Megtört kereszt

A megtört Kereszt Joseph J. Carr

Hit Gyülekezete, Budapest 1993

© Joseph J. Carr: The Twisted Cross Hungarian Edition Copyright Borító: Bódi Katalin Fordította: Vékey Ádám Dezsényi István

© Vékey, Dezsényi, Bp. 1992. Hungarian Translation ISBN 0 910311 22 6 Kiadja a Hit Gyülekezete, Budapest 1993 Felelős kiadó: Takács Ferenc Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben Felelős vezető: Ducsai György

Tartalom Bevezetés 1. fejezet Gonoszság, te légy nekem a jó! 2. fejezet Adolf Hitler, a hamis Messiás 3. fejezet Megszállott volt-e Hitler? 4. fejezet A horogkereszt 5. fejezet Heinrich Himmler: a fekete jezsuita 6. fejezet A halál ifjú istenei 7. fejezet Az SS: Sátán katonái 8. fejezet Amikor a világ közömbös maradt 9. fejezet A végső megoldás 10. fejezet Egy nyílt titok... amely az emberiség minden képzeletét felülmúlja 11. fejezet Hol volt az egyház? 12. fejezet Keresztények a pokol szélén 13. fejezet Szent grálok és szentségtelen misztériumok 14. fejezet Ezékiel írta-e a Mein Kampf utolsó fejezetét? 15. fejezet A New Age-mozgalom: Új nácizmus?

BEVEZETÉS Aleister Crowley, egy angol misztikus kalandor, 1904 áprilisában feleségével Kairóba utazott. Korábbi ceyloni és indiai útjai során Crowley megismerkedett a buddhizmussal és a transzcendentális meditációval, mostani egyiptomi útjának célja az volt, hogy egy új dimenzióval egészítse ki okkult tapasztalatait: a rituális mágiával. Egy ilyen szertartás után feleségét, Rose Edith Crowleyt megszállta a mágikus ihlet és közölte Aleisterrel, hogy "várnak rád", értve ezen azt, hogy Hórusz, a háború ősi egyiptomi istene "kapcsolatba akar lépni" a férjével. Aleister Crowley először nem hitt a feleségének, ennek ellenére Rose útmutatása szerint elmondott egy könyörgő imát Hóruszhoz és három egymást követő napon déli tizenkettőtől egy órát meditálásra szánt. Később azt állította, hogy a meditáció közben mindhárom alkalommal megjelent neki egy lény, aki lediktálta a Liber al vel legis (A törvény könyve) című könyvet. A lény bejelentette Crowleynak, hogy a régi kor eltűnőben van, és rövidesen megkezdődik egy Új Kor, a New Age. Európában okkult körökben már évtizedek óta beszéltek erről. Manapság sokan a "Vízöntő Korának", Crowley "Hórusz Korának" a példátlan háborúk korának - nevezte. A "lény" állítólag megjósolta az első világháborút és azt is közölte Crowleyval, hogy a New Age vallása csak a régi vallás (a kereszténység) felszámolása után kerülhet az őt megillető helyre. Gerald Suster így ír erről Hitler: az okkult messiás című könyvében: "Félreérthetetlenül arról van itt szó, hogy mielőtt az új kor vallása győzelmet aratna, a régi kort éppoly könyörtelenül el kell söpörni, mint ahogy az megtörtént a pogány Római Birodalom esetében. A New Age előhírnökei vérfürdőt, barbarizmust, szenvedélyeket, kegyetlenséget prófétáltak - és a keresztény eszmeiség szétrombolását." Néhány hónappal később az ausztriai Linzben egy Adolf Hitler nevű, zavaros fejű fiatalember furcsa, minden bizonnyal démonikus átalakuláson ment keresztül. Egy szemtanú évekkel később részletesen beszámolt erről. Nem kétséges, hogy a felnőtt

Adolf Hitler a Crowley által megjósolt New Age ügynökévé vált. Mrs. Constance Cumbey nemrégiben jelentette meg a New Age mozgalommal kapcsolatos kutatásait, melynek végkövetkeztetése az, hogy a nácizmus szoros kapcsolatban áll a New Age mozgalommal: ugyanannak a gonosz gyökérnek a különböző megnyilvánulásairól van szó. Az elkövetkező oldalakon elemezni fogjuk Adolf Hitler és náci társainak okkult tevékenységét, hogy mindenki maga dönthesse el, igaz-e a fenti megállapítás.

1.

FEJEZET

Gonoszság, te légy nekem a jó! Josef Goebbels, a náci propagandaminiszter a berlini Führerbunkerben, a Birodalmi Kancellária kertje alá süllyesztett, kétszintes beton erődítményben töltötte a második világháború utolsó napjait más náci vezetőkkel és azok kísérőivel, az úgynevezett "hegyi emberekkel" együtt. Hitler parancsára Berlint végkimerülésig védeni kellett. A Wehrmacht és a Waffen-SS elcsigázott csapatait a Volkssturmmal erősítették meg: idős embereket éppúgy csatasorba állítottak, mint a Hitlerjugendből verbuvált éppen csak serdülőkorú gyermekeket. Azon a viharos éjszakán, amikor az orosz csapatok véres küzdelmek árán betörtek Berlinbe, Goebbels elgondolkozva így szólt bunkerbeli társához, Werner Neumannhoz: "Ezeknek az eseményeknek a jelentősége semmihez nem fogható, hacsak nem a Golgotához." Goebbels csak Hitler Harmadik Birodalmának bukásáról beszélt - melyet személy szerint olyan "Új Kornak" tartott, mely egy Ezeréves Királysághoz fog elvezetni -, de olyan általános igazságra tapintott rá, amely az egész nácizmusra jellemző: a gyilkos náci rezsimet szoros szálak fűzték a jeruzsálemi Golgota hegyén 19 évszázaddal azelőtt lejátszódott eseményhez! A nácizmus nemcsak rasszista gonosztevők és más deviáns elemek politikai mozgalma volt, amint azt sokan gondolják, hanem több annál: olyan okkult vallás, amelyben Adolf Hitler volt a Messiás, Heinrich Himmler a Főpap és a vérszomjas 5S-legények alkották a klérust. A holocaust hét éve alatt (1938-1945) a történelem egyik

legcivilizáltabb nemzete, Németország, előre kitervelt kampányt kezdett a történelem egyik legrégibb nemzetének, a zsidó népnek a kiirtása céljából. Ez a "páratlan bűntény" egyszerűen "... felülmúlja az emberiség képzeletét". Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy a második világháború azért tört ki, mert Hitlernek egy totális háború kaotikus viszonyaira volt szükség ahhoz, hogy titokban tartsa a "zsidókérdés végső megoldásával kapcsolatos" hosszú távú terveit. A háború következtében több, mint 52 millióan haltak meg, hétszer annyian, mint az első világháborúban, alig egy generációval korábban. A háború előtti Európa 8,3 milliós zsidóságából a nácik 5,7 milliót gyilkoltak le: az európai zsidóság jó kétharmadát, a világ zsidóságának 35 százalékát. A zsidóellenes náci bűntettek nem egyszerűen a háborúval együtt járó lélektelen túlkapások, sem pedig egy totális konfliktus szükséghelyzetére adott válaszok voltak: a holocaustot előre kigondolt terv alapján három évtized alatt valósították meg! A terv az okkultizmusra fogékony fiatal Hitler agyában fogant meg és az első világháború utáni Németország nyugtalan, zűrzavaros viszonyai között kristályosodott ki. A húszas évek elején született beszédek, pamfletek, újságcikkek és Hitler személyes levelei mind ezt bizonyítják. Akik közelebbről ismerték Hitlert, egyetértenek abban, hogy személyiségének legfőbb jellemvonása a következetesség volt mindenben, amibe csak belefogott. Már 1919-ben kijelentette, hogy a németországi zsidóságot meg kell semmisíteni. Mégpedig azt a szót használta, ami a dél-német nyelvjárásban a rovarkártevők kiirtását jelenti. Ha a világ már akkor odafigyelt volna, nem érte volna később meglepetésként az, ami Auschwitzban, Maidanekban, Chelmnóban és Treblinkában történt! G. L. Waite történész írja: "Hitlerben az a borzalmas, hogy komolyan vette, amit mondott, eszményeinek megfelelően élt és átültette a gyakorlatba, amit hirdetett". A holocaust sátáni természete abból az egyszerű tényből is nyilvánvalóvá válik, hogy a zsidók lemészárlása minden másnál fontosabb volt. A német nemzetiszocialista állam hatalmas erejét arra használták, hogy kiirtsák az európai zsidóságot. Az SS gyilkosainak gonosz küldetése még a háború legsürgetőbb teendőivel szemben is elsőbbséget élvezett. A gyilkos gépezet még 1943 után is teljes gőzzel működött. A halálvonatok zavartalanul folytatták útjukat akkor is, amikor a szövetséges csapatok már három fronton támadták a Wehrmacht-ot és a

Waffen-SS-t, amikor a szövetséges légierő támadásai már megtizedelték a náci vasútvonalakat. Adolf Eichmann deportáló szerelvényei elsőbbséget kaptak a fronton harcoló német csapatok utánpótlásával szemben. A csapatokat, fegyvereket, lőszereket és más hadianyagot szállító vonatokat rendszeresen leállították, kiürítették, hogy helyet biztosítsanak a haláltáborokba szállítandó zsidóknak. Nem nehéz úgy tekinteni a holocaustra, mint az emberi történelem legsötétebb korszakára. Ahogy Lucifer tette Milton Elveszett paradicsomában, egy egész nép - egy kulturált és intelligens nép - jelentette ki: "gonoszság, te légy nekem a jó". Olyan időszak volt ez, amikor jónak és igaznak ítélték a gonosz, sátáni cselekedeteket. Ugyanazok, akik más helyen, más időben jóravaló, kedves emberek lettek volna, a Sátánt ültették a trónra, és felcserélték a jót a gonosszal. A nácizmus természete, cselekedetei és vezető szóvivőinek nyilatkozatai mind azt bizonyítják, hogy egy okkult vallással van dolgunk. A pogány nácik ősi német isteneket imádtak, az okkultizmus ősrégi és modern formáival egyaránt kacérkodtak; számukra mindez nemcsak pillanatnyi szeszély volt, hanem nagyon is komoly szellemi kalandozás. Mi keresztények csak ritkán nyerünk bepillantást a titokzatos, eretnek szekták világának résnyire nyitott ajtaján keresztül a holocaustot lángra lobbantó beavatottak maroknyi csapatának szellemi megtapasztalásaiba. Ebben a könyvben Hitler és a legfelső náci vezetés okkultizmussal való kapcsolatát elemezzük. Sajátos keresztény nézőpontból vizsgáljuk a holocaustot, mint szellemi eseményt. Továbbá bemutatjuk a nácizmus és az újabban divatba jött modern New Age mozgalom közötti ijesztő hasonlatosságot! Azriél Eisenberg a Holocaust tanúja című könyvében sokunk érzését fogalmazza meg: "Hiába is keresünk (a holocaustra) valamiféle racionális magyarázatot: nincs ilyen". Persze lehet, hogy Eisenberg téved és mégiscsak van a történelemmel és Isten Igéjével, a Szentírás próféciáival összhangban álló magyarázat a huszadik század példátlan zsidóüldözésére - amint azt látni fogjuk!

2.

FEJEZET

Adolf Hitler: a hamis Messiás "Mi lehetett Isten célja ennek az embernek a megteremtésével?" - Augustin Kubizek, fiatalkori barátjáról, Adolf Hitlerről "Hitler saját prófétikus képességeivel kapcsolatos rögeszméje mindannyiunkat katasztrófába sodort" - Dr. Werner Best Az ausztriai Braunau am Inn városában, 1889. április 20-án egy hűvös, borús napon Aloisnak, a szorgalmas köztisztviselőnek és feleségének Klarának gyermekük született. Sem ők, sem a Gasthaus Zum Pommer többi lakója nem gondolta, hogy a síró kis csecsemő egyszer még felforgatja Közép-Európa rendjét. A szomszédok legtöbbje valószínűleg csak átvette a kisbaba megérkezéséről szóló értesítést és sokat nem foglalkozott az eseménnyel, hiszen készülni kellett a másnapi ünnepre: húsvét vasárnapja a túlnyomóan római katolikus Ausztriában mindig is a legnagyobb tavaszi ünnepnek számított. A kisgyermek a nagypéntek és húsvétvasárnap közé eső nagyszombaton született, és Ignaz Probst atya már húsvéthétfőn megkeresztelte a braunaui római katolikus plébániatemplomban: a gyermeket Adolf Hitler néven anyakönyvezték. A gyermek Hitlert a római katolikus egyház hagyományai szerint nevelték, és egy bencés szerzetesek által fönntartott iskolába íratták be. Azokban az években Hitler rendszeresen járt misére és a templomi kórusban is énekelt. Azt tervezte, hogy elvégzi a teológiát és pap lesz. A bencés rendfőnök rendkívül okkult ember volt, különösen egy középkori eretnek szekta követőinek, a katharoknak a tanításait tette magáévá. A fiatal Hitlerre mindez igen mély benyomást gyakorolt, okkultizmusa a katharizmusban gyökerezett. Olyan nagy tisztelője volt a kathar hagyományoknak, hogy később expedíciót küldött Dél-Franciaországba a "Jézus vérét tartalmazó Szent Kehely", a Szent Grál felkutatására.

Ellentmondásos egyéniség A vallásos kisfiú rendkívül ellentmondásos, kettős személyiséggel rendelkező férfivá serdült. Egyszerre volt vakmerően

bátor és szánalmasan gyáva. Az első világháború alatt Hitlert több ízben is kitüntették hősies magatartásáért, még az első osztályú vaskeresztet is megkapta, amit pedig ritkán adományoztak sorkatonáknak. Más alkalmakkor azonban szinte az őrületbe kergették bizonyos meghatározhatatlan félelmek. Eva Braunnak bevallotta, hogy fél a sötétben, és retteg az éjszakától. Hitler tudott pragmatikus és objektív lenni, de voltak teljesen irracionális és fanatikus megnyilvánulásai. Egyszer megállíthatatlannak és mindenhatónak tűnt, máskor nagyon is sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak. Egyszerre volt a huszadik század és egy általa bálványozott ősi, pogány, barbár kor embere. Hitlerben destruktív ösztönei mellett látszólag határtalan kreatív energia működött. A hajnali órákig tudott dolgozni Linzben, Berlinben, Bécsben megvalósítandó grandiózus építészeti tervein, sőt Germania néven új fővárost is álmodott Németországnak. Ugyanakkor gyakran annyira fásult és lusta volt, hogy kritikus kérdésekben sem volt hajlandó állást foglalni. Részben ez volt az oka annak, hogy egyes alárendeltjei mérhetetlen hatalomra tettek szert. Néha elfogadta az érveket és könnyen meggyőzhető volt, máskor szélsőségesen merev és hajthatatlan maradt. Gyakran előfordult, hogy az emberek nem tudták, mire számítsanak nála, amíg színe elé nem kerültek. Hitlernek nagy szerepe volt Németország újjáépítésében. Sokat tett az ipar talpra állításáért, a munkanélküliség megszüntetéséért, a termelés beindításáért. Szerte Németországban új létesítmények tucatjait építette fel. És ugyanez a Hitler a háború végén a felperzselt föld taktikáját rendelte el, hogy semmi ne kerüljön Németországból a szövetséges erők kezére - kerüljön ez bármilyen szenvedésébe saját népének! Adolf Hitler emberek millióit küldte a halálba, és az emberi történelem legszörnyűbb gyilkos gépezetét hozta létre. Ő volt az, aki elrendelte, hogy ki kell irtani a zsidókat, és az európai zsidóság kétharmadát valóban legyilkolta. Ugyanakkor a hozzá közelállók azt mondják, hogy kedves és gyöngéd volt a kisgyermekekkel. Az az ember, aki parancsot adott arra, hogy zsidó gyermekeket gázkamrába vezessenek, gyöngéden kézenfogta az édesanyjuk sírjánál álló "árja" gyermekeket és együtt imádkozott velük. A gyerekek rajongtak Hitlerért és kizárólag ők tudtak valódi meleg, emberi érzéseket kiváltani be-

lőle. Bármennyire hozzá nem illőnek tűnik is, de ez a milliók haláláért felelős gyilkos, egy egész kontinens elpusztítója, rajongva szerette Shirley Temple-t, a gyermeksztárt! Hitler kedvenc filmje, melyet újra és újra le kellett játszani a Führer főhadiszállásán, Walt Disney Hófehérke és a hét törpe című rajzfilmje volt. Hófehérke iránti rokonszenve talán nem is annyira furcsa, hiszen fanatikusan vonzódott a "tisztaság", különösen az árja faj tisztasága iránt. Hófehérke az abszolút tisztaságot személyesítette meg. Ami pedig a hét törpét illeti, tudni kell, hogy Hitler számára a hetes szám különleges jelentőséggel bírt. Személyes holmijait is lehetőleg hetesével válogatta, és teájába mindig hét cukrot rakott, sem többet, sem kevesebbet. Hitler valóban paradox személyiség volt. Életének rejtélyei még évtizedekkel azután is megmaradtak, hogy pszichológusok és más tudósok mindent megtettek titkainak felderítésére. Testi adottságait illetően Hitler eléggé színtelen és átlagos volt ahhoz, hogy az ember eltűnődjön rajta: hogyan tudta ez az ember fellelkesíteni az "ideális" nordikus SS-legényeket? A rasszista náci ideológia az ősi germánok "ideális" leszármazottaiként a magas, szőke, kék szemű északi típusú fajt bálványozta, a Führer azonban egy alacsony, fekete, jelentéktelen külsejű férfi volt, aki még az SS-be sem léphetett volna be 175 cm-es magasságával, 68 kg-os súlyával, beesett mellkasával, keskeny vállával. Ha ehhez még hozzávesszük túlméretezett lábfejét, x-lábát, sápadt arcszínét, szokatlanul fésült haját és Charlie Chaplinre emlékeztető bajuszát, akkor azt kell mondjuk, hogy Hitler szinte komikus és nevetséges látványt nyújtott. Talán pontosan ez volt az, amiért a világ vezető hatalmai kezdetben kissé alulértékelték a "náci fenevadat". Külseje ellenére Hitler szónokként milliókat tudott igézete alatt tartani. Augustin Kubizek, Hitler fiatalkori barátja szerint beszédeiben olyan erő volt, mint egy "kitörni készülő vulkánban" és az "mintha tőle teljesen függetlenül tört volna elő belőle". Egy másik megfigyelő szerint, amikor beszélni kezdett, puhány teste megfeszült "mint amikor vizet engednek az öntözőcsőbe". Mintha valamiféle titokzatos, hipnotikus erő áradt volna belőle a hallgatóságra.

A fiatal Hitler Alois Hitler, az Osztrák-Magyar Monarchia vámtisztviselője

volt. Több gyermeke született, de csak Adolf és Paula érte meg a felnőttkort. A gyerekek anyjukkal együtt rettegtek a sokszor brutálisan viselkedő, zsarnoki apától. Általánosan elterjedt vélemény, hogy Adolf Hitler zsidók iránti féktelen haragja az apja iránt érzett gyűlöletből táplálkozott. Klara Polzl második unokatestvére és harmadik felesége volt Aloisnak. Így tehát Adolf Hitlernek a harmadik generációtól kezdve csak egy ágon voltak felmenői. Klara sokkal fiatalabb volt férjénél, aki teljes mértékben uralkodott rajta. Nagyon szerette Adolfot, de képtelen volt megoltalmazni a fiút az apa kegyetlen büntetéseitől. Mint minden más XIX. századi engedelmes feleség, Klara sosem szólt bele abba, hogy férje hogyan fegyelmezi a gyermekeket. Egyes pszichológusok elemzése szerint ez az anyjával való szeretem-gyűlölöm kapcsolat magyarázza Hitler állandóan felfokozott indulatait. Az apa foglalkozása miatt a Hitler családnak gyakran kellett más városba áttelepednie. De Alois Hitler egyébként is élvezte a költözködéseket. Volt, hogy egy évben háromszor költözködött egy városon belül! Ez semmiképpen nem magyarázható hivatali okokkal. Az állandó hurcolkodás csak még zavarosabbá tette Hitler amúgy is bizonytalan gyermekkorát. Az elemi iskolában Hitler jó tanuló volt, de később leromlott és középszerűvé vált. Linzi reáliskolai tanára nem is nagyon emlékezett vissza tanulmányi képességeire, arra azonban igen, hogy Adolf gyakran beszélgetett a szélben hajladozó fákkal. A fiatal Hitler barátai arról számoltak be, hogy hosszú, magányos sétákat tett a Linz környéki kirándulóhelyeken. Megmászta a hegycsúcsokat és szónoklatokat intézett a szélnek. Magányos sétái után Adolf mindig örült, ha találkozott legjobb barátjával, "Gustl" Kubizekkel, de ingerült lett, ha az megkérdezte, nincs-e valami baja. - Fogd be a szád - morogta ilyenkor. És hagyj békén! - Néha még hozzátette: - Magam sem tudom, mi a baj, Gustl. Egy alkalommal Gustl vette a bátorságot és dacolva Hitler hírhedt temperamentumával, tovább kérdezősködött. Érdekes módon Hitler nem dühödött be. Szelíden mosolygott, megköszönte barátjának az együttérzést és csak annyit mondott: Még te sem segíthetsz rajtam, Gustl. - Valami rajta kívülálló erő már ilyen fiatal korában beárnyékolta Hitler életét. 1903-ban Alois Hitler - 65 éves korában - váratlanul meghalt és magára hagyta Klarát a 14 éves Adolffal és a kis Paulával. Alois halála után a család az osztrák birodalmi nyugdíj szerény,

de elégséges összegéből éldegélt. Hosszú szolgálati idővel rendelkező köztisztviselő feleségeként, Klara élete végéig jogosult volt az özvegyi nyugdíjra, gyermekei pedig árvaellátást kaptak nagykorúságuk eléréséig. Sem szegények, sem gazdagok nem voltak. Apja halálát követően Adolf iskolai karrierje zátonyra futott, és piperkőc utcagyerek vált belőle. Ez a lázadás volt a válasz arra, hogy zsarnoki apja most már semmit nem tilthatott meg neki. Alois egész életében becsületesen dolgozott, és nem engedte volna meg, hogy fia se iskolába ne járjon, se ne dolgozzon. A folyamatosan munkanélküli, divatosan öltözködő fiatal Hitler úgy tűnik, mindenben különbözni akart az apjától. Alois keményen dolgozott, Adolf csak lötyögött. Alois akkurátusan pontos volt, Adolf az operaelőadásokat kivéve mindenhonnan elkésett. Alois konzervatív módon öltözködött, legjobban az osztrák birodalmi egyenruhát szerette. Adolf divatmajommá vált, szalonkabátban, szarvasbőr kesztyűben, cilinderrel a fején, sétapálcával a kezében grasszált az utcákon. Linzi és bécsi éveiben Hitler megvetette az egyenruhát. Az osztrák-magyar hadsereg fiatal tisztjeit pedig, akik elbűvölték a humortalan Hitlerre ügyet sem vető városi hölgyeket, egyenesen utálta. Bolondult viszont az operáért. A linzi operatársulat minden előadását megnézte, ha csak tehette. Szenvedélyesen szerette az operákat, különösen Richard Wagner darabjait, és Wagner iránti vonzalma egész életén át elkísérte. Egyszer megjegyezte, hogy az opera számára olyan, mint a vallás, és úgy látogatja az operaelőadásokat, mint ahogy más emberek templomba járnak. Ha az opera volt a vallása, akkor Richard Wagner volt a főpapja. A linzi operaház csak egy kis vidéki operatársulat volt ugyan, mégis híresen jó előadásokat tartott. A környéken az a vélemény járta, hogy színvonalban rögtön a világhírű bécsi opera után következik. A fiatal Hitler a linzi opera törzsközönségéhez tartozott, akkor is, ha nem engedhette meg magának, hogy a drága zsöllyében foglaljon helyet, és meg kellett elégednie az olcsó állóhelyekkel. A legjobb állóhely a földszinti széksor mögött, a díszpáholyt tartó oszlopok előtti beugróban volt. Az oszlop bizonyos védelmet nyújtott a tömeg elől, továbbá az az előnye is megvolt, hogy neki lehetett dőlni. Azonban csak a legkorábban érkező

három-négy operabarát állhatott erre a helyre. Egy kívánatos állóhelyért való tülekedés során történt egy alkalommal, hogy Gustl Kubizek felfigyelt a szúrós pillantású, komoly tekintetű fiatalemberre. Barátságot kötöttek, mely negyven évig tartott és öt éven keresztül valóban bensőséges volt. Kubizek politikai értelemben soha nem volt Hitler követője. A Führer hatalomra jutása után sok kritika érte azért, mert nem lépett be a nemzetiszocialista pártba. Végül jóval az orosz front megnyitása után belépett ugyan, de csak azért, hogy támogatásáról biztosítsa régi barátját. Kubizek személyes feljegyzéseinek köszönhetjük, hogy Hitler linzi és bécsi tartózkodásáról egyáltalán tudunk valamit. Ezekben az években alakult ki véglegesen az értékrendje, ekkor érett meg a személyisége. A két fiatalember sülve-főve együtt volt. Kubizek volt a passzívabb, ő volt az, akinek Hitler elmesélte kialakulóban lévő gondolatait. Gustl Kubizek feljegyzéseit a történészek rendkívül megbízhatónak tartják. A fiatal Hitler című könyve alapmű azok számára, akik mélységében kívánják tanulmányozni Hitler életét és személyiségét. A könyvben megtalálhatók a későbbi démonikus szörnyeteg világot felforgató gondolatainak első csírái. Kubizek naplójának tanúsága szerint Hitler nagy hatással volt rá azon a napon, amikor 1904. október 31-én, Mindenszentek előestéjén először találkoztak. "Soha életemben nem találkoztam még emberrel, akinek ilyen átható pillantása lett volna" írta Kubizek. Adolf haragjáról később így írt: "Szeme villogott. Volt benne valami baljóslatú, mintha minden felgyülemlett gyűlölete izzó szemén keresztül akart volna előtörni". Kubizek anyja így kiáltott fel, amikor először találkozott fia barátjával: "Micsoda szemek!" Gustl visszaemlékezik rá, hogy anyjának szavai inkább félelmet, balsejtelmet fejeztek ki, mintsem elismerést. Az embereknek mindig feltűnt Hitler anyjától örökölt szeme, de Hitler - akit egyébként is elbűvölt Medúza mitikus alakja maga is megdöbbent, amikor először pillantotta meg Franz von Stuck Medúza-portréját: - Micsoda szemek! - kiáltott fel a kép láttán. - Anyám szemei! Hitler karrierje és a náci ügy érdekében tudatosan kihasználta szemeit. Órákig állt a tükör előtt és azt gyakorolta, hogyan lehet ellenfeleit egyetlen pokoli pillantással harcképtelenné tenni. Nem sokan mondhatják el Hitlerrel való találkozásuk után, hogy

átható tekintete hatástalan volt rájuk: a szemek, melyek a Kubizek anyukát megrémisztették, egy 66 milliós népet hipnotizáltak meg!

A bécsi évek Mind a náci párt hivatalos biográfiái, mind Hitler Mein Kampf című könyve misztikus, romantikus képet fest Hitler bécsi éveiről. Ezek a leírások azt sugallják, hogy a Képzőművészeti Akadémiára beiratkozott diáknak kemény küzdelmek árán kellett megismerkednie a szakma rejtelmeivel, hiszen a neves tanintézet zsidó vezetői nem engedték kibontakozni a benne rejlő "árja" géniuszt. Hitlert gyakran úgy állítják be, mint aki nyomorúságos, szűkölködő életet élt, alantas munkák elvégzésére kényszerült, hogy tanulmányait elvégezhesse. A hivatalos náci változat ellenpontozásaként egyes írók azt terjesztették róla, hogy nem festőművészként, hanem szobafestőként és tapétázóként dolgozott bécsi évei során, ezt a két foglalkozást azonban egész élete során soha nem gyakorolta. Hitler szegényen élt, de nem nyomorgott. Árvaellátásként havi 25 koronát kapott, apja vagyona után pedig havi 50-et. Egy alkalommal pedig egy jelentős összegű kölcsönhöz jutott a nénikéje révén (amit egyébként soha nem fizetett vissza). Ezek az összegek így nem sokat mondanak, de összehasonlításképpen egy kezdő jogász havi 75-80 koronát keresett, egy kezdő tanár öt éven át havi 66 koronát, majd a véglegesítés után 82 koronát. A postai tisztviselők 60-70 koronát kerestek havonta. Hitler havi 75 koronás jövedelme nem volt sok, de ahhoz mindenképpen elegendő, hogy - legalábbis az első években - kényelmesen éljen. Lakbérre mindössze 10 koronát kellett költenie. Adolf először 1906 májusában, júniusában utazott fel Bécsbe, és néhány hetet töltött el az osztrák fővárosban. Ekkor döntötte el, hogy ideköltözik, és képzőművészetet fog tanulni. Anyja betegsége miatt azonban el kellett halasztania tanulmányainak megkezdését. 1907. január 18-án Klara Polzl Hitlert mellrákja miatt beszállították az Irgalmas Nővérek Kórházába és megoperálták. Az orvos, Eduard Block, történetesen zsidó volt. Szeptemberre Klara Hitler megerősödött annyira, hogy Adolf ismét Bécsbe utazhasson, ezúttal a Képzőművészeti Akadémia felvételi vizsgájára. A festészeti szakra abban az évben Hitlerrel

együtt 113-an felvételiztek. A felvételi két részből állt. Az első fordulón a jelentkezőknek az akadémia által megadott témák egyikéből kellett kompozíciót készíteniük. Hitlerrel együtt 80 jelentkezőnek sikerült bejutnia a második fordulóra, ahol korábbi munkákat kellett bemutatni a bizottságnak. A tekintélyes iskolába Hitlernek végül nem sikerült bejutnia, csak 24 jelentkezőt vettek fel. Az akadémia indoklása szerint Adolf Hitler emberábrázolása felületes volt, közepes tehetségnek minősítették. Hitler általában épületeket, utcarészeket festett, emberi alakot ritkán, arcokat szinte soha. Portréi élettelenek, darabosak voltak, ezért is utasította el jelentkezését az akadémia. Érdekes, hogy a fejek mennyire megragadták Hitler érdeklődését. Kedvenc festményein, így például Franz von Stuck képein, gyakran szerepeltek lefejezési motívumok. A büntetőjogot illetően Hitlernek az volt a véleménye, hogy a vádlottat mielőbb bíróság elé kell állítani, és vagy teljesen fel kell menteni, vagy azonnal le kell fejezni. A sikertelen vizsga után Hitler felkereste Siegmund L'Allemand professzort, az akadémia rektorát. A professzortól azt a tanácsot kapta, hogy próbálkozzon meg az építészettel, melyhez úgy tűnik, tehetsége van. Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy ez vajon csak sikertelen vizsgája miatti jóindulatú megjegyzés, vagy Hitler képességeinek komoly, szakmai megítélése volt-e. Bár el kell ismerni, Hitlernek valóban volt érzéke az építészethez. Hitler 1907. november végéig maradt Bécsben, de akkor vissza kellett térnie Linzbe, mert édesanyja állapota rosszabbodott. Kubizek találkozott barátjával ebben az időszakban, és arról számolt be, hogy Hitler lelkiismeretes fiúként segített anyjának az otthoni munkákban. Magára vállalta a főzést, felmosott, ellátta kishúgát, Paulát és élete utolsó néhány hetében ágyhoz kötött édesanyját. Klara Polzl Hitler 1907. december 21-én hajnali kettőkor halt meg. Két nappal később eltemették férje mellé a leondingi temetőbe. Ettől kezdve Hitler gyakran esett súlyos depresszióba karácsony táján, és szeretett minél előbb túlesni az ünnepen. Később látni fogjuk, hogy december 23-a, anyja temetésének napja különös jelentőséget nyert további életében, amikor szenvedélyesen belehabarodott a kathar tanokba és a Szent Grál legendába. Adolf Linzben maradt 1908 februárjáig, hogy az anyja ha-

gyatékával kapcsolatos ügyeket elintézze. Közben próbálta meggyőzni Gustl barátját, hogy mindkettőjüknek Bécsben van jövőjük. Gustl már az előző szeptemberben sem tartott Adolffal, Linzben maradt, hogy apja kárpitosműhelyében segédkezzen. Szabadidejében zenét tanult. Gustl Kubizek határozottan tehetséges zenész volt, és Linzben tanáraitól már bizony nem sok tanulnivalója akadt. Tovább tanulásához mindenképpen Bécsbe kellett volna költöznie, de ez lehetetlennek tűnt a számára. Nem úgy Hitlernek. Gustl nem tudta elképzelni, hogy ne vidéki kárpitosként élje le életét. Apja már évek óta betegeskedett a tüdejével, a kárpitos szakmában ez foglalkozási betegségnek számított. A családi üzlet fenntartásához szüksége volt fia segítségére. Ezért Gustl aligha számíthatott arra, hogy apja elengedje Bécsbe. Linzi tartózkodása során Adolfnak mégis sikerült rávennie az idősebb Kubizeket, hogy engedje el Gustlt Bécsbe zenét tanulni. Adolf 1908 februárjában tért vissza Bécsbe, barátja pedig néhány hét múlva követte. A két fiatalember egy Frau Zackrey nevű lengyel özvegyasszony fogadójában bérelt szobát, a Stumpergasse 29-ben. Gustl beiratkozott a konzervatóriumba és megkezdte tanulmányait. Gustl bérelt hangversenyzongorája és Hitler rengeteg könyve, rajztáblái az egyébként is szűkös szobát a végletekig zsúfolttá tették. Bár az adott viszonyok alkalmanként súrlódásokhoz vezettek, a két fiatalember jó barátságban élt. Hitler későn feküdt, későn kelt és ez bosszantotta Kubizeket. Tévesen arra a következtetésre jutott, hogy a képzősök bizonyára más munkarendben dolgoznak, mint a konzisok. Arról, hogy Hitlert nem vették fel a képzőművészeti akadémiára, nem tudott. Napközben Hitler Bécs utcáit járta és az épületeket tanulmányozta. Egyes házakról vázlatot készített, az általa rossznak tartott részleteket kitörölte és újjátervezte. A rombolás és az újjáépítés foglalkoztatta, Bécs belvárosát képzeletben többször is lerombolta és újjáépítette. Közép-Európa nagyvárosainak újjáépítésével kapcsolatos tervei idővel egyre hóbortosabbak és grandiózusabbak lettek. Egyre több időt töltött el rajztáblája fölé hajolva és csak ritkán lépett ki szobájából vázlatfüzet nélkül. A gyakorlatias gondolkodású Gustl mindezt megdöbbenve és némi csodálattal figyelte. Amikor Gustl megkockáztatott egy-egy kérdést a nagyszabású vállalkozások anyagi hátterét illetően, Adolf méregbe gurult,

gúnyos és megvető megjegyzésekkel hárította el barátja aggodalmait. Hitler saját jövőjébe vetett hite és bizalma - hogy Kubizek kifejezését használjuk - "rendíthetetlen" volt. A 18 éves Adolf Hitler soha, egyetlen percig sem kételkedett abban, hogy egy napon még a legmerészebb tervei megvalósításához is rendelkezésére fog állni a szükséges pénz és hatalom. Háború utáni visszaemlékezéseiben Kubizek elmondja, hogy bizodalma nemcsak egy féktelen tinédzser nagyzolása volt, hanem egy abszolút magabiztos férfi bizonyossága. Hitler lenézte Gustlt, amiért az nem volt képes meglátni a "nyilvánvaló igazságot". A két fiatalember 1908. szeptember 16-ig lakott együtt a Frau Zackreytől bérelt szobában, ugyanis Kubizeket katonai szolgálatra hívták be az osztrák-magyar hadseregbe. Hitler maradt, és még egyszer megpróbálkozott a Képzőművészeti Akadémiára való bejutással. Annak ellenére, hogy előzőleg a bécsi Iparművészeti Iskola tanárának, Roller professzornak az ajánlására órákat vett egy híres bécsi szobrászművésztől, Panholzertől, ezúttal már az első rostán fennakadt. Lehet, hogy édesanyja halála miatti keserűsége volt az oka sikertelenségének, lehet, hogy ellenszenvesnek találta őt a vizsgabizottság, tény, hogy másodszorra sem vették fel. Mielőtt Kubizek visszatért volna a szolgálatból, Hitler kiköltözött Frau Zackreytől, és még csak új címét sem hagyta meg. Kubizek és Hitler 29 éven át nem látták többet egymást. Hitler különös viselkedésének oka az lehetett, hogy szégyellte barátja előtt a kudarcát. Egy olyan öntudatos ember, mint Hitler, semmiképpen nem akarta, hogy Gustl - aki saját bevallása szerint a legbensőbb gondolatait is ismerte - megtudja, hogy másodszor sem sikerült bejutnia a főiskolára. Hitler nyomtalan eltűnésének másik oka az lehetett, hogy ki akart bújni a katonai szolgálat alól. Az 1889. évi Osztrák Katonai Szolgálati Szabályzat 41. paragrafusa szerint Adolf Hitlernek jelentkeznie kellett volna néhány hónapos gyalogsági kiképzésre, de ő ezt nem tette meg. Ennek a teóriának az a gyenge pontja, hogy Közép-Európában erős volt a rendőri felügyelet, a fogadósokat törvény kötelezte, hogy minden új lakót bejelentsenek a helyi hatóságoknak. Még Kubizek is beismerte, hogy meg tudta volna találni barátját, ha eszébe jutott volna a bécsi rendőrségi nyilvántartást átnézni. Ha pedig Kubizek megtalálta volna Hitlert, akkor a katonai hatóságok is megtalálták volna. Hitler a Stumpergasse 29-ből a Felberstrasse 22-be költözött

(1908. november 11-től 1909. augusztus 20-ig), onnan a Sechhauserstrasse 58-ba (1909. augusztus 20-tól 1909. szeptember 16-ig) majd 1909 decemberében a Meldemannstrasse 27-be. Kubizektől való elválása után Hitler részben képei eladásából tartotta fenn magát. Birodalmi árvaellátásának feléről kishúga javára lemondott, és így egészítette ki jövedelmét. Nemes gesztusa egyesek szerint inkább csak tartózkodási helyének titokban tartását szolgálta. A nyilvántartási adatok alapján egyértelmű, hogy a hatóságok mindvégig tudták, hogy hol van bejelentkezve. 1909-ben és 1910-ben Hitler hetente hat-hét kisméretű képet, illetve hirdetési illusztrációt festett. Képeivel Hitler többek között cipőket, cipőkrémeket, női fehérneműt, púdert, egyéb kozmetikai cikkeket és gumicsizmákat reklámozott. Adolf Hitler üzlettársi kapcsolatot létesített Reinhold Hanischsal, akivel egy meidlingi menedékhelyen találkozott össze. Hitler képeket és képeslapokat festett, Hanisch pedig műkereskedőknél házalt velük, illetve az utcán és kávéházakban próbálta eladni azokat. A kölcsönösen előnyösnek bizonyuló kapcsolat mintegy nyolc hónapig tartott, míg perpatvar nem keletkezett a pénz elosztása körül. Hitler beperelte társát, és azt be is csukták egy rövid időre. Gustl Kubizektől tudjuk, hogy Hitler három-négy könyvtárnak is rendszeres és lelkes olvasója volt. Kölcsönzött is könyveket, és nem volt ritka, hogy napokra bevonult az olvasóterembe. Tanulságos, hogy milyen könyveket olvasott Hitler. Természetesen mohón érdeklődött a művészeti és építészettörténeti könyvek iránt. Amikor a háború után a szövetségesek áttanulmányozták Hitler magánkönyvtárát, azt találták, hogy sokféle téma iránt komolyan érdeklődött: táplálkozás, egészséges ételek, népi gyógymódok, homeopátia, csodás gyógyulások, okkult és mágikus szimbólumok. Kubizek írja könyvében, hogy Adolf egyszer rendkívül izgatottan olvasott egy könyvet a boszorkányságról, más alkalommal pedig a spanyol inkvizícióról. Hitlert elbűvölték a germán mitológia történeti és gigantikus, pogány alakjai, különösen a keresztény misszionáriusok előtti kor "romlatlan" germán hősei és istenei. Rendkívül érdekelte a világtörténelem is. Több alkalommal is kifejezésre juttatta, hogy egyedül ő érti igazán a történelmet, mert, mint egyszer hozzátette, isteni kijelentést kapott. Hitler, a közepes iskolai tanuló, kiemelkedő teljesítményekre

volt képes, ha számára érdekes témát tanulmányozott. Ha volt egy ötlete, a végletekig tökéletesítette, és olyan részletesen kidolgozta azt "... mintha 'felülről' kapta volna az utasításokat" jegyezte fel róla Kubizek. Kubizek szerint, ha született egy ötlete, olyan lett, mint egy megszállott. Amikor Hitler érdeklődését felkeltette valami, semmi mással nem törődött: sem az alvással, sem az éhséggel, sem Gustl barátja alvási igényével. Végül arra a következtetésre jutott, hogy szinte minden téren szakembernek számít. Rendkívüli memóriája csak alátámasztotta ezt az érzését.

Költözés Münchenbe Adolf Hitler számára az Osztrák-Magyar Monarchia a külföldi (nem-német) hatások miatt dekadens és teljesen romlott társadalom volt. Ellenérzést váltott ki belőle, hogy a Habsburguralkodók a Szent Római Birodalom különleges német koronáját a királyi kincstárban tartották és helyette egy XVII. századbeli cseh koronát használtak. A fiatal Hitler pángermán gondolkodásmódja tükrében a különféle szláv, francia és zsidó hatások az osztrák társadalmat végérvényesen beszennyezték. München azonban teljes mértékben német volt. Amikor azt mondjuk valamire, hogy német, még ma is sokszor Bajorországra vagy konkrétan Münchenre gondolunk. Hitler 1913. március 24-én költözött Münchenbe 80 koronával (körülbelül egy havi keresettel) a zsebében. Egy Josef Popp nevű szabónál bérelt szobát, és a Popp családnál maradt az első világháború kitöréséig. Annyira megszerette a háziakat, hogy később rendszeresen írt nekik a frontról. Az osztrák kormány elrendelte, hogy Hitler 1914. január 25én jelenjen meg Linz városában sorozáson. Hitler - szegénységére hivatkozva - kérvényezte, hogy Linz helyett a Münchenhez lényegesen közelebb eső Salzburgba mehessen, ahol 1914. február 5-én meg is jelent a sorozási bizottság előtt. Úgy történt, ahogy remélte: fizikai állapota miatt mind háborúban, mind békeidőben hivatalosan alkalmatlannak minősítették.

Hitler, mint katona A XIX. századi európai monarchiák elegáns világa századunk első éveire törékennyé vált, és 1914. június 28-án végleg megrendült, amikor Ferenc Ferdinándot, az osztrák trónörököst

feleségével együtt meggyilkolta egy szerb anarchista diák. Egy héttel később Európa háborúban állt! Egy, a müncheni Odeonplatzon 1914. augusztus 1-jén készült kép Hitlert mutatja, amint a háború hivatalos bejelentését hallgatja: arca ragyog az izgatottságtól. Később úgy számolt be az eseményről, hogy "viharos lelkesedésében térdre borulva adott hálát az égnek a háborúért". Megkezdődött hát az első világháború, "hogy egyszer és mindenkorra véget vessen minden más háborúnak". Bár az előző év februárjában sikeresen meggyőzte az osztrák hatóságokat katonai szolgálatra való alkalmatlanságáról, Hitler mégis úgy döntött, hogy részt fog venni a "dicsőséges" háborúban. Nem sokkal a háború kitörése után kérelmet nyújtott be III. Ludwig bajor királynak, hogy osztrák állampolgársága ellenére csatlakozhasson egy bajor katonai egységhez. Az engedélyt már másnap kézhez kapta. Alig hét hónappal azután, hogy Ausztriában alkalmatlannak minősítették, Hitlert önkéntesként besorozták a bajor hadseregbe. Az első világháború Németországa még nem volt olyan egységes állam, mint amilyen később a második világháború alatt lett. Wilhelm Hohenzollern császár birodalma félig-meddig független államok laza szövetségéből állt. Mindegyik államnak megvolt a maga királya és kormányzata, így Bajorországnak is. Maga a birodalom viszonylag fiatal volt, 1871-ben Otto von Bismarck, az első kancellár alkotta meg. Hitler a 16. Bajor Tartalékos Gyalogsági Ezredhez vonult be, melyet a háború első napjaiban hősi halált halt List ezredes után List Ezrednek is neveztek. Hitler 1914. augusztus 16-án jelentkezett a szolgálatra és a 6. Újonc Zászlóalj 2. századához irányították. Néhány hetes alapkiképzésen vett részt a müncheni Elisabethschuléban, majd 1914 szeptemberében a zászlóalj I. századához osztották be. Október 8-án Hitler hűségesküt tett III. Ludwig bajor királyra és Ferenc József osztrák császárra. 1914. október 21-én Hitlerék ezredét vonattal a francia frontra vitték, ahol október 29-én részt vett az yseri ütközetben. Három nap múlva őrvezetővé léptették elő. Az ezredkrónika, a tisztek és bajtársak egyöntetűen arról számolnak be, hogy Adolf Hitler kiváló katona volt, és kitűnt személyes bátorságával. Kétszer sebesült meg (1915. október 5-én golyót kapott a bal combjába, 1918. október 13-14-én pedig mustárgáztámadás áldozata lett) és számos kitüntetést

kapott: Másodosztályú Vaskeresztet (1914. december 2.), Kardokkal Ékesített Harmadosztályú Katonai Szolgálatért Keresztet (1917. szeptember 17.), Ezredkitüntetés Kiemelkedő Hősiességért (1918. május 9.), Fekete Kategóriás Érdemérem (1918. május 18.), Elsőosztályú Vaskereszt (1918. augusztus 4.), és Harmadosztályú Szolgálati Érdemérem (1918. augusztus 25.). Az Elsőosztályú Vaskereszt komoly kitüntetésnek számított, sorállományú katonáknak csak igen ritkán adományozták. Az a tény, hogy Hitler megkapta, azt mutatja, hogy valóban nagy bátorságot kellett tanúsítania. Vannak, akik kisebbíteni próbálják Hitler katonai sikereit és rámutatnak arra, hogy "parancsnoki futárként" viszonylag kényelmes beosztása volt. Igaz ugyan, hogy a parancsnoksághoz volt beosztva, de az ezredparancsnokság általában a frontvonal közepén helyezkedik el. Az ezredfutár feladata volt, hogy az ezredparancsnokság utasításait közölje a lövészárok-parancsnokokkal. Ez a feladat olyannyira veszélyes volt, hogy ugyanazzal a paranccsal gyakran egyszerre két futárt is küldtek, hogy az egyik biztosan célba érjen. Úgy tűnik, Hitler nagyon szerencsés volt katonai pályafutása során és erre társai is felfigyeltek. Bár sokszor tette kockára életét, sok más bajtársával szemben mindig megúszta élve. Bátorságát talán onnan merítette, hogy tudta, küldetése van. A következő fejezetben arról lesz szó, hogy miért érezhetett Hitler isteni küldetést magában. Az első világháború során került először bevetésre egy alattomos fegyver, mely olyan rémületet keltett az emberekben, hogy 1921-ben be is tiltották: a mérges gázról van szó. Senki, még a nácik sem használtak ettől fogva mérges gázt, mígnem a Szovjetunió be nem vetette Dél-Jemenben, Afganisztánban és Délkelet-Ázsiában a hetvenes évek során. Még a vesztésre álló németek sem használtak gázt a második világháború végén, pedig megtehették volna. Viszont az első világháborúban mindkét fél bevetette, és Hitler is egy ilyen gáztámadásnak vált áldozatává 1918. október 13-14-én. Az oudenaarde-i kórházban kapott elsősegélyt, majd tovább szállították a pasewalki Porosz Katonai Kórházba. Pasewalk egy pomerániai kisváros, mintegy 200 km-re fekszik Berlintől. Pasewalkban valami különleges történt Hitlerrel. Időlegesen elvesztette a látását, melynek okaként az orvosok "hisztériát" diagnosztizáltak. Kórházi tartózkodása során Hitler azt állította,

hogy "hangokat" hall, akárcsak Jeanne'd Arc. A hangok azt mondták neki, hogy Isten kiválasztotta őt Németország Messiásának, és ő fogja megmenteni Németországot a nemzetközi zsidóság karmaiból. Pasewalki tartózkodása során tette meg Hitler azt a lépést, amit később élete legfontosabb döntéseként emlegetett: elkezdett politikával foglalkozni.

Hitler politikussá válik Az első világháború 1918. november 11-én életbe lépő fegyverszüneti megállapodással ért véget. Hitler ekkor még a pasewalki kórházban volt. Németország elismerte a vereségét, és Bajorországban kikiáltották a köztársaságot. Mindezt Hitler és legtöbb bajtársa mélységes megaláztatásként élte meg. 1918. november 21-én Hitler keserű és csalódott emberként hagyta el a kórházat. Több millió katonatársával együtt úgy érezte, hogy Németországot hátba döfték a "zsidó bankárok". A kórházból Hitlert a 2. Bajor Gyalogsági Ezred 1. zászlóaljának 7. századához osztották be. Sokmillió veterántól eltérően nem bocsátották el a hadsereg kötelékéből, hanem a Reichswehr, a Weimari Köztársaság honvédségének állományába sorolták. Különös módon Hitler a Reichswehr politikai kémjeként került kapcsolatba egy maroknyi antiszemita, nacionalista csoporttal, a Német Munkáspárttal (Deutsche Arbeiterpartei, rövidítve DAP), melyből később kifejlődött a náci párt. Hitler 1919. szeptember 12-én vett részt először DAP gyűlésen. Később gyakran büszkélkedett azzal, hogy ő is 30 éves korában kezdte meg "nyilvános szolgálatát", akárcsak egy másik Messiás: Jézus.

Hitler: vallási vezető és Messiás A nemzetiszocializmus - vagy nácizmus - több volt pusztán politikai mozgalomnál: szertartásaival, rítusaival, doktrínáival, istenével és messiásával formális vallás volt. Nemcsak olyan volt, mint egy vallás, nemcsak hasonlított egy vallásra - vallás volt! Azok a kutatók, akik nem veszik figyelembe a nácizmus vallási jellegét, általában nem is tudják teljesen megmagyarázni azt. Bár a holocaust teljes értékű magyarázatára valószínűleg senki sem képes, annak lényege sokkal világosabbá válik, ha tekintetbe vesszük az azzal kapcsolatos szellemi tényezőket is. A nácizmus és a holocaust pusztán politikai, történelmi és

szociológiai szempontból való vizsgálata több kérdést hagy nyitva, mint amennyit megválaszol. Ha a náci halálgyárosok "igazán hittek", és saját tetteikért a felelősséget egy magasabb tekintélyre, akár magára Istenre ruházták, akkor ez választ adhat a holocaust sok nehéz kérdésére. A legtöbb kutató elfogadja azt az állítást, hogy Hitler és legfelsőbb körének jó része vallásos volt, bár nem éppen keresztény. Martin Bormann, Hermann Göring és Reinhard Heydrich kivételével a vezető náciknak volt valamiféle vallásos hitük. És ez nemcsak propagandafogás volt. Josef Goebbels, a propagandafőnök kezdetben nem tűnt vallásosnak, később mégis hinni kezdett az asztrológiában, és arra a meggyőződésre jutott, hogy Adolf Hitler Jézus Krisztus reinkarnációja. Hitler gyakran beszélt lelkesen Krisztusról, bár lenézte a kereszténységet, mint gyenge és nőies vallást, mely megrontotta a kereszténység előtti germán törzsek "tiszta" pogány vallását. Soha nem mulasztotta el az alkalmat, hogy magát Jézussal hasonlítsa össze. Gyakran utalt arra, hogy mindketten 30 éves korukban kezdtek el "szolgálni", és azt állította, hogy egyébként is sok a közös kettejükben. 1933-as hatalomra jutása után elrendelte, hogy a német iskolákban a közös ima során Krisztus neve mellé Hitler neve kerüljön. A rasszista náci ideológia miatt természetesen szükség volt Jézus zsidó származásának tagadására. Bár még a legkeresztényellenesebb zsidó szerzők is elismerik, hogy Jézus zsidó volt, a nácik képtelenek voltak erre. Zsidóként Jézus a legcsekélyebb elismerést sem kaphatta volna meg a náciktól. A nácik szerint Jézus nem volt zsidó, sem isteni származású, hanem egy moabita vagy elamita asszonytól származott, akit egy római katona megerőszakolt. Hogy a történetet még jobban hozzáidomítsák a náci elképzelésekhez, egy olyan verzió is létezett, mely szerint a katona a rajnai vagy a gall provinciából (a mai Franciaország területéről) származott, ahol abban az időben germán néptörzsek éltek. Még egy első századi római íjász, Julius Tiberius Pandera sírjára is hivatkoztak, azt állítván, hogy ő volt Jézus apja (bizonyos második századbeli zsidó rabbik hitére utalva, akik ugyanezen oknál fogva "Jézus ben Panderának" nevezték Krisztust). Hitler karrierje során egész végig azt hangoztatta, hogy a gondviselés őt választotta ki arra a "nagy feladatra", hogy Németországot megszabadítsa a zsidóságtól. Kitartott amellett,

hogy Isten választotta ki arra, hogy a német nép messiása legyen és ugyanúgy kiűzze a zsidókat Németországból, ahogy Jézus kiűzte a templomból a pénzváltókat. Nyilvánvaló, hogy őszintén hitt mindebben és számára az ügy több volt politikai retorikánál. Dr. Joseph Goebbels, a Propagandaminisztérium tuskólábú vezetője azt terjesztette a német iskolás gyerekek körében, hogy Adolf Hitler Jézus Krisztussal egyenértékű. 1934. március 16-án a német gyerekeknek a következőt kellett leírniuk a füzetükbe és felolvasniuk: "Jézus és Hitler. Ahogy Jézus megszabadította az embereket a bűnből és a Pokolból, ugyanúgy Hitler szabadította meg a német népet a pusztulásból. Jézus és Hitler üldözést szenvedtek, de míg Jézust keresztre feszítették, Hitlert kancellárrá választották. Jézus a mennyet prédikálta, Hitler a Német Birodalmat." A nácik tovább torzították a kereszténység üzenetét a Miatyánk obszcén meggyalázásával: "Adolf Hitler, te vagy a mi nagy vezérünk. Megreszketteti a te neved az ellenséget. Eljő a te Birodalmad, a te akaratod lesz az egyedüli törvény a földön. Hadd hallhassuk mindennap a te hangod, igazgass minket és mi engedelmeskedni fogunk mindvégig, akár az életünk árán is. Dicsérünk téged! Heil Hitler!" "Dicsérünk téged! Heil Hitler!" Sátán pontosan azért vettetett le a mennyből, mert saját magának keresett dicsőséget és imádást. Úgy tűnik, nem változott, és most is minden alkalmat megragad, hogy learassa az emberek dicséretét. A Harmadik Birodalomban arra tanították a szülőket, hogy kisgyermekeiknek a következő asztali áldást mondják: "Führer, Führerem, akit az Isten küldött, óvj meg és tarts meg egész életemben. Te mentetted meg Németországot a legnagyobb szükségében, hálát adok neked a mai kenyérért. Maradj velem és soha ne hagyj el, Führer, Führerem, hitem, világosságom. Heil Mein Führer!" Hitler jól ismerte a Szentírást, különösen pedig az Ószövetséget. Beszélgetéseibe, beszédeibe gyakran belefűzött az Igéből vett idézeteket, példázatokat. Így például 1934 szeptemberében a Hitlerjugendnek tartott beszédében így intette meg az ifjúságot: "...sem forró, sem hideg, hanem langyos vagy, ezért Isten megátkoz és kivet téged a szájából". Vesd össze a Jelenések 3,15-16-tal. A náciknak is megvolt a maguk bibliája. A nemzetiszocializ-

mus alapműve természetesen Hitler saját könyve, a Mein Kampf volt. A könyv jogdíjaiból Hitler meggazdagodott, hiszen a Biblián kívül - minden más könyvnél többet adtak el belőle (1943-as statisztikai adatok). Mindazonáltal nem Hitler könyve volt a nácik egyetlen bibliája. Ilyenek voltak még Alfred Rosenberg: A huszadik század mítosza című könyve, Richard Wagner operái és Otto Rahn, egy SS Standartenführer (vagyis ezredes) két műve: Keresztesháború a huszadik század ellen és Lucifer Bírósága Európában. Ezek a könyvek és társaik kötelező olvasmányok voltak a három SS vezetőképző intézetben. A fiatal SS-vezetőknek hasonló volt a szerepük, mint a római katolikus és a keleti ortodox egyház monostoraiban a novíciusoknak. A náci vallás a katolikusokat utánozta a párt és az SS szervezeti felépítésében. Hitler szerette úgy beállítani saját magát, mint apátot, aki felügyeli a papjait. A náci Gauleiterek a középkori püspökökhöz hasonló szerepez töltöttek be, az SS pedig a római katolikus jezsuiták mintájára szerveződött. A katolikusokhoz hasonlóan a náciknak is megvoltak a maguk szent ünnepei és ereklyéi. A legfontosabb náci ünnepek közé tartozott január 30-a, Hitler hatalomra jutásának napja (melyre gyakran olyan kifejezésekkel utaltak, mint a feltámadásra) és november 9-e, az 1923-as ügynevezett "sörpuccs" évfordulója, amikor az első nácik közül jó néhányan meghaltak a kormánnyal való összeütközés során. A legfontosabb náci ereklye a "Vérzászló" volt, egy vörös-fehér-fekete horogkeresztes lobogó, mely még az 1923-as puccsból maradt fenn. A Vérzászlót áhítatos tisztelettel övezték. A müncheni Barna Házban, egy nevezetes náci szentélyben tartották és az SA barnainges rohamosztagosainak felavató ünnepélyein használták szertartásos módon. Csak a nácik "pápája", Adolf Hitler érinthette a Vérzászlót a rohamosztag lobogójához. A szertartás arra emlékeztet, amikor egyes egyházakban kézrátétellel avatják fel a papokat. A katonai tanácsadók már a háború korai szakaszában kénytelenek voltak megtanulni, mit is jelent az, amikor valaki a gondviselés által kijelölt Messiásnak tartja magát. A háború folyamán Hitler a saját sejtéseinek engedelmeskedett, és figyelmen kívül hagyta tisztjeinek józan tanácsait. Dr. Werner Best, a Führerhez közel álló náci vezető így nyilatkozott a háború után: "Hitler rögeszméje az ő prófétai aján-

dékáról a katasztrófába vezetett bennünket". Hitler időről időre elvetette tábornokai véleményét és kizárólag a saját "prófétai ajándékára" hallgatott. Például a németek könnyűszerrel lerohanhatták volna a brit hadsereget Dunkerque-nél, és így biztosítva lett volna, hogy nyugatról jó darabig ne érje őket támadás. Heinz Guderian tábornok gyalogsága, tüzérsége, légi ereje és harckocsijai mindössze 25 kilométerre voltak a dunkerque-i tengerparttól. Nem lett volna nehéz elbánni a britekkel, akiknek nem volt megfelelően biztosítva az utánpótlásuk. Érthetetlen módon Hitler leállította a támadást. A parancs lehetővé tette a sarokba szorított briteknek, hogy időt nyerjenek, és végül átszállítsák csapataikat Dunkerque-ből a viszonylag biztonságosabb Angliába. Az, hogy Hitler azonosította magát Jézussal, különféle módokon nyilvánult meg. Nevezetes dühkitörései során, melyeket gyakran egészen lényegtelen apróságok provokáltak ki, szidalmakat ordítozva széttárta a karját, mint akit keresztre feszítettek. Egy alkalommal, amikor egy katonai tanácsadó azt találta mondani, hogy Isten útjai a halandó ember számára kifürkészhetetlenek, Hitler annyira begurult, hogy majdnem szívrohamot kapott. Kicsit megnyugodva megfenyegette a tanácsadót, hogy soha többé ne merészelje a jelenlétében még egyszer elismételni ezt. Hitler számára felfoghatatlannak tűnt, hogy ő ne ismerné Isten gondolatait. Mindennek ellenére komolyan hitt abban, hogy Isten közvetlen utasításokkal vezeti őt a háborgó tengeren át.

Félelmek és vonzalmak A pszichológusok szerint mindenkinek megvannak a maga félelmei, aggodalmai, másrészről pedig a speciális érdeklődési területei. Egy rég meghalt történelmi személy pszichológiai vizsgálata - bár sok bizonytalanságot rejt magában - mégis tanulságos lehet, feltéve, hogy szigorúan tartjuk magunkat a tényekhez. Széles körben ismert, hogy Hitler undorodott az alkoholtól, a nikotintól és a hústól. Némelyek ezt egyszerűen zsarnoki apja iránt táplált gyűlöletével magyarázzák. Való igaz, hogy Alois Hitler szerette a húsételeket, erős dohányos volt, és mint minden temperamentumos, osztrák hivatalnok, sok estét eltöltött barátai körében a különféle sörözőkben. Mindazonáltal semmi-

féle bizonyíték nincs arra nézve, hogy Alois Hitler inkább rabja lett volna akár a húsnak, akár a dohányzásnak, akár az alkoholnak, mint bárki más. Az apagyűlölet egyszerűen nem ad kielégítő magyarázatot Hitler magatartására. Arról nem is beszélve, hogy Adolf Hitler még húszas éveiben is sörözött, ha nem is vitte túlzásba. Mint szinte mindenki, akinek határozott véleménye és megcsontosodott előítéletei vannak, Adolf Hitlerre is jellemző volt, hogy meggyőződését éles szavakkal, maró gúnnyal ráerőltette a környezetére. A háború vége felé csak a keleti fronton kiemelkedő sikereket elért katonák mertek rágyújtani Hitler jelenlétében. Hitler életében hét olyan nő volt, akikkel romantikus kapcsolatba kerülhetett volna, ha nem félt volna az ilyen kapcsolatoktól. Az első egy Stephanie nevű fiatal linzi lány volt. Kubizek szerint Hitlert teljesen elbűvölte a bájos kis teremtés, de közeledni hozzá nem volt bátorsága. Stephanie édesanyjával mindennap átkelt a Linz-Leonding hídon és néhány órás sétát tett Linz belvárosában. Adolf türelmetlenül várta őket a híd linzi oldalán, hátha elkaphatja Stephanie pillantását, esetleg még egy mosolyt is. De Stephanie nem sokat törődött vele. Végül hozzáment egy fiatal katonatiszthez és elköltözött Linzből (egyúttal Hitler életéből is), nagyjából akkortájt, amikor Adolf Hitler Bécsbe költözött. Sok évvel a második világháború után egy újságíró rátalált Stephanie-re, aki egy ezredes özvegyeként élt egy német kisvárosban. Titkos hódolója ekkorra már rég halott volt és nevét a gonoszság szinonimájaként emlegették. Az újságíró megkérdezte az idős hölgyet, emlékszik-e arra a jólöltözött fiatalemberre, aki annak idején mindennap megvárta a Linz-Leonding hídnál. - Halványan - válaszolta a hölgy. El lehet képzelni a megdöbbenését, amikor megtudta, hogy az illető valójában nem volt más, mind Adolf Hitler! Hitler hölgyismerősei közül valószínűleg Stephanie volt az egyetlen lelkileg kiegyensúlyozott alkat. A többiek mind vagy öngyilkosok lettek, vagy öngyilkossági kísérletet hajtottak végre. Geli Raubels, Hitler unokahúga, aki állítólag intim kapcsolatban állt Hitlerrel, pisztollyal vetett véget életének a nácik politikai hatalomátvételének előestéjén. Eva Braun, aki végül néhány órával közös öngyilkosságuk előtt feleségül ment Adolf Hitlerhez, eredetileg egy, a Führer környezetéhez tartozó fényképész asszisztense volt. Nem keltette fel a Führer érdeklődé-

sét egészen a második öngyilkossági kísérletéig. De attól fogva egyre közelebb kerültek egymáshoz, és végül össze is házasodtak. Hitler mindig is nagy tisztelője volt a halálnak, és érdekelték azok az emberek, akik oly módon mertek szembenézni a halállal, hogy a saját életüknek akartak véget vetni. Hitler idegenkedett a nőktől, és félt a szexualitástól. Bár keringtek történetek Hitler állítólagos szexpartnereiről, valószínű, hogy kevés szerelmi kapcsolata volt, sőt az is lehetséges, hogy szűzen halt meg. A szexualitástól való félelméhez hozzájárulhatott feltételezett monorchizmusa (egyheréjűsége), és annak nemi képességekre való kihatása (akár csak lelki téren is). Bizonyos források szerint Hitler monorchid volt, és ezt látszik bizonyítani az oroszok által 1968-ban bemutatott "Hitler tetem" is. Hitlernek egyéb fóbiái is voltak: félt a lovaktól, az éjszakától, a víztől és a sötéttől. Rezidenciája és irodái egész hajnalig fényárban úsztak. Rettegni tudott a víztől is. Egyszer csónakázni ment egy tavon néhány hölgy társaságában. Amikor a csónak egyszer ijesztően megbillent, ragaszkodott hozzá, hogy azonnal a partra evezzenek. Később úgy adta elő a történetet, hogy csak a hölgyek biztonságáért aggódott, de szemtanúk szerint valójában saját magát féltette elsősorban. Amilyen különös félelmei voltak, éppoly bizarr volt az érdeklődése is. Hitlert vonzotta az emberi vér, a lefejezés, a tengeri rákok és a hollók látványa. Rajongott a farkasokért, melyek majdhogynem szent állatai voltak. A vér iránti morbid vonzódása különféle formákban jelentkezett. Dr. Theo Morellnek vért kellett vennie tőle, azt kémcsőbe rakatta, és órákon át bámulta a saját vérét. Néhány történész szerint Hitler halálosan félt attól, hogy valami probléma van a vérével, amit egyébként egyáltalán nem lehet kizárni. Talán saját feltételezett zsidó származásától félt (erről később még lesz szó). A náci ideológia szerint ugyanis a zsidó vér megrontotta a germánok "tiszta" árja vérét. Az is lehetséges, hogy azt hitte, a vér hordozza a rákbetegséget, melytől édesanyja halála óta rettegett. Akármi is volt az ok, tény, hogy rendkívüli mértékben foglalkoztatta a vér természete. A rasszista náci doktrína szerint a vér közvetlen kapcsolatban van a fajjal, a nemzettel. "Vér és föld" - hangzott az egykori náci szlogen. A nácik szemében a zsidóság legfőbb bűne a "faj megrontása", vagyis a vérvonalak összekeverése volt. A nácik

rendszeres "vérszívóknak", "vérfertőzőknek" titulálták a zsidókat. Úgy tekintettek a zsidókra, mint akik tudatosan keverték vérüket a "felsőbbrendű" árja vérrel, hogy felhígítsák a tiszta árja fajt és így csökkentsék annak erejét és vitalitását. De van még egy lehetséges magyarázata Hitler vér iránti vonzalmának, és ez általában elkerüli a világi történészek figyelmét. A vérnek különleges vallási jelentősége van, mind a keresztény, mind a zsidó teológiában: a bűnért való engeszteléshez vért kell ontani. Ha Hitler valóban démonok befolyása alatt volt, akkor nagyon is tudnia kellett, mi a szerepe a vérnek Isten üdvtervében. Gyermekkori katolikus neveltetése alapján is felismerhette ezt az igazságot. Végül is lehetséges, hogy a vér iránti vonzalma vallásos természetű volt. Hogy a rákok miért vonzották, az sokkal homályosabb. Annyi bizonyos, hogy nagyon a szívén viselte ezen állatok sorsát, még törvényeket is hozott az érdekükben. Egy ilyen törvény például a legapróbb részletekig szabályozta, hogyan kell tárolni a rákokat főzés előtt, és hogyan kell őket élve megfőzni. Nem volt szabad hideg vízbe tenni és úgy főzni, élve kellett a forrásban lévő vízbe bedobni a rákot. A germán tradíció szerint a holló halált és szerencsétlenséget jelent, megjelenését baljós előjelnek tekintették. Európa nagy részén a hagyomány összefüggésbe hozta a hollót a gonoszsággal, a démonokkal, boszorkányokkal, sőt magával a Sátánnal is. Hitler rendeletet adott ki a hollók védelmére - semmilyen formában nem volt szabad bántalmazni őket. A farkas is olyan állat, melyet hagyományosan azonosítani szoktak a Sátánnal és démonjaival. A farkasemberek ismert legendája szerint a démonok farkas alakjában jönnek gyötörni az istenteleneket. A farkasokat rendkívül gonosz lényeknek tartották, melyek rettegésben tartották az embereket. A vadonból felhangzó farkasüvöltésre még a felfegyverzett férfiak is szorosabban markolták meg a puskájukat. Hitlernek nagyon tetszett az a névmagyarázat, mely szerint az "Adolf" az ősi germán "Athalwolf"-ból, vagyis az "atah" és a "wolfa" szavakból származik és annyit jelent, hogy "nemes farkas". Adolf Hitler gondolkodásában kezdettől fogva jelentős szerepet játszott a farkas fogalma. A Reichswehr politikai kémjeként Hitler mindvégig a "Herr Wolf" álnevet használta. Húgának asszonyneve Paula Hitler-Wolf lett. A Führer háborús főhadiszállásai is farkasneveket kaptak: Kelet-Poroszországban Wolfs-

schantze (Farkastanya), Ukrajnában Werwolf (Farkasember), Franciaországban Wolfsschlucht (Farkasszurdok). Hitler kedvenc kutyája egy Blondi névre hallgató farkaskutya volt. A berlini Führerbunkerről azt mondta: - Én vagyok a farkas és ez az én tanyám! - Az SS-t, mely tulajdonképpen a magánhadserege volt, gyöngéden "az én kis farkasaimnak" becézte. Hitler választotta a Volkswagen gyár nevéül a Wolfsburg (Farkasvár) nevet. És még sorolhatnánk.

Hitler antiszemitizmusa Közép-Európában a XIX. század végére, illetve a XX. század elejére kialakult a zsidógyűlölet légköre, mindez azonban még nem magyarázza meg teljes mértékben Adolf Hitler túlburjánzó antiszemitizmusát. Ausztriában, Hitler szülőföldjén a zsidóság nagymértékben asszimilálódott, sokkal inkább, mint a kelet-európai országokban. A németországi és az osztrák zsidóságot többek között pontosan azért zavarta össze a nácik gyűlölete, mert sokan közülük zsidó hitű németnek, illetve osztráknak tartották magukat: elsősorban németek, illetve osztrákok voltak, és csak másodsorban zsidók. Hitler antiszemitizmusának eredetével kapcsolatban egyes szerzők arra mutatnak rá, hogy annak eredményeként alakult ki, hogy az első világháborút követően sokan a zsidókat vádolták Németország vereségéért. Tehát eszerint Hitler eleinte nem is gyűlölte a zsidókat, csak a bűnbakkeresési hullám antiszemita áramlatának hatása alá került. Más szerzők szerint a bécsi éveinek sikertelensége miatti keserűség nyomán alakult ki benne a zsidógyűlölet. Kubizek viszont állítja, hogy Adolf "megrögzött antiszemita" volt már linzi ismeretségük során. Továbbá ismert tény, hogy Hitler egyik iskolai tanára, az egyetlen, akiről később kedvezően nyilatkozott, szenvedélyesen utálta a zsidókat. Bécsben a zsidóellenes pamfletek hatására Hitler 1909-ben belépett az Antiszemita Szövetségbe. Hitler antiszemitizmusa szövevényes események és erők befolyása alatt növekedett. Hitler édesanyjának melloperációját egy zsidó orvos, név szerint dr. Eduard Block végezte. Kedves és tiszteletreméltó ember volt, sok esetben ingyen gyógyította a szegényeket. Hitler mégis egy életre meggyűlölte, mert édesanyja végül is meghalt. Hitler szemében Doktor Block a tiszta

német kultúra zsidók általi bemocskolásának szimbólumává vált. Sok évvel később Hitlernek minden bizonnyal nagy megelégedésére szolgált, amikor elutasíthatta idős orvos barátainak kérelmét, akik szerették volna megmenteni Eduard Blockot a koncentrációs táborba való deportálástól. Tehát legalább két érzelmi trauma járult hozzá Hitler antiszemita érzéseinek felkorbácsolásához: anyja mellműtéte és halála, továbbá a művészeti főiskoláról való eltanácsolása. Hitler mindkettőért a zsidókat tette felelőssé. Hitler később kifejtett rasszista gondolatai nem tartalmaztak új elemet, szinte kizárólag az első világháború előtti bécsi pamfletíróktól származtak. Ezeket az irományokat néhány hallerért árulták az idő tájt a Hitler szállásához közeli trafikokban. Szinte bizonyos, hogy megvette és elolvasta őket. Az jól ismert, hogy Hitler mennyire gyűlölte apját, Alois Hitlert, és antiszemitizmusát ez csak fokozhatta. Adolf Hitlerben volt olyan félelem, hogy apja esetleg félig zsidó származású lehet! Történészek soha nem tudták kielégítően igazolni Hitler állítólagos zsidó származását. A harmincas évek közepén a Gestapo titkos nyomozást folytatott az ügyben és semmilyen bizonyítékot nem talált. Hitler atyai nagymamája, Maria Anna Hitler (leánykori nevén Schicklgruber) állítólag egy Frankenberger nevű zsidó családnál dolgozott. A történet egyik változata szerint Herr Frankenberger teherbe ejtette Anna Schicklgrubert. Anna otthagyta a családot és kis idő múlva hozzáment egy Hitler nevű férfihoz (abban az időben előfordult, hogy a családneveket többféleképpen is írták: Heitler, Hittler és Heidler az ismert változatok), aki a születendő gyermeket - vagyis Aloist, Adolf apját - törvényes gyermekének ismerte el az egyház és a hatóságok előtt. A "zsidó nagypapa" történetére sok megbízható forrás is hivatkozik. Hans Frank, Hitler személyes ügyvédje volt 1930 körül, később ő lett Lengyelország náci Gauleitere (1939-1945). Ő mondta el a történetet 1946-ban Nürnbergben Sixtus O'Connor atyának, közvetlenül kivégzése előtt. Hans Frank a bitófa alatt tért meg, és nem akarta lelkiismeretét azzal terhelni, hogy titkokat vigyen magával a sírba. Ez a tény növeli az általa elmondottak hitelességét. Egy ilyen történet igazságmagvának kiderítéséhez azonban bizonyítékok kellenek. Először is meg kell találni azt a Frankenberger nevű zsidót, aki 1836-ban, Grazban lakott. Má-

sodszor meg kell állapítani, hogy egy Maria Anna Schicklgruber nevű fiatal nő valóban elköltözött Linz környékéről a rokonaihoz (a Raubels családhoz). Ha ezek igazak, akkor Hitler nagymamájával tényleg megtörténhettek a feltételezett események. A történet egy verziója szerint Herr Frankenberger anyagilag gondoskodott Annáról, míg az férjhez nem ment tizennégy évvel később. Ezt persze levelekkel, banki átutatásokkal kellene bizonyítani. Sokáig úgy vélték, hogy a dokumentumok Hitler unokatestvérééknek, a Raubels családnak a birtokában lehetnek, de ők nevetségesnek tartják ezeket a feltételezéseket. A tények nem támasztják alá a történetet. Ausztriában (és egész Európában) a rendőrségi nyilvántartás nagyon alapos és részletes volt. Minden családról, minden lakosról, de még az átutazókról is amerikai szemmel szokatlanul részletes feljegyzések készültek. Még a szállodavendégeket is naponta lajstromba vették. Minden családot, minden háztartási alkalmazottat számon tartottak a helyi rendőrhatóságok, a lakásváltozást két héten belül jelenteni kellett. Ilyen mértékű ellenőrzés mellett az adatoknak meg kellett volna maradnia, illetve az adatok hiánya gyanús körülményként merült volna fel. Szinte teljesen valószínűtlen, hogy a Maria Anna Schicklgrubert állítólagosan megerőszakoló zsidó férfi teljesen eltűnhetett volna a történelemből! Graz környékén a XIX. században egyáltalán nem lakott Frankenberger nevű család. A történészek ellenőrizték a rendőrségi és helyhatósági adatokat, üzleti és szakmai engedélyeket, adóíveket, születési bizonylatokat, hivatalos és nem hivatalos városi évkönyveket, a holocaustot átvészelő zsinagógai dokumentumokat: a Frankenberger név sehol nem szerepelt. Ausztriában éltek ugyan Frankenbergerek, de nem Graz környékén és több mint egy évszázaddal korábban. Sőt, Graz környékén egyáltalán nem éltek zsidók a XV. század végétől Anna Schciklgrubernek a zsidó Frankenberger családdal való esete utáni évtizedig! I. Miksa császár kiűzte őket a városból 1497. január 6-án. A történészek átnézték az egyházi keresztleveleket, egyéb vallási iratokat, hátha a Frankenbergerek áttértek a keresztény hitre - ez nem volt ritka a XIX. században: de Frankenbergert nem találtak! Végül is nincs túl nagy jelentősége, hogy be tudjuk-e bizonyítani Hitler zsidó származását vagy nem, számunkra csak az a lényeges, hogy Hitler minden bizonnyal elhitte ezeket a törté-

neteket és ezeknek megfelelően is cselekedett. Talán csak véletlen, talán éppen Hitler saját zsidó származásáról való fantáziálásának forrása, hogy kedvenc zeneszerzője, Richard Wagner személyével kapcsolatban szinte pontosan ugyanez a történet vetődik fel. A Wagner zsidó származásával kapcsolatban fölröppenő történetek már jól ismertek voltak, amikor Hitler még csak ismerkedett a zeneszerző műveivel. Wagner, Hitlerhez hasonlóan, szenvedélyesen gyűlölte a zsidókat. Talán Hitler Wagnerrel való azonosulása, a tőle való szellemi függése indította el a saját származásával kapcsolatos kételyeket. Bármi is volt az oka, tény, hogy Hitler fanatikusan, irracionális módon gyűlölte a zsidókat. Ha csak kiejtette valaki a jelenlétében azt a szót, hogy "zsidó", arca eltorzult, nyakán a dühtől kidagadtak az erek. Egy alkalommal annyira indulatba jött, hogy maga is azt hitte, infarktust kapott. Ezeknek a dührohamoknak a démonikus természete kifejezésre jut Klaus Richter 1941-ben, titokban készített Hitler-portréjában. A művész Hermann Göringről készített éppen arcképet, amikor megérkezett a Führer. Richterre nem gyakorolt különösebb benyomást Hitler arca, egészen addig, amíg valaki ki nem ejtette a száján azt a szót, hogy zsidó. Az utólag megfestett képen Hitler arca eltorzul a dühtől. A "zsidó" szó kiejtése elégséges volt ahhoz, hogy hatalmas lelki változások játszódjanak le benne - ez a tény önmagában is arra mutat, hogy valamiféle démonikus erő hatása alatt állt.

A végső órák A német csapatok 1945 tavaszára felmorzsolódtak, a komolyabb ellentámadás reményét is elveszítették. A decemberi német offenzíva kudarcba fulladt és a harc folytatása már csak arra volt jó, hogy még több fiatal katona és ártatlan civil pusztuljon el értelmetlenül. A háború kimenetele eldőlt. A német ipar összeroppant, a városok romokban hevertek. A szövetségesek légiereje büntetlenül hatolhatott be a német légtérbe és már alig-alig talált magának értelmes célpontot. Az egykor rettegett Luftwaffe jórészt megsemmisült, a megmaradt vadászgépek pedig üzemanyaghiány miatt nem tudtak felszállni. Hitler főemberei elmenekültek Berlinből, reménykedve a csodában, hogy valahogy megúszhatják. Csak Martin Bormann és Josef Goebbels maradt a Führer mellett. Még az örök lojális

Heinrich Himmler, az SS vezetője is elkeseredett tárgyalásokat próbált folytatni számára kedvező megadási feltételekről. De "feltétel nélküli megadásnál" jobbat nem tudott kialkudni. Hermann Göring a bajor hegyekben tartózkodott és nyilvánvalóan Himmlerhez hasonló megoldásokban gondolkodott. A náci rezsim utolsó óráiban Göring megpróbálta magához ragadni a hatalmat: táviratban közölte a Führerrel, hogy Berlin küszöbön álló eleste és Hitler kilátástalan helyzete miatt átveszi a hatalmat. Hitlert annyira feldühítette ez az esemény, hogy távollétében halálra ítélte Göringet. Albert Speer, Hitler személyes építésze és fegyverkezési minisztere gépkocsival és repülőgéppel keresztül-kasul járta Németországot és elkeseredetten próbálta megmenteni, ami még megmaradt az iparból, Hitler "felperzselt föld" taktikája ellenére. Speer állítja, hogy megpróbálta meggyilkolni Hitlert a Führerbunkerbe juttatott mérges gáz segítségével. Érdekes módon pontosan Speer volt az, aki a Führerbunker tervezésénél gondolt a gázvédelemre is, és ezt az elképzelését túlságosan jól valósította meg! 1945 áprilisában Berlint az oroszok ostromolták. A szövetségesek politikai döntése volt, hogy Berlin bevételét átengedik az oroszoknak, lehetőséget adva nekik az 1941-43 során orosz földön végbement atrocitásokért való bosszúra. De Németország nem adta ingyen Berlint! Az oroszok az egész háború talán legkeményebb ellenállásába ütköztek. Utcáról utcára harcolva minden egyes házért meg kellett küzdeniük. A Hitlerjugendtól (mely szervezet egyfajta túlbuzgó antiszemita cserkészcsapat volt) a Waffen-SS harckocsizóinak harcban edzett veteránjaiig mindenki meg akarta védeni a várost az oroszok mészárlásától. Mindkét oldal rendkívül súlyos veszteségeket szenvedett, a Waffen-SS egységei vagy teljesen megsemmisültek, vagy nagyon súlyos vérveszteséget szenvedtek. Hitler a Birodalmi Kancellária kertje alatt épült Führerbunkerben töltötte élete utolsó 105 napját. 1945 első heteiben a bunker lakói alkalmanként még kisétáltak a friss levegőre, áprilisra azonban már ez is túlságosan veszélyessé vált az orosz tüzérség állandó bombázása miatt. A Harmadik Birodalom vezetésének utolsó nagy drámái itt, a föld alatt történtek meg. A korábban oly energikus Führer beteges öregemberré vált a háború végére. Sápadt volt és enyhén sántikálva járt. Bal kezé-

nek remegése, mely annyira zavarta 1923. évi bebörtönzésekor, visszatért. Orvosa, dr. Theo Morell egy sor orvosságot írt fel neki, és jelezte, hogy a remegés "hisztérikus" eredetű. Hitler fenomenális szemei, melyek egykor villámokat tudtak szórni, fátyolossá szürkültek, és már csak néha-néha villantak fel. A bunkerben senki előtt nem volt kétséges, hogy Hitler öngyilkos lesz, a kérdés csak az volt, hogy mikor? Mindenki egyetértett azzal, hogy a Führer nem eshet az oroszok kezébe még a holtteste sem. Végül is Hitler 1945. április 30-án délután ölte meg magát, bár előzőleg kifejezte óhaját, hogy május 5-ig életben akar maradni. Kívánságának okai nem teljesen világosak, állítólag valami közük lehetett Bonaparte Napóleonhoz. A Hitler halála előtti órák feszültségben teltek el. Mindenki attól félt, hogy az oroszok a bunker közelébe jutnak. A bunker lakói végső elkeseredésükben ki szerettek volna törni Berlinből nyugati irányba, hogy amerikai, brit, vagy bármilyen más csapatoknak adják meg magukat - csak ne az oroszoknak. De senki nem merte ezt megtenni, amíg Hitler életben volt, hiszen ez dezertálásnak minősült volna, amiért főbelövés járt. 1945. április 29-e estéjén, a történelem margóján érdekes esemény került feljegyzésre: Adolf Hitler feleségül vette Eva Braunt, pusztán néhány órával közös öngyilkosságuk előtt. Kerítettek egy anyakönyvvezetőt és odarendelték a Führer elé. És bár a világ rengett odakint, szóltak a "Sztálin-orgonák", az ijedt tisztviselő annak rendje és módja szerint levezette a szertartást. Minden törvényi előíráshoz ragaszkodott, még Hitler árja származását bizonyító okiratokat is be kellett mutatni neki, hiszen zsidók nem házasodhatnak össze árjákkal. Eva Braun és Adolf Hitler tehát egybekeltek, majd visszavonultak a Führer rezidenciájába. A fiatal házasok azonban nem szerelmeskedéssel, sem nem az élet ünneplésével töltötték el a nászéjszakát. Hitlernek és a náciknak sosem volt erősségük az élet ünneplése, sokkal inkább a halálé. Adolf és Eva Hitler cianiddal pecsételték meg frigyüket. Hitler több cianidos fiolát kapott erre az alkalomra az SS-től. Mivel Hitler mindig gyanakodott arra, hogy a szövetségesek kezére akarják juttatni, először Blondi nevű farkaskutyáján próbálta ki a ciánt. A szer hatott. Hitler parancsot adott, hogy ha lövést hallanak a szobájából, tíz percig senki ne lépjen be. Amikor emberei magukra hagyták őket, Hitlernél számos cianid kapszula és két kis kaliberű Walther pisztoly volt.

Eva valószínűleg csak a kapszulát vette be, mert testén nem találtak sérülést. Bár a bunker lakói között vita volt, hogy egy vagy két pisztolylövést hallottak-e. Hitler halálának pontos körülményei azonban jelenleg sem ismertek. A cianid rendkívül gyorsan ható méreg, ezért sokan kétségbe vonják, hogy Hitler először bevette és utána lőtte főbe magát. Az is vitatott, hogy Hitler koponyájának melyik felén van a lőtt seb, egyes szemtanúk az egyik, mások a másik változatot erősítették meg. Az is lehetséges, hogy mindkét tábornak igaza van. A Hitler birtokában lévő Walther pisztoly 6,35 vagy 7,65 kaliberű volt, mindkettő elegendő teljesítményű ahhoz, hogy a golyó a koponyán keresztülhatoljon és két lőtt sebet hagyjon hátra. A bunkerlakóknak Hitler öngyilkossága után azzal a problémával kellett szembenézniük, hogy mit tegyenek a holttesttel. Hitler konkrét parancsot adott arra, hogy holttestét titokban égessék el, nehogy az oroszok kezére kerüljön. Egy SS-tiszt hozott néhány kanna benzint a Birodalmi Kancellária garázsából és a bunker bejáratától néhány lépésnyire rögtönzött máglyát készített. Hitler halálát azóta is titok övezi. Történetek terjedtek el, hogy repülőgépen Dél-Amerikába, a csendes-óceáni szigetvilágba, Japánba, az Antarktiszra vagy Norvégia északnyugati részére menekült. Egyesek állítják, hogy tengeralattjárón menekült el, melyet egy amerikai romboló elsüllyesztett. Azonban, eltekintve a bulvárlapok "szemtanúinak" beszámolóitól, egyik teóriára sincs semmi bizonyíték. Továbbá Hitler személyiségétől teljesen idegen lett volna a menekülés. Semmi kétség, hogy sok magas rangú náci elmenekült a szövetségesek igazságszolgáltatása elől, de Hitler esetében az öngyilkosság tűnik a legvalószínűbbnek. Az egyetlen bizonytalansági tényező, hogy Hitler holttestét soha nem találták meg. Vagy mégis? Lehetséges, hogy néhány lojális SS-tiszt titokban eltemette a Führer földi maradványait. Talán egyszer még elő is kerül egy berlini építkezés során, mint ahogy Martin Bormann teste is előkerült. Az is lehet, hogy a berlini csata utáni kaotikus viszonyok között az egészségügyi osztagok a személyazonosság megállapítása nélkül összeszedték Hitler és Eva Braun holttestét és így azok névtelen tömegsírba kerültek. Végül az is lehetséges, hogy azoknak a szemtanúknak van

igazuk, akik azt állítják, hogy Hitler holtteste az oroszok birtokába került. 1945. május első hetében szovjet csapatok végigkutatták a Birodalmi Kancellária épületét. Május 4-én egy Dmitrivics Csurekov nevű szovjet katona a kancellária kertjében két félig elszenesedett holttestet talált. A szovjetek elrendelték a tetemvizsgálatot, melybe bevonták Kather Hausermannt, Hitler egykori fogorvosának asszisztensét is, aki megszerezte Hitler régi fogröntgenképeit. A szovjet-oroszok megállapították, hogy Hitler cianidmérgezésben halt meg - a holttest a cianidmérgezésre jellemzően mandulaszagú volt. Dr. Skaravszkij, a szovjet orvosi bizottság vezetője pisztolygolyó általi sebet nem talált. Lehetséges, hogy a szovjetek el akarták hitetni a világgal, hogy Hitler "gyáva módon" halt meg, nem merte "igazi katona módjára főbe lőni magát". Nincs kizárva, hogy a szovjetek valójában megtalálták Hitler holttestét, de némely azzal kapcsolatos dolgot titokban akartak tartani. Lehet az is, hogy úgy gondolták, egy halott Führer egy mártír lenne, az eltűnt Führer viszont csak egy dezertőr. Mindenesetre eléggé érthetetlen, hogy miért kellett titokban tartani a tetemvizsgálati jegyzőkönyveket és a holttest megtalálásának történetét 1945. május 7-től 1968-ig. A Hitler házaspár öngyilkossága után nem sokkal Josef Goebbels, a náci propagandavezér cianidos cukorkával megölte hat kisgyermekét, majd feleségével együtt szintén öngyilkosságot kővettek el. A bunker többi lakója azonban nem szándékozott véget vetni az életének. Kisebb csoportokba szerveződve kitörtek a bunkerből, hogy egy közeli alagúton keresztül Berlin nyugati, illetve északi külvárosába jussanak. A bunker lakóinak többségét azonban vagy megölték, vagy fogságba ejtették. Sajnos, sok értékes szemtanú tűnt el az orosz hadifogolytáborokban. Az orosz katonai parancsnokok megengedték katonáiknak, hogy minden elfogott német nőt megerőszakoljanak. A bunkerből kitörő csapat nőtagjaira is ez a sors várt. Martin Bormannról, Hitler magas rangú beosztottjáról széles körben elterjedt, hogy Dél-Amerikába menekült. Jelentések érkeztek, melyek szerint Paraguayban, Uruguayban és Peruban él, testőrökkel őrizteti magát. Újságcikkek jelentek meg, hogy látták Mengelének, az auschwitzi tábor "Halálangyalának" társaságában. És bár a történetek érdekesek voltak, hamisnak bi-

zonyultak, miután Martin Bormann holttestét megtalálták. Bormannt utoljára Berlinben látták élve, amikor dr. Ludwig Strumpfegger társaságában elváltak a bunkerből kitörő csoportjuktól. Aztán 1972-ben egy építkezés során két csontvázat találtak, mindkettő szájában még ott voltak a cianidos fiola üvegszilánkjai. Fogorvosi leletek alapján az egyik csontvázról egyértelműen megállapították, hogy Martin Bormanné. Társával együtt nyilvánvalóan azért követtek el öngyilkosságot, hogy ne essenek orosz fogságba. Élete utolsó óráiban Hitler elrendezte dolgait, kiadta utolsó parancsait és lediktálta személyes, valamint politikai végrendeletét. Ez utóbbiban a háború elvesztésével nem magát és nem a nácikat, hanem a zsidókat vádolta! Utolsó leheletével is ugyanazokat a hatásvadász, antiszemita szólamokat ismételgette, melyeket a Mein Kampf-ban már lefektetett, és amelyek több mint három évtizeden át meghatározták az életét. Heinz Linge SS-ezredes Hitler személyes segédje volt. Annyira lojális volt a Führerhez, hogy valószínűleg az öngyilkosságba is követte volna, ha Hitler parancsba nem adta volna az ellenkezőjét. Hitler azt akarta, hogy csatlakozzon az egyik kitörő csoporthoz. De hát kit fogok szolgálni? - kérdezte a hűséges Linge. Hitler válasza mellbevágó mindazok számára, akik komolyan veszik a bibliai prófétákat: "... szolgáld azt, aki utánam jő!" Szerencse, hogy Linge nem lett öngyilkos és nem is ölték meg. Tíz év után tért vissza Németországba egy orosz koncentrációs táborból. Visszaemlékezései sok érdekes részlettel gazdagították a történészek munkáját. A Harmadik Birodalom, a New Age megjósolt ezeréves királysága csak 12 évig tartott. Az utolsó órákban Hitler egyik embere azt találta mondani, hogy minden másképp végződött volna, ha máshogy csinálták volna a dolgokat. Hitler mérgében ökölbeszorított kézzel ordított rá: "Hát nem érted! Én nem tudok megváltozni!" Az a démonikus erő, amely Hitlerben munkálkodott, olyan ellenállhatatlan erővel szorította és hajtotta őt előre, hogy a holocaust kialakulása és kiteljesedése elkerülhetetlen volt!

3.

FEJEZET

Megszállott volt-e Hitler? A holocaust olyan szörnyű volt, hogy csak sátáni eredetű lehetett. Mégis felmerül a kérdés: megszállott volt-e Adolf Hitler? Mielőtt válaszolnánk, először nézzük meg, milyen megnyilvánulásai vannak a démonoknak. Nem elegendő a holocaust borzalmaira gondolni, mélyebbre kell hatolni és meg kell határozni a sátáni befolyás jeleit. Mik a jelei a "démonikus megszállottságnak"? Egyáltalán van ilyen, hogy valakit démonok szállnak meg? Sajnos a mai egyház nagyon keveset tud a démonokról, sok keresztény a démonikus megszállottságot egyenesen lehetetlenségnek tartja. A démonizáltságról legtöbben csak annyit tudnak, mint amennyit az Ördögűző című filmben láttak, vagy amit különc prédikátorok "szabadító szolgálatáról" hallottak. A racionális embernek problémát okoz a "démonok", "szellemi lények" és általában a természetfölötti világnak még a létezése is. Még keresztények között is vannak, akik tagadják a démonok létezését. A nyugati filozófia 25 évszázada során alkalmazkodott a racionalista görög világszemlélethez. A természetfölötti világképtől való eltávolodásunk még intezívebbé vált a tudomány elmúlt évszázadok során történt fejlődése nyomán. Bár a tudomány azt állítja magáról, hogy csak a fizikai univerzummal foglalkozik, a köztudat minden téren tévedhetetlennek tartja. Sokan úgy vélik, hogy amit a tudomány nem fogalmaz meg, vagy nem tud megfogalmazni, az nem is létezik. A keresztények tudnak a természetfölötti világ létezéséről, mert Isten Igéje, a Biblia, Mózes első könyvétől a Jelenésekig, a természetfölöttiről szól. Még ha valaki nem is fogadja el a természetfölötti létezését, akkor is jó oka van rá, hogy Hitler, illetve a holocaust tanulmányozása során foglalkozzon vele. Bizonyos jelenségeket nem lehet megérteni a központi figurák hitének, gondolkodásmódjának megértése nélkül. Tehát egyszerűen azért kell az okkultizmussal és a démonizmussal foglalkoznunk, mert Hitlerrel foglalkozunk. Nem kétséges, hogy Hitler okkult ember volt. Még a természetfölötti világban nem hívő történészek is megerősítik, hogy Hitler és fő embereinek egy része hittek az okkultizmusban. Vannak, akik objektív módon tárgyalják Hitler okkultizmusát,

mások egyszerűen csak utalnak rá és vannak, akik lényegtelennek tartják, sőt egyszerűen tudomást sem vesznek róla. Kivételnek számít az, aki tagadja Hitler okkultizmusát. A Biblia és a démoni megszállottsággal foglalkozó más források különféle jeleket említenek, melyek a démonok tevékenységére utalhatnak. Ezen a területen persze nehéz egyértelmű bizonyítékokat találni. Előfordul például, hogy ilyen emberek nem a saját hangjukon szólalnak meg. Vagy olyan hangokat hallanak, melyek mások számára nem hallhatók. Gyakran ez a hang valamilyen cselekedetre szólítja fel őket. És paradox módon úgy tűnik, mintha az ilyen démoni befolyás alatt álló ember valamiféle "isteni" védelem alatt állna. A démonok áldozatai transzszerű állapotba kerülhetnek, gyakran a meditáció és a keleti vallások kapcsán. A megszállott személy cselekedetei alapján valószínűsíteni lehet, hogy egy illető démonikus befolyás alatt áll. Ha valaki például Istennek való alávetettség helyett végletesen ragaszkodik a saját akaratához, megnyitja magát a démonok előtt. Az is a démonok jelenlétére utal, ha valaki racionálisan meg nem magyarázható, természetfölötti befolyást gyakorol mások felett. Az okkultizmus iránti intenzív érdeklődés is a megszállottság lehetőségét hordozza magában. A megszállottak, a démoni befolyás alatt álló személyek nagyon szeretik a szertartásokat, különösen a mágikus szertartásokat. A megváltozott tudatállapot is egy olyan tényező, mely könnyen megnyithatja a kaput a démoni befolyás előtt. A ma divatos NEW AGE-MOZGALOM követői lelkesen igyekeznek az ilyen megváltozott tudatállapot elérésére, akárcsak annak idején Hitler és néhány közeli munkatársa tették. A megváltozott tudatállapot elérése különböző módokon történhet, melyeket Marylin Ferguson "pszichotechnológiáknak" nevez Összeesküvés a Vízöntő jegyében (The Aquarian Conspiracy) című könyvében. Ilyen módszerek közé tartoznak a kábítószerek (marihuána, meszkalin, LSD stb.), a jóga, a transzcendentális meditáció, a hipnózis és egyebek. Ismert dolog, hogy Hitlernek voltak tapasztalatai a meszkalinnal (mely nagyon elterjedt kábítószer volt bécsi tartózkodása során) és könyvtárában jógával kapcsolatos könyveket tartott. A Keresztény Orvosi Társaság (Christian Medical Society) 1974. évi konferenciáján dr. W. P. Wilson előadást tartott a démonológiáról és elmondta, hogy világi pszichológusok gyakran hisztériásnak diagnosztizálják a démonok által megszállott

személyeket. A Webster's New Collegiate Dictionary értelmező szótár a következőképpen határozza meg a hisztéria fogalmát: "kezelhetetlen félelem, illetve érzelmi túltengés, a pszichoneurózis egy formája, mely érzelmi kitörésekkel és a pszichikai, érzékelési, vazomotorikus és zsigeri funkciók zavaraival jár együtt". A definíció teljesen ráillik Hitlerre. Egyébként mind dr. Theo Morell, a Führer háziorvosa, mind a pasewalki porosz katonai kórház orvosai diagnosztizálták a hisztériát Hitlernél. Az okkult tevékenységek során gyakran utánozzák a keresztény szertartásokat és ez is a démonikus befolyás jelenlétére utal. A sátánista szekták például fekete misét tartanak, ami nem más, mint a római katolikus mise eltorzítása, visszafelé vagy obszcenitásokkal tűzdelve mondják el a Miatyánkot, megfordítják a keresztet stb. Sok esetben a sátáni színlelés látszólag keresztény program képében jelenik meg, mely bár igen nehezen leplezhető le, szellemileg mégis könnyen végzetessé válhat. Számos ártalmas eretnekség esetében az összehordott igazságok mélyén apró, de jelentős doktrinális tévedés van elrejtve. Ezzel a módszerrel fejtették ki tevékenységüket a történelem során a legpusztítóbb szekták, és a legtöbb modern kultusznak is ez a programja. Összegezve megállapíthatjuk, hogy a keresztényi gondolatokat bitorló szellemi utánzatok támogatása, a megváltozott tudatállapot keresése, a kereszténység eltorzítása: a sátáni tevékenység jelei. Más jelekkel együtt ezek valószínűsíthetik a démoni befolyás jelenlétét. Számos történet kering Hitler okkult kapcsolatairól, bár ezek nem mind hitelt érdemlőek. Állítólag Hitler hitt az asztrológiában, sőt hivatásos asztrológus állt az alkalmazásában, mint arról világi és egyházi források egyaránt beszámolnak. A szövetségeseknek tudomásuk volt erről, a britek fel is kérték Louis de Wohl londoni csillagjóst, hogy mondja meg, vajon milyen tanácsokat kaphat Hitler saját asztrológusától. Nem mintha az amerikai és angol tábornokok hittek volna az asztrológiában, de hitték, hogy Hitler hisz benne. Az asztrológiával kapcsolatos történetek nagyon csábítóak azok számára, akik bizonyítani akarják Hitler okkultizmusát. Sajnos, az egyetlen szemtanút a történészek nem tekintik hitelt érdemlőnek a visszaemlékezéseiben fellelhető tévedések miatt. Annyi bizonyos, hogy Heinrich Himmler, aki elkötelezett híve volt az asztrológiának, horoszkópot készíttetett Hitlerről 1933.

január 30-án, Hitler hatalomra jutásának napján. Ez alapot adhatott az asztrológiával kapcsolatos történeteknek. Pedig valószínű, hogy Hitler nem hitt se a csillajósoknak, se a jövendőmondóknak, legalábbis élete legutolsó napjaiig, amikor hiú reménnyel fordult a 12 évvel azelőtt készült horoszkóp felé. De hát miért is szorult volna asztrológusok segítségére egy "messiás", aki közvetlen üzeneteket kapott "istentől". A Führer közvetlen munkatársai közül viszont sokan lelkesen hittek az asztrológiában. Heinrich Himmler és Rudolf Hess híresek voltak csillagokba vetett hitükről, a háború vége felé pedig egyre többen fordultak asztrológusokhoz, hátha a csillagok információt tudnak adni a végső német győzelemről. A cinikus Josef Goebbels gyakran idézte az asztrológusokat propagandacéljai érdekében. Az utolsó hetekben Hitler és Goebbels utolsó reményüket az asztrológiába vetették. Goebbels felolvasta Hitlernek a "Brandenburgi ház csodája" címen ismert történetet, melyben Nagy Frigyes porosz seregei halálos küzdelmet folytattak az orosz cárnő csapataival és kilátástalan helyzetbe kerültek, amikor Frigyes egy "próféciát" kapott, hogy tartson ki. Nem sokkal ezután a cárnő meghalt és utódai békét ajánlottak Frigyesnek. Hitlert könnyekig meghatotta ez a történet. Előhozatta a személyéről és Németország sorsáról korábban készült horoszkópokat, valószínűleg a Himmler-féle jóslatokat. A horoszkópok szerint a háború 1939-ben tör ki, 1942-ig gyors katonai sikerek következnek, majd rendkívüli nehézségek, nyomorúságok után végül 1948-ban megalakul a Nagy Német Birodalom. Korábban sem Hitler, sem Goebbels nem vették komolyan az asztrológiát, de most mindketten abban reménykedtek, hogy a jóslatok valóra válnak. 1945. április 13-án, pénteken Goebbels egészen felvillanyozódott, amikor meghallgatta a BBC híradását. Pezsgőt bontott és felhívta Hitlert: - Führerem! Gratulálok! A horoszkóp helyesen írta, hogy április második fele fordulópont lesz számunka - Roosevelt halott! Néhány napig úgy érezték magukat, mintha "a cárnő halt volna meg". Nem értették meg, hogy az általuk oly mélységesen lenézett amerikai demokráciában mit jelent a hatalom folyamatossága, hogy egy demokratikus vezető halála nem jelenti automatikusan a kormányzat szétesését. Hitlernek nemsokára be kellett látnia, hogy a sátáni "gondviselés" egyszerűen gúnyt űz belőle. Talán arra is rájött, hogy

sorsát nem Isten, hanem a Sátán igazgatta. Roosevelt halálhírét követő tizenhetedik napon Hitler véget vetett a saját életének.

Hallott-e Hitler "hangokat"? A történelem során Isten rendszeresen szólt bizonyos személyekhez, akiket kiválasztott magának különleges feladatok elvégzésére. De Sátán ebben is utánozza Istent. Időről időre előfordul, hogy egyes bűnözők úgy nyilatkoznak, hogy iszonyatos gaztettüket természetfölötti erők parancsára hajtották végre. Alapvető különbség van azonban Isten hangja és a Sátán hangja között, Sátán gyakran gyilkosság elkövetésére utasítja áldozatait. A kérdés az, hogy vajon Hitler hallott-e ilyen "hangokat"? És ha igen, mi volt a hangok forrása, milyen utasításokat kapott a hangokon keresztül? 1918 októberében és novemberében Hitlert a pasewalki katonai kórházban ápolták, miután az ypresi csatában ideiglenesen elveszítette a látását. "Mint Pál apostol" - dicsekedett vele később. Az orvosok "hisztériát" diagnosztizáltak, bár ezt a náci életrajzírók a mérges gáz hatásának tulajdonították. Pasewalkban történt, hogy Hitlerben határozott küldetéstudat alakult ki: hangokat hallott, melyek azt mondták neki, hogy a gondviselés őt választotta ki arra, hogy Németországot megszabadítsa a gyűlölt zsidóságtól. Neki kellett magára öltenie Lohengrin fehér fegyverzetét, hogy megmentse hazáját a zsidóktól, akik megfertőzték azt. A démonizáltságnak egyik jele, hogy az illető látszólag természetfölötti védelem alatt áll, veszélyes helyzetekből sértetlenül kerül ki. Adolf Hitler ilyen ember volt. Államférfiként tizenegyszer követtek el merényletet ellene - mindannyiszor sikertelenül. Az utolsó pillanatban váratlanul változtatott a programján, vagy a merénylő részéről jött közbe valami - valahogy mindig megúszta. Ő maga a "gondviselésnek" tulajdonította ezeket az eseteket és ez megerősítette benne a küldetéstudatot. Az egyik ilyen merénylet 1938-ban történt egy müncheni sörözőben, ahol Hitlernek az 1923. évi sörpuccs évfordulója alkalmából kellett beszédet mondania. Szokásától eltérően egész rövidre fogta a szónoklatot és utána sem elegyedett el régi harcostársaival, mint máskor, hanem sietve elhagyta a helyiséget. Néhány pillanattal később felrobbant az egyik tartóoszlop alá

rejtett bomba, és az ott tartózkodók közül sokan meghaltak. Egy másik jól ismert merénylet során 1944. július 20-án Claus von Stauffenberg ezredes egy bombát tartalmazó aktatáskát helyezett Hitler lába mellé egy poroszországi katonai konferencián. Néhány másodperccel a robbanás előtt valaki betolta a táskát az asztal alá, hogy ne legyen útban. A nehéz tölgyfaasztal megvédte Hitlert a robbanás erejétől. Még a távolabb állók között is voltak, akik azonnal meghaltak, Hitler azonban semmilyen komoly sérülést nem szenvedett. Végül is több, mint ötezer német tiszt veszítette el életét a merényletet követő megtorlások következtében. Lélektani szempontból Hitlert elsősorban a félelem és az aggodalom motiválta. Bár egyáltalán nem volt gyáva, amint azt az első világháborús katonai feljegyzések is tanúsítják, sokszor előfordult, hogy meghatározhatatlan félelem kerítette hatalmába. Egyik bizalmas hölgyismerősének bevallotta, hogy fél éjszaka egyedül maradni. Szokatlan nyíltság ez egy olyan férfitól, aki Isten kiválasztott messiásának tartotta magát. Hitler a sötétségtől való félelme miatt későn feküdt le, és ritkán kelt fel reggel 10 óra előtt. Vacsora után Hitler minden este hosszú monológokkal untatta környezetét, melyek sokszor éjfél utánig is eltartottak. Nem volt olyan tárgykör, amiben ne érezte volna otthon magát, mindenről határozott véleménye volt. "Isten témája" volt az egyik kivétel, de fogadkozott, hogy "egy napon erre is megtalálja a választ". Az éjszaka a rettegés időszakát jelentette a Führer számára. Minden helyiséget kivilágíttatott, hogy az ijesztő árnyakat elűzze. 1934 elejétől erős, fiatal SS-tiszteknek kellett készenlétben állniuk, hogy a félelmes éjszakákon társaságot biztosítsanak a számára, míg a hajnal fényei el nem oszlatják a gonosz sötétséget. Egy SS-testőr elmondta Hermann Rauschningnak, hogy Hitler gyakran összerándulva felriadt álmából és segítségért kiáltott. Az SS-tisztek ilyenkor berohantak és ott találták az ágy végében ülve, reszketve a félelemtől. Félóráig is eltartott, amíg lehiggadt, majd sokáig üveges szemekkel, mozdulatlanul bámult a semmibe. Más alkalmakkor az SS-őrök arra lettek figyelmesek, hogy levegőért kapkod, mint aki fulladozik. Berohantak hozzá és azt találták, hogy érthetetlen szavakat, mondatokat kiáltozik, mint aki megzavarodott. Vajon a nyelveken szólás sátáni utánzásá-

nak megnyilvánulásáról van itt szó? Brennan szerint elképzelhető, hogy olyan állapotba került, mint azok a fekete mágusok és sátánisták, akik az általuk megidézett démonokkal hadakoznak. Hitler 1934-ben egy éjszaka felébredt és felordított. Rauschning visszaemlékszik rá, hogyan rohant be hozzá az SSőrökkel és másokkal együtt. Hitler a szoba sarkában állt, és halálra rémült szemekkel tekintgetett körbe. Kiverte a veríték és levegőért kapkodva magyarázta: - Itt volt! Ide jött, hogy elkapjon! - Még mindig remegve az ijedtségtől teljesen értelmetlen szavakat kezdett mormolni. Rauschning szerint "furcsa, a némettől teljesen idegen szavak voltak". Eltartott egy ideig, amíg Hitler megnyugodott. Megmasszírozták és inni adtak neki. Egy darabig csak az ajkai remegtek, de egyszer csak ismét felkiáltott: - Ott! Ott a sarokban! Ki az ott? - Hitler összerándult, toporzékolni kezdett, és csak akkor higgadt le ismét, amikor megbizonyosodott róla, hogy senki idegen nincs a közelben. Félelmeit sokszor morbid élvezetekben élte ki: szerette a tüzet, a pusztítást, a vért. Elkeseredett erőfeszítéseket tett arra, hogy elnyomja a bensejében uralkodó szorongást. Lehetséges, hogy azért is foglalkozott olyan sokat a sötétséggel és a tűzzel, mert lelke mélyén tudta, hogy mi vár rá halála után. A történelem időről időre megmutatja, mi lesz a sorsa azoknak a népeknek és azoknak a diktátoroknak, akik kezet mernek emelni Isten választott népére. Hámántól Hitlerig ugyanúgy végezték! A pusztítás is jelentős szerepet játszott Hitler életében. Több alkalommal adott ki ilyen értelmű parancsot, Varsót és más keleti városokat értelmetlenül felgyújtatott. Elbűvölte a pusztítás gondolata. A német mitológia fiatal korától kezdve foglalkoztatta. Szellemi példaképe Richard Wagner volt, akinek skandináv istenekkel és szőke hősökkel teleszőtt operái ősi germán legendákat idéztek meg. Hitler kedvence Wotan volt, a rombolás istene. Nagy hatással volt rá Franz von Stuck egyik festménye, mely lóháton ábrázolja Wotant, amint tombolva vágtat keresztül a világon. Áldozatai kísértetiesen hasonlítanak a koncentrációs táborok mártírjaira: csontig lesoványodott testek, beesett arcok, betegesen sápadt bőrszín. A festmény 1889-ben készült, Hitler születésének évében. Wotan figurája, arcvonásai megdöbbentően hasonlítanak Hitlerre. Egy szerző egyenesen azt állítja, hogy Hitlert a kép ins-

pirálta balrafésült haja és jellegzetes bajusza kialakításakor. Más szemtanúk szerint azonban hajviselete is, bajusza is megvolt már, mikor Münchenbe költözött, ahol a von Stuck-kép ki volt állítva. A vér is különleges szerepet játszott Hitler életében. 1945. január 16-án - röviddel azelőtt, hogy Hitler és társai végleg átköltöztek volna a Führerbunkerbe - egy beszélgetés során Hitler felajánlotta, hogy felvágja a vénáit és emberei ihatnak a véréből: már a gondolat is az Úrvacsora perverz megszentségtelenítése. Más alkalommal gúnyosan beszélt arról, hogy holttestéből készítsenek véreshurkát és osszák ki a katonáknak. Hitler tehát egyrészről bátor volt, másrészről mégis tele volt félelmekkel. Meg volt győződve arról, hogy Isten őt választotta ki arra a szent küldetésre, hogy Németország Messiása legyen. Wagneri hősnek képzelte magát, "Rienzi" és "Lohengrin" megtestesülésének.

Operaelőadás, mely megváltoztatta a világtörténelem menetét Az eddigiek alapján úgy tűnik, Adolf Hitlert szellemek irányították. A legárulkodóbb jel még a linzi évek során történt. Hitler egyetlen jóbarátja "Gustl" Kubizek volt, egy kárpitos család zenebarát sarja. Mindketten szerették az operát, különösen Wagnert. A két fiatal operarajongó 1904-ben Mindenszentek napján ismerkedett össze az egyik előadáson. Attól fogva aztán együtt jártak a linzi operaházba. Egy didergős novemberi nap délután Hitler betoppant Kubizekékhoz. Türelmetlenül várta, hogy barátja elkészüljön a kárpitosműhelyben eltöltött munkanap után. Ő maga nem dolgozott, az árvaellátás keretében kapott összegből élt. Az operában kapunyitás után az állóhelyeket hamar elfoglalták, csak a korán érkezőknek volt esélyük a jó helyre, ezért sietett annyira. A linzi operatársulat aznap este Wagner Rienzijét adta elő: A történet egy fiatal római tisztről szól, akinek sok nehézség és ármánykodás ellenére végül sikerül római tribunussá lennie. (Bár végül is megbukik, de ez az aspektus úgy látszik elkerülte Hitler figyelmét.) Az előadás rendkívüli hatással volt Hitlerre! Évekkel később, az 1938. évi bayreuthi Wagner-fesztiválon a diadalittas Adolf Hitler - akinek lábai előtt hevert egész Németország és Ausztria - ezekkel a szavakkal emlékezett vissza arra az emlékezetes

estére: "Abban az órában kezdődött el!" Hitler már fiatal korában is nagyon szeretett beszélni. Hozzáértő műkritikusnak tartotta magát, és operaelőadások után hazafelé menet alaposan megkritizálta a látottakat, hallottakat. Kubizek jó hallgatóságnak bizonyult. De ez alkalommal Hitler furcsán hallgatag volt, magába zárkózott. Gustl keserű tapasztalatai alapján tudta, hogy Adolf érzelmei vulkánként törnek elő, ha gondolataiban megzavarják, ezért nem mert megszólalni. Egy idő elteltével mégis megkérdezte barátját, hogy tetszett neki a darab, melyet mindketten ekkor láttak először. Az ártatlan kérdésre ellenséges pillantás és kurta "Fogd be a szádat!" volt a válasz. Kubizek későbbi visszaemlékezése szerint Hitler szótlanul ment mellette "mintha valamilyen láthatatlan erő hajtotta volna". Arca sápadt volt, és felhajtott gallérjával "szinte kísértetiesen nézett ki". Jóval elmúlt már éjfél, amikor a két fiatalember felért a Freinbergre, egy Linz környéki magaslatra. Itt, a csillagos ég alatt mondta el Hitler élete egyik legtalányosabb beszédét. Erősen megragadta Gustl mindkét csuklóját és szokatlanul érdekes, rekedtes hangon, tüzesen kezdett el magyarázni. "Soha nem hallottam így beszélni Adolf Hitlert, sem azelőtt, sem azután, mint abban az órában. . . olyan volt, mintha az egész világ megszűnt volna körülöttünk és csak mi ketten léteztünk volna" - emlékszik vissza Kubizek. Gustl így folytatja visszaemlékezését: "Megdöbbentett az a furcsa beszédmód, amit soha azelőtt nem tapasztaltam nála, még akkor sem, amikor nagyon izgatottan szólt hozzám. Mintha egy másik lény beszélt volna a testéből (kiemelés a szerzőtől). Nem olyasmiről volt szó, mint amikor egy szónokot saját szavai elragadnak, éppen ellenkezőleg: úgy éreztem, ő maga is döbbenten hallgatja azt a szóáradatot, ami elementáris erővel tört ki belőle. Kubizek szerint "teljes extázisba és elragadtatásba esett, melyben meghatározó volt Rienzi figurája, bár nem említette őt név szerint". Aztán a két fiatalember lesétált a Freinbergről. Hitler, aki nem sokkal azelőtt még teljes extázisban volt, most ismét csendes és látszólag nyugodt volt. Hajnali háromkor értek Kubizekék háza elé. Hitler még búcsúzóul mondott valamit arról a küldetésről, melyet "egy napon be kell töltenie", majd barátságosan megrázta Gustl kezét és eltűnt az éjszakában. Ettől a naptól fogva Hitler úgy élt, mint aki biztosan ismeri

végső sorsát, és csak arra vár, hogy megkezdhesse a "gondviselés" által rá kirótt feladat végrehajtását. Egyszer tett egy olyan megjegyzést, hogy a nemzetiszocializmus megértéséhez először Wagnert, különösen pedig a Rienzit és a Parsifalt szükséges megérteni.

Lucifer lábjegyzetei Hitler 1909-ben elvált Kubizektől és 1913-ig, Münchenbe költözéséig, Bécsben élt. Életének erről a szakaszáról kevés az információ. Dr. Walter Johannes Stein egyike a kevés szemtanúknak, akik személyesen kapcsolatban voltak Hitlerrel ezekben az években. Stein 1936-ban Lipót belga király közgazdasági szakértőjeként látogatást tett Angliában, és végül haláláig, 1957-ig ott is maradt. A második világháború alatt Sir Winston Churchill tanácsadója volt Hitler személyiségével kapcsolatos kérdésekben. Dr. Stein 1912-13-ban került kapcsolatba Hitlerrel. Természettudományt tanult Bécsben, de emellett az okkultizmussal is kacérkodott. Később elismert szakértője lett a Szent Grál (Szent Kehely) legendájának és más okkult témáknak. Hitlerrel egy könyv megvásárlása kapcsán ismerkedett meg: Wolfram von Eschenbach Parsifaljának egy megkopott, bőrkötésű példányáról van szó, a XIII. századi Szent Grál-történetről, mely Richard Wagner ugyanilyen című kvázi-vallásos operáját is inspirálta. Walter Stein rendszeres vendége volt a bécsi óváros antikváriumainak. Nemcsak olcsóságuk miatt szerette ezeket a kis könyvkereskedéseket, hanem azért is, mert itt találta meg az érdeklődésének megfelelő vallási, okkult, teozófiai, alkimista és ezekhez hasonló témájú könyveket. 1912-ben, egy szép augusztusi délelőtt Stein belépett Ernst Pretsche antikváriumába. Az egyik agyonzsúfolt könyvespolcon kezébe akadt a Parsifal egy XIX. századi kiadása. A könyv Stein ösztöndíjához képest sem volt drága, így hát megvette. Talán azért is volt annyira olcsó - és talán leginkább ez keltette fel Stein érdeklődését mert az előző tulajdonos sűrűn telejegyzetelte a lapokat. Szinte minden oldalon voltak magyarázatok, megjegyzések, hivatkozások - végig ugyanazzal a kézírással. Stein kifizette a könyvet, és törzshelyére, a Demels Cafeba sietett. Abban az időben az volt a szokás, hogy az emberek beültek egy csendes kávéházba, rendeltek maguknak valamilyen

süteményt és egy pohár bort vagy sört, aztán órákig elüldögéltek mellette. Stein egyébként is szívesen látott vendég volt, mert szülei ismerték a kávéház tulajdonosát. Rendelt tehát egy italt, és szemügyre vette csemegének ígérkező szerzeményét. Walter Stein átlapozta az egész kötetet és áttanulmányozta a kézzel írott jegyzeteket. Nem kellett sok idő, hogy félelemérzés fogja el azok "ijesztő természete" miatt. Megértette, hogy a könyv előző tulajdonosa nemcsak egy egyszerű olvasó volt, hanem olyan ember, aki okkult praktikákkal foglalkozott. A megjegyzések tükrében Stein számára új értelmet kapott a Parsifal és a Szent Grál kutatásának története. Továbbá az is kiderült a jegyzetekből, hogy a keresztény és zsidó perverzitások miatt a tiszta árja vérvonal megtört a IX. században. Márpedig a jegyzetek írója szerint csak ők voltak méltók a Grál birtoklására. Összességében Stein azt a következtetést vonta le, hogy a könyv előző tulajdonosa egy komor gondolkodású zseni, aki keserű gyűlölettel van az egész világ iránt. Stein saját megfogalmazása szerint olyan érzése volt, mintha "Lucifer lábjegyzeteit" olvasta volna. Ebben a pillanatban Stein észrevette, hogy egy "arrogáns arcú, démonikus tekintetű alak" figyeli. Valami művészféle volt, saját készítésű képeslapjait árulta. Eladott Steinnek egy kis akvarellt, majd elégedett mosollyal távozott. Stein később döbbenten állapította meg, a telejegyzetelt könyv első lapján és a kis vízfestményen ugyanaz az aláírás található: Adolf Hitler. Ezt követően Stein számos alkalommal találkozott Hitlerrel és beszélgetéseik során sok okkult témát megbeszéltek. Az elkövetkező hónapokban Stein gyakran megfordult Pretsche antikváriumában. Pretsche szakembernek tartotta magát az okkultizmusban és szívesen válaszolt Stein kérdéseire. Hitler egyszer rosszmájúan megjegyezte, hogy Ernst Pretschének nem volt joga eladni az "ő" könyvét Steinnek. Úgy tűnik, hogy Adolf Hitler alkalmanként zálogba adott néhány könyvet Pretschének azzal, hogy később majd visszaváltja. Az egyik alkalmazott tévedésből kirakhatta a polcra Hitler kedves kötetét. Lehetséges, hogy Hitler megpillantotta a Parsifalt Stein kezében már az első alkalommal. Az is elképzelhető, hogy Pretsche elmondta Hitlernek, ki vásárolta meg a könyvet és Hitler felbukkanása egyáltalán nem a véletlen műve volt. Akárhogy is történt, tény, hogy Stein és Hitler folyamatos kapcsolatban álltak egymással - bár szoros barátság nem alakult ki közöttük egészen Hitler Münchenbe való utazásáig, 1913-ig. Bár Stein

visszaemlékezései nem olyan megbízhatóak, mint Kubizekéi, mégis fontos adalékot jelentenek Hitler fiatalkori okkult érdeklődésével kapcsolatosan.

A prófétálás ajándéka? Politikai pályafutásának kezdetétől, 1919-től fogva egészen haláláig, 1945-ig Adolf Hitlernek mintha jövőbelátási képessége lett volna, mintha előre ismerte volna a bekövetkező eseményeket. Gyakorlatilag minden Hitlerrel foglalkozó történész megemlíti ezt a momentumot. Világi szerzők Hitler zsenialitására, vagy példátlan szerencséjére hivatkoznak, de ez a magyarázat nem kielégítő. Okkult hátterű kutatók más megközelítést alkalmaznak. Ők látnoki képességgel, érzékszerveken kívüli érzékeléssel (ESP), természetfeletti erőkkel magyarázzák Hitler prófétai ajándékát. Véleményük szerint Hitler kapcsolatban állt valamiféle misztikus "Kozmikus Tudattal", illetve a titokzatos "Felső Mesterekkel". A keresztények Hitler ajándékát legtalálóbban "démonizmusnak" nevezhetnék. Míg a valódi prófétálás egyedül Istentől származik, a hamis prófétálás csakis a Sátántól. Adolf Hitler esetében úgy tűnik, démonoktól származott az a részleges jövőbelátási képesség, mely a Führer küldetésének végeztével puszta találgatássá kopott. A harmincas évek közepétől Hitler pontosan az ellenkezőjét tette, mint amit hivatásos katonai, politikai és diplomáciai tanácsadói javasoltak neki. A tábornokok nem voltak félénk emberek, de tisztában voltak Németország sebezhetőségével. A versailles-i szerződés értelmében az első világháború után Németországot szinte teljesen lefegyverezték. A hadsereg felszerelése hosszú és költséges folyamat volt, a tábornokok úgy ítélték meg a helyzetet, hogy még jó néhány évre szükség van ahhoz, hogy katonai erőben Nagy-Britanniával és Franciaországgal felvegyék a harcot. Amikor Hitler katonai kalandokat akart kezdeni a Szudéta-vidék (Csehország) és Ausztria visszacsatolásával, katonai és diplomáciai tanácsadói óva intették. Abban az időben (1936-38) Németországot könnyűszerrel legyőzte volna a francia és a brit haderő. Hitler viszont tábornokai óvatosságával nem törődve teljes magabiztossággal cselekedett: és igaza lett! 1941-ben azonban "prófétai ajándéka" csődöt mondott. A német katonákat, akik mindig a legjobb felszerelést és ellátást

kapták, nyári egyenruhájukban lepte meg a kegyetlenül hideg orosz tél. A hihetetlen katonai baklövést számos teória próbálja magyarázni. A legismertebb változat szerint Hitler rosszul ítélte meg az Oroszország térdre kényszerítéséhez szükséges időtartamot. 1941 júniusában kezdődött el a hadművelet és Hitler arra számított, hogy még a tél beállta előtt sikerül legyőznie a Vörös Hadsereget. A Blitzkrieg mindenütt eredményes volt, miért pont a Szovjetunióban mondott volna csődöt? Van azonban egy kis probléma ezzel a magyarázattal. Hitler 37-es számú háborús direktívája, melyet 1941. október 10-én, még a tél beállta előtt adott ki, a következő évre irányozza elő Murmanszk elfoglalását. Tehát e szerint a terv szerint a német hadseregnek át kellett telelnie Oroszországban! Hogyan követhetett el Hitler, aki egyébként oly nagy gondot fordított csapatai ellátására, ilyen szarvashibát? Okkult hiedelmei zavarták volna meg józan katonai ítélőképességét? Vagy Isten ilyen módon akart lehetőséget adni a szövetségeseknek a nácik legyőzésére? Okkult körökben divatos volt abban az időben Hörbiger: A tűz és jég kozmológiája (Fire and Ice Cosmology), mely meteorológiai jóslatokat is tartalmazott. A könyv szerint 1941-42-ben az orosz tél rendkívül enyhe lett volna. A valóságban évszázados rekordot döntött a hideg! De Hitler hitt az okkult doktrínáknak, és nem biztosított megfelelő öltözetet katonáinak. Akárcsak Napóleon serege jó száz évvel korábban, Hitler légiói is szó szerint halálra fagytak a nagy orosz síkságon. Nem nehéz meglátni Isten kezét a dologban. 1941-42 tele kritikus jelentőségű volt a szövetségesek számára. Ha a németeknek sikerült volna előretörniük és megsemmisíteniük a Vörös Hadsereg ellenállását, akkor hatalmas erőket lehetett volna átcsoportosítani a nyugati hadszíntérre. A brit, francia és amerikai erőknek egy lényegesen erősebb német hadsereggel kellett volna szembeszállnia, a háború elhúzódhatott volna, sőt Hitler meg is nyerhette volna a második világháborút. Így azonban a szövetségeseknek sikerült időt nyerniük és megerősödniük. 1941-42 telén Hitlert cserbenhagyta a "gondviselés". Ettől fogva ha csak tehette, nem szerepelt a nyilvánosság előtt.

Az akarat győzelme Az emberek utánozni próbálják azt, amit imádnak. A keresz-

tények Krisztust követik, krisztusi életet kívánnak élni. A sátánisták mesterüket utánozzák, a szeretetet fölcserélik az élvhajhászással, az orgiákkal, az engedelmességet fölcserélik az önakarattal. Vajon Hitler is utánozta istenét? Alan Bullock történész szerint igen: "Egyetlen szót sem használt olyan gyakran, mint azt, hogy akarat, és 1919-től az egész karrierjét az akaraterőre alapozta." Az 1934-es nagyszabású nürnbergi náci pártgyűlésen mutatták be Az akarat győzelme című filmet, mely rámutat a nácizmus hajtóerejére. A második világháború után a nürnbergi per megmutatta, hogy a náci rezsim szinte kizárólag egy ember, Adolf Hitler akaraterejére épült fel. A hitetlenkedő ügyészek először azt gondolták, hogy a vádlottak saját maguk mentegetése miatt akarnak mindent Hitlerre kenni. De ahogy teltek a hetek, a hónapok, kiderült, hogy az egész nemzetiszocialista államot Adolf Hitler akarata építette fel és tartotta működésben. Már korábban is felvetődött, hogy Hitler személyes kapcsolatban állt a Sátánnal. Beszélik róla, hogy megvolt az a furcsa képessége, hogy magához vonzotta az embereket és rájuk kényszerítene az akaratát. Albert Speer és Karl Dönitz is említik, hogy Hitler ilyen hatással volt másokra, sőt rájuk magukra is. Dönitz tengernagy egyszer megjegyezte, hogy nem szívesen megy Hitler főhadiszállására, mert a Hitlerrel való találkozásokkor kimegy belőle az energia. Hitlernek megvolt az a képessége, hogy magába szívja mások erejét. Ha úgy akarta, energizálni is tudott másokat. Végül is képes volt egy egész népet hipnotizálni, képes volt művelt embereket rávenni arra, hogy a történelem legszörnyűbb bűncselekményeit hajtsák végre. Goebbels személyes naplójából kiderül, hogyan befolyásolta Benito Mussolinit. Az olasz diktátor megtört, rémült ember volt 1943 elején; birodalma szinte remegett a szövetségesek várható inváziója előtt. Mussolini 1943. április 7-én Salzburgban találkozott Hitlerrel. Goebbels szerint Mussolini úgy érkezett a találkozó színhelyére, mint egy megvert öregember, viszont úgy tért vissza Olaszországba, mint akinek lábai előtt hever a világ. A történészek általában kiváló szónoknak tartják Hitlert. Valóban nagy szónoki tehetséggel rendelkezett, de ez önmagában még nem magyarázza meg a hallgatóságára gyakorolt rendkívüli, szinte hipnotikus hatást. A németek vakon engedelmeskedtek a Führernek, alárendelték magukat az akaratának -

egészen addig, amikor már túl késő volt. Becslések szerint 1938-ban a németek 97 százaléka támogatta Hitlert. De volt valami furcsa abban, ahogy Hitler saját beszédeihez viszonyult. Politikai pályafutásának elején a beszédei minden energiát kiszippantottak belőle és teljesen kimerültté tették. Jó néhány erős müncheni sört meg kellett innia egy-egy ilyen fellépés után. Később azonban ez a dolog megváltozott. Ugyanúgy, akadozva kezdte szónoklatait, a szavakat, a gondolatokat. De kis idő múltán belelendült, "megtáltosodott" és ékes szárnyalásba kezdett. Ráadásul ahelyett, hogy kifáradt volna, szinte feltöltődött. Néhány korty tea, és ismét frissnek érezte magát. Pedig aki ismeri, hogy Hitler milyen érzelmi és fizikai intenzitást vitt bele a beszédeibe, az tudja, hogy a többórás beszéd után minden ember kimerült volna. De Hitlernek elég volt néhány korty tea, és már regenerálódott is.

Hitler, a mágus Hitler szavai és tettei gyakran teljesen irracionálisak voltak, és ez sok történészt teljesen összezavart. Hogyan magyarázható például az a kitörő öröm, amelyet az váltott ki Hitlerben, hogy megtudta, a nevét viselő Waffen-SS hadosztályt megsemmisítették az oroszok? A hír hallatára - és a jelenlévők legnagyobb megdöbbenésére - így kiáltott fel: "Nagyszerű! A veszteségek soha nem lehetnek eléggé nagyok!" Talán némileg megérthetjük a dolgot Francis King, egy brit okkult szerző nyomán, aki szerint Hitler rituális mágiával foglalkozott! Bizarr gondolat! Mindenesetre tény, hogy a fiatalkori Hitlerre nagy hatással volt két ősztrák mágus: Guido von List és Georg Lanz von Liebenfels. A mágia, a varázslás divatban volt Európában a XIX. század végén, illetve a XX. század elején. List fehér szakállt hordott és rítusainak elvégzéséhez hosszú fehér leplet öltött magára. Egész Közép-Európában ismert volt, különösen Bécsben. Népszerűsége később csökkent, amikor fény derült arra, hogy a szellemidézések mellett szexorgiákat is rendezett. Elveszítette az ezoterikus ismereteitől elámult bécsiek kegyeit, amikor kiderült róla, milyen közönséges praktikákat folytat varázslótársával, az angol származású Aleister Crowleyval. 1875-ben egy reggel, egy Bécsre néző magaslaton List mágikus rítust hajtott végre, mely szimbolikusan előrevetítette saját antiszemita tanításainak szörnyű következményeit. List és kö-

vetői hajnalban varázsigéket kezdtek mormolni, majd List az ezoterikus szertartás keretében kilenc, horogkereszt alakban elrendezett borosüveget temetett el a föld alá. Lanz von Liebenfels arisztokratikus hangzású nevét saját maga találta ki. Eredeti neve Adolf Lanz volt. De nem elégedett meg ennyivel, még egy doktori címet is odabiggyesztett a neve elé. Elsősorban az ő Bécsben terjesztett antiszemita írásai lobbantották lángra Hitlerben a gyűlöletet. Lanz szószólója volt az úgynevezett alacsonyabbrendű fajok sterilizálásának és a felsőbbrendű északi faj "kitenyésztésének". A nácik egyébként jórészt meg is valósították ezt a programot a zsidókkal és Kelet-Európa szláv népeivel. Hitler Lanz befolyása alá került bécsi éve során. Lanz akkoriban nagyon népszerű volt, írásait mindenütt terjesztették. Az is lehet, hogy személyesen is megismerkedtek 1909-ben, amikor Hitler bement Lanz irodájába, hogy az Ostara című antiszemita kiadvány régi számait beszerezze. Lanz 1907-ben vásárolt egy Dunára néző romos várkastélyt. Itt rendezte be az általa alapított népies fajvédő szervezet, az Új Templomos Lovagok Rendje főhadiszállását. Zászlójukon egy horogkereszt díszelgett. Miután a nácik 1938-ban bevonultak Ausztriába, Lanznak megtiltották, hogy publikáljon. Vajon miért tartott Hitler egykori tanítómesterétől? Korábban kellett, hogy legyen valamilyen kapcsolat kettejük között, hiszen egy 1932-i levelében Lanz így ír: "Hitler a mi tanítványunk... egy napon meglátod, hogy győzni fog, és olyan mozgalmat alapít, amely megrengeti a világot". A levél talán arra a történelmi-mozgalomra utal, mely később a New Age-be torkollt? Annyi bizonyos, hogy nem telt bele néhány év és Lanz tanítványa valóban megrengette a világot. List is, Lanz von Liebenfels is rituális mágusok voltak. Mit jelent ez? McCandlish Phillips, a New York Times egykori újságírója így ír a mágiáról A Biblia, a természetfölötti és a zsidók című könyvében: "a mágia az a tevékenység, amikor a kívánt hatást olyan módszerek, így például varázsigék kimondásának segítségével érik el, melyek biztosítják az ember uralmát a természetfölötti erők, illetve a természet erői felett." Tehát a rituális mágiához azért fordul az ember, hogy uralhassa a természetes és természetfölötti erőket. Ebből a szempontból mindegy, hogy a rituális mágia valójában hatékony eszköz vagy nem, a lényeg, hogy Hitler hitt benne. Hitte, hogy

a gépiesen ismételt mondatok önmagukban igazságokká válnak. A nácik sajátos rituáléikban alkalmazták ezt. A szabadban, hatalmas reflektorokból "fény katedrálist építettek", itt tartották összejöveteleiket, harsogó indulókkal, olyan hangulatban, mely nagyon alkalmas volt a háború isteneinek megidézésére. Miért örült Hitler annyira az Adolf Hitler SS-hadosztály pusztulásának? Brennan szerint ez egy rituális áldozat volt! A sátáni rituálék állítólag akkor igazán hatásosak, ha annak során emberi életeket is feláldoznak. Hitlernek megvolt rá a hatalma, hogy ezreket áldozzon fel istenének. Hitler újfajta embert akart létrehozni, egy ember-istent, az Új Kor emberét, aki az "imádat tárgya lesz". Közölte Hermann Rauschninggal, hogy egy olyan "Új Rendet" kíván létrehozni, mely által az emberi evolúció második szakaszába léphet. "De vannak még további szakaszok, melyekről nem beszélhetek" írta Rauschningnak. Vajon miért nem beszélhetett a Führer a további szakaszokról? És vajon mi lehet az emberi történelemnek ez az Új Kora, melyről Hitler beszélt? És vajon azonos-e Hitler Übermensche a mai New Age Mozgalom Homo noeticusával? Adolf Hitler 1945. április 30-án 15 óra 30 perckor véget vetett az életének a berlini betonbunker mélyén. A férfi, aki húsvétkor született, a Walpurgis éj délutánján, a sátánizmus legfőbb ünnepének napján halt meg.

4. FEJEZET

A horogkereszt Kövessétek Hitlert! Ő táncol, de úgy, ahogy én fújom! Beavattam őt a Titkos Doktrínába, megnyitottam a látását és megtanítottam, hogyan lépjen kapcsolatba az erőkkel. Ne gyászoljatok: nincs olyan német, aki nálamnál nagyobb befolyást gyakorolt volna a történelemre! - Dietrich Eckart, halálos ágyán (1923. december) Amikor Adolf Hitler seregei bejárták egész Európát a horogkereszt vérvörös zászlaja alatt, minden idők leggonoszabb eszméit vitték magukkal. Ámbár a náci tanítás lényege nem volt új. Hitler eszméi tulajdonképpen nem voltak eredetiek. In-

tellektuális és szellemi elődei között megtalálhatóak voltak a XVIII. és XIX. század filozófusai, elsősorban Schopenhauer és Nietzsche. Kevesebbet tudunk a náci vezetők vallási, szellemi és okkult hátteréről. Bár a témával foglalkozó szerzők egyetértenek az okkult befolyás tényében, kevesen foglalkoztak részletesen ezzel a kérdéssel. Pedig a nácizmus valódi természetét nehéz enélkül megérteni. Tény, hogy Hitler és legfőbb emberei vagy kifejezetten sátánisták voltak, vagy legalábbis belekontárkodtak az okkultizmusba. Nem véletlen, hogy a holocaust megtörtént: a katasztrófa magjait velejéig gonosz emberek szórták szét a termékeny, szépen megművelt talajra.

Okkult ember volt Hitler? Bár sok neves történész felismerte, hogy Hitler és társai okkult befolyás alatt voltak, kevesen elemezték mélységében a nácizmus okkult alapjait. E kevesek közé tartozik Gerald Suster, Trevor Ravenscroft és Jean-Michel Angebert. A szövetségesek, akárcsak a nürnbergi per bírái, tudtak Hitler okkult kapcsolatairól. Egyes tanúk, így például Walter Stein állítják, hogy a nürnbergi bírák és Sir Winston Churchill tisztában voltak ezekkel az okkult kapcsolatokkal, de szándékosan elhallgatták a tényeket. Persze feltételezhető, hogy a szövetséges kormányok elvilágiasodott vezetői számára nem sokat mondott az, hogy "okkult kapcsolat", úgy gondolták, hogy az nem több, mint egy a számos egyéb pszichológiai tényező között, és egyszerűen nem törődtek vele. Néha azt az érvet hozzák fel Hitler "állítólagos" okkultizmusa ellen, hogy alkalmanként nyilvánosan elítélte, kigúnyolta az okkultizmust és személyében támadta meg kora okkult személyiségeit (például dr. Rudolf Steinert és Aleister Crowleyt). Bizonyított tény, hogy a nácik az 1920-as években Münchenben, amikor Hitler közéleti figurává kezdte kinőni magát, meg akarták gyilkoltatni Steinert. Röviddel azután, hogy Hitler helyettese, Rudolf Hess 1941 májusában Angliába repült, Hitler elrendelte az asztrológusok, okkultisták és színpadi mágusok letartóztatását. Hogyan lehet mindezt összeegyeztetni Hitler saját okkultizmusával? Miért gúnyolná Hitler nyilvánosan az asztrológiát, ha ő maga okkult dolgokkal foglalkozott? A válasz nem is föltétlenül ellentmondásos.

Nézzük például Hitler asztrológiáról alkotott véleményét. Hitler valóban kigúnyolta az asztrológiát, mert - ellentétben Heinrich Himmlerrel - nem hitt benne, csalásnak tartotta. Hitler számára ugyanolyan távol állt a valódi okkultizmustól az asztrológia és a horoszkóp mint amilyen messze állnak a színpadi bűvészek a fekete mágiától. Az okkultizmus szakértői azt állítják, hogy beavatást nyertek a titkos, elrejtett ősi tudományokba. Az első világháború utáni Németországban számos ilyen okkult csoportosulás működött: a rózsakeresztesek, a teozofisták, az antropozofisták, a szabadkőművesek, a Vril Társaság és a náci pártra különösen erős befolyást gyakorló Thule Társaság. Ide sorolhatók még a gnosztikus hagyományokat folytató kvázikeresztény csoportosulások: a neo-kathariánusok, a manicheusok, stb. A Teuton Lovagok és a Templomos Lovagok középkori "keresztény" rendek voltak, melyeket számos német társadalmi és politikai szervezet - így például a náci párt felépítésénél mintául vettek. Ezek az okkult csoportok sokban különböztek egymástól, egyben azonban azonosak voltak: úgy vélték, hogy a tömegek elől elrejtett szellemi tudás birtokában vannak. Miért akarta tehát Adolf Hitler vagy az általa irányított Thule Társaság lejáratni és tönkretenni az okkultizmus más képviselőit? A thulisták sikertelen merényletet követtek el Steiner ellen és 1933 után, a koncentrációs táborok megnyitását követően a zsidókkal és a közbűntényesekkel együtt bebörtönözték a szabadkőműveseket és más okkultistákat. Miért? Először arra gondoltam, hogy a thulisták ugyanúgy viszonyultak az okkultizmus más irányzataihoz, mint a középkori egyház az eretnekségekhez. A különböző ezoterikus hitrendszerek közötti látszólag apró különbségek az "igazhívő" okkultisták számára jelentős eltérésnek számíthattak. Egy hozzáértő barátom azonban mutatott egy alternatív magyarázatot. Szerinte Hitlert az motiválta, hogy a nagyközönség ne jöjjön rá okkultizmusára. Attól félt, hogy a titkos tudományok más beavatottjai felismerik okkult kapcsolatait. Az okkultizmus azon képviselői, akik nem voltak tisztában tevékenységük démonikus és sátáni természetével, akik magas szintű erkölcsiséget véltek kifejleszteni az okkult tanítások alapján, könnyűszerrel leleplezhették volna Hitlert. Van egy még ördögibb lehetőség is, amely okot adhatott Hitlernek az okkultisták elnyomására. Nézzük csak meg, mely csoportok voltak azok, melyeket a nácik már hatalomra jutásuk

előtt is támadtak, 1933. január 30 után pedig egyszerűen eltűntek Németország életéből. Egyes csoportokkal szemben Hitler nagyon keményen lépett fel, másokat békén hagyott. Például a szabadkőművesek minden formáját üldözték, a steineriánusokat, valamint a brit eredetű Arany Hajnal Rend tagjait koncentrációs táborokba zárták, a teozófia követőit, Madame Helena P. Blavatsky teozófiai munkáinak híveit kivégezték. Liebenfels Új Templomos Lovagok Rendjét feketelistára tették, a rendben való korábbi tagság kizáró ok volt a náci pártba való felvételkor (ugyanez vonatkozott az okkult Germanan rend tagjaira és egykori tagjaira is). Liebenfels akinek pedig sokat köszönhetett Hitler - nem publikálhatott. Gróf Sebottendorfot, a Thule Társaság megalapítóját Törökországból hazajövet letartóztatták, könyveit betiltották. Az okkult irodalomra szakosodott könyvesboltokat durva módszerekkel kényszerítették profilváltásra a nácik. Miért? Miért csináltak a nácik ilyen nagy ügyet ezekből a kis csoportocskákból? Titkos jellegük ugyan aggodalomra adhatott volna okot, de nem ez zavarta Hitleréket. A Szovjetunió ugyanolyan mértékben totalitáriánus társadalom, ott mégis szabadon működnek az okkult csoportok, bár titkosságuk csak látszólagos. A nácik azonban kíméletlenül elbántak az ilyen csoportokkal. Bár az is igaz, hogy bizonyos típusú okkult tevékenységet toleráltak a nácik. A jövendőmondók, bizonyos médiumok és halottidézők, a színpadi mágusok és asztrológusok nyilvánosan folytathatták tevékenységüket egészen Rudolf Hess már említett 1941 májusi szerencsétlen repülőútjáig. Mi az a közös szál, ami összekapcsolja a Hitler által betiltott csoportokat? A mágia és a teozofikus jellegű csoportok által képviselt "titkos doktrínák". A 2. fejezetből megtudhattuk, hogy Hitler hitt a rituális mágiában. A nácik által üldözött csoportoknak gyakorlatilag mind volt közük a rituális mágia valamilyen formájához. Nem kell hinni a mágikus rituálék hatásosságában ahhoz, hogy megérthessük: Hitler, aki hitt, nem akarta, hogy más "mágusok" az ő személyes befolyásától függetlenül, szabadon fejthessék ki - esetlegesen náci-ellenes, Hitler-ellenes tevékenységüket. Úgy tűnik, Adolf Hitler kizárólag magának és a neki teljesen elkötelezett elitnek kívánta fenntartani a varázslói tevékenység előjogát. 1933 után már csak egyes, Hitler által lenézett csoportok működhettek. Hitler ki is fejezte megvetését a népi okkultizmus

bizonyos képviselőivel szemben, akiknek rituáléiból hiányzott az erő. A nácik hatalomra jutásuk után elismerésre vágytak. Nyugaton általában kedvezőtlen kép alakult ki az okkultizmusról, és a nácik nem kívántak magukról kedvezőtlen képet kialakítani. Valószínű az is, hogy a nácik mindent elkövettek, hogy mozgalmuk okkult gyökereit elrejtsék. Az okkult csoportok elnyomásával, a kulcsfontosságú vezetők kivégzésével, az írásos anyagok megsemmisítésével sikerült sok mindent elrejteni a közvélemény elől. A második világháború előtt csak nagyon kevesen tudtak a nemzetiszocializmus okkult eredetéről. De azén néhányan tudtak. 1941 előtt három könyvet adtak ki ebben a témában Nagy-Britanniában, köztük Sebottendorf Bevor Hitler kam (Hitler előtt) című könyvét és önéletrajzi regényét, a Rózsakeresztes talizmánt, mely sok mindent felfed a nácizmus és az okkultizmus kapcsolatáról. A szerzőt bebörtönözték, majd azzal a feltétellel engedték csak ki, hogy elhagyja Németországot és örökre hallgatni fog a nácizmus valódi eredetéről. A feketelistára tett okkultisták, főleg a teozófia és az antropozófia követői már jóval 1933 előtt célpontjaivá lettek a nácik és a thulisták brutális támadásainak. Bajorországban, 1923-ban nagyon sok politikai gyilkosság történt, egyes források szerint 300-500 is lehetett. Úgy tűnik, a thulisták jócskán kivették részüket belőle, bár soha egyikük sem került bíróság elé. A rendőrség látszólagos tehetetlenségét talán megmagyarázza, hogy a bajor rendőrfőnök maga is thulista volt állítólag és hallgatólagosan jóváhagyta a bűncselekményeket. Amikor egyszer megkérdezték tőle, tud-e arról, hogy politikai gyilkosságokra specializálódott csoportok garázdálkodnak az általa vezetett körzetekben, azt válaszolta: - Sajnos nincs belőlük elég! A nácik és a thulisták később sem hagytak fel a többi okkult csoport üldözésével. A náci rezsim uralomra kerülésétől (1933tól) fogva erőteljesen üldözték a szabadkőműveseket: elbocsátották őket az állásaikból, ezrével börtönözték be őket és általában ugyanúgy kezelték őket, mint a zsidókat. A szabadkőművesek üldözésére okkultizmusuk mellett az adott okot, hogy a nácik elhitték azt a vádat, hogy a szabadkőművességet egy "világméretű zsidó összeesküvés" irányítja. Heinrich Himmler 1940. február 7-én meghívta orvosi masszőrjét, dr. Felix Kerstent a berlini Náci Szabadkőműves Múzeumba. Kersten koponyákat, vallási és egyéb kultikus tárgyakat látott, melyeket a nácik a legkülönbözőbb német páholyoktól foglaltak

le. A múzeum birtokában volt a világ legnagyobb szabadkőműves könyvtára is. Himmler elmagyarázta Kerstennek, hogyan látják a nácik a zsidó befolyás alatt működő szabadkőművességet. Elmondta, hogy tevékenységük - titkosságuk miatt - elfogadhatatlan a náci állam számára.

Az első találkozások Hitler kisiskolásként a bencésekhez járt, ahol is a rendfőnök az okkultizmus elkötelezettje volt. Kubizektől, Hitler gyermekkori barátjától tudjuk, hogy Adolf érdeklődött az okkultizmus iránt. Az okkultizmussal foglalkozó könyvek kedvencei közé tartoztak. Ezt támasztja alá az is, hogy évtizedekkel később amerikai történészek katalogizálták Hitler magánkönyvtárát és számos okkult könyvet találtak sűrűn telejegyzetelve Hitler kézírásával. Közöttük volt Madame Helena P. Blavatsky Titkos Doktrína című klasszikusnak számító okkult műve is, melyet gyakran láttak Hitler éjjeliszekrényén. A könyvet Dietrich Eckart ajánlotta Hitler figyelmébe, még a húszas évek elején. Hitler bécsi évei alatt számos okkult csoporttal és személyiséggel került kapcsolatba, köztük a hírhedt Guido von Listtel. Az óvárosban tucatszámra működtek okkult irodalmat és mágikus kellékeket árusító üzletek. Ernst Pretsche egyike volt az okkultizmusra szakosodott kereskedőknek. Hitler 1911-ben találkozott vele először. Később nemcsak szívesen látott törzsvevője lett, de gyakran együtt is ebédelt az üzlettulajdonossal. Ernst Pretsche különös kis emberke volt. Mexico City nacionalizmustól túlfűtött német negyedében nőtt fel. Apja gyógyszerész volt, de minden szabadidejét az egykori aztékok és más dél-amerikai népek mágikus és rituális szokásainak tanulmányozásával töltötte. Ernst is hamar apja nyomdokaiba lépett, már ami az okkultizmus iránti vonzalmat illeti. A fiatal Pretsche 1892-ben, a Wagner művei nyomán fellángoló pán-germán mozgalom népszerűsége idején költözött át Bécsbe. Pretsche is kivette részét a mozgalomból, antiszemita irodalmat terjesztett városszerte. Ernst Pretsche, mint szinte minden okkultizmusba belekeveredett német, alaposan áttanulmányozta Wolfram von Eschenbach Parsifalját. Állítólag ő vezette be a fiatal Hitlert a könyv ezoterikus szimbólumrendszerének megértésébe. Eschenbach vándor énekes volt a XII. században, Németországban. A Parsifal egyik versében utal rá, hogy a történet a toledói kabbalisztikus iskola egy okkult, misztikus mesterétől,

Kyottól (más néven Guiottól) ered. Eschenbach szerint Kyotnak a fekete mágia tudományába való beavatás előtt meg kellett tanulnia az ábécét. Az "ábécé" a "magasabb, transzcendens tudat" kifejlesztését jelenti, mely lehetővé teszi az egyén számára, hogy kapcsolatot létesítsen a szellemvilággal és "megismerje a Kozmikus Tudatot, és így megnyíljon előtte a múlt, jelen és jövendő". Pretsche tisztában volt vele, hogy ez az út a "a fekete mágia tudománya nélkül" a beavatás lassú folyamatát és a misztikus "Szent Grál" kutatását jelentette. A "fekete tudományok" alkalmazása úgynevezett "tiltott út" volt, mert ez állítólag rövidre zárja a szellemiség azon fokára való eljutás fáradságos folyamatát, melyen az ember képes szembenézni a szellemvilág valóságával. Mexikói tartózkodása során Ernst Pretsche felfedezett egy másik "rövidített utat" és ezt állítólag az ifjú Hitlerrel is megismertette. A pszichogén anyagokról van szó. A Mexikó északi részén élő egyes indián törzsek körében elterjedt, hogy vallási ceremóniáikon meszkalint tartalmazó peyote-ot, egy kaktuszból nyert kábító, pszichogén hatású anyagot fogyasztanak. Ravenscroft beszámol arról, hogy Pretsche feltárta a fiatal Hitler előtt ennek a szernek a magasabb tudatállapot gyorsabb elérésében játszott "előnyös" szerepét. Mikor Adolf Hitler 1913-ban Münchenbe költőzött, már nem volt kezdő az okkultizmus terén. Intenzíven kereste azt a titkos tudást, mellyel az okkultizmus kecsegtette, és ilyen módon a Sátán ügynökévé vált.

A nemzetiszocializmus okkult személyiségei Egy ember természetét talán legjobban az mutatja meg, hogy az illetőnek kik a barátai és kik az ellenségei. Hitler esetében azt találjuk, hogy barátai között is, ellenségei között is voltak okkult emberek. Így például Houston Stewart Chamberlain és Dietrich Eckart a barátai, de legalábbis támogatói voltak Hitlernek; Aleister Crowley és Rudolf Steiner az ellenségeinek számítottak. Nézzük meg közelebbről azokat az embereket, akik Adolf Hitlerre gyakorolt lehetséges befolyásuk révén talán a történelmet is befolyásolták.

Houston Stewart Chamberlain

Ha Hitler volt Németország Messiása, akkor Houston Stewart Chamberlaint tekinthetjük Keresztelő Jánosának. Hitlerrel való első találkozásakor - 1923 októberét írták - Chamberlain így kiáltott fel: "Íme itt a vezetőnk, akit Isten küldött, hogy a szűkség órájában megsegítse a német népet". Chamberlain származását tekintve angol volt, de Wagner pángermánizmusa olyan nagy hatást gyakorolt rá, hogy végül "németebb lett a németeknél". Jelentősebb írásait sem anyanyelvén, hanem németül írta meg. Az angliai Southsea-ben született 1855-ben. Apja admirális volt, két nagybátyja tábornokként szolgálta Nagy-Britanniát. A családi hagyománynak megfelelően Houston Stewart Chamberlaint is katonai pályára szánták, de egészségügyi okok miatt sem a hadseregben, sem a haditengerészetnél nem futhatott be karriert. A fiatal Chamberlaint rokonai nevelték fel Párizsban egy briliáns elméjű, de rendkívül szigorú porosz nevelőtanár segítségével. Egyetemi tanulmányait Versailles-ban, Genfben és Drezdában végezte. Huszonhét éves korában költözött Drezdába. Hamarosan Wagner zenéjének és heroikus mitológiájának igézete alá került. Olyan mértékben kötődött Wagnerhez, hogy végül is a mester elkötelezett tanítványává vált és Wagner egyik lányát vette feleségül. Írói pályafutását német nyelven kezdte, főleg Wagnerről és Wagner műveiről írt. Az ő művei bátorították fel és győzték meg Adolf Hitlert, hogy a vallási, faji és politikai eszméket összekapcsolja. Chamberlain legnagyobb műve A tizenkilencedik század alapvetése (Foundation of the nineteenth century). A könyvet, melyben Chamberlain megpróbálta egymáshoz közelíteni Wagner és Nietzsche világát, 1899-ben adták ki, és rövid időn belül bestseller lett. A német gondolkodás nyitott volt a metafizikuspolitikai eszmefuttatásra. Hitlerhez hasonlóan Chamberlain is okkult démonikus befolyás alatt állt. William Shirer szerint Chamberlain gyakran "szörnyű lázban, valóságos transzban." írt, és nem ritkán fel sem ismerte utólag a saját munkáját. Shirer említ egy esetet, ami 1896-ban történt, Chamberlain olaszországi útja során. Shirer szerint Chamberlain démoni befolyás alatt Gardone-ban megszakította utazását és nyolc napra bezárkózott egy hotelszobába. Lázasan dolgozni kezdett egy munkán, melyből később megszületett A fajok és a történelem című náci alapmű. Chamberlain 1927-ben meghalt, de halála előtt nyilvánosan megáldotta Adolf Hitlert és nyilvánosan felkente őt mint Né-

metország "messiását".

Dr. Rudolf Steiner Dr. Rudolf Steiner (1861-1925), az Antropozófiai Társaság megalapítója a húszas évek elején Hitler kíméletlen gúnyolódásának első számú céltáblájává vált. Dr. Steinert szülei katolikus neveltetésben és kiváló oktatásban részesítették. Komoly szakmai megbecsülést és hírnevet jelentett számára, hogy fiatal kora ellenére ő szerkeszthette Goethe tudományos és filozófiai műveit. A XIX. század végén, a XX. század elején Közép-Európa intellektuális atmoszféráját az emberi tudás legkülönbözőbb szférájában jelentkező új felfedezések és új fejlemények látszólag végeszakadatlan sora határozta meg. A tudás határai olyan ütemben és olyan mértékben tágultak, mint soha azelőtt. Az emberek fokozott érdeklődéssel fordultak mind a természettudomány, mind az okkultizmus felé. A tudomány területén a 300 éve egyeduralkodó klasszikus, newtoni fizika helyét kezdte átvenni a "modern fizika". A XX. század hajnalán dr. Max Planck a Német Fizikai Társaság egyik ülésén előadást tartott az energiakvantumokról és ezzel lerakta a kvantummechanika alapjait. Az elkövetkező években sok más érdekes és jelentős teória is napvilágot látott. Így például 1905-ben a Svájci Szabadalmi Hivatal egy ismeretlen hivatalnoka, Albert Einstein megjelentetett három dolgozatot egy fizikai lapban: egyet a Brown-féle mozgás magyarázatáról, egyet a fotoelektromos hatás magyarázatáról (melyet később Nobeldíjjal jutalmaztak) és egyet a speciális relativitáselméletről. Ebben az izgalmas, intellektuális miliőben nőtt fel Rudolf Steiner. Steiner részt vett az Európán végigsöprő "Okkult Ébredés" mozgalomban és csatlakozott a Teozófiai Társasághoz, melynek németországi elnöke volt 1902-től 1909-ig. Életének ebben a szakaszában Steiner megpróbálta ötvözni a természettudományt és az intuíciót a teozófia romantikus miszticizmusával. A teozófia ebben az időszakban a csodákra, rendkívüli eseményekre, a természetfölötti világ látványos megnyilvánulásaira tette a fő hangsúlyt. Mivel ez a tendencia nem kedvezett a természettudományt és a természetfölöttit összebékíteni próbáló Steiner elképzeléseinek, Steiner átpártolt az Antropozófiai Társasághoz. Ezen új csoportosuláson keresztül Steiner szilárd természettudományos alapra akarta helyezni az okkultizmust.

Az antropozófia alaptétele az, hogy az ember eredendően a szellemi világhoz tartozik és része a "Kozmikus Tudatnak". Az anyag a fizikai valóság része és bár valóságos, eredetét tekintve a szellemi világból származik. Steiner szerint az ember egy magasabb rendű valóságból jött az ősidőkben. Okkult körökben igen népszerű ez a nézet, és sokan a bibliai Édenkert történetét is belekeverik ebbe. Steiner úgy hitte, hogy az embernek kétfajta elméje van: a Jiva, mely csak a fizikai valóságot és az Atman (abszolút elme), mely mind a fizikai, mind a szellemi valóságot érzékeli. Az ember elméje általában a Jivára korlátozódik, de következetes tanulással, meditációval, a művészetek, a zene és a képzelet irányított működésének segítségével kiterjeszthető az Atmanra. Mind a teozofisták, mind az antropozofisták egyetértenek abban, hogy a totális univerzalitás és a pusztán fizikai valóság egybemosása olyan hiba, ami korlátozza az ember tudatának potenciálját. Steiner egyik tanítványa, Frederich Rittelmeyer (1872-1983) evangélikus pap, kísérletet tett arra, hogy az antropozófiát keresztény köntösbe öltöztesse. Isten helyébe a Kozmikus Tudat lépett, az ember bukásából a Világegyetemmel való egység elvesztése Lett, Krisztust pedig azonosította a Nagy Mesterrel, az Avatárral (Visnu isten megtestesülésével), akinek a történelemben egyedül sikerült teljes mértékben elérnie az érzékfeletti érzékelés képességét és a transzcendentális tudatot. Rittelmeyer munkássága nyomán az antropozófia sok keresztény számára elfogadhatóvá vált, eretnek gondolatai mind a mai napig szerepet játszanak bizonyos európai és amerikai pszeudo-keresztény kultuszok létrejöttében. Az antropozofisták érdeklődése meglepő egyezést mutat Hitlerével. Robert S. Elwood, Jr. így ír erről Vallási és szellemi csoportok a modern Amerikában című könyvében: "Az antropozofisták fő érdeklődési területe az építészet, a képzőművészet, a zene (különösen a Wagner-operák), az értelmi fogyatékos gyermekek nevelése és a kertépítészet." Az értelmi fogyatékos gyermekek nevelésének kivételével ez a felsorolás teljesen egybevág Adolf Hitler érdeklődési körével! De hát akkor miért gyűlölte annyira Hitler az antropozofista mozgalom atyját, Rudolf Steinert? Hitler rendkívül éles kirohanásokat rendezett ellene és azt állította, hogy Steinernek köze volt a "Schlieffen Terv" 1914. évi bukásához. A Schlieffen Tervet a német hadsereg legfelső parancsnoksága dolgozta ki a franciákkal való háború kirobbanása esetére.

Tulajdonképpen egy bekerítő hadműveletről volt szó, mely Franciaország egy részén és Belgiumon keresztül Párizs ellen irányult volna. A terv sikeres végrehajtása döntő győzelmet és igen rövid háborút jelentett volna Németország számára. A Schlieffen Terv végrehajtásával Helmuth von Moltke tábornokot, dr. Rudolf Steiner követőjét és jó barátját bízták meg. A Schlieffen Terv bukásának következménye volt az a katonai patthelyzet, amely az első világháborút jellemző végeláthatatlan lövészárokharcokhoz vezetett. Egyik fél sem tudta döntésre vinni a háborút, és az néhány hét helyett majd négy évig elhúzódott. A Schlieffen Terv bukásáért von Moltke tábornokot hibáztatták. A tábornok okkultizmussal foglalkozott (ami nem volt ritkaság abban az időben) és Steiner tanítványa volt. Moltke számos alkalommal saját otthonában látta vendégül Steinert és beosztottai körében terjesztette Steiner nézeteit. Amikor aztán Moltke tábornok látomásokat kezdett látni, és ezekről is beszámolt katonáinak, azok diszkréten jelentették ezt Vilmos császárnak. A császár eleinte nem tulajdonított ennek jelentőséget, annál is inkább, mivel ő maga is támogatója, sőt barátja volt Steinernek. Végül azonban a katonák aggodalmainak helyt kellett hogy adjon, és nyugdíjba küldte Helmuth von Moltkét. A tábornok látomásai azonban folytatódtak és ezeken keresztül állítólag az egész XX. század történelmét megismerte, beleértve Hitler uralomra jutását is. Adolf Hitler hevesen támadta Steinert, mert az a fekete mágia eszközeit sem mellőzve Moltke tábornok megrontásán keresztül negatív befolyást gyakorolt a németek háborús erőfeszítéseire. Hitler vádjai a háborút megjárt milliók körében megértésre találtak, annál is inkább, mert nem találtak megfelelő magyarázatot háborús veszteségeikre. De volt a Steiner ügynek egy másik vonatkozása is. A jó sajtóvisszhang mellett Steiner azért is kerülhetett a támadások kereszttüzébe, mert Dietrich Eckart szerint Rudolf Steiner egyike volt azon okkult embereknek, akik felfedték a Thule Társaság sátáni kapcsolatait. Bár Steiner maga is luciferánus volt, ő és követői úgy vélték, hogy Lucifer nem azonos a Sátánnal, és bár lehet jónak is, rossznak is tekinteni, ő az út ember és Isten között. Így a thulisták 1921-ben elhatározták, hogy likvidálni fogják Steinert, nehogy felfedje igazi természetüket. A gyilkossági terv szerint egy lefűrészelt csövű puskából egészen közelről fejbe lőtték volna. Steiner szerencséjére a terv

meghiúsult. Sokak szerint valaki elárulta a tervet, mások állítják, hogy Steiner okkult erők révén szerezte a figyelmeztető információt. Akárhogy is történt, Rudolf Steinernek sikerült megmenekülnie a halálkommandótól. Négy évvel később, 1925-ben természetes halállal halt meg. Rudolf Steiner követőit kíméletlenül üldözték a nácik és a thulisták. Az Antropozófiai Társaság összejöveteleit megzavarták, a helyiségeket vandál módon feldúlták. 1922-ben újév napján egy náci rohamosztagos felgyújtotta és porig égette az antropozofisták Geotheaneumját. Az antropozofisták német ágazata 1925-tői teljesen széthullott. Az 1933-as náci hatalomátvétel után a maradék aktív antropozofistát és teozofistát bebörtönözték, kivégezték, vagy egyszerűen meggyilkolták az utcán.

A horogkereszt A horogkereszt, vagy hindu eredetű szóval szvasztika, ősi vallási szimbólum; annyira ősi, hogy eredetét is homály fedi. Ausztrália és Új-Zéland kivételével gyakorlatilag az egész világon elterjedt, Észak- és Dél-Amerikában, Indiában, Mexikóban éppúgy, mint Skandináviában vagy a Közel-Keleten. A skandináv népeknél a horogkereszt Thor isten kalapácsát jelentette. A görögök és a rómaiak Közép-Ázsia indoeurópai népeitől (az úgynevezett árja népektől) vették át a hódítások és a népvándorlások során. Baszkföld Bayonne városa a szvasztika gamma kereszt változatát hivatalos címerébe is felvette. A gamma kereszt nagyon elterjedt Dél-Franciaországban, különösen a Pireneusok spanyol határvidékén. Nagy-Britanniába állítólag a titokzatos druidák vitték be. A horogkereszt vallási természetét mutatja az a tény, hogy gyakran ezzel díszítették a pogány isteneknek emelt oltárokat, szentélyeket. Egy nemrégiben feltárt második századbeli zsinagógán pedig a horogkereszt együtt szerepel a Dávid-csillaggal és a pentagrammal (mely egy körrel körülkerített ötágú csillag: jellegzetes sátánista szimbólum!). A szvasztika jelentése különböző kultúrákban kissé eltérő. Az amerikai indiánoknál sokak szerint egyszerűen csak a jószerencse jele volt, mások azonban rámutatnak, hogy ennél sokkal többről van szó. Az első amerikai telepesek talán nem értették meg a szimbólum mögött rejtőző mély vallási és filozófiai mondanivalót. A legtöbb kultúrában a horogkereszt a napot jelképezte, így

kapcsolódik a Baál imádáshoz is. Baál napkultusza az évszázadok során sokféle formában jelent meg és szinte egyetemesen kapcsolódik a szvasztika valamilyen formájához. A pszeudo-keresztény napkultuszok - így például a manicheusok és a katharok - ismerték és használták a szvasztikát. Angebert szerint a gamma kereszt univerzálisnak mondható vallási szimbólum, mely összeköti a természetfölötti szimbolikára alapozott mágia napimádó vallásait és rendszereit. A horogkereszt minden esetben "életkereket", változást jelent. Leggyakrabban az óramutató járásával ellentétes irányba, balra hajlított formájában (szinisztrogirát) jelenik meg, mely a napkorong kelet-nyugati mozgását szimbolizálja. Közép-Ázsia kultúráiban a szvasztika egyrészt a nap szimbóluma volt, másrészt az egyén életének a világegyetemmel való összhangba hozását jelentette. Mint ilyen, a szvasztika rokon a kínai Tao gondolatával is. A legtöbb kultúra előnyben részesítette a balra forgó, balra hajlított horogkeresztet, mert állítólag a nap is így forog. Innen ered, hogy a szimbólumot összekapcsolták az igazsággal, a jósággal. A nácik által használt jobbra hajlított horogkereszt (dextrogirát) viszont univerzálisan a gonoszságot és a világegyetem törvényeivel való diszharmóniát jelképezi. A középkori gnosztikus-keresztény alkimisták úgy ismerték a horogkeresztet, mint a bölcsek négyzetének nyolcadik formáját, mely az alapnégyzetből bizonyos részek kitörlésével jön létre. Ez a szimbólum nem csak a középkori alkimisták munkáiban jelent meg, megtalálható egyes korai görög pénzérméken is, évszázadokkal Krisztus előtt. Érdekes megjegyezni, hogy az alkimisták számára a horogkereszt egy elem más elemmé, például az ólom arannyá való átváltozását jelentette, azt amit a modern vegyészek "transzmutációnak" nevezhetnének. A mai kémikusok, gyógyszerészek szakmájuk eredetét az alkimistákhoz szokták visszavezetni. Az alkimisták azonban nem természettudósok voltak, hanem okkultizmussal foglalkoztak. Sokuk - egy számukra ellenséges keresztény kultúrában működő - titkos varázsló, boszorkány, mágus volt (ne felejtsük el, hogy az egyház abban az időben megégette az eretnekeket!). A transzmutáció kutatása csak áltevékenység volt, amely révén jó kapcsolatokat lehetett kialakítani a pénzéhes helyi uralkodókkal, egyházi méltóságokkal. Az okkult alkimisták számára a transzmutáció valójában a Kozmikus Tudat elérését jelenthette. A XIX. század végén, a XX. század elején az antiszemita ok-

kult mozgalmak már a nácikat jóval megelőzve elterjedten használták a horogkeresztet. A Thule Társaság egyenesen szimbólumává választotta a szvasztikát, akárcsak a kommunista kormány megdöntésére 1919-ben Berlinbe bevonuló magánhadsereg (melynek tagja volt Rudolf Hess, a későbbi náci okkultista vezér is). Georg Lanz von Liebenfels, aki bécsi évei alatt okkult befolyása alá vonta a fiatal Hitlert, egyszer felvonta a horogkeresztes zászlót titokzatos kastélyára, mely az Új Templomos Lovagok Rendje szervezetnek adott otthont. Amikor Hitlert 1920-ban a náci párt vezetőjévé választották, szinte első dolga volt, hogy csoportjának vonzó, hatalmat jelképező, sajátos jelvényt és zászlót készíttessen. Az elsőként benyújtott terveket rendre elutasította. Végül egy sternbergi fogorvos munkáját fogadta el, aki egyébként régóta tagja volt a Thule Társaságnak, sőt egykor a Német Rend népi szárnyának is. Dr. Friedrich Krohn vérvörös háttér előtt fehér körben balra forgó horogkeresztet tervezett. A Krohn által megrajzolt szvasztika a jóságot, igazságosságot, a természettel és a jó erőkkel való egységet kívánta szimbolizálni. Hitler elfogadta a rajzot, de tett egy apró változtatás: a Krohn által megrajzolt horogkeresztet annak jobbra forgó, gonosz változatával helyettesítette. Szándékosan alkalmazta a gonoszságot, sötétséget és fekete mágiát jelképező megfordított szvasztikát. Bár nem Hitlertől származik az ötlet, hogy a horogkereszt legyen a nemzetiszocializmus jelképe, annak vallási jelentőségével Hitler tökéletesen tisztában volt. Egyszer vacsoravendégeinek megjegyezte, hogy Wagner Lohengrinjében a Lohengrinkereszt a jobbra és a balra forgatott szvasztika egymásba illesztéséből keletkezett. Malom Blavatsky: A titkos doktrína című műve és más Hitler által tanulmányozott és a szvasztikával is foglalkozó könyvek egyértelműen rávilágítanak a horogkereszt okkult jelentésére. Ha figyelembe vesszük a horogkereszt és az okkultizmus, a sátánista kultuszok évszázadokra, évezredekre visszanyúló kapcsolatát, akkor azon sem kell csodálkoznunk, hogy pont a szvasztika lett a zsidók kiirtására tett legnagyobb méretű sátáni próbálkozás szimbóluma. A jobbra hajlított szvasztika által képviselt gonosz erők évezredek óta gyűlölködnek a zsidók ellen.

Titkos társaságok "Nem érezte meg rajta a Gonosz leheletét és felszabadította a

benne lakozó erőket" - lamentált Albrecht Haushofer a berlini Moabit Börtön siralomházában arról, hogyan tanította apja Adolf Hitlert az okkultizmusra. A fiatalabb Haushofert nem sokkal e sorok papírra vetése után kivégezték. Egyike volt az 1944. július 20-i Hitler elleni bombamerényletet követő tömeges megtorlások több ezer német áldozatának. Albrecht Haushofer tagja volt a náciellenes Fehér Rózsa Társaságnak, egy gnosztikus irányultságú steineriánus csoportnak, akik a rózsakeresztesek állítólagos fehér mágiájával próbáltak a náci fekete mágia ellen harcolni. Albrecht Haushofer valóban jól ismerhette Hitler okkult befolyásoltságának mélységeit, hiszen az ő apja vezette be Hitlert Blavatsky: A titkos doktrína című művének rejtelmeibe 192324-ben, amikor Hitler Landsbergben töltötte börtönbüntetését. Az első világháború alatt és közvetlenül utána számos titkos, okkult társaság működött Németországban: részben rózsakeresztes, részben teozofista jellegűek, és voltak olyan soviniszta faji kultuszok is, mint a Hammerunion vagy a Wandervogel, melyek a kereszténység előtti nordikus isteneket idealizálták. Úgy tűnt, hogy csak némelyikük gyökerezett mélyen az okkultizmusban, bár legtöbbjük Madame Blavatsky könyvét bibliaként használta. E csoportok közé tartozott az Aleister Crowleyt követő Vril Társaság és a Thule Társaság is. Aleister Crowley az egyiptomi istenek neopogány imádója és a mágia gyakorlati művelője volt. A Crowley-féle neopogányok mágusoknak, varázaléknak, boszorkánymestereknek nevezték magukat. Crowleyt a csoportok állítólag ma is működnek Németországban, bár egyik sem nemzetiszocialista jellegű. A crawleista neopogányok boszorkánysággal, mágiával, asztrológiával, tarokk-kártyával, "zsidó" és "keresztény" miszticizmussal (kabalizmus) és ehhez hasonlókkal foglalkoztak. A neopogány mozgalomhoz tartozott az Arany Hajnal Rend vagy más néven Arany Hajnal Társaság. Ezt a csoportot angol szabadkőművesek alapították 1888-ban. Az Arany Hajnal vezetője S. L. M. Mathers volt, aki saját állítása szerint annak a három titkos okkult mesternek az irányítása és ellenőrzése alatt állt, akik minden jelentősebb európai okkult csoportra döntő befolyást gyakorolt. A döntéshozó "mestereknek" ez a titkos belső köre nagyon hasonlít a XVIII. századi "illuminatusok" (megvilágosodottak) szervezetére, de még annál is régebbre nyúlik vissza. Az Arany Hajnal szervezete a szabadkőművességhez hason-

lóan a beavatottsági foknak megfelelő páholyokra épült. Minden fokozat a kijelentett, de titkos tudás ismeretének bizonyos szintjét jelentette és sajátos beavatási rítusokhoz kötődött. A beavatottaknak vizsgát kellett letenniük a mágikus szertartások, az asztrológia, a talizmánok ismeretéből, kristálygömb olvasásból, szellemek megidézéséből és a velük való kommunikációra való képességből. Legfőbb szertartásuk az "Egyiptomi Mise" volt, melyben Ízisz istennőt idézték meg. Aleister Crowley az Arany Hajnal Társaság egyik Mestere volt, 1912-ben mégis kizárták. Ekkor alakította meg saját társaságát, az Argentinum Astrumot, melynek révén közeli kapcsolatba került az Ordo Templarum Orientalis (O. T. O.) német társasággal, melyet Karl Keller alapított 1895-ben. A kapcsolat révén befolyása alá kerültek olyan személyek, akik később részt vettek a Vril Társaság és a Thule Társaság megalapításában. Úgy tűnik, a nácik varázslás iránti érdeklődése ebből a crawleista befolyásból ered, bár hozzá kell tenni: nem mindegyikük gyakorolta a fekete mágiát. Hermann Rauschning, egykori náci vezető, 1934 előtt Hitler számos magánbeszélgetésén jelen volt. Ezzel kapcsolatos élményeit The Voice of Destruction (A pusztítás hangja) című könyvében írta meg. Rauschning visszaemlékszik arra, hogy egy berghofi fogadáson egy asszony így figyelmeztette Hitlert: "Führerem, ne foglalkozzon fekete mágiával! Most még mind a fehér, mind a fekete mágia kapuja nyitva áll Ön előtt! De ha egyszer belebonyolódik a fekete mágiába, akkor az meg fogja határozni a végzetét. A fekete mágia foglyul ejti Önt. Ne akarja a gyors és könnyű sikereket. Ön hatalmat gyakorolhat a tiszta szellemek birodalma fölött. Ne engedje, hogy a földhöz kötött szellemek (vagyis a démonok - a szerző megjegyzése) meglopják Önt kreatív erőitől." A szegény asszonynak csak részben volt igaza. Felismerte a fekete mágia mögött rejlő gonosz erőket, de azzal nem volt tisztában, hogy mindenfajta mágia gonosz és Sátán befolyása alatt áll. Még Rauschning is - akit pedig hitelt érdemlő szemtanúnak tartanak - korán rájött arra, hogy Hitler olyan sötét és pusztító erőknek adta át magát, amelyeket nem tudott kontrollálni. Talán pontosan ez volt az egyik olyan tényező, amely arra indította Rauschningot, hogy elhagyja a nácizmust és Angliába emigráljon. A Vril Társaság az első világháború utáni Németország legbefolyásosabb okkult csoportosulásai közé tartozott. A Thule Társasághoz hasonlóan a Vril Társaság is szoros kapcsolatban

állt a nácikkal és a korai vezetők közül sokan tőlük kerültek ki. A Vril Társaságot a Fény Páholya vagy Fényes Páholy néven is ismerték. Mint a legtöbb titkos páholyról, a Vril Társaságról is nehéz megbízható információkat szerezni. Annyi mindenesetre tudható, hogy a Fényes Páholy Franciaországban alakult meg egy ezoterikus, okkult témákkal foglalkozó francia író, Louis Jaccolliot (1837-1890) közreműködésével. Hatással volt a Fényes Páholyra Jacob Boehme, a XVI. századi misztikus, a modern rózsakeresztesség egyik megalapítója és Claude de St. Martin, a francia illuminatusok egyik vezetője. A vril mozgalom állítólag ma is virágzik keleten, Angebert szent Indiában nem kevesebb, mint kétmillió hívük van. A mai vrilisták napimádók, minden reggel leborulnak köszönteni a hajnalt, akárcsak a brit Arany Hajnal Társaság tagjai, akik a gyarmati időszakban egész Indiát bejárták. Az indiai vril templomokat állítólag horogkeresztekkel díszítik! A német Vril Társaságot a XX. század elején alapították meg a brit Arany Hajnal emberei és a világ különböző részein szerveződött teozofista csoportok. A Vril Társaság alapító tagjai közé tartozott Karl Haushofer professzor, a társaság berlini páholyának tagja, a már említett Albrecht Haushofer apja. A professzor intenzíven foglalkozott a buddhizmussal, keleti miszticizmussal, beutazta az egész keletet, sőt egy ideig Japánban is élt. Később Münchenbe költözött, ahol a titkos társaságokba tömörült legkülönbözőbb okkult és rasszista csoportok virágkorukat élték. Haushofer belépett az alakulóban lévő Német Munkáspártba (DAP), mely idővel, Hitler vezetésével, Nemzetiszocialista Német Munkáspárt néven vált hírhedtté. Karl Haushofert úgy ismerik, mint a Hitler által gyakorlatban is megvalósítani kívánt geopolitikai teóriák atyját. Az első világháborút követően Bajorországban népszerűségre szert tett okkult csoportok legtöbbjéhez hasonlóan, a Vril Társaságba való belépésnél is az alapvető követelmény Blavatsky: Titkos doktrína című könyvében való jártasság volt. Karl Haushofer behatóan ismerte a művet és ő volt az, aki a landsbergi börtönben raboskodó Hitlerrel is megismertette Blavatsky gondolatait. Az okkult csoportok közül a Thule Társaság állt a legszorosabb kapcsolatban a náci párttal. A történelem előtti időkben Norvégiától északra állítólag létezett egy nordikus árja kultúra, a társaság innen kapta a nevét. Állításuk szerint a jelenlegi homo sapiens gyökerei is ide vezetnek vissza. A Thule Társaság

1914-ben alakult, tagjainak létszáma hamarosan elérte az 1500-at. A tagság soraiban voltak bírák, rendőrkapitányok, egyetemi professzorok, tudósok, ügyvédek, gazdag iparmágnások, arisztokraták leszármazottai, orvosok, üzletemberek, de még a királyi Wittelsbach család egyes tagjai is. A Thule Társaságnak igen jó társadalmi kapcsolatai voltak. A társaság azt tanította, hogy míg a németek született nemes tulajdonságokkal rendelkeznek, a zsidók - egy korábbi alsóbbrendű faj maradéka - gonoszok. A Thule Társaság kezdettől fogva antiszemita volt és ezt csak fokozta Németország első világháborúban elszenvedett veresége és az 1918. november 11-i "szégyenteljes békében" való állítólagos zsidó közreműködés. A Thule Társaságot egy Rudolf Heinrich von Sebottendorf nevű titokzatos báró alapította, aki Theodore Fritsche, Georg Lanz és más rasszisták befolyása alatt állt. Sebottendorf büszke volt nemesi címére, bár nem bárónak született: valódi neve Rudolf Glauer volt. Állítása szerint az osztrák gróf Heinrich von Sebottendorf révén jutott a nemesi címhez, akinek törökországi hajótörésekor segítséget nyújtott. Glauer szerint Sebottendorf a török jognak megfelelően hivatalosan örökbe fogadta őt, így jogosulttá vált a grófi cím viselésére. Rudolf Glauer egy német kereskedelmi tengerész fia volt. Huszonhat éves korától, 1901-től, Törökországban élt: egy építési vállalkozás irányítása volt a feladata. Amellett bőven jutott ideje a keleti filozófiák tanulmányozására és a Sufi meditáció gyakorlására. Rendkívüli hatást gyakorolt rá Blavatsky Titkos doktrínája, ebből a könyvből merítette a Thule mítosz felelevenítésére vonatkozó elképzelését. A Thule Társaságot irányító belső kör magukat nyíltan luciferiánusnak valló, crawleista varázslást folytató emberekből állt. A thulisták jól ismerték a sokakban visszatetszést kiváltó szexorientált mágikus rítusokat is. A belső mag luciferánus rítusok segítségével kívánta "fejleszteni a tudat állapotát", "megismerni az univerzális energiamezőket". Bár a thulisták többsége közönséges átlagember volt, a társaságot irányító magot ördögien gonosz emberek alkották. A társaság gyűléseit látogató, templomba járó németektől idegen volt a vezetők titokban végzett sátáni tevékenysége, melynek valódi természetét hosszú évek alatt sem ismerték meg. Közép-Európa szellemileg halott egyházainak tagjai arról is nehezen győzték meg magukat, hogy az anyagi lét csak egyik része a valóságnak. Egy szellemileg élő egyháznak könnyebb lett volna felismerni a ve-

szélyt, mert aki hisz Istenben, hisz Krisztusban, hisz az angyalok valóságos létezésében, annak a Biblia alapján hinnie kell a Sátán, a gonosz angyalok, a démonok létezésében is. A Thule Társaság elvileg filozófiai vitakörként működött, de titkos politikai tevékenységet is kifejtett. A húszas évek elején történt gyilkosságok közül jó néhánynak ők álltak a hátterében, jó kapcsolataik miatt mégis mindig megúszták a felelősségre vonást. A hivatalos szervek nemcsak politikai támogatást, de pénzt, fegyvereket és lőszert is biztosítottak a thulistáknak. A thulisták Bajorország felsőbb köreiből verbuválódtak, főhadiszállásuk is egy luxushotelben, a Vier Jahreszeitenben volt. Az első világháború utáni Bajorország társadalmi osztályok szempontjából eléggé megosztott volt, így a munkásosztály nemigen méltatta figyelmére a thulistákat. Ezt a társadalmi űrt kívánták áthidalni a thulisták azzal, hogy támogatták Anton Drechsler vasutast a Német Munkáspárt megalapításában. Ebben az időben ismerte meg Hitler a náci pártot. Dietrich Eckart a Thule Társaság legbelső köréhez tartozott. Hitler később úgy nyilatkozott róla, mint aki hozzásegítette látóköre bővüléséhez és politikai érettsége kiteljesüléséhez - ritka elismerés egy olyan egocentrikus ember szájából, mint Adolf Hitler. Eckart volt az, aki bevezette Hitlert a mágia bizonyos formáiba, a szimbólumok értelmezésébe és a Titkos doktrínába. A thulisták felkészülten fogadták Hitlert. Eckart úgy tájékoztatta a többi Mestert, hogy - Ravenscroft szavaival - "sátáni üdvözletet" kapott, mely szerint ő fogja felkészíteni az "Antikrisztus edényét", akinek vezetésével az árja faj végső győzelmet fog aratni a zsidók felett. Eckart és más thulisták "megerősítő" üzeneteket is kaptak szeánszok sorozatán keresztül, melyeket két antiszemita és antibolsevista orosz emigráns tábornok, Skoropadszkij és Bisupszkij szponzorált. A szeánszok során Eckart és társai azt a kijelentést kapták, hogy küszöbön áll a német Messiás, egy "Lord Maitreya" megjelenése. Az orosz tábornokok - sok társukhoz hasonlóan pszeudo-keresztény spiritiszták voltak. Állítólag egyikőjüktől származott az a pénz, amelyből a nácik megvásárolták a Volkischer Beobachter című újságot, melynek Eckart lett a szerkesztője. Egyébként a spiritizmus rendkívül népszerű volt az európai országok felső osztályai körében. Az 1840-es évektől egészen a második világháborúig a "jobb emberek" nagy része belekóstolt az okkultizmusba, asztrológiába, tarot kártyába, jövendőmondásba, szeánszokba.

A Thule Társaság erőteljes hatást gyakorolt Hitlerre és közvetett módon az egész történelemre. A Hitler által képviselt gondolatok nem voltak újak és nem is haltak el Hitlerrel együtt. Hitler okkult filozófiájának két alapvető tétele ugyanaz a két hazugság, amivel Sátán becsapta Évát az Éden kertjében: 1. bizony nem haltok meg, 2. olyanok lesztek, mint az Isten. Hitler elhitte az első hazugságot, amennyiben saját magát hét előzőleg élt történelmi személyiség reinkarnációjának hitte. Előző életei között tartotta számon a legendás Barbarossa Frigyest és azt a középkori varázslót is, akiről Klingsore figuráját mintázta meg Richard Wagner a Parsifalban. A második hazugságban azon náci teória alapján hitt, mely szerint az evolúció törvényei szerinti szelektív tenyésztési program segítségével az ember szuperemberré (Übermensch) válhat. Hitler hitt egy olyan evolúciós ugrásban, melynek eredményeképpen - a mai new agesek által homo noeticusnak nevezett - új faj jöhet létre. Az Alice A. Bailey tanítványai által vezetett mai New Age mozgalom szinte teljes mértékben a nácik világnézetét vallja. A két mozgalom párhuzamos tanulmányozása elképesztő hasonlóságokra vet fényt.

5. FEJEZET

Heinrich Himmler: a fekete jezsuita Heinrich Himmler ellentmondásos személyiség volt. Jelentéktelen külsejű, handabandázó, bolondos kis alaknak tűnt, mégis ő volt Hitler után a Harmadik Birodalom legnagyobb hatalmú embere. Ő volt a Schutzstaffel, vagyis az SS vezetője, így őhozzá tartozott a rettegett Gestapo és a koncentrációs táborok hálózata is. Egyes szemtanúk szerint szellemes és kulturált, mások szerint unalmas társalgó volt. Egyszerre volt a "hölgyek kedvence" és félénk, visszahúzódó személyiség; "kedves, segítőkész jó barát" és Hitler után a legördögibb náci, aki 11 millió ember brutális meggyilkolását szervezte meg. Heinz Guderian Wehrmacht tábornok azt mondta róla, hogy "olyan, mintha egy másik világból való lenne". Alfred Rosenberg, a náci párt főideológusa, a legszélsőségesebb antiszemita és rasszista írások szerzője úgy nyilatkozott róla, hogy soha nem tudott egyene-

sen a szemébe nézni, olyan mértékű rosszindulat volt a tekintetében. Heinrich Himmler, akit a náci állam és a Führer iránti fanatikus elkötelezettsége miatt "Reichs Heini"-nek neveztek a háta mögött, sokat szerepelt a nyilvánosság előtt a kezdeti időkben. Gyakran jelent meg Hitler és Ernst Röhm, az SA (Sturmabteilung) vezetőjének társaságában. A fiatal Himmlert Röhm szervezte be a náci mozgalomba, még akkor, amikor mindketten a Reichswehrben, a Weimari Köztársaság félkatonai szervezetében szolgáltak. Sok köszönet nem volt benne, mert 1934. június 30-án Himmler SS-legényei leszámoltak az SA vezetőivel. Röhmmel együtt mintegy ezer volt "bajtársukat" egyszerűen meggyilkolták. Ahogy telt az idő, ahogy nőtt a nácik hatalma, Himmler úgy húzódott vissza a nyilvánosság elől. Kísérteties figura lett belőle, aki rettegésben tartotta az európai társadalmak legkülönbözőbb rétegeit. Csak Hitler legbizalmasabb emberei merészeltek azzal próbálkozni, hogy Heinrich Himmlert kijátsszák, de ez is veszélyes volt a Himmler kezében lévő nyomozó és terror apparátus miatt. Az SS létrehozásánál azt tartották szem előtt, hogy tagjai északi, germán típusú emberek legyenek, akiknek kék a szeme, magas, atletikus a termete. Himmler pont az ellenkezője volt: alacsony volt és zömök, tehát semmiképpen sem atletikus. Nem keltette egy erőteljes ember benyomását. Cvikkere mögött pislogó élettelen, szürkéskék szemei inkább egy jelentéktelen kishivatalnokra vallottak, mint olyan emberre, akitől emberek millióinak élete függött. Nyers modora és a legkisebb részletekre is kiterjedő figyelme példátlan akaraterővel párosult. Azok, akik esetlen külseje és puhány keze alapján tévesen gyengeséget tulajdonítottak Himmlernek, szörnyű kegyetlenségét megtapasztalva hamarosan megváltoztatták a véleményüket. Walter Dornberger tábornok, a V2 rakétaprogram vezetője szerint Himmler "hideg és érzelemmentes" volt. Talán soha nem fogunk rájönni rejtélyes egyéniségének titkára. Heinrich Himmler személye a pszichotörténészek számára is kemény dió. Az ember azt gondolná, hogy egy olyan szörnyeteg, mint ő, ugyanolyan családi háttérből jön, mint például Adolf Hitler: zsarnok apa, megalázott anya, a gyermek személyiségét megnyomorító családi körülmények. De nem, Himmlernek meglepően normális gyermekkora volt. Szülei a bajor középosztályhoz tartoztak, köztisztviselők voltak. Olyan-

nyira beilleszkedtek koruk társadalmába, hogy gyermekük keresztapjának Heinrich Wittelsbach bajor herceget kérték fel. Himmlerék jó családi életet éltek.

Himmler vallása A vallás fontos szerepet játszott Heinrich Himmler életében. Jámbor római katolikusként nevelkedett. A felnőttkor küszöbén kezdett vonzódni a neopogány miszticizmus felé, de mindig is érdekelte a szellemi világ. A fiatal Himmler számára a római katolikus mise nemcsak egy liturgikus forma volt, mint annyi más gyakorló katolikusnak, hanem egy olyan mély szellemi megtapasztalás, mint amilyennek a misét eredetileg szánták. Jellemző, hogy Himmler mindig bejegyezte naplójába, amikor misére ment. Mindazonáltal 1919-ben Himmler elbizonytalanodott vallásában, még akkor is, ha naplójában ezt a bejegyzést találjuk: "... mindig szeretni fogom Istent ... akkor is megvédelmezem az egyházat, ha kitaszít". Himmler elfordult a kereszténységtől és a spiritualizmus azon pogány formája felé fordult, amelyben a nordikus istenek és a rég meghalt germán hősök szellemei nagyon is valóságosak voltak… A kereszténységgel való szembefordulása 1933-ra odáig fajult, hogy az SS legénység százezreit kényszerítette egyházuk formális elhagyására. Tétlenül nézte a legkülönbözőbb felekezetek vezetőinek, szerzeteseinek és apácáinak ezerszámra való bebörtönzését, meggyilkolását és komolyan javasolta XII. Pius pápa nyilvános kivégzését. Himmler - bár torz perspektívából nézve, de - helyesen látta, hogy a holocaust szellemi természetű dolog, és a zsidók kiirtását, Adolf Hitlerhez hasonlóan, eszkatologikus eseményként fogta fel. Annak megértéséhez, hogy hogyan lett egy jámbor vallásos emberből az SS sátáni rendjének főpapja, tudnunk kell, hogy Heinrich Himmler még az első világháború kitörése előtt belépett a Német Ifjúsági Mozgalom okkult artaman csoportjába. A mozgalom a "vissza a természethez" elve népies változatát tette magáévá és előszeretettel tartott gyűléseket, előadásokat, vallásos összejöveteleket Szászország és Bajorország vadregényes vidékein. Az artamanok a kereszténység előtti dél-német kultuszoktól átvették a "vér és föld" misztikus filozófiáját, mely szerint a német parasztok szent közösségben élnek a természettel. Himmler vallásos életének részét képezte az okkultizmus és

az asztrológia is. Masszőrének és "háziorvosának", dr. Felix Kerstennek (akiről később még bővebben szólunk) bizalmasan elmondta, hogy kapcsolatba tud lépni a halottakkal, de csak azokkal, akik már jó ideje meghaltak. I. Henrik szász király (875-936) a szlávok meghódítója, a németek keleti terjeszkedésének szimbóluma, különösen nagy hatást gyakorolt a misztikus Himmlerre. A szász király állítólag megjelent a félálomban lévő Himmlernek és tanácsokat, utasításokat adott neki. I. Henrik halálának ezeréves évfordulóján (1936. július 2-án) Himmler elment druszájának kriptájához a quedlinburgi katedrálisba és szent esküvéssel megesküdött, hogy a király nevében leigázza a kelet szláv népeit. Ettől fogva minden július 2-án éjfélkor leszállt a kriptába és órákon keresztül társalgott Heinrich királlyal. Himmler később arra a meggyőződésre jutott, hogy ő I. Henrik szász király reinkarnációja. Az okkult Himmler az SS-t a római katolikus egyház jezsuita rendjéhez hasonlóan szervezte meg. Vallásos buzgalma keveredett a jezsuiták által is utánzott középkori rendek, mint például a teuton lovagok és a templomos lovagok iránti csodálatával. A lovagok mintájára Himmler Ordensburg kastélyokat létesített, olyan központokat, ahol az SS krémjét a náci ideológia alapján kinevelték. A vesztfáliai Wewelsburg kastély volt Himmler kedvenc Ordensburgja és egyben saját szellemi menedékhelye is. A háromszög alakú kastélyt eredetileg Wewel van Bueren rablólovag építette, valamikor ez volt a szláv invázió elleni ellenállás fő fészke. A szigorú faji kritériumok alapján kiválasztott fiatal SS-legények többéves vezetőképzésen vettek részt a három Ordensburg kastély egyikében, melynek végén felszentelték őket a "gonosz erők" elleni harcra. A végzősök hatalmukat és Adolf Hitler iránti hűségüket jelképező SS vezetői tőrt kaptak ajándékba. Himmler rajongott Arthur király legendája és a Kerekasztal 12 lovagjáról szóló történetek iránt. Krisztushoz és Arthur királyhoz hasonlóan Heinrich Himmler is 12 SS Obergruppenführert (tábornokot) gyűjtött maga köré. Hivatalos ebédlőjébe soha nem engedett be 12-nél több embert. A 12 tanítvány a Wewelsburg kastély 30x35 méteres hatalmas ebédlőjében gyűlt össze. Minden "lovag" magas támlájú, ezüst névtáblával ellátott disznóbőrülésen foglalt helyet. Az "SS Kerekasztal Lovagjai" számára egy történelemprofesszor különleges, egyedi címereket tervezett. Mindegyiküknek saját lak-

osztálya volt a kastélyban, melyet egy-egy német történelmi személyiségre utaló egyéni stílusban rendeztek be. A közös együttlétekkor többórás meditációt folytattak, mely fölért egy spiritiszta szeánsszal. A Wewelsburg kastély az SS rendjének afféle templomává vált. A Szentek Szentjét az ebédlő alatt elhelyezett régi kőkripta képviselte. A kripta közepén lépcsőket faragtak ki a másfél méter vastag kőfalakból. A lépcsőkön lehetett lejutni egy üregbe, amelynek közepén kőoltár állt. Egy "lovag" elhalálozása esetén itt égették el ünnepélyes ceremónia keretében a címerét. Amikor Himmler létrehozta az SS-t, a római katolikus jezsuiták szerzetesrendjének szervezeti felépítését tartotta szem előtt. Ezért nevezték Himmlert beosztottai "fekete jezsuitának", és ezért szólította őt Hitler "Loyola Ignácomnak".

Felix Kersten, a csodakezű masszőr Az egész holocaust egyik legérdekesebb története dr. Felix Kersten nevéhez fűződik, aki finn állampolgárként élt Berlinben és 1940-től 45-ig Heinrich Himmler háziorvosa és bizalmasa volt. Egészen a háború legvégéig nagyon kevés információ szivárgott ki Nyugatra Kerstenről (bár a svéd és a finn kormány tudott a tevékenységéről). Sir Hugh Trevor-Roper az egyik legkiválóbb brit történész hírszerzőként dolgozott a háború alatt. Kersten visszaemlékezéseihez írt előszavában elmondja, hogy az elfogott SS-tisztek gyakran hivatkoztak egy "Kersten" nevű illetőre, akiről a britek egyáltalán semmit nem tudtak. Kersten egymaga képes volt a koncentrációs táborokba zártak százezreinek, köztük sok zsidónak az életét megmenteni. Egy alkalommal például Kersten közbenjárására 2700 szerencsétlen zsidó deportáltat Auschwitz helyett Svájcba szállított a vonat. El lehet képzelni az áldozatok örömét, amikor a vagonajtók nyitásakor szürke ruhás SS-legények helyett a svájci Vöröskereszt emberei fogadták őket. Joseph Kessel értékelése szerint egyedül Kerstennek köszönhető, hogy Hollandia egész lakosságát nem telepítették át Lengyelországba! Hitler és Himmler a náciknak való ellenállásuk miatt akarta deportálni őket, de Kersten rábeszélte Himmlert, hogy halassza el a holland nép megbüntetését a háború utánra. Felix Kersten finnországi népi német családban született 1898-ban. Az első világháború kitörésekor Schleswig-Holstein-

ben élt, mezőgazdásznak tanult. Mivel Vilmos császár német kormánya is igényt tartott volna katonai szolgálatára, jobbnak látta besoroztatni magát a finn hadseregbe. Amikor a finnek csapatokat küldtek Észtország megsegítésére az oroszok ellen, Kersten is részt vett a harcokban. Az első világháború befejezésekor Kersten a helsinki katonai kórházban lábadozott sebesüléséből. Itt barátkozott össze egy Ekman nevű sebészőrnaggyal, akinek bizalmasan elmondta, hogy ő maga is sebész szeretne lenni. Ekman lebeszélte erről a tervről azzal, hogy a képzés idő- és pénzigényes, nem való olyan embernek, akinek munka mellett kell tanulnia. Helyette azt ajánlotta, tanuljon "tudományos masszázst", hiszen nagy, erős tenyere van. Doktor Ekman bemutatta Kerstent kollégájának dr. Kollandernek, aki tudományos masszázzsal foglalkozott. Finnországban nagy hagyománya van a masszázsnak. Más országokban sokan kuruzslóknak tartják a hátgerincmasszázzsal foglalkozókat, csontkovácsokat, de Finnországban ez elismert szakma. Kersten dr. Kollandernál kezdte meg tanulmányait, és 1921-ben megszerezte a doktori fokozatot. Tanárai tanácsára dr. Felix Kersten Berlinbe költözött, hogy tovább folytassa tanulmányait. Ott ismerkedett meg dr. Ko kínai masszőrrel, aki állítása szerint Tibetben, buddhista szerzeteseknél tanult. Kersten mind a diagnózis, mind a terápia területén sokkal többet tanult ettől a kis kínaitól, mint finn mestereitől. Ez a tibeti kapcsolat Himmlert is izgatta, hiszen ő maga is szerződtetett tibeti szerzeteseket az SS okkultizmussal foglalkozó irodájába. (Megjegyzés: tibeti emigránsok már jóval Hitler előtt megjelentek Berlinben. A buddhizmus "misszionáriusaiként" ők indították el azt az okkult hullámot, ami végigsöpört a XIX. század Európáján.) 1940-re dr. Kersten meggazdagodott a praxisa révén. Több rendelője volt Berlinben és a hollandiai Hágában, ahol többek között a királyi család tagjait is kezelte. Felváltva élt hollandiai házában, illetve a Berlin melletti Harzwaldban berendezett rezidenciáján. Kersten berlini páciensei közé tartozott egy gazdag gyáros, aki szívességet akart tenni Himmlernek. Kersten lekötelezettje volt a gyárosnak, mert az rendkívül nagyvonalú volt vele, harzwaldi rezidenciáját az ő révén tudta megvenni magának. Így, amikor a gyáros Kersten szolgálatait ajánlotta a gyengél-

kedő Himmlernek, Kersten nem mondhatott nemet. Himmler időről időre visszatérő, rendkívül erős fájdalommal járó hasgörcsöktől szenvedett. Ilyen esetekben annyira legyöngült, hogy napokig nem bírt felkelni. Orvosai sem a betegség okát nem tudták meghatározni, sem fájdalmait nem tudták enyhíteni. Dr. Felix Kersten azonban, bár nem orvos volt csak masszőr, képes volt szinte azonnal csökkenteni a fájdalmait, ráadásul tartósan. E képessége révén nyílt aztán lehetősége ezreket megmenteni a biztos haláltól. Himmler egyszer félig tréfásan el is panaszolta, hogy Kersten csodálatos kezeinek minden mozdulatáén 1000 ember életét követeli tőle. Ha Himmler betegsége szervi eredetű lett volna, bármelyik orvos képes lett volna gyógykezelni, de akkor nem lett volna lehetősége befolyást gyakorolni Himmlerre. Ha egy közönséges orvos Kersten követeléseivel állt volna elő, ott helyben agyonlőtték volna és másikat hívtak volna. De ahol mindenki más kudarcot vallott, Kersten sikeres volt. Nem kétséges, hogy Isten használta ennek az embernek a kezeit, hogy megmentse a maradékot. Az első ember, aki Felix Kersten közbenjárására menekült meg, Kersten egy hágai barátja volt, akit a Gestapo letartóztatott és halálra ítélt. Később hat svéd üzletembert mentett meg, akiket a németek elleni kémkedésért ítéltek halálra Lengyelországban. Himmler egyiküket futni hagyta, a többiek büntetését pedig életfogytiglani börtönre változtatta. Amint már említettük, az SS Lengyelországba akarta áttelepíteni az egész holland lakosságot. A nácik azért haragudtak rájuk különösen, mert germán származásuk ellenére ellenálltak. A tervek szerint 1941. április 20-ig kellett volna befejezni a deportálásokat, Adolf Hitlernek szánt születésnapi ajándékként. Mindazonáltal a tömeges deportálások megkezdése előtt Himmler görcsös rohamokat kapott és Kerstennek ismételten fel kellett keresnie őt. 1941 tavaszán az SS számos fontos terv végrehajtásán dolgozott és Kerstennek sikerült rávennie Himmlert, hogy adjon elsőbbséget a többi tervnek. Az egyik legerősebb görcsös roham alkalmával megintette Himmlert, hogy saját egészsége érdekében nem szabad túlterhelnie magát. Meggyőzte Himmlert, hogy a háborús előkészületek fontosabbak a deportálásnál, amit el lehet halasztani a végső német győzelem utáni időszakra.

A háború végéig Kersten közbenjárására Himmler sok ezer embert engedett szabadon, illetve mentett meg a haláltól. Kerstennek sok ellensége volt a náci vezetők körében, így például Reinhard Heydrich és Ernst Kaltenbrunner, akiknek folyamatosan keresztezte a terveit. De Himmlerrel való kapcsolata olyan védelmet biztosított a számára, amivel szemben ellenségei tehetetlenek voltak. Egy alkalommal Kerstent figyelmeztették, hogy akció készül ellene, Kaltenbrunner emberei akartak lecsapni rá. Vidéki rezidenciájából Berlinbe jövet legéppuskázták volna és aztán azt mondták volna Himmlernek, hogy egy tragikus félreértés folytán Kersten sofőrje nem állt meg az ellenőrző pontnál. A terv biztosnak tűnt. De Kerstent figyelmeztette egy barátja, aki az SS-központban dolgozott. Kersten kerülő úton jött Berlinbe, és azonnal jelentette az ügyet Himmlernek. Himmler később meghívta Kaltenbrunnert és Kerstent ebédre. Félreérthetetlenül tudtára adta Kaltenbrunnernek, hogy Kersten személye nagyon fontos a számára, és bármi történne vele, Kaltenbrunner nem sokkal élné túl kedvenc masszőrjét. Az egész SS értetlenül szemlélte, hogy ez a kövér kis masszőr milyen erőteljes hatást képes gyakorolni egyébként befolyásolhatatlan vezetőjükre. Az őrség sokszor megdöbbent, hogy Kersten milyen könnyedén bejut Himmlerhez, amikor Reinhard Heydrich SS-tábornoknak is sokszor napokkal előbb kell időpontot kérnie. Egy alkalommal, amikor Kersten néhány hetet Hágában töltött hollandiai ingatlanjainak eladása ügyében, Himmler megkérte, hogy naponta jelentkezzen be a helyi Gestapo irodában. Az első napokban Kersten meglehetősen nyers elbánásban részesült. Végül elunta a dolgot és megmondta, hogy hívják fel a berlini SS-központot és kérjék a telefonhoz Himmlert. Az SS-tiszt gúnyos mosollyal engedelmeskedett. Legnagyobb megdöbbenésére néhány perc múlva vonalban volt Himmler, hogy beszéljen a barátjával. Természetesen soha többet nem jutott a tiszt eszébe ujjat húzni Kerstennel. Kersten olyan szoros viszonyban volt Himmlerrel, hogy Himmler személyes berlini postafiókját használhatta. Azt mondta, hogy a szeretőjével levelezik és nem szeretné, ha a felesége vagy a titkára megtudná. Valójában a holland ellenállástól kapott híreket. Himmler gyerekes módon elhitte és engedélyezte saját postafiókjának használatát. Hitlert leszámítva az egész német birodalomban egyedül Himmler postáját nem ellenőrizte a Gestapo. Ilyen módon Kersten közvetlen kapcsolatot

tudott tartani a holland ellenállási mozgalommal! Még egy krimi-író is túlságosan merésznek találná ezt a gondolatot, pedig így történt. Kersten Himmler személyes telefonvonalát is használhatta, ezen folytatott tárgyalásokat a svéd kormány képviselőivel. Abban az időben Himmleré volt az egyetlen olyan vonal, amelyen nem kellett tartani a lehallgatástól. A háború után Kerstent kihallgatták a nürnbergi perben, valamint Svédországban és Hollandiában is. Mindhárom alkalommal bizonyítást nyert, hogy ezrek életét mentette meg. Mégsem dicsekedett saját tetteivel, az ötvenes évek közepéig teljes hallgatásba burkolózott. Mások viszont magukénak tulajdonították eredményeit, részben németek, akik a saját maguk által elkövetett háborús bűnöket szerették volna ilyen módon elleplezni, részben magas rangú svéd politikusok, akik egyszerűen társadalmi megbecsültségüket szerették volna fokozni. Végül aztán mind a holland, mind a svéd kormány elismerte és nyilvánosságra hozta dr. Felix Kersten tevékenységének részleteit. Kersten saját maga is megírta emlékiratait, melyet az ötvenes évek közepén adtak ki Sir Hugh Trevor Roper előszavával.

Himmler bukása 1945 tavaszára a náci rezsim végleg megrendült. Himmler elkeseredetten próbálta megtartani pozícióját, mint azt egész életében tette. Abban a hiú reményben, hogy a szövetségesek számolnak vele, mint a háború utáni Németország egyik lehetséges vezetőjével, Himmler béketárgyalásokat kezdeményezett az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával. De a legkedvezőbb ajánlat is csak a feltétel nélküli fegyverletétel volt. Kersten unszolására Himmler elrendelte a zsidók kiirtásának felfüggesztését, és előkészületeket tett arra, hogy a svéd Vöröskereszt buszkonvojt indíthasson a koncentrációs táborok lakóinak semleges svéd területre való szállítására. Kelet-Európaszerte az SS hiábavaló kísérleteket folytatott a zsidóüldözés nyomainak eltüntetésére, és ez a buszakció is azt a célt szolgálta, hogy a nácik felmentést kapjanak saját bűneik alól. Az SS vezetői kezdtek eltünedezni, hogy a haláltáborokért való felelősséget alárendeltjeiknek kelljen elhordozniuk. Wehrmacht egyenruhába bújtak és elvegyültek a közkatonák között. Sokuknak sikerült is elmenekülni a felelősségre vonás elől, mint például a hírhedt Adolf Eichmannak is.

Himmler ostoba módon úgy képzelte, hogy a szövetségesek csak a magas rangú SS-tiszteket fogják keresni, ezért az SS biztonsági rendőrségének sorállományi egyenruhájában próbált meg elmenekülni. Nyilvánvalóan nem volt tudatában annak, hogy a szövetségesek mindenkit letartóztatnak, akit SSegyenruhában találnak. Az SS minden tagját bíróság elé állították, ha háborús bűnök gyanúja merült fel. Himmler azonban nem tudott erről, és könnyű szívvel feladta magát egy brit ellenőrző ponton. SS-egyenruhája miatt azonban letartóztatták, és a kihallgatás során kiderítették valódi személyazonosságát. Himmler elfogatásánál jelen volt egy palesztinai zsidó is, aki a brit hadseregben teljesített szolgálatot, bizonyos Chaim Herzog. Izrael állam megalapításakor Herzog magas állami pozícióba került. Az 1973. évi Yom Kippúr háborúban ő volt az Izraeli Hadsereg parancsnoka. Heinrich Himmler életében erőteljesebben volt jelen az okkultizmus, mint bármely más náci vezetőében, beleértve magát Hitlert is. Himmler okkultizmusának nagyon mély vallásos gyökerei volt. Nem kétséges, hogy Himmlert halálra ítélték volna háborús bűneiért. Azonban nem sokkal elfogatása után öngyilkosságot követett el: elharapott egy ciánkapszulát és néhány pillanattal később már halott volt.

6. FEJEZET

A halál ifjú istenei Adolf Hitler olyan emberekkel vette körül magát, akik alkalmasak voltak a végső megoldás végrehajtására. A velük való bánásmódot két alapvető szempont határozta meg. Először is gondoskodott arról, hogy állandó érdekellentétek, viták legyenek közöttük, így soha ne foghassanak össze ellene. Ennek érdekében szándékosan adott ki homályosan megfogalmazott parancsokat és összemosta a hatásköröket. Így senki nem tudhatta biztosan, kinek van joga döntést hozni egy adott ügyben. Az állandó torzsalkodás kizárta egy puccs lehetőségét. A másik szempont az volt, hogy olyan embereket gyűjtött maga köré, akiknek nem voltak erkölcsi gátlásaik a náci rezsim

terveinek megvalósításában. Mindegyikük személyiségében volt egy közös pont, ami a zsidó nép kiirtásában való aktív részvételre determinálta őket. Hitler kegyeltjei között voltak olyanok, akiket kizárólag a pénz motivált. "Kaparj kurta" - ez volt a jelszó. A náci felső vezetők és középkáderek rövid idő alatt vagyonokat harácsoltak össze. Megfigyelők, mint például Hermann Rauschning elképedtek azon, hogy egyes, szegény sorból származó náci vezetők milyen hihetetlenül gyors ütemben halmozták fel az autókat, házakat, villákat, műkincseket és más értékeket. Az ilyen emberekre persze lehetett építeni, privilegizált helyzetük megvédése érdekében sok mindenre hajlandók voltak. Furcsa módon Heinrich Himmler kivétel volt. Perverz és gonosz módon ugyan, de becsületes volt. A nemzetiszocialista mozgalom elkötelezett híveként szinte vallásos rajongással vette körül Führerét. Felix Kersten írja, hogy ezermárkás havi fizetéséből élt és jogosulatlanul soha egyetlen pfennigre sem tartott igényt. Továbbá néhány esetben SS-tisztek kivégzését is elrendelte kirívó gazdasági bűncselekmények esetében. Egyik ilyen tiszt a München melletti Dachau koncentrációs tábor vezetője volt. Koch hírhedt volt szadista magatartásáról. Ő volt az, aki felesége, Ilse részére a táborlakók tetovált bőréből készíttetett lámpaernyőt. Koch parancsára gyilkolták meg azokat az embereket, akiknek a tetoválása különösen tetszetős volt. De nem hátborzongató barbársága miatt ítélték el és végezték ki Kochot, hanem azért, mert lopott a táborlakók fejadagjából és a feketepiacon próbálta értékesíteni az élelmiszert. Hitler kegyeltjeinek egy másik típusa az egzisztenciális biztonságra, karrierre vágyó bürokrata volt. Amikor Hitler 1933ban uralomra jutott, Németország gazdasága már több mint egy évtizede stagnált. És amikor a kilábalás első jelei mutatkozni kezdtek volna, kitört a gazdasági világválság. A karrieristára a legjobb példa talán nem is egy valóságos személy, hanem a Holocaust című film egyik szereplője lehet. A fiatal Eric Dorf frissen végzett jogász volt, de nem kapott állást, nem tudta eltartani terhes feleségét. Végül jelentkezett az SS-be. Reinhard Heydrich a kihallgatáson megkérdezte tőle, miért akarja megszerezni az állást. "Mert nincs munkám" hangzott a cinikus válasz, ami sokkal inkább tetszett a ravasz Heydrichnek, mint a többi jelentkező rasszista, nacionalista handabandázása. Az éhező, családos Eric Dorfra számítani lehetett bármily kegyetlen parancsok végrehajtásánál.

A következő típus az "igazhívő" náci, aki lelki vagy érzelmi aberráció következtében Adolf Hitler és a Nemzetiszocialista Párt fanatikus követőjévé válik. Ebbe a csoportba sorolható Rudolf Hess és Alfred Rosenberg. Ide tartozik még Julius Streicher is, akit szinte kizárólag a zsidó nép iránti elvakult gyűlölet motivált. Aztán voltak olyanok, akiket nehéz osztályokba sorolni. Berger tábornok például túl későn ismerte fel a Végső Megoldás igazi természetét, de lelkileg megrendült. Kersten szerint kész lett volna arra is, hogy a Waffen-SS elit csapatait bevesse a nácik ellen a háború végén: "Több emberem van, mint Kaltenbrunnernek" - jelentette ki. Egy másik ellentmondásos személy Rudolf Brandt, Himmler titkára volt. Jogi végzettségű ember lévén akár "Dorf" alakjának mintája is lehetett. A holocaust legszörnyűbb rendeleteinek némelyike az ő nevéhez fűződik, ráadásul előfordult, hogy Himmler nevében írta azokat alá. Ugyanakkor aláírási joga lehetővé tette számára, hogy segítségére legyen Kerstennek és sokak életét megmentette. A nürnbergi perben mindazonáltal elítélték, és Kersten, valamint mások közbenjárása ellenére fel is akasztották. Pedig Brandtnak volt lelkiismerete. Élete kockáztatásával szövetkezett Kerstennel és titkos információkat adott át neki a kivégzendő emberekről. Brandt kezén ment keresztül Kersten hollandiai postája, és ő figyelmeztette Kerstent, hogy Kaltenbrunner merényletet készít ellene. Brandt kegyelmi rendeleteket írt elítéltek részére és átadta azokat Kerstennek, aki a legmegfelelőbb lélektani pillanatban tudta jóváhagyatni Himmlerrel. Általában nagy helyet hagyott az aláírás felett, hogy utólag néhány nevet még be lehessen írni. Rudolf Brandtot a szövetségesek kivégezték. Nem kétséges, hogy büntetését megérdemelte. De irgalma éppoly valóságos volt, mint bűntettei. Minden személyes érdek nélkül, sőt saját élete rendkívüli mértékű kockáztatásával mentett meg embereket a biztos halálból. Szégyen, hogy a szövetségesek nem kegyelmeztek meg annak az embernek, aki oly sok ember számára kijárta a kegyelmet! Amíg Himmler az SS szellemi vezetője volt, Reinhard Heydrich volt a fő gyakorlati szakember, a tökéletes kormánytisztviselő mintaképe, aki mentes volt mindenfajta emberi érzelemtől, és a hatékonyság volt az egyetlen szempont, ami vezérelte.

Reinhard Heydrich Reinhard Heydrich az SS Biztonsági Szolgálatának, valamint a Reichssicherheitshauptamtnak (RSHA), a Birodalmi Biztonsági Hivatalnak volt a vezetője, így közvetlenül az ő irányítása alá tartozott a Kripo (a bűnügyi rendőrség) és a Gestapo (az államvédelmi titkosrendőrség). Az ő feladatkörébe tartozott a Végső Megoldás végrehajtása. Himmler beosztottjaként és Eichmann főnökeként Heydrichnek személyes felelőssége van a holocaust megvalósításában. Ehhez képest eléggé meglepő, hogy Heydrich nem volt tipikus náci, nem volt benne mély és személyes gyűlölet a zsidók ellen, sőt magánemberként nemegyszer kigúnyolta a nácik rasszista teóriáit. Hogyan lehetett hát részes hatmillió zsidó és több millió nemzsidó áldozat meggyilkolásában? A válasz egyszerre kézenfekvő és megdöbbentő: Heydrich olyan elgépiesedett bürokrata volt, aki számára milliók meggyilkolása pusztán szervezési és technikai kérdéseket vetett fel, erkölcsi aggályai egyszerűen nem voltak! Neki csak az számított, hogy a feljebbvalói által kitűzött célokat minél hatékonyabb módon érje el. Heydrich 1922-ben tengerész kadétként kezdte pályafutását. Feljebbvalói briliáns jövőt jósoltak neki és valóban gyorsan haladt felfelé a ranglétrán, mígnem a versailles-i szerződés korlátozásokat rendelt el a német haditengerészetnél. Így még 1931-ben is csak hadnagyi rangban volt. Karrierje itt meg is szakadt, mert Raeder admirális még abban az évben elbocsátotta a flottától. A valószínű ok az volt, hogy a fiatal Heydrich beleszeretett egy befolyásos iparmágnás lányába, aki teherbe esett tőle. Heydrich nem volt hajlandó feleségül venni a lányt, mire az apa panaszt tett Raeder admirálisnál. Az bíróság elé vitte az ügyet és "a német haditengerészet tisztjéhez méltatlan viselkedésért" kirúgta Heydrichet állásából. Reinhard Heydrich azonban nem sokáig maradt uniformis nélkül: belépett a náci párt alakulóban lévő SS szervezetébe. Itt aztán nemsokára felismerték kiváló képességeit és gyors előléptetésekkel honorálták ezt. A háború kitörésekor Reinhard Heydrich már SS tábornoki rangot mondhatott magáénak. A pszicho-történészek hajlamosak tudathasadásos, kettős személyiséget tulajdonítani Heydrichnek és a hozzá hasonlóknak, de nem beszélnek démonikus befolyásról. Pedig az ő esete azt sugallja, hogy a Sátán munkálkodott rajta keresztül. Carl

Burckhardt, a Népszövetség megbízottja így nyilatkozott a vele való beszélgetés után: "... egyszerre két ember nézett rám rajta keresztül". Burckhardt beszámol egy történetről is, melyet SS-tisztektől hallott. A történet szerint egy alkalommal Heydrich részegen tántorgott haza. Amikor fényárban úszó fürdőszobájában belepillantott a tükörbe, felindulva előrántotta automata pisztolyát, és "Most elintézlek, te szemét!" kiáltással kétszer belelőtt a saját tükörképébe. Ittas állapotában alapszemélyisége másik önmaga ellen támadt. Burckhardt szerint Heydrich soha nem tudott megszabadulni második, démonikus személyiségétől. Reinhard Heydrich számára a vég nem váratott sokáig: a halálipar fő szakemberét 1942. május 27-én Csehszlovákiában meggyilkolták. Egyéb tisztségei mellett Heydrichet kinevezték "Cseh és Morvaország protektorává" és megbízták a német megszállási politika végrehajtásával. Heydrich a Lengyelországot megszálló Hans Frankétól némileg eltérő közigazgatási rendszert alakított ki. Alighogy megérkezett Prágába, olyan páratlan terrort vezetett be, aminek alapján messzemenőkig kiérdemelte a "Prága mészárosa" gúnynevet. Mindezt azzal a céllal tette, hogy megmutassa a cseheknek, mire számíthatnak a német megszállás alatt. Nem sokkal ezután némileg visszafogta terrorgépezetét és megkönnyítette a gyári munkások életét, különösen azokban az iparágakban, amelyek fontosak voltak a németek számára. Mintegy negyedmillió pár cipőt osztott ki, megnyitotta az addig exkluzívnak számító üdülőhelyeket, megemelte a munkások élelmiszeradagját. Az életfeltételek javulásával lanyhult a cseh munkások aktív részvétele az ellenállási mozgalomban. A Londonba menekült csehszlovák kormány mindezeket figyelembe véve úgy döntött, hogy Heydrichnek mennie kell - 1941 decemberében parancsot adtak meggyilkolására. Az akció lebonyolítását Jan Kubis és Josef Gabcik vállalta el. Londonban kiképezték őket kém- és szabotázsfeladatok végrehajtósára, majd ejtőernyővel ledobták őket szülőföldjükön, ahol felvették a kapcsolatot az ellenállási mozgalommal. Heydrich minden reggel nyitott Mercedesén hajtott a fővároshoz közeli villájából prágai irodájába. Látszólag nem sokat adva a biztonságra, minden nap ugyanazt az útvonalat választotta. A merénylők alaposan tanulmányozták szokásait és a Drezdát Párizzsal összekötő országút Trója-hídjánál való éles kanyaru-

latát választották ki tettük színhelyéül, mert a Mercedesnek itt egészen le kellett lassítania a kanyar miatt. A kitűzött napon fél tízkor hárman voltak a helyszínen. Valcik, egy helybéli ellenálló, 300 méterrel a kanyar előtt rejtőzködött el. Az ő feladata az volt, hogy füttyjelzést adjon, ha megpillantja Heydrich kocsiját. Kubis és Gabcik a kanyarban várakoztak, mindkettejük kézigránátokkal és egy 9 mm-es brit gyártmányú géppisztollyal volt felfegyverkezve. Az autó általában 9.30-kor szokott a kanyarba érni, de aznap valami miatt késett. A merénylők majd egy órát vártak türelmetlenül, amikor végül meghallották Valcik jelzését. Kubis és Gabcik előkapták fegyvereiket. Gabcik a közeledő Mercedes elé lépett. Amikor világosan látta Heydrich és sofőrje, Klein arcát, felemelte a géppisztolyt és meghúzta a ravaszt. De az egyébként percenként 600 golyót leadó fegyver csütörtököt mondott. Ezt látva Kubis is előugrott rejtekhelyéről és kézigránátot dobott a Mercedesbe. A gránát felrobbant ugyan, de Heydrich látszólag sértetlenül kiugrott a kocsiból. Lövéseket adott le szolgálati fegyveréből és parancsokat ordított Klein felé. Kubis megfutamodott. Felkapott az elrejtett kerékpárjára és elszelelt. Heydrich figyelme a másik merénylő felé fordult. Gabcik eldobta a géppisztolyt és pisztolyt rántott. Viszonozta Heydrich lövéseit, de aztán kénytelen volt ő is kereket oldani. Heydrich minden hősiessége ellenére halálosan megsebesült. A merénylők után eredt, majd eldobta pisztolyát, még néhány lépést tett támolyogva és összeesett. A gránátrepeszek szétroncsolták a mellkasát, a lépét, a gerincét. A sebészek már nem tudták megmenteni Heydrich életét, néhány napos haláltusa után meghalt. Élete utolsó óráját - állítólag - a pokoltól való iszonyú félelemben töltötte el, elkeseredetten kiáltozott Istenhez, hogy bocsássa meg neki, amit a zsidók ellen elkövetett. Heydrich megtérésének történetét valószínűleg erősen kiszínezték, de volt egy náci vezető, aki valóban, őszinte szívből megtért. Hans Frankról, Lengyelország kormányzójáról van szó. A holocaust legtöbb szörnytettét Frank felügyelete alatt követték el. A nürnbergi bíróság 1946-ban halálra ítélte Hans Frankot, akit még ugyanabban az évben, október 16-án fel is akasztottak. Frank a börtönlelkész hatására tért meg. Az 1946. október 16-án felakasztott hét náci vezető közül egyedül Frank lépett mosolyogva a bitófa alá. Heydrichet halála német nemzeti hőssé, mártírrá léptette elő.

Pazar állami temetést kapott, és elneveztek róla egy SS harckocsizó hadosztályt. Csehszlovákiában ugyanakkor több mint tízezer embert tartóztattak le, és majdnem ezer embert végeztek ki megtorlásképpen. A Prága melletti kis falut, Lidicét, földig rombolták és minden férfilakosát lemészárolták. Lidice neve azóta is egyet jelent a brutalitással. Heydrich halálába is magával vitte tudathasadásos személyiségét. Halotti maszkjáról azt mondták, hogy egyszerre hordozta a "titokzatos szellemiség és a perverz szépség jegyeit". De halála nem vetett véget a holocaustnak. A Végső Megoldás folytatódott az általa megszerkesztett gépezet olajozottan működött tovább. Reinhard Heydrich halála után az RSHA vezetője és egyben a halálgépezet irányítója dr. Ernst Kaltenbrunner lett, aki szervezési, igazgatási ismereteinek hiányát szadizmusával és féktelen zsidógyűlöletével pótolta ki.

Rudolf Hess Közel négy évtizede, hogy Németország kapitulált a második világháborúban. A bebörtönzött nácik vagy kegyelmet kaptak, vagy már letöltötték büntetésüket. Mindannyian, kivéve egyiküket. E könyv megírásakor a berlini Spandau börtönben még mindig őriznek egy volt nácit, aki ráadásul a második világháború túlnyomó részét nem is Németországban, hanem Angliában töltötte el: Rudolf Hesst. A nyugati szövetségesek hosszú évek óta szabadon akarják bocsátani, de az oroszok minden kegyelmi indítványt rutinszerűen megvétóznak. Nem tudni pontosan, mi van az oroszok konoksága mögött. Talán azt akarják, hogy a németek orosz földön elkövetett bűncselekményeinek legyen egy élő szimbóluma. Vagy talán attól félnek, hogy Hess nyilvánosságra hozná, amit a Lengyelország felosztásával kapcsolatos hírhedt németérosz megállapodásról tud. Hess miniszteri rangban volt és Adolf Hitler jobb kezének számított. Ha valaki, ő bizonyosan ismerte a tárgyalások részleteit. Az sem kizárt, hogy Hess okkultizmusban való közismert járatossága miatt félnek az oroszok. Akármi is legyen az okuk, tény, hogy létezik Berlinben egy 200 cellás börtön, melynek egyetlen idős személy a lakója. Hess igen korán belépett a Thule Társaságba és nagyon érdeklődött az okkultizmus iránt. Már az első világháború kitörése előtt elkezdte okkult tevékenységét és legalábbis 1941-ig, Ang-

liába való repüléséig folytatta. Rudolf Hess egy Egyiptomban élő német nagykereskedő gyermeke. Egyiptomban nőtt fel, ahonnan 14 éves korában szülei Németországba küldték tanulni. Az első világháborúban lövészként harcolt, ugyanannál az egységnél, ahol Adolf Hitler is szolgált. Megsebesült, kórházba került, majd felépülése után a Német Légierő pilótának képezte ki. A világháborút követő fegyverszünet zavaros hónapjaiban Németország forradalmi lázban égett. Nacionalista, rasszista és kommunista csoportok harcoltak egymás ellen a hatalom megszerzéséért. A fiatal Hess 1919. május 1-jén részt vett abban a müncheni felkelésben, amely elsöpörte a nem sokkal azelőtt hatalomra került kommunista "szovjetet". Rudolf Hess ekkor már tagja volt a Thule Társaságnak, Hans Frankkal, Dietrich Eckarttal és másokkal együtt. Hess ismertette meg Adolf Hitlerrel az okkult Karl Haushofer professzor geopolitikai nézeteit is. A kiszámíthatatlan, különc Hesst sohasem vették komolyan társai, és úgy tűnik, hogy csak Hitlerhez fűződő baráti viszonya miatt tolerálták. Amíg más náci vezetők számára a nemzeti szocializmus ideológiájánál fontosabb volt saját anyagi előrehaladásuk, addig Hess Himmlerhez hasonlóan lelkes "hívő" volt. Hitt a mozgalomban és hitt annak vezetőjében, Adolf Hitlerben. De amikor az 1933-as győzelem után a hatalom felosztására került a sor, Hessnek csak morzsák jutottak. Sok más okkult személyhez hasonlóan Hess is sokféle bizarr dologba belekóstolt: asztrológiába, homeopátiába stb. Különös jelentőséget tulajdonított az "egészséges" étkezésnek, előfordult, hogy a saját készítésű ételeit fogyasztotta Hitler díszvacsoráján. Ezt az inzultust azonban Hitler sem viselte el sokáig, és elrendelte, hogy mindenkinek, még Hessnek is azt kell fogyasztania, amit a Führer kínál. Hess érzelmi instabilitása jól ismert volt már Angliába repülése előtt is. Ezt a tényt használta ki Joseph Goebbels propagandaapparátusa is, amikor azt terjesztette róla, hogy azért hagyta el Németországot, mert megőrült. Hessnek nem volt szüksége pilótára, hogy Angliába repüljön, hiszen ő maga is pilóta volt. Az augsburgi repülőgépgyár udvaráról szállt fel 1941. május 10-én délután 5.45-kor egy Messerschmitt BF-110-es géppel és kis idő múlva Skóciában landolt.

Miért tette kockára az életét? Miért repült háború idején ellenséges területre? Úgy tudni, Hess békét akart kötni NagyBritanniával, hogy Németország minden erejét az oroszok ellen fordíthassa. Nem telt bele öt hét, és Hitler valóban megindította az offenzívát Oroszország ellen, és ez a tény hitelt ad ennek a teóriának. Az is ismert tény, hogy Hess erősen hitt az asztrológiában és horoszkópja szerint neki kellett békét teremtenie Németországban. Azonkívül Karl Haushofer, Hess müncheni tanára közölte Hessszel, hogy álmot látott, és álmában Hess béketárgyalásokat folytatott Németország és Nagy-Britannia között, egy skót kastélyban. Angebert felvet egy további lehetséges okot is Hess őrült útjával kapcsolatban. Hess már hosszú ideje Haushofer (akiről később még részletesebben szólunk) hatása alatt állt, aki viszont kapcsolatban állt a brit Arany Hajnal Társaság tagjaival és a német Thule Társaság, valamint a Vril Társaság azon korábbi tagjaival, akik Hitlerrel való ellentéteik miatt 1934-ben Angliába emigráltak. Haushofer állítólag Hess rendelkezésére bocsátotta emberei névsorát. Megérkezése után Hess valóban találkozni akart a brit társadalom bizonyos prominens képviselőivel, némi megrökönyödést is okozva ezzel a brit kabinetben, mert listáján igen magas társadalmi presztízsű személyek is szerepeltek! Nyilvánvaló, hogy béketárgyalásait Hess okkult ismerősei segítségével próbálta megkezdeni. Hess olyan kiválóan navigálta magát, hogy leszállóhelye csak 20 kilométerre volt egyik kiszemelt partnere kastélyától. Földet érésekor arra kért egy rémült skót farmert, hogy vigye el az illető gentlemanhez - ehelyett azonban rögtön letartóztatták. Aznap éjjel átadták Adolf Hitlernek Hess zavaros levelét. Annak elolvasása után a megrendült Führer ezt mondta Keitel marsallnak: "Alig akarom elhinni, hogy ezt Hess írta... ez egy másik személy".

Alfred Rosenberg A Keleti-tenger partvidékéről származó Alfred Rosenberg fiatalkorában mérnöki és építészeti tanulmányokat folytatott a moszkvai Polyteknik Műszaki Egyetemen. Diplomamunkája illett ahhoz az emberhez, aki később a náci párt főideológusa lett: egy krematóriumot tervezett! A dolgot még pikánsabbá teszik azok a pletykák, melyek szerint Rosenberg felmenői között zsi-

dók is voltak. Rosenberg okkult ember volt. A Thule Társaság tagjaként teozófiával is foglalkozott és Dietrich Eckarttal rendszeresen járt egy akkoriban divatos bajorországi médium szeánszaira. A csoport nevében általában Rosenberg kérdezgette a médiumon keresztül válaszolgató "szellemet". A "Sion Véneinek Jegyzőkönyve" - egy hamisított dokumentum - kéziratának másolata révén Rosenbergnek sikerült bekerülnie a Thule Társaság belső köreibe is. A jegyzőkönyv állítólag a Theodore Herzl által 1897 októberében Bázelben összehívott Zsidó Világkongresszuson készült. Ez a kongresszus szervezte meg az egységes cionista mozgalmat, melynek célja a palesztinai zsidó állam létrehozása volt. A jegyzőkönyv tanúsága szerint azonban a gyűlés valóságos célja a zsidók világuralmának megvalósítása volt. A jegyzőkönyv ezen állítása mérhetetlen szenvedést okozott a zsidóságnak. A jegyzőkönyv hamisított voltát már nyilvános bírósági eljárás keretében is bizonyították, amikor Rosenberg átadta ezt a thulistáknak. A hamisítást vagy Sergie Nilusz orosz ortodox pap vagy az orosz cár titkosrendőrségének párizsi irodája végezte azzal a céllal, hogy újabb zsidóellenes pogrom szükségességéről győzzék meg a cárt. A nép monarchiával szembeni elégedetlenségét rutinszerűen terelték ebbe a mederbe. A kéziratmásolatot, melyet Rosenberg csempészett ki Oroszországból, Nilusz írta egy másik ortodox pap által írt könyv függelékeként. Hogy hogyan került a kézirat Rosenberghez, az rejtély. Rosenberg mindig is javíthatatlan romantikus volt, állítása szerint egy vadidegen embertől kapta. A történet egyik változata szerint az illető egy moszkvai utcasarkon nyomta a kezébe, egy másik változata szerint valaki kopogtatás nélkül benyitott a szobájába, letette a könyvet az íróasztalra és egyetlen szó nélkül távozott. Dietrich Eckart rendkívül fellelkesült a jegyzőkönyv láttán, akárcsak a Thule Társaság többi vezetője. Azonnal rendkívüli ülést hívtak össze, hogy megvitassák a dokumentum nyilvánosságra hozatalának legmegfelelőbb módját. Végül úgy döntöttek, hogy célszerűbb, ha ők maguk a háttérben maradnak, és a müncheni Ludwig Müllert kérték fel a jegyzőkönyv kiadására. Az antiszemitizmusra hajló német közvéleményben hatalmas sikert aratott a könyv. A német nép meg volt győződve arról, hogy első világháborús veszteségeiket és megaláztatásaikat a kormányzat és a bankvilág zsidó személyiségeinek árulása

okozta, és a jegyzőkönyv is ezt a vádat támasztotta alá. Bár régóta bizonyított tény, hogy a Sion Véneinek Jegyzőkönyve rosszindulatú hamisítás, időről időre újra felbukkan. Például Amerikában egyes antiszemita csoportok - melyek közül némelyik "kereszténynek" tünteti fel magát - ismételten életre keltik. Tommy Tarrant "Egy Klán tag megtérése" című könyvében felidézi, hogy milyen szerepet játszottak a jegyzőkönyvben leírt gondolatok abban, hogy a Ku Klux Klán tagja lett és elindult egy úton, melynek betetőzéseként a rendőrök tűzharcban életveszélyesen megsebesítették, amikor bombát akart dobni egy zsidó család otthonára. A jegyzőkönyvet állítólagos keresztény könyvek és pamfletek is felhasználták annak alátámasztására, hogy hitszegő zsidók állnak az egységes világkormány létrehozása (a New Age-mozgalom népszerű követelése), illetve az amerikai kapitalizmus összeroppantása érdekében munkálkodó erők mögött. A jegyzőkönyv a központi témája egy számos keresztény rádióállomás által népszerűsített könyvnek is. Óvatosnak kell lenni minden olyan irománnyal szemben, amelyik a jegyzőkönyvre, mint hiteles forrásra hivatkozik.

7. FEJEZET

Az SS: Sátán katonái Ők lettek volna az Új Kor, az új faj élcsapata. A jelenlegi fajból szelekció segítségével akarták kitenyészteni a magas, szőke, kékszemű, "árja" embereket, Nietzsche Übermensch (szuperember) teóriája alapján. Hitler úgy jellemezte a szuperembert, mint "aki kemény és kegyetlen, akinek jéghideg vér folyik az ereiben". Az S5 titokzatos erőt képviselt Dél-Olaszországtól Norvégiáig, Franciaország nyugati partvidékétől a Kaukázusig és a Krím félszigetig. A halálfejes emblémát viselő csapatok a Pireneusoktól szinte egészen Moszkváig mindenkit terrorizáltak, aki Hitlernek ellentmondott. A "kígyóhoz" hasonló SS kezdőbetűk a német Schutzstaffel (védosztag) szó rövidítéséből származnak. Az SS embléma kettős villáma a régi nordikus rovásírás SIG jelére utal, melyet Észak-Európa kereszténység előtti vallásainak mágikus és ok-

kult rítusaiban használták. Az SS-t eredetileg Adolf Hitler testőrségeként alapították meg. Végül azonban olyan vízfejű szörnyeteg vált belőle, amely Németországban és a megszállt területeken az élet minden területét kontrollálta. Az SS nemcsak a Führer személyes biztonságáról gondoskodott, hanem őrizte Hitler főhadiszállását, harcolt a Wehrmachttal (a hadsereggel) karöltve, külön iparágakat üzemeltetett és az SS tartotta fenn a koncentrációs táborokat is. Hitler az SS-t bízta meg a Végső Megoldás kivitelezésével. Az SS-t Heinrich Himmler személyes hűbérbirtokaként kezelte. Minden alkalmat megragadott arra, hogy szervezetének hatalmát növelhesse. Még a háború utolsó hónapjaiban is merész terveket dédelgetett az SS megerősítéséről, abban a reményben, hogy a szövetségesek számolnak vele és szervezetével a háború utáni Németország politikai életében. A Harmadik Birodalom végleges bukásának árnyékában a karrierista Himmler még engedélyt csikart ki Hitlertől egy Póthadsereg felállítására. A terv azonban csúfosan megbukott. Az SS megalakításának eredetileg az volt az oka, hogy Hitlernek félelmei voltak az SA-val (Sturmabteilung, magyarul rohamosztag) kapcsolatban. Az SA a "barnaingesek" magánhadserege volt és Ernst Röhm, az első világháborús Német Birodalmi Hadsereg volt tisztjének parancsnoksága alatt állt. Mivel Hitler nem tartozott a náci párt legelső tagjai közé (az 555-ös sorszámú tagsági igazolvány tulajdonosa volt), az alapító tagok némelyike opportunistának tartotta. Pontosan ezek a régi tagok alakították meg az SA-t, és Röhm is az ő emberük volt. Az SA feladata gyakorlatilag kimerült a pártgyűlések biztosításában, ellenzéki személyiségek megverésében, rivális politikai csoportok gyűléseinek feloszlatásában. A náci párt növekedésével együtt növekedett az SA is. A nácik politikai sikereinek jórészt az SA volt a letéteményese, hiszen senki nem akart a rohamosztagosok martalékává válni. Az idő múlásával azonban az SA kezdett irányíthatatlanná és öntörvényűvé válni. Egy erőszakon alapuló független szervezet a náci pártvezetés számára egyszerűen elfogadhatatlan volt. Ezek az utcai banditák nem Hitlertől, hanem Ernst Röhmtől kapták parancsaikat. A pártvezetés számára megbízhatatlanok és ellenőrizhetetlenek voltak. Ernst Röhm, az SA parancsnoka homoszexuális volt, ráadásul nyilvánosan kérkedett ferde hajlamával. Arrogáns viselkedése Hitlert is ingerelte, mégsem mert ujjat húzni az SA-val, a legnagyobb és legagresszívebb

pártformációval. Végül, amikor az SA vezetői már túlságosan elszemtelenedtek Hitlerrel szemben, saját sorsukat pecsételték meg. Miután Hitler lett Németország kancellárja, politikai hatalmával élve megszabadult az SA rebelliseitől. 1934 júniusában Hitler összehívta az SA legfelső vezetőit. Legtöbbjük azt gondolhatta, hogy a párt iránti hűséges szolgálatukat fogják végre honorálni. Hitler már több mint egy éve osztogatta cimboráinak a politikai pozíciókat, az SA vezéreknek jó okuk volt azt gondolni, hogy most végre rájuk került a sor. Németország minden részéből sorra érkeztek Berlinbe a gyanútlan SA-sok. Megérkezésükkor azonnal letartóztatták és a Stadelheim börtönbe szállították mindegyiküket. Az akció 1934. június 30-án reggel kezdődött, és egész nap tartott. Délután hatkor Josef "Sepp" Dietrich SS-tábornok a börtönben kihirdette az összes SA vezető azonnali kivégzéséről szóló parancsot. Nem sokkal ezután a Reichswehrtől kölcsönzött fegyverekkel felszerelt SS-legények egyenként az udvarra vezették és ott főbe lőtték a rohamosztagosokat. A "hosszú kések éjszakáján" az SA-nak több, mint ezer vezetőjét gyilkolták meg. A június 30-i események alapozták meg az SS hatalmát. A harmincas évek Németországában az SS-t nem tekintették olyan szörnyűségesnek, mint később. Gröber freiburgi érsek a háború után megjegyezte, hogy jóravaló emberek általános véleménye volt, hogy "a különböző náci szervezetek között még az SS volt a legelfogadhatóbb". A németek ezrével léptek be az Allgemeine SS-be (általános SS), mert anyagi támogatásuk miatt felajánlották nekik a csatlakozás lehetőségét. Akinek (például alacsony termete és fekete színű haja miatt) kérdéses volt az északi fajhoz tartozása, pusztán társadalmi presztízse szempontjából belépett. A mai olvasónak nehéz megértenie ezt a kort. Az 1918. évi megalázó vereség még ott lüktetett minden német szívben. A gazdasági válság itt sokkal általánosabb, és sokkal súlyosabb volt, mint Amerikában. A középosztály szinte teljesen megszűnt létezni, odalett az emberek megtakarított pénze, odalett a jövő, odalettek a vágyak. Az embereknek nemigen volt miben reménykedniük. És akkor jött Hitler, jöttek a nácik, és az emberek kezdték úgy érezni, hogy ismét valakik. Kivéve persze a zsidókat. Az egyenruha-barát németek között szinte mindenki tagja volt valamilyen párt-formációnak, melyek mindegyikének más-más egyenruhája volt. A koromfekete SS-egyenruha volt

talán a legelegánsabb és a legelőkelőbb. Az SS tagjainak rendelet írta elő, hogy csak jól szabott, minden tekintetben tökéletes egyenruhát szabad hordani. Havi illetményével játszott az a védosztagos, akinek az igazolványa kicsit is kidudorodott a zsebéből! Az SS-uniformis átmeneti színt vitt be az Allgemeine-SS tagjainak életébe. Ha otthon le is kellett vetniük az egyenruhájukat, alkalmanként csak végigparádézhattak az utcán, és ez elviselhetőbbé tette unalmas civil életüket. Az Allgemeine-SS tagja egy rövid ideig valakinek, mégpedig fontos valakinek érezhette magát. Az 1938-as év kritikus jelentőségű volt az egész világ számára. Az SS kezdte elbocsátani az Allgemeine-SS azon tagjait, akik nem kifejezetten északi típusúak voltak, illetve, akik politikai szempontból megbízhatatlannak számítottak. Himmler egyre nagyobb hatalomra tett szert, nemcsak az SS-en belül, hanem az egész országban. A totalitárius kormányzat a rendőrség teljhatalmú ura kell, hogy legyen, különben nem tudja betölteni funkcióját. Az SS lassan, de biztosan átvette a rendőrség irányítását. Heinrich Himmler először Bajorország rendőrparancsnoka lett, aztán az egész országé. A Gestapo (titkosrendőrség) az SS szerves részévé vált, és behálózta a német társadalom egészét. A Gestapót eredetileg Hermann Göring állította fel Kelet-Poroszországban. 1936-ra azonban berlini központtal országos szervezetté, Németország központi rendőrségévé vált Heinrich Himmler vezetése alatt. A horizontális szervezettség, az egymást átfedő hatáskörök és a pontosan meg nem határozott területi illetékesség talán csökkentette a szervezet hatékonyságát, de a középvezetők egymás ellen való kijátszhatósága biztosította Adolf Hitler uralmának szilárdságát. A Gestapo feladata volt a nácik ellenzékének elhallgattatása, az árulók kilétének felfedezése és az ellenkémkedés. A Kripo (bűnügyi rendőrség) a köztörvényes bűnözőket üldözte. A Gestapo és a Kripo együttesen képezte a Sicherheitspolizeit (SIPO), a biztonsági rendőrséget, vagy ahogy néha nevezték: a "Biztonsági Szolgálatot". A városi rendőrkapitányságok a SIPOtól függetlenül működtek egy, a Gestapo és a SIPO vezetőjével azonos rangban álló SS-tábornok parancsnoksága alatt. A SIPO végső soron Hitlertől kapta az utasításokat, Himmleren és Reinhard Heydrichen (majd az őt követő Ernst Kaltenbrunneren) keresztül. Heydrich, illetve Kaltenbrunner a

SIPO-t és a Biztonsági Szolgálatot magában foglaló Reichssicherheitshauptamtnak (RSHA), a Birodalmi Biztonsági Hivatalnak voltak parancsnokai. 1939-et követően az RSHA volt az állam fő terrorszervezete. Az RSHA egy másik vezetője volt Adolf Eichmann SS-tábornok, aki a végső megoldás részleteit kidolgozta. Heinrich Müller volt a Gestapo parancsnoka, "Gestapo Müllernek" is nevezték, hogy megkülönböztessék egy másik azonos nevű náci személyiségtől. És bár "Gestapo" Müller azonos rangban volt Arthur Nebevel, a Kripo parancsnokával, a Gestapo sötét módszerei miatt Müller lényegesen nagyobb hatalmat élvezett. A "rendőrállam" kifejezés nagyon is illett Hitler Németországára. Érdemes megismerni, hány rendőrtiszt jutott a 66 milliós nemzetre. Több, mint 45 000 Gestapo tiszt tartozott 20 regionális hivatalhoz (Leitstellen) és 39 szubregionális hivatalhoz (Stellen). A Gestapo szervezetéhez kapcsolódott 300 Kripo regionális hivatal és 850 határőr egység. A SIPO összesen 64 000 tisztet alkalmazott és 2,8 millió rendőrt tudott mozgósítani. Az RSHA kötelékébe tartozott még a Totenkopfverband (halálfejes különítmény) 40 000 tagja, akik a 160 koncentrációs táborban szolgáltak. Az RSHA-nak ezen kívül több mint 100 000 fizetett informátora is volt. Mindösszesen több mint 3 millió ember kapcsolódott be a rendőrség munkájába, Németország lakosságának mintegy öt százaléka. Szervezetileg nem az RSHA-hoz tartozott, de a rendőrség munkájába bevonható volt még a Waffen-SS 950 000-es létszáma, melyből 310 000 külföldi születésű, úgynevezett népi német volt, 200 000 pedig idegen ajkú külföldi. Bár a WaffenSS elsőrendű feladata az volt, hogy a Wehrmachttal vállvetve harcoljon, a nagyméretű rendőrségi akciókba - például a varsói gettó leverésébe is bevonták őket. A Waffen-SS eredetileg az SS-központok védelmét ellátó néhány tucat fegyveresből állt és csak fokozatosan növelte létszámát. Amikor létszámuk elérte a 120-at, úgynevezett politikai osztaggá (Politische Bereitschaft) alakultak át. A Waffen-SS első tényleges katonai egységét 1933. március 17-én alakította meg Sepp Dietrich SS-tábornok. Hitler instrukciói alapján a Führer testőrségéből 120 főt válogatott ki és az új szervezetet Leibstandarte Adolf Hitlernek nevezte el. A Leibstandarte a Potsdami Lövészezredtől kapott felszerelést és kiképzést, 1933 nyarán pedig a berlini tisztiiskolába került.

A Leibstandarte hajtotta végre 1934. június 30-án az SA vezetőinek lemészárlását. A háborúban a Leibstandarte vezette be azt a gyakorlatot, hogy nem kell foglyokat ejteni. Amikor 1939ben Németország lerohanta Lengyelországot, a megadásra kényszerített lengyel csapatokat a Leibstandarte egyszerűen legéppuskázta. Az SS atrocitásairól szóló történetek kezdtek kiszivárogni nyugatra. Amikor a németek Franciaország ellen támadtak, Belgiumban brit csapatok kerültek szembe a Leibstandarteval. Az első nap egy híján száz brit foglyot lőttek agyon, a második napon néhány mérfölddel odébb kilencvenet. A háború vége felé, 1944-ben a Sepp Dietrich által megszervezett SS-Leibstandarte Adolf Hitler hetven fegyvertelen amerikai hadifoglyot gyilkolt le. Nem sokkal a Leibstandarte megalakítása után egy másik fegyveres SS-alakulat is létrejött Paul Hausner vezetésével. Az SS-Verfügungstruppe (SS-VT) az SS karhatalmi csapata volt, mely végső soron a Leibstandarteval együtt a Waffen-SS (fegyveres SS) zászlója alatt harcolt. A Wehrmacht sosem fogadta el teljes mértékben a WaffenSS-t. A Wehrmacht arisztokrata tisztjei nemigen kedvelték a Waffen-SS "egyszerű származású" tagjait és az sem tetszett neki, hogy a Waffen-SS tőlük független parancsnokság alatt állott. A háború során a Wehrmacht biztosította a Waffen-SS ellátását, és bár mind a szervezeti struktúrában, mind a rangjelzéseknél jelentős eltérések voltak, a Waffen-SS ugyanazt a szürkés-zöld egyenruhát hordta, mint a hadsereg. Csak eltávozáskor és ünnepélyes alkalmakkor vették fel a hírhedt fekete uniformist. Az 1944-es év legvégén az SS átvette a Wehrmacht rangjelzéseit. Ennek részben szervezési okai voltak, részben az indokolta, hogy a Waffen-SS tisztjei meg kívánták különböztetni magukat a koncentrációs táborokban szolgálatot teljesítő halálfejes egységektől. A Wehrmacht parancsnokok Waffen-SS-szel szemben tanúsított arrogáns magatartása ellenére, sokan szívesen vették, hogy a Waffen-SS a Wehrmachttal vállvetve harcol. A háború során nemegyszer előfordult, hogy a Waffen-SS húzta ki a csávából a Wehrmacht egységeit. Az SS szervezete a templomos lovagok mintájára épült fel. A templomos lovagok középkori rendje megtiltotta tagjainak a harctérről való visszavonulást, hacsak az ellenség nem volt legalább háromszoros túlerőben. Ennek az elvnek a gyakorlati

megvalósítása azt eredményezte, hogy a Waffen-SS veszteségei rendre meghaladták a Wehrmacht veszteségeit. Ez a tény összhangban volt Hitler elgondolásával, aki kijelentette: "a veszteségek sosem lehetnek elég nagyok". A Waffen-SS tagja eredetileg csak az lehetett, aki kifogástalanul megfelelt az északi faj kritériumainak. A háború kitörése után azonban a sorköteles fiatalok a Wehrmachthoz kerültek és csak leszerelésük után, jelentkezhettek volna az SS-be. Himmler úgy oldotta meg ezt a problémát, hogy a megszállt területek németajkú lakossága köréből toborzott embereket az SS számára. Így aztán létrehozott holland, dán, norvég és balti SS hadosztályokat. Amikor ez a forrás is kiapadt, Himmler engedélyezte a más nemzetiségűek toborzását is. A háború végére horvátokból, mohamedánokból, litvánokból, ukránokból és lengyelekből álló hadosztályokat is felállított. A mohamedánok a hagyományos fezükön halálfejes jelvényt vagy horogkeresztet viseltek. Az SS eredetileg a náci párt fajtiszta elitegysége volt. Annyira elitnek számított, hogy 1930-ban még csak 300 tagja volt. Az SS ideálja a magas, atlétikus termetű, szőke, kékszemű férfi volt, Nietzsche Übermensch fogalmának megfelelően. Meglehetősen furcsa módon az SS három legfelsőbb vezetője közül csak Reinhard Heydrich közelítette meg ezt az ideális képet. Sem Hitler, sem Himmler nem ütötte volna meg az SS sorozásán a mércét. Hitler őrült álma volt a nordikus tökéletességű szuperemberek nemzetének létrehozása. A náci rasszizmus azt tartotta, hogy a darwini természetes szelekció szuperembereket hoz létre, de csak akkor, ha szigorúan vigyáznak arra, hogy ne történjen faji beszennyezés. Himmler azt tervezte, hogy 2000re 60 SS hadosztálynyi katonakorú szuperember (több mint 1 millió szőke harcos) áll majd a rendelkezésére. Az SS szigorú faji kritériumokat állapított meg a sorozásoknál, hogy csak a tiszta árja németek ölthessék magukra a fekete egyenruhát. A faji jellemzőket a koponyaméretek, a szemszínárnyalat és a hajminta elemzése alapján állapították meg. A sorozáskor 1800-ig, tisztek esetében 1750-ig visszamenőleg igazolni kellett a családfa árja jellegét, nehogy zsidó vér szivároghasson be az SS soraiba. Az SS tagjait bátorították a házasságra, de a menyasszony személyét a felettesekkel jóvá kellett hagyatni. Himmler az SS-

feleségekkel szemben is ugyanolyan követelményeket állított fel, mint a sorozás alkalmával. Ha a menyasszony faji jellemzőit az SS-bürokrácia kivizsgálta és megfelelőnek találta, sor kerülhetett a házasságra, mely pogány oltár előtt, sajátos misztikus rítusok szerint folyt le. Sem pap, sem pásztor nem vehetett részt ezeken a ceremóniákon. A német asszonyokat a világra hozott fiúgyermekek száma alapján az "Anyasági Érdemérem" három különböző fokozatával tüntették ki. Az Anyasági Kereszt díszesebb volt, mint a legtöbb katonai rendjel. Amikor az SS-családok gyermekáldása a várt szint alá esett, sajátos programot dolgoztak ki a helyzet megoldására. Legalizálták a bigámiát az SS tagjai részére. Eleinte csak a Vaskereszt érdeméremmel kitüntetett veteránoknak engedélyezték a második feleséget, később minden háborús veteránra kiterjesztették ezt a lehetőséget. A Hitlerjugend párjaként létrehozták a Német Lányok Ligáját. A Ligához tartozó lányokat felkészítették arra, hogy tökéletesen engedelmes feleségei legyenek az SS-legényeknek. A pártában maradt lányokat arra bátorították, hogy "szüljenek kisbabát a Führernek". Ezeket a lányokat összehozták az SS tagjaival, majd különleges otthonokban tölthették el terhességük hónapjait. Az otthonok kényelmes életet és bőséges ellátást biztosítottak a kismamáknak a csökkentett élelmiszeradagok idején is. A kisgyermeket megszületésekor törvényesítették, és az anya asszonynevet (Frau) kaphatott. A fajtiszta-SS gyerekek iránti igényt azonban nem tudták kielégíteni sem a házasságok támogatásával, sem a bigámiával, sem a prostitúció legalizálásával. Ekkor történt, hogy az SS elkezdett kelet felé tekintgetni. Az SS a történelem legnagyobb szabású gyerekrablását tervelte ki. Kelet-Európa fajilag nem kizárólag szláv jellegű volt, az északi elem jelenléte számottevő volt. A germán és a szláv népék közötti határok átjárhatósága következtében az évszázadok során jelentős keveredés jött létre, és népi németek is nagy számban éltek Kelet-Európa országaiban. A kelet-európai családoktól részben fortéllyal, részben erőszakkal elvették gyermekeiket. Az északi típusú gyermekek tízezreit küldték speciális németországi otthonokba, hogy SS matrónák neveljék fel őket. A legtöbb esetben a szülők sosem látták többet gyermekeiket. A születési okmányokat megsemmisítették, és a gyermekekből német állampolgárok lettek.

Kikből állt az SS? Kikből is állt a világ jelentős részét hét éven át terror alatt tartó SS? Kik jelentkeztek az SS kötelékébe? Mi volt ezeknek az embereknek a közös jellemzője? A kérdések elemzése során meglepő választ kapunk. A hideg, acélos tekintetű SS-legények közönséges emberek voltak egy rendkívüli időszakban. Adolf Eichmann tárgyalásán az egyik tanú beszámol arról, hogy a tárgyalás során micsoda megdöbbenést keltett benne az a felismerés, hogy a náci tömeggyilkos "teljesen normális". Szeretnénk elhinni, hogy az SS-legények szadista bűnözők, brutális fenevadak voltak, más szóval olyan emberek, akik képtelenek voltak elkülöníteni a jót és a rosszat. Szinte sérti az emberi méltóságról alkotott képünket, hogy ezek a férfiak teljes mértékben tisztában voltak azzal, amit tettek. A valóság ezzel szemben az, hogy az "emberiség elleni bűntettek" elkövetőinek csak 5-15 százaléka volt természettől fogva szadista. Többségük teljesen normális volt, amikor jelentkezett az SS-be. A 950 000 SS tag közül csak körülbelül 50 000 vett részt a holocaustban. Közéjük tartoztak jogászok, operaénekesek, teológusok, számos értelmiségi, vezető állású szakemberek, jó családból származó gazdálkodók, sőt még egy protestáns pásztor is. A háborús bűnök elkövetői túlnyomórészt képzett, kiművelt koponyák voltak, nem pedig brutális, kegyetlen vademberek. Az NBC televízió Holocaust című filmje "Eric Dorf" személyében tökéletesen ábrázolta a tipikus SS figuráját: a fiatal, munkanélküli ügyvéd pusztán azért lépett be az SS-be, mert el akarta tartani a feleségét és a gyermekét. A dolog természetét még jobban megvilágítja egy megtörtént eset. Konkoly Kálmán 1942 végén tért vissza az orosz frontról szülővárosába, Budapestre. Elmesélte, hogy szemtanúja volt Oroszországban annak a tragédiának, amikor két német SS egyetlen nap leforgása alatt ötezer zsidót géppuskázott bele egy tömegsírba. Később összetalálkozott a két gyilkossal egy kocsmában. Egyikük zongorázott, Beethoven Holdfény-szonátáját játszotta, a másik sört ivott. Olyan furcsán emberinek, barátságosnak tűntek mindketten. Konkoly csatlakozott hozzájuk, és elbeszélgetett velük. Kiderült, hogy mindketten zenetanárok civilben. Mindazonáltal büszkék voltak arra, amit akkor tettek hittek abban, hogy jó szolgálatot tettek az emberiségnek. Hit-

tek abban, hogy az ártatlan, fegyvertelen zsidók legyilkolása "tisztogató akció" volt. Az SS tagjai közül sok olyan jóravaló parasztgyerek volt, akik a válság évei alatt elveszítették bizalmukat a mezőgazdaság jövőjében. Számukra, mint például az 1944 októberében Finnországban megölt Frank Waldemann számára az SS-be való belépés egyfajta menekülés volt. Rudolf Höss, az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnoka családközpontú ember volt, szerette a feleségét és a gyermekeit. Akárcsak Konkoly géppuskásai, ő is hitt a "tisztogatás" szükségességében. Az ilyen emberek sokszor saját magukat sajnáltatták, mondván, hogy az emberiség érdekében végzik áldozatos és nehéz feladatukat. Amikor Rudolf Höss megszervezte és az auschwitzi halálgyár gépezetébe beillesztette a gázkamrákban való kivégzéseket, úgy nyilatkozott, hogy ez "megnyugtató hatással van rá", mert így "megszűntek a lövöldözések okozta végtelen vérfürdők". Az SS vezetői - Hitlertől lefelé - meglehetősen furcsa erkölcsiséget hirdettek. Nézetük szerint az SS tagjainak minden tekintetben puritánnak kellett lenniük. Bár kíméletlen keménységet követeltek meg beosztottaiktól, minden cselekedetüknek - ideértve a megvetett zsidók kínzását és meggyilkolását is - "nemes" indítékai kellett, hogy legyenek. Erénynek számított, ha egy SS úgynevezett "nemes" motívumból gyilkolt meg egy zsidót. Ha azonban ugyanaz az ember szexuális, szadista vagy önös ösztönei alapján tette ugyanazt, akkor tette büntetendő atrocitásnak minősült. Előfordult, hogy ugyanazon tettekért egyeseket halálra ítéltek, másokat kitüntettek! Himmler már 1935-ben megtiltotta, hogy az SS tagjai önálló akciókba kezdjenek a zsidók ellen - az SS-nek másnak kellett lennie mint az SA! A furcsa erkölcsök a szexuális életre is kiterjedtek, Míg az egyedülálló SS-férfiakat hajadonokkal való együttlétre biztatták a népességnövelési program keretében, a homoszexualitást halállal büntették. A homoszexualitás halállal való megtorlását formálisan 1942-ben vezették be, de ténylegesen már kezdettől fogva alkalmazták. A homoszexuális SS-tagokat koncentrációs táborban letöltendő börtönbüntetésre ítélték, ahol aztán rövidesen "menekülés közben agyonlőtték" őket. Himmler - akárcsak főnöke, Adolf Hitler - fiatalkorában buzgó katolikus volt, és azt fontolgatta, hogy pap legyen. Felnőttkorában azonban távol került Istentől és Sátán szolgájává lett.

Himmler arra késztette az SS tagjait, hogy formálisan és nyilvánosan hagyják el az egyházat. Nem a vallással szemben voltak kifogásai, még csak nem is a Római Katolikus Egyházzal: ő magát Istent gyűlölte. Dieter Wisliceny SS-tiszt megfogalmazása szerint az SS "egy újfajta vallási szekta volt, sajátos szertartásokkal és szokásokkal". Az SS vezetői hittek egy felsőbb lényben, akire gyakran hivatkoztak beszédeikben és esküjeikben. Az SS-eskü utolsó mondatában hűséget fogadtak Adolf Hitlernek mindhalálig "... So wahr mir Gott helfe" (Isten engem úgy segéljen). De ez az eskü nem a keresztények Istenéhez szólt. Az SS istenképe az ateizmus, a teozófia és a pogány deizmus furcsa keveréke volt. Minden alkalmat megragadtak arra, hogy pellengérre állítsák az SS azon tagjait, akik nem voltak hajlandók elhagyni egyházukat. Azt az SS-t, aki ragaszkodott katolikus, evangélikus vagy más protestáns felekezetéhez, nem léptették elő, amíg megtartotta egyháztagságát. Az SS gyakorlótáboraiban a felsorakoztatott legénység közül rendszeresen kiléptették azokat, akik még nem hagyták el egyházukat, és megalázó gyakorlatokat végeztettek velük. Az SS tagok házasságkötésével kapcsolatban is olyan szabályok voltak életben, amelyek kizárták, hogy a szertartáson az egyházak képviselői részt vegyenek. Mindazonáltal Himmler egyházellenes politikája nem volt teljes mértékben sikeres. Így például az Allgemeine-SS tagjainak kétharmada sosem hagyta ott felekezetét. A Waffen-SS esetében 47 százalék, a halálfejes brigádok közül 31 százalék tartotta meg egyháztagságát. A bajorországi Berchtesgaden falu papja elmondta, hogy Hitler közeli főhadiszállásáról, a "Sasfészekből" többen is rendszeresen eljártak a vasárnapi misére, többek között Rochus Misch (Hitler telefonközpontosa), Sepp Dietrich (az SS-Leibstandarte Adolf Hitler parancsnoka) és Eva Braun, Hitler későbbi felesége. Az SS-nél nem működhettek tábori lelkészek sem. A tilalom ellenére a háború vége felé a Wehrmacht alkalmazásában álló katolikus papok miséket tartottak a fronton harcoló Waffen-SS részére is. A harcok során állandó életveszélyben álló katonáknak fontosabb volt saját lelkük üdvössége, mint Himmler sajátos istenképéhez való ragaszkodás. Így ismét bebizonyosodott annak a régi mondásnak az igazsága, hogy "a lövészárkokban nincsenek ateisták". A Waffen-SS csapatai a második világháború legkeményebb

harcosai közé számítottak. Úgy tűnt, hogy az SS-legénység még a nagy túlerőben lévő ellenséggel szemben sem ismer félelmet. Gyakran valóban az utolsó emberükig harcoltak. A legkeményebb oroszországi csaták közepette az egyik SS-parancsnok összehivatta az embereit és megdöbbenve kellett tudomásul vennie, hogy a 2000 főből csak negyvenen-ötvenen maradtak meg, pedig a csata csak néhány napja kezdődött. A Waffen-SS egységek vesztesége általában 45-70 százalékos volt. Bár valóban nagyon bátrak voltak, hiba lenne azt gondolni róluk, hogy csupa nemes tulajdonsággal rendelkező, hazájáért szívvel-lélekkel harcoló katonából állt a Waffen-SS, mint azt veteránjaik állítják. A koncentrációs táborok legénysége jórészt a Waffen-SS tagjaiból került ki. Az SS bűnöket követett el általában az emberiség ellen és konkrétan Isten választott népe ellen. Az SS tagjait arra tanították, hogy örökös háborúban állnak a zsidósággal. A teozofikus orientáltságú SS-doktrínák az ötödik alapfajt (homo sapiens) a korábbi alapfajok maradéka (így a zsidók és a cigányok) ellen uszította. A doktrína része volt a reinkarnáció és az evolúció tana is. A doktrína szerint az SS tagjai, mint kiválasztott harcosok, a reinkarnáció által folyamatosan újonnan születnek, hogy ismételten felvegyék a harcot a "gonosz erők" ellen általában és konkrétan a zsidóság ellen. A homo sapiens szuperemberré válásának küszöbén a kiválasztott harcosok lecsapnak a zsidóságra és ezzel a faji tudat gigantikus lépést tesz előre. Érdemes összehasonlítani az SS tanítását a New Age-mozgalom általános tanításaival és az ő szuperemberük, a homo noeticus eljövetelével kapcsolatos tételekkel. Az SS őrült álmainak a Harmadik Birodalom bukása vetett véget. A háború végén az SS tagjai eldobták egyenruhájukat, hogy így meneküljenek meg az igazságszolgáltatástól. Himmler halálának híre futótűzként terjedt el a még harcoló SS egységek között. Az a tény, hogy nagy tiszteletben álló vezetőjük a menekülés mellett döntött, alapjaiban rázta meg az SS szervezetét. 1945 májusában pogány szertartásra gyűlt össze egy tucatnyi SS-tiszt Bajorország egyik erdejében. Megerősítették SS-véresküjüket, megátkozták Himmlert gyávasága miatt, majd maguk is öngyilkosságot követtek el. Az SS története ezzel gyakorlatilag véget ért.

8. FEJEZET

Amikor a világ közömbös maradt Berlin Wannsee elnevezésű külvárosának egy villája 1942. január 20-án végzetes konferencia színhelye volt. Reinhard Heydrich SS-tábornok elnöklete alatt a kulcsfontosságú kormányszervek - a Külügyminisztérium, a Belügyminisztérium, az Igazságügyi Minisztérium, a Gestapo, a Birodalmi Kancellária, a Négyéves Gazdasági Terv Hivatala és a Keleti Megszállt Területek Közigazgatásának Hivatala - nevében a legfelső vezetés alatti szint képviseltette magát. A konferencia jegyzőkönyvét egy korábban ismeretlen SS-tisztviselő, Adolf Eichmann vezette. "A zsidókérdés végső megoldása szempontjából rendkívüli jelentőséggel bíró gyakorlati tapasztalatok birtokába kerültünk" - vezette fel a témát Heydrich. Hitler halálgépezetének funkcionáriusai így értesültek a világ zsidóságának teljes kiirtására vonatkozó döntésről, melyet Poncius Pilátus döntésével azonos jelentőségűnek mondtak. A tapasztalatokat, melyekre Heydrich bevezetőjében utalt, a keleti frontra vezényelt 3000 gondosan kiválogatott SS révén szerezték. A négy akciócsoportra (Einsatsgruppen) felosztott SS-legények szisztematikusan irtották Oroszország és a Szovjetuniótól elfoglalt más területek zsidó lakosságát. A Wannsee Konferencia idejében a szovjet határtól keletre eső meghódított területeken rekedt zsidó lakosság 90 százalékát kiirtották. A gyilkosságok nagy részét az SS-akciócsoportok kivégzőosztagai követték el. A holocaust azonban nem a Wannsee Konferenciával, de nem is az orosz zsidók legyilkolásával kezdődött el. A holocaust tényleges kezdete 1938 volt, amely év fordulópontot jelentett a német zsidók életében. Joachim von Ribbentrop náci külügyminiszter szerint is 1938ban állt be döntő fordulat a nácik és zsidó áldozataik kapcsolatában. A német külképviseletnek küldött 1939. januári körtáviratában leszögezte: "Nem véletlen, hogy 1938 lényeges előrelépést jelentett a zsidókérdés megoldásában". Vajon tudott-e a világ arról, hogy mi készül Európa zsidósága ellen? Voltak előjelei Hitler gyilkos szándékainak? Mit tettek a világ nemzetei a helyzet megoldására? Ezek a kérdések válaszért kiáltanak. A szomorú igazság az, hogy a világ nemzetei között kevés volt a

"jó szamaritánus" a holocaust hét éve alatt. A világ nagy része - a bibliai történet farizeusaihoz hasonlóan - közömbösen szemlélte a zsidók üldöztetését. 1938-ban Németország zsidósága már ötödik éve szenvedett a nácik egyre fokozódó nyomása alatt. Az 1935-ös nürnbergi törvények hivatalosan is szentesítették a nácik előítéleteit. 1938-ban Roosevelt amerikai elnök javaslatára 32 ország képviseletében kétszáz delegátus, megfigyelő és újságíró gyűlt össze Evianban, a Genfi tó francia oldalán fekvő kisvárosban, a német zsidók ügyének megtárgyalására. A konferencia július 6-tól 14-ig tartott. Csehszlovákia és a Szovjetunió képviselői távolmaradtak és Mussolini fasiszta Olaszországa sem küldött delegátust. Lengyelország, Magyarország és Románia csak megfigyelőket küldtek, pusztán arra voltak kíváncsiak, hogyan szabadulhatnának meg saját zsidó polgáraiktól. Németország nem küldött hivatalos delegációt, de nagylelkűen engedélyezte, hogy Németország és Ausztria zsidó közösségei képviseltessék magukat. Palesztinából Golda Meir asszony, a későbbi Izrael miniszterelnöke jött el. A konferencia eljárásrendje kezdettől fogva részrehajló volt. A világszerte hétmillió zsidót képviselő Zsidó Világbizottság (World Jewish Committee) csak öt percet kapott szólásra. A németországi és ausztriai zsidó küldötteket pedig - megfigyelői státuszukra hivatkozva - egyáltalán nem engedték a mikrofonhoz, csak írásbeli megjegyzéseket nyújthattak be. A 32 szuverén ország képviselői egymás után emelkedtek szólásra. Mindegyikük sajnálkozását fejezte ki a német zsidóság helyzete miatt, de segítséget nem tudtak felajánlani: "...talán valamelyik másik ország...". Egyedül a Dominikai Köztársaság ajánlotta fel bevándorlási kvótájának emelését, ugyanis a karibi szigetországban nagy szükség volt mezőgazdasági vállalkozókra. A konferencia harmadik napján már mindenki előtt világos volt a helyzet. 1938. július 8-án a New York Herald Tribune ezzel a vastag szalagcímmel jelent meg:, "A HATALMAK BECSAPJÁK AZ AJTÓT A NÉMET ZSIDÓK ELŐTT". A konferencia legcinikusabb megállapítása az utolsó napon, július 14-én hangzott el. Hogy ne mutatkozzanak túlságosan keménynek, a delegációk úgy fogalmaztak, hogy bátorítják ugyan az emigrációt, de "... a befogadó országok semmilyen kötelezettséget nem vállalnak az emigráció anyagi támogatására". Mivel Hitler kormánya nem engedélyezte az emigráló zsidóknak, hogy személyes vagyontárgyaikat, illetve 5 dollárnál

nagyobb összegű készpénzüket magukkal vigyék, a fenti kijelentés egyet jelentett a kivándorlás ellehetetlenítésével. Ettől az időponttól fogva a Németországból sikeresen elmenekülő zsidók száma rendkívül megcsappant. Egyébként az 1933 és 1938 között az Egyesült Államokba menekült német zsidók száma sem haladta meg egyetlen haláltábor gázkamráinak két napi "teljesítményét". A nácik kárörvendően fogadták az eviani konferencia eredményeit. A Reichswart című náci újság a következő címet hozta le a konferencia nyomán: "ELADÓ ZSIDÓK - KINEK KELLENEK? SENKINEK.". A Gestapo újságja, a Schwarzkorps büszkén hirdette: "Semmi nem gátolhat meg bennünket abban, hogy a zsidókérdést véglegesen megoldjuk". Maga Hitler korábbi kijelentéseivel összhangban így nyilatkozott a dél-afrikai védelmi miniszternek: "A zsidókérdést a közeljövőben meg fogjuk oldani... a zsidók el fognak tűnni". A holocaust kezdetét az eviani konferenciától számítjuk. A világ országai gyakorlatilag lezárták határaikat a zsidók előtt, ezzel mintegy jelezték Hitlernek, hogy szabad kezet kapott a zsidók likvidálásának megkezdésére. Az elkövetkező hónapokban szorulni kezdett a németországi zsidók nyakára tekert kötél. 1938. augusztus 17-én kiadták az úgynevezett "Globke rendeletet", mely megfosztotta őket nevüktől. A rendelet értelmében a zsidó férfiak kötelesek voltak keresztnévként felvenni az "Israel" nevet, a zsidó nők pedig a "Sára" nevet. A svájci kormány, talán Németországgal való hosszú határa miatt való aggodalmában, azzal a tiszteletteljes javaslattal állt elő, hogy a német kormány megkülönböztető jellel lássa el a német zsidók útlevelét. A németek engedtek a kérésnek, és egy nagy vörös színű "J" betűt nyomtak minden zsidó állampolgáruk úti okmányába. Így aztán könnyűszerrel el lehetett különíteni a turistáktól a kivándorlással próbálkozó zsidókat, akiket azon nyomban visszafordítottak. A dél-amerikai országok, ahol jelentős létszámban éltek nácikkal szimpatizáló németek, kíméletlenül lezárták határaikat a zsidók előtt. Olyan zsidóellenes bevándorlási törvényeket hoztak, amelyek Josef Goebbels propagandaminiszternek is becsületére válhattak volna. A világ hozzáállását a francia kormány 1938 októberében a német külügyminiszterhez küldött üzenete fejezi ki a legjobban: "Egyetlen állam sem vitatja a német kormány azon

jogát, hogy saját belátása szerinti intézkedéseket hozzon az állampolgárait érintő ügyekben". Más szavakkal: tegyetek, amit akartok, mi nem szólunk bele.

Kristallnacht Robert G. L. Waite történész "megdöbbentő kronológiai egybeesésnek" nevezte, hogy az első nagyszabású, szervezett zsidóüldözésre 1938, november 9-10-én, Luther Márton születésének évfordulóján került sor. Kristallnacht - kristályéj - néven vonult be a történelembe ez a nap, mert utána hegyekben állt az utcán a zsinagógák, zsidó üzletek és otthonok összetört ablakaiból származó üvegcserép. A náci bandák "spontán" randalírozását a Gestapo és Goebbels Propagandaminisztériuma irányította a háttérből. A Kristallnachthoz egy 17 éves párizsi zsidó fiú által elkövetett merénylet szolgáltatta az ürügyet. Herschell Grynspanban gyilkos indulatokat keltett szülei sorsa, akiket több ezer Németországban élő lengyel zsidó társukkal együtt kiutasítottak a Harmadik Birodalomból. A deportálandókra szuronyt szegeztek és így kényszerítették őket a határon túlra, annak ellenére, hogy a lengyel kormány nem engedélyezte az országba való belépésüket. A 17 000 ember ideiglenes táborban volt kénytelen élni a két országhatár közötti senkiföldjén, a megfelelő minimális ellátás nélkül. A fiatal Grynspan érzelmi felindulásában pisztolyt vásárolt, felkereste Németország párizsi nagykövetségét, és azt mondta, hogy a nagykövettel akar beszélni. A harmadik titkárhoz irányították, aki bevezette irodájába. Grynspan ott előkapta fegyverét és az egész tárat belelőtte a harmadik titkárba. Az eset kapóra jött Goebbelsnek, aki már jó ideje vadászott egy hasonló botrányra, amivel fel lehet korbácsolni a közvélemény haragját. Az újságok világméretű zsidó összeesküvést emlegettek, amely Grynspant csak eszközül használta. A rendőrség tétlenül figyelte, hogyan randalíroznak az utcákon az SA barnaingesei. Harminchat zsidót gyilkoltak meg azon az éjszakán és sok zsinagógát porig égettek. Zsidók ezreit tartóztatták le és küldték koncentrációs táborba: 10 911-et a München melletti Dachauba, 9845-öt Buchenwaldba és 9000-et Sachsenhausenbe. A világ reakciója mérsékelt felháborodásban merült ki. A Kristallnacht után két hónappal Adolf Hitler közölte

Chvalkovsky csehszlovák külügyminiszterrel: "EI fogjuk pusztítani a zsidóságot... elérkezett a leszámolás ideje!". Kilenc nappal később, 1939. január 30-án hatalomra kerülésének hatodik évfordulója alkalmából mondott beszédében Hitler kijelentette: "Egy Új Világban az európai zsidóság meg fog semmisülni". Az elkövetkező években Hitler kis híján be is váltotta fenyegetését!

9. FEJEZET

A végső megoldás "Tudom, mi lesz a sorsom. Egyszer a nevem valami szörnyűség emlékéhez fog kapcsolódni." Friedrich Nietzsche próféciája (1889. Hitler születési éve) A holocaust olyan szörnyűség volt, hogy Sir Winston Churchill úgy beszélt róla, mint olyan bűntényről, amire nincs is megfelelő név. Olyan döbbenetes mértékű bűntény volt, hogy emberi nyelv nem is képes azt leírni. Egy háború ürügyén Hitler valójában a zsidók kiirtásához fogott hozzá, először Európában, azután az egész világon, és ez majdnem sikerült is neki! A holocaust 1938 júliusában kezdődött a franciaországi Evianban tartott konferenciát követően, és az első szervezett antiszemita pogrom ugyanebben az évben, novemberben zajlott le. 1939 januárjára Hitler már arról volt híres, hogy tudatta a világgal, a németországi zsidókra pusztulás vár - de ezt senki sem hitte el neki, azok a szerencsétlen sorsú zsidók sem, akik náci üldözés alatt éltek Németországban. Az európai zsidók kiirtását és Hitler programjának további részeit nem lehetett volna megvalósítani á totális háború okozta káosz nélkül, ezért Hitler 1939. április 3-án parancsot adott Wilhelm Keitel tábornoknak (a német hadsereg vezérkari főnökének), hogy készüljön fel a "fehér hadműveletre", a szomszédos Lengyelország lerohanására. Lengyelország katonai megtámadása Moszkva beleegyezése nélkül Hitler számára az öngyilkosságot jelentette volna. Az oroszok Lengyelország területének egy részét már régóta orosz földnek tekintették, és meglehetős gyanakvással figyelték a robbanékony természetű kis osztrák káplárt, aki az újra felfegyverzett Németországot vezette. A német hadsereg már régóta fenyegetést jelentett Oroszország számára, és Adolf

Hitler bolsevikellenes kijelentései egyáltalán nem csökkentették az oroszok félelmeit. A "szovjet medve" semlegesítése céljából Hitler utasította a német külügyminisztériumot, hogy kezdjen tárgyalásokat Moszkvával Lengyelország és a balti államok sorsáról. 1939. május 30-án a moszkvai német nagykövet már tárgyalásokat folytatott orosz partnerével. 1939. augusztus 23-án von Ribbentrop német külügyminiszter Moszkvába érkezett, hogy aláírja a szerződést Sztálinnal. A náci párt sok tagja a BerlinMoszkva szerződést árulásnak tartotta, és úgy látták, hogy Hitler feladta korábbi bolsevikellenes pozícióját. Hitler azonban később azt mondta, hogy a párt nem értette meg a szerződés aláírása mögött húzódó szándékot, ami szavai szerint "egy szerződés volt a Sátánnal, hogy elűzzék az ördögöt". (Ez Hitler egyik kedvenc kifejezése volt). A Berlin-Moszkva szerződés titkos záradékaiban Lengyelországot és a balti államokat orosz és német befolyási övezetekre osztották fel. Németországnak jutott Litvánia és Lengyelország nagyobbik része (főleg a déli, nyugati és keleti területek), Oroszország pedig Lettországot, Észtországot, Finnországot és Lengyelországnak a szovjet határ melletti keleti területét kapta (amelyet az oroszok a történelem során országuk szerves részének tekintettek, és az első világháború előtt részben hozzájuk is tartozott). A "fehér hadművelet" egy héttel a szerződés aláírása után kezdődött: Hitler páncélosai 1939. szeptember 1-jén, reggel 6 óra 30 perckor átlépték a lengyel-német határt és ezzel elindult a hadművelet, amelyet a II. világháború kezdetének tekintenek. Guderian tábornok villámháborús taktikája előtt a döbbent lengyel sereg darabokra hullott: a német páncélosokkal és Stuka bombázókkal szemben múlt századbeli Iovashadsereg harcolt. A lengyel hadsereg bátran és jól küzdött, de a németek túlereje túl nagynak bizonyult számukra. Varsó ugyan minden nehézség ellenére makacsul kitartott szeptember 27-ig, de az ország legnagyobb részét a németek a támadás megkezdése után hamarosan megszállták. Az oroszok 1939. szeptember 17-én léptek, bevonultak, hogy megszállják Lengyelország keleti területét. A "zsidókérdés végleges megoldásának" elkezdésére vonatkozó hivatalos döntés időpontját néhány történész tévesen 1941-re vagy 1940-re helyezte. Reinhard Heydrich tábornok 1939. szeptember 21-én, még Varsó bevétele előtt kiadott uta-

sítása azt mutatja, hogy akkor már létezett egy részletes terv a zsidók megölésére. Az utasítás, amelynek címe "A zsidókérdés a megszállt területeken" körvonalazta a zsidók megsemmisítésére vonatkozó tervet, amely most már nem pusztán egy komikus kis politikus valóságtól elrugaszkodott elképzeléseinek vitriolos és bombasztikus megfogalmazása volt, hanem egy erős és gonosz szándékú kormányzat hivatalos politikája. Hitler kezdettől fogva Lengyelország brutális elintézését tervezte. 1939. augusztus 22-én találkozott a Wehrmacht főparancsnokaival, és kidülledt szemekkel, és egyre élesebb hangon ordította a sátáni szavakat "... zárják ki a szívükből a sajnálatot... brutálisan kell cselekedni!" Lengyelország lerohanásával együtt megérkezett az első náci halálosztag: az SS rohamosztagai, amelyek az RSHA parancsnokának, Reinhard Heydrichnek a kezdeményezésére jöttek létre. A rohamosztagok tulajdonképpen a katonai ütőerőt képviselték az SS titkosrendőrségen belül, és először Ausztria megszállásakor használták őket a náciellenes erők elfojtására. Csehszlovákia elfoglalásakor a rohamosztagokat olyan gyárak és egyéb gazdasági létesítmények elfoglalására és biztosítására használták, amelyek később fontosnak bizonyultak a német háborús gazdaság és az SS támogatásában. Lengyelországban azonban a rohamosztagok tevékenysége kibővült: szervezett, nagybani gyilkosságba kezdtek. A német hadsereghez lazán kapcsolódó rohamosztagok követték a Wehrmacht csapatainak előrenyomulását Lengyelországban. Szinte azonnal hozzáfogtak egy gyilkolási kampányhoz, amelynek célja a lengyel társadalom lefejezése volt. A rohamosztagosok ezrével lőtték le a polgári és katonai vezetőket, gyártulajdonosokat, papokat, értelmiségieket és mindenkit, akiről csak feltételezni lehetett, hogy az ellenállási mozgalom magját képezheti. Elkezdték a zsidók elleni szisztematikus atrocitásokat is. Az SS tevékenysége megdöbbentette és felháborította a Wehrmacht tábornokait, és azonnal tiltakoztak a legmagasabb szinten. Lehetséges, hogy a tábornokok valóban kifejezték erkölcsi felháborodásukat, a feljebbvalóikkal szemben azonban különös módon más taktikát választottak hivatalos álláspontjuk megfogalmazására. Azzal a panasszal éltek ugyanis, hogy az SS rohamosztagok önálló tevékenysége rombolóan hat a katonai uralom fenntartására egy olyan területen, amely elsősorban

még mindig harcászati terület. Az SS halálosztagok névlegesen ugyan a Wehrmacht alá tartoztak adminisztrációs és gazdasági tekintetben, de utasításaikat inkább Heydrichtől, és nem a hadsereg parancsnokaitól kapták.

Oroszország megtámadása A Moszkva-Berlin tengelyt nem hosszú távra tervezték. Miután Hitler biztosította pozícióit Lengyelországban és Litvániában, még keletebbre fordította figyelmét, a Szovjetunió hatalmas területeire, és Ukrajna gazdag termőföldje felé. Bár több orosz kém is, köztük a híres Richard Sorge Japánban, ismételten figyelmeztette Sztálint, hogy a németek árulásra készülnek, a Szovjetuniót teljesen váratlanul érte 1941. június 22-e, amikor a német fegyveres egységek átgördültek a határon. A motorizált német hadsereg keresztülhatolt a szovjet védelmi vonalakon, és elfoglalta Lettországot, Észtországot, Kelet-Lengyelországot, Ukrajnát és egy a Balti-tengertől a Krímig terjedő nagy területet a Szovjetunióból. Szorosan a páncélos csapatok nyomában 3000 főnyi SS legénység érkezett, négy 500-950 főnyi rohamosztagba beosztva. Az "A" rohamosztag az Északi Hadseregcsoport előrenyomulását követte a balti országokba és Oroszországba Leningrád irányában; a Központi Hadseregcsoportot a "B" rohamosztag követte a balti országok és Ukrajna közti területre való bevonulásban; a "C" rohamosztag a Déli Hadseregcsoport számára kijelölt terület északi részén tevékenykedett, a "D" rohamosztag pedig a Déli Hadseregcsoportot követte a Kaukázusba, Besszarábia déli területeire és a Krímbe. A rohamosztagok lengyelországi gonosz és bestiális viselkedése csak halvány árnyéka volt annak, amit Oroszországban tettek. Öt nappal a támadás megkezdése után az SS kommandók megkezdték az öldöklést; 1941. június 27-én Bialystokban 2000 zsidót mészároltak le, három nappal később Lvovban pedig újabb 7000-et. A rohamosztagok kivégzőegységei összesen 600 000 embert öltek meg 1941--42-ben. A rohamosztagokba az SS és a rendőrség minden területéről kerültek emberek: 3,5 százalék az SD-ből, 4,1 százalék a Kripoból, 9 százalék a Gestapóból, 13,4 százalék a városi rendőrségekből, 8,8 százalék a külföldi rendőri segédegységekből, és 34 százalék a Waffen SS-ből. A polgári élet minden területéről érkeztek, de legtöbben mezőgazdasági dolgozók, iparosok

és értelmiségiek voltak. Minden egyes rohamosztag körülbelül 500-950 emberből állt és 100-150 fős kommandókra, és 30-40 fős szakaszokra volt beosztva. Ezek az egységek kizárólag a zsidók kiirtása céljából mentek Oroszországba! A rohamosztagosok 1941 áprilisában kezdtek összegyűlni, két hónappal Oroszország megtámadása előtt. A támadási parancsot 1940 decemberében adták ki, de Heydrich úgy gondolta, hogy bölcsebb lenne a zsidók kiirtására vonatkozó terveket csak fokozatosan megismertetni az SS önkéntesekkel. Áprilisban Heydrich csak annyit tudott mondani az RSHA osztályvezetőinek, hogy szüksége van önkéntesekre "egy igen nehéz feladat végrehajtására Oroszországban". Májusban Heydrich kijelölt 120 SS vezetőt, hogy a Wittenberg közelében levő Elbaparti Pretsch határrendőrségi iskolában tanuljanak. Néhány hét múlva már mind a 3000 rohamosztagos képzésen vett részt a szászországi Pretschben és Dubenben. Az SS csapatoknak fajgyűlöletet és megsemmisítési módszereket tanítottak. Az RSHA kiképzői fokozatosan növelték óráik kegyetlenségét; és a tanfolyam végén már alig palástoltan népirtásról beszéltek. Az SS embereit arra biztatták, hogy "különösen kemények" legyenek, akik hamar érzéketlenné is váltak az általuk okozott szenvedésekre. Az SS Oroszországba küldött emberei közül azonban csak kevesen értették meg teljesen, hogy az általuk végrehajtatott "nehéz feladat" mit is jelent, amíg az öldöklés valójában el nem kezdődött. Néhányan ugyan visszaléptek, és felmentésüket kérték (ami megkérdőjelezi az SS tagjainak azt a védekezését, hogy engedelmeskedniük kellett a parancsoknak, vagy őket is megölték volna), de a döntő többség folytatta a gyilkolást. A fajgyűlölet sátáni evangéliumát már több mint egy évtizede hangosan hirdették Németországban, mindez évszázados hagyományokra épült: el is érték vele a kívánt hatást! Az SS gyilkosok nem bűnözőknek és gyilkosoknak látták magukat, hanem olyan embereknek, akik egy nagyon nehéz - és hálátlan - feladatot hajtanak végre "az emberiség előrehaladásának" érdekében. Néhányan állítólag még sajnálták is áldozataikat, bár ez a sajnálat nem akadályozta meg őket abban, hogy meghúzzák a ravaszt! A rohamosztagosok számára ez a véres munka alig jelentett többet, mint férgek és kártevők elpusztítását, egyszerű tisztogatást; a zsidók nem számítottak embernek az SS gyilkosainak gondolkodása szerint.

A rohamosztagok vezetői felismerték, hogy csak rajtaütések és félrevezetések segítségével végezhetik el gyilkos munkájukat. Ha az öldöklés már nagy méretekben elkezdődött, a hír el fog jutni a zsidó közösségekhez, és a kiszemelt áldozatok elmenekülnek. Ezért a rohamosztagosok szorosan a Wehrmacht csapatainak nyomában haladtak, hogy rajtaütésszerűen dolgozhassanak, azt remélve, hogy a frontvonal körül kialakuló kavarodás megkönnyíti a zsidók befogását és megölését. A frontvonal csapatai mögött egykét nap múlva általában már ott voltak a rohamosztagok, hogy elkezdjék a gyilkolást, még mielőtt a katonai egységek teljesen biztosították volna a területet az orosz hátvédegységekkel szemben. Sok helyen ezek a halálosztagok már a katonai egységekkel együtt bevonultak a városokba. Kijevben, Kovnoban és Rigában a rohamosztagok a katonai csapatokkal egyszerre érkeztek a városba, és segíteniük is kellett abban, hogy a várost megtisztítsák az orosz ellenállóktól. A Szovjetunió és a szomszédos balti államok területén élő zsidóknak már évszázadok óta tartó antiszemitizmust kellett elviselniük, bár ennek erőssége Sztálin uralma alatt némileg csökkent. A szovjet társadalom teljesen zárt volt, és a hírek áramlását államilag irányították. Az oroszországi zsidók ezért nem tudtak semmit a nácikról, és túl keveset tudtak az új német kormány természetéről is. A német parancsnokok meg is jegyezték, hogy "az ukrajnai zsidók meglepően tudatlanok voltak a velük kapcsolatos szándékaink felől". A zsidók először más ukránokkal együtt úgy fogadták a német csapatokat, mint felszabadítókat az orosz uralom alól. Az illúzió azonban nem tartott sokáig, az SS kivégzőosztagok géppisztolyai hamar szétoszlatták. A rohamosztagok átgondolt hatékonysággal dolgoztak, azokat a városokat vették célba, ahol az oroszországi zsidóságnak összesen több mint 90 százaléka élt. A cárok ideje alatt évszázadok óta tartó üldözések természetszerűleg azt eredményezték, hogy a zsidó közösségek egy helyre csoportosultak, hogy védekezni tudjanak. Amellett, hogy megvolt ez a természetes tendencia zsidó szigetek kialakulására a kereszténység tengerében, a törvények is arra kényszerítették a zsidókat, hogy néhány nagy, zárt közösségbe tömörüljenek össze. A múlt században a cári kormány politikája az volt, hogy korlátozza azokat a területeket, ahol a zsidók legálisan élhettek: a számukra engedélyezett terület pontosan azokat a területeket fedte le,

amelyeket a németek 1941-ben elfoglaltak. A rohamosztagok gyilkosai semmilyen cseltől és fogástól sem riadtak vissza annak érdekében, hogy végrehajtsák sötét céljaikat, és minél több embert ölhessenek meg, bármilyen kegyetlenség is volt az. Válogatás nélkül, és könyörtelenül végeztek ki férfiakat, nőket és gyermekeket. Az SS 3000 embere olyan ártatlan embereket gyilkolt le, akiknek sem fegyverük nem volt az ellenállásra, sem lehetőségük a menekülésre. A kegyetlenség és a bestialitás minden formája megengedhetőnek számított, a gazság nem lehetett elég égbekiáltó ahhoz, hogy a gondosan megszervezett halálgyár működését megállítsa. 1941-42 telén, hat hónappal azután, hogy a németek megérkeztek Oroszországba, már majdnem félmillió zsidó halott volt: 250 000-et az "A", 45 000-et a "B", 95 000-et a "C", 92 000-et pedig a "D" rohamosztag ölt meg. Észtországot 1941 végén hivatalosan is "zsidómentes"-nek nyilvánított Az oroszországi hadműveletek első napjaiban a zsidó lakosságot viszonylag könnyen rá lehetett venni, hogy együtt, tömegesen adja fel magát. Az ezen a területen élő zsidók már hozzászoktak a deportálási és áttelepítési akciókhoz, ezért egyszerűen csak bosszúsak voltak, amikor a németek hirdetményeket helyeztek el, amelyeken arra szólították fel őket, hogy jelentkezzenek egy központi helyen nyilvántartásba vétel céljából. Arra számítottak, hogy internálótáborba kerülnek, hogy azután áttelepítsék őket az elfoglalt szovjet területeken belül egy másik, számukra kijelölt helyre. Kijevben az SS eredetileg arra számított, hogy csak 5000 zsidó fog jelentkezni az áttelepítési felhívásra, de végül több mint 30 000en jelentek meg! A "deportálás" neve alatt történő félrevezetés elérte a célját. Kijevben a zsidók megsemmisítése egyetlen, több napig tartó akció során történt, amely azóta "Babíj Jar-i mészárlás" néven vonult be a történelembe. Az akciók ugyan különbözőek voltak a különböző területeken, de legtöbbször azonos mintát követtek. Hatalmas gödröket ástak, és a munkát gyakran azokkal a zsidókkal végeztették, akik az első áldozatok lettek. Az áldozatokat 50, 100 vagy 200 fős csoportokban vezették a gödrökhöz. Egyes csoportokban férfiak voltak csak, másokban pedig nők és gyerekek. A foglyokat meztelenre vetkőztették, és a ruháikat és egyéb dolgaikat le kellett tenniük egy halomban a gödörtől nem messze. Ezután a kivégzőhelyre vezették őket, miközben a többiek az SS őrök felügyelete alatt csoportosulva várták, hogy ők kerüljenek

sorra. Az áldozatokat egy sorba állították a gödör szélén, háttal a kivégzőknek. A gépfegyveresek tűzet nyitottak, és az első sorozattal a legtöbb zsidót megölték. A többiek ezután a gödörhöz mentek, és pisztolylövésekkel végeztek a túlélőkkel. Azt a néhány áldozatot, aki túlélte a lövéseket, a gödör betemetésekor élve temették el. A Németek Babij Jar-nál több mint 30 000 zsidót öltek meg néhány nap alatt, és a halálos jeleneteket megismételték mindenfelé a megszállt keleti területeken. A rohamosztagosok által megöltek száma 1942 végére elérte a 600 000-et. Az SS által a második világháború során megölt 6 000 000 zsidó közül több mint 2 000 000-t közvetlenül a rohamosztagosok öltek meg.

A gázosítás elkezdődik Az SS technokratái számára hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy a fegyveres egységek nem elég hatékony eszközök a zsidók elpusztítására, mivel a lövések sok időt vettek igénybe, és sokba kerültek. Pszichológiai tényezők is szükségessé tették a változást: az SS embereiben a fegyveres kivégzések viszolygást keltettek. A rohamosztagokban a fegyelem odáig süllyedt, hogy néhány SS vezető már lázadástól tartott. Heinrich Himmler személyes látogatást tett keleten, hogy erőt öntsön a lelkesedésüket vesztett kivégzőosztagokba. Látogatása alatt Himmler végignézte 200 zsidó kivégzését Minszk közelében. Miután a zsidókat gépfegyverrel lelőtték, odament a gödörhöz, és figyelte, amint a csapat vezetői megadják a kegyelemdöfést a még életben lévőknek. Himmler megpróbált közömbösen viselkedni, amint a lövések folytatódtak, de egy agyvelődarab és némi vér fröccsent az egyenruhájára. Karl Wolff kapitány, Himmler szárnysegédje kellett, hogy elkapja főnökét, hogy az ájultan össze ne essen. Wolff a Reichsführer súlya alatt nyögve megjegyezte egy a közelben álló SS-parancsnoknak: jó, hogy Himmler megtapasztalta "ezt az utálatos, véres dolgot... most legalább tudja, mit vár el az embereitől". Himmler utasítást adott, hogy találjanak más kivégzési módot. Ez az utasítás vezetett a gázkamrák bevezetéséhez. Németországnak már volt bizonyos tapasztalata a mérgező gázokkal való gyilkolásról. Egy eutanáziás program keretében, amely ugyanazon a napon kezdődött, mint Lengyelország megtámadása, (1939. szeptember 1.), elmebetegeket és értelmi fogyatékosokat végeztek ki gázzal. A nácik kiadták azt a

hírhedt törvényt, amely a nem életrevaló személyek elpusztítását célozta, és amelynek rendelkezései szerint az értelmi fogyatékosok, az elmebetegek és bizonyos egyéb csoportok is likvidálhatókká váltak. Amikor megfelelő számú beteg gyűlt össze, egy kamrába vagy egy buszba terelték őket össze, amelybe egy dízelmotor kipufogógázát vezették. Körülbelül fél órával az ajtók lezárása után a motorból származó szénmonoxid befejezte munkáját, és mindenki halott volt. A hozzátartozókat általában arról értesítették, hogy a beteg influenzában vagy valami halálos betegségben meghalt. Ritkán tudták csak meg, hogy valójában mi történt. Voltak azonban pletykák és híresztelések, és ezek arra indították Kurt Gersteint, a fiatal keresztény orvost és mérnököt, hogy csatlakozzon az SS-hez. Gerstein nővérét ugyanis likvidálták, és a családnak gyanúsak voltak a halál körülményei, ezért Gerstein belépett az SS-be, hogy személyesen győződjön meg arról, igazak-e a híresztelések. A zsidók ellen gázt először Lengyelországban használtak, Chelmnóban, speciálisan felszerelt teherautókban. 1941 elején Arthur Greiser, a korábbi Lengyelország a németek által Warthelandnak nevezett területének náci kormányzója, arra kérte Himmlert és Heydrichet, hogy tegye a területet zsidómentessé. Még 100 000 zsidó volt a lodzi gettóban, és Greiser meg akart tőlük szabadulni. Az SS vezetése 1941 nyarán teljesítette kérését, és elküldte Lange SS kapitányt, hogy állítsa fel a chelmnóí intézményt egy magányos kúriában 60 kilométerre Lodztól. Chelmno volt az első az üj típusú koncentrációs táborok borzalmas sorozatában: az első "megsemmisítő tábor". A chelmnóí tábor 1941. december 8-án készen állt a zsidók megölésére, azon a napon, amikor az USA hadat üzent Japánnak. Lange kapitány vezette be a gáz használatát a zsidók megölésére. Speciális teherautókat készített, amelyekben a kipufogógázt vissza lehetett vezetni a zárt raktérbe. A teherautó 1530 percig ment, miközben a szénmonoxid megölte a bentlévőket. A zsidókat egyre nagyobb számban szállították Lodzból Chelmnóba vonaton. A régi chelmnóí vasútállomásról a kúriába vitték őket. A férfiakat, nőket és gyermekeket meztelenre vetkőztették, és be kellett mászniuk a teherautóba, miközben azt mondták nekik, hogy fürödni viszik őket. Miután az ajtókat bezárták, a kipufogógáz elkezdett befelé ömleni, és megkezdődött a halálba vezető rövid utazás. Közben más zsidó foglyok össze-

gyűjtötték az elszállítottak holmijait, és rejtett értéktárgyak után kutattak. Amikor a teherautó visszaérkezett, ugyanezek a foglyok vették le róla a szörnyű rakományt, és a holttesteket egy tömegsírba dobták. Átkutatták a holttestek legintimebb zugait is, hogy elrejtett értéktárgyakat találjanak: az SS mindent megtett, hogy a szerencsétlen zsidókkal fizettesse meg saját kivégzésük költségeit. Chelmnóban az ilyen zsidó különítményesek még néhány hétig tartő életre kaptak lehetőséget és talán, de csak talán, némi esélyt a szökésre. De végül ezek a különítmények is belekerültek a teherautóba, és reménykedő foglyok új csoportja foglalta el a helyüket. A chelmnóí teherautók nem működtek olyan jól, mint azt remélték. Az RSHA íróasztalai mögül kiadott utasítások tizenöt percet hagytak csak arra, hogy a teherautóban lévő emberek meghaljanak. Néha azonban, amikor az ajtókat harminc perc múlva kinyitották, néhány áldozat még mindig életben volt. Gyakran órákig tartott, míg egy rakományt végre teljesen megöltek. Az SS feljegyzéseiben az is szerepelt, hogy a teherautók nagy mennyiségű értékes üzemanyagot használnak fel, amire Németország nagy méretű, gépesített hadseregének is szüksége lenne. Az SS újra jobb módszereket keresett az ölésre. Az auschwitzi és belzeci koncentrációs táborokban kísérleteket folytattak egy új gáz használatával kapcsolatban. A ZyklonB néven forgalmazott rovarirtó szert az SS és a hadsereg fertőtlenítő szerként használta. Két polgári szakértő érkezett abból a hamburgi gyárból, ahol a gáz készült, a hírhedt auschwitzi IIes blokkba, hogy segítsen az SS-nek 250 koncentrációs tábori kórházi beteg és 600 orosz hadifogoly elgázosításában. A kísérlet sikerrel járt, és attól kezdve a Zyklon-B segítségével ölték meg a foglyokat Auschwitzban. Már a Zyklon-B-vel folytatott kísérletek előtt elhatározták, hogy Auschwitz haláltábor lesz. 1941 nyarán az auschwitzi tábor parancsnokát, Rudolf Hösst Berlinbe hivatták, ahol Himmler közölte vele Hitlernek a végleges megoldás elkezdésére kiadott döntését. Hössnek megmondták, hogy erre a feladatra az SS-t választották ki. Még korábban, 1941 márciusában Himmler a lengyelországi Auschwitzba látogatott, és utasította Hösst, hogy növelje meg a tábor méreteit úgy, hogy az alkalmas legyen 100 000 hadifogoly és 30 000 közelebbről meg nem nevezett polgári fogoly

befogadására. A bentlakók közül 10 000-et jelöltek ki az I. G. Farben új gumigyárában való munkára, amely azért épült, hogy az itt rendelkezésre álló "rabszolga-munkaerő"-t hasznosítsa. Himmler azt mondta Hössnek, hogy a tábort azért választották ki a nagy feladatra, mert izolált, jól álcázható, és ami talán a legfontosabb a végleges megoldás szempontjából, a tábor egy fontos vasútvonal mentén helyezkedik el. A háború befejezése előtt Auschwitzban közel 200 000 fogoly volt, és naponta 15 000-et öltek meg. Auschwitz tulajdonképpen több táborból állt, és akkora volt, mint egy közepes méretű város. A központi táborokat 27 altáborra osztották fel, és mindegyiknek külön feladata volt. A nagy kiterjedésű területen fekvő táborok közül a legtöbb munkatábor volt, bár a vaskapu fölé írt jelszó "A munka szabaddá tesz" - igazából kegyetlen tréfa volt. Az auschwitzi haláltábort Auschwitz II-nek nevezték vagy Birkenaunak, a közeli falu után. A birkenaui táborban több mint 2 000 000 zsidót öltek meg. Bár Auschwitz volt a legnagyobb tábor, nem ez volt az egyetlen, és nem is szükségszerűen a leghatékonyabb haláltábor. Belzec (Lublin mellett) 1942 februárjában nyílt meg, Sobibor 1942 márciusában: Maidaneket, amelyet 1940-ben állítottak fel mint munkatábort, 1942-ben alakították át haláltáborrá; Treblinka, amely eredetileg szintén munkatábor volt, 1942-ben alakult át halálgyárrá, és főleg a varsói gettó zsidóinak kivégzésére használták. A haláltáborok megnyitása a végleges megoldás egy új szakaszának kezdetét jelentette: a gyilkolás már nem ártatlan emberek ellen elkövetett brutális katonai akció volt, hanem szervezett ipari tevékenységgé vált. Chelmno "kisteljesítményű" teherautóit zuhanyzónak, fürdőnek és gőzfürdőnek álcázott gázkamrák váltották fel. Az új táborokat Christian Wirth SS rendőrségi felügyelő hozta létre, eredetileg az eutanáziás program részeként. Balzacba érve elrendelte, hogy készítsenek egy kivégzőépületet három 5 x 5 x 2,4 méter méretű gázkamrával. A kivégzőépület bejáratát muskátlival díszítették, és gonosz tréfaként a tetőre egy Dávid-csillagot festettek. Balzacban naponta 12 000 embert tudtak megölni, Sobiborban 20 000-et, Treblinkában, amely csak körülbelül 120 kilométerre van Varsótól északkeletre, 30 gázkamrában pedig naponta 25 000 embert. Wirth, a német hatékonyság mintaképe, minden beszámolójában a kivégzettek számának növekedéséről tudott beszámolni feletteseinek.

A haláltáborok parancsnokai versenyezni kezdtek egyre újabb és magasabb eredmények eléréséért. Höss Auschwitzban kezdte lehagyni társait a Zyklon-B felfedezése után, és Auschwitz vált az első számú haláltáborrá. Általános vélekedés, hogy az SS-en, sőt az SS-en belüli RSHA szekción kívül csak kevesen tudtak a végleges megoldásról; és hogy az első hírek csak a háború végén jutottak el a német és lengyel lakossághoz, amikor a szövetséges csapatok felszabadították a táborokat. Egy angol újságíró jelentése meglepetést és megdöbbenést fejez ki a Dachauban történtek fölött. De az a vélekedés, hogy "senki sem tudta", teljesen hibás. Legalább 1 000 000 német tudott a végső megoldásról, és valószínűleg sok lengyel is. A lángok a krematóriumok kéményeiből hat méternyire csaptak fel, és 15 kilométerről láthatók voltak. Az elégetett holttestek szaga a több kilométernyire fekvő Katowice városában majdnem olyan erős volt, mint Auschwitzben. A vonatokból, amelyek megállás nélkül haladtak át Auschwitz kis vasútállomásán, az utasok láthatták a koromfekete füstöt, ami a krematórium kéményéből szállt fel, és érezhették az elégetett testek émelyítően édeskés szagát, amely átjárta az egész környéket. Az utasok állítólag felálltak a helyükről, és a vonat ablakán kidugva fejüket próbálták megpillantani, hogy mi is folyik Birkenauban. Miért állna fel valaki egy egyszerű gyárkémény miatt, ha nem tudná, hogy ott valami szörnyűség történik? A tudatlanságra hivatkozó álláspont nem tartható fenn.

A német módszerek A haláltáborok mögött precízen működő szervezet állt, amely folyamatosan szállította az áldozatokat. Lengyelország megszállása után a németek hamarosan elkezdték összeterelni a zsidókat a nagyvárosok bizonyos részeibe. Egy zsidó sem élhetett elszigetelten vagy vidéken. 1939. október 12-én elrendelték egy Generalgouvernmentnek nevezett nagy kiterjedésű terület kialakítását Lengyelország középső részén, amelynek főkormányzója Hans Frank volt. Ezt a területet jelölték ki a lengyelországi zsidók összegyűjtésére, és annak a mintegy 1 000 000 lengyelnek a letelepítésére, akiket kitelepítettek Lengyelország azon részeiből, amelyeket hivatalosan is Németországhoz csatoltak. A németek a zsidókat néhány nagyvárosba gyűjtötték össze, és később elválasztották őket a lakosság többi részétől azzal,

hogy csak a város bizonyos kerületeiben lakhatnak - általában a nyomornegyedekben. Amikor egy rabbi meglátta, hogy elkezdik építeni a falat Varsó zsidónegyede körül, felkiáltott: "Isten segítsen rajtunk... ez egy középkori gettó." Zsidó tanácsnak nevezett bizottságokat állítottak fel a gettók igazgatására, amelyek szigorú SS ellenőrzés alatt működtek. A tanács feladata az SS parancsainak végrehajtása volt, és az, hogy meggyőzzék a gettó lakóit arról, hogy semmi bántódásuk nem esik, ha együttműködnek a németekkel és engedelmeskednek az SS parancsainak. A terv az áldozatok elszigetelését célozta barátaiktól, és a megszokott világi környezetüktől. A németek, ahol csak lehetett, elválasztották a családokat, és a gonosz és kiszámíthatatlan erőszak légkörét igyekeztek megteremteni a gettón belül, amellyel az áldozatok élni akarását akarták összetörni. Nyomort, túlzsúfoltságot és általános veszélyérzetet hoztak létre, ezáltal az SS-nek sikerült fizikailag és lelkileg teljesen kimerítenie a zsidókat Európa gettóiban. Első látásra rejtélyesnek tűnik, hogy hogyan mehetett olyan sok zsidó passzívan a halálba. Miért nem tanúsítottak ellenállást? Miért nem próbáltak elmenekülni az erdőkbe vagy elrejtőzni a lakosság között? Az USA-ban élő zsidók ma gyakran Hitler áldozataiban keresik a hibát, és néhányan még megvetésüket is kimutatják azzal, hogy megesküsznek rá: "soha többé ellenállás nélkül". De vegyük figyelembe azt is, hogy milyen volt a zsidók helyzete ezekben a gettókban. Azok az emberek, akik Varsóban a "rakodóhely" feliratú tábla alatt várakozó vonatok felé vonszolták magukat, belülről ki voltak égve, és nem sok erő maradt bennük a harcra. Talán mégis meg kellene nekik bocsátani, hogy nem vették fel a harcot a gépfegyveres nácikkal.

Auschwitzen belül Emberek milliói fordultak meg a háború során Auschwitzben, zsidók és nem zsidók egyaránt, de csak néhány százalékuk maradt életben, hogy elmondja, mi is történt ott. Ezek a milliók vonatszállítmányként érkeztek Auschwitzbe; férfiak, nők és gyermekek válogatás nélkül, emberi masszává összepréselve marhaszállító vagonokban. Néhányan már addigra meghaltak, mire a vonat megérkezett a táborba - az elviselhetetlen zsúfoltság áldozatai lettek. Mások a víz és az élelem hiányától és a betegségektől haldokoltak, mikor megérkeztek. Számukra a

szörnyű utazás nem sokkal a a megérkezés után véget ért, mert a betegeket nem hagyták életben az auschwitzi munkatáborokban. A többi áldozat sorsa is meg volt pecsételve; vagy a kemény munka, vagy a gázkamra végzett velük. Legtöbbjük még az odaérkezés napján meghalt. A marhavagonok repedésein keresztül az áldozatok láthatták, amint az acélsisakos SS őrök fel-le sétáltak Schmeisser MP-40es és Mauser K98-as géppisztolyukkal. Amikor a parancs elhangzott, az őr odament a vagon ajtajához, kinyitotta, és leeresztette a fából készült lejárót. Amikor az ajtó kinyílt, a megkönnyebbülés hulláma futott végig a tömegen, mivel a nyomás, amellyel egymásnak voltak préselődve, enyhült, és a könnyebbség érzése átmenetileg elnyomta a félelmet attól, hogy mi vár rájuk a táborban a szögesdrót mögött. - Zsidók kifelé! - kiáltották az őrök. Az emberek kezdtek előjönni a vagonokból, a nagytermetű SS-ek pedig addig lökdösték és taszigálták őket, amíg végül valamilyen sort alkottak. Amint az élők előbotorkáltak a vagonokból, a halottak a kocsi padlójára zuhantak. A vagonokban akkora volt a zsúfoltság, hogy akik útközben meghaltak, el sem tudtak esni, hanem állva maradtak - bizonyítékául a nácik kegyetlen gyűlöletének. A zsidók görbe sorokban vánszorogtak előre arra a helyre, ahol több SS tiszt várt rájuk. Bizonyos napokon az érkezési részleg ügyeletes tisztje dr. Josef Mengele volt, Auschwitz hírhedt halálangyala, aki ördögi kísérleteket végzett a tábor lakóin. (Mengeléről azt tartják, hogy túlélte a háborút és DélAmerikába menekült, az igazságszolgáltatás nem tudta utolérni és lehet, hogy még ma is él.) A várakozó SS tisztek szétválogatták az embereket: akiket jobbra küldtek, még életben maradhattak egy ideig, és valamelyik auschwitzi gyárban vagy munkatáborban kellett kényszermunkát végezniük; akiket pedig balra küldtek, azokat azonnali halálra ítélték valamelyik gázkamrában. A jobb oldal az életet jelentette, a bal a halált. Mengele ott feszített SS tisztiorvosi egyenruhájában, mutatóujjával vezényelve a haláltáncot: bal, bal, bal, jobb, bal, jobb, jobb, bal - balra a halál, jobbra az élet. Csak azokat küldték jobbra, akik a legkeményebb munkára is alkalmasak voltak. Az SS csak azoknak kegyelmezett, akiket még ki lehetett zsákmányolni egy ideig. Akik az SS mércéi szerint inkább halálra, mint életre valók voltak, azokat azonnal a kivégzőépületekbe vitték. Balra kerültek a gyengék és a bete-

gek, a 16 éven aluli gyerekek, a gyermekes anyák, a nők legnagyobb része és az öregek; csak néhányan kerültek a jobb oldalra. Időnként egy-egy különösen szép nőnek kegyelmeztek, mivel az SS-nek voltak külön intézményei, ahol használhatták őket. A halálraítélt foglyok fáradtan vonultak befelé a haláltáborba, ahol azt mondták nekik, hogy megfürdetik és tetvetlenítik őket. Sokan nem hitték el ezt a hazugságot, mivel keleten a zsidók között széles körben tudták, hogy mi folyik Auschwitzben. Csak azok, akik nyugati országokból jöttek, voltak teljesen tudatlanok Auschwitz, Treblinka és a többi tábor célja felől. Voltak, akik ugyan naivul érkeztek meg, de gyorsan felfogták, hogy miről van szó, amikor meglátták, hogy kiket küldenek jobbra, és kiket balra. Puskatussal, gumibottal és bőrszíjjal tartották bent az embereket a gázkamrák felé vonuló oszlopban. Akik megbotlottak és elestek, azokat azonnal lelőtték - az SS őrök láthatóan örömüket lelték az áldozatok lelövésében. A kivégzőépületekben a foglyokat meztelenre vetkőztették a "fürdés" előtt. Ezen a ponton már nem sok embert hitte ezt el, mert a levegőben érezhető volt a halál szaga, az utolsó gázosítás és közeli krematórium kéményeinek édeskés illata. A meztelen áldozatokat belökték és berugdosták a gázkamrákba, gyakran több mint 200-at egyszerre. Amikor a kamra már annyira megtelt, hogy több felnőtt már nem fért be, a tömeg tetejére gyerekeket és csecsemőket dobáltak. Azután rácsapták és bezárták az ajtókat a halálra ítélt emberek rémült kiáltásaira és sikoltásaira. A Zyklon-B légmentesen zárt fémdobozokba töltött kristályos ciánhidrogén volt. Amikor a kristályok a levegővel érintkezésbe kerültek, párologni kezdtek, és mérgező gázt bocsátottak ki. Rudolf Höss táborparancsnok a nürnbergi per során tett vallomása során elmondta, hogy háromtól tizenöt percig tartott, míg a gázkamrákban az összes áldozat meghalt. Egy SS katona felmászott a kivégzőépület tetejére, ahol volt egy kivezetés az alatta lévő zuhanyzóból. Kinyitotta a Zyklon-B dobozát és a füstölgő szert betöltötte a kamrába. A németek és a táborlakókból alakított különítményesek tudták, hogy mikor halt meg már mindenki, mert akkor vége lett a kiáltásoknak és sikoltásoknak. A gázkamra kezelői általában fél órát vártak az ajtók kinyitása előtt, hogy a gáz kiszellőzhessen. A táborlakókból kialakí-

tott speciális különítmények eltakarították a holttesteket a kamrából és átvonszolták őket a krematóriumba. A különítményesek leszedték a holttestekről a gyűrűket, az ékszereket, az aranyfogakat és egyéb értéktárgyakat, amelyek gyakran a test intimebb helyein voltak elrejtve. A nők haját levágták és Németországba szállították, ahol matracokat, párnákat, filcpapucsokat és kárpit tömést készítettek belőle. A beszámolók nem egyértelműek abban, hogy vajon az emberi zsiradékból valóban szappant készítettek-e a német lakosság számára. Mindenesetre az SS hasznosította a holttesteket. Ruhákat, cipőket és az áldozatoktól elvett egyéb dolgokat nagy kupacokba halmoztak fel, hogy aztán nyugatra szállítsák őket, és szétosszák a német lakosságnak. Akkor, amikor a német katonák nyári egyenruhájukban megfagytak a keleti fronton a kemény hidegben, a megölt zsidóktól elvett meleg téli ruhákat tonnaszámra szállították Németországba. Auschwitz hatalmas ipari komplexum volt, ahol több ezer embert dolgoztattak a német háborús gazdaság megsegítésére. A táborlakóknak sovány élelemadagokkal kellett beérniük, és addig dolgoztatták őket, amíg teljesen kiégtek. Akik még életben maradt, azokat "kiválasztották" elgázosításra. Néha találomra is kiválasztottak zsidókat, akik ezután eltűntek a munkahelyükről, csak azért, hogy a félelem szintjét, és a gázkamrák hatékony működését fenntartsák. A zsidók a foglyoknak csak egyik csoportját alkották Auschwitzban és más táborokban. Németország a koncentrációs táborokat börtönnek is használta, így a tábor lakói között mindenféle ember volt - még orosz hadifoglyok is. Voltak olyan táborlakók is, akik a szabadulásban reménykedtek, mivel csak meghatározott időre szóló ítéletük volt. Amikor letelt az idejük, általában (de nem mindig!) szabadon engedték őket, azzal a feltétellel, hogy hallgatni fognak mindarról, amit a táborban tapasztaltak. A kiszabadult foglyok csak ritkán mondták el az igazságot, mivel a tábor borzalmairól beszélni a visszatérést és a biztos halált jelentette a számukra. A foglyok egy azonosítási számot kaptak, ez volt a nevük. Auschwitzben a számot a foglyok bal karjára tetoválták, a többi táborban pedig a csíkos egyenruha bal felső részén és jobb lábán volt a szám. A táborlakók egy külön jelzést is viseltek az egyenruhájukon, ami azt mutatta, milyen kategóriába tartoznak:

Politikai foglyok: piros háromszög Köztörvényes bűnözők: zöld háromszög Jehova tanúi: lila háromszög "Nem életrevaló személyek": fekete háromszög Homoszexuálisok: rózsaszín háromszög Cigányok: barna háromszög Néhány fogolynál a háromszögbe egy betűt is írtak, hogy jelezzék, melyik országból származik. Például egy piros háromszögbe írt F betű egy Franciaországból származó politikai foglyot jelölt. A zsidók két sárga vagy zöld háromszöget viseltek. A két háromszöget úgy tették egymásra, hogy egy Dávid-csillagot képezzenek. Ha a zsidó fogoly úgynevezett "fajszennyezés"-t követett el, vagyis megszegte az 1935-ös nürnbergi vérségi törvényeket (például egy nem zsidóval kötött házasságot), akkor különösen kegyetlen bánásmódra választották ki, amit a feketével keretezett sárga vagy zöld csillag jelölt. Az olyan foglyok, akikről feltételezték, hogy szökni próbálnának, figyelmeztetésként egy piros-fehér célzó-keresztet viseltek az egyenruhájuk hátán. Azokat, akik valóban megpróbálták a szökést, vagy lelőtték a szökés közben, vagy visszahozták a táborba, és nyilvánosan felakasztották a másnap reggeli névsorolvasáskor tanulságul azoknak, akik esetleg még menekülésről gondolkodtak. Néhány táborlakó teljes kétségbeesésében, hogy már soha nem fogja élve elhagyni a tábort, öngyilkosságot követett el. A tábort és az altóborokat körülvevő elektromos feszültség alatt lévő szögesdrótkerítéshez rohantak. Vagy a kerítésben levő áram, vagy az őrtoronyból érkező géppisztolysorozat végzett velük. A foglyok barakkjai fából készültek, akárcsak a katonai barakkok, de nem volt bennük fűtés. Háromszintes emeletes ágyakon aludtak, és gyakran több fogoly is aludt egy ágyon. Az élelem papíron elegendő volt, a gyakorlatban azonban már akkor kevés volt, mielőtt a tábor tisztjei a javát ellopták volna, hogy a helyi feketepiacon eladják. A táborlakók csak igen ritkán kapták meg az RSHA által rendelt teljes ellátást. Az adagok általában pótkávéból és fekete kenyérből, vagy egy tál híg levesből, vagy hústalan pörköltből álltak. Hús csak egészen ritkán, vagy soha nem volt, és még a vízadagokat is korlátozták. Az alultápláltság, a túlzsúfoltság és a 12-14 órás munkanapok brutális bánásmóddal jártak együtt, és szándékos ha-

nyagsággal azért, hogy a lehető legrosszabb egészségügyi körülmények jöjjenek létre. Ha egy fertőző betegség megjelent valamelyik barakkban, hamarosan tucatjával szedte az áldozatait. Auschwitzben igazából nem volt orvosi ellátás, az SS "katonai orvosai" közül sokan alig voltak többek, mint egyszerű képzetlen sarlatánok, akik eljátszották, hogy ők orvosok. A tábori kórházban alkalmazott kezelés gyakran csak egy halálos adag közvetlenül a szívbe fecskendezett fenol volt. A tábori kórházat ezenkívül dr. Mengele borzalmas kísérleteire (amelyek orvosi értéke igen kétséges volt) és eutanáziára használták. A táborlakók megpróbálták elkerülni a kórházat, hacsak nem dolgozott ott egy barátjuk. Inkább eltitkolták betegségüket, különösen azért, hogy a barakk többi lakója nehogy beárulja őket a betegség terjedésétől való félelmében. A "szerencsés" betegeket egy betegbarakkba vagy betegtáborba küldték, ahol vagy maguktól meggyógyultak, vagy belehaltak a betegségükbe (vagy a betegtáborban összeszedett másik betegségbe!). Anna Frank, akinek a nevét híres naplója örökítette meg, a bergen-belsen-i táborban halt meg, csak néhány héttel azelőtt, hogy az amerikai katonák felszabadították a tábort. Kitty Hart író túlélte Auschwitzet, és visszament Auschwitzbe a BBC dokumentumfilmje kedvéért, amelyet 1981-ben mutattak be az USA-ban. Beszélt arról, hogy a foglyok milyen rettenetes körülmények között vegetáltak egyik napról a másikra, és arról, hogy a félelem mindent és mindenkit átjárt. Még 35 évvel szabadulása után is csak sírástól elcsukló hangon tudott beszélni a kimondhatatlan borzalmakról, amelyet a pokol kapuin belüli élet jelentett, és ez minden kimondott szónál beszédesebb volt. A táborlakók élete mindig csak egy vékony hajszálon függött; ha véletlenül egy szadista vagy dühös őrrel akadtak össze, ha megsértettek valamilyen kisebb és nem nyilvánosságra hozott szabályt, vagy ha valaki más cselekedete miatt jött megtorlás, ez mindig a foglyok halálát jelentette. A zsidók és a nácik által hozzájuk hasonlóan kezelt többi népcsoport szüntelenül a halál fenyegetése alatt élt, mert időnként megritkították az embereket, hogy a gázkamrákat megfelelően kihasználják. A foglyok számára a kis dolgok is borzasztóan fontossá és igen értékessé váltak. A kis bádogtál, ami az egyetlen tárgy volt, ami egy fogoly tulajdonában lehetett, életet vagy halált jelentett. A tál nélkül nem lehetett hozzájutni a napi híg levésadaghoz, egyetlen táplálékuk enélkül az ujjaik között a földre

folyt volna. Enélkül az értékes tál nélkül nehezen lehetett vízhez jutni, ami rendkívül fontos volt az életben maradáshoz. A foglyok szorosan magukhoz szorították a táljukat, és általában odakötözték az egyenruhájuk pizsamaszerű nadrágjához. Verekedések törtek ki egy ilyen kis bádogtál birtoklásáért; egy olyan tál, amelyre rá se néztek volna egy használtcikk kereskedésben, maga az élet volt egy auschwitzi fogoly számára. Ez a tál az életet jelentette: ezt használták evésre, ivásra, ürítésre, vizelésre - egyetlen mindenes edényként. A táborban a munkakörülmények kegyetlenek voltak, a gyárakban és a szabadban egyaránt. Az őrök folyamatosan jelen voltak minden munkahelyen, és sűrűn használták a korbácsot és a puskatust. Akiket az embertelen körülmények nem törtek össze, azok még mindig félhettek attól, hogy egy szadista őr végez velük. 1943-ra, amikor már ezrével csatlakoztak a Waffen SS-hez nem németek is, a koncentrációs tábor őrei egyre brutálisabbak és szadistábbak lettek. A táborlakók sorban a krematóriumban végezték.

A lángok kialszanak 1944 végére a német haderő három oldalról is támadás alá került: az oroszok előretörtek a keleti síkságokon, a nyugati szövetségesek Olaszországból és Franciaország alsó részéről nyomultak előre délen, Normandiából pedig nyugaton. A német légierő összeomlott, és a tengeri flottájukból csak néhány hajó és tengeralattjáró maradt. A szövetséges hajóoszlopok, amelyek a csapatokat és az ellátást hozták, szinte akadálytalanul szelhették át az Atlanti-óceánt, ahol a németek korábban súlyosan megtizedelték őket. A Harmadik Birodalom katonai irányítói tudták, hogy közel van a vég, és a teljes összeomlás már csak idő kérdése. A Hitlertől távolabb álló német vezetők abban reménykedtek, hogy tárgyalásos rendezést lehet elérni a szövetségesekkel. De a szövetségesek álláspontja nem változott, ragaszkodtak a tengelyhatalmak feltétel nélküli kapitulációjához. Heinrich Himmler látta, hogy személyesen is felelős a holocaustért, és megpróbálta biztosítani a jövőjét azzal, hogy titkos tárgyalásokat kezdeményezett a szövetségesekkel. Kezdeményezéseit, amelyeket Folke Bernadotte gróf közvetített, azonban mereven elutasított. Himmler abban a hiú reményben volt, hogy a háború utáni Németország szövetségesek által irányított

kormányzatában helyet kaphat, ha sikerül félretolnia Adolf Hitlert és elérnie a német hadsereg kapitulációját. 1944 elejétől fogva az SS megpróbálta eltüntetni a holocaust bizonyítékait. A németek visszavonulásuk során Oroszországban megálltak olyan helyeken, mint Babij Jar, hogy előássák és elégessék a holocaust első áldozatainak maradványait. A vasúti vágányokat felszedték, a barakkokat felgyújtották, és a gázkamrákat leszerelték. De az SS-nek nem sikerült teljesen eltüntetnie a nyomokat, és bőségesen maradt bizonyíték az általuk elkövetett kegyetlenségekről. Az oroszok előrenyomulása kelet felől túl gyors volt ahhoz, hogy hatékony "takarítást" végezhessenek. A holocaust végén történtek a hírhedt "halálos menetelések", amikor a koncentrációs táborok lakóinak százezreit terelték gyalog Németország felé. Akik kiléptek a sorból, vagy nem bírták a menetelést, azokat lelőtték és otthagyták az út mellett. Az SS mentette az életét, és csak néhány kilométerrel járt a támadásban lévő orosz egységek előtt. Gyakran a szovjet hadsereg által használt "Sztálin orgonák" lövedékei csapódtak be a táborokba, alighogy az utolsó fogoly is eltávozott onnan. Végül, mire a foglyok teljesen kimerültek és már alig maradt bennük élet a halálos menetelés végén, vagy az őrök gyűlölete végzett velük, vagy a szövetséges csapatok szabadították fel őket. A menetelések egyik túlélője elmondta, hogy mekkora megkönnyebbülést érzett, amikor az SS-őrök eltűntek az erdőben, és mekkora rémületet okozott, amikor úgy látszott, hogy visszatérnek. Amikor meghallotta a tank hangját, megpróbált elrejtőzni egy bokor mögött az út szélén. Hatalmas örömmel vette azonban észre, hogy a tank, amelynek különös fehér csillag volt a tornyán, amerikai volt és nem német: a hétéves holocaust befejeződött. Sokakat, akik személyesen is felelősek voltak a holocaust szörnyűségeiért, a háború végén elfogtak és elítéltek. Voltak, akiket hosszú börtönbüntetésre ítéltek, mások a szövetségesek igazságszolgáltatása által felállított akasztófán végezték. Néhányan elmenekültek és sokakat még ma is keresnek. Sok volt SS-nek nyoma veszett az évek során: voltak, akik természetes halállal meghaltak, és voltak, akik elvegyültek a lakosság között Európában, Dél- és Közép-Amerikában, az Egyesült Államokban, sőt még Németországban is. Az amerikai kormány nemrég kezdeményezett bírósági eljárást néhány volt koncentrációs tábori őr kiutasítására, akik addig szabadon éltek az

USA-ban. Adolf Eichmannt, aki a holocaust fő szervezője és végrehajtója volt, és szintén elmenekült, az izraeli titkosszolgálat rabolta el Argentínából és Izraelbe vitték, ahol gyilkosságért bíróság elé állították. Eichmann volt az első, akit az újkori Izraelben halálra ítéltek és kivégezték: felakasztották és a testét elégették. Az izraeliek azután kivitték a hamvait a tengerhez, és beleszórták a Földközi-tengerbe, hogy a teste ne szennyezze a zsidók szent földjét. Ez ismét az Ábrahámnak adott ígéretre emlékeztet: "... aki téged átkoz, megátkozom azt" (Mózes 12,3).

10. FEJEZET

Egy nyílt titok ... amely az emberiség minden képzeletét felülmúlja 1945 áprilisában a brit csapatok döbbenten álltak az általuk felszabadított bergen-belsen-i koncentrációs táborban, Németországban. A kemény csatákat átélt gyalogoskatonákon, akik azt hitték, hogy a háború minden szörnyűségét látták már, rosszullét és felháborodás vett erőt, amikor meglátták, hogy a túlélők milyen nyomorúságos állapotban vannak, és hogy a táborban, rendezetlen kupacokban heverő temetetlen testek milyen borzalmas és groteszk látványt nyújtanak. Miközben a brit tisztek és katonák szemügyre vették a tábort és a csont és bőr túlélőket, kezdett megvilágosodni előttük a holocaust igazi jelentése. Az egyik brit haditudósító, aki szintén jelen volt, ezt írta: "Olyan dolgokról kell beszámolnom, ami az emberiség minden képzeletét felülmúlja." A bergen-belsen-i és dachaui koncentrációs táborokból érkező hírek mélységes felháborodást keltettek mindenütt a világon, és a táborok csontig soványodott áldozatai a náci bestialitás jelképeivé váltak. A nyugati országokban a kormány és a sajtó egyaránt kifejezte megdöbbenését a holocausttal kapcsolatban. A közvélemény érdeklődésének középpontjában BergenBelsen és Dachau állt, pedig ezek nem megsemmisítő táborok voltak. A Münchentől nem messze fekvő Dachau közönséges koncentrációs tábor, Belsen pedig betegtábor volt. Bár emberek tízezrei haltak meg ebben a két táborban, egyiket sem azzal a

céllal hozták létre, hogy a foglyokat elpusztítsák: nem voltak tömeges kivégzésre szolgáló állandó berendezések, legalábbis nem olyan mértékben, mint Auschwitzben vagy Treblinkában. A háború után először a bekeni és dachaui SS-őröket állították bíróság elé és ítélték el. A megsemmisítő táborokban szolgáló társaik csak később kerültek bíróság elé, sőt néhányan még később sem! Fel kell tennünk azonban a kérdést: miért volt ez ekkora meglepetés? A holocaust története már korábban eljutott nyugatra! A nagyobb táborok nevét és elhelyezkedését már régebben nyilvánosságra hozták; sőt még a táborparancsnokok neveit is felsorolták az újságokban. Miért volt mégis ekkora a meglepetés hivatalos körökben és a lakosság között is? A kivégző gépezet Chelmnóban, Maidanekben, Sobiborban, Auschwitzben és Treblinkában már hónapokkal azelőtt befejezte működését, amikor a szovjet csapatok véget vetettek a német uralomnak Lengyelországban. A holocaust méretei már akkor ismertté váltak, miért okozott Bergen-Belsen mégis akkora meglepetést? A történész Walter Laqueur Borzalmas titok című könyvében nyomós érveket hoz fel azzal a széles körben elterjedt nézettel szemben, hogy a holocaustról az áldozatokon, valamint a kitervelőkön és végrehajtókon kívül senki nem tudott a Harmadik Birodalomban. Laqueur elsöprő érvelése szerint a holocaust szinte a kezdetektől fogva nyilt titok volt a nácik által megszállt európai országokban és a nyugati fővárosokban is. A semleges országok, Svédország és Svájc is tisztában volt a tényekkel már az első hónapoktól fogva. Ezeknek a semleges országoknak a kormányaihoz több forrásból is eljutottak az információk. Svédország például rendszeresen kapott tájékoztatás dr. Felix Kerstentől; közvetve, berlini nagykövetén keresztül, és közvetlenül Kersten a háború alatt tett gyakori stockholmi látogatásai során.

Az információ forrásai Általában úgy tartják, hogy a németek sikeresen megakadályozták, hogy információ kerüljön ki a "végső megoldás"-ról. Az igazság eltitkolása ésszerű is lett volna ebben az esetben, és nem okozhatott volna különösebb gondot egy totális diktatúrában. A németeknek egyéb titkaikat sikerült is jól megőrizniük, például az új "csodafegyver" titkát. De a titkok között lényeges

különbségek vannak. A fegyverekkel kapcsolatos és egyéb államtitkokról csak néhány száz, vagy legfeljebb néhány ezer ember tudott. Ezek többsége fegyelmezett hivatásos katona, vagy könnyen elszigetelhető polgári személy volt, mindnyájan erősen hazafias beállítottságúak. A "végső megoldás"-ról azonban emberek százezrei tudtak, akik közül a legtöbb nem is volt katona. Más okok is közrejátszottak abban, hogy a "végső megoldás" titkát nem lehetett megőrizni. Amellett, hogy hány embernek kellett tudnia róla, egy egész nép kiirtása érzelmileg nem közömbös dolog. A gyilkosság minden fajtája, különösen ártatlan áldozatok tömeges meggyilkolása ellentétes az európai normákkal. Bármelyik derék hazafi nehézségek nélkül tudott titkot tartani katonai dolgokkal vagy új fegyverekkel kapcsolatban, de csak kevesen tudtak részt venni úgy egy tömeggyilkosságban, hogy arról legalább egy embernek ne beszéljenek. Arról sem szabad elfeledkeztünk, hogy a haláltáborok szagát már kilométerekről érezni lehetett! Aki például Auschwitztól 50 kilométeres körzeten belül lakott, nem mondhatta, hogy semmit sem tudott a táboron belül folyó szörnyűségekről! Mivel a nácik által megszállt európai területeken sokan tudtak a holocaustról, ésszerű-e azt feltételezni, hogy a szövetségesek és a semlegesek is tudtak a táborban történő dolgokról? A válasz csak egyértelmű "igen" lehet! A megszállt országokban, de még Németországban sem lehetett az információk áramlását teljesen ellenőrizni. Sok semleges ország (például Svédország, Svájc, Argentína, Chile, Írország, Törökország, Spanyolország és Portugália) tartott fenn nagykövetséget Berlinben vagy a megszállt országokban a háború alatt, sőt egészen a háború végéig is. A diplomáciai csatornák mellett postán és az üzleti ügyekben utazók közvetítésével is érkeztek információk. Bármilyen meglepően is hangzik, rendszeres posta és légi összeköttetés volt a semleges államok, és a németek által megszállt területek között, majdnem a háború végéig. Nagy-Britanniával, az USA-val és a Szovjetunióval különösképp megszakadt az ilyen jellegű kapcsolat, Svédországgal, Svájccal és Portugáliával nem. Az üzleti ügyekben történő be- és kiutazásokat a németek által ellenőrzött területeken szigorúan figyelték ugyan, de még a háború alatt is hosszú ideig engedélyezték azokban az időkben, amikor a haláltáborokban a legtöbb áldozat halt meg. Üzletemberek utaztak rendszeresen Stockholm és a kontinens kö-

zött. A szövetségeseknek különböző titkos információforrásai is voltak. Nemcsak a kémek és a szabotőrök, hanem partizánalakulatok és a Lengyel Honi Hadsereg is aktívan ellátta a szövetségeseket a megszállt területekről származó információval.

Az újságok és a rádió A legmegdöbbentőbb dolgok egyike, hogy az újságok és a rádió is foglalkozott a holocausttal! A háború alatt többször is írtak róla, gyakran meglepő pontossággal és részletességgel. A sajtó pontosan tisztában volt azzal, hogy valami egészen nagy méretű és rendkívüli dolog történik az európai zsidókkal. A Babij Jar-i mészárlásról Kijev közelében néhány hét múlva már tudott a semleges országok sajtója. Nem minden beszámolónak adtak azonban hitelt. Sok olyan információ, amelyről később kiderült, hogy igaz, alig vagy egyáltalán nem kapott nyilvánosságot. A holocaustról szóló történetek gyakran csak eldugott kis hírként jelentek meg, nem pedig a címoldalon, ahol a helyük lett volna. Különbséget kell persze tenni a nyugaton, a semleges országokban és a nácik által megszállt országokban megjelenő újságok között. Természetesen az utóbbiak voltak a legkevésbé szabadok. Ezeket az újságokat szigorúan cenzúrázták, és gyakran gyakorlatilag teljesen német állami irányítás alatt működtek. Európa nácik által megszállt részén az újságok alig, vagy egyáltalán nem tettek említést a holocaustról. Voltak viszont rejtett utalások, és nyilvánvaló nyelvbotlások, amelyek újságokban vagy rádióközvetítésekben néha előfordultak. Josef Goebbels, a nácik által megszállt Európa tömegkommunikációs eszközeinek teljhatalmú ura is ilyen hibát követett el, amikor 1943 telén a berlini Sportpalotában tartott híres beszédében a zsidók Németországból való eltűnéséről szólva kis híján a kiirtásnak megfelelő német szót használta; de a második szótag után észbe kapott, és végül az eltávolításnak megfelelő német szóval fejezte be a mondatot, amelynek kevésbé volt vészjósló felhangja. A náci uralom alatt lévő Európa sajtójában gyakran jelent meg bejelentés arról, hogy ez vagy az a város már "zsidómentes"-sé vált. Mivel ezen városok némelyikében a háború előtt a zsidó közösségek létszáma tíz- és százezer között volt, az ilyen bejelentések gyakorisága bizonyára elgondolkoztatta az embe-

reket, hogy vajon ezek a százezrek hova tűntek. A hivatalos magyarázat szerint "deportálták" őket keleten fekvő mezőgazdasági területekre: leggyakrabban a Krím és a Kaukázus neve hangzott el. De el lehetett gondolkozni azon is, hogy akkor miért csak néhány deportált írt levelet haza, és ők is miért csak a deportálás utáni első néhány hónapban? Több hónapja deportált emberektől gyakorlatilag nem érkezett egyetlen levél sem. Laqueur rámutat, hogy ezen tényezők egyike sem lett volna túl jelentős önmagában, de együttesen teljesen egyértelmű bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy mekkora katasztrófa történt. Sőt, maga Hitler is évekig következetesen a zsidók kiirtásával fenyegetőzött. Az egész közösségek tömeges eltűnéséről szóló beszámolókat így már nem lehetett puszta véletlennek tekinteni. A semleges országokban sok újság igyekezett a holocaustról szóló beszámolók élét elvenni, vagy csak burkoltan beszélt róla, de voltak olyan lapok is, amelyek nyíltan használtak olyan kifejezéseket, mint a "halálhajók", a "zsidók kiirtása" vagy "tömeggyilkosság". Még a hivatalos náci elnevezés, a "végső megoldás" is előfordult. A "Svenska Dagbladet" című stockholmi újság már korán felismerte, ideje a nyilvánosság elé tárni a zsidók gyilkolását. 1941 októberében, csak néhány hónappal azután, hogy Reinhard Heydrich rohamosztagai elkezdték gyilkos terveik végrehajtását az oroszországi zsidókon, stockholmi és londoni újságok már megírták, hogy a Németországból deportált zsidókat megölik. Svédországban a "Social Democraten" című lap még azt is pontosan megjelölte, hogy Adolf Eichmann, az SS vezetője a felelős a kiirtási programért. 1941 végén és 1942-ben sorra jelentek meg beszámolók, amelyek figyelemre méltóan részletes információval szolgáltak arról, hogy a zsidókat hogyan ölik meg a németek által uralt területeken. 1942 áprilisában például a "London Sunday Times" beszámolt romániai zsidók tömeges meggyilkolásáról - még azt is pontosan megírta, hogy 120 000 embert öltek meg! Ne felejtsük el, hogy a haláltáborokban folyó tömeggyilkosságok csak a Wannseeben tartott konferencia után kezdődtek 1942 januárjában. Ez azt mutatja, hogy az addig eltelt időszakból származó igen bőséges mennyiségű beszámoló még csak a rohamosztagok viszonylag kevésbé hatékony és könnyebben eltitkolható tevékenységére támaszkodott - és nem a haláltá-

borokra, amelyek sokkal kevésbé voltak elrejthetőek. 1942 júniusában, egy évvel azután, hogy a tömeges gyilkosságok elkezdődtek, és három évvel Bergen-Belsen felszabadítása előtt, az Egyesült Államokban már akkora volt az aggodalom az európai zsidóság sorsa miatt, hogy tömeggyűléseket tartottak a New York-i Madison Square Gardenben, tiltakozásul a tömeggyilkosság ellen. 1942. július 23-án az USA szenátusának az ülését azzal nyitották meg, hogy a holocaust zsidó áldozataiért imádkoztak. 1942. december 17-én pedig a szövetségesek nyilatkozatot adtak ki, amelyekben felháborodásuknak adtak hangot zsidók kiirtása miatt, és a bűnösök felelősségre vonását helyezték kilátásba. Angliában az újságok - például az "Evening Standard" és a "London Times" - hátsó oldalain arról számoltak be, hogy több mint 1 millió zsidót öltek meg! 1942 végén az olyan svájci újságok, mint az "Evangelische Flüchteingshilfe", a "Volksfreund" és a "Basler Nationalzeitung" beszámoltak a zsidók kiirtásáról (legalábbis addig, amíg a cenzorok a német reakciótól való félelmükben le nem csaptak rájuk!). A svájci beszámolók még részleteket is közöltek a kivégzőosztagokkal és a mérgező gázok használatával kapcsolatban. A tények egyértelműen azt bizonyítják, hogy a sajtó mind a semleges, mind a szövetséges országokban részletes információkkal rendelkezett a zsidók tömeges meggyilkolásáról.

Egyéb források Az angolok foglalkoztak a németek titkos üzeneteinek dekódolásával, de nem tudni pontosan, hogy ez a tevékenység valójában milyen eredményekkel járt, mivel az ezzel kapcsolatos információk nagy része még ma is zárolva van. Az "Ultra" titkokat mostanában kezdik nyilvánosságra hozni, de ez a folyamat csak néhány éve kezdődött el. Az igazság az, hogy az angolok már 1941-ben sok német kódot megfejtettek. Sikerült megfejteniük a légierő, a katonai elhárítás, az SS és a német vasutak kódjait, így a német vonalak mögül származó üzeneteket rendszeresen dekódolni tudták. Az SS-kódon keresztül ugyan csak korlátozott mennyiségű információhoz juthattak, mivel a végső megoldással kapcsolatos információáramlás futárok és szóbeli utasítások útján történt. A vasúti kódok megfejtése azonban igen fontos volt, mivel a szokásostól eltérő vasúti forgalom gyakran nagyobb katonai hadműveleteket jelzett előre. A szö-

vetségesek ezért erősen figyelték a német vasúti forgalmat és az Auschwitzbe, Treblinkába, és a többi táborba irányuló forgalom bizonyára felkeltette az érdeklődésüket az iránt, hogy mi is történik ezeken a helyeken. A szövetséges országok titkos ügynökei a semleges országok fővárosaiban igyekeztek információkhoz hozzájutni. Ilyen ügynökök voltak Svédországban, Spanyolországban, Portugáliában, Törökországban és Svájcban (ahol Allen Dulles volt a szervezet vezetője, aki később a CIA első igazgatója lett). Ezek az ügynökök minden útjukba kerülő információra figyeltek, és sikerült is a holocaust történetének sok töredékes részletét összegyűjteniük. A legtöbb semleges ország nem volt igazán semleges, hanem vagy az egyik, vagy a másik oldal felé húzott, miközben el nem kötelezett szerepet vett fel. Ezért időnként a svéd kormányon keresztül is információhoz lehetett jutni, különösen humanitárius természetűnek bélyegzett értesülésekhez. Az egyik ilyen beszámoló von Otter bárótól, egy svéd diplomatától származik, aki a Waffen SS egy tisztjével találkozott a Varsó-Berlin expresszen 1942 augusztusában. Kurt Gerstein a Waffen SS-nek a higiéniáért felelős vezetője volt, és ez lehetővé tette számára a bejárást a koncentrációs táborokba. Otto Dibelius evangélikus püspök szerint Gerstein jó keresztény volt, és azért lépett be a Waffen SS-be, hogy megtudja, igazak-e a híresztelések arról, hogy az SS megöli az elmebetegeket (valóban ezt tették, "az értéktelen élet kiselejtezéséről" szóló 1935ös törvény alapján). Gerstein ellenőrző körúton volt Lengyelországban a belzeci haláltáborban, és visszatérőben találkozott a vonaton von Otterrel. Szerencsés találkozás volt, mert Gerstein meg akarta osztani terheit egy semleges ország diplomatájával. Az a történetet, amit Gerstein von Otternek elmondott, fantasztikusnak hangzott, de minden részletében igaz volt. Elmondta, hogy a zsidó foglyokat tömegesen elgázosítják, beszélt a szénmonoxid és a Zyklon-B előnyeit összehasonlító tanulmányokról, arról, hogy a holttestekről összeszedik az ékszereket és az egyéb értéktárgyakat, és a Belzecben folyó gyilkolás technikai részleteiről is. Gerstein még számlákat is mutatott von Otternek arról, hogy az SS nagy mennyiségben vásárolja a Zyklon-B gázt. Gerstein abban a tévhitben élt, hogy a németek fellázadnának a nácik ellen, ha tudnának a Lengyelországban folyó tömeggyilkosságról, különösen, ha egy tiszteletben álló semleges

megfigyelő is megerősítené a történeteket, de sajnos tévedett. A német emberek soha nem lázadtak fel a nácik ellen, annak ellenére, hogy a tömeggyilkosságokról Németországban is igen sokan tudtak, amint azt majd később látni fogjuk. Miről tudott a nácik által megszállt Európa? Sok kérdést fel lehet tenni azzal kapcsolatban, hogy ki és mit tudott a végső megoldásról a nácik által megszállt Európában. Ha válaszolni tudnánk ezekre a kérdésekre, jobban megérthetnénk az események természetét. Tudták-e például a zsidók a gettókban, hogy mi vár rájuk? Mennyire voltak ismertek a tömeggyilkosságok? Az emberek millióinak tömeges mozgását nem lehet eltitkolni még a háború idején egy totális rendőrállamban sem. Túl sok logisztikai problémát kellene ehhez megoldani, a dolog méretei túl nagyszabásúak, az érintett emberek száma pedig túl nagy ahhoz, hogy titokban lehessen tartani. Különösen nehéz akkor titokban tartani az igazságot, ha az érintett emberek annyira szem előtt vannak, mint a zsidók Németországban és Ausztriában. A faji vonások, az öltözködési és egyéb szokások mellett a zsidókat az ellenük hozott jogi és társadalmi szankciók is megkülönböztették, amelyek célja az volt, hogy elkülönítse őket a társadalomtól - tehát könnyen azonosíthatók voltak. A végső megoldás hatalmas méretei, az érzelmi oldalról nem is beszélve, lehetetlenné tették azt, hogy az események titokban maradjanak. Hatalmas méretű bürokráciára, emberek tízezreinek közreműködésére volt szükség. Laqueur "A borzalmas titok" című könyvében hihető képet fest arról, hogy a deportálások hogyan zajlottak le Németországban és Ausztriában. A helyi vezetőket értesítették, hogy a városból hamarosan nagy számú zsidót fognak deportálni. Utasították őket, hogy működjenek együtt az akció végrehajtásáért felelős tisztekkel. Azután a deportálandó zsidókat (gyakran több ezret is egyszerre) postán értesítették; a postások ezrével kézbesítették a zsidó hangzású nevekre címzett, hivatalos külsejű borítékokat. Néha az SS szedte össze, és szállította el az áldozatokat, de legtöbbször a helyi rendőri erőknek kellett elvégezni ezt a feladatot. Az elszállítást meg kellett szervezni. Ha a városnak nem volt saját vasútállomása, teherautókra vagy buszokra volt szükség, hogy a zsidókat a legközelebbi vasútállomásra szállítsák. Minden egyes alkalommal, amikor egy zsidó szállítmányt indítottak el a táborokba, ebben sok vasúti alkalmazott vett részt: állomásfőnökök, irodai alkalmazottak, vasúti

munkások, mérnökök, tűzoltók és szervezők. Gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy egy vasúti alkalmazott sem ismerte az igazságot! Auschwitznek és Treblinkának már a legnépesebb európai városok közé kellett volna tartoznia azután, hogy annyi embert szállítottak oda! Az emberek elgondolkozhattak azon is, hogy az oda szállított élelmiszer miért csak néhány ezer ember számára elegendő. A deportálásoknál is jelentőségteljesebbek voltak azok a Németországba érkező hatalmas szállítmányok, amelyek az áldozatok személyes tárgyait tartalmazták. A vasutasokat bizonyára elgondolkoztatta az, hogy a személyes értéktárgyak hegyei érkeztek vissza azért, hogy szétosszák őket; de az emberek közül soha senki sem tért vissza. Ráadásul a vonatokat kísérő személyzet láthatta a haláltáborokat, és érezhette a krematóriumok szagát minden egyes ilyen végzetes utazás során. Ezek a személyes értéktárgyak a vasutasokon kívül más német emberek érdeklődését is felkelthették volna. Az arany, az ezüst, az ékszerek, a fogtömések és a pénz németországi bankokba került; a szociális szervezetekhez nagy hegyekben érkeztek a ruhák, takarók, szemüvegek, kézitáskák, karórák, sőt még babakocsik is. Honnan jöhettek ilyen hatalmas mennyiségben? Azok a gyári dolgozók, akik az emberi hajat töltötték matracokba és párnákba, nem lehettek teljesen tudatlanok afelől, hogy ezek a nyersanyagok honnan származnak. A bürokráciának is fel kellett dolgoznia az áldozatok eltűnését. Vagyonukat az állam kisajátította, az életbiztosítási kötvényeket összegyűjtötte, és értesítenie kellett a biztosítótársaságokat, hogy a kötvények tulajdonosai jogilag halottnak tekintendők; az ellátásért felelős tisztviselőket értesíteni kellett, hogy az elhalálozottaknak már nincs többé szükségük kuponokra; az ingatlanokat pedig a tulajdonosok halála után értékesíteni kellett. Emberek százezreit érintették közvetlenül a végső megoldással járó másodlagos teendők, lehetetlen, hogy mégis szigorúan őrzött titok maradt! A végső megoldásról szóló hírek a külföldi rádióadások útján is eljuthattak a német emberekhez. A BBC a háború során többször is hírt adott a történtekről vagy annak részleteiről a közép- és a rövidhullámú helyi adókon keresztül. Ezeket az adásokat jól lehetett fogni Németországban is, így biztos, hogy a hírek eljutottak oda. A félelem ugyan bizonyos mértékig visszatartotta a német

embereket ezeknek az adásoknak a hallgatásától - a náci törvények ugyanis tiltották az ellenséges rádióadások hallgatását -, sokan mégis meg merték ezt tenni. A törvény megszegőire sokévi börtönbüntetés, koncentrációs tábor vagy halál várt. 1941-42-ben összesen 1705 embert ítéltek el Németországban külföldi rádióadások illegális hallgatása miatt. Az amerikai kormány a háború után felmérést végzett, amely szerint a német polgári lakosság több mint fele (németek milliói!) hallgatták a külföldi rádióadásokat, így a BBC-nek a végső megoldásról szóló beszámolóit bizonyára minden alkalommal tízezrek hallgatták. A BBC becslése szerint a háború alatt naponta 1 millió körüli német hallgatója volt adásaiknak. Az illegális rádióhallgatás mellett a hivatalos német rádió is több mint 500 embert alkalmazott a külföldi adások figyelésére. Ezeket az embereket általános megvetés vette körül a hivatalos körökben; megrögzött pesszimistáknak és elégedetlenkedőknek tartották őket, mivel magatartásuk tükrözte azokat a háborús híreket, amelyeket naponta hallottak a rádióban. Ezek az emberek valószínűleg a családjuknak és a közeli barátaiknak is beszéltek a BBC híreiről. A keleti frontról hazatérő szabadságos katonák is hírt hoztak Németországba a végső megoldásról. Amikor a tömeggyilkosságok Oroszországban elkezdődtek, a rohamosztagosok gyakran a Wehrmacht csapatainak szeme előtt hajtották végre a kivégzéseket. A keleti fronton harcoló német katonák százezrei voltak közvetlenül is tanúi az eseményeknek. Ehhez a számhoz hozzáadódik még több mint 40 000 koncentrációs tábori őr és több ezer tábori polgári alkalmazott. A rohamosztagosok tevékenységéről többé vagy kevésbé nyíltan beszéltek hónapokig a Wehrmachtban és a kormány köreiben azután, hogy a tömeggyilkosság elkezdődött. Azok a katonák, akik látták a kivégzéseket, még fényképeket is készítettek, egészen addig, amíg Reinhard Heydrich egy rendeletében ezt be nem tiltotta. Sokan, akik szemtanúi voltak a mészárlásnak, elmondták ezt feleségüknek vagy barátnőjüknek, szüleiknek, rokonaiknak és barátaiknak. A végső megoldás egyszerűen nem maradhatott titokban. Gyakran elfeledkeznek arról, hogy a táborokból hazaengedett foglyok is híreket hozhattak. A legtöbb tábor nem megsemmisítő tábor, hanem munkatábor és börtön volt. Az auschwitzi táborkomplexumban például csak egy haláltábor volt (Birkenau),

a többi tábor munkatábor vagy börtön volt. Köztörvényes bűnözőket is gyakran ezekbe a táborokba hoztak büntetésük letöltésére. Akik Auschwitzbe kerültek, nyilvánvaló bizonyítékait láthatták a Birkenauban folyó gyilkosságnak. Ezeket a foglyokat büntetésük letöltése után szabadon bocsátották. 1942-ben 978-an szabadultak Auschwitzból. A koncentrációs táborból szabadult foglyok gyakran nem akartak beszélni élményeikről, mivel a nácik megfenyegették őket, hogy újra letartóztatásba kerülnek, ha beszélnek arról, amit láttak. Az informátorok annyira megszállták a német társadalom minden részét, hogy különös elővigyázatosságra volt szükség. Sok szabadon bocsátott fogoly ennek ellenére beszélt a táborról. Hivatalosan igen kevés zsidót bocsátottak szabadon a koncentrációs táborokból. A kivételek között volt néhány nő, aki az iparmágnás Oscar Schindler erőfeszítései által szabadult ki, és néhányan, akiket Felix Kersten Heinrich Himmlerre gyakorolt befolyása miatt engedtek szabadon. Sokaknak sikerült azonban megszökniük, és ők közösségeikben beszámoltak a táborokban folyó tömeggyilkosságról. Auschwitzben 667 szökést jegyeztek fel, ebből 60 százalék (397) volt sikeres és csak 270 embert fogtak el és vittek vissza. A szökések száma ennél valószínűleg magasabb volt, mivel a jelentések nem mindig voltak teljesek, és elképzelhető, hogy meg is hamisították őket. Kaltenbrunner és Himmler gyakran hívatta magához Rudolf Hösst, az auschwitzi táborparancsnokot, a táborból történő szökések magas száma miatt. A bürokrácia természetét ismerve, és ez különösen igaz az SS ördögi bürokráciájára, valószínű, hogy Höss és beosztottai sok szökést a halottak arctalan, névtelen, megszámolhatatlan tömegéhez számítottak - hogy mentsék a bőrüket feletteseik haragjától. A rohamosztagosok mészárlásai során is történtek szökések. Akadtak olyan áldozatok, akik sebesülésükkel halottnak tettetve magukat menekültek meg, mások még a lövések megkezdése előtt elmenekültek, és rejtekhelyükről nézték végig a gyilkolást. Akik megszöktek, általában a legközelebbi, még érintetlen zsidó közösségbe menekültek. Sokak számára ez a hely a varsói gettó volt. Beszámoltak a gettó vezetőinek arról, hogy Auschwitzben, Treblinkában és más hasonló helyeken a zsidók kiirtása folyik. Eleinte nem hittek ezeknek a beszámolóknak, mivel túl valószerűtlenül hangzottak. De ahogy a hónapok teltek, egyre hi-

hetőbbnek tűntek. Amikor egymástól függetlenül többen is ugyanazt a történetet mondták el, és a korábban deportáltaktól még mindig semmiféle életjel nem érkezett, végül hitelt adtak ezeknek a történeteknek, és az igazság széles körben ismertté vált.

Miért nem tettek semmit? Miután ennyire tiszta volt a kép, joggal kérdezhetjük, hogy a szövetségesek miért nem tettek semmit a zsidók elpusztításának megállítására. Többféle válasz is adható erre a kérdésre, de egyik sem igazán kielégítő. Bizonyos értelemben azt is mondhatjuk, hogy nem igaz, hogy nem tettek semmit. A dánok például kicsempészték országukból a legtöbb zsidót Svédországba. Finnországban a tengelybarát kormányt dr. Felix Kersten figyelmeztette a zsidókra váró sorsra, és arra, hogy a németek az ottani zsidók deportálását is követelni fogják. Heinrich Himmler személyesen utazott Helsinkibe, hogy súlyt adjon a finn zsidók összegyűjtésére vonatkozó német követelésnek. Annak ellenére, hogy a Waffen SS egységei jelen voltak az országban, a finnek ellenálltak a német követeléseknek. A módszerük maga volt az egyszerűség. Elveikben egyetértettek a mélyen tisztelt SS birodalmi vezetővel, de az ügyet nyilvánosan is meg kellett volna tárgyalni a finn parlamentben mielőtt hivatalos döntés születik! Mondani sem kell, hogy Himmler nem akart semmiféle nyilvános vitát ezzel kapcsolatban. Visszatért Németországba, és csak néhány szerencsétlen zsidó áldozatot tudott magával vinni. Az olaszok, a magyarok és a balkáni nemzetek is tanúsítottak bizonyos mértékű ellenállást a német követelésekkel szemben, különösen az 1943-as sztálingrádi csata után, amikor már egyáltalán nem volt biztos, hogy Németország lesz a háború győztese. Ezek az akciók ugyan dicséretesek voltak, különösen a finnek és a dánok ellenállása, de hatókörük elég korlátozott volt - csupán néhány ezer zsidó élt ezekben az országokban. Ha az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió tett volna lépéseket, annak sokkal nagyobb hatása lehetett volna - de túl keveset tettek, és túl későn, ezért az európai zsidóság nagy részét nem sikerült megmenteni. A szovjetek igazából nem tettek semmit, viszont a mai napig azt a mesét terjesztik, hogy az események egy része nem zsi-

dókkal, hanem oroszokkal történt. Nagy-Britannia és az USA sem tett semmit a zsidók megsegítése érdekében (azon kívül, hogy anyagilag támogatták Raoul Wallenberget Budapesten). Ez a passzivitás részben azzal magyarázható, hogy nem hittek a híreknek. Nekünk, akik demokratikus társadalmakban élünk, az hogy egész népeket kiirtsanak, valószerűtlennek tűnik, és nem könnyen fogjuk fel, hogy lehetséges a holocausthoz hasonló méretű népirtás. Ha azt hallanánk, hogy egy helyi parancsnok 600 zsidót megöletett, akkor ezt hihetőnek tartanánk, és megfelelő felháborodással reagálnánk. De ha arról érkezik jelentés, hogy egy kormány hivatalos politikájának részeként 6 millió embert megölnek, az túl hihetetlennek hangzik, rémhírnek, propagandafogásnak, ezért elfelejtjük. A holocaust története egyszerűen több volt annál, amit el tudtak hinni! Nagy-Britanniában az emberek még inkább hajlottak arra, hogy kételkedjenek, mivel az első világháború alatt annyi rémtörténet keringett a sajtóban az állítólagos atrocitásokról. Amikor 1941-ben a gyilkolás komolyan elkezdődött, az angolok közül sokan még mindig azt hitték, hogy azzal az úriemberként viselkedő porosz arisztokráciával van dolguk, amely 1914-ben a német hadsereget vezette. A szörnyűségekről szóló történetek már egyszer hamisnak bizonyultak, miért kellene akkor most elhinni az újabb történeteket ugyanazokban az újságokban? Az angolokkal akkoriban a német hadsereg, a légierő és a haditengerészet állt szemben, ezek valóban nem is követtek el ilyen atrocitásokat. Az, hogy már egyszer becsapták őket a rémhírek, és az, amit Észak-Afrikában és Franciaországban a német tiszteknél tapasztaltak, arra vezette az angolokat, hogy ne adjanak túl sok hitelt a történeteknek. A bizonyítékok ellentmondásosnak tűntek, ezért a tömeggyilkosságokról szóló beszámolókat egyszerűen csak "a zsidó félelmek által keltett pletykáknak" tartották. Az is igaz, hogy a távoli helyeken élő zsidók problémája amerikai és brit körökben egyaránt csekély fontosságúnak számított. A szövetségesek a háború során élethalálharcot vívtak, és ez teljes figyelmüket lekötötte. Még ahol nem is volt a háttérben burkolt antiszemitizmus (vagy nyílt antiszemitizmus, mint a szovjetek esetében) teljes érdektelenség volt jelen. Mire a történeteknek végre hitelt adtak, az érdeklődés megnőtt és az erőforrások felszabadultak, már túl késő volt segíteni: az európai zsidók nagy része már halott volt.

11. FEJEZET

Hol volt az egyház? Az egyház torz és démonikus módon valójában segítséget nyújtott Hitlernek a zsidók kiirtásához. A kereszténység nagyobb irányzatai mind felelősek a holocaustért. Sem a protestánsok, sem a római katolikusok, sem a keleti ortodoxok nem mondhatják, hogy egyházuk teljesen ártatlan volt a 6 millió áldozat halálában. Még az Evangéliumi Hitvalló Egyháznak is amelyet Martin Niemöller és társai alapítottak a nácizmusra adott válaszul - szüksége volt arra, hogy bűnbánatot tartson a háború után. A szervezett egyházak bűnösek abban, amit tettek, és abban is, amit elmulasztottak megtenni. Az egyház sokszor csak hallgatott a nácik által elkövetett szörnyűségek láttán. Más esetekben aktívan segítette és támogatta a nácikat, máskor pedig nem állt ellen olyan tévtanításoknak, amelyek végül oda vezettek, hogy a náci doktrínákat könnyedén el tudták fogadni az emberek. Végül pedig az egyház hivatalos szervezete nem nyújtott segítséget és menedéket azoknak a zsidó áldozatoknak, akik megpróbáltak elmenekülni a nácik elől. Amikor egy franciaországi gyülekezet pásztora elhatározta, hogy befogad néhány menekültet, egyházi felettese megrótta őt ezért. Túl veszélyesnek tartották a megvetésre méltó zsidók segítségét. Néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve az egyház politikája teljesen elhibázott volt: semleges kívánt maradni. Az egyház állapotát ebben az időszakban talán az jellemzi a legjobban, hogy milyen volt a reakciója a "kristályéjszaka" (1938. november 9-10.) után, amikor a német csapatok vadul gyilkolták a zsidókat, felgyújtották a zsinagógákat, és vandál módon feldúlták a zsidó otthonokat és üzleteket. Zsidók ezreit tartóztatták le és küldték koncentrációs táborba azon az éjszakán, de csak egyetlen jelentős keresztény vezető akadt, aki erőteljes, nyilvános tiltakozásra szólított fel a tombolással szemben: Dietrich Bonhöffer. Erről az éjszakáról szólva azt mondta: "csak aki felemeli a hangját a zsidók védelmében, annak van joga gregorián énekeket énekelni". Bonhöffer bátor kiállásával magára maradt, mivel egyetlen más vezető egyházi

személyiség sem emelt szót az igazság érdekében! Nem valószínű, hogy a keresztények hangos tiltakozása meg tudta volna állítani Hitlert. Saját személyisége és az őt uraló démonikus erők arra engednek következtetni, hogy az általa annyira megvetett vallásos emberek tiltakozása nem térítette volna el szándékaitól. A holocaust úgy is megtörtént volna, de valószínűleg sokkal kevesebb halálos áldozattal. A vezetők arra buzdíthatták volna a keresztényeket, hogy egyénileg és kis csoportokban, az egyház szervezett keretein kívül keresztényi szeretettel forduljanak a zsidók felé, és segítsék őket. Hány "megigazult pogány"-t lehetett volna felbátorítani, hogy cselekedjen, ha látta volna a vezetők hősies kiállását? Soha nem fogjuk megtudni. Az egyházi vezetők erkölcsi árulását akkor tudjuk megérteni, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a legtöbb európai egyházban milyen tanítások uralkodtak a század első négy évtizedében. A XIX. századi német teológusok és filozófusok ördögi befolyása eljutott arra a pontra, hogy a Szentírást sokan csak zsidó versek és történeti anekdoták kétes hitelességű gyűjteményének tekintették; Krisztust isteni mivoltától megfosztva "nagy erkölcsi tanító"-nak nevezték ki, ha egyáltalán létező személy volt, de ha mégsem, akkor több nagy erkölcsi tanítóból összegyúrt képzelt alaknak tartották: Isten mindenesetre halott volt. A bűnt a felemelkedőben lévő pszichológia tudománya, mint természetes aberrációt magyarázta, és ezzel félre is tette az útból, a keresztény etika teljes alapját feláldozva ezzel a humanizmus oltárán. Az olyan keresztény egyház, amely már nem hitt abban, hogy Isten akarata alá tartozik, nem volt alkalmas arra, hogy olyan hatalmas méretű sátáni eseménnyel, mint a holocaust megbirkózzon. Az egyházi vezetők gyakran komoly erkölcsi alapokra helyezték ugyan a Krisztustól megfosztott kereszténységet, a keresztény erkölcs szívét, az Istennek való engedelmességet azonban gondosan leválasztották róla. Ami maradt, csupán üres héj volt, ami igen könnyen alkalmazkodni tudott a változó körülményekhez, és csendes, egyet nem értő kívülállóként nézte végig a zsidók elpusztítását. Visszatekintve persze világosan látható, hogy a csendes egyet nem értés a bűnnel ugyanaz, mint a hallgatólagos elfogadás. Érdekes megfigyelni, hogy a Sátánnak sikerült teljesen elvennie az egyház erejét a nemzedékeken át tartó liberális teológián és az agnosztikus vagy nyíltan ateista papokon keresztül a történelemnek pontosan abban a pillanatában, amikor legör-

dögibb támadását készült végrehajtani a választott nép ellen. A Sátán kihasználta, hogy az emberek mennyire büszkék tudnak lenni saját intellektuális eredményeikre, azért, hogy eltérítse az egyházat a helyes útról. Valószínűleg az vezetett a holocausthoz, hogy nem volt erős, egészséges tanítás által megalapozott keresztény erkölcs. Ha az emberek nem tudják, vagy nem akarják elfogadni, hogy a Szentírás Isten beszéde, akkor Isten Igéjének erejével nem fogják tudni legyőzni a Sátán szolgáitól való félelmüket. Szerencsére ezzel az uralkodó egyházi magatartással szemben voltak helyi kivételek is. A helyi egyházi vezetők sokszor ellenálltak a náciknak és segítették a zsidókat, engedetlenséget tanúsítva ezzel egyházi feljebbvalóikkal szemben. Az olyan emberek, mint Mária anya (egy ortodox apáca Párizsban), Pierre Chaillet atya (egy római katolikus pap Lyonban), és Andre Trocme (egy protestáns pap), tisztában voltak azzal, hogy mi az erkölcsi kötelességük az útjukba kerülő zsidó menekültekkel szemben. Ezek az emberek az életüket kockáztatták (Mária anyát Ravensbrückben végezték ki), amikor a zsidókat rejtegették és megpróbálták őket biztonságos helyre juttatni. Isten főleg hozzájuk hasonló embereken keresztül akarta megmenteni Izrael maradékát - ahogyan az már sokszor történt. A legtöbb névleges keresztény a Tízparancsolat erkölcsi normái szerint cselekszik. Úgy tartják, hogy valaki akkor követ el bűnt, ha egy cselekedetével megszegi valamelyik parancsolatot. De Istennek azok a szentjei, akik a zsidók életét igyekeztek menteni, felismerték, hogy a "legnagyobb parancsolat"-nak (Mt 22, 36-40) szélesebb értelmezést kell adni: ha passzívan nézzük, amint ártatlan áldozatokat bántalmaznak, az ugyanolyan, mintha mi magunk bántanánk őket - még akkor is, ha az áldozatok megsegítése az életünk kockáztatásával jár; a hallgatás ilyen esetben bűn. Az egyház világszerte különböző felekezetekből, irányzatokból, csoportokból áll, amelyeknek általában nem sok közük van egymáshoz azon kívül, hogy igyekeznek egymást befeketíteni. A különböző doktrínák, liturgiák és külsőségek fölötti viták olyan ellenségeskedéseket okoztak a keresztények között, amelynek csak a Sátán örül. Néha a szakadékok akkorára nőnek, hogy minden kommunikációt lehetetlenné tesznek. Az az igazság, hogy elég nehéz a pásztor hangját meghallani, ha a juhok állandóan bégetnek. Az egyház helyzete pedig ilyen volt Európában a második világháború előtt.

Franciaországban a római katolikusok és a protestánsok közötti történelmi szakadék akkora volt, hogy Chaillet atya "Keresztény tanúbizonyság" nevű csoportja Lyonban, és Trocme protestáns lelkész emberei Le Chambon-sur-Lignon falujában alig 160 kilométernyi távolságban sok ideig nem is tudtak egymásról a háború alatt. Az egyház mulasztásai nyilvánvalóan a megtorlástól való félelemből származtak, amelyhez az alapvető tanítások ellen intézett évtizedek óta tartó liberális támadások előkészítették a talajt. Az aktívan elkövetett bűnöket azonban szinte kivétel nélkül az egyházban jelenlévő antiszemitizmus okozta. Az európai egyház (és az amerikai is) - olyan antiszemita magatartást tanúsított, amely a zsidó emberek enyhe megvetésétől a kimondott zsidógyűlöletig terjedt. A náci szörnyűségek elől menekülő szerencsétlen zsidók számára a gyakorlatban nem volt sok különbség az antiszemitizmus két formája között. A zsidók nyílt gyűlölete csak akkor volt rosszabb, mint a passzív, de ugyanolyan káros közömbösség azok részéről, akik egyszerűen csak megvetették a zsidókat, ha erőszakos és szószegő cselekedetek is kísérték. Az egyház közömbössége a zsidókkal szemben nem magyarázható kizárólag azzal, hogy nem tudták, mi történik, mivel a Hitlerféle végső megoldás elég ismert volt (lásd 10. fejezet). A római katolikus hierarchia különösen jól informált volt a keleteurópai eseményekről. Walter Laqueur francia történész szerint a Vatikán az elsők között volt, akik tudták, hogy a deportálás a zsidók meggyilkolását jelenti. Bizonyítékok vannak rá, hogy a Vatikán tudott ezekről az eseményekről már néhány héttel az 1942 januárjában Wannseeben megtartott konferencia után. A Vatikánnak hivatalos és nem hivatalos információcsatornái is voltak. A hivatalos csatornákat a Vatikán külképviseletei, a pápai nunciusok és hivatalosan egyházi ügyekben utazók jelentették. A nem hivatalos csatornákat pedig a legkülönbözőbb rangú és beosztású papok, a legkisebb falusi paptól kezdve az érsekig, az apácák és a szerzetesek, valamint az egyházukban lelkesen hívő egyszerű katolikusok milliói. Ezek az emberek készségesen gyűjtötték és továbbították az információkat és a szemtanúk beszámolóit a Vatikán képviselői számára, akik diplomáciai védettséget élveztek még a nácik által megszállt európai területeken is, ami figyelemre méltó dolog.

A nácik magatartása az egyházzal szemben

Az egyház népszerűsége a különböző európai országokban változó volt. Bizonyos országokban nem övezte az egyházat különösebb tisztelet, és a nácik nyugodtan figyelmen kívül hagyhatták őket, amit meg is tettek. Hitler az egyházak közül leginkább a langyosakat vetette meg, és gyakran idézte is (bár tévesen) azt, amit a Jelenések könyve ír a laodiceai gyülekezetről (Jel 3, 14-17). Ahol az egyház tiszteletben állt, az egyház ereje és befolyása miatt, a náciknak óvatosan kellett viselkedniük. Ezért Hitlernek legalábbis hatalmas népszerűsége miatt el kellett tűrnie a Római Katolikus Egyházat Franciaországban és néhány kelet-európai országban. Lengyelország kivétel volt, ahol a Római Katolikus Egyház ugyan igen népszerű, de a német érdekek is elég jelentősek voltak ahhoz, hogy megkockáztassák az egyház haragját. Heinrich Himmler ugyan XII. Pius pápa nyilvános kivégzését szorgalmazta, de Hitler sokkal gyakorlatiasabb volt. Ő megengedte azoknak a papoknak, akik nem szálltak szembe vele nyíltan, hogy megmaradjanak szószékükön. A legtöbb náci vezető Himmlerhez hasonló rossz véleménnyel volt az egyházról. Akik nem gyűlölték nyíltan, azok is megvetették. A langyos egyháztól nem sok félnivalójuk volt, ezért az SS nyugodtan folytathatta gyilkos terveinek végrehajtását. Bizonyítékokat lehet rá hozni, hogy még a nácik legfelsőbb vezetői is féltek attól, hogy a végső megoldás nem marad többé titokban a nyilvánosság előtt, és mindig meghátráltak, ha vezető pozíciókban lévő emberek szembehelyezkedtek velük. Hermann Rauschning feljegyezte, hogy mi volt Hitler véleménye az egyházról 1934 előtt. Asztali beszélgetések során Hitler gyakran fejtette ki nézeteit a protestáns és a katolikus egyházról. Hitler tisztelte a Római Katolikus Egyház erejét és szervezeti felépítését, és a náci pártot tulajdonképpen az egyház, az SS-t pedig a jezsuiták szervezetének mintájára szervezte meg. Hitler hitte, hogy a "Gondviselés" keze volt abban, hogy őt katolikusnak nevelték, "mivel csak egy katolikus ismeri az egyház gyengeségeit". Úgy gondolta, hogy Otto von Bismarck herceg, Németország első kancellárja ostobán viselkedett a Római Katolikus Egyházzal kapcsolatban. Hitler szerint "Bismarck ostoba volt. Más szóval protestáns. A protestánsok nem tudják, mi az egyház". A német protestánsok igyekeztek felhasználni a nácizmust arra, hogy ők legyenek a birodalom uralkodó egyháza, de ezt a

reménységüket durván lerombolták. A protestánsok, akik Róma ádáz ellenségei voltak, a nácik alatt szerettek volna egy egységes evangélikus német nemzeti egyházzá válni, amelyből vagy teljesen száműzték volna a katolikusokat, vagy legjobb esetben is csak jelentéktelen szerepre ítélték volna őket. Hitler egy ebéd során így foglalta össze véleményét a protestánsokról (szintén Rauschning feljegyzései szerint): "A protestánsoknak halvány fogalmuk sincs arról, hogy mi az egyház. Az ember azt csinálhat velük, amit csak akar - ők hagyni fogják. Ezek a papok megszokták a bajokat és az alárendelt szerepet... ezt tanulták a földesuraiktól. A lelkész, amikor meghívták a vasárnapi libasültre, az asztal végén ült a gyerekek és a házitanítók között. Már az is megtiszteltetés volt, ha nem a cselédek asztalánál kellett ülnie. Jelentéktelen kis figurák, alázatosak mint a kutya, és zavarukban izzadni kezdenek, ha az ember beszélni akar velük. Nem tudják komolyan venni a vallásukat, és olyan erősségük sincs, mint Róma." Hitler úgy gondolta, hogy a protestáns papok bármit megtennének neki, mivel leginkább csak az foglalkoztatta őket, hogy a saját nyugdíjuk biztosan meglegyen. Milyen szánalmas állapotba került az evangélikus egyház, ha egy olyan ravasz politikus, mint Hitler, ilyen megvetéssel nézett le rá! Azt hiszem, a dolog magyarázata a tanítások erőtlenségében rejlik és abban, hogy ezek csak langyos reakciókat tudtak az emberekből kiváltani.

Hitler terve az egyház és a vallás számára Adolf Hitler udvarolt az egyházaknak, ha céljai ezt kívánták, de azután könnyedén faképnél is hagyta őket, és ment tovább a saját útján. Hitler aktívan szembeszállt az egyházakkal és Jézus Krisztus evangéliumával. Ő nem ismert kompromisszumot az egyháznak kellett mennie. Azt, hogy milyen jövőt szánt Hitler az egyháznak, miután (elképzelése szerint) megnyerik a háborút, jól mutatja az a beszélgetés, amely Heinrich Himmler SS birodalmi vezető és magánorvosa, dr. Felix Kersten között zajlott. Himmler saját külön vasúti kocsijában éppen Hitler hívására várakozott Franciaországban. Kersten is vele volt arra az eshetőségre, ha Himmler betegsége kiújulna, és mivel nem volt más dolga, nézelődött a kocsiban. Ekkor fedezte fel, hogy Himmler személyes könyvtára kizárólagos vallásos könyvekből állt. Csodálkozva kérdezte

Himmlertől, hogy a vallás és a nácizmus nincsenek-e ellentétben egymással. Himmler azt válaszolta, hogy Hitler utasította őt arra, hogy állítsa fel egy olyan nagy német vallás tantételeit, amelyet egész Európában be fognak majd vezetni. A náci New Age vallása ősi germán-pogány elemek, keleti misztika, és eltorzított kereszténység keveréke lett volna, amelyben Hitler foglalta volna el Krisztus helyét. Az igazi keresztény egyházra elnyomás és végül teljes kirekesztés várt volna. Ezer évvel később már csak Hitler vallása létezett volna. Érdekes, hogy korábban az egyház milyen gyorsan szembeszállt az eretnekségekkel, de a náci eretnekséggel szemben csak hallgatott. Pedig ismerték Hitler szándékait! Hitler már a 20-as években szerette magát Krisztushoz hasonlítani, és 1934 elején a német gyermekeket már arra tanították az iskolában, hogy ne Istennek, hanem a Führernek adjanak hálát imáikban. A Sátán kemény kihívást intézett az egyház minden csoportjához a holocaust során, és az egyház bizony könnyűnek találtatott. Hiányzott belőle a krisztusi szeretet, a bűn gyűlölete és a szilárd tanítások, ezért nem tudott szembeszállni a gonoszság áradásával. A holocaust az egyháznak, Krisztus testének szinte egyedülálló lehetőséget kínált arra, hogy megtérjen, és visszatérjen ahhoz az első szeretethez, ami az első századi keresztényekben még megvolt. A keresztényeknek, akik tudják, hogy az antiszemitizmus rákos betegsége hová vezet, a mai Izrael legjobb barátainak kellene lenniük.

12. FEJEZET

Keresztények a pokol szélén Aki megment egy életet, az olyan, mintha az egész világot mentené meg. - a babiloni Talmudból A Sátán a holocaust során szabadon tombolt Európában, és az európai zsidóság kétharmad részét megölte. A náci halálgyár kegyetlen hatékonyságát ismerve az is csodálatos, hogy akadtak zsidók, akik egyáltalán életben maradtak! Több mint 2,5 millió zsidó túlélte a holocaustot. A pusztulásra ítélt áldozatok egyharmada megmenekült a halál torkából.

Philip Friedman "Az ő atyjafiaik őrizői" című könyvében azt írja, hogy ezek a zsidók a keresztények aktív segítsége nélkül nem maradhattak volna életben. Ezekben az években néhány keresztény a pokol kapui mögé is bement, hogy kiragadja onnan a Sátán áldozatait. Az, hogy a nácik mennyire voltak sikeresek a zsidók kiirtását célzó programjuk során, nagy mértékben függött attól, hogy a megszállt országok lakossága miként reagál a német követelésekre, kiadja-e a zsidókat vagy nem. Dániában például X. Keresztély királytól kezdve egészen az utca emberéig mindenki ellenállt a német követeléseknek. A következő történetet ugyan néhány történész nem tartja hitelesnek, mégis jól mutatja, hogy milyen volt a dánok magatartása. Amikor a németek elrendelték, hogy a dán zsidóknak is sárga csillagot kell viselniük a ruhájukon, hogy jól meg lehessen őket különböztetni, X. Keresztély erre úgy válaszolt, hogy másnap reggeli szokásos lovaglására úgy indult, hogy a ruhájára ő is feltette a sárga csillagot. A náci rendelettel szembeszállva büszkén hirdette, hogy az egyik dán éppen olyan jó, mint a másik. Estére Koppenhága utcái tele voltak sárga csillagot viselő, nem zsidó emberekkel. A sárga csillagra vonatkozó rendeletet visszavonták, és az nem is jelent meg többé Dániában. A németek 1943. október 1-jét jelölték ki a dániai zsidók összegyűjtésére, hogy "deportálják" őket, a dánok azonban az előző éjszakán kicsempészték majdnem az összes zsidót az országból, kis hajókkal a semleges Svédországba vitték őket, ahol biztonságban átvészelték a háborút. Lengyelországban és Ukrajnában azonban más volt a helyzet. Ukrajnában a lakosság egyes helyeken éljenezte a zsidókat kivégző náci osztagokat, voltak ukránok, akik segítették a rohamosztagosok gyilkosait, mások pedig koncentrációs tábori őrök lettek. Lengyelországban, ha valaki zsidókat rejtegetett, a többi lengyel legalább akkora veszélyt jelentett a számára, mint a németek. Az antiszemitizmusnak hosszú története volt már KeletEurópában - a lengyel antiszemitákat nem kellett a németeknek külön megtanítani a zsidók meggyilkolására! A lengyel terroristák a gyűlölet antiszemita evangéliumát terjesztették még a háború után is. Azokat a lengyel keresztényeket, akik zsidó embereket bújtattak el, gyakran a lengyel terrorista csoportok ölték meg. A háború után egy Kicinski nevű lengyel paraszt arra kérte a két zsidót, aki nála talált menedéket, hogy "el ne

mondják senkinek, mert ha kiderül, akkor veszélybe kerülhet az életem". Ahhoz azonban, hogy az eseményeket helyes megvilágításban láthassuk, tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen volt a helyzet Lengyelországban, és hogyan fordulhatott elő, hogy sok keresztény elfordította a fejét, amikor a zsidók segítséget kértek. Lengyelországban és a többi megszállt keleti területen a helyzet egészen más volt, mint Dániában. A dán a német nép rokona, sőt Hitler számára ők voltak a náci fajelmélet ideális szőke, északi típusának a megtestesítői. A németek megpróbálták fenntartani azt a látszatot, hogy Dánia nem is megszállt ország, hanem "különleges protektorátus". 1943 őszéig, amikor a dánok fellázadtak a dán zsidók deportálására vonatkozó német döntés ellen, a nácik sokkal kevésbé voltak brutálisak Dániában, mint Lengyelországban. A náci fajelmélet szerint a szláv népek, köztük a lengyelek is, nem voltak teljes értékű emberek, csak alig valamivel jobbak, mint a zsidók, és ezért csak szolgaságra alkalmasak. Lengyelország lerohanásától fogva a németek páratlan kegyetlenséggel bántak a lengyelekkel. Ennek a szörnyű elnyomásnak, és a lengyelek antiszemitizmusának szentségtelen frigyéből született meg a holocaust. A lengyelelv magatartása a holocausttal szemben elég szégyenletes volt, de voltak néhányan, akik rendkívül hősiesen viselkedtek. Azok között, akiket Izrael állama "igaz pogány"-oknak ismert el, mert megmentették a zsidók életét a háború alatt, sok a lengyel - több mint bármely más nemzet fia. A zsidók elrejtése nem volt olyan könnyű, mint amilyennek az azóta eltelt évek biztos távlatából nézve látszik. A németek azonnal kivégezték azokat, akik csak a legkisebb segítséget is nyújtották a zsidóknak. Legtöbbször vagy a helyszínen agyonlőtték, vagy a legközelebbi utcasarkon felakasztották őket. Gyakran az áldozatok testét ott is hagyták, hogy a lakosságot elrettentsék a zsidók megsegítésétől. A nácik a családját sem kímélték azoknak a keresztényeknek, akik zsidó testvéreiket segítették. Általában kivégezték (vagy koncentrációs táborba küldték) a feleségüket, gyerekeiket s más családtagjaikat. Amikor egy keresztény úgy döntött, hogy befogad egy zsidót az otthonába, vagy bármilyen más módon segítséget nyújt neki, ezzel azoknak az embereknek az életét tette kockára, akiket a legjobban szeretett. Aki csak egy darab kenyeret is adott egy zsidónak, halállal fizethetett érte. Ha egy keresztény elég bátor volt ahhoz, hogy kockára tegye

a családja életét, ez még nem volt elég. Megfelelően álcázott helyre is szükség volt, ahol a zsidók elrejtőzködhettek. Sőt kapcsolatban kellett, hogy álljon másokkal is, akik megosztották vele a kockázatot és a munkát. Ezekre az emberekre azért volt szükség, hogy biztosabban értesülhessenek arról, ha házkutatás fenyegetett, és hogy legyen hova elhelyezni a menekülteket a házkutatás idején. A hasonló felfogású emberek hálózatára azért is szükség volt, mert amint a tapasztalat tragikusan bizonyította, a sikeres túléléshez a rejtekhelyek állandó, gyakori változtatására volt szükség. A legtöbb zsidó, aki a táborokon kívül életben maradt, állandóan újabb rejtekhelyre kellett, hogy menjen, és nem maradhatott sokáig egy helyen. Gyakran véletlenül találtak rá a zsidók rejtekhelyeire. Igen sokszor viszont a hozzájuk érkezett feljelentések vezették nyomra a nácikat. Akármi is volt a motívumuk - pénz, élelmiszer, antiszemitizmus, vagy egyszerűen csak személyes rossz viszonyban voltak a zsidókat rejtegetőkkel - tragikusan nagy számú volt az olyan esetek száma, amiért ezeket az árulókat terheli a felelősség. A következő oldalakon olyan történeteket mondunk el, amelyek egy ennél sokkal nagyobb egésznek a részei, amely mindazokról a keresztényekről szól, akík az életüket kockáztatták azért, hogy testvéreiknek őrizői legyenek.

Fegyverek és rózsák: Ona Simaite Abba Kovner, a zsidó költő, aki túlélte a háborút a vilnai gettóban, ezt írta: "Ha tíz igaz lenne csak a nem zsidó emberek között a világon, Ona Simaite köztük lenne." Ona (vagy Anna, ami a nevének angolos változata) litván nő volt, aki hétköznapi életet élt, mielőtt a németek bevonultak a szülőföldjére. Keleteurópai paraszt családból szárinazott, és kissé telt testalkatú volt. Sem az életkora, sem a fizikuma nem volt olyan, mint a katonáké általában, mégis az első vonalban küzdött a zsidók megmentéséért Vilnában. A második világháború előtti Kelet-Európa mélyen belesüllyedt az antiszemitizmus mocsarába. Az évszázadokon át tartó idegen elnyomás, és az orosz-lengyel határ mentén folyó háborúk felerősítették a nacionalista érzéseket, és az idegengyűlölet rákos daganatként terjedt. A zsidók nemcsak "Krisztus gyilkosai"-nak számítottak egy névlegesen keresztény ország-

ban, hanem megvetendő, és amennyiben lehetséges, elüldözendő idegen elemeknek is. Ezeken a kelet-európai területeken a zsidók már évszázadok óta az antiszemitizmus leggyilkosabb formái között éltek és haltak meg. Ona Simaite azonban liberális nagyapjától azt tanulta gyermekkorában, hogy az antiszemitizmus a bigottság minden más formájával együtt helytelen, és a zsidó embereket is a saját érdemeik alapján kell megítélni. A családban a zsidókat embereknek tartották - ami abban az időben igen ritka és népszerűtlen nézetnek számított. Ona középiskolás volt Rigában, amikor csatlakozott a Szocialista Forradalmi Mozgalomhoz, ami az országot abban az időben uralma alatt tartó orosz cári rendszer ellen létrejött föld alatti szervezet volt. Ona végül is Moszkvában, egy tanárképzőben fejezte be tanulmányait, majd szegény gyermekek gondozásával és tanításával kezdett foglalkozni. Amikor a második világháború elérte Litvániát, Ona Simaite a vilnai egyetemi könyvtár katalógus osztályát vezette. Ona Simaite nyugodtan élhette volna tovább az életét, ő is elfordíthatta volna a fejét (ahogy sokan mások honfitársai közül), amikor a németek összeterelték a vilnai zsidókat a gettóba, ami a város legócskább nyomornegyede volt. Egy nyugodt egyetemen a könyvtári katalógusok között békésen átvészelhette volna a háborút anélkül, hogy nagyobb szükségeket szenvedett volna. De Ona nem ült ölbe tett kezekkel, mert "egy nála sokkal hatalmasabb erő" hajtotta előre. Amikor a németek bevonultak Vilnába, először arra kényszerítették a zsidókat, hogy hagyják ott otthonaikat és költözzenek a fallal körülvett nyomornegyedbe, a vilnai gettóba. 1941 végén már zsidók ezrei éltek a gettóban, és lassú éhenhalás fenyegette őket. A ponari börtön a gettó közelében volt és a holocaust a zsidók kivégzésével itt is kezdetét vette. A németek egyszerre 1500-2000 zsidót vittek a ponari börtönbe, és ott gépfegyverrel agyonlőtték őket. A gettó falain belül és azokon kívül is mindenki tudta, hogy Ponarban mi történik. A nácik a Vilna körüli erdőkbe is vittek zsidókat azért, hogy ott megöljék őket. Csoportokban szállították őket az erdőbe, ahol megásatták velük a saját tömegsírjukat, miközben azt mondták nekik, hogy tankcsapdát kell ásniuk az orosz támadások kivédésére. Amikor a sírgödrök elkészültek, az áldozatokat felállították a gödör szélére, és gépfegyverrel lelőtték őket.

Friss földdel félig lefedték a holttesteket, majd a következő csoportot állították a gödör szélére és lőtték le. Ilyen szörnyűségek folytak Vilnában - pedig ez még csak a kezdet volt -, amikor Ona Simaite elkezdte harcát az SS ellen. Képzeljük el a jelenetet, ami az SS-parancsnok irodájában játszódott le. Az SS helyi erőinek a parancsnoka, aki élet és halál ura nemcsak a gettóban, hanem a városban és a környékén is, ül az íróasztala mögött kitűnő szabású tiszti egyenruhájában. Az acéltekintetű SS-tiszt előtt pedig ott áll egy kövérkés kis asszony egyszerű vonásokkal, aki a könyvtárból jött azért, hogy panaszt tegyen, és összevissza fecseg valamit arról, hogy az összes zsidót bezárták, pedig még nem vitték vissza a már lejárt könyvtári könyveket! Az SS parancsnokai általában nem engedték meg, hogy nem zsidók ki és bejárkáljanak a gettóba, de a parancsnok most kivételt tett, és megengedte, hogy a könyvtáros kisasszony teljesítse kötelességét, és begyűjtse az értékes könyveket azoktól a tolvaj zsidóktól! Lehet, hogy csak szórakozott cinizmusból döntött így az SS parancsnoka, vagy talán azért, hogy megszabaduljon ettől az erőszakos kis könyvtárosnőtől, aki betolakodott az életébe. Mindenesetre Ona Simaite megkapta a belépési engedélyt a vilnai gettóba, hogy összegyűjtse a "lejárt határidejű könyvtári könyveket". Ona heteken át akkor ment be a gettóba, amikor csak akart. Miután a németek panaszt tettek, hogy túl sokáig tan a könyvek összegyűjtése, más kifogásokkal állt elő, csakhogy továbbra is bejárhasson a fallal körülvett területre. Ona végül is több hónapon át járt-kelt a gettó és a külvilág között. Fegyvereket, élelmiszert, gyógyszereket csempészett be, sőt még egy csokor rózsát is olyan nőknek, akik már lemondtak arról, hogy valami szépet is látnak még ebben az életben. Ha bármelyik alkalommal is elkapják, azonnal lelőtték volna. Ona ki is csempészett sok mindent a gettóból: naplókat, leveleket, okiratokat, a Törvényt tartalmazó tekercseket, ritka zsidó könyveket és egyéb értékes tárgyakat, amelyek később beszélni tudtak a szenvedésről, amelyen előző tulajdonosai átmentek a "Jákob nyomorúságának idején". Az Ona Simaite által kicsempészett iratokat a vilnai egyetem nyelvészeti intézetének pincéiben rejtették el a németek elől. 1942 elején a Gestapo is felfigyelt Onára. Jacob Gens, a gettó hírhedt zsidó vezetője, aki az SS besúgója is volt, figyelmez-

tette, hogy a németek felfigyeltek a tevékenységére. De Ona így sem hagyta abba, és a következő hónapokban sok gyermek életét mentette meg a gettóban. Megvesztegette az őröket (akik közül sokan szintén litvánok voltak, nem németek), honfitársait hízelgéssel vagy csalással megnyerve sok zsidó gyermeket mentett ki a gettóból, és helyezett el nem zsidó családoknál. Több száz zsidó az ő önfeláldozó tevékenységének köszönhette az életét a háború végén. Ona Simaite-nak végül menekülnie kellett a Gestapo letartóztatása elől. Egy ideig ez sikerült is neki, de 1944 nyarán elfogták. A Gestapo vilnai főhadiszállására vitték, ahol brutális vallatásnak vetették alá. A kínzások és az ütések ellenére sem árulta el egyik "gyermekét" sem, és az őket befogadó litvánokat sem. Később egyik gyermekének elmondta: "Imádkoztam, hogy semmit se mondjak el... teljes szívemből imádkoztam, és Isten megválaszolta az imámat". A Gestapo halálra ítélte Onát, de a halálos ítéletet nem hajtották végre, Inert valaki az egyetemről megvesztegette az egyik magas rangú német tisztet, hogy az ítéletet változtassák át életfogytiglani koncentrációs táborra (ami majdnem ugyanazt jelentette, mint a halálos ítélet). Ona először a németországi Dachauba, azután pedig egy franciaországi táborba került. A háború után a zsidók között elterjedt a hír, hogy Ona Simaite komoly egészségi és anyagi gondokkal küszködik. Addigra a "gyermekei" kivándoroltak és a világ különböző részein, többek között az USA-ban és Izraelben telepedtek le, de nem feledkeztek el arról a kis litván nőről, akinek az életüket köszönhették. 1953 tavaszán Ona Simaite-ot Izraelbe vitték, hogy ott éljen. Bár először visszautasította a segítséget, végül romló egészségi állapota arra kényszerítette, hogy elfogadja az izraeli kormány által felajánlott életjáradékot.

Mária anya: "... az a csodálatos orosz apáca" A kis orosz ortodox zárda Párizsban a Rue de Lourmelen az 1917-es bolsevik forradalom által hazájukból elűzött orosz emigránsok vallási és szociális tevékenységének központja volt. A zárda vezetőjét Mária anyának hívták. A holocaust idején végrehajtott hőstettei legendássá váltak. Mária anya eredeti neve Elizabeth Pilenko. Egy kozák tábornok lánya volt, ősei között volt Napóleon egyik tisztje, aki részt

vett az orosz hadjáratban. Mária anya korábban házasságban élt, és két gyermeke született, Jurij és Gajana. A lánya Alekszej Tolsztoj titkárnője volt Moszkvában. 1932-ben Mária elvált a férjétől és zárdába vonult. Mária anya és nővérei együttműködtek az orosz ortodox és a római katolikus papokkal is, hogy elrejtsék a zsidókat és biztonságos helyre juttassák őket. Szorosan együttműködött egy jezsuita pappal, Pierre Chaillet atyával, akinek kiterjedt katolikus föld alatti szervezete volt Lyonban, ahol nyomda is működött a hamis iratok előállítására. Sok keresztelő levelet készítettek itt bujkáló zsidók számára. Mária anya működésének évei alatt zsidók százainak nyújtottak segítséget, és tucatszámra szöktették át őket semleges országokba. A vég 1943. február 7-én kezdődött el Mária anya számára. A Gestapo emberei Hofmann SS-felügyelő vezetésével a kolostorba mentek, hogy letartóztassák. Mivel nem találták ott, Hofmann parancsot adott, hogy a fiát, Jurijt vigyék magukkal túszként. Mária, amint visszaérkezett, elment a Gestapo főhadiszállására, hogy visszakapja a fiát. Egy dühös hangvételű, ám eredménytelen kihallgatást követően Mária anyát a romainville-i koncentrációs táborba küldték, 1943. április 24-én pedig átszállították a hírhedt ravensbrücki koncentrációs táborba, Németországba. Jurijt először a compiegne-i koncentrációs táborba vitték, utána pedig Buchenwaldba, ahol meg is ölték. Mária anya, aki már elmúlt ötvenéves, amikor elkezdte harcát a nácik ellen, mindenét odaadta: a szabadságát, az egészségét, és a fia életét. De ez a szent asszony még mindig tudott valamit adni. Ravensbrückben a barakkokba zárt 2500 nő az élősködőktől, a vérhastól, a fertőző betegségektől és alultápláltságtól szenvedett. Mária hittel úrrá tudott lenni még ezen a nyomorúságos helyzeten is, megosztva saját szegényes élelmiszeradagját a fogolytársaival, és szavakkal vagy imával is bátorítva őket. Bibliaórákat is tartott egy becsempészett orosz nyelvű Újszövetség segítségével, és tanította a rabokat a vallás dolgairól. De a koncentrációs tábori élet megviselte a törékeny testalkatú Máriát. Szenvedett az éhségtől, az egészségtelen körülmények által okozott betegségektől, és a brutális SS őrök fizikai bántalmazásaitól. A tábori élet minden veszélyével együtt Mária mégis szinte teljes biztonságban volt; nem fenyegette a kivégzés, mivel értékes "árja" személyazonossági igazolványa volt,

ami jelezte, hogy ő nem zsidó - bőven voltak még rajta kívül zsidók, akiket a gázkamrákba lehetett vinni. Az együttérzés utolsó, legnagyobb cselekedeteként Mária anya helyet cserélt egy zsidó nővel, akit "kiválasztottak" a kivégzésre. Odaadta neki az életmentő árja igazolványát, és elfoglalta a helyét. Mária anya igazi keresztényként halt meg 1945. március 31-én, nagypénteken, csak öt héttel azelőtt, hogy a tábort felszabadították a szövetségesek. Mária anyát annyira legyengítette a többiekért végzett munkája, hogy már nem tudott egyedül járni, és SS őrök vitték a kivégzésre. A háború után a nürnbergi per során azok az SS őrök, akiket a ravensbrücki táborban elkövetett bűnökért állítottak bíróság elé, azt mondták, hogy "az a csodálatos orosz apáca... az ő halála tévedés volt, mi nem akartuk, hogy meghaljon". A párizsi Gestapo főhadiszálláson történt első kihallgatáson Hofmann SS-felügyelő gúnyosan azt mondta Sophia Pilenkónak, Mária anyjának: "A maga lánya bolond, segíti a zsidókat!" Az idős asszony, aki jól tudta, hogy már soha többé nem fogja látni se Máriát, se Jurijt, így válaszolt: "Ő keresztény... neki nem számít, hogy valaki görög vagy zsidó, még magának is segítene, ha bajba kerülne".

Menedékváros... ahol jó dolgok történtek A legtöbben valószínűleg soha nem fogunk olyan helyzetbe kerülni, ami keresztény erkölcsünket olyan súlyos próba elé állítaná mint a holocaust. Sok európai keresztény megpróbáltatott és az erkölcsük törékeny építménye legtöbbször igen hamar összedőlt. Egy kis francia faluban, Le Chambon-sur-Lignon-ban azonban másképp volt: itt jó dolgok történtek. Le Chambon protestáns-hugenotta falu a Lignon folyó partján, a Lyon és a svájci határ közti dombos vidéken. A falu évszázadok óta protestáns, így a római katolikus Franciaországgal szembeni ellenállásnak hosszú története volt már. Amikor az első zsidó menekültek megérkeztek Le Chambonba 1940-ben, gyakran ugyanazokon a rejtekhelyeken bújtatták el őket, ahol a protestáns papokat és kálvinista menekülteket az ellenreformáció idején. Le Chambonban az emberek főleg mezőgazdaságból és idegenforgalomból élnek. Télen, amikor a mezőgazdaság pihen, és

a turisták sem érkeznek a faluba, Le Chambon téli álomba merülve várja a tavasz érkezését. 1940-41 félelmekkel teli telén kezdődött a chamboniak keresztény erkölcsének a próbája. Franciaország nemrégiben szenvedett vereséget a németektől, ráadásul már több, mint száz éve nem volt olyan kemény tél, mint akkor. Ezen a télen kopogtattak az első összefagyott, rémült zsidók a le chamboni paplak ajtaján. Philip Hallic "Nehogy ártatlan vér hulljon" című könyvében azt írja, hogy Le Chambon volt a legbiztosabb hely a zsidók számára a nácik által megszállt európai területeken. A falu lakói elrejtették a menekülteket, segítették őket, pedig maguk is szegények voltak, és sok üldözött embert átcsempésztek a határon a semleges Svájcba - mindezt úgy, hogy ezzel saját életüket, és a hozzátartozóik életét is kockára tették. Milyen motívumból cselekedtek ezek az emberek? Miért kockáztatták meg egyszerű falusi emberek, hogy kivégezzék és megkínozzák őket azért, mert menedéket adtak zsidóknak, akiket nem is ismertek? A választ egy szóban lehet megadni: Jézus. Jézus szeretete, amelynek a pap Andre Pascal Trocme tanítása és élő példája adott kifejezést, indította fel Le Chambont az erőszakmentes ellenállásra a németek kegyetlenkedéseivel szemben. Ez nem az a fajta érzelgős, üres "szeretet" volt, amit azok a papok prédikáltak, akik biztonságos szószékükről valami közelebbről meg nem határozott gonosz ellen beszéltek, hanem a megtestesült gonosszal szembeszálló halálosan veszélyes szeretet. Trocme lelkész 1901. húsvét vasárnapján született Franciaországnak azon a részén, ahol az első világháború zajlott. Gyermekként saját szülőföldjén átélte a háború borzalmait, ezután meggyőződéses békepárti lett. A Trocme család már nemzedékek óta a hugenottákhoz tartozott, egyik ősük Kálvin János egyik első követője volt. A 20-as években, amikor Hitler éppen csak elkezdte politikai pályafutását a szomszédos Németországban, Andre Trocme New Yorkban tanult az Union teológiai szemináriumon. Elnyert egy ösztöndíjat, és ezt arra használta, hogy az akkoriban igen nagyra értékelt "szociális evangélium"ot tanulmányozza. Szellemi beállítottsága miatt a szociális evangéliumot túlságosan világinak találta; jó elgondolásnak tartotta, amelyet elrontottak. New York-i tartózkodása idején azzal egészítette ki jövedelmét, hogy David és Winthrop Rockefellert tanította franciára.

Miután visszatért Franciaországba, feleségével, Magdával, a protestáns lelkészek kényelmes és eseménytelen életét élték. A második világháború előestéjén Trocme elfogadta a meghívást a le chamboni szószékre. Az új le chamboni lelkész dinamikus vezetőnek bizonyult. A beszámolók szerint "népszerű ember" volt, akiben szinte zavarba ejtően erős szeretet élt Isten minden teremtménye iránt. A vérmérséklete is nagyon heves volt, de amilyen gyorsan felfortyant, olyan hamar le is csillapodott. Trocme saját feljegyzései szerint a szíve kívánsága az volt, hogy "ne szakadjon el Jézustól". Philip Hallic arról tudósít, hogy a faluban "úgy beszéltek róla, mint akinek Jézus iránti rajongása megmozgatta és megrázta a körülötte élőket". Személyisége talán abban nyilvánult meg legjobban, ahogy másoknak segített. Soha nem éreztette velük, hogy le lennének kötelezve, pedig igen sokkal tartoztak neki, sőt még ő volt hálás az embereknek, hogy megmenthette az életüket. Jules Isaac francia történész például feljegyezte, hogy egy alkalommal a lelkész megpróbálta őt meggyőzni arról, hogy valójában ő segít Trocme-nak és nem fordítva. Röviddel azután, hogy megérkezett Le Chambonba, 13 házi bibliakört állított fel. A körök vezetőit ő tanította, csoportjaiknak azután már ők tanítottak az éppen aktuális fejezet vagy rész mondanivalójáról. Trocme érkezése után a már működő csoportok létszáma több mint kétszeresére nőtt, és a fiatalok is nagy számban eljöttek. Le Chambonban ugyan erős volt a keresztény vezetés (az állami és az egyházi iskola igazgatóját is ide számíthatjuk), mégis helytelen lenne kizárólag nekik tulajdonítani mindazt, ami történt. Az egész falu részt vett az ellenállásban: a falusiak voltak Trocme vér nélküli háborújának katonái, a bibliakörök voltak a katonai egységek, és a házicsoportok vezetői a parancsnokok. Közös munka volt, ami azután is folytatódott, hogy a három vezetőt, köztük Trocme-t, letartóztatták és koncentrációs táborba küldték. A zsidó menekültek általában a délutáni vonattal érkeztek Le Chambonba, és a paplakba mentek. A legtöbben valamilyen úton már hallottak arról, hogy a lelkész segíteni fog nekik, de fogalmuk sem volt arról, hogy ez mit jelent. Csak saját mélységes kétségbeesésüket látták. Fáradtan, éhesen, és félve érkeztek meg, és semmijük nem volt, amit felajánlhattak volna az életükért cserébe, csak a hálájuk. A chamboniak, akárcsak a

többiek, akik embereket csempésztek át a francia-svájci határon, nem kértek semmit cserébe, a hála, és az a tudat, hogy Istennek engedelmeskednek, elegendő fizetség volt a számukra. A menekülteket átadták az egyik házicsoport vezetőjének, ahonnan egy rejtekhelyre vitték őket. Akik arcán a zsidó vonások nem voltak túlságosan szembetűnők, gyakran a falu rendes lakóiként éltek tovább, mások pedig egy rejtekhelyre vagy egy közeli tanyára visszavonulva húzódtak meg. A zsidók egy részét, különösen a megszállás vége felé, a semleges Svájcba csempészték át. Nem tudni, hány zsidó köszönheti az életét a le chamboniaknak, de a falu népessége a háború alatt jelentősen magnövekedett a korábbihoz képest. Az emberek szeretete és együttérzése a legmeglepőbb helyeken is szövetségeseket nyert meg az ügynek. Még a hírhedt Vichy rendőrség emberei között is voltak, akik segítséget nyújtottak, pedig ők szinte mindenben együttműködtek a németekkel. Az, hogy Trocme-t értesítették a németek ellenőrzései előtt, azt mutatja, hogy voltak barátai a rendőrségen is. A megszállás idején csak egyszer vagy kétszer fordult elő, hogy ezek a barátok nem tudták értesíteni Trocme-t az ellenőrzés előtt. A figyelmeztetés általában éjszaka, telefonon érkezett: "holnap, holnap" suttogta a rejtélyes telefonáló. Trocme ekkor riasztotta a 13 házicsoport vezetőt, akik elküldték a saját embereiket vagy a cserkészeket, hogy figyelmeztessék a rejtekhelyen élőket. Reggelre sem a házakban, sem a tanyákon nem lehetett találni egy zsidót sem. A vichy rendőrség és a Gestapo nem tudott senkit sem letartóztatni. A személyazonossági kártyák ügye is azt bizonyítja, hogy Isten barátokat helyezett a kritikus helyekre. A megszállt országokban mindenki számára kötelező volt a személyazonossági kártya, és súlyos bűncselekménynek számított, ha valakinek nem volt. A kártyák nemcsak a letartóztatás elkerülése miatt voltak fontosak, de a fejadagokat is csak velük lehetett megkapni. Akinek nem volt ilyen kártyája, az komoly bajban volt. Az elővigyázatos németek ráadásul gyakran cserélték is a kártyákat. Az embereknek a régi kártya lejárta után rövid időn belül be kellett szerezniük az újat. Ezzel a németek igen megnehezítették a menekültek dolgát, mivel az újabb kártyák hamisításához időre volt szükség!

Le Chambonban még ma is titok övezi a személyazonossági kártyák ügyét. A kártyákat csak a rendőrség adhatta ki, ezért bizonyára volt ott valaki, aki ellátta Trocme-t üres kártyákkal. Amikor már csak egy vagy két kártya maradt, vagy amikor új kártyát bocsátottak ki, ez a rejtélyes barát újabb csomagot küldött a lelkésznek. Amikor Trocme kinyitotta reggel a hátsó ajtót, egy kis csomag üres kányát talált a küszöbön, amit valaki éjszaka helyezett oda. A Le Chambonban élő zsidóknak nem kellett a hamisított kártyákkal járó veszélyeknek kitenni magukat, mert valódi kártyájuk volt. Néhányan azt feltételezik, hogy egy angyal hozta ezeket az életmentő kartonokat!

Jispa Ha az ember Isten munkáját végzi, soha nem garantált a könnyű siker. Gyakran az a helyzet, hogy azoknak kell a legkeményebben dolgozniuk, és a legtöbbet feláldozniuk, akik válaszolnak a hívásra, így volt ez a Trocme családdal is. A paplak nemcsak a bejárat volt Trocme "menedékváros"-ába, de annak irányító központja is. Az emberek a nap minden órájában jöttek és mentek, néhányan ott is laktak. Le Chambonban senkire nem nehezedett nagyobb nyomás, mint Magda Trocme-ra, a lelkész feleségére. 1942-43 telén az ellenállásban eltöltött kétévi kimerítő munka után Magda a kétségbeesés szélén és rossz egészségi állapotban volt. Szerencsére Isten már akkor is látja a szükségeinket, amikor mi még nem. Még mielőtt Magda segítségért kiáltott volna, Isten elkészítette azt számára. Volt egy protestáns közösség Avignonban, ahol az emberek erősen hittek Istenben. Egyes beszámolók szerint pünkösdiek voltak, mások pedig elkülönült fundamentalistáknak tartják őket (az is lehet, hogy mind a kettő egyszerre volt igaz, és egy különálló közösségben élő pünkösdiek voltak). Amikor ez a közösség értesült Magda helyzetéről, elküldtek egy nőt maguk közül, hogy segítsen a háztartásban és a gyereknevelésben. Magda először nehéz helyzete ellenére vonakodott elfogadni az ajánlatot, mivel ezek az emberek teljesen Istennek szánt életet éltek, naponta többször imádkoztak, és állandóan olvasták a Bibliát. Magdára, aki ennél világiasabb volt, mindez kissé ijesztően hatott. Egészen 1943 januárjáig halogatta, hogy elfogadja a segítségüket. Addigra már a teljes kimerülés szélére került, és saját égető szükségei miatt a segítség már kevésbé

tűnt félelmetesnek. Nem sokkal döntése után, hogy elfogadja az avignoni közösség által felajánlott segítséget, egy vidám, kerek arcú kis nő, Alice Reynier kopogtatott a paplak ajtaján. Azt kérte, hogy Jispának szólítsák, ami az "öröm a szolgálat békességben és szeretetben" szavak francia megfelelőinek kezdőbetűiből összerakott szó volt. Jispa csak néhány hónapra érkezett, de végül több mint három évtizedig maradt. Mielőtt Jispa Le Chambonba érkezett volna, ő még Magdánál is jobban félt ettől a feladattól. Trocme lelkész híre az egész vidéken elterjedt, az egyik legfontosabb protestáns vezetőnek tartották Franciaországban. Bár a lelkész valószínűleg döbbenten elutasította volna ezt a címet, sokan szellemi óriásnak tartották. Amikor Jispa megtudta, hogy őt választották ki arra, hogy a Trocme családnak segítsen, és így részt vegyen Istennek abban a munkájában, ami Le Chambonban folyik, térdre borult és megköszönte Istennek a lehetőséget. Jispa hamarosan már családtagnak számított Trocme-éknál. Fontos szerepe volt a zsidók megmentéséért folyó munkában is. Amellett, hogy kivette a részét a házimunkából, a hamis okmányokat is remekül tudta aláírni - ami olyan munka volt, amit Trocme egyáltalán nem szeretett csinálni. Jispa tele volt erővel; és az ő segítsége felszabadította Magdát arra, hogy több részt vállaljon férje munkájából. Andre Trocme volt a menekültekért folyó akció szellemi és politikai vezetője, Magda pedig az a személy, akin keresztül történtek a dolgok.

Trocme etikája Az etika olyan terület, amiről sokan nem vesznek tudomást, különösen olyan keresztények, akik különben igaz emberként, bűn nélkül élnek. Néhányan még a "szituációs etika" kísértésének is engednek és megpróbálnak annak keresztény színezetet adni. De amikor élet-halál kérdésekről van szó, mint a holocaust idején, akkor döntéseink jelentősége akkora, hogy azt már nem lehet egyszerűen kikerülni. Az, hogy milyen döntéseket hozunk, erősen függ a motívumainktól. Trocme számára a legalapvetőbb etikai kérdés az Isten akaratának való engedelmesség volt. Hallie szavaival élve "Trocme nem úgy engedelmeskedett Jézusnak, mint egy katona a parancsnokának, sokkal inkább úgy, mint egy szerelmes a kedvesének. Közel akart lenni Jézushoz, mint egy szerető tanítvány,

aki makacs rajongással követi a mester minden lépését". A holocausthoz hasonló helyzetekben a kérdések elég bonyolultak is lehetnek, ami gyakran passzivitást okoz, és emberek életébe kerül. Ahelyett, hogy segítenének az áldozatoknak, az emberek heves vitákra, és elméleti fejtegetésekre pazarolják az erejüket. A chamboniak túl voltak az elméleteken, és a kérdés számukra egyszerű volt: az ember vagy segít, vagy nem. A keresztényeknek a hit embereinek kellett lenniük, az, hogy segítséget nyújtsanak az olyan üldözötteknek, mint amilyenek a zsidók voltak a holocaust idején, egyszerűen az Isten iránti engedelmességből kellett, hogy következzen. A chamboniak gyakorlati etikáját így lehet megfogalmazni: az ember vagy engedelmeskedik Istennek, vagy nem. Egy keresztény az örök élet ígéretével él, és tudja, hogy mindene, amije van - az élete is -, Istené. Ha az Isten iránti engedelmesség azt kívánja, hogy tegye le az életét, akkor ettől az életét fenyegető veszély sem szabad, hogy eltántorítsa. Trocme különleges ember volt annyiban, hogy Isten iránti engedelmessége nem vezetett semmiféle formális programhoz, szisztematikus módszerhez vagy merev szervezeti formához. Gyakran beszélt a "Szent Szellem erejéről", és az Istennek való engedelmesség azt jelentette számára, hogy enged a Szent Szellem akaratának, aki "...csodálatos erővel működik és a mozgását senki nem tudja előre megmondani vagy irányítani". Hallie szerint Trocme "...maga testesítette meg azt a csodálatos erőt, amiről olyan gyakran beszélt". A keresztények valószínűleg inkább azt mondanák, hogy "be volt töltekezve Szent Szellemmel". Gyakorlatias kereszténységét, amelyet a prédikációi és személyes élete is közvetített, leginkább a Hegyi Beszéddel és az irgalmas szamaritánus történetével lehetne összefoglalni. A második nagy parancsolat: "szeresd felebarátodat, mint magadat", felveti azt a kérdést, hogy ki az ember felebarátja. Trocme válasza: mindenki, aki szükségben van. Számára Isten akaratának engedelmeskedni nemcsak annyit jelentett, hogy az ember megtartja a Tízparancsolatot és eljár a templomba, hanem a Hegyi Beszéd szellemében úgy gondolta, hogy tétlenül nézni, hogy valakit bántalmaznak, felér a bántalmazással. Nyugodtan végignézni, amint az SS emberei megölnek egy zsidót, Trocme számára magával a gyilkossággal volt egyenlő! Személyes etikája különbözött ettől. Nem volt hajlandó például a zsidó menekültek gyermekeit evangelizálni. Más körül-

mények között szenvedélyes evangélista lett volna, de nem tartotta tisztességesnek a gondjaira bízott menekült gyerekek evangelizálását, számára ez a bizalommal való visszaélés lett volna. Számos keresztyén ugyan vitába szállt volna Trocme lelkésszel ezen a ponton, de ő úgy érezte, hogy ha az ember az Istennek való engedelmesség szellemében jár, akkor nem nyújthat segítséget csupán a propaganda kedvéért - még akkor sem, ha az evangélium propagandájáról van szó. Trocme és a chamboni emberek cselekedetei sokkal többet mondtak el Isten szeretetéről, Jézus uralmáról és az evangéliumról, mint amit bármilyen erőltetett evangelizálással el lehetne érni.

Koncentrációs tábor és menekülés Trocme lelkész nem titkolta tevékenységét, ezért a Vichy rendőrség jól ismerte. Hite szerint még a jó szándékú hazugságok is bűnnek számítanak, ezért utálatosak Isten előtt, parancsolatainak megszegését jelentik. A hálózat biztonságát hazugság nélkül csak úgy lehetett fenntartani, hogy Trocme nem tudta sem a menekültek nevét, sem azt, hogy ki ad nekik menedéket. Amikor a vichy rendőrség a vele együttműködő emberek névsorát kérte tőle, Trocme nem tagadta saját szerepét, de többet nem volt hajlandó mondani. "Én a pásztora vagyok ezeknek az embereknek. A pásztornak nem az a dolga, hogy elárulja a rábízott juhokat." Ezért az erkölcsi kiállásáért a lelkész koncentrációs táborba került. A vichy rendőrség 1943. február 13-án este érkezett Le Chambonba. A kis különítményt Silvani rendőr őrnagy vezette. Jellemző módon Trocme-ék nem gondoltak semmi rosszra, ami zavarba is hozta Silvanit. A mindig gyakorlatias Magda még vacsorát is készített neki, amíg Andrét várták. A rendőrség Trocme mellett még Edvard Theisst, a keresztény iskola igazgatóját, és Roger Darcissacot, az állami iskola igazgatóját is letartóztatta. A három férfit a falu főterére vezették, ahol a rendőrségi autó várt rájuk. A falusiak előjöttek, hogy elbúcsúzzanak a vezetőktől, akikre bizonytalan jövő várt. Amint az autóhoz közeledtek, hallották, hogy az emberek az "Erős vár a mi Istenünk" című dalt éneklik, aminek igazságába vetett hitük hamarosan próbák nyomása alá került. A falu három vezetőjét a Limoges francia város közelében fekvő Saint Paul d'Eyjaux-beli koncentrációs táborba vitték.

Mindnyájan biztosak voltak benne, hogy a halálba mennek, a tábornak ugyanis ilyen híre volt abban az időben! A chamboniak elhalmozták a letartóztatott vezetőket a háború alatti ínséges időszakban nagyon értékes ajándékokkal: csokoládéval, kolbásszal, szardíniával és egy tekercs WC-papírral - ez utóbbi kivételes luxusnak számított akkoriban. Amikor Trocme megérkezett a táborba, és felbontotta az értékes WC-papírt, felfedezte, hogy valaki a külső lapokra aktuális igéket írt ki a Bibliából! A tábor többi lakója csodálkozott, hogy a három le chamboni rendszeresen milyen sok ajándékcsomagot kap. Az ajándékok olyan bőségben érkeztek, hogy külön polcot kellett készíteniük az emeletes ágyuk fölé, hogy elférjenek. A többiek először azt hitték, hogy gazdag emberekről van szó, de hamarosan megértették, hogy a falusiak szeretete miatt érkeznek ezek az értékes kincsek. Az egyik kemény csatákban edződött kommunista ellenálló meglepődve látta, hogy keresztények úgy viselkednek, ahogy a marxista tanok szerint az emberek a tökéletes társadalomban viselkedni fognak! Isten nem akarta, hogy a le chamboni vezetők Hitler táboraiban haljanak meg. Amikor megérkeztek a táborba, már beletörődtek abba, hogy életük hátralévő rövid idejét koncentrációs táborokban fogják tölteni, szeretteiktől távol. Valamilyen okból azonban, amelyet máig sem sikerült kielégítően megmagyarázni, a három embert egyszer csak szabadon engedték, és hazaküldték! Néhány nappal azután, hogy valamilyen tévedés folytán kiszabadultak, a tábort bezárták, és a foglyokat átszállították a keleti megsemmisítő táborokba, ahol mindnyájan meghaltak; vagy az embertelen munka következtében, vagy a lengyelországi Maidanek gázkamráiban. Röviddel Trocme hazatérése után a német hadsereg elfoglalta Vichy - Franciaország területeit is. Az olaszok megdöntötték Mussolini uralmát, és letették a fegyvert a szövetségesek előtt, ezért a Wehrmachtnak kellett figyelni az olasz hadsereg által addig védett déli területekre is. A német hadsereg megérkezése után a chamboniaknak már nemcsak a Gestapo "tanácsadói"val kiegészített vichy rendőrséggel kellett szembenézniük, hanem magával a rettegett Gestapóval, és a Waffen-SS csapataival is. A Gestapo lényegesen nehezebb ellenfél volt, mint a vichy rendőrség, ezért Trocme-nak el kellett menekülnie Le Chambonból, és a tíz hónapig tartó megszállás idején száműzetésben élt.

A Gestapót erősen foglalkoztatta a Trocme-ügy, ezért köröztette is a lelkészt, neve állítólag rajta volt a Gestapónál kivégzendők listáján. Minden vasútállomáson, és minden rendőrségi ellenőrző ponton ott voltak az SS, a Gestapo és a vichy rendőrség emberei, akiknél ott volt Trocme fényképe és adatai. Parancsot kaptak, hogy tartóztassák le, ha pedig szökni próbálna, lőjék agyon. Menekülése közben Trocme többször is megtapasztalta, hogy a hite megpróbáltatik, de megáll. Egyszer, amikor egy lelkész otthonában talált menedéket Lamastre-ban, a Gestapo alig néhány órával távozása után tartott ellenőrzést. A lelkész felesége a férje tudta nélkül fogadta be. Amikor a férj hazaért, felháborodott, hogy egy olyan veszélyes szökevényt talál a lakásában, mint Trocme, és azonnal elküldte. Alig néhány órával ezután a Gestapo Trocme-t keresve átkutatta a házat. Egy másik történet megmutatja, hogy Isten milyen védelemmel vette körül a menekülő lelkészt. Trocme a lyoni vasútállomáson várakozott a Valence felé tartó vonatra. Vele volt 12 éves fia, Jacot is. Valahogyan felkeltették egy német katona figyelmét, aki a puskacsövével egy kis asztalnál ülő tiszthez irányította őket, aki a személyazonossági igazolványokat ellenőrizte. Trocme hamis igazolvánnyal utazott, de hazugságra nem volt hajlandó. Kész volt rá, hogy felfedje kilétét, még ha ez a halált jelentette volna számára, és valószínűleg a fia számára is. Trocme és fia várták, hogy sorra kerüljenek az ellenőrzést végző tisztnél. Az őket letartóztató német katona a közelben állt és figyelte őket. Trocme hirtelen észrevette, hogy egy oszlop eltakarja őket, és szólt a fiának, hogy lassan lépjenek ki a sorból. Elvegyültek a pályaudvari tömegben, és egy beszámoló szerint 15 perc múlva már egy közeli protestáns templomban énekeltek. A német katonát buzgóságáért azzal jutalmazták, hogy a halált jelentő keleti frontra küldték. Amikor Trocme ezt megtudta, imádkozott, hogy a fiatal katona ne haljon meg a németeket kelet felől visszaszorító orosz húsdarálóban. Isten a falut is megóvta ebben az időszakban. A rettegett Waffen-SS tatár légiója 25 km-re állomásozott Le Chambontól, de soha nem kapott parancsot arra, hogy a chamboniak ellen akcióba lépjen. A tatár légió a muzulmán horvátok által alkotott külön egység volt az SS-en belül (a náci fajelmélet ellenére!) és speciálisan arra volt kiképezve, hogy megtorló akciókat végezzenek a nácikkal szembeszálló falvakban és városokban. A tatár

légió számos akciót hajtott végre más falvakban - kivégezték a férfiakat és lerombolták a házakat -, de Le Chambonba soha nem mentek. Le Chambonban csak Trocme unokatestvére, Daniel Trocme és néhány menekült gyerek esett áldozatul, akikre ő vigyázott. Az egyetlen sikeres ellenőrzés után, amikor zsidó menekülteket találtak Le Chambonban, Danielt koncentrációs táborba küldték keletre. A németek nagy meglepetésére nem volt hajlandó letagadni, hogy segítette a zsidókat. A Trocme családnak a háború után sikerült kinyomoznia, hogy Danielt Maidanek gázkamráiban ölték meg 1944. április 4-én hajnali két órakor. A Gestapo emberei, akik olyan kegyetlen vallatásnak vetették alá Danielt, még halála után is folytatták a vizsgálatot. Soha nem tudták elhinni, hogy egy nem zsidó ilyen makacsul védheti a zsidókat, arra gondoltak, hogy Daniel Trocme legalább részben zsidó volt, és ő soha nem ábrándította ki őket ebből az elképzelésükből.

13. FEJEZET

Szent grálok és szentségtelen misztériumok Az évszázadok során sok olyan tárgy létezett, amely mintegy varázserővel hatott az emberekre: mágikus tulajdonságokat, természetfölötti erőt tulajdonítottak nekik, vagy pedig titkos ismeretek forrásainak tartották őket. A keresztények ezeket a dolgokat teljes mértékben elutasítják, okkultizmussal foglalkozó emberek viszont azt állítják, hogy ezek a tárgyak erővel bírnak, ami az imákból összegyűjtött energiának tulajdonítható. Más okkult emberek szerint egy tárgy valódi erővel rendelkezhet, amit szellemi lényektől (démonoktól) kap, akik uralmuk alatt tartják a tárgyat. Vannak keresztények, akik azt mondanák, hogy a tárgy démonikus befolyás alatt van, magában ugyan nem rendelkezik erővel, hanem a démon ereje nyilvánul meg rajta keresztül. Más keresztények szerint fizikai tárgyak nem lehetnek démonikus befolyás alatt, ezért a tárgyak önmagukban nem veszélyesek. Csak hiszékeny emberek tulajdonítanak nekik erőt. Ebben

az esetben viszont az a személy kerülhet démonikus befolyás alá, aki különös figyelemmel fordul a tárgy felé, és nem a tárgy, hanem a személy démonizálódik. Állítólag már sok olyan tárgy létezett a századok során, melynek természetfölötti ereje volt, de ezek legtöbbje eltűnt, és a legendákon kívül nem sok konkrét bizonyítékot hagyott maga után. A "Bölcsek Köve", a Mandylion. a "Szent Lándzsa" ("Longinus dárdája", ami valóban létezik) és a Szert Grál mind ilyen tárgyak voltak. Ezek közül kettő különösen nagy hatással volt Adolf Hitlerre és Heinrich Himmlerre: a Szent Lándzsa és a Szent Grál. Vannak bizonyítékok, amelyek arra utalnak, hogy Hitler szerint ez a két tárgy tulajdonképpen egy volt. A Szent Grál mély benyomást gyakorolt Hitlerre azért is, mert számos német középkori legenda tárgya, ilyen például Wolfram von Eschenbach Parsifal című költeménye, de Richard Wagner hasonló című operája is. Hitlerre és Wagnerre is különleges vallásos vonzerővel hatottak a gráfról szóló történetek. Wagner a Parsifalt szinte vallásos tiszteletben részesítette, és amíg élt, nem is engedte, hogy szülővárosán, Bayreuthon kívül máshol bemutassák. Ebben a fejezetben megvizsgáljuk a Szent Lándzsa és a Szent Grál legendáját is, hogy megnézzük, vajon volt-e ezeknek valamilyen mélyebb jelentése Hitler számára.

Longinus dárdája (A Szent Lándzsa) Hitler a dárdával egy borús, hideg napon találkozott először, abban az időben, amikor Bécsben lakott. Jegyzetfüzetével a Hofburg Múzeum lépcsőjén ült, fázott, kivetettnek és depressziósnak érezte magát. A sikertelenség érzése mellett betegség is gyötörte, mert a hörghurut, amelytől 1905 óta szenvedett, ismét kiújult. A múzeumban keresett menedéket a hideg elől. A gyöngyökkel kirakott, régi német koronák és jogarok között egy bársony párnán meglátott egy egyszerű, minden díszítés nélküli dárdahegyet. Hitlert lenyűgözte ez a dárdahegy. Sokáig csendben nézte. Akkor lépett csak hátrébb, amikor egy turistacsoport érkezett a dárdahegyet tartalmazó vitrin elé. Az idegenvezető elmondta a dárda történetét, és a Szent Lándzsáról szóló legendát, amely szerint "aki megfejti a lándzsa titkát, az megszerzi az uralmat a világ fölött ... és jóra vagy rosszra használhatja".

Mi is tulajdonképpen "Longinus dárdája"? Mi is a lándzsáról szóló történet? Miért vágyott rá Hitler annyira, a Szent Grálon kívül szinte minden más kincsnél jobban? Egyesek azt állítják, hogy ez az a lándzsa, amivel a Longinus nevű római százados átlyukasztotta a kereszten függő Jézus oldalát. Azt is hozzáteszik, hogy a dárda bizonyos mágikus erőre tett szert a Szent Vér kiontása során. A dárda a legenda szerint egymást követő római császárok tulajdonában volt, és Nagy Konstantin ezzel a dárdával a kezében aratta híres győzelmét a Róma melletti Milvian hídnál. A legendák szerint Konstantin nem a keresztről való látomásban kapta az indíttatást, hogy felvegye a keresztséget, hanem a lándzsában rejlő erőt ismerte fel. A legenda úgy folytatódik, hogy ez a dárda volt Nagy Károly kezében is, amikor helyreállította a "Szent Római Birodalmat" és a Meroving családon keresztül jutott el hozzá, akik a Nyugatrómai Birodalom bukása után uralkodtak Nyugat- és KözépEurópában. A legendához tartozik az is, hogy a dárda tulajdonosa azonnal elveszíti a természetfölötti erőt, amint a dárda kiesik a kezéből. Konstantin és Károly kezéből állítólag csak haláluk előtt közvetlenül esett ki a dárda. Amit a történészek tudnak a dárdáról, az nem egészen egyezik meg a legendával. Valóban nagyon régi időkből származik, és már a XI. században említést tesznek róla. Feltételezik, hogy ha az egyház valóban azt hitte volna, hogy birtokában van a Krisztus oldalát átlyukasztó lándzsa, akkor ez az előző évszázadok során sem maradt volna titokban a keresztény világon belül. A középkori egyház minden bizonnyal tiszteletben és imádatban részesített volna egy ilyen tárgyat. De ez nem így volt - szinte semmi bizonyíték nincs a dárda XI. század előtti létezésére. Az viszont elképzelhető, hogy a lándzsa azén bukkant fel a XI. században, mert a keresztes háborúk során találták meg Palesztinában. De itt nem is arról van szó, hogy mennyi igazság van ezekben a legendákban, hanem arról, hogy Hitler hitt bennük, és meg akarta szerezni a dárdát! Számára nem volt kétséges, hogy a dárda, Ravenscroft szavait idézve "valami különös és véres titok"-hoz kapcsolódik. Később azt állította, hogy az a szellemi élmény, amelyet Bécsben a dárda megpillantásakor átélt "olyan ablakot nyitott a jövőre, amelyen keresztül hirtelen megvilágosodást kaptam, és teljes bizonyosságot nyertem

arról, hogy az ereimben folyó véren keresztül egy napon népem szelleme fog megnyilvánulni". Röviddel a lándzsával kapcsolatos élményét követően Hitler elköltözött Frau Zackreynél bérelt szállásáról, és nem találkozott többet gyermekkori barátjával, Gustl Kubizekkel. A fenti történet is magyarázatot adhat arra, miért viselkedett ilyen különösen egyetlen barátjával. Az is elképzelhető, hogy a katonai behívót akarta elkerülni, és azt is szégyellte, hogy másodszorra sem sikerült a felvételije a művészeti főiskolára. Emellett azonban az a magyarázat is lehetséges, hogy hirtelen szoros kapcsolatba került az okkultizmussal, és ezt akarta eltitkolni barátja, Gustl elől. Persze a kizárólagos magyarázatok keresése nem mindig felel meg a valóságnak. Az igazság lehet, hogy összetettebb, és a fenti magyarázatok mindegyike igaz egy bizonyos mértékig, sőt még más okok is szerepet játszhattak. Hitlernek talán nem volt már elég pénze ahhoz, hogy továbbra is fizesse a szállást Frau Zackreynél. Ezután gyakran elment a Hofburgba megnézni a lándzsát, és legalább egy alkalommal dr. Walter Stein is vele volt. Ekkor Stein felfigyelt rá, hogy Hitler valósággal transzba esett a lándzsa látványától " ... mintha valami hatalmas szellemi erő szállta volna meg, és gonosz természetével és hatalmával teljesen megváltoztatta volna." Stein beszámolója azt sugallja, hogy Hitler teljesen megnyitotta magát a dárdában "lakozó" szellemnek, és egészen a befolyása alá került. És Hitler egy napon valóban megszerezte a dárdát! 1938 márciusában, hónapokig tartó politikai manőverek és egy manipulált népszavazás után Hitler szülőföldjét, Ausztriát Németország bekebelezte. Az anschlusst követően Ausztria Németország egyik tartományaként létezett csak. Hitler valóságos eksztázisba került, amikor 1938-ban megérkezett Bécsbe; teljhatalmú uralkodóként érkezett abba a városba, ahol egykor szegényes albérletekben nyomorgott. Felment az emelvényre a német hatalomátvétel alkalmából tartott ünnepségen, és tüzes beszédet tartott, amelyben hálát adott Istennek, hogy egyesítette szülőföldjét a nagy német birodalommal. Ezután egy új SS-hadosztályt avatott fel, amely később Der Führer SS-osztag néven vált hírhedtté, és szemlét tartott az osztrák SS felsorakozott egységei fölött. Hitler azt tervezte, hogy tovább ünnepelteti magát; körutat tesz a városban, és részt vesz a tiszteletére rendezett fogadá-

son. Erre azonban nem került sor, mert biztonsági emberei felfedezték, hogy merénylet készül ellene (nem minden osztrák örült ugyanis az anschlussnak). Helyette az emelvényről Hitler egyenesen az Imperial Hotelbe ment, ahol a város legelegánsabb lakosztálya várta. A nácik az anschlusst követő első éjszakán mindenfelé ünnepségeket tartottak. Hitlernek meg kellett jelennie ezeken a hívei által rendezett ünnepségeken, ezért csak jóval éjfél után indulhatott el Himmler és néhány SS-tiszt kíséretében a Hofburg Múzeumba: Longinus dárdájáért mentek, hogy Németországba vigyék. Ernst Kaltenbrunner (aki az osztrák SS parancsnoka volt, és később Reinhard Heydrich utódja lett az RSHA parancsnoki székében), Walter Buch SS-őrnagy (Martin Bormann apósa, aki okkultizmussal foglalkozott), és Wolfram von Sievers (az Ahnenerbe vezetője) a Hofburg előtt állomásoztak, hogy őrizzék a lándzsát, és a többi Habsburg-műkincset. Ez a három SSvezető már több nappal azelőtt Bécsbe érkezett, hogy a német csapatok átlépték a határt. A feladatuk az volt, hogy megakadályozzák ezeknek a kincseknek az esetleges eltűnését. Miklas osztrák elnök ugyan rendőri kordont állított a Hofburg és más fontos épületek köré, de a nácik nem ütköztek ellenállásba. Kaltenbrunner fegyveresei azzal az utasítással érkeztek, hogy nyissanak tüzet, ha a rendőrség ellenállásába ütköznének. A rendőrök a Hofburgnál, akárcsak egész Ausztriában azon az éjszakán, józanul viselkedtek és nem szálltak szembe a náci túlerővel. Hitler társaival együtt egyenesen a múzeum kincstárába sietett. Sievers, Buch és Kaltenbrunner a terem előtt várakozott, Hitler és Himmler pedig bement, hogy szemügyre vegyék a lándzsát. Himmler hamarosan kijött, és egyedül hagyta Hitlert a Szent Lándzsával, aki több mint egy órát töltött odabenn. Végre az ő birtokába került az a híres tárgy, amelyről azt hitte, hogy segítségével megszerezheti a világ fölötti uralmat! Hitler a dárdát más Habsburg-műkincsekkel együtt Nürnbergbe, a náci hatalom szellemi központjába, az egyik legerősebb antiszemita hagyománnyal rendelkező városba szállította. Himmler elrendelte, hogy készítsenek helyet a dárda számára több száz méterrel a nürnbergi vár alatt. A dárda egyszer már volt ott, 1796-ban, amikor a vár alatt 300 méterrel egy alagútban rejtették el, hogy ne kerülhessen Napóleon kezébe. Az alagút bejárata a hegy lábánál volt, és egy közönséges

nürnbergi ház garázsának hátsó fala fedte el. Átmenetileg a Kohn Bank pincéjében tárolták a kincseket, onnan vitték őket teherautóval a garázsba, amelynek a külseje semmi különösről nem árulkodott. Biztonsági okokból a teherautó hosszú kerülőutat tett, és a banktisztviselőknek azt mondták, hogy a kincseket más városba szállítják. 1944. október 13-án Nürnberget erős bombatámadás érte: az amerikaiak nappal, az angolok éjjel bombázták. A támadás után az óváros romokban hevert azzal a garázzsal együtt, ahol az alagút bejárata volt. Az alagút bejáratát őrző fal azonban ép maradt, és tovább őrizte az SS titkát. A szövetségesek tudták, hogy a Habsburg-kincsek, a nácik által zsákmányolt más kincsekkel együtt valahol Nürnbergben vagy a környékén vannak elrejtve. Az amerikai hadsereg különítményei átfésülték a várost és összeszedtek minden zsákmányolt kincset vagy műtárgyat, amit csak találtak. A náci vezetők hosszú éveken át szisztematikusan fosztogattak és begyűjtötték az európai kultúra kincseit - a zsákmány több millió dollárt ért, vagy mások szerint az értéket nem is lehet felbecsülni, mivel egyedi darabokról van szó. Az amerikai csapatok szinte véletlenül találtak rá a düledező falra, amit gyanúsnak ítéltek. Azt gondolták, hogy a rejtekhelyen mindenre elszánt ellenállókba fognak ütközni, ezért harcra készen léptek be az alagútba. Német katonák helyett Longinus dárdáját és más, a Hofburgból származó kincseket találtak. A Szent Lándzsa 1945. április 30-án 14 óra 10 perckor került az amerikaiak birtokába - alig két órával Hitler halála után. A nácik által elrabolt és az amerikai hadsereg által visszaszerzett kincseket kiállították magas rangú katonatisztek, kongresszusi képviselők, szenátorok és más magas beosztású amerikai kormánytisztviselők számára. A kiállított kincseket minden fontos személyiség megtekintette, aki az akkoriban felszabadult Bajorországba látogatott. A látogatók közül (Ravenscroft szerint) csak egy ember akadt, aki igazán értékelni tudta a dárda történelmi jelentőségét, és azt, hogy az USA birtokába került. George S. Patton tábornok, a páncélos egységek parancsnoka, aki hitt a reinkarnációban, és gyönyörűségét lelte a háborúban, volt az egyedüli, aki hosszasan időzött a lándzsa előtt. Amerikai és német szakértőket hívott magához, hogy meséljék el neki a dárda történetét.

Hitler és a Szent Grál

1943-ig a németek csak Franciaország északi tartományait tartották megszállás alatt. Délen a vichy kormány volt hatalmon Pétain marsall vezetésével. Amikor Olaszország különbékét kötött a szövetségesekkel, a német hadsereg bevonult Dél-Franciaországba és Észak-Olaszországba, hogy megerősítse a pozícióit azokon a helyeken, amelyeket az olaszok már nem védtek. A megszállás után hamarosan egy SS-különítmény érkezett titokban a francia-spanyol határon fekvő Pireneusokba, hogy különös ásatásokba fogjanak Montsegur vára közelében. Az expedíciót Otto Rahn SS-ezredes, az okkultizmussal foglalkozó Ahnenerbe (az SS származáskutató osztálya) tagja vezette, aki az SS vezetőképző iskolának, a Vogelsangnak is a tanára volt. Mit keresett Rahn? Miért vesztegette volna az SS azzal az idejét, hogy egy franciaországi várrom körül ásatásokat végezzen, különösen egy igen heves háború közepén? A Szent Grál! Sok tudós azon a véleményen van, hogy a Szent Grál, ha valamikor egyáltalán létezett, egy időben a katharoknak nevezett francia gnosztikusok birtokában volt. Úgy tartják, hogy ezt a csoportot az albigensek ellen folytatott keresztes hadjárat törölte el, amely Montsegur váránál ért véget, pontosan azon a helyen, ahol Rahn az ásatásait végezte. Mi is tulajdonképpen a "Szent Grál"? A tárgyat magát a mítosz különböző formái különböző módon írják le, sőt úgy is beszélnek róla, hogy a Grál nem is fizikai tárgy, hanem szellemi valóság, amelyet szellemileg lehet megragadni. Mások szerint egy személyről vagy egy családon végighúzódó származási vonalról van szó. A Grál-történetek legnépszerűbb változata szerint, ez az az edény, amelyből Jézus az Utolsó Vacsorán a bort itta. Más változatok szerint ez egy ezüst edény, amelyet maga Arimatheai József tartott a kezében, hogy felfogja a Jézus oldalából kiömlő vért, amikor a kereszten függő testét lándzsával átdöfték. Legalább egy olyan változat is van, amely a legenda két legnépszerűbb változatát egybeszerkeszti, azt állítva, hogy a József által használt edény volt Krisztus kezében az Utolsó Vacsorán. A "grál" szó jelentése "kehely" vagy "lapos edény". Robert de Bonon verziója szerint a Grál egy lapos tányér, amelyről a húsvéti bárányt ették az Utolsó Vacsorán. Vannak a Grál-történetnek olyan változatai is, ahol nem

edényről vagy tálról van szó. A Parsifal történetben, például a Grál a Bölcsek Köve - ami egy másik olyan tárgy, amiről igen sok találgatás kering. Olyan történetek is vannak, ahol a Grál lándzsa vagy dárdahegy, sőt egyesek szerint azonos Longinus dárdájával. Jean-Michel Angebert feltevése szerint a Grál az elveszettnek hitt Árják könyve lehetett, egy, az állítólag csak a választottak köre által érthető titkos tanításokat tartalmazó könyv. A legenda szerint a könyvben tibeti ezoterikus tanítások találhatók és az árja népek hozták magukkal Közép-Ázsiából. A dél-franciaországi katharok számára a Grál a "titkos tudás kelyhe" volt, és állítólag a katharok egyik erődítményében őrizték a Pireneusokban. Más hasonló történetek szerint a Grál Dél-Franciaországban, egy "szent hegy" belsejében fekvő titkos mélyedésben található. Mindkét változat szerint az erődítmény neve "Montsalvat" (az Üdvösség Hegye), ami Montsegurral azonosítható.

Más Grál-legendák A templomos lovagok a szerzetes-katonák olyan gnosztikus rendje volt, amelynek megvolt a saját külön Grál-legendája. A rend új tagjai beavatáson mentek keresztül, és fokozatosan vezették be őket a titkos tanokba, míg végül teljes "megvilágosodást" nyertek. A lovagoknak állítólag birtokában volt egy olyan "szent tárgy", amely a Grál-történetek forrása lehetett. Egyesek szerint ez az Utolsó Vacsorán vagy az Arimatheai József által használt edény volt. Mások azt állítják, hogy egy sima vászon kendőről van szó, amelyen Jézus véráztatta arcának lenyomata látható, amelyet az anyag csodálatosan megőrzött. Egy asszony a tömegből (a katolikus hagyomány szerint Szent Veronika) állítólag ezzel törölte le Krisztus arcát a Via Dolorosán, miközben a Golgota felé haladt. Vannak olyanok is, akik szerint pedig a Grál azonos azzal a tárggyal, amit a Bizánci (Görögkeleti) Egyház "Mandylion" néven tart számon. Van olyan modern szerző is, aki amellett érvel; hogy a "Veronika kendője" és a "Mandylion" azonos a Turini lepellel. Az érvelés azon a feltevésen alapul, hogy a leplet a keresztesek lopták el Konstantinápolyból, amikor kifosztották az akkor még keresztény várost útban a Szentföld felé, hogy felszabadítsák azt a hitetlenektől. Feltételezik, hogy az a keresztes lovag, aki Mandyliont "felszabadította", és akinek a leszármazottai eladták

azt a Savoy-háznak, templomos lovag volt. Ennek a történetnek az apró hibája, hogy a templomos lovagok cölibátusban éltek, legalábbis elméletileg, és így nehezen lehettek leszármazottaik. A templomos lovag Gráljáról szóló történet elmondja, hogy a rend új tagjai csak egyszer nézhették meg a Grált, és akkor is csak rövid ideig. Ez akkor történt, amikor a rend teljes jogú tagjaivá váltak, teljesen beavatottak lettek. Ez a pillanat állítólag felfokozott szellemi eksztázisba hozta a frissen beavatottakat. Heinrich Himmler Otto Rahn ezredest, aki egyetemi tanárként a keleti misztikát és az okkultizmust tanulmányozta, azért küldte el a Pireneusokba, hogy megtalálja a Grál titkos rejtekhelyét. Rahn állítólag megtalálta ezt az üreget az egyik régi kathar erőd, Montsegur vára alatt. Rahn úgy gondolta, hogy a "kehely"-ről szóló elméletek az igaz, valóságos történetet eltorzították, olyan mítoszok, amelyeket a Római Katolikus Egyház csak azért talált ki, hogy a katharok és a más gnosztikus eretnek csoportok Grál-történeteit elhomályosítsák. Szerinte az igazi Grál fából vagy kőből készült táblákból állt, amelyekre ősi rúna írással titkos misztikus tanításokat jegyeztek le. Ezek voltak azok a táblák, amelyek állítólag Tibetből érkeztek Perzsián keresztül Európába. A nyugati világban élő és okkultizmussal foglalkozó emberek közül ma is sokan meg vannak győződve, hogy a Grál valóban létezik, és Otto Rahnnak legalább részben igaza volt. Ugyanezek az emberek azt is mondják, hogy a Római Katolikus Egyház ezeket a titkos tanokat el akarta hallgatni, és még a Bibliát is megváltoztatta azért, hogy ezt a titkos tudást a papok megőrizhessék maguknak. Gyakran hallani azt is, hogy Rahn meg is találta ezeket a táblákat, és ugyanoda rejtették el őket Nürnbergben, ahol Longinus dárdája is volt. A magyarázat úgy folytatódik, hogy a táblák valahogy eltűntek, még mielőtt a szövetséges katonák megtalálhatták volna őket. A történet egyik változata úgy szól, hogy magas rangú SS tisztek titkos különítménye egy öreg Heinkle bombázóval indult el valahonnan Nürnberg környékéről az értékes rakománnyal, és valahova Perzsiába, Dél-Amerikába, Afrikába vagy "Keletre" vitte (a hely szabadon választható, a történet több változatban is terjed). Ezek a történetek nem adnak kielégítő magyarázatot arra, hogy az SS-tisztek miért nem vitték magukkal a Longinus dár-

dáját is, miért hagyták ott az értékes Habsburg-kincsekkel együtt. Az ilyen apokrif legendák hitelességét sajnos nem szokták tudományosság feltételei alapján megvizsgálni. A Szent Grálról szóló történetek a XI-XIII. századi középkori irodalomból nőttek ki. Ezeket a történeteket időnként "keresztény" irodalomnak nevezik, de valójában nagyon távol állnak attól. A témájuk úgy hangzik, mintha keresztény lenne, de igazából olyan vallásos történetek, amelyek okkult csoportok és gnosztikus eretnekségek tanításain alapulnak. Ahhoz, hogy a Grálról szóló történeteket megértsük, tudnunk kell, hogy sok okkultizmussal foglalkozó ember milyen kettős jelentésű nyelven fejezi ki magát. Olyan allegóriákat és szimbólumokat használnak, amelyek a beavatottak számára könnyen érthetők, akik viszont nem tartoznak ebbe a körbe, könnyen félreérthetik (és ezután már nem tudják feltenni a helyes kérdéseket sem). Tehát a titkos tudás után kutató alkimista a királynak és a püspöknek azt mondja, hogy a közönséges elemeket igyekszik "átváltoztatni" arannyá. A Grál-történetekkel is ez volt a helyzet. A be nem avatottak egy "elveszett szent tárgy"-ról szóló történetet hallottak (amely nyilvánvalóan keresztény volt), a beavatottak viszont a történetből az emberiség többi része elől elrejtett titkos tanok utáni kutatást olvasták ki. A Grál-történetek igen nagy hatást tettek Hitlerre. A történetet Richard Wagner operáján, a Parsifalon keresztül ismerte meg, amelyet elejétől a végéig kívülről tudott. Lelkesen fel tudta sorolni a Grál-misztériumokba való beavatás különböző fokozatait, és azt, hogy ezek hogyan kapcsolódnak a teuton lovagok címerjelzéseihez, akik a templomos lovagok rendjének német változatát alkották. A fekete holló, amelyet Hitler védett madárrá nyilvánított, a Grál rendbe való beavatás első lépcsőjének szimbóluma volt. Hitler saját magát a Grál-történetek főszereplőjének látta, aki elhozza az üdvösséget az árja emberiség számára, és bevezeti őket a történelem Új Korszakába. Hitler magát a nemes Parsifálnak, a Wagner-operák eposzi hősének látta. A Führer 1938-as hivatalos portréján Hitler csillogó fehér fegyverzetet visel, hősi pózban, bár kissé komikus hősként. Egyes források szerint Hitler egy IX. századi varázsló reinkarnációjának hitte magát, aki visszatért, hogy az Új Kor eljövetelében segédkezzen, amely a faji tisztaság ezeréves Birodalma lesz. Trevor Ravenscroft elmondja, hogy a gonosz varázsló a

Capuai Landulf volt, egy legendás alak, akiről a Parsifal történetben Klingsor alakját mintázták. A Szent Grálról szóló történetek teszik ki a középkori irodalom egy jelentős részét. A Grálról szóló történetekben szinte kivétel nélkül szerepel egy tiszta és nemes szívű lovag, aki elindul, hogy megkeresse a Grált. Vannak a történetnek francia, német és angol változatai (bár az angolok csak a francia és német történetek adaptációi). A Grál-történetek az Arthur legendakörön keresztül jutottak el hozzánk, ahol Galahad eposz és Percival történetek néven szerepeltek. Ezeknek a legendáknak az egyik legelső forrása Angliában a Qvete del Saint Graal francia történetének Malloryféle fordítása volt. A Grál mindegyik változatban valamiféle szent talizmán, amely méltó arra, hogy az erényes lovagok erőfeszítéseinek célpontja legyen. A legendák egy részében csak azok képesek a Grál megtalálására, akik tiszta szívűek és nemesek, de előbb nekik is próbák hosszú során kell keresztülmenniük. Más változatokban a lovagnak nehézségek egész sorozatán kell keresztülmennie, amelyek megtisztítják, és végül eléri azt a szellemi szintet, ahol már méltóvá válik arra, hogy megpillantsa a Grált - be kell őt avatni a titkokba. A Grál-történetek mindkét típusában közös elem, hogy valamilyen fizikai vagy szellemi kincset kell megszerezni olyan lépéseken keresztül, amelyek a lovagi rendek és a titkos gnosztikus társaságok beavatási lépcsőfokaihoz hasonlóak. Adolf Hitler ezeket a régi Grál-történeteket saját korára nézve profetikusnak tartotta, saját magát helyezve a dráma középpontjába. Hitler hitte, hogy a Grál-legendák IX. századbeli figurái újra testet öltenek ebben a világban, és ezzel a történelemben döntő fordulatot idéznek elő, egy régi korszak végét, és egy Új Kor hajnalát hozzák. A Szent Grálról szóló történetek a náci vezetők kedvenc társalgási témái közé tartoztak. Az egyik ilyen történet a tárgya Wagner Parsifal című operájának is. A Grál-legendák a kései középkorban keletkeztek, először a XI. vagy a XII. században jelentek meg. Wagner közvetlen forrása valószínűleg Wolfram von Eschenbach Parsifal-története volt. Wolfram bajor lovag és vándor énekes volt, feltehetőleg valamikor 1195 és 1216 között készítette el a Parsifalt. A Wolfram-féle változat szerint a Grál egy kastélyban volt elrejtve a Pireneusokban, amelyet

"Montsalvat"-nak (Az üdvösség hegye) neveztek. Michel Baigent többekkel együtt arra mutat rá a "Szent Vér, Szent Grál" című könyvben, hogy Wolfram szerint a vár ura egy bizonyos Perilla volt, és ez a név Montsegur várurának neve latinos változatban (Raimon de Pereille). Erős érveket hoznak fel amellett, hogy a Montsegur a Grál-kastély. Korábban már Angebert és más tudósok is erre a következtetésre jutottak. Wolfram Németországa és Montsegur vára közti távolság azonban túl nagynak tűnik ahhoz, hogy a kor közlekedési lehetőségeit figyelembe véve az legyen a Grál-történetek elsődleges forrása, de ezt még könnyen meg lehet magyarázni. A német uralkodó házak jelentős területekkel rendelkeztek a mai Franciaország területén, és nagy kereskedelmi forgalmat bonyolítottak le azokkal a területekkel, ahol a Grál-történetek játszódnak. A közlekedés ugyan lassú volt, de a Pireneusok vidékén lakóknak több okuk is lehetett arra, hogy Németországba utazzanak. A kereskedőkön kívül ott voltak a vándor énekesek is, akik az ilyen történeteket szerte Európában elterjesztették. Egyes tudósok szerint a vándorérsekesek közül sokan nem csak egyszerű dalnokok voltak, hanem valójában titokban tevékenykedő gnosztikus misszionáriusok (gyakran püspöki rangban), akik egy ellenséges keresztény világban tevékenykedtek (lásd Hans Jonas könyvét a "Gnosztikus vallás"-ról). Az egyik ilyen vándorénekes vihette a történetet Spanyolországból Franciaországba és Németországba, ahol azt Wolfram is meghallotta. Vannak tudósok, akik szerint Wolfram történetei inkább kiállják a történelem és az irodalomtudomány kritikáját, mint néhány másik változat. Ha a történetek tényleg valóságos személyekről és eseményekről szólnak, akkor talán Wolfram beszámolója áll a legközelebb az igazsághoz. A "Grál" a Parsifaltörténetben egy dárda - valószínűleg Longinus dárdája. Az egyik legérdekesebb Grál-történet azt próbálja meg elmagyarázni, hogy az Utolsó Vacsorán használt kehely hogyan keveredett Angliába, hogy ott Galahad és mások a keresésére indulhassanak. Ez a történet az Arimatheai Józseffel kapcsolatos legenda változata, és igen népszerű azok körében, akik elfogadják a múlt században megjelentetett hamis "Vízöntő evangéliumot". A történet szerint Arimatheai József igyekezett elrejteni az értékes kelyhet az egyház ellenségei elől. Júdeában abban az időben a Római Birodalom és a zsidó hatóságok hevesen üldözték a keresztények "új szektáját" és igyekeztek őket értéktárgyaikkal együtt elpusztítani.

A történetben József egy gazdag kereskedő, aki sokfelé utazik a világban, és üzleti ügyeit intézi. Állítólag Indiából elindulva eljutott Angliáig, sőt még azon túl is. A brit szigeteket a rómaiak csak Kr. u. 43-ban hódították meg. Aulius Plautius vezetése alatt álló négy légió segítségével. A rómaiak Colchester körül táboroztak le, és ott építettek ki egy támaszpontot. Anglia többi részén még három évtizeden át nem volt béke, Skóciában pedig egészen 143-ig. József állítólag 40 körül szállt partra Angliában, hogy olyan rejtekhelyet keressen a Grál számára, ahol a rómaiak és a zsidók templomi elöljárói nem találhatják meg. A Grál a feltételezések szerint valahol a Glastonbury apátság közelében van elrejtve. Ez a legenda a mai napig él, annak ellenére, hogy a tudósok véleménye szerint kizárt, hogy Arimatheai József Glastonbury-ben legyen eltemetve. Vannak olyan Grál-történetek is, amelyek nem fizikai tárgyakról: kelyhekről, tányérokról vagy kőtáblákról szólnak. Az Encyclopedia Britannica 1955-ös kiadásának X. kötete azt írja, hogy Wolfram von Eschenbach szerint a Grál "nem fából, nem fémből, nem kőből, nem szaruból és nem csontból" készült. Más szóval a Parsifal Szent Grálja nem fizikai tárgy volt. Egyes állítások szerint szellemi valóság volt, amit a beavatási fokokon való sikeres átjutás után szellemileg lehet érzékelni. Akik szerint a Grál egy leszármazási vonal, azok valószínűleg úgy értelmeznék Wolfram leírását, hogy "királyi vérre" utal. A Parsifal Richard Wagner számára nem egyszerűen csak egy középkori történeten alapuló opera volt, hanem egy vallásos rítus. Az opera misztikus vallásos szimbólumok keveréke. A Parsifal központi vallásos eszméje azonban ellentmond a keresztény tanításoknak. Egy keresztény számára az üdvösség ingyen ajándék, amely teljesen Isten kegyelméből ered; senki sem tud olyan jó lenni, hogy kiérdemelje az üdvösséget, csak elfogadhatja, ha megtér a bűneiből, és elfogadja Jézus Krisztust megváltójaként. A Parsifalban viszont az üdvösség megfelelőjét próbák egyre nehezedő sorozatán való helytállással kell megszerezni. Csak amikor valaki túljutott a beavatás alacsonyabb lépcsőfokain, akkor nyerhet üdvösséget. A Parsifalt ugyan időnként tévesen "keresztény" elbeszélésként tartják számon, de valójában nem az. Tele van pogány kathar szimbólumokkal, és egyes olvasók alig leplezett és erőteljes keresztényellenes üzenetet olvasnak ki belőle. Nem csoda, ha a középkorban a pápák igyekeztek elnyomni a Gráltörténetek minden változatát.

Érdekes, hogy a protestánsok, még a papok is, mennyire keveset tudnak azokról a korai eretnekségekről, amelyek szétbomlasztották az egyházat összetartó erőket. Úgy tűnik, hogy sok protestáns teológián teljesen elfeledkeznek mindarról, ami a Jelenések könyvének keletkezésétől, az első század végétől a reformációig történt. Pedig lehet, hogy ezekben a korai eretnekségekben már ott találjuk a magvát annak a mechanizmusnak, amelynek segítségével az Anti-krisztus hatalomra fog kerülni. Hasonlóan komoly, ha talán kevésbé drámai jelentőségű tény az is, hogy a jelenleg működő legveszélyesebb álkeresztény kultuszok közül sok olyan régi eretnekségeken alapul, amelyek egészen Babilonig nyúlnak vissza. Fárasztó hallani, amint bizonyos keresztények folyton a "Titokzatos Babilon"-ról beszélnek, miközben nyilvánvaló, hogy semmit nem tudnak a babiloni misztérium-vallásról (vagy a Római Katolikus Egyházról, amely szerintük maga a Titokzatos Babilon). De a legtöbb teológián szóba sem kerülnek azok az eretnekségek, amelyeket manapság a New Age Mozgalom széles körben tanít, és már valószínűleg évszázadok óta tanítják ezeket. A teozófia XIX. század végi felemelkedése óta ezek a tanítások terjednek Európában és Amerikában. A Teozófiai Társaságnak még székhelye is van az evangéliumi keresztény Amerika középpontjában: Wheatonban, Illinois-államban. A teológiákról azonban olyan növendékek kerülnek ki, akik nem tudnak választ adni azokra a kihívásokra, amelyek a legnagyobb támadást jelentik a gondjaikra bízott emberek számára. Szinte olyan ez, mintha egy farkast juhászkutyának néznének.

A Grál gnosztikus csoportjai: katharok, templomosok és a modern elmélet Ahhoz, hogy valamit megtudjunk a korai eretnekségekről, és hogy felismerjük, milyen szellemi tényezők hatottak a Hitlert befolyásoló emberekre, vizsgáljunk meg olyan csoportokat, mint a katharok, a Templomos Lovagrend, és egyes olyan leszármazottjaik, akik még talán ma is aktívak! A katharok a legerőteljesebb korai eretnekség képviselői, és úgy tűnik, hogy Franciaország déli, délkeleti részén voltak a legtöbben (bár különböző számban mindenütt megtalálhatók

voltak Európában. A katharok vallása nem volt olyan egységes, mint például az iszlám vagy a római katolicizmus. Szerkezetében inkább a protestantizmushoz hasonlít annyiban, hogy egy központi doktrína körül különböző elképzelések és gyakorlat alakult ki laza kötődéssel, az imádás eltérő formáival, különböző szentségekkel, olyan igazi központi hatalom nélkül, amely összefogta volna a különböző elemeket. Úgy tűnik, hogy számos eretnek csoport valójában kathar volt, de a helyi vezető olyan státusba emelkedett, hogy ő lett a névadója a körülötte kialakult " ... izmus"-nak. A katharok színes sokfélesége miatt nehéz olyan eszmerendszert találni, amelyet a valódi "kathar gondolatnak" vagy "kathar tanításnak" nevezhetnénk. Ezzel együtt több jelentős eretnekség gyökerei a katharokhoz nyúlnak vissza. Az albigens eretnekség annyira kathar volt, hogy a legtöbb történész nem is tesz különbséget az "albigens" és "kathar" szavak használata között. A katharok sokat merítettek a keleti vallásokból, köztük a júdaizmusból és a kereszténységből is. A kor talán legbefolyásosabb keleti vallása a manicheizmus mani kultusza volt. Mani követői a Perzsiából származó zoroaszterízmus misztikus változatát terjesztették Európában a korai középkorban. A katharok, úgy tűnik, sokat átvettek a manicheizmusból. A katharok befolyása óriási volt, bár a XIII. század elején az albigensek ellen indított keresztes hadjárat során feltehetőleg eltörölték őket. A katharok befolyása érezhető olyan későbbi csoportokon, mint a waldensek, a husziták, az adamiták, az anabaptisták, a kamizárdok és a Szabad Szellem Testvérei. Valószínűleg a legtöbb modern gnosztikus-keresztény kultusz és az olyan nem keresztény okkult csoport, mint a teozófia, a rózsakeresztesek és a szabadkőművesek "titkos tanításaikat" legalábbis részben a katharok befolyásának köszönhetik. Az albigens hadjárat után a katharok igyekeztek beolvadni a Római Katolikus Egyházba, és lehetséges, hogy a kathar eszmék a forrásai azoknak a katolikus tévtanításoknak, amelyek elválasztják őket a protestánsoktól. Szűz Mária kultusza például lehet, hogy egy korábbi kathar kultusz továbbélése, amely az egyiptomi Ízisz (istenanya) kultuszából származik. Baigent könyvében azt az elméletet állítja fel, hogy a Szűz Mária imádása a modern változata annak, ahogy a katharok egy másik bibliai alakot, Mária Magdolnát imádták. Azt állítják, hogy sok, a Madonnát a kisgyermekkel ábrázoló szobor és festmény, a "fe-

kete madonnák" és más középkori műkincsek valójában a katharoktól származnak, és Mária Magdolna, nem Szűz Mária tiszteletére készültek. Ezeket a Magdolnára és gyermekére vonatkozó következtetéseket a legtöbb keresztény istentelennek minősítené, de elképzelhető, hogy korábban kisebb volt az ellenállás az ilyen elképzelésekkel szemben - különösen, ha a politikai stabilitásról volt szó. A római katolikusok és a katharok keveredése a középkor vége felé bizonyos kellemetlenséget jelentett a pápák számára, akik ebben az időszakban igyekeztek megerősíteni politikai hatalmukat. A középkor bizonyos időszakaiban gyakran "ellenpápák" is voltak, és az egyház egymással szembenálló csoportjai sokszor két különböző pápát választottak. A "másik pápa" több esetben is a katharok közül került ki, és egy kathar városban volt a székhelye. Állítólag volt olyan időszak is, amikor a nyugati püspökségek vagy katharokhoz, vagy ariánusokhoz tartoztak, vagy pedig üresek voltak. A pápa egy katolikus püspököt, a híres Bemard de Clairvaux-t küldte el, hogy a kathar területeken lévő római katolikus papokat visszavezesse az "igaz út"-ra, de a püspök anélkül tért vissza, hogy bármilyen fegyelmező akcióba belekezdett volna, mondván, hogy a legtöbb prédikáció, amit a katharoktól hallott, inkább keresztény volt, mint a környékbeli katolikus papok prédikációi. A katharok tanításai a felszínen hasonlítottak a hivatalos keresztény tanításhoz. A katharok és a keresztények világképe például egyaránt dualista; két szellemi lény (vagy "erő", ahogy néhányan a katharok közül mondanák) áll szemben egymással, az egyik jó, a másik pedig gonosz. A keresztény világkép a Sátánt állítja szembe Istennel, Isten a teremtő, és végtelenül erősebb ellenfelénél. A katharok elképzelése is hasonló, de a gonosz szellemi lényt egyenlőnek tartják a jóval. Ebben az elméletben érezhető a sátáni befolyás, hiszen a Sátánt éppen azért taszította le Isten a mennyben elfoglalt kiemelkedő helyéről, mert megpróbálta magát egyenlővé tenni Istennel. A katharok szerint a jó szellem teljesen test nélküli, a gonosz szellem viszont beköltözhet egy fizikai testbe. A kathar kozmológia gonosz istene, a Rex Munki, az egész anyagi világ teremtője (ez is a Sátán egy hazugsága, amellyel megpróbálja magát hatalmasnak beállítani). A jó szellem a szeretet szelleme, és csak valamilyen kozmikus energián keresztül tud hatást gyakorolni a fizikai világra, egyébként teljesen tehetetlen ebben a

világban. A katharoknak a jó szellemről szóló felfogása rányomta a bélyegét Jézusról alkotott képükre. Azt állították, hogy Isten nem válhat testté, és ezért Jézus nem lehet Isten fia, ahogy azt a katolikusok állítják. Abban, hogy Jézust kinek vagy minek tartották, úgy tűnik, a katharok egyes csoportjai különböznek egymástól. Néhányan látható szellemi lénynek gondolták - valamilyen kozmikus fantomképnek, valóságos fizikai test nélkül. Mások, talán a többség, Jézust a muzulmánokhoz hasonlóan képzelte el, mint aki próféta volt, de halandó, és semmi esetre sem isteni származású. Ezek tagadták Jézus kereszthalálának jelentőségét, míg az előző felfogás tagadta annak történelmi realitását is. (Egy fantomképet keresztre sem lehet feszíteni!) Tehát az összes kathar szekta tagadta Jézus kereszthalálának fontosságát, és a legtöbben ezzel együtt a Keresztség fontosságát is. A katharok minden fizikai dolgot a gonosz szellemisten alkotásának tekintettek, és ezért az új életek nemzését is eredendően bűnösnek ítélték. Miután valaki elérte a tökéletesség szintjét, minden szexuális kapcsolat tilos volt a számára. Ha azonban mindenki eljut a "tökéletesség"-nek erre a szintjére, akkor egy ilyen tökéletes generáció után az egész nemzetség kihal. Azért, hogy ezt a nehézséget áthidalják, a Consolamnetum ceremóniáját, ami a keresztény kathar megfelelője volt, általában öregkorig halasztották, vagy egészen addig, amíg valaki már a halálos ágyán volt. A Római Katolikus Egyház számára a katharok komoly fenyegetést jelentettek. A XIII. században az egyházban már erős félelmet keltett a katharok növekvő befolyása, és elhatározták, hogy véget vetnek ennek a mozgalomnak. Amikor 1208. január 14-én az egyik kathar városban meggyilkoltak egy pápai legátust, akkor az ürügyet is megtalálták erre. 30 000 lovas és gyalogos katonából álló pápai sereg indult el Dél-Franciaország felé az északi francia és flamand tartományokból. Ez az albigens hadjáratnak nevezett háború az európai történelem egyik legvéresebb epizódja. Egyetlen városban több mint 15 000 férfit, nőt és gyermeket öltek meg. Amikor a pápai megbízottól a hadsereg parancsnoka megkérdezte, hogy a katonái hogyan tudják megkülönböztetni az eretnekeket a katolikusoktól, az állítólag azt válaszolta, hogy mindenkit megölnek, és Isten majd kiválogatja az övéit. A hírhedt "Szent Inkvizíció" is az albigens hadjárat idején

kezdte el működését, az eretnekség kiirtásával megbízott bíróságként. Végül az inkvizíció haragja a zsidók ellen fordult, és ezzel előre gyanakvóvá tette a zsidó közösséget minden későbbi keresztény evangelizálással szemben. A XIII. században azonban még a délfranciaországi katharok álltak az inkvizíció érdeklődésének középpontjában. A pápai katonákat valószínűleg nem csak a tisztán vallásos buzgóság vezette az eretnekekkel szemben folytatott kíméletlen hadjáratukban. Fantasztikus kathar kincsekről szóló történetek keringtek abban az időben. A zsákmányra éhes katonák arra gondoltak, hogy aranyról, ezüstről és drágakövekről van szó (amelyekből valóban sok lehetett), de az igazi kincs valószínűleg egészen másfajta volt, valami olyan, amit a katharok ennél sokkal többre értékeltek. Az albigens hadjárat 35 évig tartott. 1243-ra a legtöbb kathar várost lerombolták, és csak néhány szánalomra méltó szerencsétlen csoport maradt fenn. A fő erősségük Montsegur várkastélya volt - a Parsifal-történetben szereplő Montsalvat. Montsegur 10 hónapig állta az ostromot és végül 1244 márciusában adta meg magát. A katharok látható vallásos mozgalomként megszűntek létezni. A hegyek között fennmaradtak kis csoportok, és gerillaháborút folytattak a terület katolikus urai ellen. Vannak azonban olyan bizonyítékok is, amelyek arra utalnak, hogy a katharok tanait nem sikerült teljesen felszámolni, hanem ezek tovább éltek a nyugati civilizáció "földalatti" ezoterikus áramlatai között; még 1978-ban is élt egy "kathar pápa" Dél-Franciaországban. Montsegur vára 1244 márciusában adta meg magát a pápai erőknek, de két hét tűzszünetet kért és kapott, hogy a megadás feltételeiről gondolkozhasson. Montsegur védői között nemcsak "tökéletes" katharok voltak, hanem zsoldosok is. Az ostromló sereg vezetői különösen engedékeny feltételeket szabtak a védőknek. Azok a zsoldosok, akik nem tartoztak a katharok közé, szabadon elmehettek családjukkal és fegyvereikkel együtt. Ez a kathar "tökéletes"-ekre is vonatkozott abban az esetben, ha megtagadták eretnekségüket, és hűséget esküdtek Rómának. Nem tudni, miért ragaszkodtak Montsegur védői mégis a két hét tűzszünethez. Talán az a magyarázata ennek, hogy a két hét lejárta március 15-ére esett, ami a tavaszi napéjegyenlőség, a katharok nagy vallásos ünnepe. A tűzszünet 1244. március 15-én, napnyugtakor járt le, és

másnap reggel a pápai csapatok összeszedték a várból azokat a "tökéletesek"-et, akik nem voltak hajlandók bűnbánatot tartani, és a hegy lábánál egy hatalmas máglyát készítettek, ahol együtt megégették őket. A 200 "tökéletes" közül egy sem volt, aki megpróbálta volna megmenteni az életét azzal, hogy feladja meggyőződését - mindnyájan a lángok között haltak meg. Négynek azonban sikerült elrejtőznie közülük a várban, és március 16-án éjjel a négy ember elmenekült Montsegurból. Kötelekre erősített kosarakban bocsátották le őket a hegy meredek, majdnem függőleges nyugati oldalán. A hagyomány szerint ezek az emberek vitték magukkal a titkos kathar kincset. Baigent vitába száll ezzel az elképzeléssel, mivel nyilvánvaló, hogy a katharok már korábban, 1244 januárjában elszállították kincseik nagy részét. Amit azon az éjszakán Montsegurból elszállítottak, sokkal értékesebb volt a katharok számára, mint az arany vagy ezüst. Lehet, hogy a Szent Grálként ismert tárgy volt ez a kincs. Akármi is volt, amit azon az éjszakán Montsegurból elvittek, Otto Rahn ezredes megtalálta, és a náci vezetők kezébe került. Egy harmadik elmélet szerint egy XIX. századi plébános találta meg Dél-Franciaországban a kincset, legalábbis részben. Egy negyedik, megfontolásra érdemes elmélet szerint a kincs egy másik gnosztikus csoport, a Templomos Lovagrend birtokába került. A templomosok kiléte már sok fejtörést okozott a történészeknek. Rejtélyes és titkolózásba burkolózó csoport volt, és ez igen megnehezíti a behatolást az évszázadokon át tartó hallgatás fala mögé. Különös módon a róluk szóló információk viszont bőségben állnak rendelkezésre. Végül is ez a csoport egyike volt az európai politikát formáló legromantikusabb erőknek két évszázadon keresztül. A róluk szóló anyagok mennyisége ugyan elegendő lenne, de az anyagok feldolgozása és értékelése komoly gondot okoz, nehéz megkülönböztetni az igazságot a kitalálásoktól és a szándékos félrevezető információktól (a templomosok nem riadtak ugyanis vissza a pszichológiai hadviselés ilyen formáitól). A templomosokat különböző szinteken lehet megérteni. Az első szinten a rend képének romantikus változatát látjuk: Krisztus fehérbe öltözött szegénységi fogadalomban élő lovagjai csatába indulnak a hitetlenek ellen a híres Cross Patee, a vörös színű kereszt zászlaja alatt. A templomosok szerzetes lovagjai arra éreztek magukban elhivatottságot, hogy a Szentföldet és az ottani értékes keresz-

tény emlékhelyeket megvédjék a hitetlen muzulmánoktól, és külön feladatuknak tartották a Palesztina földjére ellátogató keresztény zarándokok védelmét. A templomosok katonai rendje igen fontos szerepet játszott a keresztes hadjáratokban. De a dolognak van egy másik oldala is. A templomosok rendje titkos vallási társaság volt. A belső működésük rejtve volt a kívülállók elől, akárcsak vallási rítusaik, szertartásaik és szentségeik. Azt, hogy valami nem volt rendben belső köreikben az is mutatja, hogy két évszázaddal az alapítás után a templomosok már az egyház megvetésének tárgyává váltak. Mire az egyház lépéseket tett a templomosok ellen, addigra már olyan történetek keringtek róluk, hogy titokban megvetik Jézus Krisztust, egy Baphomet nevű gonosz szellemet imádnak és Istent káromolják; a szertartásaik során leköpik a keresztet és megtapossák. A XIX. századi történészek között elfogadott volt az a nézet, hogy a templomosok sátánimádók voltak. Már száz évvel a rend felszámolása előtt III. Innocent pápa intésben részesítette őket olyan szentségtelenségekért, mint a halottidézés. Sok történet keringett arról, hogy a templomosokat menynyire érdeklik az olyan ezoterikus dolgok, mint az alkímia, az asztrológia, a szent geometria és a rituálékban rejlő erők - az utóbbi kifejezés valószínűleg a mágiára vonatkozott. A kortársaik közül sokan azt állították, hogy a templomosok varázslók és mágusok voltak. A templomos szertartások erősen hasonlítanak a fekete mágiához, és úgy tűnik, hogy Baphomet titokzatos személyének imádása állt a középpontjukban. Állítólag leborultak egy szakállas férfifejet mintázó bálvány előtt, és a titokzatos fej beszélt a lovagokhoz, titkos tudást és okkult erőt adott át nekik. Habermas és Stevenson a Turini lepelről szóló könyvükben azt állítják, hogy a fej valószínűleg ez a lepel volt, amit úgy hajtogattak össze, hogy csak az alak feje legyen látható. Ez a legenda összhangban van a bizánci Mandylionról szóló történettel is, ahol szintén egy fej formájú bálvány szerepel. A templomosok hivatalos története szerint a rendet 1118-ban alapította Hugue de Payen. Az újonnan alapított rendből kilenc lovag ajánlotta fel a szolgálatait I. Baudovinnak, a jeruzsálemi frank (keresztes) királyság uralkodójának. Baudovin a Merovingok dinasztiájából származott, és testvére, Godfroi de Bouillon hódította meg Jeruzsálemet 1099-ben. A királyi palota egy teljes szárnyát a templomosok kapták meg, ami igen kivé-

teles bánásmódra utal, tekintve, hogy számuk milyen csekély volt. Különös módon a rend majdnem kilenc évig nem toborzott új tagokat, pedig katonai missziót teljesítettek. Még abban az évben visszatértek Európába nagy ünneplés közepette, őket tartották az igazi hősöknek. 1128-ban, azután, hogy a templomosok visszatértek Palesztinából, hivatalosan is bejegyezte őket az egyház, mint vallásos katonai rendet. Ezzel együtt bizonyos földtulajdonra és adókedvezményre jogosító jogok is jártak. Az oklevelüket a troyesi tanács állította ki. Figyelemre méltó, hogy Troyes akkoriban az okkult tudományok központja volt, és a keresztény és zsidó kabbalisztikus miszticizmus számos iskolája működött a városban. Chretien de Troyes, aki az egyik legnépszerűbb Grál-költeményt írta, szintén itt élt. 1139-ben II. Ince pápa egyik bullájában a templomosokat a saját fennhatósága alá vonta, és kijelentette, hogy ők egyedül csak a pápaságnak esküdtek hűséget. Ezzel a rendelkezésével II. Ince gyakorlatilag kivonta a templomosokat bármely uralkodó fennhatósága alól, saját magát kivéve. Minden szerzetesrend egy írott szabályzat szerint működik, amelyet az egyházi hatóságoknak kell jóváhagyni, és ez alól a templomosrend sem volt kivétel. A templomosok szabályzata szigorú engedelmességi, tisztasági és szegénységi fogadalmat követelt meg (még ha a rend maga igen gazdag is volt). A katonai szabályzat szerint a lovagoknak utolsó csepp vérükig kellett küzdeniük, és csak akkor volt szabad meghátrálniuk, ha több mint háromszoros túlerővel találták szembe magukat. Egy templomos lovag nem adhatott váltságdíjat magáért, és a családját sem kérhette meg erre. Kegyelemért sem volt szabad könyörögniük, csak küzdelem árán menthették meg az életüket. A rend hatalmas gazdagságot gyűjtött össze. Nagy földterületekkel, rengeteg arannyal, ezüsttel, és számos más kinccsel rendelkeztek. Az újonnan beavatottaknak véglegesen le kellett mondani minden tulajdonukról a rend javára. A kor más szerzetesrendjeivel, például a ferencesekkel ellentétben a templomosok soha nem adtak oda semmit a birtokukban lévő dolgok közül, és idővel óriási kincseket halmoztak fel. A templomosok fokozatosan a kereskedők, a királyok és a pápaság bankáraivá váltak. A templomosok politikai hatalma jelentősen megnövekedett, mivel a legtöbb király és a pápa is

adósuk volt. A rend jól működő banki hálózatot alakított ki, amelynek segítségével a kereskedők és a nemesek nagy pénzösszegeket utalhattak át egyik városból a másikba, kódolt dokumentumok segítségével, amely a modern bankrendszer elődjének tekinthető. A templomosok bukása a XIII. század végén, és a XIV. század elején következett be. 1291-ben kiűzték őket a Szentföldről, az utolsó erődítményük ebben az évben esett el. A vereség után a templomosoknak el kellett hagyni Palesztinát, és Cipruson telepedtek le, de a Szentfölddel együtt létezésének értelmét is elvesztette a rend. Nem telt el húsz év sem, és a templomosok megszűntek létezni. 1306-ban IV. Fülöp francia király szövetkezett V. Kelemen pápával, hogy véget vessenek a Templomos Rendnek, és a tervet 1307. október 13-án végre is hajtották. Franciaországban mindenütt a templomosok kolostorait lerohanták a király és a pápa katonái, és a lovagokat elfogták. Baigent leírása szerint a templomosok közül sokan meglepő módon nem tanúsítottak ellenállást, "mintha erre kaptak volna parancsot", pedig ők voltak a kor legvitézebb harcosai. A legtöbb elfogott lovagot végül eretnekség és egyéb bűnök vádjával kivégezték. A rendet hivatalosan 1312-ben oszlatták fel, és ezután feltehetően már csak földalatti mozgalomként létezett. A rend utolsó nagymesterét, Jacques de Molay-t lassú tűzön megsütötték szárnysegédjével, Geoffroi de Charnay-val együtt. De nem minden templomos halt meg Fülöp uralkodása alatt, bár sok más európai uralkodó is arra használta fel a helyzetet, hogy megszabaduljon a rettegett templomosoktól. Skóciában a templomosok kivégzésére vonatkozó rendeletet nem hajtották végre, és sok templomos lovag a kontinensről a skót felföldre menekült. Állítólag a skót felkelők oldalán harcoltak az angolok ellen is, de az angolok győzelme után már nem lehetett hallani róluk. A szabadkőműves hagyomány szerint a skót szabadkőművesség gyökerei azokig a templomos lovagokig nyúlnak vissza, akik 1308-ban menekültek el a kontinensről. A kathar és templomos szertartások öltözékei láthatók a modern szabadkőműves szertartásokon is. A szabadkőműveseknél időnként látható koponyák pedig a Baphomet-fejre emlékeztetnek - a templomosok démoni istenére. A fiatal fiúk szabadkőműves rendje egyébként az utolsó templomos nagymester, de Molay

nevét viseli. Az albigens hadjárat idején a templomosok elvileg semlegesek voltak, de valójában a katharokkal szimpatizáltak. A templomosok bejegyzett tagjai között sok kathar családnév található, és a katharok száma az üldözéssel együtt növekedett. Feltevések szerint a kathar kincsek Montsegur eleste után a templomosokhoz kerültek. Hitler és Himmler is nagy tisztelője volt a templomos lovagrendnek, és a Rend német ágazatának, a teuton lovagrendnek. A náci vezetők gyakran úgy beszéltek az SS-ről, mint az "Új templomos lovagrend"-ről, és ezzel a névvel illette Georg Lanz von Liebenfels is saját okkult rendjét. Hitler talán azért üldözte eleinte a szabadkőműveseket, mert azt hitte, hogy ők őrzik a templomosok titkait. Létezett-e egy másik titkos társaság, amelyik a templomosokat, később pedig a szabadkőműveseket irányította? Baigent és szerzőtársai így gondolják, a Prieure de Sion nevet adták neki, és azt állítják, hogy ma is létezik. Az elméletük igen meggyőző, nemcsak azért, mert remek bizonyítékokkal szolgálnak a "Szent vér, szent gráf" című könyvükben, de azért is, mert a legtöbb titkos, okkult társaságnál, az ókortól kezdve napjainkig, létezett egy irányító, belső kör. A Thule Társaságnak és az Arany Hajnal Angol Hermetikus Rendnek is volt ilyen belső csoportja, amely olyan ellenőrzést gyakorolt, amelyről vagy amelynek jellegéről a társaság többi tagjának nem volt tudomása.

Egy szent dinasztia Ahhoz, hogy a Prieure de Sion jelentőségét megláthassuk, először a rendet elindító ősi dinasztiát kell megvizsgálni. Ez a dinasztia uralkodott Róma bukásától egészen addig, amíg Martell Károly megalapította Nagy Károly Szent Római Birodalmát. A Meroving dinasztia uralkodott Európa jelentős részén, Franciaország és Németország nagy területein is. Egy általánosan elterjedt előítélet szerint Európa ekkor a "sötét középkorban" élt. Arra hivatkoznak, hogy Róma elesett a vandálok és vizigótok támadásaival szemben az ötödik században, és ezzel mintegy lefejezték. Ez a beállítás nem igazán felel meg a történelmi tényeknek, mivel Róma nem hirtelen esett el, hanem fokozatosan vesztette el életerejét a negyedik és az ötödik század során a birodalom ügyeivel nem törődő, és hozzá nem értő kormányzás alatt. Róma elestének időpontja sem

egyértelmű, a tudósok és a tankönyvek különböző időpontokat adnak meg 410 és 476 között. Mindegyik egy olyan eseménynek, általában inváziónak az időpontja, amely állítólag megdöntötte a Római Birodalmat. Róma nem "elbukott", hanem két évszázadon át tartó hosszú hanyatlás során elhalt. A birodalom "bukásáról" azért sem lehet beszélni, mert nem szűnt meg létezni az ötödik század végén, hanem még legalább ötszáz éven át fennállt. Nagy Konstantin császár a birodalom székhelyét Rómából Bizáncba (ma Isztambul) helyezte át, és a várost saját magasztalására Konstantinápolynak nevezte el. Róma "bukása" után a birodalom tovább működött, csak keletre került át. A "sötét középkor" valószínűleg azért is rossz elnevezés a Róma bukása utáni évszázadokra, mivel a tudomány és a műveltség igazából nem halt ki, ahogy azt feltételezik, hanem tovább virágzott a keleti birodalomban. A tudomány ápolása folytatódott Írországban és Lanquedocban is (ez utóbbi egy kathar erősség, Dél-Franciaországnak Marseillestől a Pireneusokig nyúló vidéke), majdnem olyan mértékben, mint a keleti birodalomban. Egyfajta sötét kor szállt a régi nyugati birodalom nagy területeire, de ez a sötétség sem volt teljes, mint azt gyakran állítják - inkább "szürkésbarna", mint teljesen sötét kornak lehetne nevezni. Bár a barbárság teret nyert a nyugati birodalomban, a tudományokat még mindig elterjedten művelték. Talán azért használják a "sötét középkor" kifejezést, mert félreértelmeztük a "barbár" szót, amelyet a rómaiak a vizigótokra, a vandálokra és a galliai frankokra alkalmaztak. A szóhoz az eredendő bestialitás, műveletlenség jelentése kapcsolódik, de eredetileg csak azokat a népeket jelentette, amelyek nem voltak rómaiak. A görögöknek hasonlóan egocentrikus világképük volt, és még a rómaiakat is "barbárok"-nak nevezték. A dél-franciaországi vizigótok között voltak olyanok, akik a Benjámin törzséből való zsidóknak vallották magukat. A hagyomány szerint ezek a benjáminiták menekültek voltak (lásd Józsué könyve 24-21. rész), és Lanquedoc területén telepedtek le, amely a mai Marseilles és Barcelona városa között terül el, és a Pireneusok hegyvonulatát is magában foglalja. Ma is találhatók emellett szóló bizonyítékok a városok és családok címereiben (amelyek gyakran zsidó jelképeket tartalmaznak, például Dávid-csillagot és a hármas fonatú árpakalászt) és zsidó hangzású hely- és családnevekben.

Ne felejtsük el, hogy Isten Benjámin törzsének jogos örökségül adta Kánaán földjének ezt a részét, ahol Jeruzsálem is fekszik (Józsué 18, 21-28). Vagyis Jeruzsálem jog szerint benjáminita város! A nyugat-római birodalom befolyásának csökkenésével az egyház egy politikai vákuumba került. Galliában és Németországban több egymással szembenálló erő is volt, ezért az egyháznak bőséges oka volt azzal foglalkozni, hogy ki kerül hatalomra. Természetesen nem akartak újra üldözött kisebbségi vallásként élni egy ellenséges világban: a Konstantin uralkodása előtti idők üldözéseinek emlékei még elevenek voltak. Az egyház erős volt Konstantinápolyban, de a keleti birodalom nem sok védelmet tudott nyújtani a nyugaton élőknek. A pápa szerződést kötött I. Clovis Meroving királlyal, valószínűleg azért, hogy megőrizze politikai hatalmát. A szerződés bizonyos világi jogokat biztosított az egyháznak, és Róma püspökét elismerte "pápa"-ként. Addig a pápa csak névlegesen birtokolta címét, és nem rendelkezett olyan katonai erővel, amellyel rákényszeríthette volna fennhatóságát a püspökökre. A szerződés másrészt császári címet adott I. Clovisnak, és ezzel elültette azokat a magokat, amelyekből a se nem szent, se nem római Szent Római Birodalom kinőtt. I. Clovis a szerződés szerint hirtelen keresztény lett, bár gyanítható, hogy a megtérése csak formális volt, és nem szívből történt. A Merovingok eredete rejtélyes. A hagyomány szerint a dinasztia az V. században kezdődött, és az első Meroving 458ban halt meg. A Merovingokat egészen különös dinasztiának tekintették, és azt tartották, hogy "mágikus képességek"-kel rendelkeznek. A Merovingok ereje, akárcsak Sámsoné, hajukban volt. Ez a róluk szóló hagyomány arra utal, hogy a Merovingok feltehetőleg okkultizmussal foglalkoztak és a katharok elődei voltak. Egyesek szerint a Merovingok zsidó származásúak voltak és valószínűleg a benjáminiták azon csoportjából származtak, akik a Marseilles környéki területeken telepedtek le, és később költöztek Franciaország középső részébe, ahonnan azután a Meroving dinasztia felemelkedett. A VI. sz. vége felé családi kötelékek alakultak ki a Merovingok és a Grál vidéken élő vizigótok között, amikor I. Sigisbert király egy vizigót hercegnőt vett feleségül. A dinasztia a VII. században II. Dagobert halálával elveszítette a hatalmát. Amikor Dagobert 679-ben merénylet áldozata

lett, a hatalom a Karolingok kezébe került, akiknek az uralmát "Szent Római Birodalom"-nak nevezték. A Merovingok uralmát a pápával való titkos cselszövés alapozta meg, bukásukat pedig egy következő pápa cselszövése okozta. Baigent könyvének hipotézise szerint a Meroving királyi dinasztiának sikerült túlélnie ellenségeinek gyilkos terveit. II. Dagobert száműzöttként éveket töltött Írországban és Britanniában, ahol feleségül vett egy kelta hercegnőt. Először Írországban élt, azután Northumbriában (ahol megszerezte a király és a helyi püspök támogatását), végül pedig Dél-Franciaországban, a vizigótok uralma alatt lévő területen. Itt vette el második feleségét, egy vizigót hercegnőt, miután kelta felesége gyermekszülés közben meghalt. Dagobertnek 674-ben sikerült visszakerülnie a trónra, és megszereznie az uralmat Franciaország nagy része fölött. A Meroving örökségből a vizigót családi kapcsolaton keresztül megszerzett területekkel együtt Európa egyik legnagyobb birodalma jött létre. Nem sokkal azután Dagobertnek fiú örököse született, IV. Sigisbert. II. Dagobertet 679. december 23-án, egy szemén keresztülfúrt lándzsával megölték, az "udvarmester", Kis Pippin utasítására. Dagobert halála adta, úgy tűnik, a mintát a Grál-történetekben Siegfried halálához. Később az egyház igyekezett jóvátenni Dagobert halálában játszott szerepét, és szentté avatta; december 23. Szent Dagobert napja lett. Érdekes egybeesés, hogy ez volt az évnek az a napja, amit Adolf Hitler a legjobban gyűlölt - ugyanis ezen a napon temette el anyját. A szerencsétlen Sigisbertet is meg akarták ölni, de úgy látszik, neki sikerült elmenekülnie apja gyilkosai elől. Arról, hogy végül mi történt vele, nem sokat tudunk, mivel eltűnt a történelem színpadáról. A történetírás sajnos elfogult a királyokkal, hercegekkel és nagy háborúkkal szemben, és az olyan árván maradt hercegekről, akik elveszítették politikai szerepüket, teljesen elfeledkezik. A legenda szerint IV. Sigisbert valóban életben maradt, és a dinasztia így nem szakadt meg. Állítólag anyja mentette meg, és elvitte őt a vizigót királyságban fekvő szülőföldjére. A Meroving dinasztia ezzel visszakerült a Pireneusokhoz, ahonnan egyesek szerint elindult. A Grál-történetekben a Merovingok szerepe fontos lehet, amit az is mutat, hogy a történet Mallory-féle változatában az események a költő szerint pontosan 454 évvel Krisztus halála után

játszódnak. A keresztre feszítés dátumát általában 29 és 33 közé teszik, ha ezt elfogadjuk, akkor a Grál-történet valamikor 483 és 487 között játszódott le, pontosan abban az időszakban, amikor a Merovingok I. Clovis uralkodása alatt Nyugat-Európa vezető hatalmává váltak. Talán ezért gondolják néhányan azt (Hitlerhez hasonlóan), hogy a történetek a Merovingok uralkodása alatt történt valóságos eseményeket írnak le. A Baigent által felállított elmélet szerint a Grál Marseilles-en keresztül jutott el a vizigót királyságba. Ez a történet alapjában véve az Arimatheai Józseffel kapcsolatos mítosz egy változata. Feltételezik, hogy valamikor Krisztus feltámadása után, valószínűleg több év elteltével, zsidó keresztények egy kis csoportja elmenekült a Szentföldről és magával vitte a Grált a száműzetésbe. A csoportot állítólag Arimatheai József vezette, és többek között Mária Magdolna is köztük volt. Marseilles-t azért választották, mert az ott élő benjáminiták védelmet tudtak adni a menekülteknek. A legtöbb keresztény teljesen elutasítaná Baigent következtetéseit, és eretnekségnek bélyegezné azokat. Baigent és a Szent Vér, Szent Grál című könyv társszerzői szerint a "grál" maga Jézus dinasztiája volt. Elméletük szerint Mária Magdolna Jézus felesége volt, és egy fiúgyermeke született. Bizonyítékul azt hozzák fel, hogy a költeményekben szereplő Sangraal (Szent Grál) szót helytelenül értelmezik. Ha "San Graal"-nak olvassuk, akkor Szent Grált jelent. Ha azonban "Sang Raal"nak, akkor Szent Vért jelent. Tehát a Szent Grál az a vérségi láncolat, az a "dinasztia", amely Jézus Krisztussal kezdődött. Keresztények számára a Szent Vér, Szent Grál szerzőinek hipotézisei elfogadhatatlanok. De mi van akkor, ha egy korai Meroving, vagy benjáminita próbált meg valamilyen alapot keresni későbbi dinasztikus igényei megalapozásához? Az általa alkalmazott hazugság az igazság látszatát ölthette magára, ahogy hosszú időn át gyakran elismételték. A nácik hazugságai is abszurdnak tűntek még 1918-ban, de 1933-ra elfogadottá váltak Németországban. A hazugság alapja lehetett az is például, hogy a dinasztia valóban Jézus törzséből (Dávid házából), sőt talán még családjából is származott. A bibliatudósok szerint Jézusnak testvérei, és minden bizonnyal más hozzátartozói is voltak. Konstantin idejéig sok zsidó keresztény is volt az egyházban, amíg Szilveszter, Róma püspöke nem kezdte el üldözni őket. Dr. Malachi Martin, egykori jezsuita szerint, aki "A Római Egyház hanyatlása és bukása" című könyvet írta, Rómában

318-ban egy találkozót tartottak Szilveszter és a zsidó keresztény egyház vezetői között. Szilveszternek megvolt a maga oka, hogy tartson a zsidó keresztényektől, mivel a zsinagógájuk vezetője Jézus családjának egy leszármazottja volt; Joakim és Anna (Jézus anyai nagyszülei), Erzsébet és Zakariás (Keresztelő János szülei) és Kleofás és felesége (aki, akárcsak Erzsébet, Máriának, Jézus anyjának unokatestvére volt) voltak a Desposyniek ősei. Sokak szemében a szent család leszármazottainak megalapozottabb igényei voltak az egyház fölötti vezetés megszerzésére, mint a pápának, és ők az egyház központját Jeruzsálembe szerették volna helyezni. Szilveszter azonban elutasította követeléseiket, és elkezdte üldözni a zsidó keresztényeket. Az egyháznak ez az ága néhány évtizedig élt még tovább. Talán a Desposyniek családjából akadt valaki, aki a politikai hatalomra vonatkozó igényeit igyekezett megalapozni az Úrral való valamilyen távoli rokonság felmutatásával. Egy másik feltevés szerint a Grál a zsidók elveszett nemzetségtáblája. Ezeket a táblázatokat különös gonddal vezették a zsidóknak Istentói juttatott föld és a messiási próféciák miatt. A régi zsidó törvények szerint a föld tulajdonjoga időről időre visszaszállt arra a törzsre, akié eredetileg is volt. Az eladott vagy elzálogosított föld a kürtölés évében (minden ötvenedik évben) visszakerült az eredeti tulajdonosához. Nyilvánvalóan szükség volt a Templom által vezetett nemzetségtáblákra ahhoz, hogy megállapítsák, kik a törvényes leszármazottak. A zsidóknak azért is szükségük volt ezekre a táblázatokra, mert a Messiás a próféciák szerint Dávid házából kellett, hogy származzon. A templomi nyilvántartások szolgáltathatnák a jogszerű alapot annak, aki Messiásként kíván fellépni (sokan voltak már ilyenek, és lesznek is még.) Ha a Grál a nemzetségtábla lenne, hogyan került akkor Lanquedocba? Baigent feltevése szerint a Templom papjainak a közreműködésével, miután Titus római légiói elfoglalták Jeruzsálemet 70-ben. Ez a feltevés - ugyan más összefüggésben, de helytálló lehet. Amikor a római csapatok ostrom alá vették a Templomot a Jeruzsálem ellen indított végső támadás során, elsősorban a kincsek, az arany és az ezüst foglalkoztatta őket. Amikor Titus visszatért Rómába, magával vitte a Templom kincseit. A győzelmi menet során nyilvános szemlére tették a kincseket, utána pedig feltehetőleg a birodalmi kincstárban őrizték őket. Bár ez

eléggé valószínűtlen, elképzelhető, hogy a Templom kincsei Konstantin császár segítségével az egyház kezébe kerülhettek, vagy pedig a vizigótok, vagy a Merovingok szerezték meg hódításuk során. Az is lehetséges, hogy a Templom kincsei Konstantinápolyba kerültek, miután a birodalom két részre szakadt, és a "keresztény" kereszteslovagok szerezték meg, amikor Palesztina felé tartó útjukon feldúlták Konstantinápoly keresztény városát. Ezek a feltevések ugyan erőltetettnek tűnnek, de ha netán mégis igazak, akkor ez azt jelentheti, hogy a legendás kathar kincsek a jeruzsálemi Templom kincsei voltak. A templomi nemzetségtáblákról szóló változat szerint akadt olyan zsidó pap, aki megértette, hogy a táblázatok fontosak a nép számára, és az életét is kockára tette, hogy megmentse azokat. Ez a lévita, akinek a nevét sem ismerjük, hagyta, hogy az aranyat és az ezüstöt, a Templomot feldúló római katonák elvigyék, és megmentette a zsidó kultúra továbbélése szempontjából döntő fontosságú táblázatokat. Lehet, hogy elrejtette őket valahol a Templom közelében, és később értük ment, amikor a harc már véget ért. Baigent feltevése szerint a templomos lovagok találtak valamit, talán ezeket a táblákat, amikor Jeruzsálemben jártak. Az én elképzelésem szerint a lévita fogta a táblákat, és hogy biztonságba helyezze azokat, Marseilles-be vitte az ottani zsidókhoz, akikről Júdeában is tudtak. Tegyük fel, hogy a Meroving királyok, az ismert királyi dinasztia, és a katharok közt vérségi kapcsolt volt. Ez IV. Sigisbert miatt elképzelhető. A más népekkel, főleg a vizigótokkal való házasságok során a későbbi leszármazottak már nem voltak zsidónak tekinthetők. Annak ellenére, hogy az őseik zsidók voltak, ez a dinasztia a keresztes háborúk idejére már teljesen franciává vált. Maguk a Meroving dinasztia tagjai azonban tudhattak saját származásukról, ha a történelem el is felejtette azt. Az ilyen dolgok fontosabbak voltak akkoriban, mint manapság. Címek, örökségek és még nagyon sok minden a származástól, a családfákon elfoglalt helytől függött. A Merovingok valószínűleg ismerték saját származásukat, vagy legalább egy olyan tagja lehetett a családnak, aki valóban tisztában volt származásával. A Szent Vér, Szent Grál könyv azt állítja, hogy Jeruzsálem első frank (vagyis keresztes) királya ebből a családból származott. Bátyja, Godfroi de Bouillon, Bouillon grófja és Lorraine hercege csatlakozott a keresztesekhez, és 1099-ben elfoglalta Jeruzsá-

lemet. Korábban azt feltételezték, hogy Godfroi csak hódítás által szerzett jogot a trónra az előző uralkodó legyőzésével, és így tulajdonképpen csak bitorolta a trónt. Igaz, hogy ez is egy bevett módja volt az uralomra kerülésnek. Ha Godfroi a Meroving dinasztiához tartozott, és ezt tudta is, akkor a korabeli szokások szerint jogos igényt formálhatott Jeruzsálem trónjára. Amint már említettük, Jeruzsálem a benjáminiták öröksége volt Isten törvénye szerint. Lehetséges, hogy Godfroi birtokában voltak a templomi nemzetségtáblázatok, és így bizonyítani tudta, hogy ő maga is Benjámin törzséből származik? Baigent azt állítja, és feltevése mellett szól részben az is, hogy Godfroi minden európai birtokát eladta, mielőtt elindult a keresztes hadjáratba. Miért tette volna ezt, ha nem szándékozott volna Jeruzsálemben maradni? Godfroi volt az alapítója a Prieure de Sion néven ismert titkos társaságnak is, amelyről feltételezhető, hogy a Templomos Lovagrend mögött álló, őket irányító háttérszervezet volt. Eredeti neve, a "Sion rendje" a templomosokhoz kapcsolódott, legalábbis 1188-ig, amikor, úgy tűnik, a két csoport kettévált egy eléggé bizarr epizód után, ami a történelemben "A kivágott szilfa" néven vált ismertté.

A Prieure de Sion A Prieure de Sion egy titkos társaság, amely lehet, hogy ma is működik. A társaság eredete a XI. század végére nyúlik vissza, amikor Godfroi de Bouillon megalapította. A titkos földalatti szervezetnek több évszázados hagyománya van a nyugati történelemben és könnyen lehet, hogy a Prieure de Sion is közéjük tartozik. Ha egy bizonyos távolságról alaposan szemügyre vesszük a titkos társaságok, hermetikus vallások és egyéb gnosztikus filozófiák tarka összképét Európában az elmúlt kétezer évben, akkor egy jól kivehető minta áll előttünk. A titkos társaságoknak erős hagyományai vannak, és sok közülük, úgy tűnik, ugyanarról a tőről származik. A rózsakeresztesek, a teozófia és egyéb csoportok megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a középkori Franciaország katharjaival. A szabadkőművesek elismerik a köztük és a templomosok között fennálló kapcsolatot, amely így a Prieure de Sionra is vonatkozik. A szabadkőművesek jelvényén szereplő G betű talán a Godfroi de Bouillonhoz való hűséget jelzi, aki meghódította Jeruzsálemet, és megalapította azt a rendet,

amelyből több száz évvel később a szabadkőművesség kialakult. A Prieure de Sionnal való kapcsolatra utalhat az is, hogy sok okkult csoport gyakran hivatkozik "titkos mester"-ekre. A Golden Dawn (Arany Hajnal) angliai hermetikus rendet S. L. M. Mathers vezette, aki azt állította, hogy három mester vezeti őt, akik Párizsban vannak, ahol akkoriban állítólag a Prieure de Sion főhadiszállása volt. A titkos okkult társaságok hagyománya a XX. században is folytatódott, és a legtöbb a titkos társaságok évszázadok során kialakult klasszikus modellje alapján formálódott. Azok a német titkos társaságok, ahonnan Hitler is elindult, általában távoli, titokzatos mesterekre hivatkoztak. A thulisták közül néhányan például azt állították, hogy képesek bekapcsolódni a tibeti "Félelem Királyá"-nak gondolataiba (aki állítólag Georg Gurdieff volt), és ő irányítja őket legfontosabb döntéseikben. A "bekapcsolódás" állításuk szerint szellemi szinten történt, de elgondolkoztató, hogy a thulisták rendelkeztek rádió adó-vevő készülékkel, amellyel az 1923-as technika szintjén Párizst el lehetett érni, de Tibetet már nem. Lehetséges, hogy a "szellemi vezetés" nem a "kozmikus tudat"-on, hanem prózaibb eszközökön keresztül történt, és a Thule társaság titokzatos mesterei egyszerűen csak a Prieure de Sion Franciaországban élő tagjai voltak? Van egy szervezet (úgy tartják róluk, hogy sátánisták), amely újra és újra felbukkan a keresztény irodalomban: az illuminátusok (megvilágosodottak). A csoportra vonatkozó kutatást sajnálatosan megnehezíti, hogy néhány "keresztény" a saját antiszemitizmusának leplezésére használja ezt a csoportot. Amikor illuminátusokat mondanak, valójában zsidókat értenek rajta. Jó vigyázni az olyan emberekkel, akik láthatóan erősen vonzódnak az illuminátusok elképzeléseihez, különösen, ha azt még egy feltételezett "egész világra kiterjedő zsidó összeesküvés"-sel is megpróbálják összekapcsolni. A szervezetet Közép-Európában alapították a Nagy Francia Forradalom idején, és őket vádolták 1789 óta minden politikai összeesküvésért, és felforgató vallási mozgalomért. Bizonyos okkult csoportok hangsúlyozzák az illuminátusokkal való kapcsolatukat azáltal, hogy ők is "megvilágosodott"-nak nevezik magukat. A német Vril társaság másik neve például "A megvilágosodottak páholya". Mike Warnke a "Sátán ügynökei" című könyvében leírja a

sátánizmus területén tett utazását, és úgy beszél az illuminátusokról, mint a modern sátánizmust irányító háttérszervezetről. Vajon valóságos szervezetről van szó, vagy ez is csak egy mítosz? Lehetséges, hogy az illuminátusok a Prieure de Sion vezetői? Vagy ez is egyszerűen csak egy a sok név közül, amelyet a Prieure de Sion használt? Ennek a fejezetnek nagy része kitérő volt könyvünk témájától, és felmerülhet a kérdés, hogy hol itt a kapcsolat. Én azt hiszem, az itt leírtak kapcsolatban állnak Adolf Hitler okkultizmusával, és ezen keresztül azzal, hogy miért is történt meg a holocaust, és hogy ez hogyan kapcsolódik a Bibliának az utolsó időkre vonatkozó próféciáihoz. Emellett kapcsolatban állhat még a New Age mozgalommal is.

14. FEJEZET

Ezékiel írta-e a Mein Kampf utolsó fejezetét? "Embernek fia! Vajjon megélednek-é ezek a tetemek?" Ezt kérdezte Isten Izrael prófétájától, Ezékieltől. (Ezék 37,3). "...Ezek a tetemek Izrael egész háza" folytatódik a prófécia; Izrael nemzetsége szétszóródik a pogány népek között, Isten azonban megígéri, hogy vissza fogja őket hozni Izrael földjére (Ezék 37,12). A zsidó nép úgy szóródott szét majdnem kétezer éven át a népek között, mint a próféciában szereplő tetemek (az angol fordítás szerint csontok). A szétszóratás a 66 és 70 között lejátszódó első lázadás végén kezdődött, amikor a római légiók Titus vezetése alatt feldúlták Jeruzsálemet, és lerombolták a Templomot. Jeruzsálem pusztulását Jézus előre megjövendölte (Mk 13,2). A kegyetlen római katonák zsidók százezreit mészárolták le, és szintén százezreket hurcoltak el rabszolgának. A birodalom rabszolgapiacai annyira telítettek voltak, hogy a zsidók iránti kereslet igen csekély volt, és keveset is fizettek értük. A lázadás után viszonylagos békesség volt Júdeában 50 évig. A Templom elpusztult, az istentiszteletet betiltották, és egy aránytalanul nagy római helyőrséget telepítettek az országba a

béke fenntartása érdekében: a Pax Romanát, a "római békét" könyörtelen megszálló csapatok tartották fenn. Jeruzsálem, mint zsidó város, a második lázadás után pusztult el véglegesen. 130-ban Hadrianus császár látogatást tett Jeruzsálemben, és azt javasolta, hogy építsék újjá a várost, amelyet 70-ben tönkretettek, és állítsanak fel benne egy templomot Jupiternek. Az újjáépített város neve Aelia Capitolina lett volna. Ez a terv tökéletesen alkalmas volt arra, hogy fellázítsa a zsidókat. Különben is igen feszült volt a helyzet amiatt, hogy a rómaiak betiltották a zsidó vallásgyakorlatot (a körülmetélést, a nyilvános imádkozást és a szombat megtartását is beleértve), és Hadrianus terve jelentette azt a bizonyos utolsó cseppet a pohárban. A lázadás 132-ben tört ki, amikor Simon Bar Kochba bejelentette, hogy ő a megígért Messiás, aki megszabadítja az országot az idegen uralom alól, ezért zsidó harcosokat gyűjtött maga köré. Aklába ben Joseph rabbi, az egyik fontos vallási vezető is támogatta Bar Kochbát mint Messiást. (Ennek inkább politikai okai voltak, nem bibliai alapja: Bar Kochba nem Dávid házából származott, nem tett csodákat, és hogy mennyire volt istenfélő, azt jól mutatja az a dicsekvése, hogy nincs szüksége Isten segítségére ahhoz, hogy legyőzze a rómaiakat ... de azért annyit mégis imádkozott, hogy Isten ne rontsa el azt, amit ők csinálnak). A második lázadás túlment azon, amit Hadrianus még hajlandó volt eltűrni. Elhatározta, hogy eltörli az egész zsidó provinciát, amely hosszú évtizedeken át annyi gondot okozott a Birodalomnak. A lázadás leverése nem volt könnyű, Simon Bar Kochbát több százezer zsidóval együtt megölték. A lázadókat három év múlva sikerült teljesen legyőzni, és Róma elhatározta, hogy véglegesen leszámol ezekkel a bajkeverőkkel. Jeruzsálemet ismét feldúlták és lerombolták, a Templom-hegyet szántók csapatainak szisztematikus munkája a föld színével tette egyenlővé. Ismét több ezer ember halt meg, és sokkal több volt azoknak a száma, akiket rabszolgaságba hurcoltak. Római rendelet tiltotta meg a zsidóknak, hogy Jeruzsálemben éljenek, és aki megpróbált visszatérni, azt kivégezték. Mintegy kétszáz évig nem is létezett jelentősebb zsidó közösség Jeruzsálemben, és az utána következő évszázadokban is csak csekély számban voltak jelen. A zsidó foglyokból ismét csak túlkínálat volt a rabszolgapia-

con, akárcsak az 50 évvel korábbi lázadás után. A világ minden részéről érékeztek rabszolga-kereskedők Gázába és Hebronba, hogy a zsidó foglyokat megvásárolják, és elvigyék őket távoli helyekre. Azok a túlélők, akik megmenekültek ettől a sorstól, csendben elhagyták Júdeát, és csatlakoztak a diaszpórához; szinte csak annyijuk maradt, amit a hátukon el tudtak vinni. A rómaiak megépítették Aelia Capitolinát Jeruzsálem romjain, és pogány templomot építettek azon a helyen, ahol azelőtt Izrael Istenének temploma állt. A zsidó nemzet gyakorlatilag halott volt, és még 1813 évig ebben az állapotban is maradt. A diaszpóra, vagyis a szétszóratás évei nem voltak könnyűek a zsidó emberek számára. Beteljesült a prófécia abban is, hogy sok zsidó üldözés és kegyetlenkedés áldozata lett. Az 5Mózes 28,6566 így szól: "De e nemzetek között sem pihensz meg, és nem lesz a te talpadnak nyugodalma; mert rettegő szívet, epedő szemeket, és sóvárgó lelket ád ott néked az Úr. És a te életed kétséges lesz majd előtted: és rettegni fogsz éjjel és nappal, és nem bízol életedben. Európa-szerte, és bizonyos fokig az Egyesült Államokban is, a zsidók elsőszámú üldözője az egyház volt, pedig Istentől nem ezt a feladatot kapta. A kereszt a zsidók üldözésének szimbólumává vált az egész világban. A pogány háttérből jövő keresztények zavarba jönnek, amikor olyan zsidókkal találkoznak, akik a szívükben nem tudnak különbséget tenni a keresztes lovagok zászlóinak keresztje, a Nagy Inkvizítor feszülete, az SS gyilkosainak horogkeresztje és az olyan kereszt között, amely őszinte keresztényi érzéseket akar kifejezni. Talán a kor egyik leghatalmasabb ellentmondása az, hogy Jézus Krisztus és az ő saját népe között a legmakacsabb ajándékként a pogány nemzetekből származó egyház áll. A holocaust csak folytatása volt a támadásoknak, amelyekkel a Sátán évszázadok óta gyötri a zsidókat. Ártatlan zsidó áldozatok hosszú sora vezetett Auschwitzhez. A holocaust szörnyűségei után felmerült a kérdés: Miért? Hogy tudott ez megtörténni? A világ egyik legfejlettebb nemzete hogy tudta ezt véghezvinni? Miért pont most történt meg mindez? Hal Lindsey-nek igaza van: A Sátán valóban él, és igen jól érzi magát a Földön. A legkönnyebb persze azt mondani, hogy ezekre a kérdésekre nincsen válasz. Vagy adhat az ember sablonos válaszokat is, amelyekről érezni, hogy nem kielégítőek. A válaszok esetleg nyugtalanítóak lehetnek, és bizonyos keresztény körökben régi

hagyománya van az ilyen kellemetlen kérdések kikerülésének. Mégis meg kell próbálni választ találni rájuk, még ha ez különböző előítéletek ledöntésével jár is. Ahhoz, hogy a "miért"-re választ adjunk, meg kell értenünk Isten az emberiség megváltására vonatkozó tervét. Némely keresztény szereti azt gondolni, hogy Isten már végzett a zsidó néppel; az egyház lett Izrael helyett Isten választotta népe és a keresztények alkotják a "Szellemi Izraelt". Azt állítják, hogy mivel a zsidók elutasították Jézus Krisztust, ezzel Isten is elvetette őket, mint nemzetet, egyszer és mindenkorra. Sok egyébként helyes nézeteket valló keresztény gondolkozik így, pedig sem a történelem, sem a Biblia elfogulatlan tanulmányozása nem igazolja ezeket a nézeteket. Szerintük azok az ígéretek és áldások, amelyeket Isten Izraelnek adott, most már egyedül az egyházat illetik meg. A "Szellemi Izrael" elméletével pedig az a probléma, hogy egyszerűen nem igaz! Az utolsó időkről szóló bibliai próféciák Izraelnek és Izraelről szólnak, és Izrael történelmét jövendölik meg előre. Amit Ezékiel, Dániel és a Jelenések az utolsó időkről ír, az nem Amerikában fog megtörténni, hanem Izraelben. Ha a Bibliát szó szerint vesszük, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy Isten tudta, mit akar mondani, és ha azt mondta Izrael, akkor az azt jelenti, hogy Izrael. Ha Isten úgy gondolta volna, hogy Izraelt az egyházzal fogja helyettesíteni, akkor azt meg is tudta volna mondani. Ha ezt valaki nem fogadja el, akkor ezzel tulajdonképpen azt állítja, hogy a Biblia csak addig igaz, amíg a Krisztus utáni 1. században történt eseményekről szól, de később már nem. A Sátán jobban ismeri a Bibliát a legjobb bibliakutatónál és a legismertebb prédikátornál vagy a legbölcsebb rabbinál is. Jobban fel tudja ismerni az idők jeleit, mint az emberek. Tudja, hogy a zsidók továbbra is főszereplői az utolsó időkben zajló üdvtörténeti eseményeknek, és Isten végső ítélete nem valósulhat meg a Bibliának megfelelően, csak akkor, ha vannak még zsidók a világon, és Izrael és főként pedig Jeruzsálem városa az ő kezükben van. A "miért"-re a II. világháború óta keresik a választ, és ezt a kérdést valószínűleg még hosszú éveken át vitatni fogják. Bonyolult pszichológiai és társadalomtudományi megközelítéseket alkalmaznak, de szerintem a válasz sokkal egyszerűbb. Kissé leegyszerűsítve talán így fogalmazhatnánk: A Sátán indította el a holocaustot azért, hogy megakadályozza a bibliai próféciák

beteljesedését. Ha a zsidó népet sikerült volna kiirtani, a Sátán győzött volna Istennel vívott küzdelmében, mivel az utolsó időkre vonatkozó próféciák nem teljesedhettek volna be. Adolf Hitlert választotta ki eszközül céljainak megvalósításához, és maga Hitler is ezeknek a próféciáknak az összefüggésében látta a Végső Megoldás jelentőségét, ami azt mutatja, hogy volt némi ismerete a Bibliáról. "Megélednek-e ezek a tetemek?" (csontok, az angol fordítás szerint) - kérdezte Isten Ezékieltől. A válasz: "Igen!" Auschwitz poklából Isten összegyűjtötte népét Izraelbe. A zsidó nép 1948. május 14-én hivatalosan is újjászületett a szétszóratás közel kétezer éves időszaka után. Izrael Állam elkeseredett ellenállás közepette jött létre. Isten Igéjének megvalósulását azonban sem ellenséges kormányok, sem hamis vallások nem akadályozhatják meg. A csontok a XIX. század végén mozdultak meg. Az első zsidó telepesek az 1870-es években érkeztek, földet vásároltak, és elkezdték azt művelni. Az első Cionista Világkongresszust 1897ben tartották Svájcban, Bázelben (Adolf Hitler ekkor nyolcéves volt), hogy megfogalmazzák a mozgalom célkitűzéseit, és elindítsák azokat a politikai folyamatokat, amelyeknek eredményeként végül Izrael Állam megalakult. A Sátán valószínűleg látta, hogy elindult a zsidók mozgása Izrael felé, és tudta, hogy ez az utolsó idők jele; vagyis azt jelenti, hogy már nem sok ideje van hátra. Útjára indított tehát egy tervet, amely elvezetett a holocaust borzalmaihoz. A holocaust olyan bonyolult, és egyébként igen véletlenszerűnek tűnő események eredője volt, ami aligha lehet csak történelmi véletlen. A holocaust démonikus összetevőinek tagadása olyan, mintha azt mondanánk, hogy egy tévékészülék egy elektronikai gyárban bekövetkezett robbanás következtében jött létre. Az okkultizmussal való kapcsolat szinte alapfeltétele annak, hogy valaki képes legyen a holocaust szörnyűségeinek a végrehajtására. Az, hogy Hitler, Himmler és a többi náci vezető valamilyen módon kapcsolatban álltak az okkultizmussal, a szemtanúk nagy száma miatt biztosnak tekinthető. Hitler a Sátán szolgálatkész eszköze volt abban, hogy a történelem egyik legvakmerőbb tervét végrehajtsa. De miért éppen Németországból indult ki a holocaust? Sajnos a XIX. század végére Martin Luther népe a legkevésbé keresztény nemzet volt Európában. Az emberi teljesítmények akkor

érték el a csúcsot, amikor a teológia hitetlen liberalizmussá fokozódott le. A németek vezető helyen álltak szinte minden területen a tudományban, a matematikában, a filozófiában, az orvostudományban és különösen a zenében. Ha valaki összeállítaná minden idők tíz legnagyobb zeneszerzőjének rangsorát, akkor a nevek közül nyolc vagy talán kilenc is német lenne. Mi, amerikaiak, büszkék vagyunk műszaki találmányainkra, de azt nem tanították nekünk az iskolában, hogy a németek legalább ennyi találmánnyal büszkélkedhetnek, és számos területen felül is múlták az amerikaiakat. Az emberi tudás határainak kitágításában, a még homályban lévő területek megismerésében, legtöbbször német emberek vettek részt. Az 1950-es évek vége felé, amikor szovjet és amerikai műholdak keringtek a Föld körül, ezt a viccet lehetett hallani: "Szeretnék gratulálni az orosz és amerikai tudósoknak a csodálatos teljesítményükhöz, de sajnos nem beszélek németül". Annyi biztos, hogy amit az ember csak képes magától elérni, az a XIX. század végi Németországban megtalálható volt. Volt azonban valami más is, amit leginkább rákos betegséghez lehetne hasonlítani. A német teológusok úgy döntöttek, hogy Isten sem létezik, vagy ha létezett is, mostanra már halott. Az a liberális teológia, amit a bibliai keresztény tanítások helyett elfogadtak, hatékonyan semlegesíteni tudta az egyházat, hogy annak ne lehessen többé komoly hatása az európai kultúrára. A német humanisták Isten helyett az emberi értelmet és az emberi teljesítményeket imádták, néhányan pedig az újraélesztett pogányság isteneit. Sokan, akik nem ismerték Istent, az okkultizmusban kerestek szellemi útmutatást. Az okkultizmus iránti érdeklődés olyan gyorsan terjedt Németországban (és Európa nagy részén) ebben az időszakban, hogy az újonnan létrejött ezoretikus társaságok számának növekedését már nem is nagyon lehetett követni. Az angliai okkultizmus vezető alakjai, mint Aleister Crowley és Houston Chamberlain, végül Németországban kötöttek ki. Az, hogy a holocaust Németországból indult ki, csak azt bizonyítja, amit a történelem egyébként már olyan sokszor megmutatott, hogy az ember Isten nélkül vadállati szintre süllyed, és a legszörnyűbb bűnöket is képes könnyedén elkövetni. Úgy tűnik, a Prieure de Sion és az Európában található többi titkos okkult társaság között kapcsolat volt. (Lásd 13. fejezet).

Lehet, hogy Hitler is kapcsolatban állt a Prieure társaságával? A helyzetet ismerve egy ilyen kapcsolat mindenképpen elképzelhető, sőt valószínű. A Thule Társaság és a Vril Társaság tagjait, akik Adolf Hitlerre befolyást gyakoroltak, feltehetően jól ismerték a Prieure de Sion hasonló gondolkodású emberei. Lehetséges, hogy a thulisták rövidhullámú adó-vevőjét a Prieure-rel való kapcsolattartásra használták. A thulisták nevelgették a kezdő politikus Adolf Hitlert, a vrilisták pedig elvezették a hatalomátvételhez. Dietrich Eckart, a Thule Társaság belső tanácsának egyik tagja volt Hitler támogatója és pártfogója. Hitler és Eckart között olyan szoros volt a kapcsolat, hogy Hitler a Mein Kampf egyik kiadását az idős Eckartnak ajánlotta. Hitler később is elismerően beszélt Eckartról, és arról, hogy mennyit tanult idős mesterétől. Voltak olyan esetek is, amikor Eckart nevének puszta említésére könnybe lábadt a Führer szeme; ilyen érzelmeket senki más nem tudott felébreszteni a végletesen egoista Hitlerben. Eckartnak azonban kissé más véleménye volt Hitlerről. A halálos ágyán 1923-ban Eckart így dicsekedett: "Hitler úgy fog táncolni, ahogy én fújom neki!" és azt is hozzátette: "Nagyobb befolyásom lesz a történelemre, mint bármely más németnek eddig." Ez így lett. Valóban úgy táncolt-e Hitler, ahogy Eckart a zenét adta hozzá? Aligha, ugyanis Hitler saját útján ment tovább, és hamarosan megszakította a kapcsolatait a Thule Társasággal. Később már nem is léphetett be a náci párthoz olyan személy, aki korábban tagja volt a Thule Társaságnak, és kormányzati állást sem vállalhatott - ez mindenkire vonatkozott, kivéve Hitler néhány közeli munkatársát, akik korábban a Thule Társaságban is központi szerepet játszottak. Tételezzük fel, hogy Hitler eredetileg csak a Prieure de Sion bábfigurája volt, akit Eckarton és más thulistákon keresztül mozgattak, és ez egyike lett volna a már évszázadok óta folytatott próbálkozásoknak, amellyel a Prieure a politikai hatalmat igyekezett megragadni. Constance Cumbey "A szivárvány rejtett veszélyei" című könyvében írja, hogy egy vezető okkultista elmondta, hogyan próbálták meg a világuralmat megszerezni "a Rajna folyót használva irányító tényezőként". Ez a kísérlet nem történhetett csak Adolf Hitler személye által. Az okkultista beszámolója szerint a kísérlet kudarcba fulladt. Végeredményben Hitler kényszerítette illegalitásba a társaságot.

A Prieure de Sion korábbi uralma Hitler felett, és Hitler utána következő szakítása a renddel elegendő magyarázatul szolgált az okkult csoportok elnyomására Németországban. A szabadkőművesekről, akik a náci elnyomás egyik első célpontjai voltak, azt tartották, hogy a templomos lovagoktól származnak (és birtokolják azok titkos tudását is, amitől Hitler tartott), és hogy még mindig a Prieure irányítása alatt állnak. A Meroving királyi család, úgy tűnik, a lorraine-i házban (Godfroi de Bovillon Lorraine hercege volt) és a Habsburgok között folytatódott. Lehetséges, hogy a Prieure de Sion óriási hibát követett el Hitlerrel kapcsolatban. Nem vették észre, hogy mélységes gyűlölet élt benne a Habsburgok iránt, akiket azzal vádolt, hogy "elkorcsosították" az ő kedves, és eredetileg tiszta német Ausztriáját. A II. világháború alatt a francia szabadkőművesek a Lorraineház címereit, Lorraine keresztjét választották jelképükké. Talán a Prieure-rel való kapcsolatuk miatt volt ez így, és ezzel akartak üzenni Hitlernek is. A Prieure politikai érdeklődése láthatóan soha nem ért véget, és a történelem során ismételten megpróbálták megszerezni a hatalmat. A XIX. században Baigent szerint a Prieure megkísérelte egy "felújított és korszerűsített" Szent Római Birodalom megalapítását - egyfajta teokratikus Európai Egyesület Államok formájában, amelyet a Habsburgok irányítottak volna egy radikálisan megreformált Római Katolikus Egyházzal együtt. A Prieure a szabadkőműveseken keresztül működött az elmélet szerint, ami újabb magyarázatot ad arra, hogy Hitlernek miért kellett elnyomnia a szabadkőműveseket. Baigent elmélete szerint a Prieure tervei semmivé lettek, mivel az első világháború teljesen felforgatta Európát, és a Habsburgok más királyi házakkal együtt áldozatul estek ennek. A Szent Vér, Szent Grál elolvasása hasznos lehet olyan erős keresztények számára, akik túl tudják tenni magukat az olyan nevetséges feltételezéseken, hogy a Merovingok Jézus leszármazottai, mivel a könyv valami olyat tartalmaz, ami ismerős azoknak, akik tanulmányozzák a próféciákat. A szerzők elképzelése a jövőbeni eseményekről nagyon megegyezik a bibliai próféciákkal, de úgy tűnik, hogy az ezekre vonatkozó modern látásokat nem ismerik. Vegyük például a Prieure de Sion politikai terveire vonatkozó elképzelésüket: "Mire készül tehát a Prieure de Sion? Nem tudom, olyan erőről van szó, amely képes lesz szembeszállni a Vatikánnal a jö-

vőben." Később, miután bebizonyítják, hogy a Prieure de Sion valóban létezik, a Rend terveinek különös módon ismerős leírását adják: "Szükségtelen elmondanunk, hogy ezekről a tervekről csak elképzeléseket alkothatunk magunknak. Úgy tűnik azonban, hogy egy teokratikus Európai Egyesült Államokról van bennük szó, egy egész Európát átfogó államszövetségről, amely egy modern birodalmat alkot." "Ez a dinasztia nemcsak a politikai, vagy világhatalmat szerezné meg, de feltehetően a 'Szent Péter székét' is. Ez a legfelső hatalom királyságok és fejedelemségek, dinasztikus szövetségek és házasságok által összetartott rendszere felett uralkodna, ami egy huszadik századi feudális rendszert jelentene." "A kormányzás tényleges folyamata valószínűleg a Prieure de Sion kezében lenne - talán egy Európa Parlament formájában, amely végrehajtási és/vagy törvényhozói jogokkal rendelkezik." Egy ilyen Európa egy új és egyesített politikai hatalomként lépne fel a nemzetközi színtéren - egy a Szovjetunióhoz vagy az Egyesült Államokhoz hasonló nagyhatalomként. Sőt lehetséges, hogy ezeknél is erősebb lenne, mivel mély szellemi és érzelmi gyökerei lennének, míg az előbbieknél a gyökerek csak elméletiek vagy ideologikusuk. Ez az Európa nemcsak az emberek értelméhez, hanem a szívéhez is szólna. Nyugat-Európa kollektív öntudatának megcsapolásából nyerné erejét, felélesztve egy alapvető vallásos érzületet. Teokratikus Európai Egyesült Államok? Modern birodalom (és ráadásul Szent Római Birodalom)? Királyságok összefüggő hálózata? Le merném fogadni, hogy pontosan 10 királyság lenne ebben a hálózatban. A szerzők következtetései pontosan egybeesnek a bibliai próféciákkal, de a forrásuk nyilvánvalóan egészen máshonnan ered. Baigenték könyvében semmi olyan nincs, ami arra utalna, hogy a szerzők ismerik ezeket a próféciákat, de ezzel együtt ugyanazokra a következtetésekre jutnak! A bibliai próféciák szerint egy olyan politikai rendszer lép majd színre valószínűleg Európában, amely egyszerre hatalmas politikai és vallásos hatalommal is rendelkezik (Hitler is erre tett kísérletet). Sokan úgy gondolják, hogy a 10 királyságból álló birodalomban két hatalom létezik majd, egy politikai (az Antikrisztus) és egy vallásos (hamis próféta). Baigenték könyve is egy ilyen felállást vázol fel. A szerzők szerint ez a vallásos európai királyság feléleszt egy alapvető vallásos érzületet, és ezáltal elég erőssé válik ahhoz,

hogy szembeszálljon a Szovjetunióval. A népszerű politikai próféciákról szóló könyvekben is hasonlókat olvashatunk. A próféciák szerint a Szovjetunió megtámadja Izraelt (lásd Ezékiel 38). Erről szól Levitt és McCall könyve "Az oroszok támadása Izrael ellen" címmel. Sok tudós úgy gondolja, hogy ez az orosz támadás a Nagy Nyomorúság évei előtt közvetlenül, vagy annak első éveiben fog megtörténni. Az Antikrisztus ekkor majd szerződést köt Izraellel, és garantálja számára a békét. A prófécia szerint azonban három és fél év múlva az Antikrisztus felrúgja ezt a szerződést, és megtámadja Izraelt teljes ördögi erejével. A Bibliában az Antikrisztus és az uralma alá tartozó 10 nemzet feje királyként szerepel. A próféciákról írt "népszerű" könyvek szerzői általában úgy gondolják, hogy ez csak képes beszéd, és a "király" itt "nemzet"-et jelent. Nyilván azért vélekednek így, hogy a próféciát valahogy beilleszthessék a jelenlegi politikai helyzet szabta keretek közé. Nyugat-Európában ma inkább köztársaságok mint királyságok vannak, és a királyok uralma inkább csak névleges; ezért ezen nézetek szerint a "király" helyett "miniszterelnök"-öt vagy "elnök"-öt kell értenünk. Ez azonban azon a nem bizonyított feltételezésen alapszik, hogy az európai politikai helyzet alapjában véve változatlan marad a jövőben. A "király" szó ilyen behelyettesítése egyébként sem igen tetszik azoknak, akik a Bibliát szó szerint értelmezik. Ha Isten azt mondta, hogy "király", akkor biztos királyra is gondolt. A Biblia szó szerinti értelmezését nem lehet csak bizonyos központi kérdésekre korlátozni, azután pedig engedni ebből a követelményből, amikor Dániel vagy a Jelenések könyvéről van szó. Azzal szoktak érvelni, hogy Isten úgy íratta le ezeket a próféciákat, hogy a kornak megfelelő kifejezéseket használta, és a Dániel korában élő zsidók egyszerűen nem ismerték a köztársaság fogalmát. Vagyis azt feltételezik, hogy a zsidók a világtól annyira elszigetelten éltek, hogy nem ismerték a görög államformát, sőt még a saját történelmüket sem. Az Izraelben talált görög pénzérmék a görögökkel való kereskedelmi kapcsolatot mutatják. Ebből következik, hogy a zsidók bizonyára ismerték az athéni demokráciát is. Szidón és Tirus városából a babiloniak is eljutottak a Földközi-tenger távoli vidékeire, ezek a városok pedig igen közel voltak Izraelhez, a zsidók valószínűleg kapcsolatban álltak föníciai szomszédaikkal. Izraelben is bírák uralkodtak a királyok előtt, tehát nemcsak a

királyság volt ismeretes számukra. A görögökhöz hasonlóan a zsidók is szerettek mindenről feljegyzéseket készíteni, ezért erről bőségesen állnak rendelkezésre ószövetségi iratok. A Bibliát szó szerint értelmezőkhöz a Baigent könyvében szereplő elképzelések ezért közelebb állnak, mint bizonyos keresztény szerzőknek az Utolsó Időkre vonatkozó nézetei. Ha a Baigent és szerzőtársai által felvázolt kép csak részben is helytálló, akkor elképzelhető, hogy az Antikrisztus a Meroving dinasztiából származó uralkodó lesz. Egy ilyen ember nemcsak a Szent Római Birodalom feletti uralomra formálhatna igényt, hanem Jeruzsálemre és a mai Izrael területének nagy részére is. Ki más vehetné magának a bátorságot, hogy megszentségtelenítse a jeruzsálemi templomot, mint egy olyan ember, aki azt hiszi, hogy származási alapon jogot formálhat rá? Egy Európai Királyság megteremtése pedig nem is olyan képtelen ötlet, mint amilyennek első hallásra gondolnánk. Ma is több királyság van Európában, az első világháború előtt pedig Franciaország kivételével mindenhol ilyen államforma volt. A királyi családok ma is tovább élnek Európában, néhányan a címeiket is megtartották, ezért nem is olyan nehéz elképzelni egy monarchista restaurációt. A királyság eszméje ma is jelen van a demokrácia felszíne alatt, és Európában sokan vannak, akik örülnének a királyok visszatérésének, különösen ha az egy demokratikus kormányzattal összekapcsolva jelenne meg (mint például Dániában). Talán mégiscsak jobb lenne a Bibliát ebben az esetben is szó szerint értelmezni. A Szent Vér, Szent Grál című könyv arra a következtetésre jut, hogy a Prieure de Sion által őrzött titkos családfa Jézustól indul ki. Ez a feltételezés a Biblia fényében természetesen tarthatatlan. Az azonban már elképzelhető, hogy az Antikrisztus azt fogja magáról állítani, hogy Jézus családfájából (vagyis Dávid házából) származik, mivel ez csak megerősítené messiási követeléseit, különösen Izraelre nézve. Még kedvezőbb lenne a szempontjából, ha a leszármazását Jézus valamelyik közeli rokonáig tudná visszavezetni. Az öröklés szokásos rendje szerint az elsőszülött halála esetén az utána következő legidősebb testvér örökli a trónt. Mivel Jézus Krisztus örökös nélkül halt meg, elméletileg az utána következő testvére számítana örökösül, erre hivatkoztak például annak a zsidó-keresztény gyülekezetnek a vezetői, akiket már korábban említettünk, akik közvetlenül Jézus családjából szár-

mazónak tartották magukat.

A Sion Véneinek Jegyzőkönyve Amint a világ, vagy Európa fölötti uralomra irányuló több száz évre visszanyúló összeesküvésről beszélni kezdenek, a Sion Véneinek Jegyzőkönyve is szóba kerül. Néhányan például Baigent és szerzőtársai egy alternatív elmélettel állnak az eredeti okmány hitelességével kapcsolatban, miközben a rendelkezésre álló változatot hamisítványnak tartják. Mások, köztük sokan olyanok, akik legalábbis névleg keresztények, ezt az iratot a saját antiszemitizmusuk igazolására használják fel. Mióta a Hitler és a Prieure de Sion közötti feltételezett kapcsolat foglalkoztatni kezdett, a Jegyzőkönyv körüli rejtély iránt is érdeklődni kezdtem: noha ez a XX. század egyik leggyalázatosabb irománya, és több bajt okozott a zsidóknak, mint bármely más írás, Hitler Mein Kampf-ján kívül. A nácik arra használták fel, hogy lángra lobbantsák a németekben a zsidókkal szembeni gyűlöletet, és még ma is forgalomban vannak az irat rossz minőségű utánnyomásai bizonyos rasszista körökben. A Jegyzőkönyv körüli titok része az is, hogyan került az irat a nácik kezébe. Korábban már elmondtuk a történetet könyvünkben, ami inkább csak újabb kérdéseket vet fel ahelyett, hogy megválaszolná azokat, és romantikus kitalációnak tűnik; Rosenberg állításai hamisan hangzanak. Rosenberg szerint egyik este egy ismeretlen férfi állított be moszkvai dolgozószobájába, és letette az íróasztalára a Jegyzőkönyv kéziratát. Ezután állítólag szó nélkül távozott a szobából. Rosenberg a kéziratot Münchenbe vitte, amikor elmenekült a forradalom és a kommunisták elől. Az iratot később megmutatta a Thule Társaság belső körének, akik gondoskodtak a kiadásról. Hitler teljesen hitelesnek tartotta az iratot, noha már a 20-as években is általánosan elterjedt vélemény volt, hogy közönséges hamisítvány. A Jegyzőkönyv már akkor sem volt teljesen ismeretlen, amikor Rosenberg állítólag megkapta azt a bizonyos kéziratot. Jelenlegi formájában először egy Szergej Nilusz nevű férfi adta ki azért, hogy brosúraként osztogassák. Nilusz diák volt és az exteozófus Vszevolod Szolovjov követője. Mindketten a misztikus papok közé tartoztak az Orosz Ortodox Egyházban, akik közül Gregorij Raszputyin és egy sereg más okkult "keresztény" egyházi ember kikerült.

Nilusz először 1903-ban hozta nyilvánosságra a Jegyzőkönyvet, amikor a Znamja című orosz újság közölte folytatásokban. Két évvel később újra megjelent egy változata Nilusz könyvének függelékeként, amelynek címe ez volt: A nagy a kicsiben az Antikrisztus, mint eljövendő politikai lehetőség. A Jegyzőkönyv egy nem túl meggyőző elmélet szerint az 1897-es bázeli Cionista Világkongresszus titkos jegyzőkönyvét tartalmazza. Arról szól, hogy egy maroknyi ember hogyan fogja megszerezni a teljes világuralmat. Az állítólagos konspiráció több szálon fut, behatol a szabadkőművesek közé, ott van a világ minden jelentős politikai szervezetében, és uralma alatt tartja a világban, de legalábbis a nyugati világban zajló társadalmi, kulturális és politikai folyamatokat. A Jegyzőkönyv nyíltan arról beszél, hogy az aláírók a világban zajló eseményeket a háttérből irányítják. Az aláírás egyébként a 33. Rend Képviselőit említi, ami nem zsidó, hanem szabadkőműves kifejezés. A Jegyzőkönyv egyik kiadása (nem a Niluszféle változat) egy rejtélyes fordítói megjegyzést is tartalmaz, amely arra utal, hogy a Sion Vénei nem tévesztendők össze a cionizmus képviselőivel. Melyik Sionról van akkor szó? A Prieure de Sionról? A Jegyzőkönyvet valószínűleg régebbi francia iratokból állították össze, amelyeknek semmi közük nem volt világuralmi összeesküvéshez, legyen az zsidó vagy bármilyen más. Erről majd egy később kiadásra kerülő munkámban szeretnék részletesen szólni. A Jegyzőkönyv beszél egy pápáról, egy Dávid magvából származó királyról és egy háromfős Tanács uralmáról. Ennek nincs sok értelme, ha az irat valóban a zsidóktól származik (miért használnának olyan keresztény szimbólumokat, mint a pápa?), de a kép már inkább összehasonlítható, ha az iratot eredeti formájában a Prieure de Sion adta ki. Valószínű, hogy a Jegyzőkönyvnek az a kiadása, amelyet Hitler és a cári titkosrendőrség is a zsidók elleni gyűlölet felkorbácsolására használt, egy olyan eredetin alapszik, amely a Prieure de Sion részletes világuralmi (vagy legalább a Franciaország fölötti uralom megszerzésére irányuló) terveit tartalmazza. Ezt figyelembe véve nem valószínű, hogy a Thule Társaság közvetítésével Németországba kerültek. A Rosenberg által elmondott történetet azért találták ki, hogy valami magyarázatot adjanak arra, miért van jelen ez az irat Németországban, de a történet egyáltalán nem meggyőző.

Úgy látszik, hogy a Prieure de Sion valami nagy dobásra készül. Baigenték könyve ezt írja: "Tudjuk, hogy 1956 óta több mint négyszeresére nőtt a taglétszám, és úgy tűnik, mintha készülődnének valamire". A könyv szerint a Prieure egyik vezető beosztású tagja, aki hajlandó volt a beszélgetésre, arra utalt, hogy a szervezet "többé-kevésbé pontos menetrend szerint dolgozik". Baigent szerint a Prieure szándékosan kiszivárogtat bizonyos korlátozott mennyiségű információt saját magáról, ez volt az, ami őt és szerzőtársait a kutatásra, és végül a Szent Vér, Szent Grál című könyv megírására indította. Más, különböző fonásokból származó jelek is utalnak arra, hogy valami készülődik. Ismert keresztény evangélisták arról beszélnek, hogy a Nagy Nyomorúság ideje közel van. A század elején olyan okkult emberek, mint Aleister Crowley és Rudolf Steiner, úgy gondolták, hogy az emberiség egy "új démonikus kor"-ba lép. 1982 tavaszán egy okkultizmussal kapcsolatban álló ismerősöm ugyanezt mondta, és hozzátette, hogy mindez már a küszöbön áll. Az utóbbi időkben megnövekedett a kereslet a próféciákról írt keresztény könyvek iránt is, ami azt mutatja, hogy sokan hiszik, hogy az utolsó idők közel vannak. Valami van vagy legalábbis érezni valamit a levegőben. Nem is olyan régen a keresztények nem tudtak komolyan elgondolkozni az utolsó idők eseményeiről, mert egy nagyon fontos tényező hiányzott. Izrael állam nem létezett. De Izrael mára már valóság, és csak néhány más eseménynek kell megtörténnie, mielőtt a próféciákban leírt események bekövetkezhetnek. Vigyáznunk kell, ne essünk abba a hibába, hogy egészen pontosan akarjuk meghatározni az időpontokat, de az idők jeleit figyelhetjük (sőt a keresztényeket buzdítja is erre a Biblia). Nem tudjuk, mennyi idő van még, de ha a főszereplők még nem is lépnek egyelőre színpadra, az öltözőben már ott vannak. Ezek a kosztümösök és szereplők az elmúlt évtizedben különösen aktívak lettek. A múlt század végén (egyesek szerint 1875-ben) indult New Age mozgalom egyre erősödött, és annak idején talán Hitler is ehhez a mozgalomhoz tartozott. Vessünk most egy pillantást a New Age mozgalomra, és nézzük meg, találunk-e benne a nácizmussal közös vonásokat.

15. FEJEZET

A New Age mozgalom: új nácizmus? Jelen könyv megírása, és a vele kapcsolatos kutatómunka körülbelül három évet vett igénybe, azon felül, hogy már egy évvel azelőtt elkezdtem olvasni a holocaustról. Adolf Hitler okkultizmusa már a munka elején egészen nyilvánvaló volt, bár eleinte még nem értettem teljesen ennek jelentőségét. Azután azt is észrevettem, hogy Hitler háta mögött egy egész okkult összeesküvés állt, ami nagyrészt nem is volt titkos. Hitlernek az okkultizmussal való kapcsolatát az okkultizmus iránt Európa- és Amerika-szerte hirtelen fellángolt érdeklődés táplálta, amely a XIX. század végén kezdődött, és különösen a teozófiára és az ahhoz hasonló mozgalmakra irányult. Tudtam, hogy ezek a filozófiák és elméletek ma is divatosak, sőt néhány Hitler érdeklődését is tápláló csoport ma is népszerű. Azt azonban nem tudtam, hogy ennek a mozgalomnak neve is van, aktívan működik, és alapvetően ugyanaz a filozófiája és a programja mint a náciké - a New Age mozgalomról van szó. Gary Greenwaldtól, a televíziós prédikátortól hallottam először a New Age és a nácizmus közötti kapcsolatról. Sok általam is felkutatott tényt ismert, ezért írtam neki egy levelet, és további információkat kértem. Gary válaszul elküldte nekem annak az interjúnak a kéziratát, amelyet a Southwest Radio Church egy ügyvéddel, Constance Cumbey-val készített. Egy frissen megjelent könyvet is ajánlott, David Hunt "Béke, jólét és a közelgő holocaust" című művét. Hunt könyvét nagyon izgalmasnak találtam, mert két olyan fejezete is volt, ami akár ebben a könyvben is szerepelhetett volna. Néhány olyan nehezen hozzáférhető forrásra is támaszkodott, amelyeket én is felhasználtam könyvem megírásához, és pontosan ugyanazokra a következtetésekre jutott. Ráadásul a Cumbey-val folytatott interjúban szereplő információk nagy része olyan eredményeket közölt, mint az én kutatásaim, legalábbis a nácizmus, és a vele kapcsolatos modern mozgalmak tekintetében. Meghallgattam az interjút többször is, és egyre inkább azt éreztem, hogy mindezt már korábban hallottam, csak nem ebben a modern körítésben. Hamarosan Constance Cumbey is kiadta könyvét A szivár-

vány rejtett veszélyei címmel, és ezzel rengeteg új információ látott napvilágot. De miután már 35 könyvet, és több mint 200 cikket megírtam, kissé szkeptikus lettem, és nem könnyen fogadok el mindent, amit valahol leírnak anélkül, hogy magam is ellenőrizném az állítások helyességét. Amerika egyik legnagyobb New Age könyvesboltja éppen a városomban található, ezért megvettem és elolvastam sok olyan könyvet, amelyet Cumbey is idéz könyvében. Meggyőződtem arról, hogy munkája megbízható. Ha valamiben Cumbey egyáltalán elmarasztalható, az nem az, hogy túloz, amivel kritikusai vádolják, hanem inkább az, hogy még túl keveset is mond. Azt is megnéztem, mivel támadják Cumbey-t. Érdekes módon két fő kritikusa is a legtisztességtelenebb módon igyekezett őt lejáratni: nem az álláspontját vagy az általa felhozott tényeket vitatták, hanem személyében támadták őt. Anélkül utasították el következtetéseit, hogy valamit is felhoztak volna ellene. Az egyik kritikus, aki leghangosabban támadta a könyvet, kizárólag olyan liberális teológiai felfogású professzorokat idézett, akiknek véleményét a legtöbb evangéliumi keresztény valószínűleg nem osztja. Amikor ez a széles körű kampány beindult Cumbey könyve ellen, elhatároztam, hogy kapcsolatba lépek néhány kritikusával, és kérdéseket teszek fel nekik. Az egyik támadó egy igen jól ismert szolgálat különböző kultuszokkal foglalkozó kiadványaiból idézett. Felhívtam őket telefonon, de a fiatal kutató (ahogy magát nevezte) igen kellemetlenül fogadta a kérdéseimet. Udvariatlan és erőszakos volt, és meglehetősen sértő és leereszkedő modorban tárgyalt velem - kissé szokatlan magatartás olyan szolgálatoknál, amelyek adományokból tartják fenn magukat. Ami még ennél is rosszabb, ez a fiatalember teljesen félremagyarázta Cumbey álláspontját egy bizonyos dologban, ami vagy felületességből és hanyagságból, vagy pedig rosszindulatból történhetett. Ezután a szolgálat vezetőjétől hallgattam kazettákat és olvasgattam könyveket, amelyekben felfedeztem, hogy bizonyos körülmények között mind az abortuszt, mind a hipnózist megengedhetőnek tartja! Ez önmagában ugyan még nem bizonyíték semmire, de mindenesetre erősen kételkedővé teszi az embert az ilyen kereszténynek nevezett szolgálatok információinak megbízhatóságával kapcsolatban. Az eset sajnálatos, mert ez a szolgálat az egyik fő forrása a kultuszokról szóló információnak. Abban ugyan még mindig nem tudok egyetérteni Cumbey-

val, hogy a New Age mozgalom az az antikrisztusi mozgalom, amiről a Biblia beszél. Abban azonban én is biztos vagyok, hogy ez is egy olyan antikrisztusi mozgalom, amely újabb Adolf Hitlert hozhat létre, és egy olyan holocaustot, amelyhez képest csekélységnek tűnik az, ami a második világháborúban történt. Saját kutatásaim a nácizmus és a New Age összefüggéseiről azt mutatják, hogy Cumbey tudja, miről beszél, és csak kisebb, lényegtelen pontokban téved. A legnagyobb hibát azzal követte el, hogy Hitler könyvének címét, amely németül Mein Kampf "Az én harcom" vagy "Az én küzdelmem", "Az én tervem"-nek fordította.

Közös eredet Az, hogy a nácizmus és a New Age vajon ugyanaz a mozgalom vagy sem, még nem eldöntött kérdés. De a nácik és a New Age világképének fő elemei kétségtelenül azonosak. Ez szükségszerű is, hiszen mind a kettő ugyanabból az okkult gyökérből, a teozófiából származik. Kozmogóniájuk, kozmológiájuk és filozófiájuk azonos. A felszínen alig található bármi hasonlóság a nácik és a New Age között. A nácik kezdettől fogva hidegek és kegyetlenek voltak. Hangjuk éles volt, programjuk pedig erőszakos. A New Age tipikus követői ezzel szemben szelídek, a "benső utak" érdeklik őket, és harmóniába szeretnének kerülni a világmindenséggel ami nagyon magasztosan hangzik. Ismerek közöttük olyanokat, akitől némely keresztény akár tanulhatna is egy-két dolgot a szeretetről. Mi lehetne a közös ott, ahol ennyire ellentétes dolgokat látni? Legalább kétféle módon lehet megközelíteni ezt a kérdést: meg lehet vizsgálni a csoportokat magukat, vagy pedig a világképük főbb vonásait lehet elemezni. A politikai címkék ugyan különbözhetnek, mivel a nácikat (tévesen) jobboldalinak tartják, míg a New Age általában baloldaliként jelenik meg, de ennek nincs különösebb jelentősége. A nácik ugyan nemzetiszocialisták voltak és az összes többi szocialistát baloldaliként tartják számon. Annak, hogy a nácikat miért szerepeltetik mégis a jobboldalon, azt hiszem, legalább három oka van. Az egyik az, hogy az amerikai neonácik jobban hasonlítanak a többi szélsőjobboldali katonai jellegű szervezetre, mint német elődeikre. A másik ok az, hogy Amerikában a jobboldali konzervativizmust azonosítják a rasszizmussal, különösen azzal,

amely a feketék ellen irányul. Ez így talán nem igaz, bár egy korábbi időszak történései némi alapot szolgáltatnak erre. Harmadszor pedig elképzelhető, hogy a New Age vezetői szándékosan igyekeznek eltüntetni minden olyan vonást, amely a nácikhoz való hasonlóságra utalna. Az ilyesmi egyáltalán nem idegen tőlük. A Jonestownban történt tömeges öngyilkosság előtt például Jim Jones és követői a New Age-hez tartozónak számítottak, de utána egyből "keresztény fundamentalisták" lettek. A New Age mátrix-szerű felépítése páratlan. Ez egy ördögien okos terv, amelynek segítségével a mozgalom szinte gond nélkül elhatárolhatja magát az olyan esetektől, mint Jim Jones és Adolf Hitler. A kulcsszó a "networking", a hálózati munka, amely halászhálóhoz hasonló. Az ilyen hálók úgy készülnek, hogy az erős köteleket a földre helyezik és csomókat kötnek oda, ahol azok egymást keresztezik. Ha a háló elég nagy és rugalmas, és a csomók is elég közel vannak egymáshoz, akkor a hálóban okozott kárt könnyen ki lehet javítani anélkül, hogy az a háló egészére komolyabb hatással lenne. Ha valahol kiszakad a háló, akkor a szabad végeket össze lehet kötni, és így a háló helyreállítható. A New Age is valahogy így működik, az eltévedt vagy túl sok bajt okozó elemeitől így gond nélkül meg tud szabadulni. Az összes többi szervezeti forma rendelkezik legalább egy gyenge ponttal. A leggyakoribb forma a vertikális vagy piramisszerű felépítés. A csúcson van egy vezető, és a szervezet felülről lefelé kiterjedve egyre nagyobb köröket foglal magába. Ha a vezető csődöt mond, akkor a szervezet összeomlik vagy legalábbis súlyos nehézségekkel kell szembenéznie. Például amikor Annie Besant, aki Madame Blavatsky utódja volt a Teozófiai Társaság élén, arra használta a szervezet tekintélyét, hogy Lord Maitreya egy hamis "megtestesülés"-ét népszerűsítse (egy fiatal Krishnamurti nevű hindu képében), ezzel saját társaságának a bukását készítette elő. Amikor Krishnamurti 1929-ben nyíltan megtagadta ezt a szerepet, a társaság teljesen jogosan nevetség tárgya lett, és csak mostanra kezdi kiheverni ezt a sokkot. Abban az időben a Maitreyamozgalom figyelme egy másik, hasonló okkult csoport felé fordult, amely Alice A. Bailey követőiből állt. Alice Bailey írásainak kiadói joga a Lucis Trust-é, amely a Lucifer Publishing Co. utódja (Lucis egyébként a Lucifer latin változata). Adolf Hitler is egy olyan csomó volt a hálón, amelyet ki kellett

vágni annak érdekében, hogy a mozgalom egészségesen továbbfejlődhessen. Már azon sem csodálkoznék, ha valamelyik New Age kiadványban Hitlerrel, akárcsak Jim Jonessel, mint keresztény fundamentalistával találkoznék. Bizonyos konzervatív protestáns körökben az a tendencia figyelhető meg, hogy a katolikusok iránti ellenszenvüket azzal is igyekeznek kimutatni, hogy Hitlerről (tévesen) mint katolikusról beszélnek. Én azt hiszem, az ilyen kijelentések éle könnyen visszafordítható a keresztényekre úgy, hogy végül Hitlerről már, mint keresztényről fognak beszélni. Néhányan így is már egyenesen nácinak nevezik a konzervatív fundamentalistákat, ami nemcsak tévedés, de egyben sértés is. Egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy Adolf Hitler a New Age hálózatához tartozott. Constance Cumbey idéz a New Age egyik vezetőjének Foster Baileynek (Alice férjének) a könyvéből, amely az Isten tervének megvalósítása címet viseli: "Történt egy kísérlet arra, hogy a Rajna völgyében élő népeket egyesítsék, a folyót mint egységesítő erőt felhasználva (ez a nacionalizmusra utal - a szerző megjegyzése). Az egyik tanítvány próbálkozott ezzel, de sikertelenül. Most egy másik terv indult el, amelynek célja egy hat nemzetből álló 'Európai Közös Piac'. A New Age-mozgalom hálójának mára már rengeteg különbözőféle csomója van. Ezek annyira különbözőek, hogy Cumbey-t azzal vádolták kritikusai, hogy túl sok mindent foglal bele ebbe a kategóriába. Van sok olyan személy és csoport, amelyek csak véletlenül tartoznak a New Age-hez, vagy a mozgalom perifériáján vannak, sőt talán még azt sem tudják, hogy a mozgalomhoz tartoznak (mivel a hálózatnak ilyen a természete). Azokat, akik a New Age kemény magjához tartoznak, könnyebb azonosítani, mivel azonos nézeteket vallanak. A nácik és a New Age filozófiájának alapjai egyaránt azokon az okkult tanokon alapulnak, amelyeket a teozófiai mozgalom tett népszerűvé a XIX. század végén. A nácizmus és a New Age is erősen támaszkodik Helena P. Blavatsky tanításaira, amelyek a Titkos Tanok, illetve A leleplezett Ízisz című könyvekben találhatók. Hitler a teozófusoktól vette át a teremtésre vonatkozó elméleteit, és azt az elképzelést, hogy a beavatottak hierarchiáját hogyan kell ellenőrzés alatt tartani. A teozófusok és a nácik is abban hittek, hogy az emberiség sorsát felsőbbrendű lények, Übermenschek irányítják, akik a világ távoli területén, mint például a Nyugat-Kínában fekvő Góbi-sivatagban és a Himalája

lábainál, Tibetben élnek. Meglehetősen nagy tibeti és kínai közösség élt Berlinben a németek erős okkult érdeklődésének következtében, és Hitler újabb emigránsokkal töltette fel őket hatalomra kerülése után. 1941-re több mint 1000 tibeti élt Berlinben. A New Age megegyezik az okkultizmus korábbi válfajaival és a nácizmussal abban, hogy fanatikusan gyűlöli a zsidókat. Adolf Hitler valószínűleg kombinálta öröklött közép-európai antiszemitizmusát azzal a kifinomultabb változattal, amit az okkult emberektől tanult. Azt tanították, hogy a zsidók "vérrel fertőzöttek" a nemzetük korábbi bűnei miatt. Alice A. Bailey és a nácik is egyetértettek ezzel, és a nácik számára ez ürügyül szolgált a zsidók kiirtásának Végső Megoldásnak nevezett programjához. Bailey is egy hasonló tisztító akciót tervezett a zsidókkal kapcsolatban, amely egy "tisztítótűzön" keresztül történik meg. Néhányan a New Age követői közül odáig mennek, hogy tagadják, hogy a zsidók valaha is Ábrahám leszármazottjai voltak, ami már a nácik körében is elterjedt nézet volt, mások pedig azt az elméletet állították fel, hogy minden fehér ember Ábrahám leszármazottja, a zsidókat kivéve, akik eljátszották ezt a kiválasztott státuszt nemzetük bűne által. Hasonlóan ahhoz, ahogy Jézust "zsidótlanították" a nácik, hogy ezáltal maguk számára elfogadhatóvá tegyék, a zsidóktól elvitatták Ábrahámtól való származásukat, hogy az Írások tekintélyét megőrizve is megtarthassák antiszemitizmusukat. A New Age szerint az emberiség egy ősi atlanti fajból származik, amelyből azután az árja (fehér) emberek kifejlődtek. Ugyanezt tanították a nácik is. Csupán abban van különbség, hogy hova helyezik el azt az ősi földrészt, ahonnan a homo sapiens szerintük származik. A nácik arról beszéltek, hogy az ősi faj egy messze északon fekvő elsüllyedt kontinensről, Hyperborea-ról származik, egy olyan földről, amelynek neve Thule volt. (Innen vette a nevét a Thule Társaság.) Ugyanezt a mítoszt néhányan a New Age-ből is átvették, míg mások máshová helyezik az emberiség szülőföldjét. Az evolúció a New Age tanításának alapköve. A Teremtést tagadják, különösen azt, ahogy arról a Biblia beszámol. Manapság gyakran náciknak bélyegzik a Teremtésben hívőket, de ez tévedés. A kor sok más irányzatához hasonlóan a nácik teljes mértékben hittek a darwini tanításokban. Az evolúció az alapköve a náci elméletnek is. A New Age és a

nácik is abban hisznek, hogy az emberek egyéni élete és az egész emberiség is a felemelkedés folyamatában van, és végül el fog érkezni az Istennel való egységhez. A nácik azt tanították, hogy az árja faj a legtökéletesebben az északi emberekben élt tovább, és hogy ezt a fajt a szaporodás megfelelő irányításával fel lehet újítani. Az úgynevezett Lebensborn-program során az SS-ből "ideális" férfiakat választottak ki, hogy teherbe ejtsenek "ideális" árja nőket. A New Age egyes szószólói azt javasolják, hogy a gyermekszülés legyen engedélyhez kötött, és az állam irányítsa azt tudományos genetikai elvek alapján. (Heinrich Himmlernek ez biztos nagyon tetszene ...) A nácik szerint a zsidók egy korábbi, egyébként már kihalt "ősfaj" alacsonyabbrendű, ember-alatti maradványai. "Bűnük" pedig az, hogy vegyes házasságokkal megfertőzték az utánuk következő árja fajt. Különös módon a nácik azt hitték, hogy a zsidók külön jutalmazták a vegyes házasságot a pogányokkal, mivel az ilyen kapcsolat által hozzáférhettek az árja fajban lévő erőhöz, és ezzel fejleszthették saját fajukat. A nácik azt teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy abban az időben, sőt talán még ma is, a legtöbb zsidócsaládnál az ilyen házasság igen nagy szégyennek számított. A New Age is gyakran azt tanítja, hogy a zsidók egy korábbi, már kihalt faj maradványai. Mindkét mozgalom hisz abban, hogy az árja faj felülkerekedhet a génjeiben hordozott zsidó vonásokon, és egy új tökéletesebb fajjá fejlődhet. A New Ageben neve is van ennek az Új Embernek: homo noeticus. Talán oda kellene figyelniük mesterükre, Hitlerre, aki azt mondta arról az új emberről, akit megpróbált létrehozni: "Láttam az Új Embert ... és nagyon megrémültem tőle!" A New Age és a nácik is elfogadnak hasonló szellemi tanokat, amelyekről azt tartják, hogy magasabb tudatrégiókba viszik az embert (ami az egyén evolúciójának egy formája). A nácik számára ez a szellemi felemelkedés általában a Szent Grál keresésének formájában jelentkezett (képletesen és szó szerint is, ahogy azt Otto Ralin ezredes példájából láthattuk). Bár a nácik más utakat is elismernek, a Grál keresése volt a legfőbb számukra. Ez a New Age-ben is szerepel, része az úgynevezett "nyugati ezoterikus tradíció"-nak. A New Age azonban más utakról is tud, amelyek ugyanehhez a luciferi szellemi fejlődéshez vezetnek. A kábítószerek egy időben vezető szerepet játszottak a New

Age-ben, különösen a 60-as és 70-es években. Bár a kábítószerek ma is jelen vannak a New Age-es csoportoknál, sokan már más pszichotechnikákat használnak, hogy ugyanabba a megváltozott tudatállapotba kerüljenek. Adolf Hitlerről tudjuk, hogy meszkalint használt bécsi évei alatt, amely népszerű kábítószer volt a New Age-esek körében is úgy tíz-húsz évvel ezelőtt. Bár a New Age elismeri a kábítószerek jelentőségét, más módszereket is használnak megváltozott tudatállapotok eléréséhez, köztük a hipnózist, a meditációt és valami olyasmit, ami leginkább az imához hasonlít. Amit sem Hitler, sem a New Age nem fogadna el, az a keresztény meditáció, ami az Isten Igéjén való elmélkedést jelenti. A beavatás gyakorlata igen régi időre nyúlik vissza, és nagyon népszerű a New Age csoportok körében. Az ókori "misztérium-iskolák" Júdeában, Babilonban, Alexandriában és más helyeken általában egy lépésről lépésre haladó beavatási folyamatot alkalmaz amelyek során az újonnan érkezetteket bevezették a rend titkos tanításaiba, misztériumaiba, amíg végül teljes jogú tagok lettek. Ezt az eljárást Európában is átvették, és a korábbi évszázadok szinte minden titkos, hermetikus csoportjánál megtalálható, és különösen népszerű volt a templomosok és a katharok körében. A szabadkőművesek, a rózsakeresztesek és más modern okkult mozgalmak is használják ezt a módszert. Hitler magát teljesen beavatottnak tekintette, és olyan emberek voltak a mesterei, mint Haushofer és Eckart. Az SS tagjainak is olyan beavatási rítusokon kellett átmenniük, amelyek kísértetiesen hasonlítottak a korábbi századok luciferi beavatásaihoz. Az SS vezetőinek a templomosok iskoláihoz hasonló speciális "Ordensburg" kiképző kastélyokban tanították az ezoterikus tanokat (köztük az árja faj elméletét, egy gnosztikus teremtéstörténetet és az ősi északi rúna-írásjegyek olvasását). A horogkereszt a náciknál és a New Age-ben is szerepel. Nem Hitler találta ki, és nem is tulajdonított neki semmiféle új jelentést. Az okkultizmusban már évszázadok óta ismert volt ez a szimbólum, és különösen elterjedt volt a XIX. század végén, amikor Hitler az ezoterikus tanokat tanulmányozta. Madame Blavatsky részletesen ír a horogkeresztről a Titkos tanok-ban. Hitler Madame Blavatsky tanítványa volt, és bevezetést nyert a "titkos tanok" megfejtésébe. Olyan emberek tanították, akik korábban maguk is teozófusok voltak, és egészen a háború végéig teozófusok vették körül. Ezzel nem a Teozófiai Társaságot

akarom vád alá helyezni, mert azok, akik Hitlerhez csatlakoztak, többségükben igen hamar szakítottak a társasággal, és saját útra tértek, hogy egy olyan különleges északi, pogány teozófiát fejlesszenek ki, ami összhangban állt a náci tanokkal. Hitler végül üldözni kezdte a Teozófiai Társaságot (és a belőle kinőtt csoportokat, például az antropozófiát), sőt ki is végeztette őket. Amint már korábban szó volt róla ebben a könyvben, szerintem ezt azért tette, hogy semlegesítse a teozófusokat. Úgy gondolta, hogy erősek, és meg akarta akadályozni, hogy az erejüket ellene használják fel. Azt, hogy végül is mit hoz a jövő, nehéz megmondani. A bibliai próféciákon kívül nemigen van más megbízható forrása az ilyen tudásnak, sőt Isten figyelmeztet is arra, hogy ne is próbálkozzunk ilyesmivel. Cumbey-nek igaza lehet abban, amikor úgy látja, hogy az Antikrisztus a New Age Mozgalom gyermeke lesz. De akárhogy is lesz, azt látnunk kell, hogy a New Age hatalmas sötét erőként működik a náci világban, és igen könnyen létrehozhat egy újabb Hitlert. Egy ismerősöm, aki egy okkult mozgalom tagja, arról panaszkodott, hogy Cumbey "a Sátánt kereste minden bokor alatt, és meg is találta." Erre azt válaszoltam, hogy azért tudta megtalálni, mert ott is van. Lehet, hogy Cumbey túloz egy-két helyen, de alapjában véve igaza van. Miután ez az ismerősöm elolvasta Cumbey könyvét, így panaszkodott: "ez a nő több bajt csinált nekünk, mint bárki más". Remélem is.

A horogkereszt és a Sig runa náci szimbólumai ősi időkre nyúlnak vissza, és többféle formában léteztek: (a) A Hitler által kiválasztott dextrogirát horogkereszt hagyományosan a gonoszhoz kapcsolódik. (b) A szinísztrogirát horogkereszt, amely eredetileg a náci párt jelvénye volt, általában a jót és a természettel való harmóniát jelentette. Hitler megfordította az irányát, bár tisztában volt a két változat különböző jelentésével. (c) A Gamma kereszt változat több város címerében is szerepel Franciaország és Spanyolország kathar területein. (d) A napkorong változatot is használták a nácik, de ókori görög pénzérméken is szerepel (Korintus Kr. e. V. század a Smithsonian gyűjtemény tulajdona Washingtonban).

(e) és (f) Így lett a középkori alkimisták által használt bölcsek négyzetéből horogkereszt. (g) Hitler egyszer megjegyezte, hogy a jót, illetve a rosszat szimbolizáló első két változat egyesítésével Richard Wagner Lohengrin című operájában szereplő Lohengrin keresztet kapjuk.

SZÉLMALOM VAGY LEGYEZŐ HOROGKERESZT (h) A SIG RUNA HÁROM FORMÁJA, AMELYET AZ SS HASZNÁLT A legyező horogkereszt is több ókori görög vagy más kultúrából származó pénzérmén is látható. Az ősi északi Sig runa három formája, amelyről a nácik azt állították, hogy nagy mágikus erővel rendelkező szimbólum, és amelyet Heinrich Himmler rettegett SS alakulatai használtak.