Neal Shusterman Unwind Szeged, 2015
Barbara Seranella emlékének
„Ha több szervdonor lett volna, a bontásra sosem kerül sor.” Az Admirális Az Élet Törvénye
A hosszú és véres második polgárháború, amelyet „hátországi háború”-ként is ismernek, egyetlen kérdés körül forgott. A háborút az „Élet Törvénye” néven elhíresült alkotmány-kiegészítések zárták le. Ezt mind az életpárti, mind a választáspárti seregek el tudták fogadni. Az Élet Törvénye kimondja, hogy az emberi élet szent és sérthetetlen a fogantatástól a gyermek tizenhárom éves koráig. Tizenháromtól tizennyolc éves koráig azonban a szülők dönthetnek a gyermek visszamenőleges hatályú „abortuszáról”… …azzal a kikötéssel, hogy a gyermek élete „technikailag” nem ér véget. A folyamatot, amelynek során a gyermek élete véget ér, szervei mégis életben maradnak, „bontásnak” hívják. A bontás mostanra bevett és elfogadott gyakorlattá vált társadalmunkban.
Első rész Három példány
„Sosem vittem volna sokra, de most statisztikai értelemben nagyobb esély van arra, hogy valamely részem nagyszerűvé válik a világ egy pontján. Inkább leszek részben nagyszerű, mint teljes egészében haszontalan.” Samson Ward
1. Connor – Vannak helyek, ahová mehetsz – mondja Ariana. – És egy ilyen okos srácnak jó esélye van arra, hogy megéri a tizennyolcat. Connor nem olyan biztos ebben, de Ariana szemébe nézve elillannak a kétségei, még ha csak egy pillanatra is. A lány ibolyaszín íriszét szürke csíkok barázdálják. Igazi divatbolond – mindig rögtön beadatja magának a legújabb pigment-injekciót, amint forgalomba hozzák. Connor sosem vett részt ebben. Megtartotta a szeme színét olyannak, ahogyan született. Barnának. Tetoválása sem volt soha, mint oly sok kamasznak manapság. Egyedül a nyári napsütés szokta barnára színezni a bőrét, de november lévén már az is régen kifakult. Igyekszik nem gondolni arra, hogy talán soha többé nem látja a nyarat. Legalábbis nem Connor Lassiterként. Még mindig képtelen elhinni, hogy tizenhat évesen megfosztják az életétől. Ariana ibolyaszín szeme csillog, ahogy megtelik könnyekkel. Miközben pislog, a cseppek lecsorognak az arcán. – Connor, annyira sajnálom. Átöleli a fiút, és egy pillanatra olyan, mintha minden rendben volna, és csak ők ketten lennének az egész Földön. Connor egy másodpercig legyőzhetetlennek, érinthetetlennek érzi magát… de aztán a lány elengedi, a pillanat tovaszáll, és a fiú visszatér az őt körülvevő világba. Connor ismét érzi az autópálya robaját alattuk, ahogy száguldanak a kocsik, mit
sem tudva, nem törődve azzal, hogy ő ott van. Ismét csak egy megjelölt srác, akinek egy hete maradt a bontásig. Ariana halk, reményteli szavai nem segítenek. Connor alig hallja őket a forgalom zajában. Azon veszélyes helyek egyikére rejtőztek a világ elől, amelyeknek említésére a felnőttek csak a fejüket ingatják, és hálát adnak, amiért a saját gyerekük nem olyan ostoba, hogy egy autópálya-felüljáró peremén egyensúlyozzon. Connor nem ostobaságból ül oda, még csak nem is a lázadás vezérli – egyszerűen itt érzi úgy, hogy él. Egy jókora tábla mögé rejtőzve üldögél a felüljáró peremén – ez a kedvenc helye. Természetesen, elég egy rossz lépés, és véres massza lesz belőle az aszfalton. Connornak azonban a veszély a lételeme. Egyetlen más lányt sem hozott még ide, ezt azonban Arianának nem árulta el. Behunyja a szemét, érzi a forgalom vibrálását, mintha az ereiben lüktetne, a részévé válna. Ez a hely mindig megnyugtatja, amikor elege van a veszekedésből a szüleivel, vagy valami miatt ki van akadva. De Connor most nincs kiakadva – és már a szüleivel sem veszekszik. Nincs min veszekedni. A szülei aláírták a megrendelőlapot – a dolog eldőlt. – Megszökhetnénk együtt – mondja Ariana. – Nekem is elegem van mindenből. A családomból, a suliból, ebből az egészből. Olajra lépünk és vissza sem nézünk. Connor megörül az ötletnek. Megrémíti a gondolat, hogy egyedül kell menekülnie. Lehet, hogy keménynek mutatja magát, lehet, hogy a suliban ő a rosszfiú – de egyedül menekülni? Azt sem tudja, van-e elég bátorsága hozzá. De ha Ariana vele tartana, az más. Akkor már nem lenne egyedül. – Komolyan beszélsz? Ariana ránéz a varázslatos szemével. – Persze. Persze, hogy komolyan. Elmennék veled. Ha megkérnél. Connor tudja, hogy ez komoly dolog. Megszökni egy bontásra ítélttel – az már szilárd elköteleződés. A puszta tény, hogy Ariana megtenné érte, mélységesen meghatja Connort. Megcsókolja a lányt, és minden másról megfeledkezve hirtelen a világ legszerencsésebb fickójának érzi magát. Átöleli – talán kicsit túl szorosan, mert Ariana fészkelődni kezd a karjában. Connor ettől csak még erősebben szeretné szorítani, de leküzdi a késztetést, és elengedi. A lány rámosolyog. – Olajra lépni… – tűnődik. – Mit jelent ez egyáltalán? – Ha az ember olajra lép, akkor csúszóssá válik a lába alatt a talaj, és gyorsan, hangtalanul tud távozni.
Ariana gondolkodik egy kicsit, majd elvigyorodik. – Hmm. Azt hittem, azt jelenti, hogy olajozottan halad minden, és aki olajra lép, azt sosem kapják el. Connor megfogja a kezét, uralkodnia kell magán, nehogy túl erősen szorítsa. Ariana azt mondta, vele tartana, ha megkérné. Csak most jön rá, hogy még nem tette meg. – Velem tartasz, Ariana? A lány elmosolyodik és bólint. – Hát persze – feleli. – Persze, hogy veled tartok. Ariana szülei nem kedvelik Connort. Szinte hallja őket, amint ezt mondják a lánynak: – Mindig tudtuk, hogy egyszer bontott lesz belőle. Távol kellett volna tartanod magad attól a Lassiter fiútól. Sosem hívták Connornak, mindig csak „az a Lassiter fiú” volt számukra. Azt hiszik, pusztán azért, mert Connorral állandó fegyelmezési problémák vannak az iskolában, máris joguk van ítélkezni felette. Ennek ellenére, amikor aznap délután hazakíséri Arianát, megáll a ház előtt, és egy fa mögül nézi, ahogy a lány belép a házba. Mielőtt hazaindul, az jár a fejében, hogy mostantól az élet kettejük számára a rejtőzködésről fog szólni. Otthon. Connor eltűnődik, hogyan hívhatja ezt a helyet az otthonának, amikor éppen arra készülnek, hogy nyomtalanul eltüntessék innen – nemcsak a szobájából, ahol alszik, hanem azoknak a szívéből is, akik elvileg szeretik. Apja a fotelben ül, és éppen a híreket nézi, amikor Connor belép. – Szia, apa. Apja a képernyőre mutat. – Már megint a tapsolók. – Most mire csaptak le? – Felrobbantottak egy Old Navy üzletet az észak-akroni plázában. – Hmm – mondja Connor. – Azt hittem, jobb ízlésük van. – Szerintem ez egyáltalán nem vicces. Connor szülei nem sejtik, hogy Connor tudja, a szétbontására készülnek. Nem kellene tudnia róla, de Connor mindig is remekül értett a titkok kiszimatolásához. Három héttel ezelőtt a tűzőgépet kereste apja otthoni
irodájában, amikor Bahamákra szóló repülőjegyeket talált. Családi vakáció hálaadáskor. Volt azonban egy apró bökkenő: csak három jegy volt a borítékban. Anyjának, apjának és az öccsének. Neki nem. Connor először azt hitte, hogy az ő jegye máshol van, de minél többet gondolkodott rajta, annál gyanúsabbnak tűnt a dolog. Ezért amikor a szülei nem voltak otthon, tüzetesebb kutatásba kezdett, és meg is találta. A bontás megrendelőlapját. Régimódi, három példányban készült szerződés volt. A fehér már hiányzott, beadták a hatóságokhoz. A sárga elkíséri majd Connort utolsó útjára, a rózsaszín pedig marad a szüleinél, hogy legyen bizonyítékuk arra, amit tettek. Talán majd bekeretezik, és kiakasztják a falra az első osztályos fényképe mellé. A megrendelés dátuma a nyaralás előtti napra szólt. Őt elviszik szétbontani, a családja pedig elutazik, hogy ne érezzék magukat rosszul miatta. Connor dühében legszívesebben összetört volna valamit. Nem is egyvalamit, sok mindent – de nem tette. Most az egyszer uralkodott magán, és néhány iskolai verekedést leszámítva, amelyekről nem tehetett, elrejtette az érzelmeit. Senkinek nem beszélt a dologról. Köztudott volt, hogy a bontási megrendeléseket nem lehet visszavonni, ezért nem lett volna értelme hisztizni és tiltakozni ellene. Ráadásul ez a tudás felruházta egyfajta hatalommal. Így sokkal hatékonyabb ütéseket tudott bevinni nekik. Egy nap például virágot vett az anyjának, aki aztán órákig zokogott. Vagy a fizika dolgozatára kapott 4-es. A legjobb jegy, amit valaha szerzett ebből a tantárgyból. Apja kezébe nyomta a dolgozatot, aki rápillantott, és kifutott a vér az arcából. „Látod, apa, egyre jobb jegyeket kapok. Félév végére talán az 5-ös is meglesz.” Apja egy órával később még mindig a fotelben ült, kezében a dolgozattal, és üveges szemmel meredt maga elé. Connor indítéka egyszerű volt: szenvedjenek. Hadd legyenek tisztában életük hátralévő részében azzal, micsoda borzalmas hibát követtek el. De ez a bosszú nem volt édes, hiába dörgölte három héten át az orruk alá, semmivel sem érezte jobban magát. Sőt, minden szándéka ellenére, sajnálni kezdte a szüleit, és utálta magát, amiért így érez irántuk. – Lemaradtam a vacsiról? Apja nem veszi le a tekintetét a tévéről. – Anyád hagyott neked egy tányérral. Connor a konyha felé indul, de apja utánaszól: – Connor? Megfordul, és látja, hogy az apja őt nézi. Nem egyszerűen csak nézi,
hanem bámulja. Most fogja elmondani, gondolja Connor. Elmondja, hogy szétbontanak, aztán könnyekben tör ki, és egyre csak azt ismételgeti, hogy ne haragudjak, ne haragudjak. Ha így történik, Connor talán még el is fogadja a bocsánatkérését, és megnyugtatja, nem szándékozik megvárni, hogy a bontásra ítélt fiatalokkal foglalkozó rendőrök, az ifi-zsaruk érte jöjjenek. De apja végül csak ennyit mond: – Bezártad az ajtót, amikor bejöttél? – Mindjárt bezárom. Connor bezárja az ajtót, aztán felmegy a szobájába. Elment az étvágya, meg sem nézi, mit tett félre neki az anyja. Hajnali kettőkor Connor feketébe öltözik, és egy hátizsákba összecsomagol mindent, ami fontos számára. Még mindig marad hely három váltás ruhának. Meglepődik, milyen kevés dolgot érdemes magával vinnie. Leginkább emlékeket. Emlékeztetőket arra az időre, mielőtt még minden elromlott volna közte és a szülei között. Közte és a világ között. Connor bekukkant az öccséhez, eljátszik a gondolattal, hogy felébreszti és elbúcsúzik tőle, de aztán elveti az ötletet. Hangtalanul kisurran az éjszakába. Nem mehet biciklivel, mert rászerelt egy lopásgátló nyomkövető eszközt. Az sosem jutott eszébe, hogy egyszer ő maga lesz az, aki el akarja lopni. Arianáéknak azonban van elég biciklijük, jut mindkettőjüknek. Ariana háza gyalog húsz percre van tőlük, ha a hagyományos útvonalon megy. Ohio kertvárosaiban az utcákat nem vonalzóval rajzolták, ezért Connor inkább a rövidebb utat választja, és a fák között átvágva tíz perc alatt odaér. Arianáék házában nem égnek a lámpák. Connor számított erre. Gyanút kelthetett volna, ha a lány egész éjjel ébren marad. Jobb úgy tenni, mintha aludna, az nem feltűnő. Nem megy túl közel a házhoz. Arianáék kertje és verandája fényszórókkal van felszerelve, amelyek azonnal bekapcsolnak, ha mozgást érzékelnek. A vadállatok és a bűnözők elijesztésére szerelték fel őket. Ariana szülei szerint Connor mindkét kategóriába beletartozik. Előveszi a telefonját, és felhívja az ismerős számot. A hátsóudvar végében lapul az árnyékban, és hallja, ahogy a lány telefonja csörögni kezd az emeleti szobában. Connor azonnal megszakítja a hívást, és még hátrább húzódik, hátha Ariana szülei kinéznek az ablakon. Mit művel? Úgy beszélték meg, hogy rezgőre állítja a telefonját.
Connor nagy ívben megkerüli a hátsóudvart, elég nagy ívben ahhoz, hogy ne kapcsoljanak be a fényszórók, bár egy lámpa kigyullad, amikor a verandára lép, de csak Ariana hálószobája néz arra. A lány néhány másodperc múlva az ajtóhoz jön, és kinyitja, de éppen csak résnyire, hogy ki tudjon nézni rajta. – Szia, kész vagy? – kérdezi Connor. Ariana láthatóan nincs kész; köntöst és pizsamát visel. – Elfelejtetted? – Nem, nem felejtettem el… – Akkor igyekezz! Minél előbb eltűnünk innen, annál nagyobb előnyre tehetünk szert, mielőtt bárki észrevenné, hogy elmentünk. – Connor – mondja a lány. – Az a helyzet… Hallani a hangján az igazságot, hallani abból, milyen nehezen mondja ki a nevét, ahogyan szavaiban ott remeg a bocsánatkérés. Semmit nem kellene már mondania, mert Connor tudja, mégis hagyja, hogy végigmondja. Mert látja, milyen nehéz neki, és pontosan ezt akarja. Hogy ez legyen a legnehezebb dolog, amit valaha tesz az életében. – Connor, én tényleg veled akarok menni, komolyan… de ez most nagyon rossz időpont. A nővérem férjhez megy, és tudod, hogy engem választott koszorúslánynak. Meg ott van a suli is. – Utálod a sulit. Te mondtad, hogy amint betöltöd a tizenhatot, otthagyod. – Kipróbálom egy évig, hogy nem járok – helyesbít Ariana. – Ez nagy különbség. – Szóval nem jössz? – Szeretnék, tényleg, nagyon szeretnék… de nem lehet. – Tehát minden, amiről beszéltünk, hazugság volt. – Nem – mondja Ariana. – Nem hazugság, hanem álom. De a valóság az útjába állt, ennyi történt. A menekülés egyébként sem old meg semmit. – A menekülés az egyetlen módja annak, hogy életben maradjak – sziszegi Connor. – Szét fognak bontani, ha esetleg elfelejtetted volna. A lány gyengéden megérinti az arcát. – Tudom – mondja. – De engem nem. Ekkor fény gyullad a lépcső tetején, mire Ariana ösztönösen beljebb húzza az ajtót néhány centiméterrel. – Ari? – hallja Connor a lány anyjának hangját. – Mi az? Mit csinálsz az ajtónál? Connor hátrább lép, nehogy észrevegyék, Ariana pedig a lépcső felé
fordul. – Semmit, anya. Mintha prérifarkast láttam volna az ablakból, és meg akartam nézni, nincsenek-e kint a macskák. – A macskák idefent vannak, drágám. Csukd be az ajtót, és menj vissza lefeküdni. – Szóval prérifarkas vagyok – mondja Connor. – Cssss – szól rá Ariana, miközben még beljebb húzza az ajtót, egészen addig, amíg mindössze egy keskeny rés marad, Connor pedig már csak az arca szélét és egyik ibolyaszín szemét látja. – Meg fogod úszni. Tudom, hogy sikerülni fog. Hívj fel, amint valami biztonságos helyen vagy. – Azzal becsukja az ajtót. Connor hosszú percekig mozdulatlanul áll, egészen addig, míg a mozgásérzékelős lámpa kialszik. Eddig nem szerepelt a terveiben, hogy egyedül menekül, de most rájön, hogy számolnia kellett volna vele. Attól a pillanattól fogva, hogy a szülei aláírták a papírt, Connor magára maradt. Nem mehet vonattal; nem mehet busszal. Pénze lenne rá, de semmi nem közlekedik éjszaka, reggelre pedig már minden szóba jöhető helyen keresni fogják. A bontásra ítélt fiatalok gyakran választják a menekülést, ezért az ifi-zsaruk külön akciócsoportokat alakítottak ki az elfogásukra. A rendőrség művészi szintre fejlesztette a begyűjtésüket. Connor tudja, hogy képes eltűnni a városban, mert annyi ott az arc, hogy sosem találkozik az ember kétszer ugyanazzal. Tudja, hogy el lehet rejtőzni vidéken is, ahol kevesebben laknak és egymástól nagyobb távolságra – beveszi magát egy régi pajtába, ahol senki nem keresi. De aztán eszébe jut, hogy erre valószínűleg a rendőrség is gondolt. Lehet, hogy az összes régi pajta valójában csapda, és csak a hozzá hasonló kölykökre várnak. Vagy egyszerűen csak kezd paranoiás lenni. Nem, Connor tudja, hogy a helyzete fokozott elővigyázatosságot igényel – nemcsak ma, hanem végig az elkövetkező két évben. Amint betölti a tizennyolcat, szabad ember. Persze azután is börtönbe zárhatják vagy bíróság elé állíthatják – de szét már nem bonthatják. Csak addig kellene valahogyan életben maradnia. Az autópálya mellett van egy pihenő, ahol a kamionosok megállnak éjszakára, ide tart. Azt reméli, el tud rejtőzni egy tizennyolc kerekű monstrum hátsó részében, de hamar rá kell jönnie, hogy gondosan lezárva tartják az árut. Átkozza magát, amiért nem volt annyi előrelátás benne,
hogy gondoljon erre. Az előregondolkodás sosem tartozott az erősségei közé. Ha így lett volna, az elmúlt évek során nem került volna abba a rengeteg kényes helyzetbe, amelyek megbélyegezték. Először csak a „problémás” címkét aggatták rá, majd „veszélyes” lett, végül pedig „bontásra ítélt”. Nagyjából húsz kamion vesztegel a parkolóban, a fényesen kivilágított vendéglőben pedig féltucatnyi kamionsofőr eszik. Hajnali fél négy van. A jelek szerint a kamionosoknak saját biológiai órájuk van. Connor türelmesen figyeli őket. Azután, nagyjából háromnegyed négykor, egy rendőrjárőr kanyarodik be hangtalanul a pihenőbe. Se fények, se sziréna. Lassan, cápamódra köröz a parkolóban. Connor abban reménykedik, hogy elrejtőzhet, ám ekkor megpillant még egy járőrautót. Túl sok lámpa világítja meg a parkolót ahhoz, hogy rejtve tudjon maradni az árnyékban, ha pedig futásnak ered, azonnal észreveszik a holdfényben. Az egyik rendőrautó megkerüli a parkoló túlsó végét. Még egy másodperc, és fényszórói megvilágítanák Connort, ezért gyorsan begurul egy kamion mögé, és imádkozik, hogy ne vegyék észre a zsaruk. Látja, ahogy az egyik járőrkocsi lassan elgurul előtte. A kamion másik oldalán a másik rendőrautó araszol az ellenkező irányba. Talán csak rutinellenőrzés, gondolja. Talán nem engem keresnek. Minél tovább gondolkodik rajta, annál inkább sikerül meggyőznie magát, hogy erről van szó. Még nem tudhatják, hogy megszökött. Az apja alszik, mint a bunda, anyja pedig már régen leszokott arról, hogy éjszakánként benézzen Connor szobájába. A rendőrautók mégis itt köröznek. A kerekek mögött kuporgó Connor észreveszi, hogy egy másik kamion ajtaja éppen kinyílik. Nem – nem a vezetőfülke ajtaja, hanem a kis hálófülkéé mögötte. A sofőr kilép rajta, nyújtózkodik, és elindul a vendéglő mosdója felé. Az ajtót nyitva hagyja. Connor a másodperc törtrésze alatt meghozza a döntést, felpattan rejtekhelyéről, és keresztülsprintel a parkolón ahhoz a kamionhoz. Kósza kavicsok csikorognak a talpa alatt futás közben. Nem tudja, hol vannak a rendőrautók, de már nem is foglalkozik velük. Elszánta magát a cselekvésre, most már végig kell csinálnia. Ahogy közeledik az ajtóhoz, fényszórók fordulnak felé, alig kerülik el. Felrántja a kamion hálófülkéjének ajtaját, beugrik rajta, és behúzza maga mögött az ajtót. Az ágy majdnem az egész kuckót betölti, Connor azon ül levegő után
kapkodva. Mi legyen a következő lépés? A kamionos hamarosan visszatér. Connornak a legjobb esetben is maximum öt perce van, a legrosszabb esetben csak egy. Bekukkant az ágy alá. Ott talán elbújhatna, de két ruhákkal teli katonai zsák teljesen kitölti a helyet. Megtehetné, hogy kihúzza őket, bemászik, és visszahúzza a zsákokat maga elé. A kamionos sosem fog rájönni, hogy ott van. De mielőtt az elsőt kiráncigálhatná, nyílik az ajtó. Connor dermedten áll, képtelen megmozdulni. A fickó megragadja a dzsekijét, és közelebb rántja magához. – Hé! Te meg ki vagy? Mi a francot keresel a kamionomban? Háta mögött lassan elgurul egyik rendőrautó. – Kérem – nyafogja halkan Connor, mintha egy hangátalakító szerkezeten keresztül beszélne. – Kérem, ne mondja el senkinek. El kell tűnnöm innen. – A táskájába nyúl, matat benne egy kicsit, majd előhúz egy köteg bankjegyet a tárcájából. – Pénzt akar? Van pénzem. Magának adom, amennyim csak van. – Nem kell a pénzed – mondja a kamionos. – Rendben, akkor mit csináljak? A sofőr még a félhomályban is látja a pánikot Connor szemében, de nem szól semmit. – Kérem – ismétli Connor. – Bármit megteszek, amit csak akar… A kamionos egy hosszú másodpercig némán méregeti. – Szóval így állunk? – mondja végül. Belép a hálófülkébe, és becsukja maga után az ajtót. Connor behunyja a szemét, bele sem mer gondolni, mibe keveredett. A kamionos leül mellé az ágyra. – Hogy hívnak? – Connor. – Alighogy kimondja, rájön, hogy nem lett volna szabad elárulnia a valódi nevét. A férfi megvakarja borostáját, és eltűnődik. – Mutatok valamit, Connor. – Átnyúl Connor fölött, és az ágy mellett csüngő zsebes tárolóból kivesz egy pakli kártyát. – Láttál már ilyet? – A kamionos egyik tenyerébe fogja a paklit, és ügyesen megkeveri fél kézzel. – Nem rossz, mi? Connor nem tudja, mit feleljen erre, ezért csak bólint. – És ehhez mit szólsz? – A férfi kivesz egy kártyalapot, egy mozdulattal eltünteti, majd kihúzza Connor ingzsebéből. – Tetszett? Connor idegesen nevetgél.
– Ezeket a trükköket… – mondja a kamionos. – Ezeket nem én csináltam. – Ezt… ezt hogy érti? A férfi feltűri az ingujját, és vastag hegek válnak láthatóvá a trükköket végrehajtó kar könyökénél. – Tíz évvel ezelőtt elaludtam a kormánynál – magyarázza. – Nagy baleset volt. Elveszítettem a karomat, az egyik vesémet meg még néhány dolgot. De kaptam helyettük újakat, és túléltem. – A két kezére pillant, és Connornak csak most tűnik fel, hogy a kártyatrükkös kéz egy kicsit elüt a másiktól. A kamionos másik kezén vastagabbak az ujjak, és a bőre is valamivel sötétebb. – Szóval kapott egy új kezet – mondja Connor. A kamionos felnevet, majd hirtelen elhallgat, és a pótkézre pillant. – Ezek az ujjak olyasmit tudnak, amit a testem többi része nem. Izommemóriának nevezik. És nem múlik el nap úgy, hogy ne tűnődnék, vajon mi mindent tudott még az a kölyök, akié a kar volt, mielőtt szétbontották… A férfi feláll. – Szerencséd, hogy hozzám jöttél – folytatja. – A többi kamionos elvenné, amid csak van, aztán feldobna. – És maga nem ilyen? – Nem, én nem. – A férfi kezet nyújt – a másik kezét –, Connor pedig megrázza. – Josias Aldridge – mutatkozik be. – Észak felé megyek. Reggelig velem tarthatsz. Connor a megkönnyebbüléstől teljesen elgyengül. Ahhoz sincs ereje, hogy köszönetet mondjon. – Nem ez a legkényelmesebb ágy a világon, de megteszi – mondja Aldridge. – Pihenj egy kicsit. Én még kábelt fektetek, aztán indulunk. Becsukja az ajtót. Connor hallja a mosdó felé tartó lépteit. Végre megnyugszik, csak most érzi, mennyire kimerült. A kamionos nem árulta el az úti célját, csak az irányt, de nem is baj. Észak, dél, kelet, nyugat – mindegy, csak el innen. Ami a következő lépést illeti, nos, először ezen kell túljutnia, majd utána gondolkodhat rajta. Connor elhelyezkedik az ágyon, és már majdnem elszundít, amikor kiáltást hall odakintről. – Tudjuk, hogy odabent vagy! Gyere elő és nem esik bántódásod! Connor szívébe fájdalom hasít. Úgy tűnik, Josias Aldridge bemutatott
egy újabb trükköt. Elővarázsolta Connort a rendőrök számára. Abrakadabra. Utazása véget ért, mielőtt elkezdődhetett volna. Connor kinyitja az ajtót, és három rendőrt pillant meg, kezükben fegyverrel. De nem rá céloznak. Sőt, háttal állnak neki. A parkoló túloldalán annak a kamionnak a vezetőfülkéje nyílik, amely alatt Connor rejtőzött néhány perccel ezelőtt, és egy fiatal fiú mászik elő az üres vezetőülés mögül, feltartott kézzel. Connor azonnal tudja, ki az. Ismeri a suliból. Andy Jameson. Uramisten, Andyt is szét akarják bontani? Félelem tükröződik a fiú arcán, és valami annál is rosszabb. Teljes megsemmisülés. Connor csak ekkor eszmél saját butaságára. Annyira meglepte az események alakulása, hogy még mindig a nyitott ajtóban áll. A rendőrök nem veszik észre. De Andy igen. Találkozik a pillantásuk, egy másodpercre összekapcsolódik a tekintetük… … majd valami egészen rendkívüli történik. Andy kétségbeesett arckifejezését már-már diadalmas eltökéltség váltja fel. Gyorsan elkapja a szemét Connorról, és tesz néhány lépést, mielőtt a rendőrök letepernék – szándékosan úgy helyezkedik, hogy a rendőrök továbbra is háttal legyenek Connornak. Andy meglátta, és nem árulta el! Ha Andy története véget is ér ezen a napon, ezt az apró győzelmet már senki sem veheti el tőle. Connor visszahúzódik a kamion hálófülkéjének sötétjébe, és lassan becsukja az ajtót. Odakint a rendőrök elhurcolják Andyt. Connor visszafekszik az ágyra, és váratlanul elerednek a könnyei, mint a nyári zápor. Nem tudja pontosan, kit sirat – Andyt, saját magát, Arianát –, és ettől csak még jobban kell sírnia. Ahelyett, hogy letörölné a könnyeket, hagyja megszáradni őket, mint kisfiúként, amikor másnap reggelre elfelejtett, jelentéktelen dolgok miatt sírt. A kamionos nem néz be hozzá, hogy ellenőrizze. Connor egyszer csak meghallja, hogy felberreg a motor, és érzi, ahogy a kamion elindul. A jármű mozgása gyengéden álomba ringatja. Telefonja csörgése riasztja fel. Connor nehezen tér magához. Nem akarja elengedni az álmot. Egy helyről álmodott, ahol járt egyszer, de nem tudja felidézni, pontosan mikor. Egy tengerparti faházban volt a szüleivel, még mielőtt az öccse megszületett. Connor alatt beszakadt egy korhadt
deszka a verandán, és a lába sűrű, pamutszerű pókhálóba került. Sikítva ordított fájdalmában és félelmében, hogy az óriáspókok leharapják a lábát. Ennek ellenére mégis jó álom volt – jó emlék –, mert apja kiszabadította, és bevitte a házba, ahol bekötözték a lábát, és leültették a tűz mellé. Finom almaborral kínálták, aminek azóta is érzi az ízét, ha rágondol. Apja elmesélt egy történetet, amire már nem emlékszik, de nem is a történet volt a lényeg, hanem a megnyugtató, hullámverést idéző mély hangja. A kis Connor almabort kortyolgatva simult az anyjához, mint aki alszik, de valójában próbált feloldódni a pillanatban, hogy az örökké tartson. Álmában sikerült. Lénye átvándorolt a pohárba, szülei pedig finoman az asztalra helyezték, közel a tűzhöz, hogy az örök időkre langyosan tartsa. Ostoba álmok. Még a jók is rosszak, mert arra emlékeztetnek, milyen szomorú a valóság. Ismét megcsörren a telefonja, elűzve az álom utolsó foszlányait. Connor majdnem felveszi. A kamion hálófülkéje olyan sötét, hogy először fel sem fogja, hogy nem a saját ágyában van. Csak az menti meg, hogy nem találja a telefonját, és fel kell kapcsolnia a villanyt. Amikor keze falnak ütközik ott, ahol az éjjeliszekrénye szokott lenni, ráeszmél, hogy ez nem a szobája. A telefon tovább csörög. Ekkor jut eszébe minden, végre tudja, hol van. Megtalálja a telefont a hátizsákjában. A kijelző elárulja, hogy az apja hívja. Szóval a szülei észrevették, hogy eltűnt. Tényleg azt hiszik, hogy fel fogja venni a telefont? Megvárja, amíg bekapcsol a hangposta, majd kikapcsolja a készüléket. Az órája 7.30-at mutat. Kidörgöli az álmot a szeméből, és azon tűnődik, vajon mekkora távolságot tehettek meg. A kamion most éppen áll, de legalább kétszáz mérföldet haladhattak, amíg aludt. Kezdésnek nem rossz. Kopognak az ajtón. – Gyere ki, kölyök. Az utazásnak vége. Connor nem panaszkodik – a kamionos felajánlása így is rendkívül nagylelkű volt. Ennél többet nem fog kérni tőle. Kinyitja az ajtót, hogy köszönetet mondjon a férfinak, de nem Josias Aldridge-dzsel találja szembe magát. Aldridge-et néhány méterrel hátrébb pillantja meg, bilincsbe verve. Egy ifi-zsaru vigyorog Connor képébe. Tíz méterrel odébb Connor apja áll, kezében még a telefonja, amelyről az imént hívta. – Vége, fiam – mondja. Connor ettől dühbe gurul. Nem vagyok a fiad! – üvöltené legszívesebben. Nem vagyok a fiad, mióta aláírtad, hogy szétbontsanak! De
még mindig a pillanat hatása alatt áll, és képtelen megszólalni. Ostobaság volt, hogy bekapcsolva hagyta a telefonját – így tudták bemérni. Vajon hány szökevényt kaptak már el azért, mert vakon megbíztak a technológiában? Connor azonban nem hajlandó beletörődni a sorsába, mint Andy Jameson tette. Gyorsan felméri a szituációt. A kamiont két rendőrautó és egy ifi-zsaru egység állította félre az autópályán. Az autók százhúsz kilométer per órás sebességgel süvítenek el mellettük, fogalmuk sincs a leállósávban zajló drámáról. Connor villámgyorsan meghozza a döntést, és futásnak ered. Az ifi-zsarut a kamionnak löki, és keresztülrohan a forgalmas autópályán. Vajon hátba lőnek egy fegyvertelen gyereket, vagy inkább a lábára céloznak, nehogy tönkretegyék valamelyik létfontosságú szervét? Autók zúgnak el mellette az úttesten, de fut tovább. – Connor, állj meg! – kiáltja az apja. Azután lövés dörren. Érzi a becsapódást, de nem a bőrén. A lövedék a hátizsákjába fúródik. Nem néz hátra. Eléri az autópálya felezővonalát, amikor újabb lövést hall, és kék paca jelenik meg a szalagkorláton. Kábító lövedékkel tüzelnek rá. Nem megölni akarják, hanem megállítani – és ezekkel a kábító lövedékekkel nyugodtabban lődözhetnek, mint a normál golyókkal. Connor átmászik a szembejövő oldalra, és hirtelen egy Cadillac útjában találja magát, amely már képtelen időben megállni. A sofőr félrerántja a kormányt, és csak a szerencsének köszönhető, hogy a lendülettől továbblépő Connort centiméterekkel ki tudja kerülni. Visszapillantó tükre így is eltalálja a fiú bordáit, mielőtt csikorgó kerekekkel lefékez. Connor érzi az égett gumi szagát. Sajgó oldalát szorítva meglát valakit a kocsi hátsó ülésén a lehúzott ablak mögött. Egy másik fiú, teljesen fehérbe öltözve. Halálra van rémülve. A rendőrök eközben már majdnem az autópálya felezővonalánál járnak. Connor a rémült srác szemébe néz, és tudja, mit kell tennie. Egy újabb villámgyors döntés. Benyúl az ablakon, felrántja a zárat, és kinyitja az ajtót. 2. Risa Risa a színpad mögött várakozik, hogy rá kerüljön a sor a zongoránál. Álmában is el tudná játszani a szonátát – nem egyszer meg is teszi.
Számtalanszor ébredt már arra, hogy ujjai az ágyneműn zongoráznak. Fejében szól a zene, még néhány pillanattal az ébredés után is, majd elillan az éjszakába, és nem marad utána más, csak az ő takarón doboló ujjai. Az nem lehet, hogy ne tudja eljátszani a szonátát. A vérébe ívódott már a sok gyakorlástól. „Ez nem verseny” – mondja neki mindig Mr. Durkin. – „Egy zongoraesten nincsenek vesztesek.” Risát azonban nem lehet átverni. – Risa Ward – szól a színpadi ügyelő. – Maga következik. Risa ellazítja a karját, megigazítja a csatot hosszú barna hajában, és kilép a színpadra. Udvarias taps fogadja. Egy része őszinte, mert a nézőtéren ülnek barátai és tanárai, akik drukkolnak, hogy jól sikerüljön a produkciója. De nagyobb részt csak a kötelező taps a közönségtől, amely arra vár, hogy lenyűgözzék. Mr. Durkin is ott van. Öt éve tanítja zongorázni Risát. Olyan, mintha az apja lenne. Szerencsésnek érzi magát. Nem minden gyerek mondhatja el magáról a 23-as Állami Nevelőintézetben, hogy van egy tanára, akire apjaként gondol. A legtöbb gyerek gyűlöli a tanárait, a börtönőrt látja bennük. Risa igyekszik megfeledkezni ünneplő ruhájának merev hivatalosságáról, és leül a zongorához: egy koncert Steinwayhez, amely fekete, mint az éjszaka, és legalább olyan hosszú. Koncentrálj. Tekintetét a hangszerre szegezi, próbálja teljesen kizárni a közönséget. A közönség nem számít. Semmi más nem számít, csak a zongora és a csodálatos hang, amelyet készül előcsalni belőle. Két keze egy pillanatra megáll a billentyűk felett, majd szenvedélyesen játszani kezd. Ujjai gyakorlott könnyedséggel siklanak egyik billentyűről a másikra. A zongora dalra fakad… és ekkor a bal gyűrűsujja megcsúszik a B billentyűn, és véletlenül lenyomja vele a H-t. Hiba. Egy pillanat műve az egész, a tévesztés szinte észrevétlen – de nem Risa számára. Megjegyzi, és miközben folytatja a játékot, az a félreütött hang visszhangokat ver benne, egyre nagyobbra nő, megosztja figyelmét, míg ismét hibázik, újabb melléütés, majd, két perccel később, elront egy egész akkordot. Könnyek szöknek a szemébe, nem lát tőlük rendesen. Nem kell látnod, mondja magának. Csak érezned kell a zenét. Még
mindig van ideje összeszedni magát, nem igaz? Tragikusnak érzett hibái alig észrevehetőek. „Nyugalom” – mondaná Mr. Durkin. – „Senki nem ítélkezik fölötted.” Talán még el is hiszi – elvégre ő megengedheti magának, hogy elhiggye. Nem tizenöt éves, és soha nem volt állami gondozott. Öt hiba. Apró, alig észrevehető tévesztések, de akkor is hibák. Könnyebb lenne megemésztenie, ha a többiek teljesítménye kevésbé lenne jó, de mindenki más hibátlan produkcióval rukkol elő. Ennek ellenére Mr. Durkin mosolyogva gratulál neki az előadás után. – Fantasztikus voltál! – mondja. – Büszke vagyok rád. – Tragikusan játszottam. – Badarság. Chopin egyik legnehezebb darabját választottad. A profik sem tudják hibátlanul eljátszani. Tisztességesen megoldottad! – Nekem az nem elég. Mr. Durkin felsóhajt, de nem ellenkezik. – Szépen fejlődsz. Alig várom, hogy lássam ezeket a kezeket játszani a Carnegie Hallban. Mosolya kedves és őszinte, akárcsak a többi lány gratulációja a koleszban. Kedvességüknek köszönhetően sikerül elaludnia, és él benne a remény, hogy talán túl sokat vár el és nem kellene ennyire szigorúnak lennie önmagához. Mielőtt álomba merül, azon tűnődik, milyen darabot válasszon a következő alkalomra. Egy héttel később az igazgatói irodába hívatják. Hárman vannak odabent. Törvényszék, villan át Risa fején. Három ítélkezésre készülő felnőtt, mint a három majom: nem hall, nem lát, nem beszél. – Risa, ülj le, kérlek – mondja az igazgató. Megpróbál kecsesen helyet foglalni, de térde cserbenhagyja, és sután lehuppan a székre, amely túl puha egy inkvizíciós kihallgatáshoz. Risa nem ismeri az igazgató mellett ülő két embert, de mindketten nagyon hivatalosnak tűnnek. Nyugodtak, mint akik számtalanszor voltak már hasonló helyzetben. Az igazgató balján ülő nőről kiderül, hogy ő a Risa „ügyéhez” kirendelt szociális munkás. Risa eddig a pillanatig nem is tudta, hogy neki van ügye.
A nő bemutatkozik. Mrs. Hogyishívják. Neve nem ver gyökeret Risa memóriájában. A nő úgy lapozgatja a Risa eddigi tizenöt évét tartalmazó aktát, mintha újságot olvasna. – Nézzük csak… születésed óta állami gondozott vagy. A magatartásod példás. A jegyeid jók, de nem kiválóak. – A szociális munkás felnéz, és elmosolyodik. – Láttalak zongorázni a múlt héten. Jó voltál. Jó, gondolja Risa. De nem kiváló. Mrs. Hogyishívják lapozgatja még egy kicsit az aktáját, de Risa látja rajta, hogy csak az időt húzza. Bármi történik is most, az ő sorsa már jóval azelőtt eldőlt, hogy belépett az ajtón. – Miért vagyok itt? Mrs. Hogyishívják becsukja az aktát, és az igazgatóra illetve a mellette ülő, drága öltönyös férfira pillant. Az öltönyös bólint, mire a szociális munkás ismét Risához fordul, és kedvesen elmosolyodik. – Úgy érezzük, hogy kihoztál magadból mindent, ami benned volt – mondja. – Ebben Thomas igazgató úr és Mr. Paulson is egyetértenek. Risa az öltönyösre pillant. – Kicsoda Mr. Paulson? Az öltönyös férfi megköszörüli a torkát, majd szinte már bocsánatkérően így szól: – Én vagyok az iskola jogi tanácsadója. – Egy ügyvéd? Mit keres itt egy ügyvéd? – Puszta formaság – feleli Thomas igazgató. Ujjával a gallérjába nyúl, meglazítja, mintha nyakkendője hirtelen fojtogatná. – Az iskola szabályzata előírja, hogy jelen kell lennie az efféle eljárások során. – Miféle eljárások során? A három felnőtt összenéz, egyiküknek sem akaródzik válaszolnia. Végül Mrs. Hogyishívják szólal meg. – Biztosan tudod, hogy manapság nagyon kevés a hely az állami nevelőintézetekben, és a költségcsökkentések minden egyes intézményt érintenek, a miénket is. Risa állja a tekintetét. – Az állami gondozottaknak garantált helyük van az állami nevelőintézetekben. – Így igaz, de a garancia csak tizenhárom éves korig érvényes. Hirtelen mindenkinek akad valami hozzáfűznivalója. – A pénz csak ennyire elegendő – mondja az igazgató.
– Veszélybe kerülhet az oktatás színvonala – érvel az ügyvéd. – A legjobbat akarjuk neked és a többi itteni gyereknek – magyarázza a szociális munkás. És ez így folytatódik oda-vissza, mint egy háromszemélyes pingpongmérkőzés. Risa szótlanul hallgatja őket. – Ügyesen zenélsz, de… – Mint mondtam, kihoztad magadból, ami benned volt. – Elérted képességeid maximumát. – Talán ha más irányba indultál volna. – De ez már eső után köpönyeg. – Meg van kötve a kezünk. – Nem kívánt csecsemők százai születnek minden áldott nap – és nem mindet sikerül továbbgólyázni. – Kötelességünk befogadni őket. – Helyet kell szorítanunk minden új állami gondozottnak. – Ami azt jelenti, hogy öt százalékkal csökkentenünk kell a tizenévesek létszámát. – Ugye te is megérted? Risa nem bírja tovább hallgatni, ezért elhallgattatja őket azzal, hogy kimondja, amihez egyiküknek sincs bátorsága. – Szét fognak bontani? Csönd. Beszédesebb minden „igen”-nél. A szociális munkás átnyúl az asztalon, hogy megfogja Risa kezét, de a lány elrántja, mielőtt hozzáérhetne. – Természetes, hogy meg vagy ijedve. A változás mindig ijesztő. – Változás? – kiáltja Risa. – Hogy érti azt, hogy „változás”? A halál kicsit több mint egyszerű „változás”. Az igazgatót ismét fojtogatni kezdi a nyakkendője, megakadályozva, hogy a vér az arcába jusson. Az ügyvéd kinyitja az aktatáskáját. – Kérem, Miss Ward. Szó sincs halálról, és biztosra veszem, mindenkinek jobb lenne, ha nem sugallna ilyen lázító gondolatokat. Tudományos tény, hogy testének mind a száz százaléka életben marad, csak szétválasztva. – Az aktatáskájába nyúl, és átnyújt Risának egy színes brosúrát. – Ez az Ikertó Átalakító Tábor ismertetője. – Remek hely – mondja az igazgató. – Mindig ezt a létesítményt választjuk a mieink számára. A saját unokaöcsémet is ott bontották szét. – Biztosan örült neki.
– Változás – ismétli a szociális munkás. – Ez minden. Ahogyan a jégből víz, a vízből pedig felhők lesznek. Életben maradsz, Risa. Csak más alakban. De Risa ezt már nem hallja. Eluralkodik rajta a pánik. – Nem muszáj zenésznek lennem. Csinálhatok valami mást. Thomas igazgató szomorúan rázza a fejét. – Attól tartok, ezzel már elkéstél. – Nem, nem késtem el. Biztosan van megoldás. Lehetnék kadét. A hadseregnél mindig keresnek kadétokat! Az ügyvéd ingerülten felsóhajt, és az órájára pillant. A szociális munkás előrehajol. – Risa, kérlek – mondja. – Csak meghatározott testalkatú lányokból lehet kadét, és csak sok éves fizikai felkészítés után. – Nekem semmi beleszólásom nincs ebbe? De ahogy a háta mögé pillant, a válasz nyilvánvaló. Két őr várakozik rá, egyértelművé téve, hogy nincs választása. Miközben elvezetik, Risa Mr. Durkinre gondol. Keserű mosollyal jut eszébe, hogy tanára kívánsága mégis teljesülhet. Egy nap talán látni fogja a kezét a Carnegie Hallban játszani. De sajnos Risa testének többi része nélkül. Nem engedik visszamenni a kollégiumba. Semmit nem vihet magával, mert semmire nem lesz szüksége. Így jár mindenki, akit bontásra ítélnek. Csak néhány barátnője surran le titokban az iskola szállítmányozási részlegébe, hogy gyorsan megöleljék és néhány könnyet hullajtsanak érte, miközben végig attól félnek, hogy rajtakapják őket. Mr. Durkin nem jön el. Ez fáj Risának a legjobban. Az egyik vendégszobában alszik, hajnalban pedig busz jön érte és a hatalmas nevelőintézet-komplexum más, átszállításra váró gyerekeiért. Risa felismer néhány arcot, de a nevét egyik útitársának sem tudja. Az üléssorokat elválasztó folyosó másik oldaláról jóképű fiú – ránézésre kadétnak gondolja – mosolyog Risára. – Helló – mondja flörtölve, ahogyan csak a kadétok tudnak udvarolni. – Helló – üdvözli Risa. – Most szállítanak át a haditengerészeti akadémiára – mondja. – És téged? – Ó, engem? – Lázasan gondolkodik valami frappáns válaszon. – A Miss Marple Akadémiára megyek, ahová a legtehetségesebb diákok
kerülnek. – Hazudik – szólal meg a Risa mellett ülő vékony, sápadt fiú. – Bontásra viszik. A kadét hirtelen hátrahőköl, mintha a bontás fertőző lenne. – Ó – mondja. – Hát… ööö… az kár. Na, szia! – Azzal felpattan, és a busz hátuljába megy a többi kadéthoz. – Kösz – veti oda Risa a vékony srácnak. A fiú megrántja a vállát. – Úgysem számít. – Aztán kezet nyújt Risának. – Samson vagyok – mondja. – Engem is szétbontanak. Rita majdnem elneveti magát. Samson. Erős név egy ilyen nyüzüge srácnak. Nem fog kezet vele, még mindig neheztel rá, amiért leleplezte a jóképű kadét előtt. – És te mit csináltál, hogy szétbontanak? – kérdezi Risa. – Nem az számít, mit csináltam, hanem hogy mit nem csináltam. – Mit nem csináltál? – Semmit – feleli Samson. Risa érti. Aki nem csinál semmit, az könnyen a bontottak között találhatja magát. – Sosem vittem volna sokra – mondja Samson –, de most, statisztikai értelemben, nagyobb esély van arra, hogy valamely részem nagyszerűvé válik a világ egy pontján. Inkább leszek részben nagyszerű, mint teljes egészében haszontalan. A tény, hogy a fiú kicsavart logikája már-már elfogadhatónak tűnik, még inkább feldühíti Risát. – Remélem, élvezni fogod az átalakító tábort, Samson. Azzal feláll, hogy másik helyet keressen magának. – Mindenki üljön le! – harsogja a busz elején tartózkodó kísérő, de senki nem foglalkozik vele. A busz tele van össze-vissza mászkáló gyerekekkel, akik vagy rokon lelkekre vadásznak, vagy azok elől menekülnek. Risa talál magának egy ülést az ablaknál, ahol nincs mellette senki. A buszozás csak az utazás első szakaszát jelenti. Elmagyarázták neki – mint mindenkinek, miután felszálltak a buszra –, hogy először egy nagy elosztó központba kerülnek, ahol szétválogatják a megannyi államból érkező gyerekeket, és beosztják őket azokra a buszokra, amelyek továbbviszik őket végleges úticéljuk felé. Vagyis Risa következő busza tele
lesz Samsonokkal. Csodálatos. Eljátszik a gondolattal, hogy fellopódzik egy másik buszra, de a derékövükre nyomtatott vonalkód ezt lehetetlenné teszi. Minden tökéletesen meg van szervezve. Risa gondolatai ennek ellenére egyfolytában a szökés körül forognak. Ekkor veszi észre a felbolydulást az ablakból. Nem messze előttük az úton. Az autópálya másik oldalán járőrautók állnak, és ahogy a busz sávot vált, Risa két alakot pillant meg az úton: két fiatal fiú cikázik az autók között. Egyikük a könyökhajlatába szorítja a másik fejét, és gyakorlatilag vonszolja maga után. Futás közben éppen a busz felé tartanak. Risa feje nagyot koppan az ablaküvegen, amikor a busz vezetője félrerántja a kormányt, hogy kikerülje őket. Kiáltások és sikolyok harsannak, Risa kirepül az üléssorok közti folyosóra, ahogy a busz hirtelen lefékez. Fáj a csípője, de nem súlyos. Csak egy horzsolás. Feláll, és gyorsan felméri a helyzetet. A busz oldalra billent, majd lecsúszott az útról az árokba. A szélvédő betört, vérfolt piroslik rajta. Hatalmas vérfolt. A buszon ülők magukat vizsgálgatják. Risához hasonlóan nekik sem esett komoly bajuk, bár egyesek jobban jajveszékelnek, mint mások. Kísérőjük egy hisztérikus lányt próbál megnyugtatni. A káosz kellős közepén Risa hirtelen felismerésre jut. Ez nem része a tervnek. Lehet, hogy a rendszer fel van készülve milliónyi eshetőségre, amelynek során az állami gondozottak megpróbálják kijátszani, de közúti balesetekre nincsen kész forgatókönyvük. A következő néhány másodpercben bármi lehetséges. Risa célba veszi a busz első ajtaját, nagy levegőt vesz, és megindul felé.
3. Lev A buli nagyszabású és fényűző, évek óta tervezték. Legalább kétszázan vannak a városi klub nagytermében. Lev választotta ki a zenekart, az ennivalót. Még a terítő színét is: piros és fehér – a Cincinnati Red színei –, és a neve, Levi Jedediah Calder aranybetűkkel szerepel minden selyemszalvétán, amit a jelenlévők hazavihetnek emlékbe. Ez az ő bulija. Minden róla szól. És feltett szándéka, hogy olyan jól érzi magát, mint még soha.
A felnőttek mind rokonok, a család barátai vagy a szülei üzleti partnerei – de a vendégek közül nyolcvanan Lev barátai. Gyerekek az iskolából, a templomból, a különböző csapatokból, ahol szerepelt. Némelyik barátja furának találta a meghívást. – Nem is tudom, Lev – mondták. – Elég bizarr. Mégis milyen ajándékot vigyek? – Nem kell hoznotok semmit – felelte Lev. – Egy tizedelő bulin nincsenek ajándékok. Csak gyertek el és érezzétek jól magatokat. Én biztosan jól fogom érezni magam. És így is tesz. Minden egyes lányt felkér táncolni, és senki nem kosarazza ki. Még arra is rá tudja venni az embereket, hogy felemeljék egy széken, és úgy táncolják körbe vele a termet, mert ezt látta egyszer egy zsidó barátja bár micváján. Való igaz, ez egy egészen másféle buli, de akkor is azt ünneplik, hogy betöltötte a tizenhármat, ezért igazán megérdemli, hogy felemeljék egy székkel, nem? Lev úgy érzi, túl korán szolgálták fel a vacsorát. Az órájára néz, és azt látja, hogy két óra már el is telt. Hogyan repülhetett el ilyen gyorsan? Hamarosan emberek váltják egymást a mikrofonnál, pezsgős poharukat Levre emelik és köszöntőt mondanak. Köszöntik a szülei. A nagymamája. Egy ismeretlen nagybácsi is köszöntőt mond: – Levre: öröm volt látni, ahogy ilyen remek fiatalemberré cseperedtél, és szívből hiszem, hogy nagyszerű dolgokat teszel majd mindenkivel, akivel csak kapcsolatba kerülsz. Egyszerre csodálatos és bizarr érzés, hogy ilyen sok ember intéz kedves szavakat hozzá. Túl sok, ugyanakkor mégsem tud betelni vele. Még többet akar. Több ételt. Több táncot. Több időt. Már hozzák a szülinapi tortáját. Mindenki tudja, hogy a buli akkor ér véget, amikor felszolgálják a tortát. Hova sietnek vele? Lehetséges, hogy már három órája elkezdődött az ünneplés. Ekkor következik még egy köszöntő. A köszöntő, ami majdnem tönkretesz mindent. Lev sok testvére közül Marcus volt a legcsendesebb egész este. Nem rá vall. Lev sejthette volna, hogy valamire készül. Lev tizenhárom évesen a legfiatalabb a tíz testvér közül. A huszonnyolc éves Marcus a legidősebb. A fél országot átrepülte, hogy itt lehessen Lev tizedelő buliján, ennek ellenére alig táncolt, alig szólalt meg, alig vett részt az ünneplésben.
Ráadásul részeg. Lev sosem látta Marcust részegnek. A formális köszöntések után történik, amikor Lev tortáját felvágják, és szétosztják. Először nem is köszöntésnek indul, csak egy meghitt pillanatnak két fivér között. – Gratulálok, öcskös – mondja Marcus, és erősen magához öleli. Lev érzi az alkoholt a bátyja leheletén. – Ma férfi lettél. Vagy valami olyasmi. Apjuk alig egy méterre ül tőlük az asztalfőn, és idegesen felnevet Marcus szavai hallatán. – Kösz… vagy valami olyasmi – feleli Lev. Szüleire pillant. Apja várja, mi következik. Anyja elgyötört arckifejezése feszültséget kelt benne. Marcus Levet bámulja, mosolyában az öröm vagy a vidámság leghalványabb nyomát sem lehet felfedezni. – Mit gondolsz erről az egészről? – kérdezi az öccsétől. – Hogy nagyszerű. – Hát persze, hogy az! Ez a sok ember mind miattad van itt. Fantasztikus este. Fantasztikus! – Igen – feleli Lev. Fogalma sincs, hová akar kilyukadni a bátyja, de azt tudja, hogy valami történni fog. – Ez életem legjobb estéje. – De még mennyire! Életed legjobb estéje! Gyúrjuk össze azt a sok nagy eseményt, a sok bulit egybe: születésnap, esküvő, temetés. – Marcus apjuk felé fordul. – Nagyon költséghatékony, nem igaz, apa? – Elég ebből – mondja apjuk halkan, de Marcus ettől csak még hangosabb lesz. – Mi van? Nem beszélhetek róla? Ja, igazad van, hiszen most ünneplünk. Majd elfelejtettem. Lev szeretné, ha Marcus elhallgatna, de közben mégsem. Anyja feláll, és az apjáénál jóval erőteljesebb hangon rászól: – Ülj le, Marcus. Szégyent hozol magadra. Mostanra mindenki abbahagyta, amit csinált, és a kibontakozó családi drámára figyel. Marcus észreveszi, hogy az egész terem őt nézi, ezért felkap egy félig teli pezsgős poharat, és a magasba emeli. – Az öcsémre, Levre – rikkantja. – És a szüleinkre! Akik mindig azt teszik, ami a helyes. Amit kell. Akik mindig bőkezűen adakoztak jótékony célra. Akik minden vagyonuk tíz százalékát az egyháznak adták. Anya, micsoda mázli, hogy tíz gyereked van, és nem csak öt, mert akkor Levet derékban ketté kellene vágnunk! Többen felszisszennek az egybegyűltek közül. Az emberek a fejüket
ingatják. Micsoda viselkedés ez egy elsőszülöttől! Most már az apja is felpattan, és keményen megszorítja Marcus karját. – Befejezted! – mondja. – Ülj le! Marcus lerázza magáról az apja kezét. – Eszem ágában sincs leülni. – Könnyek csillognak a szemében, ahogy Levhez fordul. – Szeretlek, öcskös… és tudom, hogy ez a te nagy napod. De én képtelen vagyok részt venni benne. Falhoz vágja a pezsgős poharat, ami ezer darabra törik, kristályszilánkokkal szórva tele a büféasztalt. Azután sarkon fordul, és olyan határozott léptekkel viharzik ki a teremből, hogy Lev rájön, bátyja egyáltalán nem is részeg. Lev apja int a zenészeknek, akik azonnal rázendítenek valami talpalávalóra, még mielőtt Marcus kiérne a hatalmas teremből. Emberek lépnek a táncparkettre, megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy elfeledtessék a kellemetlen közjátékot. – Sajnálom, Lev – mondja az apja. – Miért nem… mi lenne, ha táncolnál egy kicsit? De Levnek már nincs kedve táncolni. A vágy, hogy mindenki rá figyeljen, eltűnt a bátyjával együtt. – Beszélni szeretnék Dan atyával, ha lehet. – Persze, beszélj csak. Dan atya a család barátja volt már jóval Lev születése előtt is, és mindig könnyebben tudott beszélni vele türelmet és bölcsességet igénylő témákról, mint a saját szüleivel. A nagyterem túl zajos és zsúfolt, ezért kimennek a klub golfpályájára néző verandára. – Kezdesz félni? – kérdezi Dan atya. Mindig tudja, mi jár Lev fejében. Lev bólint. – Azt hittem, készen állok. Azt hittem, felkészültem. – Ez természetes. Ne aggódj miatta. De ez nem csökkenti Lev csalódottságát. Egész életében erre készült – ennyi időnek elégnek kellett volna lennie. Kiskorától tudta, hogy ő tized. „Különleges vagy” – mondogatták a szülei. „Az életed Istent és az emberiséget fogja szolgálni.” Már nem emlékszik, mennyi idős volt, amikor megtudta, pontosan mit is jelent ez. – A társaid sokat gyötörnek az iskolában? – Nem jobban, mint máskor – feleli Lev. Igazat beszél. Egész életében
meg kellett küzdenie a többiek megvetésével, amiért a felnőttek különleges bánásmódban részesítették. Akadtak kedves gyerekek, és akadtak kegyetlenek is. Ilyen az élet. Ennek ellenére zavarta, amikor „mocskos bontott”-nak csúfolták. Mintha ő is azok közé tartozna, akiknek a szülei azért írták alá a bontási megrendelést, hogy megszabaduljanak a kölyküktől. Mi sem áll távolabb az igazságtól. Lev a családja büszkesége, a szemük fénye. Színötös tanuló, korosztálya legjobb baseballjátékosa. Attól, hogy szét fogják bontani, még NEM került egy kategóriába a többi bontásra ítélttel. Természetesen, járnak más tizedek is az iskolájába, de egyikük sem az ő vallásához tartozik, ezért Lev sosem érzett közösséget velük. A ma esti tömeg tanúsítja, milyen sok barátja van Levnek – de ők akkor sem olyanok, mint ő: az ő életük nem szétbontva fog folytatódni. Ők szabadon dönthetnek a testükről és a jövőjükről. Lev mindig közelebb érezte magát Istenhez, mint a barátaihoz vagy akár a családjához. Gyakran eltűnődik, vajon a kiválasztottak mindig magányosak-e. Vagy csak vele nem stimmel valami? – Sok helytelen gondolatom van – vallja be Lev Dan atyának. – Helytelen gondolatok nincsenek, csak gondolatok, amelyeket alaposan körül kell járni és le kell győzni. – Hát… irigy vagyok a fivéreimre és a nővéreimre. Egyre az jár a fejemben, hogy a baseballcsapatomnak hiányozni fogok. Tudom, hogy áldás és megtiszteltetés tizednek lenni, mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy miért pont én. Dan atya, aki mindig mindenkinek a szemébe néz, most elfordítja a tekintetét. – Eldöntötték, mielőtt megszülettél volna. Nem azon múlik, mit tettél vagy mit nem. – Sok embert ismerek, akinek nagy családja van… Dan atya bólint. – Igen, nem ritka manapság. – De sokan egyáltalán nem adnak tizedet, még a mi egyházunkhoz tartozó családok sem, mégsem hibáztatja őket senki. – De vannak olyan családok is, akik az első, a második vagy a harmadik gyereküket adják tizedbe. Minden családnak magának kell meghoznia a döntést. A szüleid hosszú ideig vártak, mielőtt eldöntötték, hogy te leszel az.
Lev kelletlenül bólint. Ő „igazi tized”. Öt vér szerinti, egy örökbe fogadott és három „odagólyázott” testvére után Lev pontosan a tizedik volt. Szülei mindig azt mondták neki, hogy ettől csak még különlegesebb számukra. – Elárulok valamit, Lev – mondja Dan atya, és végre a szemébe néz. Akárcsak Marcusnak, neki is csillog a szeme, egy hajszál választja el a sírástól. – Láttam felnőni az összes fivéredet meg nővéredet, és bár nem vagyok híve a kivételezésnek, azt hiszem, sok szempontból te vagy a legkiválóbb közülük. Ha számba kellene vennem, azt se tudnám, hol kezdjem. Ezt kéri tőlünk Isten, te is tudod. Nem az első gyümölcsöt, hanem a legszebbet. – Köszönöm. – Dan atya mindig tudja, mit kell mondania ahhoz, hogy Lev jobban érezze magát. – Készen állok rá. – És ahogy kimondja, rájön, minden félelme és kétsége ellenére, valóban készen áll. Ezért élt. Ráadásul a tizedelő bulija hamarosan véget ér. Másnap reggel Calderéknek a nagy étkezőben kell teríteniük a reggelihez. Lev összes bátyja és nővére ott van. Már nem sokan laknak otthon közülük, ma reggel mégis mindnyájan átjöttek reggelire. Mindnyájan, kivéve Marcust. Ahhoz képest, hogy milyen sokan vannak, szokatlanul nagy csöndben esznek, és az evőeszközök koccanása a porcelán tányérokon csak még nyilvánvalóbbá teszi a beszélgetés hiányát. Lev óvatosan eszik, nehogy összepiszkolja fehér selyemből készült tizedelő ruháját. Reggeli után hosszasan búcsúzkodnak tőle, ölelgetik, puszilgatják. Ez a legrosszabb. Lev azt kívánja, bárcsak elengednék, és véget érnének az istenhozzádok. Megérkezik Dan atya – Lev kérésére jött –, és a jelenléte felgyorsítja a búcsúzkodást. Senki sem akarja a lelkész drága idejét vesztegetni. Lev elsőként ül be apja Cadillacjébe. Elhatározza, hogy nem fog hátranézni, mégsem tudja megállni, amikor apja beindítja a motort, és kipillant a hátsó ablakon. Szótlanul nézi, ahogy az otthona eltűnik a szeme elől. Soha többé nem látom viszont, villan át az agyán, de azonnal félre is söpri. Meddő, haszontalan, önző gondolat. Dan atyára pillant, aki mellette ül a hátsó ülésen, és őt nézi. A lelkész elmosolyodik. – Minden rendben, Lev – mondja. Szavai megnyugtatják a fiút, mintha attól, hogy Dan atya ezt mondta, valóban minden rendben lenne.
– Milyen messze van még az átalakító tábor? – kérdezi Lev, nem konkrétan valakihez intézve a szavait. – Nagyjából még egy óra – válaszolja az anyja. – És… azonnal hozzálátnak, amint odaérünk? A szülei összenéznek. – Biztos vagyok benne, hogy lesz előtte valami orientáció – feleli az apja. A rövid válaszból Lev számára nyilvánvaló, hogy a szülei sem tudnak többet, mint ő. Felhajtanak az autópályára, Lev pedig lehúzza az ablakot, hogy érezze a szelet az arcán. Behunyja a szemét, és igyekszik felkészülni. Erre születtem. Ezért éltem. Kiválasztott vagyok. Áldott vagyok. Boldog vagyok. Apja hirtelen a fékre tapos. Mivel csukva a szeme, Lev nem látja, mi a váratlan fékezés oka. Csak érzi, hogy a Cadillac lelassul, a biztonsági öv pedig a vállába mélyed. Kinyitja a szemét. Az autópályán álltak meg. Rendőrautók fényei villódznak. És mintha lövést hallana. – Mi történik itt? Hirtelen egy fiú bukkan fel az ablaka mellett, néhány évvel idősebb lehet nála. Rémültnek tűnik. Rémültnek és veszélyesnek. Lev az ajtóhoz nyúl, hogy gyorsan felhúzza az ablakot, de mielőtt megtehetné, a fiú benyúl az ablak résén, felrántja a zárat, és kinyitja az ajtót. Lev megdermed. Nem tudja, mitévő legyen. – Anya! Apa! – kiáltja. A gyilkos tekintetű fiú megragadja Lev fehér selyemingét, és megpróbálja kiráncigálni a kocsiból, de a biztonsági öv nem engedi. – Mit művelsz? Hagyj békén! Lev anyja sikít a férjének, hogy csináljon valamit, de apja a saját biztonsági övével piszmog. Az őrült átnyúl Lev fölött, és egy gyors mozdulattal kikapcsolja az övét. Dan atya elkapja a betolakodó karját, mire az egy gyors ökölcsapással felel – Dan atya állkapcsát találja telibe. Levet annyira sokkolja az erőszakos jelenet, hogy tiltakozni is elfelejt. Az őrült ismét ránt rajta egyet, és Lev ezúttal kizuhan a kocsiból, fejét beüti az aszfaltba. Amikor felnéz, azt látja, hogy apja éppen kikászálódik a vezetőülésből, de az őrült srác keményen nekicsapja a hátsó ajtót, mire apja hanyatt vágódik.
– Apa! – Lev apja egy érkező kocsi útjába zuhan. A sofőr elrántja a kormányt, és, hála istennek, kikerüli Lev apját, de nekiütközik egy másik autónak, amelyik megpördül. Fülsiketítő, fémes reccsenés hallatszik. Levet a fiú ismét talpra rántja, megragadja a karját, és húzza maga után. Lev korához képest alacsony. Ez a fiú néhány évvel idősebb nála, és sokkal nagyobb. Lev nem tud kiszabadulni a szorításából. – Állj meg! – kiáltja Lev. – Vedd el, amit csak akarsz. Vidd a tárcámat – mondja, pedig nincs is tárcája. – Vidd az autót! Csak ne bánts senkit! A fiú egy pillanatra eltűnődik az autón. De csak egy pillanatra. Golyók süvítenek el mellettük. A dél felé tartó oldalon a rendőröknek végre sikerült megállítaniuk a forgalmat, és eljutottak az északi és a déli oldalt elválasztó korláthoz. A legközelebb álló rendőr ismét elsüti fegyverét. Kábító lövedék placcsan szét a Cadillac oldalán. Az őrült srác a könyökhajlatába szorítja Lev fejét, és maga elé rántja. Lev rájön, hogy nem kocsit vagy pénzt akar, hanem egy túszt. – Ne ellenkezz, fegyver van nálam! – Lev érzi, hogy a fiú megböki az oldalát. Tudja, hogy nem fegyver az, csak a fiú ujja. Ennek ellenére nagyon is veszélyesnek tűnik, és nem akarja még jobban feldühíteni. – Emberi pajzsként nem sokra mész velem – próbál érvelni. – Kábító lövedékkel tüzelnek, vagyis nem aggódnak, ha engem találnak el vele, maximum elájulok tőle. – Inkább te, mint én. Lövedékek süvítenek el mellettük, miközben a száguldó kocsik között próbálnak átjutni az autópálya túloldalára. – Kérlek, te ezt nem érted, nem vihetsz magaddal most, tized vagyok. Lekésem a bontásomat! Mindent tönkreteszel! Végre mintha emberség csillanna az őrült szemében. – Bontásra ítéltek? Ezer más dolog miatt lehetne ingerült, Lev mégis ezen kapja fel a vizet. Nem tűri, hogy egy kalap alá vegyék azokkal. – Tized vagyok! Duda harsan, és ahogy Lev a hang irányába fordul, feléjük száguldó buszt pillant meg. Arra sincs idejük, hogy felordítsanak. A busz csikorgó kerekekkel lehajt az úttestről, és egy hatalmas tölgyfa vastag törzsének ütközve megáll. A betört szélvédő csupa vér. A buszsofőr vére az. Mozdulatlan teste félig kilóg a vezetőülésből.
– Ó, a francba! – mondja az őrült panaszos hangon. Egy lány lép le a buszról. Az őrült fiú ránéz, Lev pedig felismeri, hogy itt a nagy lehetőség a szökésre. Ez a fiú egy állat. Csak úgy bánhat el vele, ha maga is állatként viselkedik. Ezért Lev két kézzel megfogja a nyaka köré fonódó kart, és olyan erővel mélyeszti bele fogait, hogy érzi szájában a vér ízét. A fiú felordít, elengedi, Lev pedig futásnak ered apja kocsija felé. Ahogy közelebb ér, kinyílik a hátsó ajtó. Dan atya az, arcán azonban nem a viszontlátás öröme tükröződik. Az őrült brutális ökölcsapásától feldagadt arccal Dan atya fura hangon azt hadarja: – Menekülj, Lev! Lev nem erre számított. – Micsoda? – Menekülj! Amilyen gyorsan és amilyen messzire csak tudsz. MENEKÜLJ! Lev döbbenten áll, képtelen megmozdulni, vagy feldolgozni a lelkész szavait. Miért mondja neki Dan atya, hogy meneküljön? Hirtelen éles fájdalom hasít a vállába, minden forogni kezd körülötte, majd elsötétül a világ.
4. Connor Connor karja elviselhetetlenül fáj. Az a kis szörnyeteg megharapta – gyakorlatilag kiharapott egy darabot az alkarjából. Újabb kocsi fékez le, nehogy elcsapja Connort, mire hátulról beleütközik egy másik autó. A kábító lövedékek elmaradnak, de Connor tudja, hogy ez csak átmeneti állapot. A balesetek pillanatnyilag elterelik az ifi-zsaruk figyelmét, de ez nem sokáig fog így maradni. Tekintete ekkor találkozik a buszról leszállt lányéval. Arra számít, hogy bevárja a kocsijukból kiszállva segíteni igyekvő embereket, ehelyett sarkon fordul, és berohan a fák közé. Az egész világnak elment az esze? Connor még mindig sajgó, vérző alkarját szorongatva szintén az erdő felé fordul, de aztán megtorpan. Hátrapillant, és látja, amint a fehér ruhás srác éppen az autójához ér. Connor nem tudja, hol vannak az ifi-zsaruk.
Valahol a feltorlódott járművek mögött lapulnak. Ismét villámgyors döntést hoz. Tudja, hogy ostobaság, de akkor is meg kell tennie. Emberek haltak meg miatta. A buszsofőr biztosan, de talán mások is. Még ha mindent kockára tesz, akkor is egyensúlyba kell hoznia valahogyan. Tennie kell valami jót, valami nemeset, amivel kompenzálja szökése borzalmas következményeit. Ezért létfenntartó ösztöneit elnyomva futásnak ered a fehér ruhás fiú felé, aki olyan boldogan igyekezett a saját szétbontására. Connor már majdnem odaér hozzá, amikor meglátja a tőlük húsz méterre álló zsarut, amint éppen célba veszi a fegyverével, és meghúzza a ravaszt. Ezt nem lett volna szabad megkockáztatnia! El kellett volna tűnnie, amíg lehetősége volt rá. Connor várja a kábító lövedék árulkodó csípését a bőrén, de hiába, mert abban a pillanatban, amikor a rendőr elsüti fegyverét, a fehér ruhás fiú tesz egy lépést hátra, és a lövedék pont vállon találja. Két másodperc, és megbicsaklik a térde. A srác eszméletlenül csuklik össze, ő kapta a Connornak szánt golyót. Connor nem vesztegeti az időt. Felnyalábolja a fiút a földről, és a vállára veti. Kábító lövedékek fütyülnek el mellettük, de több nem találja el őket. Connor maga mögött hagyja a buszt, amelyről sokkos állapotba került fiatalok kászálódnak le. Átvág közöttük, és berohan az erdőbe. Az erdő sűrű, nemcsak a fák, hanem a magas bokrok és kúszónövények miatt is. A buszról megszökött lány nyomai azonban tisztán kivehetőek a letört ágak és letaposott bokrok között. Ennyi erővel nyilakat is kitehetnének a rendőrök számára. Meglátja a lányt maga előtt, és rákiált: – Állj meg! A lány hátrafordul, de csak egy pillanatra, majd újult erővel folytatja küzdelmét a sűrű aljnövényzettel. Connor óvatosan lerakja a földre a fehér ruhás fiút, majd a lány után siet. Amikor utoléri, gyengéden, de határozottan megfogja a karját, éppen csak annyira, hogy ne tudja kirántani a kezéből. – Bárki elől menekülsz is, csak úgy úszhatod meg, ha együttműködünk – mondja Connor. Hátrapillant, hogy megbizonyosodjon róla, az ifi-zsaruk még nem vették üldözőbe őket. Egyelőre nem. – Kérlek, nincs sok időnk. A lány abbahagyja a csatározást a bokrokkal, és a fiúra néz. – Mit forgatsz a fejedben?
5. Zsaru J. T. Nelson őrmester tizenkét éve dolgozik fiatalkorúakkal. Tudja, hogy a bontás elől menekülők soha nem adják fel, az utolsó leheletükig harcolnak. Pörögnek az adrenalintól, és néha illegális szerektől is. Nikotin, koffein, vagy még rosszabb. Legszívesebben valódi golyókkal lőne rájuk. Legszívesebben agyonlőné ezeket a semmirekellőket ahelyett, hogy csak elkábítja őket. Talán akkor nem próbálnának elfutni – ha pedig mégis, akkor sem nagy veszteség. Az őrmester követi a szökött fiú vágta csapást az erdőben, amíg meg nem pillant egy kupacot az ösvényen. A túsz az, a földre dobva, fehér ruháján fű– és sárfoltok. Jól van, gondolja a rendőr. Végeredményben szerencse, hogy őt találta el a golyó. Az, hogy eszméletlen, valószínűleg megmentette az életét. Ki tudja, hová vitte volna az a bontószökevény, és mit művelt volna vele. – Segítség! – mondja egy hang nem messze tőle. Egy lányé. Az őrmester erre nem számított. – Segítsen, kérem. Nagyon fáj! Beljebb az erdőben tizenéves lány ül egy fa tövében, magához szorítja a karját, arca eltorzul a fájdalomtól. Nelson őrmesternek erre nem nagyon van ideje, de a „szolgálunk és védünk” számára több egyszerű mottónál. Néha azt kívánja, bárcsak ne lenne ennyire becsületes. Odamegy a lányhoz. – Te meg mit csinálsz itt? – A buszon voltam. Leszálltam és elszaladtam, mert féltem, hogy felrobban. Azt hiszem, eltört a karom. Nelson a lány karjára pillant. Be sincs dagadva. Ez lehetne az első árulkodó jel, de a rendőr gondolatai túlságosan előre járnak ahhoz, hogy észrevegye. – Maradj itt. Mindjárt visszajövök. Megfordul, hogy folytassa az üldözést, amikor valami ráesik fentről. Nem valami, hanem valaki. A szökevény! Az őrmester a földre zuhan, és hirtelen két alak támad rá – a szökevény és a lány. Együtt vannak. Hogy lehetett ilyen ostoba? A kábító pisztolyért nyúl, de nincs a helyén. Ebben a pillanatban megérzi a csövét a combján, és látja a bontásra ítélt fiú sötét, gonosz szemében megcsillanó diadalittas örömöt. – Jó éjt – mondja a fiú.
Éles fájdalom hasít a rendőr lábába, és elsötétül előtte a világ.
6. Lev Lev tompa sajgással a vállában ébred. Először azt hiszi, talán elzsibbadt, de gyorsan rájön, hogy a fájdalom sérülés következménye. Bal vállán találta el a kábító lövedék, bár ezt most még nem tudja. Minden, ami tizenkét órával ezelőtt történt vele, homályos ködbe burkolódzik előtte. Csak annyit tud biztosan, hogy úton volt az átalakító táborba, amikor elrabolta egy őrült. Illetve valami különös oknál fogva állandóan Dan atya képe jelenik meg a szeme előtt. Dan atya azt mondta neki, hogy meneküljön. Biztosra veszi, hogy ez csak álom lehetett, mert Dan atya sosem tenne ilyet. Elmosódva lát mindent, ahogy kinyitja a szemét. Nem tudja, hol lehet, csak annyit tud, hogy besötétedett, és nem ott van, ahol lennie kellene. Az őrült srác vele szemben ül egy kis tábortűz túloldalán. És egy lány is van velük. Ekkor fogja fel, hogy eltalálta egy kábító lövedék. Fáj a feje, hányingere van, az agya pedig még mindig csak félgőzzel működik. Megpróbál felállni, de nem sikerül neki. Először azt hiszi, a kábító lövedék miatt, de aztán észreveszi, hogy egy fához kötözték vastag kúszónövényekkel. Meg akar szólalni, de csak halk nyögés és jó adag nyál hagyja el az ajkát. A fiú és a lány felnéznek. Lev biztosra veszi, hogy meg fogják ölni. Csak azért hagyták életben, hogy ébren legyen, amikor végeznek vele. Az őrültek már csak ilyenek. – Nézd csak, ki tért vissza Kábafalváról – mondja a vad tekintetű fiú. Azzal a különbséggel, hogy a tekintete most nem vad, csak a haja áll össze-vissza, mintha elaludta volna. Bár Lev nyelve nem akar engedelmeskedni, mégis sikerül kinyögnie egy szót: – Hol… – Nem tudjuk biztosan – feleli a fiú. – De itt legalább biztonságban vagy – teszi hozzá a lány.
Biztonságban? – gondolja Lev. Ugyan mi ebben a biztonságos? – T… t… túsz? – préseli ki magából a kérdést. A fiú a lányra pillant, majd vissza Levre. – Olyasmi. Azt hiszem. Ezek ketten úgy beszélgetnek, mintha mindannyian barátok lennének. Megpróbálnak hamis biztonságérzetet kelteni bennem, gondolja Lev. A maguk oldalára akarnak állítani, hogy én is részt vegyek azokban a bűncselekményekben, amikre készülnek. Van is erre egy kifejezés, nem? Amikor a túsz csatlakozik az emberrablók ügyéhez. Valamilyen szindróma. Az őrült srác egy kupac bogyóra és mogyorófélére pillant, amit egyértelműen az erdőben gyűjtöttek. – Éhes vagy? Lev bólint, de ettől úgy megfájdul a feje, hogy rájön, bármennyire is éhes, jobban jár, ha nem eszik semmit, mert úgyis azonnal visszajönne. – Nem – feleli. – Zavartnak tűnsz – mondja a lány. – Ne aggódj, ez csak a kábító lövedék hatása. Hamarosan elmúlik. Stockholm-szindróma! Ez az. Lev nem fogja hagyni, hogy ez a két emberrabló meggyőzze. Soha nem áll át az ő oldalukra. Dan atya azt mondta, meneküljek. Mire gondolhatott? Hogy meneküljön az emberrablók elől? Talán, bár akkor valami egészen másnak tűnt. Lev behunyja a szemét, és elhessegeti a gondolatot. – A szüleim keresni fognak – mondja Lev. Szája végre képes egész mondatokat formálni. A másik kettő nem válaszol, valószínűleg mert tudják, hogy igazat beszél. – Mennyi a váltságdíj? – kérdezi Lev. – Váltságdíj? Nincsen váltságdíj – feleli az őrült srác. – Azért hoztalak magammal, hogy megmentselek, te idióta! Hogy megmentse? Lev hitetlenkedve mered rá. – De… a tizedelésem… Az őrült elképedve ingatja a fejét. – Senkivel nem találkoztam még, aki ennyire igyekezett volna a saját szétbontására. Semmi értelme nem lenne magyarázni ennek az istentagadó párosnak,
miről szól a tizedelés. Hogy az önfeláldozásnál nagyobb ajándék nem létezik. Úgysem értenék meg, végig sem hallgatnák. Megmenteni? Nem megmentik, hanem a pokolra küldik. Ekkor Lev rájön valamire. Rájön, hogy ezt az egész helyzetet a maga javára is fordíthatja. – A nevem Lev – mutatkozik be a tőle telhető leglazábban. – Örvendek a találkozásnak, Lev – mondja a lány. – Én Risa vagyok, ő pedig Connor. Connor ingerült pillantást vet rá, ami elárulja, hogy a lány a valódi nevüket mondta. Nem a legjobb ötlet két túszejtő részéről, de a legtöbb bűnöző pont ennyire ostoba. – Nem akartam, hogy téged találjon el a kábító lövedék – szabadkozik Connor. – De a zsaru nem tudott célozni. – Nem a te hibád – feleli Lev, noha a lelke mélyén azt gondolja, nagyon is Connor hibája volt. Lev gondolkodik egy kicsit a történteken, majd így folytatja: – Sosem menekültem volna el a saját tizedelésemről. – Őszintén így gondolja. – Még szerencse, hogy ott voltam – mondja Connor. – Igen – bólint Risa. – Ha nincsen Connor, mostanra már valószínűleg engem is szétbontottak volna. Pillanatnyi csönd telepedik közéjük, aztán Lev, visszanyelve haragját és undorát, így szól: – Köszönöm. Köszönöm, hogy megmentettél. – Szóra sem érdemes – válaszolja Connor. Jól van. Hadd higgyék azt, hogy hálás. Hadd higgyék, hogy elnyerték a bizalmát. Amint kialakul bennük a hamis biztonságérzet, gondoskodik róla, hogy mindketten azt kapják, amit megérdemelnek.
7. Connor Connornak magához kellett volna vennie az ifi-zsaru fegyverét, de nem gondolkodott. Annyira meg volt ijedve, hogy miután elkábította a zsarut a saját fegyverével, egyszerűen elhajította, és futásnak eredt – mint ahogy korábban a hátizsákját is elhajította az autópályán, hogy cipelni tudja Levet. A pénztárcája és az összes pénze a hátizsákban volt. Nem maradt
semmije, csak az üres zsebe. Későre jár – pontosabban, nagyon korán van –, hamarosan pirkad. Risa és ő egész nap haladtak az erdőben, cipelve magukkal az eszméletlen tizedet. Amint leszállt az este, Risával egymást váltva aludtak, amíg a másik őrködött. Connor tudja, hogy Levben nem bízhat – ezért kötözte a fához –, de a buszról menekült lányban sem. Csak az életben maradás közös célja köti össze őket. A hold már eltűnt az égboltról, de az ég alja világosodik a hajnal ígéretével. Mostanra valószínűleg minden az arcukkal van tele. Látta ezeket a fiatalokat? Ne közelítsen hozzájuk! Rendkívül veszélyesek. Azonnal hívja a rendőrséget! Vicces, hogy Connor mennyi energiát fecsérelt arra, hogy a suliban veszélyesnek tartsák, most viszont már abban sem biztos, jelent-e veszélyt bárkire is. Talán csak önmagára. Lev egész idő alatt őt figyeli. A fiú tekintete először kába volt, feje hol egyik, hol másik oldalra bicsaklott, de a szeme most már éles, mint a sasé. Connor még a tűz halvány fényénél is látja. Jéghideg kék. Számító. Ez a kölyök fura egy szerzet. Connor nem igazán tudja, mi járhat a fejében, és nem is biztos, hogy tudni szeretné. – Az a harapás el fog fertőződni, ha nem vigyázol – mondja Lev. Connor a karjára pillant, ahol Lev megharapta. Még mindig piros és fel van dagadva. Sikerült kikapcsolnia fájdalmat, amíg Lev nem emlékeztette rá. – Majd megoldom. Lev továbbra is őt fürkészi. – Téged miért fognak szétbontani? Connornak egyáltalán nem tetszik a kérdés. – Úgy érted, miért akartak szétbontani – mert ha nem látnád, itt vagyok, belőlem nem lesz bontott. – Ha elkapnak, az lesz. Connor legszívesebben behúzna egyet a srác önelégült pofájába, de uralkodik magán. Nem azért mentette meg, hogy összeverje. – Na, és milyen érzés azzal a tudattal élni, hogy fel fognak áldozni? – tudakolja Connor. Piszkálódásnak szánta, de Lev komolyan veszi a kérdést. – Jobb mint anélkül élni, hogy tudnád, mi a célod. Connor nem tudja eldönteni, hogy ezt célzásnak szánta-e vagy sem –
mintha az ő életének nem lenne célja. Ettől egy pillanatra úgy érzi magát, mintha ő lenne egy fához kötözve, nem Lev. – Lehetne rosszabb is – mondja Connor. – Végezhettük volna úgy is, mint Humphrey Dunfee. Lev láthatóan meglepődik a név hallatán. – Te is ismered azt a sztorit? Azt hittem, csak a mi környékünkön beszélik. – Nem – feleli Connor. – Minden gyerek ismeri. – Mese az egész – kapcsolódik be a beszélgetésbe a nemrég felébredt Risa. – Talán – mondja Connor. – De egyszer egy haverommal megpróbáltunk utánanézni az egyik iskolai számítógépen. Találtunk egy honlapot, ahol erről volt szó, meg a szüleiről, akik teljesen megzakkantak. De mielőtt végigolvashattuk volna, a számítógép lefagyott. Kiderült, hogy aktiváltunk egy vírust, ami törölte az egész szervert. Véletlen? Nem hiszem. Lev halkan emészti a hallottakat, Risa azonban utálkozva így szól: – Én biztosan nem fogom úgy végezni, mint Humphrey Dunfee, mert nincsenek szüleim, akik megzakkanhatnának. A lány feláll. Connor elfordítja tekintetét a haláltusáját vívó tűzről, és látja, hogy megvirradt. – Ha továbbra sem akarjuk, hogy elkapjanak, megint irányt kell változtatnunk – jelenti ki Risa. – És álcázni sem ártana magunkat. – Hogyan? – kérdezi Connor. – Nem tudom. Először is új ruhákat kellene szereznünk. Más frizurát hordanunk. Két fiút és egy lányt keresnek. Lehet, hogy fiúnak kellene álcáznom magamat. Connor végigméri a lányt, és elmosolyodik. Risa szép. Nem úgy, mint Ariana – más módon. Ariana szépsége a sminkjében, a pigment injekciókban és hasonló dolgokban rejlett. Risa ellenben igazi természetes szépség. Connor önkéntelenül kinyújtja a kezét, hogy megérintse a lány haját, és gyengéden azt mondja: – Nem hinném, hogy téged sikerülne eladni fiúnak… Hirtelen gyilkos fájdalom hasít a vállába, és egész teste előregörnyed, ahogy Risa elkapja a csuklóját, és hátracsavarja a karját. Kiáltani sem tud a kíntól, csak ennyit képes kinyögni: – Eh-eh!
– Ha még egyszer hozzám érsz, letépem a karodat – figyelmezteti Risa. – Megértetted? – Igen. Igen. Oké. Engedj el. Megértettem. A tölgyfához kötözött Lev felnevet, láthatóan örömét leli abban, hogy Connornak fájdalmat okoznak. Risa elengedi, de Connor válla még mindig sajog. – Ezt igazán nem kellett volna – mondja Connor, próbálva leplezni, mennyire fáj neki. – Egyáltalán nem akartalak bántani. – Most már legalább biztosan nem fogsz – feleli Risa talán némi bűntudattal a hangjában, amiért olyan kemény volt. – Ne felejtsd el, hogy nevelőintézetben nőttem fel. Connor bólint. Hallott már az állami gondozottakról. Tudja, hogy aki nem tanulja meg fiatalon megvédeni magát, annak nagyon csúnya élete van. Sejthette volna, hogy nem tűri a fogdosást. – Ne haragudjatok, hogy közbeszólok, de ha nem oldoztok el, sehová nem tudunk menni – szólal meg Lev. Connornak továbbra sem tetszik Lev elítélő pillantása. – Honnan tudjuk, hogy nem fogsz megszökni? – Sehonnan, de amíg nem oldoztok el, túsz vagyok – válaszolja Lev. – Amint kiszabadítotok, szökevény leszek, mint ti. Megkötözve: ellenség. Szabadon: barát. – Ha nem szöksz el – mondja Connor. Risa türelmetlenül nekiáll eloldozni a kúszónövényeket. – Hacsak nem akarjuk itt hagyni, ezt a kockázatot vállalnunk kell. Connor letérdel mellé segíteni, és Lev néhány másodpercen belül szabad. Feláll, kinyújtóztatja tagjait, és megmasszírozza a vállát, ahol a kábító lövedék eltalálta. Lev szeme még mindig jéghideg kék, és Connor nem sok mindent tud kiolvasni belőle, de legalább nem szökik el. Talán túljutott azon, hogy „kötelessége” feláldoznia magát, gondolja Connor. Talán kezdi felfogni, miért jó az, ha életben marad.
8. Risa Risát nyugtalanítják az erdőben útjukba kerülő eldobott csomagolópapírok és törött műanyagdarabok, mert a civilizáció első jele
mindig a szemét. A civilizáció embereket jelent, akik felismerhetik őket, ha az arcukat már közzétették a hírhálón. Risa tudja, hogy lehetetlen teljesen távol maradniuk az emberektől. Nincsenek illúziói az esélyeiket illetően, mint ahogy azzal kapcsolatban sem, hogy képesek-e láthatatlanok maradni. Egyedül nem fognak boldogulni. Szükségük van mások segítségére. – Nem, nincsen. – Connor gyorsan vitába száll vele, amint megsokasodnak körülöttük a civilizáció jelei. Most már nemcsak szeméttel találkoznak, hanem egy térdmagas kőfal mohás romjaival és egy régi rozsdás távvezetékoszloppal is még azokból az időkből, amikor az áramot vezetékek szállították. – Senkire nincs szükségünk. Elvesszük, ami kell. Risa felsóhajt, egyre nagyobb erőfeszítésébe kerül megőriznie a türelmét. – Biztos vagyok benne, hogy nagy gyakorlatod van a lopásban, de szerintem ez akkor sem jó ötlet. Connornak láthatólag rosszul esik a célzás. – Mégis mit képzelsz? Hogy az emberek majd puszta szívjóságból adnak nekünk kaját meg minden mást, amire szükségünk van? – Nem – feleli Risa. – De ha az eszünket használjuk ahelyett, hogy fejjel mennénk a falnak, jobb esélyeink vannak. Szavai vagy talán szándékosan leereszkedő hanghordozása arra készteti Connort, hogy dühödten meggyorsítsa lépteit. Risa észreveszi, hogy Lev némileg lemaradva figyeli vitájukat. Ha menekülni akar, gondolja Risa, itt a ragyogó alkalom, amíg Connor meg én vitatkozunk. Aztán eszébe jut, hogy itt a remek lehetőség próbára tenni Levet, most kiderül, valóban mellettük áll-e, vagy csak várja a megfelelő pillanatot a szökésre. – Ne merészelj itt hagyni! – rivall Connorra, és mindent elkövet a vita életben tartásáért, miközben fél szemmel Levet figyeli, hátha nekilódul. – Hozzád beszélek! Connor felé fordul. – Ugyan miért kéne végighallgatnom? – Végighallgatnád, ha lenne agyad, de nyilvánvaló, hogy nincsen! Connor odalép Risához, és egészen közel hajol hozzá, jóval közelebb, mint azt Risa szeretné. – Nélkülem már rég úton lennél az átalakító tábor felé! – mondja.
Risa felemeli a kezét, hogy ellökje, de Connor gyorsabb, és elkapja a csuklóját, mielőtt eltaszíthatná magától. Ez az a pillanat, amikor Risa rájön, hogy túl messzire ment. Mit is tud erről a fiúról? Szét fogják bontani. Talán nem ok nélkül. Talán nagyon is jó okuk van rá. Risa nem próbálja kiszabadítani a karját, mert tudja, hogy azzal csak megkönnyítené a másik dolgát. Igyekszik a hangjába sűríteni minden tiltakozását. – Engedj el. – Miért? Mégis mitől félsz, mit akarok csinálni veled? – Másodszor érsz hozzám az engedélyem nélkül – mondja Risa. Connor még mindig nem engedi el, de Risának feltűnik, hogy szorításában nincsen semmi fenyegető. Nem szoros, inkább laza. Nem durva, inkább gyengéd. Könnyedén kiszabadíthatná a csuklóját. Akkor miért nem teszi? Risa tudja, hogy a fiú nem véletlenül csinálja ezt, de hogy mi a szándéka vele, arra nem tud rájönni. Figyelmeztetni akarja, hogy bánthatná, ha akarná? Vagy az üzenet inkább szorításának gyengédségében rejlik – így akarja kifejezésre juttatni, hogy nem az a fajta, aki másokat bánt? Mindegy, lényegtelen, gondolja Risa. A gyengéd erőszak is erőszak. A fiú térdére pillant. Egy jól irányzott rúgással eltörhetné a térdkalácsát. – Egy szempillantás alatt el tudnálak intézni – mondja fenyegetően. Ha meg is van ijedve, Connor nem mutatja. – Tudom. Valami miatt biztos benne, hogy Risa nem fogja bántani – az első alkalom csak reflex volt. Ha viszont másodszor is bántaná, az már tudatos cselekedet lenne. Azért bántaná, mert bántani akarja. – Engedj el – ismétli Risa, de most már hiányzik az erő a hangjából. Connor ezúttal szót fogad, elengedi, és tisztességes távolságra húzódik tőle. Mindketten bánthatták volna a másikat, de egyikük sem tette. Risa nem érti, mit jelent ez, csak annyit tud, hogy dühös a fiúra, bár maga sem tudja, pontosan miért. Hirtelen egy harmadik hang szólal meg jobbról. – Ez mind nagyon szórakoztató, de nem hiszem, hogy a verekedés sokat segít. Lev az – és Risa rájön, hogy a terve visszafelé sült el. Vitát akart színlelni, hogy próbára tegye Levet, de a vita valódivá fajult, és közben teljesen megfeledkezett a fiúról. Meg is szökhetett volna, ők pedig észre sem veszik, csak amikor már túl késő.
Risa gyilkos pillantást vet Connorra, a miheztartás végett, majd mindhárman folytatják útjukat. Connor csak tíz perccel később szól újra Risához, amikor Lev félrevonul könnyíteni magán. – Ügyesen csináltad – mondja Connor. – Működött. – Tessék? Connor közelebb hajol, úgy suttogja. – A vita. Azért kezdted el, hogy lássuk, Lev elmenekül-e, amíg nem figyelünk rá, igaz? Risa elképed. – Te tudtad? Connor elmosolyodik. – Persze, hogy tudtam. Risa eddig sem tudta hová tenni, de most végképp összezavarodik. Fogalma sincs, mit gondoljon a srácról. – Szóval… minden, ami az előbb történt, csak színjáték volt? Most Connoron a sor, hogy elbizonytalanodjon. – Igen. Azt hiszem. Vagy nem? Risának el kell fojtania egy mosolyt. Hirtelen elszállnak Connorral kapcsolatos félelmei. Maga sem érti, hogyan lehetséges ez. Ha vitájuk teljesen valódi lett volna, akkor nem tudna megbízni benne. Ha teljes egészében színjáték lett volna, akkor sem, mert aki ilyen meggyőzően hazudik, abban nem szabad bízni. De ez a kettő keveréke volt. Egyszerre valódi és színjáték, amitől valahogy nagyon is helyénvalónak tűnik – biztonságosnak, mint egy halálmegvető akrobatamutatvány a védőháló fölött. Még akkor is ezen a váratlan élményen morfondírozik, amikor utolérik Levet, és folytatják útjukat az ijesztőnek tetsző civilizáció felé.
Második rész Gólyázás
„A törvények megváltoztatásához előbb az emberi természetet kell megváltoztatni.” Greta nővér
„Az emberi természet megváltoztatásához előbb a törvényeket kell megváltoztatni.” Yvonne nővér
9. Anya Az anya tizenkilenc éves, de nem érzi magát olyan öregnek. Nem érzi magát sem bölcsebbnek és képesebbnek arra, hogy megbirkózzon a szituációval, mint egy kislány. Azon tűnődik, vajon mikor szűnt meg gyermeknek lenni. A törvény szerint, amikor betöltötte a tizennyolcat, de a törvény nem ismeri őt. Mindene fáj még a vajúdástól, ahogy magához szorítja újszülött csecsemőjét. Csípős a reggel, éppen csak megvirradt. Sikátorokban és mellékutcákban oson. Sehol egy teremtett lélek. Nagy szemetes konténerek vetnek szögletes fekete árnyékokat. Törött üvegek mindenfelé. Tudja, hogy ez a legalkalmasabb napszak arra, amire készül. Kisebb az esélye, hogy prérifarkasok vagy más ragadozók felbukkanjanak. Nem bírná elviselni a gondolatot, hogy a kicsi feleslegesen szenvedjen. Hatalmas, zöld konténer magasodik előtte, kissé oldalra billenve a sikátor egyenetlen aszfaltján. Magához szorítja a csecsemőt, mint aki attól tart, hogy a konténer karokat növeszt, és mocskos bensőjébe rántja.
Óvatosan kikerüli, és folytatja útját a sikátorban. Volt idő, nem sokkal az Élet Törvényének hatályba lépése után, amikor az efféle konténerek nagyon is csábítóak voltak a hozzá hasonló leányanyák számára. Az olyanok számára, akik hajlandóak voltak kukába dobni nem kívánt újszülöttjüket. Olyan gyakori jelenséggé vált, hogy már a hírekbe sem került be – egyszerűen az élet része lett. Az Élet Törvényének eredetileg az volt a célja, hogy védje az élet szentségét. De éppen az ellenkező hatást érte el: elértéktelenítette. Szerencsére megszületett a Gólyázási Indítvány, ez a csodálatos törvény, amely sokkal jobb alternatívát kínál a hozzá hasonló lányoknak. Ahogy egyre világosabb lesz, elhagyja a sikátorokat, és egy olyan környéken halad tovább, amely minden egyes utcával egyre jobb lesz. Tágas, jómódú házak sorakoznak egymás mellett. Ez a megfelelő környék a gólyázáshoz. Ravaszul választja ki a megfelelő otthont. Nem a legnagyobbat, de nem is a legkisebbet. Rövid járda vezet az ajtóhoz az utcáról, ezért gyorsan el tud tűnni, az előkert pedig tele van fákkal, így se kintről, se bentről nem fogják észrevenni, amikor odagólyázza az újszülöttet. Óvatosan közelíti meg a bejárati ajtót. Egyelőre nem lát fényeket odabent, ez jó. Autó áll a kocsifelhajtón – ez remélhetőleg azt jelenti, hogy otthon vannak. Óvatosan fellép a verandára, vigyázva, nehogy megcsikorduljon alatta a lépcső, majd letérdel, és a lábtörlőre helyezi a picit. Két pokrócba csavarta, nehogy megfázzon, fején pedig apró gyapjúsapka van. Jó szorosan becsomagolta. Ez az egyetlen, amit anyaként megtanult. Átvillan az agyán, hogy becsönget és elszalad, de aztán rájön, hogy ez nem olyan jó ötlet. Ha rajtakapják, köteles megtartani a gyereket – ez is része a Gólyázási Indítványnak –, ha viszont ajtót nyitnak, és már nincs ott senki, csak a gyerek, akkor a csecsemő a törvény szemében a megtalálóé. Akár akarják, akár nem, onnantól jogilag ők a szülei. Mióta kiderült, hogy terhes, tudja, hogy tovább fogja gólyázni a gyerekét. Reménykedett, hogy talán amikor meglátja azt a tehetetlen kis lényt, amint rápillant, esetleg meggondolja magát – de ugyan kit akart becsapni? Sem képességet, sem vágyat nem érez magában az anyaságra, ezért mindig is a gólyázás tűnt a legjobb választásnak. Hirtelen ráeszmél, hogy túl hosszú ideje mereng. Az emeleten felkapcsolnak egy lámpát, ezért nagy nehezen elszakítja tekintetét az alvó
csecsemőről, és elmegy. Most, hogy megszabadult a tehertől, egyszerre erősnek érzi magát. Kapott egy második esélyt az élettől, és ezúttal okosabban fog bánni vele – egészen biztosan. Ahogy végigsiet az utcán, arra gondol, milyen csodálatos dolog második esélyt kapni. Milyen csodálatos, hogy ilyen könnyedén megszabadulhat a felelősségtől.
10. Risa Néhány saroknyira a továbbgólyázott újszülöttől, a sűrű erdő szélén Risa áll egy ház küszöbén. Megnyomja a csengőt, és egy nő nyit ajtót köntösben. Risa széles mosollyal üdvözli. – Jó reggelt, a nevem Didi! Ruhát és ennivalót gyűjtök az iskolánknak! Szétosztjuk őket a hajléktalanoknak! És ez egy verseny, aki a legtöbbet gyűjti, nyer egy utat Floridába! Szóval igazán nagyon-nagyon nagyszerű lenne, ha tudna segíteni! Az álmos nő próbál magához térni „Didi” szóáradatában. Meg sem tud szólalni, mert Didi olyan gyorsan beszél, hogy nem hagy rá időt. Ha Risának lett volna egy rágógumija, még buborékot is fújna, hogy hitelesebbnek tűnjön. – Kérem-szépen-kérem-szépen! Jelenleg a második helyen állok! A nő felsóhajt, és láthatóan beletörődik, hogy „Didi” nem fog üres kézzel távozni, és a hozzá hasonló lányoktól úgy lehet a legkönnyebben megszabadulni, ha ad nekik valamit. – Mindjárt visszajövök – mondja. Három perccel később Risa egy ruhákkal és konzervekkel teli szatyorral sétál el a háztól. – Ez elképesztő volt – mondja Connor, aki Levvel a fák közül figyelte az előadást. – Mit mondhatnék? Művész vagyok – feleli Risa. – Mintha zongorán játszanék, az embereknél is tudni kell, mikor melyik billentyűt nyomjuk le. Connor elmosolyodik. – Igazad van, ez jobb módszer, mint lopni. – Valójában a csalás is lopás – jegyzi meg Lev.
Risa kissé ingerült lesz a gondolatra, nem esik jól neki, de igyekszik nem mutatni. – Talán így van – mondja Connor. – De legalább stílusosan lopunk. Az erdő egy kertváros mellett ért véget. A gondosan nyírt pázsitok besárgultak a lehullott levelektől. Egyértelműen beköszöntött az ősz. A majdnem ugyanolyan házakban majdnem ugyanolyan emberek laknak. Ezt a világot Risa csak a magazinokból és a tévéből ismeri. Egy kertváros olyan számára, mintha meseországban járna. Talán ez az oka annak, hogy hármuk közül neki volt bátorsága becsöngetni és Didinek kiadni magát. Úgy vonzotta a környék, mint a 23-as Állami Nevelőintézet ipari kemencéiben sülő kenyér illata. Visszatérve a fák közé, ahol egyetlen ablakból sem láthatják őket, átnézik a szatyor tartalmát, mintha Halloween estéjén vennék számba a begyűjtött édességeket. Van benne egy hosszúnadrág és egy kék ing, ami pont jó Connorra. Egy dzseki Levnek. Risa nem talál benne semmit magának, de nem bánkódik. Másik háznál is eljátszhatja Didit. – Még mindig nem értem, miért olyan fontos, hogy átöltözzünk – mondja Connor. – Te soha nem nézel tévét? – kérdezi Risa. – A rendőrségi műsorokban, amikor körözést adnak ki valakire, mindig elmondják, mit viselt az elkövető, amikor utoljára látták. – Mi nem követtünk el semmit – javítja ki Connor. – Csak megszöktünk. – Bűnözők vagyunk – szólal meg Lev. – Mert amit csináltok, jobban mondva, amit csinálunk, az szövetségi bűncselekmény. – Mi, a ruhalopás? – kérdi Connor. – Nem, hanem önmagunk ellopása. Amint a bontási megrendelést aláírták, mindnyájan az állam tulajdonába kerültünk. A szökéssel szövetségi szintű bűncselekményt követünk el. Risa nem örül ennek, mint ahogy Connor sem, de elhessegetik a gondolatot. Lakott területen tartózkodniuk veszélyes, de elengedhetetlen. Talán a reggeli órákban sikerül bejutniuk egy könyvtárba, ahol letölthetnek néhány térképet, és találhatnak maguknak egy elég nagy erdőséget ahhoz, hogy örökre eltűnjenek. Azt beszélik, hogy léteznek szökevények alkotta titkos közösségek. Hátha sikerül rábukkanniuk az egyikre. Óvatosan lopakodnak a kertvárosban, amikor egy nő közeledik feléjük
szemből – vagyis inkább egy lány, nem lehet több tizenkilenc-húsz évesnél. Siet valahová, mégis van valami furcsa a mozgásában, mintha megsérült volna, vagy éppen most lábadozna egy sérülésből. Risa biztos benne, hogy amint meglátja, felismeri őket, de a lány úgy halad el mellettük, hogy rájuk sem pillant, majd gyorsan befordul a sarkon, és eltűnik.
11. Connor Connor védtelennek és sebezhetőnek érzi magát. Legszívesebben maradt volna az erdőben, de tudja, hogy nem élhetnek örökké makkon és bogyókon. A városban találnak élelmet. Élelmet és információt. – Ilyenkor van a legnagyobb esélyünk arra, hogy észrevétlenek maradjunk – mondja Connor a többieknek. – Reggel mindenki siet. Nehogy elkéssen a munkából vagy valahonnan. Connor az egyik bokorban talál egy rossz helyre dobott újságot. – Ezt nézzétek! – kiált fel. – Egy papírújság. Micsoda retró! – Írnak benne rólunk? – kérdezi Lev. Úgy mondja, mintha örülne neki. Gyorsan átfutják a címlapot. A háború Ausztráliában, hazug politikusok – csak a szokásos. Connor ügyetlenül lapoz. Az újság oldalai nagyok és nehézkes velük bánni. Könnyen szakadnak, és állandóan beléjük kap a szél, mint egy papírsárkányba, ami megnehezíti az olvasást. Sem a második, sem a harmadik oldalon nem szerepel a nevük. – Lehet, hogy régebbi újság – veti fel Risa. Connor megnézi a dátumot a lap tetején. – Nem, mai. – A széllel dacolva nagy nehezen sikerül továbblapoznia. – Á… itt van. A főcím az oldalon: tömegkarambol az autópályán. Nagyon rövid cikk. Reggel baleset történt, bla-bla-bla, órákra leállt a forgalom, bla-bla-bla. Az írás megemlíti a halott buszsofőrt, és hogy az utat három órára lezárták. De róluk nem ír egy szót sem. Connor hangosan felolvassa az utolsó mondatot. – „Valószínűsíthető, hogy a térségben végrehajtott rendőri akció vonta el a sofőrök figyelmét, és ez vezetett a balesethez.” Mindhárman döbbenten hallgatnak. Connor egyfajta megkönnyebbülést
érez – mintha megúszott volna valami nagy balhét. – Ez így nincs rendben – szólal meg Lev. – Engem elraboltak, vagy… ööö… legalábbis ők azt hiszik. Benne kellene lennie a hírekben. – Levnek igaza van – mondja Risa. – A hírekben mindig bemondják, ha megszökik egy bontásra ítélt fiatal. Ha mi nem szerepelünk bennük, annak oka van. Connor nem hisz a fülének: ezek a ketten kritizálják a helyzetüket! Lassan beszél hozzájuk, mintha szellemi fogyatékosokhoz intézné szavait. – Ha nem szerepelünk a hírekben, az azt jelenti, hogy nincsenek fényképek, vagyis nem fognak bennünket felismerni. Nem értem, hogy ez miért probléma. Risa összefonja a karját. – Miért nincsenek fényképek? – Nem tudom… talán a rendőrség nem akarja nagydobra verni, mert fél, hogy az emberek hátráltatnák a nyomozást. Risa a fejét ingatja. – Nekem ez akkor sem stimmel… – Kit érdekel, mi stimmel neked! – Halkabban! – suttogja Risa dühösen. Connor igyekszik uralkodni magán. Inkább nem szól semmit, nehogy ismét kiabálni kezdjen, és azzal felhívja magukra a figyelmet. Látja, hogy Risa töpreng, Lev pedig hol egyikükre, hol a másikukra pillant. Risa nem ostoba, gondolja Connor. Rá fog jönni, hogy ez egy szerencsés fejlemény, és nincs miért aggódnia. Ehelyett azonban Risa így szól: – Ha nem kerül be a nevünk a hírekbe, akkor senki nem fogja tudni, élünk-e vagy halunk. Ha az újságok folyamatosan követik, mi történik velünk, akkor amikor ránk találnak, muszáj kábító lövedéket használniuk, majd elvinniük bennünket egy átalakító táborba, igaz? Connornak fogalma sincs, mit akar ezzel Risa, hiszen nyilvánvaló, hogy így van. – Igen, na és? – De mi van, ha nem akarnak minket szétbontani? Mi van, ha meg akarnak ölni? Connor már nyitja a száját, hogy közölje vele, mekkora ostobaság, amit mond, de aztán becsukja anélkül, hogy megszólalna. Mert egyáltalán nem ostobaság. – Lev – fordul Risa a másik fiúhoz. – A családod gazdag, igaz?
Lev szerényen megvonja a vállát. – Azt hiszem. – Mi van, ha lefizették a rendőrséget, hogy öljék meg az emberrablókat, téged pedig vigyenek vissza… mindezt feltűnés nélkül, nehogy bárki tudomást szerezzen róla? Connor Levre pillant, hátha a kölyök nevetni kezd a puszta feltevés hallatán, és közli velük, hogy a szülei sosem tennének ilyen borzalmas dolgot. Lev azonban némán fontolgatja a lehetőséget. Ebben a pillanatban két dolog is történik. Rendőrautó fordul be a sarkon, és valahol a közelben felsír egy kisbaba. Menekülj! Ösztönösen ez Connor első gondolata, de Risa elkapja a karját abban a pillanatban, amint meglátja a rendőrautót, és tétovázásra készteti. Connor tudja, hogy kiélezett helyzetekben egy másodpercnyi tétovázás is végzetes lehet. De nem ma. Ma ez az egy másodperc időt hagy neki valamire, ami ritkán szokott előfordulni vele vészhelyzetben. Nem követi az első reflexét, hanem továbbgondolkodik: Ha futásnak ered, azzal felhívja magára a figyelmet. Kényszeríti magát, hogy egy helyben maradjon, és gyorsan felméri a környezetét. Autók gördülnek ki a kocsifelhajtókról, indulnak munkába az emberek. Valahol egy csecsemő sír. Középiskolások gyülekeznek a sarkon, az utca túloldalán. Beszélgetnek, lökdösik egymást, nevetgélnek. Connor Risára pillant, és látja, hogy egy rugóra jár az agyuk, még mielőtt a lány kimondaná: – Buszmegálló! A járőrautó komótosan gurul végig az utcán. Legalábbis annak, akinek nincs semmi rejtegetnivalója, komótosnak tűnik. Connor számára azonban van valami vészjósló ebben a lassúságban. Nem lehet eldönteni, hogy ezek a rendőrök csak rutinból járőröznek, vagy őket keresik. Ismét leküzdi a készetetést, hogy futásnak eredjen. Risával hátat fordítanak a rendőrautónak, hogy feltűnés nélkül elinduljanak a buszmegálló felé, Lev azonban nem tart velük. Rossz irányba fordítja az arcát, egyenesen a közeledő zsarukat bámulja. – Hé, elment az eszed? – Connor megragadja a vállát, és erővel megfordítja. – Csináld azt, amit mi! Viselkedj természetesen! Iskolabusz bukkan fel a másik irányból. A sarkon álló kamaszok
szedelőzködni kezdenek. Most már legalább van mentségük arra, hogy futásnak eredjenek. Connor kezdi, néhány lépéssel lehagyja Risát és Levet, majd hátrafordul, és kiszámított siránkozással a hangjában így szól: – Gyerünk már, megint lekéssük buszt! A rendőrautó közvetlenül melléjük ér. Connor a hátát mutatja nekik, nem fordul meg, hogy ellenőrizze, a kocsiban ülő zsaruk őt nézik-e. Ha igen, akkor remélhetőleg hallják a szavait, és úgy gondolják, hogy csak a szokásos reggeli őrület, amiben nincsen semmi gyanús. Lev elképzelése a „természetes viselkedésről” az, hogy tágra nyílt szemmel, merev karral lépked, mint aki aknamezőn sétál. Ennyit arról, hogy ne keltsenek feltűnést. – Muszáj így vánszorognod, mint egy tetű? – kiált rá Connor. – Ha megint elkések, elzárást kapok. A járőrautó elgurul mellettük. Előttük a busz már majdnem eléri a megállót. Connor, Risa és Lev sietve átvágnak az úttesten – ez is a színjáték része, ha a zsaruk esetleg a visszapillantóból figyelnék őket. Ez persze visszafelé is elsülhet, gondolja Connor, mert megbüntethetnék őket szabálytalan átkelésért. – Tényleg felszállunk a buszra? – kérdezi Lev. – Dehogy – feleli Risa. Connor megkockáztat egy pillantást a rendőrautóra. Indexel. Mindjárt befordul a sarkon, és amint eltűnik a szemük elől, biztonságban lesznek… Ám ekkor az iskolabusz megáll, bekapcsolja a vészvillogóját, és kinyitja az ajtókat – mindenki, aki utazott már iskolabuszon, tudja, hogy amikor a vészjelzője villogni kezd, minden jármű köteles megállni és megvárni, amíg a busz elindul. A rendőrautó mintegy tíz méterrel a sarok előtt megáll, és várja, hogy befejeződjön a felszállás a buszra. Ez azt jelenti, hogy a zsaruk még akkor is ott lesznek, amikor a busz elindul. – Rácsesztünk – mondja Connor. – Most már fel kell szállnunk a buszra. Ahogy átérnek a járdára, a hang, amely korábban csak távolról és halványan jutott el a tudatáig, hirtelen felkelti Connor figyelmét. A síró csecsemő. Az előttük lévő ház küszöbén egy csomagot vesz észre. A csomag mozog. Connor azonnal tudja, miről van szó. Látott már ilyet. Kétszer is találkozott már továbbgólyázott csecsemővel a saját ajtajuk előtt. Bár ez nem ugyanaz a csecsemő, megtorpan, mintha az lenne.
– Gyerünk már, Billy, lekésed a buszt! – He? Risa az. Levvel már méterekkel előbbre járnak. Risa összeszorított fogakkal beszél Connorhoz. – Gyerünk, Billy! Ne légy hülye! Az iskolások már elkezdtek felszállni a buszra. A rendőrautó mozdulatlanul áll a busz villogó lámpája mögött. Connor próbálja rávenni magát, hogy megmozduljon, de nem megy. Az újszülött miatt. Amiatt, ahogyan sír. Ez nem ugyanaz a csecsemő, mondja magának Connor. Ne légy hülye! Most ne! – Connor – suttogja Risa. – Mi ütött beléd? Ekkor kinyílik a ház ajtaja. Kövér kisgyerek bukkan fel – hat, talán hét éves lehet. Megpillantja a csomagot a küszöbön. – Á, nem igaz! – Megfordul, és bekiált a házba. – Anya! Már megint idególyáztak egyet! A legtöbb ember kétféle üzemmóddal rendelkezik vészhelyzetben. Harcol vagy menekül. Connor azonban mindig tudta, hogy nála létezik egy harmadik is: harcolj, menekülj vagy cseszd el totálisan. Ez egyfajta veszélyes mentális rövidzárlat. Ugyanez a rövidzárlat késztette arra, hogy visszarohanjon a fegyveres ifi-zsaruk közé, és megmentse Levet ahelyett, hogy a saját bőrét mentette volna. Érezte, hogy a reflex ismét működésbe lép. Agya bizseregni kezd. „Már megint idególyáztak egyet”, mondta a dagadt kölyök. Miért kellett hozzátennie, hogy „már megint”? Connor talán elengedte volna, ha a gyerek nem mondja, hogy „már megint”. Ne csináld! – mondja saját magának. Ez nem ugyanaz a csecsemő! De agya legmélyén, ahová az észérvek nem érnek el, mindegyik csecsemő ugyanaz. Létfenntartó ösztöneire fittyet hányva Connor a veranda felé lendül. Villámgyorsan az ajtónál terem. A kölyök rémülten pillant rá, majd vissza az anyjára, egy hasonlóan kövér asszonyra, aki éppen akkor ért az ajtóhoz. Arcán leplezetlen ellenszenv. Connorra bámul, majd vet egy gyors pillantást a síró kisbabára, de nem tesz felé egy lépést sem. – Te meg ki vagy? – szegezi Connornak a kérdést. A kisfiú az asszony háta mögé bújik, mint medvebocs a grizzlymama mögé. – Te raktad ide? Válaszolj! A csecsemő egyre csak sír. – Nem… Nem, én…
– Ne hazudj nekem! Connor maga sem tudja, miben reménykedett, amikor idejött. Nem rá tartozik, nem az ő problémája. De most már a saját problémájává tette. Háta mögött a busz hamarosan megtelik iskolába igyekvő kamaszokkal. A rendőrautó még mindig ott várakozik. Connor minden valószínűség szerint a saját halálos ítéletét írta alá azzal, hogy berohant a házhoz. Ekkor egy hang szólal meg mögötte. – Nem ő rakta oda. Én voltam. Connor megpördül. Risa az. Arca kemény, mint a kő. Connort pillantásra sem méltatja. Csak a nőt nézi, akinek mélyen ülő szemei Connorról Risára siklanak. – Tetten értelek, angyalom – mondja. Az „angyalom” úgy hangzik a szájából, mint egy átok. – A törvény megengedi a gólyázást, de csak ha nem kapnak rajta. Szóval fogd a porontyodat, és tűnj el innen, mielőtt hívom a rendőrséget. Connor kétségbeesetten próbálja működésre bírni az agyát. – De… de… – Fogd már be! – rivall rá Risa dühösen és vádlón. Az ajtóban álló nő erre elmosolyodik, de mosolyában nincs semmi kedvesség. – Apuci elcseszte neked, mi? Visszajött ahelyett, hogy elszaladt volna. – Megvető pillantást vet Connorra. – Az anyaság első számú szabálya, angyalom: minden férfi seggfej. Tanuld meg minél előbb, és sokkal boldogabb leszel. A kisbaba még mindig a földön sír közöttük. Senkinek sem akaródzik felvennie. Végül Risa lehajol, felemeli a lábtörlőről, és magához szorítja. A pici még mindig sír, de már jóval halkabban. – Most pedig tűnjetek el innen – fröcsögi a dagadt asszonyság. – Különben szólok azoknak a rendőröknek. Connor megfordul, és látja, hogy a rendőrautó még mindig a busz mögött vesztegel. Lev fél lábbal a buszon állva tartja az ajtót, és kétségbeesetten bámulja őket. Az ingerült buszvezető hátrakiált neki. – Gyerünk már, nem érek rá egész nap! Connor és Risa hátat fordítanak az ajtóban álló nőnek, és a buszhoz sietnek. – Risa, én… – Ne! – csattan fel a lány. – Nem akarom hallani!
Connor ugyanolyan letörtnek érzi magát, mint amikor felfedezte, hogy a szülei aláírták a bontási megrendelését. Akkor a harag segített tompítani a félelmet és a sokkot. Most azonban nincs benne harag, senkire nem lehet dühös, saját magát leszámítva. Tehetetlennek és reményvesztettnek érzi magát. Magabiztossága kihunyt, mint egy haldokló csillag. Három szökevény menekül a törvény elől. És most, rövidzárlatos ostobaságának köszönhetően, már négyen vannak: három szökevény és egy csecsemő.
12. Risa Fogalma sincs, mi üthetett Connorba. Risa kezd rájönni, hogy a fiú nem egyszerűen rossz döntéseket hoz, hanem kimondottan veszélyeseket is. Az iskolabuszon alig néhányan ülnek, amikor felszállnak rá. A sofőr dühösen becsukja mögöttük az ajtót, a csecsemőre viszont nem tesz megjegyzést. Talán mert nem ő az egyetlen kisbaba a buszon. Risa átfurakszik Lev mellett, és a busz hátuljába megy. Elhaladnak egy másik lány mellett, aki saját kis csomagját tartja a karjában, ránézésre legfeljebb hat hónapos lehet. A fiatal anya kíváncsian pillant rájuk, de Risa nem akar szemkontaktust teremteni vele. Miután leültek a busz hátuljában, két sorra a legközelebbi utastól, Lev Risára pillant, mint aki fél feltenni a kézenfekvő kérdést. Végül aztán összeszedi a bátorságát, és megszólal. – Ööö… miért van nálunk egy kisbaba? – Tőle kérdezd – veti oda Risa. Connor fapofával bámul ki az ablakon. – Két fiút és egy lányt keresnek. A kisbaba eltereli rólunk a figyelmet. – Nagyszerű – csattan fel Risa. – Talán az lenne a legjobb, ha mindhárman beszereznénk egyet útközben. Connor elvörösödik. Risa felé fordul, és kinyújtja a kezét. – Majd én fogom – mondja, de Risa nem adja oda neki. – Csak sírna nálad. Risának van gyakorlata a kisbabákkal. A nevelőintézetben előfordult, hogy az újszülöttek mellé osztották be. Valószínűleg ez a csecsemő is állami gondozásba került volna. Risa látta a nőn, hogy esze ágában sincs megtartani és felnevelni.
Connorra pillant. A fiú arca még mindig vörös, és szándékosan kerüli a tekintetét. Az indoklása hazugság volt. Valami más késztette arra, hogy az ajtóhoz szaladjon. De bármi volt is az oka, Connor megtartja magának. A busz megáll, és további iskolások szállnak fel. A busz elülső részében ülő lány – a kisbabával – hátramegy, és leül közvetlenül Risa elé, majd hátrafordul, és megpróbál szóba elegyedni vele. – Szia, te biztosan új vagy! A nevem Alexis, ő pedig Chase. – A kisfiú kíváncsian méregeti Risát, és közben összenyálazza az ülés hátulját. Alexis felemeli a gyerek ernyedten lógó kezét, és integet vele, mintha játék baba lenne. – Köszönj szépen, Chase! – Alexis még Risánál is fiatalabbnak tűnik. Alexis kinyújtja a nyakát, és vet egy pillantást a Risa karjában alvó picire. – Á, egy újszülött! Ez igen! Nagyon bátor tőled, hogy ilyen gyorsan visszajössz a suliba! – Connorhoz fordul. – Te vagy az apja? – Én? – Connor egy másodpercig zavartan pislog jobbra-balra, mint akit sarokba szorítottak, de aztán észhez tér, és azt feleli: – Igen. Igen, én vagyok. – Annnnnyira jó, hogy ti még mindig együtt vagytok. Chaz – Chase apja – már nem is ebbe a suliba jár. Katonai iskolába küldték. A szülei annyira dühösek lettek, amikor megtudták, hogy „bekaptam a legyet”, hogy Chaz attól félt, még a végén szétbontatják. Hallottatok már ilyet? Risa meg tudná fojtani ezt a lányt, ha nem félne attól, hogy nyáladzó Chase anya nélkül marad. – És a tiétek fiú vagy lány? Kellemetlen csend telepedik rájuk. Risa azon gondolkodik, meg tudná-e nézni valahogy diszkréten anélkül, hogy Alexis észrevenné, de rá kell jönnie, hogy ez lehetetlen. – Lány – mondja. Ötven százalék esélye van rá, hogy eltalálta. – Hogy hívják? Ezúttal Connor válaszol. – Didi – feleli. – Didinek hívják. Risa önkéntelenül is elmosolyodik, noha még mindig dühös a fiúra. – Igen – mondja Risa. – Ahogy engem. Családi hagyomány. Connor a jelek szerint legalább részben észhez tért. Nyugodtabbnak és természetesebbnek tűnik, igyekszik minél jobban játszani a szerepét. Az arca már nem vörös, csak a füle piroslik még.
– Imádni fogjátok a Center-North High-t, remek suli – folytatja Alexis. – Nagyszerű bölcsijük van, és tényleg figyelmesek a diákanyákkal. Némelyik tanár még azt is megengedi, hogy órán szoptassunk. Connor Risa vállára teszi a kezét. – És az apák nézhetik? Risa lerázza magáról a fiú karját, és rátapos a lábára. Connor felszisszen, de nem szól semmit. Ha azt hitte, Risa már nem haragszik rá, nagyot tévedett. – Úgy látom, az öcséd már barátkozik – mondja Alexis. Risa odapillant, ahol Lev ült, de a fiú már nincs ott, előbbre ment egy sorral, és egy fiúval beszélget. Risa szeretné hallani, miről beszélnek, de Alexis fecsegése miatt esélye sincs rá. – Vagy ő a te öcséd? – kérdezi Alexis Connortól. – Nem, az enyém – feleli Risa. Alexis elvigyorodik, és kicsit kihúzza magát. – Nagyon cuki. Risa nem gondolta volna, hogy Alexis képes lehet még az eddigieknél is ellenszenvesebbé tenni magát. Úgy tűnik, tévedett. Alexis láthat valamit Risa tekintetében, mert hozzáteszi: – Mármint ahhoz képest, hogy elsős. – Tizenhárom éves. Ugrott egy osztályt – mondja Risa, és közben figyelmeztető pillantást küld Alexis felé: Hagyd békén a kisöcsémet. Emlékeztetnie kell magát, hogy Lev valójában nem is az öccse. Most Connoron a sor, hogy az ő lábára taposson – és igaza is van. Túl sok információt árult el. Lev valódi életkora nem tartozik Alexisre. Ráadásul az sem szerencsés, ha azonnal szereznek maguknak egy ellenséget. – Ne haragudj – üt meg békülékenyebb hangot Risa. – Hosszú volt az éjszaka, nem sokat aludtam. Kicsit ingerült vagyok. – Ó, semmi gond. Ismerem az érzést. Úgy tűnik, az Alexis Inkvizíció egészen addig folytatódik, amíg el nem érik az iskolát, ám a busz hirtelen megáll, a kis Chase pedig beüti az állát az ülés támlájába, és ordítani kezd. Alexis azonnal anyamódba kapcsol, és a beszélgetés véget ér. Risa nagyot sóhajt. – Tényleg sajnálom – mondja Connor. Őszintének tűnik, Risa azonban nem fogadja el a bocsánatkérését.
13. Lev Ez a nap nem a terv szerint alakult. Az volt a terve, hogy azonnal megszökik, amint elérik a civilizációt. Rögtön futásnak eredhetett volna, amint kibukkantak a fák közül. Megtehette volna, mégsem tette. Lesz még ennél jobb alkalom, gondolta. A tökéletes alkalomhoz türelmesnek és ébernek kell lennie. Levnek minden akaraterejére szüksége volt, hogy úgy tudjon tenni, mintha közéjük tartozna – mintha olyan lenne, mint ők. Egyedül azért volt rá képes, mert erőt merített a tudatból, hogy hamarosan minden úgy lesz, ahogyan lennie kell. Amikor a rendőrautó befordult az utcába, Lev legszívesebben a kocsi elé ugrott volna, hogy feladja magát. Egyetlen dolog miatt nem tette. A fényképük nem volt benne az újságban. Levet ez még a többieknél is jobban nyugtalanította. A családja komoly befolyással bírt. Őket nem lehetett félvállról venni. Biztosra vette, hogy a fotóját címlapon fogják hozni a napilapok. Amikor kiderült, hogy mégsem, nem tudta mire vélni a dolgot. Azt sem tartotta kizártnak, hogy Risa jól okoskodik, és a szülei valóban meg akarják öletni őt meg Connort. Mi van, ha feladja magát, és a rendőrök éles lövedékekkel nyitnak tüzet Risára meg Connorra? Tényleg megtennék? Azt akarta, hogy feleljenek azért, amit tettek, de azt nem, hogy a haláluk az ő lelkén száradjon, ezért hagyta továbbmenni a járőrautót. És most tovább romlott a helyzet. Itt van ez a csecsemő. Ellopni egy továbbgólyázott kisbabát! Ezek ketten teljesen megőrültek. Attól már nem fél, hogy megölik, de ettől még ugyanolyan veszélyesek. Meg kell védeni őket önmaguktól. Az egyetlen módszer… az egyetlen módszer… ha szétbontják őket. Igen. Ez a legjobb megoldás mindkettőjük számára. Jelen állapotukban mindenkinek csak ártanak, de leginkább saját maguknak. Valószínűleg megkönnyebbülés lenne számukra, mert odabent valami nagyon nem stimmel náluk, mintha a lelkük darabokra esett volna. Ilyenkor már csak az segít, ha ténylegesen darabokra bontják őket. Így a lelkük megnyugodhat a tudatban, hogy szétbontott testük életeket menthet vagy tehet teljessé a világ más pontjain. Akárcsak Lev lelke.
Ezen morfondírozik a buszon ülve, próbálja figyelmen kívül hagyni, mennyire vegyesek a saját érzései az egész helyzettel kapcsolatban. Mialatt Risa és Connor egy végtelenül idegesítő lánnyal meg a kisbabájával beszélgetnek, Lev előrébb ül egy sorral, hogy minél távolabb legyen tőlük. Felszáll egy fiú a buszra, és helyet foglal mellette, fülében fülhallgató, és valami olyan dalt énekel, amit Lev nem hall. A srác lerakja a táskáját kettőjük közé az ülésre, gyakorlatilag befalazva Levet, majd ismét a fülében dübörgő zenére koncentrál. Levnek támad egy ötlete. Hátrapillant. Connort és Risát még mindig teljesen lefoglalja a lány és a kisbabája. Lev óvatosan benyúl a srác hátizsákjába, és szamárfüles füzetet húz elő belőle. Nagy fekete betűkkel ez áll rajta: HALÁLI ALGEBRA, alatta pedig koponyák és keresztbe tett lábszárcsontok. A füzet belsejében matekegyenletek és trehányság miatt lepontozott házi feladatok. Lev halkan egy üres oldalra lapoz, majd ismét a srác táskájába nyúl, ezúttal egy tollért. Eközben a srácot annyira leköti a zene, hogy észre sem veszi. Lev írni kezd: SEGÍTSÉG! TÚSZUL EJTETT KÉT BONTÓSZÖKEVÉNY. BÓLINTS, HA ÉRTED…
Amikor kész van, megböki a srác vállát. Két bökés kell, hogy magára vonja a figyelmét. – Igen? Lev megmutatja neki a füzetet, igyekszik minél kevésbé feltűnő lenni. A srác ránéz, és így szól: – Ez az én füzetem. Lev nagy levegőt vesz. Connor éppen őt nézi. Óvatosnak kell lennie. – Tudom, hogy ez a te füzeted – mondja Lev, és próbál minél beszédesebb pillantásokat vetni rá. – Nekem csak… egyetlen… oldal… kellett… Kicsit feljebb emeli a füzetet, hogy a srác el tudja olvasni, de az rá sem néz. – Nem! Miért nem kérdezted meg előbb?
Azzal olvasatlanul kitépi a lapot a füzetből, összegyűri, és Lev legnagyobb rémületére a busz eleje felé hajítja. A papírgalacsin fejbe talál egy másik fiút, aki nem foglalkozik vele, majd a padlóra hullik. A busz megáll, Lev reményeit pedig eltiporja harminc pár cipő.
14. Connor Buszok tucatjai állnak meg az iskola előtt. Diákok rohanják meg az ajtókat. Connor is leszáll Risával és Levvel, közben menekülő útvonalakat keres a tekintetével, de egyet sem talál. Az iskola biztonsági szolgálatának emberei a tanárokkal karöltve járőröznek. Bárki, aki nem az iskola felé indul, óhatatlanul feltűnést kelt. – Nem mehetünk be – szólal meg Risa. – Szerintem pedig igen – mondja Lev a tőle megszokottnál vakmerőbben. Egy tanár máris kiszúrta őket. Bár az iskolának van bölcsődéje a leányanyák számára, a csecsemő akkor is nagyon gyanús. – Bemegyünk – jelenti ki Connor. – Elrejtőzünk valahol, ahol nincsenek kamerák. A fiú vécében. – Inkább a lányban – javasolja Risa. – Az tisztább, és több fülke van, ahol elbújhatunk. Connor egy pillanatra elgondolkodik, majd arra jut, hogy Risának valószínűleg mindkettőben igaza van. – Rendben. Elbújunk ebédig, majd a többiekkel együtt távozunk. – Abból indulsz ki, hogy ez a csecsemő is együtt akar működni velünk – mondja Risa. – Hamarosan meg kell majd etetni, én pedig nem rendelkezem a megfelelő eszközökkel, ha érted, mire gondolok. Ha bömbölni kezd a vécében, azt az egész iskola hallani fogja. Újabb vád. Connor hallja a lány hangján. Van fogalmad róla, mennyire megnehezítetted a dolgunkat? – Reménykedjünk, hogy nem fog sírni – válaszolja Connor. – Ha mégis, akkor okolhatsz engem egész úton az átalakító tábor felé. Connor nem először próbál iskolai mosdóban elrejtőzni. Korábban persze mindig csak az volt a célja vele, hogy megússzon egy-egy órát. Ma
azonban egyetlen órára sem várják, ha pedig elkapják, a következmények valamivel súlyosabbak lesznek, mint egy intő. Az első csöngetés után besurrannak az egyik lánymosdóba, Connor pedig kiokítja őket a fontosabb tudnivalókra. Hogyan különböztessék meg egymástól a tanárok és a diákok lépteit. Mikor emeljék fel a lábukat, hogy senki ne vegye észre őket, és mikor mondják inkább azt, hogy foglalt. Utóbbi valószínűleg Risánál és Levnél is működik, mert a fiú hangja még elég vékony, Connor azonban már nem merné lánynak kiadni magát. Együtt maradnak, mégis külön, mindhárman a saját vécéfülkéjükbe zárkózva. Szerencsére a mosdó ajtaja borzalmasan nyikorog, ezért azonnal figyelmezteti őket, ha valaki belép. Az első óra elején még bejön néhány lány, de aztán elcsendesedik minden, semmi más nem hallatszik, csak az egyik meghibásodott vécétartályban a víz csobogása. – Ebédig nem fogjuk kihúzni itt – szólal meg Risa a Connortól balra eső fülkében. – Még ha a pici alszik, akkor sem. – Meglepődnél, milyen hosszú ideig lehet bujkálni egy vécében. – Ezek szerint te nem először csinálsz ilyet? – kérdezi Lev a jobb oldali fülkéből. Connor tudja, hogy ez tökéletesen passzol Lev róla kialakított képébe, miszerint ő egy semmirekellő iskolakerülő. Nem számít, hadd gondolja. Valószínűleg igaza is van. Megnyikordul a mosdó ajtaja. Elhallgatnak. Gyors, halk léptek – egy diák tornacipőben. Lev és Connor felemelik a lábukat, Risa viszont lent tartja a sajátját, ahogy megbeszélték. A kisbaba gőgicsél, mire Risa megköszörüli a torkát, hogy leplezze a hangot. A lány alig egy perc alatt végez, és már el is tűnik. Miután a mosdó ajtaja nyikorogva becsukódik, a baba köhögni kezd. Gyors, tiszta köhintések, állapítja meg Connor. Nem beteg. Jól van. – Egyébként kislány – mondja Risa. Connor ismét fel akarja ajánlani, hogy megfogja, de belátja, hogy azzal most több kárt okozna, mint hasznot. Nem tudja, mit kell csinálni egy csecsemővel, hogy ne sírjon. Végül úgy dönt, elmondja nekik, miért őrült meg átmenetileg, és miért vette magához a kisbabát. Ennyivel tartozik nekik. – Amiatt volt, amit a gyerek mondott – szólal meg Connor halkan. – Tessék? – Annál a háznál… a kövér gyerek az ajtóban. Azt mondta, már megint
idególyáztak egyet. – És akkor mi van? – kérdi Risa. – Másokkal is előfordul, hogy sokadszorra gólyáznak nekik kisbabát. Lev is megszólal Connor másik oldalán: – Az én családommal is megtörtént. Két bátyámat és egy nővéremet is a gólya hozta, mielőtt megszülettem. Sosem jelentett problémát. Connor eltűnődik, vajon Lev tényleg azt hiszi-e, hogy a gólya hozta őket, vagy csak automatikusan használja ezt a kifejezést. Végül úgy dönt, inkább nem akarja tudni. – Micsoda nagyszerű család! Befogadják az odagólyázott csecsemőket, a saját, vér szerinti gyereküket viszont bontóba küldik. Ó, elnézést – tizedelésre. – A tized gyakorlata a bibliában is szerepel – mondja Lev sértetten. – Mindennek a tíz százalékát fel kell ajánlanunk Istennek. És a gólyázás is benne van a bibliában. – Nem, nincsen! – Mózest egy kosárba tették a Níluson, és a fáraó lánya találta meg – folytatja Lev. – Ő volt az első gólyázott csecsemő, és nézd meg, mi lett belőle! – Igen – feleli Connor. – De vajon mi történt a következő újszülöttel, akit a fáraó lánya a folyóban talált? – Halkabban! – szól rájuk Risa. – Meghallják a folyosón, és különben is, felébresztitek Didit. Connor egy pillanatra elhallgat, hogy összeszedje a gondolatait. Amikor ismét megszólal, suttog, de a csempézett falú helyiségben ez is hangosnak tűnik. – Hét éves voltam, amikor az ajtónk elé gólyáztak egy csecsemőt. – Nagy ügy – jegyzi meg Risa. – Ez tényleg nagy ügy volt. Sok szempontból is. A szüleimnek már volt két vér szerinti gyereke, és nem terveztek többet. Ezért amikor az a kisbaba felbukkant az ajtónk előtt, a szüleim pánikba estek… aztán támadt egy ötletük. – Biztos, hogy hallani akarom ezt a sztorit? – kérdezi Risa. – Feltehetően nem. – De Connor most már képtelen leállítani magát. Tudja, ha most nem adja ki magából, akkor soha nem fogja. – Kora reggel volt, és a szüleim úgy okoskodtak, hogy senki nem látta a babát az ajtó előtt. Ezért másnap hajnalban, még mielőtt mi többiek felébredtünk, apám
átvitte a picit a szemközti ház küszöbére. – Ez törvényellenes – szól közbe Lev. – Ha egyszer odagólyázták hozzátok, onnantól a gyerek a tiétek. – Igen, de a szüleim úgy okoskodtak, hogy úgysem tudná meg senki. Megeskettek bennünket, hogy titokban tartjuk, és vártuk a hírt a szemközti ház küszöbén talált újszülöttről… de hiába. Egyetlen szóval sem említették, hogy babát gólyáztak hozzájuk, mi pedig nyilván nem kérdezhettünk rá, mert azzal elárultuk volna magunkat. Miközben Connor beszél, a fülke mintha zsugorodna körülötte. Tudja, hogy mindkét oldalon ülnek mellette, mégis végtelenül magányosnak érzi magát. – Minden ment tovább, mintha mi sem történt volna. Egy ideig minden csendes volt, aztán két héttel később kinyitottam az ajtót, és azon a hülye lábtörlőn megint ott hevert egy kisbaba kosárban… és emlékszem… emlékszem, majdnem elnevettem magam. El tudjátok ezt hinni? Azt hittem, ez vicces. Hátrafordultam anyámhoz, és azt mondtam: „Anya, már megint idególyáztak egyet”. Pont mint az a kiskölyök ma reggel. Anyám idegesen behozta a csecsemőt… és csak akkor jött rá, hogy… – Jaj, ne! – kiált fel Risa, mert kitalálja, még mielőtt Connor kimondaná: – Ugyanaz a kisbaba! – Connor próbálja felidézni a baba arcát, de nem sikerül neki. Lelki szemei előtt állandóan annak a csecsemőnek az arca jelenik meg, aki most Risánál van. – Kiderült, hogy szegényt két teljes hétig pakolgatták egyik küszöbről a másikra a környéken, minden reggel másik lábtörlőn ébredt… de addigra már nem volt túl jó bőrben. Megnyikordul a mosdó ajtaja, mire Connor elhallgat. Sietős léptek. Két lány. Fiúkról, randikról meg szülőmentes bulikról fecsegnek. A vécéket nem is használják. Ugyanazok a sietős léptek kifelé, majd az ajtó nyikorgása, és ismét magukra maradnak. – Mi történt a kisbabával? – kérdezi Risa. – Mire másodszor is hozzánk került, már beteg volt. Csúnyán köhögött, a bőre pedig besárgult. – Sárgaság – mondja halkan Risa. – Sok csecsemő érkezik így a nevelőbe. – A szüleim kórházba vitték, de nem tudták megmenteni. Ott voltam, amikor meghalt. Láttam meghalni. – Connor behunyja a szemét, és összeszorítja a fogát, hogy visszatartsa a könnyeit. Tudja, hogy a másik kettő nem látja, de akkor sem akar sírni. – Emlékszem, azt gondoltam, ha
egy újszülöttet ennyire nem szeret senki, Isten miért hozta erre a világra? Kíváncsi, Levnek van-e valami hozzáfűznivalója, mert úgy tűnik, amikor Isten szóba kerül, mindig kész a válasszal. De Lev csak ennyit mond: – Nem is tudtam, hogy hiszel Istenben. Connornak kell néhány másodperc, hogy úrrá legyen az érzelmein, majd folytatja: – Mivel jogilag hozzánk tartozott, mi álltuk a temetését. Nem volt neve, a szüleim pedig nem tudták rászánni magukat, hogy elnevezzék. Így csak „Lassiter Baba”-ként temettük el, és ugyan senki nem akarta megtartani, az egész környék eljött a temetésre. Az emberek úgy zokogtak, mintha a saját kisbabájuk halt volna meg… És akkor döbbentem rá, hogy azok zokognak, akik továbbpasszolták a kisbabát. Ők is bűnrészesek voltak a megölésében, akárcsak az én szüleim. Csönd telepszik rájuk. Csak a meghibásodott vécétartályban csobog a víz. A szomszédos fiú mosdóban valaki lehúzza az egyik vécét, és a zaj visszhangot ver a csempézett helyiségben. – Senkinek nem lenne szabad továbbadnia a küszöbén talált kisbabát – szólal meg végül Lev. – Senkinek nem lenne szabad továbbgólyáznia a csecsemőjét – feleli Risa. – Sok mindent nem lenne szabad csinálni – zárja a sort Connor. Tudja, hogy mindkettőjüknek igaza van, de ez nem változtat a lényegen. Egy tökéletes világban minden anya meg akarná tartani a gyerekét, az emberek pedig befogadnák azokat, akiket mégsem. Egy tökéletes világban minden fekete vagy fehér, jó vagy rossz lenne, és mindenki tudná a különbséget. De ez nem egy tökéletes világ. A probléma azokkal van, akik annak gondolják. – Csak azt akartam, hogy tudjátok. Néhány másodperc múlva megszólal a csengő, mire ricsaj támad a folyosón. A mosdó ajtaja nyikorogva kinyílik. Lányok nevetgélnek, fecsegnek mindenről és semmiről. – Legközelebb húzzál szoknyát! – Kölcsön adod a töri könyvedet? – Ez a doga gyilkos volt. Az ajtó folyamatosan nyikorog, Connor fülkéjének bezárt ajtaját szinte megállás nélkül rángatják. Senki nem elég magas ahhoz, hogy felülről
belásson, az alulról kukucskáláshoz pedig senkinek nincsen gusztusa. Becsöngetnek. A mosdó villámgyorsan kiürül. Második óra, eddig megúszták. Ha mázlijuk van, az iskolában tartanak délelőtti nagyszünetet. Akkor talán kisurranhatnak. Risa fülkéjében a pici ébredezni kezd. Nem sír, inkább cuppog. Hamarosan éhes lesz. – Cseréljünk fülkét? – kérdezi Risa. – A visszatérő látogatók gyanút foghatnak, ha megint ugyanabban a fülkében látják a lábamat. – Jó ötlet. – Connor óvatosan kinyitja az ajtót, közben a fülét hegyezi, nem hall-e lépteket a folyosó felől, és helyet cserélnek Risával. Lev fülkéje is nyitva van, de a fiú nem jön elő. Connor kitárja Lev ajtaját. A fülke üres. – Lev? – Connor Risára néz, de a lány csak a fejét rázza. Benéznek az összes fülkébe, majd újra ellenőrzik azt, amelyikben Lev volt, hátha visszatért – de nem. Lev eltűnt. A csecsemő pedig torkaszakadtából bömbölni kezd.
15. Lev Lev biztosra veszi, hogy a szíve fel fog robbanni a mellkasában. Felrobban, ő pedig holtan terül el az iskola folyosóján. Akkor surrant ki a mosdóból, amikor megszólalt a csengő. Előtte halkan elfordította a fülke ajtajának reteszét, és kezét a kilincsen tartva tíz percig várt a csengőszóra, hogy leplezze az ajtónyitás hangját. Azután vadonatúj tornacipőjében halkan a mosdó ajtajához óvakodott, vigyázva, nehogy a cipő gumitalpa megnyikorduljon a padlón. A mosdó ajtaját nem merte egyedül kinyitni, az túl gyanús lett volna, ezért megvárta, hogy egy vécére igyekvő lány megtegye helyette. Mivel már kicsöngettek, mindössze néhány másodpercet kellett várnia. Amint kinyitották az ajtót, Lev kifurakodott a lány mellett, reménykedve, hogy az nem mond semmi olyat, amivel elárulná. Ha valamilyen megjegyzést tesz arra, hogy mit keres egy fiú a lánymosdóban, akkor Connor és Risa azonnal rájön, mi történt. – Legközelebb húzzál szoknyát! – szól oda neki a lány, ahogy Lev elsiet mellette, a barátnői pedig nevetnek. Ez vajon elegendő ahhoz, hogy felhívja Connor és Risa figyelmét a szökésére? Nem fordul hátra, hogy kiderítse, elszántan halad tovább. Most a hatalmas középiskola folyosóinak útvesztőjében kering, szíve
pedig úgy zakatol, mintha bármelyik pillanatban fel akarna robbanni. Csapatokba verődött fiúk sietnek órára, körülveszik, félrelökik, elbizonytalanítják. A diákok többsége idősebb Levnél. Nagyobbak. Ijesztőek. Mindig is ilyennek képzelte a középiskolát – veszélyes helynek, tele titkokkal és erőszakos fiúkkal. De nem aggódott miatta, mert mindig tudta, hogy nem fog középiskolába járni. Régen eldőlt, hogy a nyolcadikat sem fogja kijárni. – Elnézést, meg tudnád mondani, hol találom a tanárit? – szólít meg egy lassabban lépkedő diákot. A fiú úgy néz Levre, mintha az a Marsról jött volna. – Hogy lehet az, hogy nem tudod, hol van? – Azzal a fejét ingatva otthagyja. Egy másik srác végül útbaigazítja. Lev tudja, hogy helyre kell hozni a dolgokat. Ez a legjobb hely arra, hogy ezt megtegye: egy iskola. Ha létezik bármilyen titkos terv Connor és Risa meggyilkolására, itt biztosan nem történhet meg, ahol ennyi gyerek van körülöttük, és ha ügyesen csinálja, akkor egyáltalán nem fog megtörténni. Ha ügyesen csinálja, hamarosan mindhárman úton lesznek egy átalakító táborba, ahogyan annak lennie kell. Ahogyan azt előírták. Még mindig ijesztőnek tartja a gondolatot, de az még ijesztőbb volt az elmúlt egy napban, hogy sosem tudta, mit hoz a következő óra. Megfosztották a céljától – ennél rémületesebb dolog még soha nem esett meg vele, és most már kezdi érteni, Isten miért hagyta, hogy megtörténjen. Ez egy lecke. Megmutatja Levnek, mi történik azokkal, akik ki akarják játszani a sorsot: minden értelemben elveszetté válnak. Belép a tanári előterébe, és megáll a pultnál. Várja, hogy észrevegyék, de a titkárnőt túlságosan lefoglalja néhány papír az asztalán. – Elnézést… A nő végre felnéz. – Miben segíthetek? Lev megköszörüli a torkát. – A nevem Levi Calder, és elrabolt két bontás elől menekülő szökevény. A titkárnő eddig nem figyelt oda, de most felé fordul, és döbbenten mered rá. – Mit mondtál? – Elraboltak. Az egyik mosdóban bujkáltunk, de sikerült megszöknöm. Ők még mindig ott vannak. És egy csecsemő is van náluk. A nő feláll, és reszkető hangon, mint aki kísértetet lát, átszól a másik
szobába. Odahívja az igazgatót, az igazgató pedig hívja a biztonsági őrt. Egy perccel később Lev már az orvosi rendelőben ül, ahol az ápolónő úgy viselkedik vele, mintha Lev lázas lenne. – Ne aggódj – nyugtatgatja. – Bármi történt veled, annak már vége. A rendelőből Lev nem tudja megállapítani, hogy Connort és Risát elkapták-e. Reméli, hogy ha igen, akkor nem hozzák ide őket. Nem merne a szemükbe nézni, szégyellné magát. Pedig ha az ember helyesen cselekszik, nincs miért szégyenkeznie. – Kihívták a rendőrséget, minden rendben lesz – mondja az ápolónő. – Hamarosan otthon leszel. – Nem megyek haza – feleli Lev. Az ápolónő furcsán néz rá, ezért inkább nem megy bele a részletekbe. – Mindegy, nem fontos. Felhívhatom a szüleimet? – Azt akarod mondani, hogy még senki nem beszélt velük? – kérdezi az ápolónő hitetlenkedve. A sarokban álló készülékre pillant, majd inkább előveszi a zsebéből a mobilját. – Hívd fel őket, hogy jól vagy. Beszélj nyugodtan, ameddig csak akarsz. Tekintete egy másodpercre elidőzik Leven, majd úgy dönt, egyedül hagyja, és kilép a rendelőből. – Nem sokára itt vagyok, ha szükséged van rám. Lev beüti a telefonszámot, de meggondolja magát. Nem a szüleivel akar beszélni. Kitörli a számukat, bepötyög egy másikat, egy pillanatig habozik, majd megnyomja a hívásindítás gombját. Második csörgésre felveszik. – Halló? – Dan atya? Egy másodpercnyi döbbent csönd, majd a felismerés következik. – Uramisten, Lev? Lev, te vagy az? Hol vagy? – Nem tudom. Valami iskolában. Figyeljen rám, mondja meg a szüleimnek, hogy állítsák le a rendőrséget! Nem akarom, hogy megöljék őket. – Lev, nyugodj meg. Jól vagy? – Elraboltak, igaz, de nem bántottak, ezért én sem akarom, hogy bántsák őket. Mondja meg apámnak, hogy hívja vissza a rendőrséget! – Nem tudom, miről beszélsz. Nem értesítettük a rendőrséget. Levet ez teljesen váratlanul éri.
– Hogy… hogy micsoda? – A szüleid akarták. Nagy hűhót akartak csapni, de meggyőztem őket, hogy ne tegyék. Meggyőztem őket, hogy az elrablásod valamiképpen Isten akarata. Lev rázni kezdi a fejét, mintha ezt az egészet ki tudná rázni belőle. – De… de miért tenne ilyet? Most Dan atya hangja hallatszik kétségbeesettnek. – Lev, figyelj rám. Jól figyelj arra, amit mondok. Senki sem tud róla, hogy eltűntél. A környéken mindenki azt hiszi, hogy tizedelni küldtek, és a tizedelt gyerekekről nem illik kérdezősködni. Érted, amit mondok? – De én… én akarom. Akarok tized lenni. Ennek így kell lennie. Hívja fel a szüleimet, és mondja el nekik. El kell vinnie az átalakító táborba. – Ne kényszeríts arra, hogy ezt tegyem! – mondja Dan atya dühbe gurulva. – Kérlek, ne kényszeríts rá! – Olyan a hangja, mintha viaskodna valakivel, de nem Levvel. Ez az egész annyira távol áll a Dan atyáról Levben kialakult képtől, hogy el sem hiszi, ugyanarról a személyről van szó, akit annyi éve ismer. Mintha egy csaló ellopta volna a lelkész hangját, a meggyőződéseit azonban nem. – Hát nem érted, Lev? Megmentheted magad. Most már bármi lehet belőled, amit csak akarsz. Lev hirtelen rádöbben az igazságra. Dan atya nem azt mondta neki előző nap, hogy meneküljön el az emberrablóktól – azt mondta, Levnek, hogy tőle meneküljön. A szüleitől. A tizedeléstől. A rengeteg szertartás és előadás után, azok után, hogy évekig papolt Lev szent kötelességéről, most kiderült, hogy az egész csak színjáték volt. Lev arra született, hogy felajánlják tizednek – és éppen az, aki meggyőzte róla, hogy ez egy csodálatos és dicsőséges sors, maga sem hisz benne. – Lev? Lev, ott vagy? Ott van, de nem akar ott lenni. Nem akar válaszolni ennek az embernek, aki a meredélyhez vezette, majd az utolsó pillanatban cserbenhagyta. Lev lelkében vadul kavarognak az érzelmek. Az egyik pillanatban dühös, a következőben megkönnyebbült. Az egyik pillanatban rettegés tölti el, hogy szinte érzi az orrában savas bűzét, a másikban pedig felszabadult öröm, mint amikor meglendítette az ütőjét, és hallotta rajta a labda csattanását. Most ő a labda, amint éppen messzire száll. Az élete eddig a pálya volt. A vonalak, a szabályok sosem változtak. Most azonban kiütötték a pályáról, és ismeretlen vidékre szállt.
– Lev? – szólongatja Dan atya. – Megijesztesz. Mondj valamit! Lev vesz egy hosszú, mély lélegzetet, és azt mondja: – Viszontlátásra, uram. – Azzal lerakja a telefont. Lev látja az ablakból az érkező rendőrautókat. Connort és Risát hamarosan elkapják, ha eddig még nem kapták el őket. Az ápolónő már nincs az ajtónál, az igazgatót korholja, amiért rosszul kezeli a helyzetet. – Miért nem hívta fel szegény fiú szüleit? Miért nem záratta le az iskolát? Lev tudja, mit kell tennie. Valami helytelent. Valami rosszat. De nem érdekli. Kisurran a rendelőből az ápolónő és az igazgató háta mögött. A folyosón néhány másodperc alatt megtalálja, amit keres. A falra erősített kis dobozhoz nyúl. Minden értelemben elveszett vagyok. Ujjain érzi a hideg acél érintését, ahogy meghúzza a tűzjelző kart.
16. Tanárnő A tűzjelző a tanárnő lyukasórájában szólal meg, mire magában elátkozza az égi hatalmakat a pocsék időzítésért. Talán meghúzhatná magát az üres tanteremben, amíg a hamis tűzriadó – mert mindig hamis – véget ér, gondolja. De milyen példát mutatna azzal, ha az ajtó előtt elhaladó diákok látnák, hogy ő bent ül? Mire kilép a tanteremből, a folyosók már tele vannak diákokkal. A tanárok minden tőlük telhetőt elkövetnek, hogy kordában tartsák a tömeget, de ez egy középiskola; az általános iskolás tűzriadók szigorú kettes sorait felváltották a szemtelen, hormonoktól túlfűtött kamaszok, akik esetlenül próbálják irányítani hirtelen megnőtt testüket. Ekkor megpillant valami különöset. Valami nyugtalanítót. Két rendőr áll a bejáratnál – mintha meg lennének ijedve a feléjük és az épületből kifelé áramló diákok tömegétől. De mit keresnek itt a rendőrök? Miért nem tűzoltók? És hogy értek ide ilyen gyorsan? Lehetetlen, hacsak nem hívták őket már az előtt, hogy a riasztó megszólalt volna. De miért? Utoljára akkor jártak rendőrök az iskolában, amikor valaki betelefonált, hogy tapsoló merénylettől tart. Az egész iskolát kiürítették, és senkinek sem árulták el, miért. Kiderült, hogy nem voltak semmiféle tapsolók, az
iskolát nem fenyegette az a veszély, hogy felrobbantják. Csak valamelyik kölyök idétlen tréfája volt. Ennek ellenére a tapsoló fenyegetéseket mindig komolyan veszik, mert sosem lehet tudni, mikor valódiak. – Nyugalom, ne lökdösődjünk! – szól egy diákra, aki nekiütközik a könyökével. – Biztos vagyok benne, hogy mindnyájan kijutunk időben. – Még szerencse, hogy a kávéját nem hozta magával. – Elnézést, Miss Steinberg. Ahogy elhalad a természettudományos labor mellett, észreveszi, hogy nyitva az ajtó. Csak a rend kedvéért bekukkant, nehogy valaki lemaradjon vagy itt próbálja megúszni a kivonulást. A padok üresek, az összes szék a helyén. Senkinek nem volt órája ebben a teremben. Megfogja a kilincset, hogy becsukja az ajtót, leginkább megszokásból, amikor teljesen oda nem illő hang üti meg a fülét. Gyereksírás. Az első gondolata, hogy a diákok számára fenntartott bölcsődében sír egy csecsemő, de a bölcsőde a folyosó másik végén van. A sírás egyértelműen ebből a teremből jött. Ismét felhangzik a sírás, ám ezúttal fojtottabban és dühösebben. Ismeri ezt a hangot. Valaki próbálja befogni a pici száját, hogy ne sírjon. Ezek a leányanyák mindig ezt csinálják, amikor olyan helyre viszik a babájukat, ahol semmi keresnivalója. Képtelenek felfogni, hogy a picik ettől csak még hangosabban sírnak. – Vége a bulinak – kiáltja el magát. – Gyertek elő, te és a kisbabád, meg mindenki, aki még itt van. De nem jönnek elő. A gyerek újra felsír, ideges sutyorgás követi, de nem tudja kivenni, miről beszélnek. Ingerülten belép a terembe, és végigsiet a padsorok között jobbra-balra pillantva, míg végül megtalálja őket. Az egyik asztal alatt kuporognak. Nem csak egy lány és a kisbabája – egy fiú is van velük. Arcukon kétségbeesett kifejezés. A fiú ugrásra készen, mint aki menekülőre akarja fogni, de a lány határozottan megfogja a karját a szabad kezével. Ez megállítja. A pici bömböl. A tanárnő talán nem ismer minden diákot név szerint az iskolában, de arcról igen – a leányanyákat pedig egészen biztosan. Ez a lány nem tartozik közéjük, és a fiú arca is teljesen ismeretlen számára. A lány esdeklő tekintettel néz rá. Annyira meg van ijedve, hogy beszélni sem tud, csak a fejét rázza. A fiú szólal meg. – Ha felad bennünket, meghalunk. A lány ösztönösen magához szorítja a gyereket. Alábbhagy a sírása, de
nem halkul el teljesen. Nyilvánvaló, hogy a rendőrség őket keresi. Hogy milyen okból, azt csak találgatni tudja. – Kérem… – mondja a fiú. Mire kér? – gondolja a tanárnő. Kérem, szegje meg a törvényt? Kérem, sodorja veszélybe saját magát és az iskolát? Nem, szó sincs róla. Inkább: Kérem, legyen emberséges. A sok szabály és előírás közepette könnyű megfeledkezni róla, hogy végső soron mindnyájan emberek vagyunk. Tudja – látja –, hogy a megalkuvás milyen gyakran szorítja háttérbe az együttérzést. Hirtelen egy hang szólal meg a háta mögül: – Hannah? Megfordul. Egyik férfikollégája áll az ajtóban. Kicsit zilált a haja, kimerült a zabolázhatatlan kölykök terelgetésében. Nyilvánvalóan hallja a gyereksírást – elvégre nem süket. – Minden rendben van? – kérdezi. – Igen – feleli Hannah nyugodtabb hangon, mint amilyennek érzi magát. – Elintézem. A másik tanár bólint és kimegy, valószínűleg örül, hogy nem neki kell megbirkóznia a síró kisbaba problémájával. Hannah most már tudja, miről van szó – vagy legalábbis sejti. Ezt a fajta kétségbeesést csak azoknak a gyerekeknek a szemében szokta látni, akik bontás elől menekülnek. Kinyújtja a kezét a rémült fiatalok felé. – Gyertek velem. – A fiú és a lány tétováznak, ezért így folytatja. – Ha titeket keresnek, meg fognak találni, amint kiürül az épület. Itt nem rejtőzhettek el. Ha ki akartok jutni, az csak a többiekkel együtt lehetséges. Gyertek, segítek. Végül kimásznak az asztal alól, ő pedig felsóhajt. Látja rajtuk, hogy nem bíznak benne – de miért is bíznának? Akit bontásra ítélnek, joggal érezheti úgy, hogy az egész világ elárulta. De nem is kell megbízniuk benne, elég, ha követik. Jelen esetben a szükség azt diktálja, hogy engedelmeskedjenek neki, és ez megmentheti az életüket. – Ne áruljátok el a neveteket – mondja. – Ne mondjatok semmit, mert ha utána kihallgatnak, így nem kell hazudnom, amikor azt felelem, nem tudom. A folyosó még mindig tele van a legközelebbi kijárat felé nyomakodó tanulókkal. A tanárnő kilép a teremből, és ügyel rá, hogy a két fiatal a kisbabával szorosan a nyomában legyen. Segíteni fog nekik. Bárkik
legyenek is, minden tőle telhetőt megtesz, hogy biztonságban kijuttassa őket innen. Ugyan miféle példát mutatna, ha nem így tenne?
17. Risa Rendőrök a folyosón! Rendőrök a kijáratoknál! Risa tudja, hogy ez Lev műve. Nem egyszerűen elszökött, hanem fel is adta őket. Ez a tanárnő azt mondja, segít nekik, de mi van, ha mégsem? Mi van, ha egyenesen a rendőrség karjaiba vezeti őket? Ne gondolj most erre! Csak a babára figyelj! A rendőrök felismerik a pánikot a szemekben. De ha Risa a csecsemőt nézi, talán összetévesztik a tekintetében csillogó pánikot a síró kisbaba miatt érzett aggodalommal. – Ha még egyszer a szemem elé kerül Lev, darabokra tépem – mondja Connor. – Cssss – inti le a tanárnő, miközben a kijárat felé kalauzolja őket a tömegben. Risa nem hibáztatja Connort a haragjáért. Ő saját magát okolja, amiért nem látott át Lev színlelésén. Hogyan lehetett annyira naiv, hogy elhiggye neki, tényleg az ő oldalukon áll? – Hagynunk kellett volna a kis nyomorékot, hadd bontsák szét – morogja Connor. – Fogd már be – szól rá Risa. – Most az a lényeg, hogy kijussunk innen. Az ajtóhoz közeledve újabb rendőrt pillantanak meg közvetlenül az épület előtt. – Add ide a babát – rendelkezik a tanárnő, Risa pedig gondolkodás nélkül engedelmeskedik. Nem tudja, hogy a nő miért kérte el tőle a picit, de nem számít. Örül, hogy végre van valaki, aki úgy tűnik, tudja, mit kell tenniük. Talán ez a nő mégsem az ellenségük. Talán tényleg segít nekik, hogy kijussanak innen. – Engedjetek előre – mondja a tanárnő. – Ti pedig váljatok szét, és vegyüljetek el a tömegben. Risa tudja, hogy a kisbaba nélkül nem tudja elrejteni a pánikot a szemében, de hirtelen rájön, hogy ez talán nem is olyan fontos – és végre azt is felfogja, a nő miért vette el tőle a kicsit. Igen, Lev feladta őket. De ha
szerencséjük van, ezeknek a helyi zsaruknak csak egy hevenyészett személyleírás áll rendelkezésükre: egy kócos hajú fiú és egy sötét hajú lány kisbabával. Ha elveszik tőle a kisbabát, ez a személyleírás a fél iskolára illik. A tanárnő – Hannah – elhalad a néhány méterrel előttük álló rendőr mellett, aki csak egy futó pillantásra méltatja. De aztán tekintete továbbsiklik Risára, és a szemébe néz. Risa tudja, hogy lebukott. Forduljon meg és rohanjon vissza az iskolába? Hol van Connor? A háta mögött vagy előtte? Risának fogalma sincs. Teljesen egyedül maradt. És ekkor a felmentő sereg a lehető legváratlanabb helyről érkezik. – Szia, Didi! Alexis az, a beszédes lány az iskolabuszról! Odalép Risa mellé, vállán a kezét harapdáló Chazzel. – Mindig meghúzza valaki a tűzjelzőt – mondja. – De legalább kijöhettem matekról. A rendőr tekintete hirtelen megállapodik Alexisen. – Álljon meg, kisasszony. Alexis döbbenten pillant rá. – Kicsoda, én? – Lépjen ki oldalra. Szeretnénk feltenni néhány kérdést. Risa továbbmegy, még a lélegzetét is visszatartja, nehogy megkönnyebbült sóhaja elárulja. Risára már nem illik a megadott személyleírás… Alexisre azonban igen! Risa vissza sem néz, csak lépked tovább az utca felé. Néhány másodperc múlva Connor lép oda mellé. – Láttam, mi történt. A barátnőd valószínűleg megmentette az életed. – Majd meg kell köszönnöm neki. Előttük Hannah szabad kezével a zsebébe nyúl, és előveszi a kocsikulcsait, majd balra fordul a tanári parkoló felé. Minden rendben lesz, gondolja Risa. Ki fog juttatni bennünket innen. Risa már éppen hinni kezd a csodákban és az angyalokban… Amikor ismerős hang harsan a háta mögött. – Várjatok! Álljatok meg! Megfordul, és Levet pillantja meg – a fiú észrevette őket –, és bár messze van tőlük, a tömegen keresztülvágva feléjük igyekszik. – Risa! Connor! Várjatok! Nem elég, hogy feladta őket, most még a zsarukat is a nyakukra hozza –
és nem ő az egyetlen. Alexis még mindig a rendőrrel beszélget az iskola bejáratánál. Ahonnan áll, pont Risára lát, és meg is mutatja őt a rendőrnek. A rendőr azonnal előkapja a rádióját, hogy tájékoztassa a kollégáit. – Connor, bajban vagyunk. – Tudom, én is látom. – Várjatok! – ordítja Lev, még mindig viszonylag messze tőlük, de folyamatosan közeledve. Risa Hannah-t keresi a tekintetével, de a tanárnőt elnyelte a diákok tömege a parkolóban. Connor Risára pillant, szemében gyilkos düh villan. – Futás! Risa ezúttal nem tétovázik. Mindketten futásnak erednek az utca felé, de ebben a pillanatban egy tűzoltóautó fordul be az iskola udvarára, vijjogó szirénákkal. Eltorlaszolja a kijáratot. Nincs hová futniuk. A tűzriadó éppen a legjobbkor tört ki, és idáig sikerült is eljutniuk, de már oszlik a tömeg. A zűrzavar megszűnt, a zsaruk közelítenek hozzájuk minden irányból. Új zűrzavarra van szükségük. Valamire, ami még a tűzriadónál is nagyobb pánikot gerjeszt. Risa szinte el sem jut idáig gondolatban, amikor a válasz már megszületik a fejében. Azonnal kimondja az ötletet. – Kezdj el tapsolni! – Micsoda? – Kezdj tapsolni. Bízz bennem! Connor egy apró bólintással jelzi, hogy megértette, és összeüti a tenyerét, először lassan, aztán egyre gyorsabban. Risa ugyanezt teszi, tapsolnak mindketten, mintha a kedvenc zenekaruk koncertjén lennének. Mellettük egy diák elejti a táskáját, és páni félelemmel a szemében mered rájuk. – Tapsolók! – sikítja. Futótűzként terjed a hír. TapsolókTapsolókTapsolók… Visszhangot ver a sokadalomban. Egy szempillantás alatt eléri a kritikus tömeget, és kitör a pánik. – Tapsolók! – ordít mindenki, és a tömeg fejvesztve menekülni kezd. Futásnak erednek, de senki sem tudja, merre induljon. Csak abban biztosak, hogy minél messzebb kell kerülniük az iskolától, amilyen gyorsan csak lehetséges.
Risa és Connor tovább tapsolnak, tenyerük kivörösödik az erőfeszítéstől. A rémülten kavargó tömegben a rendőrök nem tudnak a közelükbe férkőzni. Lev eltűnt, eltapossák a pánikba esett diákok, és a helyzetet csak súlyosbítja a sziréna világvégét idéző vijjogása. Risa és Connor abbahagyja a tapsolást, és csatlakozik a menekülőkhöz, beleolvadnak a tömegbe. Valaki felbukkan mellettük. Hannah. Terve, hogy kocsival menekítse ki őket az iskolából, füstbe ment, ezért gyorsan Risa kezébe nyomja a kisbabát. – Van egy régiségbolt a Fleming utcában – mondja. – Keressétek Soniát. Ő majd segít. – Nem vagyunk tapsolók. – Risa mindössze ennyit tud mondani. – Tudom, hogy nem vagytok azok. Sok szerencsét! Nincs idő köszönetet mondani. A következő pillanatban a megvadult tömeg elszakítja őket egymástól, másik irányba sodorva Hannah-t. A botladozó Risa ráeszmél, hogy már az utca közepén járnak. Megállt a forgalom, diákok százai menekülnek a terroristáktól, bárhol legyenek is. A kisbaba bömböl Risa karjában, de sírását elnyomja a tömeg rémült ordítása. Egy szempillantás alatt átjutnak az utca túloldalára, és eltűnnek a zűrzavarban.
18. Lev Az igazi magány: Lev Calder a földre kerül, maguk alá gyűrik a menekülő lábak. – Risa! Connor! Segítsetek! Nem lett volna szabad kimondania a nevüket, de ezen már nem tud változtatni. Elfutottak előle, amikor utánuk kiáltott. Nem várták meg – elfutottak. Gyűlölik. Tudják, mit tett. Most lábak százai gázolnak át rajta, mintha ott sem lenne. Lev kezére taposnak, egy bakancsos láb lép a mellkasára, és valaki ugródeszkának használja, hogy nagyobb kezdősebességre tudjon szert tenni. Tapsolók. Mindenki a tapsolóktól retteg, csak mert ő meghúzta azt a hülye tűzjelzőt. Utol kell érnie Risát és Connort. Meg kell magyaráznia nekik,
bocsánatot kell kérnie tőlük – hibázott, amikor feladta őket, és a tűzjelzőt is hiba volt megszólaltatnia abban a reményben, hogy az segít nekik elmenekülni. Meg kell értetnie velük. Most már ők az egyetlen barátai. Vagyis ők voltak. De már nem azok. Mindent tönkretett. Végül a tömeg megritkul annyira, hogy Lev fel tud tápászkodni. A farmerja elszakadt az egyik térdén. Szájában vér íze – biztosan elharapta a nyelvét. Próbálja felmérni a helyzetet. A tömeg nagy része már elhagyta az iskola területét, kint vannak az utcán vagy még messzebb, szétszóródtak a környéken. Már csak néhányan maradtak hátra. – Ne állj ott – szól rá egy fiú futtában. – Tapsolók vannak a tetőn! – Nem – kiált oda egy másik. – Úgy hallottam, az ebédlőben vannak. Lev mindenfelé zavart rendőröket lát hamis eltökéltséggel az arcukon. Határozottan megindulnak valamerre, mint akik tudják, hová mennek, majd sarkon fordulnak, és ugyanazzal az elszántsággal folytatják egy másik irányba. Connor és Risa magára hagyta Levet. Rájön, ha nem távozik a lemaradókkal együtt, azzal magára vonja a rendőrség figyelmét. Futásnak ered. Gyámoltalanabbnak érzi magát, mint egy küszöbre gólyázott csecsemő. Azt sem tudja, kit hibáztasson ezért: Dan atyát, amiért elengedte? Önmagát, amiért elárulta azt a két embert, akik segíteni akartak rajta? Esetleg Istent, amiért hagyta, hogy élete ilyen keserű fordulatot vegyen? Most már bármi lehet belőled, amit csak akarsz, mondta Dan atya. De jelen pillanatban Lev senkinek érzi magát. Senkinek és semminek. Ez az igazi magány: Lev Jedediah Calder hirtelen rádöbben, hogy nem létezik többé.
19. Connor A régiségbolt egy régebbi városrészben van. Fák hajolnak az utca fölé, ágaikat természetellenesen szögletes formára vágták az áthaladó teherautók kedvéért. Az aszfalt tele van sárga és barna levelekkel, de a legkitartóbbak még a fákon lógnak, így árnyékot nyújtanak a napsütésben. A kisbaba vigasztalhatatlan. Connor többször is majdnem megjegyzést tesz rá Risának, de tudja, hogy nincs joga hozzá. Ha ő nem lenne, a
csecsemő egyáltalán nem került volna képbe. Nincs túl sok ember az utcán, de így is éppen elegen vannak. Főleg a középiskolából kiszabadult diákok, akik mindenhová bekopognak, és terjesztik a rémhírt az önmagukat felrobbantani próbáló tapsolókról. – Úgy hallottam, anarchisták. – Azt mondják, valami bizarr vallás követői. – Azt hallottam, csak szórakozásból csinálják. A tapsolók azért olyan félelmetesek, mert senki nem tudja, mit akarnak elérni. – Okos húzás volt – dicséri Connor Risát a régiségbolthoz közeledve. – Mármint hogy úgy tegyünk, mintha tapsolók lennénk. Sosem jutott volna eszembe. – Tegnap viszont elég gyorsan vágott az eszed, amikor a saját kábító fegyverével intézted el azt az ifi-zsarut. Connor elvigyorodik. – Engem az ösztöneim vezérelnek, téged az agyad. Szerintem egész jó kis csapatot alkotunk. – Igen. És Lev nélkül jobban is működünk. Harag lobban Connorban Lev említésére. Megdörgöli fájós karját, ahol Lev megharapta – de amit ma tett velük, az sokkal fájdalmasabb annál. – Felejtsd el. Már nem érdekes. Megúsztuk, ezért a spicliskedése nem ártott nekünk. Most majd szétbontják, ahogy akarta, és nem kell többet foglalkoznunk vele. – Connor mégis sajnálatot érez, ahogy ezt kimondja. Az életét kockáztatta Levért. Meg akarta menteni, de kudarcot vallott. Talán ha jobban bánna a szavakkal, mondhatott volna neki valamit, amivel meg tudja győzni. Vagy csak ámítja magát? Lev tized volt a születése pillanatától fogva. Tizenhárom év agymosását nem lehet két nap alatt semmissé tenni. A régiségbolt régi. Bejárati ajtajáról hámlik a fehér festék. Connor benyit, mire csengő szólal meg az ajtó fölött. Kőkorszaki betolakodó jelző. Egyetlen vásárló van odabent: egy mogorva férfi tweed kabátban. Rájuk pillant, arcán közöny és talán némi undor a kisbaba láttán, mert azonnal hátat fordít nekik, és beljebb megy a zsúfolt üzletben. A boltban az amerikai történelem minden korszakából fellelhetőek tárgyak. Egy régi krómozott szélű étkezőasztalon nagyapáik korából származó iPodok és egyéb kütyük hevernek. Egy antik plazmatévén régi film fut. A film egy olyan jövőről vizionál, amely sosem jött el, repülő
autók és egy fehér hajú tudós szerepel benne. – Segíthetek? Hajlott hátú, idős hölgy jön elő a pénztárgép mögül. Bottal jár, bár léptei nem tűnnek bizonytalannak. Risa ringatni kezdi a picit, hogy elhallgattassa. – Soniát keressük. – Megtaláltátok. Mit akartok? – Mi… ööö… segítségre van szükségünk – mondja Risa. – Igen – szólal meg Connor is. – Valaki azt tanácsolta, jöjjünk ide. Az öregasszony gyanakvóan méregeti őket. – Van ennek valami köze az iskolai botrányhoz? Tapsolók vagytok? – Tapsolóknak nézünk ki? – kérdezi Connor. Az öregasszony tekintete összeszűkül. – Senki sem néz ki tapsolónak. Connor szeme is elkeskenyedik, aztán a falhoz lép. Felemeli a kezét, és tiszta erőből a falba bokszol, még az ökle is lehorzsolódik tőle. Egy gyümölcsöstálat ábrázoló kis festmény leesik a falról. Connor elkapja, mielőtt földet érhetne, és a pultra helyezi. – Látja? A vérem nem robbanékony. Ha tapsoló lennék, az egész bolt eltűnt volna. Az öregasszony a szemébe néz, Connor nehezen állja a pillantását – van valami tűz azokban a fáradt szemekben. De Connor nem fordítja el a tekintetét. – Látjátok a púpomat? – kérdezi tőlük. – Annak köszönhetem, hogy túl sokszor vittem vásárra a bőrömet a hozzátok hasonlókért. Connor még mindig állja a tekintetét. – Akkor azt hiszem, rossz helyen járunk. – Majd Risára pillant, és így szól: – Tűnjünk el innen. Megfordul, hogy távozzon, de az öregasszony meglendíti a botját, és keményen sípcsonton vágja vele. – Ne olyan gyorsan! Hannah felhívott, már vártalak titeket. Risa, még mindig a kisbabát ringatva, ingerülten felsóhajt. – Ezt előbb is mondhatta volna. – Hol marad akkor a szórakozás? Mostanra a mogorva arcú vásárló ismét visszatalált a pult közelébe. Egyik tárgyat emeli fel a másik után, de láthatóan egyetlen darab sem akad a boltban, amely elnyerné a tetszését.
– A hátsó szobában akad néhány elbűvölő gyermekjáték – mondja az öregasszony elég hangosan ahhoz, hogy a férfi is hallja. – Menjetek hátra nyugodtan, mindjárt jövök én is. – Azután suttogva hozzáteszi: – És az isten szerelmére, etessétek meg azt a gyereket! A hátsó szoba egy régi zuhanyzófüggönnyel van leválasztva. Ha az üzlet zsúfoltnak tűnt, ez a hely igazi katasztrófa sújtotta terület. Törött képkeretek, rozsdás kalitkák és ehhez hasonló tárgyak egymás hegyénhátán – minden, ami nem volt elég jó ahhoz, hogy ki lehessen tenni a vásárlótérben. A kacatok kacatjai. – Szerinted ez az öregasszony segíteni fog nekünk? – kérdezi Connor. – Hiszen járni is alig tud! – Hannah azt mondta, hogy igen. Én hiszek neki. – Nevelőintézetben nőttél fel, és még mindig hiszel az emberekben? Risa gyilkos pillantást vet rá, majd így szól: – Fogd meg. – Átadja Connornak a kisbabát. A fiú most először veszi a karjába. Könnyebb, mint amire számított. Valaminek, ami ilyen hangosan követel ennivalót, nehezebbnek kellene lennie. A csecsemő sírása gyengült mostanra – valószínűleg kimerült. Semmi sem köti már őket ehhez a kisbabához. Holnap reggel azonnal odagólyázhatják valahova… Connor mégis rosszul érzi magát a gondolattól. Nem tartoznak semmivel ennek a csecsemőnek. Saját ostobaságuknak köszönhetik, nem a biológiának. Nem akarja megtartani, de képtelen elviselni a gondolatot, hogy olyasvalakihez kerüljön, aki még nála is kevésbé akarja. Frusztrációja lassan haraggá gerjed. Otthon is mindig ugyanez a harag keverte bajba. Ez homályosította el az ítélőképességét, emiatt bonyolódott verekedésekbe, ezért feleselt a tanárokkal, ezért gördeszkázott be forgalmas kereszteződésekbe. „Miért feszíted ennyire a húrt?” – kérdezte egyszer az apja dühösen, mire Connor így vágott vissza: „Talán arra várok, hogy végre szétbontsanak.” Akkor ezt viccesnek gondolta. Risa kinyitja a hűtőszekrényt, amely ugyanolyan zsúfolt, mint az egész helyiség. Elővesz egy doboz tejet, majd keres egy tálkát, és önt bele egy keveset. – Nem macska – mondja Connor. – Nem fogja kilefetyelni a tálból. – Tudom, mit csinálok. Risa addig kutat a fiókokban, amíg talál egy tiszta kanalat. Azután visszaveszi Connortól a kisbabát, és leül. Egyik karjával megtámasztja a
picit, a másikkal pedig a tejbe mártja a kanalat, és a kisbaba szájába önt egy kortynyi tejet. A csecsemő öklendezik, köhög, prüszköl, de ekkor Risa a szájába dugja a mutatóujját. A baba szopni kezdi az ujját, és elégedetten behunyja a szemét. Néhány másodperc múlva Risa begörbíti az ujját, széthúzva vele a kisbaba ajkait, és beönt egy újabb kanál tejet a szájába, majd hagyja, hogy tovább szopja az ujját. – Ez igen – mondja Connor elismerően. – Néha nekem kellett vigyáznom a kisbabákra a nevelőben. Tanultam egy-két trükköt. Reménykedjünk, hogy nincs laktóz intoleranciája. Ahogy a csecsemő elcsendesedik, mintha egyszerre szabadulnának meg az egész napos feszültségtől. Connor szemhéja elnehezül, de nem engedheti meg magának, hogy elaludjon. Még nincsenek biztonságban. Talán soha nem is lesznek, és most nem lankadhat az ébersége. Mégis elkalandoznak a gondolatai. Azon tűnődik, vajon a szülei még keresik-e, vagy most már csak a rendőrség. Ariana is eszébe jut. Mi történt volna, ha vele tart, ahogy ígérte? Első este elfogták volna őket – az történt volna. Ariana sosem volt dörzsölt, mint Risa. Sem találékony. Ariana emléke szomorúsággal és vágyakozással tölti el, de nem olyan erőteljes az érzés, mint várta. Mennyi időbe telik, amíg Ariana elfelejti őt? Nem sokba. Ez történik a bontottakkal. Connor ismert más diákokat a suliban, akik eltűntek az elmúlt évek során. Egyszer csak nem jöttek többet. A tanárok azt mondták, „elmentek” vagy „kiiratkoztak”. De mindenki tudta, mit jelentenek ezek a kódszavak. Az eltűntek barátai néhány napig arról beszéltek, milyen borzalmas ez az egész, aztán feledésbe merült a dolog. A bontásra ítéltek nem nagy csinnadrattával tűntek el – semmiféle feltűnést nem keltettek. Úgy múltak ki, mint az ujjak közé csippentett gyertyaláng. A vásárló végre elmegy, és Sonia is belép a hátsó szobába. – Szóval bontás elől menekültök, és azt akarjátok, hogy segítsek, igaz? – Csak egy kis ennivalót szeretnénk – szólal meg Connor. – Meg egy helyet, ahol megpihenhetünk néhány órára. Utána már itt sem vagyunk. – Nem akarunk gondot okozni – teszi hozzá Risa. Az öregasszony elneveti magát. – De még mennyire, hogy azt okoztok! Mindenkinek gondot okoztok, akivel csak találkoztok. – Botjával Risára bök. – Ez vagytok most. GOND, csupa nagybetűvel. – Leereszti a botját, és valamivel enyhébb hangon hozzáteszi. – De nem a ti hibátok. Nem ti kértétek, hogy megszüljenek benneteket, mint ahogy azt sem, hogy szétbontsanak. – Tekintete oda-
vissza cikázik kettőjük között, míg végül megállapodik Risán. Rezzenéstelen arccal így szól: – Ha tényleg életben akarsz maradni, édesem, akkor vedd rá, hogy ejtsen ismét teherbe. Egy várandós anyát nem fognak szétbontani, így nyersz kilenc teljes hónapot. Risának tátva marad a szája, szóhoz sem jut. Connor a füle tövéig elvörösödik. – Ő… nem esett teherbe. Nem az ő gyereke. Hanem az enyém – mondja Connor. Sonia ezen egy pillanatra elgondolkodik, majd alaposabban szemügyre veszi a kisbabát. – Szóval nem a tiéd? Nos, ez megmagyarázza, miért nem szoptatod. – Hirtelen és élesen felnevet. Connor és a pici is összerezzen ijedtében. Risa nem ijed meg, de kezdi elveszíteni a türelmét. Egy újabb kanál tejjel és a mutatóujjával sikerül lekötnie a baba figyelmét. – Segít nekünk vagy sem? Sonia felemeli a botját, megütögeti vele Connor karját, majd egy jókora, matricákkal teli utazóládára mutat. – Elég erős vagy, hogy idehozd azt a ládát? Connor feláll. Fogalma sincs, mi olyan lehet a ládában, ami hasznukra válhatna. Két kézzel megragadja, és vonszolni kezdi a kopott perzsaszőnyegen. – Nem vagy egy izompacsirta, mi? – Egy szóval se mondtam, hogy az vagyok. Connor közvetlenül az öregasszony lába elé húzza a ládát. Sonia azonban ahelyett, hogy kinyitná, ráül a tetejére, és masszírozni kezdi a bokáját. – Mi van benne? – kérdezi Connor. – Levelek – feleli az öregasszony. – De nem az a lényeg. Hanem ami alatta van. Botjával félretolja a szőnyeget, és egy rézfogantyúval ellátott csapóajtó tárul fel azon a helyen, ahol a láda volt. – Gyerünk – mondja Sonia ismét a bottal mutogatva. Connor felsóhajt, megfogja a gyűrű alakú fogantyút, és felnyitja a csapóajtót. Sötét mélységbe vezető kőlépcső tárul fel alatta. Risa lerakja a tálkát, a picit pedig a vállára veszi büfiztetni. A csapóajtóhoz lép, és letérdel Connor mellé. – Ez egy régi épület – magyarázza Sonia. – Valamikor a huszadik
század elején épült, az első alkoholtilalom idején, odalent rejtették el a piát. – Piát? – kérdezi Connor. – Az alkoholt! Esküszöm, ez az egész nemzedék ugyanolyan. TUDATLAN, csupa nagybetűvel! A lépcső meredek és egyenetlen. Connor először azt hiszi, Sonia egyedül akarja leküldeni őket, de az öregasszony ragaszkodik hozzá, hogy ő menjen előre. Lassan halad, de mintha biztosabban lépkedne a lépcsőn, mint a vízszintes talajon. Connor meg akarja fogni a karját, hogy segítsen neki, de Sonia lerázza magáról a fiú kezét, és dühös pillantást vet rá. – Ha a segítségedre lesz szükségem, majd szólok. Ilyen törékenynek látszom? – Ami azt illeti, igen. – A látszat csal – feleli az öregasszony. – Elvégre, amikor megláttalak, rólad is azt gondoltam, hogy viszonylag intelligens srác vagy. – Nagyon vicces. A lépcső aljára érve Sonia felkapcsolja a villanyt. Risának elakad a lélegzete. Connor követi a tekintetét, és meglátja őket. Három alak. Egy lány és két fiú. – Új családtagok érkeztek – közli velük Sonia. A három fiatal nem mozdul. Ránézésre nagyjából egykorúak lehetnek Connorral és Risával. Bontás elől menekülnek ők is, semmi kétség. Kimerültnek, elcsigázottnak tűnnek. Connor eltűnődik, vajon ő is ilyen rosszul fest-e. – Az isten szerelmére, ne bámuljátok már így egymást! – mondja az öregasszony. – Úgy viselkedtek, mint egy csapat patkány. Sonia körbecsoszogja a poros pincét, botjával mutogatva a dolgokat Risának és Connornak. – Ezen a polcon konzervek vannak, és valahol egy konzervnyitónak is kell lennie. Egyetek, amit csak akartok, de semmit ne hagyjatok elöl, mert akkor tényleg találkozni fogtok patkányokkal. A fürdőszoba ott van hátul. Tartsátok tisztán. Hamarosan szerzek tápszert és cumisüveget. – Connorra pillant. – Ó, és van itt valahol egy elsősegély-doboz is a harapásra a karodon, bárhogyan szerezted is. Connor elnyomja a mosolyát. Sonia figyelmét semmi sem kerüli el. – Mennyi ideig kell még itt lennünk? – kérdezi a három pincelakó közül a legidősebb, egy izmos fiú, aki leplezetlen bizalmatlansággal méregeti
Connort, mintha féltené tőle az alfahím pozícióját. – Nem mindegy? – kérdez vissza Sonia. – Mintha valami fontos megbeszélésre igyekeznél. A fiú nem válaszol, csak Soniára mered, és karba teszi a kezét, megvillantva az alkarjára tetovált cápát. Óóó, gondolja Connor gúnyos mosollyal. Hú, de félelmetes. Most aztán tényleg betojtam. Sonia felsóhajt. – Még négy nap, és végleg megszabadulok tőletek. – Mi történik négy nap múlva? – érdeklődik Risa. – Megérkezik a fagylaltos ember. – Azzal Sonia elindul vissza a lépcsőn, gyorsabban, mint amilyen sebességre Connor képesnek tartotta. A csapóajtó döngve lecsukódik. – A drága, jó Sárkány Lady sosem mondja el nekünk, mi következik – szólal meg a másik fiú, egy nyurga, szőke srác, arcán halvány félmosollyal, amely mintha oda lenne ragasztva. Hibátlan fogsorán, érthetetlen módon, fogszabályzó van. Bár szeme álmatlan éjszakákról árulkodik, a frizurája tökéletesen áll. Connor látja rajta, hogy rongyai ellenére gazdag családból származik. – Elküldenek az átalakító táborba, ahol darabokra szednek mindnyájunkat, az következik – mondja a lány. Ázsiai, és majdnem olyan keménynek tűnik, mint a tetovált alkarú fiú. Haja rózsaszínre van festve, nyakán szegecsekkel kivert bőrszíj feszül. Cápafiú éles pillantást vet rá. – Befognád végre? Elegem van az állandó világvége dumádból. Connornak feltűnik, hogy a fiú egyik orcáján négy párhuzamos csík látható, mintha valaki megkarmolta volna. A lány egyik szeme alatt fekete monokli sötétlik. – Ez nem a világvége – morogja a lány. – Csak a mi végünk. – Gyönyörű vagy, amikor előtör belőled a nihilista – szólal meg a somolygó srác. – Fogd be! – Ezt csak azért mondod, mert nem tudod, mit jelent a nihilista kifejezés. Risa Connorra néz, és a fiú tudja, mi jár a fejében. Négy napig ezekkel leszünk összezárva? Ennek ellenére a lány elsőként nyújt kezet és mutatkozik be nekik. Connor vonakodva követi a példáját. Kiderül, hogy mindhármuknak, miként az összes bontásra ítélt fiatalnak, egészen egyedülálló a sztorija.
A somolygó neve Hayden. Connor jól sejtette, Hayden kőgazdag családban nőtt fel. Amikor a szülei elváltak, vérre menő csatát vívtak a bíróságon, hogy melyikükhöz kerüljön. Két év és hat tárgyalás nem volt elegendő ahhoz, hogy eldöntsék. Végül az apja és az anyja csak abban tudtak megegyezni, hogy inkább látnák Haydent szétbontva, minthogy a másikhoz kerüljön. – Ha be lehetne fogni a szüleim negatív energiáit, egy kisebb város több évi energiaellátását biztosítani tudnák belőle – mondja Hayden. Az ázsiai lány Mai. A szülei mindig is fiút akartak, és végül össze is jött nekik – csak előbb született négy lányuk. Mai volt a negyedik. – Nincs ebben semmi új – magyarázza Mai. – Régen Kínában családonként csak egy gyereket engedélyeztek, és az emberek megölték a lánygyermekeket, mert mindenki fiút akart. A nagydarab fiút Rolandnak hívják. Mindig is arról álmodott, hogy katonai iskolába megy, de túl sok volt benne a tesztoszteron vagy a szteroid, vagy a kettő kombinációja, és ezzel még a hadsereget is sikerült megijesztenie. Connorhoz hasonlóan ő is sokat verekedett az iskolában – bár Connor azt gyanította, hogy Roland verekedései sokkal, de sokkal súlyosabbak voltak. Mégsem ez okozta a vesztét. Roland összeverte a mostohaapját, amiért az megverte Roland anyját. Az anyja a férje pártját fogta, ezért a mostohaapa megúszta figyelmeztetéssel. Rolandot viszont bontásra ítélték. – Ez nem igazság – mondja Risa. – Miért, ami veled történt, az igazságos? – veti oda Connor. Roland Connorra szegezi kifejezéstelen tekintetét. – Ha így beszélsz vele, hamarosan másik pasit fog keresni magának. Connor gúnyosan rámosolyog, majd a fiú tetoválására pillant. – Tetszik a delfined. Roland ezt egyáltalán nem találja viccesnek. – Ez egy tigriscápa, te barom. Connor elhatározza, hogy soha nem fordít hátat Rolandnak. Connor egyszer olvasta valahol, hogy a cápák halálos klausztrofóbiában szenvednek. Nem is annyira a bezártságtól félnek, inkább arról van szó, hogy képtelenek létezni zárt térben. Nem tudni, miért. Egyesek szerint az akváriumokban lévő fém billenti ki őket az egyensúlyukból. De bármi is az oka, a nagy cápák nem sokáig húzzák
fogságban. A Sonia pincéjében eltöltött első nap után Connor már tudja, hogyan érezhetik magukat. Risa állandóan a kisbabával foglalkozik. Rengeteg odafigyelést igényel, és ugyan panaszkodik a picivel járó felelősség miatt, Connor látja rajta, hogy valójában örül, amiért van mivel kitöltenie az órákat. A pincében van egy hátsószoba, és Roland ragaszkodik hozzá, hogy az Risáé és a csecsemőé legyen. Úgy tesz, mintha nagyvonalú lenne, de nyilvánvalóan azért csinálja, mert képtelen elviselni a gyereksírást. Mai olvas. A sarokban rengeteg poros, régi könyv hever, és közülük egy mindig Mai kezében van. Roland, miután átengedte a hátsó szobát Risának, kihúz egy polcot, és leválaszt magának egy kis kuckót. Láthatóan van már tapasztalata az ilyen szűk, cellaszerű helyiségekkel kapcsolatban. Amikor nem a saját cellájában ül, a pincében található élelmiszerkészleteket osztja be fejadagokra. – Az ennivalóért én felelek – jelenti ki. – Most már öten vagyunk, ezért újraosztom a fejadagokat, és én döntöm el, ki mit kap és mikor. – Én egyedül is el tudom dönteni, mit és mikor akarok enni – szólal meg Connor. – Az úgy nem fog menni – mondja Roland. – Mielőtt jöttetek, kialakítottam egy jól működő rendszert, amit nem fogunk felrúgni. – Azzal Connor kezébe nyom egy löncshúskonzervet. Connor undorral pillant rá. – Ha jobbat akarsz, be kell tartanod a szabályokat – teszi hozzá Roland. Connor próbálja mérlegelni, mennyire lenne bölcs dolog emiatt összeverekedniük – de a bölcsesség ritkán siet a segítségére, amikor Connor be van pöccenve. Végül Hayden menti meg a helyzetet, mielőtt túlságosan elfajulna. Kikapja a konzervet Connor kezéből, és kinyitja. – Aki elalszik, annak nem jut – mondja, és az ujjaival hozzálát a löncshúshoz. – Korábban sosem ettem ilyet, most meg imádom. – Elvigyorodik. – Tisztára olyan lettem, mint egy csőlakó. Roland és Connor farkasszemet néz. Végül Connor azt mondja, amit ilyen helyzetekben szokott. – Szép a zoknid. Bár Roland nem néz le azonnal, Connor megjegyzése kizökkenti annyira, hogy hátrébb lépjen. Csak akkor pillant a zoknijára, amikor azt hiszi, Connor már nem figyel. És amint megteszi, Connor kuncogni kezd. A kis győzelem is jobb a semminél.
Haydent nehezebb megfejteni. Connor nem tudja eldönteni, hogy a fiút tényleg szórakoztatja, ami körülötte zajlik, vagy ez csak színjáték – így akarja megvédeni magát ahelyett, hogy szembenézne az elviselhetetlenül fájdalmas valósággal. Connor sosem bírta a Haydenhez hasonló gazdag, affektáló kölyköket, Haydenben mégis van valami, ami miatt lehetetlen nem kedvelni. Connor leül a fiú mellé, Hayden pedig hátrapillant, hogy megbizonyosodjon róla, Roland behúzódott a cellájába. – Tetszett a „szép a zoknid” manőver – mondja Hayden. – Nem bánod, ha néha kölcsönveszem? – Használd egészséggel. Hayden kivesz a konzervdobozból egy darab löncshúst, és megkínálja vele Connort. Bár ez az utolsó dolog, amire Connor most vágyik, elfogadja, mert tudja, hogy a gesztus nem a húsról szól – mint ahogy azt is tudja, Hayden nem azért kapta ki a kezéből a konzervet, mert annyira szereti. A feldolgozott sonkadarab Hayden kezéből Connorhoz vándorol, és megszűnik köztük a feszültség. Megállapodást kötnek. A te oldaladon állok, mondja az a löncshús darab. Számíthatsz rám. – Akartátok a gyereket? – kérdezi Hayden. Connor egy pillanatra elgondolkodik, mit is válaszoljon. Végül arra jut, hogy egy barátságot, legyen az bármilyen bizonytalan, legjobb az igazsággal kezdeni. – Nem az enyém. Hayden bólint. – Rendes tőled, hogy kitartasz a csaj mellett, miközben nem is tőled van a gyerek. – Nem ő az anyja. Hayden elvigyorodik. Nem kérdezi meg, hogyan került a birtokukba a csecsemő, mert láthatóan az a verzió, amivel gondolatban előállt, sokkal szórakoztatóbb bárminél, amit Connor mondhatna. – Ne áruld el Rolandnak – tanácsolja. – Kizárólag azért ilyen kedves veletek, mert hisz a nukleáris családok szentségében. – Connor nem tudja eldönteni, hogy Hayden komolyan beszél-e vagy gúnyolódik. Azt gyanítja, ezt sosem fogja tudni biztosan megállapítani. Hayden legyűri az utolsó falat löncshúst, majd az üres konzervdobozba néz, és felsóhajt.
– Úgy élek, mint egy morlock – mondja. – Tudnom kellene, hogy az micsoda? – A morlockok fényérzékeny, föld alatt élő békaemberek, gyakran ábrázolják őket zöld gumiruhában. Sajnálatos módon ez lett belőlem. Leszámítva a zöld gumiruhát. Connor a befordított élelmiszeres polcra sandít. Ha nagyon hegyezi a fülét, hallja az antik MP3-lejátszóból kiszűrődő zenét. Roland biztosan fentről lopta, amikor megérkezett. – Mennyi ideje ismered Rolandot? – Három nappal régebb óta, mint te – feleli Hayden. – Egy jó tanács, mert úgy látom, szükséged van rá: Rolanddal nincs gond, amíg azt hiszi, ő irányít. Amíg meghagyjuk ebben a hitében, addig mindnyájan egy nagy, boldog családot alkotunk. – Mi van, ha nem akarom meghagyni ebben a hitben? Hayden a néhány méterre álló kukába dobja az üres konzervdobozt. – A morlockokról tudni kell, hogy kannibálok. Az első éjszaka nem jön álom Connor szemére. A pince kényelmetlensége és a Rolanddal szembeni bizalmatlansága következtében csak percekre tud elszundítani. Nem alszik Risával a hátsó szobában, mert nagyon szűk ott a hely, és csak szorosan egymáshoz simulva férnének el. Saját magának azonban azt mondja, fél, nehogy ráfeküdjön a kisbabára. Mai és Hayden szintén ébren van. Úgy tűnik, Mai próbál elaludni, de nyitva a szeme, a gondolatai pedig máshol járnak. Hayden meggyújt egy a kacatok közt talált gyertyát, amitől a pince penészes szagát fahéjillat nyomja el. Hayden a láng fölött húzogatja a kezét. Lassan, hogy érezze a tűz melegét, de annyira nem lassan, hogy megégesse magát. Észreveszi, hogy Connor figyeli. – Különös, hogy a láng csak akkor tud megégetni, ha túl lassú vagy – mondja Hayden. – Cicázhatsz vele, de nem tud megkapni, csak ha nem vagy elég gyors. – Piromániás vagy? – kérdezi Connor. – Összetéveszted az unalmat a megszállottsággal. Connor azonban érzi, hogy nem csak erről van szó. – Azokon a srácokon gondolkodom, akiket szétbontanak – mondja Hayden. – Miért kínzod magad ilyesmivel? – kérdezi Connor.
– Mert teljesen flúgos – szól oda Mai a szoba másik végéből. – Nem én hordok nyakörvet. Mai bemutat Haydennek, de a fiú nem foglalkozik vele. – Azon gondolkodom, hogy ezek az átalakító táborok olyanok, mint a fekete lyukak. Senki sem tudja, mi történik bennük. – Mindenki tudja, mi történik bennük – feleli Connor. – Nem – ellenkezik Hayden. – Mindenki tudja az eredményt, de azt senki sem tudja, hogyan zajlik maga a szétbontás. Tudni akarom, mi történik ott pontosan. Rögtön végrehajtják, vagy váratják az embert? Kedvesen bánnak azzal, aki odakerül, vagy ridegen? – Ha mázlid van, hamarosan első kézből megtudhatod – mondja gúnyosan Mai. – Tudod, mi a te bajod? Túl sokat agyalsz – állapítja meg Connor. – Valakinek muszáj, ha idelent más nem képes rá. Connor kezdi kapiskálni. Hayden ugyan letette a gyertyát, miközben az átalakító táborokról beszél, de amit csinál, az mégis pontosan olyan, mint amikor a láng fölött húzogatta a kezét. Szereti a veszélyt. A veszélyes gondolatokat. Connor a saját kedvenc búvóhelyére gondol, az autópályatábla mögött. Bizonyos szempontból nagyon is hasonlítanak egymásra. – Ahogy tetszik – hagyja rá Connor. – Agyalj csak, amíg fel nem robban a fejed. Engem csak az érdekel, hogyan maradhatok életben tizennyolc éves koromig. – Sekélyességed egyszerre üdítő és csalódást keltő. Szerinted ez azt jelenti, hogy terápiára van szükségem? – Nem ezért van szükséged terápiára, hanem mert a szüleid inkább bontásra ítéltek, csak hogy egymást bosszantsák. – Jogos. Morlock létedre nem is vagy ostoba. – Hayden egy pillanatra elcsendesedik. Gúnyos félmosolya elhalványul. – Ha tényleg szétbontanak, szerintem az újra összehozza a szüleimet. Connornak nincs szíve kiábrándítani, de Mai megteszi helyette. – Ugyan. Ha téged szétbontanak, mindketten a másikat fogják okolni érte, és még jobban gyűlölik majd egymást. – Talán – mondja Hayden. – Vagy talán végre meglátják a fényt, és ők is Humphrey Dunfee módba kapcsolnak. – Milyen módba? – kérdezi Mai. Egyszerre fordulnak a lány felé. Hayden szélesen elvigyorodik. – Azt akarod mondani, hogy te még nem hallottál Humphrey Dunfee-
ról? Mai gyanakvóan körbenéz. – Kellett volna? Hayden nem bírja abbahagyni a vigyorgást. – Mai, őszintén meg vagyok lepve, hogy nem hallottál még róla. Pedig pont neked való sztori. – Megfogja a gyertyát, és úgy állítja be, hogy hármuk között legyen. – Nem egy tábortűz, de azért megteszi. – Hayden egy pillanatra a lángba bámul, majd lassan, kísértetiesen Mai felé fordítja a tekintetét. – Évekkel ezelőtt élt ez a srác. Valójában nem Humphrey volt a neve, valószínűleg inkább Hal vagy Harry, vagy valami ilyesmi, de illett hozzá a Humphrey. A lényeg az, hogy egy nap a szülei aláírták a bontási megrendelést. – Miért? – kérdi Mai. – Miért írja alá bármelyik szülő a megrendelőlapot? Megtették, az ifizsaruk pedig egy reggel megjelentek, és elvitték. Elkapták, bevitték, és neki annyi. Gond nélkül szétbontották. – Ennyi az egész? – értetlenkedik Mai. – Nem… mert mégis akadt egy kis gond – folytatja Connor onnan, ahol Hayden abbahagyta. – Dunfee-ék… hogy is mondjam… nem voltak túl stabilak. Eleve volt egy kis difi náluk, és miután a gyereküket szétbontották, teljesen bekattantak. Mostanra Mai kemény csaj álcája teljesen eltűnt. Tágra nyílt szemű kislányként hallgatja a tábortűz melletti történetet. – Mit csináltak? – Úgy döntöttek, mégsem akarják szétbontatni Humphrey-t – feleli Hayden. – Várjunk egy pillanatot – mondja Mai. – Az előbb azt mondtad, már szétbontották. Hayden szeme eszelősen csillog a gyertyafényben. – Szét is bontották. Mai megborzong. – De most jön a lényeg – folytatja Hayden. – Mint mondtam, az átalakító táborokkal kapcsolatban minden titkos, még az is, hogy ki mit kap a szétbontás után. – Igen, és? – Dunfee-ék azonban megtalálták a nyilvántartást. Az apa, azt hiszem,
kormánytisztviselő volt, ezért hozzáfért a testrészlistához. – A mihez? Hayden felsóhajt. – A Nemzeti Bontási Adatbázishoz. – Ó. – És kinyomozta, kik kaptak Humphrey testrészeiből. Azután útra keltek a feleségével, és megkeresték őket… hogy egytől-egyik megöljék mindet, visszaszerezzék a testrészeket, és apránként újra összerakhassák Humphrey-t… – Ne! – Ezért hívják az emberek Humphrey-nak – teszi hozzá Connor. – Mint abban a mondókában. A király összes lova és embere sem elég ahhoz, hogy újra összerakják Humphrey-t. Súlyos csend nehezedik rájuk, a szavak ott lebegnek körülöttük. Hayden a gyertya fölé hajol, majd hirtelen Mai felé nyújtja mindkét karját, és elkiáltja magát: – Húúú! Mindnyájan összerezzennek – a legjobban Mai. Connor elneveti magát. – Láttad ezt? Majdnem kiugrott a bőréből! – Azt nem ajánlom, Mai – mondja Hayden. – Ha kiugrasz a bőrödből, még a végén odaadják valaki másnak, mielőtt visszabújhatnál. – Mindketten bekaphatjátok. – Mai megpróbál behúzni egyet Haydennek, de a fiú könnyedén kitér előle. Ekkor bukkan elő Roland a könyvespolc mögül. – Mi folyik itt? – Semmi – feleli Hayden. – Csak rémtörténeteket mesélünk egymásnak. Roland végignéz mindhármukon, láthatóan bosszús, zavarja minden olyan szituáció, amiből kimaradt. – Jól van, feküdjetek le. Későre jár. Roland visszacammog a kuckójába, de Connor biztosra veszi, hogy hallgatózik, valószínűleg attól tart, hogy ellene szövetkeznek. – Ez a Humphrey Dunfee dolog – szólal meg Mai. – Ez csak mese, igaz? Connor megtartja magának a véleményét, Hayden azonban így felel: – Ismertem egy srácot, aki mindenkinek azt mondogatta, hogy ő kapta Humphrey máját. Aztán egy nap eltűnt, és soha többé nem látták. Azt beszélték, hogy szétbontották, de ki tudja… talán Dunfee-ék kapták el. –
Azzal Hayden elfújja a gyertyát, és sötétség borul rájuk. Connor és Risa három napja élnek a pincében, amikor Sonia felhívja őket az üzletbe – de egyenként és az érkezésük sorrendjében. – Először a tolvaj tulok – mondja, és Rolandra mutat. Nyilvánvalóan tud az ellopott MP3-lejátszóról. – Szerintetek mit akar a Sárkány Lady? – kérdezi Hayden, miután a csapóajtó lecsukódott. – Kiszívni a véredet – feleli Mai. – Ütlegelni a botjával. Ilyenek. – Örülnék, ha nem hívnátok Sárkány Ladynek – mondja Risa. – Megmenti az életeteket. A legkevesebb, amit megtehettek, hogy mutattok némi tiszteletet iránta. – Connorhoz fordul. – Megfognád Didit? Kezd elfáradni a karom. – Connor átveszi a kisbabát, valamivel gyakorlottabb mozdulattal, mint korábban. Mai enyhe érdeklődéssel pillant rá. Connor nem tudja, Hayden elmondta-e a lánynak, hogy igazából nem ők a csecsemő szülei. Roland fél órával később tér vissza a Soniával folytatott megbeszéléséről, de egyetlen szót sem árul el róla. Mai szintén hallgatásba burkolódzik, amikor visszatér. Hayden van fent a legtovább, és ő sem beszél – ami igen szokatlan tőle. Egyre nyugtalanítóbb a helyzet. Connor a következő. Odakint éjszaka van, amikor felér a lépcső tetejére. Fogalma sincs, hány óra lehet. Sonia leülteti a kis hátsószobában egy kényelmetlen székre, amely ide-oda billeg Connor minden mozdulatára. – Holnap elhagyod ezt a helyet – közli vele Sonia. – Hová megyek? Az öregasszony elengedi a füle mellett a kérdést, és egy régi redőnyös íróasztal fiókjába nyúl. – Ismered a betűket? – Miért? Mit kell elolvasnom? – Semmit nem kell elolvasnod. – Üres lapokat vesz elő. – Azt akarom, hogy írj. – Mit, a végrendeletemet? Erről van szó? – Egy végrendelet azt feltételezné, hogy van valami a birtokodban. De nincsen. Azt akarom, hogy írj egy levelet. – Connor kezébe nyomja a papírt, egy tollat és egy borítékot. – Írj egy levelet valakinek, akit szeretsz. Olyan hosszút vagy rövidet, amilyet csak akarsz, nem érdekel. De legyen benne minden, amit szeretnél elmondani, csak sosem volt rá lehetőséged.
Megértetted? – Mi van, ha nem szeretek senkit? Sonia az ajkát biggyesztve lassan megrázza a fejét. – Mind ugyanolyanok vagytok. Azt hiszitek, csak mert titeket nem szeret senki, ti sem vagytok képesek szeretni senkit. De ahogy gondolod. Ha senkit nem szeretsz, akkor válassz valakit, akinek el akarod mondani, amit el kell mondanod. Írj le mindent, ami a szívedet nyomja, ne tarts magadban semmit. És amikor végeztél, rakd be a borítékba, és zárd le. Nem fogom elolvasni, emiatt ne aggódj. – Mi értelme van? Postára fogja adni? – Elég az ostoba kérdésekből, tedd, amit mondtam. – Elővesz egy kis kerámiacsengőt, és az íróasztalra helyezi a toll és a papír mellé. – Írjál nyugodtan, annyi idő áll rendelkezésedre, amennyit csak akarsz. Amikor végeztél, csöngess. Azzal magára hagyja Connort. Különös kérés, és Connor rádöbben, hogy kicsit fél tőle. Vannak helyek, ahová nem akaródzik belépnie. Az első gondolata az, hogy Arianának ír. Az lenne a legkönnyebb. Fontos volt neki a lány. Közelebb állt hozzá, mint bármely más lány korábban. Kivéve Risát – de Risa nem számít. Risához fűződő viszonya nem nevezhető kapcsolatnak; csak két ember voltak, akik ugyanabba a perembe kapaszkodnak, nehogy lezuhanjanak. Három sor után összegyűri a papírt. Semmi értelme Arianának írnia. Bármennyire nem fűlik hozzá a foga, tudja, kinek kell címeznie ezt a levelet. Tollát egy tiszta lapra helyezi, és leírja: Kedves Anya és Apa! Öt percbe telik, mire folytatni tudja, de amint belekezd, áradni kezdenek belőle a szavak – ráadásul igen fura irányba. A levél először dühös, ahogyan sejtette. Hogy tehettétek? Miért tettétek? Milyen ember képes ezt tenni a saját gyerekével? De a harmadik oldalra érve dühe elpárolog. A levél már azokról a jó dolgokról szól, amelyeket együtt éltek át. Először azért sorolja fel őket, hogy fájdalmat okozzon nekik, hogy emlékeztesse őket, mit dobtak el, amikor aláírták a megrendelőlapot. De aztán már csak az emlékezés a lényeg – vagy inkább az, hogy emlékeztesse őket, hogy amikor ő meghal… ha meghal, maradjon valami nyoma annak, amiért úgy gondolta, érdemes élni. Amikor hozzákezdett, tudta, hogyan fogja zárni a levelet. Gyűlöllek titeket azért, amit tettetek. Sosem bocsátok meg nektek. De amikor végül elér tízedik lap aljára, azon kapja magát, hogy ezt írja: Szeretlek titeket. Egykori fiatok, Connor.
Még mielőtt aláírná a nevét, könnyek törnek fel belőle. Mintha nem is a szeméből csordulnának ki, hanem egyenesen a lelkéből. Olyan erővel tör rá a sírás, hogy görcsbe rándul a gyomra, és megfájdul a tüdeje. Szemét elhomályosítják a könnyek, és olyan erős fájdalmak gyötrik, hogy attól fél, ott helyben megölik. De nem hal bele, és idővel a vihar elmúlik, ő pedig ott marad gyengén, sajgó izmokkal. Úgy érzi, Sonia botjára lesz szüksége, ha újra járni akar. Könnyei átitatták a lapokat, apró krátereket vájtak a papírra, de a tinta nem mosódott el. Összehajtja a lapokat, becsúsztatja őket a borítékba, majd lepecsételi és megcímezi. Vár még néhány percet, amíg megbizonyosodik róla, hogy a vihar nem tér vissza. Csak akkor rázza meg a csengőt. Sonia azonnal megjelenik. Valószínűleg egész idő alatt a függöny másik oldalán várakozott. Connor rájön, hogy biztosan hallotta a zokogását, de az öregasszony egy szóval sem említi. A levélre pillant, felemeli, majd a súlyát érezve elismerően felvonja a szemöldökét. – Jó sok mondanivalód volt, mi? Connor válasz helyett csak megvonja a vállát. Sonia visszateszi a borítékot az asztalra. – Most pedig szeretném, ha ráírnál egy dátumot a hátoldalára. A tizennyolcadik születésnapodét. Connor most már nem tesz fel kérdéseket. Szó nélkül megteszi, amit Sonia kér tőle. Amikor végzett, az öregasszony elveszi tőle a borítékot. – Megőrzöm neked ezt a levelet – mondja. – Ha megéred a tizennyolcadik születésnapodat, ígérd meg, hogy visszajössz érte. Megígéred? Connor bólint. – Megígérem. Sonia megrázza a levelet, hogy így adjon nagyobb nyomatékot szavainak. – Egy évvel a tizennyolcadik születésnapod utánig fogom őrizni. Ha addig nem jössz érte, azt fogom feltételezni, hogy nem sikerült életben maradnod. Elkaptak és szétbontottak. Ez esetben én küldöm el a levelet. Azután visszaadja a borítékot Connornak, feláll, és a régi utazóládához megy, amely korábban a csapóajtó fölött volt. Kinyitja a zárat, majd egy erőteljes mozdulattal felnyitja a nehéznek látszó fedelet. A láda tele van borítékokkal – több száznyi hever benne, majdnem színültig megtöltik a ládát.
– Hagyd itt – mondja Sonia. – Itt biztonságban lesz. Ha meghalnék, mielőtt visszajössz, Hannah megígérte, hogy gondját viseli a ládának. Connor arra gondol, hány fiatalnak segíthetett Sonia, mire összegyűlt ez a rengeteg levél a ládában, és ismét görcsbe rándul a gyomra a rátörő érzelmektől. Ezúttal nem sírja el magát, csak elgyengül mindene. Halk, gyenge hangon mondja: – Csodálatos, amit tesz. Sonia legyint egyet a kezével, elhessegeti a gondolatot. – Azt hiszed, ettől máris szent vagyok? Elárulok valamit. Viszonylag hosszú életem volt, és követtem el néhány igen csúnya dolgot is. – Nem érdekel. Nem számít, hányszor üt meg azzal a bottal, akkor is úgy gondolom, hogy maga rendes ember. – Talán igen, talán nem. Egy dolgot mindenképpen megtanul az, aki ilyen sokáig él, mint én: nincsenek se teljesen jó, se teljesen rossz emberek. Egész életünkben felváltva járkálunk a sötétségben és a fényben. Jelen pillanatban a fényben jobban érzem magam. Amikor Connor elindul a lépcsőn lefelé, az öregasszony jókorát húz a fenekére a botjával, de Connor csak nevet rajta. Nem árulja el Risának, mi vár rá. Úgy érzi, azzal valamiképpen meglopná. Maradjon ez Risa, Sonia, a toll és a papír titka, ahogyan az ő esetében is. Risa rábízza a kisbabát, és felmegy szembenézni az öregasszonnyal. A csecsemő alszik. Van valami megnyugtató abban, ahogy a karjában tartja. Connor örül, hogy megmentette. És arra gondol, ha a lelke alakot öltene, az pont ilyen lenne. Egy karjában alvó csecsemő.
20. Risa Amikor Sonia legközelebb felnyitja a csapóajtót, Risa tudja, hogy ismét megváltoznak a dolgok. Elérkezett az idő, hogy elhagyják Sonia pincéjének biztonságos menedékét. Risa halad elöl, amikor Sonia szól nekik, hogy menjenek fel. Roland akart volna, de Connor kitette a karját, mint valami forgóajtót, hogy Risa érjen először a lépcsőhöz. Jobb karján a kisbabával, bal kézzel a rozsdás fémkorlátba
kapaszkodva, Risa felmászik az egyenetlen lépcsőfokokon. Arra számít, hogy odafent nappal van, de éjszaka fogadja. A boltban lekapcsolták a villanyt, csak néhány kislámpa világít, amelyeket gondosan úgy helyeztek el, hogy a pincéből feljövők el tudjanak igazodni az antik kacatok alkotta aknamezőn. Sonia egy sikátorra nyíló oldalajtóhoz vezeti őket. Egy teherautó várakozik rájuk. Kisméretű, zárt csomagterű teherautó. Oldalán festett fagylalttölcsér. Sonia nem hazudott. Tényleg a fagylaltos ember az. A sofőr a teherautó nyitott hátsó ajtaja mellett áll. Ápolatlan figura, inkább tűnik drogfutárnak, mint gyerekek megmentőjének. Roland, Hayden és Mai elindulnak a teherautó felé, de Risát és Connort Sonia feltartóztatja. – Ti ketten még ne. Risa ekkor észrevesz egy alakot az árnyékban. Ijedtében feláll a szőr a tarkóján, de amikor az alak előrelép, rájön, hogy ki az. Hannah, a tanárnő, aki megmentette őket a középiskolában. – Édesem, a baba nem mehet veletek oda, ahová ti mentek – mondja Hannah. Risa ösztönösen magához szorítja a csecsemőt. Maga sem tudja, miért. Mióta hozzájuk került, mást sem akar, mint megszabadulni tőle. – Ne aggódj – nyugtatja Hannah. – Megbeszéltem a férjemmel. Majd azt mondjuk, odagólyázták hozzánk. Nem esik bántódása. Risa a tanárnő szemébe néz. Nem sokat látni a félhomályban, de tudja, hogy Hannah komolyan gondolja, amit mond. Connor azonban közéjük lép. – Tényleg akarja ezt a gyereket? – Hajlandó magához venni – mondja Risa. – Ennyi elég. – De tényleg akarja? – Te akartad? Ezzel sikerül egy pillanatra Connorba fojtania a szót. Risa tudja, hogy a fiú nem akarta, mégis inkább magához vette, amikor a másik alternatíva egy nyomorúságos élet volt egy nyomorúságos családban. Mint ahogy Hannah is inkább magához veszi, mint hogy kitegye a rájuk váró bizonytalan jövőnek. Connor végül így szól: – Nem csak egy baba. Van neve. – Azzal elindul a teherautó felé. – Jó dolga lesz nálunk – mondja Hannah. Közelebb lép, Risa pedig
átadja neki a csecsemőt. Amint Hannah elveszi tőle a picit, Risa egyszerre érez végtelen megkönnyebbülést és valami meghatározhatatlan ürességet. Nem annyira intenzív az érzés, hogy elsírja magát, de ahhoz elég erős, hogy egyfajta fantomfájás alakuljon ki benne, olyan, mint amit akkor érez valaki, ha amputálják egy végtagját. És még mielőtt kapna helyette egy újat. – Vigyázzatok magatokra – mondja Sonia, és sután megöleli Risát. – Hosszú út vár rátok, de tudom, hogy képesek vagytok végigcsinálni. – Hová utazunk? Sonia nem válaszol. – Hé! – szólal meg a sofőr. – Nem érek rá egész éjszaka. Risa elbúcsúzik Soniától, biccent Hannah-nak, majd Connor után siet, aki a teherautó hátuljánál várja. Ahogy Risa elindul, a kisbaba felsír, de Risa nem fordul hátra. Legnagyobb meglepetésére a teherautó hátuljában legalább tíz bizalmatlan és ijedt fiatal van még rajtuk kívül. Roland még mindig a legnagyobb, és ezt azzal nyomatékosítja, hogy odébb tessékel egy másik fiút, noha bőven lenne helye leülni. A teherautó csomagtere egy kemény és hideg fémdoboz. Valamikor hűtőgép is volt benne, hogy hidegen tartsa a fagylaltot, de a fagylalttal együtt az is eltűnt. Ennek ellenére dermesztő hideg van odabent, és az egész csomagtér savanyú tej szagát árasztja. A sofőr becsukja és bezárja a hátsó ajtót, kirekesztve a kisbaba hangját, akinek a sírását Risa még mindig hallja. Még az ajtó bezárása után is hallani véli, bár valószínűleg már csak a képzelete játszik vele. A fagylaltos kocsi zötykölődve halad az egyenetlen úttesten. Ahogy a teherautó rázkódik, a benne ülők háta úgy ütődik minden egyes alkalommal a mögöttük lévő fémfalnak. Risa behunyja a szemét. Dühös magára, amiért tényleg hiányzik neki a pici. A létező legrosszabb pillanatban sózták rá – miért bánkódik, amiért megszabadították tőle? A hátországi háború előtti időszakra gondol, amikor a nem kívánt csecsemőket ugyanúgy el lehetett hajtani, mint a nem kívánt terhességeket. Vajon a nők, akik ezt választották, ugyanazt érezték, amit most ő? Megkönnyebbültek és felszabadultak egy váratlan és gyakran igazságtalan felelősség alól… ugyanakkor valami megfoghatatlan szomorúság kerítette őket hatalmába? Amikor a nevelőintézetben kellett csecsemőkre vigyáznia, gyakran
tűnődött efféle dolgokon. Az újszülött szárny mindig tele volt egyforma bölcsőkkel, bennük megannyi kisbaba, akiket senki sem akart, az állam pedig etetni is alig tudta őket, nemhogy gondoskodni róluk. „A törvények megváltoztatásához előbb az emberi természetet kell megváltoztatni” – mondogatta gyakran az egyik nővér, ahogy végignézett a síró újszülöttek tömegén. Greta volt a neve. Mindig, amikor valami ehhez hasonlót mondott, ott volt egy másik nővér hallótávolságon belül, aki sokkal elfogadóbban viszonyult a rendszerhez, és azonnal rávágta: „Az emberi természet megváltoztatásához előbb a törvényeket kell megváltoztatni.” Greta nővér nem vitatkozott vele; csak mordult egyet, és elsétált. Melyik a rosszabb – tűnődött Risa gyakran –, a nem kívánt kisbabák tízezrei vagy a meg sem született magzatok tömege? Risa véleménye naponta változott. Greta nővér elég idős volt ahhoz, hogy emlékezzen a háború előtti időszakra, de ritkán beszélt róla. Minden figyelmét a munkájának szentelte. Nem kis feladat hárult rá, mivel egyetlen nővér jutott ötven kisbabára. „Egy ilyen helyen muszáj prioritási sorrendet felállítani” – magyarázta Risának arra utalva, hogy vészhelyzet esetén egy ápolónőnek döntenie kell, hogy melyik páciens kap orvosi ellátást. „Szeresd azokat, akiket tudsz. A többiért pedig imádkozz” – tette még hozzá. Risa megfogadta a tanácsát, és kiválasztott néhány kedvencet, akikre külön odafigyelt. Őket Risa maga nevezte el, nem hagyta, hogy a számítógép válasszon nekik nevet véletlenszerűen. Szerette azt gondolni, hogy őt egy emberi lény nevezte el, nem pedig egy számítógép. Elvégre a Risa egyáltalán nem számított gyakorinak. „A sonrisa rövidítése” – mondta neki egyszer egy latin-amerikai fiú. – „Spanyolul azt jelenti, „mosoly”.” Risa nem tudta, csörgedezik-e latin-amerikai vér az ereiben, de szívesen gondolta azt, hogy igen. Az megmagyarázta volna a neve eredetét. – Min gondolkodsz? – kérdezi Connor, felriasztva ábrándozásából, és visszarántva az őket körülvevő kellemetlen valóságba. – Semmi közöd hozzá. Connor nem néz rá, tekintetét egy nagy, rozsdás foltra szegezi a falon. – A kisbaba miatt aggódsz? – Nem aggódom. – Risa hangja szándékosan ingerült, mintha maga a kérdés is sértő lenne. – Hannah jó anyja lesz – mondja Connor. – Jobb, mint mi, ebben biztos
vagyok, és sokkal jobb, mint az a beesett szemű tehén, aki továbbgólyázta. – Egy pillanatra elhallgat, majd hozzáteszi: – Alaposan elcsesztem, amikor odamentem érte, tudom, de végül jól sült el, nem igaz? És a baba egyértelműen jobban járt. – Legközelebb ne cseszd el ugyanígy – feleli Risa. Roland eközben a sofőrhöz fordul, és megkérdezi tőle: – Hová megyünk? – Rossz embert kérdezel – válaszolja a vezető. – Kapok egy címet. Odamegyek, a másik irányba nézek, és megkapom érte a fizetségem. – Így megy ez – szólal meg egy másik fiú, aki már a teherautóban volt, amikor az megérkezett Soniához. – Egyik helyről a másikra csempésznek bennünket. Eltöltünk néhány napot egy biztonságos házban, aztán jöhet a következő, majd megint egy másik. Mindegyik egy kicsit közelebb van a helyhez, ahová igyekszünk. – És mi az a hely? – faggatja Roland. A fiú körbepillant, reménykedik, hátha valaki megválaszolja helyette a kérdést, de senki nem siet a segítségére. Ezért végül így felel: – Én is csak hallottam, de állítólag végül egy olyan helyen kötünk ki, aminek a neve… „Temető”. Senki sem szólal meg, csak a teherautó rázkódása hallatszik. Temető. Risát kirázza a hideg a gondolattól. Bár felhúzott térdét szorosan átkarolva ül, még mindig majdnem megfagy. Connor valószínűleg meghallja vacogását, mert átkarolja. – Én is fázom – mondja a fiú. – Melegítjük egymást? Risa első reflexe az, hogy ellökje magától, de aztán mégis inkább bevackolódik Connor karjai között, fejét a mellkasára hajtja, és hallja, ahogy a fiú szívverése a fülében dobol.
Harmadik rész Tranzit 2003: Hatos számú ukrán szülőotthon … A BBC-nek Harkovban több édesanya is azt állította, hogy egészséges gyermeknek adott életet, a kórház személyzete azonban elvette tőle a csecsemőt. 2003-ban a hatóságok harminc holttestet exhumáltak a hatos számú szülőotthon által használt temetőből. Az ügyben kampányoló civil szervezet egyik munkatársának megengedték, hogy részt vegyen a boncolásokon és videófelvételt készítsen. A hölgy később átadta a felvételt a BBC-nek és az Európa Tanácsnak. A Tanács jelentésében arról ír, hogy Ukrajnában bevett gyakorlat elragadni az újszülötteket, a szülők pedig a hallgatás falába ütköznek, amikor tudakozódni próbálnak a kórház személyzetétől. A képeken különböző szervek, köztük agyak látszanak – némelyik tetem pedig meg van csonkítva. Egy brit igazságügyi orvos szakértő szerint rendkívül felkavaró darabokban látni emberi testeket – a boncolások során nem ez a bevett gyakorlat. Elképzelhető, hogy a szétdarabolt testek annak a következményei, hogy őssejteket nyertek ki az újszülöttek csontvelőjéből. A hatos számú kórház tagadja a vádakat. Matthew Hill, BBC egészségügyi tudósító BBC NEWS, BBC.com http://news.bbc.co.uk/go/pr/fr/-/2/hi/europe/6171083.stm Publikálás időpontja: 2006/12/12 09:34:50 GMT © BBC MMVI 21. Lev – Senki nem fogja elárulni neked, mi van a szívedbe’ – mondja a fiú Levnek. – Arra magadtól kő rágyünnöd. Lev és új útitársa sűrű, bozótos vidéken halad a vasúti sínek mentén. – Ha a szívedbe’ az van, hogy meg akarsz szökni a bontás elől, akkó’ senki nem mondhatja rá, hogy ez helytelen, még ha ellenkezik is a tővényekkel. Jóságos Urunk nem plántálta vóna a szívedbe, ha nem lenne
helyes. Figyelsz rám, Hav? Mer ’ ez a bölcsesség. A bölcsesség, amit eltemethetsz, aztán újra kiáshatod, ha vigaszra van szükséged. A vigasz azt jelenti… – Tudom, mit jelent a vigasz – szakítja félbe Lev ingerülten. Felbosszantotta „jóságos Urunk” említése, aki az utóbbi időben nem sokat tett Levért, azt leszámítva, hogy alaposan összekavarta a dolgokat. A fiú tizenöt éves, a neve Cyrus Finch – de nem ezen a néven ismerik. „Senki nem szólít Cyrusnak” – magyarázta Levnek nem sokkal a megismerkedésük után. – „CyFinak hínak.” És mivel CyFi nagy rajongója a beceneveknek, Levet elnevezi „Hav”nak, ami a haver rövidítése. Ugyanannyi betűből áll, mint a „Lev”, ezért szerinte éppen megfelelő. Lev nem akarja kiábrándítani azzal, hogy elárulja, a teljes neve Levi. CyFi imádja a saját hangját hallgatni. – Én taposom ki az ösvényeket az életembe’ – mondja. – Ezér ’ megyünk most a síneken valami vidéki fődút helyett. CyFi bőrszíne umbra. – Régen feketéknek hívtak bennünket, hihetetlen, mi? Aztán jött az művész pacák, maga is keverék származású, volt benne egy kicsi ebbő’ is, abbó’ is. De híres lett azzal, hogy afrikai ősökkel rendelkező embereket festett délen. Többnyire umbrabarnát használt hozzá. Az embereknek ez sokkal jobban tetszett, mint a fekete, ezér ’ rajtunk ragadt. Fogadjunk, hogy nem tudtad, honnan ered ez a szó, igaz, Hav? Ennek mintájára az úgynevezett fehéreket „sziénának” kezdték hívni, ami egy másik festék. Jobb szavak. Nincsen bennük értékítélet. Ettől, persze, a rasszizmus még nem tűnt el teljesen, de ahogy apáim szokták mondani, a civilizációs máz vastagabb lett. Ehhez mit szólsz, Hav? „Civilizációs máz.” – Miközben beszél, lassan végighúzza a kezét a levegőben, mint aki egy asztal polírozását tanulmányozza. – Apáim mindig ilyeneket mondanak. CyFi elszökött otthonról, mégsem tartja magát szökevénynek. „Én nem valami elől futok, hanem valahová” – mondta Levnek, amikor megismerkedtek, bár ezt nem árulta el, hová igyekszik. Amikor Lev rákérdezett, CyFi megrázta a fejét, és így felelt: – „Csak a legszükségesebb információkat osztom meg.” Nos, Lev felől nyugodtan megtarthatja a titkát, őt ugyanis nem érdekli, hová megy. Maga a tény, hogy a fiúnak van úti célja, bőven elegendő Levnek. Neki ugyanis nincsen. Az úti cél jövőt feltételez. Ha ez az
umbrabőrű fiú képes ennyit adni Levnek, akkor már megéri együtt utazni vele. Egy bevásárlóközpontban ismerkedtek meg. Levet az éhség űzte oda. Majdnem két napig lapult sötét, elhagyatott zugokban Connor és Risa elvesztése után. Mivel semmi tapasztalata nem volt abban, hogyan szerezhetne ennivalót, éhezett – végül azonban az éhség mindenkiből túlélési szakértőt farag. A bevásárlóközpont a túlélők mekkájának bizonyult. Az éttermi részleg tele volt elképesztően pazarló emberekkel. Lev rájött, mi a lényeg: ki kell szúrnia azokat, akik több kaját vásárolnak, mint amennyit valószínűleg meg tudnak enni, majd megvárni, amíg végeznek. Nagyjából az esetek felében egyszerűen az asztalon hagyták a tálcájukat. Lev az ilyenekre vadászott – mert bár ahhoz elég éhes volt, hogy maradékot egyen, a büszkesége még nem engedte, hogy a szemétben kotorásszon. Éppen egy pompomlány meghagyott pizzáját majszolta, amikor megszólalt mellette valaki. – Nem muszáj mások szemetét enned, tesvír! Lev megdermedt, biztos volt benne, hogy egy biztonsági őr az, aki arra készül, hogy kipenderítse, de ahogy felnézett, csak egy magas, umbra srácot látott fura vigyorral az ajkán. – Figyi, megmutatom, hogy kő ezt csinálni. – Azzal a Kínai Wok étkezde csinos eladójához sétált, flörtölt vele néhány percig, majd üres kézzel távozott. Nem kapott se ennivalót, se innivalót, semmit. – Azt hiszem, maradok inkább a maradékoknál – mondta Lev. – Türelem, haver. Közeleg a záróra. Ezeket a helyeket a törvény kötelezi, hogy a nap végén mindig megsemmisíccsék az ennivalót. Nem tehetik el és nem használhatják fel holnap. Akkó’ mi lesz a kajával? Figyi, megmondom, mi lesz. Hazaviszi az utolsó műszak. De azok, akik itt dógoznak, idővel ráunnak a kosztra, és már rá se bírnak nézni. Láttad a lányt, akivel beszélgettem? Kedvel engem. Azt mondtam neki, hogy a Bonanza Divatba’ dógozok egy szinttel lejjebb, és talán tudok szerezni neki valamit a raktári fölöslegbő’. – Tényleg ott dolgozol? – Nem! Figyelsz te rám egyáltalán? Szóval közvetlenül zárás előtt ismét odasétálok a Kínai Wokhoz. Rámosolygok és megkérdezem: „Mit csináltok azzal a sok megmaradt kajával?” Mire ő: „Mit szeretnél?” És öt perccel később a kezembe nyom egy akkora adag narancsos kacsát,
amennyi egy hadseregnek is elég lenne. És tényleg, minden pontosan úgy történt, ahogyan megjósolta. Levet teljesen lenyűgözte. – Maradjunk együtt – mondta CyFi levegőbe emelve az öklét –, és Isten a tanúm, nem fogsz éhezni többé. – Majd hozzátette: – Ez az Elfújta a szélbő’ van. – Tudom – felelte Lev. Valójában azonban nem tudta. Lev beleegyezett, hogy vele tart, mert felismerte, hogy mindkettőjüknek szüksége van a másikra. CyFi olyan volt, mint egy prédikátor gyülekezet nélkül. Nem tudott közönség nélkül létezni, Levnek pedig kellett valaki, aki gondolatokkal tölti meg a fejét, mert amit mostanáig tudott a világról, azt elvették tőle. Egy nap elteltével Lev cipője el van kopva, izmai sajognak. Risa és Connor emléke még mindig friss seb, és sehogy sem akar begyógyulni. Nagy valószínűséggel elkapták őket. Nagy valószínűséggel mostanra mindkettőjüket szétbontották. Mindezt miatta. Ez bűnrészessé teszi őt a meggyilkolásukban? Ugyan miért tenné, amikor a bontottak igazából meg sem halnak? Már nem tudja, kinek a hangja szólal meg a fejében. Az apjáé? Dan atyáé? Csak feldühíti. Inkább hallgatja CyFi hangját a fején kívülről, mint bármilyen hangot odabentről. A terep nem sokat változott körülöttük, mióta elhagyták a várost. Embermagas bozót és néhány fa. Némelyik növény örökzöld, másoknak sárgából barnába hajlanak a levelei. A talpfák között gaz nő, de nem túl magas. – Amelyik gaz annyira ostoba, hogy magasra nő, annak vége. A következő vonat azonnal lefejezi. Mármint levágja a fejét. – Tudom, mit jelent a „lefejezni” szó. Egyébként is elegem van már a negatív dumádból meg a sok hülyeségből. CyFi megtorpan a sínpár kellős közepén, és úgy bámul Levre, mint aki a szemével lyukat akar égetni az arcába. – Nem tetszik, ahogy beszélek? Van valami problémád a Régi Világ umbra nyelvével? – Ha hamis, akkor igen. – Vigyázz a szádra, tesvír! – Pedig nyilvánvaló. Fogadni mernék, hogy soha senki nem mondott olyanokat, hogy „tesvír”, leszámítva néhány ostoba, háború előtti
tévéműsort. Te szándékosan beszélsz ilyen idétlenül. – Idétlenül? Mér ’ lenne idétlen? Ez klasszikus, akárcsak azok a tévéműsorok, és egyáltalán nem teccik, hogy leszólod a dialektusomat. A dialektus azt jelenti… – Tudom, mit jelent – vágja rá Lev, noha nem teljesen biztos benne. – Nem vagyok hülye! CyFi felemeli az ujját, mint valami dörzsölt ügyvéd. – AHA! Szóval te mondhatod, hogy „hülye”. Akkor most melyikünk beszél hülyeségeket? – Ez nem számít! Csak azért mondtam, mert felidegesítettél! Annyit hallgatlak, hogy önkéntelenül is átveszem a stílusodat! CyFi elvigyorodik. – Igen – mondja. – Ez az igazság. A Régi Világ umbra nyelve fertőző. Domináns nyelv. És attól, hogy valaki így beszél, még nem lesz ostoba. Csak hogy tudd, írásbó’ és olvasásbó’ én értem el a legjobb eredményt a sulimba’, Hav. De tiszteletben kell tartanom az őseimet és mindazt, amin keresztülmentek, mert nekik köszönhetem, hogy itt lehetek. Természetesen, tudnék úgy beszélni, mint te, de szándékosan nem teszem. Figyi, ez olyan, mint a művészet. Picasso is előbb bebizonyította a világnak, hogy tud rendesen festeni, mielőtt elkezdett két szemet pingálni egy orcára meg orrokat a térdkalácsokra és hasonlókat. Ha azér ’ festesz idétlenül, mert csak úgy tudsz, akkó’ barom vagy. De ha azér ’, mer ’ úgy akarsz? Akkó’ művész. – Levre mosolyog. – Tessék, egy kis CyFi bölcsesség, Hav. Amit eltemethetsz, aztán újra kiáshatsz! CyFi elfordul, és egy darab rágógumit köp a sínre, ami odaragad, majd újabb rágót gyűr a szájába. – Amúgy ezzel apáimnak sincs problémája, pedig ők is olyan hósziénák, mint te. – Ők? – Cy korábban is „apáim”-at mondott, de Lev úgy gondolta, ez is csak a régi umbra szleng része. – Igen – feleli CyFi egy vállrándítással. – Kettő van. Mi abba’ a nagy cucc? Lev próbálja megemészteni ezt az új információt. Természetesen, hallott már gyereket nevelő férfipárokról – vagy „jin családok”-ról, ahogyan újabban nevezték őket –, de szigorúan leszabályozott életében az efféle dolgok olyan távolinak tűntek, mintha egy másik univerzumhoz tartoznának.
CyFinak azonban fel sem tűnik Lev meglepettsége. Megállás nélkül dől belőle a szó. – Igen, 155 az IQ-m. Tudtad ezt, Hav? Persze, hogy nem, honnan is tudnád? – Egy pillanatra elhallgat. – Azóta néhány pontnyival lejjebb ment, a baleset miatt. Bringáztam, amikor elütött valami baromarcú egy Mercedesszel. – Egy forradásra mutat a koponyája oldalán. – Teljesen kész voltam. Darabokra tört a fejem. Majd’ ott maradtam. A jobb oldali homloklebenyembő’ zselé lett. – Megborzong a gondolattól, majd vállat von. – De egy agysérülés ma má’ nem jelent akkora problémát, mint régen. Egyszerűen kicserélik az agyszöveteket, és jobb, mint újkorába’. Apáim még le is fizették a sebészt, ezért megkaptam egy bontott egész homloklebenyét, és nem csak néhány agydarabkát, ahogyan elvileg járt volna. Lev tudja, hogy ez így van. Nővérének, Carának epilepsziája van, ezért az agya egy részét kicserélték mások agyából származó darabkákkal. A beavatkozás megoldotta a problémát, semmilyen látható mellékhatással nem járt. Lev sosem gondolkodott el azon, honnan vették az agyszöveteket. – Az agydarabkák elfogadhatóan működnek, de nem kiválóan – magyarázza CyFi. – Mint amikor leglettelnek egy lyukat a falba’. Bármilyen jól csinájják, az akkor is csak glett és nem tégla. Sosem lesz ugyanolyan jó. Ezér ’ az apáim gondoskodtak róla, hogy egy donor egész homloklebenyét megkapjam. De a srác nem volt olyan okos, mint én. Nem volt ostoba, de a 155-öt nem érte el. Az utolsó IQ-tesztem 130-at mutatott. Még így is a populáció felső 5 százalékába tartozom, vagyis zseni vagyok. De csak kis zs-vel. Neked mennyi az IQ-d? – kérdezi Levtől. – Csak pislákolsz vagy ragyogsz? Lev felsóhajt. – Nem tudom. A szüleim nem hisznek az intelligenciamérésekben. Ellenkezik a vallással. Isten előtt mindenki egyenlő meg ilyenek. – Ó… szóval te egy olyan családbó’ jössz. – CyFi alaposan végigméri. – Akkó’ ha olyan szentéletűek, mér ’ akarnak szétbontatni téged? Lev nem akar belemenni a témába, de úgy tűnik, CyFi az egyetlen barátja, ezért talán mégis jobb, ha elmondja neki az igazságot. – Tized vagyok. CyFi szeme elkerekedik, mintha Lev azt mondta volna, ő az Isten. – A teremburáját! Akkó’ te is szentéletű vagy meg minden?
– Már nem. CyFi az ajkát biggyesztve bólint, és egy ideig nem szól semmit. Lépkednek tovább a sín mentén. A talpfákat talpkövek váltják fel, és a sín két oldalán lévő kavicságy is rendezettebbnek tűnik. – Most léptük át az államhatárt – mondja CyFi. Lev szeretné megkérdezni, melyik államban járnak, de nem akar ostobának tűnni. Minden olyan helyen, ahol több sínpár fut össze vagy válik szét, kis, kétemeletes házikó áll – mint megannyi eltévedt világítótorony. Vasúti váltóházak. Sok van belőlük elszórva a vonal mentén, Lev és CyFi ezekben húzzák meg magukat éjszakára. – Nem félsz, hogy valaki a vasúttól ránk talál itt? – kérdezi Lev, amikor megközelítik az egyik lehangoló külsejű épületet. – Nem, má’ nem használják őket – feleli CyFi. – Az egész rendszer automatizált má’ évek óta, csak túl sokba kerülne lebontani az összes váltóházat. Szerintem asziszik, a természet majd ingyé’ lebontja nekik. A váltóház le van lakatolva, de egy lakat csak annyit ér, amennyit az ajtó, amelyre ráerősítették – ennek a fáját pedig már kezelésbe vették a termeszek. Egyetlen rúgással sikerül leszakítani a lakat pántját, az ajtó kivágódik, és feltárul előttük a porral és döglött pókokkal teli belső tér. Az emeleten egy két és félszer két és fél méteres szoba van, mind a négy oldalán ablakkal. Dermesztő hideg van. CyFit éjszakánként melegen tartja drágának látszó télikabátja. Levnek csak egy pufidzsekije van, amit előző nap lopott a bevásárlóközpontban egy székről. CyFi megvetően pillantott rá, amikor látta, hogy Lev elemeli a dzsekit közvetlenül a távozásuk előtt. „A lopás a bűnözőknek való” – mondta. – „Akinek van stílusa, az nem ellopja, amire szüksége van, hanem rávesz másokat, hogy szabad akaratukból adják oda neki, ahogyan én tettem a kínai kajáldánál. Minden azon múlik, mennyire vagy okos és milyen a stílusod. Majd megtanulod.” A lopott dzseki fehér, és Lev utálja. Egész életében fehéret viselt – a színek hiánya a tisztaság ősi jelképe –, de most már nem érzi benne jól magát. Este jól belakmároznak – hála Levnek, akinek végre sikerült előhívnia magából a túlélőösztönöket. A vonatok által elcsapott apró állatokból készítenek vacsorát.
– Én aztá’ nem eszek dögöt! – tiltakozott CyFi, amikor Lev felvetette az ötletet. – Lehet, hogy má’ hetek óta rohadnak ott! – Nem – felelte Lev. – Megmondom, mit csinálunk: sétálunk néhány mérföldet a sínek mentén, és minden egyes döglött rágcsálót megjelölünk egy bottal. Azután, amikor áthalad a következő vonat, visszamegyünk. A jelöletlen tetemek teljesen frissek lesznek. – Elsőre meglehetősen undorító ötletnek tűnt, de igazából nem sokban különbözött a vadászattól, azt leszámítva, hogy a fegyverük egy dízelmozdony volt. Kis tüzet raknak a váltóház mellett, és sült nyulat meg tatut esznek vacsorára. Utóbbinak nem is olyan rossz az íze, mint amire Lev számított. Végeredményben a hús az hús, és a sütés egy tatuval pontosan ugyanazt teszi, mint egy marhaszelettel. – Sínasztal! – CyFi evés közben elnevezi a módszerüket. – Ezt nevezem én kreatív problémamegoldásnak. Lehet, hogy mégis csak zseni vagy, Hav. Levnek jólesik Cy elismerése. – Ma nem csütörtök van? – jut eszébe hirtelen. – Azt hiszem, ma van hálaadás! – Életbe’ vagyunk, Hav. Ezér ’ igenis hálásak lehetünk. Aznap este, a váltóház emeleti szobácskájában CyFi felteszi a nagy kérdést: – Miért akarnak a szüleid letizedelni, Hav? CyFi társaságában az az egyik legjobb, hogy rengeteget beszél magáról. Ezért Levnek olyankor nem a saját élete körül forognak a gondolatai. Kivéve, persze, azt, amikor Cy kérdéseket tesz fel. Lev válasz helyett csak hallgat, úgy tesz, mint aki alszik – és tudja, ha van valami, amit CyFi nem állhat, az a csend, ezért azonnal nekiáll kitölteni. – Gólyázott baba vótá’? Errő’ van szó? Nem akartak megtartani, és alig várták, hogy megszabaduljanak tőled? Lev továbbra sem nyitja ki a szemét, és nem mozdul. – Engem odagólyáztak – folytatja Cy. – Apáim a küszöbön találtak rám a nyár első napján. Nem estek kétségbe, mer ’ egyébként is akartak családot. Ami azt illeti, annyira megörültek nekem, hogy hivatalossá tették, és össze is hházasodtak. Lev kinyitja a szemét, kíváncsisága elég erős ahhoz, hogy bevallja, mégis ébren van. – De… a hátországi háború után nem tiltották be a férfiak közötti
házasságot? – Nem házasodtak össze, hanem hházasságot kötöttek. – Mi a különbség? CyFi úgy mered rá, mint egy idiótára. – Egy h betű. Amúgy, ha kíváncsi lennél, én nem vagyok olyan, mint az apáim, az én iránytűm a lányok felé mutat, ha érted, mire gondolok. – Igen. Igen, az enyém is. – Nem árulja el CyFinak, hogy életében akkor járt a legközelebb a randizáshoz vagy a csókolózáshoz, amikor a tizedelő buliján lassúzott egy lánnyal. A buli emléke hirtelen annyira felzaklatja, hogy legszívesebben felordítana, ezért inkább szorosan behunyja a szemét, és igyekszik elűzni a pusztító érzést. Lev összes, régi életére vonatkozó emléke ilyen most már – egy időzített bomba a fejében. Felejtsd el azt az életet, mondja magának. Már nem az a fiú vagy. – Milyenek a szüleid? – kérdezi CyFi. – Gyűlölöm őket – válaszolja Lev, és maga is meglepődik, hogy kimondta. Azon pedig még jobban, hogy komolyan is gondolja. – Nem ezt kérdeztem. Cy ezúttal nem fogadja el a hallgatást válaszként, ezért Lev igyekszik legjobb tudása szerint körülírni őket. – A szüleim mindent úgy csinálnak, ahogyan kell – kezdi. – Befizetik az adót. Eljárnak a templomba. Úgy szavaznak, ahogyan a barátaik azt elvárják tőlük, azt gondolják, amit gondolniuk kell, és olyan iskolákba küldenek bennünket, ahol belőlünk is ugyanilyen felnőtteket nevelnek. – Nekem ez nem hangzik olyan borzalmasan. – Nem is volt az – folytatja Lev, miközben egyre kényelmetlenebbül érzi magát. – De Istent jobban szerették, mint engem, ezért gyűlölöm őket. Gondolom, ezért a pokolra fogok kerülni. – Hmm. Tudod, mit? Amikor ott vagy, foglalj nekem egy szobát, jó? – Miért? Miből gondolod, hogy te is odakerülsz? – Nem gondolom, csak a biztonság kedvéért. Az embernek minden eshetőségre fel kell készülnie. Két nappal később megérkeznek egy kisvárosba, az indianai Scottsburgbe. Lev számára legalább kiderül végre, melyik államban vannak. Kíváncsi, vajon ez volt-e CyFi úti célja, de Cy egyelőre nem árult semmit. Letértek a sínpár mellől, és CyFi azt mondja Levnek, hogy déli
irányba kell tartaniuk mellékutakon egészen addig, amíg nem találnak abba az irányba futó síneket. CyFival valami nem stimmel. Előző éjjel kezdődött. Máshogy csengett a hangja. Máshogy csillogott a szeme. Lev először azt hitte, csak képzelődik, de most a sápadt őszi fényben egyértelművé válik, hogy CyFi nem érzi jól magát. Lev mögött lemaradva vonszolja magát ahelyett, hogy ő menne elöl. Mozgása is inkább csoszogásra emlékeztet, mint járásra. Lev ettől ideges lesz, azóta nem érzett ilyet, hogy CyFival találkozott. – Elárulod nekem valaha, hogy hová megyünk? – kérdezi Lev, hátha már nincs messze, és Cy azért viselkedik furán. CyFi habozik, mérlegeli, mennyire bölcs dolog bármit is elárulni. Végül így szól: – Joplinba megyünk. Missouri délnyugati részére, ezért hosszú út áll még előttünk. Lev, mintegy mellékesen, megállapítja, hogy CyFi teljesen elhagyta a régi umbra nyelvet. Most már úgy beszél, mint Lev barátai a régi életéből. Ugyanakkor van valami baljós rekedtség is a hangjában. Kicsit ijesztő, mint egy vérfarkasé átváltozás előtt. – Mi van Joplinban? – kérdezi Lev. – Semmi, ami miatt aggódnod kellene. Lev mégis elkezd aggódni, mert ha CyFi eljut a céljához, ő ismét egyedül marad. Könnyebb volt, amíg nem tudta, hová mennek. Lev érzi, hogy Cy gondolatai máshol járnak. Talán Joplin jár az eszében. Mi lehet ott? Odaköltözött a barátnője? Vagy sikerül kinyomoznia, hogy ott él a vér szerinti anyja? Lev már tucatnyi okot végigzongorázott magában, amiért CyFi nekivághatott ennek az útnak, és feltehetően van még legalább ugyanennyi, ami meg sem fordult a fejében Scottsburg főutcája egyedinek akar látszani, de inkább csak lestrapált benyomást kelt. Késő délelőtt van. Az éttermek megkezdik a felkészülést az ebédelő tömegre. – No, mi lesz, előveszed a sármos mosolyodat, és szerzel nekünk egy ingyen ebédet, vagy most rajtam sor? – kérdezi Lev. Cyhoz fordul, de a fiú nincs sehol. Tekintetével gyorsan végigpásztázza az üzletsort, és meglát egy csukódó ajtót. Karácsonyi ajándékbolt, kirakataiban csupa zöld és piros dekoráció, műanyag rénszarvasok, pamuthó. Lev nem tudja elképzelni Cyról, hogy bemenjen ebbe az üzletbe, de amikor bekukucskál
az ablakon, meglátja odabent az umbra fiút – úgy nézelődik, mint egy átlagos vásárló. CyFi fura viselkedésére tekintettel Levnek nem marad más választása, mint bemenni utána. Meleg van az üzletben, mindent betölt a mesterséges fenyőillat. Ezt az illatot teszik a légfrissítő lapocskákra. Mindenhol alumínium karácsonyfák vannak, tele ünnepi díszekkel, minden fának más a témája. Más időben és más helyen Lev boldogan barangolt volna egy ilyen üzletben. Az eladó gyanakodva méregeti őket a pult mögül. Lev megragadja Cy vállát. – Gyere, menjünk innen. De Cy lerázza magáról, és odamegy egy aranyszínű díszekkel kidekorált fához. Megbabonázza a sok izzó és flitter. Bal szeme alatt alig észrevehetően rángatózik egy izom. – Cy – suttogja Lev. – Gyerünk már, el kell jutnunk Joplinba. Emlékszel? Joplinba. De Cy nem mozdul. Az eladónő odalép hozzájuk. Ünnepi pulóvert és ünnepi mosolyt visel. – Segíthetek? – Nem – feleli Lev. – Már éppen indulunk. – Egy diótörőt – mondja Cy. – Diótörőt keresek anyukámnak. – Ó, azok hátul vannak. – A nő megfordul, hogy az üzlet túlsó végébe pillantson, Cy pedig abban a pillanatban lekap egy himbálódzó aranymütyürt a csillogó fáról, és a kabátzsebébe csúsztatja. Lev döbbenten áll mellette. Levet pillantásra sem méltatva, Cy követi a nőt az üzlet hátuljába, ahol beszélgetni kezdenek a diótörőkről. Leven szép lassan eluralkodik a pánik. Cy és a nő csevegnek még egy ideig, majd Cy megköszöni neki, és visszajön az üzlet elülső részébe. – Haza kell mennem még pénzért – mondja fura új hangján. – Azt hiszem, anyukámnak a kék tetszene a legjobban. Nincs is anyukád, akarja mondani Lev, de nem teszi, mert most az a legfontosabb, hogy kijussanak az üzletből. – Rendben – mondja az eladó. – További szép napot! Cy kilép az ajtón, Lev szorosan a nyomában, nehogy Cy valami hirtelen ötlettől vezérelve visszamenjen a boltba, és még valamit elemeljen. Aztán, alighogy az ajtó becsukódik mögöttük, CyFi kilő. Nem
egyszerűen futásnak ered, hanem katapultál, mint aki ki akar ugrani a saját bőréből. Végigszáguld az utcán, majd ki az úttestre, azután vissza a járdára. Autók tülkölnek, egy kamion majdnem kilapítja. Össze-vissza cikázik, mint egy léggömb, amelyből szökik a levegő, végül eltűnik egy sikátorban az utca végén. Ez nem egy aranyozott karácsonyfadíszről szól. Az lehetetlen. Itt valami súlyosabb dologról van szó. CyFi rohamot kapott, de hogy mifélét, azt Lev megtippelni sem tudja. Egyszerűen el kellene engednem, gondolja Lev. Sarkon fordulni, elindulni az ellenkező irányba és vissza se nézni. Most már képes lenne egyedül életben maradni. Elég dörzsöltté vált. Nincs szüksége CyFira. De volt valami Cy arcán, mielőtt futásnak eredt. Kétségbeesés. Ugyanaz, amit Connor arcán is látott abban a pillanatban, amikor kirángatta Levet apja kényelmes kocsijának hátsó üléséről. Connort cserbenhagyta. CyFit nem fogja. Lev határozott léptekkel átkel az úttesten, és befordul abba a sikátorba, ahol CyFi eltűnt. – CyFi – kiáltja elég hangosan ahhoz, hogy hallani lehessen, de nem annyira, hogy feltűnést keltsen vele. – Cy! – Benéz a kukákba és a kapualjakba. – Cyrus, hol vagy? – Elér a sikátor végére, előbb jobbra néz, aztán balra. Sehol senki. Már éppen feladná, amikor meghallja: – Hav? Lev visszafordul és fülel. – Hav. Itt vagyok. Lev most már meg tudja állapítani, honnan jön a hang: a jobbra elterülő játszótérről. Zöld műanyag és kékre festett acélrudak. Nincsenek gyerekek, az egyetlen életre utaló jel CyFi cipőjének csúszda mögül kikandikáló orra. Lev átmászik egy sövényen, lelép a játszóteret körülvevő homokra, és óvatosan megkerüli a csúszdát, hogy lássa CyFit. Az elé táruló látványtól kis híján visszahőköl. Cy magzatpózba gömbölyödve fekszik a csúszda alatt. Arcának bal oldala rángatózik, bal keze pedig remeg, mint a nyárfalevél. Közben fájdalmas grimaszokat vág. – Mi az? Mi a baj? Mondd el! Hátha tudok segíteni. – Semmi – sziszegi CyFi. – Mindjárt rendben leszek. De Lev szerint inkább úgy fest, mint aki haldoklik. Remegő baljában CyFi az ellopott karácsonyfadíszt szorongatja.
– Ezt nem én loptam el – mondja. – Cy… – AZT MONDTAM, NEM ÉN LOPTAM EL! – Jobb tenyere élével ütögetni kezdi a fejét. – NEM ÉN VOLTAM! – Oké, ha te mondod… – Lev idegesen körülnéz, nem látja-e őket valaki. Cy kissé lehiggad. – Cyrus Finch nem lop. Sosem csináltam ilyet, soha nem is fogok. Nem az én stílusom – mondja, miközben a tenyerén heverő bizonyítékra mered. De a következő másodpercben a bizonyíték eltűnik. CyFi felemeli ökölbe szorított jobb kezét, és a bal tenyerébe csap vele, darabokra törve a díszt. Aranyszínű üvegcserepek hullanak a földre. A fiú bal tenyeréből és jobb ökléből vér szivárog. – Cy, a kezed… – Ne foglalkozz vele! – mondja. – Tegyél meg nekem valamit, Hav. Mielőtt még meggondolom magam. Lev bólint. – Látod ott a kabátomat? Kutasd át a zsebeket. CyFi nehéz kabátja egy hintára dobva hever néhány méterre tőlük. Lev a hintához sétál, és felemeli a kabátot. A belső zsebébe nyúl, és legnagyobb meglepetésére egy arany öngyújtót talál benne. Kiveszi. – Ezt keresed, Cy? Rá akarsz gyújtani? – Ha egy cigaretta visszahozná CyFit ebből az állapotból, Lev lenne az első, aki meggyújtja neki. Elvégre vannak a cigarettánál sokkal illegálisabb dolgok is. – Nézd meg a többi zsebet is. Lev átkutatja a kabát többi zsebét is, hátha talál valamelyikben egy csomag cigarettát, de egyikben sincsen. Helyette kisebb vagyont érő kincsekre bukkan. Drágaköves fülbevalók, órák, arany nyaklánc, gyémánt karkötő – csupa, még a félhomályban is ragyogó-csillogó tárgy. – Cy, mit tettél…? – Már mondtam, hogy nem én voltam! Most pedig vidd innen az egészet, és szabadulj meg tőlük. Szabadulj meg tőlük úgy, hogy én ne lássam, hová rakod őket. – Azzal eltakarja a szemét, mintha bújócskázna. – Menj, mielőtt meggondolja magam! Lev kiszed mindent a zsebekből, felnyalábolja az összes kincset, és a játszótér távolabbi végébe szalad. Lyukat ás a hideg homokba, beledobja az ékszereket, majd betemeti az egészet. Amikor végzett, cipője talpával
elsimítja a homokot, és faleveleket szór fölé. Visszamegy CyFihoz, aki ugyanabban a pózban ül, ahogyan Lev otthagyta, kezével eltakarva az arcát. – Elintéztem – mondja Lev. – Most már kinyithatod a szemed. Amikor Cy elveszi a kezét, csupa vér az arca a kezén lévő vágások miatt. Cy a kezére mered, majd kétségbeesett pillantást vet Levre, mint… nos, mint egy gyerek, akit bántottak a játszótéren. Lev azon sem lepődne meg, ha elsírná magát. – Várj meg itt – tanácsolja Lev. – Szerzek kötszert. – Tudja, hogy lopnia kell majd. Eltűnődik, Dan atya vajon mit szólna ezekhez a tolvajlásokhoz. – Köszönöm, Hav – hálálkodik Cy. – Jót cselekedté’, sosem fogom elfelejteni neked. – A régi umbra kiejtés ismét visszatér a hangjába. A rángatózás abbamarad. – Nincs mit – feleli Lev megnyugtató mosollyal, majd elindul keresni egy gyógyszertárt. CyFi azonban nem tudja, hogy Lev egy gyémánt karkötőt megtartott magának, amit most már-nem-olyan-fehér dzsekije belső zsebében rejteget. Lev szállást is talál maguknak éjszakára. Az eddigi legjobbat: egy motelszobát. Megtalálni nem volt nehéz – körbejárt egy lepukkant motelt, amely előtt alig álltak autók. Azután már csak keresnie kellett egy nyitva hagyott fürdőszobaablakot valamelyik üresen álló szobához. Amíg a függönyöket behúzva tartják, és nem kapcsolják fel a lámpát, senki sem fog rájönni, hogy ott vannak. – Zsenialitásod lenyűgöz, haver – mondja CyFi. Cy újra önmaga, mintha a délelőtti incidens meg sem történt volna. De megtörtént, és ezt mindketten tudják. Odakintről kocsiajtó csapódását hallják. Mindketten felkészülnek rá, hogy azonnal menekülőre fogják, amint elfordul a kulcs a zárban, de egy másik szoba ajtaja nyílik ki a folyosón. Cy megnyugszik, Lev azonban nem tudja elengedni magát. Még nem. – Tudni akarom, mi történt ma – szólal meg Lev. Ez nem kérdés, hanem kérés. – Régi történet – feleli Cy könnyedén. – Ami a múlthoz tartozik, az maradjon a múltba’, és éljünk a mának. Tessék egy kis bölcsesség, amit eltemethetsz, aztán újra kiáshatod, ha szükséged van rá!
– Mi van, ha most akarom kiásni? – Lev vár egy pillanatot, hogy Cy megeméssze, amit mondott, majd a zsebébe nyúl, és előhúzza a gyémánt karkötőt. Felemeli, és szándékosan úgy tartja, hogy az utcai lámpának a függöny résén beszüremlő fénye megcsillanjon rajta. – Ezt meg hol szerezted? – CyFi hangjából egy csapásra eltűnik minden játékosság. – Megtartottam – feleli Lev higgadtan. – Úgy gondoltam, jól jöhet még. – Mondtam, hogy szabadulj meg tőle. – Nem döntheted el, mi legyen vele, hiszen nem is a tiéd. Te magad mondtad, hogy nem te loptad el. – Lev elfordítja a karkötőt, hogy a gyémánton megtörő fény pont CyFi szemébe tükröződjön. Mivel a szobában nem ég a villany, Lev nem sokat lát, de esküdni merne rá, hogy CyFi arca ismét rángatózni kezd. Cy feláll, és Lev fölé magasodik. Lev is feláll, jó egy fejjel alacsonyabb CyFinál. – Vidd az arcombó’, különben esküszöm, hogy vagdalt húst csinálok belőled – mondja. CyFi. Lev azt gyanítja, valóban meg is tenné. CyFi ökölbe szorítja a kezét. Befáslizott kézfejével úgy fest, mint egy bokszoló, mielőtt ráadják a kesztyűt. Lev mégsem hátrál meg. Tovább himbálja a karkötőt. Apró csillámfénnyel szórja tele a szobát, mint valami lusta diszkógömb. – Elrakom, ha elárulod, hogy került ez a karkötő meg a többi holmi a zsebedbe. – Előbb rakd el, aztán elmondom. – Áll az alku. – Lev visszacsúsztatja a karkötőt a zsebébe, és vár, de CyFi nem szólal meg. Ezért Lev noszogatni kezdi. – Hogy hívják? – kérdi. – Fiú vagy lány? CyFi válla megereszkedik. Leroskad egy székre. Lev most már egyáltalán nem látja az arcát a sötétben, ezért minden idegszálával a hangjára összpontosít. Amíg Cy hangját hallja, addig tudja, hogy Cy rendben van. Lev leül az ágy szélére, nagyjából egy méterre Cytól, és figyelmesen hallgat. – Fiú – szólal meg Cy. – Nem tudom a nevét. Azt biztosan az agya egy másik részébe’ tartotta. Semmi mást nem kaptam tőle, csak a jobb oldali homloklebenyét. Az csupán egynyolcad része a teljes agykéregnek, vagyis hétnyolcad én és egynyolcad ő vagyok. – Gondoltam, hogy erről van szó. – Lev még az előtt rájött, mi történt
CyFival, hogy kötszert lopott volna a gyógyszertárból. Cy maga adta a kezébe a megoldást, amikor kimondta: Menj, mielőtt meggondolja magam! – Szóval… bolti szarka volt? – Akadtak… problémái. Azt hiszem, jórészt ezeknek a problémáknak köszönhette, hogy a szülei szétbontatták. És az egyik problémája most már az enyém. – Ez szívás. CyFi keserűen felnevet. – Igen, Hav, ez tényleg az. – Ray bátyámmal is valami hasonló történt – mondja Lev. – Elment egy kormányzati árverésre, és vett egy tízhektáros területet szinte ingyen. De hamarosan kiderült, hogy egy földbe ásott bunker is tartozik hozzá, tele szivárgó vegyszerekkel. Miután megvette, ez már az ő problémája lett. Végül majdnem a vételár tízszeresét költötte rá, mire sikerült megtisztítania a földet a vegyi anyagoktól. – Szívás – állapítja meg Cy. – Igen. De neki legalább nem az agyában voltak azok a vegyszerek. Cy egy pillanatra lehajtja a fejét. – Nem rossz srác. Csak sérült. Súlyosan sérült. – Cy úgy beszél róla, mintha a fiú még mindig ott lenne velük együtt a szobában. – Van ez a késztetése, hogy ellopjon dolgokat. Mint valami függőség, érted? Leginkább csillogó tárgyakat. Nem azért, mert tényleg szüksége van rájuk, inkább csak nem bír ellenállni nekik. Szerintem kleptomániás. A kleptomániás azt jelenti… á, úgyis tudod, mit jelent. – Beszél hozzád? – Nem, nem egészen. Az a része, amit kaptam, nem használ szavakat. Inkább csak érzelmeket kapok tőle. Néha képeket is, de többnyire csak érzéseket. Késztetéseket. Amikor felébred bennem egy késztetés, és nem értem az okát, akkor tudom, hogy tőle származik. Mint amikor megláttam azt az ír szettert az utcán, és oda akartam menni megsimogatni. Nem vagyok egy kutyarajongó, de hirtelen muszáj volt megsimogatnom azt a dögöt. Cyból most már dől a szó, mintha átszakadt volna egy gát benne. – Megsimogatni azt a kutyát egy dolog, lopni azonban egészen más. A lopástól dühbe gurulok. Elvégre én egy törvénytisztelő polgár vagyok, soha életemben nem vettem el semmit, ami nem az enyém, most mégis így jártam. Vannak emberek – mint például az a hölgy a karácsonyi
ajándékboltba’ –, akik ha meglátnak egy umbra srácot, automatikusan azt feltételezik róla, hogy rosszban sántikál. És, hála ennek a srácnak a fejemben, igazuk is van. És tudod, mi a legviccesebb? A srác ugyanolyan hósziéna volt, mint te. Szőke haj, kék szem. Lev ezen meglepődik. Nem a személyleíráson, hanem a tényen, hogy Cy képes egyáltalán személyleírást adni róla. – Tudod, hogy nézett ki? CyFi bólint. – Néha látom. Nem könnyű, de időnként képes vagyok rá. Behunyom a szemem, és elképzelem, hogy tükörbe nézek. Általában magamat látom, de nagy ritkán őt is megpillantom. Csak egy villanásnyi időre. Mintha egy villámot próbálnék elkapni az után, hogy láttam az égen. De mások nem őt látják, amikor lop. Hanem engem. Az én kezem veszi el. – Akik számítanak, tudják, hogy ez nem te vagy. Az apáid… – Nem is tudnak róla! – szól közbe Cy. – Azt hiszik, szívességet tettek nekem ezzel az agydarabbal. Ha elmondanám nekik, életük végéig bűntudatot éreznének, ezért nem mondhatom el. Lev nem tudja, mit feleljen erre. Azt kívánja, bárcsak sosem hozta volna fel a témát. Bárcsak ne ragaszkodott volna annyira hozzá, hogy megtudja. De leginkább azt kívánja, bárcsak Cy meg tudna birkózni vele. Rendes srác. Jobbat érdemelne. – És ez a fiú – folytatja Cy. – Mintha nem értené, hogy a részemmé vált. Mint azok a szellemek, akik nem tudják, hogy halottak. Egyre próbál önmaga lenni, és nem érti, hogy a többi része miért nincs itt. Lev hirtelen megvilágosodik. – Joplinban élt, igaz? Cy hosszú ideig nem válaszol. Lev ebből tudja, hogy ráhibázott. Végül Cy töri meg a csendet: – Vannak dolgok az agyamban, amiket nem teljesen értek. Csak annyit tudok, hogy el kell jutnia Joplinba, ezért nekem is oda kell mennem. Ha egyszer megérkezünk oda, talán békén hagy végre. CyFi megrázza a vállát – nem vállrándítás ez, inkább olyan, mint amikor valaki megborzong. – Nem akarok többet beszélni róla. Az az egynyolcad rész sokkal többnek tűnik, amikor vele foglalkozom. Lev szeretné átölelni Cy vállát, mintha a bátyja lenne, de képtelen rávenni magát. Ezért inkább lehúzza a takarót az ágyról, és Cy hátára teríti.
– Ez meg minek? – Csak azért, nehogy megfázzatok – feleli Lev, majd hozzáteszi: – Ne aggódj, majd én mindent elintézek. CyFi felnevet. – Te? Hiszen még magadról sem tudsz gondoskodni, most meg azt hiszed, elbírsz engem is? Ha én nem lettem volna, még mindig mások szemetére vadásznál a plázában. – Így van, de te segítettél. Most rajtam a sor, hogy segítsek. És én segítek neked eljutni Joplinba.
22. Risa Risa Megan Ward mindent alaposan megfigyel maga körül. Éppen elég időt töltött a nevelőintézetben ahhoz, hogy tudja, a túlélés sokszor azon múlik, mennyire jó megfigyelő az ember. Három hete Conorral és a többi bontás elől menekülő fiatallal egyik biztonságos házból a másikba szállítják őket. Dühítő az egész, mert nem látják, mikor lesz vége ennek a folyamatos menekülésnek. Több tucatnyi fiatalt mozgatnak ily módon a városban, de egyszerre mindig maximum öten-hatan tartózkodnak egy adott helyen, és Risa ritkán találkozik ugyanazzal kétszer. Connorral kizárólag azért maradhatnak együtt, mert úgy tesznek, mintha egy párt alkotnának. Így a legegyszerűbb, és mindkettőjüknek ez az érdeke. Hogyan is szokták mondani? Inkább az ismert rossz, mint az ismeretlen? Végül egy hatalmas, üres raktárépületbe kerülnek egy forgalmas légifolyosó alatt. Olcsó ingatlan nem kívánt gyerekek bújtatására. Spártai épület hullámlemez tetővel, amely olyan vadul rázkódik, amikor repülőgép száll el fölötte, hogy Risa mindig attól fél, rájuk zuhan. Nagyjából harmincan vannak a raktárban, amikor megérkeznek, sokukkal már összefutottak az elmúlt hetekben. Risa rájön, hogy itt gyűjtik össze mindnyájukat valami végső nagy utazás előtt. Az ajtók le vannak lakatolva, hogy távol tartsák a nem kívánt látogatókat, illetve odabent tartsák a túlontúl lázadó szelleműeket. A hősugárzók semmit sem érnek, minden meleg elszáll a raktár tetőszerkezetén keresztül. Mosdóból csak egy van, annak is rossz a zárja, és ellentétben a legtöbb biztonságos
házzal, nincs benne tusoló, így a személyes higiéniát egy időre félre kell tenniük. Ha mindehhez hozzáadunk egy csapatnyi ijedt és dühös kamaszt, igazi lőporos hordót kapunk, amely csak arra vár, hogy felrobbanjon. Talán ezért hordanak fegyvert az őket segítő felnőttek. Négy férfi és három nő vigyáz rájuk, mindnyájan a Soniához hasonlóan menedéket nyújtó emberek militarizált változatai. Mindenki „strapáknak” hívja őket – nem csak terepszínű bakaruhájuk miatt, hanem mert mindig lestrapáltnak tűnnek. Ennek ellenére olyan eltökéltség sugárzik belőlük, amit Risa lenyűgözőnek talál. Szinte naponta érkeznek új fiatalok. Risa érdeklődéssel szemléli őket, és feltűnik neki, hogy Connor is ugyanezt teszi. Tudja, miért. – Te is Levet keresed, igaz? – mondja ki végül. Connor megvonja a vállát. – Talán az akroni szökevényt keresem, mint mindenki más. Risa elneveti magát. Már a biztonságos házakban hallották a szóbeszédet az akroni szökevényről, aki úgy szökött meg egy ifi-zsarutól, hogy a saját kábító pisztolyát fordította ellene. „Lehet, hogy ő is éppen ide tart!”, suttogták a raktárépületben, mintha valami hírességről beszélnének. Risának fogalma sincs, hogyan terjedt el az pletyka, mivel az eset nem került be a hírekbe. Kicsit amiatt is bosszús, hogy ő nem szerepel benne. Inkább valami Bonnie és Clyde szerű történetnek kellene keringenie. A pletykagyár egyértelműen szexista. – Soha nem akarod elárulni nekik, hogy te vagy az akroni szökevény? – kérdezi halkan Connortól. – Nem akarom felhívni magamra a figyelmet. Egyébként sem hinnének nekem. Mindenki úgy beszél az akroni szökevényről, mint valami szuperhősről. Nem akarok csalódást okozni nekik. Lev egyik új szállítmányban sem bukkan fel. Az újak érkezésével egyetlen dolog változik: nő a feszültség. Az első hét végére már negyvenhárman vannak, mosdóból azonban még mindig csak egy van, tusoló nincsen, mint ahogy arra sincsen válasz, meddig fog tartani ez az egész. A nyugtalanság nehéz verejtékszagként tölti be a levegőt. A strapák mindent elkövetnek, hogy ennivalóval és tennivalóval lássák el őket, így minimalizálva a súrlódásokat. A raktárban akad néhány társasjáték, pár hiányos pakli kártya és szamárfüles könyvek, amelyek már egyetlen könyvtárnak sem kellettek. Elektronikai eszközök és labda azonban nincsenek – semmi olyan, ami zajt csapna.
– Ha meghallanak bennünket, mindnyájunknak vége – emlékeztetik őket a strapák, amilyen gyakran csak tudják. Risa azon tűnődik, vajon van-e másik életük is ezen kívül, vagy a bontószökevények mentése teljesen kitölti az idejüket. – Miért teszik ezt értünk? – kérdezi Risa egyiküket a második héten. A válasz szinte már gépies, mintha egy riporternek foglalná össze, mit csinál. – Lelkiismereti okokból mentünk meg titeket – feleli a nő. – Ez a feladat önmagában hordozza a jutalmát. A strapák mind így beszélnek. Risa ezt távlati beszédnek hívja. A nagy egészet nézik, nem az apró részleteket. Nemcsak átvitt értelemben, hanem szó szerint is így van. Hiába néznek rá, Risa tudja, hogy igazából nem látják. A bontás elől menekülők gyülekezetére inkább tekintenek úgy, mint elvont fogalomra, semmint egy csapat rémült kölyökre, éppen ezért azokat a finom rezdüléseket sem veszik észre, amelyek ugyanolyan erővel rázzák meg a kényszerű közösséget, mint a sugárhajtású repülőgépek a tetőt. A második hét végére Risa pontosan be tudja azonosítani a bajok forrását. Mindig attól a sráctól indul ki, akiről azt remélte, soha többé nem fogja látni, de nem sokkal az ő és Connor érkezése után szintén felbukkant. Roland. A raktárépületben összezsúfolódott fiatalok közül messze ő a legveszélyesebb. A legnyugtalanítóbb az egészben, hogy az elmúlt egy hétben maga Connor sem volt az érzelmi stabilitás szobra. A biztonságos házakban még minden rendben volt vele. Uralkodott az indulatain – nem csinált semmit, ami túl heves vagy irracionális lett volna. De itt, ebben a tömegben máshogyan viselkedik. Ingerült és dacos. A legkisebb apróságon bepöccen. Legalább féltucatszor keveredett már verekedésbe. Risa sejti, hogy Connor szülei valószínűleg ezért döntöttek a szétbontatása mellett – egy ilyen kiszámíthatatlan fiú néha kétségbeesett lépésekre sarkallhatja a szülőket. Józan esze azt súgja Risának, hogy tartsa távol magát a fiútól. Szövetségük korábban szükségszerű volt, de most már semmi oka kitartania mellette. Ennek ellenére nap nap után azon kapja magát, hogy mellette van… és aggódik érte. Egy nap nem sokkal reggeli után odalép hozzá azzal a feltett szándékkal, hogy felhívja a figyelmét egy nyilvánvaló veszélyre. Connor magában ül, és egy rozsdás szöggel éppen portrét rajzol a betonpadlóra.
Risa szeretné azt mondani rá, hogy jó, de Connor nem egy született festőművész. Ez elszomorítja, mert kétségbeesetten szeretne találni valamit a fiúban, ami ellensúlyozza hibáit. Ha kiderülne róla, hogy tehetségesen rajzol, akkor megtalálhatnák a közös hangot a művészetben. Risa mesélhetne neki a zene iránti szenvedélyéről, a fiú pedig megértené. De egyelőre azt sem tudja – és valószínűleg nem is érdekli –, hogy Risa zongorázik. – Kit rajzolsz? – kérdezi. – Csak egy lányt, akit még otthon ismertem – feleli Connor. Risa némán magába fojtja hirtelen feltörő féltékenységét. – Valaki, aki fontos volt neked? – Olyasmi. Risa alaposabban megnézi a rajzot. – A szeme túl nagy az arcához képest. – Valószínűleg azért, mert a szemére emlékszem a legjobban. – A homloka pedig túl alacsony. A rajz alapján nem lehet túl sok agya. – Hát, valóban nem volt egy agysebész. Risa elneveti magát, mire Connor is elmosolyodik. Amikor mosolyog, nehéz elhinni róla, hogy ugyanaz a srác, aki állandóan verekedésbe keveredik. Risa próbálja eldönteni, vajon Connor nyitott-e arra, amit el akar mondani neki. A fiú elfordítja a tekintetét. – Akarsz valamit, vagy csak kritizálod a művemet? – Csak… kíváncsi voltam, miért üldögélsz egyedül. – Aha, szóval most már pszichomókust is játszol. – Mi ketten elvileg egy pár vagyunk. Ha fent akarjuk tartani ezt a látszatot, nem viselkedhetsz ennyire antiszociálisan. Connor végigpillant a különböző reggeli tevékenységekbe feledkezett fiatalokon. Risa követi a tekintetét. Van egy csoport, akik gyűlölik az egész világot, és álló nap csak fröcsögnek. Az egyik srácnak mindig nyitva a szája, azon át veszi a levegőt, és ugyanazt a képregényt olvassa újra meg újra. Mai összejött egy mogorva, tüskés frizurájú fiúval, Vincenttel, aki bőrszerkót visel, és tele van piercingekkel. Nagyon egymásra találhattak, mert egész nap smárolnak, kisebb nézőközönséget vonzva ezzel. – Nem akarok társasági életet élni – mondja Connor. – Nem bírom az ittenieket. – Miért? – kérdezi Risa. – Túlságosan hasonlítanak rád?
– Lúzerek. – Igen, én is erre gondoltam. Connor megszokásból rávillantja a tekintetét, majd lenéz a rajzára, de Risa látja rajta, hogy nem a lányra gondol – valahol máshol jár az esze. – Amíg egyedül vagyok, addig sem verekszem. – Lerakja a szöget, megelégelve a karcolgatást. – Nem tudom, mi történik velem olyankor. Talán ez a sok hang. Vagy ez a sok ember körülöttem. Olyan érzésem lesz tőle, mintha hangyák másznának az agyamban, és legszívesebben ordítanék. Egy ideig bírom, aztán robbanok. Még otthon is előfordult, amikor mindenki egyszerre beszélt vacsora közben. Egyszer vendégség volt nálunk, és a hangzavar annyira felidegesített, hogy belevágtam egy tányért a tálalószekrénybe. Üvegszilánkok repültek mindenfelé. Tönkretették a vacsorát. A szüleim azt kérdezték, mi ütött belém, de én nem tudtam megmondani. Maga a tény, hogy Connor ezt megosztja vele, jó érzéssel tölti el Risát. Mintha közelebb kerültek volna egymáshoz. Talán most, hogy megnyílt, elég nyitott marad ahhoz, hogy meghallgassa, amit Risa el akar mondani neki. – Beszélni akarok veled valamiről. – Miről? Risa leül mellé, és halkan folytatja. – Azt akarom, hogy figyeld a többieket. Hová mennek. Kivel beszélgetnek. – Mindegyiket? – Igen, de egyszerre csak egyet. Egy idő után észre fogsz venni dolgokat. – Mire gondolsz? – Például arra, hogy azok kapnak először az ennivalóból, akik a legtöbb időt töltik Rolanddal – de ő maga sosem áll a sor elejére. Például arra, hogy a legközelebbi barátai beszivárognak más klikkekbe, és egymásnak ugrasztják az ottaniakat. Például arra, hogy Roland különösen kedves azokhoz, akiket mindenki sajnál. De csak addig, amíg rajta kívül már senki nem sajnálja őket. Akkor felhasználja őket. – Úgy csinálsz, mint aki Roland feltérképezését kapta házi feladatnak. – Komolyan beszélek. Láttam már ilyet korábban. Hataloméhes, kegyetlen és nagyon okos. Connor elneveti magát.
– Roland? Annyi esze sincs, hogy egy papírzacskóból megtalálja a kiutat. – Nincs, de ahhoz van, hogy bárkit becsalogasson egy zacskóba, azután összeroppantsa. – Connor ezen láthatóan eltöpreng. Helyes, gondolja Risa. Itt az ideje, hogy használja a fejét. Hogy taktikázni kezdjen. – Miért mondod ezt el nekem? – Mert te jelented a legnagyobb fenyegetést rá nézve. – Én? – Nagy verekedő vagy, mindenki tudja rólad. És azt is tudják, hogy senkitől sem tűröd el a parancsolgatást. Hallottad már azt motyogni, hogy valakinek végre csinálnia kellene valamit Rolanddal? – Igen. – Csak akkor mondják, amikor te is a közelben vagy. Arra számítanak, hogy te leszel az, aki csinál valamit. És Roland ezt pontosan tudja. Connor csak legyint, de Risa nem hagyja magát lerázni. – Figyelj rám, mert tudom, miről beszélek. A nevelőotthonban mindig akadtak veszélyes kölykök, akik uralkodtak a többiek fölött. Azért voltak képesek rá, mert pontosan tudták, kivel kell elbánniuk, és mikor. És mindig azt akarták a leginkább elintézni, akiben a leginkább megvolt a lehetősége annak, hogy elintézi őket. Látja, hogy Connor jobb keze ökölbe szorul. Risa tudja, hogy a fiú nem értette, rossz következtetést vont le. – Ha verekedni akar, megkaphatja. – Nem! Nem sétálhatsz be a csapdájába! Pont ezt akarja! Minden létező módon arra fog törekedni, hogy verekedést provokáljon. De te nem dőlhetsz be neki. Connor állkapcsa megfeszül. – Azt hiszed, nem tudnám megverni? Risa elkapja a fiú csuklóját, és megszorítja. – Roland nem verekedni akar veled. Ő meg akar ölni.
23. Connor Bármennyire is nehezére esik, Connor kénytelen elismerni, hogy Risának sok mindenben igaza van. A lány tisztánlátása már nem egyszer
megmentette őket, és mióta tudja, mit kell néznie, Connor is látja, hogy Risa tökéletesen térképezte fel Roland hatalmának szerkezetét. Roland nagymestere annak, hogyan szervezze maga körül az életet a saját kényekedve szerint. Nem a nyílt erőszak segítségével, sokkal inkább a szituáció finom manipulálásával. Az erőszakot szinte csak álcaként használja annak elkendőzésére, mit is művel valójában. Amíg mindenki ostoba, kemény csávónak tartja, nem veszik észre okos húzásait… például azt, hogyan férkőzött az egyik strapa kegyeibe azzal, hogy ennivalóját látványosan az egyik kisebb fiúnak adja. Mint egy igazi sakkjátékos, Roland sem lép semmit ok nélkül, még ha a célja nem is világos azonnal. Risának nem csak Rolanddal kapcsolatban volt igaza, Lev esetében is rátapintott az igazságra – vagy legalábbis arra, Connor hogyan érez a fiú iránt. Connor képtelen volt kiverni Levet a fejéből. Hosszú ideig elhitette magával, hogy csak a bosszúvágy dolgozik benne, és alig várja, hogy törleszthessen neki. De minden egyes alkalommal, amikor új szökevények érkeztek, és Lev nem volt köztük, Connor szomorúságot érzett. Dühíti ez az érzés, és azt gyanítja, ez a düh dolgozik benne minden egyes verekedésekor. Az igazság az, hogy Lev nem csak őket adta fel, hanem saját magát is. Ami azt jelenti, hogy Lev mostanra valószínűleg halott. Szétbontották – csontjait, húsát, agyát feldolgozták és újrahasznosították. Connornak ezt a legnehezebb elfogadnia. Az életét kockáztatta azért, hogy megmentse Levet, akárcsak azt a küszöbre tett csecsemőt. Nos, a csecsemő megmenekült, Lev azonban nem, és bár tudja, hogy Lev szétbontásáért nem ő a felelős, mégis hibásnak érzi magát. Ezért áll ott minden egyes új csoport érkezésénél titokban reménykedve, hátha kiderül, hogy Lev, az az álszent, beképzelt, seggfej még életben van.
24. Risa A strapák egy órát késnek a karácsonyi vacsorával. Ugyanaz a moslék van most is, de a strapák Mikulás-sapkát viselnek. Mindenki türelmetlen. Az éhes és zajos tömeg mohó arccal veszi körbe őket, akik a szokásos négy helyett ezúttal csak ketten vannak. – Álljatok sorba! Sorba! – kiabálják. – Jut mindenkinek. Hé! – De ma
este nem az számít, hogy van-e elég ennivaló, hanem az, hogy mindenki most azonnal meg akarja kapni a neki járó adagot. Risa ugyanolyan éhes, mint a többiek, de azt is tudja, hogy ha egyedül szeretne lenni a mosdóban, arra nincs alkalmasabb időpont az ételosztásnál, mert ilyenkor kisebb az esélye, hogy valaki beront a zárhatatlan ajtón vagy elkezd kívülről dörömbölni, hogy siessen már. Mivel most mindenki az ünnepi vacsorát követeli, senki nem tartózkodik a mosdóban, ezért Risa félreteszi az éhségét, és a tömegtől eltávolodva megindul a raktárépület másik sarkában lévő mosdó felé. Amint odaér, kirakja a FOGLALT táblát a kilincsgombra, és becsukja maga után az ajtót. Megnézi magát a tükörben, de nem tetszik neki az a kócos, toprongyos lány, akit lát, ezért nem sokáig időzik ott. Megmossa az arcát, és mivel törülköző nincsen, a pulóvere ujjába törli. Ekkor, még mielőtt a vécéhez léphetne, hallja, hogy kinyílik mögötte az ajtó. Megfordul, és majdnem felkiált ijedtében. Roland az. Belép a mosdóba, és finoman becsukja maga után az ajtót. Risa azonnal felismeri, hogy hibát követett el. Nem lett volna szabad egyedül idejönnie. – Tűnj el innen! – mondja. Szeretne erőteljesebben rászólni, de a fiú annyira meglepte, hogy csak ennyire futja tőle. – Nem kell mindjárt kiabálni. – Roland lassan közeledik hozzá, mint valami ragadozó. – Elvégre mindannyian barátok vagyunk, nem igaz? És most, amíg a többiek vacsoráznak, végre közelebbről is megismerkedhetünk egymással. – Hozzám ne merj érni! – Lázasan keresi a menekülési lehetőségeket, de be kell látnia, hogy fegyver nélkül a szűk helyen, ahonnan csak egyetlen kijárat van, teljesen esélytelen. Roland most már veszélyesen közel van hozzá. – Néha szeretem a desszertet vacsora előtt elfogyasztani. És te hogy vagy vele? Amint elég közel ér hozzá, Risa egyszerre támad a kezével és a térdével, hátha sikerül fájdalmat okoznia és elterelnie a figyelmét annyi időre, amíg ki tud menekülni az ajtón. Roland reflexei azonban túl gyorsak. Elkapja Risa kezét, nekilöki a hideg, zöld csempének, csípőjét pedig szorosan a lányéhoz préseli, így térdének nincs esélye célba találni. És közben vigyorog, mintha ez az egész túl egyszerű lenne. Kezével megfogja Risa arcát. Az alkarjára tetovált cápa centiméterekre van tőle, bármelyik pillanatban lecsaphat.
– Mit szólnál, ha szórakoznánk egy kicsit, és gondoskodnánk róla, hogy kilenc hónapig senki ne akarjon szétbontani téged? Risa sosem volt az a sikoltozós fajta. Mindig úgy gondolta, hogy a sikítás a gyengeség jele. A vereség beismerése. Most azonban be kell ismernie a vereséget, bármekkora tapasztalattal rendelkezik is az erőszakoskodók elijesztésében. Roland még nála is tapasztaltabb abban, amit csinál. Így hát sikít. Teli tüdőből, ahogy csak a torkán kifér. De ennél rosszabbul nem is időzíthetne, mert éppen abban a pillanatban egy repülőgép húz el felettük, és robaja teljesen elnyeli sikolyát. – Meg kell tanulnod élvezni az életet – mondja Roland. – Legyen ez az első lecke. Ebben a pillanatban kivágódik az ajtó, és Roland széles válla fölött Risa Connort pillantja meg, amint villámló tekintettel megáll a bejáratnál. Risa még sosem örült neki ennyire. – Connor! Segíts! Roland is látja a fiút a tükörben, de nem engedi el a lányt. – Ez aztán a véletlen találkozás – szólal meg Roland. Connor nem mozdul, szótlanul áll a küszöbön. A szemében még mindig düh izzik, de a két keze… még csak ökölbe sem szorította őket. Ernyedten lógnak a teste mellett. Mi ütött belé? Roland Risára kacsint, majd odaveti Connornak. – Húzz el innen, ha jót akarsz. Connor belép a mosdóba, de nem indul el feléjük. Helyette a csaphoz lép. – Megengeditek, hogy kezet mossak vacsora előtt? Risa azt várja, hogy hirtelen lendül támadásba, amikor Roland nem számít rá, de Connor semmi ilyesmit nem tesz. Csak mossa a kezét. – A barátnőd azóta szemezik velem, mióta összefutottunk Sonia pincéjében – mondja Roland. – Tudtad ezt? Connor a nadrágjába törli a kezét. – Felőlem azt csináltok, amit akartok. Risával ma reggel szakítottunk. Lekapcsoljam a villanyt kifelé menet? Árulása olyan váratlan és sokkoló, hogy Risa egy pillanatig azt sem tudja, kit utáljon jobban: Rolandot vagy Connort. De ekkor Roland szorítása enyhül a karján. – Odalett a pillanat varázsa. – Elengedi a lányt. – Egyébként is csak
vicceltem. Sosem tennék ilyesmit. – Elhátrál tőle, és ismét elmosolyodik. – Inkább várjuk meg odakint, amíg végez. – Azzal sarkon fordul, ugyanolyan hirtelen, ahogy bejött, kimegy, távozóban meglökve Connort a vállával. Risa minden zavarodottságát és dühét Connorra zúdítja. A falnak löki, és megrázza. – Ez meg mi volt? Hagytad volna, hogy megtegye? Képes lettél volna itt állni és végignézni? Connor eltolja magától. – Nem te figyelmeztettél, hogy ne sétáljak be a csapdájába? – Mi van? – Amikor elindult utánad, szándékosan meglökött engem a vállával. Biztosra ment. Azt akarta, hogy lássam, amikor bejön utánad a mosdóba. Ez az egész nem rólad szólt, hanem rólam. Pont úgy, ahogy mondtad. Azt akarta, hogy rajtakapjam. Azt akarta, hogy elveszítsem a fejem, és nekiugorjak. Én viszont nem sétáltam be a csapdába. Risa a fejét ingatja – nem azért, mert nem hisz neki, inkább a felismeréstől, hogy valóban erről volt szó. – De… de mi lett volna… mi lett volna, ha megteszi… – De nem tette, nem igaz? És most már nem is fogja. Mert ha azt hiszi, hogy mi ketten szakítottunk, akkor sokkal nagyobb hasznodat veszi, ha az ő oldalán állsz. Valószínűleg ezután sem fog leszállni rólad, de fogadni mernék, hogy a kedvességével fog az agyadra menni. Risa vadul kavargó érzelmei végül megállapodnak, és könnyek buggyannak ki a szeméből. Connor közelebb lép, hogy megvigasztalja, de Risa olyan erővel löki el magától, ahogyan Rolandot szerette volna. – Tűnj el innen! – kiáltja. – Hagyj békén! Connor dühösen felemeli a kezét. – Rendben, ahogy akarod. Jobban tettem volna, ha simán elmegyek vacsorázni, és egyáltalán nem jövök be ide. A fiú kilép az ajtón, Risa pedig becsukja mögötte, noha most már többen várakoznak odakint. Leül a földre, hátát pedig az ajtónak veti, hogy senki ne zavarja, amíg megpróbálja összeszedni magát. Connor helyesen cselekedett. Most az egyszer jobban átlátta a helyzetet, mint Risa, és valószínűleg elintézte, hogy Roland ne fenyegesse többet fizikailag, legalábbis egy ideig. Ennek ellenére mégsem tudja megbocsátani neki, hogy csak ott állt. Elvégre a hősöknek máshogyan kell
viselkedniük. Harcolniuk kell akkor is, ha azzal az életüket kockáztatják. Ez az a pillanat, amikor Risa rádöbben, hogy minden hibája ellenére hősnek látja Connort.
25. Connor Connor számára valószínűleg élete legnehezebb feladata volt az, hogy uralkodni tudjon az indulatain a mosdóban. Még most is, ahogy faképnél hagyja Risát, legszívesebben nekirontana Rolandnak – de jelen pillanatban a harag nem jó tanácsadó, és ezt Connor is tudja. Risának igaza van: Roland egy brutális, vérre menő verekedést akar kiprovokálni – Connor pedig hallotta a többiektől, hogy Rolandnak sikerült kést készítenie egy a raktárban talált fémdarabból. Ha Connor dühében rátámad ököllel, Roland egyszerűen leszúrja – és még meg is fogja úszni, hiszen csak önvédelemből tette. Nem az a kérdés, hogy Connor képes lenne-e legyőzni Rolandot. A kés ellen sem tartja esélytelennek magát, valószínűleg képes lenne Roland ellen fordítani a pengét, vagy ártalmatlanná tenni, mielőtt használhatná. A kérdés inkább így szól: akar-e részt venni egy olyan összecsapásban, amely szükségszerűen egyikük halálával végződne? Connorról sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy gyilkos. Így hát, inkább uralkodik magán. Ez új terep számára. A benne lakozó harcos ordít kínjában, de a másik fele, amelyik egyre erősebbé válik, élvezi ezt a néma erőpróbát – és az ezzel járó hatalmat, mert Roland most pontosan azt teszi, amit ő és Risa akarnak. Connor látja, amint aznap este Roland felajánlja a desszertjét Risának engesztelésül. Risa, természetesen, nem fogadja el, de ez nem változtat a tényen, hogy Roland felajánlotta. Mintha Roland azt gondolná, hogy elég megbánást színlelnie, és Risa azonnal elfelejti, mit művelt vele – nem azért teszi, mert tényleg sajnálja a történteket, hanem mert szüksége van Risára, és magához akarja édesgetni a lányt. Fogalma sincs róla, hogy Risa és Connor láthatatlan kottájából játszik. Connor azonban tudja, hogy csak idő kérdése, és rá fog jönni.
Negyedik rész Úti célok
Az alábbi választ az eBaytől kapta egy vásárló, aki online aukcióra kívánta bocsátani a lelkét 2001-ben. Köszönjük, hogy időt szánt rá, és írásban kereste meg az eBayt kérdéseivel. A jövőben is örömmel állunk rendelkezésére. Ha a lélek nem létezik, az eBay nem engedélyezheti az aukciót, mivel nincs semmi, amit el lehetne adni. Ha viszont létezik, az eBay emberi testrészekre és maradványokra vonatkozó szabályzata értelmében szintén nem engedélyezhetjük egy emberi lélek árverését. A lélek emberi maradványnak minősül; és bár nincs külön megemlítve a szabályzatban, emberi lelket nem lehet árverésre bocsátani az eBayen. Az ön által kezdeményezett aukciót ennek megfelelően eltávolítottuk oldalunkról, és nem is fogjuk visszahelyezni. Kérjük, ezt a terméket a jövőben ne próbálja nálunk értékesíteni. Szabályzatunkat, az alábbi linken tekintheti meg: http://pages.ebay.com/help/policies/remains.html Örömmel álltunk rendelkezésére. Köszönjük, hogy az eBayt választotta!
26. Zálogkölcsönző A férfi a bátyjától örökölte a zálogházat, aki szívrohamban halt meg. Csak azért tartotta meg az üzletet, mert éppen munkanélküli volt, amikor megörökölte. Úgy gondolta, addig működteti, amíg nem talál valami jobbat. Ennek húsz éve. Most már tudja, hogy ez egy életfogytiglani büntetés. Egyik este egy fiú lép be a boltba nem sokkal zárás előtt. Nem illik a zálogházban gyakorta megforduló vásárlótípusok egyikébe sem. Általában azok járnak ilyen helyre, akik lejtmenetben vannak, és minden értéktárgyukat, a tévétől a családi örökségig, hajlandóak becserélni némi
készpénzre. Egyeseknek drogra kell a pénz. Másoknak legális okaik vannak rá. Akárhogy is, a zálogkölcsönző sikere mások nyomorúságán alapszik. A férfit már nem zavarja. Hozzászokott az évek során. Ez a fiú azonban más. Természetesen, néha tévednek be ide kölykök abban a reményben, hogy sikerül pénzre váltaniuk valamilyen értéktárgyat, ez a fiú azonban különbözik tőlük. Az egész megjelenése másmilyen. A mozdulatai, a testtartása egyfajta eleganciát sugároznak. Határozott, mégis kecses, mint egy királyfi, aki most koldusnak adja ki magát. Fehér pufidzsekije kicsit piszkos. Talán mégis csak egy koldus. A pulton álló tévén éppen egy futballmeccs megy, de a férfi már nem foglalkozik vele. A szeme még a képernyőn, gondolatai azonban már a fiú körül forognak, aki lassan sétálgatva nézelődik a boltban, mintha vásárolni szeretne valamit. Néhány perc elteltével a kölyök a pulthoz lép. – Miben segíthetek? – kérdezi a zálogkölcsönző őszinte kíváncsisággal a hangjában. – Ez egy zálogház, igaz? – Nincs kiírva az ajtóra? – Ez azt jelenti, hogy pénzt ad bizonyos dolgokért, igaz? A férfi felsóhajt. Mégsincs semmi különös ebben a fiúban, talán csak annyi, hogy egy kissé naivabb azoknál a kölyköknél, akik a baseballkártya gyűjteményüket vagy hasonló kacatokat próbálnak zálogba csapni. Általában cigarettára, alkoholra vagy más olyan dologra kell nekik a pénz, amiről nem akarják, hogy a szüleik tudomást szerezzenek. Bár ez a fiú nem olyan típusnak látszik. – Mi pénzt kölcsönzünk, és zálogként elfogadunk értéktárgyakat – feleli a kölyöknek. – És nem üzletelünk kiskorúakkal. Ha venni akarsz valamit, az rendben van, de zálogba nem adhatsz semmit, úgyhogy máshová kell vinned a baseballkártyáidat. – Ki mondta, hogy baseballkártyákat hoztam? A fiú a zsebébe nyúl, és előhúz belőle egy karkötőt – csupa arany és gyémánt. A zálogkölcsönzőnek majdnem kiugrik a szeme a helyéről, ahogy meglátja a kölyök kezében himbálódzó ékszert. De aztán magához tér, és elneveti magát. – Kitől loptad ezt, kölyök? Anyukádtól? A fiú arckifejezése rezzenéstelen, mint a gyémánt.
– Mennyit ad érte? – Mit szólnál egy fenékbe rúgáshoz? A kölyök még mindig nem mutatja félelem vagy csalódottság jelét. Helyette ugyanazzal a királyfikat idéző eleganciával lerakja a karkötőt a kopott fapultra. – Rakd el ezt a karkötőt, és vidd haza. – Bontószökevény vagyok. – Tessék? – Jól hallotta. A zálogkölcsönzőt ez több okból is megdöbbenti. Először is, a bontás elől menekülő kölykök, akik néha betévednek a boltjába, soha nem vallják be, hogy azok. Másodszor, mindig dühösnek és kétségbeesettnek tűnnek, eladásra kínált árujuk pedig a legjobb esetben is selejtes. Soha nem ilyen higgadtak, és soha nem tűnnek ilyen… angyalinak. – Bontásra ítéltek? A fiú bólint. – A karkötő lopott, de nem ezen a környéken lopták. A bontás elől menekülők soha nem szokták beismerni, hogy lopott holmival üzletelnek. Mindig valami kacifántos történetet adnak elő arról, hogy kik ők és miért akarnak eladni valamit. A férfi általában végighallgatja őket puszta szórakozásból. Ha tetszik neki a sztori, akkor egyszerűen csak kidobja a kölyköket. Ha nem, akkor rájuk hívja a rendőrséget. Ennek a fiúnak azonban nincsen sztorija; a puszta igazsággal áll elő. A zálogkölcsönző nem igazán tudja, mit kezdjen vele. – Érdekli vagy nem? – kérdezi a srác. A férfi vállat von. – Hogy ki vagy, az a te dolgod, már mondtam, hogy kiskorúakkal nem üzletelek. – Ezúttal talán mégis kivételt tehetne. A zálogkölcsönző végigméri a fiút, aztán a karkötőt, majd az ajtóra pillant, hogy biztosan nem hallja-e őket senki. – Hallgatlak – szólal meg végül. – Megmondom, mit akarok. Ötszáz dollárt, készpénzben. Most. Aztán eltűnök, és soha többé nem lát, a karkötőt pedig megtarthatja. A férfi felölti jól begyakorolt pókerarcát. – Most csak viccelsz, ugye? Ezért a bizsuért? Nem arany, csak aranyozott, gyémánt helyett pedig cirkon van benne, nem egy túl igényes
darab. Száz dolcsit adok érte, egy centtel sem többet. A fiú egy pillanatra sem engedi el a tekintetét. – Hazudik. A zálogkölcsönző valóban hazudik, de megsértődik a vád hallatán. – Ne szemtelenkedj, mert azonnal hívom az ifi-zsarukat. A kölyök elveszi a karkötőt a pultról. – Megteheti – mondja. – De akkor ez nem a magáé lesz, hanem a rendőrségé. A férfi megsimogatja a szakállát. Talán ez a fiú mégsem olyan naiv, mint amilyennek elsőre tűnt. – Ha bizsu lenne, nem ajánlott volna érte száz dollárt – folytatja a kölyök. – Fogadni mernék, hogy akkor semmit nem ajánlott volna érte. – Az ujjai között himbálódzó karkötőre pillant. – Tényleg nem tudom, mennyit érhet egy ilyen, de szerintem egy ezrest biztosan. Én csak ötszázat kérek, ami azt jelenti, hogy maga mindenképpen jó üzletet csinál. A zálogkölcsönző pókerarca eltűnik. Nem tudja levenni a tekintetét a karkötőről – éppen hogy ki nem csordul a nyála közben. Tudja, mennyit ér valójában, vagy legalábbis meg tudja tippelni. Tudja, hol kaphatja meg érte az ötszörösét annak, amennyit a kölyök kér. Az szép haszon lenne. Elég ahhoz, hogy elvigye a feleségét arra a hosszú nyaralásra, amire mindig vágyott. – Kétszázötven. Ez az utolsó ajánlatom. – Ötszáz. Három másodperce van, aztán elmegyek. Egy… kettő… – Rendben. – A férfi felsóhajt, mint aki vereséget szenvedett. – Keményen alkudsz, kölyök. – Így mennek ezek a dolgok. Hadd higgye a srác, hogy győzött, miközben ő az, akit igazából átvertek! A zálogkölcsönző a karkötőért nyúl, de a fiú elhúzza előle. – Előbb a pénzt. – A széf hátul van. Mindjárt hozom. – Magával megyek. A férfi nem vitatkozik. Érthető, hogy a fiú nem bízik benne. Ha bízna az emberekben, mostanra már szétbontották volna. A hátsó helyiségben a zálogkölcsönző úgy helyezkedik, hogy a kölyök a háta mögött legyen, így nem láthatja a páncélszekrény kombinációját. Kinyitja az ajtót, és abban a pillanatban kemény ütés éri a fejét. Gondolatai azonnal összekuszálódnak. Elveszíti az eszméletét, még mielőtt földet érne. Amikor nem sokkal később magához tér, fáj a feje, és halványan
motoszkál benne, hogy valami nem stimmel. Beletelik néhány másodpercbe, mire összeszedi magát, és rájön, mi is történt pontosan. Az a kis szörnyeteg átverte! Kinyittatta vele a széfet, majd leütötte és kirabolta. A széf valóban nyitva van – de nem teljesen üres. Ott hever benne a karkötő. Az arany és a gyémántok még fényesebben csillognak az üres páncélszekrény ocsmányszürke acélfelületén. Mennyi pénz lehetett a széfben? Maximum ezerötszáz dollár. A karkötő legalább háromszor annyit ér. Még így is jó üzletet csinált – és a kölyök ezt tudta. A zálogkölcsönző megdörzsöli a fájdalmas puklit a fején, és egyszerre dühös a kölyökre tettéért, és csodálja ezért a furcsán becsületes bűncselekményért. Ha ő maga ilyen okos, becsületes és bátor lett volna ennyi idősen, talán többre vitte volna az életben.
27. Connor A mosdóban történt incidens másnapján a strapák már hajnalhasadás előtt felébresztették őket. –Ébresztő! Mindenki! Gyerünk! Mozgás! Mozgás! Hangosak, idegesek, és Connornak azonnal feltűnik, hogy a fegyverük ki van biztosítva. Még kábán az álmosságtól feltápászkodik, és Risát keresi a tekintetével. Látja, hogy a lányt már két strapa tereli egy nagy duplaszárnyú ajtó felé, ami mindig le volt lakatolva. A lakat most nincs rajta. – Hagyjátok itt a holmitokat! Gyerünk! Mozgás! Mozgás! Jobbra tőle az egyik srác meglök egy strapát, amiért az kitépte a kezéből a pokrócát. A strapa puskatussal vállon üti – nem olyan durván, hogy megsérüljön tőle, de ahhoz elég erősen, hogy a srác, és mindenki más felfogja, nem tréfálnak. A fiú térdre esik, és a vállát szorongatva átkozódik, a strapa pedig folytatja a többiek összeterelését. A srácon látszik, hogy a fájdalom ellenére is harcra kész. Connor, ahogy elhalad mellette, megfogja a karját, és felsegíti. – Nyugi – mondja Connor. – Ne feszítsd a húrt! A srác lerázza magáról Connor kezét. – Szállj le rólam! Nem kell a tetves segítséged! A fiú elviharzik. Connor a fejét ingatja. Lehet, hogy egykor ő is ilyen
vadember volt? Előttük kinyílik a dupla ajtó, és feltárul mögötte a raktárépület egy másik helyisége, amelyet eddig nem láttak. Tele van ládákkal – régi szállítóládákkal, amelyeket mind alak, mind tartósság szempontjából arra terveztek, hogy alkalmasak legyenek a légi úton történő áruszállításra. Connor azonnal rájön, mire valók – és miért kellett neki meg a többieknek egy repülőtér közelében rejtőzniük. Bárhová mennek, oda légipostával fogják feladni őket. – Lányok balra, fiúk jobbra. Mozgás! Mozgás! Van némi morgás, de senki nem szegül szembe nyíltan a strapákkal. Connor azon tűnődik, vajon hányan vannak tisztában vele, hogy mi történik. – Négyesével a ládákhoz! Fiúk a fiúkkal, lányok a lányokkal. Mozgás! Mozgás! Hirtelen mindenki tülekedni kezd, igyekszik egy csapatba kerülni a cimboráival, de a strapáknak erre nincs se idejük, se türelmük. Véletlenszerűen választják ki a négytagú csoportokat, és a ládák felé taszigálják őket. Connornak csak ekkor tűnik fel, milyen veszélyesen közel került Rolandhoz – és ez nem a véletlen műve. Roland szándékosan helyezkedett közel hozzá. Connor azonnal felméri a helyzetet. Vaksötétben egy szűk helyen összezárva. Ha egy ládába kerül Rolanddal, már a felszállás előtt meghal. Connor próbál elhátrálni, de egy strapa elkapja Rolandot, Connort és Roland két csatlósát. – Ti négyen. Abba a ládába! Connor igyekszik leplezni a rajta eluralkodó pánikot; nem akarja, hogy Roland meglássa. Készülnie kellett volna saját fegyverrel, mert Rolandnál nyilván van egy elrejtve. Fel kellett volna készülnie az elkerülhetetlen élethalál harcra, de nem tette, így a lehetőségei most igencsak beszűkültek. Nincs ideje hosszasan gondolkodni, ezért hagyja, hogy az ösztönei átvegyék az irányítást. Roland egyik csicskájához fordul, és ököllel az arcába vág, elég erősen ahhoz, hogy a srácnak eleredjen a vére, talán még az orra is eltörött. Az ütés erejétől a fiú megpördül, de mielőtt visszatámadhatna, egy strapa elkapja Connort, és durván a betonfalnak löki. A strapa nem tudja, hogy Connor pontosan ezt akarta. – Rossz napot választottál a kakaskodásra, kölyök! – mondja a strapa a
falhoz szorítva Connort a fegyverével. – Mit csinál velem, agyonlő? Azt hittem, meg akarnak menteni bennünket. A strapa egy pillanatra elbizonytalanodik. – Hé! – kiált oda egy másik strapa. – Ne foglalkozz vele! Be kell pakolnunk őket. Azzal elkap egy másik fiút, és beosztja Roland meg a csatlósai mellé negyediknek. A vérző orrú srácot pillantásra sem méltatják. A strapa, aki a falhoz szorítja Connort, közelebb hajol, és azt sziszegi az arcába: – Minél előbb bekerülsz egy ládába, annál hamarabb leszel valaki más problémája. – Szép a zoknija – feleli Connor. Berakják Connort egy másfélszer két és fél méteres ládába, ahol már hárman várakoznak. Mielőtt megnézhetné, kik az útitársai, már le is zárják a ládát, de amíg Roland nincs köztük, addig Connornak mindegy. – Mindnyájan itt halunk meg – szólal meg egy orrhang, amit hangos szipogás követ. Connor felismeri a gazdáját. A nevét nem tudja, mert mindenki csak Tátott Szájnak hívja, mivel az orra állandóan el van dugulva. Vagy röviden Taknyosnak. Ő az, aki megszállottan olvassa a képregényét, de itt a sötétben le kell mondania róla. – Ne mondj ilyeneket – feleli Connor. – Ha a strapák ki akartak volna nyírni bennünket, már réges-rég megtehették volna. Tátott Száj büdös lehelete betölti az egész ládát. – Talán lebuktak. Talán az ifi-zsaruk már úton vannak, és csak úgy menthetik a saját bőrüket, ha megsemmisítik a bizonyítékot! Connornak nem sok türelme van a vészmadarakhoz. Túlságosan emlékeztetik jajveszékelő öccsére. Akit a szülei helyette választottak. – Kuss legyen, Taknyos, vagy esküszöm, leveszem a zoknimat, és a bűzös pofádba tömöm, hogy végre megtanulj az orrodon át levegőt venni! – Szólj, ha kell még egy zokni – mondja egy hang a szemközti sarokból. – Szia, Connor. Hayden vagyok. – Helló, Hayden. – Connor kinyújtja a kezét, megtalálja Hayden cipőjét, és megszorítja. A klausztrofóbiás sötétben ez az üdvözlés egyetlen lehetséges módja. – És ki a szerencsés negyedik? – Semmi válasz. – Úgy tűnik, egy süketnémával utazunk együtt. – Újabb hosszú szünet, majd Connor mély, idegen kiejtésű hangot hall.
– Diego. – Diego nem szeret sokat beszélni – mondja Hayden. – Látom. Csöndben várakoznak, amit csak Tátott Száj szipogása tör meg. – Ki kell mennem a mosdóba – motyogja Taknyos. – Erre előbb kellett volna gondolnod – mondja Hayden anyáskodó hangon. – Hányszor kell elmondanom neked? Mindig menj el pisilni, mielőtt bemászol egy szállítóládába. Mechanikus zajok szűrődnek be odakintről, majd érzik, hogy a láda megmozdul. – Nem tetszik ez nekem – nyafogja Taknyos. – Felemelnek minket – mondja Hayden. – Valószínűleg targoncával – teszi hozzá Connor. A strapák feltehetően már régen leléptek. Mit is mondott az a strapa, aki a falhoz szorította? Amint bekerülsz egy ládába, már valaki más problémája vagy. Bárkit bíztak is meg a szállítással, valószínűleg fogalma sincs róla, mi van a ládákban. Hamarosan felrakják őket egy repülőgépre, és útnak indítják egy számukra ismeretlen célállomás felé. Erről eszébe jut a családja és a Bahamára tervezett útjuk – amit Connor szétbontása utánra időzítettek. Kíváncsi, vajon elmentek-e – vajon azok után is elutaztak-e nyaralni, hogy Connor megszökött? Miért ne mentek volna? Úgy tervezték, hogy amint őt szétbontják, elutaznak, miért változtatott volna ezen a szökése? Igazán mókás lenne, ha őket is a Bahamákra szállítanák, nem? – Meg fogunk fulladni! Tudom! – jelenti be Tátott Száj. – Befognád? – szól rá Connor. – Biztos vagyok benne, hogy van elég levegő mind a négyünknek. – Honnan tudod? Így is alig kapok levegőt, ráadásul asztmás vagyok. Bármikor kaphatok egy asztmarohamot, és akkor meghalok! – Helyes – mondja Connor. – Annál több levegő marad nekünk. Ezzel sikerül elhallgattatnia Taknyost, de Connor rosszul érzi magát, amiért ezt mondta neki. – Senki nem fog meghalni – nyugtatja meg. – Nyugi. – De még ha úgy is lesz, meghalni jobb, mint bontóba menni – szólal meg Hayden. – Vagy szerintetek, nem? Szavazzunk, ti mit szeretnétek? Halottak lennétek inkább vagy bontottak? – Ne kérdezz ilyeneket! – csattan fel Connor. – Gondolni sem akarok rá. – Valahol a ládájuk univerzumán kívül fémajtó csapódása hallatszik, és
enyhén rázkódni kezdenek, ahogy a repülőgép elindul a kifutón. Connor vár. Felbőgnek a motorok – érzi a remegést a lábában. Háta a falnak préselődik, amikor felgyorsítanak. Hayden ráesik, mire Connor odébb csúszik, hogy a fiú elférjen mellette. – Mi ez? Mi történik velünk? – jajveszékel Taknyos. – Semmi. Csak felszállunk. – Micsoda? Repülőgépen vagyunk? Connor az égre emeli a tekintetét, de a sötétben senki nem látja. A láda olyan, mint egy koporsó. A láda olyan, mint az anyaméh. Az idő nem a megszokott módon telik, és a kiszámíthatatlan turbulencia állandó feszültséggel tölti meg a sötét teret. Miután a levegőbe emelkednek, a négy fiú hosszú ideig nem szólal meg. Fél órán át, vagy talán még hosszabb ideig hallgatnak – nehéz megmondani. Mindenkit lefoglalnak a saját gondolatai. A repülőgép légörvénybe kerül. Minden rázkódik körülöttük. Connor azon tűnődik, vajon alattuk, fölöttük és mellettük is emberekkel teli ládák hevernek-e. Nem hallja a hangjukat. Olyan érzése van, mintha ők négyen maradtak volna az egész világegyetemben. Taknyos csendben könnyít magán. Connor onnan tudja, hogy érzi a szagát – mindnyájan érzik, de egyikük sem szól semmit. Bármelyikük járhatott volna így, és az utazás hosszától függően még járhat is. Végül, egy örökkévalóságnak tűnő idő után, a csapat legcsöndesebb tagja szólal meg. – Bontott – mondja Diego. – Inkább bontott lennék. Bár sok idő eltelt azóta, hogy Hayden feltette a kérdést, Connor azonnal tudja, mire vonatkozik a válasz. Halott lennél inkább vagy bontott? A kérdés azóta lebegett a szűk sötétségben arra várva, hogy megválaszolják. – Én nem – mondja Taknyos. – Mert aki meghal, az legalább a mennyországba kerül. A mennyországba? – gondolja Connor. Ők valószínűleg inkább a másik helyen kötnének ki. Ha a saját szüleiknek nem voltak annyira fontosak, hogy megtartsák őket, ugyan ki tartana rájuk igényt a mennyekben? – Miből gondolod, hogy a bontottak nem oda kerülnek? – kérdezi Diego Taknyostól. – Mert akit szétbontanak, az nem hal meg. Életben marad… vagy valami olyasmi. Elvégre minden egyes darabot fel kell használniuk belőlünk,
nem? Így szól a törvény. Ekkor Hayden felteszi a kérdést. Nem egy kérdést, hanem a kérdést. Ez a kérdés a legnagyobb tabunak számít a bontásra kijelöltek között. Mindenkinek ez jár a fejében, de soha senki nem meri hangosan kimondani. – Tehát ha minden egyes részünk életben marad, de valaki másban… akkor élők vagyunk vagy holtak? Connor tudja, hogy Hayden ismét a láng fölött húzogatja a kezét odavissza. Elég közel ahhoz, hogy érezze, de nem olyan közel, hogy megégesse magát. De most nem csak a saját kezével játszik, hanem mind a négyükével, és ez felbosszantja. – Ha beszélünk, gyorsabban fogy az oxigén – mondja Connor. – Egyezzünk meg annyiban, hogy bontottnak lenni szívás, és kész. Ez mindenkit elhallgattat, de csak egy percre. Taknyos szólal meg legközelebb. – Szerintem a bontás nem olyan rossz dolog – vélekedik. – Csak nem akarom, hogy velem történjen. Connor szeretné elengedni a füle mellett a megjegyzést, de képtelen rá. Ha van valami, amit nem bír elviselni, az az, amikor egy bontásra ítélt a védelmébe veszi a bontást. – Szóval amíg te megúszod, addig rendben van, ha velünk megtörténik? – Nem ezt mondtam. – De, pontosan ezt mondtad. – Hohó – dörzsöli a tenyerét Hayden. – Kezd izgi lenni. – Azt mondják, fájdalommentes – jegyzi meg Taknyos, mintha ez bármi vigaszt jelentene. – Igen? – kapja fel a vizet Connor. – Miért nem kérdezed meg Humphrey Dunfee darabjait, mennyire volt fájdalommentes? A név említésére megfagy a levegő a ládában. A turbulencia okozta rázkódás felerősödik. – Szóval… ti is ismeritek azt a sztorit? – kérdezi Diego. – Attól, hogy léteznek ilyen sztorik, a bontás még nem feltétlenül rossz – mondja Taknyos. – Embereken segítenek vele. – Úgy beszélsz, mint egy tized – veti oda Diego. Connor maga is meglepődik azon, hogy ettől a megjegyzéstől személyesen sértve érzi magát. – Nem, egyáltalán nem. Ismerek egy tizedet. Lehet, hogy a világról kissé
fura nézeteket vallott, de nem volt ostoba. – Lev emléke szomorúsággal tölti el. Nem küzd ellene, hagyja, hogy átjárja az érzés, majd elapadjon. Nem ismer egy tizedet, hanem ismert egyet. Valakit, akinek mostanra nyilván beteljesedett a végzete. – Ostobának nevezel? – kérdezi Taknyos. – Igen, éppen azt tettem. Hayden elneveti magát. – Tátott Szájnak igaza van, a bontás tényleg segít az embereken. Bontás nélkül ismét előfordulnának kopasz pasasok. Szörnyű lenne, nem? Diego gúnyosan nevet, Connor azonban ezt egyáltalán nem találja viccesnek. – Taknyos, tegyél nekünk egy szívességet, és a szádat inkább csak levegővételre használd, amíg földet nem érünk, vagy le nem zuhanunk. – Nem érdekel, ha ostobának tartotok, de jó okom van rá, hogy így gondolkodjak – feleli Taknyos. – Amikor kicsi voltam, tüdőfibrózist diagnosztizáltak nálam. Tudtuk, hogy a tüdőm le fog állni. Halálra voltam ítélve. Ezért kivették mindkét tüdőmet, és beültettek helyette egy darab bontottat. Ha nem bontják szét azt a srácot, meghaltam volna. – Szóval a te életed fontosabb, mint az övé? – provokálja Connor. – Őt már úgyis szétbontották, nem én tettem vele. Ha nem én kapom meg a tüdejét, akkor megkapja valaki más. Connor dühében önkéntelenül is felemeli a hangját, noha Taknyos alig egy méterre van tőle. – Bontás nélkül kevesebb sebész és több orvos lenne. Bontás nélkül újra gyógyítani próbálnák a betegségeket ahelyett, hogy csak kicserélik a szerveket valaki máséra. Tátott Száj hirtelen olyan indulattal vág vissza, hogy sikerül meglepnie vele Connort. – Kíváncsi vagyok, akkor is így beszélsz-e majd, amikor a halálodon vagy! – Inkább halnék meg, mint hogy egy bontott testrészét kapjam meg! – kiabálja vissza Connor. Tátott Száj felelni akar rá valamit, de köhögő roham kapja el, és egy teljes percig fuldoklik. Olyan csúnyán köhög, hogy még Connor is megijed tőle. Félő, hogy kiköpi beültetett fél tüdejét. – Jól vagy? – kérdezi Diego. – Igen – mondja Taknyos, igyekezve uralkodni a köhögésen. – A tüdő,
amit kaptam, asztmás. Ez volt a legjobb, amit megengedhettünk magunknak. Mire a roham véget ér, már egyikük sem akar semmit sem mondani. Leszámítva Haydent. – Ha a szüleid ennyire életben akartak tartani, hogy kerültél ide? – kérdezi. Hayden és az ő kérdései. Taknyos percekig hallgat, mielőtt válaszolna. Ez nyilvánvalóan kényes téma számára – talán még kényesebb, mint a legtöbb bontásra ítéltnek. – Nem a szüleim írták alá a megrendelőlapot – mondja végül. – Apám meghalt, amikor még kicsi voltam, anyám pedig két hónappal ezelőtt. Ekkor vett magához a nagynéném. A helyzet az, hogy anyám hagyott rám egy kis pénzt, a nagynénémnek viszont van három saját gyereke, akik egyetemre járnak… Nem kell folytatnia. A többiek nélküle is be tudják fejezni a történetet. – Ezt a szemétséget – mondja Diego. – Igen – bólint Connor. Taknyos iránti dühe most már Taknyos nagynénjére irányul. – Mindig a pénz az oka – állapítja meg Hayden. – Amikor a szüleim szakítottak, addig civakodtak a pénzen, míg semmi nem maradt belőle. Aztán rajtam civakodtak. Úgyhogy leléptem, még mielőtt én is a pénz sorsára jutok. Ismét csend telepedik rájuk. Semmi mást nem hallani, csak a motor zúgását és a ládák rázkódását. Párás a levegő, minden lélegzetvétel egyre nehezebb. Connornak átvillan az agyán, hogy a strapák esetleg elszámolták magukat, és mégsem jut elég levegő mindenkinek. Mindnyájan itt halunk meg. Ezt mondta Taknyos. Connor élesen hátralöki a fejét, neki a láda falának, hátha sikerül megszabadulnia a rossz gondolatoktól. Egy ilyen helyen nem szerencsés, ha az ember egyedül marad a gondolataival. Talán Hayden is ezért érzi úgy, hogy állandóan beszélnie kell. – Senki nem válaszolt a kérdésemre – mondja Hayden. – Úgy tűnik, egyikőtöknek sincsen bátorsága hozzá. – Melyikre? – kérdezi Connor. – Mert úgy dőlnek belőled a kérdések, mint a szellentések hálaadáskor. – Azt kérdeztem, hogy a bontás megöli-e az embert, vagy valamiképpen életben marad utána. Gyerünk, ne tegyetek úgy, mintha nem
gondolkodtatok volna még ezen. Taknyos nem szól semmit. Láthatóan legyengítette a köhögés és a beszélgetés. Connornak sincs kedve önként jelentkezni a válaszadásra. – Attól függ – szólal meg Diego. – Attól függ, hová kerül a lelked a bontás után. Normál körülmények között Connor ezen a ponton kiszállna egy ilyen beszélgetésből. Az ő élete kézzelfogható dolgokra épül: olyasmikre, amiket látni, hallani, tapintani lehet. Isten, lélek és az effélék mindig olyanok voltak számára, mint titkok egy fekete ládában, amelybe nem lehet belelátni, ezért egyszerűbb békén hagyni. De most ő maga is ebbe a fekete ládába került. – Te mit gondolsz, Connor? – kérdezi Hayden. – Mi történik a lelkeddel, amikor szétbontanak? – Ki mondta, hogy van lelkem? – A vita kedvéért tételezzük fel, hogy van. – Ki mondta, hogy vitatkozni akarok? – Ijolé! Válaszolj már neki, ember, addig úgysem hagy békén. Connor feszengeni kezd, de tudja, hogy a ládából nem tudja kifeszengeni magát. – Honnan tudjam, mi történik vele? Talán ugyanúgy milliónyi apró darabra szakad, mint a testünk többi része. – A lélek nem úgy működik – ellenkezik Diego. – Az oszthatatlan. – Ha tényleg oszthatatlan, akkor talán a bontottak lelke megnyúlik, mint egy hatalmas lufi, hogy magába tudja foglalni az összes helyet, ahová a testrészeink kerülnek. Nagyon költői – mondja Hayden. Hayden talán költőinek találja ezt a képet, Connor azonban ijesztőnek. Próbálja elképzelni magát olyan vékonyra és szélesre nyújtva, hogy körbeérje a világot. Lelke hatalmas hálóként feszül kezei, szemei, agysejtjei ezernyi új gazdája között, miközben már egyetlen testrésze felett sem rendelkezik kontrollal, mindegyiket mások teste és akarata irányítja. Létezhet tudat ilyen körülmények között? Eszébe jut a kamionsofőr, aki kártyatrükköket mutatott neki egy bontott kezével. Vajon a fiút, akié egykor a kéz volt, még mindig jóleső érzés keríti hatalmába, amikor végrehajt egy trükköt? Lelke még mindig megmagyarázhatatlan módon teljes, noha testének darabjait összekeverték, mint egy pakli kártyát, vagy örökre és reménytelenül darabokra hullott, kizárva a mennynek, a pokolnak és minden effélének a lehetőségét? Hogy lélek van vagy nincs,
Connor nem tudja. De a tudat létezik, ezt biztosan tudja. Ha egy bontott minden testrésze továbbél, akkor a tudatnak is kerülnie kell valahová, nem igaz? Magában elátkozza Haydent, amiért sikerült rávennie, hogy ilyeneken törje a fejét… de Hayden még nem végzett. – Létezik egy másik vélemény is – folytatja Hayden. – Ismertem egy lányt még otthon. Volt benne valami, amitől mindenki ráfigyelt, amikor megszólalt. Nem tudom, hogy csak azért, mert olyan összeszedetten beszélt, vagy tényleg rendelkezett valami különleges képességgel. Abban hitt, hogy akit ténylegesen szétbontanak, annak eleve nem is volt lelke. Szerinte Isten tudja, kik jutnak erre a sorsra, és azoknak nem ad lelket. Diego rosszallóan felmordul. – Nem tetszik ez nekem. – Az a lány mindent alaposan kitalált – magyarázza Hayden. – Úgy tekintett a bontottakra, mint a meg sem született magzatokra. – Várjunk csak – kapcsolódik be végre Taknyos is. – A magzatoknak van lelkük. A fogantatás pillanatától, ezt mondja a törvény. Connor nem akar már megint Taknyossal vitatkozni, de képtelen csöndben maradni. – Attól, hogy a törvény azt mondja, még nem feltétlenül igaz. – Igen, de attól, hogy a törvény azt mondja, még nem is feltétlenül téves. Azért került a törvénybe, mert sok ember úgy gondolta, hogy így van. – Hmm – hümmög Diego. – Tátott Szájnak jár a pont. Talán igaza van, de Connor ezt nem hajlandó ilyen könnyen elismerni. – Hogyan hozhatnak törvényt olyan dolgokról, amiket senki sem tud? – Állandóan ezt csinálják – mondja Hayden. – Erről szólnak a törvények: megalapozott tippek arra vonatkozóan, hogy mi a helyes és mi a helytelen. – És ebben a kérdésben egyetértek a törvénnyel – teszi hozzá Taknyos. – De ha nem lenne a törvény, akkor is hinnél benne? – kérdezi Hayden. – Oszd meg velünk a személyes véleményedet, Taknyos. Bizonyítsd be, hogy nem csak fika van a fejedben. – Csak az idődet vesztegeted – mondja Connor. – Nincs ott semmi más. – Adjunk egy esélyt eltömődött orrú barátunknak – kéri Hayden. Várnak. A motor hangja megváltozik. Connor érzi, hogy ereszkedni kezdenek, és azon tűnődik, vajon ez a többieknek is feltűnt-e. Végül Taknyos megszólal: – A meg nem született magzatok… néha szopják az ujjukat, igaz? És
rugdalóznak. Korábban talán csak néhány sejtből álltak, de amikor már rugdalnak és az ujjukat szopják, akkor biztosan van lelkük. – Gratulálok! – mondja Hayden. – Egy vélemény! Tudtam, hogy képes vagy rá. Connor szédülni kezd. A magasság csökkenése vagy az oxigénhiány okozza? – Connor, el kell ismernünk, hogy Taknyosnak sikerült előbányásznia egy véleményt vitatható szürkeállományából. Most rajtad a sor. Connor felsóhajt, nincs már ereje a vitatkozáshoz. A kisbabára gondol, aki olyan rövid ideig volt vele és Risával. – Ha létezik olyan, hogy lélek, és nem állítom, hogy így van, akkor az a születés pillanatában lesz a csecsemőé. Korábban az anya része volt. – Nem, ez nem így van! – tiltakozik Taknyos. – A véleményemet akartad hallani, megkaptad. – De ez téves! – Látod, Hayden? Látod, mit indítottál el? – Igen! – vágja rá Hayden izgatottan. – Úgy tűnik, kicsiben lejátsszuk a magunk hátországi háborúját. Kár, hogy túl sötét van, ezért látni nem látjuk. – Ha az én véleményemre is kíváncsiak vagytok, szerintem mindketten tévedtek – szólal meg Diego. – A léleknek semmi köze ezekhez, amiket elmondtatok. A szeretet a kulcs. – Ajaj – mondja Hayden. – Diego kezd romantikázni. Jobb lesz, ha áthúzódok a láda másik végébe. – Nem, komolyan beszélek. Addig senkinek nincsen lelke, amíg nem szeretik. Ha egy anya szereti a kisbabáját – ha akarja azt a babát –, akkor annak lelke lesz attól a pillanattól fogva, hogy az anyja tud a létezéséről. Akkor lesz valakinek lelke, amikor elkezdik szeretni. Punto! – Igen? – kérdezi Connor. – És akkor mi van azokkal a csecsemőkkel, akiket továbbgólyáznak, vagy azzal a rengeteg állami gondozottal? – Reménykednek, hogy egyszer akad valaki, aki szereti őket. Connor felhorkan, mint aki részéről befejezte a témát, mégsem tudja teljes egészében elengedni, önkéntelenül is ezen töri a fejét. A saját szüleire gondol. Szerették valaha? Amikor kicsi volt, akkor egyértelműen. És pusztán azért, mert már nem szeretik, az ő lelke még nem tűnt el… bár az igazat megvallva, néha úgy érezte, mintha pontosan ez történt volna. Vagy legalábbis, egy része meghalt, amikor a szülei aláírták a
megrendelőlapot. – Diego, ez igazán aranyos tőled – mondja Hayden gúnyosan. – Üdvözlőlapokat kellene írnod. – Talán arra a nagy pofádra kellene írnom őket. Hayden csak nevet. – Mindig kigúnyolod mások véleményét – szólal meg Connor. – Te viszont soha nem árulod el a tiédet. – Igen – helyesel Taknyos. – Felheccelsz másokat, és ezzel szórakoztatod magad. Most te jössz. Szórakoztass bennünket! – Igen – helyesel Taknyos. – Szóval áruld el, Hayden világában mikor kezdünk el élni? Hosszú hallgatás után Hayden halkan, zavartan így szól: – Nem tudom. Taknyos azonnal rátámad. – Ez nem válasz. Connor azonban kinyújtja a kezét, és megszorítja Taknyos karját, hogy elhallgattassa – mert Taknyos téved. Connor ugyan nem látja Hayden arcát, de hallja a hangján, hogy igazat mond. Ez nem kifogás vagy mellébeszélés, hanem az őszinte igazság, amiből teljes egészében hiányzik Hayden szokásos hozzáállása. Talán ez volt az első igazán őszinte mondat, amelyet Connor hallott tőle. – De igen, ez válasz – mondja Connor. – Talán a legjobb mind közül. Ha több ember lenne képes bevallani, hogy nem tudja, talán soha nem tört volna ki a hátországi háború. Megrándul alattuk a láda, ahogy egy mechanikus szerkezet működésbe lép. Taknyosnak elakad a lélegzete ijedtében. – A futómű – nyugtatja meg Connor. – Ó, persze. Néhány perc múlva megérkeznek, bárhová küldték is őket. Connor próbálja megtippelni, mennyi időt töltöttek a levegőben. Kilencven percet? Két órát? Fogalmuk sincs, melyik irányba repülnek. Bárhol leszállhatnak. De az is lehet, hogy Taknyosnak volt igaza. Talán robotpilóta vezeti a gépet, és úgy állították be, hogy lezuhanjon az óceán fölött, mert így akarnak megszabadulni a terhelő bizonyítéktól. Vagy mi van, ha még ennél is rosszabb a helyzet? Mi van, ha… mi van, ha… – Mi van, ha egy átalakító táborba küldtek minket? – kérdezi Taknyos.
Connor ezúttal nem szól rá, hogy fogja be a száját, mert ő is ugyanezt gondolja. Diego az, aki válaszol neki. – Ha így van, akkor azt szeretném, ha az ujjaim egy szobrászhoz kerülnének. Hátha a segítségükkel létrehoz valamit, ami örökké megmarad. Ezen mindnyájan elgondolkodnak. Hayden szólal meg legközelebb. – Ha szétbontanak, azt akarom, hogy a szemem egy fényképészé legyen, aki szupermodelleket fotóz – mondja. – Azt kívánom ennek a szemnek. – Az ajkam kerüljön egy rock sztárhoz – csatlakozik Connor. – A lábamnak futnia kell az olimpián. – A fülem legyen egy karmesteré. – A gyomrom egy ételkritikusé. – A bicepszem egy testépítőé. – Az orromat nem kívánom senkinek. Még akkor is nevetnek, amikor a repülőgép földet ér.
28. Risa Risa nem tudja, mi folyik Connor ládájában. Feltételezi, hogy a fiúk fiús dolgokról beszélgetnek, bármi legyen is az. Nem sejtheti, hogy Connor ládájában gyakorlatilag ugyanaz játszódott le, mint ami az övében, és ami szinte az összes többi ládában a repülőgépen. Félelem, nyugtalanság, ritkán feltett kérdések és ritkán elmondott történetek. A részletek, természetesen, különböznek, de a lényeg ugyanaz. Senki sem fogja újra szóba hozni ezeket a dolgokat, sőt, azt sem vallanák be, hogy egyáltalán beszéltek róluk, mégis láthatatlan kötelékek szövődnek miattuk. Risa megismerkedett egy könnyen sírva fakadó, túlsúlyos lánnyal, egy nikotinelvonástól szenvedővel és egy hozzá hasonlóan állami gondozott lánnyal, aki szintén a költségmegvonás áldozata lett. Tinának hívják. A többiek is bemutatkoztak, Risa azonban csak az ő nevét jegyezte meg. – Ugyanolyanok vagyunk – mondta Tina valamikor, amikor még a levegőben voltak. – Mintha ikrek lennénk. – Annak ellenére, hogy Tina umbra, Risának el kell ismernie, hogy igaza van. Vigasztaló a tudat, hogy
nem ő az egyetlen, aki ilyen helyzetbe került, az viszont nyugtalanító, hogy az élete csak egy a több ezernyi ócska kalózmásolat közül. Kétségtelen, hogy a nevelőotthonokból bontásra küldötteknek különbözik az arca, a történetük azonban ugyanolyan. Még saját vezetéknevük sincsen. Risa némán átkozza magában azt, aki kitalálta, hogy mindnyájan a Ward, vagyis „állami” vezetéknevet kapják – mintha állami gondozottnak lenni nem volna önmagában is elegendő stigma. A repülőgép földet ér, ők pedig várakoznak. – Mi tart ennyi ideig? – kérdezi a nikotinfüggő lány ingerülten. – Nem bírom tovább! – Lehet, hogy átraknak bennünket egy teherautóra vagy egy másik repülőgépre – találgat a kövér lány. – Remélem, nem – szólal meg Risa. – Nincs elég levegőnk még egy utazásra. Zajt hallanak, valaki van a láda mellett. – Cssss! – inti csendre a többieket Risa. – Füleljünk. Lépések. Csapkodás. Hangokat hall, de azt nem tudja kivenni, mit mondanak. Aztán valaki kinyitja a láda oldalára erősített lakatot, és résnyire kinyitja az ajtót. Forró, száraz levegő áramlik be. A repülőgép belsejéből beszűrődő világosság vakító fénycsóvának tetszik a több órányi vaksötét után. – Mindenki jól van odabent? – Ez nem egy strapa, állapítja meg Risa azonnal. Fiatalabb a hangja. – Jól vagyunk – feleli Risa. – Kijöhetünk? – Még nem. Előbb kinyitjuk az összes ládát, hogy mindenkinek jusson friss levegő. Amennyire Risa meg tudja ítélni a keskeny résen keresztül, a fiú vele egykorú lehet, talán még nála is fiatalabb. Bézs atlétatrikót és terepszínű nadrágot visel. Csorog a veríték napbarnított – nem is, inkább napégette – arcáról. – Hol vagyunk? – kérdezi Tina. – A Temetőben – feleli a fiú, majd a következő ládához lép. Néhány perc múlva teljesen kinyitják a ládát, és végre szabadok. Risa vet egy pillantást útitársaira. A három lányt most egészen másmilyennek látja, mint amikor beszálltak egymás mellé. A vaksötétben ismerkedés megváltoztatta a róluk kialakult képét. A nagydarab lány nem is olyan
kövér, ahogyan elsőre gondolta. Tina nem olyan magas. A nikotinfüggő lány nem olyan csúnya. Rámpa vezet le a repülő rakteréből, és Risának ki kell várnia a sorát. Máris beindulnak a pletykák. Risa nyitva tartja a fülét, és próbálja különválasztani a tényeket a fikciótól. – Egy csomóan meghaltak. – Lehetetlen. – Úgy hallottam, a fele társaság meghalt. – Kizárt dolog! – Nézz körül, te marha! Úgy látod, feleannyian vagyunk? – Jól van, én is csak úgy hallottam. – Csak egy ládában haltak meg. – Igen! Valaki azt mondja, beparáztak, és megették egymást. Tudjátok, mint a Donner expedíció. – Nem, csak megfulladtak. – Honnan tudod? – Onnan, hogy láttam őket. A mellettünk lévő ládában voltak. Öt fiút zsúfoltak bele négy helyett, és mindnyájan megfulladtak. Risa a beszélőhöz fordul. – Ez tényleg igaz, vagy csak te találtad ki? Risa azonnal látja a fiú zaklatott arcán, hogy őszinte. – Sosem viccelnék ilyesmivel. Risa Connort keresi a tekintetével, de a sorban körülötte állók eltakarják előle a kilátást. Gyors fejszámolást végez. Nagyjából hatvanan voltak. Öt fiú megfulladt. Egy a tizenkettőhöz az esélye, hogy Connor köztük volt. Nem, mégsem, mert aki látta a halottakat, azt mondta, fiúk voltak benne. Összesen nagyjából harminc fiú lehetett köztük. Akkor egy a hathoz az esélye, hogy Connor meghalt. Az utolsók között lehetett? Bepréselték egy túlzsúfolt ládába? Risa nem tudja. Reggel annyira kába volt, hogy saját magára is alig bírt odafigyelni, nemhogy másra. Kérlek, Istenem, ne Connor legyen az! Ne Connor legyen az! Dühös volt rá, amikor utoljára beszéltek. Annak ellenére, hogy a fiú megmentette Rolandtól, Risa haragudott rá. „Tűnj el innen! Hagyj békén!” – kiabálta neki. Képtelen lenne elviselni a gondolatot, hogy ezek voltak az utolsó szavai hozzá. Képtelen lenne elviselni a gondolatot, hogy Connor meghalt. Kifelé menet beüti a fejét a raktér alacsony ajtajának tetejébe. – Vigyázz a fejedre – mondja az egyik napbarnított fiú.
– Ja, kösz – feleli Risa. A fiú elmosolyodik. Katonai egyenruhát visel, de ahhoz túl cingár, hogy kadét legyen. – Honnan van ez a ruha? – Katonai fölösleg – válaszolja a fiú. – Lopott ruhák az ellopott lelkeknek. Odakint vakító napsütés és égető forróság fogadja őket. A rámpa meredeken lejteni kezd, Risának hunyorogva a lába elé kell néznie, nehogy elessen. Mire leér a talajra, szeme már hozzászokik annyira a fényviszonyokhoz, hogy fel tudja mérni a környezetet. Mindenütt repülőgépek vannak körülöttük, repülőtérnek azonban nyoma sincs – csak repülőgépek, sorban egymás mellett, ameddig a szem ellát. Soknak az oldalán régóta megszűnt légitársaságok neve virít. Risa megfordul, hogy szemügyre vegye a gépet, amellyel érkeztek. A FedEx logója van rajta, maga a légi jármű azonban elég ramatyul néz ki. Mint amelyik megérett a roncstelepre. Vagy inkább a temetőre… – Őrültség ez az egész – morog egy srác Risa mellett. – Ez a repülőgép nem láthatatlan. Pontosan tudják, hová repült. Bármikor ránk találhatnak! – Hát nem érted? – néz rá Risa. – Ezt a gépet leselejtezték. Így volt kitalálva. Kivárják, hogy jöjjön egy leselejtezett gép, és felraknak bennünket áruként. A repülő egyébként is idejött volna, így senkinek nem hiányzik. Keményre száradt, kopár, vörösesbarna talajon lépkednek. A távolban hegycsúcsok magasodnak. Valahol az ország délnyugati részén vannak. Nem messze tőlük mobilvécék állnak egymás mellett, máris ideges sor toporog előttük. Az őket terelgető fiatalok a fejeket számolják, és igyekeznek kordában tartani a rendezetlen csoportot. Egyikük egy megafonba beszél. – Azok, akik nem használják a latrinát, kérem, maradjanak a szárny alatt – mondja. – Ha már idáig eljutottatok, nem akarjuk, hogy napszúrás végezzen veletek. Most, hogy mindenki leszállt a gépről, Risa kétségbeesetten pásztázza a tömeget, míg végül megpillantja Connort. Hála istennek! Legszívesebben odarohanna hozzá, de eszébe jut, hogy hivatalosan véget vetettek álrománcuknak. A tömegben találkozik egy pillanatra a tekintetük, és alig észrevehetően bólintanak. Ez a bólintás mindent elmond. Azt üzeni, hogy ami tegnap történt, az már történelem; ma mindent tiszta lappal kezdenek. Azután Risa meglátja Rolandot is. A fiú elkapja a tekintetét és elvigyorodik. Az ő vigyora is beszédes. Risa elfordítja a tekintetét, és azt
kívánja, bárcsak Roland fulladt volna meg az egyik ládában. Egy pillanatra átvillan az agyán, hogy bűntudatot kellene éreznie, amiért ilyesmit kíván, de aztán rájön, hogy semmiféle bűntudat nincs benne emiatt. Golfautó közeledik a repülőgépek sora mellett, vörös porfelhőt kavarva maga mögött. A sofőr egy kamasz fiú. Utasa katonai egyenruhában van. De nem olyan leselejtezett holmikban, mint a többiek – ő valódi katonatiszt. Egyenruhája nem zöld vagy terepszínű, hanem tengerészkék. Láthatóan hozzászokott a forrósághoz – meleg egyenruhája ellenére egyetlen izzadságcsepp sem látszik a homlokán. A kocsi megáll az összeterelt szökevények előtt. A sofőr száll ki elsőként, és csatlakozik a másik négy fiatal fiúhoz, aki eddig terelgette az érkezőket. Ismét felharsan a megafon: – Figyelem! Az Admirális köszönteni készül benneteket. A saját érdeketekben figyeljetek rá. A férfi kiszáll a golfautóból. A fiú felkínálja neki a megafont, de az Admirális egy mozdulattal elhárítja. Hangjának nincs szüksége erősítőre. – Üdvözöllek benneteket a Temetőben. Az Admirális a hatvanas éveit taposhatja, arca tele van hegekkel. Risa csak most veszi észre, hogy egyenruhája még a háborúból való. Nem emlékszik rá, hogy az életpárti vagy a választáspárti erők uniformisát viseli-e, de igazából nem számít. Mindkét oldal vereséget szenvedett. – Ez lesz az otthonotok, amíg be nem töltitek a tizennyolcat, vagy amíg nem sikerül találnunk egy támogatót, aki hajlandó hamis személyazonosságot kiállítani nektek. Egyvalamit szeretnék leszögezni: amit itt csinálunk, az teljes egészében illegális, de ettől még betartjuk a törvényt. Az én törvényemet. Szünetet tart, igyekszik minél több fiatallal szemkontaktust teremteni. Talán memorizálni próbálja az összes arcot, mire végez a beszédével. Tekintete metszően éles, a vesékbe lát. Risa elhiszi, hogy elég neki egyetlen pillantás, hogy mindnyájukat megjegyezze. Egyszerre ijesztő és megnyugtató. Az Admirális világában senki nem maradhat észrevétlen. – Mindnyájatokat bontásra ítéltek, valahogy mégis sikerült megszöknötök, és utat találtatok ide. Nem érdekel, kik voltatok. Nem érdekel, kik lesztek, amikor elmentek. Egyedül az érdekel, kik vagytok, amíg itt tartózkodtok – és amíg itt tartózkodtok, azt teszitek, amit mondok. Kéz emelkedik a magasba. Connor az. Risa azt kívánja, bár ne ő lenne. Az Admirális hosszasan tanulmányozza Connor arcát, mielőtt megszólal:
– Igen? – Ööö… kicsoda maga pontosan? – A nevem nem rád tartozik. Legyen elég annyi, hogy az Egyesült Államok Haditengerészetének egykori admirálisa vagyok. – Azután elvigyorodik. – De most leginkább egy partra vetett hal vagyok. A jelenlegi politikai környezet vezetett a lemondásomhoz. A törvény azt mondta, fordítsam el a fejem, és nézzek a másik irányba, de én nem tettem. És soha nem is fogom. – Ismét a tömeghez fordul, és hangosan így folytatja: – Senkit nem fognak szétbontani az én felügyeletem alatt. A tömeg éljenzésben tör ki, beleértve a terepszínű egyenruhás srácokat is, akik már a férfi hadseregének tagjai. Az Admirális szélesen elvigyorodik. Tökéletesen szabályos, vakítóan fehér fogsor villan elő a szájából. Van benne valami fura, arca többi része ugyanis végtelenül elnyűttnek látszik. – Mi itt egy közösséget alkotunk. Meg fogjátok tanulni a szabályokat, és betartjátok őket, különben számolnotok kell a következményekkel, mint bármely társadalomban. Ez nem demokrácia, hanem diktatúra. Én vagyok a diktátorotok. Szükségszerű, hogy így legyen, mert ez a leghatékonyabb módja annak, hogy titokban, egészségesen és egészben tartsalak benneteket. – Majd ismét elmosolyodik. – Szeretem azt hinni, hogy jóságos diktátor vagyok, de ezt majd ki-ki eldöntheti maga. Mostanra az egész tömeget végigpásztázta a tekintetével. Mindnyájan úgy érzik, megvizsgálták őket, mint egy kiló krumplit a zöldségesnél. Megvizsgálták és besorolták. – Ma éjjel az újoncok részlegében fogtok aludni. Holnap felmérik a képességeiteket, és mindenkit beosztanak a végleges helyére. Gratulálok. Megérkeztetek! Vár még egy másodpercet, hogy ezt az utolsó gondolatot mindenki megeméssze, azután visszaszáll a golfautóba, és elviharzik, ugyanolyan vörös porfelhőt hagyva maga után, mint érkezéskor. – Nem lehetne visszamászni a ládába? – kérdezi az egyik humorzsák. Néhányan nevetnek. – Rendben, figyeljetek rám – kiáltja a megafonos fiú. – Elkísérünk titeket az ellátmányhoz, ahol kaptok ruhát, fejadagot és minden egyebet, amire szükségetek van. – Gyorsan kiderül, hogy a megafonos fiú rászolgált a becenevére: „Hangerő”. Miként az Admirális sofőrje is, akire a „Jeeves” név ragadt.
– Hosszú séta lesz – mondja Hangerő. – Ha valaki nem bírja, szóljon. Akinek vízre van szüksége, tegye fel a kezét. Majdnem az összes kéz a magasba lendül. – Rendben, itt álljatok sorba. Risa beáll a sorba a többiekkel együtt. Most is megy a duruzsolás és a sugdolózás, de közel sem olyan elkeseredetten, mint az elmúlt hetekben. Most már inkább egy iskolai étkezőben az ebédre váró diákok morajára hasonlít. Miközben átöltöztetik és jóllakatják őket, a repülőgépet, amellyel érkeztek, elvontatják végső nyughelyére a hatalmas roncstelepen. Risa ekkor vesz egy nagy levegőt és kifújja, megszabadulva az elmúlt egy hónapban felgyülemlett feszültségtől. Most először engedi meg magának a remény csodálatos luxusát.
29. Lev Több mint ezer mérföldre tőlük, Lev is hamarosan megérkezik. Úti célja azonban nem a sajátja, hanem Cyrus Finché. Joplin, Missouri. – A Joplini Sasok lány kosárlabdacsapatának, az állami bajnokság címvédőjének otthona – mondja CyFi. – Sokat tudsz erről a helyről. – Én semmit nem tudok róla – morogja CyFi. – Ő tudja. Vagy tudta. Vagy valami ilyesmi. Útjuk nem lett zökkenőmentesebb. Lev zálogházi „alkujának” köszönhetően ugyan pénzük most már van, de az csak arra jó, hogy ennivalót vegyenek rajta. Vonat– vagy buszjegyet nem vásárolhatnak maguknak, mert nincs annál gyanúsabb, mint amikor két kiskorú gyerek fizeti a saját menetdíját. Gyakorlati értelemben Lev és CyFi között minden maradt a régiben, egyetlen, ki nem mondott kivétellel. CyFi hiába játssza a vezetőt, most már Lev az, aki irányít. Levnek egyszerre okoz örömet és némi lelkiismeretfurdalást a tudat, hogy ha ő nem lenne, és nem tartaná egyben, akkor CyFi szétesne. Joplintól alig húsz mérföldre Cy szeme olyan erősen rángatózni kezd, hogy meg kell állnia. Sőt, több ez, mint rángatózás – remegés, amely úgy
rázza a testét, mintha rohama lenne, és egész testében reszket. Lev felajánlja neki a dzsekijét, de Cy elhessegeti. – Nem fázok! Nem azé’ reszketek! Rosszul érzem magam. A víz és az olaj küzd egymás ellen az agyamba’. Hogy Cynak pontosan mit kell tennie, amikor megérkezik Joplinba, az rejtély Lev számára – és most döbben rá, hogy Cy sem tudja. Bármire kényszeríti ez a fiú – vagy ez a fiúdarab – a fejében, az teljes egészében kívül esik Cy értelmének határain. Lev csak reménykedni tud benne, hogy valami értelmes dologról van szó, nem valami destruktívról… bár Lev képtelen szabadulni a gondolattól, hogy bármire készül is a fiú, az rossz. Nagyon rossz. – Mit keresel még mindig mellettem, Hav? – kérdezi CyFi egyik komolyabb rohama után. – Minden normális csóka napokkal ezelőtt lelécelt volna. – Ki mondta, hogy normális vagyok? – Ó, te normális vagy, Hav. Olyan normális, hogy néha má’ megijesztesz. Olyan normális, hogy az má’ nem normális. Lev elgondolkodik. Tisztességes választ akar adni, nem csak leszerelni valami semmitmondó frázissal. – Azért vagyok itt, mert kell egy szemtanú, aki látja, mi történik Joplinban – feleli Lev lassan. – Valakinek meg kell értenie, miért tetted. Bármi lesz is az. – Értem – mondja CyFi. – Szükségem van egy szemtanúra. Erről van szó. – Olyan vagy, mint egy ár ellen úszó lazac – folytatja Lev. – A véredben van. Az én véremben pedig az, hogy segítsek neked eljutni oda. – Lazac. – Cy elgondolkodik. – Láttam egysze’ egy posztert egy lazacró’. Felfelé ugrott egy vízesésben. De a vízesés tetején egy medve várta, és a hal egyenesen a karmai közé ugrott. A viccesnek szánt képaláírás így szólt: „Néha egy több ezer mérföldes utazás is végződhet nagyon rosszul”. – Joplinban nem élnek medvék – mondja Lev. Nem próbálja több analógiával felvidítani Cyt, mert Cy olyan okos, hogy úgyis mindent ki tud forgatni. Százharmincas, saját kárhozatára hangolt IQ-jával Lev nem tud versenyre kelni. Telnek a napok, fogynak a mérföldek, egyik várost a másik után hagyják el, míg egy délután megérkeznek egy táblához: ÜDVÖZÖLJÜK
JOPLINBAN. LAKOSOK SZÁMA: 45 504.
30. Cy-Ty Nincsen béke CyFi fejében. A Hav nem tudja, milyen súlyos a helyzet. A Hav nem tudja, hogy az érzelmek úgy ostromolják, mint vihar korbácsolta hullámok a gyengülő védőgátat. A fal hamarosan összeomlik, és amikor az megtörténik, Cy elveszíti. Elveszít mindent. Agya kifolyik a fülén, és lecsorog Joplin csatornanyílásaiba. Tudja, hogy így lesz. Aztán megpillantja a táblát. ÜDVÖZÖLJÜK JOPLINBAN. A szíve a sajátja, mégis úgy zakatol a mellkasában, mint ami menten felrobban – az lenne a szép, mi? Bevinnék a kórházba, megkapná valaki másnak a szívét, és akkor már nem csak ezzel a sráccal kellene megbirkóznia, hanem azzal is. Az agya rejtett zugában lakó fiú nem szavakkal kommunikál. Hanem érzelmekkel. Érzésekkel. Nem érti, hogy csak egy része valaki másnak. Mint egy álomban, amikor tudunk bizonyos dolgokat, más dolgokat pedig tudnunk kellene, mégsem tudjuk. Ez a fiú tudja, kicsoda, de azt nem, hogy már nincs egészben. Nem tudja, hogy most már valaki másnak a része. Egyre olyan dolgokat keres Cyrus fejében, amik nincsenek ott. Emlékeket. Összefüggéseket. Szavakat. De Cyrus agya máshogyan kódolja a szavakat. Ezért a fiú dühöt érez. Rettegést. Szomorúságot. Hullámok ostromolják a falat, és a felszín alatt egy áramlat húzza Cyt előre. Valami dolga van itt. Csak az a másik fiú tudja, micsoda. – Segítene, ha lenne egy térképünk? – kérdezi a Hav. A kérdés felbosszantja Cyt. – Térkép nekem nem segít – mondja. – Látnom kell a cuccot. Helyeken kell lennem. A térkép csak térkép. Akkó’ nem vagyok ott. Egy sarkon állnak Joplin külvárosában. Mintha varázsvesszővel próbálnának vizet keresni. Semmi nem tűnik ismerősnek. – Nem ismeri ezt a helyet – szólal meg Cy. – Nézzünk egy másik utcát. Háztömbről háztömbre, kereszteződésről kereszteződésre járnak, mindenhol ugyanaz. Semmi. Joplin kisváros, de nem annyira, hogy valaki minden szegletét ismerje. Végül eljutnak egy szélesebb utcára. Üzletek és éttermek sorakoznak kétoldalt. Ugyanolyan, mint bármely más hasonló
méretű város, de… – Várj! – Mi az? – Ismeri ezt az utcát – mondja Cy. – Ott! Azt a fagylaltozót. Érzem a tökfagyi ízét a számban. Utálom a tökfagyit. – Fogadni mernék, hogy ő viszont nem. Cyrus bólint. – Ez volt a kedvence. Micsoda lúzer. – Ujjával a fagylaltozóra bök, majd lassan balra fordítja a karját. – Abból az irányból jön… – Karja jobbra lendül. – És amikor végez, arra megy tovább. – És mi merre menjünk, amerről jön, vagy amerre megy? Cy úgy dönt, hogy induljanak balra, de hamarosan a helyi középiskola, a Joplini Sasok otthona előtt találják magukat. Egy kard képe villan be neki, és Cy azonnal tudja: – Vívás. A srác az itteni vívócsapat tagja volt. – A kardok csillognak – jegyzi meg a Hav. Cy gyilkos pillantást vetne rá, ha nem lenne tökéletesen igaza. A kardok valóban csillognak. Eltűnődik, vajon a fiú lopott-e valaha kardot, és arra jut, hogy valószínűleg igen. Az ellenfél csapatának kardjait ellopni régi hagyomány a vívásban. – Erre – mondja a Hav, és mutatja az utat. – A suliból biztosan fagyizni ment, aztán haza. Hazafelé megyünk, igaz? A válasz erős késztetésként jelenik meg Cy agyában, és egy pillanatra ismét görcsbe rándul a gyomra. Lazac? Sokkal inkább egy zsineg végén vergődő kardhal, akit vonszolnak… – Hazafelé – bólint Cy. – Igen. Szürkület van. Gyerekek szaladgálnak az utcán, a kocsik egy részének már világít a fényszórója. Igyekeznek úgy viselkedni, mint két környékbeli srác, akik ugyanoda igyekeznek, mint a többi környékbeli srác. Senkinek nem szúrnak szemet. De a következő sarkon egy rendőrautót pillantanak meg. Egy ideig egy helyben áll, majd elindul. Elhaladnak a fagylaltozó előtt, és közben Cyrus érzi magán a változást. A lépésein, a testtartásán. Ahogy az arcizmai megfeszülnek: megváltoznak a vonásai. Szemöldöke lejjebb ereszkedik, állkapcsa enyhén szétnyílik. Nem vagyok önmagam. Az a másik srác átveszi az irányítást. Mit tegyen? Hagyja vagy küzdjön ellene? De tudja, hogy a küzdésnek már semmi értelme. Csak úgy vethet véget ennek, ha hagyja megtörténni.
– Cy – szólal meg a fiú mellette. Cy ránéz, és bár az egyik része tudja, hogy csak Lev az, a másik fele pánikba esik. Azonnal tudja, miért. Egy pillanatra lehunyja a szemét, és próbálja meggyőzni a fejében élő fiút, hogy a Hav barát, nem jelent fenyegetést. Úgy tűnik, a fiú felfogja, és enyhül a pánik. Cy egy sarokhoz ér, és balra fordul, mint korábban már számtalanszor. Egyik fele megborzong, ahogy igyekszik lépést tartani eltökélt homloklebenyével. Hirtelen új érzés keríti hatalmába. Idegesség, szorongás. Tudja, hogy meg kell találnia a módját, hogyan önthetné szavakba. – El fogok késni. Dühösek lesznek rám. Mindig dühösek. – Miről késel el? – A vacsoráról. Mindig pontban ugyanakkor esznek, és összeszidnak, ha nem érek oda. Vacsorázhatnának nélkülem is, de nem teszik. Csak ülnek, és hergelik magukat. Az étel pedig kihűl. És mindez miattam van, az én hibám, mindig az én hibám. Le kell ülnöm oda, ők pedig megkérdezik, hogy telt a napom. Jól. Mit tanultam? Semmit. Mit csináltam rosszul? Mindent. – Nem a saját hangja. Az ő hangszálai, de nem a saját hangja. Ugyanaz a hangszín, de más a hanghordozás. Más a kiejtés. Valószínűleg így beszélne, ha Joplinban, a Joplini Sasok otthonában nőtt volna fel. Amint befordulnak egy újabb sarkon, Cy ismét megpillantja ugyanazt a rendőrautót. Mögöttük van, lassan követi őket. Semmi kétség: őket követi. És ez még nem minden. Egy másik rendőrautó is van előttük, egy ház előtt várakozik. Az ő háza. Az én házam. Cy tehát a lazac, az a rendőrautó pedig a medve. De még így sem képes megállni. El kell jutnia ahhoz a házhoz, akár az élete árán is. Ahogy közelebb ér a házhoz, két férfi száll ki egy ismerős Toyotából. Az apjai. Ránéznek, arcukon megkönnyebbülés és fájdalom. Tehát tudták, hová tart. Egész idő alatt tudták. – Cyrus – szólítja meg egyikük. Oda akar szaladni hozzájuk. Azt akarja, hogy vigyék haza, de uralkodik magán. Nem mehet haza. Még nem. Mindketten elindulnak felé, elállják az útját, de annál több eszük van, semmint a képébe másszanak. – Muszáj megtennem – hallja a saját hangját, ami nem is az övé. A rendőrök ekkor kipattannak a kocsijukból, és elkapják. Túl erősek, Cynak esélye sincs ellenük, ezért az apáira néz. – Muszáj megtennem – ismétli. – Ne legyetek a medve.
A két férfi összenéz, nem értik, miről beszél – de aztán, talán mégis, mert oldalra lépnek, és így szólnak a zsarukhoz: – Engedjék el. – Ő Lev – mondja Cyrus elképedve, amiért a Hav saját bőrét kockáztatva még mindig kitart mellette. – Őt se bántsa senki. – Apjai gyors pillantást vetnek a Havra, majd újra Cyrushoz fordulnak. A zsaruk megmotozzák Cyt, hogy nincs-e nála fegyver, majd továbbengedik a ház felé. De mégis van fegyver. Valami éles és nehéz. Még nem tudja, pontosan mi az, ott motoszkál az agya egyik zugában, de néhány pillanat és rá fog jönni. Cy most tényleg megijed, de képtelen megállni. A ház ajtajában egy rendőr fojtott hangon magyaráz valamit a küszöbön álló házaspárnak, akik ideges pillantásokat vetnek Cyra. Cynak az a része, amelyik nem Cy, nagyon is jól ismeri őket, és az érzelmek olyan villámcsapásszerű erővel rohanják meg, hogy attól fél, menten elhamvad. Ahogy az ajtó felé lépdel, a kövezet mintha hullámozna a talpa alatt. Végül odaér és megáll előttük. A házaspár meg van ijedve – el van borzadva. Egy része örül ennek, egy másik része szomorú, egy harmadik része pedig azt kívánja, bárcsak valahol máshol lehetne, de már nem tudja eldönteni, melyik rész kihez tartozik. Kinyitja a száját, de képtelen szavakba önteni a benne kavargó érzelmeket. – Adjátok ide! – követeli. – Add ide, anya! Add ide, apa! A nő a szája elé kapja a kezét, és elfordul. Úgy préseli ki magából a könnyeket, mint egy ökölbe szorított szivacsból. – Tyler? – szólal meg a férfi. – Tyler, te vagy az? Ez az első alkalom, hogy Cyrus a nevén tudja nevezni a benne élő másik fiút. Tyler. Igen. Cyrus vagyok, de egyben Tyler is. Cy-Ty. – Siessetek! – mondja Cy-Ty. – Adjátok ide, most azonnal kell! – Micsoda, Tyler? – kérdezi a nő könnyes szemmel. – Mit akarsz tőlünk? Cy-Ty próbálja kimondani, de nem találja a szót. Nem látja a képet sem. Egy tárgy. Fegyver. A kép még mindig nem jön, de a mozdulat igen. Elmutogat valamit. Előrehajol, egyik karját a másik elé helyezi. Valami hosszú tárgyat tart a kezében, lefelé irányítja. Még jobban előrehajol. És hirtelen rájön, hogy nem egy fegyvert keres, hanem egy eszközt. Mert
megérti, mit próbál elmutogatni. Ás. – Ásó! – mondja ki megkönnyebbülten. – Az ásót akarom. A férfi és a nő egymásra néznek. A mellettük álló rendőr bólint, mire a férfi azt mondja: – A fészerben van. Cy-Ty keresztülvág a házon, majd ki a hátsó ajtón. Mindenki követi: a házaspár, a rendőrök, az apjai és a Hav. Egyenesen a fészerhez megy, megragadja az ásót – pontosan tudja, hol van –, és az udvar sarka felé indul, ahol néhány gally áll ki a talajból. Az összekötött gallyak aránytalan kereszteket formálnak. Cy-Ty jól ismeri az udvarnak ezt a sarkát. Érzi a helyet a zsigereiben. Itt temette el a háziállatait. Nem tudja a nevüket, azt sem, milyen állatok voltak, de azt gyanítja egyikük egy ír szetter lehetett. Képek villannak fel a fejében a halálukról. Az egyiket kóbor kutyák támadták meg. A másikat elütötte egy busz. A harmadik végelgyengülésben múlt ki. Felemeli az ásót, és a földbe döfi, de nem a sírok közelében. Őket sosem háborgatná. Soha. Két méterrel a sírok mögött kezd el ásni. Nagyot nyög minden egyes mozdulatnál, hajigálja oldalra a kiásott földet. Amikor nagyjából fél méter mélyre ér, az ásó tompán koppan valamin. Négykézlábra ereszkedik, és az ujjaival folytatja az ásást. Amikor eltakarítja a földet, megragadja a fogantyút, és addig húzza, húzza, húzza, amíg végül sikerül kirántania. Egy vizes, sáros aktatáskát tart a kezében. Lerakja a földre, felkattintja a zárakat, és kinyitja. Amint megpillantja a tartalmát, Cy-Ty agya leblokkol. Teljes rövidzárlat. Képtelen megmozdulni, képtelen gondolkodni. Mert az egész úgy csillog a lenyugvó nap vörös sugaraiban. Olyan sok szép csillogó tárgy hever előtte, hogy képtelen megmozdulni. Pedig muszáj. Be kell fejeznie. Két kézzel az ékszerekkel teli aktatáskába nyúl, érzi az ujjai közül kipergő aranyláncokat, hallja a fémes koccanásokat. Vannak köztük gyémántok, rubintok, cirkonok és műanyagok. A vagyont érő és az értéktelen összekeverve. Nem emlékszik, hol és mikor lopta őket, csak annyit tud, hogy ő tette. Ellopta, összegyűjtötte és elrejtette. Berakta őket a saját kis sírjukba, hogy majd kiássa, ha egyszer szüksége lesz rájuk. De ha visszaadná őket, akkor talán… Az aranyláncok bilincsként kötik össze az ujjait. Feláll, és a házaspár felé botorkál. Gyűrűk, kitűzők, medálok hullanak a talajra. Kicsúsznak az
ujjai közül, de ő még mindig kapaszkodik abba, ami a kezében maradt. Odaér a férfihoz és a nőhöz, akik most már egymásba kapaszkodva állnak, mintha egy tornádó útjába kerültek volna. Térdre esik, a lábuk elé szórja a csillogó holmikat, és előre-hátra dülöngélve kétségbeesett könyörgésbe kezd. – Kérlek – mondja. – Sajnálom. Annyira sajnálom. Nem akartam. – Kérlek – mondja. – Vegyétek el. Nekem nem kellenek. Nem akarom. – Kérlek – mondja. – Csináljatok velem bármit, csak ne bontsanak szét! És Cy hirtelen rádöbben, hogy Tyler nem tudja. A fiúnak az a része, amelyik fel tudja fogni az időt és a teret, nincs itt, és soha nem is lesz. Tyler nem érti, hogy őt már szétbontották, és Cy semmit sem tud tenni, hogy ezt megértesse vele. Így hát folytatja a jajveszékelést. – Kérlek, ne bontassatok szét! Bármit megteszek. Kérlek, ne bontassatok szét! Kéééééérlek… Ekkor egy hang szólal meg a háta mögött.
31. Lev – Mondják neki, amit hallani akar! – szólal meg Lev. Olyan düh van benne, hogy azon sem lepődne meg, ha megnyílna alatta a föld. Azt mondta Cynak, hogy szemtanúként tart vele. De képtelen szó nélkül nézni, ami előtte zajlik. Tyler szülei még mindig egymásba kapaszkodva állnak, egymást vigasztalják ahelyett, hogy Cyt vigasztalnák. Lev ettől csak még dühösebb lesz. – MONDJÁK MEG NEKI, HOGY NEM FOGJÁK SZÉTBONTATNI! – ordítja. A házaspár úgy bámul rá, mint két ostoba nyúl. Lev felkapja az ásót, és meglendíti, mint egy baseballütőt. – MONDJÁK MEG NEKI, HOGY NEM FOGJÁK SZÉTBONTATNI, KÜLÖNBEN ESKÜSZÖM, HOGY SZÉTVEREM A ROHADT ÉRTETLEN FEJÜKET! Soha senkivel nem beszélt még így. Soha senkit nem fenyegetett meg. És tudja, hogy ez most nem üres fenyegetés – tényleg megteszi. Szétveri a fejüket, ha kell.
A zsaruk a pisztolytáskájukhoz nyúlnak, és fegyvert rántanak, de Levet nem érdekli. – Dobd el az ásót! – kiáltja egyikük. Lev mellkasára céloz, de Lev nem dobja el a fegyvert. Hadd lőjön. Ha megteszi, akkor is marad még időm egy suhintásra, mielőtt összeesnék. Lehet, hogy meghalok, de legalább az egyiküket magammal viszem. Soha életében nem érzett még ehhez hasonlót. Soha életében nem állt még ennyire közel ahhoz, hogy felrobbanjon. – MONDJÁK MEG NEKI! MONDJÁK MÁR! Patthelyzet, mindenki mozdulatlanná dermed: a zsaruk és a fegyvereik, Lev és az ásó a kezében. Végül a férfi és a nő vet véget az állóképnek. Lenéznek az előre-hátra dülöngélő, a lábuk elé szórt ékszerek fölött zokogó fiúra. – Nem fogunk szétbontatni, Tyler. – ÍGÉRJÉK MEG NEKI! – Nem fogunk szétbontatni, Tyler. Megígérjük. Megígérjük. Cy válla ellazul. Bár még mindig sír, ezek már nem a kétségbeesés könnyei, hanem a megkönnyebbülésé. – Köszönöm – mondja Cy. – Köszönöm… Lev eldobja az ásót, a zsaruk leeresztik a fegyvert, a kisírt szemű házaspár pedig bemenekül otthonuk biztonságába. Cyrus apjai igyekeznek megnyugtatni fiukat. Talpra segítik a fiút, és átölelik. – Minden rendben, Cyrus. Nem lesz semmi baj. Cy a könnyein keresztül azt feleli: – Tudom. Most már jó. Így jó. Ez az a pillanat, amikor Lev lelép. Tudja, hogy ebben az egyenletben most már ő az egyetlen változó, amely megoldásra vár, és erre perceken belül a rendőrök is rá fognak jönni. Ezért visszahátrál az árnyékba, miközben a zsaruk még mindig a menekülő házaspárral, a zokogó fiúval, a két apával és a földre szórt csillogó holmikkal vannak elfoglalva. Amint beér a fák árnyékába, megfordul, és futásnak ered. Néhány másodperc múlva észre fogják venni, hogy eltűnt, de néhány másodpercnél többre nincs is szüksége. Mert gyors. Mindig is az volt. Átugrik a sövényen, be egy másik udvarra, majd ki egy másik utcára. Tíz másodperc elegendő volt hozzá. Cy arckifejezése, ahogy az ékszereket azoknak a borzalmas, szörnyű embereknek a lába elé szórta, és ahogyan azok reagáltak rá, mintha ők lennének az áldozatok – ezek élete végéig kísérteni fogják Levet. Tudja,
hogy őt is megváltoztatta ez a pillanat, méghozzá valami mély és ijesztő módon. Nem számít, mostantól merre visz az útja, mert lélekben már megérkezett oda. Olyanná vált, mint az az elásott aktatáska – tele ékszerekkel, amelyek fény híján nem szikráznak, nem csillognak. A nappali világosság mostanra teljesen eltűnik az égboltról; az egyetlen megmaradt szín a feketébe forduló sötétkék. Az utcai lámpák még nem világítanak, ezért Lev véget nem érő sötétben halad tovább. Így könnyebb futni. Így könnyebb elrejtőzni. Így könnyebb felejteni. A sötétség most már a barátja.
Ötödik rész Temető
[Arizona délnyugati része] ideális repülőgép-temető. Száraz, tiszta és gyakorlatilag szmog-mentes klímája minimálisra csökkenti a korróziót. Lúgos talaja megfelelően szilárd, ezért a repülőgépeket vontatás és parkoltatás közben sem fenyegeti a süppedés veszélye… Egy repülőgép-temető nem pusztán egy kerítéssel körülvett roncstelep. Sokkal inkább több millió dollár értékű alkatrész gyűjtőhelye… JOE ZENTNER: „Repülőgép-temetők”, desertusa.com
32. Az Admirális A perzselő napsütés nappal felforrósítja a kemény arizonai talajt, éjszaka viszont lehűl a levegő. Négyezernél is több repülőgép áll a hőségben, a repülés történetének minden korszaka képviselteti magát. Utazómagasságból nézve úgy sorakoznak a repülők, mint kévék a szántóföldön, az elavult technológia betakarítás után. #1) SZÜKSÉGSZERŰSÉGBŐL ÉRKEZTÉL IDE, MARADÁSOD VÁLASZTÁS KÉRDÉSE. Odafentről nem látszik, hogy némelyik repülőgépben laknak. Egészen pontosan harmincháromban közülük. A kém műholdak rögzíteni tudják az aktivitást, de rögzíteni és észrevenni két különböző dolog. A CIA adatelemzőinek sokkal fontosabb teendőik is akadnak egy csapatnyi bontószökevény felkutatásánál. Erre apellál az Admirális – de a biztonság kedvéért a Temetőben szigorú szabályok uralkodnak. Minden tevékenységet a géptörzs vagy a szárnyak alatt kell folytatni, és csak akkor szabad kilépni alóluk, ha az feltétlenül szükséges. A hőség segít betartatni ezt a rendeletet. #2) TÚLÉLÉSEDDEL KIVÍVTAD A JOGOT A TISZTELETRE. A Temető nem az Admirális tulajdona, de megkérdőjelezhetetlenül ő a vezetője, és senkinek nem tartozik elszámolással. Ezt a helyzetet az üzleti
érzék, beváltott szívességek és a hadsereg arra való hajlandóságának kombinációja tette lehetővé, hogy bármi áron megszabaduljanak az Admirálistól. #3) AZ ÉN UTAM AZ EGYEDÜLI ÚT. A Temető virágzó üzlet. Az Admirális leselejtezett repülőgépeket vásárol, majd eladja az alkatrészeket, vagy bizonyos esetekben egészben értékesíti őket újra. Az üzlet túlnyomó része az interneten zajlik: az Admirális nagyjából havi egy leselejtezett gépre tesz szert. Természetesen mindegyik egy csapatnyi bontásra kijelölt fiatallal a rakterében érkezik. Ez az igazi üzlet a Temető számára, és az üzlet jól megy. #4) AZ ÉLETEDET TŐLEM KAPTAD AJÁNDÉKBA. ENNEK MEGFELELŐEN BÁNJ VELE! Időnként előfordul, hogy egy-egy vásárló eljön személyesen megnézni a terméket, de erre mindig van idő felkészülni. A bejárattól öt mérföld maga a temető. Így a kölyköknek bőven van idejük eltűnni a gépek gyomrában. Ilyen üzleti ügyben érkező látogatók nagyjából hetente egyszer bukkannak fel. Egyesek kíváncsiak, mihez kezd az Admirális a fennmaradó idejével. Nekik mindig azt feleli, hogy vadrezervátumot épít. #5) KÜLÖNB VAGY AZOKNÁL, AKIK SZÉTBONTANÁNAK TÉGED. NŐJ FEL HOZZÁ! Mindössze három felnőtt áll az Admirális alkalmazásában: két irodai munkás egy lakókocsiban messze a bontás elől menekülőktől, valamint egy helikopter pilóta. A pilóta neve Cleaver, és két feladata van. Az egyik, hogy a fontosabb vásárlókat stílusosan körbevigye. A másik, hogy hetente egyszer körberepülje a Temetőt az Admirálissal a fedélzeten. Cleaver az egyetlen hármuk közül, akinek tudomása van a terület túlsó végén elkülönített fiatalokról. Tud róluk, de busásan meg van fizetve a hallgatása, ráadásul az Admirális feltétel nélkül bízik benne. Az embernek muszáj bíznia a pilótájában. #6) A TEMETŐBEN MINDENKI DOLGOZIK. KIVÉTEL NÉLKÜL. Az igazi munkát a telepen a fiatalok végzik. Egész csapatok specializálódtak a repülőgépek szétszerelésére, az alkatrészek különválogatására és eladható állapotba hozására. Ugyanúgy, mint bármely más roncstelepen, csak nagyobb léptékben. Nem minden repülőgépet szerelnek szét. Amelyekről az Admirális úgy gondolja, hogy egészben el tudja adni, azokhoz nem nyúlnak. Néhányat átalakítanak lakóhellyé a fiatalok számára, akiket szó szerint és átvitt értelemben is a
szárnyai alá vett. #7) A LÁZADÁS A KERTVÁROSI ISKOLÁSOKNAK VALÓ. LÉPJ TÚL RAJTA! A fiatalokat a munkájuknak, életkoruknak és személyes igényeiknek leginkább megfelelő csoportokba osztják. Az Admirális egész életében azzal foglalkozott, hogyan lehet kadétokból ütőképes sereget kovácsolni, és ez a tapasztalat segít neki abban, hogy működő társadalmat alakítson ki dühös és elkeseredett kölykökből. #8) AZ ÉN SIVATAGOMBAN NEM A HORMONOK FOGNAK URALKODNI. A lányok soha nem keverednek a fiúkkal. #9) HA BETÖLTÖD A TIZENNYOLCAT, TÖBBÉ MÁR NEM AZ ÉN GONDOM VAGY. Az Admirális tíz pontból álló szabályzata ki van függesztve minden egyes repülőgépben, ahol a fiatalok laknak és dolgoznak. Maguk között csak úgy nevezik, hogy „A Tízparancsolat”. Az Admirálist nem érdekli, minek nevezik, amíg mindnyájan betéve tudják a tíz pontot. #10) HOZZ KI VALAMIT MAGADBÓL! EZ PARANCS. Nagy kihívás közel négyszáz kamaszt egészségesen, rejtve és egészben tartani. De az Admirális sosem futamodott meg a kihívások elől. És a motivációját, akárcsak nevét, nem köti mások orrára.
33. Risa Risa számára az első nap a Temetőben kemény és mintha soha nem akarna véget érni. Itt tartózkodása rögtön egy alázatpróbával indul. Minden új érkezőnek meg kell jelennie egy bizottság előtt: három tizenhét éves ül egy asztal mögött az egyik tágas repülőgép gyomrában. Két fiú és egy lány. Ők hárman, valamint Hangerő és Jeeves – akikkel Risa a földet érés után találkozott – alkotják az öttagú elitcsapatot. Mindenki úgy hívja őket, hogy az „Aranyifjak”. Az Admirális bennük bízik a legjobban – ezért rájuk bízza a többiek irányítását. Risa körülbelül negyvenedikként kerül sorra. – Mesélj magadról – mondja a jobb szélen ülő fiú. Risa el is nevezi magában Jobbcsapásnak. – Mit tudsz és mire vagy képes?
Risa utoljára akkor állt bizottság előtt, amikor a nevelőotthonban bontásra ítélték. Látja ezen a három fiatalon, hogy unják az egészet, és nem érdekli őket, mit mond, csak az a lényeg, hogy minél gyorsabban továbbléphessenek a következőre. Risa azon kapja magát, hogy utálja őket, ahogyan az igazgatót utálta azon a napon, amikor megpróbálta elmagyarázni neki, miért akarják törölni az emberek listájáról. A középen ülő lány valószínűleg olvas az arcáról, mert elmosolyodik, és így szól: – Ne aggódj, ez nem egy vizsga, csak segíteni akarunk, hogy be tudj illeszkedni. – Fura, hogy ezt mondja, mert minden bontásra ítéltnek ez a problémája: nem tudtak beilleszkedni. Risa nagy levegőt vesz. – Zenét tanultam egy állami nevelőintézetben – mondja, és azonnal meg is bánja, hogy elárulta, állami gondozott. Még a bontásra ítéltek között is létezik előítélet és hierarchia. És valóban, Jobbcsapás rosszallóan összefonja a karját, és hátradől, de a bal oldali fiú így szól: – Én is állami gondozott vagyok. 18-as Állami Nevelőintézet, Florida. – 23-as, Ohio. – Milyen hangszeren játszol? – kérdezi a lány. – Zongorán. – Sajnálom – mondja Jobbcsapás. – Zenészekkel tele a padlás, és egyik gép sincsen felszerelve zongorával. – A túléléssel kivívtam a jogot a tiszteletre – idézi Risa. – Vagy nem így szól az Admirális egyik szabálya? Nem hiszem, hogy tetszene neki a hozzáállásod. Jobbcsapás elhúzza a száját. – Nem haladhatnánk? A lány bocsánatkérően elmosolyodik. – Bármennyire is utálom ezt mondani, de jelen pillanatban a virtuózoknak valóban kevés hasznát vesszük. Mi máshoz értesz? – Adjatok bármilyen feladatot, elvégzem – mondja Risa. Most már ő is szeretne, minél előbb túl lenni ezen az egészen. – Egyébként is ezt csináljátok, nem? – Nos, a konyhán mindig elkél a segítség – veti fel Jobbcsapás. – Főleg étkezések után. A lány hosszú, esdeklő pillantást vet Risára, mint aki abban reménykedik, hogy Risa ennél valami jobbat is ki tud harcolni magának,
de Risa csak annyit mond: – Rendben. Mosogató. Végeztünk? Azzal megfordul, hogy távozzon, igyekezve elrejteni undorát. Ahogy az ajtóhoz ér, meglátja a sorban utána következő fiút. Borzalmasan fest. Az orra lila és fel van dagadva. Pólóján alvadt vér, és látszik, hogy mindkét orrlyuka újból vérezni kezdett. – Mi történt veled? A fiú ránéz, felismeri, és azt feleli: – A barátod. Az történt velem. Ezért még megfizet. Risa tucatnyi kérdést szeretne feltenni neki, de a srác még mindig vérzik, és most az a legfontosabb, hogy elállítsák a vérzést. A fiú hátradönti a fejét. – Ne – szól rá Risa. – Hajolj előre, különben öklendezni fogsz a saját véredtől. A fiú szót fogad. A bizottság tagjai előjönnek az asztal mögül, hátha tudnak segíteni valamit, de Risa kézben tartja a dolgot. – Szorítsd össze így – mondja. – Türelmesnek kell lenni az efféle sérülésekkel. – Megmutatja a fiúnak, hogyan csippentse az ujjai közé az orrát, hogy elállítsa a vérzést. Amikor a vérzés eláll, Balcsapás odalép hozzá, és elismerően így szól: – Szép munka volt. Risát mosogatóból azonnal előléptetik orvosnak. Vicces, de ezt is Connornak köszönheti, elvégre ő törte el a srác orrát. A vérző orrú fiút pedig beosztják helyette mosogatni. Az első néhány napban ijesztőnek találja, hogy mindenféle egészségügyi végzettség nélkül tevékenykedjen orvosként. A kórházgépben dolgozó többi fiatal látszólag sokkal többet tud nála, de hamar rájön, hogy őket is ugyanígy bedobták a mélyvízbe, amikor megérkeztek erre a helyre. – Menni fog, ne aggódj. Van hozzá érzéked – mondja a részlegvezető fiú, aki mindössze tizenhét éves. Igaza van. Miután sikerül hozzászoknia a gondolathoz, hogy elsősegélyt nyújtson, betegségeket kezeljen, sőt, ha arra kerül a sor, összevarrjon kisebb sebeket, ugyanúgy belerázódik, mint a zongorázásba. Gyorsan telnek a napok, és mire észbe kap, már egy hónapja van a Temetőben. Az Admirális fura figura, de tett valamit érte, amire senki más nem volt képes, mióta elhagyta a nevelőintézetet.
Visszaadta Risa számára a jogot a létezésre.
34. Connor Akárcsak Risa, Connor is véletlenül találja meg a helyét ebben az új közösségben. Sosem tartotta magát műszaki embernek, de azt mindig is képtelen volt elviselni, amikor egy csapat marha tehetetlenül bámul egy elromlott szerkezetet, és azon tanakodnak, ki fogja megjavítani. Az első héten, miközben Risa abba igyekezett beleszokni, hogyan legyen kiváló áldoktor, Connor próbálja megfejteni egy elromlott légkondicionáló működési elvét, majd az egyik roncskupacban talált alkatrészekkel megjavítja. Hamarosan rájön, hogy az összes többi elromlott szerkezettel is hasonló a helyzet. Persze, nem megy minden azonnal, próbálkozik folyamatosan, és tanul a hibáiból, de ahogy telnek a napok, egyre gyakorlottabb lesz és egyre kevesebb hibát követ el. Sok olyan fiú van, aki szerelőnek vallja magát, és kiválóan ért ahhoz, hogy elmagyarázza, miért nem működnek a dolgok. Connor azonban arra is képes, hogy megjavítsa őket. Ennek köszönhetően gyorsan átkerül a javító különítménybe, és mivel a javításra váró szerkezetek száma végtelen, ezzel sikerül elterelnie a gondolatait más dolgokról… például arról, milyen ritkán láthatja Risát az Admirális szigorúan szabályozott világában… és hogy Roland milyen gyorsan kapaszkodik egyre feljebb a ranglétrán. Rolandnak sikerült megkaparintani a Temető egyik legjobb beosztását. Hízelgéssel és helyezkedéssel el tudta érni, hogy ő legyen a pilóta asszisztense. A munkája többnyire a helikopter takarításából és megtankolásából áll, de nyilvánvaló, hogy itt többről van szó. – Megtanít, hogyan kell vezetni – dicsekszik Roland egy csapat fiúnak. Connor megborzong a gondolattól, hogy Roland irányít egy helikoptert, sok kölyök azonban úgy tekint rá, mint egy istenre. Életkora előnyt biztosít számára, és meglepően sokan követik félelemből vagy tiszteletből. Roland a körülötte lévőkből meríti negatív energiáját, és jócskán akadnak olyanok, akikből meríthet. A manipuláció nem tartozik Connor erősségei közé. Még a saját
csapatában is különcnek tartják. Tudják, hogy nem ajánlatos ujjat húzni vele, mert nehezen viseli, ha bosszantják vagy ha hülyeségekkel fárasztják. Mégis ő az, akit mindenki szeretne a maga oldalán tudni. – Azért kedvelnek, mert tisztességes vagy – közli vele Hayden. – Még akkor is, amikor seggfejként viselkedsz. Connornak ezen nevetnie kell. Ő? Tisztességes? Számos ember akadt Connor életében, aki máshogyan gondolná. Másfelől viszont valóban változik. Egyre kevesebbszer keveredik verekedésbe. Talán mert itt nincsenek annyira összezsúfolva, mint a raktárépületben. Vagy talán mert sikerül eléggé megdolgoztatnia az agyát ahhoz, hogy kordában tudja tartani az indulatait. Ebben nagy szerepe van Risának is, mert minden alkalommal, amikor rákényszeríti magát, hogy gondolkodjon, mielőtt cselekszik, a lány hangját hallja a fejében, ami arra figyelmezteti, hogy lassítson. El akarja mondani neki, de Risa mindig nagyon elfoglalt a kórházgépben, és az ember egyébként sem megy oda valakihez azzal, hogy „jobb ember lettem, mert te a fejemben vagy”. De Risa nemcsak az ő fejében van ott, hanem Rolandéban is, ami nyugtalanítja Connort. Risa eleinte csak eszköz volt, amivel Connort provokálni lehet, de Roland most már egyfajta trófeaként tekint rá. Ahelyett, hogy nyers erővel próbálna hatni rá, minden lehetséges módon igyekszik a kedvében járni. – Ugye nem arról van szó, hogy tényleg tetszik neked? – kérdezi Risától azon ritka alkalmak egyikén, amikor sikerül kettesben maradniuk. – Úgy teszek, mintha ezt meg se hallottam volna – feleli a lány undorral. Connort azonban ez nem nyugtatja meg. – Az első éjjel, amikor megérkeztünk, felajánlotta neked a takaróját, te pedig elfogadtad – mutat rá Connor. – Csak azért, mert tudtam, hogy így fázni fog. – És amikor megkínál a kajájából, azt is elfogadod. – Mert tudom, hogy akkor éhen marad. Ijesztően logikus. Connor lenyűgözőnek találja, hogy Risa ennyire félre tudja tenni az érzelmeit, és számítóbb tud lenni Rolandnál, a saját pályáján győzve le ezzel. Újabb ok arra, hogy Connor felnézzen rá. – Munkamegbeszélés! Nagyjából hetente egyszer tartanak ilyet a nagy ponyva alatt – ez az egyetlen építmény az egész temetőben, ami nem repülőgép, és csak itt
férnek el egyszerre mind a négyszázhuszonhárman. Munkamegbeszélés. Lehetőség arra, hogy kijussanak a való világba. Lehetőség az életre. Vagy valami olyasmi. Az Admirális sosincs jelen ezeken a megbeszéléseken, de kamerák vannak felállítva a ponyva alatt, akárcsak a telep összes pontján, ezért mindenki tudja, hogy figyeli őket. Hogy az összes kamera képét szemmel tartja-e folyamatosan, azt senki sem tudja, de fennáll a lehetősége. Connor nem kedvelte meg az első nap, amikor találkoztak. A sok videókamera látványa sem változtatott ezen. Szinte minden nap kiderült valami, ami még ellenszenvesebbé tette számára a férfit. Hangerő vezeti a megbeszélést a megafonjával és egy csíptetős mappával a kezében. – Oregonba kell egy öttagú csapat kivágni néhány hektár erdőt – hirdeti ki Hangerő. – Koszt, kvártély és megtanítanak a szakmára. A munka néhány hónapig tart, és a végén a csapat tagjai új személyazonosságot kapnak. Tizennyolc éves személyazonosságot. Hangerő nem beszél a fizetségről, mert az nincsen. Az Admirális azonban kap érte pénzt. Neki kifizetik a munka ellenértékét. – Van jelentkező? Mindig vannak jelentkezők. Legalább tucatnyi kéz lendül a magasba. Többnyire tizenhat évesek. A tizenhét évesek már túl közel járnak a tizennyolchoz, nekik nem éri meg, a fiatalabbaknak pedig még túl ijesztő ez a lehetőség. – A megbeszélés után jelentkezzetek az Admirálisnál. Ő hozza meg a végleges döntést arról, hogy ki megy. A munkamegbeszélések feldühítik Connort. Soha nem jelentkezik, még akkor sem, ha olyasmiről van szó, amit szívesen elvállalna. – Az Admirális kihasznál minket – morogja a körülötte lévőknek. – Nem veszitek észre? A többség csak vállat von, de Hayden is ott van, és sosem hagyja ki az alkalmat, hogy megvillantsa kivételes éleslátását. – Inkább használjanak egészben, mint darabokban – mondja. Hangerő a kezében lévő mappára néz, majd ismét a szájához emeli a megafont. – Takarítás – jelenti be. – Három főre van szükség, elsősorban lányokat várnak. Itt nem adnak hamis dokumentumokat, de a helyszín biztonságos és félreeső helyen van, vagyis nem kell tartanotok az ifi-zsaruktól, amíg
be nem töltitek a tizennyolcat. Connor fel sem néz. – Kérlek, mondd, hogy senki nem jelentkezett. – Hat lány, mindnyájan tizenhét év körüliek – feleli Hayden. – Gondolom, egyikük sem akar egy évnél tovább cseléd lenni. – Ez a hely nem menekülttábor, hanem egy rabszolgapiac. Miért nem veszi észre senki? – Ki mondta, hogy nem veszik észre? Egyszerűen csak arról van szó, hogy a bontásnál még a rabszolgaság is jobb. A kettő közül az a kisebbik rossz. – Nem értem, miért kell egyáltalán rossznak lennie. Amikor a megbeszélés véget ér, egy kéz nehezedik Connor vállára. Azt hiszi, biztosan egy barátja, de nem. Roland. Annyira meglepődik, hogy kell néhány másodperc, mire felocsúdik. Lerázza magáról Roland kezét. – Akarsz valamit? – Csak beszélgetni. – Nem kell lemosnod a helikoptert? Roland elmosolyodik. – Egyre kevesebb mosás, egyre több repülés. Cleaver nem hivatalos másodpilótája lettem. – Biztosan megunta az életét. – Connor nem tudja eldönteni, melyiküktől undorodik jobban: Rolandtól vagy a pilótától, aki így bedőlt neki. Roland körbepillant a ritkuló tömegen. – Az Admirális egy igazi gengszter – mondja. – A legtöbb lúzert nem érdekli. De téged zavar, igaz? – Mit akarsz ezzel mondani? – Csak annyit, hogy nem te vagy az egyetlen, aki szerint az Admirálisra ráférne egy… átképzés. Connornak egyre kevésbé tetszik ez a beszélgetés. – Hogy mit gondolok az Admirálisról, az az én dolgom. – Természetesen. Amúgy láttad a fogait? – Mi van velük? – Nyilvánvaló, hogy nem a sajátja. Úgy hallottam, az irodájában tartja annak a srácnak a fotóját, akitől megszerezte. Ugyanolyan bontásra ítélt szerencsétlen, mint mi, ő viszont az Admirálisnak köszönhetően nem érte meg a tizennyolcat. Kíváncsi vagyok, vajon hány testrésze származik még belőlünk. Van-e még egyáltalán bármi az Admirálison, ami eredeti?
Túl sok ennyi információ egyszerre, és figyelembe véve a forrást, Connor nem is akar rajta gondolkodni. De tudja, hogy úgyis fog. – Roland, tisztázzunk valamit. Nem bízom benned. Nem kedvellek. Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzád. – Én sem bírom a képedet – feleli Roland, majd az Admirális repülőgépére bök. – De jelen pillanatban ugyanaz az ellenségünk. Roland tovább ballag, mielőtt bárkinek szemet szúrna a beszélgetésük. Connor úgy érzi, mintha egy kő lenne a hasában. A puszta gondolattól, hogy ő és Roland ugyanazon az oldalon állnak, a hányinger kerülgeti. A Roland által elvetett mag egy hétig növekszik Connor elméjében. Termékeny talajra hullott, mivel Connor eleve bizalmatlan volt az Admirálissal szemben. Azóta minden alkalommal, amikor meglátja, Connor észrevesz rajta valamit. A fogsora valóban tökéletes. Nem egy idős háborús veterán fogai vannak a szájában. Ahogy az embereket nézi – ahogy a szemükbe néz –, mintha egy olyan szempárt keresne, amelyik illik hozzá. És azok a fiatalok, akik eltűnnek a munkamegbeszélések után – mivel soha többé nem térnek vissza, ki tudja, hová mennek valójában? Ki tudja, nem küldik-e mindnyájukat bontóba? Az Admirális azt mondja, a célja megmenteni őket, de mi van, ha valójában egészen mást forgat a fejében? Ezek a gondolatok nem hagyják aludni Connort éjszakánként, de senkinek nem beszél róluk, mert amint megtenné, azonnal Roland szövetségesévé válna. Ezt pedig nem áll szándékában meglépni. Negyedik hete vannak a Temetőben, és Connor még mindig az Admirális elleni vádakon őrlődik, amikor repülőgép érkezik. Ez az első gép a régi FedEx óta, amelyik őket hozta, és akárcsak az, a mostani is tele van élő szállítmánnyal. Miközben az öt Aranyifjú kivezeti az újonnan érkezetteket a repülőből, Connor éppen egy elromlott generátort bütyköl. Enyhe érdeklődéssel figyeli őket, és azon tűnődik, vajon akad-e köztük, aki jobban konyít nála a szereléshez, és ezzel őt egy kevésbé irigylésre méltó pozícióba kényszeríti. Ekkor a sor vége felé mintha ismerős arcot pillantana meg. Valaki otthonról? Nem. Őt máshonnan ismeri. Hirtelen beugrik, ki az. A fiú, akiről biztosra vette, hogy már hetekkel ezelőtt szétbontották. A srác, akit elrabolt, hogy megmentse. Lev! Connor eldobja a csavarkulcsot, és futva indul felé, de uralkodik
magán, mielőtt odaérne, és higgadt léptek mögé rejti kavargó érzelmeit. Ez az a srác, aki elárulta. Connor pedig megesküdött, hogy sosem fog megbocsátani neki. Mégis szinte belebetegedett a gondolatba, hogy szétbontották. Levet azonban nem bontották szét – itt van, vonul az ellátmányt tartalmazó repülőgéphez. Connor boldog. Connor dühös. Lev egyelőre még nem vette észre – ez jó, mert Connornak így van ideje szemügyre venni. Ez már nem az a jól fésült tized, akit két hónappal ezelőtt kirángatott a szülei kocsijából. Ennek a fiúnak hosszú, rendezetlen haja van, és láthatóan megedződött időközben. Nem a tizedek fehér öltözékét viseli, hanem szakadt farmert és piszkos piros pólót. Connor tovább akarja engedni, hogy emészteni tudja még ezt az új képet, de Lev ekkor megpillantja, és azonnal elvigyorodik. Ez is új – a rövid idő alatt, amelyet együtt töltöttek, Lev soha nem örült Connor jelenlétének. Lev elindul felé. – Maradj a sorban! – parancsol rá Hangerő. – Az ellátmány arra van. De Connor leinti Hangerőt. – Nyugi, nincs semmi baj. Ismerem. Hangerő vonakodva beletörődik. – Ügyelj rá, hogy eljusson az ellátmányhoz – mondja, majd folytatja a többiek terelését. – Mi a helyzet? – üdvözli Lev. Csak így, ilyen lazán. Mi a helyzet. Mint két régi cimbora, akik egyszer egy helyen nyaraltak. Connor tudja, mit kell tennie. Csak így hozhatja helyre a dolgokat kettőjük között Levvel. Ez ismét egy ösztönös reakció a részéről, amit nincs ideje átgondolni. Ösztönös, de nem irracionális. Szenvedélyes, de nem elborult. Connor kezdi megtanulni, mi a különbség. Előrelendül, és behúz egyet Levnek. Nem olyan erősen, hogy leterítse, de ahhoz elég erősen, hogy Lev megtántorodjon tőle, és csúnya monoklija legyen az egyik szeme körül. Mielőtt Lev reagálhatna, Connor így szól: – Ezt azért, amit tettél velünk. – Majd mielőtt Lev válaszolhatna, ismét valami váratlan dolgot tesz. Magához húzza Levet, és szorosan átöleli, ahogyan a kisöccsét ölelte át tavaly, amikor első lett a kerületi tízpróba versenyen. – Nagyon, nagyon örülök, hogy életben vagy, Lev. – Igen. Én is. Connor elengedi Levet, mielőtt kínossá válna a helyzet, és látja, hogy a fiú szeme máris kezd feldagadni. Támad egy ötlete. – Gyere, elviszlek a kórházgépbe. Ismerek valakit, aki majd ellátja a
szemedet. Connor csak aznap éjszaka kezdi igazán kapiskálni, mennyire megváltozott Lev. Valamikor az éjszaka közepén arra ébred, hogy valaki megrázza. Kinyitja a szemét, és egy elemlámpa fénye világít az arcába közvetlen közelről, hogy szinte fáj. – Hé! Mi ez? – Csss – mondja egy hang a lámpa mögül. – Lev vagyok. Levnek az újonnan érkezettek repülőgépében kellene lennie – ott szállásolnak el mindenkit, amíg be nem osztják őket a csapatukba. Szigorú szabályok vonatkoznak arra, hogy éjszaka senki nem hagyhatja el a repülőgépét. Levet azonban már láthatóan nem érdeklik a szabályok. – Mit keresel itt? – suttogja Connor. – Tudod, mekkora bajba kerülhetsz ezért? – Még mindig nem látja Lev arcát az elemlámpa mögött. – Megütöttél délután – mondja Lev. – Azért ütöttelek meg, mert tartoztam neked ennyivel. – Tudom. Megérdemeltem, és ez rendben is van így – feleli Lev. – De soha többé ne üss meg, különben megbánod. Bár Connornak nem áll szándékában még egyszer megütni Levet, az ultimátumokat nehezen viseli. – Ha megérdemled, legközelebb is meg foglak ütni. Csönd az elemlámpa túloldalán. Aztán Lev így szól: – Rendben. De ajánlom, hogy igazad legyen. A fény kialszik. Lev távozik, de Connor nem tud visszaaludni. Minden bontásra ítélt fiatalnak van egy sztorija, amit nem akar elmondani. Connor azt gyanítja, hogy most már Levnek is megvan a sajátja. Az Admirális két nappal később hívatja magához Connort. Valamit meg kell javítania. Az Admirális egy régi 747-esben lakik, amely egykor az elnök repülőgépe volt, de már jóval azelőtt kiszuperálták, hogy Connor megszületett volna. A motorokat eltávolították, az elnöki logót pedig lefestették, de az árnyéka még mindig látszik az új réteg alatt. Kezében a szerszámosládájával Connor felmászik a lépcsőn, és reméli, hogy bármiről van is szó, gyorsan végezni fog vele. Mint mindenki másban, benne is van egyfajta morbid kíváncsiság az Admirális iránt, és érdekli, hogyan festhet belülről egy régi elnöki gép. Ugyanakkor halálra rémíti az Admirális fürkésző tekintete.
Belép az ajtón, és két takarító fiatalt pillant meg. Connor nem ismeri őket. Azt hitte, az Aranyifjak itt lesznek, de sehol sem látja őket. Ami a repülőgépet illeti, közel sem olyan fényűző, mint azt Connor elképzelte. A bőrülések ki vannak repedve, a szőnyeg szinte teljesen elkopott. Inkább hasonlít valami ócska motelre, semmint az elnök különgépére. – Hol van az Admirális? Az Admirális előlép a repülőgép hátsó traktusából. Connor szeme még nem szokott hozzá teljesen az odabent uralkodó félhomályhoz, de így is látja, hogy a férfi fegyvert tart a kezében. – Connor! Örülök, hogy el tudtál jönni. Connor felszisszen a fegyver látványától, illetve a felismeréstől, hogy az Admirális tudja a nevét. – Az miért kell? – kérdezi Connor a fegyverre mutatva. – Éppen tisztítom – feleli az Admirális. Connor kíváncsi lenne, miért van tölténytár egy fegyverben, amelyet éppen tisztítanak, de inkább nem kérdezi meg. Az Admirális berakja a fegyvert egy fiókba, és bezárja. Azután elküldi a két másik fiút, és becsukja mögöttük az ajtót. Pontosan ez az a helyzet, amitől Connor a legjobban félt. Érzi, hogy az adrenalintól bizseregni kezdenek az ujjai. Minden idegszála pattanásig feszül. – Meg kell valamit javítanom, uram? – Igen. A kávéfőzőmet. – Miért nem hoz egyet valamelyik gépről? – Mert jobban szeretném, ha inkább ezt megjavítanád – feleli az Admirális higgadtan. Keresztülvezeti Connort a repülőgépen, ami belülről még nagyobb, mint amekkorának kívülről tűnt, tele van fülkékkel, tárgyalótermekkel és dolgozószobákkal. – Gyakran felmerül a neved – mondja az Admirális. Connor ezen meglepődik, és egyáltalán nem örül neki. – Miért? – Elsősorban azért, mert megjavítasz dolgokat. Másodsorban a verekedések miatt. Connor érzi, hogy megrovás következik. Hiába verekszik kevesebbet a tőle megszokottnál, az Admirális nem tűri a kihágásokat. – Elnézést a verekedések miatt. – Nem kell elnézést kérned. Nyilvánvaló, hogy egy elszabadult hajóágyú vagy, de többnyire jó irányba célzol.
– Nem értem, mire gondol, uram. – Amennyire láttam, minden egyes verekedés, amelyben részt vettél, megoldott egy problémát. Még akkor is, amikor veszítettél. Szóval így vagy úgy, de megjavítod a dolgokat. – Connorra villantja vakítóan fehér fogsorát. Connor megborzong. Próbálja elrejteni, de biztos benne, hogy az Admirális látja. Megérkeznek egy kis étkezőhöz és a konyhához. – Itt is vagyunk – mondja az Admirális. A régi kávéfőző a konyhapulton áll. Egyszerű masina. Connor már éppen elő akar venni egy csavarhúzót, hogy leszerelje a hátlapját, amikor észreveszi, hogy nincsen bedugva. Amint bedugja, világítani kezd a lámpa, és kávé csorog gurgulázva a kis üvegcsészébe. – Ó, hát ez volt a baj – szólal meg az Admirális egy újabb borzalmas mosoly kíséretében. – Ugye nem a kávéfőző miatt vagyok itt? – Ülj le – mondja az Admirális. – Inkább állnék. – Akkor is ülj le. Ekkor pillantja meg Connor a fényképet. Számos fotó lóg a falon, de Connor szeme azon akad meg, amelyik egy vele egykorú, mosolygó fiút ábrázol. A mosoly ismerősnek tűnik. Sőt, pontosan olyan, mint az Admirális mosolya. Roland igazat mondott! Connor első reflexe a menekülés, de ismét megszólal Risa hangja a fejében, és azt mondja neki, hogy mérlegelje a lehetőségeket. Az egyik valóban a menekülés. Valószínűleg sikerülne is eljutnia az ajtóig, mielőtt az Admirális utoléri – de kinyitni az ajtót már nem lenne olyan egyszerű. Leüthetné az Admirálist valamelyik szerszámmal. Azzal elég időt nyerne, hogy kereket oldjon. De hová menne? A Temetőn túl nincs semmi, csak sivatag, sivatag és még több sivatag. Végül belátja, hogy akkor jár a legjobban, ha azt teszi, amit az Admirális mond. Leül. – Nem kedvelsz engem, igaz? – kérdezi az Admirális. Connor nem néz a szemébe. – Megmentette az életemet azzal, hogy idehozott… – Nem fogod kikerülni ezt a választ. Nem kedvelsz engem, igaz? Connor ismét megborzong, és ezúttal már meg sem próbálja elrejteni. – Nem, uram, nem. – Tudni akarom, miért.
Connor válasz helyett csak gyászosan elneveti magát. – Rabszolga-kereskedőnek tartasz – folytatja az Admirális. – És azt gondolod, hogy pénzt keresek ezeken a szökevényeken. – Ha úgyis tudja, mit fogok mondani, miért kérdezi? – Azt akarom, hogy nézz rám. De Connor nem akar a szemébe nézni – jobban mondva nem akarja, hogy az Admirális meglássa az ő szemét. – Azt mondtam, nézz rám! Connor vonakodva felemeli a tekintetét, és az Admirálisra néz. – Tessék. – Okos srácnak tartalak. Ezért azt kérem tőled, hogy gondolkodj. Gondolkodj! Az Egyesült Államok Haditengerészetének kitüntetett admirálisa vagyok. Tényleg azt hiszed, hogy annyira pénzszűkében vagyok, hogy gyerekeket kell áruba bocsátanom a megélhetésért? – Nem tudom. – Gondolkodj! Számít nekem a pénz és a fényűzés? Nem egy palotában élek. Nem járok trópusi szigetekre nyaralni. A sivatagban rohadok egy átkozott repülőgépen az év háromszázhatvanöt napján. Mit gondolsz, miért? – Nem tudom! – Szerintem nagyon is tudod. Connor feláll. Az Admirális fenyegető hanghordozása ellenére egyre kevésbé fél tőle. Akár bölcs dolog, akár ostobaság, Connor úgy dönt, megadja neki, amit kér. – A hatalom miatt. Azért csinálja, mert így a markában tarthat több száz kiszolgáltatott szökevényt. Személyesen választhatja ki, kit bontsanak szét, és melyik részt kapja meg belőle. Az Admirálist ez teljesen váratlanul éri. Hirtelen neki kell védekeznie. – Mit mondtál? – Teljesen nyilvánvaló! Az a sok heg. Meg a fogai! Nem a sajátja, igaz? Szóval mit akar tőlem? A szememet vagy a fülemet? Esetleg a kezemet, amivel olyan jól meg tudok javítani dolgokat. Ezért vagyok itt? Ezért? Az Admirális hangja állati hörgéssé mélyül: – Túl messzire mentél. – Nem, maga ment túl messzire! – Az Admirális szemében izzó dühnek rémülettel kellene eltöltenie Connort, de a hajóágyú elszabadult, és már nem tudja leállítani. – Végső kétségbeesésünkben fordultunk magához! És
amit tesz velünk, az… az… felháborító! – Tehát egy szörnyeteg vagyok! – Igen! – És a fogam rá a bizonyíték. – Igen! – Akkor nesze, nézd meg! Azzal az Admirális valami egészen hihetetlen dolgot művel. A szájába nyúl, megfogja a saját állkapcsát, és kirántja a fogsorát a helyéről. Szeme villámokat szór, miközben lecsapja Connor elé az asztalra, ahol az két borzalmas darabra esik. Connor felordít. Ott van az összes. Két sor fehér fog. Két sor rózsaszín fogíny. De vér egy csepp se. Miért nincs vér? Az Admirális szája sem vérzik. Az arca mintha behorpadt volna – szája lötyögő, ráncos lyukká változott. Connor nem tudja eldönteni, melyik a borzalmasabb látvány: az Admirális arca vagy vértelen fogai. – Protézisnek hívják – mondja az Admirális. – A bontás előtti időkben nagyon elterjedt volt. De ki akar magának műfogakat, amikor feleannyiért egy egészséges bontott igazi fogsorához is hozzájuthat? Ezt Thaiföldön csináltattam, itt már senki nem foglalkozik ilyesmivel. – Nem… nem értem… – Connor a műfogsorra mered, majd akaratlanul is a mosolygó fiú fotójára ugrik a tekintete. Az Admirális követi a pillantását. – Az a fiam volt – mondja. – A fogsora nagyon hasonlított arra, amilyen az enyém volt annyi idős koromban, ezért az ő foglenyomata alapján készítették el az én protézisemet. Connor számára megkönnyebbülést jelent, hogy létezik más magyarázat is, mint Rolandé. – Ne haragudjon. Az Admirális nem fogadja el, de nem is utasítja vissza Connor bocsánatkérését. – Abból a pénzből, amit a munkára kiközvetítettek után kapok, ennivalót veszek az itt maradtaknak, és pénzelem azokat a biztonságos házakat és raktárokat, ahol a bontás elől menekülőket összegyűjtik az utcáról. Abból fizetem a repülőgépeket, amik idehozzák őket, és mindenkit, akit meg kell vesztegetni közben, hogy fordítsa el a fejét. A megmaradt pénzt pedig azok a kapják, akik a tizennyolcat betöltve visszatérnek ebbe a könyörtelen világba. Szóval lehet, hogy, a te szavaiddal élve, rabszolga-kereskedő
vagyok, de mégsem az a szörnyeteg, akinek gondolsz. Connor az asztalon heverő protézisre pillant. Eszébe jut, hogy felemeli onnan, és visszaadja az Admirálisnak, mintegy a béke jeleként, de túlságosan undorítónak találja a nyáltól csillogó fogsort. Hagyja, hogy az Admirális maga helyezze vissza a szájába. – Hiszel nekem? – kérdezi az Admirális. Connor gondolkodni próbál, de teljesen össze van zavarodva. Igazságok és pletykák, tények és hazugságok kavarognak a fejében olyan vadul, hogy képtelen megkülönböztetni őket egymástól. – Azt hiszem – feleli végül. – Ne csak hidd, hanem tudd – mondja az Admirális. – Mert sokkal szörnyűbb dolgot készülök mutatni neked, mint egy vénember műfogsora. Tudnom kell, hogy megbízhatok-e benned. Fél mérfölddel odébb, a tizennegyedik sorban a harminckettedik helyen áll egy FedEx repülőgép, amely nem mozdult azóta, hogy több mint egy hónapja idevontatták. Az Admirális Connort kéri meg, hogy vigye el a géphez a kis golfautóján – de csak miután „elővigyázatosságból” magához veszi a pisztolyt a fiókból. A repülőgép jobb oldali szárnya alatt öt sírkővel jelölt földkupac emelkedik ki a talajból. Az öt fiú sírja, akik az ideszállítás során fulladtak meg. Igazi temetővé téve ezzel ezt a helyet. A raktérbe vezető ajtó nyitva van. Miután megálltak, az Admirális így szól: – Mássz be, és keresd meg a 2933-as ládát. Azután gyere vissza, és beszélünk. – Maga nem jön? – Már voltam. – Az Admirális Connor kezébe nyom egy elemlámpát. – Erre szükséged lesz. Connor feláll a kocsi tetejére, átmászik a repülőgép rakterébe, majd felkapcsolja az elemlámpát. Abban a pillanatban megrohanják az emlékek. Minden pontosan ugyanolyan, mint egy hónappal ezelőtt. Nyitott ládák és vizelettócsák. Érkezésük nyomai. Beljebb hatolva a gép gyomrába, elhalad a láda mellett, amelyben Haydennel, Taknyossal és Diegóval utaztak. Végül megtalálja a 2933-as számút. Az elsők között rakodták fel a fedélzetre. Ajtaja résnyire nyitva. Connor kinyitja teljesen, és bevilágít a
lámpával. Amikor meglátja, mi van odabent, felsikolt, és ösztönösen hátraugrik, amitől beüti a fejét a mögötte lévő ládába. Az Admirális figyelmeztethette volna, de nem tette. Oké. Oké. Tudom, mit láttam. Semmit sem tudok tenni. És nincs odabent semmi, amitől félnem kellene. Mégis kell egy kis idő, mire összeszedi magát annyira, hogy újra be merjen nézni. Öt halott fiatal hever odabent. Mindnyájan tizenhét évesek. Ott van Hangerő és Jeeves. Mellettük pedig Kevin, Melinda és Raul – azok hárman, akik első nap kijelölték számukra a munkaköröket. Az öt Aranyifjú. Nincsenek rajtuk se vérnyomok, se sérülések. Akár alhatnának is, eltekintve a ténytől, hogy Hangerő szeme nyitva van, és vakon bámul a semmibe. Connor agya lázasan dolgozik. Az Admirális tette? Tényleg őrült lenne? De miért? Nem, ez biztosan valaki más volt. Amikor Connor ismét kilép a fényre, az Admirális éppen lerója kegyeletét az öt fiú sírjánál a szárny alatt. Kiegyenesíti a sírköveket, és elsimítja a halmokat. – Tegnap éjjel tűntek el. A ládába zárva találtam rájuk ma reggel – mondja az Admirális. – Megfulladtak, akárcsak ők öten. Ugyanabban a ládában. – Ki tehette? – Igen, ez itt a kérdés – bólint az Admirális. Miután végez a sírokkal, Connor felé fordul. – Bárki tette is, az öt legnagyobb hatalommal bíró emberemet intézte el… tehát bárki ölte is meg őket, nekiállt módszeresen lebontani az itteni hatalmi szerkezetet, hogy ő maga gyorsabban tudjon feljutni a csúcsára. Egyvalaki van a telepen, akiről Connor el tudja ezt képzelni, de még így is nehezére esik elhinnie, hogy Roland képes lenne efféle borzalomra. – Azt akarták, hogy én találjam meg őket – mondja az Admirális. – Biztosra mentek, itt hagyták a golfautómat ma reggel. Nem kétséges, Connor: ez egy hadüzenet. Érzékeny veszteség az elvesztésük. Ők öten voltak a szemem és a fülem a telepen. Most vak vagyok és süket. Az Admirális egy hosszú pillanatig szótlanul bámul a raktér a sötét nyílására. – Ma este visszajössz velem, és eltemetjük őket. Connor nagyot nyel, ahogy elképzeli. Azon gondolkodik, kit haragíthatott magára odafent, hogy éppen őt jelölték ki az Admirális új
szárnysegédjének. – Minél távolabb fogjuk eltemetni őket – folytatja az Admirális. – És senkinek nem áruljuk el, hogy halottak. Mert ha híre megy, a tettesek elkönyvelhetik első győzelmüket. Ha valaki beszélni kezd, és biztosan így lesz, akkor kinyomozzuk, honnan indul a szóbeszéd, és eljutunk a bűnösökhöz. – És aztán mi lesz? – kérdezi Connor. – Igazságot szolgáltatunk. De addig titokban kell tartanunk. Miközben Connor visszafurikázza a repülőgépéhez, az Admirális egyértelművé teszi, mi a terve Connorral. – Új szemre és fülre van szükségem. Valakire, aki tájékoztat arról, mi folyik a telepen. Valakire, aki kiszimatolja nekem a farkast a nyájban. Ezt kérem tőled. – Szóval azt akarja, hogy besúgó legyek? – Kinek az oldalán állsz? Az enyémen, vagy annak az oldalán, aki ezt tette? Connor most már tudja, miért hozta ide az Admirális, és miért kényszerítette, hogy a saját szemével lássa. El is mondhatta volna, de az közel sem lett volna annyira hatásos, mint személyesen felfedezni a holttesteket. Ez az élmény brutálisan egyértelművé teszi Connor számára, hogy melyik oldalt kell választania. – Miért én? – teszi fel a kérdést Connor. Az Admirális megvillantja szokásos fehérprotkós mosolyát. – Azért, barátom, mert te vagy a legkisebb rossz. Másnap reggel az Admirális bejelenti, hogy az Aranyifjakat elküldte új biztonságos házakat létesíteni. Connor figyeli Roland reakcióját – hátha elvigyorodik, vagy összenéz valamelyik cimborájával. De semmi. Roland semmivel nem árulja el, hogy tudja, mi történt velük valójában. Sőt, a bejelentés egész ideje alatt olyan benyomást tesz, mintha gondolatban máshol járna, és alig várná már, hogy mehessen a dolgára. Jó oka van rá. Az inaskodása Cleavernél, a helikopter pilótájánál, végre kifizetődött. Az elmúlt hetek során Roland profi módon megtanulta vezetni a helikoptert, és amikor Cleaver nem volt a telepen, elvitte egy-egy körre azokat, akiket érdemesnek tart rá. Azt mondja, Cleavernek nincs ellenére, de valószínűleg inkább arról van szó, hogy nem tud róla. Connor azt feltételezte, hogy Roland a saját belső körébe tartozó
fiúknak fog sétarepüléssel kedveskedni, de szó sincs róla. Roland a jól végzett munkát jutalmazza meg – akár olyanok is beülhetnek a helikopterbe, akiket nem ismer. Hagyja, hogy a többiek szavazzák meg, ki repülheti körbe a telepet. Röviden, Roland úgy viselkedik, mintha ő lenne a főnök, és nem az Admirális. Az Admirális jelenlétében engedelmességet színlel, de amikor mások vannak körülötte – és valaki mindig téblábol Roland körül –, azonnal kihasználja az alkalmat, hogy szóljon néhány rossz szót róla. „Az Admirális távol van tőlünk” – mondja. – „Nem ismer minket. Fogalma sincs, kik vagyunk, és mire van szükségünk.” És egyre többen vannak, akiket sikerül meggyőznie, elsuttogja nekik elméleteit az Admirális fogáról, a sebhelyeiről és ördögi terveiről. Félelmet és bizalmatlanságot terjeszt, amit arra használ fel, hogy minél több fiatalt maga mögé állítson. Connornak az ajkába kell harapnia, nehogy megszólaljon, amikor hallja Roland rágalmait – tudja, ha védelmébe venné az Admirálist, Roland számára azonnal kiderülne, melyik oldalon áll. A Temetőben van egy szabadidős repülőgép, nem messze a sátortól, ahol a megbeszéléseket tartják. Odabent tévékészülékek és elektronikai eszközök várják a kikapcsolódásra vágyókat, a szárnyai alatt pedig biliárdasztalok, egy játékautomata és viszonylag kényelmes fotelok. Connor felajánlotta, hogy felállít egy vízporlasztót, hogy legalább a szárnyak alatti terület egy kicsit hűvösebb legyen a nappali hőségben. De ami ennél is fontosabb, Connor úgy gondolja, hogy ez a projekt lehetőséget kínál neki arra, hogy feltűnés nélkül megfigyelje a többieket, kihallgassa a beszélgetéseiket, feltérképezze a klikkeket, egyszóval kémkedjen. A probléma az, hogy Connor bárhol megjelenik, mindenhol azonnal a figyelem középpontjába kerül. A kisebbek állandóan segédkezni akarnak neki, mint Tom Sawyernek a kerítésfestésben. Mindnyájan vezetőként tekintenek rá, miközben ő semmi mást nem akar, csak hogy békén hagyják. Áldja az eszét, amiért senkinek nem árulta el, hogy ő az „akroni szökevény”. A pletykagyár jelenlegi állása szerint az akroni szökevény egy egész légiónyi ifi-zsarut tett ártalmatlanná, majd túljárt a nemzeti gárda eszén, és felszabadított fél tucat átalakító tábort. Így is bőven elég figyelmet kap a többiektől, semmi szüksége effajta hírnévre. Miközben Connor a vízporlasztó felállításán ügyködik, Roland fél szemmel őt figyeli a biliárdasztal mellől. Végül lerakja a dákót, és
odasétál hozzá. – Nagyon kis buzgómócsing vagy, nem igaz? – szólal meg Roland éppen elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja a közelükben. Connor egy létrán áll, éppen a szórófejet erősíti a szárny aljára. Ennek köszönhetően abban az elégtételben van része, hogy beszélgetés közben végig lefelé néz Rolandra. – Csak igyekszem megkönnyíteni az életet – feleli Connor. – Szükség van itt egy vízporlasztóra, nehogy valaki megfulladjon ebben a hőségben. Roland pókerarca meg sem rezdül. – Úgy fest, te vagy az Admirális új aranyfiúja, most hogy a többiek leléceltek. – Körülnéz, hogy megbizonyosodjon róla, mindenki hallja, amit mond. – Láttalak felmenni a repülőgépére. – Elromlott nála egy-két dolog, én pedig megjavítom őket – válaszolja Connor. – Ez minden. Mielőtt Roland folytathatná a kihallgatást, Hayden szól oda a biliárdasztal mellől. – Nem Connor az egyetlen, aki feljár hozzá – mondja Hayden. – Egyfolytában ki-be járnak hozzá. Kaját visznek. Takarítanak. Sőt, úgy hallottam, az utóbbi időben komoly érdeklődést tanúsít egy bizonyos tátott szájú barátunk iránt. Minden szempár Taknyosra szegeződik, aki érkezése óta a játékautomata megszállottja, amikor csak teheti, azt nyomogatja. – Mi van? – Te is voltál az Admirálisnál – mondja Hayden. – Ne is tagadd! – Na és? – Mit akart tőled? Biztos vagyok benne, hogy nem csak engem érdekel. Taknyos feszengeni kezd, kényelmetlenül érzi magát a figyelem középpontjában. – A családomról meg ilyesmikről kérdezgetett. Ez Connornak is új. Talán az Admirális nem csak őt bízta meg a gyilkos kiszimatolásával. Való igaz, Taknyos jóval kevésbé feltűnő, mint Connor, de egy láthatatlan kémnek talán mégsem szerencsés teljesen láthatatlannak lennie. – Tudom, miről van szó – jelenti ki Roland. – A hajadat akarja. – Nem! – Dehogynem. Az ő haja már ritkul, nem? Neked viszont elég dús az üstököd. Az öreg majd jól megskalpol, a többi részedet pedig elküldi
szétbontatni! – Fogd be! A többség nevet. Jól teszik, ez csak vicc, de Connor azért kíváncsi lenne, valójában hányan gondolják azt, hogy Rolandnak igaza van. Taknyos biztosan hisz neki, mert egészen elsápad. Connor dühbe gurul. – Ez az, piszkáld csak Taknyost – mondja Connor. – Hadd lássa mindenki, milyen mélyre süllyedtél. – Lemászik a létráról, és megáll Rolanddal szemközt. – Észrevetted, hogy Hangerő itt hagyta a megafonját? Miért nem foglalod el a helyét? Amekkora szád van, tökéletesen tudnád helyettesíteni. Roland rezzenéstelen arccal válaszol: – Nem kértek fel rá. Aznap éjjel Connor és az Admirális titkos megbeszélést tartanak az elnöki gépben, kávét isznak, amelyet az állítólagosan elromlott masina készített. Rolandról beszélgetnek, és Connor vele kapcsolatos gyanújáról, de az Admirálisnak ez kevés. – Nem gyanút akarok, hanem bizonyítékot. Nem érdekelnek a megérzéseid. Bizonyítékokra van szükségem. – Az Admirális egy flaskából tölt némi whiskyt a saját kávéjába. Amikor Connor végzett a jelentéssel, feláll, hogy távozzon, de az Admirális nem engedi elmenni. Önt Connornak egy újabb csésze kávét, amitől valószínűleg egész éjszaka fent lesz – de egyébként sem valószínű, hogy el tudna aludni. – Nem sokan tudják azt, amit most el akarok mondani neked – szólal meg az Admirális. – Akkor miért mondja el nekem? – Mert az szolgálja a legjobban az érdekeimet, ha tudsz róla. Őszinte válasz, a valódi indíték mégis rejtve marad. Connor tudja, hogy az öreg nagyon jó vezető lehetett a háborúban. – Amikor még jóval fiatalabb voltam, harcoltam a hátországi háborúban – kezdi az Admirális. – A hegek, amiket olyan pimaszul műtéti sebeknek gondoltál, valójában egy gránáttól származnak. – Melyik oldalon állt? Az Admirális fürkésző pillantást vet Connorra. Ehhez nagyon ért. – Mennyit tudsz a hátországi háborúról? Connor vállat von.
– Az volt az utolsó lecke a történelemkönyvünkben, de jött a központi vizsga, és végül nem jutottunk el odáig. Az Admirális megvetően legyint. – A tankönyvek egyébként is megszépítik a történteket. Senki sem akar emlékezni, milyen is volt valójában. Azt kérdezted, melyik oldalon álltam. Az az igazság, hogy a háborúban három oldal volt, nem kettő. Az Élet Serege, a Választás Gárda, illetve ami megmaradt az amerikai hadseregből – az ő feladatuk volt megakadályozni, hogy a két fél lemészárolja egymást. Azon az oldalon álltam. Sajnos nem jártunk sikerrel. Egy konfliktus mindig valami nézeteltéréssel kezdődik, egy véleménykülönbséggel. De mire a nézeteltérésből háború lesz, az eredeti kérdés már nem számít, mert addigra már csak egy dolog érdekli mindkét oldalt: a másik fél iránt érzett engesztelhetetlen gyűlölet. Az Admirális tölt még egy kis whiskyt a bögréjébe, mielőtt folytatja. – Sötét időszak vezetett a háborúhoz. Minden, amit a jóról és a rosszról gondoltunk, a feje tetejére állt. Az egyik oldalon abortuszt végző orvosokat gyilkoltak meg az élet nevében, míg a másikon nők csak azért estek teherbe, hogy eladhassák a magzati őssejteket. A vezetőket nem vezetői képességeik miatt választották, hanem pusztán az alapján, hogy melyik oldalon állnak ebben a kérdésben. Kész őrület volt! Azután a hadsereg felbomlott, mindkét oldal fegyverekhez jutott, és a két vélemény képviselőiből két sereg lett, amelyek egymás elpusztítására törtek. Ezt zárta le az Élet Törvénye. A törvény puszta említésére jeges borzongás fut végig Connor gerincén. Korábban sosem zavarta, de bizonyos dolgok megváltoznak, amikor valakit bontásra ítélnek. – Jelen voltam a teremben, amikor felmerült az ötlet, hogy a terhességet visszamenőleges hatállyal meg lehessen szakítani, amikor egy gyermek elér egy bizonyos életkort – mondja az Admirális. – Először viccnek szánták, senki sem gondolta komolyan. De abban az évben a Nobel-díjat egy tudós kapta, aki tökéletesítette a neurografting eljárást. Ezzel a módszerrel egy donor testének minden egyes darabját fel lehet használni szervátültetéshez. Az Admirális nagyot kortyol a kávéjából. Connor még hozzá sem nyúlt a második csészéhez. Teljesen kizárt, hogy bármit le tudjon nyelni. Ahhoz is minden önuralmára szüksége van, hogy az első csésze kávét bent tartsa. – Ahogy a háború egyre jobban elmérgesedett, asztalhoz ültettük a két
felet, hogy békét kössenek – folytatja az Admirális. – Akkor vetettük fel a bontás ötletét, amely a nem kívánt gyerekekkel úgy végezne, hogy ténylegesen nem öli meg őket. Azt hittük, mindkét oldal sokkot kap majd a javaslattól, és végre észhez térnek. Vártuk, hogy az asztal két oldalán ülő vezetők meddig bírják a szempárbajt, és mikor kezd el pislogni valamelyikük. De senki nem pislogott. Szétbontani anélkül, hogy véget érne az életük – ez mindkét fél igényeinek megfelelt. Az Élet Törvényét aláírták, a Bontási Megállapodás életbe lépett, a háború pedig véget ért. Mindenki boldog volt, hogy vége a harcnak, senki nem foglalkozott a következményekkel. Az Admirális gondolatai egy pillanatra elkalandoznak, majd legyint egyet. – A többit, gondolom, te is tudod. Connor a részletekkel talán nincsen tisztában, de a lényeget tudja. – Az emberek testrészeket akartak. – Inkább követeltek. A rákos vastagbelet így ki lehet cserélni egészségesre. Aki balesetet szenvedett, és belehalt volna belső sérüléseibe, az új szerveket kaphat. Egy ráncos, reumás kezet ötven évvel fiatalabb kézzel lehet helyettesíteni. És ezek a testrészek nem a semmiből jönnek. – Az Admirális egy másodpercre elhallgat. – Természetesen, ha több szervdonor lett volna, a bontásra sosem kerül sor… de az emberek szeretik megtartani, ami az övék, még a haláluk után is. Nem kellett hozzá sok idő, hogy az etikát legyőzze a kapzsiság. A bontás hatalmas üzlet, és az emberek szemet hunynak fölötte. Az Admirális a fia fényképére pillant. Connor azonnal rájön, hogy miért, még mielőtt az Admirális elmondhatná – de nem akar közbeszólni, hadd fejezze be a vallomást a maga tempójában. – A fiam, Harlan, remek srác volt. Okos. De problémás, ismered a fajtáját. – Én is az a fajta vagyok – mondja Connor egy félmosollyal. Az Admirális bólint. – Nagyjából tíz éve történt. Rossz társaságba keveredett, lopáson kapták. A pokolba, én is ugyanolyan voltam az ő korában, ezért küldtek a szüleim katonai iskolába, hogy ott embert faragjanak belőlem. Harlan számára azonban létezett egy másik opció. Egy jóval… hatékonyabb. – Szétbontatta a fiát. – Mint a Bontási Megállapodás egyik atyjától, elvárták tőlem, hogy jó
példával járjak elöl. – Hüvelyk– és mutatóujját a szeméhez szorítja, elnyomva a könnyeket, mielőtt kicsordulhatnának. – Aláírtuk a megrendelőlapot, aztán meggondoltuk magunkat. De addigra már túl késő volt. Harlant egyenesen az iskolából hurcolták el az átalakító táborba, és gyorsan végeztek vele. Mire észbe kaptunk, szétbontották. Connornak még sosem jutott eszébe, hogy azok, akik aláírják a megrendelőlapot, milyen árat fizetnek a döntésükért. Sosem gondolta volna, hogy egyszer együtt fog érezni egy szülővel, aki képes volt erre – vagy hogy együtt érez azzal az emberrel, aki maga is hozzájárult a szétbontás gyakorlatának elterjedéséhez. – Sajnálom – mondja őszintén. Az Admirális szinte azonnal kihúzza magát és kijózanodik. – Ne tedd. Csak ennek köszönhetitek, hogy itt vagytok. A feleségem utána elhagyott, és létrehozott egy alapítványt Harlan emlékére. Én leszereltem a hadseregtől, és évekig ki sem józanodtam. Míg aztán, három évvel ezelőtt, eszembe jutott a Nagy Ötlet. Ez a hely lett belőle. Mostanáig több mint ezer fiatalnak segítettem elkerülni a szétbontást. Connor most már érti, az Admirális miért mondta el neki ezeket a dolgokat. Ez több volt, mint vallomás. Így próbálta bebiztosítani Connor lojalitását – és sikerült neki. Az Admirálist sötét megszállottság hajtotta előre, de ez a megszállottság életeket mentett. Hayden egyszer azt mondta, hogy Connor tisztességes. Ugyanez a tisztesség betonozza be őt most az Admirális oldalára, ezért Connor felemeli a csészéjét, és így szól: – Harlanra! – Harlanra! – visszhangozza az Admirális, és isznak rá. – Apránként helyrehozom a dolgokat, Connor – mondja az Admirális. – Apránként, és nem csak egyféleképpen.
35. Lev Hogy Lev merre járt a Temetőbe érkezése előtt, miután elvált CyFitól, az kevésbé fontos annál, hogy a gondolatai merre jártak. Márpedig azok sötétebb és hidegebb helyeken fordultak meg, mint a teste. Kínos kompromisszumok és kényelemből elkövetett bűncselekmények kísérték elmúlt egy hónapját – bármit megtett azért, hogy életben
maradjon. Lev gyorsan kitanulta az utca és a túlélés törvényeit. Azt mondják, teljesen alá kell merülni egy kultúrába ahhoz, hogy valaki meg tudja tanulni a nyelvét és a szabályait. Nem kellett hozzá sok idő, hogy megtanulja az elveszettek nyelvét. Amikor bekerült a biztonságos házak hálózatába, gyorsan egyértelművé tette, hogy vele jobb nem ujjat húzni. Senkinek nem árulta el, hogy tized volt. Helyette azt mondta, hogy a szülei az után írták alá a bontási megrendelést, hogy őt letartóztatták fegyveres rablásért. Vicces volt ezt hazudni, mivel soha életében nem nyúlt fegyverhez. Az viszont lenyűgözte, hogy a többiek nem láttak át rajta, pedig sosem tudott hazudni. De amikor a tükörbe nézett, ő maga is megijedt a saját tekintetétől. Mire eljutott a Temetőbe, a többség megtanulta békén hagyni. Lev pontosan ezt akarta. Ugyanazon az éjszakán, amikor az Admirális és Connor titkos megbeszélést tart, Lev kisurran a holdtalan sötétségbe, kezében a kikapcsolt elemlámpával. Első éjjel sikerült észrevétlenül eljutnia Connorhoz, hogy tisztázzon vele néhány dolgot. Azóta Connor ütésének nyoma elhalványult, és nem beszéltek róla. Egyébként sem beszélgetnek túl sokat, mert Levnek máson jár az esze. Azóta minden éjjel megpróbált kisurranni, de minden alkalommal elkapták, és visszaküldték. Most, hogy az Admirális öt őrkutyája elutazott, az őrszemek hanyaggá váltak. A repülőgépek között lopakodva Lev azt látja, hogy némelyikük el is aludt. Ostobaság volt az Admirális részéről elküldeni azt az ötöt anélkül, hogy kijelölt volna valakit a helyükre. Amikor elég messzire kerül tőlük, felkapcsolja a lámpát, és próbálja megtalálni az úti célját. Egy lánytól tud róla, akivel néhány hete ismerkedett meg. Az a lány sokban hasonlított rá, és Lev azt reméli, ma este másokkal is fog találkozni, akikkel így van. A tizenkettedik gép a harmincadik sorban. A Temető területén belül ez van a legmesszebb az Admirális repülőgépétől. Egy ősrégi DC-10-es végső nyughelye. Amikor Lev kinyitja az ajtót és bemászik, két fiatalt talál odabent. Mindketten felugranak, amikor meglátják, és védekező pozíciót vesznek fel. – A nevem Lev – mutatkozik be. – Azt mondták, ide jöjjek. Nem ismeri a másik kettőt, de ez nem meglepő – nincs még elég hosszú ideje a Temetőben ahhoz, hogy mindenkit ismerjen. Egyikük egy ázsiai
lány rózsaszín hajjal. A másik egy kopaszra borotvált fiú tele tetoválással. – És ki mondta, hogy ide gyere? – kérdezi a kopasz. – Egy lány, akivel Coloradóban találkoztam. A neve Julie-Ann. Ekkor egy harmadik alak bukkan elő az árnyékból. Nem kamasz, felnőtt – a húszas évei közepén járhat. Mosolyog. Zsíros, vörös haja és zilált kecskeszakálla van, járomcsontja kiáll beesett arcából. Cleaver az, a helikopter pilótája. – Tehát Julie-Ann küldött téged! – mondja. – Király! Hogy van? Lev egy pillanatra elgondolkodik, mielőtt válaszolna. – Megtette a dolgát – feleli végül. Cleaver bólint. – Így megy ez. A másik kettő is bemutatkozik. A kopasz srác Blaine, a lány Mai. – Mi van azzal, aki a helikoptert vezeti veled? – kérdezi Lev Cleavertől. – Ő is benne van? Mai undorodva elneveti magát. – Roland? Előbb kötném fel magam! – Roland nem… illeszkedne tökéletesen a mi kis csoportunkba – mondja Cleaver. – Szóval csak azért jöttél, hogy közöld velünk a jó hírt JulieAnnről, vagy más oka is van? – Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni. – Igen, de azt még mindig nem tudjuk, mennyire gondolod komolyan. – Mesélj magadról – mondja Mai. Lev arra készül, hogy előadja nekik a fegyveres rablásos változatot, de mielőtt kinyitja a száját, meggondolja magát. A pillanat őszinteségért kiált. Itt most az igazat kell mondania. Így hát elmesél nekik mindent attól a pillanattól fogva, hogy Connor elrabolta, beszél a CyFival töltött időszakról és az azt követő hetekről is. Amikor végez, Cleaver nagyon elégedettnek tűnik. – Szóval tized vagy! Nagyszerű! Nem is tudod, hogy ez milyen nagyszerű! – És most? – kérdezi Lev. – Bevesztek vagy nem? A másik három elhallgat. Arcuk ünnepélyesen elkomorodik. Lev érzi, hogy valamiféle szertartás kezdődik. – Válaszolj, Lev – szólal meg Cleaver. – Mennyire gyűlölöd azokat az embereket, akik szét akartak bontani téged? – Nagyon.
– Sajnálom, de az nem elég. Lev behunyja a szemét, magába néz, és a szüleire gondol. Arra gondol, amit tenni készültek vele, és arra, hogyan vették rá, hogy ő maga is akarja. – Mennyire gyűlölöd őket? – ismétli meg a kérdést Cleaver. – Végtelenül és engesztelhetetlenül – feleli Lev. – És mennyire gyűlölöd azokat az embereket, akik elvennék a testrészeidet és a magukévá tennék őket? – Végtelenül és engesztelhetetlenül. – És mennyire akarod, hogy megfizessenek ők és az egész világ azért, amit tettek? – Végtelenül és engesztelhetetlenül. Valakinek meg kell fizetnie ezért az igazságtalanságért. Mindenkinek meg kell fizetnie érte. Ő majd megfizetteti velük. – Jól van – mondja Cleaver. Levet meglepi saját dühének a mértéke, de már egyre kevésbé tartja ijesztőnek. Azzal nyugtatja magát, hogy ez jó dolog. – Talán tényleg komolyan gondolja – szólal meg Blaine. Lev tudja, ha elkötelezi magát, innen nincs visszaút. – Egyvalamit tudnom kell – mondja Lev. – Mert Julie-Ann… nem fogalmazott egyértelműen. Tudni akarom, miben hisztek. – Miben hiszünk? – kérdez vissza Mai. Blaine-re néz, mire a fiú elneveti magát. Cleaver azonban felemeli a kezét, és lecsendesíti őket. – Ne, hagyjátok abba, ez egy jó kérdés. Egy igazi kérdés. Ami igazi választ érdemel. Ha arra vagy kíváncsi, milyen ügyért harcolunk, akkor a válasz az, hogy semmilyenért, azt verd ki a fejedből. – Cleaver széles mozdulatot tesz, körülöleli vele az egész világot. – Az ügyek lejárt lemezek. Mi a véletlenben hiszünk. Földrengésekben! Tornádókban! A természet erejében. Mi magunk is egy természeti erő vagyunk. Mi vagyunk a pusztítás. A káosz. Kicseszünk a világgal. – Az Admirálissal máris jól kicsesztünk, nem igaz? – mondja Blaine cinkosan. Cleaver éles pillantást vet rá, Mai pedig szabályosan megrémül. Ennyi majdnem elég Levnek ahhoz, hogy meggondolja magát. – Hogyan csesztetek ki az Admirálissal? – Annak már vége – vágja rá Mai. Testbeszéde egyszerre ideges és dühös. – Kicsesztünk vele, de már lezártuk. Amit pedig lezártunk, arról nem beszélünk. Világos?
Cleaver bólint, mire a lány egy kicsit megnyugszik. – A lényeg, hogy nem számít, kivel vagy mivel cseszünk ki, amíg csináljuk – mondja Cleaver. – A világ magától nem mozdul, ha nem kavarják meg, nem rázzák fel a dolgokat, egyetértesz? – Azt hiszem. – Nos, mi vagyunk a megkavarók és a felrázók. – Cleaver elmosolyodik, és Levre bök az ujjával. – A kérdés már csak az, hogy te is az vagy-e. Készen állsz rá, hogy beállj közénk? Lev alaposan végigméri mindhármukat. A szülei gyűlölnék őket. Csatlakozhatna hozzájuk puszta dacból is, de az nem elég – most nem. Annál több kell. Ám ahogy ott áll, Lev rájön, hogy megvan benne az a több. Láthatatlanul, de ott van, mint halálos töltet egy lekapcsolt elektromos vezetékben. Düh, de nem csak düh: a szándék a cselekvésre. – Igen, veletek akarok tartani. – Otthon Lev mindig úgy érezte, hogy valami nála nagyobbnak a része. Mostanáig nem tudatosult benne, mennyire hiányzott neki ez az érzés. – Üdvözlünk a családban – mondja Cleaver, és olyan erővel csap a hátára, hogy Lev csillagokat lát.
36. Risa Risa az első, akinek feltűnik, hogy Conorral valami nem stimmel. Risa az első, akinek feltűnik, hogy Levvel valami nem stimmel. Pillanatnyi önzésében bosszantónak találja ezt, mivel az ő dolgai nagyon is jól alakulnak. Végre talált magának egy helyet. Azt kívánja, bárcsak maradhatna itt a tizennyolcadik születésnapja után is, mert a kinti világban esélye sincs azzal foglalkozni, amit itt csinál. Gyógyítani orvosi végzettség nélkül – ha a túlélés múlik rajta, akkor rendben van, de a civilizált világban ez elképzelhetetlen. Talán amikor betölti a tizennyolcat, beiratkozhatna az egyetemre… De ahhoz pénz és kapcsolatok kellenek, ráadásul a konkurencia is nagyobb, mint a zongoraleckéken. Azon tűnődik, vajon a katonasághoz felvennék-e egészségügyisnek. Ahhoz nem kell kadétiskolát végezni. Bármelyiket választja is, a lényeg, hogy van választása. Hosszú idő óta először van elképzelése a jövőjéről. Most, amikor ennyi kellemes gondolat kavarog a fejében, esze ágában sincs
elrontani valamivel. Akkor is ezen töpreng, amikor elindul az egyik tanulásra kijelölt repülőgép felé. Az Admirális három könnyen megközelíthető és jól felszerelt repülőt tanulószobának nyilvánított, ezekben van könyvtár, számítógépek és minden egyéb, ami ahhoz kell, hogy az ember tanulni tudjon. „Ez nem iskola” – közölte velük az Admirális nem sokkal az érkezésük után. – „Nincsenek sem tanárok, sem vizsgák.” Különös módon, talán éppen az elvárások teljes hiánya miatt, a három repülőgép szinte állandóan tele van. Risa kora hajnalban kelt. Szokásává vált, hogy az egyik tanulóban kezdje a napot, mivel ilyenkor általában nincs ott senki rajta kívül. Örül az egyedüllétnek, mert a többieket felzaklatja, amikor meglátják, mit tanul. Nem a téma nyugtalanítja őket, hanem maga a tény, hogy Risa tanulmányozza azokat a könyveket. Leginkább anatómiát és orvosi szövegeket. A telep lakói azt feltételezik, hogy pusztán azért, mert a kórházgépben dolgozik, ő már mindent tud, amit egy orvosnak tudnia kell. Felzaklatja őket, amikor azt látják, hogy Risa ezt tanulja. De ma, amikor megérkezik, Connort pillantja meg odabent. Risa meglepetten torpan meg az ajtóban. A fiú olyan elmélyülten olvas, hogy nem hallja bejönni. Risa kihasználja az alkalmat, és alaposan szemügyre veszi. Sosem látta még Connort ennyire fáradtnak – még akkor sem, amikor szökésben voltak. Ennek ellenére felgyorsul a pulzusa a közelségétől. Mindketten túlságosan elfoglaltak, nem sok időt tudnak együtt tölteni. – Szia, Connor. A fiú összerezzen, gyorsan becsukja a könyvét, és felnéz. Amikor meglátja, ki az, megnyugszik. – Szia, Risa. Mire a lány leül mellé, Connor mosolyog, és már nem is látszik olyan fáradtnak. Risa örül, hogy ilyen hatással van rá. – Korán kelsz. – Nem, későn fekszem – feleli Connor. – Nem tudtam aludni, ezért jöttem ide. – Kipillant az egyik kerek ablakon. – Már reggel van? – Nemsokára. Mit olvasol? Connor megpróbálja elrejteni, de elkésett vele. Két könyv hever előtte. Az alsó kötet egy műszaki szakkönyv. Ebben nincs semmi meglepő, tekintve Connor beosztását a telepen. A másik azonban, amelyet olyan
elmélyülten olvasott, teljesen váratlanul éri Risát. Kis híján el is neveti magát. – Kriminológia kezdőknek? – Hát, igen, mindenkinek kell valami hobbi. Risa a szemébe akar nézni, de a fiú elfordítja a tekintetét. – Valami nem stimmel, igaz? – kérdezi. – Nincs szükségem egy Connor kezdőknek kézikönyvre ahhoz, hogy tudjam, bajban vagy. Connor mindenhova néz, csak Risa szemébe nem. – Nincs baj. Legalábbis én nem vagyok bajban. Vagy talán bizonyos szempontból mégis, nem tudom. – Akarsz beszélni róla? – Az az utolsó dolog, amit akarok – feleli Connor. Nagy levegőt vesz. – Ne aggódj, minden rendben lesz. – Ez nem hangzott túl megnyugtatóan. Risára pillant, majd a bejáratra, hogy megbizonyosodjon róla, egyedül vannak. Azután közelebb hajol a lányhoz, és azt mondja: – Most, hogy az Aranyifjak… már nincsenek itt, az Admirális keres majd valakit a helyükre. Ígérd meg nekem, ha felkér, hogy segíts neki, visszautasítod. – Az Admirális azt sem tudja, hogy létezem. Miért kérne tőlem bármit? – Mert engem felkért – feleli Connor még mindig suttogva. – És azt hiszem, Taknyost is. – Taknyost? – Csak annyit akarok, hogy ne legyen belőled célpont! – Miféle célpont? Kinek a célpontja? – Csss! Halkabban! Risa ismét a könyvre pillant, próbálja összeilleszteni a mozaikdarabkákat, de túl sok hiányzik belőlük. Connor szemébe néz, és kényszeríti, hogy a fiú is ránézzen. – Segíteni akarok neked – mondja Risa. – Aggódom érted. Kérlek, engedd, hogy segítsek. Connor szeme jobbra-balra cikázik, szabadulni akar Risa tekintetétől, de nem tud. Hirtelen egészen közel hajol a lányhoz, és megcsókolja. Risa nem számított rá, és amikor elválnak az ajkaik, és meglátja a fiú arckifejezését, rájön, hogy Connornak saját magát is sikerült meglepnie. – Ez meg mi volt? Connornak szüksége van néhány másodpercre, mire újra képes
gondolkodni. – Ez csak arra az esetre, ha valami történik velem, és nem találkozunk többet. – Rendben – mondja Risa, azzal magához húzza egy újabb csókra. Ez hosszabb ideig tart, mint az első. Amikor véget ér, így szól: – Ez pedig arra az esetre, ha találkozunk. Connor ügyetlenül elbotorkál a kijárat felé, és majdnem lezuhan az acéllépcsőn a földre. Minden körülmény ellenére Risa nem tudja elfojtani mosolyát. Elképesztő, hogy egy szimpla csók képes a legnagyobb aggodalmat is félresöpörni. Lev problémája más természetűnek tűnik, és Risa azon kapja magát, hogy fél a fiútól. Aznap reggel csúnyán leégett bőrrel jelenik meg a gyengélkedőben. Mivel remek futó, hírvivőnek osztották be. Ez többnyire abból áll, hogy a repülőgépek között kell szaladgálnia az üzenetekkel. Az Admirális egyik szabálya, hogy minden hírvivőnek naptejet kell használnia, de úgy tűnik, Lev már nem rabja a szabályoknak. Semmiségekről csevegnek egy ideig, de van benne valami kínos feszengés, ezért Risa gyorsan a lényegre tér. – Mivel a hajad már hosszabb, legalább a homlokod és a nyakad megúszta. Vedd le a pólódat. – Sosem szoktam levenni a pólómat – feleli Lev. – Akkor is szeretném megnézni. A fiú vonakodva lehúzza a pólóját. Alatta is megégett, de nem olyan csúnyán, mint a karján és az arcán. Risa tekintete azonban egy jókora piros folton akad meg. Lev hátán egy tenyér halvány lenyomata látszik. Végighúzza rajta az ujját. – Ki csinálta ezt veled? – kérdezi. – Senki – vágja rá Lev, azzal visszaveszi a pólóját, és belebújik. – Csak egy srác. – Valaki bánt a csapatodban? – Már mondtam, hogy senki. Ki vagy te, az anyám? – Nem – válaszolja Risa. – Ha az anyád lennék, azonnal elvinnélek a legközelebbi átalakító táborba. Viccnek szánja, de Lev nem találja humorosnak. – Csak adj valamit, amit rákenhetek. Van valami ijesztő közönyösség a hangjában. Risa a szekrényhez lép, és
kivesz belőle egy tubus áloé krémet, de egyelőre nem adja oda a fiúnak. – Hiányzik a régi Lev – mondja. Lev erre felemeli a fejét. – Ne vedd sértésnek, de nem ismertél engem. – Talán nem, de akkor legalább meg akartalak ismerni. – És most már nem akarsz? – Nem is tudom – feleli Risa. – A srác, akit most látok, kissé ijesztő az én ízlésemnek. – Látja Leven, hogy ezzel sikerült eltalálnia. Azt ugyan nem tudja, miért, mert Lev láthatóan büszke rá, hogy ijesztő lett. – A régi Lev elhitette veletek, hogy megbízhattok benne, majd az első adandó alkalommal felnyomott a zsaruknak. – És az új Lev nem ezt tenné? – kérdezi Risa. Lev ezen elgondolkodik, majd így szól: – Az új Levnek fontosabb teendői vannak. Risa a kezébe nyomja a tubust. – Tudod, mit? Ha találkozol a régivel – aki mindig Istenről meg a céljáról gondolkodott –, mondd meg neki, hogy visszavárjuk. Kényelmetlen csönd telepedik közéjük. Lev a kezében tartott tubusra néz. Risa egy pillanatig azt gondolja, Lev mond valamit, ami visszahozza azt a másik fiút a szobába, de végül csak ennyit kérdez: – Milyen gyakran kenjem be magam vele? Másnap munkamegbeszélést hívnak össze. Risa utálja ezeket a megbeszéléseket, mert tudja, hogy nem tartogatnak semmit számára, mégis mindenkinek részt kell vennie rajtuk. Ma a megbeszélést nem közülük valaki vezeti, hanem Cleaver. A jelek szerint átmenetileg őt bízták meg a feladattal, mivel senkit nem találtak, aki betöltené Hangerő helyét. Risa nem kedveli. Van benne valami sunyi és ellenszenves. Ma csak néhány munkára keresnek embert. Egy vízvezeték-szerelőnek inasra van szüksége valami isten háta mögötti városkában; kell egy pár dolgos kéz egy kaliforniai farmra; a harmadik meló pedig kimondottan bizarr. – Prudhoe-öböl, Alaszka – jelenti be Cleaver. – Egy olajvezetéken fogtok dolgozni tizennyolc éves korotokig. Ha jól tudom, az a Föld egyik leghidegebb, legbrutálisabb vidéke. De legalább kiszabadulhattok innen, nem igaz? Három önkéntesre van szükség.
Az első kéz egy idősebb fiúé, akit mintha az isten is ilyen brutális munkára teremtett volna – kopaszra borotvált feje legalábbis erről árulkodik. A második magasba lendülő kéz láttán Risa meglepődik. Mai az. Miért jelentkezik Mai önként egy olajvezetékre dolgozni? Miért hagyná el azt a fiút, akivel úgy egymásba voltak gabalyodva a raktárépületben? De ahogy jobban belegondol, Risa rájön, hogy a Temetőben egyáltalán nem látta azt a fiút. Miközben ezen gondolkodik, egy harmadik kéz is a levegőbe emelkedik. Egy fiatalabb fiú az. Kisebb a többieknél. Csúnyán le van égve a bőre. Lev keze van a magasban, és ki is választják a munkára. Risa döbbenten áll, majd Connort keresi a tekintetével. Ő is látta. Risára néz, majd vállat von. Nos, lehet, hogy Connor elintézi egy vállrándítással, de Risa nem. Amikor a megbeszélés véget ér, megpróbál odafurakodni Levhez, de a fiú eltűnik a tömegben. Ezért Risa amint visszatér a kórházgépbe, magához rendel egy hírvivőt, majd még egyet, aztán még egyet, felesleges figyelmeztetéseket küldözgetve néhány betegnek, hogy vegyék be az orvosságukat. Végül, negyedikre Lev jelenik meg mint hírvivő. Valamit láthat Risa arcán, mert nem lép be, megáll az ajtóban. Van ott még egy egészségügyis rajtuk kívül, ezért Risa villogó szemekkel a repülőgép hátulja felé mutat. – Arra! Gyerünk! – Nekem senki nem parancsol – mondja Lev. – Arra! – ismétli Risa erőteljesebben. – NYOMÁS! Úgy tűnik, Levnek mégis lehet parancsolni, mert belép, és elindul a repülőgép hátsó része felé. Amint elérnek a raktárba, Risa becsukja maga mögött az elválasztó ajtót, és Levre támad. – Mégis mi a fenét képzelsz? Lev arca, mint az acél. Egy széf ajtaja, amelyet Risa nem tud kinyitni. – Soha nem jártam még Alaszkában – mondja. – Gondoltam, megnézem, milyen. – Alig egy hete vagy itt! Miért olyan sietős, hogy elmenj innen? Ráadásul pont egy ilyen munkára… – Nem tartozom magyarázattal sem neked, sem másnak. Jelentkeztem, kiválasztottak, ennyi. Risa dacosan összefonja a karját válaszul a fiú makacs szavaira. – Nem mész sehová, ha nem adok igazolást arról, hogy egészséges
vagy. Mondhatom azt az Admirálisnak, hogy… hogy… fertőző hepatitiszed van. – Azt nem teheted! – Csak figyelj! Lev dühödten a fal felé fordul, és belerúg, majd ismét Risára mered. – Nem fog hinni neked! És még ha hisz is, akkor sem tarthatsz örökké a betegek között! – Miért akarsz ennyire elmenni? – Vannak dolgok, amiket meg kell tennem – mondja Lev. – Nem várom el tőled, hogy megértsd. Sajnálom, hogy nem az vagyok, akinek szeretnél, de megváltoztam. Már nem az az ostoba, naiv kölyök vagyok, akit két hónappal ezelőtt elraboltatok. Nem tudsz megakadályozni abban, hogy elmenjek innen és megtegyem, amit meg kell tennem. Risa nem válaszol, de tudja, hogy a fiúnak igaza van. Maximum feltartóztathatja egy ideig, de megállítani nem tudja. – Szóval? – kérdezi Lev valamivel higgadtabban. – Van fertőző hepatitiszem vagy nincs? Risa felsóhajt. – Nincs. Lev megfordul, és kinyitja az ajtót. Annyira csak a távozás jár a fejében, hogy eszébe sem jut búcsút venni Risától. – Egyvalamiben tévedsz – szól utána a lány. – Ugyanolyan naiv vagy, mint voltál. És lehet, hogy kétszer olyan ostoba. Lev kilép az ajtón. Még aznap délután egy jelöletlen fehér furgon érkezik, és magával viszi Levet, Mait és a kopasz srácot. Risa másodszor gondolja azt, hogy soha többé nem látja viszont Levet. És mint kiderül, másodszor is tévesen.
37. Taknyos és az Admirális Taknyosnak fogalma sincs a Temető felszíne alatt zajló eseményekről – sem arról, hogy ő is részese ezeknek. Megelégszik képregényfüzete szögletes kockáival és a játékautomata jól körülhatárolt világával. Igyekszik ezeken a határokon belül maradni, így védekezik a külvilág igazságtalansága és kegyetlensége ellen.
Nem gondolkodik el azon, hogy a furcsa trió miért vágott bele az alaszkai kalandba; nem rá tartozik. Nem érzékeli a feszültséget Connorban; Connor tud magára vigyázni. Nem vesztegeti arra az idejét, hogy Rolandon elmélkedjen; egyszerűen kitér az útjából. De hiába jár lehajtott fejjel, ez sem szavatolja a biztonságát. Sőt, ő a játékautomata központi ütközője, és minden egyes játékban lévő golyó az ő érintésével fog továbbhaladni. Az Admirális hívatta. Taknyos idegesen megtorpan annak a helyiségnek a bejáratánál, amely egykor az Egyesült Államok elnöki repülőgépének parancsnoki központja volt. Két férfi van még ott rajta kívül. Fehér inget és fekete nyakkendőt viselnek. A lépcső alján várakozó fekete autó biztosan az övék. Az Admirális az íróasztala mögött ül. Taknyos nem tudja eldönteni, hogy belépjen-e, vagy inkább sarkon forduljon és elszaladjon. De az Admirális észreveszi, és pillantásától Taknyosnak földbe gyökerezik a lába. – Látni akart, uram? – Igen. Foglalj helyet, Zachary. Kényszerítenie kell a lábát, hogy odavigye az Admirálissal szemben álló székhez. – Taknyos – mondja. – Mindenki csak Taknyosnak szólít. – Te választottad ezt a nevet vagy ők? – kérdezi az Admirális. – Hát… ők, leginkább… de már megszoktam. – Soha ne engedd, hogy mások nevezzenek el – mondja az Admirális. Átlapozza az aktát, amelynek borítójára Taknyos fényképét erősítették. Sok lapból áll, és Taknyos elképzelni sem tudja, hogyan találtak annyi érdekességet az életében, amennyi egy ilyen vastag mappa megtöltéséhez szükséges. – Talán nem tudsz róla, de te egy igen különleges fiú vagy – folytatja az Admirális. Taknyos zavartan lesüti a szemét, és a cipőfűzőjét bámulja, amit, szokás szerint, csak egy hajszál választ el attól, hogy kibomoljon. – Ezért vagyok itt, uram? Mert különleges vagyok? – Igen, Zachary. És mert ma elhagysz bennünket. Taknyos felnéz. – Tessék? – Valaki szeretne találkozni veled. Valaki, aki már nagyon régóta keres téged.
– Tényleg? – Ezek az emberek majd elvisznek hozzá. – Ki az? Taknyos régóta fantáziál arról, hogy egyik szülője mégis életben van még. Ha nem az anyja, akkor az apja. Mindig arról ábrándozott, hogy apja valójában kém, és a halála csak egy hivatalos fedősztori, miközben ő a világ távoli sarkaiban harcol a gonosz ellen, mint egy életre kelt képregényhős. – Nem ismered – feleli az Admirális, összezúzva ezzel Taknyos reményeit. – Kedves asszony. Történetesen a volt feleségem. – Nem… nem értem. – Hamarosan minden világos lesz. Ne aggódj. Mire Taknyos aggodalma, természetesen, csak fokozódik. Felgyorsul a légzése, amitől a hörgői összeszűkülnek. Zihálni kezd. Az Admirális nyugtalan pillantást vet rá. – Jól vagy? – Asztma – zihálja Taknyos. Asztma sprayt húz elő a zsebéből, és nagyot szív belőle. – Igen – mondja az Admirális. – A fiamnak is asztmája volt. De jól reagált a Xolairre. – A Taknyos mögött álló férfiak egyikére néz. – Gondoskodjanak róla, hogy kapjon Xolairt a tüdejére. – Igenis, Dunfee Admirális. Beletelik néhány másodpercbe, mire ez az ez információgolyó odavissza pattogva az elméjében eltalálja Taknyos mentális flipperét. – Dunfee? A maga vezetékneve Dunfee? – A Temetőben nincsenek vezetéknevek – feleli az Admirális, majd feláll, megfogja Taknyos kezét, és megrázza. – Viszlát, Zachary. Add át üdvözletemet a volt feleségemnek. Taknyos válasz helyett csak felnyüszít, amikor a két férfi karon ragadja, és elindul vele az odalent várakozó fekete kocsihoz. Miután a fiút elviszik, Dunfee Admirális hátradől a székén. A birodalmát fenyegető veszélyek ellenére van valami, aminek örülhet. Engedélyez magának egy pillanatnyi elégedettséget, és Harlan fia mosolygó fényképére néz – a modern folklórban inkább Humphrey néven ismerik, de akik szerették, tudják az igazi nevét. Igen, az Admirális vezekel, és apránként igyekszik helyrehozni, amit elrontott.
38. A tömeg Taknyos eltűnése majdnem két napig észrevétlen marad, míg végül valakinek feltűnik, hogy a játékautomata körül valami nem stimmel. – Hol van a tátott szájú? – kérdezgetik egyre többen. Sötétedés után komoly keresésbe fognak, reggelre pedig nyilvánvalóvá válik, hogy a fiú eltűnt. Egyesek állítják, hogy látták elkóborolni a sivatagban. Mások szerint egy titokzatos autó vitte magával. Ralphy Sherman állítólag látta, amint egy űrhajó sugárnyalábja felszippantotta az égbe. Minden feltételezést megbeszélnek. Minden elméletet megvitatnak. Mindent átkutatnak. Semmit sem találnak. Eközben az Admirális hallgat. Taknyos, aki a hierarchia legalsó fokán állt, egyszerre mindenkinek legjobb barátja lett, és eltűnése másoknak is kapóra jön. Roland a saját céljaira használja fel – elvégre ő volt az, aki nyilvánosan megjövendölte, hogy Taknyos el fog tűnni. Egy másodpercig sem hitt benne, de most, hogy jóslata valóra vált, mindenki odafigyel a szavaira. – Figyeljétek meg – mondja Roland a hallgatóságának. – Az Admirális kalapja alól hamarosan Taknyos dús fürtjei fognak kikandikálni. És bármelyikünk lehet a következő. A szemedbe néz? A hangodat hallgatja? Ha megtetszik neki valamid, te is úgy végzed, mint Taknyos! Olyan meggyőzően beszél, hogy szinte már ő maga is elhiszi. Connor egészen máshogy értelmezi a helyzetet. Biztos benne, hogy Roland csinált valamit Taknyossal, hogy tőkét kovácsoljon az eltűnéséből. Connor számára ez újabb bizonyíték arra, hogy Roland gyilkolta meg az Aranyifjakat – és hogy semmitől sem riad vissza céljai elérése érdekében. Connor beszámol gyanújáról az Admirálisnak. Az Admirális végighallgatja, de továbbra sem szól semmit. Tudja, ha vállalná a felelősséget Taknyos eltűnéséért, azzal Roland malmára hajtaná a vizet. Connornak elmondhatná, hogy ő küldte el a fiút, de az kérdéseket vetne fel, amelyekre nem akar válaszolni. Úgy dönt, ráhagyja Conorra, hadd gondolja, hogy Roland tette – így még motiváltabban keresi a bizonyítékot arra, hogy Rolandnak köze van a gyilkosságokhoz. Mert mostanra már az
Admirális is hisz Roland bűnösségében. – Felejtsd el az eltűnt fiút – mondja Connornak. – Koncentrálj inkább annak bebizonyítására, hogy Roland ölte meg a többieket. Valaki biztosan segített neki, valakinek tudnia kell róla. Jelen pillanatban Rolandnak túl sok a támogatója. Bizonyítékok nélkül nem tudjuk elintézni. – Akkor valahogy megszerzem a bizonyítékot – válaszolja Connor. – Taknyosért. Connor távozása után az Admirális egyedül ül a repülőgépében, és a szituáció lehetséges forgatókönyvein elmélkedik. Korábban is került már kockázatos helyzetbe a Temetőben, de mindig is a kockázatos helyzetek voltak az Admirális specialitásai. Biztosra veszi, hogy ezúttal is sikerül úrrá lennie a szituáción és mindent újra az irányítása alá vonnia. Miközben üldögél, fájdalom hasít a vállába, ami továbbsugárzik az egész karjára. Nyilvánvalóan számos háborús sérülésének egyike. Orvosért küld, hogy hozzanak neki aszpirint.
39. Roland Roland kinyitja a borítékot, amelyet Hayden nyomott a kezébe az imént, és elolvassa a benne lévő üzenetet: TUDOM, MIT TETTÉL. ALKUT AJÁNLOK. TALÁLKOZZUNK A FEDEX GÉPNÉL.
Nincs rajta aláírás, de ez lényegtelen. Roland anélkül is tudja, ki küldte. Connor az egyetlen, aki elég vakmerő zsarolni őt. Az egyetlen, aki elég ostoba hozzá. Az üzenet láttán Roland agya azonnal pörögni kezd. Tudom, mit tettél. Connor jó néhány dologra utalhat ezzel. Lehet, hogy tud a generátorokat érintő szabotázsakciójáról, amivel az a célja, hogy az Admirális ellen fordítsa a közhangulatot, amiért ilyen felháborító körülmények között kell élniük. Vagy esetleg tudomást szerzett arról az üveg ipekakuánáról, amit a kórházgépből emelt el, miközben úgy tett, mintha Risával flörtölne. Azt tervezte, hogy az italokba csempészi, és amikor elkezdődik az össznépi hányófesztivál, az Admirálist vádolja majd
azzal, hogy megmérgezte őket. Igen, számos dolog volt, amit Connor megtudhatott. Roland rezzenéstelen arccal a zsebébe gyűri a cetlit, majd fenyegetően Haydenhez fordul. – Szóval most már Connor küldönce vagy? – Kérlek – mondja Hayden. – Én Svájc vagyok: semleges, amennyire lehetséges, és imádja a csokoládét. – Kopj le – mordul rá Roland. – Már itt sem vagyok. – Azzal Hayden továbbáll. Bosszantja Rolandot, hogy valószínűleg egyezséget kell kötnie Connorral, de lehetne rosszabb is. Elvégre ő is egyezségek és kibúvók mentén alakítja az életét. Elindul a FedEx repülőgép felé, de biztos, ami biztos, magához vesz egy kést – arra az esetre, ha mégsem sikerülne megegyezniük.
40. Connor – Itt vagyok – kiáltja Roland a FedEx géphez érve. – Mit akarsz? Connor nem bújik elő a raktérből. Tudja, hogy csak egyetlen esélye lesz, nem akarja elszúrni. – Gyere be, és megbeszéljük. – Nem, te gyere ki! Ügyes próbálkozás, gondolja Connor, de ezúttal én szabom meg a feltételeket. – Ha nem jössz be, mindenkinek elmondom, amit tudok. Mindenkinek megmutatom, amit találtam. Rövid csend, majd meglátja Roland alakját, amint felmászik a raktérbe. Most Connornál van az előny. Az ő szeme már hozzászokott a raktérben uralkodó félhomályhoz, Rolandé még nem. Előugrik rejtekhelyéről, és Roland hátához szorítja az Admirálistól kapott fegyver csövét. – Ne mozdulj! Roland ösztönösen felemeli a kezét, mintha nem először kerülne ilyen helyzetbe. – Ez lenne az alku? – Pofa be! – Connor fél kézzel megmotozza, megtalálja az elrejtett kést, és elhajítja a raktér mélyére. Amikor végez, megböki a fegyverrel
Rolandot. – Indulj! – Hová menjek? – Tudod te azt jól. A 2933-as ládához. Mozgás! Roland elindul, alig fér el a ládák közötti szűk folyosón. Connor minden rezdülését figyelemmel követi. Roland még fegyverrel a hátában is arrogáns és magabiztos. – Nem mersz megölni – mondja. – Mindenki kedvel engem. Ha bármi történik velem, téged ízekre szednek. Megérkeznek a 2933-as ládához. – Mássz be – utasítja Connor. Roland ekkorra időzíti az ellentámadást. Megpördül, hátralöki Connort, és a fegyverért nyúl. Connor azonban számított erre. Elrántja előle a fegyvert, hátát a mögötte lévő ládának veti, majd egy határozott rúgással belöki Rolandot a 2933-as ládába. Amint Roland bezuhan, Connor az ajtóhoz ugrik, becsapja, és bezárja. Miközben Roland őrjöng, Connor célba veszi a ládát, és meghúzza a ravaszt egyszer, kétszer, háromszor. A dörrenések visszhangja összekeveredik Roland rémült ordításával. – Mit művelsz? Megőrültél? – kiabálja bentről. Connor precízen célzott; alacsonyan és a láda sarkára. – Kaptál tőlem valamit, amit az áldozataid nem – válaszolja Connor. – Lyukakat, amiken keresztül levegőhöz juthatsz. – Leül. – Most már beszélhetünk.
41. A tömeg Fél mérföldre onnan egy keresőalakulat tér vissza a sivatagból. Nem találták meg Taknyost. Helyette rábukkantak öt jelöletlen sírra egy távoli sziklatömb mögött. Futótűzként terjedt a hír. Megtalálták az Aranyifjakat, de most már semmi irigylésre méltó nincsen bennük. Valaki felveti, hogy maga az Admirális végzett velük. A felvetés szóbeszéddé erősödik, a szóbeszédet pedig gyorsan kész tényként kezelik. Az Admirális megölte a saját embereit! Minden igaz, amit Roland mondott – tényleg, hol van Roland? Ő is eltűnt? Akárcsak Connor! Mit tett velük az Admirális?! Mindenki haragszik valamiért az Admirálisra, de a tömeg most talált egy közös indokot, és ez megadja a végső lökést. Felkerekednek, és az
Admirális repülőgépe felé tartanak. Útközben egyre többen csatlakoznak hozzájuk.
42. Risa Néhány perccel korábban Risához eljutott az Admirális kérése, és maga hozott neki aszpirint. Kiderült, hogy Risa nem tévedett, az Admirális valóban nem tudja a nevét. Kedélyesen elbeszélgetnek, az Admirális azt magyarázza, hogy felbecsülhetetlen a tapasztalat, amit itt szerez, ebben az életkorban sehol nem tehetne szert hasonlóra a kinti világban. Risa elárulja neki, hogy katonai orvos szeretne lenni, ami láthatóan tetszik az öregnek. Az Admirális a fájós vállára panaszkodik, és aszpirint kér. Risa ad neki, de a biztonság kedvéért megméri a vérnyomását is, mire az öreg megdicséri alaposságáért. Hangzavar hallatszik odakintről, ami megnehezíti az összpontosítást a vérnyomásmérésre. Ritka a hangzavar a telepen. Bármiről legyen is szó, Risa azt gyanítja, hogy valaki sebkötözésre és jegelésre szorul majd. Egy orvos munkája sosem ér véget.
43. A tömeg Dühös fiatalok gyülekeznek az Admirális repülőgépe körül. – Kapjuk el! Kapjuk el! Szedjük ki onnan! Megindulnak felfelé az acéllépcsőn. Az ajtó nyitva, de csak résnyire. Risa kinéz belülről, és egy emberi cunamit lát közeledni. – Egy lány is vele van! Az első, aki felér a lépcső tetejére, felrántja az ajtót, de Risa ökle brutális erővel találja állcsúcson. Átbucskázik a korláton, és leesik a földre – de nyomában máris ott a következő. – Ne hagyjátok, hogy becsukja az ajtót! A második ostromló fertőtlenítő sprayt kap a szemébe. A fájdalom elviselhetetlen. Hátratántorodik, neki a mögötte állóknak, és dominóként dőlnek el mindannyian. Risa megragadja az ajtó fogantyúját, becsukja, és
belülről bezárja. Ellepik a szárnyakat, lefeszítenek róla minden mozdítható fémdarabot. Elképesztő, mekkora kárt lehet tenni egy repülőgépben puszta kézzel. – Törjük be az ablakokat! Rángassuk ki őket! A földön maradtak köveket hajigálnak, amikkel legalább olyan gyakran találják el társaikat, mint a repülőgépet. Odabent mindez úgy hangzik, mintha jégeső zúdulna rájuk. Az Admirális falfehér arccal bámul ki az ablakon. A szíve vadul ver. Válla és karja sajog. – Hogyan történhetett ez? Hogy engedhettem meg? A kőzáportól horpadások jelennek meg a géptörzsön, de a páncélozott acélban nem tudnak kárt tenni, az egykori elnöki gép golyóálló ablakai sem törnek be. Ekkor valaki elszakítja a generátor vezetékét. Kialszanak a fények, leáll a légkondicionáló, és az egész repülőgép izzani kezd a perzselő napon.
44. Connor – Meggyilkoltad Hangerőt, Jeevest és a többi Aranyfjút. – Te megőrültél! Connor a 2933-as láda előtt ül, és az izzadságcseppeket törli a szemöldökéről a hőségben. Roland hangja fojtottan, de azért jól hallhatóan szűrődik ki a ládából. – Megszabadultál tőlük, hogy elfoglalhasd a helyüket – mondja Connor. – Esküszöm, ha kijutok innen… – Akkor mit csinálsz? Engem is megölsz, ahogy őket? Ahogy megölted Taknyost? Roland nem válaszol. – Azt mondtam, alkut ajánlok – folytatja Connor. – Nem hazudtam. Ha beismerő vallomást teszel, gondoskodom róla, hogy az Admirális megkímélje az életed. Válaszul Roland valami olyasmit javasol Connornak, amit fizikai képtelenség végrehajtani. – Valld be, Roland. Ez az egyetlen esélyed arra, hogy kijuss innen. – Connor biztos benne, hogy ha megfelelő nyomást gyakorol rá, Roland megtörik, és bevallja, amit tett. Az Admirálisnak bizonyítékra van
szüksége, és mi lehetne kielégítőbb bizonyíték egy beismerő vallomásnál? – Nincs mit bevallanom! – Rendben – mondja Connor. – Én tudok várni. Ráérek egész nap.
45. A tömeg Az Admirális erődje áthatolhatatlan. Odabent a hőmérséklet már meghaladja a negyven fokot. Risa bírja a hőséget, de az Admirális nincs valami jó bőrben. Az ajtót még mindig nem tudják kinyitni, mert a tömeg fáradhatatlanul próbál bejutni. Odakint azok, akik nem az Admirális gépét ostromolják, szétszóródnak. Ha nem tudnak bejutni hozzá, akkor elpusztítanak minden mást. A tanulószobákat, a hálóhelyeket, még a szabadidős repülőgépet is – mindent darabokra zúznak, és amit csak lehet, felgyújtanak. Kielégíthetetlen düh dolgozik bennük, és most élvezettel engedik szabadjára. Az élvezet mögött pedig még több düh lapul. A Temető túloldalán posztoló Cleaver meglátja a felfelé szálló füstöt, hívogatja a látvány. Cleavert vonzza a pusztítás. A saját szemével akarja látni! Beül a helikopterbe, és a felbőszült tömeg felé veszi az irányt. Olyan közel landol a káoszhoz, amennyire csak mer. Cselekedetei vajon hozzájárultak ehhez valamilyen módon? Reméli, hogy igen. Leállítja a motort, várja, hogy a rotor lelassuljon, és meghallja a káosz csodás hangjait… Ekkor a dühös szökevények felé fordulnak. – Cleaver! Az Admirálisnak dolgozik! Cleaver hirtelen a figyelem középpontjában találja magát. Nem tehet róla, de ezt még mindig jó dolognak tartja.
46. Connor Roland lassan kezd megtörni. Sok dolgot beismer, jelentéktelen vandalizmusokat és lopásokat, csupa olyasmit, ami tökéletesen hidegen hagyja Connort. De előbb-utóbb működni fog. Muszáj működnie. Connornak nincsen másik terve az igazság kiderítésére – muszáj
működnie. – Sok mindent elkövettem – mondja Roland a három golyó ütötte lyukon keresztül. – De soha nem öltem meg senkit! Connor hallgat. Alig szólal már meg. Rájött: minél kevesebbet beszél, Roland annál többet. – Honnan tudod egyáltalán, hogy halottak? – Onnan, hogy én temettem el őket. Az Admirálissal. – Akkor ti tettétek! – kiáltja Roland. – Megöltétek őket, és most rám akarjátok kenni! Connor kezdi belátni, hol a hiba a tervében. Ha Rolandot beismerő vallomás nélkül kiengedi innen, akkor halott ember. De nem tarthatja örökké bezárva. Választási lehetőségei jobban beszűkültek, mint a ládák közötti folyosó. Ekkor hangot hallanak odakintről. – Van itt valaki? Connor? Roland? Valaki? Hayden az. – Segítség! – ordítja Roland torkaszakadtából. – Segítség, ez megőrült! Gyere és szabadíts ki! – De segélykérése nem hallatszik ki a repülőgép gyomrából. Connor feláll, és a bejárathoz ballag. Hayden néz fel rá. Most nem olyan flegma, mint szokott lenni, homlokán pedig csúnya zúzódás éktelenkedik, mintha eltalálták volna valamivel. – Hála istennek! Connor, vissza kell jönnöd! Teljesen megzavarodtak, meg kell állítanod őket, rád hallgatni fognak! – Miről beszélsz? – Az Admirális megölte az Aranyifjakat… és mindenki azt hiszi, hogy téged is megölt… – Az Admirális nem ölt meg senkit! – Ezt nekik próbáld elmondani! – Kiknek? – Mindenkinek! Szétverik az egész telepet! Connor meglátja a távoli füstöt, vet egy gyors pillantást a raktérre, és úgy dönt, Roland egyelőre még várhat. Leugrik a földre, és futólépésben elindul Haydennel. – Mondj el mindent, az elejétől! Amikor Connor megérkezik a helyszínre, agya nem hajlandó befogadni azt, amit a szeme közvetít. Döbbenten bámul maga elé, mint aki abban
reménykedik, hogy mindjárt eltűnik ez a látomás. Mintha természeti katasztrófa történt volna. Fém–, üveg– és fadarabok hevernek mindenfelé. Könyvekből kitépett lapok keverednek szétvert elektronikai eszközökkel. Máglyák égnek, amelyekre két kézzel hordják az újabb törmelékeket. – Uramisten! Gúnyosan kiabáló fiúk tömörülnek a helikopter közelében, szorosan egymáshoz préselődnek, mint amikor tolongás van a rögbiben, és rugdosnak valamit középen. Aztán Connor rájön, hogy az nem valami, hanem valaki. Odarohan, és szétválasztja őket. Akik ismerik Connort, azonnal szót fogadnak neki, a többiek pedig követik a példájukat. A földön fekvő alak csurom vér. Cleaver az. Connor letérdel mellé, és felemeli a férfi fejét. – Semmi baj. Rendbe fogsz jönni. – De ő maga sem hiszi el, amit mond. A pilótát péppé verték. Cleaver arca fájdalmas grimaszba torzul, tiszta vér a szája. De ahogy jobban megnézi, Connor rájön, hogy az nem is grimasz, hanem mosoly. – Káosz – mondja Cleaver erőtlenül. – Káosz. Gyönyörű. Gyönyörű. Connor nem tudja, mit feleljen erre. Nincs már magánál. Más magyarázat nem lehet rá. – Jól van ez így – folytatja Cleaver. – Szép halál. Jobb, mint megfulladni, nem igaz? Connor egy hosszú másodpercig szótlanul mered rá. – Mi… mit mondtál? – Connoron és az Admirálison kívül senki nem tud a megfulladtakról. Csak Connor, az Admirális, és aki tette… – Te ölted meg az Aranyifjakat! Te és Roland! – Roland? – Látszik Cleaveren, hogy minden fájdalma ellenére sértőnek érzi a felvetést. – Roland nem tartozik közénk. Nem is tud róla. – Cleaver meglátja Connor arckifejezését, és nevetni kezd. Majd a nevetés elhal, és hosszú sóhajjá szelídül. A vigyor még holtában is ott marad az ajkán. A szeme nyitva, de nincs már mögötte semmi. Akárcsak áldozatának, Hangerőnek. – A francba, meghalt, igaz? – szólal meg Hayden. – Megölték! Uramisten, megölték! Connor otthagyja a porban a halott pilótát, és rohanni kezd az Admirális gépe felé. Útközben elhagyja a gyengélkedőt. Az is romokban hever. Risa! Hol van Risa? Az Admirális gépe még mindig ostrom alatt áll. A kerekeket felhasogatták, a szárnyak természetellenes szögben lógnak, mint
egy madár törött tollai. A repülőgép oldalra billent. – Hagyjátok abba! – üvölti Connor. – Hagyjátok abba! Mit műveltek? Mi ütött belétek? Felnyúl a szárnyra, elkapja egy srác bokáját, és lehúzza a földre, de ezt nem tudja megtenni mindegyikükkel. Ezért felkap egy fémrudat, és ütni kezdi vele a szárnyat. Addig üti, míg a templomi harangzúgásra emlékeztető hangra mindenki oda nem figyel. – Nézzetek körül! – kiabálja. – Szétvertetek mindent! Hogy tehettétek ezt? Mindnyájan megérdemelnétek, hogy szétbontsanak titeket! Egytől egyig mindenki! MIND RÁSZOLGÁLTATOK A SZÉTBONTÁSRA! Ez hat. Mindenki megáll. Azok is, akik a szárnyakon vannak. Azok is, akik a máglyáknál. A sokk, hogy ezeket a szavakat egy társuk szájából hallják, visszarántja őket az épelméjűség innenső oldalára. A sokk, hogy ezek a saját szavai – és a tudat, hogy komolyan is gondolta őket –, legalább annyira megrémíti Connort, mint az elé táruló látvány. Az Admirális gépének ajtajához gurítható lépcső az oldalára dőlve hever a földön. – Gyertek ide! – mondja Connor. – Segítsetek felállítani! Tíz-tizenkét fiú szalad oda engedelmesen, pusztító haragjuk már a múlté. Együtt felállítják a lépcsőt, Connor pedig felmászik rajta az ajtóhoz. Bekukucskál az ablakon. Nem sokat lát. Az Admirális a földön fekszik, mozdulatlanul. Ha nem tud az ajtóhoz jönni, sosem fognak bejutni. Várjunk csak – van ott még valaki? Hirtelen elfordítanak egy fogantyút odabent, és kinyílik az ajtó. A bentről kiáramló forróság szinte letaglózza Connort, az ajtóban megjelenő arc pedig olyan vörös és puffadt, hogy alig ismeri fel. – Risa? A lány köhög, és majdnem összeesik, de végül sikerül talpon maradnia. – Jól vagyok – mondja. – Én jól. De az Admirális… Együtt letérdelnek mellé. Az Admirális lélegzik, de gyengén és erőtlenül. – A meleg miatt van! – állapítja meg Connor, és utasítja a többieket, hogy sarkig tárják ki az ajtót. – Nem csak a meleg – feleli Risa. – Nézd meg az ajkát, teljesen kék. A vérnyomását pedig nem is érezni. Connor értetlenül bámul Risára, nem érti, mit jelent ez. – Szívrohamot kapott! Próbáltam újraéleszteni, de nem vagyok orvos.
Ennél többet nem tudok tenni érte! – Az én… az én… hibám – motyogja az Admirális. – Az én hibám… – Csss – nyugtatja Connor. – Rendbe fog jönni. – De akárcsak Cleaver esetében, Connor most is tudja, hogy erre kicsi az esély. Leviszik az Admirálist a lépcsőn, és a lent várakozó fiatalok utat engednek nekik, mintha már nem is egy élő embert, hanem egy koporsót vinnének. Az egyik szárny alatt teszik le, az árnyékban. A körülöttük állók sutyorogni kezdenek. – Megölte az Aranyifjakat – mondja valaki. – Megérdemli a sorsát. Connor felfortyan, de az utóbbi időben megtanult uralkodni az indulatain. – Cleaver tette – mondja Connor elég hangosan ahhoz, hogy mindenki meghallja. Ez újabb susmorgást indít el, míg végül valaki így szól: – Igen? És mi van Taknyossal? Az Admirális keze megrebben. – A fi… a fiam… – Taknyos a fia? – kérdezi az egyik srác, és a hír végigsöpör az egybegyűlteken. Bármit akart is mondani az Admirális, az összefüggéstelen motyogásba fullad, miközben hol elveszti az eszméletét, hol magához tér egy-egy pillanatra. – Ha nem kerül kórházba, meghal – mondja Risa, és ismét pumpálni kezdi a férfi mellkasát. Connor körülnéz, de az egyetlen jármű, amit a Temetőben lát, az a golfautó. – Ott van a helikopter – szólal meg Hayden. – De mivel a pilóta halott, nem sok hasznát vesszük. Risa Connorra pillant. A fiúnak nincs szüksége Risa kezdőknek kézikönyvre ahhoz, hogy tudja, mi jár a fejében. A pilóta halott, de Cleaver kiképezte az utódját. – Tudom, mit kell tennem – mondja Connor. – Bízzátok rám. Feláll és végigpillant a kormos arcokon, a füstölgő máglyákon. A mai nap után már soha semmi nem lesz ugyanolyan. – Hayden, átadom a parancsnokságot – rendelkezik. – Tartsd kordában őket! – Most csak viccelsz, ugye?
Connor magára hagyja Haydent a rábízott hatalommal, és kiválasztja a három legizmosabb fiút a tömegből. – Te, te és te – mondja. – Gyertek velem a FedEx repülőgéphez. A három fiú kilép a többiek közül, Connor pedig elindul velük a 2399es ládához és Rolandhoz. Tudja, hogy nehéz beszélgetés vár rá.
47. Első éves rezidens A sürgősségin eltöltött hat hónapja során a fiatal doktornő bőven elég furcsaságot látott ahhoz, hogy akár egy egész könyvet meg tudjon tölteni velük, de ez volt az első alkalom, hogy valaki kényszerleszállást hajtott végre egy helikopterrel a kórház parkolójában. Kiszalad egy csapat ápolónő, beteghordozó és más orvosok kíséretében. Egy kis magánhelikopter az – mindössze négyüléses. Egyben van, és a rotorja még mindig forog. Alig fél méterrel kerülte el az egyik parkoló autót. Valakinek be fogják vonni a repülési engedélyét. Két kölyök mászik ki a járműből, egy idősebb férfit cipelnek, aki elég rossz bőrben van. Már várja őket egy gurulós hordágy. – A tetőn van egy helikopter-leszállóhely. – Úgy érezte, oda nem tudná letenni – mondja a lány. Amikor a doktornő a pilótára néz, aki még mindig a vezetőülésben ül, rájön, hogy a jogosítványa elvesztése miatt aligha kell izgulnia. A botkormány mögött ülő srác nem lehet több tizenhét évesnél. A doktornő az idős férfihoz siet. Sztetoszkópjával alig hall valamit a mellkasában. Hátrafordul a segítőihez, és így szól: – Stabilizálják az állapotát, és készítsék fel a szervátültetésre. – Azután a gyerekekre néz. – Szerencsétek, hogy éppen egy olyan kórháznál szálltatok le, ahol van szívbank, különben át kellene vinnünk a város túlsó végére. A hordágyon fekvő férfi felemeli a kezét, és megragadja a doktornő köpenyének az ujját. Állapotát meghazudtoló erővel kezdi rángatni. – Átültetést ne – mondja. Ne, ne tegye ezt velem, gondolja a doktornő. A beteghordozók tétováznak. – Uram, ez egy rutinműtét.
– Nem akar szívátültetést – mondja a fiú. – Idehoztátok isten tudja honnan egy kiskorú pilótával, hogy megmentsétek az életét, erre nem hagyja, hogy megoperáljuk? Van egy egész hűtőszekrényünk tele egészséges, fiatal szívekkel… – Átültetést ne! – ismétli a férfi. – Ezt… ööö… tiltja a vallása – mondja a lány. – Megmondom, mi legyen – szólal meg a fiú. – Miért nem csinálja azt, amit akkor csináltak, mielőtt még lett volna egy hűtőszekrényük tele egészséges, fiatal szívekkel? A doktornő felsóhajt. Legalább nem telt el olyan sok idő az egyetem óta, így emlékszik, mi a teendő ilyenkor. – Az drasztikusan csökkenti a túlélési esélyeit, ugye, tudjátok? – Tisztában van vele. Ad még egy másodpercet a férfinak, hogy meggondolja magát, aztán feladja. A beteghordók elsietnek vele a sürgősségi osztály felé, a két fiatal követi őket. Amint eltűnnek a szeme elől, a doktornő egy pillanatra megáll, hogy kifújja magát. Valaki megfogja a karját. Megfordul, és a fiatal pilótát pillantja meg, aki egész idő alatt egy szót sem szólt. Esdeklő tekintetében fura elszántság csillog. A doktornő tudni véli az okát. A helikopterre pillant, majd vissza a fiúra. – Szerintem el lehet majd intézni a Repülési Hatósággal – mondja. – Ha életben marad, biztos vagyok benne, hogy elnézőek lesznek veled. Talán még hőssé is válhatsz. – Értesítenie kell az ifi-zsarukat – szólal meg a fiú, és kissé erősödik a szorítása a nő karján. – Tessék? – Azok ketten bontás elől menekülnek. Amint felveszik az öreget az osztályra, megpróbálnak majd lelépni. Ne engedje! Most azonnal értesítse az ifi-zsarukat! A doktornő kihúzza a karját a fiú szorításából. – Jól van. Rendben. Megnézem, mit tehetek. – És amikor ideérnek, ügyeljen rá, hogy előbb velem beszéljenek. A doktornő sarkon fordul, és elindul a kórház felé, útközben előveszi a mobilját. Ha ifi-zsarukat akar, megkaphatja. Minél előbb kijönnek, annál hamarabb kerül át ez az egész a „nem az én problémám” kategóriába.
48. Risa Az ifi-zsaruk mind ugyanolyanok. Fáradtak és dühösek – sokban hasonlítanak azokra a szökevényekre, akiket üldöznek. Az a zsaru sem kivétel ez alól, aki most Risát és Connort őrzi. Az iroda ajtajában ül, ahol fogva tartják őket, elzárja a kijáratot, az ajtó túloldalán pedig két másik őr áll a biztonság kedvéért. A zsaru szótlanul nézi őket, miközben egyik kollégája Rolandot hallgatja ki a szomszéd szobában. Risa bele sem akar gondolni, miről beszélgethetnek. – A férfi, akit behoztunk – szólal meg Risa. – Hogy van? – Nem tudom – feleli a zsaru. – Tudjátok, milyenek a kórházak. Csak a közvetlen rokonoknak adnak ki információt, és azt gyanítom, ti nem vagytok azok. Risa méltóságán alulinak tartja, hogy erre válaszoljon. Ösztönösen utálja ezt az ifi-zsarut azért, amilyen, és azért is, amit képvisel. – Szép a zoknija – jegyzi meg Connor. A zsaru nem néz le a zoknijára. Itt nincs helye gyengeségnek. – Szép a füled – mondja Connornak. – Felpróbálhatom valamikor? Risa tapasztalata szerint kétféle embertípusból lesz ifi-zsaru. Egyes típus: azok az erőszakos zsarnokok, akik újra akarják élni középiskolás éveik kegyetlenkedéseit. Kettes típus: az egyes típusok korábbi áldozatai, akik minden bontásra ítélt fiatalban egykori kínzóikat látják. A kettes típusok vég nélkül lapátolják a bosszút egy verembe, amely sosem lesz tele. Elképesztő, hogy a zsarnokok és áldozataik most közösen keserítik meg mások életét. – Milyen érzés ezt csinálni? – kérdezi Risa. – Gyerekeket küldeni a halálba. Az ifi-zsaru arcán látszik, hogy nem először hallja ezt a kérdést. – Milyen érzés olyan életet élni, amit senki más nem tart érdemesnek a folytatásra? Kemény ütés, az a célja, hogy beléfojtsa a szót. Sikerül is neki. – Szerintem az ő élete érdemes a folytatásra – szólal meg Connor, és megfogja Risa kezét. – Magáról gondolja ezt valaki? Ez eltalálja a zsarut, bár igyekszik nem mutatni. – Volt rá tizenöt évetek, hogy bebizonyítsátok, rászolgáltatok az életre.
Nem éltetek a lehetőséggel. Ne a világot hibáztassátok a saját rossz döntéseitekért. Risa érzi Connor feltörő haragját, és megszorítja a fiú kezét. Connor nagy levegőt vesz, és kifújja, sikerül kordában tartania az indulatait. – Az sosem jut eszetekbe, hogy esetleg jobban, sőt, boldogabban élhettek szétbontva? – Ezzel nyugtatja magát? – kérdezi Risa. – Elhiteti magával, hogy így majd boldogabbak leszünk? – Ha tényleg így van, talán mindenkinek bontóba kellene mennie – mondja Connor. – Miért nem jelentkezik önként? A zsaru gyilkos pillantást vet Connorra, majd gyorsan lenéz a zoknijára. Connor gúnyosan felnevet. Risa egy pillanatra behunyja a szemét, próbál valami reménykeltőt találni a helyzetükben, de nem sikerül neki. Tudta, hogy fennáll a lebukás veszélye, ha idejönnek. A külvilág kockázatos hely számukra. Az viszont meglepte, hogy az ifi-zsaruk milyen gyorsan lecsaptak rájuk. Nem szokványos belépőjük ellenére is kellett volna maradnia annyi időnek, hogy eltűnjenek a zűrzavarban. Akár életben marad az Admirális, akár meghal, az már nem változtat az ő sorsukon Connorral. Szét fogják bontani őket. Ismét megfosztották minden jövőre vonatkozó reményétől – és a tudat, hogy, bár csak rövid ideig, de ezek a remények éltek, még fájdalmasabbá teszi az egészet.
49. Roland A Rolandot faggató ifi-zsaru két szeme nem egyforma, és savanyú testszag árad belőle, mintha nem működne a dezodorja. Akárcsak másik szobában ülő társát, őt sem könnyű kihozni a sodrából, Roland azonban – Conorral ellentétben – nem is merné ezt megtenni. De ez nem jelent problémát Roland számára, ugyanis esze ágában sincs kihozni a rendőrt a sodrából. Roland terve nem sokkal az után kezdett alakot ölteni, hogy Connor kiengedte a ládából. Legszívesebben ott helyben ízekre tépte volna Connort, de az három Roland méretű fiú társaságában jelent meg. Nekik Roland oldalán kellett volna állniuk. Így kellett volna lennie. Ez volt az
első jele annak, hogy minden drasztikusan megváltozott. Connor beszámolt neki a lázadásról és Cleaverről. Sután elnézést kért, amiért meggyanúsította az Aranyifjak meggyilkolásával, de Roland nem fogadta el bocsánatkérését. Ha ott lehetett volna a lázadásnál, az szervezett és sikeres akció lett volna. Ha ott lehetett volna, forradalmat szervezett volna, nem lázadást. Azzal, hogy Connor bezárta, megfosztotta Rolandot a lehetőségtől, hogy az élére álljon. Amikor visszaértek a lázadás helyszínére, mindenki Connor szavát leste, minden kérdést hozzá intéztek. Connor megmondta, ki mit csináljon, a többiek pedig engedelmeskedtek. Még Roland legközelebbi barátai is lesütötték a szemüket, amikor meglátták. Ösztönösen tudta, hogy többé nem számíthat a támogatásukra. Távolmaradása kívülállóvá tette, és amit itt elveszített, azt soha nem tudja visszaszerezni – ami azt jelentette, hogy ideje új tervet kovácsolnia. Roland beleegyezett, hogy elvezeti a helikoptert és megmenti az Admirális életét, no, nem azért, mintha különösebben szerette volna élve viszontlátni az öreget, hanem mert ez a repülőút új lehetőséget nyitott előtte… – Kíváncsi vagyok – mondja a savanyú szagú zsaru. – Miért adtad fel a másik két szökevényt, ha ezzel magadat is lebuktattad? – Ötszáz dollár nyomravezetői díj jár minden egyes bontószökevényért, igaz? A zsaru gúnyosan elmosolyodik. – Az veled együtt ezerötszáz dollár. Roland az ifi-zsaru szemébe néz – nincs a tekintetében se szégyenkezés, se félelem –, és bátran előadja az ajánlatát. – Mi lenne, ha elárulnám, hol találnak még több mint négyszáz bontás elől menekülő szökevényt? Mi lenne, ha segítenék leleplezni egy egész csempészhálózatot? Az mennyit érne? A zsaru egy pillanatra kővé dermed, majd közelebb hajol Rolandhoz. – Rendben – mondja. – Hallgatlak.
50. Connor Senki nem számított rá, hogy ilyen sokáig ki fog tartani. Ez Connor
egyetlen vigasza, amibe kapaszkodni tud, miközben a zsaru és a két fegyveres őr bekíséri őt és Risát a helyiségbe, ahol Rolandot kihallgatták. A Roland arcára kiülő önelégült kifejezésből azonban Connor arra következtet, hogy ez sokkal inkább volt tárgyalás, mint kihallgatás. – Üljetek le – mondja a rendőr az asztal szélének támaszkodva. A közvetlenül mellette ülő Roland nem néz a belépőkre. Úgy tesz, mintha tudomást sem venne a jelenlétükről. Hátradől a székén. Ha a bilincs engedné, még a karját is összefonná a mellkasa előtt. A zsaru nem vesztegeti az időt, azonnal a lényegre tér. – A barátotoknak igen sok mondanivalója volt, és nagyon érdekes alkut ajánlott nekünk. A szabadságát kérte cserébe négyszáz bontószökevényért. Még azt is hajlandó elárulni nekünk, hol találjuk őket pontosan. Connor tudja Rolandról, hogy őt és Risát gondolkodás nélkül feladná, de hogy mindnyájukat – ezt még belőle sem nézte volna ki. Roland még mindig nem néz rájuk, de arckifejezése egy fokkal még önelégültebbé válik. – Négyszáz? – kérdezi a másik zsaru. – Hazudik – szólal meg Risa meglepő magabiztossággal. – Át akarja verni magukat. Csak mi hárman vagyunk. – Tudjuk, hogy igazat mond – inti le az asztalon ülő rendőr. – Bár kissé meglepett minket ez a négyszáz körüli szám. Azt hittük, mostanra legalább hatszázan vannak, bár nyilván közben sokan betöltötték a tizennyolcat. Roland értetlenül néz rá. – Tessék? – Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, de mindent tudunk az Admirálisról és a Temetőről – folytatja a rendőr. – Több mint egy éve tudomásunk van róla. A másik zsaru kuncogni kezd, jót szórakozik Roland döbbent arckifejezésén. – De… de… – De akkor miért nem gyűjtjük be őket? – fejezi be helyette a kérdést a rendőr. – Nézd a mi szemszögünkből! Az Admirális olyan, mint a környék kóbor macskája. Senki sem szereti, mégis hasznos, mert legalább elintézi a patkányokat. Bontószökevények az utcán? Az nekünk problémát jelent. De ha az Admirális összeszedi őket az utcáról, és bezárva tartja őket a sivatagi gettójában, azzal a tudtán kívül szívességet tesz nekünk. Nincs több patkány.
– Persze, ha az öreg feldobja a bakancsot, akkor mégis csak oda kell mennünk, és kitakarítanunk a helyet – teszi hozzá a másik zsaru. – Nem! – kiáltja Risa. – Valaki más majd átveszi! A másik rendőr vállat von, mint akinek teljesen mindegy. – Csak jó egerész legyen. Miközben Roland továbbra is hitetlenkedve bámul romokban heverő terveire, Connor megkönnyebbülést érez, és reménykedni kezd. – Akkor visszaengednek bennünket? Az asztalon ülő rendőr felemel egy aktát. – Attól tartok, az nem lehetséges. Félrenézni egy dolog, de szabadon engedni egy bűnözőt már egészen más. – Olvasni kezd. – Connor Lassiter. November 21-re volt kijelölve a bontásod, de megszöktél. Közúti balesetet okoztál, amelynek során a buszvezető meghalt, sokan pedig megsérültek, és órákra le kellett zárni a forgalmat az autópályán. Azután túszt ejtettél, majd meglőttél egy ifi-zsarut a saját kábító fegyverével. Roland elképedve néz a zsarura. – Ő az akroni szökevény? Connor Risára pillant, azután vissza a rendőrre. – Igen. Beismerem. De neki semmi köze hozzá! Engedjék el! A rendőr a fejét ingatva tanulmányozza az aktát. – Szemtanúk szerint a lány a tettestársad volt. Attól tartok, ő is ugyanoda fog menni, ahová te: a legközelebbi átalakító táborba. – De mi lesz velem? – kérdezi Roland. – Nekem semmi közöm ehhez az egészhez! A rendőr becsukja az aktát. – Hallottad már a „bűnsegéd” kifejezést? – teszi fel a kérdést Rolandnak. – Jobban meg kellene válogatnod, kikkel állsz szóba. Azután int az őröknek, hogy vezessék el mindhármukat.
Hatodik rész Szétbontva
Az önök megnyugtatására közöljük, hogy számos átalakító tábor közül választhatnak. Mindegyik létesítmény magánkézben van, állami engedéllyel rendelkezik, és az adófizetők dollárjaiból hozták létre. Bármelyiket választják is, biztosak lehetnek benne, hogy bontásra kijelölt gyermekük a lehető legjobb ellátásban fog részesülni, miközben szakembereink elvégzik rajta a szükséges átalakító műveleteket. Részlet a Szülők bontási kézikönyvéből
51. A tábor A szétbontottak vagy a meg sem születettek lelkének létezéséről órákig képesek vitatkozni az emberek, az a kérdés azonban senkiben sem merül fel, hogy egy bontó üzemnek van-e lelke. Nincsen. Talán építői ezért igyekeznek annyira gyerek– és felhasználóbaráttá tenni ezeket a hatalmas orvosi létesítményeket. Először is, már nem bontó üzemnek nevezik őket, mint kezdetben. Most már átalakító tábor a nevük. Másodszor, minden egyes tábor festői szépségű helyen fekszik, talán hogy emlékeztesse és egyben megnyugtassa vendégeit, mindnyájan egy nagyobb terv részei. Harmadszor, a létesítmények hangulata az üdülőhelyeket idézi, világos pasztellszínekre festettek mindent, pirosat elvétve sem látni egyikben sem, mivel a piros színről pszichológiailag a dühre, az agresszióra és – nem véletlenül – a vérre szokás asszociálni. A Happy Jack Átalakító Tábor az arizonai Happy Jackben tökéletes példa arra, milyennek is kell lennie egy átalakító tábornak. Ez a gyönyörű városka Arizona északi részén található egy fenyvesekkel borított hegygerincen – a zöld erdő és Sedona vörös hegyeinek lélegzetelállító látványa a nyugati horizonton megnyugtató. Nem kétséges, hogy ez a
csodálatos táj tette boldoggá azokat a huszadik századi favágókat, akik a városkát alapították. Innen kapta a nevét. A fiúk hálótermeiben a falak világoskékre vannak festve, a bútorok pedig zöldek. A lányokéban a levendula és a rózsaszín az uralkodó. A személyzet egységes öltözékének része a kényelmes cipő és a hawaii ing, kivéve az orvosi részlegen dolgozó sebészeket. Ők napsárga műtősköpenyt viselnek. A tábort szögesdrót kerítés veszi körül, de azt csipkebokor-sövény rejti el – és a bontásra váró fiatalok nap mint nap látják a főbejáraton át érkező tömött buszokat, de a távozó üres járművek látványától megkímélik őket. Azok a hátsó kijáraton hagyják el a tábort. Mindenki átlagosan három hetet tölt a táborban a szétbontása előtt, ez azonban változhat a vércsoport, a készletek és a kereslet függvényében. Sokban hasonlít ez a kinti élethez, senki sem tudja, mikor jön el az ideje. A professzionalizmus és a személyzet pozitív hozzáállása ellenére alkalmanként előfordulnak incidensek. Az e heti lázadás a klinika oldalán jelent meg egy graffiti alakjában: SENKIT NEM VERTEK ÁT. Február negyedikén három fiatal érkezik rendőri kísérettel. Közülük kettőt minden további nélkül a fogadóközpontba visznek, akárcsak az összes többi ideérkező kamaszt. A harmadikat azonban hosszabb útvonalon kísérik végig, amely érinti a hálótermeket, a sportpályákat és más különböző helyeket, ahol a bontásra váró fiatalok előfordulnak. Connor bokáját és csuklóját összebilincselték, ezért esetlenül és előregörnyedve lépked. Előtte, mögötte és mindkét oldalán egy-egy fegyveres ifi-zsaru. Happy Jackben minden derűs és kedélyes – de ez a jelenet a kivétel, amely erősíti a szabályt. Időről időre egy-egy különösen problémás szökevényt kiválasztanak és nyilvánosan megszégyenítenek, mielőtt hagyják elvegyülni a tábor lakói között. Ezek a kiválasztott egyének kivétel nélkül mindig lázadni próbálnak, és kivétel nélkül mindig szétbontásra kerülnek alig néhány nappal a megérkezésük után. Ez kimondatlan figyelmeztetés a tábor összes lakója számára. Vagy betartod a szabályokat, vagy az itt tartózkodásod nagyon-nagyon rövid lesz. A lecke sosem marad hatástalan. Ezúttal azonban a Happy Jack személyzete nem tud róla, hogy Connor Lassitert megelőzte a híre. A bejelentés, miszerint elfogták az akroni
szökevényt, nem csökkenti a bontásra várók harci szellemét. Sőt, az addig csak pletykákban létező fiú élő legendává válik.
52. Risa – Mielőtt hozzákezdenénk, fontosnak tartom, hogy emlékeztesselek valamire. Noha baráti viszonyba kerültél az úgynevezett akroni szökevénnyel, itt az ideje, hogy a saját érdekedben minden kapcsolatot megszakíts vele. Az első dolguk az volt, hogy különválasztották hármukat. Hogy is van a mondás? Oszd meg és uralkodj? Risa nem ejt könnyeket amiatt, hogy Rolandtól elszeparálták, de miután látja, mit műveltek Connorral, az ő társaságára egyre jobban vágyik. Fizikailag semmilyen módon nem bántalmazták. Nem szeretnének kárt tenni az áruban. Pszichológiailag azonban alaposan megdolgozták. Majdnem húsz percig sétáltatták körbe a táborban. Azután levették róla a bilincseket, és egyszerűen otthagyták a zászlórúd mellett. Nem kísérték be a fogadóközpontba, nem beszélgettek el vele, semmi. Magára hagyták, hogy oldja meg egyedül. Risa tudta, ennek nem az a célja, hogy kihívás elé állítsák vagy megbüntessék. Sokkal inkább arról szólt ez az egész, hogy megadják neki a lehetőséget arra, hogy valami őrültséget kövessen el. És amint megteszi, máris igazolást nyer az azt követő büntetés. Risa féltette, de csak egy pillanatig – mert mostanra kiismerte Connort. Csak akkor csinál őrültséget, ha az a legokosabb, amit tehet. – Az alkalmassági teszten nagyon jól teljesítettél, Risa, átlagon felüli eredményt értél el. Gratulálok! Fél nap elteltével Risa még mindig sokkos állapotban van a Happy Jack Átalakító Tábor általános jellegétől. Az átalakító táborokat mindig emberi vágóhidaknak képzelte: üveges szemű, éhező gyerekek szürke cellákba zárva, emberi mivoltuktól megfosztva – mint egy rémálomban. Ez a festői rémálom valahogy mégis borzalmasabb. Ha a repülőgép-temető pokolnak álcázott mennyország volt, akkor ez az átalakító tábor mennyországnak álcázott pokol. – Úgy látom, kiváló fizikai állapotban vagy. Sokat edzel, igaz? Talán futsz?
Mint kiderül, a testmozgás a táborlakók napirendjének kulcsfontosságú része. Risa először azt hitte, a különböző tevékenységek arra szolgálnak, hogy lekössék a bontásra ítélteket, amíg rájuk kerül sor. De amikor a fogadóközpont felé menet elhaladt egy kosárlabda-mérkőzés mellett, észrevett egy totemoszlopot a pálya szélén. Az öt totem mindegyik szemüregében egy kamera volt. Tíz játékos, tíz kamera. Vagyis valahol, valakik mindegyik játékost tanulmányozzák, jegyzeteket készítenek a szem-kéz koordinációjáról, kategorizálják a különböző izomcsoportok erősségeit. Risának gyorsan leesett, hogy a kosárlabdázás nem arról szól, hogy szórakoztassák a bontásra várókat, hanem hogy árcédulát tudjanak biggyeszteni a testrészeikre. – A következő néhány hétben különböző tevékenységekben fogsz részt venni. Risa, kedvesem, figyelsz rám? Ha úgy érzed, hogy ez túl sok így egyszerre… Szeretnéd, ha lassabban beszélnék? Úgy tűnik, az átalakítási tanácsadó az alkalmassági teszten elért eredménye ellenére abból indul ki, hogy minden bontásra kijelölt egyén értelmi fogyatékos. A nő virágmintás blúzt visel, sok zöld levéllel és rózsaszín virággal. Risa legszívesebben nekiesne egy fűkaszával. – Van valamilyen kérdésed, kedvesem? Kíváncsi vagy valamire? Ha igen, ez a legjobb alkalom, hogy megkérdezd. – Mi történik a rossz testrészekkel? A kérdés láthatóan váratlanul éri a nőt. – Tessék? – Tudja, a hibás részekkel. Mit csinálnak a dongalábakkal vagy a süket fülekkel? Azokat is átültetik? – Neked nincs egyik sem, igaz? – Nem, de van vakbelem. Azzal mi történik? – Nos – mondja a tanácsadó végtelen türelemmel –, egy süket fül is jobb, mint fül nélkül élni, és vannak, akik csak ennyit engedhetnek meg maguknak. Ami a vakbeledet illeti, arra valóban nincs szüksége senkinek. – De akkor ezzel törvényt szegnek, nem? Nem úgy rendelkezik a törvény, hogy kötelesek 100 százalékban életben tartani minden bontottat? A mosoly kezd lehervadni a tanácsadó arcáról. – Nos, a törvényben meghatározott érték igazából 99,44 százalék, pont a vakbélhez hasonló dolgok miatt. – Értem. – A következő, amit el kell intéznünk, az a felvételi kérdőív kitöltése.
Mivel nem a szokványos módon érkeztél, eddig még nem volt lehetőséged találkozni vele. – Átlapozza a kérdőív oldalait. – A kérdések többsége ezen a ponton már lényegtelen… de ha van valamilyen különleges képességed, amelyről szeretnél bennünket informálni, hogy a közösség hasznára tudj lenni az itt tartózkodásod ideje alatt… Risa legszívesebben felállna és faképnél hagyná. Még most, élete végén is ezzel a megkerülhetetlen kérdéssel zaklatják. Mire vagy jó? – Van némi egészségügyi tapasztalatom – feleli Risa fapofával. – Elsősegély, szívmasszázs. A nő bocsánatkérően elmosolyodik. – Nos, ha van valami, amivel bőven el vagyunk látva, az az egészségügyi személyzet. – Risa úgy érzi, ha a nő még egyszer azt mondja, „nos”, akkor bemos neki egyet. – Még valami? – A nevelőintézetben segítettem a csecsemők gondozásában. Ismét ugyanaz a mosoly. – Sajnálom. Itt nincsenek csecsemők. Ez minden? Risa felsóhajt. – Évekig zongoráztam. A nő szemöldöke felszalad a homloka közepére. – Valóban? Tudsz zongorázni? Nos, ez igazán örvendetes.
53. Connor Connor küzdeni akar. Ellenkezni akar a személyzettel, meg akar szegni minden szabályt, mert tudja, ha megteszi, gyorsabban túl lesz az egészen. De két okból nem enged a késztetésnek. Az első: pontosan ezt várják tőle. És a második: Risa. Tudja, milyen borzalmas lenne a lánynak látni, amint őt elviszik a darabolóba. A fiatalok így nevezik maguk között, „a daraboló” – bár a személyzet tagjai előtt sosem mondják ki. Connor igazi hírességnek számít a fiúk hálótermében. Abszurdnak és szürreálisnak találja, hogy az itteniek egyfajta szimbólumként tekintenek rá, amikor semmi mást nem csinált, mint életben maradt. – Ez nem igaz, ugye? – kérdezi tőle a szomszédos ágyon alvó srác az első éjszaka. – Mármint nem tettél tényleg ártalmatlanná egy egész ifizsaru osztagot a saját kábító fegyverükkel?
– Nem! Nem igaz – feleli Connor, de tagadása csak még hihetőbbé teszi az egészet a másik számára. – Nem zártak le tényleg egész autópályákat csak azért, hogy elkapjanak, ugye? – kérdezi egy másik fiú. – Csak egy autópálya volt, de azt is én zártam le. Részben. – Akkor mégis igaz! Hiába minden igyekezete – nem tudja meggyőzni őket, hogy az akroni szökevény nem egy szuperképességekkel rendelkező akcióhős. Ráadásul ott van Roland, aki bármennyire utálja is Connort, most maximálisan kihasználja a hírnevét. Bár Roland másik épületszárnyba van beosztva, így is visszajutnak Connorhoz vad történetek arról, hogyan lopott el ő és Roland egy helikoptert, majd szabadított fel száz bontásra ítélt fiatalt, akiket egy tucsoni kórházban tartottak fogva. Connor egy pillanatra késztetést érez, hogy elmondja mindenkinek, Roland semmi mást nem csinált azon kívül, hogy feladta őket, de aztán úgy dönt, az élet szó szerint túl rövid ahhoz, hogy újrakezdje a háborúskodást Rolanddal. Egy fiú akad csak, akivel Connor értelmesen tud beszélni, és aki képes különválasztani az igazságot a meséktől. Daltonnak hívják. Tizenhét éves, alacsony, zömök srác, a haja pedig mindig égnek áll. Connor elmondja neki, mi történt pontosan azon a napon, amikor megszökött. Nagy megkönnyebbülést jelent számára, hogy van valaki, aki hisz neki. Daltonnak azonban megvan róla a saját véleménye. – Ha tényleg csak ennyi történt, az akkor is komoly hőstett – állapítja meg Dalton. – Mi többiek csak álmodhatunk hasonlóról. Connornak el kell ismernie, hogy igaza van. – Olyan vagy itt, mint a bontásra ítéltek királya – mondja Dalton. – De a hozzád hasonlókat villámgyorsan szét szokták kapni, úgyhogy vigyázz magadra. – Azután hosszan a szemébe néz, majd megkérdezi: – Félsz? Connor szeretne mást válaszolni, de nem akar hazudni. – Igen. Dalton láthatóan megkönnyebbül azon, hogy Connor is fél. – A csoportfoglalkozásokon azt mondják nekünk, hogy a félelem elmúlik, és átveszi a helyét az elfogadás. Már majdnem hat hónapja vagyok itt, de még mindig ugyanúgy be vagyok rezelve, mint az első napon. – Hat hónapja? Azt hittem, néhány hét alatt mindenki sorra kerül. Dalton közelebb hajol, és lehalkítja a hangját, mint aki veszélyes
információt árul el. – Nem, ha a zenekar tagja vagy. Zenekar? A gondolat, hogy zenélnek egy olyan helyen, ahol életeket oltanak ki, nem esik jól Connornak. – A daraboló tetején kell játszanunk, miközben ők bontják szét a sorra kerülőket – magyarázza Dalton. – Játszunk mindent, klasszikus zenét, popot, rockot a Régi Világból. Én vagyok a legjobb basszgitáros, aki valaha megfordult ezen a helyen. – Elvigyorodik. – Gyere el holnap, hallgass meg minket. Most kaptunk egy új billentyűst. Nagyon jó a csaj. Délelőtti röplabda. Connor első hivatalos sportfoglalkozása. A személyzet tagjai virágmintás pólóban állnak az oldalvonal mellett, csíptetős mappával a kezükben, mivel a röplabdapálya a jelek szerint nincsen tizenkét különálló kamerával felszerelve. A hátuk mögül, a daraboló tetejéről zene hallatszik. Dalton bandája. Ez a délelőtt aláfestő zenéje. A másik csapat teljesen feladja, amikor meglátják Connort, mintha a puszta jelenléte garantálná a vereségüket. Nem számít, hogy Connor kimondottan gyenge röplabdában; számukra az akroni szökevény minden sportágban sztár. Roland is az ellenfél csapatában van. Ő nem bátortalanodik el úgy, mint a társai – gyilkos tekintettel mered maga elé, kezében a röplabdával, készen arra, hogy lenyomja Connor torkán. Elkezdődik a játék. A játék intenzitása rímel a félelemre, amely minden labdaérintés mögött ott van. Mindkét csapat úgy játszik, mintha a vesztesek azonnal szétbontásra kerülnének. Dalton megnyugtatta Connort, hogy ez nem így működik, ettől függetlenül a vereség nem jó ajánlólevél. Connornak a maja labdajáték, a pok ta pok jut eszébe róla – valamikor történelemórán hallott róla. A játék sokban hasonlított a mai kosárlabdára, azzal a különbséggel, hogy a veszteseket feláldozták a maja isteneknek. Egykor Connor ezt viccesnek találta. Roland beleüt a labdába, az pedig arcon találja a személyzet egyik partvonalon jegyzetelő tagját. Roland elvigyorodik, mielőtt bocsánatot kérne, a férfi dühös pillantást vet rá, majd feljegyez valamit a papírjára. Connor eltűnődik, vajon ez hány nappal rövidíti meg Roland életét. Aztán hirtelen megáll a játék, mert mindenki egy fehérbe öltözött csoportra lesz figyelmes, akik a pálya túlsó oldala mellett haladnak el. – Tizedek – mondja az egyik srác Connornak. – Tudod, kik azok?
Connor bólint. – Tudom. – Nézd csak meg őket. Azt hiszik, mindenki másnál különbek. Connor már azt is hallotta, hogy a tizedekkel máshogyan bánnak, mint a tábor többi lakójával. „Tizedek” és „Selejtek” – így hívja a személyzet a bontásra várók két fajtáját. A tizedek nem vesznek részt ugyanazokban a sporttevékenységekben, mint a selejtek. Nem hordanak olyan kék és rózsaszín egyenöltözéket, mint a selejtek. Fehér selyemruhájuk úgy ragyog az arizonai napsütésben, hogy hunyorgás nélkül rájuk sem lehet nézni, mintha magának Istennek a kamaszkori verziói lennének – bár Connor szerint inkább úgy festenek, mint egy csapat földönkívüli. A selejtek gyűlölik a tizedeket, ahogy a jobbágyok gyűlölik nemeseket. Connor egykor talán maga is hasonlóan érzett volna, de mivel személyesen ismer egy tizedet, semmi más nincs benne irántuk, csak sajnálat. – Azt hallottam, előre tudják a szétbontásuk pontos dátumát – mondja valaki. – Azt hallottam, maguknak foglalják le az időpontot! – kontrázik egy másik. A játékvezető a sípjába fúj. – Oké, folytassuk a játékot! Elfordulnak a vakítóan fehér egyenruhában ballagó kiválasztottaktól, és még egy fokkal frusztráltabban folytatják a mérkőzést. Amikor a tizedek eltűnnek egy domb mögött, Connor egy pillanatra mintha egy arcot ismerne fel közöttük, de tudja, hogy csak a képzelete játszik vele.
54. Lev Connorral nem a képzelete játszik. Levi Jedediah Calder egyike a Happy Jack Átalakító Tábor különleges vendégeinek, és ismét a tizedek fehér öltözékét viseli. Nem látja Connort a röplabdapályán, mert a tizedeknek szigorúan meg van tiltva, hogy a selejtekre nézzenek. Miért is tennék? Születésüktől fogva azt hallják, hogy ők egy másik kasztba tartoznak, létük magasabb célokat szolgál.
Lev bőrén talán még látszanak a leégés nyomai, de a haja rövidre van vágva, mint régen, viselkedése pedig ismét kedves és tisztelettudó. Legalábbis a felszínen. Szétbontása tizenhárom nap múlva esedékes.
55. Risa A daraboló tetején játszik, muzsikájának hangja több mint ezer bontásra váró fiatal fülébe jut el. Az örömöt, melyet a billentyűk érintése okoz számára, elhomályosítják a lába alatt zajló borzalmak. A tetőn ülve látja a barna díszburkolattal kirakott járdát – az itteniek csak úgy nevezik, a „vörös szőnyeg” –, amelyen a bontásra kijelölteket kísérik a darabolóba. A vörös szőnyegen mindenki szigorú őrizet alatt lépked, egy-egy őr fogja közre két oldalról, határozottan szorítják a felkarját – erősen, nehogy ki tudjon szabadulni, de annyira nem erősen, hogy beliluljon. Ennek ellenére Dalton és a zenekar többi tagja úgy játszik, mintha ez mit sem számítana. – Hogy vagytok képesek erre? – kérdezi tőlük Risa az egyik szünetben. – Hogy vagytok képesek nap nap után végignézni, ahogy bemennek és soha többé nem jönnek ki? – Hozzá lehet szokni – feleli a dobos, és iszik egy korty vizet. – Majd meglátod. – Nem lehet! És nem is fogok! – Connorra gondol. Ő nem kap halasztást. Semmi esélye elkerülni a szétbontást. – Én nem leszek bűnrészes ebben, amit csináltok! – Hé! – szól rá Dalton bosszúsan. – Ez itt a túlélésről szól, és mi most éppen túlélünk! Téged kiválasztottak, mert tudsz zongorázni, és jó is vagy. Ne dobd el a lehetőséget! Vagy hozzászoksz a vörös szőnyegen lépkedők látványához, vagy te magad fogsz ott lépkedni, miközben mi neked játszunk. Risa megérti az üzenetet, de ez még nem jelenti azt, hogy egyet is ért vele. – Ez történt a legutóbbi billentyűsötökkel is? – kérdezi. Látja az arcokon, hogy erről nem szívesen beszélnek. Egymásra néznek.
Senkinek nem akaródzik válaszolni a kérdésre. Végül az énekes egy nemtörődöm mozdulattal hátradobja a haját, mintha csak valami semmiségről lenne szó. – Jack már majdnem betöltötte a tizennyolcat, ezért egy héttel a születésnapja előtt vitték el. – Nem volt túl happy Jack – teszi hozzá a dobos, és üt egy kávásat. – Ennyi? – kérdezi Risa. – Egyszerűen csak elvitték? – Az üzlet az üzlet – feleli az énekes. – Sok pénzt veszítettek volna, ha hagyják, hogy betöltse a tizennyolcat, mert akkor el kellett volna engedniük. – De nekem van egy tervem – mondja Dalton a többiekre kacsintva, akiket nyilvánvalóan beavatott már korábban. – Amikor közeledik a tizennyolcadik születésnapom, és már jönnének érnem, leugrom erről a tetőről. – Öngyilkos leszel? – Remélem, nem. Ez csak két emelet, de az tuti, hogy rendesen összetöröm magam. Akkor ugyanis nem bonthatnak szét, meg kell várniuk, amíg felépülök. Addigra viszont betöltöm a tizennyolcat, és akkor már cseszhetik! – Összeüti tenyerét a dobossal, és nevetnek. Risa hitetlenkedve bámulja őket. – Személy szerint én arra számítok, hogy leviszik a nagykorúság korhatárát tizenhét évre – mondja az énekes. – Ha megteszik, körbejárom a személyzet összes tagját, a tanácsadókat meg azokat a nyavalyás orvosokat. Az arcukba köpök, és semmit nem tehetnek majd, végig kell nézniük, ahogy kisétálok a kapun. Ekkor a gitáros, aki egész délelőtt nem szólt egy szót sem, felveszi a hangszerét. – Ezt Jack emlékére – mondja, azzal játszani kezdi egy háború előtti klasszikus nyitóakkordjait. Don’t Fear the Reaper – ne félj a kaszástól. A zenekar többi tagja csatlakozik hozzá, szívüket-lelküket beleadva muzsikálnak, Risa pedig mindent elkövet, hogy ne bámulja folyamatosan a vörös szőnyeget.
56. Connor
A hálótermek körletekre vannak osztva. Minden körletre harmincan jutnak – harminc ágy sorakozik egy hosszú, keskeny, törhetetlen ablaküvegekkel felszerelt teremben. Connor éppen a vacsorához készülődik, amikor észreveszi, hogy két ágyról eltűnt az ágynemű, és a fiúkat, akik ott aludtak, sehol sem látja. Mindenkinek feltűnik, de senki nem beszél róla, kivéve egy srácot, aki kicseréli az egyik elárvult matracot a sajátjára, mert abban eltört néhány rugó. – Aludjon inkább egy újonc a rossz matracon – mondja. – Legalább az utolsó hetem legyen kényelmes. Connor nem emlékszik egyik eltűnt fiú nevére vagy az arcára sem, és ez bántja. Mázsás súlyok nehezednek a vállára. Nyomasztja, hogy a többiek azt hiszik, valamiképpen meg fogja menteni őket, miközben tudja, hogy saját magát sem képes megmenteni. Nyomasztja, hogy a személyzet ugrásra készen várja, mikor követ el valamilyen hibát. Egyetlen öröme, hogy Risa biztonságban van, legalábbis egyelőre. Ebéd után látta, amikor elment megnézni a zenekart. Addigra már mindenhol kereste, Risa pedig egész idő alatt ott volt, mindenki szeme láttára, és zenélt. Annak idején említette, hogy zongorázott, de Connor sosem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Risa fantasztikus teremtés, és Connor most már azt kívánja, bárcsak több időt szánt volna rá, hogy megtudja, ki volt, mielőtt megszökött arról a buszról. Amikor a lány meglátta ma délután, elmosolyodott – ritkán fordult elő vele. De a mosolyt gyorsan letörölte arcáról a realitás. Risa odafent volt, Connor pedig lent. Connor olyan sokáig elmélkedik, hogy amikor felnéz, rájön, hogy egyedül maradt, mindenki más elment vacsorázni. Feláll, hogy utánuk induljon, amikor egy alakot pillant meg az ajtónál. Megtorpan. Roland az. – Nem lenne szabad itt lenned – mondja Connor. – Nem, valóban nem – feleli Roland. – De hála neked, mégis itt vagyok. – Nem úgy értettem. Ha elkapnak a körleteden kívül, megütheted a bokádat. Hamarabb szétbontanak. – Kedves tőled, hogy aggódsz értem. Connor az ajtó felé indul, de Roland elállja az útját. Connornak most először tűnik fel, hogy Roland ugyan izmosabb nála, de körülbelül ugyanolyan magasak. Korábban mindig azt gondolta, hogy Roland fölé magasodik. Pedig nem. Bármit tartogat is számára Roland, Connor felkészíti magát rá, és így szól:
– Ha mondani akarsz valamit, ki vele. Különben állj félre, mert lekésem a vacsorát. Roland olyan gyűlölettel mered rá, hogy az egy egész körlet kipusztításához elegendő lenne. – Legalább tízszer megölhettelek volna. Meg is kellett volna tennem, akkor most nem lennék itt. – Te adtál fel bennünket a kórházban – emlékezteti Connor. – Ha azt nem teszed, akkor most nem lennél itt. Mindnyájan visszamehettünk volna a Temetőbe! – Milyen Temetőbe? Nem maradt belőle semmit. Bezártál abba a ládába, és hagytad, hogy elpusztítsák! Én megállíthattam volna őket, de te elvetted tőlem az esélyt! – Ha ott lettél volna, saját kezűleg ölöd meg az Admirálist. Sőt, az Aranyifjakat is kinyírtad volna, ha nem lettek volna már halottak! Ez vagy te! Ilyen ember vagy! Roland hirtelen elhallgat, és Connor tudja, hogy túl messzire ment. – Ha valóban gyilkos vagyok, akkor kezdek kifutni az időből – mondja Roland. – Legjobb lesz, ha a lényegre térek. – Meglendíti a karját, Connor pedig azonnal védekezik, de hamarosan már nem csak védekezésről van szó, elkapja őt is a hév, és brutális ütésekkel igyekszik válaszolni. Ez az az összecsapás, amely nem jött létre a raktárépületben. Ezt akarta Roland kiprovokálni, amikor sarokba szorította Risát a mosdóban. Mindkettőjükben gyilkos düh izzik. Falaknak és ágyaknak ütköznek, miközben szünet nélkül csépelik egymást. Connor tudja, hogy ez a legkomolyabb verekedés, amelyben valaha részt vett, és Rolandnak ugyan nincsen fegyvere, de nincs is szüksége rá. Saját maga a fegyver. Connor bármilyen jól verekszik is, Roland egész egyszerűen erősebb nála, és amikor Connor fáradni kezd, Roland torkon ragadja, és a falhoz csapja, ujjaival elszorítva Connor légcsövét. Connor küzd, de Roland szorítása túl erős. Újra meg újra a falhoz csapja Connort, egy pillanatra sem lazítva szorításán. – Gyilkosnak nevezel, de te vagy az egyetlen bűnöző ezen a helyen! – ordítja Roland. – Nem én ejtettem túszt! Nem én lőttem le egy ifi-zsarut! Soha nem öltem meg senkit! Egészen mostanáig! – Azzal összeszorítja az ujjait, teljesen elzárva Connor légcsövét. Connor próbál kiszabadulni, de mivel nem tud levegőt venni, izmai egyre jobban elgyengülnek. Mellkasa pattanásig feszül az oxigénhiánytól,
látása elhomályosul, míg végül semmi mást nem lát, csak Roland dühtől eltorzult arcát. Melyiket választanád, a halált vagy a szétbontást? Most végre megtudja a választ. Talán éppen ezt akarta. Talán ezért heccelte fel Rolandot. Mert inkább öljék meg gyilkos dühvel, mint hogy hideg közömbösséggel darabolják szét. Connor szeme előtt vadul tekergő fonalférgek jelennek meg, azután elsötétül előtte a világ, és elveszíti az eszméletét. De csak egyetlen pillanatra. Mert amint a feje a padlón koppan, ismét magához tér – és amikor kitisztul a látása, Rolandot pillantja meg maga fölött. Ellenfele szótlanul áll, és őt nézi. Connor legnagyobb meglepetésére könnyeket lát a szemében, próbálja dühével leplezni őket, de akkor is ott vannak. Roland a saját kezére mered, amelyet csak egy hajszál választott el attól, hogy kioltsa Connor életét. Nem volt képes megtenni – és ez őt legalább annyira váratlanul érte, mint Connort. – Mázlista – mondja Roland, majd sarkon fordul, és elmegy. Connor nem tudja eldönteni, hogy Roland csalódott vagy megkönnyebbült, amiért nem lett gyilkos, de Connor azt gyanítja, hogy egy kicsit mindkettő.
57. Lev A tizedek Happy Jackben úgy érezhetik magukat, mint az első osztályon utazók a Titanicon. A tizedek házában minden helyiség elegáns bútorokkal van berendezve. Van moziterem, medence, a koszt pedig jobb, mint otthon. Persze, rájuk is ugyanaz a sors vár, mint a „selejtekre”, de ők legalább megadják a módját. Vacsora után Lev egyedül van a tizedek házának konditermében. Egy mozdulatlan futópadon áll, mivel nem kapcsolta be a szerkezetet. Lábán bélelt futócipőt visel, alatta pedig dupla zoknit, hogy még jobban kipárnázza a lábfejét. Jelen pillanatban azonban nem a lába izgatja, hanem a keze. A két kezét bámulja, teljesen elmerülve a látványban. Még soha nem érdekelték ennyire a tenyerén futó vonalak. Az egyik közülük elvileg az életvonal, igaz? Egy tized életvonalának nem úgy kellene szerteágaznia, mint egy fa ágainak? Lev ujjlenyomatai körkörös mintázatát
tanulmányozza. Micsoda rémálom lehet azonosítási szempontból, amikor valaki egy bontott kezét kapja! Mit jelenthet egy ujjlenyomat, amikor az nem feltétlenül a sajátunk? Lev ujjlenyomatait senki sem fogja megkapni. Ezt biztosan tudja. A tizedek is rengeteg tevékenység közül választhatnak, őket azonban, a selejtekkel ellentétben, nem kényszerítik, hogy részt vegyenek bennük. A tizedek felkészítéséhez hozzátartozik egy egyhónapos mentális és fizikai tréning a tizedelő bulit megelőzően, így a munka nehezét még otthon elvégzik, mielőtt idekerülnének. Való igaz, hogy szülei nem ezt az átalakító tábort választották ki számára, de ő akkor is egy tized – ez egy életre szóló kupon, bárhol beválthatja. A többi tized vagy a szabadidős helyiségben van ilyenkor este, vagy valamelyik csoportban imádkozik. Mindenféle vallás képviselői jelen vannak a tizedek házában – papok, lelkészek, rabbik –, mivel az elképzelés, hogy Istennek mindenből a legjobb jár, egyidős magával a vallással. Lev nem mulasztja el ezeket a lelki gyakorlatokat, és bibliaórákon mindig megfelelő válaszokat ad, nehogy gyanúsnak tűnjön. Akkor pedig csöndben marad, amikor bibliai idézetekkel próbálják igazolni a szétbontás gyakorlatát, vagy amikor társai Isten képét látják a testrészekben. – A nagybátyám egy tized szívét kapta, és azóta képes csodát tenni. – Ismerek egy nőt, aki egy tized fülét kapta. Meghallotta egy csecsemő sírását a szomszéd utcából, és kimentette a tűzből! – Mi vagyunk az úrvacsora. – Mi vagyunk mennyei manna. – Isten darabkái vagyunk mindenkiben. Ámen. Lev elmondja az imákat, hátha ugyanolyan felemelő hatással vannak rá, mint egykor, de a szíve megkeményedett. Azt kívánja, bárcsak gyémánttá keményedett volna málló jádekő helyett – akkor talán másik utat választott volna magának. De annak a személynek, akinek most érzi, illetve nem érzi magát, ez az út tökéletes. Ha pedig mégsem, akkor sem érdekli annyira, hogy megváltoztassa. A többi tized tudja, hogy Lev különbözik tőlük. Sosem találkoztak még kiugrott tizeddel, olyannal pedig végképp nem, aki tékozló fiúként megbánta bűneit, és visszatért az akolba. De ebben nincs semmi meglepő,
elvégre a tizedek általában nem ismernek más tizedeket. Most, hogy csupa hasonszőrű veszi őket körül, tovább erősödik bennük a kiválasztottság érzése. Lev azonban kívül marad ezen a körön. Bekapcsolja a futópadot, vigyázva, hogy léptei egyenletesek legyenek, és minél óvatosabban verje oda a talpát. A futópad a legmodernebb típus. Képernyőjén több útvonal közül lehet választani: az ember kocoghat az erdőben, de akár a New York Marathont is lefuthatja. Sőt, akár vízen is járhat. Levnek külön edzéseket írtak elő, amikor egy héttel ezelőtt megérkezett. Az első napon elvégzett vérvizsgálat magas triglicerid szintet mutatott. Lev biztosra veszi, hogy Mai és Blaine vérvizsgálata hasonló eredményt hozott – de ügyeltek rá, hogy egymástól függetlenül „kapják el” őket, és véletlenül se ugyanazon a napon érkezzenek, így senki nem gyaníthatja, hogy közük van egymáshoz. „Vagy öröklődik a családodban, vagy túl sok zsíros ételt ettél mostanában” – mondta az orvos. Itt tartózkodása idejére alacsony zsírtartalmú étrendet és további testmozgást írt elő számára. Lev tudja, hogy más az oka a magas triglicerid szintnek. Valójában nem triglicerid van a vérében, hanem egy ahhoz hasonló vegyület. De ez kissé kevésbé stabil. Belép egy másik fiú a konditerembe. Haja olyan vakítóan szőke, szeme pedig annyira zöld, hogy biztosan valami genetikai manipuláció állhat a háttérben. Ez a szempár nagyon sok pénzért fog elkelni. – Szia, Lev. – Fellép a Lev mellett lévő futópadra, és beindítja. – Mi a helyzet? – Semmi. Csak futok. Lev tudja, hogy a fiú nem önszántából jött utána. A tizedeknek nem javasolt egyedül maradniuk. Azért küldték utána, hogy barátkozzon Levvel. – Hamarosan kezdődik a gyertyagyújtás. Jössz? Minden este gyertyát gyújtanak azokért, akiket másnap szétbontanak. A sorra kerülők beszédet mondanak. Mindenki tapsol. Lev legszívesebben elhányná magát. – Ott leszek – feleli Lev. – Elkezdted már írni a saját beszédedet? – kérdezi a másik. – Én már majdnem megvagyok az enyémmel. – Az enyém még darabokban – válaszolja Lev. A másik fiú nem veszi a lapot. Lev kikapcsolja a futópadot. A fiú nem fogja békén hagyni, amíg itt
van, Levnek pedig semmi kedve arról beszélgetni, mennyire csodálatos dolog kiválasztottnak lenni. Szívesebben gondol inkább azokra, akiket nem választottak ki, és elég szerencsések ahhoz, hogy ne egy átalakító táborban legyenek – mint Risa és Connor, akik Lev legjobb tudomása szerint még mindig a Temető biztonságos menedékében vannak. Vigaszt merít a tudatból, hogy az ő életük azután is folytatódni fog, hogy az övé véget ér. Az ebédlő mögött van egy régi szeméttároló, amit már jó ideje nem használnak. Lev a múlt héten bukkant rá, és megállapította, hogy tökéletes hely titkos találkozók számára. Amikor aznap este megérkezik, Mai már ott van, és fel-alá járkál a szűk helyiségben. A lány napról-napra egyre idegesebb. – Meddig várunk még? – kérdezi. – Miért vagy ilyen türelmetlen? – kérdez vissza Lev. – Várjuk a megfelelő időpontot. Blaine hat apró papírcsomagot vesz elő a zoknijából, feltépi az egyiket, és egy kerek ragtapaszt húz elő belőle. – Az meg minek? – érdeklődik Mai. – Hogy legyen mit kérdezned. – Annyira gyerekes vagy! Mai mindig gyorsan kijön a sodrából, de ma a szokásosnál is ingerlékenyebb, látszik rajta, hogy valami nyugtalanítja. – Mi a baj, Mai? – kérdezi Lev. Mai egy pillanatig hallgat, mielőtt válaszolna. – Láttam ma azt a lányt a daraboló tetején zongorázni. Ismerem a Temetőből, és ő is ismer engem. – Az lehetetlen. Hogy került volna ide a Temetőből? – kérdezi Blaine. – Tudom, mit láttam, és szerintem nem ő az egyetlen, aki a Temetőből jött. Mi van, ha felismernek bennünket? Blaine és Mai Levre pillantanak, mintha ő meg tudná magyarázni. És meg is tudja. – Biztosan jelentkeztek valamilyen külsős munkára, és elfogták őket, ennyi az egész. Mai megnyugszik. – Igen. Igen, biztosan erről van szó. – Ha felismernek bennünket, mondhatjuk azt, hogy velünk is ugyanez
történt – teszi hozzá Blaine. – Így van – bólint Lev. – Probléma megoldva. – Jól van – mondja Blaine. – Térjünk a lényegre. Arra gondoltam, hogy holnapután lenne a legjobb, mert másnap futballmeccsre vagyok kiírva, és azt gyanítom, nem fogok túl jól szerepelni. Kioszt két-két ragtapaszt Mainak és Levnek. – Minek nekünk ragtapasz? – kérdezi Mai. – Azt az utasítást kaptam, hogy adjam oda ezeket nektek, miután megérkeztünk. – Blaine az ujjai közé csippentve himbálja az egyiket, mint valami bőrszínű falevelet. – Ezek nem ragtapaszok – mondja. – Hanem detonátorok. Az alaszkai olajvezetékből egy szó sem volt igaz. Egyébként is, ugyan ki jelentkezett volna önként egy ilyen melóra? A lényeg az volt, hogy hármukon kívül senki másnak ne jusson eszébe feltenni a kezét. A furgon egy lepukkant házba vitte őket a Temetőből. A lepukkant környéken csupa lepukkant ember lakott, az élet kisemmizettjei. Levet megijesztették ezek az emberek, mégis egyfajta rokonságot érzett velük. Ők megértették, milyen az, amikor elárul valakit az élet. Megértették, milyen az, amikor üresség van az ember bensőjében. És amikor elmondták Levnek, milyen fontos szerepet szánnak neki a tervükben, Lev hosszú ideje először fontosnak érezte magát. Ezek az emberek sosem használták a „gonosz” szót, kivéve akkor, amikor a világ ellenük elkövetett bűneiről beszéltek. Amit Levtől, Maitól és Blaine-től kértek, az nem gonosz – nem, egyáltalán nem. Sokkal inkább annak a kifejezésre juttatása, amit éreznek. A szelleme, a természete és a kinyilatkoztatása annak, amivé váltak. Ők nem hírvivők, ők maguk a hír. Ezzel töltötték meg Lev fejét, és ez nem sokban különbözött attól a halálos anyagtól, amit a vérébe fecskendeztek. Torz volt és helytelen, Levnek mégis tökéletesen megfelelt. „Nincs semmilyen célunk, csak a káosz” – mondogatta előszeretettel Cleaver, amikor beavatta. Cleaver azonban sosem jött rá, még élete végén sem, hogy a káosz lehet ugyanolyan csábító cél, mint bármi más. Sőt, akár vallássá is válhat azon szerencsétlenek számára, akik ebben hisznek, azok számára, akik csak a zavarosban lelnek vigaszt. Lev nem tudja, mi lett Cleaver sorsa. Az sem tudja – és ha tudná, sem érdekelné –, hogy őt pedig felhasználják. Lev csak annyit tud, hogy
hamarosan a világ is ízelítőt kap abból az ürességből és teljes kiábrándultságból, amit ő érez. Mégpedig abban a pillanatban, amikor ő tapsra emeli a kezét.
58. Connor Connor igyekszik minél gyorsabban elfogyasztani a reggelijét. Nem azért, mert annyira éhes, hanem mert máshol akar lenni. Risa csoportja közvetlenül az övé előtt reggelizik. Ha a lány lassan eszik, ő pedig gyorsan, akkor útjaik keresztezhetik egymást anélkül, hogy az szemet szúrna a Happy Jack személyzetének. A lánymosdóban találkoznak. Amikor legutóbb kényszerültek arra, hogy ilyen helyen legyenek, külön fülkékben voltak. Most közösen zárkóznak be az egyikbe. Átölelik egymást a szűk helyen, nem keresnek kifogásokat. Nincs már idejük játszmákra, szégyenlősségre vagy arra, hogy úgy tegyenek, mintha nem lenne fontos a másik, ezért azonnal csókolózni kezdenek. Vadul, mintha ugyanúgy szükségük lenne rá, mint az oxigénre. Risa megérinti a zúzódásokat a fiú arcán és nyakán, a Rolanddal vívott küzdelem nyomait. Megkérdezi, mi történt. Connor csak legyint, nem fontos. Risa azt mondja, szeretne tovább maradni, de Dalton és a zenekar többi tagja már várják a tetőn a daraboló fölött. – Hallottalak játszani – mondja Connor. – Fantasztikus vagy. Ismét megcsókolja. Nem beszélnek a szétbontásról. Egy pillanatra a külvilág megszűnik létezni. Connor tudja, hogy ennél messzebbre is mennének, ha tehetnék – de nem itt, nem egy ilyen helyen. Soha nem fog megtörténni, de valahogy mégis megnyugtató a tudat, hogy más helyen és más időben megtörténne. Magához szorítja Risát, és úgy maradnak tíz másodpercre. Húszra. Harmincra. Azután Risa elillan, Connor pedig visszamegy az ebédlőbe. Néhány perc múlva meghallja Risa játékát. A muzsika bejárja az egész tábort, vidám, lüktető háttérzenét szolgáltatva a kárhozatra ítélteknek.
59. Roland Ugyanazon a napon délelőtt jönnek Rolandért, közvetlenül reggeli után. Egy tanácsadó és két őr félreállítja a folyosón, elkülönítve ezzel a többiektől. – Nem engem akarnak – mondja Roland kétségbeesetten. – Nem én vagyok az akroni szökevény. Connort keresik, nem engem. – Attól tartok, nem így van – feleli a tanácsadó. – De… de még csak néhány napja vagyok itt… – Tudja, miért van ez. Mert eltalálta azt a fickót a röplabdával, biztosan arról van szó. Vagy mert összeverekedett Connorral. Connor biztosan felnyomta! Tudta, hogy Connor fel fogja nyomni! – A vércsoportod miatt – folytatja a tanácsadó. – AB negatív. Ritka és nagy rá a kereslet. – Elmosolyodik. – Nézd úgy, hogy különb vagy, mint a többiek. – Mázlista – mondja az egyik őr, miközben megfogja Roland karját. – Ha ez bármi vigaszt jelent, Connor barátod bontására délután kerül sor – teszi hozzá a tanácsadó. Roland lábai elgyengülnek, ahogy kiviszik a napfényre. A vörös szőnyeg hosszan elnyúlik előtte, színe mint az alvadt véré. Amikor valaki keresztezi ezt a borzalmas ösvényt, mindig átugorja, mintha a puszta érintése is balszerencsét hozna. Rolandot most nem engedik lelépni róla. – Papot akarok – mondja Roland. – Mindenkinek jár egy pap, nem? Papot akarok! – A papok az utolsó kenetet szokták feladni – szólal meg a tanácsadó, és gyengéden Roland vállára helyezi a kezét. – Az a haldoklóknak való. Te nem halsz meg, életben maradsz, csak más alakban. – Akkor is papot akarok. – Rendben, megnézem, mit tehetek. A daraboló tetején játszó zenekar már elkezdte a délelőtti előadást. Egy ismerős táncdalt játszanak, mintha csak gúnyolódnának a Roland fejében kesergő gyászindulón. Tudja, hogy Risa most már a zenekar tagja. Látja odafent a billentyűk mögött. Tudja, hogy a lány utálja, mégis int neki, igyekszik magára vonni a figyelmét. Még egy ellenség búcsúpillantása is jobb, mint az őt körülvevő idegenek közönye. Risa nem fordítja tekintetét a vörös szőnyeg felé. Nem látja Rolandot.
Nem tudja. Talán valaki majd közli vele, hogy ma bontották szét. Eltűnődik, vajon mit érez majd a lány. Elérik a vörös szőnyeg végét. Öt kőlépcső vezet fel a daraboló ajtajáig. Roland megáll a legalsó lépcsőfok előtt. Az őrök tovább akarják húzni, de megmakacsolja magát. – Időre van szükségem. Még egy napra. Ez minden. Még egyetlen napot kérek. Holnapra kész leszek. Ígérem! Odafentről még mindig szól a zene. Ordítani szeretne, de itt, ennyire közel a darabolóhoz, üvöltését elnyomná a muzsika. A tanácsadó jelt ad az őröknek. Azok határozottan megragadják közvetlenül a hónalja alatt, és felvonszolják az öt lépcsőfokon. A következő pillanatban belép az ajtón, ami becsukódik mögötte, és kizárja a külvilágot. Már nem hallja a zenekart. A daraboló hangszigetelt. A lelke mélyén tudta, hogy így lesz.
60. Átalakítás Senki sem tudja, hogyan történik. Senki sem tudja, hogyan csinálják. A bontásra ítéltek átalakítása egy titkos orvosi szertartás, amelynek részletei az ország minden részén a klinikák falain belül maradnak. Ilyen szempontból nem sokban különbözik a haláltól, mivel senki sem tudja, mi történik a titkos ajtók mögött. Mire van szükség egy nem kívánt személy szétbontásához? Tizenkét sebész, kétfős csapatokba osztva, akik egymást váltják attól függően, hogy éppen melyikük szakértelmére van szükség. Ezenkívül kell még kilenc sebészasszisztens és négy ápolónő. Összesen három órát vesz igénybe.
61. Roland Roland tizenöt perce van bent. Az orvosi személyzet vidám színű műtősköpenyben sürgölődik körülötte. Karját és lábát erős, de párnázott szíjakkal a műtőasztalhoz erősítették, nehogy kárt tegyen saját magában, ha vonaglani kezd.
Az egyik ápolónő letörli a verejtéket a homlokáról. – Nyugalom, azért vagyok itt, hogy átsegítselek ezen. Roland éles szúrást érez előbb a nyaka jobb, majd a bal oldalán. – Ez mi volt? – Ez volt az egyetlen fájdalom, amit ma érezni fogsz – válaszolja az ápolónő. – Tehát erről van szó – állapítja meg Roland. – Elaltatnak. Bár a nő száját eltakarja a maszk, Roland látja a szemén, hogy mosolyog. – Szó sincs róla – feleli az ápolónő. – A törvény előírja, hogy öntudatodnál kell maradnod az eljárás során. – Az ápolónő megfogja a kezét. – Jogod van tudni mindenről, ami veled történik, minden egyes lépésről. – Mi van, ha nem akarok tudni róla? – Akarni fogod – mondja az egyik asszisztens, miközben egy barna szivaccsal letörli Roland lábát. – Mindenki akarja. – Katétert csatlakoztattunk a fő nyaki ütőeredbe és a belső torkolati vénádba – magyarázza az ápolónő. – A véredet egy szintetikus, oxigénben gazdag oldatra cseréljük. – A vért pedig egyenesen a vérbankba küldjük – mondja a lábával foglalatoskodó asszisztens. – Egyetlen csepp sem vész kárba. Életeket mentesz vele! – Az oxigénoldat fájdalomcsillapítót is tartalmaz, amely tompítja a receptorok működését. – Az ápolónő megpaskolja Roland kezét. – Végig öntudatodnál leszel, de semmit nem fogsz érezni. Roland máris érzi, hogy a végtagjai zsibbadnak. Nagyot nyel. – Utálom ezt. Utálom magukat. Utálom mindannyiukat. – Megértem. Huszonnyolc perce van bent. Megérkezik az első két sebész. – Ne foglalkozz velük – mondja az ápolónő. – Beszélgessünk. – Miről? – Amiről csak akarsz. Valaki elejt egy eszközt. Csörömpölve hullik a műtőasztalra, majd le a padlóra. Roland összerezzen. Az ápolónő erősebben fogja a kezét. – Enyhe rántást fogsz érezni a bokád közelében – mondja az egyik
sebész a műtőasztal lábánál állva. – Aggodalomra semmi ok. Negyvenöt perce van bent. Túl sok sebész, túl sok történés. Roland fel sem tudja idézni, mikor foglalkoztak vele ennyien egyszerre. Látni akarja, mit csinálnak vele, de az ápolónő leköti a figyelmét. Olvasta az aktáját. Mindent tud Rolandról. A jó és a rossz dolgokat egyaránt. Azt is, amiről sosem beszélt. És amikről most nem tud nem beszélni. – Szerintem borzalmas, amit a mostohaapád tett. – Csak meg akartam védeni az anyámat. – Szikét – mondja egy sebész. – Hálásnak kellett volna lennie neked. – Megrendelte a bontásomat. – Biztos vagyok benne, hogy nem lehetett könnyű döntés számára. – Rendben, szorítsuk el! Egy óra és tizenöt perc. Sebészek távoznak, újak érkeznek helyettük. Az újak a hasát kezdik tanulmányozni. Roland a lábujjait keresi a tekintetével, de nem találja őket. Csak egy asszisztenst lát, aki az asztal alsó részét takarítja. – Tegnap majdnem megöltem valakit. – Az már nem számít. – Meg akartam tenni, de megijedtem. Nem tudom, mitől, de megijedtem. – Engedd el. – Az ápolónő korábban fogta a kezét. Most már nem. – Erős hasizmok – mondja az orvos. – Kondizol? Fémes kattanás. Az asztal alsó részét leválasztják és elviszik. Rolandnak erről az jut eszébe, amikor anyja tizenkét éves korában elvitte Las Vegasba. Beültette egy bűvész előadására, amíg ő félkarú rablókkal játszott. A bűvész félbevágott egy nőt. A lábujjai tovább mozogtak, az arca tovább mosolygott. A közönség dörgő tapssal jutalmazta. Roland most fura, kellemetlen bizsergést érez a gyomrában. Kellemetlen bizsergést, de fájdalmat nem. A sebészek különböző dolgokat emelnek ki belőle. Próbál nem odanézni, de képtelen megállni. Nincs vér, csak az oxigénben gazdag oldat, aminek neonzöld a színe, mint a fagyállóé. – Félek – mondja. – Tudom – feleli az ápolónő.
– A pokolban rohadjanak meg mindannyian. – Természetes, hogy így érzel. Kimegy egy csapat; bejön egy újabb. Ezek a mellkasát kezdik tanulmányozni. Egy óra és negyvenöt perc. – Attól tartok, nem tudunk tovább beszélgetni. – Ne menjen el. – Itt leszek, de beszélgetni már nem tudunk. Ellepi a félelem, azzal fenyeget, hogy magával rántja a mélybe. Próbálja dühvel helyettesíteni, de a félelem túl erős. Megpróbálja kiváltani az elégtétellel, hogy hamarosan Connort is elkapják, de szemernyivel sem érzi jobban magát. – Bizsergést fogsz érezni a mellkasodban – mondja a sebész. – Aggodalomra semmi ok. Két óra és öt perc. – Pislogj kettőt, ha hallasz. Pislogás, pislogás. – Nagyon bátran viselkedsz. Roland próbál más dolgokra, más helyekre gondolni, de elméje képtelen elszakadni ettől a helytől. Most már mindenki nagyon közel van hozzá. Sárga alakok hajolnak fölé, közvetlen közelről látja a virágmintákat. Újabb asztalrészt visznek el. A virágszirmok még közelebb hajolnak. Nem ezt érdemli. Sok mindent tett, nem csak jó dolgokat, de ezt akkor sem érdemli. És a papot sem kapta meg. Két óra és húsz perc. – Bizsergést fogsz érezni az állkapcsodban. Aggodalomra semmi ok. – Pislogj kettőt, ha hallasz. Pislogás, pislogás. – Jól van. Az ápolónőre szegezi a tekintetét, akinek továbbra is mosolyog a szeme. Mindig mosolyog. Valaki örökké mosolygó szemeket adott neki. – Attól tartok, abba kell hagynod a pislogást is. – Mennyi az idő? – kérdezi az egyik sebész.
– Két óra harminchárom percnél járunk. – Késésben vagyunk. Nem teljes sötétség, csak a fény hiánya. Mindent hall maga körül, de már nem tud kommunikálni. Újabb csapat érkezik. – Még itt vagyok – mondja az ápolónő, de aztán elnémul. Néhány másodperc múlva Roland lépteket hall, és tudja, hogy az ápolónő elment. – Bizsergést fogsz érezni a fejbőrödön – tájékoztatja egy sebész. – Aggodalomra semmi ok. – Ez az utolsó alkalom, hogy hozzá szólnak. Utána az orvosok már úgy beszélgetnek egymással, mintha Roland ott sem lenne. – Láttad a tegnapi meccset? – Gyilkos volt. – A kérgestest kettéválasztva. – Szép volt. – Azért ehhez nem kell agysebésznek lenni. – Nevetés. Emlékképek villannak fel. Arcok. Álomszerűen lüktető fények az elméje legmélyén. Érzések. Dolgok, amikre évek óta nem gondolt. Az emlékek kibomlanak, majd eltűnnek. Amikor Roland tíz éves volt, eltörte a karját. Az orvos azt mondta az anyjának, hogy kaphat egy új kart, vagy begipszelhetik. A gipszelés olcsóbb volt. Roland egy cápát rajzolt rá. Amikor a gipszet levették, a karjára tetováltatta a cápát, hogy most már örökké ott legyen. – Ha bedobták volna azt a hárompontost. – Megint a Bulls fog nyerni. Vagy a Lakers. – Hozzálátok a baloldali agykéreghez. Újabb emlékkép. Amikor hat éves voltam, apám börtönbe került valamiért, amit még a születésem előtt követett el. Sosem tudtam meg, mi volt az, de anya azt mondja, én is ugyanolyan vagyok. – A Sunsnak semmi esélye. – Ha lenne egy normális edzőjük… – Bal oldali halántéklebeny. Amikor három éves voltam, bébiszitter vigyázott ránk. Gyönyörű lány volt. Megrázta a húgomat. Nagyon erősen. A húgomban valami elromlott. Sosem jött rendbe. A gyönyörű veszélyes. Jobb minél előbb elintézni őket. – Jövőre talán bejutnak a rájátszásba. – Vagy az utána következő évben.
– A hallóidegeket kiszedted már? – Még nem. Éppen most érte… Egyedül vagyok. Sírok. És senki nem jön a bölcsőhöz. Az éjszakai fény kialudt. Dühös vagyok. Annyira dühös vagyok. Bal oldali homloklebeny. Ne… ne… nem érzem jól magam. Bal oldali nyakszirti lebeny. Ne… ne… nem emlékszem, hol… Bal oldali falcsonti lebeny. Ne… ne… nem emlékszem a nevemre, de… de… Jobb oldali halántéklebeny. … de még itt vagyok. Jobb homlok. Még itt vagyok… Jobb nyakszirti. Még… Jobb falcsonti. Vagyok… Kisagy. Vagyok… Talamusz. Én… Hipotalamusz. Én… Hippokampusz. … Nyúltagy. … … … – Mennyi az idő? – Három óra tizenkilenc perc. – Rendben, most pihenek egy kicsit. Készüljenek elő a következőre.
62. Lev A detonátorok egy zokniban vannak a szekrénye hátuljában. Ha valaki megtalálja őket, azt fogja hinni, hogy ragtapaszok. Próbál nem gondolni rá. Blaine feladata, hogy erre gondoljon, neki kell megmondania, mikor van itt az idő. Lev és a többi tized ma kirándulást tesz a természetben, hogy közelebb kerüljenek a teremtéshez. A lelkész, aki vezeti őket, nagyon el van telve magával. Úgy beszél, mintha minden szava színtiszta bölcsesség lenne. Minden egyes gondolata után rövid szünetet tart, mint aki arra számít, hogy valaki lejegyezze. Furcsa, kopár fához vezeti őket. Lev, aki zord, havas-jeges telekhez szokott, meglepődik, hogy a fák Arizonában is elhullajtják leveleiket télen. A fának számos ága van, amelyek nem igazán illenek össze, mindegyiknek más színű a kérge és másmilyen a textúrája. – Meg akartam mutatni nektek – szónokol a lelkész. – Most nem sok látnivaló van rajta, de ha látnátok tavasszal, akkor az igazi! Az évek során mindnyájan hozzátoldottunk egy-egy ágat a kedvenc fánkról. – A különböző kérgekre mutat. – Ennek például rózsaszín cseresznyevirága van, ez pedig egy nagy platán ága. Ez itt lila zsakaranda virágokat hoz, ezen meg őszibarack terem. A tizedek óvatosan tanulmányozzák és tapogatják az ágakat, mintha bármelyik pillanatban elhamvadhatnának. – Milyen fa volt ez eredetileg? – kérdezi az egyik tized. A lelkész nem tud rá válaszolni. – Nem tudom pontosan, de igazából nem is számít. Csak az számít, hogy mi lett belőle. Úgy hívjuk, az „élet fája”. Hát, nem csodálatos? – Semmi csodálatos nincs benne. – A szavak kibuknak Lev szájából, mielőtt tudatosulna benne, hogy megszólalt. Mint egy váratlan böffentés. Minden tekintet felé fordul. Gyorsan menteni igyekszik a helyzetet. – Ez az ember műve, nem szabad kevélynek lennünk – mondja. – „Kevélység jő: gyalázat jő; az alázatosoknál pedig bölcseség van.” – Igen – bólint a lelkész. – Példabeszédek könyve, tizenegy, igaz? – Példabeszédek könyve, 11.2. – Nagyon jó. – A lelkész igyekszik megfelelően alázatos arcot vágni. – Nos, tavasszal tényleg nagyon szép. Visszafelé a tizedek házába útjuk a különböző sportpályák mellett vezet,
ahol a selejteket figyelik és igyekeznek a lehető legjobb fizikai állapotba hozni a szétbontásuk előtt. A tizedek kénytelenek eltűrni a selejtek gúnyolódását és szitkait, akárcsak a mártírok. Éppen az egyik hálóterem előtt haladnak el, amikor Lev szemtől szembe találja magát valakivel, akiről azt hitte, sosem fogja viszontlátni. Connor áll tőle alig néhány lépésre. Ellenkező irányba tartanak. Mindketten ugyanabban a pillanatban veszik észre a másikat, megtorpannak, és teljes döbbenettel merednek a másikra. – Lev? A fontoskodó lelkész hirtelen ott terem, és megragadja Lev vállát. – Távozz tőle! – vicsorog Connorra. – Nem okoztál már így is elég kárt? – Azzal elrántja előle Levet, magára hagyva a dermedten álló Connort. – Minden rendben – nyugtatja a lelkész Levet, kezét még mindig védelmezően a fiú vállán nyugtatva, miközben haladnak tovább. – Mindnyájan tudjuk, ki ő, és mit tett veled. Azt reméltük, sikerül titokban tartanunk előtted, hogy ő is ugyanebbe az átalakító táborba került. De ígérem, Lev, soha többé nem bánthat. – Majd halkan hozzáteszi: – Ma délután szétbontják. – Micsoda? – Hála istennek! Nem szokatlan tizedeket felügyelet nélkül látni a Happy Jack udvarán, bár többnyire kisebb csoportokban szoktak sétálgatni – vagy legalább kettesével. Olyan azonban ritkán fordul elő, hogy egy tized egyedül és szinte futva vágjon át a sportpályákon. Lev nem sokat vesztegette az időt, miután visszatért a tizedek házába – az első adandó alkalommal kisurrant. Most pedig Blaine-t és Mait keresi mindenütt. Connort ma délután szétbontják. Hogyan történhetett ez meg? Hogy került ide? Connor biztonságban volt a Temetőben. Kidobta az Admirális, vagy esetleg önszántából távozott? Akárhogy történt is, Connort minden bizonnyal elfogták és idehurcolták. Az egyetlen dolog, ami eddig vigaszt nyújtott Levnek – a barátai biztonsága –, most megszűnt. Connor bontására nem kerülhet sor… és Levnek most lehetősége van megakadályozni. Blaine-t az ebédlő és a hálótermek között elterülő füves területen találja meg, amint éppen fekvőtámaszokat és egyéb gyakorlatokat végeztetnek
vele és a körlete tagjaival. Blaine csak tessék-lássék csinálja a feladatokat, mindent a lehető legkisebb energiabefektetéssel. – Beszélnünk kell. Blaine meglepett és dühös pillantást vet rá. – Mi az, megőrültél? Mit keresel itt? A személyzet egyik tagja észreveszi Levet, és elindul felé – elvégre mindenki tudja, hogy a tizedek és a selejtek nem keverednek egymással. – Minden rendben – szól oda Lev a férfinak. – Még otthonról ismerjük egymást. Csak el akartam köszönni tőle. A fickó vonakodva bólint. – Jól van, de igyekezzetek. Lev félrevonja Blaine-t, és csak akkor kezd beszélni, amikor biztos benne, hogy senki nem hallja őket. – Ma kell megcsinálnunk – mondja Lev. – Nem várhatunk tovább. – Hé! – tiltakozik Blaine. – Én döntöm el, mikor csináljuk, és úgy döntöttem, egyelőre még nem jött el az idő. – Minél tovább várunk, annál nagyobb a kockázata, hogy véletlenül felrobbanunk. – Na és? A véletlenszerűség is jó. Lev legszívesebben orrba vágná Blaine-t, de tudja, ha megtenné, valószínűleg egy ötven méter sugarú kráter maradna utánuk. Ezért aztán inkább előáll az egyetlen érvvel, amelyről tudja, hogy meg fogja győzni Blaine-t. – Tudnak rólunk – suttogja Lev. – Micsoda? – Nem tudják, ki az, de azt tudják, hogy tapsolók vannak a táborban. Biztos vagyok benne, hogy éppen most nézik át a vérvizsgálatok eredményét szokatlan értékek után kutatva. Nem kell hozzá sok idő, hogy eljussanak hozzánk. Blaine a fogát csikorgatva átkozódik. Egy pillanatra elgondolkodik, majd rázni kezdi a fejét. – Nem. Nem, még nem állok készen. – Nem számít, hogy készen állsz-e vagy sem. Káoszt akarsz? Így is, úgy is meglesz ma, akár akarod, akár nem. Vagy szerinted mit csinálnak velünk, ha rájönnek, kik vagyunk? Blaine még jobban elsápad. – Felrobbantanak minket az erdőben?
– Vagy kint a sivatagban, és soha senki nem fog tudomást szerezni róla. Blaine ismét tűnődik egy sort, majd vesz egy nagy levegőt, és kissé remegő hangon így szól: – Ebédnél megkeresem Mait, és szólok neki. Legyen délután kettőkor. – Inkább egykor. Lev egyre kétségbeesettebben kutat a szekrényében. Valahol itt kell lenniük azoknak a zokniknak! Itt kell lenniük – de sehol sem találja őket. A detonátorok nem kulcsfontosságúak, de úgy sokkal pontosabb a dolog. Lev pedig ezt akarja. Pontosan és gyorsan végrehajtani a feladatot. – Az az enyém. Lev megfordul és a szőke, smaragdzöld szemű fiút pillantja meg a háta mögött. – Az az én szekrényem. A tiéd ott van. Lev körülnéz, és rájön, hogy eltévesztette az ágyat. Nincs semmi, ami megkülönböztetné egymástól az ágyakat vagy a szekrényeket. – Ha zoknira van szükséged, tudok kölcsönadni. – Nem, van elég nekem is, kösz. – Lev behunyja a szemét, igyekszik úrrá lenni a pánikon, és átmegy a saját szekrényéhez. Meg is találja a zoknit a detonátorokkal. A zsebébe csúsztatja. – Jól vagy, Lev? Olyan furán nézel ki. – Jól vagyok. Csak futottam, ez minden. Edzettem egy kicsit a futópadon. – Nem, nem edzettél – mondja a fiú. – A konditeremből jövök. – Szállj le rólam, oké? Törődj a magad dolgával. Nem vagyok a haverod, sem a barátod. – De nekünk barátoknak kellene lennünk. – Nem. Nem is ismersz. Nem olyan vagyok, mint te, úgyhogy hagyj békén! Ekkor egy mélyebb hang szólal meg mögötte. – Elég ebből, Lev. Lev megfordul, és egy öltönyös férfi áll előtte. Nem egy lelkész, hanem a tanácsadó, aki egy héttel ezelőtt fogadta. Ez nem jelenthet jót. A tanácsadó biccent a szőke fiúnak. – Köszönöm, Sterling. – A srác lesüti a szemét, és sietve távozik. – Sterlinget mi bíztuk meg azzal, hogy tartson szemmel téged. A viselkedésed azonban minimum aggodalomra ad okot.
Lev egy szobában ül a tanácsadóval és két lelkésszel. A zokni kidudorodik a zsebéből. Idegesen ütögeti a térdét, aztán eszébe jut, hogy nem ajánlatos ilyen mozdulatokat tennie, mert könnyen felrobbanhat. Kényszeríti magát, hogy abbahagyja. – Zaklatottnak tűnsz, Lev – mondja a tanácsadó. – Szeretnénk megérteni az okát. Lev az órájára pillant. 12:48. Tizenkét perce maradt a Blaine-nel és Maijal megbeszélt találkozóig. – Szét fognak bontani – válaszolja Lev. – Ez nem elég ok? A fiatalabbik lelkész előre hajol. – Igyekszünk gondoskodni róla, hogy minden tized megfelelő lelkiállapotban kezdje meg az átalakulást. – Rosszul végeznénk a munkánkat, ha nem próbálnánk megnyugtatni téged – teszi hozzá az idősebb lelkész, majd kényszeredetten elmosolyodik, de ez inkább torz grimaszra emlékeztet. Lev ordítani szeretne, de tudja, hogy az nem juttatná ki innen gyorsabban. – Egyszerűen csak nem szeretem, hogy állandóan van valaki körülöttem. Szeretnék egyedül felkészülni, jó? – Nem jó – feleli az idősebb lelkész. – Nálunk nem így mennek a dolgok. Itt mindenki támogatja a másikat. Fiatalabb társa ismét előre hajol. – Esélyt kell adnod a többieknek. Mindnyájan rendes srácok. – Lehet, hogy én nem vagyok az! – Lev önkéntelenül ismét az órára néz. Tizenkettő ötven. Mai és Blaine tíz perc múlva elfoglalják a helyüket, ő pedig itt rohad ebben az átkozott irodában. Hát, ez igazán nagyszerű! – Sietsz valahová? – kérdezi a tanácsadó. – Egyfolytában az órádat nézed. Lev tudja, hogy valami hihetőt kell válaszolnia, különben tényleg gyanút fognak. – Úgy hallottam, hogy a fiút, aki elrabolt engem, ma fogják szétbontani. Csak azon tűnődtem, megtörtént-e már. A két lelkész egymásra néz, majd a mindketten a tanácsadóra, aki nyugodtan hátradől a széken. – Ha még nem, akkor hamarosan. Lev, azt hiszem, jót tenne neked, ha elmondanád, mi történt veled, amíg túszként tartottak fogva. Biztos vagyok
benne, hogy borzalmas volt, de ha beszélsz róla, akkor talán sikerül feldolgoznod. Ma este szeretnék egy speciális foglalkozást tartani. Akkor megoszthatod a többiekkel azt, amit magadban tartasz. Te is meglátod majd, mennyire megértőek. – Ma este – ismétli Lev. – Oké. Rendben. Ma este mindent elmondok. Talán igaza van, és tényleg jobb lesz utána. – Mi csak azt szeretnénk, ha megnyugodnál – mondja az egyik lelkész. – Akkor most elmehetek? A tanácsadó tanulmányozza még egy másodpercig. – Nagyon feszültnek tűnsz. Szeretnélek megismertetni néhány irányított relaxációs gyakorlattal…
63. Őr Utálja ezt a munkát, utálja a forróságot, utálja, hogy órákig kell strázsálnia a daraboló bejáratánál, nehogy belépjen vagy kijöjjön valaki, akinek nincs rá felhatalmazása. Az Állami Nevelőotthonban saját vállalkozásról álmodtak a haverjaival, de senki nem ad kölcsön kezdőtőkét állami gondozottaknak. Hiába változtatta meg a nevét Wardról Mullardra – a város leggazdagabb családjának nevére –, senkit nem tudott átverni vele. Kiderült, hogy a nevelőotthonokból kikerültek fele ezt a nevet választotta, hátha túljárnak a világ eszén. Végül csak saját magukat csapták be vele. Mindössze annyit tudott elérni tizennyolcadik születésnapja óta eltelt egy évben, hogy egyik borzalmas állást kapta a másik után – utoljára egy átalakító táborban lett őr. A tetőn a zenekar éppen most kezdte el a délutáni műsort. Az legalább segít, hogy gyorsabban teljen az idő. Két bontásra ítélt közeledik a lépcsőhöz. Nem kísérik őket őrök, és mindketten egy-egy alufóliával letakart tálcát hoznak a kezükben. Az őr bizalmatlanul méregeti őket. A fiú kopasz. A lány ázsiai. – Mit akartok? Nem lenne szabad itt lennetek. – A zenekarnak küldték. – Mindketten gyanúsan idegesek. Ebben nincs semmi meglepő. A daraboló közelében mindenki idegessé válik – az őrnek pedig minden bontásra ítélt gyanús. Az őr beles a fólia alá. Sült csirke. Krumplipüré. Időnként valóban
szoktak ennivalót küldeni zenekarnak, de azt általában a személyzet tagjai hozzák, nem a bontásra ítéltek. – Azt hittem, már ebédeltek. – Lehet, hogy mégsem – feleli a kopasz. Úgy fest, mint aki bárhol máshol szívesebben lenne, mint a daraboló előtt, ezért az őr úgy dönt, húzza egy kicsit az időt, hadd kelljen minél tovább vesztegelniük itt. – Ezt ellenőriznem kell – mondja. Előveszi a telefonját, és felhívja az irodát. Foglalt. Jellemző. Az őr eltűnődik, vajon melyik miatt kerülhet nagyobb bajba: ha beengedi őket a kajával, vagy ha elzavarja mindkettőt, miközben tényleg az igazgatóságról küldték őket. Ismét a lány kezében lévő tálcára pillant. – Hadd nézzem. – Felhajtja a fóliát, és elveszi a legnagyobb csirkemellet. – Menjetek be az üvegajtón, balra van a lépcső. Ha meglátom, hogy másfelé kanyarodtok, utánatok megyek, és elkábítalak titeket, mielőtt nyikkanni tudnátok. Miután eltűnnek a szeme elől, meg is feledkezik róluk. Nem tudja, hogy a lépcsőházba ugyan beléptek, de az ennivalót nem vitték fel a zenekarnak. Egyszerűen kidobták a tálcákat. És a kis, kerek ragtapaszokat sem vette észre a tenyerükön.
64. Connor Connor a hálóterem ablakánál áll, és leverten bámul ki rajta. Lev itt van Happy Jackben. Nem számít, hogyan került ide; csak az számít, hogy szét fogják bontani. Minden hiábavaló volt. Connor úgy érzi, mintha egy részt máris kivágtak és piacra dobtak volna belőle. – Connor Lassiter? Két őr áll a bejáratnál. A legtöbb fiatal éppen valamilyen gyakorlaton vesz részt. Az a néhány, aki rajta kívül a hálóteremben tartózkodik, gyors pillantást vet az őrökre, aztán Connorra, majd lesüti a szemét, és gyorsan elfoglalja magát valamivel, nehogy valamiért felfigyeljenek rá. – Igen. Mit akarnak? – Jelenésed van az átalakító klinikán – mondja az egyik őr. A másik nem szólal meg. Csak hangosan csámcsogva rágózik. Connor első reflexe az, hogy biztosan nem arról van szó. Talán Risa küldte őket. Talán játszani akar neki valamit. Elvégre most, hogy a zenekar
tagja, nagyobb befolyása van, mint egy átlagos táborlakónak, nem igaz? – Az átalakító klinikán – visszhangozza Connor. – Mi célból? – Hát, fogalmazzunk úgy, hogy ma délután elhagyod Happy Jacket. Csam, csam, rágózik a másik őr. – Elhagyom? – Ne szórakozz már, fiacskám, mit akarsz, lebetűzzem? Problémát jelentesz. Túlságosan felnéznek rád a többiek, és az sosem jó egy átalakító táborban. Ezért az igazgatóság úgy döntött, hogy orvosolja a problémát. Közelebb lépnek Connorhoz, és megfogják a karját. – Ne! Ne! Ezt nem tehetik. – Tehetjük és tesszük is. Ez a munkánk. És akár együttműködsz, akár nem, mindenképpen el fogjuk végezni. Connor a többi srácra néz, hátha segítenek neki, de nem. – Isten veled, Connor – mondja az egyikük, de ő sem néz Connor felé. A rágózó őr együttérzőbbnek tűnik, ami azt jelenti, nála talán érdemes próbálkozni. Connor esdeklő pillantást vet rá. A fickó egy másodpercre abbahagyja a rágózást. Elgondolkodik, majd így szól: – Van egy haverom, aki barna szemet akar, mert a barátnője nem szereti a mostanit. Rendes csávó. Járhatnál sokkal rosszabbul is. – Micsoda? – Néha nekünk is csurran-cseppen ez-az – folytatja az őr. – Ez az egyik előnye ennek a melónak. Csak azért mondom, hátha így könnyebben fel tudod dolgozni. Tudod, hogy a szemed nem valami alja figuráé lesz. A másik őr gúnyosan elneveti magát. – Feldolgozni. Ez jó. Majd jól feldolgozzák. Na, gyerünk, indulás. Magukkal húzzák Connort, aki próbálja felkészíteni magát, de hogyan készüljön fel az ember ilyesmire? Talán igaz, amit mondanak. Talán ez mégsem olyan, mintha meghalnék. Talán csak egy új életforma. Lehet, hogy minden rendben lesz, nem? Vagy mégsem? Azon gondolkodik, milyen lehet egy rabnak, amikor a saját kivégzésére viszik. Ellenkeznek? Connor elképzeli magát, amint ordítva, rúgkapálva tiltakozik, miközben viszik a darabolóba. De ugyan mire menne vele? Ha Connor Lassiter ideje a Földön valóban véget ér, akkor ezeket az utolsó perceket másra kellene felhasználnia. El kellene gondolkodnia azon, ki is volt ő valójában. Nem! Ki ő még mindig! Ki kellene élveznie az utolsó levegővételeket, amíg a tüdeje felett még ő rendelkezik. Éreznie kellene, ahogyan izmai megfeszülnek és elernyednek, körül kellene néznie Happy
Jackben a saját szemével, és a látottakat elraktároznia az agyában! – Engedjenek el, jövök magamtól – szól az őrökre, mire azok rögtön engedelmeskednek. Talán meglepte őket Connor parancsoló hangja. Ellazítja a vállát, csinál egy fejkörzést, azután elindul. Az első lépés a legnehezebb, de abban a pillanatban elhatározza, hogy nem fog se futni, se csoszogni. Nem fog sem remegni, sem tiltakozni. Határozott léptekkel teszi meg ezt az utolsó utat, és néhány hét múlva valahol, valaki elméjében őrzi majd a képet, hogy ez a fiatalember, bárki volt is egykor, méltósággal és büszkén nézett szembe saját bontásával.
65. Tapsolók Ki tudná megmondani, mi jár egy tapsoló fejében azokban a pillanatokban, mielőtt végrehajtaná gonosz tettét? Nem férhet kétség hozzá, hogy bármit gondol is, az biztosan hazugság. De, mint minden veszedelmes félrevezetés esetében, a tapsolók önmaguknak ismételgetett hazugságai is meggyőző álcát viselnek. Vannak tapsolók, akiket abbéli hitük vezérel, hogy cselekedeteik Istennek tetsző dolgok. Az ő hazugságuk a szentek palástját viseli, és széttárt karral ígér jutalmat, amely sosem lesz az övék. Vannak tapsolók, akik abban hisznek, hogy amit csinálnak, az valamiképpen megváltoztatja a világot. Az ő hazugságuk egy jövőbeni tömeg álcáját ölti magára, akik mosolyogva és elismeréssel tekintenek vissza tettére. Vannak tapsolók, akik csak saját személyes nyomorúságukat akarják megosztani a világgal. Az ő hazugságuk egy kép önmagukról, amelyen minden fájdalmuktól megszabadítja őket mások fájdalmának látványa. És vannak azok a tapsolók, akiket a bosszú vezérel. Az ő hazugságuk az igazság mérlege, amelynek két serpenyője végre kiegyenlítődik. A hazugság csak az utolsó pillanatban fedi fel magát – amikor a tapsoló egymáshoz érinti két tenyerét –, magára hagyja a tapsolót, aki teljesen egyedül marad a világban, még egy hazugság sem szegődik társául az elmúlásban. Az ösvény, amelyen Mai eljutott életének erre a pontjára, haraggal és csalódásokkal volt kikövezve. Az utolsó csepp a pohárban Vincent volt.
Egy fiú, akit senki sem ismert. Vele találkozott és vele szerettek egymásba a raktárépületben több mint egy hónapja. Ő halt meg repülés közben négy másik sráccal együtt, akik megfulladtak a saját széndioxid-kibocsátásuktól. Senkinek nem tűnt fel az eltűnésük, senkinek nem hiányoztak. Senkinek, csak Mainak, aki megtalálta lelki társát, és el is veszítette azon a napon, amikor megérkezett a Temetőbe. A világot hibáztatta érte, de amikor titokban végignézte, ahogyan az Admirális öt kedvence eltemeti Vincentet és a többieket, haragja célpontot talált magának. Az Aranyifjak nem bántak tisztelettel Vincent holttestével. Viccelődtek és nevetgéltek közben. Az öt halott fiút nemtörődöm módon kaparták el, ahogy a macska szokta az ürülékét. Mai soha életében nem érzett olyan gyilkos dühöt, mint akkor. Miután összebarátkozott Cleaverrel, Mai elmondta neki, mit látott, a férfi pedig egyetértett vele, hogy ez bosszúért kiált. Cleaver ötlete volt, hogy öljék meg az Aranyifjakat. Blaine kábította el és hozta őket a FedEx repülőgéphez – de Mai volt az, aki rájuk zárta a láda ajtaját. Lenyűgözte, hogy embert ölni ennyire egyszerű. Azután már nem volt visszaút Mai számára. Megágyaztak neki; már csak annyi volt a feladata, hogy lefeküdjön. Tudja, hogy a mai napon bemászik az ágyba, és végleg nyugovóra tér. Miután bejutottak a darabolóba, Mai talál egy raktárhelyiséget, ami tele van kesztyűkkel, fecskendőkkel és számára ismeretlen csillogó műszerekkel. Tudja, hogy Blaine valahol az épület északi szárnyában van. Arra számít, hogy Lev is elfoglalta a helyét, hátul a rakodóajtónál – legalábbis ez volt a terv. Pontosan egy óra van. Itt az idő. Mai belép a raktárba, és magára csukja az ajtót. Vár. Meg fogja tenni, de nem azonnal. Hagyja, hogy más kezdje el. Nem akar az első lenni. Blaine egy kihalt folyosón várakozik a második emeleten. Úgy tűnik, mintha a darabolónak ezt a részét nem használnák. Eldöntötte, hogy nem veszi igénybe a detonátorokat. A detonátorok a gyáváknak valók. Egy igazi kemény tapsolónak egyetlen erőteljes taps is elegendő, detonátor nélkül is – és Blaine szereti azt gondolni, hogy ugyanolyan kemény, mint a bátyja volt. A folyosó végén áll, vállszélességű terpeszben, jobbra-balra billeg, mint egy adogatásra váró teniszező. Felemeli a két kezét. De vár. Kemény, igen – de nem akar az első lenni.
Lev meggyőzte a pszichológust, hogy kellően megnyugodott. Ez élete legnagyobb színészi alakítása, mert a szíve úgy zakatol, a vérében pedig annyi adrenalin van, hogy attól fél, spontán felrobban. – Menj vissza a tizedek házába – javasolja az orvos. – Tölts egy kis időt a többiekkel. Erőltesd meg magad egy kicsit, nem fogod megbánni. – Igen. Igen, úgy lesz. Köszönöm. Most már jobban érzem magam. – Helyes. A tanácsadó int a lelkészeknek, mire mindnyájan felállnak. 13:04. Lev legszívesebben kirohanna az ajtón, de tudja, hogy azzal csak egy újabb terápiás gyakorlatot idézne a fejére. A lelkészekkel együtt lép ki az irodából, akik arról fecsegnek, milyen nagyszerű hely jutott neki a dolgok nagy egészében, és milyen örömteli tizednek lenni. Csak az épületből kiérve tűnik fel Levnek a felfordulás. Fiúk és lányok hagyják félbe azt, amit éppen csinálnak, és szaladnak a hálótermek és a daraboló közötti füves rész felé. Blaine és Mai már felrobbantak volna? Lev nem hallott robbanást. Nem, ez valami más. – Az akroni szökevény – hallja az egyik fiút. – Most fogják szétbontani! Lev ekkor pillantja meg Connort. A vörös szőnyeg felénél jár, két őr lépked közvetlenül mögötte. Egyre nagyobb tömeg gyülekezik a füvön, de nem mennek közelebb a vörös szőnyeghez. Még többen érkeznek, özönlenek a hálótermekből, az ebédlőből – mindenhonnan. A zenekar egy szám kellős közepén félbehagyja a játékot. A billentyűs – egy lány – felsikolt, amikor meglátja Connort az épület felé lépkedni. Connor felnéz rá, egy pillanatra megtorpan, majd csókot dob neki, mielőtt folytatja útját. Lev hallja a lány zokogását. Mostanra a személyzet tagjai – őrök és tanácsadók – érkeznek pánikba esve, próbálják visszaterelni a fiatalokat a helyükre, de nem sikerül nekik. A tömeg mozdulatlanul áll – megakadályozni talán nem tudják, de végig akarják nézni. Látni akarják, ahogy Connor kisétál ebből az életből. – Éljen az akroni szökevény! – kiáltja el magát valaki. – Éljen Connor! – Azzal tapsolni kezd. Hamarosan mindenki csatlakozik hozzá, és a tömeg hangosan tapsolva élteti a vörös szőnyegen lépkedő Connort. Taps. Tapsolók. Mai és Blaine! Lev hirtelen rádöbben, mi fog történni. Nem engedheti, hogy Connor belépjen oda! Most nem! Meg kell állítania.
Lev faképnél hagyja a két lelkészt. Connor már a daraboló lépcsőjénél jár. Lev próbál átjutni a tömegen, de nem ütközhet senkinek, mert akkor felrobban. Gyorsnak kell lennie, de óvatosnak is – és az óvatosság lelassítja. – Connor! – ordítja, de az éljenzés elnyomja a hangját. A zenekar is újrakezdi a muzsikálást. A himnuszt játsszák, ahogyan a hős amerikaiak temetésén szokás. Az őrök és a személyzet nem tudja megakadályozni. Próbálják, de nem sikerül nekik – annyira el vannak foglalva a tömeg kordában tartásával, hogy Levnek sikerül átjutnia közöttük a vörös szőnyegre. Most már senki nem áll közte és Connor közt, aki ekkor lép fel az első lépcsőfokra. Lev ismét a nevét ordítja, de Connor most sem hallja. Lev tiszta erőből fut, de még mindig húsz méterre van tőle, amikor az üvegajtó szétnyílik, Connor pedig belép a két őrrel. – Nem! Connor! Ne! De az ajtó becsukódik. Connor bent van a darabolóban. Szétbontani azonban nem fogják. Ugyanúgy meg fog halni, mint mindenki más odabent… és hogy teljes legyen Lev kudarca, felnéz a tetőre, és a tekintete találkozik a billentyűsével. Risa az. Hogy lehetett ennyire ostoba? Rájöhetett volna abból, ahogy a lány felzokogott, ahogy Connor csókot dobott neki. Lev dermedten áll, hitetlenkedve bámul maga elé… És ekkor bekövetkezik a világvége. Blaine még mindig a folyosó végén áll, és arra vár, hogy valaki más elkezdje. – Hé! Te meg ki vagy? Mit keresel ott? – kiált oda egy őr Blaine-nek. – Ne közelítsen! – mondja Blaine. – Maradjon ott, különben… Az őr előveszi a kábító pisztolyt, és beleszól a rádióba. – Szabadon kószál egy idefent. Erősítést kérek! – Figyelmeztetem – mondja Blaine. De az őr pontosan tudja, mi a teendő egy bontásra ítélt sráccal, aki szabadon kószál a darabolóban. Fegyverével célba veszi Blaine bal combját, és meghúzza a ravaszt. – Ne! De már túl késő. A kábító lövedék becsapódása hatásosabb bármely detonátornál. Blaine és az őr azonnal elhamvadnak, ahogy a hat liter folyékony robbanószer működésbe lép Blaine testében.
Mai hallja a robbanást. Az egész raktár beleremeg, mintha a föld mozogna. Nem gondolkodik. Képtelen rá. Innen már nincs visszaút. A tenyerére ragasztott detonátorokra pillant. Vincentért. A szüleiért, akik aláírták a megrendelőlapot. Az egész világért. Tapsol egyet. Semmi. Tapsol még egyet. Semmi. Harmadszor is tapsol. Mindig a harmadik az igazi. Abban a pillanatban, ahogy Risa meglátja Levet a vörös szőnyegen, robbanás rázza meg a daraboló épületének északi szárnyát. Ahogy odafordul, látja, hogy az egész épületszárny leomlik. – Istenem! Jaj, istenem! – Le kell jutnunk innen! – kiáltja Dalton, de mielőtt megmozdulhatna, újabb robbanás következik be, és a szellőzőnyílások fedele az égbe rakétázik. A tető vékony jégként reped szét a lábuk alatt, és darabokra törik az egész. Risa a zenekar tagjaival együtt a füstös mélybe zuhan, és közben semmi másra nem tud gondolni, csak Connorra és arra, hogy nem fejezték be a neki szánt búcsúztató himnuszt. Lev még akkor is mozdulatlanul áll, amikor az ajtó kirobbanó üveglapja elsüvít mellette. Látja, ahogy a banda alatt beszakad a tető, és lezuhannak. Állati üvöltés szakad fel a torkából, leírhatatlan kín tombol benne. Az ő világa tényleg véget ért. Most be kell fejeznie, amit elkezdtek. Az épület romjai előtt állva előveszi a zoknit a zsebéből. Remegő kézzel kihalássza belőle a detonátorokat. Lehúzza a védőréteget a hátuljukról, és felragasztja őket a két tenyerére. Úgy néznek ki, mint a stigmák, a szögek ütötte sebek Krisztus kezén. Kínjában még mindig ordítva maga elé tartja a két kezét, és felkészül rá, hogy véget vet a fájdalomnak. Maga elé tartja a két kezét. Maga elé tartja a két kezét. Maga elé tartja a két kezét. De nem bírja egymáshoz érinteni őket. Meg akarja tenni. Meg kell tennie. Mégsem képes rá. Legyen vége. Kérem, valaki, segítsen, hogy vége legyen. Bármennyire próbálja, bármennyire akar itt és most véget vetni ennek
az egésznek, egy része – az erősebbik része – megtagadja az engedelmességet, és nem hajlandó összeütni a két tenyerét. Még kudarcként is kudarcot vall. Istenem, édes Istenem, mit csinálok? Mit tettem? Hogy jutottam idáig? A tömeg elszaladt a robbanás hangjára, de most kezd visszaszivárogni. Ügyet sem vetnek Levre, valami más köti le őket. – Odanézzetek! – kiáltja valaki. – Odanézzetek! Lev arra fordul, amerre a fiú mutat. A daraboló kitört üvegajtaja mögül Connor jön elő. Támolyog. Az arca csupa seb, véres massza. Elveszítette az egyik szemét. A jobb karja eltört és szétroncsolódott. De életben van! – Connor felrobbantotta a darabolót! – üvölti valaki. – Felrobbantotta és megmentett minket! Ekkor egy őr avatkozik közbe. – Vissza a hálótermekbe. Mindenki! Most azonnal! Senki sem mozdul. – Nem hallottátok? Az egyik fiú hirtelen bevisz egy jobbhorgot az őrnek, aki megpördül az ütés erejétől. Válaszul előkapja a kábító pisztolyt, és támadója karjába lő vele. A fiú az álmok birodalmába távozik, de azonnal a helyébe lépnek mások, kicsavarják a fegyvert az őr kezéből, és ellene fordítják. Akárcsak Connor egykor. Futótűzként terjed a hír Happy Jackben, hogy az akroni szökevény felrobbantotta a darabolót, és másodperceken belül mindenhol kitör a lázadás. Az összes selejt támadásba lendül. Az őrök tüzelnek, de egyszerűen túl sok a támadó, és nincs elég kábító lövedék. Minden lelőtt kamasz helyett ott van egy másik. Az őröket gyorsan legyőzi a túlerő, és miután velük végeztek, a tömeg ostrom alá veszi a főbejáratot. Connor nem érti, mi ez az egész. Csak annyit tud, hogy bekísérték az épületbe, és akkor történt valami. Most pedig már nem az épületben van. Az arca nincs rendben. Fáj. Nagyon fáj. A karját nem tudja mozgatni. Imbolyog a talaj a lába alatt. Fáj a tüdeje. Köhög, és ettől még jobban fáj. Letántorog a lépcsőn. Körülveszik. Sokan vannak. Bontásra ítéltek. Ő is az. Mindnyájukat bontásra ítélték. De az elméje egyre nehezebben tudja befogadni azt, ami körülötte történik. Ezek a fiúk rohannak. Harcolnak. Connor lába megbicsaklik, és egyszerre a földön találja magát. Felnéz a napra.
Aludni akar. Tudja, hogy nem ez a legjobb hely, de akkor is azt akarja. Nedvesség. Ragacsos nedvességet érez. Az orra vérzik? Váratlanul egy angyal magasodik fölé tiszta fehérben. – Ne mozdulj – mondja. Connor felismeri a hangját. – Szia, Lev. Hogy vagy…? – Csss. – Fáj a karom – mondja Connor fáradtan. – Megint megharaptál? Ekkor Lev valami különös dolgot tesz. Leveszi a pólóját. Azután kettétépi. Az egyik felét Connor arcára szorítja. Ettől csak még jobban fáj az arca. Felnyög. Lev a póló másik felét Connor karjára csavarja, és szorosan megköti. Ez is fáj. – Hé… mi… – Ne beszélj. Csak pihenj. Mások is vannak körülöttük. Connor nem ismeri őket. Egyiküknél egy kábító pisztoly van. A fiú Levre néz. Lev bólint. A srác letérdel Connor mellé. – Ez egy kicsit fájni fog – mondja a fiú a kábító fegyverrel. – De azt hiszem, szükséged van rá. Bizonytalanul fogja a fegyvert, nem tudja, hová célozzon vele, végül megállapodik Connor csípőjén. Connor hallja a lövést, érzi a csípőjébe hasító éles fájdalmat, és ahogy elsötétül előtte a világ, még látja a félmeztelen Levet a fekete füstöt okádó épület felé sietni. – Fura – mondja Connor. Azután elméje továbbáll egy csendesebb helyre, ahol mindez nem számít.
Hetedik rész Öntudat
„Az ember térben és időben behatárolt része egy nagy egésznek, amelyet Univerzumnak hívunk. Úgy tekint önmagára, saját gondolataira és érzéseire, mint valami különálló lényre – ez tudatának egyfajta optikai csalódása. Ez az optikai csalódás börtön számunkra… Az a feladatunk, hogy kiszabaduljunk ebből a börtönből, kitágítsuk látókörünket, hogy keblünkre tudjunk ölelni minden élőlényt és az egész természetet a maga szépségében.” ALBERT EINSTEIN „Két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi ostobaság. De a világegyetemben nem vagyok olyan biztos.” ALBERT EINSTEIN
66. Connor Amikor Connor magához tér, csak ködös zavarodottságot talál azon a helyen, ahol a gondolatainak kellene lenniük. Az arca sajog, és csak az egyik szemével lát. A másik szemén van valami. Fehér szobában fekszik. Az ablakon keresztül látja, hogy odakint süt a nap. Minden bizonnyal egy kórteremben van, a fél szemét pedig bekötözték. Fel akarja emelni a jobb karját, de fájdalom hasít a vállába, ezért inkább úgy dönt, egyelőre nem éri meg az erőfeszítést. Csak most kezdi összerakni a vele történt események darabkáit. Szét akarták bontani. Volt egy robbanás. Lázadás tört ki. Azután Lev állt fölötte. Ez minden, amire emlékszik. Egy ápolónő lép be a szobába. – Végre felébredt! Hogy érzi magát? – Jól – nyögi Connor rekedtes hangon. Megköszörüli a torkát. – Mennyi
ideje? – Valamivel több mint két hete van mesterséges kómában – feleli az ápolónő. Két hete? Korábban napról napra élte az életét, ezért a két hét most szinte örökkévalóságnak tűnik. És Risa… mi van Risával? – Volt egy lány – mondja. – A dara… az átalakító klinika tetején zenélt. Tudja valaki, mi történt vele? Az ápolónő arcáról semmit sem lehet leolvasni. – Hamarosan minden kérdésére választ fog kapni. – De… – Semmi de. Most az a legfontosabb, hogy meggyógyuljon, és meg kell mondanom, sokkal gyorsabb ütemben javul az állapota, mint azt bárki gondolta volna, Mr. Mullard. Connor első gondolata az, hogy nem jól hallotta. Idegesen fészkelődni kezd. – Pardon? Az ápolónő megigazítja Connor párnáját. – Most csak pihenjen, Mr. Mullard. Bízzon ránk mindent. A második gondolata az, hogy végül mégis szétbontották. Szétbontották, és valaki valahogy megkapta az egész agyát. Valaki másnak a testében van. De ahogy jobban belegondol, tudja, hogy ez lehetetlen. A hangja még mindig a sajátja. Amikor nyelvével végigtapogatja a fogsorát, ismerős fogakat talál a szájában. – A nevem Connor – szólal meg. – Connor Lassiter. Az ápolónő kedves, de kiszámított mosollyal tanulmányozza, van benne valami már-már nyugtalanító. – A helyzet az, hogy a romok között találtak egy igazolványt, amelyen elégett a fénykép – mondja a nő. – Egy Elvis Mullard nevű tizenkilenc éves őr igazolványa volt. A robbanás utáni zűrzavarban nem lehetett eldönteni, ki kicsoda, és többekkel együtt úgy gondoltuk, kár lenne hagyni, hogy az az igazolvány kárba vesszen, nem igaz? – Állít Connor ágyának dőlésszögén, hogy a fiú kényelmesebben fel tudjon ülni. – Most válaszoljon. Mi is a neve? Connor már érti. Behunyja a szemét, nagy levegőt vesz, majd ismét kinyitja. – Van középső nevem? Az ápolónő a kórlapjára pillant.
– Robert. – Akkor a nevem E. Robert Mullard. Az ápolónő elmosolyodik, és kezet nyújt. – Örülök, hogy megismerhetem, Robert. Connor reflexszerűen nyújtaná a jobb kezét, de ismét tompa fájdalom hasít a vállába. – Elnézést – szabadkozik az ápolónő. – Az én hibám. – Connor bal kezét rázza meg helyette. – A válla egy picit még fájni fog, amíg az átültetési hegek teljesen be nem gyógyulnak. – Hogy mondta? Az ápolónő felsóhajt. – Én meg az a nagy szám. Mindig az orvosok akarják közölni, de most elszóltam magam, elnézést. A rossz hír, hogy sem a karját, sem a jobb szemét nem tudtuk megmenteni. A jó hír az, hogy E. Robert Mullardként jogosult vészhelyzetben végrehajtandó transzplantációra. Láttam a szemet, ne aggódjon, majdnem ugyanolyan. Ami a kart illeti, nos, az új valamivel izmosabb, mint a másik, de némi fizikoterápiával egy szempillantás alatt eltüntethető a különbség. Connor próbálja megemészteni a hallottakat. Szem. Kar. Fizikoterápia. – Tudom, hogy idő kell, amíg megszokja – mondja az ápolónő. Connor szemügyre veszi az új kezét. Válla be van kötözve, karját pedig felkötötték. Megmozgatja az ujjait. Mozognak. A csuklóját csavargatja. Az is működik. A körmeit le kellene vágni, a bütykei pedig vastagabbak, mint a sajátja. Hüvelykujját végighúzza az ujjbegyein. Ugyanazt érzi, mint régen. Azután kijjebb fordítja a csuklóját, és hirtelen mozdulatlanná dermed. Pánik tör rá, gyomra görcsbe rándul. Az ápolónő elvigyorodik, ahogy a karra pillant. – A testrészeknek gyakran megvan a saját személyiségük – mondja. – Aggodalomra semmi ok. Biztosan megéhezett. Hozok valami ebédet. – Igen – bólint Connor. – Ebéd. Az jó lesz. Az ápolónő egyedül hagyja az új karral. A karjával. A karjával, amelyre egy tigriscápát tetováltak.
67. Risa
Risa eddig ismert élete véget ért azon a napon, amikor a tapsolók felrobbantották a darabolót – és idővel mindenki tudomást szerzett róla, hogy a tapsolók tették, nem Connor. A bizonyítékok nem hagytak kétséget felőle. Különösen az életben maradt tapsoló vallomása után. Connorral ellenétben Risa nem veszítette el az eszméletét. Még akkor is végig magánál volt, amikor egy acélgerenda alá szorult. A romok között fekve elmúlt a fájdalom, amelyet akkor érzett, amikor a gerenda ráesett. Nem tudta eldönteni, hogy ez jól jel vagy sem. Daltonnak ellenben komoly fájdalmai voltak. Rettegett. Risa nyugtatta meg. Beszélt hozzá, azt ismételgette neki, hogy nincsen semmi baj, minden rendben lesz. Egészen addig mondogatta neki, amíg Dalton meg nem halt. A gitárosnak nagyobb szerencséje volt. Ő ki tudott mászni a törmelékek alól, de Risát nem tudta kiszabadítani, ezért megígérte, hogy küld segítséget. Valószínűleg betartotta az ígéretét, mert hamarosan tényleg megérkezett a segítség. Három ember kellett hozzá, hogy fel tudják emelni az acélrudat, Risát azonban egy is elbírta. Most egy kórházi szobában fekszik, belekényszerítve valami szerkezetbe, ami sokkal inkább hasonlít kínzóeszközre, mint ágyra. Acéltűk állnak ki a testéből, mint valami élő vudubabának. Az acéltűket merev fémkeret tartja a helyükön. Risa látja a lábujjait, de nem érzi őket. Mostantól be kell érnie a látványukkal. – Látogatója jött. Egy ápolónő áll az ajtóban, és amikor oldalra lép, Risa Connort pillantja meg mögötte. Tele van kötésekkel és zúzódásokkal, de él. Risa szeme azonnal megtelik könnyekkel, de tudja, hogy nem szabad sírnia. A sírás még nagyon fáj. – Tudtam, hogy hazudnak – mondja Connornak üdvözlés helyett. – Azt hazudták, meghaltál a robbanásban. Beszorultál az épületbe és meghaltál. De én láttalak odakint. Tudtam, hogy nem igaz, amit mondanak. – Valószínűleg meghaltam volna – feleli Connor. – De Lev elállította a vérzést. Megmentette az életem. – Engem is ő mentett meg – mondja Risa. – Kivitt az épületből. Connor elmosolyodik. – Nem is rossz egy nyavalyás kis tizedtől. Arckifejezéséből ítélve Connor nem hallott róla, hogy Lev egyike volt a tapsolóknak – a tapsoló, aki nem robbant fel. Risa úgy dönt, nem árulja el neki. Tele vannak vele a hírek; hamarosan úgyis megtudja.
Connor mesél neki arról, hogy kómában volt, és beszámol az új személyazonosságáról is. Risa elmondja, hogy a Happy Jack szökevényei közül csak néhányat kaptak el – a többiek áttörték a kaput, és elmenekültek. Miközben beszél, Connor felkötött karjára pillant. A kilátszó ujjak egyértelműen nem Connor ujjai. Tudja, hogy ez mit jelent, és azt is látja, hogy a fiú zavarban van miatta. – És neked mit mondanak? – kérdezi Connor. – Mármint a sérülésedről. Rendbe fogsz jönni, igaz? Risa egy pillanatra elgondolkodik, hogyan közölje vele, végül úgy dönt, hogy gyorsan és minél rövidebben. – Azt mondják, hogy deréktól lefelé megbénultam. Connor kivár egy kicsit, de Risa nem folytatja. – Hát… az végül is nem olyan rossz, igaz? Helyre tudják hozni… az ilyesmiket mindig helyrehozzák. – Igen – feleli Risa. – Úgy hozzák helyre, hogy a sérült gerincet kicserélik egy bontott gerincére. Ezért utasítottam el a műtétet. Connor hitetlenkedve mered rá, mire Risa a fiú karjára mutat. – Te is ugyanezt tetted volna, ha van lehetőséged választani. Nekem volt, és ezt választottam. – Annyira sajnálom, Risa. – Ne tedd! – Ha van valami, amit nem akar, az Connor szánakozása. – Így nem bonthatnak szét, a törvény tiltja a fogyatékkal élők bontását, de ha megműtenek, akkor amint meggyógyulok, visznek a darabolóba. Így legalább egészben maradok. – Diadalmasan elmosolyodik. – Vagyis nem te vagy az egyetlen, akinek sikerült kijátszania a rendszert! Risa még mindig mosolyogva megérinti a fiú vállán a kötést. Ahogy az új kar kicsúszik a kendőből, előbukkan a tetoválás. Connor próbálja elrejteni, de már késő. Risa meglátja. Meglátja és felismeri. Ahogy felnéz Connorra, a fiú szégyenében elfordítja a tekintetét. – Connor…? – Ígérem, hogy soha nem érek hozzád ezzel a kézzel. Risa tudja, hogy ez kulcsfontosságú pillanat mindkettőjük számára. Az a kar – ugyanaz, mint amelyik a mosdó falához szorította. Hogyan tudna nem undorral ránézni? Azok az ujjak elmondhatatlan borzalmakkal fenyegették. Hogyan érezhetne irántuk bármi mást viszolygáson kívül? De amikor Connorra pillant, mindez elhalványul. Már csak őt látja. – Hadd nézzem – mondja Risa.
Connor habozik, ezért a lány megfogja a karját, és gyengéden kiemeli a kendőből. – Fáj? – Egy kicsit. Risa ujjával megsimogatja a fiú kézfejét. – Ezt érzed? Connor bólint. Risa gyengéden felemeli az új kezet, és tenyerét az arcához szorítja. Egy pillanatig ott tartja, majd elengedi, hagyja, hogy mostantól Connor irányítsa. A fiú megsimogatja az arcát, ujjával letöröl egy könnycseppet. Finoman megcirógatja a nyakát, Risa pedig behunyja a szemét. Érzi, ahogy az ujjak az ajkát érintik, mielőtt Connor elveszi a kezét. Risa kinyitja a szemét, két tenyere közé fogja a kezet, és megszorítja. – Tudom, hogy ez most már a te kezed – mondja. – Roland sosem ért volna hozzám így. Connor elmosolyodik, Risa pedig a csuklójára tetovált cápára néz. Már nem fél tőle, mert a cápát megszelídítette egy fiú lelke. Nem – egy férfié.
68. Lev Nem messze tőlük, egy legmagasabb biztonságú fokozatú, szövetségi büntetés-végrehajtó intézetben Levi Jedediah Calder egy speciális igényeinek megfelelően kialakított cellában van. A cella falai párnázottak. A robbanásbiztos acélajtó nyolc centiméter vastag. A helyiségben állandó hét fok uralkodik, nehogy Lev testhőmérséklete túlságosan megemelkedjen. Lev ennek ellenére nem fázik – sőt, melege van. Melege van, mert több réteg tűzálló pokrócba csavarták. Úgy fest, mint egy múmia, fellógatva a levegőben – de a múmiákkal ellentétben két keze nem a mellkasán keresztbe fektetve hever, széttárt karjait ugyanis egy rúdhoz erősítették, így nem tudja egymáshoz érinteni a tenyereit. Lev azt gyanítja, hogy nem tudták eldönteni, mumifikálják-e vagy inkább keresztre feszítsék, ezért megtették mindkettőt. Így nem tud tapsolni, nem tud leesni, nem tudja véletlenül felrobbantani magát – ha pedig valamiképpen mégis megtenné, a cellát úgy alakították ki, hogy kibírja a detonációt. Négy vérátömlesztésen van túl. Nem árulták el neki, hányra lesz szükség
ahhoz, hogy a robbanóanyag teljesen kiürüljön a szervezetéből. Semmit nem árulnak el neki. A szövetségi ügynököket, akik meglátogatják, csak az érdekli, Lev mit tud mondani nekik. Kirendeltek mellé egy ügyvédet, aki úgy beszél az elmebajról, mintha az egy jó dolog lenne. Lev egyre azt hajtogatja, hogy nem elmebeteg, de már maga sem biztos benne. Nyílik a cella ajtaja. Kihallgatásra számít, de ezúttal új látogatója érkezik. Kell hozzá néhány másodperc, mire Lev megismeri – leginkább azért, mert most nem szerény lelkészi öltözékét viseli. Farmer és csíkos ing van rajta. – Jó reggelt, Lev. – Dan atya? Az ajtó becsukódik mögöttük, de nem ver visszhangot. A párnázott falak elnyelik a hangot. Dan atya fázósan megdörgöli a karját. Szólhattak volna neki, hogy vegyen kabátot. – Jól bánnak veled? – kérdi. – Igen – feleli Lev. – Az a jó abban, ha az ember robbanékony, hogy nem verik meg. Dan atya kötelességtudóan elneveti magát, majd kínos csönd ereszkedik közéjük. Nagy nehezen Lev szemébe néz. – Úgy tudom, már csak néhány hétig kell így bebugyolálva lenned, amíg el nem múlik a veszély. Lev nem tudja, pontosan milyen veszélyről beszél. Az élete kétségkívül tele van veszélyekkel, fel sem tudná sorolni mindet. Azt viszont nem tudja, miért van itt a lelkész, mit remél ettől a látogatástól. Levnek vajon örülnie kellene, amiért látja, vagy inkább dühösnek lennie? Ő az, aki kisfiú korától azt mondta neki, hogy a tizedelés szent és örömteli dolog – majd ugyanő tanácsolta neki, hogy meneküljön előle. Azért jött, hogy összeszidja? Vagy hogy gratuláljon neki? Lev szülei küldték, mert olyannyira érinthetetlenné vált, hogy ők nem keresik fel személyesen? Vagy talán ki fogják végezni, és Dan atya az utolsó kenetet készül feladni neki? – Miért nem esünk túl rajta? – szólal meg Lev. – Min kellene túlesnünk? – Amiért jött. Mondja, aztán menjen. A cellában nincsenek székek, ezért Dan atya a párnázott falnak támaszkodik. – Mennyit tudsz arról, ami odakint folyik? – Csak azt tudom, mi folyik idebent. Ami nem sok.
Dan atya felsóhajt, megdörgöli a szemét, és egy pillanatra elgondolkodik, hol is kezdje. – Először is: ismersz egy Cyrus Finch nevű fiút? A név említésére Lev pánikba esik. Tudta, hogy tüzetesen meg fogják vizsgálni a hátterét. Ez történik minden tapsolóval – életük nyitott könyvvé válik, és mindenki, akivel valaha kapcsolatba kerültek, gyanúsított lesz. Természetesen, ez általában az után szokott megtörténni, hogy áttapsolták magukat a túlvilágra. – CyFinak ehhez semmi köze! – kiabálja Lev. – Semmi az égvilágon. Nem rángathatják bele ebbe! – Nyugodj meg. Nincs semmi baja. Csak az történt, hogy előállt és nagy port kavart. És mivel ismert téged, az emberek odafigyelnek rá. – Nagy port kavart? Velem kapcsolatban? – A bontással kapcsolatban – válaszolja Dan atya, és most először közelebb lép Levhez. – Ami a Happy Jack Átalakító Táborban történt. Sokan beszélnek róla, olyan emberek is, akik eddig a homokba dugták a fejüket. Washingtonban tüntetések voltak a bontás ellen, Cyrus még a Kongresszus előtt is tanúskodott. Lev próbálja elképzelni CyFi-t egy kongresszusi bizottság előtt, amint a háború előtti sorozatok umbra szlengjében magyaráz nekik. A kép mosolyt csal az arcára. Hosszú idő óta először mosolyog. – Azt beszélik, hogy a felnőttkor alsó határát leszállíthatják tizennyolcról tizenhét évre. Azzal a bontásra ítéltek egyötöde megmenekülne. – Ez jó – mondja Lev. Dan atya a zsebébe nyúl, és összehajtott papírlapot vesz elő. – Nem akartam ezt megmutatni, most mégis azt gondolom, hogy látnod kell. Hogy megértsd, hová fajultak a dolgok. Egy újság címlapját tartja a kezében. Lev van rajta. Sőt, nem egyszerűen rajta van, hanem ő az egész címlap. A hetedikes fotója a baseballcsapat évkönyvéből – kesztyűvel a kezén mosolyog a kamerába. A főcím így szól: MIÉRT, LEV, MIÉRT? Egész idő alatt, miközben újra meg újra végiggondolta, amit csinált, egyetlen pillanatra sem jutott eszébe, hogy a világ esetleg ugyanezt teszi odakint. Sosem vágyott hírnévre, most mégis úgy fest, hogy tegeződő viszonyba került a világgal.
– Szinte az összes újság címlapján te vagy. Ez már túl sok. Őszintén reméli, hogy Dan atya zsebében nincs egy egész gyűjtemény belőlük. – Na, és akkor mi van? – kérdezi Lev, próbál úgy tenni, mintha ennek az egésznek semmi jelentősége nem lenne. – A tapsolók mindig bekerülnek a hírekbe. – A tetteik szoktak bekerülni a hírekbe, a pusztítás, amit okoznak, de soha senkit nem érdekel a tapsolók személye. A közvélemény szemében minden tapsoló ugyanolyan. De te különbözöl tőlük, Lev. Te vagy a tapsoló, aki nem tapsolt. – Akartam. – Ha akartad volna, akkor meg is teszed. Ehelyett berohantál a romok közé, és kimentettél négy embert. – Hármat. – Hármat… de valószínűleg többet is kimentettél volna, ha tudsz. A többi tized meg csak állt és nézte. Óvták az értékes testrészeiket. Te viszont az élére álltál a mentőakciónak, mert „selejtek” is csatlakoztak hozzád, hogy kihozzák a túlélőket. Lev emlékszik rá. Miközben a tömeg a kaput ostromolta, legalább tízen visszamentek vele a romok közé. És Dan atyának igaza van – Lev másokat is kimentett volna, ha egyszer csak nem jut eszébe, hogy elég egy rossz mozdulat, és a levegőbe röpíti mindazt, ami a darabolóból megmaradt. Ezért inkább visszament a vörös szőnyegre, és Risa meg Connor mellett ülve megvárta, amíg elviszik őket a mentők. Azután felállt, és a káosz kellős közepén bevallotta, hogy tapsoló. Újra és újra elismételte mindenkinek, aki odafigyelt rá, míg végül egy rendőr kedvesen felajánlotta, hogy letartóztatja. Nem merte megbilincselni, mert félt, hogy felrobban tőle, de Levnek nem állt szándékában ellenszegülni a letartóztatásnak. – Amit tettél, Lev, az összezavarta az embereket. Senki sem tudja eldönteni, hogy szörnyeteg vagy-e vagy hős. Lev ezen elgondolkodik. – Harmadik lehetőség nincsen? Dan atya nem válaszol. Talán nem tudja a választ. – Kezdem azt hinni, hogy semmi sem történik véletlenül. Az elrablásod. Hogy tapsoló lett belőled. Hogy végül nem tapsoltál. – A kezében tartott címlapra pillant. – Ezek mind kellettek ehhez. Éveken keresztül a bontásra
ítélt fiatalok csak arctalan kölykök voltak, akiket senki sem akart. De te most végre az arcodat adtad a bontáshoz. – Nem tehetnék át az arcomat valaki másra? Dan atya ismét elneveti magát, de ezúttal nem olyan kényszeredetten, mint az előbb. Úgy néz Levre, mint egy kamasz srácra, nem pedig úgy, mint valami élettelen tárgyra. Lev ettől egyetlen pillanatra normális tizenhárom évesnek érzi magát. Különös érzés, mert még a régi életében sem volt soha normális. A tizedek sosem azok. – Mi lesz most? – kérdezi Lev. – Ha jól értem, akkor néhány héten belül kitakarítják a robbanóanyag nagy részét a véredből. Utána is sebezhető maradsz, de nem annyira, mint korábban. Tapsolhatsz, amennyit csak akarsz, attól nem fogsz felrobbanni, de az olyan sportokat a helyedben kerülném egy ideig, ahol fizikai kontaktus van a játékosok között. – És aztán szétbontanak? Dan atya megrázza a fejét. – Egy tapsolót nem fognak szétbontani, ez az anyag sosem ürül ki teljesen a szervezetedből. Beszéltem az ügyvédeddel. Van egy olyan érzése, hogy vádalkut fognak ajánlani neked. Elvégre már így is segítettél elkapni azt a csoportot, akiktől a vérátömlesztést kaptad. Azok az emberek, aki felhasználtak téged, hamarosan elnyerik méltó büntetésüket. De a bíróság inkább az áldozatot látja benned. – Tisztában voltam vele, hogy mit teszek – mondja Lev. – Akkor áruld el, miért tetted. Lev válaszra nyitja a száját, de nem tudja szavakba önteni. Harag. Megcsalatás. Düh a világegyetemre, amiért az tisztességesnek és igazságosnak hazudja magát. De tényleg ez volt a valódi oka? Vagy ez csak utólagos önigazolás? – Lehet, hogy a tetteidért valóban te vagy a felelős, de az nem a te hibád, hogy érzelmileg nem készítettek fel arra, milyen az élet a valódi világban – mondja Dan atya. – Az az én hibám volt. És mindenki másé is, aki tizednek nevelt téged. Ugyanolyan bűnösök vagyunk, mint azok, akik mérget pumpáltak a véredbe. – Szégyenében lesüti a szemét, és igyekszik úrrá lenni feltörő haragján, de Lev látja, hogy ez a harag nem ellene irányul. Dan atya nagy levegőt vesz, és folytatja. – Ahogy a dolgok most állnak, valószínűleg néhány év javítóintézet vár rád, aztán még néhány év házi őrizet.
Lev tudja, hogy most meg kellene könnyebbülnie, mégsem keríti hatalmába az érzés. A házi őrizeten tűnődik. – Kinek a házában? – kérdezi. Dan atya olvas a kérdés sorai között. – Meg kell értened, Lev, hogy a szüleid olyan emberek, akiket nem lehet törés nélkül meghajlítani. – Kinek a házában? Dan atya felsóhajt. – Amikor a szüleid aláírták a megrendelőlapot a bontásodra, az állam tulajdonába kerültél. Az átalakító táborban történtek után az állam felajánlotta a szüleidnek, hogy visszaadja a felügyeleti jogot, de ők elutasították. Sajnálom. Lev nincs meglepve. Elborzadt, de nem lepődött meg. Ha a szüleire gondol, ismét hatalmába keríti az a düh, amiért tapsoló lett belőle. De most már nem érzi olyan végtelennek a kétségbeesését. – Szóval mostantól az én vezetéknevem is Ward? – Nem feltétlenül. A bátyád, Marcus kérvényezte, hogy a gyámod lehessen. Ha megkapja az engedélyt, ő fog gondoskodni rólad, amikor kiengednek. Tehát továbbra is Calder leszel… persze csak ha akarsz. Lev beleegyezően bólint, eszébe jut a tizedelő bulija, és hogy Marcus volt az egyetlen, aki kiállt érte. Lev akkor nem értette. – A szüleim Marcust is megtagadták. – Legalább tudja, hogy jó társaságba kerül. Dan atya megigazítja az ingét, és kicsit megborzong a hidegtől. Nem olyan, mint máskor. Ez az első alkalom, hogy Lev nem lelkészi öltözékben látja. – Miért ebben a ruhában van? A férfi nem válaszol azonnal. – Lemondtam a hivatalomról. Otthagytam az egyházat. Lev megdöbben, képtelen Dan atyát bárhogyan máshogy elképzelni, mint Dan atyaként. – El… elveszítette a hitét? – Nem, csak a meggyőződésemet. Továbbra is hiszek Istenben, de nem egy olyan istenben, aki megengedi az emberek tizedelését. Lev hirtelen úgy érzi, megfullad a váratlanul rátörő érzelmek áradatában, minden, ami beszélgetésük közben – az elmúlt hetekben – megérett benne, most egyszerre érkezik meg, mint egy hangrobbanás.
– Nem tudtam, hogy ez választás kérdése. Lev egész életében csak egyetlen dologban hihetett. Körülvette, bebábozta, összeszorította ugyanolyan fojtogató puhasággal, mint a szigetelőrétegek, amelyekbe most csavarták. Életében először most úgy érzi, hogy a lelkét gúzsba kötő béklyók lazulni kezdenek. – Maga szerint én is hihetek abban az Istenben?
69. Bontásra ítéltek Nagy kiterjedésű birtok terül el Texas nyugati részén. A vagyon, amelyből építették, régen kiszáradt olajkutakból származott, de a pénz utána is megmaradt és tovább gyarapodott. Mostanra egész komplexummá nőtte ki magát, golfpályákat idéző zöld oázis a kietlen síkság kellős közepén. Itt töltötte be a tizenhatot Harlan Dunfee, folyamatosan keresve a bajt az odáig vezető úton. Kétszer tartóztatták le rendbontásért Odessában, de az apja, egy befolyásos admirális, mindkétszer kihúzta a bajból. A harmadik alkalommal a szülei más megoldást választottak. Ma van Harlan Dunfee huszonhatodik születésnapja. Bulit tart. Vagy valami olyasmit. Több száz meghívott vesz részt Harlan buliján. Egyikük egy Zachary nevű fiú, bár barátai csak Taknyosnak szólítják. Egy ideje a birtokon él, és erre a napra vár. Nála van Harlan jobb tüdeje. Ma visszaadja neki. Ezzel egy időben, hatszáz mérföldre nyugatra egy széles törzsű repülőgép landol egy repülőgép-temetőben. Raktere tele van ládákkal, és mindegyik ládában négy bontásra ítélt fiatal lapul. Amikor a ládákat kinyitják, egy kamasz fiú kukucskál ki az egyikből gyanakvó tekintettel. Elemlámpa fénye világítja meg az arcát, és amikor a fénykör lejjebb vándorol, a fiú látja, hogy nem egy felnőtt nyitotta ki a ládáját, hanem egy másik kamasz. Terepszínű ruhát visel, és mosolyogva üdvözli őket. Hibátlannak tűnő fogsorán fogszabályzó éktelenkedik. – Sziasztok, a nevem Hayden, ma én leszek a megmentőtök – közli velük. – Mindenki jól van odabent? – Jól vagyunk – feleli a fiatal bontószökevény. – Hol vagyunk?
– A purgatóriumban – feleli Hayden. – Más néven Arizonában. A fiú kimászik a ládából, meg van rémülve attól, mit tartogathat számára ez a hely. Beáll a sorba összeterelt társaival együtt, majd Hayden figyelmeztetése ellenére beüti a fejét a rakodótér ajtajának tetejébe kifelé menet. Az éles napfény és a perzselő hőség együttes erővel támad rá, ahogy lefelé lépked a rámpán. Látja, hogy ez nem egy repülőtér, mégis mindenütt repülőgépek állnak. A távolból egy golfautó közeledik feléjük, vörös porfelhőt kavarva fel maga után. A tömeg elnémul, amikor odaér hozzájuk. Miután megáll, a sofőr kiszáll a kis autóból. Fél arcát sebhelyek borítják. Halkan vált néhány szót Haydennel, majd a tömeghez fordul. A fiú csak most veszi észre, hogy a sebhelyes arcú sem felnőtt, ő is kamasz még, alig néhány évvel idősebb, mint ő. Talán az arcán lévő hegek miatt tűnik idősebbnek – vagy talán a fellépése miatt. – Üdvözöllek mindnyájatokat a Temetőben – mondja. – Hivatalosan a nevem E. Robert Mullard… – Elmosolyodik. – De mindenki csak Connornak hív. Az Admirális nem tért vissza a Temetőbe. Az egészsége nem engedte volna. Helyette a család texasi birtokán van, ahol a felesége viseli gondját, aki évekkel ezelőtt elhagyta. Bár az Admirális gyenge és nem nagyon tud mozogni, sokat nem változott. – Az orvosok szerint a szívemnek már csak a 25 százaléka működik – mondja mindenkinek, aki megkérdezi. – Annyi elég lesz. Leginkább Harlan közeledő nagy bulija tartotta életben. A Humphrey Dunfee-ról szóló borzalmas történetek végeredményben igazak. És mostanra sikerült összegyűjteniük az összes darabját, mindenkit, aki kapott belőle. De műtétek nem lesznek – a pletykákkal ellentétben Harlan újjáépítése sosem volt tervben. Dunfee-ék azonban nem mondtak le arról, hogy összeszedjék a fiukat az egyetlen értelmes módon. Már itt van, amikor az Admirális és a felesége kilép a kertbe. Több vendégük hangjában is jelen van, ahogyan beszélgetnek, nevetnek. Különböző életkorú férfiak és nők. Mindnyájan névtáblát viselnek, de a táblákon nem a nevük szerepel. Ma a nevek nem fontosak. JOBB KÉZ, olvasható egy fiatalember hajtókáján. Nem lehet több huszonöt évesnél. – Hadd nézzem – mondja az Admirális.
A férfi kinyújtja a kezét. Az Admirális addig tanulmányozza, míg rá nem bukkan egy hegre a hüvelykujj és a mutatóujj között. – Kilenc éves korában elvittem Harlant horgászni. Ezt akkor szerezte, amikor egy pisztrángot próbált kibelezni. Ekkor egy hang szólal meg a hátuk mögött – egy másik férfi, kicsit idősebb, mint az első. – Emlékszem! – mondja. Az Admirális elmosolyodik. Az emlékek talán szétszóródtak, de itt vannak. Egytől egyig. A fiút, aki ragaszkodik hozzá, hogy Taknyosnak hívják, egymagában találja a kert szélén. Kevésbé zihál, mióta végre rendes asztmagyógyszereket kap. – Mit csinálsz itt? – kérdezi az Admirális. – Miért nem vagy a többiekkel? – Nem ismerek senkit. – Dehogynem – feleli az Admirális. – Csak még nem jöttél rá. – Azzal visszakíséri Taknyost a tömegbe. Eközben a repülőgép-temetőben Connor az újonnan érkezettekhez beszél a repülőgép mellett állva. Lenyűgözi, hogy odafigyelnek rá. Lenyűgözi, hogy fellépésével kivívja a tiszteletüket. Nincs ehhez hozzászokva. – Azért vagytok itt, mert bontásra ítéltek benneteket, de sikerült megszöknötök, és sokak erőfeszítésének hála, eljutottatok ide. Ez lesz az otthonotok egészen addig, amíg be nem töltitek a tizenhetet, és hivatalosan is felnőtté nem váltok. Ez a jó hír. A rossz hír, hogy mindent tudnak rólunk. Tudják, hol vagyunk és mit csinálunk. Csak azért hagynak békén bennünket, mert nem gondolják, hogy fenyegetést jelentünk rájuk. És ekkor Connor elmosolyodik. – De ezen változtatni fogunk. Miközben beszél, Connor minden egyes újonnan érkezettnek a szemébe néz, és igyekszik megjegyezni az arcukat. Azt akarja, hogy mindnyájan különlegesnek és fontosnak érezzék magukat. – Vannak köztetek olyanok, akik már sok mindenen keresztülmentek, és semmi mást nem akarnak, csak életben maradni, amíg be nem töltik a tizenhetet – folytatja. – Nem hibáztatom őket. De tudom, hogy akadnak köztetek olyanok is, akik bármilyen kockázatot készek vállalni azért, hogy egyszer és mindenkorra véget érjenek a bontások.
– Igen – kiáltja egy fiú leghátul, és öklével a levegőbe bokszolva skandálni kezd. – Happy Jack! Happy Jack! – Néhányan csatlakoznak hozzá, de hamarosan rájönnek, hogy Connor nem ezt akarja, és gyorsan elhallgatnak. – Nem fogunk darabolókat a levegőbe röpíteni – mondja Connor. – Nem fogjuk azt a képet erősíteni bennük, hogy erőszakos kölykök vagyunk, akiket a legjobb szétbontani. Gondolkodni fogunk, mielőtt cselekszünk, és ezzel megnehezítjük a dolgukat. Beszivárgunk az átalakító táborokba, és egyesítjük a bontásra ítélteket az egész országban. Kiszabadítjuk őket a buszokról, még mielőtt megérkeznének a táborokba. Megtaláljuk a hangunkat, és hallatni is fogjuk. – A tömeg nem tudja tovább magába fojtani az éljenzést, és Connor ezúttal utat enged neki. Ezeket a srácokat megtaposta az élet, de itt a Temetőben úgy érzik, hogy szétárad bennük az energia. Connor emlékszik erre az érzésre. Ő is ugyanezt élte át, amikor megérkezett ide. – Nem tudom, mi történik a tudatunkkal, amikor szétbontanak – mondja Connor. – Azt sem tudom, mikortól rendelkezünk tudattal. De egyvalamit tudok. – Hatásszünetet tart, hogy mindenki rá figyeljen. – Jogunk van a saját életünkhöz! A tömeg tombolni kezd. – Jogunk van eldönteni, mi történjen a testünkkel! Ujjongásukba beleremeg a levegő. – Megérdemlünk egy olyan világot, ahol mindkét feltétel teljesül. És a mi feladatunk létrehozni azt a világot! Eközben a Dunfee-birtokon is fokozódik az izgalom. A társalgás moraja fokozatosan erősödik, ahogy egyre többen és többen csatlakoznak hozzá. Taknyos azzal a lánnyal osztja meg a tapasztalatait, akinek Harlan bal tüdeje jutott. Egy nő egy olyan filmről beszél, amit sosem látott, egy férfival, aki emlékszik az általa nem ismert barátokra, akikkel a moziban volt. Az Admirális és a felesége szótlanul figyelnek, miközben valami egészen elképesztő történik. A beszélgetések összefolynak! Ahogyan a vízpára kristályosodik csodálatos, egyedi hópelyhekké, a hangok sokasága úgy olvad össze egyetlen párbeszéddé. – Odanézz! Arról a falról esett le, amikor… – … hat éves volt! Igen, emlékszem!
– Hónapokig csuklómerevítőt kellett hordanom. – A csukló még mindig fáj, ha esik. – Nem kellett volna felmásznia arra a falra. – Muszáj volt… egy bika kergetett. – Annyira féltem! – A virágok a mezőn. Érzed az illatukat? – Arra a nyárra emlékeztetnek… –… amikor az asztmám nem volt olyan súlyos… –… és úgy éreztem, bármire képes vagyok. – Bármire! – És a világ csak rám vár! Az Admirális megszorítja felesége karját. Egyikük sem tudja visszatartani a könnyeit – de ezek nem a bánat, hanem az elragadtatás könnyei. Ha a szíve ezt a pillanatot választaná arra, hogy felmondja a szolgálatot, az Admirális a világ legboldogabb embereként halna meg. A tömegre néz, és erőtlenül így szól: – H-Harlan? Minden szem felé fordul. Egy férfi a torkához emeli a kezét, finoman megérinti, majd egyértelműen Harlan Dunfee – valamivel idősebb – hangján azt mondja: – Apa? Az Admirális képtelen megszólalni a rázúduló érzelmektől, ezért a felesége az, aki a férfira néz, majd végigpillant a mellette álló embereken, az egész tömegen, és így szól: – Isten hozott itthon. Hatszáz mérföldre tőlük a repülőgép-temetőben egy lány zongorázik az egykori elnöki repülőgép ütött-kopott szárnya alatt. Ritkán látható öröm és dac sugárzik belőle, ahogy a tolószékben ülve játssza a szonátát, amely minden újonnan érkezettnek megérinti a lelkét. Mosolyogva üdvözli őket, miközben folytatja a zenélést, egyértelművé téve, hogy ez a perzselően forró hely, tele repülésre képtelen repülőgépekkel, sokkal több, mint aminek látszik. Ez a hely a megváltás bölcsője minden bontásra ítélt számára, és mindazok számára, akik harcoltak a hátországi háborúban, és veszítettek – vagyis mindenkinek. Connort átjárja Risa zenéje, miközben figyeli, ahogy a már itt tartózkodó több ezer fiatal az újakat üdvözli. A nap kezd nyugovóra térni,
enyhül a forróság, a repülőgépek árnyai érdekes mintákat rajzolnak a kemény talajra. Connor önkéntelenül is elmosolyodik. Bizonyos fényviszonyok között még ez a hely is tud gyönyörű lenni. Connor magába szív mindent – a zenét, a hangokat, a sivatagot és az égboltot. Nem kis feladatot választott magának. Meg akarja változtatni a világot, de a dolgok már mozgásba lendültek, mindössze annyi a feladata, hogy fenntartsa a lendületet. És nincs egyedül. Vele van Risa, Hayden és minden egyes bontásra ítélt szökevény. Connor nagy levegőt vesz, és kifújja a benne lévő feszültséggel együtt. Végre megengedi magának a remény csodálatos luxusát.
Köszönetnyilvánítás Egy regény esetében a különböző részek összessége néha több mint maga az egész. Ez a könyv nem születhetett volna meg a szerkesztőm, David Gale nélkül, aki kipréselte belőlem a tőlem telhető legjobb teljesítményt. De nemcsak neki, mindenkinek hálával tartozom a Simon & Schusternél, amiért támogatták ezt a könyvet és az egész munkámat. Köszönöm a gyermekeimnek, Brendannek, Jarrodnak, Joelle-nek és Erinnek azt, hogy ilyen csodálatosak. Őket soha senki nem akarná szétbontatni. Jarrodnak külön köszönet, amiért létrehozta a MySpace oldalamat és előolvasta a regényt. Számos remek javaslata és meglátása volt, amelyek segítettek tökéletesíteni a korai vázlatokat, még mielőtt a kézirat a kiadóhoz került volna. Köszönet Haidy Fishernek és a fiának, Cyrusnak, akik kitalálták a CyFi nevet, és megengedték, hogy kölcsönvegyem az egyik kedvenc karakterem számára. Köszönöm az írócsoportomnak, a Fikcionáriusoknak az éleslátásukat, akárcsak Trumanell Maples és Leigh Ann Jones médiaszakos hallgatóknak, hogy olyan sokat segítettek a második vázlat készítése közben. Steve Layne-nek, aki, miután elmeséltem neki az ötletet, leültetett, és így szólt: „meg KELL írnod ezt a könyvet”. Köszönöm az asszisztensemnek, Brandi Lomelinek, hogy gondolkodik helyettem.
Szeretnék köszönetet mondani Justin Sewellnek, a despair.com létrehozójának (amely az egyik legviccesebb honlap, amellyel valaha találkoztam), amiért megengedte, hogy utaljak „demotiváló” poszterükre az Ambícióról. Valamint szeretnék köszönetet mondani Charles Pammentnek a BBC-től, Jim Bremnernek és Joe Zentnernek a desertusa.com-tól, és Dave Finn-nek a konkrét adatok terén nyújtott segítségükért. Az eBayen árverésre bocsátott lélek és az arra adott válasz valódi. A repülőgép-temető létezik – és a szerveikért elrabolt ukrán csecsemők hátborzongató története is igaz. Ez is azt bizonyítja, hogy a fikciót és a valóságot sokszor csak egy hajszál választja el egymástól.
Table of Contents Első rész Három példány 1. Connor 2. Risa 3. Lev 4. Connor 5. Zsaru 6. Lev 7. Connor 8. Risa Második rész Gólyázás 9. Anya 10. Risa 11. Connor 12. Risa 13. Lev 14. Connor 15. Lev 16. Tanárnő 17. Risa 18. Lev 19. Connor 20. Risa Harmadik rész Tranzit 21. Lev 22. Risa 23. Connor 24. Risa 25. Connor Negyedik rész Úti célok 26. Zálogkölcsönző 27. Connor 28. Risa 29. Lev 30. Cy-Ty
31. Lev Ötödik rész Temető 32. Az Admirális 33. Risa 34. Connor 35. Lev 36. Risa 37. Taknyos és az Admirális 38. A tömeg 39. Roland 40. Connor 41. A tömeg 42. Risa 43. A tömeg 44. Connor 45. A tömeg 46. Connor 47. Első éves rezidens 48. Risa 49. Roland 50. Connor Hatodik rész Szétbontva 51. A tábor 52. Risa 53. Connor 54. Lev 55. Risa 56. Connor 57. Lev 58. Connor 59. Roland 60. Átalakítás 61. Roland 62. Lev 63. Őr 64. Connor 65. Tapsolók
Hetedik rész Öntudat 66. Connor 67. Risa 68. Lev 69. Bontásra ítéltek Köszönetnyilvánítás
