az életem, hogy nem hiszek a kísértetekben. Soha nem is hittem, és valószínűleg most már nem is fogok, de el kell ismernem, hogy valami valóban zajlik itt, valami, ami nem normális. Feltételezem, ezt nevezik paranormálisnak. Az biztos, hogy a háznak valóban van egyfajta igen rossz kisugárzása, amelynek nem tudom megmagyarázni az okát. De azt tudom, hogy nem lehet beszélni azzal, aki meghalt, legalábbis ténylegesen nem. Ne értsen félre! Nem azt akarom mondani, hogy maga szélhámos; elhiszem, hogy őszintén mondja, amit mond. Egyszerűen csak nem tudok, és nem is akarok ebbe belemenni, és azt akarom, hogy a feleségem meg a lányom se tegye! -Akkor magyarázza meg maga, hogy mi ez a paranormális tevékenység, amelyet azóta észlelnek, hogy ideköltöztek? -
vágott vissza Lili. - Próbáljon ésszerű magyarázatot adni mindarra, amit Eve elmesélt nekem! Lili végre felvette a kesztyűt, és Eve titokban örült a fordulatnak. Úgy érezte eddig, hogy a fiatal nőt kissé megfélemlíti Gabe verbális rohama. Most ugyanazt a jéghideg és kőkemény hangot ütötte meg, amelyet tegnap Eve-vei szemben is, ami kor felkereste a boltban. Nem tudom - válaszolta egyszerűen Gabe, és kétségbeesetten megrázta a fejét. - Nem tudom! De nem akarom, hogy ez a családom problémája legyen! - Nem sétálhat ki ebből úgy, mintha az égvilágon minden rendben lenne! - Majd meg fogja látni! - Fiatal gyerekekről van szó, elveszett gyerekekről! - De ezek nem valódi kölykök! - Szükségük van a segítségünkre! -A maga segítségére! Bennünk nincs ilyen spirituális izé vetette oda gúnyosan. - És mit szólna hozzá, ha cserébe megtalálnám az eltűnt fiukat? Gabe dühösen összepréselte az ajkát. Keze ökölbe szorult. Lili beszélt Cammel! - Eve ezt olyan kihívóan vágta férje fejéhez, hogy a jelentése egyértelmű volt: „Ezt vond kétségbe, ha van hozzá merszed!" - Cam tudja, hogy itt vagyunk. Lili elképedt: Én... én nem beszéltem vele. Valahogy összekapcsolódtunk, csak ennyi történt. Mintha keresett volna valamit, amit végül meg is talált. Nem volt túl tiszta a kép, nem lehettem biztos abban sem, hogy ő volt az. De
megint megpróbálhatom! Nem most... úgy érzem magam, mint akit csontszárazra szívtak... de hamarosan, akár holnap is. Bocsássa meg a cinizmusomat - egyáltalán nem úgy tűnt, hogy Gabe akármit is sajnál -, de így keresi meg a betevőjét? Bebeszéli hiszékeny embereknek, hogy valami „elmehatalommal" kapcsolatba kerül az elveszett lelkekkel, aztán meg amikor azok bekapják a horgot, már csak a madzagot rángatja, mi? Eve felpattant a kanapéról. - Gabe, ez aljas volt! Én mentem Lilihez, nem pedig fordítva. Jól van, jól van! - emelte fel férje visszakozóan mindkét kezét. - Csak annyit akarok mondani, hogy talán ő maga is áltatja önmagát, amikor azt hiszi, hogy beszélni tud a halottakkal, vagy hogy telepatikus képességekkel rendelkezik. Nézze, nem tudom, hogyan vagy miért, de azt hiszem, ebben a házban még az olyan szkeptikusok is hallucinálni kezdenek, mint amilyen én vagyok. Eve kiábrándultan rázta meg a fejét. - Hát azt hiszed, hogy ezt mind mi találjuk ki? A lépteket a padláson meg a kopogást az üres szekrényben? Gabe, csupán két nappal ezelőtt láttam jómagam is azoknak a szerencsétlen kisgyerekeknek a szellemeit odakint a nagyteremben! Tényleg azt hiszed, hogy ez önámítás csupán? - Soha nem foglalkoztam efféle dolgokkal, úgyhogy fogalmam sincs arról, mi ez. De valami van itt, és nem mi leszünk azok, akik kitalálják, hogy micsoda. Semmi közünk hozzá, érted?
Hogy lehetsz... - Eve haragosan elhallgatott. Lili és Gabe a nyitott ajtót bámulta mögötte. Hátrafordulta kanapén, hogyő is megtudja, mit néznek annyira. Loren ugyanígy tett. Cally állt az ajtóban, hóna alatt a csonttalan Bart Simpson babával, másik keze öklével álmos szemét dörzsölgette. Annyi minden történt, hogy Eve teljesen megfeledkezett kisebbik lányáról, aki odafent az emeleten szunyókált. Cally sokáig aludt, sokkal tovább, mint ameddig rendszerint szokott. -Anyuci! - szólalt meg a kis ötéves sírós hangon. - Miért olyan ijedtek a gyerekek? Odakint a felhők nem bírták továbbcipelni terhüket, és az eső megkezdte dobpergést idéző játékát az ablakon. -
44. HATODIK ÉJJEL Hosszú, nehéz estéjük volt: Gabe és Eve alig beszéltek egymással. Nem rendeztek jelenetet (bár talán mindkettejüknek jót tett volna) -, egyszerűen csak nem tudtak mit mondani egymásnak a Lili Peel távozását követő rövid szóváltás után. Ám még az is halkan zajlott, mert nem akarták még jobban felzaklatni Lorent és Callyt azzal, hogy vélt vagy valóságos kísértetekről beszélnek. Ám miután a lányok lefeküdtek, Eve elmesélte Gabe-nek az aznap reggeli hintás incidenst, azt, hogy valami láthatatlan erő túl magasra repítette a hintát, ezzel nemcsak Callyt, hanem őt magát is halálra rémítve, és hogyan taszította a játék őt magát a földre; még az apró sebet is megmutatta az állán,
ahol a faülőke eltalálta. Mesélt a táncoló gyerekszellemekről is, amiket ő - és Cally is - látott. Gabe jóformán sóbálvánnyá dermedt, annyira megrökönyödött a hallottaktól, ám mindez még inkább megerősítette azon elhatározásában, hogy ki kell juttatnia családját Crickley Hallból. Bár nem lett volna hajlandó beismerni, kezdett aggódni feleségéért és lányaiért. De Eve nem hallgatott rá, egyszerűen eleresztette összes érvét a füle mellett. Gabe ezután csalódottan távolságtartó, néma csendbe burkolózott - mint mindig, amikor az események és érzelmek kicsúsztak az irányítása alól. Holnap majd minden más lesz. Holnap új napra ébrednek, és Eve - miután lesz ideje arra, hogy végiggondoljon mindent - megváltoztatja az elhatározását. Gabe megfordult álmában az ágyon, ám a következő pillanatban felpattant a szeme. Felbámult a mennyezetre, melyre a galéria lámpája küldött fénycsóvát a nyitott ajtón keresztül, és azon tűnődött, vajon mitől ébredt fel. Loren ágyában töltötte az éjszakát; a lányok egyetlen szó nélkül befészkelték magukat a baldachinos ágyba, melyben ő és Eve szoktak aludni, és az igazak álmát aludták már, amikor ők ketten is felmentek, hogy nyugovóra térjenek. Nem volt szívük felébreszteni őket, és Gabe - akinek eszébe jutott, milyen volt az előző éjjeleket a túlzsúfolt ágyban tölteni - úgy döntött, inkább egyedül alszik a lányok szobájában. Eve nem próbálta meg lebeszélni. Az eső kitartóan dobolt az ablakon, és úgy vélte, hirtelen szélroham zörgethette meg erősebben a keretet, attól ébredt fel. Vagy egy teljes percen át feküdt mozdulatlanul, hátha újra megmozdul a keret, ám az üveget kitartóan ostromló súlyos esőcseppek ellenére az ablaktábla meg sem moccant.
Valami azonban felébresztette, ebben biztos volt. Nesz talán? Vagy mozgás? Belekémlelt a szoba árnyékaiba, a sötét sarkokba; racionális választ keresett, megpróbálta kordában tartani a fantáziáját. Amennyire meg tudta ítélni, semmi nem volt a szobában. Felemelte fejét a párnáról, és kinézett a félig nyitott ajtón. Odakint sem látott semmit. Visszahanyatlott a párnára, s nyitott szemmel hallgatta a szűnni nem akaró esőt. Megszokta már, hogy Angliában évszaktól függetlenül sok a csapadék, ám ez a mostani időjárás mindenen túltett. Az alkalmankénti röpke szünetektől eltekintve már hetek óta megállás nélkül esett. Lelki szemei előtt megjelent a ház alatti folyó képe, ahogy a mocsaras fennsíkon felhalmozódott csapadéktól egyre jóllakottabban kígyózik föld alatti medrében. Vajon mennyire rongálódott meg Crickley Hall alapzata az elmúlt évtizedek során? Mennyi ideig képes kő és cement ellenállni az állandó nyomásnak? Nyugtalanító gondolatok voltak ezek. Lehunyta a szemét, aludni akart, szüksége volt az alvásra! Crickley Hall nem adta meg nekik azt a nyugalmat, amelyet annyira remélt tőle. Nem volt itt béke a családja számára, nem kínálta a ház azt a menedéket, amely enyhítette volna feszültségüket. Hirtelen felkapta a fejét. Senki más nem volt rajta kívül a szobában, ám egyszerre mégsem így érezte. Tekintetét ismét végigfuttatta az árnyékokkal teli sarkokon, ám még mindig nem vett észre semmit. Mégis... mégis érezte a rászegeződő tekintetet. Rejtélyes érzés volt, ám annál valóságosabbnak hatott. Hátborzongató. Mintha valami rosszindulatú dolog figyelné
- nem is, hanem tudatosan tanulmányozná - a szoba egy pontjából. A félig nyitott ajtó felé pillantott. Odakint váratlan szélroham esőhullámot taszított az ablaknak, s ő összerezzent. Pokoli egy éjszaka! Ám mindez csak a pillanat törtrészére terelte el a figyelmét, mivel nem tudta elhessegetni magától azt az érzést, hogy figyelik. Izmai a végletekig megfeszültek, annyira kinyújtotta a nyakát. És megpillantotta. Ám csak a szeme sarkából, ugyanis épp másfelé nézett. Úgy hitte, apró, egyenetlen formájú ködfátylat lát végigsuhanni odakint a galériás erkélyen. Egy árnyat. Fehér árnyat. Hűvös léghullám csapta meg, és a gyors hőmérsékletváltozástól egész testében összerándult. Gabeben ekkor tudatosult, hogy nagyon fél. Természetesen már korábban is találkozott ezzel az érzéssel, ám azokat az alkalmakat nem lehetett ehhez a mostanihoz hasonlítani. Ezt a félelmet olyan iszonyat generálta, amely szinte megbénította. Kényszerítenie kellett magát, hogyfel tudjon ülni az ágyban. Groteszk reakció volt, ezt ő is tudta, de az ismeretlentől való rettegés miatt nagyon dühös lett önmagára. Nem volt már gyerek, és nem hitt a szellemekben. Halkan morogva átkozódni kezdett, majd erőt vett magán, és a takarót visszahajtva kimászott az ágyból, s az ajtóhoz lépett. Csak póló és alsónadrág volt rajta, de már eddig is majdnem megfagyott, nem tudott volna már jobban fázni, ahogy könnyű öltözékében végig botorkált a fapadlón. Gerince mintha jégfűzőbe zárták volna - megfeszült, s gyorsan körzött néhányat a vállával, hogy ellazítsa az izmait.
Mindennek ellenére még mindig úgy érezte, hogy valaki figyeli a szobából; valami, amely láthatatlan, ám ennek ellenére odabent leselkedik és ólálkodik, ott bújik el, ahol ő nem láthatja. Ahogy az ajtóhoz lépett, émelyítő szagfoszlány csapta meg az orrát, amelybe valami más, jól elkülöníthető aroma is vegyült... szappan? De ha szappan is, semmi esetre sem a jobb márkák közül való. Ám úgy tűnt, a szagnak semmi köze ahhoz a dologhoz - bármi is volt az -, amely egy vagy két másodperccel korábban elsuhant a szoba előtt, mivel odakint tisztább, frissebb volt a levegő. Az orr- és gyomorfacsaró kipárolgás hátulról szállt felé. A szobából kiérve megtorpant, aztán észrevette a ködfátyolszerű jelenést a lépcsősor tetején. Szinte úgy tűnt, azért lézeng odafent, mert rá vár. Nevetséges gondolat, való igaz, ám Gabe képtelen volt megszabadulni tőle. Egyszerre eszébe jutottak a látszólag céltalanul fel-alá iparkodó jelenések, melyeket a nap folyamán Lorennel együtt korábban látott, és ismét ugyanaz jutott az eszébe: fehér árny. Ez a valami ugyanolyan anyagtalannak tűnt, mint amazok voltak. Mintegy próbaképpen, puhatolózó lépést tett a pici, mozdulatlan ködfoszlány felé, amely erre elindult lefelé a lépcsőn. Gabe átkukucskált a korláton, hogy lássa, merre tart. A félemeleti lámpa alig törte meg alatta a most leginkább esti szürkületbe borult arénára emlékeztető nagyterem fenyegető sötétjét, melynek mélyfeketéi és sötétszürkéi között bármi könnyűszerrel meglapulhatott. A lefelé sikló ködfátyol mégis tisztán látszott, mintha belülről lenne kivilágítva.
Gabe-ben a kíváncsiság legyőzte a félelmet. Elindult a lépcső felé, gondosan ügyelve arra, hogy halkan lépkedjen a hálószoba előtt, ahol most felesége és lányai aludtak. Szívesen magához vette volna a baldachinos ágy mellé helyezett elemlámpát, ám lehet, hogy ezzel felébresztené Eve-et vagy valamelyik lányt, akik igazán megérdemelnek végre egy kiadós, háborítatlan alvást. Elérte a lépcsősort, s megtorpant egy pillanatra, hogy kitapogassa maga előtt az utat. Szeme mostanra már hozzászokott a gyér fényhez, s fel is fedezte a fehér árnyat, amely ezúttal a nagytermen át a pi nceajtó felé si klott. Gabe utána sietett, le a lépcsőn; kezét mindvégig a korláton tartotta, nehogy eltévessze a lépést, érzékei egyszerre különösen élesek, félelmét ellensúlyozta a vérében száguldó adrenalin. A lépcsőfordulón ismét megtorpant, mert vizes lett a lába. Egy tócsában állt. Az eső könyörtelenül záporozott a hosszú ablakon, és egyáltalán nem lepte meg, hogy a víz beszivárgott az ütöttkopott ablakkereteken. Ahogy ott állt, ismét elöntötte az érzés, hogy valaki figyeli, ám ezúttal olyan erősen, hogy megpördült, hogy végigpásztázza a háta mögötti lépcsősort és a félemeleti fordulót. Ám semmi nem volt ott. Legalábbis semmi olyasmi, amit láthatott volna. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni azt az érzést, hogy egy láthatatlan valaminek a prédája, és továbblépdelt lefelé a lépcsőfokokon, aztán a nagyterem kockás kőpadlóján át elindult annak túlsó végébe, a pince felé. Baljós előérzete ellenére úgy érezte, követnie kell ezt a ködfátylat, ezt az
árnyat; a késztetés valamiért ellenállhatatlan volt, mintha láthatatlan erővel csábítgatná maga felé. Bár újabb és újabb tócsákba lépett, ezúttal alig vett róluk tudomást, egyre csak haladt keresztül a sötétségen: feje felett a félemeleti lámpa fénye túl erőtlen volt ahhoz, hogy meghatározhassa segítségével az irányt. Erős kísértést érzett, hogy kitapogassa a konyhaajtó melletti főkapcsolót, de tudta, ha felkapcsolja a nagycsillárt, annak fénye bevilágítja a szobát, ahol a családja alszik; még mindig nem akarta felébreszteni őket, semmi értelme nem lenne, és Loren talán megint kiborul. Gabe épp csak ki tudta venni a tömör feketeséget, amely gyakorlatilag a nyitott pinceajtó volt, és ahogy bámult előre, észrevette a fehér árnyat is, amint becsúszik az ajtón, majd eltűnik mögötte, le a lépcsősoron. Nem szívesen veszítette volna teljesen szem elől, ezért meggyorsította lépteit; csupasz talpa ezúttal száraz kőkockákon csattogott. Ahogy a pince felé haladt, önkéntelenül hátrakapta a fejét, hogy rajtakapja azt, aki utána leselkedik, ám senkit nem látott: sem a nagyterem lépcsőjén, sem felette, a lépcsőfordulón. Vagyis senkit, akit látni is lehetett. Mégis, nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy valaki minden mozdulatát figyeli, bár a szappannal vegyülő rothadásszagot már maga mögött hagyta. Ahogy a pinceajtó felé közeledett - pontosan emlékezett rá, hogy lefekvés előtt megint bezárta -, másfajta szagot sodort felé a feltörő légáramlat. Penészes nyirkosság, állott levegő, pókhálós por szagát. A következő pillanatban meghallotta a ház alatti folyó kútból felfelé szálló sietős csobogását. Óvatosan belesett az ajtón.
Bár az alsó lépcsőfokok tökéletes feketeségbe burkolóztak, még épp megpillantotta a világosabb színű árnyat, amint rendületlenül haladt lefelé. Benyúlt az ajtó mögé, felkapcsolta a szűk lépcsőfeljáróban a világítást, s a porral borított, csupasz, kis teljesítményű villanykörte felpislákolt. A pincetúra kevéssé tűnt bizalomgerjesztőnek, mivel a felkapcsolt égő ellenére a sötétség alig oszlott valamelyest; összesűrűsödött odalent, és fenyegető, komor árhullámként ostromolta a legalsó lépcsőfokot. A mérnök nem hagyott időt magának a további vacillálásra, és fél karjával a falat használva támasztékként, elindult lefelé. Hamarosan már a legalsó fokon állt, és a szurokfeketeség elterült előtte. Poshadt levegő nyomta a tüdejét, s kinyúlt jobbra, elérte a falat, majd ujjaival kitapogatta az alsó villanykapcsolót. Nemsokára meg is találta, s felkattintotta. Még épp idejében, hogy megpillantsa, amint az elmosódott fehér árny átfolyik a kút alacsony, körkörös falán, majd beleveszik a semmibe. A pince minden kétséget kizáróan igen rosszul volt megvilágítva, mivel a csupasz villanykörtét - csakúgy, mint a másikat, feljebb a lépcsőn - több éve lerakódott por homályosította, így jó néhány sarkot meg falmélyedést egyszerűen képtelen volt bevilágítani. A kazánnak és generátornak helyet adó szomszédos terembe vezető nyílás fekete űr volt csupán. Gabe ismét a kút felé fordult; nem akarta most szem elől veszíteni azt a valamit, amit idáig követett. Óvatosan, nehogy elessen a padlón szerteszét heverő limlomban, a kút alacsony falához lépett és átkémlelt rajta. Bár jól hallotta
azAlsó-folyó végtelen morajlását- robaját felerősítette a körkörös kútakna akusztikája -, az az érzése támadt, hogy feneketlen verembe bámul. Az idáig követett árnynak nyomát sem látta; úgy tűnt, elnyelte a mindent átható sötétség. Önkéntelenül is előrébb hajolt a perem felett, lábszárát a kútfalnak támasztotta, és belebámult a feketeségbe. Gabe-nek azelőtt még soha nem volt tériszonya, ám egyszerre minden átmenet nélkül elszédült, mintha a végtelen feketeség be akarná szippantani magába. Úgy érezte, jeges marok nyúl felé és ragadja meg, a csontjáig hatol, tüdejéből a levegő fehér ködpára formájában tört fel. Majdnem átbukott a peremen, ám az utolsó pillanatban visszanyerte egyensúlyát, és hátratántorgott a nyílástól. Csak állt mozdulatlanul, egy-két méternyire a kút peremétől, és nagyokat szívott a dohos levegőből, hogy lecsendesítse szívverését. Aztán újabb zaj ütötte meg a fülét, amelynek semmi köze nem volt a ház alatt rohanó folyóhoz. Csoszogásnak tűnt, és valahonnan a tágas föld alatti kamrából szűrődött felé. Mintha vonszoltak volna valamit. Gabe összehunyorította a szemét; megpróbálta kiszűrni azt, ami az árnyak között rejtőzhetett. De túl sötét volt. Valaki a sötét zugokat használja rejtekhelyül. Mint ahogy odafent is teljesen biztos volt abban, hogy figyelik, most is egyértelműen tudta, hogy ólálkodik valaki a közelében. - Van ott valaki? - vakkantotta olyan erőteljes nyerseséggel, amelynek belül nyomát sem érezte. Ám csak az alatta csobogó víz hangját hallotta.
Lassan, óvatosan mozogva a kút falához araszolt, arrafelé, amerről a csoszogó hangot hallotta. Megint! Nem tévedett! Valaki - egy betolakodó - bujkál előle. Talán meglátták, amikor korábban kilépett a galériára, és még azelőtt beosontak a nyitott pinceajtón, hogy ő leért volna. Ám Gabe egyenesen idejött, tehát a birtokháborító biztosan leszökött előle a lépcsőn, ahol a folyó kúton át felszálló lármája minden más zajt elnyomott. Megint! Betonon csoszogó léptek kaparászása. Pontosan innen, a kazánház felől, ahova az alagsori lámpa gyenge fénye nem tudott behatolni. Lehet, hogy csak képzelődik, ám úgy gondolta, biztosan látta, hogy valami megmozdul a sötétben. Sötét a sötétben. Gabe nem tudta eldönteni, mit tegyen. Az ösztöne azt súgta, hogy tűnjön el innen a pokolba, zárja be és barikádozza el a pinceajtót, aztán hívja a rendőrséget. Ám nem lehetett biztos abban, hogy tényleg van odalent valaki. Talán a halk csoszogás, amit hallott, nem volt egyéb, mint a pincefalról vagy mennyezetről lepottyanó vakolat, de az is lehet, hogy magában a házban reccsent meg valami. Talán a birtokháborító sem más, mint egy egér vagy patkány. Mégis, ahogy korábban is magán érezte a láthatatlan tekintetet, most is érezte valakinek a jelenlétét, aki a sötétséget használja fel arra, hogy elbújjon előle. És nem egér vagy patkány volt az! Hanem valami nagyobb. Ebben is teljesen biztos volt. Kiszáradt a szája, adrenalin száguldott az ereiben. - Rendben - morogta maga elé, mintegy a saját hangjából merítve bátorságot. - Lássuk csak, mivel tudod megmagyarázni azt, hogy betörtél hozzánk!
Meggörnyedt, izmait megfeszítette, kezét ökölbe szorította, és felkészült, hogy belevesse magát az árnyak közé, és kirángassa azt, ami odabent ólálkodik, bármi legyen is az. A robbanásig gyűlt fel benne az energia. - Megállj! - rikoltotta el magát, ám abban a pillanatban, hogy előrelendült, éles fény villant fel a háta mögött. - Gabe! - csendült Eve hangja. - Mit csinálsz odalent? Gabe megperdült, és a lendülettől majdnem orra bukott. Az erős fény ellen védekezésül a szeme elé emelte a kezét, és várt egy-két pillanatig, amíg szívverése némiképp alábbhagy. - Gabe, mit csinálsz odalent? - az asszony hangja csupa aggodalom és értetlen rémület is egyben. - Eve - nyögte ki végül Gabe -, világíts be az ajtón! - Azzal egy félfordulattal a mondott irányba mutatott. - Hogy mi? - Ha lehet, Eve hangja még értetlenebb volt. - Gyorsan, világíts már át az ajtón! Bár egy szót sem értett, Eve engedelmeskedett. - Mi a baj veled, Gabe? Semmi nincs ott! A férfi kikapta felesége kezéből a zseblámpát, és bevilágított vele a nyíláson. Az elemlámpa fénysugara megvilágította a belső kamrát, látni engedte a kazánt és a generátort, az öreg mángorlót és a pengeélezőt, a fa- és szénrakást meg a poros padlót beszennyező fura ócskaságokat; ám egyértelműen látszott, hogy senki nem bujkál odabent. Gabe nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében.
45. CSÜTÖRTÖK Reggel volt, és Gabe a konyhaasztalnál ült: túl volt már a reggelin, most épp a második csésze kávéját kortyolgatta, és azt kívánta, bárcsak ne hagyta volna abba a dohányzást. Loren már elindult az iskolába, Cally pedig ott üldögélt mellette az asztalnál, és lelkesen színezgette azt a lovat, melyet még ő rajzolt neki - mérnök lévén aző lova inkább szögletes, semmint kecses volt. Azt mesélte a kislánynak, hogy cowboy korában ezen a pari pán járta a prérit. Cally élénklilára színezte az állatot. Eve megkopogtatta az ablakot, hogy magára vonja Percy figyelmét, aki odakint dolgozott a kertben az egyik virágágyáson. A kertész a könnyen, ám kitartóan szemerkélő eső ellen védekezésképp sapkájára húzta kabátja csuklyáját. Felegyenesedve az ablak felé nézett. Eve eljátszotta, hogy teát iszik, s az öreg felemelt hüvelykujjal jelzett vissza, majd elindult a konyhaajtó felé. Gabe - mintha meleget keresne - mindkét kezét a bögrére kulcsolva hajolt a kávé fölé, és némán méregette az öregembert, ahogy az dobogva megtörölte cipőjét a lábtörlőn. Percy hátravetette kapucniját, lekapta fejéről a sapkáját, majd tiszteletteljesen Gabe felé biccentett. - Hello, Percy! - dörmögött oda neki mély, de barátságos hangon Gabe. - 'napot! - válaszolta Percy. Elég volt egy pillantást vetnie Gabe-re és Eve-re, s azonnal megérezte a kettejük közti fagyos hangulatot.
Üljön le, Percy! Azonnal hozom a teáját! - mondta Eve, s az öregember válaszképpen érthetetlenül maga elé motyogott valamit, majd kihúzta az asztal alól a széket. Hozhatok egy kis pirítóst is? - erőszakoskodott Eve kedvesen. Nem, missus, jól vagyok így. - Jól vogyok ügy. Callyre mosolygott, és finoman végigsimította feje búbját, ám a kislányt teljesen lekötötte a fontos feladat: lila lovának citromsárga sörény kellett. Eve odatette elé a csészét és a hozzá illő kistányért. - Undok egy idő, hm? - vetette fel Gabe, hogy elindítsa a beszélgetést. Ő és Eve alig néhány mondatot váltottak aznap reggel, és meg sem említették az éjszakai kiruccanást a pincébe. Gabe még éjjel elmesélte feleségének odalent, hogy egy „fehér árnyat" követett, és Eve-et szemmel láthatóan némi elégtétellel töltötte el az, hogy férje legalább komolyan veszi Crickley Hall fura jelenségeit. Ami a kazánteremben rejtőzködő valamit illette, Gabe-nek végül sikerült meggyőznie önmagát, s arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg apróvadat, feltehetően rágcsálót hallott, aminek kaparászását megsokszorozta és felerősítette - így ijesztőbbnek hatott, mint amilyen valójában volt - a betonpadló, a csupasz kőfalak és a mennyezet akusztikája. Eve elmagyarázta neki, hogy valami felébresztette álmából - zaj talán vagy az ösztöne, fogalma sem volt róla, hogy mi -, és amikor kiment a galériára, meglátta odalent a nyitott pinceajtón kiáramló fényt. Átment a lányok szobájába, hogy felébressze Gabe-et, ám amikor üresen találta az ágyat, arra a következtetésre jutott, hogy ő van odalent. -
Visszasietett hálószobájukba, felkapta az ágy mellől az elemlámpát, és utánaeredt. Az incidens után aztán mindketten visszamentek aludni kiki a saját helyére, túl elcsigázottan ahhoz - mert a szervezetükben felgyülemlett adrenalin ismét normális értékre esett -, hogy megvitassák, Crickley Hallt valóban lakják-e kísértetek, menjenek-e vagy maradjanak, és egyébként is, mi történik körülöttük? Egyikük sem aludt túl sokat aznap éjjel. -Az itteni népség kezd nyugtalankodni - válaszolta Percy Gabe időjárással kapcsolatos megjegyzésére. - Ó? - zökkent vissza a mérnök a jelenbe. - Azon aggódnak, hogy mit tesz az eső a láppal odafent. - Volt már árvízriadó? - kérdezte Eve nyugtalanul. - Nem, még nem. De hoztak óvintézkedéseket arra az esetre, ha még egyszer megtörténne, ugye, Percy? Olvastam valamit erről abban a könyvben, amelyet még a faluban vettem, a vegyesboltban. Semmilyen árvíz nem képes még egyszer akkora kárt okozni, mint legutóbb,igaz? - Hát, a helyiek így kalkulálnak, missus. Néha azonban a természet a saját útját járja. Gabe-nek nem igazán volt ínyére a téma; ennél most sürgetőbb és fontosabb problémájuk is akadt. Percy! - szólította meg az öreget jóval vidámabban, mint amilyennek érezte magát. - Meséljen egy kicsit arról a fickóról, tudja, Crickley Hall tulajdonosáról. Azt mondta korábban, hogy valami Temple vagy ilyesmi a neve. - Templeton. Mr. Templeton.
Ja, igen! Azt mesélte, hogy soha nem volt itt boldog...? Akijelentő mondat kérdő hangsúlyt kapott. - Nem, valóban nem volt az. Ezért pakoltak végül össze és mentek el. De úgy vélem, leginkább a felesége, Mary miatt döntöttek így. - Igazán? - Nem voltak gyerkőceik, ketten éltek csak együtt, és Crickley Hall túl nagy egyetlen házaspárnak. Család kell ide, olyan, mint a maguké. Percy belefújt a teájába, majd belekortyolt, és mint mindig, szabad kezével most is a csésze alá tartotta a kistányért, nehogy lecsöppenjen a folyadék. Egyenesen az amerikai szemébe nézett. - Miért kérdezi ezt, Mr. Caleigh? Gabe valamiért úgy érezte, hogy nem céltalanul feltett, üres kérdést hallott. Mégis Eve volt az, aki válaszolt: -Azon tűnődtünk, vajon Templetonék miért nem használják mostanában Crickley Hallt? Van valami oka? Percy az alátétre tette a csészét, majd mindkettőt az asztalra. Mr. Templeton feleségének szinte azonnal meggyengült az egészsége, ahogy ideköltöztek, annyi éve most már. Soha nem szokott meg itt, és azt hiszem, miatta a férje sem. - És azt nem tudja véletlenül, hogy miért nem szeretett itt lakni? - kérdezte Gabe, akiben észrevehetően feltámadt a kíváncsiság. Percy megint elgondolkodott egy kicsit: Mr. Templeton úgy mondta, hogy a felesége szerint rossz hangulata van a háznak, s ettől lett lehangolt meg depressziós. Tudják, ő is hallotta a híreszteléseket arról, hogy Crickley Hallban szellemek tanyáznak meg efféléket, -
és talán túlságosan komolyan vette őket. Akárhogy is volt, nem sokkal azután, hogy megérkeztek, ágynak esett. Eleinte apróbb dolgok miatt... megfázás, fejfájás, gerincproblémák meg egyéb kis nyavalyák miatt. Aztán kiderítették, hogy rákja van, igen csúnya rákja... nem mintha létezne jó fajta belőle. - Mi történt velük? Elmentek. Elköltöztek. Mr. Templeton elvitte Londonba az asszonyt, hogy szakember kezelje, ám úgy hallottuk, meghalt így is, csak talán néhány héttel később. Mr. Templeton pedig nem jött többé vissza, csak egyszer, néhány hónap múltán. Ám nem volt hajlandó eladni a házat. - Ó? - kapta fel a fejét Gabe. - És miért nem? Pontosan ugyanezt kérdeztem én is tőle aznap, amikor visszatért, hogy elrendezze a dolgokat az ingatlankezelővel, akinek a gondjaira kívánta bízni a birtokot. Miután asszonya meghalt, azután történt ez. - Percy maga elé bámulva bólogatni kezdett, mintha leperegne lelki szemei előtt az a nap. - Szokás szerint odakint dolgoztam a kertben, és Mr. Templeton kijött hozzám. Legfőképp azért, hogy elmondja, annak ellenére, hogy soha többé nem fog itt lakni, megtart kertésznek és mindenesnek, de azért is, mert szeretett csak úgy, minden cél nélkül leállni egy kicsit csevegni. Mindig azt mondta, ha csevegünk egy csöppet a kertről meg arról, hogy mi munka van a birtokon, az időről vagy a helyiekről, meg bármi régi dologról, aminek már semmi jelentősége, az eltereli némiképp a figyelmét más problémákról. Akkor mondta el, hogy nem jön többé vissza Crickley Hallba, és hogy annak az ingatlankezelő flótásnak, egy bizonyos Mr. Cardew volt az akkoriban, azt az utasítást
adta, hogy nyugodtan adja ki mindig a házat, ha van érdeklődő. Kérdeztem tőle, miért nem adja el inkább, és felejti el még azt is, hogy létezett? Jól ismertem, a felesége pedig soha nem volt boldog idefent, és tudják, ezután nem értettem, miért nem szabadul meg egyszerűen a háztól. Felnézett, először Gabe-re, majd Eve-re, mintha meg akarna győződni arról, hogy figyelnek-e még rá. - És szó szerint azt válaszolta erre - folytatta -, hogy: „Percy, Crickley Hall tönkreteszi annak az elméjét, aki sokáig lakja. A háznak titka van, amely örökre kísérteni fogja." Ez volt az a szó, amit használt: kísérteni. És őt kísértette, az egyszer biztos, egyértelműen látszott rajta. Eszembe jutottak azok a szerencsétlen kis gyerkőcök, akik idefent haltak meg, és tudtam, hogy igaza van. A titok az, ami valójában történt velük. Mert hogy halhattak meg mindannyian egy ilyen masszív épületben, mint Crickley Hall? Mit titkolt a hatóság, amely az árvíz után kiszállt ide, a helyiek elől? És ahogy már mondtam a missusnak minap, azt hiszem, igen féltek attól, hogy mi történne, ha kitudódna, mi lett igazából azokkal a gyerkőcökkel az áradás éjszakáján. Mert akkor a városi népség soha többé nem engedte volna, hogy kitelepítsék a kicsinyeiket, bármilyen nagy háború dúljon is a világban. Úgy okoskodtak volna, hogy a gyerkőcök nagyobb biztonságban vannak odahaza a szüleikkel. Percy nagyot sóhajtott, és távolba révedő tekintete mutatta, hogy befelé, emlékei felé fordul. Mr. Templeton azt mondta, addig maradok itt dolgozni, ameddig csak kedvem tartja. Amennyire nem szerette Crickley Hallt, annyira nem akarta, hogy tönkremenjen és lepusztuljon. Takarítókat fogadott, akik havonta egyszer
még most is feljárnak ide, lakhatóvá teszik, meg effélék. Mr. Templeton nem szerette, ha bármi is tönkremegy körülötte, még akkor sem, ha őt magát nem érdekelte. - Mesélt ez a Mr. Templeton valaha arról, hogy történtek-e a házban olyan dolgok, amikre látszólag nincs magyarázat? -kérdezte Eve halkan. Az öreg kertész megfordult a széken, hogy Eve szemébe nézhessen. Eltelt egy vagy két másodperc, amíg válaszolt. - Nem értem pontosan, hogy mire gondol, missus. -Azt mondta magának, hogy Crickley Hall tönkreteszi az ember elméjét. Bizonyára volt valami oka annak, hogy ezt mondta. Percy elmerengett, és Gabe nagyot nyögött magában. Csak nem akarja a felesége ellocsogni az öregembernek mindazt, ami érkezésük óta történt velük? Ám a bejárati ajtó felkrákogó csengője valamennyijüket megriasztotta, olyan tolakodó volt a csörömpölés. Eve Gabe-re pillantott, aki felállt. - Majd én kinyitom - mondta, és nagyon örült, hogy elszabadulhat. Kiballagott a hallba, onnan a bejárati ajtóhoz, és kinyitotta. Egy nő állt a küszöbön: arca valahonnan igen ismerős volt Gabe-nek. Alacsonyan a feje felett esernyőt tartott. Komoly, szinte szigorú kifejezés ült az arcán. Élénk színű sálat viselt. Ez a kék-sárga mintás sál volt az, amit Gabe felismert. - Mr. Caleigh. Szombaton találkoztunk. A férjemmel voltam. - Gyorsan és kimérten pattogtak mondatai. - Hogyne - válaszolta Gabe, aki felismerte a nőben a lelkész feleségét-, Mrs.... hm... Trevellick.
A nő átható, éles tekintettel méregette, vértelen ajka egyetlen metsző vonalat vágott arcába. - Meg tudja ezt magyarázni nekem? - förmedt Gabe-re, és a szabad kezében tartott napilappal rácsapott a férfi mellkasára. Gabe meglepetten vette el az újságot, aztán kinyitotta. A fejlécből megtudta, hogy az Észak-devoni Szemle aznapi számát tartja a kezében, a címlapon pedig csupa nagybetűvel ez állt: LEMONDOTTA KÖLTSÉGKERETET TÚLLÉPŐ TANÁCSTAG. - Sajnálom, én... - kezdte volna mondani, ám a nő türelmetlenül kikapta kezéből a napilapot. Ötödik oldal! - Az esernyőt a vállának támasztva, két kézzel ügyetlenkedve kinyitotta az újságot, aztán visszalökte Gabe-nek, ám az esőcseppek egy pillanat alatt végigpettyezték a lapokat. Az ötödik oldalról egy meglepett Eve nézett vissza rá a konyhaajtóból. A fénykép egy-Crickley Haliról készített nagyobb képbe volt beillesztve, ami távolról fogta be a házat; valószínűleg a híd környékéről készíthették. Gabe gyorsan átfutotta a főcímet: SZELLEMMEL TALÁLKOZTAK A GYEREKEK A KÚRÁBAN. Szó szerint leesett az álla. Annyi minden történt, amikor tegnap este hazaért, hogy Eve nem is említette, hogy akármilyen újságíró vagy fényképész járt volna náluk. Biztosan nem ő adta nekik ezt az interjút. Mielőtt azonban tovább olvashatott volna, a lelkész felesége megint nekitámadt: - Tisztában van maga azzal, hogy milyen felelőtlenül viselkednek?
Nézze, én nem tudok semmit... - kezdte volna megint Gabe, ám a nő ismét a szavába vágott. Rendőröket riasztanak a házhoz, gyerekek találnak ki mindenféle történeteket Crickley Haliról. No meg a szellem, hát persze! Maguknak meg mindent el kellett fecsegniük ezeknek a firkászoknak! - Álljunk meg egy pillanatra... Tisztában van azzal, hogy most valószínűleg felkutatnak, és zaklatni kezdenek egy szegény öreg hölgyet, csak hogy olyan történeteket kaparjanak elő, melyeket már évekkel ezelőtt el kellett volna felejteni? Maguk megint szárnyakat adtak ezeknek a sületlen rémhíreknek! Az egész megyéből idejárnak majd a katasztrófaturisták! Az emberek semmit nem szeretnek jobban az efféle nevetséges kísértetház-históriáknál. Többmérföldes körzetből özönlenek majd ide az idióták, hogy saját szemükkel láthassák a házat, meg lefényképeztessék magukat előtte. A cikkben említett gyerekek a nagy árvíz idején fulladtak meg, ennyi történt, és semmivel sem több! - szinte köpködte a szavakat Gabe felé. A férfi gyorsan átfutotta az írást: Seraphina, tizenkettő és Quentin Blaney, tizennégy, miközben ellátogattak ellátogattak? - egy Crickley Hall nevezetű öreg kúriába, a szomszédos kikötőfaluban, Hollow Bayben, szembetalálkoztak egy meztelen férfi kísértetével... a ház elárasztva, mindenhol víz borította... egy másik kísértet a pincében... ez utóbbit nem látták tisztán, ám tudták, hogy ott van... Gabe-nek eszébe jutott az elmúlt éjszaka, és a rettegés, amelyet maga is érzett, mert azt hitte, van vele valami odalent a pincében, valami, ami a szomszédos -
kazánszoba árnyai között rejtőzik, de ő nem látja. Nappal azonban megkérdőjelezte saját magát is; azon morfondírozott, hogy az éjjel hallott zajokat vajon nem csupán az ő fantáziája keltette-e életre, s vajon nem emiatt gondolta-e, hogy nincs egyedül odalent? Másrészről viszont tényleg követte azt a ködfátylat odafentről, azt a valamit, amit ő „fehér árnynak" nevezett. Most akkor mi az igazság? Celia Trevellick még mindig ott szónokolt előtte: valami olyasmiről karattyolt, hogy hagyja a holtakat békében nyugodni, meg hogy vérlázító híresztelésekkel tönkreteszi, meggyalázza mások jó hírét, meg gonosz hazugságokkal traktálja a sajtót. Ám Gabe eleresztette a szóáradatot a füle mellett, és tovább olvasott. Mrs. Eve Caleigh és a férje, Gábriel... a birtok jelenlegi bérlői... nem erősítették meg, ám nem is cáfolták, hogy Crickley Hallt kísértetek lakják... rendőröket hívtak, hogy kiderítsék a rendzavarás okát... két fiatal kislány, Laura és Kaley... Ki van zárva, hogy Eve mondta volna ezeket a napilapnak! - Figyel rám egyáltalán, Mr. Caleigh? - A lelkész feleségének arcán megfeszült a bőr a felháborodástól, s bal halántékán erősen lüktetett az ér. Nem voltam itthon - magyarázta Gabe határozottan -, de biztos vagyok benne, hogy a feleségem nem adott egyetlen riporternek sem ilyen interjút. Egészen biztos, hogy rájuk csapta az ajtót. - Nos, valahonnan mégiscsak meg kellett tudniuk. Igen, minden valószínűség szerint a kölyköktől, akik betörtek. De hé, várjon csak, nem is értem! Miért von bennünket felelősségre olyasmiért, amit el sem követtünk?
Egy pillanatra úgy tűnt, a fúria kifogy a szavakból, ám hamarosan ismét tombolni kezdett. Mert maguk idegenek itt, és maguk miatt most olyan rosszindulatú mendemondák terjednek múltbéli eseményekről, amelyeknek a legkisebb valóságtartalmuk sincs! Olyan jó emberek hírnevét szennyezik be, akik már nem tudják megvédeni magukat! - Kiét is pontosan? - Maga ezzel ne foglalkozzon! Csak álljon le azzal a sületlenséggel, hogy Crickley Hallt kísértetek lakják! Hölgyem, először is, nem mi kezdtük! Azt hiszi, azt akarjuk, hogy mindenféle hibbant, bogaras ember toporogjon a küszöbünkön, és kísértetek felől kérdezősködjön? Jobb dolgunk is van ennél! És most, ha megbocsát, folytatnám valamelyiket ezek közül a jobb dolgok közül! - Elkezdte becsukni az ajtót, ám a nő kitámasztotta a karját, és nem engedte. Tudja, panaszt tehetek a tulajdonosnál! - dühöngött indulatosan. - Aférjem nagyon jól ismeri az ingatlankezelőt, Mr. Graingert. Érvényteleníttethetem a bérleti szerződésüket. - Most viccel, igaz? - Biztosíthatom afelől, hogy nem. Aki szelet vet, az vihart arat! Gabe agyára lassan, de biztosan ereszkedett alá a vörös köd. Elég volt, Mrs. Trevellick! - mondta kimérten, ám visszafogottan. - Menjen innen, és lovagoljon máshol a seprűjén! -Azzal bevágta az ajtót, de a nő dühös arcának láttán legalább ez az utolsó pillanat némi elégtétellel töltötte el: Mrs. Trevellick a döbbenettől szobormereven, szájtátva
és szemét tágra meresztve állt az ajtó előtt. Gabe biztos volt benne, ha az asszonynak egy csepp esélye nyílna rá, nekitámadna, és jól megszurkálná az esernyőjével. Megfordult, és Eve-et pillantotta meg a konyhaajtóban, aki nyilvánvalóan nem szívesen folyt volna bele a perlekedésbe. Ekkor vette észre, hogy még mindig a kezében tartja az újságot, melyet így odanyújtott a feleségének. - Ötödik oldal. Remek kép! - fűzte hozzá. Eve elvette, és gyorsan végigfutotta az említett irományt. - Ó, istenem! - jajdult fel, amikor meglátta a fényképeket, és elolvasta a főcímet. Sietve átolvasta az egészet, helyenként a fejét csóválva. Ez a firkász úgy állítja be, mintha én hordtam volna össze mindezt, és mintha én mondtam volna, hogy Crickley Hallt szellemek lakják. Esküszöm, Gabe, ebből semmi nem az enyém! Jól van, édesem, tudom. - Megvonta a vállát, mintha már nem is érdekelné a cikk. - Nem voltam hajlandó beszélni vele. A fényképész pedig még azelőtt elkattintotta a gépét, hogy becsukhattam volna az ajtót. - Ne aggódj emiatt! Nem tehettél ellene semmit! Egyszerűen arról van szó, hogy fel kellett tölteniük az üres oldalakat az újságban. - Szóval ezért volt Mrs. Trevellick olyan mérges? - Jaja. Hallottad? - A nagyját. - Jól tetted, hogy nem szóltál közbe. Teljesen hibbant a tyúk!
Együtt mentek vissza a konyhába, ám Eve még mindig a cikket tanulmányozta. Úgy tűnik, Seraphina és a bátyja igencsak élvezte, hogy egy időre a figyelem középpontjába kerülhetnek állapította meg, s felnézett az újságból. - Valószínűleg most igen csalódottak amiatt, hogy az ő fényképük nem került bele. Percy érdeklődő tekintettel fogadta Gabe-et és Eve-et. - Jól hallottam, hogy a lelkész felesége volt odakint? Igen, jól, Percy - felelte Gabe. - Celia Trevellick volt az. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért volt olyan dühös. Valami olyasmit vágott a fejemhez, hogy régi híreszteléseket ástunk elő. Nyilvánvalóan olyanokat, amik nem tesznek jót a közösségnek. Még itt is lehetett hallani. A kislány is aggódott egy kicsit. - A kertész a szüleit vizslató Callyre mosolygott. - Minden rendben, Sziporka - mondta Gabe. - A mérges néni már elment. Cally megnyugodva tért vissza a színezéshez: nyelve hegyét kidugta szája sarkában az összpontosítástól, ahogy mély odafigyeléssel egy fát rajzolt a lila-sárga ló mögé. Gabe a napilap felé intett, amelyet Eve még mindig a kezében tartott: - Tényleg nem értem. Nekünk kellene mérgesnek lennünk. Engedély nélkül tették a lapba Eve fényképét, és közszemlére tették a házunkat. Ezzel gyakorlatilag a címünket is kiadták - tette hozzá Eve. - Csak remélni merem, hogy nem özönlenek ide a katasztrófaturisták, meg mindenféle flúgos alakok. És én
sem értem, hogy mitől kapta fel Mrs. Trevellick ennyire a vizet. Percy elgondolkodva megvakarta az állát. A lelkész felesége fontos személyiség Hollow Bayben. A parókiatanács tagja, aztán benne van az egyházbizottságban is, no meg ő vezeti az itteni női szakszervezetet. A felmenőinek hosszú története van errefelé, gyakorlatilag a helyi történelem részét alkotják. - Ó, igazán? - kérdezte Gabe, aki még mindig nem értette, miért hozta ki ennyire a sodrából az újságcikk az asszonyt. Percy bólintott. -Azt reméli, hogy a férjét egy nap megválasztják püspöknek, így a jó hírnév igen fontos számukra. - De mi köze az egésznek ehhez? - mutatott Gabe az újság felé, melyet Eve már összehajtott és letett az asztalra. - A szóbeszéd soha nem hal el teljesen errefelé, és a jó hírnév generációkat érint. - Ettől függetlenül még mindig nem értem - vont vállat Gabe. - A nagyapja volt Hollow Bay lelkésze a háború alatt, és közvetlenül előtte. - No és akkor? Augustus Cribben nagy cimborája volt. Kiállt mellette, csodálta Cribbent istenfélő magaviselete és fegyelmezettsége miatt. Az akkori lelkész, Rossbridger volt az, aki elsősorban beajánlotta Augustus Cribbent a nevelői posztra. Tudják, régről ismerte. Nem voltak igazán barátok, ám kölcsönösen tisztelték egymást. Eve elképedt:
De Cribben elképesztő kegyetlenséggel bánt a menekültekkel. Hiszen maga is ezt mondta, és minden le van írva abban a könyvben, amelyet Gabe talált. - Igen, ám akkoriban ezt senki nem tudta. Senki, természetesen Nancy kivételével, ám végső soron ő semmit nem tudott tenni ellene. Gabe visszaült az asztalhoz, és bágyadtan Callyre mosolygott, ami kor az felkandikált rá. Aztán Percyhez fordult: - Miért számítana ez akármit is Rossbridger unokájának ennyi évvel a történtek után? - Ahogy már mondtam, a családtörténetük része. Nem akarja, hogy újból közbeszéd tárgya legyen... beárnyékolná a családjuk tiszteletreméltóságát. - Hát ez nevetséges! Mit számít most már mindez? Régesrég történt az egész. Ahogy már mondtam, a család egyes nemzedékeinek az életútja igen fontos ezen a vidéken... különösen, ha a közösség olyan kiváló tagjairól van szó, mint Trevellickék, és ha arra áhítozik az ember, hogy a férjét püspökké válasszák majd egy szép napon. Gabe értetlen, Eve pedig hitetlenkedő képet vágott. Az öreg Rossbridger erősen támogatta Cribbent akkoriban, és ő volt az, aki meggyőzte a hatóságokat arról, hogy ne kutakodjanak túl lelkesen azután, hogy mi történt Crickley Hallban azon az éjjelen. Úgy tűnik, sikerült meggyőznie őket... a háborús állapotok meg minden efféle miatt. Egyre nőtt azoknak a szülőknek a száma, akik nem engedték kitelepíteni a gyerkőceiket. Nem bíztak a hatóságokban, és néhány esetben igazuk is volt. -
Álljunk csak meg egy percre! - Gabe-nek eszébe jutott valami. - Mrs. Trevellick olyasmit is karattyolt, hogy emiatt valami öreg hölgyet is zaklatni fog a sajtó. Miről beszélt? Percy egy pillanatig elkerülte Gabe kérdő tekintetét, lehajtotta a fejét, ám hamarosan ismét felemelte. - No már most, nem mondtam még el maguknak, ugye? szólalt meg aztán. - Azt hittem, nem fontos már többé. Gabe és Eve egymásra pillantott, mielőtt Percy folytathatta volna. - Tudják, még mindig életben van. Öreg, úgy kilencven körül lehet, de még él. - Kicsoda, Percy? Kiről beszél? - kérdezte Eve türelmesen. -Augustus Cribben húgáról - válaszolta. - Magdáról. -
46. MAGDA CRIBBEN Gabe leplezetlen viszolygással baktatott a dundi, kék egyenruhás beteggondozó után a hosszú folyosón. A nyugdíjasotthonban főtt káposzta, tisztítószer és állott vizelet szaga terjengett, s mindezt az emberi pusztulás, az élő hús lassú sorvadása finomabb, ám mindent átható szaga egészítette ki. - Soha senki nem látogatja - pillantott vissza az ápolónő a válla felett a mérnökre. - Szóval szép meglepetés lesz ez neki. Úgy hittük, valamennyi rokona elhunyt már mostanra... már ha volt neki egyáltalán.
Távoli kapcsolat van közöttünk; az egyik másodunokatestvére és családja él az Államokban - hazudta Gabe, mint a vízfolyás. - Megígértem nekik, hogy megpróbálom felkeresni európai körutam során. Ugyanezt a mesét adta elő a recepciósnak is, amikor megérkezett az öregek otthonába. Percy magyarázta el neki, merre találja a denesdowni öregek otthonát, és Eve könyörögni kezdett Gabe-nek, hogy ugorjon be Magda Cribbenhez útban llfracombe-ba, az irodájába. Az otthon épp útba esett a nagy, hosszan elterpeszkedő tengerparti város felé. Gabe kapásból elutasította az ötletet. Mi értelme lenne? Mindketten azt hitték először, hogy Magda már rég meghalt, de még ha életben van is, kilencven-egynéhány éves lehet. Percy ismét elmesélte Gabe-nek, hogyan került a nő kórházba, miután katatóniás állapotban megtalálták a vasútállomás peronján, és ebből nyilvánvalóvá vált, hogy amnéziától szenved. Kezdetben elmegyógyintézetben helyezték el, ahol az évek során pszichiáterek hada próbálta meg felszabadítani rövidzárlatos tudatát, ám egyik sem járt sikerrel. Mire betöltötte a hetvenet, teljesen leírták, és átköltöztették a szóban forgó szeretetházba, s azóta is ott él, némán, emlékek nélkül. Nem jelentett már veszélyt senkire, még önmagára sem, és a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta az őt körülvevő világ iránt. Legutoljára Percy azt hallotta, hogy Magda Cribben nap nap után csak ül a szobájában, teljesen magába zárkózva, s a nővérek meg a kiszolgáló személyzet minden kedves kérlelése, igyekezete ellenére sem hajlandó a közös társalgóban csatlakozni a többi bentlakóhoz, ahol televíziózni, tár-sasjátékozni meg -
kártyázni szoktak, no és hosszas beszélgetésekben idézik fel a régmúlt időket. Gabe előtt tökéletesen értelmetlennek tűnt a látogatás: ugyan mi olyasmit tehetne, hogy szóra bírja az öregasszonyt, amivel a dokik még nem próbálkoztak? Ám Eve hajthatatlan volt: ha Gabe nem megy, akkor majd ő megteszi, és magával viszi Callyt is. Valamiért a fejébe vette, hogy az idős hölgy a kulcs a kis menekültek 1943ban bekövetkezett rejtélyes halálához, és hogy kizárólag Magda Cribben tudhatja, miért kellett a kicsiknek olyan értelmetlenül vízbe fúlniuk Crickley Hall pincéjében. Akár igaza volt, akár nem, Eve - akire nagy hatást gyakorolt a médium, Lili Peel - úgy hitte, a válasz segíthet a Crickley Hallban kísértő szegénygyerekek szellemeinek megnyugvást találni. Gabe számára mindez képtelen sületlenség volt csupán, ám mit árthat azzal, ha meglátogatja Magdát? így legalább lecsillapítja Eve-et az a tudat - vagy hit -, hogy komolyan veszi az ügyet. Gabe vállat vont magában: semmi baj nem származhat a látogatásból. Az előtte haladó ápolónő szakította félbe gondolatait. - Ugye tájékoztatták az állapotáról? Ugye tudja, hogy nem fog beszélni magával? - Ühüm, igen. Csak arra gondoltam, hogy kedves gesztus lenne meglátogatni. Amolyan családi összetartás dolog, tudja! Az ápolónő, akinek melle felett fityegő névjegykártyája elárulta, hogy Irisnek hívják, szapora bólogatásba kezdett: -A család nagyon fontos - állapította meg bölcs megfontoltsággal.
Ráérősen, igen ráérősen bandukolt Gabe előtt, aki szíve szerint már rég elsietett volna mellette. Nem mintha türelmetlen lett volna, sokkal inkább várakozásteljes és izgatott. Bár valóban tájékoztatták Magda állapotáról, fogalma sem volt, mire számíthat. A fényképen - amelyet a szekrény mögötti rejtekhelyről menekítettek ki - negyven körülinek tűnt; bár Percy határozottan állította, hogy Cribben húga a harmincas éveit taposta akkor, és csak úgy látszik, mintha tíz éwel öregebb lenne. A képen rideg, barátságtalan embernek tűnt, gránitszerű arccal, melyben sötét, fekete szeme félelmet keltőn villant. Most, a kilencvenes éveiben egykor sötét haja bizonyára hófehér, de legalábbis szürke. Azon tűnődött, hogy kemény vonásait vajon meglágyították-e a ráncok, s merev testtartását megtörte-e már az idő. Enyhült-e szívtelenül könyörtelen tekintete? Gabe és a nővér továbbhaladt a folyosón, melynek mindkét oldalán szobák sorakoztak; némelyiküknek nyitva volt az ajtaja, melyek így gyéren bútorozott helyiségekbe engedtek bepillantást. Többnyire keskeny ágyakkal voltak csupán berendezve. Úgy tűnt, pillanatnyilag egyikben sem tartózkodik senki, ám ahogy a folyosó végére érve elhaladtak az egyik csukott ajtó mellett, az néhány centi méternyi re kinyílt. Alacsony asszony - fésületlen, szürke haja csimbókokban hullott gyűrött arcába - kukucskált fel vizenyős tekintettel Gabe-re, aki majdhogynem zavarba jött a fürkésző vizslatástól. Ahogy elhaladtak az ajtaja előtt, az öregasszony halkan, reszelésen felvihogott. A következő - a folyosón a legutolsó - szoba nyitott ajtajánál a nővér szembefordult Gabe-bel.
Meg is érkeztünk Mr...? - szökkent magasba a szemöldöke. - Caleigh - fejezte be helyette a mondatot Gabe. - Igen, hát persze, hiszen említette korábban! Mr. Caleigh. Magda odabent van. Mindig nyitva áll az ajtaja, hogy szemmel tarthassuk. Nem mintha bármiféle baj lenne vele, Magda olyan csendes, mint a kisegér... tulajdonképpen még annál is csendesebb... a reggeli után rendszerint leül a székére, s azután csak ritkán kel fel róla. Étkezésekkor is nekünk kell el-jönnünk érte és kivinnünk, ám ettől eltekintve egész nap a szobájában marad. Soha nem érintkezik a többi bentlakóval. Saját vécéje és mosdófülkéje van, így csak étkezéskor és fürdésnapokon jön ki a szobájából. Iris normál hangerővel beszélt, eszébe sem jutott lehalkítani a hangját, hogy legalább a látszatát megőrizze az ajtó túloldalán lévő asszony méltóságának. Gabe-nek az futott át az agyán, hogy vajon Magda egyúttal talán süket is lenne? Nem lehet az! Az ápolónő és a recepciós már megemlítette volna. Végül arra a feltételezésre jutott, hogy ha egy beteg vagy bentlakó ennyire passzív és csendes, akkor valószínűleg előbb-utóbb akaratlanul is gyengeelméjűként vagy elfekvőként kezelik. Az ajtóhoz lépett, és a gondozónő válla felett belesve azonnal megpillantotta a szobában Magda Cribbent. Bár a cellaszerű helyiségben kényelmes karosszéket is elhelyeztek, az idős asszony keményfa támlájú széken üldögélt gondosan bevetett ágya mellett. -Akkor most magukra hagyom önöket-jelentette be Iris, és oldalra lépett, hogy utat engedjen Gabe-nek. - Minden -
rendben van, hallani fogja magát, de ne számítson válaszra! Higgyen nekem, ha megmukkan, rohanva jövünk, hogy a saját fülünkkel hallhassuk! Úgy tudom, a második világháború óta egyetlen szót sem szólt, bár fizikailag semmi baja nincs. Sem egy nyikk, sem a legapróbb mukk nem hagyta el a száját. - Az ajtó felé fordult, és ezúttal emeltebb hangon szólalt meg: - Egy úriember jött látogatóba magához, Magda, hát nem kedves? Amerikai rokon, és ilyen nagy utat megtett, csak hogy magával találkozzon, legyen hát kedves hozzá! - Az ápolónő cinkosán Gabe-re kacsintott, ám ő úgy tett, mintha nem vette volna észre. - Menjen csak be, Mr. Caleigh! Húzza közelebb a karosszéket vagy üljön az ágyra, amelyik szimpatikusabb! Azzal egy igen kevéssé hiteles mosoly kíséretében elporoszkált, vissza arrafelé, amerről jöttek. Gabe belépett a szobába. Ki ez az ember? Idegen volt, soha nem látta még azelőtt, és biztosan nem rokon, mert nem volt neki egy sem. Csak Augustus, drága bátyja, aki elment már, hosszú ideje elment. Talán így volt a legjobb - ha nem fullad meg, meghurcolták volna. De nem akarta ezt az idegen embert itt a szobájában: még csak nincs is szépen felöltözve! Senki nem jött el hozzá, nem, soha nem jött el senki. Kivéve azt az egyet, ám az már nagyon régen volt, egy másik helyen, valahol, ahol bezárva tartották, és ahol mindig csak kérdezni tudtak - kérdések, kérdések, kérdések! De soha nem hagyta, hogy megtudják, soha nem válaszolt buta kérdéseikre - hiszen az túl veszélyes lett volna - és végül feladták. Igen, ott jött el hozzá... nem, nem ez a férfi, hanem az a másik, aki mindent tudott! Nem azért látogatta meg,
mert szerette, hanem mert kíváncsi volt. Sok évvel ezelőtt történt mindez, ám olyan tisztán emlékezett rá, mintha csak tegnap lett volna. Az orvosok nem tudják, ám elméje még mindig pengeéles - máskülönben hogyan tudta volna mindvégig fenntartani a látszatot? -s az emlékezete is hibátlan. Ó igen, meglehetősen jól emlékezett arra a másik férfira! - Miss Cribben, a nevem Gabe Caleigh. Ki? Nem ismert semmilyen Caleigh-t. Vagy mégis? Nem, arra biztosan emlékezne. Nem hülye, még ha mindenki azt hiszi is. Pusztán az, hogy nem hajlandó beszélni, nem jelenti azt, hogy elfelejtette volna, hogyan kell. De ó nem, nem lehet! Az túl kockázatos lenne! Vajon manapság is akasztanak még? Nem tudhatta biztosan. És kétségtelen, hogy nem kérdezheti meg. Az idegen most kényelmesen letelepedett, odaült az ágya szélére - az ő ágya szélére! Ki adott rá neki engedélyt? Nem való az ilyen, nagyon nem való. Rendkívül helytelen, hogy egy vadidegen férfit egyedül hagynak egy szegény, védtelen nővel, aki még csak tiltakozni sem tud! Már maga az ötlet is felháborító! Nagyon helyes, hogy nyitva van az ajtó, hátha megpróbálkozik valamivel! És valóban elterpeszkedett az ágyán! Ki látott már ilyen pökhendiséget, ilyen rossz modort! De nem fogja kimutatni neki, mennyire felháborította. Nem adja tudtára mélységes felháborodását. Még csak rá sem néz többet! - Jelenleg Crickley Hallban élek a családommal. Crickley Hall! Hát itt vagyunk! Csőbe akarja húzni, most aztán elkezd kérdezgetni a házról, hogy mi történt ott... - Emlékszik Crickley Halira, Magda?
Ó, milyen csapnivalóan förtelmes modor! A keresztnevén szólítja, mintha barátok vagy legalábbis ismerősök lennének. Azért bizalmaskodik így vele, mert ő is kérdéseket akar feltenni. De nem, akárhogy is ravaszkodik, rajta nem fog ki, mert ő nem beszél vele, nem, egy árva szót sem fog kiejteni a száján. Még csak nem is angol, hanem egy jenki! A jenkik segítenek a briteknek legyőzni a németeket. Nem, nem! A háborúnak már vége, nem igaz? Már jó néhány éve vége. Mennyi is pontosan? Tíz? Ötven? Vagy talán száz? Mindenesetre régóta, ha jól emlékszik. És ő jól emlékszik, hát nem igaz? Dehogynem, jobban, mint azt bárki valaha is gondolná. - Ön harmincévesen a Crickley Hall nevű házban élt a bátyjával, Augustus Theophilus Cribbennel. Tud valamit! Tud valamit Augustusról, és most megpróbálja rávenni arra, hogy kotyogja el, mi történt akkoriban Crickley Hallban. Azon a borzalmas éjszakán, amikor a folyó kiöntött a medréből, a ház alatti másik folyó pedig túlcsordúlt a kúton. Ő maga alig néhány pillanattal az áradás előtt menekült el, amikor Augustus... nem! Még csak gondolnia sem szabad rá! Annyira hangosan dobog a szíve, hogy talán még az idegen is meghallja. Ez pedig elárulhatja. Le kell csillapodnia, hogy még véletlenül se tükröződjön semmi az arcán. ,JHogy azon idő alatt merő sötétség és hallgatás uralkodjék." Shakespeare írta ezt. Látod, te idegen, milyen remek a memóriám? Amikor másnap reggel megtalálták, elmesélték, mi történt Augustusszal és a gyerekekkel - pontosabban azt, hogy szerintük mi történt -, ám ő nem árulta el magát, és nem fedett fel semmilyen érzelmet, bár belsejében összedőlt az
egész világ, szíve és lelke megtört, gyógyíthatatlan sebet kapott. Ám ő ravasz volt: úgy tett, mintha súlyos sokkban lenne. Nem, ez így nem teljesen igaz- valóban súlyos sokkot kapott! - de valamennyiüket rászedte, valamennyi doktort, aki megvizsgálta, a rendőröket és minden más hivatalnokot! Még azt az álszent, bigott erkölcscsőszt, Rossbridger tiszteletest is - látod, ugye, idegen, milyen éles a memóriám ? - még őt is rá tudta szedni, amikor meglátogatta a kórházban, és könyörgőre fogta, hogy mentse meg és tisztázza a testvére tisztes, becsületes nevét (ja, és ezzel együtt természetesen az övét is!). Azt akarta, hogy cáfolja meg a vérlázító, de bizonyos érdekekből nyilvánosságra soha nem kerülő jelentést, meg a rákövetkező pletykákat arról, hogy Augustus hogyan zárta be az árvákat Crickley Hall pincéjébe az árvíz éjszakáján. ,Augustus nem tehetett ilyen gonoszságot? - könyörgött Rossbridger. - Hiszen védője és oltalmazója volt azoknak a szerencsétlen gyerekeknek, akiket gyöngéd szeretettel nevelt. Hát persze, erős kézzel bánt velük, de egyben isteni szeretettel fordult feléjük, és az úr útjára terelte őket. Szólaljon meg, drága Magda! - könyörgött neki a vén bolond. - Védje meg a bátyja becsületét!"Ám ő nem szólalt meg, mert tudta, az igazság még jobban bemocskolná Augustus nevét. Aztán, sok évvel később, amikor arra a rossz helyre került, ahol bezárták, és amikor azt hitte, hogy végleg megfeledkezett róla mindenki, egy másik férfi jött el hozzá, hogy beszéljen vele. Azt jól ismerte: bár nagyon megváltozott azóta, hogy egyszer, nagyon régen szolgálatkész szövetségese volt.
Tisztában volt mindennel - mindennel, ami azon az utolsó éjszakán történt, és azzal is, ami azelőtt: mindennel! Ám ő is csak bombázta a kérdésekkel, kérdésekkel, és még több kérdéssel, ő pedig bárgyúnak tettette magát, még az ő kedvéért sem törte meg némasági fogadalmát, és egyetlen szót sem szólt hozzá. Nem fogják bepalizni, soha nem ismer el semmit! Ő már csak egy egyszerű, néma öreg hölgy volt, emlékek nélkül, aki ebben a világban többé nem árt, de nem is használ senkinek. Érdekes módon, amikor elment és ismét magára hagyta és Magda is ezt akarta, semmi késztetést nem érzett arra, hogy beszéljen vele - elégedettnek tűnt. Soha nem jött el azután hozzá, és ez is így volt rendjén. A saját társasága nagyon is elég neki! Talán nem is tudta, hogy áthozták erre a helyre, ahol egész nap nyitva az ajtaja - amikor megérkezett néhányszor még becsukta, ám megdorgálták emiatt, így nem tette többé. Azonban ez is tökéletes volt így - annyit kémkednek utána, amennyit csak akarnak, úgysem kapják rajta, mivel sokkal okosabb náluk! - Akkoriban, 1943-ban - próbálkozott tovább Gabe szívósan, ám tudván-tudta, hogy Magda nem figyel rá. Úgy tűnt, végképp elmerült saját világában -, maga és a bátyja egy csapat kis menekült gondozói voltak, akiket a háború miatt telepítettek ki Londonból. Erre emlékszik? Csak bólintson, ha igen, nem is kell beszélnie! Most meg vallatni akarja! Hát semmi tiszteletet nem érez ez az ember egy törékeny öreg hölgy iránt, akinek egyetlen öröme a magány? Miért kérdez olyan, rég elmúlt dolgokat, amiket legjobb lenne elfelejteni? Hát nem szenvedett még eleget, nincsenek mindig rémálmai? Az biztos, hogy
megfizetett azért, ami Crickley Hallban történt. Egyébként is, nem mintha az ő hibája lett volna! Akkor hagyta el a házat, amikor tudatosult benne, hogy a bátyjának elment az esze. Nem segíthetett azokon a gyerekeken... Augustus túl erős volt, és talán képes lett volna még őt is megtámadni! Kimenekült a viharba, aztán mérföldeket gyalogolt, hogy elszökjön Crickley Hall és bátyja őrülete elől. Nem lehet hibáztatni ezért, és nem is hajlandó megengedni, hogy megtegyék! Legalábbis nem azért az éjszakáért. Szörnyű bűnét még azelőtt követte el, ám csupán Augustus iránti szeretetből, hiszen tudván-tudta, hogy testvére komoly bajba kerül, ha a hatóságok megtudják, milyen precíz és szigorú szabályokat alkalmaz A fiatal tanítónő... mi is volt a neve? Tudta, ebben biztos volt, hiszen a memóriája borotvaéles. Miss Linnét, ez volt az! Miss Nancy Linnét. A fiatal tanítónőt meg kellett állítani! Magda nem nézhette tétlenül az árulást. Az a fruska olyan elnéző volt a gyerekekkel, pátyolgatta őket, úgy bánt velük, mintha különlegesek lennének. Nos, nem voltak azok, hanem rakoncátlanok, és kemény fegyelem meg szigorú életvitel kellett nekik, csak így válhatott belőlük tisztességes, becsületes felnőtt! Augustusnak jó volt az elképzelése, hiszen nagyon is ismerte a testi fenyítés hatékonyságát, és Magda mindig azt tette, amit elvárt tőle. Mélységesen tisztelte és imádta a bátyját. A gyerekek tiszteletet tanultak, mint ahogy a leckéiket is elvégezték, ám mindennek ellenére fellázadtak a sorsuk ellen, és Augustus kénytelen volt megbüntetni őket. Ám végül mindez túl soknak bizonyult számára: Augustus elméje összeroppant. Haragja irtózatos volt, és tettei még őt
magát, Magdát is rémülettel töltötték el. Először a zsidó gyereket intézte el - ó, mennyire gyűlölte ő is és a bátyja is a zsidókat, világméretű összeesküvéseikkel meg üzérkedéseikkel ők voltak a nagy európai háború valódi kirobbantói! -, aztán pedig a többieket, akik megpróbáltak elmenekülni előle. Ám végül ő volt az, és a fiú, aki elmenekült, halálra rémülten Augustus tombolásától, nem tudván, milyen mélyre taszítja még a téboly, s már a saját életüket féltették. - Magda, mi lenne, ha hoznék papírt és ceruzát? Megtenné, hogy leírja a válaszokat? Valaha tanár volt, így kétséget kizáróan okos, művelt asszony. Ha! Most meg hízeleg. Mintha ettől elárulná a bátyját. Réges-régen azt mondták neki, hogy Augustus Crickley Hall falai közt lelte halálát, így ha súlyos bűn terhelte is a lelkét - olyan bűn, melybe saját háborodottsága taszította -, drágán megfizetett érte. Most már hagyja mindenki békében nyugodni a lelket! Azt is elmondták neki, hogy a gyerekek vele együtt pusztultak el az árvízben. Milyen keveset is tudtak ezek az emberek! Talán azt hitték, hogy egy újabb sokk feloldja az elméjét fogva tartó lakatot, és megszabadítja az amnéziától - az álamnéziától -, de ő sokkal okosabb náluk. Egyáltalán nem reagált semmire; egyetlen könnycseppet sem ejtett. Tudta jól, hogy vallatói gyanakodnak a gyerekek halálával kapcsolatosan, ám semmilyen bizonyítékuk nem volt arra, hogy mi történt valójában azon az éjszakán. Szó szerint semmilyen! Még azt sem tudták, hogy mi lett annak a csúnya, töpörödött karú lánygyerek tanítónőnek a sorsa. És soha nem is fogják megtudni! Még a halálos ágyán sem
mondja el nekik. Elhallgatnám híreim szívesen, mert szörnyűk, szívtépők, kegyetlenek."íme, a kiváló költő ismét oly találóan fogalmaz! Nem, magával viszi a titkot a sírba. - Nézze, Magda, bizarr dolgok történnek az utóbbi időben Crickley Hallban. A feleségem úgy hiszi, kísértetek vannak odafent. Úgy véli, kell hogy legyen valami oka ennek. Na már most, én személy szerint nem osztom ezt a szellem... hm... dolgot, ám el kell ismernem, hogy néhány esemény engem is eléggé megrázott. Mire számít ez a férfi, mit mondhatna neki, ha úgy döntene, hogy mégis megszólal? - Nem értjük, miért nem voltak a kölykök a ház felső szintjén, tudja a vízszint felett? Mit kerestek az alagsorban? Ez a legnagyobb rejtély: hogy miért voltak odalent? A józan ész azt mondatja velem, hogy feljebb kellett volna vinni őket. Maga nem így gondolja? Nem, ő egyáltalán nem így gondolja. Ez a fickó, ha egyenesen a fejébe lát is, akkor sem fog ki rajta! - A feleségemnek az az elképzelése, hogy a kölyköket büntetésből zárták a pincébe. Talán csak meg akarták ijeszteni őket. Ám a bátyja túllőtt a célon azzal, hogy akkor sem engedte ki őket, amikor betört a víz. A feleségem úgy hiszi, azok a gyerekek valahogy visszajöttek, úgy értem, szellemként, és nem mennek el addig, amíg a rejtély meg nem oldódik. Azt akarja, hogy elmenjenek, hogy oda kerüljenek, ahol lenniük kell, de nem tudjuk másképp kideríteni, hogy kerültek csapdába a pincében. Bár magát másnap reggel a háztól több mérföldnyire találták meg, Eve úgy hiszi, hogy talán még a házban tartózkodott, amikor a kölyköket bezárták. De az is lehet, hogy nem, talán már rég
elment akkor, még azelőtt, hogy betört volna a víz. Valószínűnek tűnik, különben maga is megfulladt volna a bátyjával együtt. Akárhogy is volt, szeretnénk tudni. Legrosszabb esetben is annyit mindenképpen segítene, hogy a feleségem legalább nem rágódna többet emiatt, és... hogy is mondjam... engem sem nyüstölne vele éjjel-nappal. Nyüstölne? Milyen nyelven beszél ez a fiatalember? Ó igen, a nővérke azt mondta, Amerikából jött. Magda úgy döntött, nem szereti az amerikaiakat. Miért kellett olyan sokáig várniuk, hogy ki álIjanak mellettük a németek elleni háborúban? Ami különben is ostoba és szükségtelen háború volt. Ő és Augustus szerették a németeket. Remek emberfaj: erősek és rendíthetetlenek a céljaikban meg azok megvalósításában. Nem úgy, mint azok az ármányos zsidók, Krisztus gyilkosai! És nem úgy, mint a pimasz és hanyag, slampos beszédű amerikaiak. Nem úgy, mint ez az arcátlan fráter itt, előtte. - Nézze, pontosan tudjuk, milyen rosszul bántak azokkal a gyerekekkel. Tudja, megtaláltuk a Büntetések könyvét, és abban minden le van írva, minden egyes büntetés, amit az úgynevezett neveletlenségükért kaptak a kicsik: a pálcaütések, a korbácsolás a bőrövvel, az éheztetés, a hidegfürdők, az órákon át tartó sarokba állítás alsóneműben, mozdulatlanul. Meglehetősen kíméletlen eljárás egy csapat árvával szemben, akik közül a legidősebb sem volt több tizenkettőnél. Persze tudom, más volt a módi azokban az időkben, de még ha így is volt, maga és a bátyja némiképp szélsőségesen viselkedtek, nem gondolja? A hatóságok így gondolták volna, ha rájönnek. Amit azonban nem értek, az az, hogy miért nem pusztították el a
könyvet... ó, és a hasított végű pálcát, amelyet mellette találtunk? Miért őrizték meg, és csak rejtették el? Miért, Magda? Mert Augustus megtiltotta neki! Azt mondta, hogy minden vétséget, és vele együtt a kirótt büntetést is fel kell jegyezniük, mert ezzel bizonyíthatják példamutató nevelésüket. Am ő - kettejük közül mindig is ő volt a pragmatikusabb -, ő tudta, hogy a hatóságok soha nem járulnának hozzá azokhoz a módszerekhez, melyekkel megfékezték az engedetlen fiúkat és lányokat, így hát nagy erőfeszítések árán mégis sikerült elérnie bátyjánál, hogy kelletlenül és zsörtölődve bár, de beleegyezett abba, hogy Magda elrejtse a könyvet és a pálcát. A hét bármely napján felbukkanhatott volna küszöbükön az oktatási felügyelőség, és mindenkinek úgy volt a legjobb, ha nem találnak írásos bizonyítékot a büntetésekről. Szükség esetén pedig bármikor elővehettek a rejtekhelyről a könyvet és a pálcát. - És valami oknál fogva egy képet is elrejtettek. A kölykökről, magáról és a bátyjáról. Meg a tanárjelöltről, arról az ostoba lányról, aki tiltakozott, meg azzal fenyegetőzött, hogy elárulja őket, és erősen felnagyított mesékkel traktál másokat arról, hogy miképp bánnak a gyerekekkel! Nos, őt egyszer s mindenkorra lerendezték. A fényképet pedig azért rejtette el a másik két tárggyal együtt, mert a gyereklány képmása állandóan emlékeztette Magdát, s ő nem akart örökké azon morfondírozni, hogy miképpen hallgattattak el egy Miss Fennhéjázó Linnét királylányt! Am Magda túlságosan büszke volt arra a fényképre, hogy csak úgy megszabaduljon tőle. Hatalmuk teljes pompájában
ábrázolta őt és Augustusi, s örök mementója volt sikeres, elkötelezett munkájuknak. Azelőtt, amikor egyszerű tanítók voltak csupán, erősen korlátozták hatalmukat, de aztán az ölükbe hullott a lehetőség, hogy a háború idejére Crickley Hallban, messze a harcoktól feldúlt várostól, tizenegy kitelepített árva őrzői és tanítói legyenek. Számos jelentkező közül választották ki őt és Augustusi. Nem, soha nem tudta volna elpusztítani azt a fényképet! Elég volt pusztán rágondolnia, hogy elöntse a büszkeség. Bárcsak ne kínozták volna bátyját azok a pokolian szörnyű fejfájások, amik akkora szenvedést okoztak neki, hogy saját keze satujába szorította fejét a kíntól. A fejfájások voltak azok, melyek szép lassan megzavarták azt a ragyogó elméjét, s melyek után azok a dührohamok rátörtek, amiket már nem tudott kordában tartani. A rohamokkal szembeni heves küzdelem bomlasztotta meg az agyát. - Rendben, feladom. Amúgy is a feleségem akarta, hogy eljöjjek magához. Nem vártam túl sokat, és pontosan ezt is kaptam: semmit. Leszámítva azt az apró rezdülést a szemében. Bár nem hajlandó rám nézni, kétszer is észrevettem. Parányi rebbenés volt csupán. Először akkor, amikor azt mondtam, hogy a feleségem szerint Crickley Hallban kísértetek tanyáznak, másodszor pedig amikor megemlítettem a fényképet. Mindkét alkalommal félelem villant fel a szemében. Nos, legalábbis nekem annak tűnt. A pillanat törtrésze alatt úrrá lett rajta, ám mégis ott volt. Talán csapdába esett egy soha fel nem oldozott bűn világában, és most az önmaga teremtette pokolban tengeti a napjait. Ki tudhatja? Elnézését kérem, ha tévedek. Nem
akartam zavarni. Viszlát, Magda! Remélem, tényleg elhagyták az emlékei. Hát elmegy végre! Már azt hitte, soha nem jön el ez a pillanat. Érdekes módon, elfogta a kísértés, hogy megtörje a hosszú évek némaságát, és beszéljen hozzá. Meg akarta védeni erényes és tisztességes bátyját. És természetesen önmagát is. Ám a csend oly régóta védelmezi mindentől úgy tűnt, évszázada már-, és most sem hajlandó megtömi, még ennek a pimasz fiatalembernek a kedvéért sem. Az volt az igazság, hogy olyan rég beszélt utoljára, hogy nem tudhatta biztosan, megfáradt, öreg testével együtt nem sorvadt-e el a hangja is. Az Isten verje meg ezt az idegent, és az Isten verje meg az összes többit is, valamennyi hivatalnokot meg orvost, akik megpróbálták szóra bírni! Tessék, e miatt a férfi miatt még káromkodik is! De a jóisten meg fog bocsátani neki. Minden mást is megbocsátott, még a tanítónő megölését is, mivel Ő tudta, hogy nincs más megoldás. Isten mindig vele van. Mellesleg pedig nem hangosan káromkodott, nem igaz? Tehát ez nem számít. Gabe magát jobban utálta, mint amennyire idegesítette Magda Cribben némasága. Lehet, hogy gonosz szuka volt fiatalkorában, ám most már csak összeaszott, elfonnyadt öregasszony, aki annyira törékenynek tűnt, mintha egy nagyobb tüsszentés is elfújhatná. A fényképen ijesztőnek hatott színtelen arcával, sötét tekintetű szemével és merev testtartásával. Most korábbi énjének porhüvelye volt csupán, szánalmas, összetöpörödött alak, akinek a húsa alatt mintha a csontjai is összeaszottak volna. Különös módon mégsem sugárzott belőle az idős emberek sebezhetősége; még mindig volt
valami ijesztő rezzenéstelen tekintetében. Valóban félelem villant a szemében, vagy talán mindkét alkalommal csak a saját képzelete játszott vele? Az ajtóhoz érve megtorpant, és még egyszer visszapillantott rá: az öregasszony ugyanúgy, ahogy korábban, mozdulatlanul ült, és a csupasz falat bámulta. Nos, legalább megtartotta Eve-nek tett ígéretét - vonta le magában a következtetést Gabe, és sietős léptekkel elindult a folyosón. Alig lépett azonban néhányat, amikor a szomszédos szoba résnyire nyitott ajtaja szélesebbre tárult. Vékony, májfoltos kar nyúlt Gabe után. - Mister! - suttogta egy halk, reszelős hang. Gabe megtorpant, és ugyanazt a ráncos öregasszonyt pillantotta meg, aki idejövet is kikukucskált; ám most nemcsak az arca látszott. A kusza, ősz hajú asszony szorosan összehúzta lapos mellén rózsaszín hálóköntösét, mely alól vékonyka bokája és papucsba bujtatott lábfeje felett kivillant hálóingének szegélye. Közelebb lépett hozzá, de az asszony beljebb tolta az ajtót, mintha attól tartana, hogy Gabe megtámadja. - Szüksége van valamire? - szólította meg Gabe. Idehívjam az ápolónőt? - Nem, nem, csak beszélni akarok magával. - Majdnem olyan erős akcentussal beszélt, mint Percy. - A méltóságos asszonyhoz jött látogatóba, nem igaz? - A hajtott korú bentlakó nem várt választ. - Soha senki nem jön látogatóba hozzá. Nincsenek rokonai, de barátai sem. Magával sem beszélt, ugye? - Éles kotkodácsolásban tört ki. - Valóban - mondta Gabe. - Meg sem szólalt.
Szereti eljátszani, hogy nem tud beszélni, az ott, nagyon szereti ezt játszani, meg tettetni a bárgyút. De hallottam az éjszaka közepén, amikor mindenkinek aludnia kéne. Tudja, vékonyak a falak, és mostanság nem alszom sokat. Füleltem hát, és meghallottam, ahogy Magda Cribben a napnál is világosabban és érthetőbben beszél. Rémálmai vannak, és valami félelmetes hangon nyöszörög, meg saját magában beszél. Nem hangosan, még az éjszakás nővér sem hallja, különben lejönne hozzá. De én mindent hallok. A falra szoktam tapasztani a fülem. Tudja, azt hiszi, eljönnek hozzá! - Kicsoda? A rendőrség? - Logikus feltételezésnek tűnt, hogy valamilyen mértékig Magdának is köze volt a gyerekek halálához, s valószínűleg még mindig gyötri a bűntudat. Ám az asszony megsértődött, szinte megharagudott. - Nem, nem, dehogyis a rendőrség! - Lehalkította a hangját, mintha titkos összeesküvésről diskurálna Gabe-bel. -A gyerkőcöktől fél; azt hiszi, visszajönnek érte, hogy elkapják amiatt, amit velük tett. Azt szokta jajgatni, hogy sajnálja, meg hogy nem kellett volna egyedül hagynia őket. Legtöbb éjjel nem tart sokáig, csak néhány percig. Akármit is hisznek róla, nagyon is jól tud beszélni. Tudom, mert hallom! - Még jobban behajtotta az ajtót, mintha valamiért óvatosabbnak kellene lennie. - És néha... néha én is megijedek, mert valami mást is hallok. Halk, apró lépteket, amint elszaladnak az ajtóm előtt, és bemennek a szobájába. Háborgatják amiatt, amit velük tett. Nevetséges történet volt, ám Gabe haja égnek állt tőle. -
47. GORDON PYKE Loren leugrott az iskolabuszról; odaintegetett új barátnőjének, Tessának - ügyet sem vetett Seraphina mogorva tekintetére, aki durcásan az egyik hátsó ülésen gubbasztott -, és az úton átsietve elindult a híd felé. Nem is tűnt fel neki az apja Rangé Roveré mögött parkoló sötétvörös Mondeo, akinek sofőrje abban a pillanatban szállt ki a járműből. Alig várta, hogy bekerüljön az eső elől a házba, és elmesélje anyjának, hogy Seraphina aznap reggel már jött iskolába, de egész nap csak sebes orrát babusgatta, és egy szóval sem molesztálta Lorent, aki pedig arra számított, hogy zűrösebben alakul majd a napja, ha a megtermett lány végül visszajön. Ám Seraphina nem foglalkozott vele - bár Loren azért elkapta néhány rosszindulatú pillantását. Tisztában volt vele, hogy ez nem szép dolog, ám örült annak, hogy orrba vágta, mert úgy tűnt, a módszer bevált: Seraphinának szemmel láthatóan elment a kedve a molesztálásától. Anya, bár nem fogja mutatni, megkönnyebbül majd, hogy legalább eggyel kevesebb a problémájuk, apa pedig el lesz ragadtatva, ám anya előtt ezt semmiképpen nem fogja kimutatni. Elérte a fahidat - az eső dobszólóként pergett karimás gyapjúsapkáján -, s meggyorsította lépteit. Szerencsétlenségére azonban nem tudatosult benne, mennyire csúszósak a híd deszkapallói. Egyik lába előrelendült, ő pedig zuhanni kezdett; a másik lába megbicsaklott, majd behajlott alatta, s a következő pillanatban térde erősen a fadeszkának csapódott.
Meglepetésében és a fájdalomtól felkiáltott, iskolatáskája leesett a válláról, s tartalmának egy része a hídra borult. Egy pillanatig mozdulni sem tudott a döbbenettől. Elterült a nedves deszkákon, félkönyékre támaszkodott, szemét égették a kibuggyanó könnycseppek. Ne legyél már ilyen gyerekes! - szidta magát. Nem tört el a lába, csak iszonyatosan fájt. Lepillantott sérült térdére, és észrevette felhorzsolt bőrén a vércseppeket. Átfutott rajta a gondolat, hogy vajon képes lesz-e továbbmenni. A ház nem volt messze, ám már most bőrig ázott. Megpróbált bizonytalan, remegő lábára nehezedni, de ez nem is volt olyan könnyű, mint ahogy hitte. Ez volt az a pillanat, amikor egy nagy, erős kéz a hóna alá nyúlt, és felemelte. Crickley Hallban Gabe leballagott ideiglenesen kialakított irodájából a földszintre. Aznap korábban, llfracombe-ban, a Seapower irodájában azzal a hírrel lepte meg új kollégáit, hogy majdnem sikerült megoldania a tengeri turbina karbantartási problémáit. Mindazonáltal szerette volna egyedül, nyugalomban, mindenféle figyelemelterelő tényező nélkül kidolgozni a részleteket, és úgy vélte, ezek a feltételek legnagyobb valószínűséggel az otthonában adottak. Nem magyarázkodott kései érkezése miatt - előtte ment el az öregek otthonába -, ám nem is kérték számon. Végül is alvállalkozóként dolgozott a cégnél, gyakorlatilag szabadúszóként, így nagyobb mozgásteret kapott a bejelentett alkalmazottaknál - azzal a kikötéssel, hogy fel is kellett tudnia mutatni cserébe valamit. így hát Gabe kora délután hazament Crickley Hallba.
Igazság szerint azért akart olyan korán hazaérni, hogy megbeszélhesse Eve-vei finoman fogalmazva is titokzatos találkozását Magda Cribbennel. Kénytelen volt az irodából felhívni feleségét, mivel mobiljáról még mindig nem lehetett Hollow Bayt elérni, bár a készülék a város közvetlen határán túl remekül működött. De egyáltalán nem volt könnyű nyílt beszélgetést folytatni úgy, hogy a kollégái ott lebzselnek mellette. Azt azért elmesélte Eve-nek, hogy Magda egy szót sem szólt hozzá, és hogy az egész látogatás során teljes némaságba burkolózott; ám nem említette meg az őrült „szomszédot", aki állhatatosan ragaszkodott ahhoz, hogy Magda igenis képes beszélni, mert éjjelenként néha ezt teszi álmában. Ami az éj leple alatt a szeretetotthon folyosóin rohangáló szellemeket illette, nos, úgy ítélte meg, hogy ezt sem szükséges a kollégák előtt felemlegetnie. Amikor hazaért, elmesélt mindent, és felesége döbbenten elnémult - talán el is sápadt -, amikor megemlítette, hogy a bolond szomszédasszony miként győzködte arról, hogy márpedig Magda Cribben tud beszélni, még ha csak álmában is teszi, és hogy a szellemek a nyugdíjasotthonban is kísértenek. Úgy tűnt, a beszámoló csak elmélyítette felesége hitét a gyermekszellemekben. A mérnök ezután minden erejével arra koncentrált, hogy befejezze elképzelését, és kidolgozza, miképp lehet a turbina fogaskerékházát és energiaszolgáltató rendszerét a vízszint fölé emelni úgy, hogy a karbantartást egy segédjárműre szerelt felszíni szerkezettel el lehessen végezni. így csak késő délután hagyta el dolgozószobáját,
amikor - a kihagyott ebéd miatt - már alig látott az éhségtől és a szomjúságtól. Átvágott a nagytermen, ám még mielőtt elérhette volna a konyhát, a bejárati ajtó csengőjének erőszakos, disszonáns zöreje megtorpanásra késztette. A konyhaajtón át megpillantotta Eve-et, aki meglepetten nézett felé. Gabe vállat vont, és a bejárati ajtó felé vette az irányt. A Loren mellett álló férfi magas volt, Gabe becslése szerint legalább százkilencven-százkilencvenöt centiméter. Az idegen fején igen viccesnek hatott a hetyke tiroli kalap, karimája pántjában - ahogy kell - a merev madártollak Egy fiatal hölgyet hoztam, aki csúnyán lehorzsolta a térdét - jelentette be az idegen mély, ám barátságos hangon. Aztán elmosolyodva bemutatkozott: - A nevem Gordon Pyke. Azt hiszem, talán a segítségükre lehetek. Gabe még életében nem látott a Gordon Pyke-énál kedvesebb, nagyobb jóindulatot tükröző szempárt. A leghalványabb kék volt, amit még el tudott képzelni, és sarkából mély, nevető ráncok húzódtak fel egészen a halántékáig. A hatvanas éveiben járhatott - a hatvanas évei végén vagy a hetvenesek elején, ezt Gabe nem tudta megállapítani -, ám hosszú, magas alakja erősnek és izmosnak tűnt, s mindössze apró pocak dudorodott tweedzakója alatt viselt mellénye utolsó gombjai alól. Öltözékére őzbarna esőköpeny borult. Jó minőségű sétapálcára támaszkodva kímélte bal lábát. Amikor Loren elmagyarázta, hogy elesett a hídon, és Mr. Pyke segített neki eljönni a házig, Gabe azonnal beinvitálta az eső elől.
Odabent az idegen levette kalapját, s előbukkant gondosan hátrafésült, őszbe forduló fekete haja. A képet szürke csíkokkal tarkázott fekete kecskeszakáll egészítette ki, meg sűrű pajesz, mely kétoldalt részben eltakarta méretes füleit. Mosolya melegséget sugárzott, és fogai olyan tökéletesek voltak, hogy Gabe biztos volt benne, csak műfogsor lehet. Eve kilépett a konyhából - Cally szorosan a nyomában -, és egyenesen Lorenhez ment. Lehajolt, hogy szemügyre vegye lánya sérült térdét. - Ó, szegénykém! - mondta együttérzően. - Hogy sikerült ezt összeszedned? Megcsúsztam és elestem a hídon - mesélte Loren bátor arckifejezéssel, s mindezt annak ellenére, hogy a horzsolás mostanra már igen csúnyán nézett ki. - Mr. Pyke segített fel. - Biztos vagyok benne, hogy nem halálos a sérülés viccelődött Pyke. - Köszönöm, hogy segített Lorennek! - fordult az ismeretlenhez Eve, örülve annak, hogy a sérülés tényleg nem tűnt súlyosnak. Mr. és Mrs. Caleigh, ha jól tudom. - A magas ismeretlen először Gabe-re, aztán Eve-re nézett. - Igen, biztos vagyok abban, hogy ön Eve Caleigh. Kivételes hasonlóságot mutat önnel az Észak-devoni Szemlében lehozott fénykép. Nem minden újságkép hasonlít arra, akiről készítették. - Hát látta? - kérdezte Gabe egyszerre megadóan és gyanakodva. Attól tartok, igen. Nem az a fajta reklám, amelyet az ember rendszerint kíván magának, nem igaz? Ám az
újságok előszeretettel lehoznak efféle ócska, hatásvadász hablatyokat, hiszen ez növeli az eladható példányszámot. - Ezért van itt? - Gabe azt gyanította, hogy megérkezett az első katasztrófaturista, akiknek az áradatától annyira tartottak. -Ami azt illeti, igen, Mr. Caleigh. Gabe-nek összeszorult a gyomra. Most mindjárt megköszöni ennek az embernek a segítségét, és lerázza. - De nem a puszta kíváncsiság hozott - folytatta Pyke. Efelől biztosíthatom magukat. - Gabe-re, majd Eve-re mosolygott. Menj a konyhába, és várj meg ott! - fordult Eve Lorenhez. - Egy percen belül ott vagyok, és megtisztítom a térdedet, aztán teszek rá valami kenőcsöt, nehogy elfertőződjön. Lehet, hogy be is kell ragasztanunk. Ó, és vidd magaddal Callyt is! Loren kézen fogta Callyt, és elbicegett a konyha felé, Eve pedig visszafordult a kedves mosolyú és kellemes modorú magas férfi felé. - Tehát maga is elhiszi ezt a sok sületlenséget a szellemekről - szólalt meg Gabe, amikor Loren és Cally hallótávolságon kívülre értek. - Nem! És pontosan azért vagyok itt, mert nem hiszem el érkezett a válasz. Gabe és Eve egymásra pillantott, s Pyke röviden, torokhangon felnevetett. Azért jöttem ide, Mr. és Mrs. Caleigh, mivel az a foglalkozásom, hogy felkutassam az úgynevezett „kísérteteket". -Gabe fájdalmas arckifejezését látva elmosolyodott. - Talán némi megkönnyebbülést hoz
önöknek az a tudat - folytatta Pyke -, hogy igen ritkán, szinte soha nem találkozom velük. - Nem értem - rázta meg a fejét Gabe. Hát persze, hogy nem. Nos, történetesen az a helyzet, hogy a kísértetjárásokban sem hiszek, és tíz alkalomból nyolcnál azt kell mondanom, hogy hitetlenkedésem megalapozott. Nincs olyan dolog, hogy kísértet, és ha megengedik ezt nekem, biztosan mondhatom, be tudom bizonyítani önöknek, hogy ebben a házban sem tanyázik egysem. - Tehát maga azok közül a kísértetvadász fickók közül való, akik átvizsgálják a szellemjárta helyeket? Médium oknyomozó vagyok vagy parapszichológus, ha úgy jobban tetszik, és valóban olyan házakat és épületeket szoktam megvizsgálni, melyekről azt tartják, rendszerint tévesen, hogy természetfeletti erők működnek bennük: jelenések, fantomhangok vagy poltergeistek. - Poltergeist? - Rosszindulatú démonszellemek, vagy más néven kopogó szellemek. - Igen, tudom, mik azok. Egyszerűen csak nem tudom hitelesnek tartani őket. - Remek, akkor ebben biztosan egyetértünk! - Ám Pyke ismét észrevette a Gabe arcára kiülő kétkedést. Nos, vegyük akkor például a poltergeisteket - vette fel ismét a beszélgetés fonalát az önjelölt spiritiszta nyomozó. Poltergeist tevékenységnek tulajdonítják a helyiségekben repülő tárgyakat, a maguktól kinyíló, majd becsukódó ajtókat, a helyükről elmozduló bútorokat, kopogó hangokat, még szagokat is... egy sor olyan jelenséget felsorolhatnék,
amely megijesztheti vagy halálra rémítheti a szerencsétlen áldozatot. Ám az a helyzet, hogy igen gyakran a pubertáskorú kislányok agyából kisugárzó kinetikus energiák idézik elő ezeket a jelenségeket; ebben a korban ugyanis jelentős változás történik a gyerekek érzelmi és hormonális állapotában. De bárkinél jelentkezhet, ha az illető túlságosan ideges, feszült, vagy ha szorong. -Azt akarja ezzel mondani, hogy mi hoztuk létre mindazt, ami ebben a házban történt? - Eve megfontoltan, ám mégis kihívóan tette fel a kérdést. - Nem, mindössze egy példát mondtam arról, hogy mi okozhat paranormálisnak tartott jelenséget. - Lorenre gondol - vetette fel Gabe. Nem feltétlenül, bár a kora alapján ítélve könnyen elképzelhető lenne, hogy ő a forrás. Ám ön vagy a felesége legalább annyira lehet az efféle történések epicentruma. Vagyis önök közül bárki, aki erőteljesen aggódik vagy szenved valami miatt. Talán mindketten. Gabe és Eve megint csak egymásra pillantott. - Valóban - nézett Eve ismét Pyke-ra. - Valóban sokkal nagyobb horderejű dolgok történnek itt, melyekről nincs szó az újságban. -Akkor miért nem helyezzük kényelembe magunkat és beszéljük meg, hogy pontosan mi is zajlik idefent? - fordult Pyke először Gabe, majd pedig Eve felé; melegen sugárzó mosolya lebilincselő volt. Néha - magyarázta tovább Pyke - az energiák, különösen, ha nagy trauma vagy erőszakos cselekvés kelti életre őket, beleivódhatnak magába az épület anyagába is; olyan ez, mintha a kő és az épületfa magnószalagként
működne, amely egy későbbi időpontban játssza le újból a felvett képeket vagy hangokat, esetleg mindkettőt. Crickley Hall nappalijában voltak, Gabe és Eve egymás mellett a kanapén, a spiritiszta oknyomozó pedig a magas támlájú fotelban. Sétapálcáját lába között tartotta. Gabe még nem rakott tüzet a kandallóban, így a szoba levegője hűvös és egészségtelenül nyirkos volt. Ezek azok az események, amelyeket legtöbbször kísértetjárásnak vélnek, mert az adott pillanatban felszabaduló negatív energia rendkívül erős. Ekkor esik meg az, hogy a titokzatos jelenségek következetesen ismétlődnek, és az ekképpen létrejött hangokat meg képeket a természetfeletti erőkkel való találkozásnak tulajdonítják. Eve elmesélt néhányat a szokatlan események közül, melyek az elmúlt héten Crickley Hallban történtek; Pyke figyelmesen hallgatta, imitt-amott együtt érzően hümmögött, máskor meg biccentett egyet-egyet. Helyenként nyájasan elmosolyodott vagy pedig mélyen összeráncolta a homlokát. No már most, ez a ház - érvelt tovább - öreg és igen huzatos; bár jómagam inkább légáramlatnak mondanám. Ebben a szobában egyértelműen érezhető. Maga az épület meredek falú szurdokban épült, mely természetes csatornát biztosít a légmozgásnak és a szeleknek. Egy hirtelen széllökés könnyedén felkaphatta a hintát, megijesztve ezzel az ön kisebbik lányát, és valószínűnek tartom, hogy emiatt döntötte önt is a földre. Említették, hogy az alagsorban kút található, amely föld alatti folyóból kapja a vizet. Elképzelésem szerint mindenféle légáramlat emelkedik fel innen, és alkalmanként vízpárát is felemelnek magukkal.
Vízpárát, melyeket talán önök tévesen szellemjelenésnek véltek. Eve maga volt a nagybetűs kétkedés, ám mégis Gabe volt az, aki tiltakozni kezdett, annak ellenére, hogy kész volt magáévá tenni az oknyomozó elméleteit. - Fel-alá rohangáltak egymás után az egész házban... Vízpára, amit heves, de elszigetelt széllökések mozgatnak. A képzeletükben talán úgy jelentek meg, mintha határozott célba vagy irányba mozognának, ám valójában csupán a légáramlatok kénye-kedve szerint haladtak. - És mi a helyzet a dörömbölő szekrénnyel? - Számtalan oka lehet. Szél, túlmelegedett vízcsövek, denevérek, rágcsálók, vibrációk... De mozgott az ajtaja; szabályosan zakatolt a keretében! - bizonygatta Eve. - Mintha valami lökdöste volna belülről. És amikor kinyitottuk az ajtót, a szekrény teljesen üres volt, a legapróbb élőlény sem volt odabent. Ha rágcsáló volt, akkor könnyedén eltűnhetett azon a nyíláson, amin át bejutott, bármi legyen is az. De nagyon könnyen megeshet, hogy a belső csővezeték remegése sugárzott át a bútorra. Nos, a hideg és a meleg vizes csövek valóban átfutnak a szekrényen... - szólalt meg Gabe bizonytalanul, ám látszott rajta, örömmel venné, ha meggyőznék. -Amikor valaki megdöbben vagy megrémül, túlságosan könnyen hajlamos arra, hogy eltúlozza mindazt, ami történik körülötte. - Pyke előrehajolt, nagy kezét járóbotja íves görbületén nyugtatta. - Vegyük például a pinceajtót! Önök azt állítják, hogy mindig bezárják, ám szemmel
láthatóan rendszeresen kinyílik. A zár nyilvánvalóan rossz, vagya keret kissé megrongálódott, valószínűleg mindkettő, igya zárnyelv a lenti kútból felszökő és a lépcső felé utat törő légáramlatok folyamatos nyomása következtében önmagától kilazul. Elfogadható magyarázat- gondolta Gabe. - Éppen csak az, de elfogadható. És mi a helyzet a padlón keletkező tócsákkal? Úgy vélem, vagy a víz szivárog át a kockakövek közötti cement kötőanyagban keletkezett hajszálrepedéseken keresztül, vagy apró, szinte észrevehetetlen hézagok vannak a tetőn és a mennyezeten. - De hát a tócsák eltűnnek! - szólt közbe szkeptikusan Eve. Nyilvánvalóan nem a párolgás miatt, ám meglehet, hogy a víz ugyanazokon a repedéseken át vissza is szivárog, melyekből előtört. Néhány hajszálrepedés annyira vékony, hogy alaposabb vizsgálat nélkül fel sem lehet fedezni. Ugyanez áll a mennyezet hézagaira is... a víz egyszerűen levezetődik rajtuk. A lépcsősoron keletkezett tócsákat okozhatják a mennyezet közvetlenül felettük lévő repedései vagy a nagyteremben lévő hosszú ablak keretén keletkezett réseken átszivárgó eső. A lépcsőfokok fadeszkája pedig felszívja a nedvességet. - De hiszen régimódi ruhába öltözött táncoló gyerekeket láttam a hallban! - állhatatoskodott Eve, aki most két kezét szorosan összekulcsolta a térdén. Nos igen, ez valóban érdekes. - Pyke ismét hátradőlt a karosszékben, hangja és modora végtelenül megnyugtató volt. - Kérem, mondja el, mivel foglalatoskodott
közvetlenül azelőtt, hogy ezt a víziót látta volna? Talán aludt? - Nem, délelőtt történt, és teljesen ébren voltam. - Eve visszagondolt arra a napra. - Igen, a konyhában voltam és a búgócsigát néztem. - Búgócsigát? Eve némiképp elbizonytalanodott. - Találtunk egy régimódi búgócsigát a padláson a többi játék között. Úgy tűnt, soha nem használta senki. Megolajoztam és megpörgettem. - Megpörgette? - Igen. Először beragadt, de hamarosan sikerült elindítanom. - Ezek a játékok igen gyorsan pörögnek, igazam van? - Nagyon gyorsan. A színek egyfajta homályos fehérségben olvadnak össze, és a játék magas frekvenciájú, zümmögő hangot ad ki. - Milyen volt a mintázata? Általában igen színesek ezek a holmik. A kép a csiga egész kerületét körbefogja. Gyerekeket ábrázol, akik egymás kezét fogva körtáncot járnak. - Eve pontosan tudta, mit fog erre mondani Pyke. - Az alakok pedig összeolvadtak és elmosódott fehér folttá váltak...? - vetette előre gyorsan Pyke. - Igen. Es csak nézte, ahogy pörög... Feltételezem, ha valaki túl sokáig és túl erősen néz ilyesmit, az előidézhet egyfajta hipnotikus hatást. Bizonyos sebesség felett a váltakozó minták minden bizonnyal létrehozhatnak transzközeli állapotokat. Ez történt önnel is, Mrs. Caleigh?
Nem... nem hiszem. Nem tudom biztosan. Én viszont azt gondolnám, hogy pontosan ez történt; és amikor kilépett a hallba, a táncoló gyerekek víziója egyszerre valósággá vált az ön számára. Még mindig félig transzállapotban volt, hogy úgy mondjam, ébren álmodott. - De Cally is látta a gyerekeket! Éppen azért mentem ki, mert meglátta őket, és kihívott. - Önszuggesztió. Eve a férfira bámult. Feltételezem, ön és a lányai nagyon közel állnak egymáshoz. Az anya-gyermek kapcsolat az egyik legerősebb kapocs mind közül, tele intuícióval és közös érzésekkel. Egy anya gyakran anélkül is tudja, miért sír a kicsinye, hogy ismerné a probléma bármilyen kézzelfogható okát. Hasonlóképpen a kisbaba vagy kisgyerek ugyanúgy megérzi anyja hangulatát, s még csak egyetlen szónak sem kell elhangoznia. Eve a közte és Cam közötti belső, intuitív kapcsolatra gondolt, ám ismét Gabe volt az, aki megszólalt. - Mit akar ezzel mondani, Mr. Pyke? Azt, hogy Cally azért látta a gyerekeket, mert a feleségem akkor már leképezte magában a látványt? Pontosan ezt mondom - csapott lelkesen Pyke a sétapálca tetejére. - A körtáncot járó gyerekek hallucinogén látomását a búgócsiga idézte elő, amely rögzült az ön felesége elméjében. A látvány aztán leképződött a lányában, aki úgy hitte, valós dolgot lát, ezért hívta az édesanyját. Álljunk csak meg egy pillanatra! - Gabe a hallottaktól meghökkenve dörzsölgette az állát. - Tegnapelőtt éjjel -
Loren sikoltozva ébredt fel álmából. Azt mondta, valaki megütötte egy pálcával. Ez is egyfajta gondolatátvitel volt? - Eszébe jutott a büntetőpálca, melyet aznap délután találtak, és hogy már a puszta látványától is mennyire elszörnyedt és felháborodott ő is meg Eve is. Nem, nem hiszem. Ám kétségtelen, hogy egyfajta rejtett érzelmi feszültség hatja át a házat; abban a pillanatban megéreztem, ahogy beléptem. Nem halt meg a közelmúltban valaki a családban, vagy nem értesültek valamilyen rendkívül kellemetlen hírről? Eve lenézett a térdére; hagyta, hogy Gabe válaszoljon. - Az ötéves fiunk egy éwel ezelőtt tűnt el - mondta érzelemmentes, higgadt hangon. - Még nem tettük túl magunkat rajta. - Eve-re pillantott, aztán hozzátette: - És még mindig reménykedünk. - Ó! - Pyke nagy kezének hegyes ujjait a szájához emelte, és elgondolkodva a távolba révedt. - Ez sok mindent megmagyaráz! Bizonyára valamennyien labilis lelkiállapotban vannak. Talán Loren, amikor azt érezte, hogy veri valaki, önmagát büntette, mert ő itt van, biztonságban a szüleivel, miközben kisöccséről semmi hír. Talán bűnösnek érzi magát. Ugye maguk is hallottak már a stigmajelenségről, vagyis arról, amikor egészséges embereken a keresztre feszített Krisztus sebei jelennek meg? Ritka, bár szakmai körökben általánosan elfogadott jelenség. A bűntudat okozza azokban, akik mélyen vallásosán hisznek abban, hogy Krisztus átvállalta a szenvedést az emberiségtől azok bűneiért, így váltva meg őket. Csak az jutott eszembe, hogy Loren talán valami alaptalan bűntudatot érez az önöket ért veszteség miatt, s
tudat alatt önmagát vádolja. - Együtt érzően felsóhajtott. Gondolom, nem volt rajta látható sérülés? Ezúttal Eve volt az, aki nemlegesen rázta meg a fejét. Gabe-et túlságosan is lefoglalta az, hogy megértse mindazt, amit Pyke feléjük sugallt. A médium oknyomozónak nem lehet igaza! Loren teljesen normális, kiegyensúlyozott kölyök, nincs semmi, ami miatt bűnösnek kellene éreznie magát. Mellesleg pedig azelőtt soha nem volt efféle álma! - Ha bárkit is lehet okolni a történtekért - szólalt meg Eve -, akkor az én vagyok. Én veszítettem Camet szem elől azon a napon. - Eve... - Gabe felesége kezéért nyúlt, hogy megvigasztalja, bár kissé fárasztotta már az a rengeteg önmarcangolás, amit az asszony magára vállalt. Annyira szerette volna levenni róla ezt a terhet, ám még ennyi idő után sem tudta, hogyan tehetné. Gordon Pyke épp arra készült, hogy részletesebben kifejtse az álláspontját, amikor Loren lépett be a szobába, kezében tálcát egyensúlyozva, melyen két teáscsésze, hozzávaló alátét, meg egy hatalmas kávésbögre - ez utóbbi Gabe-nek - terpeszkedett, és egy tálka cukor, benne teáskanállal. Gabe észrevette, hogy még egy kistányérnyi teasüteményt is odatett melléjük. Cally a nyomában masírozott. Óvatosan, nehogy egy csepp is kiömöljön, Loren egyenesen a szellemvadászhoz lépett. - Úgy gondoltam, talán jólesne önnek egy csésze tea, Mr. Pyke - szólalt meg tiszteletteljesen. - Nem tudtam, kér-e hozzá cukrot. Gabe le volt nyűgözve. Loren többnyire nem túl szívélyes a felnőttekkel, különösen nem az idegenekkel. Az igaz, hogy kivétel nélkül mindig udvarias, ám az esetek
többségében túl félénk volt ahhoz, hogy ennyire az előtérbe merészkedjen. Kétséget kizáróan azonnal megkedvelte a férfit, aki felsegítette a hídon. Eve észrevette, hogy Loren sebesült térde már nem vérzik, bár a horzsolás és környéke vörös és duzzadt. Az előbb megígérte neki, hogy kitisztítja és fertőtleníti, ám Gordon Pyke mindkettejüket teljesen lekötötte a nappaliban. Pyke a fotel karfájának támasztotta sétapálcáját, majd előrehajolt, hogy elvegye az egyik csészét és az alátétet a tálcáról. Szélesen Lorenre mosolygott. - Nem kérek cukrot, kedvesem, de elvennék egy süteményt, ha lehet. Loren szinte szemérmesen viszonozta a mosolyát. Valóban kedveli Pyke-ot! - suhant át ismét Gabe agyán, ám ez egyáltalán nem lepte meg. Volt valami megnyugtató a magas férfiban. Cally- mint mindig - most is közömbös volt, ám tipikusan ez jellemezte a felnőttekkel való kapcsolatát. Beszélgetésük ezen szakaszáig Pyke nagy hatást tett Gabe-re azzal, hogy ennyire gyakorlatias gondolatmenettel fordult a paranormálisnak vagy természetfelettinek tartott jelenségek felé, bár tudta, Eve-et távolról sem sikerült meggyőznie. Úgy vélte, két eltérő attitűd áll szemben egymással: a szellemekben való hitre való hajlandóság és a Pyke által előadott, természetes okokon alapuló magyarázat iránti meggyőződés. Eve minden kétséget kizáróan az előbbiek táborába tartozott, és Gabe Lili Peelt hibáztatta ezért. Miután Loren Eve-nek is odaadta a teát, Gabe-nek pedig a kávéját, az asztalra helyezte a tálcát, és bepréselte magát apja mellé. Cally Eve térdére mászott. A két lány
egyformán az idegent tanulmányozta, aki beleharapott a kekszbe. Elropogtatta a felét, és apró mosolyt küldött feléjük rövid kecskeszakálla felett, mintha örömmel töltené el társaságuk. Ám Eve másként képzelte el a beszélgetést: nem akarta a lányait bevonni a beszélgetésbe. - Loren, elkészültél már a házi feladatoddal? És Cally, miért nem festesz valamit a konyhában? Loren segít előszedni a készletet. - Ó, hadd maradjanak! - kérte Pyke, aki a teasütemény másik felét mindössze néhány centiméterre tartotta a szájától. - Jó lenne, ha ők is részesei lennének a beszélgetésünknek. Mellesleg pedig kis eszmefuttatásunk talán eloszlatja Loren aggodalmainak egy részét. A kicsi pedig, nos a mondandónk többsége amúgy is elrepül a füle mellett. Meglepődnél, ha tudnád, mennyi mindent megért Cally! gondolta Gabe, de nem mondott semmit. Loren hálásan mosolygott Pyke-ra, örült, hogy értelmes nagylánynak tartják. Gabe kíváncsisága feltámadt, ám nemcsak a kísértetjárásra adott racionális eszmefuttatások miatt. - Mr. Pyke... - kezdte. - Kérdezzen csak bármit, amit szeretne! - szólt közbe Pyke, és bekapta a sütemény másik felét. - Csak azon tűnődtem, hogy került a szakmába. Gabe még nem állt készen arra, hogy teljesen megbízzon a spiritiszta oknyomozóban. Óvatos volt, mert Gordon Pyke kéretlenül és meglepetésszerűen érkezett, és kizárólag azért engedték be, mert olyan kedves volt Lorennel. De az
égvilágon semmit nem tudtak róla, és könnyen megeshetett, hogy egy újabb Lili Peelhez hasonló bogaras flótással állnak szemben, akinek hiányzik egy kereke. Bár első pillantásra úgy tűnt, hogy megvan neki mind a négy. - Tökéletesen jogos a kérdés - jelentette ki Pyke vidáman, s ledörzsölte a morzsákat az ujjairól. - Meg vagyok róla győződve, hogy az önök szemében a szellemvadászat különösen szokatlan foglalkozásnak tűnhet, ám számomra ez lebilincselően egyedülálló hivatás, amelyre, eddigi tapasztalataim alapján bátran ki merem jelenteni, különösen alkalmas vagyok, bár a paranormális jelenségek felkutatása iránti vágy az életem egy meglehetősen kései szakaszában jött csak elő. Ó, felületesen mindig is érdeklődtem a természetfeletti iránt, ám a munkám lefoglalta időm túlnyomó részét. Tudják, könyvtáros voltam Londonban. Jó ideje hátrahagytam már a nagyvárost, annak minden csillogásával és szennyével együtt, hogy nyugodtabb életet éljek Barnstaple könyvtárosaként. Gabe hallott már a városról, mely meglehetősen távol esett Hollow Baytől. Tehát a férfi nem helybéli. Pyke belekortyolt a teájába. Cally azonban mostanra már halálosan elunta magát. -Anyuci - fogta könyörgőre -, játszhatok a szobámban? - Igen, hát persze, édesem - mosolygott rá Eve. - De csak a szobádban! A padlásra nem mehetsz fel! - Nem megyek, anyuci! - Azzal Cally kitrappolt az ajtón, s még hallották, amint apró lábacskái átcsattognak a nagyterem kőkockáin. - Csodálatos gyermekeik vannak - jegyezte meg Pyke.
Köszönjük. - Eve kezdte elveszíteni a türelmét. Már kitalálta, miért jött Pyke Crickley Hallba, ám egyáltalán nem volt biztos abban, hogy akarja-e ezt. Mindegy, hogy magyarázza az oknyomozó az elmúlt hét bizarr történéseit, tudta, a lényeget illetően igencsak nagyot téved: Crickley Hallban igenis szellemek kísértenek! A valódi probléma az volt, hogy úgy látta, Gabe, az örök pragmatista hajlandó hitelt adni Pyke racionalizálási kísérleteinek. A szellemvadásza karosszék melletti dohányzóasztalra tette a csészét és a tányérkát. - Könyvtárosként rengeteg időm volt arra, hogy egyéb tudományterületekben is elmélyedjek. A természetfeletti tanulmányozása egy idő után több lett, mint puszta hobbi, és hamarosan rájöttem, hogy a spirituális oknyomozás egyáltalán nem nehéz, amennyiben a kutatást végző... hm... megfelelő képességekkel rendelkezik a munkához. Mint kiderült, én rendelkezem velük. A hétvégéimet elkezdtem arra szentelni, hogy állítólagosán kísértetjárta helyeket látogassak meg, és az esetek túlnyomó többségében be is tudtam bizonyítani, hogy a problémákat fizikai rendellenességek vagy zavarok okozzák, nem pedig a holtak szellemei. A legtöbb esetben a szellemvadászszakma, már ha szakmának lehet ezt nevezni, csupán minimális eszköztárat igényel. A kezdeti sikerek nyomán egyre több felkérést kaptam, melyek igen lefoglaltak, ezért örömmel fogadtam a nyugdíjas éveim beköszöntét, mert attól kezdve minden időmet a kutatásnak és a gyakorlatnak szentelhettem. -
Tehát Pyke nyugdíjas - gondolta Gabe -, legalább hatvanöt éves, de nyilvánvalóan idősebb, ha már egy ideje űzi ezt a munkát, jól tartja magát. És így keres magának munkát? - Eve kérdése nem volt ellenséges, ám Gabe kihallotta belőle a cinizmust. - Elolvas egy vad újságcikket, aztán egyszerűen csak megjelenik az illető küszöbén? Nos, néha igen - ismerte el Pyke. - Még egy tartalomelemző ügynökséget is megbíztam azzal, hogy rendszeresen kiválogassa és elküldje a kísértetjárásról meg effélékről szóló cikkeket és utalásokat. Általában először kiderítem a potenciális ügyfél telefonszámát. Ha nem érdekli őket a szolgáltatásom, semmi gond; ám az esetek többségében alig várják, hogy a probléma mélyére ássanak. Fel szoktam adni apróhirdetéseket is a helyi lapokban. Meglepné, ha tudná, mennyien hiszik azt, hogy a házukat kísértetekkel kénytelenek megosztani. - Tízből nyolc - jegyezte meg Eve. - Korábban azt mondta, hogy tízből két esetet nem tud racionális okokkal megmagyarázni. Igen, igen, értem a célzást, Mrs. Caleigh, és maximálisan igaza van abban, hogy felvetette. Ám bizonyos esetekben nem ismerhetjük az összes befolyásoló tényezőt, és előfordul, hogy az érintett személy vagy személyek pszichológiai állapota nem nyilvánvaló azonnal. így hát igen, természetesen nem lehet megoldani az összes rejtélyt. Viszont ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy természetfeletti erők játszanának közre. - De nem lehet biztos benne.
Nem, valóban nem lehetek biztos minden alkalommal. Néhány rejtély örökre misztérium marad, minden megértésre irányuló erőfeszítésünk ellenére. Néha talán csak a felszín az, ahova bepillantást nyerhetünk. Néhány pillanatra csend telepedett rájuk, aztán Eve váratlanul megszólalt: - Mr. Pyke, nagyon köszönjük, hogy ilyen jó volt Lorenhez, ám attól tartok, nincs szükségünk a szolgáltatására. Várj egy percet, édesem! - tört ki Gabe. - Semmit nem veszíthetünk azzal, ha Mr. Pyke körülnéz egy kicsit. - Gabe valójában abban reménykedett, hogy Pyke némi józanságot hoz a házba. Biztosíthatom afelől, hogy a nyomozásom nem fogja önöket zavarni. Kezdetben csak az alapfelszereléssel dolgoznék... néhány kamerával, az egyik közülük infravörös lenne, egy magnetofonnal, hőmérővel, hintőporral és damilszállal. Később aztán bevonhatunk más készülékeket is, hangszkennert, mágnestérmérőt, termálhőszkennert meg egyebeket, ám kizárólag abban az esetben, ha elengedhetetlen a mélyrehatóbb nyomozáshoz. Azonban az alapján, amit eddig elmondtak nekem, meglehetősen biztos vagyok abban, hogy erre nem lesz szükség. Eve megrázta a fejét, de Gabe lecsapott a lehetőségre: - És biztos abban, hogy választ tud adni? - Előre csak annyit ígérhetek, hogy tőlem telhetően mindent megteszek. Már holnap este elkezdhetném. - Gabe... - kezdte volna Eve, ám férje a szavába vágott. - Mennyi a tiszteletdíja, Mr. Pyke? -
Ó, nem számítok fel semmit! Természetesen a felmerülő költségektől eltekintve, ám az nem lesz túl jelentős. Tudják, nem anyagi haszon reményében végzem ezt a munkát. Nyugdíjamból és a jóval ifjabb koromból rám maradt szerény örökség maradékából mérsékelt anyagi jólétben élek, így soha nem szorított rá a szükség, hogy szolgáltatásaimért díjat számítsak fel. Mindössze az engedélyüket kérném ahhoz, hogy cikket írjak az eredményeimről, melyet aztán később majd beadnék a Londoni Pszichikai Kutatótársaságnak. Mindig érdeklődnek a magamfajta független nyomozók gyakorlati kutatásai iránt. És arra kérném önöket, hogy maradjanak a ház egy kijelölt részében, miután felállítottam a felszerelésemet. Amúgy is éjjel fogok dolgozni, amikor önök valószínűleg a hálószobájukban tartózkodnak. - Éjjel akarja csinálni? Olyankor kisebb a természetes mozgás. Fel-alá sétáló emberek, játszó gyerekek, látogatók... tudják, a szokásos napi sürgés-forgásra gondolok. Mellesleg pedig a legtöbb eset ebben a napszakban történt, nem igaz? - Gabe, én nem akarom ezt! - szólalt meg Eve komolyan. Ám a férfi hajthatatlan maradt. Eve, vagy megengedjük Mr. Pyke-nak, hogy elvégezze a dolgát, vagy hétvégén kiköltözünk a házból! Talán, ha kiderül, mitől vannak ezek a dolgok, akkor tudunk rajtuk változtatni. Eve ismét tiltakozni próbált, de felismerte férje arcán az eltökéltséget. Ha Gabe egyszer elhatározta magát, akkor onnan nem volt visszaút. Még az is megeshet, hogy az -
oknyomozó arra jut, hogy Crickley Hallt tényleg lakják szellemek. Szíve mélyén azt kívánta, bárcsak így történne! 48. JÉG A fürdőkád elég hosszú volt ahhoz, hogy Eve teljesen ki nyújtózzon benne, a lábát sem kellett felhúznia; csak a feje és a nyaka látszott ki a víz felett. Pihentető, majdhogynem otthonos volt a meleg víz barátságos, oltalmazó melegébe burkolózni; arcán apró izzadságcseppek gyöngyöztek, s csak kavargó gondolatai akadályozták meg abban, hogy elszundítson. Holnap este eljön hozzájuk Gordon Pyke, felállítja felszerelését, aztán magányosan végig virrasztja az éjszakát, miközben ő és családja az igazak álmát alussza. Azon tűnődött, vajon történik-e valami, amikor megfigyelés alatt lesz a ház; valami titokzatos vagy misztikus, ami megcáfolná az oknyomozó előző napi érvelését? Vajon békésen telnek-e majd az órák: úgy döntenek-e a szellemek, hogy nem fedik fel magukat sem hanggal, sem vizuálisan? Azt mutatja-e majd ki Pyke apparátusa, hogy a zavarok tökéletesen természetes okokra vezethetők vissza? Talán igaza volt - talán valóban csak képzelte a táncoló gyerekeket, mert agya fogékony egy ilyen egyszerű gyerekjáték - a színes búgócsiga - által keltett képekre. Tisztában volt azzal, hogy érzelmileg mennyire sebezhetővé vált, mert kifárasztotta a bánat és a halványuló remény, de biztos volt abban, hogy tényleg látta őket, biztos
abban, hogy nem csak képzelte a sötét, gonosz jelenlétet múlt vasárnap és tegnap, Lili Peel jelenlétében! Lehunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia a fürdőszoba kopárságát, a csupasz, fekete-fehér csempét és feje felett a gömbburát. Eső neszezett a párás ablakon, és sűrű gőzhullámok tekergőztek felfelé a forró vízből, melyben próbált ellazulni. Jólesett bőrének a meleg, s gondolatai elkalandoztak. Eve fáradt volt - mostanában mindig annak érezte magát, ám ez a hét különösen megterhelőnek bizonyult. Jó ötlet volt Gabe részéről, hogy elhozta őket Londonból, így Cam eltűnésének az évfordulóját nem kell emlékekkel teli otthonukban tölteni. Keserűen elmosolyodott. Nem mintha bármi különbség is lenne, nem mintha egy szemernyivel is kevésbé fájna! Ám Gabe csak jót akart. Megtörölte a fürdőkendővel az arcát; víz és izzadságcseppek keveredtek rajta. A változatosság kedvéért igen jólesett végre nem fázni: Crickley Hall mindig olyan hűvös. Ahogy Pyke mondta, huzatos; vagyis az ő szavaival élve inkább légáramlatokkal teli. Magas, nagycsontú ember volt, és tisztességesnek tűnt. Nyájas, jó modorú, kellemes viselkedésű „majdnem óriás", megnyugtató mosollyal. Eve remélte, hogy nem volt vele túl goromba, ám tudta, Lili Peel többet segíthetne neki. Biztos volt abban, hogy a médium végül el fogja érni Camet; csak még egy kis időre van szükség, na és persze megfelelő körülményekre. Hát nem érezte ő maga is a minap a közvetlen közelében? Lehunyta a szemét és lejjebb csúszott a kádban, a víz elfedte az állát, szinte az alsó ajkáig ért. Olyan meleg, olyan kényelmes! Eve sodródni kezdett...
Nem szabad elaludnia! Ám olyan fáradt, annyira elcsigázták az események. És a bánat. Átfutott rajta a gondolat, hogy vajon megtalálják-e még valaha Chestert. Eltűnt kutya, eltűnt kisfiú. A lányok még mindig feldúltak. Cam miatt. Chester miatt. Túl sok a veszteség. Álmos. Nagyon álmos... Mivel szemét csukva tartotta és félálomba merült, Eve nem vette azonnal észre, hogy feje felett megrebben az égő, aztán elhomályosul, majd végül kialszik. Ám a következő pillanatban bekövetkező hőmérsékletváltozást azonnal megérezte. Ijedten felriadt. A fürdővíz lehűlt- nem, egyenesen hideg lett! - és gyorsan hűlt tovább. Mintha lassan jéggé sűrűsödne. Aztán a vaksötétben meghallotta a hangját is. A jégszilánkok recsegve, pattogva fagytak össze a víz felszínén. Felemelte ólomnehéz karját, és elgémberedett kezével kitapintotta a vékony jégtakarót. Nekifeszítette a kezét, ám az ekkorra már megerősödött és megszilárdult, nem tudta áttörni. Közvetlenül a vízfelszín felett tartott arcán megérezte a helyiséget elborító fagyosságot. Haja megkeményedett és zúzmara lepte el, s a jeges víz satuként szorította tüdejét, hogy nehezére esett a lélegzés. Megpróbált kiáltani, ám a tüdejébe tóduló fagyos levegő elszorította a torkát. Nem lehet igaz, hogy ez történik vele, ez a természet minden törvényét meghazudtolja! Hogy képes egy kádnyi meleg víz másodperceken belül megfagyni? Ez őrültség, ilyen nem lehet! A testét körülölelő hideg súlyosnak és keménynek tűnt, bilincsbe zárta végtagjait, szinte mozdítani is alig tudta. S
minden egyes alkalommal, amikor megpróbált levegőt venni, hogy segítségért kiáltson, mintha valaki jégcsapot nyomott volna le a torkán, minden feltörő hangot elfojtva. így hát ahelyett, hogy felemelte volna a kezét, a kád aljának támasztotta mindkettőt, s a talpát is, azt remélve, hogy a vállával át tudja majd törni a befagyott vízfelszínt, ám egyre lejjebb csúszott a porcelánon, nem tudott fogást találni rajta. Kétségbeesetten vadul felrántotta az egyik térdét, másik talpát pedig erősen kitámasztotta a kád túlsó falán. Hallotta, hogy megreccsen a jégtakaró, érzékelte, hogy leheletnyit enged a felszíne, s érezte, ahogy térde erősen nekicsapódik a felszínnek. Ám a mozdulattól a feje még lejjebb csúszott a vízben, s az beerőszakolta magát az orrába, kérlelhetetlenül betolult nyitott szájába. Eve-et elöntötte a vakrémület: amennyire erejéből telt, dobálni kezdte magát, vonaglott és tekergőzött a jeges vízben, most már két térddel rúgkapált felfelé, egyikkel a másik után, miután a ráboruló jégtakaró megreccsent, majd megrepedt. Feje és válla teljesen víz alá került, s háta a kád kemény aljához simult. Őrjöngött, eszelős rettegés kerítette hatalmába. Nem akart megfulladni. Egy utolsó, hatalmas erőfeszítéssel megemelte törzsét, és homlokával áttörte a vékony jég burkot, ahol néhány másodperccel ezelőtt a feje volt, s ami már kezdett összezáródni a vastagabb részekkel. Hatalmas levegőt vett; nem érdekelte, hogy az megdermeszti a száját és a torkát, és sarkvidéki szélviharként támadja meg tüdejét, csak az zakatolt kétségbeesetten az agyában, hogy levegőt kell vennie, különben meghal. Kinyitotta szemét a sötétben, és ez volt az a pillanat, amikor az ujjak harapófogóként a
fejébe markoltak és visszanyomták a víz alá. Ismét lemerült, nem értette, mi történik vele, egyszerűen csak az életéért küzdött, ide-oda dobálta magát, vonaglott és tekergett, a jéghideg víz szorító ölelése ellenére sem volt hajlandó megadni magát és mozdulatlanná bénulni, kígyózott, nehogy a fejét satuként szorító kéz biztosabb fogást találjon rajta. Ismét átrobbantotta a jégtakarót, de aztán még lejjebb csúszott a kádban, ahol egyik lábát kinyújtva, a másikat pedig behajlítva lökte el ismét magát talpával a csúszós porcelántól. Pislantott, hogy tisztábban lásson, és inkább csak érzékelte, semmint látta a fölé hajoló sötét alakot, ám ezúttal sikerült felsikoltania, bár ami kitört a torkán, az színtiszta, fokozhatatlan, elemi iszonyatból fakadó, tudatalattiból feltörő állati üvöltés volt, nem sikoly. A fülsértő hang körbevisszhangzott a csempézett fürdőszobában. Megdöbbentően fagyos kezek ragadták meg, az egyik a haját, a másik pedig a vállát. Még egyszer víz alá kényszerítették, ám Eve olyan erősen küzdött, hogy teljesen feltörte maga körül a jégburkot, így a kezek nem tudták víz alatt tartani. Fellökte magát, újból felsikoltott, és a fürdőszoba ajtaja berobbant. A lépcsőfeljáró lámpájának gyászos fénye vonakodva tört utat magának a koromsötétben. Gabe rontott be, megragadta Eve-et, kirántotta a kádból, és szorosan magához ölelte meztelen, reszkető testét. Megpróbálta lecsendesíteni, erősen tartotta, s csendesen a fülébe suttogott szavakkal fékezte zokogását. - Minden rendben, Eve, most már biztonságban vagy, itt vagyok.
Gyorsan körbenézett a fürdőszobában, melyben - bár árnyékba borult, s ez rontotta a látási viszonyokat - nem volt senki. Orrát azonban megcsapta az erős, ürülékkel és rothadással keveredő émelyítő mosószappanszag. 49. VIGASZ - De megnéztem a vizet, Eve, és nem volt hideg! Talán langyos, de biztosan nem jeges, ahogy mondod. - Hinned kell nekem! - Talán kiégett az égő, és ez ijesztett meg annyira, hogy... - Nem képzelődtem, Gabe! Kiment a világítás... - Csak a villanykörte aludt ki. Ellenőriztem. Mindenhol máshol teljesen jól működött. Amikor elaludt a lámpa, a fürdővíz megfagyott. Egyszerűen megfagyott! Beszorultam alá. Aztán valaki... valami elkezdett lenyomni. Megpróbált belefojtani! A kezét a fejemre tette, úgy nyomott lefelé. Nem csak képzeltem! Rendben, édesem. Csak megpróbálok valami értelmes magyarázatot találni rá. - Nem említette meg a hányingerkeltő szagot. Lehet, hogy csak a fürdőszoba valamelyik ódon vízelvezető csatornája bűzlött ennyire. Szembe kell azonban néznie vele, nem söpörheti a szőnyeg alá: ésszerű magyarázatot kell találnia a ház hátborzongató eseményeire. - Valóban, tényleg nem akarok hinni a szellemekben - ismerte el. - Hogy söpörheted csak így le magadról mindazt, ami a beköltözésünk óta történt?
Gabe elhallgatott. Eve-nek igaza volt. Ő maga is látta azokat a Cally körül keringő furcsa, apró, ragyogó fénypöttyöket, amikor a kislány a szobájában játszott; ő is hallotta a padlásról lefelé szanaszét szaladó apró lábak neszét, és ő is ott volt, amikor a szekrényajtó majdnem kiszakadt a sarokpántjából, annyira dörömbölt benne valami. Végül megszólalt: - Rendben, igazad van, tényleg nem stimmel valami ezzel a hellyel, valami rossz történik itt. Chester azonnal megérezte. Ezért szökött meg. A hálószobában voltak már, mindketten az ágy szélén ültek, Eve fürdőköpenybe burkolózva. Szerencsére és meglehetősen különös módon sikolyai nem ébresztették fel a lányokat; továbbaludtak, az ártatlanok békességével. A ház az energiáikból táplálkozott. Gabe meggörnyedt, előrehajolt, és térdére támaszkodva összekulcsolta a kezét. - Vége, nem tudok mit mondani - mondta aztán. - Elég volt. Eltűnünk innen, és vissza sem nézünk! - De valami jó is van itt! - Honnan tudhatod ezt? - Éreztem. És Lili is. Nem tehetjük ki magunkat még egyszer ennek! Nézd, ha igazad van, ha Cam valóban teremtett valamiféle kapcsolatot veled, akkor bárhol meg tudja tenni. - Gabe úgy hitte, Eve csak ámítja magát, ám nem ez volt az alkalmas pillanat arra, hogy hangot adjon eme véleményének. Eve-nek meggyengült az egészsége, cérnavékonyak voltak az idegei.
Az asszony a férjéhez hajolt, s egyik karjával átölelte a vállát. Gabe Eve derekára csúsztatta a kezét. - Jól van, Gabe, menjünk el! A férfi nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében. - De csak azután, hogy Lili Peel még egyszer eljön ide. - Eve... - Csak még egyszer! És azt sem bánom, ha Mr. Pyke is elvégzi a maga nyomozását, ha te ezt látod jónak. - Nem hiszem, hogy sok értelme lenne, ha elmegyünk. -Ahogy korábban is mondtad, semmit nem árthat, ha körülnéz. Mellesleg pedig érdekelne, hogy mit talál. - Csak azt akarod bebizonyítani, hogy tévedtem, ez minden-jelentette ki Gabe könnyedén, hogy tompítsa mondandója élét. - Nem. Azt akarom, hogy elégedett legyél! - Bírni fogod az éjszakát? - Beveszek egy altatót. Kimerültnek érzem magam, de nem hiszem, hogy máshogy el tudnék aludni. A ház az ö erejét is megtörte. Lágyan megcsókolta a férfi arcát, tudatában volt értetlenségének, és biztos a szeretetében. Ajkával még mindig az arcát cirógatta. -Annyira megijedtem, Gabe. - Tudom. Ezért kell elmennünk. Igen, gondolta Eve, el kell menniük Crickley Hallból, de nem másnap.
50. PÉNTEK Eve kiemelte a reggelis edényeket és bögréket a forró, mosogatószeres vízből, s áttette száradni a csöpögtetőtálcára. Kinézett az ablakon: odakint a szokásos lehangoló idő uralta a tájat. Soha nem áll már el az eső? Nagyot sóhajtva lehúzta kezéről a gumikesztyűt, és a mosogató szélére dobta, aztán leengedte a mosószeres vizet. Sikerült elindítania a fáradtságtól zsémbes Lorent az iskolába, Cally pedig tőle szokatlan módon még mindig odafent aludt. Semmi értelme felébresztenie, olyan fáradtnak tűnt múlt este; az lesz a legjobb, ha jól kialussza magát. Eve rádöbbent, hogy el kell mennie a boltba. Nem volt szükség sok mindenre, csak némi friss élelmiszerre a hétvégére; Gabe rögtönzött otthoni irodájában dolgozott, így nyugodtan elmehet, férje oda tud figyelni Callyre. Még korábban elújságolta Eve-nek, hogy úgy gondolja, rájött a Seapower karbantartási problémájának megoldására. Valami teleszkópos, hidraulikus póznáról beszélt, amelynek azemelőrúdja a tengerfenéken lenne, nem pedig egy felszíni járműre - ez alatt hajót értett - rögzített darun; s az emelné fel a turbina víz alatti elemeit, ha a karbantartási munkálatokra lenne szükség. Eve egy kicsit azt kívánta, bárcsak ne működne tökéletesen a megoldás, mert különben a családnak nem lenne oka arra, hogy továbbra is itt maradjon, visszaköltözhetnének Londonba. Gabe szükség esetén egyedül is le tudna utazni Devonba.
Eve ezzel szemben még nem állt készen arra, hogy ilyen hamar elhagyja Crickley Hallt, annak ellenére sem, hogy előző éjjel majdnem az eszét vesztette a félelemtől. Cam tudja, hogy itt van, és csak ez számít! Sikerült elérnie őt tudatosan vagy tudattalanul, teljesen mindegy - onnan, ahol fogva tartják, akárhol is van az a hely, a lényeg az, hogy végül itt rátalált. Bár Gabe azt mondta, ha tényleg telepatikus kapcsolat alakult ki közöttük, akkor tökéletesen mindegy, hogy fizikailag hol tartózkodik, Eve ebben nem volt olyan biztos, és ezért nem is volt hajlandó vállalni a kockázatot, nem ezen a ponton, amikor olyan közelinek érezte a találkozást. Még most is érzi Cam jelenlétét! Minden kétséget kizáróan tudta, hogy fia megpróbál kommunikálni vele. Hát nem simította-e vasárnap végig a homlokát apró, lágy kis kezével, nem az ő jósága, tisztasága kényszerítette-e meghátrálásra azt a sötét, ocsmány valamit? Lili Peel lehetne a közvetítőcsatorna közöttük. Eve-nek rá kell vennie a médiumot, hogy megint segítsen. Ő tolmácsolhatná Cam üzenetét. Előhalászta Lili névjegykártyáját a konyhaajtó melletti fogason lógó széldzsekije zsebéből, és átballagott a nappaliba. Bepötyögte az öreg telefonba a számokat. Hatszor kicsengett, mire Lili felvette. - Halló? - Lili, Eve Caleigh vagyok. - Ó... jól van? - Nem igazán. Eve gyorsan elmesélte a médiumnak, hogy ugyanaz a fekete szellem, aminek a jelenléte annyira megrémítette
őket két nappal korábban, megpróbálta az elmúlt éjjel belefojtani a fürdőkádba. Félek, Lili! - ismerte el. - De nem ezért telefonálok. Azt szeretném, ha ismét eljönne Crickley Hallba. Szeretném, ha ismét megpróbálna kapcsolatba lépni a fiammal. -Azok után, ami szerdán történt? - Lili hangja döbbenten és ijedten csengett. - Tegnap éjjel is visszament magáért, hát nem érti? Túl veszélyes, Eve, nem vagyok hajlandó megtenni! Nekem... nekem korábban volt már egy hasonló élményem: egy entitás, egy rosszindulatú entitás jött át hívatlanul. Nem vállalhatom még egyszer ezt a kockázatot! - Lili, szükségem van magára! Tudom, hogy segíthet megmenteni a fiamat, ha hajlandó megpróbálni. Már majdnem sikerült elérnie! - Igen, és ugye emlékszik még rá, hogy mi manifesztálódott helyette? - De ezúttal fel lesz készülve, mert számítani fog rá. Elküldheti, kizárhatja az elméjéből! - Sajnos nem így működik. Ha transzba kerülök, sebezhetővé válok, és nem tudom irányítani, hogy mi jöjjön át és mi ne. -Akkor ne kerüljön transzba, csak a tudatát használja! - Hát tényleg nem érti? Néha nem tudom befolyásolni, mert elborít. Egyszerűen elmerülök benne! Nem hagyom, hogy megtörténjen! Ébren tartom, még ha ehhez fel is kell pofoznom! De úgy is el tudja érni Camet, ha csak félig öntudatlan állapotban van, nem igaz? Még csak nem is azt kérem magától, hogy a holtakkal kommunikáljon. A fiam életben van, tudom! Csak azt szeretném, hogy létrehozzon egy telepatikus kapcsolatot,
semmi mást. Csak ön tudja ezt megfelelően elvégezni, ezt teljes bizonyossággal tudom! - Aférje nem akarja, hogy odamenjek. - Lili mindent bevetett, hogy kibújhasson a kérés alól. - Gabe nem fog tiltakozni, ha csak erről az egy alkalomról van szó. Beszélek vele, és minden rendben lesz. Csak még egyszer próbálja meg, Lili! - Sajnálom, Eve. - Kérem! Kérem, Lili! - Fogalma sincs arról, hogy mit kér. Crickley Hall tele van békétlenséggel. Túl sok ott a gonoszság, túl sok a félelem. - A gyerekek azok? - Igen, az ő eltévedt lelkeik. Valami fogva tartja őket. Meg vannak ijedve. Nem jutott még eszébe, hogy talán a sötét embertől félnek, attól a valamitől, ami halálra rémisztett mindkettőnket, amikor ön idejött hozzám, attól az entitástól, ami nem öltött teljesen alakot aznap? Tegnap erősebb volt. Jéggé fagyasztotta a vizet, és bele akart fojtani. Egyre nő az ereje, és nekem nincs elég hatalmam ahhoz, hogy megállítsam. Valami nagyon rossz fog történni Crickley Hallban... azonnal éreztem, ahogy betettem a lábam a házba... és nem akarok ott lenni, amikor megtörténik. Magának is csak azt tudom tanácsolni, hogy a lehető leggyorsabban tűnjön el onnan. Kérem, fogja a családját, és vigye el őket abból a házból! - Elmegyünk. Hamarosan. Ezért szeretnék még egy esélyt. - Nem, Eve. Nem velem. Nagyon sajnálom. Eve már csak a vonalmegszakítást jelző kattanást hallotta.
Lili az íróasztalán lévő apró, vezeték nélküli telefonra bámult. A bolt mindeddig kongott az ürességtől, ám dél felé fellendül majd az üzlet. A péntek kora délután mindig forgalmas napszak volt. Szörnyen érezte magát. Utálta, hogy el kellett utasítania Eve-et - tudta jól, hogy az asszonyt mély lelki fájdalom és kétségbeesés gyötri -, ám nem keveredhet bele ebbe: túlságosan veszélyes! Eve nem hajlandó megérteni, annak ellenére sem, hogy pontosan tudta, valami gonosz lakozik Crickley Hallban. Vakon bízik Lili spirituális képességeiben, és teljesen alaptalan hitet táplál arról, hogy a fia még mindig életben van. Mindkét esetben megalapozatlan és esztelen volt a hite. Az volt az igazság, hogy a szerdai látogatás után - amikor szinte azonnal legyűrte a félelem, ahogy belépett a házba túlságosan félt visszamenni Crickley Hallba. A félelem később ismét elöntötte, amikor az a sötét valami - szó szerint sötét - őt és Eve-et terrorizálta. Mi történt volna, ha nem lép be a szobába Gabe Caleigh és a lánya? A gondolattól Lili megborzongott. Nem, nem mehet - nem hajlandó - visszamenni abba a házba, sem Eve, sem a gyerekek kedvéért... Elhessegette magától a gondolatokat, és mintegy megerősítésképpen, önkéntelenül is megfeszítette testét a székben. Hagyd abba! - mondta magának. -Ne gondolj azokra a gyerekekre, akik ott vesztek el! Semmit nem tehetett földhöz kötött lelkeikért. Hogyan is tudna szembeszállni azzal a másik, azzal a veszedelmes erővel, amely a házat terrorizálja? Másfél éwel ezelőtt majdnem idegösszeroppanást kapott egy szellemtől, amely spontán megnyilatkozott előtte; egy kísértet volt a
múltjából, egy olyan emberé, akit mélyen megbántott, és aki még a hústól megszabadított asztrállétben sem tudott megbocsátani neki. Lili öntudatlanul tekergetni kezdte csuklóján a vastag karszalagot. Falat emelt a gondolatai elé, s azt kívánta, bárcsak néhány emléket is kizárhatna az elméjéből. Kinyílt a boltocska ajtaja, és két - az eső miatt még mindig behúzott nyakú, felhúzott vállú - ember csetlett-botlott be a helyiségbe. Lili megörült nekik: végre elvonja valami a figyelmét! Alig múlt tizenegy, amikor Gabe meghallotta a nagyteremben csörgő telefont. A rajztáblája fölé hajolva valami nagyon csúnyát mormogott az orra alatt, aztán dühösen lecsapta a Rotring csőtollat. Elfogta a kísértés, hogy elengedje a füle mellett a simulékony hangot, ám Eve elment a kikötőfaluba bevásárolni, Cally pedig néhány ajtóval arrébb még mindig aludt. Nem akarta, hogy bármi is felébressze kisebbik lányát, mert amíg alszik, addig békén hagyja, és egy rakás dolga volt még, mielőtt kiköltöznek Crickley Hallból. Gabe szinte sajnálta, hogy nem ment be aznap reggel az irodába, ám aztán arra a következtetésre jutott, hogy odabent még többet zavarnák. Még a délelőtt folyamán be akarta fejezni a vázlatait - melyek reményei szerint mérnöki szempontból megfelelő megoldást jelentettek a problémára -, hogy aztán délután beadhassa őket. Megadóan felnyögött, majd lecsusszant a magas, támlátlan székről, és a nyitott ajtó felé indult. Talán a Seapowertől telefonálnak; de az is lehet, hogy a londoni irodából
érdeklődik valaki afelől, hogy miként halad - már egy hete nem beszélt senkivel a központban. A belső galérián lépkedve bekukkantott Cally hálószobájába, hogy megnézze, minden rendben van-e. A kislány még mindig mélyen aludt: száját enyhén eltátotta és félhangosan szuszogott. Szegény bogárka, ugyanolyan kimerült, mint a nővére! Eve csak nagy küzdelmek árán tudta reggel a holtfáradt Lorent kiimádkozni az iskolabuszhoz. A lépcső felé sietett; most, hogy végre eldöntötte, fel akarja venni a telefont, izgulni kezdett, nehogy elszalassza. Lehet, hogy fontos! Tornacipőjében, farmerjában és rövid ujjú pólójában átsietett a nagyterem kőpadlóján, s felkapta a kagylót a villáról. - Igen? - Gabe Caleigh? - Igen. - Kim Michael nyomozó vagyok. Gabe nagy levegőt vett. Szíve nem tudta eldönteni, hogy a félelemtől vagy az örömtől szoruljon-e össze. Ehelyett inkább nem tett semmit, ugyanabban a ritmusban vert tovább, mint azelőtt. Michael volt az a rendőrnyomozó Londonban, aki - amikor a rendőrség végső soron arra a következtetésre jutott, hogy Camet elrabolták - átvette a nyomozás és a kutatás irányítását. - Hello, Kim! - Gabe hangja mély volt és nyugodt. Ő és Michael nyomozó szinte barátokká váltak az eltűnt kisfiú megtalálásáért folytatott reménytelen küzdelemben, és bár a családügyeseknél két tisztviselő is foglalkozott a
Caleigh-aktával, a nyomozó személyes ügyének tekintette az esetet, és a szokásoktól eltérően ő tájékoztatta Gabe-et és Eve- et minden egyes szálról, ami után a rendőrség nyomozni kezdett, beszámolt nekik valamennyi, magányosan csellengő kisfiúról tett bejelentésről és az összes zsákutcáról, melybe az egyes szálak felgöngyölítése során futottak. Munkaideje lejártával rendszeresen felhívta őket, csakhogy megtudja, hogyan birkóznak meg a helyzettel. Bátorította őket az elején, majd ahogy a hónapok múltak, a lehető legfinomabban készítgette fel őket a legrosszabbra; együttérzése példátlan, semmi nyoma nem volt benne annak a hivatalosságnak, ami tulajdonképpen kapcsolatuk alapja volt. -A mobilján próbáltam először hívni... magával akartam beszélni, nem a feleségével. Még csak ki sem csörgött. - Igen - felelte Gabe. - Úgy tűnik, nem működnek a mobiltelefonok itt, az isten háta mögött. - Aztán kerek perec megkérdezte: - Mi történt, Kim? A nyomozó ugyanolyan őszintén és nyíltan válaszolt: - Találtunk egy holttestet. Egy kisgyerekét. 51. HAZAÚT Ahogy Gabe felhajtott a főváros szívébe tartó autópályára, megfogadta, hogy megpróbál csak az útra koncentrálni. Eső ostorozta a szélvédőt, nem kis feladatot adva az ablaktörlőknek, ám csak amikor oldalra nézett, akkor tudatosult benne, hogy ez még a kezdet csupán: óriási, szürkésfekete felhők gyülekeztek északkeleten, hatalmas,
túlterhelt, összefüggő víztömeg, mely rendületlenül hajtotta uralma alá a tájat, mintegy előre jelezve az elkövetkező büntetést. Gondolatai minden erőfeszítése ellenére visszavisszakanyarodtak a rendőrfelügyelővel folytatott beszélgetéshez; mintha valami forgatókönyvet magolna, egyre ugyanazok a kérdések és válaszok zakatoltak elméjében. Alig három órával ezelőtt a nagyteremben állt, remegő kezében a telefonnal, és a világ összeomlott körülötte. Minden önuralmát össze kellett szednie, hogy nyugodt maradjon a Michael felügyelővel folytatott beszélgetés alatt. -Aholttestet is látta? - kérdezte a nyomozót. - Igen, láttam. - Milyen... hm, milyen állapotban van? - Ugyan már, Gabe! Maga sem akarja tudni! Hosszú ideig volt a csatornában. A patológus szerint jó néhány hónapja, de az is lehet, hogy egy éve. - Tehát amióta Cam eltűnt. A vonal másik végére csend telepedett. Gabe szólalt meg újra: - Mondja el, Kim! - Erőteljesen oszlásnak indult. Ahogy ennyi idő után ezt várni lehet. Gabe elgondolkodott néhány pillanatra; annak ellenére tudatosítania kellett magában a hírt, hogy Cam eltűnése óta számított - félt tőle - valami hasonlóra. - Az a helyzet - folytatta megfontoltan a rendőr -, hogy azonosítania kellene. - Aztán gyorsabban hozzátette: - Nem kell megnéznie a holttestet, Gabe, elég, ha csak a ruházatot
veszi szemügyre! Rongyos és elnyűtt, a színek pedig megfakultak, ám ha a fiáé, fel fogja ismerni. A cipője eltűnt. Eve viszonylag jó leírást adott arról, hogy mit viselt Cameron az eltűnése napján, így kétségem sincs afelől, hogy maga is tudja. Ó, hát persze, hogy kurvára tudja: ő is ott volt, amikor Eve századszorra írta le Cam ruházatát! Emlékezett rá, amikor a rendőrnő felhívta az irodájában - Eve túlságosan zaklatott volt, nem tudott beszélni. Aztán arra, hogy szélsebesen hazaszáguldott, hogy feleségével legyen, remélve, imádkozva azért - akkoriban még jobban hitt Istenben -, hogy mire hazaér, már megtalálják a kisfiút. És emlékezett Eve tekintetében a pánikra, szívszaggató, egész testét rázó zokogására, és arra, ahogy a karjába vetette magát, amint ő belépett az ajtón. Igen, emlékezett: az a nap beleégett az agyába. Nézze, Gabe! - mondta Michael nyomozó, szinte pontosan egy évvel később. - Úgy hiszem, nem kellene magával hoznia a feleségét. Egyedül jöjjön, rendben?! - Biztos vagyok benne, hogy ott akar lenni. A lehető leghatározottabban javasolnám, hogy ne engedje! Akár a maguk fia, akár nem, mindenképpen túlságosan nagy feszültségnek tennénk ki ezzel. Nem hiszem, hogy szüksége lenne ekkora megpróbáltatásra. Rendben. Igaza van. Valakinek amúgy is vigyáznia kell Callyre... nem rángathatjuk el magunkkal Londonba. És Loren is iskolában van, négyig nem is ér haza. Elmagyarázom majd Eve-nek. - Hátizmai megfeszültek, és erővel kényszerítette magát arra, hogy ellazuljon. - Eve most nincs itthon, de bármikor hazaérhet. Elmondom neki,
és már indulok is. Nézze, Kim, csak a félreértések elkerülése végett: a park mellett futó csatornáról beszélünk, igaz? -Attól tartok, igen. A holttest körülbelül egy mérfölddel lejjebb szorult be, ezért nem találtak semmit a búvárok, amikor korábban keresték. -Azt mondta, beszorult? Igen, egy régi típusú babakocsiba, talán az ötvenes években használtak ilyet, amelyet valószínűleg még évekkel ezelőtt löktek a vízbe. Úgy tűnik, az oldalára dőlve feküdt egy rakás más szeméttel együtt a csatorna fenekén. Van egy lakótelep arrafelé, és az ott lakók évek óta a csatornába hordják a feleslegessé vált limlomot. Tegnap a búváregységünk átfésülte a környéket, mert a kollégák igazoltatni akarták az egyik helyi, jól ismert gazfickót, ám az elrohant előlük, és amikor a nyomába eredtek, belehajította a fegyverét a vízbe. Tehát a holttestet véletlenül fedezték fel. Ám amikor Gabe újból megszólalt, nem engedte, hogy cinizmus csendüljön ki a hangjából. - Kim - szólalt meg halkan. - Maga mit gondol? - Nem hazudhatok magának, Gabe, de önökre nézve elég rossz hírnek tűnik. A ruhák... - Rendben. Hol találkozunk? A halottasházban. - A nyomozó megadta Gabe-nek a hullaház címét, és a biztonság kedvéért a telefonszámát is, hátha eltéved. -Tudja a mobilszámomat, telefonáljon rám, amikor Londonba ér! Akkor én is elindulok, és még maga előtt odaérek.
Gabe letette a kagylót. Cally a lépcsősor tetején állt, s apró öklével az álmot dörzsölgetve ki a szeméből, apjára nézett. Meglepő módon amikor Eve hazatért a faluból, döbbenetesen nyugodtan fogadta a hírt; talán azért, mert teljesen kiüresedett, nem nagyon maradtak már érzelmei. Szintén meglepő módon készségesen beleegyezett abba, hogy Crickley Hallban marad a gyerekekkel, amíg Gabe megfordul Londonból. Úgy tűnt, megérti, hogyjobb lesz, ha ő marad otthon a lányokkal. Gabe erősen beletaposott a gázba, a világ minden kincséért sem húzódott volna le a legbelső sávból; ha kellett, rávillantott az előtte totojázóra, s ha máshogy nem ment, akkor veszélyesen rájuk hajtott, így kényszerítette a makacsul ellenállókat a középső sávba. Már amúgy is elég ideges volt, ám Eve reakciója még rá is tett egy lapáttal. Attól tartott, hogy összeroppan - de legalábbis sírógörcsöt kap -, ha megtudja, hogy egy gyermek holttestére bukkantak oly közel a parkhoz, ahol Cam elveszett; ám ő megőrizte a nyugalmát, bár higgadtsága a kőkemény, jéghideg fajtából való volt. Azzal a feltétellel volt csak hajlandó otthon maradni, hogy Gabe azonnal felhívja, miután látta a tetemet, akár a fiuké az, akár nem. Megcsókolta Gabe-et, és odabújt hozzá, aki a karjába ölelte. Úgy hitte, ez lesz az a pillanat, amikor Eve megtörik, ám csak megremegett az ölelésében, és amikor a férfi ujj he gyével felemelte az állát, üres tekintettel bámult fel rá. Gabe rádöbbent, hogy sokkos állapotban van, egyfajta bódult, zsibbadt létezésben. Gyűlölte, hogy így kell otthon hagynia, de nem volt más választása, meg kellett tudnia az
igazat. Mi van akkor, ha Cam az? Ám már maga a gondolat is túl fájdalmas volt, így egyelőre elhessegette magától. Ismét a padlóig nyomta a gázpedált, hogy mihamarabb elhúzzon a középső sávban haladó teherautó mellett, amely szurtos lucskot vert fel a szélvédőre. Úgy érezte, a nedves, ólomszürke nap burokként borítja be. 52. A MÁSODIK LÁTOGATÓ Az öregek otthonában Iris bevezette a látogatót Magda szobájába. Nézze csak, Magda, milyen népszerűek vagyunk mostanság! Már megint látogatója érkezett. Ez a kettő több, mint ahányan egész eddigi ittléte során meglátogatták! Magda ügyet sem vetett a gondozónő locsogására, inkább a szobájába lépő férfit vette szemügyre. Ó, őt ismerte! Egyszer már meglátogatta, ám azon a másik helyen, ahol mindvégig bezárva tartották. Rég történt mindez, akkoriban sokkal fiatalabb volt, fiatalember, de már nem az az esetlen, kétbalkezes fiú, akit korábban ismert. Ha gondolja, foglaljon helyet a karosszékben! - Azzal a kék köpenyes ápolónő a hepehupás, süppedősen puha fotelra mutatott a sarokban. - Magda nem fog felállni a székéről, hacsak nem tesszük át az ágyra. Néha az az érzésem van, hogy odaragadt. A látogató nyájasan rámosolygott, majd kényelmesen a karosszékbe telepedett, melyben aztán úgy helyezkedett el, hogy szemtől szembe üljön az agg bentlakóval. A
gondozónő kiment a szobából, ám ő megvárta, amíg léptei végképp elhalnak, s csak azután szólalt meg: - Hello, Magda! - mondta. - Tudod, ki vagyok? Megismersz még ennyi év után? Természetes, hogy megismerlek, te ostoba! Maurice Stafford. Ugyan, ki tudna elfelejteni egy ilyen odaadó fiút? Hallgatott. Egyszer, nagyon régen, már meglátogattalak, amikor még azon a másik helyen voltál. Tudtad, hogy már nem bolondok házának hívják ezeket? De végül is annyi minden megváltozott azóta, hogy ott ültünk azon a hideg, csuromvizes peronon. Amikor otthagyta, egyedül és rémülten, túlságosan megdermedve a félelemtől ahhoz, hogy amikor másnap reggel megérkezett a vonat, vele együtt fel szál íjon rá. Még csak nem is kérlelte, hogy menjen vele. Egyszerűen lelépett. Akkor azt gondolta, hogy örökre. De most már másodszor jön vissza, s ő kíváncsi volt, hogy miért. - Nem beszélsz velem? Nem is köszönsz a régi jó barátnak? Beszélni? Azóta a nap óta egyetlen szót sem ejtett ki a száján, még akkor sem, amikor rátaláltak a vasútállomáson. Miért dobná el most magától a védelmezőjét? Még mindig elutasítasz, Magda? Vagy ezt a játékot játszod, hogy ne kelljen bevallanod a történteket? Akárhogy is van, jó ez így, nagyon jó! Most nem tudod előadni a szép kis történeteket a bátyádról, nem igaz? Az emberek soha nem értenék meg, hogy miért tette Augustus, amit tett, különösen manapság nem. Tudod, mára a fegyelem elavult fogalommá lett.
Előrehajolt, és átható tekintete kereszttüzébe vette az öregasszonyt, kegyetlen szeme a felismerés, az emlékezés jeleit kutatta. Magda közömbös maradt. Nagyon is sok mindenre emlékezik, drága Maurice. Arra, hogyan kémkedett a többi gyerek után, és jelentette neki magának vagy Augustusnak, ha neveletlenek voltak. Azt sem felejtette el, amit ő és Maurice tettek azzal a fiatal tanítónővel, aki csinos is lehetett volna, ha nem csúfítja el a fonnyadt karja. Ó, gondjuk volt rá, arra a kíváncsiskodó, mindenbe beleszaglászó szerencsétlen kis nyomorultra, de Maurice volt az, aki megölte, aki odaosont az együgyű lány mögé, majd felkapott egy nagyobb fahasábot a kazánteremben télire felhalmozott farakás tetejéről, és bezúzta vele a fejét. Emlékszel, Magda, hogy mit tettünk a tanítóval? Hogyan öltük meg a pince melletti kamrában? Hogy is fogalmazzak... nos, kissé felkavart a dolog, de végül is tizenkét éves kölyök voltam csupán. Te tudtad, mit kell tenni, nehogy kiderüljön a bűntett! Hátracipeltük Nancy Linnét hulláját a pincébe, aztán bedobtuk a kútba. Gyors voltál és hatékony, és a végletekig hidegfejű... ha fel is zaklatott a dolog, a legapróbb jelét sem mutattad. Igen, elfojtotta rémületét: Augustus érdekében erősnek kellett lennie, nem engedhette meg, hogy elárulják. Csak a legvégén, a vad vihar éjszakáján kellett magára hagynia elborult elméjű bátyját. A fiúval, Maurice Stafforddal együtt menekült, szembeszálltak a viharral, mert túlságosan féltek Augustustól ahhoz, hogy maradni merjenek, elborzasztotta
őket a lehetőség, hogy háborodottságában ellenük fordulhat. A játék véget ért azon az utolsó éjszakán, ezt mindketten tudtuk. Augustust nem lehetett tovább megvédeni a kívülállóktól, a szaglászóktól meg a kormányzati ellenőröktől... túl messzire ment. Végül igen nagy pusztítást vitt véghez, nem igaz? Azok a zsivány utcakölykök csak magukat hibáztathatják! Nagyon rossz fiúk és lányok voltak, javíthatatlanok! Azt tervezték, hogy elszöknek Crickley Hallból aznap éjjel, és meg kellett állítani őket! Magda tökéletesen mozdulatlanul ült a székén. Ám végül ő és Maurice volt az, aki elmenekült. Legyőztük a vihart, és kiértünk a vasútállomásra. A peron padján vártuk a hajnalt, összekuporodva és reszketve, egészen másnap reggelig vártunk ott, s végül a vihar is elállt, és minden elcsendesedett. Ám amikor megérkezett a vonat, egész korán, te nem voltál hajlandó felszállni rá velem. Önmagadba zárkóztál, Magda! Nem voltál hajlandó hozzám szólni, és nem is mozdultál. Én viszont a legutolsó pillanatban felugrottam rá. Az arcod akkor is olyan kifejezéstelen volt, mint most. Mint a kő. Elmesélhetném neked, hogyan tengődtem teljesen magamra hagyva majdnem egy évig a városban, mielőtt találtam valakit, aki befogadott, ám attól tartok, semmit nem jelent neked mindez. - Aférfi felállt. - Tényleg megháborodtál, ugye? kérdezte. Természetesen nem. Csak éppen... csak éppen óvatos, ez minden. Hiszen ha akarna, tudna beszélni, vagy mégsem ? Hát persze, hogy tudna! Mindenesetre így biztosabb. Most
már békén hagyják, már nem is akarják rávenni a beszédre. A vallomásra. Ó, nagyon is jól tud beszélni, de mégis, így a legjobb! így azt hiszik, hogy semmit nem tud, és a semmit nem lehet elmondani. Hah! Bolondok, valamennyien azok. Most már látom, valóban ártalmatlan vagy. Azért jöttem el ma, mert ennyi év után végül is kíváncsi voltam. Egyszer találkoztam veled... Mikor is volt, harminc éwel ezelőtt?... Amikor még egy bezárt cellában tartottak, ám akkor is ugyanolyan néma voltál, mint most. Megöregedtél, Magda. Legalább kilencvenhárom vagy, talán kilencvenöt? Nem feltételezem még azt sem, hogy rám emlékszel, és kétlem, hogy bármi megmaradt volna azokról a Crickley Hallban töltött napokról. Az ajtóhoz lépett, ám ott megtorpant, és visszanézett az öregasszonyra. Hadd biztosítsalak afelől - mosolyodott el halványan -, hogy én soha nem feledkeztem meg Augustus Theophilus Cribbenről és azokról a dolgokról, amiket ő... és te, Magda!... tanítottatok nekem. Még most is hallom a hangját. Őt nem lehet megtagadni, ezt tudtad, ugye? Magda nem nézett rá. Egyenesen bámult maga elé a puszta falra. - Úgy tűnik, Magda, te legalább békét leltél a háborodottságodban. - Azzal a látogató kilépett a szobából. Háborodott? Igen, talán az volt. Talán a sokévnyi hallgatás megtette a magáét. De közel sem olyan eszelős, mint Maurice. Neki sugárzott az őrület a szeméből. Magda figyelmesen hallgatta, ahogy a férfi léptei elhalnak. Elmosolyodott magában, ám csak befelé, az arckifejezése mit sem változott. Még talán figyeli valaki!
53. A HALOTTAS HÁZ Kim Michael nyomozó a halottasház - amely egy hatalmas gyakorló kórház alagsorában kapott helyet - bejáratánál várt Gabe-re. Úgy ráztak kezet, mintha csak a parkban futottak volna össze: lelkük mélyén mindketten a lehető leggyorsabban túl akartak lenni az embert próbáló azonosításon. Michael nyomozó az átlagosnál némiképpen alacsonyabb termetű volt, ám jól tartotta magát, haja sötétbarna, és intelligens, zöldesbarna szeme meglágyította kemény vonásait. Gabe tapasztalatból tudta, hogy a rendőr rendkívül humánus ember, akinek ésszerű tanácsai és csendes, kitartó bátorítása sokat segített Eve-nek és Gabe-nek abban, hogy átvészeljék az első időszakot Cam eltűnése után. Most együtt érzően pillantott Gabe-re. - Hogy utazott? - kérdezte, miközben végigvezette a mérnököt a zöld falakkal szegélyezett, enyhén lejtő folyosón. - Az autópályán jöttem, gyorsan ideértem, bár nem mondhatnám, hogy az eső túl sokat segített ebben válaszolta Gabe. Michael nyomozó bólintott. Megállt egy fekete műanyag lengőajtó előtt, félretolta az egyik szárnyát és betessékelte rajta Gabe-et. A mérnök egy másik, ám szélesebb folyosón találta magát, melynek mindkét oldalán ajtók sorakoztak: a legközelebbit leszámítva, valamennyi csukva volt.
Ki készíttettem a ruhákat magának - mutatott a nyomozó a nyitott ajtó felé. - Mielőtt bármi másba kezdenénk, először nézzük meg, mit mond ezekről! Gabe belépett a terembe, melynek egyik oldalán hosszú, egyszerű asztal állt, a szemközti falon pedig fémvázas székek sorakoztak. Jobbra tőle belső ablakot látott, mely mögött behúzták a függönyt. Vizsgálóablak volt, és az villant át rajta, hogy vajon a gyermek holtteste már ott fekszik-e a függöny mögött. Közvetlenül az ablak mellett ajtó állt. A hosszú asztalon műanyag, félig áttetsző zsák hevert: ruhával volt tele. Gabe épp hogy csak ki tudta venni műanyag fala mögött a megfakult pirosas pulóvert egy kék anorákon. Michael nyomozó a zsákhoz lépett, és elkezdte egymás mellé, az asztalra pakolni a gyűrött darabokat. A gyapjúpulóver rongyos, szakadozott volt, most már inkább rózsaszín, semmint piros; amikor Cam hordta, élénkvörös volt. Gabe úgy érezte, megfullad. Lyukakat látott rajta, ahol a gyapjú szétfeslett, vagy ahol a dögevő halak megrágták. Meg kellett állnia, hogy némiképp összeszedje magát, mielőtt a kék anorákhoz lép. Ez is megfakult, ám még így is sokkal közelebb állt eredeti állapotához, mint a gyapjúpulóver. Mellette apró mellény hevert, ami valamikor fehér volt, ám most piszkosszürke, csakúgy, mint közvetlenül mellette az apró alsónadrág. Mindkettő szakadozott és lyukacsos, mintha a folyami halak először ezen rágták volna át magukat, hogy az alatta lévő húshoz férjenek. A gondolattól Gabe elszédült, s a nyomozó azonnal felé nyújtotta a karját, hogy abba kapaszkodhasson. -
Gabe-nek kényszerítenie kellett magát, hogy folytassa az azonosítást. A kicsike, összeaszott farmernadrág következett; annyira kifakult, hogy helyenként szinte hófehérre kopott. Ahogy a telefonban már mondtam - szólalt meg Kim Michael -, a cipő eltűnt, de elfelejtettem mondani, hogy a zokni is. Úgy hisszük, az áramlatok sodorták el. Amennyire a patológus meg tudja állapítani, a fulladás előtt semmilyen külsérelmi nyom nem keletkezett a testen. - Biztos benne? - Csak annyira, amennyire ennyi idő után biztos lehet az ember... Gabe nem tudta elszakítani tekintetét az asztalon heverő, összeaszott, megrongálódott ruhadaraboktól. Úgy szeretett volna térdre esni és a fia nevét üvölteni, a világba ordítani, hogy ez nem igaz, nem lehet igaz! Ám kétség sem férhetett hozzá - Cameron ruháit látta maga előtt. Nem mintha szükség lett volna a szívfacsaró igazság megerősítésére, ám ebben a pillanatban észrevette a pulóver mellrészére varrt apró krokodilos emblémát; bár helyenként eleresztette a varrás, és az állat sem volt zöld már, hanem színtelen maszat csupán, de a körvonal alapján egyértelműen felismerhető. Cam imádta azt az apró rajzfigurát. - Gabe? - Michael nyomozó elengedte a mérnök karját, s lehajtotta a fejét, hogy Gabe lesütött szemébe nézhessen. A férfi tudta, hogy választ vár tőle. - Cam ruhái - mondta érzelemmentes hangon. - Biztos benne? - Meglehetősen - bólintott Gabe.
Ha biztos benne, akkor nincs szükség arra, hogy megnézze. - Meg kell néznem. - Egy évig volt a folyóban. Sajnálom, Gabe, de szétrágták az élőlények, és ami megmaradt, azt a szennyezett víz még tovább roncsolta. Nem kell ennek kitennie magát. Itt vannak a ruhák... azonosította őket. Gabe a belső ablak felé intett a fejével. - Odabent van, igaz, Kim? - Igen, ott van. De mondom, nem kell megnéznie a holttestet. - Nem akarom az egész testét megnézni! - válaszolta Gabe ádáz elkeseredettséggel. - Csak a kezét. Gabe leereszkedett Cam apró ágyára, a térdére könyökölt, és arcába temette a kezét. Még mindig zsibbadt volt a sokktól, hogy végérvényesen el kellett fogadnia fia halálát, hogy nincs több remény, hogy a kisfiú örökre elment. A szoba életteli vidámsága - benne a Shrek-plakátokkal, az élénk mintás tapétával, a nyitott, fenyőfa szekrényből kikandikáló robusztus kis teherautóval meg a többi játékkal - mintha meg akarta volna hazudtolni a benne tartózkodó ember végtelenül sivár magányát. A lámpára akasztott Oroszlánkirály figura enyhén meglebbent a légáramlattól, melyet ő keltett azáltal, hogy belépett a szobába. A kora este árnyai fokozatosan mélyültek és olvadtak össze, ám ő egyre csak ült az ágyon, szíve holt súly a mellkasában, gondolatait megbénította az elviselhetetlen igazság traumája. A halottasházban Gabe és Michael nyomozó átmentek a másik terembe, ahol Cam oszlásnak indult szegény kis teste -
feküdt kiterítve egy zöld takaró alatt. Iszonyatos módon néhány hajszál - szőke hajszál, melyet fehérre fakított a koszos folyóvíz - türemkedett elő a lepedő egyik vége alól, és Gabe-nek ismét kényszerítenie kellett magát, hogy elnézzen, hogy a test azon részeire koncentráljon csupán, melyeket mindenképpen látnia kellett. A kórboncnok - aki bekísérte őket - nagyon tapintatos volt; megigazította a leplet, hogy eltakarja a hajszálakat. Aztán óvatosan, a nyomozó utasításainak megfelelően kétoldalt visszahajtotta a zöld lepedőt, felfedve a tetem mindkét kezét és karját. Gabe elborzadva émelyegni kezdett, amikor megpillantotta a csontvázszerű ujjakat és az ujjperceken meg a csuklón még mindig megtapadó, elrothadt hús- és íncafatokat. Élesen felszisszent, amikor összehasonlította a két kéz kisujját, és nem tudta nem észrevenni, hogy a jobb kézen lévő rövidebb, minta másik. Nem akart ennél többet látni, ám a késztetés, hogy felhajtsa a leplet, s ekképpen felfedje az egész testet, szinte ellenállhatatlan volt. Kim Michael volt az - mintha olvasott volna Gabe gondolataiban -, aki megakadályozta ebben. Finoman megfogta a mérnököt a könyökénél, és átvezette a másik szobába. Gabe tudta, hogy örökké hálás lesz Kimnek ezért: egész élete nem lett volna elég arra, hogy feldolgozza magában Cam apró, szétroncsolt testének látványát. Hivatalosan is azonosította, hogy a tetem Cameron Caleighé, aztán elhagyta a halottasházat, és hazament Canonburybe, az otthonukba. Amikor eljött az idő, és fel kellett hívnia Eve-et, úgy érezte, élete legnehezebb feladata vár rá, ám meglepő módon felesége nem omlott össze, és jajveszékelésben sem
tört ki; higgadtan fogadta a hírt, mintha Gabe olyasmit mondott volna, amit már régóta tud, így nem érné váratlanul. Gabe ekkor döbbent rá, hogy felesége tagadása az elmúlt évben színlelés volt csupán, ám ezt soha nem ismerné el, még magának sem, különösen magának nem. Énje egy része mereven elutasította Cam halálának a lehetőségét, ám a másik, mélyebb rétegekben működő, kevésbé tudatos része elfogadta és beletörődött. A férfi most Cam apró ágyán ült, a vidám mintás gyerektakarón, mellette a halványkék párna; érzelmei hullámozni kezdtek, utat követeltek maguknak a felszínre, elsöpörték a tompaságot, amit érzett, végül pedig elemi erővel törtek ki: mellkasa zihált, válla reszketett, és az oly régóta elfojtott könnyek elöntötték a szemét, s végigcsorogtak a még mindig az arca előtt tartott kezén. Mintha most kapta volna meg az engedélyt, hogy meggyászolja a fiát. Egészen addig ott maradt, és siratta halott gyermekét, amíg teljesen be nem sötétedett. 54. MAURICE STAFFORD Sam Pennelly, a Barnaby Inn kocsmárosa végigtörölte a bárpultot a kendővel, s körbenézett a fogadóban. Remek dolog, hogy egész nap nyitva tartja a kocsmát, csak mi haszna van belőle? Két vendég, ennyi az össztermés délután három óra óta. Reggie apó - mindenki csak így hívta - a félpintes bittereivel - legalább egy órán át nyámmogott rajtuk, mielőtt kikérte a másikat - a szokásos helyén ült a
tűz mellett, micisapkában és sálban, ám viharkabátját már letette a vele szemközti székre. Mivel rég nyugdíjba ment már, Reggie apó délutánjai és estéi többségét a Barnabyban töltötte, készen arra, hogy bárkivel szóba elegyedjen, aki erre a legkisebb hajlandóságot mutatja, ám legtöbbször csak magában üldögélt, és a hajdani szép napokról elmélkedett. Korábban, amikor első félpintnyi barna sörét kikérte, panaszkodott egy keveset a barátságtalan időre. Az 1943-as őszhöz hasonlította - Reggie apó akkor még gyerkőc volt -, amikor a vég nélkül szakadó eső a nagy árvizet okozta. Sam nem szerette az efféle beszédet: a többi kuncsaftja ideges lett tőle, féltek, hátha megismétlődik. -A természet erőinek nem lehet parancsolni! morfondírozott az öregfiú gyászosan, amikor Sam kezébe nyomta a sör pontos árát, egy pennyvel sem többet, sem kevesebbet. Talán igaza volt, de semmi értelme riogatni az embereket. A faluból néhányan már most is a kiköltözést emlegették; azt tervezték, hogy elutaznak rokonokhoz vagy barátokhoz, biztonságosabb helyre, amíg a felhőszakadás eláll, ám Sam semmi értelmét nem látta a menekülésnek. Nem akkor, amikor az még a törzsvendégektől befolyó bevételtől is megfosztotta volna. Akárhogy is lesz, a kiszélesített tölcsértorkolat és a megerősített gátak gondoskodnak a falu védelméről, ha megismétlődne az árvíz. Megtörölte a kezét a kendőben, s tekintete a fogadó másik magányos vendége felé kalandozott, aki az egyik sarokasztalnál üldögélt. Úgy tűnt, ő is a gondolataiba mélyedt, talán ugyanúgya múlton mereng, mint Reggie apó.
Sam örült, hogy betévedt hozzá. Nagy adag konyakokat ivott, és már kettőt is ledöntött érkezése óta a torkán. A kocsmáros elfintorodott. Amikor a vendég kikérte az első Hennessyt, nem elegyedett különösebb beszélgetésbe vele, csak a szokásos udvariassági szófordulatokig jutottak: barátságosan köszöntötte, és váltott vele néhány mondatot a pocsék időről, ám Sam úgy vélte, ismeri valahonnan a férfit. De nem tudta hova tenni. Aztán bevillant! Az idegen ritka látogatója volt a fogadónak, évente egyszer vagy legfeljebb kétszer tért be hozzá. Sam csak azért emlékezett rá, mert mindig ugyanazt itta: dupla konyakot, mindig Hennessyt, és soha nem kért hozzá sem jeget, sem vizet. Igen, az utóbbi néhány évben mindig megjelenik, ám látogatásai ritkasága miatt mindig idegenként. És nem bőbeszédű, az biztos! Sam felidézte magában, hogy mindössze egy „jó napot" meg egy „köszönöm" hangzott el tőle, amikor megkapta az italát, ez volt minden. Úgy tűnt, újságpapír és könyv híján Sam alkalmi vendége az előtte lévő konyakra koncentrál. Bizonyára ő is elmerült a gondolataiban. Aztán félmosoly ült ki az arcára. Maurice Staffordban alig tudatosult az előtte veszteglő öblös üvegpohárban illatozó rézarany színű folyadék, két kezébe fogta a poharat, az asztalra könyökölt, s bár a konyakot bámulta, gondolatai nagyon távol jártak. Csakúgy, mint az öregember, aki a fogadó kandallója mellett melengette csontjait, ő is elmerült az emlékeiben, és átsodródott egy másik korszakba... A dél-londoni körzetből kitelepítendő gyerekeket előre kijelölt árvaházakban, iskolákban vagy az egyes körzetek
városházaiban gyűjtötték össze, ahonnan a közigazgatási hatóság saját buszaival - vagy kirándulókocsijaival, ahogy akkoriban nevezték őket, nyugtázta magában Maurice halvány mosollyal - szállíttatta őket a paddingtoni vasútállomásra; ám volt, akit aggódó és bűntudattól meggyötört szülei már egyenesen odavittek. Több száz gyerek gyülekezett az állomás hatalmas várócsarnokában: mindegyiknek azonosítócímke csüngött a gallérján vagy a kabátgombján, gázmaszk lógott a nyakában, s kevéske holmiját kartonpapír bőrönd vagy madzaggal átkötözött vastag, barna csomagolópapír rejtette. Az Egészségügyi és Oktatási Minisztérium alkalmazottai felügyelték a gyermekek exodusát, és kétségbeesve próbáltak rendet teremteni a fejvesztett, zajos kavarodásban. Maurice kilenc másik gyerekkel együtt várakozott, mind ugyanabból az árvaházból érkeztek. A többi kitelepítettel ellentétben közülük egy sem sírt, hiszen nekik nem volt családjuk, akitől elbúcsúzhattak volna. Az volt az igazság, hogy ők tízen a kitelepítést izgalmas kalandként élték meg. Az utolsó pillanatban még egy kisfiú csatlakozott hozzájuk, akit a Gyermekkimenekítési Mozgalom két embere terelt sietve oda hozzájuk. A kitelepítést végző hivatalnokok gyorsan ellenőrizték a papírjait, mielőtt az ötéves kisfiú, a lengyel Stefan Rosenbaum hivatalosan is csatlakozott a kis csoporthoz. Miután az első zsúfolt szerelvények elhagyták az állomást, a tizenegy árvát egy másik, szintén zsúfolt kocsihoz terelték, s ők engedelmesen felszálltak. Az egyik nagyobb társuk - egy Susan Trainer nevezetű lány - azonnal oltalmába vette az elkeseredett lengyel fiút, kézen fogta, és
lágy, kedves szavakkal vigasztalta, de a gyerek egy szavát sem értette. Hosszú út után érkeztek meg az észak-devoni városkába, melyről egyikük sem hallott azelőtt, s a falusias jellegű, egyszerű vidéki állomásról sárga busz szállította őket felnőtt kísérőikkel együtt Hollow Baybe, a Crickley Hall nevű házba, ahol savanyúan üdvözölték őket új nevelőik, Augustus Theophilus Cribben és a húga, Magda. Cribben a legcsekélyebb mértékben sem rejtette véka alá dühét amiatt, hogy a lengyel menekültet is a társasághoz csapták, Magda pedig szimplán ellenséges volt vele. Nem számítottak a fiúra. Kísérőjük - akivel Londonból érkeztek elmagyarázta, hogy az utolsó pillanatban kellett változtatni az elhelyezési terven. Stefan szülei Lengyelországból menekültek el, de útközben lelőtték őket. A fiút a többi szökevény hozta magával Londonba, ahol aztán bevitték a hatóságokhoz. A kisgyerek félénk volt, s szinte semmit nem beszélt angolul. Cribben aprólékosan áttanulmányozta Stefan papírjait, s csak azután egyezett bele vonakodva, hogy őt is a gondjaiba veszi. Többször is nyomatékosan hangot adott annak, mennyire nehezményezi, hogy a dolgok ilyen váratlan fordulatot vettek, és kísérőjük szemmel láthatóan megkönnyebbült, amikor dolga végeztével elmehetett. A szigorú életvitel már azon az első napon, a hosszú és fárasztó utazásra való tekintet nélkül, megkezdődött. Azonnal elzavarták őket megmosdani a ház egyetlen fürdőszobájába: egyszerre kettesével. Csupán hét és fél centiméternyi fürdővizet kaptak, annak ellenére, hogy a kormányzat víztakarékossági programja tizenkét és fél
centiméterben határozta meg a felső határt. Az alig langyos vizet mindössze kétszer cserélték le, s a gyerekeket Magda felügyelte egy széken ülve odakint a belső, emeleti erkélyről, s a nyitott fürdőszobaajtón át parancsokat kiabált be nekik. Még Maurice-nak - aki lényegesen nagyobb és idősebb volt a többi fiúnál - is meg kellett osztania valakivel a fürdővizét, csakúgy, mint Susan Trainernek, aki tizenegy évesen a legidősebb volt a lányok között. A közös fürdő után tetűellenőrzés következett. Maga Magda végezte el a műveletet, fémfésű segítségével. Aztán mindenkinek levágták a haját: a fiúk fejére pudingostál került, hogy nevelőnőjük egyenesre tudja igazítani a nagy borbélyollóval fürtjeikét; az edény alól kilógó szálakat egyszerűen lenyírta. Kétségkívül nevetségesen néztek ki, ám a lányok sem jártak jobban - valamennyinek fül alá érő bubifrizurája lett. A londoni közigazgatási hivataltól minden gyermek kapott fogkefét és egy váltás alsóneműt meg egy pár fekete vászoncipőt, amelyet a házban kötelezően viselniük kellett - vagyis ott- tartózkodásuk túlnyomó részében, mivel egyedül vasárnap délelőttönként mozdulhattak ki a templomi mise idejére -, hogy ne karcolják fel a padlót, és ne zajongjanak feleslegesen. A sovány adag vagdalt húsból és főtt krumpliból álló vacsora után - attól a naptól kezdve rendszeresen ezt kaptak enni - felzavarták őket a hálóterembe, amely egy, a padlástérben kialakított tágas terem volt. A gyerekekre annyira jellemző izgatott csivitelésnek foszlányait sem lehetett körülöttük hallani, ahogy átöltöztek éjszakára. Az árvaházban megengedték, hogy Susan esti mesét mondjon a
kicsiknek, Crickley Hallban nem: azonnal le kellett hunyniuk a szemüket, ahogy Magda lekapcsolta a lámpát. Zord és barátságtalan páros volt Cribben meg a húga, Magda, és az első pillanattól nyilvánvalóvá tették, hogy semmilyen viszályt vagy neveletlenséget nem tűrnek a felügyeletük alatt álló gyermekektől. Igen baljós előérzetük támadt, amikor Cribben már másnap reggel használta hasított végű pálcáját Eugene Smithen, a kilencéves kisfiún, aki elkésett a nagyteremben tartott közös imáról - az árváknak minden reggel pontosan fél hétkor, megmosakodva és felöltözve, kétsoros oszlopban kellett felsorakozniuk a nagyteremben. A közös ima után reggeli következett a nagy fogadószobában, ami egyben tanteremként is szolgált. Eugene csak akkor került elő, amikor a többiek már valamennyien leültek a két hosszú, X lábú asztalsor mögött a székekre - ezek voltak az iskolapadjaik -, és ettől Cribben éktelen haragra gerjedt. A kilencévesnek a többiek szeme láttára előre kellett hajolnia, és Cribben hat erős botütést mért rá. Hsss-puff! Maurice soha többé nem felejtette el azt a hangot. És Eugene sikoltásait sem. Hsss-puff! Hatszor. A vesszőzés végére a kisfiú zokogó rongybaba volt csupán. Cribbennek és Magdának már a jelenléte is megfélemlítő volt - nem is, hanem egyenesen ijesztő -, és Maurice-ban akkor tudatosult, hogy amilyen gyorsan csak lehet, a kegyükbe kell férkőznie. Korához képest nemcsak nyakigláb és esetlen volt, hanem a többieknél talpraesettebb is, és egyértelműen furfangosabb. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy megérezze, milyen az, amikor a pálca vörös
hurkákat hagy a hátsóján, és eltökélte magában, mindent megtesz annak érdekében, hogy elkerülje. Mintha csak a szerencse is rámosolygott volna: mindjárt másnap lehetősége nyílt arra, hogy elnyerje Cribbenék jóindulatát. Volt két menekült - Brenda és Gerald Prosser -, akiknek szülei és csecsemő kistestvére a Blitz egyik éjjelén haltak meg, amikor az egyik német bomba pont a házukra zuhant; apjuk éppen akkor kapott kimenőt a seregtől, csapatát ugyanis a következő napokban a tengerentúlra küldték. A bomba a szülők szobáját - ahol az egyéves baba is aludt teljesen lerombolta, ám Brenda és Gerald hálószobája szinte teljesen ép maradt. Mivel nem voltak rokonaik, akik befogadhatták volna őket, a testvérpárt árvaházban helyezték el. Mindez körülbelül három éwel azelőtt történt, s a két kisgyerek szüleik és testvérük halála óta rettegtek az éjszakáktól. Attól féltek, megint bomba zuhanhat rájuk, amely ezúttal őket is megöli. így hát szokásukká vált, hogy időnként nem az ágyon, hanem alatta összebújva töltötték az éjszakát. Kis barátjuk, Eugene büntetése olyannyira sokkolta őket, hogy a Crickley Hallban töltött második éjjelen Brenda fogta a takarókat - lepedőt nem kaptak -, és az ágy alatt megágyazott magának és Geraldnak. Összebújva, egymást átölelve aludták át az éjszakát. Maurice, a született spicli, másnap azonnal jelentette az esetet. A rendbontásért a Prosser gyerekeket megvesszőzték a tenyerükön; mindketten hat pálcaütést kaptak. A harmadikat követően Gerald jajveszékelve és zokogva összeomlott, s Magdának kellett felemelnie, megtámogatnia és kinyújtva tartania a karját, hogy Cribben befejezhesse a
fenyítést. Mindkét kisgyereknek élénkvörös hurkák borították a kezét, s büntetésük bekerült Cribben nagy, fekete könyvébe. És ez így ment tovább: Maurice mindent elmesélt a többi árváról, s hamarosan apró jutalmakat kapott árulásaiért. A szabályok Crickley Hallban szigorúak és merevek voltak, és túl sok volt ahhoz, hogy Maurice valamennyire vissza tudjon emlékezni, ám megszegésük súlyos büntetést vont maga után, ami néha Cribben nádpálcájának vagy Magda derékszíjának a formájában csapott le rájuk - ez utóbbi vastag bőrövet viselt a derekán, s a legkisebb szabályszegésre is azonnal lecsatolta, s azzal verte a kicsik kezét meg lábát. Máskor egész álló napig nem ehettek semmit, vagy hat órán át, de esetleg még annál is tovább néma csendben kellett állniuk a sarokban. A játék tiltott dolog volt, bár Maurice tudta, hogy különféle jótékonysági szervezetek révén sok van a házban - hiszen ő segített Magdának felvinni a hálóterem melletti raktárszobába, ahol aztán mindet elzárták. Szombat délelőttönként azonban a kis menekülteket kiengedték az udvarra hintázni azon a hintán, amelyet a fiatal kertész szerelt fel nekik az elülső udvaron. Ám egyszerre kettesével mehettek csak ki, leginkább az esetlegesen arra járók miatt, akik így azt hitték, hogy a gyerekek szabadidejükben remekül szórakoznak. Különösen a St. Mark lelkészét akarták így lenyűgözni, aki a dombon kissé lejjebb lévő templomot vezette; Rossbridger tiszteletes alkalmanként előszeretettel ugrott be Cribbenékhez teázni. Ám nem telt el sok idő, amikor az ártatlan hintázás a büntetés újabb formájává vált.
Maurice igen gyorsan Magda kedvence és Augustus Cribben hűséges szolgája lett. A többiek gyűlölték emiatt ugyanúgy, ahogy korábban a londoni árvaházban is gyűlölték -, mert tudták, hogy kémkedik utánuk, hogy a legapróbb szabályszegésről is beszámol, így nevelőik még szigorúbban bántak velük. Susan Trainer került miatta a legtöbbször bajba, mivel őt Maurice különösen nem szívelhette - a lánynak túlságosan fel volt vágva a nyelve, és mindig védelmébe vette a kisebb kölyköket, különösen a lengyel fiút. Stefan Rosenbaum Cribben és Magda állandó célpontja volt; és csak rontott a helyzetén, hogy nem értett angolul. Ám Maurice élvezte mindezt. Szerette a szigort, és jól mulatott azon, ahogy a többi fiút és lányt büntették. A vesszőzések brutalitását kifejezetten élvezte, és a Cribben testvérek hamar felismerték Maurice-ban a lehetőséget. 55. VILLÁMLÁS Gabe a szokásos, péntek esti, városból kifelé kígyózó csúcsforgalom ellenére viszonylag gyorsan haladt a Rangé Roverrel. Most, hogy újra kiért az autópályára, tempósabban tudott hajtani; tökéletesen szabályellenesen mindvégig a legbelső sávban maradt, és - csakúgy, mint idefelé jövet - minden járműre rávillogott, amely a legcsekélyebb mértékben is lassította, s ha végképp nem volt hajlandó behúzódni a középső sávba, akkor veszélyesen rátapadt. Ostoba és vakmerő volt, nem csak magával, hanem másokkal szemben is felelőtlen, ám a
lehető leghamarabb vissza akart érni Hollow Baybe. Nem volt totojázós hangulatában. Eve nem akarta, hogy aznap éjjel visszamenjen Crickley Hallba, mert úgy gondolta, férje túlságosan kimerült, nemcsak testileg, hanem érzelmileg is. Majd ő megvigasztalja Lorent és Callyt, miután elmondta nekik a rettenetes hírt! Aztán hármasban csak ellesznek valahogy reggelig. Túl veszélyes lehet, ha éjjel elindul vissza, különösen most, hogy szakad az eső. Ám Gabe-nek nem tetszett felesége hangja. Túlságosan higgadt volt. Túl nyugodt, túl hidegvérű. Minden bizonnyal sokkot kapott. Talán annyira kiürült érzelmileg, hogy nem maradt semmi, amivel reagálni tudna. Akármi is volt az oka, Gabe-nek ott kell lennie vele és lányaival; szükségük van a szeretetére, és neki az övékre. Olyan erőteljes záporroham csapott le a Rover szélvédőjére, hogy néhány másodpercig gyakorlatilag vakon vezetett. Kissé felemelte lábát a gázpedálról, és nagyobb fokozatra kapcsolta az ablaktörlőt. Körülötte a többi jármű is lassítani kezdett, és Gabe hangosan felnyögött. Semmi szüksége nem volt még erre is! Váratlan és megdöbbentő volt, ahogy az eső egyik pillanatról a másikra könnyű szemerkélésből vízözönné változott, mintha vízesésbe hajtott volna. Nem tudta nem észrevenni, hogy előtte az ég koromfekete, és hogy még véletlenül se legyen könnyebb a hazaút, hatalmasat villámlott, s fényárba borult előtte az út és a táj, közvetlenül utána pedig meghallotta a dörgés távoli robaját is.
Gabe hangosan elkáromkodta magát, majd ráreflektorozott egy autóra, amely elállta az útját. A gázpedálra taposott, és a Rover ismét száguldani kezdett. 56. EMLÉKEK Felhajtotta a Hennessy maradékát, és azt fontolgatta, kér még egyet. Az órájára pillantott, s úgy ítélte meg, hogy még korai lenne elindulni. Maurice felállt az asztaltól, s a bárpulthoz ment. A csinos, bár meglehetősen slampos lány, aki nemrégiben érkezett, épp kiszolgált valakit. A férfi, akit Maurice a vendéglő tulajdonosának vagy vezetőjének gondolt, a pult túlsó végén ácsorgott, és élénken diskurált néhány vendéggel. Kezdett megélénkülni a forgalom. Rendelt még egy nagy konyakot - a harmadikat -, és a lányra mosolygott, akit a kocsmáros Frannie-nek hívott. Nem fogadta el tőle a visszajárót, aztán felkapta az italát, és visszaballagott apró asztalához. A micisapkás öregember még mindig a vidáman ropogó tüzet bámulta. Amikor Frannie megérkezett, néhány újabb fahasábot lökött a kandallóba. A tűzbámulónak már csak két-három kortynyi barna sör árválkodott a poharában, s Maurice azon tűnődött, vajon ennek az eltüntetéséhez is fél órára lesz-e szüksége. Belekortyolt saját italába, élvezte az ízét, ráérősen elidőzött vele, mert időből aztán igazán sok volt neki, még nagyon sok. Kényelmesen elhelyezkedve székén, ismét emlékeibe merült.
Augustus Theophilus Cribben abszolút deviáns alkat volt: mazochista és szadista. Ám akkoriban Maurice nem tudta, mit jelentenek ezek a fogalmak. A fiú szemében Cribben egyfajta isten volt. És Maurice három rövid héten belül ennek az istennek az áldozópapjává nőtte ki magát. Mindvégig félt tőle, de egyúttal bálványozta is. Cribben Crickley Hall ura és gazdája volt, és Maurice nem győzött elég hálás lenni azért, hogy a szolgája lehet, mivel ez neki is hatalmat adott: uralmat a többi gyerek felett, protekciót Magdánál és mesterének helyeslő elfogadását - különösen ez utóbbit. Megtalálta a módját annak, miképpen tehet Cribben es Magda kedvére: szemmel tartotta a többi árvát, felügyelte őket, amikor Cribben vagy a húga nem volt épp jelen, egyenes, kétsoros oszlopba állította őket a nagytermi összejövetelekhez, s azonnal jelentette, ha beszélgetni vagy játszani mertek villanyoltás után; általában véve összejátszott a nevelőkkel, hogy még jobban megnehezítse a kis menekültek életét. Amikor vasárnap reggelente lefelé masíroztak a dombon a templomba, Maurice mindig a sor végén lépdelt Magda mellett, készen arra, hogy felhívja a nevelőnő figyelmét a leghalkabb csacsogásra vagy rosszalkodásra is. Figyelme az istentisztelet alatt sem lankadt, árgus tekintettel kereste a suttogás vagy neveletlen viselkedés legapróbb jeleit. Hamarosan sikerült annyira behízelegnie magát a két nevelő kegyeibe, hogy esténként jóval azt követően is fennmaradhatott, hogy a többiek már ágyba bújtak: ilyenkor rendszeresen kiült a hálóterem bejárónyílása előtti szűk lépcsősor valamelyik fokára, hogy kifülelje, nem suttognak-
e a többiek valamit Cribbenékről vagy róla. Úgy tűnt, Augustus Cribben soha nem alszik: rendszeres körutakat tett a galériás belsőerkélyen, majd nagy léptekkel a nagyterem kockaköves padlóját rótta, aztán ismét felkapaszkodott a széles lépcsősoron - néhanapján megállt hallgatózni a hálóterembe vezető keskeny lépcsősor alján, arra várva, hátha meghallja a legapróbb zajt vagy a leghalkabb duruzsolást, azt remélve, rajtakaphatja a gyerekeket, készen arra, hogy erős lépteivel feldobogjon a falépcsőn és azonnal kirója, majd végrehajtsa a büntetést. Mindig magánál tartotta a pálcáját. Aztán rákapott arra, hogy esténként bevigye magával Maurice-ta hálószobájába. Ilyenkor ágya mellé térdeitette a fiút, és megparancsolta neki, hogy imádkozzon vele. Ezek az imádságok rendszerint két órán át, vagy annál is tovább tartottak, ám Cribben olyan lázas izgalomban égett, esdeklő imája olyan mérhetetlenül elmélyült volt, hogy soha nem vette észre, mennyire unatkozik Maurice. Ezen alkalmak egyikén esett meg, hogy a fiú számára valami teljesen fura, groteszk dolog történt - groteszk akkor, ám hamarosan, amikor rendszeresen megismétlődött, az esti rituálé elfogadható részévé lett. Aznap Cribbent egész nap igen erős fejfájás kínozta. Migrén - tájékoztatta Magda Maurice-t, amikor egyszer magukra maradtak. Augustust ez az állapot egész addigi felnőtt életén át elkísérte, ám akkor fordult igazán hevesre, amikor korábban egy légitámadás telibe találta őket, s a házat - amelyben meghúzták magukat - porig rombolta a német bomba. Augustus beszorult a társalgóba, a mennyezet fele rázuhant, és súlyosan megsebesült a
fején. Az életét megmentették ugyan, ám attól a naptól fogva a migrénes rohamok még annál is hevesebbek lettek, mint amilyenek azelőtt voltak. Néha olyan súlyosan törtek rá, hogy szinte eszét vesztette a fájdalomtól. A bátyja úgy hitte, ezek a rohamok múltbéli bűnei miatt kínozzák, és ezt lelke legmélyéig hitte, annak ellenére, hogy addigi élete szeplőtlen, az Úr iránti imádata pedig feltétlen és odaadó. Ám egy nap Augustus rájött, mit kell tennie azért, hogy enyhítse a beteges dübörgést a fejében, mivel a válasz isteni kinyilatkoztatásként jelent meg előtte: csak további fájdalom, további büntetés enyhítheti nyomorúságát; csak még több fenyítés oldozhatja fel bűnei alól és szüntetheti meg kínjait. A fájdalom fájdalmat győz, hirdette. Magdának az elviselhetőség határáig kellett gyötörnie, hogy fivérét bűnei alól feloldja a testi vezeklés. Egyik éjjel, amikor Maurice Cribbennel imádkozott, s egyik könyörgést a másik után kántálták - többségük bűnbánatról és vezeklésről szólt -, nevelője az ágyra hajtotta fejét, s kezével belecsimpaszkodott a lepedőbe. Cribben arca egész nap hamuszürke volt, és kis pártfogoltjaival a szokásosnál is nagyobb szigorral bánt. Alkalmanként két kezébe szorította a fejét, és csak jajgatott, s még Magda is elővigyázatosan, szinte óvatosan viselkedett a közelében, mintha bátyja bármelyik pillanatban felrobbanhatna a benne dúló heves érzésektől. A gyerekek ösztönösen - mintha csak érezték volna a bajt - még a megszokottnál is halkabbak és szelídebbek voltak, s amennyire lehetett, elkerülték nevelőjük tekintetét, melyet a fájdalom vérvörös erei fátyoloztak be. Némán surrantak
körülötte, s halk zsongásnál egyszer sem emelték fel jobban a hangjukat. Az ágy előtt térdeplő Maurice félelemmel áthatott, tiszteletteljes várakozással nézte, ahogy mellette gazdája válla rázkódik az elfojtott zokogástól. Néhány pillanat múlva azonban úgy tűnt, Cribben összeszedi magát. Maurice felé fordult, akinek feltűnt, hogy ura sovány, komor arca a szokásosnál is fehérebb, és a kínzó fejfájás mély barázdákat vésett belé; beesett arcán könnycsíkok csillogtak. Feladatod van, fiú! - közölte Maurice-szal összeszorított szájjal. A szoba egyik falát teljesen betöltő tágas szekrényre mutatott. - Magas vagy, Maurice, eléred! Afiú nem értette, miről beszél, és maflán, szájtátva bámult először a szekrényre, aztán pedig vissza a térdeplő alakra. Cribben parancsa felsistergett ajkáról; fájdalom és türelmetlenség fojtogatta a torkát: - Hozd már ide, gyerek! - sziszegte. Maurice rémülten és zavartan nyargalt a hatalmas szekrényhez. Üres tekintettel bámult fel rá. - Megtalálod a tetején, ott rejtettem el! - dörrent rá Cribben haragosan. - Ha kinyújtózol, eléred! Siess, vedd elő nekem! Maurice szorongva lábujjhegyre állt, s amennyire csak tudta, a feje fölé nyújtotta karját, megfeszült hasát nekipasszírozta a szekrény csukott ajtajának. Végigfuttatta ujjait a peremén, de először semmit nem talált. Ám amikor még jobban ki nyújtózott, s testében az inak pattanásig feszültek az erőfeszítéstől, akkor végre sikerült kitapintania valamit odafent. Tudta, hogy könnyű, mivel amikor véletlenül meglökte, könnyedén elmozdult. Ujjaival
kaparászva közelebb húzta a tárgyat, és hamarosan rádöbbent, mit akart Cribben. Lehúzta a hosszú, vékony pálcát a szekrény tetejéről, és nevelője felé fordult. Csakúgy, mint az a büntetőpálca, amellyel Cribben a gyerekeket szokta megvesszőzni, ennek is hasított volt az egyik vége. Ám ennél a széthajtó bemetszések végére apró vasgolyókat erősítettek, hogy ekképpen még a másik fenyítőeszköznél is nagyobb fájdalmat okozzon. Igen! - Cribben mindössze ennyit mondott, amint felemelkedett az ágyról, és vetkőzni kezdett; Maurice nem tudta eldönteni, hogy szeme lázas buzgalomtól vagy könnytől csillog-e. Kabátját követte a többi ruhadarab is, s hamarosan egészen meztelenre vetkőzött. Maurice szeme elkerekedett a döbbenettől, amikor meglátta Cribben testén - a mellén is, de főleg a combján és a lábszárán - a korbácshegeket és a még éppen csak gyógyulásnak indult frissebb ostorcsapásnyomokat. A vasgolyók apró, vörös, szúrt sebre és rövid karmolásokra emlékeztető nyomokat hagytak a bőrén. Afiú ebből megértette, hogy gazdája nem először használja a kezében tartott pálcát - már nagyon sokszor megtette, mivel a hegek egy része régi volt és gyógyult, míg mások teljesen frissek. - Ez az én személyes vezeklőm. Ezt nem szennyezték be azok a fertőben élő nyomorultak. Tudod, mit kell tenned, Maurice! És erősen kell megtenned! - sürgette Cribben a fiút, vagyis inkább könyörgött neki, aki még mindig tétován és riadtan ácsorgott. Nagyot ugrott ijedtében, amikor Cribben éles fejhangon rásikoltott: - Büntess, hadd oldozzon fel a fájdalom a bűneim alól!
Maurice-nak fogalma sem volt arról, hogy milyen bűnökről beszélhet, hiszen istenfélő mesterének lelke a legtisztább hegyi forrásnál is szeplőtelenebb. De aztán, ki tudná megmondani, miféle sötét és rejtett gondolatok kínozzák a férfit? Maurice csak azt tudta, hogy a saját elméjét is számos olyan gondolat és kép hatja át, melyeket személy szerint bűnösnek tartott. Cribben ismét az ágy elé térdelt és felsőtestével rávetette magát, így hátát meg fenekét Maurice felé tartotta. A fiú leheletnyit megborzongott az izgalomtól. - Fájjon, gyerek, hadd érezzem a fullánkját! Afiú döbbenten, ám minden további gondolkodás nélkül engedelmeskedett, mindazonáltal első néhány ütése gyengére és puhatolózóra sikeredett. - Erősebben, gyerek, erősebben! - rikoltotta Cribben. Erősebben lecsapott a pálcával, s minden egyes csapás élénkvörös nyomot hagyott a nevelő sápadt bőrén, a fémgolyók pedig apró, gombostűfejnyi vércseppeket fakasztottak a bőréből. Hsss-puff! -Add, Uram, hogy a fájdalom lemossa lelkem korruptságát, és hagyd, hogy vezekeljek a gonoszért, ami bennem él! Hsss-puff! Maurice egyre nagyobb szenvedéllyel csapott le, élvezte a pálca csattanását az emberi bőrön és csontokon, s gazdája nyüszítése és jajgatása még jobban felbátorította - felizgult a fájdalomtól, melyet okozott. Ó, milyen mennyei volt! Ágyéka bizseregni kezdett, és egyfajta új, addig soha nem tapasztalt, ám gyönyörűséges érzés öntötte el, csodálatos volt, és azt akarta, hogy örökké tartson.
Cribben oldalra fektette arcát az ágyon, így a fiú látta kifejezését: mintha valamiféle delíriumban lebegne, nyitott ajka megkínzott vigyorba torzult, szemhéja rebegett, s Maurice azt hitte, a férfi menten elájul. Csípője néhány centiméterre felemelkedett az ágyról, s ekkor megpillantott valamit, amit először nem igazán értett, valamit, amit soha, egyetlen férfin vagy fiún sem tapasztalt még: Cribben erekciója hatalmas volt, túlfeszült gömbölyű vége belepréselődött az ágy vékony matracába. - Igen! - nyögött fel a nevelő mély, reszelős hangon. - Igen, még! Erősebben! Végül Cribben eleget kapott. - Jó fiú, jó fiú! - zihálta, és az ágyra zuhant. - Menj most a szobádba, fiú, és imádkozz a lelkedért! Az enyémért is. Menj már! - Kimerültnek tűnt. Maurice az ajtóhoz ment, s amikor kinyitotta, Magdát pillantotta meg, aki odakint várt rá a galérián. A szája szögletében megjelenő mosoly tudatta vele, hogy elégedett a fivérének tett szolgálatával. Ám nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor megkorbácsolta mesterét. Ez még csak a kezdet volt. 57. PÉNTEK ESTE Lili bezárta az üzletet, és felballagott emeleti lakásába. Lassan telt a nap, péntekhez képest pedig szokatlanul lassan, ám a kis forgalom nem zavarta túlságosan. Karácsony környékén mindig fellendült az üzlet, és persze a nyári hónapokban is, amikor a turisták sáskahadként
özönlik el a város ezen részét. Mindamellett jól jött volna, ha eltereli valami a figyelmét. Elővett egy üveg bort a hűtőből, kibontotta, majd színültig töltött vele egy poharat. Ráérősen besétált apró, ám ízlésesen berendezett nappalijába, s mind a poharat, mind pedig a palackot magával vitte. Még mindig állva belekortyolt a borba, majd letette a palackot az üveglapú dohányzóasztalra. Bekapcsolja-e a tévét vagy se? Hosszan latolgatta a kérdést. Aztán úgy döntött, hogy nem teszi. Még ha lenne is ezzel valami gyér társaságimitációja a szobában, mostanában semmi érdemlegeset nem adnak, és amúgy is gyűlölte a valóságshow-kat: különben is, kinek a valóságát ábrázolják? Az ekképpen közszemlére tett életek távolról sem hasonlítottak a sajátjáéra, de senki más, általa ismert emberére sem. Lili az ablakhoz lépett, és kinézett a viharba. Olyan erősen esett, hogy még az utca túloldalán sorakozó házak és üzletek fényeit is alig tudta kivenni. Megborzongott. Az eső engesztelhetetlen volt; erőszakos széllökések csapták télies rohamokban a vízsugarat az ablakokhoz. Behúzta a sötétítőfüggönyöket, majd elfordult, és a tévével szemközti kényelmes, bézshuzatú karosszék felé vette az irányt. Mögötte az üvegtáblák recsegtek- ropogtak keretükben. Leült, belekortyolt a borba, és elmerengett. Túl sok az ilyen este. Egyedül az üzlet feletti kis lakásban, bort iszogatva; néha egy egész palack elfogyott. Lili azonban soha nem rúgott be. Mindegy, hány pohár bort ivott meg, végül mindig józan maradt. A második vagy harmadik pohár felvidította némileg, ám akárhogy is volt, utána
mindig búskomorságba zuhant. Azt kívánta, bárcsak másképp hatna rá, bárcsak kitörölne bizonyos emlékeket! De soha nem így történt. Sőt, az alkohol csak felerősítette őket. Akkor meg miért iszik? Csak isten a megmondhatója. Az alacsony dohányzóasztalon árválkodó borospalack mellé tette a poharat, és hátradőlt a fotelban. Ez is csak a múlt képeit erősítette benne. Lepillantott az egyik csuklószorítójára. Nemtörődöm módon megrántotta a vállát, mintha csak azt mondaná, „kit érdekel?", majd lekapta a színes pántot, és a csuklóján keresztbefutó vékony, fehér sebhelyre nézett. A másik kezén is ugyanilyen heg volt. Hülye liba! - gondolta, de nem azért, mert felvágta az ereit, hanem azért, mert ügyetlenül tette, és a surrey-i kórház baleseti ambulanciáján egy fiatal, ázsiai származású doktor megmentette az életét. Hét évvel ezelőtt. Azóta megtanulta, ha hatékonyan akarja felvágni az ereit, akkor hosszában kell metszenie - az erekkel párhuzamosan nem pedig keresztben. Megmentették, ő meg hülyét csinált magából. Miért akarná normális ember megölni magát egy, az elejétől kezdve halálra ítélt viszony miatt, amely pontosan azt a receptszerű végkifejletet hozta, ami ilyen esetekre a nagykönyvben meg van írva? Don nem ért ennyit, felesége pedig megérdemelte őt. Három évig volt a férfi szeretője, aki végül ígérgetései ellenére sem hagyta ott az asszonyt. Még csak nem is arról volt szó, hogy a gyerekek tartották volna vissza: Don mindig arról panaszkodott, hogy a felesége meddő.
Lili annál a gyógyszerészeti reklámügynökségnél szeretett a férfiba, ahol a Művészeti Főiskola után elhelyezkedett. Ő volt a cég junior grafikusa, Don pedig a marketingmenedzser. Szerelem majdnem első látásra. Haha, nagyon vicces, hiszen médium volt, felnyílt harmadik szemmel. Már a kezdetekkor tudnia kellett volna, mi lesz a vége. A férfi végül Mariont választotta, a feleségét, ám a nő ennek ellenére nem volt elégedett. Az a szuka kinyomozta, hol lakik, s attól fogva pokollá tette Lili életét. Telefonon zaklatta, gyűlölködő leveleket írt neki, megfenyegette, és még meg is támadta - nem volt hajlandó leszállni róla. Marion, az őrült nő. Aki bosszúra szomjazott. És aki hamarosan meghalt rákban. A nő gyors, ám rettenetes halála után Lili és Don meg sem próbálta újra lángra lobbantani egymás iránti érzelmeit: Lili, mert a férfi túl nagy sebet ejtett a lelkén, túl nagy volt a fordulat, amikor könyörgései és ígéretei egyszerre hazudozásba csaptak át; a férfi pedig, mert túl súlyos volt a lelkét terhelő bűntudat. így hát Lili új életet kezdett. Nyilvánvalóvá vált előtte, hogy nem dolgozhatnak tovább együtt ugyanannál a cégnél, ami túl kicsi volt ahhoz, hogy elkerülhessék egymást, és a férfinak esze ágában sem volt otthagyni a remek állást, különösen nem egy ilyen nyílt, megrázó tragédia után. Nem, Lilinek kellett mennie. A lépés elkerülhetetlennek tűnt, úgy hitte, ez az egyetlen megoldás. Apja segítette át a kezdeti anyagi nehézségeken, no meg a bank, ahol úgy ítélték meg, hogy elképzelése megalapozott - akkoriban történt mindez, amikor a pénzintézetek
gyakorlatilag két kézzel szórták a pénzt a potenciális ügyfelekre vadászva, és egy életre magukhoz láncolták őket, olyan botrányos kamatot róttak ki a kölcsönökre. Sikerült összeszedni annyi pénzt, hogy kifizesse az északdevoni Pulvington főutcáján meghirdetett elragadó kis üzletért az előleget - a helyet a The Times ingatlanrovatában reklámozták. A jelzáloghitelt egy házépítő szövetkezettől vette fel, akiknek történetesen volt egy kirendeltsége a városban. Az üzlethelyiségben korábban butik működött, ám a helybéli nőknek nyilvánvalóan nem volt ínyére a legfrissebb, párizsi női csúcsdivat; ám Lili abban a pillanatban beleszeretett a boltba, ahogy belépett az ajtaján. A város nyaranta zsúfolásig megtelt turistákkal meg kirándulókkal, és Lili azzal az ötlettel rukkolt elő, hogy kézművesárukat, könnyű nyári kalapokat és ízléses, ám közepes árfekvésű, kézzel készített díszeket meg ékszereket árul majd a boltban. Valamennyit ő és más helybéli művészek készítették saját kezűleg, s ez utóbbiakra könnyűszerrel rátalált - mindössze néhány hirdetést kellett feladnia a helyi sajtóban. A turisták mindig visznek haza valamit a nyaralásuk helyszínéről - vagy ajándéknak, vagy emléktárgynak -, és a helyieket is érdekelné a kínálat, feltéve, ha minőségi munkát kapnak elfogadható áron. Úgy tűnt, beválik az ötlete - az üzlet az első nyári hónapokban rengeteg vásárlót vonzott. Lili azonban sajnos nem gondolt bele abba, hogy mi lesz télen, a holtszezonban, amikor a turisták többsége eltűnik, és a sötét, rövid nappalok nem ösztökélik a helybélieket mindenféle „haszontalanság" vásárlására, így hát, mintegy mellékszálon - hogy kiegészítse a pangó üzletből származó
bevételét - visszatért a spirituális tanácsadáshoz, s elkezdett hirdetni a környékbeli lapokban meg a bérelhető üzletkirakatokban. A két munka kiegészítette egymást - tanácsadást esténként vagy a félnapos munkanapok délutánjain adott, melyek így soha nem akadályozták az üzlet zavartalan működését. A környéken hamarosan médiumként és jósként is ismertté vált. A múltat azonban nem sikerült maga mögött hagynia. Egy kedd este történt, hogy egykori szeretője halott felesége további bosszúra szomjasan visszatért hozzá. Lili egy idősebb asszony apró faházában volt a város peremén: ügyfele néhány éve már özvegy volt, s azt szerette volna megtudni tőle, hogy néhai férje boldogan nyugszik-e, akárhol is van pillanatnyilag - a férfi nyilvánvalóan végigzsémbeskedte házaséletük nagy részét -, vagy az elégedetlenkedő rosszkedv a másvilágra is követte-e. Az idősebb asszonyok rendszerint elhunyt rokonaikról vagy szeretteikről érdeklődtek nála, míg a fiatalabbak és a középkorúak - szinte valamennyi ügyfele nő volt - általában a saját jövőjük felől tudakozódtak, legyen az jó vagy rossz. Lili csak a jó híreket továbbította, a rosszakat soha, vagyis kizárólag abban az esetben, ha a figyelmeztetéssel még el lehetett kerülni a bajt. Lili már másodszor járt ennél az asszonynál, egy bizonyos Mrs. Ada Clavellynél. Az első látogatás részleges sikert hozott csupán - az asszony férje átjött ugyan, és kétségbevonhatatlan utalásokat tett arra, hogy valóban ő Ada megboldogult társa, ám hangja távoli volt, mintha messziről szólna hozzá - ami metafizikai értelemben véve
valóban így volt-, és Lili azt remélte a második látogatástól, hogy tisztább kapcsolatot teremthet vele. Azon a bizonyos késő tavaszi éjjelen azonban valami olyasmi történt, ami szinte teljesen megsemmisítette az önmagába mint „látóba" vetett hitét. Ami történt, az nemcsak őt, hanem ügyfelét is halálra rémítette. Ada rég eltávozott férjének szelleme vagy annak hangja helyett Marion, Lili egykori szeretőjének felesége furakodott át. Magán Adán keresztül. Lili néha úgy tudott beszélni a szellemekkel, mintha egy szobában tartózkodnának, ám - bár ritkán - előfordult az is, hogy a lélek Lilin keresztül lépett kapcsolatba ügyfelével: mindössze egyszer-kétszer esett ez meg vele azóta, hogy tisztába jött médiumi és látói képességeivel, ám soha nem kereste vagy erőltette ezt a fajta megnyilvánulást, hanem az egyszerűen csak megtörtént. Ezúttal azonban a szellem Lili ügyfelét, Adát használta a ka p cso la tte re mtés re. Lili döbbenten bámulta, ahogy Ada vonásai megváltoznak. Annak ellenére, hogy biztosan tudta, illúziót lát csupán - amit a belőle áradó tömény rosszindulat alapján azonnal felismerhető hang idéz elő: Lili még mindig élénken emlékezett azokra az öt évvel azelőtti telefonbeszélgetésekre és a négyszemközti találkozásokra Marionnal; mély, fenyegető hangjára, amely oktávokat tudott emelkedni, hogy aztán fülsértő rikácsolásban végződjön -, olyan valóságosnak tűnt. Marion szavaival párhuzamosan érkezett a vizuális kép is: a saját hasonlóságára változtatta egy élő ember vonásait. Hihetetlen volt, olyasmi, melyet Lili azelőtt még soha nem tapasztalt. Megdöbbentette és megrémítette.
A megszállott nő előrezuhant az asztalra, és sziszegvekőpkődve becsmérelte Lilit. Ada ősz haja megkeményedett, mintha elektrosztatikus töltés merevítené - a fiatal nő ténylegesen hallotta az apró, elektromos kisülések zizegését, miközben a szobára telet idéző, deres jegesség telepedett. Karmos kezek próbáltak az arcába kapaszkodni, ám Lili székestül hátrarántotta magát, így az özvegy hegyes körmei csak a levegőt markolták, mielőtt a lendülettől előrezuhanva bele nem kapaszkodott Lili blúzába. Lili felsikoltott, ám az idősebb nő testét kisajátító gonosz entitásnak nem volt ereje ahhoz, hogy felemelje áldozatát az asztal mellől. Ehelyett rázuhant, ahol egyre csak tekergett és vonaglott, mintha roham görcsei rángatnák. Amikor Lili felsikoltott, egyben talpra ugrott, feldöntve maga mögött a széket. Kezét szája elé kapva csak bámulta az asztalon rángatózó asszonyt, ám Marion rikoltásai egy idő után elhaltak, kölcsönzött ereje elapadt, átkozódása mormogássá csendesült, majd végképp elhalt. A szerencsétlen özvegyasszony sokkos állapotba került, bár nem volt tudatában a történteknek, csak annak, hogy nagyon-nagyon megijedt. Mint ahogy Lili is. Visszaültette Adát a székre, és sietve hozott neki egy pohár vizet a konyhából. Ám Ada még hosszú ideig csak remegett, Lili pedig nem merte ebben az állapotban egyedül hagyni, bár szíve szerint csapot-papot hátrahagyva elrohant volna, ki a szobából, a lehető legtávolabbra a háztól, nehogy megismétlődjön a transzformáció. De egészen addig ott maradt a hirtelen rendkívül törékenynek tűnő, sírdogáló asszonnyal, amíg az végképp lehiggadt. Eközben
egyre csak azt bizonygatta neki, hogy soha többet nem történhet meg ilyesmi - ám bizonygatása nem párosult meggyőződéssel. Lili elmesélte Adának, hogy átmenetileg egy rossz szellem szállta meg, egy gonosz, ami néha képes utat törni magának a megnyitott csatornán keresztül. Azt azonban nem mesélte el, hogy exszeretőjének halott felesége volt ez a gonosz szellem, aki - mert lelkét még mindig kínozta a féltékenység és a megtorlás iránti vágy - valahogy átnyúlt abból a dimenzióból, melyben most létezett, hogy kárt okozzon annak az embernek, akit még mindig az ellenségének tartott. Aligha meglepő módon Ada Clavelly nem akart újra találkozni Lilivel; ami pedig a médiumot illeti, ő megesküdött arra, hogy soha többé nem teszi magát sebezhetővé földöntúli erők számára. Azóta az este óta minden erejével megpróbálta blokkolni a képességeit, és többé nem volt hajlandó kapcsolatba lépni a holtakkal. Noha minden tőle telhetőt megtett érte, a pszichikai rezgéseket mégsem tudta teljesen kizárni elméjéből. Mindez másfél éwel ezelőtt történt, és elhatározása szilárd maradt. Megpróbált segíteni Eve Caleigh-nek, mert a szegény nő kétségbeesett volt, és erősen könyörgött neki. Nem úgy alakult, ahogy szerette volna: ismét valami gonosz nyilvánult meg rajta keresztül, és nem hagyhatja, hogy megismétlődjön. Ám most, ezen a péntek estén, egyedül a lakásában, nagyon is tudatában volt az őt körülvevő metafizikai forrongásnak - mintha repedés keletkezett volna az életet a
haláltól elválasztó keskeny válaszfalon. És pontosan tudta, hogy Crickley Hall a történések epicentruma. Odakint egy erősebb szélroham rázta meg az ablakkereteket, s Lili ijedten összerezzent; még a borát is majdnem kilöttyintette. Megremegett, de a szervezetében eluralkodó belső hidegség miatt, amelynek semmi köze nem volt a szoba hőmérsékletéhez. Remegő kézzel emelte ajkához a poharat, és nagyot kortyolt az italból. 58. ÚJABB EMLÉKEK Maurice Stafford, az immár felnőtt férfi - valójában hetven feletti öregember, aki koránál nemcsak sokkal fiatalabbnak látszott, hanem annak is érezte magát körbenézett a helyiségben. Az odakint dühöngő vihar ellenére a fogadó megtelt vendégekkel. Az emberek alig várták, hogy a munkahét után ledöntsék jól megérdemelt adagjukat. Sokaknak ez volt az egyetlen szórakozása a hétvégére. Szánalmas kis életek, szerencsétlen, nyomorult emberek! Bárcsak ismernék a szolgálat teljesítéséből fakadó örömöt! Ő már régóta, nagyon régóta vár arra, hogy bevégezhesse szolgálatát, ám a körülmények soha nem voltak igazán megfelelőek hozzá. A ma éjszaka azonban nem is lehetne alkalmasabb. Belekortyolt a konyakba, és azon morfondírozott, lehajtsa-e egyetlen nagy húzásra. Nem, inkább elszopogatja! Rengeteg ideje volt még, de nem akart többet inni. Tiszta fejre volt szüksége. Mindenesetre túl korai
lenne még elindulni a házba, így jobb lesz, ha ráérősre fogja az ivást! Bár a fogadó maga volt a megtestesült lárma és zsivaj körülötte - szakállas, ezeréves viccek röpködtek, nevetés szállt fel innen-onnan, meg panaszos vagy figyelmeztető megjegyzések a zord időről -, Maurice nem foglalkozott a zsongással. Gond nélkül merült el éber álmodozásában. Most, hogy megtanulta, az ütéstől származó fájdalom olyan kellemes is lehet, hogy megvastagítja a péniszt - Magda árulta el neki annyi éwel azelőtt, amikor megosztotta vele az ágyát, hogy kukacának vagy pipilőjének ez a rendes neve; bár kimondottan hangsúlyozta, hogy ez csúnya szó, mocskos szó -, szolgálatkészen (sőt, kimondott vágyakozással) adta meg magát az új tapasztalatoknak. És hamarosan azt is felfedezte, hogy nem a verés Augustus Theophilus Cribben egyetlen aberrációja - ez is egy olyan szó volt, amelyet csak később, sok-sok éwel később tanult meg - a kegyelem vad hajszájában: ugyanis nemcsak a lelkét kellett a fájdalom purgatóriumában megtisztítania, hanem a lelkét tároló edényt is. Cribben többször is megbízta Maurice-t azzal, hogy tetőtől talpig sikálja végig erős mosószappannal és durva sörtekefével, olyannal, amivel a padlót szokták felsikálni. Cribben ilyenkor hét és fél centiméternyi fürdővízbe állt a kádban - ennyit engedélyezett a gyerekeknek is -, Maurice pedig buzgón nekilátott a műveletnek: mindig az arcával és drótos, szálkás hajával kezdte. - Erősebben! - követelte nevelője gurgulázó torokhangon. - Tisztítsd meg gyarló húsomat, fiú, űzd ki belőle a tisztátalanságot!
Csakúgy, mint a korbácsoláskor, Cribben pénisze ilyenkor is lüktetve duzzadni kezdett, míg végül vaskos erekcióba merevedett. Maurice - ahogy megparancsolták neki - erősen dörzsölte, arca eltorzult az erőfeszítéstől, Cribben bőre pedig szép lassan nagy foltokban kivörösödött és felsebesedett. El sem tudta képzelni, hogyan képes nevelője elviselni a kefe szúrós sortéit meg a durva szemcsés, karistoló szappant. Cribben nyaka és háta végül ívben hátrafeszült, karját vállmagasságba emelte, tekintetét az éles fényű mennyezeti lámpa felé fordította, szeme olyan, mintha hipnózisban lenne, tátott szájából kivillannak sárga fogai, de Maurice csak sikálta, még erősebben sikálta, tudatában volt a fájdalomnak, amit okozott, ám egyre csak súrolta Cribben mellkasát, lábát és ágyékát, akinek bőrét nyersre dörzsölte a sok sikálás, és nyílt sebeket horzsoltak bele a kefe kemény sortéi. A végül ekképpen megtisztult ember majdnem összeomlott, lehajolt és mindkét kezével a kád szélébe kapaszkodott, lába szinte összeroskadt a súlya alatt, majd Maurice-ra sziszegett, hogy elég volt, hagyja abba, a teste megfenyíttetett, bűnei feloldoztattak. Évekkel később Maurice elcsodálkozott azon, hogy Augustus Cribben egyetlenegyszer sem molesztálta a korbácsolások vagy a fürdetések során, bár nyilvánvalóan izgalmi állapotban volt - soha nem vette észre, hogy Maurice is? Magda viszont más eset volt. Mint mindig, most is a fürdőszoba ajtaja előtt várt rá, amíg lesikálta a bátyját, ám ezúttal különös fény csillant rendszerint hideg tekintetében. Alig csukta be a fürdő ajtaját, maga mögött hagyva a meztelen férfit, hogy immár
egyedül folytassa zagyva makogásba fulladó imádságait, Magda odaintett a fiúnak, hogy kövesse. Cribben húga végigvezette a fiút a lepusztult belső galérián, egyenesen a hálószobájához, ahova ingujjánál fogva berángatta. Ágyához vezette, és még mindig hang nélkül lefektette rá. Lekapcsolta az éjjeli lámpát, s Maurice meghallotta, amint a sötétben vetkőzni kezd. Ha Magda csalódott is fiatal szeretőjében - lehet, hogy korához képest nagy és érett volt, de akkor is csak tizenkét éves! -, nem mutatta. Ehelyett megparancsolta neki, hogy imádkozzon vele, és könyörögjön az Úrhoz bocsánatért a halálos bűn miatt, amelyet elkövettek; csak arra figyeljen, hogy csendben kell tenniük, nehogy meghallja őket a bátyja, ha éjjeli portyázásai egyikén elhalad az ajtaja előtt. Egy órával később számos, ismételt bűnbánat után Maurice engedélyt kapott a távozásra, és fellopakodhatott a hálóterembe. Másnap Magda ugyanolyan rideg és kifejezéstelen volt, mint egyébként, bár Maurice-szal kevésbé szigorú, mint a többi fiúval és lánnyal. Augustus Cribben szintén elnézőbb volt vele, egyszer sem használta rajta a pálcáját, de másképp sem büntette - nem mintha Maurice bármikor is tett volna valamit, amivel kiválthatta volna nevelője nemtetszését. A maga módján a Crickley Hallt uraló triumvirátus egyik tagja lett, és bár saját hatalma mindössze arra korlátozódott, hogy a többiekről információt szolgáltatott, no meg rendet tartott közöttük, amikor Cribbennek vagy Magdának a ház egyéb részeiben akadt dolga.
És ez így ment nap nap után: Augustus Cribben korbácsolása, fürdetése, az érzelmek nélküli légyott Magdával. Eközben pedig társai szenvedtek a napi rendszerességgel bekövetkező büntetésektől, a gyér ételadagoktól és a szeretetnélküliségtől - pedig ez utóbbira lett volna a legnagyobb szükségük. A kis zsidó gyereket különösen sokszor megfenyítették. Maurice elragadtatottan mesélte Magdának, hogy egyik éjjel Stefan bemászott Susan Trainer ágyába, és hajnalig ott aludt mellette. Magda undorodva és perverz örömmel fogadta, hogy ilyen nagymértékű szófogadatlanságról hall, és Stefant azonnal levitték a metszően hideg, nyirkos pincébe, s egy egész álló napon és éjjelen át ott tartották, magára hagyva a vaksötétben, ahol a kút mélyén csobogó víz hangja volt egyetlen társa. Szörnyűséges büntetés volt ez, mivel az abszolút sötétség mindenféle szörnyet és démont megidéz az ötéves gyermek elméjében, különösen az olyanéban, akit nem sokkal azelőtt személyes tragédia is sújtott. Susan Trainer tiltakozott, Cribbennel és Magdával is kiabált, amiért hat botütést kapott. Maurice önelégülten vigyorgott, mert ezután sem hagyta abba a bajkeverést, és tovább esdekelt a kisfiúért. Ezért újabb hat ütést kapott, ezúttal a keze bütykeire. Ez aztán rendesen befogta a száját, bár a fenyítés alatt üvöltött, mintha nyúznák. Amikor másnap felhozták Stefant a pincéből, a gyerek halottsápadt volt és szótlanabb, mint bármikor azelőtt. Sikerült megnevelni. Maurice jól érezte magát Crickley Hallban. Mélyen tisztelte Augustus Cribbent, aki mindvégig megőrizte domináns szerepét, még a botozások és fürdetések során is;
a fiú a szolgája volt csupán, szinte a rabszolgája, ám Maurice-nak nagyon is megfelelt így. S élvezte titkos viszonyát és szövetségét Magdával, jóllehet a nő csupa csont és bőr volt, melle pedig apró és lapos - ám az efféle tökéletlenségek nem zavarták a fiút; szexuális ébredése túlságosan ragyogó volt ahhoz, hogy bármiféle kritika megfogalmazódjék benne. Az élet tehát - még ha kissé szigorú is - jó volt Crickley Hallban, és Maurice minden percét élvezte. De aztán megjelent az a minden lében kanál, okvetetlenkedő Nancy Linnét, és megpróbálta tönkretenni az életét. 59. A VIHAR Loren és Cally a szobájukban voltak, mindketten porig sújtva. Eve megvárta, amíg Loren hazaér az iskolából, majd elmagyarázta nekik, hogy kisöccsük nem fog visszajönni hozzájuk, mert megfulladt egy évvel korábban, amikor elveszítette a parkban. A lányok anyjuk karjába vetették magukat, s hosszú időn át zokogtak, ám Eve nem sírt velük. Ő maga sem értette, miért, csak azt tudta, hogy gondolatai és szíve - fásult; nem maradtak érzelmi tartalékai. Tisztában volt azzal, hogy Cam halálának a bizonyossága meg kellett volna, hogy törje, ám ekkor döbbent rá, hogy talán már azon az első napon megtört, amikor a kisfiú eltűnt. És utána minden egyes rákövetkező nap. így hát gyász helyett lefoglalta magát: kitakarította a házat, felmosta a konyhában a padlót - olyan sok sarat hordtak be emiatt a
csúf idő miatt -, megigazította az ágyakat, megrakta a tüzet a nappaliban és a nagyteremben, mindent és bármit megtett, csakhogy lefoglalja magát. Nem mintha nem gondolt volna Cam-re - gyönyörű kis arca állókép volt elméje képernyőjén, bár csak részlegesen megformált; csak amikor lehunyta a szemét, akkor lett végletekig élethű a látomás. Egyre csak azt hajtogatta magának, hogy így próbál megbirkózni a helyzettel, ám fogalma sem volt arról, hogy meddig tart ez az állapot. Feltételezése szerint addig, amíg lelke megint túl nem csordul. Most épp a lányok vacsoráját készítette, akik lepihentek odafent - úgy tűnt, a sírás végképp kimerítette mindkettejüket. Ahogy éles késsel a vízben rotyogó krumpli keménységét vizsgálta, meghallotta a vihargóc távoli dörejét. Odalépett a mosogatóhoz, fölé hajolt, és kilesett az ablakon. Túl sötét volt ahhoz, hogy sok mindent lásson, ám néhány másodperccel később távoli villámlás fénye szikrázott végig a szurdokon, és megvilágította a hatalmas tölgyfa alatt a széllökésektől erősen, előre-hátra himbálózó hintát. A híd is fénybe borult, csakúgy, mint az alatta forrongó folyó. A vízszint aggasztóan magas volt, hajszál választotta csak el attól, hogy túlcsorduljon a parton. A látvány annyira döbbenetes volt, hogy kiejtette kezéből a kést. A villámlást követő dörgés ezúttal sokkal hangosabban morajlott, mintha ide-oda görgött volna a szurdokban, s az erős zajtól Eve megrezzent. Gabe. Szüksége volt Gabe-re. Ám ő volt az, aki arra kérte, hogy ne jöjjön aznap este vissza Londonból. Biztos volt benne, hogy férjét kimerítette az utazás, és bizonyára még mindig mélyen meg van
rendülve amiatt, hogy neki kellett azonosítania Cam kis testét. Nem számolt be arról, hogy nézett ki a fiuk, ám Eve tisztában volt azzal, hogy egy év a vízben... Nem! Nem szabad erre gondolnia, nem szabad maga elé képzelnie, hogy milyen állapotban lehet a teste! Minden erejével arra összpontosított, hogy csak Gabe-re gondoljon. Mindössze annyit tudott, hogy szüksége van rá, arra, hogy itt legyen vele és a gyerekekkel. De nem szabad levezetnie még egyszer ezt a hosszú utat, ebben az időben semmiképp sem! Vajon képes lesz-e józanul végiggondolni mindezt és ott maradni Londonban? Vad szélroham rázta meg a konyha ajtaját és ablakait, s Eve önkéntelenül is hátralépett. A dühöngő elemek erejétől a ház recsegett-ropogott, szálfái nagyokat nyögtek, ablakai zörögtek, s vasalt bejárati tölgyfa ajtaja vadul rázkódott a keretében. Eve gyűlölte ezt a helyet. Annak ellenére, hogy ő próbálta Gabe-et mindenáron maradásra bírni, gyűlölte Crickley Hallt azért, ami volt: hullaház, amelyben tizenegy gyerek veszett oda kegyetlen nevelőjükkel együtt. Szinte tapintható az épület szerencsétlen története. Megremegett kissé. Olyan hideg, mindig olyan hideg van itt! A lámpák fénye hirtelen megrebbent, elhalványult, megerősödött, megint elhalványult, aztán visszanyerte erejét. Ó, kérlek ne!- gondolta Eve majdhogynem lemondóan. Kéllek, ne hagyd, hogy elmenjen az áram. Már csak ez hiányzik ma éjjel! Nagyot ugrott, mert valami hatalmasat csattant a nagyteremben. A belső konyhaajtóhoz sietett, majd kilépett
a nappaliba, hogy lássa, mi okozta a zajt. Megismétlődött, ám ezúttal a forrását is meglátta. Kivágódott a pinceajtó, széle pedig erősen nekicsapódott a mögötte lévő lambériázott falnak. Az ütközés lendületétől megindult visszafelé, ám félúton megállt, és teljes erővel ismét a falnak vágódott. Eve előresietett, cipője szaporán kopogott a kőpadlón. Elkapta az ajtót, ami ismét a falat készült megostromolni. Megtámasztotta, majd lenézett az alatta sötéten tátongó pincébe; a kútból felfelé áramló huzat olyan erős volt, hogy megborzolta a haját. Ostoba gondolat volt, ám úgy érezte, mintha a fekete, áthatolhatatlan sötétség felfelé nyomulna odalentről, s a jeges léghullámot meglovagolva terjeszkedne egyre feljebb. Eve becsukta, majd bezárta az ajtót, bár tudta jól, nem marad sokáig így. Amikor hozzáért, keze jéghideg kulcsot tapintott. 60. A GYILKOSSÁG Maurice Stafford úgy döntött, belefér még egy Hennessyám szigorúan az utolsó, nem akarta ugyanis, hogy dőljön belőle az alkoholszag, amikor felér a házba -, és a tele pohárral a kezében visszaballagott a barátságos kis zugba, ahol eddig is üldögélt. Sétapálcáját széke íves háttámlájára akasztotta. A fogadó egyre jobban megtelt vendégekkel, s ő kiérezte a zsongásból meg az alkalmankénti, a normálisnál csupán egy vagy két decibellel hangosabb kacagásokból a kollektív
feszültséget. Ó, meglehetős biztonságban érezték magukat idebent a bárban, ám Maurice kételkedett abban, hogy akadna közöttük bárki, aki akár egyetlenegy pillanatra is száműzni tudja gondolataiból az odakint tomboló vihart. A mennydörgés most közvetlenül a fejük felett reccsent; a vihar átsöpört az egész országon, és talált magának egy kedves kis kikötőöblöt, ahol kedvére tombolhatott. Meglehetősen vicces volt azt látni, ahogy a fogadó kuncsaftjai mindannyiszor a vastag ólomszálas ablakok felé pillantgatnak, amikor felvillámlott vagy mennydörgött. Falusi fajankó az összes! Nem az ő fajtája, egyáltalán nem. De végül is nagyon kevés a hozzá hasonló. Maurice nem igazán szerette az embereket. Ismét felvette az imént félretett gondolatok fonalát. Egy szép napon Nancy Linnét megérkezett Crickley Hallba: a Közoktatási Minisztériumtól küldték, hogy segítsen a menekültek tanításában. Valószínűleg nem tudtak mit kezdeni vele. A „minden lében kanál", okvetetlenkedő Nancy Linnét kisasszonyka eleinte azt sem tudta, miképp sürögjönforogjon, hogy Augustus és Magda kedvében járjon. Maurice maga is egészen belehabarodott a tanítónőbe, akinek csinos kis arcát izgő-mozgó, rézszínű fürtök keretezték, ám egy nap mellbe vágta a felismerés, hogy a vállán és alkarján keresztbe vetett kendő visszataszítóan ocsmány fogyatékosságot takar. Ó, ez a felfedezés porrá zúzta a fiatal nő varázsát, elcsúfította kinézetét! Keze fonnyadt, görbe karom volt, s karja a könyökéig ugyanennyire visszatetsző. Ám akárhogy is próbálta, nem tudta mindig elrejteni. Amikor félrecsúszott rajta a kendő,
és Maurice megpillantotta torzságát, majdnem elhányta magát. Isten büntetése múltbéli és jövőbeli bűneiért - árulta el neki halkan Magda. Az Úr megbünteti, nemcsak ebben az életében, hanem a következőben is. A fiatal kertész, mindenes azonban fülig belebolondult, mintha észre sem vette volna borzasztó baját. Kifejezetten kegyes volt hozzájuk a sors, amikor Percy Juddot besorozták a seregbe, aki így nem rontotta tovább a levegőt Crickley Hallban. A tanítónő imádta a kölyköket. Elkényeztette őket. Mindig mosolygott rájuk, meg a fejüket simogatta, mintha Isten angyalai volnának. Fogalma sem volt arról, hogyan kell megfegyelmezni őket, bár a kicsik mindig jól viselkedtek, amikor körülötte lézengtek; és nem féltek a szájukat sem kinyitni mellette. A kölykök imádták Miss Linnetet. Nos, Maurice fejét soha nem simogatta meg. Amennyire vissza tudott emlékezni, még csak nem is mosolygott rá. Talán az első néhány napban. Aztán ellene fordult, bár ő megpróbált a kedvében járni. így hát ő is szembefordult vele, és tudván-tudva, hogy Magda elmondja majd Augustusnak, elkotyogta neki, hogy milyen kesztyűs kézzel bánik az árvákkal. Ahogy a hetek teltek, a tanítónő egyre engedetlenebbé vált; mindig tiltakozott, amikor Augustus okot talált arra, hogy pálcájával megfenyítse a nagyobb gyerekeket, és szó szerint megakadályozta, hogy a kisebbeket ugyanezzel az eszközzel büntesse. Ám az összes többi büntetés ellen is tiltakozott, elítélte az ételadagok csökkentését, a nagytermi sarokban állást, Magda náspángolásait a bőrövvel - és soha nem felejtett el hangot is adni nemtetszésének.
Aztán egy nap megtörtént. Miss Linnét azzal fenyegetőzött, hogy elmegy a nevelésügyi hatóságokhoz, és bepanaszolja Cribbenéket a kegyetlen bánásmód - az ő szavai ezek, nem Maurice-é - miatt, amit a menekültekkel szemben alkalmaztak. Susan Trainer miatt történt minden. Este volt, és a gyerekek egymást váltva tisztálkodtak. Susan megmosdatta a kisebbeket, aztán ő következett a sorban, hogy Brenda Prosserrel megmártózzon a hét és fél centiméteres vízben. Maurice a hálóterembe nyíló falkivágásban állt, az emeleti folyosón, s gondosan felügyelte, hogy a gyerekek a fürdő után azonnal ágyba bújjanak. Egyszer csak rémült sikoltás hasított a levegőbe. Magda Cribben, aki szokásához híven a fürdőszoba előtt egy széken üldögélt, talpra ugrott. Az erkélyen áthajolva Maurice megpillantotta Augustust, akit a zaj felriasztott merengéséből, és most nagy léptekkel átsietett a halion. Cipője súlyosan kongott a lépcsőkön, s hamarosan vészjósló arckifejezéssel száguldott el Maurice mellett. A fiú követte egészen a fürdőszoba nyitott ajtajáig, ahol Augustus olyan hirtelen torpant meg, hogy majdnem beleütközött. Nevelője válla felett lesett be a helyiségbe. Brenda már kiszállt a kádból, s most vizet csöpögtetve maga körül ácsorgott a mozaikpadlón. Meztelen volt, és reszketett, s ijedt tekintetét a még mindig a kádban kuporgó alakra szegezte. Magda lekevert neki egy nagy pofont, hogy abbahagyja az érthetetlen motyogást. A meztelen alak a kádban Susan volt, aki félig guggolva, összehúzott vállal görnyedt a vízben, és kezével a lába között markolta magát; ujjai között vér csordogált. A patak végigfolyt a lábán, be a vízbe, amit azonnal vörösre
színezett. Maurice úgy emlékezett erre a pillanatra, mintha tegnap történt volna. - Susan megsérült! - nyüszítette Brenda idősebb barátnőjére mutatva. Maurice megigézetten bámulta őket: ám nem a két mezítelen lány látványa izgatta fel ennyire, és nem is Susan bimbózóan domborodó kamaszmelle, hanem a lábát elöntő vér. Augustus is meredten bámulta, képtelen volt levenni a szemét róla. Hagyd abba, gyerek! - morrant Brendára Magda kurtán, és félrelökte. A nevelőnő szeme összeszűkült, hangja megvetéssel, utálattal telítődött: - Te undorító, mocskos lány! - recsegett Susanre. Felkapott egy nedves törülközőt a fémállványról, s odalökte a rémült és zavarodott tizenegy éves lánykának. - Használd ezt! Itasd fel a vért! - Mi ez, kisasszony? - kérdezte Susan félénken. Meghalok? Természetesen nem fogsz. - Sem sajnálat, sem részvét nem csendült Magda válaszában, csupán harag és megvető undor. - Semmi baj nincs veled. - De akkor miért vérzek? - Mert tisztátalan vagy! Ez egy női betegség, az Úr átka; ezzel sújtja a nőket az eredendő bűnért. - De nem vétkeztem, kisasszony! Esküszöm, hogy nem tettem semmit! Nos, valamit pedig mégiscsak kellett tenned! Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy menstruálj! - Szinte köpte a szót, mintha annak puszta említése is helytelen lenne. - Gonosz, erkölcstelen lány vagy!
Végül Augustus is megszólalt, hangja állatias nyerseséggel dörrent. - El kell különíteni a többiektől, különben valamennyit megfertőzi a tisztátalanságával! Brenda összekuporogva zokogott a fürdőszoba egyik sarkában. Susan már korábban elkúszott Magda elől, és most a csempézett falnak dőlve meglapult a kádban. - Kérem, segítsenek! - könyörgött, előszóra nőre majd a férfira nézve. Magda hirtelen megragadta a csuklóját. - Gyere velem! Van egy kiváló helyünk a mocskos lányok számára. A kád széléhez rángatta Susant, aki - hogy ne essen el - a vörösre színeződött törülközőt még mindig a testéhez szorítva kénytelen volt kilépni a vízből. Augustus megragadta a másik karját, és Maurice gyorsan ellépett az útból, ahogy fivér és nővér együttes erővel vonszolni kezdte a meggörnyedt lányt kifelé a fürdőszobából. -A ruháim! - sikoltotta Susan és megpróbálta a sarkával lefékezni a tempót. Ám Augustus és húga még szorosabban fogták, és továbbvonszolták a belső, emeleti erkélyen. -Ahova mész, ott nem lesz szükséged a ruháidra, gyerek! vetette oda gúnyosan Magda. A többi menekült összegyűlt a hálóterembe vezető lépcsősor lábánál, ám egyikük sem mert kimenni a galériafolyosóra. A két legfiatalabb - Stefan és Patience Eugene Smithbe kapaszkodva sírdogált. Maurice azóta sem felejtette el, milyen mélységes szégyen borította el a lány arcát, amikor anyaszült meztelenül elvezették a társai előtt, és soha nem felejti el azt az önelégült kárörvendést sem,
ami ő magán lett úrrá, ahogy utánuk masírozott. Megvágta volna magát a lány, és most csak vérzik és vérzik, egészen addig, amíg meg nem hal? Susan velőtrázóan sikoltozott, miközben a két testvér lerángatta a lépcsőn, majd át a nagytermen; vércseppeket hullajtott maga után, megjelölve az utat, melyen haladtak. A két nevelő ügyet sem vetett kétségbeesett esdeklésére, hiszen a kislány pontosan tudta, hova viszik. Maurice a galériás erkélyről figyelte őket, és még ő is megijedt, még ő sem érezte biztonságban magát. Kíméletlen, ádáz rosszakarat sugárzott Magda kemény arcáról, Augustus pedig eltökélten meredt maga elé, mélyen ülő, fekete szeme gonosz tűzben égett, s nyál csillogott pengevékonyságú alsó ajkán. Ez volt az a pillanat, amikor Maurice-ba - tizenkét éves volt csupán, ám korához képest nagy, egyszerre éles eszű és dörzsölt - bevillant a felismerés, hogy nevelője tekintetében az őrület tüze lobog, az őrületé, amely a felszín alatt bugyog, az őrületé, mely készen áll arra, hogy bármely pillanatban kitörjön. Már sokszor szemtanúja volt a férfi haragjának, ám ezen az estén olyan fény lobogott Augustus sötét szemében, amely alig leplezett erőszakot és elmebajt sugallt. Maurice legalább annyira érezte, mint látta ezt, és egyfajta rettegéssel vegyes, áhítatos csodálat lett úrrá rajta. Valami mélyen odabent azt súgta neki, hogy mindig is félni és isteníteni fogja Cribbent, még a halálában is. Magda megállt a pinceajtóban, s megvárta, amíg a bátyja lecipeli a makacsul ellenálló lányt. Susan szívet tépő sikolyai a pince téglafalai és a szűkös folyosó által sokszorosan felerősítve szálltak felfelé, vissza a nagyterembe. Ám a jajkiáltások egyszerre elhaltak. Maurice
súlyos lépteket hallott a roskatag lépcsőfokokon koppanni, aztán Augustus megjelent Magda mellett a pinceajtóban. A gyerekek - akik végül kiosontak az emeleti folyosóra, hogy az erkélykorlát rácsai között kukucskálva figyeljék az eseményeket - visszainaltak a felső szintre, a hálóterembe. Brenda Prosser immár felöltözve kilépett a fürdőszobából, és utánuk eredt. De Maurice továbbra is a helyén maradt, és ijedten, ám elragadtatottan bámulta gazdáit. Ezen a ponton komolyan elgondolkodott azon, hogy vajon Susan Trainert megölték-e a pincében? Ám Augustus Magdához intézett szavai gyorsan véget vetettek morfondírozásának. - Ott marad, amíg ki nem ürül belőle a tisztátalanság! Azt ajánlottam neki, hogy imádkozzon romlott lelkéért, és nem kap addig enni, amíg el nem távozik belőle a szenny. -Az napokig is eltart, bátyám! - hallotta Maurice Magda válaszát. Ám Augustus vonásai gránithoz voltak hasonlatosak, arckifejezése kemény és rendíthetetlen. - Ez lesz a büntetése. Csak vizet adsz neki! Magda egyetlen további szó nélkül kulcsra zárta a pinceajtót, majd követte bátyját az egyben irodaként is szolgáló nappaliba. Mindössze egy újabb bejegyzés a fekete könyvben - gondolta Maurice, aki boldog volt, hogy az ő neve egyszer sem bukkant fel azokon az oldalakon. Elüldögélt még egy darabig a lépcsőn, várta, hátha magához hívja ura vagy úrnője. Már egy óra is eltelt, ám ők még mindig nem jöttek ki az irodából, így vonakodva bár, de felállt és felballagott a hálóterembe. Crickley Hallban másnap reggel kezdtek rosszra fordulni a dolgok. Maurice Stafford testhelyzetet változtatott, hogy
kényelmesebben elhelyezkedhessék a Barnaby Inn sarokasztalánál. Utolsó konyakját kortyolgatta, s közben az odakint tomboló vihar hangjait hallgatta. Ironikus volt, hogy fiúként sokkal érettebbnek tűnt a koránál, most, hetvenöt évesen pedig sokkal fiatalabbnak. A fogadóban korábban nyüzsgő tömeg jelentősen megfogyatkozott, néhány vendég pedig nyíltan elismerte, hogy aggódik a szüntelen felhőszakadás, no meg annak a mocsaras fennsíkra gyakorolt hatása miatt. Mindannyian jól ismerték a kikötőfalu történelmét, és bár a nagy árvíz több mint hatvan évvel azelőtt pusztított, azt latolgatták, hogy az attól kezdve életbe léptetett biztonsági óvintézkedések vajon elegendőek-e az esetleges újabb katasztrófa megakadályozásához. Maurice letette az öblös üvegpoharat maga elé az asztalra, és elmosolyodott. Ő nem aggódott. Ő már túlélt egy árvizet, túl fogja élni a következőt is. így könnyű lélekkel tért vissza hajdani élete feletti merengéséhez. Miss Linnét. Miss Nancy Linnét. Az a kurva, lázadó kis ribanc. Maurice még gondolatban is ritkán káromkodott. Augustus Cribben nem szeretné, ha trágár szavakat használna. Ám nehéz volt megőriznie a hidegvérét, ha arra a tanítónőre gondolt, aki mindent tönkretett. Nagyon jól emlékezett rá, hogy azon a bizonyos reggelen szokásához híven 7.45-kor érkezett Crickley Hallba. Amint belépett a tanteremként szolgáló helyiségbe, azonnal észrevette, hogy egyik kisdiákja hiányzik. „Hol van Susan Trainer?" - kérdezte a gyerekektől. Először senki nem válaszolt, túlságosan ijedtek voltak ahhoz, ám amikor Miss Linnét újra megkérdezte, Brenda Prosser - a tízéves lány,
aki előző este együtt fürdött Susannel - habozva megszólalt. Elmondta a tanítónőnek, hogy Susant bezárták a pincébe. Miss Linnét elképedt, különösen akkor, amikor megtudta, hogy a kislány ott töltötte az egész éjszakát, ám mérges csak akkor lett igazán, amikor azt is megtudta, hogy miért. Azonnal kivonult az osztályteremből. Maurice fenyegető pillantást küldött Brenda felé. - Most aztán nagy bajban vagy! - sziszegte oda neki. Bár Crickley Hallban bátortalanabbakká és ijedősebbekké lettek, a nagyobb gyerekek odaszaladtak a terem nyitott ajtajához és onnan hallgatóztak. Csupán Maurice volt elég vakmerő ahhoz, hogy ki is merjen lépni az ajtón. Meghallották, amint Miss Linnét erőteljesen protestál Magda Cribbennél az irodájában, és bár nem hallottak tisztán minden szót, a lényeget megértették. A fiatal tanítónő azon háborgott az idősebb nőnek, hogy mennyire vérlázító cselekedet volt Susan Trainert egész éjszakára a pincébe zárni. Magda kimért, egyenletes hangnemben válaszolt, ám a gyerekek pontosan tudták, hogy mérges. Figyelmeztette Miss Linnetet, hogy ne avatkozzon közbe, mert a tanulók fegyelmezése nem az ő dolga. Csak amikor Miss Linnét egyre azt hajtogatta, hogy Susan semmi rosszat nem tett, és ami történt, az tökéletesen természetes egy kamaszodó lánynál, csak akkor emelte fel Magda a hangját. - Az a lány mocskos! Még túl fiatal ahhoz, hogy magán viselje az átkot! Valami nagyon gonoszat kellett tennie ahhoz, hogy ilyen hamar lesújtson rá egy ekkora büntetés! -Az összes gyereknek túl sok a büntetése ebben az otthonban! Még beszélni sem mernek! Egyfélénk mosolya
legtöbb, amit elő tudok csalni belőlük, annyira meg vannak félemlítve. - Mr. Cribben értesülni fog az arcátlanságáról - válaszolta Magda mereven. Maurice-nak eszébe jutott, hogy Augustus Cribben korábban, még reggel elhagyta a házat, és bebuszozott Merrybridge-be, ahol valami dolga akadt a Körzeti Helyhatósági Hivatalban. - Remek! - Miss Linnét makacsnak tűnt. - Amúgy is meg akarom beszélni vele ezt az ügyet. Ez a helyzet nem tartható fenn tovább! Szándékomban áll panaszt tenni maguk ellen az oktatási felügyelőségnél és a helyi hatóságoknál is! Azzal a tanítónő sarkon fordult, kimasírozott az ajtón, és egyenesen a pinceajtóhoz vonult. Mint mindig, a kulcs most is a zárban volt, és ép kezének gyors mozdulatával habozás nélkül elfordította. Benyúlt az ajtón, felkapcsolta a lámpát, és már csak azt hallották, hogy lecsattog a lenti kamrába, a kúthoz. Bizonyára beszélgetett valamiről Susan Trainerrel, vagy megvigasztalta kissé, mivel jó néhány perc eltelt, amíg újra felbukkant, immár a mezítelen lánnyal együtt, aki szégyenkezve és kimerülten bújt oda hozzá. Susan az öléhez tartotta a véráztatta törülközőt, ám a cseppek átszivárogtak rajta, és apró pettyekben hulltak utána a nagyterem kőpadlójára. Az idősebb gyerekek sóbálvánnyá meredve álltak a tanterem ajtajában, s figyelték, ahogy tanítónőjük felkíséri barátjukat a széles lépcsősoron, majd eltűnik vele a fürdőszobában vagya hálóteremben. Ám amikor Magda megjelent az iroda ajtajában, arca izzott a
dühtől és a kicsik szétrebbentek, visszaszaladtak asztalaikhoz. Amikor végül Miss Linnét ismét megjelent a hallban, egyértelműen látszott rajta, hogy ő és Susan Trainer valóban hosszasan elbeszélgettek. Apró, csinos ajka szigorú vonallá préselődött, és szenvedélyes harag lobogott mogyorószínű szemében. Mint mindig, most is hosszú, horgolt kendő takarta fogyatékos karját, ám másik keze ökölbe szorult. A nagytermen át egyenesen az irodába vonult, hogy még egyszer szembeszálljon Magdával, aki már visszatelepedett az asztala mögé. Maurice még mindig a tanterem ajtajában őgyelgett, s most a kicsik felé fordult, hogy lepisszegje őket, akik izgatottan suttogtak maguk között. Azonnal elhallgattak. Ismét feszült figyelemmel hallgatták Miss Linnét és Magda vitáját. - ...le a faluba, a gyógyszertárba... - mondta a fiatal tanítónő. - Megveszem szegény Susannek a megfelelő holmikat, majd megmutatom neki, hogyan kell használni őket. - Nem hagyja el az osztálytermet ma délelőtt! - jelentette ki Magda, és Maurice úgy vélte, némi bizonytalanság vegyült máskor ellentmondást nem tűrő, rideg hangjába. - A lány használhatja a régi törülközőket, amíg a folyása megszűnik. Folyás? Vérfolyás? Maurice túlságosan összezavarodott ahhoz, hogy bármit is megértsen ebből. Susan valahonnan belülről vérzik? És ha igen, hogy történhetett? Talán Magda elmagyarázza majd neki később. Pillanatnyilag mindössze
annyit tudott, hogy Susan valami igen súlyos bűnt követett el, amiért megfegyelmezték. - Ne legyen nevetséges! - emelte fel Miss Linnét a hangját. Maurice soha nem hallotta őt azelőtt így beszélni, rendszerint olyan csendes és jó modorú volt. - Megfelelő egészségügyi felszerelésre van szükség, mégpedig a lehető leghamarabb. Első ciklusa megijesztette, és rosszul érzi magát tőle. Ezenfelül úgy hiszem, nem sokat segített neki az sem, hogy egy teljes éjszakát töltött ruha nélkül a hideg és nedves pincében. Hogy merészel ilyen hangnemben beszélni velem? - A bizonytalanságnak ezúttal nyoma sem volt Magda felháborodásában. - Gondoskodni fogok arról, hogy Mr. Cribben abban a pillanatban értesüljön arcátlan pimaszságáról, amint hazaér. Maga szemtelen kis csitri, alig lépett be a felnőttkorba, és így merészel velem beszélni? -Alig várom már ezt a pillanatot! Van némi beszélnivalóm Mr. Cribbennel arról, hogyan vezetik ezt a létesítményt. Maga és a bátyja szükségtelenül kegyetlenkednek az árvákkal... Maurice elámult a tanár magatartásából sugárzó nyílt dac hallatán. Soha, de soha nem gondolta volna, hogy van benne annyi kurázsi, hogy ilyen vakmerően viselkedjen. Egészen mostanáig félénk kis teremtésnek látszott. ...és ennek véget kell vetni! Megérdemlik, hogy kedvesen bánjanak velük, azon szörnyű fenyítések nélkül, amelyeket maguk kivetnek rájuk! Beszéltem Susannel, aki mesélt egyet s mást azokról a hitvány büntetésekről, amelyeket akkor alkalmaznak, amikor nem vagyok itt. Már az első napon, amikor megérkeztem Crickley Hallba, már
akkor gyanítottam, hogy valami nincs rendjén! A gyerekek túl jámborak, és félnek... nem is félnek, hanem rettegnek magától és Mr. Cribbentől, és egészen mostanáig nem igazán értettem az okát. Most már azonban mindent tudok, és nem hagyom, hogy ez folytatódjék! Feltett szándékom, hogy írásbeli panaszt teszek a hatóságoknál, és ragaszkodni fogok ahhoz, hogy tanfelügyelőkkel vizsgáltassák ki a panaszaimat. És el fogom érni, hogy a gyerekek is elmondják, mi történt velük. - Nem fogja megtenni! Maurice vacogni kezdett a Magda hangjából kicsendülő fenyegetéstől. Semmi nem állíthat meg! Bízom benne, hogy átveszi tőlem a tanítást, amíg bemegyek a faluba, és beszerzem szegény Susannek, amire szüksége van! - vágott vissza a fiatal nő. Ismét elindult az ajtó felé, de Maurice Magda sietős lépteit is meghallotta mögötte. Miss Linnét a nyitott pinceajtóig jutott, amikor Magda utána szólt. A tanítónő megfordult, hogy szembenézzen a felé viharzó asszonnyal. - Nem fogja elhagyni ezt a házat! - süvöltötte Magda a tanítónő arcába. Maurice még soha nem látta Magdát ilyen dühösnek. Bosszúsnak és szigorúnak igen, ilyen volt a természete, de soha nem tapasztalta azelőtt, hogy így kikeljen magából, hogy ennyire elveszítse az önuralmát, még akkor sem, amikor valódi oka volt rá, hogy bőrövével elnáspángolja a gyerekeket. Ám azt mindig hidegen, tiszta fejjel hajtotta végre. Most viszont kemény vonásai eltorzultak, arca a szokásosnál is sápadtabb, és csak úgy köpködte a szavakat -
szó szerint ezt tette, hiszen a fiú jól látta a szájából kirobbanó nyálcseppeket. Először - akár mert meglepődött, akár mert némi távolságot akart tartani maga és a tomboló asszony között - Miss Linnét hátrált egy lépést, így hátával a mögötte lévő ajtófélfának ütközött. De aztán lecövekelt, s arca legalább olyan vörös volt, mint amennyire fehér Magdáé. Úgy tűnt, tudatosan kordában tartja haragját. Susannek segítségre, nem pedig büntetésre van szüksége - jelentette ki határozottan. - Minden gyereknek gondoskodás és figyelem kell, nem pedig vég nélküli megpróbáltatások sorozata, ám magától és a bátyjától csak ezt kapják. - Nem fogja elhagyni ezt a házat! - ismételte Magda, és újabb lépést tett a tanítónő felé. - Azonnal menjen vissza a tanterembe! Maurice szíve a torkában dobogott, még levegőt venni is elfelejtett. - Te nyomorult gyerek, azzal az elfonnyadt karoddal! Mit tettél, hogy ilyen szörnyű büntetést rótt ki rád az Úr? így születtem - válaszolta kimérten Miss Linnét; Magda sértése inkább megnyugtatta, semmint felzaklatta. Talán nem először találkozott efféle kegyetlen megjegyzéssel, s megtanulta már, hogyan kezelje őket. - És most kérem, álljon el az utamból! Lemegyek a faluba. Magda dühe végül felszínre tört, s elemi erővel robbant ki. - Te gonosz lány! - rikácsolta, s maga előtt kinyújtott karral újabb lépést tett a tanítónő felé. Hatalmas erővel lökte meg Miss Linnét vállát. A tanítónő a támadástól döbbenten megbillent a pincébe vezető
lépcsősor küszöbén. Ám Magda nem érte be egyetlen lökéssel. Bősz haragjában - és az árulástól való félelmében ismét meglökte a fiatal nőt, ezúttal talán még erősebben, s Miss Linnét hátrazuhant. Maurice megigézett, rettegő bámulattal nézte, ahogy a tanítónő eltűnik a mögötte tátongó sötétségben. Tisztán hallotta, amint teste lefelé bukdácsol, s útközben neki-neki ütődik a falnak meg a lépcsőfokoknak. De a kíváncsiság végül legyőzte ijedtségét, s előrerohant, hogy megnézze, mi történt a fiatal nővel, aki hangos, visszhangzó reccsenéssel csapódott a betonpadlóra. Amikor odaért Magdához, úgy tűnt, az asszonynak földbe gyökerezett a lába. A pinceüreg vaksötétjébe bámult, ám tekintete üres, nem látott semmit. - Megölte, kisasszony? Bár együtt háltak, „kisasszonynak" hívta. Elfordult Magdától, s hunyorogva belekémlelt a homályba. Az asszony még akkor sem válaszolt, amikor Maurice ismét ránézett; de meglátott valamit abban a hideg szempárban, amely leginkább rémületre emlékeztette. Aztán úgy tűnt, összeszedi magát - megrántotta a vállát, és megmerevedett, állát leheletnyit felszegte. Amikor megszólalt, lassan és határozottan beszélt, ellentmondást nem tűrően: Láttad, mi történt, Maurice! Borzasztó baleset volt, nem más. Miss Linnét elvétette a lépést a lépcsőn. - Hangja alig remegett meg, amikor ismét megszólalt: - Menj, és nézd meg, súlyos-e a sérülése! A fiú visszafordult a verem felé. Semmit nem hallott odalentről, csupán a rohanó folyó kútból felszálló, sürgető susogását. Nem akart lemenni oda. Egyedül nem.
Maurice, hallottad, amit mondtam? Azt akarom, hogy menj le a pincébe, és nézd meg, hogy van Miss Linnét! Előrenyúlt és megragadta a fiú vállát. Keze vaskaromként szorította a flanelingen keresztül. - De... de mi van akkor, ha meghalt, kisasszony? - Ne legyél ostoba, fiú! Csupán leesett, mégpedig a saját elővigyázatlansága miatt. - Kisasszony...? - Látta valamelyik gyerek a balesetet? - Ezúttal észrevehetően megremegett az asszony hangja, és nyugtalanság futott át a tekintetén. - Nem, kisasszony, mindannyian a padjuknál voltak. - Tehát csak te voltál ennek a véletlen balesetnek a szemtanúja. Maurice nagy levegőt vett: - Igen, kisasszony. Jó fiú. Nos, most le kell menned és megnézned, hogy van Miss Linnét! Felkapcsolom neked a villanyt. Kinyújtotta Maurice mellett a kezét, és erősen rácsapott a kapcsolóra. Bár még mindig félhomály uralkodott odalent, ezúttal már ki tudta venni a lépcsősor alján az összegabalyodott halmot, azt a halmot, amiről tudta, hogy valójában emberi test. Összerezzent ijedtében, mert látni vélte, hogy az alak megvonaglik. Visszafordult Magda felé. Majdnem olyan magas volt, mint a nő, szemük egy magasságban volt. - Lejön velem? - kérdezte idegesen. - Szükség van erre, Maurice? Nem tudsz egyedül lemenni? A többi gyerek felügyelet nélkül maradna. -
Jobban szeretném, ha lejönne velem! - Maurice szinte szűkölt. Magda elgondolkodott egy pillanatra, és a fiú még mindig ott látta a rémület nyomait a tekintetében. - Hát legyen - jelentette ki ridegen. - Együtt megyünk le. Te mész előre! Ahogy Maurice ott habozott a legfelső lépcsőfokon, most már biztosan meglátta, hogy a halom megmozdul odalent. - Azt hiszem, nem halt meg, Cribben kisasszony suttogta, és Magda megdermedt. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbent, hogy Magda nem akarja, hogy éljen a tanítónő. Maurice néhány pillanatra lehunyta a szemét, mert felidézte magában a félelmetes utat le, a pincébe. Valóban annyi évvel azelőtt történt? Még mindig élénken élt minden pillanat az agyában. Előtte a kicsi asztalon a konyakospohár szinte teljesen kiürült. Nem ihatott azonban többet, tiszta fejre volt szüksége. De nem is mehet fel túl korán a házba. Hagyd hát, hogy kitartson ez az utolsó, idd a maradékot nagyon lassan, élvezd ki minden csepp ízét! Nancy Linnét mozgott. Egyszerre tolta és vonszolta összezúzott testét befelé, a sötét pince mélyébe. Kétségbeesetten próbált kikerülni a lépcső feletti lámpa fénysugarából, bármilyen kevéske világosságot is adott, mivel meghallotta a közeledő lépteket; súlyosan dobbantak a roskatag falépcsőkön, és valami - nevezzük ősi ösztönnek - azt súgta neki, hogy Magda Cribben nem azért jön lefelé, mert segíteni akar neki. így hát Nancy az ajkába harapott, -
hogy úrrá legyen az erőfeszítéstől az egész testét átjáró fájdalmon, és átvonszolta magát a kemény, poros padlón. Tisztában volt azzal, hogy az egyik lába eltört, mert bénán csüngött, és borzasztóan fájt, különösen akkor, amikor megpróbálta maga után húzni. Valami a hátával sem stimmelt; a gerince zsibbadt, és alig tudta mozdítani a vállát. A fájdalom könnycseppjei hullottak alá szeméből a koszos padlóra, és bár alig látott valamit, továbbküszködte magát előre. El kellett bújnia, mielőtt Magda még jobban megsebesíti! De jó a rosszban, hogy a háta mögött pislákoló kevéske fényben legalább ő is ki tudta venni az előtte körvonalazódó mélyebb árnyékot. Ahogy ki pislogta szeméből a könnyeket, néhány pillanatra tisztábban látta maga előtt az éjfekete rejtekhelyet. A kazánterem bejárata volt az, és ha el tudná érni, ott elrejtőzhetne! Ám nagyon csendesnek, tökéletesen mozdulatlannak kell maradnia, ha egyszer sikerül bejutnia oda. Bárcsak képes lenne mindkét karját használni! Sokkal könnyebben mozogna, ám jobb keze világéletében hasznavehetetlen volt; összezsugorodott csonk csupán, amely csúfságával egész létére rányomta a bélyegét. így hát bal kezére és bal lábára hagyatkozva kínlódta át magát a padlón. Hirtelen rádöbbent, hogy nemcsak a könny homályosítja el a látását, hanem a homlokáról patakban csordogáló vér is. A fiú, az alattomos, a spicli a lépcsősor aljáról figyelte. Magda felkattintotta a kamra gyér fényű mennyezeti lámpáját, és Maurice megpillantotta a padlón lassan a kazánterem bejárata felé kúszó alakot. A tanítónő egyik lába élettelenül csüngött a törzse mögött, és valahogy nem
is állt jól, mintha rossz irányba csavarodott volna. A fiú és az asszony szinte hipnotizáltan bámulta a fiatal nő lassú kínlódását. Aztán esetlenül vonagló teste lassanként eltűnt a kazánszobában, és elnyelte a sötétség. Magda minden további habozás nélkül elindult a kazánszoba felé, Maurice követte. Érzelmek háborgó kavalkádja rohanta meg, és ettől szíve még sebesebben pumpált. Haragudott Miss Linnetre, amiért azzal fenyegetőzött, hogy elárulja oltalmazóit, ám egyszerre elkapta a végkifejlettől való rettegés is. De mindkettőnél erősebben tombolt benne az izgalom, amitől végtagjai reszketni kezdtek, agyát pedig ezernyi apró tűszúrás bizsergette. Bár árnyék borította, megpillantották Nancy Linnét összetört testét, mely majdnem a kemény betonpadló közepén hevert. A belső helyiség villanykapcsolója közvetlenül a bejárat mellett volt, és most Magda gyorsan felkattintotta. A fejük felett felvillanó villanykörte fénye csakúgy, mint a szomszédos pincében - tompa volt, vastag porréteg borította, igya kamrában piszkos szürkeség honolt, melynek sarkait sötét árnyékok uralták. Miss Linnét hason próbálta továbbvonszolni magát, de túlságosan legyengült, képtelen volt előrébb jutni. Egészséges kezének ujjai hasztalan kaparásztak a szeméttel borított betonon, s egyik lábával kétségbeesetten tapogatózott a mögötte lévő mocsokban, de hiába, mert nem talált támasztékot. Egykor pompás hajkoronája most vértől összetapadt csimbókokban lógott, és mivel állát a padlóra támasztva feküdt, jól látták, hogy ajka mozog, ám sem szó, sem nyögés, sem bármilyen más hang nem jött ki a torkán.
Magda önkéntelenül is a torkához kapta a kezét, és eltátotta a száját. Maurice napnál világosabban észlelte, hogy inkább rémület, semmint együttérzés villant abban a fekete szempárban. - Mit tegyünk? - kérdezte színtelenül, ám inkább magától, nem pedig a közvetlenül mellette álló Maurice-tól. - El fogja mondani! Tönkre fog bennünket tenni! Ez volt az első alkalom, hogy a fiú gyengének látta azt a nőt, aki groteszk módon egyszerre volt mentora és gazdája, s ez fájdalommal töltötte el. - Baleset volt, kisasszony, ahogy korábban mondta! A harag kezdte elnyomni eddig érzett félelmét, ám továbbra is az izgalom volt az, amely megremegtette végtagjait. - Ő mást fog mondani. - Nem, nem teheti! Majd én elmondom mindenkinek, hogy csakis aző hibájából történt. Hisz én láttam mindent! -Azt fogja mondani, hogy szándékosan löktem le, mert nem akartam, hogy elmenjen a hatóságokhoz. Hazugságokat és féligazságokat fog terjeszteni Augustusról és rólam. Borzasztó bajt fog ránk hozni! Nem fogják megérteni a módszereinket, mertő azt fogja nekik mondani, hogy nem voltunk kedvesek a gyerekekkel, és ha hisznek neki, bezárják az otthont. Odalesz a jó hírünk... - Magda hirtelen összepréselte az ajkát, mintha még elgondolni is túl szörnyű lenne, mi minden történhetne a jó hírükkel. - Nem! - kiáltotta Maurice. Nem akarta elhagyni Crickley Hallt. Szerette azokat a dolgokat, amiket Augustusszal és Magdával csinált. Szeretett uralkodni a többi árva felett. Nem hagyom, hogy ezt tegye! - A szavak rikácsolva törtek fel a torkából. Előrelendült, és nagyot rúgott a padlón
heverő, összezúzott hús- és csonthalomba. - Nem hagyom, hogy megtegye! Magda maga is megdöbbent a fiú váratlan kitörésén, és csak bámulta, ahogy odarohan a hátsó falnál tornyosuló szénrakás melletti tűzifagúlához. Maurice két kézre kapott egy rövid, ám annál robusztusabb hasábot, s a nő pengevékony ajkán halvány mosoly futott át, mert felismerte a gyerek szándékát. Keskenyvágású szeméből kegyetlen elégedettség sugárzott. Maurice a feje fölé emelte a súlyos hasábot, és visszatántorgott a magatehetetlenül heverő emberi roncshoz, amely most már inkább csak rángatózott, semmint mozgott. Magda meg sem próbálta megállítani nem akarta megállítani! -, amikor kinyújtotta a karját, majd minden erejét összeszedve lecsapott a bunkóval Nancy Linnét véráztatta koponyájára. A vékony csontra megsemmisítő erejű csapást mérő fahasáb hangja irtózatos volt, egyfajta pukkanó-reccsenő puffanás, amelytől még Magda is megrándult. A tanítónő sérült lába nagyot rándult, kinyújtott bal kezének ujjai megvonaglottak. Maurice felemelte a vastag hasábot és ismét lecsapott vele, ezúttal talán még az előzőnél is erősebben, és a fiatal nő védtelen halántéka beszakadt. A fiú térdre zuhant, ám ismét felemelte a rönköt és újra lesújtott vele a fejre, amely már az előző ütésnél pépes, vérző romhalmazzá zúzódott. Nancy Linnét tökéletesen mozdulatlanul terült el előtte, ám ő még mindig azon erőlködött, hogy felemelje a halálhozó fegyvert. Csak amikor Magda előrelépett, és megragadta a csuklóját, csak akkor hagyta abba.
Elég - mondta halkan, ám határozottan. - Meghalt, Maurice, ennél halottabb már nem is lehetne. A fiú megdermedt, és lenézett a térdét és ujjatlan pólóját telefröcskölő vérre. Félrelökte a hasábot, mintha attól tartana, hogy még meglátja valaki a kezében. Ajka megremegett, s tekintetén látszott, hogy sokk közeli állapotban van. És bár iszonyatosan félt, boldog volt, nagyon boldog, hogy a tanár elment, és soha többé nem háborgatja őket. Izgatottsága egy szemernyit sem apadt. Némiképp még büszke is volt a tettére - egészen addig, amíg el nem kezdett a következményekre gondolni. Vajon kijön-e a rendőrség, hogy elvigye? Börtönbe zárják-e élete hátralevő részére? Esdeklően Magdára nézett, akinek arcán lehelethalvány mosoly lengedezett. Megérdemelte, Maurice! - nyugtatta meg a fiút. Tönkretette volna mindazt a sok és kiváló eredményt, amelyet Augustus és én eddig elértünk. És most gyorsan, meg kell szabadulnunk a hullától! - Kisasszony...? - Bízz bennem, Maurice! A fiú számára ez volt a legkedvesebb mondat, amelyet valaha a nőtől hallott. - Most gyere és segíts felemelni! - Magda lenyúlt a tanítónő lábáért. - Erős fiú vagy... fogd meg a hóna alatt! Először megfordították a tetemet, így Nancy Linnét félig nyitott, üveges tekintete a mennyezetet bámulta. - Mit fogunk vele tenni? Maurice nem érzett bűnbánatot, és félelme is szélsebesen szétoszlott. Még a börtönbüntetés kilátása sem aggasztotta. Magda azt mondta, hogy bízzon benne, és ő értelemszerűen -
ezt tette. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy az asszony mindent elintéz. - Átvisszük a másik kamrába felelte Magda, s halkan felnyögött, ahogy felemelte a halott lány alsótestét. Maurice a vállánál a karja alá csúsztatta a kezét, és ő is megemelte. Amikor élt, Nancy Linnét pehelykönnyűnek tűnt, s bár Maurice valóban erős fiú volt, rá kellett jönnie, hogy a holt test holt súly is egyben. Ő és Magda hosszas küszködés árán átcipelte az ajtónyíláson keresztül a fő pincehelyiségbe, ahol a kút is volt. - Hol fogjuk elrejteni, kisasszony? - zihálta Maurice levegő után kapkodva. - Ott, ahol soha nem talál rá senki - érkezett a higgadt válasz. - De mi lesz, ha megtudja a rendőrség? - Nem fogja. Magda nemcsak hogy kitalálta, miképp tudják elrejteni a holttestet, már a magyarázatot is megtalálta Nancy Linnét eltűnésére! A fiatal tanárnő minden előzetes értesítés nélkül bejelentette, hogy még aznap visszatér Londonba. Magda délután lemegy majd a faluba, és közli Miss Linnét főbérlőjével, hogy a tanítónőnek sürgősen szüksége van a ruháira meg néhány egyéb apróságra. Elmagyarázza majd a háztulajdonosnőnek - és mindenki másnak, aki esetleg érdeklődne utána -, hogy váratlan családi tragédia érte. Nagyon is kapóra jött, hogy Nancy kedvesét, a fiatal Percy Juddot nemrégiben behívták katonai szolgálatra, és már el is ment harcolni abba a badar háborúba; ő lehetett volna ugyanis az egyetlen ember, aki esetleg bajt kever.
A kút alacsony falánál megálltak, de nem tették le terhüket. Úgy tűnt, a mélyben száguldó folyó elégedettséggel tölti el az asszonyt. Maurice rájött, mit tervez. A szeme elkerekedett: izgalom és felindulás égett benne. - Tudod, mit fogunk tenni? - szólította meg Magda kimérten. Afiú szaporán kétszer bólintott. A Csatornában erősek az áramlatok - folytatta, Miss Linnét bokájával a hóna alatt; kezével a tanítónő térdét tartotta. -A hulláját a folyó kisodorja az óceánba, és ha egy kis szerencsénk van, soha nem találják meg. És most gyerünk, át vele a falon! Egy pillanatra megtámasztották a tetemet a kőfal tetején, majd átbillentették a peremen. Hosszasan zuhant, ám odalent a víz zsivajgó robaja szinte teljesen elnyomta a pillanatokkal később bekövetkező csobbanást. Magda áthajolt a körkörös falon, és belekémlelt a fekete kútaknába, mintha csak azt ellenőrizné, elsodorta-e már a hullát a víz. Maurice utánozta, de nem látott semmit, még a vizet sem a kútban. Végül Magda felegyenesedett, és hideg - a szokásosnál is hidegebb - szemmel nézett rá. Ha bárkinek beszélni mersz erről - figyelmeztette Maurice-t fenyegetően -, te is hasonló sorsra jutsz. Ne feledd, te verted agyon a husánggal! Te voltál az, aki megölte! Maurice buzgó megfontoltsággal válaszolt: - Nem fogom senkinek elmondani, kisasszony, becsületszavamra! - Jó fiú. - Fagyosan rámosolygott. - Gyere be a szobámba ma éjjel! Megérdemled a jutalmat.
Ajutalom legalább annyira a nőé is, mint az övé; Maurice elég élettapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy ezt belássa. Egyszerre Magda már nem tűnt öregnek a szemében matuzsálem volt. 61. A VIHAR Miután Gabe másodszor is megcsúszott, úgy döntött, lelassít. Szerencsére a Range Rover menetstabilizáló rendszere és a négykerék-meghajtás segítségével elkerülte a súlyosabb következményeket, ám tudta, óvatosabbnak kell lennie: nem szándékozott Eve-et özveggyé, és gyermekeit félárvákká tenni. Erőt vett magán, és csökkentette a gázpedálon a nyomást, s eltűnődött azon, vajon lányai hogyan fogadták Cam halálának hírét: Lorent nagyon felzaklathatta, míg Cally... nos, minden bizonnyal Cally is sírt egy sort, ám anélkül, hogy teljesen értené, mit is jelent elveszíteni egy testvért, hogy mit jelent valójában az élet megszűnése. Érezte, elöntik a szemét a könnyek, s megrázta a fejét, mintha az segítene megfékezni őket. Össze kell szednie magát, nem kezdhet el sírni, tisztán kell látnia maga előtt az utat. Anélkül is épp elég veszélyes egy ilyen éjszakán a vezetés. Mostanra már maga mögött hagyta a második autópálya szakaszt, és egy kisebb főúton hajtott tovább. Az ablaktörlők maximális erővel dolgoztak, de a szélvédőt így is elborította a víz. Az eső nem egyszerűen csak kopogott az autón, hanem szinte maga alá temette, és időnként, amikor szabad utat nyert a védőkorlátot alkotó sövény
szüneteiben, egy-egy vad szélroham dobta meg a járművet. Elhagyatott faluk - ahol a házak ablakain a zsalukat gondosan bezárták éjszakára - és más járművek - melyek nála óvatosabban haladtak - mellett hajtott el. Időnként ki kellett várnia, amíg egyenes útszakaszra ér, hogy megelőzze az előtte haladó autókat és teherjárműveket; a szembe jövő kocsik fényszóróinak fényét felerősítette a szélvédőn leömlő víz, elvakítva ezzel a férfit, aki emiatt kénytelen volt időnként idegesítően lelassítani a Range Rovert, s megvárni, amíg elgurulnak egymás mellett. Rémálom volt a vezetés, de úgy gondolkodott, ez így dukál egy rémálomszerű naphoz. Akkor Gabe-nek még fogalma sem volt arról, hogy ez a rémálom hosszasan belenyúlik majd az éjszakába. Nagyot villámlott, s a cikcakkos fényt azonnal követte a távolból felmorajló mennydörgés hanggörgetege. A takaros sort alkotó, apró, teraszos kunyhók a régmúlt időkben szeretetházként működtek, amelyekben az egyházközség nincstelenjei laktak, ám most már magántulajdonban volt valamennyi. Elszigetelten helyezkedtek el a főúttól beljebb, s csak egy göröngyös, agyagos bekötőút csatolta őket össze a külvilággal. A mai ingatlanpiacon az ügynökök csak ékszerdobozként emlegették őket, és tipikusan ez volt az a rezidenciafajta, amit a világtól elzárt nyaralók után kajtató, kikapcsolódásról álmodozó városlakók kerestek. Percy Judd volt olyan szerencsés, hogy egész életében egy ilyenben lakhatott, így ami őt illette, soha nem érdekelte az ára, bár a kétségbeesetten próbálkozó helyi ingatlanügynökök és ingatlanfejlesztők kisebb - de nem olyan nagyon kicsi vagyont ajánlottak fel neki arra az esetre, ha egyszer mégis
úgy dönt, hogy eladja. A sor végén álló kunyhóban Percy apró nappalijában üldögélt a lobogó tűz előtt; kinyújtott, papucsba bújtatott lába szinte a kandallóig ért, míg odakint dühöngött a vihar, s úgy zörgette a bejárati ajtót, mintha megfáradt, elcsigázott vándor kérne kétségbeesetten bebocsátást éjszakára. Percy igen kellemesen érezte magát a melegben; elterpeszkedett kedvenc, öreg - és egyetlen karosszékében, egyik kezében egy bögre kakaó, a másikban pedig saját kezűleg sodort cigaretta. Ilyen szélsőséges időjárásnál nem hitt a villamosenergia-szolgáltatásban - a járásban nem volt ritka az áramszünet, ha az elemek tombolni kezdtek -, ezért meggyújtott két olajmécsest: az egyiket a belső ablakpárkányra, a másikat pedig a szoba közepére, az asztalra helyezte. Ezek a kandallótűzzel együtt barátságos, otthonos fénnyel világították meg a szobát, ám a meghitt környezet ellenére nehéz volt az öregember szíve. Nem sok bizodalma volt az efféle időjárás iránt, mert bár a Nemzetszolgálatnál volt, a seregnél, amikor a '43-as árvíz elöntötte a falut, olyan sok első kézből való beszámolót hallott arról az éjszakáról, hogy néha már úgy érezte, mintha maga is átélte volna. Eszébe jutott, hogy úgy mesélték, legutóbb, amikor a folyó kiöntött, az esőzés heves volt ugyan, ám nem ilyen kitartó, mint az elmúlt néhány hétben. Nem mintha neki személyesen oka lett volna az aggodalomra: ezt a lapos, szalmatetős kunyhósort magasan a domboldalba építették, melynek lábánál húzódott Hollow Bay, és magától a folyótól is távol esett. Nem, a part két oldalán épült házak és maga a falu az, amit veszély fenyegetne, ha a legrosszabb bekövetkezne.
Egyszerre nyüszítésre lett figyelmes. A kutya összegömbölyödve hevert a tűz előtt a gyékényszőnyegen, néhány centi méternyire Percy lábától, de most hirtelen felkapta a fejét és az ajtó felé nézett. Szűkölni és kaffogni kezdett, Percyre emelte tekintetét, majd visszanézett az ajtóra. - Ma nem lehet, öregfiú - magyarázta az állatnak mély, barátságos hangon. - Zord odakint az idő, túl viharos nekem ahhoz, hogy ki menjek. Feküdj vissza szépen! Ám a kutya nyughatatlan lett, nem maradt meg a helyén. Kinyújtózott és mancsát maga elé tolva kiegyenesedett, a keretében vadul csörömpölő, rázkódó ajtó felé fordult. Élesen felvakkantott. - Csitt már! Nincs semmi, ami izgalomra adna okot! Már voltál egyszer kint ma este, nem kell még egyszer csavarogni! Különben is, ideje lefeküdni. Percy belepöckölte a cigarettavéget a tűzbe, és lehajolt, hogy meg paskolja az állat hátát. Az felnyüszített. - Mi aggaszt ennyire, kispajtás? Talán rókát hallasz odakint? A csukott spalettákon át villám fénye rajzolódott ki a szoba két kis ablakán, és a fejük felett akkorát reccsent az ég, hogy ember és kutya egyszerre rezzent össze. Az állat felugrott és az ajtóhoz szaladt, mintha kétségbeesetten ki akarna törni a nappali börtönéből. Eszeveszett nyüszítésbe kezdett, es mellső mancsaival őrülten karmolászta az ajtófélfát. Aztán elhátrált, és hosszan, panaszosan felvonyított, amitől Percybe erőteljes, baljós előérzet villant. Valami rossz volt aznap éjjel a levegőben, de nem a vihar okozta.
62. BARÁTSÁGOS SZEMPÁR Maurice képtelen volt tovább húzni az időt, lehajtotta a konyakot. Elmosolyodott magában, ahogy felidézte azt a napot, amikor ő és Magda belökték a fiatal tanítónő tetemét a kútba. Akkoriban kevés félelmet érzett, csak az izgalom örömteli borzongását és a mohó vágyat, hogy Magda és Augustus Cribben kedvére tegyen. A bajkeverő Miss Linnét kikerült az életükből, és már nem volt senki, aki szakadatlanul okoskodott volna velük. Magda tökéletesen álcázta a gyilkosságot: még a gyerekek is elhitték, hogy tanáruknak váratlanul el kellett utaznia Londonba, oly sürgető családi okok miatt, hogy még elköszönni sem tudott tőlük. Hiányzott nekik, az biztos, napokig búslakodtak utána, és mind közül Susan Trainert érintette a legrosszabbul. Nyíltan hangot adott annak, hogy mennyire csalódott Miss Linnetben, majd egy hétig senkihez nem volt hajlandó egy szót sem szólni, ám mindennek ellenére ő is úgy hitte, hogy tanítónőjük elhagyta őket, és visszament a nagyvárosba. Az oktatásügyi hatóság pedig csak jól megsértődött a szerencsétlenkedésén, és a háború meg minden más miatt meg sem próbáltak kapcsolatba lépni vele a történtek miatt, de ha meg is próbálták, akkor sem voltak túl alaposak és kitartóak. Magda nem mesélte el bátyjának a teljes történetet: egyszerűen fenntartotta azt a látszatot, hogy Miss Linnét váratlanul bejelentette a távozását, és azonnal el is ment. Augustust nem igazán foglalkoztatta: örült, hogy megszabadult tőle.
Fáradságos munka volt felsikálni a pince és a kazánszoba padlóját, ám Magda és Maurice együttes erővel hamar végeztek vele. Miután megtisztították az érintett területeket, végig hintették porral, hogy a világosabb, tiszta padlószigetek ne legyenek feltűnőek. Soha senki nem fogja megtudni, mi történt odalent, legkevésbé pedig Augustus! Maurice ismét elmosolyodott. Magda betartotta az ígéretét, és megjutalmazta aznap éjjel, bár testi reakciói mint mindig - gépiesek, és orgazmusa - mint mindig - most sem volt önfeledt. Együttléteik alatt egyszer sem adta át magát teljesen az élvezetnek. De legalább tanult tőle. Mint ahogy Augustustól is. Igen, Augustus megtanította neki a kiapadhatatlan élvezet és a nyilalló fájdalom hatalmát. Igazán nagy kár, hogy a pszichiáter, akihez Maurice fiatal felnőttként kényszergyógykezelésre járt, sem nem értékelte, sem nem értette az efféle örömöket. Ennél a gondolatnál Maurice mosolya savanyú fintorrá facsarodott. Vannak dolgok, amiket jobb elfelejteni... Felhúzta ingének kézelőjét, és az órájára pillantott. Ideje indulni. Ideje felmenni Crickley Hallba. Felállt, és magára terítette esőkabátját. A sétapálcára támaszkodva enyhítette a bal lábára nehezedő súly nyomását, majd előrehajolt az asztalon heverő kalapjáért. A fejébe nyomta, s felkapta az üres konyakospoharat. Útban kifelé letette a bárpultra. Sam Pennelly, a Barnaby Inn fogadósa félbehagyta a két fiatal, helybéli legénnyel a bárpult túlvégében folytatott beszélgetését, és odaballagott az imént letett pohárhoz. - Köszönöm, uram! - szólt a magas férfi után, aki már a vendéglő ajtaja felé bicegett. - No, és vigyázzon magára, ha
még eztán vezetni fog! Néhány út talán mármost járhatatlan. - És négy kőkemény konyakot döntöttél magadba - tette hozzá magában -, úgyhogy a véredben az alkohol némiképp meghaladja azt a szintet, amit még büntetlenül megúszhatsz A nagydarab férfi hátrafordult, és köszönetképpen megérintette fura, vicces kis kalapjának a karimáját. A fogadós visszamosolygott rá, s az jutott eszébe, milyen barátságos szeme van távozó vendégének. Egy erőteljes szélroham súlyos esőpermetfüggönyt sodort be az ajtón, amint a távozó vendég kinyitotta, és a kocsmáros követte tekintetével Maurice Staffordot, aki még mélyebben a fejébe húzta kalapját - melynek karimaszalagjában kisebb madártól lengedezett-, mielőtt kilépett volna a viharba. 63. ÁRTATLANOK Sehogy sem volt jó... Egyszerűen nem tudta kiverni őket a fejéből. Nem Eve-et és a családját - bár nehéz helyzetük nem kis mértékben nyomasztotta a lelkiismeretét -, hanem a gyerekeket, akik Crickley Hallban vesztek oda. Akárhogy is próbálta, képtelen volt megszabadulni tőlük. Szellemeik nyugtalanok voltak és Lili érezte, hogy csak ő - vagy egy hozzá hasonló képességekkel rendelkező személy - segíthet nekik. Ám nem tudta, hogyan. Mi köti őket ahhoz a gyászos hangulatú, félelmetes házhoz? Miért nem távozott már el lelkük régen, békében? Vajon, mert saját haláluk módja még mindig sokkolja őket? Vagy mert valami itt tartja őket a félelem magányos senki
földjén, talán egy másik, egy rosszindulatú erő uralkodik felettük? Ő maga is érezte, őt is megrémítette, amikor majdnem materializálódott előtte és Eve előtt. Már a puszta gondolat is elborzasztotta, hogy újra találkozhat vele. De a gyerekek! Szükségük van a segítségére. Efelől nem volt kétsége. Ám megfogadta, hogy soha többé nem teszi ki magát önként hasonló helyzetnek. Mert mi van akkor, ha mégis megteszi, és következő alkalommal Marion kísértete manifesztálódik előtte? Az is ilyen rémisztő lenne? Nem tehetett róla, félénken összerezzent a fotelban, mert odakint nagyot villámlott és dörrent. Újra teletöltötte a poharát borral, s ahogy ajkához emelte, megremegett a keze. Ó, istenem, segíts egy kicsit, mondd meg, mit tegyek! Azoknak a szerencsétlen kis ártatlanoknak nem szabadna tovább szenvedniük. Már több mint fél évszázada Crickley Halihoz vannak láncolva, engedni kellene, hogy folytassák útjukat. Soha többé nem szabadna félniük. De hogyan segíthetne nekik, mit tehetne értük? Kitört belőle a zokogás. Mi vonzza annyira Crickley Halihoz? Mi az, ami egyfolytában hívja? Maguk a gyerekek? Szinte hallotta, amint vékonyka hangocskájuk könyörögve száll felé, ám ez minden bizonnyal a saját képzelete műve. Talán valami rejtett bűntudat miatt játszik vele az elméje efféle csalfa trükköket, és szólaltatja meg ezeket a hangokat, mert valahol, a legmélyebb tudatalattijában felelősnek érzi magát értük? Mi másért lett volna megáldva - vagy megátkozva - érzékfeletti erővel, ha nem azért, hogy segítsen az elveszett lelkeknek megtalálni az útjukat?
Kézfejével letörölte az arcán csordogáló könnycseppeket. Nem teheti meg, hogy nem törődik velük! A gyermekszellemek kétségbeesettek, érezte a kisugárzásukon. Olyan nagyon szükségük van rá, hogy nem utasíthatja vissza őket. Eltökéltsége egyszerre erősebbé vált. Saját lelki békéje érdekében kell valamit tennie értük, még ha ez azt is jelenti, hogy veszélynek teszi ki magát. És annak ellenére, hogy tudta, Eve férje nem akarja ott látni, tisztában volt vele, hogy vissza kell mennie Crickley Hallba, meg kell tennie minden tőle telhetőt a gyerekekért. Világosan érzékelte, hogy valami kavarog, fortyog az öreg házban, titkai szinte hangosan hívogatva várják, hogy felfedjék őket. Talán ha ez megtörténik, a szellemek békére lelnek. És talán ő is. Villám lobbant, mint egy jelzőrakéta, s a rákövetkező mennydörgés berobbant a szoba két ablakán, mintha csak próbára akarná tenni elszántságát. Lili megremegett, de nem volt hajlandó megadni magát a félelmeinek. Letette a borospoharat az asztalra, majd felkapta lakáskulcsát a kredencen árválkodó, soha nem használt hamutartóból. Elindult az ajtó felé. 64. MENEKÜLÉS Maurice Stafford Ford Mondeója szélvédőjén keresztül bámult ki a viharba. A vad szél ide-oda dobálta az autót, ívbe hajlította a fákat; a szurdok meredek falai természetes csatornát képeztek a lápvidék felől lecsapó és a tenger felé tovasüvítő természeti elem számára. Kocsijával az apró
leállóban készült leparkolni, közvetlenül a folyó felett átívelő híd mellett, amely egyben az egyetlen járható útvonal is volt Crickley Hallba. Vízbe nyúló tartóoszlopain már jócskán felhalmozódott a folyó hordaléka - ágak, növényzet, még kövek is -, s egy pillanatra eltűnődött azon, vajon mennyi ideig képes kitartani a faszerkezet, mielőtt megadja magát a víznek, és összeroppanva elvegyül a többi törmelékkel. Érdekes módon Mondeója volt az egyetlen jármű az út mentén a parkolóövezetben; a Caleigh család Range Roveré - tegnap nyilvánvalóvá vált számára, hogy az övék - nem volt ott. Azt jelenti ez, hogy a férj nincs otthon? Mielőtt bekanyarodott volna a pici parkolóba, Maurice még jobban lelassított, hogy alaposan szemügyre vehesse afolyó túloldalána házat, és meg is látott egyalakota konyhában. Még ekkora távolságból is ki tudta venni, hogy egy nő az; akkor tehát a feleségnek, Eve Caleigh-nek kell lennie. Nos, ha így van, az egyszerűen remek, mert ha a férfi távol van, akkor annál könnyebben tudja véghezvinni a feladatátjobban mondva a kötelességét. Valami nekicsapódott a Mondeo szélvédőjének, s megriasztotta Maurice-t, ám csak egy elszabadult faág csörömpölt néhány másodpercig az ablakon, amíg a következő széllökés magával nem sodorta. Igazán szörnyű éjszaka - gondolta -, és annyira hasonlít arra az éjjelre, amikor ő és Magda az életüket féltve elmenekültek Crickley Hallból! Az autó belsejében uralkodó árnyak biztonságában Maurice elfintorodott, ahogy ismét megrohanták az emlékek.
Kirohantak a házból, halálra rémülve a maguk mögött hagyott őrülettől. Augustus Cribben végső alámerülése a teljes tébolyba gyors volt; úgy tűnt, a fejében tomboló borzalmas fájdalom idézte elő. Természetesen - jött rá végül Maurice - Augustus mindig is az elmebaj és épelméjűség határmezsgyéjén egyensúlyozott (eszközei soha nem voltak teljesen normálisak), ám a körülmények és a pokoli, elviselhetetlen fájdalom együttese agyában mániákus, tébolyodott zavart hozott létre, amely végül kontrollálhatatlanná vált. Szerencséjükre még azelőtt elmenekültek, hogy az árvíz betört volna, mielőtt a hidat elsöpörte a medréből kiöntő folyó, és botladozvatántorogva belemenekültek a viharba, kabát nélkül - nem volt idő arra, hogy tisztességesen felöltözzenek -, védtelen testüket cséphadaróként verte az eső, karcolták az ágak, s vad széllökések rángatták őket olyan erővel, hogy szinte képtelenek voltak talpon maradni. Kínszenvedés volt az út, s ők egymásba kapaszkodva, félig vakon, hétrét görnyedve botorkáltak előre az orkánban. Magda nem engedte meg, hogy menedéket keressenek, még azt sem, hogy megpihenjenek kissé, mivel lelki szemei előtt ott lebegett a cél, és ez messze volt Hollow Baytől, olyan messze, ahol soha nem tudják majd a nevét összekapcsolni az aznap éjjel Crickley Hallban zajló szörnyű eseményekkel. Maurice nem nagyon tehetett mást, minthogy követte. Néha-néha felnézett, hogy oldalról leolvashasson valamit Magda arcáról, ám azt a szenvedés és iszonyat áthatolhatatlan maszkja borította. Mintha csak megérezte volna fürkésző tekintetét, egyszer viszonozta pillantását, és ahogy a villám fénye megvilágította az arcát,
Maurice ugyanazt az őrületet látta meg a tekintetében, mint a bátyjáéban: szeme a vadul záporozó eső ellenére tágra nyílt, pupillája hatalmas és fekete volt, úgy tűnt, nem fókuszál semmire, csak mereven bámult át a fiún. A következő pillanatban a villámlás véget ért, és Magda már sötét sziluett volt csupán. Ám nem tudta elméjéből kitörölni a nő tébolyodott arcát. S ahogy szélben és esőben csetlőnbotlón vánszorogtak, botladoztak előre, annyira elázva, hogy úgy érezték, a csontjaik is nedvesek, Maurice rádöbbent, igen nagyot tévedett, amikor azt gondolta, van valamicske hatalma a Cribben testvérek felett, hogy befolyásolni tudja őket csak azért, mert megverte és lesikálta Augustust, és örömet szerzett Magdának, amikor meztelenül feküdtek az ágyban. Most értette meg, hogy semmilyen hatalma nincs felettük, csak azért tartották, hogy teljesítse a parancsaikat: rabszolga volt, akit apró szívességekkel és jutalmakkal láncoltak magukhoz. Már tudta, hogy a többi gyerekhez hasonlóan ő sem lett volna biztonságban, ha visszamegy Crickley Hallba, s ezért követte most Magdát oly vakon. Augustus volt az ura, Magda az úrnője. Nélkülük ő is apátlan- anyátlan árva volt, semmi más. Főleg keskenyebb dűlőutakon haladtak, ahol a magas sövény némi védelmet nyújtott a szél ellen, és küzdelmes útjuk során nem találkoztak senkivel: sem emberrel, sem autóval, sem szekérrel. Már több mérföldet megtettek, amikor Magda először térdre esett, aztán a földre vetette magát. - Augustus... mit tettél? - jajveszékelte, ám szavait elsodorta az üvöltő szél.
Maurice letérdelt mellé, és megrángatta a nő reszkető vállát. - Kérem! - próbálta túlharsogni a vihart. - Nem állhatunk meg! Itt sehol nem tudunk elrejtőzni! - Azt akarta mondani, hogy sehol nem találnak menedéket, de mégis az „elrejtőzni" szó szaladt ki a száján. Magda a göröngyös utat verte az öklével, háta vadul rázkódott, és megállíthatatlanul zokogott. Aztán váratlanul, szó nélkül, a szélben kissé megbillenve felállt. A fiúra meredt, ám megint azzal a tágra nyílt szemű, üres ábrázattal. - Hova megyünk? - könyörgött Maurice. De Magda szó nélkül hátat fordított neki, és továbbindult, mintha meg sem szakították volna útjukat. Afiú utánasietett, és a karjába kapaszkodott. Ezután mindössze csak kétszer álltak meg: egyszer, amikor egy vaskos faág zuhant eléjük az ösvényre, másodszor pedig akkor, amikor Maurice rátaposott valami puha és elázott lényre - nyúl vagy kis termetű róka lehetett , amely az úton hevert egy tócsában, döglötten. Bár több órán keresztül gyalogolhattak, a fiú elveszítette időérzékét, és meglepődve nyugtázta, hogy elérték a város peremét. Ezen a környéken nem világítottak utcai lámpák, és az út mentén sorakozó házak közül is csak néhány emeleti ablakból szűrődött ki némi fény. Magda meggörnyedt felsőteste merev volt, és úgy tűnt, gépiesen lépked előre, mint valami felhúzható játék. Továbbra sem szólt hozzá, de amikor elérték az elhagyatott vasútállomást, Maurice végre megértette, hogy mindvégig ez volt a céljuk. Lévén kora hajnal, az állomás forgalmi és jegyirodája zárva volt, ám
Magda bevezette a fiút az egyik mellékkapun, és meg sem álltak a peron túlsó feléig, ahol egy támla nélküli pad várta őket árván. Az időjárással mit sem törődve leültek, és Maurice védelmet keresve a nőhöz bújt. De ő továbbra is merev maradt, gerince egyenes, mintha nyársat nyelt volna; teljesen belefeledkezett saját bukásába. Maurice a füléhez hajolt, úgy kérdezte: -Avonatra várunk? Elmegyünk Londonba? Még mindig nem kapott választ, ám végül arra a következtetésre jutott, hogy ez lehet Magda szándéka: visszamenni a nagyvárosba, ahol senki nem talál rájuk, és ahol senki nem okolja őket a Crickley Hallban történtekért végső soron, bármi is történt, ő még csak gyerek volt. Maurice ennél tovább nem látott előre. Ahogy hajnalodni kezdett, a vihar alábbhagyott, s a szél is elállt. Nem tudhatták, hogy a szurdokot és Hollow Bayt elöntötte a folyó, és senki nem maradt Crickley Hallban, aki elmesélhette volna, mi történt odafent. Nem, Maurice és Magda a saját világukban éltek, s a fiú bőrig ázva és reszketve olyan közel bújt nevelő nőjéhez, amennyire csak tudott. De ő továbbra is maga elé bámult, csuromvizes ő is, ám teste merev, arca kifejezéstelen, vonásai pedig kemények, mintha kőből vésték volna. Mint a nagy viharok után oly gyakran, a reggel tiszta égbolttal köszöntött rájuk, csak a levegőt ülte meg súlyosan a nyirkos, vízzel átitatott föld szaga. Valahonnan a távolból tűzoltókocsi jelzőcsengőjének a csilingelőse szállt feléjük. Ők azonban továbbra is csak vártak, de a nap jótékony melege némiképp megszárogatta ruházatukat. Végül valaki
kiténfergett a jegyirodából a peronra, ám túl messze volt ahhoz, hogy jól láthassa őket. Ahogy teltek-múltak az órák, egyre többen érkeztek, de senki nem jött el ennyire a peron végéig. Csak Maurice figyelte a mozgást - Magda még mindig belemerült saját világába -, s megpillantotta az irodájából kilépő egyenruhás állomásfőnököt vagy valami őrt, aki az órájára pislantott, majd feléjük nézett. Maurice - Magda jobb oldalán ült - hátradőlt, így takarásban maradt. Bűntudata támadt, mert nem vettek jegyet. Az egyenruhás férfi mindössze annyit láthatott, hogy egy magányos, talpig feketébe öltözött nő várakozik a reggeli vonatra az állomás távoli végében. Túl messze volt ahhoz, hogy kivehesse a vonásait, bár onnan - ahol állt - is látta, hogy rettenetesen sápadt. Megint az órájára pillantott, mely nagy, élesen kirajzolódó számaival és finom mívű, fekete mutatóival már jó húsz éve hűségesen szolgálta, aztán a magányos nővel szemközti irányba kémlelt, nyugatra. Még azelőtt megérezte a sínek remegését, hogy ténylegesen meghallotta volna a vonatot; ez a trükk az eltelt évek során ragadt rá - hogy a vágányok még a hang megérkezése előtt rezegni kezdenek -, és hunyorogva várta, hogy a Londonba tartó vonat megjelenjen az állomástól mintegy félmérföldnyire lévő kanyarban. A peronon várakozó utasok kedvéért belesüvöltötte a levegőbe a vonat végállomását és azokat a főbb városokat, ahol megáll. Amikor Maurice meghallotta, hogy az állomásfőnök elharsogja London nevét, előrehajolt, hogy megtudja, közeledik-e már a szerelvény. Az hamarosan bepöfögött, és
hatalmas sípolással, gőzfelhőt lövellve az égbe, csikorgó fékekkel megállt; a mozdony és az első utasszállító kocsi közvetlenül a fiú mögött. Ajtók nyíltak és csukódtak. Senki nem szállt le, mivel ez volt az első állomás az ilfracombe-i indulópont után. Magdára nézett, ám az még mindig nem figyelt rá, csak bámult a velük szemben veszteglő krém- és sötétvörös színű kocsira. - Magda! - szólította meg sietős, elfojtott hangon, mintha attól félne, hogy valaki meghallhatja. - Fel kell szállnunk! Ez elvisz bennünket Londonba. Kérem, jöjjön Magda, mielőtt még elindul! De a nő továbbra sem válaszolt. Alabástromszobor volt a padon, olyan fehér a bőre, olyan merev a teste. - Kérem, Magda! - Maurice most már kétségbeesett. Ám amikor a nő még mindig nem mozdult, amikor még mindig nem vett róla tudomást, rideg közöny öntötte el. Ismét magára maradt. A szövetség közte, Augustus és Magda között felbomlott. Augustust börtönbe küldik azért, amit tett - még az is lehet, hogy felakasztják, Magda pedig elveszíti az állását. Nem, ennél rosszabb vár rá! A tanítónő, Nancy Linnét meggyilkolásáért ő is egész hátralevő életét börtönben tölti majd. Hacsak el nem mondja a rendőröknek meg a bírónak, hogy ő, Maurice volt az, aki végrehajtotta azt a végzetes csapást, amely megölte Nancy Linnetet, és Magda csak a holttesttől segített neki megszabadulni. Azt persze már nem köti majd az orrukra, hogy ő lökte le a tanítónőt a lépcsőn, mindent rá fog kenni! Néhány centiméterrel távolabb csúszott a padon Magdától, és az arcélét fürkészte. Beárulja-e? Úgy tűnt,
valami nem stimmel a fejében, mintha lezárult volna odabent egy rekesz. Miért nem beszél hozzá, miért ül csak szótlanul? Valamennyi kocsi ajtaja bezárult már, és Maurice elnézett néma társa mellett, s meglátta az állomásfőnököt, aki tőle távol ellenőrizte, hogy valamennyi utasszállító kocsi ajtaja jól be van-e csukva, és nem akar-e még valaki felszállni. Maurice tudta, hogy azonnal döntenie kell. Ha elkapják a rendőrök, akkor minden bizonnyal Borstalba viszik, ahova a rosszfiúkat szokták; vagy talán még annál is rosszabbra számíthat, s a felnőttek börtönébe kerül, mert a gyilkosokat oda küldik. Talán még fel is akasztják, mint Augustust! Mennyi idősnek kell ahhoz lenni, hogy megkapja az ember a kötelet? Maurice csak akkor kezdett el a vasúti kocsi felé szaladni, amikor felharsant a füttyszó; felugrott rá, s a következő pillanatban a vonat lassan megindult kifelé az állomásról. Az ablakon át visszanézett a peron padján elhagyatottan üldögélő alakra. Úgy tűnt, Magda észre sem vette, hogy elment. Maurice Stafford - az idősebb Maurice Stafford, már többé nem fiú, hanem hetvenöt éves férfi, aki más néven élt - megpróbálta behajlítani bal térdét a Mondeo kormánykereke alatti szűkös térben. Nyirkos vagy hideg időben mindig romlott az állapota, apró hiba amúgy egészséges testében, és most visszagondolt arra, hogy miképpen sérült meg. A baleset akkor történt, amikor még gyerekként élősködött a bombázásoktól letarolt város romjai közt: úgy tartotta életben magát, hogy megtanult lopni azokból az élelmiszerüzletekből, melyeknek tulajdonosai dobozokban
kipakolták áruikat - jellemzően pár gyümölcsfélét és az alapvető zöldségeket - a boltjuk elé a járdára, no meg piaci targoncákról. Az éjjeleket félig lerombolt házakban töltötte, és a különösen hideg éjszakákon föld alatti bunkerekben húzta meg magát, amiket - bár úgy tűnt, a bombázások megszűntek - néhány család még mindig használt. Ez még azelőtt volt, hogy a szárnyas rakéták, a V-l-esek és Hitler legújabb fegyverei, a V-2-sek megkezdték volna rémuralmukat. A legtöbb család nagylelkűen megosztotta vele napi élelmiszeradagját, amikor előadta, hogy apja a tengerentúlon vesztette életét, anyja pedig történetesen aznap éjjel van ügyeletben valamelyik mentőautón - az aggódó asszonyoknak rendszeresen elmagyarázta, hogy édesanyja mindig az óvóhely előtt tette ki, ha elkerülhetetlen volt, hogy szolgálatba álljon. Természetes könnyedséggel ébresztett családokban és nőkben rokonszenvet maga iránt. Tulajdonképpen egy nagycsaládot - három fiút (az egyik úgy vele egykorú lehetett), két kislányt és anyjukat használt fel arra, hogy átjusson a jegykezelőn aznap, amikor a délnyugat-angliai vonaton megérkezett a főváros szívébe. Aznap, amikor azon a távoli peronon hagyta Magda Cribbent, hogy továbbra is egyedül üldögéljen a padon. Csacsogásukból kivette, hogy a gyerekek hozzá hasonlóan menekültek voltak, ám anyjuk úgy döntött, a bombázás megszűntével hazaviszi őket Londonba; pofonegyszerű volt a többi felszállóval együtt elvegyülni köztük, és észrevétlenül áthaladni a jegykezelő kapun - a kalauznak amúgy sem volt ideje megszámolni a jegyeket.
A látogatások közvetlenül azelőtt kezdődtek, hogy eltörte a lábát - tulajdonképpen az első volt sérülésének legfőbb oka. Hűvös áprilisi éjszaka volt, s ő egy házban húzta meg magát, melynek felső szintjét bomba tarolta le. Maurice a roskatag padlódeszkákon áthaladva belopakodott az egyik szoba sarkába, és szorosan, egészen a füle hegyéig begubózott abba a túlméretezett télikabátba, amelyet egy jólelkű piaci kapuőr ajándékozott neki. Holdfény ragyogott be a két üveg nélküli ablakon, s elöntötte az egykori előtéri társalgószoba padlóját. Minden bútort és tárgyat kimenekítettek a helyiségből - vagy ellopták őket -, mivel teljesen kopár volt, leszámítva a nyers, bányakő falak zúzalékát és a betört ablaktáblák üvegszilánkjait. A kora reggeli munkától és a nyüzsgő utcákon való portyázástól fáradtan - háború ide vagy oda, a főváros élte megszokott napjait, azzal a különbséggel, hogy a legtöbb nő olcsó, unalmasan csúnya vagy házilag varrt ruhákban járt, míg a férfiak többsége középkorú vagy idős, az a néhány fiatal pedig rendszerint egyenruhát viselt; no és homokzsákhegyek torlaszolták el a betört ajtókat, meg vastag ragasztószalagok keresztezték az üresen tátongó ablakkereteket - Maurice hamarosan nyugtalan álomba merült; túl hideg és kényelmetlen volt szállása a békés alváshoz. Nem tudta, mi ébresztette fel - egy odakint járőröző rendőr, vagy az LOI egy éppen a környéken kószáló önkéntese -, valami mindenesetre megzavarta amúgy is nyugtalan álmát. Kikukucskált kuckójából, ahol kabátja hajtókáját egészen álláig felhúzva kucorgott. Ha volt is valami zaj - talán patkány surrant át a törmeléken -, az
mostanra elhalt. Maurice ismét elhelyezkedett, a vállát beillesztette a sarok mélyedésébe, ám alig hunyta le a szemét, az újra felpattant. Hunyorogva fürkészte a szemközti, árnyékos sarkokat. Valaki állt az egyikben, ebben biztos volt. Valaki mozgott a sötétben. És úgy mozgott, mintha át akarna jönni a szobán, mégpedig egyenesen felé. Halkan felvinnyogott, és egészen a mellkasáig húzta fel a térdét, megpróbálta a lehető legkisebbre összehúzni magát, hogy kevésbé legyen feltűnő. Az alak megállt az egyik ablakból beszűrődő, tiszta látást engedő fényfoltban, és ekkor vette észre, hogy egy férfi az. Valami nagyon ismerős volt benne, ösztövér testalkatában, holdfény világította hófehér hajában és merev pozitúrájában. Maurice pusztán erről felismerte. Hogy talált rá Augustus Cribben itt, Londonban? Honnan tudta, hol húzza meg magát? És miért meztelen? Hogyan képes áthaladni a törmeléken anélkül, hogy az megmozdulna vagy zajt csapna? Aztán rádöbbent: a holdfény átvilágít az alakon! Maurice-nak elállt a lélegzete. Mielőtt Crickley Hallba kerültek, az árvaház egyik felügyelőnője - tagbaszakadt asszonyság, pirospozsgás arccal és drótszerű hajjal - élvezettel mesélt esténként a gyerekeknek kísértetjárásokról, és azt állította, hogy valamennyi szellem áttetsző, egyszerűen át lehet nézni rajtuk. És most Maurice is kiválóan látta a bezúzott táblájú ablakkereteket Augustus Cribbenen keresztül. A szeme kidülledt, mintha ki akarna pattanni az üregéből, és tarkóján minden egyes szőrszál külön életre kelve az égnek meredt. Cribben meghalt? Ez a kísértete?
Maurice magas, éles fejhangú sikítása belehasított a sötét, londoni éjszakába. Talpra kászálódott: válla a falat súrolta, port és piszkot söpörve le róla, miközben a szellem, immár mozdulatlanul továbbra is őt nézte. Afiú ismét felsikoltott, belenyomta hátát a sarokba, azt kívánva, bárcsak áthatolhatna rajta! A szoba levegője metszően jéghideg lett, és Maurice tisztán látta saját leheletét. Augustus Cribben áttetsző képe továbbra is mozdulatlan maradt, ám Maurice érezte, hogy tekintete - annak ellenére, hogy szeme nem látszott, mert árnyék borult rá - belefúródik az övébe. Soha nem volt még ennyire rémült, még akkor sem, amikor Magdával annyi hónappal azelőtt elmenekült Crickley Hallból. Úgy érezte, valami rossz, valami élettelen ragadja meg a lelkét és a testét. Mit akar tőle a kísértet? Vakrémületében, szinte állatias visítással a szoba túloldalán lévő ajtónyílás felé iramodott, nagy ívben kikerülve a ritka szövésű látomást, amely végtelen nyugalommal elfordult, hogy követhesse útját. Már félúton járt, amikor a bombázásban meggyengült padlódeszkák beszakadtak alatta, és Maurice ólomnehezék gyanánt zuhant le az alagsorba. Kő, vakolat és fa hullott le vele; egy három téglából összeálló darab a fején megpattanva esett tovább, és széthasadt deszkák törmeléke potyogott a bal lábára, szó szerint padlóhoz szegezve. A fejét ért ütés elkábította, s a sebből vastag sugárban ömlött a vér, de ez sem volt elég ahhoz, hogy elterelje figyelmét a törött lábába hasító fájdalomról. Maurice sikoltozott, egyre csak sikoltozott, mielőtt elájult, és az utolsó dolog, amit még látott, mielőtt
alámerült volna az öntudatlanságba, egy arc volt, amely a feje feletti nyílásból nézett le rá. Nem Cribben arca volt az. Alig kivehető, bizonytalan körvonalú tömeg az autó sötétjében; Maurice az ajkába harapott. Úgy tűnt, az eső és a szél soha nem áll el, és a férfi megrándult, ahogy belenyilalltak a kínzó, keserű emlékek. Hangulata megváltozott. Higgadtsága pillanatnyilag cserbenhagyta. A látogatások közül az első volt az, ami végül is aláásta mentális egészségét. Ezt követték az álmok, melyek még fiatalkorában megfosztották egy időre a szabadságától. A férfi, aki kimentette a romos épület pincéjéből - és aki feltehetően elűzte a kísértetet -, légvédelmi polgárőr volt, egy bizonyos Henry Pyke, s attól a pillanattól fogva ő és felesége, Dorothy fontos szerepet töltött be a kamasz életében. A hazai lapok sokáig cikkeztek a „titokzatos fiúról", akit egy épület romjai között találtak meg, és aki egy fejsérülés következtében elveszítette emlékezőképességét - legalábbis így gondolták. Több mint egy héten át szerepelt az újságok címlapjain, fényképpel, melyet még abban a kórházban készítettek róla, ahol lábadozott; az első három napban kiemelten cikkeztek róla, s a képfelirat alatt vastagon szedett betűkkel kértek mindenkit, hogy jelentkezzen, ha tud valamit a fiú személyazonosságáról. Nem jelentkezett senki. A sajtó rendelkezésére bocsátott kép túl fakó volt, s a sokszorosítástól még gyatrább lett a minősége, ráadásul kötszer fedte a homlokát. így még azok a piaci kofák sem ismerték fel, akiknek hébe-hóba elvégzett egy-egy apróbb munkát.
A fiú képtelen volt bármit is elmondani magáról a hatóságoknak - hogy mi a neve, kik a szülei, és hogyan került a lebombázott házba, ahol végül rátaláltak. Nemcsak az Angliában, hanem a külföldön állomásozó alakulatoknál is körbehordozták a fényképét, de ezzel együtt sem jelentkezett érte senki. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy feltehetőleg mindkét szülője életét vesztette a korábbi bombázásokban, igya fiú - rémülten és zavartan - azóta kóborolt az utcákon. Úgy tűnt, nincs más magyarázat. A nyilvánosság érdeklődése rohamosan apadt, s hamarosan a sztori néhány hasábos cikkre zsugorodott a belső oldalak valamelyikén, míg a címlapot visszahódították a nagyobb horderejű, sürgetőbb világesemények. Az ismeretlen fiú a következő hat hónapot sérüléseiből lábadozva a kórházban töltötte - bal lába csúnyán eltört -, s az orvosok azt remélték, idővel emlékezete spontánul visszatér. Ám nem így történt. Nagy termete és nyilvánvaló érettsége okán a beteget tizennégy évesre saccolták, és Maurice - akinek amúgy tökéletesen működött az emlékezete - nem tiltakozott ellene (különben is, már tizenhárom volt). Henry Pyke, a Légoltalmi Intézkedések önkéntese, aki megtalálta Maurice-t, és kiszabadította a pincéből, különleges törődéssel viselte szívén a fiú sorsát, s hetente többször is meglátogatta a kórházban. Ahogy teltek-múltak a hónapok, és még mindig senki nem jelentkezett az „elveszett" gyermekért, a polgárőr elkezdte magával vinni a feleségét is. Házasságukból nem született gyermek, s már évek óta
nagyon vágytak egy fiúra vagy kislányra. Olyannyira megszerették Maurice-t, aki félénk volt és jó modorú, s csodálatos fény ragyogott a szemében, hogy úgy döntöttek, ha a fiú szülei vagy rokonai nem kerülnek hamarosan elő, akkor beadják az örökbefogadási kérelmet. És pontosan ez történt. A hatóságok nem igazán tudták, mitévők legyenek az amnéziás fiúval, s Pyke-ék ideális megoldásnak bizonyultak. Engedélyezték a párnak - akik a negyvenes éveik elejét taposták, így már nem lehetett arra számítani, hogy saját gyermekkel áldja meg őket a sors -, hogy ideiglenesen magukhoz vegyék egy évre a fiút, s a próbaidő leteltével kilátásba helyezték a végleges örökbefogadási engedélyt is. Maurice Stafford - aki nem felejtette el nevét, sem azt, hogyan került Londonba, sem a Crickley Hallban hátrahagyott iszonyatot - új nevet kapott: Gordon Pyke lett. Pyke-ék végtelenül boldogok voltak talált fiukkal, aki mankójával ott bícebócáskodott körülöttük, amíg sérült lába megerősödött, és a fiú is mindent megtett azért, hogy elfedje természete kellemetlenebbik oldalát, ami az első néhány hónapban egyáltalán nem esett nehezére. Ám aztán elkezdődtek a rémálmok, melyeket - ezt mindig is érezte eleinte a várost sújtó, megújuló támadások váltottak ki; a kétségbeesett németek ezúttal távirányítású rakétákat lőttek ki Európa nyugati partvonaláról. A szárnyas bombák ahogy az első V-l-es rakétákat nevezték - ismét elszabadították a poklot a fővárosban. Az emberek félték motorjaik monoton zúgását, ám még jobban félték azt a halotti csendet, amikor a motor leállt, és a rakéta a kioldódás után zuhanni kezdett.
Henry Pyke szolgálatban halt meg, abban az iskolában, amelyet a LOI számára ideiglenesen rendelkezésre bocsátottak, amikor egy ilyen szárnyas bomba az épületre esett, s porig rombolta. Hét másik ember vesztette vele együtt az életét. A rémálmok - melyek megmételyezték az ifjú Gordon Pyke életét - intenzívek és erősen romboló hatásúak voltak. Kikezdték az idegeit: neurotikussá és paranoiássá tették. Bár eme borzalmas álmok tartalmukban változatosak voltak, az elkövetkező években állhatatosan üldözték. Az egyikben - tulajdonképpen az elsőben - vonaton van, és az ablakon kinézve megpillantja Magda Cribben hófehér arcát. A nő szája tátva, ám Maurice nem hallja, mit kiáltozik. Halovány ujjai megpróbálnak belecsimpaszkodni az üvegbe, de a vonat elindul, először lassan, aztán egyre sebesebben, maga mögött hagyva Magdát, akinek arca csúffá torzul. Mindig szíven ütötte a hátrahagyott nőből sugárzó átható magány. Egy másik álomban Crickley Hallban áll az emeletre vezető lépcsősor lábánál, és valamennyi kitelepített árva ott van vele, csak ők magasabban, egymás felett állnak a lépcsőfokokon, és őt mérhetetlen szégyen borítja el, ahogy társai lebámulnak rá, mert tudja, mindannyian meghaltak. Aztán incselkedve csalogatni kezdik, némán hívogatják, hogy csatlakozzon hozzájuk a lépcsőn, de ő nem mozdul. Nem tud, mert meg van bénulva. A holtak elindulnak érte lefelé, s ő látja az ürességet a szemükben, az élettelenséget a hulláikban, érzi elmúlásuk szagát. Egy másikban Augustus Cribben mezítelen testét vesszőzi a bambuszpálcával, és ahogy ezt teszi, nevelője bőre felhasad, sebei szétnyílnak, s Cribben
végletekig sanyargatott teste vörös és nyers hústömeggé válik, mely mögött már nem lehet felismerni az embert. Ám ő képtelen abbahagyni az ütlegelést, egyre csak forgatja a botot, amíg a hús pépes nem lesz, aztán foszlásnak nem indul, és a lény lábánál, mert már nem nevezhető embernek, alvadt, kocsonyás tócsában gyűlik a vér. Nem ember, mert pépesre vert hulla, amely oszlani és rothadni kezd, aztán egyszerűen szétesik, míg végül nem marad belőle más, mint csonttalan húsmassza meg lassan terjeszkedő, egymásba olvadó vértócsa. Ám ő még ekkor sem képes abbahagyni; tovább csapkodja a véres halmot, s maga a pálca is vörössé és sikamlóssá válik, míg végül kiesik a kezéből, s ő térdre hull az általa alkotott mocsokban. Ennél a pontnál mindig felébredt, reszketve és jéghideg verítékben úszva, s eszelősen kapkodta fejét maga körül, hátha meglát valamit, ami hálószobája sötétjében ólálkodik. A négy felvonásos álomdráma utolsó darabjában jeges vízben áll nyakig, amely éjfekete, csakúgy, mint az őt körülvevő tér. Tompa, szürkés fénykör jelenik meg magasan a feje felett, és amikor kitapogatja maga körül a sikamlós falat, érzi, hogy kör alakú. A szokatlan helyzet miatt természetes ijedtség lesz úrrá rajta, ám az igazi félelem akkor tör rá, amikor rádöbben, hogy van mellette valami a koromsötét vízben. Nem látja, de tisztán érzi. És akkor valami törékeny - mint egy karmos, csontvázzá aszott kéz - kulcsolódik rá, s ő sikítani kezd, nemcsak álmában, hanem a valóságban is, s a sikoltás - mely visszaverődik szobája falairól - felébreszti. Igen, az álmok rosszak voltak, mind a gyakoriságuk, mind a természetük tekintetében, ám a kísértet második megjelenése volt az, amelytől makogó, zokogó
rongybabaként terült el szobája padlóján, s amennyire csak tudott, összegömbölyödött, a sarokba húzódott, kezével eszeveszetten kaparta a tapétát - mintha így kijuthatna! -, fogai hangosan vacogtak, s szeme kidülledt. Késő éjjel volt, ő pedig már ágyban, épp kezdett elszenderedni, remélve, hogy ezúttal nem álmodik majd, amikor meghallotta az ismerős hangot. Hsss-puff! Félt kinyitni a szemét, de félt csukva tartani is. Érezte, hogy a szoba levegője erősen lehűl, s bűzössé válik, mintha óriási döglött patkány oszladozott volna a padlódeszkák alatt. Hsss-puff! Kényszerítette magát, hogy felnézzen. Rémálmai miatt mindig égve hagyta a mennyezeti világítást éjszakára, így most a szobában mindent jól lehetett látni. Túlságosan is jól. Augustus Cribben alakja lassan közeledett az ágya felé, ám ezúttal nem áttetsző volt, hanem tömör és szilárd, mintha még élne. Szemét árnyék borította, csak egy ikerfénycsóva sugárzott ürege fölött, ám szája egyértelműen mozgott, mintha a látomás beszélne hozzá. Nem lehetett más, csak kísértet, ám olyan valóságosnak tűnt! A pálca erőteljesen csapott le az ágytakaróra, es - bár ez lehetetlen volt - Maurice látta, amint porfelhő száll fel az anyagból. A vessző ismét lecsapott, s ezúttal eltalálta a lábát, azt, amelyiket eltörte, amikor leesett a pincébe, s bár az ütés nagyját felfogta a takaró, még mindig elég erős volt ahhoz, hogy szabadjára engedje torkában a sikolyt, amely azóta akart kitörni, hogy a kísértetet megpillantotta.
Kiugrott az ágyból, összekuporodva bevetette magát a sarokba, s vigasztalanul egészen addig ott is maradt, amíg mostohaanyja be nem rontott az ajtón, és térdre nem vetette magát mellette. Egy óránál is tovább tartott, amíg Dorothynak sikerült meggyőznie fogadott fiát, hogy rajtuk kívül senki nincs a szobában. Attól a naptól fogva viselkedése ijesztően megváltozott. Kivétel nélkül minden alkalommal vadul megrándult, amikor anyja megérintette, és elhúzódott, amikor megpróbálta vigasztalóan átölelni most, hogy váratlanul megözvegyült, Dorothynak magának is legalább annyira szüksége volt a vigaszra, különösen a fiától, akire mindig is vágyott. Gordon nem beszélt vele, de még a szemébe sem volt hajlandó nézni: görnyedten behúzta a vállát, sétabotjára támaszkodott, amelyet újabban a mankó helyett használt - törött lába soha nem gyógyult meg tökéletesen -, s szeme állandóan cikázott, dörzsölten és sunyin, mintha valami rejtegetnivalója lenne. Minden este, amikor eljött a lefekvés ideje, zaklatott lett, és a következő három éjszakán olyan iszonyatos sikoltozásban tört ki, hogy anyja mindannyiszor rémülten rohant be hozzá. És minden egyes alkalommal a fényárban úszó szoba egyik sarkában gubbasztva talált rá, tágra nyílt szemmel, reszkető testtel. Dorothy csak ekkor kért orvosi segítséget a fiú számára, s a háziorvosa azonnal be is utalta pszichiátriai kezelésre. Hamarosan rendbe hozzák - vélekedett az orvos. Az elmegyógyintézetben azonban Gordon - csakúgy, mint korábban Magda Cribben - még jobban önmagába zárkózott, s annyira kizárta a külvilágot, hogy semmi nem hatolhatott el hozzá, különösen nem azok az idióták, akikkel kénytelen volt megosztani a kórházi osztályt. De
még itt sem menekülhetett a kísértet elől, sem Crickley Hall lidércnyomásos álmaitól, ám idővel megtanulta kontrollálni a reakcióját. Amikor Cribben kísértete megjelent, Gordon saját öklét tömte a szájába, hogy elfojtsa feltörő jajgatását, és kezével eltakarta a szemét. A szörnyűség ennek ellenére ott volt, ám a túlélési ösztön mindig is rendkívül erős volt benne. Ki akart jutni az őrültek házából, és tisztában volt azzal, hogy nemcsak befelé, de kifelé is normálisnak kell tűnnie. Nem szívelhette a nyugtatókat meg a fizikai korlátozást. Megtanulta, hogyan maradjon mozdulatlan, amikor felriad a rátörő rémálmokból, megtanulta, hogyan fojtsa magába a sírást meg a panaszkodást, hogyan hullajtson el néhány néma könnycseppet az ágytakaró alatt, míg végül az álmok rendszeressége annyira megkérgesítette, hogy már sírni sem tudott. Nem mondhatta el magánpszichiáterének, hogy mit tett és hogy mit látott Crickley Hallban - ha megtette volna, valószínűleg évekig - de talán örökre - bezárva tartják. így hát amikor előbújt önként vállalt páncéljából, különféle történeteket talált ki robbanásokról és ráomló házakról, nagy lyukakról, melyek váratlanul tágra nyílnak, hogy elnyeljék, és a fejében szüntelenül harsogó légvédelmi szirénák hangjáról. Az orvostársadalom a háború alatt és után hozzászokott a sokk által kiváltott katatóniás állapothoz, és a tünetek alapján a pszichiáter könnyedén felállította Gordon Pykenál a diagnózist. Ismerte továbbá a fiú kórtörténetét is, tudta, hogy amnéziás, s elfelejtette, hogyan árvult meg és miképp maradt magára: ki tudja, milyen pszichés traumákat kellett azelőtt elviselnie? Gordon végül beszélni kezdett, és
úgy tűnt, meglepően gyorsan fel fog épülni. Öt hónapnyi elzárás után hazaengedték. Mindazonáltal mostohaanyjával a kapcsolata soha többé nem lett a régi. Végső soron ő volt az, aki pszichiátriai beutalását jóváhagyta. Ritkán beszélt vele, és ahogy idősebb s termetesebb lett, egyre fenyegetőbben lépett fel vele szemben. A háború már rég véget ért, de a katonai szolgálat még mindig kötelező volt minden tizennyolc éves férfi számára, s amikor betöltötte ezt a kort, ő is megkapta behívóját a seregtől. Beigazolódott, amit előre tudott: rokkantsága miatt alkalmatlannak találták - még mindig sétabottal járt. Valószínű azonban, pusztán elmegyógyászati háttere miatt is E-kategóriásnak nyilvánították volna. így hát úgy adódott, hogy Gordon Pyke, aki tisztességes iskolai bizonyítványt szerzett - ironikus módon arra hivatkozva, hogy a két kórházi kezelés miatt túl sokat hiányzott, eggyel alsóbb osztályba tették (ez különben is jobban megfelelt valódi korának) -, hamarosan munkát is talált magának, és pályakezdőként egy könyvtárban helyezkedett el, nem messze lakóhelyétől. A kísértetlátogatások és lidérces álmok az évek során is folytatódtak, s bár némiképp megszokta őket, továbbra is rémisztőek maradtak. Talán szükségszerűen adódott, hogy ezek a zaklatások keltették fel a természetfeletti iránti kíváncsiságát. Tényleg vannak kísértetek? Valóban látta Cribben szellemét, vagy csak képzelte? Könyvtárának valamennyi témához kapcsolódó könyvét elolvasta, de ez még jobban felcsigázta az érdeklődését. Paranormális és természetfeletti témákra szakosodott könyvesboltokat
hajtott fel. Ha mások is tapasztalnak efféle jelenéseket, akkor talán nem csak az agya játszik vele, akkor talán tényleg van olyan, hogy kísértetjárás. Néhány könyvből megtudta, hogy ezek a nem e világi lények akkor keletkeznek, amikor a haldokló ember tudata elhagyja a testét, és megreked valahol a spirituális és a tárgyiasult világ között; gyakran maga a halál jelentette sokk miatt, máskor pedig, mert az illető befejezetlenül hagy valamit maga után az anyagi létben. Ettől meg azon kezdett el töprengeni, hogy akkor meg miért zaklatja őt most Augustus Cribben? Ha igaz mindaz, amit olvasott, akkor miért jelenik meg neki a kísértet? Hogy tudna ő segíteni Cribbennek megoldani bármit is, amit nem fejezett be? És ez olyan kérdés volt, melyet Pyke-nak meg kellett válaszolnia. Gordon Pyke - egykor Maurice Stafford - nyugtalanul fészkelődött Mondeójának sofőrülésében. Lába különösen sok bosszúságot okozott neki aznap éjjel. Hideg és nyirkos időben mindig fájt, ám most minden korábbinál rosszabb volt. Nagy kezével megmasszírozta a térdét. Le kell győznie a türelmetlenségét. Hadd térjen a család nyugovóra! Kabátja ujjával letörölte a párát az oldalsó ablakról, és kikukucskált rajta. Esővíz patakzott le az ösvényen, ekképp teremtve meg saját sekély folyóját. Villám cikázott, amit hamarosan követett a recsegő ropogó mennydörgés is, olyan hangos, hogy majdnem a füléhez kapta a kezét. Nagyon jól van ez így - gondolta -, annyira hasonló ahhoz az éjszakához, amikor ő és Magda elmenekült Crickley
Hallból. Lesz-e még egy árvíz? - tűnődött. Nos, az végképp tökéletessé tenné a dolgokat. Hogy legyűrje izgatottságát, visszatért az emlékeihez. Anyja, Dorothy Pyke, akivel még mindig egy fedél alatt lakott, súlyos, tüdőgyulladásos szövődménnyel járó influenzában hunyt el, amikor Gordon huszonnyolc éves volt. A fiú megkönnyebbült - anyjával évek óta megvetették egymást. Feszült kapcsolatukat figyelembe véve igen meglepő módon Dorothy ráhagyta mind a házat, mind azt a szerény pénzösszeget, amelyet özvegyi nyugdíjából kuporgatott össze. De végül is nem volt se kutyája, se macskája rajta kívül, akire bármit is hagyhatott volna. Afiú hamarosan eladta egykori otthonát, és bérelt egy kis lakást, s az eladott házból megmaradt kevéske pénznek - no meg annak, amit anyja ráhagyott - banki folyószámlát nyitott. Most, hogy megengedhette magának - könyvtárosi bére szánalmasan alacsony volt -, Pyke rákapott a prostituáltakra; különösen az idősebbeket kajtatta, akik boldogan adták meg neki, amit kért. Tulajdonképpen megkönnyítette a dolgukat, mert nem kellett élvezetet színlelniük. Abban állapodtak meg, hogy az együttlét alatt tökéletesen mozdulatlanok maradnak, és semmilyen érzelmet vagy szenvedélyt nem mutatnak, mialatt ő a testüket használja. (Kezdetben fiatalabb kurvákkal próbálkozott, ám mindig elfogta az undor vonaglásuktól és lihegésüktől, akár színlelték, akár nem.) Egy ideig - kevesebb mint egy évig - még házas is volt. Volt egyfajta nőtípus, amely Pyke-ot - nyilvánvalóan udvarias modorának és barátságos szemének köszönhetően - egyértelműen vonzónak találta. Magas volt, jó
testfelépítésű, s ez csak növelte vonzerejét. Felesége, Madeleine vastag, szarukeretes szemüvege és hatalmas elülső fogai - amitől állandóan nyitva volt a szája - ellenére majdnem csinos volt. Igazi könyvmoly, a férfi könyvtárának állandó tagja, s látogatásai igencsak megszaporodtak azt követően, hogy egy szép napon miközben lepecsételte a hétre kiválasztott könyveit finoman flörtölni kezdett vele. A nőt eleinte lenyűgözte a férje, s minden tőle telhetőt megtett, hogy a kedvében járjon, ám ahogy a hetek tovaröppentek, elkezdte nehezményezni hosszas hallgatásait és vég nélküli elmélkedéseit. Álmai gyakran nyugtalanok voltak, ijedten riadt fel belőlük, s ilyenkor pizsamája izzadságtól volt csatakos. De soha nem mesélt róluk. Szeretkezési stílusa kétségkívül különös volt, és Madeleine számára hatalmas csalódást okozott. Azt követelte tőle, hogy maradjon passzív szex közben Madeleine szűz volt, így nem igazán tudta, mire számítson, ám abban biztos volt, hogy nem erre. Férje azt akarta, hogy semmilyen módon ne reagáljon közeledésére. Ha a szenvedély leghalványabb jelét is felfedezte rajta - ha túl élesen vagy mélyen vette például a levegőt -, minden átmenet nélkül, durván megszakította az aktust. Bár soha nem veszekedett vele emiatt, ha lehet, még távolabb került tőle. Nem telt sok időbe, amíg rádöbbent arra, hogy férje csiszolt modora és látszólagos kedvessége csak álca, aminek egyetlen célja, hogy mások előtt jó színben tűnjön fel. A valóságban hideg, zárkózott férfi volt, érzéketlen mindenki más iránt. Ám felesége akkor undorodott meg
tőle véglegesen, amikor egy szép napon közölte vele, engednie kell, hogy megverje. Pálcával. Azzal a pálcával, amely a hálószoba ruhásszekrényének a tetején hevert elrejtve, egy vékony, sárgás színű pálcával, amelyet minden bizonnyal iskolaszer-szaküzletben szerzett be, mivel az egyik vége hajlított volt, ezért pontosan úgy nézett ki, mint az igazgatók sétapálcája. Visszautasította az ajánlatot. Ettől függetlenül megverte. Madeleine, akinek a háta, a karja és a lába merev volt a blúza meg a szoknyája alatt lüktető vörös hurkáktól, összepakolta a holmiját, és még másnap elhagyta. Pyke nem törődött vele különösebben: arra számított, hogy ez az egyszerű, gyáva kis teremtés alkalmazkodni fog a vágyaihoz. Sőt, arra, hogy lompossága és szürke veréb volta miatt még hálás is lesz azért, hogy ő az ízlésének megfelelő karaktert ad együttlétüknek! Tiltakozó jajveszékeléseivel és szánalmas könnyeivel elrontotta örömét azon az éjszakán, amikor elverte, amikor azt követelte tőle, hogy adja meg neki a régóta sóvárgott, az átható fájdalom látványából fakadó szexuális kielégülést. Madeleine mélységes csalódás volt számára. A válási procedúra egy örökkévalóságig tartott, ami teljesen normális jelenségnek számított abban az időben -, de aztán Pyke végül talált valaki mást, aki segített kielégíteni az igényeit: egy öregedő homoszexuálist, akivel a Sohóban találkozott egy görbe éjszakán. Majdnem tökéletes volt, mivel a fickó alig volt idősebb Augustus Cribbennél, és imádta a fájdalmat, könyörgött a testi fenyítésért. Bár együttléteik során Pyke mindig izgalmi
állapotba került, a két férfi között soha nem volt szexuális kapcsolat: Pyke nem tartotta magát „köcsögnek". Kapcsolatuk csak akkor ért véget igen gyors viharossággal, amikor egyik szado-mazo találkájuk során túl messzire ment, és olyan brutálisan elverte partnerét, hogy az véresen bömbölő romhalmazként omlott össze előtte. A szerencsétlen áldozat - akinek sokkal nagyobb fájdalmat kellett elszenvednie, mint amit valaha képzelt vagy vágyott volna - megfenyegette, hogy elmegy a rendőrségre, és gyilkossági kísérlet miatt letartóztattatja. Pyke soha többé nem tette be a lábát a lepukkant kocsmába, ahol találkoztak. Szerencséjére álnevet használt - ironikus módon a Maurice Stafford nevet - fura kapcsolatuk során, és a verések mindig az öreg homokos nyomorúságos kis lakásán történtek a Berwick utcai piac felett. A látogatások és a rémálmok nem múltak el, bár a kísértet fokozatosan egyre áttetszőbbé vált, mintha veszítene erejéből, s az álmok is egyre kevésbé voltak életszernek, de még így is kiborították. Idővel azonban megtanulta mindkettőt kezelni. Ám végül furcsa, megmagyarázhatatlan kényszer szállta meg, hogy még egyszer ellátogasson Crickley Hallba, de fogalma sem volt arról, hogy miért. Nem szentimentalizmus dúlt benne: még mindig félt a helytől, s képtelen volt kitörölni agyából annak az utolsó, iszonyatos éjszakának az emlékét. Úgy érezte, saját bűne rejtőzik ott, amely egyre csak arra vár, hogy visszatérjen és magára vegye. Egyszer aztán - úgy a harmincas évei közepén járhatott, és épp nyári szabadságát töltötte - felpattant a kora reggeli vonatra, és egyenesen Hollow Baybe utazott. Az állomásról
busszal zötyögött be a kikötőfaluba, s ahogy elhaladtak Crickley Hall mellett, erősen megbámulta az épületet. Ugyanolyan szürke és nyomasztó volt, mint mindig, ám semmilyen érzelmet nem váltott ki belőle: sem jót, sem rosszat, egyszerűen egy komor, kietlen, ellenszenves épület volt a folyó túloldalán, mögötte a meredeken magasba ívelő szurdokfallal. A domb lábánál szállt le a buszról, s onnan sétált fel. Átkelt a rövid fahídon, majd a Hall bejárati ajtajáig kígyózó ösvényen, s habozás nélkül, hangosan megzörgette a gótikus ajtót a kopogtatóval. Senki nem válaszolt, senki nem jött le. Amikor ismét bekopogott, és még mindig senki nem nyitotta ki az ajtót, belesett a földszinti ablakokon, még a ház hátulján lévőkön is, ahol mindössze néhány méternyire az épülettől a szurdokfal magasodott drámaian buja növénytakarójával. Úgy tűnt, pillanatnyilag nem lakja senki, mivel a bútorokat porvédő lepedő takarta, és a konyhapultok meg az asztal is csupaszon állt. Pyke nagyot csalódott amiatt, hogy az épület nem váltott ki érzelmet belőle; ám valami mégis vonzotta ide, még akkor is, ha úgy tűnt, itt nem kap választ a kérdéseire. Augustus Cribben zaklatása továbbra is rejtély maradt előtte. Amikor visszaért a faluba, betért az egyetlen nyilvános szórakozóhelyre - a Barnaby Innbe -, és rendelt magának néhány szendvicset meg egy gin- tonikot. Már a második italát szopogatta ráérősen, amikor szóba elegyedett az idősebb, igénytelenül öltözött férfival - helybéli, amolyan vérbeli törzsvendégnek tűnt, akinek nem akad jobb dolga, mint hogy a kocsmában töltse az ebédidejét meg az estéit; magányos ivó, aki örömmel állt le bárkivel diskurálni, aki
hajlandó rászánni egy keveset az idejéből. Amikor Pyke a faluról kezdett érdeklődni, az öregfiú szükségszerűen megemlítette a nagy árvizet, amely elöntötte a háború idején, s amely Hollow Bay történelmének legnagyobb és legszörnyűbb eseménye lett. Hatvannyolc ember halt meg aznap éjjel, közülük tizenegy árva, akiket Londonból menekítettek át Crickley Hallba, a nagy házba, odafent a dombon. Nevelőjük velük együtt veszett oda. Az egyetlen, aki túlélte odafent a katasztrófát, a nevelő húga volt, de neki még az ár betörése előtt ki kellett jutnia a szurdokból, különben a bátyja sorsára jutott volna. Azt mondják, egy szó nem sok, annyit sem mondott attól a naptól fogva, hogy megtalálták. Sokkban van, úgy hiszik. Sokkban van, mert valamennyi rábízott gyerkőc meghalt, s velük együtt a bátyja is. Ám a tragédia után elfelejtette a saját és a fivére nevét is. Pyke hirtelen támadt, élénk érdeklődéssel megkérdezte, hogy mi történt az asszonnyal. Bár nem tudta pontosan, hány éves volt Magda, amikor Crickley Hallba kerültek, úgy saccolta, mostanra már hatvan körüljárhat. Feltéve, hogy életben van. „Legutoljára azt mesélték - jött a válasz -, hogy amolyan flúgosok házába zárták. A háború idején csak llfracombeban volt ilyen. Nem tudom, mi történt vele azután." Pyke leutazott llfracombe-ba, és felkereste a város központi könyvtárát, ahol kiderített egyet s mást a Collingwood House-ról. Annak rendje és módja szerint útbaigazították az elmegyógyintézethez, s közel kétmérföldnyi gyaloglás után - ami ellen sérült lába nem kevéssé tiltakozott - meg is érkezett. A vörös téglás épület
meglehetősen dísztelen volt, és legalább ennyire különbözött attól a pszichiátriai osztálytól, ahova ifjúkorában kényszerítették. Ez itt mentálhigiéniai otthon volt, ahova a reménytelen esetek kerültek. A régi időkben bolondok házának nevezték volna. Odabent megesküdött volna, hogy a mentális enyészet gyászos szaga terjeng, ám nyilvánvalóan főtt káposzta, tisztítószer és vizelet szagát érezte. Ettől ismét saját, annyi évvel azelőtti bezártsága jutott eszébe, és hirtelen erős késztetést érzett arra, hogy elmeneküljön az épületből, de kíváncsisága felülkerekedett benne. A recepcióspultnál érdeklődött, hogy Magda Cribben még mindig az intézet betege-e, s a portás egy lista áttanulmányozása után közölte vele, hogy igen, Cribben azokban az időkben csak a vezetéknevet használták - régóta a bentlakójuk (kihangsúlyozta a „bentlakót", mintha a beteg nem helyénvaló szó lenne). Pyke elmesélte a minimális érdeklődést sem mutató gyereklánynak, hogy valaha az asszony diákja volt, s nemrégiben értesült csak volt tanára állapotáról. Nagyon kedvelte Miss Cribbent, így megoldható lenne-e, hogy meglátogassa? A recepciós a belső telefonon megtárgyalta valamelyik felettesével a helyzetet, s amikor befejezte a beszélgetést, közölte Pyke-kal, hogy igen, bemehet hozzá, bár most éppen nincs látogatási idő, de mégis benézhet Cribbenhez, ám kizárólag csak azért, mert olyan ritkán érkezik hozzá látogató - ami azt illeti soha, már amennyire ő tudja, pedig öt éve dolgozik a Collingwood House-ban. A fehér kabátkába és ugyanilyen színű nadrágba öltözött ápoló annak rendje és módja szerint hamarosan fel is bukkant a
recepción, és végigvezette Pyke-ot a földszint egyik hosszú folyosóján. A falakat lehangoló szürkére festették, s a padlót karcolások és cipőnyomok csúfították egész hosszában, mintha a bentlakók állandó küzdelmet folytatnának, amikor szobáikba vagy - a tomboló kedvűeket - kipárnázott celláikba viszik. Ahogy követte az ápolót akinek vastag bicepszei jól láthatóan domborodtak szűk, keményített ingujja alatt-, az felé fordult, és közölte vele, hogy őszintén szólva semmi értelme meglátogatni Cribbent, mert a nő zombi - az ápoló saját szakvéleménye betege állapotáról -, és nem szólt senkihez azóta, hogy megérkezett Collingwood House-ba, még 1943-ban. Pontosan tudja, mert a kollégái elmesélték neki, amikor felvették ide. Pyke azon tűnődött, vajon Magda felismeri-e ennyi idő múltán. Megijesztette sovány, ösztövér alakja és hamuszürke arca, keze. A nő soha sem nyomott túl sokat, ám most csontvázszerű volt, és bár bőre azelőtt is sápadt, most teljesen vértelen. Mintha össze is ment volna - de végül is, ő is megnőtt. A korral nem enyhült vonásainak keménysége, csontjára feszülő bőrén a ráncok megszámlálhatatlanok és mélyek. Arca beesett, ám álla még mindig erős. Ugyanúgy, mint korábban, most is talpig feketébe volt öltözve, s szoknyája szegélye pontosan ugyanolyan magasságban végződött csontos bokája felett, mint azelőtt. Szeme azonban fekete és éles, mint mindig. Semmilyen reakciót nem mutatott, amikor belépett az apró kamrába. Még amikor az ápoló elment, és magukra maradtak, még akkor sem csillant felismerés a tekintetében. Szobor mereven üldögélt a keskeny ágya melletti keményfa széken,
így Pyke az ágyon kívül sehova nem tudott volna leülni. Inkább állva maradt hát, s teljes súlyával ép jobb lábára nehezedett. Azzal kezdte, hogy felidézte Magda előtt Crickley Hallt és mindazon dolgokat, amiket együtt hajtottak végre; alamuszi, cinkos mosollyal az arcán, semmi a nőén. Mesélt a bátyjáról és a durva bánásmódról, mellyel az egyben iskolaként is működő ideiglenes árvaházat vezették, de még most sem villant a felismerés. Ám ő már annak is örült, hogy beszélhet végre valakinek titkos múltjáról - attól függetlenül, hogy ennyi erővel saját magának is szövegelhetett volna, ugyanis az égvilágon semmilyen reakciót nem váltott ki az asszonyból. Szeme sem rebbent, amikor megemlítette a fiatal tanítónő meggyilkolását, és azt, hogy miképpen szabadultak meg ők ketten a holttestétől. Elégedettség suhant át rajta, amikor a nő továbbra sem reagált, mivel ez jó volt, titkuk biztonságban maradt. Mindig is aggódott amiatt, hogy valaki más is tudomást szerezhet a tettéről, ám Magda nemcsak néma volt, úgy tűnt, el is felejtett mindent. Elméje üres volt, kiröppent belőle minden emlék. Még arra a szörnyűséges éjszakára sem emlékezett, ami miatt azóta is kísérti a lelkiismerete. Végül is ő volt az, aki kiszivárogtatta az információt. Ő volt az, aki elárulta a társait. Vegyes érzelmekkel hagyta ott Magda Cribbent: csalódott volt, mert nem maradt senki, akivel megoszthatta volna a múltját - igen izgalmas időszak volt az életében! -, ám meg is könnyebbült, mert nem maradt senki, aki leleplezhette volna korábbi, Maurice Staffordként élt életét.
Bár a Crickley Halihoz tett zarándokútja fikarcnyival sem juttatta közelebb problémái megoldásához, továbbra is erősen vonzódott a házhoz, mert az a néhány, gyerekként ott töltött hónap egy életre megbélyegezte, olyan tapasztalatokra tett szert, melyek jelentősen formálták jellemét. És a sorsát is - bár ezt akkor még nem tudhatta. Amikor Pyke visszatért Londonba könyvtárosi munkájához, áthelyezési kérelmet nyújtott be: valahova Észak-Devonba szeretne menni, kérte. Mindeközben a túlvilági dolgok iránti érdeklődése állandósult, s hamarosan elragadtatott izgalommal vetette bele magát az okkult tudományok valamennyi aspektusába. Ám az álmok újból lecsaptak rá, ezúttal elemi erővel, és Cribben kísértete is visszanyerte erejét, bár most sűrű, fekete masszaként jelent meg neki, alig volt emberi alakja, sokkal inkább kártékony, cikcakkos körvonalú, fekete ködgomolyag, melynek megjelenését minden alkalommal erős, igen kellemetlen szag előzte meg. Az antropomorf manifesztáció hiánya ellenére Pyke mindig tudta, hogy Cribben árnya jött el hozzá, mivel mindig ugyanaz a megsemmisítő rosszindulat áradt belőle, és vele együtt érkezett a már ismerős Hsss-puff hang is, igaz, ezúttal távoli visszhangként csupán, ám mindennek ellenére élethűen felidézte benne a büntetőpálcát, a fájdalom előfutárát, amely akkora rettegésben tartotta az árvákat. Az álmok szintén visszanyerték intenzitásukat - és tisztaságukat -, így az alvás megint istenítéletté vált. Pyke másodszor is idegösszeroppanást kapott. Mivel úgy ítélték meg, hogy rohamai során ön- és közveszélyes állapotba kerül, kényszergyógykezelésre
bevitték egy londoni kórház pszichiátriai osztályára. Pyke szerencséjére a mentális betegségek gyógyítása igen sokat fejlődött gyerekkora óta, és három hónapon belül eléggé felépült ahhoz, hogy kiengedjék - az orvosoknak nem kellett arról tudniuk, hogy látszólagos épelméjűsége annak köszönhető, hogy a zaklatások és a rémálmok ereje ismét meggyengült, így könnyebben megbirkózott velük. Állását a könyvtárnál nagylelkűen fenntartották számára, bár a főkönyvtáros prioritásként kezelte Gordon Pyke Nyugat-Angliába való áthelyezési kérelmét: mélyen hitte, hogy a lassúbb élettempó elősegíti majd neurotikus alkalmazottja állapotának javulását. A véletlen is úgy akarta, hogy hamarosan megüresedett egy könyvtároshelyettesi pozíció a devoni nagyvárosban, Barnstaple-ben, és Pyke, úgy ahogy kell, le is utazott a gyönyörű vidékre, és felvétette magát. Az évek múlása nem halványította el érdeklődését az okkult jelenségek és a spontán spirituális megnyilvánulások iránt. Sőt, ha lehet, elragadtatott érdeklődése csak fokozódott, mert tiszta szívéből vágyott arra, hogy megtudja, mi van a halál után, és meg kellett győződnie arról, hogy Cribben szelleme nem hallucináció, nem a saját képzeletének koholmánya - mert ha így lenne, az azt jelentené, hogy valóban és igazán megőrült. Átrágta magát az ismert és elismert okkultizmuskutatók művein, melyekből megtudta, hogy bizonyos emberek vonzzák és koncentrálják a transzcendentális erőket. Azt is megtudta, egyelőre senki nem képes megmondani, hogy hol húzódik a normális és a nem normális közötti választóvonal, és azt sem, hogy a természetfeletti milyen szélsőségeket, milyen
határokat képes feszegetni. Megismerte azokat az empirikus módszereket, melyekkel ki lehet mutatni egy kísértet esetleges jelenlétét - csak egy hőmérő meg egy termográf kell hozzá: úgy tűnt, a szellem megjelenésekor részleges vákuumot idéz elő, ami légnyomásés hőmérsékletcsökkenéssel jár (az biztos, hogy mindig jéghideg lett a levegő, amikor Cribben árnya megjelent előtte). És megerősítést kapott arról is, hogy a kísértet általában földhöz kötött szellem, ami a fizikai világ csapdájába esett, vagy a halála okozta sokk miatt, vagy mert hátrahagyott valamilyen befejezetlen ügyet. Ugyan mit hagyhatott Augustus Cribben befejezetlenül maga után? tette fel a kérdést ismét magában. Azt is megtudta, hogy az erőszakos cselekmények néha pszichikai lenyomatot képeznek megtörténésük helyszínén, mely később hajlamos bevonzani a természetfeletti aktivitását - hiszen még ő is, aki hús-vér, élő ember, még ő is milyen különös módon vonzódik Crickley Halihoz, hát akkor a szellemek miért ne tehetnék ugyanezt? Pyke elmélyedt az okkult jelenségek nyomozóinak munkáiban, s egy idő után elkezdett azon morfondírozni, hogy vajon belőle is válhatna-e ilyen? Elvált, kihívásokat nélkülöző, rutinszerű munkája van, rengeteg szabad estéje és hétvégéje - miért ne lehetne részmunkaidős szellemvadász? Mostanra már nyilvánvalóan átfogó tudásra tett szert a témában. Az elkövetkező hónapok során beszerezte az efféle nyomozáshoz ajánlott alapvető felszerelések egy részét: egyszerű dolgokat, például jegyzetfüzetet, hőmérőt - olyant, amilyent üvegházakban használnak -, színes ceruzát és pasztellkrétát, fekete damilt
meg fehér pamutfonalat, mérőeszközöket - az egyik egy építésztől vásárolt tízméteres, bőrtokos mérőszalag volt -, hintőport, rajzszöget, milliméterpapírt meg fáklyákat. Később aztán szert tett drágább felszerelésre is: színes, fekete-fehér és infravörös fényképezőgépekre, Polaroid fényképezőgépre, háromlábú fotóállványra, digitális kamerára, rugós kézimérlegre - hogy az elmozdított tárgyak súlyát meg lehessen mérni -, nyúlásmérőre - hogy megtudja, mekkora erő kell az ajtó kinyitásához vagy becsukásához -, feszültségmérőre, hordozható hangrögzítőre, frekvenciadetektorra - amivel a légkör nyomását, rezgését, levegőáramlat-erősségét, nedvességtartalmát lehet vizsgálni - és egy mágnestérmérőre. Voltak még ezenkívül drágább és kifinomultabb eszközök is, melyek minden bizonnyal hasznosak lettek volna: ilyen volt például a zárt áramkörű televízió, a kapacitásváltozás-mérő vagy az Acorn számítógép - mely nyomon követi a hőmérsékletben, fényviszonyokban és rezgésekben bekövetkező változásokat, ráadásul hangfelvételeket is lehet vele készíteni -, ám Pyke úgy döntött, ez utóbbiakra amatőrként egyelőre nincs szüksége. A dolog jó oldala az volt, hogy sem engedély, sem a spirituális jelenségekkel kapcsolatos végzettség nem kellett kiszemelt hobbijához. Több parapszichológiai és pszichológiai kutatásokat végző társasághoz is csatlakozott, és spiritiszta összejövetelekre járt el - mindig meglepte, milyen nagy érdeklődés övezi őket mind Barnstaple-ben, mind pedig llfracombe-ban -, ahol hasznos kapcsolatokra tett szert, melyek révén, no meg a helyi lapokban és ingyenes
újságokban feladott diszkrét hirdetések segítségével lassanként saját ügyfélkörre tett szert azokból, akik kísértetjárás okán igénybe akarták venni „szaktudását" otthonaikban vagy vendéglátóhelyeiken. Sőt, egyszer még egy színházba is elhívták! Fáradozásai általában sikerrel jártak: gyakran meglehetősen természetes okai voltak a feltételezett természetfeletti vagy paranormális tevékenységnek, míg más alkalmakkor kénytelen volt megerősíteni, hogy igen, valóban egy - vagy több - szellem kísért az épületben. Amikor Pyke betöltötte a hatvanötöt, nyugdíjba ment, ekképpen még több időt tudott a szellemvadászatnak szentelni. Soha nem volt túl sok ügye, amit ki kellett volna vizsgálnia, vagy aminek utána kellett volna járnia, épp csak annyi, hogy lekössék nyugdíjas napjaiban. Néhány nyomozásáról még cikket is írt, s beküldte a Londoni Pszichikai Kutatótársaságnak, ahol - bár soha nem publikálták egyiket sem - beiktatták írásait a kutatási anyagok közé, elismerve ezzel munkáját. Hogy még több üzletet hajtson fel, megbízott egy tartalomelemző céget, ahonnan minden olyan, a délnyugat-angliai folyóiratokban és napilapokban megjelenő hírt vagy cikket továbbítottak neki, melyben vélt vagy gyanított kísértetjárásról írtak. Ezt követően kapcsolatba lépett az „áldozatokkal" - mindig gyorsan, hogy még a többi nyomozókolléga előtt megszerezze az üzletet, akik ugyanilyen módszerekkel kerestek maguknak munkát -, és felajánlotta szolgálatait. Az a tény, hogy anyagilag biztonságban volt - nem herdálta el kevéske örökségét és azt a pénzt sem, amelyet régi londoni otthonáért kapott, így még mindig egy
méltányosnak mondható összeg kamatozott a számláján -, azt jelentette, hogy nem kellett tiszteletdíjat kérnie a potenciális ügyfelektől. Mindössze a költségei megtérítéséhez ragaszkodott, s ez azonnal vonzóvá tette az emberek számára. Kivétel nélkül mindig intelligens, nagy tudású, rokonszenves szkeptikusnak állította be magát, és nyilvánvaló racionalitásával, valamint lebilincselő modorával igen gyorsan elnyerte mások tetszését. Ám rendszeres sikerei és számos megoldott ügye ellenére arra soha nem jött rá, hogy őt miért kísértik a szellemek. Némi idő múltán abban reménykedve keresett fel négy köztiszteletben álló, elismert médiumot, hogy majd ők választ adnak a rejtélyre, ám az első kettő elborzadva meredt rá, s azonnali távozásra szólította fel, a harmadik pedig felsikoltott, majd a padlóra rogyott, és másodpercek múlva transzba esett. Férje - aki történetesen otthon tartózkodott - nyomatékosan felszólította Pyke-ot, hogy tűnjön el a házból, és soha ne menjen vissza. A negyedik és a legutolsó - anélkül, hogy bármilyen transzba került volna - közölte vele, hogy egészen addig zaklatni fogják az árnyak, amíg valami meg nem oldódik, de csak ő tudhatja, hogy mi az. Ettől teljesen összezavarodott, s megkérdezte a médiumot, miképpen találhatná ki, hogy miről van szó, ám a nő nem volt hajlandó nyíltan a szemébe nézni, és nem is válaszolt. De ahogy vonakodva megfordult és elindult kifelé, a nő utána szólt, hangja csendes, ám szavai egyértelműek. - Csak egyre rosszabb lesz - mondta. - Hacsak nem teljesíti a kívánságát... nem is a kívánságát, hanem a
parancsát... ha nem teszi meg, soha nem szabadul meg tőle! Elviselhetetlen lesz, maga pedig szenvedni fog... Ám ő nem volt hajlandó tovább hallgatni, s elbicegett, olyan gyorsan, amennyire rossz lába csak engedte. A médium nem mondta meg neki a választ, csak végzetszerű figyelmeztetést zúdított a nyakába, amitől félni kezdett a jövőtől. Mindez egy éwel ezelőtt történt, s a médiumnak igaza lett: a zaklatások még rosszabbak lettek, még annál is rosszabbak, mint amikor először, fiúként rátörtek. Pyke ismét aggódni kezdett épelméjűségéért, mivel Augustus Cribben kísértete most már olyan közel merészkedett hozzá, hogy érezte lénye legbelső magjának rothadó bűzét, túl még a jelenlétét kísérő kipárolgásokon is. A levegő annyira lehűlt, hogy testét - mely ilyenkor teljesen megbénult jégtömbnek érezte, jeges buroknak, mely fogva tartotta elméjét. Félt aludni - éjjel is és nappal is -, mert az álmok új erőre kapva olyan tisztán, élesen jelentkeztek, mint maga a valóság, s válogatás nélkül bármikor rátörtek, amikor lehunyta a szemét. Kimerült volt és ideges, s tudta, nem mehet ez így tovább, hogy a zaklatás meg a lidérces álmok megtörik, ugyanúgy, ahogy korábban; azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem fog belőle felépülni, hanem örökre összeroppan. Aztán alig öt hónappal ezelőtt elcsigázottan és kétségbeesetten megtett valamit, amit régen, réges-régen meg kellett volna tennie, mivel az megadta neki a hőn áhított választ, s rávezette a megoldásra. Igénybe vette egykori könyvtárának - munkahelyének - mikrofilmolvasó
készülékét, és végigpásztázta az országos és helyi lapok 1943. októberi számainak címlapjait. Ezek segítségével visszautazott a múltba. És most ismét október volt. Október vége. Ám ez itt a jelen. Nem pontosan ugyanaz a nap, mint amikor az Ördöghasadék a szél hatalmas, természetes vezetőjévé meg a végletekig dagadt folyó és a lápvízen felgyülemlett eső óriási ereszcsatornájává változott, de majdnem. Gordon Pyke tökéletes menedékre lelt a vihar elől autója biztonságos fémburkában, s újraélve életét, várta, hogy a gyötrelmekkel teli évek végleg leáldozzanak. Elég volt az emlékekből! - dörrent némán önmagára. Itt az ideje a jelennel foglalkozni. Mintha minden év - ami azóta eltelt, hogy tizenkét éves fiúként maga mögött hagyta Crickley Hallt - ide mutatott, nem is, hanem ide vezetett volna, ehhez az öreg, csúnya házhoz. A ma este tökéletes. Nem pontosan ugyanaz a dátum, más a nap és a hét, ám nincs ezzel semmi gond, nem számít, mert minden más tökéletes. Ma éjjel megváltja magát. Heves zápor rohamozta meg abban a pillanatban az arcát és a vállát, amint kinyitotta a Mondeo ajtaját. Esetlenül kikászálódott, megcsikordult a foga, mert megrándult a térde. A szél majdnem letépte kalapját a fejéről, ám nagy kezével még idejében lefogta. Két kézzel megragadta a karimáját, és mélyen a fejébe húzta. Hátranyúlt az autóban, és előhúzta vaskos, keményfa sétapálcáját, majd kinyitotta a hátsó ajtót is, ahonnan egy hatalmas, ütött-kopott bőr bőröndöt rángatott elő az ülésről. Nehéz volt, ám ő megtermett férfi és még mindig erős.
Felegyenesedett, majd megállt egy pillanatra, hogy a tajtékzó folyóparton még egyszer szemügyre vegye magának Crickley Hallt, aztán elindult a híd felé. 65. A HAZAÚT Szélfútta esőcseppek ostorozták a Rangé Rover ablakait és karosszériáját, s Gabe óvatosan vette be a kanyart. Az úttest olyan keskeny volt, hogy elektronikus menetstabilizátor ide vagy oda, egy újabb megcsúszás után akár az árokban is kiköthet, vagy a túloldalon sorakozó fák valamelyikére csavarodhat. Semmit nem lehet előre kiszámítani egy efféle gusztustalan éjszakán. Nagyon is jól tette, hogy lelassított, mert közvetlenül a kanyar után úthiba miatt mélyedés tátongott az aszfalton, s a benne felgyülemlett esővízből kisebbfajta tó keletkezett. Még a tőle balra húzódó árok sem volt elég ahhoz, hogy elvezesse a felgyülemlett vizet. Normális esetben visszakapcsolt volna kisebb sebességbe, majd belehajt a vízbe, bízva abban, hogy a négyajtós elég magas és erős ahhoz, hogy biztonságosan átjuttassa, ám a következő pillanatban fényszórója befogott egy járművet, mely mozdulatlanul vesztegelt előtte az út közepén. A hátsó ablakon át két fej fordult felé: gondterhelt arcukat megvilágították a Rangé Rover erős lámpái, s innen tudta meg, hogy egy fiatalember és lány esett csapdába a Ford Fiestában. Túl fiatalok voltak ahhoz, hogy házasok legyenek, jóformán még tinédzserek voltak. Talán ez az első randevújuk - gondolta Gabe -, és az ostoba fráter
megpróbált felvágni a lány előtt azzal, hogy gyorsan veszi be a kanyart; de akár a túl lassú tempó is okozhatta a bajt, ha rossz sebességbe tette a Fiestát. Gabe nagyot csapott öklével a kormányra. Csak annyit akart, nem többet, hogy minél előbb otthon lehessen Evevei és a lányokkal, hogy együtt lehessen velük a gyászban. Semmi szüksége nem volt még erre is! Kinyílt a Fiesta sofőrülése melletti ajtó, s a fiatalember kilépett a közel térdig érő vízbe. Kétségbeesett elszántsággal az arcán Gabe felé tocsogott. A férfi lenyomott egy gombot, s lecsusszant mellette az ablak. Mit sem törődve az arcára záporozó esővel, kidugta a fejét, s könyökét az ablak alsó keretére támasztotta. A cudar idő ellenére a felé közeledő kölyök csak egy Kaiser Chiefs pólót viselt bő, lötyögő nadrágja felett. Faágak hullámoztak a szél kényekedve szerint, a haladást megakadályozó, újonnan keletkezett tavacska felszíne erősen fodrozódott, s a Rangé Rover minden újabb széllökésbe beleremegett. Elakadtunk! - kiabálta felé teljesen feleslegesen az információt a másik autó sofőrje, ahogy a Rangé Rover motorháztetőjével egy vonalba ért, és aki - pont, ahogy Gabe gondolta - siheder volt még. - Igen, nagyon úgy tűnik! - kiabálta vissza Gabe a fiúnak. Türelmetlen volt, sietett volna tovább. A bőrig ázott kölyök az ablakhoz lépett, és Gabe egyszerre megsajnálta. A tinédzser hosszú haja flastromként tapadt a koponyájára, és csuromvizes pólója látni engedte csontos, éretlen mellkasát. - Pont a közepén robbant le! - bődült bánatosan Gabe fülébe. - Nem gondoltuk volna, hogy ilyen mély a pocsolya!
Pocsolya? Az utat eltorlaszoló akadály kisebbfajta tó volt. - Tud nekünk segíteni? - kérdezte reménykedve a kölyök. Kihúzhatlak benneteket - kiabálta vissza Gabe -, de nem tudom, mennyire ázott be a motorod! Lehet, hogy nem indul el addig, amíg ki nem szárad! Valószínűleg a kipufogód is megtelt vízzel! Az elázott kölyök magába roskadt; orráról kövér esőcseppek potyogtak. - Be kell jutnunk a következő faluba! Ott lakik a barátnőm. - Milyen mesze van? - Körülbelül ötmérföldnyire. Jól van - gondolta Gabe. Még csak kerülnie sem kell, ha elviszi a fiatal párt. Nézd, nincs vontatókötelem, de ha üresbe teszed a kocsit, akkor hátulról kitollak. Ha kiértünk a vízből, kormányozd le az út szélére. Itt hagyhatod, én pedig beviszlek a barátnőddel együtt a faluba, onnan tudsz autómentőt hívni. Ők majd kijönnek a járgányért. Bár kétlem, hogy bárki megtenné ezt ma éjjel, ebben az időben! Mindketten megugrottak, amikor meghallották a reccsenést az út túloldalán. Az egyik közeli fa vaskos ága lehasadt, és most mindössze néhány rostszálon függve himbálózott az út felett. - Mozgás! - ordította Gabe. - Kösz haver, jövök magának eggyel! A kölyök visszacsattogott a saját autójához, melynek hátsó ablakán át Gabe látta, hogy elmagyarázza barátnőjének a helyzetet. A még mindig a Rangé Rover fényszórójában fürdő kocsiban ülő lány megfordult, és hálásan odaintegetett Gabe-nek.
Gabe egyesbe tette az autót: - Rendben, lássuk, mire megyünk! - mormogta az orra alá, aztán megindult a négyajtóssal. 66. A SZELLEMVADÁSZ Felberregett a csengő, és Eve az ajtóhoz sietett. Kinyitotta: a szél továbblökte az ajtót, s a nyíláson át eső záporozott be a házba. Magas férfi állt a küszöbön, egyik kezében sétapálca, s jobb lába mellett hatalmas bőrönd pihent. Villám lobbant fel mögötte, így arca és alakja egy pillanatra sötét sziluett volt csupán. Hamarosan a mennydörgés is feldübörgött, s Eve majdnem megugrott a robajtól. Belül még mindig dermedt-kába volt fia halálának hírétől ám kifelé - legfőképpen lányai érdekében - nyugodtnak és összeszedettnek tűnt. Csendben várta, hogy a férfi megszólaljon. Mrs. Caleigh? - kérdezte a nagydarab férfi, bár pontosan tudta, hogy ki áll vele szemben. - Gordon Pyke vagyok. Tegnap találkoztunk. - Kissé tanácstalan volt: nem igazán értette a nő arcán a közönyt, ám ettől függetlenül melegen rámosolygott. - Mr. Pyke - szólalt meg végül Eve. Hideg léghullám vonta burokba, s eső prüszkölt rá a nyitott ajtón keresztül. - Igen - erősítette meg az idegen. - Megállapodtunk önnel és a férjével, hogy visszajövök ma este, hogy elvégezzem a teszteket.
Teszteket? Sajnálom... - Bejöhetnék? Attól tartok, meglehetősen zord idekint az idő. Eve ellépett az útból, a férfi pedig felkapta a bőröndöt, és belépett a házba. A nő túlságosan összezavarodott - érzékei túl eltompultak - ahhoz, hogy tiltakozzon. Emlékszik rám, Mrs. Caleigh? - Pyke levette mulatságos kis kalapját, s combjához csapdosva lesöpörte róla az esőt. Letette a nagy, barna bőrkoffert a kőkockás padlóra. Eve - miután a széllel folytatott apróbb harcból sikerült győztesen kikerülnie - becsukta az ajtót. Bár jól hallották az odakint orkánerővel dühöngő vihart és a nagyterem hosszú ablakát kitartóan ostorozó esőcseppek kopogását, viszonylag békés csend honolt a hallban. - Igen, természetesen - válaszolta szórakozottan. - De nem számítottam arra... - elakadt a szava. - Ó igen, ezt beszéltük meg. A férje meglehetősen ragaszkodott ahhoz, hogy segítsek önöknek a problémájukban. - Problémánkban? A gyanított kísértetjárás problémájában. Azért jöttem, hogy kézbe vegyem ezt a dolgot. Ebben a házban nincsenek szellemek, efelől már most biztosíthatom! - Pyke ragaszkodott ahhoz a taktikához, amit Gabe Caleigh-vel szemben is alkalmazott, vagyis buzgón adta a pragmatikus szkeptikust. - Sőt, még ennél is jobbat mondok! - tette hozzá. - Be is bizonyítom önnek! Mosolya természetes volt, s emiatt lefegyverző. A csöpögő bőrönd felé mutatott. -
Csak annyit kérek, hadd állítsam fel a felszerelésemet! Megígérem, nem leszek senkinek az útjában! - Eve-re villantotta kedves, barátságos szemét, és szürke sávokkal tarkított apró kecskeszakálla felett a mosoly meleg volt és megnyugtató. Valahogy megértő. Eve-et megcsapta a leheletéből foszlányokban felszálló alkoholszag. Meg kell ígérniük, hogy nem mennek be azokba a szobákba, amelyeket egyszer előkészítettem. Tudja, fényképezőgépet meg mindenféle hangrögzítőt fogok felállítani bennük. És mozgásérzékelőt meg légnyomásmérőt is. Erről jut eszembe, azon se lepődjön meg, ha szórványosan hintőport fedez fel néhány helyen. Igen könnyű lesz később felporszívózni. Sajnálom, nem... - Eve azt akarta mondani, hogy nem alkalmas, ám az adott körülmények között aligha lett volna ez a megfelelő szó - Nagyon... nagyon rossz híreket kaptunk ma - fejezte aztán be sután. - Ó, drága Mrs. Caleigh, annyira sajnálom! - A férfi együttérzése tökéletesen hitelesnek tűnt. - Tehetek valamit önért? Eve csüggedten rázta meg a fejét. - Nem, köszönöm. A kisfiámról van szó. Tegnap említettem önnek, hogy rég eltűnt, és ma megtudtuk... megtudtuk, hogy örökre. Meghalt. Szentséges istenem! Ez szörnyű! - Pyke kinyújtotta egyik lapáttenyerét, és egy pillanatra könnyedén megérintette Eve vállát. - Szeretné, ha beszélgetnénk róla? Azon tűnődött, hogy miért nem dagadt a nő szeme a sírástól. Úgy tűnt, meglepően jól viseli a veszteséget. Ám hangszíne azt sugallta, hogy lélekben teljesen máshol jár. -
Nem szokatlan, hogy a váratlan tragédia vagy haláleset okozta döbbenet elzsibbasztja az érzéseket, eltompítja az érzékeket, így inkább szenvtelennek és zárkózottnak, semmint feldúltnak tűnik az, akit érint. Nagyon kedves öntől - válaszolta Eve komolyan -, de nem, az este nagy részét azzal töltöttem, hogy a lányaimmal beszélgettem Camről, tudja, így hívják a fiamat, és most nekik... nekünk... időre van szükségünk, hogy feldolgozzuk. - És hogy viselik a lányok? - Úgy tűnt, Pyke komolyan aggódik. - Lorent, ő az, akinek tegnap segített, szörnyen felzaklatta. A férfi bólintott. - És Cally- folytatta Eve. - Nos, ő is sírdogált egy kicsit, de még túl fiatal ahhoz, hogy megértse... - Ismét elakadt a hangja. - Hány éves is Loren? Mintha már említette volna. Tizenkettő, ugye? Igen, pont tizenkettő. Fent van most Callyvel a szobájukban, megpróbálják megemészteni a történteket. Megpróbál erősnek mutatkozni, azt hiszem, leginkább az én kedvemért. - Aférje nincs itthon? - Pyke már pontosan tudta, hogy Mr. Caleigh nincs otthon, de soha nem árt ellenőrizni. - Gabe még mindig Londonban van. Azonosítania kellett a holttestet. Remélem, minden rendben van vele! Kiváló! - gondolta Pyke. Tudja, Mr. Caleigh tegnap igen szorgalmazta, hogy végezzem el a nyomozást a házban tapasztalható megmagyarázhatatlan anomáliákkal kapcsolatban. Az önök mély fájdalma ellenére biztos vagyok benne, hogy ő is azt
akarná, folytassam. Ha sikerrel járok, márpedig azzal fogok, és be tudom bizonyítani önnek, hogy Crickley Hallban semmilyen szellem nem kísért, akkor legalább eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódniuk. Eve egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy mesél Pyke-nak az előző éjszakáról, arról, hogy miképpen fulladt kis híján a fürdőkádba, és hogy miképpen nyomta le az a láthatatlan kéz a víz alá, melynek felszíne jéggé fagyott, de nem volt ereje elmagyarázni az elmagyarázhatatlant. Tudta jól, Pyke hiába erőlködik - ő maga is túl sok olyan érthetetlen eseményt tapasztalt ebben a házban, melyekre nem volt racionális magyarázat -, ám túl elcsigázott és túl letört volt ahhoz, hogy leálljon vele vitatkozni és megpróbálja meggyőzni. A férfi tovább karattyolt, ám alig hallott belőle valamit. Még csak tapintatlannak sem tartotta, olyan őszintének tűnt az együttérzése. ígérem, még azt is alig fogja észrevenni, hogy itt vagyok. A ház felső szintjén kezdeném, a padlásszobában, ahol... ön azt mondta, a szaladó léptek zaját hallották. Aztán igen érdekelne a pince is, amely a fő forrása lehet valami külső zajnak, ám amely beszűrődik a házba. Lehet, hogy a kút az vagy a föld alatti folyó, esetleg megrongálódott vagy megkopott az alapozás, de vég nélkül sorolhatnám a lehetséges okokat. Jut eszembe, van önöknek tisztességes tervrajza Crickley Haliról? Nincs? Talán segített volna valamit, de ne is törődjön vele! Eve-et annyira maguk alá temették a közelmúlt eseményei, hogy akarata gyakorlatilag felmondta a szolgálatot. Lesütötte a tekintetét, mintha az elhangzottakat fontolgatná,
ám valójában semmi más nem járt a fejében, csak halott kisfia. Gondolatait a lépcső felől érkező vékonyka hang szakította meg: - Mit akar a bácsi, anyuci? Cally homlokát összeráncolva, arcocskáján szigorú kifejezéssel nézett le rájuk a négyszögletes lépcsőfordulóról, mellette Loren állt, és fogta a kezét. A kisebbik rózsaszín pizsamában volt, míg nagytestvére világoskék hálóinget viselt, mely egészen mezítlábas lábfejéig ért. Ez itt Mr. Pyke - magyarázta Eve türelmesen; azt remélte, Cally mostanra már az igazak álmát alussza. Azért jött, hogy megvizsgálja azokat a furcsa zajokat, amelyeket hallani szoktunk. - Jó - adta áldását Pyke tevékenységére Cally. - Utálom a zajokat, mert soha nem lehet látni, ki csinálja őket. A fényeket viszont szeretem. Pyke nem igazán értette, milyen fényekre utal a kislány. Minden figyelmét Lorennek szentelte. Mosolya egyszerre tükrözött boldogságot és együttérzést; szívélyes tekintete mit sem fedett fel terveiről. - Jó napot, Mr. Pyke! - Lorennek sikerült felvillantania egy mosolyt. Arca piros foltos volt a sok sírástól, szemhéja duzzadt és vörös. Válla enyhén előreesett, fájdalma újabb külső megnyilvánulásaként. Nagyon sebezhetőnek tűnt. Eve csendesen odaszólt kisebbik lányának. - Cally, már rég ágyban kéne lenned, és aludnod.
Túl szomorú vagyok ahhoz, hogy aludjak, anyuci. Ez a bácsi elűzi majd a zajokat? - Öklével megdörzsölte egyik szemét. Eve visszafordult Pyke-hoz: - Nem is tudom... Ám a férfi ismét félbeszakította: - Mrs. Caleigh! Eve. Aférje meglehetősen határozott volt. - De nem most azonnal. Nem ma éjjel. -Attól tartok, néhány napon belül el kell utaznom - hazudta. - A mai az egyetlen szabad estém. ígérem, holnap reggelre kész válaszokkal fogok ön elé állni. Még csak éjszakára sem szükséges itt maradnom, ha ön nem akarja, ám az lenne a kívánatos. Mindössze el kell helyeznem a kellékeimet: ide egy fényképezőgépet, oda meg egy hangrögzítőt, néhány ajtóba pedig egy-egy fonalszálat. Semmi mást nem kérek öntől, csak néhány órát! Nyugodtan lefeküdhet, nem kell miattam aggódnia! Egyedül is kitalálok, és kora reggel visszajövök, ha nem akarja, hogy maradjak! - Igen, minden sokkal egyszerűbb lenne, ha aludnának, különben is, ez volt az eredeti terv. Normális esetben - folytatta, esélyt sem hagyva Evenek arra, hogy megszólaljon - beülnék egy karosszékbe valahol a házban, a nagyteremben vagy talán fenn a padlásszobában, ahonnan szemmel tudnám tartani az eseményeket, s néha-néha ellenőrizném a felszerelésemet. Egyszerűen nem érezném helyesnek, ha nem tennék meg mindent azért, hogy segítsek önnek és a családjának egy ilyen nagy bajban. - Együtt érző mosolya kiszélesedett, de nem annyira, hogy vigyor legyen belőle. - Mellesleg, sokat vezettem ma este a létező legcudarabb időben, amit valaha -
tapasztaltam csak azért, hogy ideérjek. - Ami nem volt egészen igaz, hiszen ő és Magda annyi évvel ezelőtt már nekivágott egy hasonló viharnak. - Kár lenne, ha hiábavaló erőlködés lett volna. Eve amúgy is alacsony intenzitással dolgozó ellenállása egyre gyengült. Pyke olyan meggyőzően viselkedett, olyan nyílt és egyenes volt a modora; ám nem kérlelő okfejtése volt az, ami végül meggyőzte, hiszen pillanatnyilag nem nagyon számított neki semmi. Pontosan tudta, hogy Loren Cam miatti nyilvánvaló fájdalma ellenére - el van ragadtatva Gordon Pyke-tól. Talán azt a nagyapát látja benne, aki neki sohasem volt? Talán, ha Loren elkíséri a szellemvadászt, ami kor felállítja az eszközeit, s ha Pyke elmagyarázza neki, hogy az egyes darabok mi célt szolgálnak, akkor elterelődik kissé a figyelme. Eve életében most először lemondott szülői felelősségéről, s nagyobbik lányára hárította át a döntést. Mi a véleményed, Loren? Megengedjük Mr. Pyke-nak, hogy körbejárjon a házban, és megtisztítsa a tetőt a denevérektől meg a szekrényeket az egerektől? Szándékosan nem említette a szellem szót. - Te is ott voltál tegnap, amikor erről beszéltünk. Loren levezette Callyt a lépcsőn. A kedves, magas Mr. Pyke bátorítóan mosolygott rá, s szinte érezte, ő is azt akarja, hogy igent mondjon. -Apa azt akarta, hogy Mr. Pyke körülnézzen, nem igaz? kérdezte anyjától. - Megváltozott a helyzet - válaszolta Eve, s megpróbálta száműzni hangjából a keserűséget.
Loren arca elfelhősödött egy pillanatra, s gondolatai elkalandoztak valamerre; annak ellenére még mindig megdöbbentette kisöccse halálhíre, hogy hónapok óta számított a legrosszabbra. -Azt mondtad Callynek és nekem, hogy meg kell próbálnunk újra úgy élni, mint azelőtt... mint Cam eltűnése előtt. - Némi harag csendült a hangjában, de nem az anyjára irányult. Eve megadta magát. Felnézett a spiritiszta oknyomozó barátságos tekintetébe, és lemondóan megszólalt: Hát legyen, Mr. Pyke! Helyezze el a felszerelését, ahol csak hasznosnak gondolja! Amíg lefektetem Callyt, Loren megmutatja magának azt a szekrényt a félemeleten, ahonnan a legtöbb zajt hallottuk. Aztán felkíséri a hálóterembe... elnézést, most már csak egy padlásszoba, ahogy ön is mondta. - Mindenképpen meg szeretném vizsgálni a pincét is, ahol a kút van. Igen, persze. Én magam fogom lekísérni, amikor végzett odafent. Talán ön is úgy véli, hogy a pinceajtóban is érdemes lenne elhelyezni néhányat a szerkentyűi között... mint már említettem, nem marad csukva. Természetesen. Felállítok majd egy rugós mérleget, s megmérem, mekkora erő kell a kinyitásához. Valószínűleg az erős légáramlatoktól tárul ki mindig. És ugye nem mennek be azokba a szobákba, amiket lepecsételek? - Nem, feltéve, hogy tudjuk, melyekről van szó. - Elhelyezem a mozgásérzékelő kamerákat és hangfelvevőket, ám addig nem kapcsolom be egyiket sem, amíg le nem fekszenek.
-Azt szeretném, ha nem töltené a házban az éjszakát. Rendben, semmi probléma. Késő este elmegyek, s kora reggel visszajövök. Mindaddig, amíg távol maradnak a, hm... hogy is mondjam... kis csapdáimtól, nem lesz semmi probléma. - Nagyon sajnálom, hogy egy ilyen éjszakán el kell küldenem... Talán mire itt végzek, a vihar is alábbhagy. - Mellesleg pedig most már nem kell megvárnia, amíg a férj elalszik. Biztos vagyok abban, hogy minden a legtökéletesebben fog működni. Felemelte a bőröndöt, és ismét Lorenre nézett: - Mutasd hát az utat, ifjú hölgy; a te kezedben vagyok? Milyen igaz ez!-gondolta. - Ó, mennyire igaz! Loren rávillantott egy vérszegény, ám udvarias mosolyt, Cally azonban csak morcosan bámulta a férfit, amikor nagytestvére elengedte pufók kezecskéjét. 67. ELŐRE A VIHARBA! Lili óvatosan, lassan vezetett; orra centiméterekre volt a szélvédőtől. A Citroen ablaktörlői erejüket megfeszítve dolgoztak, ám a szeles esőförgeteg szinte bombázta az üveget, közel nullára csökkentve a látási viszonyokat. Többször is majdnem úgy döntött, hogy megfordul és hazamegy, mivel az alsóbbrendű utak némelyikét kisebb tó méretű tócsák borították, s minden egyes alkalommal, amikor átgázolt egy ilyenen, amiatt aggódott, hogy az autó bemondja az unalmast, ő meg ott ragad a semmi közepén.
Ám ennek ellenére továbbhaladt, lassú de egyenletes tempóban, eltökélten arra, hogy ha törik, ha szakad, mindenképpen eljut Crickley Hallba aznap éjjel. Azon a kritikus éjszakán. Agya mélyebb zugaiban még mindig hallotta a gyerekek hívásának visszhangját, mely túl távoli volt ahhoz, hogy kivegye az egyes szavakat, ám tudta érezte -, hogy szükségük van a segítségére. Kivétel nélkül mindig összekushadt, amikor a fellobbanó villámot a mennydörgés zenebonája követte. Lili soha nem gondolta volna, hogy ilyen hosszú ideig tombolhat egy vihar: azt meg végképp nem értette, hogy a zivatarfelhő miért nem mozdul tovább, miért nem fújja el a vad szél, hiszen odafent sokkal erősebb a légmozgás, és már régen el kellett volna sodródnia. Előtte egy másik autó haladt, féklámpái folyamatosan felvillogtak, mintha sofőrje még nála is elővigyázatosabb lenne. Talán ez még jól is jött Lilinek. Amúgy sem haladhatott gyorsan, és egyszerűbb volt úgy vezetnie, hogy egy másik kocsit követ. Hadd kövessék el ők a hibákat! Az előtte haladó jármű azonban hamarosan befordult egy mellékútra, magára hagyva Lilit, hogy egyedül oldja meg a problémáit. Váratlanul reflektor villant vele szemben, s ő elvakítva, élesen beletaposott a fékbe, magában hálát adva azért, hogy senki nincs mögötte. Három autó cammogott el vele szemben, mindháromnak égett a reflektora, így a második elvakította az elsőt, a harmadik pedig a másodikat: meglehetősen veszélyes módja a vezetésnek, különösen egy ehhez hasonló alattomos éjszakán. Még több villámlás, még több dörgés. Kiváló éjszaka a kísértetjárásra - gondolta félig viccelődve magában. Rájött,
hogy jóval kockázatosabb a főúton haladni, minta keskeny dűlőutakon, mivel ez utóbbiaknál a kétoldalt futó magas élősövénykerítés némi védelmet nyújtotta tomboló szél ellen, bár néhány faág veszedelmesen közel hajolt a Citroen szélvédőjéhez és tetejéhez. Útkereszteződéshez érkezett, ám alig tudta kivenni az útjelző tábla feliratát: a négykarú tábla egyik ága egyenesen Hollow Bay felé mutatott. Körülnézett, balról jobbra, aztán ismét balról jobbra, belehunyorgott a viharba, hátha kiszúrja egy kocsi fényszóróit valamelyik irányban. Az út hátborzongatóan, szinte baljósan elhagyatott volt most, de végső soron miféle bolond akarna egy ilyen éjszakán kocsikázni? Rátaposott a gázpedálra, kilőtt a szemközti út viszonylagos biztonsága felé; és a kereszteződés közepén a szél telibe kapta a kis autót. Minden erejével a kormányba csimpaszkodott, csak így sikerült megtartania a járművet, de a következő pillanatban már be is hajtott a keskeny útra, ahol legalább részleges védelmet adott a kétoldalt húzódó magas, fűvel borított töltés. Azzal bátorította magát, hogy már csupán néhány mérföldnyire van Hollow Baytől. Nem messze. Csak éppen nem könnyű vezetni ilyen szélben meg esőben. Ám most már nincs visszaút, győzködte magát. Az egész lényére rátelepedő, átható félelem ellenére sem. Mellesleg pedig pont ez a félelem volt az, ami Crickley Hallba vonzotta. Szükség volt rá. A gyerekeknek szükségük volt rá. Efelől biztos volt. Egy újabb lidércnyomásos mérföld után Lili elérte a kikötőfaluba vezető elágazást, és hálásan nyugtázta, hogy már nincs túl messze a háztól. Szél fütyülte körbe, és az eső vég nélkül, könyörtelenül püfölte a járművet. A keskenyebb
fák és bokrok vadul hullámzó tengerre emlékeztették. Lili gondterhelten törölte le maga előtt kabátja ujjával a bepárásodott szélvédőt; továbbra is kénytelen volt a kormányra hajolni, és a lehető legközelebb kerülni a szélvédőhöz, ha egyáltalán látni akarta maga előtt az utat, mivel az esőzuhatag gépfegyverlövedék-sorozatban robbant szét milliárdnyi cseppre az úttesten. A médium az ajkába harapott, s ujjpercei elfehéredve markolták a kormányt. Aztán megtörtént. Kétágú villám cikázott cakkos útján a háborgó égből, s közvetlenül Lili balján csapott le egy szilfába. Szikrák szökkentek belőle szerteszét, s apró tűz lobbant. A fatörzs éles, nyekergő csikorgással hasadni kezdett. A csonkolt fa egyenesen felé zuhant, ám sikolyát elnyomta a következő másodpercben felharsanó fülsiketítő dörrenés, s ki tudja, mi - félelem vagy ösztön - miatt tette, de teljes erejével a gázpedálra taposott. A dús lombú ágak még súrolták a kocsi hátsó ablakát, amint a fatörzs hatalmas, vibráló puffanással lezuhant; Lili csak akkor állította le a Citroent, amikor már biztosan tudta, hogy kikerült a veszélyzónából. Hátrafordult, ám az esőfüggönyön át nem látott mást, csupán egy hatalmas levél- és ágkupacot, amely tökéletesen elzárta az utat. Ahogy előrefordult, megborzongva nagyot fújt, s homlokát a kormánykerék re hajtotta. Ó, istenem, ez közel volt!-gondolta. - Ó, édes istenem, eznagyon közel volt! Egész testében remegett, ám különösen nyaka és válla, melyeket paradox módon acélmerevnek érzett. Beletelt néhány pillanatba, amíg annyira összeszedte magát, hogy ismét el tudjon indulni. Még mindig reszketve
folytatta útját Crickley Hall felé. A kicsiny autóbeállóban már állt egy jármű, ám az nem Gabe Caleigh-é volt. Lili tudta, hogy a család Range Roverrel jár, ám ez itt teljesen más márka volt, valamilyen Ford. Az eső olyan erősen zuhogott, s az éjszaka olyan sötét - kivéve akkor, amikor villámfény világította meg az eget; mert ilyenkor minden színpadias ezüstszürkébe borult -, hogy még a színét sem tudta megállapítani. A Range Rovert sehol sem látta, és röviden eltűnődött azon, hogy a család nem hagyta-e már el a házat. Aztán megpillantotta a folyó túloldalán az egyik ablakban derengő, tompa fényt. Közvetlenül a Ford mögé parkolt le, s a rávetülő fényszóró látni engedte, hogy Mondeo, mégpedig sötétvörös. A fémről visszapattogó eső vékony vízpermetglóriába vonta a kocsi tetejét. Lili szinte még ki sem szállt, máris bőrig ázott: szőke haja sötétre színeződött és a fejére tapadt. Hirtelen azt kívánta, bárcsak hozott volna magával esernyőt - teljesen más járt az eszében, amikor kiszáguldott a lakásból -, ám végül arra a következtetésre jutott, hogy tökéletesen felesleges lett volna: a hatalmas szél egy szemvillanás alatt elfújta volna. Szinte a füléig húzta fel a vállát, s beledőlt a szélbe; kabátját szorosan összefogta a nyakán, majd elindulta híd felé. Mielőtt rálépett volna, megállt egy pillanatra, hogy átnézzen Crickley Halira. Majdnem minden ablakban fény világított, az emeleten és a földszinten is; s úgy tűnt, még az apró padlástéri ablakok mögött is égnek a lámpák. A médium a korlátba kapaszkodva puhatolózó lépést tett bokacsizmás lábával a hídon, majd megállt. Érezte, hogy reszket alatta a faépítmény.
Bár koromfekete volt az éjszaka, jól látta a robajló, duzzadt folyó haragosfehér tajtékait. A barátságtalan hullámok mindössze centiméterekkel zúgtak el a híd pallói alatt, vízpermetet záporozva a deszkákra, melyek így veszedelmesen síkosak lettek. Szorosabban markolta meg a korlátot. Villám hasította ketté az eget, s ezüstös fényében a folyó rémisztőnek tűnt, mintha a következő percben megállíthatatlanul ki akarna törni medréből. Letört faágak, gallyak és gyökerestül elszabadult bokrok torlódtak a túloldalon az építménynek, s a korlát - amelybe megkapaszkodott - egyfolytában remegett a keze alatt. Ő maga is erősen reszketve, egyik lábát lassan a másik elé helyezve óvakodott át a hídon, amely most, hogy két lábbal állt rajta, még ingatagabbnak, még instabilabbnak tűnt. Kezét mindvégig a víztől síkos karfán tartva, elővigyázatosan haladt előre; a szél vizet korbácsolt az arcába, csizmája minduntalan meg-megcsúszott az átjáró nyálkás felszínén. Félúton az egész szerkezet elmozdult, mintha az alatta tomboló víz sodorta volna arrébb. A híd mindössze egy-két centiméternyit csúszott arrébb, ám ez bőven elég volt ahhoz, hogy Lilit elkapja a vakrémület. A médium az út további részét száguldva tette meg, lába önálló életre kelve siklott a deszkákon, s csak azért nem vágódott el, mert közben minden erejével a korlátba kapaszkodott. Épp azelőtt, hogy végre elérte volna a túlpartot, a híd - mintha ki akarna szakadni támasztékából ismét megingott, és bármilyen apró volt is a mozdulat, Lili elveszítette az egyensúlyát, s támolyogva előrezuhant. Térde nagyot koppant a kavicsos ösvényen.
Felsebezte a kezét, amivel az esését tompította, s térdéről is lenyúzta volna a bőrt, ha nem visel vastag kabátot és szoknyát. Talpra kászálódott, de nagyot fintorgott, mert mindkét kezét átjárta az éles fájdalom, majd a lehető legkisebbre összehúzva magát, továbbsietett a ház felé. Valami elkapta a vállát: kemény lökés volt, mintha megütötték volna, s ő támadásra számítva sarkon perdült. Mozgást észlelt az éjszaka sötétjében: valami kicsi és négyszögletes lendült arrébb mellette. A következő villámlás megvilágította a sebesen felé száguldó hintát. Ám ezúttal odébb tudott lépni, így a játék nem találta el. Szinte érezte a súlyát, amint a faülés elérte íve legmagasabb pontját, körülbelül fél méterre a feje felett. Bár tudta, hogy az orkánerejű szél lengeti, nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy a hinta szándékosan ütötte meg, valamiképpen összeesküdve a villámsújtotta fával meg az instabil híddal, hogy távol tartsák Crickley Halitól. Némán korholni kezdte magát, amiért ilyen melodrámát kreál, és emiatt hagyja elterelődni a gondolatait, s gyorsan folytatta kínszenvedéssel teli útját a ház felé. Elérte a hatalmas bejárati ajtót, s hosszasan megnyomta a csengőt mellette. A vihar odakint túl lármás volt ahhoz, hogy akármit is halljon a csengésből, így még egyszer lenyomta a kapcsolót, majd az öklével döngetni kezdte a fát. - Eve! - kiáltotta. - Lili Peel vagyok! Kérem, jöjjön az ajtóhoz! Noha meg mert volna rá esküdni, hogy nem válik be, de végül is mit árthat, ha megpróbálja: elfordította az öreg, feketére festett kilincsgombot, és ő maga lepődött meg a legjobban, amikor a szél belökte az ajtót.
Belépett Crickley Hallba, s a fejére tapadt fürtjeiből csepegő víz azonnal bepettyezte a padlót; a szél tombolva tört be mögötte, esőfátyolt sodorva be magával. Gyorsan - s a förgeteg miatt némiképp erőlködve - becsukta a bejárati ajtót. A vihar zúgása egyből eltompult, s a médium ismét a nagyterem felé fordult. Félig-meddig arra számított, hogymint amikor legelőször idejött - most is elárasztják a láthatatlan, ám jelen lévő energiák, de semmit nem érzett nem rohantak rá kétségbeesetten próbálkozó szellemek, és nem nyomasztotta az épület légkörét semmilyen kellemetlen kisugárzású energia. A hatalmas, kockás kőpadlójú terem leginkább valami önimádó milliárdos mauzóleumára emlékeztette, de nyoma sem volt benne természetfeletti energiáknak. Víztócsák viszont voltak, némelyik pedig meglehetősen nagy- elszórtan sajátították ki a padló egy részét. Lili érdeklődve tanulmányozta őket, de egyszer csak mozgásra lett figyelmes. - Lili? - hallotta a meglepett hangot. Felnézett, s meglátta Eve Caleigh-t, aki az emeleti belső galéria korlátján át kukucskált lefelé. Nyilvánvalóan a fenti folyosó valamelyik szobájából lépett ki. Hallotta, hogy Eve élesen felszisszen, amikor megpillantja a földszint padlóját tarkító pocsolyákat. Gyorsan a lépcsőhöz ment és lesietett rajta, arcáról egyértelműen aggodalom sugárzott. A pocsolyákat kikerülve közeledett Lili felé. Bizonyára az eső az oka - jegyezte meg csendesen, inkább magának, semmint a médiumnak. Lili észrevette Eve körül a már jól ismert szomorúság auráját, ám ezúttal még a megszokottnál is szürkébb és élettelenebb volt.
Elnézést, Lili! - mentegetőzött Eve, ahogy a közelébe került. - Hallottam a csengőt, de épp Callyt fektettem ágyba. Remélem, hamarosan elalszik. Lili szánakozva nézett a másik nőre: -Eve... a fia. Nagyon sajnálom. Eve elképedt: - Ön... ön tudta? Megérezte? - Most már békében van. Soha többé nem árthat neki semmi. Arra számított, hogy Eve talán összeomlik vagy könnyekben tör ki, de a gyászoló anya erős volt, összeszedte magát. Lili megkönnyebbült. - Mi hozta ide ma éjjel? - kérdezte Eve szenvtelenül. - Az idő... -A vihar nem akadályozhatott meg abban, hogy eljöjjek. Fontos oka van annak, hogy itt vagyok. Azt hiszem, szüksége lesz rám. - Nem értem... - Eve enyhén megrázta a fejét. - Most már érzem. Néhány pillanattal ezelőtt a ház üresnek hatott, de most már érzem, hogy valami kezd átjönni, mintha csak rám vártak volna. - A gyerekek? - meredt áthatóan Eve Lili zöld szemébe. Egész reggel az volt az érzésem, hogy valami készülődik, hogy valami történni fog, de azt hittem, csak Cam miatt képzelődöm. - Nem. Ahogy mondtam, a kisfia békét talált. Ami ma este fog történni, annak semmi köze hozzá. - Hát ezért jött ide? A gyerekek miatt? - Hívtak. Jönnöm kellett. -
Eve egy héttel ezelőtt talán azt gondolta volna, hogy a médium szavai abszurdak, ám mostanra gyökeres fordulatot vett a világképe. Hitt abban, hogy Crickley Hallt azoknak a gyerekeknek a szellemei kísértik, akik egykor a házban laktak. De nem voltak egyedül; egy sötétebb entitás is tartózkodott itt. Eve maga is érezte. Kérdése komolyan csengett: - Ön szerint miért hívták ide magát, Lili? Kell, hogy legyen valami oka, nem igaz? Kell, hogy legyen valami oka annak, hogy itt vannak! Ám válasz helyett a médium egyszerűen lehunyta a szemét, és mentálisan kinyúlt a Crickley Hallban elhunyt árvák felé. Semmi nem történt. Nem tudta elérni őket. És mégis, amikor első alkalommal belépett a házba, szinte maga alá temette a hatalmas nyomás, az érzelmi duzzasztógát, amelytől majdnem elájult. Tudta, hogy létrejött a kapcsolat közte és az itt rekedt szellemek között - érezte boldogtalanságukat és könyörgésüket -, de nem jöttek át hozzá tisztán. Valaki vagy valami visszatartotta őket. Valaki vagy valami, amitől féltek. És most ő maga is megérezte. Lili szeme felpattant, mintha fizikai valójában döbbent volna meg. Akármi is volt az, a házban tartózkodók pszichés energiájából táplálkozott, a sajátját is beleértve. Érezte, ahogy kiszökik belőle az erő. - Erősebb náluk - mormogta, inkább magának, mint Evenek. Eve megérintette a karját. - Lili, jól érzi magát? Ám a médium inkább értetlennek, semmint erőtlennek tűnt.
Valami nagyon rossz történik itt! - Tágra nyílt szemmel körülnézett. Szemügyre vette a tárva-nyitva álló pinceajtót, felnézett a tökéletesen üres L alakú félemeleti folyosóra. Végigfuttatta tekintetét a széles, impozáns lépcsőn, és beleremegett. Néha a lépcső egyfajta epicentrumot képez a szellemek számára - magyarázta Eve-nek. - Azért, mert sokan és folyamatosan használják, így rengeteg energiát halmoz fel, s az anyagtalan lelkek vonzódnak ehhez az energiához. Valami van ott, de nem tudom megmondani, hogy mi. Villám lobbant odakint a lépcsősor feletti hosszú ablak mögött, s hófehér fénybe borította annak tábláit. A mennydörgés mintha magán a tetőn görgött volna végig. Eve! - szólalt meg hirtelen Lili, megijesztve ezzel a másik nőt. - Van valamije, ami a gyerekeké volt? Úgy értem, azoké a gyerekeké, akik itt haltak meg! Bármi jó lesz, ami utánuk maradt. Eve megrázta a fejét, és már épp közölni akarta a médiummal, hogy nincs semmi, amikor eszébe jutottak azok a tárgyak, amelyeket Gabe fedezett fel az emeleti szekrény mögötti rejtekhelyen. A büntetések könyve, a vékony, rugalmas nádpálca - és a Cribben testvérekről meg a gyerekekről készült fénykép! - Várjon meg itt! - vetette oda Lilinek, és elszáguldott a konyha felé, magára hagyva látogatóját a tátongó hallban. Lili kihasználta az alkalmat, és szemügyre vette a lustán terpeszkedő tócsákat a padlón. Amennyire meg tudta ítélni, nem volt lyukas a mennyezet: akkor meg hogy tudott átszivárogni a víz a padlón, ha alatta pince van? Talán üreg vagy valami földréteg húzódik a padló és a pince között, -
ahol az ingatlan tömör falai mentén beszivárogva összegyűlhetett a víz. Eve sietett vissza a konyhából, egyik kezében egy fényképet, a másikban pedig egy színes játékot - régimódi búgócsigát - szorongatva. Először a csigát nyomta Lili kezébe. Ez az a játék, amit Gabe-bel a gyerekek hálóterme melletti raktárszobában találtunk. Egy rakás hasonló cucc van odafent... játékok meg iskolaszerek. Valamennyi játék régimódi, de vadonatújnak tűntek. Úgy hisszük, soha nem használták őket. - Eve ideges tekintettel méregette a búgócsigát. - Amikor leporoltuk, akkor láttuk, hogy milyen szép. Múlt hétfőn egyedül voltam itthon, és megpörgettem: akkor láttam a gyerekek szellemeit. - Úgy érti, hogy a csigán látta a képeiket? - mutatott Lili a játék fémházára nyomott képekre. Nem! Valódi gyerekeket láttam, idelent a hallban! Csakhogy nem voltak valóságosak, hanem szellemek. Körtáncot jártak. Ám Mr. Pyke úgy vélte, hallucinálhattam amiatt, mert egyfolytában a pörgést bámultam... Tudja, hallgattam a hümmögő zajt, amit pörgés közben magából kiadott, láttam, amint a színek fehérre váltanak. - Ki az a Mr. Pyke? - kérdezte Lili, akinek egyszerre feléledt a kíváncsisága. Tegnap érkezett. Szellemvadásznak hívja magát, vagyis spiritiszta oknyomozónak, és sikerült meggyőznie Gabe-et arról, hogy ő be tudja bizonyítani, hogy nincsenek szellemek a házban. Most is itt van, odafent, a régi hálóteremben helyezi el a felszerelését. Loren vele van.
Eve ekkor döbbent rá, hogy Pyke és a lánya már régen elmentek. Lehet, hogy ez a Mr. Pyke elragadó, de mi egyebet tudnak róla? Aggódni kezdett. A médium elvette a játékot Eve-tői, és szemügyre vette. Talán valóban játszottak vele a gyerekek, mielőtt elzárták volna. - Könnyedén végigfuttatta ujjait a csiga élénk színekben ragyogó felszínén. - Érzem velük a kapcsolatot! - És itt a fénykép is, amelyet Gabe talált. Az emeleti szekrény álfala mögé rejtették. - Eve előrenyújtotta a régi feketefehér képet. Lili a padlóra engedte a búgócsigát, és elvette a fotót. Szíve a torkában dobogott, ahogy a kezébe vette, hiszen végre megláthatta azokat a gyerekeket, akik menekültként érkeztek Crickley Hallba; mostantól fogva már tudni fogja, hogyan néztek ki. Egyesével megvizsgálta az arcokat: a hátsó sorral kezdte. Egyszer nagy grimasz lútott át a vonásain, ám hamarosan továbbhaladt. Elidőzött a csinos, fiatal nőnél, akiről Lili azt mesélte, hogy az egyik tanító volt; volt valami végtelenül szomorú a kisugárzásában. A fiatalabb gyerekekből álló első sor előtt egy vonásaikban sok hasonlóságot mutató férfi és nő ült két széken. Mindketten ridegnek, rosszindulatúnak tűntek, s gyanakvó ellenségességgel bámultak a fényképezőgépbe. Vibráló nyugtalanság futott végig Lilin, s gyorsan elkapta a tekintetét. Ám szeme hamarosan visszatért az egyik gyerekhez - bár inkább kamasznak tűnt, és egyértelműen idősebb volt a többieknél -, ahhoz, amelyik láttán az előbb elfintorodott. A
fiú vigyorgott, az egyetlen a fotón, aki ezt tette, de tekintete nem sugárzott jókedvet. Sunyi, háborodott szeme volt. Lili megérezte. Egyensúlyát vesztve megingott, s Eve megijedt, hogy ismét elájul. De a médium összeszedte magát. A fényképen vigyorgó fiúra mutatva megkérdezte: - Tud róla valamit? -Ami azt illeti, igen - válaszolta Eve. - Az itteni kertész Crickley Hall több tulajdonosának is dolgozott, s úgy tűnik, már akkor is itt volt, amikor a kicsik megérkeztek Londonból. Erről az egy fiúról mesélt egy keveset, de semmi jót. A többiek nem szerették, viszont szemmel láthatóan ő volt Cribbenék kedvence. Azt hiszem, Mauricenak hívták. Maurice valaminek. Stannard? Nem, Stafford volt! Maurice Stafford! Érzem körülötte a rosszat. - Lili ismét elfintorodott: ezúttal mélyebben, koncentráltabban. - Valami nagyon nem stimmel vele. Azt hiszem, nagyon gonosz volt. - De hiszen gyerek volt még! Túl fiatal ahhoz, hogy gonosz legyen. - Ez annak született. Nem tanulta. Van valami kapcsolat közte és a két felnőtt között. Azt mondta, Cribbenék: férj és feleség? - Fivér és nővér. Valóban, a hasonlóság nyilvánvaló. Ez a fiú, Maurice Stafford, tőlük tanulta a rosszat. Olyan erősen érzem! Ó, szent isten! - A fénykép megremegett a kezében. - Kezd tisztulni a kép! Nagyon sokat ártott a többieknek. Lehunyta a szemét. - Megpróbálják elmesélni, a gyerekek megpróbálnak beszélni velem! Itt vannak, Eve, a gyerekek
még mindig itt vannak a házban! Nem is mentek el soha! Kinyitotta a szemét. -Nem érzi őket? - kérdezte Eve-től. És Eve megérzett valamit. Nem is, inkább meghallotta. A suttogó duruzsolást. Egyre hangosabb lett, s már betöltötte a nagyterem sarkait. A lélegzete is elakadt, amikor a padlón veszteglő búgócsiga lassan forogni kezdett. Fiatal gyerekhangok voltak, valamennyi olyan szavakat suttogott, melyeket nem érthetett, mert egymásba folytak, összevegyültek, így az egész inkoherens maradt. Ám tudta, ijedt hangokat hall. Bár a zsongás erősödött, még mindig suttogás volt csupán, és a csiga gyorsabban kezdett pörögni. Eve Lilire nézett, zavartan és értetlenül. -Annyira erősen próbálkoznak! - mondta Lili, és elámulva körbenézett a hatalmas teremben. - De valami meggátolja őket a kapcsolatteremtésben. - Megborzongott. - Van itt egy másik entitás is, ám nem hajlandó előjönni. Még nem. A médium a búgócsigára meredt, melynek színei kezdtek összeolvadni: először csak elhomályosultak, majd egyszerre fehér ködfátyollá váltak. Zümmögő hang kísérte az átalakulást, mely sem nem dallamos, sem nem harsány, s ami végül monoton klimpírozásban állandósult. A suttogás most leginkább távolban repülő madárraj lágy susogására emlékeztetett. Váratlanul egy hang, egy valódi hang, egy férfi hangja szakította meg az élményt, és bár nem volt több halk dörmögésnél, magasról, a lépcsőfordulóról szállt alá. A búgócsiga imbolyogva, botladozva lassulni kezdett, és mélyebb hangon dongott tovább. Ismét megjelentek rajta a színek, és a táncoló alakok formát öltöttek. Hamarosan vad
dülöngélésre váltott, megrezgett, aztán az oldalára dőlve íve mentén elgördült, s Eve mögött állt meg. A suttogás elhalt. Lili oldalra hajtott fejjel kereste az új hang forrását. Loren lépett elő az emeleten az egyik ajtó mögül, közvetlenül mögötte pedig a magas férfi, akinek hangját az imént hallották. A kislány egyre csak a nagydarab embert nézte, mintha magába akarná inni minden egyes szavát. Megálltak, az erkély korlátján keresztül Lili észrevette, hogy Loren kinyitja a folyosón a szekrény ajtaját. A férfi hangja erős volt és elég tiszta ahhoz, hogy odalent is hallják. Visszajövünk ide, ám előtte kell néhány szót váltanom édesanyáddal a padlással kapcsolatban. Nem szeretném, ha bármi is elmozdulna a helyéről most, hogy felállítottam az eszközöket. Ő Gordon Pyke - magyarázta Eve Lilinek. - Ő a nyomozó. - Aztán, mintha csak most tűnt volna fel neki: Lili, mi történt azokkal a hangokkal? A suttogással. De a médium továbbra is a belső erkélyen álldogáló párost bámulta, akik ebben a pillanatban indultak el a lépcső felé. Elkapta róluk a tekintetét, s ekkor vette észre, hogy Eve őt vizslatja. - Elmentek. Valami megzavarta őket. Azt hiszem, megijedtek. -A gyerekek voltak azok, nem igaz? Az árvák, akik itt fulladtak meg annyi éwel azelőtt. - Igen. Igen, úgy hiszem... biztos vagyok abban, hogy ők voltak. Pyke és Loren már lefelé jöttek a lépcsőn, s Lilinek feltűnt, hogy a kis kecskeszakállas férfi igen magas. Valami - talán
megérzés - kezdett kattogni elméjében, de a gondolat egyelőre nem fogalmazódott meg. Pyke az emeleten hagyott valamit - egy hatalmas bőröndöt. A nagyterembe leérve az önjelölt szellemvadász a tócsákat gondosan kikerülve közeledett Lorennel együtt feléjük. Úgy tűnik, beáztak - jegyezte meg teljesen szükségtelenül, és látványosan körülnézett a hallban, majd fejét a mennyezet felé fordította. - Ne aggódjon, hamarosan megtalálom az okát, s akkor gondoskodunk róla, hogy ne fordulhasson elő többé ilyesmi! Valami egyre jobban zavarta Lilit a Loren kíséretében feléjük tartó férfiban. Áthatóan a szemébe nézett. Az érzés úgy nyilallt belé, mintha mellbe vágták volna, még a lélegzete is elakadt. Ó, édes istenem!- gondolta. Aztán, sürgetően és hangosan: - Ező, Eve! Ő az a fiú, a képen! Az, akit Maurice Staffordnak nevezett! 68. AKADÁLY Gabe a fékre taposott, s a Range Rover csikorogva, csúszkálva megállt: a motorháztető alig néhány centiméterre az utat keresztben elzáró lombos faág mögött remegett. A pokolba! Ez nem lehet igaz! Túl gyorsan hajtott, s majdnem beleütközött a betonon terpeszkedő akadályba; a legutolsó pillanatban vette csak észre. Magában hálát adott az Úrnak, hogy gyors reakcióképességgel áldotta meg - és persze a beépített ABS sem kevéssel járult hozzá a sikeres megálláshoz, amely
megakadályozza, hogy az autó a hirtelen fékezés következtében megcsússzon. A Range Rover reflektora megvilágította az akadályt, és Gabe gyorsan szemügyre vette. Villám cikázott végig az égen, még jobban megvilágítva az utat, s már a kormány mögül is pontosan látta, hogy a kidőlt fa teljes egészében elzárja a keskeny mellékutat: ágai letarolták a jobb oldali élősövény egy szakaszát, széthasadt törzse pedig tömör korlátot képezett a balján. Gabe hátradőlve elkáromkodta magát. Mennydörgés morajlott. További tétovázás nélkül kinyitotta a sofőrülés melletti ajtót, majd kilépett a viharba. Reflexszerűen azonnal hunyorogni kezdett az arcába csapó eső miatt, és összekapcsolta tengerészdzsekije gallérját a nyakán. Belökte az ajtót, mely tompa puffanással zárult, s elindult az ágak képezte magas, természetes barikád felé: a jármű reflektora segített neki felbecsülni a bajt. Az út mindkét szélét szemügyre vette, és ismét arra a következtetésre jutott, hogy nem tudja kikerülni az akadályt. Legalábbis nem a Range Roverrel. Már épp azon volt, hogy felmászik a füves útpadkára, ahol a megrongálódott fatörzs csonkja még mindig füstölgött a becsapó villám okozta tűztől, amelyet szinte azonnal ki is oltott a széltől kergetett eső, amikor egy, a szemközti irányból közeledő fényfoltra lett figyelmes. A fénypont közelebb ért, és egyenesen a szemébe világított, annyira elvakítva ezzel, hogy kénytelen volt védekezésképpen az arca elé emelni a kezét. A hang csak nehezen talált magának utat Gabe-hez a viharon át:
Mr. Caleigh? Maga az? Gabe pislogva meredt előre, s az erős kézireflektor mögött szerencsére most némiképp lejjebb engedte az, aki tartotta fel is fedezett egy sötét alakot. Ő is megemelte a hangját, s úgy ordított vissza: - Ki van ott? A másik ezúttal teljesen a talaj felé irányította a lámpát, és Gabe a Range Rover reflektorainak fényében fel is ismerte a közeledő alakot. A lámpás ember viharkabátot viselt, melynek csuklyáját lapos svájci sapkája fölé húzta. - Percy? Maga az? - Igen, Mr. Caleigh - hangzott a kiáltás. - Percy Judd vagyok. Balesete volt, az volt? Gabe a szélvihar és a dobogva záporozó eső zajától alig hallotta az öreg kertész szavait, ám a nevet mindenesetre sikerült tisztán kivennie. Megvárta, amíg Percy Judd közelebb ér, s csak aztán szólalt meg újra: - Mi az ördögöt keres idekint egy ilyen éjszakán, Percy? A kertész Gabe füléhez hajolt: - Oda tartok, ahova maga, Mr. Caleigh. Crickley Hallba. Gabe meglepetten kapta fel a fejét: - Pont most? Miért? Percy mintha vonakodott volna megmagyarázni. Aligha mondhatta el munkaadójának, hogy kutyája szűnni nem akaró nyüszítése, aztán vonyítása késztette arra, hogy otthagyja kényelmes kuckóját ezen a viharos éjszakán. Ez, no meg az őt magát is elöntő kellemetlen érzés. -Aggódtam az idő miatt, uram! - kiabálta a félhazugságot közvetlenül Gabe fülébe. - Ez az idő árvizet hozhat, Mr. -
Caleigh, pont úgy, ahogy legutóbb... akik emlékeznek rá, mind ezt mondják! -Azt hittem, az nem fordulhat többé elő. Semmi nem állhatja útját a lápvidékről leömlő víznek, amikor már hetek óta esik, és a vihar is ilyen vad. Tudja, fokozatosan erősödött. Az óvintézkedések csak csökkenthetik a kárt, az árvizet magát nem tudják megállítani. Remek! - gondolta Gabe. - Még valami, ami miatt aggódni lehet. - Megpróbáltam feltelefonálni a házba - folytatta Percy-, de bizonyára tönkrementek a vezetékek! Még csak vonal sem volt. Ismét villám cikcakkozta az eget. Gabe a kidőlt szilfára mutatott. Megvárta, amíg a dörgés elhal, addig meg sem próbálta folytatni a beszélgetést. Percy szálegyenesen állt az ítéletidőben, méltóságot sugározva. Sapkájának a kabátcsuklya előtüremkedő ellenzőjéről apró patakokban csurgott az esővíz. - Teljesen elzárta az utat - magyarázta Gabe. - Nem tudom kikerülni a kocsival. Percy gyorsan felmérte a helyzetet. -Akkor gyalog kell továbbmennünk, uram! Innen már nincs messze Crickley Hall; hamar odaérünk. Biztos, hogy jönni akar? Tudja, nem kell... egyedül is megoldom. - Pusztán jó szándékból mondta ezt; csodálta az öregember kitartását, ám aggódott is érte. Akármit is mondott Percy, Crickley Hall akkor is messze volt még. - Nem, magával akarok menni! Úgyis mondhatnám, megnyugodnék tőle. - Az öregember eltökéltnek tűnt.
Gabe megszorította Percy felsőkarját. - Rendben. Kedves magától, Percy, köszönöm. Akkor hát keressük meg, hol lehet elmenni emellett az istenverte fa mellett. Behajolt a Range Roverbe, hogy lekapcsolja a motort meg a világítást, majd beállította az elakadásjelzőt, hogy ne maradjon láthatatlan az esetlegesen arra járó járművek számára. Együtt, beledőlve a szélbe, indultak el a füves padkán veszteglő elszenesedett fatönk felé. Autó nélkül pokoli egy út lesz? -gondolta Gabe. 69. MENEKÜLÉS Eve még soha nem látta, hogy egy ember személyisége ilyen rövid idő alatt ennyire gyökeres fordulatot vett volna. Az egyik pillanatban Pyke még Loren kezét fogva békésen lépkedett felé és Lili felé, bicegése alig észrevehető, ahogy a tócsákat kerülgeti, tekintetében barátságos érdeklődés csillan, amikor szemügyre veszi a médiumot, a következőben pedig acsargó fintorba torzul az arca, és lángoló düh parázslik ugyanabban a - mégis ijesztően más szempárban. Bicegése cseppet sem lassított mozgásán, és sétapálcáját magasan a feje fölé emelve hosszú léptekkel menetelt Lili felé. A fiatal nő hátrált egy-két lépést, s karját védekezően a feje fölé emelte, mert biztosan tudta, be fog következni az ütés. Loren mozdulatlanná dermedt, arca halottsápadtra vált, s döbbent szörnyülködéssel eltátotta a száját.
Meg ne...! - tört ki Eve-bői a tiltakozás, ám Lili sikolya elnyomta szavait; hangját erősen, áthatóan sokszorozták meg a nagyterem falai. Pyke - vagy Maurice Stafford? Lili azt mondta, hogy ő Maurice Stafford! - meg sem torpant; a bot íves vége megremegett a magasban, ahogy lecsapni készült vele. Arca maga volt a megtestesült, hamisítatlan gyűlölet és düh, mintha a lelepleződés egyben valódi természetét is felfedte volna. Lili továbbra is védekezően magasba emelte a karját, halálra vált sikolya a csúcspontjára hágott. A ház valamennyi lámpájának egyszerre kezdett el remegni a fénye. Sötétség borult rájuk. Eve döbbenten - s még mindig Lili sikolyával a fülében tapogatózni kezdett Loren után a sötétben. Közvetlenül azelőtt, hogy a világítás kihunyt, még látta, ahogy Pyke sétabotja suhogva alázuhan, majd hallotta, amint nekicsapódik valaminek. Tudta, hogy Lili volt ez a valami, mivel a sikoltást fájdalmas jajkiáltás követte. Léptek csattogtak a kőpadlón, ám Eve egészen addig semmit nem látott, amíg az odakint felvillanó villám - a lépcsőforduló feletti hosszú ablakon át bevilágítva - fénye kietlen ezüstfehérbe nem borította egy pillanatra a hallt. Eve a cikázó elektromos kisülés keltette villanásnyi életképeken keresztül látta, amint Lili a bejárati ajtó felé menekül; kinyitja, majd kirohan rajta; a nyíláson át belobbanó villámfényben mindössze fekete sziluett volt csupán. -
Lili már kezdett elhajolni, és a feje fölé emelni a karját, hogy a fejét védje, amikor a lámpák fénye megrebbent, majd elhalt: a masszív bot lecsapott, és csupán kabátja vastag anyagának köszönhette, hogy nem sérült meg súlyosan jobb alkarja. Sikoltása fájdalmas jajkiáltásba torkollott. Abban a pillanatban eszeveszett rémület fogta el, hogy a férfi - akit egykor Maurice Staffordnak hívtak céltudatosan elindult felé, sétapálcáját fegyverként a feje fölé emelve, feltörő érzelmeitől eltorzult arccal. Sikerült annyira összeszednie magát, hogy képes legyen megfordulni és elrohanni. A nagyterem ismét villámfényben fürdött, s ő fejvesztve továbbrohant az ajtó felé: bokacsizmás lába hangosan koppant a kockaköves padlón, jobb karja az ütéstől bénultan csüngött az oldalán, balját - hogy jobban tudjon tájékozódni - egyenesen maga elé nyújtotta. Amikor elérte az ajtót, ujjaival megpróbálta kitapogatni a kilincset: hamarosan meg is találta, elcsavarta, majd felrántotta a szegekkel kivert vaskos faajtót, és kimenekült a viharos éjszakába. Szemét bántották a viharos égbolt erősen villódzó fényei, ám továbbmenekült az esőáztatta pázsiton, halálra váltan attól, amit maga mögött hagyott a házban. Nemcsak a sántikáló férfi ébresztette fel benne az elemi rettegést, ugyanis minden kétséget kizáróan megérezte, hogy más rémségek is ólálkodnak azok között a tömör falak között. A szél erősen megnehezítette haladását, szabályosan bele kellett dőlnie, s kénytelen volt bal kezét a homlokához emelni, hogy lásson valamit az özönvízben. Az ég megint
feldübörgött, és a puha, felázott föld minden egyes botorkáló lépésénél cuppogva szívta magába a csizmáját; Lili lekushadt a tomboló vihar erejétől. Azt sem vette észre, amikor a hinta súlyos, fekete ülése elérobbant a sötétből. Jobb halántékát találta el, s az ütés ereje ledöntötte a lábáról. Ott feküdt a rövidre nyírt fűben, eső verte leterített testét. Bal kezének ujjai fogást keresve belemarkoltak a sáros talajba. Megpróbálta felemelni a fejét, de nem volt hozzá elég ereje. Lili elájult. 70. EPICENTRUM Eve Loren után tapogatózott, ám olyan sötét volt, hogy saját kezét is alig látta. - Loren! - sziszegte, de nem kapott választ. A feje felett a fekete kovácsoltvas csillár felpislákolt, először csak halványan, ám hamarosan új erőre kapva fényesebben ragyogott. Ismét elhalványult, majd megint felerősödött, hogy aztán ismét elgyengülve fakó, ám állandósult erővel világítson tovább, árnyakat és borongó sarkokat vetítsen a nagyteremre és a lépcsőfordulóra. Eve-ben ekkor tudatosult, hogy mi történt. Hollow Bay térségében valahol villám csapott egy villanyvezetékbe vagy megtépázott néhányat a vihar - akárhogy is történt, a környéken és valószínűleg az egész kikötőfaluban elment az áram. Crickley Hall generátora, az a generátor, melyet Cabe csupán múlt vasárnap javított meg és állított üzembe,
az energiahiány beálltával azonnal bekapcsolt, s most az biztosította a ház áramellátását. A világítás erőtlen volt, tulajdonképpen alig töltötte be funkcióját, ám a teljes sötétségnél még mindig sokkal jobb. Megpillantotta a magas férfit - Pyke-ot, Staffordot vagy akármi is volt a valódi neve! -, aki a bejárati ajtónál állt, melyet épp az imént csapott be. Lorenre nézett, aki ijedten és zavartan állt néhány méterre az anyjától, majd Eve-re. A barátja nem jut messzire - jegyezte meg Pyke szenvtelen, majdnem barátságos hangon. - Egy ilyen éjszakán semmiképpen sem. És még ha sikerül is kijutnia és segítséget hoznia, amit mellesleg igen kétlek; ugyanis azok, akiknek volt bátorságuk a környéken maradni, már rég bezárkóztak a házukba, eltorlaszolt ablakok és ajtók mögé, nos, akkorra már túl késő lesz. Mihez lesz túl késő? - vetette fel magában Eve. Loren felé lépett és kinyújtotta érte a kezét. A kislány tenyere jéghidegen reszketett anyjáéban. Ön is érzi, Eve? - kérdezte Pyke, akinek csillogó szeme felfedező körútra indult a roppant teremben, s még a magas, fagerendás mennyezetet sem kerülte el. - A nagyterem a spirituális tevékenység epicentruma. A szellemek itt gyülekeznek, erejük szinte kézzel tapintható. Pyke elállta a bejárati ajtót. Kabátja és kalapja - melyektől korábban már megszabadult - az ajtó melletti fogason lógott, ám egyértelmű volt, hogy esze ágában sincs magára ölteni őket és elmenni. Eve hátrálni kezdett, s Loren tartotta vele a lépést. Ezúttal ügyet sem vetettek arra, hogy átgázolnak a pocsolyákon. Még ha meg is próbálnának a
konyhán keresztül áttörni, hogy annak kertre nyíló ajtaján meneküljenek ki, Pyke a főbejáraton át néhány hosszú lépéssel utolérné őket. Fegyverként tartotta maga elé sétabotját. Eve soha nem félt még ennyire. Ó, a puszta félelemnél többet és jobban szenvedett, amióta Cam eltűnt, ám ez most más volt. Tisztában volt azzal, hogy veszélyes helyzetben vannak, és féltette önmagát meg Lorent - természetesen az odafent alvó Callyt is - az ajtónál veszteglő férfitól, akinek minden porcikájából fenyegetés sugárzott. Olyan kedvesnek, olyan jó modorúnak tartotta, amikor megismerkedtek, és most szemében merő rosszindulat lobogott. Loren olyan erősen szorította a kezét, hogy szinte fájt. Eve minden erejével azon volt, hogy amikor megszólal, ne hallatsszon ki hangjából az idegesség. Mit akar tőlünk, Mr. Pyke? - Szelíden, nyugodt hangnemben tette fel a kérdést, mintha csak a zöldségesnél érdeklődne a paradicsom ára felől. Valahogy rá kell vennie ezt az embert, hogy válaszoljon neki. - Drága asszonyom, az a helyzet, hogy nem én akarom, hanem a ház akarja ezt tőlem. Elmozdult az ajtótól, s lépett kettőt feléjük. Eve és Loren még jobban elhátrált, pontosan annyit lépve hátra, ahányat a másik előre; a lépcső felé sodródtak. - Nem értem, Mr. Pyke. Beszéltesd, beszéltesd! - szuggerálta Eve önmagát. Miért kellett bántania Lili Peelt? Pusztán azért, mert felismerte? De most ő és Loren is tudja, kicsoda valójában, akkor velük mit fog tenni? És különben is, mit számít az, hogy tudják,
egykor Maurice Staffordnak hívták? Mit tett Stafford, és ó, te jóságos ég, miért nem halt meg, miért nem fulladt meg, mint a többi kis kitelepített? Sarkával nekiütközött az első lépcsőfoknak, s Lorennel együtt megtorpant. Megpróbálta szóval tartani az egyre közeledő Pyke-ot. - Hogy akarhat egy ház akármit is magától? - Mostanra már ön is tökéletesen tisztában van azzal, Eve, hogy Crickley Hall megszállott... Ó, olyan barátságos; hangja olyan tárgyilagos, szinte engesztelő. A szeme volt csupán, az az egykor olyannyira megnyerő szempár, amely egyértelműen mutatta a zavarodottságát. Azt mondta nekünk, hogy nincsenek szellemek válaszolta Eve, s Lorennel felléptek az első lépcsőfokra; mindketten hátrafelé mozogtak, tekintetüket még csak véletlenül sem vették volna le Pyke-ról. Nem. Azt mondtam, hogy számos esetben tökéletesen természetes okokkal lehet magyarázni a természetfelettinek tartott eseményeket vagy az úgynevezett manifesztációkat. De... és jómagam is készségesen elismerem, hogy ez a kisebbség, néha valóban valódi a kísértetjárás, amire racionális, hétköznapi magyarázat nem adható. -A gyerekek... a szellemeik... valóban itt vannak? A lehető legegyenletesebb és leglassúbb mozdulatokkal Eve felhátrált a második fokra. Loren követte. Hát persze, hogy itt vannak! - Eve összerándult Pyke felcsattanó haragjától. - Hát nem érzed a jelenlétüket, asszony? Nem érted, hogy körülvesznek bennünket? Te jó isten, szinte látni őket! És ahogy Pyke kiejtette a szavakat,
Eve úgy vélte, mintha meglebbenni látott volna valamit a terem árnyékai között. Apró, anyagtalan formákat. A sötétség világosabb árnyalatait. De nincsenek egyedül. - Pyke ismét tökéletesen épeszűnek hatott, amint Eve és Loren felé bicegett, immár súlya jó részét átterhelve járóbotjára. - Nevelőjük és oltalmazójuk is velük van. Augustus Cribben. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ő volt Maurice Stafford ura és gazdája. Anya és lánya óvatosan feljebb lépett a következő lépcsőfokra. Nem Augustus Cribben gondjaira bízták a házat a második világháborúban? - próbálkozott ismét óvatosan Eve. Húzni akarta az időt, elterelni Pyke figyelmét; félt attól, amit tenni akart velük, mert - és efelől semmi kétsége nem volt - akármi is volt az, semmi jóval nem kecsegtetett. Tisztán látta a férfi szemében vad táncot járó őrület szikráit. - Ő volt a gyerekek felügyelője és tanára, igazam van? Kiszáradt a szája, ám ellenállt a késztetésnek, hogy sarkon perdüljön és Lorennel együtt rohanni kezdjen, fel a hálószobába, ahol Cally aludt, és magukra zárja az ajtót. Vajon van kulcs a zárban? Nem tudta felidézni maga előtt. Pyke sántikálva megállt, barna cipője egy tócsa kellős közepén. Sétapálcájára nehezedett. -Augustus Cribben ennél több volt: Isten a húga szemében és az enyémben; mélyen tiszteltük és nagyra tartottuk. És ami a többi kitelepítettet illette? Nos, ők egyszerűen csak féltek tőle. Már a harmadik lépcsőfokon álltak: még néhány, és már fent is lesznek a kis, négyszögletes lépcsőfordulón. Eve úgy
döntött, hogy akkor, amikor felérnek oda, akkor törnek majd ki. Sikerült úrrá lennie a hangján, bár legszívesebben sikítozva elrohant volna. - Azért féltek tőle a gyerekek, mert kegyetlenül bánt velük. Nem így volt? Hát ezt meg ki mondta magának? - Pyke tekintetében az őrület szikrái mellett ismét harag lobbant, s ettől még ijesztőbbé vált. - Feltételezem, az a vén, okvetetlenkedő Percy Judd. Ó igen, pontosan tudom, hogy még mindig itt dolgozik kertészként és karbantartóként. De világéletében kívülálló volt itt, akinek nem akadt jobb dolga, mint hogy beleüsse az orrát mások ügyeibe. Meglehetősen ostoba volt már akkor is, és biztos vagyok benne, hogy az évek múlása nem tett hozzá intellektuális fejlődéséhez. Ha! Valószínűleg még mindig azt találgatja, hova tűnhetett a babája, a Miss „dölyfös-gőgös" Nancy Linnét. Nos, Magda és én gondoskodtunk róla. Eve erőt vett magán, és megkérdezte. - Maguk... maguk megszabadultak tőle? Semmi szükség a szemérmeskedésre, Eve. - Az udvariasság ismét felülkerekedett a férfiban. - Ő is minden lében kanál, okvetetlenkedő nőszemély volt. Amolyan fogadatlan prókátor. Meg kellett ölnünk, tényleg nem volt más választásunk. Aztán, hogy eltüntessük, a kútba dobtuk a hulláját. Nem várhattak tovább. Nem várhattak addig, amíg felaraszolnak a lépcsőfordulóig! Eve megrántotta lánya kezét: egyként perdültek sarkon, és rohantak, ahogy csak bírtak.
Ám Gordon Pyke korához és méretéhez képest meglepően fürge volt - ahogy futottak, az jutott Eve eszébe, hogy már túl van a hetvenen! -, és sebesen előreszökkent, majd biztos kézzel csapott le járóbotja kampójával Eve bokájára. Nagyot rántott rajta, s a nő Lorent magával rántva elvágódott a lépcsőn. Kétségbeesetten a korlátba kapaszkodva próbálta megakadályozni, hogy lejjebb csússzanak. -Anyai - visította Loren, s Eve gyorsan átkarolta, ahogy elnyúlva ott feküdtek. Minden rendben, kicsim, minden rendben! - Eve Pykera nézett, aki nyugodtan leült a lépcsőfordulóra, jobb lábát az eggyel alatta fekvő lépcsőfokra, a balt pedig a jobb alattira tette. Maga mögé fektette sétapálcáját, melynek kampós vége most Eve felé mutatott. Villám cikcakkozó fénye világította meg a profilját, és Eve-nek az jutott eszébe, hogy soha életében nem látott még ilyen gonosz grimaszt. Megvárta, amíg a mennydörgés belehasít a levegőbe, majd gurgulázva elhal, és csak akkor szólalt meg, amikor ismét csend telepedett rájuk. Kérem, ne aggodalmaskodjon, Eve! Nem maga az, akit akarok. Eve a gyenge, generátor szolgáltatta fényben észrevette, hogy Pyke vigyora mosollyá szelídül, tekintetében kialszik az az eszelős fény, amely annyira megrémisztette. Úgy tűnt, visszatér korábban megismert, elbűvölő énje. Ennek ellenére Eve maga alá húzta bal lábát, így érintési távolságon kívülre került.
Az elázott gyepen elterülő Lili mormogott valamit, ám nem állt össze értelmes szóvá. Bal kezének ujjai félig behajlítva sekély barázdákat szántottak a talajban. Nem igazán álom volt az, amit látott, hanem sokkal inkább érzékfeletti észlelés, mely álomszerű látomásban talált utat hozzá. Gondolatok és képek törtek rá. Lassan körvonalazódni kezdett előtte, hogy mi történt Crickley Hallban a kitelepített kis menekültekkel, hatvanhárom éwel ezelőtt, október havában. - A kis zsid ó fiú ment el elsőként. Azt is mondhatnánk, hogy ő volt az összes többi halálának az oka. No meg a fiatal tanítónő; részben őt is a felelősség terheli. Gordon Pyke kényelmesen a korlátrácsnak dőlt, így most Eve-vei és Lorennel szemben üldögélt a lépcsőn. Sétapálcáját a biztonság kedvéért a keze ügyében tartotta, hátha ismét megpróbál elmenekülni előle az anya és lánya fel, a lépcsősoron. -Augustus és Magda Cribben gyűlölte a zsidókat. Tulajdonképpen őket hibáztatták a második világháború kitöréséért. - Pyke felvihogott. - Azon az állásponton voltak, hogy Hitler többé-kevésbé jól tette, amit tett... hogy módszeresen elkezdte kiirtani az összes zsidót, no meg velük együtt az egész világot behálózó intrikáikat meg minden szövetkezéseiket. Őszintén azt hiszem, hogy Cribbenék abban reménykedtek, a németek végül megnyerik a háborút. Fanyar fintorral megrázta a fejét, s gondolatai néhány pillanatra elkalandoztak. Aztán:
Mi is volt a fiú neve? Ő volt a legfiatalabb valamennyi közül. Ó igen, Stefan. Stefan Rosenberg. Nem is, hanem Stefan Rosenbaum, ez az! Látja, milyen jól emlékszem? Mintha csak tegnap történt volna. Istenem, milyen dühös volt Augustus, amikor megtudta, hogy a hatóságok egy zsidót sóztak rá! Es mennyit szenvedett emiatt a fiú... Eve megremegett, és közelebb húzta magához Lorent. Lánya minden ízében reszketett, és mukkanni sem mert. Pyke azonban folytatta a történetet a maga kedélyes modorában: Egy nap gyámunk érdekes felfedezésre jutott a fiúval kapcsolatban. Előzetesen meg kell említenem, hogy akkoriban Augustus nagyon beteg volt. A húga, Magda szerint mindig is súlyos fejfájásokkal küzdött, ám a német bombázások alatt fejsérülést kapott, ami még nagyobb, és úgy tűnik, visszafordíthatatlan kárt okozott az agyában. Legalábbis ez volt Magda véleménye. Augustus éppen rosszabb időszakai egyikét élte át, fejfájásai szinte megbénították, és Stefan Rosenbaum valami rosszat tett, nem emlékszem már pontosan, mi volt az; azt hiszem, bepisilt az ágyába vagy valami efféle lehetett, és Augustus megbüntette ezért. Dühében megparancsolta neki, hogy tolja le a nadrágját. Akkoriban már a helytelen viselkedés elég súlyos vétségnek számított ahhoz, hogy garantálja a csupasz bőrös vesszőzést. Stefan engedelmeskedett, s ekkor látta meg Augustus, hogy nincs körülmetélve. Artikulátlan üvöltésbe kezdett arról, hogy minden zsidó férfit körül kell metélni. Magda esdekelve könyörgött a bátyjának, ám ez volt teljes őrületének a kezdete... -
Lili mormogása nyöszörgéssé erősödött. Jelenetek játszódtak le egymás után a fejében, álom volt, és mégsem az: pszichikai látomás. Az események a múltban játszódtak, és megrendítőek voltak. A kisfiú. A sötét hajú és nagy, ijedt szemű kisfiú. Egy férfi markában vergődik, aki ismerősnek tűnik Lili számára. A férfi gonosz. És tébolyodott. Megrázza a kisfiút, és ráüvölt, s a kicsi jajveszékel, annyira retteg, ám ettől a férfi csak dühösebb lesz, és még erősebben rázza. Más gyerekek is vannak körülöttük, ám ők is ijedtek, így elszaladnak, hogy elbújjanak a férfi elől, akit most Lili felismer a régi fekete-fehér fényképről; ő a gyermekek nevelője. Eve Augustus Cribbennek nevezte. Felkapja az üvöltő kisfiút, akinek nadrágja a bokája körül buggyosodik egy csomóban. Beviszi egy szobába, ahol asztalok és padok vannak, mint valami tanteremben. Felfekteti a gyereket a legnagyobb asztalra, a tanári asztalra, és megparancsolja a nőnek - aki nem lehet más, mint Magda Cribben, tudatosul Liliben -, hogy fogja le a fiút, és tartsa mozdulatlanul. Augustus Cribben hamarosan visszatér, és Lili felkiált a féléber transzban, mivel kezében csillogó, késes borotvát tart, kétségkívül azt, amit borotválkozáshoz is használt. Magda Cribben a torkához kapja a kezét, és könyörögni kezd a bátyjának, hogy ne tegye ezt, mert a hatóságok rá fognak jönni, ha valami történik a fiúval. Ám fivére rendíthetetlen: megfogja a kisfiú apró péniszét. A falnál egy magas fiú áll, az árvák egyike, ám mégsem közülük való. Izgalom csillan a szemében.
Cribben odaszól neki, hogy segítsen lefogni a sötét hajú csöppséget, és Maurice Stafford buzgón előremasírozik. Felsőtestével a gyerek lábára fekszik, amelyet az így mozdítani sem bír, kezével pedig a mellkasára nehezedik, és a hátán fekve mozdulatlanul megtartja az asztalon. Augustus megsuhintja a borotvát. Ám a vágás túl elhamarkodott, túl tökéletlen, túl mély, és vér spriccel a kisfiú péniszéből... - Stefan egyre csak vérzett és vérzett - folytatta Pyke, és Eve-et hányi nger környékezte. Hogy teheti ezt egy ember egy gyerekkel? Ám Augustust nem érdekelte. A szemeteskosárba lökte a lemetszett húsdarabot, és kiviharzott a szobából, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami azután történik, bármi is legyen az. Pyke kinyújtotta bal lábát, és erőteljesen megdörzsölte, hogy felfrissítse kissé a vérkeringését. Magda minden tőle telhetőt megtett, hogy megmentse a fiút, ám a vérzés csak nem állt el. Augustus a fájdalomtól zavartan a hímvesző jó részét is levágta, nemcsak az előbőrt. Nagyot sóhajtott, mintha némiképp sajnálná a történteket, ám Eve hamarosan kénytelen volt rádöbbenni, hogy nem azon sajnálkozik, amit a szegény kisfiúval tettek. Minden, ami azután következett, a miatt a zsidó kölyök miatt történt. - Pyke bosszúsan nézett maga elé, mintha az események a kontár „operáció" híján máshogy alakultak volna. - Magda megparancsolta, hogy vigyek törülközőket, aztán még többet, ám semmi nem állította el azt az átkozott vérzést. A gyerekből a vérveszteség miatt a szemünk láttára
szökött ki minden szín. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy kórházba vigyük vagy orvost hívjunk hozzá: hogy magyaráztuk volna meg a sérülést? Kétség sem férhetett hozzá, Augustust börtönbe vetették volna a tettéért, és valószínűleg Magdát is, amiért segédkezett neki benne. Jómagam sem nagyon számíthattam semmi jóra: akkoriban megvoltak már a különleges intézetek a megátalkodott fiúk számára. A többi gyerek összeszűrte volna a levet ellenem, elmondták volna a rendőröknek, hogy milyen ember vagyok. Soha nem kedveltek. Eve alig hitt a fülének. Pyke önsajnálatban dagonyázott! Ám amíg a férfi saját magával volt elfoglalva, lopva felpillantott maga mögé a lépcsőre. Ha ő és Loren elérhetnék valahogy Cally hálószobáját, talán lenne esélyük, hogy elbarikádozzák magukat a... Az óriási teremben ismét elhalványultak a fények, s az jutott eszébe, vajon az alagsori generátor képes lesz-e ellátni Crickley Hallt elektromos árammal? Talán Gabe még nem javította meg teljesen, és ha ismét kialudnának a fények, talán lehetőségük nyílna arra, hogy elrohanjanak Pyke elől. Ám a lámpák ismét felviláglottak, bár gyengébben, mint korábban. A nagyterem sötétebb zugaiban mintha enyhe mozgást észlelt volna, mintha ismét világosabb árnyak suhantak volna a sötétebbekben. A levegő súlyos volt, szinte nyomasztó; az a fajta tikkadtság telepedett meg benne, ami rendszerint az elektromos viharokat szokta megelőzni. Eve karján a finom pihék mint apró tüskék az ég felé meredeztek, és valami kényelmetlen, bizsergő érzés kúszott felfelé a gerincén: a kontrollálhatatlan rettegés arktikus
lehelete. Különös módon, bár a fényforrás a fejük felett volt - a kovácsoltvas csillár és a félemeleti folyosó lámpája is -, sokkal sötétebb volt a mennyezet körül; mintha megült volna odafent a feketeség, egyfajta borongós, szürkés köd, amely egyre jobban rátelepedett az alatta elterülő térre. Úgy tűnt, Pyke nem is veszi észre, vagy ha mégis, nem törődik vele. Esőcseppek koppantak a hosszú ablak üvegén. Ismét beszélni kezdett, újraélve a múltat, ami szemmel láthatóan fontos volt neki: Magda tisztában volt vele, hogy nem tudjuk megmenteni a fiút, bár isten a megmondhatója, megpróbálta. Stefanból gyorsan szállt el az élet, de ő tudta, mit kell tennünk. Már korábban is nagy hasznunkra volt a kút, amikor meg kellett szabadulnunk a tanítónő hullájától; megint szükségünk volt rá. Rémülete ellenére Eve megrendült. Magda Cribben és Pyke - vagy akkoriban Maurice Stafford - meggyilkolta Nancy Linnetet, majd tetemét bedobták a kútba, mert tudták, hogy a föld alatti folyó valószínűleg kisodorja a tengerbe. Aztán hideg fejjel úgy döntöttek, hogy ugyanezt teszik Stefannal is. Magda azt mondta, a hatóságoknak azt mondjuk majd, hogy Stefan Rosenbaum egyedül kóválygott le a pincébe, ami természetesen szigorúan tilos volt a gyerekeknek, és véletlenül beleesett a kútba. Az akna körül a fal nagyon alacsony, így könnyedén megtörténhetett egy efféle baleset. Az volt a legvalószínűbb, hogy soha nem találják meg a holttestét, és végső soron egyik gyerek sem látta, mit tett Augustus a fiúval, bár sikoltozását minden bizonnyal
hallották. Magda azonban biztos volt abban, hogy nem mernek majd beszélni róla. Édes istenem - gondolta Eve -, Pyke már akkor, gyerekként is őrült lett volna? Mindhármuknak - a bátynak, a húgnak és Maurice Staffordnak - elmebajosnak kellett lenniük, ha elhitték, hogy megúszhatnak egy ilyen bűncselekményt. Pyke megmozgatta a térdét, hogy ellazítsa az ízületeit. így is tettünk. Belepottyantottuk Stefan hulláját a kútba. Ha tökéletesen őszinte akarok lenni önnel, nem vagyok biztos abban, hogy akkorra már teljesen elvérzett. És azt hiszem, Magda sem volt biztos benne. A kijelentés elzsibbasztotta Eve-et: nemcsak a testét, hanem a lelkét is. Meg kell állítania ezt az elmebeteget, nehogy a lányaira tehesse a kezét! Pyke erőteljesen megrázta a fejét, mintha megdorgálná magát valamiért. Ám alábecsültük azt az érdeklődést, melyet a tanítónő eltűnése keltett. Akkor már jó néhány hete nyoma veszett, és az oktatásügyi szakhatóságok minden erőfeszítés ellenére sem bukkantak a nyomára. Azt feltételeztük, hogy nem fog hiányozni senkinek, legalábbis nem abban a káoszban, amit a háború hozott az országra. - Félig lehunyt szemmel tanulmányozta Eve-et és Lorent. - Közvetlenül másnap, azután, hogy megszabadultunk Stefan Rosenbaum földi maradványaitól, sürgönyt kaptunk, hogy kormányzati tanfelügyelő jön látogatóba Crickley Hallba. Ó, könnyen lehet, hogy csupán rutinellenőrzés volt, olyasvalami, amit időről időre elvégeztek, ám Magda ezt nem így gondolta. Meg volt győződve arról, hogy felsőbb körökben gyanút keltett Nancy Linnét váratlan távozása. - Tekintete egy
pillanatra Loren arcán pihent, bár elméje mintha máshol járt volna. - Magda hisztérikus volt a félelemtől - folytatta Pyke -, míg Augustus pusztán amiatt dühöngött, hogy a hatóságok hogyan merészelik egyáltalán fontolóra venni azt, hogy egy szimpla ellenőrzés idejére is csorbítsák a hatáskörét? A feszültség csak növelte fájdalmait, s a bevett módszerek, melyek rendszerint enyhítettek rajta némiképp, ezúttal semmit nem segítettek. Tulajdonképpen már jó néhány napja nem segítettek; Augustus végül ezért veszítette el maradék józanságát is. Villám és mennydörgés egyszerre csapott le; úgy tűnt, maguk az elemek is béklyóba fogják a házat; a vihar egyszerűen nem akart elvonulni. Pyke testhelyzetet változtatott a lépcsőfordulón, s most féloldalasan helyezkedett el: vastag csuklóját a térdén pihentette, fejét a két nő felé fordította, hogy befoghassa őket tekintetével. Sétapálcája mögötte feküdt, keresztben a feljárón. - Fárasztják a történeteim, Eve? Ennél csak érdekesebb lesz, efelől biztosíthatom. A nő puhatolózásképpen megszólalt: -Aférjem hamarosan hazaér! Fenyegetése nem sikeredett túl meggyőzőre. Pyke szinte vidáman válaszolt: Nem hiszem, ugyanis ön nemrégen azt mondta, hogy elutazott Londonba. Még ha el is indult visszafelé, meg kellett állnia valahol, hogy kivárja, amíg a vihargóc elvonul. Épeszű ember nem vezet ilyen időben. - Mit tud maga az épeszűségről? - Eve alig ismert magára, olyan erővel prüszkölte a szavakat a férfi felé.
Ó, agresszivitás! Nos, ez eléggé érthető. Nem tudja, miért vagyok itt? - Elvileg azt kellene bebizonyítania, hogy nincsenek kísértetek a házban. Hazudtam. Sajnos, különösen, ami engem illet, nagyon is vannak kísértetek. Szerencsétlenségemre engem szinte egész életemben üldöztek. Hamarosan elmagyarázom önnek, ezt megígérhetem. Ismét nyájas és megnyerő énje tört a felszínre. Pyke olyan volt, mint valami érzelmi kaméleon: túl gyorsan változtak megnyilvánulásai ahhoz, hogy követni lehessen őket. Eve-nek először saját magával kellett megküzdenie, hogy normális hangnemben legyen képes megszólalni: - Tudni akarom, miért jött valójában ide ma éjjel, és miért támadta meg Lili Peelt! - Lili Peel. Hát így hívják! Nos, attól tartok, a barátnője olyasmibe avatkozott, amibe nem kellett volna. Honnan tudta a valódi nevem? - Médium. - Hát akkor nagyon jó médium lehet, ha ránézésre meg tudta mondani! Megmutattam neki egy régi fényképet Cribbenékről meg a gyerekekről, a kitelepítettekről, akik 1943-ban érkeztek ide. Maga is köztük volt. - Eve még mindig a megfelelő alkalomra várt, hogyfelszáguldhasson Lorennel a lépcsőn. - Értem. De ez akkor azt jelenti, hogy ön már tudta a nevem? -A kertészünk kiszúrta magát rajta aznap, amikor Gabe megtalálta a fényképet. -
Emlékszem arra a napra, amikor készült; minden gyerek olyan savanyú volt. - Megvolt rá az okuk. - Nos, igen. Hol van most a kép? Eve a nagyterem felé intett. - Odalent, a búgócsiga mellett. Te jó isten, még arra a játékra is emlékszem! Egyike volt annak a néhány darabnak, amivel játszhattunk, ám csak akkor, amikor a helybéli plébánost meghívták teázni. Rossbridger tiszteletesnek hívták, ha jól emlékszem. Nagyra tartotta Augustus Cribbent... Tudja, ő is a szigorú fegyelem híve volt. Ő és Augustus bizonyos tekintetben egykutya volt. És természetesen a Mindenható buzgó híve mindkettő. Eve azt remélte, Pyke talán visszamegy a hallba a fényképért, ám a férfi vagy túl agyafúrt volt, vagy pedig már nem érdekelte. Mintha nyugtalanította volna valami, egyik lábával idegesen toporgott a lépcsőfokon. Loren lélegzése felületessé, zihálóvá vált. - Hogy fulladhattak meg a gyerekek Crickley Hallban? Eve még mindig az időért játszott, valamiért, ami eltereli fogva tartójuk figyelmét, valamiért, ami esélyt ad nekik a kitörésre. Nem tudhatta, hogy a telefonvezetékek megrongálódtak, így most buzgón imádkozott azért, hogy megcsörrenjen a nagyteremben a telefon, bármiért, ami elvonja egy vagy két másodpercre a figyelmét. Beteg az egyik lába, így lassabban tudná üldözni őket - bár figyelemre méltóan gyorsan mozdult, amikor megtámadta Lilit. Aztán elképedt, mert Pyke válaszolt a kérdésre. -
Egyik gyerek sem fulladt meg - válaszolta. - Már mindannyian halottak voltak, amikor az árvíz betört. Eve rámeredt. A férfitól való félelme a tetőfokára hágott. - De hát, mindenki azt mondja, hogy megfulladtak hebegte. - Ó, valóban mindenki ezt mondja, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy így is történt. Biztos vagyok benne, hogy a faluban néhányan igen erősen gyanakodtak. És azok, akik megtalálták a hullákat, a rendőrség meg a mentőalakulat néhány tagja, minden bizonnyal rájöttek az igazságra. Valószínűleg Rossbridger tiszteletest is tájékoztatták arról, hogya gyerekeket meggyilkolták, s hogy erről legfőképpen Augustus Cribben tehet, aki szintén odaveszett azon az éjszakán. Jómagam is csak később tudtam meg, amikor átrágtam magam a korabeli újságokon, hogy miképpen lelte halálát: eltört a nyakcsigolyája, és üvegszilánkok fúródtak a testébe. Meglátogattam a sírját a templom temetőkertjében, lent a dombon, és csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy meglehetősen egyszerű a fejfája. Ráadásul a temető egy távoli zugában helyezték nyugovóra. Igen, biztos vagyok benne, hogy a hatóságok nagyon is jól tudták, hogy Augustus ölte meg csupasz kezével a gondjára bízott gyerekeket. A nyakukon lévő külsérelmi nyomok nem maradhattak észrevétlenek. Az elborzadt és - ha lehetséges egyáltalán - a még jobban megdöbbent Eve csak ennyit tudott kinyögni: - De maga... magát nem ölte meg. Hogyan...? - Mondtam már, hogy el fogom mesélni. - Pyke végre megkönnyebbülést érzett attól, hogy megoszthatja valakivel a titkait, aki sem nem ostoba, sem nem őrült, mint Magda. -
Borzasztó vihar tombolt az árvíz éjjelén, igen hasonló ehhez a maihoz, ami csak annál időszerűbbé és helyénvalóbbá teszi a dolgokat. Bár akkor nem dörgött meg villámlott, csak az eső szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Egy gyerek sem aludt aznap éjjel... 71. AZ UTOLSÓ PILLANAT Lili felnyögött, és ismét megpróbálta felemelni a fejét, de most sem sikerült: visszahanyatlott az elázott földre. Majdhogynem kényelmes volt ott feküdni. Alig érezte a zuhogó esőt, még csupasz arcán és nyakán sem nagyon; a hideget pedig egyáltalán nem. Nem, barátságos, jóformán otthonos meleg borult rá, ide-oda hullámzott az öntudat és a öntudatlanság határmezsgyéjén, félig álmodva, ám annál biztosabban tudva, hogy ezek a félálmok valójában látomások. Cakkos villám borította fénybe a mellette piszkosbarnán tajtékzó folyót, mely egészen medre széléig dagadt. Fahordalékot - amely nem akadt fenn a rövid fahíd (a rendkívül instabil fahíd) túloldalán - sodort tovább az erős áramlás egészen a kikötő tölcsértorkolatáig, az ikerfolyók a Bay és a föld alatti Alsó-folyó - összefolyásáig. Lili inkább érezte, semmint látta a terem hatalmas méreteit, melyben most lebegett, s melynek kizárólagos fényforrását a stratégiai pontokon elhelyezett olajlámpák biztosították, igya helyiség falait sűrű drapériaként vonták be a sötétellő árnyak.
Valami megmozdul, a hangot figyelmeztető suttogás követi, és apró alakok bukkannak fel a nagyterem feletti belső galéria egyik ajtónyílása mögött. Kilenc kisgyerek indul el csendben az L alakú forduló széles lépcsőfokai felé, cipőjük a kezükben, harisnyás lábacskáik szinte hangtalanul surrannak a fapallókon. Amint valamelyik deszka megnyikordul, visszafojtott lélegzettel azonnal megtorpannak, és csak akkor indulnak tovább, ha nem érkezik válasz a neszre. A nagyobb gyerekek kézen fogva vezetik a kicsiket. Senkinek nem szabad megszólalnia, magyarázta el Susan Trainer valamennyinek, és senkinek nem szabad köhögnie, tüsszögnie vagy bármilyen más zajt csapnia, különösen akkor nem, amikor elhaladnak azon bizonyos ajtók előtt, melyek mögött nevelőik alszanak. Kettesével osonnak le a lépcsőn, a legidősebb Susan halad elöl, de nem tudják megakadályozni, hogy a korhadt lépcsődeszkák imitt-amott megnyikkanjanak, bár apró lábuk olyan könnyedén érintik a talajt, amennyire csak lehet. A nagykabátot leszámítva - melyek rendezetten sorakoznak a hatalmas bejárati ajtó melletti fogason - mindannyian utcai ruhába vannak öltözve. Közvetlenül azelőtt öltik majd fel a kabátokat a cipőkkel együtt, hogy elhagyják a házat. Lelopakodnak a hatalmas hallba, valamennyi reszket az izgalomtól és a hidegtől, követik vezetőjüket, aki legalább annyira rémült, mint ők, ám minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy ez ne látsszon rajta. Még belegondolni sem mer abba, hogy milyen következményekkel járna, ha elkapnák őket.
Az odakint dühöngő borzalmas vihar ellenére ma éjjel el fogja vinni a gyerekeket Crickley Hallból. Nem maradhatnak tovább a házban: túl veszélyes. Mr. Cribben valami rosszat tett a kis Stefannál, valami borzasztót, és a gyerekek azóta sem látták a barátjukat. Susan attól fél, hogy Mr. Cribben talán rosszat tesz a többiekkel is, mivel úgy tűnik, elment az esze; senki nem tudhatja, mit fog tenni ebben az állapotában. Lemennek a faluba, és bekopognak az első ház ajtaján, amelynek az ablakában fényt látnak. Addig könyörögnek, amíg be nem engedik őket, és Susan elmond mindent - hogy milyen kegyetlenül bántak velük Crickley Hallban, a büntetéseket, az éheztetést és az eltűnt kisfiút. Lili Peel több mint hat évtizeddel később, a felázott földön hason elterülve nézte végig mindezt, mintha ő maga is szellem lenne, láthatatlanul a halálra rémült árvák közvetlen közelében, hallva gondolataikat és érezve érzelmeiket. Ám képtelen segíteni. Képtelen közbeavatkozni. Szívével átölelte őket, mert ő már tudta, hogya szabadulásukért folytatott küzdelem kudarcba fog fulladni. Már félig átjutottak a nagytermen, s a ruha fogas meg a bezárt és bereteszelt bejárati ajtó felé veszik az irányt, amikor megtörténik... Pyke elmosolyodott, miközben a történetet mesélte, ám tekintetében nyoma sem volt a vidámságnak. Eve-nek volt ideje megfigyelni, milyen kifejezések villannak benne: felváltva őrület, majd kedvesség, aztán közönyös, minden érzelmet nélkülöző üresség, s most éppen ez utóbbi nyert teret. Halott szemek. Halálos szemek.
Tudja, kihallgattam Susan Trainert, amikor előző éjjel kitervelte a menekülést - folytatta. - Épp akkor jöttem ki Magda szobájából... rendkívül aggódott a bátyjáért, aki betegsége miatt egész nap ágyban maradt. A fájdalom a fejében annyira felerősödött, hogy gondolkodni is alig bírt, és a napfény, de gyakorlatilag bármilyen erősebb fény csak növelte kínjait, olyannyira, hogy alig látott tőle. Pyke testhelyzetet változtatott, hátát ismét a korlát rácsainak támasztotta, hogy szembefordulhasson Eve-vei és Lorennel. - Ott üldögéltem a lépcsőn, közvetlenül a hálóterem bejárati nyílása alatt, és a suttogásaikat hallgatva tudomást szereztem Susan tervéről: meg akarta szöktetni az egész társaságot Crickley Hallból. Tisztában volt azzal, hogy Augustus akkorra már megtébolyodott a fájdalomtól, és ő meg a többi gyerek veszélyben vannak. Az volt a szándéka, hogy másnap éjjel kioson velük a házból. Susan tudta, hogy a bejárati ajtó kulcsát egy kampón tartják a konyhában, s úgy tervezte, hogy ő majd megszerzi addig, amíg a többiek felveszik a kabátjukat meg a cipőjüket. - Pyke röviden felvihogott, ahogy felidézte magában hajdani leleményességét. - Ó, igen remek terv volt! Azt tervezték, hogy halkan kiosonnak a házból, és becsukják maguk mögött az ajtót. Minden gyereknek meg kellett ígérnie, hogy attól a pillanattól fogva néma csendben marad, ahogy kilép a hálóteremből; a kisebbeknek kétszer is. Úgy okoskodtak, hogy amikor kiérnek, lemennek a faluba, ám elkerülik a paplakot, mert tudtak Rossbridger tiszteletes és Cribben barátságáról. Nem bíztak az öreg tiszteletesben, és Susan biztosan tudta, hogy tőle nem kapnának -
támogatást. Hollow Bayben akartak keresni valakit, aki befogadja őket, s akinek elmondhatják a meséjüket, s azután rögvest hívnák a rendőrséget, és Cribbenéket börtönbe hurcolnák. A vihogást harsány kacaj követte, de a férfi jókedve a következő pillanatban tovaszállt. - Csak azt felejtették el, hogy szeretek kémkedni utánuk. Igen, valóban rendkívül értékes értesülések birtokába jutottam, amikor számukra láthatatlanul odakint hallgatóztam a lépcsőn. Valódi ínyencségeket adtam tovább, melyekért Cribbenék apró jutalmakkal díjaztak. Azon a bizonyos éjjelen visszaosontam Magda szobájába, és elmeséltem neki a hallottakat. Augustus túl beteg volt ahhoz, hogy azonnal továbbítsa neki a hírt, ám másnap Magda elsőként tárta fel előtte a gyerekek tervét. Sajnálatos módon nem tudatosult benne, milyen nagyon beteg a fivére. Az agya felmondta a szolgálatot, bár akkor ez még nem volt nyilvánvaló. Augustus azon a végzetes napon ki sem jött a szobájából. Ám amikor eljött az este... Lili, a néma szemtanú figyelte, ahogy az árvák leemelik kabátjukat a fogasról - a nagyobb gyerekek vették le és adták tovább a kisebbekét is. Hagyta, hogy elméje Susant kövesse, aki... .. .lábujjhegyen a konyhaajtó felé lopakodik. Az ajtó csukva van, és a lány óvatosan elfordítja a gombkilincset, de egy pillanatra megtorpan, mert az ajtó megnyikordul. A kulcscsomó közvetlenül a félfa mellett lóg a fogason, és a bejárati ajtó hosszú kulcsa is közöttük van. Nem meri szélesebbre tárni az ajtót, így Susan benyúl, és remegő keze a hatalmas kulcskarika után kutatva
végigtapogatja a falat. A csomón az egyes darabok csilingelni kezdenek, mert ujjai véletlenül beleakadnak, ám ő gyorsan a falhoz nyomja az összesei, így a zaj szinte azonnal elhal. Tenyerével kitapogatja a leghosszabbat, és bár nagyon fél, megenged magának egy halvány mosolyt. Óvatosan leemeli. Ez az a pillanat, amikor a jéghideg, kemény ujjak a csuklójára fonódnak, s ő megbénul a döbbenettől. Susan nem tehet róla, felsikolt. Hátrarántja a karját, s oly hatalmas a rettenete, hogy sikerül kitépnie csuklóját a szorításból. A konyhaajtó szélesre tárul, s ott áll a sötétben Augustus Cribben anyaszült meztelen alakja. Nem visel ruhát, mert az este túlnyomó részében saját testét ostorozta. Sápadt bőrén még mindig erősen látszanak a friss vesszőnyomok. Valamennyi gyermek eszeveszett sikoltozásba kezd. Elejtik cipőiket, és harisnyás lábukkal immár hangosan csattogva a padlón szétszóródnak a szélrózsa minden irányába. Hárman berohannak az osztályterembe, és elbújnak a padok alatt. Egy másik a lépcsősor alatti szekrényben húzza meg magát, míg a harmadik a falba beépített tárolószekrényt választja búvóhelyül. Hárman - egyikük alig hatéves - felszáguldanak a lépcsőn, és a félemeleti galéria szekrényében rejtőznek el, ahol a takarítóeszközöket - seprűket, keféket és egy bádogvödröt - tárolják. Behúzzák maguk mögött az ajtót, s amennyire csak lehet, az öblös szekrény hátsó sarkába húzódnak, hátukkal szinte beleolvadva a mögöttük lévő fekete falba. Szorosan egymásba kapaszkodnak, vadul reszketnek a sötétben. Várnak.
Lili érezte az ereikben szétáramló iszonyatot, s megremegett a nedves fű- és sárágyon. Tiltakozóan felnyögött, de hiába, a látomás folytatódott. A gyerekekhez hasonlóan ő sem menekülhetett. A mezítelen férfi hosszú, vékony pálcát tart a kezében, melynek végét gonosz hasítékok szabdalják, megsokszorozva a fájdalmat, ha élő húst ér. Ez az ő saját személyes pálcája, melyet odafent tart a szobájában, kizárólag saját használatra; a másikat - amelyet bemocskoltak a bűnösök - a tanfelügyelők küszöbön álló látogatása miatt ideiglenesen elrejtette a húga. Göcsörtös bal kezével ismét megragadja a lány csuklóját, aki a rémült döbbenettől megdermedt, mozdulni sem tud. Ám most tekergőzni és vonaglani kezd, megpróbál kiszabadulni a karmai közül, teljes erejével rugdossa fogva tartóját, ám harisnyás kis lábával nem sok kárt tesz benne. A kulcscsomó kiesik a kezéből, és csörömpölve a padlóra hull. Cribben durván megragadja Susant, és ő páni rettegésében és tehetetlenségében sikoltozva, zokogva kiabál. Ütlegelni kezdi a pálcával, és a lány vékony ruhája semmi védelmet nem nyújt; szívszaggató hangon felsikolt. Két alak jelenik meg a belső erkélyen, fent az emeleten, és lenéznek a nagyterembe. Magda Cribben és Maurice Stafford kijöttek a hálószobából, ahol eddig türelmesen várakoztak, készen arra, hogy belevessék magukat az események sodrásába, és segítsenek Augustusnak megregulázni a szökevényeket. Ám szemük ijedten elkerekedik, ahogy meglátják, hogy a meztelen nevelő eldobja pálcáját, és megragadja Susan Trainer torkát.
Kiáltásai azonnal megszűnnek, amint a vasmarok a torkára kulcsolódik, és légcsöve összepréselődik. Lába néhány másodpercig a padlót kalapálja, egykor bájos szeme kiguvad, mintha belülről tolná kifelé valami. Nyelve kitüremkedik eltátott szájából, arca lilásvörösre színeződik, s fiatal teste megmerevedik, ahogy a nyakánál fogva felemelik. Vizelet fröcsköli be a padlót a lába alatt, s keze erőtlenül kaparássza a meztelen férfi csuklóját. Ám végül elernyedve a teste mellé hullik. Susan meghalt. -Augustus! Ne!-A gyötrődő jajkiáltás Magdától származik, aki a korláton áthajolva esdekel bátyjának. Maurice túlságosan ijedt és döbbent, képtelen megmozdulni. Cribben felkapja vezeklőpálcáját és erőteljesen végigszánt vele saját testén, ám nem áll meg, hanem a nagytermen át elindul a lépcső alatti szekrény felé. Hosszú hurkák és vörös sávok borítják egész testét a már begyógyult hegek mellett: az önmagára kirótt vezeklés örökre megmaradó nyomai. Cribben a szekrényhez ér, és felrántja az ajtaját. Sikoltás hangzik fel odabentről, ahogy lehajol, és kirántja a hatéves Wilfred Wiltont, aki megpróbál ugyan ellenállni, de nem lehet ellenfél nevelője eszelősségtől megsokszorozott erejével szemben. A pálca ismét a padlóra pottyan, és Cribben hatalmas keze a kisfiú torkára kulcsolódik. Wilfred néma csendben hal meg. Magda kezét a mellére szorítva jajveszékel: - Ó, édes istenem, mit tehetnénk, mit tehetnénk? Bátyja felkapja a botot, és hosszú léptekkel elindul a nagyterem tölgyfa lambériájába beépített szekrény felé. Folyamatosan ütlegeli saját testét.
Hsss-puff! Ez a hang kíséri. Hsss-puff! Olyan gyors, hogy egybemosódik a két hang. A szél odakint vad légörvényben vízzuhatagot zúdít a hosszú ablakra, ám a büntetőpálcás nevelő figyelmét már semmi nem vonhatja el. Megáll a szekrény előtt, kitárja az ajtaját, benyúl, és hajánál fogva rántja ki a hétéves Marigold Welch-et. A kislány sikoltásai villámcsapásszerűen halnak el, ahogy fojtogatni kezdi; Cribbent tomboló dühe olyan erőssé teszi, hogy meg sem érzi az erőkifejtést. Az élettelen testet a padlóra engedi, majd lassan az osztályterem felé fordítja a fejét. - Ne, Augustus, kérlek, hagyd abba! - könyörög Magda, és a lépcső felé rohan. - Nem szabad ezt tenned! Be fognak zárni! Vagy talán fel is akasztanak. Augustus fel fognak akasztani ezért! De természetesen már túl késő. Maurice követi a nőt, nyakigláb lábaival könnyedén utoléri, bár Magda maga is szalad. Együtt rohannak le a lépcsőn, szívüket iszonyat tölti el. - Ám mire leértünk mesélte Pyke Eve-nek olyan hidegvérrel, mintha csak egy vég nélküli krikettmeccset közvetítene -, Augustus már a tanterem ajtajában állt. Loren szobormereven dőlt anyja karjába, s Eve attól tartott, hogy sokkot kapott. Ami őt magát illette, teljesen kiborult attól, ahogy Pyke előadta szörnyű meséjét. Szíve szerint elsírta volna magát azokért a szerencsétlen ártatlanokért, akiket az az eszelős kirángatott búvóhelyükről, hogy aztán brutális keqvetlenséqqel meqqvilkolia őket, ám tudta, nem szabad összeomlania,
készen kell állnia arra a pillanatra, amikor esélv mutatkozik a menekülésre. - Magda a bátyja előtt állt, elállta az útját, úgy könyörgött neki, hogy hagyja abba. Amikor megpróbáltam segíteni neki, és én is rángatni kezdtem Augustus karját, hogy eltérítsem a figyelmét a tanteremről, megfordult, és úgy nézett rám, mintha akkor látott volna életében először. Aztán verni kezdett a pálcájával. A padlóra zuhantam, és összegömbölyödtem, így nem tudott sok kárt tenni bennem. El kell ismernem, elveszítettem az önuralmamat, és hisztérikus roham tört rám, féltettem az életemet. Csak akkor tántorodott vissza, amikor Magda a saját testével védelmezve rám vetette magát. Akkor mintha hirtelen eszébe jutott volna a többi gyerek, mert elfordult, majd bebámult a tanterem ajtaján. Talán valamelyikük felvisított vagy meglökött egy széket... nem tudom, mi, de valami elvonta a figyelmét rólam. Ott hagyott bennünket a földön; mindketten zokogtunk a fájdalomtól és a kétségbeeséstől. Ám mielőtt belépett volna a helyiségbe, megláttam az arcát, és azóta sem tudtam kitörölni az emlékezetemből: gyűlölettel és haraggal... nem is, hanem a tomboló düh jobban illik rá!... teltek el vonásai. Teljesen a hatalmába kerítette. Semmi és senki nem tarthatta vissza attól, hogy valamennyi gyereket megölje. Én is tudtam, és Magda is. Ám legjobban attól féltünk, hogy ha a többiekkel végez, akkor ellenünk fordul. A szemében ott tükröződött az őrület, láttuk jól, amikor ránk meredt. - Pyke ujjával megérintette sétapálcája végét, de nem emelte fel. - Magda tudta, hogy most már nincs visszaút. Talán még el tudtuk volna tussolni a tanítónő eltűnését, és megmagyarázhattuk
volna Stefan halálát azzal, hogy ő volt az, aki megszegte a szigorú szabályokat, és egyedül merészkedett le a pincébe azon egyetlen alkalommal, amikor annak ajtaja véletlenül nyitva maradt; de mivel magyarázhattuk volna meg valamennyi árva halálát? Nem, lehetetlen helyzetben voltunk. Magda arcán ádáz kifejezés tükröződött, keményebb volt, mint amilyennek valaha is láttam. Azt mondta, ki kell jutnunk a házból. Itt kell hagynunk ezt a halottas házat, mielőtt mi magunk is az áldozatai leszünk. Messzire kell jutnunk Crickley Halitól. Azt hiszem, akkorra már az ő elméje is legalább annyira elborult, mint a bátyjáé. Ó, első ránézésre nem lehetett látni rajta, ám valami zárkózottság volt a viselkedésében, mintha lélekben már rég elhagyta volna Crickley Hallt. Még azért sem álltunk meg, hogy kabátot vegyünk; azonmód menekültünk ki a házból, ahogy voltunk. A kulcscsomó a konyha előtt hevert a padlón: Magda felkapta, és kinyitotta vele a bejárati ajtót. Nem törődtünk a viharral, csak minél távolabbra akartunk kerülni a mészárlástól. Fogalmam sem volt arról, hogy merre tartunk, vagy hogy mihez fogunk kezdeni: egyszerűen csak követtem, ám amint kiértünk, ő többé nem szólt hozzám. Természetesen ez akkor nem tudatosult bennem, de Magda sokkot kapott, halálra rémült még a saját bátyjától is, s tudta, hogy mindketten borzasztó nagy bajban lesznek. Mint egy zsilip, lezárult benne valami azon az éjszakán, és nyilvánvalóan mind a mai napig ebben az állapotban maradt. Az éjszaka túlnyomó részében a viharban bukdácsolva menekültünk; szerencsére elkerültük az árvizet, ami még nagyobb dúlást vitt végbe. - A rátörő
emlék súlyától megrázta a fejét. - Mi tehát elmenekültünk, de Augustus Cribben tovább tombolt... A barázdák - melyeket Lili görcsbe rándult ujjai ástak a puha talajba - gyorsan mélyültek, olyannyira, hogy hamarosan már csak ujjai felső percei látszottak ki a földből. Testileg továbbra is kényelmesen, jóformán otthonosan érezte magát féléber állapotában, mintha csak burok védené a dühöngő elemektől, ám elméjén páni rémület uralkodott, mert Cribben folytatta az öldöklést... Három árva a hevenyészett osztályterem pacijaiként szolgáló asztalok alatt húzza meg magát. Borongós fény szökik be a nyitott ajtón keresztül, s ők némán imádkoznak, nehogy észrevegye őket az asztalok alatti árnyékok között. Hallgatják az ismerős hangot - hsss-puff!, erősebben, hssspuff! -, ami egyre élesebb lesz, mert nevelőjük közeledik. Cribben megáll a küszöbön, és pontosan tudja, hol rejtőznek a gyerekek. Hsss-puff! A felvillanó, éles fájdalom csupasz combjában gyönyörűséges, de képtelen elfojtani a fejében lángoló, villódzó kínt. Úgy érzi, agya menten olvadt szilánkokra robban szét. Ó, Uram - könyörög némán -, szabadíts meg ettől a kegyetlen tehertől! Vedd le rólam ezt a büntetést, és én egész életemben szolgálni foglak! Megbillen, majdhogynem tántorog, s szorosan lehunyja szemét a kíntól. Kezét abban a hiábavaló reményben, hogy elűzheti a legjavát, a szemöldökére szorítja. Augustus Cribben erőt vesz magán, ismét kinyitja a szemét, ám azt még az olajmécsesek beteges pislákolása is bántja. Szinte
leigázza, ám egyben hajtja is előre a fájdalom, s belehunyorog a terem árnyékaiba: megpillantja az asztal alatt megbúvó, kuporgó kis alakokat. Ezek a semmirekellő hitvány gyerekek azok, akiket meg kellene büntetni, és akiket meg is fog! Megpróbáltak elosonni Crickley Hallból, kétségtelenül azért, hogy hazug történetek és a rossz bánásmódról való vádaskodások tömkelegét zúdítsák bárkire, aki hajlandó meghallgatni őket. Ó, mennyire megveti ezeket a nyomorult, hálátlan bűnösöket! Nem fogja megengedni nekik, hogy elterjesszék a koholt hamisságokat. Nem, ma éjjel meg fognak fizetni az árulásukért! Ma éjjel hitvány lelküket felajánlja az Úrnak, még azelőtt, hogy visszavonhatatlanul bemocskolódnának. Csak ezután ajándékozhatja meg őket a kegyes Isten a bűnbocsánattal. Mint cikázó villám az égbolton, úgy hasít az újabb pokoli nyilallás az agyába, és ő felüvölt, mert már nem bírja tovább. A gyerekek! Miattuk bünteti őt így az Úr! Meg kell találnia valamennyit, és visszaadni őket Neki, mielőtt züllésük beteljesedik. Hsss-puff! Belép a terembe, a kicsik pedig meglapulnak, megpróbálják még kisebbre összehúzni magukat, bár ez lehetetlen. Ám az asztalok egyszerre csak szanaszét repülnek, s ők fedezék nélkül maradnak. Cribben megragadja a hozzá legközelebb eső gyereket, a hétéves Mavis Borringtont, de egyszerűbb csak megrántania a fejét, és elreccsentenie a nyakcsigolyáját, mint megfojtania. Miközben a kilencéves Eugene Smith torkát fojtogatja, a harmadik gyerek sietve az egyik sarokba kúszik, szinte labdává gömbölyödik, s arcát a kezébe temeti. A hétéves
Arnold Browi tökéletesen mozdulatlan, mintha azt hinné, hogyha nem mozdul, nem is veszik észre. De téved. Cribben először megkorbácsolja a sikoltozó kisfiú hátát, aztán amikor megpróbál elkúszni előle, fölébe magasodik. A nevelő lehajol Arnoldhoz, és erős markába zárja a kis menekült álla alatt a nyakát. Egyetlen mozdulattal hátrarántja a fejét, és mennyei muzsikaként ízlelgeti az apró gyerekcsontok reccsenését. Három még hátra van. Körbenéz, csakhogy senki legalábbis élő nem - nincs a helyiségben. Az erőkifejtéstől zihálva lélegzik, de fekete szemében felragyog valami, ami rosszindulatot és elmebajt sugall. Kilép a teremből, és folytatja a keresést. Hsss-puff! Elindul felfelé a lépcsőn... 72. FÉLELEM Pyke most a négyszögletes lépcsőfordulón állt, a hosszú ablak alatt, mögötte a galéria lámpája; túl kényelmetlen volt már ülni, megfájdult a térde. Elgondolkodva méregette Eveet és Lorent, akik még mindig elnyúlva feküdtek a lépcsőn; a rémült tinilány szorosan odabújt az anyjához. - Tudja, egyedül tértem vissza Londonba. - Szinte dicsekedett, mintha valami hősies és emberfeletti tettet vitt volna végbe. - Tizenkét éves kölyök voltam csupán. És annak ellenére, hogy háború dúlt, túléltem; vagy talán épp a háború miatt tudtam elrejtőzni egy ideig. Végül találtam
magamnak otthont, és örökbefogadott egyjó szándékú, ám egyszerű pár, akiknek nem volt... Eve megelégelte. Megrémült és összezavarodott Pyke hajmeresztő történetétől, és fogalma sem volt, mennyit képes még akár ő, akár Loren befogadni. Félbeszakította a monológot. Azonban erőt vett magán, s barátságos maradt, mert nem akarta felhergelni a férfit: - Mr. Pyke, korábban már kérdeztem magát: mit akar tőlünk? -Ah, látom, untatom! Habára valamirevaló magyarázathoz idő kell. Mellesleg pedig megnyugvást hoz, hogy megszabadíthatom magam a kizárólagos tudás terhétől, amelyet évtizedeken át magamban kellett hordanom. Az egyetlen másik ember, aki tudhat minderről, teljesen ütődött. Magda Cribben nem beszél, és nem válaszol egyetlen hozzá intézett kérdésre sem. Meg kell hát értenie, tényleg jó érzés megosztani magukkal annak a titkát, hogy mi történt Crickley Hallban annyi évvel ezelőtt. A félelem és bizonytalanság helyét lassanként harag vette át, mindamellett Eve tudta, nem szabad elveszítenie az önuralmát. Amióta bizonyossá vált, hogy Cam valóban meghalt, kábulatba esett, egyszerre olyan távoli lett minden körülötte. Nem omlott össze, ahogy talán várni lehetett volna; még csak nem is sírt. A nap további részét apatikus és visszahúzódó állapotban töltötte, a kimerültség, amit érzett, szinte leteperte. Ezért engedte be ezt az embert az otthonába, mert akaratát meggyengítette az elcsigázottság. Most azonban egyszerre éber lett, szervezete riadót fújt: forgószélként söpört végig az ereiben az adrenalin. Nyugodtnak kell maradnia, Loren és a saját érdekében!
Ügyelnie kellett a hangszínére, hogy ne tükröződjön benne ellenségesség, és más sem, ami felébreszthetné ebben az őrültben a vadállatot. Nem segíthetünk magának - mondta. - Akármit is akar tőlünk, nem tudunk segíteni. - Felbátorította a másik reakciója, jobban mondva annak hiánya. - Kérem, csak szedje össze a felszerelését, és hagyja el a házat! Megbíztunk magában. - Igen, valóban. Tényleg megbíztak bennem. Elmosolyodott. - Tudja, ez nagy hiba volt. - Hiba? Nem értem... Behívtak az otthonukba. Ez hatalmas hiba volt. Viszont az a tény, hogy odakint találkoztam a lányával, Lorennel, megerősítette bennem, hogy ennek így kellett történnie. Azonnal felismertem benne a végzetét. Eve megmerevedett, egy pillanat alatt szertefoszlott minden kibontakozó nyugodtság benne. Megfeszítette a testét, készen arra, hogy talpra rántsa Lorent. Pyke elmosolyodott, mintha csak olvasna a gondolataiban. Hadd fejezzem be, Eve! Hadd magyarázzam el, miért kell ennek így történnie. - Pyke mindkét kezét a járóbotján nyugtatta. - Két incidenst leszámítva akár még jól is alakulhatott volna az életem Crickley Hall után. Ha azt mondanám önnek, hogy ez a két úgynevezett incidens szó szerint őrületbe kergetett egy időre, biztos vagyok benne, hogy hinne nekem. Ugye hinne, Eve? Eve óvatos lett. Igen, látta a férfi szemében az őrületet. Ugyanolyan eszelős volt, mint a nevelője, Augustus Cribben.
És ugyanolyan háborodott, mint Magda Cribben. Talán Pyke-ra úgy ragadt rá az elmebaj a testvérpártól, mint valami fertőző ragály. Vagy talán a kölcsönös őrület volt az, ami egykor szövetségbe tömörítette őket. Néha a felhalmozódó események valóban összeroppanthatják az embert - próbálkozott puhatolózva, idegesen. Az ösztön és az, ahogy Lilinek támadt, azt súgta neki, hogy igen veszélyes emberrel van dolga. Kifelé úgy tűnt, Pyke a távolba réved, ám valójában befelé fordult. Amikor újra megszólalt, szinte csak önmagának beszélt. Azt hiszem, az álmokat el tudtam volna viselni, bár nagyon megviseltek, és minden energiámat leszívták. Ám a zaklatás... a zaklatás, az több annál, amit el tudok viselni. - Tegnap azt mondta nekünk, hogy nem hisz a szellemekben! - vágott közbe Eve, aki most valóban meglepődött. Igen, igen! - válaszolta Pyke türelmetlenül, s a közbeszólás visszazökkentette a jelenbe. - Ezt már mondta korábban is, és már akkor is mondtam, hogy hazudtam. Eve megfeszítette az izmait: készen állt arra, hogy teljes erejéből belerúgjon a férfiba, ha közelebb megy hozzájuk. De Pyke még nem fejezte be a beszédet. Feltételezem, együtt tudtam volna élni az álmokkal, bár minden éjjel visszatértek, könyörtelenül és vég nélkül; mindig a gyerekek voltak, s azzal vádoltak, hogy elárultam őket. - Sétabotjával nagyot koppantott a padlón. - De ezt el tudtam viselni! Együtt tudtam volna élni az álmokkal, ha Augustus abbahagyta volna a kínzásomat, ha békén hagyott volna!
Eve-nek tátva maradt a szája. A fickó minden kétséget kizáróan megtébolyodott! És mégis... és mégis, hát nem érezte ő maga is azt a jelenlétet a házban, valamit, ami rémes, valamit, ami visszataszító? Augustus Cribben kísértete lett volna az? De talán ő maga, Eve is meg van kissé kattanva. Akárhogy is volt, egy kérdés nem hagyta nyugodni; miért jelent a férfinak olyan sokat a Lorennel való találkozás? Azt mondta, megerősítette benne, hogy ennek így kellett történnie. Mit jelent ez? Mi lenne Loren végzete? Jeges iszonyat áradt szét lassan, de megállíthatatlanul a lelkében. A látogatások nem sokkal azt követően kezdődtek, hogy visszatértem Londonba. Először a védtelen bőrre lecsapó büntetőpálcájának hangját hallottam meg... és azonnal felismertem. Ó, igen, nagyon is jól ismertem azt a suhogó-csattanó hangot! Aztán megjelent előttem maga a kísértet is. Még anyagtalan állapotában is rám emelte a pálcáját, s én úgy éreztem a fájdalmat, mintha valódi lett volna, bár ténylegesen nem ütött meg senki. Eve-nek eszébe jutott az az éjszaka, amikor Loren sikoltozva ébredt az ágyában, és arról próbálta meggyőzni őket, hogy valaki megütötte. Pyke jól láthatóan megremegett: Néha gyenge volt a képe, mintha lassanként veszítene az erejéből. A szag azonban mindig ott volt, a levegőben terjengő erős szénszappanszag; mindig ezzel tisztálkodott, ám halála után egy másik szag is keveredett bele, amit leginkább rothadó hullaszagként tudnék jellemezni. Máskor erős és tisztán kivehető volt a kísértete, olyan tisztán láttam magam előtt, mint most magukat, és úgy tűnik, ezek voltak
azok az alkalmak, amikor lecsapolta az energiáimat, s én gyengén és rettegve kerültem ki a találkozásokból. Néha teljesen fekete volt; ilyenkor féltem tőle a legjobban. Pyke lesütötte a szemét, mintha csak sétapálcájának a végét tanulmányozná, ám gondolatai ismét elkalandoztak; talán újra átélte a zaklatásokat. Sok évbe telt, amíg rájöttem a látogatásai okára. - Pyke most lassan, mély hangon beszélt. - Augustus akart valamit tőlem, csakhogy akkor még nem tudtam, mit. Lili elkeseredetten próbált elmenekülni az irgalmatlan, szánalmat nem ismerő erőszak elől. Azonban elméjét börtönbe zárta az iszonyat, és nem tehetett mást, csak nézte a borzalmat... Már csak három élő gyermek maradt a házban, s most összebújnak a félemeleti folyosó szekrényének zord feketeségében. Brenda Prosser tízéves, öccse, Gerald, nyolc, és Patience Frost, aki mindössze hat, szorosan egymásba kapaszkodnak; a legkisebbet fogják közre. Patience bepisilt. Hallották a nagyteremben visszhangzó sikolyokat: valamennyi brutális hirtelenséggel ért véget. Hosszú csend következik, miközben nevelőjük átkutatja értük a földszinti helyiségeket. Aztán a rettegett hang közeledni kezd a három túlélő felé, először gyengén, ám pillanatról pillanatra erősödve. Hsss-puff! Közelebbről hangzik. Mára lépcsőről. Hsss-puff! A gyerekek egymásba kapaszkodnak, reszketésük eggyé olvaszija őket. Gerald fogai összekoccannak, de nővére a szájára tapasztja a kezét. Semmilyen zajt nem szabad
csapniuk! Gerald és Patience hang nélkül sír, Brenda pedig tágra nyílt szemmel, ijedten mered maga elé, mivel nem érti, mi történik velük. Hsss-puff! Egyre hangosabb. Hsss-puff! Egyetlen hang már. Hsss-puff! Néhány pillanatra elhal, mintha a bambusznád pálca gazdája betérne valamelyik félemeleti szobába. Lili felnéz, és a következő pillanatban mindent az egyik sötétben rejtőzködő gyermek szemével és fülével érzékel... ...léptek közelednek, halkan és lágyan, mivel a ragadozó nem visel cipőt; egyre közelebb ér, a gyerekek lélegezni sem mernek, néhány másodpercenként ütemesen felcsattan az élesen puffanó hang, amelyet olyan jól ismernek. A könnyű léptek zaja elhal. Ott áll a szekrény előtt. Egyszerre visítanak fel, ahogy az ajtó hirtelen szélesre tárul. Sarkukat belevájják a padlódeszkába, úgy próbálják a lehető legbeljebb tolni magukat a szekrény sarkába. Gerald most már hangosan jajveszékel, Brenda pedig egyre csak ezt kiáltozza: Menjen innen! Menjen innen!" Összegömbölyödnek, fejüket a térdükre hajtják, és nem hajlandóak az ajtónyíláson át behajoló meztelen férfira nézni, akinek a kezében még mindig ott van az a hosszú, bemetszett végű bot. Cribben egyiket a másik után rángatja elő, és egyiket a másik után gyilkolja meg. Megfojtja a fiút, aztán eltöri a kislány nyakát. Brenda marad a végére, ám Cribben
utánanyúl, megragadja a bokáját, és olyan erősen rántja meg, hogy ellenállás nélkül kisiklik a galériára. A lány tekergőző testét a nyakánál fogva emeli fel a padlóról, mint ahogy Susan Trainerrel is tette alig néhány perccel korábban, s a kislány lába hiábavaló igyekezettel rugdossa a támadót. Meg sem érzi az ütést; semmi nem képes csökkenteni a fejében tomboló fájdalmat. Szorítja, erősebben és erősebben, s Brenda kétségbeesett és reménytelen szeme a nyomástól kidülled, nyelve hegye beakad alsó fogsorába, felpúposodik, s végül ívben kitüremkedik a szájából. Mint kis barátnője, Susan, Brenda is önkéntelenül bepisil, s a sugár befröcsköli Cribben lábszárát és lábfejét. Észre sem veszi. Egyetlen célja, hogy kioltsa ezeknek a hűtlen és engedetlen, gyarló bűnösöknek az életét, akiket az oltalmára bíztak. Semmi más nem számít. .. .és látomásában az eszméletlen Lili Peel a levegőben lógott, s lassan kezdett elszállni belőle az élet. Saját lába is rúgkapált a fűben, melyben feküdt, szeme előredomborodott csukott szemhéja mögött, nyelve kitüremkedett a szájából, mintha ő is együtt haldokolna a kislánnyal. Vakrémület tört rá, levegőre volt szüksége, mert a torkát szorongató kéz olyan erős és könyörtelen. Ám ahogy az élet kiszökött az utolsó gyermekből, úgy szabadult ki Lili is a kölcsöntestből. Még mindig eszméletlenül, és még mindig „érzékelve", Lili látomása folytatódott... Cribben a padlóra ejti a gyermek élettelen tetemét. Magához veszi az eddig a földön heverő büntetőpálcát. Mozdulatlanná dermed. Valami nem teljesen stimmel,
ellenben a gyötrő dörömbölés a fejében nem engedi, hogy tisztán lásson. Lerendezte valamennyi gyereket? Nem tudja biztosan, képtelen gondolkodni. Aztán egyszer csak belévillan a felismerés. Tizenegy menekültet küldtek Crickley Hallba, de a lüktető, a szemét a helyéről kiugrasztani akaró fájdalom ellenére is tudja, hogy csak kilenctől szabadult meg. Eszébe jut Stefan Rosenbaum - a zsidó - őt már lerendezte. Ez azt jelenti, hogy egy még hiányzik. Hol lehet a tizenegyedik gyerek? Cribben folytatja a keresést... És Lili megszabadult a lidérces látomástól... bár nem sokáig. 73. TÉBOLY Eve felhúzta a lábát, telitalppal támaszkodott a lépcsőforduló padlóján, készen arra, hogy felpattanjon, ha kell. Még mindig nem látta tisztán Pyke szándékát, ám semmi kétsége nem volt afelől, hogy rá és Lorenre nézve, csakis rossz lehet. És anyai ösztöne minden szikrája azt súgta neki, hogy különösen Loren számára végződhet az este rosszul. Beszéd közben Pyke egyre csak a lányát nézte, észrevehetően több érdeklődést tanúsított iránta, mint Eve iránt. Ha tovább tudná beszéltetni, talán nyílik némi esélyük a menekülésre. Vagy talán Lili érkezik vissza a segítséggel. A férfi felnézett az ablakra, mert a vihar elektromos kisülésének villódzása ismét tejfehérbe borította a tájat. Megvárta, amíg teljesen elhal a dörgés, csak azután szólalt meg.
Hogy mit akart tőlem Augustus Cribben? - Elég szelíden tette fel ahhoz a kérdést, hogy Eve tudja: nem vár választ, retorika csupán. - Hogy mi késztette arra, hogy még a síron túlról is kinyúljon utánam? Ha médium lennék, talán már rég tudtam volna a választ. Ha Augustus kísértete erősebb lett volna, talán képes kommunikálni a szándékait. - Pyke keserűen elmosolyodott. - Viszonylag nemrég jöttem csak rá a válaszra - folytatta. - Csak Isten a megmondhatója, hogy miért nem tudatosult bennem jóval korábban... legalább tisztában lettem volna a zaklatások okával, melyek oly nagy kihatással voltak elmém állapotára az elmúlt hosszú évek során. Hadd beszéljen! - tanácsolta Eve magának. - Színlelj érdeklődést, és hagyd, hogy szabadon áramoljanak a gondolatai. Finoman megszorította Loren vállát, hogy jelezze, hamarosan kitörnek, és lánya viszonzásképpen a derekához préselte a kezét, így válaszolva, hogy ő készen áll. Pyke hosszadalmas elbeszélése lehetővé tette Loren számára, hogy leküzdje kezdeti vakrémületét, bár még mindig dermedt-mereven ült anyja mellett, aki továbbra is udvarias és tárgyilagos maradt. - Miért kell magyarázatot keresni Augustus Cribben zaklatásaira? Az efféle dolog nem csak úgy megtörténik? - Nem, drága asszonyom, ez nem csak úgy „megtörténik"! - pirongatta meg Eve-et. - Valami ok mindig van: néhány emberben például valamilyen sérelem dúl a halálakor, és kísértetük elégtételt akar venni. De az is megesik, hogy az elmúlás olyan váratlanul, olyan traumatikusan következik be, hogya szellem még csak nincs is tudatában annak, hogy meghalt. Néha pedig -
valamilyen befejezetlen ügyet hagy maga után az árnyékvilágban, amit meg kell oldani. A legutóbbi érvényes Augustus Cribbenre is. - Pyke elfintorodott, mintha maga a gondolat is jobban felkavarná annál, hogy szavakba tudja önteni. - Tudja, Eve, Augustusra tizenegy kitelepítettet bíztak Crickley Hallban. - Kihangsúlyozta a számot. Tizenegy gyereket. Azon az utolsó éjjelen mindössze kilencet semmisített meg, valamennyit saját kezűleg. Tudta, hogy a zsidó fiú, Stefan már korábban meghalt, hiszen testétől jómagam és Magda szabadultunk meg, de ez még mindig azt jelentette, hogy csak tíz gyerek, az ő gyerekei, halt meg. Hol volt hát a legutolsó, a tizenegyedik? Úgy tette fel a kérdést, mintha Eve-tői várná a választ. Ám amikor a nő nem válaszolt, csalódottan folytatta. - Természetesen én voltam a gondjaira bízott tizenegyedik menekült. Maurice Stafford, akkoriban így hívtak, volt a hiányzó gyerek. Augustus nem tudta, hogy megszöktem Magdával: én az életemet, ő pedig a jövőjét féltve. Ki tudja? Annyira beszámíthatatlan volt, hogy talán még a saját húgát is megölte volna. - Pyke hosszasan, rezignáltán felsóhajtott. -Augustus minden gyerekre igényt tartott. Ehhez joga volt, hiszen rábízták őket. Eve óvatosan a könyökére támaszkodott, nagyon lassan, nehogy Pyke észrevegye. Szörnyű gyanú kezdett felsejleni benne. - Csak akkor értettem meg mindezt - folytatta a férfi -, amikor egy nyilvános könyvtárban végigböngésztem annak a korszaknak a nyomtatott sajtóanyagát. 1943 októberének az újságjait. A Hollow Bay-beli áradás mindenhol a címlapon szerepelt, még annak ellenére is, hogy háború
dúlt. Végül is hatvannyolc ember fulladt meg vagy zúzta magát halálra a katasztrófában, s szinte az egész falu megsemmisült. Még ennél is megrázóbb volt, így természetes, hogy a lapok címlapon cikkeztek róla, hogy a halottak közül tizenegy árva volt, akiket épp a saját biztonságuk érdekében telepítettek ki Londonból. Tizenegy gyerek, akiket Augustus Cribben felügyeletére bíztak. Pyke maga elé biccentett. - Ott volta válasz az orrom előtt, feketén-fehéren a napilapok címoldalán. Micsoda ironikus tragédiája a sorsnak! A gyerekeket azért küldték a biztonságos vidékre, mert a háború idején London túl veszélyesnek bizonyult. A kitelepített kicsik közül kettőnek soha nem találták meg a holttestét, így azt feltételezték, hogy kisöpörte őket a tengerre a ház alatti folyó. Végül is, a többi árva tetemét is a pincében találták meg, ahol a föld alatti folyóból táplálkozó kút is áll, így a feltételezés meglehetősen logikusnak tűnt. Senki nem tudta, hogy Stefan tetemét még korábban lökték a kútba, és én meg természetesen elmenekültem Londonba. Eve és Loren mostanra már szobormereven ültek a lépcsőn, s az asszony iszonyata egyre nagyobb méreteket öltött. De erőt vett magán, és még mindig sikerült higgadtan megszólalnia: - Még mindig nem értem, mi köze van ennek az egésznek hozzánk - vetette fel annak ellenére, hogy már kezdte gyanítani. Pyke hirtelen lépést tett feléjük, és sétabotjával a lépcsőforduló csupasz deszkáira csapott. Anya és lánya egyszerre rezzent össze.
Hát nem érti? - kérdezte izgatottan. - Nem világos még azután sem, hogy mindezt elmondtam? Nem kell, hogy én legyek a tizenegyedik gyerek: más is lehet! Most, hogy gyanúja szavakban is testet öltött, Eve elképedt, s döbbenetében visszaroskadt a lépcsőre. Loren erősen megszorította anyja karját. Pyke feléjük hajolt, vészjóslóan és fenyegetően, azonban hangja még mindig barátságosan, kellemesen csendült: Amikor a helyi szennylapban megláttam a cikket arról, hogy Crickley Hallban szellemek kísértenek, az állt benne, hogy két erre járó gyerek állítólag egy meztelen férfi kísértetét látta a házban, pontosan tudtam, hogy Augustus Cribben visszatért... talán soha nem is ment el! Az újságcikkben az állt, hogy egy család bérli a házat, férj és feleség két kislánnyal, akik közül az egyik tizenkét éves, pontosan annyi, mint én voltam 1943-ban. Ennél tökéletesebb nem is lehetett volna! - A Pyke szemében lángoló téboly veszedelmesen ragyogott. - Az utóbbi időben egyre erősebbé, egyre gyakoribbá váltak a zaklatásai, és ekkor értettem meg, hogy miért. A feltételek tökéletesek lettek! -Anya... - kezdett Loren mondani valamit, de Pyke megszállott lotyogása belefojtotta a szót. Loren kiválthat engem, hát nem érti? Én voltam a kedvence, és tudom, elfogad helyettem egy másik gyereket is. Biztos vagyok benne, hogy helyeselni fogja felajánlott áldozatomat. Augustus megkapja a tizenegyedik gyereket, s én végre szabad leszek. Eve képtelen volt tovább türtőztetni magát: -
Magának teljesen elment az esze! Ez az egész egy hatalmas őrület. A rendőrség meg fogja találni magát. Lili elmondja majd nekik, hogy itt járt és megtámadott bennünket. Egy életre bezárják! Pyke kotkodácsolva felvihogott: Mit számít mindez, ha megszabadulok a zaklatásoktól? Talán még az álmok is megszűnnek, ha minden megoldódik. - Agyafúrt sunyiság terült szét vonásain. Kész vagyok vállalni azt, hogy a következő néhány évben egy elmegyógyintézetben babusgassanak, mert úgyis azt fogják megállapítani, hogy megőrültem, hát nem igaz? Ugyanazt a játékot fogom játszani, amit véleményem szerint Magda Cribben játszott az elmúlt évek során. Felegyenesedett és elmosolyodott, mintha elégedett lenne magával. Hátralépett, és a lépcsőforduló korlátrácsának támaszkodott. Tudja, arra számítottam, hogy ma éjjel itthon lesz a férje is - folytatta. - Meg akartam szerezni az engedélyét, hogy itt maradhassak éjszakára, és figyelemmel követhessem a házban felállított felszereléseket. Úgy terveztem, ha már biztos vagyok abban, hogy mindenki elaludt, kilopom Lorent az ágyából, és leviszem a pincébe. A dolgom végeztével pedig csendben elmentem volna. - Nem elmegyógyintézetbe kerül - szólalt meg Eve jéghideg megvetéssel. - Nem, hanem börtönben fog megrohadni. - Nem hinném. Nem hagyom, hogy bántsa a gyerekemet! - kiáltott rá Eve dacosan, ám rémültebb volt, mint korábban bármikor életében, ha lehet, még annál is rémültebb, mint azon a -
napon, ami kor Cam eltűnt... talán, mert akkor még reménykedhetett. A férfi válasza olyan elvont, elméleti logikát tükrözött, és olyan végtelenül megnyerőén csendült, hogy az asszony vadul belereszketett. így szólt: - De Eve, hiszen csak az egyik lányát akarom. Ez volt az a pillanat, amikor minden kétsége eloszlott afelől, hogy ez az ember menthetetlenül, kétségbevonhatatlanul őrült, és épp ezért csak annál veszélyesebb, mert nem lehet rá érvekkel hatni. Villám ragyogott fel cakkosan villódzva, s közvetlenül utána fülsiketítő dörrenéssel megreccsent az ég is, a másodperc töredékére elterelve Pyke figyelmét. - Rohanj, Loren, rohanj! - kiáltotta el magát Eve, s mindketten talpra ugrottak; Eve még meg is lökte lánya hátát, hogy siettesse felfelé a lépcsőn. Bár Pyke-ot meglepte a hirtelen kitörés, reakciója villámgyors volt. Még el sem halt a dörgés, már meg is perdítette robusztus sétapálcáját, így annak ívelt vége előre, a két nő felé mutatott. Villámgyorsan kapta el vele Eve bokáját, aki saját lendületétől vágódott el: mellkasa és könyöke fájdalmasan csattant a lépcsőfokokon. - Fájdalmatakar, Eve? Mert fájdalmat, azt adhatok magának! - bődültél Pyke. Loren sikolya hullámokban verődött vissza a falakról, a mennyezetről és a kőkockás padlóról. A kislány megtorpant, és visszafordult az anyjához: a karját rángatva próbálta talpra segíteni. - Hagyj itt! - üvöltött rá Eve. - Csak rohanj már, tűnj el innen!
De Loren nem volt hajlandó magára hagyni az anyját. A válla alá csúsztatta a kezét, és kétségbeesett erőlködéssel próbálta felemelni. A sétabot sebesen csapott le, hatalmas ütést mérve Eve hátára, aki ismét elterült a lépcsőn. Félfordulatot tett, és kirúgott a lábával, telibe találva Pyke gyomrát. A férfi majdnem hátrabukfencezett, valahogy azonban sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Alig lassította csak le a támadás, s újra a feje fölé emelte a súlyos tárgyat. Eve kiszabadította magát Loren kezei közül, és teljesen szembefordult támadójával, hogy megvédhesse magát. De túl késő volt már: a sétabot ismét lecsapott, és a fején találta el. Hátrazuhant, és kábán még hallotta Loren riadt kiáltozását, aztán egy másik, vékonyabb hangot, Cally hangját, aki a lépcsősor tetejéről kiabált lefelé: - Hagyd békén az anyukámat! Eve hasra fordult, megpróbált feltérdelni, ám a következő ütés a lapockáját érte, s minden elsötétült előtte. A „látomás" tekergőző kígyóként kúszott vissza Lili fejébe. Egy időre megszabadult tőle, ahogy érzékelése, a természetes érzékelése utat tört magának tudata felszínére, lassanként emelve ki a fiatal nőt ájultából. De nem volt választása, el kellett fogadnia a visszatérő képeket... A nevelő, akit Augustus Cribbennek hívnak, még mindig meztelen, sápadt bőrét friss korbácsnyomok és régi hegek barázdálják. Összegyűjti a házban szanaszét heverő, apró tetemeket. A pinceajtóhoz cipeli a kicsinyke holttesteket, aztán lelöki őket; a még testmeleg tetemek egymás hegyén-hátán bukfenceznek lefelé, míg végül a lépcsősor alján élettelen
kupacba nem tornyosulnak. A robajló folyó dübörgése száll fel a kút mélyéről, ereje betölti a kamrát, hiszen odalent a víz maga a megáradt pokol. Susan Trainer maradt a legvégére, de őt már csak végigvonszolja a kőkockás padlón, mert elfáradt a gyilkolásban és a cipekedésben, s a fejében tomboló tüzes démonok sem hagyják egy pillanatra sem békén. Örült szemében megpattannak az erek a fájdalomtól. Cribben a legfelső lépcsőfokra löki a kislány holttestét, aztán meglöki a lábával, s az lehömpölyög, hogy csatlakozzon társaihoz a halálban. A férfi mindkét kezét a halántékára szorítja, mintha így akarná kipréselni a fájdalmat, de hiába, nincs számára megkönnyebbülés. Visszatotyog a nagyterem közepére, felkapja a nádpálcát; oda dobta le, amíg elvégezte a takarítást. Fájdalmasan felüvölt, mert cséphadaróként verni kezdi vele a saját testét, nem büntetésképpen, hanem azért, hogy felváltsa vele a koponyájában tomboló, százszorta erősebb kínt. Röviddel ezután Cribben a nagyterem széles lépcsősora felé támolyog, és felkapaszkodik az apró lépcsőfordulóra. Iszonyatos erővel csapkodja az eső a hosszú ablak üvegét, és üvöltő szelek rázzák bősz erővel a keretét. Visszafordul a nagyterem felé: a brutális, vasgolyókkal kivert pálca magasra lendül, ahogy karját Krisztus iránti imádatában az ég felé emeli. Teljesítette feladatát. Felajánlotta Istenének a gyerekek lelkét. És saját meggyötört lelke így feloldozást nyert. Lili „látomása" végképp elhalványult, s ő megmoccant a felázott földön.
74. A HÍD Villám borította ezüstös fénybe a házat a folyó túloldalán, és Gabe - aki amúgy képtelen volt kivenni a sűrű esőhullámokon át a sötét épületet - megragadta az alkalmat, hogy befogadja a látványt. Igen - gondolta savanyúan -, még úgy is néz ki, mint egy kísértetház, különösen egy ilyen éjszakán. A felvillanó villám megreszketett, beleveszett a sötétbe, s a mennydörgés a rákövetkező pillanatban felbömbölt a fejük felett; Crickley Hall újfent belesüllyedt a párás, fekete homályba. Úgy tűnt, sehol nem ég a villany - de nem, ha erősen nézte, Gabe épphogy ki tudott venni némi erőtlen pislogást néhány ablak mögött! Azonban a fény igen gyenge volt, és nem azért, mert az eső akadályozta a látást. Azon morfondírozott, hogy vajon a fő áramvezeték mondtae be az unalmast, és most a ház generátora biztosítja-e helyette az energiát; ha nem teljes kapacitással dolgozik, az megmagyarázhatja a gyenge fényt. Gabe odahajolt útitársához: - Minden rendben, Percy? - kiabálnia kellett, hogy túlharsogja a vihart. - Jól vagyok, Mr. Caleigh! - kiabálta vissza Percy. - Csak nem tetszik a folyó! Igaza volt. Ők ketten az úton álltak, a híd és a folyó mindössze néhány méternyire tőlük. Percy lámpájának erős, ám esőcseppektől homályos sugarában Gabe jól látta a felkavart víz felszínén bőszen tajtékzó fehér habokat, melyek olyan magasra emelkedtek, hogy bármely
pillanatban átbuggyanhattak a töltésen. Nagyon úgy tűnt, már nem bírja sokáig a végletekig dagadt folyóval a harcot. A mérnök észrevette a két autót a kicsi parkolóban, s a kétajtós Citroen ismerősnek tűnt neki. A másikat, a sötétvörös Mondeót még nem látta. Ki az ördög jön hozzájuk egy ilyen éjszakán látogatóba? Gabe és Percy nem sokat beszéltek, miközben átküzdöttek magukat a viharon, ám az öreg kertész Crickley Hall miatti aggodalma nyugtalanította az amerikait. A ház kibírta a korábbi árvizet, nem igaz? Tehát Eve-nek semmi más dolga nincs, mint felvinni a lányokat az emeletre, és bízni az épület szilárd, vastag falaiban, melyek ezúttal is áthatolhatatlan akadályt képeznek majd mindenféle áradat előtt. Bár a villamos vezetékek meglehetősen sérülékenyek az effajta időben, Gabe amiatt is aggódott, hogy Percy nem tudta Eve-et telefonon utolérni. Egyáltalán nem örült annak, hogy Crickley Hall teljesen el van vágva a külvilágtól. A kertész maguk elé - a híd felé - irányította viharlámpájának fénysugarát. - És ázott, az sem tetszik! - jelentette ki, és Gabe egyetértően biccentett. Neki sem tetszett. Természetes törmelék - ágak, egy kisebb fa, bokrok és kétség sem férhetett hozzá, elhullott állatok - torlódott egyik oldalán; maga az építmény egyértelműen megroggyant, instabil volt, úgy remegett, mintha bármelyik pillanatban kiszakadhatna kétoldalt a betonalapzatból. Veszélyes lesz átkelni rajta. Percy, most azonnal át kell mennünk rajta, még mielőtt elsodorja a víz! - süvöltötte Gabe a kertész kapucnival fedett fülébe. - De nézze, talán magának nem is kéne
jönnie! Semmi értelme, hogy mindketten megkísértsük a sorsot. - Magával tartok, Mr. Caleigh. De az egyszer igaz, hogy iparkodnunk kell. Gabe nem vitatkozott: nem volt rá idő. A híd bármelyik pillanatban megadhatja magát a ránehezedő nyomásnak. Belekarolt az öregember karjába: - Hát akkor induljunk! Percy ment elöl, viharlámpájának erős fényét maga előtt a talajra szegezve mutatta az utat. Gabe még soha életében nem érezte magát ennyire elázottnak: tengerészdzsekije kétszer olyan súlyos volt, mint normálisan, haja szorosan a fejbőrére tapadt. Bár kabátja gallérját állig felhúzta, az esővíz még így is utat talált magának és csuromvizesre áztatta a nyakát; farmerje sötétkékre színeződött, és még bakancsos lábának zoknijából is csavarni lehetett volna a vizet. Átgázoltak a híd előtti sártengeren, aztán egy pillanatra megtorpantak, hogy közelebbről is szemügyre vegyék a faszerkezet állapotát. Percy a széléhez lépett, és megvizsgálta a hidat tartó vaskos támasztópillért. Az egyik felső oszlop elcsúszott! - tájékoztatta a mérnököt. - Az egész átkozott tákolmány mindjárt szétesik, de nem véletlenül építették így, mert ekképpen nem gátolja a víz útját. Ez igazán sokat segített, Percy. Akkor most átmegyünk végre rajta? - Gabe óvatos, puhatolózó lépést tett az elázott, síkos deszkapallókon. A híd megremegett alatta. -Van egy ötletem, Percy! Mi lenne, ha egyszerűen átrohannánk?
Percy válaszképpen csak megpaskolta a hátát, s minden további szócséplés nélkül rohanni kezdtek a híd túlsó vége felé. Majdnem megcsinálták, azonban a járófelület túlságosan csúszós volt a vízpermettői és a hordalékiszaptól. Percy lába megcsúszott, s az öregember csontrecsegtető huppanással elvágódott. Gabe - aki már azelőtt a túlpartra ért, hogy társa elesett volna - visszafordult érte, és ahogy lehajolt, hogy talpra segítse, az egész híd oldalra billent. A deszkaburkolat rézsútosan megdőlt, és a mérnök is térdre esett. Percy csúszni kezdett a bal oldali korlát felé, és talán át is csúszott volna a támasztógerendák közt, ha Gabe nem ragadja meg az utolsó pillanatban. Bár ő maga is egyensúlyát vesztve billegett, sikerült megragadnia egy, a jobb oldali tartógerendák között átkandikáló vastagabb faágat. A fadarab előrébblendült a ránehezedő súlytól, aztán elakadt és úgy is maradt, s Gabe-nek végül az ágba kapaszkodva sikerült maga elé húznia Percyt. A híd tovább billent, és mindkét férfi számára nyilvánvalóvá vált, hogy a megrozzant szerkezet most már valóban bármelyik pillanatban elsodródhat. Talpra, Percy! - üvöltötte Gabe, s egyik kezét a kertész válla alá csúsztatta. Baljával elengedte a faágat, így most a korlát felfelé meredő peremébe kapaszkodott. A kertész Gabe-re támaszkodva remegő lábbal felállt. A híd erőteljesen megremegett, aztán még jobban megdőlt. Valami - vastagabb faág talán - a mérnök korlátnak kulcsolódó ujjaira csapódott, ám ő ügyet sem vetett a fájdalomra, mert pontosan tudta, ha elengedi, Percyvel
együtt átcsúszik a hídon, egyenesen a vízbe, mivel a korlátrács a túloldalon beszakadt, s a helyén tátongó lyuk alatt csupán centiméterekkel kavargott az örvénylő folyó. Feljebb rángatta Percyt, és odakiáltott neki: - Fogja erősen a karomat, úgy menjen végig, ki a partra! Percy nem fárasztotta magát a válasszal: követte Gabe javaslatát. Először belecsimpaszkodott megfeszített felsőkarjába, majd továbbhúzta magát a könyöke, aztán a csuklója felé; minden lépés azzal fenyegette, hogy csizmája alól kicsúszik a talaj. Amikor elérte Gabe korlátot markoló öklét, kilendült és belekapaszkodott a jobb oldali korlátrácsba. Lámpáját beletömte viharkabátja egyik hatalmas zsebébe, így mindkét keze felszabadult. A híd ösvény felőli oldala veszedelmesen tovább billent, s imbolyogva feladta a küzdelmet a palánkjain átcsapó vízzel szemben. Percy iparkodva csetlett-botlott előre, aztán már csak csúszott lefelé a kavicsos földút felé, de végül kihuppant a szárazföldre. Bár alig kapott levegőt, és keze-lába minden ízében remegett az erőfeszítéstől, előkapta a lámpát, majd Gabe felé villantott vele, aki még mindig azon küzdött, hogy a korlátrács mentén partra vonszolja magát. Lába egyre-másra megcsúszott a sikamlós pallókon. A híd dőlésszöge egyre meredekebb és meredekebb lett, így a mérnök bakancsa a lehetetlennel vette fel a harcot, amikor fogást akart találni a deszkákon, ám tovább küzdött, centiméterről centiméterre vonszolta magát a híd vége felé. Aztán, amikor már épp lendült volna Percy kinyújtott keze felé, a szerkezet még egyszer megingott, ezúttal határozottan vadul, és Gabe biztosan tudta, eljött a vég.
Azonban nem számolt az öreg kertész makacs szívósságával. Percy a földre dobta a lámpát, és amennyire csak lehetett, annyira mélyen előrehajolt a part legszéléről. Két kézzel ragadta meg Gabe kabátját, és korához képest meglepő erővel rántotta le a mérnököt a hídról. Az építmény hatalmas, fülsértő reccsenéssel omlott össze Gabe mögött. A darabokra roppant szerkezetet szinte azonnal elsöpörte az áradó folyó, a mögötte tornyosuló törmelékkel együtt. Gabe térdére támaszkodva, levegőért kapkodva előrehajolt. Mire felegyenesedett, Percy már ismét a kezében tartotta a lámpát, és rávilágított vele. Kö... köszönöm, Percy - hebegte, aztán rádöbbent, a kertész ebből mit sem hallott. - Rendkívül le vagyok kötelezve! -kiabálta ezúttal hangosan Percy felé. - Maga ugyanezt tette értem! - dörmögte hangosan Percy. Jó tett helyébe jót várj, tudja, hogy van ez! Gabe halvány mosolyt vélt felfedezni az öregember arcán. Egyként fordultak meg és néztek a házra, mindketten erősen zihálva. Vakító villám cikázott, nyomában azonnal felharsant a mennydörgés. - Maga is látta, amit én? - pillantott Percy megerősítést várva Gabe-re. - A villám fénye megvilágította, ott, nem messze a fától! Rávillantotta a fénysugarat a valamire - nem is valamire, hanem valakire, döbbent rá Gabe -, aki elterülve feküdt a pázsiton, nem messze a hatalmas tölgyfától. A hason fekvő alak felé siettek, és egy szívdermesztő pillanatig Gabe azt hitte, talán Eve fekszik odakint az esőben. Kétséget kizáróan nő volt - jól látta karcsú, divatos
csizmás lábát kabátja pereme alatt. Ám Eve-nek nincs ilyen világos színű kabátja: nagykabátban a sötétebb árnyalatokat kedvelte. Ahogy közelebb értek, észrevette, hogy a kabátujjak kissé felcsúsztak, és a nő karkötőt visel mindkét karján - nem, nem is karkötőt, hanem csuklópántot! Még azelőtt felderengett benne, hogy kit is lát maga előtt, mielőtt odaértek volna hozzá. Azért találta ismerősnek a dűlőút miniparkolójában a kis autót, mert ugyanaz volt, mint amelyiket akkor látott, amikor szerdán munkából hazaért; a médiumé volt, Lili Peelé. Ám a viharlámpa fényében ennek a nőnek a haja sötét volt, a médiumé pedig világosszőke, így hát talán téved, és valaki más az. Már majdnem odaért hozzá, amikor Percy - aki kissé lemaradva követte - nagyot kiáltott, és a könyökét megragadva visszahúzta. Sötét tárgy suhant el Gabe feje mellett, mindössze centiméterekkel kerülve el. Feljebb lendült, aztán megtorpant a levegőben, mintha a szél tartotta volna meg. Ahogy visszafelé lódult, Percy befogta lámpájának fényével, és Gabe megpillantotta a tölgyfa alsó ágára szerelt hintát. A rozsdás lánc váratlanul elpattant, megtörve ezzel a fajáték lendületét. Az elszabadult ülés széle most már elég alacsonyan száguldott ahhoz, hogy súrolja a talajt, s a maga mögött húzott lánc mintegy horgonyként fékezte tovább lengését. Ekképpen himbálózott tovább: ide-oda rángatta a szél, de többé nem tudott veszélyesen kilengeni. - Köszönöm még egyszer, Percy! - Gabe rádöbbent, hogy a hinta akár ki is loccsanthatta volna az agyát, ha telibe találja a fejét.
Végigfutott rajta a gondolat, hogy vajon ez történt-e a lába előtt heverő eszméletlen nővel is? A nő kissé megmozdult, és némiképp felemelte a fejét meg a vállát a földről. Gabe térdre huppant mellette, Percy pedig az arcát világította meg. A nő felnyögött, s lehajtotta a fejét, mintha ismét visszahanyatlana a fűre. Gabe finoman megérintette a vállát. - Mi történt önnel? - kérdezte, épp csak annyira felerősítve a hangját, hogy hallható legyen a zúgó viharban. A nő felé fordította az arcát, ám abban a pillanatban elvakította a fény. Remegő kezét védekezésképpen a szeme fölé emelte. - Ki... kicsoda maga? - kérdezte olyan halkan, hogy Gabe alig hallotta a hangját. Most már felismerte Lili Peelt. A haja azért volt sötét, mert eláztatta az eső, és az arcára meg a fejére tapadt. Közelebb hajolt hozzá. - Gabe Caleigh vagyok, Lili. Eve férje, emlékszik? Mintha ettől megkönnyebbült volna, egy-két másodpercre lehunyta a szemét. Ám amikor ismét kinyitotta, szélesre tágult a rémülettől. Elfutottam - sikerült kinyögnie, és Gabe-nek még közelebb kellett hajolnia, hogy megértse. Pusztán néhány centiméterre volt egymástól az arcuk. - Otthagytam őket a házban. Sajnálom, annyira sajnálom, de féltem. Azt hittem, meg fog ölni! Megpróbált felülni, de túl hamar próbálkozott. Előrebillent, és úgy tűnt, megint elájul. Gabe gyorsan megtámasztotta kezével a derekát, és segített neki megfordulni. Lili
tenyerével letörölte víztől csöpögő arcát, de csak sarat kent szét az arcán és az orrán. Gabe továbbra sem engedte el, a karjával támogatta, s Percy továbbra is mindkettejüket megvilágította a lámpával. - Ki akarta megölni magát, Lili? - sürgette Gabe. - Történt valami a feleségemmel és a lányaimmal? Gyorsan, kérem, el kell mondania! Már épp feladni készült: ott akarta hagyni Lilit, hogy berohanjon a házba, azonban a nő egyszerre megragadta a csuklóját. Ó, istenem, tudom, mi történt a gyerekekkel! - zihálta elakadó lélegzettel, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. - Meggyilkolta valamennyit! A kitelepítetteket, akik a háború idején érkeztek ide. Percy, bár már maga is a földön térdelt, épp csak meghallotta a mondatot, és közbeszólt: - Ki gyilkolta meg őket, kisasszony? Lili egyik férfiról a másikra nézett; a viharlámpát Percy már a talaj felé fordította, így nem vakította el többé. A... a nevelő... ő ölte meg őket - hebegte. - Az Augustus Cribben nevű férfi. Felismertem arról a fényképről, amit Eve mutatott. Valamennyit megölte, csak azt az egyet nem, aki elmenekült. Percy összezavarodott: nem értette, miképp tudhat ez a fiatal nő - inkább lány még, semmint érett nő - a gyerekek sorsáról, amikor oly régen történt minden. - Meg... megfojtotta őket - folytatta Lili az esőbe meredve. - A kisebbeknek eltörte a nyakát. Éreztem. Láttam, ahogy megteszi. Gabe Percyre pillantott:
Lili állítólag médium - magyarázta sietve. Aztán egyszerre eszébe jutott a másik autó, a Citroen előtt parkoló Mondeo. - Valaki más is van a házban? - kérdezte sürgetően. - Fenyegeti valaki a családomat? Igen! - kiáltott fel Lili, ezúttal egyenesen Gabe szemébe nézve - A Maurice Stafford nevű fiú! Úgy értem, férfi... az a férfi, aki most Pyke-nak nevezi magát. Ó, istenem, segítenie kell nekik, mielőtt túl késő lenne! Bántani fogja őket, biztos vagyok... De Gabe ezt már nem hallotta: szélsebesen száguldott Crickley Hall felé. -
75. AZ ÁLDOZAT A bejárati ajtó be volt csukva, de nem volt kulcsra zárva. Gabe berontott: a lendülettől a súlyos, vasalt ajtó nagyot puffanva a falnak vágódott. Esőt sodort be mögötte a szél, ám ő meglepetten torpant meg. Az átható sötétség fekete köd módjára terpeszkedett a mennyezet alatt, és keszegnyi, szürke foszlányok sodródtak lefelé tömegéből. Szinte elfedte a kovácsoltvas csillárt, tovább homályosítva már amúgy is gyenge fényét, így az egész termet komor, fenyegető árnyak uralták. Vele együtt vagy pont belőle - érkezett a dögletesen émelyítő bűz, a tiszta trágyaszag, amely orrát-torkát egyaránt eltömítette. Másfajta hidegség telepedett rá és fonta feszes selyemlepelként burokba. Cally metszően átható kiáltása zökkentette vissza a valóságba. A kislány anyja mellett állt a nagyterem széles
lépcsősorának a közepe táján. Eve az egyik fokon üldögélt, lehajtott fejét kezébe temette, Cally pedig a vállát ölelte. Sötét folyadék szivárgott végig Eve ujjai közt: a fejsérüléséből származó vér. -Apuci, a csúnya ember megütötte anyucit! - Cally arca elfacsarodott, a könnyeivel küszködött. Gabe átrohant a nagytermen, nagyokat toccsanva a hatalmas víztócsákba, ám ezúttal eszébe sem jutott azon morfondírozni, hogy miképpen vagy miért kerültek oda, minden gondolatát felesége és lánya töltötte be. Loren hiánya ekkor még nem tűnt fel neki. Felszökellt a lépcsőfokokon. Eve meghallotta a lépteit, és lenézett férjére. Az arcára kiülő rettegés Gabe szívébe markolt. Kinyújtotta felé véres kezét, mintha csak el akarná hárítani a közeledését. - Ne! - rikoltotta rekedten. - Loren, segíts Lorennek! Gabe térdre esett egy lépcsőfokkal alatta, így egy vonalba került az arcuk. - Eve, mi történt? Hol van Loren? - Levitte a pincébe! A kúthoz! Gabe megragadta az asszonyvállát. - Ki vitte le? Miről beszélsz, Eve? - Pyke-ról! Visszajött. Az az ember őrült, Gabe! Meg fogja ölni Lorent! Gabe megdöbbent és összezavarodott, nem értett semmit. Ám egyetlen pillanatot sem késlekedett. Kettesével véve a fokokat visszarobogott a lépcsőn. Hullámokban tört rá a rémület. Loren! Pyke! Mi az ördögért akarná Pyke - nem,
nincs idő most gondolkodni; már ott is termett a nyitott pinceajtónál. Belépett, aztán alig lassítva száguldott le a nyikorgó lépcsőn, kezével kétoldalt a falat súrolva, hogy megőrizze egyensúlyát; a legalsó fokok egyikén megbotlott, ám még idejében sikerült megtartania magát, nem esett el. Betoppant a barlangszerű alagsori terembe, s egy pillanat alatt befogadott mindent odalent: a föld alatti folyó harsogó üvöltését, amit felerősített a kútakna körkörös fala, s amit még jobban felerősítettek a pince kőfalai, a gyéren megvilágított kamra nyirkos földszagát és az öreg kút szájánál álló két alakot - Pyke-ot és Lorent. Loren Pyke-nak háttal állva küzdött: a férfi nagy kezeivel átfogta a lány nyakát, vállát és fejét pedig előrefeszítette, így kénytelen volt belenézni az előtte tátongó mély kútba. Gabe meg sem próbált beszélgetésbe bocsátkozni: nem érdekelték a miértek, nem figyelmeztetett, nem könyörgött, nem akarta lecsillapítani a rohadékot; rávetette magát a lányát fenyegető emberre. Bár Pyke meghallotta a lefelé dübörgő lépteket, nem számított ilyen gyors reakcióra, és meglepetésében önkéntelenül is ellépett a peremtől, magával húzva Lorent is. Megpróbálta felemelni a másik kezében tartott sétabotot, hogy azzal viszonozza a támadást, ám a mérnök lecsapott rá, mielőtt még használhatta volna. Mindhárman a földre zuhantak: Pyke nagyot kiáltott az ütközéstől, azonban Gabe ráhemperedett a kosszal és porral borított padlón, aztán feltérdelt, hogy ellenfele szemébe nézhessen. Loren nem messze tőlük feküdt, az alacsony
kőfalba kapaszkodva; hisztérikus zokogása egyszerre abbamaradt. Pyke megpróbált felállni, de Gabe hatalmas ütést mért rá, amitől a magas férfi hátratántorodva ismét elterült a padlón. Gabe Lorenhez sietett, aki még mindig a kút mellett feküdt, lehajolt hozzá, és felültette. - Jól vagy, kicsim? - kiabálta túl a föld alatti folyó rohanását. A kislány csillogó, rémült tekintettel nézett fel rá, arca könnytől és piszoktól volt maszatos. Gabe úgy gondolta, mindvégig megpróbált ellenállni Pyke- nak, amíg az lerángatta ide. Loren a karjába vetette magát, és a vállára borulva újult erővel felzokogott. Minden rendben - csitítgatta, bár nem volt biztos abban, hogy Loren hallja, amit mond. - Senki nem fog bántani. Hirtelen megérezte, hogya kislány megdermed, és ujjai a vállába mélyednek. -Apa! - sikoltotta. Apja háta mögött Pyke kászálódott talpra. Gabe megpördült, de kedvezőtlen pozícióban volt, térden állva, fél karjával még mindig Lorent ölelve. A robusztus sétapálca súlyosan zuhant lefelé, s Gabe épp csak fel tudta emelni a bal karját, hogy tompítsa az ütést. Vakítóan éles fájdalom hasított belé és bénította meg karját egészen a válláig, s egy pillanatra szabályosan elakadt a lélegzete. Lebénult karjával mit sem törődve talpra kényszerítette magát. Pyke szembefordult vele, botját kardként előreszegezve tartotta sakkban a fiatalabb férfit. Hamisítatlan, nyers rosszindulat villogott résnyire szűkült szemében, s a
mérnöknek egy pillanatra az futott át az agyán, hogy miképp láthatta valaha is barátságosnak ezt a szempárt? Sérült karja tehetetlenül csüngött az oldala mellett, s ez volt az a pillanat, amikor Pyke-ban tudatosult az előnye. Gordon Pyke nagydarab ember volt, és éveinek száma ellenére egy nagydarab ember ereje lakozott benne. És gyors is volt, s amikor Gabe hasa felé lökte a botot, a mérnök nem tudott elég gyorsan elmozdulni ahhoz, hogy kitérjen a váratlan támadás elől. Összegörnyedt, levegőt sem kapott. Úgy érezte magát, mintha tenyészmén kapta volna telibe a belső szerveit. Ennek ellenére kezét a gyomrára szorítva talpon maradt, de nagyon sebezhetővé vált. Pyke ismét magasra, a feje fölé emelte botját, s teljes erejével lecsapott; Gabe félig tudott csak elfordulni, s az ütés - melynek erejétől kettéhasadt a fegyver - bal vállát és hátát érte. Megtántorodott, de még mindig tartotta magát, nem esett össze. Megpróbált felegyenesedni, hogy felkészülhessen a következő támadásra, mely elől éppen csak ki tudott térni. Ám kába volt, és egyensúlyát veszítve, imbolyogva hátratántorodott, majd elvágódott és magatehetetlenül elterült a porban. Loren ismét felsikoltott és megpróbált az apjához rohanni, ám Pyke, a törött sétapálca maradványát még mindig a kezében szorongatva elállta útját. Késként lóbálta maga előtt a botdarabot, melynek csipkézett, szilánkosra hasadt vége a mennyezet felé mutatott. Loren felbámult a magas, szakállas férfira, aki éles tekintetét az övébe fúrta, s aki most olyan furán mosolygott rá. Megpróbált lebukni, elfutni
mellette, hogy az apjához juthasson, aki a hátán feküdt a kút túloldalán. Ám Pyke - kétséget kizáróan gyors is és erős is volt hetvenéves létére - könnyedén elkapta; megragadta a karjánál fogva, és visszavonszolta a mély, sötét verem széléhez. Alattuk a hangos és dagadt folyó hullámozva felfelé nyomult, kavargó, fekete középpontú örvényt képezve, amely a pillanatnyi nyomás szeszélyének engedelmeskedve hol felemelkedett, hol alásüllyedt. - Kérem, engedjen el! - könyörgött Loren, ám Pyke szemmel láthatóan élvezte a rémületét, és közelebb taszította az alacsony, körkörös falhoz. - Pyke! A nagydarab férfi ráérősen a sivár kamra túloldalán heverő Gabe-re nézett, aki most a könyökére támaszkodott, de eltorzult vonásairól egyértelműen lerítt, hogy erős fájdalmai vannak. Bár a teremben szürke félhomály uralkodott, Gabe a napnál világosabban látta, hogy a Pyke szemében lobogó tűz őrület és izgalom között cikázik. - Ha bántani merészeled, megöllek! - morrant rá Gabe mély hangon. Nyilvánvalóan súlyos fenyegetésnek szánta, azonban a mérnök maga is tudta, képtelen lenne megállítani Pyke-ot. A hátát és vállát elöntő fájdalom mostanra kínzóan felerősödött. - Ne áldozatként gondoljon rá! - válaszolta Pyke. - Hanem sokkal inkább úgy, hogy végre beteljesül egy követelés. Gabe-nek fogalma sem volt arról, hogy mi a pokolról hablatyol a férfi, vagy arról, hogy tényleg jól hallotta-e, ám
nem is érdekelte. Valamit tennie kell, mégpedig igen gyorsan! De mit? Még ha talpra is tudna ugrani, és rá tudná vetni magát Pyke-ra, akkor sem tudná megmenteni Lorent. Elég, ha ez az eszelős csak egy picit taszít rajta. Óvatosan testhelyzetet változtatott: megpróbálta összeszedni magát, hogy az esélyek ellenére is rávesse magát, s eközben könyökével meglökött valamit, ami fémes karistolással arrébbcsusszanta kőpadlón. Végső kétségbeesésében lepillantott, és meglátta, hogy a könyöke mellett heverő tárgy az a vékony, üreges, ám súlyos fémrúd, amit még ő maga dobott félre hányavetien, amikor Cally öt nappal ezelőtt lekiáltott érte a pincelépcső tetejéről. Abban a pillanatban bevillant az agyába - a körülményeket tekintve, meglehetősen oda nem illően -, hogy a fémrúd annak a kivénhedt Flymo fűnyírónak a pengéje, amelyet még a kerti fészerben fedezett fel. Valaki - talán épp Percy hozhatta le, hogy megélesítse a végeit, aztán valószínűleg mégsem volt rá szükség, ezért félrelökte. Pyke egyre közelebb és közelebb taszigálta Lorent a kút széléhez, s bár a kislány minden tőle telhetőt megtett, hogy szembeszálljon vele - sikoltozott, csupasz sarkát megpróbálta kitámasztani a padlón -, a küzdelem reménytelen volt a hatalmas ember erejével szemben. Gabe egy másodperc alatt feltérdelt, teste előregörnyedt, és jobb kezében megvillant a fémrúd. Belehajította a levegőbe, és az pörögve - mint a bumeráng - elszállt. Magasra célzott, nehogy Lorent találja el; jól irányzott dobás volt. Végtelenül hosszú időnek tűnt, amíg az alkalmi dárda célba ért, ám végül merőlegesen Pyke homlokának csapódott, aki hátratántorodott, Loren pedig kicsúszott a szorításából.
Azonban a kislány már túl mélyen görnyedt a perem szája felett, s most karjával a levegőben hadonászva, a kőfal lábánál billegve próbálta visszanyerni az egyensúlyát. De nem sikerült. Zuhanni kezdett. 76. VÉGSŐ ELSZÁNTSÁG Az a néhány röpke, ám élet-halál felett döntő másodperc amíg Loren megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát - elég volt Gabe-nek arra, hogy kilőjön, mint egy rajtgéptől kirobbanó sprinter. Loren szívszaggató sikollyal, széttárt karral zuhant alá; alatta a forgatag sisteregve várta, hogy magába fogadhassa. Bár Gabe a kutat körülölelő alacsony kőfalra érkezett, már esés közben kinyújtotta karját és elkapta a lány csuklóját. Szerencsétlenségére bal kezét kellett használnia, mivel jobbjával a peremben kellett megkapaszkodnia, így a kislány szabadon eső súlya olyan erővel rántotta meg a karját, hogy a belenyilalló fájdalomtól majdnem elengedte. De kitartott, érzéketlenre zsibbadt végtagjával és sérült vállával tartotta meg a gyerek tömegét, s elhasalt a kútpadkán; fél testtel maga is a veremben, csak a jobb térdével szorította a fal külső felületét, mi közben jobb kezével, ahogy tudott, a perembe kapaszkodott. Loren csupasz lábával a levegőt rugdosva életveszélyesen himbálózott. Apró, kétségbeesett sikkantásait elnyelte a csobogó víz keltette hangzavar. Az örvény mély, belső közepe feljebb emelkedett, mintha csak azt javasolná, találkozzanak félúton, de aztán, ahogy a felszín alatti
folyóáramlatok továbbsiklottak, alázuhant. Akármilyen rémült is volt, Loren megpróbált segíteni apjának: ide-oda lengette magát, s megpróbálta elkapni a csuklóját, amivel a másik kezét markolta. Ujjai végül rákulcsolódtak, és Gabe helyeslően felnyögött: ekképpen saját szorítása is biztosabbá vált. De a kislány súlya lassanként kezdte magával húzni a falról. - Próbáld... megtámasztani... a lábad - sürgette akadozó lélegzettel. Loren minden bizonnyal meghallotta, mivel felemelte a lábát és kiugró kődarab vagy valamilyen sekély mélyedés után tapogatózott a talpával, csakhogy lábfeje minduntalan lecsusszant a belső fal nyálkás, mohás kőfelületéről. Gabe erős volt, azonban nem tudott jól elhelyezkedni, hogy kiegyensúlyozza magát. Képtelen volt annyi erőt összegyűjteni, hogy felhúzza Lorent. Máskor még ebben a testhelyzetben is könnyűszerrel kirántotta volna a kútból meg sem érezte volna a súlyát -, de most karja vállától az ujjhegyéig elzsibbadt, alig maradt benne valamicske erő. Nem tehetett mást, csak tartani tudta. Időről időre megpróbálta felhúzni, ám akárhányszor közelebb húzta magához néhány centiméterrel, ereje elhagyta, s Loren ismét lejjebb került. Ezernyi tüzes tű szurkálta vállát minden egyes ilyen erőkifejtésnél, s a kő melyen elterpeszkedett - keményen nyomta arcát és mellkasát. Fogat összeszorítva, izmait pattanásig feszítve próbálta még egyszer felemelni a kislányt, béna karja remegett a megerőltetéstől, de most már saját testének is nagyobb része volt a kúton belül, mint kívül. Amikor Loren szabad kezével felnyúlt, és sikerült megragadnia a vállát, a
nyomással járó fájdalom az elviselhetetlenségig fokozódott. Loren ujjai lecsúsztak róla, és most ott csüngött a semmi felett az alsó ajkát harapdálva, hogy elfojtsa feltörni készülő sikolyát. Felnézett, meglátta apja kétségbeesett tekintetét, s ettől - ha ez egyáltalán lehetséges volt - még jobban megrémült. Mindegy volt, milyen vasakarattal kapaszkodik Gabe jobb térdével és kezével a külső falba, lánya súlya lassan, de kérlelhetetlenül biztosan húzta át a kút peremén. - Ne engedj el, apuci! - sikoltott fel hozzá tágra meredt, halálra rémült tekintettel. Soha! - morrant fel mély, feszült hangú dörmögéssel, inkább magának, semmint lányának. Nem fogja elengedni. Még ha ez azt is jelenti, hogy ő is vele zuhan a kútba, akkor sem engedi el Lorent. Valami elterelte a figyelmét. Mozgásra lett figyelmes a pincében, s az erőlködéstől minden ízében remegve bár, de néhány centiméterre sikerült felemelnie a fejét. Az történt, amitől tartott: Pyke sötét alakja emelkedett fel a kút túloldalán. A hatalmas termetű férfi Gabe-nek háttal ült, s fejét a kezébe hajtva, alig észrevehetően előre-hátra dülöngélt. Aztán felegyenesedett, lassan megfordult. Nyílt seb tátongott a homlokán ott, ahol a vasrúd eltalálta - Gabe a torkára célzott -, s Pyke most a fejéhez emelte a kezét, majd megvizsgálta véres ujjait. Jéghideg, ádáz tekintettel meredt Gabe-re. - Ezt nem kellett volna tennie - mondta lágyan, mintha csak egy pajkos gyereket pirongatna meg; tökéletesen elfojtotta a haragját.
Gabe alig hallotta szavait a felbolydult föld alatti folyó zajongó háborgása felett, olyan visszafogottan beszélt. - Most maga is sorra kerül - folytatta Pyke. - Meg a felesége és a másik kölyke. - Maga megőrült! - tört ki Gabe-ből. Teste hajszálnyival beljebb csúszott a falon, s ő kétségbeesetten küzdött, hogy ellensúlyozza Loren tömegét. Természetesen erre fog hivatkozni a védelem - vágott vissza Pyke csípősen, nyilvánvalóan elégedetten önmagával. - Elzárnak néhány évre, eljátszom az ilyenkor szokásos játékot a pszichiáterekkel meg mindenféle okostojásokkal, aztán amikor azt látják, hogy csodával határos módon visszanyertem elmém épségét, kénytelenek lesznek elengedni. A legrosszabb, ami történhet velem, hogy bedugnak valami otthonba. - Soha nem fogják kiengedni! Zárt osztályon fog rohadni élete végéig, Pyke! - Meglátjuk - vakkantotta ridegen Pyke, az ő részéről ezzel lezártnak tekintve a vitát. Gabe visszafektette arcát a peremre, némiképpen enyhítve ezzel nyakában a feszültséget. Segíts, istenem! - imádkozott némán, bűntudattal telten, s remény nélkül, mivel az egyetlen alkalom, amikor eddigi életében Isten segítségét kérte az volt, amikor Cam eltűnt. - Csak adj nekünk egy esélyt! Lenézett Lorenre, agya kétségbeesetten zakatolva kutatott valami ötlet után, bármi után, ami leállítja ezt a vérszomjas őrültet, és segít kiszabadítani a lányát a kútból. Loren visszanézett rá: immár elcsendesedve csüngött a kezén.
Alatta kavarogva tajtékzott a víz, kiéhezve várta, hogy elnyelhesse. Hogy mindkettejüket elnyelhesse. Megint felemelte a fejét, és megpillantotta Pyke-ot, amint lehajol valamiért. Fém csendült a betonpadlón, s Gabe azonnal tudta, hogy a nagy termetű ember azt a fémrudat emeli fel, melyet ő vágott hozzá. Most, hogy eltörött a sétabotja, Pyke-nak másik fegyverre volt szüksége. Felegyenesedett. És mosolygott. Kegyetlen és elégedett volt a mosolya. Fenyegetően ütögette tenyerét a fémmel, aztán mosolya gúnyos acsargássá torzult. A homlokát ért ütés miatt kissé bizonytalanul tett egy lépést a kút felé, ahol a mérnök feküdt védtelenül. Azonban Pyke egyszerre megtorpant. Félrefordította a fejét, mintha hallgatna valamit. Gabe a föld alatti folyó dübörgésétől semmit nem hallott. Pyke most már teljesen hátat fordított neki, mintha valami megragadta volna a figyelmét. Gabe egy kicsit jobban eltekerte a nyakát, hogy megtudja, mi keltette fel a férfi érdeklődését. Alig volt látható, ám valami állt a kazánszoba éjfekete bejáratában. Őket nézte. 77. ÁRNYA SÖTÉTBŐL Furamód kényszerítő, jóformán parancsoló volt: puszta jelenléte az ajtóban elég volt ahhoz, hogy Pyke mozdulatlanná dermedjen. Mindez annak ellenére, hogy
árnyék borult rá; felismerhetetlen, alig kivehető homályos körvonal volt csupán. Akár ember is lehetett. Gabe megreszketett: a reakció annyira erősen tört rá, hogy a karját ólomként húzó súly és kifacsart testhelyzete ellenére is egész testén végigborzongott. Pyke elejtette a súlyos fémrudat, és kőbálvánnyá meredve állt egy helyben. Halkan felnyögött. Mindketten a kazánterem bejáratában álló sötét, meghatározhatatlan formára bámultak. Perceknek tűnt, de lehet, hogy csak néhány másodperc telt el, amíg az a valami megmozdult. Kimért nyugalommal, bizonytalanul dülöngélve lépett előre az ajtóból, mintha valamennyi lépését alaposan átgondolná, s bár mostanra már kiért a lehangolóan pislákoló fénykörbe, úgy tűnt, magával hozza a belső kamra árnyait, mert továbbra sem lehetett többet kivenni belőle. Ám ahogy közelebb ért közelebb Pyke-hoz -, úgy tűnt, határozott formát ölt. Még mindig elszántan tartva Lorent Gabe rádöbbent, hogy egy fiatal nő vagy lány karcsú alakja közeledik, mivel hosszú, egészen a bokájáig érő, megfakult szoknyát viselt. Szétázott bőrcipőjén a fémcsatok megbarnultak a rozsdától, amely foltokban a lábát is beborította. Járása esetlen volt és lassú, mivel jobb lábát maga mögött húzta, amely így csoszogó hangot hallatva a kőpadlót karistolta. Minden egyes tompa dobbanást az összeroncsolódott láb vonszoló hangja követte, ami halk volt, ám valamiképpen tisztán elkülönült a pincében kavargó többi zajtól. Víz csöpögött sáros, piszkos ruhájából. Feje és keskeny, csapott válla továbbra is árnyékban maradt, a fejük feletti villanykörte vetette homályos
fénykörön kívül, ám összegubancolódott és csimbókokban lógó, fakó hajfürtjei mereven hullottak mellkasára. Csuromvizes, elrongyolódott blúza felett egykor színes, immár erőteljesen megfakult kendőt viselt, mely laza redőkben hullott alá válláról és ölelte át könyökét. Egyik keze halványszürke volt, szinte fehér, s felpuffadt, mintha sokáig vízben ázott volna. A másik azonban másmilyen volt: kifacsarodott pozícióban szorosan a mellkasára simult, ujjai karmok gyanánt kifelé hajlottak, s olyan csontvázszerűen voltak soványak, mintha hús nem lenne rajtuk; csuklója szintén deformált volt, keze húsa fonnyadt és ráncos, s beleveszett a rojtos ruhaujjba, azt sugallva, hogya fogyatékosság egész alkarjára kiterjed. A bizonytalan körvonalú jelenség egyenletes tempóban közelített Pyke felé, aki továbbra sem mozdult; úgy tűnt, megbénítja a látvány. Ám ahogy a nőszerű jelenés közelebb ért, tántorogva, habozva hátrálni kezdett. Valami oknál fogva Gabe-re pillantott, talán megerősítést keresve, hogy a férfi is ugyanazt látja, amit ő. Pyke-on egyszerre hetvenöt évének valamennyi napja meglátszott. Gabe körül a világ homályosulni kezdett, és ezzel együtt a zajok kakofóniája - az alattuk dagadó folyó vég nélküli háborgása, a fejük felett tomboló vihar elfojtott morajlása, a pincelépcső fokain aláereszkedő lábak súlyos puffanása háttérsusogássá szelídült, ahogy az iszonytatóan förtelmes, két lábon járó hullát nézte, amely megállíthatatlanul közeledett Pyke felé. Aki ismét tett egy bizonytalan lépést hátrafelé.
Ám a dolog, ami egykor élő ember volt, közelebb került, majd még közelebb, egészen addig, amíg már csak egészen kicsi nem lett a távolság közte és a nagydarab ember között. Arca és válla ekkor ért ki a fénybe. Pyke felsikoltott - hozzá hasonló termetű férfitól természetellenesen magas fejhangon -, ahogy megpillantotta maga előtt a szürke, feldagadt arcot. A felpüffedt hús helyenként szétmállott, a lény ajka eltűnt, mintha apró paraziták rágták volna szét, s így a szabadon tátongó szájüreg mögött hosszú, ínytelen fogak villantak rémisztő, vicsorgó vigyorba. Úgy tűnt, egyik oldalon halántékát és arccsontját valami súlyos és kemény tárgy zúzta szét, s feje búbja groteszkül behorpadt, mintha haja alatt a koponyája beomlott volna. Szemgolyóit nem védte szemhéj - a vékony bőrdarab szintén az élősködők martalékává lett -, melyek most óriásinak tűntek koponyájában és abban, ami megmaradt arca felpuffadt és szétroncsolódott húsából. Élettelenül tátongtak Pyke-ra, aki döbbent rémületében megint hátrált egy lépést. Azonban túl közel került már a kút széléhez, s lábszára nekiütközött a körkörös falnak. Megbillent, megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, ám hasztalan. Pyke lezuhant, és sikoltozását megsokszorozta a kút tömör kőfala. Gabe nem tudta megállni, végig kellett néznie, ahogy a nagydarab férfi belecsobban az alattuk bugyogó forgatagba; Pyke reményvesztett kiáltozása váratlanul - mintha késsel metszették volna el - abbamaradt. Beszippantotta a kavargó víz. Feje és válla még egyszer felbukkant, amikor az erőteljes áramlat megperdítette, s Gabe visszahőkölt a férfi őrült
szemében felvillanó iszonyattól. Nagy kezével a kőfalat markolászta, ám - amint azt Loren már megtapasztalta annak felszíne túlságosan sikamlós volt ahhoz, hogy meg lehessen benne kapaszkodni, s a fuldokló ember még egyszer utoljára rekedten felrikoltott, mielőtt menthetetlenül alámerült az örvénylő folyóba. Az utolsó dolog, amit Pyke-ból látni lehetett, a keze volt, amint ki nyúl a forgatagból, mintha magába az életbe próbálna belekapaszkodni. Aztán eltűnt. Egyszerre minden hang visszatért Gabe körül, és a folyó cseppfolyós bömbölésén át meghallotta lánya kiáltozását: -Apa! Kérlek! Ó, kérlek! Minden maradék erejét összeszedve még egyszer megpróbálta felhúzni, de a próbálkozástól majdnem ő is átzuhant a peremen. Már épp úgy gondolta, hogy elveszítette a harcot, és lányával együtt bele fog zuhanni a kútba, amikor egy kar nyúlt át a válla mellett és megragadta Loren szabad kezét. A kislány súlya egyszerre semmivé foszlott, és a két férfi együttes erővel, egyetlen erős rántással kiemelte a kútból. Apa és lánya lehemperedett az alacsony kőfalról, és kimerülten a pincepadlóra zuhant. Gabe azonban hamarosan felkönyökölt, és körülnézett: a teremtmény, ami a halálba rémítette Pyke-ot, már nem volt ott. - Maga is látta, Mr. Caleigh? - kérdezte Percy izgatottan, ahogy a mérnök mellé térdelt. Megfakult szemében emelkedett érzés ragyogott: - Ugye maga is látta az én gyönyörű Nancymet?
78. A FÉNYEK A mérnök nem tudott semmit hozzáfűzni ehhez. Ha Percy kísértete más volt, mint az övé, hát legyen. Ki tudja, hogyan manifesztálódik a természetfeletti az egyes emberek előtt? Az öreg kertész azt látta, amit látni akart, az emlékei uralták látomását. Nem mintha akármit is számított volna. Pyke meghalt, megfulladt, Loren pedig biztonságban van. A pokolba is, valamennyien biztonságban vannak attól az elmebetegtől! Gabe eltűnődött magában. Azt már elfogadta, hogy ő, a szkeptikus, a hitetlen épp most látott egy kísértetet; egy kísértetet, amely a biztos halálba küldte Pyke-ot, egy jelenést, amelynek nyoma veszett, amint feladata bevégeztetett. Hihetetlen volt mindez Gabe-nek, ám tagadhatatlanul a saját szemével látott mindent. És most már kétség sem férhetett ahhoz, hogy Crickley Hall valóban szellemtanya. Talpra segítette Lorent és szorosan átölelte. Lánya már kifogyott a könnyekből, de még mindig remegett. - Percy- nézett aztán körbe, a kertészt keresve. Köszönöm. Elveszítettem volna, ha maga nincs. Ismét tartozom magának. Ám Percy csak állt, földbe gyökerezett lábbal, lélegzetvisszafojtva, s még mindig az az emelkedett ragyogás tükröződött vizenyős szemében. Úgy tekintgetett körbe a pincében, mintha még egyszer megpillanthatná elveszett szerelmét; vagy legalábbis a szellemét. Gabe szakította meg kutakodását.
Vissza kellene mennünk Eve-hez! Nem nézett ki valami jól. Az öregember biccentett; a kút mélyéről feltörő hangzavar elfojtotta mélyről felszakadó sóhaját. A mérnök felkapta a lányát, de a vállába nyilalló fájdalomtól önkéntelenül is az ajkába harapott. Loren a dereka köré kulcsolta vékony lábát, s Gabe elindult vele a lépcső felé; elcsigázva cammogott fel rajta, kimondhatatlanul boldogan attól, hogy hátrahagyják végre a nyirkos és kietlen pincét. Percy még egy utolsó, sóvárgó pillantást vetett a kazánszoba ajtónyílására, aztán elindult utánuk. A hall széles lépcsőfeljáróján Lili legjobb tudásának megfelelően ellátta Eve-et, Cally pedig anyja körül nyüzsgött segítőkészen: a vállát simogatta egyfolytában, ám a nyugtalanságtól és az aggodalomtól meg-megremegett a szája széle. A médium egy összehajtott zsebkendőt nyomott az asszony fejsebére, hogy elállítsa a még mindig szivárgó vért. - Nem túl vészes - magyarázta Eve-nek. - Már alig vérzik, de azt hiszem, egy darabig még fájni fog a feje. Lili saját feje is tompán lüktetett a hintával való korábbi találkozás következményeként - vagy talán a lidérces látomások miatt, amelyeket öntudatlan állapotban élt át a földön fekve. Elvette Eve homlokától a véres zsebkendőt, hogy ismét megvizsgálja a sérülést, és megkönnyebbülten konstatálta, hogy a vérzés teljesen elállt. A nagyterem egyre mélyebb sötétségbe burkolózott, s Lili felkukkantott a mennyezetre, elfintorodva attól, amit látott. Azonnal észrevette, amint Gabe Caleigh-t az öregember -
kíséretében belépett a házba: lassan dagadó sötétség telepedett a nagyteremre, füstszerű szubsztancia, amelyből homályos foszlányok ereszkedtek alá virágkacsként; a feketeség pedig velük együtt süllyedt, fokozatosan hajtotta uralma alá a teret, és hamarosan bekebelezte a kovácsoltvas csillár fényét. A szag azonban, a bomlás és a halál émelyítő bűze meg a jeges hideg a nagyterem minden zugát átitatta. Eve megpróbált felállni a lépcsőről, amin idáig pihengetett, ám Lili finoman lenyomta a vállát, hogy ülve tartsa. - Nem fogom elveszíteni, nem fogom elveszíteni... hajtogatta Eve, ahogy megpróbált ellenállni a látó próbálkozásának. Lorennek semmi baja nem lesz! - nyugtatta Lili halk határozottsággal a nőt. - Az a másik férfi lement, hogy segítsen Gabe-nek. Meglátja, minden rendben lesz. Csakhogy a médium jobban aggódott, mint ahogy mutatta. A magát most Pyke-nak nevező személy igen erős volt. És gyors. Olyan fürgén támadta meg Lilit, hogy alig maradt ideje lebukni az ütés elől. Őszintén remélte, hogy Gabe Caleigh valóban olyan ügyes, mintamilyennek látszik. Cally látta meg elsőként a pincéből felbukkanó három alakot, és izgatottan felkiáltott: -Apa, itt van apa! És vele van Loren is! Eve megkönnyebbülten felnyögött, aztán megingott, így megint Lilinek kellett megtámogatnia. Az első, amit Gabe észrevett - amikor Lorennel a karján kilépett a pincéből -, a fejük felett terjengő hatalmas, sötét, felhőszerű valami volt, mely most alacsonyabban lebegett, és sűrűbb állagú volt, mint korábban. Elnyelte a hall felső harmadát, szinte elfojtotta a csillár és az emeleti lámpák fényét, így alig
lehetett átlátni a hatalmas terem túlsó felébe. Épp hogy csak ki tudta venni Eve-et, Callyt és Lili Peelt a lépcsőn. Mellbe vágta a levegőt megmérgező dögletes bűz, de nem törődött vele, Eve-hez rohant. Ahogy karján Lorennel - aki hátrafordult, hogy láthassa anyját - a pocsolyákon keresztül átcsattogott a lépcső felé, óriás villámcsoport lobbant fel és ezüstfehér fény ragyogta be a termet. A rá következő égzengés akár közeli ágyúsortűz döreje is lehetett volna. Soha nem tapasztalt még ilyen hosszú vihart. Percyvel szorosan a háta mögött Gabe felkapaszkodott a lépcsőn, és Lorent Eve karjába csúsztatta. Anya és lánya összeborultak, egymáshoz szorított arcukon összefolytak a könnyek. Gabe melléjük térdelt, és a félhomályban szemügyre vette felesége véres homlokát. Eve kinyitotta a szemét és az öröm, a megkönnyebbülés, a félelem és a hála érzelmi kavalkádja homályosította el tekintetét. Gabe előrehajolt, és szelíden megcsókolta. Lili zavarta meg őket: Mi történt Pyke-kal? - kérdezte gondterhelten, s galacsinná gyűrte a véráztatta zsebkendőt. Gabe még a terjeszkedő szürkeségben is jól látta, hogy holtsápadt az arca. - Elment - nézett fel a médiumra. Akinek most már egyértelmű riadalom sugárzott a tekintetéből. - Pyke beleesett a kútba odalent - folytatta Gabe. - Baleset volt. Nem ez volt a legalkalmasabb idő arra, hogy belevágjon a részletekbe. - Meghalt? - kérdezte Lili hitetlenkedve.
Hát, átkozottul remélem! - válaszolta keserűen. Aztán: Igen, meghalt. Vége. Ám érzékei újabb szagfoszlányt szúrtak ki a bűzök kavalkádjában, s ez az új szag furamód ismerősnek tűnt: erős szappan áthatóan fanyar illata csapta meg az orrát. Észrevette, hogy Lili már nem felé, hanem mögé néz, és alattuk bámul valamit a lépcső lábánál. - Ó, ne! - szólalt meg mély, remegő hangon. -
79. AZ ÁRVÍZ A vihar zúgása, a szél üvöltése, a hosszú ablak tábláin az esőcseppek kopogása és a kimondott szavak halksága ellenére minden tekintet Lilire szegeződött, aztán a többiek is arrafelé fordultak, amerre ő. Eleinte nem öltött határozott formát - erőteljesebb volt a ködfátyolnál, ám anyaga mégsem tömör -, de gyorsan változott, és szemük láttára fejlődött alakká. Másodperceken belül ember lett belőle. Meztelen férfi, aki hosszú, vékony pálcát tartott egyik kezében. Egy férfi, akinek halovány bőrét élénkvörös hurkák és vérfoltok szabdalták a régi hegek és forradások felett. Egy férfi, akinek füle felett ki volt borotválva hófehér haja, és akinek fekete, átható szeme most rájuk szegeződött a magas, tekintélyesen domborodó homloka és erős szemöldökcsontja vetette sötét árnyak mögül. A kicsiny alsó lépcsőfordulón állt, és Percy - aki néhány fokkal a többiek alatt ácsorgott - kimondta a nevét:
-Augustus Cribben. - Félelemmel vegyes döbbent hitetlenkedés csendült a hangjából. Mintha csak a természeti elemek is a bejelentés drámaiságát akarták volna fokozni, villámfény hasított be a lépcsők felett az ablakon, azonban a fordulón álló mezítelen emberforma ismét elveszítette alakját; áttetsző lett, nem több egy ködös jelenésnél, melyen át kiválóan lehetett látni a lépcsőkorlátot, a gyertyatartó szobrot és rajta az üres vázát. Ám amikor a fény zizegve ellibbent és az égbolt ropogása töltötte be a helyiséget, ismét erőre kapott, s látszólag szilárd entitássá változott. Gabe hallotta, ahogy Loren felsikkant, és érezte, amint Eve megdermed a karjában. Cally erősen belemarkolt sérült vállába, de a belenyilalló fájdalom sem vonta el a figyelmét. Percy esetlenül feljebb lépett, távolabb a falfehér fantomtól. - Ó, édes istenem... - hallotta Gabe Lili hangját valahonnan a háta mögül. Félig felemelkedett ültéből, mintha rá akarná vetni magát a heges bőrű, vérző kísértetre. Cribben szelleme bámuló szemük előtt emelte magasba a pálcát és csapott le vele saját csupasz lábára. Hsss-puff! szállt feléjük a hang. A sötét szempár Lorenre meredt. Aztán Cribben elindult, mintha csak fel akarna lépdelni hozzájuk a lépcsőn, szemét egy pillanatra sem véve le prédájáról. Cally felsikoltott - törékeny kiáltás a harsogó viharban -, Eve pedig talpra rángatta Lorent, és elkezdte felfelé taszigálni a lépcsőn. Minden ízében reszketve menekült feljebb a lányával, fejét mindvégig hátrafelé fordítva, mintha nem merné szeme elől téveszteni a
szörnyeteget. Megfeledkezett fejsebéről; újra élesen látott mindent, képes volt összpontosítani, a szédülésnek nyoma sem maradt. Túl életszerű volt minden. Gabe előtt Percy abbahagyta a menekülést, és lecövekelt egy ponton: Cribben nem fog elmenni mellette! Gabe jómaga is megállt, eltökélten arra, hogy nem engedi el ezt a fenyegető veszedelmet maga mellett; ökölbe szorított kézzel várta, bár átfutott az agyán, hogy ugyan, mi az ördögöt tudna ártani egy olyasvalaminek, aminek nincs valódi teste? Ám mégis olyan szilárdnak tűnt, olyan meggyőzőnek, hogy nem tudott mást feltételezni, minthogy igenis, képes fizikailag bántani az élő embert. Halkan elkáromkodta magát. Ahogy azonban fejük felett a sötét felhő alább ereszkedett, s a lámpákat fakó, hasznavehetetlen izzókká sápasztotta - aminek eredményeképpen a halira éjszakai sötétség telepedett-, Lili a mennyezetre mutatott, és felkiáltott: - Nézzék! Nézzenek bele mélyen! Látják őket? Gabe engedelmeskedett, és felpillantott: világosabb árnyakat vett észre a sűrű, fekete, ködszerű masszában, alaktalan formákat, melyek fel-fel villanva ide-oda cikáztak a nagyobb sötétségben. Sokan voltak, és mintha összefogtak volna, hogy együttes erővel bukjanak le a vékonyabb, alsóbb rétegekbe, mintha csak egy korlátot akarnának áttörni, de minden alkalommal, amikor a felhő széléhez értek, elkanyarodtak és ismét felsuhantak a magasba. Végül az egyiknek sikerült megtalálnia az utat: a sötét masszából kacsként lelógó, vékony árnyfoszlányt használta Ariadné-fonalként, és a többiek gyors
egymásutánban a nyomába eredtek, fehér árnyakként, melyek a lépcsőn veszteglő kísértet felé iramodtak. Örvényleni kezdtek Cribben körül, akárha zaklatnák, és hamarosan újabb fehér árnyak csatlakoztak hozzájuk, körkörösen forgó, kavargó árnyak, s végül úgy fogták közre Cribbent, mint selyemhernyót a gubó. Megpróbálta fenyítőpálcájával elzavarni őket, ám azok ügyesen kikerülték, s kíméletlenül folytatták a molesztálási Cribben szája bősz, dacosan tiltakozó bömbölésre nyílt, vonásai eltorzultak, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Az örvénylő fehér árnyak sűrűsödni kezdtek, mintha fehér törpecsillaggá szilárdulnának, és hamarosan apró, ragyogó fénygömbökké zsugorodtak, olyanokká, amilyeneket Gabe is látott Cally körül keringeni néhány napja. Megpróbálta megszámolni őket, miközben tovább ostromolták Cribbent, ám túl gyorsan cikáztak. Feldühített méhrajként rajzották körbe a kísértetet, mintha az valami turista volna, rosszkor, rossz helyen, aki óvatlanul felbolydította a kaptárt; előre- hátra zúgtak, fantombőrére le-lecsapva láthatatlan fullánkjaikkal szurkálták, azonban ő haragjában hangtalan sikolyra nyílt szájjal hasztalan csapdosott feléjük a pálcájával. Aztán a fénygömbök eltűntek. Gabe szájtátva bámulta őket. Az apró fénygömbök még egyszer, vibrálva felcsillámlottak, majd eltűntek, magára hagyva a kísértetet az apró lépcsőfordulón. Cribben elejtette a pálcát, és göcsörtös kezét a halántékához kapta, mintha rettenetes fájdalom kínozná. Vajon a szellemek éreznek fájdalmat? Vagy ez csak a fájdalom emléke? Gabe-nek fogalma sem volt.
Cribben arcát és karját a mennyezet felé emelve állt, lehunyt szemmel és hatalmasra tátott szájjal, nyakán kidudorodtak a megfeszült verőerek, gerince ívben hátrafeszült a nyilvánvaló kíntól. Friss vér serkent önkezével tépett sebeiből, a hurkák kitüremkedtek, felnyíltak, és gennyes váladék csorgott belőlük, beforradt hegei pedig gyulladt-vörösen tüzeltek, készen arra, hogy felfakadjanak. Gabe-nek megremegett a lába alatt a talaj. Maga elé nézett: vadul rázkódott alatta a lépcső. Mindnyájukban egyszerre tudatosult a mély robajlás. Percy a falnak támaszkodott, nehogy elessen. A kőfal is remegni kezdett. Néhány pillanatra megfeledkeztek az alattuk, a lépcsőfordulón veszteglő látomásról. A robajlás harsogó dübörgéssé állandósult, s úgy tűnt, tömör, vastag kőalapzata ellenére az egész épület rázkódik. Vakolatpor szállt alá a mennyezetről, a vékonyodó, ám a csillárégők közvetlen fényén kívül még mindig minden mást elhomályosító ködön keresztül. Földrengés győzködte magát Gabe, és hátranyúlva kézen fogta Eve-et. Cally néhány fokkal lejjebb szökkent, és karjával szorosan átölelte a lábát, Loren pedig anyja vállába temette az arcát. A zaj az elviselhetetlenségig fokozódott, ijesztő lett, de egyre csak erősödött, és a ház úgy remegett, akárha láthatatlan erő száguldana végig rajta. A lépcsőfordulón Cribben folytatta tombolását. Az árvíz óriási reccsenéssel szakította be a hosszú ablakot, mely robbanólövedékek gyanánt lövellte szilánkjait a közvetlenül előtte álló fantomba. Gabe a döbbenettől Callyt is magával rántva hátrabillent, Eve-re és Lorenre, ám
egy pillanatra sem vette le a szemét Cribbenről, akit elborított, majd a másodperc törtrésze alatt elsöpört az özönvíz; csak véres kezei kalimpáltak a kavargó hullámok felett. A szellem iszonyatos erővel vágódott neki a szemközti falnak, s Gabe-nek az futott át az agyán, hogyha a test valóságos, akkor valamennyi csontja ripityára törik egy ilyen ütközéstől. Csupán Lili értette meg, hogy mit látnak: így halt meg Augustus Cribben, s most élete legutolsó pillanatai játszódtak le ismét a szemük előtt. S egyszerre azt is megértette, hogy az egykori nevelő lelke soha nem fog békében nyugodni mindaddig, amíg át nem tud lépni abba a másik dimenzióba, s amíg nem képes elengedni Crickley Hallt, kísértései színterét. Még több víz ömlött be a nyitott bejárati ajtón, és megtört hullámokban csatlakozott a nagyteremben zubogó áradathoz, s a két irányból betörő víztömeg együttes erővel sodorta el a bútorokat, tört be más helyiségekbe, nyaldosta a lépcsőfokokat, iramodott le a pincelépcsőn, s ömlött bele a kútba, ahol a föld alatti folyóhoz csatlakozva megújult erővel robajlott tovább, lefelé az öbölhöz. Hamarosan a pince és a mellette lévő kazánterem teljes egészét elborította a víz. Gabe nagyot sóhajtott, ahogy a lámpák fénye még jobban elhomályosult, majd teljesen elhalt, amikor odalent a generátort elöntötte a víz. Szerencsére Cally még mindig a lábába kapaszkodott, s maga mögött érezte Eve és Loren melegét; durván talpra rángatta a családját. Villámfény borított megint világosságot a halira, s megpillantotta a gyorsan emelkedő víztömeget, melynek
turbulens felszíne már a lépcsősor - aminek a közepén ők most kuporogtak - alján kavargott. - Gyerünk! - harsogta túl az égzengést. - A ház kitart, de magasabbra kell kerülnünk! Nem lehet tudni, meddig ér majd a víz, de a felső emeleten biztonságban leszünk. Ha kell, egészen a hálóteremig felmehetünk! Percy felkattintotta az erőteljes viharlámpát - egészen mostanáig orkánkabátja zsebében őrizte -, s a fénysugár elvakította őket. A dagadó hullámok felé villantotta, s így észrevették, hogy valami fényes sodródik a felszínen a pinceajtó felé: a búgócsiga volt az, és az áramlatot gumicsónakként meglovagolva, hamarosan kilibbent a látóterükből. Percy a mérnök felé fordította a lámpát, és odakiáltott neki: -Az árvizet elvezeti a kút! Ennél magasabbra nem emelkedik a vízszint! - Talán! De nagyobb biztonságban leszünk, ha feljebb megyünk! - kiáltott vissza Gabe. Percy mutatta az utat, s valamennyien mászni kezdtek a rázkódó lépcsőfokokon. Mielőtt Gabe Callyvel a jobb karján fellépett volna a belső galéria folyosójára, még egy utolsó pillantást vetett a korlát felett a nagyteremre. Nem sok látnivaló akadt a sötétben, de azonnal felfigyelt arra, hogy az apró, pislákoló fénygömbök visszatértek. Izgatott, energiától duzzadó szentjánosbogarakként lebbentek ide-oda a gorombán kavargó vízfelszín felett. Megszámolta őket: kilencen voltak.
80. SZOMBAT A folyó hihetetlenül nyugodt volt aznap reggel: még mindig sebes folyású, ám nem volt duzzadt és nem is volt fenyegető. A levegőt nedves földszag ülte meg, és természetes törmelék hevert szerteszét: cserjék, élősövénydarabok, falevelek és ágak, kövek és kavicsok, de még méretesebb szikladarabok is. Imitt-amott, ám különösen a szurdok alsóbb lejtőin apróbb fák feküdtek gyökerestül kifordulva. Két sárga Se King mentőhelikopter zúgott el alacsonyan Crickley Hall felett az öböl felé; felettük az ég majdnem tökéletesen kék, csupán néhány hófehér pöfeteggomba-felhő úszott végtelen tengerén. Széles, előre gyártott fém átjáró ívelt át a folyón, az elsodort fahidat helyettesítendő. Néhány jármű, közöttük egy olajzöld katonai teherautó és két rendőrautó - az egyik jelzés nélküli - zsúfolódott a közeli dűlőúton. Pyke Mondeóját és Lili Peel Citroenjét valamikor az éjszaka folyamán elmosta az árvíz, és most más roncsok és felborult halászhajók társaságában lebegtek odalent az öböl vizén. Crickley Hall előtt, a sárral fröcskölt pázsiton mentőautó vesztegelt - hátsó ajtószárnyai nyitva -, mellette rendőrfurgon és egy Land Rover 90-es terepjáró. Loren és Cally végtelenül boldogok voltak, hogy kint lehetnek a napon, és érdeklődve figyelték a rendőrök meg az egyes mentőalakulatok embereinek sürgés-forgását. A legizgalmasabbak a rendőrbúvárok voltak, ám a lányokat nem engedték be velük a házba. Ha kissé szomorkásabbak is voltak a szokásosnál, az főként Cam halála miatt volt,
amelyet mostanra hivatalosan is megerősítettek, és csak másodsorban az előző éjszaka eseményei miatt, mely mindeddig legalábbis úgy tűnt - semmilyen kárt nem okozott egyikőjükben sem; bár különösen Lorent tartják majd szigorú megfigyelés alatt az elkövetkező hetekben, hátha késleltetetten fejti ki hatását az átélt megrázkódtatás. Sikerült aludniuk egy keveset: először szüleik karjában az emeleti folyosón, az elárasztott nagyterem felett, aztán később a saját ágyukban, miközben Gabe és Eve felváltva őrködött az ajtajuk előtt Percyvel és Lilivel. Egy csoport férfi - köztük volt Gabe Caleigh is - gyűlt össze a nagy tölgyfánál, melynek egyik ágáról elhagyatottan csüngött a megrongálódott hinta: az ülés egyik fele a még nedves füvet súrolta, s leszakadt, rozsdás lánca vaskígyóként tekeredett mellette a talajon. Gabe éppen a balján lévő sárga kabátos férfinak - Tom Halliway-nek, a mentőalakulatok vezetőjének - magyarázott valamit: - Köszönöm valamennyiük segítségét. Biztos vagyok benne, hogy még rengeteg teendőjük van odalent a faluban. Nem olyan sok, mint amire számítottunk - válaszolta Halliway. - Az elmúlt évek árvízvédelmi intézkedéseinek köszönhetően Hollow Bay viszonylag olcsón megúszta. Rengeteg autót elsodort vagy felborított a vihar, néhány ingatlan súlyosan megrongálódott, ám összességében véve nem érte nagy kár a falut. És ami a legfontosabb, eddigi tudomásunk szerint, nem volt halálos áldozata az éjszakának. Elnézést, nem akartam tiszteletlen lenni a barátjukkal szemben.
Pyke-ra gondol? Ó, nem, ő nem volt barát. Alig ismertük. Két nappal ezelőtt bukkant fel; kísértetekre vadászó spiritiszta oknyomozónak adta ki magát. A jobbján ácsorgó Derek Pargeter főfelügyelő szólt most közbe: -Azért látogatott el magukhoz, mert olvasta a Szemlében azt a cikket a héten, legalábbis korábban ön ezt mondta nekem. Ühüm. A fickó olvasta azt az agyament cikket arról, hogy kísértetek tanyáznak Crickley Hallban, és azt mondta, meg akarja cáfolni a pletykát... vagy bebizonyítani; most már nem is tudom biztosan. így hát hagytuk, hadd végezze el a maga kis nyomozását. - Tegnap éjjel. - Kijelentés volt, nem pedig kérdés. - Igen. Tegnap éjjel. Épp a felszerelését állította be, amikor az árvíz lecsapott. Szegény flótásnak esélye sem volt. Azonnal lesodorta a víz a pincébe. A hosszú, keskeny arcú rendőr gyászosan biccentett: Szegény ember. A kút miatt tényleg nem volt egy csepp esélye sem. - A ház felé kapta a fejét. - A búvárok mostanra már valószínűleg befejezték a kutatást, bár kétlem, hogy sikerült volna megtalálniuk a holttestet; valószínűleg kisodorta a föld alatti folyó az öbölbe... elképesztő lehetett az ereje. A parti őrség és a tengeri mentőhelikopterek keresést indítanak Mr. Pyke holtteste után, ám ezen a partszakaszon igen kiszámíthatatlanok az áramlatok. Gabe lenézett maga elé a földre, de nem szólt semmit. Ő és a családja, Lili Peel meg Percy Judd az éjszaka túlnyomó részét a lépcsőfordulón összepréselődve töltötték, készen arra, hogy a felsőbb szintre kapaszkodjanak, ha a vízszint -
veszélyesen megemelkedne. Miután Loren és Cally elaludt, bevitték őket a szobájukba, s a kis csapat végigbeszélte az elmúlt hét eseményeit, csakúgy, mint a kis menekültek teljes történetét és rettenetes halálát. Lili beszélt nekik a látomásról, vagy inkább a „bepillantásról", amit a szélhajtott hintával - már ha valóban az hajtotta - való összeütközés után, a vizes füvön félájultan elterülve megtapasztalt, és Eve megkönnyezte a gyerekek sorsát. Abban azonban egyöntetűen egyetértettek, hogy az éjszaka történtek nagy részét meg kell tartaniuk maguknak. Különben is, ki hinné el nekik az igazságot? Ami Gordon Pyke-ot a rendőrség szempontjából illette, egyszerűen szerencsétlenül járt, rosszkor volt rossz helyen. Gabe volt az, aki végül hangosan is megfogalmazta a kérdést: Ki gondolta volna, hogy a hatóságok eltussolják a kitelepített gyerekek halálának valódi okát? - Mivel a kérdés költői volt, azonnal folytatta: - Ahogy Percy mondta Eve-nek valamelyik nap, „a tudás ládája" azért maradt csukva, mert ha kiderül, hogy a kölykök nyakán fojtogatásra utaló nyomok vannak, másoknak meg egyenesen eltörték a nyakcsigolyáját, akkor nem lett volna az a magára valamit is adó szülő, aki hajlandó engedélyezni a gyereke kitelepítését Londonból. No meg aztán, szolgáltae a köz érdekét egy ilyen információ háború idején? Az ország közhangulatáról meg harci szelleméről nem is beszélve! Meg effélék, tudják. Mellesleg pedig az egyetlen lehetséges gyanúsított akkorra már meghalt... megfizetett a bűneiért, így semmi értelme nem volt nyilvánosság elé vinni az ügyet. A pálcaütések sebei meg a hegek Cribben
meztelen testén, figyelmen kívül hagyva az üvegszilánkok ejtette sebeket, bizonyára elgondolkodtatták némiképpen a hatóságokat meg a rendőrséget arról, hogy valójában ki volt-e mind a négy kereke a fickónak. Az egyetlen lehetséges szemtanú, akivel elő tudtak volna hozakodni, de eleinte talán ő is gyanúsított volt, Cribben húga, Magda volt, de ő az éjszaka után nem volt hajlandó megszólalni többé. Gondolom, az akkori lelkész... Rossbridger... tudhatta az igazságot, mivel Cribben holttestét a temető egyeihagyatott részében helyeztette el, távol a menekültek sírjától. Rossbridger saját önös érdekei miatt tarthatta meg magának az igazságot... nehogy kárt tegyen saját jó hírében. Gabe összefoglalója mindannyiukban felszínre hozott valamit, ami aztán kitöltötte gondolataikat a pokoli hosszú éjszakán. Halliway szakította félbe Gabe gondolatait: - Nem sok dolgunk van már itt, Mr. Caleigh. A víz maradványait is kipumpálták mára pincéből... a nagyját amúgy is elvezette a kút. - Köszönöm mindazt, amit értünk tettek! - rázta meg Gabe hálásan Halliway kezét. A mentőalakulat köpcös vezetője pusztán biccentett egyet, majd elindult sárral borított Land Rovere felé, ahol csatlakozott hozzá két embere. Mielőtt beszállt volna, még egyszer hátrafordult, és odakiáltott Gabe-nek. -A kocsija többé-kevésbé ugyanott van, ahol éjjel hagyta! Egy kissé arrébb vittük, amikor eltakarítottuk a kidőlt fákat, de ott van az úton. Jól tette, hogy bent hagyta a kulcsot az indítóban!
Rendben. Később elmegyek érte. Amúgy is kiköltözünk ma. Ahogy a Land Rover kitolatott a hídra, egy vizes gumicsizmás rendőr sietett ki a házból. Gabe korábban nem vette észre, ám most felismerte benne Kenrick járőrt, aki korábban a héten kikérdezte őket, amikor az a két helybéli kölyök frászt kapott a házban. A közrendőr egyenesen a főfelügyelőhöz sietett. - A búvárok két holttestet emeltek ki, uram! - hadarta egy szuszra. - Hogyan? Kettőt? - Igen, uram! És egyik sem felnőtt férfi. Gabe meglepetten nézett Kenrickre. -Az egyikük kisfiú - folytatta a fiatal rendőr-, a másik pedig egy nő... vagyis, ami megmaradt belőle. A hajáról állapították meg a nemét. Egy perc, és a mentősök már hozzák is a holttesteket. Remélem, hullazsákban - jegyezte meg savanyúan a felettese. - Milyen állapotban vannak? Feltételezem, már jó ideje odalent lehetnek, hacsak ön, Mr. Caleigh, mégsem volt egészen őszinte hozzánk, és egynél több ember is életét vesztette tegnap éjjel a házban. Gyanakvóan vizslatta Gabe-et. Nem, csak Pyke halt meg. Az a másik két holttest már régóta odalent van - magyarázta Gabe. - 1943 óta. Gondolom, maguk is ezt fogják majd megállapítani. Azt hiszem, annak a tanítónőnek és a kisfiúnak a maradványait találták meg, akik akkoriban tűntek el. - Uramisten! Komolyan mondja? A mérnök biccentett. -
Mindketten akkoriban tűntek el. Nem, az nem lehet, uram! - szólította meg Kenrick a felettesét. - A nő talán... úgy tűnik, fennakadt a folyómeder egy sziklamélyedésében, és szó szerintelbomlott. Majdnem csontváz. Tehát - gondolta Gabe - Nancy Linnét feltehetően fizikai bomlásának legrosszabb állapotában fedte fel magát Pykenak, no és természetesen neki magának. Valóban meg akarta hát rémiszteni a gyilkosát. - És a fiú? - kérdezte Pargeter a közrendőrt, ingerülten amiatt, hogy neki kell faggatnia. - Milyen állapotban van a fiú teteme, Kenrick? - Pont erről van szó, uram! Afiúról. Szinte érintetlen. Az ő teste egyáltalán nem indult oszlásnak. Ne legyen ostoba, ember! Valamilyen mértékű dekompozíciónak vagy felfúvódásnak mindenképpen kell lennie, még akkor is, ha csak igen rövid ideig volt vízben. A bőre olyan, mint a hófehér márvány. Ó, és a haja is! Teljesen fehér. Csak egy pulóver meg az egyik zoknija van rajta, s azok is merevek, mint a préselt kartonpapír. Szinte teljesen kimosta belőlük a színt a víz, ami azt támasztja alá, hogy a tetem sokáig odalent volt. De a dokik azon a véleményen vannak, hogy nem fulladás okozta a halálát: azt mondják, talán elvérzett. A főfelügyelő elképedt, Gabe elgondolkodott. A fiatal rendőr folytatta: -A fiút megcsonkították, uram! A nemi szervénél. Úgy tűnik, soha nem kezelték a sérülését. A búvárok egy kisebb víz alatti sziklaüregben találták meg, tulajdonképpen alig nagyobb egy repedésnél. A vízszint felett ékelődött be. Még -
az elmúlt napokban, amikor pedig megdagadt és gyors lett a folyó, sem érte el a víz. - Elhallgatott, de csak annyira, hogy levegőt vegyen. - A búvárok azt mondják, olyanok a viszonyok odalent, mint a jégszekrényben, és úgy tűnik, a test légmentesen elzáródott a külvilágtól. Ez az egyetlen magyarázat, amivel elő tudtak rukkolni. - Biztos abban, hogy nem csak hulla merevségről van szó? - Nem, uram, ez más. - De ez azt jelenti, hogy a tetemnek minden mástól el kellett szigetelődnie. Tudom, uram. Az egészségügyiek is pont ezen a véleményen vannak. Ahogy az imént mondtam, a fiú holtteste fehér márványra hasonlít leginkább: még ahhoz is túl kemény, hogy hullamerev legyen. Nem lehet még csak benyomni sem a húsát. Olyan, mint valami szobor. Egészen természetellenes, uram! Ha maga mondja... - hagyta rá a főfelügyelő. Megvakarta álla egynapos borostáját; már most hosszú volt a napja, pedig még delet sem harangoztak. - Talán a kórboncnok többet tud majd mondani. És nincs nyoma ennek az embernek, ennek a Gordon Pyke-nak? A búvárokra erősített biztonsági kötelek némiképpen behatárolták a kutatási lehetőségeket, de a kút környékét alaposan átfésülték, uram. A fiú holttestén és a nő maradványain kívül nem találtak egyebet. Gabe Stefan Rosenbaumra gondolt: elképzelhető, hogy a zsidó kisfiú még élt, amikor bedobták a kútba, és sikerült kivonszolnia magát a vízből a kiugró sziklaüregbe, hogy ott haljon meg, egyedül a vaksötétben? Még a gondolat is túl borzalmas volt, így elhessegette magától.
A két rendőrbúvár ebben a pillanatban lépett ki a házból; gumi ruhájuktól már derékig megszabadultak, búvárfelszerelésüket izmos karjukban fogták. Mindketten sápadtak voltak; komor, keserű kifejezéssel az arcukon lépkedtek autóik felé. Mögöttük feltűntek az egészségügyiek; gurulós hordágyon hullazsákot toltak maguk előtt. A műanyag tasak méretéből és formájából Gabe tudta, hogy az Nancy Linnét földi maradványait takarja. Eve csendesen sírdogált Crickley Hallban, Lili Peel pedig minden igyekezetével azon volt, hogy ne kelljen a Stefan Rosenbaum apró, konzervált tetemét rejtő hullazsákra néznie. Mindketten meglátták a két holttestet, amikor az egészségügyiek felhozták őket a pincéből, hogy becsomagolják, majd hordágyra tegyék őket. Nancy Linnét nem volt több megfakult rongyokkal borított csontváznál, ám a fiú hófehérre fakult haját és bőrét leszámítva tökéletes állapotban volt. Eve gyönyörűnek látta: homlokába eső haja - bár színtelen még mindig dús, vonásai pedig kisimultak, mintha csak aludna. Azonnal tudta, hogy Stefan jelenlétét érezte múlt vasárnap, amikor elszundikált a nappaliban. Nem Cameron jött el hozzá és simította végig a szemöldökét, csitította el félelmét, hanem ez a kisfiú, Stefan. Vagyis a szelleme. Nem bánatában sírt, hanem mert már biztosan tudta, hogya halál nem a vég. Lili elmesélte neki, hogya legtöbb lélek olyan könnyedén átjut, mintha csak nyitott ajtón sétálna keresztül; csupán a felkavart, szenvedő lelkek azok, akik továbbra is itt időznek, ezen a világon: azok, akiknek le kell zárniuk valamit elmúlt életükben, legyen az bosszú,
megbékélés, vezeklés vagy egy félbehagyott, befejezetlen ügy. Eve kétségbeesetten akart hinni neki. így hát megtette. Az egészségügyiek visszatértek a második hullazsákért, és ahogy gyengéden a hordágyra helyezték, Eve eltűnődött azon, hogy vajon a kisfiú lelke most már megbékél-e, vagy örökre elveszik Crickley Hallban. Úgy tűnt, nem kaphat erre biztos választ. Pargeter főfelügyelő már elindult, és Kenrick járőr épp a fémhídon át trappolt saját, a dűlőúton leparkolt szolgálati kocsija felé. Félreállt egyszer, hogy utat engedjen a búvárok furgonjának, aztán továbbsietett. Gabe éppen elindult volna vissza a házba, amikor egy hang megállásra késztette: a híd felé nézett. A lányok szintúgy mozdulatlanná dermedtek, és apjukkal egy irányba fordították a fejüket. A figyelmüket felkeltő hang egy kutya izgatott ugatása volt, olyan ugatás, amely mindnyájuk számára ismerősen csengett. Percy Judd - a többiekkel a lépcsőfeljárón eltöltött kényelmetlen és hideg éjszaka után - amint lehetett, elhagyta Crickley Hallt. Éjjel egészen addig - Loren és Cally kivételével - egy szemhunyásnyit sem aludtak, amíg végképp meg nem bizonyosodtak arról, hogy már nem fogja elönteni a víz az emeletet. Másnap, késő délelőttre felállították az ideiglenes hidat a folyón, és mivel Percy arcán nyolcvanegy évének minden napja súlyosan tükröződött, Gabe a veszély elmúltával megpróbálta rávenni, hogy szundikáljon egy kicsit a baldachinos ágyban. Ám Percy kedvesen visszautasította az ajánlatot, mondván, hogy elintéznivalója van odahaza. Most visszatért, de alig
tudta visszatartani a kutyát, amely nem bírt magával, annyira rohant volna a lányokhoz. - Chester! Loren és Cally egyszerre sikkantották el a nevét. Chester végül kiszabadult Percy felügyelete alól, s pórázát maga mögött vonszolva, a lányok felé száguldott. A híd lábánál találkoztak, s Chester rájuk vetette magát, Callyt még fel is döntötte - bár a kislány szemmel láthatóan nem bánta, mert gyöngyözve kacarászott tovább azöleb bohóckodásán. Chester farkával eszeveszetten kalimpálva, időnként fel vakkantva, túláradó boldogságában összevissza nyalogatta a testvéreket. Gabe füttyentett, és Chester kilőtt, mint a nyílvessző; átgázolt a vizes füvön a gazdájához, csaholása örömteli nyüszögéssé fokozódott. Olyannyira megmámorosodott a boldogságtól, hogy Gabe-et is majdnem feldöntötte. A mérnök is csak nevetett, miközben megpróbálta lecsillapítani a kutyust, és ezzel egy időben kikerülni nyáltól lucskos nyelvét. Aztán amikor Gabe végül megelégelte, és egy „elég, elég már!" kíséretében felállt, Chester visszarohant a lányokhoz, hogy náluk folytassa a hízelgést. Percy eközben lassan haladt a pázsiton Gabe felé. - Hogy talált rá, Percy? - kiáltott oda az öregembernek Gabe, még mindig meglepett ábrázattal, ám boldogan amiatt, hogy Chester megkerült. Elnézést, Mr. Caleigh - szabadkozott a sokat látott kertész, amikor néhány lépésnyire megközelítette Gabe-et. Nem mondhattam el korábban, mert azonnal vissza akarta volna kapni a kutyust. A mérnök megrázta a fejét, még mindig zavartan:
Nem értem. Chester most már a fűben hempergett, nyüszítve élvezte a lányok babusgatását és kedveskedését. Percy kissé kifulladva megállt a mérnök előtt, arca némiképp pirosabb a szokásosnál. Minden kisállat elmenekül Crickley Hallból. Az összes bérlő, aki kutyát vagy macskát hozott magával a házba, hamarosan elveszítette. Egy állat sem képes megmaradni itt. Még aznap megtaláltam a kutyust, Chestert, amikor megszökött. Az úton bandukolt. Úgy nézett ki, mint a vízbe vetett macska, úgy biza', elázott, és rettenetesen sajnálta önmagát, így hazavittem magammal. Azt gondoltam, vigyázok rá, amíg maguk úgy nem döntenek, hogy elköltöznek. Tudtam, hogy nem kell sokáig várni rá; soha nem kell. Azért tettem, mert ez volt a legjobb a kiskutyának. Remélem, megérti, Mr. Caleigh. - Persze, hogy megértem, Percy - vigyorgott Gabe. - A lehető legjobban döntött. Chester borzalmasan érezte magát itt. Nem, az a helyzet, hogy halálra volt rémülve. Néhány állat olyan dolgokat is megérez, amiket a legtöbb ember nem. A kutya vonyítása és szűkölése miatt indultam el tegnap éjjel a Hallba. Tudtam, hogy jönnöm kell, mert valami nincs rendjén. Ó, már napokkal ezelőtt éreztem, hogy valami nincs rendjén, de Chester volt az, aki segített dönteni. - Igen nagy bajban lettünk volna, ha nem bukkan fel! nyújtotta ki Gabe a kezét, és Percy erősen megrázta. Akkor rendben - mondta a kertész, s koros arca mosolyra húzódott. Ám egyszerre aggodalom suhant át -
rajta. - Hogy érzi magát a missus? Minden rendben van vele? A fejére gondol? Az orvosok ellátták a sebét... azt mondták, nem túl vészes. Ennek ellenére be akarták vinni egy alaposabb kivizsgálásra a kórházba, ám Eve... nos... egyszerűen nem volt hajlandó velük menni. Lett egy jó nagydudora ott, ahol Pyke megütötte a botjával. A lábán is van néhány zúzódás, de igen, alapvetően rendben van. Gabe a ház felé pillantott, melynek bejárati ajtaja tárvanyitva állt. - Jöjjön velem, és győződjön meg róla a saját szemével! hívta meg Percyt. Percy némi felindultsággal nézett Crickley Halira, és Gabe egy pillanatig azt hitte, visszautasítja a meghívást. Ám a borzongása tovaröppent, és az öregember arcvonásai ismét kisimultak - Ezt fogom tenni, Mr. Caleigh. Bejövök magával. A rossznak most már vége, nem tudom, honnan tudom, egyszerűen csak így van. Együtt indultak el a bejárati ajtó felé. 81. VÉGE Gabe amint Percyvel beléptek a házba, azonnal észrevette, hogy Eve megint sírt. Felesége és a médium néhány méternyire álltak a bejárati ajtótól, s Lili vigasztalóan átölelte az asszony vállát. A hátramaradó tócsákkal mit sem törődve Eve felé csattogott, és szorosan a karjába zárta: - Láttad a holttesteket? - kérdezte lágyan.
Eve megbiccentette férje vállába fúrt fejét: -A fiú - mormogta. - Olyan gyönyörű volt. Lili szólalt meg: Ő volt az oka annak, hogy a többiek itt ragadtak, akik nem tudtak, vagy nem akartak, elmenni nélküle. Erejük korlátozott volt, leblokkolta őket Cribben hatalma, ám jeleket adtak maguknak: gondoljanak csak a félemeleti szekrényből származó zörejekre, a pinceajtóra, amely a világért sem maradt volna csukva, és odafent, a hálóteremben a surranó léptekre. Ezekkel a jelekkel akarták tudatosítani magukban a jelenlétüket és a házhoz fűződő kapcsolatukat. Eve majdnem teljes valójukban látta meg őket, amikor a búgócsiga egy másfajta tudatállapotba repítette. A kisebbik lányuk könnyedén észrevette őket, rendszerint apró fénypettyek formájában, hiszen az ő elméje még friss, és nyitott az efféle észlelésekre. Spirituális energiájuk legjavát azonban Lorentől nyerték, ezért érezte magát annyira fáradtnak a házban. Pyke pontosan tudta, hogy ő a kulcs a kísértetjárásokhoz. - Ezért próbálta megölni? - kérdezte Eve kábán. - Nem. Azért, amit ő maga is elmondott: Loren lett volna az áldozat, az, aki átveszi az ő helyét. Eve élesen felszisszent, mert eszébe jutott, milyen kevésen múlt. Ha Gabe nem... Tudják - folytatta Lili -, a gyerekek jeleket adtak maguknak, Augustus Cribben pedig figyelmeztetéseket. Nem akarta, hogy közbelépjenek, mivel ő állt Stefan és a többi szellem között. Nem engedte el, és valamennyi menekült felett akart hatalmat. Úgy vélte, nemcsak
életükben, hanem halálukban is az övéi. Végső soron őrült volt, és az volt a szelleme is. Eve megremegett, és felemelte a fejét: - Lehetséges ez? - kérdezte Lilitől. - Egy ember elmezavara át tud menni vele együtt a következő létbe? - Néhány médium úgy hiszi, hogy a kísértetek vagy zavartak, vagy pedig szenvednek... különben miért zaklatnák az élőket? Amikor tegnap éjjel beszélgettünk - szólalt meg most Gabe -, azt mondta nekünk, hogy amint megpillantotta a fényképen ezt a Maurice Stafford kölyköt, azonnal tudta, hogy ő Gordon Pyke. Nem értem: Pyke öregember volt, egyáltalán nem hasonlított a fiúra. - Volt valami Maurice-ban, ami soha nem változott meg. Az „ujjlenyomata" ugyanaz maradt. Gabe megrázta a fejét, még mindig nem értette. Sajnálom, nehéz megmagyarázni... médiumnak kell ahhoz lenni, hogy pontosan megértse. Fogalmazzunk úgy, hogy mint az ujjlenyomat, az aura is egyedi, és bár betegségek meg pillanatnyi érzelmi állapotok következtében változhat az élet során, a belső lényege mindig ugyanaz marad. A médiumok észreveszik ezt az egyediséget. - Lili a következő szavakat kizárólag Eve-hez intézte: - Amikor megmutatta a kitelepített gyerekek fényképét, azonnal megragadott Maurice Stafford. Különleges gonoszság sugárzott a képéből, és amikor megláttam ugyanezt a gonoszságot, amint életre kelve közeledik felém... nos, halálra rémültem. Annyira sajnálom, hogy elrohantam, Eve. A döbbenet...
Megpróbálta megölni magát, Lili. Természetesen nem hibáztatom azért, hogy elfutott. Ugyan mi mást tehetett volna? - Valami bátrabbat. Eve elmosolyodott. Azt tette, amit kellett. Pusztán azáltal, hogy eljött hozzánk tegnap, azt tette, amit kellett. Tudom jól, mennyire vonakodott ismét belekeveredni a spiritualizmusba. Ezután az éjszaka után valószínűleg még jobban vonakodik majd. Nem. Már nem félek többé. Közel két éven át rettegtem attól, hogy visszatér egy bizonyos szellem, aki egykor bántani akart, és emiatt fogadtam meg, hogy soha többé nem használom a spirituális képességeimet. Ma már tudom, hogy ezt nem lehet csak úgy megnyitni meg elzárni, mint valami csapot. Ám ez a szóban forgó szellem nem jelent meg múlt éjjel, pedig tökéletesebb alkalmat keresve sem találhatott volna, hogy kárt tegyen bennem; most már biztosan tudom, hogy végleg elment, és békében átjutott. Ez olyasvalami, amit inkább érzek, semmint észérvekkel meg tudok magyarázni. Lili mosolya mindnyájukat befogadta, és bár arca maszatos volt, ruhája pedig piszkos és rendezetlen, zöld szeme szikrázott, és arca sugárzóan ragyogott. Erős, tiszta napfény ragyogott be a lépcsősor feletti, betört üvegű hosszú ablakon, és aranyló félkört képezett kócos, sárga haja felett. Elhallgatott, és bár fejét nem fordította el, szemével oldalra nézett, mintha hallgatna valamit, ami a többiekhez nem juthat el. Amikor megszólalt, remegett a hangja: - Ó, istenem, erősebbek, mint valaha! -
Gabe, Eve és Percy döbbenten méregették, Eve némiképp zaklatottan is. A nagytermet betöltötte a napfény, de az éjszaka árnyai a kis csapat félelmével együtt tovatűntek. Ám valami mégsem volt egészen rendjén; feszültség vegyült a levegőbe a hideggel együtt, mely megdermesztette őket. - Visszajöttek - állapította meg Lili egészen egyszerűen, és megfordult, majd a széles lépcsősor felé mutatott. A többiek követték az irányt, és Eve Gabe karjába kapaszkodva halkan felszisszent. Percy sóbálvánnyá dermedve állt, vékony szája tátva, elcsigázott szeme résnyire szűkült. - Uram, irgalmazz... - motyogta. Kilenc apró alak állt egymás felett az egyes lépcsőfokokon, s valamennyien az odalent veszteglő kis csoportot bámulták a korlát felett. Öt lány, négy fiú; szellemük tiszta, jól körvonalazott, mintha valódi, hús-vér gyerekek lennének. Négy lány sötétbarna sapkát viselt, az ötödiken nem volt fejfedő, ám dupla lófarokba kötött haját apró, rózsaszín szalagok díszítették; a fiúk közül csak kettőnek volt sapkája. Valamennyien utcai ruhába - nagykabátba vagy dzsekibe - öltöztek, és valamennyinek kartonpapír gázmaszkos doboz lógott a nyakában. Úgy néztek ki, akárha utazni készülnének. A kilenc látomás tökéletesen mozdulatlan és tökéletesen néma volt. Továbbra is az élőket bámulták. Gabe előrelépett egyet, ám Eve szorosabban belemarkolt a karjába, és nem engedte tovább. Férje fürkészően nézett rá, ám felesége le nem vette volna tekintetét a gyerekekről, s félmosolyától Gabe végképp megrökönyödött.
Eve...? - szólította meg. - Várj, Gabe! - válaszolta lágyan, még mindig a gyerekeket figyelve. - Várj és nézd! - Tudta, hogy valami történni fog. Lili lehunyta a szemét, és ő is elmosolyodott. -A gyerekek eljöttek értük - suttogta lélegzet-visszafojtva. Percy hirtelen elgyengült, mintha lecsapolták volna az energiáit. Enyhén megtántorodott, ám puszta akaraterejével visszanyerte egyensúlyát. A legidősebbnek tűnő kislány - Eve úgy gondolta, hogy csak Susan Trainer lehet - merev tekintetét a négy emberről a nyitott pinceajtóra siklatta. A viharvert ajtó egyetlen sarokpánton lógott csupán. Amikor a többi gyerek is a sötét, nyitott nyílás felé fordította a tekintetét, Lili is megpördült, és arrafelé bámult. Izgatottságában a torkára szorította a kezét, úgy várt. Gabe meghallotta a pincelépcsőről felszűrődő zajt: lépteket, melyeket tökéletesen el lehetett különíteni a ház alatt csobogó folyó mély háttérsusogásától. Karján a szorítás fokozódott, Eve-re pillantott, és észrevette, hogy felesége szeme valami belső örömtől sugárzik. Ő maga balsejtelmen kívül semmit nem érzett. Biztos, hogy vége, és semmi rossz nem történhet már velük? Aztán megérezte a hideg mostanra már ismerős szurkálását a tarkóján. A léptek hangosabbá váltak. Valami megmozdult a pinceajtó árnyékában. - Minden rendben - hallotta Lili lágy hangját, ám fogalma sem volt arról, hogy kihez szól. Együtt léptek ki a pincéből: a fiatal nő kézen fogva vezette a fiút. -
A kis embercsoport félelemmel vegyes áhítattal és néma, döbbent csendben figyelte őket. Percy halkan felnyögött. Eve még közelebb préselte magát Gabe-hez. Lili mindkét kezét az arcára szorította. - Nancy... - mormogta az öreg kertész maga elé. Nem volt nagyon magas, ám alakja karcsú, arányos. Haja tündöklő rézcsigákban keretezte sápadt bőrű, csinos arcát. Ruhája többé már nem sáros, hosszú szoknyája nem fakó; cipője fényes csatjain megcsillant a fény. Sötét harisnya fedte bokáját. Még mindig a vállán átvetve viselte a gyapjúkendőt, ám jobb keze és karja már nem volt fonnyadt és kifacsarodott, hanem sima és tejfehér, mint teste többi részén a bőre. Mosolygott, és aurája tüneményes, vékony ködfátyla tündöklően ragyogott. A fiúcska kezét saját, egykor deformált kezében tartotta, aki félénken lépett ki vele a nagyterembe: tágra nyílt, sötét szeme ide-oda járt, befogadta a helyiséget és annak víztócsás, kőkockás padlóját, átsuhant az őket figyelő embereken, így azok is tudták, hogy érzékeli a jelenlétüket. Hajának színe visszatért, és most sötéten hullott sima homlokába. Stefan és a fiatal tanítónő átsétált a nagytermen, és bár hallani lehetett könnyű lépteiket, a sekély pocsolyák mégsem fodrozódtak, amint áthaladtak rajtuk. Gabe megérezte, hogy Percy ruhája végigsúrolja a karját: az öregember találkozni akart - találkoznia kellett - elveszett kedvese szellemével, ám Lili volt az, aki visszatartotta. - De hát Nancy az... - kezdte Percy, de Lili finoman a szavába vágott. - Nem kommunikálhat vele Percy- mondta. - Kérem, ne avatkozzon bele abba, ami történik.
Az öreg kertész bizonytalanul a médiumra nézett, aztán vissza a nagytermet átszelő két jelenésre. Válla elernyedt, tekintete ellágyult, s szeme könnybe lábadt. - Olyan... olyan nagyon... - próbálta szavakba önteni azt, amit érzett. - Nancy olyan elragadó, mindig is az volt. Lili Eve-hez fordult, akinek figyelmét teljesen lekötötte a fantomfiú. A látó megérezte Eve gondolatait. -A kisfia elment, Eve - mondta csendesen, ám határozottan. - Cam többé már nem a mi világunkban van, még csak szellem formában sem, mint ezek a gyerekek. Eve ijedten nézett rá. - Honnan tudja? - Majdhogynem tiltakozva hangzott a kérdés. - Onnan, hogy ők elmondták - intett Lili a lépcsőfokokon álldogáló szellemgyerekek felé. - De... de hiszen, meg sem szólaltak. Nem kell megszólalniuk ahhoz, hogy beszéljenek velem. Higgyen nekem, Eve! Cameron már egy jobb helyen van, ahol semmi nem bánthatja, még a maga gyásza sem. Ám nem feledte el magát, sem az apját vagy a testvéreit. Tudja, hogy egy nap ismét együtt lesznek. Gabe Eve vállára csúsztatta a karját, aki szorosan odabújt hozzá: vigaszt nyújtott neki a jelenléte és Lili szavai. Nancy és Stefan szellemei a legalsó lépcsőfokhoz értek, s a felettük álló gyerekfantomok ekkor kezdtek el gyengülni, elhalványulni, és hamarosan tisztán ki lehetett venni mögöttük a falat és a bezúzott ablakot. Örvénylő ködpárává enyésztek, majd csillámló fénygömbökké zsugorodtak, valamennyi hihetetlenül ragyogó, mintha csak az örömtől világítanának.
Lesiklottak a lépcsőn, és körbevették a tanítónőt meg a kisfiút, egyre gyorsabban és gyorsabban rajzottak, fehér fátyolfelhőt képeztek körülöttük, mely hamarosan teljesen átölelte Nancyt és Stefant, akik hangtalanul felnevettek a borzongató izgalomtól. Jelenésük sápadni kezdett, aztán tovább enyészett, s a két asztrállény összeűrösödött, mint előttük a többiek, és nemsokára aranyló fényben ragyogó, táncoló kis fénygömbök váltak belőlük is. Az apró fénygolyók összekeveredtek, egymás körül pörögtek, felröppentek a magasba, hogy aztán alázuhanjanak, ide-oda suhanva cikáztak a nagyteremben, megérintették mennyezetét, végigtáncoltak falain, s kifinomult könnyedséggel káprázatos napfényalakzatokat szőttek maguk köré. Gabe a puszta látványukba is beleszédült. Csodálatos volt: a fény lélegzetelállító játéka, mely érzelmek áradatát zúdította rá, úgyhogy először vigyorogni kezdett, aztán kuncogni, s végül harsány kacagásban tört ki, és egyszer csak azt vette észre, hogy társai vele együtt mosolyognak, majd elkezdenek hangosan nevetni a fénybemutató láttán. Az egyik fénygolyócska Gabe, Eve, Lili és Percy felé bukott, a többiek pedig alakzatba rendeződve követték, átszáguldottak közöttük, aztán körbekörbe repdestek körülöttük, lüktettek az energiától, színük a szivárvány minden színében villódzva váltakozott, s Eve és Lili nem tehetett mást, mint hogy egyszerre kiáltott fel elragadtatottságában, és Gabe meg Percy hangosan nevetett a rájuk törő puszta, elemi örömtől. Az egyik fénygolyó megtelepedett az öreg kertész arcán, ám amikor megpróbálta megérinteni, kiröppent az ujjai közül, és
átlibbent másik orcájára; de hamarosan tovasuhant, csatlakozott a többiekhez a parádéban, s Percy keze elidőzött az arcán, mintha azt várná, ujjai megérzik a csók hátramaradt nedvességét. Eve érezte, hogy az elmúlt év szenvedése felemelkedik a lelkéről, és bár továbbra is gyászolni fogja a fiát, most már biztosan tudta, hogy az élet nem szűnik meg, hanem egy másik formában folytatódik talán nem is egy, hanem több formában. Végre ismét képes volt magához ölelni a boldogságot, mert tudta, hogy Cameron nem ment el végképp, hanem csak egy időre, és valahol, egy másik helyen vár rá. Hirtelen, mintha csak parancsra cselekednének, a kavargó fények magasra röppentek, és egyetlen ragyogó egészbe tömörültek. A szemkápráztató fényenergia-gömb megtorpant egy pillanatra odafent, majd a kitört üvegű hosszú ablakon át kisuhant a tiszta égboltú természetbe, ahol még a napot is túlragyogta. Egyszer csak azonban már nem látták: inkább eltűnt, semmint elrepült a szemük elől. Gabe tért elsőként magához. Felesége felfelé fordított arcára pillantott, s majdnem túlcsordult a szíve, ahogy magába itta a róla tükröződő végtelen örömöt. Eve szeme ki nem csordult könnycseppéktől csillogott, s mosolya mámorosnak hatott. Lilivel és Percyvel együtt továbbra is kifelé bámult, a napfénybe, mintha azt várná, hogy a fénygömb visszatér. Végül Lili szólalt meg: - Most már tényleg vége - mosolyodott el szomorkás vágyódóan. Gabe lenézett Eve-re, aztán felesége válla felett a médiumra. - Megoldódott? - kérdezte Lilit. - Végleg elmentek?
Lili bólintott. - Igen, kiteljesedtek: most már semmi nem köti őket Crickley Halihoz. Augustus Cribbennek nincs többé hatalma felettük. -És Cribben? Ő elment? Lili arcáról tovaröppent a mosoly: - Nem tudom, de nem érzek itt semmit. Végül is megkapta a tizenegyedik áldozatát. - Pyke-ot? A látó megint bólintott: Maurice Staffordot. Érzem, a ház pillanatnyilag üres, bár meglehet, hogy Cribben nem értette meg, hogy eljött a továbblépés ideje. Keserűsége továbbra is itt tarthatja, szellem formában, képtelenül arra, hogy tanuljon a történtekből, mert saját gonoszsága minden mást elhomályosít. -Akkor menjünk innen! - jelentette ki Gabe határozottan. Kísértetjárta vagy sem, minél hamarabb kikerülünk Crickley Hallból, annál jobb. Jól van, Percy? A kertész egyik ujjával könnycseppet morzsolt szét a szeme sarkában. Jól vagyok, fiam - válaszolta. - Igaza van a fiatal hölgynek, többé már nincs itt semmi. Csak egy nagy, öreg, csúnya és üres ház ez, és remélem, sokáig az is marad. Ugatás szűrődött be odakintről, s nesze valamennyiük figyelmét elterelte. - Gabe...? - nézett fel Eve a férjére. - Ez úgy hangzik, mint... Nem, az nem lehet! Gabe szélesen elvigyorodott, Chester pedig ebben a pillanatban megjelent a nyitott bejárati ajtóban, s
közvetlenül mögötte Loren és Cally kacarászott. A kutya egy-két másodpercig bizonytalanul álldogált a küszöbön. Ám aztán felismerte Eve-et, s ugrándozni kezdett, és a tócsákkal mit sem törődve átszáguldott a nagytermen. Ahogy a kutyus összevissza nyálazta Eve-et - aki elkövette azt a hibát, hogy leguggolt hozzá -, Gabe elkapta Percy tekintetét. Percy megnyugtatóan biccentett. Már semmi nem volt a házban, ami megijeszthette volna a kiskutyát. EPILÓGUS Iris nővér volt az, aki megtalálta Magda Cribben kihűlt tetemét a kis kikötőfalura, Hollow Bayre lezúduló árvíz éjszakája utáni reggelen. Bár az efféle reggeli meglepetések nem mentek ritkaságszámba a nyugdíjasotthonban, az ápolónő alig tudott úrrá lenni a torkából feltörni akaró, rémült sikolyon, amikor belépett Magda börtöncellára emlékeztető szobájába, mert az idős asszony ahelyett, hogy békésen feküdt volna az ágyában, állig felöltözve, szobormereven ült kemény faszékén, szemben az ajtóval, a haláltól már mereven, mintha odafagyott volna. Ám leginkább Magda arckifejezése volt az, amely annyira felkavarta Irist: az asszony álla leesett, fogatlan szája sötéten tátongott, mintha a jeges iszonyat fogvicsorgató jajkiáltása fagyott volna ajkára, élettelen tekintete mereven bámult az ajtóra - el Iris nővér mellett -, akárha valami, a szobájába belépő rettenetes dolog lett volna az utolsó, amit ezen a világon látott.
Soha nem került elő Gordon Pyke holtteste, azé az emberé, aki ellátogatott Crickley Hallba azon az éjjelen, amit a helybéliek azután csak a második nagy árvízként emlegettek. Úgy szólt a fáma, hogy megfulladt, és tetemét a föld alatti folyó kisodorta a tengerre, s azon túl az óceánra. Lehet, hogy így történt, de megeshet, hogy fennakadt az Alsó-folyó medrének egy kiálló szikláján vagy besodorta az áramlat valami föld alatti üregbe. Végül is bármi megeshet: csak nemrégiben találták meg annak a két embernek is a holttestét, akik még a második világháború idején tűntek el. Senki nem tudott túl sokat Pyke-ról, így senkit nem érdekelt különösebben, hogy nem került elő a teteme. Az idősebb falubeliek számára csak Crickley Hall átkának legújabb áldozata volt. Crickley Hall már egy éve üresen áll. A potenciális vásárlók és bérlők idegenkednek tőle. Azt mondják, az épület maga túl rideg, és túl nyomasztó a hangulata. Néhányan grandiózus nagyterme ellenére - vagy pont amiatt mauzóleumhoz látják hasonlatosnak. Még az ingatlankezelő is gyűlöli a havonta esedékes ellenőrzést. Kísérteties, mondogatja előszeretettel mindenkinek, aki nem potenciális bérlő. Azt állítja, néha neszezést hall odafent a házban. Ó, tudja ő jól, hogy a legtöbb az ott tanyázó rágcsálóktól meg a kéményben fészket rakó madaraktól származik, esetleg a ház természetes mozgásából fakad, ám néha teljesen különbözik ezektől a természetes zajoktól. Mindig halk. Mindig olyan szobákból érkezik, amelyek üresek, amikor bekukkant, hogy körülnézzen. Ám mindig jól kivehető. Leginkább így hangzik:
Hsss-puff. Hsss-puff! Hsss-puff!
