ROBERT CHARLES WILSON
BIOSZF@RA
Budapest, 2009
A fordítás alapját képező kiadás: Robert Charles Wilson: Bios 2000
Fordította: Tamás Dénes Borító: Sallai Péter
Ezt most Sharrynek ajánlom, aki mindenben támogatott
PROLÓGUS A SZABÁLYZÓ MÉLYEN BEÁGYAZÓDOTT a lány felkarjának húsába - apró, halvány tojás a hajszálerek fészkében. Anna Chopra a vérzéscsillapító szikével óvatosan, lépésről lépésre fejtette le a szövetet. Apró, máskor oly megbízható sebészujjaira most rátört a remegés. Nyugalomba kényszerítette őket. Tudta, hogy szabotázsakciót követ el. Beleegyezés nélkül hajt végre sebészi beavatkozást, és, ami még rosszabb, módosít egy eszközt, amely a Trösztök tulajdonában áll. Megszegi a törvényt, sőt, talán a hippokratészi esküjét is. Egyedül volt az öntudatlan, elkábított lánnyal, és ettől csak még erősebb lett a kísértés. A Föld bármelyik műtőjében munkatársak és orvostanhallgatók vették volna körül. A Földön az ember mindig mások társaságában van. Itt azonban Annát - legalábbis egy időre - magára hagyták a néma műszerekkel és a műtéthez szükséges eszközökkel, amelyek összetekert drótokon rángatóztak a súlytalansághoz közeli állapotban. Nincs közönség, tehát nincsenek tanúk sem: Anna megbízható - legalábbis a Trösztök annak tartották. A thymosztátot jó néhány éve ültették be a lány karjába. Azóta hibátlanul végezte a dolgát, és most sem látszott rajta semmilyen működési zavar. Anna kalkuttai egyetemi professzora ezt az egyszerű biológiai szabályzószerkezetet a „lélek termosztátjának” nevezte. Az eszköz valójában úgy hatott, mint egy mesterséges mirigy: folyamatosan ellenőrizte a vér összetételét, valamint idegi gátló- és serkentőanyagokat állított elő, amelyeket fokozatosan adagolt a véráramba, ezzel szabályozta a hangulat-ingadozást, javította a koncentrációt és csökkentette a fáradtságérzetet. Anna Chopra is hordott ilyen szerkezetet, akárcsak a legtöbb földi technikus és igazgató. Ez a lány azonban… - pontosabban fiatal nő, bár Anna hetven évéhez képest szinte még gyerek -, szóval Zoe Fisher egészen más volt. Őt a Trösztök Személyzeti és Felszerelési Ágazata teremtette. Mesterséges körülmények között született és számos átalakításon esett át: mindezt azért, hogy felnőttként a távoli Ízisz bolygón teljesítsen szolgálatot. Lényegében nem volt más, mint emberi gépezet. Biológiai 5
R. C. WILSON
szabályzórendszere feltűnően aprólékos munkát végzett: Anna nem kételkedett abban, hogy az apró, ám összetett thymosztát már akkor ellenőrzés alatt tartotta, kiszámította és elfojtotta Zoe minden egyes rémálmát és pillanatnyi örömérzetét, amikor a lány még beszélni sem tudott. A szabályzó mintavevő és adagoló indákat eresztett a kar verőerébe és a singcsonti kollaterális véredényekbe. Anna Chopra pontos és szakavatott mozdulatokkal választotta le az indákat, és figyelte, ahogy a varratképző maradványok beleolvadnak az ütőér pulzáló falába. Magát a verébtojás méretű, vértől duzzadó thymosztátot a szemétledobó nyílásába hajította. A lehulló vércseppeket magába szippantotta a gurgulázó légáramlat. Mi értelme volt ennek a miniatűr szabotázsakciónak? És Anna miért épp most hajtotta végre? Talán, mert egész életében mást sem csinált, csak engedelmeskedett, és most mégis elhasználtnak és fölöslegesnek érezte magát. Vagy talán azért, mert a lány a nővéreire emlékeztette, akik közül hármat a család szorult anyagi helyzete miatt el kellett adniuk a madrasi állami bordélyházaknak. A bordélyok lakói az általános vélekedés szerint boldog és kiegyensúlyozott életet éltek: alapos kiképzést és teljes körű biológiai kontrollt kaptak. Az ifjú Zoe Fisher valószínűleg közelében sem járt soha bordélyházaknak. Ám ő is ugyanolyan rabszolga volt: a thymosztát fogva tartotta, akár egy lábbilincs vagy acélnyakörv. Mióta elhagyta a Földet, Anna Chopra jó néhány olyan technikussal találkozott, akik a Kuiperi Köztársaságokból származtak, és semmiféle szabályzót nem viseltek: az asszony idővel irigyelni kezdte tőlük a természetességüket, faragatlanságukat és hangulataik széles palettáját. Talán belőle is válhatott volna hozzájuk hasonló ember, ha lehetősége nyílik rá. Ha kap még egy életet. Tudják csak meg a Trösztök, milyen az, ha az egyik bábjuk hirtelen a drótjai nélkül ébred! Persze nagyon valószínű, hogy felfedezik majd a lopást, és behelyeznek egy új szabályzót. Vagy talán mégsem. Zoe Fisher úti célja az Ízisz volt, az emberiség felfedezőútjainak legtávolabbi pontja, amely még a Kuiper-öv kolóniáinál is jóval messzebb esik. Ott, a határvidéken még a Trösztök is BIOSZF;RA
6
csak korlátozottan gyakorolhatják a hatalmukat. Anna Chopra összezárta a bemetszést és betapasztotta némi géllel, amely regeneráló nanobaktériumokat tartalmazott. Miután végzett a szabotázsakcióval - és persze egyből elfogta a bűntudat -, folytatta valódi munkáját: elforgatta a lányt a sebészi hevederben és belevágott a hasizmába, hogy kicseréljen egy elhasznált vérszűrőt. Zoe teste tele volt a legmodernebb technológiai vívmányokkal, főleg immunrendszer-erősítőkkel, amilyeneket Anna még sosem látott. Véres, fehér biomodulok csoportosultak a hasi ütőér körül, akár a rovarpeték a kutyatej virágán. Anna tudomást sem vett ezekről a rejtélyes műszerekről: kicserélte a meghibásodott vérszűrőt, és egy újabb adag géllel összehúzta az izomszöveteket. És ezzel végzett is. Utasította az anesztesztátot, egy otromba, fekete, távirányítású robotot, hogy hozza fel Zoét a normál alvás szintjére és kezdje el adagolni az érzéstelenítőt. Végül lehúzta a kesztyűjét és hátralépett a hevedertől. Csak ekkor kezdett el igazán remegni a keze. Anna még csak hetvenéves volt, míg a felsővezetők vagy a Család tagjai átlagosan kétszer ennyi ideig éltek. Ám mivel az asszony csupán harmadik szintű technikus volt, máris rohamosan fogytak a telomeráz enzimjei. Az életpályamintája alapján tíz éven belül egy földi nyugdíjasotthon lakója lesz. Ott majd annyit remeg a keze, amennyit csak akar, miközben arra vár, hogy a végelgyengülés vagy a kötelező eutanázia véget vessen az életének - eredményes, mintaszerű életének, amelyet a Trösztök kiváló állampolgáraként és a Családok engedelmes alattvalójaként élt le. Leszámítva néhány jelentéktelen függelemsértést. Anna óvatosan a háta mögé pillantott, de nem látott senkit, aki szemtanúja lehetett volna az általa elkövetett bűnténynek. Az apró, üstökösszerű képződmény - Főnixnek nevezték - már szinte teljesen elhagyatott volt. A személyzet nélkülözhetetlen tagjain kívül mindenki a Higgs-kilövés előkészületein dolgozott. És szerencsére, gondolta Anna, a tárgyi bizonyítékok sem jelenthetnek gondot, hiszen a Főnixből rövid időn belül nem marad más, csak radioaktív részecskék és némi Cserenkov-sugárzás. Hamu és parázs. A gondolat valahogy csillapítóan hatott. 7
R. C. WILSON
Anna érezte, ahogy hevesen dobogó szíve lassan lecsillapodik. - A végére mindig csak ez marad - mormolta magában -, hamu és parázs. Szikra és por. A morzsányi bolygótöredéket persze a kuiperi technikusok nevezték el Főnixnek. Ragaszkodtak hozzá, hogy még a legkisebb égitestnek is nevet adjanak, mielőtt teljesen megsemmisül. A Főnix a Nap körül keringett, jóval a Neptunusz pályáján kívül és az ekliptika síkja fölött, abban az övezetben, amelyet a Naprendszer sivatagjának neveztek. A parányi űrsziklára azonban néhány órán belül a lehető legdrámaibb pusztulás vár - és a Főnixszel együtt Zoe Fisher is eltűnik a Naprendszerből. A technikusok, akik előkészítették a lányt a kilövésre, láthatóan tartottak tőle és tisztelettel közelítettek hozzá, pedig számtalanszor elvégezték már ezt a műveletet. Vagy talán csak azok a hihetetlen erők töltötték el őket félelemmel, amelyek a testét hamarosan magukkal ragadják. Ha módjuk lenne rá, gondolta a lány, a bőrömre írnák a nevüket, mint a huszadik századi vadászpilóták, akik üzeneteket festettek a rakétáikra. Ő azonban nem rakéta volt. Csak rakomány. Százhetvenöt centiméter magas, hatvanöt kilós rakomány. Szinte semmiben nem különbözött a többi emberi lénytől, klónozott egértől, sertésembriótól és ilyen-olyan felszereléstől, amelyek szintén az Íziszre tartottak. Valamennyien készen álltak, hogy berakodják őket a Főnix jeges magjába temetett Higgs-gömb katakombáiba. Az indításfelügyelő - egyike azoknak a hosszúkás arcú, földi kachóknak, akik egész életüket csillaghajók javításával és rakodásával töltik, de álmodni sem mernek róla, hogy valaha is repüljenek velük - odalépett Zoéhoz, aki mozdulatlanul ült a helyén, félig már a védőruhájába ágyazva. A férfi rosszallóan csücsörítette a száját és így szólt: - Magát keresik, Fisher polgártárs. Az indítási folyamatnak ebben a fázisában már csak egy valódi nagykutya lehet, gondolta Zoe. Valaki, aki vezető pozíciót tölt be a Trösztöknél, vagy talán éppen - hiú remény BIOSZF;RA
8
volna? - a Személyzeti és Felszerelési Ágazatnál. A lány testét deréktól lefelé már betemette a vaskos utazószkafander: súlyos acélburok, amelyet a legnagyobb perdület mellett is csak masszív hidraulikus emelők segítségével lehet elmozdítani. Zoe úgy érezte magát, mint egy kóbor lovag, akit csörlővel éppen a lovára segítenek: tehetetlennek. - Ki az? - kérdezte. - Az SZF-összekötője a Deimos-állomásról. Theo. Hát persze. A lány elmosolyodott. - Hozzon egy monitort, kérem! A felügyelő savanyú képet vágott, de odahúzott neki egy mozgatható képernyőt. Az előkészítő terem zsúfolásig telt emberekkel, akárcsak az összes többi helyiség, amelyet az üstökösszerű szikladarab belsejében kialakítottak. A munkagépek a Főnix térfogatának nagy részét kivájták a fúziós indítóállás és a teherraktárak számára, majd a kisbolygó vízben gazdag törmelékét pályára állították a Naphoz közelebb eső igazítási pontok felé. A túlnyomásos kamrákat meglehetősen hevenyészve tákolták össze - minek vesztegessenek időt és energiát egy olyan építményre, ami hamarosan úgyis megsemmisül? A szoba Zoe körül éppolyan sivár volt, amilyennek a Turing-gépek otthagyták, leszámítva itt-ott néhány falra szíjazott orvosi vagy mérnöki szkafandert. Legalább a keze még szabadon mozgott. Az ujját a monitor azonosítófelületéhez érintette. Avrion Theophilus azonnal megjelent a képernyőn. Az idős férfi már bőven a tizenegyedik évtizedében járt, ősz haja azonban még mindig dúsan csillogott, és sápadt bőre is megőrizte régi ruganyosságát. Felsőbb angol dialektusban köszöntötte Zoét; a kuiperi technikusok nyugtalan pillantásokat váltottak. A férfi elnézést kért a zavarásért. - Csak sok szerencsét akartam kívánni. Nem mintha szükséged lenne rá. Tudom, hogy már nincs sok hátra. Túl kevés van hátra… vagy talán túl sok is. Zoe képtelen volt megnevezni a különös ürességet, amely összeszorította a gyomrát. - Köszönöm - felelte. Azt kívánta, bárcsak Theo ott lehetne, hogy személyesen is elbúcsúzzon tőle. Hiányzott neki idős mentora: több mint 9
R. C. WILSON
egy éve váltak el egymástól, a Deimos egyik napkertjében. Theo nem jöhetett vele a Főnixre, mert magával hurcolta volna a bélflóráját. A kisbolygó tiszta volt: az akkori viszonyok között a Naprendszer legtisztább lakott világa. Amikor Zoe megérkezett, a saját jóindulatú baktériumait akárcsak a többi biológiai potyautast - módszeresen kiirtották és szükség esetén steril nanobaktériumokkal helyettesítették. Még a kórokozómentes Kuiper-kolóniákról érkező technikusoknak is át kellett esniük ezen a fertőtlenítésen, ha a Főnixen akartak szolgálni. - Bátorság, kislány! - biztatta Theo. - Úgy látom, elég szorosan vagytok odaát. Valóban: a terem zsúfolásig telt technikusokkal, akik egymáshoz préselődve álltak, akár a karámba zárt birkák, és türelmetlenül várták, hogy Zoe végre befejezze a beszélgetést. - Ezek itt úgy bánnak velem, mintha radioaktív lennék suttogta a lány. - Nem vagy az. Ők viszont hamarosan azok lesznek, ha nem ürítik ki az állomást a tervezett időben. Nem kétlem, hogy ez egy kissé aggasztja őket. Hagynunk kéne, hadd végezzék tovább a munkájukat. - Örülök, hogy hívtál. - Jó volt újra látni Theót, méltóságteljes arcán a Felsőbb Családok nyugalmával és büszkeségével. Zoe számára Avrion Theophilus volt az egyetlen emberi lény, akiben maradéktalanul megbízott, így a küldetés legnehezebb részének - legalábbis eddig - kettejük búcsúját érezte. Különös paradoxon: mindig is arra nevelték, és úgy is szabályozták, hogy jól viselje a magányt. De Theo más volt. Ő nem tartozott az átlagos emberek közé. Ő volt… nos… Theo. Az egyetlen az életében, aki talán pótolhatta az apja hiányát. - Jó utat, Zoe, és vigyázz magadra! - A férfi mintha tétovázott volna. - Tudod, mennyire irigyellek. - Bárcsak velem jöhetnél! - Majd egyszer. Ha minden jól alakul. Talán nem is olyan sokára. A lány nem értette a rejtélyes célzást, de nem is kérdezett rá. Theo mindig is látni akarta az Íziszt, és Zoe tudta, hogy BIOSZF;RA
10
mentora a maga módján most is vele utazik majd. A csillagokhoz vezető útra nem vihetsz magaddal túl nagy csomagot, mondogatta gyakran Theo. Ám az emlékeknek nincs súlya, Zoe pedig mélyen elraktározta magában a férfiról őrzött emlékeit. Ezt el akarta mondani neki, de nem jött ki hang a torkán. Theo még küldött felé egy bátorító mosolyt, majd a képernyő hirtelen elsötétült. Egy technikus odalépett és elvitte a monitort. Rohamosan fogyott az idő. Az utazószkafander szigetelőgyűrűje szorosan Zoe nyakára zárult. A lány ezután a fejét sem tudta szabadon mozgatni. Tisztában volt vele, hogy a következő szakasz kényelmetlen lesz, hiába próbálta el milliószor az egész folyamatot: bénultan, teljes sötétségben kell hevernie mindaddig, amíg az egészségügyi rendszer beindul, a védőruha pedig elárasztja a szervezetét különféle altató- és nyugtatómolekulákkal. Ebben az acéldobozban fogok aludni, gondolta Zoe. Már csak arra várt, hogy a fejére helyezzék a súlyos sisakot, és magába zárja őt a sötétség. Szíve vadul dörömbölt bordái ketrecében. *** A műszaki személyzet hátramaradt csoportja - és velük Anna Chopra - sugárhajtású rakéták egész kis flottájával hagyta el a Főnixet. Anna azóta sem felejtette el apró szabotázsakcióját pedig igazán szerette volna. Ostoba húzás volt, ez nem is kérdés. Pillanatnyi ötlet, meggondolatlan gesztus, aminek nem volt semmi értelme és bizonyára következménye sem lesz. Annát elfogta a kísértés, hogy beismerje a tettét: inkább vállalta volna az idő előtti eutanáziát, minthogy az öregek otthonában töltse a következő tíz évet. Csakhogy… mélységes örömmel töltötte el a tudat, hogy annyi év után végre lehet egy titka, amelyet érdemes megőrizni. Vajon szívességet tett a lánynak? Talán igen - legalábbis így gondolta, amikor a szikével először a húsba metszett. Ám azóta kétségei támadtak. Tudta, hogy a változás nem lesz 11
R. C. WILSON
azonnal érzékelhető, amint Zoe Fisher neurokémiai védőhálója nélkül ébred. Hetekbe, akár hónapokba is telhet, amíg az idegi receptorai érzékelik a thymosztát hiányát és reagálnak rá. A tünetek fokozatosan jelentkeznek majd: talán elég fokozatosan ahhoz, hogy Zoe képes legyen alkalmazkodni a szabályzó nélküli élethez. Idővel akár meg is tanulhatja szeretni megváltozott személyiségét. De így vagy úgy, a Trösztök előbb-utóbb rá fognak jönni. A lány thymosztátját pótolják, és bármilyen legyen is új lényének párlata, ami cseppenként kiválik addigra, egyszerűen kiöntik. És azzal vége. Mégis… minden élőnek meg kell halnia egyszer - kivéve talán a Trösztöket. És ha az élet bármit is jelent, akkor egy rövidke élet is jobb, mint a semmi. Anna a lelke mélyén dédelgette a gondolatot, hogy Zoe Fishert, a Személyzeti és Felszerelési lombikbébijét akár egyetlen napra is ki tudta ragadni a Trösztök karmai közül. Csinálj valamit, Zoe, gondolta Anna, valami ostobaságot, valami kirívót, valami nagyszerűt! Könnyezz, ess szerelembe, írj verseket! Pillants körül vad tekintettel új világodban! A kabin képernyőjét a Főnix látképére irányította: a kisbolygó már csak halvány fénypont volt a sötét űr mélységes kútjában. Anna elhatározta, hogy megnézi a kilövést: látni akarta a fúziós esemény kibomló, tüzes virágát, majd a szikrázó hajnalt, ahogy a fény lassan szertefoszlik. Mélyaltatásban, mozdulatlanul, Zoe várta, hogy a hordozórobotok a rakománnyal együtt eljuttassák a kilövőállás mélyen fekvő magjába és rögzítsék a teherszállító gömb rakodóterében. A gömb a kivájt jég- és sziklatömegből felhalmozott, hatalmas oszlopokon függött, és egzotikus anyagból alkotott lencsék vették körül, akár óriási, nyolcszögletű kristályok. A lencsékre - éppúgy, mint a Főnixre - teljes megsemmisülés várt, ám csak trilliomodmásodpercekkel azután, hogy elvégezték a feladatukat. Az üstökösszerű űrsziklán minden készen állt az indukált mezőben lezajló fúzióhoz. Bár Zoe és a távirányítású robotok nem vettek róla tudomást, a visszaszámlálás folyamatosan ketyegett a Főnix túlhűtött processzortömbjeiben. A BIOSZF;RA
12
detonációt a szállítókabin saját processzorai indították be, amint a biztonsági ellenőrzés hibátlan működést jelzett. Földi időszámítás szerint ez volt abban az évben a harmadik csillagközi űrexpedíció: minden egyes kilövés árából egy teljes Kuiper-kolóniát vagy marsi légfarmot lehetett volna felépíteni. A Naprendszer gazdasági termelésének jelentős hányadát fektették ebbe a projektbe. Az ősrégi Apolló- és Szojuz-programok óta még soha nem volt ilyen mérhetetlenül nehézkes és bonyolult az űrbe induló felfedezőutak szervezése és finanszírozása. Már nem volt visszaút. A mikrokapcsolók, amelyek hónapokon át mozdulatlanul várakoztak, most végre a helyükre kattantak. Zoe aludt. És ha álmodott, csakis mozgásról álmodhatott; a leválás hatalmas munkájáról - az emberfeletti erőről, amivel a jéghegy újabb jéghegyet fial. Álmában a fény éles volt és vakító.
13
R. C. WILSON
ELS: R;SZ
BIOSZF;RA
14
EGY ZOE MÉG ÖNTUDATLANUL HEVERT, amikor leeresztették az Ízisz Űrállomás csaknem teljesen ablaktalan testébe, így most alig várta, hogy végre vethessen egy pillantást új világára. Annyira vágyott rá, hogy még a súlyos szabályzatszegés is megfordult a fejében. Persze bármelyik helyi monitorra lekérhette az Ízisz képét. Egész életében ilyen képeket látott, szinte naponta: az Állomásról a Nap felé továbbított felvételeket, vagy azokat, amiket a bolygóközi interferométer rögzített. De ez kevés volt neki. Hiszen végre megérkezett és Íziszközeli pályán keringett: alig pár száz kilométer választja el a bolygó felszínétől. Akkora utat tett meg egy szemvillanás alatt, amekkorát egy hagyományos űrutazó egész életében sem. Eljutott az emberi élettér legvégső határára, a tátongó szakadék peremére, és úgy érezte, megérdemli, hogy egy pillantást vessen a bolygóra, amely ilyen messzire csalta az otthonától. A régi időkben a csillagászok használták az „első fény” kifejezést, amikor valaki első alkalommal tekinthetett egy vadonatúj optikai műszerbe. Zoe már minden lehetséges eszközzel szemügyre vehette az Íziszt - kivéve szabad szemmel. Most erre a közvetlen élményre vágyott: a saját, személyre szóló „első fényére”. Ehelyett három napot töltött az Állomás gyengélkedőjén fölösleges orvosi vizsgálatokkal, majd egy hétig lézengett kijelölt kabinjában, várva, hogy sorra kerüljön a szolgálati beosztásban. Már tíz nap telt el, mióta behajózták az Állomásra: tíz teljes nap anélkül, hogy utasítást, napirendet vagy akár egy kétsorosnál hosszabb üzenetet kapott volna az igazgatóságtól. Nem látott mást, csak az acélpadlót és az enyhén homorú falakat a saját kis rekeszében meg az orvosi részleg kórtermében. Hivatalos kommunikáció gyanánt mindössze egy étkezési beosztás, egy belépési kód, egy kabinszám és egy feltűzhető névkártya jutott el hozzá. Így hát Zoe összeszedte a bátorságát, és megszervezett egy találkozót Kenyon Degrandpréval, az állomás igazgatójával. Ő maga is elámult a vakmerőségén. Talán inkább a részlegvezetőjével kellett volna először beszélnie… 15
R. C. WILSON
de senki nem közölte vele, hogy ki a részlegvezetője és hol találhatja meg. Az Ízisz Űrállomás korai tervezésű Higgs-gömbök gyöngysoralakzatban összeszerelt külső burkolatából épült. A folyosók falára kiragasztott térképek Zoét azokra a benzolmolekulákra emlékeztették, amiket kémiai szövegekben látott illusztrációként: az állomás fúziós tartályai és hőcserélői összetett oldalláncokként meredtek elő a szimmetrikus központi gyűrűből. A Degrandpréval esedékes találkozó reggelén Zoe kilépett apró kabinjából a Hetes Lakóövezetben és egy kilométert gyalogolt forgásirányban - ezzel az Állomás kerületének csaknem felét bejárta. A gyűrű alakú folyosót a forró fém és a keringetett levegő szaga töltötte be, akár egy Kuiper-kolónián, leszámítva, hogy itt nem járt át mindent a jég csípős aromája. A rekeszfalak zsilipkapui súlyos guillotine-pengeként függtek a mennyezetről, köztük pedig szűkös, barátságtalan - és ablaktalan - átjárók húzódtak. Ez a hely sem érzelmi, sem kulturális téren nem volt olyan sivár, mint a Főnix, de a tipikus, színektől és gyerekzajtól nyüzsgő Kuiperlakóhelyekre sem hasonlított. A földi szépérzék nyomait viselte magán: egyenes vonalak és funkcionalitás, vagyis mindaz, ami a teherrakományok szigorú kereteiből kiszorítható. Zoe gyanította, hogy az ablakok itt fényűzésnek számítanak. Miután a személyi terminálján szemügyre vette az Állomás terveit, kiderült, hogy a küldetésigazgató irodájában található az objektum egyetlen szabadon hozzáférhető, „valódi” ablaka: egy három hüvelyk vastag, polarizált üvegcsík a külső burkolatba építve. Ezen kívül volt még néhány apró kémlelőnyílás a dokkoló-hangárokban, ahová a lány egyelőre nem léphetett be. De ez mind lényegtelen, győzködte magát, hiszen elintéznivalóm van Degrandpré-val. Az ablak csak egy kis… mellékes haszon. A név alapján Zoe olyasvalakire számított, aki szinte Családtag - mintha lett is volna néhány Degrandpre a brazíliai földbirtokosok között -, ám az állomás parancsnokát nem találta sem jóképű, sem tekintélyt parancsoló férfinak. Talán magas rangú igazgató, de semmiképp sem tartozik a BIOSZF;RA
16
Családokhoz. Túl hosszúkás az arca és túl lapos az orra. Zoénak volt némi tapasztalata a Trösztök felsőbb rétegeivel, és megtanulta, hogy a jóképű igazgatók hajlamosak a nagylelkű gesztusokra, míg a csúnya férfiak - bár Degrandpréra ez a jelző sem illett igazán, legalábbis földi mérce szerint - többnyire ragaszkodnak az előírásokhoz és állandóan zsörtölődnek. Amióta csak élt, Zoe pontosan tudta, hogy a merev és szigorú egyéniségek tartják össze, mintegy gemkapocsként, a Trösztök bürokratikus birodalmát. De arra is számított, hogy az Ízisz Űrállomás igazgatójának, aki lényegében az egész Ízisz-projektet irányítja, valamivel rugalmasabb a hozzáállása. Tévedett. Degrandpre egy pillanatra felemelte busa fejét, és egy szék felé intett, ám közben szinte le sem vette a szemét az asztali monitorról. A lány nem ült le: inkább az ablakhoz lépett, pontosabban a réshez, ami alig volt ablaknak mondható. A Higgskilövések brutális súlykorlátai valószínűleg ezt az apró fényűzést is elérhetetlenül drágává tették. Zoe azonban most először végre műszerek nélkül, a saját szemével pillanthatta meg a bolygót. Közvetlen fény, gondolta izgatottan. Az első fény! Az Állomás éppen akkor haladt el az Ízisz árnyékhatára fölött. A hosszan elnyúló hajnali ragyogás körülölelte a felhőket és kavargó árnyjátékba kezdett velük. A sötét zónában villámok cikáztak: izzó parázs a fekete bársonyon. Zoe látott már planétákat életében. Orbitális pályáról szemügyre vehette a Földet, amely egészen hasonló látványt nyújtott. Aztán egy évet töltött az Európán, hogy elsajátítsa a túlnyomásos labor használatát: a Jupiter roppant gömbje ott jóval lélegzetelállítóbban töltötte be az égbolt nagy részét. De ez itt az Ízisz. A szikrázó napfény itt nem a Föld csillagától származik. Alattuk egy élő bolygó kering, amit még nem érintett mezítelen emberi láb, egy különös és mozgalmas világ, amely dúskál a biológiai kincsekben… élettől nyüzsgő vízbuborék egy idegen csillag rendszerében. Gyönyörű, akár a Föld. És ezerszer halálosabb. - Valami problémája van - szólalt meg végre Degrandpre -, vagy csak bámészkodni jött? Nem maga lenne az első, Fisher polgártárs. 17
R. C. WILSON
Az igazgató hangjából áradt a metsző gúny, a földi tisztviselők jellemzője. Gondosan csiszolt angolsággal beszélt: Zoe a pekingi elitiskola nyomait vélte felfedezni az elharapott mássalhangzókban. A lány mély levegőt vett és belefogott: - Már tíz napja vagyok itt. Eddig a Hetes Lakóövezet orvosi igazgatóján és az étkező dolgozóin kívül senkivel nem beszéltem, aki útbaigazíthatott volna. Fogalmam sincs, kinek kéne jelentenem. Mindenki, aki elvileg közvetlenül felügyeli a munkámat, odalent van a bolygón. És nekem is ott kéne lennem. Degrandpre hátradőlt, és az asztallapot kocogtatta elektromos tollával. Az unalomig ismert kacho-egyenruhát viselte: hamuszürke zubbonyt fekete gallérral, amely szorosan ölelte körül vastag, parasztos nyakát. Fából faragott szék és íróasztal; perzsaszőnyeg és többrétegű egyenruha: mindezt nyilván a Földről szállították ide - Zoe bele sem mert gondolni, milyen csillagászati összegekért. - Úgy érzi, elhanyagoljuk? - kérdezte a férfi. - Nem erről van szó. Csak meg akartam győződni, hogy… - Hogy nem feledkeztünk meg magáról. - Nos… igen, igazgató úr. Degrandpre még mindig az íróasztalon kocogtatott a tollal: Zoét a zaj a meleg pohárban repedező jég hangjára emlékeztette. Úgy tűnt, az igazgató legalább olyan jól szórakozik, mint amilyen bosszús. - Hadd kérdezzek valamit, Fisher polgártárs! Egy ekkora állomáson, ahol minden gramm súlyt számon tartunk, és ahol minden homokszemért súlyos pénzeket fizetünk… komolyan azt gondolja, hogy egy ilyen helyen bárki is elveszhet? Zoe elvörösödött. - Nem így értettem. - Az elmúlt hat hétben négy kompfordulót bonyolítottunk le a lenti állomásokkal. Minden fordulónál be kell tartanunk a steril dokkolás szigorú előírásait, ami többek közt hosszadalmas karanténnal jár. A turnusokat hónapokkal előre időzítjük. Maguk megérkeznek ide és azt képzelik, hogy a Higgs-kilövés volt az útjuk legnehezebb része, amihez képest a komputazás már csak hétvégi kirándulás. Tévednek. Tudomásul vettem, hogy maga itt van, és az ittléte céljával is BIOSZF;RA
18
tisztában vagyok. Természetesen rögzített helye van az utazólistán. Ám meg kell értenie, hogy az elsődleges feladatunk most az utánpótlás és a karbantartás. De előre tudták, hogy jövök, gondolta Zoe. Miért nem látszik ez a beosztáson? Vagy lehet, hogy csúszás adódott, amiről nekem nem szóltak? - Már elnézést, igazgató úr, de még nem is láttam a menetrendet. Mikorra időzítették a landolásomat? - Időben értesíteni fogjuk. Ez minden? - Nos… igen, uram - felelte Zoe. Végül is, az ablakon már kinézhetett. Degrandpre a sebesen lefelé gördülő képernyőt figyelte. - Odakint várakozik egy küldöttség a Yambukuról jegyezte meg. - A jövendőbeli munkatársai. Ha akar, maradjon itt, és figyeljen! Ismerje meg a kollégáit! Úgy hangzott, mintha az igazgató óriási engedményt tett volna, de persze előre eltervezte az egészet. Tipikus kachomanőver, amiért a bürokraták úgy rajonganak. Lepd meg az ellenfeleidet - sose hagyd, hogy ők lepjenek meg téged! - Yambuku? - kérdezett vissza Zoe. - A Delta állomás. A Delta a „Yambuku”, a Gamma a „Marburg”. „Yambukunak” és „Marburgnak” nevezték el a vérzéses láz első ismert törzseit, amelyek iszonyú pusztítást végeztek a Földön a huszonegyedik században. Mikrobiológus humor. Minden bizonnyal egy kuiperi mikrobiológusé. A földiek humorérzéke ezen a téren meglehetősen korlátozott. - Üljön le! - mutatott egy székre Degrandpre. - És figyeljen! Lehetőleg ne szólaljon meg! Nyugodtan bámulhat kifelé az ablakon, ha kedve tartja. Zoe úgy is tett, tudomást sem véve az igazgató hangjában bujkáló gúnyról. A hajnali fény időközben elérte a Nyugati-tenger szétszórt szigetcsoportjait. Egy aktív vulkánból koromfekete füstcsóva kígyózott az ég felé. Ahogy a bolygó elfordult, lassan a látótérbe úszott a Nagyobbik Kontinens, sűrű, mérsékelt övi és sarki erdőségeivel. A napfény hol egy ősi, kék krátertó tükörsima felszínén, hol a hegyláncok makulátlan hósapkáin csillant meg. A felhők fehéren ragyogtak, akár a csiszolt gyémánt. 19
R. C. WILSON
És mindez halálos, mint az arzén. Zoe új otthona. Két férfi és egy nő préselődött be az irodába, és elhelyezkedtek a tárgyalóasztal mellett. Zoe továbbra is az ablak körül ténfergett. Nem volt szüksége Degrandpre tanácsára, hogy csendben maradjon: amúgy is kényelmetlenül érezte magát a zsúfolt helyiségekben. Az igazgató Tam Hayes, Elam Mather és Dieter Franklin néven mutatta be az újonnan jötteket. Valamennyien a Yambuku állomásról érkeztek, a legutóbbi űrkomppal. Zoe fényképekről már ismerte Hayest. A férfi a Delta állomás igazgatója és az Ízisz-projekt rangidős biológusa volt - csak tisztségében rangidős, nem a koránál fogva. Noha már öt éve szolgált az Íziszen, viszonylag fiatalnak számított, és jóképűnek is, a maga faragatlan módján. Zoe úgy vélte, ráférne egy alapos hajvágás. A szakálla gubancos rézdrótként meredezett. Tipikus torzonborz, kuiperi tudós, foglalta össze magában a lány. A másik két látogató sem különbözött tőle túlságosan. Hayes már messziről nyújtotta felé a kezét. - Zoe Fisher! - kiáltotta. - Bíztunk benne, hogy itt találjuk. Zoe vonakodva fogott vele kezet: nem szerette az emberi érintést. Vajon Hayesnek nem szóltak erről? Vagy csak nem törődött vele? A lány keze szinte elveszett a férfi húsos markában. - Örvendek, dr. Hayes - mormolta, hogy leplezze zavarát. - Kérem, hívjon Tamnek! Ha jól értem, együtt fogunk dolgozni. - Majd később összeismerkedhetnek - szólt közbe Degrandpre. Aztán Zoéhoz fordult: - dr. Hayes és az emberei előkészítették a tudományos anyagot, amelyet továbbítani szeretnének a Földre. A lány érdeklődve figyelte a megbeszélést, és igyekezett megállapítani, hol húzódnak a törésvonalak a felek között. Az anyabolygóval fenntartott ikerrészecske-adatkapcsolat annyira szűkös, korlátozott sávszélességű csatorna volt, hogy a projektek között heves küzdelem zajlott a megszerzett információ továbbításáért: minden begyűjtött adatnak előzetes „tárgyaláson” kellett átesnie. És Degrandpre hozta BIOSZF;RA
20
meg a végső ítéletet. Tehát az egyik oldalon ott állt Hayes, a Yambuku projektvezetője, aki tömören ismertette a munkacsoportjától származó adatcsomagot, míg Degrandpre a Tröszt bürokratikus döntéshozójának dühítő szerepét játszotta: közömbös volt, unott és szkeptikus. Lábát keresztbe téve elektronikus tollával babrált, és időről időre rákérdezett valamire, ami már az első pillanattól kezdve tökéletesen érthető volt. - Mutassák a képanyagot! - intett végül. A hologramok és fényképek továbbítása különösen költséges volt, ugyanakkor helyettesíthették a valódi mintapéldányokat és az otthoni sajtóban is komoly népszerűségnek örvendtek. Széles központi vetítőképernyő gördült le a mennyezetről. A Yambuku adatcsomagjában jó néhány mikroszkópos felvétel szerepelt vírusokról, baktériumokról, prionokról és biológiailag aktív fehérjeláncokról. Valamennyi R.B.V. jelölést kapott; „rendszertani besorolásra vár”, ahogy Hayes fogalmazott. Egy hagyományos fényképsorozat is előkerült, amellyel Hayes egyik beosztott biológusa illusztrálta a jegyzőkönyvét. - Újabb robbanó egerek? - kérdezte Degrandpre. Zoe még sohasem hallotta ezt a kifejezést. Arckifejezéséből ítélve Hayes nem örült neki túlságosan. - Nos igen, ezek élő állatokon végzett kísérletek - felelte. - Hadd lássuk őket, dr. Hayes! A férfi kézi adatrendezőjével egymás után hívta elő a képeket az Állomás központi memóriájából. Zoe eközben elkapta Degrandpre fürkésző pillantását. Vajon az igazgatót az ő reakciója érdekli? És ha igen, miért? Elam Mather - egy széles arcú asszony, szürke laboratóriumi köpenyben - felállt, hogy kommentálja a képeket. Erős, tiszta hangjában türelmetlenség csendült. - Az volt az elképzelésünk, hogy a levegőben található Íziszi mikroorganizmusokat áteresztjük egy sor mikroszűrőn, hogy megállapítsuk, hogyan hatnak a szervezetre, és milyen mértékben halálosak. Levegőmintát vettünk az állomás környezetéből, hajnaltájt, egy tiszta, csapadékmentes napon. A meteorológiai adatokat csatoltuk a jelentéshez. A minták előzetes vizsgálata során nagy mennyiségű szerves anyagot és a szokásos arányban 21
R. C. WILSON
vízcseppeket, szilikátport és egyéb összetevőket azonosítottunk. Az egyik mintát átáramoltattuk egy szűrőn, majd befecskendeztük egy izolációs kamrába, benne a CIBAharminchetes törzsből származó klónozott egérrel. A képernyőn megjelent egy fénykép. Zoe rápillantott, nyelt egyet, majd elfordult. - Lényegében - folytatta Elam Mather -, ugyanazt az eredményt kaptuk, mint a szűretlen Íziszi levegő esetében. Az egérnek perceken belül felszökött a láza, és már a pusztulása előtt két órával beindult nála a belső vérzés. Nem sokkal később bekövetkezett a szervi összeomlás, elkezdődött a szövetek roncsolódása, és az állat elvérzett. A véréből több mint egy tucat idegen mikrobafajt tenyésztettünk ki: ezúttal is a szokásos gyanúsítottakat. - A következő mintát alaposabb szűrésnek vetettük alá. A Földön ez eltávolította volna az összes spórát és baktériumot, a vírusokat és a prionokat azonban nem. Természetesen a második kísérleti egér is elpusztult, ám a vérmérgezés kitörése ezúttal lassabban következett be. A végkimenetel ugyanakkor nem változott. Szőr és izomszövetek kusza keveréke fekete folyadéktócsában: mintha a CIBA-37-es egeret turmixgépbe ejtették volna. Azzal talán megkímélték volna a szenvedéstől, gondolta Zoe. A halott állat látványa jobban felkavarta annál, mint amire számított. A torka összeszorult és aggódni kezdett, hogy nem tudja leküzdeni a hányingerét. Résnyire összehúzta a szemét, hogy ne lássa a hátralévő fényképeket, mégis úgy tűnjön, mintha végignézné őket. A kísérletek csupán megismételték, igazolták és kibővítették a régebbi kutatások eredményeit; nem sok újdonságot tudtak felmutatni. Tehát vagy maga Degrandpre volt kíváncsi a képekre, vagy azt akarta, hogy Zoe lássa őket. Csak mert nem vagyok mikrobiológus, gondolta a lány. Nyilván azt hiszi, valami elkényeztetett elméleti tudóst küldtek ide a Földről. Mintha nem tudnám pontosan, mibe vágtam bele! - A klónozott egerek még a mikroszkopikus HEPAszűrők alkalmazása esetén is megbetegedtek, ha több alkalommal lélegezték be az Ízisz levegőjét. Ezekben a BIOSZF;RA
22
kísérletekben a por és a fehérjetöredékek hatását vizsgáljuk: könnyen lehet, hogy allergiás reakciót váltanak ki, ami ugyan nem olyan súlyos, mint egy kifejlődött vérzéses fertőzés, de még így is halálos veszélyt jelent… A férfi, akit előzőleg Dieter Franklinként mutattak be, szűkszavúan csak annyit jegyzett meg: - A bolygó meg akar ölni minket. De ezt már réges-régen bebizonyítottuk. A meglepő inkább az, hogy milyen elszántan próbálkozik. Degrandpre újabb pillantást vetett Zoéra, mintha azt mondaná: „Érted már? Az Ízisz elpusztít téged, ha hagyod.” A lány arca kifejezéstelen maradt. Nem akarta megadni az igazgatónak azt az elégtételt, hogy kimutatja, mennyire fél. Zoe másnap összefutott Tam Hayesszel az étkezőben. A helyiség berendezése ugyanolyan spártai volt, mint az Állomás összes többi kabinjáé: a Turing-gépek által összeszerelt acélpadlón még látszottak a hegesztés forradásnyomai, a hevenyészett székek és ikszlábú asztalok pedig meglehetősen ingatag lábakon álltak. Ebben persze nem volt semmi meglepő, hiszen az űrállomáson található ipari termékeket részben a Földről szállították ide csillagászati összegekért, részben pedig az Ízisz Deimos méretű holdjára telepített Turing-gyárak állították elő őket. Az ebédlő azonban még így is egyedi díszítést kapott: valamelyik művészlélek barázdákat vájt a helyiség lapos belső falába egy szereléshez használt vésővel. Ezzel a munkával Zoe sejtése szerint csak időt és energiát vesztegetett, de nem pocsékolta az állomás nélkülözhetetlen készleteit. A távolabbi falon az egymásba fonódó vonalak kelta faliszőnyeget ábrázoltak, amelyben diszkréten kuiperi klánjelvényeket rejtett el az alkotó. Nem is néz ki rosszul, gondolta a lány, bár lehet némi felforgató hatása. A mennyezeti lámpák búra nélküli, mikrohullámú kénizzók voltak. Ebben a fényben minden étel olyan sterilen csillogott, mintha műanyagból készült volna. - Jó reggelt, dr. Fisher! - bukkant fel a lány mögött Hayes egy hőálló tányérral, és benne nyúlós, magas flavonoid tartalmú levessel. - Ugye nem bánja, ha csatlakozom? - Reggelt? - kérdezett vissza Zoe, mivel az ő órája inkább 23
R. C. WILSON
vacsoraidőt mutatott. - Én itt is a yambukui időhöz tartom magam. A nap éppen most kel föl a mélyföldek felett, már ha épp nem esik az eső. Hamarosan maga is látni fogja. - Alig várom. Bolygókörüli pályáról nem könnyű kivenni a részleteket. - Eléggé szűkmarkúan bánnak itt az ablakokkal. De a vetített képek is majdnem ugyanolyan jók. - Épp elég felvételt bámultam otthon. Hayes bólintott. - Ízisz-láz. Ismerem az érzést. Én is átestem rajta egyszer - mondta, miközben letelepedett a Zoéval szemközti székre. Képek helyett valódi élményekre vágyik. De tartok tőle, hogy a Yambukun sem lesz sokkal jobb a helyzet. Az Ízisz ott van a lába alatt, mégis teljesen elszigetelődik tőle. Néha arról álmodozom, hogy szabadon sétálok odakint a bolygón… mármint védőruha nélkül. Irigylem magát, dr. Fisher - tette hozzá. - Magának előbb vagy utóbb lehetősége lesz megtapasztalni ezt az élményt. - Szólítson Zoénak! - ajánlotta a lány. A férfi nyilván jobban kedvelte a kuiperiek informális stílusát, másként nem ült volna le hozzá beszélgetni. Hayes megint kezet nyújtott: Zoe vonakodva fogadta el. A férfi keze száraz volt, az övé nyirkos. - Tam vagyok. Zoe mindent tudott róla a felkészítő anyagokból. Hayes vezette a bolygó felszínén működő Yambuku bázist. Technikai igazgató volt és mikrobiológus, akit azért száműztek valamelyik puritán Kuiper-kolóniáról, mert alá mert írni egy szerződést a Trösztökkel. A harmincötödik évében járt - valódi években számolva, Hayes ugyanis nem igényelt fiatalító kezelést. Zoe pillantását vonzották a ráncok a szeme sarkában: akár a szelíden ívelő szintvonalak. Hasonlítottak Theo barázdáira, csak kevésbé voltak markáns vonalúak és mélyen metszettek. - Maga irigyel engem - jegyezte meg a lány -, Kenyon Degrandpre szerint viszont halálra vagyok ítélve. - Degrandpre… nos, semmi közöm az Állomás politikájához, de Degrandpre ősrégi bútordarab, és tipikus földi bürokrata … ezt persze nem sértésnek szánom. Magas BIOSZF;RA
24
rangú igazgató. Egy kacho. Annak örülne, ha itt soha semmi nem változna. Nem akar mást, csak fenntartani az általános egyensúlyt, kijönni a költségvetésből és megőrizni a presztízsét. Szóval Kenyon Degrandprétól ne várjon együttérzést! - Úgy éreztem, mintha rám akarna ijeszteni. - És sikerült? Tréfának szánta a megjegyzést, de Zoe egészen megdöbbent. Igen, sikerült. Zoe félt. Pontosabban szólva, annyira rettegett, hogy az étel a torkán akadt, és görcsbe rándult a gyomra. Soha nem hitte volna, hogy képes ilyen rettenetes, páni félelemre. - Zoe! - hajolt közelebb aggódva Hayes. - Minden rendben? A lány összeszedte magát. - Persze - felelte. Várta, hogy a thymosztát végezze a dolgát, hogy kiöblítse a szervezetét és rázúdítsa az idegi serkentők csillapító áradatát. Zoe tudta, hogy meg fog történni - csak türelmesen ki kell várnia. A félelem hamarosan elmúlik, és ő újra normális, egészséges ember lesz.
25
R. C. WILSON
KETTŐ AZ UTAZÁS AZ ÍZISZ FELSZÍNÉRE általában eseménytelenül zajlott, hacsak nem szólt közbe az időjárás. A kompok utasai jobban is szerették az unalmas repüléseket, mint a váratlan izgalmakat. Ám alighogy a leszállóegység áttörte a felhőréteget, Tam Hayes megtudta, hogy odalent az állomáson válsághelyzet alakult ki. Nem mintha a Yambukun ritkaságszámba mentek volna a krízisek: ez azonban könnyen halállal végződhetett. Hayes távollétében Macabie Feyát bízta meg a bázis vezetésével. Mac gyakorlott mérnök volt: reformált mormon a Tűhegy-klánból, a 22-es Kuiper-objektumról. Zseniálisan bánt a mikromanipulátorokkal és a Turing-gépekkel, ráadásul a steril technológiáról is mindent tudott, amit a kuiperi iskolákban megtanulhatott. Kétéves tapasztalatával már vén rókának számított a Yambukun, így lehetett volna annyi esze, hogy nem megy ki a terepre, mielőtt elvégzik a szükséges vizsgálatokat a védőöltözetén. Mac azonban pontosan így tett, és bajba került az állomáson kívül. Fodrozódó felhőlánc húzódott az égen, magasan a nyugati sztyeppék fölött. Az űrkomp keresztülsiklott a tejszerű felhőrétegen, majd kibukkant alatta, az esős nappali égbolton. Csak enyhe szél fújdogált, bár egy távoli vihargomolyag már zivatarokat permetezett néhány kilométernyire északra a folyóvölgytől. Keleti irányban a Rézhegység vonulata szinte teljesen eltűnt a feltorlódó felhőtakaró alatt, amelyet csak néhány napsugárnyaláb döfött át, bevilágítva a smaragdzöld hegyhátakat. A Yambukut a Nyugati-kontinens szívében, egy viszonylag száraz, erdős mélyedésben építették fel - bár az Ízisznek nem voltak kimondottan száraz vidékei. Majdnem minden napra jutott eső, és a szél is gyakran okozott gondokat: megzavarta a kompközlekedést és tönkretette a távirányítású robotokat. Hayes előrement a komp másodpilótájához, aki kurtán biccentett felé. - Egyelőre nem sokat tudunk a részletekről, dr. Hayes. A lentiek most eléggé elfoglaltak, nem volt idejük csevegni velünk. Ha jól értem, Mac Feya valamilyen javítási munkát végzett az állomáson kívül, és megsérült a biopáncélzata… BIOSZF;RA
26
még egyben van, de valami hátráltatja a fertőtlenítést, ráadásul Mac mozgásképtelen a védőruha hibája miatt. - Csak tegyenek le minél előbb! - mondta Hayes. - Azon vagyunk. A dokkolóhangár volt messze a legnagyobb építmény a Yambuku bázison. A steril mag fölé magasodó kupolás boltozat szétnyílt, hogy utat engedjen a függőlegesen landoló űrkompnak, majd kínos lassúsággal zárult össze a leszállóhely fölött. A hangárból ezután kiszivattyúzták az Íziszi atmoszférát, és steril levegőt pumpáltak a helyére a légcseretartályokból. Majd az egész csarnokban háromlépcsős csíramentesítést végeztek sterilizáló aeroszolokkal, UV-fénnyel és hősugárzással, amely alig valamivel volt kevésbé perzselő, mint a komp belépési hője. Amíg a végeláthatatlan fertőtlenítési folyamat zajlott, Hayes beszélt Cai Connorral, aki Mac balesete után átvette az irányítást a bázison. Connor szerves kémikus volt, és csaknem ugyanolyan tapasztalt kutató az állomáson, mint Mac Feya. Hayes nem kételkedett, hogy az asszony a távollétében a lehető legjobban kezelte a vészhelyzetet, de még így is meghallotta a hangjában a kétségbeesett zihálást. - Csak szórványosan tudunk kapcsolatot létesíteni Mackel - kezdte Cai. - Van mellette néhány távirányítású robotunk, de nem képes együttműködni velük. A fertőtlenítés a legjobb esetben is húzós lesz, és nem akarjuk megterhelni az illesztéseket, nehogy újabb sérülést okozzunk… - Várj egy kicsit, Cai! Légy szíves, kezdd az elejéről! Csak annyit tudok, hogy Mac éppen javítási munkákat végzett. - Megint meghibásodott a szigetelés, ezúttal a déli robothangárban. Tudod, hogy a külső gyűrűk üzemzavarai mennyire bosszantották Macet. Igazság szerint nem kellett volna kimennie. Az alfa biopáncélon éppen karbantartást végeztek, úgyhogy a bétát vitte magával, amit még nem javítottak ki a legutóbbi séta után. Gondolom, ráfért volna. Mac a hangár ajtajánál vett mintát a hibás szigetelésből, és éppen tömítőcsíkot nyomott a hajszálrepedésekbe, amikor egy szervo túlhevült a jobb lábában. A ruha homeosztázisa 27
R. C. WILSON
teljesen megbolondult, a rendszer lefagyott, aztán az összes többi is, sorra egymás után. A szervomotor lyukat égetett a páncél külső burkolatába, és talán a belső is megsérült… erről nincs egyértelmű telemetriánk. Viszont az biztos, hogy a szervo térd fölött szétfőzte Mac lábát. Macnek rettenetes fájdalmai vannak, még úgy is, hogy a ruha érzéstelenítőt adagol neki… és kezd kifogyni belőle. Ráadásul nincs magánál, úgyhogy nem számíthatunk a segítségére a mentési folyamatban. Hayes összerándult. Isten óvja Macet, akit egy hibás motor földhöz szegezett, és aki most égett lábbal, fájdalmak között vergődik, és nem tudja - talán ez a legrosszabb az egészben - hogy sértetlen-e még a biológiai védőpajzsa, vagy gyakorlatilag már halott ember! - Cai, hol tart az alfa ruha a karbantartásban? - Várj egy kicsit! - Cai beszélt valakivel, aki távolabb állt az adótól. - Felgyorsítottam a folyamatot, amint Mac riasztói megszólaltak. Már túlesett az előzetes állapotfelmérésen, és úgy tűnik, semmi baja, de az alaposabb vizsgálatok még hátravannak. - Szedd ki onnan, és készítsd elő! - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. - Készítsd elő, Cai, köszönöm! És ereszd ki az alagutat! - Rendben, csinálom - felelte az asszony, aki aggályai ellenére láthatóan örült, hogy Hayes újra átvette az irányítást. - Húsz perc múlva indulhatsz. - Mire átérek az alagúton, a ruha álljon készen az indulásra! Addig is folytasd, amit eddig csináltál: próbáld tartani a lelket Macben és küldd oda a robotokat egy vontatóhámmal! És továbbítsd hozzám Mac telemetriáját, hátha ki tudok hámozni belőle valamit! - Rendben - válaszolta kurtán Cai. A bázison a rangjelzéseket informálisan használták. Cai Connor, egy szabad kuiperi asszony, soha nem szólította volna Hayest „uramnak”, míg ezt a földi tudósok kötelességszerűen megtették. Hayes azonban így is hallotta a hangjában az engedelmességet. És érezte, hogy a felelősség most már egyes-egyedül az ő vállára nehezedik. Az újonc - Zoe Fisher, a lombikbébi, akinek BIOSZF;RA
28
csúcstechnológiás védőruhája sajnos még mindig a komp rakterében porosodott - előlépett az utastérből. Komoran ráncolta a homlokát. - Segíthetek valahogy? - kérdezte. - Igen, ne legyen útban! - Ez volt az első válasz, ami a férfinak eszébe jutott. Zoe bólintott és kiment a kabinból. Tarts ki, Mac, gondolta Hayes. A Yambukunak nem jött volna jól, ha egy újabb halálesettel kell megfizetnie a tanulópénzt. Az Ízisz már így is túl sok életet követelt. Az Íziszen a napok átlagosan három órával tovább tartottak a földieknél, és a bolygó tengelyének kisebb dőlésszöge miatt az évszakok is enyhébbek voltak. A nap már a Rézhegység csúcsai fölött járt, amikor Hayes elképesztően masszív, nehézkesen mozgó biológiai védőruhájába zárva útnak indult a Yambukuról. A bázist övező erdőkre már rátelepedett a sűrű, esti félhomály: alig egy óra múlva kezdődik a hosszú, Íziszi alkonyat. A Yambuku körül széles irtás húzódott, ahol felégették a növényzetet, majd a talajt beszórták hosszan ható növényirtó szerekkel. A bázis magja és négy, koncentrikus gyűrűje úgy ágyazódott ebbe a fekete pusztaságba, akár egy elveszett gyöngyszem. A felperzselt zóna megakadályozta, hogy az őshonos növények benőjék az állomás tömör, sajtolt falait, elzárják a kijáratokat és gyengítsék a szigetelést. Ám Hayesnek mindez mást is eszébe juttatott: a nyílt terepet az erődök fala és a külső védművek között, ahol könnyű tűz alá venni az ellenséget. A zóna a levegőben terjedő mikroorganizmusok ellen persze hatástalan volt: talán éppen ez okozta a szigetelések rendszeres meghibásodását. A gyomnövények is újból előretörtek: zöld indáikkal úgy kígyóztak elő az erdő lombkoronájából, akár a tapogatózó emberi ujjak. Hayesről ömlött az izzadtság a zárt védőruhában. Elfogta az ismerős érzés, hogy csak eleme lehet a tájnak, de részese soha. Minden, amit a külvilágból érzékelt - a felperzselt föld ropogása a lába alatt, vagy épp a szélfútta falevelek sustorgó zaja - a ruha szenzorain keresztül érkezett hozzá. Tapintását 29
R. C. WILSON
tompította a biopáncél - amúgy rendkívül mozgékony és érzékeny - kesztyűje, látóterét szemellenző korlátozta, szaglása pedig teljesen megszűnt. A folyóvölgy buján és érintetlenül terült el előtte, akár egy nyári kert, mégsem járhatta be másképp, csakis műtesttel, robotszerű félemberként. Persze az első közvetlen találkozás azonnal végzett volna vele. Az állomás íves fala napfénytől szikrázó mészkőoromként emelkedett Hayes mellett. A férfi megkerülte és kibukkant a robothangár előtti területen, ahol Macabie Feyát csapdába ejtette saját, meghibásodott biopáncélja. Hayes egy pillantással felmérte a helyzetet. Mac jobb lába csípőtől lefelé teljesen kiégett: a túlhevült szervo megperzselt szélű, kiöblösödő lyukat ütött a ruha külső borításán. Deréktól lefelé az elsődleges és a másodlagos hidraulika is végleg felmondta a szolgálatot. Mac azóta egy helyben állt, esetlen, görnyedt pózba merevedve. A baleset csaknem nyolc órája történt. A ruha automatikusan elszorította a combartériákat, és szükség esetén újraélesztést és szívizomserkentőket is alkalmazott volna: ügyes gépezet volt, még azzal együtt is, hogy a törzsében minden rendszer szénné égett. Nyolc óra azonban mindenképp hosszú idő, ha az ember megsebesült és magára maradt. Ráadásul a ruha szerény érzéstelenítő- és altatótartalékai is kimerülőben voltak. Hayes óvatosan közelítette meg sérült barátját. A biopáncél lábai ugyan lebénultak, erőteljes karjai azonban nem vesztettek mozgékonyságukból. Hayes tudta: ha Mac pánikba esik, könnyedén okozhat súlyos sérüléseket. Két, szárazföldi munkarobot gördült el az útból, ahogy Hayes közelebb ért. Forgó kameráikkal felváltva figyelték a két férfit. Ők voltak a Yambuku szemei, pontosabban Elam Matheréi, aki a távirányítású robotokat vezérelte. Minden olyan nyugodtnak tűnt a kora esti csöndben: szárnyas lények csiviteltek az erdő lombjai között, és egy kis, fekete bogár ballagott keresztül a hamuszürke tisztáson, akár egy pocakos, békebeli bankár. Hayes a torkát köszörülte. - Mac, hallasz engem? - kérdezte. BIOSZF;RA
30
Hangja rádión keresztül érkezett barátja sisakfejhallgatójába. Még a rovarokat is jobban halljuk, mint egymást, gondolta Hayes. Két, magányos fényjel: ködlámpák a mikroszkopikus élet végtelen óceánján. A vivőhullámok halk zümmögésén kívül nem érkezett válasz. Mac nyilván megint elvesztette az eszméletét. Hayes időközben elég közel ért, hogy megvizsgálja a védőruha sérülését. A ruha többrétegű volt: a motor és a hidraulikus rendszerek normális esetben mind vizenyős emberi rakományuktól, mind a maró hatású Íziszi bioszférától elszigetelve működtek. Az irdatlan hőtől azonban a rugalmas védőburkolat külső rétege úgy hámlott le, akár a celofán, alatta pedig láthatóvá vált az összetekeredett, égett szigetelőanyag és a szivárgó, kék folyadék. Hayes úgy érezte, mintha egy robot sebeit vizsgálná. Mac Feya törékeny, porhanyós teste a ruha mélyebb rétegeiben rejtőzött: még nem bukkant elő, ám így is halálos veszélyben forgott. Hayesnek szüksége volt Mac segítségére, vagy, ha arra nem számíthatott, legalább biztosra akart menni, hogy a barátja nincs eszméleténél. Ezért megkérdezte Elamtől, hogy mit lát a telemetrián. - Ahogy látom, Tam, az életjelei a lehetőségekhez mérten stabilak. Utasítsam a ruhát, hogy csökkentse az altatóadagját? - Elég, ha egy fokkal lejjebb veszed, Elam. - Biztos, hogy nem akarod előbb rácsatolni a hámot? - Már dolgozom rajta. Hayes leemelt egy vontatószíjat a közelben álló robot karjáról, és elkezdte hozzákapcsolni Mac ruhájának törzséhez. Ezt a munkát akár a robotok is elvégezhették volna, ha valamivel nagyobbak és mozgékonyabbak. Ám itt, az Íziszen nem volt ilyen egyszerű a helyzet, mert valamelyik földi kacho úgy szabta meg a robotpark méret- és súlykorlátait, hogy nem törődött döntése gyakorlati következményeivel. Hayes Mac háta mögött állva dolgozott: a hámot a ruha bemeneti csatlakozóiba illesztette, a hám pedig elkezdte felülírni a protokollokat a ruha megmaradt elektronikus rendszereiben. Már majdnem létrejött a kapcsolat, amikor Mac felébredt. Sikolya betöltötte Hayes sisakját - a férfi eleinte nem is ismerte fel a hangban jó barátját, Macabie Feyát. A túlvilági 31
R. C. WILSON
üvöltés túlgerjesztette a rádió jelátalakítóját. Elam próbálta túlkiabálni a hangzavart: - Az életjelei az egekbe szöknek! Nem stabil! Tam, át kell venned az irányítást a biopáncél fölött, azonnal! Hayes komoran beillesztette a hám utolsó csatlakozóját a vadul kaszáló védőruha nyílásába. Épp a rendszert próbálta beindítani, amikor Mac könyöke telibe találta. A férfi az ütéstől hátratántorodott és levegőért kapkodott. Szikrázott a szeme a fájdalomtól. A biopáncélzat masszív volt, de a maga módján sérülékeny is: arra tervezték, hogy viselőjét megóvja a bioszférától, ám fizikai támadások ellen nem nyújtott védelmet. Hayes bordái sajogtak, alig kapott levegőt, és hallotta, ahogy a védőruha riasztói őrjöngve próbálják figyelmeztetni a veszélyre. - Tam, megsérült a ruhád külső burkolata! Menj vissza a légzsilipbe, most rögtön! - Mac - szólt Hayes. A mérnök artikulálatlan üvöltése egy fokkal alábbhagyott. - Mac, hallasz engem, ugye? - Ne csináld ezt, Tam! - kiáltott Elam. - Mac, figyelj! Nincs semmi baj! Tudom, hogy félsz, hogy túl régóta vagy kint és hogy fájdalmaid vannak. Be akarunk vontatni téged a bázisra. Addig is nyugton kell maradnod, csak bírj ki még pár percet! Ezúttal kapott választ, ám csak néhány szót tudott kivenni belőle: „bezárva ebbe a kurva páncélba”. - Figyelj rám! - folytatta Hayes. Egy óvatos lépést tett előre, végig Mac látóterében maradva, előrenyújtott, kitárt kézzel. - A vontatóhám már rajtad van, de még nem tudtam csatlakoztatni. Be kell indítanom a rendszert, hogy bevihessünk. Elam ismét ráripakodott: - Tam, nem tudom garantálni a védőöltözéked épségét, ha nem térsz vissza ide azonnali Hayes még egy lépéssel közelebb került. - Mac, azt hiszem, eltörted az egyik bordámat. Csak nyugodj meg, haver, rendben? Tudom, hogy fáj. De mindjárt otthon leszünk. Mac hörgött valamit válaszként: szavai köhögésbe BIOSZF;RA
32
fulladtak. - Érted, amit mondok, Mac? Hallgatását Hayes beleegyezésnek vette. Egyik kesztyűjével megragadta a hám csatlakozóját, kihasználva, hogy barátjának egy pillanatra talán kitisztult a tudata. Mac hátrahőkölt, ahogy a kapcsolat létrejött. A hám elektronikája azonnal felülírta az akaratlagos mozgásfunkciókat: a mérnök karja az oldalához zárult, és a ruha teljesen mozdulatlanná merevedett. A hirtelen rándulás bizonyára fájdalmat okozott. Mac felüvöltött, amint megérezte, hogy újra magatehetetlenné vált. Borzasztó volt hallani. Két, apró robot gördült oda, megragadták a hám két szíját, és ügyesen hátrafelé döntötték. Mac így kerekeken guruló járművé alakult, ami már útnak is indult a robothangár külső fertőtlenítőkamrája felé. Hayes igyekezett lépést tartani vele, tudomást sem véve Elam hangjáról a sisakfejhallgatóban. Végig úgy helyezkedett, hogy Mac láthassa. Elkísérte sebesült barátját, míg a hangár kapuja be nem zárult köztük és az Íziszi alkonyat egyre mélyülő kékje között. Sisakját Mac sisakjához szorította, miközben kigyulladtak az állomás éles mesterséges fényei. Mac suttogott. Szavai - már amennyire Hayes ki tudta venni - így hangzottak: - Túl késő. Hayes mindaddig ott tartotta a sisakját, amíg be nem indult a tisztítási folyamat. A mennyezetről maró fertőtlenítőszerek zöld zápora permetezett rájuk. Mac visszabámult barátjára a nedves üvegen keresztül. Hayes feltartott hüvelykujjal jelezte: „minden rendben”. Bízott benne, hogy nem nyilvánvaló, mennyire erőltetett a mozdulat. Mac szemei üvegesen, vérben forogva meredtek rá. Pórusaiból rubinvörös könnycseppek szivárogtak. A szövetfolyósodás és a vérzés máris elkezdődött. Macabie Feya haldoklott, és Hayes semmit nem tehetett ellene.
33
R. C. WILSON
HÁROM MINDENNEK TETEJÉBE MÉG ott volt a kérdés, hogy miként vezesse elő ezt a balszerencsés halálesetet. A súlyos probléma Kenyon Degrandpre minden gondolatát lefoglalta, miközben havonta esedékes orvosi felülvizsgálatára jelentkezett. Alig várta a vizitet a doktornál persze nem azért, mert betegeskedett. Csakhogy az orvosi részleg főigazgatója - Corbus Nefford, bostoni születésű belgyógyász, hosszú Tröszt-karrierrel a háta mögött - volt az egyetlen olyan ember, akit Degrandpre többé-kevésbé a barátjának nevezhetett az Állomáson. Nefford jól ismerte és be is tartotta a civilizált társalgás szabályait, nem úgy, mint a fagyos világokról érkezett barbárok, akik túlnyomó többségben voltak a tudományos munkatársak között. A doktor, amellett, hogy barátságosan viselkedett, mindig szem előtt tartotta a főnök-beosztott viszony érzékeny pontjait. Tiszteletet tanúsított Degrandpre iránt, ami csak ritkán fordult ízléstelen talpnyalásba. Húsos, kissé arisztokratikus arca bizonyára jó szolgálatot tett neki, miközben odahaza a Földön felfelé küzdötte magát a ranglétrán: még egyszerű orvosi köpenyében is úgy festett, mintha valamelyik Család távoli rokona lenne. Degrandpre belépett a szűkös orvosi vizsgálóba és fesztelenül vetkőzni kezdett. Akárcsak az egyenruhája, a teste is rangjáról és társadalmi pozíciójáról árulkodott. Szinte teljesen szőrtelen felsőtestéről kelátok segítségével távolították el a fölös testzsírt, izomzata kidolgozott volt, de nem hivalkodó. Bal vállán az Ipari Tröszt tetoválását viselte. Karcsú pénisze a kasztráció halvány hege fölött himbálódzott - ez szintén a magas rang jele volt. Az igazgató fürgén lépett be a vizsgálófülkébe. Nefford elmélyülten figyelte a monitort - még véletlenül sem vetemedett volna olyan tapintatlanságra, hogy megszólal, mielőtt az igazgató megszólítja. Degrandpre háta mögött gépek zümmögtek: kolibriszárnyak halk duruzsolása. - Nyilván hallott a halálesetről - szólalt meg Degrandpre. A doktor bólintott. - Ha jól értem, egy sérült védőruha okozta. Súlyos BIOSZF;RA
34
veszteség a Yambuku dolgozói számára. Gondolom, pótolniuk kell majd a biopáncélt. - Nem is beszélve a mérnökről. - Macabie Feya. Harminc hónapja érkezett. Makkegészséges volt és erős, mint egy ló. Mint mindenki, aki először teszi be a lábát az Állomásra. Egyébként úgy hallom, ő maga okozta a balesetet. - Nyílt terepen dolgozott ellenőrizetlen biológiai védőfelszerelésben. Ilyen értelemben valóban magára hozta a bajt. De a mulasztások általában megtalálják az utat felfelé a ranglétrán. - Bizonyára senkinek nem jutna eszébe önt hibáztatni, igazgató úr. - Köszönöm a támogatását, de a legkevésbé sem győzött meg. Mindketten tudjuk, hogy nem ez az igazság. - Nem élünk ideális világban. - Elveszítettünk két Tröszt-tulajdonban lévő kutatóeszközt, amelyeket igen költséges lesz pótolni. Ezen nincs mit szépíteni. A Yambuku bázis azonban még korántsem bénult le. A lentiek továbbra is kiküldhetnek gépi felderítőegységeket, a robotjaik nagy része elég jó karban van és maradt egy biopáncéljuk, amelyet viszonylag rövid idő alatt működőképes állapotba lehet hozni. Az alapkutatás megszakítás nélkül folyhat tovább. - És persze - tette hozzá Nefford -, ott van még nekik az új védőruha, amit a Fisher-lány hozott magával. - Ez ennyire köztudott? - Többé-kevésbé igen. Ez az állomás olyan, mint egy kisváros. Az emberek sok mindent beszélnek. - Talán túl sokat is - felelte Degrandpre. Valójában persze ő is pletykáért jött a doktorhoz. Orvosként és részlegvezetőként Nefford napi betevője lényegében biztosítva volt, így ő kockázat nélkül kimondhatott olyasmit is, amit mások inkább megtartottak maguknak. - A technológia, amelyet Zoe Fisher magával hozott, még kísérleti stádiumban van, és a Trösztök egyik szakadár ágazata sózta ránk. A lány a Személyzeti és Felszerelési rekvizitumával érkezett, ezért egyenesen keresni fogja a veszélyt. Ez aggasztó rám nézve. Egy haláleset még tekinthető a kutatás velejárójának, kettő viszont már alkalmatlanságnak tűnne… valaki részéről. 35
R. C. WILSON
Az orvos szórakozottan bólintott, az adatrendezőt bámulta, és maga elé mormolt valamit. - Végeztem a vizsgálattal - szólt végül. - Kérem, öltözzön fel! Degrandpre visszavette az egyenruháját, és közben folytatta a gondolatmenetét. - A Személyzeti és Felszerelési úgy tesz, mintha joga lenne szabadon beleavatkozni a munkánkba és megváltoztatni a prioritásokat. Kétlem, hogy az Ipari Tröszt megbízottjai sokáig tűrik ezt az arrogáns viselkedést. Örülnék, ha Zoe Fisher kihúzná legalább addig… vagy amíg én épségben hazatérek Pekingbe. Ezt a csatát igazán nem az én dolgom megvívni. - Vajon túl messzire ment? Mondanom sem kell, hogy mindezt csak bizalmasan közöltem önnel. - Természetesen. - Más szóval nem szeretném, ha a legénység holnap már erről pletykálna. - Tudja, hogy bízhat bennem, Kenyon - felelte a doktor. Nem tiszteletlenségből szólította keresztnevén az igazgatót, hanem lesütött szemmel, hogy kivívja a bizalmát. - Köszönöm, Corbus - dorgálta meg barátságosan Degrandpre. - Szóval, mi a helyzet? Egészséges vagyok? Nefford megkönnyebbült sóhajjal fordult a monitor felé. - A csontjai kalciumtartalma kiváló, az izomzata stabil, a szervezetében felhalmozódott sugárzásmennyiség pedig messze az egészségügyi határértéken belül van. De legközelebb egy vérmintát is kérni fogok. - Legközelebb kaphat is egyet. *** Degrandpre minden naptári hónapban egyszer körüljárta az űrállomás kerületét a dokkolóhangároktól egészen a napkertig, kezét mindvégig az övére erősített lovaglókorbácson nyugtatva. Úgy tekintett erre a körsétára, mint állandó kapcsolattartásra az Állomással. Szerzett néhány álmatlan éjszakát a karbantartóknak, megrótta az Ipari Tröszt alkalmazottjait, ha hanyagságot talált az öltözetükben BIOSZF;RA
36
egyszóval éreztette a jelenlétét. (Ami az egyenruha-viselettel kapcsolatos kihágásokat illeti: ilyen téren a kuiperi és a marsi tudósokról réges-rég lemondott. Már azzal is elégedett volt, ha egyáltalán felöltöztek.) A kabinjából távolinak és jelentéktelennek tűnő problémák a fedélzeten felöltötték valódi - néha kimondottan fenyegető - méretüket. És Degrandpre kimondottan élvezte a testmozgást. Ellenőrző körútját minden alkalommal a Tízes Modul halványan megvilágított raktárhelyiségeiben kezdte és a Kilencesben, vagyis a kertben fejezte be. Szeretett a kertben bóklászni. Hogy miért? Ha valaki megkérdezi, bizonyára azt felelte volna, hogy élvezi a szűrt napfényt, amelyet az Állomás középpontjában rögzített kollektorok pumpálnak a zárt helyiségbe, vagy hogy szereti beszívni a páradús levegőt és az aeroponikus oldatok édeskés földszagát. És mindez igaz is volt. De nem a teljes igazság. Kenyon Degrandpre számára az Állomás napkertje maga volt a miniatűr paradicsom. Már gyermekként is rajongott a kertekért. Élete első tizenkét évét apja mellett töltötte, aki Dél-Franciaországban, a Fajtagyűjtemény vezérigazgatójaként dolgozott. A Gyűjtemény üvegházai több ezer hektárnyi lankás legelőt borítottak be, alapzatuk megdöntve a déli égbolt felé, párás üvegfalak és sziszegő szellőztetők egész városa. Apja adta a vidéknek a „Paradicsom” nevet. Az ószövetségi mitológiában az Éden kertjét nevezték így, amely gondosan megművelt, tökéletes világ volt. Miután az emberiség kiűzetett a Paradicsomból, az egész kerten úrrá lett az anarchia. Az Állomáson a kertnek még jelentősebb, központi szerep jutott: kifinomult volt és létfontosságú, akár egy átültetett szív. Ellátta az űrállomás tápanyag-szükségletét, feldolgozta a hulladékanyagokat és tisztán tartotta a levegőt. Mivel a kert egyszerre volt nélkülözhetetlen és sérülékeny, Degrandpre számára az ótestamentumi Paradicsom újjászületését jelentette: egy rendezett, kiszámított, szerves és precíz létformát. A sárgásbarna zubbonyt viselő kertészek tudomásul vették az igazgató jelenlétét, és igyekeztek kitérni az útjából. Degrandpre komótosan sétált végig a kerti ösvényeken, majd 37
R. C. WILSON
megtorpant egy tisztáson, a magasra nyúló paradicsomtövek között, hogy ízlelgesse az illatokat és magába szívja a levélzöld napfényt. Amikor belépett az Ipari Tröszthöz, apja idealizmusa még nagyrészt érintetlenül munkálkodott benne. Úgy vélte, az emberiség túl sokáig tűrte, hogy egy vad és zabolázatlan bolygón kell élnie, és ezért megállíthatatlan túlnépesedéssel, klimatikus káosszal és pusztító járványokkal fizetett. A kuiperi radikálisok azzal vádolták a Földet, hogy megrekedt a fejlődésben, és „langyos pocsolyában dagonyázik”. Nevetséges, gondolta Degrandpre. Meddig maradhatna fenn egy kuiperi lakóhely vagy egy marsi légfarm, ha nem szabályozná gondosan a helybéli jég- és oxigénbányászatot? Vagy meddig lenne képes anarchikus állapotok között fenntartani magát az Ízisz Űrállomás? De maga a Föld bolygó sem jelentett kivételt: ugyanazok a problémák merültek fel ott is, csak szélesebb körben és szerteágazóbban. Vagy vegyük akár az Íziszt: egy kertet, amelyet soha nem művelt meg senki. Gyönyörű - ahogy erre minden újonnan érkező, lelkes, kuiperi tudós rámutatott. És persze alapvetően ellenséges minden emberi létformával szemben. Degrandpre keresztülsétált a zöldségeskerten, majd egy lépcsőn át feljutott a teraszra, ahol gondosan génmódosított, gazdagon termő gyümölcspalánták nyújtózkodtak a fény felé. A kertészek és a karcsú, fehér robotok úgy közlekedtek a buja lombok között, akár az angyalok. Az igazgató elmerülten hallgatta a csepegő víz ütemes dobolását. Aztán hirtelen azon kapta magát, hogy az otthonára gondol. Otthon… öt éve látta utoljára, és Isten tudja, mi történt azóta a távollétében. A katasztrofális Észak-Afrikai Víztározóprojekt valaha csaknem a karrierjébe került: behajtotta az összes, esedékes szívességet, csak hogy a Tröszt-igazolványa megmaradjon. Aztán elfogadta az állást az Íziszen, mert bizonyítani akarta az alkalmazkodóképességét. És mert ez volt az egyetlen felelősséggel járó poszt, amit felajánlottak neki. Nem is végzett itt rossz munkát. De túl hosszú idő telt el azóta, és túl lassan. Degrandpre nem számított rá, hogy ennyire mélyen érinti majd a Földtől való elszakadás. Úgy érezte, mintha a teste sejtes szinten minden egyes centimétert BIOSZF;RA
38
rögzített volna abból a hatalmas távolságból, amit a Higgskilövés áthidalt. Érthető, hiszen olyan messzire szakadt az otthonától, hogy a napfény, amely itt a gyümölcsös indáit táplálta, már csak az ő halála után érheti el Bostont, Pekinget vagy éppen Dél-Franciaországot. Az egyetlen valódi kapcsolata a szülőbolygójával az ikerrészecskék közt létrejövő láncolat volt - nem több, mint egy vékonyka szalmaszál. Amelyet azonban most kötelessége megragadni. Elő kell készítenie a havi jelentését. Tudatnia kell a Trösztökkel, hogy az egyik mérnökük meghalt. Balszerencse. Vagy vezetőségi hiba. Vagy a kuiperi kalandvágy tragikus következménye. Igen, ez lesz az. Délre befejezte a jelentést, elhelyezte a továbbítandó adatok közé, majd egyéb teendői után nézett. Értekezletet tartott a részlegvezetőkkel, meghallgatta a panaszaikat az egyenlőtlen robothasználati kvótákról és a készletek igazságtalan felosztásáról - csak a szokásos civódás a különféle szekciók között. Az Ízisz apró holdjára telepített Turing-gyárak ráadásul kevesebbet termeltek a vártnál, pedig nemrég állítottak munkába két újabb üzemegységet. Mindez csupán egyensúlyi kérdés volt. Senki sem kaphatta meg, amire vágyott - egyszerűen nem lehetett megoldani. Az Űrállomás hiánygazdaságot vezetett. Érkeztek persze jó hírek is: sehol nem merült fel súlyos, sürgető készlethiány, a Turing-gyárak termelése - bár elmaradt a várakozásoktól, mégis - növekedett, az Állomás létfenntartó rendszerei pedig továbbra is kielégítő állapotban voltak. A rossz hírek nagy része a felszíni projekt igazgatójától származott, aki jelentésében járványszerűen terjedő szigeteléshibákról, állandó karbantartási munkálatokról és csökkenő tartalékokról számolt be, főleg a szárazföldi és az óceáni bázis esetében. (Az apró sarki állomás csupán rutinjavításokat jelentett.) Ebből még nagyobb gond is lehet, ugyanis a felszíni bázisok riasztóan sokféle, különleges, csak otthonról beszállítható anyagot használtak a munkájuk során. Ahhoz, hogy a készleteket és a tartalékokat kiegészíthessék, rá kell venni a Trösztöket némi rakománymódosításra - ez mindig kemény csörtékkel járt. De 39
R. C. WILSON
összességében véve egyáltalán nem volt vészes a helyzet. Degrandpre különféle ígéretekkel kibékítette a részlegvezetőket, majd szélnek eresztette őket. Végre visszatérhetett a kabinjába. Egyedül. Rosszul viselte az Állomáson uralkodó elszigeteltséget, de - mint minden problémára - erre is a fegyelmezettségben találta meg a megoldást. Úgy vélte, a Trösztök itt követtek el súlyos hibát egy évszázaddal ezelőtt: a Kuiper-övbe induló önkéntesek génjeivel kezdtek babrálni, ahelyett, hogy egyszerűen csak önfegyelemre nevelték volna őket. Az igazgató kabinfala örökösen az Ízisz látképét sugározta: a kék bolygót, fekete bársonytakarón. Degrandprét végtelenül untatta a látvány. Átállította a képernyőt, hogy semleges fehér fénnyel világítson, majd fokozatosan elhalványuljon, míg ő lassan elalszik. Korán ébredt, a kézi adatrendezője csipogására. A bejövő üzenetet borostyán színű kóddal látták el, vagyis fontos volt, de nem sürgős. Degrandpre előbb lezuhanyozott, felöltözött, majd elküldött egy apró személyi robotot, hogy elhozza a reggelijét a kantinból. Kelletlenül vette kézbe az adatrendezőt. Az üzenet az Ipari Tröszttől érkezett: válasz az elküldött jelentésre. Összecsapott részvétnyilvánítás Macabie Feya halála miatt. A Higgs-kilövések frissített menetrendje. A teherrakomány teljes összetétele az elkövetkező hat hónapra. És végül a levél végébe rejtett, apró, halálos méregtüske. Egy „megfigyelő” is felbukkant a következő kilövés utaslistáján. Egy megfigyelő a Személyzeti és Felszerelési Ágazattól, valaki, akit Avrion Theophilusnak hívnak. Az illető rangját - félelmetes módon - nem közölték. A Földön a rangjelzés hiánya két dolgot jelenthetett: szegénységet vagy óriási hatalmat. Avrion Theophilus tehát vagy egyszerű paraszt - vagy Családtag. És parasztok ritkán utaztak az Íziszre.
BIOSZF;RA
40
NÉGY ZOE BELÉPETT AZ ÁLLOMÁS TÁRSALGÓJÁBA, hogy szemtanúja legyen, amint Macabie Feya holttestét elégetik. Tam Hayes hívta össze a Yambuku legénységét a bázis közösségi helyiségébe, ami elég nagy volt ahhoz, hogy Zoe csatlakozhasson hozzájuk, mégse érezze kényelmetlenül magát a bezártságtól. Hayes megtisztította az egyik falat, és a felületi panelt képernyővé alakította, amelyre kivetítette a nyugati tisztás képét. A távirányítású robotok ott halmoztak fel őshonos fákból egy kisebb máglyát, hogy ráfektessék a holttestet. Zoét olyan érzés fogta el, mintha egy hatalmas ablakon át figyelné az eseményeket. Ám a társalgó valójában a Yambuku steril magjában helyezkedett el, amit biztonságosan elszigetelt az Ízisztől a többrétegű hagymahéjburok, amely a veszélyes zónában működő laborokból és robothangárokból állt. Mac Feya menthetetlenül megfertőződött, így nem is vihették be a bázis mélyére - odakint halt meg, a hangárban. Testét számtalan Íziszi mikroorganizmus emésztette fel, ezáltal lényegében ő maga is rendkívül veszélyes biológiai hulladékká vált. Elam Mather egy orvosi robot segítségével érzéstelenítőket és altatókat adagolt neki, amíg a fertőzés nem végzett vele. Nyomasztó, ám megnyugtatóan rövid folyamat volt. Az asszony végül szövetmintát vett és továbbította a raktárba, manipulátoros vizsgálatra. Miután végzett, visszaküldte a mérnök maradványait a Yambuku melletti irtásra. Zoe nem vette alaposabban szemügyre Mac holttestét. A robotok lefejtették róla a biopáncélt, hogy újrahasznosítsák, majd a testet fehér lepedőbe burkolták, hogy megőrizhessen valamit a méltóságából. Ám így is nyilvánvaló volt, hogy a halotti lepel alatt a tetem már oszlásnak indult: az Íziszi mikrobák felemésztették és rémítő gyorsasággal alakították át sűrű, fekete folyadékká. Akárcsak a CIBA-37-es egeret, gondolta Zoe, aki mereven ült a székén, és próbálta nem baljós előjelnek tekinteni Mac halálát. Talán csak figyelmeztetés: „ne packázz az Íziszi élővilággal!” De hiszen nem is volt itt semmi rosszindulatú, semmi, ami szándékosan fenyegetné az emberi életet. A problémát nem az Ízisz, 41
R. C. WILSON
hanem maguk az emberi lények jelentették. Sebezhetők vagyunk, állapította meg magában Zoe, hiszen egy sokkal fiatalabb bioszférában fejlődtünk ki, ahol nem dúlt ennyire heves harc a túlélésért. Mi itt kisgyereknek számítunk. Amikor az első szondák eljutottak az Íziszre, az emberiség mindent elkövetett, hogy elkerülje a bolygó biológiai szennyeződését. Ám hamar kiderült, hogy az Ízisz élővilága kivétel nélkül valamennyi földi organizmust képes befogadni és megemészteni. A bolygó enzimek és mérgek hatalmas arzenálját vonultatta fel, amelyek pillanatok alatt lebontották a földi életformák sérülékeny fehérjeburkolatát. Macabie Feya megölésével az Ízisz egyszerűen csak azt tette, amit tennie kellett. - A bolygó nem gyűlöl téged - mondta egyszer Theo -, de a gyengédsége halálos. Zoe tekintete a holttestről a máglyán túlra, az erdő lombkoronája felé vándorolt. A göcsörtös, vékony törzsű fák úgy emelték az ég felé ágaikat, mintha ormótlan, zöld kezek volnának. Végtére is, ez az ő birodalma - vagy legalábbis hamarosan az lesz. Születésétől fogva arra képezték ki, hogy képes legyen huzamosabb ideig, külső segítség nélkül életben maradni az Ízisz erdőségeiben. Meg tudott nevezni minden őshonos fajt, amelynek volt rendszertani besorolása - sőt, még az új fajok nagy részének is talált volna ideiglenes latin elnevezést. Ám Zoe itt most nem kézikönyvekkel, adathalmazokkal vagy túraszimulációkkal állt szemben. A hirtelen felismerés, hogy amit lát, maga a valóság, egészen magával ragadta, még odabent, a bázis mélyére rejtett, biztonságos társalgószobában is: valódi fuvallatok zörgetik a lombokat és valódi árnyékok vetülnek az erdő talajára. Már csak néhány vékony fal választja el az Ízisztől. Végre, végre! És persze az árnyak között ott bujkált a halál is - a valódi halál. A közös helyiségre nyomasztóan telepedett rá a mélységes gyász. Dieter Franklin lehajtotta a fejét, hogy ne lássák a könnyeit, Elam Mather azonban nyíltan zokogott - és nem ő volt az egyetlen. Két rejtély állt Zoe előtt: az Ízisz és a gyász. És a kettő közül ő az Íziszt ismerte jobban. Vajon hogy érezne, ha elveszítene valakit, aki közel áll hozzá? Nem tudhatta, hiszen senki sem állt közel hozzá. Soha, amióta csak élt. Csak Theo, BIOSZF;RA
42
aki szigorú volt és zárkózott, akár egy fekete szárnyú madár a mentora és megmentője. Mi lenne, ha Theo teste heverne odakint? Vajon sírna? Gyakran sírt, különösen gyerekkorában, a teheráni árvaházban, amelyre már csak halványan emlékezett. És ahonnan Theo mentette ki. Theo nélkül… nos, nélküle teljesen elveszett lenne. …Vagy szabad…, suttogta valahol, a lány tudatának mélyén egy áruló hangocska. Nyugtalanító gondolat volt. Tam Hayes, aki egyenzubbonyban, komoran magasodott föléjük, felolvasott egy rövid, ám méltóságteljes búcsúztató beszédet. Azután egy Ambrosic nevű fiatal biokémikus - aki Mac halála után az utolsó reformált mormon volt a Yambukun - elmondott egy imát a halott lelki üdvéért. A robotok valamilyen láthatatlan jeladásra szénhidrogénvegyületekkel locsolták meg a máglyát, majd begyújtották egy lángcsóvával. A külső mikrofonok elborzasztó hitelességgel továbbították az égés hangjait: a gyújtóláng süvítését és a lobogó faágak halk ropogását. A forró levegő magasra repítette Macabie Feya hamvait az Ízisz ragyogó égboltján, a szél pedig magával ragadta a füstöt. Zoe arra gondolt, hogy Mac testének foszfátjai megtermékenyítik majd a bolygó talaját. Évről évre és atomról atomra, míg végül egészen bekebelezi majd őt a bioszféra. *** Zoét kifejezetten a terepen végzett, hosszabb kirándulások és kutatások céljából küldték az Íziszre, ám mindaddig, amíg ki nem léphetett az bázisról, ő is csak a Yambuku egyik dolgozója volt, és találnia kellett magának valami hasznos elfoglaltságot. Sem mikrobiológusi, sem mérnöki végzettséggel nem rendelkezett, de így is éppen elég aljamunkát végezhetett - szűrőcseréket, leltározást vagy az időbeosztás szervezését -, és a legtöbb feladatot hajlandó is volt elvállalni. Napról napra, ahogy fokozatosan enyhült a Mac Feya halála felett érzett döbbenet, Zoéra kezdtek úgy tekinteni, mint… mire is? Nos, ha nem is a Yambuku-család tagjára, de legalábbis mint „hasznos tartozékra”. 43
R. C. WILSON
Valamelyik nap, egy héttel a temetés után, Zoe nyolc órát töltött a készletek leltározásával, ami még a teherszállító robotok segítségével is megterhelő fizikai munkának számított. Miután végzett, elköltötte magányos vacsoráját az ebédlőben és visszatért a kabinjába. Nem vágyott másra, csak egy forró zuhanyra, és arra, hogy korán ágyba bújhasson, ám alighogy beállította a víz hőmérsékletét, Elam Mather kopogott az ajtaján. Az asszony szabadidőruhát viselt - bő, sárgásbarna rövidnadrágot és blúzt -, mosolyából pedig őszinte kedvesség áradt. - Nálam van a holnapi szolgálati beosztás. Gondoltam, hátha szeretnéd megnézni. Vagy csak beszélgetni egy kicsit. Sok a dolgod? Zoe behívta magához. A kabin egészen parányi volt: a berendezést egy hálózsák, egy íróasztal és egy képernyővé alakítható fal alkotta. Az anyabolygóról az ikerrészecskeláncolaton keresztül nagyjából havonta egyszer érkezett egy tömörített adatcsomag, benne a földi szórakoztatóipar rövid szemelvényeivel. Aznap este a bázis dolgozóinak többsége a társalgóban ült, és a Novoszibirszki egypercesek legújabb részét nézte. Zoe azonban egy külső kamerához csatlakoztatta a képernyőjét - nem érdekelte más műsor, csak az Ízisz holdjának álmatag karéja, amint elvonul a déli égbolt csillagai előtt. Elam úgy lépett be a kabinba, akár az összes többibe: udvariaskodás nélkül, karját a felsőtestéhez szorítva. Még kuiperi mércével is magasnak számított. - Nincs sok kedvem a könnyed szórakozáshoz - jelentette ki. - Gondolom, neked sincs. Zoe nem tudta, mit feleljen. Elam sosem kérkedett a rangjával, de a kulcsfigurák egyike volt a bázison: csak Tam Hayesnek tartozott elszámolással. Otthon minden magától értetődött volna: az aligazgatók neki engedelmeskednek, ő pedig a felettes igazgatóinak - és mindenki a Családnak. Ennyi az egész. Elam az asztalra hajította a szolgálati beosztást. - Mindig ilyen kihalt a bázis, amikor a szórakoztatócsomag megérkezik - jegyezte meg. - Ebben állítólag jók a táncjelenetek - felelte Zoe. BIOSZF;RA
44
- Na igen. Ezek szerint téged is legalább annyira lelkesít, mint engem. Talán csak az a baj, hogy igazi kuiperi őskövület vagyok: ahonnan én jöttem, ott az ember táncol, és nem csak nézi a táncot. Zoe megint adós maradt a válasszal. Ő sohasem táncolt. Elam a bekapcsolt fali képernyőre pillantott. Zoe maximálisra állította a felbontást: ettől az embernek olyan érzése támadt, mintha a kabin egyik fala eltűnt volna, hogy utat engedjen a hűvös Íziszi éjszakának. A Yambuku védelmi gyűrűjének reflektorai megvilágították a legközelebb álló fákat, éles, steril fényükkel kiemelve őket az erdő fekete bársonyából. - Ne értsd félre, Zoe, de néha olyan vagy, mint egy kísértet! - folytatta Elam. - Itt vagy köztünk, de közben minden gondolatod odakint kalandozik. - Pontosan. Erre képeztek ki. Elam arca elkomorult, és elfordította a tekintetét. - Valami rosszat mondtam? - kérdezte Zoe. - Tessék? Ja, nem, dehogyis, Zoe. Semmi gond. Csak tudod, én tényleg kuiperi őskövület vagyok. - Elolvastad a személyes aktáimat - állapította meg Zoe. - Csak egy részét. Ez is a munkámhoz tartozik. - Képzelem, mit gondolhattál. Egy klónszéria egyetlen túlélője, akit Íziszi küldetésre szántak, három hónapra eltűnt egy árvákat áruba bocsátó bordélyházban, és azóta enyhén viszolyog mindenfajta emberi érintkezéstől. Rémisztőnek tűnik, és gondolom nagyon is… Földszagúnak. De én igazán… Azt akarta mondani: „olyan vagyok, mint mindenki más”. De ez persze hazugság lett volna. Még odahaza, a Földön is kilógott egy kissé a sorból. Részben ez volt az, ami alkalmassá tette őt erre a munkára. - …mindent megteszek, hogy be tudjak itt illeszkedni. - Tudom - bólintott Elam. - És értékelem is. Bocsánatot kell kérnem, amiért csak lassan törik meg körülötted a jég. Ez nagyrészt Mac halála miatt van, és semmi köze az élettörténetedhez. Zoénak feltűnt a módosítószó. Nagyrészt. Persze Elam teljes joggal használta. A Yambuku tudósainak többsége a Kuiper-övből származott. Az egykori Nemzetközösségi 45
R. C. WILSON
Kolonizációs Minisztérium olyan lakosokkal népesítette be az első, Kuiper-övben létesített telepeket, akiket génmódosítással készítettek fel a hosszas elszigeteltségre és a vízbányák nyomasztóan szűk járataiban végzett munkára. Sajnos azonban a génsorozat cseréjébe hiba csúszott. A rejtett zavar a telepesek módosított genomjaiban váratlanul, idősebb korban, idegi leépülés formájában jelentkezett, amelyet veleszületett ideghüvely-meszesedés okozott, és amelyet rendkívül nehéz volt gyógyítani és kezelni. Mindazok, akik az első Kuiper-generációból túlélték a kolonizáció viszontagságait, távol a Földtől, rosszul felszerelt orvosi intézményekben haltak meg, üvöltve a fájdalomtól. A gyermekeiket pedig csak egy sietve végrehajtott génsorozatjavítás mentette meg attól, hogy ugyanerre a sorsra jussanak. Mármint… a legtöbb gyermeküket. Ha megkérdeznék őket, a kuiperi veteránok nyilván azt felelnék, hogy csak a népességszabályozást célzó, erőszakos, földi stílusú „génbabrálástól” tartanak, nem pedig magától a génmódosítástól. De a családi vonatkozások miatt már jóval sikamlósabbá vált a probléma. Zoe klónozott gyermek volt, akit arra terveztek és alkottak, hogy egész életében a Tröszt által rábízott feladatokat lássa el. A kuiperi születésű munkatársai ezt nyilván ízléstelennek tartják. - A lényeg az, Zoe - folytatta Elam -, hogy mindez most már vajmi keveset számít. Te már közénk tartozol. Közénk is kell tartoznod. Mindannyian itt élünk, egy ellenséges biológiai óceán fenekén, és a Yambuku a búvárgömbünk. Elég egyetlen apró repedés, és mindannyiunknak vége. Ilyen környezetben a kölcsönös bizalom a minimum, amit elvárhatunk egymástól. - Értem - bólintott Zoe. - Megteszem, ami tőlem telik, Elam. De tudod… én sosem tudtam bánni az emberekkel. Elam megérintette a karját: a lány erőt vett magán, hogy ne rezzenjen össze. Az asszony keze meleg volt, száraz és érdes. - Ezzel csak azt akartam mondani: ha szükséged lenne egy barátra, én mindig itt leszek. - Köszönöm. És kérlek, ne vedd ezt sértésnek! Már nagyon várom, hogy együtt dolgozzunk… de nem akarok barátokat. BIOSZF;RA
46
- Persze, megértem - mosolygott Elam. - Ezért nem is mondtam, hogy „ha akarsz”. Teltek-múltak a napok, és Zoe minden nappal közelebb került a szabaduláshoz a Yambuku börtönéből. Odakint véget ért egy esős hét, és a záporok helyét átvette a viruló napsütés. A bázis műszaki részlege alaposan átvizsgálta Zoe védőruháját: biztonsági másolatot készített valamennyi fájlról, terheléses teszteket végzett és elemenként haladva minden egyes funkciónak zöld jelzést adott. Zoe türelmesen várakozott, és időközben megtanulta a Yambuku tizenhat lakójának keresztnevét. A bázis dolgozói közül Elam Matherrel és Tam Hayesszel, továbbá a műszaki részleg mérnökeivel, Tiával, Kwame-mel és Paullal, valamint Dieter Franklinnel, a planetológussal alakított ki igazán jó viszonyt. - Hamarosan megkapjuk a startengedélyt a védőfelszerelésedre - jegyezte meg Hayes. - A technikusok le vannak nyűgözve. Előre szóltak, hogy számítsunk némi újdonságra. De ez több, mint újdonság. Zoe épp egy raktári szállítókocsit tolt végig a déli szekció zárt, ablaktalan folyosóján. A kocsi kerekei hangosan zörögtek a csiszolt acélpadlón. A lány megpróbálta elképzelni, vajon hogy nézhetett ki az állomás akkoriban, amikor a robotok és a Turing-szerelőgépek építették. Fémkatakombát látott maga előtt, amelyen pókszerű gépezetek dolgoznak, miközben metakarbon- és acélpanelek ereszkednek alá bolygókörüli pályáról, irányítható ejtőernyőkkel. Odakint - legalábbis Hayes szerint - napos és meleg idő volt. Nem mintha Zoe ezt meg tudta volna állapítani, hiszen gépiesen járt fel-alá a folyosó két vége között. - Ilyen tiszta időben - jegyezte meg Hayes -, gyakran kiküldjük a távérzékelő szitakötőinket. Zoe felnézett a munkájából. - Érdekel? - kérdezte Hayes. De még mennyire. - Az aktád szerint tudod kezelni ezt a fajta távszenzort. Igaz ez? Zoe megigazította a sisakot, hogy jobban illeszkedjen a 47
R. C. WILSON
fejére. - Igen - felelte. - És ismered a terepet? - Szimulációkból. - Rendben. Tekintsük ezt gyakorlórepülésnek! Csak ne veszíts szem elől, és mindig kövesd az utasításaimat! A Yambuku távérzékelő eszközeit egy apró fülkéből irányították, amely semmivel sem volt nagyobb, mint Zoe kabinja. A lány tisztán érzékelte maga mellett Hayes jelenlétét. A szagok felerősödtek a steril yambukui környezetben. Zoe érezte a férfi szagát: a tisztaság illatát, a szappant és a mosott pamutot; és Hayes testének egyedi kipárolgását, amely frissen kaszált szénára emlékeztette. És sajnos, a sajátját is: az idegesség és az izgalom szagát. Bekapcsolta az érzékelősisakot, és a szoba azonnal kihullott a tudatából - a férfi illata azonban nem. Hayes aktiválta a távirányítót: a két szitakötő kiemelkedett a komphangár épületének egyik külső tárolójából, majd felröppent a tiszta, déli égboltra. A távszenzorok törékeny szárnyain fotoelektromos cellák - mikroszkopikus prizmák - csillámlottak. Hosszan elnyúló testük lefelé görbült, hogy biztosítsa a megfelelő stabilitást, míg egy helyben lebegtek. Zoe - fején a sisakkal, kezét a vezérlőkön nyugtatva - csak azt látta, amit a távérzékelője: a Yambukut madártávlatból, mögötte pedig a szédítően mély, beláthatatlanul széles, erdővel borított szakadékot. Az egybefüggő zöld lombsátor tetejét szelíden gomolygó felhőárnyékok tarkították. A lány szíve hevesen kalapált. Egy újabb fal omlott le. Közte és az Ízisz között számos ilyen fal emelkedett, de napról napra kevesebb: hamarosan egy sem marad, csak a biológiai védőruha alig érzékelhető hártyája. A két világ Zoe vérből és szövetekből felépülő ökoszisztémája és a titokzatos Íziszi élővilág - olyan közel kerül a fizikai kontaktushoz, amennyire a technológia lehetővé teszi. A lány az új otthona után vágyakozott: érezni akarta bőrén a friss, Íziszi szellőt. Meghökkentően erős volt benne ez a vágy. Tam Hayes megszólalt. Bár ott ült a vezérlőnél Zoe mellett, hangja mintha a ragyogó kék égről csendült volna. - Eleinte lassan fogunk repülni. Próbálj olyan közel BIOSZF;RA
48
maradni hozzám, amennyire csak lehet! Ha elveszíted szem elől az érzékelőmet, keresd meg a célkövetővel! És nyugodtan kérdezz, ha valami nem tiszta! Kész vagy, Zoe? A lány bólintott. Ostobaság volt, hiszen Hayes, fején a sisakkal, csak Zoe szitakötőjét láthatta, amely teljesen ugyanúgy nézett ki, mint a sajátja. - Kész - felelte megkésve Zoe. Keze remegett az irányítókaron. Érzékeny szitakötője a legkisebb mozdulatra is megrebegtette szárnyait a vakító napsütésben. - Háromezer méteren kezdünk. Onnan az egész tájat beláthatod. Abban a szempillantásban Hayes érzékelője függőleges, csavarvonalú emelkedésbe kezdett. Zoe is felrántotta a szitakötőt, de nem követte szolgai módon a férfit: végig lépést tartott vele, hogy megmutassa, mire képes. A sisakmonitor bal felső sarkában egy magasságmérő rubinvörösen világító számlapja pörgött. Amint elérték a háromezer métert, abbahagyták az emelkedést. Ebben a magasságban jóval erősebb szelek fújtak: a távszenzorok úgy bukdácsoltak, akár a vitorlázó sirályok. - A nagy magasság a legjobb védekezés - magyarázta Hayes. - Ezek a szitakötők elképesztően drágák, úgyhogy igyekszünk megóvni őket a rovarevőktől. A madarak jelentik a legnagyobb veszélyt. Ha bármilyen nagyobb madár berepül az érzékelők egy kilométeres körzetébe, a sisakmonitor azonnal jelez, legalábbis amíg nyílt terepen vagyunk. A lombkoronában valamivel zűrösebb lesz a helyzet. Ha egy mód van rá, próbáld távol tartani magad a fáktól, és repülj legalább öt-hat méterrel a föld fölött! Ami a lényeg: tartsd nyitva a szemed, és figyelj a műszerekre! Zoe mindezt már betéve tudta. - Hová megyünk? - kérdezte. - Az ásók kolóniájához, hova máshova? - Csak így, egyszerűen? - Csak így, egyszerűen. Zoe úgy döntött, hogy kedvelni fogja ezt a Tam Hayes nevű fickót. A távérzékelő szitakötők csak audiovizuális információt továbbítottak. Pilótáik fizikailag semmit nem érzékeltek a 49
R. C. WILSON
repülésből, noha folyamatosan haladtak nyugat felé. Zoe továbbra is tudatában volt annak, hogy a szék nyomja a fenekét, és hogy a valóságban az irányítófülkében ül. Ám a sisakmonitoron eközben részletes, gazdag színvilágú, térhatású képeket látott, és tisztán hallotta, amit az érzékelők hallottak: ebben a magasságban még csupán a szél süvítését, alacsonyabbra ereszkedve talán a csörgedező patakokat és az állatok kiáltásait is. Együtt repültek át a Rézfolyó napfényben szikrázó szalagja felett: a folyót még Hayes elődje nevezte el kuiperi klánjáról. Nagyobb madarak és kisebb ragadozók gyűltek össze az itatónál, a homokos folyóparton, ahol a lassú folyású víz medencéket alkotott. Zoénak feltűnt egy epidont-csorda; az állatok a gázlóban dagonyáztak és a hasukat süttették. A folyón túl az erdő lombkoronája újból összezárult, a spórákat és magvakat termő fák tömege pedig óriási, zöld vászonlepedőként hullámzott a Rézhegység alacsonyabb vonulatai felé. - Ez az egész annyira ismerős - suttogta Zoe. - Talán most annak tűnik - hallotta maga mellett Hayes hangját, amely szinte a semmiből érkezett. - Ilyen magasról nézve akár a Föld is lehetne, valahol az Egyenlítő közelében. Az ember könnyen elfelejti, hogy az Ízisz evolúciós története félelmetesen eltér a miénktől. Az elmúlt hat hónapban végzett kutatásaink arra utalnak, hogy az élet itt jóval hosszabb időre rekedt meg az egysejtűek szintjén. A földi organizmusokban a sejt nem más, mint fehérjegyár egy fehérjeerődítményben. Ugyanez az Íziszi sejtekről is elmondható, ám ezek sokkal szívósabb, hatékonyabb és összetettebb gépezetek. Megdöbbentő mennyiségű szerves anyagot állítanak elő, és szélsőséges körülmények között is életben maradnak. Makroszkopikus szinten, vagyis a többsejtű szervezetekben már minimálisak a funkcionális eltérések. A lényeg a komplexitás. A húsevő itt is húsevő, és úgy viszonyul a növényevőkhöz, ahogy az elvárható. De ha a sejtek szintjét, a bolygó alapvető bioszféráját vizsgálod, az Ízisz sokkal, de sokkal idegenebbnek tűnik. És veszélyesebbnek is. - A tájra értettem - jegyezte meg Zoe. - Már vagy ezerszer repültem erre szimulációkban. - A szimuláció csak szimuláció. BIOSZF;RA
50
- Valóságalapú szimulációkban. - Akkor is. Egészen más, amikor egy élő és lélegző táj fölött repülsz, nem igaz? Élő, gondolta Zoe. Igen, ez a különbség. Még a legtökéletesebb szimulációk is csak részletgazdag térképek ehhez képest. Ez itt maga a tér: állandóan mozgásban van és változik. Egy újabb mondat az élet és idő ősi párbeszédében. Hayes lejjebb ereszkedett, Zoe pedig követte. A lány tisztán látta maga előtt a férfi távszenzorát, amely apró drágakőként sziporkázott a déli napsütésben. Előttük húzódott az előhegység erdős, patakokkal szabdalt gerince. Ahogy a talajszint emelkedett, a vízkedvelő futónövények, a kelyhes virágok és a hordófák helyét átvették a kisebb pozsgások, amelyek a sziklás magashegységi talajon burjánzottak. Az egyik mindenfelé sarjazó takarónövény húsos, smaragdzöld szirmokkal tátogott az ég felé, amik az aloe vera pengeszerű leveleire emlékeztettek. Zoe magában felidézte a növények rendszertani nevét, élvezettel ízlelgetve a latin kifejezéseket, de azt kívánta, bárcsak az Íziszi erdő virágait és fáit Íziszi nyelven nevezhették volna el - már ha létezett egyáltalán Íziszi nyelv. Talán az ásók kattogómotyogó hangjai álltak legközelebb hozzá, és Zoe azt remélte, ittléte alatt egyebek közt arra is választ kaphat, hogy ezek a hangok valóban jelentéssel bíró nyelvet alkotnak-e. Maga az ásókolónia a levegőből éppúgy festett, mint a szimulációkban: sár- és vályogbuckák kis csoportja egy letaposott tisztáson. Főzéshez rakott tüzek elszenesedett maradványai pettyezték himlőhelyeikkel a talajt. Hayes tett egy kört a kolónia körül, majd csavarvonalban lassan ereszkedni kezdett, végig az eget kémlelve a ragadozó madarak után, amelyeket az ásók hulladékhalmai odacsalhattak. Az ég azonban tiszta volt. Zoe izgalmában ösztönösen Hayes elé vágott. A férfi nem parancsolta viszsza, főleg, mivel a lány óvatosságból végig a biztonsági zónáján belül maradt. Zoe látni akarta az ásókat. A Földre az ikerrészecske-kapcsolaton keresztül csupán állóképeket juttattak el róluk. A lány már számos fényképet látott, sőt, még egy távboncolás felvételeit is, amelyet egy ragadozók által megölt ásón hajtottak végre. A tetemet egy 51
R. C. WILSON
távirányítású robot gyűjtötte be, és sebészi távszenzorok boncolták fel. Néhány darabját - lefagyasztott, kékre és vörösre festett szövetmintákat - még most is a Yambuku manipulátoros vizsgálati anyagai között őrizték. Zoe az ásók hangjelzéseiről készült felvételeket is meghallgatta, és elemezte őket valamilyen nyelvtani rendszer után kutatva. (Az eredményei a legnagyobb jóindulattal is kétségesek voltak.) Mindent tudott az ásókról, amit egy külső megfigyelő tudhatott. De még sohasem látta őket élőben. Úgy tűnt, Hayes megérti a lány izgalmát és türelmetlenségét. Távérzékelő szitakötője a közelben lebegett, készen a beavatkozásra. - Csak óvatosan, Zoe, ne menj túl közel! És fél szemmel mindig figyeld a műszereidet! Az ásók voltak a legelterjedtebb gerincesek az Íziszen: mindkét nagyobb kontinensen és jó néhány kisebb szigetcsoporton is felbukkantak. Településeik gyakran annyira összetett rendszert alkottak, hogy még bolygókörüli pályáról is fel lehetett fedezni őket. Lakóhelyül sár- és vályoghalmokat építettek maguknak, és mészkövet bányásztak. Kezdetleges technológiával rendelkeztek: ismerték a pattintott kőpengét, a tüzet és a lándzsát. Nyelvük - már ha nyelvnek volt nevezhető egyáltalán - hasonlóképp fejletlennek tűnt: hangjelekkel kommunikáltak, de nem túl gyakran, és szinte sohasem csoportosan. Más szóval, jelzéseket küldtek egymásnak, de nem „beszélgettek”. Az ásók életmódjának alaposabb felderítését számos tényező hátráltatta: többek közt az Ízisz mérgező bioszférája, amely miatt a lényekkel - legalábbis távirányítású robotok vagy szenzorok közvetítése nélkül - lehetetlen volt felvenni a kapcsolatot. Mindeddig ráadásul azt sem sikerült kideríteni, hogy mi folyik a buckák alatt húzódó, mélyre nyúló, kiterjedt alagútrendszerekben, ahol az ásók az idejük nagy részét töltötték. Zoe a fák csúcsai közt, kakofonikus madárdalörvényben ereszkedett lefelé. A magasabbra nyúló faágakról hatalmas, kék orchideákhoz hasonló virágok csüngtek - valójában azonban nem virágos növények voltak, hanem paraziták: szaprofita élősködők. Szirmaik közül rózsaszín ujjként meredt elő rézvörös pollennel borított porzójuk. BIOSZF;RA
52
A lány még mélyebbre süllyedt a távszenzorral, egészen a lombkorona alá, egy árnyfoltos zugba, ahol páfrányszerű növények sarjadtak a feltörő gyökerek közt húzódó, nedves repedésekből. Hayes figyelmeztette, hogy ne kerüljön túl közel a talajszinthez, mert bármelyik farönkből vagy apró lyukból előbukkanhat egy triraptor vagy napgyík, és szétzúzhatja fogaival a szitakötőt. Zoe így most két kirakó-fa között, egy árnyékos és meglehetősen széles nyiladékban lebegett, halkan zümmögő szárnyakkal… és végre az ásókolóniára koncentrálhatott. A település - amely a legutóbbi becslések szerint csaknem százötven ásó otthonául szolgált - igen régóta állt fenn, és minden adott volt zökkenőmentes működéséhez. Élelemforrást a nyugatra húzódó gyümölcsfaligetek, a gazdag vadállomány és a Rézhegységből aláfutó tiszta patak (az esős évszakban inkább folyó) nyújtott. Szintén nyugaton terült el egy naplátó rekettyéssel borított mező, ahová az ásók részint a halottaikat temették, részint pedig a salakanyagaikat gyűjtötték össze. Magát a kolóniát kőből és vörös agyagból épült halmok kis csoportja alkotta: valamennyi halom legalább ötven méter széles volt. Tetejüket és oldalukat teljesen benőtte a bozót és a különféle gombafonalak. Az ásók szűk és sötét üregeket ástak, szerkezetüket pedig valamilyen betonhoz hasonló anyaggal erősítették meg, amelyet saját folyékony ürülékükből állítottak elő, némi mész vagy agyag hozzáadásával. Zoe két ásót látott a buckák körüli tisztáson. Mindketten előrehajoltak, mélyen elmerülve a munkájukban: úgy festettek, mint két, fakó, fehér pinceászka. Egyikük a közös tüzet őrizte, és néha gallyakat vagy száraz faleveleket hajított a lángok közé. A másik ezalatt lándzsát faragott egy hosszabb faágból, amelyet időről időre megforgatott a tűzben. Mozgásuk lassú volt és kimért: Zoe eltűnődött, hogy vajon unatkoznak-e. Pattintott kődarabok és szerszámok hevertek szétszórva a kemény, döngölt talajon. - Nem szép állatok - szólalt meg Hayes. Zoe egészen megfeledkezett róla, hogy a férfi mellette ül. A hangja túl közelről, túl közvetlenül érkezett: a lány akaratlanul is összerezzent. Szitakötő szenzora megbillent a fák árnyékában. 53
R. C. WILSON
Az egyik ásó felnézett, és fekete szemével körbepásztázott. Legalább tizenöt méternyire állt tőlük. - De igen, azok - suttogta Zoe (bár maga sem tudta, miért suttog). - Mármint szépek. Nem a szó elvont értelmében, hanem funkcionálisan. Gyönyörű, ahogy alkalmazkodtak az életmódjukhoz. - Nézőpont kérdése. A lány vállat vont (egy újabb fölösleges mozdulat). Az ásók igenis gyönyörűek voltak, és Zoét nem érdekelte különösebben, hogy Hayes ezt belátja-e. Fejlődésük során jóval keményebb próbák elé állította őket az evolúció, és ez meg is látszott rajtuk. Ahogy egyikük felegyenesedett a ragyogó napfényben, Zoe megcsodálhatta a testét, amelyet az Ízisz egy svájci bicska sokrétűségével ruházott fel. Az ásó függőleges helyzetben másfél méter magas volt. Domború, szürke feje húsos hüvelyből meredt elő, akár a teknősé. Rendkívül érzékeny, fekete szemei forgatható szemgödrökben ültek. Felső karjai - az ásó formájú ujjakban végződő „ásókarok” - lazán függtek a legmagasabban eredő vállízületekről. Egyik kisebb, fogásra használt karjával megragadta az új lándzsát: sokszorosan ízelt ujjai mohón fonódtak a nyél köré. Porcos hasi vértjei mozgás közben kitágultak és összehúzódtak, azt a látszatot keltve, hogy az ásó sokkal rugalmasabb, mint azt a méretei sejtetik, akár egy óriási százlábú. A lény kinyitotta csőrszerű pofáját, és egy sor tompa, kattogó hangot adott ki - a társa azonban rá sem hederített. Talán magában beszél? - Ő ott az Öregember - jegyezte meg Hayes. - Tessék? - Az az ásó a lándzsával. Öregembernek hívjuk. - Ti elneveztétek az ásókat? - Csak azokat, akiket könnyű felismerni. Ő a bajuszáról kapta a nevét, a hosszú, fehér érzékelőszőrökről. A Yambukuról már mindenki járt itt távszenzorral, a többség nem is egyszer. Az Öregember pedig időnként viszonozza a látogatást. - Odajön a bázishoz? - kérdezte hitetlenkedve Zoe. Miért nem szerepelt ez a jelentésekben? Degrandpre a szelekciónál BIOSZF;RA
54
nyilván úgy döntött, hogy félrehajítja a zoológiai kutatásokat a termelési statisztikák kedvéért. - Néhány naponként, szürkület idején - folytatta Hayes -, az Öregember az állomás körül ólálkodik, és szemmel tart minket. Megbámulja a robotokat is, ha éppen odakint dolgoznak. - Ezek szerint az ásók kíváncsiak ránk. - Ő legalábbis az. Talán. De az is lehet, hogy csak útba esünk neki, mikor a kedvenc horgásztavához igyekszik. Nem érdemes egyetlen példány viselkedéséből messzemenő következtetéseket levonni. Zoe körözni kezdett a szitakötővel, hogy ismét magára vonja az ásó figyelmét. Az Öregember tekintete azonnal rászegeződött. Az érzés, hogy látják, szinte rémisztő volt. Zoe még az irányítófülkében, a székében ülve is beleborzongott. - Apropó, szürkület - jegyezte meg Hayes. - Amint elég hosszúra nyúlnak az árnyékok, az éjszakai rovarevők is vadászni indulnak. Lassan haza kéne mennünk. De hisz már ott vagyok, gondolta Zoe. Otthon vagyok.
55
R. C. WILSON
ÖT HAYEST A „YAMBUKU REMETÉJÉNEK” nevezték, egyrészt, mert régebb óta dolgozott az Íziszen, mint bárki más, másrészt, mert a munkája állandóan lefoglalta. Szorgalmasan végezte az igazgatói teendőit, de alapjában véve az egészet időpocsékolásnak tartotta. A valódi élvezetet azok a ritka pillanatok jelentették számára, amelyeket a laborban tölthetett, ahol nem volt más, sürgetőbb feladata, mint az íziszi sejtek mikroanatómiájának vizsgálata. Mindazt, amit az élet elért ezen a bolygón, a DNS segítségével érte el. Az Íziszi organizmusok is ezt a hosszú láncú molekulát használták az öröklött információ tárolására és átalakítására, ugyanúgy, ahogy a földiek. A DNS azonban szabadon kódolható: olyan, akár egy üres lapokkal teli könyv. A Föld és az Ízisz pedig két, rendkívül eltérő történettel írta tele ezeket a lapokat. Nem volt rá bizonyíték, hogy ezen a bolygón valaha is tömeges kihalási hullám söpört volna végig. A naprendszer, amelyben az Ízisz keringett, a kezdeti stádiumban éppolyan kiszámíthatatlan, forrongó közeg volt, mint bármelyik újszülött csillag közvetlen környezete. A víz és a szerves molekulák is az állandó meteorit-becsapódásoknak köszönhetően jelentek meg a bolygón. Ám valamilyen későbbi esemény - vagy pusztán a két Jupiternyi tömegű gázóriás a külső rendszerben - elsodorta a kezdeti szikla- és jégmennyiség nagy részét, amely a periférián végül jeges gyűrűbe rendeződött, és kialakította az Ízisz-rendszer saját Kuiper-övét. Így ezen a távoli bolygón az élet sokkal nyugodtabb körülmények közt fejlődhetett ki, mint a földi ősidőkben. Az Íziszen az élet úgy hömpölygött, akár egy hosszú és mély folyó. Története lassabban és összetettebben bontakozott ki, mivel nem jégkorszakok és meteoritok, hanem a ragadozó életmód és a parazitizmus hullámai tagolták. Az Íziszi ökoszisztéma lényegében folyamatosan eszkalálódó fegyverkezési verseny volt: félelmetes harci eszközök és bámulatos védelmi mechanizmusok állandó parádéja. Ennek köszönhető, hogy a bolygó - sok más kincse BIOSZF;RA
56
mellett - eddig ismeretlen gyógyszerek kimeríthetetlen tárházaként is szolgált. A Yambuku fenntartási költségeinek nagy részét az Ipari Tröszt leányvállalataiként működő földi gyógy-szerszindikátusok finanszírozták. És ez is problémát jelentett. A bázist ugyanis kizárólag olyasmi hagyhatta el, amit a Trösztök könyvelői kifizetődőnek találtak. Az Íziszen nem volt helye az „önmagáért való” tudománynak - erre a kuiperi származású tudósok figyelmét külön is felhívták. Hayes, sejtése szerint, azzal vívta ki a Trösztök szimpátiáját, hogy nem váltatta le magát, nem utazott haza az Íziszről és nem publikált azonnal tucatnyi cikket a független tudományos folyóiratokban. Vagyis - a Trösztök szemszögéből nézve - nem szivárogtatta ki az általuk finanszírozott tudományos eredményeket. Tam végzett a munkájával - a külső szigetelésről begyűjtött bakteriális organizmus mikroboncolásával -, lemezre mentette az eredményeket, végül rendet rakott a minták közt a manipulátor tárolójában, hogy megkönnyítse a délutáni műszak dolgát. Felpillantott, amint Elam belépett a laborba: mostanra már mindenkit megismert a léptei hangjáról. A Yambukunak tizenhat dolgozója volt, és legtöbbjüket évente váltották, ugyanakkor néhányan - elsősorban Hayes és Elam - lassan már öt éve éltek a bázison. A kuiperiek jóval könnyebben viselték ezt a szűkös lakókörnyezetet, mint a Földről vagy a Marsról érkező tudósok. Ezért származott a Kuiper-övből az állomás dolgozóinak többsége, akik persze szigorúan csak a Trösztök alkalmazottaiként jöhettek az Íziszre. - A legújabb letöltések az Űrállomásról - mondta Elam, kezében az adatrendezővel. - Most szeretnéd megnézni, vagy ráér később? Hayes sóhajtva adta át a manipulátorállomást Tonya Coopernek, az egyik rezidens mikrobiológusnak, aki már régóta türelmetlenül toporgott a munkaasztal mellett. - Remélem, elintézhetjük ezt ebéd közben - vetette fel Hayes. - Semmi kifogásom ellene - felelte az asszony. Elam magával vitte az adatrendezőt az étkezőbe, de félretette, amíg ebédeltek. A yambukui étrendet különféle, 57
R. C. WILSON
cseppet sem étvágygerjesztő tápanyagrudacskák alkották, amelyeket az Űrállomás kertjeinek minőségi hibás terményeiből préseltek össze. Elam csak „sűrített fehérjének”, vagy kevésbé jóindulatúan „komposztnak” nevezte őket. - Muszáj találnunk valamilyen közömbösebb anyagot a szigeteléseinkhez - szólalt meg Hayes. - Lehetséges egyáltalán? - kérdezte Elam. - Kérdezd a mérnököket! - vont vállat a férfi. - Az viszont biztos, hogy a mostani szigetelések mellett több időt töltünk javítási munkálatokkal, mint az alapkutatással. Ráadásul fölösleges kockázatot vállalunk. Életekkel játszunk, tette hozzá magában. A bázis kísértetiesen csöndesnek tűnt, mióta nem töltötte be Mac öblös hangja. Elam felvette az adatrendezőt, és kivetítette a terveket az asztallapra. Hayes közelebb húzta a székét. - Először is - kezdte az asszony -, Tia és Kwame szerint Zoe biológiai védőruhája készen áll a tesztsétára. Zoe persze már alig várja, hogy kimehessen vele. Mi egy folyamatos megfigyelés alatt tartott sétát szeretnénk látni a tisztás körül, hagyományos biopáncélt viselő kísérővel és nagy létszámú robottámogatással. - Zoe pedig az erdőben szeretne csatangolni, amíg kedve tartja. - Eltaláltad. - Azt hiszem, le tudom beszélni a hosszabb túráról mosolygott Hayes. - És elkísérem a tesztsétára is. - Értem - felelte Elam, és tűnődve nézett a férfira. - Hogy érted azt, hogy „értem”? - Tam, mennyit tudsz te Zoéról? - Csak az alapokat. Még a régi génanyagból klónozták, a Személyzeti és Felszerelési nevelte fel, meg ilyesmit. - Épp ez az. Ők tényleg felszerelésként tekintenek rá. Még mindig nem érted, Tam? Próbáld a Trösztök szemszögéből nézni! Ők magasról leszarják az ásók nyelvi készségeit vagy az Ízisz növényvilágát. Zoe egészen más okból van itt. Hayes nem osztozott az elragadtatásban, amellyel Elam a földi politika játszmáit követte. - A Személyzeti és Felszerelési megint szórakozik egy BIOSZF;RA
58
kicsit az Ipari Tröszttel? - Szerintem most többről van szó. A két ágazat mindig is rivalizált egymással, de a Személyzeti és Felszerelési a századforduló óta hanyatlásnak indult. Azt hiszem, most az Íziszben látják a lehetőséget, hogy egy lépéssel megelőzzék az Ipari Tröszt bürokratáit. Ha Zoe biológiai védőruhája az ígéretekhez híven szerepel, az hihetetlen áttörést jelentene. Gyökeresen átalakíthatnánk és kiterjeszthetnénk az emberi jelenlétet az Íziszen. - Ugyan, Elam, még a külső szigeteléseinket sem tudjuk tisztán tartani. - Pontosan erről van szó! Zoe felszerelése nem csak egy technológiai újítást jelent, hanem egy egész tucatnyit: nagy hatásfokú ozmotikus szűrőket, ellenálló, vékony rétegű polimereket, amelyek biológiailag közömbösebbek, mint bármi, amivel valaha is találkoztunk… ez maga a forradalom. - Azért ez enyhe túlzás. - De én szó szerint értem! Az Ipari Tröszt már vagy húsz éve botladozik az Íziszen, és a problémák egyre csak súlyosbodnak. Ha a Személyzeti és Felszerelési most közbelép és egy csapásra jövedelmező vállalkozást csinál a bolygóból, azzal elegendő támogatást gyűjthet a Tanácsban, hogy kitúrja a keményvonalas Ipariakat. Hayes türelmetlenül és a nyugtalanul hallgatta kollégáját. - Ez mind csak földi politika, Elam. Mi közünk hozzá? - Ha összejön nekik, az nekünk egy rakás új kachót jelent, új célokkal és prioritásokkal. A legjobb esetben is. Hosszú távon akár állandó kolóniákat. Azt jelentené, hogy az Ízisz biológiai és genetikai erőforrásait villámgyorsan és könyörtelenül kiaknázzák. És szinte biztosan együtt járna a kuiperi jelenlét drasztikus csökkenésével. - Miből gondolod? - Nézd, miért vagyunk mi itt? Egyrészt azért, mert az Ipari Tröszt kihasználhatja a tudományos képzettségünket, anélkül, hogy közben elkötelezné magát a Személyzeti és Felszerelési Ágazatnak. Másrészt, mert hozzá vagyunk szokva, hogy szűkös, zárt térben, kis csoportokba szerveződve éljünk és dolgozzunk. Ha a Személyzeti és Felszerelési képes lesz bárki előtt megnyitni az Íziszt a környezeti védőfelszerelésével, és ehhez nem kell megalázó 59
R. C. WILSON
kompromisszumokat kötnie a Kuiperi Köztársaságokkal, végleg kiütheti az Ipari Trösztöt a nyeregből. És vele együtt minket is. Nem is szólva arról, hogy milyen sors várna az íziszen a valódi tudományra. Ezek nem akarják terjeszteni a tudást: szabadalmaztatni fognak mindent, ami a kezük ügyébe kerül. És egyszerűen félrehajítanak minket, miközben a csillagok felé loholnak. - Szerinted Zoe tisztában van ezzel? - Zoe csak játékszer. Ő még mindig azt hiszi, hogy egy exozoológiai projekt keretében küldték ide. De a Személyzeti és Felszerelési most is a markában tartja. Olvasd el újra az aktáit… főleg az apróbetűs részt! Miután leválasztották, tizenkét éves koráig egy első osztályú SzF-óvodában nevelkedett. Aztán hirtelen behajították egy koszos kis teheráni nevelőfarmra négy klóntestvérével együtt. - Rengeteg embert terelnek ugyanígy mellékvágányra. Bürokrácia. - Ez igaz. De figyeld a dátumokat! Harminckettő augusztusa: az Ipari Tröszt lázadás vádjával a fél SzFvezetést letartóztatja. Hatalmi harc. Harminckettő szeptemberében Zoét és a testvéreit Teheránba viszik. Aztán jön harmincöt januárja: újabb személycserék a vezetőségben, ezúttal az Ipari Trösztön belül. Jó néhány SzF-kachót visszahelyeznek a pozíciójába, visszarángatnak az rehabilitációs farmokról és hősnek kiáltanak ki. Harmincöt májusában az SzF begyűjti Zoét a nevelőfarmról. - Csak Zoét? - A testvérei nem élték túl. Egy iráni árvatelep nem kimondottan a Holdkráter Hilton. Zoe pedig csak arra emlékszik, hogy kimentették onnan. Olcsón megvették a hűségét. - Nekik olcsó volt. Neki nyilván szörnyű trauma. - Nem látszik rajta? Hayes bólintott. - Nem mondanám, hogy társasági lény - jegyezte meg. - Mert egyszerre áldozat és eszköz, aki egész életében ígéreteken, légvárakon, thymosztátokon és mindenféle SzFlószaron nevelkedett. Akarsz egy jótanácsot? Ne kötődj hozzá! Nem kötődöm, gondolta Hayes. Nem kötődöm semmihez. BIOSZF;RA
60
- A lány csak távol került az otthonától, Elam. - Nem is olyan távol, mint hinnéd. Van egy patrónusa, egy SzF-kacho. Avrion Theophilusnak hívják. Ő volt Zoe nevelője, tanára és pótapja, miután kihozták Teheránból. És a tervek szerint a fickó hamarosan az Íziszre jön. Odakint leszállt az éjszaka, és sötétséggel borította be a Yambuku bázis tucatnyi képernyőjét. Hayes Dieter Franklinnel beszélgetett. A hórihorgas planetológus túl sok kávét ivott, ezért megsétáltatta kedvenc - az Íziszi sejtek mikrocsövecskés szerkezetét boncolgató - elméleteit. Érdekes beszélgetés volt, de ahhoz nem eléggé, hogy Hayest éjfélnél tovább ébren tartsa. Az állomás sötétedés után elcsöndesedett. Különös, gondolta Hayes, hogy még itt is huszonnégy órás egységekhez igazítjuk az életritmusunkat, miközben az Íziszi napok néhány órával hosszabbak. A bázis igazgatója - egy házmester gondosságával - még egyszer körüljárta a központi épület folyosóit, majd lefeküdt aludni. Zoe izgatottan várta az első tesztsétáját. A beöltözés során visszafogottan viselkedett, de Hayes a lány kipirult arcán és a szeme csillogásán látta, hogy évek óta erről a pillanatról álmodozik. Hayes izgalmát Mac Feya hirtelen feltörő emléke homályosította el. Inkább megcsodálta Zoe hihetetlenül lenge védőöltözetét. Elamnek igaza volt: ez nem egyszerűen egy továbbfejlesztett biopáncél, ez a technológiai újítások teljes tárháza… és ezeket a modern vívmányokat nyilván a Személyzeti és Felszerelési Ágazat szorgos kismanói hordták össze egyetlen ruhába. És valóban: ha működik, gyökeresen át fogja alakítani az emberi jelenlétet az Íziszen. Zoe már útra készen várakozott, mire Hayes is bezárkózott saját, ezerszer ormótlanabb biopáncéljába. Hozzá képest a lány akadálytalanul, ruganyosan mozgott, hiszen semmi más nem fedte a testét, csupán az áttetsző membrán, a medencéjéhez rögzített salakanyag-visszaforgató zsák, a szájára tapadó légzőkészülék és a tartós, nehéz terepre tervezett csizma. Elam Mather, aki a steril mag mélyéről irányította a 61
R. C. WILSON
küldetést, ellenőrizte Zoe és Hayes telemetriáját, majd engedélyt adott, hogy elhagyják a bázist. Addigra már keresztüljutottak a bázist övező, mérsékelten veszélyes zónának minősített külső gyűrűk három rétegén. Most végre az utolsó ajtó, egy acélból készült, hatalmas légzsilip is félresiklott előttük és utat engedett a természetes, nappali fénynek. De nem a napfénynek. A napot ugyanis tömör, szürke felhőréteg takarta, amely fenyegető árnyékba borította a környező erdőket. Zoe megelőzte a masszív biopáncélban nehezen mozgó Hayest, és megállt a tisztás közepén. Nevetségesen védtelennek és sérülékenynek - szinte teljesen meztelennek tűnt. A védőruha ugyan vöröses derengést kölcsönzött az idomainak, ám valójában mindent leplezetlenül hagyott. A lány karját és vállát semmi sem gátolta a mozgásban. Ruganyos felsőtestén, makulátlan bőre alatt apró, feszes izmok dolgoztak. Melle tömören és mereven domborodott a ruha polimer szövete alatt. Hayes féltette őt, a lány azonban láthatóan nem ismert félelmet. Eleinte esetlenül mozgott (főként, mert a medencéjéhez rögzített tasak minden lépésnél a lábának ütődött), ám ugyanakkor egy kiscsikó felhőtlen örömével és pajkosságával. - Csak lassan, Zoe! - figyelmeztette Hayes. - Ne felejtsd el, ez egy telemetria-tesztséta, nem kerti grillparti! A lány megtorpant, kinyújtotta a kezét és állát az égnek emelte. - Tam! - kiáltotta. - Érzed ezt? - Mit? Zoe mintha teljesen megkergült volna. - Az esőt! A zápor - nyugatról érkező, finom ködpermet észrevétlenül eredt el, Hayes legalábbis nem érzékelte. Az esőcseppek széttoccsantak az irtás száraz talaján, és pergőtűzként verték az erdő faleveleit. Zoe külső bőrrétegén is gyöngyözni kezdtek a cseppek, mint megannyi apró halálosan mérgező - gyémántszilánk. Hayes még sohasem járt a Földön. A biológiai sorompó szinte áthághatatlan volt: utána a visszatérés a Kuiper-övbe számtalan védőoltással és immunrendszer-átalakítással járt BIOSZF;RA
62
volna, nem is beszélve a végtelenül kimerítő fertőtlenítési folyamatról. De Tam is emberi lény volt, aki szöveteibe írva hordozta bolygója és faja egymilliárd éves evolúcióját. Megértette a lány örömét. Langyos, nyári eső az ember bőrén: vajon milyen lehet? A Zoe arcára kiülő önkéntelen vigyort elnézve… nyilván nem egészen ugyanaz, mint a fertőtlenítő zuhany. A lány megfordult és karját lóbálva, szökellő léptekkel a tisztás erdős pereme felé indult. A kúszófák a feje fölött ingatták babér-barna leveleiket. Az árnyas, nedves zugban állva Zoe szinte teljesen láthatatlanná vált. Hayes elszörnyedve figyelte, ahogy lehajol és kihúz egy virító narancssárga pöfeteget a mohás avarból. A gomba azonnal spórákkal permetezte tele a levegőt. A vak is látta, hogy Zoe életveszélyben van. Egyetlen spóra is képes lett volna néhány óra alatt végezni vele, a lány fejét azonban egy egész felhő vette körül, míg ő gyermeki örömmel kacagott bele a légzőkészülékbe. Hayes - amilyen gyorsan csak kitelt a biopáncéltól odasietett hozzá. - Zoe, ezt azonnal fejezd be! - parancsolt rá. - Túlterheled a fertőtlenítőkamrát! - Él, Tam! - A lány ragyogott a gyönyörűségtől. - Itt minden él! Érzem, Tam! Tele van élettel, akárcsak te vagy én! - Szeretném, ha ez így is maradna, Zoe. A lány szélesen mosolygott, míg az ezüstös esőcseppek tócsába gyűltek a lábánál. Hayes még fél órát csatangolt Zoéval az irtás peremén, míg végre sikerült hazacsalogatnia a lányt. Odabent Zoe már végzett a tusolással, mire a férfi kihámozta magát a biopáncélból, és csatlakozott hozzá a karanténszobában. A fertőtlenítési folyamat kínosan alapos volt, és semmi nem utalt rá, hogy a biológiai védőruha ne működött volna tökéletesen, ám a Yambuku szigorú szabályzata szerint mindketten kénytelenek voltak egy teljes napot elszigeteltségben tölteni, míg a szervezetüket nanobaktériumok tartották megfigyelés alatt. Két priccs, egy fali képernyő, valamint az étel- és 63
R. C. WILSON
italadagoló - ennyiből állt a karanténszoba. Zoe elnyúlt az egyik ágyon: a csupasz falak közt a lány valahogy kevésbé tűnt sugárzónak, mint odakint, a szabad levegőn. Hayes megírt egy rövid jelentést az Űrállomás archívuma számára, aztán rendelt magának egy kávét. Zoe azzal ütötte el az időt, hogy átnyálazta a hathónapos tervezetet - ugyanazt a dokumentumot, amelyet Elam Hayesnek már megmutatott. A férfi időközben azon kapta magát, hogy próbálja annak látni Zoét, aminek a kolléganője leírta: az SzF lombikbébijenek, akit két évre száműztek valamilyen barbár árvaüzembe, és aki klóntestvérei közül egyedüliként maradt életben. Hayesszel közel sem történtek hasonló tragédiák az élete során, de jól tudta, hogy milyen sebeket képes ejteni a számkivetettség és a magány. A férfi a Vörös Tövis-klánból származott, amelynek tagjai egytől-egyig keményvonalas kuiperi republikánusoknak vallották magukat. A Vörös Tövis számos kuiperi tudóst nevelt, közülük azonban Hayes volt az egyetlen, aki az Ízisz-projekten dolgozott - egyikeként annak a maroknyi klántagnak, akik egyáltalán hajlandók voltak részt venni Tröszt-finanszírozású munkákban. Jó néhány Vörös Tövis odaveszett az Örökösödési Háborúban, így nem csoda, hogy a klán semmivel nem volt jobb véleménnyel a Trösztökről, mint egy fürj a tojásait felfaló kígyóról. Amikor Hayes aláírta szerződését az Ízisz-projekttel, a klán és a családja egyaránt kivetette sorai közül. A férfi addigra már jócskán belefáradt a Vörös Tövisek radikalizmusába, így talán nem is bánta volna a kiközösítést, ha nem vesz részt benne az édesanyja, aki a Jégjáró-klán szülöttje volt, és '26-ban, egy kuiperi népünnepély után ment feleségül Hayes apjához. A Jégjárók is rendkívül ellenségesen viszonyultak a Trösztökhöz, de a családi egységet köztudottan mindennél többre tartották. Hayes anyja reszketett a szégyentől, amikor végleg hátat fordított fiának az űrkikötőben. A férfi jól emlékezett a korallkék overallra, amelyet az anyja viselt - talán ez volt a legkevésbé feltűnő darab az asszony rikító színű ruhái közül. Hayes akkor megértette, hogy talán soha többé nem látja az édesanyját, és hogy ez a megszégyenítő űroperett talán az utolsó élő kapcsolat kettejük között. BIOSZF;RA
64
Mindezek után a mozdulat, amellyel a nevét a Családnak tett hűségesküje alá biggyesztette, olyan megalázó volt Hayes számára, mintha ürülékben turkálna. De csakis így juthatott el az Íziszre. Mennyivel rosszabb lehetett Zoénak - gondolta a férfi -, akit gépezetként neveltek fel, és embertelen körülmények közé taszítottak, valahányszor a Személyzeti és Felszerelési pozíciói meggyengültek a Trösztökön belül. Zoe is tett hűségesküt, ám az övét a vérébe írták. A lány elérte a tervezet utolsó oldalát. Hayes látta, hogy arcára kiül a megdöbbenés. - Valami rossz hír? - kérdezte a férfi. Zoe felpillantott. - Mi? Nem, nem, dehogyis! Nagyon jó hír! Theo meglátogat itt, az Íziszen! Avrion Theophilus. Zoe tanára, gondolta Hayes. Az apja. A patrónusa.
65
R. C. WILSON
HAT EGY OCEANOLÓGUS SZÁMÁRA, aki azelőtt hosszú évekig a Földön dolgozott - és Freeman Li kétségtelenül ilyen volt - az Íziszi tengerfenék az ismerős és bizarr jelenségek kiszámíthatatlan arányú keverékét nyújtotta. A férfi persze bármelyik hasonló bolygón is azonnal felismerte volna a párnaköves lávaömléseket és az aktív vulkáni kürtőket: a „fekete füstölőket”, amelyek hőkilövellésekkel és egzotikus ásványi anyagok virágzásával árasztották el az óceán legmélyebb régióit. Li mélytengeri távszenzorának fénye a környező tengerfenéken tenyésző, szivárványszínű baktériumtelepekre vetült: ezer- meg ezerféle hőkedvelő egysejtűre, amelyek csaknem olyan idősek voltak, mint maga az Ízisz. Az óceanológusnak ez is ismerős látványt nyújtott: évekkel azelőtt találkozott már hasonló lényekkel a Csendes-óceán mélyén. Ezektől a támpontoktól eltekintve azonban az Íziszi tengerfenék különös volt, és a maga módján hatalmas is. Magas mésztartalmú növények tornyosultak a távoli felszín felé, hatalmas obeliszkeket és mecsetre emlékeztető építményeket alkotva. Köztük gerinces és gerinctelen lények úsztak-másztak, némelyikük nagy volt, többségük azonban egészen parányi - ezüstösen csillogtak, vagy épp halvány pasztellszínekben fénylettek a szokatlan megvilágításban. Bármennyire izgalmasak is voltak ezek a lények, Li nem őket akarta begyűjteni, hanem az egyszerűbb felépítésű egysejtűeket. Az Íziszi élet legősibb formái talán segíthetnek választ találni a nagy kérdésekre: miként fejlődött ki az élet az Íziszen, és hogyan lehetséges, hogy ez az élet, amely végtelenül hosszú eónokon át bontakozott ki, mégsem termelt ki semmit, ami bizonyíthatóan gondolkodó és érző értelemnek nevezhető. E mögött persze ott rejlett a legnagyobb kérdés, amelyet Li annyiszor átrágott már a Yambuku planetológusával, Dieter Franklinnel, és amely olyan alapvető és nyugtalanító volt, hogy néha már-már megválaszolhatatlannak tűnt: vajon egyedül vagyunk? Az élet távolról sem újdonság a világegyetemben - ezt az Ízisz és a többi tizenkét, bolygóközi interferométerrel BIOSZF;RA
66
felkutatott, biológiailag aktív planéta is bizonyította. Idővel nyilvánvalóvá vált, hogy az élet, ha nem is alakul ki feltétlenül, azért viszonylag gyakori jelenség a galaxisban. Ám hiába figyelt feszülten az emberiség, mindeddig nem érkezett semmilyen értelmesnek tűnő jelzés, nem kerültek elő űrhajók vagy csillagközi utazásra képes civilizációk nyomai. Az üresség felé terjeszkedünk, gondolta Li. Kiáltunk, de senki sem válaszol. Egyedülállók vagyunk. A férfi elhelyezte rakományát - egy adag baktériumkaparékot - a távszenzor tárolórekeszében, majd a felszín felé indult. Bőven akadt más dolga is: az Óceáni Bázis vezérigazgatója volt, így számára ez a távérzékelő-merülés csak apró, bűnös élvezetet jelentett. Odahaza egy halom jelentés és panaszosok hosszú sora várta: az Ipari Tröszt vállalati vezetőjének valamennyi rettenetes feladata. Olyan volt, mintha hadakozna a levakarhatatlan bürokraták ellen: hiába verte vissza őket újra meg újra, előbb-utóbb úgyis visszatértek. A távszenzor acélbuborékként emelkedett a felszín felé. Li figyelte, ahogy a tengerfenék egyre távolodik, de nem érzett mozgást, csak a saját zsibbadt gerincét, amely a távérzékelő-irányítókabin székébe préselődött. A szenzor irányítása annyira lefoglalta, hogy gyakran elfelejtett ülőhelyzetet váltani, így az ehhez hasonló expedíciók végére rendszerint kiújult a krónikus lumbágója. Elérte azt a mélységet, ahol a napfény már érzékelhetővé vált. Körülötte a víz eleinte indigókékre, majd a kora esti égbolt kékjére, végül pedig zavaros zöldre váltott. Li már látta a távolban lebegő Óceáni Bázist, egymáshoz láncolt gondoláival és horgonyaival - mintha a tenger egy imbolygó gyöngysort nyújtana felé -, amikor hirtelen megszólalt a riasztó. Li átadta a távszenzor irányítását asszisztensének, Kay Feinn-nek, majd átfutotta a gyors helyzetjelentést az irányítókabin képernyőjén, mielőtt a saját, sebesen villódzó adatrendezőjéhez fordult volna. Teljes leállás, válaszfalak lezárva: szennyezést észleltek a Hatos Gondolában. Az Óceáni Bázis legmélyebben fekvő 67
R. C. WILSON
laboratóriumi egysége veszélyzónává vált. Li még tíz percig vadászott lázasan információra, mire a műszaki részleg megerősítette, hogy a gondolából valóban szennyezést jelentettek, és hogy a két dolgozó, akik a riasztók megszólalása idején odabent tartózkodtak, azóta sem válaszolnak az ismételt hívásokra. Az érintett gondolát telemetriával sem lehetett megvizsgálni: az egész egység bezárult és elnémult. Az elektronikus meghibásodások különösen érthetetlennek tűntek. A mérnökök, akik zárt ajtókkal és bemeneti csatornákkal találták szembe magukat, nem tudták pontosan, hogy mit is tegyenek. Li azonban tudta. Parancsot adott, hogy a bázis kompját készítsék elő vészkiürítéshez, arra az esetre, ha további problémák adódnának. Utasította a kommunikációs személyzetet, hogy értesítsék az Űrállomást, és kérjenek tanácsot a fentiektől. Éppen Kenyon Degrandprét próbálta elérni a személyes vonalán, amikor Kay, aki még mindig a távérzékelőt irányította, így szólt: - Azt hiszem, ezt látnod kéne. - Ne most - felelte kurtán Li. - Lent vagyok a Hatos Gondolánál - magyarázta Kay. Ezt nézd meg! Az igazgató törölte a hívást és visszaült az távszenzor irányítószékébe. *** A Hatos Gondola súlyosan szennyeződött - ennyi már - a riasztásból is kiderült -, Li azonban semmilyen fizikai sérülést nem látott rajta a víz alatti távszenzor kameráin keresztül. A gondola külső érzékelősorainak vonulatára számos fénynyaláb irányult, ám ezek sem fedték fel a probléma forrását. Óriási, áttetsző gerinctelenek - Freeman csapata csak „harangállatoknak” nevezte őket - népes csordája sodródott a távszenzor felé, mert a fény odavonzotta őket. Ezek a lények azonban csak bosszantóak voltak, de teljesen ártalmatlanok: bambán kotorásztak a meleg egyenlítői vizekben, szerves maradványok után kutatva. Egy harangállatcsorda nem tehetett tönkre egy egész laboratóriumot. BIOSZF;RA
68
- Kay, mit kéne látnom? Két férfi rekedt a szennyezett gondolában: Kyle Singh, kuiperi mikrobiológus, és Roe Deveraux, földi tengerbiológus. Még ha túl is élték a kezdeti biológiai szennyezést (bármi is volt a forrása), az elektromos meghibásodás bizonyára végzett velük. A bázis ugyan az Ízisz meleg, egyenlítői vizein lebegett, a Hatos Gondola azonban így is elég mélyre merült ahhoz, hogy gyorsan leadja a tartalék hőjét. Ráadásul mostanra már a légcserélők is túltöltődtek, hiszen a riasztási program mérgezés gyanúja esetén automatikusan felpörgette a ventilátorokat. De az szinte biztos, gondolta Freeman, hogy a két tudós már nem él. A Hatos Gondolában tárolták a mélytengeri alkaloidamintákat. Jó néhány fokozottan veszélyes anyagot gyűjtöttek össze odalent, és ha ezek közül bármi is kijutott a manipulátorminták tárolójából és bekerült a légcserélő rendszerbe, Singhet és Deveraux-t valószínűleg azonnal megölte a mérgezés. A Hatos alatt már nem volt más, csak a horgonylánc és az Íziszi óceán feneketlen mélysége. A víz ebben a régióban tintás árnyalatú, türkizkék színben vibrált, és egy termopauzában keringett a nagy nyomást kedvelő harangállatok élőhelye és a sekélyebb vizek élénk fitokémiája között. Planktonszerű egysejtűek és hópehely alakú baktériumtelepek szállingóztak lefelé a sekélyebb vizekből: ez az állandó hószitálás táplálta az élettől hemzsegő mélytengeri övezetet. A gondola sötétségbe borult, de amúgy teljesen sértetlennek tűnt. Deveraux régóta panaszkodott az algaréteg miatt, amely elborította az ablakokat és a külső érzékelőket, Freeman azonban mindebből semmit sem látott. - Fordulj jobbra! - szólalt meg Kay szenvtelen hangon. Mintha az egyik ablak szigetelésénél gázszivárgást láttam volna. Talán le kéne küldenünk oda egy szerelőt. Li a szenzor karcsú fénynyalábjaival megcélozta a megerősített üvegből készült, kör alakú, lőrésszerű kémlelőablakot. Megvan. Ott mozog valami. A lámpa fényében aprócska gyöngyszemek futnak a felszín felé. Buborékok. Levegő. Li gyomra összeszorult a félelemtől. A veszély máris jóval fenyegetőbbnek tűnt. Ez nem egy túlnyomásos 69
R. C. WILSON
szellőzőnyílás vagy ballasztcseregáz. Kay-nek igaza volt: ez egy lék. Az igazgató visszaadta a szenzor irányítását az asszisztensének, felhívta az irányítótermet és utasította a válságmenedzsert, hogy helyezze készenlétbe az embereit a leválasztás-vezérlőknél. - És figyeljenek a ballasztokra is - tette hozzá -, ha esetleg megbillennénk! Ha a Hatos Gondolát teljesen elönti a víz, az egész elemet le kell választani, mielőtt az összes többit is magával rántja a mélybe. Ez volt a vészforgatókönyv: ledobni a sérült gondolát, reménykedni, hogy a zárózsilipek kitartanak és a ballasztokkal ellensúlyozni, nehogy az egész lánc ingamozgásba kezdjen. Li ezután visszaült a távszenzor irányítószékébe, és távolabb kormányozta a műszert a sérült gondolától. Fordulás közben a fénycsóvák egy újabb légbuborékláncra vetültek. Még több repedés. Istenem, gondolta Li, az egész labor egy kibaszott tésztaszűrő! Aztán a pániktól bénultan nézte végig, ahogy a gondola villámgyorsan és teljesen hangtalanul - magába roskad. A kettős fémből készült eresztékek tajtékos habot lövelltek, majd befelé csavarodtak, rongyos acéllemezekre szaggatva a gondola két félgömbjét. Li nem hallott semmilyen robajt (a szenzornak nem voltak hangrögzítő eszközei), de így is tisztán érzékelte az óriási lökéshullámot. A távérzékelő messzire bukfencezett, és csak nagy nehezen tudta visszanyerni az egyensúlyát. Freeman szeme előtt homályos és töredezett képek táncoltak. Remegés futott végig a gondolák láncolatán, és rázta a padlót a férfi lába alatt. Li elrendelte a vészleválasztást, és figyelte, ahogy a robbanó csavarok leszakítják a bázisról a sérült gondolát. Néhány törmelékdarab - poliészterpárnák, rácselemek a szövetminta-tárolókból vagy épp csomós ruhafoszlányok (amelyekről nem lehetett megállapítani, vajon tartalmaznak-e emberi maradványokat) - különvált az egymásba csavarodó fémszilánkoktól és zuborogva a felszín felé sietett. A gondola súlyos teste egyszerűen csak alámerült, saját horgonyláncaiba gabalyodva, mintha egy óriási kéz ragadta volna meg, hogy magával rántsa a mélybe. BIOSZF;RA
70
A halványan irizáló harangállatok sebesen siklottak keresztül a zavaros vízen, és riadtan menekültek az óceán sötétjébe. Amint eljutott hozzá a katasztrófa híre, Kenyon Degrandpre leintett egy szállítórobotot, és az űrállomás irányítótermébe vitette magát. Félt attól, amit ott megtudhatott, de nem hagyhatta, hogy ez elhomályosítsa az ítélőképességét. Előbb meg kell oldania a problémát, csak azután foglalkozhat a következményekkel. Az irányítóterem zsúfolásig telt aligazgatókkal, akik a szabad konzolokért birkóztak egymással. Degrandpre a mérnökök kivételével mindenkit szélnek eresztett, akinek nem volt legalább parancsnoki rangja, a kommunikációs személyzet tagjainak pedig meghagyta, hogy maradjanak a posztjukon, és ott várják a további utasításokat. Inkább könyörögjenek mosdószünetekért, gondolta, de ne legyenek folyton láb alatt! Azután maga mellé vette négy beosztottját és utasítást adott, hogy a központi képernyőre semmi mást ne adjanak ki, csakis a sérült óceáni állomásról beérkező adatokat. Úgy tűnt, hogy odalent mindenki gőzerővel dolgozik: csak a szokott telemetria-csatornákat hagyták nyitva. A károkat azonban az űrállomásról is könnyedén fel lehetett mérni. A víz alatti gondolalánc legalsó egysége összeroppant, alig néhány perccel azután, hogy a riasztórendszer biológiai szennyezés miatt lezárta. A két esemény között nyilvánvalóan van összefüggés - de mi lehet az? Most, hogy a gondola elveszett, bizonyára nehezebb lesz rájönni. Persze nem mintha bárkinek is lett volna ideje válaszok után kutatni: az Óceáni Bázis dolgozói lázasan igyekeztek, hogy stabilizálják az állomást, amely vészesen megbillent a sérült labor leválasztása után. Degrandpre eltűnődött, hogy vajon tényleg elkerülhetetlen volt-e a katapultálás, vagy csak Freeman Li próbált ezzel leplezni valamit, de a mérnökök meggyőzték az igazgatót, hogy a műveletet végre kellett hajtani, ha Li meg akarta menteni az óceáni bázis maradékát. Ugyanakkor… Ám a legsürgetőbb kérdés most az volt, hogy továbbterjedt-e a fertőzés, vagy sikerült megállítani. 71
R. C. WILSON
Degrandpre kávét rendelt mindenkinek az irányítóteremben, majd leplezetlen türelmetlenséggel várta, hogy Li - egy földi tudós, ez is valami - végre közvetlen csatornát nyisson az űrállomás felé. Az igazgató várakozás közben egyre tehetetlenebbnek érezte magát. Mindegy, hogy mi történik ezután: a földi felettesei biztosan dührohamot fognak kapni. Kénytelen lesz vörös kóddal ellátni a Családoknak szánt jelentését, és szembenézni a következményekkel (legalábbis azokkal, amelyek elől nem tud kitérni). Addig is… Addig csak imádkozhat, hogy a katasztrófa ne terjedjen tovább. Az egyik beosztottja kávét hozott: a szintetikus italnak olyan íze volt, mint a kútvízbe áztatott hamunak, Degrandpre mégis két csészényit hajtott fel, mire Li végre megjelent a képernyőn csapzott és izzadságfoltos Tröszt-egyenruhájában. Az oceanológus bőre ugyanolyan klasszikusan barna volt, mint amilyen klasszikusan fehér Degrandpréé. A Földön mindkét férfit egészen jóképűnek tartották volna, a Kuiperkolóniákon azonban nem: ott a mulatt-barna számított divatos bőrszínnek. - Az Óceáni Bázis teljes és azonnali kiürítését kérem közölte Li minden bevezető nélkül. Degrandpre csak pislogott. - Ön is tudja, hogy erre nincs felhatalmazása… - Igazgató úr, sajnálom, de szorít az idő. Bármi is pusztította el a Hatos Gondolát, először az embereket támadta meg, aztán az elektromos rendszereinket és végül a labor szerkezetét… és mindezt alig egy óra alatt. Nem akarok több embert elveszíteni. - A telemetriánk szerint sikerült megakadályozniuk a probléma terjedését. Ha önnek ellenkező irányú bizonyítéka van, kérem, ossza meg velem! - Tisztelettel, uram, semmire sincs bizonyítékom! Csak annyit tudok, hogy az egyik laborom az óceán fenekén hever és két emberem meghalt. A baleset idején éppen bakteriális mintákat vizsgáltak a manipulátorral. Nem tudom, hogy ennek köze van-e a történtekhez, de az biztos, hogy a bázis minden egyes mintatárolójában hasonló organizmusok találhatók. Ha fenyegetést jelentenek… BIOSZF;RA
72
- Ezt nem tudhatja. - Valóban nem, és éppen ezért… - Javasolja, hogy hagyjunk hátra rendkívül értékes erőforrásokat és felszerelést egy tragikus baleset és az ön feltételezései alapján. - Bármikor visszatérhetünk a bázisra. - Hihetetlen mennyiségű nyersanyag és sok száz munkaóra árán. - Igazgató úr… biztos benne, hogy vállalni akarja ezt a kockázatot? A rohadék… próbálja bebiztosítani magát arra az esetre, ha elfajulnának a dolgok. Degrandpre elképzelte, ahogy Li tanúskodik a Trösztök vizsgálóbizottsága előtt: Bár én egyértelműen állást foglaltam az evakuálás mellett… - Ha van bármilyen kézzelfogható információja, dr. Li, azt ossza meg velem, hogy legyen valami kiindulópontunk! Li az ajkába harapott, de jobbnak látta nem vitatkozni. - Ha figyelték a telemetriánkat, önök is ugyanannyit tudnak, mint én - jelentette ki. - A gondola ma délelőtt hibásodott meg. A legénység nem jelentkezett, csak a szennyezést jelző riadósziréna szólalt meg. Utasítást adtam, hogy zárják le a válaszfalakat. Röviddel ezután ismeretlen okból leálltak a labor elektromos és létfenntartó rendszerei. Egy órával később a gondola borítása megsérült, és az egység összeroppant a tengervíz nyomása alatt. Mindössze ennyit tudunk. - Sikerült felkutatni a roncsokat? - Sem elég robotunk, sem megfelelő felszerelésünk nincs, hogy szilárd roncsdarabokat hozzunk fel a tengerfenékről. - Rendben. Készítsék elő a komphangárt a kiürítéshez, de várják meg a parancsomat! Addig is próbáljanak meg néhány felszínen sodródó bizonyítékfoszlányt begyűjteni! Semmilyen tárgyi bizonyítékot ne vigyenek beljebb a karanténzónánál! Csak vegyenek mintát a manipulátorok számára! - Csak a jegyzőkönyv kedvéért: határozottan javaslom, hogy azonnal ürítsük ki a bázist és távirányítású eszközök segítségével végezzük el a vizsgálatokat! - Tudomásul vettem. Köszönöm, hogy megosztotta velem a véleményét. Most pedig kérem, tegye, amit mondtam! 73
R. C. WILSON
Az igazgató átadta a kommunikációs vezérlőt az egyik beosztottjának. Miután rögzítették az első jelentést és megszervezték a helyreállítási munkálatokat - és mivel időközben nem érkezett újabb riasztás -, Degrandpre az asszisztensére bízta az irányítást, és utasítást adott, hogy azonnal értesítsék, ha a helyzet súlyosbodik. Az órájára nézve észrevette, hogy már csaknem fél napja nem evett - ahogy rá való tekintettel senki más sem az irányítóteremben. Elrendelte a személyzet leváltását, és robotokkal ételt hozatott mindazoknak, akik a posztjukon maradtak. Azután a parancsnoki étkezőbe ment, ahol összetalálkozott Corbus Nefforddal. Az orvosigazgató éppen a legteljesebb nyugalommal fogyasztotta dinsztelt paprikából és basmati rizsből álló ebédjét. A kertekben termeltek bizonyos fűszernövényfajtákat, másokat pedig maga az Állomás szintetizált, Nefford tányérjából azonban a friss fokhagyma és bazsalikom meghökkentően intenzív illata áradt. A doktor leplezetlen örömmel fogadta felettesét. - Velem tart, igazgató úr? - invitálta. Degrandpre kimerülten rogyott le a szemközti székre. - Gondolom, már hallott róla. - Az Óceáni Bázison történtekről? Nos, igen, egy keveset. - Én ugyanis kerülni akarom a témát. - Lezárult a krízis? - Igen, a krízis lezárult - felelte Degrandpre. (Vagy csak szeretném?) - Két áldozattal? - Úgy tűnik, maga éppen olyan tájékozott az ügyben, mint én. Most pedig beszéljen valami másról, Corbus, vagy hallgasson, és hagyjon enni! - Egy távirányítású robot felvette a rendelését. Degrandpre farkaséhes volt, de csak könnyű salátát kért fehérjecsíkokkal. A doktor a rendreutasítás után egy ideig némán falatozott, ám hamarosan újabb témája akadt: - Úgy hallom, új Turing-programok érkeztek a Földről jegyezte meg. - Maga szinte ontja a jó híreket, Corbus. Nem is tudtam, BIOSZF;RA
74
hogy újabban a gépészet is foglalkoztatja. - Csak ha hatással van a jövőmre, igazgató úr. És talán az önére is. - Új Turing-programok? - tűnődött Degrandpre. - Nem emlékszem, hogy jóváhagytam volna a programváltást. Vagy ezek a jövő évi algoritmusok? - Ha jól értem, ezek vadonatúj programok, de a műszaki részleg szerint elsőbbségi kóddal érkeztek. - Már így is nehezen tudjuk tartani a karbantartási ütemtervet. Ha ezek a programok nem a gépek hatékonyságát javítják, kénytelenek leszünk módosítani a kvótáinkat. - A Személyzeti és Felszerelési egy bolygóközi interferométer alkatrészeit akarja előállíttatni a Turing-gyárainkkal. - Nevetséges. Ezt az elképzelést már évekkel ezelőtt elvetették. Persze előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz… felderítjük a közeli csillagokat, sőt, talán idővel Higgskilövéseket is indíthatunk az Ízisz-rendszerből… de semmiképp sem a közeljövőben. - Egy Íziszi interferométer képes lenne feltérképezni olyan bolygókat is, amelyek a Naprendszerből láthatatlanok. Mindez azonban csak elmélet, és valószínűleg még igen sokáig az is marad. Sem az Ipari Tröszt, sem a Családok nem támogatták a fokozott tempójú terjeszkedést a galaxis mélye felé. Csupán egyetlen irányból érkeztek olyan hangok, amelyek az űrkutatás iramának növelését sürgették - járjon ez bármilyen anyagi áldozattal -, mégpedig a Személyzeti és Felszerelési Ágazat szakadár csoportjaitól. Hacsak… Megerősödhetett időközben annyira a Személyzeti és Felszerelési, hogy szabadon felülírja a régi Turing-programokat? Tényleg képes lenne ezt ölbe tett kézzel végignézni az Ipari Tröszt? Degrandpre már túl régóta élt távol a Földtől, hogy megfejtse ezt a talányt. - Igazgató úr? Nefford szinte nyálcsorgatva várta felettese reakcióját. Degrandpre azonban úgy döntött, hogy a doktor ezúttal hiába várt. - Sajnálom, Corbus, de valami más járt az eszemben. Nefford vonásaira kiült a teljes megsemmisülés. 75
R. C. WILSON
- Gondolom, megbocsát, ha most távozom - állt fel az igazgató. - Na de uram… mi lesz az ebédjével? - Küldesse a kabinomba! Nyolc óra telt el anélkül, hogy az óceáni állomás a krízis kapcsán bármilyen új fejleményről tudósított volna. Lassan maga Freeman Li is kezdett megnyugodni: már nem követelt azonnali evakuálást, csupán egy „válságterv” kidolgozását sürgette, ami egyáltalán nem volt túlzott kérés a részéről. Degrandpre beleegyezett, hogy készenlétben tartsák a komphangárokat, és azonnali vizsgálatot rendelt el, majd a Yambukuról az óceáni bázisra küldte a kuiperi Elam Mathert, hogy felügyelje a munkálatokat. Az asszony a maga módján kimondottan kompetens szakember volt, és mivel régóta dolgozott felszíni bázisokon, kellő felkészültséggel rendelkezett a helyreállítási és izolációs műveletek irányításához. Miután hosszas eligazítást tartott a részlegvezetőknek, Degrandpre visszatért a kabinjába, hogy átnézzen egy rakás új üzenetet, amelyek nemrégiben érkeztek a Földről. És valóban, Corbus Neffordnak igaza volt: az igazgató az üzenetek közt megtalálta a parancsot, amely a Turing-gyárak programjának teljes körű átalakítását tartalmazta. Az értékes nyersanyagot mostantól az új projektbe, a nagy hatótávú bolygóközi interferométer építésébe kell majd ölniük. A Személyzeti és Felszerelési még az évtized vége előtt üzembe akarta helyezni a bolygók feltérképezésére alkalmas szerkezetet, és ráadásként egy sereg másodlagos szondát a kisebb aszteroidák és Kuiper-objektumok felderítésére, ahonnan idővel majd Higgs-kilövéseket indíthatnak. Őrület! Az Ipari Tröszt azonban együttműködést tanúsított, Degrandpre pedig nem szállhatott szembe a tervvel, hiszen az óceáni labor elveszítése már így is foltot ejtett az aktáján. Volt idő, amikor talán élvezte volna ezt a fajta intrikát. Akkoriban úgy gondolta, van hozzá érzéke. Ám ezúttal roppant méretű, arctalan, hegeli erők lendültek mozgásba körülötte. Hogy eltiporják vagy sem; nem rajta állt többé. Hacsak… Az irathalomban, a hivatalos közlemények közé rejtve BIOSZF;RA
76
egy kódolt parancsra bukkant: Zoe Fisher terepmunkájára „a lehető leggyorsabban” sort kell keríteni. Degrandpre eleinte ezt is SzF-függeléknek nézte, de tévedett: az utasítás az Ipari Tröszt kódjával érkezett. Az igazgató meghökkent. A Fisherlány tesztsétáinak felgyorsítása könnyen egy újabb emberéletbe kerülhet. Degrandpre tudta, hogy ez még tovább rombolná amúgy is törékeny jó hírnevét. És persze visszavetné a radikális SzF-terjeszkedést. Lehet, hogy éppen ez az Ipari Tröszt célja? Igazán kényes helyzet állt elő. A parancs tényleg ártalmatlannak tűnt. Csak egyetlen különös vonása volt: noha Személyzeti és Felszerelési projektre vonatkozott, nem szerepelt rajta az SzF jóváhagyása. Vajon van ennek jelentősége? Az igazgató csak egy dologban lehetett biztos. A Fisherlányon nagyon sok minden múlik, és nagyon sokan figyelik a lépteit. A lány - ahogy Degrandpre apja mondaná - sarokvas, amelyre óriási súlyt függesztettek. Az élete - vagy a halála egészen biztosan hatással lesz Degrandpre életére is.
77
R. C. WILSON
HÉT ZOE AZ ÁLLOMÁS TÁRSALGÓJÁBA SIETETT, amint meghallotta a hírt. A Yambuku-család nagy részét már ott találta: komoran csoportosultak a központi plazmaképernyő körül, amelyen az óceáni bázis telemetria-részletei villództak. Zoe este korán lefeküdt, és már mélyen aludt, amikor az első hírek befutottak. Mire megszólaltak a riasztók, hogy összehívják a Yambuku valamennyi dolgozóját, odaát Singhet és Deveraux-t már hivatalosan is halottá nyilvánították, laborjukat pedig összeroppantotta és elnyelte az egyenlítői tenger. Hayes azt mondaná, az Ízisz végzett velük. Zoe azonban képtelen volt rávenni magát, hogy így tekintsen a balesetre. Még mindig rendíthetetlenül hitte, hogy nem az Ízisz az ellenség, hanem az óvatlanság, a tudatlanság vagy a váratlan, kiszámíthatatlan helyzetek. Singh és Deveraux is szolgált egy ideig a Yambukun próbaidős újoncként. A bázis legtöbb dolgozója ismerte őket. Az Űrállomás visszahúzódó technikusait és a legmagasabb rangú kachókat leszámítva az Íziszen mindenki ismert mindenkit, és ez különösen érvényes volt az előretolt bázisok maroknyi személyzetére; a felszínlakókra. A Yambukun most ugyanúgy gyászolták Singhet és Deveraux-t, ahogy nemrég nyilván az óceáni laborok munkatársai is megsiratták Macabie Feyát. Három halott, mióta az Íziszre jöttem, gondolta Zoe. Mintha egy csatatéren lennénk. Csak nézzük, ahogy a társaink sorra elesnek. Tonya Cooper egy beosztott fitokémikus, Em Vya vállára borult, és mindketten halkan sírdogáltak. Zoe érezte, hogy lassan rajta is erőt vesz a gyász. Nem ismerte a két férfit, de átérezte, milyen szörnyű haláluk lehetett, ahogy összezúzta őket az óceán könyörtelen tömege. Akárcsak Macabie Feya, gondolta a lány, őt is épp így ragadták magukkal az Ízisz sivár, embertelen, roppant erői. Tam Hayes némán állt a szoba keleti sarkában, az Íziszt ábrázoló földgömb mellett. Zoe Elamtól hallotta, hogy a glóbusz megformázása Mac Feya egyik kedvelt szabadidős elfoglaltsága volt. Művéhez - amelyet bátran lehetett BIOSZF;RA
78
műalkotásnak nevezni - a Yambuku fölös készleteiből szerezte az alapanyagot: folyékony szilikonból méretes buborékot fújt, a gömb felszínére pedig egy szerelőrobottal vésette rá az Űrállomás archívumából letöltött domborzati térképeket. Az enyhén áttetsző glóbusz jégkék és fagyszürke színekben játszott. Zoe figyelte, ahogy Hayes megpörgeti a gömböt, hogy megtalálja az óceáni bázist: egy végtelenül parányi pontot az egyenlítői tenger déli vizeinek üveges, türkizkék felületén. A lány odalépett Hayes mellé és vele tartott, amíg a férfi bejárta ujjával a képzeletbeli útvonalat a legközelebbi - ötezer kilométerre elterülő - jelentős szárazföld: a Nagyobbik Kontinensből görbe ujjként előmeredő vulkáni szigetcsoport felé. Zoe szinte olvasott Hayes gondolataiban: még több halál ebben a különös és hatalmas, kék sivatagban… Kezét a férfi karjára tette. A mozdulat ösztönös volt, így a lányban eleinte nem is tudatosult. Csak apránként lett úrrá rajta a megdöbbenés. Hayesnek mintha fel sem tűnt volna: csak akkor pillantott fel, amikor Zoe elhúzódott. Az ingujja meleg volt. Meleg, akár a teste. - Vesztésre állunk - mondta Hayes. - Istenem, Zoe! Gigadollárokat öltek bele, hogy idehozzanak és itt is tartsanak minket, mi pedig elveszítjük a csatát a bolygó ellen. - Kéretlenül is viszonozta az érintést: Zoe vállára tette a kezét, a lány pedig egyszerre több dologra is felfigyelt: a férfi illatára, a szoba morajára és a bázis homeosztázisának éjjeli sustorgására. Kívülről a Yambuku sárgás fénybuboréknak tűnhet a holdtalan sötétségben, amelyben az erdő lakatlan szobái és kanyargó folyosói nyújtóznak a hegyek felé, a tenger felé. - Ez már több mint véletlen. Könnyen lehet, hogy Dieter üldözési mániája megalapozott. A bolygó lehámozza és feltépi a védőburkainkat, feltárja a sebezhető pontjainkat. Ha ez így folytatódik, hamarosan végleg lezárják ezt a bázist, és távvezérelt robotokkal folytatják majd a kutatást… - De hiszen baleset volt! - Zoe csak ennyit tudott kinyögni. Hülyeség, dohogott magában. - Ez sem a Trösztöket, sem a Családokat nem érdekli. De engem érdekel, gondolta Zoe, és tudom, hogy Tamet is érdekli, csak ő nem meri nyíltan kimondani. 79
R. C. WILSON
Elam Mather vágott keresztül a szobán gyűrött alvóruhájában, aggodalommal teli tekintettel, kezében egy világító adatrendezővel. - Újabb hírek az Űrállomásról - jelentette be. Hayes gyanakvóan pillantott rá. - Át kell repülnöm az Óceáni Bázisra - magyarázta Elam. - Mármint a maradványaira. Azt akarják, hogy derítsem ki, mi történt. A személyzet lassan kifelé szivárgott a társalgóból, ahogy nyilvánvalóvá vált, hogy az óceáni állomáson stabilizálódott a helyzet. Zoe teljesen éberen, koffeinnel telepumpálva ült az egyik tárgyalóasztalnál és a fali képernyők sápadt fényében fürdőzött. Végül megvárta, amíg Jon Jiang, az éjszakai műszak technikusa egy baljós biccentéssel elbúcsúzik tőle, és elhagyja a helyiséget. Zoe végre teljesen egyedül maradt és szinte lopva osont a nyugati fal képernyőjéhez, hogy a kimenő adatforgalom kimerevített képét átkapcsolja az egyik külső kamerából továbbított élő felvételre. A monitor felső sávjában futó adatsor szerint odakint hűvös volt az éjszaka. Huszonegy Celsius fok, nyugatészaknyugati szél, sebessége átlag öt kilométer per óra. A csillagok mint gránátkövek ragyogtak a súlyos égbolton, amelyet itt-ott pehelyfelhők fátyoloztak. Zoe furcsán érezte magát. Nem tudta volna pontosan megnevezni az érzést. Arra emlékeztette, amikor Theo évekkel ezelőtt eljött érte, hogy kiszabadítsa a teheráni árvaház zord folyosói és hátborzongató kőkamrái közül. Akkor is az érzések ellentmondásos keveréke dúlt benne: félelem a jövőtől, félelem ettől a magas, fekete egyenruhás idegentől, ugyanakkor felajzott, ideges öröm és a szabadság édes ígérete. A teheráni emlékeit addig „simították el” - ez volt rá az orvosi szakkifejezés -, míg eltorzultak és teljesen hatástalanná váltak. Zoe csak annyit tudott, hogy a börtönőrök megerőszakolták és éheztették a nővéreit, és hogy az ő testét is kényük-kedvük szerint használták. Soha nem bocsátott meg nekik, ám az érzelmei időközben elcsitultak: BIOSZF;RA
80
kínzói többsége valószínűleg meghalt a negyvenes zavargások során, amikor a tűzvész, amely végigsöpört a túlzsúfolt ipari negyedeken, az árvaház tömbjét is elemésztette. Ők meghaltak, míg Zoe életben maradt. És ami még jobb: a lány végül visszakaphatta különleges küldetését, amelyre született: a csillagokat. Akkor hát miért rezzen össze az anyagi világ legkisebb érintésétől is? Beleborzongott, amikor odakint, a védőruhájában a vállára hullott az Íziszi eső első, hűs cseppje. És borzongott akkor is, amikor Tam Hayes széles, érdes tenyere a vállához ért. Nem szeretem, ha hozzám érnek. Hányszor ismételte el magában ezt a kis mantrát az élete során? Az orvosi fejlődéskutatók szerint ez a viszolygás még a teheráni évek öröksége volt és túl mélyen gyökerezett ahhoz, hogy meg tudják szabadítani tőle. De ahová indult, ott amúgy sem számíthatott különösebben sok érintésre, legalábbis magányos túrái során az Íziszi vadonban - emberire biztosan nem. De akkor miért futják el a szemét a könnyek, amikor az éjszakai égboltra néz? Miért téved a keze újra és újra a vállához, ahol Tam Hayes megérintette, mintha őrizni akarná a férfi testének melegét? Miért kezdtek el felszínre törni az emlékei, akár a víz egy sötét, föld alatti forrásból? Zoe tudta, hogy valami nincs rendben vele. És hogy nem beszélhet róla senkinek. Ha kiderülne róla, hogy beteg, azonnal visszaküldenek az Űrállomásra, sőt, talán egyenesen a Földre. Elszakítanák a munkájától. Elszakítanák Tam Hayestől. Elszakítanák az életétől. *** Két nap telt el. Az óceáni állomáson sikerült stabilizálni a helyzetet, és ettől valamennyire a Yambukun is javult a hangulat, bár Zoe észrevette, hogy a bioveszély-elhárítók még mindig a kezük ügyében tartják az adatrendezőiket, felkészülten várva az újabb híreket. Reggel a lány 81
R. C. WILSON
szimulációs sétát tett a Rézfolyótól nyugatra eső, buja erdőkben, majd az ebédjével együtt a hangár előkészítő helyiségébe költözött, mert meg akarta nézni, ahogy a karbantartók felkészítik a kompot, amellyel Elam átszeli majd az óceánt. A karbantartás a műszaki részleg feladata volt. Lee Reisman, Sharon Carpenter és Kwame Sen barátságosan integetett Zoénak a hangárból, Kwame pedig különösen gyakran pillantott lopva a lány felé. Vajon ez a vonzalom jele? Szexuális vonzalomé? A gondolat nyugtalanította Zoét. Otthon, az SzF-iskolákban vele egykorú fiatalokkal tanult együtt, osztálytársai azonban többségükben heteroszexuális lányok vagy kasztrációs hegeikkel kérkedő, ifjú, arisztokrata hímek voltak. Zoe nem is foglalkozott velük. Számos különféle maszturbációs szútrát sajátított el orvosai és oktatói segítségével, mivel szexuális igényeit az elképzelések szerint csakis saját maga elégíthette ki. És ezzel elméletileg be is kellett volna érnie. Az utóbbi időben azonban minden éjjel maszturbált, és ilyenkor… nos, meglehetősen gyakran gondolt Tam Hayesre. Elam Mather belépett a terembe, és leült Zoe mellé az asztalhoz. Félretolt egy halom ellenőrzőlistát, hogy helyet csináljon a kávéscsészéjének. Szórakozottan odabiccentett a lánynak, de nem szólt egy szót sem, csak a kompkarbantartást bámulta. Kwame jobbnak látta visszafogni a pillantásait. - Szerencsés utat! - mondta Zoe. - Hogy? Ja, igen. Inkább ne kívánj szerencsét! Ha az embernek szerencsét kívánnak, az mindig balszerencsét hoz. A kuiperiek hajlamosak voltak ehhez hasonló, zavarba ejtő megjegyzéseket tenni. Zoe minden idevágó történelemkönyvet elolvasott, és ugyanolyan jól ismerte a Köztársaságok alapításának történetét, mint bármelyik kisiskolás a Naprendszerben. De ezek a száraz adatok nem készítették fel rá, hogy jobban megértse egy túlnyomórészt kuiperiekből álló közösség - jelen esetben a Yambuku működését: a rangok közti riasztó átjárhatóságot vagy épp a gátlástalan szexualitást. A kuiperi férfiakat rangtól és pozíciótól függetlenül sohasem kasztrálták, és ettől az ember úgy érezte, mintha állatokkal lenne összezárva. Ezek a férfiak BIOSZF;RA
82
nem titkolóztak: nyíltan vállalták a vágyaikat, a randevúikat, sőt, akár a közösüléseiket is… - Annyira azért nem vagyunk rosszak - jegyezte meg Elam. - Már gondolatolvasó is vagy? - kérdezte Zoe elkerekedett szemmel. - Dehogy! - kacagott az asszony. - Csak régóta dolgozom földiekkel. Az ember egy idő után már könnyedén felismeri ezt az arckifejezést, tudod, ez az „Uramisten, mi jöhet még?” Zoe megkockáztatott egy mosolyt. - De ami azt illeti - tette hozzá Elam -, te egészen ügyesen alkalmazkodsz, ahhoz képest, hogy földlakó vagy. - Nem vagyok földlakó. Illetve, csak annyira, amennyire te „kuiperlakó” vagy. Úgy értem… most mindketten itt vagyunk, nem igaz? - Jogos. Igazad van. Itt vagyunk. Már nem azok vagyunk, akik voltunk. - Elam viszonozta Zoe bátortalan mosolyát. Kezdem érteni, mit lát benned Tam. Zoe elpirult. És arra gondolt: szóval lát bennem valamit? Aznap éjjel az első otthonáról álmodott: nem a borzalmas teheráni kaszárnyáról, hanem a hűs és simogató Személyzeti és Felszerelési bölcsődéről, amelyben a kisgyermekkorát töltötte. Az intézmény valahol az amerikai vadon mélyén, egy enklávéban működött. A smaragdzöld, kupolás épület amelyet piknikek alkalmával messziről is látni lehetett harmatcseppként csillogott a láthatárig húzódó, füves pusztaságban. A bölcsőde hálószobái és játszótermei puhák és fényűzők voltak, akár a bársony. Csupa lekerekített sarok mindenütt, még a levegő is hűs és édes illatú. Zoe ott sosem érzett félelmet vagy kétséget - nem, a bölcsődében soha. A (gyakran teljesen emberi lény) dadusok mindegyike egy-egy különleges gyermekre vigyázott. Határozottak, de mindig kedvesek voltak, akár egy sereg dundi őrangyal. Zoét minden reggel és délután zöld játszóruhába öltöztették, amely frissen keményített, tiszta, egyszerű textilből készült. És alig várta az esti fürdetést, amikor a 83
R. C. WILSON
testvéreivel pancsolhatott, míg a szoptató dadusok, kisbabával a karjukban, olvadozva nézték őket a gőzölgő medence feletti teraszokról. Álmában a lány újra a fürdőmedencében játszott és hullámokkal ostromolt egy sárga úszógumit. Az álom azonban hirtelen nyugtalanítóvá vált, amint hatalmas fák páfrányfenyők vagy mocsári ciprusok - törtek fel a földből a medence körül és pillanatok alatt sűrű erdővé terebélyesedtek. A testvérei vidám zsivaja azonnal elnémult Zoe körül. Egyedül maradt, meztelenül, borzongva egy erdő mélyén: ilyen erdőt még sohasem látott azelőtt. Kimászott a bölcsőde medencéjéből a mohás partra. Lába puha, fekete földet taposott, a köveket pedig bársonyos, zöld májvirág borította. Nem tudta, hogy került ide, sem azt, hogyan találhatna haza. Érezte, ahogy összeszoruló gyomrából lassan fölfelé kúszik a rettegés. Aztán egy emberalak, egy árny bukkant elő a párából és ködből. Avrion Theophilus volt, az ő imádott Theója, vasalt, makulátlan SzF-egyenruhájában… ám amint felismerte, Zoe hátat fordított, és rohanni kezdett, futott amilyen gyorsan csak tudott, de hiába, mert futás közben is hallotta a háta mögött a férfi lépteinek dobbanását. Zoe sötétben ébredt. A szíve hevesen kalapált, de hamarosan elcsitult. A veszély és a feszültség érzete azonban tovább vibrált a lány testében. Csak egy rémálom, gondolta Zoe. De még sosem volt rémálma. Kiszorította tudatából a szörnyű élményt, és megint Tam Hayesre gondolt, ahogy öntudatlanul megérintette a férfit a társalgóban… zubbonya szövetére és a tekintetére, amely egy pillanat törtrészére összetalálkozott az övével. Valami baj van velem, mormolta megint magában. Istenem, nyögött fel, ahogy a lába közé nyúlt, ujjaival széttárta a szeméremajkát és rátalált a csikló apró, kemény, csomós dudorára. Az orgazmus gyorsan zúdult rá, akár egy forró hullám. Zoe az ajkába harapott, hogy ne kiáltson fel.
BIOSZF;RA
84
NYOLC ELAM MATHER SZOKÁS SZERINT megszédült egy kicsit, ahogy a komp felemelkedett a Yambuku hangárjából a párás égboltra. Egyre nőtt a távolság köztük és az Ízisz között, de nem nőhetett elég nagyra: szuborbitális pályán repültek, így a fél bolygót meg kellett kerülniük, hogy eljussanak a sérült óceáni bázisra. Jó néhány órás repülésnek néztek elébe, még akkor is, ha kihozzák a maximumot a lomha űrsiklóból. A bolygókkal csak az a baj, hogy túl nagyok, gondolta Elam. A sikló személyzete az Űrállomás legénységéhez tartozott, tagjai pedig többnyire kuiperi származásúak voltak, szimpatikus fickók, de nem túl beszédesek. Elam elhelyezkedett az utastér egyik ülésében, és kikereste adatrendezőjéből az egyik földi bestsellert - az ikerrészecskekapcsolaton keresztül időnként átdobtak egy-egy ilyen népszerű regényt, feltehetően a magányos határvidéki dolgozók épülésére. Ez a melodráma (E. Quan nehéz választása) egy középvezetői család leányáról szólt, aki beleszeret a Családok egyik pályát tévesztett ifjú leszármazottjába. Ó, jaj, micsoda tragédia! A Családi örökös, amikor ráébred, hogy nem köthet törvényes házasságot hősnőnkkel, önként jelentkezik kasztrációra, míg a leány, kiábrándultan ugyan, de jóval bölcsebben tér vissza saját közegébe. Micsoda baromság, gondolta Elam. A valóságban ez a két ember soha nem találkozhatna, de ha esetleg mégis, szóba sem kerülne, hogy viszonyuk legyen egymással. Az arisztokrata megdugná a prolit, aztán másnapra elfelejtené a nevét. Egy ilyen jó kapcsolatokkal rendelkező férfi soha nem egyezne bele, hogy kiheréltesse magát. A kasztráció arra való, hogy a bérből és fizetésből élő dolgozókat távol tartsa a Felsőbb Családok lányaitól - nem többre, és nem kevesebbre. Degrandpre és a hozzá hasonló kachók büszkén viselik a sebhelyeiket, őket azonban kimondottan arra nevelték, hogy egész életüket a dicsőséges szolgálatnak szenteljék. A prolik, a földi népesség hatalmas tömegei, akikkel senki sem törődött, egyszerűen csak keféltek és igyekeztek a lehető legjobban házasodni. És persze szaporodtak, noha a számos szabadon garázdálkodó, sterilizáló hatású vírus segített 85
R. C. WILSON
kordában tartani a népességnövekedést. Elam a Földön végezte tanulmányai nagy részét, és nem voltak illúziói a bolygóval kapcsolatban… nem úgy, mint Tam Hayesnek, vagy akár Zoénak, az SzF lombikbébijének. Az asszony az ablak felé fordult - amely valójában nem is ablak volt, hanem élő videokapcsolat a többrétegűen szigetelt űrkomp külső felületén működő kamerán keresztül. Figyelte, ahogy a szárazföld nyugat felé száguld alattuk. Az Ízisz ebből a magasságból szívszorítóan békésnek tűnt. A hósapkákkal borított Rézhegység helyét átvették a szétterülő, alluviális síkságok és az égkék folyókkal erezett, füves puszták. A felhők árnyékukkal a prérit súrolták, a folyamok pedig végül mocsaras öblökké és sós vizű torkolatokká szélesedtek: így jött létre a hatalmas keleti partvidék, ahol a madarak akkora csapatokba verődve köröztek, hogy még a komp repülési magasságából is jól lehetett látni őket. Mindezt az Íziszen dolgozók inkább tudták, mint a saját szemükkel látták: nagyrészt az űrállomásról térképezték fel a területet, és csak a komprepülések során vagy nagy hatótávolságú távvezérelt szenzorokkal vethettek rá egy-egy pillantást. Itt minden érintetlen, gondolta Elam. Sőt, bizonyos értelemben az egész Ízisz az, hiszen még soha nem érintette ember, és különösen nem fedetlen emberi bőr. A bolygó tele van élettel, de ez az élet a földinél egymilliárd évvel idősebb - sokkal fejlettebb, ugyanakkor sokkal primitívebb is. A kihalási hullámok hiánya megóvta a hirtelen változásoktól, ezért mindennek teret engedett: minden nemzetségnek, minden túlélési stratégiának, kivéve az emberi, a földi, az érző és gondolkodó tudatot. Olyan egyszerű teremtmények vagyunk, tűnődött magában Elam, hogy a szervezetünk képtelen tolerálni ezeket a csiszolt, kifinomult fitotoxinokat, a számtalan mikroszkopikus ragadozót, amelyeket az Ízisz milliárd éves, komplikált és belterjes evolúciója hozott létre. Az emberi immunrendszer arzenáljában nincs olyan fegyver, amely képes lenne felismerni és visszaverni a láthatatlan Íziszi hadakat. Folyamatos ostrom alatt állunk, folytatta töprengését Elam, és eszébe jutottak a baktériumkolóniák, amelyek elkoptatták a Yambuku szigeteléseit, és a vékony algarétegek, amelyek talán hozzájárulhattak a mélytengeri tragédiához. Mi BIOSZF;RA
86
nem ismerjük fel őket, de szilárdan hiszem, hogy ők felismernek minket. Falakat és gátakat építünk ellenük, de az élet így is beszél az élethez. Az élet beszél az élethez: ez a dolgok rendje. A komp elhagyta a szürkéskék kontinentális talapzatot, és Elam egy ideig csak az óceánt látta maga alatt: a kobaltkék, fehér hullámtaréjokkal szabdalt víztömeget, vagy a felhők gyakran kavargó tömbjét, a kitörni készülő trópusi viharok felhúzva a vakító napfényben, akár villámokból tekercselt órarugók. A tenger végeláthatatlan felszínén nem tűnt fel sem hajó, sem hajósodor, semmi emberi… még egy összeszögelt deszka vagy kifakult műanyagpalack sem. Nincs más odalent, gondolta Elam, csak idegen rákocskák, tengeri moszatok és széllel sodródó habfoszlányok. Ismét eszébe jutottak az Íziszi és a földi életet elhatároló válaszfalak, majd a Föld és a Kuiperi Köztársaságok közti hosszas karantén: a sötét idők, amikor a Föld lakosságának jelentős részét elragadták a járványok, míg a Köztársaságok szinte erőfeszítés nélkül nyerték el a teljes függetlenséget. A Köztársaságok szövetsége az emberiség történetének legtávolabbi és legellenségesebb környezetében alapított kolóniái: a Kuiper-objektumok, az aszteroidák, az Oort-felhő bányái és a marsi légfarmok között jött létre. A külső rendszer hidrogén-oxigén alapú gazdasága végleg önállósult és levált a Föld nagyképűen kezelt vízvagyonáról. Az emberiség kettéhasadt, akár egy szűznemzéssel szaporodó sejt, a megosztottság azonban sosem lehetett teljes, hiszen az élet mindig keresi az életet. Az Ipari Tröszt újra kijuttatta az űrbe a gondokkal küzdő emberiséget, ám a régi sebeket - a polgárok sérelmeit, a politikai megosztottságot - már nem tudták begyógyítani. A Föld végül a bürokratikus arisztokráciába menekült, a Kuiperi Köztársaságok pedig megmaradtak az anyabolygó rakoncátlan gyermekeinek; jeges erődítményeikben megteremtették a maguk pogány vagy épp puritán utópiáit, ahol senki sem vágatta le a golyóit, hogy megerősítse a hűbéresküjét, az Isten szerelmére! De az élet mindig keresi az életet. Itt van például Tam Hayes, egy igazi kuiperi árva, akit a doktriner Vörös Tövisek kiközösítettek, mert aláírt egy 87
R. C. WILSON
szerződést az Ipari Tröszttel. De azért tette, mert ez volt az egyetlen út az Íziszre, a távoli, a mesés Íziszre, a Köztársaság Mandalayába. Hayes eladta a múltját egy álomért. És ott volt még Zoe Fisher, a legengedelmesebb lombikbébi, akit a Föld valaha is a hátán hordott. Neki, a női kasztráltnak, egyenesen tilos volt álmodnia. Az Ízisz azonban valahogy összefűzte őket. Ezt mindenki azonnal észrevette, csak még ők maguk nem… Elam számára legalábbis nyilvánvaló volt. Ha bármikor egy helyiségbe kerültek, Zoe hűséges bolygóként keringett Hayes körül, Hayes pedig úgy követte mindenhová a lányt, mint egy távvezérelt robot az antennáját. Elam nem helyeselte a földi-kuiperi viszonyokat, mert tudta, hogy általában nem tartósak… itt azonban, úgy vélte, történt valami, amire talán a Személyzeti és Felszerelési sem számított: elgörbült egy csavar a Trösztök durva emberi gépezetében. Az élet váratlan fordulatot produkált. Elam ezt hajlandó volt jóváhagyni. Talán hajlandó volt. De Tam még sok mindent nem tudott Zoéról, és Elam úgy érezte, kötelessége megosztani a férfival mindazt, amit ő megtudott róla. Megnyitotta az adatrendezőjét, és belefogott egy üzenetbe… azt tervezte, hogy leszállás után elküldi Tamnek. Miközben írt, hirtelen felfigyelt egy vulkanikus szigetcsoportra a sikló jobb szárnya alatt: a szigeteket egészen az ősi kalderák pereméig dús, zöld növényzet borította. A sekély vizet színes habbá keverték a part menti korallzátonyok - amelyeket azonban nem korallok, hanem egy egészen eltérő, gerinctelen, mészmegkötő faj képviselői hordtak egybe. A fények itt hosszabbra nyúltak és völgyekké mélyítették az alacsony hullámközöket. Lehet, hogy elaludtam? - gondolta Elam. A legénység egyik arra járó tagja közölte vele, hogy alig fél óra múlva várható a landolás és a fertőtlenítés. Elam megigazította a biztonsági övét, elrakta az adatrendezőt, és ismét lehunyta a szemét. Zoéra és Hayesre gondolt és az élet szívósságára; az egyesülés, a keveredés, a kibontakozás általános és egyetemes vágyára… és az élet sebezhetőségére is; a tengerre, a nagy halra, amely megeszi a kis halat, és a hatalmas távolságra közte és a Föld között. BIOSZF;RA
88
A mélytengeri állomás vezérigazgatója Freeman Li volt, egy földi kacho, akivel Elam a kiképzés során és az Íziszen is dolgozott már együtt. Az asszony jobban kedvelte őt, mint a földieket általában: Li rugalmasan gondolkodó, barna bőrű, alacsony termetű és hordómellű férfi volt; serpa ősökkel és egy marsi légfarmon élő családdal. Sokat aggodalmaskodott, de az aggodalmai általában hasznosnak bizonyultak. Most is aggódott. A fertőtlenítőből Elamet azonnal a legközelebbi tárgyalóba vezette; egy alacsony mennyezetű, nyolcszögletű szobába a mikrobiológiai labor és a karbantartó részleg között. Az asszony gyanította, hogy a tengerszint alatt vannak, de nem tudta pontosan megállapítani, mivel az óceáni bázis ugyanolyan izolált volt, mint a Marburg vagy a Yambuku. A laborok súlyelosztása és a horgonyok megakadályozták, hogy a hullámzás elmozdítsa az állomást, bár tájfunok idején állítólag - legalábbis Elamnek ezt mesélték - a gondolalánc lomha ólomnehezékként himbálódzott. Ezúttal azonban nem volt semmilyen mozgás. - Őszinte leszek hozzád, Elam - kezdte Li, szórakozottan kavargatva a teáját. - Amikor a baleset bekövetkezett, arra kértem Degrandprét, hogy azonnal ürítsük ki az állomást. Még most is úgy gondolom, hogy ezt kellett volna… illetve ezt kéne… tennünk. Bármi is ölte meg Singhet és Deveraux-t, és pusztította el a Hatos Gondolát, túl gyorsan csapott le ahhoz, hogy játszadozhassunk vele. És még mindig nincsenek egyértelmű gyanúsítottjaink. Rengeteg mérgező anyag van odalent, de ugyanezek az anyagok az állomás összes többi manipulátor-tárolójában is megtalálhatók. Ha volt bármi, amit kizárólag a Hatos Gondolában vizsgáltak, az csakis valamilyen kémiailag vegytiszta összetevő vagy kivonat lehetett, semmiképpen sem élő szervezet. - Valamilyen maró hatású anyag? - Igen, egy részük erősen maró, és kivétel nélkül mindegyik halálos méreg. Ha egy nagyobb adag kiszabadult, gond nélkül megölhetett két embert és beindíthatta a biológiai riasztókat. Viszont a gondola sérülését… nem, azt nem okozhatta egyetlen anyag, de még több anyag kombinációja sem. Ez teljesen elképzelhetetlen. - Mármint a jelenlegi tudásunk szerint. 89
R. C. WILSON
Li vállat vont. - Igazad van. Valójában semmit sem tudunk. De itt mikrogrammnyi mennyiségű vegytiszta összetevőkről van szó. - Volt bármi más problémátok a baleset előtt? - A Hatosnak állandóan gondjai akadtak valamilyen algás trutymóval, ami zavarta a mintavevő és érzékelő egységeiket. De ebből ne vonj le messzemenő következtetéseket, Elam! Lényegében ugyanez a probléma jelentkezett mindenütt az állomáson, csak a mélyebb régiókban jobban. És annak, hogy egyszerre következzen be a két esemény, mármint a méreg kiszabadulása a laborban, és egy szigetelési hiba, ami elég súlyos ahhoz, hogy a gondola egész szerkezete összeroppanjon, elenyészően kicsi a valószínűsége. - Ugyanaz, ami átrágta a vízmentesen záró szigeteléseket, kiiktathatta a manipulátortárolókat is. - Talán. Ez elképzelhető. És szerinted ez nem jelent első fokú biztonsági kockázatot? Elam elgondolkodott. - Ha jól értem, a Hatos Gondolát csak az érzékelőegységekre rakódott algaréteg tette egyedivé a többihez képest, ugye? - kérdezte. - Hogy mennyire volt egyedi, azt nem tudom. Viszonyítás kérdése. De abban az értelemben, ahogy te érted: igen. - Megnézhetném ezeket az organizmusokat? - Hogyne. Freeman Li Degrandpre ellen fogadott: a lánc felső két gondolájába helyezte át a személyzetet, ahonnan vészhelyzet esetén könnyen eljuthattak a komphangárhoz. A másik három gondolát lezárták és légmentesen elszigetelték. Ez jelentősen csökkentette a bázis termelékenységét, és két, ígéretesnek tűnő kutatást is félbeszakított, de Li kijelentette: - Ez Degrandpre gondja, nem az enyém. Elam ezt a hozzáállást dicséretesen „kuiperiesnek” találta. Követte a férfit egy szűk közlekedőaknán keresztül, a legalsó működő gondolába. Megakadt a szeme a válaszfalakon, ahogy áthaladt alattuk: hatalmas, nyomásvezérelt acélajtók, amelyek könyörtelen gyorsasággal, a pillanat törtrésze alatt képesek bezárulni. Abban a pocsék BIOSZF;RA
90
földi regényben szerepelt egy bekezdés egy egérről, ami egérfogóba sétál. Elam még sohasem látott szabadon élő egeret, sem egérfogót, most mégis el tudta képzelni, hogy érezhette magát a rágcsáló. Freeman Li főnöksége alatt a mikrobiológiai labor biztonsági előírásai mindig is szigorúak voltak, a baleset óta azonban kimondottan drákói szigor jellemezte őket. További utasításig minden Íziszi organizmust és vegytiszta összetevőt úgy kellett kezelni, mintha igazoltan a legmagasabb, ötös szintű veszélyességi osztályba tartoznának. A labor légmentesen lezárt előszobájában Elam felvette a kötelező, légzőpalackkal és hőmérséklet-szabályzóval ellátott túlnyomásos szkafandert. Li is beöltözött: a fejére illesztett sisak különös külsőt - beesett szemet és komor tekintetet kölcsönzött neki. A férfi végigvezette Elamet az előzetes fertőtlenítő zuhanyokon; majd elhaladtak egy csomó, hozzájuk hasonlóan öltözött férfi és nő mellett, akik eltérő összetettségű kesztyűs manipulátorokkal dolgoztak; végül átmentek egy újabb, légmentesen záró előszobán és beléptek egy üres laborba. Elam hasonló félelmet érzett, mint amikor a földi kiképzés során először találta magát egy ötös szintű víruskutató laborban. Persze akkor sokkal rosszabb volt a helyzet. Elam naiv kuiperi diákként érkezett oda, akit gyerekkorában a Daru-klán földi járványokról szóló, borzalmas történeteivel rémisztgettek. A nagy vízválasztó a Föld és a Kuiper-kolóniák közt egyben biológiai szakadék is volt - a maga módján mélyebb, mint a hatalmas, de áthidalható térbeli távolság. A kuiperi klánok karantént tartottak fenn: senki nem utazhatott be vagy térhetett vissza a Földről, míg le nem sikálták róla az összes földi kórokozó organizmust, egészen a sejtes szintig. A fertőtlenítés kimerítő volt (fizikai értelemben is), és ugyanannyi időbe telt, mint az utazás a belső rendszerből a hosszadalmas hurokpályán. Soha nem tört ki földi eredetű járvány egyetlen lakott Kuiperobjektumon sem: ha mégis előfordult volna ilyesmi, a kérdéses kolóniát azonnal karantén alá helyezik és fertőtlenítik. A Föld sűrűn lakott, többnyire elszegényedett vidékein ilyen szigorú higiéniai előírásokat képtelenség lett volna bevezetni. 91
R. C. WILSON
Elam úgy egyezett bele, hogy a Földön végezze a posztdoktori gyakorlatát, ahogy egy finnyás szociális munkás költözik be egy lepratelepre: émelygő gyomorral, de jó szándéktól vezérelve. Minden elképzelhető mikrofág, baktérium, prion és vírus ellen beoltották, de így is ágynak döntötte egy „ismeretlen eredetű lázas megbetegedés”, amely végigkísérte az orientáció első hónapját, míg végül legyőzte egy sor fehérvérsejt-injekció. Elam még sohasem volt beteg azelőtt. A betegség tudata, az érzés, hogy megfertőzte valamilyen láthatatlan parazita… nos… sokkal rosszabb volt, mint amire számított. Így nem csoda, hogy rettegett, amikor első alkalommal kellett steril körülmények közt dolgoznia. A Madridi Egyetem a Személyzeti és Felszerelési fellegvára volt, tele földön kívüli diákokkal, akik főleg a Marsról érkeztek, de sok kuiperi kollégista is volt köztük - akárcsak maga Elam. Az újoncok nem tartózkodhattak egy helyiségben a fertőző anyagokkal. Elam azelőtt már megismerkedett a lépfenével, a HIV-vel, a Nelson-Cahill 1-gyel és 2-vel, a Leung-féle csonttöréses lázzal és a vérzéses retrovírusok egész sorával, de csakis távszenzorok segítségével. A földi terepmunkára jellemző víruskezelés ennél ezerszer veszélyesebb volt. Karnyújtásnyira gyülekeztek tőle a Föld legősibb rémei, a dzsungel vadjainál is szívósabb, kifinomultabb (és legalább annyira eleven) ragadozók, amelyek még ma is Afrika, Ázsia és Európa alultáplált lakóit tizedelték. Pásztorbotok és szivárványszínű fehérjehurkok, csordultig töltve halállal. Egy bolygó ökológiája, gondolta akkor Elam. Ősi és hihetetlenül ellenséges. Ez volt Tam bioszférájának kézzelfogható változata, az évmilliárdos evolúció belterjes maradványa. De a Föld legalább, cserébe a halálos kórokozókért, az emberiséget is belevette a számításaiba. Az Ízisz nem tett ilyen engedményeket. Elam figyelte, ahogy Li beledugja a kezét az egyik kesztyűs manipulátorba. Itt sem állt rendelkezésre semmilyen távszenzor, csupán a műszerek, amelyek továbbították a férfi kézmozdulatait a manipulátorhoz, amely mélyen a mintatároló tartályba merült. Egy mikrokamera folyamatosan továbbította a képeket Li sisakjába és egy monitorra, amelyen BIOSZF;RA
92
Elam követhette a férfi munkáját. Élő sejtek összefüggő csoportja jelent meg a képernyőn. - Ez a kis nyavalyás zavarta a külső érzékelőinket magyarázta a férfi. - Telepekben él, és nyálkás, kék réteget alkot. A Hatos Gondolában tényleg tároltak egy inaktív mintát ebből a tenyészetből, de még mindig nem hiszem, hogy ez összefüggene a balesettel. Ami azt illeti… A kép oldalra dőlt, akár egy süllyedő hajó. - Li, elcsúszott a fókusz. - Ez a felszerelés olyan régi, mint maga az állomás. Degrandpre már több mint egy éve kotlik a karbantartási igényeink listáján. A gyáva szemétláda nem akarja felhúzni a pénzügyi igazgatókat. Várj egy kicsit… most jobb? Jobb volt. Elam közelebb hajolt a monitorhoz, hogy megvizsgálja az organizmust, és - bár erős volt a kísértés igyekezett nem visszatartani a lélegzetét. A sokmagvú sejt külső, tüskés fehérjerétege fogazott volt, akár egy óramű fogaskereke. A kövér sejtmagok és a páncélozott sejthártya közt földi hasonmásaiknál jóval változatosabb és összetettebb mitokondriumok közlekedtek, és villámgyors ozmotikus anyagcserét hajtottak végre. E folyamatok közül egyiket sem sikerült még olyan mélységben megérteni, ahogy a mikrobiológusok előszeretettel állították. Eltérő bioszféra, eltérő szabályok. - Ez pont úgy néz ki, mint a mi trutymónk - csodálkozott Elam. - Tessék? - Bakteriális nyálka a külső szigetelésen. - Mint ez? - Hát, nem egészen. A tiétek óceánlakó, a miénk pedig levegőben terjed. Még soha nem láttam ilyen sarjadékokat a miótikus csatornákban. De ahogy egymáshoz kapcsolódnak, az borzasztóan ismerős. Ööm… Li, megint elcsúszott a kép. Freeman Li, rá egyáltalán nem jellemző módon, felhorkant: - A picsába! Válla hirtelen kiegyenesedett. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. A kép színes pixelek felismerhetetlen hálózatává mosódott össze, és már nem is tisztult ki. Aztán Li remegő hangon így szólt: 93
R. C. WILSON
- Menj ki a szobából, Elam! Az asszony sziszegő zajt hallott, de nem tudta megállapítani, honnan ered. Most először fogta el valódi félelem: bizsergés az állkapocsban, tompa moraj a fülben. - Li, mi történt? A férfi nem felelt. A védőruha alatt is jól látszott, hogy reszket. Elam szája azonnal kiszáradt. - Úristen, Li… - Kifelé, a kurva életbe! Elam gondolkodás nélkül cselekedett. A laborban szerzett reflexei már nem voltak a régiek, de mélyen beleivódtak az évek során. Li nem kérte a segítségét, hanem parancsot adott; a felhatalmazást pedig attól kapta, amit a tárolóban látott. Elam a labor ajtaja felé rohant, az olajozott acéllemez azonban már ereszkedni kezdett. A mennyezeti ventilátorok üvöltve keltek életre, hogy negatív nyomást hozzanak létre, és átszippantsák a fertőzésgyanús levegőt egy sor HEPA- és nanoszűrőn. Beindult egy sziréna is, vonyítása az egész gondolát betöltötte. Mint egy síró csecsemő, cikázott át Elam fején a gondolat. Ahogy a rés egyre szűkült, az asszony még mindig az ajtó felé igyekezett, de már futás közben is pontosan tudta, hogy lehetetlen ilyen rövid idő alatt átérnie, és hogy a labor gyakorlatilag máris rázárult. Elam zihálva fordult meg, ahogy a válaszfal a helyére siklott. A gondolát légmentesen lezárták. A ventilátorok leálltak, csak a szirénák visítottak tovább. Freeman Li kihúzta a kezét a manipulátorból. Valami foltokban hámozta le róla a ruha- és kesztyűdarabokat, valami, ami az áthatolhatatlan membránt hagymahéjszerűen hegesedő bőrfoltokká változtatta. Nagy területeken tárult fel a védtelen emberi hús és azonnal hólyagosodni kezdett. Hogy lehet ennyire gyors? Li letépte a védőszemüvegét. Az arca egyetlen véres maszk, orrlyukából akadálytalanul ömlött a vér, szemét máris skarlátvörösre festették a megrepedt hajszálerek. Érthetetlenül hörgött valamit - talán Elam nevét -, és a padlóra rogyott. Elam szíve hevesen vert. Nem sikoltott, mert úgy tűnt neki, hogy a sziréna helyette is üvölt, hogy ez a borzalmas BIOSZF;RA
94
hang a világ minden rettegését egyesíti magában. A gondola padlója mintha oldalra dőlt volna: Elam a farkcsontján ült, alig egy méternyire Freeman Li rángatózó testétől. Ujjait a saját orrához érintette, visszahúzta, és üres tekintettel bámult az élénkvörös vércseppekre. Szóval, ez a halál, gondolta. Ez a vörös lucsok. Tisztább is lehetne. Aztán lehunyta a szemét.
95
R. C. WILSON
KILENC AZ ŰRÁLLOMÁS FORGÁSÁT szerencsésen időzítették. Kenyon Degrandpre éppen irodája apró kémlelőnyílásánál állt, és a megfelelő irányba nézett, amikor a legújabb Higgs-gömb megérkezett. A jelenség nem volt látványos. Degrandpre már sokszor látta azelőtt. Egy villanás a csillagos égen, ennyi az egész. Rövid, akár egy nyári villámcsapás. Fotonok és energiarészecskék zápora, aztán az utánizzás, a kék Cserenkov-fény. A Higgs-kilövés meggyötörte maga körül a vákuumot és a mélyén rejtőző részecskéket belekényszerítette a körülírható létezésbe. Nem csak egyszerű utazás volt tehát, hanem - a maga módján - a teremtés aktusa. A Higgs-gömb és gondosan óvott rakománya ebből a távolságból persze még láthatatlan volt: csupán egy aprócska pont a hatalmas sötétségben, még mindig félmillió kilométernyire az Állomástól. A fogadására küldött vontatók már elindultak, hogy begyűjtsék. A gömb radarjeleket sugárzott, amelyek alapján bemérhették a helyzetét és az állapotát. Természetesen pontosan oda érkezett, ahová várták. A Higgs-gömbök mozgása a kilométer törtrészén belül kiszámítható volt. Az Ipari Tröszt ellátta Degrandprét egy rakományjegyzék-kel, amelyet az igazgató most is a kezében tartott. A láthatatlan űrjármű fedélzetén számos rejtélyes és baljóslatú holmi lapult. Új, az eddigiektől homlokegyenest eltérő termelési programok az Íziszi Turing-gyárak számára. Apró robotszondák, amelyeket a külső rendszer feltérképezésére kell majd útnak indítaniuk. Végül, de a legkevésbé sem utolsósorban, az új ember, a „megfigyelő”, a rébusz, a fenyegetés: Avrion Theophilus. Degrandpre meglehetősen elavult példánya a Családok könyvéből Theophilust magas rangú Személyzeti és Felszerelési hivatalnokként jellemezte, akit laza kötelékek fűznek a Pszichológiai Ágazathoz, valamint távoli rokonságban áll a Quantrill-családdal és az atlantai Somersetekkel. Ami azt jelenti… nos, igazából bármit jelenthet. Degrandpre elővette az adatrendezőjét, és előhívta Zoe Fisher aktáját, hátha ezúttal talál valamit, ami nyomra BIOSZF;RA
96
vezetheti. A lány egyértelműen kapcsolatban állt Theophilusszal - a férfi annak idején Zoe programjának ügyvezető igazgatója volt - ám ezen kívül semmi nem utalt a megfigyelő titkos küldetésére. Sem a lányéra, feltéve, hogy Zoe Fisher valóban az SzF „irigy kutyája” volt. Degrandpre még mindig nem tudta elképzelni, hogy bármilyen földi hatalmi harc egyetlen lombikbébi sorsán dőljön el, még akkor sem, ha az a lombikbébi lenyűgözően modern technológiával és remek nyelvi képességekkel érkezett az Íziszre. Ám a történelem menetének sokszor adtak új irányt ennél kisebb fordulópontok is: egy golyó, egy mikroba, egy rosszkor kimondott szó. Az igazgató idegesen hívta a műveleti központot, hogy frissítsék a Turing-jegyzékeket. Az adatrendezőjén azonban nem érkezett válasz, csak a zűrzavar hangjai. Végül Rosa Becker, a második műszak felügyelője vette fel az audiokapcsolatot. - Uram, van egy kis problémánk a telemetriával. Degrandpre lehunyta a szemét. Istenem, ne! Könyörgök, ne most! - Melyik telemetriával? - A mélytengeri bázisról érkezővel. Teljesen megszűnt. Egyáltalán nem kapunk tőlük jelzést. Az állomás egyszerűen eltűnt a térképről. - Kérem, mondja, hogy csak műholdhiba! - Csak ha egyszerre veszítettük el az összes tartalék csatornánkat… - Szünet, megint zörej és hadaró párbeszéd. Helyesbítek. Egy komp tart az Állomás felé az óceáni gondolaláncról. Túlélők a fedélzeten. Ennyi. - Hogy érti azt, hogy ennyi? - A pilóta jelenti… - Újabb szünet. - Nincs több túlélő. Csak roncsok. Csak roncsok. Freeman Li rémálma valóra vált. - Uram? És az enyém is, gondolta Degrandpre. - A kompot helyezzék határozatlan időre karantén alá! adta ki a parancsot. Először a közvetlen fenyegetéssel kell megbirkózni, a személyes félelmei ráérnek később. - És értesítsék a felszíni állomásokat! Mostantól teljes 97
R. C. WILSON
riadókészültségben vagyunk. De halott embernek érezte magát. Zoe első önálló sétájához készülődtek. Ez volt a ruha rendszereinek utolsó tesztje, mielőtt a lány egész napos túrára indulna a Rézfolyóhoz. Tam Hayes félbehagyta a munkáját az egysejtű tenyészetek géntérképezését -, és átvágott a központi szekción, hogy eljusson az északi szárnyba, ahol Zoe már nekilátott a beöltözésnek. A férfi gondolatai Zoe sétája és a saját kutatásai között cikáztak. Mindkét irányban több rejtéllyel szembesült, mint bizonyossággal. Meggyőződése volt, hogy az Íziszi sejtgenetika még éveken át megfejthetetlen talány marad. A biokémiai gépezet dühítően összetett jelenség volt. Mihez kezdjenek a sejtszervecskékkel, amelyek az anyasejten kívül is képesek önálló életet élni, sőt, retrovírusként szaporítják magukat? Vagy a sejthártyát övező mikrocsövecskék kirakójátékszerűen összeálló rendszerével? Minden kérdés ezernyi újabbat vetett fel, és e kérdések többsége az Íziszi ősélettan - egy alig létező tudományág - körébe tartozott. Néhány fagyott magmintától és Freeman Li hőkedvelő baktériumokon végzett vizsgálataitól eltekintve nem állt rendelkezésre semmilyen kézzelfogható adat. Csak feltevések. A milliárdéves, töretlen, egyre bonyolultabb szervezeteket alkotó evolúció nyilván mélyen beépítette az ősi élősdi viselkedést az élet mechanizmusába. Minden egyes energiacsere; minden szelektív ionizációs folyamat; minden leadott ATP-molekula a ragadozó életmód egy-egy ősidők óta rögzült megnyilvánulása volt. Az összetett szimbiotikus kapcsolatok úgy emelkedtek ki ebből a rendszerből, mint a felgyűrődő hegységek a tektonikus lemezek ütközéséből. A konfliktusból együttműködés, a káoszból rend. A Misztériumok. Hayest anyja vezette be a Misztériumokba, és minden hónapban elvitte őt templomba is. A Vörös Tövisek és a Jégjárók egyaránt elsősorban az ősdeizmus, egy bölcselkedésre hajlamos vallás követői voltak. A havi prédikációk gyorsan kimentek Hayes fejéből, ugyanakkor gyakran eszébe jutottak a könyörgések, amelyeket évente egyszer tartottak, a csillagvizsgálóban. Anyja elvitte őt a BIOSZF;RA
98
hideg, kupolás terembe, és csillagképeket számláltak, akár a rózsa-füzérek gyöngyeit. A gyülekezet tagjainak forró teste hozzápréselődött, míg az éneklő hangok dicshimnuszokban egyesültek, anyja pedig olyan erősen szorította a kezét, hogy már szinte fájt. Vajon egyedül Hayes bűne ezek után, hogy szerelmese lett a csillagoknak? A Vörös Tövisek annak idején így gondolták. Zoét az előkészítő helyiségben találta: a lány éppen a beöltözéssel küszködött, míg Tia és Kwame segítettek neki összecsatolni a védőruha illesztékeit. A két kuiperi mérnök nem volt tisztában a földi meztelenségtabukkal, ezért nyilván nem értették - és nem is törődtek vele -, hogy miért rezzen össze Zoe minden érintésükre. A lány segélykérően pillantott Hayesre. A férfi leküldte a technikusokat a komphangárba, hogy segítsenek Lee Reismannak. - Köszönöm - mondta szelíden Zoe. - Igazság szerint egyedül is meg tudom csinálni. Így tervezték a ruhát. Csak egy kis időbe telik. - Én is kimenjek? A lány gondolkozott egy pillanatig, majd megrázta a fejét. - Szólj, ha segíthetek! Zoe felhúzta a lábszárvédőt. Az aktív membrán petyhüdt volt, mint egy vékony műanyaghártya, egészen addig, amíg rátalált a lány bőrének kontúrjaira és feltérképezte őket; akkor azonban a helyére simult, áttetszően és rózsaszínűen, akár egy második bőrréteg. Zoe lehajolt, hogy felhúzza a szokványosabb, csípőig érő csizmát, és megrezzent apró melle. Felnézett, elkapta Hayes tekintetét, és látványosan elpirult. Elforduljak? - tűnődött a férfi. Vajon mit csinálna egy földi ilyen helyzetben? Zoe keresztüldugta a karját a törzsére simuló membránon, és mondott valamit, de túl halkan ahhoz, hogy Hayes meghallja. A férfi megköszörülte a torkát. - Tessék? - kérdezett vissza. - Gyorsabban végeznénk, ha segítenél összecsatolni az illesztékeket. Hayes átvágott a szobán, és rájött, mennyire vágyik rá, hogy megérintse a lányt, de elfojtotta magában az ingert. Zoe 99
R. C. WILSON
olyan könnyen megriad. …A védőruhán három, húsos anyagból készült csat volt, a lány hátának alsó részén, ahol az illesztékek összeértek. Hayes hozzáért Zoe bőréhez ott, ahol az rásimult a gerinc ívére, és különös érzés fogta el, mintha ismerős anyagot érintene… Zoe gyakorlatilag kuiperi lány volt, genetikai értelemben legalábbis, hiszen a genomja ugyanabból a készletből származott, amellyel az aszteroidákat benépesítették: az új diaszpóra létesítésére szánt szívós nyersanyagból… Hayes gyengéden összecsatolta a ruhát, és nézte, ahogy a membrán felveszi a lány testének alakját, hallotta, ahogy Zoe benn tartja a lélegzetét, miközben a második bőr kisimul a mellén, a mellbimbóján és a nyaka tövében. A maszk és a salakanyag-visszaforgató zsák nélkül mintha teljesen meztelen lett volna. Hayes keze megpihent Zoe csípőcsontján: a lány beleborzongott, de nem ellenkezett. Ám amint a férfi felemelte a kezét, hogy végigsimítsa a haját, Zoe elrántotta a fejét. - Ott ne! - suttogta. - Miért? - Csak ott, ahol védve vagyok. Nem nézett Hayes szemébe. Szóval ezt akarja? Erre van szüksége? A férfi a lány derekára tette a kezét, és magához húzta. „Védve”, ezt mondta Zoe. Védve az érintéstől, gondolta Hayes, vagy legalábbis az érintés tudatától. Fel akarta emelni a lány fejét, hogy mondjon valami megnyugtatót. Talán meg is tette volna, ha nem szólal meg hirtelen az állomás riasztója. Zoe felhördült és hátraugrott, mintha darázs csípte volna meg. Hayes rápillantott az adatrendező jelzőfényére. Valami történt az óceáni állomáson. Egyelőre semmi részlet, de nyilván valami rossz hír. Ez a bioszféra, gondolta Hayes, megint itt van, és szép lassan bekerít.
BIOSZF;RA
100
M[SODIK R;SZ
101
R. C. WILSON
TÍZ ZOE NEM VOLT TELJESEN EGYEDÜL az erdőben. Rovarméretű távszenzorok és nagyobb, nyolclábú, távvezérelt robotok követték mindenhová, miközben folyamatos, széleskörű telemetria-kapcsolatban állt a Yambukuval… de egyedül, kimondhatatlanul egyedül érezte magát, különösen éjfél után. Pontosan erre született, erre az egyedüllétre. Az elzártság ösztönös igénye a DNS-ébe épült, hiszen ugyanazok a manipulált gének dolgoztak benne is, amiket az első kuiperi telepesek - a remeték népe, mely fagyott, csillagfényes sziklákból vájt magának barlangokat - magukkal vittek a Neptunon túli ürességbe. Zoe nem félt az egyedülléttől. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem félt. Sőt, rájött, hogy jó néhány dolog megrémíti. Jóval éjfél után ébredt a sátra sötétjében. Az építmény egyszerű, műanyagból és habszivacsból készült földmérősátor volt: nem arra tervezték, hogy megvédje Zoét az elemektől - arra ott volt a ruhája -, hanem hogy elrejtse őt az Íziszi vadvilág elől. A védőruha félig nyílt rendszer volt; Zoe önszigetelő szívószálakkal ellátott, steril tárolókban vitte magával a vizet és az élelmet, ám eközben óhatatlanul kiválasztott salakanyagokat is: tömören vizeletet, székletet és szén-dioxidot. A ruha feldolgozórendszerei és a nanobaktériumok átmosták ezeket a melléktermékeket, de még a steril emberi salakanyagok is mágnesként vonzották az Íziszi ragadozókat. A szilárd és folyékony melléktermékeket könnyű volt tárolni vagy elásni, Zoe lélegzetét és verejtékét azonban már nem lehetett ilyen könnyen elfedni. Ebben segített a sátor: lassan keringette a kívülről érkező levegőt, és egy sor ozmotikus és HEPA-szűrőn szivárogtatta keresztül Zoe molekuláris „ujjlenyomatát”. De nem létezik tökéletes rendszer. Az Óceáni Bázis alig tíz nappal ezelőtti pusztulása ezt ékesen bizonyította. A rendszerek tökéletlenek, vagy tökéletlenül alkalmazkodnak az Íziszi bioszférához. Ebből Zoe azt a nyugtalanító következtetést vonta le, hogy talán most is vonzza az éjszakai ragadozókat, amelyek valahogy átcsúsztak a tábor külső védelmi gyűrűjén. A gallyak halk ropogása például… lehet a szél játéka a BIOSZF;RA
102
faágakkal, vagy… Hülyeség. Zoe bosszankodva felült. Tudta, hogy már esélye sincs visszaaludni. Épp elég nehezére esett kipihenni magát a védőruhában - amely a sátor gél állagú padlója alá szorult összes gally és kavics nyomását híven továbbította a bőréhez -, ám az éjszakai idegesség gyötrelmeit még rosszabbul viselte. Ugyanakkor automata távszenzorok egész csapata fürkészte folyamatosan a védelmi gyűrűt, mozgás vagy árulkodó molekuláris nyomok után kutatva; vagyis semmi nem juthatott észrevétlenül Zoe közelébe, ami nagyobb volt egy lárvánál. És a sátor, bár nem volt tökéletes, a lárvák ellen azért kétségkívül megfelelő védelmet biztosított. Úgyhogy fenébe a bosszantó félelmekkel! Csak álmatlanság gyötri. Felhúzta a védőcsizmát, kinyitotta a sátor ajtaját, és kilépett a szeles, sötét, Íziszi erdő pálmaszerű fái közé. Csak a levélsátor fölé szórt maroknyi csillag adott némi természetes fényt, de a ruha fotontöbbszörözője ezzel már tudott kezdeni valamit. Zoe az íriszlencsén keresztül úgy látta az erdőt, mint zömök fatörzsek térképét a széltől fodrozódó lombok elmosódott, rácsos háttere előtt. Végtelennek és hátborzongatónak. A lány hőforrások keresésére állította be a lencsét. Nem pillantott meg mást, csak néhány fészkelő madarat és félénk, dögevő pockokat, amelyek alig voltak nagyobbak a hüvelykujjánál. Semmi, ami álmatlanságra adhat okot. Zoe ismét az ég felé fordította a tekintetét. A legfényesebb csillag nem is csillag volt, hanem bolygó, amelyet - amikor vagy száz éve felfedezték - valami szegényes képzelőerővel megáldott földi számzsonglőr Kronosznak nevezett el; ez volt az Ízisz-rendszer gázóriása, amely éppen hurok alakú pályája aféliumánál járt. A Kronosz jelentős mértékben hozzájárult az Ízisz földtörténetéhez azzal, hogy kisöpörte a rendszerből a jeges-sziklás törmeléket: az Íziszi égbolton így ritka jelenség volt a hullócsillag. Nem is annyira titán, gondolta Zoe, inkább túlsúlyos őrangyal. A belső fülébe rejtett kommunikátor halk sziszegéssel életre kelt. 103
R. C. WILSON
- Zoe? - szólalt meg Tam Hayes hangja. - A telemetriád alapján kikerültél a sátradból, és a pulzusod is emelkedett, úgyhogy feltételezem, ébren vagy. - Nem vagyok alvajáró, ha erre célzol. A lány hihetetlenül megkönnyebbült, amikor meghallotta Tam hangját. - Nem tudsz aludni? - kérdezte a férfi. - Nem igazán. Gondot jelent? - Dehogy, semmi gond. Hayes hangja alig hallhatóan visszhangzott Zoe fejében, és a lány ettől még inkább tudatára ébredt a helyzetének, hogy magára maradt egy idegen erdőben. Igaz, a Yambuku nincs messze, de a Yambuku sem más, mint egy légmentesen zárt világ, egy buboréknyi Föld. Zoe elhagyta ezt a buborékot, kikerült belőle, és elveszett az Íziszen. Egy bolygón, ahol a horizonton túl nem vár rá mesterséges világítás, sem utak, sem kényelmi cikkek. A horizonton túl nincs más, csak újabb horizont, egyik szélességi körtől a másikig. Semmi nem maradt Zoe és az egész bolygóra kiterjedő, ötös szintű veszélyzóna között, csak a néhány molekulányi vastagságú membrán. Ezek után nem meglepő, hogy a Személyzeti és Felszerelési annak idején úgy döntött: a régi diaszpóra-génkészletből választja ki Zoe génanyagát. Az Ízisz legalább annyira magányos vidék volt, mint bármelyik kopár Kuiper-szikla. És sokkal, de sokkal távolabb esett az otthonától. - Zoe? - Itt vagyok. - Úgy látom, egy nagyobb állat közelítette meg a tartózkodási helyedet, nagyjából ötven méternyire, északészakkeletre. Nincs miért aggódnod, de jobb lenne, ha nem hívnád fel magadra a figyelmét. Ezért azt szeretném, ha néhány percig mozdulatlanul várakoznál. - Menjek vissza a sátorba? - Egyelőre maradj kint, hogy megőrizd a mozgékonyságodat! Bár jobban örültem volna, ha még azelőtt jelentkezel be, hogy sétálni indulsz. Csak kérlek, maradj ott, ahol vagy, és hagyd, hogy a robotok elvégezzék a feladatukat! - Ez az izé… becserkészett engem? BIOSZF;RA
104
- Talán csak kíváncsi. Maradj csöndben, légy szíves! Zoe a sötétség felé fülelt, de nem hallott semmit. Miféle nagyobb állat? Nyilván egy triraptor. A lány maga elé képzelte a nyolc végtagú lényt: négy láb és négy kar a felegyenesedett felsőtesten, és a karmai… kemények, akár az edzett acél. Zoe ruhája elég szilárd volt, hogy megvédje őt az apróbb állatok és a gerinctelenek harapásaitól, de feltehetően nem állt volna ellen egy triraptor ipari erejű csapásának. - Zoe? - Azt hittem, csöndben kell maradnom - suttogta a lány. - Amíg nem kiabálunk, nem lehet gond. Kényelembe tudod helyezni magad odakint? Zoe a talajt fürkészte, megpillantott egy kidőlt fatörzset, és leült rá. Egy felbolydult fészekből apró rovarok özönlötték el a lábvédőjét. Ártalmatlan teremtmények. A lány rájuk sem hederített. - Attól függ, mit nevezel kényelemnek. Legalább beszélgethetünk. Megint tiéd az éjszakai műszak? - Éjféltől hajnalig, végig a túrád alatt. Ez hízelgett Zoénak, és persze meg is rémítette. Sokat gondolt - akaratlanul is - a találkozására Hayesszel az előkészítő helyiségben: hogyan zokogott a férfi karjában, amikor meghallották az óceáni tragédia hírét, és hogyan kötött ki azon az éjszakán a férfi kabinjában. Arra, ahogy Hayes hozzáért: mohón, de gyengéden, ahogy még soha, egyetlen emberi lény sem érintette meg. És ő engedte. Bátorította. Rettegett tőle. - Valami ijesztőt láttál odakint? A pulzusod megint emelkedik. Zoe elpirult - láthatatlanul, hála Istennek, hacsak a telemetria nem mutatja ki ezt is. - Nem, csak… bármerre nézek, mindenütt sötétséget látok. - Megértem. A nyugati szél körbefordította a fákon a leveleket. Ugyanez a szél nyilván még mélyebbre viszi az illatát az erdőbe. Nem, nem szabad erre gondolnia. - Tam? 105
R. C. WILSON
- Igen? - Te a Kuiper-övben nőttél fel, a Vörös Töviseknél, ugye? - Pontosan. A Vörös Tövis egy elég nagy Kuiper-telep az Oort-felhő belső régiójában. Az egyik legrégebbi kuiperi kolónia. Háromnegyed g perdület a hosszabbik tengelye mentén, úgyhogy nem kellett sokáig szoknom az Íziszi gravitációt. - Boldog gyerekkorod volt? A férfi hallgatott. - Elég boldog - felelte végül. - Bölcsődében vagy a biológiai családodban? - Családban. A Vörös Töviseknél nincsenek bölcsődék. Konzervatív klán vagyunk. - Hiányzik a kolónia? - Gyakran. Zoe rájött, hogy Hayes éppen miatta, az ő nehéz gyerekkora miatt válogatja meg a szavait. - Tudod, nekem sem volt olyan rossz, mint gondolnád magyarázta -, mármint bölcsődében felnőni. Legalábbis mielőtt Teheránba vittek. Szerettem együtt lenni a nővéreimmel és a dadáimmal. - Hiányzik? - Csak azok a dolgok, amiket már soha nem kaphatok vissza. Az érzést… hogy ott vagyok, ahová tartozom. - Ez az Ízisz. Ide senki sem tartozik. Zoe védőruhájának membránja elképesztően érzékeny volt, talán túlságosan is. Összerezzent, mikor egy lehulló falevél a vállához ért. - Zoe? - Bocsánat. Téves riasztás. Feltámadt a szél. Azt hiszem, nemsokára esni fog. - Vajon miért könnyebb a kommunikátoron keresztül beszélgetni Hayesszel, mint szemtől szembe? - Tudom, mit gondolhat rólam egy kuiperi. Mármint arról, ahogy felneveltek. - A gyerekkorunkat nem mi választjuk, Zoe. - Mint régen a kínai arisztokrata nők, akik belepréselték a lábukat azokba a hihetetlenül kicsi cipőkbe… érted, mire gondolok? Belekényszerítve valaki más szépségről vagy hasznosságról alkotott elképzelésébe… - Zoe… - Hayes szünetet tartott. - Van egy régi kuiperi BIOSZF;RA
106
mondás: „A megtört ember még eszköznek sem jó.” Nem élhetted volna túl mindazt, amit túléltél, ha nem lenne benned valahol mélyen egy szilárd mag: valami, ami csak a tiéd. Ezúttal Zoén volt a sor, hogy elgondolkodjon. Hányszor mondta neki Theo: Bújócskázol, Zoe! Megint el akarsz bújni előlem! De Theo mindig kifürkészte a titkait. A legtöbb titkát. - Most maradj csendben, Zoe - szólalt meg Hayes -, csak még egy kicsit bírd ki! A célpont megint feléd fordult. A robotok elcsalják tőled, csak ne vond magadra a figyelmét! És kérlek, Zoe, kapcsold ki az éjjellátót! A lencsékből szivárog a fény; a szemed világít, mint egy macskáé. - Látsz engem? - A lány nem kimondottan örült a hírnek. - Az egyik távszenzort figyelem. Most hallgass, kérlek! Szólok, ha történik valami. Zoe sóhajtott és kikapcsolta a fotontöbbszörözőt. Azonnal teljes sötétség borult rá. Behunyta a szemét és hallgatózott. A szél időközben felerősödött. A csillagokat felhők takarták. A reggeli időjárási adatok szerint hidegfront nyomult be nyugat felől. Esőcseppek kezdtek dobolni az erdő lombsátrán. Zoe zörgést hallott az aljnövényzetből, alig pár méternyire. Ismét felszökött a pulzusa. - Az csak egy robot - mondta Hayes. - Oldalról fedez téged. Tudom, hogy nem látsz semmit. De most nyugodtnak kell maradnod és mozdulatlannak, amennyire csak lehet. Zoe nem látta az erdőben szaglászó triraptort, de a védőruha továbbította hozzá az állat szagát. Persze nem a valódi, levegőben terjedő molekulákat juttatta el az orrába, hanem a megfelelő receptorsejteket ingerelte elektronikusan. Ettől a lány halványan úgy érezte, mintha valami fanyar és kesernyés szag facsarná az orrát. Az állat közel volt. Éjszakai munkára programozott távszenzorok zümmögtek Zoe feje körül. A lány végre meghallotta az eltéveszthetetlen hangot: valami súlyos és élő mozgott a bozótosban. - Nyugalom, Zoe! Theo ennél szilárdabb önfegyelemre nevelte. A lány tágra nyitotta a szemét és azt képzelte, látja a triraptort, vagy legalábbis a szemét: a klasszikus, krómsárga, fürkésző 107
R. C. WILSON
ragadozószemet, amint megvillan a keleti égbolt csillagfényének utolsó hullámában. Aztán eltűnik. - Ne mozdulj, Zoe! Semmi kétség, valamelyik pókszerű robotot üldözi. - Csak még egy kicsit tarts ki! A hangok távolodtak. A lány óvatosan az ég felé fordította az arcát, és szembenézett a szitáló esővel. - Hiányzik Elam - suttogta. - Tudom, Zoe. Nekem is. - Kifutunk az időből, igaz? - Reméljük, nem.
BIOSZF;RA
108
TIZENEGY DEGRANDPRE AZT TERVEZTE, hogy végigvezeti Avrion Theophilust az egész Űrállomáson - mikor volt valaha ilyen magas rangú vendégük? - de a Személyzeti és Felszerelési megfigyelője nem kért az idegenvezetésből. - Amit ma délelőtt látni akarok - mondta szelíden Theophilus -, az a kompoknak fenntartott karantén. És milyen nagyszerű sarjnak bizonyult ez a férfi! Magas, csontsovány, ősz hajú, sasorrú, divatosan sápadt bőrű: Degrandpre kasztrációs hege, amely annyira lenyűgözte a beosztottjait, e mellett a férfi mellett csak egy rabszolga tetoválásának tűnt. Nem kétséges, hogy Theophilus már ifjú arisztokraták egész törzsét nemzette: sudár termetű, kék szemű, hibátlan fogazatú teremtményeket. Csodálatra méltó, hatalmas! És valószínűleg ugyanolyan veszélyes is. Avrion Theophilus, a Személyzeti és Felszerelési ismeretlen rangú tisztviselője, akiből ugyanolyan arrogancia árad, mint az Ipari Tröszt bármelyik hivatalnokából - s ez már önmagában is rendkívül zavarba ejtő. A Földről érkező hírek hasonlóan nyugtalanítónak bizonyultak. Perpatvar a Házak és Családok között, koncepciós perek és talán tisztogatás a Trösztök háza táján. Ám az ikerrészecske-kapcsolaton keresztül érkező híreket alaposan cenzúrázták, és bár ez a Theophilus nyilvánvalóan többet tudott a krízisről, mint bárki már az Állomás fedélzetén, ő sem mutatott hajlandóságot, hogy beszélgessen róla. Degrandpre pedig nem mert rákérdezni, nehogy tiszteletlennek tűnjön. Az egész őrjítőén kétértelmű volt. Keresnie kéne Avrion Theophilus kegyeit, vagy ezzel éppen hogy elárulja a támogatóit az Ipari Trösztben? Létezik itt arany középút? Nyomasztó légkör kerítette hatalmába az Állomást, hiába próbálta Degrandpre minimálisra csökkenteni az érzelmi terhelést. Az Óceáni Bázis elveszítése még az űrállomás legénységére is ólomsúlyként nehezedett; míg a felszíni állomásokon - általános vélemény szerint - teljes kétségbeesés uralkodott. Sokan úgy vélték, hogy ez a tragédia 109
R. C. WILSON
véget vet az emberi jelenlétnek az Íziszen. És talán nem is tévedtek, bár Theophilust érthetetlen módon hidegen hagyta a kérdés. - Az űrállomására ráférne némi karbantartás - jegyezte meg nyájasan a megfigyelő. - A körfolyosó mocskos, és a levegő sem sokkal tisztább. A falak tényleg piszkosak voltak. A takarítóegységeket nemrég beolvasztották az interferométer-projektbe, az új sorozat pedig még nem érkezett meg a Turing-gyárakból. Ami a szagot illeti… - Volt egy kis problémánk a szűrőkkel a salakanyagvisszaforgató rendszerekben. Természetesen csak átmeneti kellemetlenség, de addig is… elnézést kérek. Az ember idővel hozzászokik. - Talán nem is olyan könnyen, mint azt az ember gondolná. A tökéletes arisztokratikus hangnem, gondolta Degrandpre. Sértés és fenyegetés egyetlen mondatba sűrítve, ígéretet tett, hogy utánajár a problémának, bár fogalma sem volt, mit tehetne azon kívül, hogy szokás szerint a technikusokat zaklatja. A Higgs-gömb rakományával nem érkezett utánpótlás. Talán éppen azért hajítottak ki néhány pótalkatrészt, hogy Avrion Theophilus előkelő tömegének helyet csináljanak, tűnődött cinikusan az igazgató. Aztán magával vitte a vendéget, egészen a súlyos válaszfalakig, amelyek a Kompkarantént elzárták az Űrállomás többi részlegétől. Theophilus aprólékosan szemügyre vette a szigetelést, és egyenként vizsgálta meg a szegecsfejeket. Degrandpre kénytelen volt kivárni, amíg végez. - Bizonyára tisztában van vele - jegyezte meg célzatosan az igazgató -, hogy ezek itt csupán a szabványos válaszfalak. A steril védőgyűrű mögöttük húzódik. - Tudom. Mindazonáltal elvárom, hogy naponta átvizsgáltassa őket. Szakképzett technikusokkal. - Majd Degrandpre elhűlt arckifejezését látva hozzátette: - Nem hiszem, hogy az Ipari Tröszt ellenezné. Ön szerint? Degrandpre a tenyerével rácsapott a nyitógombra, és a válaszfal felgördült előttük. Odabent, egy acélszékben ülve egyetlen kuiperi származású orvostechnikus tartotta BIOSZF;RA
110
megfigyelés alatt a karantént. Az Óceáni Bázis négy túlélője egy komppilóta és három, alacsonyabb rangú exotengerbiológus - már tíz napja senyvedett az elzárt helyiségben. A Degrandpre feje fölött vibráló képernyő az izolációs kamrát pásztázó kamera képét sugározta. Két férfi és két nő volt odabent: fehér köpenyükben mindannyian nyúzottnak tűntek, kivéve a pilótát, aki még mindig ropogósra vasalt, aránylag tiszta Trösztegyenruháját viselte. Theophilus pontos ismeretekre valló, célzott kérdéseket szegezett az orvostechnikusnak a karanténszabályzattal, a tartalék hálózatokkal, a biztonsági kapcsolókkal és a riasztórendszerekkel kapcsolatban. Degrandpre megjegyezte magának a beszélgetést, de semmilyen következtetést nem tudott levonni belőle… hacsak azt nem, hogy a Személyzeti és Felszerelési talán aggódik, nehogy megsérüljön az Állomás sterilitása. Ilyesmire azonban még soha nem volt példa. Tény, hogy valóban súlyos katasztrófa lett volna, ha járvány tör ki az űrállomás fedélzetén. Az acél gyöngysor ezerötszáz emberi léleknek nyújtott otthont és táplálékot; többségük számára azonban semmilyen elfogadható menekülési útvonal nem kínálkozott. Alattuk a bolygó felszíne széltében-hosszában mérgező volt, az egyetlen megmaradt, vészhelyzetekre tartalékolt Higgs-kilövőállás pedig csupán egy maroknyi igazgatót vihetett magával. De ilyen jellegű veszély még nyomokban sem fenyegetett soha. Az Íziszről érkező kompok áthaladtak az űr csíramentesítő hatású légüres terén, a rakományt és a legénységet pedig szigorú karanténnak és alapos vizsgálatoknak vetették alá. Mindezt az orvostechnikus türelmesen elmagyarázta. És még tovább magyarázta. És még sokáig magyarázta volna, ám Degrandpre ekkor kötelességének érezte kifejezni aggodalmát, hogy a Földről érkezett magas rangú igazgatót esetleg untatják ezek a jelentéktelennek tűnő részletek. - A legkevésbé sem - jelentette ki határozottan Theophilus. - Szóval a szokásos karantén tíz napig tart? Az orvostechnikus bólintott. - És ebből mennyi van még hátra? - Már csak néhány óra. És fertőzésnek semmi jele, az égvilágon semmi. Ez a négy ember nagyon sok mindenen 111
R. C. WILSON
ment keresztül. Alig várják, hogy szabaduljanak. - Adjon nekik még egy hetet! - mondta Avrion Theophilus. - Van még valami, amit látni szeretne, Theophilus mester? - kérdezte Degrandpre. - Esetleg a kertjeink vagy az orvosi részlegünk? - Az Ízisz - felelte Theophilus. Mindig ablak kell nekik. - Ajánlhatom a dokkolóhangárokat, onnan remek kilátás nyílik. - Köszönöm, de én ennél közelebbről szeretném megnézni a bolygót. Degrandpre a homlokát ráncolta. - Közelebbről? Úgy érti… le akar menni valamelyik felszíni bázisra? Theophilus bólintott. Uramisten, gondolta Degrandpre. Ez megöli magát. Mindennek tetejébe ez a nagyhatalmú, ostoba Családtag meg fogja ölni magát. És ki mást hibáztatnának érte a Családok, mint engem?
BIOSZF;RA
112
TIZENKETTŐ ZOE A HÁROMNAPOS TESZTSÉTA utolsó reggelén későn ébredt. Amióta Elam Mather meghalt, a lány alvása rendszertelen volt, éber és álmokban gazdag, ám ezen az éjszakán a kimerültség sötét, álomtalan öntudatlanságba taszította. Mire felébredt, a Yambuku reggeli bejelentkezése már csaknem egy órás csúszásban volt. Csak hagytak aludni, tűnődött Zoe, vagy újabb vészhelyzet állt elő, fertőzés vagy valami súlyos katasztrófa…? Bekapcsolta a szaruhártyájára helyezett kijelzőlencsét és helyzetjelentést kért. Semmi új, csak a Yambuku szokásos távcsevegése: robotok beszélgetnek robotokkal. A személyes kommunikációs csatornáján viszont egy sárga kóddal ellátott, várakozó jelzést talált. Információt kért a rendszertől: kiderült, hogy az üzenetet Tam Hayes rögzítette. A férfinak elmondása szerint részt kellett vennie egy megbeszélésen az Űrállomás kachóival. Biztosította Zoét, hogy hamarosan kapcsolatba lép vele. Javasolta, hogy a lány addig is bontson tábort és készüljön fel az aznapi túrára. Zoe kilépett a sátorból a reggeli napsütésbe, és - maga sem tudta, miért - elhagyatottnak érezte magát. A tesztséta minden szempontból sikeresnek bizonyult. Valamennyi támogatóegység - a sátor, a robotok, a táplálékadagoló, a salakanyag-feldolgozó rendszer és az összes kommunikációs eszköz - olyan hibátlanul működött, hogy a yambukui mérnökök őszintén irigykedtek. Mégis volt remény, hogy az ember megveti a lábát az Íziszen - még akkor is, ha az első generációs bázisok sorra csődöt mondanak. Zoe a küldetés valamennyi célját teljesítette, és ami még fontosabb: az Ízisz mélyén volt, szabadon mozgott a bioszférában, és már csak egy kőhajítás választotta el a rohanó Rézfolyótól. Miért tűnik mindez mégis sovány vigasznak? Valami baj van velem, gondolta Zoe. Kieresztette a levegőt a sátor falaiból, gondosan összetekerte a gél sátorpadlót, és az egészet felpakolta egy kutya méretű robotöszvér hátára. Összeszedte a szemetet is kiürült ételtasakokat és egy lemerült energiatelepet -, bár nyugodtan el is áshatta volna. A szemét steril volt, Zoe 113
R. C. WILSON
azonban úgy érezte, hogy ezzel megerőszakolná, megsértené az Íziszt. Valami baj van. Persze nem fizikai értelemben: Zoe védelmi rendszere érintetlen volt, és olyan biztonságot nyújtott az élővilág ellen, amilyet emberi lénynek csak nyújtani lehetett. De ha nem is vírus vagy prion, valami kevésbé megfogható érezhetően mozgolódni és munkálkodni kezdett a lányban. Az erdő még mindig csillogott az előző éjjel lehullott esőtől. A víz szintről szintre utazott a lombkoronában, túlcsordulva a csészelevelek és a virágkelyhek peremén. A fatörzseket övező árnyékos zugokban a nedvesség tucatnyi gomba termőtestét csalogatta elő a földből. Penészspórák finom, tapadós, szénporszerű szemcséi kavarogtak a nyugatról érkező fuvallatban. Zoe azon tűnődött, vajon megvizsgáltassa-e magát egy orvossal. Tudta, hogy ha minden a tervek szerint alakul, estére visszaérhet a Yambukura. A panaszai azonban lényegében jelentéktelenek voltak: alvászavarok, álmatlanság és néhány nyugtalanító érzés - egyebek közt (és nem elhanyagolható módon) a Tam Hayesszel kialakult szexuális viszonya. Ha mindezt megemlíti egy yambukui orvosnak, azzal magára szabadít egy egész sor endokrinológiai és neurotranszmitter-vizsgálatot. Hát ezt akarja? - Nem! - mondta ki fennhangon. Hangját ugyan tompították a ruha szűrői, mégis szinte kiáltásként zengett a susogó folyóvölgyben. Nem, nem ezt akarja, és nem csak a fizikai kényelmetlenségek miatt. Őszintén szólva a változások, amelyek végbementek benne, éppúgy ébresztettek Zoéban vágyakozást, mint nyugtalanságot. A Tam Hayes iránt táplált érzései, például. A lány jól ismerte az emberi szexualitást, hiszen annak idején alaposan tanulmányozta. Biológiai szabályzói fenntartották a szervezete kémiai egyensúlyát, ugyanakkor távolról sem volt frigid: tantrikus oktatói a Középiskolában sokszor dicsérték az ügyességét. Nem, ami igazán megdöbbentő volt, hogy hagyta, hogy a férfi megérintse; kívánta is a férfi érintését; és élvezte, ahogy a férfi megérinti. A Személyzeti és Felszerelési orvosai a kiképzés után közölték Zoéval, hogy másik emberi lény soha nem fogja őt szexuálisan kielégíteni. BIOSZF;RA
114
Azt mondták, a teheráni évek túl sok negatív asszociációs útvonalat építettek ki benne, a biológiai szabályzói pedig amúgy is gátolják a szükséges hormonális visszacsatolási hurkokat. Magyarán, a lány soha nem élhet át örömteli szexuális aktust egy felnőtt férfival. Legalábbis az orvosok ezt állították. És ez azt jelenti, hogy Zoéval valami baj van. Tehát szólnia kéne egy orvosnak. De nem akart. Az orvos helyrehozná, és ami az egészben a legkülönösebb volt (és egyben a legnyugtalanítóbb is): Zoe nem akarta, hogy helyrehozzák. Ha megteszik, talán nem érezné többé ezt a vágyakozó borzongást, amint meghallja Tam hangját, nem válna hirtelen pillekönnyűvé, valahányszor a férfi elejt egy bókot, és nem akadna el a lélegzete Tam kezének gyengéd érintésétől. Őrület, persze, de van benne valami isteni vonás. Zoénak eszébe jutott, hogy talán valamilyen ősi bölcsességre bukkant, amit a modern világ régen elfeledett. Egy ősrégi érzelmi iránytűre, amit maguk alá temettek a Családok rideg szexuális táblázatai és a kuiperi klánok majomszerű közösülési szokásai. Talán éppen így esnek szerelembe a bioszabályzó nélküli prolik. Vajon Afrika és Ázsia vírusoktól hemzsegő veszélyzónáiban tényleg ilyen érzés a „szerelem”? - tűnődött Zoe. Rettegett ettől az érzéstől. És rettegett attól is, hogy egy szép napon egyszer csak elmúlik. *** Délre lebontotta a tábort és felkészült az indulásra. A Yambukuról még mindig semmi hír. Egy órán belül el kell indulnia, ha nem akar sötétedés után visszaérni a bázisra. Hagyott egy visszahívást kérő üzenetet Hayesnek Dieter Franklinnél, aki folyamatosan ellenőrizte a teljesítményét és az életjeleit. Szerencsére az erdő egész délelőtt nyugodt volt, nem mutatkozott ragadozó a szenzorok hatósugarán belül. Fehér felhők úsztak a délkörön, ahogy lassú hajók vitetik magukat a dagállyal. Zoe összegyűjtötte hatlábú robotokból álló csapatát és 115
R. C. WILSON
útnak indult nyugat felé. Az ösvény, amelyet gépek tapostak ki még a túra előtt, körülbelül fél kilométeren át a Rézfolyó partjával párhuzamosan haladt. Ebben az évszakban a folyó éppen apadt: a víz visszahúzódott a partoktól és előbukkantak a kövecses gázlók, a zöldes, nyugodt vizű medencék és az iszapos homokpadok, amelyeken néhány kalandvágyó gyomnövény máris gyökeret eresztett. A lányt automata, rovarszerű távszenzorok egész kis felhője követte, mintha éhes szúnyogok köröznének a feje körül. Némelyikük időnként előrerepült, hogy feltérképezze az utat. A szenzorok tompa zümmögését egészen elnyomta az Íziszi madár- és rovarhangok kakofóniája. Zoe fülének minden hang ugyanolyannak tűnt: elektromos vezetékek zúgása egy nyári hőhullám idején. A védőruha a lány verejtékcseppjeit a bőréről a külső membrán felületére juttatta, így hűtve őt menet közben. A membrán a napfénytől kifehéredett. Zoe a karjára pillantott. Olyan sápadt volt, mint akármelyik Északi Család vér szerinti lánya: arisztokratikusan fehér. Még nem tett meg többet egy kilométernél, amikor Tam Hayes bejelentkezett egy közvetlen kommunikációs csatornán. Épp ideje volt, gondolta a lány. - Zoe? Azt szeretnénk, ha egy időre megállnál ott, ahol vagy. - Nem lehet - felelte Zoe. - Mennem kell, ha sötétedés előtt vissza akarok érni. Te egész délelőtt az Űrállomással társalogtál. Az idő nem áll meg attól, hogy téged Kenyon Degrandpre ugráltat. - Pont ez a lényeg. Meg akarják hosszabbítani a túrát. Ők akarják. Nem mi. Ezek szerint Hayes nem ért vele egyet. - Hogy érted, hogy meghosszabbítani? - Egész pontosan azt akarják, hogy fordulj vissza, kelj át a Rézfolyó hídján, és üss tábort a keleti parton! A távszenzorok felderítik az ásókolóniához vezető ösvényt, a robotok pedig utat törnek neked. Két napi gyaloglással elérheted az állatok élelemgyűjtő területét. Ez nevetséges. - Nem végezhetek terepmunkát! A védőfelszerelés még tesztelési fázisban van! BIOSZF;RA
116
- Az Űrállomáson úgy vélik, hogy a felszerelésed már minden teszten átment. - Ez legalább egy hónappal felgyorsítja az ütemtervet! - Gondolom, valakinek nagyon sietős odafent. Zoe sejtette is, hogy miért. Az Óceáni Bázis megsemmisült, és a többi felszíni állomáson is szaporodnak az aggasztó szigetelési hibák. Hiába működik hibátlanul Zoe védőfelszerelése: ha nincs bázis, ahová visszatérhet vele, csak annyit ér, mint egy esőkabát a hurrikán ellen. A Trösztök maximálisan ki akarják használni a ruha lehetőségeit, mielőtt a Yambuku evakuálására kényszerülnek. Keljen át a Rézfolyón és haladjon tovább az előhegység felé? Merüljön még mélyebbre a bioszférában, miközben a Yambuku az összeomlás felé támolyog? Vajon elég bátor ehhez? - Én, személy szerint, ellenzem az ötletet - folytatta Hayes. - Arra nincs hatásköröm, hogy felülbíráljam, de bármikor találhatunk valamilyen működési zavart a ruhádban, és visszahívhatunk javításra. - De a ruha hibátlanul működik. Te magad mondtad. - Ó, azt hiszem, ha vitára kerülne sor, Kwame Sen könynyen beleegyezne, hogy besatírozzon egy-két grafikont. Zoe ezen elgondolkodott. - Tam, ki adta ki ezt a parancsot? Degrandpre? - Ő is jóváhagyta, de nem: a parancs az SzF-főnöködtől, Avrion Theophilustól származik. Theótól! Theo soha nem hagyná, hogy neki bármi baja essen. Zoe kétkedése máris a múlté volt. - Kwame-nek nem kell hazudnia miattam, Tam. Átkelek a folyón. - Zoe, egészen biztos vagy ebben? - Igen. Nem. - Nos, rendben… akkor kiküldök utánad három robotot tartalék készletekkel és felszereléssel. Szürkületre valószínűleg utolérnek. És ami az én hatáskörömet illeti: az első intő jelre azonnal vissza kell térned. Bármilyen intő jelre. Add a szavad, Zoe! Majd én elrendezem az Űrállomással. Még hozzátette: 117
R. C. WILSON
- Figyellek - (amitől Zoe egyszerre érezte magát erősnek és gyengének), majd bontotta a kapcsolatot. A lány tekintete végigsiklott a békésen hömpölygő Rézfolyón. A robotöszvérek nyugtázták a Yambukuról érkező új utasításokat, visszafordultak és felsorakoztak Zoe háta mögött az ösvényen, mint a kissé türelmetlen kutyák, akik alig várják, hogy a gazdájuk végre kövesse őket. A Rézfolyó hídja egy sor farönkből állt, amelyeket nagy húzószilárdságú monoszáldarabokkal kötöztek össze, és a folyó két partján a kavicsos talajba mélyen leszúrt ékekhez rögzítettek. Zoe számára a híd elég szilárd építménynek tűnt, de azért látszott rajta, hogy összecsapott - nem az örökkévalóságnak tervezték. Bármilyen enyhék is az Íziszi évszakok, néhány héten belül megérkeznek a monszunesők, amikor a Rézfolyó megduzzad és az egész medrét betölti, magával sodorva és szétzúzva ezt az apró robot-hídépítészeti alkotást. A híd egy széles és sekély szakaszon ívelt át a folyó fölött. Ha lenézett a lécek között, Zoe láthatta a lecsiszolt folyami köveket és a nyugodt öblöket, ahol halnak nem nevezhető teremtmények - külsőre, mint a túlméretezett ebihalak - ívtak és rajzottak. A lány biztos volt benne, hogy itt akár híd nélkül is átkelhetett volna a folyón. Néhány robotöszvér valóban ezt az utat választotta: dárdaszerű lábaikkal biztonságosabb volt a vízben haladni, mint egyensúlyozni a lazán összekötözött gerendákon. A folyó túlpartján Zoe nehezebben találta meg a csapást, amelyet a felderítők itt nem tapostak ki olyan alaposan, mint a hídhoz vezető ösvényt. A távvezérelt robotokat úgy tervezték, hogy könnyedén átkeljenek bármilyen tereptárgy fölött; hiszen egy fűcsomó kilapítása sokkal több mechanikus energiát igényelt volna, mint utat vágni a kusza aljnövényzetben. Zoénak innen már óvatosan kellett továbbhaladnia. A védőruha membránjának elég nagy volt a szakítószilárdsága, és normál körülmények közt ellenállt a külső behatásoknak, de valamilyen éles tárgy hirtelen nyomása - egy késpenge erőteljes döfése, egy nagytestű ragadozó állat karmai, vagy egy esés nagyobb magasságból felhasíthatta az illesztékeket. BIOSZF;RA
118
Zoe nem tartotta valószínűnek, hogy késekkel adódnának problémái. Ami a ragadozókat illeti: a robotok és a távszenzorok folyamatosan őrködtek a biztonsága fölött. És ez a sziklás előhegység a húsevők számára amúgy sem jelentett olyan hívogató vadászterületet, mint az észak és dél felé elterülő szavannák. A triraptorok veszélyesek voltak, de errefelé ritkák; míg a kisebb, fürgébb ragadozók általában alig nőttek nagyobbra, mint egy házimacska, és könnyen elriasztotta őket egy olyan nagy és szokatlan teremtmény, mint az ember. Talán részben épp ezért ezen a vidéken alapították meg virágzó kolóniájukat az ásók. És a zuhanás a magasból… nos, Zoe nem szívesen nyomult volna az ásók vadászterületénél jóval beljebb, a hegyek közé, ahol a Rézfolyó keskeny kanyonokban, pengeéles palakősziklák közt rohant. De attól eltekintve a lány biztos volt abban, hogy biztosan áll a lábán. Akkor hát mitől kéne tartania? Vagy tízezernyi egyéb, megjósolhatatlan eseménytől, felelte magának Zoe. Nem is beszélve a saját lelkiállapotáról. Nem mintha rosszul érezte volna magát. Éppen ellenkezőleg. Eddig változékony volt a hangulata, de most meglepően jókedvűen és kiegyensúlyozottan sétált a napsütésben, és szabadon lóbálta a karját - ilyen szabadságot utoljára a bölcsődében érzett. Az ösvény egy lankás hegygerincen tartott kelet felé, és amint a gerinc elég magasra emelkedett, Zoe beláthatta a nyugati lejtőket borító erdők lombsátrát, amely sűrű és zárt volt, akár egy féltve őrzött titok. Mindez megérintette a lányt - nem talált rá jobb szót -, ahogy azelőtt sohasem hitte volna: mintha nem is magára öltött volna egy védőburkot, mielőtt elindult a Yambukuról, hanem lehántott volna magáról egyet. Olyan érzékeny volt, mint egy meztelen ideg: már a kék ég láttán is sírni tudott volna a boldogságtól Zoe nem talált magyarázatot ezekre a hangulatingadozásokra… hacsak nem állt le a szabályzója. Lehetséges ez? De hiszen a thymosztát csak egy egyszerű homeosztatikus műszer. A lány még sohasem hallott olyat, hogy egy bioszabályzó meghibásodott volna. És egyébként is, nem derült volna ki az orvosi telemetriájából? Nem számít, suttogta tudatának mélyén egy áruló kis 119
R. C. WILSON
hangocska. Zoe végre élt, hosszú évek óta először igazán élt, és élvezte. Legalább annyira, mint amennyire megrémült tőle. Jóval szürkület előtt megállt az egyik lehetséges táborhelyen, amit a robotok memóriájában megjelöltek. A hegygerinc itt köves fennsíkká szélesedett: zöld pozsgások dugták ki a fejüket a felső talajrétegből a lapos, jégkori sziklák között. Felállítani még könnyű volt a sátrat (a sátor elég ügyes szerkezet volt, hogy a munka java részét elvégezze), de leverni már annál nehezebb. Zoe ékeket szúrt a kövek repedéseibe és a földdel teli üregekbe, hogy hagyományos módon pányvázza ki az éjjeli menedékhelyet. Aztán időjárás-jelentést kért a Yambukuról, de reggel óta semmi nem változott: tiszta égbolt, nyugodt széljárás. Az Ízisz épp a szelíd arcát mutatja. A lány sietősen megvacsorázott, aztán felvette a kapcsolatot Dieterrel. Semmi hír, mondta a férfi, leszámítva, hogy Avrion Theophilus, a Személyzeti és Felszerelési rejtélyes ügynöke a következő komppal a bázisra érkezik. Theo a Yambukun, gondolta Zoe. Arra számított, hogy ilyen jó hangulatban különösen örülni fog ennek a hírnek. És meglepte, hogy mégsem örül. *** A nap leszállt a Rézhegység csúcsai mögött. Zoe végzett az evéssel a védőruhán keresztül - kevéssé gyümölcsöző művelet volt -, és már készen állt, hogy újabb rohamot intézzen az álmok fellegvára ellen, amikor hirtelen riasztás jelent meg a kijelzőlencséjén. A Yambuku hangja ezúttal Lee Reisman volt, aki Dieter Franklintól vette át a műszakot. - Egy nagytestű állatot látok a védőgyűrűd közelében… jelentette Lee. - Ó! Ez egy ásó! Zoét azonnal elfogta az izgalom. - A sátor felé jön? - kérdezte. - Nem… a távszenzorok adatai szerint egy helyben áll, úgy száz méterre tőled. A robotok úgy helyezkedtek, hogy bármikor elvághassák az útját, de… - Egyelőre hagyjátok! - kérte a lány. BIOSZF;RA
120
- Zoe, ez nem a legalkalmasabb pillanat a kapcsolatfelvételre! - Csak meg akarom nézni. Zoe kimászott a sátorból, feljavított látásával a szürkületet fürkészve. A palakövek úgy sugározták magukból a napközben összegyűjtött hőt, akár a parázsló faszéndarabok. A lány azt hitte, hogy nehéz lesz megtalálni az ásót, de tévedett: azonnal megpillantotta, és a távolsághoz igazította a lencsék fényerősségét. Már látta ezt az állatot (vagy inkább… őt?). Az az ásó volt, akit Hayes „Öregembernek” nevezett. Zoe felismerte a fehér bajuszszálakról, a szeme alatti érzékszőrcsomókról. Nézte az Öregembert, és az Öregember visszanézett rá. Persze lehetetlen volt érzelmeket leolvasni erről az arcról, bármennyire is vágyott rá az emberi elme. Más állatokra rávetítjük a személyiségünket, gondolta Zoe, és arckifejezést látunk a kutyák vagy a macskák pofáján. De az ásó „arca” megfejthetetlen volt, akár egy homáré. A szeme miatt, ébredt rá a lány. Minden lényen, amely nagyobb, mint egy bogár, a szem a legfontosabb kifejezőeszköz, az ásó szeme azonban egyszerű fekete tojás volt csontos húsgödörben. Tintacsepp. Ablak, melyen keresztül valamilyen érzőnek nem nevezhető értelem méregette hűvösen Zoét. - Öregember - suttogta a lány. A kíváncsi ásó. Az Öregember pislogott egyet - ezüstös villanás a vibráló fekete fölött -, majd megfordult, és elügetett.
121
R. C. WILSON
TIZENHÁROM HAYES CSAK AZT NEM ÁRULTA EL ZOÉNAK, hogy egész nap a sorozatos szigetelési hibák javításával volt elfoglalva. Néha akaratlanul is azt kívánta, bárcsak mellette lenne Macabie Feya, hogy besegítsen. Mac minden szigetelést rendbe tudott hozni - kivéve azt az egyet, amelyik végzett vele. Lee, Sharon és Kwame is hozzáértő technikus volt, de mindhárman óriási terhelés alatt, minimális alvásmennyiséggel dolgoztak. A helyzetet egyelőre sikerült stabilizálni: kicserélték a hibás szigeteléseket, és mintát vettek a sérült tömítésekből a manipulátoros vizsgálatokhoz. Hayes végig figyelemmel kísérte a munkálatokat, majd Dieter Franklin magával vitte a laborjába, hogy bemutassa neki az adaptív változásokat, amelyek a tömítéseken tenyésző baktériumokban végbementek. Az organizmusok sejttesteiben megnőtt a fibrilláris anyagok sűrűsége, és DNSként felcsavarodó mikrocsövecskék úszkáltak ott, ahol egy hónappal ezelőtt még csak egy-egy kósza szál lebegett. A sejtek felszínén is új sarjszervek keletkeztek, amik erősen poláris molekulákat szintetizáltak és választottak ki, amelyek reakcióba léptek a környezetükkel. Dieter karjával a kivetítő felé intett: - Ez nem ugyanaz az organizmus, mint amivel hat hónapja találkoztunk. - Ugyanaz a genetikai anyaga - mondta Hayes -, tehát ugyanaz az organizmus. - Ugyanaz a génanyaga, de egészen más formában fejeződik ki. - Vagyis reagál a környezetére. - Enyhe kifejezés. Úgy is mondhatnánk, hogy próbálja felnyitni az állomás burkolatát, hogy bejuthasson. - Dieter a Gamma Szikla-klán tagjaként hajlamos volt a túlzásokra. Ha növekednek, az csak azért lehet, mert mi tápláljuk őket. - Ugyanolyan ütemben pusztulnak, mint ahogy szaporodnak. - Tény és való. Hayes is kivette a részét a munkából: a biopáncél-használat rá eső idejében ő is döglött baktériumtelepeket kapart le a bázis fertőzésnek kitett felületeiről. Kamikaze baktériumok? - Nem hiszem, hogy szó szerint meg akarnának ölni minket, Dieter. BIOSZF;RA
122
- Ez kockázatos feltevés lehet. Hayes híres volt a munkaidejéről. Azt beszélték róla, hogy sohasem alszik. Az utóbbi időben ez többé-kevésbé sajnos igaznak is bizonyult. Az igazgató személyesen felügyelte Zoe túrájának nagy részét, és ezzel párhuzamosan irányította a szigetelések javítását és az egyik fő szűrőkimenet cseréjét. Átlagosan négy-öt órát aludt éjszakánként, és sokszor már ennyinek is örült. A kialvatlanság harapóssá és ingerlékennyé tette. Életében először irigyelni kezdte a földi dolgozóktól a thymosztátjaikat. Neki be kellett érnie a koffeintartalmú italokkal és az akaraterővel: a szegény ember bioszabályzóival. Későn végzett Dieter laborjában. Az éjszakai műszak kivételével már csaknem mindenki nyugovóra tért. Éjjel az állomás egyszerre tűnt túl nagynak és túl kicsinek. Hayes úgy hallotta, mintha lépteinek zaja tágas térből verődne vissza, ám a visszhang ugyanakkor színtelen volt és visszafogott: egy zárt tér akusztikája, ahol minden út zsákutcába visz. A Yambuku még sohasem tűnt ennyire sebezhetőnek. Hayes kutatási feljegyzései érintetlenül hevertek a kabinjában. Kísértést érzett, hogy odamenjen, de még várt rá egy utolsó feladat, amelyet mindeddig halogatott. A Földről küldött SzF-kacho menetrend szerint a másnap délelőtti komppal érkezik a Yambukura és szüksége lesz egy tiszta kabinra. A bázison azonban e pillanatban csak egy üres kabin volt: Elam Mather egykori lakóhelye. Elég egyszerű feladatnak ígérkezett kitakarítani a helyiséget Avrion Theophilus számára. Az Íziszen senkinek nem volt semmilyen anyagi tulajdona. Az a tréfa járta, hogy az ember ugyanúgy jön az Íziszre, ahogy a világra: meztelenül és rettegve. És ugyanúgy is távozik. Elam egészen másképp ment el, de semmit sem vitt magával. Az ágyneműjét azonban ki kell mosni, a fali képernyőkről pedig le kell törölni az egyéni beállításokat. Jelentéktelen munka volt, de Hayes nem örült neki. És nem is bízhatta másra. Ha egy dolgozó meghalt, az állomásigazgató feladata volt kiüríteni a kabinját. Hayes ugyanezt Mac Feya kabinjával is végigcsinálta. Minden régi motoros megtette volna: ez egyike volt a hagyományoknak, 123
R. C. WILSON
amelyek az Ízisz-projekt során kialakultak. A férfi mesterkulcsával kinyitotta a kabin ajtaját. Amint belépett, Elam asztali lámpája pislákolva felkapcsolódott, majd a fali képernyő is… bolygó körüli pályáról sugárzott élőkép az Íziszről. Vajon Elam ide képzelte magát, a mérgező bioszférán túlra, mindenek fölé? Vagy egyszerűen csak szerette volna nagyobb távlatból szemlélni a bolygót? Hayes kikapcsolta a képernyőt és visszahelyezte Elam beállításait az állomás központi adatbázisába. Aztán öszszegyűjtötte és összehajtogatta az asszony ágyneműjét, és kipakolta a szekrényéből az egyenruhákat. Minden ugyanabból a Földről importált, ultrakönnyű, szénporszínű anyagból készült. Hayes kirakta a holmit az ajtó elé, hogy a robotok másnap elvigyék. Elam szennyese hamarosan bekerül a Yambuku háztartási rendszerének körforgásába: egy-két napon belül talán éppen Hayes alszik majd ezeken a lepedőkön. Az igazgató végül adatrendezője segítségével megnyitotta Elam személyes adattárát a Yambuku központi memóriájában. Mac könyvtára annak idején tele volt különféle, önmagának hagyott jegyzetekkel, a családjának írt levelekkel és kibogozhatatlan feljegyzésekkel. Elam ennél rendezettebb volt: valószínűleg nem maradt utána más törölnivaló, mint listák, napirendek és hozzáférési kódok. Ám amikor Hayes teljes törlést kért, hirtelen egy vörös jelzéssel ellátott dokumentum ugrott a képernyőre. Egy befejezetlen üzenet volt, amelyet Elam neki címzett. Tam, éppen az óceán fölött repülök, és nemsokára találkozom Freeman Livel. Rájöttem, hogy az utóbbi időben nem nagyon volt alkalmam beszélgetni veled. Összeülhetnénk egy kicsit, miután visszamegyek? Addig is, néhány gondolat: Biztos emlékszel, amikor figyelmeztettelek, hogy tartsd távol magad Zoe Fishertől. Talán tévedtem. (Gondolom, ez is mutatja, hogy mennyit érnek az anyai jótanácsaim.) BIOSZF;RA
124
Szerintem is van valami különleges abban a lányban, de meg kell értened, Tam: éppen a különlegessége miatt jelent veszélyt. Talán óriási veszélyt. Persze jól tudom, hogy ő maga nem szövöget titkos terveket. De abban is biztos vagyok, hogy eszközként használják őt a Személyzeti és Felszerelési bonyolult hatalmi játszmáiban. Isten a tanúm, ez neki semmi jót nem jelent, és rád is bajt hozhat, ismerve az iránta táplált érdeklődésedet. Kérlek, ne légy naiv, Tam! A Trösztök az olyanokat, mint Zoe Fisher, úgy használják, mint te meg én a vécépapírt. Az egyetlen dolog, ami itt megvéd minket, az a távolság. És talán már az sem véd sokáig. Az Ízisz nem szabad köztársaság, hanem a Trösztök tulajdona - ezt soha ne felejtsd el! Aztán ez az Avrion Theophilus hirtelen megjelenik egy rakományjegyzéken. Talán egy terv része, vagy talán ami még rosszabb - éppen egy balul sikerült tervet akar helyrehozni. Vigyázz vele, Tam! A Családok nem küldenék az egyik kedvenc rokonukat ilyen veszélyes útra, ha nem lenne óriási a tét. Talán csak meg akar győződni róla, hogy Zoe küldetése sikerrel zárul - vagyis a védőruha az elvárásoknak megfelelően teljesít -, de még ha így is van, biztos lehetsz benne, hogy a másik oldalon ugyanolyan hatalmas emberek küzdenek azért, hogy Zoe elbukjon. És itt az igazán aggasztó hír: szerintem valaki belepiszkált Zoe szabályzórendszerébe. Tegnap éjjel a raktárban találtam rá, úgy hajnali egy körül. Azt hitte, hogy egyedül van, és sírt. Némán, csukladozva, mint egy kisgyerek - ismered ezt a fajta sírást. Amikor megkérdeztem, mi baja, elpirult és motyogott valamit egy rémálomról. Igazából az döbbentett meg, ahogy mondta: próbált úgy tenni, mintha nem lenne nagy ügy, nyilván azért, hogy lerázzon… de furcsán őszintének hangzott, mintha egy rémálom teljesen új élmény lenne a számára, valami, amiről eddig csak könyvekben olvasott. És talán így is van, ismerve a múltját az SzF-nél. Tedd fel magadnak a kérdést, Tam: vajon hogy gyötörhetnek hirtelen rémálmok egy olyan szigorúan szabályozott lombikbébit, mint Zoe Fisher? (Vagy ha már 125
R. C. WILSON
itt tartunk: hogy szerethet bele valakibe?) Miután Zoét megnyugtattam és visszazavartam az ágyába, felébresztettem Shel Kyne-t. A fickó remek orvos, de javíthatatlanul földi. Meg sem kérdezte, miért érdekel ennyire Zoe szabályzórendszere, csak készségesen előhúzta a lány kartotékjait. Kicsit bosszankodott, hogy hajnalban zaklatom, de alapjában véve örült, hogy kikérem a véleményét. (Nem tudom, hogy nálatok, Vörös Töviseknél mi a szokás, de a Lovas-klánban az orvosi adatok jogosulatlan kiadása azonnali jogfosztást von maga után. Földlakók!) Először megkérdeztem, hogy az érzelmi labilitás utalhat-e a thymosztát meghibásodására. Shel szerint igen, természetesen utalhat, bár a thymosztatikus egyensúlyzavar kezdetben nehezen kimutatható: az érzelmi ingadozás általában csak hetekkel, sőt, hónapokkal a thymosztát leállása után jelentkezik. Aztán rákérdeztem, van-e valami baj Zoe bioszabályzójával. Shel mosolygott és azt felelte, nem tudja. Kiderült, hogy Zoét teljesen új szabályzórendszerrel szerelték fel, amelynek nagy részét a hasi aorta körül csoportosuló, programozott mirigytömlők adják. Ezek annyira hipermodern játékszerek, hogy Shel műszerei nem tudják leolvasni őket, az SzF pedig nem küldött róluk tervrajzokat. Így Shel sem tehet többet, mint hogy rendszeresen ellenőrzi Zoe anyagcseretermékeit, és figyeli a fontosabb neurotranszmitterek és kémiai szabályzóvegyületek szintjének alakulását. A szerotonin, a dopamin, a norepinefrin és az SP szintjei állítólag tényleg furcsák egy kicsit, és negatív a lelete a legtöbb visszavételgátlóra is. De a szabályzórendszere annyira egyedülálló, hogy Shel nem tudja eldönteni, hogy vajon mindez a normális működés velejárója-e, vagy valamilyen súlyos hibára utal. A doki azt javasolta, hogy kérdezzük meg Avrion Theophilust, amikor megérkezik. (Azt hazudtam neki, hogy majd én megkérdezem. És hozzátettem, hogy minderről senkinek ne szóljon, amíg én nem jelentkezem BIOSZF;RA
126
újra. Egy darabig talán érdemes lenne cenzúrázni az Űrállomásnak küldött jelentéseit.) Szóval mit jelent ez az egész? Szerintem azt, hogy Zoe - talán életében először - levált a thymosztátjáról. Vagyis, kuiperi értelemben véve, gyakorlatilag újszülött. Egy egész sor új és bonyolult érzelemmel kell megküzdenie, amelyekről fogalma sincs. Az a Zoe Fisher, akibe te látványosan kezdesz beleszeretni, Tam, egy vadonatúj Zoe Fisher. Törékeny. Valószínűleg fél. És keményen küzd, hogy elvégezze a rábízott feladatot. Nem tudom megmondani, hogy mit kéne tenned ezek után, Tam. Fogalmam sincs. Csak egy jó tanácsom van: tartsd nyitva a szemed! Légy nagyon óvatos! Én is az leszek. Ezt az üzenetet is a saját adattáramba mentem, mert nem akarom, hogy bejárja a Yambuku hálózatát. Ha minden jól alakul, személyesen is beszélhetünk, amint visszatértem. Elam U.i. Persze hogy szeret, te hülye! Sokan így vagyunk vele. Többek közt én is. Túl vak voltál, hogy észrevedd, vagy túl udvarias, hogy szóba hozd? Puszta kíváncsiság.
Hayes elolvasta az üzenetet. Aztán újra elolvasta, beburkolózva Elam egykori kabinjának csöndjébe, míg az éjszaka végighömpölygött a hosszú völgyeken és a lombsátorral fedett domboldalakon.
127
R. C. WILSON
TIZENNÉGY AMIKOR ADATRENDEZŐJÉN MEGJELENT az űrkompkaranténegység vörösen villogó hívójelzése, Corbus Nefford némileg megütközött. Egészségügyi felügyelete alatt még sohasem adódott orvosi vészhelyzet az Űrállomás fedélzetén, és feltett szándéka volt, hogy ezt az állapotot megőrizze. De el kellett ismernie, hogy ez nem néz ki jól. Semmi magyarázat, csak egy legfelső szintű hívójel Ken Kinsolvingtól, a nappali műszak karanténorvosától, hogy jelenjen meg haladéktalanul a komphangár lezárt részlegében. Bár ez tényleg borzalmasan hangzik, az is lehetséges, hogy csak Kinsolving esett pánikba egy gyomorgörcstől vagy egy szaggató fejfájástól. A másik lehetőség… elképzelhetetlen. Ám ahogy Nefford megérkezett a komphangárhoz, meglátta, hogy a válaszfal elé őrt állítottak, odabent pedig… Odabent teljes volt a káosz. Két ápolóasszisztens ült a távszenzorok irányítósisakjaira kapcsolva, és fojtott hangon, hadarva beszéltek a mikrofonokba. Kinsolving szikár, fehér orvosi köpenyében az egyik üres irányítókonzol felé intett: - Rios és Soto halott - közölte. - Raman kómában van, Mavrovik pedig csak rövid időközökre tér magához. A tünetek enyhítésében és a szövetmintavételben lenne szükségünk segítségre… ha kérhetem, igazgató úr. Kinsolvingnak alacsonyabb beosztású orvosként nem lett volna joga ilyen nyersen beszélni Corbus Nefforddal, ám ez végül is vészhelyzet volt. Nefford belepréselte magát a távszenzor irányítószékébe. Felszedett néhány kilót, amióta utoljára kezelte ezeket a műszereket. De az embernek azt kell tennie, ami a kötelessége. Amire nevelték. És Nefford hálát adott Istennek a neveltetéséért, ami most kiszorította elméjéből az ösztönös pánikot. Elképzelte, ahogy a thymosztátja érzékeli a rázúduló hirtelen epinefrin áradatot, és megpróbálja őt úgy megnyugtatni, hogy időközben ne vesszen el megnövekedett koncentrációs képessége. Kórokozók, hasított belé, Íziszi kórokozók az Űrállomás fedélzetén. A rémálom, amellyel, azt remélte, soha nem kell majd szembenéznie. A távszenzor irányítósisakja működésbe lépett, és Nefford BIOSZF;RA
128
azonnal a karanténszobában találta magát, az áldozatok között. Karja egy távvezérelt robot karjaivá vált, szeme pedig a robot különlegesen érzékeny szenzoraivá. Nefford hamar betájolta magát. A karanténszoba klausztrofóbiás, szűkös helyiség volt: soha, senki nem gondolta, hogy egyszer majd kórteremként kell használni. A robotok és a szenzorok egymással küzdöttek a tenyérnyi helyért. Kinsolving távszenzora Nefford robotja mellé gördült. Az igazgató azonosította a priccsükön heverő áldozatokat. Mavrovik, Soto, Raman és Rios. Két férfi és két nő. Az óceáni katasztrófa maroknyi túlélője: egy pilóta és a legénység három tagja, akik komppal menekültek el a mélytengeri bázisról, mielőtt az végleg összeomlott. És akik a jelek szerint magukkal hoztak valamit, pedig semmilyen azonosítható tünet nem jelentkezett rajtuk, amióta a karanténban vannak… azaz mióta is? Már majdnem egy hónapja. Nem az a tapasztalat, hogy az Íziszi kórokozók azonnal támadnak? Még senki nem találkozott hosszú lappangási idejű Íziszi fertőző anyagokkal - Nefford szinte bele sem mert gondolni, hogy egy ilyen anyag milyen rettentő fenyegetést jelentene. Követte Kinsolving orvosi távszenzorát a komppilóta, Mavrovik ágyához. Kinsolving előzőleg folyadékot és vérzéscsillapítókat adagolt a pilótának a karjába szúrt infúzión keresztül. Nefford végrehajtott egy csapolást, hogy vért és folyadékot szívjon le Mavrovik tüdejéből. A férfit levetkőztették és a priccshez szíjazták. Lenyírt fejéről gennyes, sárgás árnyalatú verítékcseppek gördültek le a párnájára. Kinsolvingnak sikerült pillanatnyi homeosztázist létrehoznia Mavrovik szervezetében. Nefford a komppilótára kapcsolta a saját mérőműszereit, miközben a műszakvezető fokozatosan átadta neki az irányítást. Amint adódott egy nyugalmas pillanat, az igazgató megkérdezte: - Mióta betegek? - Az első egyértelmű tünetek nagyjából három órával ezelőtt jelentkeztek. Előtte nem volt semmi figyelmeztető jel. A vérgázaik egy kissé különösnek tűntek, de a normális határértéken belül mozogtak. Nefford megfordult és figyelte, ahogy két robot hordágyra 129
R. C. WILSON
teszi a Rios nevű nő és a Soto nevű férfi merevedő testét és kigurítja őket a szobából. A karanténövezet mélyén volt egy hűtőház és egy boncterem, ahol természetesen kizárólag robotok és távszenzorok dolgoztak. A hullaházat mindig is gondosan karbantartották, noha a mai napig nem volt rá szükség. Amikor Nefford visszafordult, Mavrovik szeme már nyitva volt: mindkét pupillája óriásira tágult. Az igazgatóról csorgott az izzadság az irányítósisakban, miközben átfutotta a vizsgálat eredményeit. A lista a beteg életjeleiről elborzasztó volt. Súlyos ödéma, belső vérzés, ahogy a szövetek katasztrofális sebességgel elhaltak, leálló vese, gyengülő májfunkció, szabálytalan pulzus, olyan ingadozó vérnyomás, hogy még a vérzéscsillapító robotok sem tudták normális szinten tartani. Egyszóval Mavrovik haldoklott. Gyorsan. Kinsolving arrébb tolatott, robotkarjai elernyedtek, amint levette az irányítósisakot. - Tegyen meg érte mindent, amit tud! - mondta színtelen hangon. - Én beszélek Degrandpréval. Inkább te, mint én, gondolta Nefford. Az igazgató átvette a teljes létfenntartó-funkciót, amint Kinsolving orvosi távszenzora deaktiválódott. Mavrovik állapota rövid időre stabilizálódott, de Nefford tisztában volt vele, hogy ez nem tarthat sokáig. A gond az volt, hogy magát a - teljesen ismeretlen - betegséget nem tudta gyógyítani, így csak tüneti kezelést nyújthatott: friss, mesterséges vért újabb és újabb tasakokban, és véralvasztó nanobaktériumokat, hogy elfojtsák a legsúlyosabb belső vérzéseket. Hosszú távon mindez hatástalan volt. Mavrovikot egy olyan kórokozó emésztette el fokozatosan, aminek Nefford még a nevét sem tudta. Abban azonban nem kételkedett, hogy a betegség hamarosan helyrehozhatatlan károkat okoz Mavrovik szívében és agyában - és ezzel vége. Mintha meghallotta volna a gondolatot, a pilóta hirtelen felhördült és megfeszülő testével rángatni kezdte a szíjait. Nefford összerezzent. Szerencsére a távvezérelt robot figyelmen kívül hagyta a gyors és önkéntelen mozdulatokat, különben az orvos kitépett volna egy intravénás vezetéket a beteg testéből. Mit láthat belőlem, gondolta Nefford: egy robotfejet, egy krómbevonatú tehénkoponyát, amely BIOSZF;RA
130
rubinlencséken keresztül fürkészi… Ám Mavrovik szeme lecsukódott, ajka mozgott, de valaki olyanhoz beszélt, akit csak ő látott. - Ki maga? - kérdezte erőtlenül a pilóta. A torka tele volt véres rögökkel. - Kérem, ne mozogjon! - mondta Nefford. Hangját a távszenzor a lehető legteljesebb hűséggel továbbította (legalább ennyi megmaradt a beteggel való kommunikációból). Egy adag nyugtatót adott a vegyületek koktéljához Mavrovik infúziójában. A komppilóta azonban nem nyugodott meg. - Nézze őket! - Ajkán vércseppek csillogtak. - Nézze őket! - Kérem, nyugodjon meg, Mr. Mavrovik! Ne beszéljen! Tartogassa az erejét! - Olyan sokan vannak! Nefford sóhajtott, és szorosabbra húzta a pilóta szíjait. Nagyon valószínű - sőt, szinte biztos -, hogy ez már Mavrovik végstádiuma. Az orvos felgyorsította az ópiumszármazékok áramlását az infúzióban. - Beszélnek! Mind egyszerre beszélnek! Corbus Nefford utoljára akkor találkozott haldokló emberrel, amikor az orvosi gyakorlatát végezte Párizsban. A halál az öregek otthonára és a parasztok doktoraira tartozott, nem a Családok sikeres háziorvosaira. Nefford már el is felejtette, milyen hajmeresztő lehet ez a folyamat. Felhúzta Mavrovik bal szemhéját, és arra számított, hogy merev és kitágult pupillát talál - a pupilla azonban a fény hatására azonnal összehúzódott. Aztán Mavrovik jobb szeme is kinyílt, és váratlanul rémisztően tiszta tekintettel meredt Neffordra. - Meg kell értenie! - szólalt meg, reszelős hangját véres köpeten préselve keresztül. Mintha egy halott ember beszélne, gondolta Nefford. Nos… majdnem. - Több ezren vannak! Több százezren! Egymáshoz beszélnek… és hozzám! Nefford nem tudta, mit kezdjen a kijelentés lecsupaszított őszinteségével. Tisztában volt vele, hogy a beteg vérnyomása hihetetlen iramban esik: a kór által legyengített hajszálerek Mavrovik egész testében szétrobbantak és ömlött belőlük a 131
R. C. WILSON
vér. A férfi arcán kék és fekete csíkok jelentek meg, mintha valaki bottal verte volna. Szeme fehérjén is átütött a bíbor árnyalat. Bizonyára az agya is vérzik, gondolta Nefford, kizárt, hogy ez a monológ ép elme szüleménye legyen. Az orvos száját mégis elhagyta a kérdés: - Mik vannak több ezren, Mr. Mavrovik? - Világok - felelte szelídebben a pilóta, mintha már magában beszélne. Corbus Nefford természetesen nem hitt a kísértetekben. A Családok technikusa volt, és a maga módján tudós is. Csak a közönséges proletárok és a parasztok féltek a szellemektől és a lidércektől. Nefford csak a Trösztöktől félt. Róluk pontosan tudta, hogy milyen pusztítást képesek véghezvinni. Most mégis azon kapta magát, hogy valamilyen babonás félelemhez hasonló érzéssel szemléli ezt a haldokló embert. Mavrovik felkacagott: borzalmas hang volt. Rózsaszín folyadék bugyborékolt elő a szájából. A szívórobotok kiszürcsölték a nedvet a torkából és a szájüregéből. Mavrovik karja a szíjaknak feszült, mintha ki akarna nyúlni, hogy megragadja Neffordot - Nefford távszenzorát -, és magához húzza. Szörnyűséges gondolat. - Az árváik vagyunk! - magyarázta Mavrovik. Ezek voltak az utolsó szavai. *** Raman csöndesebben halt meg, de nagyjából ugyanakkor. A karanténhelyiségben ezután nyugodtabb körülmények uralkodtak, ám a kapkodó munka folytatódott: vér- és szövetmintavétel, a holttestek elhelyezése, időről időre folyékony és gáznemű sterilizáló anyagok szétpermetezése. Miután Mavrovik holttestét bezsákolták és elszállították, Nefford végre vehetett egy mély lélegzetet. Viszszakormányozta a távszenzort a dokkjába, és levette az irányítósisakot. Olyan sokáig kezelte a szenzort, hogy a valódi testét most esetlennek és szokatlannak érezte. Ömlött róla a verejték, a ruhája átázott, és visszahőkölt a saját testszagától. Nem vágyott másra, csak egy nagy pohár vízre és egy forró BIOSZF;RA
132
fürdőre. Talán éhes is, joggal lehetett volna - kihagyta a reggelit -, de taszította az étel gondolata. Kinsolving a válaszfalnál várta. - Beszélt Degrandpréval? - kérdezte Nefford. - Küldtem egy üzenetet az adatrendezőjére… - Küldött egy üzenetet? - Egy ilyen súlyú eseményről személyesen kellett jelentést tenni. Nefford maga is megtette volna, ha nincs annyira elfoglalva Mavrovikkal. - Degrandpre igazgató úr már értesült a vészhelyzetről. Találkozót kértem tőle, de ő már kiadta a parancsot a karantén határainak kiterjesztésére - Kinsolving alázatos hangon közölte ezt az információt, mintha arra számítana, hogy megverik érte. - A határok kiterjesztésére? Nem értem. - A karantén most már egészen a válaszfalakig terjed. Az egész részleget légmentesen elszigetelték - Kinsolving lehajtotta a fejét. - További utasításig senki nem hagyhatja el ezt a körzetet. Mi sem.
133
R. C. WILSON
TIZENÖT NAGYON ROSSZAKAT ÁLMODOTT. Az eső géppuskaszerű ropogással verte a poliplexi sátortetőt. A szélrohamok megzavarták a kísérőrobotokat, amelyek időről időre téves riasztásokkal ébresztették fel Zoét, mert a korbácsoló erejű szelet összetévesztették valamilyen sötétben ólálkodó ragadozó mozgásával. Zoe hol felriadt, hol visszahullott éber álmába. Persze még mindig egyedül volt. Olyan egyedül, mint az első tüdőshal, amely a sekély tengerből a partra vonszolta magát. És ennek így is kellett lennie. A férfiak és nők, akik először hajóztak keresztül a naprendszer korallzátonyain; akik fénytelen jégbarlangokban tékozolták el az életüket annak idején ők is egyedül voltak. Ám az elszigeteltség sok mindent jelentett. Zoe régen ismert olyanokat, akik vágytak rá, és olyanokat is, akik rettegtek tőle. A Földön az ember sohasem lehetett igazán egyedül, és könnyű volt a félelmek és remények egész palettáját ebbe az elérhetetlen ürességbe, az önmagunkkal betöltött vákuumba vetíteni. Jelenthetett szabadságot, szemérmetlenséget, feloldozást vagy egyszerűen csak az irányok teljes hiányát. Képzelgés. Az egyedüllét, gondolta Zoe, azt jelenti, hogy az ember hallgatja, amint az eső dobol a vékony hártyán, amely elválasztja őt a halálosan mérgező természettől. Az egyedüllét azt jelenti, hogy az ember emlékei rémálmokká duzzadnak. Álmaiban Zoe újra Teheránban volt. A Trösztök orvosai annak idején azt állították, hogy ezek az emlékek soha többé nem fognak a felszínre törni. De bármi is volt a probléma Zoéval, az - úgy tűnt - őket is eloldozta a láncaikról. Valahányszor a lány lehunyta a szemét, azonnal megrohanták az emlékek. Az árvaház egy salakbetontéglákból épült barakktelep volt, több hektárnyi, olajos sóderrel borított területen, gyilkos üvegdrótkerítésekkel körülvéve. Akárcsak a legtöbb, Ázsiában és Európában szétszórt jótékonysági gyermekotthon, ez is a járványok évszázadából maradt hátra. BIOSZF;RA
134
Egykor talán humanitárius program keretében építették, az első Trösztök nagy Szociális Munkájának idején, ám abban az időben leginkább az állami bordélyházak gyűjtőközpontjaként funkcionált. Zoe érkezése előtt nem sokkal azonban az intézmény igazgatói ráébredtek, hogy jelentősen növelhetnék személyes jövedelmüket, ha a rájuk bízott bentlakókat a nagyközönség számára is elérhetővé tennék legalábbis a nagyközönség azon része számára, amely betegsége vagy anyagi helyzete miatt a legálisan működő örömtanyákat nem vehette igénybe. A dolog hátránya csak az volt, hogy a Nyugat-Teheráni Oktatási Központ - ahogy a kapu fölötti tábla hirdette bentlakói nem részesültek azokban az orvosi felülvizsgálatokban, amelyeket még egy áron aluli legális bordélyház is megkövetelt. Ugyanígy a vendégeket (főként fizikai munkásokat, akik a város perifériáján működő Trösztüzemekben dolgoztak) sem szűrték elég alaposan. Zoe azonos genetikai anyagból származó klóntestvéreivel, Francescával, Poe-val, Avitával és Linnel együtt érkezett. Bolygó körüli teherjárattal szállították őket az árvaházba a szülőhelyükről, az SzF-bölcsődéből. Éhesek voltak és zavarodottak. A fársziul beszélő dadus eleinte fehérjelevessel etette őket, rájuk adta meleg - bár kényelmetlen overalljaikat, és türelmesen viselte állandó nyafogásukat az otthonuk után. Ám mindez csak egy-két napig tartott, mert utána átvitték őket a hálótermekbe. És elkezdődött a borzalom. Az emlékek úgy söpörtek végig Zoe álmain, akár egy téli szélvihar. Mindenkit használtak és mindenki meghalt. Először Francesca: testét öt, hosszú februári napon át pusztította a láz, míg végül a salakbeton fal felé fordította lesoványodott testét, és egyszerűen megszűnt lélegezni. Zoe jól emlékezett, hogy mire gondolt akkor: Ez így nem jó. Minket arra teremtettek, hogy a csillagokba repüljünk. Ez így nagyon nem jó. Poe és Lin együtt halt meg, amikor egy súlyos vérzést okozó fertőzés - a dadusok Brazzaville 3-nak nevezték, és talán az is volt - söpört végig a hálótermeken. Zoe kétségbeesésében nem gyászolta meg túlságosan három 135
R. C. WILSON
nővére elveszítését. Inkább önző módon hálás volt, hogy a járványtól való félelem visszavetette a bordély forgalmát. Sajnos, ezzel egy időben az ételadagok is csökkentek, és ez nem volt jó. Sokan már karantént emlegettek: ezután hat hónapig gyakorlatilag kihalt volt a város egész nyugati negyede. Ám a járvány idővel elcsitult, Zoe és Avita pedig azok közé tartozott, akiket nem ragadott magával. Zoe közelebb került egyetlen megmaradt klónnővéréhez, és jóval fájdalmasabban érintette, amikor Avita is meghalt majdhogynem véletlenül, valamilyen betegségben, amit a hiányos táplálkozás és az elhanyagoltság okozott. Ő a tükröm, gondolta Zoe, miközben Avita holttestét bámulta, amit csak hosszú órákkal később szállított el az egészségügyi személyzet. Amikor meghalok, gondolta a lány - és gyanította, hogy ez már legjobb esetben is csak hónapok kérdése -, amikor meghalok, én is így fogok kinézni. Mint egy puha agyagszobor, fehér leszek, csillogó és közömbös. Hiányzott neki Avita, Francesca, Lin és Poe. Az árvaház többi lakója gyakran kegyetlenül bánt vele, fehér maszkos dajkái pedig félvállról és megvetően kezelték. Arra jutott, hogy a halál valójában talán nem is olyan szörnyű dolog, biztosan nem rosszabb, mint az egész életét ezek közt a falak közt leélni. Aztán Theo megjelent Teheránban. Valami történt, valami politikai, valami a Felsőbb Családokban. Zoe még emlékezett Avrion Theophilusra a bölcsődéből. A férfi annak idején havonta egyszer meglátogatta az intézményt, szemügyre vette a klónsorozatokat, és az öt kislánnyal különösen sokat foglalkozott. Gyakran simogatta Zoe haját, míg a dadusok leszegett fejjel beszéltek vele, a nehéz felfogású robotok pedig teát és cukros süteményt hoztak neki, amit megosztott a gyerekekkel. Mindig is sugárzó jelenség volt fekete egyenruhájában, és ott, Teheránban is sugárzó volt - csak sokkal sötétebb és haragosabb. Üvöltözött az árvák gondozóival, akik meghunyászkodva próbáltak kitérni előle; átkozta a mocskos hálószobákat, a fagyos zuhanyzókat és a „dolgozószobák” durva és beszennyezett pokrócait. Karjába vette Zoét - óvatosan, mert a kislány teste BIOSZF;RA
136
időközben törékennyé vált. Theo egyenruhája Zoe arcához préselődött: frissen tisztított, szappan- és gőzvasalóillata volt. A lány úgy gondolt Theóra, mint valami királyra vagy hercegre. Persze nem volt az - még a Családokkal is csak szegről-végről áll rokonságban: egy unokatestvér unokaöccsének unokatestvére volt, és elsősorban a Trösztök Személyzeti és Felszerelési Ágazatának magas rangú tisztviselője. Egy Theophilus, nem egy Melloch, egy Quantrill vagy egy Mitsubishi. De ez nem számított. Zoe tudta: Theo azért jött, hogy magával vigye. Poe-nak, Linnek, Avitának és Francescának már túl késő volt. De Zoénak még nem. - Az egyik lányom életben maradt - mormolta a férfi, miközben a Humanitárius Szolgálat egyik mozgó klinikája felé vitte Zoét. - Az egyik lányom életben maradt. Amikor át akarta adni Zoét az orvosoknak, a kislány olyan erővel kapaszkodott belé, hogy el kellett altatni. Zoe hirtelen ébredt, zsibbadtan a rettegéstől. Valami zajt hallott… de csak a távoli mennydörgés verődött a Rézhegység egyik csúcsáról a másikra. A táborhely körül azonban már csupán szemerkélt az eső. Halvány fény szűrődött be a poliplexi sátortetőn keresztül. A reggelé. Zoe kimerült volt és reszketett. Kinyitotta a sátrat és kimászott az esőbe. A víz lepergett a masszív gránitkinövésekről és eláztatta a mély, jégkorszaki repedésekből előbúvó rekettyeszerű növények leveleit. A robotöszvérek komikusan dülöngéltek a táborhely körül. Lábuk nehezen talált támasztékot a nedves talajon: időről időre maguk alá húzták a végtagjaikat, és letelepedtek, mint a fáradt kutyák. A felhők bukdácsolva, hullámokban ostromolták a Rézhegység csúcsait. Az erdő gőzölgött. Zoe kiválasztott egy ételadagolót az egyik közel álló robot tárolójából, és magával vitte a sátor fedezékébe. Védőruháján gyöngyözött az eső. A bőre viszketett. A membrán tisztán tartotta a testét: még az elhalt bőrdarabokat is kijuttatta a felszínére, és steril porszemekként szabadult meg tőlük. Zoe bőre mégis viszketett. A viszketés időszakos volt, a bordáira 137
R. C. WILSON
és a combjára korlátozódott, és nem jelentett súlyos problémát - egyelőre. De ha rosszabbodik… nos, hallottunk már emberekről, akik véresre kaparták a bőrüket, hogy elmulasszanak egy viszketést. Ami, jelen körülmények közt, nem lenne jó ötlet. Egyáltalán nem. Az evés fárasztó munka volt. Az adagolótubust a védőruha maszkjához kellett illeszteni, a maszk pedig steril járatot nyitott a száj és az étel között - idegőrlő lassúsággal. Zoe kézzel préselte ki az ételt a tubusból. A tápanyagmassza, amely a nyelvére buggyant, alapvetően ízetlen volt, és nyúlós, mint az iszap. És soha nem elég ahhoz, hogy Zoe úgy érezze, tényleg evett valamit. Ráadásul az adagok többnyire gyorsan keresztülhaladtak a testén, ami egy újabb fárasztó és kellemetlen műveletet tett szükségessé. Mire mindezzel végzett, az ég kezdett kitisztulni. A szél azonban ismét viharossá fokozódott: rángatta a poliplexi szövetet, és várható volt, hogy a robotok és a távszenzorok munkáját sem fogja megkönnyíteni. Zoénak eszébe jutott, hogy felhívja a Yambukut. Esedékes volt a délelőtti bejelentkezése. Aztán eszébe jutott Theo - ahogy megmentette őt az árvatelepről. Az emlékek, amelyek törött üvegszilánkokként kavarogtak az álmaiban… És a megmagyarázhatatlan rettegés, ami elfogta, valahányszor Theóra gondolt. *** Kapcsolatba lépett a Yambukuval, hogy megkapja az aznapi eligazítást. Beszélt Cai Connorral, aki épp a túra irányítópultját felügyelte. Semmi hír, tartsa a pozícióját: a szél éjszaka lecsendesül, és Zoe másnap felderítheti az ásókolóniát, mielőtt hazaindulna. Amivel nem volt semmi gond, leszámítva, hogy a lánynak így nem maradt más dolga, mint szemmel tartani az árulkodó jeleket, amelyek odacsalhatták a ragadozókat, bámulni, ahogy a gomolyfelhők felkúsznak a távoli csúcsokra, és tesztelni a robotöszvérek működési funkcióit. Nem örült neki, hogy még egy éjszakát kint kell töltenie a BIOSZF;RA
138
sötétségben. Délután Tam Hayes keskenysávú csatornán keresztül hívta őt a Yambukuról. Na, ez különös volt. A keskenysávú antennát csak a legvégső esetre tartogatták, mert korlátozott volt a hatótávolsága és a sávszélessége. Ormótlan eszköz, csak hangot továbbít - mint egy régi telefonvonal. - Erről a beszélgetésről nem készül felvétel - kezdte Hayes -, senki sem hallgatózik, és semmi, amiről itt beszélünk, nem kerül be az állomás memóriájába. Zoe, biztonságos helyen vagy? Én a komphangárban vagyok, nem férek hozzá a távszenzorokhoz. - A sátorban ülök, és várom, hogy elálljon a szél. - Jó. Sok mindenről kell beszélnünk. - Kezdd te! - mondta Zoe. Hayes azzal kezdte, hogy felolvasta a lánynak Elam Mather üzenetét. Zoéban is felmerült már hasonló gyanú - legalábbis a thymosztáttal kapcsolatban. - De amikor elindultam a Phoenixről, még biztosan működött! Az orvosi ellenőrzés elképesztően alapos volt. Eszébe jutott Anna Chopra, a földi orvos, aki a kilövés előtti hosszú hónapokban felügyelte az egészségi állapotát. Egy magas, ősz hajú asszony, aki nem a Családok szolgálatában állt… és talán Dzsakartából származott? Komor volt, szótlan és nagyon elkötelezett a munkája iránt. - Lehet, hogy szabotázs - vetette föl Hayes. - Valamilyen hatalmi játszma a Családok között. Talán, de a Családok ritkán nyúlnak ilyen kifinomult eszközökhöz. Valószínűbb, hogy véletlen baleset történt. - A lényeg az - folytatta Hayes -, hogy nem kéne odakint lenned egy döglött thymosztáttal. - Ha csak ennyit akartál mondani, ezt nyugodtan megtehetted volna szélessávon is. - Azt gondoltam, talán szeretnéd ezt titokban tartani. - Vagyis úgy gondoltad, hogy szeretnék így maradni. Szabályozatlanul. Mint egy kuiperi nő. Hayes hallgatással töltötte be a kettőjük közti távolságot. - Igen - felelte végül. - Talán. De ez persze rajtad múlik, Zoe. 139
R. C. WILSON
Rajtam múlik, gondolta a lány. Én döntök. De mindez túl sok kérdést vetett föl. A thymosztát a személyiséget kontrollálja: vajon ugyanaz a személy vagyok, mint három hónappal ezelőtt? Olyan nehéz az embernek… saját magáról dönteni, gondolta a lány, mérlegre tenni magát és ítéletet hozni! Hol jobban érezte magát, hol rosszabbul. - Te biztosan gyanítottál valamit - fordult Hayeshez. - Időnként igen. De én Vörös Tövis vagyok, mi nem viselünk thymosztátokat. Sohasem tudtam pontosan, hogy mire számítsak azoktól, akik igen. Elam viszont járt a Földön: neki ilyen téren jobbak voltak a megérzései. - Sokféle thymosztát létezik. Többségük csak a hangulatot befolyásolja, de az enyém ennél többet tudott, Tam. Elfojtotta a kellemetlen emlékeket. Elterelte a szexuális vágyaimat, és a felszabaduló energiát a munkára összpontosította. - De nélküle is működőképes vagy. Zoe emlékeztette magát, hogy senki sem hallja őket. Senki más, csak Tam. - Folyamatosan úgy érzem, hogy az erőm a végét járja. Alvászavaraim és hangulatingadozásaim vannak. Néha ez az egész túra feleslegesnek és kockázatosnak tűnik. Néha… félek. Újabb hosszú csend. A szél csapkodta a sátorlapot. - Zoe, vannak orvosi tartalékaink. Rendbe tudunk hozni. - Ne, azt nem akarom! - Biztos vagy benne? - Semmiben nem vagyok biztos. De nem akarok újra az lenni… ami voltam. Aminek Theo tekintett. Aminek a Trösztök tekintettek. Hayes folytatta: - Megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy mindez titokban maradjon. De fennáll a veszélye, hogy Avrion Theophilus belenéz az orvosi telemetriádba, és magától rájön az egészre. Az is jobb, mint ha szembe kéne néznem vele, gondolta Zoe. Csak rám pillantana, és rögtön tudná. Kiolvasná a szememből. - Egy biztos: nem vagy abban az állapotban, hogy ezek után akár egy napot is kint tölts a terepen. Azt akarom, hogy BIOSZF;RA
140
visszatérj ide, ahol vigyázhatok rád. - Nem - ellenkezett Zoe -, szeretném befejezni a küldetést. - Nem csak a thymosztátról van szó. Azért is szeretném ha itt lennél, mert előfordulhat, hogy evakuálnunk kell a bázist. - Elhagyni a Yambukut? Tam, ilyen súlyos a helyzet? - Gyorsan változnak a dolgok. Hayes beszámolt a sorozatos szigetelési hibákról és a szűrőkimenetek eltömődéséről. Minden szétmorzsolódik, gondolta Zoe. Minden széthullik. - Kérek egy nap gondolkodási időt - mondta a lány. - Túl kockázatos nap lenne. - Minden kockázatos, amit itt teszünk. Adj egy napot, Tam! - Semmit nem kell bizonyítanod. - Csak egyetlen napot! Újabb zápor verte a sátor oldalát. Zoe szinte maga előtt látta, ahogy a robotok odakint bánatosan kucorognak a vizes földön. Vajon éreznek a robotok bánatot? Az ő összeforrasztott ízületeik is sajognak a hidegben? - Zoe, riasztást kaptam. Később még beszélünk. A lány remélte, hogy a „később” hamar elérkezik. Amint Tam hangja elhallgatott, kétszer olyan magányosnak érezte magát. *** A szélrohamok a nap folyamán mérséklődtek, helyüket pedig átvette a hűsítő nyugati fuvallat. Zoe a Yambuku védett magjából mindenféle Íziszi időjárást látott már, ám ahhoz odakint - és nyakig benne - kellett lennie, hogy értékelni tudja az időjárás lényegét, a hangulatait és az árnyalatait. Vagy talán csak a thymosztát hibája tette őt érzékenyebbé. És sebezhetőbbé. Tehát a szabályozatlan tömegek így érzékelik a világot? Bármerre nézett, Zoe mintha mindenütt a saját árnyékát látta, a saját visszhangját hallotta volna. A fák bólogatásában, a levélről levélre csobogó esővízben, a rekettyésre vetülő szűrt napfényben, az ősi sziklák szikrázó csillámaiban. Tükrök. 141
R. C. WILSON
A lelkünk nem velünk születik, gondolta Zoe, hanem belénk költözik, és megformálja magát árnyékból és fényből; nappalból és éjszakából. Azon tűnődött, vajon Theo megérkezett-e már az űrállomásról, vajon zajlik-e már a fertőtlenítés a Yambukun. Vajon Theónak van lelke? Sikerült-e valaha is egy léleknek meghódítania Avrion Theophilus tökéletes testét? Zoe a hosszú délután során körbejárta a táborhelye körüli védőgyűrűt, amely egy kilométernyire beékelődött az ásókolónia területébe, ám magukkal az állatokkal nem találkozott. Igyekezett elkerülni az élelemgyűjtő- és temetkezőhelyeiket: nem akarta megriasztani őket, csupán néhány illatnyomot hagyott maga után - a közelsége apró jeleit. Jóval napnyugta előtt visszaért a táborba: mögötte libasorban vonuló, pókszerű robotokból álló kísérete. A gépeket sárfoltok és sárga pollencsíkok tarkították. Egyikük látványosan lemaradt: időközben lesántult. Miután berendezkedett a sátrában éjszakára, Zoe a kijelzőlencsén átnézte a saját orvosi telemetriáját, és az orvosi robotöszvértől érzéstelenítőt kért, hogy enyhítse számos különféle fájdalmát és viszketését. A levegő magas szállóportartalma, amelyet a kontinens nyugati vidékein pusztító erdőtűz idézett elő, hosszú és látványos napnyugtát varázsolt az égre. Zoe feljegyzett néhány adatot a túranaplójába, bejelentkezett a Yambukunál, és ismét megpróbált elaludni. *** Riasztás ébresztette nem sokkal éjfél után. Tani hangja szólalt meg a fülében, amint felült a sötétben, és próbálta betájolni magát. - Zoe? - Igen, itt vagyok, csak hadd gyújtsak lámpát… - Kezébe akadt egy apró fénytároló cella a hálózsákja mellett, és bekapcsolta. Ezeket a kis lámpákat „szentjánosbogárnak” hívták. Nagyjából olyan erős is volt a fényük. Hayes folytatta: - Öt robotod, két öszvér és három járőrrobot, súlyos meghibásodást jelez. BIOSZF;RA
142
- Valami megtámadta őket? - Úgy tűnik, hogy csak mechanikus üzemzavarok. De kétlem, hogy véletlenül jelentkeztek volna ugyanabban az időben. Aggódom, hogy a rendszereid már nem nyújtanak megfelelő szintű védelmet. - Mechanikus eredetű hibák? Biztos vagy benne? - Csavarok és illesztések. - Hozom a szerszámkészletet, és felkapcsolok néhány tábori lámpát. Hol vannak a robotok? - Közvetlenül a sátor előtt. Azonnal behoztuk őket, amint panaszkodni kezdtek. De Zoe, különös dolgokat láttunk a megmaradt járőrök telemetriáján. - Látogatók? - Nehéz megmondani. Semmi komoly. A távszenzorok egyelőre fedezik a robotokat. De azért, kérlek, légy óvatos! A kinti levegő csípős volt és párás. Csak néhány csillag ragyogott az égbolton. Ott, az északi negyedben az a nehezen megtalálható fénypont volt a Sol, ha Zoe jól emlékszik az Íziszi csillagképekre. A Kronosz a ködbe vesző horizonton vonult végig. A tábori lámpák felkapcsolódtak, fényükkel egy pillanatra elvakítva Zoét. A lány mélyen beszívta a levegőt - amit a védőruha szűrője sterilizált ugyan, de nem melegített fel. A korty az Íziszből kellemesen hűsítette Zoe torkát. Levette a szerszámkészletet az egyik sérült robotöszvér hátáról, és ellenőrizte a szerkezet működési adatait. A kijelző számos hibát jelzett az illesztékekben. Lehet, hogy kenőolajprobléma? Szétszerelt egy gömbcsukló-ízületet, és meglátta, hogy a fémet valamilyen mustársárga nyálka borítja. - Valami beszivárgott az illesztékbe - jelentette Hayesnek. - Valamilyen élő anyag. Biztos átrágta a teflont. Nem kapott azonnal választ. Egy nedvszívó ronggyal letörölte az ízületet, és visszaszerelte a helyére. Legjobb esetben is csak ideiglenes megoldás, de talán talpra tud állítani egy-két robotot, hogy a legszükségesebb felszereléssel együtt visszajuthasson a Yambukura. - Nézz fel, Zoe! A lány felkapta a fejét. A tábori lámpák vakító fehér sugárzással vették körül, ragyogásuk a réten túl beleolvadt az erdő sötétjébe. Zoe 143
R. C. WILSON
beárnyékolta a szemét és tekintetét körüljáratta a védőgyűrűn. Ismerős alakok bontakoztak ki a sötétségből. Az ásók körülvették a tisztást. A rét szélén sorakoztak, nagyjából öt-öt méternyi helyet hagyva egymás között. Húszan lehettek, vagy még többen: némelyikük négy lábon állt, mások kiegyenesedve, a hátsó lábukon. Néhányan tűzben edzett lándzsákkal voltak felfegyverezve. Fekete szemük villódzott az erős fényben. Zoe első reakciója a félelem volt. A szívverése felgyorsult, a tenyere izzadni kezdett. Végül is, ezek is állatok, akárcsak az oroszlánok, amelyeket régen egy Trösztvadrezervátumban látott, csak nagyobbak és ezerszer furcsábbak. Ravaszak és kiszámíthatatlanok. Az intelligencia nyomai, amelyek annyira emberszerűvé tették őket, ebben a szeles sötétségben kevésbé tűntek barátságosnak. Tényleg dolgozott bennük intelligencia, ez nem is kérdés, de mellette egy seregnyi, tisztán Íziszi, kifürkészhetetlen ösztön is. Hála Istennek, nem közeledtek. Talán a tábori fények vonzották őket. (De mi lesz, ha a lámpák kialszanak? Ha jön egy újabb meghibásodás-sorozat, és a sötétség teljes súlyával Zoe vállára zuhan?) De az is lehet, hogy ezeket a félelmeket csak Zoe rendellenesen működő thymosztátja gerjeszti. Rendszerhibák kívül és belül, gondolta a lány. De engem erre teremtettek. Erre teremtettek. Érzékelik a jelenlétemet, ahogy én is érzékelem az övéket. Látjuk egymást. Hayes hangja a fülébe robbant: - Ne mozdulj, Zoe! Beküldjük az erdőbe az egyik megmaradt robotot, hogy megpróbáljuk elvonni rólad a figyelmüket. Távszenzoraink is vannak a közelben, de a szél miatt nehéz őket a levegőben tartani. - Ne, ne, Tam, ne csináljátok! - Mit mondtál? - Nem ellenségesek. - Ezt nem tudhatod! - Nem támadtak rám. Ennek előbb-utóbb amúgy is meg kellett volna történnie. - De nem ma éjjel. És te holnap hazajössz. - Tam, lehet, hogy nem lesz többé ilyen lehetőségem. Ez az első igazi, élő találkozásuk egy emberi lénnyel. BIOSZF;RA
144
Valószínűleg csak bámulni fognak egy darabig, aztán egyszerűen elunják. Tartsd készenlétben a közeli robotokat, de ne szerezzünk ellenségeket! - Nem akarom őket lemészárolni, Zoe! Csak… - Várj! Mozgás a védőgyűrűnél. Zoe arra fordult. Az egyik ásó kilépett a sorból. Két lábra egyenesedett, mellső lábait felemelte, készen a támadásra és a menekülésre egyaránt. Egyik kezében göcsörtös botot tartott. Közelebb lépett a poliplexi sátorhoz, és ekkor Zoe hirtelen felismerte a fehér bajuszszálakat az állat pofája körül. - Ez az Öregember! - kiáltotta. - Zoe… - Csönd! Törékeny pillanat volt. Zoe lassan felállt guggoló helyzetéből a robot mellől, és ő maga is tett egy végtelennek tűnő lépést az Öregember felé. Mit gondolhat, mi vagyok? Vadállat, ellenség? Az ő torz tükörképe? Előrenyújtotta a karját, kitárt tenyérrel: fegyverek és karmok nélkül. Hayesnek biztosan volt a közelben legalább egy szenzora, mert ő is látta a mozdulatot. - Három méter, Zoe. Ha annál közelebb kerül, elzavarom! Ha bármelyik másik megmozdul, azt akarom, hogy maradj a sátor mellett, ahol meg tudunk védeni! Megértetted? Zoe túlságosan is értette. Megértette, hogy itt elérte a végzetét; hogy egész élete, az idő és a körülmények: minden arra szolgált, hogy őt végül erre a helyre hozza. Egyetlen mámorító pillanatra a galaxis tengelyébe került, amely körül a csillagok forognak. Bátran tett még néhány lépést előre. Az ásó hátrahőkölt, mint egy megriadt százlábú. Fekete szeme forgott a szemgödrében. Zoe lelassított, de nem állt meg. Kezét végig maga előtt tartotta, és még mindig biztonságos távolságban volt az állattól. De ahhoz elég közel, hogy érezze a szagát. Elég közel, hogy lássa a gőzt, amely meleg hastájékáról szállt fel az éjszakai levegőbe. Négymilliárd évnyi Földön kívüli evolúció formálta ezt a sejttömeget, ezt a bestiát. Zoe ránézett. És az állat döbbenetes módon visszanézett rá. A lány 145
R. C. WILSON
szülőbolygójától elképzelhetetlen távolságra megtörtént a csoda: az agyag életet formált. Az élet nézte az életet. Első fény, gondolta Zoe. Az ásó nagyon gyors volt. Zoe pislogni sem tudott, mire az állat már visszahúzta a kezében lóbált faágat. Ne, ne így, gondolta a lány. Nem így kéne történnie… - Zoe? Hayes hangja távoli volt és jelentéktelen. Már nincs idő visszahúzódni, és fedezéket keresni a robotok mögött. A távvezérelt szerkezetek megmozdultak, de csigalassúsággal. Újabb meghibásodott rendszerek? Az ásó felemelte bal mellső karját, fogókezével szorosan markolva a bunkót. Zoe fagyott tisztasággal látta a mozdulatot, amivel a bot lesújtott. A becsapódás mindent elmosott. Zoe belehullott a szeles éjszakába.
BIOSZF;RA
146
TIZENHAT NOHA EGÉSZ ÉLETÉBEN azért imádkozott, hogy soha ne kerüljön sor ilyesmire, az Ízisz Űrállomás fedélzetén bekövetkezett biológiai fertőzés megfékezése volt az elsődleges feladat, amelyre Kenyon Degrandprét annak idején kiképezték. A válság és annak ezernyi részlete az igazgató minden figyelmét lekötötte. És ez még mindig milliószor jobb volt, mint ha lett volna ideje eltűnődni a járvány kitörésének hosszú távú következményein. Összehívta az állomás öt vezető igazgatóját, köztük Leandert, az orvosi részleg főnökét (aki a karanténba zárt Corbus Nefford helyét vette át), és Sullivant, aki az élelmezési és kertészeti részleget irányította. Meglehetősen vegyes gyülekezet állt össze ezekből a Tröszt-szolgákból, ám valamennyien szakképzett, hozzáértő vezetők voltak. Egyikük sem volt Családtag, legfeljebb nagyon távoli és vékony szálakon keresztül. Maga Degrandpre is rendelkezett ilyen szállal: anyai dédapja a Corbille-dinasztia tagja volt. Származását azonban nem anyakönyvezték, így nem is bírt semmilyen jelentőséggel. Az igazgató első feladatát - azt, hogy lezárja a karanténmodult - már végrehajtotta. Egészen a mai napig az Űrállomás steril övezet volt, amelyet a falain túli rideg vákuum választott el az Ízisztől. Most azonban maga az Állomás is fertőzött területté vált: akár egy alma, amelybe veszedelmes féreg rágta be magát. Az elkülönítő osztály ötös szintű veszélyzónává minősült, a peremén pedig a parancs szerint négyes fokozatú blokkolózónák - az orvosi helyiségek, amelyek egyikében Corbus Nefford is rekedt -, ezeken túl pedig egyes, kettes és hármas szintű elővigyázatossági zónák sorakoztak, azaz a műszaki részleg és egy javítóállomás, ahol a Turingszerelőgépeket készítették elő a kilövésre. A gond csak az volt, hogy az Állomás fedélzetén kevés tartalék állt rendelkezésre. A Higgs-kilövések gépészei által szabott méret- és súlykorlátok egészen szűk határok közé szorították a hibalehetőségeket. Az Űrállomást állandóan, még a csúcsteljesítménye idején is csak egy-két súlyos üzemzavar választotta el a teljes leállástól. Ha a gépjavító 147
R. C. WILSON
műhely kiesik, és a Turing-kilövőállásokhoz is csak korlátozottan férnek hozzá… De nem, Degrandpre ezzel ráért holnap foglalkozni. Solen, a műszaki részleg vezetője így szólt: - Dolgozunk rajta, hogy hogyan tudnánk a létfontosságú rendszereket a lehető legtávolabb költöztetni a szennyezett modultól. A farmok, hála Istennek, olyan messze vannak a karanténtól, amennyire csak lehetnek: száznyolcvan fokra a gyűrű másik oldalán. A sérülések ellátására felállítunk egy klinikát a mezőgazdasági terület határán kívül. A fertőzéses megbetegedéseket, ha lesznek ilyenek, azonnal a karanténövezetbe irányítjuk. Degrandpre maga elé képzelte az Állomást: tíz szürke gyöngyszemből álló nyaklánc, amely az ürességben kering. Nem: kilenc szürke gyöngyszem, és egy fekete: fertőzött és fertőző. Az igazgató elhatározta, hogy a saját lakrészét is közelebb költözteti a farmokhoz. Az új Turing-programok most várhatnak: emiatt az SzF interferométer-projektje megint csúszni fog, ám ez elkerülhetetlen. A nagy tervhez, hogy az Íziszt további Higgs-kilövések indítóbázisának használják, elengedhetetlenül szükséges egy stabil, előretolt Íziszi állomás, amelyet mindenáron meg kell védeni. Az Űrállomás nélkül, gondolta Degrandpre, a Trösztök elveszítik a csillagokat, legalábbis a belátható jövőben. Ám a legsürgetőbb problémája most nem a fertőzés volt, hanem a félelem. A járvány kitörését a karanténban nehéz lett volna eltussolni az űrállomás legénységének több mint ezerötszáz tagja elől, akik valamennyien tudatában voltak a fájdalmas ténynek, hogy egy fémdobozba zárva keringenek, és semmi reális esélyük sincs a menekülésre. Egy Higgsvészkilövés, mint azt Solen kedvesen közölte Degrandpréval, legfeljebb tíz-tizenkét embert menthet meg, össztömegüktől függően. - Motiválják a munkásaikat - utasította a vezetőket az igazgató -, de ne rémítsék meg őket! Nyomatékosítsák, hogy csupán különleges óvintézkedéseket vezettünk be, és hogy a karanténmodulon kívül nincs jele fertőzésnek! - Tisztában vannak vele, igazgató úr - felelte Leander, az orvosi részleg vezetője -, de a felszíni bázisok példája lebeg a BIOSZF;RA
148
szemük előtt. Azt gyanítják, hogy amint valahol megjelenik a biológiai szennyezés, már nincs biztos módszer a megfékezésére. - Közöljék velük, hogy itt csupán egyetlen organizmussal van dolgunk, nem az egész Íziszi bioszférával! - Egyetlen organizmussal? Ez igaz? - Lehetséges. A rend fenntartása lényegesebb, mint hogy igazat mondjunk. Az értekezlet gyorsan haladt Degrandpre előre elkészített napirendje mentén. Eddig minden jól ment: a fertőzés terjedését megfékezték; az élelem- és víztartalékokat biztonságba helyezték; a többi létfontosságú funkció pedig megfelelően működött. Az Űrállomás még mindig biztonságos környezetet nyújtott. Amit a karanténban lezajlott események elraboltak tőlük, az a biztonság érzete volt. Mindig is törékenyek voltunk, gondolta Degrandpre. De ennyire még sohasem. Degrandpre megparancsolta a kommunikációs igazgatójának, hogy maradjon, miután a többiek távoznak. - Azt akarom, hogy minden kimenő üzenetet irányítsanak keresztül az irodámon jóváhagyásra. Még a mindennapos belső levelezést is. Nem szeretném, ha idő előtt riasztanánk a Trösztöket. A kommunikációs igazgató, egy Nakamura nevű, csontos, fiatal, földi lány, nyugtalanul állt egyik lábáról a másikra. - Ez rendkívül szokatlan eljárás - jegyezte meg. Nyilván így akarja tudtomra adni, gondolta Degrandpre, hogy nem fog fedezni, ha a Trösztök végül mégis felelősségre vonnának. Ifjú hölgy, tette hozzá magában, ez most a maga legkisebb problémája. Nyugtázta a lány ellenvetését, és elbocsátotta. Nem volt itt semmi, amit a Családok tudomására kellett volna hozni, legalábbis nem azonnal. A Trösztök mindennél jobban tartottak az Íziszi kórokozók Földre való behurcolásának esetleges következményeitől. Ha értesítik őket, könnyen lehet, hogy kiterjesztik a karantén határait… vagy egyszerűen csak nem engedik dokkolni az Íziszről érkező Higgs-gömböt, és a túlélőket hagyják sodródni, míg éhen nem halnak. 149
R. C. WILSON
Degrandprét nem lelkesítette a lehetőség, hogy maga is fagyott bolygómorzsalékká váljon valamiféle mesterséges Kuiper-objektum koporsójába zárva, és egy üstökösszerű mauzóleumban körözzön végtelen pályán egy csillag körül. Videokapcsolaton keresztül beszélt Corbus Nefforddal. Az állomás vezető orvosa nyilvánvalóan halálra rémült. Egyenruháján gyűrűkben ütött át a veríték, arca sápadt volt és püffedt, szeme folyamatosan túl tágra nyílt. Degrandpre maga elé képzelte a férfi thymosztátját, amely teljesítményének végső határához érve dolgozik, hogy lázas tempóban szintetizálja a szabályzómolekulákat. - Nevetséges - erősködött Nefford -, hogy ilyen nehéz időkben egyszerűen bezárnak ide! - Nem kétlem, hogy így érzi, Corbus. De ezt írja elő a fertőzés megfékezésére irányuló szabályzat. - Amelyet kicsinyeskedő elméleti szakemberek írtak, akiknek nyilvánvalóan fogalmuk sincs… - A Trösztök írták. Ügyeljen a szavaira, doktor! Nefford vékony szemöldöke és apró szája ingerülten összerándult, mintha, gondolta Degrandpre, valaki szorosabbra húzta volna az öltéseit. Az állomás egykori orvosigazgatója láthatóan a könnyeivel küszködött - nem jó jel. - Ön ezt nem érti. Ezek az emberek olyan gyorsan haltak meg! - A karanténban haltak meg, ugye? - Igen, de… - Ezek szerint ön biztonságban van. - Nem akarok mást, csak távolabb kerülni a szennyezés forrásától! Ez olyan túlzó kérés? Úgy hallottam, mindenki más a kertek körül húzza meg magát. Velem miért bánnak így? - Ez nem a maga döntése, doktor. - Egész életemben steril környezetben dolgoztam! A Családok orvosa vagyok! Az a dolgom, hogy vigyázzak az emberek egészségére, nem az, hogy boncolásokat végezzek! Nem vagyok hozzászokva ilyen mértékű… ilyen… Nefford elsántikált, ruhaujjával a homlokát törölgetve. A főorvos beteg volt. BIOSZF;RA
150
Beteg a félelemtől. Van is mitől félnie, gondolta Degrandpre. Az igazgató életében először irigyelni kezdte apja rendíthetetlen hitét. A prófétát, akihez imádkozhatott. Itt nem volt sem próféta, sem Mekka, sem Jeruzsálem. Nem volt paradicsom, sem isteni kegyelem, sem hibalehetőség. Csak egy ördög. Ez az ördög azonban termékeny volt, és nagyon is élő.
151
R. C. WILSON
TIZENHÉT A MARBURG EVAKUÁLÁSA másfél napig tartott. A felszíni bázis a Yambuku ikertestvére volt, a Kisebbik Északi Kontinens mérsékelt övi erdőségeinek mélyén. Akárcsak a Yambukut, a Marburgot is felperzselt védőgyűrű vette körül, gondosan sterilizált magját pedig kifelé növekvő veszélyességi szintű rétegek borították. Biológiai fertőzésnek kitett külső falait karbantartó robotok sikálták le rendszeresen - pontosabban sikálniuk kellett volna, ugyanis a robotok az utóbbi időben egyre gyakrabban jeleztek meghibásodást. A hangárok tele voltak javításra váró gépekkel, míg a vékony baktériumrétegek tönkretették a bázis három, külső zsilipkamráját. Amikor a komphangár szigetelésein is hasonló kopás nyomai jelentek meg, az állomás igazgatója, egy Weber nevű víruskutató a Cipő-klánból elrendelte a teljes evakuálást. Az Űrállomás nem fogadta jól a bejelentést. A Marburg kompját egy másodlagos hangárba irányították, amelyet érkezésük előtt előkészítettek a meghosszabbított karanténra. Weber mindezt a földi paranoia számlájára írta, bár tartott tőle, hogy valami rosszabb is lappanghat mögötte. Ám a kiürítést már nem lehetett tovább halogatni. Weber szerette az Íziszt, és érkezése óta keményen dolgozott, hogy a Marburgot működő intézménnyé tegye. Ugyanakkor realista is volt. Tudta, hogy ha halogatja az evakuációt, emberek fognak meghalni. Az Óceáni Bázis már megsemmisült. Az Íziszi Sarki Állomás, amelyet a bolygó északi jégsapkájának fagyos pusztaságaihoz horgonyoztak, jelentéseiben nem számolt be különösebb problémákról, és napi szinten üzemelt tovább. A Yambuku ugyanakkor a teljes összeomlás szélére sodródott. Avrion Theophilus a fertőtlenítés után kirontott a komphangár ajtaján, és az udvariassági formulákat félresöpörve egyenesen a Yambuku távvezérlőtermébe száguldott. Személyzeti és Felszerelési díszegyenruhája még az amúgy munkájába merülő felszíni legénység figyelmét is BIOSZF;RA
152
felkeltette. Theophilus már hozzá volt szokva a bámuló tekintetekhez, legalábbis a kuiperiek részéről. A civilizált világban ezt nevetségesen tapintatlan viselkedésnek tartották volna. Csak a parasztok bámulják ösztönösen az egyenruhát. A Yambuku azonban nem tartozott a civilizált világhoz. Rátalált Tam Hayesre, az állomás igazgatójára, aki épp egy hosszú távszenzortúráról tért vissza. Hayes borotválatlan volt, és szédelgett a fáradtságtól. Theophilus félrevonta: - Beszélnünk kell. Négyszemközt. - Ha jól értem, Zoe megsérült - kezdte Theophilus. - Úgy néz ki. - És megszakadt vele a kapcsolat. - A szóbeli kapcsolat mindenképp. Még mindig vesszük a telemetriáját, de szaggatottan. Lehet, hogy a hiba a mi antennáinkban van. A távszenzorai is kidőltek, a kísérőrobotok pedig döglöttek. Mindegyik. - De Zoe nem halt meg. - Nem. Legjobb tudomásunk szerint Zoe nem halt meg. - Jó telemetriánk van róla, mielőtt megtámadták? - Igen. - Továbbították a Földre? - Egyelőre csak az Űrállomásra. Degrandpre szelektálja a Földre küldött anyagokat. - Emiatt nem aggódnék. Hayes pislantott egyet. - Higgye el, én nem emiatt aggódom! - A műholdak meghatározták Zoe helyét? - Az ásókolónia egy méteres körzetén belül. De a légkör túl felhős, hogy vizuálisan is megerősíthessük. - Ez nem elég - mondta Theophilus. Megérkeztek a mag feletti apró, kompirányító fülkébe. Ebben a helyiségben csak a kilövések alatt tartózkodott bárki is, így alkalmas volt négyszemközti beszélgetésre. Hayes sietett, hogy visszatérhessen a távvezérlőterembe: Zoe még élt, és ő vissza akarta hozni a Yambukura. Avrion Theophilus jelenleg csupán akadályt jelentett. Ráadásul Hayes keze ökölbe szorult az SzF-küldött hatalmaskodó modorától. - Zoe miatt aggódik - kérdezte Hayes -, vagy a védőruha153
R. C. WILSON
technológiát félti? - A technológia már bizonyított, nem gondolja? Ezt igazolja már a puszta tény is, hogy Zoe talán túlélte a vadállatok támadását. - Mert ha Zoéért aggódik, az volna a legjobb, ha visszaengedne dolgozni, hogy hazahozhassam. - Nem minden technológiai újítás korlátozódik Zoe védőruhájára, dr. Hayes. - Tessék? - Zoe egy teljes csomag. Nem csak a felületi védelme számít. Belülről is feljavítottuk, érti már? Teljesen mesterséges immunrendszere van, amely kiegészíti és megerősíti a természetes védettségét. Mikroszkopikus nanoüzemek a hasi aortájához rögzítve. Ha a ruha megsérült, azt is ki kell derítenünk. Még rengeteg dolgot megtudhatunk tőle, akkor is, ha esetleg meghal a küldetés közben. - Azt állítja, hogy akkor is életben maradhat, ha a ruha megsérül? - Legalábbis egy darabig. A jelenlegi helyzet ismeretében nehéz feladat lehet visszaszerezni a holttestét. De ha meg tudjuk oldani… - Forduljon fel! - mondta Hayes. Nem Zoe holttestét akarta visszaszerezni. Jobb terve volt. *** Dieter Franklin belépett az előkészítő helyiségbe, ahol Hayes éppen a védőruháját húzta magára. Hayes hagyományos biopáncélja Zoe ruhájához képest ormótlan és hatalmas volt. Egy steril mag, acéllal, flexiüveggel és nanoszűrőkkel körülvéve. A férfi éppen becsatolta a nehézkes lábszárvédőket, amikor a belső ajtó félresiklott. - Ezt nem gondolhatod komolyan - kezdte Franklin. - Lee Reisman mondta, hogy valamilyen mentőakcióról fantáziálsz. Azt feleltem neki, hogy te ennél értelmesebb vagy. Mondd, hogy nem hazudtam! - Visszahozom Zoét. - Lassíts egy kurva pillanatra, és gondold végig! Azt tervezed, hogy átkelsz a Rézfolyón egy biopáncélban, ami védelmet biztosíthat… lássuk csak, meddig is? Két napig, BIOSZF;RA
154
talán, ha hibátlanul működik. És mindezt akkor, amikor minden egyes gépezet, amit terepre küldtünk, bedöglött, vagy döglődik, és még a saját szigeteléseinket sem tudjuk tisztán tartani! - Zoe még él. Lehet, hogy megsebesült. - Ha él, akkor is szüksége van egy működő felszíni bázisra, ahová visszatérhet! Itt többet használhatsz neki, mint odakint, a sárba ragadva, egy túlmelegedett szervomotorral… vagy valamivel, ami még rosszabb. Ezzel csak megosztod mindannyiunk figyelmét, és pazarlod az amúgy is szegényes erőforrásainkat! - Tartozom neki… - Bármivel is tartozol neki, nem érhet annyit, hogy megöld magad. Mert erre készülsz, és ezt pontosan tudod. Nagy valószínűség szerint néhány kiló komposztként fogod végezni egy sérült acéltokban. Zoe pedig ott végzi, ahol most van. Hayes épp egy szigetelőréteget tekert a dereka köré: le kellett lassítania, hogy pontosan csinálja. - Zoét kibaszott tesztfelületnek használták, Dieter! Az SzF magasról leszarja az ásókat. Zoe azt hitte, azért jött, hogy társadalmi kutatásokat végezzen, de nekik nem volt más, csak tesztfelület. Dieter Franklin lassan bólintott. - A védőfelszerelés számára. Ezt már Elam is sejtette. - Elam sejtette, De én tudtam. Franklin nem felelt. Hayes próbálta a figyelmét a páncélra összpontosítani: követte az előírásokat, és pneumosztatikus műanyagcsíkokat tekert a bordái köré. Azt kívánta, bárcsak mellette lenne Elam, és lépésről lépésre felolvasná az ellenőrzőlistát. - Te tudtad? - Olvastam az összes SzF-értesítést. Kis jegyzeteket küldtek a Yambuku igazgatójának. Semmi konkrétum, de arra elég lett volna, hogy észrevegyem, hogy csak a felszerelés számít nekik. Zoét kibaszott tesztfelületnek használták, Dieter, én meg hagytam innen kisétálni a maga boldog tudatlanságában. - Ezt akkor is át kell gondolnod. Zoe ruhája erős, de nem ellenálló a sérülésekkel szemben. Nem lehetünk biztosak 155
R. C. WILSON
benne, hogy még mindig él. Most jön a puha belső sisak. - Nem csak a ruha védi. A szervezetét is átalakították. Az immunrendszere jóval erősebb az átlagosnál. Még ha a ruhája sérült, akkor is életben maradhat addig, amíg visszahozzuk ide. Talán még az életét is megmenthetjük. Dieter Franklin egy darabig hallgatott. - Akkor is, Tam. Rosszak az esélyeid. - Tudom, hogy rosszak. - Mert a Yambuku már nem sokáig lesz itt. Ez a nyilvánvaló következtetés, amit senki nem akar levonni. Nézd meg az Óceáni Bázist! Nézd meg a Marburgot! Ez a bioszféra, Tam, stratégiákat dolgoz ki, és megtanulja, hogyan juthat keresztül a szigeteléseinken és a zárainkon! Oldószereket szintetizál és továbbadja a tudást: megosztja valahogy! Öt évvel ezelőtt ez a biológiai védőruha még megvédett volna. Ma már… majdhogynem kibaszottul hiábavaló. Hayes bekapcsolta a légzsilipet. A fejük fölött forogni kezdtek a ventilátorok, hogy túlnyomást generáljanak. Megszólalt egy riasztó. Dieter Franklin kimenekült a kamrából. Hayes felhúzta a sisakját.
BIOSZF;RA
156
TIZENNYOLC FÁJDALOM. KETTŐS LÁTÁS. Zoe érezte, hogy vonszolják: csizmája sarka folyamatosan akadályokba ütközött. Homályosan arra gondolt, hogy agyrázkódása van, vagy valami még rosszabb agyi sérülése, amiből nem fog tudni talpra állni. Lehetetlen dolgok szagát érezte: égő gumi, ammónia, rothadó étel… és amikor behunyta a szemét, táncoló tűzkarikákat és rakétákat látott. Szörnyen émelygett, de nem mert hányni. A védőruha biztosan feldolgozná a szennyezést, de lehet, hogy Zoe előbb belefulladna. A lány magánál volt, aztán mégsem: egyre kevésbé tudott magáról. Az idő hullámokban tört rá, akár a szélrohamok. Zoe kapálódzott - egy ideig -, amikor meglátta, hogy az ásók az egyik buckájukba vonszolják, el a csillagok és a tűz fényétől, a klausztrofóbiás, sziklás sötétségbe. A bucka bejárata szűkös volt. Az ásók felcsavarták émelyítően hajlékony testüket, és egyesével másztak be; a tehetetlen Zoét kitárt karjánál fogva rángatták keresztül a halom sziklás száján, és végighúzták egy ásóürüléktől kérges alagúton. A levegőben valamilyen tömény, ismeretlen szag terjengett: egyszerre fűszeres és undorító, mint a kardamom és a rothasztott hús keveréke. Zoe azon tűnődött, vajon itt fog-e megfulladni. A sötétben. És életében először elfogta a pánik. Még az árvaház-bordély hideg hálótermeiben sem esett pánikba soha: a thymosztát minden erőszakos érzelmet elfojtott, a helyükön pedig csak tompa, mindent átható szomorúságot hagyott: rabságának és elhagyatottságának sajgó tudatát. Amit Zoe most érzett, az rosszabb volt. Semmi értelme nem volt a küzdelemnek, de ő úgy érezte, muszáj küzdenie. A harc szükséglete kitörölt belőle minden gondolatot, és őrületté vált, amely a saját húsából nőtt ki. Megpróbálta elnyomni a mellkasából előtörő sikolyt, ám az erőlködés hiábavalónak bizonyult: a sikoly kirobbant, és értelem vagy szándék nélkül áradt belőle. Zoe rugdalózott és rángatózott a csuklóját és a bokáját markoló, korallélességű karmok szorításában. Az állatok azonban magabiztos erővel 157
R. C. WILSON
tartották. Minden fény eltűnt. Már csak sötétség volt, és kényszerítő erejű mozdulatok, és az alagút rázáruló falai. És a saját zokogásának hangjai. Megint felébredt - egyedül, és olyan kimerülten, hogy már félni se volt ereje. Megvakult? Nem. Ez csak az ásóbucka sötétsége. A föld felett ugyanúgy lehet dél, vagy éppen éjszaka. Idelent mindig sötét van. De legalább egyedül van - legalábbis egyelőre. Tapogatózva mocorgott, nyújtózkodott… közvetlenül a feje fölött sziklás mennyezetet talált, amely túl alacsonyan volt, hogy fel tudjon állni, kartávolságra görbülő falakat, és a bejárati alagútnál valamivel puhább (de nedvesebb) talajt. A csend dübörgött Zoe fülében. Nem hallatszott más, csak a ruha szűrőjében zörgő lélegzése, és mozdulatainak reszelős zaja. Ha lenne nála fény… De hiszen van! Volt nála fény. Valójában több is: a szerszámövéhez szíjazott szentjánosbogár-lámpák - a szerszámövhöz, amelyet a robotok javításánál használt. Buta, buta lány… a sötétben sorvadozik, amikor láthatna is! Zoe szinte félve tapogatózott az öve felé, és valóban: néhány lámpa leszakadt a dulakodásban, de maradt is egy pár. Kicsik, mint a puskalövedék, az alsó felükön kapcsoló. A lány elővett egyet és bekapcsolta. A fény, amelyet a lámpa sugárzott, halvány volt, de jóleső. A rend helyreállt: Zoe végre egy körvonalakkal és dimenziókkal bíró helyen találta magát - egy nedvességtől csillogó, kör alakú, döngölt falú üregben. A talajt valamilyen halvány színű, csaknem áttetsző növényszőnyeg takarta, amelyben apró, rágókkal felfegyverzett rovarok másztak. A falat egy pókszerű élőlény fátyolkönnyű hálója borította: hernyóselyemszálak tömege, amelyre rovarok mumifikálódott teste tapadt. Egy szentjánosbogár-lámpa egy vagy két órára elég. Már csak hét darab maradt Zoe övén: a lány megszámolta az ujjaival. Mostantól óvatosnak kell lennie. Persze nem maradhat itt. Ha akar, se maradhatna. Itt nincs élelem. Nincs víz. Volt ugyan némi víztartaléka a ruhában, amely a vizeletét is újrahasznosítja, ám a nyitott BIOSZF;RA
158
visszaforgatási rendszer miatt külső frissítés nélkül ez is csak egy-két napra jelent elég vizet (legjobb esetben is). Szóval vissza kell jutnia az alaptáborba, hogy élelmet és vizet találjon, talán egy működő robotöszvért is, s csak aztán indulhat el a Yambuku felé. Erőforrások, gondolta Zoe. Lehet, hogy nem gondolkodik elég tisztán: a feje borzasztóan sajog ott, ahol az ásó megütötte a furkóval, és ha a homlokához ért, méretes duzzanatot érzett a védőruha membránja alatt. Erőforrások: mije van, amit előnyére tudna használni? Telemetria, kommunikáció… a Tam Hayesszel való beszélgetés gondolata olyan csábító volt, hogy Zoe majdnem elsírta magát. Ám amikor előhívta a kapcsolódási protokollt, nem talált csatornát - a Yambukuról nem érkezett semmi, sem keskeny-, sem szélessávon, ami jelenthette azt, hogy Zoe felszerelése megsérült, vagy azt, hogy az övék sérült meg, vagy talán csak annyit, hogy az ásók buckája blokkolja a rádióhullámokat. A lány eltűnődött, hogy az ásók mennyire mélyre vonszolhatták. Nem tudta - ahogy senki más sem -, hogy az állatok járatai mennyivel nyúlnak a földfelszín alá. Távvezérelt robotokkal végrehajtottak már néhány szeizmikus képalkotó vizsgálatot a buckák közelében: ezek a mérések arra utaltak, hogy az üregek rendkívül nagy kiterjedésűek és bonyolult hálózatokban kapcsolódnak egymáshoz. Az ásás már évszázadok óta folyhatott, akár kilométerekkel a felső talajréteg alá is lejuthattak… nem, ez rossz gondolat. Megengedhetetlen. Zoe érezte, ahogy a pánik felfelé kúszik: gombóc a torkában. A napvilág lehet egy kilométernyire tőle, de lehet akár a lezárt kamra fölött egy centivel is. Zoe nem tudhatta, és utasította magát, hogy ne is gondoljon rá. Egy pillanatra visszafojtotta a lélegzetét, és hallgatózott. Vajon egyedül van? A zsákutca egyetlen bejárata egy nagyjából vállszélességű alagút volt. A szentjánosbogár azt az utat nem tudta egy méternél tovább bevilágítani: Zoe csak annyit látott, hogy az alagút kör alakú és enyhén, talán húsz fokkal emelkedik. Hallgasd! Mozdulatlanná dermedt, és próbálta lecsendesíteni a vér dobolását a fülében. Hallgasd! 159
R. C. WILSON
A csend azonban teljes volt. Ha egy ásó ezeket az alagutakat járja, a zajok - a karmok kopogása a sziklakeményre döngölt talajon - biztosan elárulják. Zoe nem hallott ilyen zajt. Remek. Lehet, hogy nappal van, gondolta a lány, és az ásók odakint vannak élelmet gyűjteni. Megpróbált előhívni egy órát, ám a kijelzőlencséje valószínűleg eltört. Talán ez is a fejére mért ütés hatása volt. Tétovázott egy ideig - lehetett egy perc, de akár egy óra is -, és gyanakodva méregette a kúszójáratot. Nem szívesen cserélte volna le ezt a viszonylag tágas cellát az alagút szűkös, körülkerített repedésére. Ám ekkor az apró lámpa sercegni és halványulni kezdett, és Zoe úgy érezte, hogy bármi, bármi csak jobb lehet a sötétségnél. Leakasztott egy újabb szentjánosbogarat az övéről, és bekapcsolta, de a lámpa nem gyulladt meg. Eltörött. Zoe ujjai remegtek, ahogy kiszabadította a következő lámpát. Amint megnyomta a gombot, ez ragyogó fénnyel életre kelt. A lány megkönnyebbülten sóhajtott. Ám így már csak öt lámpája maradt. Lehet, hogy egyik sem törött, de az is lehet, hogy mindegyik. Most, Zoe, gondolta a lány, indulnod kell. Jobb kezébe vette a szentjánosbogarat és hasra feküdt. Az albínó moha hűvös tapintású volt a ruha membránja alatt. Karját előrenyújtva kellett haladnia, inkább tekeregve, mint mászva, letapasztott csizmáját használva az elrugaszkodáshoz. És mi lesz, ha eltéved ebben a labirintusban? És mi lesz, ha az összes lámpa kiég, egytől egyig? Le tudná venni egyáltalán a következőt az övéről ebben a szűkös járatban? Zoe rájött, hogy nem, hacsak nem ficamítja ki a vállát. Visszahátrált, levette az övét, és az egyik vállára akasztotta, így elérheti a többi lámpát, ha szükség lenne rájuk. Öt lámpa. Talán hat-hét órányi világosság, ha az összes működik. És aztán? Megint egy rossz gondolat. Zoe kiverte a fejéből, és ismét bekúszott a járatba. A hely csak arra volt elég, hogy felkönyököljön, így rákjárásszerű mozgással, négykézláb mászhatott előre a BIOSZF;RA
160
térdén és a csizmája orrán. Hálás volt a teste alatt mindent elborító, halvány moháért: kipárnázta a könyökét és a térdét ott, ahol a védőruha sérülékeny membránja a legkönynyebben elkophatott vagy kiszakadhatott volna. Az apró lámpa szűk, kör alakú teret világított be, talán egy-két méternyire Zoe előtt. Tervre van szükségem, gondolta a lány. (Ennek egy részét talán hangosan mondta ki. Próbálta visszafojtani, ám a szavak és a gondolatok közti rés beszűkült, és Zoe többször észrevette, hogy saját reszelős suttogása verődik vissza hozzá a távolból. Attól félt, hogy elárulja magát. Ám az állatok még mindig nem tértek vissza.) Szóval egy terv, gondolta ismét. Itt a labirintus, és benne valahol a Minótaurosz. Zoe úgy döntött: valahányszor elágazáshoz ér az alagútban, mindig a felfelé vezető ágat fogja választani, vagy - ha mindkettő ugyanolyan szinten halad - a jobboldali járatban indul el. Így előbb-utóbb biztosan kijut a felszínre, vagy legalább vissza tud hátrálni (de könyörgök, erre ne legyen szükség!) egy zsákutcából, és újból megtalálhatja az utat. Úgy látta, hogy ehhez a tervhez akkor is tarthatja magát, ha - ne adj’ Isten - az összes lámpáját elhasználja. Ezt még a sötétben is végig tudja csinálni. A sötétség visszatért, amint a mostani lámpája hunyorogni kezdett és kialudt. Túl hamar, ez nem is kérdés. Vajon milyen messzire jutott? Nem tudta megítélni. Hosszú útnak tűnt, de még nem volt elég messze. Az alagút nem ágazott el, még egyszer sem. Vagy talán - szörnyű gondolat - az ásók új alagutakat ásnak, és a régieket lezárják: vagyis lehet, hogy előbb-utóbb elér egy végső falhoz, és ott… Nem. Rossz gondolat. Előkotort egy újabb szentjánosbogarat, és megnyomta a kapcsolót. Hatalmas megkönnyebbülésére a lámpa pislákolva életre kelt. Egy újabb elveszett óra. Rossz gondolat, rossz gondolat. Zoe éppen élénken maga elé képzelte, mit fog tenni, ha hazaér a Yambukura - lehámozza a védőruháját, beáll a forró zuhany alá, megmossa a haját, eszik és hosszú kristálypoharakból pezsgő vizet iszik hozzá -, amikor 161
R. C. WILSON
elágazáshoz ért. Az elsőhöz. Vagy ez már nem az első volt? Ebben az apró fényívben nehezére esett megbecsülni az időt, vagy különbséget tenni képzelt és valóságos események között. Eltervezte a haladást, de ki is próbálta már? Nem emlékezett. Mindenesetre, gondolta, tartsuk magunkat a tervhez. Emelkedik valamennyire a baloldali járat, vagy induljon el inkább a jobboldalin? Nehéz volt megállapítani. Megtorpant, remélve, hogy isteni segítséggel rátalálhat a helyes útra. Érkezik huzat bármelyik irányból? Semmi. Ugyanaz az állott, bűzös levegő, amivel még a tüdejét is alig tudja megtölteni. Aztán úgy döntött, hogy a jobboldali járat sokkal látványosabban emelkedik, így végül abba az irányba indult. Egyenesen Theo karjába futott. - Az egyik gyermekem életben maradt! Egyenesen Tam Hayes karjába… Amikor Zoe felébredt, mindene sajgott. A karja és a lába elgémberedett, a feje lüktetett. Nyomás mindenfelől. És megvakult… Nem, ez csak a sötétség. A sötétség. Elaludt. Zoe átkozta az óvatlanságát - értékes időt vesztegetett el! - és a következő lámpa után kutatott. Szemét szorosan csukva tartotta, hiszen akkor sem látott volna semmit, ha kinyitja, így viszont úgy tűnt, mintha a sötétség az ő választása lenne, és nem a körülötte tornyosuló agyag és kő kényszerítené bele. Mintha az alvás meleg sötétjébe burkolózna. De nem szabad még egyszer elaludnia! Felkattintotta a lámpát. Így már jobb volt. Csak a végtelen alagutat látta maga előtt, de a világosság így is áldást jelentett. Előrekúszott egy pár métert - vagy talán sokat. Már nem voltak viszonyítási pontok, megszűnt a tér és az idő. Lehet, hogy máris óriási távolságot tett meg, de az is lehet, hogy még mindig csak néhány lépésre van az eredeti zsákutcájától. Rossz gondolat. BIOSZF;RA
162
Szélesedni kezdett előtte az alagút. Ez végre változást jelentett, és a hirtelen rátörő remény szinte megrészegítette Zoét. Óvatosságra intette magát, de a remény is olyan volt, mint a pánik: elfojthatatlan. Hatalmas erő, amelyet többé nem tartott kordában a thymosztát. A bioszabályzó is egyfajta membrán volt, gondolta Zoe, akárcsak a védőruha. Egy újabb válaszfal közte és a világ között. Kívül tartotta a vírusokat: a pánikot, a reményt, a szerelmet és a kétségbeesést. És most elveszett. Zoe pedig csupasz volt és fertőzött. Az alagút tovább tágult, és végül egy nagyobb kamrává szélesedett. Zoe betöltötte a teret ziháló légzése zajával. Felemelte a kezét, és előrenyújtotta a fényt. Feltekintett, és meglátott… …egy újabb falat. Zsákutca. Néhány értékes percen keresztül hagyta, hogy szabadon ömöljenek a könnyei. A védőruha úgyis újrahasznosítja őket, gondolta bárgyún. *** Időnként fel-felzokogva visszakúszott ahhoz a ponthoz, ahol az alagút elágazott. Hány lámpa is maradt? A memóriája kihagyott: kénytelen volt megállni, és ujjaival megszámolni a megmaradt lámpákat. Egy, kettő, három, négy. Ez azt jelentette, hogy órák teltek el, mióta elindult a kamrából, ahol magára hagyták. Azt gondolta, talán ki is tudná számolni a pontos időt, ha az elméje egy kicsit hatékonyabban működne, és ha nem veszített volna el egy örökkévalóságot az alvással. Mindenesetre: túl sok idő telt el. Túl sok időt töltött azzal, hogy kétszer tette meg ugyanazt az utat. A szabad levegőre gondolt. Az emlék olyan élénk volt, hogy szinte meg tudta volna ízlelni. És az ég, gondolta aztán. Igen, és eső. És a szél. Tompa zajt hallott az elágazás felől. Eltévesztett volna egy kijáratot? Ez a hang kintről jön? Óvatosnak kellett lennie. Visszafogta a lélegzetét. Bedugta a fejét a szomszédos alagútba. 163
R. C. WILSON
Ahonnan egy ásó fekete szeme méregette hűvösen. Zoe még akkor is az apró lámpát szorongatta, amikor az állat utána sietett és elkapta a bokáját. A lány nem ismerte fel az ásót. De nem az Öregember volt. Nevetséges név. Ez csak egy állat, sőt, talán épp annyira rovar is, mint állat: hosszú és túl hajlékony a járatok szűkös bezártságában. Vékony, ruganyos test; szemgödrében émelyítően mozgékony szem; markoló karmai kemények, akár egy edzett acélgyűrű. Zoét megdöbbentette, hogy valaha is talált valamit, ami halványan az emberi intelligenciára emlékeztette ezekben a lényekben. Erőszakosak voltak, de még csak nem is rosszindulatúak: elméjük különös, nem emberi pályákon mozgott. Bármi is motiválta őket, az Zoe számára felfoghatatlan maradt. Az ő birodalmuk nem Zoe birodalma volt. Az ásó egy újabb zsákutcába vonszolta a lányt - ne, Istenem, ugyanabba a zsákutcába: Zoe megismerte a pókhálót a falon -, és a hátára fordította. Zoe még mindig a lámpát markolta. Az épelméjűség apró szikráját. Az ásó nem törődött vele. A lány behunyta a szemét, és újra kinyitotta. Az ásó fölé hajolt. Zoe csak sejtette, hogy őt nézi, bár az állat szeme kifejezéstelen volt, akár egy olajcsepp. Zoe visszanézett rá. A pánik mélyén elfogta valami komor és teljesen váratlan nyugalom, a halálos érzelmi zsibbadtság állapota, amely egyszerre jelentett megkönnyebbülést és fenyegetést. Egyfajta előzetes halál… mert Zoe abban szinte biztos volt, hogy most meg fog halni. Az ásó egyik kinyújtott karmát a lány mellkasára helyezte: a szegycsontra, Zoe melle fölé. Zoe érezte a karom nyomását: elég volt, hogy fájdalmat okozzon - és talán arra is, hogy kiontsa a vérét. Aztán az ásó elkezdte szaggatni a védőruha hártyáját, úgy hántva le a hasadt anyagot, mint a sápadt, halott bőrt.
BIOSZF;RA
164
TIZENKILENC MINDEN ÚT RÓMÁBA VEZET, gondolta Kenyon Degrandpre. Odakint, az emberi diaszpóra legvégső határán ő lett Róma megtestesítője, és hozzá vonult be a világ összes rossz híre hosszú, tömött hadoszlopokban. Valamennyi újabb krízis teljesen új megoldást követelt. Az írott vészforgatókönyvek siralmasan használhatatlannak bizonyultak. Itt volt például a Marburg evakuációja. A bázis igazgatója egyértelműen helyesen döntött, amikor elrendelte a kiürítést. És az is ugyanilyen egyértelmű volt, hogy Degrandpre nem áldozhat fel lényegesen többet az Űrállomás fedélzetén rendelkezésre álló korlátozott térből, hogy hosszas karantént biztosítson tizenöt embernek - különösen, hogy bármelyikük hordozhat a szervezetében virulens mikroorganizmusokat. Az igazgató úgy oldotta fel az ellentmondást, hogy a marburgi menekülteket egy eredetileg Turing-gépek indítására használt, üres műszaki hangárban szállásolta el. Durva, hideg és kényelmetlen szállás volt, de Degrandpre elrendelte, hogy a hangárt töltsék fel egy hétre elegendő vízzel és élelmiszerrel, és lássák el alvómatracokkal - és már ezért is nagylelkűnek érezte magát. Továbbá kiadta az utasítást, hogy a bejáratokat lássák el kettős szigeteléssel, és a hangárt ideiglenesen ötös szintű fertőzési zónának minősítette. Ritka szabad perceiben pedig - amelyeket egy zuhanó tárgy nyugalmához hasonlított: egy tálcáról lehulló kristálypoháréhoz, amely még nem csapódott a földbe kénytelen volt ellenőrizni a szokványos, Földre irányuló ikerrészecske-adatforgalmat, hogy meggyőződjön róla, hogy semmi, ami az Íziszen zajló válságra utalna, nem jut illetéktelen fülekbe. Például ez a paranoiás képzelgés a Yambuku planetológusától, Dieter Franklintól: Egyre több bizonyíték utal arra, hogy létezik valamilyen információcsere-mechanizmus a fizikailag nem érintkező élő sejtek között. Ez a mechanizmus lehetővé tenne egy, a szokásos evolúciós folyamaton túllépő szimbiózist, és talán ugyanakkora jelentőséggel bír, mint az egysejtű élet és a 165
R. C. WILSON
primitív mitokondriumok szimbiózisa az ősi Földön… Bármit is jelent ez. A felszíni állomások ellen intézett bakteriális támadások növekvő hatékonysága, és az organizmusok áthatolása az elméletileg biológiailag semleges válaszfalakon (hatalmas térbeli eltéréssel hasonló jelenségeket produkálnak olyan organizmusok, amelyek semmilyen más kapcsolatban nem állnak egymással)… Nem, ezt az egészet kihúzzuk. A „bakteriális támadás” felkeltené az otthoniak gyanúját. Némi bűntudattal, ám egyben az olyan ember cinikus eltökéltségével, aki már belevágott a komor feladatba, hogy biztosítsa a saját túlélését, Degrandpre törölte a veszélyes bekezdést. A strukturális szempontból felesleges mikrocsövecskék burjánzása az Íziszi egysejtűekben magyarázattal szolgálhat erre a kétségtelen távhatásra. Az emberi agyban az ilyen struktúrák közvetítik a tudatot - kvantumeszközként funkcionálva, azaz lényegében felerősítve egy elektron bizonytalanságát, amely végül a gerinces tudat központi mechanizmusává válik. Az előzetes laboratóriumi vizsgálatok (ld. a függeléket) arra utalnak, hogy az Íziszi egysejtűek nem csak hogy keresztülmennek hasonló kvantum-effektuson, de ténylegesen létrehozzák és meg is őrzik az ikerállapotú részecskepárok kapcsolatát a mitózis folyamán. Mindez téveszmének tűnt, és enyhén fenyegetőnek Degrandpréra nézve, noha az igazgató távolról sem rendelkezett a kellő tudással, hogy értékelni tudja az üzenet tudományos tartalmát. Aztán a dokumentum végén található összefoglalóhoz ugrott: Mindezek alapján talán nem túl elhamarkodott lépés, ha számba vesszük a lehetőségeket, amelyek egy olyan pszeudoneurális hálózatban rejlenek, amely összekapcsolja valamennyi Íziszi egysejtűt, vagyis (ha az óceáni anyagot és a bolygó kérgében elterjedt ásványmegkötő baktériumokat is BIOSZF;RA
166
számba vesszük) egy valóban lélegzetelállító méretű biomasszát. A felszíni bázisok ellen végrehajtott, mind sikeresebb biológiai támadásokat tekinthetjük az idegen test jelenlétére adott autonóm idegi válaszok analógiájának. Ennek során a behatolási stratégiákat, amelyeket a tenger sós vizű környezetében fejlesztettek ki, és először az óceáni kutatóállomás ellen használtak, később lassan, de hatékonyan átalakították, hogy a szárazföldi bázisok ellen is használhatók legyenek… Na, ebből semmi nem maradhat! Egy bejövő üzenet csipogtatta meg az adatrendezőjét - a legmagasabb prioritási kóddal, hát persze, mi mással? Degrandpre utasította a gépet a kérdéses dokumentum azonnali, teljes körű törlésére. Dieter Franklin elmélkedései egy pillanat alatt eltűntek az adatrendezőről, a levéllistáról és a központi memóriából is. Természetesen nem fogják továbbítani őket a Földre. A rossz hír - ezúttal tényleg nagyon rossz - az volt, hogy Corbus Nefford belázasodott. Degrandpre kétirányú kapcsolaton és teljes életnagyságú képernyőn keresztül találkozott az orvosigazgatójával. Jelen körülmények közt az adatrendezőn kommunikálni túl formális lett volna. Még akkor is, ha Degrandpre az aeroponikus kertek közelében berendezett, ideiglenes parancsnoki lakosztálya biztonságából jelentkezett. Még akkor is, ha időközben négy újabb elővigyázatossági zónát jelölt ki a komphangártól kiindulva, karantén alá vonva a két szomszédos modult és természetesen a Turingindítóhangárokat is. Degrandprét sokkolta a látvány: a hordágyhoz szíjazott Corbus Nefford, a karjához tapasztott sóoldat-infúziós tűvel és Ken Kinsolvinggal az ágya mellett. Távvezérelt robotok sürögtek-forogtak a doktor ágya körül, biológiai és kémiai érzékelőkkel szaglászva a csuklóit. Nefford ragaszkodott hozzá, hogy valami fontosat kell közölnie Kenyon Degrandpréval, és nem volt hajlandó közvetítőkön keresztül beszélni vele. Pedig ebben a pillanatban úgy tűnt, hogy beszélni is alig tud. 167
R. C. WILSON
Mind elvesztünk, suttogta valami Degrandpréban. Az igazgató összeszedte minden diplomatikus képességét. Nem akarta, hogy Nefford lássa, amint visszahőköl a képernyőtől. - Amit meg kell értenie - sikerült kinyögnie Neffordnak -, az a dolog lassúsága… A betegség kórtanáé vagy Nefford haláláé? Mindkettő elnyújtott, mindkettő gyötrelmes. - Értem, folytassa! - mondta Degrandpre. Az Állomás központi archívuma felvételt készített az egész beszélgetésről, hogy a jövőben felhasználható legyen. Az igazgató eltűnődött, hogy vajon valaha is látni fogja-e valaki. - Ez a betegség nem olyan, mint a többi Íziszi fertőzés. Nem olyan virulens. Lappangási ideje van. Ami azt jelenti, hogy talán csak egyetlen organizmusról van szó. Veszélyes és kifinomult, de talán megállítható. Érti? - Értem. Nem kell mindig megkérdeznie, Corbus. - Veszélyes és kifinomult, de talán megállítható. De a karantén nem használ. Valami nagyon parányi kórokozóval van dolgunk, talán egy prionnal, egy DNS-darabbal fehérjeköpenyben. Talán ahhoz is elég kicsi, hogy keresztüljusson a szigeteléseken… - Mindezt észben fogjuk tartani, Corbus… - ha bármelyikünk életben marad. - Igazgató úr - zihálta Nefford; szája a magánhangzók közt úgy dolgozott, akár egy szifon, amelybe légbuborék került -, szólíthatom Kenyonnak? Barátok vagyunk, ugye? Eltekintve attól, hogy más-más pozíciót töltünk be a Trösztöknél? Kétlem. - Hát persze - felelte Degrandpre. - Talán nem fogok meghalni. - Talán nem. - Meg tudjuk állítani. - Igen - bólintott Degrandpre. Nefford mintha még mondani készült volna valamit, de friss, vörös vér kezdett csorogni az orrából. Szemmel látható csalódottsággal hunyta le a szemét és fordította el a fejét. Kinsolving megszakította a videokapcsolatot. - Hátborzongató - mormolta magában Degrandpre. Úgy BIOSZF;RA
168
tűnt, nem tud megszabadulni a szótól. Mintha rátapadt volna a nyelvére. - Hátborzongató. Hátborzongató. Nefford jóslata beigazolódott. A műszaki robotok mikroszkopikus, szúrásnyomszerű sérüléseket fedeztek fel az eredeti karanténhelyiséget a környező szobáktól elválasztó szigeteléseken. Itt az igazi rettenet, gondolta Degrandpre, a válaszfalak áttörése. A civilizáció lényegében nem más, mint a dolgok elválasztása egymástól: falakat és kerítéseket építünk, hogy a kaotikus vadont elemezhetővé tegyük az emberi képzelőerő rendezett sejtjei számára. És most a vadon lerohanja a kertet, és átveszi az uralmat az értelem felett. Most először megértette - vagy legalábbis azt gondolta, hogy megérti - apja vallásos áhítatát. A Családok és a Trösztjeik elegánsan felosztották és rögeszmésen elrendezték a Föld politikai és technológiai vadonját: minden személy, tárgy és folyamat a maga megfelelő pályájára került a társadalmi planetáriumban. Ám a Családok falain túl a vadon egyre inkább előrenyomult: a prolik, a marsiak, a kuiperi klánok; az alsóbb osztályok odvaiban tenyésző vírusgazdák; végül nem maradt más hódító, csak a halál, és az univerzum kegyetlen végtelenje. Degrandpre apjának rejtegetett iszlám hite valójában a szabad akarat megnyilvánulása volt, amellyel az ürességet történetbe és hierarchiába, a jó és a rossz fallal elválasztott kertjeibe rendezte. Az Ízisz tragédiája a hiábavalóvá lett falak tragédiája volt. És nem csak a fizikai falaké. Az igazgatónak eszébe jutott, ahogy Corbus Nefford a „barátjának” nevezte. Eszébe jutottak a higiénikus hazugságok, amelyeket nap mint nap a Földre sugárzott. Minden hiábavaló. Már nagyon keveset lehet megmenteni. Talán csak a saját életét. Talán még azt sem. Csúcstalálkozó a nagyképű, kövér műszaki igazgatóval, Todd Solennel. - Ahogy én látom - jelentette be Solen -, csak egy megoldás maradt. Ha nem tudjuk fizikai akadályokkal távol tartani magunktól a kórokozót (bármi is legyen az), le kell zárnunk a Hármas és a Hatos Modult, meg kell erősítenünk a 169
R. C. WILSON
válaszfalakat, és ki kell eresztenünk a légkört. Így egy szektornyi átjárhatatlan vákuumot helyezhetünk a fenyegetés útjába. Ez megoldaná a helyzetet, hacsak ez az úgynevezett vírus nem terjedt szét máris az Állomáson. - A marburgi menekültek a Hatos Modulban vannak. - Kétségtelenül. Ők meg fognak halni, ha megszüntetjük a nyomást a modulban. De ugyanolyan valószínűséggel meghalnak, ha nem tesszük. A betegségtől eltekintve: nem férünk hozzá a Turing-indítóállásokhoz, sem a főbb komphangárokhoz; nincsenek pótalkatrészeink, sem átfogó műszaki javítószektorunk; a vízforgató rendszer megsérült, az élelmiszerellátásunk pedig csakis a napkertben termelt növényekre alapozható… mindezt egybevéve: az Űrállomás már nem fenntartható környezet. Annyi embert tudunk megmenteni, amennyit be tudunk zsúfolni egyetlen Higgsgömbbe. Nem többet. Degrandpre a teljes kudarc bénultságát érezte. - Idáig jutottunk? - kérdezte. A műszaki igazgatóról ömlött az izzadság. Megtörölte a homlokát a ruhaujjával. - A legmélyebb tisztelettel, Igazgató úr: igen, idáig jutottunk. Nem vagyok hajlandó meghozni ezt a döntést a fenyegetés nyomása alatt, gondolta Degrandpre. Így szólt: - Meleg van itt, Mr. Solen. Solen pislantott egyet dülledt szemeivel. - Nos… a hűtőbordákból hasznosítjuk újra a vizet. Nem sok maradt a hőmérséklet-szabályozásra. - Találjanak ki valamit, hogy lehűtsék itt a levegőt, Mr. Solen! - Igenis, uram - felelte bágyadtan a műszaki igazgató. Túl forró és túl száraz. Maga az Állomás is belázasodott. Aaron Webernek, a Marburg bázis igazgatójának, akit jelenleg a Turing-hangárban tartottak karantén alatt - tizenöt beosztottjával együtt -, szintén feltűnt a forróság. A levegő száraz volt, ernyesztő, és ettől még a Turinghangár tágas, bár gyengén megvilágított acélbarlangja is szűkösnek és fullasztónak tűnt. Nehéz volt aludni a hőségben. A meleg kiszárította az ember torkát és orrát, a ruházatot idegesítővé, a takarókat BIOSZF;RA
170
pedig elviselhetetlenné tette. A kuiperi származású tudósok közül többen levetkőztek, és nem csináltak belőle nagy ügyet, Weber azonban gátlásosabb volt. Eszébe jutott a kollégiumi hálószobája Kim ír Szen városban a hosszú telek idején, és a tűzforró légfűtés, amely minden nedvességtartalmát leadta a jégpáncéllal borított üvegablakon keresztül. Orrvérzések éjszakánként, vérfoltok a párnákon. Az egyetlen megoldás az volt, ha kinyitottak egy ablakot és kockáztatták a fagyhalált. Mégis sikerült nagyjából egy órát aludnia teljes öltözetben, egy rakodódaru hosszúra nyúlt árnyékában, aztán felriadt karanténba zárt bajtársai horkolására, majd megint visszaaludt… És ismét felébredt az arcát érő, enyhe, hűvös fuvallatra. A hálószoba ablakára gondolt. Az üveg alatt beszűrődő hóra. A légmozgás enyhülést hozott. De itt nem kéne mozognia a levegőnek. A fuvallatból szél lett, élénk kis kereszthuzat, amely meglepő erővel söpört végig a Turing-hangár padlóján, felkapva a kompból kimentett, szétszórt tárgyakat, itt egy műanyag poharat, ott egy nyomtatott papírnyalábot. Weber riadtan felült. Ez a hang? Ez a tompa lüktetés? Ismerte már az Űrállomás kilövéseiről, bár még soha nem hallotta ilyen közvetlenül: ez a hang a gépezeté volt, amely a hangár hatalmas légzsilipjét működtette. Fülébe robbanásszerűen hasított a fájdalom, ahogy a légnyomás hirtelen csökkent. Amint kinyitotta a száját, a levegő ömleni kezdett a torkából, mint egy soha véget nem érő, akaratlan kilégzés. Kiáltani akart, ám a tüdeje összeroskadt, akár egy kiszúrt léggömb. Pislákolva kialudtak körülötte a fények. Látta a hánykolódó testeket, ahogy a tátongó zsilip kirántotta őket. Már nincs semmi zaj. Csak a csillagok tiszta és közvetlen fénye. A merev és csupasz szem. Első fény.
171
R. C. WILSON
HÚSZ AZ ERDŐ LOMBSÁTRÁRÓL az előző napi esővíz a földre csepegett; ettől az ösvény átázott és csúszóssá vált. Tam Hayes óvatosan mozgott nehéz biopáncéljában. Hozzászokott már lépései nedves zajához a rothadó biomasszában, és szervomotorjai ütemes berregéséhez. A zajok - a maguk különös módján - békések voltak. A hosszú nap során egyszer sem beszélt a Yambukuval, noha az üzenetjelzők rendszeresen megjelentek a sisakmonitorján. A csend furcsán megnyugtató érzés volt. Beszélgetés helyett Hayes a biopáncél navigációjának lassú és egyenletes munkáját végezte, tartotta a haladási ritmusát és figyelte a védőfelszerelése állapotát. Még az éjszaka beállta előtt el akarta érni a Rézfolyót, és lehetőleg át is akart kelni rajta. Úgy gondolta, ha szükséges, alszik a páncélban: egyszerűen csak lefagyasztja a szervókat, és hagyja, hogy a ruha belső gélborítása hozzáidomuljon a súlyához. De jobban szeretett volna mozgásban maradni. Dieternek természetesen igaza volt a biopáncéllal kapcsolatban. Hayes nem merte rábízni magát a védőfelszerelésére. Tudta, hogy előbb-utóbb meg fog hibásodni - és azt is, hogy vagy kisebb hiba lesz, vagy katasztrofális. Bárhogy is próbálta tartani a tempót, az előrehaladás nehéz fizikai munka volt. Ömlött róla a veríték; egy részét beszívták a páncél újrahasznosító rendszerei, a nagyja azonban megrekedt a teste és a hűvös gélmembrán között és irritálta a bőrét. Járás közben figyelte a lábát, ügyelve, hogy ne lépjen olyan helyekre, ahol a sár veszélyesen mély lehet. Látta, ahogy az ég tükröződik a levelekkel telehintett tócsákban, ahogy a napfény megcsillan a tajtékzó vízen. És időről időre előfordult vele, hogy eltűnődött, mit is keres odakint. Zoét kereste, persze, hiszen fontos volt neki a lány. Zoe törékeny volt, de egyben embertelenül kitartó is - Hayes előtt egy pillanatra megjelent egy páfrány képe, amint kibukkan a szél által összehordott mérgező vulkáni hamuból. A lányt olyan kegyetlenségeknek tették ki, amelyek megölték négy klóntestvérét, és csak ő maradt életben - a rabságból menekülve követte az Íziszt, akárcsak Hayes, aki a családját és a klánját maga mögött hagyva követte a bolygót. BIOSZF;RA
172
De mindkettőnket elcsábítottak és becsaptak, gondolta Hayes. Vajon Zoe ugyanilyen lelkesen jött volna ide, ha tudja, hogy nem több, mint kísérleti alany a Tröszt-technológiák terepen való teszteléséhez? Istenemre, gondolta a férfi, még az is lehet, hogy igen, de a Trösztök sohasem kínálták fel neki a választás lehetőségét. Hazugságokba csomagolt hazugságok; mindenki cinkos kisebb-nagyobb bűnökben; a tudást felhalmozzák és féltékenyen őrzik, mert a tudás: hatalom. Ez a földi módszer. És én itt vagyok kint, gondolta Hayes, ebben a békés, mérgező vadonban, hogy megmentsem Zoét… De, valljuk be az igazat: részben azért indult útnak, hogy saját magát is megmentse. A hazugságban az a szörnyű, hogy egy idő után szokássá válik, később pedig reflexszé, akárcsak a pislogás vagy a belek ürítése. A hazugság a földiek betegsége, mondogatta gyakran Hayes anyja. Nyugodt, büszke asszony volt, igazi Jégjáró, apja „ünnepi felesége”: ha egy másik évszázadba születik, kvéker lett volna belőle. Hayes a csillagokba vágyott, de elkapta a földi betegséget: a kellemetlen igazságok elhallgatását. Hazudott Zoénak. Talán nem olyan szemérmetlenül, mint Avrion Theophilus, de asszisztált az ő hazugságaihoz. Azért volt kint, hogy kiszabadítsa Zoét, de azért is, hogy megmentse saját ártatlanságának foszlányos maradványait. És ezért nem jár pont. *** Napnyugtakor érte el a folyót. Az ég tiszta volt, indigókékbe hajló, az apró hold pedig épp most fordult a következő negyedbe a zeniten. Hayes még sötétedés előtt át akart kelni a vízen. Az utóbbi napok esőzései megduzzasztották a Rézfolyót. A víz szintje a robotok által épített, egyszerű híd felszíne fölé emelkedett. Hayes rálépett a törékeny állványzatra, és érezte, ahogy megbillen a súlya alatt. Tudta: ha a híd összeomlik, ő fogságba esik a rohanó víz alatt, mert lehúzza a nehéz biopáncél tömege. 173
R. C. WILSON
Felkapcsolta a sisaklámpáját, és lassan elindult, figyelve a vizet, amelyet vörösre festett a napnyugta, és amely, ahogy elfutott a csizmája fölött, vibrált az oszló növényi szervezetek olajos maradványaitól. A szervomotorok keményen dolgoztak, hogy megőrizzék a férfi egyensúlyát. Balra tőle a hold tükörképe remegett a folyóban, akár egy félig lehunyt szem képmása. Eszébe jutott Zoe szeme, a thymosztát elveszítésétől döbbent tekintete - egy újszülött tekintete: tágra nyílt, de gyanakvó. Amint végre megérti, milyen árat fizetett az épelméjűségért. Eszébe jutott, milyen érzés volt a lánynak alatta, ahogy felnyögött az orgazmustól… Istenem, talán az első volt neki valaki mással! Úgy reszketett, mint ez a híd. Hayes-nek utána bűntudata támadt, mintha kihasználta volna a lányt; mintha kiszorította volna belőle a lelket a membránok komplex védelmi rendszerén keresztül. Felkapaszkodott a Rézfolyó túlpartjára ragadós iszappal borított csizmájában. Az ég most sötétebb volt, az erdő pedig fekete folyosó. Kidőlt fatörzsek rothadtak a folyópart mentén. Jobbra megpillantott egy apró állatot, amely egy darabig tétovázott, ahogy rávetült a sisaklámpa fénye, aztán eliszkolt az aljnövényzetben. Miután megtett néhány métert az erdőben, és magába zárta az űr, amelyet sisaklámpájával hasított ki a sötétből, a rádiója reccsent egyet, aztán elhallgatott. Ez nem lett volna szokatlan, ha Hayes előzőleg nem utasította volna a biopáncélt, hogy szűrjön minden beérkező üzenetet, kivéve azokat, amelyek Zoe normál- és vészfrekvenciáin érkeznek. Kimerült elméjének szüksége volt még egy pillanatra, hogy felfogja: ez volt az, amit keresett. Zoe jele nyilván gyenge. Talán valamilyen tereptárgy akadályozza a terjedését, különben meghallották volna a Yambukun is. Hayes egy helyben állt az erdő közepén, csizmája egy kissé belesüppedt a sáros ösvénybe elveszíthette volna a jelet, ha elmozdul -, és a kommunikációs konzolját nyomogatta. - Zoe? Zoe, itt Tam Hayes! Hallasz engem? Semmi válasz. Várt hatvan másodpercet - egy örökkévalóságnak tűnt, míg a macskaszemű hold továbbsiklott a fák ágai között -, és BIOSZF;RA
174
újra próbálkozott. Ezúttal a hordozófrekvencia recsegve életre kelt, és Hayes meghallotta lány hangját, hátborzongatóan közelről, de jól hallhatóan zavarodottan, mintha most ébresztette volna őt egy mély álomból. - Theo? - Nem, Zoe, itt Tam. Jövök érted, de tudnom kell, hol vagy, és milyen állapotban. - Belül… - mormolta a lány. - Ismételd meg, kérlek! - Egy bucka belsejében vagyok. Lent. A föld alatt. - Melyik buckában? - Nem tudom. Azt hiszem, összefüggnek egymással. Nagyon sötét van. Hayesnek nem tetszett a lány hangja - erőtlen volt és bizonytalan, mintha félrebeszélne -, de az ő hangja volt. Zoe élt. - Zoe, hogy vagy? Megsérültél? - Hogy vagyok? - egy hosszú pillanatra elhallgatott. Melegen. Itt borzasztó meleg van. Nem látok semmit. - Bántottak téged? - Az ásók nincsenek itt. Mármint állandóan. - Zoe, tarts ki! Indulok feléd. Addig is folyamatosan beszélj hozzám! Ám Hayes azonnal elvesztette vele a kapcsolatot, amint elindult a következő hegygerinc felé. *** Ahogy gyalogolt az éjszakában, néha el-elcsípte Zoe vivőfrekvenciáját, de soha nem elég hosszú időre, hogy fel tudja kelteni a lány figyelmét. A kitűnően beállított szervomotorok és a látványos, ergonomikus kidolgozás ellenére a biopáncél kezdett borzasztó súllyal ránehezedni. Hayes tudatában volt, hogy mekkora erőt fejt ki, miközben fölfelé vonszolja magát, ugyanis időközben elérte az előhegységet, ahol a talaj sziklássá vált; ahol - ha akarta - megfordulhatott volna és láthatta volna, ahogy a nyugati síkságok a hold fényében kigöngyölítik szőnyegüket a távoli tenger felé. Hayesnek nem 175
R. C. WILSON
volt távszenzorokból és robotokból álló védelmi gyűrűje, így tartott tőle, hogy egy nagyobb ragadozó megtámadhatja - de erre nem került sor. Talán azért, mert ő maga is elég félelmetes lénynek látszott, és szaga alapján valószínűleg a páncélja nem tűnt ehetőnek. Egyszer felvette a kapcsolatot a Yambukuval, hogy tudassa velük: Zoe él, és beszélt is vele. Dieter Franklint találta a kommunikációs konzolnál. - Tam - kezdte Dieter -, ez nagyon jó hír, de van itt néhány probléma. Hayes fontolgatta, hogy bontja a kapcsolatot. Most csak egyetlen problémára tudott összpontosítani: Zoe problémájára. De Dieter a barátja volt, ezért Hayes hagyta, hogy elmondja, amit akar. - Egyrészt a telemetriád. A bal lábad illesztékeiben túlhevültek a motorok. Még nem súlyos az állapotuk, ha még nem tetted meg, megnézheted az állapotfelmérés eredményét a monitorodon, de ez akkor sem jó jel. Most rögtön vissza kell fordulnod, Tam, és reménykedjünk, hogy elég közel kerülsz a Yambukuhoz, mert akkor kiküldhetjük érted az egyik tartalék robotot, hogy bevontasson, ha szükséges. Az Űrállomásról is kitalálhatunk valamit, hogy segítsünk Zoénak. Van odafent néhány leszállórobot, amit esetleg leküldhetünk érte. Hayes lassan emésztette meg ezt az információt. Egy túlhevült szervo a bal lábában… ez megmagyarázza, hogy miért cipel többletsúlyt, amikor azt a lábát használja, és miért dől rendszeresen balra, ha kihagy a figyelme. De ez nem is volt olyan rossz, főleg, ha Dieter jóslatát vesszük, hogy még a folyót sem éri el. Ami Zoe megmentését illeti… - Az állomásról? - kérdezett vissza. - Kiürítjük a Yambukut. A szigetelések gyorsabban hibásodnak meg, mint ahogy cserélni tudjuk őket, és a tartalékaink egyre fogynak. Ráadásul Theophilus szerint az Állomáson is történhetett valami, mert nagyon óvatosan kommunikálnak vele. Negyvennyolc óra múlva indul az utolsó komp. - Kevés az idő. - Pontosan ez a lényeg. Próbálom meggyőzni Theophilust, hogy téged is vegyen számításba. De most ő irányítja itt a BIOSZF;RA
176
dolgokat, és olyan dühös rád, hogy nem lepne meg, ha egyszerűen leírna. - Vissza akarja kapni Zoét - legalábbis a holttestét, bár ezt Hayes csak magában tette hozzá. - Nem annyira, mint amennyire el akar tűnni az Íziszről. Tény, hogy Családtag, és hogy irányításra született, de szerintem valahol mélyen ő is kezd borzasztóan megrémülni. - Köszönöm az információt, Dieter. Tartsátok tisztán a magot! Nemsokára visszatérek. Megszakította a kapcsolatot, mielőtt Dieter válaszolhatott volna. Negyvennyolc óra. Ha azonnal elindulna visszafelé, még hazaérhetne.
177
R. C. WILSON
HUSZONEGY - TAM? T AM? A hang itt volt. Aztán eltűnt. De az is lehet, hogy Zoe csak elképzelte. Könnyű volt képzelődni ebben a túlhevült sötétségben. Az ásó, hullámzó körbe hajlítva sokszorosan ízelt testét, ugyanúgy jött és ment, ahogy a hangok. Feltépte Zoe védőruhájának membránját: egyetlen borotvaéles karmával felhasította a szegycsontjától az ágyékáig, de óvatosan csinálta, úgy, hogy a lánynak éppen csak kiserkenjen a vére. Aztán magára hagyta. Meghalni, gondolta Zoe, és számolatlanul égette a szentjánosbogár-lámpákat, vizsgálgatta a testét, várta a tüdő, a szív, a máj, az agy elkerülhetetlen összeomlását - hiszen végre szabadon érintkezett az Íziszi bioszférával, és az állat mocskos karmai egyenesen a bőre alá ültették a mikrobákat. A vére azonban gyorsan megszilárdult a meleg, fülledt levegőn és foltokban alvadt az ujjaira. Zoe nem lett beteg és nem halt meg. Ugyanakkor elhasználta az utolsó lámpáit, egyszerűen azért, mert félt volna sötétben meghalni. Amikor a legutolsó lámpa égett, Zoe akarta a halált, mielőtt kialszik a fénye. De nem halt meg. Csak elvesztette az eszméletét egy időre, vagy aludt. Aztán megint szörnyűségesen ébren volt, ebbe a fénytelen lyukba zárva. Letépte a légszűrőjét, mert már nem volt oka rá, hogy ne közvetlenül lélegezze be az Íziszi levegőt: legjobb esetben is csak felgyorsítja az elkerülhetetlen halált. És még mindig, még mindig nem halt meg! A menekülés ösztöne, valamiféle lappangó pánik, megint úrrá lett rajta. Hozzászokott a sötétséghez; csak a többi érzékemet kell használnom és fejben térképeket készítenem, mondta magának. Ismét kimászott a kamrájából egy alagútba. Érezte, de nem látta a mohaszerű, idegen növényszőnyeget, amely meztelen hasához és a melleihez préselődött. Nem tudta megállapítani, mennyi ideig kúszott: jó néhányszor irányt váltott, próbált képet alkotni a labirintusról, navigálta magát, mintha egy pergamendarabra rajzolt térképet BIOSZF;RA
178
követne, a vén tengerész térképét; a térkép azonban elmosódott a hőtől és a zavarodottságtól; Zoe nem tudta tartani magát hozzá. Befordult egy sarkon, előrenyújtotta a kezét, és egy ásó testéhez ért. Mozdulatlanná dermedt, de az állat egyértelműen aludt. Kövér, homorú lemezei, a kitűnő szigetelőrétegek, ezúttal szétterültek, és inkább sugározták, mint bent tartották a hőt. Zoe a légszűrő nélkül csípősnek és állottnak érezte az ásó szagát. Frissen trágyázott termőföldre emlékeztette. A lány visszahátrált. A szűkös járatban nem volt elég helye, hogy megforduljon. Félt, hogy mire bukkanhat a lába, félt ráébredni, hogy a világa néhány méternyi kiásott földre korlátozódott, míg a teste makacsul és ostobán ellenáll a halálnak. Eldobta a szűrőmaszkot, de megőrizte a védőruha fejfedőjét, és hálás volt magának ezért a döntésért, amikor Tam Hayesszel beszélhetett. Még akkor is, ha a férfi csak hallucináció volt, lázálom, mert Zoe sejtette, hogy az volt. Nem számított. Úgy itta a szavait, mint a hűsítő vizet. Egy időre megint Teheránban volt, és szennyest cipelt a csillagok alatt. Büntetésként szabták ki rá ezt a feladatot, valamilyen szabályszegésért, amelyre már nem emlékezett. Össze kellett gyűjtenie a legkisebb árvaházi lakók bűzös, túl sokszor újrahasznosított overalljait, és egy műanyag ládában át kellett vinnie őket az üres udvaron a mosódabódéba - mindezt télen, és gyakran késő éjszaka. Titokban úgy állt bosszút, hogy nem utálta különösebben ezt a büntetést. Bármilyen undorító is volt - mivel a kisebb gyerekek gyakran bepiszkítottak vagy betegek voltak -, Zoe élvezte azt a néhány szabad percet a szabad ég alatt. Hiába volt hideg, hiába volt sötét. Sőt, talán éppen akkor élvezte a legjobban. A hideg éjjeli levegő valahogy tisztábbnak tűnt, mint a nappali: mintha jóindulatú szelek hozták volna egy távoli gleccser felől. És a leghidegebb éjszakák gyakran a legtisztábbak is voltak. A csillagok merev, közömbös fényük minden tisztaságával ragyogtak a tábor sápadt fényei felett. Tűzből született fény, amely idősebb, mint a tengerek. Zoe tévedésből került erre a helyre: ő arra született, hogy a 179
R. C. WILSON
csillagokba menjen, és alig várta, hogy csatlakozhasson hozzájuk égi pályájukon, büszkén, akár az ősi királyok. Voltak éjszakák, amikor letette bűzlő terhét, és egy lopott pillanatig egyedül állt ott, reszketve, és az eget bámulva. Most is ott volt. A táborban. Vagy a csillagok között. Itt vagy ott. Éhes volt és zavarodott. Aztán Zoe arra gondolt vonakodva, hogy mi lesz, ha elrepül a csillagokba, és ott nem talál mást, csak még több sarat és fülledt meleget; halálos hideget, betegséget és idegeneket, akik nem törődnek vele, hogy él-e vagy meghal. Mi lesz, ha csak azért teszi meg azt a hosszú utat a csillagokba, hogy eltemessék egy lyukba valamilyen idegen talajban? Mi lesz, mi lesz, mi lesz? Voltak éjszakák, amikor azt képzelte, hogy a csillagok tudnak beszélni. Azt képzelte, ha elég erősen fülel, meghallja a hangjukat és a nyelvet, amelyen beszélnek: egy nyelvet, amely ropogós, kemény és színes, akár a drágakő. Türelmesen várt, hogy meghallja azt az időtlen nyelvet, és, hogy végül meg is értse. - Zoe! Megint a hang. Tam Hayes. Nem a csillagok hangja. De Tam a csillagokból származik. Vagy legalábbis a Kuiperövből, ahol az emberek szabadabban beszélnek, mint a Földön. - Zoe, hallasz engem? Fejvédőjének működő része nyitva tartotta a vonalat, válaszra várva. Zoe megnyalta az ajkát. Száraz volt. Elhasználta a ruha utolsó desztvíztartalékait. Az utóbbi órákban rákapott, hogy az alagút nedves mennyezetéről nyalogassa a savanykás kicsapódásokat. - Tam - suttogta rekedten. - Zoe, fél kilométerre vagyok az ásók buckáitól. Próbálom háromszögeléssel meghatározni a pozíciódat. Biztonságos helyen vagy? Természetesen nem volt biztonságos helyen, de értette, mire gondol a férfi. - Nem kell elmozdulnom innen. Legalábbis nem azonnal. - Rendben. Jövök érted. BIOSZF;RA
180
- Nem hiszem, hogy megtalálnál - Zoe megrázta a fejét. Itt sötét van. - Tisztában vagyok vele, Zoe. Indulok. - Sötétség és bezártság. A kommunikációs csatornában csak a légköri zaj recsegett. Aztán Hayes megkérdezte: - Milyen a fizikai állapotod? Ez nehéz kérdés volt. Zoe természetesen nem látta magát. Az érzéseire és a tapintására kellett hagyatkoznia. De mindent csak szépen sorjában: - Szennyezett vagyok. A védőruha megsérült. Szüretlen levegőt lélegzek be. Nem érkezett azonnali válasz. Elképzelte a kétségbeesést Hayes arcán. Ahogy a szája széle remegni kezd. Vajon sírni fog érte? Zoe is sírt volna, ha nem lett volna teljesen kiszáradva. - De élek - tette hozzá. - Védettebb vagy, mint gondolnád. Avrion Theophilus szerint feljavított immunrendszered van… kis, tasaknyi nanokolóniák, amelyek a véredet ellenőrzik. Még nem tesztelték a rendszert, de úgy tűnik, hogy működik. Zoe elgondolkodott. SzF-immunrendszer. Ez megmagyarázná, hogy miért nem halt meg azonnal, amint először beszívta ezt a szörnyű, állott levegőt. De Theo elmondta volna neki. Theo nem tartott volna meg magának egy ilyen titkot. Hiszen ő volt az, aki kiszabadította Zoét az árvaházbordélyból, míg a klónnővérei sorban megbetegedtek és meghaltak. Gondolatainak egy részét biztosan kimondta hangosan is, mert Hayes válaszolt: - Zoe, voltál te valaha is beteg, amíg Teheránban éltél? A lány végiggondolta a kérdést. Gyenge? Igen. Rosszul táplált? Nem is kérdés. Zsibbadt és megfélemlített? Állandóan. De a lázas kórok békén hagyták; még a Brazzaville 3 is, amely annyi társát fertőzte meg, hogy Zoét befogták az ágytálak - és végül a holttestek - cipelésére. Theo mentette meg. Theo. Theo. És Theo talán még az előtt megmentette, hogy Zoe elhagyta volna a bölcsődét. Talán Theo adott neki 181
R. C. WILSON
valamit, ami megvédte. De akkor a nővérei miért haltak meg? Mindegyik a maga módján… Hiszen ugyanabból a klónanyagból származtak. Teljesen egyformák voltak, legalábbis genetikailag. Hacsak nem belül különböztek. Különböző javításokat végeztek rajtuk. Különböző immunrendszer-erősítő struktúrákat kaptak. A klónozott állatokkal is így csinálták: különböző módosításokat hajtottak végre genetikailag azonos egereken… Aztán ellenséges környezetbe helyezték őket. Hogy lássák, ki marad életben. Az egyik lányom életben maradt. Rossz gondolat, korholta magát Zoe. Rossz, rossz gondolat. Tamet hívta, de a kapcsolat megint megszakadt. Telt-múlt az idő. Zoe nem tudta felmérni, hogy mennyi. Egyre erősebben tudatosult benne, hogy az ásók - a hangok alapján igen sokan - folyamatosan közelednek hozzá. Nem tetszett neki a zaj, a szag és a fenyegető veszély. A hangok elől az alagútba menekült, ahol tapogatózva és a hallása alapján tájékozódott. Addig kúszott a sötétben, amíg a hangok el nem haltak mögötte, és csak akkor pihenhetett, csakis akkor. Tudta, hogy elkaphatták volna, ha akarják. Elképesztően gyorsak és ruganyosak voltak ezekben az alagutakban. Feltételezte, hogy nem akarják elkapni, hogy nem érdekli őket, hogy most csak a normális, szokványos gyülekezőjük elől menekül. De mintha minden alagút, amelyen Zoe elindult, fokozatosan, de egyenletesen lefelé vezetett volna. Végül az jutott eszébe - egy igazán rossz gondolat -, hogy talán az ásók finoman egyre mélyebbre és mélyebbre terelik őt a járataikba; egyre távolabb és távolabb a fénytől.
BIOSZF;RA
182
HUSZONKETTŐ - URAM! - AMRIT SEEGER, a kommunikációs részleg aligazgatója reszketett Degrandpre jelenlétében. Az igazgató az utóbbi időben olyan éberen figyelt a fertőzés legkisebb jeleire is, hogy először láznak nézte a férfi remegését és izzadását. De csak a tekintélytől való félelem volt. Rettegés Degrandpre tisztviselői hatalmától, a maga teljességében. - Uram, ezt nem tehetem! Degrandpre személyesen jött a kommunikációs terembe. Azelőtt ritkán látogatta meg ezt a részleget. Valami taszította benne: talán az, hogy túl régimódinak és nagynak tűnt; vagy a rengeteg falba épített villódzó üvegtartozék - mint egy tengerre kifutó csatahajó pásztázó fényei. A felszerelés, amelynek ez a terem otthont adott, a Személyzeti és Felszerelési mágnásainak talán legnagyobb technológiai vívmánya volt, a maga módján még a Higgs-kilövéseknél is nagyobb. Több száz fényéven átívelő, összefüggő és stabil ikerrészecske-kapcsolatot tartott fenn - az egyidejűség Grálját egy relativisztikus univerzumban. Kapcsolatot a Földdel. Maguk a Családok hallatták a hangjukat ebből a teremből. De törékeny kapcsolat volt, vékony sávszélességű, szűkös átjáró. Degrandpre a múltban gyakran hívott össze „adatszelektáló tárgyalásokat”, főleg azért, hogy az Állomás fedélzetén végzett felügyelői munkája a lehető leghatékonyabbnak tűnjön. Most is ítéletet hozott: a kapcsolatot teljesen le kell zárni. A terem túl közel volt a fertőzött terület egyre táguló határaihoz. - Uram - a mérnök hangja reszketett -, még nem is tudják… úgy értem, odahaza… még nem is tudnak róla, hogy megsérült a karantén. Nem szakíthatjuk meg a kapcsolatot, különösen anélkül nem, hogy leadnánk a vészjelet. - És ha megtesszük - felelte Degrandpre -, maga szerint mi történik? A bázist elárasztotta egy fertőző organizmus: a Trösztök boldogan végeznének valamennyiünkkel, csak hogy megfékezzék. Nem lesz mentőakció, különösen akkor nem, ha elég ostobák vagyunk ahhoz, hogy vészjelzést küldjünk. A mérnök pislogva hallgatta az érvelést. Degrandpre úgy látta, hogy a férfi reszket a blaszfémia súlya alatt. - De uram, a szabályzat… 183
R. C. WILSON
- A szabályzatot a vészhelyzet idejére felfüggesztem! vágott közbe Degrandpre, kezét lovaglókorbácsa nyelére helyezve, hogy hivatalossá tegye a parancsot. A mérnök nagyot nyelt, és kiment a kommunikációs teremből. Miután egyedül maradt, Degrandpre megkereste a főkapcsolókat - egy sor megszakítót, amelyek elkérték és felismerték az ujjlenyomatát -, és lekapcsolta a falba épített kommunikációs műszerkomplexum energiaellátását. A jelzőfénypanelek kihunytak. De ez nem volt elég, közel sem. Felemelt egy zárólapot egy sor elem fölött (emelem az elemem - futott át agyán az értelmetlen gondolat), amelyek folyamatos, megszakíthatatlan elektromos áramlást biztosítottak az ikerrészecske-reaktor magjának, hogy fenntartsák az érzékeny kohéziót, amely a kapcsolat lüktető szívét jelentette. Degrandpre saját kezűleg, módszeresen leválasztotta az elemeket, nem törődve a riasztójelzésekkel, egészen addig, amíg a mennyezeti lámpák hunyorogni kezdtek, majd kialudtak - ez volt az utolsó, hiábavaló próbálkozás, hogy átirányítsák az energiát és megőrizzék a kohéziót. Degrandpre felkapcsolt egy kézilámpát. A lámpa fényénél dolgozva kihúzott három koaxális kábelt, amelyek a kapcsolat utolsó energiaforrását jelentették. Mélyen, a túlhűtött kommunikációs magban a fotonok, amelyek éveken át együtt rezonáltak földi ikertestvéreikkel, elkezdtek fellazulni: az információt szétszórta a hirtelen entrópikus összeomlás, és az Űrállomás magára maradt. *** Az Ízisz Űrállomás megőrizte az élet látszatát. A holdon működő Turing-gyárakból óramű-pontossággal, rendszeresen érkeztek a tartalékalkatrész-szállítmányok, amelyek dokkoltak a néhány megmaradt hangárban, és átadták rakományukat a várakozó robotoknak. Az állomás raktárai megteltek készáruval és nyersanyaggal, amelyet soha nem fognak felhasználni. A csaknem ezer dolgozóból, akik elkerülték a karantént, legfeljebb tizenöten kaphattak helyet az egyetlen BIOSZF;RA
184
mentőcsónakban: egy apró Higgs-gömbben, amelyet a Turing-robotok már beágyaztak egy üstökösbe, és elhelyeztek egy Íziszi Lagrange-ponton. Véletlenül éppen tizenöt volt a részlegvezetők létszáma Kenyon Degrandpréval együtt. A régi igazgatók közül kettő - köztük Corbus Nefford áldozatául esett a járványnak vagy a karanténnak. Helyetteseik szintén helyet kaptak a „csónakban”. Degrandpre tisztában volt a kint rekedt legénység zendülésének lehetőségével, és az utóbbi néhány napban egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy a keze a lovaglókorbácsa tokja körül matat. Ám a személyzet nagy része földi volt, és kellőképpen fegyelmezett, hogy még a katasztrófa árnyékában is folytassa a munkát. Degrandpre igyekezett erősíteni bennük a hitet, hogy meg fogják menteni őket, ők pedig hálásnak tűntek neki a hazugságért. Miután elrendelte, hogy készüljenek fel a menekülőhajó indítására, valamiféle zsibbadt nyugalom lett úrrá az állomáson. Degrandpre az utolsó éjszakáját a kabinjában töltötte, az ajtó elé egy osztagnyi őrséget állítva: az elmúlt hetvenkét órában most először aludt megszakítások nélkül. Egy acéllabirintusról álmodott, zsugorodó falakkal, aztán az apja üvegházairól, amelyek harmatosak és melegek voltak a téli délutánokon. Különös, gondolta, miután felébredt az adatrendező csipogására, hogy az elme hogyan menti ki a nyugalmat a katasztrófából. Álomszerű tengericsigaházakba rejti a normalitást, amikor az Űrállomás valójában már bénult és halálraítélt környezet. A krízis heves volt, de valahogy renyhe is… mint egy vitorlás hajó, ami eleinte csak a lehető legenyhébb dőléssel árulja el, ha megsérült odalent a hajótest. Az adatrendező ismét csipogott, bejövő üzenet, a legmagasabb prioritási kóddal. Degrandpre fontolgatta, hogy nem vesz róla tudomást. Mi lehet sürgős, amikor már elkezdődött mindennek a vége? A legjobb esetben is száműzetésben, a Kuiper-övben kell leélnie az életét. Soha nem térhet vissza a bosszúvágyó Földre, de még a Marsra sem, ahol börtönök és kiadatási szerződések várnák. Nem bűnöző - legalábbis ezt bizonygatta magának -, de a Családok ezt másképp látnák. A Családok felakasztanák, ha 185
R. C. WILSON
lehetőségük adódna rá. Felvette az adatrendezőt - ujjai hirtelen elzsibbadtak a félelemtől. - Uram - jelentkezett be Leander az orvosi részlegről -, egy sereg hívás érkezett a Yambukuról. Azonnali evakuálást kérnek. Avrion Theophilus közvetlenül önnel akar beszélni. A legutolsó dolog, amire Kenyon Degrandpre most vágyott, az egy Családi kuzin volt, aki hatalmánál fogva felülbírálhatja. Istenem, ne most! - Mondja meg Theophilusnak, hogy nem tudom fogadni a hívását. De adjon nekik engedélyt az evakuálásra! - És hová dokkoljanak? - Az utolsó Turing-hangárba. És rendeljék el a karantént! Tartsák őket a kompban, ha lehet! - Úgy érti… határozatlan időre? Igen, határozatlan időre; pontosabban amíg ki nem lövik a menekülőmodult - muszáj mindent szó szerint parancsba adnia? - Van még valami? - Igen - Leander hangja tompává vált. - Megbetegedéseket jelentettek a Delta Modulból. - Hálókörlet, a műszaki részleg közvetlen szomszédságában. - Természetesen azonnal légmentesen lezártuk a válaszfalakat, de… Vállat vont. Degrandpre értette. Semmire sincs biztosíték.
BIOSZF;RA
186
HUSZONHÁROM A FALBA ÉPÍTETT NANOSZENZOROK szerint a felszíni bázis külső gyűrűje fertőzött volt. A Yambuku elveszítette az első védelmi vonalát. A teljes körű meghibásodás már nem lehet messze, erősködött Dieter Franklin. Avrion Theophilus felvitte a planetológust a mag feletti apró kilövés-irányító helyiségbe (a „sasfészekbe”, ahogy Dieter nevezte), hogy megtárgyalják a lehetőségeket. Dieter Franklinen látszott a halálra ítélt ember enyhe őrülete. A halálra ítélt és halálra szánt emberé. Túl szabadon beszélt. De Theophilus meghallgatta. - Már akkor is jelentkeztek elszórt szigetelési hibák, amikor a felszíni bázisokat először megépítették. De ehhez hasonló még soha. Ez egy nagy erejű, összehangolt támadás. - Dieter a homlokát ráncolta. - Gondoljon úgy az Íziszre, mint egy gyilkos asszonyra! A nő be akar jutni. Minket akar. Egészen mostanáig a kulcscsomóval babrált, kémiai vegyületekkel, hogy megtalálja azt, amelyik a zárba illik. Hosszú és frusztráló küzdelem volt, és a viszonylagos biztonság érzetét keltette bennünk. De most nála van a kulcs. A gyilkosnál ott a kulcs, és nem kell mást tennie, mint hogy használja: türelmesen, egyenként kinyithatja az ajtókat, mert már túl késő zárat cserélni. - Aztán összefoglalta: - A lényeg az, hogy baszhatjuk. - Ezek szerint egyetért azzal, hogy ki kéne ürítenünk a bázist. - Ez az egyetlen megoldás, ha még lélegezni akarunk. Beleivott a kávéjába (pontosabban a keserű anyagba, amelyet az állomás legénysége előszeretettel nevezett kávénak). Ugyanakkor két emberünk még kint van a terepen. - Hayes. - Tam Hayes és Zoe Fisher. Amikor legutóbb hallottam róluk, a lány még mindig élt. - Csapdába esett az ásók buckájában. - Kétségtelenül. - Az ön logikája szerint nem tehetünk értük többet anélkül, hogy ne tennénk ki magunkat is veszélynek. - Most is akkora veszélyben vagyunk, amekkorában emberi lény csak lehet. Nem ez a lényeg, uram. 187
R. C. WILSON
- Már elrendeltem az evakuálást, és felajánlottam, hogy bolygókörüli pályáról figyeljük a helyzetüket. Javasoljon valami mást! - Az a kötelességünk, hogy a tőlünk telhető lehető legtöbb embert kimenekítsük. Ezért evakuáljuk a személyzetet, de itt hagyjuk a bázist, hogy tovább működjön. A nanoérzékelők és a robotok néhány napig biztosan képesek irányítani a magot. Az Űrállomásról felvehetjük a kapcsolatot Hayesszel, és ha valamilyen csoda folytán ő és Zoe visszatérne a Yambukura, értük küldhetjük a kompot. Nem bajlódnék azzal, hogy kiszámítom, mekkora esély van rá, hogy ezek közül bármelyik terv beválik. De nekünk ez nem kerül semmibe. Theophilus összefonta az ujjait. - Ön „nőnek” nevezi az Íziszt. Azt mondta, ez a nő be akar jutni. Van bármi elképzelése, miért akar bejutni? A hórihorgas planetológus vállat vont. - Talán kíváncsi. Talán csak éhes. Theophilus adatrendezője csipogott. A férfi rápillantott. Hívójelzés a kommunikációs teremből. Az ajtó felé indult. - Uram? - szólt utána Dieter Franklin. Theophilus visszanézett a válla fölött. - Fontolóra veszem a javaslatát, Mr. Franklin. De az ügyet egyelőre lezárom.
BIOSZF;RA
188
HUSZONNÉGY TAM HAYES, BAL LÁBÁRA SÁNTÍTVA, miközben a szervomotorjai lassú tűzijátékhoz hasonló, sárga túlhevülésriasztójeleket villogtattak a kijelzőlencséjén, odaért az ásóbuckák körüli tisztásra. A napfény párás hővel érkezett a ködös kelet felől. A lombkorona vízpermetet szuszogott, akár egy alvó sárkány. Mint kísérteties folyók, ködcsíkok kanyarogtak lefelé a Rézhegység távoli csúcsairól. Hayes óvatosan mozgott nehézkes biopáncéljában. Legalább öt ásó (és talán még több a fák gyűrűjében vagy a buckáktól távolabb) figyelte, ahogy belép a tisztásra. Volt nála egy elektromos korbács és egy gumilövedékekkel töltött pisztoly, a páncéljához rögzítve. Eddig azonban az ásók tiszteletteljes távolságot tartottak tőle. Sem riadtnak, sem ellenségesnek nem tűntek - csak figyeltek. Már ha Hayes helyesen értelmezte csendes nyugalmukat. Fejük úgy forgott a tengelye körül, akár egy radartányér. Felegyenesedve Hayest azokra a fényképekre emlékeztették, amelyeket napozó prérikutyákról látott. A napfény megcsillant kifejezéstelen szemükön. Nyitva tartotta a csatornát Zoe felé. A lány nem beszélt gyakran, sokszor nem is válaszolt a hívásaira, de Hayest megnyugtatta légzésének alig hallható hangja. A pár napos eső itt is felpuhította a földet. Hayes számos ásónyomot látott, amelyek ki-be vezettek a buckák alacsony nyílásain. Jó néhány buckát megvizsgált, mire a száradó sárban talált egy könnyen felismerhető kettős barázdát, egy nyomot, amelyet Zoe védőruhájának sarka hagyhatott, ha a lányt a csuklójánál fogva vonszolták. Valahol, odalent - a lejtős rámpa végén, amely levezetett ebbe az idők kezdete óta kiásott üregrendszerbe -, valahol odalent van Zoe. De Hayes vaskos biopáncélja semmiképpen sem férhetett át azon a szűk repedésen. Felhívta a Yambukut és Avrion Theophilust kérte. Először Dieter Franklin jelentkezett. Röviden beszámolt Hayesnek a helyzetről a Yambukun: a védőgyűrű sérüléséről, 189
R. C. WILSON
a steril magot fenyegető fertőzésekről, a közelgő evakuációról („ha azok a seggfejek az Űrállomáson egy kurva másodpercig ránk is figyelnének”). Jelezte, hogy mire Zoe és Hayes eléri a bázist, az már szinte biztosan üres lesz. - De égve hagyjuk nektek a villanyt. Amíg a mag steril, és néhány napig még ki kell bírnia, addig bármikor hívhatjátok az Űrállomást a fuvarért. Világos, Tam? - Tegyél gyertyát az ablakba, Dieter! - Számíthatsz rá. - És most add át Theophilusnak! Avrion Theophilus mester bejelentette, hogy a vonalban tartózkodik. Hayes belekezdett: - Lenne magához egy kérdésem, Theo. Szinte látta, ahogy Theophilus összerezzen a név hallatán. Egyedül Zoe hívta őt Theónak, de ő kivételezett volt, mintha az örökbefogadott lánya lenne. Hayesnek formálisan a „Theophilus mester” megszólítást kellett volna használnia. Theo jó Családtag volt: ragaszkodott a Család hagyományaihoz. - Beszéljen! - mondta. - Zoe időnként magában beszél. Gondolom, maguk ott, a Yambukun nem hallják. A rádiója hatótávolsága erősen korlátozott. - Így van. - Szerencsés, hogy fel van szerelve azokkal az immunerősítőkkel, Theo. Már csak azok tartják életben. - Szerencsés, valóban. Térjen a tárgyra, Mr. Hayes! - Zoe csak kíváncsi, Theo… mert tudja, maga olyasmi neki, mint egy pótapa… szóval, amikor a bordély-árvaházba került, már a szervezetében volt ez a vérvédő rendszer? Csend támadt. Theo lelkiismeretének csendje, gondolta Hayes. - Igen, ami azt illeti, igen. Talán éppen ez segített, hogy életben maradjon. - De a klónnővérei meghaltak. - A klónozott testvérei más jellegű immunrendszer fejlesztéseket kaptak. - Szóval kísérlet volt. „Tegyünk öt patkányt egy ketrecbe, és fertőzzük meg őket himlővel” típusú kísérlet. - Figyelembe véve a helyzetét, Mr. Hayes, elnézem önnek BIOSZF;RA
190
a bíráló hangnemet. A lányok elhelyezését illetően az én választásom sem a teheráni intézményre esett volna. A politikai körülmények kényszerhelyzetet teremtettek. Ugyanakkor, igen, Zoe ottani tartózkodása végső soron tudományos célokat szolgált. - Ő meg azt hiszi, hogy maga megmentette. Ezzel az erővel akár meg is erőszakolhatta volna. - A szóban forgó kérdés Családi ügy. Le kellett volna vedlenie ezt a morális fölényeskedést, amikor elhagyta a Kuipert. A Család értékrendje nem képezi vita tárgyát. - Adja vissza a mikrofont Dieternek - zárta le a beszélgetést Hayes -, Theo! Időközben még több ásó jött elő a félhomályból, de egyelőre tisztes távolban maradtak Hayestől. A férfi remélte, hogy nem dühíti fel őket. Lehet, hogy Zoén állnának bosszút - már ha képesek ilyen gondolatokra. Dieter Franklin visszatért a vonalba, de már túl későn. - Csak magadnak keresed a bajt, Tam. - Van belőle épp elég. Theo most is hall minket? - Theophilus mester már elhagyta a kommunikációs helyiséget, ha erre célzol. De a beszélgetésetekről felvétel készült. - Dieter, szeretnék kérdezni valamit. A biopáncél… olyan, mint egy miniatűr felszíni bázis, igaz? Úgy értem, többrétegű védőgyűrű veszi körül a steril magot. - Bizonyos értelemben igen. A külső burkolat, amiben a szervomotorok is működnek, a durva szűrést végzi; alatta van egy gél állagú szigetelőréteg; legalul pedig az elsődleges szigetelés, ami nagyjából olyan vastag, mint a bőröd. - Akkor mennyit vehetek le belőle? - Hogy mondtad, Tam? - Mennyit vehetek le ebből a páncélból, hogy valamenynyire még védett maradjak? Ezúttal hosszabb volt a csend. Hayes megint a bucka bejáratára pillantott. Sötét, mint egy borz ürege. Keskeny, mint egy szennyvízvezeték. - Szigorúan véve - felelt végül Dieter -, semennyit. Nem így működik. - Válaszolj a kérdésre! 191
R. C. WILSON
- Nem vagyok mérnök. Idehívom Kwame-et, ha akarod. - Ugyanolyan jól ismered ezt a ruhát, mint Kwame. - Nem vállalom a felelősséget… - Nem is kérlek, hogy vállald. A felelősség kizárólag az enyém. Válaszolj a kérdésre! - Hát… ha leveszed a külső, kemény burkolatot, valószínűleg nem halsz meg azonnal. De szükséged lesz a sisakra, a légtisztítók miatt. És ott fogsz állni egy műanyag burkolatban, ami olyan erős, mint az alufólia. Legjobb esetben is csak néhány óráig tarthatja távol az őshonos mikroorganizmusokat, azután elér a szennyezés. Persze ha felhorzsolod a könyöködet, lőttek az esélyeidnek. Tam, ez egy alapvetően elhibázott, őrült ötlet! - Be kell mennem Zoéért. - Mindketten meghaltok. - Könnyen lehet - felelte Hayes. Keze már a csizmája csatjait kereste. Dieter Franklin a kommunikációs terem előtt, a folyosón érte utol Avrion Theophilust. - Theophilus mester, szeretnék bocsánatot kérni Tam Hayes nevében. - Önnek nincs miért bocsánatot kérnie, Mr. Franklin. - Uram, remélem, hogy ez nem befolyásolja a terveinket. Úgy értem, ha Tam valahogy mégis visszajut a Yambukura, küldünk érte egy kompot… ugye? - Ez Családi ügy - felelte kurtán Theophilus. - Ne is törődjön vele!
BIOSZF;RA
192
HUSZONÖT EGYEDÜL AZ ÁRVAHÁZ-BORDÉLY kormos udvarán, Zoe a téli csillagokat hallgatta. Behunyt szemmel hallgatta őket, mert nem látott semmit. Karját az oldalához szorította, mert az túl nehéz volt és nem tudta megmozdítani. A száján keresztül lélegzett, mert a levegő poshadt volt, és különös állatok szagától bűzlött. Talán nem is az udvaron van… de itt vannak a csillagok: hangjuk, akár egy távoli templomi kórus egy hideg éjjelen; hangjuk, akár a prérit átszelő vonatfütty. Hangjuk, akár a hópelyhek suttogása a hálószoba ablakában. Hangjuk, akár az idegenek otthonából kiszűrődő sárgás fény. Jó volt, hogy nincs egyedül. Zoe borzongott a láztól, amely az elmúlt órákban lett úrrá rajta, és próbált a csillagok hangjára összpontosítani. Tudta, hogy egy hatalmas, hihetetlenül ősi beszélgetést próbál kihallgatni, ami nem igazán érthető, mégis sugárzik belőle, hogy mennyire fontos; egy idegen nyelv, olyan összetett és szépséges, hogy szinte szivárog belőle az értelem, mint a nektár egy virág kelyhéből. Volt egy közelebbi hang is, ám ez jobban felkavarta Zoét, mert közvetlenül hozzá beszélt: a saját emlékeinek hangján szólt hozzá, megérintette, és ámuldozott rajta, éppen úgy, ahogy Zoe ámuldozott a csillagokon. - Tam? - Jövök már - mondta a férfi. Többször is mondta. És valami mást is. Valamit a védőruhájáról. A szerszámairól. Zoénak nehezére esett figyelni rá. Szívesebben hallgatta a csillagokat. Egyszer megszólalt, tévedésből: - Theo? - mert újra az árvaházban volt, egy álomban. - Nem - felelte Tam. - Nem Theo. A legközelebbi hang meleg volt, körülölelő, és Zoe egyik, Dieter Franklinról őrzött emlékének álcázta magát. Itt állt előtte a hórihorgas planetológus, belülről megvilágítva, és még a Yambuku piszkoskék szolgálati egyenruhája alatt is jól látszottak a bordái és a könyöke. - Ez a válasz - magyarázta hevesen Zoénak -, a válasz, 193
R. C. WILSON
amire olyan régóta vártunk. Nem vagyunk egyedül az univerzumban, Zoe. De rohadtul közel állunk ahhoz, hogy egyedülállók legyünk. Az élet majdnem olyan idős, mint maga a világegyetem. Az egysejtű élet, mint a marsi őskövületek. A Föld még meg sem született, amikor az élet már elterjedt a galaxisban. A felrobbanó csillagok porával utazik. Valójában nem Dieter beszélt Zoéhoz, hanem valaki más, aki a Dieterről őrzött emlékén keresztül szólalt meg. Zoe tudta ezt. Akár meg is rémülhetett volna tőle. De mégsem félt. Figyelmesen hallgatta. - Elmagyaráznám neked az egészet alaposabban is, kicsi lány, de nincsenek rá megfelelő szavaid. Próbáld innen nézni: te egy élő, tudatos entitás vagy! Mindannyian azok vagyunk. Csak nem ugyanúgy. Az élet mindenütt virul a galaxisban, még a magjában is, ami forró és hatalmas tömegű, és ahol a környező sugárzás elpusztítaná a hozzád hasonló állatokat. Az élet hajlékony és alkalmazkodó. Az öntudat pedig… nos, majdnem mindenhol felbukkan. De nem olyan öntudat, mint a tiéd. Nem az állatokban, amelyek tudatlanul születnek, rövid ideig élnek, aztán örökre meghalnak. Ez a kivétel, nem a szabály. - Hallom, ahogy a csillagok beszélgetnek - mondta Zoe. - Igen. Mind halljuk, minden pillanatban. De többnyire bolygók, nem csillagok. Bolygók, mint az Ízisz. Fizikailag gyakran nagyon különbözőek, de mindegyik tele van élettel. És mindegyik beszél. - De a Föld nem - sejtette meg Zoe. - Nem. A Föld nem. Nem tudjuk, miért. Az élet magja, amely rátalált a ti napotokra, bizonyára megsérült valahogyan. Ti vadon nőttetek fel, Zoe. Vadon és magányosan. - Mint az árvák. Dieter - a Dieter-szerű valami - szomorúan mosolygott. - Igen. Pontosan, mint az árvák. Ám valójában nem Dieter beszélt. Hanem az Ízisz. - Zoe, a jeladót! Ez Tam hangja volt, a rádióhangja. BIOSZF;RA
194
Zoe reflexszerűen kinyitotta a szemét, de nem látott semmit. Homlokán és arcán csiklandós patakokban csorgott a veríték. Szája nevetségesen kiszáradt, mint egy száraz fadarab; nyelve duzzadt volt és ügyetlen. - Zoe, hallasz engem? A lány rekedten válaszolt. Fájt a gyomra. A lába elzsibbadt. Úgy fázott, mint még soha életében; még Teheránban, a leghidegebb téli éjszakán sem. Ilyen hideg talán még az űrben pörgő Kuiper-objektumok magjában sem lehet. Hideg volt a verítéke, a benne lévő só pedig csípte a szemét. Zoe megízlelte az izzadságcseppeket repedezett ajkán. - Zoe, figyelned kell rám. Figyelj rám! A lány fölöslegesen bólintott; egy pillanatra azt képzelte, hogy megvakult, és hogy Tam már itt van mellette. De ez csak a rádióhangja volt. - Zoe, lennie kell egy rádiójeladónak a szerszámöveden. A rádiójeladó, Zoe, emlékszel? A szerszámöveden. Nagyjából akkora, mint egy kézi adatrendező. Be tudod kapcsolni? A rádiójeladó? De minek? Hayes tudta, hogy itt van. Még beszélgettek is. - Nem tudlak megtalálni, ha nem segítesz egy kicsit. Kapcsold be a jeladót, én pedig követem a jelet! Zoe jelzése lepattan majd a helymeghatározó műholdakról, egyenesen Tam sisakjába. Igen, ez sikerülhet. A lány összerezzent, ahogy átnyúlt szakadt védőruhája másik oldalára, és ujjaival kitapogatta a szerszámövet. Ujjai nehézkesek voltak, mint a felvonulási léggömbök, és nyálkás moharéteg - vagy valami ilyesmi - borította a törzsét. Arra számított, hogy már elveszítette a jeladót a céltalan kúszásmászás közben, de nem, megtalálta; egy apró doboz volt, csúszós tapintású, ahogy kiemelte a tokjából. - Megvan - sikerült kinyögnie. Milyen durva az emberi hang! - Be tudnád kapcsolni nekem? Zoe addig matatott a műszerrel, amíg meg nem találta rajta a bemélyedést. Többször egymás után megnyomta, mire a jeladó bekapcsolt. Csipogott egyet - egyetlen halk hanggal jelezte Zoénak, 195
R. C. WILSON
hogy működik. És felkapcsolódott egy lámpa is: egy apró, piros kijelző a műszer előlapján. Fényt adott, ha nagyon parányit is. Zoe az arcához tartotta, sütkérezve a látás érzékletében. Halvány, drága szikra! Bármit megvilágított - bár tény, hogy gyengén -, ami egy centiméternél közelebb került az irányjelzőhöz. Tényleg irányjelző: világítótorony a sötétben. Zoe a fényhez tartotta a kezét. Nem tetszett neki, amit látott. - Megvan! - mondta Tam. - Erős és tiszta. Tarts ki, Zoe! Nemsokára ott vagyok. A csillagok - vagy legalábbis a bolygóik - élnek és magukban beszélnek (magukban énekeltek, értette meg Zoe) évmilliárdokon keresztül. Az Ízisz, Dieter Franklin-emléknek álcázva magát, megnyugtató dalt énekelt Zoénak. Egy gyerekdalt. Valamit, amit réges-régen a dadusai is énekeltek neki: egy buta kis dalocskát a tengerpartról. Ha kagylót tartasz a füledhez, hallhatod a tengert. Az öntudat, magyarázta neki az Ízisz, a világegyetem apróságaiban született, de az apróságok önmagukban nem tudatosak. A fogás, amit az élet elsajátított, folytatta a bolygó, egy kísérteties kapcsolat fenntartása, valahányszor egy sejt kettéosztódik: az elektronpárok mikrocsövecskékben rögzített kvantumekvivalenciája, „mint az ikerrészecske-kapcsolat, ami összeköt titeket a Földdel”. Ezt is az élet találta fel először, mint annyi minden mást, gondolta Zoe. Mint a szemet, ami a fotonbecsapódásokat neurokémiai eseményekké alakítja, olyan finoman, hogy a béka célba vehet egy legyet, az ember pedig gyönyörködhet egy rózsában. Végül is, látjuk a csillagokat, gondolta Zoe. Csak nem halljuk őket. Az állati öntudat, folytatta az Ízisz, ritka jelenség a világegyetemben. És ritkasága miatt különös gondoskodást érdemel. A galaktikus bioszféra örömmel fogadja vissza az árváit. Az Ízisz sajnálta, hogy olyan sokan haltak meg fölöslegesen - itt egy pillanatra bevillant Macabie Feya és Elam Mather képe -, ám ez elkerülhetetlen volt, az Íziszi élővilág önkéntelen reflexe; éppúgy nem akaratlagos BIOSZF;RA
196
cselekedet, mint Zoe szívének dobogása, és éppolyan nehéz befolyásolni. De az Ízisz megtett minden tőle telhetőt. - Én nem haltam meg - állapította meg Zoe. - Te más vagy, kicsi lány. Eléggé más, hogy életben maradjon? Az egyik lányom életben maradt. Az Ízisz nem adott választ a kérdésre.
197
R. C. WILSON
HUSZONHAT TÚL KÉSŐ, gondolta Kenyon Degrandpre. Felemelt fejjel vonult végig a bénult Űrállomás gyűrűs folyosóján. Túl késő. Nézzetek rám, gondolta. Nézzetek rám vasalt, makulátlan egyenruhámban. A folyosó gyakorlatilag üres volt - a legénység jelentős része úgy döntött, hogy diszkréten, a saját kabinjában hal meg -, de az a néhány ember, aki mellett Degrandpre elhaladt, még mindig rémült hódolattal nézett rá. Kezét a lovaglókorbács nyelén tartotta, csak a biztonság kedvéért. Ám a felvilágosult igazgató csak ritkán vetemedik arra, hogy testi fenyítést alkalmazzon. Mereven, igazgatói tartással haladt az utolsó dokkolóhangár felé, ahol már várta a mentőhajó, hogy az Űrállomásról a Higgs-kilövőállásra vigye. Az igazgató tudatosan kiszámította a lépteit, hogy ritmusosak és arányosak legyenek. Nem tért ki se jobbra, se balra. A gyűrűs folyosó közepén haladt, felhúzott vállát végig azonos távolságra tartva mindkét barázdált faltól. Csak az alacsony válaszfalaknál görnyedt meg. Elhaladt egy sor legénységi kabin mellett. Valamennyi dolgozónak saját lakrésze volt: magányos acélkockák - nem nagyobbak az egyetemi kutatószobáknál - összehajtható ágyakkal felszerelve. Egyik-másik ajtó nyitva maradt, és némelyik szobában, ami mellett elsietett, Degrandpre priccsükön mozdulatlanul heverő férfiakat és nőket látott; orrukra és ajkukra már rászáradt a vér. Néha egy-egy nyögést vagy sikoltást is hallott. De az ajtók többsége zárva volt. A legénység nagy része úgy döntött, hogy kabinja magányában távozik el. „Lassú”, mondta Corbus Nefford erről a betegségről. Nos, a kifejlődése talán tényleg az - az Íziszi mikroorganizmusok mércéje szerint. De a végső hatása már távolról sem. Az első tünetektől a halálig három-négy óra telhetett el. Nem több. A túlélők, akik mellett Degrandpre elhaladt, üres, döbbent tekintettel meredtek rá. Még nem haltak meg, de feltételezték, hogy meg fognak - vagy (minden józan mérlegelésnek ellentmondva) hittek valamilyen közelgő megmenekülésben, a sors csodálatos fordulatában. BIOSZF;RA
198
De Degrandpre is ugyanebben hitt. Végül képtelennek bizonyult rá, hogy szembenézzen a saját halálával. Különösen miután - a többszörös karanténnal, a marburgi menekültek megölésével, az ikerrészecske-kapcsolat megszakításával olyan mocskosul messzire ment, hogy megakadályozza. Nem: a végén túl kell élnie, különben mindez hiábavaló volt. Ezért lelassította lépteit, és látszólagos nyugalommal lépte át a vészhangár vastag acélküszöbét. Csak az arcán legördülő verejtékcsepp árulta el. Az izzadság zavarta, akárcsak fizikai gyengesége. Ha nem beteg, megőrült? Az őrület betegség? Nem sokkal a kijelölt időpont után érkezett, és csalódottan látta, hogy csak három részlegigazgatója várakozik az előkészítő helyiségben (egy apró kamrában, amely közvetlenül a mentőhajóhoz csatlakozott): Leander, Solen és Nakamura. A többiek megbetegedtek, magyarázta Leander. De mi megmenekültünk, mondta nekik Degrandpre. A kórokozó nem került be a szervezetünkbe, vagy ha mégis, annyira legyengült, hogy a szervezetünk meg tudta védeni magát ellene. Végre, gondolta az igazgató. Itt vagyok. A főigazgatói kulcsát használta, hogy kinyissa és beindítsa a mentőhajót. A folyamatban nem volt semmi drámai. Egy súlyos ajtó félresiklott. Mögötte feltárult a hajó szűkös belső tere, körben elrendezett gyorsulási fotelekkel. Műszerfalnak nyoma sem volt; a hajó lényegében óriási robotként működött, amelybe egyetlen feladatot programoztak: hogy dokkoljon a Higgs-gömbön. - Olyan gyávának érzem magam - jegyezte meg Leander. - Ebben semmi gyávaság nincs. Mi már nem tehetünk többet. Nakamura tétovázott a küszöb előtt. - Igazgató úr - mondta remegő hangon -, nem érzem jól magam. - Egyikünk sem érzi jól magát. Szálljon be, vagy maradjon kint! A mentőhajó nekilódult az Állomásról, és hurokpályán az Ízisz és apró holdja közti L-5 ponton elhelyezett Higgskilövőállás felé vette az irányt. 199
R. C. WILSON
A Higgs-hajót egy jeges bolygótöredékbe ágyazták, amelyet nagyjából hét éve helyezett el itt egy Turing-vontató. A robot hajtóművének nyomai még ma is az objektum felszínét tarkították: megfeketedett porlasztók - akár a rozsdás szobrok egy sötét sziklakertben. A teljesen automatizált kilövőállás észlelte a mentőhajó közeledését és elküldte neki a dokkolási protokollokat. A kisebbik hajó sikeresen dokkolt. A bolygótöredék belsejében kigyulladtak a fények, megelőlegezve az emberi jelenlétet. Szűkös folyosóin az átlaghőmérséklet felugrott huszonegy Celsius-fokra. A dokkolóajtóknál orvosi robotok sorakoztak fel, hogy szükség esetén segítséget nyújtsanak. A kilövőállás többször is bejelentkezést kért a mentőmodultól, de nem kapott értelmezhető választ. Egy idő után - mintha csalódott volna, hogy egy várva várt vendég nem érkezett meg - a kilövőállás ismét elsötétítette magát. A lakókamrák a környezeti hőmérsékletre hűltek. A folyékony vizet további tárolásra visszaszivattyúzták a fagyasztótartályokba. A túlhűtött processzorok végtelen türelemmel mérték tovább a ketyegő időt. Az Ízisz tovább portyázott nap körüli pályáján, és nem hallatszott emberi hang.
BIOSZF;RA
200
HUSZONHÉT TAM HAYES SISAKLÁMPÁJÁBAN még legalább másfél napra elegendő tartalék volt. Több mint valószínű, hogy a lámpa túl fogja élni, és még akkor is ég majd, amikor ő már kihűlt vagy talán felmelegedett, keltetőül szolgálva egy egész nemzedéknyi dühödt Íziszi mikroorganizmusnak. Hayes azonban eddig még nem sérült meg. Keresztülpréselte magát az ásók szűkös alagútjain; levékonyított biopáncéljának puszta sérülékenysége és a sisakja mérete lassabb haladásra kényszerítette. Leginkább az ásók támadásától tartott - borzasztóan sebezhető volt -, ám az állatok odakint távolságot tartottak, itt bent, a buckák alatti alagútrendszerben pedig egyszerűen eltűntek. Ugyanakkor jó néhány jel arra mutatott, hogy nemrégiben itt jártak. Hayes fülkék és zsákutcák mellett haladt el, amelyeket gondosan kategorizált élelmiszerrel töltöttek fel: itt egy halom mag, ott egy kupac hőségben erjesztett gyümölcs. Mélyebben, más mellékfolyosókon mozgást látott, nem sokkal a lámpája hatókörén kívül: vonaglást, ami ugyanúgy lehetett szex, mint szülés, gyereknevelés vagy épp egy csűrdöngölő. Követte a rádiójeladót, és nyitva tartotta a kommunikációs csatornát, hallgatva, ahogy Zoe időnként monológokba kezd, amelyek értelmetlenségbe fulladnak. A Yambuku űrkompja mostanra már biztosan elindult a makacsul hallgató Űrállomás felé. Tam Hayes és Zoe Fisher volt az utolsó két ember a kontinensen. A buckák alatt húzódó alagutakon kívül; a hosszú nyugati sztyeppék, a mérsékelt övi erdők és a Rézhegység vonulatának ormai fölött épp leszállt az éjszaka. *** Hiába lázasodott be, és hiába vesztette el gyakran az eszméletét: Zoe egyre tisztábban hallotta az Ízisz hangját. Hallotta, vagy legalábbis értette. Tudta (és tiszta pillanataiban megpróbálta elmagyarázni Hayesnek is), hogy az Ízisz öntudata hogyan lovagolja meg a bolygó bioszféráját: hogyan adott otthont minden egyes élő sejt - a legősibb hőkedvelő baktériumoktól az ásók szemének elkülönülő sejtjeiig - az Ízisz nevű lénynek. A sejtek éltek és meghaltak; 201
R. C. WILSON
fejlődtek és közösségeket alkottak; halakká, madarakká és emlősökké váltak; ám ezek a dolgok nem ismerték az Íziszt, és az Ízisz nem irányította őket. Az Ízisz úgy lovagolta meg mechanizmusaikat, mint egy könyv tartalma a tintafoltos papírlapokat. - Csak akkor - suttogta a lány Tam Hayesnek…, valakinek…, talán Theónak… -, az Ízisz csak akkor tud kapcsolatba lépni az állati öntudattal, ha az elér egy bizonyos összetettségi szintet. Az ásók. Nem túlságosan okosak. Kilencven százalékban állatok. De van bennük egy kis darab az Íziszből. Ők hallják egy kicsit. Aztán: - Ezért nem talált semmit egyetlen SETI-program sem. A galaxis tele van élettel, és ez az élet tényleg beszél… ó, Istenem, Tam, ha hallanád a hangjukat! Réges-régi hangok, öregebbek, mint a Föld! De mi nem hallhattuk. Van olyan, hogy Ízisz, de olyan nincs, hogy Föld. Bármilyen életspórák termékenyítették is meg a Földet, amikor még friss volt és forró, azok sérültek voltak: megsérült a kapcsolat; megszakadt, elveszett a kvantumkoherencia, amelyet az élet annak idején megtanult magával vinni csillagról csillagra. A Föld vadon és magányosan fejlődött. Amikor a főemlősök elsajátították az öntudat fortélyát - neuronok beszélnek a neuronokhoz; akárcsak a bolygók a bolygókhoz, öntudattá alakítva a kvantumeseményeket -, amikor ez megtörtént, már semmi nem állhatott az evolúciónk útjába. Nincs Föld, csak földlakók vannak. És vajon Zoe nem ezt érezte? Nem érzett valami hasonlót, amikor a bűzlő szennyest cipelte a téli csillagok alatt? Ez az egész helytelen: minden kínzás és csend és ellenségesség; és az emberi történelem mészárszékei, ez mind helytelen - de mi a helyes? Mi az, ami annyira becses és végképp elveszített, hogy ennyire fáj a hiánya? - Miért hisznek az emberek istenekben, Tam? Mert tőlük származunk, gondolta Zoe. Az ő néma és nyomorék utódaik vagyunk, mi, az emberek milliói. A lány köhögött, és érezte kezén a vér nedvességét. Valahol a sár és a trágya labirintusában Tam Hayes négykézláb kúszott felé. BIOSZF;RA
202
Hayes, miközben Zoe motyogását hallgatta a sisak fülhallgatójában, azon tűnődött, hogy vajon mindebből mennyit szedett fel Dieter Franklintól. És mennyi a saját lázas képzelgése? Mennyi lehet igaz belőle? De túl sok Zoe volt benne. A lánynak azért van szüksége az Ízisz eszméjére, a világok közösségének eszméjére, gondolta Hayes, mert őt soha, egyetlen világ sem üdvözölte a sajátjaként. A nyomorék árva Zoe volt, nem az emberiség. Ez a hosszú alagút, akár egy központi folyosó, egyre mélyebbre kígyózott a föld alá. Hayes elképzelt egy spirált, amelyet az ásók számtalan generációja ásott a sziklás sötétségbe. Kikerülve az akadályokat, őrült konoksággal tántorogva a felszín alatti kőzetek felé. Vízben gazdag, csaknem teljesen átlátszó növények burjánzottak az alagút nyirkos talaján. Hayes eltűnődött az anyagcseréjükön: fény nélkül, az ásványi anyagok működtetik. A növények ragadós folyadékot lövelltek a férfi kesztyűjének súlya alatt. Zoe képzelgése. Az ég, amint beszél hozzá. Nos, Tam ismerte az érzést. Annak idején épp elég gyakran bámulta a csillagokat; mászott fel a Vörös Tövisek napkertjein keresztül egy csillagvizsgáló ablakhoz, és figyelte, ahogy az ég elfordul körülötte, ahogy a Nap sem más, mint egy különösen fényes csillag a csillagok körhintáján. Anyja meggyőződéseinek egyike volt, hogy a bioszféra mindent összeköt: a kenguruktól a marsi mikrokövületekig. Vallásos meggyőződés volt, része az asszony Jégjáró-neveltetésének. Hayes ezt is visszautasította a kuiperi szedett-vedett - félig puritán, félig szabadelvű - ideológiákkal együtt. De akkor hitt benne, amikor a csillagokat nézte. Tudta, milyen azt érezni, hogy van értelem, túl azon, amit ő megérthet; hogy a csillagok hatalmas várost alkotnak, amelybe ő sohasem léphet be; köztársaságot, amelynek nem válhat polgárává. Bal lábának íve alatt hűvös nedvességet érzett, és elméletben fölfogta, hogy bizonyára felsértette a ruha érzékeny védőhártyáját. Akárcsak Zoe. Hayesnek azonban nem volt feljavított immunrendszere. Sietnie kell. Már nincs miért óvatoskodni. 203
R. C. WILSON
Zoe talán használhatja a fejlámpáját, hogy kijusson a labirintusból. Zoe már-már úgy döntött, hogy feladja. Az Ízisz nem tudta megmenteni - nem tehetett semmit emberi testéért, amely minden védőrendszere ellenére is haldoklott, mert túl sok ismeretlen mikroorganizmus támadta meg egyszerre. Egyetlen fertőzésnek talán ellenállt volna, sőt, akár kettőnek vagy háromnak is, de most megszámlálhatatlan organizmus ostromolta éhségtől és szomjúságtól legyengült testét. Ám az Ízisz ápolgatta, és nem hagyta elmenni. Zoét - a mintázatát - a végtelenségig el lehet tárolni az Íziszi élővilág sűrű mátrixában. Így beszélt hozzá az Ízisz: víruslényeket juttatva az idegrendszerébe; új, Íziszi sejtekké alakítva a földi idegsejteket. Megölte őt, de meg is jegyezte. Elképzelte. Megálmodta. Zoe mégis várta, hogy Tam megérkezzen. Mire végül eljutott hozzá, Tamnek már magas láza volt. Elfelejtette kétségbeesett sietségében, hogy miért is van itt - hirtelen csak az alagutat érzékelte, a nyomást a térdén és a nyakán, a talaj súlyát a feje fölött, az egész helyzet idegenségét és rettenetét. És amikor ez a tudat túl nagy súllyal nehezedett rá, lassan lélegezett, hogy leküzdje a bezártságtól rátörő pánikot, ami azzal fenyegette, hogy eluralkodik rajta és megfojtja. És miután a keze abbahagyta a remegést, lába pedig visszanyerte a mozgás erejét, továbbnyomult, követve az irányjelző jeladását, ami elvezette Zoéhoz. Különös, hogy jelenthet neki ennyit ez a földi árva a tönkrement thymosztátjával. Hogyan ruházta föl oly sok reményével és oly sok félelmével a lányt, aki végül ide vezette, ebbe a labirintusba, az Ízisz felszíne alatt. Elképzelte, hogy mászik, nem kúszik… hogy a fény, amelyet maga előtt lát, valami több, mint a sisaklámpája ragyogása. Zoe látása kezdett megszűnni, minden más testi funkciójával együtt, de legalább homályosan látta Tam sötétben izzó fényét, ahogy a férfi közeledett. BIOSZF;RA
204
Pislantott egyet; ragadós érzés volt. Amint meglátta, Tam tudta, hogy a gyanúja beigazolódott, és Zoe már menthetetlen. A bioszféra keményen elbánt vele. A lány gerincét a zsákutca görbe falának támasztva ült; védőhártyája foszlott volt, akár egy régi zászló. Alvadt vércsík húzódott végig a hasán, színe, mint a kormos tégláé. Szabad bőrfelületét megtámadta valami gomba, ami püffedt, kék és tiszta fehér körökben nőtte be a testét. Még az albínó moha is lakmározni kezdett belőle, buja, folyondáros ujjakkal tapogatózva a lány nedvességtartalma után. Teljesen betemette Zoe csizmáját. A lány nézte, ahogy Hayes kicsatolja, és leveszi a sisakját. A sisaklámpa fénycsóvája - milyen ragyogó! - vadul villódzott a kamra falain. Megcsillant az agyagból és állati anyagból döngölt mennyezeten; a mumifikált porhüvelyekkel teli, fátyolszerű rovar szőtte hálón; a finom mohaduzzanatokon. Hayes átnyújtotta a sisakját Zoénak, benne a légzőkészülékkel, a víztartalékokkal, és a ragyogó, tündöklő fénnyel. A mozdulat nagylelkűsége szívszaggató volt. De Zoe egy intéssel elutasította az ajándékot. Túl késő. Már túl késő. Hayes megértette a gesztust. Elszomorodott, de félretette a sisakot, amelynek lámpája végleg a mennyezetre szegeződött. A férfi minden egyes lélegzetvétellel egyre több íziszi mikroorganizmust juttatott a tüdejébe - nem mintha ez számított volna. Összeszedte az erejét és elhelyezkedett Zoe mellett, a szűkös falmélyedésben. Már nem féltek az érintkezéstől. Az élet megérinti az életet, ahogy Elam mondogatta mindig. Zoéból sugárzott a forróság: a láz és az élősködők okozta fertőzés forrósága. Ám az ajka hűvös volt, ahogy Hayes hozzáért. Hűvös, akár egy vizesvödör karimája, amelyet egy mély, mohos kútból húznak fel. Hayes így szólt: - Már hallom őket. A csillagokat. A lány azonban már nem hallotta. 205
R. C. WILSON
Az ásók elkerülték különös szagú húsraktárukat, amíg le nem bomlott magas enzimtartalmú, diffúz szövetek ismerősebb, élettől erjedő tömegévé. A szaga eleinte buja lett, később egzotikus, végül pedig ellenállhatatlan. Kígyózó testüket egyesével és egymás után a húsoskamrába préselve, napokig lakmároztak.
BIOSZF;RA
206
HUSZONNYOLC AZ ÍZISZ ŰRÁLLOMÁS továbbgördült bolygókörüli pályáján, sérülten, de működőképesen. Az űrjáró robotok vizet és oxigént szállítottak a Turingkifejtőkből, a hold jeges sarkvidékéről, hogy pótolják a visszaforgató rendszer apró, de elkerülhetetlen veszteségeit. Az utóbbi napokban a takarítórobotok számos emberi testet fedeztek fel, amelyeket magas tápanyagtartalmuk miatt szintén újrahasznosítottak. A friss nitrogén-, foszfor-, nátrium- és nyomelemforrásokkal elárasztott kertek kivirultak. A napfénysugárzók meleg fénye sűrű káposzta- és salátasövényekre; gazdagon termő paradicsom- és uborkaültetvényekre vetült. Avrion Theophilus a kertekben keresett menedéket, miközben a többiek sorra meghaltak: Dieter Franklin, Lee Reisman, Kwame Sen és mindenki, akit a Yambukuról evakuáltak, áldozatul esett a lassú vírusnak, amely behatolt az Űrállomásra. A vírus folytatta útját a válaszfalak szigetelésein keresztül, táplálék után kutatva, ám egy idő után már semmit nem talált; valamennyi spórája betokosodott és elszunnyadt. Odalent, a bolygó felszínén a Marburg és a Yambuku elhagyatottan hevert. Theophilus tudomást sem vett a sarki állomás egyre kétségbeesettebb segélykéréseiről, ahogy az ő védőgyűrűiket is sorra áttörték. Mindenki meghalt; Theophilus legnagyobb rémületére a mentőhajó is eltűnt, a Földdel fenntartott ikerrészecskekapcsolat pedig megszakadt. És ő mégis élt. Indulás előtt ragaszkodott hozzá, hogy ő is ugyanazokkal az immunrendszer-módosításokkal utazzon az Íziszre, amelyeket a Trösztje Zoe Fisherbe ültetett. És ez a tökéletesített központi idegrendszer attól az egy organizmustól, ami az Űrállomást megfertőzte, elég hatékonyan megvédte a szervezetét. Élt, és várható volt, hogy élni is fog. De egyedül volt. A kertek szűrt fényében járt-kelt, fáradhatatlanul őrjáratozva a néma robotok és a húsos, zöld levelek között. Magában beszélt, mert nem volt senki más, akihez 207
R. C. WILSON
beszélhetett volna. Hangosan és rendszeresen tűnődött, vajon jön-e majd az Állomásra valaki; vajon megmentik-e őt vagy itt hagyják; vajon megőrül-e egy hónap vagy egy év elszigeteltség után, vagy a thymosztátja makacsul megőrzi a józan eszét. Elég ideje volt, hogy megtalálja a válaszokat. És még annál is több. Árnyéka úgy követte az Állomás folyosóin, akár egy kóbor kutya. Várt, de senki sem jött.
BIOSZF;RA
208
EPILÓGUS AZ ÍZISZ ŰRÁLLOMÁS SZÁZÖTVEN ÉVIG - majdnem hónapra pontosan a kiürülése után - navigálta a keringését. Napenergiával működve (és még mindig aktívan, pedig a fotoncserélőknek már majdnem a fele meghibásodott), önmagát ellenőrizve és tisztítva, végtelennek tűnő türelemmel várta, hogy a kármentők megérkezzenek. Távolról érintetlennek látszott. Közelebbről megnézve persze láthatóvá váltak az idő és a sérülések nyomai. Jasmin Chopra volt az első, aki a mentőcsapatból az Állomás fedélzetére léphetett. A földi származású asszony vissza tudta vezetni a családfáját a két Forradalom előtti időkre. Sőt, egyik ősét, Anna Choprát még perbe is fogták és kivégezték mint szabotőrt, miután egy hosszú életen át látszólag kötelességtudóan szolgálta az ancien régime-et. De Jasmin nem ezért volt itt. Azért volt itt, mert fiatalabb korában két mentőcsapatot vezetett át a KB47 aszteroida halálos romjain, és több tonnányi egzotikus anyagból készült Higgs-lencse törmeléket szerzett vissza anélkül, hogy egyetlen emberét is elveszítette volna. Már idősebb volt ötven földi év felé járt -, de korán jelentkezett önkéntesnek az Íziszi küldetésre, és minden befolyását latba vetette. És most itt volt, távolabb az otthonától, mint bármely emberi lény az elmúlt, kaotikus másfél évszázadban. Miután az állomás dokkolószigeteléseit érintetlennek ítélték, és a belső nyomást megemelték néhány millibarral, Jasmin Chopra volt a mentőcsapat első tagja, aki átléphette a küszöböt. Nem félt a fertőzéstől. A szervezetében működő biosztát képes volt megemészteni, megmérgezni, feloldani, kiégetni és még számos egyéb módon elpusztítani bármilyen idegen anyagot, ami esetleg a testébe juthatott. Jasmin beleborzongott, amikor a kalandorokra gondolt, akik itt, vagy a bolygó felszínén haltak meg, hiszen a védelmük az Íziszi bioszféra ellen olyan törékeny volt, mint egy papírsárkány a szélviharban. Attól sem félt, amit az állomáson találhat. Ahogy várható volt, a takarítórobotok már minden emberi maradványt eltávolítottak, és visszaforgattak a nitrogénkörforgásba. Ahhoz képest, amit Jasmin a 209
R. C. WILSON
történelméről tudott, az Űrállomás szinte természetfelettien tisztának tűnt. Tisztának, de hátborzongatónak. Mindenütt hirtelen félbehagyott életek nyomaira bukkant: földre dobott és otthagyott ruhákra; asztalokon szétszórt, régimódi adatrendezőkre; sőt, még szellőzőcsatornákban libegő papírlapokra is. Energiaéhes robotok nyüzsögtek a lábainál, mint a magányos kiskutyák. Az Állomás folyamatosan nyomás alatt tartott részlegeinek kezdeti felderítése során végül eljutott a teraszos napkertbe. Az agrorobotok szorgalmasan végezték hosszadalmas munkájukat, de nem sok maradt meg. A fűszernövények aeroponikus tartályai valószínűleg egy kritikus csatlakozás hibája miatt maradtak áram nélkül. Az utóbbi időben csak port termeltek. A nagyobb és összetettebb zöldségteraszon is elpusztult minden, kivéve a káposztát és a paradicsompalántákat. Ezek tovább éltek, évről évre, túlélve a szárazságot és az elektromos hibákat; újraültetve magukat az állandóan tisztán tartott amalgámágyásokban; elsárgulva, felnyurgulva és törékenyen növekedtek az egyre súlyosabb tápanyaghiány miatt - de növekedtek. Az élet állhatatossága, gondolta Jasmin. Ahogy beférkőzik a dolgokba. Az igazi vadon odalent terült el, a bolygó felszínén. Oda azonban nem Jasmin léphetett ki elsőként - még ha az első kutatókat nem is számítjuk. Ezt az előjogot a fiatalabbaknak és fotogénebbeknek tartották fenn, konkrétan Jak és Elu Reysnek, a marsi paleontológus-ikerpárnak, akik karcsú angyaloknak tűntek, amint először szívták be a különös, új illatokkal telt Íziszi levegőt. A pillanatot megörökítették, hogy továbbítsák a földi célközönségnek. Jasmin mindenki más után hagyta el a kompot: figyelmes gesztus, de ő is jobban szerette így. Ő kármentő volt, nem tudós. Az volt a feladata, hogy megállapítsa, vajon létre lehet-e hozni egy új munkaállomást a Yambuku viharvert maradványaiból, vagy jobb volna az építkezést a nulláról kezdeni. Legalább egy előnyünk van, gondolta az asszony. Járhatunk a szabad levegőn, és valóban megérinthetjük a BIOSZF;RA
210
bolygót. Olyan erős a védelmünk, hogy még az Íziszi vízből is ihatnánk - ha előtte józanul kiszűrnénk belőle egy kissé az itteni mérgeket. Végső esetben akár fakunyhókat is építhetünk, és élhetünk úgy, mint a pionírok. De Jasmin egyelőre azzal is megelégedett, hogy a komp feljárójáról egy borzas, pirosas magházakkal teli mező közepére léphetett, és feje fölött ragyogott a forró, déli ég. Erős szélrohamok cibálták a haját. Egy eufórikus pillanatra elfogta a kísértés, hogy ledobja a ruháit, és meztelenül rohanjon be a fák közé a domb hajlata mögött. Ugyanolyan ösztönös alkat volt, mint szegény, hitszegő őse. Még senki nem szólalt meg. Csak a szél hangja a hallatszott. A szélé, amely lassú hullámokban forgatta a fűszálakat, a frissítő, nyugat felől fújó szélé. Jasmin Chopra behunyta a szemét, és úgy tűnt neki, mintha hangokat hallana a szélben - szótlan, suttogó beszélgetés hangjait. Itt vagyunk, gondolta, és a szél azt suttogta: Itt vagyunk. Ez az egész valahogy ismerősnek tűnik, gondolta az asszony, és a szél így felelt: Ismerünk téged. Emlékszünk rád. Különös. Keresztülsétált a mezőn, míg meglátta az egykori Trösztbázis, a Yambuku egy darabját, amint felbukkan az erdő lombsátra mögött. A komphangár kupolája megrepedt, és benőtték a zöld futónövények: a vadon visszakövetelte, ami az övé. Az emberi jelenlét törékeny visszhangja az Íziszen. A bioszféra erős, gondolta Jasmin. Sokat kell még tanulnunk.
211
R. C. WILSON
