Richelle Mead - The Glittering Court – a Ragyogó Udvar (a Ragyogó Udvar 1.)

Richelle Mead The GLITTERING a ragyogó udvar

COURT

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2017

Írta: Richelle Mead A m ű eredeti cím e: The Glittering Court Copy right © 2 01 6 by Richelle Mead Fordította: Szabó Krisztina A szöv eget gondozta: Szakál Gertrúd A m űv et eredetileg kiadta: Razor Bill, an Im print of Penguin Random House Cov er design by Lindsey Andrews Cov er Photograph © 2 01 6 by Am ber Gray A sorozatterv , annak elem ei és az olv asókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó m unkája. © Katona Ildikó, 2 01 4 ISSN 2 06 0-4 7 6 9 ISBN 9 7 8-9 6 3 -4 57 -1 4 8-3 © Kiadta a Köny v m oly képző Kiadó, 2 01 7 -ben Cím : 6 7 01 Szeged, Pf. 7 84 Tel.: (6 2 ) 551 -1 3 2 , Fax: (6 2 ) 551 -1 3 9 E-m ail: info@kony v m oly kepzo.hu www.kony v m oly kepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Korom Pál, Schm idt Zsuzsanna Ny om ta és kötötte az Alföldi Ny om da Zrt., Debrecen Felelős v ezető: Gy örgy Géza v ezérigazgató

Jaynek Úgy tűnik, sikerült megfejtenem a kódot.

1. fejezet SOSEM AKARTAM ELLOPNI valaki másnak az életét. Első pillantásra semmi gond nem volt a sajátommal. Fiatal és egészséges voltam. Szerettem azt gondolni, hogy eszes is. Osfrid egyik legősibb vérvonalának a leszármazottjaként egészen az ország alapításáig vissza tudtuk vezetni a családfánkat. Persze, jobb lett volna a helyzet, ha a családi vagyon nem szivárgott volna el az évek során, de ezen könnyen segíthettem: csupán annyit kellett tennem, hogy jól megyek férjhez. És pontosan itt kezdődtek a gondok. A nemesek többsége odáig volt Rupertért, Rothford első grófjáért, Osfrid dicső hőséért, aki pár évszázaddal ezelőtt segített megtisztítani a vidéket a vademberektől, és így megalapította a nagy nemzetet, amelyet jelenleg alkotunk. Az viszont nem sok nemesnek tetszett, hogy nem állt mögöttem bőséges hozomány, főleg ilyen időkben. Más családok is anyagi gondokkal küzdöttek, és egy csinos arc meg a hozzá tartozó magas rangú nemesi cím már nem volt olyan hívogató, mint egykor. Csodára volt szükségem, mégpedig igen gyorsan. – Drágám, csoda történt! A bálterem bársonyozott tapétáját bámulva sötét gondolatok

kavarogtak a fejemben. Pislogtam egyet, és ismét a vendégek felé fordultam, pontosabban a közeledő nagymamám felé. Bár arcát ráncok barázdálták és haja hófehér volt, mindig mindenki megjegyezte, milyen csinos nő Lady Alice Witmore. Egyetértettem velük, bár azt is észrevettem, hogy a szüleim halála óta mintha gyorsabban öregedett volna. Most viszont fel volt villanyozva, már nagyon régóta nem láttam őt ilyennek. – Hogy érted ezt, nagymama? – Ajánlatot kaptunk. Ajánlatot. Megvan benne minden, amiben eddig reménykedtünk. Fiatal. Jókora vagyona van. A vérvonala is éppolyan tiszteletre méltó, mint a tiéd. Az utolsó szavaival sikerült kissé megdöbbentenie. Nehéz felérni a dicső Rupert-vérvonalhoz. – Biztos vagy benne? – kérdeztem. – Hát persze. Az... unokatestvéredről van szó. Ritkán hagynak cserben a szavak. Az első pillanatban Peter nevű unokatestvérem jutott eszembe. Kétszer annyi idős volt, mint én, ráadásul házas. Jog szerint rá szállt volna Rothford grófi címe, ha örökösök nélkül halok meg. Valahányszor a környéken járt, mindig beugrott érdeklődni, hogy szolgál az egészségem. – Melyik? – kérdeztem némileg megnyugodva. Sokszor csak úgy rámondták, hogy valaki valakinek az „unokatestvére”, és ha az ember alaposan megvizsgálta a családfákat, az osfridi nemesség minden tagja szegről-végről rokonnak számított. A nagyi gyakorlatilag bárkire célozhatott. – Lionel Belshire, Ashby bárója. Megráztam a fejemet, ugyanis halvány fogalmam sem volt, kiről beszél. A nagymamám belém karolt, és a bálterem másik vége felé húzott. A város legbefolyásosabb emberei között vágtunk át, akik mind selyembe és bársonyba öltöztek, gyöngyökkel és ékkövekkel cicomázták fel magukat. A mennyezet telis-tele volt kristálycsillárokkal, mintha a házigazdák még a csillagos eget is le akarták volna pipálni. Osfro nemesei körében ez már csak így dívott. – Együtt nevelkedtem a nagyanyjával Samford hercegnőjének udvartartásában, még ezer évvel ezelőtt. De az unokája csak báró. – A nagymamám felém döntötte a fejét, hogy halkabban

folytathassa. Megakadt a szemem a gyöngyökkel kirakott kalapján: bár jó állapotban volt, legalább két éve divatjamúltnak számított. Leginkább az én ruháimra költöttük a pénzt. – Ettől függetlenül jó a vérvonala. Vissza tudja vezetni a családfáját Rupert egyik kevésbé jelentős fiáig, bár volt némi pletyka, hogy valójában nem is Rupert volt az apa. Viszont az anyja biztosan nemes volt, szóval aggodalomra semmi ok. Még mindig a hallottakat próbáltam feldolgozni, amikor megtorpantunk egy Harlington Greenre néző franciaablak előtt. Egy fiatal férfi állt ott, és halkan beszélgetett egy nővel, aki nagyjából egyidős lehetett a nagymamámmal. Az érkezésünkre mindketten kíváncsian felpillantottak. A nagymamám elengedte a kezemet. – Bemutatnám az unokámat, Rothford grófnőjét. Drágám, ez itt Belshire bárója és a nagyanyja, Lady Dorothy. Lionel meghajolt és kezet csókolt, míg a nagyanyja pukedlizett egyet. Látszott rajta, hogy csak kényszerből hajtja végre a mozdulatot. Vizslató tekintettel vett szemügyre. Ha nem sértette volna meg vele az illemszabályokat, talán még a fogaimat is ellenőrizte volna. Amikor Lionel kiegyenesedett, odafordultam hozzá. Nekem őt kellett alaposan végigmérnem. – Micsoda öröm, hogy megismerhetem, grófnő! Szomorú, hogy eddig nem találkoztunk, tekintve, hogy Rupert gróf leszármazottaiként rokonoknak számítunk. A szemem sarkából láttam, hogy a nagymamám hitetlenkedve felhúzza a szemöldökét. Visszafogottan a báróra mosolyogtam: nem elég szélesen ahhoz, hogy rangban velem egy szinten állónak érezhesse magát, de elég kedvesen ahhoz, hogy azt higgye, sikerült elbűvölnie. Ilyesmiről természetesen szó sem volt, még nem döntöttem el, mit gondolok róla. Első pillantásra úgy tűnt, minden jól alakul az életében. Az arca hosszúkás, az álla hegyes volt, a bőre sápadt. Legalább némi pírt vártam volna, tekintve, hogy a vendégek a puszta jelenlétükkel meglehetősen felfűtötték a báltermet. Keskeny vállát ernyedten tartotta, és olyan hatást keltett, mint aki mindjárt összeesik. Természetesen mindez mit sem számított. A családi érdekeken volt a hangsúly. Sosem

számítottam arra, hogy egyszer szerelemből megyek férjhez. – Valóban illett volna már találkoznunk – helyeseltem. – Nem is értem, miért nem rendezünk rendszeresen Rupert családi összejöveteleket, így adózván felmenőnk emlékének. Mindenki összegyűlne, és piknikezhetnénk a pázsiton. Rendezhetnénk háromlábfutás-versenyeket, mint a falusiak. Szerintem még szoknyában is megbirkóznék a feladattal. Lionel pislogás nélkül bámult rám, és megvakarta a csuklóját. – Osfrid minden szegletében fellelhetjük Rupert gróf leszármazottak. Nem hiszem, hogy egy ilyen összejövetel megvalósítható lenne. És nem tűnik helyénvalónak, hogy ilyesfajta futóversenyeket rendezzünk a nemesség számára. A hűbéreseimnek sem engedek ilyesmiket a birtokaimon. A mi drága jó istenünk, Uros két lábat adott nekünk, nem hármat, hogy úgy fussunk. Bármi egyéb eretnekség. — Elhallgatott, majd így folytatta: – Egyébként a zsákban futást sem igazán tartom elfogadhatónak. – Természetesen igaza van – feleltem kényszeredett mosollyal. A nagyi megköszörülte mellettem a torkát. – A báró nagy sikereket ért el az árpatermesztés terén – szólalt meg erőltetett vidámsággal a hangjában. – Akár azt is mondhatjuk, ő a legsikeresebb az egész országban. Lionel megvakarta a bal fülét. – A hűbéreseim a birtokok több mint nyolcvan százalékát árpatermő földdé alakították. Nemrég vásároltam egy újabb birtokot, és most már ott is az nő. Árpa, ameddig a szem ellát. Egyik hektár a másik után. Még a cselédek is azt eszik minden reggel mindkét birtokon. A lelkesedést megőrizendő. – Hát ez... valóban rengeteg árpa – feleltem. Kezdtem megsajnálni a birtokain dolgozó embereket. – Remélem, azért néha valami változatosság is van az életükben. Zab. Esetleg rozs, ha éppen némi egzotikumra vágynak. A báró ezúttal a jobb fülét vakarta meg, és ismét kiült az arcára a korábbi tanácstalan kifejezés. – Már miért tenném? Az árpából élünk. Jobb, ha észben tartják. Én magam is ugyanígy cselekszem. Sőt, még ennél is többet teszek: minden egyes ételbe kerül árpa, amit megeszem.

Jó példával járok elöl. – Bizonyára felnéznek önre – jelentettem ki, majd szemügyre vettem a háta mögött lévő ablakot, hátha valamiképpen kiugorhatnék rajta. Kínos csend telepedett ránk, amit Lady Dorothy igyekezett megtörni: – Ha már birtokokról van szó... Jól tudom, hogy nemrég eladták az utolsó birtokukat is? Tessék, máris emlékeztettek rá, milyen kellemetlen anyagi helyzetben voltunk. A nagyi gyorsan megvédte a becsületünket. – Nem használtuk – szegte fel az állát. – Nem vagyok olyan balga, hogy egy üresen álló házra és a felügyeletünk nélkül ellustuló cselédekre költsem a pénzt. Az itteni házunk sokkal kényelmesebb, ráadásul elérhetőbb közelségben van a társasági élet is. Tudja, bennünket háromszor is meghívtak az udvarba a télen. – Télen, természetesen – legyintett Lady Dorothy. – De nyáron bizonyára rettenetesen unalmas itt, a városban. Főleg, hogy a nemesek mind a vidéki birtokaikon töltik az idejüket. Ha hozzámegy Lionelhez, a northshire-i birtokon fog élni, ahol én is, és semmiben nem szenved majd hiányt. Annyi társasági összejövetelt szervez, amennyit csak kedve tartja. Természetesen, mindezt az én szigorú felügyeletem alatt. Csodás lehetőség ez az ön számára, kedvesem. Ne vegyék sértésnek, sem ön, grófnő, sem pedig ön, Lady Alice. Olyan jól tartják magukat, hogy ránézésre senki sem sejtené a valódi anyagi helyzetüket. De biztos vagyok benne, hogy megkönnyebbülés lenne, ha jobb körülmények között élhetnének. – Nekem jobb életkörülmények, neki pedig magasabb nemesi cím jutna – mormoltam. Miközben mi beszélgettünk, Lionel először a homlokát, majd a karjának a belső részét vakarta meg. A második vakarózás elég sokáig tartott, és igyekeztem nem bámulni. Mi ütött belé? Miért vakarózik ennyit? És miért mindenütt? Nem láttam rajta semmilyen kiütést. A legrosszabb az egészben az volt, hogy hirtelen nekem is vakarózhatnékom támadt. Össze kellett kulcsolnom a kezemet, nehogy én is rákezdjek. Még jó néhány percig húzódott a kínos beszélgetés, melynek

során a két nagymama a nemrég tudomásomra jutott frigyet tervezgette. Lionel folyamatosan vakarózott. Amikor végre elszabadultunk, teljes harminc másodpercet vártam, hogy megfogalmazzam a véleményemet a nagyinak: – Nem! – jelentettem ki. – Csitt! Rámosolygott az ismerős vendégekre, miközben a bálterem kijárata felé tartottunk, és szólt a házigazda egyik inasának, hogy hozassa előre a fogatunkat. Egészen addig tartottam a számat, amíg el nem helyezkedtünk a fiákerben. – Nem! – ismételtem a kocsi plüss bevonatú ülésébe süppedve. – Szó sem lehet róla! – Ne játszd már a primadonnát! – Nem játszom. Teljesen logikusan viselkedem. Hihetetlen, hogy a megkérdezésem nélkül elfogadtad az ajánlatukat! – Hát, az biztos, hogy nem volt könnyű választani, hiszen annyi kérőd akad – nézett a szemembe határozottan. – Igen, drágám, nem csak neked lehetnek epés megjegyzéseid. Viszont te vagy az egyetlen, aki megmentheti a családunkat. – Most meg te esel túlzásokba. Lady Branson magával vinne téged a lányához. Nagyon jól élnél ott. – És mi lesz veled, amíg én jól élek ott? – Nem tudom, majd keresek valaki mást. – Visszagondoltam arra a rengeteg emberre, akivel aznap este találkoztam. – Mi van azzal a kereskedővel, aki ott volt a bálon? Hogy is hívták, Donald Crosby? Úgy hallottam, van mit a tejbe aprítania. – Jóságos ég! – masszírozta meg a nagyi a halántékát. – Mi lenne, ha nem emlegetnéd az újgazdagokat? Tudod, hogy a fejem is belefájdul, ha rájuk terelődik a szó. Gúnyosan felhorkantottam. – Mi bajod vele? Virágzik az üzlete. És az összes viccemen nevetett, ami több, mint amit Lionelről elmondhatunk. – Te is tudod, hogy mi a gond Crosby úrral. Semmi keresnivalója nem volt az összejövetelen. Mégis mit képzelt Lord Gilman? – A fiákerünk áthaladt a macskaköves út egyik nagyobb kátyúján, és emiatt megingott. – Szerinted mit gondolna a mi drága ősünk, Rupert, hogy ilyen közönséges vérrel vegyítenéd az

övét? Felnyögtem. Úgy tűnt, az utóbbi időben egyetlen beszélgetésünkből sem maradhatott ki Rupert neve. – Szerintem egy olyan ember, aki követte a királyát a tengeren át, hogy új birodalmat építsen, fontosnak tartaná, hogy megőrizzük a méltóságunkat. Nem akarná kiárusítani egy dögunalmas unokatestvérnek és a zsarnok nagyanyjának. Számoltad, hányszor mondta, hogy minden az ő „szigorú felügyelete alatt” fog történni a jövőben? Én számoltam. Ötször említette. Az hét alkalommal kevesebb, mint ahányszor Lionel megvakarta valamijét. A nagyi arcára fáradtság ült ki. – Szerinted te vagy az első lány, aki kényszerből megy férjhez? Gondolod, hogy te vagy az első, akinek ez nem tetszik? Tele vannak a mesék és a dalok olyan fiatal lányokkal, akik inkább megszöknek egy ilyen helyzetből, mert hiszik, hogy csodás jövő vár rájuk. De azok csak mesék. A valóságban az ilyen lányok... nos, kénytelenek elviselni, amit a sors rájuk mér. Nincs mit tenni. Nincs hova menekülni. Ezt az árat kell megfizetnünk azért, hogy ebben a világban élhetünk. Hogy ilyen rangot viselhetünk. – A szüleim sosem kényszerítettek volna semmire – morogtam. A nagyi pillantása megkeményedett. – A szüleid és az ő könnyelmű befektetéseik miatt vagyunk ebben a helyzetben. Csődbe mentünk. A Bentley-birtok eladásából származó pénz miatt tudjuk fenntartani a jelenlegi életszínvonalunkat. De ennek hamarosan vége. És hidd el, hogy nem fog tetszeni, amikor ez megtörténik. – Amikor továbbra is csökönyösen rámeredtem, hozzátette: – Egész életedben mások hozzák majd meg a döntéseket helyetted. Jobb, ha most hozzászoksz. A mi házunk a város egy másik, ám éppolyan előkelő negyedében állt, mint ahol a bált rendezték. Amikor megérkeztünk, körülvettek bennünket a szolgálóink: kisegítettek a fiákerből, elvették a pelerinünket és a sálunkat. A komornáim rögtön mellém szegődtek, és elkísértek a lakosztályomba, hogy segítsenek levenni a báli ruhámat. Figyeltem, ahogy kisimították

a vörös bársonyból készült harangujjú, arannyal díszített ruhát. Felakasztották a számtalan másik estélyi mellé, én pedig azon kaptam magam, hogy a komornáim már rég magamra hagytak, én pedig még mindig a gardróbomat bámulom. Rengeteg pénzt költöttünk az egyre apadó családi vagyonból ruhákra, amelyeknek elméletileg egy jobb élethez kellett volna hozzásegíteniük engem. Az biztos, hogy változóban van az életem, de vajon tényleg jobbá válik majd? Nehezen tudtam elképzelni. Ezért hát úgy tettem, mintha az egész meg sem történne. A szüleim halálát is pontosan ugyanígy dolgoztam fel. Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy többé nincsenek, még akkor sem, amikor ott álltam a kézzelfogható bizonyíték, a sírjuk előtt. Az nem lehet, hogy valaki, akit annyira szeretsz, aki a szíved akkora részét magáénak tudhatja, többé nem létezik. Próbáltam győzködni magamat, hogy egy nap belépnek az ajtón. És amikor már ebben sem tudtam hinni, egyszerűen nem gondoltam rá többé. Így tettem Lionellel is. Nem gondoltam rá, és éltem tovább az életemet, mintha mi sem történt volna. Azonban egy nap levél érkezett Lady Dorothytól, és kénytelen voltam ismét elismerni, hogy Lionel bizony nagyon is létezik. A nagymamája szerette volna pontosítani az esküvő dátumát, ami nem ért bennünket meglepetésként. Az viszont nagyon is megdöbbentett, hogy Lady Dorothy utasítását követve kénytelenek voltunk megválni a cselédek felétől, valamint az ingóságaink nagy részétől. Northshire-ben nem lesz szükség ezekre, írta. Mindent biztosítunk majd, amire csak szükségük lesz, mindezt természetesen az én szigorú felügyeletem mellett. – Drága jó Uros! – sóhajtottam, amikor befejeztem az olvasást. – Isten nevét a szádra hiába ne vedd! – pirított rám a nagyi. Éles szavai ellenére láttam rajta, hogy neki sem tetszik túlzottan a dolog. Neki sem lesz egyszerű naphosszat valaki más utasításait teljesíteni. – Ó! Majdnem elfelejtettem, Lionel küldött neked ajándékot. Az „ajándék” egy doboz saját készítésű árpakeverék volt, olyan, amit Lionel minden reggel fogyasztott, és aminek

segítségével a kísérőkártya szerint belekóstolhattam a rám váró jövőbe. Szerettem volna azt hinni, hogy szándékosan fogalmazott így, de őszintén kételkedtem benne. A nagyi azon idegeskedett, hogy mégis hogyan küldje el a cselédek felét, én pedig fogtam magam, és kisétáltam az ajtón. És ezután nem volt megállás. Magam mögött hagytam a házat, és átvágtam az előtte elterülő udvaron. Kiléptem a birtokunkat a főúttól elválasztó kapun, és ezzel magamra vontam az ott szolgálatot teljesítő férfi döbbent pillantását. – Segíthetek valamiben, kisasszony? Amikor fel akart állni, leintettem. – Nem – feleltem. A férfi bizonytalanul körbepillantott. Még sosem látta, hogy egyedül hagytam volna el a birtokot. Nem csak ő, más; sem. Az ilyesmi nem volt ildomos. Annyira összezavarodott, hogy mozdulni sem bírt, engem pedig hamarosan elnyelt a főutat benépesítő embertömeg. Természetesen nem a nemesek jártak arrafelé. Szolgálók, kereskedők, küldöncök... Olyan emberek, akiknek a munkája nélkül a város gazdagabb rétege életképtelenné vált volna. Besoroltam közéjük, bár fogalmam sem volt, merre tartok. Az az őrült ötletem támadt, hogy felkeresem Donald Crosbyt, és ajánlatot teszek neki. Jó pár percig társalogtunk, és úgy tűnt, kedvel engem. Esetleg elmenekülhetnék. Magam mögött hagynám a kontinenst, és elcsábítanék egy belsiai nemest. Vagy egyszerűen csak elvegyülök a tömegben, és senkinek fel sem tűnik majd, hogy egy ismeretlen arccal többet lát, mint szokott. – Segíthetek, kisasszony? Elszakadt a szolgálóitól? Úgy tűnt, mégsem vagyok olyan felismerhetetlen. A város egyik kereskedelmi negyedének szélén kötöttem ki. Egy idősebb férfi szólított meg, aki vékonyka testalkatához képest túlságosan nehéznek tűnő csomagokat cipelt a hátán. – Honnan tudja, hogy nemes vagyok? – szaladt ki a számon. A férfi elvigyorodott, és láttam, hogy jó néhány foga hiányzik. – Nem sokan járnak errefelé olyan öltözékben, mint magácska – felelte. Körbenéztem, és ráeszméltem, hogy igaza van. A rajtam lévő díszes, lila ruha számomra teljesen hétköznapi volt, ám még így

is határozottan kitűntem az egyszerű ruhába öltözött emberek tengerében. Láttam néhány magasabb rangú, éppen vásárolgató nemest, de körbevették őket a hű szolgálóik, készen arra, hogy megvédjék őket a nemkívánatos személyektől. – Minden a legnagyobb rendben – vetettem oda, és elléptem a férfi mellett. Csakhogy nem jutottam messzire: hamarosan megállított egy kipirult fiú, olyan, aki ránézésre küldöncként kereshette a kenyerét. – Hazakísérjem, kisasszony? – ajánlkozott. – Három garas, és egy szempillantás múlva már otthon is van. – Nem, igazából... – Hirtelen rádöbbentem valamire, és elhallgattam. – Nincs pénzem. Mármint, nincs nálam semmi. – A fiú már indult volna, de utánaszóltam: – Várj! Tessék! – Levettem a gyöngykarkötőmet, és átnyújtottam neki. – El tudnál vinni a Dicső Vaiel templomába? A fiú szeme elkerekedett a karkötő láttán, de tétovázott. – Ez túl sok érte, kisasszony. A templom itt van nem messze, a Cunningham Streeten. A kezébe nyomtam a karkötőt. – Fogalmam sincs, hogy az merre van. Mutasd az utat! Kiderült, hogy csupán három sarok választott el tőle. Ismertem Osfro nagyobb kerületeit, ám fogalmam sem volt, hogyan jussak el egyikből a másikba. Sosem kellett ilyesmivel foglalkoznom. Aznap egyetlen mise sem volt, ám a főbejárat – ha nem is tárva, de – nyitva állt, így bárki betérhetett, akinek tanácsra volt szüksége. Elsétáltam az impozáns templom mellett, és egyenesen a temető felé vettem az irányt. Elhaladtam a köznép, majd a polgárok sírjai mellett, és végül megérkeztem a nemesek számára fenntartott részhez. A kovácsoltvas kerítés szegélyezte területen nem csupán egyszerű sírok álltak, tele volt szobrokkal és mauzóleumokkal. Bár Osfro utcáin nem igazodtam el, azt pontosan tudtam, hol áll a családi síremlékünk. A fiú a kovácsoltvas kapu közelében várakozott, én pedig odaléptem a Witmore névvel ellátott csinos kőépülethez. Apám odáig volt a művészet összes ágáért, és mesterembereket fogadott, hogy a hat dicső angyal gyönyörű

szobrával díszítsék kívülről a mauzóleum falát. Mivel nem egyeztettem előre a templommal, nem léphettem be, úgyhogy végül leültem a lépcsőre. Végigfuttattam az ujjamat a kőtáblára vésett neveken: Lord Roger Witmore, Rothford XVI. grófja és Lady Amelia Rothford. Fölöttük a nagypapám neve állt egymagában: Lord Augustus Witmore, Rothford XV. grófja. Idővel a nagymamám neve is odakerül majd, és akkor tele lesz a mauzóleum. – A saját sírhelyedről neked kell majd gondoskodnod – jelentette ki a nagyi apa temetésén. Anyám halt meg először: elkapta a város szegényebb negyedeit sújtó betegségek egyikét. A szüleim mindig rengeteg pénzt fordítottak a szegények megsegítésére, és ez okozta a vesztüket is: egyik nyáron anyám megbetegedett, apám pedig egy év múlva követte őt. A haláluk után a jótékonysági kezdeményezéseik kudarcba fulladtak. Néhányan szentnek nevezték a szüleimet, ám a többség inkább ostobának tartotta őket. Felbámultam a hatalmas kőajtóra, amin a dicső Ariniel, Uros kapujának őrzője díszelgett. A szobor gyönyörű volt, ám én mindig Arinielt tartottam a legunalmasabb angyalnak. Semmi mást nem csinált, csak megnyitotta a kaput másoknak és segítette őket az útjukon. Nem akart volna inkább máshol lenni? Valami mást csinálni? Elég volt számára az, hogy segített mások céljait megvalósítani, miközben ő tapodtat sem mozdult? A nagyi azt mondta, mindig mások fogják meghozni helyettem a döntéseket. Hát ez a sors jut mind az embereknek, mind pedig az angyaloknak? A szentírásban sosem volt szó ilyesmiről. Valószínűleg istenkáromlásnak tűnt volna ilyen kérdéseket feltenni. – Kisasszony! Elfordultam a békés szobortól, és elmosódott színfoltokra lettem figyelmes a kapunál. Három szolgálólány sietett felém. A távolban, a templom bejáratától nem messze ott állt a fogatunk is. Azonnal körbevettek. – Ó, kisasszony, mégis mit képzelt? – sikkantotta Vanessa. – Ugye nem viselkedett illetlenül az a fiú? – Biztos nagyon fázik – terített egy vastag köpenyt a hátamra

Ada. – Hadd töröljem le a port a ruhája szegélyéről! – mondta Thea. – Ne, ne! – ellenkeztem Thea felvetésére. – Semmi bajom. Hogy találtatok rám? Egymás szavába vágva beszéltek, amiből azt szűrtem le, hogy észrevették az eltűnésemet, kikérdezték a kapuőrünket, majd nagyjából minden egyes embert, aki mellett elhaladtam. Úgy tűnt, nem sikerült észrevétlen maradnom. – A nagymamája még nem tudja – terelt gyorsan a kocsi felé Vanessa. Ő volt a legokosabb a szolgálóim közül. – Siessünk vissza! Mielőtt elindultam, hátrapillantottam az angyalra és a szüleim nevére. Mindig történnek rossz dolgok, mondta apám a halála évében. Ez ellen nem lehet mit tenni. Egyedül azt választhatjuk meg, ahogyan kezeljük őket. Hagyhatjuk, hogy összetörjenek, leverjenek bennünket. Tűrhetjük őket rezzenéstelenül, tudomást sem véve a fájdalomról. Leleményesen felülkerekedhetünk rajtuk. Megkérdeztem, mit ért azon, hogy leleményesen felülkerekedünk a rossz dolgokon. Ha olyan helyzetbe kerülsz, tudni fogod, hogy értettem. És ha így történik, gyorsan kell cselekedned. A cselédek egyre csak pátyolgatni akartak, még a hazafelé vezető úton is. – Kisasszony, ha ki akar látogatni a temetőbe, csak szólnia kell, és egyeztetünk az egyik pappal – mondta Thea. – Nem gondoltam ki előre – mormoltam. Nem akartam belemenni a részletekbe, és elmagyarázni, hogy Lady Dorothy levelétől majdnem ideg-összeroppanást kaptam. – Egy kis friss levegőre volt szükségem. Úgy döntöttem, járok egyet. Hitetlenkedve bámultak rám. – Ezt nem teheti – jelentette ki Ada. – Nem csinálhat ilyesmit egyedül. Igazából... semmit sem csinálhat egyedül. – Már miért nem? – csattantam fel, és csak egy kicsit volt bűntudatom, amikor a szolgálólány összerezzent. – A birodalom nemes hölgye vagyok. A családom neve mindenütt tiszteletet parancsol. Miért ne mozoghatnék szabadon bárhol? Miért ne

tehetném azt, amit akarok? Egy ideig egyikük sem szólalt meg, de nem csodálkoztam, hogy végül Vanessa felelt a kérdéseimre: – Mert ön Rothford grófnője. Aki ilyen nevet visel, az nem járhat a névtelenek között. Az pedig, hogy kik vagyunk... Hát, ebben egyikünk sem dönt szabadon, kisasszony.

2. fejezet RÁDÖBBENTEM,

HOGY AZ ELSŐ MÓDSZERT választottam a Lionel-féle „rossz dologgal” kapcsolatban: hagytam, hogy összetörjön. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy inkább a nemesebb, rezzenéstelen módszerrel folytatom tovább, és elviselem a fájdalmat. Az elkövetkezendő hetekben mosolyogtam, csipkelődtem, és úgy tettem, mintha nem hullana épp darabjaira a háztartásunk. Míg a cselédek dolgoztak és a jövőjük miatt aggódtak, én teljes lelki nyugalommal fiatal nemes kisasszonyokhoz méltó foglalatosságokat űztem: képeket festettem és az esküvőmet tervezgettem. Amikor látogatók érkeztek, hogy jókívánságaikat fejezzék ki, izgatottságot színleltem. Nemegyszer hallottam, hogy „milyen jól házasodom”. Eszembe jutott róla, hogy amikor hatéves voltam, anyukámmal végignéztük Margrete hercegnő esküvőjét. A hercegnő arcára fagyott mosollyal integetett a fogatból, és közben egy lorandiai herceg kezét fogta, akivel egy héttel korábban találkozott először. – Egy kicsit mintha rosszul lenne – jegyeztem meg. – Ezt a csacsiságot! – pirított rám anyám. – Ha szerencséd lesz, te is ilyen jól fogsz férjhez menni.

Vajon megengedte volna ezt anya, ha még életben lenne? Akkor másképp történtek volna a dolgok? Valószínűleg igen. Rengeteg dolog másképp történt volna, ha a szüleim még életben lennének. – Kisasszony? Felpillantottam a lila és rózsaszín pipacsokkal teli festővászonról – épp a Nemzeti Galéria egyik műremekét másoltam. Egy inas állt mellettem. A hangjából kihallatszott, hogy nem először szólított már meg. – Igen? – kérdeztem vissza. Egy kicsit élesebben ejtettem ki a szót, mint szerettem volna. Reggel összevitatkoztunk a nagyival, aki el akarta küldeni az egyik kedvenc szakácsomat, és még mindig rossz hangulatban voltam. Az inas meghajolt, szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy végre észrevettem. – Egy úr érkezett látogatóba. És... ööö... megríkatta Adát. Pislogtam egyet, és azon gondolkoztam, vajon rosszul hallottam-e, amit mondott. – Hogy micsoda? – kérdeztem. Thea és Vanessa mellettem üldögéltek, mindkettejüket lefoglalta a varrás. Ők is pont ugyanolyan döbbenten pillantottak fel a munkájukból. Az inas zavartan megmoccant. – Én sem igazán értem, kisasszony. Lady Branson szervezte a találkozót. Úgy sejtem, neki is itt kellene lennie, csakhogy még nem ért ide. A nyugati fogadószobába vezettem őket, és amikor visszatértem hozzájuk, Ada igencsak hisztérikus hangulatban volt. Gondoltam, jobb, ha szólok. – Igen, nagyon jól tette. És én még azt hittem, hogy halálra fogom unni magam aznap! A szolgálóim felugrottak, amikor felálltam, de intettem nekik, hogy maradjanak a helyükön. Követtem az inast, és faggatni kezdtem: – Tudja, hogy miért van itt ez a bizonyos úriember? – Úgy vélem, munkát ajánlani jött. Egy tűszúrásnyi bűntudatot éreztem. Megkezdődött az alkalmazottaink elbocsátása, és Ada volt az egyik komornám,

akit kénytelen voltam elküldeni. Egyetlenegyet tarthattam meg csak. Lady Dorothy biztosított, hogy szigorú felügyelettel, ő maga választotta ki az új, természetesen kiváló szolgálólányaimat, de szinte biztos voltam benne, hogy a legfőbb feladatuk a kémkedés lesz. A fogadószoba felé lépkedve azon elmélkedtem, vajon mi okozhatta ezt a váratlan délelőtti felfordulást. Lady Branson a nagymamám első számú komornája volt. Ha ő kerített helyet Adának, biztos, hogy tisztességes munkáról van szó, nem pedig olyasmiről, amiért ideg-összeroppanást kellene kapnia. – Biztos, hogy nem örömében sírt? – kíváncsiskodtam tovább, csak hogy pontosítsák. – Biztos, kisasszony. Beléptünk a szalonba, ahol Ada valóban a tenyerét az arca elé tartva zokogott. Egy nekem háttal álló férfi odahajolt hozzá, és zavartan, a vállát veregetve próbálta őt megvigasztalni. Azonnal összeszorult a szívem, és azon gondolkoztam, miféle szörnyeteg művelte ezt a komornámmal. – Lady Witmore, Rothford grófnője – jelentett be az inas. Mind Ada, mind pedig a vendégünk összerezzent. Ada felnézett, és szipogva felállt, hogy pukedlizzen. A férfi is felegyenesedett, és hátrafordult, hogy köszöntsön. Azonnal szertefoszlatta a képzeletem szülte aljas vénember képét. Mármint az lehet, hogy aljas, de hát ki vagyok én, hogy megítéljem az ilyesmit? Merthogy egyébként... Égett a szemem a látványtól. Mély vörösesbarna haját rövid lófarokba fogta, vonásai tiszták voltak, arccsontja kiugró. Szemének magával ragadó, szürkéskék színe éles kontrasztot alkotott napbarnított bőrével. Ez egyáltalán nem dívott a nemesek körében, de persze messziről látszott rajta, hogy nem az én társadalmi osztályomhoz tartozik. – Hölgyem – hajolt meg szertartásosan. – Örömömre szolgál, hogy megismerhetem. Intettem az inasnak, hogy magunkra hagyhat bennünket, és leültem, amivel jeleztem a többieknek, hogy kövessék a példámat. – Nem vagyok benne biztos, hogy én is ugyanilyen örömöt érzek, tekintve, hogy könnyekre fakasztotta a komornámat.

A férfi vonzó arcán szégyen tükröződött. – Nos, biztosíthatom, hogy nem állt szándékomban ilyesmit tenni. Én is éppolyan döbbenten állok a történtek előtt, mint ön. Úgy tudtam, Lady Branson már elrendezte vele a dolgokat. – Így is történt – jelentette ki Ada. Láttam, hogy újabb zokogáshullám készül kitörni belőle. – De most, hogy valósággá vált a dolog. .. egyszerűen... nem tudom, hogy akarok-e menni! A férfi arcára magabiztos, begyakorolt mosoly ült ki, amiből biztosra vettem, hogy gyakorta használja a céljai elérése érdekében. – Teljesen érthető, ha kissé ideges. De ha meglátja, hogyan élnek a lányok a Ragyogó Udvarban... – Várjunk csak egy pillanatot! – szakítottam félbe a férfit. – Mi az a Ragyogó Udvar? Egy kissé úgy hangzott, mintha valami bordélyházról lenne szó, de nem tűnt valószínűnek, tekintve, hogy Lady Branson szervezte meg az egészet. – Nagyon szívesen elmagyarázom, kisasszony. Feltéve, hogy nem untatják majd a részletek. Végigmértem a férfit. – Higgye el, nagyon is érdekelnek a részletek! Széles mosolyt villantott rám, nyilván abban a reményben, hogy másokhoz hasonlóan engem is levesz majd vele a lábamról. És tulajdonképpen sikerült is neki. – A Ragyogó Udvar egy csodás lehetőség az Adához hasonló fiatal hölgyek számára – fogott bele a magyarázatba –, lehetőség arra, hogy teljesen új életet kezdjenek, és... – Várjon csak egy pillanatot! – szakítottam félbe ismét. – Hogy hívják? A férfi felállt, és ismét meghajolt. – Cedric Thorn, szolgálatára. Csak így, nemesi cím nélkül, ami egyáltalán nem lepett meg. Minél tüzetesebben szemügyre vettem, annál jobban felcsigázott. Könnyű, barna gyapjúkabátja a térde alatt némileg kiszélesedett – hosszabb volt, mint a jelenleg divatos ruhadarabok. A kabát alól barna brokátmellény kandikált ki. Tisztességes, szerény öltözék volt, olyasmi, amit egy gazdagabb kereskedő viselne, de a kezében tartott kalapot díszítő feltűnő borostyán azt súgta, hogy

nem a világ legszerényebb emberével van dolgom. – Kisasszony... – szólalt meg. Rádöbbentem, hogy egészen idáig őt bámultam, úgyhogy széles mozdulattal intettem. – Kérem, folytassa! Mi ez a Rikító Udvar? – Ragyogó, kisasszony. Ahogyan már említettem, nagyszerű lehetőség olyan fiatal lányok számára, akik szeretnének feljebb jutni a ranglétrán. Ada pont olyan eszes, ígéretes lány, amilyet keresünk. Felvontam a szemöldökömet. Ada volt a legunalmasabb komornám. Az tény, hogy csinos volt, és mint azt már korábban megtanultam, ez sok férfinál egyet jelentett az „eszes” és „ígéretes” jelzőkkel. Cedric Thorn belefogott a minden bizonnyal jó alaposan begyakorolt mondókájába: – A Ragyogó Udvar a tenger mindkét partján nagy tiszteletnek örvendő vállalkozás. Apám és a nagybátyám alapították tíz évvel ezelőtt, amikor is rádöbbentek, milyen kevés hölgy él Adoriában. Adoria? Hát erről lenne szó? Majdnem előrehajoltam, ám ekkor felülkerekedett a jólneveltségem. Mégis nehezemre esett, hogy ne mutassam ki a lelkesedésemet. Adoria. A földrész, amit az Alkony-tenger másik partján találtak. Adoria. Már maga a név is kalandokat, izgalmakat ígért. Új világot, messze attól a helytől, ahol éppen éltem, és ahol arra készültem, hogy férjhez menjek a szüntelenül vakarózó unokatestvéremhez – ugyanakkor ebben az új világban sem galéria, sem színház, sem pedig pompázatos ruhákat viselő nemesség nem volt. – Rengeteg ikori nő él ott – jegyeztem meg, mivel úgy éreztem, valamit reagálnom kell. Cedric mosolya még szélesebbé vált, amitől melegség költözött a vonásaiba. Csak nem hosszabbak a szempillái, mint az enyémek? Micsoda igazságtalanság! – Ez igaz, de a telepesek nem a durva, kockás szövetbe öltözött ikori asszonyokra vágynak. Mármint, a telepesek többsége nem ilyen feleséget szeretne magának – fogalmazta át az előző mondatát. – Nyilván van olyan, aki azt tartja vonzónak. Már majdnem rákérdeztem, hogy ő mit tart vonzónak, de

ismételten emlékeztettem magam, hogy magas rangú nemeshölgy vagyok. – A telepesek többsége gyengéd, kulturált osfridi feleséget szeretne magának. Kiváltképpen azok, akik odaát gazdagodtak meg. Rengetegen hajóznak Adoriába úgy, hogy a rajtuk lévő ruhán kívül semmijük sincs, és végül sikeres üzletember vagy ültetvényes lesz belőlük. A helyi közösség oszlopos tagjává válnak, tekintélyes emberré. – Cedric széles mozdulattal felemelte a kezét, mintha csak egy színpadon állva szerepet játszana. – Magukhoz illő feleséget akarnak, hogy családot alapíthassanak. A király is így látja jónak. Parancsba adta, hogy további gyarmatokat alakítsunk ki, illetve bővítsük a meglévőket... Csakhogy ez igen nehézkes, ha minden osfridi nőre három férfi jut. Általában olyan nők kelnek csak útra, akik maguk is egyszerű munkások, ráadásul már férjezettek. Az új nemesség nem ilyen asszonyokra vágyik. – Az új nemesség? – kérdeztem. Kezdett magával ragadni a beszéde. Újszerű élmény volt, hogy most valaki más képes pusztán szavakkal meggyőzni engem. – Az új nemesség. Így nevezzük őket: ezeket az egyszerű embereket, akik minden reményüket túlszárnyaló csodákra leltek az új világban. – Micsoda megfogalmazás! Csak nem ön találta ki? Cedric kissé meghökkent a kérdés hallatán. – Nem, kisasszony. Az édesapám érdeme. Ő a hírverés és a meggyőzés mestere. Sokkal tehetségesebb, mint én. – Nehezen tudom elképzelni. De kérem... meséljen még erről az új nemességről! Cedric egy pillanatra rajtam felejtette a szemét, és valami különös csillant a pillantásában. Számítás, vagy talán csak újraértékelte a helyzetet. – Az új nemesség – folytatta. – Nincs szükségük sem címre, sem nemesi vérre ahhoz, hogy tekintélyes, befolyásos emberekké váljanak. Kemény munkával érték el azt, amit, és most, hogy már egyfajta nemességként tarthatják számon magukat, „előkelő” feleségre vágynak. De tekintve, hogy az ön

társadalmi osztályához tartozó hölgyek nem igazán akarnak átkelni a tenger túlpartjára, a Ragyogó Udvar vállalta azt a feladatot, hogy összegyűjtse a változni kész fiatal nőket. Magunkkal visszük az Adához hasonló elbűvölő lányokat: egyszerű embereket, akiknek vagy nincs, vagy éppen túl nagy a családjuk, és kitanítjuk őket egy szebb jövő reményében. Röviden elmosolyodott, amikor azt említette, hogy a nemeshölgyeknek nem igazán akaródzik a tenger túlsó partjára hajózni, mintha csak valami közös viccünkre utalna. Bele is sajdult a szívem. Ugyan mit tudhatta ő, hogy épp a mogorva kuzinommal kötendő házassággal és az ő elviselhetetlen nagymamájával állok szemben, így egyetlen szempillantás alatt feladtam volna az előkelő világomat, és már szálltam is volna fel a hajóra, akármilyen vad körülmények is várnak rám a tenger túlpartján. Persze, nem juthattam el a kikötőbe anélkül, hogy különböző emberek hada próbált volna visszatessékelni a saját társadalmi rétegemhez illő helyre. Ada szipogott egyet, és ráeszméltem, hogy még mindig ott van. Évek óta ismertem, de szinte egyáltalán nem foglalkoztam vele. Most, életemben először, irigykedtem rá. Egy egészen új világ várt rá, tele lehetőségekkel és kalandokkal. – Tehát... Ha jól értem, Adoriába akarja vinni Adát – vontam le a következtetést. Csak nagy nehezen sikerült könnyed hangot megütnöm és palástolnom az irigységemet. – Nem most azonnal – felelte Cedric. – Először meg kell bizonyosodnunk arról, hogy megfelel a Ragyogó Udvar elvárásainak. Biztos vagyok benne, hogy az ön szolgálatában tanult ezt-azt, bár ez természetesen nem fogható az ön oktatásához. Egy évig a nagybátyám kúriájában fog élni hozzá hasonló korú lányokkal, és tanulni fog, hogy elérje a megfelelő szintet. Ezután... – Várjon csak! – szakítottam félbe. A nagymamám teljesen kiborult volna, ha látja, milyen csapodár módon irányítom a beszélgetést, de olyan különös helyzetbe csöppentem, hogy nem igazán érdekeltek az illemszabályok. – Ezt értsem úgy, hogy olyan oktatásban akarják részesíteni, mint amilyet én kaptam? Mindezt egyetlen év alatt?

– Azt azért nem mondanám, hogy pontosan olyan oktatásról lenne szó. De képes lesz majd úgy tenni, mintha a felsőbb körökhöz, sőt, akár a nemességhez tartozna, és igen, mindössze ennyi időre van szükségünk ehhez. Jól ismertem Adát, úgyhogy szkeptikus voltam a sikerükkel kapcsolatban, de azért folytatásra ösztökéltem Cedricet: – Kérem, fejtse ki részletesebben! – Kezdésképp felfrissítjük az olvasásban és számolásban való jártasságát, majd ennél érzékenyebb témákra is rátérünk. Hogyan vezesse a háztartást, hogyan kezelje a cselédeket. Zenei képzésben részesítjük. Megtanítjuk, hogyan adjon estélyeket. Miről beszéljen az ilyen összejöveteleken. Szó esik majd művészetről, történelemről, filozófiáról. Ha időnk engedi, még idegen nyelveket is tanítunk. – Igen kiterjedt tanulmányokról van szó – jegyeztem meg kíváncsi pillantást vetve Adára. – Pont ezért telik egy teljes évbe – magyarázta Cedric. – Ez idő alatt a nagybátyám egyik kúriájában fog élni, ott tanulja majd mindezeket, és csak ezután hajózik át Adoriába a többi lánnyal együtt. Már ha úgy dönt, hogy menni akar. Ada erre hirtelen magához tért. – Nem kötelező mennem? – kapta fel a fejét. – Ööö, nem – felelte Cedric kissé meglepetten. Előhúzott egy papírtekercset a kabátjából, és ha pillantásom nem csalt, kissé grandiózus mozdulattal tette mindezt. – A szerződésben az áll, hogy az év végén eldöntheti, elmegy-e Adoriába házasságot kötni, vagy otthagyja a Ragyogó Udvart, amely esetben találunk önnek egy megfelelő munkát, és visszafizetheti a taníttatása árát. Ada hirtelen sokkal jobb kedvre derült, és rádöbbentem, hogy valószínűleg azt hitte, hasonló állást kerítenek majd neki, mint amit nálunk betöltött. – Úgy sejtem, szegényházi vagy gyári munkára gondol – szúrtam közbe magyarázatképp. Ada arca elfelhősödött. – Ó! – szontyolodott el. – De legalább itt lenne. Osfridben. – Igen – bólintott Cedric. – Ha maradni szeretne. De hogy őszinte legyek, elképzelésem sincs, miért választaná valaki a hosszú, munkával töltött órákat ahelyett, hogy egy jómódú,

odaadó férj oldalán mutatkozhasson, aki selyembe öltözteti és felékszerezi a feleségét. – Nem én választom ki, kihez megyek hozzá – magyarázta Ada. – Ez így nem teljesen igaz. Amikor megérkezik Adoriába, három hónapon át ismerkedhet azokkal az egyedülálló férfiakkal, akik érdeklődést tanúsítanak a mi ékköveink iránt... Így hívja a nagybátyám a Ragyogó Udvarban tanuló lányokat. – Eddig is ragyogó mosolya most szédítővé vált, így próbálva meggyőzni Adát. – Imádni fogja! A telepesek teljesen odáig vannak az új lányokért. Akkor veszi kezdetét a báli szezon, amikor megérkeznek, egyik társasági összejövetel követi a másikat, és még egy új ruhatárat is kap majd, ugyanis az adoriai divat kissé különbözik az itt megszokottól. Ha több mint egy férfi tesz ajánlatot önnek, akkor választhat közülük. Ismét elfogott a féltékenység, de Ada még mindig bizonytalanul pislogott. Nyilván hallotta a történeteket a veszélyes és vad Adoriáról. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor nem mind volt megalapozatlan. Amikor az osfridi és máshonnan érkező telepesek először partra szálltak Adoriában, iszonyatos vérfürdőt rendeztek az ott élő ikori törzsekkel. Az ikorik nagy részét elüldözték, de más rémtörténeteket is hallottunk: betegségekről, viharokról és vadállatokról – hogy csak néhány borzalmat említsek. De mit számított mindez Adoria gazdagságához és csodáihoz képest? Hát nem leselkedik ránk veszély mindenütt, akárhová is megyünk? Legszívesebben megráztam volna Adát, hogy gondolkozzon már el kicsit, és azt tanácsoltam volna, hogy ragadja meg az alkalmat, sőt, vissza se nézzen! Ennél nagyobb kalandot nem kínál majd számára az élet. De ő sosem volt kalandvágyó, sosem akart belevágni kockázatos dolgokba. Ez volt az egyik oka annak, hogy nem rá esett a választásom, amikor el kellett döntenem, melyik komornámat viszem Lionel birtokára. Ada hosszas töprengés után felém fordult. – Mit gondol, kisasszony, mit kellene tennem? Váratlanul ért a kérdés, és egyre csak a nagymamám szavai csengtek a fülemben: Egész életedben mások hozzák majd meg

a döntéseket helyetted. Jobb, ha most hozzászoksz. Némileg meglágyult a szívem. – Neked kell meghoznod a saját döntéseidet. Főleg ebben a helyzetben, hiszen magadra leszel utalva, ha már nem az én alkalmazásomban állsz – feleltem. Cedricre pillantottam, és most először mintha aggodalmat láttam volna kiülni vonzó arcára. Félt, hogy Ada nemet mond. Minimum létszámot határoztak volna meg a Ragyogó Udvarban? Mindenképpen pozitív válasszal kellett visszatérnie? – Bár Thorn úr szavai nagyon szépen csengenek – szólalt meg Ada –, mégis úgy érzem, mintha valamiféle ékszer lennék, amit csak úgy áruba bocsátanak. – A nők mindig így érzik magukat – vetettem közbe. Végül Ada mégis elfogadta Cedric ajánlatát, mivel úgy látta, nincs más választása. A válla felett átpillantva átfutottam a szerződést, amelyben leginkább szabatosabb megfogalmazását olvashattam annak, amit Cedric már elmondott nekünk. Meglepetten pislogtam, amikor Ada aláírta a papírt. – Ez a teljes neved? – kérdeztem. – Adelaide? Miért nem ezt használod? – Túl hosszú – vont vállat Ada. – Évekbe telt, mire megtanultam, hogyan írjam le. Cedric szemmel láthatóan nehezen uralkodott az arcvonásain. Csak nem megkérdőjelezte a választását? Talán úgy gondolta, hogy Adának nem feltétlenül sikerül majd az „új nemesség” tagjává válnia. Amikor visszakapta a szerződést, felállt és meghajolt előttem. Majd Adához fordulva így szólt: – Egyéb szerződéseket is alá kell íratnom még a délután folyamán, illetve az egyetemen is van egy kis dolgom. Pakoljon nyugodtan, csak este jön a kocsi, ami elviszi önt és a holmiját a kúriába. Apám és én is csatlakozunk majd önhöz az úton. – Hol van ez a kúria? – érdeklődtem. – Nem tudom biztosan, hogy pontosan melyikbe osztják majd be – vallotta be Cedric. – Estére már tudni fogom. A nagybátyám négy kúriát tart fenn a Ragyogó Udvar számára, mindegyikben tíz lányt szállásolunk el. Az egyik Medfordshireben van, kettő Donley-ben, a negyedik pedig Fairhope-ban.

Mindegyik vidéken van, vontam le a következtetést, amint fejben elhelyeztem a kúriákat a térképen. Mindegyik legalább félnapnyi utazásra volt a mi osfrói házunktól. Cedric még ellátta Adát pár tanáccsal, majd jelezte, hogy indulna. Felajánlottam, hogy kikísérem, ami egy kissé szokatlan volt, és az udvar felé vezettem, amerre korábban én is elhagytam a birtokot. – Egyetem. Tehát ön tanul, Thorn úr. – Igen. De úgy látom, ez nem lepi meg. – A viselkedéséből következtettem rá. És a kabátján is látom. Csak egy egyetemista olyan bátor, hogy a saját ötletei alapján öltözködjön. Cedric felnevetett. – Véletlenül sem. A kabátom az adoriai divatnak megfelelően készült. Be kell illeszkednem, amikor odautazom a lányokkal. – Ön is velük megy? – Ettől valahogy még borzalmasabbá vált számomra az egész. – Járt már ott korábban? – Jó néhány éve már, de... Hirtelen földbe gyökerezett a lába, ugyanis az épület sarkánál befordulva ismét szipogásra lettünk figyelmesek. A szakácsnőm, a jó öreg Doris, a konyha felé csoszogva igyekezte visszafojtani a könnyeit. – Véletlenül sem szeretném megsérteni... – szólalt meg Cedric –, de rengeteg könny hullik a házukban. Keserű pillantást vetettem rá. – Sok minden átalakulóban van. Doris sem tarthat velünk. Az egyik szemére vak, és az unokatestvérem nem akarja alkalmazni. Cedric felém fordult, én pedig lesütöttem a szemem, hogy ne lássa, mennyire fájdalmas volt számomra ez a döntés. A félszemű Dorisnak nem lesz könnyű új munkahelyet találnia. Ismét a nagyi nyert. Már nem tudtam, mit tehetnék. – Jól főz? – kérdezte Cedric. – Nagyon is. – Elnézést! – kiáltott a szakácsnő után. Doris meglepetten hátrafordult. – Igen, méltóságos uram? Egyikünk sem javította ki Doris tévedését.

– Igaz az, hogy munkát keres? Nyugodtan megmondhatja, ha valaki már felajánlotta, hogy alkalmazza, megértem. Doris pislogott, és egyetlen ép szemével Cedricre pillantott. – Nem, uram, senki sem vett még fel. – Az egyik egyetemi konyhán üresedés van. Havi négy ezüst, koszt és kvártély. Ha érdekli, az öné az állás. De ha túl nagy falatnak érzi, hogy ennyi emberre főzzön... – Ó, méltóságos uram! – szakította félbe Doris, és kihúzta magát, bár így sem lett sokkal magasabb. – Felügyeltem én már száz nemesnek készített hétfogásos vacsorát is! Pár hencegő ficsúrt csak el tudok látni. Cedric rezzenéstelen arccal válaszolt: – Nagyszerű! Ha holnap elmegy az egyetem északi titkárságára, és megmondja a nevét, több információval szolgálnak majd. A jó öreg Doris eltátotta a száját, és rám nézett megerősítésért. Biztatóan bólintottam. – Igen, hát persze, méltóságos uram! Rögtön megyek, ha tálaltuk a reggelit. Köszönöm... annyira köszönöm! – Nahát, micsoda szerencse! – fordultam Cedric felé, amikor ismét kettesben maradtunk. Bár ilyesmit a világ semmi kincséért sem vallottam volna be, határozottan úgy gondoltam, hogy igen nemes gesztus volt ez a részéről, pedig az is csodaszámba ment, hogy egyáltalán észrevette Dorist. A többség egyszerűen tudomást sem vett róla. – Micsoda szerencse, hogy pont van egy üresedés. – Igazából nincsen – vallotta be. – De beugrom ma, és beszélek velük. Higgye el, hogy lesz üresedés, mire eljövök onnan! – Thorn úr, úgy érzem, ön még egy papnak is el tudna adni egy búcsúcédulát. Cedric elmosolyodott a régi mondás hallatán. – Miből gondolja, hogy még nem próbálkoztam ilyesmivel? – ugratott. Már a kertnél jártunk, és épp a kijárathoz közeledtünk, amikor Cedric ismét megtorpant. Hitetlenkedő pillantását követve rájöttem, mi döbbentette meg ennyire: a pipacsos festményem.

– Csak nem... Peter Cosingford Pipacsok című festménye? Láttam a Nemzeti Galériában. Vagy talán... ? Elhallgatott, és arcára teljes zavarodottság ült ki, miközben szemügyre vette a vásznat és mellette a festéket. – Másolat. Igyekeztem a lehető legjobban lemásolni. Egyebekkel is bíbelődtem már. Ezzel kötöm le magam. – Önnek az a hobbija, hogy műremekeket másol? – Utólag még hozzátette: – Kisasszony? – Nem, Thorn úr. Az a jelek szerint az ön hobbija. Cedric arcára őszinte mosoly ült ki, ami sokkal jobban tetszett, mint a begyakoroltak. – Nos, abban biztos vagyok, hogy önt sosem lennék képes lemásolni. Épp a kapuhoz értünk, és – a szavai hallatán a földbe gyökerezett a lábam. Nem igazán az döbbentett meg, amit mondott, hanem az, ahogy. A hanglejtése. A szavaiban bujkáló melegség. Próbáltam valami elméset válaszolni, ám egyébként gyorsan forgó agyam most teljesen csődöt mondott. – Remélem, nem sértem meg, hogy ilyen nyíltan fogalmazok... – tette hozzá gyorsan. – Csalódott is lennék, ha nem tenne így. – Nos... csupán arról van szó, hogy én valóban csalódott vagyok, ugyanis minden valószínűség szerint most látjuk egymást először és utoljára. – Minden bizonnyal rádöbbent, hogy túlságosan is őszinte volt, úgyhogy gyorsan meghajolt. – Isten önnel, és minden jót, kisasszony! Az egyik kint strázsáló őr kinyitotta neki a kaput, én pedig a testére simuló bársonykabátot csodálva figyeltem, ahogyan elsétál. – Pedig nem most láttál utoljára – mormoltam. – Csak várd ki a végét!

3. fejezet AKKOR FOGANT MEG AZ ÖTLET A FEJEMBEN, amikor Ada könnyek között aláírta a szerződését. Esélyem nyílt arra, hogy leleményesen felülkerekedjek a rám váró rossz dolgokon. Édesapámnak abban is igaza volt, hogy gyorsan kellett cselekednem. Minél több részletre derült fény, annál izgatottabb lettem, és minden csepp akaraterőmre szükségem volt, hogy ne kürtöljem világgá a tervemet. Erőt vettem magamon, és gyorsan – ám higgadtan – magam mögött hagytam a kertet, és visszasiettem a szalonba, ahol Ada mogorva arckifejezéssel ücsörgött. Kikerültem két szolgálót, akik a nagymamám pamlagját cipelték, és örültem, hogy Cedric nem látta őket. Olyan érzés volt, mintha valaki épp kirabolt volna bennünket. – Nyilván nagyon izgatott vagy – szóltam oda vidáman Adának. – Micsoda nagyszerű lehetőség! Ada a tenyerébe támasztotta az állát. – Ahogy mondja, kisasszony. Leültem mellé, és lelkesedést tettettem. – Csodás jövő áll előtted! – Tudom, tudom... – sóhajtotta. – Csak... egyszerűen... – Végül képtelen volt visszafojtani a könnyeit, és végigcsorogtak az arcán. Felajánlottam neki a selyem zsebkendőmet. – Nem akarok egy idegen kontinensre menni! Nem akarok áthajózni az Alkony-tengeren! Nem akarok férjhez menni! – Akkor ne menj! – jelentettem ki. – Csinálj valami mást, amikor a nagyival elköltözünk! Szerezz másik munkát! Ada a fejét rázta. – Aláírtam a szerződést. Mi mást tehetnék? Én nem vagyok

olyan, mint a kisasszony. Nem hagyhatok itt csapot-papot. Nincs rá módom, és egyetlen előkelő családnál sincs üresedés, legalábbis nem ilyen nemesi családnál, mint az önöké. Már körbenéztem. Csapot-papot itt hagyni? Tényleg azt hitte, hogy én megtehetem? Ada hatalomnak hitte a nemesi származásomat és a vagyonomat, pedig a valóságban egy egyszerű ember szabadabb volt, mint én. Talán pont ezért kellett nekem is azzá válnom. „Ön Rothford grófnője. Aki ilyen nevet visel, az nem járhat a névtelenek között.” – Mit tennél, ha nem így lenne? Ha tehetnél mást? – Ha nem itt dolgoznék? – Ada megtörölte az orrát. – Elmennék a családomhoz Hadaworth-be. Ott élnek az unokatestvéreim. Nagyszerű tehenészetük van. – Hadaworth az északi határon van – emlékeztettem. – Az sem lenne egy rövid utazás. – De nincs óceán! – kiáltott fel Ada. – És Osfridben van. Arrafelé vademberek sincsenek. – Szóval inkább dolgoznál egy tehenészetben, mint hogy hozzámenj egy adoriai kalandorhoz? – El kellett ismernem, hogy Ada hozzáállása csakis az én malmomra hajtja a vizet. Csakhogy annyira meglepő volt az egész helyzet, hogy meg kellett kérdeznem: – Mégis hogy jött ez a lehetőség, hogy a Ragyogó Udvarban tanulj? – Lady Branson fia, John, együtt jár vele az egyetemre... Mármint Cedric úrfival. Lord John hallotta, amikor arról beszélt, hogy csinos lányokra van szüksége valami munkához, amivel az apja bízta meg. Lord John tudta, hogy elküldik az itteni alkalmazottakat, és megkérdezte az anyját, hogy van-e olyan lány, akinek nincs hova mennie. Amikor Lady Branson odajött hozzám... Hát, mit tehettem volna? Megfogtam Ada kezét. Bensőséges mozdulat volt, ilyesmi máskor szinte sosem történt meg. – Elmész Hadaworth-be – jelentettem ki. – Ezt fogod tenni. Ada eltátotta a száját, én pedig magam után vonszoltam a hálószobámba, ahol néhány cseléd épp a ruháimat válogatta szét. Elküldtem őket egy új feladattal, majd előhúztam egy topáz

fülbevalót az ékszeres dobozkámból. – Tessék! – nyomtam Ada kezébe a fülbevalót. – Add el! Többet is kapsz érte, mint amennyiből megfizethetsz egy hadaworth-i utat egy valamirevaló társaságnál. Azt hittem, hogy valami elrugaszkodott álma van, olyasmi, amit nem tudnék megfizetni. De igazán olcsón megúsztam. Ada szeme tágra nyílt. – Kisasszony... Nem... nem lehet. Nem fogadhatom el! – Dehogynem! – győzködtem. A szívem a torkomban dobogott. – Én... ööö... képtelen lennék elviselni, hogy így szenvedsz. Szeretném, ha a családoddal élnél, boldogságban. Megérdemled. Ami nem volt teljes mértékben hazugság... De a valódi motivációm aligha volt ilyen önzetlen. Ada megszorította a fülbevalót, és remény ült ki az arcára. – Annyira... Nem! Nem lehet! A szerződés. Köt a szerződés. Megtalálnak, és akkor... – Majd én elintézem. Emiatt ne aggódj! Kimentelek. Megtehetek ilyesmit. De hogy... ööö... biztosan minden simán menjen, jobb, ha indulsz. Most azonnal. Nemrég múlt dél. A legtöbb fuvaros hamarosan végez az utasok felvételével, és elindul északra. És ha ott leszel, el kell felejtened mindent, amit a Ragyogó Udvarról tudsz. Soha, egyetlen árva léleknek sem mondhatod el, hogy szerződést kötöttél velük. Ada szeme tágra nyílt. – Nem fogom, kisasszony. Nem fogom. Soha, egyetlen szót sem szólok. És már indulok is, csak előbb összepakolok. – Ne, ne tedd! Mármint, ne vigyél magaddal túl sok mindent! Csak a legszükségesebbeket. Még a végén úgy tűnik majd, hogy vissza sem akarsz jönni. Csinálj inkább úgy, mintha csak valami ügyet intéznél. Nem akartam, hogy bárki észrevegye az eltűnését, esetleg megállítsa őt és kérdezősködni kezdjen. Bölcs szavaim hallatán Ada bólintott. – Milyen igaza van, kisasszony! Hát persze! Egyébként is, ezeknek az árából új ruhákat is vehetek majd Hadaworth-ben. Úgy tett, ahogy tanácsoltam, és csupán pár ingóságát vette magához: egy váltás ruhát, egy családi medaliont és egy pakli

deanzieli kártyát. Amikor meglátta, hogy felvonom a szemöldökömet a kártyák láttán, elpirult. – Csak bolondozás, kisasszony! Viccből kártyát vetünk. Mindig is ezt csinálták az emberek. – Egészen addig, amíg az alanzieliek vallásában kulcsfontosságúvá nem vált – jelentettem ki. – A papok tűzzel irtják az ilyesmit. Nehogy elfogjanak eretnekségért! Ada szeme ismét elkerekedett. – De hát nem imádok démonokat! Sem fákat! Minden egyebet hátrahagyott. A ház népét annyira lefoglalta a költözés, hogy ránk sem pillantottak, miközben Ada szökésén ügyködtünk. Én magamhoz vettem a többi holmiját – nem maradt sok mindene, csupán néhány ruhája –, visszavittem őket a szobámba, és elrejtettem, majd feltűnés nélkül elköszöntem tőle. Meghökkentett, amikor könnyes szemmel gyorsan megölelt, ami kifejezetten illetlen volt tőle. – Köszönöm, kisasszony! – hálálkodott. – Köszönöm! Borzalmas sorstól menekített meg! És talán te is pont ugyanezt tetted értem, gondoltam. Az utasításaimat követve nyugodtan kisétált a főkapun, mintha csak elszalajtottam volna a piacra. Szerintem egyik őr sem vette észre, hogy elhagyta a házat. Láthatatlan volt, el sem tudtam képzelni, hogy valaha én is ilyen észrevétlenül járjakkeljek... legalábbis egyelőre. Amint Ada elment, visszatértem a kertbéli festményemhez, és minden erőmmel igyekeztem úgy tenni, mintha a szokásos tevékenységeimmel múlatnám az időt, miközben a ház népe dolgozik. Amikor csak tudtam, megemlítettem valamelyik szolgálónak, hogy Adának új munkahelye lett, és milyen csodás, hogy valaki elintézte ezt neki. Mindenki tudta, hogy jött hozzá korábban valaki, de senki sem tudta, hogy pontosan milyen lehetőséget ajánlottak neki. Rengeteg cselédünk munkába állt már valahol máshol, úgyhogy Ada eltűnése nem váltott ki nagy visszhangot. Beesteledett, és hírt kaptam arról, hogy a nagymamám és Lady Branson ottmaradt vacsorára annál az ismerősnél, akit épp meglátogattak. Ennél nagyobb szerencsém nem is lehetett volna, bár egy pillanatra eltűnődtem, amikor rájöttem, hogy talán soha többé nem látom viszont a nagyit. Aznap reggel elég csúnya

dolgokat mondtunk egymásnak, de ettől még ugyanúgy szerettem őt... és ő is engem. Minden, amit ebben a Lionelügyben tett, csakis az én javamat szolgálta, és tudtam, hogy hatalmas botrány kerekedik majd belőle, ha kiderül, hogy az egész meghiúsul. Most már nem adhatod fel, biztattam magamat. Mély levegőt vettem, és nyugalmat erőltettem magamra. A nagyi majd megoldja. És úgyis Lady Bransonnal és a lányával fog élni, ha már elült a botrány. Sokkal boldogabb lesz, mint Lady Dorothy szigorú felügyelete alatt. Még ha el is távolodunk egymástól, könnyedén megeshet, hogy valamikor a távoli jövőben ismét egymásba botlunk. De mennyire fog aggódni miattam szegény! Reméltem, hogy ha... nem is, amikor ismét találkozunk, megérti, miért teszem azt, amit. Nem házasodhattam egy csillogó élet reményében, ha közben el kellett adnom érte a telkemet. Vacsora után fejfájásra panaszkodtam, és visszavonultam a szobámba. Ez volt az egyetlen ürügyem arra, hogy egyedül maradhassak, és még ez is nehézkesen jött össze. Amint sikerült elhessegetnem az odaadó komornáimat, levettem a vacsorához viselt gyönyörű selyemruhát, és felvettem Ada egyszerű vászonöltözékét – be kell vallanom, hogy okozott némi gondot ez a művelet. Általában a szolgálók segítségével öltözködtem, és nem szoktam hozzá, hogy én magam gomboljam a ruhámat. Ada öltözéke sötétkék volt, és dísztelen. A fehér alsóruha szintén a lehető legegyszerűbb darabnak bizonyult. Eddig fel sem figyeltem rá, hogy milyen egyszerű ruhákat viselnek a komornáim. De így legalább könnyedén elrejtőzhettem, és ebben segítségemre volt a vállamra kanyarított szürke, kámzsás köpeny is. Ada többi ruhadarabját egy kis zsákba pakoltam, majd lesiettem a szolgálók ilyen kései órán ritkán használt, keskeny lépcsősorán. Miután megbizonyosodtam róla, hogy tiszta a levegő, kiosontam az egyik hátsó ajtón. Az istállóknál lyukadtam ki, amiket most sötétbe vontak az alkony árnyai. A szolgálók serényen dolgoztak, hogy mindent rendbe tegyenek éjszakára, így senki sem vette észre, hogy átlopakodtam az udvaron. Ez volt a szökés legveszélyesebb része, ugyanis ha valaki alaposabban szemügyre vesz, akkor az

egész tervem kútba eshet. Át kellett vágnom az udvaron, hogy eljussak az istállókhoz közeli hátsó kapuhoz. A tavaszi levegő igencsak lehűlt, így nem én voltam az egyetlen, aki a fejére húzta a csuklyát. Reménykedtem, hogy senki sem néz majd az arcomra útközben. A hátsó kaput őrző lovászinas fafaragással foglalatoskodott, és inkább azt figyelte, ki akar bejönni, a kifelé igyekvők nemigen érdekelték. Ha fel is figyelt rám, csupán az egyik, munkáját végző szolgálólány hátát láthatta. Amint kijutottam, sietve megkerültem a házunkat, hogy elvegyüljek a főutcán nyüzsgő embertömegben. Bár kisebb volt a forgalom, mint korábban, még így is sok ló és gyalogos volt odakint, akiknek léptei visszhangot vertek a macskaköves utcán. A többség nem figyelt fel rám. Már nem nemeshölgy voltam, csupán egy komorna. Az egyik sarkon Uros egyik papja állt, és az alanzieli eretnekek ellen prédikált. Vádló mozdulattal rám mutatott, az ujja majdnem hozzáért az orrom hegyéhez. – Nem bálványoznád a napot és a holdat, ugye, leányom? Tekintete fanatikusan, lázasan csillant, és úgy megdöbbentem, hogy földbe gyökerezett a lábam. – Te ott! Megállni! Elakadt a lélegzetem, amikor megpillantottam a felém igyekvő őröket. Hiszen alig értem át az utca túloldalára! Hogy találhattak rám máris? De nem engem üldöztek. Megragadták a papot, az egyikük lefogta a magát ide-oda dobáló férfit, a másik pedig megkötözte a csuklóját. — Hogy merészeltek akár egy ujjal is hozzáérni Uros egyik kiválasztottjához?! – üvöltötte a pap. Az egyik őr felhorkantott. – Dehogy vagy te Uros hű szolgája! Pár éjszaka a börtönben, és meglátjuk, milyen erős a hited. Magával rángatta a rikoltozó papot, a társa pedig hozzám fordult. Gyorsan lehajtottam a fejemet, és félénknek tettettem magam, hogy ne lássa az arcomat. – Jól van? Bántotta önt? – Jól vagyok. Köszönöm. Uram. Undorodva a fejét rázta.

– Mivé válik ez a világ így, hogy eretnekek járják az utcákat? Jobb, ha minél előbb visszatér a gazdája házába, még mielőtt rendesen besötétedik. Bólintottam, majd gyorsan továbbálltam. Veszélyes vallási hangulat uralkodott Osfridben. A radikális vándorló papok ugyan azt állították, hogy Urost szolgálják, ám az, ahogyan a hitet gyakorolták, pont ugyanannyira szembement az egyházi szokásokkal, mint az alanzieliek és az ő bukott angyalaik. Az ortodox papok és tisztségviselők már nem voltak olyan elnézőek, mint egykor, és nem kellett sok ahhoz, hogy gyanússá váljon az ember. Megkönnyebbültem, amikor végre odaértem a Ragyogó Udvar fogatához. Kétsaroknyira állt a házunktól, pont úgy, ahogyan Cedric Adának megígérte. Fekete volt, fényes és csillogó, és a Ragyogó Udvar jelképe díszítette: egy aranylánc alkotta kör, amelynek szemei között aprócska ékkövek pompáztak. A fogat maga nem volt nagy, közel sem volt akkora, mint amilyenben én vagy a nagymamám szoktunk utazni, de nyilván lenyűgözőnek tűnhetett egy olyan lány számára, aki még nem tapasztalt jobbat. A fogat elejéhez sétáltam, ahol a négy fehér lovat irányító kocsis várakozott. Odaköszöntem neki, épp elég hangosan ahhoz, hogy felfigyeljen rám az utca zajában, de remélhetőleg nem elég hangosan ahhoz, hogy magamra vonjam valaki figyelmét a túloldalon álló hatalmas házból. – Üdv! – kiáltottam. – Értem jött. Adelaide vagyok. Ezt még akkor döntöttem el, amikor kifőztem a tervet. Eltüntettem Adát, és megígértettem vele, hogy soha, senkinek nem szól egy szót sem, a Ragyogó Udvarban mégis úgy tudják majd, hogy megérkezett hozzájuk a lány, akire vártak. De csak nem hívhattam magam Adának! Úgy éreztem, ellopom a komornám személyazonosságát, a saját nevemet viszont nem használhattam. Így hát azt a gyönyörű nevet viseltem, amelyet Ada születésekor kapott, ám csak nagy nehezen tudott kibetűzni. Úgy éreztem, megérdemlem a nevet, csakúgy, mint a komornámat annyira megrémítő lehetőséget. A kocsis bólintott. – Akkor hát ugorjon be! Jasper urat és Cedric úrfit útközben vesszük fel.

Cedric úrfi. Bármennyire is tetszett nekem Cedric, az, hogy most újra látom, akár hatalmas problémát is okozhatott volna az én csodás tervemben... De ezt a problémát elhessegettem. Egyelőre más gondjaim akadtak. – Ugorjak be? – tettem csípőre a kezemet. – Nem száll le, hogy kinyissa nekem az ajtót? A férfi horkantva felnevetett. – Nicsak! Máris úgy viselkedik, mint egy hölgy! Magácska még nem „ékkő”, aranyom! Na, szálljon be, még két helyen meg kell állnunk, és az egyik a sirminicai negyedben van. Ott aztán biztos nem akar tovább időzni annál, amennyit muszáj. Azok a sirminicaiak még a szemét is kilopják, ha nincs résen! Megszenvedtem a fogat kilincsével, de végül sikerült rájönnöm, hogyan működik. A legkevésbé sem kecsesen szálltam be: félig léptem, félig beestem a kocsiba, hiszen most nem volt sem lépcső, sem szolgáló által tartott párna, hogy segítsen. Odabent szinte sötét volt, csupán a homályos ablaküvegen beszűrődő fény világította meg a hintó belsejét. Amint hozzászokott a szemem a fényviszonyokhoz, észrevettem, hogy a párnázott ülés burgundi vörös bársonyhuzata csupán közepes minőségű. A kocsist nem érdekelte, hogy kényelmesen elhelyezkedteme, a lovak közé csapott, én pedig előreestem. A falban kapaszkodtam meg, és a sötétített üvegen kibámulva figyeltem, ahogyan az otthonom fényei egyre távolabb és távolabb kerülnek tőlem. Visszafojtott lélegzettel meredtem az egyre kisebbé váló házra, és azt vártam, hogy bármelyik pillanatban kironthat egy csapat cseléd, akik a fogatot körbevéve követelik majd, hogy a kocsis álljon meg és engedjen ki. De senki sem bukkant fel. A ház népe rendületlenül folytatta esti teendői ellátását, és az épület hamarosan a sötétségbe veszett. Vagy talán én voltam az, aki elveszett az árnyak között. Lehet, hogy hamarosan elfelejtenek, és akiket egykor ismertem, sem az arcomat, sem a hangomat nem fogják tudni felidézni. Ez a gondolat jobban elszomorított, mint vártam, úgyhogy inkább ismét a tervemre összpontosítottam. Feltéve, hogy senki sem nézi meg, elmúlt-e már a fejfájásom,

csak holnap reggel fedezik majd fel az eltűnésemet, addigra pedig remélhetőleg már messze járok. Persze, ehhez az is kell, hogy Ada ne gondolja meg magát, és ne térjen vissza – már ha egyáltalán elhagyta a várost. Ha minden a megfelelő mederben haladt, ahogyan kell, már észak felé tartott az egyik utazási társasággal. Rengeteg kétséges pont akadt a tervemben, rengeteg minden félresikerülhetett. A fogat imbolyogva szelte át a várost, és olyan helyekre vitt, ahol azelőtt még sosem jártam. Nagyon kíváncsi voltam, de egyre sötétebb lett, és én egyre kevesebbet láttam az utcákat megvilágító gázlámpák fényében. A kocsi végül megállt, és beszélgetés fojtott hangjait hallottam. Néhány pillanattal később kinyílt az ajtó, és egy korombeli lány jelent meg az ajtónyílásban, akinek lángvörös haja még az alkonyi félhomályban is szemet szúrt. Végigmért, majd hozzám hasonlóan lépcső nélkül bemászott. Csakhogy ő sokkal ügyesebben csinálta, mint én. Becsukta maga mögött az ajtót, és a fogat rázkódva megindult. Néma csendben ültünk és egymást fürkésztük, miközben végigzötyögtünk a macskaköves utakon. A kinti lámpák fénye jött és ment, villogó árnyjátékkal díszítve a hintó belsejét. Amikor épp bevilágított a fény, láttam, hogy a másik lány ruhája még az enyémnél is szegényesebb, helyenként már-már rongyos. A lány végül megszólalt, és hangjából enyhén kihallatszott munkásosztálybeli akcentusa: – Hogy csináltad meg ilyenre a hajad? Hogy pont úgy álljanak a loknik? Nem erre a kérdésre számítottam. Olyan udvariatlannak tűnt, ám aztán rádöbbentem, hogy azt hiszi, ugyanabból a társadalmi rétegből származunk. – Magától ilyen – válaszoltam. A lány türelmetlenül biccentett. – Persze, nyilván. Én is látom, de olyan tökéletesen vannak igazítva a loknijaid... Én is próbáltam már, hogy úgy nézzek ki, mint a nemes kisasszonyok, tudod. De szerintem egy fél cselédsereg kell hozzá. Már majdnem kicsúszott a számon, hogy tényleg egy fél cselédsereg segített, ám végül inkább nem szóltam. Azt hittem,

milyen eszes vagyok, hogy felvettem Ada ruháját, de a reggeli csodás frizurámmal indultam útnak, amelyet a szolgálók segítettek begöndöríteni és a legújabb divat szerint rögzíteni, hogy hullámokban omoljon le a vállamra. Feszülten rámosolyogtam az útitársamra. – Valaki segített – feleltem. Végiggondoltam Ada élettörténetét, és próbáltam a helyébe képzelni magam. – Tekintve, hogy ez ilyen... ööö... különleges alkalom. Egy nemeshölgynél dolgoztam, úgyhogy vannak barátnőim, akik nagyon jól értenek az ilyesmihez. – Egy nemeshölgynél? Micsoda szerencse! Én ugyan ott nem hagynám azt az állást! De így már értem, miért beszélsz olyan előkelően. .. Biztosan sokkal könnyebb dolgod lesz, mint nekünk, többieknek. Úgy tűnt, sikerült lenyűgöznöm a lányt... és egy kicsit féltékennyé is tennem. – Nem mintha verseny lenne – jegyeztem meg gyorsan. A lámpafény egy villanásnyira ismét megvilágította a kocsi belsejét, és megpillantottam a lány savanyú ábrázatát. – Jaj, dehogynem! Az alapján kínálnak fel minket, hogy hogyan teljesítünk és mennyire tudnak kikupálni. Én valami bankár felesége leszek. Vagy politikusé. Földműveshez nem megyek hozzá. – Elhallgatott, és átgondolta, amit mondott. – Na, jó, ha valami mocskosul gazdag ültetvényes, és irányíthatom a szolgákat meg az egész háztartást, akkor legyen! De hogy egy egyszerű paraszt felesége legyek? Söprögessek meg sajtot csináljak? Még mit nem! Na, nem mintha valami egyszerű földtúró megengedhetne minket magának. Anyám azt hallotta az egyik barátnőjétől, hogy a Ragyogó Udvar négyszáz aranydollárt kapott az egyik lányért. El tudsz egyáltalán képzelni annyi pénzt? Homályosan rémlett, hogy Cedric azt mondta, a kérők „ajánlatot tesznek” a lányoknak. A szerződésben pedig az állt, hogy a Ragyogó Udvar ügynökei jutalékot kapnak a lányokért fizetett házasságkötési díjból. Cedric nagyon szépen fogalmazott azzal kapcsolatban, hogy az új nemesség micsoda szolgálatot tesz az Új világnak, de ez az üzlet egyértelműen nagy nyereséget jelentett a Thorn családnak.

A másik lány furán nézett rám, a válaszomat várta. – Ne haragudj... bocsáss meg, hogy ilyen szétszórt vagyok. Ez az egész kicsit az utolsó pillanatban jött – magyarázkodtam. – A család, akiknél dolgoztam, elbocsátotta a személyzetet, és amikor Cedric lá... amikor Cedric úrfi lányokat keresett, valaki engem ajánlott. – Ó, szóval te hozzá tartozol? Arról is hallottam ám – jelentette ki az útitársnőm. – Ezelőtt még sosem szervezett be egyetlen lányt sem. Az apja az egyik legügyesebb a szakmában, és Cedric úrfi ország-világ előtt kijelentette, hogy ő is van éppolyan jó, úgyhogy az apja hagyta, hadd vigyen az Udvarba pár lányt ő. Jó nagy családi botrány kerekedett belőle. – Milyen sokat tudsz! – jegyeztem meg, ugyanis a lány jóval több információval rendelkezett, mint Ada. – Én vittem ki nekik a mosott ruhát – magyarázta a lány. – Anyám mosónő, én pedig segítettem neki. De ennél többet nem tettem. – Feltartotta a kezét, és alaposan szemügyre vette, de én nem igazán tudtam megnézni. – Nem mosónőnek születtem. Soha többet nem vagyok hajlandó más nyavalyás gönceit sikálni. Sütött róla a nagyravágyás. Nem tudtam, vajon az ilyesmi előnyömre válik-e vagy sem, de a legjobb megoldás mindig az, ha az ember barátságos másokkal. – Adelaide vagyok – mutatkoztam be kedvesen. – Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk, Miss...? A lány habozott, mintha csak azon gondolkozna, vajon megérdemlem-e ezt az információt. — Wright. Tamsin Wright. A kocsi lelassított, ugyanis megérkeztünk a következő megállóhoz. Egyikünk sem szólt semmit, miközben vártuk, ki száll be mellénk harmadiknak. Amikor kinyílt az ajtó, és megjelent előttünk az odakint várakozó lány, Tamsinnek elakadt a lélegzete. Először azt hittem, hogy a rossz fényviszonyok miatt olyan a lány külseje, de aztán rájöttem, hogy természetesen sötétebb árnyalatú a bőre. Szinte már karamellszínű volt. Eszembe jutott, hogy a kocsis említette, a sirminicai negyed közelében is felveszünk valakit. Az volt a főváros egyik legszegényebb negyede, és csupán néhány koszos, romos épületet láttam a távolban, hallomásból tudtam, hogy tele volt

sirminicai menekültekkel, akiknek az országát az elmúlt években polgárháború dúlta fel. Egykor nagy nemzetnek számítottak, a királyi család még be is házasodott a miénkbe. Azonban a lázadók nemrégiben puccsot hajtottak végre a király ellen, és most senki sem merészkedett arrafelé, hiszen háborús övezetnek számított. A kocsi ajtaja mellett várakozó, makulátlan bőrű, csodás fekete hajú lányról lerítt, hogy ő is onnan menekült ide. Azt is meg kellett hagyni, hogy elképesztően, lélegzetelállítóan gyönyörű volt. A kocsis leugrott a bakról, hogy odaintse, és bizalmatlanul pillantott rá, amikor a lány közelebb lépett. A lány méltóságteljesen beszállt, majd miután megnézett bennünket magának, úgy döntött, mellém telepszik le. A ruhája még Tamsinénél is rosszabb állapotban volt, de a vállára kanyarított, gyönyörűen hímzett stóla igazi mestermunka volt. A kocsis mormogását felidézve azon gondolkodtam, vajon a férfi azért szállt-e le, hogy megbizonyosodjon róla, a lány nem akar bennünket kirabolni. Amikor továbbra is a nyitott ajtónál várakozott, rájöttem, hogy még nem végeztünk. Hamarosan két férfihang ütötte meg a fülemet – és az egyik bizony nagyon ismerősen csengett. – ...elég csinos, végül is, de fogalmad sincs róla, milyen nehéz lesz eladni egy sirminicait. – Ugyan már, odaát mit számít ez? – Én jobban tudom nálad, hogy mi van „odaát” – jött a csípős válasz. – Ne is számíts jutalékra! – Nem is... A két férfi a fogathoz érve hirtelen elhallgatott. Az egyikük egy idősebb, a negyvenes éveit taposó férfi volt, akinek csupán leheletnyi ezüst csíkozta barna haját. Volt benne valami igazán megnyerő, és hasonlított eléggé Cedric Thornra ahhoz, hogy rájöjjek, ez bizony az apja, Jasper. A másik férfi természetesen maga Cedric Thorn volt. Kiszáradt a szám, amikor egymásba fonódott a pillantásunk. Hiába dorgálta meg épp az apja, Cedric olyan könnyedén lépett oda a kocsihoz, mintha mi sem történt volna. Most viszont kővé dermedt, méghozzá olyan hirtelen, hogy majdnem orra bukott a saját lábában. Úgy meredt rám, mint aki szellemet lát.

Szólásra nyitotta a száját, majd gyorsan be is csukta, mint aki nem biztos benne, mi fog kibukni rajta. Jasper arcán széles mosoly terült el, amikor meglátta Tamsint – szemmel láthatóan észre sem vette a Cedric és köztem lejátszódó jelenetet. – Milyen csodás, hogy újra látom, kedvesem! – örvendezett. – Remélem, minden simán zajlott eddig. Tamsin eddigi számító és óvatos arckifejezése köddé vált, és a lány visszamosolygott a férfira. – Minden csodásan ment, Thorn úr! A kocsi gyönyörű, és már össze is barátkoztam valakivel. A férfi rám pillantott, így kénytelen voltam elszakítani a pillantásomat Cedric igéző szemétől. Láttam, hogy én legalább tetszem Jaspernek. – Nyilván a mi másik kedves útitársnőnk. Ada, igaz? – Jasper kinyújtotta a kezét, és jó néhány kínos másodperc eltelte után rádöbbentem, hogy azt várja, megrázzam. Így is tettem, és reméltem, hogy nem látja, mennyire különös számomra ez a mozdulat. – Biztos vagyok benne, hogy rengeteg kérője lesz Adoriában. Megnedvesítettem az ajkamat, ugyanis nehezemre esett megszólalni. – K-köszönöm, uram. És kérem, hívjon Adelaide-nek! Úgy tűnt, ez a megjegyzés kizökkentette Cedricet a döbbenetéből. – Ó, tehát most már ezt a nevet használod? – Csak jobb így – jegyeztem meg csípősen –, nem igaz? Amikor Cedric nem felelt, Jasper noszogatni kezdte: – Gyerünk már! Indulnunk kell! Cedric egy pillanatra még rajtam felejtette a tekintetét, és úgy éreztem, mintha mindketten pengeélen táncolnánk. Az ő kezében volt a döntés, mindkettőnk sorsát tekintve. – Igaz – felelte végül. – Menjünk! Először Jasper szállt be, leült Tamsin mellé, és elfoglalta az ülés nagy részét azon az oldalon. A sirminicai lány engedelmesen odébb húzódott, hogy helyet csináljon Cedricnek. Észrevettem a célzást, így követtem a példáját. Cedric némi tétovázás után mellettem foglalt helyet. Még így is nagyon közel voltunk

egymáshoz, összeért a kezünk és a lábunk. A nagymamám teljesen kikelt volna magából ennek láttán. Cedric szinte meg sem moccant, éreztem, hogy pontosan ugyanúgy megfeszülnek az izmai, mint nekem, ugyanis egyikünknek sem volt könnyű megbirkózni a kialakult helyzettel. Ezután leginkább Jasper és Tamsin beszélgetését hallgattuk. Az kiderült, hogy a sirminicai lányt Mirának hívják, de ő sem szólt többet, mint Cedric és én. Egyszer megemlítettem, milyen gyönyörű a stólája, mire ő összehúzta magán az anyagot. – Az édesanyámé volt – mondta halkan, erős sirminicai akcentussal. Megértettem a hangjában csendülő szomorúságot, fel is kavarta bennem a teljesen sosem múló fájdalmat. Bár semmi mást nem tudtam róla, azonnal sorsközösséget éreztem vele, és nem faggattam tovább. A fogat nagyjából húsz perc múlva megállt, és Jasper elégedetten felpillantott. – Végre! Elértük a kaput. Ha végre kijutunk a városból, normális tempóban fogunk haladni. – Ingerült hangokat hallottunk a kocsi eleje felől, és minél tovább álltunk, Jasper annál idegesebb lett. Kinyitotta az ajtót, és kihajolva odakiáltott a kocsisnak: – Mi tart ennyi ideig? A kocsis az ajtóhoz sietett, szorosan a nyomában két őr loholt. – Elnézést, Thorn úr! Mindenkit ellenőriznek. Valami lányt keresnek. – Nem valami lányt! – javította ki durván az egyik őr. – Egy fiatal nemeshölgyet. Tizenhét éves. Grófnő. Elállt a lélegzetem. – Kik ezek a lányok? – követelt választ a másik őr a kocsiba pillantva. Jasper megnyugodott. – Abban biztos lehet, hogy nem grófnők! A Ragyogó Udvarba igyekszünk. Ezek egyszerű lányok, Adoriába visszük majd őket. Az őr gyanakvóan, egyesével végigmért bennünket. Ismét azt kívántam, bár kezdtem volna valamit a frizurámmal. – Hogy néz ki ez a lány, akit keresnek? – érdeklődött Jasper. – Barna haja van és kék szeme – válaszolta az egyik őr, akinek a tekintete egy icipicit tovább időzött rajtam. – Olyasmi

korú, mint ezek itt. Az este folyamán szökött meg. Jutalom is jár a megtalálónak. Már-már felháborodtam, hiszen jobb szerettem arany barnaként gondolni a hajszínemre. De szerencsére elég általános volt ez a leírás ahhoz, hogy a városban élő lányok felére legalább igaz legyen. Minél pontatlanabb, annál jobb. – Hát, nálunk egy sirminicai, egy mosónő meg egy komorna van – magyarázta Jasper. – Ha elég nagy a jutalom, akkor megpróbálhatja az egyiket grófnőként bemutatni, csak nyugodtan, de higgye el, láttuk, honnan jöttek. Legkevésbé sem előkelő környezetből... Bár... Cedric, te nem valami nemesi családnál voltál ma? Nem onnan hoztad Adelaide-et? Hallottál valamit? Az elsőként megszólaló őr Cedricre pillantott. – Hol járt, uram? Cedric egész idő alatt maga elé meredt, talán abban reménykedett, hogy ha nem néz a szemükbe, akkor észrevétlen maradhat. – Uram? – noszogatta az őr. A világ mintha lelassult volna, és jó néhány másodpercig semmi mást nem hallottam, csupán a saját szívem zakatolását. Ismét eszembe jutott az a bizonyos pengeél, csakhogy most úgy tűnt, kicsúszik a lábam alól. Cedricnek csak egy szavába kerül, és visszacibálnak a nagymamámhoz és Lionelhez. Márpedig abban nem kételkedtem, hogy Cedricnek van annyi esze, hogy tisztára mossa magát. Ki tudja, talán most úgy gondolja, hogy könnyebb lesz ezt a jutalmat bezsebelni, mint jutalékot szerezni Adoriából. Cedric mély lélegzetet vett, és mintha csak maszkot húzott volna az arcára, ismét a korábbi gőgös aranyifjúvá vált. – Lord John Bransonnál jártam – válaszolta. Felém biccentve folytatta: – Amikor összeszedtem, valami nemeshölgy ruháit javította épp. Az számít? – Ez legkevésbé sem tréfa tárgya! – csattant fel az őr. De láttam, hogy már kezdte elveszíteni irántunk az érdeklődését, és indult volna tovább. Valószínűleg rengeteg utazó volt, aki szerette volna még a kijárási tilalom előtt elhagyni a várost, és nem akartak egyetlen jelentéktelen fogat miatt itt ragadni. Egy szökött grófnő bujkálna valahol, nem pedig

közismert üzletemberekkel ücsörögne. – Mehetnek! – intett a másik őr. – Köszönjük a türelmüket! Cedric még mindig jófiúnak akart tűnni, így elmosolyodott. – Semmi gond. Remélem, megtalálják! Az ajtó becsukódott, és a fogat mozgásba lendült. Most, hogy kijutottunk a városból, végre tisztességes tempóban haladhattunk. Kifújtam a bent rekedt levegőt, feszültségem elszállt, és hátradőltem az ülésben. Csupán egyetlen röpke pillanatra mertem Cedricre nézni, ám mind az arckifejezése, mind pedig az indíttatása kifürkészhetetlen maradt számomra. Egyedül abban reménykedhettem, hogy talán végre szabad leszek.

4. fejezet EGÉSZ ÉJSZAKA ÚTON VOLTUNK, hol bóbiskoltam, hol felriadtam. Fizikailag elfáradtam, de túlságosan zaklatott voltam, attól rettegtem, hogy bármelyik percben lódobogást és dühödt kiáltozást hallhatok hátulról. Csakhogy az éjszaka teljesen eseménytelenül telt, és az ide-oda zötykölődő fogat, ha valódi álomba nem is, de legalább nyugodt bágyadtságba ringatott. Akkor ébredtem csak fel teljesen, amikor Jasper így szólt: – Á, végre megérkeztünk! A kocsi addig egyenletes mozgása most lelassult, én pedig felemeltem a fejemet, és döbbenten vettem észre, hogy egészen addig szégyenszemre Cedric vállán nyugtattam. Vetiver{1 } illatú volt a kölnije. Az útitársnőim reakciói vegyesnek bizonyultak. Tamsin tettre készen figyelt, alig várta, hogy belevethesse magát az előtte álló kalandba, és végre kezébe vehesse a saját sorsát. Mira inkább nyugtalannak tűnt, lerítt az arcáról, hogy túl sokat tapasztalt már ő ahhoz, hogy első benyomások alapján ítéljen meg bármit is. Jasper mindannyiunkat kisegített a kocsiból, és amíg vártam, hogy rám kerüljön a sor, kissé pánikba estem, mert fogalmam

sem volt, mire számítsak. Előző nap mindent magam mögött hagytam egy olyan helyért, amit leginkább a saját fantáziálgatásaim, nem pedig tények alapján ismertem. Cedric elkábított az Adának szóló meséjével, de könnyen előfordulhatott, hogy egy sokkal rosszabb helyzetbe sodortam magam, mint amilyen a Lionel-féle árpával teli életem lett volna. Lehetségesnek tartottam, hogy csupa mocsok és veszély vár rám. Jasper megfogta a kezem, és életemben először megpillanthattam a Kék Tavasz kúriát. Azonnal megkönnyebbültem, mert az épület kívülről sem mocskosnak, sem veszélyesnek nem tűnt. A Kék Tavasz kúria a lápvidéken állt, és szerencsére egyetlen falu vagy egyéb település sem volt a közelben. Az engem keresők biztos, hogy nem fognak véletlenül erre vetődni. Az épület nem volt olyan nagy, mint a családom korábbi birtokain állok, ám ettől függetlenül réginek és lenyűgözőnek bizonyult. A felkelő nap épphogy átsütött a teteje felett, és megvilágította Tamsin és Mira ámult arcát. Egy feketébe öltözött, középkorú asszony várt bennünket az ajtónál. – Hát itt van végre az utolsó három lány is! Már attól féltem, nem jönnek el. – Akadt némi késés – magyarázta Jasper Mirára pillantva. – És pár meglepetés. – Biztos vagyok benne, hogy hamarosan beilleszkednek. – A nő komoly arckifejezéssel felénk fordult. – Masterson asszony vagyok. Én vezetem a háztartást, és én fogom intézni a mindennapi ügyeiket. Az etikett oktatásukról is én fogok gondoskodni, és elvárom, hogy kiválóan teljesítsenek. Egy szobánk maradt üresen, tökéletesen megfelel majd hármuknak. Rakják le a holmijukat, és együtt reggelizhetnek a többi lánnyal. Épp most ültek asztalhoz. Ezután megkérdezte Thornéktól, hogy kérnek-e reggelit, de szinte nem is hallottam, mit feleltek. Lefoglalt, hogy feldolgozzam, amit Masterson asszony a szoba megosztásáról mondott. Még soha, senkivel nem laktam egy szobában. Sőt, ha egészen pontosak akarunk lenni, soha senkivel nem kellett megosztanom egyik szobámat sem. Bármelyik házunkban is

laktunk éppen, mindig volt egy saját lakosztályom. Legfeljebb egy szobalány aludt az ajtóm előtt vagy a szobám melletti kis helyiségben, hogy azonnal ugorhasson, ha hívom. Cedric éles pillantást vetett rám, és elgondolkodtam, vajon kiült-e a döbbenet az arcomra. Gyorsan semleges arckifejezést öltöttem, és követtem Masterson asszonyt az épületbe. Egy csigalépcsőn vezetett fel bennünket, amelyről még nekem is el kellett ismernem, milyen elegáns. A ház falát élénk színű festmények díszítették – néhány a Thorn család tagjait ábrázolta, a többit pedig a dekoratív jellegük miatt akasztották ki. Néhányat felismertem, és már majdnem megálltam, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem az ismert festők műveit, amikor eszembe jutott, hogy nem maradhatok le. Masterson asszony egy tisztességesen berendezett szobába vezetett bennünket, amelynek csipkefüggönnyel díszített ablaka pont az udvarra nézett. Három karmoslábú ágy és hozzáillő öltözőasztalka állt odabent, de a helyiség nem tűnt elég nagynak ennyi bútorhoz, azt meg főleg nehezen tudtam elképzelni, hogy hárman osztozzunk rajta. Tamsin és Mira elkerekedett szeméből azt olvastam ki, hogy ők másképp gondolják. – Irtó nagy ez a szoba! – kiáltotta Tamsin. – Kérem, szalonképesen fejezze ki magát! – Masterson asszony kimért arckifejezése némiképp megenyhült, ahogy végignézett rajtunk. – Hamarosan hozzászoknak, és ha szerencsések és keményen tanulnak, férjezett asszonyként minden bizonnyal egymaguk használhatnak majd egy ekkora szobát az Új világban. Mira óvatosan végigfuttatta az ujjhegyét a virágmintás tapétán. – Még sosem láttam ehhez foghatót – vallotta be. Masterson asszony büszkén így felelt: – Szinte az összes szobánkban tapéta van. Igyekszünk megfelelő színvonalat biztosítani, megközelítőleg olyan jót, mint amilyet a fővárosban találnának. Most viszont leviszem önöket a többi lányhoz. Összeismerkedhetnek, amíg én beszélek Jasper úrral és a fiával. Kevéske holminkat a szobában hagyva követtük őt le a lépcsőn. Az épület többi folyosója ugyanúgy festett, mint az eddig

látottak, tele voltak régi portrékkal és elegáns vázákkal. Az ebédlő is gyönyörűnek bizonyult: csíkos tapéta és sötétzöld szőnyegek díszítették. Az asztalt cakkos szélű vászonterítő fedte, porcelánnal és ezüsttel terítettek. Tamsin igyekezett úgy tenni, mint akit nem nyűgöz le a látvány, de csúfos kudarcot vallott. Én azonnal az asztalnál ülő hét lányra fordítottam a figyelmemet, akik elhallgattak, amikor beléptünk az ebédlőbe. Nagyjából velünk egykorúnak tűntek, és mind igazán csinosak voltak. Hiába állították a Ragyogó Udvarnál, hogy olyan lányokat keresnek, akik képesek elsajátítani az elit viselkedési mintáit, egyértelmű volt, hogy a külsőnk hatalmas szerepet játszik az idekerülésünkben. – Hölgyeim – szólalt meg Masterson asszony –, ez itt Tamsin, Adelaide és Mirabel. Ők is csatlakoznak hozzánk. – Felénk fordulva hozzátette: – A többiek az elmúlt egy hét során érkeztek. Most, hogy már mind itt vannak, véglegesítjük az ütemtervet, és természetesen kezdünk valamit a ruhatárukkal. Jobban öltöznek majd, mint valaha, és megtanulják, hogyan nézzenek ki úgy, ahogyan a nemesek. – Elhallgatott, és végignézett rajtam. – Bár, az ön haja már így is csinos, Adelaide. Gyorsan leültetett bennünket, aztán már indult is, hogy találkozzon Jasperrel és Cedrickel. Egyre mélyült a csend, miközben mindenki vagy a másikat méregette, vagy folytatta az evést. Meglepően éhes voltam, és már vártam, hogy bejöjjön a cseléd, aki kiszolgál bennünket. Néhány perc múlva rádöbbentem, hogy senki sem jön, és kénytelen leszek magamat kiszolgálni. Megfogtam az egyik teáskannát, és életemben először teát öntöttem magamnak. A reggeli gyümölcsből és különféle péksüteményekből állt. Még a számító természetű Tamsin és a bizalmatlan Mira sem tudott ellenállni egy ilyen csodásan megrakott asztalnak, úgyhogy mindketten lelkesen szedtek maguknak. Vajon ettek már ilyesmit ezelőtt? Mindketten soványak voltak. Talán sosem ettek semmiből eleget. Szándékosan fügés-mandulás lepényt szedtem, olyasmit, amivel bajlódni kellett egy keveset. Azt hagyományosan úgy fogyasztották, hogy először kis, egyenlő darabokra vágták, és az

így lopott időt a társnőim tanulmányozására fordítottam. Az első, amit észrevettem, az volt, hogy ugyanolyan ruhát viseltek. Persze, más volt a színük és az anyaguk, de úgy sejtettem, hogy már mind átestek a Masterson asszony által említett ruhatárcserén. Mindegyik ruha csinos és némileg kihívó volt, nem úgy, mint az én praktikus, Adától örökölt öltözékem. Az enyémnek viszont legalább olyan jó volt az anyaga, mint az övéké. Mira és Tamsin rongyait nem lehetett egy lapon említeni a többiekével, bár úgy sejtettem, hogy a másik hét lány is hasonló állapotban érkezhetett, mint ők ketten. Az is feltűnt, hogy mintha már néhány nagyon alapvető illemszabályt a fejükbe vertek volna, és ezeket több-kevesebb sikerrel igyekeztek is alkalmazni. Lehet, hogy szépen öltözöttek és cicomázottak voltak, de mind munkások, kereskedők lányaiként születtek. Egy-két lány egészen jól boldogult a tízdarabos evőeszközkészlettel, de voltak, akik nem is próbálkoztak, és inkább a kezükkel tömték magukba az ételt. A többség szemmel láthatóan küszködött azzal, hogy épp melyik evőeszközt is használja, és nyilván igyekeztek felidézni, mit tanított nekik Masterson asszony eddigi rövid ittlétük alatt. Hirtelen észrevettem, hogy Tamsin is fügés-mandulás lepényt eszik. A többi lánytól eltérően, akik egyszerűen csak felemelték és beleharaptak, Tamsin tökéletesen felvágta a sajátját, ráadásul a megfelelő evőeszközökkel. Ekkor ráeszméltem, hogy az én tányéromat fixírozza, és minden egyes mozdulatomat tökéletesen lemásolja. – Szóval honnan is jöttél? – kérdezte az egyik lány merészen. – Mírikoszból? Viniziából? Ugye nem... Sirminicából? Teljesen egyértelmű volt, kiről beszél, úgyhogy minden szempár Mira felé fordult. Jó néhány másodpercbe beletelt, mire a lány felpillantott. Ügyesen vágta a citromos tekercsét, de nem a megfelelő kést és villát használta. Másoknak erről persze fogalmuk sem volt, és én aztán nem akartam felhívni rá a figyelmet. – A mennyei fény városában születtem, igen. Santa Luz. Sirminica legnagyobb, legősibb városa. A nevelőnőm mesélt róla, amikor történelmet tanított nekem. Évszázadokkal ezelőtt az ősi ruvanok alapították. Filozófusok és

királyok éltek ott egykoron, és messze földön híresek voltak a műemlékeik. Legalábbis korábban, mielőtt a forradalom végigperzselte az országot. Az egyik lány az asztal másik végéből leplezetlen gúnnyal meredt Mirára. – Esélytelen, hogy egy év alatt megszabadulj az akcentusodtól. – Mindentudó pillantást vetett egy-két társára, és így folytatta: – De biztos vagyok benne, hogy szolgálólányok is kellenek az Új világba. A padló súrolása közben nem kell sokat beszélni. Páran kuncogni kezdtek, mások pedig kellemetlenül érezték magukat ennek hallatán. – Clara! – figyelmeztette a lányt az egyik társunk. Óvatosan letettem a villámat és a késemet, úgy, hogy tökéletes X-et formázzanak, ugyanis így tett egy hölgy, ha félbehagyta az étkezést. Magabiztos pillantással az asztal másik felénél ülő lányra – Clarára – néztem, és megkérdeztem: – Ki sminkelt ki ma reggel? Az eddig a szomszédjára vigyorgó Clara döbbenten felém fordult, és kíváncsian szemügyre vett. – Én magam. Elégedetten bólintottam. – Nyilván. – Nyilván? – húzta fel a szemöldökét Clara. – Nos, az biztos, hogy nem Masterson asszony volt. A mellettem ülő lány habozva megszólalt: – Még csak nemrég kerültünk ide. A sminkelés még nem volt része a kurr... kurri... – A kurrikulumnak – segítettem ki a borzasztóan nehéz szóval küzdő lányt. Vetettem egy gyors pillantást Clarára, majd visszafordultam a lepényem felé. – Nyilvánvalóan nem. – Miért hajtogatod ezt? – csattant fel Clara. A feszültséget tovább növelendő ettem még egy falatot, mielőtt válaszoltam volna: – Mert Masterson asszony egészen biztosan nem mondta volna, hogy így sminkeld ki magad. Osfróban már nem divatos a vörös ajak. Az összes nemeshölgy korallszínt és sötét rózsaszínt használ. És rossz helyre kented fel a pirosítót is, magasabban van

a helye, az arccsonton. – Legalábbis így hallottam. Természetesen, sosem kellett saját magamat kisminkelnem. – Azzal, hogy oda kented, ahova, úgy nézel ki, mintha mumpszos lennél. És bár nagyon egyenletesen használtad a szemfestéket, mindenki tudja, hogy ha tökéletesen akarsz kinézni, akkor el kell kenned egy kicsit. Ha nem így teszel, úgy fogsz kinézni, mintha mélyen ülő, apró szemed lenne. És minden, minden, amit eddig magadra kentél, túlságosan sötét. A kevesebb néha több. Azzal, ahogyan most kisminkelted magad... hogy is fogalmazzak... Leginkább egy kétes erkölcsű hölgyhöz hasonlítasz. A lány arcán két piros folt jelent meg, amitől még rosszabbul festett a helytelenül felkent pirosító. – Hogy mihez? – Egy prostituálthoz. Ez a szajha szinonimája, ha esetleg nem ismernéd – magyaráztam olyan formális hangnemet megütve, mint amivel a nevelőnőm tanította nekem a ruvan nyelvtant. – Ez egy olyan személy, aki a testét... – Tudom, mit jelent! – hördült fel a lány, és még jobban elvörösödött. – De ha ez vigasztal, kifejezetten exkluzív szajhának tűnsz – tettem hozzá. – Olyannak, aki az egyik drágább bordélyházban dolgozik. Ahol a lányok táncolnak és énekelnek is. Nem olyannak, akik a kikötőben ténferegnek. Azoknak a szerencsétleneknek nincs normális sminkjük, azzal kell dolgozniuk, amit találnak. Örülj neki, hogy nem süllyedtél olyan mélyre! – Elhallgattam. – Ó! Egyébként rossz villát használsz. A lány tátott szájjal meredt rám, úgyhogy felkészültem arra, hogy visszavág. Nem is érdemeltem mást, de ő aztán valóban kiérdemelte azt, hogy lenézzem. Bár nem ismertem Mirát olyan jól, volt benne valami, amitől nagyon együtt éreztem vele – az, hogy büszkeséggel palástolta a szomorúságát. Clara olyasvalakinek tűnt, aki folyamatosan belerúg másokba. Ismertem a fajtáját. Úgy tűnt, nem csak a felsőbb körökben vannak ilyen emberek, és szemernyi megbánást sem éreztem amiatt, hogy így megszégyenítettem. Ám ekkor Clara – és az asztalnál mindenki más is – mögém pillantott. Összerándult a gyomrom, meghűlt az ereimben a vér, és amikor lassan hátrafordultam, a legkevésbé sem meglepő

módon Masterson asszonnyal és Thornékkal találtam szembe magam, akik az ebédlő bejáratánál álltak. Nem tudhattam, pontosan mennyit hallottak, de az arcukra kiülő döbbenet alapján úgy sejtettem, épp eleget. Senki sem tett egyetlen megjegyzést sem, miközben Cedric és Jasper csatlakozott hozzánk az asztalnál. Ami azt illeti, senki egyetlen szót sem szólt az étkezés hátralévő részében. Legszívesebben összehúztam volna magam a székben, de aztán eszembe jutott, hogy egy nemeshölgy mindig kihúzza magát ültében. Eddig is feszült volt a hangulat, de most már a vállamon is éreztem a nyomást. Bántam, hogy befaltam a lepényt, mert így nem volt mivel lefoglalnom magam, és nem is bámulhattam a tányéromat. Öntöttem magamnak még egy csésze teát, és egészen addig azt kavargattam, amíg Thornék fel nem álltak és Masterson asszony vissza nem küldött bennünket a szobánkba. Én voltam az egyik legelső, aki kirontott a helyiségből, abban a reményben, hogy sikerül elkerülnöm Masterson asszony tekintetét, és végül elfelejtkezik az egész jelenetről. Nyilván volt nagyobb baja is ennél. A többi lány a csigalépcső felé igyekezett, ám amikor én is így akartam tenni, hirtelen megakadt a szemem a folyosó másik végét díszítő színfolton. Mindenki a dolgára igyekezett, így senkit sem érdekelt, hogy én merre megyek. A széles folyosó másik végéből nyílt a szalon, amelynek az ajtaja mellett egy lenyűgöző festmény függött. Ahogy közelebb értem, felismertem a festőt. Florencio. Az osfrói Nemzeti Galériában is ki volt állítva az egyik műve, és számtalan alkalommal megcsodáltam már. Florencio sirminicai festőművész volt, akit hazájában a tájképeiért tartottak nagyra, és kissé meglepett, hogy egy ilyen vidéki kúriában találom az egyik műalkotását. Alaposabban szemügyre véve úgy sejtettem, hogy az egyik korai munkájáról van szó. Bizonyos ecsetvonások nem voltak még olyan tökéletesek, mint a galériában kiállított portréján. Így is remekműnek számított, ám ezek az apró tökéletlenségek megmagyarázták, hogyan köthetett ki pont itt a festmény. Egy darabig még nézegettem a képet, próbáltam megfejteni egyes ecsetvonások mikéntjét, majd végül megfordultam, és a lépcső felé vettem az irányt. Döbbenten láttam, hogy Jasper és

Cedric épp felém tart a folyosón. Annyira elmélyültek a beszélgetésben, hogy még egyikük sem vett észre. Gyorsan beléptem az egyik forduló mögé, és behúzódtam a szalon bejárata melletti, a főfolyosóról nem látszódó kis zugba. – ...hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – mondta Jasper. – Két lehetőséged is volt. Kettő, és mindkettőt elbaltáztad. – Azért egy kicsit túlzásba esel, nem? – kérdezte Cedric. Könnyed hangnemet ütött meg és kissé tömören fogalmazott, de szavaiból kiérződött a feszültség. – Hallottad, hogy beszél az a lány? – fakadt ki Jasper. – Förtelmes! – Én nem így fogalmaznék. Igazából kifejezetten udvarias volt. Nem beszélt illetlenül. – Cedric tétovázott, majd hozzátette: – Ráadásul nyelvtanilag és kiejtés tekintetében tökéletes volt. – Nem a nyelvezet a probléma, hanem a hozzáállása. Arcátlan, szemtelen lány. Az adoriai férfiak nem olyan nőt akarnak, akinek így felvágták a nyelvét. Szelíd, engedelmes fiatal feleségre vágynak. – Azért olyan nagyon szelídek nem lehetnek, ha életben akarnak maradni Adoriában – jegyezte meg Cedric. – Ráadásul Mirát védte. Szerintem helyesen cselekedett. Hát, egy kérdésre mindenképpen választ kaptam. Az egész jelenetet végignézték. Jasper felsóhajtott. – Hát persze. Megvédett egy sirminicait. Ez aztán mindent megmagyaráz. Annak a lánynak meg kell szoknia, hogy leszólják. Nem Clara lesz az egyetlen, akitől ilyesmit fog hallani. – Szerintem Mira nem olyan fajta, aki valaha is „megszokja”, hogy leszólják – vitatkozott Cedric. Eszembe jutott, hogy csillogott Mira sötét szeme, és hajlottam rá, hogy egyetértsek Cedrickel. – Bárhogy is legyen, mindkét jutaléklehetőségedet kidobtad az ablakon. Összeteheted a két kezed, ha bármennyit is kapsz értük Adoriában. Kivéve, ha ráveszed Adelaide-et, hogy befogja a száját, amíg ki nem házasítjuk. Elég csinos ahhoz, hogy csőbe húzzon valami balfácánt. És ez igaz a sirminicaira is – tette hozzá Jasper már-már kelletlenül. – A szemeddel semmi gond, azt meg kell hagyni. De a többi... Hiba volt megengednem, hogy idén már

toborozz. Inkább itt kellett volna maradnod, hogy a tanulmányaidra koncentrálj. Még pár év, és talán benő a fejed lágya. – Ami történt, megtörtént – jelentette ki Cedric. – Ez így van. Megyek, elintézem a papírmunkát, aztán találkozunk a fogatnál. Még ki kell mennünk a Hattyúhegységbe. Meghallottam Jasper távolodó lépteit, és arra vártam, hogy Cedric is elinduljon. Csakhogy ő előresétált, és láttam, hogy ugyanazt a festményt nézi, amelyet korábban én is megcsodáltam. Kővé dermedve azért imádkoztam, hogy ne nézzen oldalra. Jó néhány másodperccel később felsóhajtott, és sarkon fordult, hogy kövesse az apját. Csakhogy a mozdulat közben meglátott a szeme sarkából. Még mielőtt ismét levegőt vehettem volna, odaugrott a kis zugba, és fogságba estem közte és a fal között. – Maga! Ozhiel szerelmére, mégis mit művelt? – sziszegte halkan. – Mit keres itt? – Felkészülök arra, hogy az új nemesség részévé válhassak. – Komolyan beszélek! Hol van Ada? – ostorozott tovább a kérdéseivel. – Árkon-bokron túl – feleltem vállat vonva. – Úgyhogy be kell érnie velem. Egyébként azt hittem, szeretne újra látni. – Amikor azt mondtam, azt úgy értettem, hogy... – Elhallgatott, és csupán néhány másodpercre tűnt izgatottnak annak a számtalan lehetőségnek a gondolatára, amelyekkel befejezhette volna a mondatot. Néhány pillanat múlva visszanyerte az önuralmát. – Kisasszony, ez nem játék! Nincs itt keresnivalója. Adát kellett volna idehoznom. – Én pedig mondtam már, hogy ő árkon-bokron túl jár. Elláttam némi pénzzel, és elküldtem. Hamarosan boldogan feji majd a teheneket. – Valóban arcátlanul, sőt, szemtelenül beszéltem, ahogyan Jasper is mondta, csakhogy belül reszkettem, mint a nyárfalevél. Cedric falazott nekem Osfróban, de még közel sem voltam biztonságban. – Segítettem azzal, hogy idejöttem. Ada valószínűleg úgyis megszökött volna. Bajban lett volna, ha egy lánnyal kevesebbet tud felmutatni, nem igaz? – Van fogalma arról, mekkora bajban leszek, ha kiderül, hogy

kicsempésztem egy grófnőt? Börtönbe zárnak! Feltéve, hogy a jövendőbelije nem végez velem saját kezűleg. – Döbbent pillantásom láttán hozzátette: – Igen, tudok a jegyességéről, kisasszony. Én is olvasom a társasági lapokat. – Akkor azt is tudnia kell, hogy Lioneltől igazán nincs miért tartania. Nem erőszakos típus... Már ha nem épp egy viszketéssel kerül szembe. – Gondolja, hogy tréfát űzhet a jövőmből? Az ön számára ez az egész csak egy tréfa? A szemébe néztem, és rezzenéstelenül álltam szürkéskék tekintetét. – Hogy őszinte legyek, ez számomra minden, csak nem tréfa. És az én jövőmről is beszélünk. Az egyetlen esélyemről, hogy szabad legyek és én magam hozzam meg a döntéseimet. Cedric a fejét rázta. – Fogalma sincs, mit művelt! Hogy mibe kerülhet ez nekem. Annyi minden múlik ezen, elképzelni sem tudná! – Az égvilágon semmibe sem kerültem még önnek. Segítsen nekem! Ne áruljon el, és akkor az adósa leszek. – Megragadtam a ruhája ujját. – Nem történt még meg sosem, hogy a szíve mélyén érzett valamit? Hogy tudta, meg kell tennie valamit, vagy ott kell lennie valahol? Mert én így érzem most magam. Meg kell tennem ezt. Segítsen, és esküszöm, egy nap meghálálom! Cedric ajkán futó mosoly jelent meg. – Rothford grófnője sokkal többet tehetett volna értem, mint egy egyszerű lány, aki hamarosan Adoriába hajózik. – Meglepődne, ha tudná az igazat. Rothford grófnője még saját magáért sem tudott semmit tenni, nemhogy másért. – A szempilláimat rebegtetve néztem fel rá. – És ne higgye, hogy egy egyszerű lány áll ön előtt! Nem felelt, inkább hosszasan tanulmányozni kezdett. Nagyon közel álltunk egymáshoz, így a pillantása zavaróan intimnek hatott. – Nehezebb dolga lesz, mint gondolná – felelte végül. – Kétlem – tettem csípőre a kezemet. – Az a sok minden, amit a többi lánynak itt megtanítanak? Én azt már mind tudom. Akár taníthatnék is itt. – Igen. Pont ez a gond. Túl sokat tud. A viselkedése, a

kiejtése... Még a haja is problémát jelent. – Bár ne foglalkozna mindenki a hajammal! – motyogtam. – Kilóg a sorból, kisasszony. Ön nem érti ezt a világot. Itt nem támaszkodhat az eddigi kiváltságaira. A nemesi címe nem juttatja előbbre, sőt nem is vennék komolyan bizonyos helyeken. És rengeteg minden van, amit ezek a lányok tudnak, ön pedig nem. Be tudná gyújtani a kandallót? Fel tud egyáltalán öltözni egyedül? – Ezt is én magam vettem fel – jelentettem ki. – Azt beismerem, hogy a gombokkal meggyűlt kissé a bajom, de végül sikerült megoldanom. Cedric úgy nézett ki, mint aki csak nagy nehézségek árán tudja megállni, hogy ne forgassa a szemét. – Kisasszony, önnek fogalma sincs, mit... – Adelaide – javítottam ki, majd tegeződve folytattam: – Ha sikerrel akarunk járni, akkor így kell hívnod. Nem kisasszonyozhatsz. – Hát akkor, Adelaide, hadd adjak egy tanácsot! Ne legyél semmiben sem túl jó, nem kell, hogy még jobban felhívd magadra a figyelmet! Gondolkozz el alaposan, mielőtt kijavítasz valakit, még akkor is, ha Claráról van szó! – Abból, ahogyan kiejtette a lány nevét, arra következtettem, hogy nem bánta, hogy helyre raktam. – És ami a legfontosabb: nagyon figyelj a többi lányra! Figyeld, hogyan viselkednek! Hogyan beszélnek. Minden egyes apró részletet jegyezz meg! Elég egyetlen ballépés, és mindkettőnk élete romokban hever majd. Észre sem veszed, hogy mi mindennel árulod el magad. A szavai hallatán lepergett előttem az elmúlt huszonnégy óra összes ballépése. A fogat ajtajának kinyitása. A lepény. A sminkelésről tartott kiselőadásom. És igen, a frizurám. – Észre sem veszed, hogy mi mindennel árulod el magad. – Nem fogom! – jelentettem ki harciasan. – Sikerülni fog... majd meglátod! Mindent jól fogok csinálni. Lesz egy rakás adoriai kérőm, és a tiéd lesz a legnagyobb jutalék. – Ne... ne hívd fel magadra a figyelmet! – Elhallgatott, és arcán megjelent a korábbi csábos mosoly árnyéka. – Mármint, próbáld meg visszafogni magad, amennyire csak tudod! – Azt mondod, sok múlik ezen. Mire gondolsz? Nem csak a

jutalékodról van szó? Cedric ismét elkomorodott. – Semmi olyasmi, ami miatt aggódnod kellene. Juss el Adoriába anélkül, hogy felfigyelnének rád, és akkor talán mindketten megússzuk! – Körbepillantott. – Jobb, ha megyünk. Még a végén feltűnik valakinek a hiányunk. Eszembe jutott, milyen keményen beszélt vele Jasper, és hogy semmibe vette Cedric erőfeszítéseit. Több sütnivalóm volt annál, semhogy megjegyzést tegyek erre, úgyhogy inkább csak ennyit kérdeztem: – Valami bölcs tanács, mielőtt elválunk? Cedric visszafordult, és különös, bizalmas pillantással nézett végig rajtam. De ezúttal már nem kavart fel annyira. Ahogyan a közelsége sem. – Akad – válaszolta. Kinyújtotta a kezét, és az ujjaira tekerte az egyik loknimat, amivel közben véletlenül végigsimított az arcomon is. – Kezdj valamit a hajaddal! Kócold össze! Kösd hátra! Bármit, csak nézz ki egy kicsit ápolatlanabbul, ne úgy, mint aki épp a királyi udvarba megy. – Először is, ez nem az udvarhoz illő frizura – szegtem fel az államat. – Amit te is tudnál, ha akár csak egy percet is töltenél a régi nemesség köreiben. Másodszor pedig, elrontok én neked annyi etikettórát, amennyit csak szeretnél, de hogy ápolatlanul nézzek ki? Nem tudom, menni fog-e. Cedric ismét elmosolyodott, ezúttal melegebben és szélesebben, mint korábban. – Vajon miért nem vagyok meglepve? – Gyorsan meghajolt, már-már karikatúrájaként annak a mozdulatnak, amellyel az első találkozásunkkor üdvözölt. – A későbbi viszontlátásra, drága... Adelaide. Sarkon fordult, és miután gyorsan körbenézett a sarkon, végigsétált a folyosón. Kivártam a megfelelő időtartamot, és követtem a példáját. Reméltem, hogy megpillanthatom még egyszer, de már hűlt helye volt. Nem is bántam. Száműztem Cedricet a gondolataimból, és felmentem a lépcsőn az új, Ragyogó Udvarbéli életem felé.

5. fejezet VISSZATÉRTEM A SZOBÁMBA, bár nem igazán tudtam, mire számítsak. Még mindig remegtem a Cedrickel való találkozás miatt, és attól, hogy milyen közel voltam ahhoz, hogy minden darabjaira hulljon. Mély levegőt vettem, kihúztam magam, és benyitottam. Mélységes csend fogadott. Mindkét szobatársam a saját ágyán ült. Mira felhúzta a térdét, egyfajta asztalt képezve így a viharvert könyv számára, amit olvasott. Tamsin törökülésben ücsörgött, és heves mozdulatokkal valami levélfélét írt. Amikor meglátott, gyorsan összehajtotta a papírlapot. Fogalmam sem volt, vajon a véletlen műve-e, de az egymástól két legtávolabb eső ágyat választották. – Remélem, nem bánod, hogy neked kell az ablak mellett aludnod – jegyezte meg Mira. – Tamsin attól félt, hogy rosszat tesz majd a bőrszínének. Tamsin óvatosan megérintette az arcát. – Elképzelni sem tudod, mit művel a napfény a szeplőkkel! De most nem ez a lényeg. Mi történt odalent? Nem rúgtak ki, ugye? Leültem a középső ágy szélére, arra, amelyik ártott a szeplőknek. — Még nem. – Már majdnem elmondtam, hogy még nem kaptam meg a fejmosásomat Masterson asszonytól, de alaposabban átgondolva jobb volt nekem, ha nem kell elmagyaráznom, mivel töltöttem odalent az időmet. – Csak... ööö... komolyan elbeszélgettünk. – Hát, akkor szerencséd van – jelentette ki Tamsin. – De ez

mindent megváltoztat. Nem is tudom, mihez kezdjek veled. Beletelt egy pillanatba, mire felfogtam, mire utal. – Te most fenyegetsz engem? – Nem. Mármint, de. Nem is tudom. De nem hiszem, hogy növeli az esélyemet, ha két bajkeverővel azonosítanak. Mira meglepetten felpillantott. – Én mit tettem? – Még semmit. – Tamsin szinte csalódottnak tűnt. – De láttad, mi volt ott öt perc után. A Clara-félék nem fognak csak úgy békén hagyni. – Szóval inkább a Clara-félékkel szeretnél barátkozni? – érdeklődtem. – Na, még csak az hiányozna! De alaposan át kell gondolnom, hogyan viselkedek itt. Nem vallhatok kudarcot. Az utolsó pár szónál Tamsin hangja kissé megremegett – és ezt inkább a félelem, mintsem az arrogancia számlájára írtam. Mirának is feltűnt a dolog. – Nem fogsz – biztatta kedvesen. – Csak folytasd úgy, ahogy eddig. Cedric azt mondta, hogy amíg elfogadhatóan teljesítünk, biztos utunk van Adoriába. Rögtön feltűnt, hogy a keresztnevén nevezte Cedricet, és nem tette hozzá az úrfit, mint mások. – Az nem elég, ha elfogadhatóan teljesítek. – Tamsin a kezében szorongatott, összehajtott papírlapra pillantott, majd újult eltökéltséggel felnézett. – A legjobbnak kell lennem. A legjobbnak ebben a kúriában. Sőt, az összes kúriában. És minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy a lehető legjobb házassági ajánlatot kapjam Adoriában. A leggazdagabb férfitól, olyantól, aki bármit megtenne értem. Ha ez azzal jár, hogy szemétkednem kell itt, ám legyen! – Ugyan már, minek itt szemétkedni, ha itt vagyok én? Ha te akarsz lenni a legjobb, akkor én vagyok az aduász. Már így is tudom a felét annak, amit itt tanítanak, hiszen egy nemeshölgynél szolgáltam. Maradj velem, és akkor biztosan sikerrel jársz! Maradj velünk! – tettem hozzá Mirára pillantva. Még mindig alig tudtam róla valamit, de akkor is átéreztem a helyzetét. Persze, Tamsint sem ismertem, csak annyit tudtam, hogy hajlandó lenne akár „szemétkedni” is, ami nem lepett meg

olyan nagyon az alapján, amit rövid ismeretségünk alatt megtudtam róla. De Cedric szavai nagy hatással voltak rám, tudtam, milyen fontos, hogy ne rontsam el, és nehogy eláruljam magam. Ez a két lány bizonyulna a legjobb választásnak ahhoz, hogy én magam is sikerrel járjak? Ezt nem tudhattam. De mivel ők lesznek az elkövetkezendő egy évben a szobatársaim, Tamsin és Mira tűnt a legkézenfekvőbb opciónak. – Valószínűleg nem te vagy az egyetlen, aki azt gondolja, hogy itt komoly verseny folyik – folytattam. Az utóbbi időben nem jeleskedtem mások meggyőzésében, de most, hogy sikerült megnyernem magamnak Cedricet, kezdtem ismét a kezemben érezni a gyeplőt. – Úgyhogy azt már tudhatod, hogy mások is szemétkedni fognak, főleg akkor, ha te leszel a legjobb. – Nincs „ha” – jelentette ki Tamsin. – Jól van. Szóval a Clara-félék biztosan célba fognak venni. És tudod, hogy úgyis maga köré gyűjti majd a hasonszőrűeket. Mindenhol ott lesznek a kémei, úgyhogy jobb, ha neked is vannak társaid. Ki tudja, talán még addig is elmegy, hogy megpróbáljon szabotálni. Lehet, hogy úgy gondolod, bajkeverő vagyok, de én legalább tudom, mi a különbség a sec, a demi-sec és a doux{ 2} között. – Demi-micsoda? – értetlenkedett Tamsin. Győzelmem biztos tudatában fontam össze a karomat. – Na, ez az! – Szóval belső információid vannak. Én, természetesen, a vezér vagyok. – Tamsin Mirára pillantott. – Te mivel járulsz hozzá a sikerhez? Mira pislogás nélkül állta Tamsin tekintetét, de nem szólt semmit, úgyhogy válaszoltam helyette én: – Hát, ő egy háborús övezet túlélője. Nem hiszem, hogy annál nehezebb dologgal kellene szembenéznünk. Tamsin úgy festett, mint aki nagyon nehezen dönti el, igazam van-e vagy sem. De még mielőtt folytathattuk volna a beszélgetést, valaki bekopogott. Masterson asszony lépett be az ajtón, egyik karján ruhákat tartva. – Hoztam egy-két ruhát, amit ma viselhetnek. Majd később

megigazítjuk őket. Vegyék fel, mossák meg az arcukat, és legyenek lent negyed órán belül! – Rám nézve így folytatta: – És Adelaide, elvárom, hogy ne legyen több ilyen... faragatlan kirohanása. Thornék azért fizetnek, hogy kifogástalan finom hölgyeket varázsoljak önökből. Értékelném, ha nem lehetetlenítené el a munkámat az első itt töltött órájában. – Igen, természetesen. – Várakozó pillantással meredt rám, úgyhogy hozzátettem: – Asszonyom. – Még mindig nem fordult el tőlem, így tovább próbálkoztam: – Ööö, sajnálom? Az én rangommal nem igazán kellett bocsánatot kérnem, úgyhogy nem tudtam, pontosan mit is kellene tennem. Masterson asszony gondterhelten az egyik székre fektette a ruhákat és alsóruhákat. – Kérem, legközelebb gondolkozzon, mielőtt kinyitja a száját! Nem csodálkoztam rajta, hogy ezt kéri tőlem. A nagymamám is évek óta ezt hajtogatta. Amint Masterson asszony magunkra hagyott bennünket, Tamsin a ruhákra vetette magát, és egyesével behatóan tanulmányozni kezdte őket. Mira viszont engem figyelt. – Nem azt mondtad, hogy már megszidott? – kérdezte. Fanyar mosollyal feleltem: – Gondolom, biztosra akart menni, hogy felfogtam, amit mondott. Vagy szégyenbe akart hozni előttetek. Tamsin felnyögött, amivel magára vonta a figyelmünket. – Basszus! – mérgelődött. – Ez túl hosszú! Egy zöld virágmintás, krémszínű ruhát tartott maga elé. Felálltam, és átnéztem a többi ruhadarabot. – Vedd fel ezt! Ez rövidebb – ajánlottam neki egy másikat. Tamsin elutasító pillantást vetett a vörösesbarna vászonruhára. – Nem az én színem – válaszolta. – Azt hittem, minden valamirevaló hölgy komornája tudja, hogy a narancssárga nem illik a vörös hajhoz. – Én azt tudom, hogy ha egy olyan ruhát veszel fel, ami nem a te méreted, az még rosszabb. Olyan, mintha nem adnál magadra. Tamsin egy pillanatig habozott, majd kikapta a kezemből a ruhát, és odadobta nekem a kezében tartott zöldet. Nekem is túl hosszú volt, úgyhogy átnyújtottam a hármunk közül

legmagasabb Mirának. Nekem így egy szürke csíkos, könnyű gyapjúruha maradt. Amikor a többiek nekiláttak átöltözni, én hirtelen zavarba jöttem és hátrébb léptem. Butaság volt tulajdonképpen, hiszen egész életemben mások öltöztettek. De az valahogy természetes volt. Hiszen ez is része volt a cselédek munkájának! Most viszont az, hogy mások előtt kellett öltöznöm, arra emlékeztetett, milyen könnyedén behatolhatnak mások az intim szférámba. Hirtelen aprócskának tűnt a szoba, úgy éreztem, mindjárt rám dőlnek a falak. Hátat fordítottam a szobatársaimnak, és elkezdtem a korábban annyi szenvedést okozó gombokkal bíbelődni. Valamivel könnyebb volt ki-, mint begombolni őket, de a lyukakat az anyag széle alá varrták, így elkélt némi kézügyesség a feladat megoldásához. És jóságos ég, mégis miért volt belőlük ilyen sok? Amikor végre elértem a ruha aljához, hátrapillantottam, és láttam, hogy Tamsin és Mira döbbenten bámulnak. Mindketten magukra öltötték már az új alsóruhájukat és ruhájukat. – Te vagy a mi aduászunk, mi? – kérdezte Tamsin. – Nehezebb, mint amilyennek tűnik! – vágtam vissza. – Új divat szerint készült. Nem ehhez vagyok hozzászokva. Ismét elfordultam tőlük, és legalább levetkőznöm sikerült elfogadható időn belül, ha már a gombokkal nehezen boldogultam. Ada alsóruhája jobb minőségű volt, mint az, amit kaptunk, de azért mindenből az újat vettem magamra. – Ezek a ruhák szakadtak? – kérdezte Mira az egyik ruha ujját tanulmányozva. Egyértelműen látszott, hogy eddig mindkét lány puszta alsóneműként hordta az alsóruhát. Sőt, nagyjából biztos voltam benne, hogy Mirán egyáltalán nem is volt eddig. Az új ruhák olyasmi stílusban készültek, mint amilyeneket eddig is hordtam – persze, az enyémeket sokkal drágább anyagból varrták –, és ezeknél az alsóruha kilátszott annyira, hogy a ruha részét képezze. Tudtam, hogyan kellene kinéznie, ám a kivitelezéssel már akadtak gondjaim. A tőlem telhető legalaposabban elmagyaráztam, mire törekszünk, és hosszas húzkodás és simítgatás után végül mind a divatnak megfelelően néztünk ki.

Az alsóruha finom, fehér anyagát kihúztuk a ruha ujján metszett lyukakon, így a két szín csinosan elütött egymástól. Az alsóruha csipkés nyakrésze diszkréten kikandikált a ruhaderék felső részénél. A pepecselés jó sok időt igénybe vett, így mi értünk le utoljára. Bár nem késtünk el, Masterson asszony szigorú pillantásából egyértelművé vált, hogy nem lett volna szabad így kicentiznünk. Ezután észrevette az öltözékünket, és helyeslő arckifejezéssel így szólt: – Nagyon csinosan igazították az alsóruhát. Egész héten próbáltam megtanítani a többieknek is, de csak felgyűrik az anyagot. A lehető legédesebb mosolyomat villantottam Masterson asszonyra. – Köszönjük, asszonyom. Nagyon szívesen segítünk a többi lánynak, ha nekik nem megy olyan jól. Azt látom, hogy Clara ruhája nagyon fel van gyűrődve hátul. Óra után szívesen megmutatom neki, hogyan kell. Clara gyilkos pillantást lövellt felém, és észrevettem, hogy a sminkje nagy részét lemosta. – Ez igazán nagyon kedves öntől – bólintott Masterson asszony. – És határozottan üdítő, hogy így áll hozzá. A legtöbb ide érkező lány... vetélkedni akar a többiekkel. Valami baj van, Mira? Mira a kezét a szája elé kapva igyekezett elrejteni a kuncogását. – Nem, asszonyom. Csak köhögtem. Masterson asszony gyanakvó pillantást vetett rá, majd intett, hogy kövessük a zeneterembe. Mira és Tamsin közrefogtak, és együtt indultunk el. — Egy kicsit túlzásba estél – jegyezte meg Tamsin. De ő is mosolygott, és ezúttal semmi számítás vagy színjáték nem volt a gesztusban. – Aduász – mosolyogtam vissza rá.

***

Megkezdődött hát életem egyszerű emberként töltött szakasza, és a napok gyorsabban repültek, mint hittem volna. Cedricnek nem kellett amiatt aggódnia, hogy a frizurám elárul majd. Még soha életemben nem formáztam én a hajamat, és miután először megmostam a Kék Tavaszban, egyszerűen képtelen voltam ugyanolyanná alakítani, mint amilyen a megérkezésem napján volt. Senki nem is várta, hogy mindennap olyan csinosan nézzünk ki, leginkább össze kellett fognunk a hajunkat, és vagy kontyban, vagy fonatban hordani. Viszont Cedricnek igaza volt a többi dologgal kapcsolatban. Bár az volt a cél, hogy elvegyüljünk a felsőbb osztályokban, és így a lányoknak nem kellett olyan munkákat végezniük, amilyenek egész addigi életükben rájuk hárultak, rengeteg elvárásnak nem tudtam megfelelni. Azt tettem, amit javasolt: árgus szemmel figyeltem a többieket, és a tőlem telhető legügyesebben utánoztam, amit csináltak. Csakhogy nem mindig jártam teljes sikerrel. – Össze ne keverd! – kiáltotta Tamsin, majd átrohant a konyhán, és kikapta a kezemből a kanalat. Már egy hónapja laktunk a Kék Tavaszban, és beleszoktunk a mindennapokat jelentő tanórák és házimunkák körforgásába. A pulton heverő, nyitott szakácskönyvre mutattam. – Azt mondja, adjam hozzá a vajat a liszthez – vitatkoztam. – Az nem ugyanaz, mintha összekevernéd. Olyan kemény lesz, mint a kő. Nem igazán értettem a dolgot, úgyhogy vállat vontam, mire Tamsin odébb tolt, és átvette a helyemet. Álmomban sem gondoltam volna, hogy főzni tanulok majd itt. Elméletileg abban reménykedtünk, hogy Adoriában mindannyiunknak cselédei, vagy legalább egy szakácsnője lesz, aki elkészíti majd az ételeinket. De egy hatalmas háztartás úrnőjétől akkor is elvárták, hogy ellenőrizni tudja, mit készítenek az alkalmazottai, és ez azt jelentette, hogy képesnek kellett lennünk utasításokat adni az étkek elkészítését illetően. Az itt készített ételek sokkal előkelőbbek voltak, mint amilyeneken a lányok többsége eddig élt, de a főzés alapjait ők már korábban elsajátították. Én viszont soha életemben semmit sem főztem, sőt, ellenőriznem sem kellett semmit. Nekem külön cselédeim voltak, akik ellenőrizték

a többi cseléd munkáját. Figyeltem, ahogyan Tamsin ügyesen felvágja a vajat, és kis darabokban a lisztbe szórja. – Hadd próbáljam meg! – kértem. – Nem, csak elrontanád. Mind emlékszünk, mi történt, amikor „blansíroztad” a spárgát. – Jól van, na, nem tehetek róla, hogy a blansírozás és a bezsírozás olyan hasonló szavak! – szűrtem a szót összeszorított fogaimon keresztül. Tamsin a fejét rázta. – Nem szeretném elrontani az első konyhai vizsgánkat, főleg azután, hogy Clara olyan jól szerepelt tegnap. Menj, mérd ki inkább a ribizlit! Mira, megmelegítenéd inkább te a tejszínt? Mira elém tolta a ribizlit, és a pillantásából láttam, hogy ő is jól szórakozik. A szobatársaimmal sikerült kényelmes ritmust felvennünk, ráadásul egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Tamsin határozott kijelentése ellenére végül nem hivatalos minőségben, ám mégis én vezettem a mi kis triónkat – bár az igaz, hogy általában hagytuk, hadd osztogassa ő az utasításokat. Egyszerűbb volt, mint vitába szállni vele. Mind sikerrel akartunk járni, de Tamsin leplezetlen ambiciózussága és fegyelme bennünket is sokkal keményebb munkára ösztönzött. Hasznos volt Tamsin jelenléte, de néha megijesztett az alapossága. Szinte soha semmi nem kerülte el a figyelmét. – Hogy az ördögbe dolgoztál te egy nemeshölgynél? – kérdezte, miközben elégedett pillantásokkal méregette a vajaslisztes keverékét. Nem ez volt az első alkalom, hogy feltette nekem ezt a kérdést. Nemcsak vezettem, hanem úgy sejtettem, hogy szórakoztattam is őket: mind az éles eszemmel, mind pedig az ügyetlenkedéseimmel. – Sosem kellett főznöm – vontam vállat. – Azzal mások foglalkoztak. – Ez volt a színtiszta igazság. Lehet, hogy Ada korábban megtanult főzni otthon, de nálunk sosem kellett ilyesmit csinálnia. – Varrtam, foltoztam. Öltöztettem a kisasszonyt. Megcsináltam a haját. Ennek hallatán Mira és Tamsin is felvonta a szemöldökét. Látták már, hogy mire vagyok képes a fésűvel. Szerencsére

sikerült elterelnem a figyelmüket, amikor láttam, hogy Tamsin kerámiatányért vesz elő a süteménynek. – Inkább üvegtányérra rakd! – tanácsoltam. – Mi a fészkes... Mármint, miért tenném? Tamsin rengeteget fejlődött, de még mindig elég gyakran kicsúszott a száján valami oda nem illő. – Manapság így tálalják. Üvegtányéron, cukorral és ribizlivel díszítve. Lehet, hogy a hétköznapi feladatok elvégzésével gondjaim akadtak, de ezeket az apró, luxussal kapcsolatos részleteket behatóan ismertem – olyan apróságokat, amelyeket a tanáraink még nem feltétlenül említettek az órán. Most is ugyanaz volt, mint korábban az alsóruhával. Láttam, hogy Tamsin összehúzza a szemét, és elraktározza a dolgot. Ezért nézte el azt, hogy sokszor csetlettem-botlottam – néha szándékosan, néha pedig tudatlanságból. Ezek az apróságok nagy előnyt jelentettek számunkra, és később, amikor a főzést oktató tanárnőnk odajött ellenőrizni a munkánkat, be is bizonyosodott, hogy igazam volt. – Csodás! – dicsérte az általam készített művészi cukorspirálokat az üvegtányéron. – Egyik lány sem foglalkozott azzal, hogy szépen tálalja az ételt, pedig az majdnem olyan fontos, mint maga az íz. A látvány is hozzátartozik az étel élvezetéhez. Bár azt nem láttuk, hogy mit ír a papírjára, elégedett arckifejezése sokat sejtetett. Tamsin alig tudta palástolni az önelégültségét. – Elviselhetetlen lesz ezentúl! – jegyezte meg Mira, amikor a táncórára tartottunk. Tamsin felé biccentett, aki épp lelkesen mesélte egy másik lánynak, milyen jó jegyet kaptunk a konyhán. – Gonoszkodni akar. Tudja, hogy úgyis eljut Clara fülébe. – Azt mondod, Clara nem érdemel meg egy kis gonoszkodást? – kérdeztem. Clara továbbra is folyton belekötött Mirába, bár egy kicsit visszavett, amikor rádöbbent, hogy ha Mirával kekeckedik, akkor azzal automatikusan Tamsint és engem is felbosszant. – Én csak azt mondom, hogy nem kell tovább fűteni ezeket a kisstílű viszálykodásokat, amikor annyi gonoszság van a világban, aminek véget kellene vetnünk. Lehet, hogy nem volt olyan energikus, mint Tamsin, de Mira

is a szövetségesem – sőt, a barátom – volt, és mint ilyet, nagyon nagyra tartottam. Nyugalmat és erőt sugárzott, ami nemcsak engem, hanem még az ingerlékeny Tamsint is megnyugtatta. Mira volt az, akire mindig támaszkodhattunk. Lerítt róla, hogy képtelen komolyan venni a házban folyó mesterkedéseket és drámát azok után, amiket a háború sújtotta otthonában, majd a fővárosunkban található sirminicai gettóban látott. A világot sújtó gonoszsággal kapcsolatos megjegyzése a múltat idézte, de sosem erőltettem, hogy a múltjáról beszéljen, ha ő maga nem fejtette ki bővebben. Ehelyett most is inkább belekaroltam, és együtt léptünk be a bálterembe. – Olyan diplomatikus vagy, igazán lehettél volna isten szolgája is. Elvonulhattál volna egy kolostorba, hogy meditálj. – Meditálással nem lehet legyőzni a gonoszt – felelte Mira. Nem csodálkoztam volna, ha ez a mondat idézet lett volna Mira egyik legféltettebb kincséből: egy régi, Sirminicából kicsempészett, hőstörténetekkel teli könyvből. A táncoktatónk minden héten másik kúriában tanított, és ezeken az órákon mindig nagyon oda kellett figyelnem, hogy ne szerepeljek túl jól. Gyerekkorom óta tanítottak társastáncra. A többi lány eddig nem foglalkozott ilyesmivel, és mivel még csak egy hónap telt el, a többségnek nem ment valami fényesen. Ez volt az egyik olyan terület, amire Cedric figyelmeztetett, nehogy kilógjak a sorból, úgyhogy nagyon ügyeltem, nehogy magamra vonjam Miss Hayworth figyelmét – annyira, hogy szinte már reménytelen esetnek tűntem. – Adelaide – sóhajtott fáradtan. – A férfi szerepét táncolod? Épp egy bonyolult formációt gyakoroltunk, amiben gyakran fel kellett vennünk a másik nem szerepét. – Igen, asszonyom – feleltem. – Azt hittem, felváltva kell csinálnunk. Miss Hayworth a magasba tartotta a kezét. – Igen, de te most a hölgy szerepét táncolod, azt, amit Adoriában is fogsz. Már így is széttapostad szerencsétlen Sylvia lábát! – Ó, így már értem. Megajándékoztam egy ragyogó mosollyal, mire továbbment.

Lehet, hogy Cedric egy papnak is el tudott volna adni egy búcsúcédulát, én viszont képes voltam minden oktatómmal megszerettetni magam, hiába voltam borzasztó tanítvány. Gyakoroltuk még párszor a formációt, majd megálltunk Miss Hayworth rettegett feleltetése miatt. Azonnal koncentrálni kezdtem. Aki ezeken rosszul szerepelt, annak gyakran maradnia kellett takarítani. – Caroline, hány váltás van a kétlépéses lorandiaiban? Caroline – Clara kebelbarátnője – habozott, majd bizonytalanul így felelt: – Három? – Helyes. Miss Hayworth a következő lányhoz fordult, sorban haladt. Amikor hozzám ért, azonnal rávágtam a tökéletes választ, amivel kiérdemeltem Miss Hayworth értetlen pillantását, tekintve, hogy a kérdése arra a táncra vonatkozott, amit nemrég elbaltáztam. Ellépett mellőlem. – Mira, az allegro körtánc melyik részében kell forogni? Láttam, hogy Mirának fogalma sincs a válaszról. Ösztönösen jól mozgott, és ügyesen táncolt, de a felelések sosem mentek jól neki. Mira mindig sokkal keményebben dolgozott, mint mi, többiek, hiszen rengeteg mindent meg kellett tanulnia, ami nekünk, osfridieknek, magától értetődő volt – különösképpen, ha a nyelvünkről volt szó. Annyi időt fordított a beszédtechnikára, hogy a táncelméletre már nem igazán maradt. Miss Hayworth háttal állt nekem, úgyhogy egy apró mozdulattal felhívtam magamra Mira figyelmét, és feltartottam négy ujjamat. – A negyedik körben, Miss Hayworth – felelte. Bár még mindig észrevehető volt az akcentusa, látszott, mennyit fejlődött a beszéde. – Helyes. Miss Hayworth továbblépett, Mira pedig köszönésképpen biccentett egyet. Én is bólintottam, hiszen örültem, hogy segíthettem neki. Az óra végét egy új tánc lépéseinek begyakorlásával zártuk. Természetesen úgy tettem, mint akinek egyáltalán nem megy. – Láttam, mit csináltál – sziszegte Clara, aki odasurrant

mellém, miközben Miss Hayworth másra figyelt. – Megsúgtad neki a választ. Folyton ezt csinálod! Amint be tudom bizonyítani, bemártalak téged meg azt a sirminicai ribancot. – Ne nevezd így! – csattantam fel. Clara diadalittasan nézett rám. Már nem nagyon vettem fel a szurkálódásait, és jó ideje nem sikerült kihoznia a sodromból. Az ilyen aljas embereknek úgy kellett az ilyesmi, mint egy falat kenyér. – Miért ne? – kérdezte. – Te is tudod, hogy igaz. Nem én találtam ki. – Dehogynem – vágtam rá. – Mira az egyik legtisztességesebb lány az egész kúriában, amit te is tudnál, ha nem lennél ilyen bigott! Clara megrázta a fejét. – Szerinted hogy jutott ide? Hogy a jó életbe jutna be egy sirminicai menekült egy ilyen helyre? Hiszen pont az a lényeg, hogy előkelő osfridi hölgyeket faragjanak belőlünk. – Cedric Thorn meglátta benne a lehetőséget. Clara gonoszan elvigyorodott. – Ó, szerintem annál jóval többet látott ő! A következő lépéstévesztésemet nem kellett megjátszanom. – Hazug vagy! Jelentenem kellene téged becsületsértésért! – Az lennék? Nem látod, hogy néz rá Cedric, amikor idelátogat? Szembeszegült miatta az apjával, és lemondott a jutalékáról is. Alkut kötöttek. Mira lefeküdt vele azért cserébe, hogy Cedric idehozza. Hallottam a pletykákat. – Kitől? – kérdeztem. – A talpnyaló barátnőidtől? – Azt mondasz, amit akarsz, de ez az igazság. A te kis sirminicai barátnőd egy mocskos, szégyentelen... Nem gondoltam végig kétszer, hogy mit csinálok. Clara közelebb lépett hozzám, hogy továbbra is halkan folytathassa, úgyhogy meglendítettem a lábamat, és jó erősen bokán rúgtam. Csodás eredménnyel járt, ugyanis mindketten elvesztettük az egyensúlyunkat. Én gyakran vétettem, Clara viszont a jobbak közé tartozott a csoportban. Én is megtántorodtam a saját mozdulatomtól, és nekizuhantam egy komódnak. De megérte, mert láthattam, hogy Clara elterül a földön, és a teremben mindenkinek földbe gyökerezik a lába.

– Lányok! – kiáltotta Miss Hayworth. – Mégis mi folyik itt? Kiegyenesedtem, és lesimítottam a ruhámat ott, ahol beleakadt a komód cirádásan díszített fogantyúiba. – Annyira sajnálom, Miss Hayworth! Az én hibám... Olyan ügyetlen vagyok! A táncoktatónk nem meglepő módon bosszúsnak tűnt. – Hogy lehet, hogy ilyen jól tudja az elméletet, a gyakorlatban mégis ilyen ügyetlen? És nézze csak... Még a ruháját is elszakította! Emiatt mindketten bajba kerülünk majd Masterson asszonynál. Lepillantottam, és bánatosan konstatáltam, hogy igaza van. Bár a ruhánk nem selyemből és bársonyból készült, mint a korábbi öltözékeim, igen jelentős befektetésnek számítottak a Ragyogó Udvar részéről. Ezerszer elmondták, hogy vigyázzunk rájuk. Clara megszégyenítésének nagyobb ára volt, mint sejtettem. – Úgy látom, szerencséje van, könnyen meg lehet varrni – hajolt közelebb Miss Hayworth. – Elmehet előbb, hogy megcsinálja. Értetlenül bámultam rá. – Hogy megcsináljam? – Igen, igen. Gyorsan összefoltozhatja. Ha most azonnal indul, talán nem késik el Bricker úr órájáról. Nem mozdultam, ugyanis épp akkor fogtam fel a szavai értelmét. – Gyorsan összefoltozhatom – ismételtem meg. Miss Hayworth kezdett igazán bosszússá válni. – Igen. Induljon már! Az utasítása kizökkentett bénultságomból: kisiettem a teremből, és csupán egy kicsit örülhettem Clara dühének. Amikor egyedül találtam magam a főfolyosón, szemügyre vettem a szoknyámon keletkezett szakadást, és kétségbeestem. Valószínűleg bárki más egyszerűen összefoltozta volna a szakadást, csakhogy én még soha életemben semmit nem varrtam meg. Nagy ritkán hímeztem gyönyörű, aprólékosságot kívánó mintákat, és ha Miss Hayworth azt akarta volna, hogy virágokat hímezzek a ruhára, az ment is volna. Bár fogalmam sem volt, hogyan varrják meg egy ilyen szakadást, azért

magamhoz vettem a kúria egyik varrókészletét, és a szobámba siettem. Csakhogy épp ott takarított az egyik cseléd. Visszafordultam, mert nem akartam, hogy lássa, milyen ügyetlen vagyok, úgyhogy inkább a zeneterembe mentem. Üres volt, hiszen a zenetanár csak két nap múlva tartott órát nekünk. Kifűztem a ruhámat, és leültem a kis pamlagra. Nagy nehezen kibújtam a hatalmas ruhakölteményből, és a térdemre terítettem az anyagot. Könnyű, rózsaszín gyapjúruha volt, tökéletesen megfelelt a késő tavaszi időjárásnak. Vastagabb volt, mint a finom selyemanyagok, amelyeket hímeztem, úgyhogy véletlenszerűen kiválasztottam egy vastagabb tűt, és munkához láttam. A komornáim korábban mindig befűzték nekem a hímzőfonalat, úgyhogy most ez is sok időmet elvette. Amint nekiláttam a varrásnak, tudtam, hogy felesleges időpocsékolás. Fogalmam sem volt, hogyan varrják meg tökéletesen egy ilyen szakadást. Az öltéseim egyenetlenek és kuszák voltak, és elcsúfították az anyagot. Abbahagytam a varrást, és mogorván bámultam a ruhát. A szokásos magyarázatom, miszerint egy nemeshölgy komornája voltam, nem mentett ki ebből a helyzetből. Talán beadhatom nekik, hogy a borzalmas varrótudományom miatt bocsátott el. Töprengésemet a zeneterem ajtajának csikorgása szakította félbe. Attól féltem, hogy utánam jött valaki, de mélységes döbbenetemre Cedric lépett be a helyiségbe. Eszembe jutott, hogy csupán az alsóruhám van rajtam, úgyhogy hölgyhöz méltóan felkiáltottam: – Kifelé! Cedric meglepetten hátraugrott, és majdnem engedelmeskedett is nekem. De aztán úrrá lett rajta a kíváncsiság. – Várjunk csak! Adelaide? Mit művelsz? Csak nem... csak nem... – Félmeztelen vagyok? – kaptam magam elé a ruhát. – De igen. Igen, az vagyok. Becsukta maga mögött az ajtót, és inkább kíváncsinak tűnt, mint megütközöttnek.

– Igazából azt akartam kérdezni, hogy... csak nem varrsz? Tűvel, cérnával, meg minden? Felsóhajtottam, ugyanis a bosszúságom felülmúlta azt, hogy legszívesebben menten elsüllyedtem volna. Vajon mit keresett itt egyáltalán? Az érkezésem óta csupán egyetlenegyszer látogatott el a kúriára. – Lennél olyan kedves, és magamra hagynál, még mielőtt ennél is rosszabbra fordul a sorsom? Cedric közelebb lépett, és tétova pillantást vetett a mellkasomhoz szorított ruhára. A szoknyám szakadt része a térdem közelében volt, úgyhogy letérdelt, és közelebbről szemügyre vette az anyagot. – Tényleg varrsz. Vagy legalábbis valami olyasmi. Az ironikus megjegyzéstől annyira dühbe gurultam, hogy már az sem érdekelt, hogy a közvetlen közelemben van. Odébb rántottam a szakadt szoknyámat. – Mintha neked jobban menne! Cedric felegyenesedett, és leült mellém a pamlagra. – Ami azt illeti, jobban megy. Mutasd csak! Haboztam, ugyanis nem szívesen adtam oda a testemet takaró ruhát – és vallottam be, mennyire nem értek a varráshoz –, de végül átnyújtottam neki az öltözékemet. Bár az alsóruhám sötétkék volt, ám jóval vékonyabb, mint amit az illem megkívánt. Összefontam a karomat, és a lehető legmesszebb húzódtam, de úgy, hogy közben figyelmesen nézhessem, amit csinál. – Ez egy steppelő tű – húzta ki az öltéseim cérnáját. – Szerencséd, hogy nem lyukasztottad ki az anyagot. Elővett egy kisebb tűt, és jóval kevesebb idő alatt befűzte, mint amennyibe nekem tellett. Ezután összehajtotta az anyagot a szakadásnál, és ügyes, egyenletes öltésekkel elkezdte összevarrni. – Hol tanultál meg varrni? – kérdeztem kelletlenül. – Az egyetemen nincsenek cselédek. Mindenki maga javítja a saját holmiját. – És ma miért nem ott vagy? Abbahagyta a munkát, és felnézett, ügyelve arra, hogy nyaktól lefelé egyetlen pillantást se vessen rám.

– Ma nincs órám. Apám küldött, hogy megnézzem, hogy haladtok itt és a Dunford kúrián. – Hát, az én haladásomról biztos sok mondanivalód lesz. Feleletképpen csak elmosolyodott, majd visszatért a varráshoz. Ma lezseren kiengedte a haját, így puha, vörösesbarna hullámok keretezték az arcát. – Félek megkérdezni, hogyan szakítottad el a ruhádat. – Megint Mira becsületét védtem. – Ahogy kiejtettem a szavakat, rádöbbentem, milyen vádlón hangzott, amit mondtam, és hogy ebben bizony Cedricnek is szerepe volt. Kénytelen voltam elkapni a tekintetemet, mielőtt ismét visszafordultam volna felé. – Clara ma még a szokásosnál is undokabb volt. Cedric erre ismét abbahagyta a varrást, és homlokráncolva felpillantott. – Még mindig zaklatják? – Nem olyan gyakran, mint korábban, de még mindig, igen. Viszont nagyon jól kezeli. – Biztos vagyok benne, hogy így van – felelte. – Mira erős jellem. Nem törik meg egykönnyen. Különös érzés telepedett a gyomromra, amikor Cedric ismét munkához látott. Határozottan hallatszott a hangján, hogy milyen nagyra tartja Mirát. Sőt, mintha rokonszenvezett volna vele. Még inkább elszontyolodtam, amikor hozzátette: – Remélem, hogy továbbra is segítesz neki. Sokkal kevésbé aggódnék, ha tudnám, hogy van egy erős személyiségű lány, aki megvédi őt. Igazán őrültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki keresztbe tegyen neked. Én biztosan nem tenném. Képtelen voltam a bókra koncentrálni, ugyanis borzalmas érzés lett úrrá rajtam. Csak nem igaza volt Clarának? Mira tényleg úgy került volna ide, hogy lefeküdt Cedrickel? Az biztos, hogy Cedricet jobban érdekelte az ő sorsa, mint egy egyszerű lányé. Csodálta Mirát és aggódott érte. És Clarának abban igaza volt, hogy kockázatot vállalt azzal, hogy idehozta. Nem akartam elhinni ilyesmit a csendes, állhatatos Miráról, akinek minden megmozdulásából sütött a büszkeség és az erő. Cedricről meg aztán főleg nem akartam ilyesmit gondolni.

Éreztem, hogy a gyomromban lévő kellemetlen érzés feljebb kúszik, és összeszorítja a mellkasomat, miközben Cedric arcát fürkésztem, a finom arccsontját és a vonzón görbülő ajkát. Lelki szemeim előtt láttam, ahogyan a szája a barátnőmhöz ér, ahogyan ügyes ujjaival Mira csodás hajába túr. Nyeltem egyet, és igyekeztem elhessegetni a megmagyarázhatatlan módon rám törő kétségbeesést. Cedric felpillantott, és engem látva azonnal megenyhült az arckifejezése. – Ne aggódj, minden rendben lesz! Mindjárt kész vagyok. Senki sem fog rájönni. Nyilván kiültek az arcomra az érzelmeim, és félreértette őket. Lesütöttem a szemem, és elmormoltam egy feszült köszönömöt, ahelyett hogy egy, köztünk már szinte megszokott, csípős megjegyzést tettem volna. – Kész is van – szólalt meg pár perc múlva, és maga elé tartotta a ruhát. – Jobb, mint új korában! A ruhára pillantva megállapítottam, hogy igaza van. Ha nem közvetlen közelről nézte az ember, nem is látszottak az öltések. Remélhetőleg elég jól sikerültek ahhoz, hogy elkerüljék Masterson asszony figyelmét. Elvettem Cedrictől a ruhát, és elfordultam, hogy felvegyem. Megdöbbentem, hogy ilyen rövid idő alatt átvette a vetiver illatát. Beletelt néhány percbe, mire ismét teljesen felöltöztem, sikerült begombolnom az összes aprócska gyöngygombot a mellrészen, és lesimítottam a szoknyarészt. Ezután jött az alsóruha fáradságos elrendezése, hogy a ruha színével kontrasztot alkotva csinosan kikandikáljon a ruha bemetszéseiből. Amikor végül megfordultam, Cedric arcán látszott, milyen jól szórakozik. – Csak nem végignézted, ahogyan felöltözöm?! – csattantam fel. – Ne aggódj! Az égvilágon semmit sem láttam – nyugtatott meg. – Kivéve azt, mennyivel ügyesebben öltözködsz már. Úgy látom, megéri ide járatni téged. – Inkább neked kellene ide járnod! – torkoltam le, miközben az ajtó felé indultunk. – Egy szemernyi tisztesség sem szorult beléd!

– Mondja a lány, aki hagyta, hogy bejöjjek. – Mondtam, hogy menj el! De fittyet hánytál rá, és azonnal odajöttél hozzám, nem törődve azzal, hogy milyen állapotban voltam. Cedric ismét magára öltötte könnyed, magabiztos vigyorát. – Ne aggódj! Könnyedén elfelejtem majd. – Hát, azért nem kellene olyan nagyon könnyen elfelejteni – pufogtam. – Jobban örülnél, ha azt mondanám, hogy idővel elfelejtem, de ez csak rengeteg szenvedés árán, kínok között fog sikerülni? – Határozottan. – Úgy legyen! Elváltunk, és a szalon felé indultam, ahol Bricker úr a történelemről és az aktuális hírekről tartott órát. Az ajtó résnyire nyitva volt, viszont még vártam egy kicsit odakint, nem akaródzott belépnem. Nem akartam, hogy leszidjon, amiért elkéstem. És az órájára sem igazán voltam kíváncsi. Épp az alanzieli eretnekekről magyarázott, és hogy mekkora problémát jelent ez az osfridi egyháznak. Minden jóravaló, Uros-félő ember tudta, hogy a teremtés kezdete óta hat lenyűgöző angyal szolgálta az istenünket, hat engedetlen angyal pedig kitaszíttatott, és démonná vált. Az alanzieliek mind a tizenkét angyalt imádták, jót és rosszat egyaránt, és szinte ugyanolyan nagyra tartották őket, mint magát a hatalmas istent – mindezt vérengző, mocskos rituálékkal juttatva a világ tudomására. Erről szinte mindent tudtam, ugyanis gyakori téma volt a nemesek szalonjaiban – olyasmi, amin elcsodálkoztunk, aztán legyintettünk, hiszen ilyesmit csak „mások” csináltak. Már épp teljesen kinyitottam volna az ajtót, amikor megpillantottam Mirát. Elmélyülten figyelt, tekintetével Bricker urat fixírozva. Rengeteg alanzieli volt Sirminicában. Ám ahelyett, hogy azon gondolkoztam volna, vajon találkozott-e velük, a szépségét csodáltam. Képtelenség lett volna másképp nézni rá. Csendes, félelmet nem ismerő személyisége titokzatossá és vonzóvá tette, ezt pedig nem sokan mondhatták el magukról. Én aztán határozottan nem. Vajon az a lenyűgöző szempár sötét titkokat rejtett? Tényleg Cedric

szeretője lett volna? Ismét kezdett hatalmába keríteni az a bizonyos borzalmas érzés, úgyhogy száműztem a lelkemből, kinyitottam az ajtót, és beléptem a szalonba. Leültem, és abban reménykedtem, hogy a vetiver illata hamarosan nyomtalanul eltűnik a ruhámból.

6. fejezet

AZ

ELKÖVETKEZENDŐ HÓNAPOKBAN nemigen láttam Cedricet. Annyi dolgom volt, hogy könnyedén száműzhettem az elmém hátsó zugába. Olyasmiket tároltam ott, mint a szüleimmel kapcsolatos emlékeimet, vagy hogy mennyire aggódhat miattam most a nagymamám – és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a lehető legkevesebbszer tévedjenek arra a gondolataim. Csupán néha-néha, késő éjszaka pillantottam be ezekbe a sötét sarkokba, olyankor, amikor álmatlanul forgolódtam az ágyban. A Ragyogó Udvarban töltött időt hamarosan életem legcsodásabbjai között tarthattam számon, csupán az múlta felül, amikor a szüleim még éltek. Bár szigorú rendszer szerint teltek a mindennapjaink, és egymást érték az órák és a gyakorlatok, a kúria sosem tapasztalt szabadsággal ajándékozott meg. Könnyed léptekkel sétáltam az épületben, és megszédített a tudat, hogy bármit megtehetek, csupán egy karnyújtásnyira vannak tőlem a lehetőségek. Persze, figyelemmel kísérték minden mozdulatomat, de közel sem úgy, mint Osfróban. Ami, természetesen, nem jelentette azt, hogy semmiféle

nehézséggel nem kellett szembenéznem. – Adelaide, kész vagy már a... Mit műveltél?! Felpillantottam, amikor Tamsin és Mira belépett a konyhába. Bár lassan nyolc hónapot töltöttünk azzal, hogy megtanuljuk, hogyan viselkedik egy felsőbb osztálybeli hölgy, Masterson asszony azt akarta, hogy mind – vagy legalábbis majdnem mindegyikünk – emlékezzen, honnan indult. Ez azt jelentette, hogy olykor-olykor kénytelenek voltunk házimunkát végezni, mint amilyen a mosogatás, amivel éppen bajlódtam. Mindketten odarohantak mellém, és belenéztek a rézkannába, amit épp el akartam mosni. – Ez fehérítő? Az bizony! Érzem rajta! – Tamsin választ nem várva felkapta a kannát, és kiöntötte a tartalmát a szennyvizes dézsába. – Mégis mi ütött beléd? – Odaégett benne valami, és hiába sikáltam. Láttam, hogy valamelyik nap ezzel mostál ki egy foltot a ruhádból, úgyhogy azt gondoltam... – Elég! – vágott a szavamba Tamsin. – Hallani sem akarom! Képtelen vagyok végighallgatni! Mira felkapott egy rongyot, és kitörölte a kannát. – Kijött, és nem volt benne annyi ideig, hogy kárt okozzon – jelentette. – Szóval bevált! – jegyeztem meg boldogan. – Ugyanazt érted volna el, ha beáztatod vízbe, aztán citrommal kisikálod, és sokkal kevésbé lett volna veszélyes. – Tamsin megragadta a kezemet, és a magasba tartotta. Az egyik fele vörös volt a maró tisztítószertől. – Jóságos ég! Menj, mosd le! Neked van a legszebb kezed mindannyiunk közül. Nehogy tönkretedd! Tamsin kezén látszott, hogy gyerekkora óta segédkezik a mosásban, és iszonyatosan zavarta. Folyton kente a kezét, hogy helyrehozza – vagy legalábbis mérsékelje – a kárt. Mira elvette a kötényemet, és felakasztotta, Tamsin pedig gyorsan megvizsgált. – Nem történt semmi. A ruhád épségben van, és ha szabad ilyet mondanom, ez a legszebb konty, amit valaha láttam. Segített valaki megcsinálni? Megtapogattam a hajamat, és kissé felháborodtam a

gyanakvó kérdésen. – Ugyanabban a szobában lakunk. Szerintetek besurrant valaki, hogy segítsen megcsinálni a hajamat? – Én nem segítettem – védekezett Mira, amikor Tamsin ránézett. – Adelaide nagyon sokat fejlődött. Valamelyik nap láttam, hogy összehajtott egy takarót, és szinte egyetlen ránc sem maradt rajta. Kinyitottam a konyhaajtót, és a többiek követtek. – Ó, ugyan már! Amúgy is szabadnaposak vagyunk. Az sem számítana, ha borzalmas lenne a frizurám. Tamsin erre összehúzta a szemét. – Nem, valami készülőben van – mondta. – Masterson asszony nem hívott volna bennünket a bálterembe, ha nem így lenne. Általában ezen a napon takaríttatja ki. Mivel lassan végeztem a mosogatással, utolsóként érkeztünk, de legalább nem késtünk el. Mondjuk, Masterson asszony valószínűleg észre sem vette volna, ha elkésünk. Lefoglalta, hogy utasításokkal lássa el a cselédeket, akik hatalmas asztalokat állítottak fel a helyiség másik felében. Döbbenten láttuk, hogy a bálterem közepére pokrócokat terítettek, és ezen ücsörgött a többi lány. – Mi folyik itt? – kérdeztem Rosamunde-tól. A lány felnézett a kék virágos foltvarrásából. – Fogalmam sincs. Masterson asszony azt mondta, üljünk le és várjunk. — Gondoljátok, hogy valami szertartás lesz itt? – kérdeztem. – Nem. Szerintem ez egy teszt. Egy előre be nem jelentett vizsga. Talán arról, hogyan szórakoztassunk másokat és szervezzünk összejövetelt rövid idő alatt. – Tamsin a bejárat felé pillantott. – Nézzétek csak! Ott jön az étel. Három egyszerű munkásruhába öltözött férfi lépett be a bálterembe, kezükben hatalmas tálcákkal, amelyeket Masterson asszony az asztalokra rakatott. Még messziről is láttam, hogy gyümölcs és koktélszendvicsek vannak rajtuk, amikor levette róluk a fedőt. A három férfi elment, majd egy újabb adag étellel, valamint tányérokkal és textilszalvétákkal tértek vissza. Úgy gondoltam, hogy Tamsin csak paranoiás, de az tagadhatatlan volt, hogy több ételt hoztak ide, mint amennyire nekünk,

lányoknak, szükségünk volt. Miután az asztalok megteltek, a három férfi ismét elhagyta a helyiséget, és ezúttal vissza sem tértek. Masterson asszony várakozásteli arckifejezéssel állt az ajtó mellett. – Teringettét! – ismételgette Tamsin. Mély levegőt vett. Pillantása acélossá vált, mintha csak egy háborúba induló tábornokot láttam volna magam előtt. – Oké, semmi gond. Megoldjuk. Ügyesebbek is leszünk, mint mások, mert a többiek még nem jöttek rá, mi folyik itt. Ez előnyt jelent számunkra. Idézzük fel, mit mondtak órán, hogyan kell idegeneket üdvözölni egy összejövetelen. Mik is az elfogadható témák? Az időjárás. A közelgő ünnepek. Az állatokról is nyugodtan lehet beszélni. A vallásról viszont nem. A politikáról sem, kivéve, ha a királyt és a legutóbbi intézkedéseit méltatjuk. Viselkedjünk előkelően, ki tudja, milyen flancos vendégeket rángatott ide a vénasszony. Ügyeljünk a tartásunkra, és... Tamsin ravasz arckifejezését hitetlenkedés váltotta fel, majd a szobatársunk cseppet sem előkelően felsikkantott. Egy szempillantás alatt talpra ugrott, és már rohant is a terem másik végébe. És nem ő volt az egyetlen. A többiek is megindultak, és az eddigi halk csivitelés káosz és izgatottság kakofóniájává duzzadt. Ismét a bejárat felé fordultam, és láttam, hogy idegenek lépnek be az ajtón, ám a flancos jelző még csak véletlenül sem illett rájuk. A lányok belevesztek a könnyező és ölelkező tömegbe. – A családjuk – mondta halkan Mira. Csak mi ketten maradtunk a földön. Mira arcán mosoly terült el, amikor láttuk, hogy Tamsin egy hatalmas, tagbaszakadt, vörös szakállas férfi karjaiba veti magát. Mellette egy vékonyka, mosolygós nő állt, és a közelben megpillantottunk három vörös hajú gyereket is. Ketten, egy lány és egy fiú, mintha tizenévesek lettek volna. A harmadik, egy fiatal lány, még nagyon kicsi volt. Tamsin úgy kapta fel őt, mint egy tollpihét, aztán megpróbálta a másik két testvérét is magához vonni, aminek nevetés és felfordulás lett a vége. Most semmi álnokság nem látszott Tamsin vonásain. Semmi ravaszkodás, nem próbálta meg felmérni a helyzetet. A máskor olyan erős önuralma szertefoszlott, és az érzelmei nyersen, erőteljesen törtek utat

maguknak. Volt valami könnyedség benne, és rájöttem, hogy egészen addig a pillanatig nem is gondoltam bele, milyen súlyos terheket cipelhet a vállán. – Hozzád jön valaki? – kérdeztem Mirától. A szobatársam a fejét rázta. – Nem. Senki sem jött velem Sirminicából. De kíváncsi lennék, mit szólnának a szüleim, ha megtudnák, mi folyik itt. Meg lennének döbbenve. Bár nem volt kifejezetten vicces, képtelen voltam visszafojtani a nevetésemet. – Az enyémek is, az enyémek is – mondtam. De meglepő módon nem a szüleim gondolatára sajdult meg a szívem. Hanem a nagyi miatt. Az elmúlt években végig gondoskodott rólam, és olyan keményen dolgozott azért, hogy helyrehozza az anyagi helyzetünket. Nem bántam meg a döntésemet, de ahogy a kezdeti lelkesedés elpárolgott, lehetőségem nyílt végiggondolni a tetteim következményeit – és bűntudatom támadt. Cedric titokban becsempészett egy kivágott cikket az egyik társasági lapból, amiben az állt, hogy pár héttel az eltűnésem után Lionel elvett egy alacsonyabb rangú nemes kisasszonyt. Cedric ezt firkantotta a papírra: Milyen gyorsan nyélbe ütötték a frigyet! Szerencsétlen valószínűleg csak így tudott vigasztalódni egy ilyen hatalmas veszteség után. A cikk egy kérdésemre választ adott, a többi viszont még mindig megválaszolatlan maradt. Bele sem gondoltam, mit mondok: – Bár láthatnám a nagymamámat! Mira enyhe döbbenettel pillantott rám. – Még sosem említetted ezelőtt a nagymamádat... Ezt nem hiszem el! Eljöttek! – Lassan felállt, és tágra nyílt szemmel bámult a terem másik végében álló ráncos sirminicai párra. – Pablo és Fernanda. Együtt utaztunk ide. Ha megbocsátasz... Vissza sem pillantva odasietett, és bár örültem, amikor láttam, hogy megöleli az aprócska, idős házaspárt, még jobban belenyilallt a fájdalom a szívembe. A legtöbb lányt túlzottan lefoglalta, hogy a szeretteivel foglalkozzon, de néhányuk kíváncsi pillantásokat vetett felém. Mindig is aggódtam, hogy kilógok majd a sorból, de arra sosem gondoltam, hogy ilyesmiben lesz

részem. Még akinek nem volt családja, annak is eljöttek a barátai. Én voltam az egyetlen, aki egyedül ácsorgott. Az egyetlen, akinek nem volt családja. Akinek nem volt múltja. Vagy talán mégsem. – Adelaide ott van, Sylvia családja mögött – csendült Masterson asszony hangja. – A csíkos pléden ül. Egy nő lépett ki a tömeg mögül, és ragyogó arccal rám nézett. – Hát itt van az én Adelaide-em! Rámeredtem. Most láttam őt életemben először. Kétszer annyi idősnek tűnt, mint én, és kéjsóvár nő benyomását keltette, amire – talán túlságosan is – felhívta a figyelmet az egy számmal kisebb, kopott, vörös ruhája. Nem spórolt a szemfestékkel, rézszínű haját pedig egy művirágokkal borított szalmakalap alá rejtette. – Na! – szólalt meg, amikor csípőre tett kézzel megállt mellettem. – Hát meg sem öleled a te Sally nénikédet? Láttam, hogy Masterson asszony kíváncsian figyel a háta mögül. Nem akartam még jobban magamra vonni a figyelmét, úgyhogy felálltam, és megöleltem a különös asszonyt. Azonnal elárasztott a belőle áradó, émelyítő tearózsaillat. – Csinálj úgy, mintha minden rendben lenne! – suttogta a fülembe. Kibontakoztunk az ölelésből, és mosolyt varázsoltam az arcomra, ami reményeim szerint elrejtette a döbbenetemet. Masterson asszony helyeslően bólintott, majd továbbállt. „Sally nénikém” megnyugodott, de még mindig halkan folytatta: – Rhonda Gables vagyok, az egyik legnagyszerűbb osfrói színésztársulat csillaga. Valószínűleg már hallottál rólam. Megráztam a fejemet. – Hát, egy hozzád hasonló lány valószínűleg nem sokat jár színházba, úgyhogy megértem. A családomnak saját páholya volt, és láttuk a fővárosban játszott összes nagyobb színdarabot. Biztos voltam benne, hogy ha Rhonda bármelyikben is szerepelt volna, akkor arra emlékeznék. – Mit csinál itt? – kérdeztem. Cinkos pillantással körbenézett.

– Azért jöttem, hogy eljátsszam a nagynénédet. Egy bizonyos... Hát, igazából nem is tudom a fiatalember nevét, aki felbérelt, de ezüsttel fizetett. Csinos fiú volt. Barna hajú. Szép arccsonttal. Ó, ha húsz évvel fiatalabb lennék, biztos, hogy... – Igen – szakítottam félbe. – Azt hiszem, ismerem a szóban forgó fiatalembert. Tudja, hogy miért van itt? – Csak annyit mondott, hogy jöjjek ki ide Uros háta mögé a lápvidékre ezekkel az emberekkel. Fogatokkal hoztak ki minket a városból, és azt mondták, hogy lesz étel. Hát ki vagyok én, hogy visszautasítsam az ingyen ennivalót? Ott a férfi, aki az egészet megszervezte – mutatott a helyiség másik végébe, amikor Jasper belépett az ajtón. – Nem tudod, szolgálnak fel itt bort? Jasper összecsapta a kezét, hogy felhívja magára a figyelmet, és a lármás tömeg elcsendesedett, miközben mi közelebb léptünk hozzá. Cedric apja úgy viselkedett, mintha valamiféle színpadon állna. – Először is, hadd köszöntsem önöket a Kék Tavasz kúriában! Örülünk, hogy vendégül láthatjuk önöket, és állunk rendelkezésükre. Másodszor is, szeretnénk megköszönni az áldozatot, amit hoztak, hiszen bizonyára nehéz lehetett elengedni a lányukat nyolc hónappal ezelőtt. – Elhallgatott, hogy véletlenszerűen belenézzen néhány ember szemébe, bólogasson és mosolyogjon egy sort. – Igazán hálásak vagyunk, sőt, megtisztelve érezzük magunkat, hogy a hölgyek nálunk tanulhatnak, és hogy segíthetünk kihozni belőlük azt, amiről önök nyilván mindvégig tudták, hogy ott lapul bennük. Ma önök is bepillantást nyerhetnek abba a világba, amelybe a lányok nyolc hónapja beléptek – és még ennél is nagyobb gazdagság és pompa várja majd őket, amikor férjhez mennek Adoriában. Az utolsó pár szava telibe talált. Szinte az összes látogató teljesen el volt alélva a bálteremtől, a kristálycsillártól és az aranyozott tapétától. Egyszerűen elképzelhetetlen volt számukra a gondolat, hogy még ennél is nagyobb gazdagság várhat valakire. – Általában késő tavasszal vendégeljük meg a lányok családját és barátait, hogy kellemesebb körülmények között piknikezhessünk. – Jasper úgy mosolygott, mintha valami közös

titka lenne az egybegyűltekkel, és a hatalmas, jégvirágos ablak felé biccentett. – De, mint ahogyan önök is láthatják, ezt ma nem tehetjük meg. Úgyhogy idebent kerül megrendezésre a piknik. Szedjék tele a tányérjukat, töltsék tele a poharukat, keressenek egy kényelmes ülőhelyet, és győződjenek meg saját maguk arról, hogy milyen csillogó jövőben lesz része a lányuknak! Próbáltam nem forgatni a szememet. Nehéz volt komolyan venni a szavait, főleg amikor eszembe jutott, milyen nyersen beszélt Cedrickel, amikor kettesben voltak, de mindenki mást teljesen elbűvölt. A családok összeverődtek, és elindultak a büféasztalhoz. Rhonda észrevette, hogy van rumpuncs, és gyorsan odasietett. Utána loholtam, de elzárták az utamat azok a családtagok, akik lassan indultak csak meg, és nem siettek sehova. Miközben vártam, hogy Caroline nagymamája odébb csoszogjon, meghallottam Jasper Masterson asszonyhoz intézett szavait. – Ez a találka mindig olyan kényes pont – jegyezte meg halkan. – Az ember sosem tudhatja előre, hogy elkapja-e valamelyiküket a honvágy, és esetleg hazaszöknek-e. De tudja, mikor még nagyobb a nyúlcipő felhúzásának a lehetősége? Amikor már megvan az adoriai út időpontja. Ha előtte biztatják őket ámuló szeretteik, akkor valószínűbb, hogy a lányok büszkévé akarják majd őket tenni. A homlokomat ráncolva értem utol Rhondát. Ha nem tudtam volna, hogy mindig tavasszal és nyáron indulnak Adoriába a hajók, akkor azt hittem volna, hogy hamarosan útra kell kelnünk. Rhonda benyakalt egy pohár puncsot, és már töltötte is volna a következőt. Clara anyjának helytelenítő pillantása kíséretében félrehúztam őt. – Ne most, Sally néni! Először ebédeljünk meg! Emlékszel, mi történt tavaly a télfordulós ünnepségen? Szerencsére Rhonda annak is éppannyira örült, hogy teletömheti magát, úgyhogy uborkás szendviccsel, hideg csirkével és körteszeletekkel megrakott tányérokkal tértünk vissza a csíkos pokróchoz. Mira Pablóval ücsörgött az egyik szélén, és épp sirminicaiul hadart valamit. Tamsin csak úgy ragyogott a boldogságtól, és túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy

egyen. Bár a családja is hasonló lelkiállapotban volt, ők nem voltak abban a helyzetben, hogy elutasítsák az ilyen étkeket. Tamsin tizenéves testvérei – akikről kiderült, hogy ikrek –, Jonathan és Olivia közrefogták Tamsint, és egyszerre ettek és beszéltek. A legkisebb lányt Merryként mutatták be nekem – ő boldogan nyammogott egy körtén Tamsin ölébe kucorodva. Mindannyiuknak ugyanolyan vörös haja volt. – Nézd csak meg a kezedet! – kiáltotta Tamsin anyja. – Többet egy adag ruhát sem fogsz tudni kimosni! Tamsin arca ragyogott az örömtől. Bár a keze az enyémnek nyomába sem ért, az anyjáéhoz képest simának és előkelőnek tűnt. Az övé ugyanis száraz és kemény volt az életre szóló forró víztől és sikálástól. – Nem is tervezek ilyesmit – jelentette ki Tamsin. – És ha férjhez megyek Adoria leggazdagabb emberéhez, akkor neked sem kell majd. Az apja hangosan felnevetett, amitől mindenki más is elmosolyodott a pokrócon. – Az én kis álmodozóm! – mondta. – Először juss el odáig! – Pedig nagyon igaza van – lépett oda mellénk Jasper. Észrevettem, hogy a többi családhoz is volt már pár szava. Leguggolva folytatta: – Tamsinről mindenki tudja, milyen ambiciózus, mindig a tökéletesre törekszik. Valamelyik nap épp a zenetanárunkkal beszélgettem, és egyre csak azt hajtogatta, milyen csodásan fejlődik Tamsin zongorázásban. Tamsin anyja döbbenten fordult a lányához. – Tudsz zongorázni? Jasper a jelek szerint kiválasztotta a leghatásosabb dolgot. Azokban a körökben, ahonnan Tamsin származott, még csak nem is láttak zongorát. Az, hogy valaki játszani tudott rajta, olyan volt, mintha idegen nyelven beszélt volna. Tamsin elpirult. – Még csak tanulom, de az alapok már mennek. Ha a férjemnek lesz zongorája, tovább gyakorlok majd. Jasper rákacsintott. – És ha nem lesz, biztosan rá tudja venni, hogy vegyen egyet. Ezután felém fordult, és kíváncsi voltam, vajon milyen bókot kapok tőle. Úgy sejtettem, egyetlen szót sem váltott a

zenetanárunkkal. Valószínűleg Masterson asszony foglalta össze neki a fontosabb tudnivalókat reggel, hogy tudja, miben jeleskedünk. Korábbi látogatásai során is csak felületes pillantásokat vetett ránk, aztán Masterson asszonnyal beszélgetett. A legszemélyesebb jó tanácsa az volt, amikor azt javasolta Caroline-nak, hogy ne egyen annyi péksüteményt reggelente. – Adelaide olyan elegánsan és csinosan mozog, mintha egész életében így csinálta volna – mondta. Nem csodálkoztam, hogy valami külső dolgot hozott fel, ugyanis a tanulmányaimat szándékosan elügyetlenkedtem. – És egy ilyen gyönyörű lánynál biztosan sorban fognak állni a kérők Adoriában. Rhonda bólintott, majd felhajtott egy újabb adag rumpuncsot, amiről halvány fogalmam sem volt, hogyan szerezte. – Mindig is így volt a mi gyönyörű kislányunkkal. Már gyerekkora óta. Odáig voltak érte a fiúk. Ott álltak a küszöbnél. Bent voltak a házban. Ha Adelaide jelen volt, biztos volt vele egy fiú is. Kellemetlen csend telepedett ránk, és megpróbáltam könnyedén felnevetni, ami leginkább úgy hangzott, mintha fuldokolnék. Hála a jó égnek, Jasper Mirához fordult. Tamsin áthajolt Merry felett, és odasúgta: – Nem csodálom, hogy eddig nem említetted a nagynénédet. – És Mira... – Jasper még mindig mosolygott, de nehéz lett volna megállapítani, valójában mit gondol. – Nos, Mira folyton meglepetéseket okoz nekünk. Biztos vagyok benne, hogy Adoriában is így lesz. – Ön Thorn úrfi apja? – kérdezte Pablo. – Cedric Thorn úrfié? Reméltem, hogy ő is itt lesz ma. Mirát gyakran bántották az akcentusa miatt, de Pablóéhoz képest az övé szinte fel sem tűnt. Jó néhány másodpercbe beletelt, hogy felfogjam a szavai értelmét, és úgy láttam, Jasper is ugyanígy küszködik ezzel. – Osfróban van, épp most vannak a záróvizsgái. – Jasper felvonta a szemöldökét. – Honnan ismeri a fiamat? Pablo habozott. – Akkor találkoztunk, amikor eljött Mirabelért. Jó embernek tűnik.

Már vártam, hogy Jasper valami csípős megjegyzést tegyen, de sosem esett ki a szerepéből. – Így is van. És biztos vagyok benne, hogy maga nem is engedte volna el mással Mirát. Elnézést, most mennem kell, hogy a többiekkel is válthassak pár szót. Felállt, és elindult a következő kis csoport felé. Eszembe jutott, hogy azt mondta Masterson asszonynak, ez az egész felhajtás arra szolgál, hogy a családunk áldásával tényleg elmenjünk Adoriába. Képtelen voltam elhessegetni az érzést, hogy valami egyéb is van itt még a háttérben. Fernanda gúnyosan felnevetett. – Mintha számítana, hogy mit engedünk meg Mirabelnek! Ő mindig is a saját útját járta. Visszafordultam feléjük, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a rossz érzésemet. – Ismerték egymást már Sirminicában is? – Miközben az egyes érdekcsoportok egymás torkának estek, az egyszerű emberek nagy része nem akart belekeveredni a konfliktusba. Amikor egyértelművé vált, hogy nem maradhatunk ki belőle, az emberek menekülőre fogták – magyarázta Mira. Pablóra és Fernandára mutatva folytatta: – Ugyanabba a csoportba kerültünk, mind menekültek voltunk, akik próbáltak eljutni a határra. Nem voltak biztonságosak az utak, valószínűleg még ma sem azok. Néha a nagyobb csoportok biztonságot jelentenek. De csak néha. Egy magányos lány még egy csoport ember között sem feltétlenül van biztonságban. Próbáltam megvédeni másokat. Tényleg próbáltam. Mira arckifejezése elfelhősödött, mire Fernanda megszorította a kezét. – Mira tényleg megvédett másokat. A háború kihozza bizonyos emberekből a szörnyeteget, és csodát tenni senki sem tud... – Fernanda pillantása a vörös hajú gyerekekre vándorolt, akik csak úgy csüngtek minden szaván. – Hát, mint ahogy mondtam, Mira sok embert megvédett. Rhonda letette az üres poharát. – Tudják, nekem aztán semmi gondom a sirminicaiakkal. Én azt mondom, Osfrid kapui mindenki előtt nyitva állnak. Ha valaki

ide akar jönni, hogy új életet kezdjen, áldásunk rá. Én mindenkit a legnagyobb tisztelettel kezelek. És egy-két közeli barátom is pont sirminicai. Van egy úriember, akinek palacsintázója van az Overland szökőkút mellett. A barátomnak mondhatom, sőt több is annál, már ha értik, mire célzok. Ő készíti a legfinomabb palacsintát az egész városban. És nekem mindig... – Tudom, melyik üzletről beszél – szólt közbe Tamsin anyja. – De ő nem sirminicai. Lorandiából származik. – Teljesen biztos, hogy nem így van. Egyetlen szavát sem értettem. És az ő neve is o-ra végződik, mint az önöké. Rhonda az utolsó néhány szavát megtoldotta egy biccentéssel Mira és a barátai felé. – Jean Deveraux-nak hívják – kötötte az ebet a karóhoz Tamsin anyja. – Mostam a ruháját. Lorandiai nyelven beszél. – Ráadásul a palacsinta Lorandiából származik – tettem hozzá. Rhonda sértett pillantást lövellt felém. – Most már te is kételkedsz a szavamban? Ennyit arról, hogy a vér nem válik vízzé! Mindegy, nem is számít. Sirminicai, lorandiai... Mind ugyanolyannak hangzanak, és mi ketten amúgy sem beszélgettünk olyan sokat, inkább egyebekkel voltunk elfoglalva, már ha értik, mire célzok. Bűntudatom volt, mert amikor a családi piknik pár órával később véget ért, én rettenetesen boldog voltam. A többi lányra ugyanez nem volt igaz, Tamsinnek különösen nehezére esett elválni a családjától. Mindenki a főfolyosón búcsúzott a szeretteitől, miközben előálltak a fogatok, hogy visszavigyék a vendégeket a városba. Láttam, hogy Tamsin egy papírköteget nyom az anyja kezébe, és rájöttem, hogy az a rengeteg levél az, amit az ideérkezésünk óta írt. Tudtam, hogy mindennap ír egyet, mégis döbbenetes volt egy kötegben látni őket. A leginkább mégis az arckifejezése rendített meg. Korábban olyan őszinte boldogság tükröződött rajta, most viszont megsemmisültnek tűnt. Még sosem láttam ilyennek. Még sosem láttam ennyire sebezhetőnek. Hevesen megölelte a szüleit, és amikor felemelte Merryt, úgy tűnt, mindjárt elsírja magát. El kellett kapnom a pillantásomat. Illetlenségnek tűnt, hogy megbámuljam őt egy ilyen helyzetben.

Rhonda mellettem ácsorgott. A végén már nem számoltam, hány puncsot hajtott fel. – Hát – karolta át a vállamat –, remélem, amikor legközelebb a fővárosban jársz, szánsz egy kis időt a te jó öreg Sally nénikédre. Tudom, hogy addigra nemeshölgy leszel, meg minden, de ne feledd, honnan indultál, kislányom! Hallod? Rengeteg ember hallotta, amit mondott. Minél többet ivott, annál nehezebben szabályozta a hangerejét. Nem tudtam eldönteni, hogy Cedric végső soron szívességet tett-e azzal, hogy felbérelte őt. A kocsis bekiáltott az első csoport utasnak, amibe Tamsin családja is beletartozott. Gyászos arckifejezéssel figyelte, ahogyan kisétálnak az épületből. Amint eltűntek a szemünk elől, hátat fordított, és kirohant a folyosóról. Akkora zaj és felhajtás volt még a kocsijukra váró vendégek miatt, hogy rajtam kívül senki sem vette észre, mi történt. Még Mira figyelmét is lekötötte, hogy az egyik munkással beszélgessen. Az embereket kerülgetve átvágtam a tömegen, hogy megkeressem Tamsint, és nem foglalkoztam Rhonda kiáltásaival, miszerint feltétlenül meg kell látogatnom őt legközelebb.

*** A szobánkban találtam rá Tamsinre, az ágyán ülve zokogott. Azonnal felkapta a fejét, amikor beléptem, és heves mozdulatokkal megtörölte a szemét. – Mit csinálsz itt? Nem épp a nagynénédtől kellene elbúcsúznod? Leültem mellé az ágyra. – Meglesz nélkülem is. Azért jöttem, mert aggódtam miattad. Tamsin szipogott egyet, és ismét megtörölte a szemét. – Kutya bajom. – Teljesen érthető, ha honvágyad van – mondtam kedvesen. – Nem kell szégyenkezned amiatt, hogy hiányoznak. – Nem szégyenkezem... de nem engedhetem meg, hogy így lássanak. .. mármint a többiek. Nem mutatkozhatok gyengének.

– Az nem gyengeség, hogy szereted a családodat. – Nem... De itt? Erősnek kell lennem. Kivétel nélkül mindig. Csakis előre figyelhetek. – Ismét a már megszokott eltökéltség csillogott a tekintetében. – Nem hagyhatom, hogy az utamat állják, el kell érnem, amit akarok. Meg kell kapnom, amire szükségem van. – Nem feleltem. Egyszerűen csak a kezére fektettem a sajátomat, és egy pillanattal később Tamsin megszorította a kezemet. – Tudom, hogy mindenki azt hiszi, rideg és számító vagyok. Hogy aljas vagyok. – Velem sosem viselkedtél így. Felpillantott. – Persze hogy nem! Hogy tanuljam meg azt a nyomorult belsiai keringőt, ha te nem gyakorolsz velem? Jóban kell lennem veled. De most komolyan... – Elhúzódott, és összekulcsolta maga előtt a kezét. – Meg kell értened, hogy nem aljasságból viselkedek így. Jó okom van rá, hogy a legjobb próbáljak lenni, és a lehető legjobb partit kifogni Adoriában. Ha tudnád, hogy mi... hogy mi múlik ezen... Elcsuklott a hangja. – Akkor mondd el! – könyörögtem. – Mondd el, hátha segíthetek! – Nem. – Tamsin letörölt még néhány kibuggyanó könnycseppet. – Ha tudnád, többé sosem néznél rám ugyanúgy. – A barátnőm vagy. Soha, semmi nem változtathatja meg azt, ahogyan érzek irántad. Ám miközben kiejtettem a szavakat, azon gondolkoztam, vajon én elhinném-e, ha valaki ezt mondaná, miközben megpróbál fényt deríteni a titkaimra. Biztos voltam benne, hogy sem Tamsin, sem Mira nem tudna ugyanúgy viselkedni, ha tudná, hogy a lenyűgöző Rupert egyik leszármazottjával osztozik a szobáján. – Nem lehet – rázta a fejét Tamsin. – Nem kockáztathatok. – Rendben. Nem kell semmit sem elmondanod, amit nem akarsz. De mindig itt leszek neked. Tudod, hogy rám számíthatsz. – Tudom – válaszolta Tamsin fáradt, ám őszinte mosollyal. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó: Mira rontott be rajta. – Hát itt vagytok! Mindenki... Minden rendben?

Tamsin felkászálódott. – Persze, természetesen. Mi a helyzet? Mira megerősítésért pillantott rám, mire én aprót bólintottam. Néhány másodpercig még aggodalmasan tanulmányozta Tamsint, mielőtt folytatta volna: – Mindenki elment, mármint a családtagok. Jasper összehívott bennünket a bálteremben. Tamsin érzelmi kirohanásának a maradéka is elpárolgott. Gyorsan megnézte magát a tükörben, majd követte Mirát. – Tudtam! – jelentette ki. – Tudtam, hogy van itt valami a háttérben! Lesiettünk a földszintre, és a bálterembe érve láttuk, hogy már mindenki ott van. Véletlenül sem Tamsin volt az egyetlen, aki szenvedett a szerettei távozásától, és azon morfondíroztam, vajon Jasper tényleg a kívánt hatást éri-e el a tervével. Masterson asszony figyelmet kért, Jasper pedig előrébb lépett, és így szólt: – Remélem, mind élvezték a mai napot. Igazán nagy örömömre szolgált, hogy megismerhettem azokat a csodás embereket, akik felnevelték önöket. De nem az ő látogatásuk az egyetlen meglepetés, amit a mai nap tartogat. Elhallgatott, és megvárta, míg a feszültség a tetőfokára hágott a helyiségben. Bár derűs, magabiztos ábrázattal állt előttünk, Masterson asszony feszült vonásai arra engedtek következtetni, hogy egyáltalán nincs minden rendben. Ismét elfogott a korábbi baljós érzésem. – Remélem, mind izgatottan várják, hogy eljuthassanak Adoriába, ugyanis hamarosan útra kelünk... Méghozzá a tervezettnél két hónappal korábban.

7. fejezet SENKI

SEM SZÓLT EGYETLEN szót sem. Mindenkit túlságosan megdöbbentettek a hallottak. Azonban Jasper következő kijelentése igazán heves reakciókat váltott ki mindenkiből. – Ennek eredményeképpen a vizsgákat is korábban fogják letenni. Egy hét múlva kezdődnek a záróvizsgák. A mellettem álló Tamsin felsikkantott, és a mellkasához kapta a kezét. A többi lány tágra nyílt szemmel egymáshoz fordult, és suttogni kezdett. – Csitt! – intett le bennünket Masterson asszony. – Thorn úr még nem fejezte be. – Tudom, hogy váratlanul érte önöket ez a hír – folytatta Jasper. – De ez valójában csak azt jelenti, hogy nagyon meg vagyunk elégedve a fejlődésükkel, és úgy érezzük, már most elvihetjük önöket Adoriába. Csupán pár hónapról van szó, és egy teljesen új világ tárul önök elé. Ékkövekként fogják imádni és kívánni önöket, hiszen azok is. Tudom, hogy a testvérem odáig lesz a boldogságtól, amikor meglátja az idei osztályokat. Charles Thorn, a Ragyogó Udvar legfőbb anyagi támogatója és Jasper évenként váltogatva szerezték a lányokat. Ő most épp Adoriában tartózkodott, és úgy volt, hogy tavasszal hajózik vissza Osfridbe, hogy újabb feleségjelölteket keressen, miközben Jasper gondoskodik a mi adoriai előmenetelünkről. – Nincs kétségem afelől, hogy tökéletesen fognak szerepelni a vizsgákon – szólalt meg ismét Jasper. – Szívesen maradnék még, de sajnos rá kell néznem a többi kúria lakóira is. Cedric azonban

hamarosan idejön majd, hogy ellenőrizze a vizsgákat és erkölcsi támogatást nyújtson. Megköszörültem a torkomat, és előreléptem. – Nem lesz ez így veszélyes? – kérdeztem. – Mármint hogy Cedric erkölcsi támogatást nyújt? – ráncolta a homlokát Jasper. – Nem. Az, hogy a tél késői szakaszában hajózunk át. Az nem a viharos időszak még? – Én inkább úgy fogalmaznék, hogy kora tavasszal kelünk útra. És biztosan nem ülnék fel a hajóra, ha úgy gondolnám, hogy veszélyben vagyunk. Adelaide, csak nem tett szert kiváló hajózási ismeretekre a tudtom nélkül? Talán jobban ért hozzá már, mint a hajóskapitány és én magam? Nevetséges lett volna válaszolni erre a kérdésre, úgyhogy nem is tettem. Persze hogy nem értettem a hajózáshoz, de rengeteg könyvet olvastam Adoria történelméről, hiszen része volt a tananyagnak. És rengeteg történet szólt a korai telepesekről, akik a saját kárukon tanulták meg, hogy nem ajánlatos télen áthajózni a tengeren. A szobánkba küldtek bennünket, ahol Tamsinnek nem meglepő módon rengeteg mondanivalója akadt. Ledobta magát az ágyára, cseppet sem törődve azzal, hogy összegyűri a batisztruháját. – El tudjátok ezt hinni? – fakadt ki. – Előrehozták a vizsgákat! Jövő hétre! Mira is aggodalmasan pislogott, amiről eszembe jutott, hogy nekem is kellően nyugtalannak kell tűnnöm. Én akár aznap is elmehettem volna vizsgázni, igazán nem számított. – Nem sok időnk maradt tanulni – mondta Mira. – Tudom! – jajgatott Tamsin. – De kifelé jövet hallottam, hogy Masterson asszony azt mondja, ennyi idő után vagy tudjuk, vagy nem tudjuk. – Igaza van – jelentettem ki, amivel kiérdemeltem a szobatársaim döbbent pillantását. – Ugyan már, szerintetek nem engednének át minden vizsgán bennünket? Biztos, hogy egyikünket sem fogják kirakni. Több tárgyból is meg kellett bukni ahhoz, hogy egy lányt kirakjanak a Ragyogó Udvarból, és ne mehessen Adoriába, és ha

bárki is ennyire rosszul teljesített volna, azt már rég megkérték volna, hogy távozzon a kúriából. – Én nem csak átmenni akarok a vizsgán – vitatkozott Tamsin. – A lehető legjobb jegyeket akarom. Én akarok lenni a gyémánt! – A mi? – kérdeztük Mirával kórusban. Tamsin már többször is beszélt arról, hogy milyen jól akar szerepelni, de eddig semmiféle gyémántot nem említett. Barna szemében különös fény csillant, ahogy előrehajolt. – Ez az idei év motívuma. Amikor bemutatnak bennünket Adoriában, mindig van valami motívum. Az elért pontszámok alapján kategóriákba sorolnak minket, és ez alapján varratják meg a ruháinkat is. Tavaly virágos motívum volt, és a legügyesebb lány volt az orchidea. Utána jött a rózsa, aztán a liliom. Egy évvel korábban szerintem madarak voltak. Most pedig ékkövek. – És a legügyesebb lány a gyémánt – jöttem rá. – Így van. Az összes kúria három legügyesebb lányát hívják meg a legtöbb adoriai összejövetelre, és külön bemutatják őket a legkapósabb férfiaknak. Persze, elméletileg mind kivételesek vagyunk, de Jasper és Charles hatalmas mítoszt épít mindig a három legjobb köré. Ettől nő irántunk a kereslet, és magasabbak lesznek az ajánlott összegek. És így több lesz a kezességi összeg is, amit megtarthatunk. Engem ez sem hozott igazán lázba. Majd megoldom, hogy a tabella közepén kössek ki, ahogyan eddig is. Tamsin határozottan a legjobb volt a Kék Tavaszban, és biztos voltam benne, hogy nála motiváltabb lány egyik kúriában sem akadt. A közelgő vizsgák hektikussá tették az elkövetkezendő egy hetet. Nem tartották meg a tanterv szerinti órákat, úgyhogy mindenki arra a tantárgyra fordíthatta az idejét, amelyikből a legrosszabbul állt. Az eddig szabályos időközönként megjelenő tanárok most gyakrabban meglátogattak bennünket, és felajánlották, hogy korrepetálják azokat, akik ezt igényelték. A kúria lakói egyetlen pillanatra sem nyugodhattak. Én kénytelen voltam előrukkolni néhány gyakorlandó tantárggyal, hogy úgy tűnjön, elfoglalt vagyok. Tamsin visszahúzódóvá vált, körülbástyázta magát könyvekkel, és

döbbenten konstatáltam, mennyire hiányolom a benne tomboló energiát. Már Mirának sem volt szüksége rám a nyelvgyakorlásnál. Egyszerű beszélgetéseknél elő-előjött az akcentusa, de ha odafigyelt, már-már anyanyelvi szinten beszélte az osfridi nyelvet. Ami azt illeti, előkelőbbnek bizonyult, mint jó néhány alsóbb osztályból érkező, borzalmas dialektust beszélő társunk. Mira néha szórakozásból másfajta akcentusokkal is megpróbálkozott. Elfoglaltnak kellett mutatkoznom, úgyhogy többször is újraolvastam azt a könyvet, amire Masterson asszony virágnyelven „női tanulmányokként” hivatkozott. Nem csupán a terhességről és a szülésről volt benne szó, hanem arról is, ami ezekhez vezet. „Egy kedves feleség a hálószobában is kedveskedik az urának. Melegséggel és odaadással boldoggá tehetik a férjüket” – magyarázta Masterson asszony az órán, gyakran a lehető legridegebb hanghordozással. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen dolog, amiről korábban sosem kellett tanulnom. A lányok többsége rettenetesen zavarban volt, amikor ilyesmiről volt szó, de én mindig bűntudattal kevert izgatottsággal figyeltem. – Most olvasod harmadszorra, nem? – ugratott Mira a vizsgák előtti napon. Ő épp egy nyelvkönyvvel ült az ágyán, Tamsin pedig meglepő módon épp szünetet tartott, és levelet írt. Elpirulva becsuktam a könyvet. – Sokkal elgondolkodtatóbbnak tűnik, mint bármi más, amiről szó volt, ennyi az egész – feleltem. – Nem is tudom – nézett vissza Mira a papírjaira. – Szerintem megy majd minden magától, ha eljön az ideje. – Biztos – feleltem, és ismét elgondolkoztam, hogy vajon neki vannak-e már tapasztalatai ezen a téren, de olyan higgadtan viselkedett, hogy semmiben sem lehettem biztos. – Nincs mit tudni – szólt közbe Tamsin, aki még csak a leveléből sem volt hajlandó ennyiért felpillantani. – Az a lényeg, hogy meg kell várni az esküvő napját, aztán hagyni, hogy a férjünk megtanítsa, mit vár el tőlünk. Mira félretette a könyvét, és az ágytámlának dőlt. – Nekem ez egyáltalán nem tetszik – jelentette ki. – Mármint

az, hogy minden rajtuk múlik. Hogy az ő kezükben van a gyeplő. Nekünk is kellene, hogy legyen beleszólásunk, hogy mi mit akarunk, nem? Tamsin erre már felpillantott. – És ezt mégis hogy gondoltad? Ismertem otthon egy lányt, aki odaadta magát egy férfinak, csak mert az megígérte, hogy később feleségül veszi. És tudod, mi történt? Nem vette el. Másnak a jegyese volt, és azt mondta a lánynak, hogy az egész csak félreértés volt. Tönkretette a lányt. Egy őrült ötlet pont elég volt tőled, nem kell több! – Miről beszélsz? – kíváncsiskodtam. – Valamelyik nap arról hablatyolt, hogy majd ő kiváltja magát – mesélte Tamsin. – Nem mondtam, hogy biztosan így lesz – javította ki Mira. – Csak, hogy lehetséges. A szerződésben nincs benne, hogy konkrétan férjhez kell mennünk, csak annyi, hogy valakinek meg kell fizetni az árat. Ha az embernek van pénze, kifizeti saját magát, aztán szabad, mint a madár. – Valami szegényházban akarsz dolgozni? – kiáltottam. Eszembe jutott az a nap Adával, amikor Cedric elmagyarázta, hogy a szerződésszegő lányoknak valamilyen kevésbé kellemes munkát fognak keríteni. – Nem, dehogy! – sóhajtotta Mira. – De ha lenne valami egyéb módja annak, hogy az ember összeszedje a pénzt, miközben Adoriában a kérőkkel találkozgatunk, akkor ki tudnánk fizetni az összeget úgy, ahogy nekünk tetszik. Én csak ennyit mondtam. – Mégis hogy szednénk össze annyi pénzt? – akadékoskodott Tamsin. – Mindannyiunkért minimum száz aranyat kérnek. Van, akiért többet is. – Én csak azt mondom, hogy ez is egy lehetséges megoldás. Elmosolyodtam, és visszatértem az arcpirító könyvemhez. Mira néha úgy viselkedett, mint akinek nem számít, hogy a Ragyogó Udvarban van-e vagy sem. Nem csodálkoztam, hogy pont az ő fejéből pattant ki ez az ötlet. De Tamsinnek igaza volt: nagyon nehezen lehetett volna megvalósítani. A vizsgák napján mindannyiunkat lehívtak a hatalmas aulába. Teljesen másképp jelentünk meg, mint a kezdetekben. Egyesével

vonultunk le a lépcsőn, méghozzá lassan és kecsesen, hogy az odalent állók megcsodálhassanak bennünket. Lefelé menet észrevettem a tanáraink mellett ácsorgó Cedricet, így sokkal jobban ügyeltem minden mozdulatomra, mint egyébként tettem volna. Ettől függetlenül tökéletesen teljesítettem, és beálltam a többi lány alkotta sorba, akik mind a belénk nevelt elegáns pózt vették fel. Masterson asszony egyesével végigmért bennünket, és amikor elhaladt előttem, egy pillanatra Cedricre néztem, aki épp engem figyelt. Csupán rövid ideig néztünk egymás szemébe, mert Cedric tekintete ezután Mirára siklott. Masterson asszony elmondott pár tudnivalót a napirendről, majd Cedrichez fordult. – Mondana esetleg pár biztató szót? Cedric arcára kiült a műmosolya. – Csupán annyit mondanék, hogy sok szerencsét, bár nem hiszem, hogy önök közül erre bárkinek is szüksége lenne. Figyeltem önöket az elmúlt nyolc hónapban, és mind különlegesnek bizonyultak. Az apjával ellentétben Cedric valóban nyomon követte a fejlődésünket. Mindig minden lánnyal elbeszélgetett, és őszintén kíváncsi volt rá, hogy mi történik velünk. Amikor szétszéledtünk, hogy megkezdjük a vizsgákat, Cedric elkapta a ruhám ujját. – Hogy telt Sally nénikéd látogatása? – Most őszintén, nála jobbat nem találtál? – forgattam a szemem. – Még az is jobb lett volna, ha egyedül és szánalomra méltón töltöm a napot. – Ugyan már! Túlságosan szimpatikus vagy másoknak ahhoz, hogy elhiggyék, egyetlen barátodat sem tudtuk elhívni. És nem mintha olyan sok időm lett volna keríteni valakit. Az utolsó pillanatban hallottam, hogy változik a terv. – Mégis miért változott? – Apám nemcsak titeket visz a gyarmatokra, hanem rengeteg árut is. Ha még a tavasszal induló hajók előtt odaér, nagyobb profitra tehet szert. Amikor kiderült, hogy pár hajós hajlandó korábban indulni, nem kellett kétszer mondani neki – magyarázta Cedric. – Úgyhogy kénytelen voltam keríteni neked

egy színésznőt. – Ráadásul nem is akármilyet! Az egyik legnagyobb osfrói színdarab sztárját. Legalábbis így hallottam. Cedric felvonta a szemöldökét. – Nekem elhiheted, hogy nem valami neves színdarabban bukkantam rá. De még mindig jobb, hogy az emberek felfigyeltek az őrült rokonodra, mintha azon gondolkoznának, hogy nincs senkid ezen a világon. – Végül is, ebben igazad van. – Kelletlenül hozzátettem: – Köszönöm. – Állok rendelkezésedre. De jobb, ha indulsz, még a végén elkésel. Remélem, jól teljesítesz majd. – Nem fogok. De azért átcsusszanok. A vizsgák kezdetével is tartottam magam ehhez a kijelentésemhez. Az elmúlt nyolc hónapban ránk zúdított tudásról most három napba sűrítve kellett számot adnunk. Voltak írásbeli vizsgák, de akadtak olyanok is – mint például a tánc amiből a gyakorlati tudásunkat mérték. Kimerítő volt, még számomra is, ugyanis kénytelen voltam megtervezni, hogy miben teljesítsek jól, és mit baltázzak el. Határozottan nehéz volt megtalálni az arany középutat, de biztos voltam benne, hogy sikerrel jártam. Megtartottam a Cedricnek tett ígéretemet, és nem vontam magamra feleslegesen mások figyelmét. — Adelaide, kedvesem – szólalt meg Miss Hayworth a táncvizsgám közepén. – Mit művel? – Keringőzök? – kérdeztem vissza. Miss Hayworth megrázta a fejét, és leírt valamit a papírjára. – Nem értem. Múlt héten tökéletesen csinálta, az új rigaudont pedig teljesen elrontotta. Ma pont fordítva csinálja. Igyekeztem rezzenéstelen arcot vágni. – Az idegesség, asszonyom. – Folytassa! – intett gondterhelt arckifejezéssel, amit gyakran előidéztem nála. A közelben lévő Clara elvigyorodott az engem ért kritika hallatán. Az itt töltött idő alatt olyan sokat fejlődött, hogy Miss Hayworth felvetette, talán neki kellene vezetnie az adoriai nyitótáncot. Kellettek is neki a pontok, hogy kiegyensúlyozza az elméleti tantárgyakban nyújtott pocsék teljesítményét, és hogy

őszinte legyek, magasról tettem a véleményére. Tamsin gondolatai viszont nagyon is érdekeltek. Láttam, hogy értetlenül bámult a terem másik végéből. Hamarosan ismét felvette a tánc ritmusát, de legszívesebben felpofoztam volna magam, hogy ilyen hibát vétettem. Könnyű volt néha jól, néha pedig rosszul teljesíteni. Azt viszont nehezen tartottam fejben, hogy konkrétan miből is kell rossz teljesítményt nyújtanom. Nem ez volt az első eset, hogy összekevertem valamit – és nem ez volt az első, hogy Tamsin ezt észrevette. A táncvizsga után írásbeli tesztek következtek, és ezeken sokkal jobban éreztem magam. Csak a tanár tudta, ha összekevertem valamit. Csakhogy másnap ismét hibáztam, mégpedig a zenevizsgán. Bár nem várták, hogy bármelyik hangszeren is tökéletesen játsszunk, azt igenis megkövetelték, hogy legalább valamennyire értsünk hozzájuk. Ahelyett, hogy mindegyiken játszanunk kellett volna a vizsgán, a tanárunk kiválasztott hármat, és az alapján pontozott bennünket. Erre azonban nem számítottam. Az első kettő, a fuvola és a hárfa, olyan volt, amin mindig rosszul teljesítettem. Azt hittem, az utolsó majd csembaló vagy lant lesz, amelyeken mindig csodásan játszottam, ám ehelyett a tanárnő a hegedűt választotta. Nem sok nő tudott hegedülni Adoriában, úgyhogy mindig azt gondoltam, jó választás azt elügyetlenkedni. Most viszont kénytelen voltam remekelni, hogy elfogadható pontszámot kapjak a zenevizsgán. És mind a tanárnő, mind pedig a társaim legnagyobb ámulatára tökéletesen játszottam el a hegedűdarabot. – Még ilyet! – ragyogott Bosworth asszony az örömtől. – Milyen sokat gyakoroltál! – De hát nem gyakoroltál! – suttogta Tamsin később, a vizsga utáni vacsoraszünetben. – Hol tanultál meg így játszani? Vállat vontam. – A tanárnőtől. – Mikor legutóbb behozta a hegedűt, még a vonót sem tudtad normálisan tartani! – Jaj, nem tudom, Tamsin! Néha ideges vagyok, és elrontok dolgokat. Mit számít ez? Te csodásan szerepeltél mindenhol! Bejött a számításom, a dicséret tényleg elvonta a figyelmét.

– Az igaz – vágta rá büszkén. – Tökéletes esszéket írtam Bricker úr összes vallási és politikai kérdésére. Ráadásul, biztos vagyok benne, hogy az adoriai kultúrával és társadalommal kapcsolatos teszten is szinte mindent tudtam. Gondolom, te is tudod, hogy az az egyik legfontosabb vizsga. Őszintén örültem a sikerének, így elmosolyodtam. – Biztos, hogy gyémánt leszel! – Ha jobban teljesítek, mint a többi kúriában a lányok. Azt tudom, hogy itt én vagyok a legjobb. – Egyszerű tényként jelentette ki, egy csepp nagyzolás sem volt a hangjában. – De ki tudja, mi van a három másik helyen? Én nem aggódtam ezen, főleg a többi vizsganap eseményei után. Az első naptól kezdve tanúsított buzgósága és hihetetlen elhivatottsága most a tetőfokára hágott, és minden vizsgába hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát. Amikor este visszatért a szobánkba, leküzdötte a fáradtságát, hogy még többet tanulhasson. Mind kimerültünk, mire véget ért a háromnapnyi vizsgasorozat, még azok is, akik nem tanultak annyit, mint Tamsin. Mindenki elpilledt és kimerült, úgyhogy hálásan bezuhantam az ágyba, amikor végre végeztünk a vacsorával. Egyik szobatársam sem szólt egyetlen szót sem, inkább megkönnyebbült sóhajjal álomra hajtották a fejüket. Másnap reggel viszont már teljesen más volt a helyzet. Kipihentük magunkat, és nem kellett tovább a vizsgák miatt aggódnunk, úgyhogy rádöbbentünk: megcsináltuk. Véghezvittük, amit a Ragyogó Udvarba érkezésünkkor elhatároztunk. Bár az eredményeket még nem tudtuk, mámorító boldogsággal töltött el bennünket, hogy sikerrel jártunk. Masterson asszony jóvoltából aznapra szabadok voltunk, és tervezgethettük, hogyan ünnepeljük majd meg aznap este Vaiel napját, a téli szezon legjelentősebb ünnepét. Mindannyian külön feladatot kaptunk az ünnepség előkészítésében, és egyikünk sem bánta, hogy be kell vetnünk a kemény munkával megszerzett képességeinket. – Imádom Vaiel napját – jelentette ki Tamsin, miközben belebújtunk a napközben viselt ruhánkba. – Az ételeket. Az illatokat. A díszeket. Szégyen, hogy az utolsó pillanatban kezdünk csak el készülni rá.

Igaza volt. A téli ünnepségsorozat általában egy héttel a bölcsesség angyalának szent napja előtt szokott kezdődni, így a csodás hangulat a hónap nagy részét bearanyozza. — Hát, ha Jasper nem hozta volna előrébb az indulás időpontját, akkor nem ment volna az ünneplés rovására a pénzéhsége – emlékeztettem. – Legalább ünnepelhetünk. Tudjátok, vannak Urosnak azok a szerencsétlen eretnekei, a mezítlábas papok... Ott egyáltalán nem ünnepelnek. Azt mondják, bálványimádás. De az még mindig jobb, mint amit az alanzieliek művelnek. Ki akarna fákat imádni ilyen időben? – A fák között ünnepelnek – javította ki Mira. – Vaiel napja számukra a télforduló, az év leghosszabb éjszakája. Az alanzieliek a szabad ég alatt imádkoznak Deanziel bölcsességéért, aztán másnap hálát adnak Alanzielnek a nap visszatéréséért, és hogy egyre hosszabbak lesznek a nappalok. Kissé döbbenten pillantottam rá. Ritkán mondott olyat, amit még nem hallottam, de hát ő valószínűleg tényleg találkozott alanzieliekkel. A vallási meggyőződése egyike volt azoknak a témáknak, amelyekről sosem faggattam Mirát. Eljárt velünk az Urost dicsőítő ortodox szertartásokra, és csak ez számított. – Nem számít, mit imádnak. Akkor is pogány babona az egész. – Tamsin végre elégedett volt a megjelenésével, úgyhogy az ajtó felé fordult. – No, ideje munkához látni. Alig várom, hogy végre mások végezzék el ezeket a munkákat helyettünk! A lányok nagy részét – Tamsinhez hasonlóan – a konyhába osztották be, hogy elkészítsék a Masterson asszony által összeállított kiadós lakomát. Egy-két társunk a játékokról és a zenéről gondoskodott, az én feladatom pedig a díszítés volt, sajnos pont Clarával. De találtunk megoldást: felosztottuk a helyiségeket egymás között, és nem kereszteztük egymás útját. Eljött az ideje, hogy feldíszítsem a szalont, és döbbenten láttam, hogy Cedric és Mira épp ott beszélget. Cedric nem sűrűn mutatkozott a vizsgák alatt. – Milyen előkelően festesz ma! Ismét igazi adoriainak tűnsz – jegyeztem meg. Az első találkozásunkkor is ilyen ruhát viselt, de a hétköznapokban inkább az osfridi divatnak megfelelően öltözködött. Nehéz, sötétkék anyagból készült, arannyal

szegélyezett felöltője majdnem a térdéig ért, nem úgy, mint a rövidebb, osfridi divat szerint varrottak. A csizmája szára is magasabb volt, mint amilyet a kontinens divatja megkövetelt. Nem csak jól nézett ki ma. Egyszerűen elképesztő volt. Nem mintha ezt bevallottam volna neki. – Mintha te is ebbe az iskolába jártál volna. – Néhány embernek problémát okoz, hogy felöltözzön, de nekem ilyen téren sosem voltak gondjaim – felelte. – Egy hónap múlva útra kelünk, úgyhogy gondoltam, illene ehhez mérten öltözködnöm. Apámmal együtt nekünk is majdnem ugyanolyan előkelően kell festenünk, mint nektek, ha be akarjuk bizonyítani, hogy valódi üzletemberek vagyunk. Sok minden múlik a látszaton, legalábbis a nagybátyám szerint. Az elmúlt hónapokban nem sokat gondolkoztam Clara alávaló vádaskodásán Cedricet és Mirát illetően. De most, hogy rájuk nyitottam, feléledt bennem a kíváncsiság. – Csak nem elvonod Mirát a feladatától? – kérdeztem könnyedén. Mirával bensőségesen egymásra mosolyogtak. – Cedric épp egy varázscsont nevű játékról magyarázott nekem. Masterson asszony rám bízta a szórakoztatás megszervezését, de nem sokat tudok az osfridi játékokról. – Varázscsont? – kérdeztem döbbenten. – De hát az egy kockajáték, amit csak az istállófiúk meg a küldöncök játszanak. Többet nem szóltam, ugyanis Cedric szemrehányó pillantást vetett rám. – Rengeteg ember játssza – javított ki. – Az itteni lányok nagy része ezen nőtt fel. Az igaz, hogy az elit nem játssza, és jó is, hogy így gondolkozol. De egy napra igazán lazábbra ereszthetjük a gyeplőt. – Hát persze – feleltem. Rég nem követtem már el ekkora hibát. – De honnan szereztek dobókockát? Gondolod, Masterson asszonynak van? – Ó, szerintem Nancy Masterson sokkal lázadozóbb típus, mint azt gondolnánk. Bár Cedric mosolygott, volt benne valami különös aznap este. Nem tudtam volna pontosan megfogalmazni, hogy mi, de mármár melankolikusnak tetszett – határozottan nem olyan

hangulatban volt, mint amilyet gondolatban eddig hozzá társítottam. – Csak nem engem keresnek? – dugta be a fejét Masterson asszony az ajtón, ugyanis pont abban a pillanatban haladt el előtte. – Nem, dehogy – felelte Cedric. Mirával próbáltuk visszafojtani a nevetésünket. – Adelaide épp a szalon díszítésével kapcsolatos terveiről mesélt, és remélte, hogy önnek is tetszeni fog. Masterson asszony kíváncsian felém fordult, én pedig próbáltam nem Cedricre meredni, amiért rám terelte a figyelmet. Gyorsan előálltam egy tervvel: – Ööö, arra gondoltam, hogy gyertyákat raknék az ablakokba, és azokat az aranyozott szélű, kék asztali futókat a teríték alá. És ha odébb húzhatnám azt a pamlagot, akkor felszabadulna az a sarok, és lehetne ott beszélgetni. És jó lenne abból a fűszeres illatosítóból is. Masterson asszony helyeslően bólintott. – Úgy látom, megfelelő emberre bíztam a feladatot, kedvesem. – És magyal – szólaltam meg hirtelen, amikor a kandallóra vándorolt a pillantásom. – Hoznunk kellett volna magyalt is, hogy girlandot készítsünk. Mindig azzal díszítettünk a fővárosban a téli ünnepségeken. – Tényleg szép lett volna – értett egyet Masterson asszony. – Annyi dolgunk volt, hogy eszembe sem jutott. De most már túl késő, mindjárt lemegy a nap. – A sötétlő ablak felé biccentett, és a csalódottságomat látva hozzátette: – De ne aggódjon! Clara volt olyan élelmes, hogy szedett borostyánt, és abból készített girlandokat. Semmi sem ronthatta volna el jobban a kedvemet, mint a tudat, hogy Clara lekörözött. Masterson asszony magunkra hagyott bennünket. Mira hosszasan bámulta az ablakot, majd Cedrichez fordult. – Nem úgy volt, hogy el kell intézned pár dolgot? – De igen... hamarosan. Amikor Cedric nem mozdult, Mira hozzátette: – Az ünnepség előtt rengeteg időd lesz rá. Most mindenki

nagyon elfoglalt. – Igen... persze. – Cedric ismét elmosolyodott, de láttam, hogy feszült, ami csak tovább erősítette a vele kapcsolatos különös érzésemet. – Megyek, elintézem most rögtön. Elindult kifelé, de amikor mellém ért, megtorpant. – Tessék! – nyomott a kezembe mosolyogva pár dobókockát. – Hát persze. Persze hogy van nálad. – Ezek a tartalék kockáim. Sokat játszunk az egyetemen. – Jól megy? – érdeklődtem. – Ne is válaszolj! Tudom, hogy jó vagy benne. Hiszen ehhez a játékhoz olvasni kell mások gondolataiban, és manipulálni kell őket. – Pontosan – bólintott. – Őstehetség lennél benne. Hiába hecceltük egymást, még mindig feszültnek tűnt. – Nagyon furán viselkedik – jegyeztem meg Mirának, amikor Cedric elment. – Igen? Annyira jól azért nem ismerem. – Tényleg? – kérdeztem félreérthetetlen célzással. Mira teljesen ártatlan arckifejezéssel rázta meg a fejét. – Én nem vettem észre rajta semmit. Segítsek odébb tolni a pamlagot, mielőtt elmegyek? Közösen átvonszoltuk a bútordarabot a szobán. Mindkettőnket megdöbbentett, milyen nehéz. – Kezdek egyetérteni Tamsinnel – szólaltam meg. – Tényleg jó lenne, ha szolgálók hada intézné az ilyesmit helyettünk. – Majd meglátjuk – vigyorodott el Mira. – Nem tudom, teljesítettem-e egyáltalán olyan jól, hogy akár egyetlen cselédje is legyen a jövendőbelimnek, nemhogy szolgálók hada. – Tamsin bezzeg igen – mondtam. – Tamsin bezzeg igen – nevetett. Hirtelen elkomolyodott. – De remélem, azért ahhoz elég jól teljesítettem, hogy legalább... Nem is tudom. Választási lehetőségem legyen. Vagy legalább valaki olyan mellett kössek ki, akit tisztelek. – Még mindig szeretnéd kiváltani magadat? Segített megigazítani a pamlagot, és így felelt: – Azt hiszem, Tamsinnek igaza volt. Ahhoz valami munka is kellene, de, gondolom, azt nem vállalhatunk közben. – Háát, igen. Jaspernek valószínűleg nem tetszene az ilyesmi. De nem fog számítani. Rengeteg csodás férfi közül választhatsz

majd. Ha meg a pontjaid miatt aggódsz, akkor még megismételheted a vizsgákat. – Na, persze, mert első alkalommal is annyira kellemes élmény volt. – Hátrébb lépett, mellém, hogy közösen szemügyre vegyük az új helyen álló pamlagot. – Segítsek még valamiben? – Nem hiszem, hogy tudsz, kivéve, ha magyalt rejtegetsz valahol – feleltem bánatosan. – Magyal nélkül olyan, mintha nem is tél lenne. – Fogalmam sincs, mire gondolsz, nálunk Sirminicában nincsen magyal, de szerintem így is nagyon szép lesz a szalon. Miután Mira magamra hagyott, még rosszabbul éreztem magam, mintha az én lelkemen száradna, hogy kimarad az igazi osfridi télünnepből, hiszen nincs magyal. A szalon feldíszítése után Masterson asszony elengedett, hogy felkészülhessek az ünnepségre. Sem Tamsin, sem pedig Mira nem volt még a szobánkban. Felvettem a legszebb ruhámat: egy bő szoknyájú, rózsaszín virágokkal hintett égszínkék brokátruhát. Az alatta viselt rózsaszín alsóruha kikandikált a ruhaujj hasítékain és a fűzős derékrésznél. Befűzés közben azon morfondíroztam, milyen lesz majd adoriai divat szerint öltözni. A kevésbé bő szoknyákban egyszerűbb volt mozogni, a ruhaderék pedig kevésbé tűnt merevnek. Lementem a földszintre, hogy megnézzem, miben segíthetek. Senkinek sem volt szüksége rám, és Cedricet is elnyelte a föld. Szívesen eldicsekedtem volna neki, hogy egy perc sem kellett a ruhám befűzéséhez. Végignéztem a dekorációt, de semmi kivetnivalót nem találtam benne, azt leszámítva, hogy nem volt magyal. Az órára pillantva láttam, hogy még egy órám van vacsoráig, úgyhogy hirtelen ötlettől vezérelve döntést hoztam. Az ünnepségre szánt, csinos kis cipőmet vastag csizmára cseréltem, és magamra kanyarítottam egy gyapjúköpenyt. De még így sem készültem fel elég alaposan a metsző hideg szélre, ami a hátsó ajtón kilépve fogadott. Miközben a ködpamacsokat képező leheletemet figyeltem, egy pillanatra megkérdőjeleződött bennem a döntésem helyessége, de végül határozottan megindultam előre. Tudtam, mit mondott volna Masterson asszony arról, hogy egyedül kószálok ilyenkor az erdőben. A nagymamám is

pontosan ugyanezt mondta volna. De bejártam már a Kék Tavasz birtokot az itt töltött idő alatt, rengeteget sétáltam és piknikeztem a többi lánnyal. Nem volt errefelé egyetlen veszélyes állat sem, és túl messze voltunk mindentől ahhoz, hogy csavargókkal találkozzak. Az egyetlen ember, akivel összefuthattam, a birtok kedves, idős gondnoka volt. Ez volt az év legrövidebb napja, és korán leszállt az este. A fény szinte már teljesen eltűnt a nyugati horizonton, és az égbolt többi része csillagokkal meghintve ragyogott. A felkelő hold és az emlékezetem segítségével könnyedén haladtam a magyalbokrok felé. A legnagyobb problémát a hideg jelentette, és bántam is, hogy nem hoztam magammal kesztyűt. A vékony hóréteg halkan ropogott a talpam alatt. Ott találtam rá a magyalbokrokra, ahol emlékeztem rájuk, a birtok legszélén. Itt vette kezdetét az eredetileg az egész környékre jellemző, elvadultabb erdőség. A Kék Tavasz kúria építői hosszú-hosszú idővel ezelőtt kiirtották az épület körül álló fákat, hogy helyette hatalmas, gondozott pázsitot és díszes növényzetet telepítsenek. Ez gyakori volt az ilyen birtokokon, és egyre kevesebb érintetlen erdőséget lehetett találni. Annyi eszem azért volt, hogy magammal hozzak egy kést, úgyhogy elkezdtem magyalágakat vágni. Valódi koszorút ugyan nem fogok tudni fonni belőlük, de ha csinosan elrendezem a kandallópárkányokon, akkor határozottan jobban mutatnak majd, mint Clara borostyánja. Már épp végeztem, amikor hirtelen megláttam valamit a szemem sarkából. Először azt hittem, káprázik a szemem. Pedig egész jók voltak a látási viszonyok. A hó visszatükrözte a hold fényét, és a csillagok is világítottak. Hunyorogva néztem a távolba, és azt találgattam, vajon csak valami tükröződést látok-e. De nem – ez nem a hold és a hó összjátékának sápadt, ezüstös fénye volt. Annál melegebb. Lángok aranyló fénye. A mogyoróbokrok és a tölgyfák alkotta régi erdő mélyéről érkezett. Előrébb lopództam, hogy kiderítsem, mi az. Úgy gondoltam, valószínűleg csak a gondnok. De ha nem, és valami birtokháborítóba botlok, könnyedén elsurranhatok anélkül, hogy észrevenné, és jelenthetem őt. Tudtam, hogy Masterson asszonynak és a nagymamámnak meglenne a véleménye erről a

gondolkodásmódról, de nem érdekelt. A magyalágaimat és a késemet szorongatva előrébb araszoltam, de végig a fák árnyékában és takarásában maradtam. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy valójában tizenkét fényről van szó: az aprócska lámpások rombusz alakot alkottak a hóban, egy öreg fák kopár ágai szegélyezte tisztáson. A rombusz közepén, a legősibb fával szemben egy férfi állt. A szélben lobogó kabátja vörösen izzott a lámpások fényében. A rombusz keleti pontja felé fordulva letérdelt, meghajolt, és mormolt valamit, de nem tudtam kivenni a szavait. Ezután dél felé térdelt le, és folytatta a rituálét. Elöntött a rettegés, amikor rádöbbentem, mi zajlik a szemem előtt. Csak legyintettem Tamsin vicces megjegyzéseire az alanzieliekről és a télfordulóról, de most ott volt előttem az egyik eretnek, aki valamiféle misztikus szertartást folytatott a sötétben. Lehet, hogy nem tudok róluk annyit, mint Mira, de az osfrói szóbeszédből annyit megtanultam, hogy a tizenkét pontból kialakított rombusz szent szimbólumnak számított az alanzieliek számára. A tizenkét angyalt jelképezte, a hat jót és a hat rosszat. Egy eretnek, aki a mi birtokunkat használja! Vissza kell mennem, hogy jelentsem! Halkan visszahúzódtam, épp akkor, amikor a férfi az északi pont felé fordult: azaz felém. A lámpások megvilágították az arcát, és rádöbbentem, hogy ismerem ezeket a vonásokat. Egy órája sem volt, hogy magam előtt láttam őket. És korábban túlságosan is sokat elmélkedtem rajtuk. Cedric.

8. fejezet

ÚGY

MEGDÖBBENTEM, hogy elejtettem a magyalt. Igyekeztem néma csendben felszedni az ágakat, de elkéstem. Túl nagy zajt csaptam, és Cedric észrevette, hogy ott vagyok. Felugrott, mire megfordult a fejemben, hogy elrohanok, de úgysem jutottam volna messzire a szoknyámban. Egy másodperccel később ott állt előttem, és hitetlenkedve bámult le rám. – Adelaide? Mit művelsz itt? – Én? Te mit...? Hagyjuk is! Tudom, mit csinálsz! – Hátrálni kezdtem, és meglendítettem a kis késemet. – Tartsd magad távol tőlem! – Rakd le azt a kést, még mielőtt valaki megsérül! – Cedric arcvonásai szigorúak voltak, de nem tűnt dühösnek, inkább csak... rezignáltnak. – Nem arról van szó, amire gondolsz. Olyan nevetségesek voltak a szavai, hogy azonnal megtorpantam. – Tényleg? Szóval azt mondod, nem épp egy eretnek télforduló-rituálé kellős közepén tartottál? Cedric felsóhajtott. – Nem azt mondom. Hanem azt, hogy az alanzieliek... nem vagyunk olyan vérszomjasak, mint amilyennek mások tartanak minket. Azonnal feltűnt, hogy többes szám első személyben beszélt. – De... azt mondod, te is közéjük tartozol? Cedric hosszú ideig nem válaszolt. A jeges szél összeborzolta a hajamat. Fáztam.

– Igen – felelte végül. Úgy éreztem, megfordult velem a világ. Cedric Thorn épp az imént vallotta be, hogy eretnek. – Komolyan mondom – nyújtotta ki felém a kezét. – Letennéd végre a kést? – Ne érj hozzám! – lendítettem magasabbra a kést. Mögötte a lámpások baljós fénnyel világítottak, és hirtelen azon gondolkoztam, vajon megpróbál-e majd rám szórni valamilyen alanzieli átkot. Rengeteget hallottam már ilyesmiről, de sosem hittem, hogy én magam is áldozatul fogok esni ilyesminek. Persze, még sosem kerültem hasonló helyzetbe egy olyan emberrel, akiről azt hittem, ismerem. Vajon meghallaná a házban valaki, ha sikoltanék? – Ne sikíts! – figyelmeztetett Cedric a gondolataimban olvasva. – Esküszöm, hogy nincs mitől tartanod. Semmi sem változott. Még mindig ugyanaz az ember vagyok. Megráztam a fejemet, és éreztem, hogy megremeg a kés a kezemben. – Nem igaz! – vitatkoztam. – Démonimádó vagy... – Azt vallom, hogy a hat bukott angyal éppolyan szent, mint a hat dicső. Nem démonok. És abban is hiszek, hogy Uros mindenütt jelen van a természetben, bárki számára elérhető – magyarázta nyugodtan. – Nem pedig valami elzárt dolog, amit csak a templomokba húzódó papok segítségével érhetünk el. Így már kevésbé tűnt sötétnek az, amit mondott, de a belém nevelt figyelmeztetések ott éltek bennem. – Adelaide, ismersz engem. Megvédtelek, amikor elszöktél. Munkát szereztem a kirúgott szakácsodnak. Szerinted tényleg a sötétség hű szolgája vagyok? – Nem – ismertem be, és leeresztettem a kést. – De... de... össze vagy zavarodva. Abba kell ezt hagynod! Nem lehetsz... ööö... eretnek. – Ez nem olyasmi, amit csak úgy abbahagyhat az ember. A lényem része. – Akár meg is ölhetnek, ha elkapnak! – Tudom. Hidd el, hogy nagyon is tisztában vagyok ezzel. És már régóta megbékéltem vele. – Újabb jeges széllökés támadt, mire megborzongtam. Cedric végignézett rajtam, és arca ismét

hitetlenkedő kifejezést öltött. – Gyere, beszélgessünk valami melegebb helyen, még mielőtt kihűlsz itt nekem! – Például a szalonban? – érdeklődtem. – Biztos vagyok benne, hogy a veszélyes és törvénytelen hited szuper témát szolgáltat majd az ünnepségen. Egy tapodtat sem mozdulunk, amíg el nem magyarázod, mi folyik itt! Semmi bajom! Van rajtam köpeny. – Akkor miért kezdesz elkékülni? – Ilyen sötétben nem tudhatod! – Azt viszont tudom, hogy egy ilyen köpeny csak akkor véd, ha fogatban utazol egy összejövetelre. Arra viszont nem elég, hogy idekint bolondozz az év leghosszabb éjszakáján. Ha nem akarsz bemenni, akkor legalább oda menjünk át. A tisztás szélén egy aprócska, kétoldalt nyitott fészerszerűség állt, ahol szerszámokat és fát tároltak. Behúzódtam oda, és örültem, hogy legalább valamelyest megvéd a széltől. Cedric csatlakozott hozzám, én pedig összerezzentem a közeledésére, ugyanis még mindig megrémített a rémálmaimból valósággá vált kép, ahogyan ott állt a lámpások alkotta rombuszban. Őszinte döbbenetemre kigombolta vörös kabátját, és magához húzott, hogy engem is betakarjon vele. A kabát melege csillapította a félelmemet. Megéreztem az ismerős kölniillatot, ami mindig is annyira tetszett, és most, hogy ilyen közel álltunk egymáshoz, szinte minden arcvonását ki tudtam venni a holdfényben. Kényszerűségből közelebb léptem hozzá, az általa kínált melegséghez, és rádöbbentem, hogy igaza van. Hiszen ő volt az, ugyanaz a Cedric, akit már közel egy éve ismertem. És ettől még rémisztőbb lett az egész helyzet. – Akár meg is ölhetnek – ismételtem, és ezúttal teljes súlyával nehezedett rám a valóság. Az osfridi egyházi bíróságok néha kesztyűs kézzel bántak a nőkkel és az idegenekkel, akiket az alanzieli hit gyakorlásán kaptak. Bebörtönzés, bírság... De egy osfridi polgár, ráadásul egy férfi? Őket könnyedén – sőt, általában – halálbüntetésre ítélhették. A papok nagyon szorgalmazták Osfrid tisztán tartását. És a királyt is zavarta az a vallás, amelyben a közösség minden tagjának egyenlőségét hirdették ahelyett, hogy egy mindenható vezetőt választottak volna. – Ezért kell Adoriába menned – döbbentem rá hirtelen, és

azonnal ki is mondtam, amit gondoltam. – Ezért vitatkoztál apáddal, ezért hagytad félbe a tanulmányaidat, igaz? Hogy Cape Triumphban nyugodtan gyakorolhasd a vallásodat. Bár az osfridi gyarmatok a korona fennhatósága alá tartoztak, közülük többnek is különböző szabadságjogaik és kiváltságaik voltak. A vallás gyakran szerepelt ezek között. Egyszerűbb volt hajóval átküldeni az eretnekeket a tengerentúlra, mint eltaposni őket az anyaországban, főleg, hogy adót és kereskedelmi cikkeket küldtek vissza. – Cape Triumphban sem gyakorolhatom – felelte Cedric. – Egyik gyarmaton sem engedélyezik az alanzieli vallást. Egyelőre legalábbis. Oldalra billentettem a fejemet, ugyanis nehezen sikerült egyszerre a kabát menedékében maradnom és a szemébe néznem. Most már értettem, miért voltak ilyen népszerűek ezek a kabátok a kemény körülményeket produkáló Adoriában. – És lesz olyan, ahol fogják? – érdeklődtem. – Hát, nem konkrétan az alanzielit. De egy Westhaven nevű gyarmatnak épp most fogalmazzák meg a szabadságlevelét, és abban az áll, hogy mindenki szabadon gyakorolhatja a vallását, aki ott él. Mi. A vándorló papok. Uros örökösei... legalábbis azok, akik még nem menekültek északra. – Szóval odamehetsz, és ott biztonságban leszel – foglaltam össze, és döbbenten állapítottam meg, hogy megkönnyebbültem ennek hallatán. – Még nagyon korai szakaszban járnak. – A korábban tapasztalt melankólia csendült a hangjában. – Még mindig vitatkoznak a törvényekről, arról, hogy meddig mehetnek el. És nem mehet oda akárki, csak azok, akik részvényt vásárolnak a társaság alapításánál. Nagyszerű lehetőség részt venni a korai befektetési szakaszban, könnyedén vezető pozícióba kerülhet az ember, és azonnal védetté válik, ha sikerül bejutnia. De nem olcsó. – Ezért kezdtél el lányokat szerezni, igaz? – kérdeztem. – Nem volt elég, hogy a családi vállalkozást kihasználva elhajózz Adoriába. Saját tőkére van szükséged. – Igen. De úgy tűnik, nem jön össze a dolog. Összerezzentem.

– Mert egy sirminicait és egy csalót toboroztál, akik nem fognak magas jutalékot hozni. – Csak a varráshoz és a zöldségek „bezsírozásához” nem értesz, ezt leszámítva nem vagy csaló. Ráütöttem a mellkasára, de túlságosan aggódtam ahhoz, hogy azon agyaljak, vajon honnan szerzett tudomást a spárgaincidensről. – Komolyan beszélek! Ki kell jutnod Osfridból. El kell jutnod erre a biztonságos helyre... Már ha létezik egyáltalán ilyesmi egy hozzád hasonló számára. Nem lehettem benne biztos, de mintha összerezzent volna a hozzád hasonló szavakra. – Nem csak a biztonságról van szó. Hanem a szabadságról is. Hogy szabadon azt tehessem, amit akarok, és ne kelljen megjátszanom mások előtt magamat. – A rombusz felé intve folytatta: – Anélkül, hogy bujkálnom kellene. Ugyanazt mondta, amit én hónapokkal ezelőtt, amikor könyörögtem neki, nehogy lebuktasson. Megértettem, milyen hevesen vágyik arra, hogy szabad legyen, még ha az indokaival képtelen is voltam azonosulni. Keményen harcoltam, hogy olyan utat taposhassak, amin én irányítom az életemet, és mindehhez az ő segítségére volt szükségem. – Hát, egyelőre nincs meg ez a szabadságod. Akkor miért pont a Ragyogó Udvar birtokán gyakorlod a vallásod? – Nem számítottam rá, hogy bárki más is itt lesz – jegyezte meg enyhe célzással a hangjában. – Ha rajtam múlik, egyáltalán nem jövök ma ki a kúriába. Másokkal imádkoztam volna, nem pedig egyedül. Ti a vizsgák végét ünneplitek, de számomra ez az év legszentebb éjszakája. Ki kellett jönnöm imádkozni, mielőtt elkezdődik a parti. Nehéz volt összeegyeztetnem az általam ismert hetyke Cedricet az előttem állóval, aki a lehető legkomolyabban beszélt a hitéről – arról a hitről, ami teljesen eszementnek tűnt az Urost imádó ortodoxok számára, akik templomokban, szervezett istentiszteleteken adóztak a hitüknek. Amikor elfordítottam a fejem, és nem válaszoltam, Cedric gyengéden így szólt: – Fura... tudtam, hogy ha kiderül, másképp fognak rám nézni. Elutasítanak. Hozzászoktam a gondolathoz. De arra nem

számítottam, hogy ennyire zavar majd, hogy te kevesebbre tartasz... Felpillantottam. Teljesen magával ragadott a hangja. Összezavart az arckifejezése, főleg akkor, amikor még szorosabbra húzta körülöttünk a kabátját. Nyeltem egyet, és inkább egy biztonságosabb témával folytattam: – Nem szerezhetnél valami más módon pénzt, hogy érdekeltséget szerezhess a kolóniában? Nem kérhetsz az apádtól vagy a nagybátyádtól? – Ismered apámat – horkant fel Cedric. – Fogalma sincs, hogy miben hiszek. Valószínűleg ő maga adna át a hatóságoknak. Akkor ismertem meg az alanzielieket, amikor pár évvel ezelőtt beiratkoztam az egyetemre, és végre találtam valamit, aminek értelme is volt ezen a világon. Annyira helyesnek éreztem, de volt annyi eszem, hogy egyetlen szóval sem említettem másoknak, még a saját családomnak sem. A nagybátyám sem segítene, ő csak apámat követi. Más lehetőség pedig... Kereshetnék magamnak valami munkát odaát, de jó sok időbe telne, hogy összeszedjem az új kolóniához szükséges pénzt, főleg akkor, ha nem fejezem be a tanulmányaimat. Valószínűleg kétkezi munkás lenne belőlem, és csak akkor mehetnék oda, amikor már bármelyik telepest szívesen látják az új gyarmaton. De az nem most lesz. A részvényeseken kívül senki sem fog letelepedési jogot kapni az idén. – Hát, az biztos, hogy nem maradhatsz itt, amíg lediplomázol – jelentettem ki határozottan. – Kell lennie valami más módszernek is, hogy gyorsan pénzhez juss. Cedric felkuncogott. – Ha lenne, szerinted lett volna anyagi gondja a családodnak? Mármint, persze, az Új világban rengeteg gyors meggazdagodási lehetőség van, és még olyan is akad ezek közül, ami munka. De a Ragyogó Udvar az egyik legjobb. Hatalmas profitot jelent, ha az ember luxuscikkeket visz át, és igen, ebbe beletartoznak a fiatal lányok is. A gyarmatokon rengeteg olyasmi nincsen, ami számunkra természetes. – Miféle luxuscikkekre gondolsz? – kérdeztem, és igyekeztem tudomást sem venni arról, hogy egyre jobban vacogok. – Fűszerek, ékszerek, porcelán, üveg. – Elhallgatott, hogy

elgondolkozzon. – Apám egy vagyont keres azzal, hogy kelméket árul. A lányokkal együtt viszi át, és jóval több a bevétele belőle, mint amennyit a ti ruhatáratokra költ, amit aztán persze később, amikor ti már mind férjhez mentetek, kiárusít. Az egyedi dolgok is értékesek. Az antik bútorok. A műalkotások. Ez már felkeltette a kíváncsiságomat. – Műalkotások? Miféle műalkotások? – Bármilyen. Odaát nincsenek sem galériák, sem neves művészek. És kevesen döntenek úgy, hogy átviszik oda a ritkaságnak számító festményeiket és szobraikat, hogy eladják. Túl bonyolult. Túl kockázatos. Ha mégis megteszik, akkor hatalmas profitra számíthatnak. A pokolba is... Hallom, ahogy összekoccannak a fogaid! Indulás! Arrafelé akart vezetni, ahonnan jöttem, de makacsul ellenszegültem, és egyetlen lépést sem voltam hajlandó tenni. – Tehát... Ha el tudnál adni egy festményt, akkor az sokat jelentene anyagilag. Cedric a fejét rázta. – Ha a megfelelő festményt adnám el a megfelelő vásárlónak, akkor többet is kapnék, mint amennyi a westhaveni részvényhez kellene. – Akkor kell neked egy festmény. – Az ember nem talál minden sarkon értékes festményeket. Mármint, a nagybátyám kúriáiban van néhány, de nem fogok a saját családomtól lopni. – Nem is kell, ha az ember saját kezűleg is tud csinálni – mondtam lelkesen. – De hát én nem tudok... – Nem te. Én. Emlékszel arra a bizonyos napra Osfróban? A pipacsos festményre? Cedricnek elakadt a szava. Elgondolkodva végigmért a gyér fényben sötétnek tetsző tekintetével. – Azt hittem, az csak szórakozás volt. – Nem. Mármint, igen... Nem olyan egyszerű ez az egész! De meg tudom csinálni. Bármilyen híres festményt lemásolok neked. De ha nem akarsz konkrét másolatot, akkor bármilyen művész stílusát tudom utánozni, és majd azt mondjuk, hogy valami elveszett műremeket találtunk. Van az a Florencio-festmény a

szalon bejárata mellett. Ha elég időm van, könnyedén tudnék olyat csinálni. – Hamisítványokat akarsz árusítani Adoriában? – kérdezte hitetlenkedve. – Jaj, mert szerinted észrevennék a különbséget? – vitatkoztam. – Ha elkapnak... – Add hozzá azoknak a dolgoknak a listájához, amelyek miatt bajba kerülhetünk! – Kezd elég hosszúra nyúlni az a lista. – De a kezdeti aggodalmat felváltotta a már ismert melegség és lelkesedés. Az a Cedric, akit olyan jól ismertem: a fondorlatos üzletember. A szél hangosan fütyült körülöttünk, ő pedig hosszú-hosszú másodpercekig rajtam felejtette a tekintetét. – Tudod, mit vállalsz azzal, ha belemész ebbe? – Semmi veszélyesebbet, mint amit te vállaltál, amikor megvédtél aznap este Osfro kapuinál. Mondtam, hogy tartozom neked. Éreztem, hogy Cedric végül elhatározásra jut. – Jól van. Akkor csináljuk! De először... Be kell mennünk a melegre. Remegve elhagytuk a csekélyke védelmet jelentő fészert. Cedric eloltotta a lámpásokat, én pedig összeszedtem az elejtett magyalágakat. Cedricet figyelve a fülemben csengtek a zord papok intelmei, és ismét elkapott a korábban érzett aggodalom. Ám ekkor visszafordult hozzám, az arcán izgalom és lelkesedés a közös terv gondolatától, és az összes korábban hallott figyelmeztetés elhalkult bennem. Amennyire csak tudott, beburkolt a kabátjába, és összekapaszkodva visszasétáltunk a kúriához. – Mégis hogyan fogjuk megoldani, hogy titokban megfesd ezt a remekművet? – gondolkodott hangosan Cedric. – Ezt neked kell kitalálni – jelentettem ki. – Én majd azzal foglalkozok, hogy férjet fogjak magamnak, és akkor legalább azt a csekélyke jutalékot megkapod. – Hát persze. Még csak az hiányozna, hogy elvonjam a figyelmedet a férjkeresésről. Majd kitalálok valamit. A kúria fényei csak úgy ragyogtak az éjszakában, de hiába

voltam korábban teljesen határozott, most egy kissé mégis elbizonytalanodtam. Nem a festménnyel kapcsolatban. Abban teljesen biztos voltam, hogy meg tudom csinálni. De megteremteni a körülményeket, hogy megcsinálhassam, na, az nehéz lesz. Nem lesz könnyű beszerezni hozzá a kellékeket, és olyan helyet találni, ahol nyugodtan festhetek. Még ha ezeket és a többi lehetséges problémát le is számítom, akkor sem biztos, hogy Cedric el tudja adni a festményt Adoriában, és megkapja érte a kívánt összeget. Még mielőtt a hátsó ajtóhoz értünk volna, Cedric megtorpant és a szemembe nézett. – Komolyan gondoltam, hogy a rólunk szóló pletykák nem fedik a valóságot. Az alanzieliek is csak ugyanolyan emberek, mint a többi. Normális emberek, akiknek megvan a maguk erkölcse, munkája. Csak másképp látjuk a világot, ennyi az egész. – Cedric, nem tartalak kevesebbre. Mindig is azt éreztem, hogy... Nem tudtam befejezni a mondatot, és az volt az érzésem, hogy bele sem lett volna szabad kezdenem. Elfordultam, de elkapta a karomat, és magához húzott. – Adelaide... – Amikor ő sem találta a megfelelő szavakat, elengedett. – Jól van, menjünk be! Bementünk, és Masterson asszony, a többi tanár, illetve a vacsorára összegyűlő lányok furcsálló pillantásának kereszttüzében találtuk magunkat. Tudtam, hogy elpirultam, a hajam pedig összevissza áll, de Cedric szokás szerint gyorsan falazott nekem: – Adelaide mindenképpen magyalt akart, úgyhogy elkísértem. Mosolya éppolyan könnyed volt, mint mindig, semmi sem jelezte, hogy egy vitatott vallást gyakorolt, amiért akár ki is végezhetnék. Masterson asszony a fejét csóválta. – Nagyon alapos munkát végez, kedveském, de balgaság ilyen időben odakint lenni. Köszönöm, hogy figyelt rá, Cedric úrfi. De vajon rá ki figyel majd? Ez a kérdés visszhangzott a fejemben este. Megvacsoráztunk, játszottunk, beszélgettünk, de folyton azon kaptam magam, hogy Cedricre vándorol a

pillantásom. Ő is közvetlen volt, de nem tett erőfeszítéseket azért, hogy ő legyen a társaság lelke. Most, hogy már értettem, mi áll a háttérben, könnyedén észrevettem a jeleket, és láttam, mekkora súly nyomja a vállát. Vajon a hamis festményem – már ha egyáltalán sikerül elkészíteni – elegendőnek bizonyul, és megmenti őt? – Hol jár az eszed ma este? – sétált oda hozzám Tamsin a szalon másik végéből. A vörös haja miatt csodásan állt neki a kék ruhája, de azért sosem rejtette a véka alá a véleményét, miszerint az ő színe igazából a zöld. – Aggódom a vizsgák miatt – hazudtam. – Tényleg? – kérdezte döbbenten. – Mindig úgy jártál órákra és úgy készültél, mint akit nem igazán hat meg ez az egész. – Azt hiszem, most csapott arcon a valóság. Alaposan szemügyre vette az arcvonásaimat. – Lehetséges. Hát, akkor szerezz magadnak még egy pohár bort, amikor Masterson asszony máshova figyel! Vagy, ha tényleg ennyire aggódsz, ismételd meg a vizsgákat, miután megkaptad a pontszámodat. – Vizsgázzak újra? Bár én magam is ezt javasoltam Mirának, sosem gondolkoztam el rajta, hogy talán nekem is így kellene tennem. – Persze – vágta rá Tamsin. – Én tuti újravizsgázok. Mármint, szerintem elég jól teljesítettem, de jobb félni, mint megijedni, nem? Nem bízom a véletlenre! A szavai úgy hatottak rám, mintha vizet locsoltak volna az arcomba. Hosszú pillanatokig csak bámultam rá, aztán visszafordultam a zsúfolásig telt szalon felé. Cedric a tűz mellett állt, és a vadul gesztikuláló Bricker úrral beszélgetett, akiről úgy sejtettem, már jó néhány pohár bort felhajtott. Mintha csak megérezte volna, hogy nézem, felpillantott, és halványan rám mosolygott, mielőtt visszafordult volna. – Adelaide? Jól vagy? – nyaggatott Tamsin. Visszanéztem rá. – Persze... persze. Csak rádöbbentem valamire. Ami eddig eszembe sem jutott. – Mire? – kíváncsiskodott.

– Nem fontos. – Vidám arckifejezést erőltettem magamra. – Mondd csak, szerinted mi lesz a sorrend a lányok között? Tamsin nagyon szívesen beszélt erről, ugyanis rengeteg időt töltött a többi lány elemzésével. Magyarázni kezdte az elméleteit, én pedig a megfelelő helyen bólintottam és mosolyogtam, közben pedig kidolgoztam a tervemet. Cedricnek pénzre van szüksége ahhoz, hogy eljusson Westhavenbe, és életben maradhasson. Elérheti ezt a festményem segítségével? Igen, ha minden jól alakul. És ha mégsem úgy alakulnak a dolgok? Kellett egy második terv vészhelyzet esetére. Egész este ezen morfondíroztam, és közben teljesen haszontalannak éreztem magam. Nincs hatalmam ahhoz, hogy pénzt szerezzek neki. De ekkor rádöbbentem, hogy igenis rendelkezem ezzel a hatalommal. Azt ugyan nem tudom garantálni, hogy elég pénze legyen a westhaveni részvény kifizetésére, de azt igen, hogy hátszéllel induljon. Ennek egy módja volt, mégpedig az, hogy Cedric ne csak valami csekélyke jutalékot kapjon értem.

9. fejezet CEDRIC

A TÉLFORDULÓ MÁSNAPJÁN elutazott, a vizsgaeredmények pedig pár nappal később derültek ki. Jasper és Miss Garrison, a Ragyogó Udvar egyik varrónője hozta a hírt. Miss Garrison azonnal neki akart látni a motívummal díszített ruhatárunknak. Masterson asszony kimért léptekkel besétált a könyvtárba, ahol rendezett sorokban, idegesen vártuk az eredményeket. Lerakta a bekeretezett listát a kandallópárkányra, majd hátralépett. Egy pillanatnyi habozás után mindenki előrerohant, hogy megnézze. A listán rajta volt az összes lány neve, mind a négy kúriából, plusz az elért pontszámuk. Azonnal megtaláltam a saját nevemet, pontosan a közepén volt, ahová egykor pozícionálni akartam magam. Elfogadható pontszámot értem el, és a pontok egyébként is csak a Ragyogó Udvar biztosította adoriai előmenetelben segítettek. Egy gazdag férfi, aki beleszeret egy csinos lányba, nem azt nézi, hogyan szerepelt a lány a vizsgákon – csakhogy a legmagasabb pontokat elérőknek több lehetőségük nyílik arra, hogy gazdag férfiakkal találkozzanak. A mellettem álló Mira felsikkantott örömében. Jóval az enyém fölött állt a neve, sikerült a hetedik helyet megcsípnie, pedig mind a négy kúria szerepelt a listán – ráadásul eggyel jobb helyezést ért el, mint Clara. — Ez egyszerűen hihetetlen! – fordult oda hozzám. – Lehet, hogy mégsem kell majd a padlót súrolnom. A többi lány egyszerre csivitelt körülöttünk a könyvtárban. – Már hogy lenne hihetetlen? – öleltem meg Mirát. – Annyira

aggódtál az akcentusod miatt, de annyira keményen dolgoztál minden... Egy ismerős sikoly azonnal belém fojtotta a szót. Rögtön kiszúrtam a szemközt álló, tágra nyílt szemű Tamsint. Hitetlenkedve Masterson asszony felé fordult. – Hogy lehet, hogy csak harmadik vagyok?! A fölöttem lévő két lánynak is ugyanannyi pontja van, mint nekem! Gyorsan a lista elejére pillantottam, és láttam, hogy az első és a második helyen két másik kúriában élő lány állt. – Így van – helyeselt Masterson asszony. – Mindannyiuknak ugyanannyi pontjuk van, lenyűgöző! Igazából az egész az esztétikán múlik. – Biccentett egyet Miss Garrison felé, majd folytatta: – Winnifred, az első helyen álló lány, csodásan mutatna a gyémánt színeiben. A második legértékesebb kő a rubin, és az határozottan nem illene az ön hajához. Úgyhogy a harmadik, a zafír tűnt a... – Zafír?! – szakította félbe Tamsin. – Zafír? Mindenki tudja, hogy a zöld áll nekem a legjobban. Hát nem ritkább drágakő a smaragd, mint a zafír? – Még nem érkeztek meg a zöld kelmék— magyarázta Miss Garrison. – Valószínűleg csak egy héttel az előtt érkezik meg, hogy útra keltek. Masterson asszony bólintott. – És a kategóriák rugalmasak, igazából csak hozzávetőlegesen számít, mennyire ritkák az adott drágakövek. Azt gondoltuk, jobb lesz, ha a zafírt adjuk önnek, és így Miss Garrison elkezdhet a ruháin dolgozni. Ha nem így teszünk, az utolsó pillanatra marad a dolog. Tamsin összehúzott szemmel a varrónőre nézett. – Akkor nem ártana, ha gyorsabban forgatná azt a nyomorult tűt! – jelentette ki. – Tamsin! – pirított rá Masterson asszony, és rögtön visszazökkent a már jól ismert, kemény igazgatónő szerepébe. – Átlépett egy határt! Fogadja el a zafírt, és legyen hálás, hogy a legjobb három között szerepel! És figyeljen a szóhasználatára! Láttam, hogy Tamsin még mindig feldúlt, de mély levegőt vett, és szemmel láthatóan jóval nyugodtabban folytatta: – Igenis, Masterson asszony. Elnézést kérek. De

megismételhetem a vizsgáimat azokból a tárgyakból, amikből nem értem el olyan jó pontszámot, igaz? – Persze, természetesen. Minden lány megismételheti a vizsgáit. De, hogy őszinte legyek, kilencvenkilenc százalékos eredménnyel nem sok mindenen tud majd javítani. – Tökéletességre törekszem – felelte Tamsin. A legtöbb lány elégedett volt a pontszámával. Még a lista legalján lévő lány is arra számíthatott, hogy csodás ékkőként mutatják be Adoriában, és nem volt túl vonzó ismét átélni egy vizsgaidőszakot. Miss Garrison és a segédei mindenkiről méretet vettek, és szövetdarabokat tartottak oda a lányokhoz, hogy eldöntsék, kit milyen drágakővel azonosítanak majd. Odamentem Masterson asszonyhoz, és megkérdeztem, megismételhetem-e a vizsgáimat. – Természetesen – felelte meglepetten. Olyan közepes teljesítményt nyújtottam mindvégig, hogy nem számított tőlem ilyesmire. Átlapozott egy papírhalmot, és előszedte azt a lapot, amin a részletes vizsgaeredményeim szerepeltek. – Melyiket szeretné megismételni? Szinte rá sem pillantottam a papírra. – Az összeset – vágtam rá. – Az összeset? – csodálkozott. – Ilyen szinte sosem történik! Válasz helyett csak a vállamat vonogattam. – Ezeken a vizsgákon jól szerepelt – mutatott egy-két helyre. – Ezekből felesleges újravizsgáznia. – Azért én megpróbálkoznék vele. Tétovázott egy kicsit, majd kurtán bólintott. – Beletelik majd egy kis időbe, hogy minden tanárát idehívjuk, de minden lánynak joga van ehhez. Hogy őszinte legyek, régóta itt vagyok, és a legtöbb lány általában csak egy-két pontot tud javítani. Miss Garrisonnal jelenleg az ametisztet társítottuk önhöz, és a lila kelméi gyönyörűek. Nem valószínű, hogy sikerül annyi pontot összeszednie, hogy új ékkövet kapjon, de ha így is lenne, szeretne egyáltalán másikat? – Szeretnék újravizsgázni – erősködtem. – Jól van. De azért levesszük a méreteit, hogy Miss Garrison elkezdhesse az ametiszt ruhatárat. Igaza volt a kelmékkel kapcsolatban. Miss Garrison szövetei

közül tényleg a lilák voltak a leggyönyörűbbek. A varrónő minden egyes alkalommal elégedetten csettintett a nyelvével, amikor felemelt egy levendulaszínű selymet vagy egy sötétlila bársonyt. De egy ametiszt lány nem ér annyit, amennyi pénzre Cedricnek szüksége van. – Ilyen színekkel bármire képes leszel – jegyezte meg a varrónő. – Van jó néhány lány, akikhez nem illenek az eredetileg megállapított színárnyalatok. Mira is ilyennek bizonyult. Úgy döntöttek, hogy ő topáz lesz, de miután odatartottak hozzá pár szövetet, egyértelmű volt, hogy a sárgás-barnás anyagok egyszerűen nem illenek hozzá. – A sötétvörös árnyalatok passzolnak hozzá – mondta Miss Garrison Masterson asszonynak. A ruhakészítő pillantása Clarára vándorolt. – Vele felcserélhetnénk, legyen Mira a gránát! A kibicelő Jasper egyetértően bólogatott. – Nem olyan előkelő ékkő, úgyhogy akár működhet is – jegyezte meg. Nem tudtam felháborodni a barátnőmet ért sértés miatt, ugyanis Clara összehúzott szemöldökéből egyértelműen látszott, mennyire felzaklatta őt a csere. Ez segített jobb kedvre deríteni. Ráadásul később hallottam, hogy azt motyogja Caroline-nak: – Gyűlölöm a sárgát. Betegesnek tűnök benne. Tamsin az utolsók között végzett a méretvétellel, főleg azért, mert egyre azon panaszkodott, milyen lehetetlen választás a kék szín. Amikor végre vele is elkészültek, és felmentünk a szobánkba, motyogva így szólt: – Alig várom, hogy újravizsgázzak, és én legyek a lista legelején. Akkor majd ők is látni fogják, milyen rossz döntést hoztak. Fehérben is épp olyan csinos vagyok, mint zöldben! Megbotlottam a lépcsőn, és meg kellett kapaszkodnom a korlátban, nehogy elessek. Szépen kiterveltem, hogy újravizsgázok, de közben eszembe sem jutott Tamsin! Ha sikerül a lista élére jutnom, akkor vele mi lesz? Újra és újra a fülemben csengtek a szavai: Ha tudnád, hogy mi múlik ezen! De nem tudtam. Azt viszont igen, hogy Cedric számára mi múlt ezen. Az élete. Nem számít, milyen borzalmas helyzetben van Tamsin, ezzel nem kelhetett versenyre, igaz? És tényleg

annyira borzasztó dologról lett volna szó? A családja látogatásának napján őszintének tűnt, de egyébként rengetegszer megjátszotta magát. Vajon csak büszkeségből akart ő lenni a legjobb? Gazdagságra vágyott? Választanom kellett közöttük. A legjobb barátnőm vagy... ki? A férfi, aki segített megmenekülnöm? Nem számít, hányadik helyen végez Tamsin, mindenképpen csodás jövő vár rá Adoriában. Az én helyezésem viszont nagy hatással lehet Cedric életére. Nem igazán volt választási lehetőségem. Mára elégedett volt a helyezésével és az ékkövével, úgyhogy ő hátradőlhetett az elkövetkezendő napokban, és rengeteg időt töltött a kedvenc kalandos történetei társaságában. Mi Tamsinnel viszont ismét átéltük a vizsgázás borzalmait, ahogy a különböző tanárok újfent ellátogattak a négy kúriába a hét folyamán. Masterson asszonyhoz hasonlóan Tamsin is teljesen meg volt döbbenve, hogy mindenből újra akarok vizsgázni. – Miért tennél ilyesmit? – kérdezte, miközben a táncvizsgára igyekeztünk. – Gondolod, hogy változnak majd a dolgok? Egyáltalán miért vágysz rá? Nagyon jól állnak majd rajtad a ruhák! Nem úgy, mint egyeseken. Kénytelen voltam elkapni a pillantásomat, ugyanis még mindig kínzott a bűntudat a döntésem miatt. – Látni akarom, mire vagyok képes. Miss Hayworth már ott várt a bálteremben – nemcsak ránk, hanem Caroline-ra is, ugyanis rajtunk kívül ő volt az egyetlen lány, aki újravizsgázott ebből a tárgyból. – Ugyanúgy csináljuk, ahogyan korábban. Végigveszünk minden egyes táncfajtát, hogy lássuk, mennyit fejlődtek. Tamsin valamelyest javult abban a lépéssorozatban, amivel folyton gondjai akadtak. Valamiért nem sikerült ütemre lépnie. Caroline-nál semmiféle javulás nem volt tapasztalható. Ami azt illeti, még rosszabb teljesítményt is nyújtott, mint eredetileg, de szerencsére Masterson asszony mindenből a magasabb pontszámot vette figyelembe. Én viszont... Hát, én egy teljesen más lapra tartoztam. Nehéz volt megmondani, hármuk közül ki volt leginkább megdöbbenve. Minden egyes táncot tökéletesen jártam, mind

technikai, mind pedig művészi szempontból, és megkönnyebbültem, hogy végre nem kell visszafognom magam. Az elmúlt év nagy részét azzal töltöttem, hogy amit csak lehetett, eltitkoltam az álcám mögé bújva. Most viszont megcsillogtathattam a sok-sok évnyi tanulás és bálokra járkálás eredményét, és nagyon jól éreztem magam. A többi vizsgán is hasonlóan szerepeltem. Ahogyan korábban, az írásbeli vizsgákon most is csak én és a vizsgáztató tudtuk, hogy mi került a papírlapra, viszont a gyakorlati vizsgákon a többi lány is láthatta, milyen „új” képességekre tettem szert. Mivel egyik lány sem vizsgázott mindenből újra, senki sem tudhatta egész pontosan, mennyire teljesítettem jól összességében. Ez viszont megváltozott, amikor a következő héten megérkeztek az eredmények. Ezúttal nem volt lista, Masterson asszony egyszerűen összehívott bennünket a szalonba. Sorba álltunk. Jasper Thorn ismét jelen volt, és mindkettejük arcán... nos, nem igazán komor, inkább megrökönyödött kifejezés ült. Abban a pillanatban, hogy Masterson asszony szólásra nyitotta a száját, Cedric berontott a helyiségbe. Nem láttam őt az elmúlt pár hétben, és nem is hallottam felőle, ami gondolkodóba ejtett, hogy vajon mit intézhetett a mi kis festészeti akciónkkal kapcsolatban. Láttam, hogy motyog valamit – valószínűleg elnézést kért a késésért –, majd elfoglalta a helyét az apja mellett. Jasper egy szót sem szólt, szokás szerint fenntartotta a kettejük közötti jó viszony látszatát. Masterson asszony üdvözlésképpen biccentett neki, majd visszafordult hozzánk. – Tudom, hogy néhányan már nagyon várják az ismétlővizsgák eredményeit, így örömmel tudatom, hogy megérkeztek. A legtöbbjüknek sikerült javítani, és ennek nagyon örülök. De egyiküknél sem volt elegendő a különbség ahhoz, hogy akár a helyezésükben, akár az ékkövükben változás állhasson be. – Elhallgatott. – Egy kivétellel. A mellettem álló Tamsin kihúzta magát, és büszkén feltartotta a fejét. Láttam, hogy az izgatottságtól remegve várja a hírt, miszerint sikerült legyőznie a listán előtte szereplő két lányt.

– Adelaide – folytatta Masterson asszony, és egyenesen rám nézett. – Az ön által mutatott javulás... elképesztő, és akkor még enyhén fogalmaztam. Még soha, de soha nem tapasztaltam, hogy bármelyik lány ekkorát ugrott volna a rangsorban. És... még sosem láttam senkit, aki maximális pontszámot ért volna el. – Hatásszünetet tartott, hogy felfogjuk a szavai értelmét, és éreztem, hogy minden szempár felém fordul a helyiségben. Tamsin szeme kerekedett el a legjobban. – Nem sűrűn kell motívumot váltanunk az ismétlővizsgák miatt, bár, természetesen, néha elő szokott fordulni. És ebben az esetben teljességgel megalapozott a változtatás. Jasper előrelépett, és átvette Masterson asszonytól a szót. Látszólag éppolyan derűs volt, mint máskor, de valamiért úgy éreztem, nem örül annyira a változásnak. – Adelaide, kedvesem, átvette a gyémánt helyezést a Dunford-kúria Winnifredjétől. Mindenki, aki az előző pontszáma feletti helyezést ért el, eggyel lejjebb csúszik. Viszont egy-két kivételtől eltekintve mindenki megtartja az ékkövét. – Ahogyan Thorn úr már említette, öné lesz a gyémánt – magyarázta Masterson asszony. – Hasonlóak a méreteik Winnifreddel, úgyhogy Miss Garrisonnak nem lesz nehéz dolga, hogy átalakítsa a ruhákat. Mivel az ő pontszáma igen magas volt, nem lenne igazságos egy olyan féldrágakövet adni neki, mint amilyen az ametiszt. Úgy gondoljuk, hogy zafírként lenne a legcsinosabb, és változtattunk még egy-két besoroláson, ami azt jelenti, Tamsin, hogy önnek végül mégis a smaragd lesz az ékköve. Miss Garrison jövő hétre várja a zöld anyagokat, és a segédeivel együtt éjt nappallá téve fognak dolgozni azon, hogy a ruhái tökéletesen fessenek. Tamsin arcára totális értetlenség ült ki, mintha Masterson asszony idegen nyelven beszélt volna hozzá. – De... ha mindenki hátrébb csúszott, az azt jelenti, hogy... negyedik vagyok. – Így van. Azon ritka pillanatok egyikét éltük át, amikor Tamsinnek elakadt a szava, és éreztem, hogy gombóc nő a torkomban. Tamsin kétségbeesése láttán Jasper mereven rámosolygott.

– Elképesztő smaragdlány lesz. Még ha nem is lesz ott az összes elit összejövetelen, nagyon kapós lesz. Büszke vagyok önre. Minden lányomra büszke vagyok, bár úgy tűnik, az idei év legcsillogóbb ékkövét a fiam fedezte fel. Nem hangzott kifejezetten büszkének, ahogy ezt mondta. Az eddigi három legjobbat mind ő hozta a Ragyogó Udvarba. A drámai események hatására szinte teljesen megfeledkeztem arról, hogy Cedric is jelen van. Most odapillantottam rá, és megállapítottam, hogy valószínűleg nincsen nála döbbentebb ember a szalonban. Még egy mosolyt sem tudott színlelni. Jasper szólt hozzánk még pár biztató szót, elmondta, milyen izgatott, hogy jövő héten elvihet bennünket Adoriába. Komoly üzletbe vágott bele, úgyhogy két hajót is bérelt az útra. Mi a Guthshire-kúria lányaival fogunk együtt utazni, a Hattyúhegység és a Dunford ékkövei pedig a másik hajón lesznek. Amikor elengedtek bennünket, mindenki izgatottan beszélni kezdett, és azonnal megrohantak a lányok, hogy kiderítsék, hogyan sikerült ilyen lehetetlennek tűnő eredményt elérnem. Megkönnyebbültem, amikor Masterson asszony félrevont, hogy megbeszéljünk egy-két gyakorlati kérdést. – Tényleg lenyűgöző – jegyezte meg a dolgozószobája magányában. – Jasper úr felvetette, hogy talán valamilyen csalás állhat a háttérben, de megmondtam neki, hogy ha sikerült rájönnie, hogyan csalhat a hárfajátékban vagy a kétlépéses lorandiaiban, akkor az már önmagában jutalmat érdemel. Elképesztő. Nyeltem egy nagyot. – Hát, úgy tűnik, többet tanultam, mint elsőnek hittem. Rengeteg minden eszembe jutott abból az időből, amikor egy kisasszony komornája voltam. – Nos, mind keményen dolgozunk azon, hogy kijavítsuk a kezdeti csetlések-botlások következményeit. De úgy vélem, viszonylag könnyedén elintézünk mindent. A gyémánt ruhatár csupa fehér és ezüst, ami csodásan fog állni önnek. De együtt kell majd töltenie egy kis időt Miss Garrisonnal a héten, hogy önre igazíthassa a ruhákat. – Semmi gond – feleltem. Még mindig azon csodálkoztam, hogy ilyen olajozottan működött a tervem. – Csak szóljon, hogy

mit csináljak. Cedric jelent meg az ajtóban, és kezdeti döbbenetét most egy széles mosollyal leplezte. – Masterson asszony, ugye, nem bánná, ha beszélnék Adelaidedel, miután végzett? Tudom, hogy kissé rémisztő lehet ez a hirtelen váltás, és szeretném biztosítani őt arról, hogy nem lesz semmi gond. – Csak nyugodtan – örvendezett Masterson asszony. – Már mindent megbeszéltünk. Még mindig a tél markában voltunk, de azért kisütött kicsit a nap, kellemesebbé téve az időjárást. Cedric azt javasolta, sétáljunk egyet a szép időben, de úgy sejtettem, csak azért akar kimenni, nehogy kihallgasson bennünket valaki. Kissé megkönnyebbültem, amikor egy galagonyaligetbe vezetett, nem pedig a sűrű erdőbe, ahol a télfordulós rituálét tartotta. – Mégis mit műveltél?! – fakadt ki. – Teljesen megőrültél? – Egészen konkrétan megmentettelek! Számítottam arra, hogy meglepődik, de kissé megijedtem heves reakciója láttán. Beletúrt a hajába, és összeborzolta a korábban gondosan hátrafogott lófarkát. – Nem lett volna szabad felhívnod magadra a figyelmet! Már az első napon megmondtam. Nem hallottad, mit mondott Masterson asszony? Senki sem ilyen jó. Senki sem javít hirtelen ennyit. Senki sem ér el maximális pontszámot. Senki! – De... – Szerinted az emberek csak csodálkozni fognak? – folytatta fel-alá járkálva. – Gondolod, hogy nevetnek egy jót, és a fejüket rázzák majd? Valaki el fog kezdeni kérdezősködni. Valaki elgondolkodik majd azon, hogyan érhetett el többhónapnyi átlagos teljesítmény után ilyen jó eredményt egy nemeshölgy komornája. Valaki rá fog jönni, hogy talán nem komorna vagy! Csípőre tett kézzel odaálltam elé. – Na, és akkor mi van? Inkább kapjanak el engem szökött nemesként, mint hogy téged eretnekként kiátkozzanak! Egyébként is, egykét hét, és úton leszünk Adoriába. Az egész mit sem számít majd. – Ebben azért ne legyél olyan biztos! – felelte Cedric

komoran. – Bárhol utolérnek. – Mi a legrosszabb, ami történhet? Visszarángatnak a nagyihoz? Inkább az, mint hogy Osfro bitófáján lássalak! – Szerinted azért nem fognak felakasztani, hogy elraboltam az ország egyik nemeshölgyét? – hajolt közelebb. – Nem. Kezeskednék róla, hogy az egészhez semmi közöd nem volt. Magamra vállalnám az egészet, de hidd el, hogy ilyesmire nem lesz szükség. Még ha valaki követ is Adoriába, még azelőtt férjhez megyek, hogy bárki egyetlen lépést is tehetne. És ez az egész lényege – tettem hozzá büszkén. – A pontszám csak a kezdet. Várd csak ki, hogy odaérjek! Mindenkit el fogok bűvölni. Licitháborút fogok kirobbantani. A tenyeremből eszik majd az összes férfi. – Efelől semmi kétségem – morogta. – Ne ironizálj! – vágtam vissza. – A tiéd lesz az idei év legnagyobb jutaléka, és ezt nekem köszönheted. Még az én előlegem egy részét is megkaphatod. Lehet, hogy nem tudod kifizetni belőle teljesen a westhaveni részvényt, de az biztos, hogy könnyebb lesz, ha a festményes dolog nem jön be. Végigmért, majd határozottan így szólt: – Soha semmi sem egyszerű, ha neked is közöd van hozzá. Ökölbe szorítottam a kezemet. – Szerintem inkább azt akartad mondani, hogy „Köszönöm, Adelaide, hogy ennyit fáradoztál az én érdekemben.” – Túl nagy kockázatot vállaltál. – Megrázta a fejét. – Nem lenne szabad ezt csinálnod. Hirtelen rádöbbentem, hogy nem a saját életét félti. Valójában nem érdekelte, hogy megvádolják-e az eltűnésemmel kapcsolatban. Azt nem akarta, hogy engem csalónak bélyegezzenek és elhurcoljanak. – Miért nem? – kérdeztem. – Azok után, amit te tettél értem... Megmentettél, Cedric. Haldokoltam Osfróban. Persze hogy meg kell tennem ezt érted. Többet is tennék, ha azzal életben tarthatnálak, hiába viselkedsz úgy, ahogy. Nagyon figyelmesen nézett, miközben beszéltem, mintha nem lenne biztos benne, higgyen-e nekem. Az utolsó pár szó hallatán elmosolyodott, és végre megtört a jég.

– Miért, hogyan viselkedem? – Te döntöttél úgy, hogy eretnekséggel bonyolítod a saját életedet. – Nem az én döntésem, a vallás választ bennünket. – Ha te mondod – vágtam rá. Könnyedén, legyintve válaszoltam neki, de valójában megkönnyebbültem, hogy nem kell tovább vitatkoznom vele. – Mégis hogy választott téged a vallásod? Ne vedd rossz néven, de... nem olyannak tűnsz, akit annyira foglalkoztatnak a lelkiismereti kérdések. A kúria felé terelt, én pedig igyekeztem lépést tartani vele. – Gyerekkorom óta rengeteg minden zavart a világgal kapcsolatban. A szüleim házasok, de ennyi erővel akár bűnben is élhetnének. Szinte mindig külön éltek, és úgy kellett tennünk, mintha ez normális lenne. Nem válthatott ki belőlünk érzelmi reakciót sem ez, sem semmi más. Csak a kötelesség számított, az, hogy fenntartsuk a látszatot, éppúgy, ahogyan a régi egyházak tanítják. Aztán rájöttem, hogy a hat bukott angyal nem gonosz, csupán annyi a „bűnük”, hogy hozzájuk tartoznak az érzelmek és az ösztönök, és ezek olyasmik, amiktől Uros rideg papjai rettegnek. Rádöbbentem, hogy nyugodtan magamhoz ölelhetem az érzelmesebb énemet is, hogy elfogadjam a valódi természetemet. Hogy nem gond, ha szabadjára engedem a vágyaimat. Cedric és a szabadon engedett vágyak gondolata elég volt ahhoz, hogy egy pillanatra elvonja a figyelmemet az érzelmektől fűtött magyarázatról. – És az alanzieli vallás többi részét is helyesnek éreztem – folytatta. – Spiritualitás határok nélkül. Mindenki véleménye számít. Tiszteljük a természetet. Nem kellenek flancos istentiszteletek imadíjjal és súlyos egyházadéval... miközben a koldusok és mások is odakint éheznek a katedrális mellett. Nem igazságos, hogy egyeseknek olyan sok jut, míg másoknak szinte semmi. – Láttam, hogyan öltözködsz. Te sem tagadod meg magadtól a földi javakat. Ráadásul olyanokkal üzletelsz, akik hatalmas vagyonra tettek szert az Új világban. – Van egy kis különbség a között, hogy az ember tisztességes munkával gazdagszik meg, vagy olyanoktól veszi el a pénzt, akik

reményért és spirituális útmutatásért fordulnak hozzá. Hát nem látod, Adelaide, hogy az ortodox papok azt hirdetik, legyünk jók mindenkihez, közben pedig akkora vagyont... – Ne! – emeltem fel a kezem. – Ne is folytasd! Látom, mire megy ki a játék. Megtartom a titkodat, de ne próbálj meg átcsábítani a pogány vallásodra! – Almomban sem mernék ilyesmire gondolni – nevetett fel. – De jó tudni, hogy valahol azért még te is meghúzod a határt. Egyre közelebb értünk a kúriához, és a pillanatnyi könnyedségünk azonnal el is szállt. – Sajnálom, ha tovább bonyolítottam a dolgokat – szólaltam meg kedvesen. – Már így is bonyolult volt. Csak légy óvatos... Senki sincs biztonságban addig, amíg az ujjadón nem tudhatod egy gazdag adoriai férfi gyűrűjét. – Gyémánt fogja díszíteni, majd meglátod! – feleltem, mire elmosolyodott. Odabent megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy a lányok többsége vagy a szobájában van, vagy valamilyen feladatot végez, úgyhogy nem kellett a kérdésáradattal foglalkoznom. Legalábbis először ezt hittem. Tamsin és Mira a szobánkban volt. Egyértelmű volt, hogy rám vártak. Tamsin azonnal felugrott. – Mégis mit műveltél? – kiáltott fel Cedric szavait ismételve. – Mármint... ööö... mire gondolsz? – Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! – Masterson asszony kiborult volna, ha meghallja, hogy Tamsin megint olyan kiejtéssel beszél, mint amikor ideérkezett. – Ez valami rossz vicc volt? Elügyetlenkedtél egész évben, aztán a végén összetöröd mindenki álmát? Eszembe jutott, mivel vádolt Cedric, amikor ideértem – azzal, hogy Ada szerepének eljátszása számomra csak vicc. Vajon mindig így fogják látni mások a tetteimet? Soha senki sem fog komolyan venni? – Hogy csináltad? – folytatta Tamsin. – Hogyan vizsgáztál mindenből tökéletes eredménnyel? – Rengeteget tanultam, amikor még a kisasszonynak dolgoztam. Folyton nemesekkel voltam körülvéve, gondolom,

rám ragadt a viselkedésük. Te is tudod. Tamsint azonban nem ejtették a fejére. – Tényleg? Na és mi volt az elmúlt kilenc hónapban? Folyton elrontottál egy csomó mindent, de nem mindig ugyanazt! Mint a tűz és a víz: néhány dolgot tökéletesen csináltál, aztán elrontottad a lehető legalapvetőbb dolgot. Miféle játékot űzöl? – Nem játék – feleltem. – Az idegesség miatt volt. Az ismétlővizsgákon már sokkal jobban alakultak a dolgok. – Egyszerűen lehetetlen! – jelentette ki. – Nem értem, hogyan vagy miért tetted ezt, de tudom, hogy van valami a háttérben. És ha azt hiszed, hogy csak úgy tönkreteheted az életemet, és... – Ugyan már! – szakítottam félbe, úgy döntve, hogy a legjobb védekezés a támadás. – A legkevésbé sem tettem tönkre az életedet. Tamsint elöntötte a düh. – Nincs igazad! Ott volt a kezemben a győzelem! A három legjobb között voltam, aztán jöttél te, és elvetted tőlem mindezt. Tudtad, milyen fontos volt ez számomra, mégis úgy döntöttél, hogy tönkreteszei mindent, amiért eddig dolgoztam. – Elég legyen, Tamsin! – emeltem a magasba a kezemet. – Kilenc hónapig tűrtem a színjátékodat, de ez már túlzás! Mégis mit tettem tönkre az életedben? El tudsz társalogni napjaink politikájáról, el tudsz fogyasztani egy hétfogásos vacsorát, és tudsz zongorázni. Lehet, hogy nem leszel ott minden összejövetelen, de az biztos, hogy így is valami gazdag, nagy hatalmú férfihez mész hozzá az Új világban. Rengeteget fejlődtél ahhoz képest, hogy egy mosónő lánya vagy, és ha tényleg a barátom lennél, te is örülnél annak, hogy én mennyit fejlődtem. – Pont erről van szó – válaszolta. – Fogalmam sincs, mennyit fejlődtél. Ennyi ideig együtt éltünk, mégis alig tudok rólad valamit. Egyetlen dologban vagyok biztos, mégpedig abban, hogy hazudtál nekünk, és a mostani „sikered” is ezt támasztja alá. Rengeteg érzelem kavargott bennem. Düh. Szomorúság. Frusztráció. Gyűlöltem, hogy hazudnom és színészkednem kell. El akartam mondani Tamsinnek és Mirának mindent. A származásomat. Lionelt. Adát. Cedricet. Westhavent. Csak úgy égettek a titkok, úgy éreztem, el kellene mondanom – sőt, el kell

mondanom. De nem tehettem. Túlságosan súlyosak lettek volna a következmények, úgyhogy el kellett temetnem őket jó mélyre, és hagyni, hogy ez a borzalmas, ellenséges hangulat uralja a helyiséget. – Tamsin – kapcsolódott be végre Mira is a beszélgetésbe. – Ez nem igazságos. Mi azzal a baj, ha jól akar teljesíteni? Mind ezt akarjuk. És mondta, mi az oka, az idegesség miatt... – Ez a legnagyobb hazugság az összes közül! Már az első naptól kezdve semmi sem érdekelte, szembeszállt Clarával, kiment a sötétbe magyalt szedni. A viccelődés, a gondtalan légkör... mind csak álca volt. – Vádlón rám mutatott. – Nem az idegesség a te bajod. Nem vagyok hajlandó beleragadni a hazugsághálódba, és nem szeretném, ha a jövőben bármi közünk lenne egymáshoz. Ez még a diplomatikus Mirát is megdöbbentette. – Nem esel egy kicsit túlzásba? Mi értelme ennek? – Ráadásul úgy viselkedsz, mint valami gyerek – tettem hozzá. Kezdett kiütközni rajtam az aznapi események okozta stressz. Nehezen tudtam megőrizni a nyugalmamat a sokkoló bejelentés, a Cedrickel folytatott beszélgetésem, és most ez után. Tamsin Mira felé fordult, rólam tudomást sem vett. – Nem hagyom, hogy továbbra is manipuláljon, mint mindenki mást. És ha van egy kis eszed, te sem fogod. – Tamsin – könyörgött Mira. – Kérlek, beszéljük meg ezt az egészet! – Nem. – Tamsin az ajtó felé indult, majd megtorpant, hogy dühösen rám meredjen. – Soha többé nem állok szóba veled. Elveszítettem az önuralmamat. – Nem lesz nehéz dolgod, tekintve, hogy nem ugyanazokban a körökben forgunk majd Adoriában. Mintha pofon csaptam volna, de Tamsin tartotta magát az iménti kijelentéséhez. Egyetlen szót sem szólt, az egyetlen reakciója az volt, hogy bevágta maga mögött az ajtót, én pedig végignézhettem, ahogyan az első igazi barátnőm elviharzik.

10. fejezet HOGY

ŐSZINTE LEGYEK, nem hittem neki. Sok-sok hónapnyi heves érzelem és színjáték után úgy gondoltam, Tamsin lenyugszik majd és bocsánatot kér. De nem így történt. A következő néhány hétben rengeteg dolgunk akadt. Egyre több ruhapróbánk volt, és a varrónők éjt nappallá téve dolgoztak, hogy mindenki ruhatára időben elkészüljön. A mi kúriánkban ez hatalmas feladatnak bizonyult, és úgy sejtettem, a másik háromban sem lehet rózsásabb a helyzet. Tamsin zöld kelméi megérkeztek, és egyszer véletlenül megpillantottam őt az egyik ruhapróbáján. Gyönyörűen festett, amit meg is mondtam neki, de úgy tett, mintha meg sem szólaltam volna. Az én ruháim is pont ugyanolyan lenyűgözőnek bizonyultak. Imádtam a lila darabokat, de az új ruhatáram még azt is felülmúlta. A nappali viseletek hófehérek voltak, és olyan finom anyagból készültek, hogy még az otthoni ruháimmal is versenyre kelhettek volna. Az estélyi és báli ruháim csodás bársony- és szaténköltemények voltak, csillogó fehérből és ragyogó ezüstből, ékkövekkel és fémes hatást keltő csipkével díszítve. Beletelt egy kis időbe, mire hozzászoktam az adoriai divathoz. Bár a szoknyák hosszúak voltak és éppúgy viseltünk alsószoknyát is, nem volt turnűr a derékrészen. Ez nem zavart igazából, sokkal könnyebb volt mozogni az új ruhákban. Az adoriai ruhaujjak tapadtak a könyöknél, a csuklórésznél pedig csipke vagy egyéb díszítés volt, nem a megszokott vágásokon kitüremkedő alsóruha dobta fel az adott darabot. A legnagyobb bajban a derékrészekkel voltam. Sokkal mélyebben voltak

kivágva, mint az osfridi ruhák, és egy merészebb fűzővel rengeteget mutattunk magunkból. – Odaát ez a módi – mondta Miss Garrison, amikor megemlítettem neki. – Ők azt mondják, az egy új világ, egy merészebb világ. Nem akarják, hogy visszafogják őket az itteni „begyepesedett” szokások. – A hangja alapján úgy sejtettem, nem igazán tetszik neki a dolog, hiába kereste azzal a kenyerét, hogy ezeknek az elvárásoknak megfelelő ruhákat állított elő. – Hát, legalább ezt ott csinálják, ahova önök is mennek, Cape Triumphban. Az északabbra fekvő gyarmatokon, ahol azok az őrült Uros örökösei élnek... Úgy hallottam, az egy teljesen más világ. Udvariasan bólintottam, ugyanis jobban aggódtam a dekoltázsom, mint egy, az életüket Urasnak ajánló konzervatív csoport miatt. Ha őszinte akartam lenni, így, hogy Cedric élete egy hajszálon függött az alanzieli hite miatt, jobbnak láttam a vallás mindenfajta formáját elkerülni. Ha nem vesztünk volna össze Tamsinnel, az egész készülődés jó móka lett volna. – Majd megbékél – mondta Mira valamelyik nap. – Tudom, hogy így lesz. Ő még mindig játszotta a diplomatát, és mindkettőnket lelkesen próbált győzködni, hogy ideje elásni a csatabárdot. – Miből gondolod? – kérdeztem. – Adta bármiféle jelét annak, hogy így lesz? Mira fintorgott. – Nem. De nem tarthat örökké, még az ő esetében sem. Talán ha odaérünk, és látni fogja, milyen kérői vannak, akkor megenyhül. – Lehet – bólintottam. Még mindig rengeteget pletykáltak a kúriában arról, hogy hirtelen első helyre ugrottam, de senki még csak a közelében sem járt az igazságnak a találgatásával. Tudtam, hogy Mira is kíváncsi, de ő olyan jó barátnőm volt, hogy nem faggatott. Úgy tűnt, neki is megvannak a saját titkai, épp ezért tiszteletben tudja tartani másokét. A Tamsin és köztem feszülő ellentét aznap fokozódott elviselhetetlenné, amikor hajóra szálltunk. Elutaztunk az Osfrid

nyugati részén fekvő kikötővárosba, Culverbe, ott várt ránk Jasper két bérelt hajója. Hideg, szeles nap volt, és miközben a dokkoknál összebújva vártunk, hallottam, hogy egy-két tengerész a téli hajózás miatt morog. Masterson asszony szintén felvetette ezt a problémát Jaspernek, de ő csak vállat vont, és azt mondta, hogy hamarosan itt a tavasz, úgyhogy nem lesznek viharok. Ha előbb odaér, mint a többi kereskedő, többet fog kapni az áruért, amit szállít. Masterson asszony és a többi kúria vezetője elkísért bennünket, bár nem mind utaztak velünk egészen Adoriáig. – Jó kézben lesznek Culpepper asszonynál Adoriában – jelentette ki Masterson asszony. A hideg tengervíz fel-felcsapott, úgyhogy összébb húztam magamon a köpenyemet. – Ő intéz mindent odaát, és gondoskodni fog önökről. Hiába volt magabiztos, láttam az arcán az aggodalmat. Mindig kimérten – sőt, gyakran kifejezetten szigorúan – viselkedett velünk, de gyengédsége most elárulta, hogy kedvelt bennünket. – Figyeljenek arra, amit ott mondanak önöknek, és ne feledjék, amit itt tanultak! – tanácsolta a Hattyú-hegység kúria vezetője. – És ne beszélgessenek a tengerészekkel! – tette hozzá egy másik vezető. – Húzódjanak vissza, és csakis csoportosan hagyják el a lakrészüket! Erre nem kellett figyelmeztetnie. A holminkat és Jasper rakományát pakoló tengerészek nyers, kemény népségnek tűntek. Nem néztem a szemükbe, miközben elhaladtak mellettünk a csomagokkal. Úgy tudtam, határozottan megtiltották nekik, hogy megkörnyékezzenek bennünket, de az ember nem lehet elég óvatos. Jasper végig őket figyelte, ugyanis ő döntötte el, melyik hajóra mi kerüljön. A rakomány és a lányok hatalmas profittal kecsegtettek, és rettenetesen sajnáltam, hogy ez a pénz sosem jut el segítségre szoruló fiához. De abból, amit láttam, úgy tűnt, Cedricnek igaza van, és az apja sosem fogadná el, hogy a fia másban hisz. Cedric maga épp az indulás előtt érkezett, szokás szerint kissé megkésve. Addigra a rakomány már a hajón volt, és épp mi szálltunk be. Jasper felolvasta a nevünket egy listáról, és így tudtuk meg, melyik hajóra kell felszállnunk. A mi kúriánk a

Jóreménységgel utazott, úgyhogy döbbenten hallottuk, hogy Tamsint a Szürke Sirályra osztották be. Még Mira is meglepődött. Hozzám hasonlóan ő sem hitte, hogy Tamsin ilyen extrém lépésekre is elszánja magát. – Tamsin – szólaltam meg hitetlenkedve, amikor a barátnőnk elsétált mellettünk. Csakhogy Tamsin nem nézett hátra, egyedül akkor torpant meg, amikor átadott Masterson asszonynak egy köteg levelet, és így szólt: – Köszönöm, hogy gondoskodik ezekről! Ezután továbbment. Összefacsarodott a szívem, amikor láttam, hogy beszáll a másik hajóra. Cedric érdekeit fontosabbnak tartottam az övéinél, és néha, főleg akkor, amikor felriadtam az éjszaka közepén, megkérdőjeleztem a döntésem helyességét. – Majd megenyhül – mondta Mira ismét, amikor felsétáltunk a hajóra. Csakhogy most nem tűnt olyan magabiztosnak, mint eddig. – Muszáj lesz. Rengeteget gondolkozhat majd a hosszú úton. Ahogyan azt sejtettük, a Jóreménységen egy aprócska kabinban húzhattuk meg magunkat, amelyen négy másik lánnyal kellett osztoznunk. Mirával három Kék Tavaszos és egy Hattyúhegységes lányt kaptunk szobatársnak. Ő volt az, akivel Tamsinnek sikerült cserélnie. A szobánk közel volt a többi ragyogó udvari lányéhoz, illetve Miss Bradley-éhez, aki a Dunford-kúria vezetője volt. Egy kis, közös helyiségben gyűltünk össze, ahol később étkeztünk, és Miss Bradley megismételt mindent, amit a kikötőben már hallottunk: hogy hová mehetünk és mit csinálhatunk. Nem sok lehetőségünk volt, és két hónapnyi hajóút ilyen zsúfolt körülmények között elég borzasztónak tűnt. Amikor végre kihajóztunk, mind felmentünk a fedélzetre. Kalapáló szívvel figyeltem, ahogyan a tengerészek behúzzák a köteleket, és munkához látnak. Rengeteg mindent csináltam már Rothford grófnőjeként, de ilyen hosszú úton sosem voltam. Egyszer ültem hajón, amikor gyerekkoromban Lorandiába utaztunk, de nem sok mindenre emlékeztem belőle. És az csupán egynapnyi út volt a szoroson, amely elválasztotta Osfridet a szomszédos országtól. A Szürke Sirály is útra kelt mellettünk, és

megpillantottam Tamsin vörös haját az ott összegyűlt lányok között. – Te hajóval jöttél Sirminicából? – kérdeztem Mirát, amikor hirtelen rádöbbentem, hogy még sosem érdeklődtem efelől. Osfrid egyre távolodó partvidékét figyelte, és azon gondolkoztam, vajon bánja-e, hogy el kell hagynia az országot, ahol menedékre lelt. – Részben. Nagyon drága az egész utat hajón megtenni, és a háború elől menekülők nagy része nem engedheti meg magának. Akikkel én voltam, nagyrészt a szárazföldön utaztak, és csak Belsiában szálltak hajóra. – Elmosolyodott, amikor eszébe jutott egy emlék. – Ha azt gondolod, hogy a mostani szobánk kicsi, akkor látnod kellett volna a belsiai hajót. Még ágyunk sem volt, a raktérben utaztunk. Szerencsére az csak pár napig tartott. Megszorítottam a karját, ugyanis rájöttem, hogy valójában sosem fogtam fel, mennyi mindenen ment keresztül. – Borzalmas lehetett. – Olyan volt, amilyen – vont vállat. – Megtörtént, elmúlt. – És most már szebb dolgok várnak rád – lépett oda mögénk Cedric. Kezét vörös kabátja zsebébe rejtette – a ruhadarab arra az éjszakára emlékeztetett, amikor megzavartam az alanzieli rituálé közben. Ebben az öltözékben megbízható üzletembernek vagy tudósnak tűnt, de a frizuráját összeborzoló szél egyfajta zabolázatlanságot kölcsönzött neki, amiről eszembe jutottak a vágyai szabadjára engedéséről szóló szavak. – Nagyon remélem – felelte Mira. – Milyen a szobád? – Gondolom, tágas luxuslakosztályod van – ugrattam. – Összekeversz az apámmal. Én egy olyan lyukban vagyok, mint te, más utasokkal osztozom. A fedélzet másik oldalán álló férfiak csoportja felé biccentett; az öltözékük és a viselkedésük alapján volt ott mindenféle származású ember. – Kik ezek? – kíváncsiskodtam, ugyanis nagyon érdekelt, ki utazik még az Új világba. Az egyik férfi, akinek fekete haját ide-oda lengette a szél, engem figyelt. Ha megborotválkozott volna, és frissen vasalt ruhát húz aznap reggel, igazán vonzó lett volna. Amikor

meglátta, hogy észrevettem, udvariasan bólintott, majd elfordult. – Főleg kereskedők. Egy-két kalandor. A szobatársaim viszonylag normálisnak tűnnek, bár rettenetesen izgatjátok a fantáziájukat, amit persze nem csodálok. – Vannak köztük potenciális kérők? – érdeklődtem. – Szedjem elő a legbájosabb énemet? – Azt hittem, mindig olyan vagy. – Cedric pár másodpercre szemügyre vette a férfiakat, ám végül a fejét rázta. – Nem hiszem, hogy jelenleg ennyire sikeresek lennének. Egyikük sem tudna megfizetni egyikőtöket sem. Néhány közelben álló lány meghallotta, amit mondott, és méregetni kezdték a férfiakat. Lehet, hogy nem voltak rettenetesen sikeresek, de jó néhányuk úgy festett, mint akinek azért van mit a tejbe aprítania. Nem volt nehéz kitalálni, mi járhat a lányok fejében. A többségük szegénységből érkezett, és a jelen levő úriemberek közül bármelyikük hatalmas előrelépést jelentett volna számukra. Mi várhat ránk, ha az adoriai férfiak még őket is felülmúlják? Miután az útra kelés izgalma elpárolgott, a legtöbb lány visszavonult a szobájába. Nem kellett sokat várni, hogy néhányan tengeribetegség miatt visszasiessenek a fedélzetre. Én is rosszul voltam olykor-olykor, de nem kellett sok idő, hogy hozzászokjak a hullámokhoz. Mirát egyáltalán nem viselte meg a tenger. Miss Bradley jobban örült, ha odalent maradtunk, de nem ellenezte, hogy sétálgassunk, feltéve, hogy csoportokba verődve tesszük. Úgy tűnt, az foglalkoztatja a legjobban, hogy mindennap bekenjük az arcunkat, nehogy a sós víz tönkretegye a bőrünket, még mielőtt Adoriába érünk. Mirát nagyon megviselte az út, utálta, hogy be van zárva. Amikor csak lehetett, vele tartottam, bár tudtam, hogy néha-néha egyedül is kiszökik. – Vajon mit csinálhat Tamsin? – kérdeztem egyik nap. Mirával a korláttól nem messze álltunk, és a Szürke Sirályt figyeltük. Mindig látótávolságon belül járt, és hunyorítva figyeltem, hátha megpillantom a vörös hajkoronát. – Tervezget – felelte Mira. – Felméri a többi lányt, és azon agyai, hogyan győzze le őket. Elmosolyodtam erre a gondolatra, ugyanis tudtam, hogy a

barátnőmnek igaza van. – Ott vannak a riválisai, nem? Azok a lányok, akik ugyanannyi pontot szereztek, mint ő. Mira bólintott. – Lehet, hogy csak azért cserélt, hogy kikémlelhesse a vetélytársai titkait – vetette fel. – Bárcsak így lenne! Mindig fájt a szívem, amikor a másik hajót néztem. Elképesztően hiányzott Tamsin és az ő számító viselkedése, és a kettőnk közötti ellentét beárnyékolt mindent, amit egyébként élveztem volna az úton. A mindig bátor Mira egészen közel lépett a korláthoz, és lepillantott a vízre. Kirázott tőle a hideg. Folyton attól rettegtem, hogy átzuhan a korláton. Elkaptam róla a szemem, és inkább azt figyeltem, meddig ér el a kékesszürke tenger. Tulajdonképpen egészen hasonlított a színe Cedric szeméhez. – Milyen gyönyörű! – mormoltam. – Ez az első útjuk? Hátrafordultam, és láttam, hogy az a férfi szólított meg bennünket, aki az első nap figyelt engem, az, akinek vagy borotválkoznia kellett volna, vagy rendes szakállat növesztenie. Ami azt illeti, minél tovább néztem, annál inkább szerettem volna... Hát, kijavítani a megjelenésbeli hibáit. Gyűrött ruhája elfogadhatónak tűnt, de ahogyan azt Cedric is mondta, nem olyasvalaki volt, aki megengedhetett volna bennünket magának. – Elnézést – folytatta mosolyogva. – Tudom, nem lenne szabad anélkül beszélgetnünk, hogy valaki bemutatott volna bennünket egymásnak. – Hát, nem mondanám, hogy a körülmények ezt igazán indokolják – feleltem, miközben Mira visszalépett mellém. – Adelaide Bailey vagyok, ő pedig itt Mira Viana. – Grant Elliott – mutatkozott be. – Levenném a kalapom, ha lenne, de már réges-régen megtanultam, hogy nem érdemes fejfedőt húzni ilyen szélben. – Járt már korábban is Adoriában? – érdeklődött Mira. – Tavaly. Részesedésem van az egyik boltban, ahol felfedezőknek és a vadonban túlélni kívánóknak biztosítunk felszerelést. Télen a társam vitte az üzletet, most utazom vissza.

Mirának felcsillant a szeme. – Talán ön is járt már felfedezőúton, Elliott úr? – Előfordult – válaszolta, majd visszafordult hozzám. – Semmi olyasmi, amit érdekesnek találnának. Kérem, segítsenek ki, nem teljesen értem, hogyan vannak rangsorolva. Ékkövekkel jelölik önöket, igaz? És ön a legértékesebb? – A gyémánt – bólintottam. – Mira pedig a gránát. – Hát itt vagytok! – Cedric lépett oda hozzánk, és elmosolyodott Grant láttán. – Úgy látom, már ismerik egymást. Elliott úr az egyik szobatársam. Adelaide, beszélhetnék veled négyszemközt? – Egy nem messze ácsorgó lánycsoport felé bólintott. – Mira, le tudsz menni velük, amikor visszamennek? Szerintem nemsokára indulnak. – Hát persze – felelte Mira. – Addig talán Elliott úr mesélhetne még nekem az üzletéről. Grant a fejét rázta. – Örömömre szolgálna, de sajnos mennem kell, eszembe jutott, hogy van egy kis elintéznivalóm. Otthagyott bennünket, mire Mira hozzácsapódott a többi lányhoz. Cedric intett, hogy kövessem, és azt vártam, hogy keresünk egy olyan részt a fedélzeten, ahol négyszemközt beszélhetünk. Ehelyett lement a lépcsőn, és végigvezetett a hajó egyik keskeny folyosóján, hogy végül az egyik, ládákkal teli raktárhelyiségben kössünk ki. – Mégis mit keresünk itt? – kérdeztem, miközben ő becsukta mögöttünk az ajtót. Intett, hogy haladjak el jó néhány sornyi láda mellett, majd egy széles gesztus kíséretében így szólt: – A műterme, hölgyem! Körülnéztem a szűk területen, amit egymásra pakolt ládák vettek körül, és egy vásznat, valamint festékeket találtam. – Felcsempésztem őket a fedélzetre, és vártam, amíg találok egy olyan helyet, ahol szinte soha senki sem jár – magyarázta, és lerítt róla, milyen büszke magára. Letérdeltem, hogy megnézzem a festékeket, és eligazgattam magam körül a szoknyámat. Egyesével szemügyre vettem a festékes tégelyeket. – Olajfestékek – jelentettem ki.

– Számít az? – kérdezte. – Ezzel nem tudok bármit festeni. Florenciót például nem. Ő másfajta festéket használ. Cedric korábbi büszkesége szertefoszlott. – Nem tudtam. Valamit azért fogsz tudni festeni, ugye? – Persze. Fejben átfutottam azoknak a festőknek a listáját, akiknek a munkáit láttam, és különösen figyeltem arra, hogy felidézzem, milyen festéket és vásznat használtak. Az ilyesmi kifejezetten jól megmaradt a fejemben. A lényeg az volt, hogy olyat válasszak, akinek a stílusát képes vagyok utánozni. – Thodoros – szólaltam meg végül. – Mírikoszi festő. Az ő stílusában tudok festeni egy képet. Rengeteg árujuk Sirminicán keresztül megy, és amekkora káosz van ott manapság, könnyedén elképzelhető, hogy valaki kicsempészett onnan egy festményt. – Menni fog kevesebb mint két hónap alatt? Haboztam, majd így feleltem: – Gondolom, igen. Főleg, ha mindennap festhetek pár órát. – Gondoskodom róla – jelentette ki határozottan. – Megoldjuk. Amikor észrevettem, hogy továbbra is csak áll ott, és reménykedve figyel, felkiáltottam: – Mi? Hogy most azonnal?! – Miért ne? Szorít az idő. – Nem ugorhatok csak úgy fejest egy ekkora munkába. Főleg nem úgy, hogy végig figyelsz. Hátrálni kezdett, de nem jutott messzire. – Hát, magadra nem hagyhatlak. Itt kell lennem arra az esetre, ha valaki erre téved. – Még ha így is lesz, akkor is mindketten lebukunk, hogy festményt hamisítunk – csattantam fel. – De nem fog veled kikezdeni egy erre tévedő tengerész. Na. Van valami, amire még szükséged van? – Több helyre. Több időre. Egy olyan hajóra, ami nem imbolyog folyton. És talán valami olyan ételre, ami nem szárított és tartósított. Ölni tudnék egy kis mézes sütiért. – Bosszús arckifejezése láttán így folytattam: – Próbálj meg te csak úgy

fejest ugrani az egyik legnagyszerűbb művész munkájának imitálásába! Szeretnék segíteni, de előbb át kell gondolnom az egészet. Miután közel egy órát töltöttem azzal, hogy Thodoros munkáján elmélkedtem, végül elkezdtem faszénnel megrajzolni a vázlatot a vászonra, és kitaláltam, mi működne a legjobban. Thodoros híres volt egy négy képből álló sorozatról, A szökőkút hölgyéről. Mindegyik kép meg volt számozva. Az összes ugyanazt a szökőkút mellett álló fiatal nőt ábrázolta, csak különböző szögből és pózban, csakhogy mindegyiket máskor festette. Előfordult, hogy valaki más is szerepelt a képen, egy férfi vagy egy gyerek. Remélhetőleg hihető lesz, hogy találtunk egy ötödik festményt. Nehezen kezdtem neki a munkának. Nem segített, hogy ilyen bizarr, zsúfolt környezetben kell alkotnom. Valamint az sem, hogy ide-oda himbálózott a hajó. Végül úgy döntöttem, az lesz a legegyszerűbb, ha hátulról festem meg a nőt, de fel kellett idéznem, pontosan hogyan állt a szökőkút és hány fa volt körülötte. Ahogy telt az idő, egyre magabiztosabbá váltam, és örültem, hogy belemerülhetek a munkába. Elvonta a figyelmemet arról a színjátékról, amivé az életem vált, illetve a Tamsin miatt érzett fájdalmamról. El is felejtettem, hogy Cedric ott van, és ugrottam egyet ijedtemben, amikor megszólalt: – Adelaide, mennünk kell. – Muszáj? – A vászon felé intettem. – Még nincs kész a vázlat. – Már így is jóval tovább időztünk itt, mint szabad lett volna. Mindjárt ebédidő, és csak reménykedni tudok abban, hogy Miss Bradley még nem keresett téged. Vonakodva leraktam a faszenet, és figyeltem, ahogyan Cedric mindent ügyesen elrejt. – Óvatosan! – figyelmeztettem. – Nehogy elszakítsd a vásznat! – Talán autentikusabb lesz tőle, mégiscsak nagy veszélyek között csempészték ki. – Lehet – mozgattam ki elgémberedett tagjaimat. – De egy tökéletes állapotban kicsempészett festmény többet hoz a konyhára a szerencsétlen, szegény pogányoknak. A vevő nem

fogja megkérdőjelezni a csodálatos kimenekítési körülményeket, ha egy csinos, kellemes látványt nyújtó festmény lóghat a falán. – Hát, ez a szerencsétlen, szegény pogány igazán hálás neked. Magunk mögött hagytuk a raktárát, de megtorpantunk a keskeny folyosón, még mielőtt odaértünk volna a Ragyogó Udvar szobáihoz. Cedric halkan így szólt: – Mégis hol tanultál ilyesmit? A festészetre gondolok. Sokan tudnak festeni. De nem sokan képesek ilyen jól utánozni másokat. Egy újabb komoly kérdés. – Az apám miatt van – feleltem végül hosszas hallgatás után. – Így játszottunk. Ezzel teszteltük a memóriámat. Azonnal észrevette a hangulatomban beállt változást. – Sajnálom. Nem akartam kellemetlen témát érinteni. De csodálatos ember lehetett, hogy ennyire hitt benned. Amennyire én láttam, a nemesek többségét csak az érdekli, hogy a lányuk udvariasan viselkedjen, és jól menjen férjhez. – Az is érdekelte. De szerintem nem pont ilyen házasságra gondolt. Hallottál Rupertről, Rothford első grófjáról? – Persze. Minden osfridi hall róla. – Cedric mindentudó pillantást vetett rám. – És azt is tudom, kik az egyenes ági leszármazottjai. – Egész életemben azt hallgattam, mennyire fontos ez az egész. Hogy micsoda hatalmas felelősség a nemesi címem. – A csiszolatlan, fából épült falnak dőltem, és a nagyira gondoltam. – Néha elgondolkodom, vajon nem herdálom-e el ezt az örökséget. Nem tudom. Cedric arckifejezése meglágyult. – Nézd, én két dologban biztos vagyok. Ahhoz, hogy grófnő lehess, olyan ős kellett, aki megengedte, hogy a női leszármazottai is örökölhessék a címet. A többség erre nem hajlandó, ami azt jelenti, hogy a te ősöd nem hitt a régi, begyepesedett szabályok betartásában. Légy rá büszke! – Nekem aztán nem kell eladnod a saját ősömet! Mi a másik dolog, amiben állítólag olyan nagyon biztos vagy? – Csak semmi „állítólag”! Rupert maga mögött hagyta a kényelmes életet a kontinensen, és nyugatra hajózott egy vad területre, amiről szinte semmit sem tudott. Nem mondhatod,

hogy biztosra játszott, vagy hogy könnyű volt meghoznia ezt a döntést. Az viszont biztos, hogy ez volt a helyes döntés, érezte a csontjaiban, hogy megfojtja a régi hazája, és nagyobb dolgok várnak rá. Nem herdálta el az örökségét. Bátor volt, merész. – Cedric jelentőségteljes pillantást vetett rám. – Ismerősen hangzik? – Csak nem magadról beszélsz? El akartam fordulni, még mielőtt meglátta volna, hogy elmosolyodom, de elkapta a kezemet, és visszafordított. Amikor ránéztem, a hirtelen jött vidámságom elpárolgott. Volt valami aggasztóan komoly az arckifejezésében. Hirtelen iszonyatosan szűknek tűnt a folyosó, és úgy éreztem, túlságosan közel kerültünk egymáshoz. – Sose becsüld le saját magad! – mondta. – Abban biztos lehetsz, hogy én sosem tettem. Bárcsak elmosolyodott volna, vagy viccelődni kezdett volna megint, de nem tette, úgyhogy elléptem tőle. – Mennem kell. Később találkozunk! Elrohantam a szobám felé, és nem néztem hátra, mert túlságosan féltem attól, amit látnék.

11. fejezet CEDRIC IDEGES VOLT az első néhány napban. Azt várta, hogy rögtön ecsetet ragadok, és már festem is az embereket, a környezetet. Azokra is sor kerül, természetesen, de először meg kellett alapoznom a festményt. Megcsináltam a vázlatot, felvittem az alapszíneket, majd lassan, apránként kezdett életre kelni a munkám. Minden egyes alkalommal, amikor befejeztem a festést, úgy éreztem, hogy közel sem volt annyi időm, mint amennyire szükségem lett volna. Csak úgy repültek a percek, és kezdtem aggódni, hogy nem fogok időre elkészülni a festménnyel. A rögtönzött műtermen kívül viszont igenis hosszasnak tűnt az az idő, amire el-eltünedeztem. – Itt van végre! – kiáltotta Miss Bradley egyik este. Addig nem hagyhattam ott a raktárt, amíg a festék meg nem száradt rendesen, ami azt jelentette, hogy elkéstem a vacsoráról. Az összes lány ott ült már, és minden szempár felém fordult, ahogy ott álltam az ajtóban. Egy ilyen hosszú úton nagyszerű szórakozásnak bizonyult, ha valaki bajba került. – Elnézést, asszonyom! – Összekulcsoltam magam előtt a kezemet, és igyekeztem bűnbánónak tűnni. – Odafent sétáltam, és amikor le akartam jönni, ott volt a lépcsőn néhány tengerész, valamit javítottak. Nem akartam elmenni mellettük, úgyhogy diszkréten megvártam, amíg elkészülnek. Úgy gondoltam, az lenne a helyénvaló. Miss Bradley cöcögött. – Az lett volna a helyénvaló, ha egyáltalán nem megy egyedül

a fedélzetre! Ezt legalább nem csak nekem róhatta fel. Jó néhány tengeribeteg lány megkapta már a magáét ugyanezért. – Elnézést – ismételtem. – Szükségem volt egy kis friss levegőre. Rosszul vagyok ideiem néha. Egy pillanatig még figyelmesen nézett, majd bólintott, hogy foglaljak helyet. – Jól van, de többet ne forduljon elő! És ez mindenkire vonatkozik! Mindenki engedelmesen bólintott, és nagyon jól tudta, hogy minden valószínűség szerint úgyis ismét megtörténik majd. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor végre leülhettem Mira mellé. Mióta ez a festményes dolog elkezdődött, nem tudtam vele olyan sok időt együtt tölteni, mint korábban. Eleinte még tett egy-két megjegyzést, és megpróbált magával hívni, de végül feladta. Mostanában, amikor épp nem festettem, néha egyedül találtam rá a szobánkban, megint újraolvasta a sirminicai hőstörténeteit. Máskor viszont sehol sem volt, hiába kerestem. – Egy újabb borzalmas étkezés – szólalt meg, és átnyújtott egy kosárka kétszersültet. Homlokráncolva vettem egyet a kemény ételből, majd szedtem némi savanyú káposztát a tálból. Jelenleg, a hajó egyszerű étkeit fogyasztva nem sok hasznát vettük annak, hogy tudtuk, hogyan kell egy sokfogásos vacsorát elfogyasztani. Nem is maga az étel zavart annyira, inkább az, hogy minden egyes nap ugyanaz volt a menü. Már épp a számhoz emeltem volna a kétszersültet, amikor Clara hirtelen megszólalt: – Csak nem esik odakint? Miért vagy vizes, Adelaide? Megdermedtem, amikor ismét mindenki felém fordult. – Ööö... természetesen magamra húztam valamit – feleltem végül. – Tudtam, hogy Miss Bradley nem akarná, hogy tönkretegyük a ruhánkat, vagy akár a hajunkat. Lehet, hogy még nem vagyunk Adoriában, de egy bizonyos szint alá akkor sem süllyedhetünk. – Most már biztos talajt éreztem a lábam alatt, úgyhogy mézesmázosan Clarára mosolyogtam. – Megértem, hogy nem mindenki gondol erre egy ilyen úton. De

gyémánt lányként úgy vélem, kötelességem észben tartani az ilyesmit. – Kiváló gondolkodásra vall, amit az előbb mondott – dicsért Miss Bradley. – Csak azért, mert épp mostohább körülmények között élünk, még ugyanúgy oda kell figyelnünk a viselkedésünkre és a megjelenésünkre. Amikor Adoriába érünk, rögtön a legjobb benyomást kell keltenünk. Amint elterjed a híre, hogy befutott a hajó, ott lesznek a kikötőben a lehetséges kérők, és figyelik majd, ahogyan önök partra szállnak, felmérik az idei termést. Egy pillanatra mind meglepődtünk. Eddig ilyesmiről nem volt szó. Persze, nem lett volna szabad megdöbbentenie ennek a hírnek. Már a Kék Tavasz kúriában is minden egyes lépésünket figyelték, és egyértelmű volt, hogy mindez az Új világban is folytatódni fog. Miért ne kezdődne abban a pillanatban, ahogyan partra szállunk? – Felmérnek, mint egy darab húst a hentesnél. Bár Mira halkan beszélt, Miss Bradley meghallotta. – Rengeteg fiatal nő koldul Osfrid utcáin, akik két kézzel kapnának a lehetőség után, hogy felöltöztessék és „felmérjék” őket – mondta élesen. – Ha szeretne csatlakozni hozzájuk, biztos vagyok benne, hogy Thornék szívesen visszaviszik nyár végén. Bár szinte mindenki elfogadta már Mirát, Miss Bradley szemmel láthatóan nem békélt meg vele, hogy van közöttünk egy sirminicai is. – Természetesen nem szeretnék ilyesmit, asszonyom – felelte Mira. – Elnézést! Éppolyan bocsánatkérően beszélt, mint én, de hozzám hasonlóan az ő szavai sem voltak őszinték.

*** –

Szerintem ha Mirán múlna, ő nem menne férjhez – mondtam Cedricnek a raktár felé igyekezve egyik nap. Hosszú hetek teltek el, és csodálatos módon közeledtünk az utazás végéhez. – Néha úgy érzem, azért van itt, mert nincs jobb

lehetősége. Cedric a hátamra tette a kezét, hogy segítsen kikerülni a folyosó nagy részét elfoglaló hálóköteget. Meglepően közel kerültünk egymáshoz azóta, hogy belefogtunk a festményhamisításba. – Sirminicához képest szerintem ez sokkal jobb – válaszolta. – Gondolom. De jobb lenne, ha jobban örülne annak, ami előtte áll. Bármi történjék is, végül férjhez megyünk Adoriában. Mira is boldogabb lenne, ha hozzánk hasonlóan egy kicsit izgatottabb lenne ezzel kapcsolatban. A raktárhoz közeledve megpillantottuk a tovasiető kapitányt és az egyik emberét. Oldalra húzódtunk, hogy elengedjük őket. Ahogy elhaladtak mellettünk, hallottuk, hogy a tengerész így szól: – Nem gond, kapitány. Megoldom. – Biztos vagyok benne – jött a mogorva válasz. – De akkor sem tetszik. Túl gyorsan alakult ki. A következő órában én állok a kormánynál, aztán átadom. Amint eltávolodtak tőlünk, Cedric megtorpant. – Hallottad? – kérdezte. – Melyik részre gondolsz? – Arra, hogy a kapitány átveszi a hajó kormányzását. – És? Cedric teljesen felvillanyozódott. – Ez azt jelenti, hogy nem lesz a kabinjában egy darabig. Van kedved még egy dologgal gyarapítani az amúgy is egyre növekvő bűnlajstromunkat? Aggodalmasan néztem rá. – Ezt meg hogy érted? – kérdeztem. – Gyere! Belém karolt, és elindult, csakhogy nem a raktár irányába. Hamarosan elértünk a hajó egy olyan részére, amit főleg a legénység használt. Kellemetlen érzés fogott el, de Cedric magabiztosan lépdelt előre. Ettől a legénység is úgy gondolta, hogy ott a helyünk, és a többségük amúgy is túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy ránk figyeljen. Odaértünk a kapitány lakrészét lezáró díszes ajtóhoz. Cedric lopva körbepillantott, majd kinyitotta, és betessékelt az ajtón.

– Nem gondoltam volna, hogy nyitva van – jegyeztem meg. – Általában csak akkor zárja be, ha alszik. Napközben a legénység nagy része úgysem merne bejönni. – Mi viszont igen? Hiába aggódtam, lenyűgözött a látvány. A kapitány lakrésze iroda és hálószoba keverékének bizonyult, és több mint kétszer akkora volt, mint a Kék Tavasz kúriában található szobám. A helyiség közepén álló cirádás íróasztal és a mögötte lévő ablak azonnal magára vonta az ember figyelmét. Alig hittem el, hogy tényleg egy ablakot látok magam előtt. A szürke égboltot és az annál is sötétebb szürke tengert pillantottam meg az üvegen át. A lakosztály másik végében álló ágy mennyezetéről brokát baldachin hullott alá, de nem csak ez a bútordarab kölcsönzött meleg hangulatot a helyiségnek: gyertyatartókat, bőrkötéses könyveket és sok más egyebet is láttam. Felfoghatatlannak tűnt, hogy míg mi olyan aprócska helyre vagyunk beszorítva, addig valakinek ilyen fényűző lakrész jár. Egy hullámtól megdőlt a hajó, és Cedric az íróasztalra támaszkodott, hogy megőrizze az egyensúlyát. – Tudom, hogy korábban azt mondtad, még egy papra is rá tudnék sózni egy búcsúcédulát – szólalt meg –, de vannak olyan dolgok, amiket még én sem tudok kicsalni egy kapitányból. Úgyhogy. .. egyszerűen csak elvesszük. – Most már lopunk is? – érdeklődtem. – Fel sem tűnik majd neki. Mindjárt megérted. – Cedric odalépett a fal mentén sorakozó könyvespolcokhoz, és felpillantott egy zárt szekrényre a plafon közelében. Azután hirtelen összezavarodva körülnézett. – Ott tartja, ami kell, de... eltűnt a létra. Múltkor még volt egy, amikor apámmal itt ettünk. Odaléptem az íróasztal mögötti székhez, de az le volt láncolva. Talán jobb lett volna, ha ezt intő jelnek tekintem, és magunk mögött hagyjuk a kapitány kabinját, de Cedric túlságosan felcsigázta a kíváncsiságomat. Tudni akartam, mi az, amiért még lopni is hajlandó. Nem láttam más megoldást, így visszatértem Cedric mellé, és így szóltam: – Jól van. Akkor emelj fel! – Várjunk csak... Mi van? – Fel tudok mászni a könyvespolcokon, majd azokban

megkapaszkodom. De ahhoz előbb fel kell emelned. Vagy meggondoltad magad? – Ööö, nem... – Olyan botrányos dolgot javasoltam, hogy az még őt is megdöbbentette. – De fel tudsz mászni egyáltalán ebben a ruhában? – Nem ez lesz az első alkalom – feleltem, és közben eszembe jutottak a gyerekkori emlékeim, amikor jó alaposan leszidtak, hogy fára másztam a vidéki birtokunkon. – Levehetném, de akkor megint fel kellene valahogy dolgoznod a sokkot, hogy félmeztelenül látsz. – Még a múltkori alkalmon sem tettem túl magam – felelte fintorogva. Odalépett a polc mellé. – Jól van, csináljuk! Kockázat nélkül nincs nyereség. Megfogta a derekamat, és felemelt annyira, hogy meg tudjam vetni a lábamat az egyik polcon, a kezemmel pedig elérjek egy magasabban lévőt. Biztos voltam benne, hogy közben semmi mást nem látott, csak a szoknyámat és az alsószoknyámat, de pár másodperc múlva már elengedhetett, ugyanis megkapaszkodtam, és lassan haladtam is felfelé. – Elkaplak, ha leesel – mondta segítőkészen. – Nem fogok. Összekeversz valami szerencsétlen lánnyal, aki visszariad, ha tisztességtelenül kell viselkednie. – Elnézést, hogy ilyesmit feltételeztem. Bár nagy volt a szám, majdnem megcsúsztam, amikor a hajó ismét oldalra dőlt. Eddig nagyrészt csendes vizeken hajóztunk, úgyhogy a mai viharosabb körülmények között már a szokásos mozgás is nehezebbnek bizonyult, hát még az, hogy szoknyában könyvespolcot másszon az ember. Elértem a szekrényig, kinyitottam, és lenyűgözve bámultam a tartalmát. Etel volt benne. De nem az a szárított, ízetlen vacak, amit mindennap ettünk. Rengeteg különböző üvegekbe zárt finomságot láttam magam előtt: szárított bogyós gyümölcsöt, dió- és mogyorófélét, grillázst, citromos sütit... És különös dobozokat, illetve zacskókat, tele egyéb rejtett ínyencfalatokkal. – Látsz egy kis zöld dobozt? – kérdezte Cedric. – Az kell nekünk. Jó néhány másodpercig keresgéltem, de végül meglett. Ledobtam neki, és elkezdtem leereszkedni. Lefelé könnyebben

haladtam, egyrészt azért, mert biztosabban megvetettem a lábamat, másrészt pedig azért, mert minél közelebb értem a padlóhoz, annál kevésbé rettegtem attól, hogy megsérülök. Amikor már majdnem leértem, Cedric ismét megfogta a derekamat, és leemelt. – Gyerekjáték – jelentettem ki. Már épp elengedett volna, de egy újabb hullámtól mindketten meginogtunk. Szorosabban magához húzott, és úgy mozdult, hogy mindketten talpon maradjunk. Volt néhány dolog a helyiségben, ami odébb csúszott a hirtelen mozdulattól, de a berendezési tárgyak többsége le volt láncolva. Cedric csak akkor engedett el, amikor lecsendesedtek a körülmények. – Na? – érdeklődtem. – Megérte? Cedric kinyitotta a dobozt. – Szerinted? – kérdezett vissza. – Mézes süti! Hát ez meg hogy került ide? – A kapitány édesszájú, és miután azt mondtad, ölni tudnál egy kis mézes sütiért, gondoltam, jobb lesz megelőzni a bajt. Kérsz egyet? – Nem. Az összeset kérem – vágtam rá. – De menjünk vissza a raktárba, mielőtt rajtakapnak! Kilestünk a folyosóra, hogy tiszta-e a levegő, aztán felhúztuk a nyúlcipőt, ám ezúttal sem figyelt ránk a legénységből szinte senki. Gyorsan, ügyesen haladtak a folyamatosan mozgásban lévő padlón, míg Cedric és én kénytelenek voltunk néha megállni és nekitámaszkodni a falnak. Amikor végül odaértünk a raktárba, gyorsan a műtermembe siettünk, hogy megosztozzunk a zsákmányon. – Azt mondtad, az összeset akarod – ugratott Cedric, amikor felé nyújtottam a dobozt. – Kaphatsz valamennyit egyfajta jutalékként. Bár, hogy őszinte legyek, a munka oroszlánrészét én végeztem el. Kivettem egyet és bekaptam, majd lehunytam a szemem, ahogy elöntötte a számat az édes íz. – Otthon folyton ilyeneket ettem – meséltem, miután lenyeltem. – Sosem voltam igazán hálás érte. De most, ennyi kétszersült után... Komolyan mondom, ez a legfinomabb dolog, amit valaha ettem!

Gyorsan befaltuk a doboz tartalmát, és Cedric siettetett, hogy vegyem ki az utolsó darabot is. – Talán inkább Mirának kellene adnom – haboztam. – Ő az egyetlen barátom. Cedric felpillantott. – Tényleg? – Hát, Tamsin biztosan ezt mondaná. – Mi, többiek pedig csak bűntársak vagyunk. – A többiek csak... Ó! – Hirtelen ostobának éreztem magam. – Ne haragudj! Nem úgy gondoltam. Mármint, persze. Persze hogy barátok vagyunk. Legalábbis azt hiszem. Nehéz volt kiolvasni a gondolatait a mosolyából, miközben kinyújtóztatta a végtagjait, és nekidőlt mellettem a falnak. – Ettől nem igazán érzem jobban magam – felelte. – Nem, komolyan annak tartalak. Csak eddig sosem gondoltam férfiakra barátként. Egész életemben csak... egyfajta eszközt jelentettek valaminek az eléréséhez. – Hát, ettől sem lett jobb a lelkemnek. – Hódítások voltak? – Egy fokkal jobb. Talán nem is lenne olyan rossz dolog, ha meghódítanál. – Azok után, hogy az első nap rávettelek, hogy segíts? Azt hittem, már meghódítottalak. Oldalra pillantottam, és láttam, hogy van egy kis méz az ajkától nem messze. Gondolkodás nélkül odahajoltam, és gyengéden letöröltem az ujjammal. Amint megérintettem az ajkát az ujjhegyemmel, éreztem, hogy megugrik a pulzusom, és elöntött a forróság. Képtelen voltam ellenállni a kísértésnek: végigfuttattam az ujjamat az ajkán, és hirtelen azon gondolkoztam, vajon az is mézédes lennee. Cedric megragadta a kezemet, és összefűzte az ujjainkat. A szeméből sugárzó vágy elkábított, és éreztem, hogy végigperzseli a testemet. Nem engedett el, és mintha lelassult volna körülöttünk a világ. – Na és velem mi a helyzet? A barátodnak tartasz? – szólaltam meg végül nagy nehezen. Gyorsan lehunyta a szemét, mintha csak valami hatalmas

dilemmával küzdene, majd kifújta a bent tartott levegőt. – Te... Mielőtt elmondhatta volna, amit akart, hirtelen kinyílt a raktár ajtaja. Mindketten összerezzentünk ijedtünkben. Az egyik tengerész volt az, egy idősebb, kopasz férfi, akinek ferde vágás csúfította az arcát. Úgy tűnt, a bal kezéről hiányzik két ujja is. Ő is ugyanolyan döbbent volt, hogy ránk nyitott, és Cedric azonnal felegyenesedett, közém és az ajtó közé állt. Egyik karját védelmező mozdulattal köréin fonta, a másikat pedig a zsebébe süllyesztette. A festmény legalább nem látszott az ajtóból. – Mit művelnek itt? – kérdezte a matróz. De még mielőtt bármelyikünk is válaszra nyithatta volna a száját, a férfi hirtelen elvigyorodott. – Ó! Értem én, mi folyik itt! Egy kis magányra vágytak, mi? Ahogy látom, Thornék folyton piruló virágszálai mégsem olyan ártatlanok, mint a ma született báránykák. Beletelt egy pillanatba, hogy felfogjam, hogyan nézhet ki mindez kívülről. Cedric közelsége és az, hogy átkarolt, úgy nézett ki, mintha ölelkeztünk volna. Amikor rájöttem, mit jelent mindez, valóban elpirultam. – De hát nem is... – Meggondolta magát, és már nem akar férjhez menni Adoriában – szakított félbe Cedric. – Vissza akar fordulni, hogy hazatérjen Osfridba. Ha apám megtudja, akkor én biztosan hatalmas bajban leszek. Gyorsan felvettem a szerepet, és összefontam a karomat. Ezt sokkal egyszerűbb lesz kimagyarázni Jaspernél, mint azt, hogy folt esett a becsületemen. – Mondtam már, nincs semmi, amivel megváltoztathatnád a véleményemet! Cedric drámaian felsóhajtott. – Miért vagy ilyen makacs? A tengerész egyikünkről a másikunkra pillantott, és egyáltalán nem tetszett az, ahogyan rám nézett. Valószínűleg egy szavunkat sem hitte. Cedric kihúzta a kezét a zsebéből, majd a másikból elővett egy kis erszényt. Előszedett három ezüstérmét, és a matróz felé nyújtotta. – Biztos megérti, hogy némi diszkrécióra van szükségünk,

amíg rábírom, hogy észhez térjen. Jobb, ha más nem tud róla. A matróz egy pillanatig sem tétovázott, azonnal elmarta az érméket. Igazam volt az ujjaival kapcsolatban. – Természetesen, uram. Persze hogy megértem. Nálam diszkrétebb embert keresve sem találhattak volna. A jó öreg Balosban megbízhatnak. Senkinek sem említem majd meg, hogy... ööö... kétségei akadtak. Tiszteletteljesen biccentett, majd felkapott egy kisebb ládát, és kihátrált. Vetett ránk még egy kíváncsi pillantást, majd kilépett a raktárból, behúzva maga után az ajtót. Felnyögtem, és a falnak dőltem. – Csodás! Egyszerűen csodás. Tudtam, hogy csak idő kérdése, és minden kiderül. – Ugyan már! Semmi sem derült ki – nyugtatott Cedric. – Nem látta a festményt, és tartja majd a száját. – Tényleg? Szerinted így lesz? Ne haragudj, de veled ellentétben én nem tudom nyugodtan egy olyan emberre bízni a sorsunkat, akit „az öreg Balosként” emlegetnek. – Elhallgattam. – És miért hívják egyáltalán így, ha pont arról a kezéről hiányzik három ujja? Akkor már miért nem pozitív irányból közelítik meg a kérdést, és hívják „az öreg Jobbosnak”? – Tartja majd a száját – ismételte Cedric. – Az ezüst elég biztosíték erre, meg a többi, amit majd adni fogok neki, mert biztos vagyok benne, hogy később megkörnyékez majd, és még többet kér a „diszkréciójáért”. Felhúztam a szemöldökömet. – Nem tudtam, hogy ilyen jól megy, és csak úgy szórhatod a pénzt. – Nem megy olyan jól... de az embernek vannak kötelező kiadásai. És ha minden a terv szerint alakul, nem fog számítani. – Reménykedjünk, hogy így lesz! – A kabátzsebére vándorolt a pillantásom. – Mi van ott? Miért raktad zsebre a kezed? Cedric habozott, majd előhúzott egy csillogó tőrt. Ezüst markolatát egy cirádás fa díszítette. – Rituálékhoz használt penge. Ozhiel, az angyal pengéje. Az ott az Élet fája, összeköti az összes e világi lényt a következő világgal. Túlságosan meg voltam döbbenve ahhoz, hogy a faimádás

miatt ugrassam. – Csak nem... megtámadtad volna? – Ha rákényszerülök. Nem tudtam, mik a szándékai. – Egy pillanatra elgondolkodott, majd átnyújtotta nekem a tőrt. – Tessék, vedd el! – Gyönyörű, de nem igazán szeretnék egy pogány kést. – Ne foglalkozz a vallási jelentőségével! Tartsd magadnál arra az esetre, ha olyan helyzetbe keverednél, hogy szükséged lenne rá. – Amikor a magyalt szedtem, azt mondtad, jobb, ha leteszem a kést, mielőtt valaki megsérül. – Hogy őszinte legyek, akkor saját magam miatt aggódtam. A többiek viszont... Csak nyugodtan! – Nem igazán tudom, hogyan használjam – feleltem, de azért elvettem a fegyvert. – Majd rájössz. Mindig is ügyesen védted meg magad. De kezdésnek itt egy apró tipp: ha valaki megtámad, tartsd el magadtól az élesebbik részét, és kaszabolj vele! – Ó, már értem! Nem tudtam, hogy másodállásban fegyvermester vagy. Az eddigi legnagyobb hullám megdöntötte a hajót, és egymásnak estünk. Jó néhány láda odébb csúszott, én pedig majdnem leszúrtam Cedricet. – Talán jobb lesz, ha ilyen körülmények között elrakod – javasolta. Elraktam a pengét, és tudtam, hogy nagyon ügyesen el kell majd rejtenem – más sem hiányzik, mint hogy egy alanzieli szent tárgyat találjanak nálam. Körbepillantottam az imbolygó hajón. – Biztos, hogy csak egy-két hullámról van szó? Azért jutottunk be a kapitány lakosztályába, mert átvette a kormányt, nem? Láttam, hogy Cedric elgondolkodik. Talán jobban oda kellett volna figyelnünk, miért maradt szabadon a kapitány lakrésze, amit aztán mi kifosztottunk. – Biztos, hogy csak... – Egy újabb lökéstől megint megtántorodtunk, és az egyik láda lezuhant és összetört mellettünk. – Talán jobb lesz, ha megyünk. Követtem őt, és egyik hatalmas hullám után jött a másik,

miközben magunk mögött hagytuk a raktárát. Nem kellett a formalitásokkal bajlódnunk, és nem számított, ki lát bennünket, úgyhogy gyorsan végigsiettünk a folyosón, és Cedric elkísért a Ragyogó Udvar szalonjaként funkcionáló kajütjéhez. Még mielőtt beléptünk volna, visszahúztam őt. – Cedric... nem válaszoltál a kérdésemre. Mit jelentek a számodra? – Te... – Már épp felemelte volna a kezét, hogy megérintse az arcomat, de végül leengedte. – Elérhetetlen távolságban vagy. Egy másodpercre lehunytam a szemem, és hagytam, hogy végigperzseljenek a szavai. A feje tetejére állt a világ, és nem az odakint tomboló vihar miatt. Elfordultam, nem mertem a szemébe nézni, és inkább beléptem a szalonunkba. Odabent Miss Bradley halálra vált arccal fel-alá járkált, és ott volt körülötte az összes lány is. – Hála Urosnak, hogy végre itt vannak! – szólalt meg, amikor meglátott bennünket. – Épp most hallottam Jasper úrtól, hogy viharba kerültünk. A kapitány azt mondta, hogy váratlanul jött. Azt az utasítást kaptuk, hogy maradjunk idelent. – Nekem vissza kell mennem – mondta Cedric. Már épp le akartam ülni, de ennek hallatán hirtelen felegyenesedtem. – Mi? De hát az veszélyes! Ne csinálj semmi ostobaságot! – Adelaide – pirított rám Miss Bradley, akinek nyilván fogalma sem volt arról, milyen közel kerültünk egymáshoz Cedrickel. – Ez sem nagyobb ostobaság, mint a többi – felelte Cedric, majd kilépett az ajtón. Körülnéztem, hogy szemügyre vegyem a társaimat. Néhányan egyedül ácsorogtak, és a maguk sztoikus módján igyekeztek feldolgozni a félelmet. Mások egymáshoz bújtak, sírtak és jajveszékeltek. Gyorsan megszámoltam a lányokat, és észrevettem, hogy eggyel kevesebben vagyunk. – Mira! Hol van Mira? Miss Bradley a fejét rázta, teljesen elvonta a figyelmét a saját rettegése. – Nem tudom. Reménykedjünk benne, hogy meghúzódott egy másik helyiségben.

Gyomorszorító érzés lett úrrá rajtam, amelyet csak erősített, hogy a hajó folyamatosan ide-oda imbolygott. Mira nem valamelyik másik helyiségben kuporgott, ebben biztos voltam. Valószínűleg szokás szerint tiltott utakon járt, és odafent volt a fedélzeten. Ügyes lánynak ismertem meg, de le fog jutni időben? Bizonytalan léptekkel az ajtóhoz mentem. – Meg kell keresnem! Tudnom kell, hogy biztonságban van-e. Nehezen tudtam csak túlkiabálni a hajó recsegését és az odakint süvöltő szelet – úgy tűnt, mindkettő percről percre egyre hangosabbá válik. – Adelaide! – visította Miss Bradley. – Szó sem lehet róla! Felém lépett, de az erős hullámzás miatt elveszítette az egyensúlyát. Kiléptem az ajtón, és nem néztem vissza. Félelmetes és borzasztó érzés volt végigmenni a folyosón. A hajó imbolygása miatt hol az egyik, hol a másik falnak estem, és csak nagyon lassan haladtam. Minden bizonytalan volt, és hirtelen nagyon is tudatára ébredtem annak, hogy egy aprócska fatákolmányba zárva utazom a végtelen vizeken. Soha életemben nem féltem még ennyire, még akkor sem, amikor kiszöktem Osfróból. Akkor csupán az emberi büntetésektől kellett tartanom. Most viszont a természet kegyein múlt a sorsom. Végül sikerült elérnem a fedélzetre vezető egyik csapóajtót. Felmásztam, és teljesen váratlanul ért az erőteljes széllökés. Hátralökött, és szúrós, jéghideg vízzel borított be. Odafent az ég beteges, zöldes-szürkés színben játszott, és mintha minden mozgásban lett volna körülöttem. A matrózok ide-oda rohangáltak, hogy teljesítsék a kapitány és az első tiszt elvakkantott parancsait, megragadták a köteleket, és rögzítették a szabadon lévő holmikat. Egyetlen másodperc alatt bőrig áztam, és a következő széllökéstől nekiestem az egyik oszlopnak. Egy égig érőnek tűnő hullám nekünk csapódott, és szinte felborította a hajót. Az oszlopba kapaszkodva megtartottam magam, de láttam, hogy az egyébként biztos járású matrózok lába alól kicsúszott a talaj, és kiáltozva, kétségbeesetten igyekeztek megragadni valamit – bármit, csak megkapaszkodhassanak. A szél a szemembe fújta az esőt, alig láttam valamit. De hirtelen ismerős alakot pillantottam meg a fedélzet másik

oldalán. Mira a padlón ült, odaszegezte egy rázuhant, hatalmas, törött gerenda. Veszélyesen közel volt a hajó oldalához, és hirtelen elfogott az ismerős rettegés, hogy lezuhan. Tétovázás nélkül odasiettem hozzá – már amennyire ilyen körülmények között az ember sietni tud. A tengerészek többsége észre sem vett, pánikba esve rohangáltak fel-alá, de volt valaki, aki felém fordult: az öreg Balos. – Mit művelsz, te lány? – ordította. – Menj le! Mirára mutattam. – Segítsenek! Le kell szednünk róla. – Szedd le róla te! – vágta rá. – Van elég bajunk, meg kell akadályoznunk, hogy elsüllyedjen a hajó. Otthagyott, én pedig gyorsan Mirához futottam. Jól van. Ha rajtam múlik, hogy leemeljem róla a gerendát, hát majd megteszem én! Letérdeltem, és megpróbáltam leemelni róla, de túl nehéz volt, mozdítani sem tudtam. – Túl nehéz – kiáltotta Mira. – Hagyj itt, menj le! – Szó sem lehet róla! – üvöltöttem vissza, és tovább húztamvontam a gerendát. Szálkák mentek az ujjamba, és égtek az izmaim. Valamelyest sikerült megmozdítanom, de az közel sem volt elég ahhoz, hogy kiszabadítsam a barátnőmet. Ha ennyire nem mozdult, akkor Mirát sem igazán fenyegette a veszély, hogy lerepül a hajóról, de jobb lett volna, ha ő is odalent van velünk. Megacéloztam magam, ismét nekifeszültem, és megfogadtam, hogy bármi áron leszedem róla a gerendát, nem számít, hogy bajom esik-e. Már majdnem elsírtam magam, amikor hirtelen valaki a segítségemre sietett. Grant Elliott. Alig láttam őt az út során. Az első héten megpróbált párszor szóba elegyedni velem, ám ezután mintha a föld nyelte volna el. – Húzzuk együtt! – ordította, teljesen más hangot megütve, mint amikor kedvesen beszélgetni próbált. Dühösen a gerendára meredt, amikor az nem moccant. – A pokolba is, hát próbálkozol egyáltalán, te lány? – Persze hogy próbálkozom! – kiáltottam vissza. – Jobb, ha mindketten... – szólt volna közbe Mira, de Grant közbevágott: – Hallgass! – Felém fordulva így folytatta: – Háromra

csináljuk! Adj bele mindent, aztán szedd elő a tartalékaidat is, amikről nem is tudtad, hogy léteznek! Egy... kettő... három! Húzni kezdtük a gerendát, és azt tettem, amire utasított, az utolsó csepp erőmet is beleadtam. Úgy éreztem, menten leszakad a karom, de közös erővel sikerült annyira megemelnünk a gerendát, hogy Mira ki tudta húzni a lábát, és így kiszabadult. Grant nagy nehezen talpra állította. – Tudsz járni? Mira reszketve bólintott, de amikor elindult, egyértelművé vált, hogy a bokája miatt csak lassan tud haladni. Granttel közrefogtuk, és segítettünk neki, ám ettől még nehezebben mozogtunk a borzalmas körülmények között. A szél a matrózok üvöltésével keveredve süvített körülöttünk. Páran ránk kiabáltak, hogy menjünk le, de a többség csak elrohant mellettünk, és a legkevésbé sem érdekelte őket, hogy lezuhanunk-e a hajóról vagy sem. Végül átjutottunk az imbolygó hajó másik oldalára, ahonnan az egyik lejárat nyílt. Már épp le akartunk menni, amikor Mira felemelte a kezét és felsikított: – Adelaide! Megnéztem, hova mutat. Beletelt egy pillanatba, mire rájöttem, mire akarja felhívni a figyelmemet, hiszen majdnem mindent elmosódva láttam a vihar miatt. Ám végül messze a sötét vízen, a vihar ködében megpillantottam azt, amit Mira éles szemével már korábban észrevett: a Szürke Sirályt. Egy kicsit messzebb járt tőlünk, mint általában, és úgy tűnt, mintha játékhajóként hánykolódna a hullámokon, bizonytalanul ide-oda dülöngélve. Néha annyira oldalra dőlt, hogy biztosra vettem, nem fog többé egyenesbe kerülni. Tamsin. Tamsin azon a hajón utazik. Vajon ők is ugyanígy láttak bennünket? Mi is ennyire imbolyogtunk? Nem volt idő ilyesmin merengeni. – Ne tátsátok a szátokat! Indulás! – utasított Grant. – Siessetek! Lementünk, de csak a vízpermettől és a széltől menekültünk meg, a hajó még mindig ugyanolyan rémisztően dülöngélt. Grant visszakísért bennünket a Ragyogó Udvar helyiségeihez, majd megfordult.

– Hova megy? – kérdezte Mira. Grant szinte vissza sem pillantva így felelt: – Megnézem, van-e még olyan ostoba útitársunk, aki segítségre szorul. Mira dühtől tajtékozva nézett Grant után. – Mindent csak a férfiak csinálhatnak! – Szeretnél visszamenni? – kérdeztem. – Inkább csinálnék valami hasznosat, mint hogy itt üljek ölbe tett kézzel, és amiatt aggódjak, hogy vizes a ruhám. Miss Bradley megpillantott bennünket az ajtóban. – Lányok! Jöjjenek gyorsan! Urasnak hála, hogy biztonságban vannak! Több lány is imádkozott. Voltak, akik rosszul érezték magukat, de a tengeribetegség volt a legkevesebb, figyelembe véve, hogy milyen helyzetbe kerültünk. Mirával behúzódtunk az egyik sarokba, leültünk, és átöleltük egymást. – Biztos, hogy jól vagy? – érdeklődtem. Megérintette a bokáját, majd bólintott. – Fáj egy kicsit, de nem tört el. Legfeljebb kificamodott. Szerencsém volt. Csak nem tudtam kimászni a gerenda alól, de nem úgy dőlt le, hogy bármi nagyobb bajom essen. Közelebb húztam magamhoz, és igyekeztem visszatartani a könnyeimet. – Te is láttad a másik hajót. Tamsin odaát van. – Nem lesz semmi baja – jelentette ki Mira harciasan. – Tamsin született túlélő. Nem hagyja, hogy egy vihar megakadályozza abban, hogy fogjon magának egy gazdag férjet. De egyikünk sem tartotta igazán viccesnek a gondolatot. És valójában saját magunk miatt is éppannyira aggódhattunk, mint Tamsin miatt, hiszen a zavaros vizek továbbra is ide-oda vetették a hajót. Órákon át összebújva szorongtunk, és mindketten visszatartottuk a lélegzetünket, amikor egy-egy nagyobb hullám útjába vetődtünk, és biztosra vettük, hogy végünk. Már jócskán benne járhattunk az éjszakában, de egyikünknek sem jött álom a szemére. Később azért elbóbiskoltam, és azt hittem, megmenekültünk, de nem tartott sokáig, ismét hánykolódni kezdtünk a viharban, és így továbbra is éberen szenvedtünk. Ismét elcsendesedett a

természet, és nyugodtabban hajóztunk, de nem bíztam abban, hogy ezúttal hosszú életű lesz a dolog. Megacéloztam magam, és vártam a vihar visszatértét, de nem történt semmi. Mira felemelte a fejét a vállamról, és a szemembe nézett. Mindketten ugyanazt gondoltuk: lehetséges, hogy vége? A választ egy kicsit később kaptuk meg, amikor Cedric belépett a helyiségbe. Ő is sápadt volt, szemmel láthatóan megszenvedte a vihart. Körülnézett a szobában, felfigyelt Mirára és rám, majd Miss Bradley-hez fordult. – Apám beszélt a kapitánnyal, vége a viharnak. Csodával határos módon senki sem veszett oda, és a hajóban sem keletkezett semmilyen kár. Azt egyelőre nem tudjuk, hogy a rakománnyal minden rendben van-e, de majd később kiderítjük. – A körülöttem lévő lányok megkönnyebbülten felsikkantottak. – Még éjszaka van, amint kitisztul az ég, a kapitány meghatározza, hol járunk. Addig pihenjenek valamennyit! Cedric magunkra hagyott bennünket, és a lányok közül többen is megfogadták a tanácsát. Mirával mi nem tudtunk aludni. Együtt maradtunk, és az adrenalin átlendített bennünket a holtponton. A tenger nyugodt maradt, és végül sikerült valamiféle ködös révületbe ringatnia. Mira nyilván fejben számon tarthatta, nagyjából mennyi az idő, mert odapillantott a szintén ébren lévő Miss Bradley-re, és így szólt: – Már biztos reggel van, asszonyom – mondta. – Felmehetünk, hogy megnézzük, mi a helyzet? Miss Bradley tétovázott. Tudtam, hogy a biztonságunk érdekében azt kellett volna mondania, maradjunk idelent, de győzött a kíváncsisága. – Jól van – válaszolta. – De csak ha együtt megyünk. Lehet, hogy visszaküldenek. Végigvezetett bennünket és a többi ébren lévő lányt a folyosón, majd fel a fedélzetre. A hajnali derengésben láttuk, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik képtelenek voltak legyőzni a kíváncsiságukat. Több útitársunk – köztük Jasper és Cedric – is odafent nézelődött. A fedélzeten kaotikus állapot uralkodott, de a hajó rendületlenül szelte a habokat. A matrózok azon sürgölődtek, hogy helyrehozzák, amit lehet, és biztosítsák a továbbhaladásunkat.

– Nézzétek! – lépett mellénk Grant nyugat felé mutatva. Mirával odafordultunk, és eltátottuk a szánkat, amikor egy sötét, zöldes csíkot pillantottunk meg a horizonton. – Esküdni mertem volna, hogy a pokol legmélyebb bugyraiba vetett minket az a vihar, de ha így van, vissza is hozott – mondta. – Az ott Cape Triumph. – Adoria – suttogtam. Lassan elfogott a boldogság, és felváltotta a zsibbadt érzést, ami a viharban magával ragadott. Mirához fordultam, és láttam, hogy ő is ugyanolyan izgatott, mint én. – Adoria! Valahogy, Uros jóságának hála, túléltük a vihart, és elértük az Új világot. Izgatottan körbenéztem, és azt vártam, hogy az összes útitársnőm vidám lesz, sőt, táncra perdül. Néhány lány osztozott az örömünkben, de szinte mindenki más visszafogott volt. Sőt, komor. Köztük Cedric és az apja is. Elkaptam Cedric pillantását, és megdöbbentett a benne tükröződő szenvedés. – Mi a baj? – kérdeztem. Cedric az egyik matróz felé pillantott, aki egy törött fadarabot tartott a kezében. Közelebb léptem, hogy lássam, mi van nála. Úgy nézett ki, mint egy női arc darabkája. Megmerevedtem, amikor rádöbbentem, honnan ismerős. A Szürke Sirály elejét díszítette. – A vízből halásztam ki – mondta a férfi. – Nem – szólaltam meg. – Nem! Az nem lehet! Ekkor eszméltem rá, hogy a másik hajót sehol sem látom. Az utunk minden egyes napján ott volt a közelünkben. Néha előttünk járt, néha mögöttünk, de mindig – mindig— a közelünkben siklott. Egészen eddig. A közelünkben ácsorgó első tiszt szomorúan bólintott, és így szólt: – A Szürke Sirály odaveszett.

12. fejezet

CSAK HALVÁNYAN EMLÉKSZEM az adoriai kikötésre. Ott álltam a fedélzeten a többi lánnyal, és figyeltem, ahogyan egyre közeledik a part. Valahol az elmém mélyén konstatáltam, hogy még soha életemben nem láttam ennyi fát. Bár Cape Triumph volt a legrégebbi osfridiek alapította város az Új világban, egyértelműen látszott, hogy nem sikerült uralmuk alá hajtani a vadont. És a fák hatalmasak voltak, mintha őrszemként vigyázták volna a különös partvonalat. Mira mellettem ácsorgott, egymás kezét szorítottuk. Biztos voltam benne, hogy az ő arcán is ugyanaz a gyászos kifejezés ül, mint az enyémen. Izgatottnak kellett volna lennem. A torkomban kellett volna dobognia a szívemnek a lelkesedéstől. Hiszen erre vártam – ez volt a célom, ezért küzdöttem azóta, hogy elküldtem Adát. De képtelen voltam boldogságot lelni a pillanatban. Mintha ólomsúly húzott volna lefelé, közöny, és biztosan tudtam, hogy sosem szabadulok tőle. – Vonják fel a zászlót! – adta ki a parancsot Jasper. Éles hangja áttört az elmémet beborító ködön, és lassan felé fordítottam a fejemet. Ő is pontosan ugyanolyan döbbent volt, mint mi, amikor felfedeztük, hogy a Szürke Sirály odaveszett.

Ezután nem sokkal éktelen haragra gerjedt, a másik hajó kapitányát és legénységét szidta a hatalmas anyagi és emberi veszteségért, amit elszenvedett. Csak akkor hallgatott el, amikor a kapitányunk kurtán megjegyezte, hogy ha bárkit is hibáztathat, az saját maga, hiszen ő ragaszkodott ahhoz, hogy a tél vége előtt útra keljünk, ő tett ki bennünket a tegnapihoz hasonló viharoknak. Így hát Jasper hamarosan visszavette a közömbös üzletember álarcát, és már-már úgy tett, mintha a vihar meg sem történt volna. A legénység felhúzta a Ragyogó Udvar zászlaját, és úgy igazították, hogy pont a hatalmas osfridi zászló alatt lengjen. Jasper elégedetten szemügyre vette, majd Miss Bradley-hez fordult. – Futótűzként terjed majd a megérkezésünk híre, ha meglátják. – Felém és a többi lány felé intett a fejével. – Pár óra, és partra szállunk. Gondoskodjon róla, hogy készen álljanak! Miss Bradley hamuszürke arccal állt a reggeli fényben. – Hogy készen álljanak, uram? – A potenciális vásárlóink fele ott lesz, látni akarják majd, ezúttal mit hoztunk. Azt akarom, hogy a lehető legjobb formájukat hozzák, mutassanak meg mindent, amit az elmúlt évben tanultak. A Szürke Sirály elvesztése nem változtat a terveken. – Igen. Hát persze, uram – felelte Miss Bradley, és még jobban elsápadt. – Lányok, hallották Thorn urat! Menjünk le, hogy átöltözhessenek! Igazán megviselten festenek! A többiek elindultak, hiszen hozzá voltak szokva, hogy mások utasításait követik, de nekem földbe gyökerezett a lábam. Hitetlenkedve bámultam Jasperre, és a legkevésbé sem a bátorságomat próbáltam összeszedni, hanem a megfelelő szavakat kerestem. – Nem változtat a terveken? Hogy mondhat ilyet? Hiszen minden megváltozott! Egy egész hajónyi ember veszett oda! A lányok fele. A legjobb barátnőm. Hát mindez semmit sem jelent önnek? Tényleg azt várja, hogy levonuljunk a hajóról, és kezdjünk el mosolyogni meg flörtölgetni? Jasper pislogás nélkül végigmért. – Azt várom el, hogy megtegye, amiért idejött: hogy olyan

férjet fogjon magának, akiből nekem és önnek is előnye származik. A Szürke Sirály hatalmas veszteség. Tökéletesen tisztában vagyok ezzel, és óriási üzleti veszteségként könyvelem el. Viszont önök, akik életben maradtak, ugyanúgy teljesítik majd azt a feladatot, amiért idejöttek. Felveszi a ruhákat, amiket önnek vettem, és úgy fogja elhagyni ezt a hajót, hogy látsszon önön, mennyire boldog, hogy itt lehet! Előreléptem, és a legkevésbé sem érdekelt sem Jasper nálam jóval nagyobb termete, sem pedig a rangja. – Nos, nem fogok, mert nem vagyok az! Felfogtam, hogy szerepem van itt: egy játék baba vagyok, akit megmutathat a legtöbbet ígérőknek. De az égvilágon semmi sem utal arra a szerződésemben, hogy el kell titkolnom az érzelmeimet, hogy úgy kell tennem, mintha ez a tragédia meg sem történt volna. Talán a szívtelenséget is a tananyag részévé kellett volna tennie. Úgy látom, ön igazi szakértő a témában! – Adelaide! – hűlt el Miss Bradley. – Hogy merészel ilyen hangon beszélni Thorn úrral? – Egész nyugodtan meg lehet a véleménye mindenről – felelte Jasper hűvösen. – És Uros a tanúja, hogy sosem rejtette véka alá. De aláírt egy szerződést, hogy elvállal egy feladatot, és ez a feladat most kezdődik. Ha inkább visszamenne egy osfridi szegényházba, akkor nyugodtan szóljon! – Talán így is lesz. Hátat fordítottam, és Miss Bradley tiltakozására fittyet hányva elviharzottam. Nem igazán figyeltem, merre megyek, elnyomakodtam a döbbent legénység és az utasok mellett. Odaértem a hajó egyik lejáratához, és addig bolyongtam a labirintusszerű folyosókon, amíg oda nem értem a festményt rejtő raktárrészhez. Fel sem fogtam, hogy ide tartok, de nem csodálkoztam rajta, hogy ide vezetett a szívem. Ez volt az egyetlen hely az egész út során, amit a sajátomnak mondhattam. A falnak dőlve a földre csúsztam, és a kezembe temettem az arcomat, miközben sírás rázta a testemet. A düh könnyei keveredtek a gyászéval, mindenre és mindenkire haragudtam ezen a világon. Gyűlöltem a megbízhatatlan téli időjárást, ami ide juttatott bennünket. Gyűlöltem Jaspert, amiért elvárta, hogy úgy tegyünk, mintha mi sem történt volna. És gyűlöltem saját

magamat is. Főleg azért gyűlöltem magamat, mert ha én nem teszem azt, amit, Tamsin sosem szállt volna fel arra a hajóra. Egészen addig, amíg oda nem ért mellém, észre sem vettem, hogy Cedric felém közelít. – Adelaide. – Amikor nem válaszoltam és nem néztem fel, megismételte: – Adelaide! A zokogásom enyhült, de még mindig szipogtam, amikor végül felemeltem a fejemet. – A többiek téged keresnek – mondta komor tekintettel. – Miss Bradley magánkívül van. Azt hiszi, hogy elrabolt valamelyik matróz. – Akkor mondd meg neki, hogy semmi bajom! Hogy egyedül akarok lenni. – De nem igaz, hogy semmi bajod. Ismét fellángolt bennem a korábban érzett düh, és talpra ugrottam. – Miért? Mert képtelen vagyok végigszenvedni ezt a színjátékot? Mert gyászolni akarok, ahogyan minden normális ember tenné? Felemelkedett, hogy odaálljon elém. – Mindenki gyászolna. Senki sem próbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna. – Apád igen – jelentettem ki. Fájdalom villant át Cedric arcán. – Nem mondanám, hogy... egyáltalán nem érez semmit. De őt mindig is az üzleti érzéke vezérelte. És az azt súgja neki, hogy ugyanolyan pompás belépőt kell produkálnunk, mint máskor. Hallottam, hogy azt mondta Miss Bradley-nek, miután odaérünk a házba, egy kicsit többet szusszanunk majd a báli szezon előtt, mint szoktunk. – Aztán úgy teszünk, mintha mi sem történt volna – feleltem. – Táncolunk. Mosolygunk. Kiöltözünk. – Adelaide, mégis mit vártál? Igen, apám érzéketlen, de abban igaza van, hogy nem véletlenül jöttünk ide. Nem feledkezhetünk el erről, csak azért, mert elvesztettük a Szürke Sirályt. Ismét nekirogytam a falnak, és lehunytam a szemem.

– Tamsin azon a hajón volt. – Tudom. – És tudod, miért? – kérdeztem, és ismét ránéztem. – Miattam. Azért, amit tettem. A kis trükköm miatt, amit az ismétlővizsgán produkáltam. – Adelaide... – Nem bánom, hogy segítettem neked – folytattam. – Tartoztam neked. De el kellett volna mondanom neki. El kellett volna mondanom, honnan származom, és bíznom kellett volna benne és abban, hogy megtartja a titkomat. De túlságosan büszke voltam, túlságosan makacs, és azt hittem, én vagyok a világ közepe. És Tamsin most halott. Az én hibámból. Gyengéden átkarolt, és megpróbált magához húzni. Hirtelen eszembe jutott az a pillanat, amikor mézes süteményt ettünk, és ellöktem magamtól. Képtelen voltam feldolgozni, ami történt. Legalábbis egyelőre. – Nem gondolkozhatsz így – mondta. – Nem a te hibád. – Tényleg? Akkor kinek a hibája? Kinek a hibája, hogy Tamsin azon a hajón utazott? – Az övé. Ő döntött így, mert ő is pontosan ugyanolyan makacs volt, mint amilyen te vagy. Mindannyian a saját sorsunk kovácsai vagyunk, és mindegyikünknek együtt kell élnie a döntéseink következményeivel. Ismét feltöréssel fenyegettek a könnyeim, én pedig pislogni kezdtem, és nem hagytam, hogy kibuggyanjanak és átvegyék felettem az uralmat. – Épp úgy, ahogyan azóta teszem, hogy helyet cseréltem Adával. Most pedig azt mondod, hogy végig kell csinálnom, amit elkezdtem. Hogy menjek, fogjak magamnak egy gazdag férjet. – Azt mondom, hogy... – Elhallgatott, és egy pillanatra összehúzta a szemöldökét. – Azt mondom, nem akarom, hogy szegényházba juss. – Én sem – ismertem be. A szakadék szélén álltam, és csakis én dönthettem el, mit teszek: összeszorítom a fogamat, és új életet kezdek Adoriában, vagy visszasunnyogok Ofridbe. – Jól van. Megyek, felkészülök a szerepre, amit kivívtam magamnak ebben a színjátékban. Már épp az ajtó felé fordultam volna, de Cedric elém lépett.

– Adelaide... Sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom, ami történt. – Tudom – feleltem. – Én is. De attól még nem változik semmi.

*** Amikor visszaértem a Ragyogó Udvar számára kijelölt helyiségekhez, azt láttam, hogy a lányok ide-oda rohangálnak a szobájuk és a szalonunk között, és mindenkit túlságosan lefoglal a frizurája vagy a ruhája ahhoz, hogy megálljon és beszédbe elegyedjen velem. Csak néhányan mertek a szemembe nézni, de azt észrevettem, hogy többen is rám sandítanak a szemük sarkából, amikor úgy hitték, nem látom őket. Mirát a szobánkban találtam, épp a ruháját gombolta be. Gyönyörű vörös szaténanyagból készült, és hímzett arany virágok díszítették. A ruha alól ugyanolyan árnyalatú, aranyszínű selyem alsószoknya villant ki. Mira egzotikusnak és titokzatosnak hatott. Amikor meglátott, azonnal abbahagyta a ruhája begombolását, és magához ölelt. A nyakába borultam, és kénytelen voltam ismét felvenni a küzdelmet a feltörő könnyekkel. – Neked nem fáj, hogy ezt kell csinálnod? – kérdeztem. Mira annyira független személyiség volt, hogy szinte már azt vártam, ő is lázadni fog. – Persze hogy fáj – felelte magától értetődően. Egyre csak néztem, és miután alaposabban tanulmányoztam a tekintetében kavargó érzelmeket és az arcvonásait, ráeszméltem, hogy a nyugalom maszkjával palástolja a benne duzzadó dühöt és gyászt. Ő egyszerűen csak ügyesebb volt az érzelmei irányításában, mint én. – De ha visszatoloncolnak Osfridba, azzal nem érek el semmit. Tovább kell járnom az utamat, el kell jutnom a következő lépésig. Ahogy neked is. Kibontakoztam az öleléséből, és bólintottam. – Tudom. Mármint... Tényleg tisztában vagyok vele, hogy mit vállaltam. Meg is akarom csinálni. De Tamsin... Elcsuklott a hangom, képtelen voltam folytatni. Mira megszorította a kezemet.

– Tudom – mondta. – Én is ugyanígy érzek. De nem a te hibád. Cedric is ugyanezt mondta. De egyiküknek sem hittem. Ettől függetlenül azért követtem Mirát, igyekeztem előrehaladni, eljutni a következő lépésig. Felvettem a vakítóan fehér alsóruhámat és alsószoknyámat, majd felhúztam rá a szürke bársonyból készült ruhámat. Az ujjait és a mellrészt csillogó ezüstmasnik díszítették, a vállamat pedig fehér csipkekendő takarta. A kendő nem sokat véd majd a nyirkos, hideg levegő ellen, de Jasper ragaszkodott hozzá, hogy ne rejtsük magunkat nehéz köpenyek alá. A hajunkat gyönyörű kontyba igazítottuk, és a kihagyott hullámos hajtincseim csinosan keretezték az arcomat. A hajón nem igazán gyújthattunk tüzet, így akiknek nem volt természetesen hullámos hajuk, nem melegíthették fel a hajsütő vasat, amit általában használtunk. Miss Bradley biztosított bennünket, hogy még ha nem is fogunk a legapróbb részletekig tökéletesen festeni, így is mérföldekkel szemrevalóbbak leszünk, mint azok, akik általában partra szállnak a Denham-kolónián. Mire elkészültünk és felmentünk a fedélzetre, a Jóreménység már majdnem kikötött. A tengerészek és az utasok megtorpantak és a szemüket meresztgették. Még mindig iszonyatosan fájt a gyász, de nyugodt arckifejezéssel figyeltem az egyre közeledő partot. Triumph Bay egy hatalmas víztömeget jelentett, ezt vette „kampóként” körbe a szárazföld. Cape Triumph a kampó csúcsának belső részén feküdt. Rengeteget tanultunk arról, hogy stratégiailag milyen fontos helyet foglal el ez a hatalmas kikötőváros – egy olyan részen található, ahol a legveszélyesebb tengeri viharok ellen védve van, így a hajók biztonságosan ki tudnak kötni. Denham többi részét szárazföldön vagy a part mentén hajóval lehetett megközelíteni. A várossal szemben az öböl túloldala meghódítatlan vidéknek számított, és a sziklás partvonalon sokkal nehezebb lett volna kikötni. Ismét tanulmányozni kezdtem a hatalmas, fölénk magasodó fákat – még mindig rengeteg volt, pedig a telepesek már évek óta irtották őket faanyagért és termőföldért. Ilyen közelről nézve már a város épületeinek egy része is felsejlett. Hiába szerettem volna közömbös maradni, lenyűgözött a látvány. Teljesen más

érzés volt Osfróhoz képest. Osfrid fővárosában minden régi volt. Az évszázadok óta álló kőkastélyok és a templomok körül tekintélyes faépületek és üzletek álltak, melyek közül néhányat kővel vagy téglával erősítettek meg. Természetesen folyton zajlottak építkezések és felújítások, de Osfro szilárdságot, presztízsértékű antikvitást sugárzott. Cape Triumph... új volt. Nem igazán voltak olyan tiszteletet parancsoló épületek, mint amilyenekhez hozzászoktam. A házak többsége fából épült, és a lécek világos színéből látszott, mennyire újak még az építmények. Sok volt az építkezés, és Cape Triumph egyre nőtt mind méretét, mind pedig fontosságát tekintve. Egyik épület sem volt kifejezetten magas, még a régebbiek sem. Nem álltak ott kastélyok, hogy a múltról prédikáljanak. A legnagyobb építmény egy erőd volt, messze egy dombtetőn, és az is szinte csak frissen vágott fából állt. Nem volt kő sehol, semmi sem tűnt viharvertnek. .. Ettől valahogy minden új hatást keltett. Úgy tetszett, mintha a fiatal, instabil város hevesen küzdene az életben maradásért. Emberek tömege gyűlt össze a kikötőben – főleg férfiak érkeztek. A dokkokból is ugyanaz a fiatalos érzés sugárzott, bár néhány szempontból pontosan ugyanolyan volt, mint az osfridi kikötők. A facölöpöket nyaldosó hullámokat elsötétítette a felettünk húzódó szürke égbolt. A levegőben hal és a partra mosott szemét szaga keveredett. A matrózok kikötötték a hajónkat, és rengeteg idő eltelt azzal, hogy stabilan odaerősítsék a mólóhoz, mielőtt kiszállhattunk. Addigra még nagyobbá duzzadt a tömeg. Láttam elegánsan öltözött férfiakat, akik talán tényleg kérők lehettek, de olyan, egyszerűbb ruhába öltözött emberek is álltak ott, akik csak bámészkodni jöttek. Mindenki vastag köpennyel vagy kabáttal védekezett a hideg ellen, és irigykedve pillantottam rájuk, amikor a csípős szél a csontomig hatolt. Egy csapat tagbaszakadt, fegyveres férfi vonult a dokkhoz, és Jasper lesétált a hajóról, hogy üdvözölje őket. Nem sokat hallottam a beszélgetésükből, de úgy tűnt, Jasper bérelte fel őket, hogy biztonságban legyünk. Bár hozzászoktam Osfróban a kísérethez, a marcona férfiak látványa megértette velem, mennyire más világba csöppentünk. Korábban sokat

álmodoztam az izgalmas, kalandos Adoriáról, de ez a hely még most is veszélyes és zabolátlan volt. Amikor megkaptuk az engedélyt a partra szállásra, Miss Bradley sorba állított bennünket, és engem küldött a sor legelejére. – Ön a gyémánt – magyarázta. – Önnek kell vezetnie a sort. Némán rámeredtem. Nem arról volt szó, hogy megrettentem volna a sok kíváncsi embertől, de azok után, amiken keresztülmentem, ez már kicsit sok volt. Még mielőtt tiltakozhattam volna, Mira megszólalt: – Miért én vagyok a harmadik helyen? Miss Bradley tekintete egyszerre volt szigorú és szomorú. – Mert ön a harmadik. Mindenki, aki ön előtt végzett, a Szürke Sirályon utazott. Körbefordult velem a világ, ahogy eszembe jutott, hogyan hánykolódott játék hajóként a Szürke Sirály, és vele együtt Tamsin is. – Adelaide! – unszolt Miss Bradley. – Indulás! Most azonnal! Földbe gyökerezett lábbal a fejemet ráztam, majd hirtelen megéreztem magam mellett a magabiztosságot sugárzó Cedricet. – Gyere! – mondta. – Egyenesen apámhoz megyünk, nincs mitől félni. Csak nézz előre! Lesétált a pallón, én pedig néhány mély lélegzetet véve összeszedtem magam, és követtem. Először bizonytalanok voltak a lépteim, ugyanis az elmúlt hetekben hozzászoktam az ide-oda himbálózó hajóhoz. A biztos talaj idegen gondolattá vált számomra. Végig Cedric hátára szegeztem a tekintetem, miközben egyik lábamat a másik elé helyeztem, és igyekeztem ügyet sem vetni a bámészkodókra. Bár tudtam, hogy egy egész sornyi lány lépked utánam, mégis egyedül éreztem magam, sebezhetőnek. A tömegen túl ácsorgó Jasper akár mérföldekkel odébb is lehetett volna. Az emberei helyet csináltak nekünk a dokk végében, és fenyegető pillantást vetettek mindenkire, aki közelebb akart merészkedni. Persze ettől még füttyentgettek és odakiáltottak nekünk. A „Hé, kislány, húzd fel azt a szoknyát! Hadd lássuk, milyen egy igazi ékkő!”, és az „Azt a sirminicait nekünk hozták? Én mikor kerülök sorra?” csak néhány példa volt a beszólogatásokra.

Mérgemben elvörösödtem, ami némi melegséget biztosított a hidegben. A dühöm nem csupán a faragatlan férfiakra, hanem magára Jasperre is irányult. Nyilván lett volna jobb módja is a férjfogásnak, mint az, hogy egy darab húsként mutogassanak, ahogyan Mira fogalmazott. Hiába a sok tanítás és kultúra, hiába pallérozták az elménket, ez a gyakorlatban mit sem jelentett, hiszen közszemlére tettek bennünket ebben a vad világban, és mindenkit csak a külsőnk érdekelt. De miben volt ez más, mint amikor az osfrói báltermekben mutogattak? Hát mindig ilyen sors jut a nőknek? Legszívesebben eltéptem volna a drága ruhámat, és összekócoltam volna a gondosan feltűzött frizurámat. Ehelyett persze magasra tartottam a fejemet, és követtem Cedric vörös kabátját. Azt kívántam, bár ne rejtettem volna el a tőrt az utazóládámba – nem azért, mert használni akartam, hanem mert megnyugtatott volna a bőrömhöz érő, hűvös penge. Jobb vagyok ezeknél az embereknél, mondtam magamnak. Nem a származásom, hanem a személyiségem miatt. Valószínűleg csupán néhány percbe telt az egész, én mégis úgy éreztem, hogy végre megérkeztünk Jasperhez. Az emberei és néhány fogat gyűrűjében állt, mely utóbbiak, hála a jó égnek, zártnak bizonyultak. Jasper helyeslően bólogatott. – Nagyszerű, nagyszerű! – mondta, miközben a kocsik felé irányított bennünket. – Már látom is a potenciális vevőket. Gondolom, mivel csak a lányok fele van meg, felszöknek majd az árak. Eltátottam a számat, és megtorpantam. Mira továbblökdösött, be az egyik kocsiba. – Téged hogy nem érdekel, amit mond? – kiáltottam, miközben helyet foglaltunk. Még Mira béketűrésének is kellett, hogy legyen egy határa! – Nem arról van szó, hogy nem érdekel – masszírozta meg a bokáját. Düh tombolt a tekintetében. – De én választom meg a csatáimat. Semmi sem változtathat azon, ami történt. Semmi sem változtat Jasper természetén sem. A jövőnk viszont a mi kezünkben van, úgyhogy ezzel kell törődnünk. Hátradőltem az ülésben, és karba fontam a kezem. Most, hogy a borzalmas felvonulás feszültsége elmúlt, ismét reszketni

kezdtem a hidegtől. Igyekeztem olyan nyugodtan viselkedni, mint Mira, de nem volt egyszerű dolgom. Ki akartam ugrani a fogatból, hogy üvöltözni kezdjek Jasperrel, hogy szabadjára engedjem a bennem tomboló érzelmeket. De az sem Tamsint, sem pedig a Szürke Sirályt nem hozta volna vissza. Így hát látszólag elégedetten üldögéltem, ám valójában kavarogtak bennem az indulatok. Két másik lány is beszállt mellénk, majd a kocsi elindult. Észrevettem, hogy még a város legforgalmasabb részén sem macskaköves az út. A nemrég átvészelt vihar esővel öntözte meg a vidéket, és éreztem, hogy a kocsi néhol nehezen veszi az egyenetlen, sáros utak képezte akadályokat. Egyszer a kocsisnak meg is kellett állnia, és csak a kíséretünk egyik tagjának segítségével sikerült kiszabadítania a beragadt kereket. Késő délutánra járt az idő, mire odaértünk a szállásunkra. Adoriában egy Lilaakác-völgy nevű ház biztosított számunkra átmeneti otthont. Kicsinek és egyszerűnek tetszett a tekintélyt parancsoló Kék Tavasz kúria után, de mint azt megtudtam, adoriai mércével igazán pompás rezidenciának számított. Ritkaságszámba ment a három szintje, és valódi üvegablakai voltak, amelyek szintén nem voltak túl gyakoriak Adoriában. Nagyrészt megtisztították a körülötte fekvő területet, de akadt pár csinos kis almafa a bejárati ajtó mellett, illetve a névadóként szolgáló lilaakácok. A lilaakáckacsok barnák voltak, az almafa virágai pedig szinte mikroszkopikusak, nem úgy, mint az Osfridban virágzó fáké. Adoria mostohább éghajlaton feküdt, és valamivel később érkezett a tavasz. A házba lépve megcsapott bennünket a meleg, és végre kaptunk takarót és köpenyt, hogy felmelegedjünk. Egy középkorú, szorosan összefogott sötét hajú, hegyes állú nő, valamint egy elegánsan öltözött, idősebb, szemüveges férfi várt bennünket az előtérben. A férfi megölelte Jaspert és Cedricet, én pedig rádöbbentem, hogy nyilván ő lehet Charles Thorn. Mosolyogva végigmért bennünket, ám amikor Jasper a fülébe súgott valamit, szemmel láthatóan elsápadt – nyilván ekkor értesült csak a Szürke Sirály tragédiájáról. – Nem találok szavakat – szólalt meg.

Jasper bólintott, majd megosztotta fivérével a korábbi felfedezését: – Így van. Nyilván felszökik majd az áruk. Cedric lesújtó pillantást vetett az apjára, és a nagybátyjához fordult. – Azt mondtuk a lányoknak, hogy lesz egy kis pihenőjük, mielőtt elkezdődik a báli szezon. – Hát persze, természetesen – bólintott Charles. – Én drága ékköveim... Hát persze, össze kell szedniük magukat. De a báli szezonban csodásan fognak szórakozni! Az előbbi felvonulásuk csupán ízelítő volt abból, ami ezután vár önökre. Mirával egymásra pillantottunk ennek hallatán. Charles teljesen őszintének tűnt. Lehet, hogy kedvesebb volt, mint a testvére, de egyértelműen sokkal naivabb elképzelései voltak arról, milyen csodás életet élünk is mi. Értettem, miért Jasper volt a dominánsabb a vállalkozásban. – Ez itt Culpepper asszony – mutatta be Miss Bradley a hegyes állú nőt. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint amikor megérkeztem a Kék Tavasz kúriába. Culpepper asszony kritikus pillantással mért végig bennünket. – Bizonyára sokan úgy gondolják, hogy az Új világ szabadabb hely, ahol úgy járhatnak-kelhetnek, ahogy akarnak. De ez még csak véletlenül sem lesz így, amíg én irányítom ezt a házat. Betartják majd az összes szabályomat, és ügyelni fognak a legapróbb részletre is. Az én házamban nincs helye illetlen vagy bárdolatlan viselkedésnek. Rámeredtem. Hát sosem látta még, milyen fogadtatás várja az ideérkező lányokat a dokkoknál? Tényleg azt hitte, hogy a mi bárdolatlan viselkedésünk miatt kell aggódnia? Thornékat és néhány emberüket az egyik földszinti szárnyban helyezték el. A mi szobáink az emeleteken helyezkedtek el. Normális esetben három-négy lány osztozott volna egy szobán, ám mivel kevesebben voltunk, kettesével osztottak be bennünket. Örültem, hogy kettesben lehetek Mirával, de ettől is olyan érzésem volt, mintha meggyaláznám Tamsin emlékét. – Öltözzenek át és pihenjenek! – mondta Charles vidáman. – Hamarosan vacsorázunk, aztán kezdődhet a munka: segítünk

önöknek felkészülni a báli szezonra. És akkor, drága ékköveim, akkor kezdődik majd csak az igazi móka!

13. fejezet NEM TUDOM, hogy Jasper így tervezte-e vagy sem, de a gyászra szánt időnk tökéletes üzleti fogásnak bizonyult. A lehetséges kérők magukon kívül voltak az őrülettől, hogy megpillanthattak bennünket, majd teljesen eltűntünk. Egyszer már láttak bennünket, de az nem volt elég, többet akartak. Jasper rájött, micsoda előnyöket rejt ez a helyzet, úgyhogy össze-vissza ködösített a báli szezon kezdetével kapcsolatban. Titokzatossá váltunk, és folyamatosan érkeztek a küldöncök, akiknek gazdái több információhoz szerettek volna jutni. És hamarosan maguk a kérők is kopogtattak az ajtón. Én voltam egyike azoknak, akiket leginkább megrázott a Szürke Sirály elvesztése, ám még én sem tudtam kordában tartani a kíváncsiságomat. Thornéknak volt egy dolgozószobájuk odalent, de a leendő ügyfeleiket a pazar, nagy belmagasságú szalonban fogadták, amelynek egyik fala mentén függőfolyosó húzódott. Ott guggoltunk az árnyak közé húzódva, a rácsos korlát mögött, és titokban figyeltük, mi folyik odalent. Semmiféle kapcsolatunk nem volt a külvilággal, csupán a kalózokról és az ikori népről szóló különös történeteket hallottuk az őrségünktől, úgyhogy ez a kukucskálás roppantul szórakoztatónak bizonyult. Örültem, hogy végre eltereli valami a figyelmemet, bár így is folyton Tamsin járt a fejemben. Voltak olyan kérők, akik csak általánosságban érdeklődtek, és Thornék igazi szakértőként igyekeztek a lehető legmegfelelőbb arát javasolni az adott férfiaknak. Cedric nagyon ügyesen csinálta, Jaspernek egyetlen szava sem lehetett rá. Azt a

Cedricet juttatta eszembe, akivel legelőször találkoztam, nem pedig azt a gondterhelt, vallási disszidenst, akinek később megismertem. – Nos, Collins úr, egy önhöz hasonló elöljárónak különösen ügyelnie kell arra, hogy milyen feleséget választ – magyarázta Cedric valamelyik nap az egyik érdeklődőnek. Többen is odasereglettünk a korláthoz, és igyekeztünk úgy helyezkedni, hogy minél jobban rájuk lássunk. Egy elöljáró kifejezetten érdekes volt számunkra. – Elég sokáig halogattam már – ismerte be a férfi. Idősebbnek tűnt nálunk, úgy saccoltam, hogy a harmincas évei közepét tapossa. Cedric egyedül találkozott vele, de ebben nem volt semmi különös. – Már beszéltem párszor Harold Stone-nal a lányával kapcsolatban, de aztán jöttek önök. – Hallottam már Stone úrról – jegyezte meg Cedric. – Jó embernek tűnik. Jövedelmező farmja van, igaz? És ha jól gondolom, a lánya kedves, tiszteletre méltó hölgy, akit megfelelően neveltek és tanítottak otthon. – Igen... – felelte Collins úr kissé bizonytalanul, ugyanis nem igazán értette, mire akar Cedric kilyukadni. – De tényleg egy földműves kedves lánya fogja eljuttatni önt oda, ahová igyekszik? – Ezt... ezt meg hogy érti? – értetlenkedett Collins úr. Cedric széles kézmozdulatot tett, és így válaszolt: – Nézzen csak magára! Ön ereje teljében van, felfelé ível a karrierje. Tényleg csupán elöljáró akar lenni? Biztos vagyok benne, hogy ennél magasabb kormányzati pozíciókra is pályázhat később, például Denhamben vagy egy másik újonnan születő gyarmaton, ahol nagy szükség van hozzáértő emberekre. Egy többre vágyó férfinak ki kell tűnnie a tömegből. Mindenféle előnyre szüksége van, amit csak felmutathat... például egy kiváló feleségre. Collins úr jó néhány másodpercig hallgatott. – És úgy gondolja, hogy van olyan hölgy itt, aki megfelelne? – kérdezte végül. Bár Cedric háttal állt nekem, szinte magam előtt láttam győzedelmes mosolyát. – Több is van. – Felkapott egy papírhalmot, és átlapozta. – Itt

van például Sylvia, egy kis barna teremtés, aki mindenkit elbűvöl, akivel csak összeveti a sors. Nagyon jó pontszámot ért el az összejövetelek szervezésében, és önnek pont egy ilyen feleségre lenne szüksége, hogy vacsorákkal és partikkal nyűgözze le a barátait. De említhetném az aranyszőke Rosamunde-ot is. Nagyon jól ismeri a történelmet és a jelenlegi politikai helyzetet. Bármilyen beszélgetésben megállja a helyét, ha előkelő körökbe viszi, és mindezt, természetesen, kedvesen, nőiesen teszi. A közelemben ülő Sylvia és Rosamunde izgatottan előrébb hajolt. – Szeretem a szőke lányokat – ismerte be Collins úr vonakodva. – Csinos? – Collins úr, biztosíthatom, hogy mindannyian csinosak. Gyönyörűek. Lélegzetelállítóak. Az itteni férfiak még mindig odáig vannak a gyönyörűségtől, pedig csak aznap vethettek rájuk egy pillantást, amikor megérkeztek Cape Triumphba. – Nem voltam ott... de hallottam róluk. – Collins úr mély levegőt vett. – Mennyibe kerülne egy Rosamunde-hoz hasonló hölgy? – Nos – lapozgatta Cedric ismét a papírjait. Tudtam, hogy mindezt csupán a hatás fokozása kedvéért teszi. Mindannyiunk adatlapját az emlékezetébe véste, és sokszor csak azért ajánlott egy-két lányt, mert más potenciális vásárlóknak még nem említették őket. Igyekezett mindannyiunkat bemutatni. Engem még senkinek sem ajánlottak. – A kezdőára kétszáz aranydollár. – Kétszáz! – kiáltott fel Collins úr. – Kétszáz aranyba kerülne? – A kezdőára, igen, hiszen előkelő helyezést szerzett magának a vizsgákon. Ez az ár persze magasabbra is szökhet, ha többen is licitálnak, és szeretnék felhívni magukra a figyelmét. Hogy őszinte legyek önnel... – Cedric cinkosan közelebb hajolt a másik férfihoz. – Hát, elég sok érdeklődőnk volt már a héten. És önhöz hasonlóan több úr is a szőkéket preferálja. Én még csak azt hallottam, hogy Cedric úgy emlegeti Rosamunde-ot, mint egyet a sok közül, de Collins úrnak tetszett a gondolat, hogy a szőke lánynak sok kérője van. – Az rengeteg pénz – mondta bizonytalanul.

– Egy befektetésről beszélünk – javította ki Cedric. Képtelen voltam visszafojtani a mosolyomat. Olyan elbűvölő volt, olyan magabiztos. Akár tíz feleséget is rá tudott volna tukmálni Collins úrra. – Mondja csak, amikor a kormányzó estélyt ad, és lesz egy új betöltendő pozíció, mégis mit fog hallani a feleségétől – aki, ha jól hallottam, egy báró lánya – azután, hogy elbeszélgetett Stone úr lányával? És ha őkirályi felsége nagykövetei látogatóba jönnek, hogy megnézzék, tartja-e az Új világ a régi fejlődési ütemét, mit mondanak majd egy gazda lánya láttán? Képes lesz Stone úr lánya művészetről és zenéről társalogni velük? Kiigazodik majd a szövevényes denhami politikai életben? Ön középosztálybeli származású, ha jól tudom. Ezt már jócskán túlszárnyalta, de úgy sejtem, hogy egy arisztokratikus nevelésű fiatal hölgy felettébb hasznos lenne a politikai ranglétrán történő előbbre jutásban. Cedric testtartása egy ragadozóéra emlékeztetett: megfeszült, csak arra várt, hogy az áldozata a gyengeség jeleit mutassa, és akkor támadásba lendüljön. Collins úr ismét némaságba burkolózott. Végül így szólt: – Láthatnám Rosamunde-ot? – Természetesen... A nyitóbálon, mindenki mással együtt. Gondoskodom róla, hogy rajta legyen a meghívottak listáján, amikor bejelentjük a bál időpontját. Hát így csigázták fel a férfiak többségét, elhitették velük, hogy karnyújtásnyira van tőlük a számukra tökéletes nő, akit persze rengetegen akarnak. Ezek az úriemberek úgy távoztak, hogy teljesen elvette az eszüket a gondolat, és hamarosan jóval csodásabb feleségről álmodoztak, mint amilyet Cedric valaha is képes lett volna leírni nekik. Már másfél hete az Új világban voltunk, amikor Cedric végre félre tudott vonni, és válthattunk pár szót kettesben. – A festmény és a festőeszközeid a nagy pincében vannak. Szerinted le tudsz osonni, hogy befejezd? Már majdnem elkészültem a képpel, amikor belekerültünk a viharba, csupán az utolsó simítások hiányoztak. – Ha sikerül megszöknöm Culpepper asszony elől. Minden mozdulatunkat árgus szemmel figyeli, sokkal szigorúbb, mint Masterson asszony volt.

Cedric bólintott. – Majd elvonom a figyelmét valamelyik délután – mondta. – Azt mondom, hogy egyik vagy másik lánynak sürgősen ruhára vagy valami egyébre van szüksége. Nem is lesz olyan nehéz elhitetni vele, a hétvégén lesz a nyitóbál. – Tényleg? – kérdeztem. Tudtam, hogy nem tarthat örökké ez a nyugodt időszak, de azért megdöbbentem. – Ma fogják bejelenteni. Tiszta káosz lesz az egész ház, ha egyszer Culpepper asszony nekilát felkészíteni titeket. Biztos könnyedén elszökhetsz majd. Lesz egy csomó ruhaprobléma az utolsó pillanatban, és rengetegen fognak jönni, hogy ők előbb találkozzanak veletek, ne csak akkor, amikor mindenki másnak is bemutatunk titeket. Sanda pillantást vetettem rá. – Engem miért nem ajánlasz senkinek? – Micsoda? – Végignéztem a legtöbb találkozódat. Az összes lányt végigajánlottad már, biztosra mentél, hogy mindenkit egyik vagy másik kérőnek a figyelmébe ajánlj. Engem soha. – Biztos vagyok benne, hogy téged is ajánlottalak már – felelte könnyedén. – Nyilván azokon a megbeszéléseken pont nem voltál ott. Nem tűnt valószínűnek, hogy így lett volna. Szinte minden találkozón ott voltam, és ha valamelyiket véletlenül ki is hagytam, mindig volt olyan lány, aki szívesen felidézte a beszélgetés minden egyes pillanatát. Még mielőtt tiltakozni kezdhettem volna, Culpepper asszony rontott be az ebédlőbe. – Thorn úrfi, egy úriember akar találkozni önnel – mondta. Ez volt az első alkalom, hogy zaklatottnak láttam Culpepper asszonyt. Cedric felvonta a szemöldökét. – Azt hittem, mára nincs egyetlen találkozó sem megbeszélve. – Nincs, uram, de... a kormányzó fia az. Warren Doyle. Ez még Cedricet is váratlanul érte. – Hát, akkor azt hiszem, legjobb lesz, ha bevezeti a szalonba. – Culpepper asszony elsietett, Cedric pedig rám pillantott. – Te meg siess, hogy jó helyről tudj leskelődni!

Rávigyorogtam, és ott hagytam. Felfelé igyekezve megpillantottam Jaspert, aki szinte futva érkezett a házba. A jelek szerint ő is hallotta, hogy látogatóba érkezett a kormányzó fia. Általában szívesen ráhagyta Cedricre a megbeszéléseket, de most szemmel láthatóan ő is jelen akart lenni a találkozón. Az összes lány odasereglett az emeletre, még Mira is ott volt, pedig ő általában nem jött velünk kíváncsiskodni. A nyakunkat nyújtogattuk abban a reményben, hogy megpillanthatjuk a kérőt, aki így felkeltette mind Cedric, mind pedig Jasper figyelmét. – Nem is rossz – jegyezte meg Clara. Egyet kellett értenem vele. Warren Doyle csupán néhány évvel volt idősebb nálunk, ami egyfajta megkönnyebbülés volt a rengeteg őszülő hajú úriember után. Még ilyen magasból is láttam a jóképű fiatalember markáns vonásait és a rövid lófarokba kötött hollófekete haját – ez a frizura az Alkony-tenger mindkét oldalán divatosnak számított. – Doyle úr – köszönt Jasper, és megfogta a jövevény kezét. – Igazi megtiszteltetés. – Kérem, hívjon Warrennek! Akár hagyhatjuk is a formalitásokat, mivel szeretnék őszintén beszélni önökkel. Ilyen a természetem, és... remélem, megbocsátanak. Nem kenyerem a hasztalan fecsegés. Jasper egy pillanatra összenézett a fiával, majd mosolyogva ismét Warrenhez fordult. – Természetesen. Kérem, foglaljon helyet! Warren így is tett, és összekulcsolta az ölében a kezét. Tekintve, hogy nappal látogatott el hozzánk, sokkal hétköznapibb ruhákat is ölthetett volna, de kifejezetten elegánsan festett vörösesbarna kabátjában és aranyszínű brokátmellényében. Akár a bálra is eljöhetett volna, úgy, ahogy volt. – Az egyik hölgy miatt jöttem. A legrangosabb miatt, aki a szürke ruhában vezette a sort. Megfeszültem. – Adelaide-re gondol? – kérdezte Cedric bizonytalanul. – Így hívják? – csillant fel Warren szeme. – Ő a legjobb, nem igaz? így működik a rangsoruk, nemde? Barna hajú... mármint,

aranybarna. Igazán csinos. A mellettem álló Mira elvigyorodott. – Eltalálta a hajszínedet – jegyezte meg. – Örülsz, mi? – A „legjobb” igen szubjektív kifejezés – felelte Jasper diplomatikusan. – Minden itt lévő lány... Warren kedvesen elmosolyodott. – Rajtam igazán nincs értelme a szokásos taktikákat alkalmazni. Nem kell megpróbálnia az összes lányt eladni nekem. Már meggyőztek. Őt akarom. Szükségem van rá. Az a helyzet, hogy kineveztek az új gyarmat, Hadisen kormányzójává. Jasper arca felragyogott, de tudtam, hogy épp szélsebesen számol. – Gratulálok! Remélem, nem sértem meg, ha azt mondom, lenyűgöző teljesítmény egy ilyen fiatal férfitól. – Köszönöm – bólintott lelkesen Warren. – Igazán szerencsésnek mondhatom magam. És éppen ezért elengedhetetlen, hogy mintaszerű feleségem legyen. Ő lesz a gyarmat first ladyje. Bármilyen kemény körülmények is uralkodnak ott eleinte, ő mutat majd példát mindenkinek. És ha már kialakítottuk ott az életünket, az ő kezében lesz a társas életünk is. Olyan feleségre van szükségem, aki minden tekintetben kiemelkedő: intelligens, kulturált, csodálatra méltó. Úgy sejtem, a legjobb lányuk... – A gyémántlány – javította ki Jasper. – Gyémántlánynak hívjuk. – A gyémántlány – ismételte Warren. – Úgy sejtem, mindenkit túlszárnyalt az összes vizsgán. Ha sikereket akarok elérni kormányzóként, olyan hölgyre van szükségem, akihez senki más nem érhet fel. Éreztem, hogy minden lány felém fordul, próbálták kitalálni, mit gondolhatok. Leginkább meg voltam döbbenve. Mivel még sosem hallottam a nevemet egyetlen megbeszélésen sem, sokkolt a dolog. A kormányzó feleségénél magasabb pozíció nem is létezett számunkra. És az is feltűnt, hogy nemcsak a külsőmmel sikerült meggyőznöm, hanem a készségeimmel és a rátermettségemmel is. Az ideérkező férfiak többségét leginkább a szépségünk érdekelte. – Az biztos, hogy páratlan teremtés – jelentette ki Jasper.

Valahogy sikerült kiszűrnie a szarkazmust a hangjából. – És hadd áruljak el egy titkot: hamarosan megrendezzük a nyitóbálunkat, úgyhogy pár napon belül találkozhat is vele. – Igazából nem szükséges találkoznunk – felelte Warren. – Biztos vagyok benne, hogy különleges lány. Most azonnal szeretném megírni a szerződést a házasságról. – Nem igazán... Így működik – mondta Cedric mereven. – A lányok az összes potenciális kérővel találkoznak a báli szezon során. Ezután meghozzák a döntést. Warrent nem igazán érdekelte mindez. – Nem akarok kockáztatni, nem szeretném, ha valaki hízelgő, ám üres ígéretekkel elcsábítaná őt. Hajlandó vagyok egy nagyon kedvező ajánlatot tenni, ha nekem ígérik őt, de ha várnom kell, nem biztos, hogy ez később is így lesz. Ezer arany, ha most azonnal aláírjuk a szerződést. A mellettem lévő lányok közül jó néhány felsikkantott. Még soha, senkiért nem ajánlottak ennyit a Ragyogó Udvar működése során. A kezdőáram duplája volt. Még Jasper is alig hitt a fülének. – Ez egy igazán nagylelkű ajánlat, Doyle úr. Warren. – Tudom, hogy szokatlan, amit kérek – magyarázta Warren szinte félénken. – És pont ezért vagyok hajlandó kompenzálni azt, hogy miattam változtatnak a szabályaikon. – Érthető – felelte Jasper, aki kis híján megnyalta a száját elégedettségében. – És igazán figyelmes öntől. – A szabály az – jelentette ki Cedric figyelmeztető pillantást lövellve az apja irányába –, hogy a lányok megnézhetik a kérőiket, és választhatnak. Nem adhatjuk el őt a háta mögött. – Ilyesmi eszembe sem jutott – mondta Warren. Egy kicsit meghökkentette Cedric hanghordozása. – Akár ma is találkozhatunk, utána aláírjuk a szerződést. – Ezzel megszegnénk a szabályainkat – jegyezte meg Jasper. – De biztos vagyok benne, hogy az adott körülmények között nem ártanánk vele senkinek, ha legalább találkozhatnának, és... – Megnézheti a kérőit, és választhat – ismételte Cedric. – Ez áll a szerződésében. Nem választhatunk helyette előre. Biztos voltam benne, hogy Jasper csak nagyon nehezen tudja fenntartani a derű látszatát. Warrenhez fordult.

– Elnézést kell kérnem, úgy tűnik, ez egy olyan ügy, amit részletesebben meg kell vitatnunk. Kérem, hadd beszéljünk róla, és amint elhatározásra jutottunk, azonnal felvesszük önnel a kapcsolatot. Warren tétovázott, nem szívesen hagyta a levegőben lógni a dolgot, de végül engedékenyen bólintott. – Legyen így! Várni fogom a válaszukat, és hogy még a bál előtt találkozhassak a hölggyel. Köszönöm, hogy elnézik nekem, amiért ilyen szokatlan ajánlattal kerestem fel önöket. Amint Thornék kikísérték a vendéget, Jasper behúzta Cedricet az irodába, és becsukta az ajtót. Mi, lányok, visszavonultunk a saját lakószárnyunkba, ahol azonnal rengeteg kérdést és megjegyzést zúdítottak rám. Nem tudtam mit felelni, és a sok karattyolástól hamarosan megfájdult a fejem. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor Mirával egyetemben végre bezárkózhattam a szobánkba. Mira ravasz mosolyt villantott rám. – Hát – szólalt meg –, ez határozottan érdekes fordulat volt. Még mindig rosszul éreztem magam, úgyhogy elnyújtóztam az ágyon. – Az nem kifejezés! – feleltem. – Mit fogsz csinálni? – érdeklődött a szobatársam. – Szerintem nincs választási lehetőségem. Majd Thornék eldöntik. Mira leült mellém. – Ha most azonnal lemennél, és azt mondanád, hogy benne vagy, nem tiltakoznának. Még Cedric sem. Felültem. – Szerinted ezt kellene tennem? – Nem számít, hogy én mit gondolok. De azt tudom, hogy nem akartál akárkihez férjhez menni. Nála jobb partit keresve sem találhatsz. – Az biztos, hogy jól járnék vele. De hát pontosan ezért vagyunk itt, nem? – Bár nem kellett a legtöbbet ajánlót választani, ha egy férfi sokat fizetett, az általában azt jelentette, hogy kényelmes életet tud biztosítani a feleségének. Thornék magasabb jutalékot kaphattak, és a menyasszonynak jutó összeg is több volt. – Bár... az elég merész volt, hogy csak úgy idejött, és

kijelentette, hogy ő akkor most megvenné a „legjobbat”. Mira felnevetett. – Az biztos, de úgy láttam, hogy ezt ő is tudta. Egyszerre volt pimasz és esetlen, volt benne valami vonzó. Legalább nem kérdezte, hogy mennyit engednek „a sirminicai” árából. Megszorítottam a kezét. Rengetegszer hallottunk ilyesmit. – Annak azért örültem, hogy jobban érdekelték a belső tulajdonságaim, mint a külsőm. – Már látott. Tudja, hogy nincs miért aggódnia a külsőddel kapcsolatban. – De te nem fogadnád el az ajánlatot. Te még mindig ki akarod fizetni saját magadat. Mira vállat vont. – Mondtam már, itt nem arról van szó, hogy én mit gondolok. De nem, azt tenném, amit Cedric javasolt, megnézném, milyen választási lehetőségeim vannak. Még mindig választhatod őt később. – Tamsin biztos lecsapott volna az ajánlatra – jegyeztem meg szomorúan. – Tamsin papot hívatott volna, és felajánlotta volna, hogy ott helyben feleségül megy hozzá – felelte Mira. Elszorult a szívem. – Tamsinnek kellene kapnia ezt az ajánlatot. Neki kellett volna a gyémántlánynak lennie.

*** Később megtudtam, hogy Cedric került ki győztesen az apjával vívott csatából: a bálon fogok elsőként találkozni Warrennel. Úgy sejtettem, Jaspert az a remény győzhette meg, hogy ha Warren más férfiakkal lát, akkor többet ajánl majd. Ahogyan Cedric megjósolta, az elkövetkezendő napokban az egész ház felbolydult, bennem pedig végig vegyes érzelmek kavarogtak Warren miatt. Örültem, hogy Cedric a tisztességes bánásmódért harcolt, ugyanakkor féltem, hogy így elesik majd a jutaléktól, ami kihúzhatja a csávából. Ugyan, mi többet remélhettem volna ennél? Azzal jutottam volna a gyarmatokon a

legközelebb a korábbi életszínvonalamhoz, ha hozzámegyek Warrenhez. Hadisent nem fenyegették az ikorik. Egyszerűen csak egy benépesítetlen földterületről volt szó, csak a virágzó társadalom és az aranybányákban dolgozó emberek hiányoztak róla. A lázas báli előkészületek ellenére valahogy sikerült befejeznem a festményt, amíg Culpepper asszony nem volt otthon. A pince aprócska ablaka kifejezetten jó megvilágítást jelentett, és csak ámultam, mennyire sikerült megragadnom 'Thodoros stílusát, amikor egyik nap hátralépve megcsodáltam a művemet. Ez volt a legjobban sikerült alkotásom. Egy tapasztalatlan vásárló biztosan nem tudná megkülönböztetni az eredeti festményektől. Sőt, valószínűleg egy szakember sem. A pince ajtaja megnyikordult, mire hátrakaptam a fejem, de azonnal meg is nyugodtam, ugyanis Cedric jött lefelé a lépcsőn. Megállt mellettem, és a képre meredt. – Hát, kész van – szólalt meg. – Hát, kész van – erősítettem meg a szavait. – Lenyűgöző. Amikor először találkoztunk, hihetetlennek tűnt a pipacsos festményed, de ez... ez mindent felülmúl. – Elmélyülten tovább tanulmányozta a festményt. – Ma este kicsempészem innen, elviszem az ügynökömhöz. Felméri majd az értékét, és elmondja, szerinte mennyit kaphatok érte, de úgy sejtem, jó sokat. Fedezni fogja a westhaveni részvény értékét. – Tudod, mi jött volna még jól a részvényvásárlásnál? – kérdeztem huncut mosollyal. – Ezer arany hússzázaléknyi jutaléka. Cedric elfordult a festménytől, és a szemembe nézett. – Most komolyan? Eljöttél ilyen messzire, felkészültél egy sor bálra, csak azért, hogy aztán mégse vegyél részt rajtuk, hanem hozzámenj az első férfihoz, aki szemet vet rád? Még csak nem is akarnál találkozni vele? – Végül úgyis találkoztam volna vele – vitatkoztam. – És sosem mondtam, hogy ezt akarom. Csak csodálkoztam, hogy így kiálltál mellettem. Azt hittem, az a legfontosabb számodra, hogy nyélbe üss egy ilyen üzletet. – Az a legfontosabb számomra, hogy ne essen csorba az önbecsüléseden. Nem azért vittelek el a Ragyogó Udvarba, hogy

aztán összecsomagoljunk, és elküldjünk az első férfival, aki benyújtja rád az igényét. – Hé! – tiltakoztam. – De hát én vittem magamat a Ragyogó Udvarba! – Az én malmomra hajtod a vizet. Erős nő vagy, olyan, aki ragaszkodik a saját véleményéhez, nem mentél volna el az első ajánlattevővel. Többet érdemelsz annál. Azt érdemled, hogy sorba álljanak a kezedért. Lehet, hogy végül mégis vele akarsz majd egybekelni, és ezzel semmi gond nincsen, akkor sem, ha kevesebbet fizet. De az is lehet, hogy valaki mást akarsz majd. Vagy több különböző férfira is szemet vetsz. Talán licitverseny lesz. Az is előfordulhat, hogy valaki többet ajánl majd, mint ő most. – Lehet... de ez utóbbiban nem igazán hiszek. És úgy sejtem, apád is hasonló véleményen van. Cedric felsóhajtott. – Ez így van. A hatalmas összegtől eltekintve is úgy gondolta, hogy az lesz a legjobb, ha gyorsan aláírjuk a szerződést, még mielőtt kinyitod a szádat, és elrontod a saját esélyeidet. Ő fogalmazott így, nem én. – Mi van? – csattantam fel, és meg sem próbáltam palástolni a felháborodásomat. – Hát azt majd meglátjuk! Rengeteg olyan férfi lesz, akinek tetszeni fog, ha egy nő megmondja, amit gondol. – Szerintem is. Nekem határozottan tetszik, hogy ilyen nagy a szád. – Cedric hirtelen rájött, mit is mondott. – Ööö, mármint nem úgy értem, hogy... Nézd, én csak szeretném, ha ott lenne előtted minden választási lehetőség. Megérdemled. – Én pedig azt szeretném, ha életben maradnál. – Én is. – Visszafordult a festményhez, és felsóhajtott. – Ezzel, a vonzerőddel meg egy kis szerencsével talán még össze is fog jönni.

14. fejezet CSAK

ÚGY REPÜLTEK A NAPOK a nyitóbálig... ugyanakkor mégis iszonyatosan lassan vánszorogtak. Még mindig gyászoltam Tamsint, de a bál előtti őrület segített kordában tartanom borzalmas érzelmeimet. A bál volt az, amire egészen eddig készültünk a Ragyogó Udvarban. Hallottunk olyan lányokról, akik már az első este férjet fogtak maguknak. Mások kivárták a szezon végét, és alaposan meghányták-vetették az ajánlatokat. – Bár kijuthatnék már ebből a házból! – fakadt ki Mira a bál napján. – Itt vagyok az Új világ legnagyobb településén, egy igazi világvárosban, és még az égvilágon semmit sem láttam belőle! Felidéztem az első napon látott düledező házakat és a sárban úszó utat. – Azért az egy kicsit túlzás, hogy világváros – jegyeztem meg. – Még csak a kikötőt láttuk. A városközpont teljesen máshogy néz ki. Tele izgalmakkal, élettel és csodával. – Honnan tudod? – kérdeztem. Mira vállat vont. – Úgy hallottam – felelte. Fel-alá járkáltam az Adoriában luxuscikknek számító hatalmas hálószobai tükrünk előtt. Már órákkal ezelőtt

elkészültünk, és csak arra vártunk, hogy megérkezzenek a fogatok. Culpepper asszony nem akart ruhaproblémákat az utolsó pillanatban. Mirával tökéletes kontrasztot alkottunk. Én ragyogóan fehér selyemruhát viseltem, mint egy menyasszony. A mély dekoltázst ezüstcsipke szegélyezte, és az díszítette a könyékig érő ruhaujjat is. A derékrészt szövevényes mintába rendezve pöttyözték az aprócska, gyémántot idéző kristályok, melyek aztán mint megannyi csillag ömlöttek végig a szoknyán. A nyakamban és a fülemben valódi gyémántok függtek – ezeket egy közös, minden évben használt ékszergyűjteményből kölcsönöztem. Adoriában divatosnak számítottak a csicsás, gyakran színes parókák is, de mind Miss Bradley, mind pedig Culpepper asszony ragaszkodott hozzá, hogy én ne viseljek ilyesmit. – Ha nem akarunk eltérni a motívumtól, akkor vagy fehéret, vagy pedig szürkét kellene felvennie – magyarázta Culpepper asszony. – De ezt nem szeretnénk. Fiatalnak, élettel telinek akarjuk mutatni önt. – A nyitóbálon inkább az osfridi divatot követjük majd, de ez nem baj – tette hozzá Miss Bradley. – Nyilvánvalóan be akarunk illeszkedni az itteni társadalomba, ugyanakkor egyértelművé kell tennünk, hogy ön a régi világot is képviseli, az pedig, természetesen, a divat és a kultúra bölcsője. Így hát a hajam egy részét az adoriai divatnak megfelelően feltűzték, míg a többi az osfridi loknikban omlott a vállamra. Kristályfüzéreket is fontak a hajamba, így akármerre fordultam, csillogtam. Mira ruhája szintén selyemből készült, de mélyvörös volt, még az enyémnél is merészebb kivágással. A szoknyarészt elöl felhasították, így kilátszott alóla a fodros, fekete alsószoknya. Ez nagyon is szokatlan színválasztás volt, és Culpepper asszony fel is vonta a szemöldökét. Az osfridi varrónők esküdöztek, hogy csodásan fog harmonizálni a ruha többi részével, és igazuk is volt. A nyakrészt és a ruhaujjat a megszokott csipke helyett csillogó, csiszolt fekete gyöngyök díszítették. Mira haja ki volt engedve, és a ruhájához illő fekete kristálypántot viselt, amelyről mélyvörös tincsek lógtak, csodás egyveleget alkotva természetes fekete hajával. Most, hogy Mira váratlanul előrébb ugrott a rangsorban,

a Ragyogó Udvar vezetői igyekeztek gránát helyett rubinként bemutatni őt. Mira odaállt mellém a tükör elé, és a homlokát ráncolva lesimította a vörös tincseket. – Szerinted ezek igaziak? Egy másik nő haját viselem? – Mit számít, ha egyszer ilyen gyönyörű vagy? – kérdeztem vissza. Mira arckifejezéséből egyértelmű volt, hogy szerinte igenis számít, de nem firtatta tovább a dolgot. – Sok szerencsét! – mondta. – Nem mintha neked szükséged lenne rá. Már így is van egy ajánlatod. – Neked is rengeteg lesz – biztosítottam, de közben már Warrenen járt az agyam. Olyan bizonytalan voltam az első nap, nem tudtam, elfogadjam-e az ajánlatát. Most, hogy több időm volt átgondolni a dolgot, örültem Cedric közbelépésének. Szerettem volna tudni, milyen választási lehetőségeim vannak, még akkor is, ha ezzel talán feláldozok egy példátlanul magas házasságkötési díjat. Bekiáltottak, hogy ideje indulnunk. Megszorítottuk egymás kezét – nem öleltük meg egymást, nehogy összegyűrjük a ruhánkat –, és lesiettünk a többiekhez. Őket is csillogó-villogó ékkövekké alakították, néhányuknak a természetes haját alakították csodás frizurává, míg mások festett parókát viseltek. Clara fején például egy napraforgósárga darab díszelgett. Szerintem kifejezetten ronda volt. Culpepper asszony és Miss Bradley még egyszer alaposan szemügyre vett bennünket. – Ne feledjék púderezni magukat – hívta fel a figyelmünket Miss Bradley nehogy elkenődjön a sminkjük! – És – vette át a szót Culpepper asszony – viselkedjenek tökéletesen egész este! Nem akarom gyakran a bor vagy a puncs közelében látni önöket! Az útra külön szolgálókat, őröket és fogatokat béreltek. Kettesével utaztunk a kocsikban, hogy legyen elég hely a ruhánknak. Egy másik fogatban ideiglenesen alkalmazott szolgálólányok utaztak, készen arra, hogy szükség esetén segítsenek megigazítani a külsőnket. Egy másik kocsi tartalék ruhákkal, parókákkal és ékszerekkel volt megrakodva, vészhelyzet esetére. Thornékat nem láttam, de tudtam, hogy a

saját fogatukkal utaznak majd. Kora este volt, így még kiláttunk az ablakon, és Mirával mindketten lelkesen figyeltük a mellettünk elsuhanó tájat. Elhaladtunk néhány másik ház mellett, amelyek közül egyik sem volt olyan nagy, mint a miénk, és ismét megdöbbentett, mennyire új és rendezetlen itt minden. Osfridban még az ekkora földekkel rendelkező vidéki birtokok között is minden egyes birtokhatár jól látszott, gyakran alacsony kőfal is jelezte, hogy hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik. Mindenre jogot formált már valaki. Itt olybá tűnt, hogy az emberek véletlenszerűen építkeztek, és nem igazán foglalkoztatta őket, hogy kinek mi van a nevén. És természetesen rengeteg fát láttunk. Tele volt velük a környék. Egy kicsit megcsappant a számuk, amikor beértünk Cape Triumph szívébe, ahol is rádöbbentem, hogy Mirának igaza volt. A keskeny utakat macskakő borította, és az épületek magasabbak voltak, sokkal stabilabbnak tűntek. Az utcákat különféle boltok tarkították, és persze szórakozóhelyek is akadtak szép számmal – némelyik tisztességes helynek tűnt, míg mások kevésbé. A közeledő estének köszönhetően élénk színű lámpások világították meg az ajtókat. Emberek csoportjai haladtak az úton, és jól látszott, ki milyen háttérrel rendelkezett, ahogyan a munkából hazafelé tartott, vagy szórakozási lehetőséget keresett. A többség egyszerű öltözéket viselt, mások középosztálybelinek tűntek. Csakhogy bármilyen szegény vagy gazdag emberekről volt szó, sokaknál úgy tűnt, ők maguk diktálják a divatot, fittyet hányva mind az adoriai, mind pedig az osfridi szokásokra. A lakosok egzotikus, élettel teli benyomást keltettek, képtelenek voltunk levenni róluk a szemünket. A már megismert adoriai demográfiai adatokhoz hűen a járókelők többsége férfi volt. – Bárcsak kiszállhatnék, és felfedezhetném a környéket! – sóhajtozott Mira. – Nem hiszem, hogy Culpepper asszony örülne neki. – Bár az utcák nem tűntek veszélyesnek, biztos voltam benne, hogy egyikünk sem kóborolhatna ott egyedül, főleg azok után, amit a kikötőben tapasztaltunk. Az egyik sarkon álló, sötétzöld egyenruhát viselő férfire mutattam. – Nézd csak, ott egy katona!

Szerintem az első, akit eddig láttam. Azt hittem, többen vannak. Mira követte a pillantásomat. – Van egy pár. De most, hogy már nincs annyi külső fenyegetés, nem kell annyi, mint régen. – Akkor ki őrzi a rendet? A nemzetőrség? – kérdeztem. Cape Triumphban nem volt hivatalos városvédelem, mint Osfróban. Általában a hadsereg vigyázta a rendet a gyarmatokon, a többi feladatot pedig az önkéntesek és a helyileg szervezett csoportok látták el. – Ők. A korona szolgálatában állok. Kalózok. – A kalózok nem éppen hogy megszegik a törvényeket? – Nem feltétlenül. Nem hallottad, hogy páran az utcákat járják, és segítenek a bajba jutottakon? Mira teljesen felvillanyozódott, annyira élvezte, hogy mesélhet a számára kedves hősökről. – Nem. Te hol hallottál ilyesmiről? – Beszélgetek néha az őrökkel. Érdekesebb, mint a látogatóba érkező kérőket hallgatni. – Ó! Csak nem azokra a kérőkre gondolsz, akik nagyban alakítják majd a jövődet? – De, pontosan azokra – válaszolta vigyorogva. A belváros egy távolabbi pontján álló óriási épület felé igyekeztünk. Hatalmas volt, fából készült, és a legkevésbé sem hasonlított az osfridi csillogó báltermekhez, amelyek leginkább ősrégi kúriákban és kastélyokban kaptak helyet. A jelek szerint itt ez volt a legnagyobb, társas érintkezésre alkalmas épület, és miközben szemügyre vettük az odakint összesereglett tömeget és a vendégeket, abban reménykedtem, hogy kényelmesen elférünk majd mindannyian. A kocsik a hátsó bejárathoz vittek bennünket, így zavartalanul be tudtunk menni. Megvártuk egymást odabent, az előcsarnokban, majd Culpepper asszony ismét szemügyre vett bennünket, hogy lássa, a ruhánk és a frizuránk épségben átvészelte-e az utat. Megpillantottam Thornékat, akik szorosan zárták soraikat, és láttam, hogy egy magas nő áll mellettük, akit még soha életemben nem láttam ezelőtt. Először azt hittem, sirminicai: fekete volt a haja és sötét a bőre. De volt benne valami különös, a magas arccsontja, és úgy általánosságban... valahogy idegennek

éreztem. A ruhája viszont csinos anyagból készült, egy felhasított szoknyájú lovaglóruhára emlékeztetett. Valahogy kilógott innen, a hajával együtt, ugyanis egyetlen, hosszú fonatban viselte, ami bizony sehol sem számított divatosnak. Hátrafordultam, és már épp meg akartam említeni Mirának, amikor rájöttem, hogy Cedric odajött hozzánk. Kezét a hosszú, testhezálló, térdig érő kabátja zsebébe bújtatta. Az acélkék damasztanyag kiemelte szürke szemét. Még sosem láttam őt ilyen színű ruhában, és a lélegzetem is elállt a látványtól. Jól illett a vörösesbarna hajához, és Cedric könnyedén kiadhatta volna magát osfridi nemesnek is. Csakhogy még sosem találkoztam egyetlen olyan nemesemberrel sem, akinek a látványától hirtelen elöntött volna a meleg, és zavarba jöttem volna. Ráeszméltem, hogy Cedric pedig engem bámul, és talán, de csak talán, mégsem én vagyok az egyetlen, aki zavarban van. – Jól kicsípted magad – jegyeztem meg. – Hát... te is. – Mintha láttál volna bármikor is ápolatlan külsővel! – Hát, láttalak én már... – Hirtelen elhallgatott, ugyanis rádöbbent, hogy Mira is hallja, amit mond. – ...kevésbé kicsípve is. Például, tudod, akkor. – Nyilván fel kellett hoznod. – Merészen előreléptem, és megpördültem, hogy teljes pompájában mutathassam meg a ruhámat. – De ez határozott előrelépés ahhoz képest. Egy valóra vált álom. Nem úgy, mint az az öltözék. – Hát... – Végignézett rajtam, amitől csak még jobban elpirultam. – Gondolom, attól függ, milyen álomról beszélünk. Mira megköszörülte a torkát, és így szólt: – Minden rendben a családoddal? Mintha láttalak volna korábban apáddal vitatkozni. Ez visszarántotta Cedricet a valóságba, és nagy nehezen elszakította rólam a tekintetét. – Csak a szokásos marakodás. Épp arról próbáltunk „megegyezni”, hogy ki mutassa be Adelaide-et. Ő akarta, én viszont azt mondtam, nekem kellene, hiszen az én... szerzeményeim vagytok. Korábban könnyedén kiejtette ezt a szót, ma este viszont nehezére esett kimondani.

– És? – kérdeztem kíváncsian. – Nyertem. – Mint mindig – vigyorodtam el. Cedric arcán borús kifejezés futott át. – Hát, azzal a feltétellel egyezett csak bele, hogy Warren Doyle-lal találkozol először. Amíg ezt garantálom, nem szól bele másba. Azután, hogy stílusosan bevonulunk a bálterembe, az érdeklődők megkörnyékezik majd a Ragyogó Udvar képviselőit, akik táncokat és beszélgetéseket szerveznek velünk. Ezt azért találták ki, nehogy megrohamozzanak bennünket. – Engem is te mutatsz be? – érdeklődött Mira. Cedric a fejét rázta, majd a magas nőre mutatva így felelt: – Nem én, hanem Aiana. Mira kíváncsian szemügyre vette a nőt. – Hát ő meg ki? – Balanquai – érkezett a válasz. – Különböző feladatokat lát el nálunk. Mirával döbbent pillantást váltottunk. A balanquaiak az ikorikhoz hasonlóan Adoriában éltek már, amikor az osfridiek és egyéb népek átszelték az Alkony-tengert. De a balanquaiakkal nem volt sem háború, sem birtokjogi vita, nem úgy, mint az ikorikkal. Ez részben azért volt, mert az ő északabbra fekvő területeik kevésbé kívánatosnak bizonyultak, részben pedig azért, mert sokkal keményebb ellenfelek lettek volna, mint a technikailag fejletlenebb ikorik. Elméletileg a kultúrájuk is kifinomult és gazdag volt, csak rettentő sokban különbözött a miénktől. – És mit csinál itt? – kíváncsiskodott tovább Mira. A balanquaiak igyekeztek párszor közvetíteni az ikorik és az osfridiek között, de leginkább kivonták magukat a konfliktusokból. – Charles bácsikám alkalmazza – magyarázta Cedric. – Általában az a dolga, hogy kövesse a lányok életútját a házasság után. Ha úgy látja, hogy valami nem megfelelően alakul, vagy valakivel rosszul bánnak, akkor... megoldja a problémát. Még mielőtt további részletek után érdeklődhettünk volna, Culpepper asszony sorba állított bennünket, hogy

bevonulhassunk. Ahogyan korábban, ezúttal is nekem kellett legelöl mennem. Remegett a kezem az idegességtől, és keményen meg kellett küzdenem, hogy ne veszítsem el az önuralmamat. Osfridban számtalan bálon jelentettek be és léptem be teljesen egyedül. Más lányokkal ellentétben engem nem zavart sem a tömeg, sem az, ha megnéztek. Lehet, hogy a többiek átestek a betanításon, lehet, hogy úgy néznek most ki, mintha nemesek lennének, de soha semmit nem tapasztaltak még, ami akár csak a közelébe érhetett annak, ami ránk várt. Néhányan sápadtak voltak, mások reszkettek. Culpepper asszony azt mondta, induljak. Azt kívántam, bár láthatnám Mirát, bár kaphatnék még egy bátorító pillantást tőle, de ott állt valahol a sorban mögöttem, eltakarták a többiek. Megláttam viszont az ajtó közelében ácsorgó Cedricet. A szemembe nézett, és bólintott. Előreléptem. – Adelaide Bailey, gyémánt – jelentette be valaki. Lehet, hogy a terem a maga valóságában egyszerű benyomást keltett, de Thornék időt és pénzt nem kímélve dolgoztak azon, hogy ennek ellenkezőjéről győzzék meg a vendégeket. Virágok, gyertyák, vásznak, kristályok... Ha nem láttuk volna a durva fából épült falakat és a csupasz gerendákat a fejünk fölött, akár azt is hihettem volna, hogy otthon vagyok. Szabadon hagytak számunkra egy sávot a teremben, hogy háborítatlanul elsétálhassunk a helyiség másik végében álló emelvényig. A sáv mentén vendégek álltak, nyugodtan, csendesen, semmi olyasmit nem tapasztaltunk, mint a kikötőben. Ők voltak az adoriai elit: elegánsan öltözöttek, kezükben borospohárral, és udvariasan vettek szemügyre bennünket. Volt néhány nő is a tömegben, például a fiuknak segítő anyák és kíváncsi előkelő hölgyek. Egyenletesen, nyugodtan lépkedtem. Én voltam a Ragyogó Udvar legjobbja. Én voltam az új nemesség és a régi nemesség képviselője is, tekintve, hogy Osfrid egyik alapítója a felmenőm. Hamarosan elfoglalom a helyemet Adoria alapítói között. Minden eddigi erőfeszítésem és mesterkedésem ezt a célt szolgálta. Gyémántlányként megismerkedek majd a város elitjével. A lehető legelőkelőbb összejöveteleken fogok részt venni. És én kapom majd a legmagasabb díjat – és jutalékot –, amit Thornék ékkövei valaha is láttak.

Elértem az emelvényt, és Jasper egyik felbérelt embere felsegített, hiszen ez nem volt olyan egyszerű mutatvány a gyönyörű ruhámban. Leültem a vizespoharakkal teli, hosszú asztal közepénél. Culpepper asszony nem engedte, hogy itt együnk, úgyhogy a vacsorát már korábban elfogyasztottuk. Bár már elindult a következő lány, láttam, hogy néhány szempár még mindig rajtam időzik, én pedig olyan magabiztosan néztem körbe, mintha én lennék Osfrid királynője. Mira hatalmas feltűnést keltett. Szerintem ő volt a leggyönyörűbb mindnyájunk közül. Lehet, hogy Jasper morgott rá, de nekem kétségem sem volt afelől, hogy rengetegen örömmel feleségül vennék őt, akár sirminicai, akár nem. A gondot inkább az jelentette, hogy amilyen makacs egy teremtés, talán ő nem akar majd rábólintani egyik házassági ajánlatra sem. Elmosolyodtam, és épp ekkor összetalálkozott a tekintetem Warren Doyle-éval. Visszamosolygott, nyilván azt hitte, hogy neki szól a gesztusom. Amikor mindannyian helyet foglaltunk, az elit illemtudásának egy része köddé vált. Cedricet, Jaspert, Charlest és Aianát azonnal megrohamozták, hogy mutassanak be bennünket – sorban álltak a kérők és a képviselőik. – Hosszú estének nézünk elébe – jegyezte meg a bal oldalamon ülő Mira. Bár eleinte úgy tűnt, nagy a fejetlenség, hamarosan helyrebillentek a dolgok. Cedric odajött értem, karon fogott, és átkísért a termen. – Készen állsz, hogy találkozz a legnagyobb csodálóddal? – kérdezte. – Azt hittem, te vagy a legnagyobb csodálom. – Én csupán egy egyszerű ember vagyok. Nem pedig egy lehetetlenül gazdag, jövendőbeli államférfi. Menet közben tanulmányozni kezdtem Warren Doyle-t. Teljesen felvillanyozódott, és izgatottan egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. A kabátja pontosan ugyanolyan szabású volt, mint Cedricé, testhezálló és nyakig gombos, csak az övé bronzszínű volt. Úgy láttam, igyekezett nyugodt és komoly maradni, de minél közelebb értünk hozzá, annál szélesebben vigyorgott.

– Ha ettől jobban érzed magad – jegyeztem meg halkan a te kabátod jobban tetszik. – El ne mondd szerencsétlennek! Még a végén könnyekben törne ki, hogy kevesebbre tartod. Valahogy sikerült elfojtanom a nevetésemet, ám így is szélesen elmosolyodtam, amiről Warren ismét azt hitte, neki szól. – Warren Doyle úr – szólalt meg Cedric, akin egyáltalán nem látszott, hogy az imént még viccelődtünk. – Szeretném bemutatni Adelaide Bailey kisasszonyt. Finoman meghajoltam, ahogyan a Kék Tavaszban tanították, mire Warren megfogta a kezemet, és széles mosollyal az arcán megrázta. – Tudom, hogy nem viselkedem kifejezetten illendően, és ezért elnézését kérem, de... túlságosan izgatott vagyok. Valószínűleg úgy gondolja, hogy civilizálatlan vagyok. Visszamosolyogtam rá. Szórakoztatott, hogy ennyire lelkes, ugyanakkor mégis ideges. – A legkevésbé sem, Doyle úr. Cedric gyorsan meghajolt, és rám kacsintott, úgy, hogy Warren ne lássa. – Magukra hagyom önöket, később visszajövök, és megismerkedhet egy újabb érdeklődővel. Épp akkor hagyott ott bennünket, amikor a vonósnégyes játszani kezdett. Warren kinyújtotta a kezét, és táncra perdültünk. – Szeretném, ha tegeződnénk. Nevezzen Warrennek – mondta. – Szeretek őszintén beszélni. – Hallottam hírét. Nevezhet Adelaide-nek. – Tudom, hogy nem tölthetünk együtt sok időt ma este. És azt is tudom, hogy rengeteg férfi próbálja majd meg elcsavarni a fejed mindenféle ajánlatokkal. – Elhallgatott. – Én nem vagyok jó az ilyesmiben. Nem szeretek felszínesen cseverészni pusztán a látszat kedvéért. Tudom, hogy vannak olyan hölgyek, akik élvezik ezt, de mint már mondtam, én... – Szeretsz őszintén beszélni – fejeztem be helyette. – Így van. Ha tudom, mit akarok, teszek is érte. És hogy őszinte legyek, téged akarlak. Amíg a hajóra vártunk, eldöntöttem, hogy a legkiválóbb lánynak fogok ajánlatot tenni. És

csak tovább erősítette a döntésemet, amikor megláttalak a kikötőben. És most, hogy személyesen is találkoztunk... – Megrázta a fejét. – Megmondom úgy, ahogy van. Rá sem néztem a többi lányra ma este. Tényleg te vagy a gyémántlány. És elképzelni sem tudom, hogy mást vegyek feleségül. Hiába tudtam, milyen ember, egy kicsit váratlanul ért, amit mondott. – Hűha... ez nagyon... – ...őszinte volt? Felnevettem. – Igen, de inkább olyasmit akartam mondani, hogy nagyon erőteljesen fejezted ki magad. Intenzív élmény volt. Nagyon kedves tőled, és igazán hízelgő. De nem tudom, mennyire érdemlem meg ezt, hiszen még alig ismerjük egymást. Úgy tűnt, zavarba hoztam, és még a lépést is elvétette, de egy gyors mozdulattal megmentettem mindkettőnket. – Tudom, tudom – szabadkozott. – És ne haragudj! Kétségbeesett idiótának tűnhetek a szemedben, de... Tudod, hogy mi vár rám, ugye? Hadisen kormányzója leszek. Huszonhárom évesen. – Igen, hallottam. Hatalmas megtiszteltetés. – És egyben félelmetes is – ismerte be. Szorongva körbenézett. – Még senkinek sem vallottam ezt be, főleg apámnak nem, ugyanis ő intézte el nekem ezt a lehetőséget. Örülök neki, tényleg. De nem lesz egyszerű, és ez alatt nem csak a kolónia megalapítását értem, ami határozottan embertpróbáló lesz majd. Azt akarom, hogy Hadisen erős legyen. Megfelelő a derék, sikeres állampolgárok számára. Nem mindenki akarja majd, hogy így legyen. A politikusok minden egyes lépésemet árgus szemmel figyelik, mindig azt akarják, hogy elbukjon az ember. Még akkor is, ha barátnak tettetik magukat. Nem feleltem, csupán bólintottam egyet, hogy folytassa. De eszembe juttatott egy régi emléket: azt, hogy az osfridi nemesség is mindig mézesmázos álca mögé bújt, aztán lecsaptak, amikor a legnagyobb sikert remélték. Voltak dolgok, amelyek a tengerentúlon sem változtak, és kezdtem együtt érezni Warren Doyle-lal. – Vannak kollégáim és tanácsadóim, akikben, úgy hiszem,

megbízhatok, de az ember soha semmiben nem lehet biztos – folytatta. – És pontosan ezért van szükségem egy okos, hozzáértő feleségre. Egy igazi szövetségesre. Egyetlen olyan emberre, akiben tudom, hogy megbízhatok, és bölcs tanácsokkal lát el, miközben segít naprakésznek maradni a divat, a kultúra és egyéb olyan dolgok terén, amik miatt az elit szereti szétcincálni az embereket. – Nem hiszem, hogy nagy segítségre lenne szükséged a divattal és a kultúrával kapcsolatban – jegyeztem meg. Függetlenül attól, amit Cedricnek mondtam, el kellett ismernem, hogy Warren öltözéke kifogástalan volt. – Itt segít a család minden tagja, és az anyukám figyel a divatra. De ott mi lesz? Senki és semmi. Rajtad kívül. És nekem elhiheted, hogy mindened meglesz, amiről csak álmodni mersz. Mindenből a lehető legjobb. Az egész háztartás a rendelkezésedre áll majd. – Ez tényleg igazán hízelgő – ismételtem. – De a helyezésemet leszámítva semmit sem tudsz rólam. A házasság annál többről szól. Honnan tudod, hogy... illünk-e egymáshoz? Gyorsan rávágta a választ: – Onnan, hogy nem mondtál rögtön igent. Olyan nő vagy, aki gondolkozik, felméri a helyzetet. És igen, Adelaide, nekem pontosan erre van szükségem, ez az, amit igazán becsülök. Amint a zene elhallgatott, Cedric megjelent mellettünk. – Adelaide, ideje, hogy bemutassalak valaki másnak. Warren elkapta a kezemet, amikor ott akartam hagyni. – Kérlek... gondolkozz el az ajánlatomon! Tudom, hogy kétségbeesettnek tűnök, és határozottan rosszul csinálom ezt az egészet... – Kérem, Doyle úr! – szólt közbe Cedric. Egy kissé meg volt lepve, ám szemmel láthatólag jól szórakozott, hiszen úgy gondolta, hogy Warren csupán elvakult odaadásának ad hangot. – Adelaide-nek mennie kell. Warren nem eresztett, akkor sem, amikor próbáltam elhúzni a kezemet. – Mindenféle ajánlatot hallani fogsz ma. Rengeteg hízelgő szót. Kétségtelen, hogy lenyűgözően gyönyörű vagy, de tedd fel magadnak a kérdést: hányan akarnak majd a bölcsességedért?

Azért, hogy a társuk légy? Cedric már nem mosolygott. – Doyle úr, lejárt az ideje... Warrent nem érdekelte, amit Cedric mondott. – És hányan tudják majd biztosítani számodra azt az életstílust, amit én ajánlok? Hány férfi mellett lehetsz majd a kolónia királynője? — Elég! – szakadt el Cedricnél a cérna. – Ön sem áll a szabályok felett, Mr. Doyle, nem számít, ki ön és mit ajánl. Nem véletlenül dolgoztuk ki a szabályrendszerünket, és ha nem hajlandó betartani az előírásokat, akkor az őreink ki fogják kísérni. Cedric odébb húzott, amitől Warren megbotlott, és érthető módon megdöbbent. – Hallottad, amit mondtál? – kiáltottam, amikor Cedric elvezetett. – Mert én igen. És rajtam kívül még jó néhány ember a közelben. Ha szerencséd van, nem jut vissza apád fülébe. – Nem érdekel. – Cedric sötét arckifejezéséből egyértelművé vált számomra, hogy már nem szórakoztatja Warren Doyle. – Ez a második alkalom, hogy Doyle átlépte a határt. – Nem gondolom, hogy egy utolsó, szenvedélyes beszéddel átlépte volna a határt – vitatkoztam. – Lehettél volna egy kicsit diplomatikusabb, mielőtt fenyegetni kezded. A következő táncom egy őrnagyé volt, akinek felemelkedőben volt a csillaga a denhami hadseregben. Épp most bízták meg azzal, hogy Osfrid legdélebbi gyarmatainak határára vezesse az embereit, és nyomozzon az ikori határokon zajló fosztogatások ügyében. Rengeteget hízelgett a szépségemmel kapcsolatban, halmozta a költői hasonlatokat, mint például hogy a szememnek olyan a színe, mint a harangvirágoknak tavasszal. Utána egy másik, Collins úrnál magasabb rangú elöljáró jött. Majd Uros egyik püspöke, akit szemmel láthatóan sokkal jobban érdekeltek a világi, mint a spirituális dolgok. Egyik kérőt követte a másik. Végül szusszanhattam egy kicsit, és leülhettem Mira mellé az emelvényre, hogy megpróbáljam lehűteni magamat egy kristályokkal díszített legyezővel. – Ez rettenetesen kimerítő – panaszkodtam. – Nekem mondod?! – felelte Mira, és titokban

megmasszírozta fájó lábát az asztal alatt. – Jól láttam, hogy nem csak egy férfinak tetszik a gondolat, hogy feleségül vegyen egy sirminicait? Tudtam a választ, Mira is pont olyan elfoglalt volt egész este, mint én. – Azt majd később meglátjuk – felelte ravasz mosollyal. – Ennyiből még nem vonhatunk le messzemenő következtetéseket. A többségük csak arról beszél, hogy milyen gyönyörű vagyok, és megpróbál szép szavakkal levenni a lábamról. Meglepetten pillantottam rá. – Warren is szinte pontosan ugyanerre figyelmeztetett. – Tényleg? Bólintottam. – Igen, hogy mindenki megpróbálja majd elcsavarni a fejemet, de hogy ő az egyetlen, aki a képességeim miatt tesz nekem ajánlatot, azért, mert olyan társra van szüksége, akinek a tanácsában megbízhat – meséltem. Mira felvonta a szemöldökét. – Én semmi ilyesmit nem hallottam ma este. Még mindig azt gondolom, hogy az a legelső ajánlat elég merész volt, de... – De? – Talán ne írd le olyan gyorsan! – Nahát, nahát, Mirabel Viana, sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyesmit hallok tőled. Mira felhorkant. – Hát, az még azelőtt volt, hogy valaki az éjszakai égbolthoz hasonlította a hajamat. – Csak nem az őrnagy volt? – De igen – válaszolta, mire mindketten nevetésben törtünk ki. Ezután nem nagyon beszélgettünk, csak élveztük, hogy egy kis időre megpihenhetünk. Figyeltük a tömeget, a többi lányt, akik a hódolóikkal táncoltak és flörtöltek. A többségük túllépett a kezdeti zavarán, és rettenetesen élvezte a rá irányuló figyelmet. Clara határozottan imádta. Épp az őrnaggyal táncolt, és azon töprengtem, neki vajon milyen bókokat talált ki a férfi. Úgy tűnt, igyekezett azáltal

növelni az esélyeit, hogy mindannyiunkkal elbeszélgetett. Mira hirtelen döbbent arckifejezéssel felpattant. – Mi a baj? – kérdeztem. – Nincs... semmi baj. De mennem kell, hogy... megnézzek valamit. Mindjárt jövök! Nem nézett semerre, csak lerohant az emelvényről. Körbenéztem, hátha felfedezem, mi keltette fel a figyelmét, de csak a rengeteg vendéget láttam. Hamarosan újra belevethettem magam a játszmába. Közel öt óra telt el, amikor végre véget ért az összejövetel. Az izgatottság és az adrenalin elszállt, és csak az ágyamra tudtam gondolni. Sajgott a lábam. Amint visszaértünk az előcsarnokba, a falnak rogytam, és megkönnyebbülten lehunytam a szemem. Valaki belém karolt. – Tartson ki, kisasszony! Nehogy itt nekem elájuljon! Kinyitottam a szemem. – Mondtam már, hogy ne hívj így! – Kétlem, hogy ma este bárki is szó szerint venné, amit mondok. Tudsz járni? – Persze. Kiegyenesedtem, mire Cedric lejjebb csúsztatta a kezét a hátamon, és hagyta, hogy rátámaszkodjak. A többi lány is segített egymásnak, mindannyian kimerülten lépdeltünk a fogatok felé. – Ezután már sokkal egyszerűbb lesz – ígérte Cedric. – Kisebb összejövetelek. A kérők házában. Kettesben találkoztok a kérőkkel otthon. Ez csak azért volt, hogy felkeltsétek a figyelmüket. – Remélem, bevált. – Nálad igen. Rengeteg érdeklődőt el kellett küldenem. Egyszerűen nem fért bele több. – Hát, remélem, csak olyanokat választottál, akik... – Odaértünk a kocsihoz, és nekem hirtelen földbe gyökerezett a lábam. – Hol van Mira? Cedric is körbenézett. Lassan éjfélre járt az idő, és az épület mögött káosz alakult ki: az udvar tele volt lovakkal, fogatokkal és Jasper felbérelt embereivel. A lányok egy kissé kevésbé tündököltek, és már nem volt szükség a korábbi katonás

fegyelemre. Leginkább az a vágy hajtott mindenkit, hogy végre beszálljon a kocsijába, és hazamenjen. – Itt van valahol – nyugtatott Cedric. – Valószínűleg már beszállt az egyik kocsiba. Gyere! Már épp besegített volna a fogatba, amikor hirtelen egy hang csendült a hátunk mögött: – Adelaide? Mindketten hátrafordultunk, és láttuk, hogy Warren Doyle tart felénk. Visszaléptem a földre. – Hogy jutott át? – kiáltotta Cedric. – Azért vannak az őrök, hogy mindenkit kívül tartsanak. – Thorn úr, én a kormányzó fia vagyok. Nincs olyan hely, ahonnan engem kitilthatnának. – Néhány másodpercig még Cedricet tanulmányozta, majd szerelmes mosollyal felém fordult. – Adelaide, tudom, hogy rengeteg meghívást fogsz kapni, úgyhogy szerettem volna személyesen átadni az enyémet. Remélhetőleg hamarosan meglátogathatlak. De édesanyám pár nap múlva estélyt ad, és nagyon örülnénk, ha csatlakoznál hozzánk. Te és még néhány lány, természetesen. – Ez igazán kedves tőletek – válaszoltam. – Biztos vagyok benne, hogy... – Megnézzük, hogyan alakul a program, aztán jelentkezünk – szólt közbe Cedric. – Ahogyan ön is mondta, rengeteg egyéb meghívást fogunk még kapni. És vannak bizonyos szabályaink, amelyeket be kell tartanunk. Warren Cedricre pillantott. – Ön nagyon szabálytisztelő ember, Thorn úr. Csodálom önt ezért. – Jelentkezni fogunk – vágta rá Cedric jelentőségteljesen. – Köszönöm a meghívást – szólaltam meg, és megajándékoztam Warrent egy mosollyal, hátha enyhíteni tudom a feszültséget. Visszamosolygott, meghajolt, majd eltűnt a tömegben. Cedricre meredtem. – Kezdem úgy érezni, hogy nem is akarsz nagy jutalékot! – fakadtam ki. Elgondolkodott egy pillanatra. – Dehogynem. De talán nem tőle.

– Miért nem? – Nem igazán kedvelem. – Nem is ismered! – Látom, hogy milyen arrogáns és öntelt. – Hasonlít valakire, akit ismerek. – Adelaide. – Odahajolt hozzám, méghozzá veszélyesen és illetlenül közel. – Láttad, hogy viselkedett. Hogy milyen arrogáns volt. – Veled. Mert folyton provokáltad. Nem mondom, hogy most azonnal meg akarok szökni vele, de nem húzhatjuk le a listáról. Ez egyébként is az én döntésem, nem a tiéd. – Körbenéztem, és halkabban folytattam: – Azt hittem, egy hajóban evezünk! Nem tudom elvégezni a feladatomat, ha minden kérőmet vérig sérted. – A feladatodat? – Igen – feleltem. – Ismerem a férfiakat. Jobban tudom, milyen szándékkal közelednek felém, mint te valaha is fogod! Cedric ironikusan válaszolt: – Hát persze. Gondolom, mindent megtanultál a férfiak „szándékairól”, hiszen annyi éven át kínáltad magad nekik a puccos báltermekben. Hogyan is alakultak a dolgok ezután, kisasszony? Elpirultam mérgemben. – Nem is várom el, hogy megértsd, hogyan működik a nemesség. Tekintve a közönséges származásodat és a pogány... – Van itt még hely? Sylvia lépett mellénk fáradt mosollyal az arcán. Egyértelmű volt, hogy egy szót sem hallott a beszélgetésünkből, mert ha hallott volna, biztosan zavarba jött volna. Cedric azonnal visszavarázsolta magára a kellemes modorát. – Hát persze – segítette be őt a kocsiba. Amikor Sylvia már bemászott, engem is felsegített. Már épp emeltem a lábamat, amikor megállított. A kezemet fogta, miközben a másik karjával átölelt. Közel hajolt, hogy senki még csak véletlenül se hallja meg, amit mondani akar. Teljesen összezavart a közelsége, és egy röpke pillanatra mindenről elfelejtkeztem, csupán a szemét és az ajkát láttam magam előtt. — Adelaide, nem akarok... – Mit? – csattantam fel, ugyanis visszatért a bosszúságom. –

Pontosan mi az, amit nem akarsz? Egy pillanatig mozdulatlanul álltunk, majd Cedric vonásai megkeményedtek. – Semmit. Ahogy te is mondtad, közönséges származású vagyok. Nem akarok én az égvilágon semmit. Felemelt, hogy beszálljak, majd becsukta mögöttem az ajtót, és szólt a kocsisnak, hogy indulhat.

15. fejezet

ÉRZELMEK VIHARA DÚLT bennem, amikor visszaértünk a házhoz. Természetesen dühös voltam Cedricre, és ahogyan viselkedett, minden okom meg is volt rá. Ezzel párhuzamosan valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag úgy éreztem, mindjárt elsírom magam. Akármilyen feszültség is húzódott közöttünk a múltban, sosem veszekedtünk még így. Sajgott a szívem, hogy ilyen dühös szavakkal váltunk el. De bármilyen sértett és dühös is voltam, képtelen voltam elviselni, hogy nincs minden rendben közöttünk. Zavaros volt az egész, nem értettem, mi zajlik a szívemben. Tépelődésemnek hirtelen vége szakadt, amikor üresen találtam a szobámat. Azt hittem, Mira előttem jár, hiszen nem volt odakint, amikor Cedrickel és Warrennel beszéltem. Nincs miért aggódnod, nyugtattam magam. Biztos egy később induló kocsiba szállt be. Lefekvéshez készülődtem, telt-múlt az idő, és Mira még mindig nem bukkant fel. Mindenki más visszaért már, alig várták, hogy bezuhanhassanak az ágyukba. Nem tudtam, mit tegyek. Elmondjam Culpepper asszonynak? Mi van, ha történt valami? Viszont tudtam, milyen ember Mira. Könnyen előfordulhatott, hogy végül mégiscsak elszökött felfedezni a várost. Ha jelentem, hogy nincs otthon, bajba kerül. Cedric lett volna a mentsváram ilyen esetekben, mint semleges fél, de a vitánk után nem akartam hozzá fordulni. Mirát kemény fából faragták, mondogattam magamnak. Kutya baja.

Igazam lett: amikor felébredtem, ott feküdt az ágyában. – Aggódtam miattad – mondtam. Nem kérdeztem meg nyíltan, hogy merre járt, de a kíváncsi hanglejtésemből egyértelmű lehetett számára, hogy nagyon szeretnék többet megtudni az elmúlt éjszaka eseményeiről. – Ne haragudj! – szabadkozott, majd elhallgatott, hogy nyújtózkodjon és ásítson. – Nem akartalak megijeszteni. Köszi, hogy nem mondtad el senkinek. Nem szolgált további magyarázattal, úgyhogy rákérdeztem: – Felfedezted a várost? Habozott, majd így felelt: – Igen. Tudom, bolondság volt. – Akár bajod is eshetett volna! Ígérd meg, hogy soha többé nem csinálsz ilyet! Nem biztonságos egy nőnek odakint mászkálni. – Sehol sem az – motyogta. Vártam, hogy folytassa, de hallgatott. – Nem ígérted meg. – Mert nem tehetem. – Mira... – Adelaide – szakított félbe. – Bíznod kell bennem annyira, hogy tudd, nem tennék semmit, ha nem lenne rá jó okom, akár veszélyes, akár nem. De... hát, mindannyiunknak megvannak a titkai. Tudom, hogy neked is, és tiszteletben is tartom őket. Bólintottam, mert tudtam, hogy képmutatás lenne tovább faggatni, hiszen én magam is annyi mindent rejtegettem előle. – Csak egy dolgot mondj el! – szólaltam meg végül. – Ugye nem az alanzieliekkel voltál? Ez volt az egyetlen titokzatosságot igénylő dolog, amire gondolni tudtam. Nem voltam benne biztos, hogy képes lennék elviselni, hogy két eretnek is fontos szerepet tölt be az életemben. Mira meglepetten felkacagott. – Nem. Ezt meg honnan vetted? – Hát... mert sirminicai vagy. És annyi mindent tudsz róluk. – Ez így van – felelte kissé higgadtabban. – Közöttük nevelkedtem, sajnálom is őket, de nem tartozom közéjük. Viszont beleégtek a szokásaik az elmémbe. Ha tiszta teliholdat

látok, tudom, hogy tökéletes lenne egy esküvői szertartás lebonyolítására. És tudom, mikor vannak az ünnepeik. Holnap például a csillagadvent van, bár nem mintha én ünnepelném. – Csillagadvent – ismételtem, ugyanis soha életemben nem hallottam még róla. – Az valami rituálé, tele mocskos dolgokkal? – Te a tavaszi rituálékra gondolsz, és igazából nem olyan mocskosak. Rengeteg alanzieli szigorú erkölcsi szabályok szerint éli az életét. A csillagadvent egy komolyabb ünnep. Bólintottam, bár még mindig nem voltam benne biztos, mit gondoljak arról, amit tett. Örültem, hogy nem fenyegeti az a veszély, hogy letartóztatják eretnekségért... de ha nem erről volt szó, akkor miféle bajba keveredett? Nem kaptam választ a kérdéseimre, és hamarosan kezdetét vette egy kifejezetten sűrű nap. Nem pihenhettünk az előző esti gála után. Egész délutánra be voltunk táblázva, egymásnak adták a kilincset a kérők, akik kettesben szerettek volna beszélni velünk. Az egész házat kihasználtuk, Culpepper asszony beosztotta, ki melyik helyiségben találkozik az érdeklődőkkel, és felvigyázót is állított mellénk. Nekem négy találkám volt aznap, az egyik egy olyan úriemberrel, akivel előző este már találkoztam, a másik három pedig ismeretlenekkel. Két találkozónál Miss Bradley volt jelen, a másik kettőnél pedig Aiana. Utóbbi nemigen szólt hozzám, csupán rám mosolygott, amikor találkoztunk. Ki-be jártak a férfiak a házból egész nap, de Cedricnek nyomát sem láttam. Nem számítottam rá, hogy ennyire felzaklat majd a hiánya. Mióta elhagytuk Osfridot, mindennap találkoztunk. Az életem részévé vált. Egy csípős megjegyzés itt, egy mindentudó mosoly ott. Teljesen másmilyennek tűnt nélküle a Lilaakác-völgy. Más embernek éreztem magam. Egy kifejezetten boldogtalan teremtésnek. Este bukkant csak fel, ő gardírozta egy összejövetelen a három legmagasabb helyezést elérő lányt: engem, Mirát és Heloise-t. Heloise volt a lány a Hattyú-hegység kúriából, ő örökölte a második helyet. Mirához hasonlóan korábban rá is egy kevésbé értékes drágakövet osztottak, úgyhogy kénytelenek voltak a peridotot gyorsan smaragddá változtatni, így

megtarthatta a zöld ruháit. Mindez fájdalmasan emlékeztetett Tamsinre. Útközben próbáltam beszélgetést kezdeményezni Cedrickel, de csak annyit mondott, amennyit muszáj volt. Szinte alig nézett a szemembe. Amikor megérkeztünk a házhoz, ahol Cape Triumph egyik leggazdagabb kereskedője élt, a háttérbe húzódott, és hagyta, hogy ránk irányuljon a figyelem, miközben ő a megfigyelőt játszotta. A ház adoriai mércével lenyűgözőnek számított, hatalmas birtokon feküdt, és rengeteg szolgáló népesítette be. Ez a kereskedő számított az egyik legjobb partinak a Ragyogó Udvar lányai számára, és igyekeztem elképzelni, milyen lenne egy ilyen ház úrnőjeként élni. Kevés denhami épület kelhetett versenyre vele; talán csak a kormányzó otthona körözte le. A házigazdánk egy kedves, egészen vonzó férfi volt, aki mindhármunkért odáig volt, de semmilyen tekintetben nem tűnt különlegesnek. Mosolyogtam és cseverésztem, de nem próbáltam meg kitűnni. Ha szívtelen lennék, és a vagyonuk alapján hasonlítanám össze őket, akkor még mindig Warren vezetett – már azután, hogy letelepedett Hadisenben. Amikor elköszöntünk, a házigazdánk megígérte, hogy hallunk még felőle, de egyértelmű volt, hogy Heloise tetszik neki a legjobban, aki egész úton hazafelé ragyogott a boldogságtól, én pedig vele örültem. – Holnap este a kormányzó házába hivatalosak – mondta Cedric. – Egy zártkörű vacsoráról van szó. Én sajnos nem tudom elkísérni önöket, de ha jól tudom, apám ott lesz majd. A vonásai és a viselkedése még csak véletlenül sem árulta el, mit gondol Cedric a kormányzóról és a fiáról. Egyre jobban fájt a szívem.

*** Mire hazaértünk, a lányok többsége szintén végzett az aznapi programjával. Még ébren voltak, a legújabb pletykákkal voltak elfoglalva – nem csodáltam, az aznapiak sokkal érdekesebbnek

bizonyultak, mint az elmúlt napok eseményei. Lorandiai katonákat láttak az osfridi gyarmatok északi határánál. Egy túl sok bortól ittas férfi azt állította, két kalóz igazságtevő mentette meg a tolvajoktól. Az osfridi terület nyugati részén ikorikat láttak, emiatt az emberek félni kezdtek, hogy talán megtámadnak bennünket. Néhányan még azt is mondták, hogy az ikorik zaklatják az északi gyarmatok lakóit. Ott, ahol mi voltunk, eltűnt egy cukrot és fűszereket szállító kereskedőhajó, ami azt jelentette, hogy emelkedni fog ezeknek a cikkeknek az ára. Egy Westhaven nevezetű pogány kolónia engedélyt kapott a koronától a betelepítésre. A hírek többsége rettenetesen szenzációhajhásznak tűnt, nehezen tudtam elhinni őket. Nem sok konkrétum támasztotta alá őket. Az egyetlen, amiben biztos lehettem, az a Westhavenről szóló hír volt. Tudtam, hogy bár nem pogány, de vallási tekintetben toleráns helyről van szó, csakhogy az emberek többsége számára ez a kettő egyet jelentett. Nem érdekeltek a pletykák, úgyhogy elmentem lefeküdni. Mira maradt még egy kicsit, de hamarosan ő is csatlakozott hozzám. Viszont amikor egyszer felébredtem az éjszaka közepén, a holdfényben láttam, hogy üres az ágya. Reggelre visszatért. – Van kedved beszélni a tegnap estéről? – kérdezte készülődés közben. – Arra gondolsz, hogy megint nem voltál az ágyadban? Mira a fejét rázta. – Arra, hogy Cedrickel nem voltatok hajlandóak egymás szemébe nézni. – Ó! – Visszafordultam a tükör felé, és úgy tettem, mintha teljesen lefoglalna, hogy rögzítsek egy loknit. – Összevesztünk, nem nagy ügy. – Nekem annak tűnik, mivel mindketten elég látványosan szenvedtek. Ha olyasvalakire lennél dühös, mint Jasper vagy Charles, akkor azt mondanám, rá se ránts. Az csak üzlet. Többet az életben nem fogod látni őket. Viszont Cedric... Érzem, hogy ez más. Kötelék feszül közöttetek, olyasmi, amit nem tudok rendesen megfogalmazni. – Tartozom neki – feleltem lágyan. – És emiatt meg kellett

hoznom pár nehéz döntést. Például emiatt veszítettem el Tamsint is, tettem hozzá gondolatban. – Akarsz beszélni róla? – Igen. De nem lehet. – Már épp tiltakozni kezdett volna, de felemelt kézzel elhallgattattam, és így folytattam: – Tudom, tudom. Neked bármit elmondhatok. De ez nem azt jelenti, hogy el is szabad mondanom. Legalábbis egyelőre nem. Néhány dolgot titokban kell tartanom, ahogy neked is azt, amiért kiszökdösöl éjszakánként. Remélem, hogy valami románc áll a háttérben, és belezúgtál egy szívdöglesztő, gazdag férfiba, de kétlem, hogy erről van szó. Azt viszont tudom, hogy nem tennéd, ha nem lenne rá jó okod, és hogy nem tartanád titokban, ha nem lenne arra is jó okod. Nálam is erről van szó. Rengeteg dolog van, amit annyira szeretnék elmondani neked... Mira magához ölelt. – Semmit sem kell elmondanod. Hiszek benned, bármit is csinálsz. De... – Kibontakozott az ölelésből, és a szemembe nézett. – Ki kell békülnöd Cedrickel. Teljesen magadon kívül vagy. Egyetlen szavát sem felejtettem, de nem adódott lehetőségem arra, hogy békülést kezdeményezzek. Megint egész nap nem láttam Cedricet, és a napirendünk hasonló volt az előző napihoz, tele volt találkákkal. Heloise kezét megkérte a gazdag kereskedő, ő pedig lelkesen igent mondott, így ő lett az első, aki elkelt közülünk. Így, hogy ő kiesett, Clara harmadikká lépett elő, és elkísért bennünket a kormányzó vacsorájára. Ahogy korábban Cedric említette, Jasper kísért el minket, és azt mondta, hogy a fia a barátaival múlatja az időt. Ez erősen elgondolkodtatott, ugyanis amennyire én tudtam, Cedricnek egyetlen barátja sem volt errefelé. Inkább úgy tűnt, hogy Jasper saját maga akart elhozni bennünket erre a rangos eseményre. – Isten hozott az otthonunkban! – köszöntött Doyle asszony személyesen az ajtóban. Warren anyja lenyűgöző nőnek bizonyult. Fekete hajában egyetlen ősz szál sem éktelenkedett, és magabiztos volt a járása.

Eszembe jutott, hogy Cedric azt mondta, egy báró lánya, és ahogy láttam, nem is vetette le magáról a nemesség jeleit. A kormányzó is csatlakozott hozzá: ő is vonzó volt, nagyon hasonlított Warrenre. Egynek tűnt a sok közül, ám volt karizmája, ami tökéletes elegy egy politikus szempontjából. Hamarosan elvált tőlünk – sokkal jobban érdekelte, hogy üzleti megbeszélést folytasson a kolónia többi férfi lakosával, mint az, hogy lehetséges menyjelöltekkel ismerkedjen. Warren is köszöntött bennünket, de szinte kizárólag rám koncentrált. Clara és – meglepetésemre Mira – is megpróbálta elcsábítani. Az is megdöbbentett, hogy Mira milyen ügyesen csinálta. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármelyik férfi ellen tudjon állni annak a bájos, sokat sejtető mosolynak, ám Warren rá sem hederített. Amint az illendőség engedte, kézen fogott, és átvezetett az embertömegen. – Úgy örülök, hogy itt vagy! – lelkendezett. – Alig várom, hogy megmutathassam a családom otthonát, és bemutathassak neked néhányat Denham legkiválóbb polgárai közül. A vendégek többségével már találkoztam a gálán és az előző napi vacsorán, ám rádöbbentem, hogy bár ezt a vacsorát Warren miatt adták, a kormányzó egyedülálló ismerősei is alaposan megnéztek bennünket maguknak. A ház még a kereskedőénél is lenyűgözőbb volt. Már megtanultam, hogy egyetlen adoriai hely sem fogja azt a régi, fenséges hatást kelteni, mint az osfridi elit otthonai. A vagyont új, modern módon juttatták kifejezésre, és miután hozzászoktam ehhez, már képes voltam értékelni a Doyle-rezidencia pompáját. – Természetesen nem lenne ilyen házunk rögtön az elején – magyarázta Warren, amikor beléptünk a zeneszobába, ami az Adoriában luxuscikkeknek számító hatalmas hárfának és egyéb hangszereknek adott helyet. – De gondoskodom majd róla, hogy ne egy viskóban éljünk. Végül mi is elérünk majd erre a szintre. Apám is így csinálta. – Régóta kormányzó már? – érdeklődtem egy festményt tanulmányozva. A képet Morei festette, egy híres lorandiai művész. Warren abban az évben vásárolta, amikor ott tanult. Kíváncsi voltam, vajon Cedric ügynöke Doyle-ékat is a festményem potenciális

vásárlóinak tekintette-e. – Tizenöt éve. – Warren szemmel láthatóan nagyon büszke volt erre. – A király eredetileg Lord Howard Davist jelölte ki kormányzónak. Apám volt a kormányzóhelyettes, közösen alapították Denhamet és űzték ki az ikorikat. Amikor apám átvette a kormányzóságot, a Lord Davis által kitaposott ösvényen haladt tovább: biztonságos, virágzó kolóniát épített. – Nagyszerű munkát végzett – ismertem el. – Mindenki tudja, hogy Denham a levirágzóbb gyarmat. Oda-vissza áramlik a pénz és az áru Osfrid és közöttetek. Warren egy kissé fancsali képet vágott. – Hát, én úgy látom, hogy Osfridnak egy kicsit több jut a pénzből, de... – Warren, drágám! – Doyle asszony lépett be a helyiségbe, csak úgy suhant a krémszínű szaténruhájában. – Azóta kisajátítottad ezt a szerencsétlen lányt, hogy betette ide a lábát, és két másik hölgyet is szórakoztatnod kellene. Hadd vegyem át a helyed, szegényre ráfér egy kis pihenés ennyi szerelmi vallomás után. Ennek hallatán mindketten elpirultunk, de Warren nem tagadta, hogy így van. Megcsókolta a kezemet, és szemmel láthatóan vonakodva engedelmeskedett az anyjának. Doyle asszony a fejét rázta, és megajándékozott egy elnéző mosollyal, miközben belém karolt. – Elnézést kérek, ha túlságosan kitartónak tűnik az udvarlása – szabadkozott. – Egyáltalán nem, Doyle asszony – feleltem, bár én magam is pontosan ezt a szót használtam a gála estéjén. – Igazán megnyerő. – Kérlek, hívj Violának! És köszönöm. Tényleg megnyerő, bár nem gondolom, hogy ezt te magad is megtapasztalhattad azok alapján, ahogyan eddig udvarolt neked. – Visszasétáltunk az összejövetel központjának számító szalonba, de elég távolságot tartott ahhoz, hogy más ne hallja a szavait. – De meg kell értened, hogy nagyon szeretne már megházasodni. Mindenképpen a Ragyogó Udvar egyik lányát szerettük volna, de nem tudtuk, időben megérkezik-e a hajótok. – Mikor kell elindulnia Hadisenbe?

– Kicsit több mint egy hónap múlva. – Az nem valami sok idő arra, hogy házasságot kössön az ember. Viola sokatmondó pillantást vetett rám. – Valóban? Úgy hallottam, hogy az egyik lány már igent is mondott az egyik kérőjének. – Amikor nem válaszoltam, elmosolyodott. – Megértem, hogy tétovázol. Okos dolog is a részedről. A házasság köti az embert, és szeretnél biztosra menni, hogy helyes döntést hozol. – Pontosan így van – helyeseltem. Arra járt az egyik felszolgáló, hogy pezsgővel kínáljon bennünket, de megráztam a fejemet. Egyértelmű volt, hogy mind Warrennek, mind pedig az anyjának tervei vannak, és nem akartam semmire becsípve rábólintani. – És igazán hízelgő, hogy a fia ennyi figyelmet fordít rám. Csak szeretnék megbizonyosodni arról, hogy ez neki is valóban előnyös lenne. Úgy tűnt, hogy ő személyes találkozás nélkül is beleegyezett volna a házasságba. Viola felkacagott. – Nem, azért annyira nincs kétségbeesve. Ha úgy vélte volna az első találkozás alkalmával, hogy mégsem vagy megfelelő, akkor eláll a házasságtól. És ha én találtam volna valami kivetnivalót benned, akkor én is határozottan a tudtára adtam volna, de emiatt nem kell aggódnod. – Köszönöm. – De legyünk őszinték! – folytatta. Úgy tűnt, ez családi vonás Doyle-éknál. – Az ember ritkán köt szerelemből házasságot, bár az tény, hogy később ilyen érzelmek is kialakulhatnak. Példának okáért én alig láttam Thaddeust az esküvő előtt. És alig hittem el, hogy a szüleim ilyen sorsot szántak nekem... hogy én, egy nemes kisasszony, hozzámenjek egy ügyvédhez, aki az Új világba tart! De, mint látod, gazdag ügyvédről volt szó. És a családomnak nem volt pénze. – Ó! – Igyekeztem semleges hangot megütni. – Nem lehetett könnyű. Eszembe jutott, amikor megemlítettem a nagyinak, hogy talán hozzámehetnék egy újgazdaghoz – azon a napon, amikor ezer évvel ezelőtt megismertem Lionelt. Ha nyitott lett volna a javaslatomra, most mindkettőnk élete határozottan más

mederben folyna. – Valóban nem volt az – ismerte el Doyle asszony. – De minden tőlem telhetőt megtettem, hogy átmenekítsem ide azt a nemesi életformát, amit ott éltem. Csak azért, mert itt sokan nem büszkélkedhetnek nemesi gyökerekkel, csak azért, mert a városainkban még mindig sokan műveletlenek és faragatlanok... Nos, ez nem jelenti azt, hogy nem törekedhetünk az anyaország csodás szellemi örökségének megőrzésére. Hiszen pontosan ez az elv áll a Ragyogó Udvar megalapítása mögött is, nem igaz? – Azt hiszem, így van. Cedric és... mármint Cedric Thorn úr és az édesapja „új nemességnek” hív bennünket. – Érdekes. – Viola megpillantotta Warrent, aki épp Mirával csevegett. A szobatársam sokkal lelkesebbnek tűnt, mint eddig bármelyik kérője társaságában, de Warren gondolatai mintha máshol jártak volna, és rendre felénk nézett. Viola visszafordult hozzám. – Büszke vagyok arra, amit itt létrehoztam, és bár a férjem nagyszerű ember... Nos, nem felejtkezhetek el Osfrid ősi vérvonalainak méltóságáról. Örülök, hogy sikerült átadnom valamennyit ebből a fiamnak, még akkor is, ha a korábbi címem itt nem sokat ér. És szeretném, hogy az unokáim is hasonló vérvonalat tudhassanak a magukénak. Itt jössz a képbe te, kedveském. Várakozásteljesen nézett rám, én viszont teljesen összezavarodtam. – Tessék? – kérdeztem. – Az unokáim, a fiamhoz hasonlóan, vezető pozíciót töltenek majd be ezeken a vidékeken. Sokan, köztük a férjem is, azt fogják mondani, hogy ezt kemény munkával és megfelelő jellemmel lehet elérni. És ez természetesen részben igaz is. De rengeteget számít a vérvonal. És ha összeházasodtok Warrennel, nyugodtan alhatok majd, hiszen tudom, hogy két nemesi család vére csörgedezik majd a leszármazottaim ereiben. Jéghideg borzongás kúszott végig a gerincemen. – Nem... nem tudom, hogy érti ezt, Doyle asszony. – Mondtam már, kérlek, hívj Violának! Igazán nincs értelme udvariaskodni, akkor sem, ha egy grófnőről van szó. A falak hirtelen felém mozdultak, és attól féltem, elájulok. De megacéloztam magam, és mély lélegzeteket vettem, miközben

azon igyekeztem, hogy semmi se üljön ki az arcomra. Nem azért küzdöttem ennyit, hogy minden darabjaira hulljon. – Elnézést... ne haragudjon, de nem értem, miről beszél. – Nagyon ügyes vagy – jegyezte meg. – Semmivel sem árulod el magad. Nyilván bele kellett tanulnod az elmúlt évben, hogy elérj idáig. Akár még kételkednék is magamban, ha nem emlékeznék olyan élénken arra, hogy öt évvel ezelőtt az egyik összejövetelen volt szerencsém látni a fiatal Lady Witmore-t, Rothford grófnőjét. A szüleid épp akkortájt hunytak el, és Lady Alice Witmore már nagyon is tisztában volt vele, hogy elszivárog a családi vagyon, és megfelelő férjet kell fognia neked. Akkor még túl fiatal voltál, de ő már munkához látott. Emlékszem, bájosnak tartottalak, és úgy gondoltam, az égvilágon semmi nehézségbe nem fog ütközni. – Viola jelentőségteljes szünetet tartott. – De aztán láttalak az érkezéskor a kikötőben, és rádöbbentem, hogy tévedtem. Annyira hasonlítasz az öt évvel ezelőtti önmagadra... Csak természetesen érettebb vagy. Igazi nő. Talán még gyönyörűbb is, mint akkor. – Doyle asszony – tiltakoztam, határozottan elzárkózva attól, hogy a keresztnevén szólítsam. – Valamiféle tévedésről lehet szó. Viola intett az egyik szolgálónak, hogy hozzon neki egy teli pezsgőspoharat. – Vagy talán mégis talált egy megfelelő úriembert, de te nem akartál hozzámenni? Hát, azt meg tudnám érteni. – Egy pillanatra a kormányzón felejtette a szemét. – Bármi vezetett is ide, örülök. Igazán kalandvágyó lépésnek tűnik, határozottan kockázatos is, de amint látod, semmi sem történik ok nélkül. Körbenéztem a szalonban: tele volt vendégekkel, de én szinte egyáltalán nem vettem róluk tudomást. Erre igazán nem számítottam. Nem gondoltam ki semmilyen választ. Végül a vereségemet elismerve ennyit kérdeztem: – Warren tudja? – Természetesen. Azért ilyen lelkes. Hozzám hasonlóan ő is régóta álmodozik már egy rangban hozzá illő aráról. Úgy hittük, a Ragyogó Udvar és az olcsó utánzatai a legjobb, amire számíthatunk. Találkoztam már jó pár lánnyal korábban. Nagyszerű munkát végeznek, de akkor is kitűnik, hogy honnan származnak. Amikor az ideérkezésetek hetében érdeklődtem

utánad, ami természetesen nem volt véletlen, tekintve, hogy felismertelek, kiderült, milyen kiváló eredményeket értél el. Tökéletesen szerepeltél minden egyes vizsgán, mintha nemesnek születtél volna. Nagy nehezen elszakítottam a tekintetemet a szalontól, és egyenesen Warren anyjának a szemébe néztem. – Doyle asszony, mit akar tőlem? – Erre már tudod a választ. Azt akarom, hogy hozzámenj a fiamhoz. Azt akarom, hogy boldogok legyetek, és hosszú, sikeres életet éljetek Hadisen irányítóiként. – Ismét elhallgatott, a rá jellemző drámai hatásszünetet alkalmazva. – Ebben még te sem találhatsz kivetnivalót. Nyilván azért jöttél ide, hogy megfelelő házasságot köss. Képes lennél a szemembe mondani, hogy van a fiamnál jobb jelölted? Olyan, aki előtt fényes jövő áll, és teljesen beléd van habarodva? Tényleg így van, a nemesi címedtől teljesen függetlenül. És határozottan előnyödre válna, ha házasságot kötnél. Hajadonként jogilag még mindig a nagymamádhoz tartozol, és egy vállalkozó szellemű fejvadász akármikor visszavihetne téged Osfridbe. A házasság a férjedhez köt. Felszabadít. – Ezt vegyem fenyegetésnek? – kérdeztem. – Lady Witmore – mondta halkan –, csupán tényeket közlök. Feltálalták a vacsorát, én pedig dermedten elfoglaltam a helyemet az asztalnál. Hála a jó égnek, Viola a másik oldalon ült, viszont Warren pont mellém került, és rettenetesen boldog volt, hogy ismét a közelemben lehet. Egyre csak arról beszélt, milyen nagyszerű tervei vannak a gyarmatával, és hogyan szeretné őket megvalósítani. Bólogattam és mosolyogtam, de közben vadul száguldottak a gondolataim. Eddig úgy hittem, a saját sorsom kovácsa vagyok, de most hirtelen azt éreztem, hogy csak sodródom – hogy pontosan olyan tehetetlen vagyok, mint a viharban hánykolódó Szürke Sirály. Egyedül éreztem magam, mint akit tőrbe csaltak, és kétségbeesetten vágytam egy társra. De Mira messze ült tőlem, Cedric pedig... hát, ki tudja, hol járt. Katasztrofális következményei lettek volna, ha valaki még Osfridban, a Kék Tavaszban rájött volna, hogy ki vagyok, és szinte biztos, hogy visszaküldték volna a nagyihoz. Abban a

pillanatban, hogy megvetettem a lábamat az Új világban, sokkal biztonságosabbá vált az életem. Még ha fel is ismernek – és sosem hittem volna, hogy megtörténik akkor is egy egész tengernyi víztömeg választott el Osfridtól. Rendkívül időigényes lett volna hazaüzenni és megtenni a megfelelő lépéseket, főleg úgy, hogy egy hónapon belül már jegyben akartam járni valakivel. Kivéve, ha Violának igaza van, gondoltam. Ha valaki jutalom reményében megpróbál erővel visszavinni, akkor nem tudok mit tenni. Két hónapig egy hajóban raboskodom majd, és szépen visszatérek Osfróba. A házasság valóban függetlenséget jelent – azaz egészen pontosan azt, hogy attól fogva valaki máshoz vagyok hozzáláncolva. De olyan emberhez, akit én választok. Legalábbis azt hittem, az én döntésem lesz. Warrent tanulmányozva elgondolkodtam, vajon rossz döntés lenne-e igent mondani neki. Véletlenül sem gondoltam így, mielőtt beszéltem az anyjával. Violának igaza volt, nem reménykedhettünk abban, hogy első látásra beleszeretünk valakibe. Az lenne az okos döntés, ha egy gazdag és tulajdonképpen szimpatikus férfi segítségével biztosítanám a jövőmet. Warrenre mindkettő igaz volt. De nem tetszett, hogy megfenyegettek. És fogalmam sem volt, mennyi kárt okozhat az a bizonyos fenyegetés. – ...és az is hatalmas előny, hogy rengeteget tanultam és tapasztaltam apám kormányzósága alatt – mesélte Warren. – Részt vettem egy-két csatában, amit az ikori vademberek ellen vívtunk. És bár ők már eltűntek, még mindig rengeteg időbe telik majd ráncba szedni Denhamet. Nem csak a gonosztevők és a banditák miatt. Ott vannak a kalózok is. És rengeteg eretnek is van erre. Ami azt illeti... – Az órára pillantott, majd tovább beszélt: – Hamarosan elintézünk párat. Pislogtam egyet, igyekeztem elhessegetni a gondolataimat, és Warrenre koncentrálni. – Hogy érted? – kérdeztem. – Ma van az egyik nyavalyás ünnepük. Mármint az alanzielieknek. A démonimádóknak. Megtudtuk, hol találkoznak, le akarjuk tartóztatni őket. Most már csüngtem minden egyes szaván.

– Mikor? – Nagyjából két óra múlva indulunk, talán kevesebb, attól függ, mennyi időbe telik összegyűlni, és megtervezni a dolgot. Attól tartok, ez azt jelenti, hogy idejekorán itt kell hagynom az összejövetelt – szabadkozott. – De úgy érzem, fontos, hogy én vezessem a rajtaütést, mind a jelenlegi, mind pedig a jövendőbeli pozícióm szempontjából. Holnap van a csillagadvent, mondta Mira tegnap reggel. Cedric nem tudott eljönni. A barátaival találkozik ma este, tudtuk meg Jaspertől idefelé jövet. És már tudtam is, mi történik. Cedric nem a barátaival találkozott, mármint nem szó szerint. A többi alanzielivel ünnepelte a csillagadventet valami ligetben vagy hasonló helyen. És nagyon valószínű, hogy hamarosan felfegyverzett férfiak dúlják majd fel azt a helyet. Kétségbeesetten próbáltam megőrizni a hidegvéremet. – Ez... egyszerűen lenyűgöző – nyögtem ki. – De elnézésedet kell kérnem, ugyanis... borzalmas fejfájás kezd gyötörni. Nehezen tudok odafigyelni. Warren azonnal aggodalmaskodni kezdett. – Tehetek érted valamit? – érdeklődött. – Nem, köszönöm, de semmit. Szerintem az lesz a legjobb, ha hazamegyek és lepihenek. – Mosolyt kényszerítettem az arcomra. – Úgy látszik, egyikünk sem marad ma sokáig. Megkerestem Jaspert, és előadtam neki a mesémet. Nem örült neki, hogy haza akarok menni, de amikor rájött, hogy Warren is távozni készül, már nem tűnt olyan borzalmasan csalódottnak. Mellém rendelte az egyik emberét, hogy jöjjön haza velem a fogaton, majd jöjjön vissza, és várja meg a másik két lányt. Clara elmélyülten beszélgetett egy bankárral, és Jaspernek esze ágában sem volt korábban hazarángatni őt és Mirát az én kedvemért. Megköszöntem Doyle-éknak a vendéglátást, és Warren ismét aggodalmaskodott egy sort. Viola úgy nézett rám, mint aki tökéletesen tisztában van vele, mi az oka a hirtelen jött „fejfájásomnak”, de csupán udvariasan mosolygott. Kifelé menet félrevontam Mirát. – Jól vagy? – kérdezte. – Hazamenjek veled?

Megráztam a fejemet. – Nem, de szükségem van a segítségedre. Válaszolj két kérdésemre! – Igen? – pillantott rám kíváncsian. – Tudod, hol találkoznak ma este az alanzieliek? Hogy megünnepeljék a csillagadventet? Mira jó néhány másodpercig hallgatott, majd így szólt: – Mi a másik kérdésed? – Tudnom kell, hogyan jársz ki-be a házból úgy, hogy senki sem vesz észre. – Ezek elég komoly kérdések – felelte. – És nem is tenném fel őket, ha nem lenne rá jó okom – visszhangoztam az éjszakai szökéseivel kapcsolatos válaszát. Végül felsóhajtott, beadta a derekát. – Senkinek sem mondhatod el. — Tudod, hogy nem fogom. – Hát persze hogy nem – vágta rá fáradtan mosolyogva. – Nem is lett volna szabad ilyesmit mondanom. Elmondta, amit tudni akartam, és egy öleléssel megköszöntem neki az információt. Jasper kocsisa megérkezett, én pedig kisiettem, hogy nekivágjunk az éjszakának – és megmenthessem Cedricet.

16. fejezet A

LÁNYOK TÖBBSÉGE még nem volt otthon, amikor visszaértem a házba. Amikor elmondtam Culpepper asszonynak, hogy fáj a fejem, azonnal megszaglászta az arcomat – tudni akarta, hogy nem a túl sok alkohol okozta-e. Miután megnyugodott, hogy nem, felküldött a szobámba. Különös déjà vu kerített hatalmába, amint becsuktam a szobám ajtaját: ugyanezt a kifogást használtam Osfróban is, amikor egyedül akartam maradni. Mintha ezer éve lett volna. Azonnal levetettem a gyönyörű csipkés estélyimet, és előkerestem a lehető legegyszerűbb ruhadarabomat. Nem sok ilyenem volt. A ruhatárunk nagy része úgy készült, hogy fenntartsa a pompa és a csillogás látszatát. Még a hétköznapi darabok is díszesek, csinosak voltak. Végül megtaláltam az egyik ruhát, amit még a hajón hordtam: egy egyszerű, halvány rózsaszín batisztruhát, amit fehér virágok díszítettek. Tekintve, hogy egyre melegebb volt így tavasszal, elég lett volna egy könnyű köpeny és egy kényelmes cipő. A szökéshez viszont inkább egy bő gyapjúköntöst húztam ezek fölé. Végigosontam a folyosón, és mindkét irányba kikukucskáltam, mielőtt gyorsan jobbra fordultam a végén. Mira igazat mondott, valóban volt ott egy ajtó, ami mögött egy lépcsőt és a háztartásbeliek által tárolónak használt kis helyiséget találtam. Egy szinttel alább a konyha mögötti folyosó volt, egy emelettel feljebb pedig a padlás. Gyorsan felszaladtam, és az egyik oromfalnál találtam magam. Előttem egy tolóablak volt, amely a ház mögötti udvarra nézett.

Hallgattam Mirára, és a földön hagytam a köntöst. Végig legyen rajtad a köntös, amíg ki- és beosonsz. Ha valaki meglát a folyosón, úgy néz ki, mintha felkeltél volna az ágyból. Sokkal könnyebb megmagyarázni, mint azt, hogy felöltözve mászkálsz az éjszaka kellős közepén. A padlásablak alatti rács be volt futtatva lilaakáccal. Lebámultam, és emlékeztettem magam, milyen ügyesen megmásztam a kapitány polcait a folyton himbálózó hajón. Természetesen, az nem volt ilyen magasan, és Cedric segítségére is számíthattam. Cedric. Miatta kellett megtennem azt, amire készültem. Kimásztam az ablakon, és megragadtam az egyik lécet. Mira biztosított arról, hogy a rácsozat elbírja a súlyomat, és miközben csigalassúsággal lekecmeregtem, gondolatban igazat adtam neki. A rács szinte meg sem moccant. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor végre földet ért a lábam, és egy icipici pihenés után átvágtam a birtokon. Menet közben a fejemet csóváltam. Naná, hogy Mira találja meg a házból kivezető titkos utat! A telihold és a csillagok csak úgy ragyogtak a tiszta égbolton, miközben megszaporáztam a lépteimet. Egyre csak Warren szavait hallottam a fülemben, miszerint hamarosan elmegy otthonról, és összeszedi az embereit. Reméltem, hogy beletelik egy kis időbe, mire rendezik a soraikat a városban, de még ha így is volt, szinte biztos, hogy behozzák a lemaradást hozzám képest, ha lóháton indulnak útnak. Mira teljesen biztos volt benne, hol találkoznak aznap este az alanzieliek Cape Triumphban, úgyhogy csak követnem kellett az útmutatását. Nem telt sok időbe, hogy elérjem az északra fekvő fás területet, amiről beszélt. Míg a Kék Tavaszban többhektárnyi gondozott földterület vette körül a házat, addig a Lilaakác-völgy környezetét szinte azonnal visszakövetelte a vadon. Nem sok helyen vágták ki a fákat, és nem volt kitaposott ösvény. Csupán a hold helyzete segített tájékozódni, az alapján tudtam, hogy még mindig jó irányba haladok. Nehéz terep volt, folyton megbotlottam a kidőlt fákban és letört ágakban, és a szoknyám beakadt a bokrokba és egyéb akadályokba. Szerencse, hogy a hajón viselt ruháinkat szinte sosem hordtuk Adoriában, mert

nem lett volna könnyű megmagyarázni, mi történt vele, ha valaki alaposabban szemügyre vette volna. Elértem egy földúthoz, ami elméletileg később kettéágazott. Bár itt-ott hepehupás volt, mégis sokkal könnyebben haladtam rajta, és így gyorsíthattam a tempón. De amikor már jó ideje meneteltem, és még mindig nem ágazott el az út, aggódni kezdtem, hogy talán félreértettem, amit Mira mondott. És hol van Warren az embereivel? Mennyi idő telhetett el? Lassan már biztos letelt a két óra, amit Warren említett. Ki tudja, lehet, hogy pont akkor érkezem majd meg, amikor Warren emberei lecsapnak Cedricre. Vagy talán már oda is értek. Nem, jelentettem ki magamnak határozottan. Erről szó sem lehet. Nem azért szenvedtem ennyit a megmentésével, hogy aztán végignézzem, ahogy mindenki szeme láttára elkapják. Végül mégis csak elágazott az út, és az instrukcióknak megfelelően letértem róla. Megtaláltam a meredek lejtőt és az alatta elterülő völgyet, majd végül a tölgyest is. Először nem tudtam, hogy keressem meg az alanzielieket. Azonban amikor közelebb értem, már láttam az apró lámpásokat, pont olyanok voltak, mint amilyeneket Cedric a télfordulónál használt. Felgyorsítottam, és futva szeltem át a tisztást a völgyben, és közben úgy éreztem, mintha mozgó céltábla lennék a holdfényben. De senki sem kiáltott rám, és amikor elértem a tölgyfákat, megpillantottam a rombusz alakban elrendezett lámpásokat körbevevő alanzieliek sötét csoportját. Valamiféle imát kántáltak óruvan nyelven. Egy idős nevelőnőmtől megtanultam ezt a nyelvet. A szavaik többsége a csillagokról, a fényről és a megbékélésről szólt, de a körülmények miatt valahogy mégis hátborzongatónak tűnt az egész. Ismét rám törtek a régi félelmeim, és eszembe jutott az összes történet, amit a papoktól és a pletykákból hallottam. Már-már azon voltam, hogy hátat fordítok, és a sorsukra hagyom őket. De tudtam, hogy Cedric is ott van valahol közöttük, még akkor is, ha nem tudtam, pontosan melyik az a sok árnyalak közül. Reméltem, hogy tartanak valamiféle szünetet az imájukban, de soha véget nem érőnek tűnt. Az óra viszont ketyegett, és nem tudtam óvatosan felhívni magamra a

figyelmüket. – Hé! – kiáltottam oda. – El kell tűnniük! A kormányzó emberei úton vannak! Hirtelen elhalt a kántálás, és az összes sötét alak felém fordult. Elakadt a szívverésem. Borzalmas ötlet volt idejönni. Lehet, hogy nem átkoznának meg, de testileg is lehet valakit bántalmazni, főleg akkor, ha megszakít egy szent rituálét. – Ki az? – dörrent egy mély férfihang. – Valaki fogja el, még mielőtt jelent minket! – Segíteni akarok! – kiáltottam. Két ember felém ugrott, és botladozva hátrálni kezdtem, amikor egy ismerős hang csendült: – Adelaide? Mit művelsz itt? A férfiak megtorpantak, és bizonytalanul hátrapillantottak. – Ismered? – kérdezte az egyikük. – Igen. – Cedric kilépett a körből, és minél közelebb jött, annál jobban ki tudtam venni az arcvonásait. – Mit művelsz? Nem lenne szabad itt lenned! Megragadtam a ruhája ujját. – El kell tűnnötök! Gyülekeznek... a kormányzó emberei. Tudják, hogy itt vagytok, és rátok akarnak támadni. – Az nem lehet – mondta a legelőször megszólaló, mély hangú férfi. Amikor előrébb lépett, láttam, hogy hosszú köpenyt visel. Majdnem olyan volt, mint amilyet az ortodox papok hordtak, de ennek az egyik fele sötét volt, a másik pedig világos. – Senki sem tudja, hogy itt vagyunk. Ez magánterület, a tulajdonos megengedte, hogy használjam, amíg ő távol van. És mégis honnan tudná egy egyszerű lány, hogy mit csinál a kormányzó? Cedric hosszasan rám meredt. – Hidd el, hogy tudja! – felelte komoran. – Mennünk kell! – De még nem fejeztük be a ceremóniát – tiltakozott egy nő. – Nem számít – torkolta le Cedric. – Sokkal fontosabb, hogy... – Nézzétek! – kiáltott fel valaki. A völgy távolabbi végében, a másik lejtőn lovasok vágtáztak felénk. Néhányuknál fáklya is volt. Ilyen messziről nem lehettem benne biztos, de úgy tűnt, mintha fegyverük is lenne. – Futás! – üvöltötte Cedric. – Szóródjatok szét! Maradjatok a fák között, ahová a lovak nem tudnak bejönni!

Mindenki azonnal engedelmeskedett, és elgondolkodtam, vajon folyton készenlétben állnak-e, hogy egy ilyen fenyegetés alkalmával rögtön cselekedni tudjanak. Cedric megragadta a karomat, és rohanni kezdtünk a lejtő felé, ahonnan én is érkeztem. Egy ideig csak lábdobogást és lépteket hallottam. Aztán hirtelen kiabálni kezdtek mögöttünk, majd eldördült egy pisztoly. Cedric megállt, és hátranézett. – Mit művelsz? – förmedtem rá. – Mennünk kell! Ismét lövés dörrent, és Cedric legnagyobb megdöbbenésemre visszaindult a tölgyes felé. Gyorsan elé vágtam, és az útját álltam. – Cedric, ne! – Szükségük van rám – vitatkozott. – Nem fogok elmenekülni. Segítenem kell rajtuk. – Segíts azzal, hogy életben maradsz! Ha nem rejtegetsz egy egész fegyverarzenált, akkor csak megöleted magad. És engem is. Úgy tűnt, az utolsó mondatom felrázta. Még egy pillanatnyi tétovázás után megfordult, és továbbfutottunk arra, amerre eredetileg indultunk. Egy örökkévalóság után végre elértük a fák vonalát, és berontottunk az erdőbe, de szinte ugyanolyan tempóval rohantunk tovább. Ágak csapódtak a testemnek, tovább szaggatták a ruhámat, és mindketten többször is megbotlottunk. Fogalmam sem volt, hol járunk, amikor Cedric végre megálljt parancsolt. Zihálva vártunk, miközben Cedric körbenézett, és minden egyes fát alaposan szemügyre vett. – Leráztuk őket – jelentette ki. – Nem erre jöttek. Vagy mások vonták el a figyelmüket, vagy könnyebben járható utat választottak. – Biztos vagy benne? Még egyszer körbenézett, de tényleg semmi egyebet nem hallottunk, csak az éjszakai erdő természetes neszeit. – Teljesen. Egyetlen ló sem képes bejönni ide, és jó nagy előnnyel indultunk gyalog, hiszen magukra hagytuk a többieket, hadd kapják el őket. Meg sem próbálta leplezni a benne dolgozó frusztrációt.

Megkönnyebbültem. Még magamnak is alig mertem bevallani, mennyire rettegtem attól, hogy a kormányzó emberei egy csapat eretnek közelében találnak. – Honnan tudtad, hol vagyunk? – faggatott Cedric. – Mirától. Azt is ő mondta el, hogyan szökjek ki. Ügyes lány. Cedric felhorkantott. – Ahogy látom, nem ő az egyetlen. Felfogod egyáltalán, mekkora veszélynek tetted ki magad? Azzal, hogy kiszöktél a házból? Hogy egyedül átrohantál az erdőn? – Nem voltam nagyobb veszélyben, mint azok az eretnekek, akik mindenáron a szabad ég alatt akarnak rituálékat tartani, holott tudják, hogy akár halálbüntetés is várhat rájuk, ha a vallásukat gyakorolják – vágtam vissza. – Miért csinálod ezt? Miért nem keresel valami megszentelt, ablaktalan pincét és imádkozol ott? Komolyan, mintha azt akarnád, hogy elkapjanak! Cedric térdre esett. Ide már nem szűrődött be annyi fény, de így is láttam, hogy az arcát az egyik kezébe temeti. – A csillagadventet idekint kell ünnepelni. Másik helyet kellett volna javasolnom. Douglasnak igaza van, ez magánterület, de már használták korábban, és így veszélyessé vált. Jobban fel kellett volna készülnöm, többet kellett volna segítenem nekik. A vállára tettem a kezemet. Megindított a hangjában csendülő gyötrelem. – Segítettél nekik. Lehet, hogy mind el tudtak menekülni. Figyelmeztetted őket, még mielőtt a lovasok megérkeztek. Cedric felállt. – Adelaide, miért jöttél ide? – Szerinted miért? – kérdeztem vissza. – Warren ott dicsekedett, hogy mindjárt megy és letartóztat pár alanzielit, én pedig tudtam, hogy a kedvenc eretnekem is ott lesz közöttük. – Adelaide... Bár a sötétben nem tudtam rendesen a szemébe nézni, mégis úgy éreztem, hogy el kell kapnom a tekintetemet, olyan intenzitással meredt rám. Képtelen lettem volna bevallani neki az igazat, hogy Warren szavai félelemmel töltöttek el, hogy elszorult a szívem a gondolatra, hogy történhet valami Cedrickel – legyen szó akár bebörtönzésről, akár valami rosszabbról. A Ragyogó Udvar szabályrendszere, Viola manipulációja... Mindez

mit sem számított volna, ha történik valami Cedrickel. – És nem akartam, hogy az apádé legyen a jutalékod, ha sikerül megöletned magad valami fura csillagimádó ceremónián. Úgy tűnt, sikerült kissé felvidítanom. – Tudod, mi a csillagadvent? – kérdezte. – Honnan tudnám? Uros hű szolgája vagyok. – Szinte biztos vagyok benne, hogy elbóbiskoltál, amikor legutóbb templomba mentem veletek. Elfordultam, és elindultam egy véletlenszerűen választott irányba. – Hazamegyek lefeküdni – jelentettem ki. Cedric elkapta a karomat, és másik irányba húzott. – Gyere! Így is elég nagy bajban vagy, egy kis kerülő még belefér. – Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdeztem aggodalmasan. – Mi van, ha még mindig a nyomunkban vannak? – Már nincsenek, legalábbis nem engem és téged keresnek. És egyébként is, gyakorlatilag a Lilaakác-völgyhöz tartozó birtokon leszünk. Meg szeretném mutatni neked, miről szól a csillagadvent. De ne aggódj! – nyugtatgatott, kitalálva, miféle gondolatok járnak a fejemben. – Nincs semmiféle sötét rituálé, nem hálnak együtt pogányok a hold fényében. – Nem hálnak együtt pogányok a hold fényében? Gondolom, most virágnyelven fogalmaztál meg valami mocskos dolgot. – Nem feltétlenül olyan mocskos dolog. Néha részét képezi az alanzieli esküvői szertartásnak – magyarázta. – Semmi tisztességtelen nincs benne. Eszembe jutott, mit mesélt Mira az alanzieliek erkölcseiről, hogy pont ugyanolyanok, mint a mieink, de nem akartam, hogy Cedric megtudja, ilyesmiről érdeklődtem a barátnőmtől. – Hogy értve? – kérdeztem tehát. – Van egy sor a szertartás szövegében: „Kézen foglak, és együtt hálunk a hold fényében fürdő ligetben.” – Hát, ez szépen hangzik – ismertem el kelletlenül. – De feltételezem, hogy néha pontosan olyan mocskos dolog együtt hálni a hold fényében, mint amilyennek hangzik. Cedric jó néhány másodpercnyi gondolkodás után így felelt:

– Igen. Néha tényleg így van. Jó darabig meneteltünk az erdőben, ám végül egy mezőn kötöttünk ki. Elhagyottnak tűnt, benőtte a gaz. Valószínűleg akkor hagyták hátra, amikor az itteniek még az ikorikkal háborúztak. – Ez a hely megfelel – jelentette ki Cedric, de észrevettem, hogy megállt a fák vonalában, nehogy túlságosan feltűnőek legyünk. Leterítette a köpenyét a földre, lefeküdt az egyik oldalára, majd intett, hogy én is tegyek ugyanígy. Értetlenül, óvatosan leguggoltam, majd elnyúltam mellette. Nem sok helyünk volt. Cedric felmutatott. – Nézd csak! Ott, távolabb a holdtól. Engedelmeskedtem. Először csak a sötét égboltot pettyező csillagokat láttam. Eszembe juttatta a Kék Tavaszt, ahol annyival több csillagot láthattam, mint a fényekben fürdő Osfróban. Már épp meg akartam kérdezni, mit keressek, amikor hirtelen egy csíkot pillantottam meg az égen. Elakadt a lélegzetem, és hamarosan megismétlődött a jelenség. – Hullócsillag – mondtam boldogan, amikor ismét láttam egyet. – Ezért vagy itt kint? Honnan tudtad? Egyszer láttam már hullócsillagot gyerekkoromban, de az teljesen véletlen volt. – Minden évben vannak ilyentájt. Én sosem tudom, hogy pontosan mikor, de a csillagászok ki tudják számolni. Mi úgy tartjuk, hogy a hat bukott angyal könnyei, siratják, hogy úgy eltávolodtak a mindenható Urostól. Ismét vonalat rajzolt egy csillag felettünk. – Hisztek Urosban? – Persze. Ő az égatya. Ezt mi is ugyanúgy elismerjük, mint az ortodoxok. És azért imádkozunk csillagadventkor, hogy Uros és az összes angyal, a dicsők és a bukottak egyaránt megbékéljenek egymással. Ilyenkor el kell temetnünk a haragot, és békére kell lelnünk. A csillagokat figyelve így feleltem: – Én is szeretnék kibékülni. Sajnálom, amit a gála után mondtam. Cedric felsóhajtott.

– Nem, én sajnálom. Igazad volt. Warren Doyle jó parti. Irritált a... viselkedése, de ez nem azt jelenti, hogy valami baj van vele. – Hát... talán mégiscsak igazad volt ebben. Elmeséltem, mi történt a vacsorán. Döbbenten felkönyökölt, és lebámult rám. Úgy tűnt, hogy csupán egyetlen szívverésnyire fekszik tőlem. – Mi? És ezt csak most mondod?! – Hát, eddig lefoglalt, hogy megmentselek téged meg az eretnek barátaidat – feleltem szárazon. – Adelaide, ez... Nem is tudom. Ez elég nagy baj. – Igen... de tényleg az lenne? – kérdeztem. – Mármint, nem tetszett Viola stílusa, de már így is gondolkoztam rajta, hogy elfogadom Warren ajánlatát. Szóval nem tudom. – Korábban a te döntésed volt. Most viszont kezd átmenni zsarolásba a dolog. – Ha hozzámegyek Warrenhez, az anyjának nem lesz oka világgá kürtölni, ki vagyok. – De mindig ott lebeg majd a fejed felett. Ha valaki most ezzel fenyeget, az később sem fogja kihagyni a lehetőséget. És ha most tényleg elmondja másoknak... – Akkor valami gazdagságra áhítozó, vállalkozó szellemű gazember visszacipel Osfridba. Kivéve, ha férjhez megyek, akár Warrenhez, akár valaki máshoz. – Nem hagyom, hogy ilyesmit tegyél, inkább én magam veszlek el. Komolyság csendült a hangjában, nem viccből mondta. Azért kipréseltem magamból egy nevetést, de nem volt teljesen őszinte. Talán a korábbi izgalmak miatt. Talán azért, mert kettesben hevertünk a csillagos ég alatt. Talán azért, mert olyan merész dolgot vetett fel, és belegondoltam, mit jelentene ez pontosan. – Nem igazán vagy abban a helyzetben, hogy megmondd, mit tehetek és mit nem. – Olyan közel volt hozzám, gyakorlatilag rám dőlt már. Láttam az arca, az ajka vonalait. És persze éreztem azt a nyomorult vetivert is. – És egyébként is, mi hasznára válna egy műhamisító, szökött nemes kisasszony egy faimádó...

Nem mondhatom, hogy teljesen váratlanul ért a csókja. És azt sem, hogy nem akartam. Először csupán tétován ért hozzám, mintha attól félne, hogy ellenkezni fogok. Több esze is lehetett volna. Szétnyíltak az ajkaim, és apró, meglepett nyögés tört fel Cedric torkából. A zavarunk azonnal elpárolgott. Mondanám, hogy nekiadtam magam, de én is pontosan olyan kezdeményező voltam, mint ő. Átöleltem a nyakát, és közelebb húztam magamhoz, hogy minél erősebben tudjam csókolni. Ebben a csókban szabadult fel az a sok-sok hónapnyi... vonzalom? Vágy? Valami mélyebb érzelem? Bármiről is volt szó, hagytam, hogy magával ragadjon. Váltottam pár udvarias csókot a báltermek sarkaiban, amelyek mintha egy teljesen más világhoz tartoztak volna. Itt nem volt semmiféle udvariaskodás. Ez most heves volt, perzselő, mintha próbáltuk volna birtokba venni a másikat. Minden porcikám azonnal reagált, amikor Cedric fölém került. Az egyik kezét az arcomon, a másikat a csípőmön pihentette. A sok-sok évnyi erkölcsi prédikációnak hála sosem értettem, hogyan adhatják oda magukat mások olyan könnyedén. Most már értettem. Azt hittem, elolvadok, amikor a nyakamhoz hajtotta a fejét, és egészen a kulcscsontomig végigcsókolt. A világ minden kincséért el nem eresztettük volna egymást az éjszaka sötétjében, és minden erőnkkel azon voltunk, hogy egyre közelebb és közelebb kerüljünk a másikhoz. Bár egyetlen ruhadarab sem került le rólunk, egyszer én kerekedtem fölé, és a legkevésbé sem érdekelt, hogy a szoknyám egészen a térdemig felcsúszott. Cedric a hajamba fúrta az ujjait, miközben csókolóztunk, és kihúzgálta a gondosan elhelyezett hajtűket. Végül levegőért kapkodva felültem – bár igencsak illetlen módon, ugyanis még mindig rajta voltam. Végigfuttatta az ujjait az arcomon, megsimogatta az arccsontomat, majd visszatért a zabolázatlan hajzuhatagomhoz. – Kócos vagyok – mondtam lesimítva az ő haját. – Mindig is ilyennek akartál látni. – Tudod... ennél én mindig is sokkal többet akartam – ismerte el vágytól fűtött hangon. Sóhajtva leengedte a kezét. – De a jövendőbelid nem fog örülni ennek.

– A jövendő szón van a hangsúly. Még nem mentem férjhez. És amíg ez így van, addig én hozom meg a saját döntéseimet. – Ezen elgondolkodtam egy kis ideig. – Tulajdonképpen a házasságkötés után sem akarok felhagyni ezzel a jó szokásommal. – Biztos vagyok benne, hogy így van, de afelől sincs kétségem, hogy apámnak nagyon... ööö... határozott véleménye lenne erről az egészről. Mi gondoskodunk rólatok, őrzőnk benneteket. Az a feladatunk, hogy egészen addig óvjunk és támogassunk, amíg nem kaptok egy kecsegtető házassági ajánlatot. Annyiszor hallottam már ezeket a szavakat! – Amiből nektek éppolyan kecsegtető jutalék jár. Cedric felült, és gyengéden lerakott magáról. – Engem az teljesen hidegen hagy – jelentette ki. Eszembe jutott az eredeti tervünk, majd az éjszakai lovasok és a lövések. Cedricnek el kellett tűnnie innen. – Engem viszont nem – feleltem halkan. – Van valami fejlemény a festmény ügyében? – Azt nem mondanám. Senki sem kételkedik abban, hogy eredeti-e. De Walter, az ügynököm, nem talál senkit, aki megengedhetné magának. Felálltam, és leginkább megszokásból leporoltam a szoknyámat. – Akkor rajtam múlik, hogy biztosítsam a jövődet Westhavenben. – Ne csinálj semmi olyat, amit nem akarsz! – figyelmeztetett, majd követte a példámat, és kirázta a köpenyét. Még mindig hevesen zakatolt a szívem. Téged akarlak, gondoltam. Azt akarom, hogy megint megcsókolj, és visszafeküdjünk a mezőre. De hiába hevük fel a testem teljesen, a gondolataim hűvösen racionálisak maradtak. Lehet, hogy most azt csinálok, amit akarok, de abban igaza volt, hogy iszonyatos következményei lennének annak, ha kitudódna, mi történt most közöttünk. Lassan visszaindultunk a ház felé, és mindketten a gondolatainkba mélyedve lépkedtünk. Megacéloztam magam. A házasság nem a szerelemről és a vágyakról szól, hanem az üzleti megfontolásokról, és ideje volt mihamarabb munkához látnom.

Egyetlen ballépés még megbocsátható volt, de még egy már nem – nem számít, mit súgott a szívem. És ebben a pillanatban rengeteg mindent akart a tudtomra adni. Cedricet hasonló gondolatok foglalkoztathatták, amikor felbukkant előttünk a Lilaakác-völgy. Megálltunk a birtok legszélén, és rám nézett. – Mit fogsz tenni Warrennel kapcsolatban? – Nem tudom. Mármint, nem szívesen házasodnék bele egy ilyen helyzetbe, de... – Akkor ne tedd! – jelentette ki határozottan. – Ennyit akartam hallani. Gyanakodva pillantottam fel rá. – Mit tervezel? – kérdeztem. – Megvédelek tőle. Nem fog beférni a napirendedbe, mert másokkal töltöm majd fel. Talán lesz valaki más, aki megtetszik. Tulajdonképpen nem mondott butaságot, de ahogy ott ücsörögtünk, biztosan tudtam, hogy nem így lesz. Mert hirtelen rádöbbentem, miért tűnt olyan unalmasnak minden egyes férfi, akivel az elmúlt héten megismerkedtem. Mindegyiküket Cedrichez hasonlítottam, és hozzá senki sem ért fel. – Apádnak nem fog tetszeni, hogy kizárod Warrent – figyelmeztettem. – Vitatkozni fog veled. – Valószínűleg. De ne feledd, hogy a te kezedben van a saját sorsod. Nyugodtan választhatsz valaki mást is, egy olyan embert, aki nem tud semmivel sem megzsarolni, még akkor is, ha nem tud annyit fizetni érted. A házhoz érve Cedric azt mondta, hogy a főbejáraton keresztül megy majd be, hiszen senkinek sem fog feltűnni, hogy későn érkezik meg, tekintve, hogy elméletileg a barátaival mulatott. – Tényleg? – kérdeztem, és képtelen voltam palástolni a keserűségemet. – Milyen jó neked, hogy oda mész, ahova akarsz. Bezzeg a mi mozdulatainkat árgus szemekkel figyelik! – De hiszen nekünk az a feladatunk, hogy megőrizzük az erényeteket... A házból kiszűrődő gyér fény megvilágította az arcvonásait, és láttam az elhalványodó mosolyát, amiből azt szűrtem le, hogy úgy gondolja, talán ma nem végzett olyan tökéletes munkát ezen

a téren. – Hát – szólaltam meg –, a szándék a fontos, nyilván jót akartál. – Attól függ, mely szándékaimra gondolsz. – A kabátja zsebébe süllyesztette a kezét, és felpillantott az égre, majd a tekintete megállapodott a holdon. – Tudod, miért taszíttatott ki a hat bukott angyal? – Tudom, mit mondanak erről a papok. De te valószínűleg másképp gondolod. – Alanziel és Deanziel volt az első kettő, aki fellázadt. Szerelmesek lettek, de az ilyesmi tiltott volt, legalábbis az angyalok számára. Nekik az emberi vágyak felett kellett állniuk, csakhogy olyan mély volt a szerelmük, hogy hajlandóak voltak ezért szembeszállni az isteni és emberi törvényekkel is. Uros kitaszította őket, és hamarosan még négy angyal jutott a sorsukra. Nem voltak hajlandóak elfojtani az érzéseiket. Át akarták élni őket, és segíteni a halandókat, hogy nekik is sikerüljön. Visszatartott lélegzettel hallgattam, ám magam sem voltam benne biztos, mire is várok. Cedric felmutatott a holdra. – Uros nem csupán kitaszította Alanzielt és Deanzielt a mennyei birodalomból, amiért behódoltak a vágyaiknak. Egymástól is eltiltotta őket. Alanziel a nap, Deanziel pedig a hold. Sosem lehetnek együtt. Néha, a megfelelő időpontban láthatják egymást egy-egy pillanatra az égbolton. Semmi több nem adatik meg nekik. Kifújtam a benntartott levegőt. – Na és mi van napfogyatkozáskor? – kérdeztem. Olyan sokáig nem válaszolt, hogy azt hittem, nem is hallotta a kérdésemet. Ám végül megszólalt: – Nem mondhatnám, hogy mindennapos esemény. – Nekem úgy tűnik, hogy elég, ha egyetlenegyszer megtörténik. Elfordította a tekintetét a holdról, és bár még mindig árnyékba borult az arca, szinte biztos voltam benne, hogy mosolyog. A kettőnk közötti feszültség elpárolgott, legalábbis egyelőre.

– Még mindig Alanzielről és Deanzielről beszélünk? – kérdezte. – Honnan tudjam? Te vagy az eretnek, nem én. – Hát persze. Te csak a merész szökevény vagy, aki megmenti a hozzám hasonló eretnekeket. Mondd csak, hogyan akarsz visszajutni a házba? – Amikor megmutattam neki a rácsot, amelyen fel akartam mászni, elképedve nézett rám. – Azon? Büszkén kiegyenesedtem. — Miért ne? Mondtam már neked régebben, hogy jó vagyok az ilyesmiben. És Mira is egy csomószor megcsinálta már. Cedric összerezzent. – Erről hallani sem akarok! De miért is vagyok meglepve? Bátor vagy. Ő is az. Ellenetek nem nyerhet csatát az ember. Hirtelen eszembe jutottak a régi pletykák. A csillagok alatt nagyon magabiztos volt, éreztem az érintésén és az ajkain, hogy pontosan tudta, mit csináljon. Naiv dolog lett volna azt gondolnom, hogy az egyetemi és az alanzieli ismerősei mellett nem volt még dolga egyetlen nővel sem. De az rettenetesen zavart, hogy talán a legjobb barátnőmmel is összemelegedett korábban. Kis híja volt, hogy rá nem kérdeztem ott helyben. Ám ehelyett inkább zavartan jó éjszakát kívántunk egymásnak, és ügyeltünk rá, hogy megtartsuk a két lépés távolságot. Cedric figyelte, ahogyan felmászom a rácson, és csak akkor indult el, amikor már biztonságban tudott a padláson. Felvettem a köntöst, és észrevétlenül visszasurrantam a szobámba. Mira felült az ágyában, amikor beléptem. Úgy tűnt, nem én vagyok az egyetlen, aki nehezen alszik, amikor tudja, hogy a barátai valami ostobaságot csinálnak. – Meglett, amit akartál? – kérdezte. Nehéz volt válaszolni a kérdésre, hiszen annyi különböző jelentést hordozhatott az esti történések után. – Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is meglesz – feleltem végül.

17. fejezet CEDRICBEN

NEM KELLETT csalódnom, valóban távol tartotta tőlem Warrent. A rákövetkező pár napban egyáltalán nem volt vele találkám. Egyszer összefutottam vele, amikor kiruccantunk a lányokkal a városba, de túlságosan rövid és nyilvános volt a találkozásunk ahhoz, hogy belekezdhessen a szokásos szenvedélyes könyörgésbe. Nem rejtette véka alá, mennyire örül annak, hogy lát, és olyan udvariasan üdvözöltem, amennyire csak tudtam, még akkor is, amikor azzal hencegett, hogy három alanzielit is letartóztattak a csillagadvent éjszakáján – pedig ebbe belesajdult a szívem, hiszen tudtam, hogy fájdalmat okoz Cedricnek. Öröm volt viszont az ürömben, hogy az anyja nem tett semmit, amivel leleplezhetett volna. Örülnöm kellett volna ennek. Arra kellett volna felhasználnom ezt az időt, hogy kitaláljam, mi legyen a következő lépés, és hogyan navigáljak a zavaros vizeken, amelyekre Viola Doyle juttatott. De leginkább Cedric körül forogtak a gondolataim. Ha őszinte akartam lenni saját magammal, azóta ő járt a fejemben, hogy megismerkedtünk. Csak igyekeztem a szőnyeg alá söpörni az érzelmeimet. De most, hogy átszakadt a gát, és bevallottam magamnak ezeket az érzelmeket... Hát, most már

képtelen voltam száműzni őt a gondolataimból. Folyamatosan újraéltem a csillagos ég alatt töltött éjszaka minden egyes másodpercét. A pillanatot, amikor egymáshoz ért az ajkunk. Azt, ahogyan szétzilálta a hajamat. Azt, hogy merészen a csípőmre csúsztatta a kezét – de tovább soha. Néha, a megfelelő időpontban láthatják egymást egy-egy pillanatra az égbolton. Semmi több nem adatott meg nekik. Képtelen voltam aludni. Nem volt étvágyam. Mintha mennyei köd ereszkedett volna az elmémre, teljesen elvarázsolt az, ami kettőnk között történt, még akkor is, ha tudtam, hogy nem fog ismét megtörténni, hiszen nem volt szabad megtörténnie többször. De legalább nem mondta, hogy hiba volt. Egyre csak Tamsin rémtörténete járt a fejemben, az osfrói lányról, aki csókoknál sokkal többet adott a férfinak, aki mindent megígért neki, majd később annyit mondott, hogy csak félreértés történt. De Cedric sosem mondta, hogy megbánta, semmilyen megalázó magyarázattal nem állt elő. És ettől bizonyos értelemben rosszabb is volt az egész. Ugyanis ez azt jelentette, hogy nem gondolta hibának, ami kettőnk között történt. És én sem. Azt viszont egyikünk sem tagadhatta, hogy megbonyolította az életünket. Így hát mindketten úgy találtuk, hogy az a legjobb, ha minél kevesebbet beszélünk egymással – nem holmi ellenérzések miatt, hanem azért, mert nem bíztunk saját magunkban. Egyik nap viszont kénytelenek voltunk kommunikálni. Jó néhányan hivatalosak voltunk egy összejövetelre, és amíg a többiek nem figyeltek, félrehúzott. Jó pár centiméterre álltunk egymástól, és mindegyiket egyesével megszámoltam. – Találtam neked valakit – mondta, miközben hátrapillantott az ajtóra. – Jó ember, éreztem rajta, amikor beszéltünk. Aztán meg is bizonyosodtam róla. Ismerek valakit, aki ismeri a szolgálóit. A szolgálók mindig sokat elárulnak a gazdájuk természetéről. – Cedric habozott, majd így folytatta: – Nagyon... őszinte. Szórakoztató. Úgy gondoltam, hogy... hát, úgy gondoltam, hogy ez tetszene neked. Kínos érzés vegyült a közöttünk tomboló vágyba. Nem kicsit volt furcsa, hogy pont az a férfi keres nekem megfelelő férjet,

akire annyira vágyom. – Köszönöm – feleltem egyszerűen, ugyanis nem igazán tudtam, mit mondhatnék. – Most nincs itthon, de szerveztem nektek egy találkozót a hétvégére. Igazából csak egy probléma van... Képtelen voltam elfojtani a mosolyomat. – Cedric, rengeteg probléma van... – Nekem mondod? Szóval... Hát, egy ügyvédről van szó. Még csak most kezdett el gyarapodni a vagyona. Egy kis háza van. Szép, de kicsi. És csak két szolgálója van. – Értem. Bár egy ügyvéd tiszteletre méltó szerepet töltött be az Új világban, nem tudná biztosítani számomra azt a luxust, mint például egy ültetvényes vagy egy kereskedőmágnás. Az biztos, hogy fel sem veheti a versenyt egy kormányzóval. Ha csak két szolgálója van, akkor valószínűleg nekem is be kellene segítenem a ház körüli munkákba. – Sosem lesz anyagi gondotok – mondta Cedric gyorsan. – Mindig kényelmes életet élhetsz majd, és eljárhatsz bizonyos társasági összejövetelekre is. Nem a legjobbakra... de azért egykettőre igen. És azt hallottam, hogy jó szakember. Minden valószínűség szerint feljebb fog lépni a ranglétrán, talán egy nap még kormányzati pozícióba is emelkedik. Az itteni lányok közül soknak nagyszerű választás lenne. – De nem feltétlenül a gyémántlánynak. – Ez így van – értett egyet. – És abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán akarnád, vagy hogy meg tudna fizetni. A minimum összeget ki tudná fizetni, ha kölcsönkérne, de nem biztos, hogy megkapnád a biztosítékodat. Meggyőztem, hogy megérné ennyit költeni rád. Fájdalom hasított a mellkasomba. – Hát persze hogy meggyőzted. Te még egy papnak is el tudnál adni egy búcsúcédulát. Összerezzent. – Adelaide, tudom, hogy nem pont erre vágysz... – Nem – szakítottam félbe. – Tökéletes lesz. Inkább élnék szerényen egy olyan emberrel, akit tisztelni tudok, sőt, akár meg is tudnék kedvelni, mint hogy tejben-vajban fürösszön egy olyan

férfi, aki mellett kard lebeg a fejem felett. – Biztos, hogy kedvelni fogod... – mondta Cedric, de aztán hirtelen elhallgatott. Már majdnem megfogtam a kezét, de visszahúzódtam, még mielőtt elveszítettem volna az önuralmamat. Ökölbe szorítottam a kezemet. Hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja a másik szobából. Egy pillanatig még ott álltunk, milliónyi néma titkot suttogva egymásnak, majd csatlakoztunk a többiekhez. Culpepper asszony elégedetlenül cöcögött, amikor meglátott. – Adelaide, hol vannak az ékszerei? Egész héten elfelejtkezik dolgokról... Igazán nem ezt a viselkedést várnánk el egy gyémántlánytól. – Elnézést, Culpepper asszony. Tele volt a fejem egy bizonyos tiltott éjszaka eseményeivel, valószínűleg ezért felejtkeztem el annyi mindenről: egyszerűen nem fért már bele ilyesmi. Culpepper asszony kikapta a gyémánt nyakláncot a szolgáló kezéből, és odanyújtotta Cedricnek. – Thorn úrfi, rá tudná adni, kérem? Esküszöm, igazi csoda lesz, ha időben odaérünk. Ne mozduljon! Komolyan mondom, eltűnt parókák, aztán most ez, hát mi üthet még ki balul ma este? Az utolsó rész Rosamunde-nak szólt, aki elszakította a fűzője egyik szalagját. Culpepper asszony kétségbeesetten igyekezett helyrehozni. Cedric néhány másodpercig mereven állt, és csak szorongatta a nyakláncot. Könnycsepp alakú gyémántból állt, igazán illett a helyzethez. Nem akarta magára vonni a figyelmet, így végül mögém lépett, és a nyakamhoz simította a láncot. Visszatartottam a lélegzetemet, és alig hittem el, hogy senki sem veszi észre, milyen hatással van rám Cedric. Éreztem magam mögött a testét, és remegett a keze, amikor megpróbálta a helyére pattintani a nyaklánc kapcsát. Amikor végül sikerrel járt, végighúzta az ujját a láncon, és odébb simított pár rakoncátlan hajtincset. Egy tollpihe finomságával ért hozzám, mégis azonnal libabőrös lettem. Egészen addig bent tartottam a levegőt, amíg távolabb nem lépett tőlem.

*** A hét végén végre találkozhattam azzal a bizonyos ügyvéddel Thornék egyik partiján. Mostanra már jó néhány lány kapott ajánlatot, és bár a többiek nem kifejezetten izgatták Jaspert, úgy döntött, mégis összehívja a kedvenc potenciális kérőit, hátha valamelyikünk még jobban felcsigázza őket. Jó néhányat meghívtak Cape Triumph legprominensebb lakói közül, és azt remélték, lenyűgözzük őket, és tovább fokozzuk az izgalmat. Jóval vacsora előtt szállingózni kezdtek a vendégek a Lilaakácvölgybe, mi pedig készen álltunk, hogy elbűvöljük őket. Mármint a többiek készen álltak rá. Bár az utóbbi időben illedelmes és kedves voltam, a Cedrickel történtek után még annyira sem érdekeltek a kérők, mint addig. Mindenből csupán a minimumot nyújtottam, és egyszer hallottam, hogy egy férfi azt mondja: – Ez a gyémántlány sokkal unalmasabb, mint hittem. Ismét máshol járt az eszem, így elfelejtettem kirúzsozni magamat. Apróságnak tűnt, főleg, hogy olyan kevés sminket használtam úgy általában, de a már így is idegbajos Culpepper asszony úgy csinált, mintha eljött volna a világvége. Visszaparancsolt a szobámba, és azt mondta, a cselédlépcsőt használjam, hiszen még csak az hiányozna, hogy valaki meglásson ilyen borzalmas állapotban. Amikor átvágtam a konyhán, hallottam, hogy két férfi vitatkozik az egyik éléskamrában. A konyhai személyzet keze alatt égett a munka, úgyhogy megálltam egy kicsit hallgatózni. – Hogy érted azt, hogy jön? De hát nem volt rajta a meghívottak listáján! – fakadt ki Cedric. – Mármint úgy érted, hogy te nem írtad fel a meghívottak listájára – torkolta le Jasper. – Nem tudom, mire játszol, de ne gondold, hogy nem vettem észre, hogy egyetlen találkozót sem szerveztél neki. Ha el akarod rontani ezt az üzletet, akkor jobb, ha átveszem az irányítást, és helyrehozom a dolgokat. – Nem illik hozzá – jelentette ki Cedric. – És nem kedveli. – Hogy is kedvelhetné, ha alig beszéltek még egymással? Most pedig indulás, légy elragadó házigazda, és ne rontsd el még

jobban! Jasper kiviharzott, én pedig gyorsan elbújtam, nehogy meglásson. Csak akkor léptem elő, amikor Cedric is megjelent. – Jól gondolom, hogy Warren volt a téma? – Igen – morogta szikrázó szemmel. – Sajnálom. Nem tehetek róla, de ne hagyd, hogy elrontsa az estédet! Nem kell beszélned vele ma, és ha megpróbál kisajátítani, majd elterelem a figyelmét. – Hát, amilyen jóban vagytok, biztos vagyok benne, hogy nem lesz nehéz dolgod – jegyeztem meg. – Elintézem – erősködött. – Te csak ismerkedj meg Adelton úrral! Cedric megvárta, amíg felkentem a rúzsomat, aztán bekísért a szalonba. Kelletlenül megálltunk az ajtóban. Az etikett úgy diktálta, hogy az ő pozíciójában lévő férfi – olyasvalaki, aki egyfajta védelmezőmként funkcionált – bekísérjen a helyiségbe. Odanyújtotta a karját, én pedig belefűztem a sajátomat. Abban a pillanatban mintha elektromosság futott volna végig rajtam. Cedric mély lélegzetet vett, láthatólag rá is ugyanilyen hatással volt az én közelségem. – Menni fog – mondta. – Mindketten erősek vagyunk. Menni fog. Csalódottan konstatáltam, hogy Warren nem egyedül érkezett – vele volt az anyja is. Amikor megpillantott a terem másik végéből, felvillanyozódott, és a tömegen átvágva elindult felém. Cedric erre gyorsan oldalra fordult, és az egyik sarokba kísért, ahol egy vékony, homokszín hajú férfi brandyt iszogatott. Elég vonzónak tűnt, de persze nem volt olyan lenyűgözően jóképű, mint Cedric – vele senki sem vehette fel a versenyt. – Nicholas Adelton úr – szólalt meg Cedric –, bemutatnám Adelaide Bailey kisasszonyt. Nicholas mosolyogva megfogta a kezemet. – Bailey kisasszony, az önről hallottak még csak közelében sem járnak az igazságnak, ami lenyűgöző, tekintve, hogy Thorn úr rengeteget mesélt önről. Visszamosolyogtam rá. – Ő ügynök, Adelton úr. Ez a szakmája. – Azok az ügynökök, akikkel eddig találkoztam, az átverés

művészetét gyakorolják. De valami azt súgja, hogy... Warren végre elért hozzánk, és félbeszakította Nicholast. – Adelaide! Ezer éve nem találkoztunk. Azonnal köddé vált a megnyerő báj, amit Nicholas kedvéért erőltettem magamra. – Doyle úr – reagáltam a lehető legudvariasabban, pedig ő a keresztnevemen szólított. – Milyen kedves, hogy eljött. Warren Nicholasra pillantott. – Elnézést, hogy közbevágok, de elengedhetetlenül fontos, hogy... Cedric gyorsan mozgásba lendült, és Warren oldalához lépve kettőnk közé állt. – Doyle úr! Úgy örülök, hogy itt van! Warren gyanakodva pillantott rá. – Valóban? – kérdezte. – Igen. Rengeteg pletyka kering, miszerint a lorandiaiak hadsereget toboroznak az északnyugati gyarmatok határai mentén, sőt, még az erődeinket is megtámadták. Reméltem, hogy ön hiteles információkkal tud szolgálni, tekintve, hogy állítólag önnél jobban senki sem ismeri a lorandiaiakat. Ott tanult náluk a kontinensen, nem igaz? Gondolom, még mindig tudja, mi folyik náluk... Csak nem maradt le a fejleményekről! – Nos, én... Warren tétovázott, nem tudta eldönteni, hogy engem ostromoljon minden erejét bevetve, vagy engedjen a csábításnak, és helyre tegye Cedricet, aki azt sugallta, hogy hiányosak az ismeretei. Cedric azonnal lecsapott, amikor látta, hogy Warren döntésképtelen, és szó szerint odébb terelte őt. – Jöjjön, igyunk valamit, és beszélgessünk erről egy kicsit! Véletlenül sem akarnánk őket politikával untatni. Néhány pillanattal később Warren és Cedric már félig átszelte a helyiséget. Nicholast szemlátomást szórakoztatta a helyzet. – Nagyon jól végzi a munkáját. Gondolom, sokkal nehezebb, mint amilyennek tűnik. – Igen – helyeseltem egy kissé szomorkásan. Nicholas ismét rám fordította a figyelmét. – De úgy sejtem, ez önnek sem lehet könnyű. Egy kicsit olyan,

mintha színpadon állna az ember, nem? Mindig rá irányul a figyelem, és tökéletesnek kell mutatkoznia. Ahogy végignéztem önökön ma este... Tulajdonképpen lenyűgöző. Az utolsó vonásig tökéletesek. De nem érzi azt néha, hogy... Már ne is haragudjon, a világért sem akarnám megsérteni, de nem érzi néha azt, hogy mintha árucikk lenne az egyik áruház kirakatában? Beletelt némi időbe, mire válaszolni tudtam. Már lassan a báli szezon harmadik hetében jártunk, és még soha senkinek nem jutott eszébe, hogy ilyesmit kérdezzen tőlem. – De igen – ismertem be. – Folyton így érzem. Ez az őszinteség megtörte a jeget, és hamarosan kedélyes beszélgetésbe merültünk. Igazat kellett adnom Cedricnek, Nicholas valóban egyenes és vicces ember volt, és úgy tűnt, értékeli, hogy én is rendelkezem ezekkel a tulajdonságokkal. Még az ügyvédi irodájáról is beszélgettünk egy keveset, és láttam, mennyire megdöbbenti, hogy ennyire értek a joghoz és a politikához. Bármilyen más helyzetben könnyedén összebarátkoztam volna vele. De hiába volt érdekes, csupán annyit váltott ki belőlem, hogy szimpatikusnak találtam. Az viszont biztos, hogy ő volt a legvonzóbb az eddig megismert kérők közül. Nem lett volna szabad csodálkoznom, tekintve, hogy Cedric saját maga választotta ki nekem. Ennyire ismert engem. És ahogy telt az idő, egyre kétségbeesettebben próbáltam választ találni a kérdésre, hogy ha képtelen lennék beleszeretni Nicholasba, boldoggá tudnám-e egyáltalán tenni. Mert ha nem, akkor tisztességtelen lenne férjhez mennem hozzá. Vacsoránál Cedric úgy intézte, hogy Nicholas mellém üljön, Warren pedig az asztal másik végén kapott helyet. Néha szerelmes pillantásokat vetett rám távolról, az anyja szeme pedig villámokat szórt. A másik oldalamon egy idősebb úriember ült, aki végig azt morogta, hogy Cape Triumph a teljes káosz felé tart. – Anarchia – jelentette ki Nicholasnak és nekem. – Az van itt. A kormányzónak lépnie kellene, még mielőtt ezek a gazemberek átveszik az uralmat. Hallották, hogy azok az alanzieli eretnekek, akiket múlt héten fogtak el, már meg is szöktek a börtönből? És hol van a hadsereg? Miért megy egyre több katonánk a többi gyarmatra? Az ikorik gyülekeznek nyugaton, nem mentek ők

sehova, akármit mondanak is azok a bolondok. És akkor még ott vannak a kalózok is! Múlt héten megtámadták az egyik királyi pénzszállító hajót, ami az adót vitte volna Osfridba. Van bőr a képükön! – Nem hinném, hogy bárkit is felzaklatott a dolog – jegyezte meg Nicholas. – Legalábbis a gyarmatokon nem. Sokan már így is azt gondolják, hogy túl sok adót követelnek tőlünk. – Az ember nem ragadhat le a részleteknél – kötötte az ebet a karóhoz a férfi. – Ha a király hajói nem érinthetetlenek, akkor mi az? A kalózoknak már a tenger sem elég. Úgy hallom, azok az ördögfajzatok már az utcákon is ott vannak. Billy Mashall. Bones Jacobi. Tim Shortsleeves. – Úgy tudom, Tom Shortsleevesnek hívják. Ráadásul női kalózok is vannak – szóltam közbe. Mira élt-halt a Cape Triumphban élő kalózokról szóló történetekért, úgyhogy én is jól informált voltam a témában. Ha valamelyikük ajánlatot tett volna neki, biztos, hogy már rég feleségül ment volna hozzá. – Joanna Steel. Lady Aviel. – És ha igaz, amit beszélnek, a kalózok rengeteg ártatlant megmentettek már – tette hozzá Nicholas. – Tolvajoktól meg hasonlóktól. A férfi a homlokát ráncolta. – Persze, és ezzel nincs is semmi baj... De akkor is törvényen kívüliek! És hogy nők is belekeverednek ilyesmibe... Kardot fognak? Hát el tudnak képzelni egyáltalán ilyesmit? Mi lesz ebből a világból, ha az ilyesmi divattá válik? – Tökéletesen egyetértek – bólogatott Nicholas fapofával. – Ha a nők elkezdik megvédeni magukat, mire kellünk majd nekik ezentúl? Köhögésnek kellett álcáznom a nevetésemet. Ezzel felhívtam magamra a szomszédom figyelmét, és lázasan törtem a fejem, mit is felelhetnék. – Hát... úgy hallottam, legalább jól öltöznek. Nem toprongyos kalózok. Mit is mondanak róluk? Aranyköpeny, pávatollak. Nagyon extravagánsan hangzik. – Sosem szerettem a pávákat – morogta a férfi. – Mindenki odáig van, hogy milyen gyönyörűek, de láttak már közelről akár egyet is? Furán néznek azokkal a gombszemeikkel. Többet

tudnak, mint amennyit mutatnak. A beszélgetést egy egész pohár bor felhajtásával zárta. Miután végeztünk a vacsorával és rátértünk az iszogatásra, Nicholas már nem sajátíthatott ki. Az illem azt diktálta, hogy másokkal is beszélgessek, ám Warren nem volt köztük. Nem tudom, miféle mágiát vetett be Cedric, de végig lefoglalta Warrent. Egyszer láttam, hogy lelkes beszélgetést folytat Mirával. Mármint Mira lelkes volt. Warren inkább úgy festett, mint aki csapdába esett. Felmerült bennem, hogy esetleg Cedric küldte oda a barátnőmet. Amikor véget ért az este és a vendégek kezdtek hazaszállingózni, Cedric félrevont egy pillanatra. – Na? – érdeklődött. – Mindenben igazad volt. Kifejezetten jól éreztem magam. – Nagyszerű. – Máskor öntelten lubickolt volna a győzelemben, ma este azonban nem így volt. – Még dolgoznom kell rajta egy kicsit, de ha minden jól megy, szerintem ki tudok belőle sajtolni egy ajánlatot, és összehozhatunk egy titkos esküvőt, még mielőtt Doyle rájön, mi folyik itt. Nem szokványos eljárás, de ha megfelelően intézzük a papírmunkát, és megfizeti a kezdőáradat, akkor minden a szerződés szerint zajlik majd. – Szuper. Egyszerűen... A torkomon akadtak a szavak, képtelen voltam befejezni. Nem tudtam örömet színlelni egy olyan házasság hallatán, amelyet egyáltalán nem akartam, főleg úgy, hogy Cedric ott állt előttem. Ritkán sírtam, de most könnyek szöktek a szemembe. Dühösen pislogni kezdtem, hogy megszabaduljak tőlük. – Adelaide... Ugyanazt a gyötrelmet hallottam ki a hangjából, amit én magam is éreztem. Felém nyúlt, ám végül elkapta a kezét, és pont ugyanúgy ökölbe szorította, mint korábban én a sajátomat. – Hát itt van! Jasper lépett oda hozzánk, tajtékzott a dühtől. Ritkán láttunk tőle ilyet, hiszen mások előtt mindig olyan szívélyesen viselkedett. – Adelaide, Doyle úr és az édesanyja távozni készül. Menjen oda, köszönjön el tisztességesen, és ígérje meg, hogy később látják egymást!

– Apa... – Nem! – Jasper felemelt kézzel elhallgattatta Cedricet. – Egyetlen szót sem akarok hallani. Már elrontottad az estét azzal, hogy összeraktad azzal az ügyvéddel. Szerinted ki tudja fizetni a kezdőárat? Az biztos, hogy többet nem fog tudni fizetni, ha lesznek egyéb érdeklődők is. Már megmondtam, nem hagyom, hogy elrontsd! – Jasper felém fordult. – Gyerünk! Indulás! Cedric tiltakozni akart, de leintettem. Nem akartam, hogy még nagyobb bajba keveredjen. Illedelmesen pukedliztem Jasper előtt. – Ahogy kívánja, Thorn úr. A terem másik végében Warren és Viola valóban távozni készült. – Adelaide – szólalt meg Warren. – Milyen kár, hogy nem tudtunk többet beszélgetni. Mesélni akartam a hadiseni aranylelőhelyekkel kapcsolatos fejleményekről. – Milyen érdekes! – lelkesedtem, ugyanis nagyon jól tudtam, hogy Jasper árgus szemekkel figyel. – Talán egy másik alkalommal. Annyira kíváncsi vagyok! – Ó! – szólalt meg Viola cinikusan. – Azt hittem, jobban érdekel a jog. Megajándékoztam egy édes mosollyal. – Ugyan, Doyle asszony! Ön is tudja, hogy megy az ilyesmi. Kénytelenek vagyunk lefutni bizonyos köröket, találkoznunk kell új emberekkel. Puszta formalitásról van szó. – Örömmel hallom – felelte. – Milyen kár lenne, ha már ilyen korán kiválasztana valakit. Bólintottam, bár azért kezdtünk benne járni már a báli szezonban, és több lány is választott már férjet magának. – Egyetértek. Igyekszem udvariasan viselkedni. Viola összehúzta a szemét. – Talán a jövőben motiváltabb lesz, és szívesen találkozna kettesben Warrennel. Nem lenne szerencsés, ha bárki azt hinné, hogy sokat képzel magáról, vagy úgy érezné, hogy a rangjához méltatlanul viselkedik. Nyeltem egyet. – Határozottan nem – válaszoltam. Az összejövetel nem tartott olyan sokáig, mint sok másik, ám

reggel mégis nagyon kimerültek voltunk. Az elmúlt pár hét rettenetesen fárasztó volt, hiába csomagolták pompába és illemszabályokba. Ahogy Nicholas Adelton is mondta, kemény munkáról volt szó, nem számított, milyennek látszik a felszínen. Néhány lány még mindig bálokra járt, míg mások inkább otthon maradtak és lelkesen készültek az esküvőjükre. A Ragyogó Udvar nem szólt bele az esküvő menetébe, miután aláírták a papírokat és a kérők rendezték az anyagiakat. Minden lány megtarthatott egy ruhát, általában abban mentek férjhez. Az esküvő további részletei a jövendőbeli férjen múltak. Voltak, akik fényűző eseményt szerveztek, míg másoknak csupán annyi pénzük maradt, hogy kifizessék az esketést. Culpepper asszony szigorúan betartatta a napirendet, és akár el voltunk jegyezve, akár nem, mindannyiunknak ugyanabban az időpontban kellett reggeliznie. Nem bántam a korai kelést, már csak azért sem, mert legalább a reggeli némi pihenőt biztosított a pezsgő társasági élet közepette. Thornék, akik akármikor ehettek, szokás szerint akkor jelentek meg, amikor mi már majdnem végeztünk. Culpepper asszony gyorsan kerített nekik ülőhelyet, és mellém ültette Cedricet. Nem mertem ránézni, de olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy összeért a lábunk az asztal alatt. Először minden izmom megfeszült, de végül hagytam, hogy a lábam az övéhez simuljon. Éreztem, hogy ő is ugyanígy tesz. Nem emlékszem, mit ettem vagy mondtam a reggeli további részében. Semmi másra nem tudtam figyelni, csak arra, ahogyan egymáshoz értünk. Az ajtónál őrködő egyik férfi bekiáltott, hogy látogatónk érkezett. Culpepper asszony kirohant az ebédlőből, hogy megnézze, ki az, de minket nem igazán hozott lázba ez a fejlemény. Ki-be jártak a házból a szolgálók és a küldöncök. Ha komolyabb szándékkal, ám időpont nélkül érkezett valaki, azt általában elküldték, hogy jöjjön vissza később. Rendesen meg is lepődtünk, amikor Culpepper asszony sápadtan visszajött, és a nyomában egy magas férfi lépdelt. Olcsó, nem rá szabott fésűsgyapjúból készült öltönyt viselt, amely nyilván kényelmetlen lehetett az egyre melegedő tavaszi időben. Gyérülő hajába ősz hajszálak vegyültek, arcát mély barázdák szántották. Egyértelmű volt, hogy nem kérőről van szó.

Az asztalnál mindenki értetlenül pislogott – az egyetlen kivétel meglepő módon Mira volt. Kiegyenesedett ültében, és kíváncsi tekintettel figyelt. Nem igazán tudtam megfejteni az arckifejezését. Döbbent volt? Lázasan gondolkodott? Talán mindkettő egyszerre. Charles felállt, és kisimította a felöltőjét. Ő is éppolyan tanácstalan volt, mint mi, de tudta, hogy nem véletlenül engedett be egy látogatót Culpepper asszony ilyenkor. – Segíthetek valamiben, uram? Az idegen kurtán bólintott. – Silas Garrett vagyok. A McGraw Ügynökségnek dolgozom. Ha bárki is úgy gondolta, hogy unalmas délelőttnek nézünk elébe, akkor az rögtön rájött, hogy tévedett. A McGraw Ügynökség egy osfrói szervezet volt, amely mindenféle ügyben nyomozott olyan emberek megbízásából, akik meg tudták fizetni a borsos díjaikat. Gyakorlatilag független ügynökségként működtek, de mind tudtuk, hogy a király engedélyével betartathatták a törvényeket. Az ügynökeik hírhedten könyörtelenek voltak, és csak az ügy felgöngyölítése érdekelte őket, rengeteg mindent megtettek – akár nyíltan, akár fű alatt –, hogy elérjék a céljukat. Az alacsonyabb rangú nemesek hűtlenségi ügyeitől kezdve egészen a királynak történő kémkedésig mindent vállaltak. Pletykálták, hogy az Új világban is tevékenykednek, de senki sem tudta, hogy ki és mire bérelte fel őket. Jasper a testvére mellé lépett. – Jóságos ég! Ritkán vendégeskedik nálunk ilyen rangú ember. Jól sejtem, hogy nem feleséget keres magának? Silas Garret még csak el sem mosolyodott. – Nem, de egy hölgyet keresek. Nem tudtam, honnan jöttem rá, de abban a pillanatban egyszerűen tudtam. Minden izmom megfeszült, és éreztem, hogy Cedric megszorítja a kezemet az asztal alatt. Nem mertem ránézni, de értettem, mit akar a tudtomra adni: Csak nyugalom! – Én ugyan egy másik ügyben nyomozok errefelé, de az egyik archerwoodi kollégámat tavaly nyáron felbérelték, hogy keressen meg egy szökött nemes kisasszonyt, aki ide menekült Osfridból – magyarázta Silas. – Nem járt sikerrel, ami nem

csoda, hiszen Adoria hatalmas, és fogalma sem volt, melyik gyarmatra menekülhetett a hölgy. – Érthető – bólintott Charles. – Elnézést, hogy megkérdezem, de mi közünk van nekünk mindehhez? Silas komoran járatta a tekintetét Charles és Jasper között. – Nemrég azt a fülest kaptam, hogy a kérdéses hölgy Cape Triumphban lehet, és hogy önök további információk birtokában lehetnek. – Mi? – kérdezte Charles. – Honnan a jó égből tudnánk mi bármit is egy eltűnt nőről? – Egy nemes kisasszonyról – javította ki Silas. – Lady Witmore, Rothford grófnője. Cedric még jobban megszorította a kezemet. – Grófnő... – húzta össze Jasper a szemöldökét. – Arra gondol, aki miatt megállítottak bennünket aznap este Osfróban? – Melyik este? – csapott le Silas. – Cedrickel épp néhány lányt hoztunk el onnan előző tavasszal. Mindenkit megállítottak a város kapuinál. Átkutattak, aztán utunkra engedtek bennünket. – Jasper a fiára pillantott. – Emlékszel te is, nem? Cedric bólintott. Olyan arcot vágott, mint aki egyszerűen csak kíváncsi. – Persze. Elég nagy bonyodalom kerekedett belőle. Miért jött ez szóba megint? – Ahogy már mondtam, fülest kaptunk, hogy valaki esetleg tudhat önök közül valamit az eltűnt hölgyről. – Silas végignézett az asztalnál ülőkön. – Rengeteg lány van itt, és pont ugyanannyi idősek, mint Lady Witmore. Jasper mosolya ugyan csak egy hajszálnyit, ám mégis merevebbé vált. – Ez igaz. Minden évben így van. Ezzel foglalkozunk, Garrett úr. Eladósorba került lányokat hozunk ide Osfridből. Arról nem tehetünk, ha az ön által keresett grófnő is pont ennyi idős. – Egyáltalán hogy akarná megtalálni? – érdeklődött Charles. – Nyilván nem akar csak úgy megvádolni itt bárkit is. – Nem, uram, ilyesmi eszembe sem jutna. Csupán követem a nyomokat, és megírom a fejleményeket az északon tevékenykedő kollégámnak. Csak annyit tudok, hogy a hölgynek

barna haja van. A kollégámnak viszont van egy kisebbfajta portréja is róla. – Silas tökéletesen udvarias maradt, ám közben minden egyes barna hajú lányt megnézett magának a helyiségben, köztük engem is. Megkönnyebbülten konstatáltam, hogy rajtam kívül még három lányra illik a leírás. – Ha idejön, nyilván hozni fogja a képet is, hogy biztosra menjen. Önök tudják bizonyítani, hogy az összes jelen lévő lány onnan jött, ahonnan mondja? – Ezek a lányok még csak véletlenül sem nemesi származásúak – jelentette ki Jasper. – Az írni-olvasni nem tudó munkásemberek nem igazán tartanak minden részletre kiterjedő okmányokat a lányaikról. De arról kezeskedhetek, hogy vagy én, vagy a fiam jártunk ott, ahonnan jöttek. Egyikük sem grófnő. – Ha az lenne, biztos, hogy jóval többet kérnénk érte – szúrta közbe Cedric. Silas Cedric felé fordult, szemmel láthatóan nem értékelte a viccet. Láttam, hogy Cedric nagyon igyekszik nyugodtnak és nyájasnak mutatkozni, nehogy gyanút keltsen. De jobb lett volna, ha inkább úgy viselkedik, ahogyan az apja és a nagybátyja, akik ugyan udvariasak voltak, ám mindketten kissé sértettnek tűntek. – Garrett úr – szólalt meg Jasper. – Őszintén mondom, igazán nagyra becsülöm a munkáját. De egyszer már keresztülmentünk ezen, tavaly Osfróban. Nem tudom, miért mindig pont minket vesznek elő, de kérem, ameddig nincs alaposabb bizonyítékuk egy egyszerű „fülesnél”, addig tartsák észben, hogy ez egy tisztességes családi vállalkozás. – Természetesen – fordult Silas az ajtó felé. – Ha többet tudok, mindenképpen jelentkezem. – Várjon csak egy pillanatot! – kiáltott utána Cedric. – Rettenetesen kíváncsi vagyok, kitől érkezett az a füles. – Névtelen volt – felelte Silas. – Tegnap késő este kaptuk.

*** Egészen addig teljesen pánikba voltam esve, amíg később nem

válthattam pár szót kettesben Cedrickel, még pont azelőtt, hogy megérkeztek délutáni teára az aznapi kérők. – A kollégájának portréja is van! – sziszegtem. – Nyilván a nagymamámtól kapta, amikor felbérelte, hogy jöjjön el Adoriába. Cedric komoran felelt: – És Garrett úr „fülese” nyilván Doyle-éktól származik. – Violától. Warren még mindig olyan... Nem is tudom. Szerencsétlen. Viola viszont említette, hogy később talán motiváltabb leszek, és több figyelmet szentelek a fiának. – A motiváció a lehetséges lelepleződés és elfogatás... Feltéve, hogy addig nem mész férjhez. Egy pillanatra lehunytam a szemem. – Nyilván arra számít, hogy pánikba esek, és Warrent használom mentőövként. – Nem! – Cedric közelebb lépett hozzám, és megfogta a kezemet, ami kifejezetten veszélyes mozdulat volt, tekintve, hogy bárki akármikor beléphetett a helyiségbe. – Már korábban is megmondtam, nem fogsz erre kényszerülni. Elintézünk mindent Nicholas Adeltonnal, nem teketóriázunk. De addig... Alaposan szemügyre vettem az arcát. Gyengédség játszott a vonásain, de láttam, hogy van valami, amit nem szívesen mond ki. – Igen? – faggattam. – Gondoskodnunk kell arról, hogy Doyle-ék ne tegyenek további lépéseket. Meg kell békítenünk őket. – Felsóhajtott. – Sajnálom, Adelaide, de úgy kell tenned, mintha Warrent akarnád.

18. fejezet AZ

IKORIK NEM TUDTÁK, hogy Hadisenben ennyi aranylelőhely van. De hát honnan is tudhatták volna? Hiszen vademberek. Nem bányásznak. Nem elég fejlettek hozzá. Csoda, hogy egyáltalán át tudtak kelni a tengeren. Úgyhogy Hadisen a szerződés alapján a mienk. Warren reakciót várva nézett rám, úgyhogy kipréseltem magamból egy reményeim szerint lenyűgözöttnek ható mosolyt. – De azt tényleg el akarták adni? – kérdeztem. – Mármint mégiscsak ott éltek. Warren a homlokát ráncolta. – Nem értem, mire gondolsz – vallotta be. – Nem valami árucikkről beszélünk, ami épp ott volt náluk elfekvőben. Az otthonukról volt szó. Hova akartak költözni, miután megkötöttétek a szerződést? – Nem vettük el az összes földjüket – tiltakozott. – Rengeteg maradt nekik. Láttam a térképeket a tanulmányaim során. A „rengeteg” enyhe túlzás volt. – Ráadásul – folytatta még mindig odaköltözhetnek a nyugati törzsek területeire. – Nem okozna az összetűzést a törzsek között? – kérdeztem.

– Az már nem a mi gondunk. Mi a hódítók vagyunk. Tiltakozni akartam, de aztán inkább meggondoltam magam. Az elmúlt egy hétben így mentek a dolgok. Warren háromszor látogatott meg ez idő alatt – kétszer nyilvánosan, egyszer kettesben találkoztunk. Nem mondanám, hogy konkrétan sértő lett volna, de rengetegszer vissza kellett fognom magam, nehogy vitába szálljak vele. Bűvöld el!, tanácsolta Cedric. Más se hiányzik, mint hogy gyanút fogjon. – Milyen csodás, hogy ennyi aranyhoz jutsz – próbáltam lelkesebb hangnemre váltani. Warren bólintott. – Így van. Gyakorlatilag ott hever érintetlenül, arra vár, hogy felhasználjuk. Egyelőre túl kevés emberünk van a kibányászásához, de szerintem amint felhívjuk rá az emberek figyelmét, és odamegyek biztosítani a terepet, özönleni fognak a telepesek. – Jelentőségteljesen rám pillantott. – Két hét múlva indulok. Ezzel tökéletesen tisztában voltam. Minden egyes találkozásunk alkalmával megemlítette. Mivel eddig húztamhalasztottam a dolgokat, megmenekültem attól, hogy még az indulása előtt feleségül kelljen mennem hozzá, de tudtam, hogy Violával együtt abban reménykedik, hogy addigra aláírjuk a szerződést. Az, hogy ilyen barátságos voltam a héten, némi időhöz juttatott ugyan, de Doyle-ék hamarosan ennél többet akarnak majd. – Elnézést – álltam fel a székemből. Warren azonnal felpattant. – Meg kell igazítanom a hajamat. Így fejeztem ki udvariasan azt, hogy el kell mennem a vécére, és így biztosan megmenekülhettem egy időre. Már három órája tartott az összejövetel Doyle-ék birtokán, és reménykedtem, hogy hamarosan indulunk haza. Cedric volt a kísérőnk, és az ő kezében volt a menekülésünk kulcsa. Más esetben már meggyőztem volna, hogy induljunk korábban, de egész este Caroline-t kellett figyelnie. Úgy tűnt, magába bolondított egy tisztességes földbirtokost, aki nem tágított mellőle. Korábban akadtak gondjai az ajánlatokkal, úgyhogy Cedric nem akarta elszúrni az esélyeit. Amikor elindultam a mosdóhoz vezető folyosón, Cedric

váratlanul mellém szegődött. Befordultunk a sarkon, majd megtorpantunk, és megvártuk, hogy két, a magas adók miatt zsémbelő férfi elhaladjon mellettünk. – Beszélnünk kell – szólalt meg Cedric halkan. Körbepillantottam. – Itt? – Máshol nem tudunk. – Igaza volt. Most, hogy ennyi lány kiesett, teljesen felpörgött a társasági életünk. Kézen fogott, és behúzott egy másik folyosóra. – Van egy rossz és egy jó hírem. – Remélem, az a jó, hogy valamilyen módon szert tettél a westhaveni részvény árának tízszeresére, a rossz pedig az, hogy nem tudod, hogyan költsd el a fennmaradó összeget. – Természetesen neked adnám, hogy a megszokott életszínvonalon élhess. De nem, sajnos nem erről van szó. – Még egyszer körülnézett, mielőtt folytatta: – Van egy érdeklődőnk a festményre. Ez valóban jó hírnek számított. – Mennyit ajánl? – Négyezret. – De hát az majdnem fedezi a részvényt! Mi a rossz hír? – Hitelesíttetni akarja. – Cedric a fejét rázta. – De, ahogy sejtheted, nem sok ember van a gyarmatokon, aki képes lenne eldönteni, autentikus-e egy mírikoszi műalkotás. Úgyhogy hajlandó várni, ami viszont azt jelenti, hogy nekünk is várnunk kell. Vagy keresünk egy másik vevőt. – Azokból viszont nincs minden sarkon egy. – Denhamben nincs. De az ügynököm tapogatózik majd a délebbre fekvő gyarmatokon is. Addig viszont... – A viselkedéséből arra következtettem, hogy nem csak ennyit akart mondani, és hogy nem feltétlenül jó hírek következnek majd. – Vannak fejlemények a Nicholas Adelton-ügyben is. – Igen? Igyekeztem könnyed hangot megütni, és azt mutatni, hogy örülök annak, amit hallok. – A héten Thomastonban volt, elsimított valami kereskedelmi bonyodalmat. Úgy hallottam, hogy pro bono vállalta az ügyet. – Ez kedves tőle. – Az – bólintott Cedric. Úgy tűnt, neki is nehezére esik

vidámságot színlelni a témával kapcsolatban. – Nagyon kedves ember. És holnapután hazajön... pont időben a Virágfesztiválra, amire őt is meghívtam. Biztos vagyok benne, hogy akkor elintézhetünk mindent. – Szóval már nem sokáig kell az orránál fogva vezetnem Warrent. Bár Silas Garrett nem látogatott meg bennünket többször, mégis bárdként lebegett a fejem felett a fenyegetés, amit jelentett. Úgy nézett körül, mint aki minden egyes lány arcvonásait mélyen az emlékezetébe vési, és tudtam, hogy amint vethet egy pillantást a portrémra, gond nélkül azonosít majd. Gyorsan biztosítanom kellett magamat. – Biztos nem lesz nehéz dolgod – felelte Cedric. A szemébe nézve azt kívántam, bár ne csillanna benne olyan heves vágyakozás. Sokkal könnyebb lett volna elviselni ezt az egészet, ha hidegen hagytam volna. – Most viszont indulás, még mielőtt Warren és az anyja elgondolkozik, hogy merre jársz! – Így fogok tenni. Amint elengeded a kezemet. Az összefűzött ujjainkra pillantott, és hosszú másodpercekig egyetlen szót sem szólt. Ezután óvatosan az ajkához emelte a kezemet, és csókot lehelt a kézfejemre. Lehunytam a szemem, és azt kívántam, bár megállíthatnám az időt. Még mindig éreztem az ajka melegét a bőrömön, amikor elengedte a kezemet. És egyikünk sem mozdult. Csak az rántott vissza bennünket a valóságba, amikor a szomszédos folyosón haladó ittas csoport tagjai hangosan felnevettek. Visszatértem oda, ahol a társaság többsége időzött, és megacéloztam magam, hogy tovább hallgassam Warren öntelt locsogását. Döbbenten konstatáltam, hogy épp Mira beszélget vele, úgyhogy szusszanhattam egy kicsit. Kíváncsian figyeltem a barátnőmet, és azon morfondíroztam, mi történhetett. Még soha egyetlen kérő iránt sem mutatott érdeklődést. Nem mondta, hogy kapott volna ajánlatokat, pedig ő is ugyanúgy fogadott vendégeket, mint mi, többiek. Nem ez volt az első eset, hogy azt láttam, önszántából keresi Warren társaságát. Csak nem érdeklődött iránta? Kiélveztem a néhány percnyi csodás nyugalmat, és közben azt hallgattam, ahogyan Warren apja néhány elöljáróval beszélget, és

biztosítja őket arról, hogy természetesen alaptalan a pletyka, miszerint az ikorik Cape Triumph felé tartanak. Kíváncsi voltam, mi keltette fel ezt a félelmet, de nem derült ki. Amikor Warren észrevett, faképnél hagyta Mirát, hogy ismét rajtam lógjon. Mira egyébként békés arcán egy villanásnyi érzelem tűnt fel, ami arra engedett következtetni, hogy inkább frusztrált, mint csalódott, de hamarosan elvonták a figyelmét, ugyanis egy fiatalember megkocogtatta a vállát. Odafordult hozzá, és azonnal visszatért a mosoly az arcára. Alig vártam, hogy véget érjen az összejövetel. Miután megígértem Warrennek, hogy ott leszek a Virágfesztiválon, hálásan csatlakoztam az odakint várakozó fogatokhoz igyekvő társaimhoz. Most csupán két kocsira volt szükségünk. Amikor beszálltunk, hirtelen feltűnt valami. – Hol van Mira? – kérdeztem. Már megint?!, gondoltam magamban. Körülnéztem, de nem láttam sehol, nem jött ki velünk. Cedric visszament a házba, én pedig a fogat ajtajánál várakoztam, hiába ajánlkozott a kocsis, hogy felsegít. Egyre jobban aggódtam, ugyanis Cedric sokkal hosszasabban időzött, mint amire számítottam. Igaz, hogy Mira otthonról folyton eltünedezett, de hogy jutott eszébe itt kámforrá válni? Végül csak kijöttek az épületből. Cedric besegítette Mirát a fogatomba, és már el is indultunk. – Mi történt? – kíváncsiskodtam. Mira a szemét forgatta. – Ott ragadtam az egyik olyan fickóval, aki kíváncsi volt, kaphat-e „kedvezményt” rám. Alaposan szemügyre vettem őt. A hanglejtéséből és az arckifejezéséből őszinteség sugárzott, mégis azt éreztem, hogy valamit nem mond el. Másnap kiderült, hogy Caroline is aláírta a házassági szerződést, így még kevesebben maradtunk eladósorban. Bár Jasper örült a fejleményeknek, mégis úgy érezte, ideje lelkesítő beszédet tartania nekünk. – Bár a szerződésben az áll, hogy három hónap alatt kell férjet választaniuk – kezdett bele reggelinél –, ritkán akad olyan lány, aki eddig húzza. A többség az első egy hónapban elkel.

Csodálkoznék, ha nem tennének mindenkinek ajánlatot legkésőbb holnap, a fesztivál estéjén. – A tekintete rajtam időzött el a legtovább. – Nagyon csodálkoznék. A dicső angyalokat, Avielt és Ramielt ünneplő Virágfesztivál volt az osfridi naptár legnagyobb tavaszi ünnepe. Egybeesett az alanzieli tavaszi rítussal, és akadt némi vita az ünnep valós eredete körül. Uros hű szolgái váltig állították, hogy az eretnekek szándékosan bemocskolták a hagyományosan a gyógyítást és a tiszta szerelmet ünneplő eseményt azzal, hogy a dicső angyalok mellett két bukottat, Alanzielt és Lisielt is imádták. Az alanzieliek úgy tartották, hogy ez a szenvedély és a termékenység ősi ünnepe, és az ortodox hívők megfosztották a lényegétől. Mindettől függetlenül Vaiel napja után ez volt a legnagyobb becsben tartott ünnepünk. Rengeteg előkelő összejövetelt és lakomát rendeztek, még itt, Cape Triumphban is. Ismét a hatalmas városházán tartott bálra voltunk hivatalosak, amit a kormányzó és több más politikus finanszírozott. Még a jegyben járó lányok is mentek. Jasper állítása szerint azért, nehogy szegények lemaradjanak róla, de úgy sejtettem, igazából csak meg akarja mutatni a határozatlan kérőknek az elkelt lányokat és a jövendőbelijeiket. Egészen pontosan álarcosbált rendeztek, ami Osfridban bevett szokás volt, itt viszont kevésbé. Culpepper asszony erre nem volt felkészülve, úgyhogy gyorsan kellett intézkednie. Az ő „gyors” intézkedései szokás szerint az égvilágon semmi kivetnivalót nem hagytak maguk után, nem számított, mennyit morog. Én egy gyönyörű, félig maszkot idéző, kristályokkal díszített ezüst ékszert kaptam. Nem nevezhettem valódi maszknak, inkább volt egyfajta díszítőelem, ugyanis Jasper azt akarta, hogy azonnal felismerhetőek legyünk. A maszk tökéletesen illett a ruhámhoz: egy a vállamat szabadon hagyó, fehér szaténból készült ruhakölteményhez, amit ezüstszínű rózsák és szalagok díszítettek. – Tudod – szólalt meg Mira ravaszkásan, miközben megigazította a saját, vörösen csillogó álarcát –, az álarcosbálok hagyománya az alanzieliekhez köthető, ők ünnepelték a tavaszi rítust maszkban. Levelekből és virágokból készült álarcot vettek fel, vagy beöltöztek az erdő állatainak. A férfiak és a nők úgy

táncoltak egymással, hogy fogalmuk sem volt, ki a partnerük. Ugyan egész nap nem láttam Cedricet, de említette a bált, amiből arra következtettem, hogy nem vesz részt az alanzieli szertartáson aznap este – legfeljebb úgy, hogy nagyon későn csatlakozik hozzájuk. Vajon részt vett valaha ilyesmiben?, merült fel bennem a kérdés. És ha igen, milyen minőségben? Már maga az ismeretlen személlyel való táncolás gondolata eretnekség és illetlenség volt, természetesen, de a csillagadvent után elöntött a forróság, amikor arra gondoltam, hogy magához húz egy sötét helyen valahol a vadonban. Hatalmas csinnadratta közepette vonultunk be a bálterembe, és lenyűgözőnek találtam, hogy majdnem ugyanolyan elragadóan díszítették fel a helyiséget, mint a bemutatásunk gáláján. A fő dekorációs elemnek természetesen a virágok bizonyultak, bár nem mindegyik volt valódi. Voltak olyanok, amiket selyemből és drágakövekből állítottak össze, és csak úgy csillogtak a gyertyafényben a belőlük készült koszorúk és girlandok. Nem csupán a lehetséges kérők vettek részt a bálon, az esemény vonzotta Cape Triumph, sőt, egész Denham legkiválóbb lakosait is. Biztos voltam benne, hogy mi, lányok festünk a legcsodásabban a teremben, ám ennek egyszerű volt az oka: mi fértünk hozzá a luxusminőségű kelmékhez. Ettől függetlenül pompás látványt nyújtott a sok álarcos vendég is. Cedric pont akkor érkezett meg, amikor megnyitották a bált, ám ahelyett, hogy az egyik érdeklődőhöz vezetett volna, ő maga táncolta el velem az első keringőt. – Apádnak nem fog tetszeni – ugrattam. – Emiatt ne aggódj! Hamarosan ennél jobban is fog főni a feje – legyintett. – Egyébként is, ilyen távolságból és így, hogy álarcban vagyok, azt sem feltétlenül tudja, hogy én vagyok az. Ahhoz az kellene, hogy saját magán kívül valami egyébre is odafigyeljen. Tudtam, mit jelent ez a hanglejtés, ez a könnyedség. Oda kellett volna vetnem valami szellemeset. Ám végül ez bukott ki a számon: – Én bárhol megismernélek, még akkor is, ha el van takarva az arcod. Ismerem a mozgásodat, az illatodat. Az érzést, amikor... Megszorította a derekamat, és egy icipicit közelebb húzott

magához. – Nem könnyíted meg a helyzetemet. Főleg, mivel azért vagyok itt, hogy elmondjam, Nicholas Adelton hajlandó holnap elvenni feleségül. – Remélem, semmiképpen sem tűnik ez egyszerű választásnak. – Nem, nem lenne. Elhallgattunk, és hagytuk, hogy magával sodorjon minket a zene és a bálozó tömeg zaja, miközben szemünket egymásra szegezve siklottunk ide-oda a teremben. Leküzdhetetlen vágy támadt bennem, hogy a homlokához érintsem a homlokomat, de az nem segített volna fenntartani a látszatot, miszerint egyáltalán nem érdekeljük egymást. Ráadásul nem is volt illendő keringőzés közben. Amint vége lett a dalnak, Cedric elszakította rólam a tekintetét. Amíg engem figyelt, elgondolkodó volt az arckifejezése, ám most összehúzta a szemöldökét. – A jövendőbeli kormányzó észrevett. Táncold a következőt Adeltonnal! Mindenbe beleegyezett, de előbb kérdezni akar tőled valamit. Kíváncsian hagytam, hogy Cedric Nicholashoz vezessen, épp időben ahhoz, hogy a következő táncot már vele járhassam el. Cedric rettenetesen udvariasan beszélt az ügyvéddel, de vetett rám egy vágyakozó pillantást, miközben elsétált. — Sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem – szabadkozott Nicholas, amikor belekezdtünk a táncba. Arcát egy egyszerű, kék anyagból készített álarc fedte. – Az ügyfelem az unokatestvérem barátja volt, hatalmas kár érte egy kereskedelmi ügyletben. Nem hagyhattam cserben. – Szerintem ez igazán becsülendő – feleltem őszintén. – Nem vehetem fel a harcot a világ összes igazságtalansága ellen, de amit tudok, megteszem. De eleget beszéltünk már a munkáról. – Rám mosolygott. – Thorn úr elmagyarázta, hogy némileg... ööö... sürgős lenne a tervünk kivitelezése, és hogy trükköznünk is kellene ahhoz, hogy időben összehozzuk az esküvőt. Szerintem megoldható, de először tudni szeretnék valamit... – Hirtelen bizonytalanná vált az arckifejezése. – Biztos benne, hogy ezt akarja? Nem szeretném belekényszeríteni. Nem

szeretném, ha olyasmit tenne, amiben nem teljesen biztos. Azt válassza, akit valóban szeretne. Fájdalom hasított a szívembe, nem csak azért, mert ilyen figyelmes volt, hanem azért is, mert az igazság utat tört magának. Kit akartam választani? Cedricet, természetesen. De ő még a részvényt sem tudta megfizetni, hogy életben maradhasson, engem meg aztán főleg nem engedhetett meg magának. Ha bármi egyebet tettünk volna, akkor szerződést szegek, amiből hatalmas botrány kerekedik. Sokkal rosszabbul is járhatnál, mint Nicholas Adeltonnal, mondtam magamnak. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy Adelaide Adelton leszel. Ebben a pillanatban a terem túlsó végében álló Viola elkapta a pillantásomat. Ez még inkább megerősítette az elhatározásomat, és visszafordultam Nicholashoz. Legyűrtem a szívfájdalmat, és igyekeztem tudomást sem venni arról, hogy minden egyes porcikám Cedricre szomjazott. – Igen – válaszoltam Nicholasnak. – Biztos vagyok benne. Ha Thorn úr el tudja intézni a formaságokat, akkor szeretném megtenni. És el fogja intézni. Mindig azt teszi, amit ígér. Nehéz szívvel fejeztem be a táncot, és azt hittem, a következő partnerem Warren lesz. Ehelyett az anyja vonszolt magával a terem szélére. – Adelaide, drágám, úgy érzem, ezer éve nem beszéltünk! Ez igaz is volt. Bár Warrennel kötelességtudóan együtt időztem, arra nagyon ügyeltem, hogy Violával ne kelljen találkoznom. – Nagyon sok dolgom volt az utóbbi időben – feleltem. Viola elmosolyodott, ám az ajka olyan vékony és feszes volt, mint egy kígyóé. – Igen, ebben biztos vagyok. De a jelek szerint kellemesen is telt az idő. Warren folyton arról beszél, mennyire élvezi a tárasságodat. Nyilván kölcsönös az érzés. – Ő minden lány álma. – Pontosan. Ennek ellenére még nem nősült meg. Sőt, el sem jegyzett senkit. Képzelheted, mennyire aggaszt a dolog, főleg, hogy hamarosan indulnia kell Hadisenbe. – Drámaian felsóhajtott. – Annyival jobban érezném magam, ha

elrendeződne a helyzet. Gyűlölöm az elvarratlan szálakat, gondolom, megérted. Úgy hallottam, Silas Garret is így van ezzel. A kollégája úton van Cape Triumphba. Bármelyik nap megérkezhet. Az arcomra fagyott mosollyal vizslattam. Blöffölt volna? Nem igazán tudtam megállapítani. – Biztos vagyok benne, hogy hatalmas megkönnyebbülés lesz számukra, amikor végre pontot tesznek az ügy végére. – Én pedig abban vagyok biztos, hogy számodra lesz hatalmas megkönnyebbülés, amikor többé már nem kell amiatt aggódnod, hogy azok ketten mit derítenek ki és mit nem. – Amikor nem feleltem, émelyítően édes mosolya köddé vált. – Ne halogasd tovább a dolgot! Nem találsz jobbat. Nem kell majd attól tartanod, hogy visszavisznek Osfridbe. Menj hozzá Warrenhez, és mindenki élete könnyebbé válik. De abban biztos lehetsz, kedvesem, hogy ha nem így teszel, a tiéd sokkal bonyolultabbá válik majd. Warren épp akkor ért oda hozzánk. – Anya, arra igazán nem számítottam, hogy pont te sajátítod majd ki Adelaide-et. Viola ragyogó mosollyal így felelt: – Nem akartunk a részletekkel untatni... Tudod, olyasmire gondolok, ami igazából csak a nőket érdekli a házasságkötéssel kapcsolatban. Warren hitetlenkedve nézett hol rám, hol az anyjára. – Házasságkötés... csak nem... – Úgy vélem, a mi drágalátos Adelaide-ünk végre elhatározásra jutott – jelentette ki Viola. – Valóban? – ragadta meg Warren a kezemet. – Hát igent mondasz? Most azonnal jelentsük be! Ennél nagyszerűbb alkalmat keresve sem találhatnánk. Ismét visszatért a mellkasomat szorító kellemetlen érzés, és emlékeztetnem kellett magamat, hogy lélegezzek. – Ne... ne! Ma este ne jelentsünk be semmit! Mármint, édesanyáddal kötetlenül beszélgettünk, de az égvilágon semmit sem... – A helyiség másik végébe pillantva elhallgattam, ugyanis láttam, hogy Cedric lelkesen magyaráz valamit Nicholasnak. Az ügyvéd ragyogott a boldogságtól, és reméltem, hogy csupa jó

dologról beszélnek. – Semmit sem jelenthetünk be addig, amíg nem tisztáztuk a részleteket Thornékkal. Az árat, a szerződést... Nem lenne helyénvaló bármit is bejelenteni, amíg az ügy többi része nem hivatalos. Nem érezném jól magam. Viola összehúzta a szemét, Warren pedig egy kissé elkámpicsorodott, de azért nem lohadt le teljesen a lelkesedése. Nekem mindeközben ide-oda száguldottak a gondolataim. Mit jelent ez számomra? Mennyi időt nyertem? Az biztos, hogy Doyle-ék holnap már a küszöbön fognak toporogni, hogy megegyezzenek a részletekről. Elhalaszthatjuk ezt vajon még egy nappal? Akár kettővel? Cedric és Nicholas eltűnt a vendégseregletben, így fogalmam sem volt, hogy halad a megbeszélésük. Mibe egyeztem bele nem hivatalosan? – Gyere! – hívott Warren. – Legalább ünnepeljük meg egy tánccal, még akkor is, ha csak ketten ünnepelünk! Nem szökhettem meg előle. Nem volt egyetlen szövetségesem sem a közelben. Körbevett az álarcos bálozók tengere, mindenki nevetgélt és a tavaszról meg a megújulásról csacsogott. Úgy éreztem, minden elsötétedik körülöttem. – Hát persze – feleltem mereven. – Nagyon örülnék neki. Az este további részében leginkább Warrennel táncoltam. Akadt egy-két merész kérő, de Warren olyan határozottan, szinte birtoklóan mozgott, hogy a férfiak többsége nem környékezett meg. Amikor Aiana szólt, hogy indulunk, szinte alig hallottam, ahogy Warren elbúcsúzik és megígéri, hogy másnap beugrik. Udvariasan bólintottam, majd odasiettem a többiekhez. Kellemes, meleg idő volt odakint, és levegőre volt szükségem ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Gyakorlatilag egyetlen lélegzetet sem vehettem, máris betessékeltek az egyik fogatba, és visszavittek egyenesen a Lilaakác-völgybe. A szobámba érve kinyitottam az ablakot, és mélyeket lélegezve üldögéltem, hogy megnyugodjak. Nem hatott. Még mindig ugyanolyan csapdába esettnek éreztem magam, mint a bálon. Ki kellett jutnom a szobából, a házból – ebből az egész életből. Úgy éreztem magam, mint otthon, Osfróban: bezárva a csillogó kalitkába, amit annyian irigyeltek, bár fogalmuk sem volt róla, hogy valójában megfojt. Nem érdekelt, miféle bajba keveredem, a gálán viselt ruhámban elhagytam a szobámat, és

csak ekkor döbbentem rá, hogy Mirának is velem kellene lennie. Az összes többi lány a szobájában volt. Továbbmentem. Mira odakint volt, meghozta a saját döntéseit, bármit is jelentett ez. Igazán nem hibáztathattam érte. Végigsiettem a folyosón a lépcsősorhoz vezető aprócska ajtóig. Felmentem a padlásra, ám sietségemben majdnem orra buktam a hosszú szoknyámban. Amikor felértem, kinyitottam az ablakot, és már épp másztam volna le, amikor hirtelen valaki a nevemen szólított. Megpördültem, és összerezzentem, amikor egy maszkos alak lépett elő. Egy fél pillanattal később levette az álarcát, és rádöbbentem, hogy Cedric az. – Mit művelsz? – kérdezte. – Be akartam osonni a szobádba, hogy beszélhessünk, de aztán láttam, hogy ide jössz. – Ki akarok szökni. Gondolkoznom kell... Itt nem tudok. Levegőt sem kapok itt. Ki kell jutnom egy kicsit. Elmenni valahova. Bárhova, csak itt ne kelljen lennem. A párkányhoz emeltem a lábamat, ám Cedric megragadta a karomat, és bezárta mögöttem az ablakot. – Nyugodj meg! Abban a cipőben biztos, hogy nem tudsz lemászni a nyavalyás rácson. – Leültetett a párkányra. – Ülj le, és mondd el, mi a baj! Döbbenten fordultam felé. – Mi a baj? Hogy kérdezheted ezt? Minden! Gyakorlatilag beleegyeztem ma este, hogy hozzámegyek Warren Doyle-hoz. – Gyakorlatilag? Dőltek belőlem a szavak, levegőt is alig vettem. – Az anyja, Viola, kényszerített. Nem mondhattam nemet. Csak az időt tudtam húzni. Azt mondtam, hogy igen, de addig semmi sem hivatalos, míg itt el nem intézünk minden formalitást. A papírmunkát, ilyesmi. Nem tudom, mennyi időt nyertem ezzel. Egy-két napot talán? De te is tudod, milyen rámenősek lesznek, nem fogják hagyni, hogy... – Jól van, jól van – fűzte össze az ujjainkat Cedric. – Semmi gond. Semmi sincs kőbe vésve. Még nem szereztek meg, legalábbis egyelőre. És nem kell napokig húznod-halasztanod a dolgot. Elég holnap reggelig. Ettől gyakorlatilag hisztérikus állapotba kerültem. – Ezt meg hogy értsem?

– Nicholas Adelton hajlandó elvenni, bár ezt te is tudod azután, hogy beszéltél vele. Az egyetlen gond az volt, hogy törvényes is legyen a dolog, de találtam egy ceremóniamestert, aki hajlandó holnap reggel privát esketést tartani. A többség nem tette volna meg, tekintve, hogy tudják, a Ragyogó Udvarhoz tartozol. Őt viszont csak az érdekli, hogy elmúltál-e tizennyolc éves, és hogy szabad polgára vagy-e Osfridnak. Ma este elkészítek minden iratot, bejegyzem a fizetést, és holnap reggel már férjhez is mehetsz. Teljesen elképedtem. – Holnap reggel – ismételtem. Cedric megszorította a kezemet. – Igen. Hatalmas felzúdulás lesz... és akkor még enyhén fogalmaztam. Apám és Charles bácsikám. Doyle-ék, főleg ha ragaszkodnak ahhoz a szóbeli ígérethez, amit ma este tettél nekik. De a jog a mi oldalunkon áll. Még a Ragyogó Udvar szabályai is nekünk kedveznek. Nem számít, mennyit panaszkodnak, az égvilágon semmit sem tehetnek majd. Úgy éreztem, hogy a „panaszkodás” szóval is enyhén fogalmazott. – Örülhetsz, ha apád egyáltalán megengedi, hogy begyűjtsd a jutalékodat. Mit sem számít majd, hogy elég-e Westhavenre. – Majd én aggódom Westhaven miatt – kötötte az ebet a karóhoz Cedric. Nekem dőlt, és a jelenlétéből erőt és magabiztosságot merítettem. – Neked csak annyi a dolgod, hogy holnap reggel férjhez menj. Tudom, hogy nem olyan fényűző házasság, mint amilyenre vágytál, de jól fog bánni veled. Biztonságban leszel. – Nem kell nekem fényűzés! – Pont olyan hevesen reagáltam, mint ő. – Egy kis háztartással is megelégszem. Elbűvölő társa leszek majd a társas összejöveteleken. A barátja is lehetek. Az ágyába is fekhetek, és... A torkomon akadtak a szavak, képtelen voltam befejezni. Bármit meg tudtam volna tenni Nicholas Adeltonnal – ezt a legutolsó dolgot kivéve. Talán egykor képes lettem volna, még Cedric előtt, de most már nem. Még kimondani is képtelen voltam. Cedric felém fordult, így szembekerültünk egymással, és

óvatosan leemelte a csillogó maszkot az arcomról. Olyan sietősen távoztam az estélyről, hogy észre sem vettem: még mindig rajtam van. Elrejtette a szemembe szökő könnyeket. Cedric letörölte őket, a kezébe fogta az arcomat, és olyan közel hajolt hozzám, hogy összeért a homlokunk. Már nyoma sem volt a Nicholas-féle győzelem feletti elégedettségének. Csupán a szomorúság maradt – és a vágyakozás, amely felért az enyémhez. – El... – Ne! – nyomtam az ujjamat az ajkához. – Ne hívj így! Már nem ez a nevem. Adelaide vagyok. Most már ezt az életet élem. Azt, ami akkor kezdődött, amikor megismertelek. Megfogta a kezemet, és végigcsókolta minden egyes ujjamat. Megremegett, és elkapta a tekintetét. – Nem lenne szabad ilyesmit mondanod. Hiszen holnap házasságot kötsz. – Gondolod, hogy az változtat az érzelmeimen? – Kinyújtottam a kezemet, és magam felé fordítottam az arcát. – Szerinted attól, hogy valaki más felesége leszek, megváltozik bármi is? Hát nem tudod, hogy veled hálnék a hold fényében fürdő ligetben? Hogy érted szembeszállnék az isteni és emberi törvényekkel is? Fogalmam sem volt, ki csókolta meg először a másikat. Talán nem is volt kezdete az egésznek. Talán csak folytattuk azt, amit akkor este, a csillagos ég alatt elkezdtünk. Most, hogy a karjába zárt, hogy magába zárt, képtelen voltam elhinni, hogy kibírtam az elmúlt hetet az érintése nélkül. Anélkül, hogy valóban megérintettem volna – mit számított, amikor összeértek az ujjhegyeink vagy a lábunk. Rengeteg férfival táncoltam az elmúlt hónapban, és soha, egyetlenegyszer sem éreztem azt a vibrálást, mint amit akkor, amikor Cedric egyszerűen csak rám nézett. Úgy fordított, hogy háttal legyek az ablaküvegnek, én pedig olyan közel húztam magamhoz, amennyire csak tudtam. Kioldoztam a haját összefogó zsineget, és hagytam, hogy az arca köré hulljanak a tincsek. Óvatosan végigfuttatta a kezét ott, ahol kilátszott az egyik vállam, majd odaérintette az ajkát. Teljesen elvette az eszemet, amikor a csókja melegét éreztem a meztelen bőrömön, és a hátamat ívbe görbítve hozzásimultam. Hirtelen zihálva visszahúzódott.

– Egyszer azt mondtad, hogy... – Hogy megőrzöm az erényeimet az esküvőm éjszakájáig? – találgattam. – Így is van. Ez nálam elvi kérdés. De... hát, nagyon kreatívan tudom megközelíteni az erényeim megőrzésének kérdését. És ha ez az utolsó éjszaka, amit veled tölthetek, akkor hajlandó vagyok a lehető legvégsőkig feszíteni a húrt. Ismét megcsókolt, olyan hevesen, hogy beleremegtem. Lassan végigcsúsztatta a kezét a csípőmön – fel, fel, egészen addig, amíg elért a ruhám mély dekoltázsához. Végigsimított a nyakrész mentén, és elkezdte kibontani az egészet összetartó, bonyolultan fűzött ezüstszalagot. Már majdnem lehúztam róla a felöltőjét, amikor hirtelen kinyílt a padlás ajtaja. Mira figyelmeztetett, hogy szerinte valaki más is kikiszökdösött ezen az ablakon, de még csak véletlenül sem számítottam rá, hogy össze fogok futni ezzel a lánnyal. Az pedig álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ez a valaki Clara.

19. fejezet

ENYHE KIFEJEZÉS LENNE azt mondani, hogy

nagy port

kavart, ami történt. Rengeteg dologtól rettegtem azóta, hogy Adoriába jöttem. Tartottam attól, hogy bele leszek kényszerítve egy olyan házasságba, amit nem akarok. Aggódtam, hogy valaki rájön a valódi személyazonosságomra, és visszarángatnak Osfridbe. És mindig, de mindig féltem, hogy Cedricet felakasztják eretnekségért. De még csak véletlenül sem jutott eszembe, hogy egyszer „erkölcstelen viselkedésért” berángatnak Charles és Jasper irodájába. – Felfogod, mit tettél? – üvöltötte Jasper. – Van róla bármiféle elképzelésed, hogy mit tettél? Végünk van! Cedrickel egymás mellett ültünk a kemény háttámlájú, fából készült székeken, Jasper a kezét a háta mögött összekulcsolva fel-alá járkált előttünk, úgy, mint valami ügyvéd a tárgyalóteremben. Charles a szemközti falnál állt, és úgy festett, mint aki nehezen fogadja el azt, ami történt. Mindez „az incidenst” követő reggelen történt. Előző este mindkettőnket visszaküldték a szobánkba, és őrt állítottak az ajtónkhoz, nehogy menekülni próbáljunk. – Azért ez egy kicsit túlzás – jegyezte meg Cedric nyugodtan. – Az lenne? – torpant meg előttünk Jasper. Düh lángolt a tekintetében. – Szerinted nem fog kitudódni? Mert elhiheted, hogy máris kitudódott. A többi lányt bezártuk, de a szolgálók és a testőreink is tudják. A nap végére mindenki tudni fogja Cape

Triumphban, és egyetlen férfi sem fogja felénk dugni az orrát. Nem most jöttem le a falvédőről. Tisztában vagyok vele, hogy ezek a lányok nem piruló szüzekként jöttek hozzánk. – Charlest megdöbbentették a fivére szavai. – De mindig megőriztük a tisztaságuk látszatát, és hagytuk, hogy a jövendő ügyfeleink úgy higgyék, a feleségük erénye érintetlen. Most pedig kézzelfogható bizonyíték van arra, hogy ez nem így van. Az erényeim említésére eszembe jutottak a saját, tegnap este elhangzott sikamlós szavaim: Nagyon kreatívan tudom megközelíteni az erényem megőrzésének kérdését. – Semmi sem történt. – Cedric döbbenetesen nyugodtan reagált a körülményekhez képest. Talán megedződött a sok-sok év alatt, amikor is el kellett viselnie az apja hangulatingadozásait. – Még mindig érintetlen az erénye. Nem tetszett, ahogyan Jasper engem fixírozott. Valahogy... mocskosnak éreztem magam tőle. – Igen? Hát ezt nehezen hiszem el. Ahogy hallottam, a földön hevertek a ruhái. Vérvörösre pirultam. – Szemenszedett hazugság! – fakadtam ki. – Clara próbálja tovább rontani a helyzetet. – Legalább elismered, hogy rossz a helyzet! – csapott le Jasper. – Nem számít, mi az igazság. Úgyis addig csűrikcsavarják, amíg a lehető legrosszabbat hozzák ki belőle. Ha elég emberen keresztülmegy a történet, akkor alanzieli ribancként fognak megbélyegezni, aki a fűben tette szét a lábát. Mindenki tudni fogja, hogy a fiam megfektette az egyik lányunkat. És mindenki azt fogja hinni, hogy ez így működik, hogy az itteni férfiak megdézsmálják az árut. Nem tetszett, hogy „áruként” hivatkozik ránk, de a monológja többi része megdöbbentett. Cedric hallgatásából azt szűrtem le, hogy rá is hatással voltak az apja szavai. Jasper látta, hogy végre felfogtuk, amiről beszél, így hozzátette: – Tudom, hogy azt hiszitek, könyörtelen vagyok, hogy bármit megtennék a profit érdekében. És talán így is van. De egy dologra mindig is ügyeltem, és ez a vállalkozásunk feddhetetlensége. Ti pedig ezt most megkérdőjeleztétek.

– Akkor helyrehozom – jelentette ki Cedric. – Feleségül veszem. – Cedric... – szólaltam meg. Nem volt ellenemre, hogy a felesége legyek, de tudtam, hogy legyőzhetetlen akadályok tornyosulnak előttünk. Ezzel Jasper is tisztában volt. – Van egy kisebb vagyonod, amiről nem tudok? Aranyat rejtegetsz a párnád alatt, amiből kifizeted az árát? Cedric megfeszítette az állkapcsát. Gyűlöltem, hogy megszégyenítve látom, de Jaspernek igaza volt. Cedricnek még arra sem volt pénze, hogy részvényt vásároljon, legalábbis addig nem, amíg a festmény el nem kel – már ha egyáltalán el fog kelni. Az én áramat még csak véletlenül sem tudta volna megfizetni. – Még van ideje férjet választani – felelte Cedric. – Megszerzem a pénzt. – Már épp azt akartam mondani, hogy ennél jobb dolgokra is költhetné a pénzt, és reménykedtem volna, hogy megérti: Westhavenre célzok. Ám ekkor olyasmit mondott, amibe beleszédültem: – Szerelmes vagyok belé. Mindent elsöprő érzelemhullám bontakozott ki bennem. Most először került szóba közöttünk a szerelem kérdése, bár szerintem egyikünk sem kételkedett a másik érzelmeiben. Nem érdekelt, hogy Jasper helyteleníteni fogja, amit teszek, kitapogattam Cedric kezét és megszorítottam. – Én is szeretem őt – jelentettem ki. Jasper a szemét forgatta. – Igazán megható, de sajnos a való világban élünk, nem pedig valami filléres romantikus regényben. Charles bizonytalan arckifejezéssel megköszörülte a torkát. – Talán... talán kölcsönadhatnánk neki az összeget. Végül is mégiscsak családtagról van szó. – Nem! – vágta rá Jasper. – Nem részesülhet különleges bánásmódban. Megszegte a szabályzatunkat, és most viselni fogja a következményeket. Ha kitudódik, hogy kisegítettük, akkor csak rontunk a helyzeten, mert megerősítjük azt a véleményt, hogy könnyelműen vesszük a dolgokat. Ugyanúgy fogja megoldani ezt a problémát, ahogyan bárki másnak kellene. – Ugyanúgy fogjuk megoldani – javítottam ki.

Kopogtak az ajtón, így Jasper nem tudta ismét a plafonra emelni a tekintetét. Biccentett Charlesnak, hogy nyissa ki az ajtót, majd felsóhajtott: – Remélem, nem valamelyik lány az már megint, hogy megpróbáljon leskelődni. Biztos vagyok benne, hogy összegyűltek odakint, és próbálnak kihallgatni. De nem egy hallgatózó lány volt az. Culpepper asszonyt pillantottuk meg, amikor Charles kinyitotta az ajtót. – Elnézést a zavarásért – szabadkozott merev arccal –, de Doyle úr és az édesanyja jött látogatóba. Nem tudtam, hogy elküldjem-e őket vagy sem. Jasper felnyögött, és egy pillanatra eltakarta a szemét az egyik kezével. – Itt egy másik dolog, amit teljesen elcsesztetek ezzel a ballépéssel. Mondtam, hogy hamar elterjed a hír. – Egy pillanatig gondolkodott, majd bólintott Culpepper asszonynak. – Igen, vezesse be őket! Hadd dühöngjék ki magukat! Meg is érdemlitek. Warren és Viola hamarosan megérkezett. Mindketten kifejezetten elegánsan voltak felöltözve egy reggeli látogatáshoz, és a ruhadarabjaik sötét színe mintha kihangsúlyozta volna a helyzet súlyosságát. Azonnal láttam, hogy tudják, mi történt. Jasper személyesen kísérte oda Violát az egyik székhez, Charles pedig gyorsan félkörívbe állította a székeket, mintha valamiféle baráti találkán vennénk részt egy szalonban. Jasper korábbi gondterhelt arckifejezése egy szempillantás alatt köddé vált. Felvette a szerepét, nem mutatkozhatott gyengének Doyle-ék előtt. – Doyle asszony – szólalt meg. – Mindig nagy öröm, ha vendégül láthatjuk az otthonunkban. Esküszöm, minden egyes alkalommal egyre elbűvölőbbé... Viola feltartott kézzel beléfojtotta a szót. – Ó, elég legyen már ebből a szélhámos szócséplésből! Tudja, miért vagyunk itt. – Vádlón rám mutatott. – Igazságot követelünk a visszataszító, álnok tettért, amit... – Anya! – szakította félbe Warren. – Nem ezért jöttünk. Bár nyilván el tudja képzelni a döbbenetünket, amikor ma reggel beállított hozzánk egy küldönc a... ööö... hírekkel. Jasper tökéletesen bűnbánó arckifejezést öltött.

– Én pedig biztos vagyok benne, hogy el tudja képzelni, mennyire sajnálunk minden kommunikációs félreértést. – „Félreértést”? – kerekedett el Viola szeme. – Félreértést? Az a lány azt mondta tegnap este, hogy hozzámegy a fiamhoz. Ma reggel pedig azt halljuk, hogy egyenesen az ön fiának az ágyában landolt. Nem úgy tűnik, mint valami félreértés, amit egy kiadós nevetéssel elintézhetünk. – Tényleg nagyon sajnáljuk a kellemetlenséget, amit ez az ügy okozhatott önöknek – szabadkozott tovább Jasper. – Minden okuk megvan rá, hogy dühösek legyenek. – Dühösek, persze... – Warren tétován járatta a pillantását Cedric és köztem. – De nem feltétlenül lepett meg a dolog. Még Jasper is meghökkent. – Ön tudott erről? – kérdezte. Warren kettőnkre mutatott. – Konkrétan erről? Nem, erről természetesen nem. De végig tudtam, hogy valami visszatartja Adelaide-et. Nem számított, mennyit könyörögtem, milyen hibátlannak tűnt a logikám... Semmi sem hatott. És végig azon gondolkodtam, vajon mi oka lehet arra, hogy nem mond igent? Most már, azt hiszem, értem. – Egy sunyi kis... – Anya! – figyelmeztette Warren. Az anyját iszonyatosan feldühítette, hogy ilyen civilizáltan kezeli a helyzetet, és hogy őszinte legyek, én is meglepődtem a viselkedésén. – Mondja csak, Thorn úr, mi lesz most? Jasper ezzel a kérdéssel ismét biztos talajra léphetett. – Nos, az első dolog, ami történni fog, az az, hogy önt előnyben részesítjük az összes megmaradt lánnyal történő ismerkedés során. És, természetesen, meglehetősen nagy engedményt is... – Nem – rázta a fejét Warren. – Úgy értettem, mi lesz velük? Szinte láttam, ahogy Jasper agyában pörögnek a fogaskerekek, miközben próbálja kitalálni, hogyan jöhetne ki a legjobban ebből a helyzetből, úgy, hogy közben megőrzi a vállalkozása és a reputációja sértetlenségét. – Nos, Doyle úr, mi kifogástalan intézményt üzemeltetünk. Nagyon fontosnak tartjuk a becsületet és az erkölcsöt. Nyilván borzalmas túlzásokat hallott a tegnap esti eseményekről, ám a valóság ennél sokkal enyhébb. A fiam és az ifjú hölgy,

természetesen, egybe kívánnak kelni. Cedrickel összepillantottunk, és mindketten jót derültünk azon, hogy Jasper hirtelen áldását adta az ötletünkre. – Milyen kedves! – Viola tekintete fagyossá vált. – Egy gyönyörűen csomagolt, csillogó ajándékot nyújt át a fiának. És kifejezetten drágát is, tekintve, hogy velünk mennyi pénzt akart kifizettetni. – És ő is meg fogja fizetni ugyanazt az árat – jelentette ki Jasper. – Ő sem részesül különleges bánásmódban, ha a mi lányainkról van szó. Szó sincs ajándékról. Még mielőtt egybekelnek, Cedric megfizeti ugyanazt a minimum árat, amit bármelyik másik férfi megfizetne. Viola hitetlenkedő pillantást vetett Cedricre. – Kérem, fiatalember, ossza meg velünk, hogy mégis honnan fog szert tenni ekkora összegre? Ilyen jól fizetne önnek az apja? – Bizonyos részleteket még csak most dolgozunk ki, Doyle asszony – válaszolta Cedric. Warren arcára engedékeny mosoly ült ki. – Nos, talán ebben segíthetek – szólalt meg. Abból, ahogyan Viola hátrakapta a fejét, egyértelmű volt, hogy váratlan fordulat állt be. Senki sem tudta a helyiségben, hogy pontosan mire számítson, és hiába mosolygott Warren úgy, ahogy, nem hittem, hogy bármiféle önzetlenségről lenne szó. – Adelaide, rengetegszer meséltem neked a hadiseni aranylelőhelyekről, és arról, hogy nincs elég dolgos kéz, hogy kibányásszuk. Jó néhány ilyen lelőhely személy szerint az én birtokomban van, és felajánlanám Thorn úrnak, hogy vegye kezelésbe az egyiket, és bányássza ki nekem az aranyat. Mindannyiunknak elakadt a szava. Közel egypercnyi döbbent csend után nem meglepő módon Jasper szólalt meg először: – Azt akarja, hogy a fiam, az én fiam, aranyat bányásszon önnek? De hát tudja, hogy egészen idáig egyetemre járt, nem? Üzleti tanulmányokat folytatott. Soha életében nem végzett kétkezi munkát. Még csak nem is szeret odakint lenni. Elgondolkodtam, vajon mit szólna Jasper, ha tudná, miféle vallást gyakorol a fia. – Elnézést, ha esetleg hálátlannak tűnnék, de ki tudná fejteni bővebben, hogy mégis hogyan segítene mindez rajtam? –

érdeklődött Cedric. – Az enyém a föld, ön pedig dolgozhatna rajta és rendelkezhetne felette – magyarázta Warren. – És megtarthatja az összes aranyat, amit kibányászik, bár először, természetesen, meg kellene fizetnie a jussomat. – Teljesen felvillanyozódott a saját ötletétől. – Ha szerencséje van, akár rögtön az elején megcsinálhatja a szerencséjét, és minden anyagi problémája meg is oldódik. – De az emberek többsége nem szokta rögtön az elején megcsinálni a szerencséjét – mutatott rá a nyilvánvalóra Jasper. – Ha így lenne, kúriákkal lenne tele Hadisen és az összes többi aranylelőhelyekkel teli gyarmat, nem pedig összetákolt viskókkal. Igazán kedves az ajánlat, de Adelaide díját kevesebb mint két hónapon belül meg kell fizetni, ellenkező esetben nem teljesülnek a szerződésében foglaltak. Erre pedig nincsen garancia. – Majd én kezességet vállalok az összeg kifizetéséért – jelentette ki Warren. – Ha nem sikerül elég aranyat bányásznia a megadott időn belül, akkor kifizetem a szerződés teljesüléséhez szükséges összeget, és onnantól kezdve nekem tartozik majd. Bár Warren arckifejezése őszinte volt és nyílt, mégis végigfutott a hideg a hátamon. Nem tetszett a gondolat, hogy Cedric adósságba verje magát, az meg aztán főleg nem, hogy pont Warrennek tartozzon. És képtelen voltam elhinni, hogy Warren tényleg olyan nagylelkű lenne. Úgy tűnt, az anyjának sem igazán tetszik a terv. – Warren! – pirított rá a fiára. – Ez hallatlan! Mégis miért akarnál te kezességet vállalni érte? Nem tartozol neki semmivel. Azért jöttünk ide, hogy kifejezzük, mennyire felháborítónak tartjuk a történteket, és hogy felbéreljünk egy ügyvédet, akin keresztül hivatalosan is panaszt teszünk. Szó sem volt arról a reggeli beszélgetésünk során, hogy tovább segítenéd ezt a tiltott kapcsolatot. Warren bosszúsan az anyjához fordult. – Mégis mire lenne az jó, anya? Hogy megnyugodjon a lelked? Vagy azt várod, hogy zsaroljam őket addig, amíg hozzám nem adnak egy olyan nőt, akinek másért dobog a szíve? – Nem, azt már nem! Hiszen már használt áru.

Talpra ugrottam, ugyanis felbőszített, hogy már megint „áruként” utaltak rám – ráadásul ezúttal még az előzőnél is kevésbé hízelgő kontextusban. – Már elnézést kérek, Doyle asszony, de az égvilágon semmi sem „használt”. Még mindig érintetlen vagyok, és ez az esküvőm éjszakájáig így is marad. Igaz, egyikünk sem számított arra, hogy ilyen fordulatot vesznek az események, de az erkölcseimből jottányit sem engedtem. Viola keresztbe fonta a karját. – Nem tetszik ez nekem, Warren. Egyáltalán nem tetszik. – Nekem pedig az nem tetszik, hogy ott van az aranyam kibányászatlanul Hadisenben. Már felbukkantak a birtokháborítók. Őszinte, keményen dolgozó embereket akarok, akikben megbízhatok. Törvénytisztelő polgárokat, akik betartják a szabályokat. Szerettem volna elvenni Adelaide-et? – A másodperc egy törtrészére rám pillantott, miközben én visszaültem Cedric mellé. – Persze. De mint már mondtam, nem igazán tudnám úgy feleségül venni, hogy ő közben mást szeret. Így feleség helyett talán egy telepest nyerek. Thorn úr pont olyan ember, akinek a segítségével felvirágoztathatnám Hadisent, már ha maradna később is. Amint kifizeti az adósságát, semmiféle kötelezettsége nem maradna felém, Thorn úr. De a kolóniának szüksége lesz olyan emberekre, mint ön, mint önök ketten, ahhoz, hogy civilizált hellyé válhasson. Tudván, mit gondol Warren az alanzieliekről, nem igazán hittem abban, hogy Hadisen olyan hellyé válna, ahol szívesen leélnénk az életünket. Nem mintha számított volna. Úgysem fogadhattuk el az ajánlatát. – Elfogadom az ajánlatot – szólalt meg Cedric. – Dolgozok az aranylelőhelyén, hogy egy hosszabb távú megegyezés alapján kifizethessem Adelaide menyasszonyi árát. Erőnek erejével összepréseltem a számat, nehogy a földön végezze az állam. Adott helyzetben semmi mást nem mutathattam, csakis azt, hogy tökéletes a harmónia köztem és Cedric között. De amint kettesben maradunk, biztos, hogy elmondom neki, milyen borzalmas ez a terv. Jasper viszont kimondta azt, ami az én fejemben is járt: – Megőrültél? Mit tudsz te a bányászatról?

– Nem többet, mint azok a kalandvágyó emberek, akik elindulnak aranyat ásni. Biztos, hogy belejövök – felelte Cedric. Warren bólintott. – Természetesen. Segítünk elindulni. Az aranymosás a legalapvetőbb aranykinyerési technika, és azt követően majd megpróbálkozhat egyebekkel is. – Egyetlen feltételem van – tette hozzá Cedric. Ismét megfogtuk egymás kezét. – Adelaide is velem jön. – Először is – vicsorgott Viola nincs olyan helyzetben, hogy feltételeket szabjon. Másodszor is, csak akkor veheti el, ha az ügy anyagi része már rendezve van. Csak nem bűnben akarna vele élni? Cedric a fejét rázta. – Természetesen nem. De tekintettel a hamarosan az egész várost ellepő pletykákra és rágalmakra, szerintem jobb lenne, ha Adelaide távol kerülne mindettől. Ha valahova jó messzire mehetne. Egy pillanatra egymás szemébe néztünk, és hirtelen megértettem, mire megy ki a játék. Ha elvisz Cape Triumphból, azzal biztonságot nyújt nekem, amennyiben Viola úgy döntene, hogy bosszút akar állni, és felfedné a kilétemet. A vadonban sokkal könnyebb lenne elkerülni a fejvadászokat, mint a városban. – Segítek bányászni – szólaltam meg. – Olvastam már az aranymosásról, szerintem nekem is menne. – Ha együtt élnétek az aranylelőhelyen, akkor csak további alapot szolgáltatnátok a pletykáknak, hiába tartanád magad az elveidhez – mondta Warren. – De több kisgyermekes család is utazik arrafelé, szerintem bármelyikük örülne egy nevelőnőnek, aki olyan oktatásban részesült, mint te. Talán még kosztot és kvártélyt is intézhetnénk neked, bár lehet, hogy akkor a ház körüli munkákba is be kellene segítened. És nehéz körülmények között élnél. – Biztos vagyok benne, hogy semmi ellenvetése nincs a ház körüli munkák ellen, tekintve, hogy milyen szerény gyökerekkel rendelkezik – jegyezte meg Viola. – Nem félek a kétkezi munkától – jelentettem ki határozottan.

Jasper végignézett rajtam. – Te is pont olyan naiv vagy, mint a fiam. Nem számít, milyen keményen dolgoztál komornaként, fogalmad sincs, mivel kellene szembenézned a határvidéken. – Bármi legyen is az, megteszem. Warren izgatottan összecsapta a kezét. – Akkor hát megbeszéltük! Egy hét múlva indulunk, én majd elintézem, amit kell. Hiába jelentettem ki fennhangon azt, amit, még mindig nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet ez az egész. Nem azt mondom, hogy túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen – de azért majdnem. Át kellett rágnom a részleteket Cedrickel, már ha egyáltalán beszélhettem vele kettesben. Jasper még mindig bizonytalan volt a megegyezéssel kapcsolatban. Nem hitte, hogy képesek lennénk a határvidéken élni. Úgy sejtettem, hogy azt sem szeretné, ha végül boldogan élnénk, amíg meg nem halunk, hiszen annyi bosszúságot okoztunk neki. Viszont ha sikerül tisztességesnek beállítani a kapcsolatunkat – olyannak, amelyre egy Warren kaliberű férfi is áldását adta, aki korábban udvarolt nekem –, akkor talán megmentheti a hírnevét, és a vállalkozása sem megy tönkre. – Köszönöm – fordultam Warrenhez. – Igazán nagyon kedves tőled. Egy pillanatra szomorkássá vált az arckifejezése. – Igazán örülök, ha... Hirtelen kipattant az ajtó, és hatalmas döbbenetemre Mira rontott be rajta. Jasper rámeredt. – Megmondtam, hogy ne... – Itt vannak! Itt vannak! Én sem értem, de itt vannak! – zihálta Mira tágra nyílt szemmel. – Kik? – kérdezte Jasper, aki nyilván egy sereg dühös kérőre számított. – A többi lány! A másik hajóról. – Mira felém fordult. – Adelaide! Tamsin életben van!

20. fejezet

A TÖBBIEKKEL EGYÜTT

KIROHANTAM, és jó, hogy át nem estünk egymáson, miközben igyekeztünk mindannyian egyszerre kinyomakodni az ajtón. A folyosón teljes volt a káosz. Legalább húsz ember volt odakint, és az itteni lányok is leszaladtak a lépcsőn, egyenesen bele a tömegbe, ami csak még nagyobb fejetlenséget szült. Beszélgetések zaja töltötte meg a levegőt, és szinte semmit sem értettünk a hangzavarban. Egy pillanatig csak bámultam, igyekeztem átlátni a helyzetet, majd hirtelen megpillantottam a helyiség másik végében a világos aranyvörös hajkoronát. – Tamsin! Átnyomakodtam a tömegen. A hangom hallatán Tamsin felém fordult, és az ismerős arc láttán boldogság töltötte el a szívemet. Nekirontottam, és szinte fellöktem őt széles ölelésemmel. Nem érdekelt, ha gyűlöl és ellök magától. Csak az számított, hogy életben van, és ismét magamhoz szoríthatom. Valóságos volt, kézzelfogható. Visszakaptam a barátnőmet. És nem lökött el magától. Visszaölelt, és hevesen magához szorított. – Ó, Adelaide...! – szólalt meg, ám zokogásba fulladtak a szavai. Egy másodperccel később Mira is felbukkant, és körénk fonta a karját. Hosszasan álldogáltunk úgy, hárman összeölelkezve, és bár könnyeztünk, leírhatatlanul boldogok voltunk.

– Hol voltál, Tamsin? – suttogtam, amikor végre képes voltam elszakadni tőlük. – Hol voltál eddig? Azt hittük... azt hittük... Barna szemében könnyek csillogtak. – Tudom. Tudom. Sajnálom. Bárcsak üzenhettünk volna hamarabb, és sajnálok mindent, amit Osfridban... – Ugyan már! – Megszorítottam a kezét. – Nincs miért bocsánatot kérned. Addig a pillanatig csupán Tamsin arcát figyeltem, ittam az én hőn szeretett barátnőm látványát. De most, hogy végre lélegzethez jutottam, mást is észrevettem. Egyszerű anyagból varrott, sötét kékesszürkés ruhát viselt. Semmi díszítés, semmi fodor. A haja bármiféle cicoma nélkül omlott a vállára, és egy egyszerű kendő fedte. Körbepillantva láttam, hogy a többi eltűnt lány is hasonlóan néz ki. – Mi történt veletek? – kíváncsiskodtam. De még mielőtt Tamsin válaszolhatott volna, valaki hangosan topogni kezdett a földön, és ez elvonta a figyelmünket. Szép lassan a többiek is felfigyeltek rá, és a beszélgetés moraja elült. Jasper akart mondani valamit, így felállt egy székre. Még soha, de soha nem láttam őt ilyen őszintén boldognak. – Barátaim! Barátaim! Önök egy valóságos csodának a tanúi. Olyasmi történt, amit mind lehetetlennek tartottunk. Épp most tudtam meg, hogy amint önök is láthatják, a Szürke Sirály nem veszett oda a tengeren. Súlyosan megrongálódott a viharban, és jócskán eltért a kijelölt útvonalról, egészen a messzi északon fekvő Grashond gyarmatig. Hitetlenkedve Tamsin felé fordultam. Mindenki tudta, hogy az északi gyarmatokon mostoha körülmények uralkodtak, és az emberek sem voltak épp kifinomultak. Ráadásul több mint hatszáz kilométernyire feküdt onnan, ahol mi voltunk. Jasper körbepillantott. Úgy nézett ki, mintha valaki épp egy hatalmas, arannyal teli erszényt pottyantott volna az ölébe. Ami tulajdonképpen igaz is volt. – Kinek köszönhetem ezt meg? Ki mentette meg a lányaimat? Egy pillanatig semmi sem történt. Észrevettem, hogy nemcsak az eltűnt lányok tértek haza, velük jött néhány matróznak tűnő férfi is, illetve pár idegen, akik a Tamsinéhez

hasonló, egyszerű ruhát viseltek. Az egyikük előrelépett. Egy fiatal férfi volt az, homokszőke hajjal és a körülményekhez képest meglepően nyugodt arckifejezéssel. – Nem mondhatnám, hogy egyetlen ember mentette meg őket, Thorn úr – szólalt meg. – Az egész közösség gondoskodott róluk, amíg az utak járhatóvá nem váltak. Az egyik, számomra ismeretlen lány, közbeszólt: – De Stewart úr volt az, aki képviselt bennünket. Ő gondoskodott arról, hogy legyen hol laknunk, és... napi teendőnk, amivel elfoglalhatjuk magunkat. – Ez esetben az ön adósa vagyok, Stewart úr – jelentette ki Jasper, majd színpadiasan meghajolt. – Nem csupán őket mentette meg, hanem mindannyiunkat. Köszönöm. A fiatal férfi némiképp felengedett a rá irányuló figyelem és hála hatására. – Kérem, hívjon Gideonnak! És igazán nincs szükség hálálkodásra. Uros szolgáiként nem is tehettünk volna másképp. Csupán azt sajnálom, hogy ilyen sokáig aggódnia kellett miattuk. Az utak állapota miatt egészen idáig sem utazni, sem pedig kommunikálni nem tudtunk senkivel. – Most már itt vannak, és mondjon, amit akar, tényleg rengeteggel tartozunk önnek. Erről szeretnék is egy kicsit bővebben beszélni. De először van egy kis üzleti elintéznivalóm ezekkel az úriemberekkel – biccentett a tengerészek felé. – Amíg így teszek, Gideon, a fivérem és a fiam örömmel szórakoztatja önt és a társait a szalonban. Biztos vagyok benne, hogy nem utasítanának vissza némi frissítőt egy ilyen hosszú út után. Van egy üveg brandym, amit különleges alkalomra tartogattam. – Nem iszunk alkoholt – jelentette ki Gideon. Jasper vállat vont. – Akkor kerítünk valami egyebet, amit isznak. Vizet vagy valamit. Culpepper asszony, lenne olyan kedves, és gondoskodna a lányokról? Biztos vagyok benne, hogy nekik is szükségük lenne némi frissítőre. – Gyanakvó pillantással mérte végig egynéhányukat. – És most, hogy ideértek, nyilván szeretnének átöltözni az utazóruhájukból az elegánsabb öltözékükbe. Néhány lány gondterhelten egymásra pillantott. – Nem tudjuk ezeket... ööö... elegánsabb öltözékre cserélni –

szólalt meg az egyikük. – Azok már nincsenek meg. Jasper egy pillanatra megdöbbent. A csodával határos módon megszerzett aranyhalom egy kissé megapadt. – Nos, ebben az esetben nyilván össze tudunk állítani önöknek egy újabb ruhatárat, főleg az olyan lányok ruháiból, akiket már eljegyeztek. – Gondoskodom róla – bólintott Culpepper asszony. – És elhelyezem őket. Magamhoz húztam Tamsint, és így szóltam: – Ő velünk lakik majd. Úgy tűnt, senkit sem érdekel, ki hol alszik, a lényeg az volt, hogy mindenkinek jusson hely. Az emeleten kitört a káosz: megmutattuk az újonnan érkezetteknek a szobájukat, és mindenki igyekezett ruhával ellátni őket. Mirával épp a saját ruhatárunkat túrtuk fel, amikor Heloise, karjában egy rakás zöld ruhával, belépett a szobánkba. Melegen Tamsinre mosolygott. – Te voltál a smaragd, igaz? Én örököltem a helyedet, de már nincs szükségem ezekre. Már eljegyeztek. – Gratulálok, és köszönöm. – Tamsin mosolya őszinte volt, ám fáradtságról árulkodott. Miután Heloise magunkra hagyott bennünket, Tamsin lehuppant az ágyra, és egymásra dobálta a ruhákat. – Hogy őszinte legyek, már nem érdekel, milyen színűek a ruháim, csak ne ebből a nyomorult, ócska gyapjúból készüljenek. Leültem mellé. – Borzalmas volt ott? – Azt azért nem mondanám. – Tamsin a homlokát ráncolta, és elmerengett. – De nagyon-nagyon más, mint amihez hozzászoktunk. Gideon igazat mondott, gondoskodtak rólunk, és csak ez számít. Többet is tudni szerettem volna, de Tamsin nem igazán akart mesélni. A grashondi telepesek – akik „Uros örököseinek” hívták magukat – épphogy csak nem minősültek eretneknek az ortodox egyház szemében. Az örökösök szertartásai ugyanolyanok voltak, és ők is a papokat és a templomokat tartották az Uroshoz vezető útnak, ám ők sokkal egyszerűbben tették ezt, mint az ortodox egyház. Nem voltak hatalmas katedrálisok. Nem voltak ajándékok vagy ünnepi díszek. Nem vitték túlzásba az evést és

az ivást. A ruhájuk is egyszerű volt. Amikor Mira azt javasolta, hogy Tamsin frissítse fel magát, a barátnőnk ugrott a javaslatra. Miközben Tamsin a fürdőben volt, Mira magyarázni kezdett nekem: – Lehet, hogy tényleg nem volt borzalmas, de azért nem lehetett könnyű. És nyilván rettegett. Néha, amikor ilyesmin megy keresztül az ember, beletelik egy kis időbe, mire beszélni tud róla. Amikor Tamsin visszajött, tisztán és Heloise egyik selyemruháját viselve, ismét a régi önmagának tűnt – nagyon is olyannak, mint régen. – Jobb, ha felidézem az összes bemagolt illemszabályt, és hozzászokok, hogy megint frizurát kell csinálnom és ki kell sminkelnem magam – jelentette ki tettre készen. – Már jócskán benne járunk a báli szezonban, de mindenképpen behozom a lemaradásomat. Remélem, hagytatok nekünk is jó partikat. Ti ketten biztos rengeteg ajánlatot kaptatok már. – Nem mondhatnám, hogy rengeteg... ööö... hivatalos ajánlatot kaptam – felelte Mira –, de úgy gondolom, szép jövő áll előttem. Tamsin felém fordult. – Na és te? Biztos, hogy tele vagy ajánlatokkal. Kitaláltad már, melyik szépreményű fiatalembert választod? Amikor nem válaszoltam, Mira felkacagott. – Az biztos, hogy kiválasztotta, kit akar. Szerintem az érkezésetek félbeszakította a házasságkötés részleteinek megvitatását. Tamsin felvillanyozódott. – Ez szuper! És milyen férfi? Mivel foglalkozik? Tisztségviselő? Szállítmányozó? – Egy ravasz üzletember fia, aki eladósorban lévő lányokat és luxuscikkeket szállít az Új világba – feleltem. – Hogy érted azt, hogy... – Tamsin csinos arcára zavarodottság ült ki. – De hát ennek semmi... Csak nem úgy érted, hogy... Felsóhajtottam. – Úgy értem, hogy Cedricet választottam. Tamsin nem találta a szavakat, úgyhogy Mira szólalt meg:

– Tényleg így van. Adelaide elég nagy botrányt kavart. Szerintem csak a ti érkezésetek tudja felülmúlni ezt az egész drámát. A lehető legalaposabban elmagyaráztam, mi történt, és elmeséltem a hadiseni aranybányászás részleteit is. Erről még Mira sem tudott. Ő semleges arckifejezéssel hallgatott, de Tamsin egyre hitetlenkedőbb képet vágott, ahogy a történet egyre több részletére fény derült. – Mégis hogy gondoltad ezt? – kiáltott fel. – Elutasítottál egy jövendőbeli kormányzót egy... Kiért is? Egy szegény egyetemistáért? – Hát, igazából otthagyta az egyetemet. És nem szegény. – Végiggondoltam a dolgot. – Csak... ööö... jelenleg nem állnak rendelkezésére anyagi források. De biztos vagyok benne, hogy ez idővel megváltozik. – Ez – jelentette ki Tamsin határozottan – biztos, hogy nem történt volna meg, ha itt vagyok és vigyázok rád. Mira, hogy hagyhattad? – Fogalmam sem volt, mi zajlik a háttérben – vallotta be Mira. – De hát egy szobában laktok! Hogyhogy nem tudtad? Egy pillanatig mind feszengtünk. Mira arcára néhány pillanatra kiült a bánat, és sejtettem, mi járhat a fejében. Normális helyzetben biztos, hogy észrevette volna, hogy valami nem stimmel velem. De mindketten tudtuk, hogy Mirát lefoglalták a saját titkos tervei, bár arról még mindig fogalmam sem volt, hogy ezek pontosan mit takarnak. Hirtelen kopogást hallottunk, és kinyitottam az ajtót. Cedric lépett be. – Nem lett volna szabad idejönnöd! – korholtam, miközben a válla felett kikukucskáltam a folyosóra. – Még nagyobb bajba akarsz sodorni minket? – Nem hiszem, hogy ennél rosszabb is lehetne a helyzet. – Becsukta maga mögött az ajtót. – És ekkora zűrzavarban kétlem, hogy bárki is észrevenné. Ki kellett használnom az alkalmat, hogy beszélhessünk. Üdv itthon, Tamsin! Jó újra látni téged. Tamsin rosszalló pillantással végigmérte Cedricet, és így szólt: – Bár én is elmondhatnám ugyanezt! Hallom, jó nagy bajba

sodortad a barátnőmet. Cedricet nem lehetett kizökkenteni, vigyorogva így felelt: – Hát, ő is jó nagy bajba sodort engem. – Cedric – szólaltam meg –, ugye te is tudod, hogy ez a hadiseni dolog borzalmas ötlet? – Megoldhatná az anyagi gondjainkat. Ráadásul kijuttat Cape Triumphból – tette hozzá nyomatékosan. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy Warren ilyen könnyen feladta. Hiszen ez szégyen az ő számára. Fel kellene háborodnia. – Valószínűleg fel is van háborodva – értett egyet Cedric. – És nem vagyok naiv. De talán jót tesz a hírnevének, ha úgy csinál, mint akit nem hat meg a dolog. Lehet, hogy van valami hátsó szándéka, de akkor is megkockáztatnám Hadisent. Tamsin kiegyenesedett. – Szóval ez a Warren... Akkor ő még egyedülálló, igaz? – Szerintem igen – feleltem meglepetten. – És nagyon szeretne feleséget magának... De egy hét múlva indul. – Annyi idő bőven elég. – Tamsin Cedricre pillantott. – Már ha tudsz nekem találkozókat szervezni vele. – Túlságosan korai lenne – vitatkoztam. – Még neked is. Mira egyetértően bólogatott. – Tamsin, pihenned kell ezen a héten, erőt gyűjteni, nem pedig egy férfit hajkurászni már az első napodon. Nyugodj meg egy kicsit! Ne foglalkozz Warrennel! Vannak mások is. Kíváncsi pillantást vetettem Mirára, ám szokás szerint semmit sem lehetett leolvasni az arcáról. Eszembe jutott, hányszor próbálta behálózni Warrent. Most, hogy ismét szabad préda volt, talán Mira ki akarta volna iktatni a vetélytársnak számító Tamsint? – Valami azt súgja, hogy ezentúl nem lesz részem a családi vállalkozásban – válaszolta Cedric Tamsinnek. – De ha szeretnéd magad azonnal belevetni a dolgok sűrűjébe, apám nem fog tiltakozni. Tudom, hogy szívesen kötne szerződést Warrennel, már ha tényleg őt akarod. Tamsin Mira és közöttem járatta a tekintetét. Egyértelmű volt, hogy nem fogja megfogadni a pihenésre vonatkozó tanácsunkat. – Van rá bármiféle okom, hogy ne akarjam? – érdeklődött.

Senki sem felelt rögtön. Végül én válaszoltam: – Általában kedvesnek tűnik... de néha elég szűk látókörű... – Milyen értelemben? – kérdezte Tamsin jóval kíváncsibban, mint amire számítottam. – Vallási értelemben. Az ikorikkal kapcsolatban. Bár nem jobban, mint mások errefelé, végül is. Viszont az anyja borzasztó. Vele tényleg vigyáznod kell. – Az anyósok mindig borzasztóak – vágta rá Tamsin legyintve. – Hadd találkozzak Warennel, és meglátjuk, érdemese rááldozni az időmet. Cedric visszafordult hozzám, és megfogta mindkét kezemet. Meglepett, mennyire nyíltan viselkedik. – Mostantól kezdve felgyorsulnak majd az események – mondta. – Egy hetünk van. A hadiseni telepesek nagy részének több hónapja volt felkészülni. Megszorítottam a kezét. – Ha már egyszer csináljuk, csináljuk jól! Miben segíthetek? – A legtöbb elintéznivaló rám hárul, szerszámokat kell szereznem, megismerni a lelőhelyet... – A zsebébe nyúlt, és egy szütyőnyi ezüstöt nyomott a kezembe. – Te abban segíthetsz, hogy gondoskodsz a ruháidról. – Mi az, hogy gondoskodjak róluk? Az organzaanyagból készült ruhámra mutatva így felelt: – Ezzel nem sokra mész majd Hadisenben. Olyasmire lesz szükséged, ami bírja a gyűrődést. – Azt hittem, majd megvarrsz mindent, ami elszakad. Erre egy kicsit felengedett. – Hát, az biztos, hogy nagyon élveztem azt az alkalmat. – Tudtam! Nem is rejtegeted olyan jól a gondolataidat, mint hiszed. – Hát, ami azt illeti, te voltál az, aki nem rejtegettél magadból... – Fúj! – nyögött fel Tamsin mögöttem. – Abbahagynátok végre? Épp most éltem át egy kínkeserves helyzetet. Nem akarok még egyet. Cedric rávillantotta a díjnyertes mosolyát, de Tamsin csupán a szemöldökét húzta össze válaszul. Amikor visszafordult hozzám, az ezüsttel teli szütyőre hajtotta az ujjaimat.

– Komolyan mondtam – folytatta. – Új ruhatárra lesz szükséged ott. Majd megkérem Aianát, hogy segítsen, ő tudni fogja, mi kell. – Honnan van ez az ezüst? – Van némi megtakarításom. Tudtam, mire rakta félre a pénzt. — Cedric, nem vehetsz el a... – Dehogynem! – A tenyerébe fogta az arcomat. – Ha minden jól megy, úgysem fog számítani. Nem volt értelme vitatkozni. Beleegyeztünk ebbe az egészbe, és nem akartam többé ellenkezni. Kiállunk egymás mellett, és megoldjuk. Remélhetőleg. – Egyetlen dolgot ígérj csak meg! – szólaltam meg végül. – Ha borzalmasan alakulnak a dolgok, akkor elszökünk a vadonba? – Persze. De akkor magunk mögött kellene hagynunk a civilizációt. A csillagok alatt aludni. Állatbőröket hordani. – Hé, lassan a testtel! – figyelmeztette Tamsin. Cedric meglepetten pillantott a barátnőmre. – Semmi illetlenre nem gondoltam – mondta. – Tudom én, hogy mire gondoltál! – Megcsókolhatom legalább búcsúzóul? – Nem – jelentette ki Tamsin. – Én meg azt hittem, akkor volt nehéz dolgunk, mielőtt visszajöttél – mondta, majd nagy bátorságról tanúbizonyságot téve adott egy puszit az arcomra. – Később beszélünk! Mennem kell, hogy elmondjam Nicholas Adeltonnak, mi történt. Már ha nem hallotta eddig a pletykákat. Miután Cedric magunkra hagyott bennünket, Tamsin a fejét rázva így szólt: – Fogalmam sincs, hogy éltétek túl eddig nélkülem. Hiába volt tengernyi bajunk Cedrickel, még mindig alig hittem el, hogy visszakaptam Tamsint. Ismét lelkesen magamhoz öleltem. – Nekem sem – motyogtam. – Nekem sem.

21. fejezet TAMSIN

NEM VICCELT, tényleg fejest akart ugrani a Ragyogó Udvar zsúfolt életvitelébe. Az újonnan érkezett lányok közül jó néhány szemmel láthatóan még mindig sokkos állapotban volt azok után, amit elszenvedtek. De Jasper készséggel segített a Tamsinhez hasonlóknak, akik rögtön bele akarták vetni magukat a férjkeresésbe. Új bálokat és személyes találkozókat szerveztek a hétre, és Tamsin híre seperc alatt elterjedt a városban. Hamarosan az egyik legkelendőbb lánnyá lépett elő. Mirával minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy felkészítsük őt a Cape Triumphban élt életre, de nem úgy tűnt, mintha nagyon rá lenne szorulva a segítségünkre. A grashondi telepesek is nálunk időztek még, és bár Tamsin udvariasan viselkedett, észrevettem, hogy nagy ívben kerüli őket. A telepesek mindent rossz szemmel néztek, és úgy tűnt, Gideon – a fiatal lelkész, aki segített megmenteni a lányokat – különösen helyteleníti a Ragyogó Udvar élénk társasági életét. Én mindeközben tartózkodtam a nyilvánosságtól, és elkezdtem készülődni egy teljesen más életre. Ahogyan Warren mondta, rengeteg család mutatott érdeklődést egy velük lakó nevelőnő iránt arra az időre, amíg lerakják Hadisen alapjait. Több család gyerekének a tanítását is elvállaltam. Az egyik

család, Marshallék aranylelőhelye igazán közel volt lóháton Cedricéhez, és ők vállalták, hogy kosztot és kvártélyt is biztosítanak nekem. Marshall asszony testes, kedves arcú nő volt, és hat gyerek édesanyja. – Napközben a gyerekeknek segíteniük kell otthon – magyarázta az egyik megbeszélésünk alkalmával. – De este egész nyugodtan taníthatja őket. – Nagyszerű lenne – lelkesedtem. – Így napközben segíthetnék Cedricnek az aranylelőhelyen. Már ha nincs rám szükségük a ház körül. Nem szeretnék a terhükre lenni. – Mindenképpen szólok, ha segítségre van szükségem. De egyébként nem zavar, ha segít a fiatalembernek, feltéve, hogy megígéri, semmi illetlen nem fog történni. És mindennap el kell jönnie önért, aztán vissza kell kísérnie önt. Mégsem mászkálhat egyedül a vadonban. Tetszettek a megegyezésünk feltételei, és örültem, hogy segíthetek Cedricnek. Reméltem, hogy így jóval korábban megkeressük a hiányzó összeget. Nem igazán láttam őt a héten. Rengeteg dolga volt, be kellett szereznie a szükséges holmikat, és el kellett intéznie egyet s mást. – Ugye tudod, hogy „szerencsésnek” mondhatom magam? – mondta egyik nap. – Van valami kalyiba a lelőhelyen, ahol megszállhatok. Az egyik aranymosó építette, de aztán rájött, hogy nem tetszik neki a vadon. Úgy hallottam, nincs olyan jó állapotban, úgyhogy vennem kell egy-két dolgot, hogy helyrepofozzam. De a bányászok nagy része sátrakban és nyitott tákolmányokban alszik. A pincében voltunk, ahol befejeztem a festményt. Lehet, hogy már mindenki tudott a kapcsolatunkról, de annyi kíváncsi tekintetet vonzottunk, hogy nem szívesen beszéltünk a nyilvánosság előtt. – Ha belegondolok, hogy először egy szalonban találkoztunk – jegyeztem meg. – És most egy kalyiba számít a luxus lakhelynek. – Ugyan! Úgy hallottam, Marshalléknak házuk van. Biztos nem akarsz majd eljönni onnan, hogy meglátogass. – Annyit leszünk együtt, amennyit csak tudunk – ígértem. – Mondjuk, Mashall asszony megígértette velem, hogy semmi

„illetlen” nem történik majd. Cedric zsebre dugta a kezét, és nekidőlt egy vaspántos ládának. – Hát, miattam nem kell aggódnia – jelentette ki. – Én tökéletes úriemberként viselkedem majd. Odaléptem hozzá, és átkaroltam a nyakát. – Ki mondta, hogy miattad kell aggódnia? Előrehajoltam, de nem egy valódi csókért, csupán azért, hogy egyetlen pillanatra az övéhez érintsem az ajkamat. Egy-két csábító pillanatig nem mozdultam, bár tudtam, hogy ő határozottan többet szeretne ennél. Amikor el akartam húzódni, megragadta a derekamat, és belém vájta az ujjait. – Mennem kellene – mondtam gyengéden. – Sok a dolgom. – Én is el tudnálak látni feladatokkal. – Fontos, a határvidékkel kapcsolatos dolgokról beszélek – javítottam ki magam. Végigfuttattam az ujjaimat a nyakán. – Sajnálom, hogy elcsábítottalak. – Dehogy sajnálod! Már azóta az orromnál fogva vezetsz, hogy először találkoztunk, én meg hűségesen követlek. Egy nap viszont... egy nap elkaplak. És akkor... Az enyémhez nyomta a száját, én pedig hozzásimultam. Több csókra, több ölelésre vágytam. Meg akartam szüntetni a közöttünk lévő távolságot, olyannyira, hogy ne tudjuk, hol érek véget én, és hol kezdődik ő. Amikor végül elhúzódtunk egymástól, alig álltam a lábamon, és elméláztam, hogy pontosan ki is vezet kit az orránál fogva. – És akkor... – ismételtem egy sóhaj kíséretében. – És akkor... Tényleg volt dolgom, és amikor elváltunk, emlékeztettem magam, hogy több időt tölthetünk majd együtt az úton Hadisenig, mint amennyit eddig együtt voltunk. Cedric javaslatát követve Aianát kértem meg, hogy vigyen el a városba vásárolni. Nem sok időt töltöttem együtt eddig a balanquai nővel, és még mindig csak ámultam, valahányszor megláttam. Lementem a Lilaakác-völgy fő lépcsősorán, és meglepetten láttam, hogy Mira is ott vár vele az ajtónál. – Mi folyik itt? – kérdeztem, bár egy cseppet sem bántam, hogy Mira is velünk jön. Bár nem ő volt a legfelkapottabb a Ragyogó Udvar lányai

közül, sok idejét elvette a férjfogáshoz tartozó napi rutin, míg én a lábamat lógattam. Mira sokkal boldogabbnak tűnt, mint bármikor, amikor bálba indultunk. – Ki tudja, mikor látunk újra, ha egyszer elmész? Veled akarunk menni, hogy több időt tölthessünk együtt. – Akarat? – Tamsin is mindjárt itt lesz. Épp befejezett egy levelet. – Még mindig írja őket? – kérdeztem. Nagyon sokat gondoltam Tamsinre a vihar óta, de teljesen kiment a fejemből a levélírási mániája. – Grashondból is magával hozott egy köteggel. Szerintem ott is írta őket. És hallottam, hogy érdeklődött, hogyan küldhetne levelet Osfridba. Ekkor megjelent Tamsin, és leereszkedett a lépcsőn a vállát szabadon hagyó, gyönyörű sötétzöld taftruhájában. – Ugye tudjátok, hogy a vadonra vásárolunk be? – kérdeztem. – Nincs ebédmeghívásunk egy előkelő helyre. Tamsin felszegett állal válaszolt: – Nem számít, hova megyünk. Tökéletesen akarok kinézni, az ember sosem tudhatja, ki figyeli éppen. Egyébként pedig vacsorára vagyok hivatalos. Warren anyja áthívott. – Na, az biztos érdekes lesz – igyekeztem a tőlem telhető legsemlegesebb hangot megütni. Tamsin azonnal megcélozta Warrent, és egyelőre úgy tűnt, a kormányzó fia viszonozza az érdeklődését. Aiana szinte végig csendben ült, miközben a fogat bedöcögött velünk Cape Triumph szívébe. Az utcán kényelmesen lépdelt a nadrágjában és hosszú tunikájában, és a legkevésbé sem érdekelte, ki vet kíváncsi pillantást felé. Nehéz volt megállapítani, hogy az öltözéke vagy az etnikuma miatt bámulták meg. De Cape Triumph olyan sokszínű kultúrával rendelkezett, hogy véleményem szerint nem is igazán lógott ki a sorból. Tamsin határozottan feltűnést keltett, bár egyetlen bámészkodó sem illette udvariatlan szavakkal. Nyilván Aiana félelmet keltő külseje tartotta kordában az indulataikat. Ez volt az első alkalom, hogy én magam is elvegyülhettem a tömegben, nem pedig egy kocsi ablakából figyeltem az

embereket. Nehezemre esett, hogy ne álljak meg úton-útfélen, és ne bámuljak meg mindent. Az üzletek és az éttermek majdnem ugyanolyan változatos kínálattal büszkélkedhettek, mint Osfro bármelyik mozgalmas negyede. Viszont itt is jelen volt az Új világra jellemző kísérletező jelleg – semmi sem volt olyan régi és kiforrott, mint odahaza. Néhány üzlet egészen tiszteletre méltó hatást keltett, üvegablakaik voltak, és erős falazatuk. De voltak olyanok is, amiket akár aznap is összetákolhattak; sebtében írott tábláik és rozogaságuk miatt úgy tűnt, bármelyik pillanatban összedőlhetnek. Egyszerre volt lenyűgöző és nyomasztó, és bár Tamsin magabiztosan viselkedett, láttam, hogy benne is mély nyomot hagy a látvány. Mira könnyedén mozgott, mintha mindennap fel-alá járkálna a városban. Ki tudja, talán így is volt. Halászok és favágók mellett haladtunk el, akik kitartóan végezték a munkájukat. Adoria arisztokratái magasan hordták az orrukat, és mindig ott legyeskedtek körülöttük a szolgálóik. Egy hosszú parókát és rikító lila kabátot viselő fiatal férfi megállt, hogy meghajoljon, és színpadias mozdulattal lekapta tollas kalapját a fejéről. Aiana a szemét forgatta, miközben elhaladtunk mellette. – A „naplopó elit” egyik tagja, mi legalábbis így hívjuk őket – jegyezte meg. – Gazdag telepesek fiai, akiknek semmi dolguk, úgyhogy így öltöznek, és kalóznak vagy ilyesminek képzelik magukat. Csakhogy a kalózok jóval többet tesznek le az asztalra, mint ők. Rájuk férne, hogy együtt töltsenek egy napot Tom Shortsleevesszel vagy valamelyik másik kalózzal. – Azok a kalóztörténetek mind igazak? – kíváncsiskodtam. – A hősiesek és a kegyetlenek is? – Kicifrázzák, de igazak. Mindegyik történetben ott lapul az igazság maga. Az egyik tekintélyesebbnek tűnő üzlethez vezetett bennünket. Az üvegablakon a WINSLOW & ELLIOTT ÚTIFELSZERELÉS-KERESKEDÉSE szavak díszelegtek. Amikor beléptem, olyan öltözékeket és felszereléseket láttam, amelyek hasznosnak bizonyulhatnak az ismeretlen tájakon való kalandozáshoz. Két fiatal férfi beszélgetett a pult mögött álló harmadikkal, és amikor megpillantottam az eladót, meglepetten

konstatáltam, hogy ismerem. Meglöktem Mirát, aki épp egy bőrből készült bakancsot nézegetett. – Hé, emlékszel Grant Elliottra a hajóról? Itt dolgozik. – Ki? – kérdezett vissza, de nem igazán figyelt rám. Grant átsétált az üzlethelyiség másik végébe, hogy magához vegyen egy nyerget a vásárlói számára, és meglepetten nézett ránk. Köszönésképp biccentett Aianának. – Qi dica hakta – szólalt meg Aiana. – Manasta – felelte Grant mogorván. Aiana elszakadt tőlünk, hogy alaposabban szemügyre vehessen egy kulcsokkal teli tárolót, én pedig utánasiettem. – Milyen nyelven beszéltetek? – kérdeztem. – Az anyanyelvemen. Elliott úr félig balanquai. – Tényleg? – Lopva visszanéztem Grantre, és reménykedtem, hogy nem feltűnő a kíváncsiskodásom. Bár az ő haja is pont ugyanolyan fekete volt, mint Aianáé, ezt leszámítva az égvilágon semmi sem sugallta azt, hogy ne átlagos osfridi lenne. – Eszembe sem jutott volna. – Szerintem örül is ennek. Nehezebben menne az üzlet itt, Cape Triumphban, ha az emberek tudnák, honnan származik. – Hogy kerültél Cape Triumphba? – kérdeztem. – Már ha nem indiszkrét a kérdésem. – Egyáltalán nem. Elszöktem egy boldogtalan házasság elől. Az akaratom ellenére kellett megházasodnom. De a feleségem és én... nem illettünk össze. – A feleséged? – kérdeztem vissza, mert azt hittem, valamiféle nyelvek közötti fordítási probléma miatt mondhatta ezt. – A feleségem, igen – erősítette meg. – A balanquaiak nem nézik le úgy az egyneműek házasságát, mint ti. Nem feleltem rögtön. A „nem nézik le” igazán enyhe kifejezés volt, tekintve, hogy Uros papjai hatalmas bűnnek titulálták az ilyesmit. Talán még az alanzieli vallásnál is nagyobbnak. – Azért szöktél el, mert... ööö... mert nem akartál nővel lenni? Aiana elvigyorodott. – Nincs problémám azzal, hogy nővel legyek, csak vele nem akartam. Gonosz volt, és ezzel még szépen fejeztem ki magam.

Idejöttem a gyarmatotokra, első kézből akartam a kultúrátokról tanulni, és végül a sors Thornék útjába sodort. Jasper munkát ajánlott, és gondolom, sejted, hogy nagyon érdekelt egy olyan munka, ahol olyan lányokra figyelhetek, akiket gyakorlatilag ismeretlen férfiaknak adnak el. – Ezért... ezért öltözöl úgy, ahogy? Férfiként? Mert inkább... a nőket preferálod? Amint kiejtettem a számon a szavakat, rájöttem, mekkora idióta vagyok. Aiana nevetése csak tovább fokozta ezt az érzést. – Azért öltözöm így, mert sokkal kényelmesebb, mint azok a nevetséges szoknyák és alsószoknyák, amikben ti illegetitek magatokat. De, mint láthatod, hamarosan te is így fogsz öltözni. Nem lehet báli ruhában aranyat mosni. Miközben én szájtátva bámultam, ő faképnél hagyott, és a pulthoz ment, hogy a szabaddá váló Granttel beszélgessen. Megkerestem Tamsint és Mirát, akik a bolt másik végében található anyagokat vizslatták. Tamsin felemelt egy darab durván szőtt vásznat. – Ezzel még a padlót sem súrolnám fel! – jelentette ki. – Emlékszel még, milyen ruhában jöttél? – kérdezte Mira. – Az még ennél is rosszabb állapotban volt. – Hát, abban biztos lehetsz, hogy nem fogok ilyeneket hordani nosztalgiázás címszó alatt. – Tamsin bánatosan felém fordult. – A pokolba is, Adelaide! Remélem, legalább organtinból{3} készült ruhád lesz. – Adelaide! – kiáltott Aiana. – Le kell vennünk a méreteidet. Tamsin kíváncsiságból velem jött, de Mira hátramaradt, hogy tovább nézegesse a lyukacsos szöveteket. Grant nagyjából ugyanúgy festett, mint a hajón: jóképű volt, tisztességes ruhákat viselt, de volt benne valami rendezetlenség. Amikor a pulthoz értünk, végignézett rajtunk. – Na, ki az a szerencsés, aki felfedezőútra indul? – kérdezte. – Én – feleltem. – Irány Hadisen Doyle-lal, mi? Izgalmas út lesz. Tamsin ellentmondást nem tűrő pillantással így szólt: – Doyle kormányzó úr – jelentette ki. – Kérem, szólítsa a vőlegényemet a neki kijáró tisztelettel! Mind döbbenten néztünk rá, mire kissé zavarba jött.

– Hát, mármint, nem a vőlegényem. Egyelőre. De dolgozom az ügyön. – És még nem is kormányzó – jegyezte meg Grant mosolyogva. – De ki foglalkozik az ilyen apró részletekkel, nemdebár? Aiana ráförmedt balanquai nyelven, amire Grant kedvesen válaszolt. Eszembe jutott, milyen udvarias volt mindig, amikor a fedélzeten társalogtunk, aztán milyen mogorván beszélt velünk a vihar alatt. Gondolom, a stressz a legrosszabbat hozza ki az emberből, mert most ismét kifogástalanul viselkedett, miközben lemérte, mekkora ruhára lesz szükségem, és végig tisztes távolságot tartott tőlem a mérőszalagjával a kezében. Nem volt idő arra, hogy személyre szabott ruhákat készíttessek a Grant boltjában kapható anyagokból, de rengeteg előre elkészített öltözéke volt a boltban. Nagyjából megfelelt a méret is, és később még mindig lehetett rajta alakítani. Nem pontosan olyan ruhát kaptam, mint Aianáé, de nagyon hasonlított rá. Hosszú, széles szárú szarvasbőr nadrág, ami majdnem úgy nézett ki, mint egy szoknya, ha felálltam. Egyszerű, tartós blúzok és egy térdig érő bőrkabát hideg esetére. Vastag kesztyű és csizma – mindkettő díszítés nélkül. – Elnézést, hogy nem tudok olyasmivel szolgálni, amihez hozzászokott, de ezekben sokkal kényelmesebb lesz. – Grant néhány pillanatig még rajtam legeltette a szemét. – És kell egy kalap is. Szüksége lesz rá a bőre miatt, bár nem hinném, hogy nagyon sokat segítene. Előhúzott egy széles karimájú bőrkalapot a pult mögül. – Miért nem? – kérdeztem. – Sokkal szélsőségesebb arrafelé az időjárás. A nyári napfény szétégeti majd a bőrét. Mit fog csinálni? Ha odabent marad, talán nem lesz semmi baj. – Aranyat fogok mosni. Grant ezen hosszasan elgondolkodott, és nem is mondott semmit. Végül visszavette a kalapot, és kicserélte egy még szélesebb karimájúra. – Borzalmas lesz. Sok szerencsét! Amikor kimentünk az üzletből, Tamsin rögtön felém fordult. – Azt mondta, borzalmas lesz... Adelaide, biztos, hogy ezt

akarod? Biztos, hogy el akarsz menni Hadisenbe? – Biztos, hogy Cedrickel akarok lenni – feleltem őszintén. – És azt az utat fogom járni, ami ehhez vezet, bármilyen legyen is. Egyébként meg, te is Hadisenbe akarsz menni, nem? – Igen. Hogy a kormányzó villájában éljek. Nem a folyómederben. Már épp ráfordultunk volna a város központjában várakozó fogathoz vezető útra, amikor Mira megérintette a karomat. – Nézd csak! A banknál. Követtem a tekintetét. – Ó! Egy pillanat! – Átvágtam a járókelők tengerén, és kiáltozni kezdtem: – Adelton úr! Nicholas már épp belépett volna a banképületbe, ám most meglepetten hátrafordult. – Bailey kisasszony! Nem sejtettem, hogy pont itt fogunk összefutni. Azt hittem, már úton van Hadisenbe. – Hamarosan indulunk – feleltem, és éreztem, hogy elpirulok. – Tudom, hogy Cedric beszélt önnel, de személyesen is el akartam mondani, hogy... hát, hogy sajnálom. Sajnálok mindent, amin miattunk keresztülment. Nyilván olyan érzése lehet, hogy... Nem is tudom. Hogy becsaptuk. Elgondolkozva válaszolt: – Nem mondhatnám. Egy kicsit talán csalódott vagyok... de hogy őszinte legyek, inkább csak lenyűgözött, nem pedig szerelmes voltam önbe. Már ha nem sértem meg ezzel. – Egyáltalán nem... hiszen csak egy-két alkalommal találkoztunk. – Pontosan. Ha nem így lett volna, talán én is másképpen reagálok. De mindig is láttam, hogy valami lefoglalja a gondolatait. Én ezt nem bántam volna, ha szabad akaratából jön hozzám. Úgy gondoltam, a megrendezett házasság miatt érez így. – A saját szabad akaratomból tettem volna – jelentettem ki határozottan. – Ön igazán jó ember... A legjobb, akivel itt találkoztam. – Leszámítva az ifjú Thorn urat, természetesen. – Amikor erre bánatos arcot vágtam, elmosolyodott. – Ne érezze rosszul magát! Örülök a boldogságának. Felsóhajtottam.

– Ez igazán kedves öntől... mégis úgy érzem, hogy kihasználtuk önt. Tudja, rengeteg másik lány van a Ragyogó Udvarban, akiket csakis ajánlani... Felemelt kézzel elhallgattatott. – Köszönöm, de nem akarok olyan házasságot kötni, ami papíron jól hangzik. Minél többet gondolkozom az ön csodás románcán Thorn úrral, annál inkább úgy gondolom, hogy jobb nekem, ha én magam kerítek feleséget. Szerződés nélkül. – Remélem, megtalálja a megfelelőt – mondtam, és komolyan is gondoltam. Nicholas megrázta a kezemet. – Én is. És minden jót kívánok! Ha bármikor a segítségére lehetek, kérem, szóljon! – Hát az meg ki volt? – kíváncsiskodott Tamsin, amikor visszatértem a barátnőimhez. – Az a férfi, akihez Cedric majdnem feleségül adott. Tamsin átpillantott a vállam felett, hogy alaposabban szemügyre vegye Nicholas Adeltont. – Egyedülálló még? – Az. De nem áll olyan jól anyagilag. És nem is érdekli igazán a Ragyogó Udvar azok után, amin miattunk keresztülment. Felzárkóztam Aiana mellé, Mira és Tamsin pedig mögöttünk jött. – Úgy látom, Adelton úr kifejezetten jól viseli a történteket – jegyezte meg Aiana csendesen. – Igazából mindenki. Na, jó, Jasper kivételével. És néhány lány is szereti felhánytorgatni. – Clara kifejezetten élvezte, hogy fűnek-fának elmesélheti, hogyan talált ránk a padláson. – De a legtöbben megértőek voltak, még akkor is, ha nem erre számítottam tőlük. Így volt például Warren Doyle-lal is. Aiana sokáig nem válaszolt. – Igen – szólalt meg végül. – Nagyon is megértően viselkedett, főleg, hogy ilyen ajánlatot is tett nektek. Visszagondoltam az üzletben történtekre, majd gyorsan hátrapillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, Tamsin még mindig Mirával beszélget. – Az anyja nem igazán... hogy is fogalmazzak... egyenes nő, de ami Warrent illeti, gondolod, hogy ő... mármint, jobban járnánk,

ha... – Nem tudom – válaszolta Aiana. – Nem sokat tudok Warren Doyle-ról, nem igazán pletykálnak róla. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, akkor az általában nem az. Kellemetlen érzés lett rajtam úrrá. – Ezt próbáltam én is elmagyarázni Cedricnek. De azt mondta, hogy még ha Warrennek van is valami hátsó szándéka, akkor is több esélyünk van Hadisenben. – Lehet, hogy így van. – Aiana megtorpant, hogy a szemembe nézhessen. – Sokkal szabadabb ott az élet... De sokkal veszélyesebb is. Még csak most alakulnak ki ott a dolgok. Vad környék. És így könnyebb megszegni a szabályokat. A legjobbakat kívánom nektek, de... – De mi? – faggattam. – Az égvilágon senkiben se bízzatok, csak egymásban! – felelte végül.

22. fejezet

REMÉLTEM,

HOGY EGYÜTT TÖLTHETEM az utolsó éjszakámat Tamsinnel és Mirával a Lilaakác-völgyben. Azonban sokáig elmaradtak egy bál miatt, és végül egyedül ücsörögtem a szobánkban, és azon elmélkedtem, hogy lefeküdjek-e vagy ne. Tudtam, hogy fárasztó út áll előttünk, de nem akartam úgy elmenni, hogy nem láttam előtte a legjobb barátnőimet. Meg persze olyan ideges voltam, hogy nem tudtam, vajon el tudnék-e aludni. Már elmúlt éjfél, mire hazaértek, és épp hatalmasat ásítottam, amikor beestek a szobába. Mindketten elmosolyodtak, amikor észrevették, hogy ébren vagyok, de azonnal láttam, hogy valami miatt megváltozott a hangulatuk. Mira levertnek tűnt, Tamsin pedig majd’ kicsattant. – Mi történt? – kérdeztem. Tamsin elkezdte lehámozni magáról a smaragdzöld szaténruhát. – Hivatalosan semmi, de egyébként valami nagyon komoly. – Nem ellentmondásos ez egy kicsit? – kérdeztem, majd cinkos pillantást lövelltem Mira felé, de őt szemmel láthatóan nem szórakoztatta a dolog.

– Warren arra kért, hogy várjak rá – jelentette ki Tamsin büszkén. – Nem ígért házasságot, egyelőre legalábbis, de azt mondta, hogy messze én tetszem neki a legjobban, és szeretné hivatalossá tenni a dolgot, amint hazaér. Szóval megígértem neki, hogy nem fogadom el senkinek sem az ajánlatát addig, bár persze azért eljárogatok majd itthonról. Semmi értelme idehaza halálra unni magam. Összehúztam a szemöldökömet, ugyanis több dolog is volt, amit nem értettem. – Amint hazaér... De hát az jó sok időbe beletelhet. – Két hét múlva visszajön. – Tamsin kibújt a ruhájából, és most alsóruhában és alsószoknyában ücsörgött. – Veletek indul holnap, elintéz pár dolgot, aztán visszahajózik, hogy jelentse, mi a helyzet Hadisenben, és gondoskodjon még pár dolgos kézről. – Végül is logikus, de akkor nem sokáig lesz Hadisenben. Hadisen barátságtalan partvidékének köszönhetően a nagyobb hajók nehezen közelítették meg a gyarmatot. Így hát minden nagyobb rakományt, az állatokat vagy egyéb szükséges dolgot a szárazföldön kellett szállítani. Egy ilyen karavánnal készültünk másnap mi is útnak indulni: Denham területén maradva megkerüljük az öblöt, majd onnan átmegyünk Hadisenbe. Valamivel több, mint egy hétig tart majd az út. Egy kis hajóval átszelni az öblöt sokkal gyorsabb, elég hozzá egy nap is. Ez az útvonal hasznos volt a hírvivőknek és azoknak, akik rakomány nélkül utaztak, de másnak nem igazán. – Hát, biztos vagyok benne, hogy hamarosan visszatér majd, és talán már a feleségét is viszi. – Tamsin ragyogott a büszkeségtől. – Remélem, nem lesz kellemetlen, hogy az egyik telepesem leszel, Adelaide. Felnevettem a gondolatra. – Egyáltalán nem – válaszoltam. – Biztos nagyon izgatott vagy már – kapcsolódott be a beszélgetésbe Mira. Úgy tűnt, már nagyon szeretne témát váltani. – Nagy kaland vár rád. – Nem érdekel a kaland. Az a fontos, hogy mindent elrendezzünk Cedrickel. Őszintén beszéltem, amiért csodáló és szomorkásan vágyakozó pillantásokkal jutalmaztak. Lehet, hogy Tamsin

gyakorlatiasan állt a házasság kérdéséhez, Mira pedig úgy tett, mint akit egyáltalán nem érdekel, de gyakran azt éreztem, hogy mindkettőjüket lenyűgözte – sőt, egy kissé iriggyé is tette – a valódi szerelem, amire nekem sikerült rátalálnom. Sokáig fennmaradtunk, és a jövőről beszélgettünk. Nem akartam bevallani nekik az igazat: egy kicsit féltem attól, ami előttem állt. Természetesen ezalatt nem a Cedrickel közös életemre gondoltam. Az, hogy magam mögött hagyjam a nemesi életet, és egy gyarmat felsőosztálybeli telepeseként állapodjak meg egy biztonságos városban, nem volt akkora változás, mint amekkorának tűnhetett. De hogy nemesből közemberré váljak, és a végtelen, felderítetlen vadonban éljek? Az már teljesen más kérdés volt, és nem tudtam, mire számítsak. Mirának és Tamsinnek megengedték, hogy elkísérjenek másnap reggel. A Hadisenbe induló karaván sokkal nagyobbnak bizonyult, mint amire számítottam. A város szélén gyűltek össze, rengeteg lóval, kocsival és egy látszólag kaotikusan mozgó embertömeggel. Warren a karaván elejénél volt, és pompásan festett, ahogyan a fehér lován ülve társalgott a tanácsadóinak tűnő férfiakkal. Valaki mellénk lovagolt, és kétszer is oda kellett néznem, hogy felfogjam, Cedric az. – Csak nem lovon ülsz? – kiáltottam fel. Cedric savanyú képet vágott. – Azért ne csinálj úgy, mintha valami hallatlan dologról lenne szó! — Fogalmam sem volt, hogy tudsz lovagolni. – Végignéztem az állaton. Egy bozontos, barna kanca volt, és úgy tűnt, minden halálra untatja a környezetében. – Remélem, nem fizettél érte sokat. – Nem tudtam, hogy szakértő vagy a témában. Észrevettem a hangjában csendülő figyelmeztetést. A lovaglás gyakori szabadidős tevékenység volt az osfridi nemesség körében, amikor a vidéki kúriáikban időztek. Itt, Adoriában viszont a túlélésért lovagoltak az emberek. Egy átlagos városi lány, mint Adelaide, akinek elloptam a személyazonosságát, csak a fogatos közlekedés során találkozott lovakkal. Úgy hittem, egy Cedrichez hasonló emberre ugyanez igaz. – Láttam már lovakat, ennyi az egész – feleltem.

Vissza kellett fognom magam, nehogy kibukjon belőlem, milyen ügyetlenül ül a nyeregben és fogja a gyeplőt. – Keményebb fából faragták, mint gondolnád – bizonygatta. – Lizzie-nek neveztem el. Próbáltam nem a szememet forgatni ennek hallatán. – Nagyszerű választás – hagytam annyiban. Körbenéztem, és láttam, hogy Tamsin lelkesen cseveg Warennel. Mira is eltűnt mellőlem, ám néhány pillanattal később kiszúrtam őt a tömegben: néhány férfi társaságában, akik Hadisen felfedezését tervezgették. Nem messze tőle ott állt Grant Elliott is, aki nyilván még az utolsó pillanatban is felszereléseket szállított ki. – Minden szövetségesem elhagyott – jegyeztem meg. Cedric lehajolt, és kisimított az arcomból néhány kósza tincset. Megijedtem ettől az intim mozdulattól, de aztán ráeszméltem, hogy többé nincs miért bujkálnunk. – Az első számú szövetségesed még megvan – jelentette ki, majd a homlokát ráncolta, amikor észrevette, hogy kit figyeltem eddig. – Grant Elliott egész normálisnak tűnt a hajón, de aztán kiderült, hogy ő is benne van Warren eretnekvadász csapatában. – Eretnekvadászok? – Igen, csoportba gyűltek, és megígérték, hogy amíg Warren távol van, megkeresik a csillagadventkor börtönbe zárt alanzielieket, akik aztán megszöktek. Grant is tagja a csoportnak. – Hát, akkor sajnálom, hogy nála vásároltam. – Megérintettem a fejemen pihenő széles karimájú kalapot. – Talán vissza kellene ezt vetetnem vele. – Ne! – tiltakozott Cedric. – Szerintem aranyos. Azt kívántam, bár én is lovagolhatnék, de a szerény vagyonúnkból nem futotta egy második lóra. Na, meg elég gyanús lett volna, hogy milyen jól ülöm meg a lovat. Így hát Marshallék kocsiján utaztam, ami sokkal kényelmesebben hangzik így elmondva, mint amilyen a valóságban volt. Egy egyszerű, kemény fadeszkákból összetákolt szekérről volt szó, amelyet telepakoltak mindenféle felszereléssel, és ezek között kellett helyet kerítenünk magunknak a gyerekekkel. Nem volt

teteje, úgyhogy nagyon reméltem, hogy nem fog esni az eső az út során. Egy idő után Warren végre felhívta magára a figyelmet. – Eljött az idő! – harsogta túl a hangzavart. – Eljött az idő, hogy kezünkbe vegyük a saját sorsunkat! A telepesek és a búcsúzni jött emberek ujjongtak, és még én is éreztem, hogy elkap az előttünk álló kaland izgalma. Megöleltem Tamsint és Mirát, majd felmásztam a kocsi hátuljába. A felhasított szoknyáimat Hadisenre tartogattam. Az útra egy pamutvászon ruhát választottam, olyan vékonyat, amilyet csak lehetett. Nem volt alatta sem alsóruha, sem alsószoknya – csupán egy egyszerű bélés volt belül. Ha nem lett volna virágmintás, akár azt is hihették volna, hogy kölcsönvettem egyet a grashondiak ruhái közül. Kényelmetlen, keskeny helyen ücsörögtem két, utazásra előkészített láda között. Koszos, kopott deszkákon ücsörögtem, és amikor megpróbáltam tisztábbá varázsolni őket, szálkák mentek a kezembe. Öt perc után rádöbbentem, hogy a bukkanok okozta rázkódástól sem véd meg semmi. A kocsi oldalának dőltem, és felidéztem a családom osfrói otthonában „rózsaszalonnak” nevezett helyiséget. A padló minden egyes négyzetméterét gyönyörű szőnyegek fedték. A tapéta bársonyból készült. Egyedi festmények lógtak a falon. A vázák a messze keleten fekvő Xin-vidékről származtak. A székek és a pamlagok olyan vastagon párnázottak voltak, hogy az ember szó szerint beléjük süppedt. És természetesen minden makulátlanul tiszta volt, hála a naponta takarító cselédseregnek. – Mi a baj? – kérdezte Marshallék egyik lánya, Sarah. Odapillantottam a nevetséges lovat megülő Cedricre. – Semmi – feleltem. – Csak azon gondolkoztam, milyen messzire kerültem. Egy órán belül elértük a város határát, és elhaladtunk az erőd, illetve annak minimális létszámú őrsége mellett. Néhány órával később magunk mögött hagytuk az összes, Cape Triumphot körülvevő kisebb települést is. Korábban azt hittem, a vadon visszakövetelte magának azt a várost, de tévedtem. Denham messzebb fekvő részei úgy festettek, mintha soha senki be nem tette volna oda a lábát. A Cape Triumphban álló hatalmas,

őrszemnek tűnő fák itt olyan sűrűn sorakoztak egymás mellett, hogy valóságos hadsereget alkottak, és még nehezebben lehetett tőlük haladni az egyébként is rögös úton. Lenyűgöző volt. Lélegzetelállító. Rémisztő. A valódi Új világ. Nem sokáig tartott a naiv lelkesedésem. Amikor megálltunk éjszakára, és lemásztam a kocsiról, összecsuklott alattam a lábam. A folytonos zötykölődés és az, hogy végig egy kis helyen szorongtam, megviselte az izmaimat, és úgy sajogtak, mintha öt órán keresztül hegynek felfelé futottam volna. A vacsora kétszersült és marhahús volt, nem sokkal jobb, mint amit a hajón ettünk. Az emberek tüzet raktak, hogy megmelegedhessünk és vizet forralhassunk, engem pedig elküldték, hogy rozsét gyűjtsék. Leginkább csak szálkákat gyűjtöttem be. Cedricet a többi fiatal férfihoz hasonlóan különböző feladatokkal bízták meg, úgyhogy vacsoránál gyorsan rám mosolygott, majd az este további részében többet nem láttam. Amikor eljött a lefekvés ideje, a Marshall házaspár a kocsin aludt, míg a gyerekek és én pokrócokat terítettünk a földre fekhely gyanánt. A föld kemény és egyenetlen volt. Ahogy egyre hűvösebbé vált az éjszaka, fázni kezdtem a takaró alatt, így magamra terítettem a hosszú bőrkabátomat is. De még mindig majd’ megfagytam. És abban is biztos voltam, hogy a gyarmat összes szúnyoga körülöttem zümmög. Egyre csak forgolódtam és mocorogtam, és az idegességem majdnem ugyanannyira ludas volt abban, hogy nem jött álom a szememre, mint a mostoha körülmények. Ismét az osfrói házunkra gondoltam. Ezúttal az ágyamról álmodoztam. A matracról, amelyen akár öten is elfértek volna. A levendulaillatú selyemlepedőkről. Annyi takaróról, amennyi egy hideg éjszakán csak kellett. Észre sem vettem, hogy sírok. Amikor ráeszméltem, gyorsan felkeltem, nehogy a közelemben alvó gyerekek közül bármelyik felébredjen és megneszelje. Magamra csavartam a vékony takarót, és gyorsan otthagytam a kocsit, hogy elosonjak a többi alvó telepes között. Néhányan még mindig a tűz körül ültek, kockáztak és történeteket meséltek egymásnak, de nem igazán foglalkoztak velem. Olyan közel mentem a tábor széléhez,

amennyire csak mertem – elég messze ahhoz, hogy egy kis magányra lelhessek, ám ügyeltem, nehogy az ismeretlen vadonba tévedjek. Lehuppantam a földre nyomorúságomban, és a kezembe temettem az arcomat. Igyekeztem minél hangtalanabbul zokogni. Nem akartam, hogy Warren megtudja, milyen gyenge vagyok. Borzasztó képet láttam magam előtt. Warrent, amint túlságosan kedves arckifejezéssel lenéz rám, és együtt érzőn így szól: – Lehettél volna a feleségem. Utazhattál volna párnázott kocsin, és aludhattál volna a sátramban. Láttam, ahogy az emberei korábban becipeltek hozzá egy matracot. Valaki megérintette a vállamat, és hirtelen talpra ugrottam. Cedric állt mögöttem, döbbent arcán táncot jártak az árnyak. Lefoglalták a feladatai, a színét sem láttam egész este. – Tényleg te vagy az. Nem akartalak megrémíteni. Dühösen megtöröltem az arcomat. – Mit keresel itt? – Odamentem Marshallék kocsijához, beszélni akartam veled pár szót. De nem találtalak, úgyhogy keresni kezdtelek. – Meg akarta érinteni az arcomat, de elhúzódtam. – Mi a baj? – Semmi. – Komolyan kérdezem, Adelaide. Mi a baj? Felemelt kézzel így szóltam: – Válassz egyet a sok baj közül, Cedric! A szoknyámat használtam szalvétaként a vacsoránál. Nincs mosdó. Folyton szúnyogokat nyelek. És a bűz! Értem, hogy nem igazán lesz lehetőségünk megmosakodni az út során, de senki sem gondolt rá, hogy indulás előtt nem ártana? És még csak az első napon vagyunk túl. – Tudtad, hogy nem lesz könnyű – mondta halkan. – Megbántad? Bánod, hogy... – Hogy téged választottalak? – fejeztem be helyette. – Nem. Egyetlen pillanatra sem bántam meg. És ettől olyan borzasztó ez az egész: gyűlölöm, hogy így érzek. Gyűlölöm, hogy így nyavalygok. Gyűlölöm, hogy túl gyenge vagyok, és nem tudok felülemelkedni a körülményeken a szerelmünkért.

– Senki sem mondta, hogy szeretned kell itt lenni. – Neked tetszik. Láttam az arcodon, amikor magunk mögött hagytuk a Cape Triumph körüli településeket. Ez valamiféle zarándokút a számodra. Felemelte a kezét. Az elszórtan világító tüzek fényében láthattam a koszt és a vágásokat. Az arca is koszos volt. – Ez nem valami spirituális. Meg az a fickó sem, aki folyton azt mondogatja, hogy túl csinos az arcom, jó lenne eltörni az orromat. És fogalmad sincs, hogy fáj mindenem az egész napi lovaglástól. – Nagyon is jól tudom, milyen az. De nem hagyod, hogy megtörjön. Te nem vagy olyan gyenge. Magához húzott, és ezúttal nem ellenkeztem. – Te sem vagy gyenge. De életedben először nem vagy jó mindenben. Osfróban körülötted forgott a világ, és bármit tettél, az jó volt. A Kék Tavaszban volt pár baklövésed, de még mindig te voltál a legjobb. És itt, Cape Triumphban is te voltál a Ragyogó Udvar csillaga. Itt kint viszont... – Nyomorult vagyok? Haszontalan? – Hozzá kell szoknod. Ez az első nap, hatalmas sokkról beszélünk. Hozzá fogsz szokni az út során, és ha elérünk Hadisenbe, és tető lesz a fejed felett, úgy fogod érezni, mintha visszakerültél volna egy osfridi palotába. Nem feleltem, csak emésztgettem a szavait. – Ha már tetőről beszélünk, mi van, ha elkezd esni? – kérdeztem végül. – Egyszerre csak egy dolog miatt aggódjunk! Megajándékozott egy varázslatos mosollyal, mintha csak azt mondaná, mindenről gondoskodik majd. De ezúttal is így lesz? – Fáradt vagyok, Cedric. Annyira, de annyira fáradt! Hosszú nap áll mögöttünk, mégsem tudok aludni. Borzalmas a földön feküdni. És fázom. Hogy lehet ilyen hideg? Hiszen tavasz van! Megfogta a kezemet, és lehúzott a földre. – A talajjal nem tudok mit kezdeni, viszont fel tudlak melegíteni. Neki is volt egy vékony takarója, és mindkettőnkét leterítette a földre. Lefeküdt, és intett, hogy tegyek én is ugyanígy. Összebújtunk, és mindketten igyekeztünk alaposan bebugyolálni magunkat a saját kabátunkba. A föld még mindig göröngyös volt, de most, hogy hozzám simult Cedric teste, és

hallottam a szívverését, már közel sem zavart annyira. – Nem maradhatunk így – mondtam. – Bajban leszünk, ha valaki meglát minket. – Napfelkelte előtt visszamegyünk. – Honnan fogjuk tudni, mikor induljunk? – Én tudni fogom. Kezdtem egy kicsit kevésbé fázni, és lassan álom jött a szememre. – Bármit megtennék kettőnkért – ásítottam. – Remélem, tudod. – Sosem kételkedtem benne – nyomott puszit a fejem tetejére. – Ennél jobban is megcsókolhatsz, ha szeretnél. – Nagyon is szeretnélek, de aludnod kell. Talán holnap este, ha egy kicsit kevésbé vagy fáradt. Egy újabb ásítással küzdve így feleltem: – Vannak dolgok, amik sosem változnak. Annyira el vagy telve magadtól, Cedric Thorn! Olyan biztos vagy benne, hogy holnap este is melletted alszom. Még nem házasodtunk össze. Nem fogadtam meg, hogy veled hálok a hold fényében. Ismét megcsókolta a fejem búbját. Elernyedtem a biztonságot nyújtó ölelésében, és éreztem, ahogyan valódi boldogság járja át a testemet. Jó néhány perc múlva megszólaltam: – Cedric? Egyenletesen lélegzett, és már-már azt hittem, hogy alszik, de végül válaszolt: – Igen? – Jó illatod van. Egyedül neked van jó illatod idekint. Azért, mert reggel befújtad magad vetiverrel, vagy azért, mert magaddal hoztad? – Magammal hoztam. Közelebb vackoltam hozzá. – Urasnak hála! Cedric ígéretéhez híven még napfelkelte előtt felébredt, úgyhogy mindketten visszatérhettünk a helyünkre, még mielőtt valakinek feltűnt volna a hiányunk. Még mindig sajgott mindenem, de kevésbé éreztem így, hogy Cedric mellett ébredhettem.

– Ez valami alanzieli dolog? – suttogtam, mielőtt elváltunk. – Érzed a nap mozgását? – Gyerekkorom óta így élek. Mindig nyugtalanul aludtam. – Az égbolt keleti felére pillantott, és köszöntésképp felemelte a kezét. – De lehet, hogy ez egy ajándék, amiről eddig nem tudtam, magától Alanzieltől. Látva, ahogy a felkelő nap aranyló fénye ragyogásba vonta Cedric vonásait és tüzes árnyalatot kölcsönzött a hajának, nem esett nehezemre elhinni, hogy pártfogásába vette őt a szenvedélyes szerelem patrónusa. Visszatértem Marshallék kocsijához, és sokkal jobban éreztem magam, mint előző éjszaka. Új nézőpontból világította meg a dolgokat az, hogy kipanaszkodtam magam és pihentem. Cedricnek igaza volt. Valóban mostoha körülmények között kellett élnünk. Bárki másnak is meggyűlt volna ezzel a baja. De én tényleg most először találtam szembe magam olyasmivel, amivel nehezen birkóztam meg – és ez sokat elmond, hiszen korábban még valaki más személyazonosságát is elloptam. Türelemmel kell viselnem, amíg hozzá nem szokok ehhez az új helyzethez. Így is tettem az elkövetkezendő napokban. Még mindig nem tetszett sem az étel, sem az, hogy a földön kellett aludnom. De legalább nem esett az eső. Cedrickel továbbra is együtt éjszakáztunk a tábor szélén, és ahogy a karavánban kialakult a napi rutin, több időt tudott velem tölteni napközben is. Rengetegen voltunk, így lassan haladtunk. Egymás mellett sétáltunk, a lovat magunk mögött vezettük, és így is könnyedén tudtuk tartani a tempót a többiekkel. A nehéz, egyre emelkedő terep fárasztó útnak bizonyult, de szép lassan hozzászoktam. – Grant Elliottnak igaza volt a napsütéssel kapcsolatban – mondtam Cedricnek jó néhány nappal az indulásunk után. Épp ebédszünetet tartottunk, kettesben ücsörögve az árnyékban. – Miért, mit mondott? – Hogy borzalmas. – Felemeltem a kezem, hogy megmutassam. – Nézd meg, hogy lebarnultam máris! Bele sem merek gondolni, milyen lehet az arcom. – Gyönyörű, mint mindig – felelte Cedric, majd félbetépett egy darab szárított marhahúst, és átnyújtotta nekem az egyik

felét. — Rám se néztél! – Nem is kell. – De azért felpillantott, és szemügyre vette az arcomat. – Azt hiszem, kijött néhány szeplő. Aranyosak. – Tamsinnek véletlenül se mondj ilyesmit! Ő mindig megpróbálja elrejteni a sajátjait. És a nagymamám biztosan elájulna, ha meglátna. – Viccelődni akartam, de a nagyi gondolatára elszorult a szívem. – Tudod, amikor először meghallottam, hogy kerestet, aggódtam, hogy milyen bajba sodorhat ez engem. De most már inkább az zavar, hogy még mindig keres. Nem tudja, mi történt velem, de meg akar találni. Nem adta fel. – Persze hogy nem. A Witmore-ok nem olyanok. Mármint, izé, a Bailey-k nem olyanok. Mármint, gondolom, a Bailey-knek nem szokása feladni. Az egykori komornámra gondolva így feleltem: – Hát, mondhatjuk, hogy Ada feladta... Vagy mégsem? Ha a tehenészetben kötött ki, ahol lenni akart, akkor tulajdonképpen jól alakult az élete. Cedric átkarolta a vállamat, én pedig nekidőltem. – Ha összeházasodtunk, és minden rendben lesz, írunk a nagymamádnak. Megírjuk neki, hogy kutya bajod. A délutáni napfény átszűrődött a hátunk mögött tornyosuló hatalmas juharfa ágai között. Ha nem lettem volna olyan szomorú a nagyi miatt, kifejezetten romantikus lett volna. – Remélem, hogy meg tud bocsátani, amiért... – Hát itt vagytok! – harsant egy éles hang. Mindketten felnéztünk, és láttuk, hogy Elias Carter, Warren hadiseni fősegédje tart felénk. – Már pakolunk, mindjárt indulásra készen állunk. Gondolhattam volna, hogy ti ketten elvonultatok illetlen dolgokat művelni. – Ebédelni? – kérdeztem. Elias szúrós szemmel rám meredt. Már rengetegszer világossá tette az út során, hogy egyáltalán nem tetszünk neki. – Ne pimaszkodjon velem, Miss Bailey! Fogalmam sincs, hogyan tudott a mi nagylelkű kormányzónk megbocsátani önnek, ráadásul még ilyen ajánlatot is tett. Én biztos nem tettem volna. De hát ő igazán nagyszerű ember. Én viszont nem.

– Ebben teljesen egyetértünk – jelentette ki Cedric fapofával. Elias összehúzta a szemöldökét – nyilván rádöbbenhetett, hogy saját magát pocskondiázta. Még mielőtt válaszolhatott volna, sikítást hallottunk a táborból. Nem méltatott bennünket egyetlen további pillantásra sem, azonnal sarkon fordult és visszarohant. Mi sem maradtunk le sokkal mögötte. Az első dolog, ami feltűnt, az az volt, hogy a karaván még közel sem volt „indulásra készen”, ahogyan Elias mondta. Egyértelműen látszott, hogy mások sem fejezték be az ebédjüket. De senki sem evett. Mindenki talpon volt. Néhányan, főleg azok, akikkel kisgyerek is volt, hátrarohantak a karaván végébe a gyerekeikkel. Mások – főleg a férfiak – előrementek. Egészen idáig fel sem fogtam, mennyi fegyvert cipelünk magunkkal. Rengeteg lőfegyver és kés került elő hirtelen. – Mi történt? – kérdeztem az egyik nőtől. – Ikorik – felelte. – Legjobb lesz, ha elbújsz velünk. Cedrickel hitetlenkedve egymásra pillantottunk. – De hát már közel két éve be sem tették a lábukat Denhambe – mondta. Amikor előreindultam, kinyújtott kézzel megállított. – Nem kell elbújnod, de talán jobb lesz, ha nem vetjük bele magunkat az események sűrűjébe, amíg nem tudjuk, pontosan miről van szó. – Csak szeretném látni, mi történik. Cedric kelletlenül átvágott velem a tömegen. Nem olyan típus volt, aki meg akarta mondani nekem, hogy mit tehetek és mit nem, de az volt az érzésem, hogy ha veszélyt szimatolna, azonnal a vállára kapna, hogy elvigyen onnan, hiába is rugdosnám és sikoltoznék. A leendő telepesek egy fegyveres csoportja mellett álltunk meg. Onnan jól beláttuk az erdőn keresztül vezető poros utat. Warren és jó néhány másik, felfegyverzett férfi állt ott két lovassal szemben, akik pontosan úgy festettek, mint amilyennek az olvasmányaim és a hallottak alapján az ikori embereket elképzeltem. Leszámítva persze azt, hogy mindenki vérszomjas démonokként utalt rájuk. A ruhájukat és a külsejüket leszámítva pont ugyanolyan embernek tűntek, mint mi. Az egyikük egy idősebb férfi volt, talán az ötvenes éveiben járhatott; bozontos vörös szakálla volt

és zöld kockás ruhát viselt. Akkora volt, mint egy ökör, és hiába volt idős, valami azt súgta, hogy ha harcra kerülne sor, könnyedén megbirkózna egy nála fiatalabb férfival. Egy tucatnyi nála fiatalabb férfival is. A mellette álló lovas nem tűnt sokkal idősebbnek Cedricnél. Csupasz, izmos testére kék festékkel mintákat mázoltak. Ugyanolyan zöld anyag fedte az egyik vállát, mint idősebb társáét, és csupán egyetlen réztű tartotta össze. Tejfölszőke, vállig érő haja éles kontrasztot alkotott a bőrével. Úgy tűnt, Warren inkább hozzá intézi a szavait. – Én pedig mondtam már, hogy nincs itt keresnivalótok. Nem látjuk szívesen az ikorikat Denhamben, ahogy más civilizált osfridi földön sem. Menjetek vissza a saját területetekre! – Örömmel megtenném – felelte a szőke férfi –, csakhogy a népetek folyton birtokháborítást követ el a földünkön. Két dologra figyeltem fel a beszédével kapcsolatban. Az egyik az volt, hogy meglepően nyugodtan beszélt ahhoz képest, hogy fegyvert fogtak rá. A másik pedig az, hogy szinte tökéletesen beszélte az osfridi nyelvet. – Senki sem akarja a földeteket – jelentette ki Warren, ám egy kissé visszásan csengtek a szavai, tekintve, hogy az osfridiek és a többi, tengerentúli ország lakosai mennyi földet elbitoroltak már. – Ami azt illeti, én olyan pletykákat hallottam, hogy a te néped zaklatja a mi északi kolóniáinkat. Ha ez valóban igaz, akkor tényleg számíthattok látogatókra, mégpedig katonákra. Egy kicsit komolyabb dologról lesz szó, mint a jelenlegi érzéki csalódásaitokról. – Nem pont érzéki csalódásként utalnék a felperzselt falvakra. Válaszokat követelünk! Warren felhorkantott. – Már ne is haragudj, de nem gondolom, hogy ti ketten itt bármit is követelhettek. Sokkal többen vagyunk. – Lőjük le őket! – kiáltotta valaki a tömegből. – Lőjük le a vadembereket! Az ikori férfiak meg sem rezzentek, és egyetlen pillanatra sem vették le a szemüket Warrenről. – Reméltem, hogy nem kell erőfitogtatásba kezdeni azért, hogy az ártatlanok védelméről tárgyalhassunk. Azt hittem, így teszik a civilizált emberek.

– Civilizált – szólalt meg csúfondáros mosollyal Elias. – Sokat tudtok ti arról! – Ez a civilizált férfi most megengedi, hogy épségben elmenjetek innen. – Warren szavai nagylelkűnek hatottak, ám a hanglejtése fagyos volt. – Nem sokkal odébb vezet egy út északnak, ami átszeli Denham egyik sarkát, és a nyugati területek felé visz tovább. Biztos vagyok benne, hogy ismeritek. Ahogyan abban is biztos vagyok, hogy azon érkeztetek. Forduljatok meg most azonnal, és térjetek vissza! Ha elég gyorsak vagytok, még naplemente előtt kiértek Denhamből. Hátra fogok hagyni pár embert, hogy őrizzék az elágazást, és nézzenek körül reggel. Ha bármi jelét látják annak, hogy még mindig a mi területünkön vagytok, halállal lakoltok. – Lőjük le őket mindenképpen! – kiáltotta valaki. Az ikori férfi mormolt valamit a társának, mire a szakállas férfi a homlokát ráncolta, és a saját nyelvén válaszolt neki. A szőke férfi visszafordult Warrenhez. – Ez esetben máshol próbálunk majd szót érteni veletek. Köszönöm, hogy időt szakítottál ránk. A két ikori megfordította a lovát, és visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy jó néhány férfi felemelte a fegyverét, és a két ikori hátára célzott. Warrennek is feltűnt a dolog, és egyetlen kézmozdulattal leintette őket. Az ikori lovak gyorsan vágtázni kezdtek, majd hamarosan látótávolságon kívül kerültek. A nap további részében mindenki erről beszélt. Érthető módon nem mindenki értett egyet. Rengetegen azt hajtogatták, hogy le kellett volna lőni őket. Mások úgy vélték, hogy Warren nagylelkűsége azt jelezte, milyen nemes lélek is ő. – Blöffölt – fejtette ki egy idősebb férfi a véleményét Cedricnek és nekem vacsora közben. Majd elhallgatott, hogy elfordítsa a fejét és köpjön egyet. – Nem volt más választása. Ha megölte volna őket, az könnyedén egy újabb háborúhoz vezethetett volna. Senki sem tudja, mennyire vannak felborzolva az ikorik kedélyei manapság. És az a baromság, hogy majd hátrahagy valakit, és őrizteti az utat... Baromság! Az ikoriknak nincsen szükségük utakra. Ha el akarnak rejtőzni az erdőben, és ott akarnak észrevétlenül járni, akkor megtehetik. A többi telepes feje felett arrafelé néztem, ahol Warren

ücsörgött, a tábor másik végében. Most több csodáló vette körbe, mint általában, mindegyikük a csodálatos diplomáciai érzéke miatt dicsérte. Én magam is úgy gondoltam, hogy ügyesen csinálta, amíg meg nem hallgattam az idősebb férfi véleményét. – Az ikorik sokkal nyugodtabbak, mint hittem – jegyeztem meg. – Én nagyon dühös lennék, ha kiszorítottak volna a földemről. – Ráadásul nem is egyszer, hanem kétszer – emlékeztetett bennünket az idős férfi. – Ne feledjük a hősöket, akik elüldözték őket Osfridből! A jó Wilfrid király. Suttingham. Bentley. Rothford. Igyekeztem nem összerezzenni az ősöm nevének hallatán. Az osfridi koloniális időszak olyan régen volt már, az ember könnyedén elfelejtette, hogy azok a vademberek, akikkel Rupert harcolt, kénytelenek voltak átmenekülni a tengeren, és ezeken a vidékeken alakítottak ki új életet maguknak. Legalábbis megpróbálták. – Olyan hatalmas ez a hely! – mondtam később Cedricnek. – Adoria százszor akkora, mint Osfrid. Hát ezúttal nem férhetnénk el mindannyian? Cedric körbepillantott. Már esteledett, de még mindig ki tudtuk venni a csillagokig nyújtózkodó hatalmas fákat. – A mohó embereknek sosincs elég helyük. Nem tudom, mi fog történni az ikorikkal vagy ezzel a földdel. Osfrid is ilyen elvadult volt egykor, mostanra pedig kiirtották az erdőségeket és felparcellázták a földet. – Eddig felfelé nézett, ám most lehajtotta a fejét, és átkarolt. Megcsapott a vetiver illata, és ismét úgy éreztem, hogy azért maradt még némi civilizáció körülöttünk. – Azt viszont tudom, hogy megerősítették az éjszakai őrséget. Ma este külön kell aludnunk. – Biztos vagy benne? – De már ahogy kiejtettem a szavakat, tudtam, hogy igaza van. Láttam, hogy készülődnek az őrök. – Sokkal rosszabbul fogok aludni. – Én viszont sokkal jobban – motyogta. — Nem szeretsz velem aludni? – Túlságosan is szeretek. Fél éjszaka azon jár az agyam, hogy...

– Hé! – figyelmeztettem. – Gyerekek is vannak errefelé. Cedric úgy nézett rám, mintha meg akarna feddni. – Azt akartam mondani, hogy fél éjszaka azon jár az agyam, hogy mikor fogunk egybekelni. Komolyan, miféle gondolataid vannak? IIlemtanórákra kellene téged járatni. – Ami azt illeti, járattál is a Kék Tavaszban. Úgyhogy csak magadat okolhatod, ha mégis azt akarod, hogy másképp viselkedjek. Magához húzott, hogy megcsókoljon. – Ugyan, miért akarnék én ilyesmit? Így hát az út további részében nem aludhattunk együtt. Rossz volt – nem is kicsit –, de azt mondogattam magamnak, hogy ez csupán egy újabb lépés a közös jövőnk felé vezető úton. Kibírjuk. – Nem vesztek össze a fiatalemberrel, ugye? – kérdezte egyik nap Marshall asszony. Mindketten a kocsin utaztunk, és épp azon elmélkedtem, vajon aggódjak-e, hogy már nem zavar a rázkódás. – Miért kérdezi? Mindentudó pillantást vetett rám, és így felelt: – Észrevettem, hogy az elmúlt pár napban a kocsi mellett alszik. Éreztem, hogy elpirulok. – Marshall asszony... nem... nem olyasmiről volt szó! Semmi sem történt. Csak együtt töltöttük az éjszakát. Mármint, konkrétan aludtunk. De most, hogy ennyi őrszem van, úgy döntöttünk, jobb, ha nem tesszük. – Okos lépés – jelentette ki. Nem tudtam eldönteni, hogy hisz-e nekem, vagy sem. – Őszintén mondom – kötöttem az ebet a karóhoz –, viselkedtünk... Mármint úgy, ahogyan kell. És ez a jövőben is így lesz. Mosolya a törött foga ellenére is kedves volt. – Lehetséges. De maga még nagyon fiatal. És tudom, milyen forró olyankor az ember vére. Amikor az én házamban lesz, biztos lehet benne, hogy tisztességesen fog viselkedni, és betartja az Uros által diktált illemszabályokat. De amikor nem az én házamban van... Képtelen voltam a szemébe nézni.

– Marshall asszony, a lehető legtisztességesebben szándékozunk viselkedni egészen az esküvőnk napjáig. – A szándék és a valóság ritkán esik egybe. És nem szeretném, ha bajba kerülne, ha mégis gond akad a szándékokkal. – Átnyújtott egy fűszeres illatú kis szütyőt. – Fahéjlevél. Tudja, mire való? Nyeltem egyet, és bár addig lehetetlennek hittem, még jobban elöntött a forróság. – Igen, asszonyom. A tanáraink elmondták a Kék Tavaszban, még otthon, Osfridben. – Nagyon helyes – bólogatott. – Így megmenekülünk egy igazán kellemetlen beszélgetéstől. Én ezt azért nem pont így láttam. Úgy éreztem, ennél kellemetlenebből már nem is érezhetném magamat. Megpróbáltam visszaadni neki a szütyőt. – Köszönöm, de tényleg úgy vélem, hogy nem lesz rá szükségem. Nem volt hajlandó visszavenni. – Rengeteg van még. Ezért van csak hat gyerekem. Ha önnek nem lesz egy sem, mielőtt készen áll rá, akkor már megérte. Lehet, hogy ismét megpróbáltam volna visszaadni neki, de hirtelen kiáltás harsant a karaván eleje felől. – A keleti mellékfolyó! Elértük a keleti mellékfolyót! Mindenki örvendezni kezdett, én pedig visszanéztem Marshall asszonyra. – Az meg mit jelent? – értetlenkedtem. – Azt, kedveském, hogy hamarosan Hadisenbe érünk.

23. fejezet

A

MELLÉKFOLYÓT LESZÁMÍTVA az égvilágon semmi különbség nem volt Hadisen és Denham peremvidéke között. Átkeltünk a sekély vízen, és folytattuk tovább az utunkat. Természetesen változott a vidék Cape Triumphhoz és az azt övező területhez képest. Meggyérült a növényzet, és az alacsony hegység csúcsai egyre tisztábban kivehetővé váltak a távolban. A híres aranybányák a hegy lábánál voltak. A völgyben zöld, megművelésre váró területek feküdtek, olyanok, mint amilyen Marshalléké is volt. Kicsivel több, mint egy hete utaztunk már, amikor megérkeztünk White Rockba, Hadisen fővárosába – már ha nevezhetjük annak. A csapat izgatottá vált és újult energiával telt meg, amikor átléptük a városhatárt. Ha rögtön Cape Triumph után látom, biztos, hogy csalódtam volna. De sok-sok napnyi erdő után éppolyan városiasnak tűnt, mint Osfro. Valójában egy nagyon fiatal városról volt szó, az utak poros csapások voltak, és legalább az üzletek fele sátrakban működött. Cape Triumphhoz hasonlóan itt is rengeteg különbözőféle ember járta az utcákat, de errefelé semmiféle elitet nem láttunk. Mindenki kétkezi

munkás volt. Egy viszonylag nagy ház állt egy távoli dombon. Majdnem olyan szép volt, mint a Lilaakác-völgy. – Az a kormányzó háza – léptetett mellém Warren fehér lován. Könnyedén lecsúszott az állatról. – Én ott fogok élni. Egy pillanatig ott rezegtek közöttünk a szavai, és irigykedve néztem a csodás házat. – Tamsinnek nagyon fog tetszeni – feleltem végül. – Remélem – ajándékozott meg Warren egy apró mosollyal. White Rockban újfajta káosz uralkodott. Innen indult az összes telepes. Volt, aki már tudta, hogy melyik aranylelőhelyre vagy birtokra megy. Ők térképek fölé görnyedve igyekeztek megállapítani, pontosan merrefelé fekszik a földjük, és mennyi időbe telik majd odaérni. Mások bármiféle konkrétum nélkül érkeztek, a jó szerencsében reménykedve. Ők vagy Warren ügynökeihez fordultak, hogy vásároljanak vagy béreljenek, vagy pedig azoknál kerestek munkát, akik már megvetették a lábukat. White Rock lakosai az újonnan érkezetteket látva lelkesen megindultak, hogy eladják nekünk a portékájukat. – Kimegyek ma este a lelőhelyre – jelentette be Cedric később. Jó néhány másik férfi társaságában alaposan szemügyre vette az egyik térképet. – Közel vannak egymáshoz a lelőhelyeink, úgyhogy együtt megyünk. – Bár mehetnék én is! – sóhajtoztam. – Láttam, hol van Marshallék földje. Nem sok, nagyjából két óra lóháton. – Egy normális lovon vagy Lizzie-n? – évődtem. – Lizzie is tökéletesen alkalmas. Megnézem, milyen állapotban van a lelőhely, aztán neked is megmutatom. – A csalódottságom láttán megérintette az arcomat, majd magához húzott. – Csak egykét napról van szó. – Tudom. De nem örülök, hogy el kell válnunk egymástól, miután annyi mindenen keresztülmentünk együtt. – Ne lógassák az orrukat, gerlicéim, nem sok időről van szó! – lépett oda mellénk Marshall asszony. – És a fiúnak igaza van, viszonylag közel van a birtok. Nem kell sokat várni, és odamehet, bár szerintem nem akar majd, ha egyszer megízlelte az életet velünk. Egy elvadult aranylelőhely nem lesz olyan kellemes, mint

a mi helyes kis házikónk. Marshall úr sokszor járt már Hadisenben, hogy felügyelje a ház építését, mielőtt idehozta a feleségét és a gyerekeit. Ugyan Cedrickel akartam lenni, de titokban nagyon vágytam már rá, hogy valódi ágyban aludhassak valódi tető alatt – főleg, hogy az égbolt esővel fenyegetett. Az is eszembe jutott, vajon lesz-e lehetőségem fürdőt venni. Annyi kosz ment a körmöm alá, hogy már mindenhol fekete volt. Cedric és én egy csókkal búcsúztunk, aztán addig néztem őt, amíg csak Marshallék távolodó kocsijáról láttam. A hevenyészett kis város egyre kisebbé és kisebbé vált, és még láttam, ahogyan Cedric felemeli a kezét, mielőtt mindent beborítottak az alkony árnyai. Mire a farmhoz értünk, már teljesen leszállt az est. Épphogy láttam a házat: egy kis, farönkökből összetákolt vityillót. Kívülről nem tűnt kifejezetten nagynak. Kiderült, hogy odabent sem valami tágas. Volt egy nagyszoba, és gyakorlatilag mindent ott csináltunk: ott főztünk, ettünk, varrtunk, fogadtunk vendégeket és így tovább. Mellette egy, a Marshall házaspár számára fenntartott aprócska hálószoba nyílt. Az emeleten, azaz a padlástérben, két szobát különítettek el, egyet a lányoknak és egyet a fiúknak. Én a három lánnyal aludhattam egy nagy ágyban. Reméltem, hogy egyikük sem rugdos álmában. Az este további részét azzal töltöttük, hogy még az eső megérkezte előtt behordjuk a holminkat. Cape Triumphot szerencsés földrajzi elhelyezkedése miatt elkerülték a viharok, de Hadisenben néha hevesen tomboltak. Az idevezető utunk nagy része a kitartásról szólt, most pedig megízlelhettem, milyen is a kemény munka. Marshall úr és a fiúk közül néhányan segítettek behajtani az állatokat az istállóba. Épp időben végeztünk, és Marshall asszony készített egy kondér kölest és szárított húst a tűzhelyen. Az asztal mellett álló hosszú padon ülve fogyasztottuk el a vacsoránkat. Nem volt valami kényelmes, főleg, hogy sajgott minden izmom, de legalább nem a döngölt földpadlón kellett ücsörögnünk. – Nem marad örökké így – mutatott le Marshall asszony. – Nem vagyunk mi vademberek. Hamarosan befedjük szalmával. Amikor eljött a lefekvés ideje, kiszedtem egy pókot az ágyból,

és nagyon reméltem, hogy nincs több. Elfújtuk a gyertyákat, és a hatalmas ágyban összebújva hallgattuk az eső kopogását a tetőn. Igazi felhőszakadás kerekedett, de nem volt heves vihar. Legalább a tető nem ázott be, már annak is örültem. A sötétben fekve azon elmélkedtem, hogy előkelő vérvonalú grófnő voltam, Osfrid nemes kisasszonya. Ismét elfogott az idevezető út első napján érzett idegesség, és felidéztem Cedric szavait, miszerint azért viselem mindezt olyan nehezen, mert hozzá kell szoknom, hogy nem vagyok mindenben elsőre tökéletes. Ez a gondolat megvigasztalt annyira, hogy el tudjak aludni, bár fogalmam sem volt, hogyan válhat valaki mesterévé annak, hogy egy kunyhóban éldegéljen az isten háta mögött.

*** Bár Cedric azt ígérte, másnap eljön, mégsem bukkant fel. És az azután következő napon sem. Először csak bosszantott, hogy késlekedik. De minél több nap telt el, annál jobban aggódtam. Marshallék azt hajtogatták, hogy valószínűleg semmi gond, de engem akkor is marcangolt a félelem. Rengeteg időm volt kigondolni, miféle borzalmak történhettek vele, ugyanis folyamatosan fizikai munkát kellett végeznem, és az csak a testemet dolgoztatta meg, az elmémet nem foglalta le. Csak akkor kezdhettem majd el tanítani a gyerekeket, ha Marshallék már berendezkedtek, de nem bántam, hogy segítek nekik. Viszont határozottan alkalmatlan voltam a feladatra. A nemes kisasszonyként megszerzett tudásommal az égvilágon semmire sem mentem itt. A Ragyogó Udvar sem nyújtott több segítséget. Egyetlen házassági ajánlat sem torkollott ilyesmibe. Olyasmit gyakoroltunk, amire egy szerényebb háztartás – mint például Nicholas Adeltoné – úrnőjeként szükség lett volna, felügyelni a szolgálók munkáját, vagy besegíteni, ha mindegyiküknek más dolga van. De soha senki nem készített fel azokra a munkákra, amiket itt kellett végeznem. Megtanultam, hogyan fejjem meg a teheneket és köpüljek vajat. Finomra őröltem a kemény kukoricaszemeket.

Felástam a földet, hogy zöldségeket és gyógynövényeket ültessek. Egyszerű, kiadós ételeket főztem, amelyek nem voltak túl finomak, ám egy nagyobb családot is jóllakattak. Szappant is készítettem – és hogy őszinte legyek, ezt utáltam a legjobban. Nem kellett összejöveteleket szerveznem. Nem volt tánc. Sem cukorral díszített üvegtányér. Nem csendültek dallamok a zeneszobában. Merthogy nem is volt zeneszóba. És a kezem... hát, nem olyan volt, mint hajdanán. Amikor Cedric végre megjelent, épp a kunyhó földpadlóját söpörtem – azaz egy véleményem szerint teljesen felesleges munkát végeztem. Leginkább úgy éreztem, hogy ide-oda tologatom a koszt. Már napfelkelte óta talpon voltam, és több mocskos feladatot is elvégeztem már. Felnéztem, hogy megtöröljem a homlokomat, és döbbenten láttam, hogy Cedric hitetlenkedő arckifejezéssel áll az ajtóban. A földre ejtettem a seprűt, és a karjába vetettem magam, amivel majdnem feldöntöttem. Az ajtófélfába kapaszkodva sikerült megtartania az egyensúlyát, majd szorosan magához ölelt. A kezemet a mellkasán pihentetve igyekeztem felfogni, hogy valóságos, tényleg ott van előttem. – Nem haltál meg – leheltem. Fojtottan felkuncogott. – Én is örülök, hogy látlak, drágám. Szerettem volna viccelődni, hogy eltitkoljam, mit is érzek valójában. Nem akartam, hogy tudja, mennyire rettegtem az elmúlt napokban, hogy azt képzeltem, borzalmas dolgok történtek vele, hogy attól féltem, az összes közös álmunk szertefoszlott. De amikor Cedric végignézett rajtam és elhalványodott a mosolya, tudtam, hogy mindent kiolvasott a tekintetemből. – Sajnálom – kért bocsánatot halkan. – Cedric, hol voltál? – Még szorosabban magamhoz öleltem, és láttam, hogy ő is pontosan ugyanolyan koszos és kimerült, mint én. – Annyira aggódtam! – Tudom, tudom. Üzennem kellett volna, de annyi dolgom volt. Több, mint amire számítottam. De nemsokára a saját szemeddel is láthatod. – Épp most fejeztük be a reggelit, de szívesen látunk egy kis

zabkására – szólalt meg Marshall asszony a hátam mögött. El is felejtettem, hogy ő is ott van. Kedvesen szólt, de volt valami a hangjában, amit mindketten azonnal megértettünk. Gyorsan szétugrottunk. Az említett zabkása volt a lehető legíztelenebb étel, amit valaha ettem. Cedric válogatós volt a Kék Tavasz kúriában és a Lilaakác-völgyben is, mindig ragaszkodott hozzá, hogy neki buggyantott tojást hozzanak és melegítsék meg a péksüteményeket. Úgy gondoltam, elutasít majd egy ilyen szerény étket, de nagy meglepetésemre elfogadta a felajánlást, sőt, két tányérral is megevett. Amikor befejezte, megkérdezte Marshallékat, hogy elvihet-e az aranylelőhelyre. – Biztos rengeteg dolga van itt, de szeretném megmutatni neki a lelőhelyet – magyarázta. – Vacsorára visszahozom. – Csak nyugodtan – egyezett bele Marshall asszony. – És téged is szívesen látunk vacsorára, ha visszaértetek. Cedric csak úgy ragyogott a boldogságtól ennek hallatán. Egy újabb zivatar lehűtötte a levegőt, úgyhogy felhúztam a bőrnadrágomat és -kabátomat, és a fejembe nyomtam a széles karimájú kalapot is. Nem csak azért öltöztem át, hogy kényelmesebb legyen, hanem azért is, mert így legalább valami tisztát vehettem fel. Általában ugyanabban a ruhában dolgoztam, és Marshallék csak hétvégenként fürödtek. – Igazi határvidéki nőnek nézel ki, aki készen áll arra, hogy kilovagoljon és bevegye a vadont – jegyezte meg Cedric. – El is tudom képzelni, tekintve, hogy sokkal jobban lovagolok, mint te. – Odasétáltam Lizzie-hez. – Biztos vagy benne, hogy mindkettőnket elbír? – Nem is tudom, te vagy a szakértő a témában. Megpaskoltam az öreg kanca nyakát. – Hát persze hogy elbír. Csak ne vágtázzunk szegénnyel. Még ott éltek bennünk Cape Triumph társadalmi előírásai, így eszünkbe sem jutott, hogy közösen ülhetünk meg egy lovat. Itt, a civilizáció peremén viszont sokkal lazább szabályok uralkodtak. Gyakorlatias szokások alakultak ki, és ha lóháton gyorsabb utazni, hát annyi baj legyen. Cedric felsegített Lizzie-re, majd felugrott mögém, ezúttal sokkal ügyesebben, mint utazás közben bármikor.

Egy keskeny, szinte teljesen benőtt ösvényen haladtunk, amelyet különböző fák szegélyeztek. Hamarosan melegebb lett, úgyhogy kibújtam a kabátomból. Már nem volt teljesen tiltott a kapcsolatunk, de ettől még ugyanolyan szikrázó maradt a közöttünk feszülő vágy. Még mindig bizsergett a testem attól, ahogyan hozzám ért, és ráeszméltem, hogy még sosem fonta körém ilyen sokáig a karját – leszámítva a Hadisenbe vezető úton együtt töltött lopott éjszakákat, természetesen. Hirtelen meredeken emelkedni kezdett az út, de Lizzie továbbra is kitartóan baktatott előre. Az aranylelőhely egy hegylánc tövében lévő dombon feküdt, aminek az előkelő Ezüstgalamb-hegy nevet adták. Egy széles folyó szelte ketté, és a táj lélegzetelállító látványt nyújtott, ahogy a többi hely is feltűnt a nemrég magunk mögött hagyott termékeny területek mellett. Annyira lenyűgözött, hogy beletelt egy kis időbe, mire felfigyeltem a lelőhely többi részére. – Nem arról volt szó, hogy van itt valami ház? – kérdeztem. – Ott van – mutatott Cedric egy kisebb dombra. Követtem a tekintetét, és láttam, hogy arra az épületre gondol, amit szerszámoskamrának gondoltam. Igencsak ferdén állt, és nem tudtam eldönteni, vajon szándékos-e a dolog. A külső lécek különböző fából készültek: néhány régi volt és viharvert, néhány pedig újabb és sárga. A tető is réginek tűnt, de tartósnak, kivéve az egyik sarkot, ahol vízhatlan vászon takarta. Cedric követte a pillantásomat, és így szólt: – Még van mit javítani rajta. – Eddig... eddig ezen dolgoztál? – kérdeztem óvatosan. Nem akartam megsérteni, de nehéz volt eldönteni. – Azért késtem ennyit. Jó, hogy össze nem dőlt ez a tákolmány, mire ideértem. Az első esős éjszakát a földön töltöttem a vászon alatt. Jó néhányszor voltam a városban felszerelésért, és sok mindent én magam csináltam. De a szomszédos lelőhely bányásza is besegített. – Cedric végignézett a kalyibán. – Nem akartam, hogy ilyen állapotban lásd, sem a házat, sem a vidéket. Annyi munka van még! De tudtam, hogy nem maradhatok tovább távol. Kitapogattam a kezét, és összefűztem az ujjainkat. – Örülök, hogy nem várattál tovább. És nem szégyenkezhetsz

ilyesmi miatt, ha egyszer össze fogjuk kötni az életünket. Felemelte a kezemet, és aprólékosan szemügyre vette. Több helyen repedezett a bőröm, és heges volt a lúgtól. Mindenhol koszos volt, főleg a körmöm alatt. Egy hosszú vágás is éktelenkedett rajta, de nem is emlékeztem, mikor szereztem. Elengedte a kezemet, és felsóhajtott. – Ugyan már! Ne csüggedj! – pirítottam rá. – Egy kis krém és szappan csodákat tesz. Mármint normális szappanra gondolok, nem arra a borzalomra, amit Marshall asszony csinált. Egy szempillantás alatt olyan gyönyörű leszek, mint voltam. Cedric maga felé fordított. A délutáni napfény bearanyozta őt, amitől sötét vörösesbarna haja tüzes színezetet kapott. – Most is ugyanolyan gyönyörű vagy, mint voltál. Talán gyönyörűbb is, mint amikor először találkoztunk. Sokat gondolok arra a napra. Emlékszem minden egyes részletre. Emlékszem a ruhádra: kék szaténból készült, és rózsabimbók díszítették az ujját. És mindenhol tökéletesen állt a hajad. Még sohasem láttam hozzád foghatót. Lady Witmore, Rothford grófnője. – Ismét felsóhajtott. – És most nézd meg, hova kerültél miattam! Ha nem koptattam volna a küszöbödet aznap, hol lennél most? Biztos, hogy nem a semmi közepén, valami parasztasszony padlóját súrolva, miközben kétségbeesetten imádkozol, hogy az eretnek férjed összekaparjon annyi pénzt, amennyivel mindkettőtök fojtogató kötelezettségeit kifizetheti. Selyemben mentél volna férjhez, olyasvalakihez, akinek a vérvonala illik a tiédhez. Még mindig te vagy számomra a leggyönyörűbb nő, és te vagy az első, aki eszembe jut, miután reggel felébredek, de néha... hát, nem vagyok benne biztos, hogy jobbá vagy rosszabbá tettem-e az életedet. Végigmértem. Hozzám hasonlóan ő is koszos és ápolatlan volt, a munkásruhája a közelében sem járt a brokátmellénynek és a borostyán kitűzőnek. – Megmentettél – jelentettem ki. – És nem kell nekem selyem. Magamhoz húztam, és ajkunk csókban forrt össze. Minden arany fényben fürdött körülöttünk. Felmelegített a napfény, az ölelése és az egyre növekvő boldogságom. Nem volt sem kosz, sem félelem, sem bonyodalom – csak ez a tökéletes pillanat

Cedrickel. – Na – szólaltam meg akkor most mutasd meg a házadat!

*** A háza egyetlen helyiségből állt. A sarokban álló viharvert, aprócska tűzhely biztosította a meleget és a főzési lehetőséget is, bár nem sok élelmiszert találtam nála. Volt két szék és egy nagyjából könyvespolcnyi széles asztalka. Az ágya egy szalmával tömött matrac volt a földön, amely utóbbi ugyanolyan döngölt föld volt, mint Marshallék házában. Toppantva így szóltam: – Tudom, hogy kell egy ilyet felsöpörni, ha segítségre lenne szükséged. Cedric a fejét rázta. – Ez az egész hely segítségért kiált. Szeretnéd megnézni a lelőhely többi részét? Megtaníthatlak az aranymosás alapjaira. Bár még nem sokat foglalkoztam vele, mert a házon dolgoztam. Tétováztam. Legszívesebben azonnal munkához láttam volna, hogy megszerezzük a Warren kifizetéséhez szükséges összeget. És bármilyen elhagyatott is volt, a lelőhely és a környéke gyönyörű látványt nyújtott. Szívesen indultam volna felfedezőútra. – Leginkább fürdeni szeretnék – szaladt ki a számon. Amikor nevetni kezdett, csípőre tettem a kezem, és megpróbáltam sértett pillantást vetni rá. – Hé, nem mindenki alhatott az esőben! Marshallék meg csak szombatonként fürdenek. Megérte elviselni a bosszantó pillantását, hiszen ismét a régi, őszinte mosoly terült szét az arcán. Elkapta a kezemet, és így szólt: – Gyere! Szerintem ez megoldható. – Van egy luxusfürdő a birtokon? – kérdeztem reménykedve. Az nem, viszont volt egy aprócska medence – vagyis igazából inkább egy tavacska – nem messze a Mathias folyó egyik kanyarulatától. Valahonnan a föld alól jött a víz, ami nem volt meglepő, tekintve, hogy milyen kanyargós és szerteágazó volt a folyó. A tavacska körül fák is nőttek, árnyékot adva az egyre

forróbban tűző napsütésben. – Tudom, hogy nem ilyesmihez vagy szokva – szabadkozott Cedric. – De adott körülmények között úgy gondoltam... Hé, mit művelsz? Elkezdtem megszabadulni a ruhadarabjaimtól. Nem érdekelt, hogy nem láttam a tavacska alját. Nem érdekelt, hogy nem volt szappanom. Nem érdekelt, ha a barátságos szomszéd erre téved és meglát. Az meg aztán főleg nem érdekelt, hogy Cedric lát. A gyér füvön halomba dobáltam a ruháimat, és belegázoltam a tavacskába. A délután meleg volt, ám a víz még hűvös, és nagyon élveztem a soknapnyi mocsok és izzadás után. Csak akkor álltam meg, amikor a víz már majdnem a vállamig ért, és bedugtam a fejem a víz alá, egyfajta szánalmas kis próbálkozásként, hogy megmossam a hajamat. Amikor feljöttem, hátradobtam az összegubancolódott tincseket, és körbenéztem. Cedric még mindig a füvön állt, viszont hátat fordított nekem. – Mit csinálsz? – kérdeztem. – Gyere be te is! – Adelaide! Mégis... – Tökéletesen tisztességesek maradunk, esküszöm. – Ez egyfajta kreatív definíciója a tisztességesnek? De azért hátrapillantott, és úgy tűnt, megnyugtatja a tudat, hogy szinte mindenemet takarja a víz. – Gyere be! – ismételtem. – Rád fér a fürdés. Amúgy is, láttál már így a zeneteremben, nem? Még el is fordulok, látod? Megtettem, és vártam, amíg meghallottam a csobbanó víz hangját, amikor ő is bejött. – Tudod – szólalt meg –, folyton emlegeted, de igazából semmit sem láttam aznap. Annyira rémült voltam, hogy igazából mindenhova néztem, csak rád nem. Vigyorogva megfordultam, és láttam, hogy csupán néhány méterre van tőlem. – Én meg azt hittem, az fűtötte a képzelőerődet hónapokon át! – Volt mi fűtse, ne aggódj! Ő is lebukott a víz alá, majd amikor feljött, megdörgölte a kezével a haját. – Amikor utoljára fürödtem a Lilaakác-völgyben, lorandiai levendulás krémszappant használtam – mondtam. – Ha tudtam volna, mi vár rám itt, biztos, hogy magammal csempészem.

– Hozok neked legközelebb, ha White Rockban járok – ígérte Cedric. – Szerintem árulnak a szárított húsos és a lőszeres sátrak között. – Közeledni kezdtem felé, mire ő hátralépett. – Adelaide... – Meg sem csókolhatlak? Azt hittem, arról volt szó, hogy nem látsz semmit. – Azért érezni még érzek. Ismét közelebb léptem, és ezúttal nem hátrált meg. – Azt hittem, sötét, vad lázadó vagy, aki hallatlan tettekre sarkallja a lányokat a holdfényes berkekben – incselkedtem. – Magamra ismerek a leírásból – bólogatott. – De csak akkor, ha az a bizonyos lány a feleségem. Eszembe jutottak Mira szavai. – Szóval az alanzielieknek tényleg vannak erkölcseik. – Persze. Néhányuknak. De vannak, akiknek nincsen. De nem csak erről van szó, szeretnék tisztességes lenni veled és... nem is tudom. .. felemelkedni hozzád. – Ennek én is nagyon örülnék. – Megint közelebb léptem. – De annak is, ha megcsókolhatnálak. – Nem könnyű veled – rázta a fejét Cedric. – De hát sosem volt az... Lehajolt, a tenyerébe vette az arcomat, és a korábbi félelem vagy habozás bárminemű jele nélkül megcsókolt. Nagyon kevés választott el bennünket egymástól, és mindketten hevesen küzdöttünk azért, hogy ez a távolság megmaradjon. Hiába beszéltem merészen, most mégis remegtem. Már egyáltalán nem fáztam a vízben. Úgy éreztem magam, ahogy mindig, amikor Cedric közelében voltam: hogy valamiféle szakadék peremén állunk, és csupán egy pillanat választ el bennünket a drámai végtől. Tudtam, hogy ha közelebb lépek és a karjába vetem magam, az enyészeté lesz az összes tisztességes és nemes célja – valószínűleg a saját ígéretemmel együtt, miszerint szűzen fogok a nászágyba feküdni. De egyikünk sem lépett közelebb a másikhoz. Amikor végül nagy nehezen szétváltunk, mindketten levegőért kapkodtunk, és szinte fájt, hogy nem kaphattuk meg azt, amire annyira vágytunk. Hosszú, feszült pillanatokig néztünk farkasszemet, és

igyekeztünk úrrá lenni a vágyainkon. – Szerintem – szólalt meg Cedric egy vizes tincset a fülem mögé simítva – jobb lesz, ha minél hamarabb összeházasodunk. – Egyetértek. – Még mindig forgott velem a világ, még mindig elködösítette a gondolataimat a tény, hogy olyan közel van hozzám. A biztonság kedvéért elhátráltam, majd körbemutattam. – Viszont addig is, ha nincs más dolgunk... Mi lenne, ha mennénk aranyat mosni, és meggazdagodnánk?

24. fejezet SAJNOS

NEM GAZDAGODTUNK MEG aznap. Sem a következő napon. És lassanként egyik nap összefolyt a másikkal, miközben kialakítottuk a magunk kis rutinját. Cedric mindennap pirkadatkor kelt, és megtette a kétórás utat Marshallékig. Elvitt engem az aranylelőhelyig, én pedig késő délutánig segítettem neki. Ezután visszalovagoltunk, és együtt vacsoráztunk Marshallékkal. Cedric visszatért a lelőhelyre, én pedig lefekvésig tanítottam a gyerekeket. Többé nem szenvedtem álmatlanságtól. Nagyon sajnáltam Cedricet. A napja felét azzal töltötte, hogy ide-oda kísérgetett engem. De azt mondta, örül, ha ott vagyok mellette, és sok munkát gyorsabban végeztünk ketten. Minden apróság számított. És valóban csupán „apróságokról” volt szó. Az aranymosás nem volt olyan nehéz, miután beletanultam. A folyó néhol széles és sekély volt, és nem volt nehéz belegázolni egy nagyobb kőig, amire leülhettem. Egész nap moshattam az aranyat, és végül egy maréknyi csillogó drágakő lett a jutalmam. Vagyis, inkább csak aranyszemcsékről volt szó. Ha mindennap csak egymaréknyit szedünk össze, akkor egy hónap alatt biztosan nem tudjuk

kifizetni Warrent. – Összeadódik – biztatott Cedric az egyik nap végén. Szemügyre vettem a gondosan őrzött aranyszemcsekupacunkat. – De elég lesz? – aggodalmaskodtam. – Többet ér, mint gondolnád. Mármint biztos vagyok benne, hogy odahaza Osfróban a szolgálóid naponta összesöpörtek és kidobtak ennyit nálatok. De a valóságban ez rengeteget ér. Épp elég volt ahhoz, hogy Cedric kijelentse, ő bizony bemegy White Rockba, és elkölti egy úgynevezett csatornára. – Elköltöd azt a keveset, amink van? – kérdeztem. – Vagy hitelt akarsz felvenni? Az még rosszabb lett volna. Nem akartam még többel tartozni Warrennek. Cedric a fejét rázta. Ritkán borotválkozott, így arcát vörösesbarna borosta fedte. Nem bántam, bár kicsit szúrt, amikor megcsókolt. – Elég aranyunk van ahhoz, hogy megvegyem, ami kell – felelte. – És már el is költöttük, amit a fáradságos munkával megkerestünk. Már a gondolattól is levertség lett úrrá rajtam, hiszen annyi órán keresztül álltam a folyóban. Mindketten jócskán megedződtünk az elmúlt hetekben. Bőrkeményedések jelentek meg a kezemen, és amikor végül sikerült kerítenem egy tükröt, rádöbbentem, hogy a kalapom pontosan olyan keveset ért a tűző nappal szemben, mint amitől tartottam. – Megéri beruházni – magyarázta Cedric. – A csatornák ott állnak a folyóban, és gyakorlatilag helyettünk mossák az aranyat. Többet szerzünk majd kevesebb idő alatt. – Jól hangzik – ismertem el. – De néha úgy érzem, hogy ez a lelőhely csak annyi aranyat biztosít, amennyivel fenntarthatjuk a reményt, viszont sosem leszünk képesek megfizetni az adósságunkat. És szerintem ezzel Warren is tisztában van. – Ez nagyon könnyen előfordulhat. – Cedric már épp elkámpicsorodott volna, ám hirtelen visszatért az optimizmusa. – De addig nem adjuk fel, amíg meg nem vizsgáltunk minden lehetőséget. Ha azt várja, hogy az első kellemetlenségnél

feladjuk, akkor téved! Így hát a következő napot a farmon töltöttem, és ott segédkeztem. Mindig volt mit csinálni, és ezen el is gondolkodtam. Ha Cedrickel le tudunk telepedni Westhavenben, akkor hasonló lesz az életünk, mint itt, Hadisenben. A határvidéken fogunk élni egy szerény házikóban. Nem lesznek szolgálók, hogy kisegítsenek. Amikor megérkeztem a Kék Tavasz kúriába, rettenetesen naiv voltam az egyszerű emberek munkájával kapcsolatban. Most pedig rohamos tempóban fejlődtem olyan kétkezi tevékenységekben, amelyekről álmomban sem hittem volna, hogy egyszer ki kell próbálnom. Arra is rájöttem, hogy a nívós oktatásom fabatkát sem ért a tanítványaimmal való foglalkozáskor. Ezek a kölykök sosem jártak iskolába, és már nagyon fiatalon munkára fogták őket. Alapvető dolgokat tanítottam nekik, mint az olvasás és a számtani alapműveletek. Más színben láttam a világot és az azt benépesítő különböző embereket. Ilyesmiken gondolkoztam, amikor Cedric eljött értem a White Rock-i bevásárlása utáni napon. Észrevette, mennyire a gondolataimba mélyedek, miközben Lizzie-n lovagolunk, úgyhogy rákérdezett, mi jár a fejemben. – Nehéz itt, sokkal nehezebb, mint gondoltam – kezdtem bele a magyarázatba. – De nem mindig zavar. Kezdem megszeretni ezt a vidéket. Tetszik, hogy nyugodt. Hogy rengeteg hely van. És hogy az emberek jobbá válnak, de nem úgy, ahogyan minket próbáltak különbbé tenni a Ragyogó Udvarban. Nehéz megmagyarázni, de úgy érzem, hogy az itteni „egyszerű” emberek nem fognak örökké olyan egyszerűek maradni. Most a túlélésről szól az életük, de egy nap ugyanúgy virágozni fog itt a művészet és az oktatás, mint odahaza, Osfróban. És... örülök, hogy a részese lehetek mindennek. Cedric előrehajolt, és könnyű csókot nyomott a nyakamra. – Westhavenben még ennél is jobb lesz. Nagyszerű, hogy itt ennyire elszántak az emberek, de ott még annál is csodásabb lesz, mert mindez gondolati és vallásszabadsággal fog párosulni. Itt nem csupán a testnek, az elmének is túl kell élnie. Ó! – Hátrafordult mögöttem, és a zsebébe nyúlt. – Elhoztam neked egy levelet, amikor a városban voltam.

Lovaglás közben olvastam el. Tamsin írta: Kedves Adelaide! Úgy hallom, ott is van posta, bár szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban. Remélem, tényleg megkapod a levelemet, és nem egy medve gyomrában végzi. Itt csodás az élet. Mindennap másik bálba járok. Találkoztam néhány elgondolkodtató úriemberrel, de kitartok Warren mellett. Az ő pozíciója mind anyagi, mind hatalmi szempontból tökéletes lenne számomra. Ráadásul közelebb is lennénk egymáshoz! Ha sikerülne teljesen magamba bolondítanom, minden tökéletes lenne. Jó jel, hogy azt mondta, várjak rá, de azért ennél egy kicsit több kellene. A grashondi telepesek közül néhányan még mindig itt lebzselnek, és azt kívánom, bár hazamennének már végre. Annyira unom már őket! Az egyetlen előnye annak, hogy itt vannak, az, hogy emlékeztetnek, milyen jó érzés ismét színes ruhákat hordani. Mira nagyon különösen viselkedik mostanában. Akkor is így volt már, amikor még itt voltál? Az elmúlt pár napban aztán főleg fura volt. Néha máshol jár az esze, néha ingerlékeny. És tekintve, hogy mindig is ő volt a legkiegyensúlyozottabb közülünk, sejtheted, hogy milyen különös az egész. Kiderítettem, hogy csak egyetlenegy rendes ajánlatot kapott. Tudtad? Gondolom, sokan szeretnek táncolni és beszélgetni vele, de ennyi elég is nekik. Az ajánlat valami ősöreg ültetvényestől jött. És ezt szó szerint értem. Legalább nyolcvanéves! Én is biztos ingerlékeny lennék a helyében, de elég jó helyre kerülne. Az öreg elég jómódú, és Mira sok mindenben dönthetne otthon, ami biztos tetszene neki. És mivel az ültetvényes olyan idős, biztos nem követelne tőle sok mindent, már ha érted, mire gondolok.

Bár írhatnék még, de akkor kevesebb időm maradna elkészíteni a frizurámat a ma esti összejövetelre. Egy hajómágnás otthonában lesz. Nem olyan jó parti, mint Warren, de tartaléknak tökéletes, tudod, vészhelyzet esetére. Nem tudom, hogy adhattad fel mindezt azért, hogy egész nap a földet túrjad, de remélem, boldog vagy és minden rendben. Sok-sok szeretettel: Tamsin Elmosolyodtam, és összehajtottam a levelet. Mintha minden egyes szót Tamsin szájából hallottam volna. – Folyton leveleket írogat – mondtam Cedricnek. – Jó, hogy végre nekem is írt egyet. Már kezdett meleg lenni, amikor odaértünk a lelőhelyre, de lassan észre sem vettem. Feltűrt ruhaujjal és egy könnyű, hasított pamutszoknyában dolgoztam, amelyet Marshall asszony segítségével készítettem, mivel a bőrruháim túl melegek voltak már ilyen időben. Rengeteget varrtam, és bár még mindig nem bizonyultak tökéletesnek az öltéseim, hatalmasat fejlődtem. Határozottan megnövekedett a hatékonyságunk, miután Cedric felállította a csatornát, azaz egy széles dobozt. Ezen folyt keresztül a víz, és átszűrődött egy rostán, ami nem engedte át a nehézásványokat – ideális esetben az aranyat. Kijelöltünk néhány megfelelő pontot a folyóban, és odaraktuk a dobozokat, aztán jó néhány percig bámultuk, mintha azt várnánk, hogy hirtelen hatalmas aranyrögök akadnak fenn a szűrőn. – Nem leszünk azonnal gazdagok – jegyeztem meg –, de a kézi mosásnál sokkal jobb. Cedric felém nyújtotta az aranymosó serpenyőmet, és így szólt: – Amit azért kénytelenek leszünk folytatni. Már jó néhány órája mostuk az aranyat a folyóban, amikor

kiáltást hallottunk: – Thorn, itt vagy? Felnéztünk. Jó néhány lovas vágott át a birtokon, és integetve üdvözöltek bennünket. Cedric visszaintegetett, majd elindult feléjük a vízben. Én sem maradtam le sokkal. – Kik ezek? – kíváncsiskodtam. – Alanzieliek. Láttam őket a múltkor a városban. Épp akkor írtak alá egy szerződést, hogy aranyat moshassanak Hadisen legtávolabbi szélén. És nem véletlenül ott. Ismerem az egyik unokatestvérüket. Őt is letartóztatták csillagadventkor, aztán sikerült megszöknie. Azon a bizonyos aranylelőhelyen vár rájuk, amiről a szerződés szól, és mondtam nekik, hogy ugorjanak be, amikor elindulnak. Bár megszoktam már, hogy Cedric alanzieli, másokkal még nem igazán találkoztam. Ez a csapat teljesen átlagosnak tűnt, nem sokban különböztek Marshalléktól. Durva szövésű munkásruhát viseltek, és egy aranymosó felszereléstől roskadozó kocsit vonszoltak maguk után. Cedric bemutatott: ők voltak Galvestonék, egy középkorú házaspár és a négy gyerekük. A legidősebb fiuk házas volt, és a terhes felesége is velük tartott. Ezután nem következett semmilyen mocskos rituálé vagy ima. Galvestonék egész nap lovagoltak, úgyhogy örültek, hogy megpihenhetnek egy kicsit. Főleg a kisebb gyerekek ujjongtak, rögtön elszaladtak játszani. Mi leültünk a felnőttekkel, és a vizünket megosztva főleg az aktualitásokról beszélgettünk. Néhány hét után Cedrickel már gyakorlott hadiseninek éreztük magunkat, úgyhogy átadtuk azt a kevéske tudást, amit összeszedtünk. Az idősebb Galveston úr, Francis tapasztaltabbnak bizonyult, amikor a vityillót szemügyre véve így szólt: – Miért nem foltozod be azt a tetőt? – kérdezte. – Ott a fa. Én magam szögeztem oda a deszkákat. Cedricen látszott, mennyire büszke erre, én pedig képtelen voltam visszafojtani a mosolyomat. Én is ott voltam aznap, és legalább fél tucatszor az ujjára ütött a kalapáccsal. – És azonnal át is fogja engedni a vizet, amint lecsap erre a helyre az egyik hírhedt vihar. Be kell fedni vászonnal a lyukakat.

Mi vettük meg az utolsó darabot a városban. Meg kell várnod a következő szállítmányt, vagy vissza kell menni érte Cape Triumphba. – Nem hinném, hogy mostanában visszatérek—jelentette ki Cedric. – Úgyhogy marad az eső. Francis intett az idősebbik fiának és Cedricnek, hogy kövessék. – Talán befoltozhatjuk. Nézzük meg! Azzal otthagytak a fűben a többi nővel. Alice, a meny, kinyújtózott és egyre kerekedő hasára tette a kezét. – Kényelmetlen? – kérdeztem. – Hozzak valamit? – Nem, köszönöm. – Ő és az anyósa, Henrietta, mindentudó mosolyt váltottak. – A terhesség elején kivetettük a sorskártyámat, és a Rózsagondozót húztam. Amikor látták, hogy értetlenül pislogok, Henrietta megszólalt: – Nem ismered azt a kártyát? – Egyiket sem ismerem – vallottam be. Rájöttem, hogy a deanzieli kártyákról beszélnek, olyanokról, mint amilyen paklija Adának is volt. Az egyszerű emberek azzal játszottak és jövendöltek. Az alanzieliek számára ezek a kártyák szentek voltak, Deanziel, a belső bölcsesség holdangyalának ajándékai. Alice homlokán kisimultak a ráncok, de még ugyanúgy értetlenkedve pillantott rám. – Amikor Cedric a menyasszonyaként mutatott be, azt hittem... – Hogy én is alanzieli vagyok? – fejeztem be helyette. Mindketten elszégyellték magukat, majd Alice tovább kíváncsiskodott: – Áttérsz majd a hitünkre, ha összeházasodtatok? – Nem terveztem. – Akkor miért fáradoztok annyit Westhavenért? – kérdezte Henrietta. Galvestonék is szerettek volna odamenni, de arra vártak, hogy benépesedjen a gyarmat, és már ne kelljen részvényt vásárolni. Abban reménykedtek, hogy addig szereznek némi aranyat. – Cedric miatt. Azt akarom, hogy tökéletes biztonságban

legyen. És nagyon szeretne vezető pozícióba kerülni ott – magyaráztam. – Ha részvényes lenne, könnyebben menne. – Kínos csend telepedett ránk, és igyekeztem megtörni, amikor láttam, hogy ők nem fogják. – Szóval... Mit jelent a Rózsagondozó? Egy pillanatig azt hittem, nem fogják elmondani. – Egy olyan férfit ábrázol, aki keményen dolgozik a kertjében, és megvédi a kényes virágokat a kellemetlen környezettől. Végül rengeteg gyönyörű rózsabimbó a jutalma – válaszolta Henrietta. Alice-hez fordultam – Szóval számodra ez jellemzi szimbolikusan a terhességedet. Kemény időszakon mész keresztül, rengeteg nehézséggel kell szembenézned az út alatt... De a kisbabád végül egészségesen és erősen jön a világra, éppúgy „virágzik” majd, mint a rózsák. Remélem, a kártya az egész családod hadiseni jövőjére vonatkozik. Mindketten döbbenten bámultak rám. – Eltaláltam? – kérdeztem. – Igen – felelte Henrietta végül. – Valami ilyesmit jelent. – A tekintete hirtelen mögém fókuszált. – Glen! Gyere le, még mielőtt a nyakadat szeged! A két fiatal Galveston lány a sekély vízben lubickolt, azonban a fiatalabbik fiú megpróbálta megmászni az egyik kiálló sziklás részt ott, ahol a domboldal és a hegyek kezdődtek. Szabad kézzel nem juthatott nagyon messzire, de megértettem az édesanyja aggodalmát. Úgy tűnt, Glen nem hallotta meg őt. – Megyek, szólok neki – ajánlkoztam. Gyorsan felálltam, ugyanis egyszerre akartam segítőkész lenni és elmenekülni az ámuló pillantásuk elől. Glen ügyesen haladt felfelé, ami azt jelentette, hogy még nagyobb veszélyben volt, ha véletlenül megcsúszik és lezuhan. – Glen! – szóltam oda neki. – Anyukád hív. Azt mondta, túl veszélyes oda felmászni. A fiú rám sem nézett, úgy felelt: – Egy pillanat! Majdnem találtam még egyet. – Még egy mit? Felnyúlt egy kiálló kőért, és győzelmi kiáltást hallatott. Ezután olyan fürgén mászott le, mintha valami gyík lenne. Az overallja

hatalmas elülső zsebe tele volt kövekkel. Az újonnan szerzett fényeset a többi közé dugta. Visszatereltem a családjához. – Nem nehéz cipelni? – A gyűjteményemhez kell. Rengeteg van még. Tudtad, hogy vannak olyan emberek, olyan különleges, okos emberek Osfridban, akik folyton a köveket tanulmányozzák? – Tudom. Geológusoknak hívják őket. – Geológusok – ismételte, mintegy ízlelgetve a szót. – A király megbízza őket, hogy utazgassanak, és tudjanak meg minél többet a kövekről és az ásványokról. – Jól hangzik. De a szüleim azt mondják, ha lesz elég aranyunk egy farmhoz, akkor ott kell maradnom dolgozni. Megpaskoltam a fejét, és így szóltam: – Sose hidd, hogy kötelező azt a sorsot választani, amit valaki más választott neked. És mutatok neked még pár érdekes követ. Az árnyékos tavacskához sétáltam vele, ahol korábban észrevettem pár apró, pöttyös követ. Glent teljesen lenyűgözte a dolog, úgyhogy magára hagytam, hiszen ott nem sok bajba keveredhetett. Miközben a kunyhó háta mögül a többiek felé igyekeztem, meghallottam Henrietta Cedrichez intézett szavait: – ...nem az én dolgom, de biztos vagy benne, hogy így a legjobb? – Hát persze – válaszolta Cedric. – Szeretem. — Az nagyon szép és jó, de hagyod, hogy elcsavarja a fejed egy csinos arcocska. Ha egyszer kikeltek az ágyból, szembe kell nézned a következményekkel. Mit csináltok majd, ha gyereketek születik? Remélem, legalább ráveszed, hogy megtérjen. – Senki sem kényszeríthet rá semmit. A gyerekek kapcsán pedig... – Cedric habozott. – Hát, azt majd még megbeszéljük. – Jobb, ha most beszélitek meg – jelentette ki Francis. – Ez komoly dolog. Tanult ember vagy, üzleti tanulmányokat folytattál... Pont olyan, akire az alanzielieknek szükségük van ahhoz, hogy továbblépjenek és tiszteletet vívjanak ki maguknak. Westhaven megalapítása a lehető legjobb módja ennek. De hogy fog kinézni az, ha a saját feleséged nem a mi vallásunkat gyakorolja? – Úgy fog kinézni, hogy megvan a saját véleménye, és kiáll

mellette. Pont azt magyarázzuk az ortodoxoknak, hogy nekünk is megvan ehhez a jogunk. És Westhaven lényege az, hogy mindenféle vallású embert szívesen látunk, nem számít, hogy alanzieli-e vagy sem. Galvestonékat nem sikerült meggyőznie, és Alice végül ennyivel zárta le a témát: – Hát, van egy elöljáró White Rockban, aki közénk tartozik. Jobb, ha kikéred a véleményét, még mielőtt valami butaságot csinálsz. Az a lány veszélyt jelent a hitedre és a sikerünkre nézve is. Amikor visszamentem hozzájuk, megpróbáltak úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de nem csinálták valami ügyesen. Egyébként is ideje volt szedelőzködniük, amit mindannyian némi megkönnyebbüléssel fogadtunk. – Ó, Glen! – kiáltott fel Henrietta, amikor meglátta a fia kövekkel tömött zsebét. – Mit mondtam neked a kövekről? – A gyűjteményemhez kellenek – jelentette ki a fiú. – Királyi geo... geológus leszek. – Hogy mi? Mindegy. Nem fogunk köveket cipelni magunkkal. Hagyd itt őket! Glen makacsul lebiggyesztette az alsó ajkát, én pedig gyorsan letérdeltem elé. – Tényleg nagyon nehezek. Mi lenne, ha itt hagynád őket? Megőrzöm neked addig, amíg visszajössz értük. Nem úgy tűnt, mintha tetszene neki az ötlet, de az anyjával sem igazán akart szembeszállni. Így hát a köveket a viskó mellett hagyta egy kis halomban, mi pedig integetve elköszöntünk Galvestonéktól. – Egy szót sem kell mondanod – szólalt meg Cedric, amint Galvestonék elmentek. – Tudom, hogy hallottad, amit mondtak, és szeretném, ha elfelejtenéd. – Elég nehéz elfelejteni, hogy szerintük fenyegetés vagyok rád nézve. Vagy hogy a házasságunk „valami butaság” lesz. – Nincs olyan vallás, ahol mindenki felvilágosult. Mindenhol vannak szűk látókörű emberek. A szemébe néztem. – És mit fogunk csinálni, ha gyerekünk születik? – Gyönyörködünk a tökéletességében?

– Cedric! Most az egyszer beszéljünk komolyan! Elhalványodott a mosolya. – Komolyan beszélek. Nem tudom, mi legyen a gyerekekkel. Megtanítjuk nekik, miben hiszek én, és... hát azt is, amiben te hiszel. .. bár még mindig nem igazán tudom, mi az. És majd ők eldöntik, mit akarnak. – Szerintem az alanzieli barátaidnak ez nem fog tetszeni. – Különös volt. Annyi nehézséggel szembe kellett már néznünk a kapcsolatunk során. A botránnyal, hogy egyáltalán együtt voltunk. A pénzügyi gondjainkkal. Az őt fenyegető veszéllyel. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy én is nehézség leszek az életében. – Nem azért mentem keresztül ennyi mindenen, adtam fel ennyi mindent, hogy egy nap felkelj az ágyból, és rájöjj, hogy hibát követtél el. – Amennyiben így történne, csakis azt bánnám meg, hogy egyáltalán felkeltem mellőled az ágyból. – Megfogta a kezem, és magához húzott. – De hogy teljesen komoly legyek, nem lepett meg, hogy gond lehet a különböző hitünkből. Amikor beléd szerettem, rögtön tudtam, hogy ez ott ólálkodik körülöttünk. Körülöttünk, de nem közöttünk. Megoldjuk ezt éppúgy, mint minden mást. Egy röpke pillanatra lehunytam a szemem, és felsóhajtottam. – Csak... olyan jó lenne, ha nem kellene ennyi mindent megoldanunk. Mondjuk, ha a végére érünk, még unatkozni is fogunk. – Mi ketten? Kizárt. Megcsókoltuk egymást, és Cedric nekinyomott a kunyhó oldalának. Ettől a vitától valahogy még inkább kívántam, és elöntött a forróság, ahogy a teste az enyémhez ért. Az egyik kezével a hajamba túrt, a másik pedig veszélyesen játszadozott a szoknyám szélével, feljebb tolva azt a lábamon. – Óvatosan! – szóltam rá, bár képtelen voltam ellenállni neki. – Szerintem ez a fal nem sokat bír. Zihálva hátrahúzódott, és mohó tekintettel végignézett rajtam. Nem is, nem mohó. Inkább ragadozó tekintettel. – Na, és most ki nem veszi komolyan a dolgokat? – kérdezte. – Hé, ez csak hízelgő rád nézve, hogy egyáltalán úgy gondolom...

El is felejtettem, mit akartam mondani, ugyanis egy villanó fény felkeltette a figyelmemet. Félrelöktem Cedricet, amivel még inkább összezavartam őt, és lehajoltam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a villanás helyét. Glen kőhalmán csillant meg a fény. Átnéztem őket, és találtam egy aranylóan csillogót. Feltartottam, hogy Cedric is lássa. – Igazi? – kérdeztem. Rengetegszer hallottuk már White Rockban, hogy az aranymosókat megtévesztette valami aranyhoz hasonló anyag. Cedric is leguggolt mellém, és felemelte a követ. A kis kavics színtiszta arany volt. – Igazi – erősített meg. – Honnan van? – A jövendőbeli királyi geológus találta a hegy lábánál, a sziklák között. Láttam, hogy csillog, de azt hittem, valami kristály. A lelőhely távolabbi végéhez sétáltunk, a folyóval ellentétes irányba. Az amúgy is gyér növényzet errefelé még inkább megritkult, és a helyét sziklás vidék vette át. Rámutattam a kérdéses szikla aljára. Hegynek még nem lehetett nevezni, de elég magas volt ahhoz, hogy kellemetlenül érezzem magam, amikor felidéztem, milyen magasra mászott fel Glen. És az még csak nem is a magaslat teteje volt. Cedric egy hosszú pillanatig csak bámult felfelé. – Be kell hogy mutassalak a szomszédomnak, Sullynak. Kedves, öreg fickó. Segített rájönni pár dologra. Az ő lelőhelyén is vannak ehhez hasonló sziklás részek, és azt mondta, hogy gyakorlatilag porrá aprította őket, miközben arany után kutatott. Állítólag volt valami felfedező Hadisen megalapításának korai szakaszában, aki rengeteg aranyat talált ilyenekben. Eszméletlenül sokat. Sokkal többet, mint amennyit a folyóból ki lehet mosni. Követtem a pillantását, és megvártam, míg leülepednek bennem a szavai. – Hogy járhatnánk a végére? Kezdjük el lebontani? – Nagyjából. Nézd csak, van egy hasadék a tetején! Lehet, hogy találunk valamit, ha ott kezdünk el bányászni. Ha valahogy fel tudnék jutni... – Oda? – meredtem a legmagasabb szirtre. – Azért az elég

magasan van. – Szerzek mászófelszerelést, és akkor megnézem. Ugyan már, Adelaide! – tette hozzá az arckifejezésem láttán. – A megfelelő felszereléssel tökéletesen biztonságos. És ha tényleg van ott arany, akkor nyert ügyünk van. – És honnan szerzed meg azt a bizonyos felszerelést? Feltartotta a kavicsot. – Ez elég lesz, hogy megvegyem azt, ami kell most az elején. Ha tényleg van ott arany, akkor annál sokkal komolyabban fel kell tárnunk a sziklát. Warrennel és Eliasszal is beszélnünk kell majd róla. Sőt, lehet, hogy akár már most is beszélhetünk velük. Minél hamarabb nekilátunk, annál jobb. Sugárzó mosollyal nézett rám. A napfény beragyogta napbarnított arcvonásait, vörösesbarna haja pedig mintha lávává változott volna. Úgy nézett ki, mint valami tüzes ifjú isten. Egy koszos ifjú isten. De hiába kételkedtem a világban, benne mély meggyőződéssel hittem. – Adelaide – szólalt meg ismét. – Lehet, hogy mégis selyembe öltöztetve fogsz férjhez menni.

25. fejezet

MÁSNAP MARSHALLÉKNÁL MARADTAM, Cedric pedig elment megvenni a mászófelszerelést. Nehéz volt lepleznem az izgatottságomat, miközben besegítettem a ház körüli munkákba, de egyelőre nem akartam senkit sem beavatni a felfedezésünkbe. – Úgy látom, jó kedved van – jegyezte meg Marshall asszony. – Egyetlenegyszer sem panaszkodtál a lúg miatt. – Más jár a fejemben, ennyi az egész. – Használod a fahéjlevelet, mi? Az az egyetlen, amitől olyan széles lesz az ember mosolya, mint a tiéd most. – Hozzá sem értem – feleltem. Szemmel láthatólag nem hitt nekem. Amikor Cedric másnap eljött értem, szinte meg sem vártam, hogy kiérjünk Marshallék birtokáról. – Megvan a felszerelés? – Igen és nem. Nem minden volt az üzletben, ami kellett. Aztán összefutottam Elias Carterrel. – Csodás. Megtanult már mosolyogni? – Nem. Főleg akkor nem mosolygott, amikor kiderült, miért vagyok ott. Nem hisz benne, hogy aranyat találunk a sziklában, és azt mondja, hogy csak felizgatom az embereket. Ha tényleg sok arany van ott, akkor több munkásra lesz szükségünk, és rengeteg olyan ember van a városban, aki azonnal ugrana a lehetőségre. Szinte láttam magam előtt, ahogyan Elias előadja mindezt a

szokásos leereszkedő stílusában. – Na és akkor mi van? Nem fogja hagyni? – Felmérhetem, de ő maga is látni akarja, legalább távolról. Elvileg ma kijön, és hoz mászófelszerelést egy másik boltból, ami tegnap nem volt nyitva. De azért egyértelművé tette, hogy mekkora nehézséget okoz neki mindez. – Hát persze – sóhajtottam. – Én meg azt hittem, hogy szép napunk lesz. Tényleg szép napunk volt. Most már olyan ösztönösen ment a munka, hogy automatikusan tettem a dolgom, és közben tudtam beszélgetni Cedrickel. Beszéltünk a jövőről, hogy mit csinálunk majd Westhavenben, hogyan neveznénk el az egyelőre meg nem határozott vallású gyerekeinket. A kedélyes hangulatunk azonnal elpárolgott, amikor Elias néhány cimborájával a sarkában felbukkant. – Ma nem a báli ruhát viseli? – kérdezte. – Messziről meg nem mondtam volna, hogy egy nőt látok. – Megvan a felszerelés? – kérdezte Cedric lényegre törően. Elias biccentett az egyik emberének, aki egy rakás kötelet és éket dobott a földre. – Az arany, amit odaadtál, nem fedezte az egészet. Hozzáírjuk a tartozásodhoz. Cedric kipréselt magából egy merev mosolyt. – Hát persze – felelte. – Na, akkor – intett Elias türelmetlenül, nézzük azt a kincset, amit elvileg találtál. Nem érek rá egész nap. A lelőhely távolabbi végéhez sétáltunk, a folyóval ellentétes irányba. Az amúgy is gyér növényzet errefelé még inkább megritkult, és a helyét sziklás vidék vette át. Cedric rámutatott a kérdéses kiszögellés aljára. Bár nem volt hegynek nevezhető, de elég magas volt ahhoz, hogy aggodalmat keltsen bennem. A kiálló részek és az egyenetlen felszín szintén nem segített megnyugodnom. – Sully azt mondja, pont ilyen volt Davis Mitchell lelőhelyén is, azzal csinálta meg a szerencséjét – mondta Cedric. Elias összehúzott szemmel felpillantott. – Sully? Mármint George Sullivan? Nem mondhatnám, hogy szakértő a témában. Már egy éve itt van, és semmit sem talált.

– De ismerte Davis Mitchellt – magyarázta Cedric. – És járt a lelőhelyén is. Davis Mitchell legendás alaknak számított Hadisenben. Hatalmas vagyonra tett szert az arannyal, és végül visszatért Osfróba, hogy abból éljen. Ha volt bármiféle esélye annak, hogy nálunk ugyanez áll fenn, akkor nem hagyhattuk csak úgy annyiban. – Ráadásul – folytatta Cedric –, ez a birtokom határa. Ha tényleg arany van itt... – Doyle úr birtoka – javította ki Elias. – Te csak dolgozol itt. Cedricet nem lehetett kibillenteni a nyugalmából. – Ha tényleg arany van itt, akkor az valószínűleg egy hosszabb vonal vége, ami végigfut a dombokon, egészen a hegyvonulatig. Azokon a területeken még nem dolgozik senki, nem igaz? Doyle úr közvetlenül fogadhatna fel munkásokat, és nem kellene megosztoznia a bérlőkkel. – Csak a baj lenne azzal, ha fel kellene tárni azokat a hegyeket – morogta Elias. De láttam, hogy felcsillant a szeme, amikor belegondolt abba, amit Cedric mondott. – Jól van. Mászd meg, aztán szólj, mit találtál! Azonnal tudni akarok mindent. Ha van ott valami értékes, Doyle úr segít majd megszervezni a bányászatot, amikor visszajött Cape Triumphból. És ne terjessz pletykákat, amíg nem vagy benne teljesen biztos, hogy mi van ott! – Rendben – felelte Cedric, továbbra is udvarias hangot megütve, hiába beszélt Elias lekezelően. Kínos csend borult ránk, majd Elias így szólt: – No, hát be sem hívsz minket egy kis frissítőre? Egészen idáig jöttünk, hogy segítsünk neked. Megrezzentem, ugyanis eszembe jutott, hogy Cedric falát egy alanzieli rombusz díszítette. – Nagyon kevés hely van odabent – szólaltam meg. – Épphogy elfér az ágy meg a tűzhely. Megyek, hozok önöknek valamit, és elfogyaszthatják idekint, hiszen gyönyörű napunk van. Elias gyanakodva pillantott rám. – Milyen kedves! És micsoda szerencse, hogy ennyire jól ismeri azt a vityillót meg a benne lévő ágyat.

Megajándékoztam egy édes mosollyal. – Rögtön jövök – mondtam. Nyugodtan elsétáltam, mintha csak egy dolgos fiatal nő lennék, aki kiszolgálja a férfiakat. Amint beléptem Cedric kunyhójába, gyorsan becsuktam az ajtót, és eszeveszett keresésbe fogtam. Levettem a rombuszt a falról, és elrejtettem a ládában, amit Cedric Cape Triumphból hozott magával. Volt benne egy pakli deanzieli kártya is, de az legalább a legmélyén lapult. Bebugyoláltam egy ingbe, hogy még nehezebben találhassanak rá, majd úgy ítéltem meg, hogy most már elég biztonságos a terep, ha esetleg valaki betévedne. Nem sok mindennel kínálhattam őket, és ezt nyilván Elias is pontosan tudta. Ez csak egyfajta erőfitogtatás volt. Láttam a lovakon a kulacsokat, és valószínűleg sokkal finomabb ennivalójuk volt, mint bármi, amit össze tudtam kaparni. Cedric tűzhelyével még a legjobb napjain is akadtak gondok – bizonyára ez volt az oka annak, hogy mindig olyan finomnak találta Marshall asszony főztjét. Előszedtem némi kukoricakenyeret, amit Marshall asszony adott Cedricnek, és néhány pohár, valamint egy kancsó víz kíséretében kivittem. A víz a lelőhelyen fúrt nagyszerű kútból származott, de már réges-régen megmelegedett ebben az időben. Ettől függetlenül a Ragyogó Udvar „jó háziasszony” óráin belém nevelt kecsességgel és udvariassággal szolgáltam fel. Elias egyébként hallgatag emberei még egy-egy mogorva „köszönöm”-mel is megjutalmaztak. Gyorsan odapillantottam Cedricre, és ő rögtön elértett mindent. Bár nem tűnt valószínűnek, hogy Elias átnézi a kunyhót, ha mégis így tesz, semmi sem fog alanzieliekre utalni. – Nem lett volna szabad kiraknod azt a rombuszt! – dorgáltam meg Cedricet, amikor a látogatóink útnak indultak. – Pont olyan rossz ötlet, mint azok a rituálék a szabad ég alatt. Kisöpörte a homlokából az izzadt hajtincseket, és bólintott. – Igazad van. – Te egyetértettél velem? – ámuldoztam. – Mindig egyetértek veled. Eszes, intelligens nő vagy. Okosabb, mint én. Mindketten felpillantottunk a sziklakiszögellésre.

– Mikor mész fel? – kérdeztem. Lehajolt, és elkezdett matatni az Elias-féle kötelek és egyéb felszerelések között. – Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. – Mi? Most? De hát ez a nap legmelegebb időszaka! – Manapság mindig meleg van. – Magához vett néhány kötelet és kampót. – Alig várom, hogy végre jöjjön az egyik olyan hatalmas vihar, amit Sully olyan gyakran emleget. Igyekeztem kitalálni valamit, amivel késleltethetem a mászást, de semmivel sem sikerült előállnom. Persze, még mindig kardként lebegett a fejünk felett az idő és a pénz kérdése. – Tudod egyáltalán, hogyan használd ezeket? – kérdeztem. Magára erősítette a bőrhámot. – Kételkedsz bennem? – Maradjunk annyiban, hogy láttalak lovagolni. – Nincs miért aggódnod. Utánajártam a dolognak. Sokat beszélgettem Sullyval és a városi kereskedőkkel. Elég egyszerű a dolog. Szkeptikus voltam, de el kellett ismernem, hogy elég hozzáértőnek tűnt, ahogyan a helyükre illesztette a különböző köteleket és ékeket. Odaadtam neki egy csákányt, és adtam egy puszit az arcára. – Vigyázz magadra! Nehogy özveggyé váljak, még mielőtt egyáltalán elvennél feleségül. Válasz helyett csupán elvigyorodott, majd mászni kezdett. Nem sokat tudtam a hegymászásról, és teljesen lenyűgözött, milyen ügyesen mélyeszti bele a sziklába az ékeket és a horgokat, fogódzkodókat kialakítva, hogy könnyebben haladjon felfelé. Nagyon aggódtam az egyenetlen felszín miatt, de igazából segített, ugyanis plusz kapaszkodókat jelentett. – Lehet, hogy mégis megy ez neked – kiáltottam fel. – Mondtam már, hogy nincs miért aggódnod. Megjelent egy-két felhő az égen. Még mindig izzadtam a magas páratartalom miatt, de legalább lehűtött egy kicsit, amíg várakoztam. Maga a mászás nem tartott olyan sokáig, de ökölbe szorított kézzel figyeltem, és minden egyes másodperc egy örökkévalóságnak tűnt, mire Cedric végre felkapaszkodott a szikla legtetején lévő széles párkányra. Integetett nekem, mire

megkönnyebbülten felsóhajtottam. Leakasztotta a csákányt a hámról, és belépett a hasadékba. Most, hogy nem láttam, ismét aggódni kezdtem, már csak azért is, mert fogalmam sem volt, mennyi időbe telik, míg körülnéz. Nem hittem, hogy hirtelen aranyfalba ütközik. És egyáltalán milyen mély az a hasadék? Valami barlangba ereszkedett le, és most veszélyben az élete egy esetleges sziklaomlás miatt? Fél óra telt el, mire megjelent. – Na? – kiáltottam. – Kapd el! – érkezett a válasz. Ledobott valamit. Nagyot lendített azon a valamin, így jó néhány méterrel mögöttem ért földet. A földet kémlelve hátrasiettem. Hirtelen villanást láttam, és alig hittem a szememnek, amikor felszedtem a földről egy cseresznye nagyságú aranyrögöt. Ötször akkora volt, mint Glen kavicsa. Több arany, mint amennyit ketten együtt egész napi aranymosással kerestünk. Visszarohantam a szikla tövéhez. – Halomban állnak a rögök? Tölcsért formázott a kezéből, hogy jobban halljam, amit mond: – Nem, de nem telt sok időbe kibányászni. Szerintem hatalmas aranylelőhely van itt lent. Biztos, hogy több munkás és mérnökök is kellenek majd ahhoz, hogy rendesen megcsináljuk. De bőven elég van ahhoz, hogy kifizessük a szerződésben szereplő összeget. – És az a „több” fedezi majd a westhaveni részvényt is? – Határozottan. – Akkor gyere le, hogy megcsókolhassalak! Zakatolt a szívem az izgatottságtól. Még segítség nélkül is szinte biztosan rövid idő alatt kibányászhattuk a szükséges mennyiséget. Ha az aranyvonalat rendesen feltárják, minden Cedricé lesz, leszámítva Warren tulajdonosi jutalékát. Nem elég, hogy eljuthatunk Westhavenbe, még csak nem is egy viskóban kell majd élnünk. Persze, a szerelem erőt ad, de azért értékeltem volna, ha biztos tető van a fejem felett. Lefelé mászni másfajta technikával kellett. Elméletileg egyszerűbb volt. A kötelet egy kőhöz erősítette, aztán levetette magát, és kesztyűs kezével a kötélbe kapaszkodva leereszkedett a sziklafalon. Sokkal kevesebb erőfeszítésbe tellett, mint felfelé

mászni, de végig ott motoszkált a fejemben, hogy mennyi múlik azon, meg tudja-e tartani magát. A hámot is a kötélhez erősítette, ami extra védelmet jelentett. És bár hetykén beszélt, láttam, hogy nagyon óvatosan mozog. Pont ezért volt olyan megdöbbentő, amikor megcsúszott, és hirtelen zuhanni kezdett. Sem kézzel, sem a hámmal nem tartotta a kötelet. Felsikoltottam, miközben magam előtt láttam, ahogyan borzalmas véget ér a földön. Hadonászni kezdett, igyekezett fogást találni, és csodával határos módon sikerült megállítania magát egy kiálló szikladarabon a fal magasságának nagyjából egyharmadánál. Egy keskeny, vízszintesen álló párkányról volt szó, épp elfért rajta a két lába, ha kifelé, ellentétes irányba fordította őket. Testével X-et formázva a sziklafalhoz simult. – Jól vagy? – kiáltottam. – Menj el Lizzie-vel Sullyhoz – kiáltott vissza. – Valószínűleg egy óra alatt megjárod. — Meghibbantál? Nem hagylak ott fent egy teljes órára! Már így is bizonytalanul állt. Abban sem voltam biztos, hogy öt percig kibírja. – Adelaide... – Csitt! Én vagyok az okosabb, tudod... Lehet, hogy nyersen fogalmaztam, de csak azért, hogy leplezzem a félelmemet. A kötél, amibe eddig kapaszkodott, messzire került tőle; most már túlságosan magasan volt. Még az esés előtt odaerősített egy másik kötelet is valamivel alacsonyabban, de azt már nem érte el. Hevert még néhány felszerelés a lábamnál, de a legtöbb haszontalannak tűnt – néhányat kivéve. Az utolsó kötél, amit odaerősített, épp túl magasan volt ahhoz, hogy elérjem. Felkaptam két éles féméket, és gyakorolni kezdtem, hogyan helyezzem bele őket a sziklába. Nagy meglepetésemre elég erős voltam ahhoz, hogy biztonságosan elhelyezzem őket. A problémát az jelentette, hogy fel is kellett volna magamat húznom. A felsőtestem izomzata nem volt olyan kidolgozott, hogy könnyedén megtehessem. Úgyhogy megszenvedtem vele. Végig azt mondogattam magamnak, hogy csak pár méterről van szó. Hogy menni fog. És leginkább azt,

hogy Cedric élete múlik rajta. – Ne csinálj semmi veszélyeset! – mondta Cedric. – Nem is látsz! – kiáltottam vissza. – Nem, viszont ismerlek. Minden izmom égett, de az ékek segítségével sikerült olyan magasra másznom, hogy elérjem a kötelet. Megragadtam, és meglepetten konstatáltam, hogy azon még nehezebb megtartani magamat, mint az ékekkel. Azonnal csúszni kezdett a kezem, és felkiáltottam fájdalmamban, ahogy a kötél felhorzsolta a tenyeremet. Az utolsó csepp elszántságomra is szükségem volt ahhoz, hogy megállítsam a csúszást és megkapaszkodjak a kötélben, majd olyan pozíciót vegyek fel, hogy megvethessem a lábamat a sziklafalon. Egy könnyű szellő az arcomba fújt néhány hajtincset, miközben végiggondoltam, mi legyen a következő lépésem. El kellett juttatnom a kötelet Cedricig. Ha elérné, biztonságban lemászhatna. Megemeltem a lábamat, és oldalra ugrottam, hogy odébb lendüljek a kötélen. Csak egy kicsit kellett megmozdulnom, és máris rájöttem, mi a baj ezzel a tervvel: nem voltam elég nehéz ahhoz, hogy ilyen alacsonyan mozgatva a kötelet jelentősen megmozduljon odafent. Feljebb kellett másznom. Ismét próbára kellett tennem minden egyes izmomat, miközben egyik kezemet a másik fölé emeltem. Egész életemben figyeltem, ahogyan az osfrói munkások köteleket másznak. Fogalmam sem volt, micsoda erőfeszítésre van hozzá szükség. Az sem segített, hogy felhorzsolódott a kezem. Amikor úgy ítéltem meg, hogy elég magasan vagyok ahhoz, hogy odébb lendülve megfelelő távolságra juttassam felül a kötelet, felszóltam Cedricnek: – Jobbról érkezik a kötél. Kapaszkodj bele, ha tudsz! Ezután ismét oldalra lendültem, és a reményeimnek megfelelően sikerült közel juttatnom a kötelet Cedrichez. De még így sem volt elég közel. Egy újabb ügyetlen lendüléssel olyan közel kerültem a kötéllel, hogy már megfoghatta. – Látom – mondta. – Szerintem menni fog. Felpillantottam, és lélegzet-visszafojtva figyeltem, ahogyan odébb araszol az aprócska párkányon. Néhány kavics közben a

mélybe zuhant, és reméltem, hogy a párkány megtartja őt. Kinyújtotta a kezét, és megragadta a kötelet – viszont most jött az a rész, hogy átugrik rá. Fojtott imának hangzó motyogás kíséretében leugrott a párkányról, és heves mozdulattal a másik kezével is a kötél után kapott. Ismét magam előtt láttam a borzalmas képet, ahogyan lezuhan, de sikerült elkapnia, és mindkét kézzel biztosan fognia a kötelet. Hirtelen megnőtt a súly, amit a kötélnek meg kellett tartania, én pedig megcsúsztam, és emiatt vadul ide-oda himbálóztunk egy darabig. Ismét csúszni kezdtem lefelé, amitől még jobban felhorzsolódott a tenyerem, de végül sikerült megtartanom magam, és újfent megvetettem a lábamat a sziklán. Fölöttem Cedric ugyanígy tett. Még mielőtt szusszanhattam volna, hogy egy pillanatra biztonságban tudhattam magunkat, éreztem, hogy a kötél megmozdul, és lejjebb kerülök. Azelőtt rájöttem, mi történik, hogy Cedric megszólalt volna: – Nincs elég mélyen a kampó ahhoz, hogy mindkettőnket megtartson. Azonnal tudtam, mit kell tennem. Le kellett jutnom a kötélről. Fürgén elindultam lefelé, ami jóval egyszerűbb volt, mint felfelé mászni, de azért nagyon oda kellett figyelnem. Amikor elértem a kötél alját, éreztem, hogy ismét megmoccan, de nem engedett el. Nem értem el az ékeket, amiket ahhoz használtam, hogy a kötélig felmásszak. Nem haltam volna bele, ha leesek ilyen magasról, de valószínűleg fájt volna. Ha viszont Cedric zuhan le odafentről, az sokkal komolyabb következményekkel járhat. Habozás nélkül elengedtem a kötelet és leugrottam. Attól féltem, eltöröm a lábamat vagy a bokámat, de sikerült úgy érkeznem, hogy először a csípőm ért földet. Kínkeserves, fogkocogtató élmény volt, de úgy gondoltam, legrosszabb esetben lesz egy csúnya zúzódás ott másnap. Most, hogy már nem húzta le a súlyom a kötelet, Cedric gyorsan lemászhatott. Ugyanúgy leugrott, mint én, és mivel magasabb volt, ő nem zuhant akkorát. – Jól vagy? – kérdezte, miközben segített felállni. – Azt hiszem. Csakhogy beszéd közben lepillantottam a kezemre, és

összerezzentem a látványtól. Felhorzsolt bőr és vér. Amíg eszeveszetten próbáltam lejutni, nem foglalkoztam vele, de most teljes intenzitással éreztem a fájdalmat. Cedric gyengéden tartotta a kezemet. Az övén is láttam apró vágásokat és horzsolásokat. – Ó, Adelaide! Nem lett volna szabad ezt tenned – korholt. – Hagytalak volna inkább ott? Eszedbe se jusson ilyesmi! Mi történt? Olyan jól haladtál lefelé. – Én is azt hittem – mondta, miközben elindultunk. A felhők egyre sűrűsödtek és sötétebbé is váltak, ami illett a napunk alakulásához. Amikor odaértünk a kunyhóhoz, Cedric segített megmosni és egy tiszta ruhával bekötni a kezemet. – Marshall asszonynak biztos lesz valami kenőcse. Visszaviszlek. Levette magáról a hámot, és már épp félredobta volna, amikor közbeszóltam: – Várj csak, hadd nézzem meg! – nyúltam érte. Lehet, hogy Cedric amatőrnek bizonyult rengeteg határvidéki feladat ellátásában, de azt tudtam, hogy nem volt gondatlan a hámmal kapcsolatban, és nem is hagyta figyelmen kívül a mászással kapcsolatos tanácsokat. Nem az ő hibájából történt a baj. Forgatni kezdtem a hámot, és minden oldalról alaposan szemügyre vettem. Még inkább összeszorult a gyomrom, amikor megtaláltam azt, amitől tartottam. Egy apró fémkarikára mutattam. – Nézd csak! A két fémkarika egyike volt, amelyeken át kellett bújtatni a kötelet úgy, hogy biztonságban tartsa őt, de közben mozogni is tudjon. Mindkét karika egyetlen fémrúdból készült: meghajtották őket, hogy összeérve kört zárjanak be. Az egyik karika két végét szorosan összezárták, nem volt közöttük hely. Viszont az, amelyikre rámutattam, meg volt görbülve, annyira, hogy szétfeszült, és kicsúszott belőle a kötél. Cedric előrehajolva így szólt: – Úgy látom, nem jól csinálták meg, nem értek össze a végek... Vagy valaki szétfeszítette. Mindketten némán ültünk, a szavak pedig ott lebegtek a levegőben. – Talán csak baleset volt – szólaltam meg végül. – De ha

mégsem... Miért? Az ő érdekük is, hogy tudják, mi van ott. Warren vagyonáról is szó van. – Ő nincs itt – emlékeztetett Cedric. – Lehet, hogy Elias műve az egész. Alantas ember. Kinézem belőle, hogy bosszúálló típus. És sosem voltunk a szíve csücske. – Csak találgatunk – mondtam. – Lehet, hogy véletlen volt. – Persze. Lehet, hogy véletlen volt. De tudtam, hogy egyikünk sem hiszi el. Az égvilágon senkiben se bízzatok, figyelmeztetett Aiana, csak egymásban! Előhúztam a rögöt a zsebemből, ahová mászás előtt raktam. Szinte hipnotizálva bámultam a csillogását. – Szerintem nem kellene megvárnunk Warrent ahhoz, hogy elkezdjük kibányászni. – Egyetértek – bólintott Cedric. – Holnap a saját kezünkbe vesszük a sorsunkat.

26. fejezet

VÉGIG

TERVEZGETTÜNK, miközben visszafelé lovagoltunk Marshallékhoz aznap este. Nagyjából az út kétharmadánál járhattunk, amikor belefutottunk a felénk igyekvő Marshall úrba. Addigra már borzalmas zöldesszürke volt az ég, és időnként felvillantak a felhők között ide-oda ugráló villámok. A szél úgy kerekedett fel, majd csendesük el időről időre, mintha valakinek a lélegzetvételeit éreztük volna magunkon, mintha a világ valami nagy dologra készülne. – Értetek indultam, ha még esetleg nem lettetek volna úton – szólalt meg Marshall úr. – Gyertek, siessünk! Csúnya vihar lesz. Épp elértük a házat, amikor esni kezdett. Marshall úr arra biztatta Cedricet, hogy töltse velünk az éjszakát, Lizzie-t pedig vigye ki a többi nyugtalan állat mellé az istállóba. – Nem tudod még, milyenek ezek a viharok. Én átéltem egyet-kettőt, amikor idejöttem, hogy felmérjem a terepet. Az óceán felől érkeznek, hatalmas kavargó monstrumok, egyre csak nőnek és nőnek, és akkora szél kíséri őket, hogy egész házakat ledönt. A víz mellett rosszabb, de azért hozzánk is elér még valamennyire, mielőtt elcsendesedik. Azonnal eszembe jutottak a Lilaakác-völgyben élő barátnőim. – Cape Triumphot is eléri majd? – kérdeztem. – Az pont a víz mellett van. – Attól függ, honnan jön. Ők sokszor védve vannak a part felől érkező viharoktól. De ha tényleg eléri őket, akkor se aggódj! Tudják, mit kell tenniük.

Cedric eleinte vonakodott, de végül beadta a derekát, amikor az eső egybefüggő vízfüggönnyé változott, és a szél egyre csak süvített körülöttünk. – Vihart akartál, most megkaptad – mondta nekem vacsora közben. Mindenki feszült volt, ugyanis a vihar egyre hevesebbé vált odakint. A kis ház egy-egy különösen erős széllökés hatására időnként megremegett. Nem jött álom a szememre, amikor lefeküdtünk. A mellettem fekvő kislányok rettegtek, úgyhogy olyasmivel nyugtatgattam őket, hogy mindjárt vége a viharnak és a ház bármit kibír, de én magam sem igazán hittem el, amit mondok. Végül elszenderedtek, de én még akkor sem tudtam elaludni, úgyhogy felkeltem. Lementem, és láttam, hogy nem csak én vagyok ébren. Cedric a konyhaasztal melletti padon ült, Marshall úr pedig nyugtalanul járkált fel-alá. Rám pillantott, de nem szidott meg. – Ne menj az ablakok közelébe! – figyelmeztetett, majd folytatta a virrasztást. Leültem Cedric mellé, és összefűztem az ujjainkat. – A kunyhó nem fogja kibírni. Csak kellett volna az a vászon. – Szerintem egy vászon sem segített volna. De nem lesz semmi baj, lényeg, hogy az arany megmaradjon. Magam elé bámultam, miközben a vihar egyre csak tombolt odakint. Rám törtek az emlékek. – Olyan, mint a hajón. – Nem. – Cedric megszorította a kezemet. – Biztonságban vagy itt. A barátaid is biztonságban vannak. Bólintottam, de nehezen szabadultam a nyomasztó érzéstől. Eszembe jutott, milyen volt ide-oda hánykolódni a tengeren, és felkavarodott gyomorral tűrni, hogy a világ kifordul önmagából. És láttam, ahogyan a sötét hullámok ide-oda dobálják a Szürke Sirályt. .. A vihar végül elcsendesedett, ám én még nem nyugodtam meg. – Ez a magja – erősítette meg a gyanúmat Marshall úr. – A felénél járunk. Igaza volt, a pillanatnyi nyugalom tovaszállt, és ismét

tombolni kezdett a vihar. Újfent feszültté váltam. Cedric leült a már szalmával fedett padlóra, és hátát a rönkfalnak vetette. Magához intett, én pedig két kinyújtott lába közé vackoltam magam, és nekidőltem a mellkasának. Marshall úr vetett ránk egy pillantást, de úgy tűnt, nem nagyon érdekeljük, még akkor sem, amikor Cedric átkarolta a csípőmet. – Pihenj egy kicsit! – simította hátra a hajamat Cedric. – Holnap nagy nap áll előttünk. Egy kifejezetten erős széllökés rázta meg a ház falát. Összerezzentem, mire Cedric megigazította rajtam pihenő karját. – A hajó – szólaltam meg. – Folyton az jár az eszemben. És tudod, mi még? Az, hogy Tamsin is biztos ezen gondolkozik. Tudom, hogy furán hangzik. De ha Cape Triumphig is eljutott a vihar, akkor rettenetesen félhet. – Egy ennél masszívabb házban van. És ott van vele Mira is. Az biztos, hogy Mira még a természeti erőkkel is felveszi a harcot. – Van olyan erős, az biztos. Valahogy, a csodával határos módon, a süvítő szél és az eső háttérzajjá csendesült egy idő után. Már nem rezzentem össze minden egyes hangos csattanásra, és sikerült elszenderednem Cedricnek dőlve. Arra ébredtem, hogy gyengéden fel akar állítani. – Túl vagyunk a nehezén. Kezd elcsendesedni a vihar. Menjünk, feküdjünk le! Ő maga is elnyomott egy ásítást, és felkísért a lányok hálószobájába. Bemásztam melléjük az ágyba, és még azelőtt álomba merültem, hogy Cedric becsukta volna az ajtót. Reggel, a kék ég és a ragyogó napsütés láttán bárki azt hihette volna, hogy csak álmodta az előző esti vihart. De ha az ember alaposabban szemügyre vette a vidéket, akkor rájött, hogy tényleg megtörtént. Fák és vastag ágak zuhantak a birtokra, de szerencsére egyik sem találta el a házat. Marshall úr gondosan építette meg, ami most meg is hozta a gyümölcsét, de az istállóban és a szántóföldeket körülvevő kerítésekben esett némi kár. Ő és a családja azonnal nekiláttak a javításnak, Cedric és én pedig lóháton elindultunk White Rockba. Ott különböző mértékben okozott károkat a vihar. A sebtében

összetákolt üzletek és otthonok nem viselték olyan jól a viszontagságos időjárást, de szinte az összes tulajdonos menedékre lelt azoknál a szomszédoknál, akik stabilabb épületeket húztak fel. A lakosok most vállt vállnak vetve építették újjá azt, ami romba dőlt, és az egyesített erőik láttán jó érzések töltöttek el az új határvidék ígéreteivel kapcsolatban. Mindenki annyira elfoglalt volt, hogy nehezen szereztünk munkásokat Cedric aranylelőhelyére. Amikor meghallottuk, hogy Warren átküzdötte magát a viharon, és tegnap késő este megérkezett Denhambe, úgy döntöttünk, változtatunk a terven, és közvetlenül hozzá fordulunk. Még mindig nem lehettünk benne biztosak, hogy Elias felelt-e a hámmal történt balesetért, de Warrent mindig is őszintén érdekelte a sikerünk. A kormányzó háza egy újonnan épült ingatlan volt, és olyan luxuselemekkel büszkélkedhetett, mint a tapéta és a bronz gyertyatartók. Elias undok szavai csengtek a fülemben, miközben egy szolgálót követve ráléptünk az előszoba padlóját fedő előkelő szőnyegre: Messziről meg nem mondtam volna, hogy egy nőt látok. Most is a munkához használt ruháimat viseltem, és a bőrömön látszott a nap nyoma. Az egyetlen csinosítási kísérletem az volt, hogy nagyjából hátrakötöttem a hajamat. Kifejezetten kellemetlenül éreztem magam, amikor megpillantottam a szokás szerint makulátlan öltözékű Warrent. Épp kikísért egy férfit, akit nem ismertem, és ezt mondta neki: – Biztosíthatom róla, hogy ezek csupán pletykák. Nem vonulnak keresztül lorandiaiak a nyugati gyarmatokon. De még csak ikorik sem. Kezd konszolidálódni a helyzet, úgyhogy az emberek mindenfélét kitalálnak. Amikor a látogató továbbállt, Warren felénk fordult. Egy pillanatra felhúzta a szemöldökét, de ennyiben ki is merült a külsőmre adott reakciója. – Nagyon örülök, hogy újra látlak, Adelaide. – Majd kissé megkésve, Cedricnek címezve hozzátette: – És persze téged is. – Milyen volt az út? – kérdeztem udvariasan. – Kemény. – Warren arca elfelhősödött. – Akkor kezdődött a vihar, amikor tegnap este átkeltünk az öblön. El... elvesztettünk pár embert. – Tanulmányozott néhány pillanatig, majd folytatta:

– Ha tudom, hogy ekkora a kockázat, inkább ott maradok Cape Triumphban, de hát most már mindegy. Eliastól hallom, hogy jó híreitek vannak. Mintha csak démont idézett volna a szavaival, Elias besomfordált a helyiségbe. Cedric megmutatta az aranyrögöt. – Nem sokat kellett ásnom, hogy kibányásszam – mesélte. Elias elvette tőle a rögöt, de kartávolságra tartotta magától, mintha attól félne, hogy mérgező. – Nagyobb, mint amit a múltkor mutogattál. És valódinak tűnik. – Persze hogy az! – kapta ki a kezéből Warren. Lelkesedés ült ki az arcára. – És ezzel mindketten megcsinálhatjuk a szerencsénket. Elmondtátok már bárkinek? Haboztam, majd így feleltem: – Nem... de abban reménykedtünk, hogy fel tudunk bérelni ma pár embert, ha tisztáztuk a részleteket. Persze, ilyen vihar után... – Ne! – szakított félbe Warren. – Még ne mondjátok el senkinek! – Értem, hogy szeretnéd a kezedben tartani az irányítást – szólalt meg Cedric –, de muszáj lenne haladnunk. – Ne beszélj így Doyle úrral! – ripakodott rá Elias. Warren lesújtó pillantást vetett rá. – Igaza van – jelentette ki. – Tényleg haladnunk kell, de nem azért késleltetem a dolgot, mert a kezemben akarom tartani az irányítást. A ti biztonságotok érdekében cselekszem így. – Mármint? – érdeklődtem. – Bármennyire is szeretném azt hinni, hogy Hadisen egy csodálatos, igazságos hely... – Warren megrázta a fejét. – Hát, vannak olyanok, akik számára ellenállhatatlan az arany ígérete, és szörnyű dolgokra képesek érte. Még mindig vannak fosztogatók és banditák, akik lecsapnak a jövedelmező aranylelőhelyekre, hogy ellopjanak, amit csak lehet, és nem félnek kárt tenni azokban, akiket ott találnak. Amellett, hogy megfelelő emberekre és felszerelésre van szükség, a biztonságotokról is gondoskodni szeretnék, mielőtt belevágunk ebbe a munkába. Nehéz volt vitába szállni az érveivel. Mind hallottuk a

lelőhelyeket fosztogató haramiák hírét, de sosem gondoltam, hogy valaha is összefutnánk velük. Persze, azt sem hittem, hogy a lelőhelyünkön annyi aranyat találunk, amennyiből meggazdagodhatunk. – Ez igazán kedves tőled – válaszolta végül Cedric. Warren erőltetetten rámosolygott. – És ne aggódjatok, én magam gondoskodom róla, hogy a lehető legmegfelelőbben menjen a munka. Nem kell az idő miatt idegeskedni. Reméltem, hogy tényleg olyan őszinte, mint amilyennek tűnik. – Köszönjük – feleltem. Warren megígérte, hogy hamarosan lépéseket tesz az ügyben. Egy szolgáló előrelépett, hogy kikísérjen bennünket, de én még ottmaradtam egy kicsit Warrennel, mert képtelen voltam visszafojtani a kíváncsiságomat. – Hogy halad a menyasszonykeresés? – kérdeztem kedvesen. – Azt hittem, mostanra már házas ember leszel. – Én is – felelte kuncogva. – Van egy-két jelöltem, de... Hát, az az igazság, hogy téged nehéz felülmúlni. Csodálkoztam rajta, hogy több jelöltje is van, tekintve, hogy milyen biztosnak tűntek a dolgok Tamsinnel, amikor idejöttem. – Sajnálom – válaszoltam, ugyanis valamit mondanom kellett. – Felesleges. Ami történt, megtörtént. – Töprengve végignézett rajtam. – Hallottál mostanában híreket Cape Triumphból? A többi lányról a Ragyogó Udvarból? – Kaptam egy levelet Tamsintől, de az nem most volt. Mira még nem írt semmit. – Mira... Többször is láttam, hogy beszélgetett vele, de úgy tűnt, tényleg nem tudja, kiről beszélek. – A sirminicai barátnőm – segítettem ki. – Ó, igen! Ő. Hát persze. Akit annyira érdekelnek a könyvek. Most én nem értettem, mire gondol. – A könyvek? – kérdeztem. – Minden egyes alkalommal könyvekről kérdezősködött, amikor estélyt adtunk a szüleim otthonában. Anyám nem olyan... – Elhallgatott, és bocsánatkérően pislogott rám. – Nem olyan

elfogulatlan, mint mi, úgyhogy nagy örömmel hagyta, hogy a barátnőd annyit időzzön a könyvtárban, amennyit csak szeretne. – Hát persze – feleltem. Nem is vártam volna mást Violától, mint hogy elrejtse szem elől a bál „kellemetlen” elemeit.

*** Cedric és én vegyes érzelmekkel tértünk vissza White Rock központi negyedébe. – Még több akadály, mielőtt összeházasodhatnánk. Még több álmatlan éjszaka – viccelődtem. – Szerintem az álmatlan éjszakák az esküvő után jönnek majd, de igen... tényleg frusztráló. – Megálltunk, és Cedric a szorgos White Rock-i lakosokra és az újjáépített városrészekre meredt. – És Warrennek igaza van a banditákkal kapcsolatban. Sully is mesélt róluk. Előfordul az ilyesmi. – Most már tényleg találkoznom kell ezzel a Sullyval. Cedric mosolyogva így szólt: – Igazi egyéniség, az már... – Thorn úr? Mindketten megfordultunk az ismeretlen hang hallatán. De amikor jól megnéztem magamnak a férfit, rájöttem, hogy valójában egyáltalán nem volt ismeretlen. Azonnal megdermedtem, Cedric viszont gyorsan feltalálta magát. – Garrett úr! – nyújtotta ki a kezét, hogy üdvözölje az ügynököt. – Micsoda öröm, hogy látom! Nem tudtam, hogy a McGraw Ügynökségnek még itt, a vadonban is van tennivalója. Silas Garrett, a királyi nyomozó, különös pillantással méregetett bennünket. – Őfelségének minden gyarmaton akad tennivalója, én pedig csupán az ő egyszerű szolgája vagyok. Ön... – Összehúzott szemöldökkel végigpillantott a durva ruháimon és az összevissza álló hajamon. – Ön egyike volt a lilaakác-völgyi lányoknak, nem igaz? Kezdtem unni, hogy mindenki számára ennyire szembetűnő, mennyit változtam az elmúlt hetek során.

– Igen. Adelaide Bailey vagyok – feleltem. Határozott hangon mutatkoztam be. Nem tudom, hogy állt a korábbi énem utáni nyomozás, de ha látta volna a portrémat, nyilván azonnal felismer. Annyit azért csak nem változhattam. – Csodálkozom, hogy itt látom. Azt hittem, önök mind férjhez mentek már. Vagy esetleg arról van szó, hogy talált egy sikeres aranybányászt. .. A hanglejtéséből egyértelmű volt, hogy ő maga sem igazán hiszi ezt el az alapján, ahogy kinéztem. – Változnak az idők – jelentettem ki. – És az ember sosem tudhatja. .. Itt bárki megcsinálhatja a szerencséjét. De az biztos, hogy csak rengeteg kemény munka árán. – Kemény, izzasztó, mocskos munka árán – hagyta helyben a szavaimat Cedric. – Nem olyan csillogó itt az élet, mint egy McGraw-ügynöké. Silasból kirobbant a nevetés. – Az sem olyan csillogó. Rengeteg kemény és mocskos munkát kell elvégeznünk nekünk is. Cedric arcára ámuló, csodálattal teli kifejezés ült ki, amilyet csak olyasvalakin láthatunk, aki épp összefutott a példaképével. – Ne legyen már ilyen, ne rontsa el az ábrándjainkat! Megoszthatja esetleg velünk, hogy min dolgozik épp? Azon a szupertitkos ügyön, amit már említett? – Még mindig szupertitkos – vágta rá Silas. Morogva válaszolt, de úgy láttam, tetszett neki a figyelem. Követtem Cedric példáját. – És mi van a kollégája ügyével? Azzal az eltűnt nemes kisasszonnyal? Arról azért csak beszélhet, nem? – Sajnos nem sokat mondhatok. A másik ügynök nehezen szabadult északról, és a tegnapi vihar sem segíthette a haladását. De szerintem hamarosan megérkezik. Ki tudja, talán pont ide tart. Úgy hallottam, hogy a kérdéses hölgy a határvidékre menekült. Ismét rám nézett, én pedig felnevettem. – Ezt nehezen hiszem el, legalábbis ha egy kicsit is olyan, mint azok a nemes kisasszonyok, akiknek én dolgoztam. Emlékszem, az egész háztartás felzúdult, amikor a kisasszonyom körme megrepedt valami előkelő gála előtt. Egy olyasvalaki az ilyet

biztosan nem viselné el. Kinyújtottam a kezemet, és kissé letekertem a kötést. A vérzés ugyan elállt az éjszaka, de még így is borzalmasan festett a tenyerem. Silas összerezzent a látványtól. – Jóságos ég! – kapta el a tekintetét. – Ez... eléggé fájhatott. – Ilyen az élet errefelé, McGraw úr. – Cedric udvariasan biccentve elköszönt Silastól. – Most viszont indulnunk kell, van dolgunk bőven. Sok sikert az ügyhöz! Szép nyugodtan elsétáltunk, de amint elég messzire értünk, felnyögtem: – Miért van az az érzésem, hogy ez a legutóbbi pletyka Viola Doyle-tól származik? – Mert, ahogyan azt már korábban megállapítottuk, eszes és intelligens nő vagy. Viola Doyle pedig bosszúálló. Megtorpantam az egyik üzlet előtt, ahol a munkások nagyban kalapáltak, és így nehezen lehetett hallani egymás szavát. – Ha körbemutogatják azt a képet Cape Triumphban, a másik ügynöknek el sem kell jönnie Hadisenig. Elég, ha egy fejvadász utazik el idáig, hogy megcsinálja a szerencséjét. – Férjhez kell menned. – Nem most mondod először. Már épp válaszolni akart, de ekkor megakadt a szeme valamin a poros út másik oldalán – azaz, egészen pontosan valakin. – Ismerem azt a fickót... – mormolta Cedric. Először a homlokát ráncolta, majd kisimultak a barázdák. – Nem lehet... Oda kell mennem hozzá! Már majdnem azt mondtam, hogy megyek vele, de aztán rájöttem, hogy épp a postahivatal előtt állunk. – Itt találkozunk – feleltem végül. A posta nem sok kárt szenvedett, így most is üzemelt. A postafőnök látott az első nap, úgyhogy felismert, és máris előszedett két levelet: egyet Cedricnek, egyet pedig nekem. Cedricé az ügynökétől, Waltertől érkezett Cape Triumphból. A zsebembe gyömöszöltem, és feltéptem a saját borítékomat. Mira írt.

Kedves Adelaide, Tudom, hogy még nem telt el olyan sok idő, de olyan fura nélküled. Az elmúlt egy évben végig mellettem voltál, és most egyfajta űr tátong bennem, hogy nem vagy itt. Sokat segít, hogy Tamsin visszatért. Nem igazán beszél a Grashondban töltött időről, és elég gondterheltnek tűnik, amikor az szóba kerül. De ezt leszámítva pont ugyanolyan, mint régen volt. Megtartotta a szavát, nem fogadott el ajánlatot senkitől addig, amíg Warren vissza nem tért, de azért rengeteg úriemberrel találkozgatott, amíg Warren odavolt. Ilyen a mi Tamsinünk, sosem égeti fel a hidakat maga mögött. Mióta Warren visszajött, úgy tűnik, megérte várnia. Eléggé odáig volt, amikor legutóbb láttam, és legszívesebben vitte is volna magával Tamsint Hadisenbe, hogy megmutassa a gyarmatot. Úgy tűnik, mindkettőtöknek nagy kalandban lesz része, én pedig itt maradok. Nem sokan maradtunk, akik még nem járnak jegyben, és tudom, hogy hamarosan nekem is választanom kell. Egyik kérőm sem igazán lobbantotta fel bennem a tüzet, úgyhogy lehet, hogy kénytelen leszek azt – az egyetlent – választani, aki a legtöbb tiszteletet és szabadságot biztosítaná nekem. Nyilván az is van olyan jó, mint a szerelem. Nagyon szimpatikus volt az az ügyvéd, akivel egy rövid ideig ismerkedtél, de ő elég egyértelműen kijelentette, hogy jelenleg nem érdekli a Ragyogó Udvar. Írj, ha van egy kis időd! Mira Kétszer is végigolvastam a levelet, mielőtt összehajtottam volna. Nekem is éppannyira hiányzott Mira, mint én neki, és elszomorított, hogy kénytelen lesz belemenni valamibe azért,

mert nincs más választása. De nem gondolkoztam ezen olyan sokat, ugyanis valami más keltette fel a figyelmemet: a Tamsinnel kapcsolatos meghökkentő információ. Warren nem úgy beszélt, mint aki már kiválasztotta volna, hogy melyik lányt szeretné, Mira viszont azt állította, hogy szinte biztos a dolog közötte és Tamsin között – sőt, annyira komolyra fordult, hogy Warren még Hadisenbe is el akarja hozni. Mi volt a teljes igazság? A levelet csupán néhány nappal ezelőtt írta Mira, nyilván Warren hajójával érkezett tegnap este. Igazából bármi történhetett. Összevesztek volna ennyi idő alatt? Tamsin úgy döntött, mégsem akar a határvidéken élni? Ezen morfondíroztam, amikor Cedric visszajött. Az a bizonyos izgatott, mindentudó kifejezés ült az arcán, ami azt jelentette, hogy nagyszerű tervet szőtt. – Gyere! – kalauzolt vissza oda, ahová Lizzie-t kikötöttük. – Menjünk vissza a lelőhelyre! Azt hittem, vissza fog vinni Marshallékhoz, hiszen a nap nagy része már eltelt, de nem bántam, hogy mégsem oda indultunk. Kíváncsi voltam, milyen állapotban van a lelőhely a vihar után. – Mi a helyzet? – kérdeztem, amikor már a városból kifelé vezető úton baktattunk. – Ki volt az a férfi? – Az, akit Galvestonék említettek. Az alanzieli elöljáró. – Megemlítetted neki, hogy elvennéd a hitetlen menyasszonyodat? – Ami azt illeti, pontosan erről beszéltem vele. – Ismét azt láttam, hogy Cedricet majd’ szétfeszíti a tettvágy. – És ő fog minket összeadni. – Amikor elintéztük a szerződéssel kapcsolatos formalitásokat? – kérdeztem. – Eléggé előre tervezel. – Nem akkor. Most. Ma este. – Cedric tétovázott, majd folytatta: – Mármint, ha szeretnél hozzám jönni. A nyakamat nyújtogatva hátranéztem, és próbáltam eldönteni, hogy komolyan beszél-e. – Azt meg hogy? Elvileg nem házasodhatunk össze. – Csak Warren szerződése alapján nem lehet. Jogilag, ha egy elöljáró esket meg minket, akkor összeházasodhatunk. Robert, így hívják a fickót, megteszi és titokban is tartja. – Rendben... – A lelkesedése ragadós volt, de még mindig

nem értettem teljes egészében a tervet. – De ha titok, akkor mégis mi értelme? Mármint, leszámítva az örömöt, hogy ezentúl örökké egymáshoz leszünk kötve. – Az az értelme, hogy ha Silas Garret barátja felbukkan és kiszúr téged, akkor Robert előszedi a házasságunkat bizonyító papírt – magyarázta Cedric. – Lesz némi gond ebből Warrennel meg a szerződésével, hiszen még nem rendeztük az anyagiakat, de a nagymamád nem vitethet vissza férjes asszonyként. – És a „némi gond” miatt kell titokban tartanunk egyelőre – értettem meg. – Ez a terv vészhelyzet esetére. – Pontosan. Már ha benne vagy ebben a rögtönzött esküvőben. Ha minden jól alakul, tartunk egy újabb ceremóniát a barátainkkal együtt. Ha elég aranyat szerzünk, talán még apa is megbocsát nekünk, és megengedi, hogy felvedd az egyik Ragyogó Udvar-béli ruhádat. – Szerintem már arra sem emlékszem, hogyan kell egy olyat befűzni – nevettem fel. – Nem kell. Csak te kellesz. Előrehajolt, megcsókolta a nyakamat, és szorosabbra fonta az ölelését a derekam körül. – Csak óvatosan! – figyelmeztettem. – Még nem keltünk egybe.

*** Nagyjából az fogadott a lelőhelyen, amire számítottam. A folyó kiáradt és felborította a csatornákat. Szerencsére épségben voltak, és nem volt nehéz visszafordítani őket. A kunyhó viszont teljesen kilapult. Cedric ingóságainak nagy része elázott, csak az maradt épségben, amit az utazóládájában tartott. A rozoga, öreg tűzhely is túlélte. Úgy tűnt, elpusztíthatatlan. Egyelőre semmi mással nem foglalkoztunk, csak a kunyhó összetákolásával. Én nem igazán értettem az ilyesmihez, és mint kiderült, Cedric sem. Most már értettem, miért került három napjába olyan állapotba hozni a kalyibát, amilyenben először láttam. Estig dolgoztunk azzal, amink volt. Még ki kellett cserélni az ágyat és néhány egyéb dolgot, de legalább ismét volt tető Cedric feje felett.

Felpillantottam a sötétlő égboltra. – Ilyenkor már rég ott szoktunk lenni Marshalléknál. Remélem, nem jönnek utánam. – Majd megmondjuk, hogy belefeledkeztünk a javítási munkálatokba. Egyébként meg fontosabb dolgunk is van most. Nézd csak! Cedric a birtokra vezető útra mutatott, és láttam, hogy Robert, az elöljáró, felénk tart a lován. Üdvözlésképp integetni kezdett. Izgalmamban megremegtem. – El sem hiszem, hogy tényleg megtörténik! – mondtam. Cedric átkarolt. – Még meggondolhatod magad. És lehet, hogy tényleg így lesz, mert... reménykedtem benne, hogy alanzieli esküvőt tartunk, már ha nincs kifogásod ellene. De persze lehet civil szertartás is, ha inkább azt szeretnéd. Csupán egy pillanatra fogott el a régi félelem a tűz körüli sötét rituálékkal kapcsolatban. Ezután messzire száműztem ezeket a gondolatokat. – Nem számít, hogyan csináljuk. Ha hozzád mehetek, boldog leszek. Egy kicsit szürreálisan hatott, amikor Robert leszállt a lováról, és fekete-fehér köpenyt húzott: annyira különbözött Uros papjainak csillogó miseruháitól! Az is nagyon furcsa volt, hogy a szabad ég alatt esküszünk. Komolytalannak tűnt összehasonlítva az Uros hatalmas katedrálisaiban megrendezett körmenetekkel és hosszú szertartásokkal. Egy töredék másodpercig gondolatban magam mögött hagytam az esti vadont, és felidéztem, milyen volt a szüleim között ülni a King’s Crest katedrális padjain: a fa kemény volt és aranylóan csillogott a sokévnyi használat után. Hatalmas gyertyatartók mindenütt. A falakat a szivárvány minden színében pompázó ólomüveg ablakok díszítették. Rengeteg nemesi esküvőn részt vettünk gyerekkoromban, és láttam, hogy anyám a menyasszony külsejének minden egyes apró részletét árgus szemekkel figyeli, a cipőjétől a több méteren keresztül kígyózó fátyolig. És végig tudtam, hogy gondolatban már az én esküvőmet tervezi, azon morfondírozik, mi állna nekem a

legjobban. Bársony vagy selyem legyen a ruha? Gyöngyök vagy hímzés díszítse az uszályt? Hirtelen elfogott az a régi érzés, hogy a szüleim bármelyik pillanatban beléphetnek az ajtón. Az út felé pillantottam, mintha hirtelen megjelenhetnének. De nem voltak ott. Ahogyan a nagyi sem. Még csak menyasszonyi ruhám sem volt. – Adelaide? Cedric magára vonta a figyelmemet. Kérdőn felemelte az egyik szemöldökét. Nyilván azt hitte, hogy meggondoltam magam. Ahogy ránéztem, ahogy arra a hőn szeretett arcra néztem, egyszerre lehullott a vállamról a múlt súlya. A szüleim nem tűntek el. Sosem fognak eltűnni. De ők a múlt részét képezték, és ezen nem változtathattam. Most viszont a jövőre koncentráltam. Arra a jövőre, amit én magam választottam. A Cedric tekintetében csillogó jövőre. Megfogtuk egymás kezét, és Robert elmondta az alanzieli ceremónia szövegét. Kedves volt és gyönyörű, arról szólt, hogy két ember egybekelése a dolgok természetes menetének a része. Ettől valahogy hatalmasabbá vált az egyesülésünk... mintha valami hatalmas, mennyei titok részévé váltunk volna. A telihold világított felettünk, és eszembe jutott, hogy Mira azt mondta, jót jelent, ha ilyenkor tartanak egy alanzieli esküvőt. Amikor Robert befejezte, ránk került a sor. De először a kezünk köré helyezett egy vadmurokból font koszorút. Még szorosabban fogtuk egymás kezét, ahogy a fehér virágok körbefonták a csuklónkat. Ekkor meghallgathattam a Cedric által már említett eskü teljes szövegét: „Kézen foglak, és együtt hálunk a hold fényében fürdő ligetben. Közös életet építek veled a zöldellő mezőkön. Melletted leszek mindaddig, amíg a nap újra és újra felkel a horizonton.” A végén a csók pont ugyanolyan volt, mint Uros ceremóniáin, és kiélveztük, alig akartuk elengedni egymást, mintha attól féltünk volna, hogy mindez semmivé foszlik, ha szétválunk. A különböző okiratok aláírása szintén nem okozott meglepetést. Különös volt ilyen bürokratikus dolgokat csinálni a vadonban, de így már jogilag is összetartoztunk, nemcsak az istenek színe előtt. Amikor rádöbbentem erre, hirtelen könnyebbé vált a szívem. Már senki sem formálhatott jogot rám. És Cedrickel végre együtt

voltunk, valóban együtt – úgy, ahogyan az már a találkozásunk napján elrendeltetett. Amint Robert minden jót kívánt, és megígérte, hogy megőrzi a dokumentumokat, majd elment, Cedric magához húzott. – Hogy érzed magad? – kérdezte. – Boldogabb vagyok, mint azt valaha is gondoltam, amikor az esküvőmről álmodoztam – feleltem. – Boldogabb, mint valaha is hittem, hogy lehetek. És koszosabb is... de nem is zavar annyira, mint hittem. Ajkát az enyémhez érintette. – Tiszta szerencse, hogy tudom, merre található errefelé a luxusfürdő. Bár valószínűleg jéghideg a víz. Megragadtam a kezét, és azonnal az árnyékos tavacskához húztam. – Majd én melegen tartalak – ígértem. Igaza volt, a víz sokkal hidegebb volt, mint amikor a délutáni hőségben fürödtünk. És a hold fényében sokkal nehezebben is igazodtunk el. De ezúttal egyikünk sem kapta el a pillantását. És egyikünk sem fogta vissza magát. Megfürdettük egymást, de nem tudom, mennyire végeztünk alapos munkát. Annyit csókolóztunk! Annyit ölelkeztünk! Mindenből annyira sok volt! Sem a vízben nem fáztam, sem pedig akkor, amikor kijöttünk, és lefeküdtünk Cedric fűre terített kabátjára. Semmit sem éreztem, csupán a perzselő hőséget, mintha mindketten lángok lettünk volna, amelyek most eggyé olvadva valami fényesebbé és hatalmasabbá váltak. És ami ezután jött, aközben is azt éreztem, hogy többek vagyunk, mint mi ketten. Részei voltunk a földnek, a mennyországnak. Megértettem, miért vált inkább kegyvesztetté Alanziel és Deanziel, csak hogy együtt lehessenek. Én magam is ezerszer szembeszálltam volna Urosszal, csak hogy Cedrickel lehessek. Később, amikor összefonódva feküdtünk a füvön, a legkevésbé sem volt kedvem elindulni. Nem tűnt helyesnek, hogy otthagyom a nászéjszakánkon. Nem tűnt helyesnek, hogy bármikor is magára hagyjam őt. – Már nem kell sokat várni – biztatott. Egy meleg szellő végigsimított rajtunk, de még így is remegtem. Közelebb húzott magához. – Már nem kell sokat várni, és minden a normális

kerékvágásban fog haladni. A kezemet a mellkasán pihentetve felnevettem. – Soha semmi sem volt normális közöttünk. És remélem, nem is lesz. Így hát mindketten vonakodva felöltöztünk. Szerencsétlen Lizzie valószínűleg azt hitte, hogy már nyugovóra térhet, de azért állhatatosan végigcipelt bennünket az úton. Cedrichez simultam, miközben lovagoltunk, teljesen megszédített és felhevített a kettőnk közötti újfajta kapcsolat. Marshall asszony ébren várt bennünket. Az asztalnál ült egy bögre teával, de kénytelen volt leküzdeni egy ásítást, amikor beléptünk. – Hát itt vagy végre! Andrew már érted akart menni, de mondtam, hogy nemsokára jössz. – Rengeteg kárt okozott a vihar – mondtam. És nem is hazudtam igazán. – Sajnálom, hogy elmaradtak a mai órák. Marshall asszony ismét ásított egyet. – Nem gond. A gyerekeknek rengeteg dolguk volt itt is a javításokkal. De a fiatalember is maradhat nyugodtan. Már igazán nincs értelme visszamenni, hogy aztán reggel megint ellovagoljon idáig. Menj csak fel nyugodtan, és lökd odébb a fiúkat az ágyban! – Úgy lesz – felelte Cedric. – Köszönöm. Marshall asszony elindult a saját hálószobája felé, de még utánaszóltam: – Forró még a víz? Szeretnék egy kis kamillateát csinálni magamnak. A parázzsal teli tűzhelyen álló kannára mutatott. — Csak nyugodtan. Cedrickel együtt mentünk fel, és egy darabig még a fiúk és a lányok hálószobáját elválasztó kis előtérben ácsorogtunk. – Most szólj hozzá! – suttogtam. – Mégis csak együtt töltjük a nászéjszakánkat. A fiúk szobájának ajtaja résnyire nyitva volt, és hangos hortyogás szűrődött ki rajta. – Pont olyan, mint amilyenről álmodtam – felelte Cedric. Addig csókolóztunk, ameddig csak mertünk, ugyanis nekem forró vízzel teli bögre volt a kezemben, és közben attól is

tartottunk, hogy valaki meglát bennünket. Boldogságtól szédelegve léptem be a lányok szobájába, teljesen elkábítottak az aznap este történtek. Lehámoztam magamról a munkaruhát, és felvettem az egyszerű hálóingemet. Még mielőtt bebújtam volna a lányok mellé a takaró alá, leültem a szobában álló egyetlen hokedlire, és megittam a teámat. De nem kamilla volt benne. Hanem a fahéjlevél, amelyet még Marshall asszony adott nekem a hadisenbe vezető út során.

27. fejezet

ÍGY HÁT, BÁR MÁSOKNAK minderről fogalmuk sem volt, új rutint alakítottunk ki. Az egész életem megváltozott. Cedric minden egyes reggel kötelességtudóan ellovagolt Marshallék farmjára, hogy visszavigyen engem a lelőhelyre. De nem láttunk neki rögtön a munkának. Bezuhantunk az ágyba – vagyis, egészen pontosan a magát ágynak kiadó szalmamatracra –, és addig heverésztünk ott, ameddig csak nem szégyelltük. Legalább a szalma új volt, hiszen a vihar után ki kellett cserélni. Szükség volt némi erőfeszítésre ahhoz, hogy felkeljünk és belekezdjünk a napi teendők sorába, de motivált a tudat, hogy immár sokkal közelebb állunk a hőn áhított élethez. Este otthagyni őt ugyanolyan nehéz volt, de ezt is megtettük. Tanítottam, aludtam, majd minden kezdődött elölről. – Hoztam neked valamit – mondta Cedric egy reggel. – Az ínyenc reggelin kívül? Ez is olyasmi volt, ami az utóbbi időben alakult ki. Mindig Cedric kelt fel korábban, és reggelit készített nekem. A tűzhely miatt korlátozottak voltak a lehetőségei, de a szalonna és az egyszerű kétszersült egész jól ment neki. Ágyba hozta nekem az ételt, és azzal viccelődött, hogy most kénytelen kiszolgálni, hiszen tudja, hogy titokban hiányzik a régi, nemesi életem, és még a végén elhagyom őt, hogy visszatérjek hozzá. – Nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre az iróniát! És igen, azon kívül valamit. Törökülésbe ültem a matracon. Csupán az egyszerű, fehér

blúzomat viseltem, ám sokkal kevésbé volt fehér, mint amikor Hadisenbe érkeztem. – Ne húzd az időt, még a végén kilyukad az oldalam a kíváncsiságtól! Odajött hozzám, és egy kis fémtárgy kíséretében odaadta a reggeli bögre fahéjlevélteámat – ez is olyasmi volt, amit mindig ő készített el nekem. Közelebbről szemügyre vettem a fémtárgyat, és láttam, hogy egy nyaklánc. A finom láncon egy ovális medál lógott: a vékony üveg egy préselt virágot rejtett. Láttam már ilyen préselt virágos ékszereket korábban, divatosak voltak mostanság Adoriában. A fényhez tartottam, és rádöbbentem, milyen virág van benne pontosan. – Vadmurok! – örvendeztem. – Olyan, mint amit az esküvőnkön viseltünk. – Nemcsak olyan, tényleg az esküvőnkről származik. Mivel gyűrűt még nem viselhetsz, eltettem egyet, így legalább valami jelképes dolog mindig nálad lehet. – Milyen ügyes fiú vagy te! – Felvettem a nyakláncot, majd végigfuttattam az ujjamat az üvegen. – Teljesen el is feledkeztem a virágokról, miután... Hát, annyi minden történt aznap este. Cedric megérintette az arcomat. – Nem esik nehezemre, hogy elcsavarjam valaki fejét. Az a csoda, hogy egyáltalán még emlékszel a nevedre. Bármelyikre. – Ezt a szerénységet! – böktem meg a könyökömmel. – De köszönöm. Remélem, nem költöttél rá sokat. – Ne aggódj! Csak bronzból van. A gyűrű majd jobb lesz. Lehajolt, hogy megcsókoljon, ám odakintről ló hangját hallottuk, így visszahőkölt. Egyetlen szó nélkül mindketten felugrottunk az ágyról. Cedric betűrte az ingét, én pedig gyorsan felhúztam a hasított szoknyámat és a csizmámat. Épp leültem az aprócska asztal elé a teámmal, amikor valaki bekopogott. Cedric nyugodtan ajtót nyitott, és kellemesen meglepett mosolyt mímelt, amikor megpillantotta Eliast. – Micsoda váratlan öröm! – hazudta. Elias bekukucskált. – Látom, keményen dolgoztok – mondta. – Épp időben érkezett a reggelihez – mutattam az előttem heverő szalonnára. – Mindig jó, ha azzal kezdi az ember a napot.

Kér belőle? Elias belépett, és megvetően nézett végig a megtépázott szobácskán. Közelebb hajolt a reggelimhez, és fintorogva szaglászni kezdett. – Persze hogy nem kérek. Hivatalos ügyben járok itt. – Ejnye, Elias! Ne legyél ilyen udvariatlan! – csendült egy ismerős hang. Warren jelent meg az ajtóban. – Bejöhetek? – Természetesen – intett Cedric. – Üdvözöllek az otthonomban. Warren arcáról egyetlen pillanatra sem fagyott le a kedélyes mosoly, miközben belépett és körbenézett. Én már hozzászoktam ahhoz, hogy ilyen rossz állapotban van a hely, de Warren nyilván úgy gondolta, hogy borzasztó döntést hoztam. – Milyen lakályos – jegyezte meg végül. Cedric nyitva hagyta az ajtót, úgyhogy láttam Elias szokásos sleppjét odakint várakozni egy-két ismeretlen férfi társaságában. – Az arany miatt jöttek? – érdeklődtem. Cedrickel egész héten szorgalmasan mostuk az aranyat a serpenyőkkel és a csatornákkal, de a sziklának a közelébe sem mentünk. Warren és Elias azt tanácsolta, hogy várjuk meg, amíg ideér a megfelelő munkaerő és felszerelés, mi pedig az egyre növekvő türelmetlenségünket félretéve engedelmeskedtünk nekik. Nehéz volt, tudva, hogy Cedric könnyedén felmehetett volna, és egy hét alatt kibányászhatta volna az adósságaink rendezéséhez szükséges aranyat. – Mi másért jöttek volna? – csattant fel Elias. – Ha nem zavarjuk meg a reggelizgetést, akkor akár kezdhetnénk is. Sarkon fordult, és az ajtó felé indult, mi Cedrickel pedig összenéztünk a háta mögött. Mit tehettünk volna? Mindketten azt akartuk, hogy ki legyen bányászva az arany, és ha ehhez az kellett, hogy elviseljük Eliast, akkor ám legyen. – Sajnálom – szabadkozott Warren halkan, amikor Elias kiment. – Tudom, hogy néha elég... nyers. De jól végzi a munkáját, és hűséges is. Odakint mászófelszerelést és jó néhány apróbb dobozt találtunk. Az egyik férfi előrelépett, és Argus Lane-ként mutatkozott be. Robbanóanyag-szakértő volt, és megmutatta,

hogy a ládákban apró dobozok kaptak helyet. – Időzítve működnek – magyarázta. – Kétkomponensűek. Önmagukban teljesen biztonságosak. Ha viszont elég nagy mennyiségben összekeverjük őket, akkor robbanó hatást fejtenek ki. A munkások felmennek majd, összekeverik őket, aztán gyorsan lejönnek, még mielőtt bekövetkezne maga a robbanás. – Veszélyesnek hangzik – aggodalmaskodtam. Argus rám mosolygott. – Ha megfelelően csinálják, akkor nem az. Ha összerakjuk az alkotóelemeket, és készen állunk, akkor ki kell húzni egy szeget, és az anyag így a felső tartályból lassan átkerül az alsóba. Úgy tervezték, hogy ez elég lassan menjen végbe, és el lehessen menekülni a közelből. – Argus ért hozzá – jelentette ki Warren, és megpaskolta a férfi hátát. – Korábban Kelandriában bányászott, és már rengeteg lelőhelyet robbantott odaát. Két férfi elkezdte magára ölteni a hámot, és köteleket vettek magukhoz, Cedric pedig felajánlotta, hogy velük megy. – Te itt maradsz! – reccsent rá Elias. – Ügyes mászókra van szükség ahhoz, hogy időben leérjenek. Majd segíthetsz, amikor már bányászni lehet, aztán akkor annyiszor zuhansz le, ahányszor csak jólesik. Megemlítettük Cedric esését, amikor Warren házában jártunk, és Elias Cedric tapasztalatlanságát okolta a balesetért, nem pedig a problémás felszerelést. Éktelen haragra gerjedtem, és már épp visszaszóltam volna, amikor Cedric nyugtató mozdulattal megfogta a karomat. – Ennél nagyobb csaták is várnak ránk – mormolta. – Elias! – szólt rá Warren figyelmeztetőleg. Elias jó néhány másodpercig figyelte Cedricet, és úgy tűnt, nehezen jut döntésre valamivel kapcsolatban. Végül vonakodva így szólt: – Ha annyira segíteni akarsz, akkor odaerősítheted a második komponenst. De csak odaerősíted, nem húzod ki a szeget! Más sem hiányzik, mint hogy felrobbanjon. Egyértelműen megjelölték, melyik összetevő melyik tartályban van, az egyik kék volt, a másik pedig piros, és Argus

megmutatta, milyen óvatos mozdulattal kell a kettőt összepattintani, hogy az egyik a másikon helyezkedjen el. A robbanást megakadályozó szeg szorosan a két tartály között helyezkedett el. – Nehéz kiszedni, de azért legyetek óvatosak! Csak lassan. – Segítek – ajánlkoztam, és már épp letérdeltem volna Cedric mellé a fűbe, amikor: — Uros szerelmére, csak azt ne! – nyögött fel Elias. – Épp most mondtam, hogy más sem hiányozna, mint hogy felrobbanjon. Ez férfimunka, Miss Bailey. Nem varrás és foltozás. Csípőre tett kézzel feleltem: – Ezzel én is tisztában vagyok. És már hetek óta „férfimunkát” végzek én magam is. – Ami azt illeti, jobban is megy neki, mint a varrás és a foltozás – jegyezte meg Cedric fapofával. Elias esdekelve Warrenhez fordult. – Uram, kérem! – Elias, Adelaide nagyon is ügyes nő, és jobban teszed, ha ezt te is elismered – jelentette ki Warren határozottan. Ezután hozzám fordulva így folytatta: – De hogy őszinte legyek, amikor túl sokan végeznek ilyen aprólékosságot igénylő munkát, akkor sokkal bonyolultabbá válik. Nagyon zavarna, ha inkább elfogadnám a korábbi vendégszerető ajánlatodat? Mintha teát éreztem volna a házban, és folyton azon jár az eszem, milyen jólesne egy csészével. Elias öntelt mosolya láttán majdnem nemet mondtam. Múltkor szívesen kiszolgáltam őket, de ez most úgy tűnt, mintha csak a „női munkára” lennék alkalmas. Azért megőriztem az udvariasság látszatát, és visszamentem a kunyhóba. Hálás voltam, hogy legalább ezúttal nem kell kegytárgyakat dugdosnom. Aznap reggel elhasználtam az utolsó adag fahéjlevelet is, és tudtam, hogy kénytelen leszek kérni még Marshall asszonytól. Na, nem mintha azt akartam volna felszolgálni Warrennek. Inkább azt a jó minőségű fekete teát használtam, amire Cedric a legutóbbi White Rock-i látogatásán elszórta a pénzt. Odakint rengeteget haladtak, mire beáztattam és elkészítettem a teát. Warren emberei már majdnem a kiszögellés

tetején jártak. Cedric épp a munkája végén járt, amikor Elias odarakott elé egy hatalmas kötélrakást és jó néhány összepattintott robbanóanyagot. – Mivel annyira szeretnél segíteni – szólalt meg Elias ezt ki kellene bogozni. Szokás szerint utasítgató hangnemben beszélt. Oda akartam sietni Cedrichez, hogy segítsek, de Warren izgatott arckifejezéssel magához intett. Felmutatott. – Csákánnyal kibányászhatnánk azt, ami odafent van, de túl keskeny ez a rész ahhoz, hogy az aljához is hozzáférjünk. Ha megnézték, mi van ott, lerobbantják a felső sziklaréteget, és kibányásszák azt, ami látszik. Darabonként fogják lerobbantani a sziklát, és addig haladnak lefelé, amíg mindent ki nem szedünk. Aztán... – Warren a távolabb fekvő dombokra mutatott. – Aztán odamegyünk. – Ahol sokkal többet fogsz kapni, mint a negyvenszázaléknyi jutalék – feleltem mosolyogva. – Főnök! – kiáltott le az egyik férfi odafentről, miután megvizsgálta a hasadékot. – Ez a hely tele van arannyal. Már azon a részen is látszik, ahol a fickó a múltkor bányászott. A lent maradt férfiak örömujjongásban törtek ki. Warren is ugyanolyan izgatottnak tűnt, mint ők, de azért méltóságteljesen felelt: – Hát, ezért vagyunk itt. Folytassátok! A fent lévő munkások elkezdték elhelyezni az összepattintott robbanóanyagokat. Warren megfogta a karomat, és hátrébb húzott. – Elméletileg úgy alkották meg a tölteteket, hogy elég erősek legyenek a szikla belülről történő felrobbantásához, de nem annyira erősek, hogy lerombolják az egészet. Ettől függetlenül azért jobb, ha hátrébb megyünk, nehogy bajunk essen a törmelék miatt. A többi munkás odalent követte a példánkat, és aggodalmas pillantást lövelltem Cedric. felé. Ő a kiszögellés másik felén állt, de távolabb, mint mi. Amikor elhelyezték a robbanóanyagokat, a munkások kihúzták a szegeket, és gyorsan elindultak lefelé. Egy részem valami drámait várt, például azt, hogy pont akkor fog

robbanni, amikor a munkások földet érnek. De a két komponens összekeveredését úgy időzítették, hogy rengeteg idő maradjon biztonságba jutni, és a munkások már a biztonságos sávban tartózkodtak, amikor a kiszögellés teteje látványosan szétrobbant. Hiába tudtam, mi fog történni, így is felsikkantottam meglepetésemben. Hatalmasat dörrent, és a föld megrázkódott, miközben hirtelen lobbanás világította be a hasadékot. Warren magához húzott, és védelmezőn elém tartotta a kezét, de nem volt rá szükség. Tényleg a legveszélyesebb sávon kívül álltunk, a lezúduló kövek és a törmelék nagy része a sziklához közel ért földet. Amint kitisztult a füsttel teli levegő, csillogó pontokat pillantottam meg a földön a köves törmelék közepette. – Aranyat látok ott – jegyeztem meg. Warren elmosolyodott. – A külső rétegekből. Odamehetünk, és felszedhetjük, ha már vége a feltárás komolyabb részének. Sokkal egyszerűbb, mint serpenyővel aranyat mosni, igaz? Már épp válaszoltam volna, ám mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából. Megfordultam, és láttam, hogy valaki a lelőhely másik végén lévő, a városba vezető ösvényen, lóháton igyekszik felénk. – Cedric! – kiáltottam. – Jön valaki. Cedric felegyenesedett, és eltakarta a kezével a szemébe tűző napfényt. Széles vigyor terült el az arcán. – Sully! Cedric otthagyta a munkát, és integetni kezdett a közeledő férfinak, aki visszaintegetett neki. Jó néhány dolog történt egyszerre. Láttam, hogy Elias kérdő pillantást vet Warrenre. Szívesen megismerkedtem volna Cedric szomszédjával, akiről annyit hallottam már, úgyhogy otthagytam Warrent, és Cedric után siettem. Az utam pont ott vezetett el, ahol Cedric a kötelekkel bajlódott. Elias odarohant hozzám, hátulról megragadott, és szó szerint visszadobott Warrenhez, de olyan erősen, hogy elestem és elharaptam a nyelvemet. – Hé! – kiáltottam, miközben igyekeztem talpra kecmeregni. – Mégis mit... Hirtelen darabokra szakadt a világ. A korábbi detonáció

semmi sem volt a mostani fülsüketítő robbanáshoz képest. Egyik hatalmas bumm követte a másikat. Befogtam a fülemet, de nem sokat segített. Megremegett a föld, és én ismét elestem. A felszerelések halmából lángcsóvák lövelltek ki, és nyomukban nem sokkal később fekete füst szállt fel. Valaki felrántott, és Warren aggodalmas pillantásával találtam szemben magam. Eleinte túlságosan csengett a fülem ahhoz, hogy megértsem, mit mond, ám végül meghallottam a kérdését: – Jól vagy? Reszketeg bólintással válaszoltam, majd körbenéztem. Minden munkás a kiszögellésnél gyűlt össze, jó messze az imént működésbe lépett robbanóanyagok halmától. Ilyen nyílt terepen a robbanás nem törmeléket, hanem földet juttatott mindenhova. Valójában azonban csak akkor estem pánikba, amikor megláttam Cedricet. Remegő lábbal feltápászkodott, ugyanis korábban őt is a földre küldte a detonáció, és bizonytalanul elindult. Felé akartam vetni magam, de az én járásom is bizonytalan volt még. – Csak óvatosan! – figyelmeztetett Warren, és ismét megtartott, nehogy elessek. Már épp ellenkezni akartam, ám ekkor Sully odalovagolt Cedrichez, és leugrott a lováról. Az idősebb férfi mondott valamit, mire Cedric bólintott. A lépései egyre magabiztosabbak lettek, és az egyensúlyát is visszanyerte. – Hozzatok vizet rá! – üvöltötte Elias. A robbanás okozta tüzek nagy része már kialudt. A környező fű egy kicsit még füstölgött, de a robbanás központjában csupán egy sekély mélyedés maradt. Warren összes emberénél volt kulacs, és azok segítségével oltották el a lángokat. Ettől csak még több füst keletkezett, és perceken át csak köhögtünk és a szemünket törölgettük. – Gond akadt a robbanóanyaggal? – kérdezte Sully csevegő hangot megütve. Tipikus aranybányász volt: magas és szikár, ősz haja borzasan meredt az égnek, és gondozatlan szakállat viselt. Elias dühösen Cedrichez fordult. – Na, ez történik, ha a közelébe engedünk! Sosem lett volna szabad hagyni, hogy a robbanóanyagokhoz nyúljon. Egy burokban élő városi fiúnak semmi keresnivalója itt, ahol valódi

munka folyik. Halálosan veszélyes munka azoknak, akik túl ostobák, és nem tudják, mit csinálnak! Cedric ökölbe szorított kézzel, dühösen előrelépett. – Nagyon jól tudtam, mit csinálok! Tökéletesen kezeltem az összes összetevőt, és kétszer is átnéztem mindent. Egyik szeg sem jött ki. Valamelyik robbanóanyag hibás volt, éppúgy, mint a hám, amit hoztál nekem. – Ne engem hibáztass, amiért semmihez sem értesz! – kiáltotta Elias. – Te pedig ne csinálj úgy, mintha ez nem szabotázs lenne! – válaszolta Cedric. – Semmi baj nem volt a tartályokkal, amiket összeillesztettem. A fejemet dörgöltem, próbáltam összeszedni magam. Lassan visszaszivárogtak az emlékek. – De nem raktad mindet össze – szólaltam meg. Mindenki felém fordult, és Eliasra mutattam. – Amikor idehozta a köteleket, plusz robbanóanyagokat is rakott a halomba. – Maradék, ami nem kellett az első robbantáshoz – felelte Elias. – Biztonságosabb egy helyen tartani őket, mint... – Maradék, amit Cedric nem rakott össze – vágtam közbe. – Nem értem pontosan a működését, de nyilván megbabrálták őket belülről, hogy lassan összekeveredjenek, és végül felrobbant. Warren gyengéden megérintette a karomat. – Adelaide, pihenned kellene. Nagyobb volt a robbanás, mint gondolnád. Elhúzódtam tőle. – Elias tudta! Azért lökött félre, amikor a robbanóanyagok közelébe értem. Mindenkit elküldött másfelé. Tudta, hogy fel fog robbanni. Ha Sully nem épp most ért volna ide, Cedric pont ott lett volna. – Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, képtelen voltam belegondolni, milyen borzalmas végkimenetele lehetett volna a robbanásnak. Warren szemébe nézve hirtelen még valamire rádöbbentem. – És te is tudtad. Elias feléd nézett, amikor Cedric otthagyta a halmot. És engem is távol tartottál. Te is tudtad. Cedric előrelépett, hogy Warren és közém álljon. – Mire játszol? Miért hoztál ki minket ide? Ez valami bonyolult bosszúhadjárat akart lenni?

Jó néhány feszült pillanat telt el, és közben mindenki a másikat figyelte. Ezután Warren bólintott egyet, és két férfi előrelendült, hogy a földre szegezze Cedricet. Sikítva előreindultam, de Elias megragadott. Sully is a segítségünkre akart sietni, de Cedricnek sikerült annyira felemelnie a fejét, hogy odakiáltson neki: – Menj, szerezz segítséget! Sully egy szempillantásnyi ideig tétovázott, majd ismét felugrott a lovára. A korához képest meglehetősen fürgén mozgott. Az sem volt hátrány, hogy a lova több kört is rávert volna Lizzie-re. Néhány másodperc múlva Sully már a birtok másik vége felé vágtatott. – Kapd el! – üvöltött rá Warren az egyik emberére. Az ő lovaik messzebb voltak, a kunyhónál kötötték ki őket, úgyhogy Sully jókora előnnyel számolhatott. Sem Cedric, sem pedig én nem adtuk magunkat könnyen. De mindkettőnket máshogyan fogtak le. Amikor Cedric akart szabadulni, akkor brutális ütésekkel tartották vissza. Láttam, hogy beleszorul a lélegzet, amikor valaki a bordájába rúgott, később pedig olyan erősen megütötték az arcát, hogy vért köpött. Én is kétségbeesetten küzdöttem Eliasszal, mindenáron segíteni akartam Cedricen, de Elias térdre kényszerített, és a jóval nehezebb súlya segítségével lent tartott. – Nyughass már, te liba! – rivallt rám, majd Warrenhez fordult. – És most? Warren leginkább kimerültnek tűnt. – Adelaide-et vigyétek a viskóba, és egyelőre kötözzétek meg! Cedricet pedig... – Hűvös pillantással Cedricre nézett. – A folyóhoz, az egyik csatornához. Valószínűleg ott dolgozna, ha banditák ütnének rajta a lelőhelyen. Aztán tisztítsátok ki a többi csatornát, és dolgozzatok egy kicsit a kiszögellésen! Csak annyira, hogy úgy látsszon, valaki félmunkát végzett! A házat majd később feldúljuk, nehogy valaki amiatt fogjon gyanút. A többiek jöjjenek velem, hátha utolérjük azt a vén bolondot! – Warren elindult, ám végül megtorpant, és még odavetette Eliasnak: – Ne végezzetek vele teljesen! Majd én elintézem, ha visszajöttem. De gondoskodjatok róla, hogy ne álljon lábra! A férfiak szétszéledtek, és rádöbbentem, hogy úgy akarják

beállítani, mintha haramiák ütöttek volna rajta a birtokon, hogy végezzenek azokkal, akik az útjukba kerülnek, és ellopják a könnyedén elvihető aranyat. – Cedric! – sikítottam, miközben két férfi szó szerint a folyóhoz rángatta őt. Elias pofon vágott, szemmel láthatóan merészebb volt Warren távollétében. – Hallgass! Ezután a kunyhóhoz hurcolt, ám én végig rúgkapáltam és ellenkeztem. Amikor odabent voltunk, összekötötte a kezemet és a lábamat egy mászókötéllel, majd otthagyott a földön. Egy pillanatnyi gondolkodás után egy régi ronggyal még a számat is bekötötte. – Csak azt kapod, amit megérdemelsz – vetette oda hűvösen. – Mindened meglehetett volna, most viszont az egészet elveszíted. A rongyon át szitkokat szórtam rá, mire magára öltötte azt a dühítő, öntelt vigyorát, aztán otthagyott, és becsukta maga mögött az ajtót. Azonnal szabadulni próbáltam a kötelekből, de szorosak voltak a csomók. Frusztráltan abbahagytam, ám nem sokkal később Cedric fájdalmas kiáltása csendült a távolból. Eszeveszetten újrakezdtem a mocorgást és a hadonászást. Cedric reggel egy késsel vágta a szalonnát, és az még ott hevert az asztalon. Ha el tudnám valahogy érni... Kés. Az övemben volt az alanzieli fás kés, amit Cedric még a hajón adott nekem, a hasított szoknya hajtásai között rejtettem el. Mindennap magamnál hordtam, főleg megszokásból, ugyanis csak ritkán használtam. Épp elértem az ujjhegyemmel, ha odanyúltam. Nem kellett volna sok ahhoz, hogy ki is tudjam húzni. A csuklóimat összeláncoló kötél szoros volt, és éreztem, hogy dörzsöl és belém vág, miközben feszegettem. Végül sikerült kihúznom a kést az övemből, ám kiejtettem a kezemből. Odagurultam, és megfogtam. Ezután következett a kötél ilyen szögből igencsak fárasztó elvágása – rossz irányba dőlt ugyanis a kezem. Cedric nem hallatott több kiáltást, és az iszonytató csend csak még rosszabbá tett mindent. Végül sikerült annyira szétnyiszálnom a kötelet, hogy egy kis erőlködéssel ki tudtam

szabadítani a kezemet. Elvágni a bokámat összekötő kötelet és levenni a számról a rongyot, ezután már gyerekjáték volt. Felugrottam és az ajtóhoz rohantam. Épp időben értem oda, hogy kikukucskálva lássam, hogy Elias hatalmasat rúg valamibe a folyóban, mielőtt sarkon fordul és otthagyja. Tudtam jól, mi lehet az a „valami”, és a gondolatra összerándult a gyomrom. Két másik férfi épp a csatornákat tette tönkre és fosztotta ki, és ők is épp befejezték a rájuk bízott feladatot. Elias odaintette őket a sziklakiszögelléshez, és valamit odavakkantott nekik, de nem hallottam, hogy mit. Hamarosan mind összegyűltek a szikla tövében, és elkezdték összeszedni a lehullott aranyat és kibányászni a szikla alját, pont úgy, ahogyan eszeveszett fosztogatók tennék a gyors zsákmányszerzés reményében. Amikor a kiszögellés mögé értek, megindultam. Nem érdekelt, hogy fedezék nélkül rohanok a nyílt terepen. Oda kellett jutnom Cedrichez. A munkások tovább dolgoztak, de egyszer sem fordultak vissza a folyóhoz, így észrevétlenül gázolhattam bele az egyik sekélyebb részébe. Ott találtam Cedricet a hátán fekve, az egyik szeme pedig annyira feldagadt, hogy nem is látott vele. Azt nem tudtam megnézni, máshol milyen sérüléseket szenvedett, de természetellenes irányban hajlott a karja. Egy pillanatig a legrosszabbat feltételeztem, de végül reszelős lélegzetet vett, így tudtam, hogy életben van. Ahogyan azt is, hogy nincs idő könnyekre. – Mit... művelsz..— nyögte, amikor átkaroltam és felemeltem. Nagy nehezen kinyitotta az ép szemét. – Kimenekítelek innen. Amennyire tudtam, igyekeztem én cipelni az ő súlyát is, és elindultunk a folyó mentén. Valamennyire tudott járni, de a munka oroszlánrészét én végeztem. – El... el kell tűnnöd innen! – Így van – értettem egyet. – Te pedig velem jössz. Hátrapillantva megbizonyosodtam róla, hogy még mindig nem vettek észre, de tudtam, hogy ilyen tempóban nem érjük el a lelőhely túlsó végét. A berek és a tavacska nem volt olyan messze, úgyhogy egyik kínkeserves lépéssel a másik után arrafelé irányítottam Cedricet. Nem tudtam, súlyosbítok-e a sérülésein, de nem volt más választásom. Amikor végre elértük a

fák alkotta menedéket, óvatosan a földre ültettem őt, és átgondoltam, milyen lehetőségeink vannak. Az egyik férfi visszatért a kiszögellés elülső részéhez, de minket takartak a fák, és mind azt hitték, hogy Cedric a folyóban hever. – Lizzie – szólaltam meg a kunyhó felé pillantva. A ló oda volt kipányvázva, mit sem sejtve legelészett. – Ide kell hoznunk. – Túl veszélyes – lehelte Cedric. – Gyalog menni a veszélyes. Idehozom. Várj meg! Ostobaság volt ezt mondanom, hiszen nem sok mindent tudott volna tenni. Megpusziltam a homlokát, és az indulásomat ügyesen időzítve visszarohantam a kunyhóhoz. Ismét nyílt terepen kellett futnom, de a szerencse nem pártolt el mellőlem. Legalábbis addig, amíg odaértem Lizzie-hez. Épp el akartam oldozni, amikor két lovas visszatért a lelőhelyre. Az egyikük Warren volt. Elköthettem volna Lizzie-t, és visszalovagolhattam volna Cedrichez, de akkor biztos, hogy meglátnak. Nem tudtam volna megmenteni anélkül, hogy elkapjanak. Nélküle pedig egy tapodtat sem voltam hajlandó mozdulni. Nem volt más választásom, így visszaugrottam a kunyhóba. Egyik kezemben egy serpenyővel, a másikban a késemmel vártam az ajtónál, ugyanis biztos voltam benne, hogy valaki nemsokára értem jön. Warren egyik embere belépett, mire sikerült meglepnem és jó alaposan fejbe kólintanom. Egy kicsit még dulakodtunk, mielőtt kidőlt, de közben kiverte a kezemből a kést. Még mielőtt ismét magamhoz vehettem volna, Warren megjelent az ajtóban, és fegyvert fogott rám. – Tedd le a serpenyőt! – rivallt rám. Megtettem, majd lassan felemeltem a kezemet. Becsukta az ajtót, átlépett az ájult emberén, és a fejével intett, hogy hátráljak a falhoz. – Miért csinálod ezt? – kérdeztem. – Tényleg rajtam akarsz bosszút állni? – Nem pont rajtad – felelte. Hűvösen, érzelemmentesen csengett a hangja, annyira különbözött a Cape Triumphban hallott őszinte lelkesedéstől. – Inkább rajta. Mondtam neked, hogy egyenes ember vagyok, és megszerzem, amit akarok. Téged akartalak. Ő elvett tőlem, úgyhogy ki akartam iktatni, és

amikor végül túlléptél a gyászon, visszakaptalak volna. Csakhogy két dolog történt. Vagyis három. – Nem sikerült megöletned? – találgattam. Beszéd közben ide-oda járattam a tekintetemet, kétségbeesetten próbáltam fegyvert vagy menedéket találni. A rám szegezett fegyver határozottan Warren felé billentette a mérleg nyelvét. Ha újabb fajta pisztoly volt, akkor akár két golyó is lehetett benne. – Ami azt illeti, igen – ismerte el Warren. – Ráadásul ez a látszólag haszontalan aranylelőhely mégis profitot fog termelni. Persze, végső soron nem számít. Amint Cedric meghal, visszaszáll rám a teljes tulajdonjog. Viszont az aranyból idejekorán visszafizethette volna az adósságát. A késem volt legközelebb hozzám, de még azt sem értem volna el időben. – Mi volt a harmadik dolog? – kérdeztem, hogy továbbra is eltereljem a figyelmét. Drámaian felsóhajtott. – Rájöttél, mi történik. Ennek az egésznek az lett volna a célja, hogy önszántadból térj vissza oda, ahová tartozol: mellém. De valami azt súgja, hogy erre már nem sok esély van. Válasz helyett csupán rámeredtem. – Így hát – folytatta Warren –, úgy tűnik, hogy a szerencsétlen Thorn úrral együtt mindketten vérszomjas fosztogatók áldozataivá váltok. De legalább nem fogom úgy érezni, hogy üres kézzel távozom. Fellángolt bennem a remény, amikor rádöbbentem, hogy Cedric eltűnéséről még nem tud. Majd hirtelen felfogtam az utolsó néhány szavát. – Hogy... hogy érted? – dadogtam. Warren az asztal felé intett a fegyverrel. – Jártam már nyilvánosházakban. Tudom, milyen illata van a fahéjlevélnek. És azt is tudom, milyen lányok isszák. Ennyit arról, hogy megőrződ az erényedet az esküvőd éjszakájáig. De hát... legalább nem kell rosszul éreznem magam, hogy elveszek valami értékeset, hiszen önként ajánlják fel. Letette a fegyvert az asztalra, de utána túl gyorsan mozdult ahhoz, hogy kihasználhassam a helyzetet. Rám vetette magát, és

feldöntött, majd testével a földhöz szegezett. Ökölbe szorított kézzel ütöttem a mellkasát. Amikor rádöbbentem, hogy ez nem segít, a szemét vettem támadásba. Szitkozódni kezdett, és lefogta a kezemet. – A bálokon sokkal jámborabb voltál – jelentette ki. – Csinosabb is. Tisztább. Megpróbálta mindkét csuklómat egy kézzel lefogni, hogy a másikkal a ruhámat rángathassa. A blúzomat sikerült elszakítania, és már épp rátért volna a szoknyámra, amikor kiszabadultam. Ő is tudta, hogy képtelen mindkét csuklómat egy kézzel leszorítani. Ismét az arcát támadtam, és a korábbi magabiztos arckifejezését most frusztráció váltotta fel. – A fenébe is! – Megragadott és megfordított, hogy a hasamon feküdjek. – Akkor kevésbé kifinomultan csináljuk. Ilyen pozícióban a földre nyomva nem igazán tudtam megtámadni, de még csak megfordulni sem. Az egyik kezemet a fejemhez szorította, és ismét húzni kezdte a szoknyámat. Olyan szavakkal illettem, hogy abba még Tamsin is belepirult volna, és annyit mocorogtam, amennyit csak tudtam – ugyan tisztában voltam vele, hogy az rajtam nem segít, de legalább neki nehézséget okoztam vele. Ekkor hirtelen megakadt a szemem valamin. Karnyújtásnyira hevert tőlem az alanzieli kés. Gondolkodás nélkül megragadtam, és hátradöftem vele, nem érdekelt, hol találom el. Warren felkiáltott és leesett rólam. Azonnal elmásztam előle, és remegő lábbal, nagy nehezen talpra kecmeregtem. Warren a padlón hevert, a lábát szorongatta, ugyanis a kés a combjába mélyedt. Nem sebesítettem meg halálosan, de annyira igen, hogy elmenekülhessek. Az ajtóhoz léptem, de valaki kívülről kinyitotta. Lélekben felkészültem, hogy Warren egyik embere lesz az, ám Silas Garrett nézett farkasszemet velem. Fegyvert tartott a kezében, és úgy tűnt, ő is pont ugyanolyan döbbent, mint én. – Tartóztassa le! – üvöltötte Warren. – Kijöttem megvizsgálni a lelőhelyet, és ez a ribanc megtámadott. Megszúrt... megszúrt ezzel a... – Lemutatott, és eltátotta a száját, amikor alaposabban megnézte a fával díszített kést. – Ezzel a késsel... ezzel a pogány

késsel! Ez egy alanzieli kés! Ez egy eretnek... tartóztassa le! – Nem... nem az övé – szólalt meg valaki Silas mögött. – Az enyém. Én vagyok alanzieli. Silas oldalra lépett, ezzel felfedve a Sullyra támaszkodó Cedricet. Teljesen meg voltam döbbenve, hogy ilyen sérülésekkel egyáltalán magánál van. Oda akartam rohanni hozzá, és ráparancsolni, hogy feküdjön le, de Warren még nem fejezte be. – Bármit megtenne, hogy megvédje ezt a ribancot. Sully megpróbálta visszafogni Cedricet, ám őt nem lehetett eltántorítani. – Az enyém a kés. Több alanzieli tárgy is van a ládámban. Nála semmit sem fognak találni. – Akkor őt tartóztassák le! – dühöngött Warren. – A másikat meg azért, mert rejtegette. És mert megtámadott. – Ő támadott meg engem – vágtam vissza. A szétszakadt ruháimra mutattam. – Lenyomott a földre, és meg akart erőszakolni. Csak védekeztem! Warren sápadt volt és izzadt, nyilván a seb és a vérveszteség miatt, ám nem adta fel. – Ő hívott ide. Erkölcstelen lány, lefeküdt Thornnal, lefeküdt volna bárkivel. Aztán meggondolta magát, és úgy tett, mintha az én hibám lenne. Nem hihet egy közönséges, útszéli lánynak! Silas úgy festett, mint aki nem tudja, mit higgyen, és ezen nem is csodálkoztam. De aztán rájöttem, hogy bármilyen csekély, azért van némi esély arra, hogy Warren megússza. Hiszen ő a gyarmat kormányzója. És ki vagyok én? Eszembe jutott egy réges-régi emlék: az, amikor Cedric azt mondta, hogy fogalmam sincs, milyen a nemesek előjogai nélkül élni, hogy olyan hatalom van a birtokomban, amit addig észre sem vettem. Kihúztam magam, és olyan tekintélyes arckifejezést varázsoltam magamra, amilyet csak tudtam. – Megismétlem: ő támadott meg engem. És lehet, hogy egy „közönséges, útszéli lánynak” nem hihet, de nem is vagyok az. Lady Elizabeth Witmore vagyok, Rothford grófnője, a királyság nemeshölgye.

28. fejezet

SOKKAL

KÖNNYEBB VOLT hajóval visszautazni Cape Triumphba, mint odafelé a szárazföldön. Persze, nem rögtön indultunk vissza, hiszen Cedric borzalmas sérüléseket szenvedett. Ott voltunk mi, Warren és a felbérelt gazfickói is, úgyhogy Silasnek rendesen oda kellett figyelnie mindannyiunkra. Végül ő maga is felfogadott néhány segítőt a Whitc Rock-i álláskeresők közül, és ideiglenesen a jog őreinek nevezte ki őket. Egy ilyen emberekből álló csapat segítségével vitte vissza Warrent és a többieket Cape Triumphba. Egy kisebb csapatot maga mögött hagyott, hogy tartsák szemmel Cedricet és engem Marshalléknál, bár nem sok esély volt arra, hogy felhúzzuk a nyúlcipőt. Azt, hogy Silas egy héttel később visszajött, az orvos mondta el nekünk, aki rendszeresen kijárt Cedrichez. – Közöltem Garrett úrral, hogy most már útra tud kelni – jelentette ki. – Úgy tervezi, hogy holnap mindkettőjüket visszaviszi. Odakint ültünk a délutáni napfényben, Cedric egy fotelfélében, amit Marshall úr tákolt össze. Már ki tudta nyitni a szemét, és a zúzódásai nagy része sárgává fakult. A bal karját sínbe tették, és még jó néhány hét kellett a felépüléséhez. Pár bordája is eltört, és nem sok mindent tehettünk a gyógyulása érdekében, azt leszámítva, hogy bekötöztük a sebeit, és nem hagytuk, hogy ugráljon. – Útra tud kelni? – sikkantottam. – Ilyen állapotban?

– A legrosszabbon már túl van – mondta az orvos. – Nincs életveszélyben. Kényelmetlen lesz az utazás? Nagyon valószínű, főleg, ha figyelmetlen. De a hajó egyáltalán nem olyan rossz, mint a szárazföldi út. – Kibírom. – Cedric a kezemre tette a jobb kezét. – És vissza kell mennünk. Nem valami jó, hogy Warren már előttünk odaért. Már rengetegszer beszéltünk erről: minél több időt tölt Warren Cape Triumphban, annál tovább tökéletesítheti a hazugságát, és elnyerheti a befolyásos barátai támogatását. – Még valami... – Az orvos szemmel láthatóan egy kicsit kényelmetlenül érezte magát, és ideges pillantást vetett rám. – Garrett úr azt is mondta, hogy a kollégája megérkezett Cape Triumphba, és nála volt a portré is... És valóban ön az. Hhölgyem. – Kérem – tartottam fel a kezemet. – Erre igazán nincs semmi szükség. Hívjon csak Adelaide-nek! Az orvos ellátta még Cedricet pár jó tanáccsal, mielőtt távozott, sőt, rengeteg gyógyszert is adott neki, hogy elősegítse a gyógyulását. Amikor elment, Cedric vállára döntöttem a fejemet, és így szóltam: – Hát, erről ennyit. Kitudódott a titok. – A sok titkunk közül melyikre is gondolsz pontosan? – Tudod, hogy melyikre. A személyazonosságomra. Mármint, a régire. – Felsóhajtottam. – De ha Silas munkatársa is megerősítette, akkor talán nagyobb súllyal esik majd latba a szavam. Csakhogy most már bárki megtámadhat, aki be akarja gyűjteni a nagyi jutalmát. – Nehogy elmondd bárkinek, hogy összeházasodtunk! – figyelmeztetett Cedric halkan, mintegy kitalálva, mit akarok mondani. – De hát pont ezért csináltuk! Hogy megvédjen, ha rájönnek, hogy szökött grófnő vagyok. És ez meg is történt. Cedric a fejét rázta. – Kulcsfontosságú vagy az ügyben. Silas megvéd. És a tervvel azelőtt rukkoltunk elő, hogy kiderült az én titkom is, azaz hogy eretnek vagyok. Bíróság elé fognak citálni. Ha rájönnek, hogy jogilag is a feleségem vagy, akkor téged is alanzieliként fognak kezelni, hiszen rejtegettél. Nem hagyom, hogy téged is

felakasszanak! – Én pedig nem hagyom, hogy téged felakasszanak – morogtam. – De azt sem, hogy Warren megússza. Ám amikor másnap délelőtt visszahajóztunk Cape Triumphba, már korántsem voltam ennyire magabiztos. Mivel Hadisent még csak nemrég alapították, nem volt olyan bírósága, amelyik képes lett volna egy ekkora ügyet megtárgyalni, úgyhogy áttették Denhambe. Warrennek rengeteg ismerőse volt ott. És az alanzieli hit mindkét helyen törvénybe ütközőnek minősült. Kora este kötöttünk ki Cape Triumphban, és azonnal szét is választottak bennünket. Cedricet őrizetbe vették, és végig ott is maradt a tárgyalás folyamán. Csekély vigasz volt, hogy legalább Warren és az emberei is rács mögött voltak. – Nem vagyok teljesen érzéketlen, kisasszony – mondta Silas. – Nem javítottam ki. Ha hasznát veszem az egykori nemesi címemnek az ügy során, akkor hadd használják csak. – Gondját viseltetem. És orvost is hívatok. – Köszönöm – feleltem. Egy kis időre magunkra hagyott, hogy elköszönhessünk, és megszorítottam Cedric kezét. A sérülései miatt ennél többet nem tehettem. – Kibírjuk – jelentettem ki. – Valahogy megoldom. – Ahogy mindig. A megszokott bátorság csendült a hangjában, ám a szemében bizonytalanság csillant. Hevesen megcsókoltam, ügyet sem vetve az esetleges járókelőkre, akik elhaladtak mellettünk. És amikor Silas emberei elvezették Cedricet, addig bámultam utána, amíg el nem nyelte őt a kikötő nyüzsgő embertömege. – Hölgyem! – szólított meg a jog egyik felbérelt szolgája. – Garrett úr meghagyta, hogy kísérjük oda, ahová csak menni szeretne. Fogalmam sem volt, hova menjek. Leginkább Cedric sorsa foglalkoztatott, úgyhogy most kissé furán éreztem magam. Annyi év megkötés és mások szabta előírások után most végre szabad voltam. Oda mehettem, ahová csak akartam – csakhogy nem volt hová mennem. Nem volt sem otthonom, sem pénzem, sem családom. De barátaim azért még akadtak.

– Vigyenek a Lilaakác-völgybe!

*** Nem meglepő módon nem fogadtak kitörő örömmel. Jasper azonnal kirontott a dolgozószobájából, amint Culpepper asszony a folyosóról bejelentette az érkezésemet. Vádlón mutatott rám. – Nem! Nem! Nem érdekel, ki vagy és milyen állítólagos nemesi címed van! Nem jöhetsz vissza ide azok után, amit velünk tettél! Úgy döntöttél, hogy itt hagyod ezt az életet. Ne próbáld meg visszaszerezni! – Nem is próbálom – feleltem. – Csak... hát... az a helyzet, hogy... nincs hova mennem. Jó néhány elegánsan öltözött lakó gyűlt körénk addigra, amitől csak még inkább zavart a rongyos külsőm. Charles is közöttük volt. Az események fényében úgy döntött, később tér csak vissza Osfridba, hogy újabb lányokat szerezzen. – Jasper, a mi lányunk volt, és lehet, hogy a család tagja is lesz, amint Cedric ügye rendeződik. Jasper hitetlenkedve a testvére felé fordult. – „Cedric ügye”? Eretnekséggel és testi sértéssel vádolják! Ez csak egyetlen módon végződhet. – Testi sértés? – kérdeztem döbbenten. – Látta őt mostanában? – Ez a hír járja – felelte Jasper. – Hogy ti ketten kétségbeestetek, amikor kiderült, hogy nem fogjátok tudni kifizetni az adósságotokat Warren Doyle-nak. Megterveztétek, hogy megtámadjátok, és úgy csináltok, mintha fosztogatók támadtak volna rátok. Csakhogy az emberei még időben odaértek és megvédték. Leesett az állam. – Ezzel állt elő? Szemenszedett hazugság! Ugyan már! Ennyire azért ön is ismeri Cedricet. – Ami azt illeti – válaszolta Jasper komoran –, úgy érzem, egyáltalán nem ismerem a fiamat. Azt viszont tudom, hogy mielőtt te felbukkantál, nem rabolt el nemes kisasszonyokat,

nem gyakorolt eretnekvallást, és nem támadott meg kormányzókat. Úgyhogy remélem, megérted, amikor udvariasan úgy fogalmazok: kifelé a házamból! – Nálam ellakhat Adelaide. – Aiana a tőle megszokott nyugalommal és magabiztossággal lépett elő az összesereglett lányok közül. – És ne nézzen így rám, Jasper úr! Fizetem a saját lakbéremet, úgy teszek, ahogy nekem tetszik. Gyere, Adelaide! Mi mást tehettem volna hát? A Lilaakác-völgyben nem láttak szívesen. Örömmel kellett fogadnom bármilyen szövetségest, bár csodálkoztam azon, hogy a két leghűbb barátom nem volt ott a folyosón. – Hol van Tamsin és Mira? – kérdeztem, miután megérkeztünk Aiana otthonába. Meglepően tágas helyen élt egy fogadó emeletén, a város egyik forgalmas kereskedelmi negyedében. Jó munkát végeztek a hangszigeteléssel, de még így is hallottam az odalentről felszűrődő halk zongoraszót. Aiana teáskannát tett a hatalmas tűzhelyre, és meglepetten felém fordult. – Hát nem tudod? Hogy mi történt Tamsinnel? – Mit kellene tudnom? Férjhez ment, vagy mi? – Ülj le! – utasított Aiana. Engedelmeskedtem, és helyet foglaltam egy széken, ami egy gyönyörű, színes teknőssel díszített takaróval volt letakarva. Kíváncsi lettem volna rá, hogy balanquai-e a minta, de Aiana arckifejezése láttán azonnal elpárologtak a művészettel kapcsolatos gondolataim. – Hol van Tamsin? Aiana előhúzott egy hokedlit, és leült velem szemben. – Adelaide, Tamsinnek nyoma veszett pár héttel ezelőtt, a vihar napján. Nálatok is tombolt, nem? Már-már azt hittem, hogy rosszul hallok, hogy Aiana a tengeri utunkról beszél. – Nyoma veszett... mármint úgy érted, hogy a viharban veszett el? – Doyle úrral utazott vissza Hadisenbe. Gyakorlatilag eljegyezték már egymást, úgyhogy meg akarta mutatni neki a vidéket. Épp akkor értek oda az öbölbe, amikor megérkezett a

vihar, és azt mondják, pánikba esett és... hát, elfutott. Senki sem tudja, mi történt vele. – Pánikba esett? Tamsin soha életében nem esett még pánikba! – Nem tudok biztosra semmit, de ez a hír járja. – Aiana hidegvére lenyűgöző volt. – Nem akart hajóra szállni a vihar kellős közepén. Elfutott a többiektől. Próbálták megkeresni, de túl késő volt már, főleg olyan körülmények között. Másnap is keresték, de semmi. A két kezem közé szorítottam az arcomat, attól féltem, elájulok. — Nem. Ez lehetetlen! Biztos félreértetted! Egyszer már elveszett, nem történhet meg még egyszer! Mindennél jobban akarta azt a házasságot. Nem hagyta volna, hogy egy vihar az útjába álljon... De beszéd közben elgondolkoztam. Tényleg így lett volna? Engem is a tengeri vihar borzalmas emlékei kínoztak azon az éjszakán. Milyen hatással lehetett Tamsinre? Lehet, hogy túlságosan megrettent, amikor viharban ismét hajóra kellett volna szállnia. Na de annyira, hogy egyedül nekiindult volna az éjszakában? – Sajnálom – folytatta Aiana, akinek szemlátomást nem tűnt fel, mire jöttem rá. – Azt hittem, eljutott hozzád a hír, főleg, hogy Doyle úr magára vállalta a felelősséget, és kifizette Thornéknak Tamsin árát. – Milyen kedves tőle! – feleltem a fejemet felemelve. A dühöt könnyebb volt feldolgozni, mint a gyászt. Még mindig nem igazán hittem el, amit hallottam. – Jasper nyilván ugrált örömében, hogy még így is profitálhatott Tamsinből, főleg, ha... – Hirtelen elakadt a szavam, ugyanis fejben visszajátszottam Aiana szavait. – Warren tudta... – Ott volt, amikor történt. Felpattantam. – Miért nem szólt egy szót sem? Hiszen beszéltem vele a vihart követő reggelen! Hogy volt képes eltitkolni, hogy a legjobb barátnőm eltűnt? – Nem tudom. – Aiana arcára együtt érző kifejezés ült ki. – Minél többet tudok meg Warren Doyle-ról, annál biztosabb

vagyok benne, hogy sosem fogom tudni kitalálni, mi jár a fejében. A hirtelen feltörni készülő zokogás összeszorította a torkomat, de nem akartam Aiana előtt sírni. Ő megértően felpattant. – Mira épp egy összejövetelen van – mondta. – Elkérhetem előbb. Szerintem jót tenne, ha együtt lennétek egy kicsit. Nyugodtan érezd otthon magad, én pedig fizetek az egyik lenti lánynak, hogy hozzon fel neked forró vizet a kádba. Válasz helyett csupán bólintani tudtam, és amint magamra hagyott, könnyekben törtem ki. Most csapódott le rajtam a közelmúlt összes történése miatti feszültség, és már abban sem voltam biztos, miért is sírok épp. Cedric, Tamsin... Mégis mire voltam jó nekik, ha nem védhettem meg őket? Ez valamiféle isteni büntetés lenne, amiért elfutottam az osfridi kötelezettségeim elől? Vöröslő, feldagadt szemmel fogadtam a lányt, aki jött megtölteni a kádat, és ő udvariasan úgy tett, mint aki észre sem veszi. Már közel egy hónapja nem volt részem abban a luxusban, hogy elmerüljek egy kád forró vízben. Marshalléknál kevés vizet használhattam a fürdéshez, ráadásul az is hideg volt. Ami azt illeti, a hadiseni időszak után minden luxusnak tűnt Cape Triumphban. Úgy éreztem, Aiana szobái vetekednek a király osfridi rezidenciáival. Sötétszürke volt a víz, amikor végül kimásztam, és némileg kitisztultak a gondolataim. Még mindig nem voltam jól, de legalább már működött az agyam. Képtelen lettem volna visszavenni a koszos aranyásóruhámat, úgyhogy kölcsönvettem Aiana egyik vastag gyapjúköntösét. Rengeteg idő telt el, és már olyasmiken gondolkoztam, hogy vajon Mira nagyon messze volte, vagy nehezen engedték-e el. Végül Aiana megérkezett, és tartotta is a szavát. Mira egy rakás ruhával a kezében lépte át a küszöböt, és azonnal le is dobta őket, hogy odarohanhasson hozzám. Magamhoz öleltem, és éreztem, hogy ismét megerednek a könnyeim. Aiana diszkréten visszavonult a konyhába, és a szekrényekben matatott. Mira ugyanolyan volt, mint mindig. Gyönyörű. Harcias. De nem úgy volt öltözve, mint vártam, holott Aiana azt mondta, épp egy összejövetelen volt. A rajta lévő ibolyalila organtinruha szép munka volt, de túlságosan egyszerű ahhoz, hogy a Ragyogó

Udvarból származzon. Az anyukája stóláját is magára terítette, a haját pedig szemmel láthatóan kapkodva fogta össze egy szalaggal. – Mira... hogyan... Tamsin... – Nem tudom – felelte elcsukló hangon. – Képtelen voltam elhinni, amikor hallottam. Két férfi jött a hajótól, hogy átadja a hírt. Szemtanúk, akik váltig állították, hogy nem volt hajlandó hajóra szállni a viharban. Azt mondták, elszaladt az erdő felé, Warren pedig teljesen maga alatt volt. Ezt nehezen tudtam elhinni, hiszen másnap reggel olyan unottnak tűnt. Másnap reggel... Akkor kezdődött a vihar, amikor tegnap este átkeltünk az öblön. Nem az volt az egyetlen furcsaság a Warrennel folytatott beszélgetésben, hogy nem említette Tamsin eltűnését. Azt mondta, hogy akkor kezdődött a vihar, amikor már a vízen voltak, nem pedig akkor, amikor épp beszálltak. És ha még az indulásuk előtt vihar kerekedett, miért szállt fel bárki is? – Elég nagy vihar volt itt – folytatta Mira csillogó szemmel. – Úgy hallottam, felétek is nagy pusztítást végzett. És mivel már hetek óta az égvilágon semmit sem hallottunk Tamsinről... Hát, nem is tudom, mit higgyek. Ha túlélte, hol van? Miért nem üzent? Megkértem pár embert... bizonyos erőforrásokat átcsoportosítottam... hogy keressék meg őt, de az égvilágon semmi eredménye nem volt. Ismét elkapott a kétségbeesés. – Nem veszíthetem el őt újra! – Tudom. Én is ugyanígy érzek. De egyelőre félre kell tenned a szomorúságodat. Majd később sírunk érte... nem is keveset. De ahogy hallom, neked is van miért aggódni, Witmore kisasszony. – Pillantása a magamon hagyott medálra vándorolt. Halkabban folytatta: – Vagy hívjalak inkább Thorn asszonynak? Rémülettel teli pillantást lövelltem a konyhában tevékenykedő Aiana felé. – Ennyire szembetűnő? Vagy ez valami árulkodó alanzieli jelkép? – Nem, dehogyis. Az egész város tele van ilyenekkel, mindenféle virágból van. Csak felismertem a vadmurkot, és

találgatni kezdtem. – Mira habozott, majd így folytatta: – Én a helyedben levenném a bíróságon. Nem hagyhatod, hogy bárki azt higgye, alanzieli vagy. Ahogyan azt sem, hogy valamiféle határvidéki nőnek nézzenek. Be kell vonulnod, és emlékeztetned kell őket, hogy Rothford grófnője vagy. Az utolsó mondatot már menet közben mondta: átvágott a szobán a leejtett ruhadarabokhoz. – Próbáltunk annyi ruhát összeszedni neked a városban, ahányat csak tudtunk. A Lilaakác-völgyben rengeteg olyan van, amit már senki sem hord, de borzalmas árat fizetnél, ha Jasper észrevenné a tárgyalóteremben, hogy az van rajtad. – Gondolod, hogy ott lesz egyáltalán? – kérdeztem keserűen. – Nem úgy tűnt, mintha érdekelné Cedric sorsa. Aiana meghallotta, amit mondtam, és odalépett hozzánk. – Az viszont érdekli, hogy mi lesz a vállalkozásával, és ez arra is hatással van. Úgyhogy ott lesz. Hirtelen kopogást hallottunk, és mind összerezzentünk ijedtünkben. Aiana nyugodtsága semmivé foszlott. Feszültté és éberré vált, és a szeme macskamódra összeszűkült az ajtó felé menet. Egyik kezét a kilincsre tette, a másikkal pedig kihúzott a kabátjából egy alkarnyi hosszúságú kést. – Ki az? – kiáltott ki. – Walter Higgins – érkezett a fojtott válasz. – Adelaide Bailey-t keresem, Cedric Thorn társát. Egy ideig gondolatban forgattam a nevet, majd hirtelen rájöttem, ki az. – Cedric ügynöke! Engedd be! Aiana még mindig óvatosan résnyire nyitotta az ajtót, és kikukucskált, mielőtt teljesen kitárta volna. Egy alacsony termetű, karcsú fiatalember állt ott elegáns öltönyben, nagyjából egykorú lehetett Cedrickel. Nem sok mindent olvashattunk le az arcáról, miközben szemügyre vett bennünket, de úgy sejtettem, az a fajta, aki minden egyes apró részletre felfigyel. – Walter – léptem előre. – Örülök, hogy végre találkozunk. Csupa jót hallottam magáról Cedrictől. Walter aprót bólintott a bókra, és próbált úgy tenni, mintha nem köntösben állnék előtte. – Önről is csupa szépet mondott. Mindig is úgy sejtettem,

hogy nem csupán a művészi tehetségét csodálja. Ahogy hallom, igazam is volt. Összerezzentem. – Hát mindenki tudja már a városban? – kérdeztem. – Nagyjából – vágta rá Walter. Mira és Aiana egyetértően bólogatott. – Holnap elutazom, de olyan híreim vannak, amikről úgy vélem, legjobb, ha még most megosztom önökkel. De tekintve, hogy Cedric épp... ööö... nem elérhető, úgy gondoltam, hogy önt keresem meg. Beszélhetünk valahol négyszemközt? – Nyugodtan mondhatja előttük is – feleltem. Mit számított már a festményhamisítás? Walter tétovázott, ám végül beleegyezően vállat vont. – Akadt egy újabb potenciális vevő, olyan, aki rengeteget hajlandó fizetni, mivel meghallotta, hogy mást is érdekel a kép. És sokkal közelebb is van, lóháton nagyjából kétórányira lakik innen. – Hát ez végül is jó hír – mondtam. – De most, hogy Cedricet lecsukták, nem sokat segít. – Azért nem segít, mert ő is szeretne valamilyen eredetiségvizsgálatot. Felnyögtem. – Én meg azt hittem, hogy ezek a gyarmati emberek könnyű prédák lesznek! – Hát, a jó hír az, hogy a másik egy szakértővel akarta hitelesíttetni a képet. Ez az új vevő viszont megelégszik „bármilyen tanult és kulturált mírikoszival, aki meg tudja különböztetni az aranyat a szeméttől”. Ő fogalmazott így, nem én. – Walter elhallgatott, és elgondolkodva Mirára vándorolt a tekintete. – És úgy hallottam, önnek van egy sirminicai barátnője. A sirminicaiak nagyon hasonlítanak a mírikosziakra. Mira értetlenül járatta közöttünk a tekintetét. – Halvány fogalmam sincs, miről van szó, de ha egy műértővel akarnak egy lapon emlegetni, akkor rossz ajtón kopogtatnak. – Pontosan rád van szükségünk! – vágtam rá lelkesen. Cedric elmondása alapján Walter olyan fickó volt, aki mindig kitalál valamit, hogy megköthesse az üzletet, és most már tudtam, mit értett ez alatt. – Beszélhetsz mírikoszi akcentussal. A Kék Tavaszban rengeteget hallottalak azt gyakorolni. Csak

találkoznod kell ezzel a férfival, és elmondani, hogy a festmény, ami iránt érdeklődik, valóban Mírikosz egyik legnagyobb festőművészének alkotása. – Tényleg az? – kérdezte lenyűgözve. – Hát, nem éppen. – Mivel hetek óta az égvilágon semmilyen előrelépés nem történt a festmény ügyében, most nagyon izgatott lettem. Az elegáns külsejű Mira határozottan kiadhatja magát egy nemes mírikoszinak, és rásózhatja erre a férfira a képet. Ám ekkor ismét arcon csapott a valóság. – De ezzel várnunk kell. Nem foglalkozhatok most a festmény eladásával. Azért kellett volna a pénz, hogy közös életet kezdhessünk. Amíg Cedric börtönben van, semmire sem megyek vele. Walter megköszörülte a torkát, és így szólt: – Már elnézést, hogy vitába szállok önnel, de nem igazán van olyan alkalom, hogy az ember semmire se menjen pénzzel. – Igaza van – bólintott Aiana. – Én sem tudom, pontosan hogyan, de előnyödre válhat, ha nagyobb összeghez jutsz. Nem tudhatod, mi vár rád a tárgyalás alatt. Nem igazán értettem, mire gondol, úgyhogy Walter egyenesen kimondta: – Az ember sokat elérhet azzal, ha megveszteget másokat. – Talán... de nincs időm erre. Legalábbis most nincs. Azt mondta, hogy holnap indul? Walter bocsánatkérően bólintott. – Egy hétig leszek távol, a Lyford kolóniára utazom. Más embereknek is szükségük van a szaktudásomra. – Nekem pedig holnap reggel a bíróságon kell lennem – jelentettem ki. – Senki sem tudná elkísérni Mirát. Mira értetlenül nézett ránk. – Már miért kellene, hogy bárki is velem jöjjön? Arról volt szó, hogy találkoznom kell ezzel a férfival, és úgy tennem, mintha értenék a művészethez. Az egyedül is megy. – Túl veszélyes – tiltakoztam. – Megvárjuk a megfelelő alkalmat. Csakhogy már beszéd közben is azon gondolkoztam, vajon lesz-e ennél megfelelőbb alkalom. – Ami azt illeti... – Aiana elgondolkozva összehúzta a szemöldökét. – Lehet, hogy holnap lenne a legideálisabb. A

tárgyalás első napján nagyon sok minden történik. Mindenki azzal lesz elfoglalva. Kevésbé valószínű, hogy bárki is észrevegye, hogy Mira eltűnt a nap egy részére. Így sem tetszett az ötlet. Nem azért, mert úgy gondoltam, Mira képtelen lenne megcsinálni, hanem mert nem akartam, hogy még egy barátom veszélynek legyen kitéve. – Visszajövök! – ígérte Mira, aki tudta, mitől rettegek. – Menj el holnap a bíróságra! Mi majd foglalkozunk ezzel. Megosztaná velem a részleteket? Walter előszedett egy papírfecnit a zsebéből, és átnyújtotta Mirának. – Itt van a vevő neve és címe. És itt lakik a férfi, akinél a festmény jelenleg van. – Nem önnél van? – sikkantottam. A második cím egy szomszédos denhami városban volt. – Gondoskodom róla, hogy soha semmi se legyen közvetlenül köthető hozzám, csak így lehet talpon maradni ebben az üzletágban. A festmény biztonságban van, de ne higgye, hogy az én hálószobám falán lóg – magyarázta Walter. – Ha a vevő belemegy, ön is átadhatja neki a festményt, de akár engem is megvárhat vele. Csak ne költse el a jutalékomat! – A többiben pedig segítünk mi – biztatott Mira. – Menni fog! – Mindezt pénzért, ami vagy segít Cedricen, vagy nem – motyogtam. Aiana a vállamra tette a kezét, és farkasszemet nézett velem. – Ez nem csak arról szól, hogy segíthetsz-e vele neki. Szembe kell nézned a ténnyel, hogy Cedricet akár el is ítélhetik. És ha így történik, akkor szükséged lesz saját tőkére, amiből elmenekülhetsz.

29. fejezet AIANA

GYORSAN ÖSSZEDOBOTT nekem egy hevenyészett ágyat a nappalija sarkában. Amikor másnap reggel felébredtem, ő már nem volt ott, úgyhogy elkezdtem készülődni. A Mirától kapott ruhák közel sem bizonyultak olyan előkelőnek, mint amiket a Ragyogó Udvarban hordtam, de mégis olyasmik voltak, amiket egy felsőosztálybeli denhami nő felvenne. Egy elefántcsontszínű batisztruhát választottam, tele rózsaszín és lila virágos ágacskákkal. Szokatlan volt ilyen ruhát felvenni azután, hogy egy hónapig munkaruhát hordtam, és az anyag veszélyesen finomnak tűnt. Nem bántam, hogy végre ismét valami szépet hordhatok, de emlékeztetett arra, hogy mennyire megváltozott az életem. Épp elkészültem a frizurámmal, amikor Aiana visszatért. – Azt hittem, Mirával vagy – szólaltam meg. – Veled megyek. De kikísértem, már úton van. Ismét ideges lettem, hogy még egy barátot elveszíthetek. – Egyedül van? – Nem. Aiana nem mondott többet, amit úgy vettem, hogy jobb, ha nem kérdezősködöm. Már jókora embertömeg összegyűlt a bíróság épülete előtt, mire odaértünk. Ez az egész még egy ilyen városban is igazi felfordulást okozott. A kormányzó fia, egy tiltott románc, eretnekség... Az emberek a fél karjukat odaadták volna, hogy az első sorból nézhessék végig a tárgyalást. Aiana elvezetett

mellettük, egészen a bejáratig, ahol egy bírósági alkalmazott integetve átengedett bennünket. Már tele volt a tárgyalóterem, de a főbb szereplőknek lefoglalták a helyet. Az egyik széket nekem tartották fenn, és amikor leültem, észrevettem, hogy Jasper is viszonylag közel ül hozzám. Hűvösen biccentett, majd szándékosan a másik irányba nézett. Doyle kormányzó és Viola is közel ült a pulpitushoz, és volt mellettük néhány tanácsadó is. Két sor még mindig üresen ásítozott, és feszülten bámultam őket. A törvényszolga végre kinyitotta az ajtót, és bevezette a fogva tartott férfiakat. Warren érkezett először, és a körülményekhez képest kifejezetten önhittnek tűnt. Cedric volt az utolsó, akinek láttán hatalmasat dobbant a szívem. Ráfért volna egy borotválkozás, és természetesen még mindig sínben volt a karja. De ezt leszámítva könnyedén mozgott, és begyógyult pár zúzódása. Nem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Lehet, hogy előremozdította volna az ügyünket, ha látszik, milyen kegyetlenül elbántak vele. Körülnézett a teremben, és amikor egymás szemébe néztünk, biccentett, jelezve, hogy jól van. Még a szokásos mosolyának a halovány árnyéka is megjelent az arcán, de az is feszült volt. Mindenki felállt, amikor a héttagú bírói testület megérkezett. Mind elöljárók vagy Denham egyéb prominens polgárai voltak. Normális esetben a kormányzó elnökölt volna, de egyértelmű okokból kifolyólag ebben az ügyben nem vehetett részt bíróként. Egy Adam Dillinger nevű elöljárót jelöltek ki a helyére. – Azért gyűltünk ma össze, hogy egy... bonyolult, Hadisenben lezajlott ügyben szolgáltassunk igazságot. Döntésünket az anyaország, Osfrid jogszabályaival összhangban fogjuk meghozni. Imádkozzunk Uroshoz bölcsességért! Ezután fennhangon imádkozni kezdett, és szinte mindenki komoly arckifejezéssel lehajtotta a fejét a teremben. Felpillantottam, és láttam, hogy többen is Cedricet figyelik, mintha csak azt várnák, hogy felpattan, és ott helyben valami sötét rituáléba fog. – Doyle úr – szólította Warrent Dillinger elöljáró –, kérem, jöjjön, és mondja el, mi történt! Warren előrevonult. Megmosakodva, borotváltan és új

ruhában feszített, ami mind borzasztóan zavart engem. Ez azt jelentette, hogy voltak itt támogatói. Hozzá képest Cedric elhanyagoltnak tűnt, de hát kire támaszkodhatott volna? A családjára biztosan nem. És én is csak mások segítségével tudtam kiöltözni. Senki sem kérdezte, ki is Warren pontosan, de azért ő elmesélte, és az apja nyomdokába lépő mintapolgár képében tetszelgett. Felidézte Doyle kormányzó úr minden jócselekedetét, és elmondta, hogy ő szerényen igyekezett utánozni az apját. – Új megbízásomhoz hozzátartozott, hogy feleséget keressek, és követendő családi példával járjak elöl. Amikor a Ragyogó Udvar megkezdte az ez évi báli sorozatát, udvarolni kezdtem az egyik lánynak, egy fiatal nőnek, aki Adelaide Bailey-nek hívta magát. A teremben lévők fele rám bámult, én viszont egyenesen előre meredtem, nem voltam hajlandó senkinek sem a szemébe nézni. – Minden jel arra mutatott, hogy Miss Bailey egy őszinte, erkölcsös lány. Elhitette velem, hogy érdekli az ajánlatom, és már-már a szerződéskötésnél tartottunk. Ekkor döbbentem rá, hogy... milyen viszonyban van Cedric Thornnal, a Ragyogó Udvar egyik toborzójával. Mindenki számára teljesen egyértelmű volt, hogyan érti a viszony szót. – Ez egy igen komoly vád – szólt közbe az egyik bíró. – Clara Hayes kisasszony, a Ragyogó Udvar egyik lánya, a saját szemével látta, hogy illetlenül viselkednek – felelte Warren. – Jó néhány másik lány pedig tanúsíthatja, ami azután történt. Bármelyiküket kikérdezhetik, ha kíváncsiak a részletekre. – Mit tett ezután, Doyle úr? – ösztönözte folytatásra Dillinger. – Mit tehettem volna? – Warren széttárta a kezét. – Nem kényszeríthetek magamhoz egy olyan nőt, akinek másé a szíve. Teljesen komolyan mondom, hogy sajnáltam őket. Úgyhogy úgy döntöttem, segítek rajtuk. Részletesen elmagyarázta a Hadisent illető megegyezésünket, és ismét kiváló – meg persze jószívű – emberként festette le magát. A teremben jó néhányan dühösen és együtt érzőn rázták

a fejüket, és egyértelműen látszott rajtuk, hogy úgy gondolják, kihasználtuk Warrent. – Mindent megadtam Thorn úrnak ahhoz, hogy sikerrel járjon – jelentette ki Warren. – Felszerelést, képzést. De hamarosan egyértelművé vált, hogy jóval többet vállalt, mint amennyit teljesíteni tudott. Egy üzletemberről van szó, egy egyetemi hallgatóról. Nem igazán alkalmas a határvidéki munka elvégzésére. A hozzá nem értésének sorozatos balesetek lettek a következményei, az egyik esése kifejezetten súlyosnak bizonyult. És mindenki füle hallatára azt állította, hogy rengeteg aranyat talált, ám sosem bányászott ki semennyit, nem számított, mennyit vártunk rá. Észre sem vettem, hogy fel akarok állni, amíg Aiana vissza nem nyomott a székbe. – Nyugalom! – csitított. Az igazi aljasság akkor jött, amikor Warren elmesélte, mi történt az utolsó nap. – Hinni akartam benne, hogy aranyat talált a lelőhelyen, főleg, hogy Adelaide szerződése lejáróban volt. Több munkást is vittem a lelőhelyre, hogy feltárjuk azt a bizonyos aranyat, de majdnem abba kellett hagynunk a munkát még azelőtt, hogy igazán belekezdhettünk volna, ugyanis Thorn úr ügyetlensége miatt kis híján mindannyian robbanás áldozataivá váltunk. Ekkorra már elég egyértelmű volt, hogy ő és Bailey kisasszony kétségbeestek. Sehogyan sem tudták volna időben kifizetni az adósságukat, és csak súlyosbította a helyzetet, amikor alanzieli tárgyakat találtam Thorn úr birtokában. Felháborodott mormogás futott végig a helyiségen, mire Dillinger csendet követelt. – Természetesen úgy gondoltam, hogy meg kell beszélnem velük mindezt – folytatta Warren. – Biztos voltam benne, hogy csupán félreértés történt. Elküldtem az embereimet ebédelni, és leültem, hogy megbeszéljük, hogyan segíthetnék ezen a páron, és ekkor fordultak ellenem. Egyedül maradtam, így Thorn úr nekem esett, és meg akart ölni, azt a látszatot keltve, hogy fosztogatók tették, így a szerződés semmissé vált volna. Hatalmas szerencsém volt, ugyanis két munkásom visszatért valamiért, és még időben közbeléptek, hogy megmentsenek.

Lefogták Thorn urat, de nem ő volt az egyetlen rám leselkedő veszély. Miss Bailey folytatta a szeretője harcát, majd szemérmetlenül felajánlkozott nekem, hogy elterelje a figyelmemet. Miközben visszautasítottam, megszúrt egy késsel. Elképzelni sem tudom, mi történt volna, ha nem érkezik meg a McGraw ügynökség alkalmazottja, Silas Garrett. A bírák feltettek néhány kérdést, hogy tisztázzanak bizonyos részleteket, és teljesen megdöbbentett, hogy Warren mindenre tudott válaszolni. Minden egyes történést, minden apróságot úgy csűrt-csavart, hogy az jó színben tüntesse fel őt, és megerősítse a hazugságait. Amikor elengedték, egyértelmű volt, hogy szinte mindenki az ő pártját fogja. Ezután Cedric következett. Az egyik elöljáró kinyújtotta Uros egyik szent szövegét. – Esküdjön meg, hogy csakis az igazat mondja... már ha képes erre. Mélyen megdöbbentett, hogy egy elméletileg pártatlan csoport tagjától ilyen megjegyzést hallok. Ismét zúgolódni kezdtek a teremben, főleg akkor, amikor Cedric a könyvre tette a kezét, és az sem lángra nem lobbant, sem semmi hasonló abszurdum nem történt. Normális esetben, ha a szemben álló felek ellentmondanak egymásnak, megkérdezik a másik felet, azaz jelen esetben Cedricet, hogy mondja el, szerinte mi történt. Ehelyett azonban Dillinger ezt kérdezte: – Thorn úr, ön alanzieli? Cedric meglepetten pislogott. Biztos voltam benne, hogy felkészült erre a kérdésre, csak nyilván nem számított rá, hogy rögtön ezzel nyitnak majd. – Voltak nálam alanzieli tárgyak. De senki sem látta, hogy imához használtam volna fel őket. – Ez esetben felmerül a kérdés, hogy miért voltak önnél ilyen tárgyak? – Kíváncsiságból – felelte Cedric nyugodtan. – Ismertem alanzielieket az egyetemen, Osfróban. Ők adták nekem ezeket, abban reménykedtek, hogy megtéríthetnek. – És nem jelentette ezeket a deviáns illetőket? – kérdezte egy másik bíró.

– Fiatalok voltak, lázadtak. Úgy gondoltam, hogy csak egy korszakról van szó, és később visszatérnek Urashoz és a hat dicső angyalhoz. Dillinger felmutatott egy papírlapot. – A birtokunkban van egy aláírással hitelesített tanúvallomás az egyik elítélt alanzielitől, egy bizonyos Thaddeus Brookstól, akit imádkozás közben kaptak el. Esküszik, hogy ön is részt vett vele együtt egy „csillagadventként” emlegetett pogány rituálén. Ezzel kapcsolatban mit tud mondani? Cedric nem esett pánikba. – Úgy vélem, hogy egy bebörtönzött ember a szabadulása érdekében bármit hajlandó lenne állítani. – Az alanzieli vallás gyakorlása mind Denhamben, mind pedig Hadisenben törvénybe ütköző – jelentette ki Dillinger. – Ha valakit rajtakapnak az illegális vallás gyakorlásán, arra halálbüntetés vár, kivéve, ha mentelmi joga van egy másik gyarmatról vagy magától a királytól. – Ezzel én is tisztában vagyok – felelte Cedric. – A magát Bailey kisasszonynak nevező fiatal hölgy alanzieli? – kérdezte a Dillinger jobbján ülő bíró. – Nem – felelte Cedric gyorsan. – Bailey kisasszony számtalanszor határozottan kifejtette, hogy véleménye szerint az alanzieliek eltévelyedett pogányok. Erre akárhányszor megesküdhetek. A bírók faggatták még egy ideig Cedricet a vallásával kapcsolatban, de ő nem ingott meg, tartotta magát ahhoz, amit korábban felhozott a saját védelmében: hogy senki sem kapta őt rajta az alanzieli vallás gyakorlásán. Dillinger mindenesetre egyértelművé tette, hogy véleménye szerint Thaddeus Brooks vallomása elengedő bizonyíték volt. Végül hagyták, hogy Cedric is kifejtse a történtekkel kapcsolatos álláspontját. A bírák olyan kérdéseket tettek fel és olyan megjegyzéseket fűztek ahhoz, amit mondott, hogy lehetetlennek, sőt, butaságnak tűnjenek az elmondottak részletei. A bírók szemmel láthatóan kigúnyolták Cedricet, és a teremben ülők osztották a véleményüket. És ahogyan attól féltem, Cedric gyógyulása miatt nem látszott már, milyen kegyetlenül elbántak vele. Az egyik elöljáró rámutatott, hogy egy

törött kar nem olyan szélsőséges dolog, ha két férfi megpróbál megfékezni egy gyilkost. Cedricet elküldték, és Dillinger így szólt: – Lady Elizabeth Witmore, Rothford grófnője. Ha volt valaki, aki eddig nem tudta, hogy ott vagyok, az most biztosan észrevett. Egy olyan lány beképzelt magabiztosságával indultam előre, akinek egész életében azt szajkózták, hogy a vérvonala különb mindenki másétól. Felesküdtem Urosra, aztán olyan hűvösen pillantottam Dillingerre, amiből egyértelmű volt, hogy úgy gondolom, az időmet vesztegeti. Megköszörülte a torkát. – Lady Witmore... kérem, mondja el, hogyan került álnéven a Ragyogó Udvarba. Számítottam a kérdésre, és fel is készültem rá. Elmondtam, hogy a családom vagyona eltűnőben volt, és rádöbbentem, hogy sokkal több lehetőségem lenne az Új világban. Előadtam, hogy a komornám megszökött, így megragadtam a lehetőséget. – Maga a cím mit sem ér az anyagiak nélkül – jelentettem ki. – Talán meggondolatlanul cselekedtem, de mások is sikerrel jártak az Új világban. Úgy döntöttem, én is egy leszek közülük. Ezzel sikerült begyűjtenem egy-két elismerő bólintást, ám Dillinger így szólt: – Tehát hazudott és megtévesztett másokat, hogy elérje, amit akar. Tudta Cedric Thorn, hogy kicsoda ön valójában? Segített eltitkolni mások elől? – Nem. Sosem találkozott a komornámmal. Csak jóval később, Adoriában tudta meg, hogy ki vagyok valójában. Elmondtam, mi történt Hadisenben, szinte szóról szóra megismételve azt, amit Cedric mesélt korábban. Amikor elértem odáig, hogy Warren rám támadott, a bírákon egyértelműen látszott, hogy szkeptikusak. – Van bármiféle bizonyítéka erre az állítólagos támadásra? – kérdezte az egyik férfi. Összehúzott szemmel így feleltem: – A szavamat adom rá. – Rengeteg nő állít ilyesmit. Könnyű ezzel vádolni valakit, ha nincsenek szemtanúk. A férfi ezt mondja, a nő meg azt.

Ráeszméltem, hogy tévedtem, amikor azt hittem, a címem segíthet rajtam a tárgyalás során. Itt a férfiakat részesítették előnyben. A nők szavát könnyű volt elhessegetni. – Ráadásul – tette hozzá Dillinger – elég hihetetlennek tartom, hogy egy laza erkölcsű nő olyan hevesen tiltakozzon egy férfi közeledése ellen. Olyan nevetséges volt ez a kijelentés, hogy beletelt pár másodpercbe, mire megfogalmaztam a válaszomat. – Úgy... gondolom, hogy bármelyik nő, éljen erkölcsös vagy erkölcstelen életet, tiltakozna, ha valaki rákényszerítené az akaratát. És értékelném, ha nem utalna ilyesmire az erkölcsi tisztaságommal kapcsolatban. – Akkor tehát nem volt Cedric Thorn szeretője? Ismét magamra öltöttem a felsőbbrendűség maszkját. – Egész életemben tartottam magamat ahhoz, hogy az esküvőm napjáig megőrzöm az erényeimet. Nem vesztettem el a szüzességemet egy olyan férfival, aki nem volt a férjem, ha erre céloz. – Erre megesküszik? – Igen. – Akkor miért ivott fahéjlevélteát? Láttam, hogy páran suttogni kezdenek Dillinger szavai hallatán, amit nevetségesnek találtam. Jó néhány nő itta, nehogy teherbe essen. De mindenki úgy tett, mintha nem inná. – Van rá bizonyítéka, hogy azt ittam? Megszabadultam a tealevelektől, mielőtt felszolgáltam Warrennek a másik teát, és Marshallék házában sem volt fahéjlevél a birtokomban. – Doyle úr azt állítja, érezte. – Én pedig azt állítom, hogy megtámadott. A férfi ezt mondja, a nő meg azt. Minél több részlet került megvitatásra, annál biztosabb lettem benne, hogy a bírákat lefizették, és ezért próbálják minden szavunkat negatív színben feltüntetni. Újra és újra felhozták az erkölcsösségem kérdését, valamint azt, hogy megtévesztettem másokat. Ezután ebédszünet következett, és megosztottam Aianával, mit gondolok.

– Megvesztegetéssel sokat el lehet érni – jelentette ki. Bánatosan figyeltem, ahogyan Cedricet a többiekkel együtt kivezetik. Búcsúzóul gyorsan rám pillantott, de már kevésbé volt magabiztos, mint korábban. – A mi kenőpénzünk a közelébe sem érhet az övéknek. Már ha egyáltalán megszerezzük. Aiana az ajtó felé biccentve így szólt: – Miért nem derítjük ki? Megfordultam, és láttam, hogy Mira lép be az ajtón. Tökéletesen festett az előkelő lovaglóruhájában. Odasiettem, és megöleltem. Megkönnyebbültem, hogy nem esett baja. – Hogy ment? – kérdeztem suttogva. Elvigyorodott. – Könnyen. Bármit el tudtam volna adni neki. – Köszönöm! – öleltem meg ismét. – Itt mi történt? – Hát... fogalmazzunk úgy, hogy nem jártunk akkora sikerrel, mint te. Ebéd közben mindenbe beavattuk Mirát, majd tovább folytatódott a tárgyalás. Silas Garrett vallomása csodálatosan tárgyilagos volt, nem hajlott egyik oldal felé sem, viszont megkérdőjelezett néhány részletet Warren sztorijában. De sajnos fogalmam sem volt, hogy ez elég lesz-e. A következő tanú, Elias, nem meglepő módon szövevényes történettel állt elő, majd a bíróság másnapig berekesztette a tárgyalást. Cedricet és Warrent külön-külön kísérték, teljesen más irányba, és amilyen szerencsém volt, Cedricet pont az ellenkező irányba, míg Warrent felém terelték. Megtorpant mellettem, és úgy tett, mintha meg kellene igazítania valamit a felöltőjén. – Milyen szomorú lehet ez önnek, Lady Witmore. Először eldobta a biztonságot és a címét, hogy szolgálólányt alakítson. Amikor esélye nyílt volna arra, hogy összekaparja az életét ezután a fiaskó után, eldobta a lehetőséget egy romantikus álomért. Aztán amikor már azt hitte, minden jól halad, bumm! – Kinyújtotta mindkét kezét. – Az is darabjaira hullik. Annyi mindent feladott! Annyi mindenen keresztülment! És amikor mindenen túl leszünk, más sem marad önnek, mint... hát, nem

marad semmi. Ökölbe szorítottam a kezemet. Más sem hiányzott, mint hogy Warren meglássa, hogy remegek. Nem hagyhattam, hogy lássa, mennyire az elevenembe találtak a szavak. Mert rengeteg szempontból igaza volt. Áldozat áldozatot követett az életemben az elmúlt évben, és végül egyetlenegy dolog maradt, egyvalami, ami fontos volt számomra: Cedric. És most az a veszély fenyegetett, hogy őt is elveszítem. Rezzenéstelenül álltam Warren tekintetét. – Ahogyan neked sem lesz semmid, amikor a bitófához sétálsz. Felakasztatlak azért, amit a szeretteimmel tettél. Tudom, hogy van valami közöd Tamsin eltűnéséhez. Némi meglepődést láttam a szemében, de nem tudtam, hogy azért, mert rájöttem a titkára, vagy azért, mert meglepődött a vád hallatán. Túl sokáig tartottuk fel a sort, és Warrent türelmetlenül noszogatták a kísérői. – Csak egy-két tanú maradt holnapra, de biztos vagyok benne, hogy minden ugyanígy fog zajlani – mondtam Mirának és Aianának, miközben később visszasétáltunk a városba. A végső csapás az volt számomra, hogy nem beszélhettem aznap Cedrickel. – Ne add fel! – karolt át Mira. Együtt vacsoráztunk Aianánál, aki aztán azt mondta, hogy vissza kell vinnie Mirát még a Lilaakác-völgy takarodója előtt. – Utána a saját dolgaimat fogom intézni. Maradj itt, zárd be az ajtót! Nem tudhatjuk, miféle port kavart ez az egész. Szomorú voltam, hogy Mirának mennie kellett, de nagy volt rá az esély, hogy valakinek feltűnt a távolléte. Így is rengeteget tett értem aznap, és nem akartam bajba keverni. – Lassan lejár a szerződésed. Mit fogsz csinálni? – kíváncsiskodtam. – Valamit biztosan – vont vállat Mira. Aiana hálószobája felé pillantottam, ugyanis a házigazdám épp ott tartózkodott. – Azért nem választottál még senkit, mert... te és Aiana... mármint. .. Beletelt pár másodpercbe, mire Mira felfogta a szavaim értelmét, ám végül megrázta a fejét.

– Nem, dehogy. Aiana sokat segített nekem... egyfajta mentor számomra. De a férfiakhoz vonzódom. Csak nem szimpatikus egyik sem, amelyikkel találkoztam. Tekintve, hogy már így is bolondot csináltam magamból, jobbnak láttam addig ütni a vasat, amíg meleg. – Történt közted és Cedric között bármi, mielőtt a Kék Tavasz kúriába mentünk? Úgy tűnt, ezt még lehetetlenebb felvetésnek tartja. – Nem. Miért kérdezel ilyesmit? Elpirultam. – Mindig is kedvelt téged. És annyit segített neked. Mira kedvesen rám mosolygott. – Azért, mert kedves ember. És valahogy meg fogjuk őt menteni. Magamra hagytak a kavargó gondolataimmal. Jó néhány briliáns, abszurd gondolatom támadt – például az, hogy betörök és megszöktetem Cedricet de aztán arcon csapott a valóság, és ismét letargiába süppedtem. Belefáradtam a sok töprengésbe, ezért úgy döntöttem, hogy lefekszem, ám ekkor kopogást hallottam. Eszembe jutottak Aiana intő szavai, és először egyáltalán nem akartam válaszolni. De végül előrelopakodtam, és kiszóltam: – Ki az? – Gideon Stewart. – Nem ismerem önt. – Lelkész vagyok... Grashondból. Én segítettem visszahozni a barátnőjét, Tamsint. Kavarogni kezdtek bennem a Tamsin visszatérésével kapcsolatos emlékek. A grashondi delegáció nagyjából egybefolyt számomra, de minél többet gondolkoztam, annál ismerősebbnek tűnt a név. Ettől függetlenül nem szívesen nyitottam volna ajtót. – Mit akar? – Lehet, hogy tudok segíteni Thorn úr megmentésében. Köze van az egésznek Westhavenhez, de szükségem van a segítségére. Westhaven említése után már képtelen voltam ellenállni. Kinyitottam az ajtót, és szembe találtam magam a jóképű szőke férfival, akit már a Lilaakác-völgyben is láttam. Ugyanazt az egyszerű ruhát viselte, mint akkor.

Gyorsan végigpillantottam a folyosón, intettem, hogy jöjjön be, és becsuktam magunk mögött az ajtót. – Nos? – kérdeztem karba tett kézzel. Akár mereven vallásos volt, akár nem, óvatos akartam lenni. – Én is ott voltam ma a bíróságon... és nagyon sajnálom, hogy keresztül kell menniük ezen – kezdett bele. – Ha ettől jobban érzi magát, szerintem nem fognak tudni döntést hozni az ügyben. Túl sok ellentmondás van, bizonyíték viszont egy szál sem. Senki sem halt meg, úgyhogy egyszerű verekedésként fogják kezelni. Összeszorult a szívem a gondolatra. Természetesen örültem, hogy Cedricet nem találják majd bűnösnek, de gyűlöltem a gondolatot, hogy Warren büntetlenül megússza. Gideon elfintorodott. – Viszont szerintem az alanzieli vád, sajnos, megállja a helyét. Azok a tárgyak még a vallásgyakorlás nélkül is büntetést vonhatnak maguk után. Ennél kevesebbért is ítéltek már el embereket. A bírák elfogadják a tanúvallomást, és biztos vagyok benne, hogy Warren Doyle-nak van akkora befolyása, hogy kivívja a lehető legsúlyosabb büntetést... ráadásul azonnal. – A halált. – Lerogytam az egyik székre. Ismét a szakadék szélén álltunk Cedrickel. Ha ő meghal, én is leesek, és csak zuhanok és zuhanok majd az idők végezetéig. – Szóval miféle csodával tud előállni? Az örökösöknek van valamilyen különleges hatalmuk? Haloványan elmosolyodott. – Nincs. Viszont Westhavennek van. Azok, akik részvényt vásároltak, gyakorlatilag állampolgárnak számítanak. A gyarmatok közötti kölcsönös megegyezés szerint a más gyarmatokról érkezők gyakorolhatnak bizonyos dolgokat, még akkor is, ha az az adott gyarmaton illegálisnak minősül... A lényeg az, hogy semmilyen másik törvényt ne sértsenek meg. Ez vonatkozna Cedricre is. A hadiseni verekedésnek az égvilágon semmi köze az alanzieliekhez. – Ez nagyszerű – feleltem csakhogy Cedric nem westhaveni polgár. Mondjuk, nem azért, mert nem szeretne az lenni. – Épp itt van néhány westhaveni küldött a városban, és részvényeket árulnak. Ha Cedric meg tudna venni egyet, és találna egy ügyvédet, aki elintézi a papírmunkát, és... hogy is

mondjam csak... hajlandó lenne módosítani rajta a dátumot, akkor Cedric Westhaven polgáraként hivatkozhatna a gyarmatok közötti kölcsönös védelemre. Feltéve, hogy talál ilyen ügyvédet. De úgy vélem, ebben a városban mindent megtalál az ember. Kiegyenesedtem ültömben, túlságosan felcsigázott a gondolat ahhoz, hogy megdöbbenjek azon, miszerint ez a törvénybe ütköző ötlet egy lelkésztől származik. – Lehet... lehet, hogy ismerek olyan ügyvédet, aki hajlandó lenne erre. Gideon arca felderült. – Akkor már csak meg kell venni a részvényt. – Nem mondanám, hogy „csak” ennyi az egész. Tudom, mennyibe kerülnek a részvények. És nincs annyi... – Felnyögtem, amikor rájöttem, mi a megoldás. – Tudom, honnan szerezhetném meg a pénzt. De nem lesz könnyű. – Biztos vagyok benne, hogy nem lesz az. Bárcsak... bárcsak segíthetnék ebben! De már elköltöttem az összes megtakarításomat, amikor én magam is vettem egy részvényt. Döbbenten meredtem rá. – Mégis miért akarna Uros örököseinek egyik lelkésze részvényt vásárolni egy vallásilag toleráns gyarmaton? Egy olyan helyen, amiről már így is vad pletykák keringenek? Kényszeredett mosollyal így felelt: – Mert ez a bizonyos lelkész már nem biztos benne, hogy teljesen egyetért a hittestvéreivel. – Ezért ilyen együtt érző Cedrickel? – kérdeztem halkan. – Mondhatjuk. Ha valakinek a hite nem árt másoknak, szerintem nem lenne szabad büntetni miatta. És... – Elszomorodott. – Ön a barátnője volt. Rengeteget mesélt önről. Rajta nem segíthettem, de talán... talán önön igen. – Tamsinről beszél – jöttem rá, és ismét szúrni kezdték a szememet az ismerős könnyek. – Annyira sajnálom! Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megtaláljam, hogy rájöjjek, mi történt vele aznap este... Úgy tűnt, őszintén felzaklatja a gondolat, és a korábbi óvatosságom erre nyomtalanul elpárolgott. – Semmi baj – feleltem. – Egyikünk sem tehetett volna

semmit. Csakhogy Warren Tamsin eltűnésével kapcsolatos meséjében annyi bizarr ellentmondás volt, hogy én magam sem voltam ebben teljesen biztos. – Nem tudom, hogy így van-e, de ezzel később kell megbirkóznom. – Lerázta magáról a gyászt, és ismét rám koncentrált. – Most, kérem, azt mondja meg, hogyan tudnék segíteni! Elgondolkoztam. – Tudna nekem szerezni egy lovat? – kérdeztem. – Van egy odalent. Azzal jöttem a Lilaakác-völgyből. – Jó ideje ez az első dolog, ami jól alakul a számomra. Kaphatnék pár percet? Otthagytam, hogy levegyem az elegáns ruhát, és felhúzzam a hasított szoknyámat és a blúzomat. Már kimosták őket, így valamivel jobban néztek ki. Nem meglepő módon jó néhány rejtett fegyvert találtam Aiana otthonában, úgyhogy magamhoz vettem még egy kést. Ezután gyorsan papírra vetettem pár sort, és odaadtam Gideonnak, hogy vigye el Nicholas Adeltonnak. – Ő az ügyvéd, aki segíthet? – kérdezte Gideon. – Igen. – Elgondolkoztam. – Legalábbis nagyon remélem. Lementünk a földszintre, és a fogadó előtt valóban ott volt egy élénk kanca. Gideon megpaskolta. – Bethnek hívják. Képtelen voltam visszafojtani a nevetésemet. — Lizzie és Beth. A múlt elől nem menekülhet az ember. – Tessék? – Nem számít. Kérem, vigye el a levelet Adelton úrnak! Gideon aggodalmasan nézett rám. – Ugye nem fog semmi veszélyeset tenni? Nem lenne jobb, ha... esetleg önnel mennék? – Nem lesz semmi bajom – feleltem, és nagyon reméltem, hogy valóban így lesz. – Nem megyek olyan messzire. Az, hogy nem megyek olyan messzire, természetesen azt jelentette, hogy két órát fogok lovagolni egy másik városba, hogy elkérjem Walter ismerősétől a festményemet. Már alkonyodott, és a szemembe húzott kalappal hagytam magam mögött a várost, abban reménykedve, hogy nem lesz első pillantásra

egyértelmű, hogy egy nő üli meg a lovat. Denhamben már kialakult a rend, és törvényeknek sem voltak híján, de mint mindenhol máshol, itt is akadt pár sötét alak. És tudtam, hogy amíg a világ nem megy át drasztikus változáson, addig éjszaka egyedül lovagolni igenis veszélyes lesz. De nem hagyhattam, hogy a lehetséges veszélyek lelassítsanak, így magam mögött hagytam a várost, és rátértem a sötétlő útra. A félelem csupán egy újabb ellenség volt, és már így is annyival álltam szemben, hogy eggyel több vagy kevesebb már nem számított. Egy karnyújtásnyira volt Cedric szabadulása, nem hagyhattam, hogy legyőzzenek! Mira visszaadta a Waltertől kapott, nevekkel és címekkel teli lapot, úgyhogy az most nálam volt. Ahogyan egy levél is, amiben engedélyezte, hogy az ismerőse átadja nekem a festményt. Két órát kellett délnek lovagolnom, majd vissza a városba, és ezután még kettőt északra, a vevőhöz. Tudtam, hogy az egész éjszakám rámegy, és jó esélyem volt arra, hogy nem érek vissza a tárgyalás kezdetére. Egyre csak hajtottam Betht, pedig tudtam, hogy így kifáradhat. Elképesztő módon szinte senkivel sem találkoztam az úton. Akikkel mégis, azoknak végigsiklott rajtam a tekintetük. Már késő éjjel volt, amikor odaértem Idylwoodba, egy álmos falucskába, amelyben ott bujkált a lehetőség, hogy egyszer virágzó nagyvárossá váljon. Betht egy vályúhoz kötöttem, ő pedig hálásan inni kezdett. A kovács megdöbbent, amikor meglátott, az pedig még inkább meglepte, hogy nő vagyok. Elolvasta a levelet, és egy vállrándítással visszaadta. – Úgy látom, Walter már mindenkit alkalmaz. Jöjjön velem! Hátravezetett egy zárt fészerhez, amelyben leginkább csupa szemét volt. Aggódtam, hogy milyen állapotban lehet a festményem. A kovács odébb húzott egy-két dolgot, és végül előszedett egy vászonba tekert, négyszögletes tárgyat. Kicsomagoltam, és a lámpafénynél ellenőriztem. Valóban az én festményem volt az, és pontosan ugyanolyan állapotban, mint amikor utoljára a Lilaakác-völgy pincéjében láttam. – Megfelel? – kérdezte a férfi. – Nagyon is. Köszönöm.

Visszatekertem a vászonba, majd a kovács segített odaerősíteni Beth nyergéhez. Nem ez volt a legideálisabb szállítási mód, de biztos voltam benne, hogy nem szakad el a vászon. Egy kis rázkódástól pedig nem fog tönkremenni. Bethszel rátértünk a Cape Triumph felé vezető sötét útra. A hold sarlója nem sok világosságot biztosított, és örültem, hogy egy alaposan kitaposott úton haladok. A város széléhez érve úgy döntöttem, inkább körbemegyek. Jobb ötletnek tűnt egy kicsit több időt szentelni erre, mint megkockáztatni, hogy felismerjenek. Az észak felé vezető út keskenyebb volt, mint a déli, és sűrű erdő szegélyezte, amitől még sötétebbnek tűnt. Tudtam, hogy a nehezen látható akadályok miatt lassan kellene haladnom, de kezdett zavarni, hogy annyi idő eltelt. Éjfél után járhattunk már, és még mindig rengeteget kellett utaznom – arról nem is beszélve, hogy mennyi papírmunka várt rám Cape Triumphban. A tárgyaláson viszont már csak néhány tanút hallgattak ki. Nem tudhattam, milyen hamar hozza meg a bírói testület az ítéletét. Az okirat alapján akár a már meghozott ítéletet is módosíthatják. De tudtam, hogy néha azonnal végrehajtják a büntetést, főleg, ha eretnekségről van szó. Nem volt vesztegetni való időm. Gyors vágtára kényszerítettem szerencsétlen Betht. Ahhoz képest, hogy mennyit dicsekedtem a lovaglótudásommal, hatalmas butaságot csináltam éppen. Ebben megerősített az is, amikor pár perccel később Beth hirtelen megbotlott, és a festménnyel együtt majdnem leestem a hátáról. Épp sikerült időben visszanyernie az egyensúlyát, de gyorsan meg is állt, és aztán nem volt hajlandó továbbmenni. Leszálltam róla, és megpróbáltam kideríteni, miben botlott meg. Mint kiderült, elvesztette az egyik patkóját. – A pokolba is! – kiáltottam bele az éjszakába. Csak egy bagoly huhogása volt a válasz. Alaposabban szemügyre vettem Betht, és láttam, hogy sem a lába, sem a patája nem sérült meg, de semmiképpen sem lovagolhattam rajta olyan gyorsan, mint addig. És amilyen kimerültnek tűnt, valószínűleg akkor sem hagyta volna már sokáig, ha meglett volna a patkója. Visszaszálltam rá. Bár csak könnyed ügetést terveztem,

bármelyik lovastanárom alaposan összeszidott volna érte. Azt kockáztattam vele, hogy megsérül a ló. Reméltem, hogy nem így lesz, ahogyan azt is reméltem, hogy a festmény vevője elad majd nekem egy lovat. De Beth tapodtat sem mozdult. Kénytelen voltam gyalog folytatni az utamat, és magam mögött vezetni a lovat. Minden egyes lépés kínszenvedés volt – nem a fizikai, hanem a mentális megterhelés miatt. Fáradt voltam és frusztrált. A hold egyre tovább vándorolt az égbolton, én pedig csak arra gondoltam, hogy minden egyes másodperccel egyre nagyobb veszély leselkedik Cedricre. Legalább két óra eltelt, amikor hangos patadobogást hallottam magam mögött. Azonnal gyanakodni kezdtem, ugyanis nem tudtam, hogy segítség érkezik-e, vagy hátráltatni akarnak majd. Amilyen gyorsan a lovasok közeledtek, nem tudtam volna elbújni az erdőben, úgyhogy egyszerűen csak oldalra vezettem a lovat, és vártam, mi történik. A kezemet a késemen pihentettem. Öt férfi bukkant fel, és lelassítottak, amikor elértek hozzám. Az egyiknél lámpás volt. Napcserzette arcuk volt, kopott ruhájukon pedig látszott, hogy nehéz életet élnek. Egyiküket sem ismertem. Ők viszont ismertek engem. – Grófnő – szólalt meg az egyik azért jöttünk, hogy visszakísérjük Osfridba.

30. fejezet HÁTRALÉPTEM,

ÉS IGYEKEZTEM LECSILLAPÍTANI ziháló légzésemet és a torkomban dobogó szívemet. – Téved, jó uram – feleltem. – Egyszerű munkás vagyok, szállítmányt viszek. – Ahhoz egy kicsit késő van már – mondta egy másik férfi. – Nekem inkább úgy tűnik, hogy megpróbál megszökni, még mielőtt a puskaporos hordó felrobban Cape Triumphban. Nem mondhatnám, hogy hibáztatom ezért. – Nem fogjuk bántani – vette át a szót ismét az elsőként megszólaló férfi. Leszállt a lóról, és páran követték a példáját. – Csak vissza akarjuk vinni, hogy aztán begyűjthessük a jutalmat. Könnyítse meg mindenki dolgát, és jöjjön velünk! Szorosabban megmarkoltam a kést, és még egyet hátraléptem. Már majdnem letértem az útról, és azon töprengtem, milyen messze jutnék, ha bevetném magam az ágas-bogas erdőbe. Valószínűleg nem túl messze. Nehéz terepnek tűnt, és valószínűleg három métert sem tennék meg, máris hasra esnék valami lehullott faágban. – Nem fogja megkönnyíteni a dolgunkat – jelentette ki az első férfi, majd felém kapott, mire előrelendítettem a késemet, felhasítottam az ingét, és nem túl mély sebet ejtettem a mellkasán. – Te ribanc! – üvöltött fel. – Kapjátok el! A többi férfi felém ugrott, én pedig tudtam, hogy nem sok esélyem van velük szemben. De Warren támadásához hasonlóan most sem voltam hajlandó megkönnyíteni a dolgukat. Ha azt várták, hogy egy nő könnyű préda lesz, akkor most megtanulják, hogy nem így van. Amikor odaértek hozzám, a földre vetettem

magam, így egymásba rohantak. A tőlem telhető legügyesebben odébb másztam, és lábszáron szúrtam az egyik férfit. Volt annyi eszem, hogy kihúzzam a kést, és arrébb csússzak, ugyanis a férfi hangos kiáltással a földre zuhant. Talpra kecmeregtem, és futásnak eredtem, csakhogy szinte azonnal megállítottak. Valaki megragadta a hajamat, és hátrarántott. Elestem, és bevertem a halántékomat. – Ne tegyél kárt benne! – kiáltotta a vezérük. – Épségben kell hazavinnünk. – Két hónapja lesz a tengeren, hogy meggyógyuljon – vitatkozott a hozzám legközelebb álló férfi. Megpróbált elkapni, de vadul hadonásztam a késemmel, úgyhogy sikerült távol tartanom. A társai is közelebb jöttek, és az egyiknek sikerült kivernie a kezemből a fegyvert. Körülvettek, úgyhogy lelassítottam, és elfogadtam, hogy vereséget szenvedtem – legalábbis egyelőre. Vissza kellett vinniük Cape Triumphba, és feltenniük egy hajóra. Addig még rengeteg alkalom adódik majd, hogy megszökjek, gondoltam. A támadóim érezték, hogy nyert ügyük van, úgyhogy megtorpantak, és várták a következő utasítást. A pillanatnyi csendet hirtelen még több pata dobogása törte meg. Mindenki megfordult, hogy az utat bámulja – engem kivéve. Kihasználtam, hogy elterelődött a figyelmük, átcsusszantam két férfi között, és felkaptam a késemet. De még én is megszeppentem, amikor előbukkantak a lovasok. Egy férfi és egy nő lassított le mellettünk. Mindketten fehér lovon ültek, és fekete maszkot viseltek a szemük körül. A hozzám legközelebb álló férfi felnyögött: – Kalózok! – Tom Shortsleeves! – És Lady Aviel – tette hozzá egy másik. Úgy ejtette ki a nevét, mintha valami démon lenne, ami ironikus volt, tekintve, hogy a nő az egyik dicső angyal nevét viselte. Eszembe jutottak Aiana szavai: Mindegyik történetben ott lapul az igazság magja. A legendák életre kelnek. Nem igazán hittem el a történeteket, amiket hallottam. Annyi pletyka keringett Cape

Triumphban, és ez például kifejezetten hihetetlennek tűnt. De akár Cape Triumph legismertebb kalózai közé tartozott ez a két alak, akár nem, annyira meggyőző hatást keltettek, hogy nem számított. Pont úgy néztek ki, mint ahogyan számtalan összejövetelen, illetve az első számú rajongójuktól, Mirától hallottam. Tom ruhájának ujja valóban rövid volt {4}, és ki tudtam venni a kalapján viselt pávatollat is. Aviel aranyszőke haja a hátát takaró, stilizált csillagokkal díszített köpenyre omlott. Egyszerre rántottak kardot, jól begyakorolt, ügyes mozdulattal. – Van nálatok valami, ami kell nekünk – jelentette ki Tom, vagy bárki is volt ő tulajdonképpen. – Hagyjátok itt Lady Witmore-t, és takarodjatok! Két férfi azonnal hátrálni kezdett, egyértelműen kiült az arcukra a félelem. A vezér szembefordult a két lovassal. – A lány és a jutalom minket illet! Tűnés, még mielőtt... Ááá! Tom előreugratott, és a kardja markolatával fejbe csapta a vezért. Aviel ugyanolyan gyorsan mozdult, és egy másik férfit támadott meg. Hiába voltak kevesebben, a lovakon ülve előnyt élveztek, ugyanis az ellenfeleik mind a földön álltak. Ráadásul a támadóim majd’ berosáltak félelmükben. Néhányan menekülőre fogták, de például az, akit megszúrtam, nehezen tudott mozdulni. Csak bámultam őket, és azon tanakodtam, mit tegyek. Így, hogy megzavarták a bandát, könnyű lett volna a késemet használva újra felvennem a harcot. De ahogy Tom és Aviel ádáz kardforgatását figyeltem, úgy döntöttem, inkább nem szállok szembe ezzel a két ismeretlen alakkal. Ideje volt elmenekülni. Visszamásztam Bethre. Ekkora zűrzavarban már sokkal készségesebben elindult. Közepes ügetésre bírtam – nem voltunk olyan gyorsak, mint szerettem volna, de azért elég tempósan haladtunk ahhoz, hogy elszökhessek. Úgy terveztem, hogy hátrahagyom a csetepatét, aztán leszállok, és szerencsét próbálok az erdőben. Ez azt jelentette, hogy magára hagyom Betht és a festményt, de olyan helyzetbe kerültem, ahol komoly döntéseket kellett meghozni. Csakhogy közel sem jutottam olyan messzire, mint szerettem volna. Ami azt illeti, épphogy elindultam, amikor Tom és Aviana elém vágott és elzárták az utamat. Lefékeztem Betht, és rájuk meredtem. Igyekeztem nem törődni félelmetes hírnevükkel, de

nem volt könnyű dolgom. – Nem kell aggódnod a támadók miatt – jelentette ki Tom szinte vidáman. – Meghaltak? – érdeklődtem. – Lehet – válaszolta Aviel. – Vagy elmenekültek. Úgy hangzott, mintha belsiai akcentussal beszélne. Tomé viszont határozottan a gyarmatokra jellemző volt. – Hát, nem számít. Nem akartam velük menni, és veletek sem fogok. Önkéntelenül beszéltem ilyen merészen, pedig nem sok mindent tehettem ellenük. Vissza kellett hát térnem a korábbi tervemhez, hogy majd csak később szököm meg. – Nem akarunk sehova sem elvinni – felelte Tom. – Biztonságban eljuttatunk oda, ahova tartasz. Ma este mi biztosítjuk a kíséretet. A sötétben nem igazán láttam az arckifejezésüket, de őszintének tűnt. – Miért? Mit akartok? – Semmi olyat, amiért aggódnod kellene. Hogy mit akarunk, az a mi dolgunk. Neked csak annyit kell tudnod, hogy mellettünk biztonságban vagy. Nem bíztam bennük. Hogyan is bízhattam volna? Az egésznek semmi értelme nem volt, de hát a róluk keringő pletykák alapján nem igazán lehetett tudni, mi motiválja a két kalózt. – Megsérült a lovad? – érdeklődött Tom, amikor nem feleltem. – Még nem – ismertem be. – De elhagyta az egyik patkóját. – Akkor majd a miénken utazol. Láttam, hogy Avielre pillant. Egy másodpercre feszültség telepedett közénk, de aztán Aviel leszállt. – Az enyém könnyedén elbír két embert is – mondta Tom. – Te mehetsz a másikkal. Tom termetes csatalovát elnézve úgy sejtettem, az az állat akár tíz embert is elbírna. A másik ló, a kisebb kanca is élettel telinek és energikusnak tűnt a lámpás fényénél, és megnyugtatott a gondolat, hogy külön lovon ülhetek. Úgy könnyebben elszökhettem.

– Rendben – feleltem, majd odasétáltam a lóhoz. – Crawfordba megyünk. Aviel a csatalóhoz lépett, és egy pillanatnyi teketóriázás után könnyedén felugrott Tom mögé. Betht az egyik fához kötöttem. – Sajnálom, kislány. – Megpaskoltam a nyakát, ugyanis bűntudatot éreztem, hogy magára hagyom ezt az ajándékot, amit kaptam. – Remélhetőleg vissza tudunk majd juttatni Gideonhoz. Vagy talán egy új tulajdonostól kapsz majd patkót. Átkötöttem a festményt a másik lóra, aztán szédítő sebességgel útnak indultunk. Beth lassú mozgása után élénkítő hatással volt rám az új ló sebessége, és kezdtem ismét reménykedni, hogy mégis sikerrel járok majd. De még félúton sem jártam Crawford felé, és az idő még mindig ellenem dolgozott. Amikor végül odaértünk Crawford széléhez, Tom és Aviel lelassított. – Megvan a cím? – kérdezte Tom. – Igen. – Akkor az lesz a legjobb, ha mi itt várunk. Vannak, akik számára... ijesztő lenne, ha meglátnának minket az éjszaka közepén. Ezen cseppet sem csodálkoztam. Crawford nagyobb volt, mint az előző falu, és beletelt egy kis időbe, mire megtaláltam a megfelelő helyet. Amikor végül odaértem, azonnal láttam, hogy a vevő tényleg megengedheti magának a festményt. Nem volt az ő házához fogható az egész városban, egy hatalmas villa a központi zöldövezet túloldalán. Odakint lámpások lógtak, ám az ablakok sötétek voltak. Mély levegőt vettem, majd fogtam a festményt, és bekopogtam az ajtón. Még kétszer kellett kopognom, hogy végre valaki kinyissa: egy álomittas szolgáló, aki ferde szemmel nézett rám. – Davenport úrhoz jöttem. – Hölgyem – felelte a szolgáló olyan hangnemben, amellyel egyértelművé tette, hogy számomra ez a megszólítás igencsak túlzó –, az éjszaka kellős közepe van. – Kénytelen voltam ilyenkor jönni. – Feltartottam a becsomagolt festményt. – Van nálam valami, amit nagyon szeretne megvásárolni. Egy festmény. Szerintem dühös lenne, ha

ön most elküldene engem, és inkább valaki másnak adnám el. A szolgáló arckifejezésén rögtön láttam, hogy hallott a festményről. Beengedett a hallba, és figyelmeztetett, hogy ne nyúljak semmihez, amíg ő távol van. Néhány perccel később egy háziköntöst viselő, őszes úr bukkant fel. Tágra nyílt a szeme, amikor meglátott. – Ön... ön hozta el a Thodorost? – Amennyiben még érdekli – feleltem. – Van egy mírikoszi hölgy Cape Triumphban, akit nagyon érdekel. Kicsomagoltam a festményt, mire a férfi előresietett, és a vászonhoz közel hajolva szemügyre vette. – Lenyűgöző! Három hete láttam már, azóta képtelen vagyok kiverni a fejemből. Láttam a festő többi képét a sorozatból Osfridban. Akkor is teljesen lenyűgözött a munkája. – Óvatosan megérintette a vásznat. – Látja, ahogyan a napfény megvilágítja a nőt? Thodoros mestere a fény ábrázolásának. Belém mart a bűntudat. Ez a férfi valóban műkedvelő volt, én pedig megtévesztettem őt. De tényleg ennyire rossz döntés lett volna örömöt okozni neki, és közben megmenteni valaki életét? Eladtam neki a festményt, és egy súlyos erszény arannyal hagytam el a házat. Miközben visszafelé sétáltam, eszembe ötlött, hogy Tom és Aviel talán tudja, miben mesterkedtem, és el akarják venni a pénzemet. Még mielőtt elgondolkozhattam volna, milyen alternatíváim vannak, hirtelen előbukkantak az árnyak közül. – Kész is? – kérdezte Tom, ám egyetlen fenyegető mozdulatot sem tett. – Akkor menjünk vissza! Mindjárt pirkad. Aviel hallgatott. A haja aranyszínben csillogott az utcai laternák fényében. Visszafelé úton kétségbeesetten igyekeztünk versenyre kelni a felkelő nappal. Túl gyorsan mentünk ahhoz, hogy lássam Betht, de észrevettem azt a részt, ahol az incidens történt. Még mindig égett a lámpás, és két férfi hevert az úton arccal lefelé. Fogalmam sem volt, hogy halottak-e, vagy csupán eszméletüket vesztették, és egyikünk sem állt meg, hogy kiderítse. Jó időt futottunk, de nem elég jót. A nap már a keleti horizontot érintette, amikor odaértünk Cape Triumph határához, ahol is Tom és Aviel elköszönt tőlem.

– Az éjszakával együtt mi is eltűnünk – jegyezte meg Tom mosolyogva. – De remélem, innen már menni fog. Leszálltam a kancáról. Olyan merev volt a lábam a hosszas lovaglástól, hogy majdnem orra buktam. – Köszönöm a segítséget. Nélkületek nem ment volna. – Avielre pillantva hozzátettem: – Mindkettőtöknek köszönöm. – Nagyon szívesen – felelte Tom. Aviel csupán biccentett egyet, miközben visszaszállt a saját lovára. A nyeregben ülve meghajolt, és hozzátette: – Que Ariniel te garde, Lady Witmore. Képtelen voltam visszafojtani a mosolyomat annak hallatán, hogy egy kalóz tökéletesen idéz egy régi lorandiai közmondást, és Ariniel segítségét kéri számomra. A szüleim kriptájában nem törődtem a dicső angyallal, aki a biztonságos utazást garantálta az emberek számára, de most nagy szükségem volt a segítségére. Integettem a kalózoknak, akik vágtázó lovaikon hamarosan eltűntek a szemem elől. Egyedül sétáltam be Cape Triumphba. Nem tudtam, pontosan mennyi az idő, de nem tűnt jó jelnek, hogy olyan sok üzlet nyitva van már. Hamarosan kezdetét veszi a tárgyalás. Mit gondol majd Cedric, ha nem lát ott a teremben? Nyilván azt, hogy cserben hagytam. Nem! Túl jól ismer ő ahhoz. Tudni fogja, hogy a megmentésén fáradozom. Reméltem, hogy tényleg sikerrel járok. Elmentem Nicholas Adeltonhoz, aki épp akkor lépett ki az ajtón. Tetőtől talpig végigmért. – Késésben vagyok, épp a bíróságra indultam, de úgy látom, önnek nagyobb szüksége van rám. – Beszélt Gideon Stewarttal? – A roskatag lábakon álló tervéről? Igen. És egyáltalán nem hittem benne, hogy sikerülne időben végrehajtani... Főleg azt a részt, hogy egy nincstelen nő hirtelen ötszáz arany gazdájává váljon. Elhúztam a kabátomat, és megmutattam neki a pénzes erszényt. Nicholas a fejét rázta és felnevetett. – Ön mellett sosem unatkozik az ember. – Segít nekünk? Tudom, hogy hatalmas kérés azok után, hogy...

– Bailey kisasszony – szakított félbe –, menjünk, keressük meg a westhavenieket! A város egyik jobb fogadójában szálltak meg. A közös helyiség csendes és rendezett volt, és Nicholasszal leültünk várakozni, amíg a fogadós megkereste nekünk a küldötteket. Ásítottam egyet, majd később még egyet. – Úgy látom, ülve el tudna aludni – jegyezte meg Nicholas. – Csak kell egy kis pihenés – feleltem. – Biztosan újult erőre kapok. Bár, az a helyzet, hogy nem ez lenne az első alkalom, hogy átesem a holtponton. Láttam rajta, hogy nagyon nehezen találja a szavakat. – Adelaide... nem tett semmi... ööö... illegálisat ahhoz, hogy megszerezze a pénzt, ugye? – Nem. – Átgondoltam a válaszomat. – Vagyis, nem igazán. Na, jó, lehet, hogy igen. Nem is tudom. Senkinek sem esett bántódása, ha ettől jobban érzi magát. – Némileg. Egy férfi és egy nő jött oda az asztalunkhoz. Tiszteletre méltóan középosztálybelinek tűntek, és pontosan ugyanúgy öltöztek, mint mindenki más. A grashondiak után nem igazán tudtam elképzelni, mit várjak azoktól, akik egy vallásilag toleráns gyarmat létrehozásáért küzdöttek. – Edwin Harrison vagyok, ez pedig itt a feleségem, Mary. – A férfi végignézett rajtunk, és szemmel láthatóan különösnek találta a kettőnk öltözéke közötti éles kontrasztot. – Segíthetünk valamiben? – Szeretnénk westhaveni részvényt vásárolni – válaszolta Nicholas. Edwin viselkedése azonnal megváltozott. – Természetesen! Nagyszerű! Annyira örülünk, hogy más is csatlakozni kíván hozzánk! Kedvesem, idehoznád, kérlek, az egyik szerződést? – Visszafordult hozzánk, miközben a felesége elsietett a papírokért. – Kérem, meséljenek magukról! Hogyan szólíthatom az ifjú párt? Nicholasszal derűs pillantást váltottunk. – Nem nekünk lesz – feleltem, bár én is érintett voltam. – Hanem valaki másnak. Ennek hallatán Edwin lelkesedése egy kissé lelohadt.

– Ez igencsak szokatlan – jegyezte meg. – A szóban forgó úriember jelenleg őrizetben van – magyarázta Nicholas. – Én fogok helyette eljárni. – Igencsak szokatlan – ismételte Edwin. Mary jó néhány papírlap társaságában visszatért. – Az ügyvédje vagyok – mondta Nicholas. – Ez a fiatal hölgy pedig a... – Felesége – fejeztem be helyette a mondatot. Nicholas némi döbbenettel fogadta azt, amit mondtam, ám gyorsan magához tért. – És amennyiben Harrison úr kételkedne ebben, természetesen tudja hivatalos okmánnyal bizonyítani. – Egy hadiseni elöljárónál vannak az iratok – feleltem. Bár ezzel hatalmas titkot árultam el, de törvény szerint rengeteg ügyben járhattam el Cedric nevében, főleg úgy, hogy Nicholas volt a jogi képviselőnk. Tekintve, hogy mekkora bajban voltunk már így is, a házasságkötésünk napvilágra kerülése nem ronthatott sokat a helyzetünkön. – Ön mellett sosem unatkozik az ember – mormolta Nicholas félmosollyal, majd visszafordult a Harrison házaspárhoz. – Így hát, mint látják, semmi akadálya annak, hogy megkössük a szerződést. Edwin egy kicsit még bizonytalankodott, de végül beleegyezett a dologba. – Rendben, legyen úgy! Nagyon várjuk már, hogy megkezdhessük a munkát azokkal, akik szenvedélyesen hisznek az álmunkban. Edwin és Nicholas elkezdte átnézni a papírokat. Cedric mesélt valamennyit arról, mi áll a szerződésben, de egészen elképesztő volt hallani a pontokat a maguk részletességében. A gyarmatok többségét a király parancsára alapították, aki aztán kormányzót és egyéb vezető személyeket jelölt ki. Westhaven alapítása is a koronának volt köszönhető, azután történt, hogy az ikorik egy újabb erkölcsileg megkérdőjelezhető béke során átengedték a területet nekünk. A többi gyarmattal ellentétben azonban ezt egyfajta vállalkozásként üzemeltette a korona, és azokkal üzletelt, akik fennhangon vallásszabadságot követeltek. Lehet, hogy Uros papjai le akarták vadászni és üldözték volna az

eretnekeket, de a király egyszerűbbnek látta, ha elküldi őket máshová. – Gyakorlatilag megvásároljuk a koronától a jogot, hogy mi tölthessük be a vezető pozíciókat Westhavenben, és ugyanúgy Osfrid gyarmatának számítunk majd – magyarázta Edwin. – Minden egyes részvény ehhez az összeghez járul hozzá. Már majdnem összegyűlt az egész, és lassan elkezdhetünk hivatalos iratokat fogalmazni, bár néhány vázlattal már rendelkezünk. Azok, akik a korai szakaszban vásárolnak részvényt, részt vehetnek a tervezési folyamatban. Ezek közül az emberek közül választjuk majd ki azokat a személyeket, akik a fontos pozíciókat betöltik. Idővel majd minden polgárunk részt vehet az ilyen szavazásokban, de az még odébb van. – És minden vallást szabadon lehet gyakorolni – szólaltam meg. Mary kedvesen mosolyogva így felelt: – Igen, ez a legfőbb célunk. Nicholas minden egyes pontot alaposan átolvasott, és néhol pontosítani akart a szövegen, amibe Harrisonék készséggel beleegyeztek. Amikor Nicholas elégedett volt, megfogalmazta az esküvel megerősített nyilatkozatot Cedric nevében, kijelentve, hogy elkötelezi magát Westhaven és annak jogszabályai mellett. Jogi képviselőként aláírta, majd felnézett, és közben a tollat végig a papír felett tartotta. – Szeretnék... nos... még egy szokatlan dolgot kérni, méghozzá azt, hogy korábbi dátummal írhassuk meg a szerződést. Edwin felhúzta a szemöldökét. – Mennyivel korábbival? – kérdezte. – Nagyjából három héttel – feleltem. – Vannak, akik ezt okirat-hamisításnak tekintik – jegyezte meg Edwin csípősen. – Olyasvalaki, aki a jog embere, ezzel nyilván tisztában van. – Ha nem engedik meg, Cedric meghal – szakadt ki belőlem. – Épp a bíróságon van alanzieli eretnekség vádjával, és csak Westhaven amnesztiájával menthetjük meg. Edwin aggodalmas pillantása nem nyugtatott meg, viszont Mary a férje kezére tette a kezét. – Drágám, hát nem pont ez lenne a lényeg? Hogy ne

történhessen többé ilyen borzalom? Edwin gondolkodott még egy kicsit, majd felsóhajtott. – Írja olyan dátummal, amilyennel csak akarja – mondta Nicholasnak. Ő így is tett, és Edwin tanúként aláírta a szerződést – szintén a régebbi dátumot használva. Ezután eltette a nehezen megszerzett pénzemet. Úgy éreztem, mindjárt könnyekben török ki, de lehet, hogy csak az alváshiány okozta. – Köszönöm... köszönöm! Fogalmuk sincs, hogy... Hirtelen kivágódott a fogadó ajtaja, és egy elkerekedett szemű munkás dugta be a fejét. – Akasztás! Akasztás lesz! Elítélték azt az alanzieli ördögfajzatot! Nicholas felnyögött, én viszont addigra már talpon voltam. – Nem, ne! Még nincs késő! Az nem lehet! Felmarkoltam a papírokat, és az ajtó felé rohantam. Nicholas gyorsan utolért. – Várjon meg! A csőcselék imádja a kivégzéseket. Őrület lesz odakint. Igaza volt. Csatlakoztunk a városon átvágó, vérszomjas emberáradathoz. Azt kívántam, bár lovon ültünk volna, de nem biztos, hogy előrébb jutottunk volna ekkora tömegben. Próbáltam az előrehaladásra koncentrálni, nem pedig azon gondolkodni, hogy mi történik, ha Cedric mégsem éli túl. – Tudtam, hogy nem sok időnk van – kiabáltam túl a zsivajt. – De azt nem hittem, hogy ennyire kevés. – A kormányzó dönti el, hogy mikor hajtják végre az ítéletet – magyarázta Nicholas. – És a mi kormányzónkat nagyon érdekli, hogy „igazságot” szolgáltassanak. De valamennyit biztosan várnak, hogy minél nagyobb tömeg összegyűlhessen. Szeretik, ha sokan látják az ilyesmit, az emberek megrettennek és engedelmesebbé válnak. Felfoghatatlan volt számomra, hogy Cedricet ki akarják végezni. Mi van, ha tényleg megteszik? És én nem voltam vele az utolsó pillanataiban. Végre megpillantottuk a bíróság épületét. Már felállították a bitófát, és ott állt rajta néhány sötét alak. Az egyik nyilván Cedric

volt. Az addig széles folyamot alkotó tömeg a bitónál összezsúfolódott. Mindenki jó helyet akart, de ennél közelebb már nem juthattak. Senki sem akarta feladni a megszerzett helyét, így nagyon nehezen haladtunk előre. A távolban megpillantottam Aianát. A kezével védte a szemét a napfénytől, és a tömeget kémlelte. Amikor észrevett, odasietett hozzám. – Adelaide! Nem tudtam, merre vagy. Láttad Mirát? – Nem, de azt hittem, itt van. Át kell jutnom oda – mondtam türelmetlenül. – Fel kell jutnom a bitóhoz. Aiana egyetlen pillanatnyi gondolkodás nélkül csatlakozott hozzánk, Nicholas pedig így szólt: – Warren Doyle-t felmentették? – kérdezte, mire Aiana összehúzott szemöldökkel bólintott. Aiana segített átnyomakodni a tömegen. Rengeteg dühös szitkot szórtak ránk, de ez nem tartott bennünket vissza. Még így is lassan haladtunk, és még szinte félúton sem jártunk, amikor Doyle kormányzó a bitó elejéhez lépett. Már tisztán láttam Cedricet, akinek az ép karját a háta mögé szorították. Összeszorult a szívem a látványtól. Warren is a közelben volt egy kámzsás hóhér kíséretében. – Denham polgárai! – kiáltotta a kormányzó. – Azért gyűltünk ma össze, hogy igazságot szolgáltassunk. Hogy megtisztítsuk a gyarmatunkat, és kiűzzük az itt ólálkodó gonoszt. A zsivaj kissé elhalkult, és úgy döntöttem, megpróbálom felhívni magamra a figyelmet. – Doyle kormányzó! – kiáltottam. – Doyle kormányzó! Nem hallotta meg, de pár mellettem álló, felbosszantott nézelődő lepisszegett. Igyekeztem még közelebb vergődni. – Ma egy eretnek fog lógni, ráadásul nem is akármilyen: egy gaz alanzieli. – Az emberek gyűlölködve sziszegni kezdtek körülöttünk. – Olyasvalaki, aki sötét rituálékat folytat, és istentelen közösséget vállal a hat bukott angyallal. Egy kicsit közelebb értünk, úgyhogy ismét kiabálni kezdtem: – Doyle kormányzó! Még mindig nem hallotta, de az előttem lévők megfordultak, hogy lássák, mi történik. Kíváncsiságból előreengedtek, és a következő próbálkozásomat már siker koronázta.

– Doyle kormányzó! A kormányzó a tömeget vizslatta, majd észrevett. – Lady Witmore! Nem volt ott a tárgyaláson. A tömeg kettévált előttem, és így már könnyedén előrejutottam. Odasiettem a bitó lépcsőjéhez, és Cedric szemébe néztem. Néhány katona megpróbálta utamat állni, ám Warren a fejét rázta. – Hadd búcsúzzon el! – mondta, ám a hangjában cseppnyi kedvesség sem csendült. A levegőbe emeltem a papírokat. – Nem végezhetik ki! Westhaven polgára! Nálam van a bizonyíték. Bármilyen vallást gyakorolhat ott, és ezt itt is tiszteletben kell tartaniuk. Warren leereszkedő arckifejezése vicsorrá torzult. – Vigye innen a hamis iratait! – dörrent rám. – Nem hamisítványok! – kiáltotta Nicholas odalentről. Aianával együtt sikerült nekik is átverekedniük magukat a tömegen. – Ügyvéd vagyok, és én jegyeztem az iratokat Westhaven fő küldöttjével. Minden helyénvaló. Thorn úr már azon a napon a kolónia polgára volt, hogy önök megtalálták nála azokat az alanzieli tárgyakat. – Milyen érdekes, hogy ez pont most derült ki! – csattant fel a kormányzó. – Ezt a „bizonyítékot” még az ítélet meghozatala előtt kellett volna prezentálniuk. Ez az ördögfajzat igenis lógni fog, és legyek átkozott, ha... Megakadt a szeme valamin mögöttem, és elhallgatott. Lábujjhegyre álltam, hogy lássam, mi vonta el a figyelmét. Egy csapat lovas vágtázott végig az úton, és nem foglalkoztak azzal, mi vagy ki kerül az útjukba. A pánikba esett tömeg kettévált, és mindenki kétségbeesetten igyekezett menedéket találni. – Kormányzó! – kiáltotta az egyik lovas, amikor hallótávolságba értek. – Itt vannak az ikorik! Egy egész hadsereggel! Doyle kormányzó úgy nézett a férfira, mintha az megbolondult volna. – Már évek óta nem volt egyetlen ikori sem a városban... sőt, egész Denhamben... A férfi hátramutatott.

– Ott jönnek mögöttünk! Hívja a katonákat! De mint ahogyan azt már korábban észrevettem, nem sok katona állomásozott Cape Triumphban. Nem volt rá szükség, hiszen már sem az ikorik, sem pedig a lorandiaiak nem jelentettek fenyegetést. A korona kevésbé biztonságos gyarmatokra küldte a hadseregét, és a régi erődítmény szinte védtelen maradt. Manapság a szétszóródott nemzetőrség és egy-két itt maradó katona tartotta fenn a rendet. Én magam is nehezen hittem el, hogy tényleg jönnek az ikorik, de aztán megláttam, kik közelítenek az úton. Legalább ötven, porfelhőbe burkolózó lovas. Ahogyan közelebb értek, kivehetővé vált a vállukra terített, élénk színű, kockás gyapjúanyag mintája. A nap megcsillant a katonák szőke és vörös haján. És pontosan ugyanilyen jól látszottak a kardok és a pajzsok is. Kitört a káosz. A tömeg feldúlt méhkassá változott, és az emberek visítva igyekeztek menedéket keresni. Doyle kormányzó kiadta a parancsot, hogy álljon elő a nemzetőrség, de ez szinte kivitelezhetetlen volt ekkora fejetlenség közepette. Azonnal odaintettem Nicholast is a lépcsőhöz. Nem tudtam, mi történik, de nem voltam hajlandó hagyni, hogy Cedric megkötözve álljon, amikor kitör a harc. Odarohantam, és elvágtam a kötelét. – Jól vagy? Jól vagy? – kérdezgettem, a hőn szeretett arcvonásokat tanulmányozva. – Igen... igen. – Megérintette az arcomat, majd körbenézett, és szemmel láthatóan ugyanazt gondolta, mint én. – El kell tűnnünk innen. Menjünk az északi úton, az erdő felé! Nicholas bólintott. – Szerezhetünk segítséget az ottani városokból, sőt, talán Archerwood kolóniába is eljutunk. Náluk nagyobb a nemzetőrség, és még mindig állomásoznak ott katonák is. A bitó lépcsőfokai felé indultunk, csakhogy Warren az utunkat állta. Még csak egy órája mentették fel, megdöbbentő módon máris fegyver volt a kezében. – Nem mész te sehová! – jelentette ki. – Lehet, hogy mind itt hagyjuk a fogunkat, de veled én fogok végezni! Rémülten az egyre közelebb érő ikorik felé pillantottam. Nem

támadtak, de nem is volt rá szükség, tekintve, hogy mindenki menekülőre fogta. A nemzetőrség végre kezdett összeállni, de legfeljebb kéttucatnyian voltak. – Elég legyen! – szidtam le Warrent. – Ne most éld ki a bosszúvágyadat! Elmenekülhetsz velünk együtt. Északra megyünk. – Mentsd a bőröd! – tette hozzá Cedric. – Az úgyis jól megy. Lehet, hogy nem pont ez a megjegyzés volt a legalkalmasabb arra, hogy a saját oldalunkra állítsuk Warrent, de szerintem sehogyan sem tudtuk volna meggyőzni. – Hol a kormányzó? – zengte hirtelen valaki. Mind megfordultunk. Az ikorik elértek a bitófához. Még mindig nem támadtak meg bennünket. Döbbenetesen nyugodtnak tűntek, bár a csoport szélén lévők gyanakodva figyelték a telepeseket, és biztos kézzel fogták a fegyverüket. Sokakat kék harci festék díszített, pont úgy, mint azt a két ikorit, akikkel az úton találkoztunk. Számomra ismeretlen szimbólumok borították a bőrüket. Női harcosok is akadtak a férfiak között. A lovasokat és a lovakat bronzdíszek és tollak ékesítették, és kockás gyapjúszöveteik színes kavalkádot alkottak. Alaposabban szemügyre véve kiderült, hogy nem véletlenszerű az elrendezés. Az oldalt álló lovasok többségén vörös és fehér gyapjú volt. Egy másik csoporton vörös és kék. Az elöl állókon kék és fekete. Ebben a csoportban volt a szószóló is. Ott állt elöl, napbarnítottan, izmosan, tejfölszőke hajjal és... Ő volt az az ikori, akivel a Hadisenbe vezető úton találkoztunk. – Hol a kormányzó? – kérdezte, még mindig tökéletes osfridi akcentussal. Doyle kormányzó tétován előrelépett. – Én vagyok a kormányzó. Nincs keresnivalótok itt. Tűnjetek el, még mielőtt a hadseregem a földbe tipor titeket! Blöffölt, hiszen legfeljebb harminc nemzetőr gyűlt össze. Úgy sejtettem, hogy jó néhányan menekülőre fogták. – Nagyon is van itt keresnivalónk – jelentette ki az ikori férfi. – Igazságszolgáltatásért jöttünk... azért, hogy kiköszörüljük a csorbát azért, amit velünk tettek. – Warrenre pillantott, majd

folytatta: – Azt mondták, több mint két ember kell ahhoz, hogy meghallgassák a követeléseinket. Hát itt vagyunk. – Semmiféle csorbát nem kell kiköszörülni – vágta rá Doyle kormányzó. – Mind beleegyeztünk a szerződések feltételeibe. Mind betartottuk őket. Nektek is megvan a magatok földje, és nekünk is. – Katonák jönnek a mi területünkre, megtámadják a falvainkat... egy olyan helyről jönnek, amit önök Lorandiának hívnak. – Az ikori férfi rezzenéstelenül állta a kormányzó tekintetét. – És maguk segítik őket, és hagyják, hogy átvonuljanak a területükön. A telepesek ettől kissé idegessé váltak, de Doyle kormányzót csak még jobban feldühítette ez az állítás. – Lehetetlen! Ha a lorandiaiak behatolnának a területetekre, az azt jelentené, hogy a mi seregeink mögé kerülnének. Senki sem engedne meg ilyesmit közülünk. – A saját fia igen. Új szószóló lépett elő az ikorik seregéből, és közvetlenül a férfi mellé léptetett a lovával. Nagyon is jól ismertem őt. Nem ismertem fel azonnal Tamsint. Vörös haja tökéletesen egybeolvadt az ikorikéval, és úgy is öltözött, mint ők: egy térdig érő zöld ruhát viselt, ugyanolyan kockás mintával. A haja két hosszú, laza fonatban lógott, benne bronzdíszekkel. Már akkor is alig hittem a szememnek, amikor a grashondiakkal láttam őt. De most... most már tényleg úgy hittem, képzelődöm. Nyugalom és magabiztosság áradt belőle, teljesen különbözött az eddig megismert, vadul érzelmes lánytól. – Az ön fia és más árulók együttműködnek a lorandiaiakkal, hogy feszültséget szítsanak, és Osfrid hadserege kivonuljon a középső gyarmatokról. Így Hadisen és más területek fellázadhatnának a korona ellen. A mellettünk álló Warren leeresztette a fegyvert, és hirtelen megtalálta a hangját. – Hazugság, apa! Ki tudja, milyen mesékkel etették a vademberek ezt a lányt! Mégis miféle bizonyítéka lehetne ilyen abszurdumra? – Az a bizonyíték, hogy kidobtál a hajóról a vihar kellős

közepén, amikor rájöttem, milyen terveket forralsz! – vágott vissza Tamsin. – Hazugság! – kötötte az ebet a karóhoz Warren. Rémület ült ki az arcára, és hátrált pár lépést. – Ez a lány elmebeteg! Valaki feljött a lépcsőn. Warren megpördült. Grant Elliott volt az, aki aznap különösen ápolatlanul festett, és nem úgy tűnt, mintha megrémítették volna a történtek. Odalépett mellém, és úgy viselkedett, mintha mindennapos lenne számára egy félbeszakadt akasztás, az ikori hadsereg felbukkanása és a lehetséges árulás. – Igazat mond a lány – szólalt meg, és szigorúan Doyle kormányzóra nézett, Warrennel nem foglalkozott. Ismét az a mogorva Grant állt előttünk, akit a vihar alatt ismertem meg. – Egy halom levél bizonyítja. És szemtanúk. – Elliott? – tátotta el Warren a száját. – Mégis miről beszélsz? Grant komoly tekintete Warrenre vándorolt. – Szerintem nagyon jól tudod, hogy miről beszélek. Courtemanche-ről. Az „eretnek hírvivőkről”. Láttam, hogy Warren szemében megvillan valami, teljesen átbillentették ezek a különös, számomra érthetetlen szavak. És már azelőtt tudtam, mi fog történni, hogy Warren Grantre emelte volna a fegyvert. – Vigyázzon! – kiáltottam, és Grantre vetettem magam. Nem sikerült feldöntenem, de épp annyira löktem odébb, hogy elkerülje Warren pisztolyának golyója. Ez viszont azt jelentette, hogy pont elé kerültem, amikor a második lövés eldördült. Warren eltorzult arckifejezéséből ítélve már nem igazán számított neki, hogy kit lő le. Hirtelen puffanást hallottam, és a szemem sarkából láttam, hogy valami megmozdul. A következő pillanatban Warren a földön feküdt, a lábát szorongatta és ordított fájdalmában. Egy nyílnak tűnő valami állt ki a térdéből. Ugyanaz a lába sérült meg, ahová én is belevágtam a késemet. Grant letérdelt, hogy lefogja Warrent, de felesleges erőfeszítésnek tűnt, tekintve, hogy Warrennek milyen fájdalmai voltak. A többiekhez hasonlóan én is próbáltam rájönni, honnan érkezett a lövés. Az ikorik és a nemzetőrség ugyanolyan tanácstalannak tűnt, mint én. Végül megtaláltam azt, amit

kerestem. És hirtelen nem tudtam eldönteni, mi a hihetetlenebb: az, hogy Tamsin az ikori harcosok között van... ...vagy az, hogy Mira egy felborult szekéren áll, íjpuskával a kezében.

31. fejezet A

MÁSODIK ESKÜVŐM nagyobb volt, mint az első. És sokkal tisztább is. Még mindig határozottan úgy gondoltam, hogy nem kell sem ceremónia, sem pompa ahhoz, hogy kinyilvánítsam a Cedric iránti szerelmemet. A fürdés és a szép ruhák mit sem változtattak azon, ahogyan éreztem iránta. De az biztos, hogy nem utasítottam vissza az ilyesmit. Adoriában jóval gyakrabban tartottak esküvőt az elöljárók hivatalában, mint Osfridban, úgyhogy nem volt olyan meglepő azt választani Uros egyik temploma helyett. Természetesen most, hogy kiderült, Cedric alanzieli, senki sem csodálkozott ezen. A lagzit a Lilaakác-völgyben tartottuk, meghívtunk mindenkit, akit csak ismertünk, és egy csomó olyan embert is, akit nem. Jasper morogva beleegyezett, hogy ő legyen a házigazda. Még mindig nem értett egyet a fia döntéseivel, de beadta a derekát, és elfogadta azt, amin nem változtathatott. A nászéjszakánkat Cedric egyik alanzieli ismerősének a kunyhójában töltöttük, ugyanis az illető épp házon kívül volt, és kölcsönadta nekünk az otthonát. Még csak véletlenül sem ért fel a régi otthonom ragyogásához – sőt, még a Kék Tavaszhoz sem volt fogható –, de otthonos és tiszta volt. És csak a miénk. Egész éjszaka. Nem kellett attól rettegnünk, hogy ránk nyitnak. Sem attól, hogy elítélnek. Úgy éreztük, mintha már évek óta nem láttuk volna egymást. Tekintve, hogy szinte senki sem tudott a házasságunkról, a tárgyalás és a hivatalos esküvő közötti két hetet

önmegtartóztatással és külön töltöttük. Amikor a hosszas ünneplés után odaértünk a kunyhóhoz, annyira szürreálisnak hatott az együttlétünk, hogy alig tudtuk, mit kezdjünk magunkkal. De azért nem kellett sok idő, hogy kitaláljuk. Másnap reggel a hálószoba kiugró ablakfülkéjének üvegén bekúszó napfényre ébredtem. Cedric a hátam mögött feküdt, átölelte a derekamat. Végigfuttattam az ujjamat a ropogós, fehér ágyneműn, és mélyet szippantottam az illatkavalkádból: Cedric vetivere, a mosószer illata és az ibolyaillatú parfüm keveredett – ez utóbbit Mirától és Tamsintől kaptam nászajándékba. – Tudom, hogy valamin nagyon gondolkozol – szólalt meg Cedric a hátamhoz nyomva az arcát. – Sokkal jobban, mint kellene. – Igyekszem az emlékezetembe vésni ezt az egészet. Minden egyes részletet. A fényt, az illatokat, az érzést. – Megfordultam, hogy a szemébe nézhessek. A reggeli napfény megvilágította a határozottan torzonborz haját. – Még téged is. Most már életünk végéig mindennap együtt ébredünk majd, de még jó sokáig nem olyan szobában, olyan ágyban, mint itt. Hátrasimította a hajamat, és végigfuttatta az ujját a nyakamon. – Csak nem meggondoltad magad? – Nem mondhatnám, hiszen már kétszer is hozzád mentem feleségül. – Talán megoldhatjuk, hogy tovább maradjunk. – És hagyjuk, hogy a westhaveni küldöttek nélkülünk induljanak el? Nem vetne jó fényt egy alapítóra, a közösség úgynevezett elöljárójára. És le is tartóztatnának, sőt, valószínűleg kivégeznének eretnekségért, ha nem tűnsz el. Ráadásul tönkremenne az a rengeteg étel, ami odalent van. – Ez a felsorolás valamilyen konkrét sorrendben volt? Mondjuk, a legenyhébbtől haladtunk a legkomolyabbig? – Hát... nem is tudom. – Az eddig az arcomon pihenő keze most már a takaró alatt volt, és végigsimított vele a csupasz lábamon... lassan, alaposan megkínozva. Igyekeztem nyugodtan nézni és beszélni, de a testem többi része elárult, amikor közelebb bújtam hozzá. – Egy kicsit nehéz így koncentrálni. És

még annyi dolgunk van. – Igen – felelte vágytól fűtött hangon, miközben ajkát a nyakamhoz érintette. – Rengeteg dolgunk van. – Nem így... Képtelen voltam ellenállni neki. Vagy talán ő volt képtelen nekem ellenállni. Egymásba olvadtunk, és elfeledkeztem West haveriről és az előttünk álló összes nehézségről. A következő egy órában csupasz bőr, haj és az ágynemű vett körül. Ezután már csak félszívvel akartam felkelni és elkezdeni a napot. De ez a késztetés is hamar tovaszállt. Visszahanyatlottam Cedricre, és ismét elnyomott az álom. Kopogásra ébredtem, és azonnal elszállt a maradék lustaságom. Gyorsan felültem. – Itt vannak a holminkért! Hány óra? Cedric kinyitotta az egyik szemét, és az ablakra nézett. – Az nem lehet. Túl korán van hozzá. – Hát, valaki itt van, és akar valamit-jelentettem ki, miközben az illető tovább kopogott. Kimásztam az ágyból, és addig keresgéltem, amíg a kezembe nem akadt egy hosszú, vastag háziköntös. Magamra húztam, és közben láttam, hogy az esküvői ruhám a szoba távolabbi sarkában hever kifordítva. Az egyik gyémántruhám volt, egy ezüstös, selymes álom. – Az meg mit keres ott? Cedricnek most már mindkét szeme nyitva volt, és eddig engem figyelt, ahogyan öltözöm, de most követte a pillantásomat a sarokba. – Segítenem kellett levenni. Mintha ezzel megválaszolta volna a kérdésemet! – Megkapjuk majd a magunkét Jaspertől. Vissza kell adnom. Megkötöttem magamon a köntöst, és a hálószobaajtóhoz siettem. – Szerintem most már „apukának” kellene hívnod! – kiáltotta utánam Cedric. Annyi időre megálltam, hogy hozzávágjak egy kisebb párnát. Odalent egyre hangosabbá és ingerültebbé vált a kopogás. Talán nem kellett volna meglepnie, hogy Jasper állt a tornácon. Türelmetlenül a zsebórájára pillantott. – Végre kinyitottad!

– Elnézést. Még mindig... aludtunk. Szeretne bejönni? – Nincs rá időm. Nemsokára találkozóm van egy úriemberrel, akivel minden valószínűség szerint közös vállalkozásba kezdünk. – És ennek az úriembernek ezt pont akkorra kellett időzítenie, amikor mi elindulunk, mi? – jelent meg Cedric ásítozva mögöttem. Magára húzta az előző este viselt, most már erősen gyűrött öltönyét. – Vagy talán inkább te időzítetted úgy. Jasper egyik feltevést sem erősítette meg. – Most már nem igazán van szükségetek tőlem semmire, bár nekem még szükségem van arra a ruhára. Jó pénzért eladhatom. És ha ez az új üzlet beindul, talán még ennél is jobb lesz. Épp azon dolgozunk, hogy egy ennél konkrétabb, levelezés és hirdetések segítségével nagy távolságokat áthidaló házasságközvetítő irodát hozzunk létre. Miközben Jasper a részletekről hadovált, én felmentem az emeletre a ruháért. Beletelt néhány percbe, míg mindent összeszedtem, ugyanis a különböző részek – a ruha, az alsószoknya, az alsóruha, a fátyol – érthetetlen módon a szoba különböző pontjaira kerültek. Talán több bort ittam előző este, mint amennyire emlékeztem. De az is lehet, hogy túlságosan elfoglalt voltam ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Jó néhány csillogó gyöngy leesett a ruháról, amikor kisimítgattam, és aggódva abban reménykedtem, hogy Jasper majd nem veszi észre. A lépcsőn lefelé menet hallottam, hogy Jasper ezt mondja: – ...álmunkban sem jutott volna eszünkbe, hogy ekkorára nője ki magát az üzlet, és te is kivehetted volna belőle a részedet. Elképzelni sem tudod, mennyi pénzről van szó. De nem. Neked el kellett venned egy kékvérű szélhámost, aztán elrohanni a vadonba valami szektával. Remélem, beválik ez az új őrültség. – Apa, azt hiszem, ez a legkedvesebb dolog, amit valaha is mondtál nekem. Jasper a homlokát ráncolta. – Komolyan beszélek! Nagyon veszélyes döntéseket hoztál. – De én magam hoztam meg őket – felelte Cedric. – És csak ez számít. Átnyújtottam Jaspernek a ruhát. Abból, ahogyan összevonta a szemöldökét, rögtön láttam, hogy észrevette a hiányzó

gyöngyöket. – Csak nem bor van a szélén? – kérdezte. – Köszönöm, hogy kölcsönadta – feleltem mézesmázosan. Majd hozzátettem: – Apuka. Cedrickel a tornácon álltunk, és figyeltük, ahogyan Jasper eltűnik a láthatáron. Amikor ismét kettesben maradtunk, átkarolt. — Készen állsz a következő kalandra? – Mint mindig. A délelőtt azzal telt, hogy összeszedelőzködtünk, és elintéztük, hogy elszállítsák a Westhavenbe induló karavánhoz a vadonban szükséges felszerelésünket és a véges számú ingóságunkat. A Hadisenbe indulásunkhoz hasonlóan most is hatalmas tömeg gyűlt össze a város szélén, ahol már útra készen sorakoztak a szekerek és a lovak. Családtagok és barátok éppúgy eljöttek, mint a kíváncsi bámészkodók. Amikor végül készen álltunk, Cedrickel gyengéd pillantást vetettünk a kunyhóra, és csatlakoztunk a tömeghez. Épp olyan zsúfolt volt, mint vártam, sőt, még annál is zsúfoltabb. Edwin Harrison azonnal kiszúrt bennünket, és megkérte Cedricet, hogy mondja el valamiről a véleményét, úgyhogy egyedül maradtam, és az embereket kémleltem. – Biztos iszonyatosan fárasztó házasnak lenni – lépett mellém Tamsin. – Úgy látom, egy szemhunyásnyit sem aludtál. Elvigyorodtam, és magamhoz öleltem őt. – Aludtam. De nem sokat. – Hát, biztos bepótolod, amikor átvágtok a vadonon. Meg bármilyen viskótok is lesz majd Westhavenben, biztos nagyon kényelmes és pihentető lesz ott aludni. Eszembe jutott az aranylelőhelyen álló düledező vityilló. Mintha ezer éve jártam volna ott utoljára. – Még nincs házunk. Meg kell építenünk. Vagy talán jobb, ha felbérelünk rá valakit, ismerve Cedric szaktudását. Egyébként meg te beszélsz? Hiszen egy ikori sátorban aludtál. Elmosolyodott a viccen, de nem felelt rá semmit. A Warren bukását követő hetekben sokkal többet megtudtunk Tamsin grashondiakkal és az ikorikkal töltött idejéről. Eltartott egy darabig, mire megnyílt, és tudtam, hogy még így is rengeteg

minden van, amit nem mesélt el nekünk. Reméltem, hogy idővel, ha már készen áll rá, mindent megoszt velünk. Aiana sarokba szorította Jaspert, megmondta, hogy Tamsin ilyen traumatikus élmények után biztosan nem fog tudni férjhez menni rövid időn belül. Aiana került ki győztesen az összetűzésből, és Tamsin szerződését meghosszabbították. Tamsin elfordult, és üveges szemmel az embertömegre bámult. – Van valami... izé, szóval... van valami, amiről beszélnem kell veled. Meg akarok kérdezni valamit – mondta. Meghökkentően komoly volt az arckifejezése. Sőt, rémisztően, hiszen azt hittem, a gondjai javán már túl van. Megszorítottam a kezét. – Mondd csak! – biztattam. – Lehet, hogy túl késő már... Talán korábban meg kellett volna említenem... de nem akartalak még ezzel is terhelni. De tudom, hogy Cedrickel sokat kerestetek a hadiseni aranylelőhelyen, és úgy gondoltam, hogy... hogy... – Tamsin! – Még soha életemben nem hallottam őt összevissza dadogni. – Nekem bármit elmondhatsz. Bármi legyen is az, nyugodtan kérdezd meg! Így is tett. Sokáig hallgattam, miután megtette, igyekeztem felfogni azt, amit hallottam. Minél hosszabbra nyúlt a csend, Tamsin annál jobban aggódott. – Borzalmasnak tartasz, igaz? – Mi? Hát persze hogy nem! – Ismét magamhoz vontam. Eszembe jutott, hogy réges-régen azt mondta, fogalmam sincs, mennyi minden múlik a sikerén. És igaza is volt. – Csak meglepődtem, ennyi az egész. És persze hogy segítek. Barna szemében könnyek csillogtak. – Tudom, hogy hatalmas dolgot kérek. És megértem, ha Cedric nem akarja, hogy elköltsd a pénzt. Joga van hozzá, hogy... – Cedric nem bánná. És nem számít. Hozzá sem kell nyúlnom a hadiseni pénzhez. A tömeget kezdtem kémlelni, és félig abban reménykedtem, hogy Nicholas Adelton is eljött. De nem volt ilyen szerencsém. Jogilag valószínűleg semmi szükségem nem volt a segítségére,

ám határozottan könnyebbé tette volna a dolgokat. Jó néhány komoly bizonyíték alapján Warrent visszaküldték Osfridba, hogy ott feleljen ezért a szerteágazó összeesküvésért, és ezután borzalmas jogi tortúra következett a hadiseni föld birtokjogával kapcsolatban. Felségárulás esetén az ilyen birtokok általában visszaszálltak a koronára. De rengeteg bérlője dolgozott a földeken, és a bíróság nemes gesztusként elajándékozta ezeket a területeket. Ahelyett, hogy a bányászattal bajlódott volna, Cedric inkább eladta a sajátját, méghozzá igencsak jó áron – annyit keresett vele, hogy kiválthatott, és még félre is tudott rakni a westhaveni életünkre. Nicholas rengeteget segített nekünk mindennek az elintézésében, úgyhogy végül is megérdemelt egy kis nyugalmat tőlünk. Észrevettem egy, a közelben álldogáló westhaveni munkást, aki tollal és egy halom papírral a kezében leltározott. Rábeszéltem, hogy adja kölcsön a tollat és egy darab papírt. Ő is egyike volt azoknak, akik teljesen el voltak ájulva a korábbi címemtől, és amikor megköszöntem neki, dadogva felelt: – Szóra sem érdemes, h-hölgyem. Letérdeltem, hogy a lábamból egyfajta asztalt képezzek, és írni kezdtem: Én, Elizabeth Thorn, született Witmore... Megálltam, mert nem tudtam, hogyan folytassam. Nem az volt a gond, hogy milyen nevet írjak a papírra. Hanem az, ami utána jött. Jött egyáltalán utána bármi? Több mint egy éve távol voltam. Rupert dicső címe nyilván az unokatestvéremre, Peterre szállt azóta. Én, Elizabeth Thorn, született Witmore, Rothford egykori grófnője, engedélyezem, hogy a házassági biztosítékom összegét Lady Alice Witmore rendelkezésére bocsássák, aki azt a következőképpen köteles elkölteni... Tamsin minden egyes leírt szót árgus szemmel figyelt, és biztos voltam benne, hogy egyetlenegyszer sem vett közben levegőt. Amikor aláírtam és befejeztem az írást, ismét átolvasta, majd reményteli pillantással rám nézett. – Ennyi az egész? – Remélhetőleg. Ezt az összeget évekkel ezelőtt elkülönítettük a családi adósságtól, és jogilag engem illet most, hogy már férjnél vagyok. Nem valami sok, ha az lenne, akkor sokkal kevesebb

problémám lenne. De arra elég, amire neked kell, és a nagyi mindent elsimít majd. – A szoknyám zsebébe nyúltam, és előhúztam egy összehajtott paksamétát. A házassági okirattal együtt egy régóta esedékes levelet is tartalmazott. – Hozzáteszem ahhoz, amit már amúgy is küldeni akarok neki. Elvileg Silas Garret viszi majd el, és tanúsítja, hogy összehasonlított a portréval, és valóban életben vagyok. De nem tudom, merre van. Tamsin mutogatni kezdett. – Ott van, azzal a borzalmas Grant Elliottal beszél. Először udvariasnak tűnt, de később kiderült, hogy elég érdekes modora van. Valóban ott álltak mindketten, kissé eltávolodva a tömegtől, és úgy tűnt, baráti hangulatban csevegnek. Még mindig nem tudtam, pontosan, milyen viszony fűzi őket egymáshoz, azt leszámítva, hogy mindkettejüknek közük volt Warren letartóztatásához. Silast bízták meg azzal, hogy visszavigye Warrent Osfridba a felségárulási perre, Grant pedig úgy volt, hogy itt marad a gyarmaton. – Annyira azért csak nem lehet borzasztó – mondtam Tamsinnek, miközben feléjük igyekeztünk. – Úgy hallottam, tőle származik a bizonyíték, ami a lorandiaiakhoz köti Warrent. – Hát, örülök, hogy legalább végre megborotválkozott – jelentette ki Tamsin. – Ugye, jól látom? Sokkal ápoltabbnak néz ki a szakálla, mint máskor. Az őszülő Silas köszönésképp bólintott egyet, amikor odaértünk. – Thorn asszony, kíváncsi voltam, mikor futunk össze. Gratulálok. – Köszönöm. – Átnyújtottam neki a papírköteget. – Nem lesz nehéz megtalálni a nagymamámat. Biztos vagyok benne, hogy még mindig Osfróban van. Silas a felöltője belső zsebébe tette a papírokat. – Megkeresem. Van még valami, amit szeretné, hogy elvigyek? Megráztam a fejemet, de Tamsin tétován előrelépett. – Ha nem túl nagy kérés, Garrett úr... Nálam is van néhány levél. Szintén Osfróba kellene vinni őket. Szívesen kifizetem...

– Csak hozza el, mielőtt két nap múlva kihajózunk – felelte Silas. – Hogy van a foglya? – érdeklődtem. – Nyomorúságosan – felelte Grant. Elvigyorodott, és fogalmam sem volt, hogy azt a vigyort elbűvölőnek vagy rémisztőnek szánta-e. – A hajócellában van, és mindennap meglátogatom, hogy továbbra is nyomorultul érezze magát. Mira is csatlakozott hozzánk, és épp hallotta az utolsó mondatot. – Osfróban valószínűleg kivégzik felségárulásért – mondta. – Szerintem nem kell amiatt aggódnunk, hogy a jövőben valaha is vidám lesz. – Annak a köpönyegforgató rohadéknak az árulása majdnem háborút szított, amibe Osfrid, az ikorik, Lorandia, a balanquaiak és Uros tudja még, kik mások is részt vettek volna. Feldúlta volna a vidéket, és rengeteg áldozatot követelt volna. Szerintem nem túlzás gondoskodni róla, hogy szenvedjen. – Grant hatásszünetet tartott, mintha épp szónokolna. – Szeretek alapos munkát végezni. Mira a szemét forgatta, majd Tamsinhez és hozzám fordult. – Beszélhetnénk? – kérdezte. Elköszöntünk a két férfitól, és odébb mentünk. Tamsin majdnem elsírta magát, miután megírtam a levelet, és jó alaposan megköszönte, de most felderült, a szokásos bájos, ravasz mosoly ült ki az arcára. – Ugye, végre elmondod, Mira? – követelőzött. – Csak nem hagyod, hogy szerencsétlen Adelaide elinduljon az isten háta mögé anélkül, hogy elmondanád, mit fogsz tenni. Borzalmasan kegyetlen lenne! Végig aggódni fog. Mira nemrég azt mondta, hogy „döntésre jutott” a jövőjével kapcsolatban, de fogalmunk sem volt, hogy ez pontosan mit takar. Talán úgy határozott, hogy hozzámegy az idősödő úriemberhez. Talán arra jutott, hogy inkább visszamegy Osfridba dolgozni. De valahogy egyik sem tűnt valószínűnek az alapján, hogy folyton vigyorgott az utóbbi időben. Már semmi sem lepett meg Mirával kapcsolatban az után, hogy olyan látványosan legyőzte Warrent – erről később kiderült, hogy Aiana tanította meg rá.

És úgy tűnt, hogy az őt körbelengő titokzatosság továbbra sem foszlik szerte. – Sajnálom – felelte. – Még nem mondhatom el. De hamarosan. – Borzalmasan kegyetlen – ismételte Tamsin. Mira szorosan magához ölelt. – Leginkább azért jöttem, hogy elköszönjek. Úgy tűnik, folyton búcsúzkodunk, nem? Tamsint is magunkhoz húztam. – És mégis mindig egy helyen kötünk ki. Biztos vagyok benne, hogy néha-néha visszajövök majd Cape Triumphba. És remélem, meglátogattok Westhavenben. – Hát persze! – ígérte Mira. – Szólj, ha már konkrétan házatok is van, elég ággyal, és ez alatt rendes ágyakat értek, nem szalmát a földön – akadékoskodott Tamsin. – Arra meg mérget vehetsz, hogy mi itt leszünk. Nevettünk egy sort. Aztán sírtunk egy sort. Láttam, hogy a westhaveni kompánia már készen áll az indulásra, és belém hasított a felismerés. Ismét utazni készültem. Ismét fenekestül felfordul majd az életem. – Hát itt vagy, Adelaide! Gondolhattam volna, hogy ott keresselek, ahol a legtöbbet itatják az egereket. El sem hinnétek, mennyi sírás-rívás volt náluk, amikor először találkoztunk! Cedric lépett mögém, és elhúzott Tamsintől és Mirától, hogy megöleljen. Ezután gyengéden megütögettem a karját. – Ő okozta a könnyek többségét. – És azóta is teljesen odáig vagy értem. Amikor gyülekezőt kiáltottak, megfordult, és elkomolyodott. Tamsinnel és Mirával ismét könnyes búcsút vettünk egymástól, majd Cedric megfogta a kezemet. – Készen áll, hölgyem? – kérdezte. Odasétáltunk a lovainkhoz – fiatal, fürge állatok voltak. Nem a szerencsétlen Lizzie. Cedric segített felmászni a nyeregbe, és vetettem még egy utolsó, gyengéd pillantást a barátaimra. Ott húzódott előttünk a Cape Triumphból ismeretlen vidékekre vezető út. Amikor Hadisenbe tartottunk, ugyanez a látvány baljósnak

tűnt, most viszont úgy éreztem, hogy előttem hever a világ összes lehetősége. Cedric felém hajolt. – Tudod, remélem, hogy tényleg beválik ez az új őrültség. – Szerintem be fog – feleltem. – Végül is a régi őrültségnek is egész jó vége lett. És azzal útnak indultunk.

Köszönetnyilvánítás Ez a sorozat néhány aprócska szikrával kezdődött, és amint ezek mind összegyűltek, már nem lehetett megálljt parancsolni annak a tűzviharnak, ami végigsöpört rajtam, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy befejezzem ezt a könyvet. Legfőképpen a családomnak tartozom hálás köszönettel, azon belül is a férjemnek és a fiaimnak, akik elnézően tűrték, hogy mindenhová magammal hurcoltam a laptopomat, és gyakorta elbambulva a következő fejezet eseményein gondolkoztam. Köszönet illeti az ügynökömet, Jim McCarthyt is, valamint az utolérhetetlen Razorbill-csapatot, akik mind látták a lehetőséget a bennem égő történetben, és segítettek tovább szítani a tüzet. Végül szeretném megköszönni mindenkinek, aki a kezébe vette ezt a könyvet, és csatlakozott hozzám Adoriában. Igazán hálás vagyok a régóta hűséges olvasóimnak, hiszen mindig bátran fejest ugranak utánam az új világokba. Az új olvasóimnak pedig csak annyit üzennék: üdv közöttünk! Mindannyiunkat hatalmas kalandok várnak.

{1 }

Vetiv er: indiai fűféle. Illata füstös, fás, a dohos föld és az eső áztatta erdő illatára hasonlít. {2} Sec, demi-sec, doux (francia): száraz, félszáraz, édes {3} Organtin: m erev ített, ly ukacsos pam utszöv et {4} Utalás a kalóz nev ére, a Shortsleev es ugy anis m agy arul anny it tesz: röv id ruhaujj.