Magyarország törtenete 1711-1918

Pécsi Pécsi Tud ományegyetem ományegyetem Újkortör téneti Tanszék  Tanszék 

A modern moder n Magyar M agyaror orsz szág ág születés születése. e. Magy Ma gyar ar orsz or szág ág tör t örténete ténete 17111711-19 1918 18

(Jegyzet)

Katus László

1

Tartalom

Bevezetés I. A r endi képviseleti képviseleti monar mona r chia utols u tolsóó kor szak szakaa és válsága, válsága, 1711-18 1711-1848 48 1. Magyarország beilleszkedése a Habsburg birodalomba birodalo mba 2. Rendi intézmények, országos országo s kormányszervek 3. Vallások és egyházak 4. A felvilágosult felvilágosu lt abszolutizmus abszolut izmus kezdetei: kezdete i: Mária Terézia reformjai 5. A felvilágosult felvilágosult abszolutizmus kiteljesedése: kiteljesedése: II. József reformjai 6. Az ország újjáépítése: a településhálózat telepü léshálózat és a népesség változásai. változása i. 7. Hagyományos és átalakuló áta lakuló mezőgazdaság 8. Bányák – céhek – manufaktúrák 9. Szolgáltató Szolgáltató ágazatok: ágazatok: kereskedelem kereskedelem – hitel – szállítás 10. Városhálózat, Városhálózat , urbanizáció 11. A rendi társadalomból társada lomból a polgári polgár i társadalom társad alom felé 12. A rendi nacionalizmus nacionalizmus kora (1790-1830) 13. A reformkor: refor mkor: a polgári átalakulás átalakulá s előkészítése előkész ítése 14. A nemzetiségi kérdés jelentkezése. Nemzeti ébredési ébredés i mozgalmak. 15. A barokktól a polgári kultúráig

5 15 23 31 42 50 62 73 79 86 90 101 112 126 133

II. A polgári polgár i Magyar M agyaror orsz szág ág születése születése (1848–1 (1848–1918 918)) 1. Polgári forradalom forrada lom és szabadságharc 2. Kísérletek a Habsburg Habsburg Birodalom átszervezésére (1849-1867 )  3. A dualista Monarchia Mo narchia államrendszere. államrendszere. A magyar polgári államapparátus felépítése 4. A modern gazdasági növekedés kibontakozása kibontak ozása 5. Népesedési viszonyok. Magyarosodás Magyaroso dás 6. A településhálózat településhálózat átalakulása, átalakulása, az urbanizáció urbanizáció felgyorsulása felgyorsulása 7. Polgárosodó Polgárosodó társadalom 8. Vallások és egyházak a polgári Magyarországon Magyaror szágon 9. A modern kultúra kultúr a megalapozása 10. Belpolitika Belpolitika a dualizmus korában 11. A nemzetiségi kérdés 12. Nemzetközi konfliktusok és az Első Világháború: a Monarchia Monarchia végórái

2

146 163 175 187 208 217 222 233 241 253 266 273

Bevezetés 1711-ben a szatmári békével új korszak kezdődik Magyarország történetében. A megelőző két évszázaddal évszázaddal szemben minden tekintetben t ekintetben lényeges változásokat figyelhetünk meg. Az 1711-től 1918-ig ívelő két évszázadot egységes nagy korszakként kezeljük. Ezt elsősorban az indokolja, hogy hazánk történetében több tekintetben olyan alapvető tendenciákat – mondhatnánk  trendeket – figyelhetünk meg, amelyek folyamatosan végig vonulnak az egész korszakon. Először is – ezt tartjuk legfontosabbnak – ekkor alakul ki a modern Magyarország : ekkor  valósul meg az átmenet a rendi-feudális struktúrából a modern polgári társadalmi, gazdasági és   politikai szerkezetbe. Ez két évszázad egy hosszú, folyamatos reformkorszak . A reformok  lendülete ugyan időnként ellanyhul, meg-megtörik, de azután ismételten megújulva, az élet egyre több területére kiterjedve és magasabb szintre emelkedve, a korszak végére lényegében megvalósítja megvalósítja a modern, alapstruktúráiban polgári jellegű Magyarországot. A modernizáció  eleinte a rendi struktúrán belül folyik, annak javítására, korszerűsítésére törekszik. A 18. század elejének rendi reformmozgalma elsősorban a közigazgatást és az igazságszolgáltatást igyekezett korszerűsíteni, s az elpusztult országrészeket újjáépíteni, újranépesíteni. 1723 után ez a rendi reformmozgalom elhalt, s a rendek évtizedeken át csak saját elavult kiváltságaik őrzésével és biztosításával törődtek, teljesen megfeledkezve a gondjaikra bízott társadalom problémáiról. 1790-ig minden modernizálási kísérlet, reform kizárólag az uralkodók, és a központi kormányszervek részéről indult ki, s a reformok megvalósítása során le kellett küzdeni a rendek ellenállását. Az 1790-es években egy pillanatra úgy tűnik, hogy ismét az immár “felvilágosult” rendiség vállalkozik a reformok továbbvitelére a konzervatív reakcióba hátráló és megmerevedő bécsi kormányzattal szemben, de ténylegesen a magyar liberális nemesi-értelmiségi elit csak 1830-tól kezdve áll a reformmozgalom élére. Ez a mozgalom már túllép a rendi-feudális struktúra keretein, s a   polgári átalakulás megvalósítására törekszik, s 1848-ban az európai forradalmi hullám segítségével sikerre viszi az áttörést. Ettől kezdve a modernizáció a kialakulóban lévő polgári struktúra keretei között gyors ütemben kibontakozik. A reformerek célkitűzése az egész korszakon át az elmaradottság felszámolása , s az európai centrum színvonalához való felzárkózás , vagy legalábbis annak megközelítése volt. Ezen a téren a 18. század eleje fordulatot hozott: megszűnt a fokozódó elmaradás, amely az előző 2-3 században érvényesült, s előbb lassan, majd a 19. században egyre inkább gyorsuló ütemben kibontakozott a felzárkózás tendenciája. Ugyancsak sikeresnek minősíthetjük a korszakban hosszútávon érvényesülő másik  törekvést is. A magyar korona országai 1711-ben az oszmán uralom alól felszabadult teljes területükkel betagozódtak az akkoriban átalakuló Habsburg Monarchia keretei közé. Ettől kezdve állandóan jelen van az a probléma, amelyet nagyapáink és dédapáink “közjogi” kérdésnek neveztek: t.i. hogy milyen Magyarország helyzete a birodalomban . A magyar    politikai vezetőréteg elfogadta, sőt szükségesnek is látta a szélesebb birodalmi keretbe való  beilleszkedést. A 18. században a török fenyegetés miatt, amelyet a 19. században felváltott az “éjszaki kolosszus”, a cári Oroszország terjeszkedésétől való félelem. Ez utóbbit fokozták az ország lakosságának többségét alkotó nemzeti kisebbségek erősödő mozgalmai, mozgalmai, önrendelkezési törekvései, amelyek a történeti államkeret felbomlasztásával fenyegettek. A birodalomba való   betagolódás elfogadásának azonban az volt a feltétele, hogy Magyarország megőrizze törvényhozási és kormányzati önállóságát, különállását. Ennek a viszonylagos, korlátozott önrendelkezésnek megőrzése, fenntartása, s ha lehetséges kiterjesztése, kibővítése volt e két évszázadban a magyar politika legfőbb törekvése. Hosszú távon ez is sikerrel járt: 1867-ben a Habsburg Monarchiát a magyar igények szerint, az egyenjogú dualizmus alapján szervezték át. Magyarország – csaknem 4 évszázad után - belügyeiben és gazdaságilag önállóvá vált. 3

Ugyancsak sikerrel járt az ország területi egységének és integritásának helyreállításáért vívott másfél százados küzdelem is. Előbb a Bánság visszacsatolását sikerült elérni (1778), majd 1848-ban, illetve 1867-ben megvalósult Magyarország és Erdély uniója, végül az 1870-es években a katonai határőrvidéket is felszámolták. felszámolták. Ebben a két évszázadban ment végbe a Kárpát-medencében élő népek  modern  nemzetekké válása . A magyar nemzetnek sikerült kiharcolnia a politikai és gazdasági önrendelkezést, s természetesen hasonlóra törekedtek a többi kialakuló és öntudatra ébredő nemzetek is. Ez önmagában még nem jelentett volna problémát, ha az előző két évszázad nem hagyott volna olyan örökséget korszakunkra, amely időzített bombaként lapult a gyorsan modernizálódó társadalom mélyében. A 15. század végén az ország lakosságának 75-80 %-a magyar volt, ez az arány a 18. század elejére 45 % - ra, majd a 19. századra 40 % alá csökkent. Ezt az arányváltozást, amelynek eredményeképpen a magyarság kisebbségbe került a saját hazájában, korszakunkban már nem lehetett korrigálni. Mikor a 18. század végén, a 19. század elején kibontakozott nem magyar népek modern nemzetté válása, ezek önrendelkezési törekvései, törekvései, a szembekerülő szembekerülő nacionalizmusok nacionalizmusok ütközése szükségsze szükségszerűen rűen felbomlásra felbomlásra ítélte –  Európa többi soknemzetiségű államalakulataival együtt – a történeti Magyarországot, sőt a Monarchia másik felét is. Ez a 1711-től 1918-ig tartó nagy korszak  két alkorszakra  oszlik. 1711 és 1848 között a modernizáció a rendi-feudális struktúra keretei közt folyt, az utolsó évtizedekben erősen felgyorsulva. Magyarország államformája ebben az alkorszakban még továbbra is a rendi  képviseleti monarchia . A változatlan politikai struktúra keretei között azonban megértek a   polgári átalakulás gazdasági-társadalmi, s még inkább tudati-kulturális feltételei. 1848-ban a  polgári forradalom – ami valójában legális keretek között végbement polgári átalakulás volt –  szétzúzta a rendi-feudális struktúrát és létrehozta a tőkés gazdasági fejlődés és a polgárosodás intézményes és jogi kereteit. Napirendre került a Habsburg Birodalom szerkezeti átalakítása,   politikai-kormányzati struktúrájának modernizálása is. Az 1860-as években egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a Monarchia szerkezeti reformjának egyetlen reálisan járható útja a magyar koncepció, a dualizmus elfogadása. Az 1867. évi kiegyezéssel kezdődik a dualizmus  kora , a gyors gazdasági növekedés, a kulturális fejlődés és a polgárosodás kiemelkedő időszaka. De ekkor kezd ketyegni a nemzetiségi kérdés időzített bombája is, hogy az első világháború révén gyújtó szikrát kapva, szétrobbantsa a történelmi Magyarországot, s az egész soknemzetiségű soknemzetiségű Monarchiát.

4

I. A r endi képviseleti képviseleti monar chia utolsó korszaka és válsága, válsága, 17111711-184 18488 1. Magyarország beilleszkedése a Habsburg birodalomba Magyarország állam- és kormányformája kormányformája 1711 és 1848 között továbbra továbbra is a rendi képviseleti  monarchia . Annak ellenére, hogy a Habsburgok dinasztikus birodalmához tartozott, amelynek  többi országaiban a rendiség már ténylegesen kiszorult a hatalomból. A Habsburg uralkodók  korszakunkban – az előző századhoz hasonlóan – ismételten kísérletet tettek arra, hogy a magyar korona országaiban is abszolút módon uralkodjanak (1729–1740, 1765–1790, 1812–  1825), ezek a törekvések azonban nem jártak tartós eredménnyel, s nem tudták végérvényesen megtörni a rendiség erejét. E kísérletek közül a középső, az ún. felvilágosult abszolutizmus    jelentős hatást gyakorolt a magyar fejlődésre, s nagymértékben előmozdította a magyar  gazdaság, társadalom, kultúra és nem utolsó sorban az államapparátus modernizálását. A magyarországi rendiség azonban a 19. század közepéig – Európa egyéb országaihoz viszonyítva – megőrizte erejét és szerepét mindhárom hatalmi szférában, annak ellenére, hogy a rendi dualizmuson belül kétségkívül lényegesen megerősödött az uralkodó és a tőle közvetlenül függő bécsi és hazai központi kormányszervek pozíciója a rendi intézmények  rovására Korszakunk kezdetét két olyan fontos esemény, illetve dokumentum fémjelzi, amely hosszú távon, az egyik 1848-ig, a másik 1918-ig meghatározta a magyar államiság fejlődését. Az egyik az 1711-ben megkötött szatmári béke , amely helyreállította Magyarországon a rendi alkotmányt. A másik a Pragmatica Sanctio , amely meghatározta Magyarország viszonyát a Habsburgok egyéb országaihoz, de ugyanakkor biztosította Magyarország kormányzati különállását a birodalmon belül. Mindkettő garantálta a nemesség előjogainak és kiváltságainak csorbítatlan továbbélését is. A 18. században a Habsburg kormányzat az előző századhoz képest enyhébb és   józanabb  lett, s a magyar rendiség irányában kompromisszum-készséget  tanúsított. Ennek okait keresve elsősorban a Rákóczi-szabadságharc hatására és a Habsburg Birodalomnak a spanyol örökösödési háborút követően megváltozott nemzetközi helyzetére kell rámutatnunk. A   birodalom súlypontja keletre tolódott át, s ennek az új „dunai monarchiának” a török alól felszabadult felszabadult Magyarország volt a jövő szempontjából legtöbbet ígérő területe. t erülete. Az új uralkodó, III. (német-római császárként VI.) Károly 1711 tavaszán még Spanyolországból azt írta Bécsbe: „Az az akaratom, és különösképpen arra kell ügyelni, hogy ezzel a nemzettel nagyobb megértéssel kell bánni, s elejét kell venni azon panaszának, hogy a németek elnyomják.” Néhány héttel később pedig: „Ami Magyarországot illeti, ezt az országot most különös jóindulattal és óvatossággal kell kormányozni…mert ezen ország nyugalma nagyon megfelel érdekeinknek.” Ebben kétségtelenül szerepet játszott az is, hogy még folyt a spanyol örökösödési háború. Az uralkodó és a magyar rendek közötti kompromisszum jutott kifejezésre a szatmári békében , amelynek következtében a felkelők amnesztiában részesültek, visszakapták a háború folyamán elkobzott birtokaikat, s teljes mértékben helyreállt a rendi alkotmány, a rendi intézmények működése. A következő évtizedek fejleményei igazolták a   bécsi politika új irányvonalát: a kompromisszum jól bevált, Magyarországon beköszöntött a  belső béke és nyugalom időszaka, s midőn 1740-ben, az örökösödési háború kirobbanásakor a magyaroknak lehetőségük nyílt arra, hogy viszonylag könnyen megszabaduljanak a Habsburgoktól, a magyar rendek egyértelműen a nehéz helyzetbe került fiatal királynő, Mária Terézia mellett foglaltak állást. Az uralkodó és a rendek közötti feszültségek nem *

*

Barta János, ifj.: A kétfejű kétfejű sas árnyékában. árnyékában. Budapest, 1984. 66.

5

felkelésekben, hanem országgyűlési vitákban, fel- és leiratváltásokban vezetődtek le. Az ország területén nagyobb hadműveletek 1848-ig nem folytak. A tatárok 1717-ben még utoljára   betörtek a Radnai-hágón, s végigrabolták az északkeleti megyéket. A török háborúk  alkalmával, 1738-ban és 1788-ban a Temesi Bánságban is sor került ütközetekre. Időnként   parasztmegmozdulások is előfordultak, mint 1735-ben Békésben, 1755-ben Szlavóniában, vagy 1765-66-ban a Dunántúlon, de ezek közül csak az 1784-ben Erdélyben kitört felkelés volt igazán veszélyes. 1711 után a Habsburg Birodalom lényegesen átalakult. A Habsburgok 1714-ben, a spanyol örökösödési háborút lezáró a rastatti békében végleg lemondtak a spanyol koronáról s annak tengerentúli birtokairól. Kárpótlásul viszont jelentős spanyol uralom alatt álló területeket kaptak, elsősorban Itáliában: a nápolyi királyságot, Szardíniát, Lombardiában Milánót , Mantovát. Ekkor került a bécsi Habsburgok birtokába a korábbi spanyol Dél-Németalföld , a mai Belgium területe. Szardíniát 1720-ban elcserélték Szicíliára, azonban sem a szigetet, sem   Nápolyt nem tudták tartósan megtartani, mert az 1733 és 1735 között folyó lengyel örökösödési háború végén kénytelenek voltak átengedni dél-itáliai birtokaikat a Bourbonoknak. Viszont 1737-ben, a Medici család kihalta után, Mária Terézia trónörökösnő férje, Lotharingiai Ferenc lett Toscana  nagyhercege. Őt másodszülött fia, Lipót (a későbbi II. Lipót magyar király) követte a nagyhercegség élén. Lengyelország első felosztásakor, 1772  ben Mária Terézia megkapta Kelet-Galíciát , végül 1775-ben Bukovinát  is sikerült megszereznie. A karlócai béke szerint a Tisza-Maros köze (Temesköz) és a Szerémség keleti része továbbra is oszmán uralom alatt maradt. Ezt a területet az 1716-ban kitört török háborúban sikerült visszaszerezni, midőn Savoyai Jenő herceg ismételten legyőzte az oszmán sereget, sőt a következő évben Belgrádot és vele együtt Észak-Szerbiát, Észak-Boszniát és Olténiát is elfoglalta. 1718-ban a pozsareváci békében  a Porta végleg lemondott ezekről a területekről. A történelmi magyar határtól délre fekvő balkáni szerzemények azonban az 1737 és 1739 közötti sikertelen török háborúban elvesztek. A 18. század elején tehát a magyar korona országainak teljes területe felszabadult az oszmán uralom alól. Magyarország 1526 előtti területi integritásának és egységének  helyreállítását azonban a rendek 1848 előtt nem tudták elérni. Az 1723: 1. tc. kifejezésre   juttatta ugyan a magyar korona országainak virtuális államjogi egységét, midőn a nőági örökösödést „a magyar koronához tartozó részek, országok és tartományok” nevében fogadta el, de ugyanezt a gesztust a horvát tartománygyűlés és az erdélyi országgyűlés már korábban, Magyarországtól függetlenül, megtette. Erdély, amely 1690-ben a Habsburg-ház uralma alá került, 1848-ig, illetve 1867-ig megmaradt külön fejedelemségnek, majd 1765 óta nagyfejedelemségnek, saját törvényhozással és kormányszervekkel, külön udvari kancelláriával. Bár korszakunk szinte minden országgyűlése követelte, nem sikerült kiharcolniuk a rendeknek a korábban Erdélyhez csatlakozott magyarországi részek, a Partium visszacsatolását sem. Csak annyit sikerült elérni, hogy 1732-ben Máramaros és Arad megyét, valamint Zaránd megye nyugati részét Magyarországhoz csatolták, a Partium többi része (Közép-Szolnok, Kraszna és Zaránd megyék, valamint Kővár vidéke) azonban továbbra is Erdélyhez tartozott. Az 1836: 21. tc. ezek visszacsatolásáról is intézkedett, ennek végrehajtására azonban 1848-ig, illetve 1867-ig nem került sor.   Nem terjedt ki a magyar és horvát rendi intézmények hatásköre a katonai határőrvidékre sem, amely a 18. században újabb területekkel, ezredekkel bővült. A 17. század végén és a 18. század elején a töröktől visszafoglalt területeken megszervezték az alsószlavóniai és a tiszai-marosi határőrvidéket. Az országgyűlések sürgetésére 1744-ban AlsóSzlavónia északi részét polgári közigazgatás alá helyezték, s létrehozták Pozsega, Verőce és Szerém vármegyét. E három megyét nevezték a továbbiakban Szlavóniának, míg a középkori 6

Szlavónia három vármegyéjének, Kőrös, Varasd és Zágrábnak Horvátország lett a neve. Az 1751. évi országgyűlés úgy rendelkezett, hogy a 3 szlavóniai megye követeit ezentúl hívják  meg a magyar országgyűlésbe (a horvát sabor   ban is képviselve voltak, minthogy a bán   joghatósága alá tartoztak). A tiszai és marosi határőrvidéket 1745-ben illetve 1750-ben szüntették meg. A Bácska délkeleti szögletében ezután szervezték meg a Sajkás (vagy Csajkás) kerületet. Az 1760-as években az Alduna mentén alakítottak ki új határőrvidéket, három (német, illír, azaz szerb és román) ezreddel. Ugyancsak az 1760-as években került sor az erdélyi határőrség megszervezésére, 2 székely és 2 román gyalogezreddel, és egy székely huszárezreddel. A székelyek azonban tiltakoztak és ellenálltak, sokan átszöktek Moldvába. 1764 januárjában a Madéfalván összegyűlt, s a kényszersorozás ellen tiltakozó csíki székelyekre a katonaság tüzet nyitott, s több százat megölt közülük. A Tisza-marosi és az erdélyi határőrség nem alkotott összefüggő, a polgáritól elkülönülő zárt területet, mint a horvát-szlavón és a bánáti határőrvidékek. Katonai és polgári falvak keveredtek egymással, sőt ugyanazon falun belül is voltak katonai és polgári családok. A határőrvidék a bécsi központi katonai kormányzat (Udvari Haditanács) rendelkezése alatt állott. Több mint fél évszázadig nem csatolták vissza Magyarországhoz a töröktől 1718-ban visszaszerzett Bánságot (Temesköz) sem, amelyet közvetlenül a bécsi központi kormányhatóságok alá rendeltek. A Claudius Mercy gróf által megszervezett bánsági adminisztráció, élén az Országos Igazgatósággal részben az Udvari Haditanács, részben az Udvari Kamara felügyelete alá tartozott. Ezt a magyar országgyűlések rendszeresen sérelmezték, azonban kétségtelen, hogy az akkoriban modernnek számító kamarai és katonai igazgatás jóval hatékonyabban tevékenykedett a teljesen lakatlan és elpusztult terület újratelepítésében és újjáépítésében, mint a magyar megyei adminisztráció tette volna. Mária Terézia előbb teljesen kamarai igazgatás alá helyezte a Temesi Bánságot, majd a magyar  rendek ismételt kérésére 1778-ban visszacsatolta Magyarországhoz, s területén kialakította Torontál, Temes és Krassó vármegyéket. A következő évben került vissza a magyar koronához csatolt külön testként Fiume városa és kerülete . 1773-ban, Lengyelország felosztásakor, csaknem négy évszázad után visszatértek magyar közigazgatás alá az elzálogosított szepesi városok is. Horvátország , bár belügyi és igazságügyi autonómiával rendelkezett, jóval szorosabban kapcsolódott Magyarországhoz, mint Erdély. Rendi gyűlését ( sabor ) nem tekintették országgyűlésnek ( diaeta ), hanem csak tartományi gyűlésnek ( congregatio ), amelyet nem az uralkodó hívott össze, hanem a király által kinevezett bán, s nem alkothatott törvényeket (lex ), hanem csak az autonóm ügyekre vonatkozó jogszabályokat ( statutum ). A sabor által választott három horvát követ jelen volt a magyar országgyűlésen, amelynek  törvényei Horvátországra is érvényesek voltak. A legfelső magyar kormányszervek, a Magyar  Udvari Kancellária és a Magyar Kamara illetékessége Horvátországra is kiterjedt. Mária Terézia 1769-ben külön Horvát Tanácsot állított fel Horvátország belügyeinek intézésére. Ezt 1779-ben megszüntette és Horvátországot is a magyarországi Helytartótanács hatáskörébe utalta. A horvát legfelső törvényszék, az 1723-ban létesített báni tábla ítéletei ellen a magyar  királyi kúriához lehetett fellebbezni. Korszakunk folyamán állandó vita tárgya volt a magyar és a horvát rendek között a három szlavóniai megye (Pozsega, Szerém, Verőce)  hová tartozásának  kérdése. Ezek a középkorban Magyarország részei voltak, de a 17. század végén, a török  kiűzése után a horvát bán joghatósága alá helyezték őket. Felemás helyzetüket jelzi az a tény, hogy követeiket egyaránt elküldték a zágrábi tartománygyűlésre és a magyarországi diétára is. A szatmári béke után sor került Magyarország és a Habsburgok egyéb országai közötti államjogi kapcsolat rendezésére. Erre a Habsburg-ház férfi ágának várható kihalása és a nőági örökösödés törvénybeiktatása adott alkalmat. 1703-ban a Habsburg ház titkos családi megállapodása (ezt nevezték  Pragmatica Sanctio nak) előírta, hogy a fiág kihalta esetén az örökösödés, az elsőszülöttség rendjének megtartásával, a nőágra szálljon. III. Károly 1713-ban 7

úgy módosította ezt a házi törvényt, hogy amennyiben fiú örökös nélkül halna meg, saját leányai lesznek az utódai, nem pedig Józseféi és Lipótéi, mint az eredeti megállapodásban szerepelt. 1712-ben a Magyar Tanács, amelynek a legfőbb rendi méltóságok voltak a tagjai,   bizonyos feltételekhez kötötte a Habsburg-ház valamely nőtagjának királlyá választását. Azt kívánták, hogy a magyar korona országainak és az osztrák-cseh örökös tartományoknak  ugyanaz a személy legyen az uralkodója és mindezen országokat “feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul” (indivisibiliter et inseparabiliter ) birtokolja. Úgy vélték, hogy Magyarország önmagában gyenge ahhoz, hogy megvédje magát a törökkel szemben, s szükségesnek tartották az örökös tartományok további anyagi és katonai segítségének    biztosítását, ezért szorosabbra kívánták fűzni és kölcsönös szerződésekben szabályozni a Habsburgok egyéb országaival való államjogi kapcsolatot. Károly nem válaszolt a magyar rendi vezetők javaslatára, s egyelőre lemondott az örökösödés kérdésének az ország- és tartománygyűlések elé terjesztéséről. Ennek megfelelően az 1712–15. évi országgyűlés kimondta, hogy a dinasztia fiágának kihalása után újra életbe lép a rendek szabad királyválasztási joga. Midőn 1717-ben megszületett Mária Terézia, fiú örökösre pedig már nem volt kilátás, ismét előtérbe került a kérdés. 1720 és 1722 között az osztrák és cseh rendi gyűlések, és az erdélyi országgyűlés is elfogadták a Pragmatica Sanctiot, amelyet utoljára a magyar országgyűlés elé terjesztettek. Az országgyűlés egyhangúlag elfogadta a nőági örökösödést. Magyarország és az örökös tartományok közötti kölcsönös szerződésről, egyfajta rendi szövetségről ezúttal nem esett szó, de a törvény szövegébe bekerült „a szomszéd örökös országokkal és tartományokkal minden eshetőségre, és a külső erőszak  ellenében is megállapítandó egyességre ( unio )” való utalás, s annak kijelentése, hogy Magyarországot és az örökös tartományokat „ feloszthatatlanul s elválaszthatatlanul, kölcsönösen és együttesen ” kell birtokolni. A 3. cikkely kimondta, hogy az uralkodó a rendi alkotmányt tiszteletben fogja tartani. A 4.-6. tc. garantálta a nemesek ősi jogait és adómentességét.

1723. évi III. törvénycikk  „Ő legszentségesebb császári és királyi felsége az ország s az ahhoz kapcsolt részek összes hű karainak s rendeinek minden, úgy hitlevélbe foglalt, mint bármely más jogait, szabadságait, kiváltságait s mentességeit, és előjogait, az alkotott törvényeket s helybenhagyott szokásokat … kegyelmesen megerősíti s meg fogja tartani.” 1723. évi VI. törvénycikk  „1. § Ő legszentségesebb császári és királyi felsége is legkegyelmesebben elrendeli, hogy ugyane karok és rendek, úgy a földesurak, mint bárki más is, a kik nemesi kiváltságnak örvendenek, minden adózástól mindenkorra mentesek maradjanak. 2. § De katonáskodni a haza védelmére kötelesek legyenek. 4. § De a címeres nemesek, azok is, a kik a szabad királyi s bányavárosokban, véghelyeken, szabadalmas és nem szabadalmas mezővárosokban vagy az országban egyebütt tartózkodnak, a megyék házi szükségeire, a megyék adózási tervezetéhez képest, lelkiismeretesen adózás alá esnek.”

Az 1723: 1-3. törvénycikk, amelyet a magyar történeti köztudat Pragmatica Sanctionak nevez (magában a törvényben nem szerepel ez a megnevezés), a következő két évszázadra alapja lett a Magyarország és a Habsburg dinasztia, illetve annak osztrák és cseh örökös tartományai közötti közjogi viszonynak. Deák Ferenc szerint “tulajdonképpen ez alapította meg valójában a monarchiát, ez képezi a trón szilárd alapját, és a magyar államjognak ez a legfontosabb biztosítéka.” A Magyarország és az örökös tartományok közötti viszony részletkérdéseivel a Pragmatica Sanctio nem foglalkozott, a közös védelem intézésének módját nem szabályozta (erre csak 1867-ben került sor). E szabályozás elmulasztása lehetővé tette, hogy az idegenben lakó uralkodó a közös ügyeket (a külpolitikán kívül a had-, pénz-, kereskedelem- és vámügy) *

*

Deák Ferencz beszédei. III. 1861-1866. Összegyűjtötte Kónyi Manó. Budapest 1889. 330

8

idegen hatóságok és idegen tisztviselők közreműködésével intézze, s ezekre a rendeknek  ténylegesen semmi befolyásuk nem volt. Az osztrák és cseh örökös tartományokban sem szűntek meg a rendi intézmények, sőt a 18. század első felében bizonyos fokú újjáéledésüknek is tanúi lehetünk. A helyi hatalom e tartományokban is a rendek kezében volt, mert az uralkodónak a tartományokban nem volt saját hatalmi apparátusa. A tartományi és helyi közigazgatást és a bíráskodást rendi intézmények végezték. Az adó megajánlása, kivetése és beszedése ott is a rendek joga volt. A különbség Magyarországgal szemben az, hogy ott a rendi intézmények tartományi jellegűek  voltak, s nem volt a tartományok feletti átfogó „országos” rendi gyűlés, ennek megfelelően nem tanúsíthattak és nem is tanúsítottak olyan ellenállást a központi hatalom centralizációs törekvéseivel szemben, mint a magyar rendek. Sőt azt mondhatjuk, hogy az uralkodó és tartományi rendek között együttműködés jött létre, az utóbbiak lemondtak a nemesi adómentességről, támogatták a reformokat, s nem került sor kiélezett konfliktusokra a rendi dualizmus két pólusa között. Annak ellenére, hogy az uralkodó hatalmi pozíciója az örökös tartományokban sokkal erősebb volt, mint Magyarországon, az Ausztriával foglalkozó újabb szakirodalom az örökös tartományokban is rendi dualizmusról, s nem kifejlett abszolutizmusról  beszél, legalábbis a 18. század közepéig. Azt a tényt, hogy a Habsburg dinasztia uralma alatt álló országok véletlenszerűen, többnyire sikeres házasságok révén kialakult együttesét mennyire nem sikerült egységes állammá kovácsolni a 18. századra sem, jól mutatja, hogy Károlynak a nőági örökösödést egy tucatnyi ország- és tartománygyűlés elé kellett terjesztenie. Bécsben fél tucat központi kormányszék működött a különböző, lényegesen eltérő berendezésű országok ügyeinek  kezelésére (osztrák, cseh, magyar és erdélyi kancellária, s két kormányszék Németalföld és az itáliai tartományok számára). A szatmári békekötést követő két országgyűlés az uralkodó és a rendek közötti kompromisszum jegyében zajlott. Az 1712-15. évi országgyűlés  törvénybe iktatta a rendi alkotmány olyan garanciáit, mint a koronázás előtt kiadandó hitlevél és a királyi eskü. Ezekben az uralkodó kötelezettséget vállalt az ország területi integritásának helyreállítására és megőrzésére, valamint arra, hogy az országot nem fogja más országok vagy tartományok  módjára kormányozni. A hitlevél kötelezte az uralkodót a törvények betartására, „amint azok  használata és értelme felett a király és a rendek közös megegyezéssel országgyűlésen megállapodtak.” Az 1715:8. tc. úgy rendelkezett, hogy a nemesi felkelés és a nemesi  bandériumok kiállításának kötelezettsége továbbra is fennmarad, de emellett felállítanak egy állandó hadsereget is. 1715. évi VIII. törvénycikk a felkelésről és adózásról  „Minthogy a nemesek, és mindazok, kiket a törvény Magyarországon ez elnevezés alatt összefoglal (bármely tisztségű, méltóságú s állású személyek legyenek) az ország védelmére katonáskodni, tehát személyesen felkelni s illetőleg saját bandériumaikat előállítani és kiindítani tartoznak: 1. § Ezt Ő császári és királyi szent felsége, valahányszor szükségesnek ítéli, az ekkorig erre nézve alkotott törvények értelmében, mostantól jövőre is megkívánhatja s követelheti. 2. § Minthogy azonban csupán ezzel emez országot elegendőképen megvédelmezni nem lehetne, sőt inkább minden eshetőségre erősebb és úgy bennszülöttekből, mint külföldiekből álló rendes katonaságot kell tartani, mely kétségtelen, hogy zsold nélkül fenn nem állhat, ezt pedig adózás nélkül beszerezni nem lehet: ezért az erre szükséges segélyek és adók dolgában a karokkal országgyűlésileg (hova tudomás szerint különben is tartozik) kell határozni.”

Ez a „rendes katonaság ” teljesen az uralkodó és az Udvari Haditanács rendelkezése alatt állt. Kimondták azt is, hogy a magyar udvari kancellária „semmi más udvari kormányszéktől ne függjön” és „a fejedelem többi közvetlen kormányszékével… egyenrangú legyen.” (17. tc.). A diéta kérésére a király azt is elrendelte, „hogy a magyar kamarának a bécsi udvari kamarától való minden függése megszűnjék”, s a kamara illetékessége az ország egész területére kiterjedjen (18. tc.). 9

Az említett alkotmánybiztosítékok és a nemesi kiváltságokat, valamint a magyar  hatóságok önállóságát garantáló törvények ellenére a következő évtizedekben a rendiség   pozíciói jogilag, formálisan is gyengültek az uralkodóval szemben, aki a magyar ügyeket is egyre inkább a bécsi központi kormányhivatalokon és bizottságokon keresztül intézte. Ennek  kétségkívül gyakorlati okai is voltak, mert – amint az 1715:18. tc. is rámutatott a kamarával kapcsolatban – a magyar rendi hivatalok távol, a központi hatóságok pedig folytonosan a király oldala mellett vannak. Ez a magyar politikai élet egyik fő problémája korszakunkban: mivel a magyar király egyúttal egy nagyobb birodalom uralkodója is, az udvar és vele együtt a központi hivatalok az ország területén kívül, a birodalom központjában, Bécsben tartották  székhelyüket. 1723 után egyre inkább érvényesült az uralkodói hatalom kiterjesztése a rendi intézmények rovására. Ezért 1728-ban már feszült légkörben ült össze az országgyűlés, amelynek során egyre erősödött rendi ellenzékiség. Az ellentétek az adó körül csaptak össze. Magyarország adója a szatmári béke utáni években felére csökkent (az 1690-es évek 4 millió forint körüli összegéről 2 millióra). Az ország teherviselő képességének felmérése érdekében 1715-ben országos összeírást végeztek, amelyet 1720-ban megismételtek. Az 1716-18. évi török háború 60 millióba került, s az államadósság elérte a 100 milliót, ezért a király kérte az adó felemelését. Hogy a többlet ne csak a jobbágyokat terhelje, azt akarta, hogy az adót ezentúl a földbirtokra vessék ki, függetlenül attól, hogy úrbéres vagy allodiális jellegű (azaz jobbágyi vagy nemesi) birtokról van-e szó. Ez azt jelentette, hogy a nemesek is adóznának földbirtokaik  után. Az 1728-as adóösszeírást Magyarországon is már ennek megfelelően hajtották végre. A rendek hevesen tiltakoztak, hangsúlyozva, hogy a nemesi birtokra nem nehezedhet semmiféle közteher. Csak a főpapság támogatta a király tervét; ők már korábban elvállalták rendszeres évi összeg fizetését várak építésére és fenntartására. Az adóalap körüli heves vita végül is a rendek  győzelmével végződött, Károlynak meg kellett elégednie azzal, hogy a diéta a hadiadó összegét felemelte 2,5 millió forintra. A 17. század végén és a 18. század elején mind a bécsi udvarban, mind a magyar rendi vezetők jól látták, hogy nem csak a török uralom alól felszabadult területek újjáépítésére, újranépesítésére van szükség, hanem az ország egész gazdasága, társadalmi és politikai szerkezete, intézményrendszere is lényeges átalakításra, reformokra  szorul, mert a puszta fennmaradásért folytatott küzdelem két évszázada során eljárt felettük az idő. Mint ismeretes, már a 17. század végén nagyszabású reformmunkálat született Bécsben (Einrichtungswerk), s a magyar rendiség szélesebb látókörű vezetői is kidolgozták reformterveiket. Az 1712–15-ös országgyűlés a felsőtábla kezdeményezésére három bizottságot  is kiküldött azzal a céllal, hogy dolgozzon ki reformjavaslatokat. Mindhárom bizottságnak gróf Csáky Imre kalocsai érsek volt az elnöke. Az egyik bizottság néhány nap alatt kidolgozott egy rövid javaslatot az országgyűlés és a király számára a legsürgősebb teendőkről. A másik két bizottságnak a következő országgyűlésig kellett elkészítenie javaslatát: az egyiknek az igazságszolgáltatás „javításáról”, azaz korszerűsítéséről, a másiknak pedig „ a katonai, közigazgatási s közgazdasági ügyekre vonatkozó rendszer ” kidolgozása volt a feladata, ezért „rendszeres bizottságnak” ( commissio  systematica ) nevezték. Az igazságügyi bizottság javaslata alapján az 1722-23. évi országgyűlés átszervezte, korszerűsítette a magyarországi bírósági rendszert. A rendszeres bizottság , amelybe az uralkodó is három tagot delegált, Systema politico-oeconomico-militare  címen terjesztette az országgyűlés elé javaslatát, amely – címének megfelelően – politikai-közigazgatási, gazdasági és katonai ügyekkel foglalkozott. A javaslat tervezetét Károlyi Sándor  dolgozta ki, s azt az udvari konferencia is elfogadta. E bizottság munkálatáról a mai történetírás nem indokolatlanul állapítja meg, hogy „e javaslatok korukat messze megelőzték”. Károlyi Sándor, aki a munka oroszlánrészét végezte, jogos büszkeséggel írta feleségének: „az egész ministerium is csudállya ily kevés idő alatt egy országnak mindenekben leendő regulatioját így elaboráltatva lenni. 10

  Nagyobb része bizony alig tudgya megfogni is elméjével a megyei követeknek, mert a nagyapja sem álmodott olyakkal.” A tervezet javasolja egy korszerű hivatali elveknek  megfelelően működő országos közigazgatási szerv, a Királyi Tanács létrehozását. Fontosnak  tartja az ország benépesítését, egészségügyi intézkedéseket, s pontos anyakönyvezést javasol. Jelentősek az oktatás fejlesztését célzó javaslatok (új egyetemek és politikai akadémia felállítása). Az Oeconomicum-ból a kereskedelem fejlesztését, a céhek részleges eltörlését, s a folyók és a Balaton szabályozását javasló pontokat emeljük ki. Végül azt javasolja, hogy a hadiadót minden földbirtokos, a nemes is, fizesse. A Systema egyébként teljesen a rendiség keretei között mozgott, védelmezte a nemesi érdekeket, de ugyanakkor a központi kormányhatóságok súlyát is növelni törekedett. Mindezt abból az illúzióból kiindulva, hogy Magyarország önálló rendi állam, amelyet csak az uralkodó személye, vagyis perszonális unió kapcsol össze a Habsburgok többi országával. E javaslatok közül az 1722–23-as országgyűlés elsősorban a közigazgatási reformokat (Helytartótanács, Országos Biztosság, Országos Levéltár) és a külföldről érkező telepeseknek  nyújtandó adókedvezményeket iktatta törvénybe. A Károlyi által kidolgozott gazdasági, társadalmi és kulturális reformjavaslatok többségével érdemben nem foglalkozott. Különösen az alsótábla köznemesi megyei követei fogadták értetlenül a reformjavaslatokat, s csak a nemesi kiváltságok biztosítása érdekelte őket. Ezt követően a rendek elzárkóztak minden reform, változtatás elől, s mereven védelmezték előjogaikat, kiváltságaikat, a fennálló rendszer sérthetetlenségét. A következő évtizedekben minden új kezdeményezés, reform, modernizáló intézkedés az uralkodó, illetve a központi kormányzat részéről indult ki. A rendi országgyűlés csak 1790-ben határoz ismét – az uralkodó javaslatára – rendszeres reformbizottságok felállításáról, ezeknek munkálatait azonban csak az 1825-27. évi országgyűlés tűzi majd napirendjére. Ilyen körülmények között az államszervezet korszerűsítése, a szükséges gazdasági, társadalmi és kulturális reformok kidolgozása és gyakorlati megvalósítása az uralkodóra és munkatársaira maradt, a magyar rendek érdemi közreműködése nélkül. Az uralkodó azonban nemcsak Magyarország királya volt, hanem egy sor egyéb ország és tartomány fejedelme is. Intézkedéseiben elsősorban országai összességére volt tekintettel, azaz birodalmi politikát folytatott. A modern államapparátus kiépítését is úgy intézte, hogy az a birodalom egységének  megerősítését szolgálja. A magyar közigazgatás korszerűsítése, s általában minden Magyarországot érintő reform az összbirodalmi érdekek tekintetbevételével történt. III. Károly és Mária Terézia tiszteletben tartották a magyar rendi intézményeket, de azok érintetlenül hagyásával, föléjük kiépítették a maguk korszerű központi kormányzati apparátusát, azokat a kormányszékeket, dicasterium okat, amelyek csak az uralkodótól függtek, neki voltak felelősek. 1740. október 20.-án meghalt III. Károly, s a Pragmatica Sanctio értelmében 23 éves leánya, Mária Terézia (1740-1780) örökölte országait (a német-római császárság kivételével, mert nő nem lehetett császár). Egyetérthetünk Szekfű Gyulával abban, hogy „Mária Teréziával a Habsburg-háznak egyik legnagyobb uralkodói személyisége lépett Magyarország trónjára,[…] az egyetlen asszony, aki a magyarság történetére iránytadó, elhatározó befolyást gyakorolt.” * Bár előzőleg egyáltalán nem készítették fel az uralkodásra, a fiatal asszony azonnal kezébe vette országai sorsának irányítását, s elszánt határozottságának nagy szerepe volt abban, hogy a birodalom túlélte a válságot, amely a dinasztia férfi ágának kihalása következtében kirobbant. Az ifjú királynő ugyanis azonnal a támadások kereszttüzébe került. I. József leányainak  férjei, Károly Albert bajor és Frigyes Ágost szász választófejedelem elsősorban feleségeik   jogán igényt tartottak a Habsburg örökségre. II. Frigyes porosz királynak pedig Sziléziára fájt a *

*

*

*

Magyarország története 1686–1790. Főszerk. Ember Győző, Heckenast Gusztáv. Budapest, 1989. 403. * Szekfű Gyula: Magyar történet. IV. kötet. 7. kiadás. Budapest, 1943. 488.

11

foga. Csatlakozott hozzájuk Franciaország és Spanyolország is. Mária Terézia szövetségesei, Anglia és Oroszország viszont belpolitikai okokból egyelőre tényleges segítséget nem nyújthattak. A poroszok gyorsan elfoglalták Sziléziát. A bajor választó Felső-Ausztriában és Csehországban nyomult előre, elfoglalta Prágát, s 1741 végén a cseh rendek királlyá koronázták, majd néhány hét múlva a német-római császárrá is megválasztották. A szászok  Morvaországra tették rá a kezüket. 1741-ben tehát küszöbön állt a Habsburg hatalom összeomlása, a birodalom felbomlása. Ebben a helyzetben a birodalom és Mária Terézia sorsa elsősorban Magyarország, a magyar rendek állásfoglalásán múlott. Egész Európa arra számított, hogy a magyarok élnek a lehetőséggel, hiszen, ami 30 évvel korábban 8 évi küzdelem után sem sikerült nekik, azt most könnyűszerrel elérhetik, s megszabadulhatnak a Habsburgoktól. A várakozás nem teljesült, a magyar rendek Mária Terézia mellé álltak, s az általuk megszavazott és kiállított katonai segítségnek döntő szerepe volt abban, hogy a  birodalom aránylag csekély veszteséggel túlélte ezt a súlyos válságot, s Mária Terézia trónja megmenekült. Felmerül a kérdés, hogy a magyar rendek miért döntöttek így, miért vállalták az áldozatot a birodalom fennmaradásáért. Mint arra már rámutattunk, ebben nagy szerepe volt a szatmári békével létrejött kompromisszumnak, a hagyományos rendi alkotmány helyreállításának és a Habsburg kormányzat mérsékelt, józan politikájának, amely legalábbis formálisan tiszteletben tartotta a rendi intézményeket, garantálta a nemesség kiváltságait. A másik tényező változatlanul a töröktől való félelem volt. A határtól délre még állt az Oszmán Birodalom, amelynek félelmetes katonai erejét éppen a két évvel korábban kudarccal végződött háború mutatta meg. Ezzel a hatalommal Magyarországnak nem volt elég ereje önmagában szembeszállni. Végül, az is kérdéses volt, hogy ha a Habsburgoktól elszakadnak, találnak-e alkalmas uralkodót a magyar trónra. Sem a bajor, sem a szász választó nem tűnt jobbnak, mint a Habsburgok, s itthon sem volt oly tekintélyes főúr, aki nemzeti királynak alkalmas lett volna. A korszak egyik kiváló ismerője, Mária Terézia életrajz-írója, Barta János úgy véli, hogy a Habsburgok melletti kitartás „a reálisan választható megoldások közül mindenképpen a legkedvezőbb változat volt.” Így kihasználhatták Mária Terézia szorult helyzetét arra, hogy a segítség fejében kiváltságaikat megerősítsék és az ország kormányzati önállóságát biztosítsák. A megyei követutasításokból és az országgyűlési felszólalásokból kiderül, hogy valóban így gondolkodtak. Az 1741. május 14-én Pozsonyban megnyílt országgyűlésen elő is terjesztették  sérelmeiket és kívánságaikat, s azt kívánták, hogy ezek teljesítését a királynő a koronázási hitlevélben garantálja. Mária Terézia azonban nem volt hajlandó az apja által aláírt hitlevél szövegén változtatni, de megígérte a rendek kívánságainak teljesítését. Ezek után megtörtént a nádor (Pálffy János ) megválasztása és a koronázás. A koronázás után az uralkodó és rendek  közötti vita – fel- és leiratok formájában – folytatódott, de közben a hadi helyzet válságosra fordult. Ilyen körülmények között került sor a híres szeptember 11.-i jelenetre, midőn a   pozsonyi várban összegyűlt rendek előtt a királynő (akinek a karján a közhiedelemmel ellentétben nem ült a kis József, akit csak néhány nap múlva mutatott be a rendeknek) maga és gyermekei életét a magyarokra bízta, erre a rendek „életünket és vérünket” felajánlással válaszoltak. Néhány nap múlva a diéta nem nagy lelkesedéssel, a nagy többség tüntető hallgatásával társuralkodóvá választotta a királynő férjét, Lotharingiai Ferencet . Az országgyűlés elrendelte a nemesi felkelést és a portális katonaság „általános felkelését”, s végül is Magyarország, Erdéllyel és Horvátországgal együtt mintegy 80 ezer katonát bocsátott a királynő rendelkezésére (ebből 20 ezer volt a felkelt nemes). Cserében a királynő elismerte, hogy a nemesség adómentessége, s az elv, hogy „a telekkel semmiképpen ne járjon együtt közteher”, nem képezheti vita és alku tárgyát az uralkodó és a rendek között, azaz sarkalatos *

*

Barta János, ifj.: A meg nem értett királynő. Mária Terézia, az uralkodó. Budapest, 1994. 77.

12

törvénynek minősül. (1741:8. tc.). Ugyancsak ismételten megerősítette, hogy a magyar  kancellária és kamara nincs alárendelve semmilyen bécsi központi hatóságnak. Elismerte, hogy Erdély „a magyar királyság szent koronájához tartozik”, s megígérte, hogy „az ország dolgait és ügyeit, az országon belül és kívül, magyarok által fogja végezni és végeztetni”, az udvarban „magyar tanácsosainak segítségével fog élni”, s végül, hogy a Partiumot, a Tisza-marosi határőrvidéket, valamint Alsó-Szlavóniát „az ország hatósága alá vissza fogja adatni”.(1741: 11., 13., 14., 18. és 50. tc.). A magyar ezredek megjelenése a hadszíntereken kedvező fordulatot hozott a háborúban, nagyrészt az ő közreműködésükkel űzték ki a bajorokat Csehországból, sőt Bajorországot is elfoglalták, s a magyar seregek átkelve a Rajnán Franciaországba is   benyomultak. Poroszországgal és Bajorországgal 1745-ben, Franciaországgal és Spanyolországgal pedig 1748-ban került sor a békekötésre. Végül is a Habsburgok birodalma fennmaradt, de legfejlettebb, legiparosodottabb tartományát, Sziléziát át kellett engednie a   poroszoknak. Lotharingiai Ferenc császárrá választása révén 1745-ben a császári cím is visszakerült a dinasztiához. Az örökösödési háború befejezése után a volt párizsi követ, Kaunitz lett Mária Terézia fő külügyi tanácsadója és a külpolitika irányítója. Ő a felemelkedőben lévő Poroszországot tekintette a Habsburgok legveszélyesebb vetélytársának, s vele szemben az ősi ellenséggel, Franciaországgal kívánt szövetkezni. Kitartó diplomáciai fáradozásait 1756-ban siker  koronázta: bekövetkezett a „diplomáciai forradalom”, a Habsburg birodalom és Franciaország   – csaknem három évszázados ellenségeskedés után – szövetséget kötött Poroszország és Anglia ellen, s kezdetét vette a „hétéves háború” (1756-1763) . Mária Terézia seregei többször is legyőzték a poroszokat, 1757-ben Hadik András a porosz sereg hátába kerülve elfoglalta és megsarcolta Berlint, de végül is Ausztriának nem sikerült Sziléziát visszaszereznie. A háború igazi nyertese Anglia lett, amely megszerezte Franciaország észak-amerikai birtokainak  legnagyobb részét. Az uralkodó és a rendek között 1741-ben kialakult együttműködés nem tartott sokáig,   bár Mária Terézia egész életében hálás volt a magyaroknak a neki nyújtott segítségért. Az örökösödési háború befejezése után a királynő csak 1751-ben hívott össze országgyűlést, elsősorban azért, hogy megnyerje a rendek hozzájárulását egy újabb jelentős adóemeléshez. A diéta a kért 1,2 millió többlet helyett csak 700 ezer forintot szavazott meg, ezzel az évi adó 3,2 millióra emelkedett. Mária Terézia különösen zokon vette, hogy a rendek csak heves vita és tiltakozás után egyeztek bele Győr, Komárom, Újvidék és Zombor szabad királyi várossá emelésébe. A következő országgyűlésen, amelyre ismét csak 13 év múlva került sor, már    bekövetkezett a szakítás a királynő és a rendek között. Az udvar az adóemelés mellett azt kívánta, hogy a korszerűtlenné vált felkelés ( insurrectio ) helyett a nemesség váltsa meg katonáskodási kötelezettségét, s vállalja el a hozzájárulást az állandó katonaság költségeihez. Ráadásul Mária Terézia az úrbérrendezésről is tárgyalni akart a rendekkel. Még az előző évben elhatározta, hogy ismét megadóztatja a főpapságot. Úgy tartotta, hogy erre, mint uralkodónak   joga van, s megbízta egyik munkatársát, az udvari könyvtár „első őrét ”, K OLLÁR  Ádámot , hogy történeti dokumentumokkal igazolja e jogát. Kollár könyve „Magyarország apostoli királyainak egyházi ügyekben gyakorolt törvényhozó hatalmáról” éppen az országgyűlés megnyitásának napjaiban jelent meg. Ebben azt bizonyítja, hogy magyar királyoknak mindig jogában állt az egyházi javakat megadóztatni, a főpapi jövedelmek feleslegét közcélokra igénybe venni. Ezen felül kétségbe vonta a nemesi kiváltságok jogosultságát is. A könyv nagy felzúdulást keltett a diétára összegyűlt rendek  körében, ezúttal a mágnások és a főpapok is az ellenzékhez csatlakoztak. Ezek után az országgyűlés mind a nemesi felkelés megváltoztatását, mind az úrbérrendezés megtárgyalását elutasította. Csupán az adót emelte fel a kért 1,2 millió helyett 700 ezer forinttal 3,9 millióra. 13

Mária Terézia haraggal hagyta el Pozsonyt, s úgy döntött, hogy nem hívja többé össze az országgyűlést. Midőn a diéta befejezése után, 1765-ben meghalt Batthyány Lajos nádor , a királynő vejét, Albert szász-tescheni herceget nevezte ki az ország helytartójává. 1765 és 1790 között nem tartottak országgyűlést Magyarországon, s a legfontosabb rendi méltóság, a nádor  széke sem volt betöltve. Ugyanabban az évben meghalt gróf Barkóczy Ferenc esztergomi érsek, hercegprímás is, s a királynő 11 évig az érseki széket sem töltötte be. Uralkodása hátralévő másfél évtizedében intézkedéseit a rendek közreműködése nélkül, rendeleti úton tette közzé. Ezt a gyakorlatot követte fia és utóda, II. József is.

14

2. Rendi intézmények, országos kormányszervek  A hagyományos rendi intézmények jogköre és szervezete a megelőző századokban kialakult, korszakunkban inkább működésüket illetően, belső erőviszonyaikban történtek változások. Politikai jogokkal a négy rend (főpapok, bárók és mágnások, nemesek, szabad királyi városok) tagjai rendelkeztek, akik magukat az országgal ( regnum ), a nemzettel (natio ) és a Haza fogalmával azonosították. A rendek legfontosabb, országos színtű politikai intézménye az országgyűlés , a diéta  volt. Itt folyt az alkudozás az uralkodóval, s itt hozták a törvényeket, amelyek a magyar  alkotmány szerint csak akkor voltak jogérvényesek, ha a király és a nemzet megegyező akaratából születtek. A rendi országgyűlés legfontosabb fegyvere az uralkodóval szemben a hadiadó megajánlása volt, de szükség esetén az uralkodó megtalálta a módját annak, hogy az országgyűlés hozzájárulása nélkül is behajtsa az adót. Elvben három évenként kellett összehívni a diétát, de a gyakorlatban sokkal ritkábban ült össze. Ha nem volt országgyűlés, akkor többnyire az ún. nádori concursus -on összegyűlt rendi vezetők, mágnások ajánlották  meg és osztották fel az adót a megyék között. A rendi országgyűlések történetének legszembetűnőbb vonása korszakunkban a vármegyéket vezető jómódú birtokos köznemesség  előretörése, politikai súlyának  megnövekedése. Ezt jelzi többek között az alsótábla  szerepének fokozatos felértékelődése. Az alsótáblán pedig a 18. század végétől kezdve már egyértelmű a megyei követek vezető szerepe. A század eleji országgyűléseken még a főnemesség játszott irányító szerepet. Minden jel arra mutat, hogy ekkoriban a köznemesség nem érdeklődött az országos politika iránt, nem kívánta azt befolyásolni. 1741-től fokozatosan változott a helyzet: a megyei középbirtokos nemesség egyre növekvő érdeklődést tanúsított az országgyűlések, az országos politika iránt. A vármegyei követek a köznemesi hegemónia fenntartása, erősítése érdekében igyekeztek korlátozni a szabad királyi városok diétai képviseletét. Végül a 19. század elejére kialakult az a gyakorlat, hogy minden város két követet küldhetett ugyan, de a városi követeknek együttvéve csak egyetlen szavazata volt az alsó táblán. Hasonló történt a katolikus káptalani követekkel is: ők is csak egyetlen kollektív szavazattal rendelkeztek. A 19. századra a távollévő főrendek alsótáblán ülő követeit is megfosztották szavazati joguktól. A 18. század végén a felsőtáblán a katolikus főpapok mellett helyet kaptak az ortodox (szerb) püspökök, az alsótáblán pedig a jász-kun és a hajdú kerület követei. Az alsótáblán a 18. században vált általános gyakorlattá a kerületi ülések  rendszere. Az országot politikai és bíráskodási szempontból négy kerületre osztották: Dunán inneni, dunántúli, Tiszán inneni és tiszántúli. Eleinte az egyes kerületek követei külön-külön üléseztek, majd a század végére általánossá vált az együttes kerületi ülések gyakorlata. Ezeken az informális kerületi üléseken a követek  minden kormányellenőrzés nélkül (maguk választották az elnököt és a jegyzőket) szabadon megvitathatták a szőnyegen lévő kérdéseket, s kialakíthatták közös álláspontjukat. A 18. század végére a szigorú és részletes követutasítási rendszer  kialakulása is előtérbe tolta, erősítette a megyék politikai szerepét. A 18. századi követutasítások megmaradtak az általánosságok szintjén, a követek korlátlan felhatalmazást kaptak, s általában arra hívták fel őket, hogy a mágnásokkal egyetértésben járjanak el, s ne egyezzenek bele a rendi kiváltságok  csorbításába. 1790-től kezdve azonban az országgyűlés napirendjén szereplő minden kérdésben részletes utasítást kaptak, s szigorúan ahhoz kellett tartaniuk magukat. Ha a diétán új téma merült fel, a követeknek pótutasítást kellett kérniük. A megyei közgyűlés a diéta folyamán   bármikor megváltoztathatta álláspontját egyes kérdésekben, s ennek értelmében új utasítást küldött követeinek, akiknek nemcsak a diéta befejeztével kellett részletes beszámolót adni megyéjüknek, hanem közben is részjelentéseket kellett küldeniük. A rendi országgyűlések intézménytörténetének rövid áttekintése is egyértelművé teszi, hogy korszakunkban az autonóm nemesi vármegye  vált a magyar rendiség legszilárdabb, 15

leghatékonyabb intézményévé, ekkor bontakozott ki igazán alkotmányvédő szerepe. A központi kormány rendeleteit felülbírálhatta, feliratban tiltakozhatott ellenük, s végrehajtásukat is megtagadhatta. Politikai kérdésekben a megyék egymással leveleztek, s így alakították ki közös álláspontjukat. Az abszolutizmus kiemelkedő képviselői – II. József és Metternich – jól érzékelték, hogy Magyarországon lényegében több tucat tartománnyal és rendi gyűléssel állnak  szemben, s az abszolutista kísérletek mindig a megyék ellenállásán szenvedtek hajótörést. Az abszolutizmus végleges győzelméhez nem volt elegendő az országgyűlést mellőzve, rendeletekkel kormányozni, mert a rendeletek végrehajtása nagyrészt a megyéktől függött, amelyek kezükben tartották a közép- és alsófokú közigazgatást és bíráskodást, s helyi szinten lényegében minden állami feladatot ők láttak el. Ezért vagy fel kellett számolni a megyei önkormányzatot, s az átszervezett közigazgatás élére minden szinten az uralkodó által kinevezett és fizetett vezetőket helyezni, mint II. József tette, vagy pedig valamilyen módon a főispánokon keresztül, vagy királyi biztosok, adminisztrátorok révén biztosítani a központi kormányzat döntő befolyását a megyékben (ezzel próbálkozott Mária Terézia, valamint a kormány az 1820-as és 1840-es években). Amint a diéta leghatékonyabb fegyvere az uralkodóval és a központi kormánnyal szemben az adómegajánlás joga volt, úgy a megye erejét is az adta, hogy a megyei adminisztráció feladata volt az adó behajtása . Ezt ugyan ritkán tagadták meg (1822-23), de a kormánynak állandóan számolnia kellett a rendi ellenállás e radikális formájával. A megyéknek ugyan joga volt felírni az alkotmányellenesnek ítélt kormányrendeletek ellen, de ezen a téren is viszonylag ritka volt a végrehajtás nyílt megtagadása, sokkal gyakoribb volt a csendes passzív rezisztencia, vagyis a rendeletek végrehajtásának elszabotálása. Sajnos, ez történt Mária Terézia és II. József több reformintézkedésével is. Ezzel szemben viszont a kormány tehetetlen volt, mert nem volt saját apparátusa közép- és alsó szinten. Ráadásul a megyéket vezető, majd az 18. század végétől az országgyűlésen is irányító szerephez jutó   jómódú középbirtokos nemesség egzisztenciálisan nem függött a kormánytól, anyagilag független volt, így az uralkodóval szemben bátrabban vállalhatta a rendi érdekek védelmét. A nemesi vármegye intézte saját területén a középszintű közigazgatást és igazságszolgáltatást, segédkezett a katonai feladatok teljesítésében, s a falvak és az adózó háztartások között felosztotta és behajtotta a diéta által a porták száma szerint a megyére kivetett adót. A megyei törvényszék ( sedria ) egyaránt ítélkezett polgári és büntető perekben. A sedria  első fokon ítélkezett nemesek ügyeiben, s másodfokon a jobbágyság azon ügyeiben, amelyek az úriszéktől fellebbezhetők voltak. A megyék feladatkörébe tartozott a rendfenntartás (hajdúk), és az utak karbantartása (közmunkák). A megyék saját belső életük szabályozására jogszabályokat ( statutumokat ) alkothattak, saját szükségleteik fedezésére adót vethettek ki ( háziadó ). 1723-ban a birtokos nemeseket felmentették a háziadó fizetése alól, de az armális nemesek továbbra is kötelesek voltak fizetni. Az 1723:73. tc. előírta állandó megyeszékhelyek létesítését, s ott megyeházák s tartozékaik (pl. megyei börtön) építését. A városokat kötelezte arra, hogy fogadják be falaik közé a megyéket, s tegyék lehetővé megyeházák építését. Ettől kezdve folyamatosan épültek a barokk majd klasszicista stílusú megyeházák, amelyek méltóképen reprezentálták az önkormányzatok  hatalmát. Az autonóm vármegye központi szerve a megyei közgyűlés  volt, amelyen a megyében lakó valamennyi nemes köteles volt részt venni. A szegényebb kisnemesek, a megye területén lévő szabad királyi városok, s gyakran az ott birtokos arisztokraták is követeik (az utóbbiak  rendszerint gazdatisztjeik, ispánjaik) útján képviseltették magukat. A honoráciorok (nem nemes értelmiségiek) és a megváltakozott szabad községek képviselői csak a 19. században nyertek bebocsátást néhány megye gyűléstermébe. A megyei közgyűlést általában évente kétszer vagy négyszer hívták össze (néha gyakrabban), a közgyűlések között rendszerint havonta kisgyűléseket tartottak, amelyeken a részvételre jogosultak szűkebb köre vett részt. 16

A megye vezetője a király által kinevezett főispán . Korszakunkban a megyék közel felének örökös főispánja volt: a katolikus püspöki tisztségek többnyire örökös főispánsággal   jártak együtt, s 14 arisztokrata család is rendelkezett ezzel. Pest megye örökös főispánja a mindenkori nádor volt. A főispán a királyt illetve a kormányt képviselte a megyében, az önkormányzat tényleges vezetője az alispán  volt, akit a főispán által jelölt négy személy közül a közgyűlés választott. Rendszerint választották a megye többi tisztségviselőit (másodalispán, tiszti ügyész, fő és aljegyző, levéltárnok, adószedők, szolgabírák) is, de némely esetben őket a főispán nevezte ki. Fontos szerepet játszottak a megye életében, elsősorban a bíráskodásban, de egyéb ügyek intézésében is a táblabírák . Ezek tekintélyes birtokos nemesek voltak, akiket korszakunkban általában a főispán nevezett ki, a megyei közgyűlés ajánlására. A 19. századra a táblabíró tényleges funkció nélküli megtisztelő címmé vált, amelyet minden valamirevaló   birtokos nemes megkapott. Némely megyének több száz táblabírája volt, s a reformkor  kiemelkedő politikai személyiségei egyszerre több megye táblabírói titulusát is viselték. A kisebb kerületekre osztott járásokat főszolgabírák  és szolgabírák  irányították az esküdtek segítségével. A megyei tisztviselők fizetést kaptak, s különböző forrásokból kiegészítő jövedelmeik is akadtak. A megyék feladatainak, funkcióinak bővülése folytán a 18. század második felétől új megyei tisztségek jöttek létre: orvos, mérnök, levéltáros. A megyei igazgatás szakszerűsödését nagyban elősegítette, hogy 1787-től a vezető tisztviselőktől, az 1840-es évektől pedig valamennyi hivatalnoktól megkívánták a jogi végzettséget. Nem nemesek – II. József uralkodásának néhány évétől eltekintve – csak 1844-től tölthettek be  bármely megyei hivatalt. A megye vezetői tisztviselőit három évente kellett újra választani. Ezek a tisztújító közgyűlések, valamint az országgyűlési követek megválasztása (ami szintén a közgyűlésen történt) voltak a megyék politikai életének legfontosabb eseményei. Ezekre felvonultak a megyében lakó kisnemesek tömegei is, akik egyébként nem igen vettek részt a közgyűléseken. 1819-ben királyi rendelet írta elő a tisztújításokon a személyenkénti szavazást, ami a diétán már a 18. század vége óta kötelező volt. A választás általában szóbeli nyílt szavazással történt. De a 18. században még voltak a választásnak hagyományosabb módjai is: például a közfelkiáltás, amikor a főispán a leginkább hangzó név viselőjét mondta ki győztesnek. Gyakori volt, hogy a szavazatokat nem számlálták, hanem mérlegelték. A tekintélyesebb,  bölcsebb fél szava többet nyomott a latban, mint kevésbé befolyásos társáé. A megyék igazgatási felügyelete kiterjedt a mezővárosokra és községekre. A mezővárosok (oppidum ) világi vagy egyházi földesúri hatalom alatt állottak, de némelyiküknek  a kincstár (kamara) volt a földesura (pl. Miskolc, Mezőkövesd). Ezek a királyi (kamarai) mezővárosok rendelkeztek a legszélesebb önkormányzattal. Hasonló helyzetűek voltak a   privilegizált mezővárosok, amelyek királyi vagy a király által megerősített földesúri   privilégiumokkal rendelkeztek. Végül a kontraktuális mezővárosok a földesúrral kötött szerződésben megkapták a jogot, hogy szolgáltatásaikat kollektíve teljesítsék és maguk  válasszák tisztviselőiket és bíráikat (gyakran a földesúr jelölése alapján). A városi vezetés (magistratus ) intézte a közigazgatást, szedte be az állami adót és a földesúri szolgáltatásokat, s   bíráskodott a polgárok felett. A mezővárosi bíráskodás közvetlen fellebbviteli fóruma a földesúr úriszéke volt, innen a megyei bírósághoz, a sedriához fellebbezhettek. A legtöbb mezőváros vásártartási joggal rendelkezett. A községek sokkal inkább függtek a földesúrtól, mint a mezővárosok, de bizonyos fokú önkormányzattal rendelkeztek. A községi közigazgatást az egész országra kiterjedő érvénnyel először Mária Terézia 1767-ben kiadott úrbéri rendelete szabályozta. A község élén a bíró állt, akit a lakosság a földesúr 3 jelöltje közül választott. Tisztsége ellátásában az esküdtek és –  nagyobb községek esetében – a jegyző segítették, akiket szintén választottak. A bíró hivatali ideje alatt mentes volt a földesúri szolgáltatások alól, és részesült a kirótt bírságokból, mert kisebb ügyekben ítélkezhetett is. A faluközösség belső életét a falutörvények  szabályozták. 17

Külön kategóriát alkottak a „nemesi községek”, amelyek kisnemesi közbirtokosságokból alakultak, teljes önkormányzattal rendelkeztek (választott elöljáróikat hadnagynak, főhadnagynak vagy igazgatónak nevezték), s közvetlenül a megyei hatóságnak voltak  alárendelve. Az országgyűlési képviselettel rendelkező „negyedik rendet” a szabad királyi városok  alkották. A városok száma a 18. század folyamán jelentősen megnövekedett. Korszakunk  végén, 1846-ban Magyarországon 44, Erdélyben 11, Horvátországban 8, a Tengermelléken 2 szabad királyi város volt, a magyar korona országaiban tehát összesen 65. E városok  közvetlenül a király főhatósága alatt állottak, aki a kamara útján gyakorolta felügyeleti jogát, s nem voltak alárendelve annak a megyének, amelynek területén feküdtek. A városi önkormányzat intézményei, szervei a megelőző századokban kialakultak. A 18. században azonban a városi önkormányzat demokratikus elemei elsorvadtak, s a város vezetése egy szűk  körű oligarchia, a gazdag polgárok, a patríciusok kezébe került. A közgyűlés , amelyen minden   polgár részt vehetett, elvesztette szerepét, sok helyen ténylegesen meg is szűnt. Helyét az ún. külső tanács  vette át, amelynek tagjait választották (ezért nevezték  választott község nek) a várost ténylegesen vezető belső tanács  javaslatára, vagy éppenséggel a belső tanács nevezte ki őket. Elvileg a választás rendszerint egy, legfeljebb 2-3 évre szólt, de mindig ugyanazokat választották újra. A külső tanács tagsága tehát lényegében élethossziglan tartott, s a tanács önmagát egészítette ki a patríciusok szűk köréből. A külső tanács választotta a várost vezető belső tanács  (magistratus, senatus ) tagjait: a bírót, a polgármestert, a városi őrség kapitányát, a   jegyzőt és az esküdteket. A választás királyi biztos jelenlétében történt, az ő joga volt a megválasztott bíró megerősítése, vagy a választás megsemmisítése. A belső tanács jogkörébe tartozott az alsóbb tisztviselők és az országgyűlés követek választása, a polgárjog adományozása, a város életét szabályozó statutumok alkotása, a városi vagyon kezelése, ők  gyakorolták a király nevében a főkegyúri jogot, s minden vonatkozásban ellenőrizték a város gazdasági és mindennapi életét. A tanács elnöke a városbíró, néhány városban a polgármester  volt. A tanács a városlakók felett első fokú bíróságként is működött, ahonnan a tárnoki székhez lehetett fellebbezni. A városok kollektíve fizették az adót, amelyben (és a városi polgárok egyéb közterheiben) való részvállalásra a városban lakó nemeseket is kötelezte a törvény. A 18. századra a városok többsége eladósodott, pénzügyi nehézségekkel küzdött. Mária Terézia ezekbe a városokba királyi biztosokat küldött, akiknek általában sikerült rendbe hozniuk a város gazdálkodását és pénzügyeit. A megyékkel és a szabad királyi városokkal azonos színtű területei szervei voltak a kormányzatnak a kiváltságos kerületek : a három jász-kun és a hajdú kerület, valamint az 1772 ben visszakerült 16 szepesi város. Ezek a kerületek ki voltak véve a megyék hatósága alól, s közvetlenül a király illetve a központi kormányszervek alá tartoztak. A jász, a nagykun és a kiskun kerület a 18. század elején átmenetileg elvesztette autonómiáját, mert 1702-ben félmillió forintért eladták a Német Lovagrendnek. A kerületek lakói, akiknek többsége az újratelepülés következtében nem az egykori jászok és kunok utóda volt, egykori szabad állapotuktól megfosztva jobbágyokká lettek, igaz, hogy földesúri szolgáltatásaikat pénzen megválthatták, illetve a községek bérleti díjat fizettek a Lovagrendnek az általuk használt földekért. A visszavásárlásról az 1712-15. évi országgyűlés úgy intézkedett, hogy annak  közpénzből kell történnie, s az uralkodó és a rendek fel is ajánlották, hogy összeadják a pénzt. A nagylelkű felajánlások azonban nem valósultak meg, így a kerületek lakóinak maguknak  kellett vállalniuk a megváltás ( redemptio ) költségeit, a kamatokkal együtt közel 600 ezer  forintot. Az 1745-ben létrejött redemptio visszaállította a Jászkun kerület kiváltságos helyzetét és önkormányzatát a nádor vezetése alatt. A „hármas kerület” kiváltságai felölelték a szabad tisztviselő és lelkészválasztást, a földesúri szolgáltatásoktól, valamint révtől és vámtól való mentességet. Aki részt vállalt a megváltásból, az „redemptus”-ként ún. tőkeföldet kapott és 18

minden közösségi jószágból (legelők) részesült; a váltságdíj részüket kifizetni nem tudó „irredemptusok” csak házzal és ház körüli veteményeskerttel bírhattak. A Hajdúkerület  hat hajdúvárosból állt, amelyek együttes autonóm testületet (universitas ) alkottak; az ennek élén álló főkapitányt az uralkodó nevezte ki. Az egyes városok  élén álló kapitányokat, valamint a hadnagyokat és tizedeseket – akik nevük ellenére a 18. században már teljesen polgári tisztviselők voltak – maguk a hajdúk választották. A Hajdúkerület 6 városa nem tartozott megyei hatóság alá, a kisebb hajdútelepek viszont  beolvadtak a megyei községek sorába. Erdély  közép- és alsó színtű közigazgatása a három nemzet területi elkülönülésén alapult. A magyar nemzet földjén (8 vármegye és Fogaras földje) és a Partiumban a megyeszervezet hasonló volt a magyarországihoz. Az 5 székely szék élén a főkirálybírák  álltak, akiket – éppúgy mint összes elöljáróikat – szabadon választottak. A szász területi önkormányzat 9 székre és 2 vidékre tagolódott. A székeket igazgató királybírákat és a tanácsokat a szász „nép” választotta. A szász nemzet közös testületi intézményének, a „szász egyetem”-nek (Universitas Saxonum ) elnöke a nagyszebeni királybíró volt, akit szász grófnak  is neveztek. Őt az összes szász városok választották. Erdélyben a szabad királyi városokon kívül ún. nemes városok is voltak, amelyek testületileg rendelkeztek nemesi szabadsággal (Dés, Torda, Nagyenyed). Ezek mellett egyes mezővárosok is küldhettek követeket az országgyűlésre, akiknek szavazati joguk is volt. Sajátos közigazgatási szervezete volt a határőrvidék nek. Az alapsejtet az ősi délszláv  patriarchális nagycsalád, a zadruga , vagy hivatalos nevén házközösség  alkotta. A kormányzat magasabb egységei katonai szervezeti egységek voltak, amelyek itt meghatározott területhez kötődtek: századok, zászlóaljak, ezredek és ezek parancsnokságai. Az ezredek    parancsnokságainak és a szabad katonai városoknak felettes hatóságai a generalátusok    parancsnokságai (General-Commando) voltak, ezek viszont a bécsi Udvari Haditanács alá tartoztak. A szatmári béke után maguk a rendek is szükségesnek látták  az országos kormányzat  és a magasabb színtű törvénykezés reformját, s az 1712-15. évi országgyűlés által kiküldött  bizottságok javaslatai alapján az 1722-23-as országgyűlés fontos új országos kormányszerveket és bíróságokat hozott létre. Ezeket egyszerre tekinthetjük királyi és rendi szerveknek is, mert tagjaikat az uralkodó nevezte ki és fizette, de ezt csak a kiváltságos rendek tagjai közül tehette, s e szervek vezetői is a rendi főméltóságok közül kerültek ki. A Magyar Királyi Helytartótanács  működését 1724-ben kezdte meg, s Magyarország első igazán modern, a korszerű bürokrácia elveinek megfelelően működő kormányszerve volt. Működésében érvényesültek a modern hivatal legfontosabb ismérvei: az állandóság és folyamatosság, a szakértelem, a reszortok szerinti ügyintézés és a bürokratikus munkamódszerek. Kollegiális alapon működött, ami azt jelentette, hogy a tanácsosok az ügyek  meghallgatása és megvitatása után szavazattöbbséggel hozták meg határozatukat. Ülésein a nádor, vagy a helytartó, távollétükben az országbíró elnökölt. A 22 tanácsos a főpapok, mágnások és köznemesek rendjéből került ki. A folyamatos ügyintézés érdekében 12 tanácsosnak állandóan jelen kellett lennie a tanács székhelyén, Pozsonyban, majd 1784-től Budán. A tanács a hét minden hétköznapján ülésezett. Mivel a főpapi és mágnás tanácsosok  nem tudtak állandóan a tanács székhelyén tartózkodni, az érdemi munkát a köznemesi tanácsosok és titkárok végezték. Munkájukat különböző segédhivatalok (iktató, irattár, kiadó, számvevőség) segítették. A Helytartótanács az ország belső kormányzatának legfelső és legátfogóbb szerve volt egészen 1848-ig, sőt az 1860-as években is, a kiegyezésig. Hatáskörébe tartozott az ország   belső közigazgatásának valamennyi területe. Feladata volt a törvények és királyi rendeletek  végrehajtása; felügyelte a vármegyéket, az iskolákat, a különféle alapítványokat; foglalkozott vallási és egyházi ügyekkel, egészségügyi és szociális problémákkal, s igen fontos volt 19

tevékenysége a gazdaság területén. Feladatkörének bővülésével az elintézendő ügyek szinte lavina módjára szaporodtak, s ennek megfelelően nőtt a személyzet létszáma is. Az első évben 22 tanácsos és 3 titkár végezte az érdemi munkát, a segédhivatalokban pedig 15 tisztviselő és 2 szolga dolgozott. 1848-ig a tanácsosok száma csak 25-re emelkedett, de mellettük 23 titkár 44 fogalmazó intézte az ügyeket. A segédhivatalok tisztviselőinek száma ekkor 162, a szolgáké 13 volt. A Helytartótanácsnak bírói jogköre nem volt, tehát legfelső szinten már megvalósult a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválása (bár mind a Helytartótanácsnak, mind a legmagasabb színtű bíróságnak, a Hétszemélyes Táblának a nádor volt az elnöke, sőt az országgyűlés felső táblájának is). Az első években a tanácsülések vegyesen foglalkoztak minden üggyel, azután előbb alkalmi, majd az 1750-es években állandó bizottságok  alakultak, amelyek egy-egy területre (gazdaság, vallásügy, úrbéri ügyek, egészségügy, oktatás, stb.) specializálódtak. A tanácsosok, titkárok és fogalmazók között is kialakult a szakosodás, egy-egy tanácsos és tisztviselő egész   pályája alatt azonos jellegű ügyekkel foglalkozott. II. József a bizottságok helyett ügyosztályokat  (departamentum ) szervezett. Az 1780-as évektől 1848-ig mintegy két tucat állandó ügyosztály intézte Magyar- és Horvátország ügyeit. 1848-ban ezek az ügyosztályok  alakultak át minisztériumokká, tehát az ügyintézés folyamatossága nem szakadt meg. A Helytartótanáccsal egy időben szervezték meg az Országos vagy Tartományi  Biztosságot (commissariatus), amelynek az volt a feladata, hogy az országban elszállásolt katonaság és a polgári lakosság között felmerülő ügyekben a polgári lakosság érdekeit képviselje. (A katonaság érdekeit a Hadbiztosság  volt hivatva képviselni.) A megyékben is voltak megyei biztosok , akik helyi szinten látták el ugyanezt a feladatot. A katonaság ugyanis a lakosság házaiban volt elszállásolva, a katonákat és lovaikat a lakosságnak kellett élelmeznie ( porció ), s a katonaság szállításában is közre kellett működnie ( forspont  a német Vorspann ’előfogat’ szóból). A porció forintban számított értékét beszámították a hadiadóba. A hivatalos számítási ár rendszerint alacsonyabb volt a piaci árnál, a parasztságot ennek következtében ért veszteséget nevezték  deperditá nak. A beszállásolást, a porciókat igazoló nyugták  adminisztrációját, a katonaság és a lakosság közötti összeütközések, súrlódások rendezését a  biztosok intézték. A katonaság elhelyezésére kaszárnyák építése már a 18. század első felében kezdetét vette, de egyelőre csak a nagyobb városokban. A magyar országos hatóságok a Magyar Királyi Udvari Kancellária  útján érintkeztek a Bécsben lakó uralkodóval. A hagyományos magyar kancelláriát 1690-ben korszerűsítették, kollegiális szervezetű központi kormányszékké alakították át. Egyidejűleg sor került az Erdélyi  Udvari Kancellária  megszervezésére is. A magyarországi kormányszékektől a kancellárián keresztül kerültek az ügyek a király elé. A kancellária véleményezte őket, s javaslatokat tett az uralkodói döntésre. A király döntéseit a kancellária útján bocsátotta ki, a kancellária fogalmazta meg őket. A felvilágosult abszolutizmus idején Bécsben úgy tekintettek a Kancelláriára, mint a magyar rendi alkotmány védelmezőjére és a felvilágosult reformok  ellenfelére. A Kancellária főnemesi tanácsosai kétségkívül nem voltak hívei sem a felvilágosult reformoknak, sem az abszolutizmusnak, s ennek alkalomadtán hangot is adtak, de végül is mindig alávetették magukat az uralkodói akaratnak. Már utaltunk azokra a törvényekre, amelyek hangsúlyozták a Pozsonyban székelő Magyar Kamarának a bécsi Udvari Kamarától való függetlenségét és azzal egyenrangú voltát. 1712 után a Szepesi Kamarát is a Magyar Kamara hatósága alá helyezték, így az utóbbi illetékessége az egész ország területére kiterjedt, kivéve Erdélyt, a Határőrvidéket, s 1778-ig a temesi Bánságot. A Kamara elsősorban a rendektől független királyi jövedelmeket kezelte, azokat, amelyek az uralkodót a felségjog ( ius regale ) alapján illették meg. Igazgatta a királyi   birtokokat, kezelte a harmincadvámot, a hadiadó azonban már nem tartozott hatáskörébe. A király nevében ellenőrizte a szabad királyi és bányavárosok gazdálkodását és pénzügyeit, s ha szükségesnek látta királyi biztosokat küldött ki a városokba. A bányászatból eredő jövedelmek  20

kezelése ki volt véve a Magyar Kamara kezéből, ezeket az Udvari Kamara kezelte. Mária Terézia az országgyűlés kívánságára 1743-ban a sóbányászat és a sómonopólium kezelését a Magyar Kamara hatáskörébe utalta. Az arany-, ezüst- és rézbányászat azonban az Udvari Kamara illetékessége alatt maradt, majd irányítására egy új bécsi központi kormányszervet állítottak fel, a Pénzverési és Bányaigazgatóságot . A Magyar Kamara bevételei az 1750-es években 2,7 millió forint körül mozogtak: 1,6 milliót tett ki a sójövedelem, 600 ezer körül mozgott a harmincadjövedelem és félmillióra rúgott a kincstári birtokok jövedelme. Ebből 1,5–  1,6 milliót fel kellett küldeni Bécsbe, 6-700 ezer forintot költöttek a magyarországi kormányzat kiadásaira, elsősorban a tisztviselők fizetésére, a többit kölcsönök törlesztésére és kamataira fordították. A Monarchia kormánya az állami költségvetés tételeit hivatalosan csak 1828-tól kezdve tette közzé. Ezek szerint a Magyar királyság bruttó bevétele az adóból, a bányákból, a kincstári  birtokokból és különböző egyéb királyi haszonvételi jogokból (regálékból) 24.4 millió forint volt, az 1830-as években 28–30 millió körül stagnált, majd 1847-ig 39 millióra emelkedett. Ez az összeg a birodalom bevételeinek egyharmadát tette ki. Az 1690-es Diploma Leopoldinum sértetlenül fenntartotta az erdélyi  rendi intézményeket és jogokat. Az erdélyi országgyűlés, amelyen a három bevett natio , a magyar, a székely és a szász, valamint a városok képviselői vettek részt (ez utóbbiak – a magyarországi városok egyetlen kollektív szavazatától eltérően – egyenkénti szavazati joggal rendelkeztek), sokkal gyakrabban és rendszeresebben ülésezett, mint a magyarországi, s jogköre is szélesebb volt. Joga volt ugyanis jelölteket állítani a különböző kormányzati tisztségekre, amelyek   betöltése a fejedelem hatáskörébe tartozott. Ez a jog összefüggött azzal, hogy a kormányzati tisztségeken az erdélyi három natio  és négy bevett vallás tagjai osztoztak, pontosan meghatározott arányban. Ez a szempont egyaránt érvényesült a legfőbb kormányhatóság, a közigazgatási funkciója mellett a legfelső bíróság szerepét is betöltő Gubernium tanácsosainak, valamint az Országos Számvevőség, az Országos Főbiztosság és a Kincstartóság tisztviselőinek kinevezése esetén. Ennek ellenére az erdélyi rendiség pozíciói a fejedelmi hatalommal szemben jóval gyengébbek voltak, mint Magyarországon. Az egykamarás országgyűlésen uralkodói kinevezés alapján ott ültek a Gubernium tanácsosai, titkárai és a kormányszervek egyéb tisztviselői, akik – ha arra szükség volt – majorizálhatták a rendi követeket, különösen miután 1790-ben bevezették a személyenkénti szavazást. Erdélyben a  bécsi központi kormányszervek befolyása jóval erősebben érvényesült, mint Magyarországon. Már említettük, hogy az 1712-15. évi országgyűlés bizottságot küldött ki az igazságszolgáltatás reformjának  kidolgozására. A jogtörténészek véleménye szerint ez a reform „honosította meg Magyarországon a modern szellemű törvénykezést. A részben működésre, részben szervezeti átalakításra vonatkozó újítások 1848-ig, sőt bizonyos vonatkozásokban azt meghaladóan is meghatározták a magyar felsőbíráskodást.” A reform legalább felső és középszinten függetlenítette a bíráskodást az állami adminisztrációtól. A   bizottság javaslata alapján létrehozták, illetve átszervezték a magyar királyság legfelső   bíróságát a Királyi Kúriát , s székhelyévé Pestet tették meg. Ez két egymással összefüggő   bíróságot, két ítélkező táblát jelentett: a hétszemélyes és a királyi táblát. A nádor, vagy távollétében az országbíró elnökletével bíráskodó hétszemélyes táblát  kiegészítették újabb 8  bíróval, köztük a főpapok és főnemesek mellett 4 köznemessel. A királyi tábla  elnöke a királyi személynök volt. A kéttagozatú királyi kúria reformjának lényege az volt, hogy működését állandóvá és rendszeressé tették: az ünnepeket kivéve állandóan együtt kellett ülnie. Az üléseken a hétszemélyes táblán mindig legalább 11, a királyi táblán 9 bírónak jelen kellett lennie. A hétszemélyes tábla tisztán fellebbviteli bíróság volt, a magyar igazságszolgáltatás legfelső fóruma. A királyi tábla ítéletei ellen is hozzá lehetett fellebbezni. A királyi tábla első *

*

Magyar alkotmánytörténet. Szerk. Mezey Barna. 2. átdolg., jav. kiadás. Budapest, 1998. 160.

21

fokon ítélkezett hűtlenségi és felségsértési perekben. Az alsóbb fokú bíróságok ítéletei ellen a királyi táblához lehetett fellebbezni. A bírósági reform még jelentősebb lépése volt, hogy az ítélőmesterek vándorbíróságai helyébe felállították a szintén állandóan ülésező négy kerületi táblát , Nagyszombat, Kőszeg, Eperjes és Nagyvárad székhellyel. A tiszántúli kerület tábláját azonban hamarosan áthelyezték  Debrecenbe, s 1726-ban Horvátország részére Zágrábban is felállítottak kerületi táblát. Az elnökből és 4 bírából álló kerületi táblák elsőfokú bíróságok voltak, s elsősorban magánjogi (osztályos, örökségi és birtokügyekben) ügyekben rendelkeztek jelentős hatáskörrel. A magyarországihoz hasonló bírósági reformra Erdélyben  1737-ben került sor, midőn az Erdélyi Királyi Táblát  folyamatosan ítélkező állandó bírósággá szervezték. Székhelye  Nagyszeben lett, majd 1790-ben áthelyezték Marosvásárhelyre.

22

3. Vallások és egyházak  A rendi társadalomban kimagasló pozíciókkal rendelkezett a katolikus egyház, hiszen az első rendet a főpapság alkotta. Képviselői ott ültek a diéta felső és alsó tábláján, valamint az országos kormányszervekben. De igen fontos szerepet játszott a vallás a lakosság életében is. A társadalom életének mindennapjait elsősorban a vallási közösségek szervezték meg és szabályozták. Az oktatás teljesen a felekezetek kezében volt, s a különböző karitatív intézmények nagy részét is a vallási közösségek tartották fenn. A 18. század elejére a magyar korona országaiban a felekezeti arányok az ellenreformáció és a rekatolizáció eredményeként a katolikusok javára tolódtak el. A század folyamán a protestánsok arányszáma tovább csökkent, mivel a bevándorlók között igen csekély számban voltak képviselve. A bevándorló németek túlnyomórészt római katolikusok voltak  (eltérően a nagy többségében lutheránussá lett középkori eredetű németségtől), a szerbek, románok és ruszinok pedig az ortodoxok, illetve a görög katolikusok számát növelték. A század végén a magyar korona országainak 10 millió lakosából 49 % volt latin szertartású katolikus (magyarok, horvátok, szlovákok, szlovének, németek), 6 % görög katolikus (ruszinok, románok), 14 % református (magyarok), 9 % evangélikus (németek, szlovákok, magyarok), 21 % ortodox (szerbek, románok, görögök) és 1 % zsidó vallású. A 18. század a magyar  katolicizmus  történetének egyik kiemelkedő korszaka: az újjáépítés, az újjászervezés, a vallási élet felvirágzásának időszaka. Legmaradandóbb teljesítménye a nagyrészt még ma is használt egyházi "infrastruktúra" felépítése. Templomaink, egyházi épületeink nagy része ekkor épült, vagy ekkor nyerte el ma is látható külsejét, főleg az oszmán uralom alól felszabadult területeken. A püspöki székhelyeken ekkor  épülnek a barokk székesegyházak, püspöki paloták, könyvtárak, szemináriumi épületek, kanonoki házak, a szerzetesrendek rendházai, iskolái. Százával létesültek új plébániák, épültek  falusi templomok. Ez a század, különösen annak első kétharmada, a barokk vallásosság korszaka a hitélet minőségét tekintve is egyik virágkora a magyar katolicizmus történetének. A szerzetességnek az előző században megindult fellendülése tovább folytatódott. A 18. századi országgyűlések sorra fogadták be, honosították az új szerzetesrendeket. A régi monasztikus rendek – a bencések, ciszterciták és a premontreiek – viszont nem tudták  visszanyerni középkori jelentőségüket. Annál eredményesebb tevékenységet fejtettek ki a  jezsuiták, a ferencesek, a piaristák és a pálosok mind az oktatás-nevelés, mind a pasztoráció terén. A század első kétharmada a jezsuiták  kora: a közép- és felsőoktatás jelentős részét ők  tartják kezükben, konviktusaikban nevelkedik a katolikus fő- és köznemesi ifjúság, de a városi  polgárság, valamint a ruszin és román görög katolikus papfiúk jelentős része is. A tudományos életben is kiemelkedő szerepet játszottak. Midőn a pápa 1773-ban a nyugat-európai katolikus (spanyol, portugál, francia) kormányok nyomására feloszlatta a rendet, Magyarországon több mint 900 tagja volt. A rend vagyona meghaladta a 7 millió forintot, ebből hozták létre a Tanulmányi Alap ot. Az első főhivatású tanító rend, a piaristák 1721-ben önálló magyarországi rendtartományt hoztak létre. A ferencesek  elsősorban a lelkipásztorkodás terén dolgoztak, s igen népszerűek voltak a lakosság körében. A világi papságnak nemcsak a száma nőtt meg ugrásszerűen (az 1780-as évek elején mintegy 9000 világi pap és több mint 2000 volt szerzetes végezte a 4–4,5 milliónyi katolikus lelki gondozását, a papnövendékek száma meghaladta az ezret), hanem a korábbinál alkalmasabbá, felkészültebbé is vált hivatása gyakorlására. A püspöki székhelyeken papképző szemináriumokat állítottak fel, papi lelkigyakorlatokat tartottak, s a püspökök rendszeresen látogatták egyházmegyéik plébániáit. A 18. század érsekei és püspökei túlnyomó részt az arisztokráciából kerültek ki. Az esztergomi érsekek kivétel nélkül grófi családok tagjai voltak (Esterházy Imre, Csáky Miklós, Barkóczy Ferenc, Batthyány József). A 19. században kisnemesi és plebejus származású 23

főpapok (Rudnay Sándor, Kopácsy József, Hám János, Scitovszky János) foglalták el az egykori mágnások helyét. Mária Terézia alatt vette kezdetét az a káros gyakorlat, hogy a megüresedett érsekprímási széket (és egyre nagyobb számban a püspöki székeket) évekig nem töltötték be. Elsősorban azért, mert a megüresedett egyházmegye jövedelmei a kincstárt illették, s erre, különösen háborús években, a kormányzatnak szüksége volt. (1799-ben például 10 püspöki szék állt üresen, 1799 és 1848 között 28 olyan év volt, amikor az esztergomi érseki szék nem volt betöltve). Rudnay Sándor (1819-1831) helyezte vissza az érsekséget  Nagyszombatból Esztergomba és kezdte meg a bazilika építését. A Habsburg uralom alá került Erdélyben fennmaradt a négy bevett vallásfelekezet szabad vallásgyakorlata. 1713-ban helyreállították az erdélyi (gyulafehérvári) katolikus   püspökséget. Emellett továbbra is működött a sajátos katolikus önkormányzati intézmény, a “Katolikus Státus”. Erdélyben ugyanis 1713 előtt másfél évszázadon át nem volt katolikus   püspök, így az egyház birtokait, alapítványait és iskoláit egy papokból és világiakból álló testület, a “Státus” kezelte, amelynek gyűlésében 3 egyházi és 8 világi személy vett részt. Giuseppe Garampi  bécsi apostoli nuncius (pápai követ) 1776 nyarán beutazta Magyarországot, s Rómába küldött leveleiben nagy elismeréssel szólt a magyar egyházi viszonyokról.

Giuseppe Garampi bécsi apostoli nuncius jelentése a magyarországi egyházi viszonyokról (1776)  „Elmondhatom, hogy mindenütt a legnagyobb rendben találtam a papságot, s remek intézményekkel ellátva. A papság képzettsége és buzgósága kielégítő; a püspökök igen ügyelnek lelkipásztori kötelességeikre, a szerzetesek nagyon szívesen látottak és hasznosak a lelkek szolgálatában… Nem tudom, hogy van-e még egy nemzet a francia után, amely a papság tekintetében olyan jól állna, mint a magyar. Itt csak azokat szentelik pappá, akikre ténylegesen szükség van a plébániákon és egyéb egyházi szolgálatban. Senkit nem szentelnek fel, aki nem szemináriumban nevelkedett, s aki nem alkalmas a lelkek gondozására. A felszentelés után nem mennek haza, hanem néhány évig segédlelkészként működnek, s ha elegendő gyakorlattal rendelkeznek, akkor nevezik ki őket   plébánosnak. A legjobb plébánosok közül választják ki idővel a kanonokokat. Itt senkit sem szentelnek pappá csak a cím vagy a javadalom kedvéért, hanem kizárólag az egyházmegyék  szolgálatára. Az előléptetések az érdemek alapján történnek.”

A 18. században teljes gazdagságukban kibontakoztak a népi vallásosság különböző formái: az ünnepek szokásokban gazdag, látványos megülése, körmenetek, vallásos színjátékok, zarándoklatok. Százával szerveződtek vallásos társulatok, kongregációk, konfraternitások. Különösen szembetűnő a búcsújárás rendkívüli fellendülése. 1680 és 1780 között mintegy 120 új búcsújáróhely keletkezett, s nagy többségük a Mária-kultusszal kapcsolatos. A kor katolikus eszmevilágának jellegzetes kifejezője volt a Regnum Marianum  gondolata, a Magyarok Nagyasszonyának tisztelete. Eszerint Magyarország története során Szűz Mária különleges pártfogását élvezte, amióta első királya, Szent István a koronát, s ezzel együtt országát és népét neki ajánlotta fel. A magyar szentek közül Szent István kultusza virágzott ki, főleg 1771 óta, midőn jobbját Raguzából Budára hozták, s pápa augusztus 20.-át hazánkban kötelező országos ünneppé tette. A 18. században kibontakozó hatalmas újjáépítési és beruházási tevékenységhez anyagi erőforrásokra volt szükség. A népesség gyors növekedése és a gazdaság fejlődése lehetővé tette az egyházi jövedelmek nagyarányú növekedését is. E jövedelmek jelentős részével azonban a  püspökök nem rendelkeztek szabadon. A kincstár ugyanis különböző címeken igénybe vette  jövedelmeik egy részét. Ezen állami elvonások ellenére a kor püspökei igen jelentős összegeket költöttek vallási és kulturális beruházásokra, jótékonykodásra. A 18. század folyamán rendeződtek az alsópapság anyagi viszonyai is. Az egyházi tized egy tizenhatod része a középkor óta a plébánosnak járt, ehhez járult most a minden plébánosnak kimért föld, amelynek nagysága fél és két jobbágytelek között ingadozott, továbbá a hívek által részben természetben (gabona), részben pénzben fizetett párbér , vagy ágybér , a község által természetben szolgáltatott “deputatum ” (só, hús, tűzifa, faggyú, káposzta, misebor, sertés, stb.), 24

valamint a különféle egyházi szolgáltatásokért (mise, esketés, temetés) fizetett stóla . Ezekben a szolgáltatásokban az egyházközség alkalmazottai, a kántor és a tanító is részesültek. III. Károly elrendelte, hogy egy falusi plébános évi jövedelme minimálisan 150 forint legyen, s mivel legtöbbjük jövedelme ezt nem érte el, 1733-ban újjáélesztette a “Plébánosok   pénztárát” (Cassa parochorum ), amelyből a falusi lelkészek jövedelem-kiegészítést kaptak. A  püspököknek jövedelmeik egy részét be kellett szolgáltatniuk ebbe a pénztárba. Mária Terézia a plébánosi minimumot 200, II. József pedig 300 forintra emelte. A falvakban a templom és a  plébánia építéséről, karbantartásáról és felszereléséről a kegyúrnak, azaz a helyi földesúrnak  kellett gondoskodnia, de 1782 után jelentős összegeket fordítottak erre a Vallásalap   ból is. A  plébánost a kegyúr, vagyis a földesúr ajánlására a püspök nevezte ki. Az 1770-es években vette kezdetét a koraközépkorban kialakult egyházszervezet hozzáigazítása a megváltozott népesedési és települési viszonyokhoz. Mária Terézia 1776–77  ben 5 új püspökséget létesített: a Felvidéken a besztercebányait, a szepesit és a rozsnyóit, a Dunántúlon a székesfehérvárit és a szombathelyit. 1804-ben az egri egyházmegye területén szerveztek két új püspökséget: a kassait és a szatmárit, s egyidejűleg az egri püspökséget érseki rangra emelték. Ezzel teljessé vált a magyarországi és erdélyi egyházszervezet: 3 érsekséggel és 15 püspökséggel. Horvátország egyház-szervezetileg 1853-ban vált önállóvá, midőn a zágrábi püspökséget érseki rangra emelték. II. József erőteljesen beavatkozott a katolikus egyház életébe: eltörölte a szerzetesrendek nagy részét, bezáratta a püspöki papképző szemináriumokat, s teljesen elvágta a magyar egyház külső kapcsolatait. Viszont több mint ezer új falusi plébániát szervezett, gondoskodott az alsópapság anyagi helyzetének javításáról. II. Lipót a papképzést visszautalta a megyéspüspökök hatáskörébe. 1802-ben az eltörölt szerzetesrendek közül I. Ferenc hármat, a  bencéseket, a cisztercitákat és a premontreieket visszaállította, s főfeladatukká az oktatást tette. A pálosok és a jezsuiták visszatérését azonban nem engedélyezték. A 19. század első felében a jozefinista egyházpolitika  – némi enyhítéssel – tovább folytatódott. A püspökök és a szerzetesi elöljárók kiválasztásában a politikai megbízhatóság, a kormányhoz való lojalitás és a dinasztia iránti hűség volt az alapvető szempont. A kor    püspökei, kevés kivétellel, elfogadták és kiszolgálták a jozefinista egyházpolitikai rendszert. Michele Viale Prelá bécsi apostoli nuncius egyik jelentésében így jellemezte a magyarországi egyházi vezetést:

Michele Viale Prelá bécsi apostoli nuncius véleménye az 1848 előtti magyar papságról (1852)  „1848 előtt a magyar klérus igen messze volt attól, aminek lennie kellett volna. A püspökök    püspökségük gazdag jövedelmeivel foglalkoztak, s minthogy a felső tábla tagjaiként részt kellett venniük az országgyűlésen, sokszor két-három éven át távol voltak egyházmegyéjüktől, s politikai ügyekkel voltak elfoglalva, elfeledkezve arról, hogy apostoli küldetésük a hívek lelki gondozása[…] Ennek eredménye volt a papság hanyagsága és a nép hitéletének megromlása[…] Magyarországon nagyon sokat kell tenni a hőn áhított vallási újjászületés érdekében, s el kell ismerni, hogy egy ilyen vállalkozás nem napok, hanem hosszú évek munkája lesz.”

Érthető tehát, hogy a jozefinista egyházpolitika uralma alatt a barokk nagy vallási fellendülése, expanziója megtorpant, s a hitélet terén jelentős hanyatlás következett be. A nunciusok jelentései a 19. században egyre sötétebb képet festenek a magyarországi vallási helyzetről. A kor kiemelkedő magyar katolikus politikusa, Eötvös József is úgy látta, hogy a magyar katolikusra a vallási közömbösség jellemző.

Eötvös József a magyar katolikusok közömbösségéről  „Klérusunk körében az apátia és közömbösség olyan foka állott be, amilyen más országban nemigen fordul elő, és ennek következménye a katolikusok legnagyobb fokú vallási indifferentizmusa.[…] Azt hiszem aligha van még egy ország Európában, ahol a katolikusok között olyan általános volna a közömbösség, mint nálunk.”

25

A klérus ilyen állapotának természetes következménye volt a világi hívek vallási életének  hanyatlása. A falusiak és a városi kispolgárság körében tovább éltek a népi vallásosság hagyományos formái és gyakorlatai. A társadalom középső és felső osztályai, elsősorban a nemesség és az értelmiség körében azonban a korabeli források egybehangzó tanúsága szerint a pozitív, gyakorló vallásosság szinte teljesen elsorvadt, s eluralkodott a vallási közömbösség. A katolikus egyházban mutatkozó problémák rendezése, a papság és a szerzetesek  fegyelmének helyreállítása érdekében Rudnay hercegprímás 1822 őszén nemzeti zsinatot hívott össze Pozsonyba, ez azonban nem sok eredménnyel járt, mert határozatait a király nem erősítette meg, Rómába pedig el sem jutottak. A 18. század egyik legnagyobb jelentőségű vallási eseménye a vallási unió , azaz a ortodox vallású népesség egy részének újra egyesülése Rómával. Így jött létre a magyarországi  görög-katolikus , vagy bizánci szertartású katolikus közösség, amely a század végén már több mint 600 ezer lelket számlált, s ruszinok, románok és délszlávok mellett magyarok is szép számmal voltak körükben. A lengyelországi ortodoxok 1596-ban Bresztben elfogadott újraegyesülése után a magyarországi ruszin papság körében is megindult az uniós mozgalom. 1646-ban Ungváron 63 ruszin pap egyesült Rómával, s a következő években több száz ruszin lelkész csatlakozott az unióhoz. 1689-ben püspököt is kaptak az unitus (görög katolikus) ruszin hívek. A munkácsi unitus püspök azonban nem rendelkezett önálló egyházmegyével, hanem az egri latin szertartású püspök joghatósága alá tartozott, annak a helynöke (vikáriusa) volt. A 18. század folyamán évtizedekig tartó vita folyt az egri püspökök és a munkácsi unitus püspök között a görög-katolikus püspök és papok jogállásáról. Mária Terézia az unitusok mellett foglalt állást, s erélyes fellépésére a pápa 1771-ben hozzájárult a munkácsi görög-katolikus püspökség felállításához. A püspökség székhelyét néhány év múlva áttették Ungvárra. A 17. és 18. század fordulóján ment végbe az erdélyi románok uniója. Az 1698 októberében tartott gyulafehérvári zsinaton Athanasius Anghel ortodox püspök és több mint 2000 pap kimondta a Rómával való egyesülést. Ezt az 1700. szeptemberi és az 1701. júniusi zsinatok is megerősítették. A román ortodox klérus elfogadta a 15. századi firenzei uniós zsinat 4 pontját, ennek fejében megtarthatták rítusukat, továbbra is használhatták a régi naptárt, s érvényben maradt a keleti egyházi törvénykönyv, sőt házasságot is köthettek, családjuk is lehetett. A román egyesültek liturgiájukban a román nyelvet használhatták. 1721-ben Fogaras székhellyel püspökséget állítottak fel az egyesült románok számára. Micu-Klein Ince unitus  püspök 1737-ben megvásárolta a Balázsfalva-i uradalmat, s hamarosan a püspökök is ide t ették  át székhelyüket, bár az egyházmegye neve hivatalosan a továbbiakban is "Gyulafehérvárfogarasi püspökség" maradt. A Magyarország keleti megyéiben élő egyesültek számára Mária Terézia 1777-ben létrehozta a nagyváradi görög-katolikus püspökséget. A románok vallási uniója azonban korántsem volt olyan sikeres és teljes, mint a ruszinoké. Az unió elsősorban a papság ügye volt, mert ezáltal kiemelkedett a jobbágysorból, s a latin szertartású római katolikus papsággal egyenrangú kiváltságos renddé lett. Az 1740-es években azonban kiderült, hogy a hívek többsége ragaszkodik az ortodoxiához. Ezért Mária Terézia 1761-ben engedélyezte ortodox (görög-keleti) püspökség  létesítését Nagyszebenben. Az erdélyi román ortodox püspök a karlócai szerb metropolita joghatósága alá tartozott. A görög-katolikus egyházi szervezet kiépítése a 19. században folytatódott. 1816-ban létrehozták az eperjesi unitus püspökséget, amelynek hívei a Zemplén és Sáros-megyei ruszin és szlovák anyanyelvű népességből kerültek ki. 1853-ban került sor az önálló román görögkatolikus egyházszervezet létrehozására. A pápa a Gyulafehérvár-fogarasi püspökséget érseki rangra emelte. Az érsekség székhelye továbbra is Balázsfalva maradt. Az érsek joghatósága alá került a nagyváradi görög katolikus püspökség, s egyúttal a románok részére két új görögkatolikus püspökség létesült Szamosújvárott és Lugoson.

26

A szerb vallási unió kudarca és a román unió félsikere után Magyarország második  legnépesebb vallási közössége a 18. század végén az ortodox (görög keleti) egyház  volt. Román és délszláv anyanyelvű híveinek száma meghaladta a 2 milliót. Ezek valamennyien a karlócai szerb metropolita  (érsek) joghatósága alá tartoztak. 1690-ben III. Csernovics (Čarnojević) Arzén ipeki pátriárka több tízezer szerb családdal a török elől Magyarországra menekült. I. Lipót ekkor több ünnepélyes oklevélben biztosította a szerb ortodox egyház önkormányzatát. Ezt az 1771-ben és 1777-ben kiadott ú. n. Illír  Szabályzatok (Regulamentum ) is megerősítették. Ennek értelmében maguk választották meg érseküket és püspökeiket. Az egyházi önkormányzat ügyeinek intézésére nemzeti egyházi kongresszusokat tarthattak, amelyben 25-25 választott követ képviselte az egyházi, a polgári és a katonai rendet, majd 1790-től a nemességet is. A szerémségi Karlócán székelő szerb metropolita joghatósága alá 7 szerb (Buda, Bács, Temesvár, Versec, Arad, Károlyváros, Pakrác) és egy román (Nagyszeben) püspökség tartozott. 1776-ban a szultán megszüntette az ipeki pátriarkátust, ezzel a magyarországi szerb ortodox egyház önállóvá, autokephal lá vált. Ezt juttatta kifejezésre az, hogy 1848-ban a karlócai metropolita megkapta a pátriárka címet. Az 1791. évi 27. tc. a görög nem egyesült (ortodox) vallást bevett vallásnak ismerte el, s az ortodox püspökök ülést és szavazatot kaptak a főrendi táblán. Az erdélyi országgyűlés ugyanekkor biztosította az ortodoxok szabad vallásgyakorlatát, de a többivel egyenjogú bevett vallássá csak 1848-ban lettek. A protestánsok  vallásgyakorlatára Magyarországon a 18. században továbbra is az 1681:25. és 26. tc. maradt érvényben. Eszerint 11 nyugat- és észak-magyarországi megyében a nyilvános vallásgyakorlat csak a törvényben felsorolt 2-2 helyen ( artikuláris helyek ) volt lehetséges, egyéb helyeken csak a magánkultuszt engedélyezték, vagyis a vallásos könyvekből történő felolvasást, ezt is csak a legszűkebb családi körben. Más volt a helyzet Erdélyben, ahol a négy befogadott vallás (református, evangélikus, unitárius, katolikus) rendszere továbbra is fennmaradt. Az 1715. évi országgyűlés rendelkezése szerint a protestánsok vallási sérelmeik  miatt csak a királynak tehettek panaszt, s csak személyesen a saját nevükben. Zsinatokat és egyházi gyűléseket is csak a király engedélyével tarthattak. III. Károly 1731. és 1734. évi rendeletei (Carolina Resolutio ) a protestáns lelkészeket a katolikus főesperesek felügyelete alá rendelték, s büntették a protestáns vallásra való áttérést. Vegyes házasságot csak katolikus pap előtt lehetett kötni, a házassági pereket a katolikus egyházi bíróságok tárgyalták, de   protestánsok házassága esetén a protestáns egyházjog szerint kellett ítélkezniük. Aki közhivatalt akart vállalni, annak u.n. dekretális esküt kellett tennie, amelyben Szűz Máriára és a szentekre történt hivatkozás, ezért hívő protestáns nem vállalkozhatott az eskü elmondására. A protestáns egyházak belső életében a legfontosabb fejlemény a zsinati-presbiteri  egyházi alkotmány  elemeinek elterjedése volt, amelyeket a Nyugat-Európában, főleg Angliában tanuló teológusok hoztak magukkal haza. Nyugati mintára nálunk is sok  gyülekezetben megalakultak a hívek által választott egyháztanácsok, presbitériumok , a nemesek és földesurak pedig mint gondnokok  és főgondnokok  kaptak helyet az egyházi vezetésben. A presbitérium hívta meg a lelkészt, s a presbiterek döntöttek arról is lelkészüket „marasztják”-e vagy sem. A második  Carolina Resolutio  (1734) után a protestáns egyházak  kialakították a király által engedélyezett négy egyházkerületet: az evangélikusoknál így jött létre a bányai, a dunántúli, a Dunán inneni és a tiszai egyházkerület, a reformátusoknál pedig a dunántúli, a Duna-melléki, a Tiszán inneni és Tiszán túli kerület, mindegyiknek élén egy-egy választott szuperintendenssel (püspökkel) és világi főgondnokkal, illetve felügyelővel. Az evangélikusoknál már a század elején kialakult az “egyetemes felügyelő” hivatala. 1774-ben megalakult a magyarországi lutheránus egyház egyetemes konzisztóriuma , közgyűlése is. A kálvinistáknál nem alakult ki ilyen egységes központi szervezet, náluk az egyházkerületekben állítottak egy-egy világi főgondnokot a püspök mellé. 1773-ban Beleznay Miklós tábornok  kapott megbízást arra, hogy főgondnokként képviselje a reformátusok érdekeit. 27

A 18. században az államilag támogatott erőszakos rekatolizáció megszűnt, de az “ellenreformáció” csendesebb, mérsékeltebb eszközökkel tovább folyt. Templomok és iskolák  elvételére is sor került. Mária Terézia korlátozta a protestáns ifjak külföldi iskolázását, s  jutalmazta a katolikus hitre áttérőket. Vele szemben fia, II. József már határozottan a vallási türelem híve volt. Részben neki, részben az Államtanács javaslatainak köszönhetően az 1770es években már javult a protestánsok helyzete, s korábban elfoglalt templomok visszaadására is sor került. II. József 1781-ben kiadta türelmi rendeletét . Ennek értelmében ott, ahol legalább száz  protestáns család élt, templomot, paplakot és iskolát építhettek. A templomnak azonban nem lehetett tornya, harangja és bejárata az utca felől. Később ezt a korlátozást feloldotta, s már 50 családból álló gyülekezetnek is megengedte prédikátor alkalmazását és templom építését. Ettől kezdve a protestánsok minden hivatalt, állami méltóságot betölthettek. A vegyes házasságok  esetében a katolikus apa minden gyermeke katolikus lett, a nem katolikus apa vallását pedig csak a fiúk követték, a lányok anyjuk után katolikusok lettek. A protestáns egyházakba való átlépést is megkönnyítette. A türelmi rendelet nyomán több mint ezer “elárvult” (azaz lelkész és templom nélküli) gyülekezet élt a szabad és nyilvános vallásgyakorlat jogával. 1790-91. évi országgyűlés 26. törvénycikke biztosította a protestáns felekezetek részére a szabad és nyilvános vallásgyakorlatot (ez törvénycikk Horvátországra nem volt érvényes.) Ez azonban nem jelentette azt, hogy a protestáns felekezetek minden tekintetben egyenjogúakká váltak volna a katolikusokkal. Elsősorban a vegyes házasságok és az áttérések terén érvényesültek továbbra is a katolikus egyház előjogai. Vegyes házasságokat csak katolikus pap előtt lehetett kötni, s az ezzel kapcsolatos perek a katolikus püspöki szentszékek elé tartoztak  Ezért a reformkori országgyűléseken ismételten napirendre kerültek a protestánsok sérelmei és  javaslatok születtek a protestánsok hátrányos helyzetének megszüntetésére. Végül az 1843-44. évi országgyűlés 3. törvénycikke elismerte a protestáns lelkészek előtt kötött vegyes házasságok érvényességét, s az ilyen házasságokból született gyermekek vallását a szülők  szabad megegyezésére bízta. 1791 őszén az evangélikusok Pesten, a reformátusok Budán tartottak országos zsinatot, amelyen a világiak is részt vettek. A zsinatok új egyházalkotmányokat dolgoztak ki, amelyekben két alapelv érvényesült: a zsinati-presbiteriális elv, azaz az alulról felépülő, demokratikus egyházkormányzat, valamint a lelkészek és a világiak paritása, azaz egyenlő részvétele az egyházkormányzatban. Ezen az alapon szerveződtek a következő évtizedekben az egész országban a presbitériumok. Bár az egyházkormányzat központi szerve, a zsinat, korszakunkban nem jött létre, az egyes autonóm egyházkerületek országos konventjei évente üléseztek. Az 1791-es zsinatokon, majd az 1840-es évek elején jelentkezett a törekvés a két  protestáns felekezet uniójára. Az unió nem jött létre, de több helyen sor került közös iskolák, közös karitatív intézmények, sőt közös egyházközségek alapítására. A hitéletben az evangélikusoknál a 18. század folyamán megfigyelhető a németországi  pietizmus  hatása, főleg a dunántúli egyházkerületben és Pozsonyban (Bél Mátyás). A reformátusoknál az uralkodó ortodoxiával szemben továbbra is érvényesült a nyugat-európai  puritanizmus  befolyása, majd a század vége felé a felvilágosodás hatására nálunk is megjelent a racionális teológia. A 19. században – a katolikusokhoz hasonlóan – a protestánsoknál is terjedt a közömbösség, a vallástól való elfordulás, legalábbis a nemesség és értelmiség körében. Kis János evangélikus püspök már 1815-ben felpanaszolta, hogy az egyoldalú   politikai érdeklődés „csaknem minden vallásbeli dolgokról való gondolkodást kizár a szívből.” Szeremlei Sámuel hódmezővásárhelyi református lelkész pedig úgy látta, hogy "az 1848. év a bibliai hitéletet itt már legnagyobb részben kialudva találta[...] Középosztályunk a *

Kis János: A vallástalanságról és a vallásbéli buzgóság meghidegedésének okairól különösen a protestánsok  között. Sopron 1815. 4. *

28

vallás lényegétől és külformáitól egyaránt elfordulva nagy mértékben terjeszti a népnél a hitetlen életet." A 18. században gyors ütemben növekedett a zsidó vallásúak  száma, elsősorban a  bevándorlás következtében. A század elején számuk alig haladta meg a tízezret, a népszámlálás 1787-ben már 83 ezer zsidót talált az országban. A század első felében nyugat felől érkeztek, elsősorban Cseh- és Morvaországból. A század második felében megnövekedett az északkeleti   bevándorlás, különösen miután Galícia a Habsburg Monarchia tartománya lett. A 19. században felgyorsult a zsidó bevándorlás üteme, s számuk 1850-ben elérte a 369 ezret (2,8 %). A bevándorló zsidók főleg kereskedelemmel és a földesúri kocsmatartási, húsmérési és   pálinkafőzési jogok bérlésével foglalkoztak, de szép számmal voltak közöttük iparűzők is. A szabad királyi városokba nem engedték be őket, ezért főleg az uradalmi mezővárosokban (pl. Óbudán) és falvakban települtek le. Földbirtokot nem szerezhettek, s bizonyos mesterségeket sem űzhettek. A megtelepedett zsidók községbe tömörültek, rögzített alapszabályok mellett. Az alapszabályok felölelték a közösség és az egyén életének minden területét. A községek életét választott elöljárók irányították. Ezekre a közösségekre vetette ki Mária Terézia 1749-ben a türelmi adót , amelyet a közösség osztott fel és szedett be. A türelmi adót 1846-ban törölték el. II. József 1783-ban kiadta a zsidók helyzetét szabályozó rendeletét ( Systematica Gentis  Judaicae regulatio ), amely megnyitotta előttük a szabad királyi városokat, megengedte, hogy földet béreljenek, ipart űzzenek és kereskedjenek. Előírta, hogy nem vallási ügyeikben a német, latin vagy magyar nyelvet használják, s minden zsidó vegyen fel vezetéknevet. Elrendelte zsidó nemzeti iskolák felállítását, megnyitotta a zsidó ifjak előtt a keresztény iskolákat, sőt az egyetemet is. Mindezen intézkedésekkel a császár azt szerette volna elérni, hogy a zsidók beilleszkedhessenek a hazai társadalomba. A zsidók hálával fogadták a rendelet  jogkiterjesztéseit, csak a szakállviselet eltiltását sérelmezték, s ezt József, kérésükre, hatályon kívül helyezte. De sokan – főleg a rabbik – attól is féltek, hogy II. József politikája a zárt zsidó közösségek bomlását, az asszimilációt fogja előmozdítani. Ezért miután József halálos ágyán zsidó-rendeletét is visszavonta, utódától elsősorban vallásuk védelmét, szabad gyakorlásának    biztosítását kérték. Az 1790-91-es országgyűlés hajlandónak mutatkozott a József által engedélyezett jogok visszaállítására, de a szabad királyi városok tiltakozásának hatására olyan felemás rendelkezést iktatott törvénybe, hogy azok a zsidók, akik 1790. január 1. előtt   beköltöztek valamely városba, ott maradhattak, de újabb beköltözésről nem lehetett szó. Az 1839-40. évi országgyűlés engedélyezte, hogy a zsidók – a bányavárosok kivételével – bárhol letelepülhessenek, szabadon kereskedhessenek, bármilyen ipart űzhessenek és gyárakat alapíthassanak. Miközben az országgyűléseken folyt a küzdelem a zsidóság polgári és politikai emancipációjáért, magán a zsidó közösségen belül is egyre elkeseredettebb harc dúlt az eredeti vallási előírásokhoz és hagyományokhoz mereven ragaszkodó ortodox  irányzat és az emancipáció érdekében asszimilációra hajlandó, a zsidó vallási törvényeket módosítani kívánó neológ  tábor között. A 19. század elején Magyarországra is eljutottak a Moses Mendelsohn által kezdeményezett zsidó felvilágosodás eszméi. A vallásreform hívei az élet valamennyi mozzanatát szabályozó vallási törvények lazításával, a vallás külsőségeinek átalakításával akarták megkönnyíteni a zsidó közösségen kívüli környezettel való érintkezést, s bekapcsolni a zsidóságot a modern Európa társadalmi és szellemi életébe. Az ortodox-neológ ellentét több volt, mint puszta vallási konfliktus. Mivel a magyar politikai elit az emancipációt a nyelvi és kulturális asszimiláció, a magyarosodás feltételével kötötte össze, az ortodoxia nem csupán a vallási törvények és rítusok változatlan fenntartásához ragaszkodott, hanem az asszimilációt is elutasította, sőt ezen az áron az emancipációból sem kért, s elzárkózott a környező **

**

Szeremlei Sámuel: Vallás-erkölcsi és társadalmi élet 1848 óta Magyarországon. Budapest 1874, 9–10.

29

társadalomtól. A neológok viszont vallásreformmal elsősorban az asszimilációt, a magyar  társadalomba való beilleszkedést akarták lehetővé tenni. A neológ mozgalom élén a reformkorban a pesti hitközség haladt.

„A zsidók, néhány családot kivéve, maguk közt német nyelvet használnak; de azért németekhez nem számíthattuk; pedig különös népet sem tesznek; mert jelenleg csak üldözött vallásuk miatt váltak  külön. Ujabb időkben az előrelátóbb izraeliták nagy buzgósággal tanulják és taníttatják a hazai magyar nyelvet. Mi a zsidók emancipációját illeti: ez most kevés rokonszenvre talál a nagy tömegnél, pedig helytelen és méltánytalan okból, mert a zsidóknak tulajdonított pénz és gabona uzsoráskodást a keresztények is, kiknek pénzük és gabonájuk volt, csak oly arányban űzték, ha nem  jobban. Ó uram, mikor jön el a te országod! Mikor lesz az, hogy ember vallásos meggyőződése miatt nem üldöztetik! Mikor látják által a keresztények, s legközelebb magyar hazánkfiai, hogy a zsidóknak tulajdonított hibák, ha és amennyiben igazak, csupán az emancipáció által orvosoltathatnak meg gyökeresen.” (Fényes Elek: Magyarország leírása, 1847.)

30

4. A felvilágosult abszolutizmus kezdetei: Mária Terézia reformjai A “felvilágosult abszolutizmust” Kosáry Domokos nyomán úgy határozhatjuk meg, hogy ez az európai perifériák elmaradottabb államainak volt sajátos kísérlete arra, hogy erőiket összpontosítva, korszerűbbé, hatékonyabbá váljanak és az adott rendszeren belül felzárkózzanak arra a szintre, amelyet a fejlettebb zóna, elsősorban Franciaország képviselt. „E kísérlet során pótolniuk kellett sok olyasmit is, amit a fejlettebb nyugat-európai államokban a “klasszikus” abszolutizmus már korábban, a 17. században megteremtett a politikai egységesítés, a központosítás, a népesítés, a gazdaságpolitika, az iparpártolás, a műszaki szervezet, az iskolázás, közegészségügy terén.” Ezeket a célkitűzéseket hatékonyan csak egy erős központi hatalom valósíthatta meg az abszolút uralkodó vezetésével és a rendi intézmények mellőzésével. Felvilágosult abszolutizmusról beszélhetünk a 18. század második felében Európa   peremterületein, Portugáliától, Spanyolországtól kezdve Itálián, Közép- és Kelet-Európa országain át a Skandináv-félszigetig. Legjelentősebb sikereit ez a kormányzati szisztéma II. Frigyes Poroszországában és a Habsburgok országaiban érte el (Toscana Lotharingiai Ferenc és fia, Lipót uralma alatt egyenesen a felvilágosult abszolutizmus „mintaállamává” vált). Elvi alapját a német természetjogi iskola – Samuel Pufendorf, Christian Thomasius és Christian Wolff – államelmélete képezte, amelyet Bécsben Karl Anton M ARTINI és Joseph SONNENFELS  professzorok adaptáltak a Habsburg birodalom viszonyaira. E változat szerint az uralkodói hatalom eredete a társadalmi szerződés, e szerződésben azonban a társadalom végérvényesen átruházta a hatalmat az uralkodóra, azt már vissza nem veheti, sőt nem is ellenőrizheti. Az egész rendszer központjában a közjó  (bonum commune, bonum publicum ), a közboldogság fogalma állt, az államnak, összes tisztviselőinek és alkalmazottainak, valamint a csak Istennek és saját lelkiismeretének felelős uralkodónak ezt, minden állampolgár javát és   boldogságát kell szolgálnia. Ennek megfelelően a felvilágosult abszolutizmus politikájának  legjellemzőbb vonása az “etatizmus”, ami annyit jelent, hogy az állam közvetlenül beavatkozik  a társadalomnak addig az államtól független szféráiba, ellenőrzése alá vonja a társadalmi élet egész területét. Ezt a politikát jól reprezentálja a Mária Terézia által 1768-ban kiadott Főispáni  utasítás. Eszerint a főispánok legfontosabb feladata az adózó nép megóvása “minden igazságtalanságtól és helytelen tehertől”. Védelmezzék meg a parasztokat a megyei adminisztráció visszaéléseivel és a földesurak által rájuk rakott jogtalan terhekkel szemben. Gondoskodjanak arról, hogy “minden helység iskolamesterekkel elláttassék.” Ügyeljenek az utak, hidak állapotára, a postára, “a mértékek és mérlegek egyenlőségére”, az erdők helyes kezelésére, az árvák érdekeinek védelmére, a közterhek igazságos és méltányos elosztására, a szegények, szűkölködők ellátására. Gondoskodjanak az igazságszolgáltatás meggyorsításáról, megyéjük gazdasági életének fellendítéséről, piaci lehetőségek biztosításáról, az ipar  meghonosításáról. Végül táblázatos jelentésekben számoljanak be megyéjük népességi, gazdasági viszonyairól, és az iskolákról. Mária Teréziától távol állt a felvilágosodás – különösen annak francia változata –, nem annak nevében akarta boldogítani alattvalóit. Hagyományos típusú, mély vallásossága, női érzékenysége azonban fogékony volt azokra a korban általános emberbaráti, humanisztikus eszmékre, amelyek a felvilágosodásnak is fontos elemét képezték. Vallásosságából fakadó meggyőződése volt, hogy alattvalóinak testi és lelki javáért, földi és túlvilági boldogulásáért ő a felelős Isten előtt, aki reábízta a hatalmat. Emlékirataiban országai „közös és első anyjának” nevezi magát. Ez az „anyai” felelősségérzet, meg – tegyük hozzá Szekfű Gyulával – „szíve és *

*

*

*

Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Budapest, 1980. 274. Bürokrácia és közigazgatási reformok Magyarhonban. Közreadja Csizmadia Andor. Budapest, 1979. 65-84.

31

emberi részvéte oly új feladatokat szabott” a királynő elé, melyek a felvilágosodási   programban is bennfoglaltattak. Ha a királynő maga nem is igen olvasta őket, de a kis trónörökös tananyagában szülei jóváhagyásával már szerepeltek Pufendorf és Wolff írásai. Uralkodói mentalitását jól jellemzik azok a sorok, melyeket az úrbéri rendelet kiadásakor írt Pálffy Miklós országbírónak:

Mária Terézia levele Pálffy Miklós országbíróhoz (1767)  „Nem akarok a törvény ellen cselekedni, szeretem a nemzetet, hálás vagyok iránta, de ha király akarok maradni, kell, hogy ép úgy igazságot szolgáltathassak a szegénynek, mint a gazdagnak. Lelkiismeretem szerint kell eljárnom, nem akarok elkárhozni egy pár mágnás és nemes miatt. Sok  hónapon át iparkodtam, hogy ez elveket megegyeztessem az ország alapelveivel; rajta vesztettem és a paraszt fizeti az árát. Nem akarok mást, mint a közjót, melyet nem szabad, hogy magánérdek  zavarjon”.

Az uralkodói felelősségérzetéből és lelkiismerete sugallatára elvállalt felvilágosult reformok megvalósításában együttműködött, hosszú éveken át naponta együtt dolgozott olyan munkatársaival, tanácsosaival, akik elvi meggyőződésből voltak a felvilágosodás hívei. Ezek  között szép számmal akadtak vallásilag közönyösek, vagy olyanok, akiknek életvitele kiváltotta a királynő rosszallását. Ilyen volt évtizedeken át legközelebbi munkatársa, Wenzel Anton K AUNITZ-R IETBERG kancellár és az Államtanács elnöke, aki a külpolitikát irányította, de a belső reformok előkészítésében is fontos szerepe volt. A korai reformok irányítója, Friedrich Wilhelm HAUGWITZ, Sziléziából a poroszok elől települt át Ausztriába. A munkatársak között meg kell említenük a gazdasági szakembert, „az osztrák államférfiak közül szinte egyedülállóan magyarbarát” Karl ZINZENDORF ot, aki miután 13 évig államköltségen gazdasági tanulmányutakat tett Európában, 1776-ban Trieszt kormányzója lett. 1772-ben féléves körutat tett Magyarországon, hogy felmérje az ország gazdasági helyzetét. A németalföldi származású udvari orvos, Gerard VAN SWIETEN oktatási és kulturális ügyekben lett a királynő főmunkatársa. Joseph S ONNENFELS, a bécsi egyetemen az államtudomány tanára elsősorban az igazságszolgáltatás reformjában valamint a szociálpolitikai és egészségügyi intézkedések előkészítésében volt segítségére Mária Teréziának és Józsefnek. A közigazgatásról, a gazdaságtudományról és a pénzügyekről írt kézikönyve évtizedeken keresztül szolgált tankönyvül a birodalom egyetemein és akadémiáin, s e tankönyv révén leendő tisztviselők nemzedékei ismerkedtek meg nemcsak a felvilágosodás eszméivel, hanem azzal is, hogy a gyakorlatban mit jelent a “közjó” szolgálata. Rátérve a magyarországi munkatársakra, az arisztokraták közül gróf P ÁLFFY Miklós kancellárt, majd országbírót, kell kiemelnünk. A reformok végrehajtásában a mágnásoknál fontosabb szerepet játszottak azok a köznemesi származású tisztviselők, akiket hivatali karrierjük csúcsán a királynő grófi rangra emelt: GRASSALKOVICH Antal, FESTETICH Pál, NICZKY Kristóf, FEKETE György, vagy HADIK  András. A sikertelen háborúk, amelyekben a Habsburg birodalom nem bírt a nálánál sokkal kisebb Poroszországgal, ráirányították a figyelmet a birodalom belső gyengeségére, gazdaságának, társadalmi-politikai szervezetének és katonai erejének viszonylagos elmaradottságára. Mária Terézia úgy látta, hogy a birodalom gyengeségének egyik legfőbb oka a rendi széttagoltság, az egység és a centralizáció hiánya. Legsürgősebb a pénzügyek és az adórendszer, valamint a hadsereg reformja volt. A háborúk nagy kiadással jártak, s az államadósság az 1711. évi 60 millióról az 1740-es években 100 millió fölé emelkedett. Az örökös tartományokban a belső kormányzat és az adórendszer reformjára H AUGWITZ dolgozott ki tervet, amelyet Mária Terézia – a koronatanács többségének véleménye ellenére –  elfogadott. A nemesség és az egyház is részt vállalt az adóból, földbirtokának nagysága *

*

H. Balázs Éva: Felvilágosult abszolutizmus. In: Magyarország története 1686–1790. Főszerk. Ember Győző, Heckenast Gusztáv. Budapest 1989. 877

32

arányában (azonos területű föld után azonban ők lényegesen kevesebbet fizettek, mint a  jobbágyok). A rendek ott is tiltakoztak (az osztrák tartományok – különösen Tirol és Karintia –  tanúsították a leghevesebb ellenállást), de végül is a tartománygyűlések 10 évre megszavazták  az adót, majd ezt ismételten meghosszabbították. A reform és a háború befejezése után kibontakozó gazdasági fellendülés eredményeképpen az állami bevételek néhány év alatt megduplázódtak. A cseh és osztrák kancelláriát (amelyek akkoriban – a magyar kancelláriához hasonlóan – a rendi érdekek legmagasabb szintű képviselői voltak) megszüntették, s az örökös tartományok közigazgatását és pénzügyi-gazdasági irányítást egyetlen központi kormányszerv (Directorium in publicis et cameralibus ) kezében összpontosították. Később a gazdasági ügyeket visszautalták az Udvari Kamara hatáskörébe, a közigazgatást pedig az egyesített Osztrák-cseh Kancelláriá ra bízták. A Legfelső Bíróság ( Oberste Justizstelle ) felállításával a   bíráskodás különvált a közigazgatástól, legalábbis felső szinten. A középfokú igazgatást is kivették a rendek kezéből, s olyan tartományi hivatalokra bízták, amelyekben az uralkodó által kinevezett tisztviselők intézték az ügyeket. Az említett új kormányszervek hatásköre csupán az örökös tartományokra korlátozódott. Maga Haugwitz állapította meg, hogy a „direktórium határai semmikép sem terjedhetnek ki annyira, hogy a magyar királyságnak és tartozékainak  közügyeit is intézzék,[…] amelyek a Felség többi örökös tartományaitól teljesen különböző, egészen rendkívüli alkotmánnyal bírnak, s ezért kell is, hogy külön kancelláriájuk legyen.” * A hadsereg reformját Leopold Joseph DAUN táborszernagy irányította. Szabályozták és egységessé tették a hadsereg szervezetét, kiképzését, rendszeresen hadgyakorlatokat tartottak. Az eddigi alkalomszerű toborzásról áttértek a katonai szolgálatra alkalmas fiatalok összeírására és sorozására, bár általános hadkötelezettségről természetesen még nem volt szó. A tartományoknak és a vármegyéknek, s azon belül az egyes községeknek kellett kiállítaniuk a számukra meghatározott újonclétszámot. Bécsújhelyen tisztképző akadémiát létesítettek. A tisztek, majd 1770-től a szolgálatban elhunyt tisztek özvegyei is nyugdíjat, árvái ellátást kaptak. A hadirokkant katonák elhelyezésére invalidus-házakat építettek, többek között Pesten is (a mai Városháza). A közigazgatás és a hadsereg reformjában sok tekintetben a porosz mintát követték. Az újonnan felállott kormányszékek között voltak birodalmi szintűek, amelyek  tevékenysége a magyar korona országait is érintette. Ilyen volt mindenek előtt az 1742-ben megszervezett, illetve valójában az Osztrák Kancelláriából kivált és önállósult Udvari és  Állami Kancellária , későbbi nevén Házi, Udvari és Állami Kancellária , amely az uralkodó család ügyeivel és a külügyekkel foglalkozott. Ez volt a legmagasabb rangú központi hatóság, vezetői, az államkancellárok a birodalom legelső tisztviselői voltak. 1753-tól K AUNITZ viselte ezt a tisztet csaknem négy évtizeden át. A régebben fennálló kormányszékek közül az egész   birodalomra kiterjedt az Udvari Haditanács  hatásköre is, amelynek működésére a magyar  rendek semmi befolyást nem gyakoroltak (bár volt magyar elnöke is, mint pl. 1774 és 1790 között HADIK  András tábornagy). A birodalom gazdaságának legfőbb irányító szerve az 1746 ban felállított Általános Kereskedelmi Igazgatóság  volt, amelyet 1762-ben Kereskedelemügyi  Tanáccsá  szerveztek át. 1742-ben jött létre a Pénzverési és Bányaigazgatóság , amely a magyar  kincstári bányákat is kezelte. Az 1753-ban létrehozott udvari egészségügyi bizottság  közvetlenül a királynőnek volt alárendelve és rendelkezési joga a monarchia valamennyi országára kiterjedt. Végül voltak olyan központi szervek, amelyek hatásköre hivatalosan a magyar korona országaira nem terjedt ki, ennek ellenére azonban rendszeresen foglalkoztak magyar ügyekkel is. Ilyenek voltak a század első felében az uralkodó közvetlen tanácsadó szervei, a különböző   bizottságok és konferenciák. 1761-ben Mária Terézia Kaunitz kancellár javaslatára, francia mintára megszervezte az Államtanácsot (Staatsrat ), amely 3 államminiszterből és 3 *

*

* Szekfű Gyula: Magyar történet. IV. kötet. 7. kiadás. Budapest, 1943. 511.

33

államtanácsosból állt. Ennek is Kaunitz lett az elnöke. Ember Győző szerint, aki az Államtanács azóta megsemmisült iratait átnézte, „mindazoknak a reformoknak, amelyek Mária Terézia uralkodásának második, felvilágosult felében születtek, az Államtanács volt a szülőhelye. Az Államtanács volt a politikai iskolája II. Józsefnek, aki kezdettől fogva részt vett a tanács munkájában. Reformjai… csírájukban szinte mind kimutathatók Kaunitz Vencel államminiszter és Borié Egyed államtanácsos votumaiban, akik államférfiúi tehetségben és aktivitásban messze kimagaslottak az Államtanács első hat tagja, de talán még az utánuk  következők közül is." Általában B ORIÉ államtanácsos referálta a magyar ügyeket. Javaslataiban, „bár mindig az egész birodalom érdekét tartotta szem előtt, s Magyarországot a   birodalom részének tekintette, nem különböztette meg hátrányosan a többi résztől.” Az államtanácsnak kezdetben nem volt magyar tagja, csak az 1780-as években került tanácsosai közé Izdenczy József. Az állami pénzügyek kezelője korszakunkban is az I. Ferdinánd által megszervezett Udvari Kamara  maradt. Annak ellenére, hogy a magyar törvények ismételten hangsúlyozták a Magyar Kamara függetlenségét, az Udvari Kamara mindvégig jelentős befolyást gyakorolt a magyar korona országainak pénzügyeire, a Magyarországhoz vissza nem csatolt területek  (1778-ig a Temesi Bánság) pedig egyedül az ő hatásköre alá tartoztak. Az igazgatási feladatokkal foglalkozó udvari hatóságok a szakszerű bürokrácia elvei alapján szerveződtek: folyamatosan működő, állandó hivatalok voltak, tárgykörök szerinti osztályokra felosztva. Az uralkodó által kinevezett és bármikor elmozdítható tisztviselőik –  tanácsosok, előadók, titkárok – fizetést, az előírt korhatár elérése után nyugdíjat kaptak, s hierarchikus szervezetet alkottak. A hangsúly a szakértelmen volt, a kinevezéseknél a származás másodlagos szempontnak számított. A magasabb tisztségek betöltéséhez előírt szakképesítés volt szükséges, s bevezették a minősítési rendszert is. Ekkor alakult ki tehát a hivatásos közszolgálat . A jogrendszer reformja érdekében Mária Terézia az 1760-as években új  polgári és büntetőkönyvet készíttetett, ezek közül azonban csak az utóbbi került bevezetésre. Adam Wandruszka, a jelenkor egyik kiváló osztrák történésze a királynő rendeleteinek  hatékonyságát vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy „akármely területével foglalkozunk  Ausztria újabbkori történetének: a közigazgatás, a pénzügyi vagy gazdaságpolitika, az iskolaügy, a hadsereg, az igazságszolgáltatás vagy egészségügy történetével, mindig arra az eredményre kell jutnunk, hogy a döntő reformok s a legsikeresebb intézmények e nagy uralkodónő kormányzásának idejére vezethetők vissza.” Mária Terézia 1750-es években írt emlékirataiban azt írja: „Egyedül Magyarországon nem tartottam célszerűnek bármilyen változtatás bevezetését, mert ott az országgyűlésen kívül valamit megkísérelni a törvények szerint nem tanácsos.” A magyar rendekkel szemben Kaunitz kancellár is óvatosságra intette őt. Ezért a magyar országgyűléseken egyelőre csak az adó emelését igyekezett elérni, mivel az államadósság az 1760-as években már megközelítette a 300 millió forintot. Komolyabb reformok megvalósítával először 1764-ben próbálkozott, ekkor is a rendek közreműködésével, de tervei az országgyűlésen heves ellenállásba és elutasításba ütköztek. Ekkor határozta el, hogy a szükségesnek tartott reformokat Magyarországon is végrehajtja, de a rendek megkérdezése nélkül. Magyarországon ekkor vette kezdetét a „felvilágosult abszolutizmus” időszaka, amely az örökös tartományokban már az 1740-es években kibontakozott. De míg az 1740-es és 50-es években a birodalom hatalmi   pozícióját erősíteni hivatott gazdasági és katonai intézkedéseken volt súlypont, addig a 60-as években a társadalom életminőségét és kultúráját emelni igyekvő, a szociális problémákat érintő reformok kerültek előtérbe. *

*

**

*

*

Magyarország története 1686–1790. Főszerk. Ember Győző, Heckenast Gusztáv. Budapest 1989. 443. Idézi Barta János: Mária Terézia. Budapest, 1988. 225. Marczali Henrik: Mária Terézia 1717–1780. Budapest, 1891. 151.

**

34

1765 egyébként is jelentős fordulat volt Mária Terézia életében: meghalt férje, Lotharingiai Ferenc. Helyébe társuralkodóként maga mellé vette elsőszülött fiát, Józsefet, aki ekkor 24 éves volt. Józsefet még ugyanebben az évben német-római császárrá is megválasztották. Az ifjú trónörököst és társuralkodót más fából faragták, mint édesapját, aki energikus felesége uralkodásának kezdetén csendben félreállt, s nem avatkozott a kormányzásba. Neki már kialakult elképzelései voltak a birodalom kormányzásáról, ezeket minél előbb meg szerette volna valósítani. Édesanyja meghallgatta ugyan tanácsait és   javaslatait, de a döntéseket maga hozta, a tényleges hatalmat nem osztotta meg fiával. Különben is elveik és a szükséges teendőkről vallott elképzeléseik között lényeges eltérések  voltak, s ez gyakran feszültséget okozott anya és fia között. Ennek ellenére kétségtelen, hogy Józsefnek jelentős szerepe volt abban, hogy 1765 után felgyorsult a felvilágosult reformpolitika üteme. A felvilágosult abszolutizmus magyarországi reformpolitikájának alapelveit az Államtanács és Kaunitz kancellár dolgozta ki. Kaunitz 1761-ben 12 pontban vázolta fel a tennivalókat.

Kaunitz kancellár javaslata a Magyarországon követendő politikáról (1761)  „Magyarország tehát igen nagy figyelmet érdemel, és ugyanolyan anyai gondoskodást, mint a többi örökös tartomány. Csakhogy alkotmánya sajnálatos módon még olyan, hogy a király és az ország   jóléte egymást kizárják. Ugyanis, ami az ország terményeinek értékesítése, gyárak létesítése, a gazdasági élet fellendítése érdekében történne, az nem az adófizető jobbágynak, hanem annak a nemességnek hozna hasznot, amely az állam terheitől teljesen mentesített. Ebből csak visszaélések  származnának, és egy tervezett, jobb berendezkedést még nehezebben lehetne megvalósítani.… 4. Mellőzni kell a magyar országgyűlés összehívását, abból csak baj származik, mint ezt a tapasztalat  bizonyítja. 5. Annál inkább kell — a körülményekhez mérten — az egyes megyék felé fordulni, hogy a Felség az alispánok és a kisnemesség révén ott döntő befolyásra tegyen szert.… 6. Az országgyűlési határozatokat, az alaptörvényeket egyenesen megtámadni nem szabad, ellenük  intézkedni nem ajánlatos. De főként nem szabad kiderülnie annak, hogy a kormányzat a nemesi  privilégiumokat korlátozni kívánja. Nagy lenne a felzúdulás, és minden jónak elejét vennék. 7. A törvények és privilégiumok tágabb értelmezését nem szabad engedélyezni, az adottakat kell alkalmazni, s ha nem világosak, a királyi jog irányában kell dönteni. … 10. Mindenekelőtt arról kell gondoskodni, hogy a paraszt Magyarországon jobb helyzetbe kerüljön, s elbírja az adóterheket. Amennyire lehetséges, akadályozni vagy korlátozni kell a nemesség visszaéléseit a jobbágyok elnyomásában, s idővel a népet az udvar számára megnyerni. 11. A kamarai birtokoknál kell kezdeni: ott vezessék be mindazt, ami az udvar elveiből következik. Az adózó méltányos, elviselhető terhek mellett biztosított helyzetben legyen. 12. Mivel a magyar királynak az egyházzal szemben és a fiskalitások terén különleges jogai vannak, ezeket igen hasznosan lehet igénybe venni, hogy fokozatosan mindazt, ami az alkotmányban helytelen, meg lehessen változtatni.”

Ezt az akcióprogramot a következő években végre is hajtották. A reformok valóban a társadalom minden rétegére, az élet minden területére kiterjedtek. Mivel e reformokat az örökös tartományokban már évekkel, sőt némely esetben egy-két évtizeddel korábban   bevezették, a magyarországi reformintézkedések jó része ezeknek az átültetése volt. A reformokról intézkedő helytartótanácsi rendeletek zöme a hasonló tárgyú ausztriai rendelet nyomán készült, gyakran annak szószerinti fordítása volt (németről latinra). A társadalmat érintő reformok közül kétségtelenül legnagyobb horderejű az úrbéri  rendelet  volt. A központi kormányszerveknek, így a Helytartótanácsnak is, már a század első felében feladatai közé tartozott az adózó nép érdekeinek védelme. Az eseti jobbágypanaszok  elintézése azonban nem bizonyult elégségesnek. A kérdés egyre inkább országos szintű rendezést igényelt, mert a földesúri kizsákmányolás mértéke a század folyamán erősen megnövekedett, különösen azokon a vidékeken, ahol a földesúri majorságoknak módjukban állt bekapcsolódni az árutermelésbe. 1764–65-ben a dunántúli megyékben   parasztmegmozdulásokra került sor, s egyre-másra érkeztek Bécsbe a jobbágyok kérvényei, 35

amelyekben a földesúri terhek növekedéséről panaszkodtak. A parasztmozgalmak által érintett dunántúli megyékben 1766 folyamán felmérték a jobbágyok helyzetét és szolgáltatásait, majd 1767 januárjában megjelent az úrbéri viszonyokat országos érvénnyel szabályozó királyi rendelet. Ennek alapján 1767 és 1774 között az egész ország területén végbement az úrbérrendezés . A rendezés célja az volt, hogy egyfelől a rendkívül tarka és változatos úrbéri viszonyokat egységesítse, másfelől pedig megakadályozza, hogy a földesurak a rendeletben előírt szolgáltatásokon felül terheljék jobbágyaikat. Az úrbérrendezéssel szemben mind a megyék, mind az egyes földbirtokosok ellenállást tanúsítottak, ezért a királynő királyi biztosokat küldött ki a végrehajtás irányítására és ellenőrzésére. Minden jobbágyfalu elöljáróinak választ kellett adni 9 kérdőpontra, amelyek  segítségével helyzetüket és szolgáltatásaikat kívánták felmérni. Ezután az egyes falvak   jobbágytelkeit 3 vagy 4 minőségi osztályba sorolták, majd a megyegyűlés megállapította, hogy az egyes minőségi osztályokhoz milyen nagyságú egész jobbágytelek tartozik. A megyék  határozata a Helytartótanács, majd a királynő elé került, aki meghozta a végleges döntést, számos esetben felülbírálva a megyei javaslatot. Az uralkodói döntés visszakerült a megyékhez, ahol ennek alapján minden községben végrehajtották a rendezést. Ennek  eredményéről minden község maga nyelvén (a többnyelvű községek több nyelven) megkapta urbáriumát és az úrbéri tabellát, amely családokra lebontva tartalmazta a telkek és a földesúri szolgáltatások nagyságát. Az urbárium szerint egy jobbágytelek három részből áll: belső telekből (házhely, udvar  és kert), szántóból és rétből. A szántó és a rét nagysága minőségi osztályonként eltérő volt: az I. osztályban volt a legkisebb, a III. vagy IV. osztályban a legnagyobb. Hogy egy minőségi osztályhoz mekkora egész telek tartozott, az a megyék mezőgazdasági népsűrűségétől függött. Az I. osztályban 16 és 36 hold között szóródott a szántó, 6 és 22 „kaszás” között a rét nagysága. Az egész telek nagysága tehát a minőségi osztálytól és a népsűrűségtől függően a különböző megyékben 22 és 60 hold közötti értékeket vett fel. A legsűrűbben lakott északnyugati megyékben (Sopron, Pozsony, Trencsén, Nyitra, Turóc) az egész telek 22–30 holdat tett ki, a ritkán lakott, újratelepített dél-alföldi megyékben (Bács, Békés, Csanád, Csongrád) viszont 56–60 holdat, országos átlagban pedig 37 hold (28 katasztrális hold, 16 hektár) volt. A községi úrbéri tabellák az egyes családok birtokát az egész telek hányadában adták meg. A rendelet az úrbéres népességet 3 kategóriába sorolta: telkes jobbágyok, házas zsellérek és házatlan zsellérek. Aki 1/8 teleknél kevesebb földet birtokolt, az zsellérnek  számított. A legelőket, erdőket, vizeket, nádasokat az úrbéresek a földesúrral közösen használták. A különböző földesúri szolgáltatások nagyságát a telekhányad szabta meg. Az urbárium szerint egy egész telek után a jobbágy a következő szolgáltatásokkal tartozott: heti egy nap igás, vagy 2 nap kézi robot (aratás, kaszálás, szüret idején 2 heti robot is igénybe vehető, de ezt később be kell számítani; a robotnapok negyedének a 6 téli hónapra kell esnie; a házas zsellérek évente 18, a házatlanok 12 napot robotoltak); 4 egész telkenként egy hosszú fuvar  (legfeljebb 2 napig); kilenced a föld minden terméséből, továbbá méhből, bárányból, gidából; ajándékként 2 csirke, 2 kappan, 12 tojás, 1 icce vaj és 30 egész telek után egy borjú. Ezen felül minden jobbágy és házas zsellér évente 1 forint cenzust tartozott fizetni. Fenntartotta az urbárium a különféle földesúri monopóliumokat is (vadászat, halászat, madarászat, pálinka- és sörfőzés, kocsma-, mészárszék- és vásártartás). A jobbágyok saját borukat Szent Mihály napjától (szept. 29.) Szent György napjáig (ápr. 24.) árulhatták. Az utód nélkül elhalt vagy *

**

A hold  a rendelet szerint akkora terület, amelybe 2 pozsonyi mérő magot lehet vetni. Ez pedig megyénként változóan 1100, 1200 és 1300, országos átlagban 1200 négyszögölet tett ki. A kaszás akkora terület, amelyet egy ember egy nap alatt le tud kaszálni. Az utasítás szerint 1 holddal veendő egyenlőnek. *

**

36

elszökött jobbágy telke és javai a földesurat illették, de a pusztán maradt telket ki kellett adnia egy új jobbágynak, vagy felosztani a falu úrbéresei között. Az irtásföldet a földesúr nem vehette el a jobbágytól és nem számíthatta be a jobbágytelekbe, csak ha a becsű szerinti árát kifizette. Megtiltotta az urbárium a földesuraknak, hogy jogtalan illetékeket, vámokat szedjenek, nem kényszeríthették jobbágyaikat az uradalmi termékek megvásárlására és korlátozta a földesúr elővételi jogát a jobbágyok termékeire. Végül meghatározta a rendelet az úriszéken való bíráskodás módját, a jobbágyra kiszabható büntetéseket, szabályozta a  jobbágyfalvakban a bíró, az esküdtek és a jegyző választását. A nagyszabású munkálat a szűkebb Magyarország 44 megyéjében mintegy 7600 községet és több mint félmillió úrbéres családot érintett. Az úrbérrendezés az ország nagyobb részén, főleg a dunántúli és a felvidéki megyékben könnyített a jobbágyok terhein, s gátat szabott a földesúri kizsákmányolás fokozásának. Ahol a rendezés előtt szerződés szabályozta az úrbéresek szolgáltatásait, s ez a jobbágyok számára kedvezőbb volt, ott továbbra is érvényben maradhatott a szerződés. Voltak viszont olyan vidékek is – elsősorban az Alföld újratelepített, még viszonylag gyéren lakott tájai – ahol az urbárium és a telekrendszer   bevezetése nem járt egyértelműen kedvező eredményekkel. Az egységes rendezés nem vette figyelembe a hagyományos gazdálkodás sajátos, többnyire a természeti viszonyok által megszabott formáit (pl. ártéri gazdálkodás), s ezeken a helyeken nehezen volt alkalmazható. A telki állomány rögzítése nem számolt a népesség szaporodásának meggyorsulásával, s ez gyors telekosztódást, zselléresedést eredményezett. A rendezés nem a földek tényleges felmérésén, hanem a jobbágyok bemondásán alapult, s ők gyakran – többnyire a földesúr rábeszélésére –  kisebb telekállományt mondtak be, hogy ezzel csökkentsék az állami adót. A 3 szlavón megyében 1755-ben parasztmozgalmak robbantak ki, ezért számukra a királynő már 1756-ban egységes urbáriumot adott ki, a horvát megyékben és a Temesi Bánságban azonban csak 1780-ban hajtották végre a rendezést. Erdélyben, ahol a jobbágytelek  sokkal kisebb, a robotteher pedig súlyosabb volt a magyarországinál, a Gubernium 1769-ben a királynő rendeletére kidolgozott egy rendezési tervezetet (Bizonyos Punktumok) , amely nem   bizonyult végrehajthatónak. Ugyancsak nem valósult meg az 1791. évi országgyűlés által kiküldött bizottság rendezési javaslata sem. 1819-20-ban újabb kísérlet történt: Cziráky Antal kamarai alelnök vezetésével részletesen összeírták az úrbéri viszonyokat, de az úrbérrendezés végrehajtása ezúttal is elmaradt, sejthetően a birtokos nemesség erőteljes ellenállása miatt. Az ismételt kudarcokban közrejátszottak a rendkívül bonyolult erdélyi birtokviszonyok, amelyek  nehézzé tették az egységes szabályozást. A legfejlettebb, leginkább iparosodott tartomány, Szilézia elvesztése arra ösztönözte a központi kormányszékeket, hogy az eddigi, az adó növelését célzó intézkedéseken túlmenően koncepciózusabb gazdaságpolitikát  dolgozzanak ki, amely alkalmas a birodalom gazdaságának, legfőképpen iparának fejlődését előmozdítani. Az adóbevételek növelését elsősorban a termelőerők fejlesztésével, az állampolgárok adózó képességének növelésével kívánták elérni. Ennek a merkantilista jellegű gazdaságpolitikának az volt a célkitűzése, hogy megteremtse a birodalom gazdasági egységét, és biztosítsa autarkiáját. Ebbe a birodalmi egységbe Magyarországot is be akarták illeszteni. A központi kormányszervek gazdaságpolitikájának a terméke volt a sokat vitatott 1754. évi vámrendelet. A vámtarifa tervezetét a Kereskedelmi Igazgatóság dolgozta ki. A magyar  kormányszervek a tervezetet Magyarország szempontjából nem ítélték károsnak, csupán azt kívánták, hogy az egyházi és világi nemesség a saját szükségletére behozott és kivitt áruk után továbbra is vámmentességet élvezzen. Az új vámtarifa – a merkantilista elveknek megfelelően   – azt kívánta elérni, hogy külföldről csak olyan áru jöjjön be, amelyben a birodalom hiányt szenved, külföldre pedig csak olyan áru menjen ki, amelyre a birodalomban nincs szükség. Ennek érdekében differenciált vámtételeket alkalmaztak és kettős vámvonalat állítottak fel: az egyiket a birodalom határán, a másikat Magyarország és az örökös tartományok között. A 37

külső vámvonalon azoknak az iparcikkeknek a behozatalát, amelyeket a birodalomban (főleg az örökös tartományokban) is gyártottak, valamint a magyar mezőgazdasági és erdei termékek  kivitelét magas vámokkal (20 %) korlátozták. A belső vámvonalon az osztrák iparcikkek    behozatalát Magyarországra, valamint a magyar agrártermékek kivitelét az örökös tartományokba alacsony vámok (5 %) könnyítették meg. Az új vámrendszer elsődleges célja tehát az volt, hogy az örökös tartományok iparát megvédjék a külföldi konkurrenciától, s   biztosítsák számára a magyar élelmiszerekkel és nyersanyagokkal való ellátást, valamint a magyarországi piacot. Ily módon rögzítette azt a kialakulóban lévő munkamegosztást, amely a   birodalmat iparosodó és agrárországokra osztotta. Ráadásul a magyarországi kereskedőket elzárta a külföldi piacoktól, és az osztrák piacra utalta, mert kisebb vámot kellett fizetni a külföldi áruért, ha nem közvetlenül külföldről szerezték be, hanem osztrák kereskedőktől. A vámtarifa olyan merkantilista elveken alapult, amelyeket akkoriban Európa egyéb országai is alkalmaztak, figyelembe vette a birodalom két felének természetföldrazi adottságait és történtileg kialakult gazdasági struktúráját. Létrehozói sem tagadták, hogy ez a vámrendszer  Magyarországra nézve hátrányos, de ezzel akarták ellensúlyozni azt, hogy Magyarország – a nemesi adómentességhez való ragaszkodás következtében – jóval kevesebb adót fizetett, mint az örökös tartományok. Az 1764. évi országgyűlés előtt az udvar kilátásba helyezte a vámrendszer módosítását és olyan reformokat ígért, „melyek végrehajtásából Magyarországra nagy gazdasági előnyök származtak volna” , ha a nemesség vállaja az adózást. Mivel nem vállalták, a királynő úgy döntött, hogy „a magyar terményeknek és áruknak semmiféle könnyítést sem szabad megadni.” II. József is úgy nyilatkozott 1785-ben, hogy Magyarország, ha nemessége hajlandó adózni, egyenlő elbánásban részesülhet, de ha nem, akkor „úgy kell majd kezelni, mint egy kolóniát”. Az 1790-es évektől kezdve állandóan visszatérő pontjává válik a rendi sérelmeknek a vámrendszer, amely „gyarmati” szerepre kárhoztatja Magyarországot. Ezt a tételt a politikától a történetírás is átvette. Az 1950-es évek vulgármarxista történetírása úgy értékelte Mária Terézia és utódai gazdaságpolitikáját, hogy az gyarmati helyzetbe kényszerítette az országot, s tudatosan elsorvasztani igyekezett a magyar ipart. Ezt a jeles jog- és gazdaságtörténész, Eckhart Ferenc munkájára alapozták, aki az 1920-as években bécsi levéltári kutatások alapján könyvet írt Mária Terézia gazdaságpolitikájáról. Eckhart, elismerve a nemesi adómentesség szerepét ennek a politikának kialakításában, azt állította, hogy Magyarország, amely a 18. század elején azonos fejlettségi szinten állt az örökös tartományokkal, a század folyamán az udvar gazdaságpolitikája miatt maradt el egyre inkább azok mögött. Az 1960-as évektől a 18. századi magyar gazdasági fejlődés, s különösen az ipar és a manufaktúrák történetének feltárására irányuló kutatások módosították ezt a képet, megcáfolták Eckhart következtetéseit. E kutatások alapján bátran mondhatjuk, hogy a 18. században Magyarország gazdasága nem hanyatlott vagy stagnált, hanem növekedett, fejlődött. A feltárt adatok azt mutatják, hogy az 1760-as években a hazai manufakturák alapítása terén fellendülés bontakozott ki, amely a 80-as években érte el csúcspontját, s a manufaktúrák  alapítását az uralkodók is támogatták. Az újabb kutatásokból levonható következtetéseket Kosáry Domokos így foglalta össze: „Magyarország a XVIII. század elején sem állt egy szinten a Habsburg-monarchia nyugati részével.[…] Magyarország már 1754 előtt is alárendelt, elmaradt agrárpiac volt. Századok óta az volt.[…]Magyarország tehát mint elmaradt agrárország és mint nyugati iparcikkek vásárlója hagyományosan előnytelen helyzetben lépett a XVIII. századba. Ezt az egyenlőtlenséget és ipari elmaradottságot nem az osztrák  gazdaságpolitika hozta létre. Az elmaradottság és a gazdasági függőség a XVI. század óta hosszú távú, egymással párhuzamos és összefüggő jelenségei voltak Kelet-Közép-Európa *

**

*

Eckhart Ferenc: A bécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországon Mária Terézia korában. Budapest, 1922. 256. Uo. 258.

**

38

történetének.… Az osztrák vámpolitika… nem változtatott e több évszázados jelenségek  lényegén, sem az alapvető gazdasági struktúrán.” ** A vámtételeket a következő évtizedekben többször módosították, a kiviteli tilalmakat hol feloldották, hol visszaállították, de a vámpolitika ismertetett alapelvei változatlanok  maradtak. Az 1770-es években eltörölték a Lajtán túli belső vámhatárokat, s az örökös tartományok ezentúl egységes vámterületet alkottak (Galícia, Tirol és a Tengerpart kivételével). II. József megszüntette a Magyarország és Erdély közötti vámhatárt. A 19. század első felében a birodalom két nagy vámterületre oszlott: egyfelől az örökös tartományok, másfelől a magyar korona országai, s a kettő között 1850-ig fennmaradt a vámhatár. Az 1820-s és 30-as években olyan vámintézkedéseket hoztak, amelyek megkönnyítették a magyar  mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek vámkülföldi kivitelét, s ez ösztönzően hatott a termelés alakulására is. A gazdaságpolitika fontos része volt az iparfejlesztés , hiszen a vámrendszer is elsősorban ezt szolgálta. 1754-ben két szektorra osztották az ipari termelést. Azokat az iparágakat (Polizeigewerbe ), amelyek helyi szükségletre termeltek meghagyták a céhek  kezében, s felügyeletüket a helyi közigazgatásra bízták. A szélesebb piacra, vagy exportra termelő iparágakat (textil, vas, üveg, bőr) a Kereskedelmi Igazgatóság felügyelete alá helyezték (Kommerzgewerbe ). Ebben a szektorban erősen lazították a céhkötöttségeket, s  pénzsegélyekkel, behozatali tilalmakkal ösztönözték manufaktúrák alapítását (Magyarországon is). Az iparfejlődést azonban az állami támogatás mellett is lassította a tőkehiány, a szakmunkáshiány és a vállalkozó kedv hiánya. E problémák nemcsak Magyarországon, hanem az örökös tartományokban is fennálltak. A mezőgazdaság területén az állami hatóságok ösztönözték és előmozdították új növényi kultúrák – elsősorban a kukorica, az ipari növények és a század vége felé a burgonya –  elterjedését, az állattenyésztésben pedig a fajtaváltást. Ez utóbbi legnagyobb arányban a   juhállományban ment végbe, ahol az állam a finomabb gyapjút adó merino fajta elterjedését segítette elő, főleg juhoknak külföldről való behozatalával. A lóállomány feljavítása elsősorban a hadsereg érdeke volt, ezért II. József 1786-ban Mezőhegyesen, 1789-ben pedig Bábolnán állami méntelepet létesíttetett. Mária Terézia a selyemtermelést igyekezett fokozni, ezért elrendelte az országutak mentén eperfák ültetését, s azokra selyemhernyók telepítését. A királynő 1766-ban Bécsben állatorvosi akadémiát alapított, s Magyarországon is tervbe vette állatorvosi iskola létesítését. A tervet fia valósította meg, midőn megindította az állatorvosképzést a pesti egyetem keretében. A szénégetés és a hamuzsírkészítés nagy   pusztítást okozott az ország erdőségeiben, ezért Mária Terézia ismételten erdővédelmi rendelkezéseket adott ki. Ugyancsak az állami hatóságok kezdeményezték az Alföld fásítását. A merkantilista gazdaságpolitika nagyon fontosnak tartotta a népesség  megfelelő ütemű szaporodását. Ez Magyarországon különösen fontos volt, hiszen a töröktől visszafoglalt területeket újra kellett népesíteni. A németek betelepítését főleg a Bácskába és a Temesi Bánságba Mária Terézia és II. József idején már túlnyomórészt az államkincstár végezte, a Kamara irányításával, mintegy 7,5 millió forint ráfordítással. A 18. század közepén a Habsburg-birodalomban is megkezdődött a népesség rendszeres számba vétele. Az első népességösszeírást az örökös tartományokban Mária Terézia rendelte el 1754-ben (ekkor az örökös tartományoknak 6,2 millió lakosa volt). Ezek az összeírások az 1760-as évektől folyamatossá váltak. Ekkor már nem csupán a népesség számára voltak  kíváncsiak, hanem kor, nem, családi állapot és foglalkozás szerinti megoszlására is, ráadásul ezekbe a tabellákba az év folyamán bekövetkezett demográfiai eseményeket (házasságkötés, születés, halálozás) is bejegyezték. 1773-tól Magyarországon is rendszeressé váltak ezek a „lélekösszeírások”, amelyek csak a nem nemes lakosságot ölelték fel. Ezt a folyamatot a II. *

*

** Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Budapest, 1980. 33-35.

39

József rendeletére végrehajtott népszámlálás tetőzte be 1784 és 87 között. Ez már a nemesekre is kiterjedt. Mária Terézia 1773-ban összeállíttatta a magyarországi községek jegyzékét (Lexicon Locorum ), amelyben azt is feltüntették, hogy a község lakossága milyen vallású és milyen nyelven beszél. A Helytartótanács 1770-ben az egyházi anyakönyvezést is szabályozta. A népesedéssel szorosan összefüggő egészségügy  szintén Mária Terézia különleges gondoskodásának tárgya volt. 1752-ben kiadott főispáni utasítása elrendelte, hogy minden megye alkalmazzon képzett orvost, aki a szegény beteget ingyen kezelje. Mivel ezt a megyék  csak igen lassan hajtották végre, 1768-ban szigorú rendeletben megismételte. Mikor a lélekösszeírásokból látta, hogy bizonyos megyékben igen magas a halandóság, 1777-ben a megyei tiszti orvosoktól kért jelentést ennek okairól. Mivel úgy látta, hogy sok a holtan született csecsemő, elrendelte, hogy minden járásban tartassanak képzett bábaasszonyt. 1769 ben rendeletben közölte a királynő a helytartótanáccsal, s ez a vármegyékkel, hogy mi a teendő olyan hirtelen balesetek esetén, mint vízbefúlás, füst- vagy szénmérgezés, pincében musterjedés vagy sokáig zárt kutak tisztítása közben előforduló mérgezések. Számos rendeletben írt elő higiénikusabb temetkezési eljárásokat. 1770-ben a királynő rendeletére adta ki a Helytartótanács az egészségügy minden területére kiterjedő átfogó szabályzatot (Regulamentum sanitatis ). A királynő ekkor azt is elrendelte, hogy a tanács egészségügyi  bizottsága ellenőrizze az orvosokat, sebészeket és bábákat, otthon vannak-e éjjel-nappal, hogy a betegek megtalálják őket. Mária Terézia intencióinak megfelelően a Helytartótanács főként a 60-as évektől kezdve egyre nagyobb érdeklődést tanúsít a szegény néposztályok anyagi és szellemi bajai iránt, s különösen pártfogásába veszi a betegeket, szegényeket, árvákat, mindenkit, aki keresetképtelen vagy valamilyen okból hátrányos helyzetű. A királynő a megyék feladatává teszi az öregekről és munkaképtelenekről való gondoskodást, ezekről félévenként jelentést és kimutást kell küldeniük a Helytartótanácshoz. Mivel úgy látja, hogy az országban sok a koldús, 1775-ben elrendeli, hogy a megyék járásonként, a földbirtokosok pedig közösen építsenek  szegényházakat az egyedülálló öregek és betegek elhelyezésére. Gondoskodni kíván a törvénytelen születésű gyermekekről és az árvákról is. 1766. évi rendelete, mellyel a megyéket kötelezte árvaház létesítésére, nem valósult meg. A királynő figyelemmel kísérte a cigányok  helyzetét, igyekezett őket letelepíteni, s a társadalomba beilleszteni. 1776-ban a bírósági eljárásban megtiltotta a kínvallatás alkalmazását, s a megyéktől félévenként jelentést kért a  börtönükben fogva tartott rabok helyzetéről. A felvilágosult abszolutizmus az állam felügyelete és irányítása alá vonta az oktatást  is, amely addig teljes mértékben az egyházak feladatkörébe tartozott. „Az iskola politikum” –   jelentette ki Mária Terézia – amelynek célja hasznos állampolgárok nevelése. Ennek érdekében szükségesnek látta a tantervek, a tananyag és a tankönyvek egységesítését, új, az állami célkitűzéseknek megfelelő tantárgyakkal való kiegészítését. Az oktatási reformok az örökös tartományokban már az 1740-es évek végén megindultak. A bécsi egyetem átszervezését Van Swieten hajtotta végre. Az 1750-es években egy sor különböző szakiskolát létesítettek. A királynő 1760-ban megszervezte az udvari tanulmányi bizottságot , amelynek hatáskörébe tartozott az egész oktatásügy. A 70-es években került sor Johann Ignaz F ELBIGER  apát irányításával a népoktatás reformjára. A Lajtán-túli reformok szolgáltak mintául a magyarországi oktatásügyi intézkedésekhez. Mária Terézia 1761-ben Barkóczy Ferenc esztergomi érseket bízta meg az oktatásügy irányításával, s a reformok előkészítésével. Az ő halála után 1765-ben létrehozta a Helytartótanács Tanulmányi Bizottságát , Pálffy Miklós elnökletével. Nálunk is először a nagyszombati egyetem átszervezését és állami felügyelet alá helyezését valósították meg (1769-70). Az orvosi kar felállításával ekkor vált teljessé az egyetem, amelyet a királynő 1777  ben Budára, a királyi palotába helyezett át. Miután a pápa 1773-ban feloszlatta a jezsuita rendet, annak vagyonából Mária Terézia két oktatási célú alapítványt létesített. Az egyik az 40

Egyetemi Alap  volt, amelynek vagyona 1.46 millió forintot tett ki, a másik a 3.69 milliós vagyonnal rendelkező Tanulmányi Alap . A két alap évi jövedelme 182 ezer forint volt, amelyet az állam teljes egészében az oktatásra, az egyetem, illetve a királyi katolikus gimnáziumok  fenntartására fordíthatott. Mária Terézia 1775-ben Ürményi Józsefet, a kancellária tanácsosát megbízta azzal, hogy dolgozza ki a népiskolai és középiskolai oktatás reformját. E munkálat alapján rendelte el a királynő 1776-ban Magyarországon 8, Horvátországban egy tankerület  szervezését. A következő évben került kiadásra az alsó- és középfokú oktatást átfogóan és egységesen szabályozó rendelet, a Ratio Educationis  (A nevelésnek és az egész tanügynek  rendje Magyarországon és kapcsolt tartományaiban). A felvilágosult abszolutizmus rendszere mindenütt az állam felügyelete és irányítása alá vonta a katolikus egyházat . A 18. század második felében a Habsburg birodalomban is egyre erősödtek az egyébként a korabeli Európa valamennyi országára jellemző államegyházi  törekvések , amelyek II. József uralkodása alatt érték el tetőpontjukat, ezért ezt az egyházpolitikai rendszert jozefinizmusnak  nevezzük. Az államegyházi rendszerre való áttérés azonban már korábban, Mária Terézia uralkodása alatt kezdetét vette. Az új egyházpolitikai irányvonal kezdetben elsősorban Lombardiában és az osztrák-cseh örökös tartományokban érvényesült. Kezdeményezője Kaunitz államkancellár volt, de alapelveit és programját részletesen Franz Joseph H EINKE udvari tanácsos dolgozta ki, aki a cseh-osztrák udvari kancellária keretében 1769-ben felállított egyházpolitikai osztály vezetője lett. Magyarországon csak fokozatosan és óvatosan alkalmazták az új egyházpolitikai elveket, mert itt a központi kormány kezét megkötötte a rendi alkotmány, s a püspökök ellenállásán túl a rendi országgyűlés és a magyar kormányszervek tiltakozásával is számolni kellett. Mária Terézia tehát először a magyar alkotmányjogi felfogás által nyújtott lehetőségeket igyekezett kihasználni. Ezért 1758-ban – a pápa engedélyével – felvette az „apostoli király” címet. Hogy ez milyen jogokkal jár, azt Kollár Ádám udvari könyvtáros fejtette ki részletesen 1762-ben kiadott „Magyarország apostoli királyai főkegyúri jogának története” című könyvében. Ebben a jeles jogtörténész oklevelekkel dokumentálta, hogy a magyar királyok jogköréhez kezdettől fogva hozzátartozott a püspökök kinevezése és áthelyezése, egyházmegyék alapítása, valamint az egyháznak adományozott birtokok feletti rendelkezés. Kollár két év múlva, a királynő megbízásából írt újabb könyvében kimutatta, hogy királyaink a főkegyúri jogot nem a pápa adományából és megbízásából gyakorolták, hanem ez „királyi jogon” illette meg őket. Tehát   jogukban áll az egyházi javakat megadóztatni, a felesleges főpapi jövedelmeket közcélokra igénybe venni. Magyarországon az érsekek és püspökök kiválasztásának és kinevezésének jogát az uralkodó gyakorolta. A király felhívására rendszerint a Helytartótanács egyházi bizottsága   javasolt három jelöltet. Az udvari kancellária megkérdezte a prímás véleményét is. A kinevezett püspököt azután felterjesztették Rómába pápai megerősítésre. 1772-ben a királynő a saját hatáskörébe vonta a káptalanok tagjainak, a kanonokoknak kinevezési jogát is. Maximálta a koldulószerzetesek létszámát, s elrendelte, hogy a szerzetesek csak 24 éves korukban tehetnek fogadalmat. Csökkentette az egyházi ünnepek számát (a vasárnapokon kívül csak 16 ünnepet lehetett munkaszünettel megülni a korábbi több mint 30 helyett) és korlátozta a zarándoklatokat, búcsújárásokat. Az 1770-es években került sor 5 új latin szertartású és 3 görög-katolikus püspökség szervezésére. E fontos egyházkormányzati változásokhoz csak  utólag kérte a Szentszék hozzájárulását. A protestánsokkal kapcsolatban az volt a királynő álláspontja, hogy „nem kívánjuk az üldözést, de a türelmet sem.” Ennek megfelelően uralkodása alatt, bár enyhébb formában, tovább folyt a „csendes ellenreformáció”. De a protestánsokkal szemben erőszakos módszereket alkalmazó katolikus püspökökkel szemben is fellépett.

41

5. A felvilágosult abszolutizmus kiteljesedése: II. J ózsef reformjai 1780 november 29.-én, 63 éves korában, meghalt Mária Terézia. Bessenyei György évtizedek múlva így emlékezik vissza uralkodására:

Bessenyei György Mária Teréziáról. „Mária Terézia elfelejthetetlen részünkről, hogy miólta a magyar nemzet a világnak ezen részét megülte, nagyobb nyugodalomban, mint alatta, nem volt. A nemesi kar negyven esztendeig élt egy pihenőbe szerencséjével. Uralkodása alatt csendesség, bőség volt egész Magyarországon.”

Hasonló a 20. század kiváló történetírójának, Szekfű Gyulának véleménye is: „Magyarország e valóban nagy uralkodó alatt az erőgyűjtés, boldog növekvés éveit élte át és kétszáz év után újból bekapcsolódott önálló egyéniségként a keresztény Európának gyors léptekkel haladó közösségébe.” Mária Teréziát fia, az 1765 óta társuralkodó és német-római császár, II. József (17801790) követte az uralkodásban. Vele kezdődően egészen 1918-ig a Habsburg-Lotharingiai ház  tagjai ültek Magyarország trónján. József ekkor 39 éves volt, s már türelmetlenül várta a   pillanatot, amikor végre megvalósíthatja elképzeléseit. Mert anyjától eltérően, őt gyermekkorától uralkodásra nevelték, s ifjú korában tudatosan készült is erre, mint azt az 1760as évek elején papírra vetett feljegyzései tanúsítják. Országait jól ismerte, mert trónörökös korában többször bejárta őket, s nemcsak arisztokratákkal találkozott – mint édesanyja –  hanem minden rendű állampolgárral szóba állt. „A herceg önfejű és makacs” – írta róla gyermekkorában a porosz követ. Első felesége, a korán elhalt pármai Izabella, a „keménységet” tartotta ifjú férje legszebetűnöbb  jellemvonásának. Legrosszabb véleménnyel öccse, Lipót volt róla: „Nem tűri az ellentmondást, erőszakos elvei vannak, teljesen önkényes, kemény despota.” ** Közeli munkatársa, Karl Zinzendorf szerint József császár, „a gyors, az izgatott, a mindig siető[…] mindig feszült volt, mindent maga akart intézni”. *** Családja már nem volt: 2 felesége és 2 gyermeke korán meghaltak. Így minden idejét uralkodói kötelességeinek szentelhette. Munkabírása édesanyjáén is túltett, Szekfű Gyula méltán nevezi őt „a kötelesség fanatikusának.” Az uralkodásról vallott elveit már 22 éves korában megfogalmazta: *

Részlet József trónörökös 1763-ban papírra vetett feljegyzéseiből (Álmodozások)  „Megalázni és elszegényíteni a nagyokat, ez a tervem, mert nem hasznos, hogy kis királyok — nagy alattvalók passzióik szerint élhessenek, nem törődve azzal, hogy mi lesz az állammal. Elvem az, hogy mindenki az államot tartozik szolgálni, amely őt védelmezi, és számára igazságot is szolgáltat, az államnak, amelynek megszemélyesítője az uralkodó…Ennek despotizmus szaga van, de abszolút hatalom nélkül, a szabályok, a törvények és az eskük megakadályozzák az uralkodót, hogy minden  jót megtehessen.”

Uralkodása első napjaiban szigorú takarékossági intézkedéseket vezetett be az udvarban, majd az államigazgatásban is. Az apjától örökölt 20 milliós családi vagyont az államadósság törlesztésére fordította. Saját életvitele egyszerű, szinte aszkétikus volt. Ezt a csak kötelességeiket néző aszkézist kívánta meg az állam és a közjó szolgáitól, a hivatalnokoktól is, akiket időnként körlevelekben – a híres „pásztorlevelekben” – oktatott ki nemcsak arra, hogyan kell az ügyeket intézni, hanem arra is, milyen lelkülettel végezzék  munkájukat.

Szekfű Gyula: Magyar történet. IV. kötet. 7. kiadás. Budapest, 1943. 575 H. Balázs Éva: Felvilágosult abszolutizmus (1765-1790). In: Magyarország története 16861790. Főszerk. Ember Győző, Heckenast Gusztáv. Budapest 1989. 897. *** Uo. 1115. *

**

42

Részlet II. József „pásztorleveléből” az állami hivatalnokokhoz (1784)  „Immár három esztendő telt el azóta, hogy át kellett vennem az állam vezetését. Ez alatt az idő alatt az államigazgatás minden területén kellőképpen tudtul adtam alapelveimet, elképzeléseimet és szándékaimat. Egyetlen esetben sem elégedtem meg azzal, hogy valamit egyszerűen csak  megparancsoljak, hanem minden ügyet kidolgoztam és kialakítottam;… arra törekedtem, hogy az állam minden hivatalnokába beleoltsam azt a szeretetet, amelyet magam érzek a közjó iránt. Rámutattam arra, hogy a saját magától kiinduló cselekvésben az embernek semmi egyéb szándéka nem lehet, mint a többség haszna és java.…Sok uralkodó az állam vagyonát és alattvalóit is úgy tekinti, mint szoros értelemben vett magántulajdonát, s azt is hiszi, hogy a Gondviselés az embermilliókat neki teremtette, s még csak álmában sem gondol arra, hogy a Gondviselés azért állította őt e helyre, hogy ő szolgálja a milliókat.… Az, akinek figyelmét a szolgálatához tapadó haszon vagy megtiszteltetés köti le, s az állam szolgálatát csak mellékes ügynek tekinti, mondja ezt meg inkább már jó előre, s hagyja el még jókor hivatalát, melynek betöltésére nem méltó, de nem is alkalmas, s melynek ellátása az állam java iránt forrón érző lelkületet, az önérdekekről és a kényelemről való tökéletes lemondást követeli meg.”

Ő maga valóban ilyen – a maga korának uralkodói közt egyedülálló – lelkülettel dolgozott, s egyre csalódottabban tapasztalta, hogy a hivatalnokok többsége nem követi   példáját. 9 évi uralkodása alatt több mint 6000 rendeletet adott ki, ezek tekintélyes részét ő maga fogalmazta. Alattvalóinak mindennapjait részletesen szabályozta. Amikor egy francia könyvecskében azt olvasta, hogy a szoros fűző egészségtelen, lefordíttatta az írást, s kiküldette az igazgatási szervekhez, hogy szoktassák le a nőket a fűző használatáról. Meghatározta, hogy különböző istentiszteletek alatt hány gyertya éghet az oltáron. Országos engedetlenségi mozgalmat váltott ki az a rendelete, amely takarékossági okokból megtiltotta, hogy a halottakat fakoporsóban temessék el. Országait minél előbb egységes és modern állammá akarta kovácsolni.

II. József a Birodalom egységéről  „A monarchia összes tartományai egyetlen egészet tesznek ki, így tehát egyetlen lehet a céljuk is, éppen ezért szükségképpen meg kell szűnnie minden féltékenykedésnek, minden előítéletnek, ami mindmáig él még, és gyakorta fel is bukkan az egyes tartományok és nemzetiségek között…Nem lehet különbség okozója sem a nemzetiség, sem a vallás a tagok között, s az egyetlen monarchiában úgy kell viselkedniük, mint testvéreknek, s egymás hasznát kell szolgálniuk.”

Az egységes birodalom megteremtése közben nem lehetett tekintettel sem a magyar  rendi alkotmányra, sem a nemesség kiváltságaira. Ezért nem koronáztatta meg magát, hogy a koronázási eskü és a hitlevél ne kösse meg a kezét. A Szentkoronát, mint muzeális tárgyat Bécsbe vitette, s ezt tette a cseh koronával is. Az elavult rendi alkotmánnyal saját abszolút hatalmát állította szembe: „Nekem van fenntartva a törvények megváltoztatásának és újak  hozatalának hatalma, ebben pedig az alapjaiban hamis Werbőczy-féle tételek sem gátolhatnak.” Uralkodásának első éveiben a vallás- és egyházpolitika  állt előtérben. Végre megvalósíthatta kedvenc eszméjét, a vallási türelmet, amely miatt annyi konfliktusa volt édesanyjával. 1781 október 29-én látott napvilágot a türelmi rendelet , amely engedélyezte a   protestánsok és ortodoxok szabad vallásgyakorlatát. Ez azért is fontos, mert lehetővé tette a  protestánsok közéleti érvényesülését, állami hivatalvállalását.   Nem sokkal József trónralépése után, 1781-ben jelent meg a királyi tetszvényjog  (  placetum regium ) alkalmazását elrendelő pátens, amely a Rómából érkező bullák és más rendeletek kihirdetését az uralkodó engedélyétől tette függővé. Megtiltotta, hogy a szerzetesrendek kapcsolatot tartsanak fenn római elöljáróikkal. Megtiltotta azt is, hogy a   püspökök Rómától kérjenek engedélyeket a különféle házassági akadályok alóli felmentésre, amelyek eddig a Szentszéknek voltak fenntartva, s arra kötelezte őket, hogy e felmentéseket *

*

Barta János, ifj.: A tizennyolcadik század története. Budapest 2000. 149.

43

saját hatáskörükben adják meg, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Ugyancsak tilos volt a  püspököknek bármi címen pénzt küldeni Rómába. 1782 januárjában a császár feloszlatta a kamalduli, kapucinus, karmelita, karthauzi és klarissza rendeket, de hamarosan sorra kerültek a bencések, a ciszterek, a ferencesek, a  premontreiek, a pálosok és a domonkosok is. Összesen 134 férfi és 6 női kolostort szüntettek  meg, s a feloszlatások 1484 férfi és 190 női szerzetest érintettek. Azokat, akik szemlélődéssel, imádsággal foglalkoztak, azaz – a császár nézete szerint – nem végeztek embertársaik javára hasznos tevékenységet. Tovább működhettek az oktatással és betegápolással foglalkozó rendek  (pl. a piaristák és a női rendek többsége). A feloszlatott rendek vagyonából Vallásalapot  létesítettek. A császár intézkedései ellen tiltakozó pápai nunciusnak Kaunitz fejtette ki a birodalmi egyházpolitika alapelveit. Eszerint a kifogásolt intézkedések csak a visszaélések orvoslását és a megromlott egyházi fegyelem helyreállítását célozzák, s nem érintik sem a hit alaptételeit, sem a lelkek üdvét, tehát nem tartoznak a hit és a vallás lényegéhez, s mint ilyenek kizárólag az állam és az uralkodó hatalma alá esnek. A magyar püspökök kezdetben elég határozottan ellenezték II. József újításait. VI. Pius   pápát is mélyen elszomorították a Bécsből érkező hírek. Miután hasztalan tiltakozott József  reformjai ellen, 1782 tavaszán személyesen látogatott el Bécsbe, de egyhónapos ott tartózkodása alatt semmi lényeges engedményre nem sikerült rábírnia a császárt. A pápa és a császár személyes találkozása nem eredményezett változást az utóbbi valláspolitikájában. 1782-ben felállította az egyházügyi udvari bizottságot , amelynek  hatáskörébe tartozott "minden, ami az állam evilági jólétére, jó rendjére és nyugalmára  befolyással van, beleértve a külső istentiszteletet és a külső fegyelmet, egy szóval minden, ami nem a hit tanait, a szentségek kiszolgáltatását és a belső fegyelmet érinti." Kezeli az egyház vagyonát és alapjait, megállapítja a lelkészek és a misék számát, intézkedik az egyházi méltóságok betöltése felől. Ugyanakkor újjászervezték a Helytartótanács egyházügyi  bizottságát is. 1783-ban látott napvilágot a zsidók helyzetét szabályozó rendelet ( Systematica  Gentis Judaicae r egulatio ). 1783-84-ben került sor a papképzés gyökeres átszervezésére és állami ellenőrzés alá helyezésére. A püspöki szemináriumokat bezárták és az összes papnövendéket három (Pozsony, Eger, Zágráb), majd két "generális" szemináriumban (Pest és Pozsony) összpontosították. A tanárokat az uralkodó nevezte ki, a tananyagot és a tankönyveket is ő írta elő. A lelkészeket állami hivatalnokoknak tekintette, akik a "tiszta és ésszerű istentisztelet" mellett – amelynek külsőségeit a legapróbb részletekig ő maga szabályozta – az állami rendeletek kihirdetésével, gazdasági, egészségügyi és tudományos ismeretek, és általában a "felvilágosodás" terjesztésével, a népoktatás fejlesztésével is kellett foglalkozniuk. Igaz, hogy megfelelő anyagi ellátásukról is gondoskodott. A lelkipásztori igények gondos felmérése alapján több mint ezer új plébániát és kápláni állást létesített. Az "észszerű" vallásosság   jegyében megtiltotta a zarándoklatokat, a körmeneteket, feloszlatta a jámbor társulatokat, konfraternitásokat. Szintén az “észszerűség” szempontja vezette közigazgatási reformjaiban  is. Az ügyintézés egyszerűsítése céljából összevonta a Helytartótanácsot és a Magyar Kamarát, s az intézményt Budára helyezte, majd a Magyar és az Erdélyi Kancelláriát is egyesítette. Ugyanebből a célból vezette be 1784-ben a közigazgatásban, valamint a közép- és felső oktatásban a német hivatalos nyelvet . Ez a magyar korona országaiban általános tiltakozást váltott ki, jóllehet a császár kijelentette, hogy „fel sem merül, hogy emberek milliói megváltoztassák anyanyelvüket, és egy másikat beszéljenek”, csak arról van szó, hogy a *

*

Marczali Henrik: Magyarország története II. József korában. 2. jav. Kiadás. Budapest, 1885. II. 138.

44

hivatalokban és az iskolákban a latin helyett a német nyelvet használják. ** Ez az intézkedése   jelentős mértékben kiszélesítette a néhány író és értelmiségi által kezdeményezett magyar  nyelvi mozgalom társadalmi bázisát. Ugyanakkor arról is gondoskodott, hogy a nép anyanyelvén ismerhesse meg a jogszabályokat, ezért elrendelte azok magyarra fordítását, hiszen alsó szinten (községek, mezővárosok) anyanyelven folyt a közigazgatás és a bíráskodás. A német nyelvrendelet esetében a tiltakozásnál eredményesebb volt a passzív ellenállás: a  bevezetésre szabott határidők újra és újra kitolódtak, de megyei tisztviselők és a tanárok közül kevesen tudtak, vagy akartak tudni németül (hasonlót látunk majd 70 év múlva, a Bachkorszakban is).

II. József nyelvrendeletéből, 1784:  „Felséges urunk Magyarországon s hozzá tartozó tartományaiban és Erdélyben az országot illető és törvényes dolgoknak folytatásában a deák nyelvnek eltöröltetése és helyette a német nyelvnek  közönségesen leendő bevétele iránt most legközelebb kiadott parancsolatja summáson így következik: ti.: A holt nyelvvel (lingua mortua) való közönséges élés, amilyen tudniillik a deák  nyelv, bizonyos jele, hogy még azon nemzet tökéletesen ki nem palléroztatott, minthogy ezáltal mintegy alattomban bizonyítja, hogy vagy magának közönséges szokásban lévő született nyelve nincsen, vagy pedig a község annak olvasását és írását nem érti, és hogy csak a deák oskolában tanultak tudják írásban kitenni gondolataikat, sőt, hogy maga a nemzet olyan nyelven igazgattatik, s reá törvény hozattatik, amelyet éppen nem ért. Csalhatatlan bizonysága ennek az, hogy Európának  egy kipallérozott nemzetsége is a deák nyelvvel országa dolgaiban többé nem él, hanem ez a régi szokás még csak Magyarországon, Erdélyben és Lengyelországban uralkodik. Ha a magyar nyelv Magyarországon és Erdélyben közönséges volna, úgy lehetne ezzel, az ország dolgaiban, a deák helyett közönségesen élni, de tudnivaló, hogy a német, az illíriainak egynehány neme és az oláh nyelvek majd szinte olyan szokásban vagynak, hogy eszerint a magyar nyelvet közönségesnek éppen nem lehessen tartani. Nincsen tehát más nyelv a német nyelven kívül, amelyet a deák helyett az ország dolgainak folytatására lehessen választani, amellyel tudniillik az egész monarchia, mind a hadi, mind pedig a polgári dolgokban él.”

Mikor az uralkodó két hónap múlva elrendelte a népszámlálást , amely a nemességre is kiterjedt, ráadásul a nemesi lakóházakat is meg kellett számozni, akkor még magasabbra csapott a tiltakozás hulláma. „A magyar urak sok bajt okoznak, pimasz és oktalan ellenállást tanúsítanak az összeírásnál.”– írta József Lipótnak 1784 októberében. ** Erre a császár végképp elszánta magát a rendi önkormányzati szervek felszámolására. A közigazgatási rendszer gyökeres átalakítását az örökös tartományokban már végrehajtotta: hat kormányzóságra osztotta őket, ezeken belül működtek a kerületi hivatalok, a rendekkel szemben megnövelt hatáskörrel. A közigazgatás „új rendjének ” bevezetése Erdélyben kezdődött 1784-ben, midőn a székely és szász székeket megszüntetve a nagyfejedelemségben 11 megyét alakított ki. A következő évben Magyarországot 10, Erdélyt 3 adminisztratív  kerüle tre osztotta, s a kerületek élére királyi biztosokat állított. A megyék, szabad kerületek és a szabad királyi városok önkormányzatát felszámolták, vezetőiket az uralkodó nevezte ki és fizette. Megyei közgyűléseket nem lehetett tartani, mivel a megyéknek nem a felülről érkező rendeletek és utasítások megvitatása, hanem engedelmes végrehajtása a feladata. Még Horvátország hagyományos határait sem vette figyelembe: Zalát a horvát megyékkel együtt a zágrábi kerülethez sorolta, a pécsi kerülethez csatolta viszont Szerémet és Verőcét. A városokat a megyék hatósága alá rendelték. A kerületi főispánokat (akik között olyan nevekkel találkozunk, mint Széchenyi Ferenc, Teleki Sámuel, Ürményi József, Szentiványi Ferenc) József részletes utasításokkal látta el, amelyekben felhívja a figyelmüket az egyes megyék és kerületek sajátos problémáira. Kijelöli a kiépítendő országos úthálózatot is, amely sugarasan *

**

H. Balázs Éva: Felvilágosult abszolutizmus (1765-1790). In: Magyarország története 1686-1790. Főszerk. Ember Győző, Heckenast Gusztáv. Budapest 1989.1065 ** Uo. 1068. *

45

Budáról és Pestről kiindulva ágazik szét. Nemcsak a vezetők számára adott részletes utasításokat, hanem az egyes tisztviselőknek is. József szabályozta először pontosan a megyei orvosok, mérnökök, ügyészek feladatait, ezzel megalapozta a középszintű szakigazgatás kialakulását. Hogy a megyei tisztviselők tájékozottak legyenek az érvényben lévő rendeletek  felől, összeállíttatta a hatályos jogszabályok első gyűjteményét. A kerületi főispánoknak és a megyéknek rendszeres jelentésekben kellett beszámolniuk a hatóságuk alá tartozó terület állapotáról és problémáiról. Az 1780-as évek második felében egy megyének évente mintegy 250 – nagyrészt táblázatos – jelentést kellett felküldenie a Helytartótanácshoz. Mert a statisztika  fontos helyet foglalt el a felvilágosult abszolutizmus eszköztárában. (Mária Terézia 1755-ben kötelezővé tette a nagyszombati egyetemen a statisztika oktatását, majd 2 év múlva elrendelte önálló statisztikai tanszék felállítását.) Látható tehát, hogy a józsefi „új rend” ( Novus  ordo ) a magyar közigazgatás történetének egyik legradikálisabb reformja volt. A közigazgatási reformhoz szorosan kapcsolódott az igazságszolgáltatás reformja , amelynek végső célja az volt, hogy szétválassza a közigazgatást és a bíráskodást, s felszámolja a törvény előtti egyenlőtlenséget. Több hagyományos bíróság megszüntetésével egyszerűbbé, áttekinthetőbbé és hatékonyabbá tette a törvénykezési szervezetet. A megyei törvényszékek  egyformán foglalkoztak nemesek, polgárok és jobbágyok peres ügyeivel. Az 1786-os polgári  törvénykönyv , túl a törvény előtti egyenlőség hangsúlyozásán, tartalmazza a polgári tulajdon teljes szabadságának elvét, beleértve a földtulajdonét is. Az 1787-ben kiadott büntető  törvénykönyvet  (Sanctio Criminalis Josephina , magyar kiadása: „Általános törvény a   bűntettekről és azoknak büntetésekről”), amely kimondotta, hogy a nemesi származás nem mentesít a büntetéstől, a jogtörténészek így értékelik: „Ez az első modern értelemben vett   büntető törvénykönyv, amely nemcsak az osztrák, hanem a közép-európai jogfejlődésnek is  jelentős állomása; olyan kódex, amely a halálbüntetés eltörlésével, a bűntett és az igazgatási vétség közötti határ megvonásával, az analógia tilalmával és számos egyéb diszpozíciójával méltán sorolható az egyetemes jogi kultúra kiemelkedő dokumentumai közé.” II. József már uralkodása kezdetén, 1781-ben kivette a cenzúrát  az egyház kezéből, s Bécsben Könyvvizsgáló Bizottságot állított fel. Enyhítette a cenzúra szigorát is: még az uralkodót is lehetett bírálni, de az államot, az erkölcsöt és vallást sértő művek megjelenését nem engedélyezték. A jobbágyság helyzetét  József először Csehországban, majd más örökös tartományokban rendezte. A magyar korona országaiban 1783-ban kezdett foglalkozni ezzel a kérdéssel, midőn rendeletben biztosította a jobbágyok számára az ingó javaikkal való szabad rendelkezést, valamint a házasságkötés és a mesterség tanulásának szabadságát. 1784. novemberében Erdélyben kitört a század legnagyobb arányú parasztfelkelés e, amely 3–400 községre terjedt ki, s mintegy 20–30 ezer jobbágyot mozgatott meg. Vezetői Vasile Horea, Ion Cloşca és Ion Crişan voltak. A felkelés az Erdélyi Érchegység kamarai uradalmaiból indult ki, s átterjedt a Maros-vidékre, Hunyad és Alsó-Fehér megyékre is. A felkelők felhívásukban azt követelték: „Hogy a nemesség többé ne légyen[…] Hogy a nemes földek a köznép között a következendő császárnak parancsolata szerint fel osztassanak. Hogy szintén olyan adót fizetők légyenek mint az köz contribuens nép.” A felkelést végül is a császár által kirendelt katonaság verte le. A 3 vezető életével fizetett, a többi felkelő halálos ítéletét József börtönbüntetésre változtatta. A felkelés után, 1785-ben kiadott pátens már kimondta az örökös jobbágyság megszüntetését, a szabad költözés jogát. Tilalmazta még a jobbágy név használatát is. A   parasztok ezentúl a földesúr engedélye nélkül tanulhattak, bármely oktatási intézményt *

**

Hajdu Lajos: A közjó szolgálatában. A jozefinizmus igazgatási és jogi reformjairól. Budapest, 1983. 308. H. Balázs Éva: Felvilágosult abszolutizmus (1765-1790). In: Magyarország története 1686-1790. Főszerk. Ember Győző, Heckenast Gusztáv. Budapest 1989. 1073. *

**

46

látogathattak. A továbbiakban sor került a földesúri előjogok korlátozására is: a jobbágy egész évben mérhette borát, saját termékeit szabadon vihette piacra. 1786-ban az uralkodó megtiltotta a botbüntetés alkalmazását. A túlnyomóan írástudatlan parasztok számára fontos újítás volt az ún. „parasztügyvédek” alkalmazásának kötelessége, akik a különböző bíróságok előtt a  jobbágyok érdekeit képviselték.

II. József jobbágyrendelete, 1785:  „Először: A Jobbágyság állapotját annyiban a mennyiben a Parasztok ennél fogva eddig elé örökös kötelesség alá vettetve és a földhöz köttetve voltanak, jövendőre teljességgel eltöröljük és azt akarjuk, hogy ebben az értelemben a Jobbágy nevezettel tovább ne éljenek: következésképpen minden Parasztokat, akár mely nevezet és vallásbeliek légyenek, jövendőre maguk személyekre nézve lakásokat szabadosan változtatható emberekké tészük, és mindenütt olyanoknak tartatni  parancsoljuk, maga a Természet Törvénye és a köz Jó azt kívánván. […] Másodszor: Azt akarjuk, hogy minden Parasztnak szabad legyen maga kedve szerint, Földes Úrnak  engedelme nélkül is házasodni, Tudományoknak és Mesterségeknek tanulására magát adni, s azokat akárhol gyakorolni. Harmadszor: Se egy Paraszt, se annak Fia, Leánya, vagy az ő háza népe közül való más személy a Földes Úrnak udvari Szolgálatjára kedve ellen nem kényszeríttethetik. […]   Negyedszer: Minden paraszt ember maga ingó Javait és Keresményit, t.i. a Földnek, Réteknek, Malmoknak, vagy Szőlőknek őt illető becsűjét [használati jogát] szabadoson eladhatja, ajándékozhatja, meg cserélheti, el zálogosíthatja, Gyermekeinek […] rendelést tehet […] Ötödször: Hogy a Parasztok azokban, a miket bírnak, bátorságosok lehessenek, kegyelmesen végezzük, hogy ők, vagy akár mely maradékuk, a Ház helyekből, vagy akár mi féle fundusukból helyes elegendő ok és a vármegyének előtte való meglátása nélkül ki ne tétessenek.”

József császár 1777. évi franciaországi utazása során megismerkedett a közgazdasági elmélet akkor modern, új irányzatának, a fiziokraták nak elveivel. Ők a merkantilizmussal szemben, amely a hangsúlyt a külkereskedelemre és az iparfejlesztésre helyezte, a földet tekintették a gazdaság alapjának. A császárnak, hatalomra kerülve, egyik legfőbb célja volt olyan adórendszer bevezetése, amelyben az adó alapja a földbirtok, s a nemesi és paraszti föld egyforma adóterhet visel. Az örökös tartományokban ugyan már az 1740-es évektől vállalt adót a nemesség is, de nem egyforma adóteher nehezedett a nemesi és a paraszti földekre. A fiziokrata adóreform  kidolgozása 1783-ban vette kezdetét. Az uralkodó és az adóreformmal foglalkozó udvari bizottság vezetője, Karl Zinzendorf egymás után dolgozta ki a különböző tervezeteket. A császár először azt tervezte, hogy a tiszta jövedelem 40 %-a lenne az adókulcs, a többin a földesúr és a paraszt osztozna 20–40 %-os arányban. Végül Zinzendorf  rábeszélésére belement adókulcs csökkentésébe. Az új adórendszer bevezetéséhez szükség volt a földek és az abból származó jövedelem   pontos felmérésére. Az örökös tartományokban 1785-ben, Magyarországon 1786-ban vette kezdetét a kataszteri felmérés , amely nemcsak Magyarországon, hanem az örökös tartományokban is erőteljes ellenállást váltott ki. A császár azt is megígérte, hogy ha a magyar  nemesség elvállalja az új adót, akkor megszünteti a Magyarországra hátrányos vámrendszert, azonban ezzel sem ért el eredményt. A kancellárok, az Államtanács tagjai, sőt maga Zinzendorf is hiába érvelt a császár által kidolgozott adórendszer ellen, József elrendelte, hogy a felmérést 1789-re be kell fejezni, s az adót kíméletlenül be kell hajtani. Azután ezt a határidőt egy évvel elhalasztotta. Ez viszont azt jelentette, hogy ez a korabeli Európában egyedülállóan modern, polgári jellegű adórendszer nem került megvalósításra. A kataszteri felvétel iratait a császár halálának hírére a megyékben elégették, s a házak számozását is megsemmisítették. A kataszteri felméréshez szükség volt jól képzett mérnökgárdára. József itt is a katonaság segítségét vette igénybe, mint a népszámlálásnál. A katonai mérnökök ezekben az években még egy nagyszabású vállalkozásban működtek közre: az ország területének katonai felmérésében és feltérképezésében . Ez már Mária Terézia idején, az 1760-as években kezdetét vette, de csak a 80-as években fejeződött be. Az egész birodalom területére 3338 azonos

47

méretarányú (1:28800), színes térkép készült, ebből 1964 szelvény a magyar korona országaira vonatkozik. Az új adórendszerrel szemben szemben fellángoló rendi ellenállást fokozta a császárral a török háborúval  kapcsolatban kirobbant konfliktus. 1787-ben II. József és II. Katalin orosz cárnő szövetséget kötöttek, s háborút indítottak az Oszmán Birodalom ellen. A harcok másfél évig váltakozó szerencsével folytak, s a császári seregeknek csak 1789 őszén sikerült Laudon tábornagy vezetésével felülkerekedni a törökön, s elfoglalni Belgrádot. A háború miatt a császár elrendelte az újoncozást, s gabona szállítására és hadisegély fizetésére szólította fel a megyéket. A megyegyűlések ismét összeültek, s egymás után feliratokban utasították vissza a császár kívánságát, mondván, hogy újoncot és hadi segélyt csak az országgyűlés szavazhat meg. Ezek a feliratok felsorolták a császár korábbi sérelmes, alkotmányellenes intézkedéseit is. Az ellenállást bátorította az a hír, hogy a belga rendeknek József reformjaival szembeni ellenállása 1788 őszén nyílt fegyveres felkeléssé fokozódott, amelynek eredményeképpen a rendi gyűlés 1790 januárjában kimondta Belgium függetlenségét és kiszakadását a Németrómai Birodalom kötelékéből. József kötelességének érezte, hogy a háború idején a sereggel vállalja a megpróbáltatásokat. A táborban azonban maláriában megbetegedett. Betegsége 1789-ben súlyosbodott. Az év végén megígérte a rendeknek a földmérés beszüntetését és az országgyűlés összehívását, de ezzel már nem tudta lecsillapítani a forrongást. A magyar rendek radikálisabb vezetői ekkor már felvették a kapcsolatot Poroszországgal és egyes német fejedelmekkel. Pergen rendőrminiszter is általános elégedetlenségről számolt be. A beteg császár 1790. január  24.-én utasította Pálffy Károly kancellárt, hogy dolgozzon ki javaslatot a megoldásra. A kancellárián tartott január 26.-i konferencia – amelyen a kancellária tanácsosain kívül Bánffy György, Erdély kormányzója és az Államtanács egy képviselője is részt vett – azt javasolta, hogy „a törvénytelennek tekintett rendeleteket még a megígért országgyűlés előtt meg kell szüntetni.” Egyetértett ezzel az öreg kancellár, Kaunitz is, aki Németalföld után Magyarország elszakadásától tartott. A császár még január 26-án megkapta a kancellária javaslatát, s annak  alapján megfogalmazta és aláírta híres nyilatkozatát: *

II. József visszavonja rendeleteit  „Hogy egyszer s mindenkorra elejét vegyem a magyar és erdélyi rendek minden elgondolható, a méltányosságnak csak színével is bíró panaszainak, minden uralkodásom alatt kelt általános rendeletet és intézkedést eltörlök, s őket azon állapotba viszszahelyezem, amelyben Őfelségének, a   boldogult császárnénak halálakor voltak. Ebből csak a tolerantia-pátenst, az új lelkészrendezésre vonatkozó intézkedést, végre a jobbágyokra vonatkozót veszem ki. A koronát és az ország többi klenodiumait [koronaékszereit], mihelyt a budai várban lesz számukra illő hely, oda kell átvinni. Mivel ez által a sérelmek megszűnnek, a rendek már nem fogjak oly sürgősen követelni az országgyűlést, melynek megtartása a mostani viszonyok közt és roncsolt egészségem miatt lehetetlen lenne. Remélem, hogy a rendek ebből belátják önzetlenségemet és javokat célzó törekvésemet, így méltán elvárom tőlük, hogy az államot egyelőre újoncokkal és a sereget a szükséges készletekkel ellássák. A földmérés úgy szakíttassék félbe, hogy a már meglevő mérés és becslés, mert már annyiba került, és még szükséges lehet, felhasználható legyen.… Szívemből kívánom, hogy Magyarország ez intézkedés által annyit nyerjen boldogságban és jó rendben, amennyit neki minden tárgyban rendeleteim által akartam megszerezni.”

A szövegből nyilvánvaló, hogy csak a magyar korona országaira vonatkozó rendeleteit vonta vissza. „A viszályt gyökerestül akartam megszüntetni” – üzente Kaunitznak. Néhány nap múlva pedig azt írta fivérének, Lipótnak, hogy „néhány követelés megadása nem lett volna elegendő, tehát rászántam magamat, bár kínnal, minden rendeletem visszavonására.” * *

*

*

Barta János, ifj.: A nevezetes tollvonás. II. József visszavonja rendeleteit. Budapest 1978. 37. * Uo. 45.

48

A „nevezetes tollvonás” megtétele után nem egész egy hónappal, 1790. február 20-án meghalt. Halála után pár nappal egy ismeretlen „szittya költő” már „Lucifer apostolának”, „ocsmány fajzatnak”, a „gonoszok gyámolának” titulálta, mert „utálta eő az nemeseket, adó alá húzni akarta ezeket.” Kazinczy Ferenc viszont így reagált a császár halálhírére: „Nagy ember  dőle ki…Feláldozá magát nagy ideáinak; a jót szívesebben senki nem akarhatta… Nagy ember, de szerencsétlen uralkodó. ” Kazinczy kiemelt mondata tökéletesen jellemzi II. József uralkodását. A császár  felismerte, hogy a birodalom számos vonatkozásban korszerűsítésre szorul. Világosan látta a  bajokat, arról is határozott elképzelései voltak, hogy kell azokat orvosolni, csak éppen az adott valósággal nem számolt, nem vette a figyelembe a lehetőségeket. mindent akart egyszerre. Egyre-másra hozta rendeleteit nem törődve azzal, hogy az érintettek miként fogadják, s hogy egyáltalán végrehajthatók-e. A kényelmes rendi ügyintézéshez szokott megyékre szinte záporoztak a különböző területeken gyökeres újításokat előíró uralkodói rendeletek. Mindent maga akart intézni, az idő előrehaladtával egyre kevésbé hallgatta meg, kérte ki tanácsosainak, munkatársainak, s a fő kormányszékeknek a véleményét. Utasításokat, parancsokat adott nekik, s elvárta, hogy azokat ellenvetés nélkül teljesítsék. Magatartásával elidegenítette magától leglelkesebb híveit, munkatársait is. A reformjaiért lelkesedő, s azokat támogató felvilágosult, „jozefinista” értelmiség egyre értetlenebb megdöbbenéssel vette tudomásul azokat a módszereket , amelyekkel a népei javát, boldogulását őszintén előmozdítani kívánó császár  reformjait alattvalóira próbálta kényszeríteni. **

***

„Soha még II. Józsefnél dicsőségesebben uralkodó nem lett volna, ha az újításokra nagyon nem hajlott volna, és minden dolgokban reformátor nem kívánt volna lenni. De minthogy a reformáció kedvetlen dolog a régiekben megrögzött emberek előtt: ő is ezzel majd minden rendek előtt való kedvességét elvesztette […] Ez az oka, hogy amily nagy volt felőle először a jóreménység és a hozzá való szeretet, oly nagy volt utoljára a tőle való idegenség; úgy hogy a legjobb dolog sem tetszett csak  azért, mert József rendelte. Ez az oka, hogy az ő halálán kevesen keseregtek, a szokott halotti ceremóniát meg nem adták; még a múzsák is az ő koporsójára borulni vagy nem akartak, vagy másoktól való félelem miatt, nem mertek, hogy jó fejedelmet illető ciprusággal azt bearanyozzák: hanem a dühösség vett kezébe tollat, s azt mérges epébe mártván, azzal verseket mázolni nem átallott. Azonban én úgy hiszem, hogy eljön még az idő, melyben II. József lészen, mint Nap.” (Keresztesi József református lelkész naplójából)

Hajdu Lajos: A közjó szolgálatában. A jozefinizmus igazgatási és jogi reformjairól. Budapest, 1983. 5. Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete. In Kazinczy Ferenc művei II. Budapest 1979. 326-327. (Kiemelés tőlem. K.L.) **

***

49

6. Az ország újjáépítése: a településhálózat és a népesség változásai. Az előző két évszázad szüntelen háborúi, az emberek, az anyagi és kulturális értékek  mérhetetlen pusztulása után a magyar korona országaiban 1711-től beköszöntöttek a tartós   belső béke, az újjáépítés évtizedei. A 18. század nagy részét a településhálózat, az anyagi infrastruktúra és az intézményrendszer újjáépítése, újjászervezése, az egykori török hódoltsági terület újranépesítése tölti ki. Az újjáépítés eredményeit a külföldi megfigyelők is észrevételezték. Paolo Renier velencei követ 1769-ben azt jelentette: „Hihetetlen, hogy ez az ország huszonöt év alatt mennyit fejlődött népesség és kultúra tekintetében.” * Az újjáépítésre, szinte második honfoglalásra, elsősorban a török járta vidékeken volt szükség, amelyek a szűkebb Magyarország területének csaknem felét tették ki. Míg az egykori királyi Magyarország és Erdély területén a török korszak nem törte meg a fejlődés folytonosságát, s többé-kevésbé megmaradt a középkor századaiban felépült kultúrtáj, addig az Alföldön és a Dunántúl déli-keleti részein a fejlődés vonala megtört, s gyökeresen megváltozott a táj arculata, a településhálózat, valamint a népesség sűrűsége és elhelyezkedése. A béke beköszöntével ide települő emberek nem az ősi állapotba visszasüllyedt természetes tájjal, hanem – a jeles földrajztudós, Mendöl Tibor kifejezésével élve – annál szegényebb, „tönkretett, leromlott kultúrtájjal” találták magukat szemben. A Dunántúl török járta tájain előre nyomult az erdő és a bozót, az Alföldön viszont a hajdani erdők nagy része eltűnt, s területének közel felén a víz volt az úr. Az ármentes magasabb szinteket a füves puszta vagy a futóhomok vette birtokba. A táj megváltozott arculata a gazdálkodás lehetőségeit is meghatározta. A Duna-Tisza közén és a Nyírségben megindult a két évszázados küzdelem a futóhomok megkötéséért. A füves puszták végtelen térségein ridegen tartott állatcsordák  legeltek. Földművelésre, szántógazdálkodásra csak a magasabb térszint löszborította tájain kínálkozott lehetőség. A mocsaras, az év egészében vagy nagy részében vízzel borított árterületeken újjáéledtek az „ősfoglalkozások”: gyűjtötték azokat a termékeket, amelyeket a vízi világ kínált, halásztak, pákásztak, de sok helyen megpróbálták ellenőrzésük alatt tartani a vizeket, azaz a vízszintingadozásokhoz alkalmazkodó „ártéri gazdálkodást” folytattak. A magasabb ártereken a víz ideiglenes visszahúzódása után dús füvű legelők kínálkoztak a rideg állattartás (főleg a hatalmas marhacsordák) számára. A Dunántúl keleti felében az új telepesek  (akik között sok volt a német földről érkező „sváb” paraszt) erdőirtással nyertek gazdálkodásra alkalmas területeket, de az erdőkben is számottevő gazdasági tevékenység folyt: gyűjtögetés, legeltetés, sertések makkoltatása, szénégetés, hamuzsír-készítés. Az elvadult táj kultúrtájjá alakítását az időjárás  is megnehezítette. A kora-újkori Európa időjárását meghatározó „kis jégkorszak” ugyanis a 18. század végéig eltartott. Ez azt   jelentette, hogy minden évszak hűvösebb és csapadékosabb volt, mint a 20. században, s gyakori volt az igen szélsőséges időjárás. Mindez jelentősen befolyásolta a mezőgazdasági termelést és a népesség egészségügyi viszonyait. A csapadékos időjárás is hozzájárult a vízzel   borított terület nagy kiterjedéséhez. A Balaton vízszintje a 18. században 5-6 méterrel magasabban volt a mainál. A 19. században az időjárás hosszabb távon javuló tendenciát mutatott, de a szélsőséges ingadozások megmaradtak. Ennek eredménye volt az 1816 és 1819 közötti nagy éhínség. Ugyancsak az időjárás szeszélye okozott komoly nehézségeket a magyar  mezőgazdaság számára az 1830-as években. A kontinentális éghajlatú Alföldön elsősorban a forró, száraz nyarak, vagyis az aszály okozott gyenge terméseket, s ennek következtében éhinségeket, főleg az 1780-as években és az 1790-es évek első felében. A 19. század 28 inséges esztendeje közül 22 a száraz, forró nyár miatt következett be.

*

Die Relationen der Botschafter Venedigs über Österreich im achtzehnten Jahrhundert. Hrsg. von Alfred Arneth. Wien, 1863, p. 320.

50

A töröktől nem érintett vidékeken a településhálózat  és a településformák  lényegében a középkori alapokon fejlődtek tovább. Leggyakoribb az utcás, szalagtelkes falu , ahol az egymás mellett fekvő keskeny, hosszú, szalag alakú belső telkek hosszanti oldalukkal érintkeznek. A telkek utca felé eső részén áll a telekhatárra épített, homlokzatával az utcára néző lakóház. A lakóház után következik a gazdasági udvar istállóval, ólakkal, tárolóépületekkel, néhol a telken keresztben álló csűrrel. A telek hátsó része legtöbbször veteményes- vagy gyümölcsöskert. A szalagtelkes falu változatai az útmenti , vagy úti falu , és a patak menti falu , ahol a telkek egy a falun átfutó útnak a két oldalán helyezkednek el, vagy a patakra merőlegesen sorakoznak. A sorfalu olyan település, amelynek szalagtelkei az utcától a falu határáig nyúlnak, s a lakóházon és a gazdasági épületeken kívül magukban foglalják a szántót, rétet, legelőt és erdőt is. Ilyen településeken nem különül el a belső és a külső telek. Minden gazda szántóföldje egy tagban terül el a belső telek folytatásaként. Ennek egyik változata a Szepességre jellemző erdőtelkes  falu . A Felföldön és Erdélyben gyakori forma az orsós falu , ahol a szalagtelkek egy térszerűen kiszélesedő, majd fokozatosan ismét elkeskenyedő utcát fognak közre, amelyet piacutcának is neveznek. Több felföldi és erdélyi város középkori eredetű magja is orsós főutcájú. A török-járta területeken nemcsak a táj, hanem a településhálózat is lényeges átalakuláson ment keresztül. „A Közép- és Dél-Alföldön, valamint a Kelet-Dunántúlon a korábbi átlag-falvak képe 14-16. századi okleveles leírásaink és ásatásaink tanúsága szerint aligha különbözött lényegesen a körös-körül elterülő nyugati, északi és keleti peremtájak  faluképeitől.”* Vagyis e tájakon is az egész országra jellemző utcás-soros településtípus, a megszilárduló jobbágytelekrendszer települési kerete volt uralkodó. A középkorban az Alföldet egymáshoz közel települt kis falvak ezrei hálózták be. A 18. sz. elejére ezeknek a falvaknak  nagy része eltűnt, pusztává vált. Csanád megyében a települések 96, Békésben és Csongrádban 90, a Bácskában 79%-a pusztult el a felszabadító háborúk végére. 1720-ban Békés megyében mindössze 8 lakott települést írtak össze. A török hódoltság idején a falvak lakói a nagyobb biztonságot adó mezővárosokba húzódtak. Így jöttek létre a nagy népességű, nagy határú, egy vagy több tucat eltűnt középkori falu területét bekebelező agrárvárosok és óriásfalvak, amelyek lakói elsősorban extenzív állattartást folytattak a határukban elterülő hatalmas pusztákon. Ezekben a városokban és falvakban sajátos településforma alakult ki, amelyet a településföldrajz és a néprajztudomány kétbeltelkes, kertes, szálláskertes, vagy ólaskertes településnek  nevez. Ez szabálytalan alaprajzú, megosztott település, ahol térben elválik egymástól a lakóhely és a gazdasági tevékenység telephelye. Minden gazdának két beltelke van. A település belső magjában az elkerítetlen belső telkeken állnak a lakóházak rendszertelen összevisszaságban, kialakult utcahálózat nélkül. A lakóhelyül szolgáló belső magot a gazdasági udvarok, a szálláskertek  széles övezete veszi körül. Az itt lévő telken találhatók az ólak, istállók, csűrök és egyéb gazdasági épületek, itt nyomtatják a gabonát. A férfiak általában a szálláskertben tartózkodtak, sok helyen ott is aludtak. A lakóházban csak az asszonyok, gyerekek és öregek éltek. A települések körül egyre szélesedő övezeteket alkottak a belső legelők (ahol a naponta kihajtott “kezes” jószág talált táplálékot), a szántók és kaszálók, végül a külső legelők, a ridegen tartott, télen is a legelőn tengődő csordák világa. A 18. században vette kezdetét a nagyhatárú alföldi agrártelepüléseken a tanyák  kialakulása. Egyes gazdáknak már korábban is voltak “mezei kertjei”, hol állataikat teleltették, esetleg szénát is kaszáltak, takarmányt is termeltek számukra. Ahogy nőtt a lakosság, úgy növekedett az igény szántóföldi növények termelésére. A külső legelők egy részét fokozatosan felosztották a gazdacsaládok között, feltörték, s az állatok és a gazdasági épületek a szálláskertekből kitelepültek ezekre a távoli szállásföldek re. Először ún. tartozéktanyák  jöttek létre, ahol állandóan nem laktak, csak a mezőgazdasági munkák idején tartózkodtak kinn, majd a 19. században átalakultak állandóan lakott farmtanyákká . A *

Maksay Ferenc: A magyar falu középkori településrendje. Budapest, 1971. 92.

51

tanyákhoz ekkoriban szorosan hozzátartozott a városi lakóház, ahol általában az öregek és a gyermekek tartózkodtak. A lakosság növekedése, az extenzív állattartásról a gabonatermelésre és a téli takarmányozásra való áttérés nyomán a 19. században az alföldi szálláskertes települések átalakultak, a kertek övezete beépült, s az eredeti településforma jellegzetességei eltűntek. A Marostól délre, a Temesi Bánság 1778-ig katonai, illetve kamarai igazgatás alatt állott, ezért itt mérnökök által tervezett szabályos geometriai alaprajzú falvakkal találkozunk. Leggyakoribb a sakktábla alaprajzú település, de néha a köralakú, sugaras változat is előfordul. A kamarai utasítások pontosan megszabták a fő- és mellékutcák szélességét, a templom és a lakóházak elhelyezését. A Délkelet-Dunántúlra viszont a német telepesek hozták magukkal a szabályosabb településformákat. A településhálózat sűrűségében jelentkező regionális eltérések még a 18. század végén is szembetűnőek: 1790-ben az egykori királyi Magyarország területén ezer km 2-re 66 település   jutott, az egykori török hódoltság területén viszont csak 23. Az előbbi területen egy településnek átlagosan 532 lakója volt, az utóbbin viszont 1233. A 18. században végbement újjáépítés és újratelepítés következtében csökkent az egykori török-járta és török-mentes tájak közötti színvonalbeli különbség, ami a század elején még erősen szembetűnő volt. Az Alföld és a Dunántúl egykori török-járta területein újjászületőben volt a kultúrtáj: sűrűsödött a településhálózat, kialakultak a jellegzetes óriásfalvak és nagyhatárú mezővárosok, s előrehaladt a tanyák térhódítása is. Az extenzív állattartás rovására terjeszkedett a földművelés és a szántóterület, valamint a szőlőművelés. Mindez azonban csak az alföldi táj egyik felére, az ármentes szintre érvényes. A földművelés csak az ármentes szinten szorította vissza a pusztát, de még nem igen nyúlt a vizekhez, a mocsárhoz, bár bizonyos vízrendezési munkálatok már történtek (a Temesi Bánságban, a Hanságban és a kelet-dunántúli Sárvíz felső szakaszán). A kultúrtáj csak az ármentes szintre terjedt ki, s a 19. század második felére maradt a feladat másik része: az Alföld másik  tájtípusának, ártéri felének meghódítása. Az elmúlt évszázadban meg-megújuló vita folyt a történészek és demográfusok körében arról, hogy a török hódoltság megszűnése után, a 18. század elején mennyi volt a népesség  száma. Ezt ugyanis pontosan nem ismerjük, csak becsülni tudjuk az adózó háztartások 1715  ben végrehajtott, s 1720-ban megismételt országos összeírásának adataiból. Ezeket az adóösszeírásokat a 19. század végén Acsády Ignác dolgozta fel részletesen, s ő arra a következtetésre jutott, hogy 1720-ban Magyarország és Erdély lakossága (Horvátország nélkül) 2 583 ezer fő volt. A két világháború között Barsy Gyula 3,5 millióra (Horvátországgal együtt 4,1 millióra), Szabó István pedig 3–3,5 millióra módosította Acsády becslését. A 2. világháború után Dávid Zoltán, aki az összeírások adatait egybevetette és kiegészítette egyéb korabeli forrásokkal, arra az eredményre jutott, hogy 1720-ban 4 millió körülre tehető az ország lakossága (Horvátország nélkül). Wellmann Imre szerint 1700-ban 3,9 millió lehetett a népesség, ez 1711-re a belső háború és a pestis miatt lecsökkent 3,8 millióra, 1720-ban viszont elérte 4,3 milliót (Horvátországgal). Ez az évszázados történeti demográfiai vita azért fontos, mert a népesség számának  alakulása kihat egy egész történeti korszak értékelésére. Szekfű Gyula a két világháború között írt Magyar történet ében Acsády becsléséből indult ki, s mivel akkor úgy tartották, hogy a 15. század végén az országnak 4 millió lakója volt, a 4 millióról 2,6 millióra csökkent népesség  perspektívájából ítélte meg a 16–17. századot. Történészeink mai álláspontja szerint viszont a 15. század végén csak 3,3–3,5 milliós népességgel számolhatunk, a 18. század elején pedig 4 millióval. Ez azt jelenti, hogy a török hódoltság két évszázada alatt nem csökkent, hanem némikép emelkedett is a lakosság száma, igaz, hogy jóval kisebb mértékben, mint Európa népessége.

52

A 18. század elején a ma elfogadott becslések szerint négyzetkilométerenként 12-13 fő volt az ország népsűrűsége. A népesség azonban nagyon egyenetlenül oszlott el: az 1720-as összeírás szerint 100 négyzetkilométerre az egykori királyi Magyarország területén 119 adózó családfő jutott, a hajdani török hódoltság területén viszont csak 54. A szélsőségeket jobban kifejezik a megyei adatok: Sopronban 262, Vasban 257 adózó háztartás jutott 100 km 2-re, míg Békésben csak 20, Csongrádban 34. A magyar korona országainak lakosságát a teljesség igényével először a II. József által 1784-ben elrendelt népszámlálás mérte fel. E szerint a polgári lakosság száma (a Határőrvidék  nélkül) 1787-ben 8 556 ezer volt (Magyarország 6 468 ezer, Horvátország 647 ezer, Erdély 1441 ezer). Ha ehhez hozzá vesszük a Határőrvidék lakosságát és számításba vesszük a népszámlálásból valamilyen okból kimaradtakat is, akkor 9,6 millióra becsülhető lakosság teljes száma. A népsűrűség 30 fő/km 2 volt (Magyarországon 32, Erdélyben 27, a horvát megyékben 41, Szlavóniában 29, a Határőrvidéken 23). Az osztrák-cseh örökös tartományoknak ugyanekkor 8,8 millió lakosa volt, Galíciával és Bukovinával együtt 12,2 millió. Az örökös tartományokban és a nyugat-európai országokban ekkor 40 fő/ km 2 körül járt a népsűrűség, de Osztrák Németalföldön (Belgium) ennek a kétszeresét is meghaladta. Az országon belül a regionális különbségek némiképp kiegyenlítődtek, de az alföldi megyék még mindig ritkán lakottak voltak (25 fő/ km2 alatt) a Nyugat-Dunántúl és a Nyugati-Felvidék  megyéihez (50 fő/ km2 felett) képest. A magyar korona országainak népessége a fenti adatok szerint 1720 és 1787 között több mint megkétszereződött, 4,3 millióról 9,6 millióra növekedett, vagyis évente átlagosan 1,2 %kal. Milyen tényezőknek tulajdonítható ez a látványos népességfejlődés? Jelentős mértékben a bevándorlásnak . A bevándorlók pontos számát nem ismerjük, de az 1720 és 1787 között   bevándoroltak és leszármazottaik száma a becslések szerint elérte az 1,2–1,3 milliót. Ennek  figyelembe vételével a természetes szaporodás ütemét évi átlagban 10 ezrelék körülre tehetjük. Ezt megerősítik az anyakönyvek feldolgozásából nyert adatok is. A népesedési viszonyokról először az 1773 és 1783 között között végrehajtott „lélekösszeírások ” nyújtanak képet. Ezek szerint a nyugat-európai országokhoz képest mind a születési, mind a halálozási arányszám magas volt (Angliában 1770 és 1790 között a születési arány egyik évben sem érte el a 40, a halálozási arány pedig a 30 ezreléket). Pest megye átlagos arányszámai az élveszületések esetében 56,8, a halálozásoknál 45,8 ‰, Somogyé 58,2, illetve 47,4 ‰. Járási és községi szinten gyakran találkozunk 60 ‰ feletti születési arányszámokkal is, főleg a frissen betelepített községekben. Mindkét mutató évenkénti ingadozása jelentős volt, különösen a halálozásoké, amelyek Somogyban 11 év alatt 35 és 61 ‰ között szóródtak. Országos átlagban a születési arány 1777-ben 54,6, 1782-ben 45,7 ‰ volt, a halálozási arány pedig 40,8 illetve 45,3 ‰. A természetes szaporulat évi átlaga Pest megyében 11, Somogyban 10,8 ‰ volt, országos viszonylatban pedig elérte 13,7 ‰-et. Hozzá kell azonban tennünk, hogy főleg a halálozások esetében kisebb-nagyobb mértékű alulregisztrálással számolhatunk. A születési arányszám és a házasságok termékenysége különösen magas volt a frissen telepített helységekben. Pest megyében ezer házas nő átlagosan 289 gyermeket szült évente, az újratelepített falvakban pedig több mint 300-at. Ez azt jelentette, hogy egy teljes házasságra több, mint 10 élveszületés jutott. A magas születési arányszám összefüggött a házasodási  szokásokkal  is. Magyarország és Lengyelország nyugati határán egy fontos demográfiai választóvonal húzódott. Ettől a vonaltól nyugatra általában későn (25-30 éves korban) házasodtak, s a népesség jelentős része (20-25 %) sohasem kötött házasságot. A vonaltól keletre viszont a korai és általános házasságkötés volt szokásban. Ez a két házasodási modell *

Teljes házasság nak nevezi a demográfia azt, ha nő teljes termékeny időszakát, legalább 35 évet, házasságban tölti. *

53

Európában a középkor végén alakult ki, s – mint látni fogjuk – még a 20. század elején is érzékelhető volt Ausztria és Magyarország házasodási adataiban. A lélekösszeírásokból és az anyakönyvi feldolgozásokból az derül ki, hogy Magyarországon a nők átlagosan 20, a férfiak  22 éves korukban házasodtak először. De nagyon sok községben a lányok már 18 éves korukban férjhez mentek, ami azt jelentette, hogy azokat az éveket, amikor nők termékenysége legnagyobb (20-29 éves korban) teljes egészében házasságban töltötték. A korai és általános házasodásnak megfelelően a házasságkötési arány is magasabb volt az európai átlagnál: 10–11 ‰ (a korabeli Angliában 8–9 ‰). A magas halálozási arány elsődleges oka a rendkívül nagy csecsemő és   gyermekhalandóság  volt. Az elhunytak kétharmada a 15 éven aluli korosztályba tartozott. Már  akkor meg lehet figyelni olyan demográfiai jelenségeket, amelyek a következő két évszázadban tartósan megmaradtak. A férfiak halandósága már akkor is nagyobb volt a nőkénél, de ezt még ellensúlyozta a szülőnők viszonylag magas halandósága. Akkor is több fiú született, mint leány, de a csecsemő és gyermekhalandóság fiúknál jóval nagyobb volt. Az utolsó nagy pestisjárványok  1708 és 1712, majd 1737 és 1742 között söpörtek  végig az országon, a halálos áldozatok száma mindkét esetben több százezerre tehető. Az 1737-ben kitört járvány különösen a Tisza melléket és a Tiszántúlt pusztította, itt a lakosságnak  több mint 10 %-a esett áldozatául. A következő évtizedekben még időnként fel-felütötte fejét a   pestis Dél-Erdélyben és Dél-Magyarországon, de továbbterjedni nem tudott, s az áldozatok  száma is csekély volt. Tőlünk délre és keletre, a török uralom alatti Balkánon és Oroszországban még a 19. század első felében is voltak járványok, ezeknek hazánkra való átterjedését azonban sikeresen meggátolta a katonai határőrvidék, amely egyfajta egészségügyi kordont alkotott, szigorú katonai ellenőrzéssel, veszteglő állomásokkal. Ha a Török  Birodalomban pestis dúlt, akkor az onnan érkezőknek 40 napot el kellett tölteniük a karanténban (a „Pestisbül való tisztulásnak helyein” – mint az egykorú rendelet írta), s ha ezalatt nem tört ki rajtuk a betegség, tovább mehettek. A pestist gyógyítani nem tudták. Ezért az egyedüli védekezési lehetőség a fertőzött egyének, házak, háztömbök, sőt egész városok  teljes elszigetelése, egészségügyi vesztegzárak felállítása volt a pestis továbbterjedésének  megakadályozása érdekében. Vagyis, ahogy Pápai Páriz Ferenc írta: a „politiai orvoslások.” Ha pestis lassan el is tűnt, azért még bőven maradtak járványok – tífusz, himlő, influenza, kanyaró, diftéria – amelyek helyi, vagy esetenként országos szinten halálozási többletet okozhattak. A 19. század elejétől nálunk is alkalmazták már a himlő elleni védőoltást. A nagykiterjedésű pangó vizek miatt az Alföldön gyakori népbetegség volt a malária. Ami a népesség struktúráját illeti, a nemek arányát tekintve még férfitöbblet mutatkozott: országos átlagban ezer férfira 970 nő jutott. A korösszetétel is a hagyományos társadalmak modelljének megfelelően alakult: a 15 éven aluliak aránya 35-40 % közt mozgott. Az országos összeírásokból és az anyakönyvi feldolgozásokból nyilvánvaló, hogy a 18. század közepének kedvező demográfiai viszonyai, amelyek lehetővé tették a népesség gyors növekedését, az 1780-as években rosszabbra fordultak, megnövekedett a halandóság, s az évtized végén, a török háború idején, az ország egyes részein éhínség is jelentkezett. Korszakunk legnagyobb éhínsége 1815 és 1819 között pusztított az ország keleti részein és Erdélyben. 1816–17 telén a Tiszántúlon állítólag 50 ezren haltak éhen. „Az ország utak rakva voltak éhen elhullott, vagy vonagló emberekkel: s a városok utczáin alig győzék a hullák  eltakarítását.” Az 1846–47-ben jelentkező éhínség az Északi Felvidéket sújtotta. A 19. század első felében a népesség növekedése jelentősen lelassult: az 1720 és 1787 közötti évi 12 ezrelékről 1787 és 1850 között évi átlagban 5,5 ezrelékre csökkent. II. József után teljes körű népszámlálást – a nemesség tiltakozása miatt – nem tartottak,  bár a nem nemes népesség időnkénti összeírásai folytatódtak. A következő népszámlálásra a *

*

Újfalvy Sándor Emlékiratai. Sajtó alá rend. Gyalui Farkas. Kolozsvár, 1941. 160.

54

  polgári forradalom után, 1850-51-ben került sor, egyidejűleg az egész birodalomban. Ez a népszámlás a birodalom és benne a magyar korona országainak lakosságáról a következő képet mutatja: 1. táblázat. A Habsburg Birodalom lakossága 1850-ben Jelenlévő népesség Magyarország Erdély Horvát- Szlavónország és Fiume Katonai Határőrvidék A magyar korona országai Ausztria Lombardia és Velence  Polgári népesség összesen Katonaság Habsburg Birodalom

9 290 483 2 073 737 868 456 958 877 13 191 553  17 534 950  5 024 117 35 750 620 648 000 36 398 620

1787 és 1850 között a magyar korona országainak népessége 9.6 millióról 13.2 millióra, azaz 39 %-kal növekedett. A népességnövekedés regionális eloszlása azonban még mindig igen egyenetlen volt. Míg az egykori királyi Magyarország megyéiben a növekedés csak 11.5 % volt, addig az egykori török hódoltsági területen ennek csaknem ötszöröse: 61.7 %. A mai országterület összes anyakönyveinek feldolgozása alapján nyert népesedési mutatók  1828 és 1850 között évi 4,5 ezrelékes természetes szaporodást mutatnak. A születési arány ennek az időszaknak átlagában 45,2 ‰ , a halálozási arány 40,7 ‰ volt. A 23 évből 5-ben mutatkozott halálozási többlet, s a halálozási arány 1831-ben 77, 1849-ben 66 ezrelékre ugrott. Mindkét évben a kolera  volt a nagy halandóság okozója, amely Indiából kiindulva, hazánkba Galícia felől érkezve, 1830-31-ben jelentkezett először pusztító erővel, s a következő fél évszázadban – a korábbi pestisjárványokhoz hasonlóan – rendszeresen fellobbant. A kolerának  1830-31-ben mintegy negyed millióan estek áldozatul. A gyorsan terjedő és rendkívül gyors lefolyású betegséggel szemben mind a hatóságok, mind az orvosok tehetetlenek voltak. A Helytartótanács körlevele a test hetenkénti [!] megmosását ajánlotta megelőzésként, s azt, hogy az állatokat tartsák távol a lakóhelyiségektől. Egyébként a korábban pestisjárványok esetén alkalmazott “politiai orvoslások”-kal (vesztegzárak, karanténok) igyekeztek meggátolni a  járvány terjedését. 1849-ben a hadszíntérré vált országot sújtotta az előzőhöz hasonló méretű kolerajárvány. Orvost a nemes is csak „hírből ismer,…mikor kornyadoz, egy czikk fokhagyma elnyelése, paprikás melegített bor vagy káposztatorzsa a biztos gyógyszerek.” Orvos különben is igen kevés van: 1840-ben mindössze 640 az egész országban, ami azt jelenti, hogy 19 ezer  lakosra jut egy orvos (Franciaországban ezerre, de a birodalom másik felében is 5 ezerre.) A leggyakoribb orvosi beavatkozást, az érvágást az 1276 sebész bármelyike, sőt egy borbély elvégezhette. A parasztok betegség esetén javasasszonyhoz, csontkovácshoz fordultak, a szűlőnőknek nagyobb településeken szakképzett bábaasszony segített. Kórházat minden nagyobb város tartott fenn (igaz, hogy többnyire csak 15-20 ágyasat), s ehhez járultak a *

*

Újfalvy Sándor Emlékiratai. Sajtó alá rend. Gyalui Farkas. Kolozsvár, 1941. 180.

55

szerzetesrendek által létesített kórházak. Igazán nagy kórház csak Pesten volt: az 1798-ban megnyílt Szent Rókus Kórház, amely 800 ággyal rendelkezett. A 19. század első felének népesedési viszonyait  már Fáy András, a reformkor  „mindenese” is vizsgálta. Az ő általa összeállított halandósági táblából az derül ki, hogy az 1840-es évek elején az újszülöttek 29 %-a első születésnapja előtt, több mint fele pedig 10. évének betöltése előtt meghalt. Nagyjából hasonló eredményre jutottak jelenkori demográfusaink (Dányi Dezső és Hablicsek László) is az anyakönyvekből vett reprezentatív minták elemzése útján. 1821 és 1830 között ezer újszülött közül 238 nem érte meg első születésnapját (Angliában kevesebb, mint 150), további 194 pedig egy és öt éves kora között halt meg. Felnőtt kort, a 20. életévet csak 470-en érték meg. A születéskor várható átlagos élettartam a férfiaknál 28,2, a nőknél 29,2 év volt (Fáy András eltérő mintájában az egész népesség esetében 24,3 év, a korabeli Angliában 40 év). A minta születési arányszáma 48,7‰, halálozási arányszáma 38,4‰, a természetes szaporulat évi átlaga tehát 10,3 ezrelék. Az 1830-39 közötti népesedési minta elemzése a csecsemőhalandóság némi csökkenését mutatja (országos átlag 222 ezrelék, s a következő 60 évben nem csökken). A házasságban élő nők általában 2 és fél évenként szültek, s a házasságok 40 %-ában 7 vagy több, 46 %-ában pedig 3–6 gyermek született. Ezeknek azonban a magas csecsemő- és gyermekhalandóság miatt csak a fele érte meg a felnőtt kort. Az összeírások és az anyakönyvek feldolgozásából és elemzéséből, valamint egyéb forrásokból az is nyilvánvaló, hogy a 19. század első felében az ország bizonyos vidékein, elsősorban parasztcsaládokban, születéskorlátozást  alkalmaztak. Dél-Baranyában az Ormánság falvaiban és a Tolna-megyei Sárközben már a 18. század végén kezdetét vette a születéskorlátozás. Az erdélyi szász sajtó is panaszkodik a szász népesség stagnálása, az egyés kétgyermekrendszer miatt. Alacsony termékenységű zóna húzódott a déli határok mentén a temesi Bánságtól Dél-Erdélyig: itt a német és a román népesség egyaránt gyakorolta a születésszabályozás valamilyen módját. A harmadik alacsony termékenységű vidék a Felvidék  középső részén, Bars, Hont, Nógrád és Gömör megyékben alakult ki. Ezen kívül voltak az országban elszórva egyes falvak, mikrorégiók, ahol az alacsony termékenységi arányszámok  kezdődő születésszabályozásra utalnak (Őrség, Pest megyében a Duna-menti magyar falvak). A 19. század közepén már az országos mutatókban is kifejezésre jut a házasságok alacsony termékenysége. Andorka Rudolf, ennek a kérdének legalaposabb szakértője így foglalta össze (a jelenlegi Magyarország területén) az anyakönyvek alapján végzett családrekonstitúciós kutatások eredményeit: „Az egyetlen magyarázat a korai születéskorlátozásról az, hogy mindazok a falvak, ahol eddig ilyennek nyomait találtuk, a Dunántúl déli részén helyezkedtek  el, viszonylag jómódú, de kevés terjeszkedési lehetőséggel rendelkező középparaszti közösségek voltak, ahol a parasztcsaládok az elszegényedés veszélyével kellett hogy szembenézzenek abban az esetben, ha a családi birtokot több örökös között kellett felaprózni.” Az említett összeírásokból – főleg a józsefi népszámlálásból – képet kaphatunk a háztartások nagyságáról és struktúrájáról  is. 1787-ben egy háztartásban Magyarországon és Erdélyben átlagosan 5, Horvátországban 8 fő élt együtt. A horvátországi szám azt jelzi, hogy ott a lakosság jelentős része a patriarchális nagycsalád, a zadruga  keretei közt élt. Magyarországra és Erdélyre viszont a nukleáris kiscsaládok túlsúlya volt jellemző, de azért itt is voltak vidékek, ahol az összetett családformák még léteztek, sőt az összeírások arra utalnak, hogy a 19. század első felében azok még szaporodtak és területileg is kiterjeszkedtek. Az összetett családformák jelenlétére abból következtethetünk, hogy egy háztartás keretében hány házas férfi élt. Horvátországban 100 háztartásra 170 házas férfi jutott, egyes megyékben (Varasd, Zágráb, Pozsega) 200-nál is több. Magyarországon a mutató országos értéke 105, *

Andorka Rudolf: Településszintű családrekonstitúciós vizsgálatok egyes eredményei. In: Demográfiai átmenet Magyarországon. (KSH NKI Történeti Demográfiai Füzetek 9). Budapest 1991. 38-39. *

56

Erdélyben 103. De volt két megye (Baranya és Torontál) ahol a 100 háztartásra jutó házas férfiak száma meghaladta a 120-at, 9 megyében pedig 110 és 120 között mozgott. Ez azt   jelenti, hogy ezekben a megyékben az összetett háztartások (nagycsaládok) aránya 20-30 % körül volt. Ezek a megyék két csoportban helyezkedtek el: az egyik délen, tehát a „zadrugás” Horvátország és a Határőrvidék szomszédságában, s lakosságuk egy része horvát vagy szerb volt. A másik „nagycsaládos” vidék a Felföld középső része: Hont, Nógrád, Gömör megyék, s északabbra Liptó és Turóc. A felszabadító háború befejezése után egyik legsürgetőbb feladat volt a rendkívül gyéren lakott ország, főleg a szinte teljesen elnéptelenedett volt hódoltsági területek  újranépesítése . Ebben megegyezett a központi kormányszervek és a rendek véleménye. A 18. század első évtizedeiben nagy arányú belső paraszti vándormozgalom irányult a sűrűbben lakott, néhol túlnépesedett nyugati, északi és keleti dombos-hegyes vidékekről az Alföld és a Kelet-Dunántúl ritkán lakott, vagy puszta területeire. Az északi és északkeleti megyék  évtizedeken át hiába követelték vissza szökött jobbágyaik ezreit. Az áttelepülőket egyaránt vonzotta a föld bősége, a jobb megélhetés és a földesúri terhek enyhébb volta. A felszabadított terület földesurai ugyanis jelentős kedvezményekkel csábították a munkaerőt pusztán maradt   birtokaikra. A nagy belső vándormozgalomban magyarok, szlovákok, ruszinok és románok  egyaránt részt vettek. Erdélyből is nagyarányú volt a kivándorlás az Alföld keleti részei felé. „Erdély rossz talajú, nehezen művelhető földjeiről, a sokszor korlátlan robot és a súlyos adózás feltételei közül feltehetően százezres nagyságrendű jobbágy- és zsellértömeg indul az ígéret földjére" – írja a korabeli Erdély történetének legalaposabb ismerője, Trócsányi Zsolt. Az Erdélyből Magyarországra vándorlók zöme magyar, de románok is akadnak köztük. A belső migráció azonban nem volt elegendő az ország benépesítésére, ezért mind a   bécsi központi kormányszervek, mind a magyar rendek szükségesnek tartották külföldi telepesek toborzását, s a betelepülést különféle kedvezmények biztosításával igyekeztek  előmozdítani. A bevándorlás  kétféle formában zajlott: önkéntes vándormozgalom keretében  jöttek újabb román tömegek Erdélybe és az 1718-ban visszaszerzett, de Magyarországhoz csak  1778-ban visszacsatolt Bánátba (Temesköz), északkeleten pedig folytatódott a ruszinok  átszivárgása a Kárpátokon túlról. Az Erdélybe irányuló román bevándorlás méreteiről régi vita folyik a magyar és a román történészek között. Jancsó Benedek félmillióra becsülte a 18. században bevándorolt románok számát, Dávid Zoltán 350-400 ezerre; Trócsányi Zsolt ezt is mérsékelné, de a  bevándorlási többlet létét elfogadja. Legújabban Nyárády R. Károly több mint 200 ezerre teszi Erdély bevándorlási nyereségét 1720 és 1786 között. A román történészek éppen ellenkezőleg: kivándorlásról beszélnek Erdélyből a román fejedelemségekbe. A jeles román történész, David Prodan szerint nagyarányú volt a ki- és bevándorlás egyaránt, de végeredményben a század kivándorlási többlettel zárult. A korabeli havaselvi források arról szólnak, hogy „egész Erdély hozzánk jön.” A 18. századi erdélyi összeírások azonban kétségtelenné teszik a jelentős román  bevándorlást. 1712-13 táján egy hivatalos számítás 34 %-ra tette a románok arányát, 19 %-ra a szászokét és 47 %-ra a magyarokét. A román bevándorlás 1740 után vett nagyobb lendületet. 1740 táján 80 ezer román család élt Erdélyben. Az 1760-62-es egyházi összeírás szerint a keleti rítusú (azaz ortodox és unitus) családok száma már 152 ezer, ezt Trócsányi 721 ezer lélekre számítja át. Ez viszont azt jelenti, hogy a románság számaránya elérte a 60 %-ot. *

Az erdélyi magyar nemesség a románokról:  „Ez a jövevény és idegen nép annyira elszaporodott, ugyannyira elárasztotta szinte egész Erdélyt, hogy úgy látszik, három bevett nemzete közül kettőt, ha nem is múl felül, de már felér vele. Csodálatos ennek a népnek a szaporasága: látjuk ugyanis, hogy számos falu, melyet 50 évvel ezelőtt részben oláhok, részben magyarok vagy szászok vegyesen laktak, ma pedig kihalva a régi lakosok, minden helyüket az idegen *

Erdély története. Főszerk. Köpeczi Béla. II. kötet. Budapest 1986. 976.

57

oláhok termékeny sarjadéka tartja megszállva. Azonkívül számos falu látható, amelynek csak templomai és az őket körülvevő falak és tornyok árulják el, hogy valamikor magyarok és szászok birtokában voltak: mai lakosaik valamennyien idegen oláhok, akiknek ha idejében gátat nem vetnek, még inkább pedig ha zablájukat megeresztik és erejük megnövekedik, félő, hogy az idegeneknek ekkora sokaságából és annak  féktelenségéből és eltűrésével […] az egész erdélyi népre pusztulás és végromlás tör elő." (Az erdélyi országgyűlés irataiból, 1744.)

Szervezett formában történt a szerbek és a németek betelepítése. 1690-ben a visszavonuló császári sereggel együtt nagyszámú – valószínűleg százezer körüli – szerb költözött be a Balkánról Magyarországra. Túlnyomó részüket a 18. század elején megszervezett Tisza-marosi katonai határőrvidéken telepítették le, majd a század második felében áttelepítették őket az Alduna mentén létesített bánáti határőrvidékre, amelyhez a Duna–Tisza szögletében a titeli sajkás kerület, a Száva mentén a szlavón határőrvidék csatlakozott. Sok szerb települt meg DélMagyarországon a kamarai birtokokon, ahol szerződés alapján vállaltak jobbágytelket, a Kikinda környéki szerb falvak pedig kiváltságos kerületet alkottak. A 18. században számos szerb élt az alföldi és dunántúli városokban, főleg a Duna mentén (Buda és Pest, Szentendre, Vác, Komárom, Győr). Ugyancsak nagyrészt a felszabadító háború idején érkeztek a Balkánról a Bácskába, Baranyába és Tolnába a katolikus bosnyákok és horvátok (bunyevácok, sokácok ). Eleinte inkább magánföldesurak által kezdeményezett, majd egyre inkább az állam (kamara) által szervezett telepítési akciók keretében jött Magyarországra a 18. század folyamán mintegy 3-400 ezer német Németország nyugati és déli területeiről. Így alakultak ki az ország  jellegzetes német (sváb) falusi településterületei a Bakony, Vértes és Pilis hegységben, Buda és Pest környékén, Szatmárban, Baranyában és Tolnában ( Schwäbische Türkei ), a Bácskában és a Temesközben (Bánát). Az országgyűlés az 1723:103. törvénycikkben a betelepülő   parasztoknak 6 évi, a kézműveseknek 15 évi adómentességet engedélyezett. A telepes sváb  parasztok földesúri szolgáltatásait szerződések szabályozták, szabad költözési joggal bírtak, s többnyire a robotot is megválthatták, birtokukat pedig az óhazából magukkal hozott törzsöröklési rendszer *  védte a felaprózódástól (szemben a magyaroknál dívó egyenlő osztásos örökösödéssel). Ekkoriban nemcsak Magyarországra települtek németek, hanem német telepes falvak százai jöttek létre Galíciában, Bukovinában, Besszarábiában, Ukrajnában és Dobrudzsában is. A birodalmi kormány eleinte írásbeli felhívásokat küldött különböző német tartományokba, később általánossá vált toborzók kiküldése, akik összegyűjtötték és csoportosan az országba vezették az új hazát keresőket. Különösen a Mária Terézia és II. József idején folyt kincstári telepítéseket szervezték meg igen gondosan: a telepeseket kimért házhelyek, felszántott, sőt bevetett földek, megásott kutak, épülő vagy kész házak, gazdasági és háztartási felszerelések várták. A Bánságban katonai mérnökök tervezték számukra a sakktábla, vagy néha körkörös alaprajzú településeket, pontosan kijelölve a templom, az iskola helyét.

A baranyai német telepesekról így írt a megyei tisztiorvos:  „Mi Baranyának németajkú népességét illeti, azt igen igen kevés kivétellel, vasszorgalmáról mindenki dicséri és legvagyonosabbnak ismeri el a megyének népessége közt. — Házai sokkal szebbek, tágasabbak, mint sem a magyarok és ráczokéi. A takarékossághoz jobban ért a német, mint sem a magyar és a rácz, és jobban is táplálkozik és ruházza magát, mint amazok. Földjeit jobban szorgalmasban míveli, mint sem azok, szóval csaknem mindenben fölülhaladja más nyelvű lakótársait.… A német nép életmódja majd minden kivétel nélkűl a földmivelés. A ház tartására szükséges élelmet, mindegyik maga termeszt. Úrbéri földjeikkel be nem érik, azért a telkes gazdák szinte, mint a kisházosak és házatlan zsellérek árendába és felébe is vesznek föl földeket, ön és más

*

A törzsöröklési rendszerben egyetlen fiú – többnyire a legidősebb, de gyakran a legfiatalabb – örökli osztatlanul az egész birtokot. Kötelessége viszont a visszavonuló szülőkről gondoskodni, fiútestvéreit szakmára vagy értelmiségi pályára kitaníttatni, leánytestvéreit hozománnyal ellátni.

58

uraságokuál sokszor hozzájok messze határban. Ámbár kitanult és ügyes mesteremberek u. m. kovács, lakatos, asztalos, esztergálos, ács, kőmives, bodnár, pintér, varga, szabó, takács (ez majd minden báznál) többen vagynak, mégis többnyire földmivelést űznek, sokan pedig mesterségeikről egészen lemondanak és parasztokká lesznek; nyomasztó a mesteremberekre nézve az, hogy robotjokat az uraság pénzzel megváltani nem engedi. A német leginkább kitűnő tulajdona a szorgalmatosság; ő jó alattvaló; engedelmes  jobbágy, sokszor igaz, inkább félelemből, mint lelkiismeretből. Hol most németek laknak, ott a' török elűzése után többnyire ráczok vagy is szerbek laktak. Letelepedvén a' németek, mivel iparkodók voltak, egymás után megvették a ráczok telkeit, úgy hogy a németek mindinkább szaporodtak, a ráczok meg fogytak, így Ráczpetrén hajdan mind rácz lakott, ma pedig ott rácznak híre sincs. Történik pedig a német terjeszkedése ekkép: A német telkesgazdák  gyermekeik közt föl nem osztják telkeiket, hanem idősbik figyermeköknek adják át azon föltétellel, hogy testvéreit kifizesse, Illy kifizetett német elmegy rácz faluba lakni és ott először  házatlan, aztán házas zsellér lesz, és mivel atyai örökségét pénzben kapta ki először megveszi a rácznak szántóföldjét vagy rétjét, ki, szorultságban lévén, meg is szántja neki, sőt ha kívánja, meg is trágyázza. Ebből ez következik, hogy jövőre nincs a rácznak kenyere, és így kénytelen megint egy telek részt a németnek zálogba adni, míg végre egész telke német kézre kerül. Méltán félhetni, ha nem lesz, már tájunkon kiszorítani való tunya rácz, a magyarra is el következik a sor  és 50—100 év múlva a czifra magyar gatya helyett, csak szűk sváb nadrág lesz látható.…Csodálatos szorgalmuk a nyári éjeket gyakran nappalokká változtatja, azaz, éjjel is kaszál, kapál és arat a német; szénáját nem hagyja hetenkint, mint a magyar és rácz több helyütt szokta, kitéve az idő viszontagságainak, ha száraz, azonnal haza viszi és pajtájába takarja. Ritka német kinek lóherese nem volna. Aratás után két héttel, nincs német, kinek gabnája ki nem volna nyomtatva. Kitűnő szorgalommal űzi a német a szőlőmivelést. Valóban álmélkodik az ember, ha azt a szőlőt, mit tegnap még szedetlen látott, ma már bekapálva szemléli. Ritka német, ki írni, még ritkább, ki olvasni nem tudna.” (Höbling Miksa: Baranya vármegyének orvosi helyirata. 1845)

A 16-18. században gyökeres – és a történeti magyar állam további sorsa szempontjából végzetes – változások következtek be Magyarország népességének  etnikai összetételében. A 15. század végén az ország lakosságának 75–80 %-a magyar nyelvű volt. Acsády Ignác az 1720-as adóösszeírásban szereplő családfők nevének alapján úgy becsülte, hogy Magyarország és Erdély lakosságának ekkor már csak 45 %-a volt magyar. A románok aránya szerinte 19 %, a szlovákoké és ruszinoké együttvéve 18, a németeké 13, a délszlávoké 4 % volt. Számításai szerint a középkor végi 2,5 milliós magyarság a 18. század elejére 1,2 millióra olvadt le. Dávid Zoltán, aki Acsády lélekszám adatát 4 millióra korrigálta, a magyarság számarányát csak  minimálisan módosította 46 %-ra, abszolút számát viszont felemelte 1,85 millióra, tehát szerinte is számottevő létszámcsökkenés történt a 15. század óta. A II. József által elrendelt népszámlálás nem terjedt ki sem a nyelvre, sem az etnikumra. A 18. századból közvetlen adatunk a lakosság nyelvi-etnikai megoszlására vonatkozóan nincs, van azonban egy fontos forrás, az 1773-ban összeállított Helységek Lexikona ( Lexicon Locorum ), amely a magyarországi községekben beszélt nyelvet adja meg. Ezek szerint a 8920 helység 39,3 %ában a magyar volt az uralkodó nyelv, 1,3 %-ában pedig a magyart más nyelvvel együtt  beszélték. Szlovák volt a községek 29 %-ának nyelve, a többi nyelv részesedése nem érte el a 10 %-ot. Az arányok megítélésénél figyelembe kell venni, hogy a magyarul beszélő községek  voltak a legnépesebbek, míg a szlovák falvak lakossága – különösen a Felvidéken – jóval kisebb volt. A 18. század újabb nagyarányú változásokat eredményezett a Kárpát-medence etnikai viszonyaiban. Egyfelől a nagyarányú bevándorlás (románok, szerbek, ruszinok, zsidók, görögök), illetve szervezett betelepítés (németek) következtében jelentősen megnövekedett a  nem magyar népesség száma és aránya , másfelől a belső vándormozgalom eredményeképp megváltozott az egyes etnikumok térbeli eloszlása, eltolódtak az etnikai-nyelvi határok , s a magyar nyelvterületen belül jelentős német és szlovák nyelvszigetek, szórványok alakultak ki. A belső vándormozgalom során a szlovák-magyar nyelvhatár általában 10–40 kilométernyit tolódott el dél felé. Különösen Nyitrában, a Hernád völgyében és a zemplén-ungi részeken volt   jelentős a szlovák népterület előrenyomulása, amelyhez Bereg és Ugocsa megyében a hegyekből a sík vidékre leszálló ruszinság csatlakozott. Erdélyből román jobbágyok  59

vándoroltak százezres nagyságrendben az Alföld keleti szegélyére (Szatmár, Bihar, Arad megyékbe, sőt Békés megyébe is), valamint a Bánátba. Az összefüggő magyar nyelvterület (ahol a magyarok abszolút többséget alkottak) a korábbinál kisebbre zsugorodott, s széttöredezett. Összeomlott az a magyar településekből álló összefüggő híd, amely a középkor  végén még összekötötte az Erdély délkeleti részén kialakult magyar tömböt (székelyek) a központi magyar nyelvterülettel. A magyarság mind a Bácskában és a Bánságban, mind az Erdélyi Medencében kisebbségbe került. A vándormozgalom során nemcsak az összefüggő etnikai-nyelvi tömbök határai tolódtak el az előző két évszázad során nagy vérveszteséget szenvedett magyarság rovására, hanem kisebb-nagyobb nemzetiségi szigetek, szórványok keletkeztek a magyar nyelvterületen  belül is. Szlovák telepek sora jött létre a Dunántúl északi részén, a Pilis hegységben, Pest és Békés megyében, Nyíregyháza körül és a Bácskában. A ruszinok is eljutottak e nagy belső népvándorlás során egészen a Bácskáig. Különösen Dél-Magyarország (Bácska, Bánság) vált igen vegyes és kevert (magyar, német, szerb, horvát, román, bulgár) lakosságú területté a 18. század folyamán. A nagyarányú betelepülés és belső vándormozgalom eredményeképpen a 18. század végére a Kárpát-medencében kialakultak azok az etnikai arányok és települési viszonyok, amelyek a 20. századig érvényben voltak. A lakosság nyelvi-etnikai összetételét először Fényes Elek mérte fel az 1830-40-es évek  fordulóján, nagyrészt az egyházmegyei évkönyvek adataira támaszkodva. Az ő adatai szerint a magyarság aránya Magyarországon 45, Erdélyben pedig 28 %, a két országban együtt 42,6 %, a magyar korona országainak teljes területén 37,4 %. A 12,9 milliós lakosságból 4,8 millió volt magyar. Fényes adatainak pontosságát igazolta az 1850-51-ben tartott hivatalos népszámlálás, amely a magyar korona országainak 13,2 millió lakója között szintén 4,8 millió magyart talált, s számarányukat is hasonlóan állapította meg (36,5 %). 2. táblázat. A magyar korona országai lakosságának megoszlása nemzetiség  szerint 1840 körül, Fényes Elek adatgyűjtése alapján  Magyar-  Erdély ország 

Magyar   Német Szlovák Román Ruszin Szerb Horvát Szlavón Szlovén Zsidó Egyéb Összesen

Horvát-  Együtt Magyar-  Erdély

Horvát-  Együtt 

ország 

ország 

ezer

ezer

ezer

4333

474

5

1038 1684 1212 443 324 108 132 41 240 26 9580

222 4 991 504 771 298

2 4 1694

2 2 1606

ország 

ezer

%

%

4813 45,2 28,0 0,3 13 1274 10,8 13,1 1687 17,6 0,2 2203 12,7 58,5 443 4,6 828 3,4 31,4 886 1,1 48,4 430 1,4 18,5 41 0,4 244 2,5 0,1 0,1 32 0,3 0,3 0,1 12880 100,0 100,0 100,0

37,4 0,8 13,1 17,1 3,4 6,4 6,9 3,3 0,3 1,9 0,3 100,0

60

%

%

9,9

Az ország nem magyar népei egymástól igen eltérő jogi viszonyok között éltek. A horvátok  és az erdélyi szászok , mint önálló rendi nemzet ( natio ) területi önkormányzattal rendelkeztek. II. József felfüggesztette a szász önkormányzatot, az Universitast feloszlatta, vagyonát lefoglalta, a szász székeket betagolta a mesterségesen kialakított kerületekbe, s maga nevezte ki a szászok ispánját. A szászok tiltakozása ellenére elrendelte a concivilitas t , amelynek értelmében az addig elzárt szász városokba bárki szabadon betelepülhetett, ott házat,   birtokot és polgárjogot szerezhetett. A szász önkormányzat 1790-ben helyreállt, de a concivilitas  visszavonását nem sikerült kiharcolniuk. Ha nem is alkottak elismert rendi nemzetet, mégis a többi nem magyar néppel szemben kedvezőbb helyzetben voltak a szerbek , akik a 15. században, majd a 17. század végén világi, illetve egyházi vezetőik irányításával, szervezetten települtek be az országba, s az országgyűléstől és a királyoktól már a 15. században jelentős kiváltságokban részesültek. Ezeket a kiváltságokat megerősítették a 17. század végén I. Lipótnak a Balkánról akkor   betelepült szerbek — a "rác nemzet" — részére kiadott oklevelei. Ezek az oklevelek azokra a szerbekre vonatkoztak, akik 1690-ben a török elől Magyarországra menekültek, a szerb nemzeti egyház fejének, az ipeki pátriárkának vezetésével. I. Lipót 1691-ben elrendelte, hogy "saját magistrátusának felügyelete alatt ezen rác nemzet megmaradhasson", s "valamennyien érseköktől, mint egyházi fejöktől, mind vallási, mind világi ügyekben függjenek". 1694-ben  pedig megengedte, "hogy a rác nemzet csak ő császári felségének legyen alávetve, s mind a megyei mind a földesúri függőségtől ment maradjon." Ezeket a kiváltságokat abban a reményben kapták, hogy hamarosan visszatérhetnek balkáni lakóhelyükre, ahonnan elmenekültek. A karlócai békekötéssel azonban e remények szertefoszlottak, s a menekült szerbek végleg Magyarországon maradtak. Ilyen körülmények között a lipóti oklevelekben megígért politikai önkormányzat megvalósítására nem kerülhetett sor, bár ezt a szerbek  ismételten kérték. Nagyobb részük végül is a katonai határőrvidék szervezetében kapott helyet, szabad katona-parasztként. A század közepén sokan kivándoroltak Oroszországba. A többieket az 1771-ben kiadott Illír Szabályzat ( Regulamentum Illiricum ), majd az 1779. évi Illír  Deklaratorium (Declaratorium Illiricum ) a magyar rendi és megyei hatóságoknak rendelte alá. E rendeletek biztosították a szerb ortodox egyház már ismertetett önkormányzatát. *

**

A baranyai tisztiorvos a szerbekről:  „A ráczok átalában erős, izmos testalkotásuak, türelmesek, és nélkülözéshez szokottak, és fölöttébb tunyák. A mértékletesség és a jövőrőli gondoskodás épen nem tulajdonaik. Az éktelen káromkodásban és a kártevésben fölül múlják a magyart, mesterségre átalában nincs hajlamuk.… Gyermekeit a rácz már a   bölcsőben szokta eljegyezni, és 14—15 éves korában már házasságra lépnek a rácz ifjak, többnyire náluknál 4—5 évvel idősb leányokat vevén feleségül. Rácz ifjú soha más házhoz be nem házasodik, mind atyja házához hoz nőt, ha még annyian volnának is. Rácz ifjú vagy leány soha szolgálatba vagy napszámba nem megy, minthogy ezt rendkivüli szégyennek tartja. Van rácz ház, mellynél 10—12 házaspár lakik, és 40—50 lélek. A legidősb férfiú határtalan hatalommal bír az egész család fölött, neki minden legkisebb ellenvetés nélkül engedelmeskedik a családnak minden tagja; ő fizeti az adót, ő gondoskodik a szükségesekről, ő veszi egész háznépének a szükséges kalapokat, szűröket, bocskorokat st.b. Ő lakja az úgynevezett házat, a többi párok az udvarban levő sötét, egészségtelen kamrákban hálnak. Valamint tunyák  átalában a rácz férfiak, úgy szorgalmasok asszonyaik, kik sokszor kénytelenek az egész családot eltartani és ruházni.” (Hölbling Miksa: Baranya vármegyének orvosi helyirata. 1845.)

*

Szalay László: A magyarországi szerb telepek jogviszonya az államhoz. Pest, 1861. 34. Uo. 38.

**

61

7. Hagyományos és átalakuló mezőgazdaság A magyar gazdaságra a 18. században és a 19. század első felében a hagyományos  mezőgazdaság  túlsúlya jellemző. A 19. század közepén a lakosság csaknem 90 %-a teljesen vagy részben a mezőgazdaságból élt. Az átalakulás, a modern gazdálkodásba való átmenet azonban már a 18. század végén, a 19. század első évtizedeiben kezdetét vette, párhuzamosan a hagyományos mezőgazdaság és a „feudális” agrárstruktúra egyre inkább elmélyülő válságával. A 18. század legjelentősebb teljesítménye ezen a téren is az oszmán uralom alól felszabadult területek mezőgazdaságának újjáépítése. Ez sok tekintetben más úton haladt, mint a török nem járta vidékek agráriumának fejlődése, attól eltérő agrárstruktúrát és agrárviszonyokat, gazdálkodási rendszereket és formákat hozott létre. Az egykori királyi Magyarországon  lényegében töretlenül élt és fejlődött tovább a középkor végén kialakult földesúri szervezet, a jobbágytelkek rendszerével és az azokhoz kapcsolódó különböző földesúri szolgáltatásokkal. Itt uralkodó volt a két- vagy háromnyomásos művelési rendszer, a faluközösség által szabályozott művelési kényszerrel és gazdálkodási kötöttségekkel. A szántók és rétek időnkénti újraosztása a királyi Magyarország nagy részén már az előző korszakban abbamaradt, s kezdett Erdélyben is előbb nagyobb időközökben végbemenni, mígnem ott is az utolsó felosztásnak megfelelő birtoklás állandósult (csak a Székelyföldön volt szokásban még a század végén is az évenkénti nyilas osztás). Minden gazdának minden nyomásban és minden dűlőben és volt egy parcellája; egy 10-15 holdas telek 10-20 vagy még több parcellára tagolva szétszórva feküdt a határban. Ebben a rendszerben szigorú kötöttségek uralkodtak: az egyes nyomásokban minden gazdának  ugyanazt a gabonafajtát kellett vetnie, s az esedékes munkákat mindenkinek egyidőben kellett végeznie. A széna lekaszálása, illetve aratás után minden gazda egyidőben tette szabaddá rétjét, illetve tarlóját a legelő állatok számára (rét- ill. tarlószabadulás). Ebbe a rendszerbe illeszkedtek a földesúr földjei is. A szántókon és réteken kívül, amelyek egyéni birtoklásban voltak, a határ egyéb területeit közösen használták, ahogy akkor nevezték „szabad élő földet” alkottak. A legelőn talált táplálékot a közös pásztorok keze alá rendelt jószág, az erdőn a faluközösség minden tagja faizási joggal bírt: saját szükségletére épület- és tüzifát, valamint szerszámnak való fát gyűjthetett, legeltethette állatait; ugyancsak közösen élték a vizeket is. A 18. századra a földesuraság többé-kevésbé a legtöbb helyen kiterjesztette befolyását és ellenőrzését a faluközösségre. Ahol a piacok közelsége, vagy a szállítási viszonyok (folyó menti fekvés) lehetővé tették a termények értékesítését, – elsősorban a Nyugat-Dunántúlon és a Felföld nyugati részén, valamint a Duna mentén – a földesurak árutermelő majorságokat alakítottak ki, amelyeket igyekeztek a jobbágyok által használt földek egy részének  kisajátításával kiterjeszteni. A jobbágyokat nemcsak földjük egy részétől fosztották meg, hanem egyre több robotra is kényszerítették őket. Ezeknek a törekvéseknek igyekezett gátat szabni Mária Terézia, midőn az úrbéri rendeletben rögzítette a jobbágyok telki állományát és az utánuk járó földesúri szolgáltatásokat. A török hódoltság területén  a hajdani birtokszervezet felbomlott, s a föld sokfelé gazdátlanná vált. Ezen a területen a török kiűzése után két-három nemzedék alatt sűrítve ismét lejátszódott az addigi agrárfejlődés, amely eredetileg évszázadokat vett igénybe. Erre a területre a föld bősége és az igen ritka népesség volt jellemző. Ezért az első években a szabad  foglalás  elve érvényesült: mindenki ott és annyi földet foglalt magának, amennyit meg tudott művelni. A szabad foglalás rendszertelenségébe hamarosan beavatkozott a falu, vagy mezőváros közössége : az addig szétszórtan fekvő megművelt földeket egy tömbbe vonták  össze, s mikor ez a terület kimerült, akkor a határban mindig máshol jelöltek ki szántóterületet, az elhagyott szántót pedig parlagon hagyták ( parlagolás ). Mivel időközben a lakosság és az állatállomány egyaránt nőtt, felhagytak a kötetlen parlagolással és két területet jelöltek ki szántónak: az egyiket művelték, a másikat évekig parlagon hagyták ( parlagváltás ). Végül 62

rátértek a megművelt és parlagon heverő földek évenkénti váltogatására. Innen már csak egy lépés a kétnyomásos gazdálkodás  kialakulása. A szántókat és kaszálókat nagyjából egyforma termelési feltételeket nyújtó dűlőkre tagolják, s a közösség minden családja minden dűlőben kap egy-egy parcellát, amelynek nagyságát „tehetsége”, azaz igás állatainak száma szabja meg. Ezt az osztást évente, vagy hosszabb termelési ciklusonként megismételték ( nyilas osztás ). Végül a 18. század utolsó harmadában az alföldi településeken az újraosztásos rendszert felváltotta a végleges és állandó egyéni birtoklás . Ez többnyire egybeesett az úrbéri rendelet nyomán a telekrendszer  bevezetésével és megszilárdulásával. A fenn vázolt folyamat során előbb vagy utóbb az alföldi közösségek életében is megjelent a földesúr . Eleinte a földesúri terheket egy összegben vetette ki a községre, s azokat a közösség osztotta fel a családok között. Az alföldi birtokosok többnyire maguk nem gazdálkodtak, nem alakítottak ki majorságokat, mert agrártermékeiket rendszeresen felvevő   piac nem volt a közelben. Tehát robotra, jobbágyi munkajáradékra nem volt szükségük. Kivételt csak néhány piaci szempontból kedvező fekvésű vidék jelentett. Másutt a földesúr is részt kért magának a közösség földjéből, s beilleszkedett jobbágyaival együtt a nyomásos gazdálkodás rendszerébe és kötöttségeibe. Parcelláit természetesen a jobbágyok művelték meg. A piaci kereslet korlátozott volta, vagy éppen teljes hiánya, valamint a viszonylagos földbőség az egykori hódoltsági területeken határt szabott a földesúri elnyomás, kisajátítás és kizsákmányolás olyan mértékű kiteljesedésének, mint Nyugat-Magyarországon, a Felvidéken és Erdély nagy részén. Ott a faluközösség is szoros függésbe került a földesúrtól, aki a „szabad élő föld” és az irtványok egy részére is rátette a kezét. Az Alföldön viszont a fokozódó földesúri jelenlét ellenére a mezővárosok, az óriásfalvak, és a kisebb települések nagyobb része is – nem beszélve a kiváltságolt kerületekről  – megőrizte belső önkormányzatát. A mezővárosi kiváltságokkal rendelkező települések száma a 18. században növekedett. A 19. század első felében a jelentősebb mezővárosok sorra megváltották magukat. A kisebb települések számára is biztosították a földesúrral kötött szerződések a jobbágyi terhek, elsősorban a robot évenkénti, egyösszegű pénzbeli megváltását. Ezeknek a településeknek a határában a 18. században külterjes állattartás folyt, sok esetben a környező pusztákat is bérbe vették. A század vége felé a szántók és rétek egyéni tulajdonba kerültek. A településhez közeli, a belső legelők övezetén túli szántókat többnyire nyomásrendszerben művelték. A kibontakozó gabonakonjunktúra ösztönzésére a távoli földeket, a külső legelők és a bérelt puszták egy részét is művelés alá fogták. Itt a családok egy tagban kapták meg részüket, s azon a nyomáskényszer kötöttségei nélkül, szabadon gazdálkodtak. A füves pusztákon létrejött „mezei kertekben”, majd az egyre szaporodó tanyákon az állattartáshoz már földművelés is járult, majd a 19. század folyamán egyre inkább a gabonatermelésre helyeződött át a hangsúly. A fentiekben röviden felvázolt folyamat alkotja azt a sajátos „ alföldi fejlődési utat ”, amelynek gyökerei a 16-17. századba, a török hódoltság időszakába nyúlnak vissza, s amely lényegesen különbözött a történeti Magyarország egyéb régiónak történeti-társadalmi fejlődésétől. Ezt az „alföldi utat” a történészek mellett néprajzkutatók, szociológusok és a településföldrajz szakemberei is tanulmányozták. Legalaposabb mai kutatója, Beluszky Pál szerint az „az alföldi út kialakítója épp a lazább feudális függés vagy az attól való mentesség –  „mezővárosi jellegű” szabad királyi városok, szabadalmas területek – volt, a „félszabadparaszti” állapot, melyet a magánföldesúri kézben lévő mezővárosok is biztosítottak  lakóiknak.” Ez a sajátos alföldi fejlődési út 1848-ig, a polgári átalakulásig érvényesült, de később „sem enyészett el néhány eleme-következménye: az alföldi településrendszer  sajátosságai, a tanyavilág, a parasztpolgári mentalitás stb.; az „alföldi út” visszfénye még évtizedeken át meg-megcsillant, kihatásai máig nyomozhatók.” *

*

Beluszky Pál: A Nagyalföld történeti földrajza. Budapest – Pécs, 2001. 221.

63

Tessedik Sámuel Harruckern báró békési telepítéseiről:  „Midőn Istenben boldogult báró Harruckern 1716. esztendőben elkezdé ezt az 1685-től fogva majd  pusztán és üresen álló jószágot megszállítani, tehát itt eleintén senki sem akart lakos lenni, mivel az ember a mindenkori háborúságnak vérengzésétül félt. De ez a békességes tűrő úr tudott utat s módot találni, hogy Magyarországnak minden tartományiból, sőt még némely idegen országokból is, úgymint Németország Sváb, Frank és Rajna kerületeiből is ide embereket hívott. A vallásnak szabad gyakorlása megengedtetvén az új lakóknak; mindenféle nemzet, magyar, német, tót, rác, és oláh  barátságosan fel- s bevétetett.… Ez az úr igen kevés adót s robotot kívánt tőlük; ellenben az ő szerető jobbágyinak víg kedvvel tett szükséges szolgálatjokat örömmel szemlélte. Az uraság részére tartozandó adónak s dolognak  készpénzbeli fizetését önnönmagokra bízván, az Ő jószágán szállott új lakóit a kifizetés és gyarapodás eránt oly erős fundamentomra helyeztette, mely még mai napig is fennáll. … Ezáltal a jobbágyok majd oly állapotban helyeztettek (leginkább a megszállott igen szegény emberek), hogy minden uraság részére tartozandó adót, robotot, tizedet és jószágbéli bért, készpénzzel kifizethették. És kevés esztendők alatt a puszta üres felfogott jószágon tizenöt majd egészen új helységek épültek  fel, mely azoknak hihetetlenül tetszik, akik azokat nem látták volt. Ott, hol azelőtt ötven-hatvan esztendőkkel egy füstös gulyáskunyhó, valami törökfürdő, örmények szállása s majorja állott, ott mostanság 500, 600, 800 és 1000 házakból álló helységek vannak, melyek 5000, 6000 és 8000 lakókkal is bővelkednek. Ezelőtt ötven esztendőkkel alig egynehány ezer ember helyett most 60—70 ezer ember is él ezen a Harruckern jószágon. Ama török és keresztény vértül imitt-amott meghízott és száz esztendőktől fogva nyugodalomban állott föld csak csekély munka és fáradsággal is a legszebb gabonát termette; a paraszt csak egyszer  szántott, mégis a legszebb búzát aratta. Marhája olyatén fűben legelt, melyből a magyarországi ökörnek, ha azok százszámra együtt feküdtek, nyugodtak, csak a szépen kinőtt szarvaknak hegyek  látszott ki. A paraszt, kivált a megszállásnak elein, szánthatott és kaszálhatott, hol neki a legjobban tetszett; mert szántóföld, rét és mező elég volt.” (Tessedik Sámuel: A parasztember  Magyarországon, 1784)

A Dunántúl keleti részén a török hódoltság idején elhatalmasodott az erdő és a bozót. Itt a szabad foglalás irtás (még pedig a leggyakrabban égetéses irtás) formájában jelentkezett. Az irtásföldre a jobbágy birtokjoga – a szőlőkhöz hasonlóan – erősebb volt, mint telkére: örökül hagyhatta, elidegeníthette, a földesúrnak csak kilenceddel tartozott utána, robottal nem, állami adót és egyházi tizedet nem kellett érte fizetni, s ezen a földön teljesen kötetlenül, egyénileg gazdálkodhatott. A földesurak igyekeztek az irtványokat az illető jobbágyok telkének részévé tenni, s idővel az irtványok egy részét magukhoz váltották. Már a 19. század elején fölfigyeltek rá, hogy a gabona aratása, takarása, továbbá a szemnyerés és a tárolás terén is eltérő munkamódszer járta az Alföldön és ország többi tájain. A Dunántúlon, az északi dombos-hegyes tájakon és Erdélyben sarlóval arattak, a learatott gabonát kévébe kötötték, keresztekbe és asztagokba rakták, majd a belső telken lévő csűrbe szállították, s ott csépelték cséphadaró segítségével. Ez a kézi cséplés egész éven át tartott, mindig csak annyit csépeltek, amennyire szükség volt. Az Alföldön kaszával arattak, a gabonát   boglyákba rakták, majd a szérűre vontatták. A szemnyerés a szérűn állatokkal (főleg lóval) való nyomtatással történt, utána a gabonát vermekben tárolták. Az alföldi módszer  termelékenyebb és gyorsabb volt. Egy kaszás arató egy marokszedővel annyit tudott ugyanazon idő alatt learatni, mint 8—9 sarlóval dolgozó, a nyomtatás pedig néhány nap alatt  piacra vihető gabonamennyiséget adott. Az 1715–1720. évi összeírás szerint a szűkebb Magyarország 7700 községének 9 %ában a parlagolás dívott, a települések 7 %-a pedig parlagváltó gazdálkodást folytatott (elsősorban az Alföldön, ahol a községek 38 %-a a parlagolás valamely változatát használta). A kétnyomású gazdálkodás 45 %-os elterjedést mutatott, három nyomásban művelte földjét a települések 27 %-a, főleg az egykori királyi Magyarország területén (45 %; az egykori török  hódoltsági területen viszont csak 9 %). 1828-ban a települések 66 %-ában már  háromnyomásos, 24 %-ában kétnyomásos művelést folytattak, s 10 %-ot tett ki az egyéb

64

rendszert alkalmazók aránya. Erdélyben még a 19. században is a kétnyomásos rendszer volt általános, a szász falvakban viszont már az előző században is három nyomás dívott. A termőterület művelési ágak szerinti megoszlását először pontosan a II. József által elrendelt kataszteri felmérés állapította meg. Ennek iratait azonban nagyrészt megsemmisítették. Viszonylag sok község anyaga fennmaradt az Északnyugat-Dunántúlról, valamint az Alföld egyes megyéiből. Az adatokból – elsősorban a szántó és a legelő arányából   – szembetűnő az egykori török és törökmentes területek gazdálkodása közötti eltérés: az előbbieken a legelő a mezőgazdaságilag hasznosított terület egyharmadát foglalta el, többet mint a szántó (27.5 %), az utóbbiakon viszont a szántók (42 %) aránya kétszer annyi volt, mint a legelőké (20.5 %). Az egész ország mezőgazdaságilag hasznosított területének művelési ágak szerinti megoszlásáról csak korszakunk végéről vannak adataink. 3. táblázat. A termőterület megoszlása művelési ágak szerint 1847-ben  (százalékban)  szántó

Szőlő

rét és kert

Legelő

erdő

36.7

2.7

11.1

17.4

32.1

Egykori királyi terület

35.7

2.5

9.0

14.5

38.4

Egykori török terület

37.8

3.0

13.5

20.7

25.0

Horvátország

34.6

5.8

11.3

7.5

40.8

Határőrvidék

28.0

0.9

16.0

14.6

40.5

Magyarország

Erdélyben a művelési ágak megoszlása, az 1860-as évek pontosabb felméréseiből visszakövetkeztetve, hasonló lehetett, mint a Határőrvidéken. A táblázatból látható, hogy a termőterület fele állt mezőgazdasági művelés alatt, másik fele legelő és erdő volt. A 18. század nagy átalakulást hozott a birtokviszonyokban  és a birtokos családokban is. A török uralom alól felszabadult területekre az egykori birtokos nemesi családoknak csak kis töredéke tért vissza. A gazdátlanul maradt területeket a felszabadító háború után hadvezéreknek, udvari szállítóknak, hitelezőknek adományozták a kincstári tartozások fejében, vagy jutalomként. Hasonló történt 1711 után (az 1.9 millió holdnyi területű) Rákóczi   birtokokkal. A birtokadományokban részesült külföldiek túlnyomó része nem kívánt Magyarországra költözni, ezért igyekeztek magyarországi birtokaikon minél előbb túladni. Ezeket a birtokokat magyar arisztokraták és tehetős nemesek vásárolták meg, rendszerint igen olcsó áron. Voltak azonban olyan külföldi birtokosok is, akik megtelepedtek az országban; ilyen volt Harruckern János bécsi udvari szállító, aki csaknem egész Békés megyét kapta, vagy a németországi Schönborn család, akik Bereg megyében kaptak óriási uradalmakat. A nagy   birtokadományozások, vásárlások, cserék és birtokperek után a 18. század közepére megszilárdultak az új birtokviszonyok. Ezeket legjobban a Mária Terézia által elrendelt úrbérrendezés adatai tükrözik. A 62 legnagyobb birtokos között ekkor már csak 6 külföldi eredetű honosítottat (indigenát) találunk. Magyarországon minden föld főtulajdonjogával a király rendelkezett ( fiscalitas ), ez érvényesült a „háramlási jogban”, amely szerint magszakadás (ha nincs fiörökös) vagy hűtlenség esetén az adománybirtok visszaszállt a koronára. Földtulajdonnnal csak a nemesség és az egyház bírhatott (a szabad királyi városok és a szabad kerületek kollektív nemességgel rendelkeztek). A 18. században egy kúriai határozat mondotta ki a nem nemesek  tulajdonképtelenségét ( incapacitas ). Ezt az 1844-es országgyűlés szüntette meg, amikor  65

törvényt hozott „a nemesi javak bírhatásának nem-nemesekre kiterjesztéséről” (1844: 4. tc.). A  jobbágynak örökös használati joga volt úrbéri telkére, s azt – illetve pontosan „a telekbe tett költségeket és javításokat, a teleknek és jobbágyi állományoknak haszonvételével együtt” (1836: 4. tc.) – 1836 után el is adhatta. Az úrbéri rendelet megerősítette a jobbágyokat telkük    birtoklásában: a földesúr nem „becsültethette” ki őket telkükből, s arra a jobbágycsalád kihalása, elszökése vagy (ha nem teljesítette kötelezettségeit) bírósági ítélettel való eltávolítása esetén másik jobbágyot kellett ültetnie. A rendelet végérvényesen elválasztotta egymástól a földesúri birtokot, az allodium ot és a jobbágybirtok ot, azaz a jobbágyok közössége által használt úrbéres földeket . Ez utóbbinak tulajdonosa is a földesúr volt, legalábbis jogi értelemben, de ténylegesen a jobbágyok birtokolták, a tulajdonjog elismerése és a használat fejében azonban termény-, pénz- és munkajáradékkal tartoztak a földesúrnak. Az úrbérrendezés során – 1767 és 1774 között – készült községi tabellákat feldolgozó Fónagy Zoltán e községi adatok összesítésével felvázolta a szűkebb Magyarország földtulajdonviszonyait (a Temesi Bánság nélkül). Az ország 37.3 millió hold * (28 millió katasztrális hold. 16.1 millió hektár) termőterületének 7.9 %-a állami (kincstári és királyi) tulajdon volt. A katolikus egyház birtokolta a termőterület 12.7 %-át. A szabad királyi városok    birtokai mindössze fél százalékot tettek ki. Nemesi magántulajdonban volt a termőterület kétharmada (67.4 %). Végül az ország területének 11.5 %-án olyan községek voltak, amelyeket különböző kategóriákba tartozó birtokosok vegyesen bírtak. ** A nemesség körében gyakoriak  voltak a közbirtokosságok , nemcsak a kisnemesség szintjén, hanem arisztokraták és jómódú középnemesek között is. A birtokot osztatlanul kezelték, s a birtokosok jogosultságuk  arányában részesedtek a jövedelemből. A 17. század végétől nálunk is lehetőség nyílt hitbizományok  alapítására, elsősorban a főnemesség számára. A hitbizomány kötött családi   birtok volt, amelyet sem megterhelni, sem elidegeníteni nem lehetett. A vagyont az öröklési rend szerint megállapított személy kezelte, s a jövedelmeket is ő élvezte, de illő eltartást kellett  biztosítania a többi családtagoknak is. A nemesség földtulajdonát korlátozta az ősiség  intézménye is, amelynek értelmében az ősi birtokot elidegeníteni vagy elzálogosítani csak a közös őstől (a birtokszerzőtől) származó nemzetség tagjainak beleegyezésével lehetett. Egyébként az elidegenített birtokot a nemzetség  bármely tagja visszaperelhette. Csak az ún. szerzeményi birtokkal rendelkezhetett szabadon a  birtok szerzője, de utódai már nem, mert a szerzeményi birtok a szerző személy halála után ősi nemzetségi birtoknak minősült, amelyre érvényesült az ősiség. A vázolt földtulajdon-viszonyokba illeszkedtek bele a jobbágyok által használt úrbéres  földek. Az úrbérrendezés idején a szűkebb Magyarország mezőgazdaságilag hasznosított termőterületének 16 %-a, 5.9 millió hold volt úrbéres telki föld (belső telek, szántó és rét), ebből a szántó és rét területe 5.7 millió holdat tett ki. Ez a terület 153 ezer egész jobbágytelek  között oszlott meg. Ehhez járult a „szabad élő föld”, a legelők és erdők, valamint a vizek közös használata, amely az úrbéres jobbágyok közösségeit megillette. Az úrbérrendezés összesítő tabellájának adatai szerint egy egész úrbéres telekre országos átlagban 37 hold szántó és rét   jutott (az egykori török hódoltsági területen 46 hold, a volt királyi Magyarországon viszont csak 33 hold). A Dél-Alföldön Békésben 91, a Bácskában 73, Csongrádban 71, Csanádban 70 hold szántó és rét jutott egy egész telekre, Nyitrában és Sopronban viszont csak 26, Vasban 27, Zólyomban 14 hold. Az egész telek azonban csak elméleti mérték volt, hiszen egy telkes  jobbágycsalád országos átlagban csak 0.47 telekkel bírt, tehát a jellemző a féltelkes  jobbágy volt. Az egyes jobbágycsaládok vagyoni helyzetét jobban kifejezi a birtokátlag , vagyis az, *

A korabeli magyar forrásokban 1200 □öles ún. magyar holdban szerepelnek a területi adatok. 100 magyar hold = 75 katasztrális hold = 43.16 hektár  ** Fónagy Zoltán: A nemesi birtokviszonyok az úrbérrendezés korában. Kandidátusi disszertáció kéziratban. Budapest, 1997. A szerző ezúton mond köszönetet a kézirat használatáért.

66

hogy egy jobbágy háztartás hány hold szántóval és réttel rendelkezett. Az országos átlag 17.4 hold, de ebben a tekintetben is igen nagyok a különbségek az egyes régiók között: a törökjárta területen 20.8 hold szántója és rétje volt egy jobbágycsaládnak, a törökmentes területeken   pedig csak 15.6 holdja. Míg a Bácskában egy úrbéres átlagosan 45, Csanádban 32 holdon gazdálkodott, addig a Dunántúl nyugati megyéiben és a Felföldön meg kellett elégedniük 1112 holddal (ráadásul a föld minősége is jóval gyengébb volt, mint a Dél-Alföldön). Erdélyben egy jobbágycsalád birtoka még az utóbbiaknál is kisebb volt. Ez a csaknem 6 millió holdnyi úrbéres terület, a rajta élő és gazdálkodó több mint félmillió (516 ezer) telkes jobbágy és zsellér családdal együtt – ugyancsak a Fónagy Zoltán által feldolgozott községi tabellák adatai szerint – nem egészen 5000 földesúr tulajdonában volt. Az államkincstár 9, a katolikus egyház 18, a szabad királyi városok 1 %-ban, 4500 nemes magánföldesúr pedig 72 %-ban részesedett az úrbéres földek tulajdonában (több mint ezer  nemesnek telkes jobbágya nem volt, csak zsellérekkel rendelkezett). A kincstári birtokok 439 ezer holdnyi úrbéres földjén 33 ezer jobbágycsalád gazdálkodott. A katolikus egyházi intézmények tulajdonában 889 ezer hold úrbéres föld volt, s 79 ezer jobbágycsaládnak voltak  földesurai. Természetesen az úrbéres földek és jobbágyok említett földesurai úrbéres tulajdonuknál többszörte nagyobb saját birtokkal, allodiummal  is rendelkeztek. Hiszen az ország 37 millió holdnyi mezőgazdaságilag hasznosított termőterületéből az úrbéres földek  csak 6 millió holdat foglaltak el. Ezeknek az allodiumoknak nagy része azonban erdőség, vagy művelés alá nem fogott, csak legeltetésre használható puszta volt. Mivel az úrbéres telkek csak szántóval és réttel rendelkeztek, jó lenne tudnunk, hogy az ország egész szántó és rét  területén milyen arányban osztoztak a jobbágyok és földesuraik. Sajnos, erre vonatkozóan országos szinten megbízható adatokkal nem rendelkezünk, mert a II. József által elrendelt kataszteri felmérés irataiból csak néhány megye és község adatai maradtak fenn. Ezek szerint Pest megyében  a szántók és rétek fele (50.5 %) volt úrbéres birtok, de a földesurak allodiális birtokuk csaknem egyharmadát átengedték használatra a  parasztoknak, természetesen bér, vagy robot fejében. Így a megye művelt földjének 69.5 %-án a parasztok gazdálkodtak, a majorsági szántók és rétek 30.6 %-ot tettek ki. A legelők 76 %-át a  parasztok használták, 19 %-ot a földesurakkal közösen, s csak 5.5 % volt kizárólagos földesúri használatban. A szőlők 96 %-a úrbéres jellegű volt, az erdőknek viszont 97 %-át a földesurak   birtokolták. A Pest megyei adatok arra mutatnak, hogy a jobbágyok nemcsak jogilag úrbéresnek  minősülő földeket birtokoltak, hanem jelentős allodiális földeket is használtak. Varga János és Orosz István számításai szerint 1848-ban jobbágyparasztok használatában 13.8 millió (magyar) hold olyan szántó, rét és szőlő volt, amely után feudális járadékot kellett fizetni. Ez az ország teljes (Erdély, Horvátország és a Határőrvidék nélküli) szántó, rét és szőlő területének 72 %-át tette ki. Ebből mintegy 10.3 millió hold minősült úrbéres jellegűnek, 3.5 millió hold pedig ún. telken kívüli állomány volt (irtványok, maradványföldek, stb.) Ezt a számítást megerősíti egy 1843-44-ből származó becslés, amely szerint Magyarország, Horvátország és a Határőrvidék  szántó és rét területének 40.9 %-a volt úrbéres föld, 8 %-a határőrtelek, 2.4 %-a „örökbérlős gazdatelek”, 16.7 %-a „szabadvárosi polgári” tulajdon, 26.4 %-a pedig földesúri majorság. Ez azt jelenti, hogy az úrbéres, mezővárosi, szabad kerületi és határőrvidéki parasztság használta a szántók és rétek háromnegyedét. Varga János számításai szerint az 1767-től 1848-ig a magyarországi úrbéres telekállomány 120 ezer új telekkel gyarapodott, azaz a telkek száma 62 %-kal nőtt. A telkek  számának gyarapodása részben új telepítések eredménye volt, részben irtások és maradványföldek telkesítéséből származott. Az önkéntes örökváltság alapján 1840 és 1848 között megváltott és az 1848-ban vitathatatlanul felszabadult úrbéres földek terjedelme 10.3 millió hold volt. Az úrbéres földek terjedelme 1767 és 1848 között 3,8 millió holddal, azaz 61 %-kal növekedett. 67

Az 1836: 6. tc. lehetővé tette a földesúri és az úrbéres legelők elkülönítését , amennyiben a földesúr, vagy a község telkes jobbágyainak többsége kívánja azt. Egy egész telek után a helyi körülményeknek megfelelően 4–22 hold legelőilletmény járt. A törvény lehetővé tette a tagosítást  is, azaz a földesúri majorság vagy a jobbágytelek kiszakadását a közösségi nyomásrendszerből és egy tagban való kihasítását, ami a modern mezőgazdaság egyik legfontosabb előfeltétele. 1848-ig legelők elkülönítése lassan haladt, a tagosítás lehetőségével is főleg a gazdaságukat korszerűsítő földesurak éltek. A török alól felszabadult területeken (és Erdélyben) a gazdálkodás uralkodó ága a 18. században az állattenyésztés , elsősorban a külterjes szarvasmarhatartás. A magyar agrárkivitel legjelentősebb tétele továbbra is a szarvasmarha. Az állomány túlnyomó részét az ősi magyar  szürke fajta tette ki, amely jól bírta a rideg tartást, és saját lábán ment a távoli piacokra. A század első felében évente 50 ezer darabot hajtottak ki a határokon túlra, a század végén a kivitel meghaladta a 70 ezret, az 1840-es években pedig a 100 ezret. A 19. század első felében az állomány is megkétszereződött. Egyes uradalmakban jól tejelő tarka fajtákat is kezdtek  tartani, de gyökeres fajtaváltásra egyelőre nem került sor. A hazai állattenyésztés igazi sikerága korszakunk második felében juhtartás  lett. A szomszédos örökös tartományok fejlődő textilipara tartósan bővülő keresletet támasztott a  gyapjú  iránt. Elsősorban a nagy uradalmak használták ki a gyapjúkonjunktúrát. A hazai racka és cigája fajták helyett rátértek a finomabb gyapjút adó külföldi fajták, a merino, a negretti és az electoral tenyésztésére. A 18. század végén még csak 2.5 milliós juhállomány az 1830-40es évekre megsokszorozódott. A gyapjútermelésnek több mint a fele kivitelre került. Erdélyben és a Bánságban a román juhosgazdák legelőváltó (transzhumáló) pásztorkodást folytattak: tavasszal és nyáron a nyájak az erdélyi és magyarországi hegyi, havasi legelőkön tartózkodtak, összel lehajtották őket Havasalföld és Moldva síkságaira és ott teleltek. Bár a kivitelben is szerepet játszott, elsősorban a hazai lakosság élelmezését szolgálta a sertéstartás . A sertés húsa, szalonnája, zsírja fontos összetevője volt az állati eredetű élelemben oly gazdag hazai táplálkozásnak. A hagyományos fajtákat: a szalontai és a bakonyi sertéseket teljesen vadon, főleg erdőkön tartották (makkoltatás). A 19. század első felében kezdett terjedni a városi lakosság által kedvelt, puhább húsú mangalica, amely a Balkánról került át hozzánk. A tartós béke beköszöntével megváltozott a lótartás célja is: a hadviselésben kiválóan használható kisebb termetű, könnyű és gyors mozgású magyar ló helyett megnőtt az igavonásra, fuvarozásra, mezei munkákra használható nagy testű lovak iránti kereslet. A 19. század első évtizedeiben főleg a Dunántúl keleti megyéiben, a Duna-Tisza közén és a DélAlföldön nőtt meg a lóállomány, amelyet nemcsak fuvarozásra használtak, hanem egyre nagyobb mértékben fogták be a mezei munkákra is. A nemesítést, a hazai lófajták nyugati –  főleg spanyol, angol és itáliai – fajtákkal való keresztezését a 18. század végén felállított állami méntelepeken (Bábolna, Mezőhegyes) és az uradalmi ménesekben kezdeményezték. A növénytermelés  hagyományos szerkezete korszakunkban annyiban változott, hogy a gabonafélék mellett a 19. században egyre inkább elterjedt a kukorica  és burgonya  termelése. A kukorica főleg Erdélyben, a burgonya pedig a Felvidéken vált a paraszti étrend nélkülözhetetlen részévé. Jelentőssé vált a dohánytermelés  is: az amerikai függetlenségi háború és a napoleoni kontinentális zárlat idején hazánk látta el dohánnyal az európai piac nagy részét. A 18. század közepétől a magyar  bortermelés és borkivitel  hanyatlásának lehetünk tanúi. Ennek oka részben a hagyományos művelési módszerekhez való ragaszkodásban, a borkezelés kezdetleges módjában keresendő, s a külföldi fogyasztók változó ízléséhez sem törekedtek  alkalmazkodni. A cél nem jóminőségű, hanem sok bor termelése volt. A 18. század közepén a gabona  még a 3. helyen állt a magyar agrárium kiviteli cikkei között a szarvasmarha és a bor mögött. Fő piaca a szomszédos örökös tartományok mellett Itália volt. A gabona és általában a magyar mezőgazdaság termékei számára a konjunktúra  az 68

1787-ben kitört török háború, majd a két évtizedig tartó francia háborúk idején érkezett el. A kivitelhez társultak a hadsereg megrendelései. A keresett mennyiség növekedésével   párhuzamosan emelkedtek az árak is. A búza ára bankócédulában 1800 és 1811 között tízszeresére emelkedett. Egyébként Európa minden országában hasonló áremelkedés figyelhető meg: a nagykereskedelmi árindex 1792 és 1808 között Angliában 63, a német országokban 80 %-kal emelkedett. A földesúri majorságok tulajdonosai igyekeztek kihasználni a konjunktúra lehetőségeit. A kor jeles statisztikusa, Schwartner Márton 1809-ben sok gazda hirtelen meggazdagodásáról írt, a másik statisztikus, Magda Pál pedig „a hallatlan, régtől fogva uralkodó drágasággal járó nyereség” reményének tulajdonítja, hogy „az egész világ kereskedni akar”, s „az egész Országban mint a hangyák hemzsegnek kiváltképpen a’ gabonával kereskedők.” * A konjunktúrát, a terményárak emelkedését infláció kísérte. Az arisztokrácia és a birtokos nemesség hozzászokott a viszonylag könnyen szerzett pénzből való költekezéshez. A terményárak 1818-tól kezdve tartósan csökkentek, az európai piacokon megjelent az orosz gabona, amelyet Odesszából tengeri úton igen olcsón szállítottak az európai kikötőkbe. Az évtized végén beköszöntött a dekonjunktúra , amelyben csak az 1827-28. évi orosz-török  háború hozott némi fellendülést, ideiglenesen kiiktatva a veszélyes versenytársat. A mezőgazdasági termelők jövedelmei alaposan csökkentek, a háborús konjunktúra éveiben magasra emelt igényeik azonban nem. Az arisztokrata és a nagyobb köznemesi birtokosok  egyre nagyobb mértékben eladósodtak, némelyek tönkre is mentek, a kisebb nemesi birtokosok   pedig elszegényedtek. A depresszió másfél évtizede után, az 1830-as években kezdetét vette az a tartós agrár konjunktúra , amely több mint négy évtizedig tartott. A terményárak az 1840-es években az 1820-as évekhez viszonyítva 60–70 %-kal magasabbak voltak. Egykorú adatok szerint Magyarország és Horvátország gabonatermelése 1789 és 1844 között 46-50 millió mérőről 96 millió mérőre emelkedett, tehát több mint megkétszereződött. Ez 1.4 %-os átlagos évi növekedést jelent. A gabona és lisztexport 1831-1847 között évente átlagosan 5-6 %-kal növekedett. Emelkedett az élő állatok exportja is, szintén áremelkedéstől kísérve. A 18. században a gazdálkodás a paraszti gazdaságokban és a földesurak allódiumain egyaránt hagyományos módon folyt. A talajt felületesen művelték. Annak ellenére, hogy az ország nagy részén elterjedt már az aszimetrikus ekevassal, csoroszlyával és kormánydeszkával ellátott kerülő eke, amelyhez előlről eketaliga is csatlakozott, a szántás legfeljebb három-négy ujjnyi mélységű volt. A 19. században az uradalmakban megjelentek a félvas- és vasekék, valamint a különböző speciális ekék, a vasboronák és vashengerek, vetőgépek, sőt már elvétve az állati erővel hajtott, járgányos cséplőgépek is. A paraszti gazdaságokban használt a faekéket, és egyéb faeszközöket rendszerint a falusi iparosok készítették. Trágyázás nem volt, ezt néhány kortárs szakíró is ellenezte. Termőerejének visszanyerése érdekében egy vagy több évig   pihentették a földet. Ilyen körülmények között forrásaink még a 19. század első felében is középkori hozamokról árulkodnak: a búza, a rozs és a kétszeres normális évben az elvetett mag 4–4.5-szeresét adta (Erdélyben 3-4-szeresét), ami 7-8 métermázsát jelent hektáronként.

Tessedik Sámuel a trágyázásról:  „Éppen a száraz évben nevezetes kísérletet tettek egy darab földdel: miután az előző ősszel megtrágyázták, s a trágyát beleszántották, tavasszal megint felszántották, s egy pozsonyi mérő nyári   búzával bevetették. A vállalkozót kigúnyolták, amiért trágyájával s a többszöri szántással Istent, a természetet s a földet gazdagabb terméshozamra akarta kényszeríteni, azonban a kísérlet a száraz évben is bevált, amikor más vetések egyáltalán nem sikerültek, ez a darab szántóföld huszonkét   pozsonyi mérős gazdag termést hozott. Ezzel megrendült azon káros előítélet, hogy a vidék  semmiféle trágyára, szorgalmas megmunkálásra, egyszóval: semmiféle művelésre nem szorul.” (Tessedik Sámuel Önéletírásából, 1779.)

*

Magda Pál: Magyarországnak és határőrző katonaság vidékinek legújabb statistikai és geographiai leírása. Pest. 1819. 96-97.

69

A paraszti gazdálkodás a hagyományos művelésmódok, az apáról fiúra öröklődő rutin világa maradt a 19. század első felében is. Feleslegüket a közeli városok piacain értékesítették. Ha konjunktúrák idején az alföldi mezővárosok parasztjai külső piacra is termeltek búzát szállás- és tanyaföldjeiken, külső legelőiken pedig kivitelre is hízlaltak ökröket, ezt is külterjes módszerekkel tették. A külső piacokhoz közelebb eső nyugati megyékben legfeljebb a módosabb paraszt lépett rendszeres kapcsolatba a piaccal. Ami a gazdálkodás színvonalát illeti, nem volt jobb a helyzet a földesúri majorságokban sem. A földesurak egy része – főleg az ország keleti felében és a kisebb birtokosok –    jobbágyainak terményjáradékából élt, maga nem gazdálkodott. Magyarország nyugati és északnyugati részének nagy- és középbirtokain, ahol a mezőgazdaság termelvényei számára viszonylag kedvező piaci lehetőségek nyíltak, a földesurak árutermelő majorságokat alakítottak  ki, amelyeket jobbágyaik robotjával műveltek. Az eladható termékek mennyiségének növelése érdekében nem a hozamokat iparkodtak emelni, hanem extenzív terjeszkedést folytattak: majorsági földjüket igyekeztek a jobbágyok által használt földek rovására növelni. Az úrbéres telki állományhoz – legalábbis az úrbérrendezés után – nem nyúlhattak, de az irtásokat, szőlőket visszaválthatták, s a közösen használt legelők egy részét is igénybe vehették, kiszorítva onnan a parasztokat. A jobbágyok által szolgáltatott dézsmagabona és bor nagy részét is eladták. A mintegy 180 ezer holdas gödöllői Grassalkovich uradalom pénzbevételeinek az 1770es években 41.4 %-a származott az uradalom termékeinek eladásából, de ebben benne van a   jobbágyok dézsma gabonája és bora is, 24.3 %-a a jobbágyok feudális járadékaiból, 34.3 %-a   pedig földek és földesúri monopóliumok bérbeadásából eredt. A pénzbevételeknek csak  egynegyedét (23 %) fordították az uradalom fenntartására, háromnegyede (77 %) a földesúr  kezéhez vándorolt, aki ezt nem gazdasági jellegű kiadásokra költötte. Az uradalom egy holdja évenként 0.29 forint tiszta jövedelmet hozott. Midőn a 18. század végén a gabona és a gyapjú konjunktúrája kívánatossá tette az árutermelés bővítését, az uradalmak jelentős része akkor is megmaradt a hagyományos gazdálkodásnál és az extenzív terjeszkedésnél. A legtöbb majorság területén külterjesen művelt szántóföldek váltakoztak hatalmas juhlegelőkkel. A gazdálkodás továbbra is az évszázados rutin szerint, a jobbágy egyre csökkenő mennyiségű és romló minőségű ingyenmunkájával folyt. Amikor az 1830-as években kezdetét vette a magyar agrártermékek iránti kereslet tartós és gyors növekedése, nyilvánvalóvá lett, hogy a piac mennyiségi és minőségi igényeinek nem lehet a jobbágy kényszermunkáján alapuló hagyományos gazdálkodással és üzemszervezéssel eleget tenni. Az osztrák külkereskedelmi statisztika adatai szerint az 1830-as években Ausztria terményimportja 70 %-ban külföldről származott, s csak 30 % érkezett Magyarországról. Még a gabonaimportban is csak felerészben részesedett Magyarország. Széchenyit követve ekkor  egyre több nagybirtokos ismerte fel, hogy ebből a válságból csak egy kiút van: a mezőgazdasági termelés kapitalista átalakítása, a majorsági gazdaság modern, tőkés nagyüzemmé fejlesztése. A nyugati országokban elterjedt korszerű mezőgazdasági módszereket már a 18. század második felében népszerűsíteni kezdték a felvilágosult kormányzat rendeletére kiadott német, magyar, szlovák és horvát nyelvű könyvek, egyelőre sem sok sikerrel. A század végétől egyre több jeles szakember könyveiből ismerhették meg ezeket a gazdálkodók. Hogy csak a legfontosabbakat említsük: Tessedik Sámuel, Mitterpacher Lajos, Nagyváthy János, Pethe Ferenc, Balásházy János. A 18. század végétől szaklapok indításával is kísérleteztek, de az érdeklődés hiánya miatt ezek egyike sem volt hosszú életű. Szakiskolákban is oktatták a korszerű mezőgazdasági ismereteket. Tessedik Sámuel 1780-ban Szarvason parasztok számára alapított gazdasági iskolát. Festetics György 1797-ben Keszthelyen létesítette a Georgicon

70

nevű gazdasági akadémiát. 1818-ban alakult meg a magyaróvári gazdatisztképző, amely hazánk legmagasabb szintű gazdasági akadémiájává fejlődött. Fontos szerepet töltöttek be a korszerű gazdálkodás népszerűsítésében és terjesztésében a gazdasági egyesületek . Ilyenek alapítására már Mária Terézia idején a felvilágosult kormányzat is buzdított, de eredménytelenül. Az idő csak évtizedekkel később, az 1820-as, 1830-as években érett meg számukra. A legfontosabb a Széchenyi kezdeményezésére az 1830as években alakult Országos Magyar Gazdasági Egyesület  volt, amely 1841-től kiadta a Magyar Gazda  c. hetilapot, kiállításokat, gép- és eszközbemutatókat, sőt versenyeket szervezett és népszerűsítő kiadványokat publikált.   Néhány nagybirtokos már a háborús konjunktúra idején igyekezett alkalmazni a korszerű nyugat-európai agrotechnikai és üzemszervezési módszereket, s folyamatos   befektetésekkel modern nagyüzemmé alakította át, ahogy akkor mondották: racionalizálta  majorságát. A földesúri majorságot szigorúan elválasztották az úrbéres földektől és egymást kiegészítő specializált üzemegységekre osztották fel, korszerű vetésforgókat alkalmaztak, takarmánynövényeket termeltek, új növényfajtákat (cukorrépa) honosítottak meg. A jobbágyok  robotja helyett jóval termelékenyebb bérmunkát és részes munkát használtak, rendszeresen trágyáztak, tenyészállatokat, korszerű eszközöket, sőt gépeket vásároltak, istállókat, gazdasági épületeket emeltek, mezőgazdasági ipari üzemeket (malom, szeszfőző, cukorgyár, olajütő) hoztak létre termékeik feldolgozására, az üzemegyüttes vezetésére szakképzett gazdatiszteket alkalmaztak. Mindez természetesen jelentős beruházásokat igényelt, s ehhez nem volt könnyű a szükséges tőkét előteremteni, különös tekintettel a hitelélet kezdetleges voltára és a birtokjogi korlátokra. A legtöbb racionalizáló birtokos önfinanszírozással fokozatosan fejlesztette majorságát modern nagyüzemmé: a tiszta jövedelem nagyobb részét visszaforgatták a gazdaságba. A termelékenységet nagyban fokozta, hogy a hagyományos gazdálkodástól eltérően nem a jobbágyok kezdetleges szerszámaival és igásállataival művelték meg a földet, hanem az uradalom korszerű eszközeivel és gépeivel, jó minőségű állataival. A bérmunkának  több átmeneti formája alakult ki a „pénzes munka” mellett: a részes művelés, vagy az ún. ledolgozási rendszer: az uradalom földjének egy részét bérbe adták parasztoknak, akik a bérleti díjat munkával rótták le. Ekkoriban ölt jelentős méreteket nincstelen zselléreknek béresként, gazdasági cselédként éves szerződéssel az uradalom szolgálatába való való felfogadása, vagy majorsági földre való telepítése. Az így racionalizált birtokok gabonahozamai háromnégyszeresen meghaladták az országos átlagot. A racionalizáló, modernizáló földesurakra számos példát hozhatnánk, főleg az arisztokrata nagybirtokosok köréből. Már a 18. század végén megkezdte Ercsi-i uradalmának  korszerűsítését Eötvös József anyai nagyapja, Lilien báró. A háborús konjunktúra éveiben mintegy félmillió forintot fektetett 23-24 ezer holdas birtokába. József nádor az alcsúti uradalmat 1819-ben kapta királyi adományként. Ekkor a 11 000 hold majorsági birtokból csak  600 holdat műveltek robotmunkával. A főherceg 20-24 éven keresztül évenként 70–80 000, összesen 1.6 millió forintot fektetett a birtokba (ebben benne van a kastély építésére szánt összeg is), amely a korszak egyik korszerű mintagazdaságává lett. Természetesen a földbirtokosok többsége csak a kezdő lépéseket tette meg a hagyományos majorsági gazdálkodásból a modern tőkés nagyüzemig vezető úton, vagy el sem indult rajta. Széchenyi István így jellemzi hagyományos és modern gazdálkodásnak e kettősségét: Széchenyi István a magyar birtokosok gazdálkodásáról  „Gazdáink egy része századát előzi meg s úgy cselekszik, mintha már 1901ben élne; más része pedig úgy gazdálkodik, mint 2-ik András idejében volt szokás. Egynek mezei ollyanok, mintha erővel hozták volna oda Belgiumbul, másiknak síkjai pedig olly ábrázatlanok, hogy azokon tevével vagy dromedárral összetalálkozni nem volna meglepő. S ezen előmenetelek vagy hátramaradások… többnyire a birtokosak gondolkodás-módjátul függenek.” Sok birtokos „kirekesztőleg a magyar s erdélyi régi szokást magasztalja s csak úgy szántja földét, mint azt nagyapja szántá valaha, vagy tán éppen nem is szántja!…

71

  Nevetséges vagy inkább szomorú dolognak kell e mondani, ha valaki nagy számú gulyája és telt gabonavermei mellett is koplal, vagy szinte éhen hal? Nevetséges vagy szomorú e, ha egy nagy  birtokos, kinek kiterjedt termékeny szántóföldei, rétjei, erdei, szőlei stb. vannak, nem adózik, és az országnak szinte semmi terhét nem viseli, és kinek sok ingyen dolgozik – ha ily birtokos mondom annyira elszegényül, hogy véges adósságai miatt semminél kevesebbje marad? Ha egynek pénzre van szüksége, minden jószági mellett is ugyan kaphat-e törvényes kamatra elegendőt könnyen és tüstént?… Hitel híja miatt csak felette nagy uzsorával kaphatott. Hány birtokost ismerek magam, ki mindig pénzben szűkölködik, és kinek kincse maga előtt mindig el van zárva?… Sokan pedig minden hátra maradásunkat a kormánynak tulajdonítják. Az Appaldo, a Harmincad okozza képzeletekben nyomorúságunkat. Csak az ne volna, diszlenék minden. Számosan, szomszédink – kikkel közös Urunk van – kárán akarják alapítani a magyar szerencsét; és szünet nélkül a vám és csak a vám körül fásitgatják eszeket.… A robot vagy szakmány léte még nagyobb figyelmet érdemel és azon kárt, mely belőle háramlik, éppen oly bajosan tagadhatni, mint azt, hogy 2x2=4. 60 ezer robot egy esztendőben szint azon munkát viszi végbe, melyet 20 ezer napszámmal könnyen el lehetne végezni. És ki nem tapasztalta, ki robotban is, és béresek által, de kivált contractus szerint dolgozott, hogy azon munkát, melyet egy egész helyes jobbágy rossz ekéjével, filigrán szekerével, gyenge marhájával 52 nap, vagy ügyetlen cselédje és gyenge korú gyermeki által 104 nap tud végezni, maga béreseivel, jó szerszámokkal és erős marhával, vagy contractus szerint a mondott idő egy harmad része alatt nem vihette végbe!” (Széchenyi István: Hitel, 1830)

Ahhoz azonban, hogy a mezőgazdaság modernizálása és kapitalista átalakulása országos méretekben kibontakozzék, s eleget tudjon tenni a nemzetközi piaci kihívásoknak, nem volt elég a földbirtokosok növekvő érdeklődése a korszerű gazdálkodás iránt, ehhez szükség volt a feudális termelési viszonyok teljes felszámolására, a birtokjog polgári átalakítására, a szabad föld és a szabad munka megvalósítására.

72

8. Bányák – céhek – manufaktúrák  A 18. századi magyar gazdaság egyik legjelentősebb teljesítménye – az egykori török  hódoltsági terület mezőgazdaságának újjáépítése mellett – a felvidéki színesfém termelés  nagyszabású rekonstrukciója az államhatalom aktív közreműködésével. A Rákócziszabadságharc után a Garam vidéki bányák rendkívül elhanyagolt állapotban voltak. Először a réztermelés  helyreállítása történt meg. Az úrvölgyi bányák (Besztercebánya mellett) termelése 20 év alatt megháromszorozódott. Szomolnok is növelte termelését. A rézkivitel 1783-ban elérte a 27 ezer bécsi mázsát * (1500 tonna). A 18. század végén Magyarország adta a világ réztermelésének 15-17 %-át. Ezután a selmeci ezüstbányászat  rekonstrukciója következett. A legnagyobb feladat a  bányák víztelenítése volt, mert az 1720-as évek elején a termelés értékét még felemésztette a vízemelés költsége. Völgyzáró gátakat, vízgyűjtő árkokat és tavakat létesítettek, hogy azok  vizével hajtsák a Hell Máté Kornél főgépmester által tökéletesített, illetve feltalált emelő- és szállító gépeket. 1730-as években Hell József Károly főgépmester és Mikoviny Sámuel mérnök irányításával folytatódott a technikai fejlesztés. Hell új, sűrített levegővel működő vízemelő gépei segítségével sikerült megoldani a bányák víztelenítését. Újbányán az angol Isaac Potter 1722-ben felállította a kontinens első „tűzgépét”, amely a vízgőz erejét használta fel a víz kiemelésére. 1734 után az ezüstbányászat egyre nyereségesebbé vált. Az 1740-es évek  közepén a Selmeci Kamara már havonta 80-100 ezer forintot küldött fel Bécsbe a bányák  nyereségéből. Ezek az összegek nagyban hozzájárultak az örökösödési háború költségeinek  fedezéséhez. Alsó-Magyarország (Selmec-, Körmöc- és Besztercebánya) kincstári bányáinak  évi tiszta jövedelme az 1780-as években félmillió forintra rúgott. Ugyancsak a század első felében történt meg a sóbányák  korszerűsítése és termelésük  fokozása. Kiépítették a só forgalmazásának monopóliumát, s a termelés nagyarányú fejlődése következtében a sójövedék tiszta haszna 1763-ban már elérte 1,5 millió forintot. A sóbányászat a bécsi Udvari Kamara irányítása alá tartozott 1743-ig, ekkor a Magyar Kamara vette át. Fejlődött Nagybánya, Felsőbánya, és az Erdélyi Érchegység aranybányászata  is. A zalatnai kincstári bányauradalom aranybeváltása az 1720. évi 153 kg-ról 1830-ra 592 kg-ra növekedett. Ez a növekedés eleinte a kisvállalkozók fokozott tevékenységének, majd néhány nagyobb tőkés bányaüzem megnyitásának és sorozatos műszaki újításoknak volt köszönhető. A   pozsareváci béke (1718) után újra visszakerült krassó-szörényi vas- és rézbányákat is hamar  üzembe helyezték, s 1721-re felépült a bogsáni vasmű. A 18. század második felében került sor  a felvidéki és erdélyi kincstári vasművek  korszerűsítésére, új nagyolvasztók építésére. A kincstár példáját hamarosan követték azok az arisztokraták, akiknek birtokain vasérclelőhelyek  voltak: az Andrássyak, Csákyak, Esterházyak, Koháryak, Sztárayak, Schönbornok. Ezek a kincstári és főúri vasművek már piacra termeltek, s részben korai kapitalista vállalkozásoknak  tekinthetők. Ami az ipart  illeti, a 18. században egyfelől tanúi vagyunk a hagyományos iparűzés, a céhrendszer felvirágzásának, a céhek terjeszkedésének, másfelől a manufaktúrák  elszaporodásának. Az 1830-40-es években az ország egyes vidékein még virágzik a céhes kézműipar, máshol pedig már egy-egy korszerű nagyüzem gőzgépekkel dolgozik. A béke helyreálltával nagyban megindult új céhek  alapítása, elsősorban a török alól felszabadult területeken. Az állami és megyei hatóságok igyekeztek korlátozni és szabályozni a céhek működését. A céhszabályokat korszerűsítették és egységesítették, s törvényeket, rendeleteket hoztak a céhek „visszaélései” ellen. Mária Terézia 1761-ben kötelezte a céheket királyi kiváltságlevél váltására, illetve a régi privilégiumok megújítására.

*

1 bécsi mázsa = 56 kg.

73

A céhek száma még a 19. század első felében is növekedett: főleg a mezővárosokban és a falvakban alakultak új céhek. A városokból a mesterré válni nem tudó céhlegények a falvakba költöztek. Kisebb településeken vegyes céhek jöttek létre: gyakran 20-30 szakma is tömörült egyetlen céh keretében. Gyakori volt az is, hogy egy járás vagy megye kért egy szakmára, vagy pedig általános céhlevelet. Korszakunk második felében gyorsan növekedett a mezővárosi és falusi kézművesek száma: 1785-ben 31 ezer főt írtak össze, 1828-ban pedig már  95 ezret. Ugyanakkor a szabad királyi városokban már a céhrendszer hanyatlásának,  bomlásának lehetünk tanúi. A hagyományos iparűzés legjelentősebb városa a 18. században Debrecen , ahol több önálló céhes mester tevékenykedik, mint egyéb hasonló nagyságú városokban, Pozsonyban, vagy Pesten. Feltűnően kicsi viszont a segédek száma: 1782-ben Debrecenben 3 mesterre jut egy segéd, miközben Pozsonyban, Budán és Pesten már a segédek száma felülmúlja a mesterekét. Debrecenben korszakunkban 37 céh működött. A céhes mesterek száma 1820-ig emelkedett, azután fokozatosan csökkent, gyors ütemben nőtt viszont a céhen kívüli iparosok  száma. A gyorsan növekvő paraszti népesség ruházkodási igényeit elégítették ki a „csapómesterek”, azaz a szűrposztó és pokróckészítők. Ennek az iparágnak fontos központja volt Tata , ahol 1720 és 1822 között 57-ről 225-re növekedett a mesterek száma, az általuk  készített posztó pedig évi 1100 végről 13 ezer végre. Az utóbbi mennyiség 52 ezer szűr  készítésére volt elegendő. A másik népi ruhadarab, az ország északkeleti tájain használatos guba alapanyagát készítő gubacsapóknak Debrecen volt a központja. A debreceni szűrszabók  viszont az erdélyi szászoktól szerezték be a szűrposztót: Nagyszebenből és a környékbeli falvakból, főleg Nagydisznódról, ahol az 1840-es években 200 ezer szűrre elegendő posztót készítettek évente. A parasztság ruházkodási igényeinek kielégítésében a falusi háziipar  is részt vett. A házipari fonás-szövés egyes vidékeken igen jelentős méreteket öltött, s megszervezésébe tőkés válalkozók is bekapcsolódtak. Elsősorban a szlovákok lakta felföldi megyékben. A 19. század elején Szepesben évente 6 millió, Sárosban 10 millió röf lenvászon készült. Minden falusi házban volt szövőszék, a nyersanyagot kereskedők osztották szét, s ők vásárolták fel az elkészült vásznat is, majd házaló „gyolcsosok” szétvitték nemcsak az ország határain belül, hanem a szomszédos kelet- és délkelet-európai országokba is. Árva megye monográfusa a 19. század végén így ír ezekről a letűnt időkről:

Kubinyi Miklós az egykori felvidéki gyolcsiparról  „1848-ig s később, míg az országszerte kiépült vaspályák az alvidéket az osztrák gyolcsipar gyárilag előállított czikkeivel el nem árasztották a lentermelés és a lennek házi feldolgozása felső Árvamegye szegény lakosságának egyik fő és igen jövedelmező mellék-kereset forrását képezé. Számos község aránylag nagy jólétnek örvendett, miről a még – bár nagyrészt már csak romladozó állapotban –  máig fennálló városi kinézésű lakházak is bizonyságot tesznek.”

Az 1830-40-es években a céhek már sem mennyiségi, sem minőségi szempontból nem tudták kielégíteni a viszonylag gyorsan növekvő ipari keresletet. Ezért egyre több céhen kívüli „kontár” kapott iparűzési engedélyt, s az uradalmak, majorsági üzemek is gyakran telepítettek  kézműves jobbágyokat, akik ipari munkával adóztak a földesúrnak. 1846-ban 233 ezerre, a legények és inasok beszámításával 311 ezerre becsülték a magyarországi kézművesek számát. 100 mesterre 39 legény és inas jutott, vagyis a mesterek kétharmada egyedül dolgozott. A céhes mesterek – főleg a mezővárosokban és falvakban – nem kizárólag kézműves munkával foglalkoztak, fontos szerepet játszott életükben a gazdálkodás is. Legtöbbjüknek volt többkevesebb földje, a segédek pedig gyakran részes aratást vállaltak. Az iparfejlődés útja ekkor már a céhes kereteken kívül haladt. A 18. század nálunk is  bővelkedik  manufaktúra alapítási kísérletekben. A kincstár, főurak, városi polgárok, egyházi intézmények, szerzetesrendek, sőt az uralkodó család tagjai (pl. Lotharingiai Ferenc) egyaránt 74

létesítenek manufaktúrákat. Elsősorban textilmanufaktúrákkal próbálkoznak, de találkozunk a forrásokban bőr- és kőedény ill. porcelánmanufaktúrák, papírmalmok, üveghuták, szappan- , salétrom- és hamuzsírfőzők említésével is. A fő különbség a Lajtán túli örökös tartományok  iparfejlődésével szemben az, hogy nálunk a legtöbb korai manufaktúra csak néhány évig élt. Az első manufaktúra-alapítási hullám 1715 után jelentkezett, s az 1730-as évek végéig tartott. Az 1760-as években új fellendülés vette kezdetét, amely a 80-as években érte el csúcspontját. Ennek a fellendülésnek az élvonalában a textilipar  állt: 1761 és 1790 között 57 textilmanufaktúra alapításáról számolnak be a források, elsősorban a Dunántúl északi, a Felföld nyugati részén és a Kisalföldön. A textilmanufaktúrák egy része termékeit a lajtántúli piacon értékesítette. A polgári vállalkozók és a szakmunkások zöme is külföldről érkezett. Mária Terézia az 1760-as években komolyan támogatta a magyarországi manufakturák létrejöttét. Számos leiratban sürgette a magyar hatóságokat, hogy segítsék manufakturák alapítását, főleg a városokban. A kancellária és a kamara viszont állandóan pénz, szakemberek és vállalkozók  hiányára hivatkozott. Az ipari védővámok, majd a teljes behozatali tilalom ösztönzően hatottak  a magyarországi manufaktúra alapításokra. 1770 után az udvar gazdaságpolitikája megváltozott, elsősorban a lajtántúli vállalkozók emlékiratának hatására, akik egyre inkább tartottak a virágzásnak indult magyar manufaktúrák konkurrenciájától. Ezért néhány éven keresztül megnehezítették újabb magyarországi manufakturák alapítását. Új fellendülés II. József trónralépése után következett be, aki a manufaktúrák gyors fejlesztésére törekedett. „Uralkodásának második szakasza Magyarországon olyan fellendüléssel járt, amely — noha nyomába sem ért az ausztriai fejlődésnek — addig példátlan méreteket öltött. Tucatjával keletkeztek textilmanufaktúrák, és az uralkodó rosszindulatú beavatkozásával nem találkozunk  sehol.…Az örökös tartományok iparának támogatását csökkentve, a monopóliumok és   privilégiumok korlátozásával, a selyemipar, sőt egyes lenipari manufaktúrák anyagi támogatásával II. József erőteljesen hozzájárult a textilmanufaktúrák hazai elszaporodásához.”  – írja a 18. századi magyarországi textilmanufaktúrák monográfusa, Endrei Walter. * Valóban, az 1780-as években 31 textilmanufaktúra alapításáról tudunk. A manufaktúra-alapítási hullámnak az 1788-90-es európai válság vetett véget. A 18. század folyamán alakult 93 textilmanufaktúra (amelynek felét polgári vállalkozók, 22 %-át nagybirtokosok, 16 %-át pedig állami szervek hozták létre) közül 1800-ban már csak 23 létezett, s 1841-ig ez a szám lecsökkent 18-ra, miközben Alsó-Ausztriában és Csehországban a textilipari üzemek száma elérte a 700-at. „A magyarországi textilipar mind méreteit, mind jellegét illetően megrekedt a korai manufaktúrakorszak színvonalán.” ** A 18. században alapított textilmanufaktúrák közül csak kettő tudott a 19. században korszerű nagyipari üzemmé, textilgyárrá fejlődni: a Forgách család gácsi posztómanufaktúrája (1767) és a Goldberger féle óbudai kékfestő üzem (1784). A magyarországi textilmanufaktúrák mind vegyes vagy szórt manufaktúrák voltak. A nyersanyag feldolgozásának egyes szakaszait „kiadták” otthon dolgozó háziiparosoknak, fonó asszonyoknak és falusi takácsoknak. A főleg a lajtántúli piacra termelő sasvári manufaktúra 1790-ben 23 községben fonatott, 5-ben pedig szövőket foglalkoztatott, s a háborús konjunktúra idején 10-20 ezer fonó asszonyt dolgoztatott. Gács számára 30 községben mintegy 2000 asszony font. A központi üzemben csak a nyomást és a kikészítést végezték. De nemcsak nők  fontak, hanem időnként katonákat is befogtak fonásra. Gyakori volt, hogy a manufaktúrák  egész céheket felfogadtak fonásra-szövésre. Leginkább központosítottak a selyemmanufaktúrák voltak (ahol nem volt fonás): az óbudai filatorium, és a Valero család  pesti selyemgyára. Annak ellenére, hogy behozatalunk felét textiláruk tették ki, Endrei Walter  számításai szerint az 1770-es években a hazai termelés a fogyasztás 55 %-át fedezte.

*

Endrei Walter: Magyarországi textilmanufaktúrák a 18. században. Budapest, 1969. 58-59. Uo. 231.

**

75

A 18. század végén és a 19. század elején a háborús konjunktúra  hozta meg a magyarországi ipar új fellendülését. A hadsereg igényei elsősorban a vasipar és a textilipar, valamint a bőripar számára jelentettek kihívást. Mintegy 30 vasmű kapcsolódott be a fegyvergyártásba. A kisebb vasművesek részvénytársaságokba tömörültek: a polgári vállalkozók hozták létre 1808-ban a Murányvölgyi Uniót, a nagy- és középbirtokos kohó- és hámortulajdonosok pedig 1810-ben megalapították a Rimai Koalíciót. A kincstár is új vasműveket, kohókat helyezett üzembe, a régieket korszerűsítette. Ugyancsak a hadsereg ellátására alakultak posztómanufaktúrák, s a már létezők is kiterjesztették termelésüket. Az 1790 és 1815 között eltelt negyedszázadban az egykorú források 116 nem céhes ipari üzem létezéséről tudósítanak. A háborús konjunktúra elmúltával lelassult az iparfejlődés üteme, de az 1830-as és 40es években nálunk is gyors ütemben szaporodtak a tőkés ipar – többségükben egyelőre még az ipari forradalom előtti technológiai szintet képviselő – üzemei, miközben a Habsburg Birodalom nyugati felében már kibontakozóban volt a valódi ipari forradalom. Ez utóbbi természetesen a magyar gazdasági fejlődésre is jótékony hatással volt, elsősorban a mezőgazdaság által termelt nyersanyagok és élelmiszerek keresletének gyors és tartós növekedésével, de a sokasodó lajtántúli ipari üzemek fokozott mértékben igényt tartottak a magyarországi ipar félgyártmányaira (nyersvas, kovácsoltvas) is. A hazai piac terjedelme és vásárlóereje is bővült, elsősorban az ismét kibontakozó agrárkonjunktúra, a mezőgazdasági nagyüzemek fokozódó modernizálása, és a polgárosodás előrehaladása következtében. A fejlődés ütemének és viszonylagos voltának érzékeltetésére alkalmas néhány statisztikai adat: Az 1784-86. évi összeírások szerint Magyar- és Horvátországban 124 tőkés ipari vállalkozás működött (ebből 14 Fiumében). Ezek egy része az 1788-92-es válság idején megszünt. A francia háborúk konjunktúrája idején a tőkés ipari vállalkozások száma – mint láttuk – 116-ra tehető. A 1840-es évek elején a hivatalos statisztika szerint Magyarországon 548 tőkés iparvállalat működött, a Birodalom tőkés üzemeinek mindössze 7 %-a. Fényes Elek  1846-ban 528 “gyárról” tesz említést, az “állandó gyárdolgosok” számát pedig 23 ezerre teszi. A hivatalos statisztika megkísérelte felmérni az ipar termelési értékét is. E szerint a nagyobb tőkés üzemek, manufaktúrák és gyárak az egész birodalomban 593 millió forint értéket termeltek, ebből Magyarország részesedése 60 millió (10,1 %), Erdélyé 16,4 millió (2,8 %) volt. Az egy lakosra jutó termelési érték az osztrák és cseh tartományokban 16 és 29 forint között szóródik, Alsó-Ausztriában (Béccsel együtt) eléri a 77 forintot, Magyarországon viszont csak 5, Erdélyben 7 forint. A tőkés ipari üzemek nagy része hagyományos technikával dolgozó manufaktúra volt.  Néhány üzem gépeit vízi erő hajtotta. De már akadt köztük egyre több modern értelemben vett   – gőzgépet használó – gyár is. 1841-ben a magyarországi iparban 9 gőzgép működött, 130 lóerő teljesítménnyel, míg az örökös tartományokban 337 gőzgép állt üzemben 7733 lóerővel. Az 1852. évi iparstatisztika szerint Magyarországon már 75 gőzgép állt az ipari termelés szolgálatában, 1132 lórővel, Horvátországban pedig 4 gép, 43 lóerővel. Ehhez hozzátehetjük  még a bányászatban működő 6 gép 71 lóerejét. Az egész Birodalom adatai: az iparban 630 gőzgép 8473 lóerővel, a bányászatban 111 gép 1833 lóerővel. Magyarország még mindig csak  gépi teljesítmény 11,7 %-ával (a lakosság 26 %-ával) rendelkezik, de a növekedés üteme a megelőző 11 évben lényegesen gyorsabb volt, mint az örökös tartományokban. A tőkés ipari vállalatok létrejöttét és működését jelentősen megkönnyítették és elősegítették az 1839-40-es országgyűlés törvényei. Az 1840:17. tc. „a gyárok jogviszonyairól” kimondja, hogy „a ki törvény szerint kereskedést kezdhet, szabadon gyárt is állithat fel, azaz olly intézetet, mellyben ugyanazon ipar-készítmény nem előállításához szükséges minden részletmunkák egy fővezérlet alatt készíttetnek.” Vagyis a gyár fogalmába a központosított manufaktúrát is beleértették. A váltótörvény megkönnyítette az iparosok és vállalkozók 

76

hitelfelvételét. Az 1840:18. tc. „a közkeresetre összeálló társaságok jogviszonyairól” szabályozta a részvénytársaságok alapításának és működésének feltételeit. Az 1830-40-es években különösen két iparágban figyelhetünk meg látványos fejlődést: az élelmiszeriparban és a vas- és gépiparban. A vasipar i vállalatok száma 1815 és 1841 között 30-ról 71-re emelkedett. A kincstári és a főúri vasművekben az 1830-as években kezdetét vette a modernizálás, vagyis az ipari forradalom során kidolgozott korszerű technikai eljárások  (gőzkalapácsok, kavarókemencék, vízikerékkel vagy gőzgéppel hajtott hengersorok) meghonosítása, modern nagyolvasztók építése. Nagybirtokos vasműtulajdonosok és polgári tőkés vállalkozók alapították a Gömöri Vasművelő Társulatot, amely 1846-47-ben felépítette az ózdi vasfinomítót, főleg vasúti sínek gyártására. A fejlesztések eredményeképpen 1841 és 1846 között a nyersvas termelése 199 ezer bécsi mázsáról 402 ezerre emelkedett, az öntött vasé   pedig 9 ezer bécsi mázsáról 18 ezerre. A vasiparhoz kapcsolódott a gépipar  fejlődése. Eleinte vasművek és egyes nagyobb ipari üzemek mellett gépjavító műhelyeket rendeztek be a gépek  és eszközök javítására, alkatrészeinek pótlására. Ezek nagy része idővel önálló üzemmé vált. Kisipari öntödéből nőttek a további évek során korszerű nagy gépgyárrá Röck István, Schlick  Ignác és a Svájcból Magyarországra települt Ganz Ábrahám vállalkozásai. Különösen fontos ösztönzője volt a gépipar fejlődésének a mezőgazdaság gépesítése, korszerű eszközökkel való ellátása, és a közlekedés, a szállítás forradalma. Magyarország legnagyobb ipari üzeme ebben az időben az Első Duna Gőzhajózási Társaság hajógyára, amely az 1830-as években Széchenyi István kezdeményezésére települt az óbudai szigetre. Itt készült a Társaság gőzhajó- és uszályparkjának zöme, s a gyárban az 1840-es években több mint ezer munkás dolgozott. Az élelmiszeripar  fejlődése már az 1830-as években több területen kibontakozott. A racionalizáló, majorsági gazdaságukat korszerű nagyüzemekké fejlesztő nagybirtokosok  fontosnak tartották termékeik ipari feldolgozását. 1830 és 1848 között Magyarországban és Horvátországban 62 cukorfinomító  és répacukorgyár  létesült, háromnegyed részük  nagybirtokokon, s közülük 18 korszerű berendezéssel dolgozott. Az uradalmak egyre nagyobb területen termeltek cukorrépát. Ugyancsak a mezőgazdasági nagyüzemek termékeit dolgozták  fel a szaporodó szeszgyárak , amelyeknek alapításában nagybirtokosok mellett polgári vállalkozók, bérlők és terménykereskedők is részt vettek. S végül ezekre az évekre nyúlnak  vissza annak az iparágnak a kezdetei, amelyben Magyarország a század második felében a világ élvonalába emelkedett, t.i. a malomipar é. Ezen a téren is Széchenyi István volt a kezdeményező: 1835-ben Sopronban létesítette az első gőzmalmot, majd Pesten ő szervezte azt a részvénytársaságot, amely felépítette a leendő főváros első nagymalmát, a legkorszerűbb technológiát alkalmazó Hengermalmot. A részvényjegyzők sorában pesti nagykereskedőkön, ipari vállalkozókon és állami tisztviselőkön kívül számos nagy- és középbirtokossal találkozunk, akik felismerték a lisztkivitelben rejlő lehetőségeket. A textilipar  ban fokozódott az elmaradás az örökös tartományok textiliparával szemben, annak ellenére, hogy az 1840-es években viszonylag nagyszámú gyapjú-, pamut-selyem- és lenszövő vállalat alakult. 1846-ban 109 ilyen üzemet tartottak számon. Ezek közül azonban kevés volt a korszerű gépekkel felszerelt üzem. Úgy tűnik, hogy csak a gácsi posztógyár –  amelyet 1800-ban részvénytársasággá alakítottak át, s 1835-ben gőzgépet is vásároltak – és a   pesti Valero selyemgyár tudott lépést tartani a technikai fejlődéssel. A hivatalos statisztika szerint 1841-ben a Birodalom 330 ezer bécsi mázsás gyapjúszövet termeléséből 70 ezer mázsa (21 %) jutott Magyarországra, ennek nagy része durva szűr- és gubaposztó volt. A textiliparnál sikeresebben vette fel a versenyt az örökös tartományok üzemeivel a bőripar , amelynek  termelése az 1830-40-es években mennyiségileg jelentősen növekedett és minőségileg is javult, s több termék tekintetében a hazai termelés helyettesítette a korábbi importot. Ez az iparág abban a tekintetben is kivételes volt, hogy a nagyobb tőkés üzemek a céhes műhelyekből nőttek ki.

77

Az egyéb iparágak közül a belső piac bővülésének megfelelően megszaporodtak a kőedény  gyártó üzemek, s az 1840-es években vált országos hírűvé a herendi porcellán  manufaktúra. Bár az üveghuták  száma is gyarapodott, a kereslet mennyiségi és minőségi növekedésével nem tudtak lépést tartani, ezért egyre emelkedett az üvegáruk importja, elsősorban Csehországból. Hasonlót lehet elmondani a kerámiaiparról is. A városi és vidéki építkezések fellendülése nyomán elszaporodtak a téglaégetők, de nagyobb szabású téglagyár  csak a rohamosan növekvő, s az 1838. évi árvíz után újjáépülő Pesten létesült. A vegyipar  vezető ága korszakunkban is a hamuzsírfőzés volt, de a 30-as évek végétől szóda- és gyufagyártó üzemek is alakultak. A hamuzsír, szóda és salétrom iránt nagy kereslet mutatkozott az örökös tartományok ipara részéről. A könyv-, folyóirat- és újságkiadás növekedése következtében gyorsan emelkedett a papírszükséglet. Ezt a mintegy 40 hagyományos papírmalom már nem tudta kielégíteni, ezért először Fiumében (1827), majd a 40-es években a Felvidéken is 3 korszerű gépekkel felszerelt papírgyár  létesült. A papír  legfőbb fogyasztója a nyomdaipar  volt. 1817-ben 35, 1850-ben már 61 nyomda működött az országban. A nyomdák termelékenységét négyszeresére növelte, a költségeket pedig negyedére csökkentette az 1814-ben feltalált gyorssajtó, amely a 30-as évek végétől a nagyobb  pesti nyomdákban is kezdte felváltani a kézisajtót. Erdélyben a kézműiparosok és a bányászok száma a lakossághoz viszonyítva valamivel nagyobb volt, mint Magyarországon. A céhes ipar is erősebb volt, különösen a szász  városokban és falvakban. Brassó és Nagyszeben jelentős kézműipari központok, mindkettőben több mint 40 céh működött, de a két város környéki falvakban is számos mester dolgozott.   Nagydisznód 500 takácsa az egész erdélyi textil-termelés egyharmadát állította elő. A szász  textilipar  nemcsak a belső piacot látta el, hanem termelésének jelentős része kivitelre került a szomszédos román fejedelemségekbe és Magyarországra. Az 1830-40-es években egyes céhes műhelyek már tőkés vállalkozásokká fejlődtek, s 15-30 segéddel dolgoztak. 1841-ben Erdély gyapjúszövet-termelése 25 ezer bécsi mázsa volt, a birodalmi termelés 7,6 %-a (a lakosságban Erdély aránya csak 5,8 %). A textiliparon kívül még jelentős volt a színesfémkohászat, a vasipar, a bőripar, s néhány papírmalom, üveghuta és hamuzsírfőző is működött. 1841-ben Erdély 50 ezer bécsi mázsa nyersvasat termelt, az egy lakosra jutó mennyiség valamivel nagyobb volt, mint Magyarországon. A birodalmi statisztika Erdély iparának termelési értékét 26,1 millió forintra becsülte (a teljes birodalmi termelés 3,3 %-a), ebből 16,4 millió volt a nagyobb, manufaktúrának, tőkés vállalkozásnak tekinthető üzemek termelése. Mint láttuk, Erdélyben az egy lakosra jutó ipari termelési érték is nagyobb volt, mint Magyarországon. A korabeli források szerint Erdélyben 53 000 kézműves mester és 10 000 bányász dolgozott. Horvátországban  elsősorban a kiterjedt erdőségek, s azokon belül is elsősorban a tölgyerdők kínálkoztak ipari feldolgozás nyersanyagául. A hamuzsírfőzés már a 18. század közepén kezdetét vette, s az 1830-as években már nagyobb tőkés vállalkozások is működtek e téren. Az 1820-as évektől egyre fokozódó nemzetközi kereslet nyilvánult meg a horvátországi tölgyfa iránt, elsősorban a francia, spanyol és olasz bortermelők részéről. Erre a tartósan növekvő piacra alapozva bontakozott ki a horvát gazdaság legjelentősebb export-ága, a hordódonga-készítés . Másik jelentős iparág a tengerparti településeken a hajóépítés  volt. Erre a célra 1830 után jelentős méretű, sokféle szakembert egy közös munkaszervezetben összefogó manufaktúrák létesültek. A magyar-horvát tengerpart tucatnyi hajóépítő műhelyében 1833 és 1848 között 189 vitorláshajó (köztük az óceánokra alkalmas hosszújáratú nagy hajók is) épült 49 ezer tonna űrtartalommal, 5 millió forint értékben.

78

9. Szolgáltató ágazatok: kereskedelem – hitel – szállítás A külkereskedelmi forgalom  korszakunkban folyamatosan emelkedett, és – néhány év kivételével – mindvégig aktív volt. Az 1730-as évek elején a kivitel 4, a behozatal 3 millió forint körül mozgott, a következő 30 évben mindkettő több mint megkétszereződött, a 1780-as végén pedig már 10-10 millió forint felett volt. A háborús konjunktúra nagy lökést adott a külkereskedelemnek is. Az 1810-es évek második felében mind a kivitel, mind a behozatal értéke meghaladta a 30 millió forintot, 30 év múlva pedig a 70 milliót. (Ebben a növekedésben  benne van az árak emelkedése is). A Napóleon által 1806-ban bevezetett kontinentális zárlat idején jelentősen megnőtt a Magyarországon és Erdélyen keresztülmenő tranzit-forgalom, mert az Oszmán Birodalomból érkező ún. levantei áruk ezekben években szárazföldi úton, Zimonyon, Orsován és Brassón, majd Pesten keresztül juthattak el Közép-Európába. Külkereskedelmünk kétharmada–háromnegyede az örökös tartományokkal folyt. A kivitelben az örökös tartományok részesedése 1820 tájáig emelkedett (90 % fölé), azután fokozatosan csökkent (80 %-ra). A behozatalban részesedésük – időnkénti visszaesésekkel –  növekvő tendenciát mutatott. Az 1840-es években a kivitel 80-82 %-a az örökös tartományokba irányult, a behozatalnak pedig 76-78 %-a onnan érkezett. A Habsburg Birodalmon kívül a 18. században Lengyelországgal, az Oszmán Birodalommal és Itáliával voltak említésre méltó kereskedelmi kapcsolataink, a 19. században ezekhez egyes német államok csatlakoztak. Legjelentősebb külföldi kereskedelmi partnerünk korszakunkban a Török Birodalom, illetve annak szomszédos balkáni tartományai: a román fejedelemségek, Bulgária, Macedónia, Szerbia és Bosznia voltak, amelyekkel különösen Erdély állt intenzív kereskedelmi kapcsolatban. Az örökös tartományokkal folytatott forgalom mérlege pozitív volt, de a kiviteli többlet egyre csökkent. A külföldi forgalomban fordított volt a helyzet: erősen passzív volt a mérleg, de a hiány csökkenő tendenciát mutatott, mivel a kivitel – az 1820-30-as évek kedvező vámpolitikai intézkedéseinek köszönhetően – sokkal gyorsabban növekedett, mint a behozatal. Külkereskedelmünk szerkezete a 18. század első kétharmadában az előző századok  hagyományait őrizte. A század derekán a kivitel legjelentősebb tételét az ökör alkotta (39 %), utána a bor és a gabona következett. Ez a három termék a teljes kiviteli érték kétharmadát adta. A behozatal 42 %-át textilanyagok, 17 %-át szatócsáruk képviselték. A század utolsó harmadában az ökör megőrizte vezető helyét, de mögötte a gabona a 2. helyre tört előre, a  borexport rovására. Ekkor két új árucikk is megjelenik a kiviteli lista élvonalában: a gyapjú és a dohány. A háborús konjunktúra idején a gabona volt legfontosabb kiviteli cikkünk, de helyét az 1820-as években a gyapjú foglalta el: az 1820-30-as években a kiviteli érték 41 %-át adta, a 40-es években valamit csökkent aránya (35 %). A gabonakivitel 1830 után gyorsan növekedett, a 40-es években részesedési aránya már 20 % felett volt. Az élő állatok kivitele 13-15 %-os részesedéssel a 3. helyre esett vissza. A borkivitel értéke folyamatosan csökkent: az 1820-as években még 8 % körül volt, a 30-40-es években már 2 % alatt. Ekkor a dohány (3-5 %) és a nyersbőr (3 %) is megelőzte. Behozatalunk túlnyomó részét mindvégig a lakosság fogyasztását szolgáló készáruk, elsősorban textíliák és ruházati cikkek tették ki, de 19. században jelentősen megnőtt a termelő fogyasztást szolgáló nyersanyagok, félgyártmányok, gépek és eszközök  részesedése, jelezve gazdaságunk fokozódó modernizálódását. A magyar külkereskedelemben a 18. század közepe után egyre növekvő szerepet  játszottak a tengeri kikötők : Fiume, amelynek már III. Károly szabad kikötői kiváltságot adott, valamint Buccari, Portoré és Zengg. Erdély az 1780-as évekig külön vámterületet alkotott, s külkereskedelmi mérlege erősen  passzív volt. Az erdélyi külkereskedelem sajátos vonása volt, hogy kivitelében fontos szerepet  játszottak az ipari termékek, főleg a fejlett szász textilipar által készített posztó és a háziipar  termékei (elsősorban faáruk). A posztókivitel mind Magyarország, mind a román 79

fejedelemségek felé igen jelentős volt. Méhesi udvari kamarai tanácsos szerint 1800 körül „a magyar megyékben a Tiszáig és egész Bács megyéig a földműves az öltözetéhez szükséges  posztót nagyrészt Erdélyből kapja.” * Az erdélyi – túlnyomórészt a brassói román – kereskedők   jól kihasználták a dunai fejedelemségekben az 1820-as évektől kibontakozó életformaváltást, az európai viselet és divat térhódítását. A jeles román történész, Nicolae Iorga szerint „a gazdaságilag konszolidált Erdély ott állt, hogy mindazt nyújtsa a fejedelemségeknek …, amire szükségük volt, hogy »civilizálódjanak« nyugati értelemben…1821 felé Erdély átvette nyersanyagaink feldolgozójának szerepét, ami már régóta járt neki”. ** Az 1840-es években a dunai fejedelemségekben több mint 100 brassói kereskedőnek volt telephelye, akik évi 3 millió ft. forgalmat bonyolítottak le. Erdély kivitele a Török Birodalomba 1820 körül 1 millió, az 1830-as évek második felében pedig már 3 millió forint volt, s ennek több mint 70 %-át textilárúk és ruházati cikkek tették ki. Egy évtizeddel később pedig csak Brassó levantei kereskedelmének értékét 4-5 millió forintra becsülte egy korabeli forrás. Ami a belkereskedelmet  illeti, a 18. század elején az áruforgalom igen alacsony szinten állt, egyes vidékeken teljesen hiányzott. Volt olyan megye, amelynek vezetői a kereskedők  tevékenységét egyenesen veszedelmesnek ítélték. A kereskedelem szabadsága számos akadályba ütközött: a földesurak a maguk birtokain sűrűn szedtek különféle vámokat; a legtöbb cikk árát a megyei hatóság szabta meg; a városok saját céheik érdekében hoztak korlátozó intézkedéseket, s mindehhez járult a mértékek és súlyok tarka összevisszasága. Ez utóbbiakat az országos kormányszervek és a törvények igyekeztek egységesíteni, az egész országban kötelező téve a pozsonyi mértékek használatát. Főleg a Helytartótanács tett sokat az áruforgalom akadályainak elhárítása érdekében. A belkereskedelem túlnyomó része korszakunkban az országos és heti vásárokon    bonyolódott, s emellett fontos szerepet játszott a házaló vagy vándorkereskedelem is. A 18. században gyorsan növekedett a vásártartási engedélyért folyamodó települések száma. A 19. század elején a szűkebb Magyarországon 743 helység rendelkezett vásártartási joggal, de ezek  közül a korabeli kalendáriumok csak 532-t tartottak említésre méltónak. Fényes Elek 1847-ben 143 vásárt minősített jelentősnek. Bácskai Vera és Nagy Lajos feldolgozta az 1828. évi országos összeírás anyagát, s úgy találták, hogy az ország több mint 8000 településének  lakossága mindössze 282 olyan piachelyet jelölt meg, amelyet rendszeresen felkerestek  vásárlás, vagy termékeik eladása céljából. Az országos vásárokban időben – és néhol helyileg is – elkülönült egyfelől az állat- és terményvásár, másfelől az ipari termékek vására, az ún. kirakodóvásár. A 19. század első felében a legnagyobb – külföldi kereskedőket is vonzó –  vásárok Pesten voltak, évente négy alkalommal, az 1820-as években mindegyiknek forgalma elérte a 15-16 millió forintot. Ezzel a forgalommal Pest a lipcsei és a frankfurti vásár után a 3. helyet foglalta el a kontinensen. Híresek voltak Debrecen országos vásárai is. A nagyobb városokban szaporodott az állandó boltot tartó kereskedők száma, s előrehaladt a kereskedelem szakosodása is. A hetipiacok a helyi és környékbeli áruforgalom színterei voltak. A házaló- vagy vándorkereskedők  egy-egy vidék ipari termékeit, vagy a lakosság által igényelt külföldi árukat vitték szét az egész országban, sőt az előbbiekkel még a szomszédos vagy távolabbi országokban is kereskedetek. A 18. században és a 19. század első évtizedeiben híresek voltak a felvidéki szlovák vándorárusok: az olajkárok, a sáfránosok és a „gyolcsos tótok”. A korabeli statisztikusok szerint az 1780-as években mintegy 3000 felvidéki olajkár  vagy olejkár  járta egész Európát, különböző kenőcsöket, illó olajokat és gyógyító készítményeket árulva. A sáfrányosok  fűszerekkel és Bécsben vagy Pesten vásárolt különféle árukkal házaltak, a gyolcsos tótok pedig a felföldi háziparosok által készített vásznat vitték szét *

Idézi Miskolczy Ambrus: A brassói román levantei kereskedő-polgárság kelet-nyugati közvetítő szerepe (17801860). Budapest, 1987. 108. ** Uo. 93., 144.

80

az Alföldön, Erdélyben, és a szomszédos országokban. A „drótos tótok” inkább vándoriparosok voltak, akik edényeket és különböző használati tárgyakat javítottak. Ezek a vándorárusok postási feladatokat is elláttak: 1829-ben a Bécsben tanuló Barabás Miklósnak  édesanyja Háromszékből gyolcsos tótokkal küldött levelet és 4 pengő forintot. A 18. században Magyarország és Erdély kül- és belkereskedelmének nagy részét – a  jelentős vámkedvezményeket élvező osztrák kereskedők mellett – „ török alattvaló ” kereskedők   bonyolították, fokozatosan háttérbe szorítva a városok hagyományos – többségében német –  kereskedő polgárságát. Összefoglaló néven „ görögök ”-nek nevezték őket, nem nyelvük, hanem vallásuk után, ti. valamennyien az ortodox, azaz görög-keleti felekezethez tartoztak. Valódi görögök is akadtak köztük szép számmal, de többségükben délszlávok (szerbek, macedónok,   bulgárok), cincárok és románok voltak. 1718-ban a pozsareváci béke után az Oszmán Birodalommal kötött kereskedelmi szerződés megengedte a török alattvalóknak, hogy egyszeri 3 %-os vám lefizetése után törökországi áruval nagyban és vásárokon kereskedhetnek, ingatlant, házat azonban nem szerezhetnek. A „görög” kereskedők minden jelentősebb városban kiváltságolt kereskedő kompániát alkottak. Török állampolgárságukat megtartották, családjukat nem hozták magukkal, s többnyire a megszerzett hasznot is kivitték az országból. A hatóságok igyekeztek rászorítani őket a végleges letelepedésre, s végül Mária Terézia és II. József csak azok számára engedélyezte a további kereskedést, valamint az ingatlanszerzést, akik lemondanak a török állampolgárságról, családjukat is idehozzák, s véglegesen letelepednek az országban. Sokan vállalták ezt (de a görögök egy része hazatért az 1830-ban függetlenné vált Görögországba). A század vége felé egyre többen fektették tőkéjüket földbirtokba, bérházakba, némelyek nemességet is szereztek, s beolvadtak a magyar rendi társadalomba. Hitelügyletekkel is foglalkoztak s a 19. század néhány jelentős bankárja közülük  került ki (Sina György). Erdélyben a görög és szász kereskedők mellett fontos szerepet játszottak az örmények  is, akik elsősorban marhakereskedelemmel foglalkoztak, a szegényebbek pedig szatócsként  járták az országot. A század vége felé ők is beolvadtak a rendi társadalomba: sokan birtokot, nemességet szereztek, a két örmény város – Szamosújvár és Erzsébetváros – pedig II. Józseftől szabad királyi városi rangot kapott. Az 1830-40-as években Erdély legjelentősebb kereskedő csoportját a brassói román „levantei” kereskedők  alkották, akik elsősorban a szomszédos román fejedelemségekkel való áruforgalmat tartották kezükben. Mellettük akkor már eltörpült a görög kereskedők forgalma, a szászoknak pedig a helyi kereskedelem maradt. Dél-Magyarországon és Horvátországban a gabonával és állatokkal való kereskedést eleinte főleg görög, szerb és cincár (macedón), majd a 18. század végétől egyre nagyobb mértékben horvát kereskedők űzték. A háborús konjunktúra idején különösen fellendült a   bánáti-bácskai és szlavóniai gabona kivitele a tengeri kikötők felé. A hosszú vízi útvonal (Tisza-Duna-Száva-Kulpa) mentén és végpontjain jelentős kereskedővárosok alakultak ki: Temesvár, Újvidék, Zimony, Sziszek, Károlyváros. A kereskedők egyúttal hajótulajdonosok is voltak. Különösen Károlyváros vált ennek az átmenő kereskedelemnek és a horvát kereskedő   polgárságnak fontos központjává. Fiume gyorsan növekvő hajó- és áruforgalma szintén  jelentős kereskedelmi tőkefelhalmozás forrása volt. A 18. század végére a görög és örmény kereskedők elvesztették korábbi vezető szerepüket Magyarország és Erdély nemzetközi és belső áruforgalmának bonyolításában. A negyedszázados háborús konjunktúra idején egyértelműen a zsidó kereskedők  foglalták el helyüket. Mivel a városokban nem telepedhettek le, s a kiváltságos kereskedő társulatokba nem léphettek be, a földesúri regáléjogok (kocsma, mészárszék) bérlésével, s főleg a nagybirtokosok terményeinek összegyűjtésével és forgalmazásával foglalkoztak. A század végi török és francia háborúk idején kapcsolódtak nagy méretekben a gabona-, dohány- és gyapjúkivitelbe, a hadiszállításokba, a kontinentális zárlat éveiben pedig a levantei áruk tranzitkereskedelmébe, majd a bankári tevékenységet, a hitelezést is bevonták üzletkörükbe. A 81

legtöbb zsidó kereskedőcsalád pályája valamelyik vidéki városból indult, eleinte osztrák  kereskedők megbízottaiként, faktoraiként, bizományosaiként tevékenykedtek, majd önállósultak, Pestre települtek, a legsikeresebbek pedig pályájuk csúcsán Bécsben a Monarchia vezető gazdasági pozícióit töltötték be. A szűkebb Magyarország legjelentősebb kereskedővárosa a 18. században Debrecen  volt, annak ellenére, hogy korábban jelentős nemzetközi távolsági kereskedelme lehanyatlott. Ekkoriban az ország különböző vidékeinek – Észak-Magyarország, Észak-Erdély és a Tiszántúl – regionális árucseréjét közvetítette. Még a 19. század elején is a 2. helyen állt Pest után, legalábbis a központi kormányzat értékelése szerint: az 1812-ben az ország kereskedőire kivetett 500 ezer forint rendkívüli segélyből Pestre 90, Debrecenre 50 ezer forint jutott, míg az utána következő Temesvárra és Újvidékre 28-28 ezer. A debreceni kereskedők átlagos haszonkulcsát 10-11 %-ra becsülik. A gabonakereskedelem legjelentősebb központjává a 19. század első felében Győr  vált, s maradt még a század második harmadában is. A kivitelre kerülő gabona zömét itt gyűjtötte össze a város több mint száz terménykereskedője, akiknek  nagy része hajótulajdonos is volt. A századfordulón már egyértelműen Pest  a magyarországi kereskedelem központja. 1812 körül az ország kereskedelmi tőkéjének egyötöde itt összpontosult. Pest ekkoriban nemcsak Európa egyik legjelentősebb vásárvárosa, hanem az importált iparcikkeknek is fő elosztóhelye. Bácskai Vera számításai szerint a 19. század első felében Pesten 300 nagykereskedő működött, ezeknek mintegy kétharmada zsidó volt, s egyharmaduk főleg terménykereskedelemmel foglalkozott. Nagykereskedői engedély elnyeréséhez legalább 30 ezer forint vagyont kellett kimutatni, szakosodott kiskereskedelmi cég alapításához 5-15 ezer  forintot. A korabeli terménykereskedelem hozamát (tiszta hasznát) 40 %-ra becsülik, érthető tehát, hogy az ezzel foglalkozó kereskedők kezén viszonylag gyorsan jelentős tőke halmozódott fel. A legjelentősebb pesti kereskedők vagyona több százezer, a leggazdagabbaké millió forintos nagyságrendű volt. A húsz évnél hosszabb ideig fennálló 113 pesti nagykereskedés felének tevékenysége a hagyományos keretek között mozgott, másik felük, főleg az 1830-40-es években kiemelkedő, Pestre települő családok, pedig már a modernebb szellemű, mozgékonyabb vállalkozó típusát képviselik. A Pesten felhalmozódott jelentős kereskedelmi tőke ekkoriban csak kis mértékben vett részt ipari alapításokban, sokkal inkább a magánbankári tevékenység, a hitelélet iránt érdeklődött. Bácskai Vera, aki legalaposabban tanulmányozta őket, így értékeli a pesti nagykereskedők gazdasági szerepét: „E csoport vitathatatlanul fontos tényezője volt a gazdasági élet fellendülésének. Előmozdította az egyre inkább országos méretűvé terebélyesedő kereskedelmi hálózat kialakulását, a termények  keresletének növelésével ösztönözte a mezőgazdasági termelés mennyiségi növekedését és minőségi javulását, elősegítve ezzel a közvetlen és közvetett hatókörébe tartozó területeken a korábban önellátásra berendezkedett vidék kommercializálódását, azaz a vidéki lakosság termelőként és vásárlóként való bekapcsolódását az árucserébe.” * Ha a kortársaktól vagy történészektől azt halljuk, hogy korszakunkra a tőke- és  hitelhiány  jellemző, ezt nem kell abszolút értelemben vennünk, mert tőkehiányról ugyan   beszélhetünk, de hitelhiányról csak relatív értelemben és bizonyos időszakokban. Ha nem is voltak még pénzintézetek, de széles körben elterjedtek voltak a magánhitel  különféle formái. A   birtokos nemesek egymástól is kérhettek kölcsön, fordulhattak különféle egyházi és világi alapítványokhoz, káptalanokhoz, szerzetesrendekhez, egyéb egyházi intézményekhez és árvapénztárakhoz, amelyek maguk is keresték a lehetőséget pénzvagyonuk kamatozó kihelyezésére. Az 1723:107. tc. lehetőséget adott a hitelek betáblázására abban a megyében vagy városban, ahol az adós ingatlana feküdt. Természetesen telekkönyvek hiányában és az ismeretes birtokjogi korlátok (ősiség, hitbizomány) meglétében ez sem nyújtott kellő védelmet, *

Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten. Budapest, 1989. 216.

82

  biztonságot a hitelezőknek. Arisztokrata nagybirtokosok bécsi, vagy külföldi bankokhoz is fordulhattak hitelért, gyakran kaptak is, de arra is számíthattak, hogy úgy járnak, mint Széchenyi István 1827-ben, akinek nem túl nagy összegű (10 ezer ft.) hitelkérelmét egy bécsi   bank elutasította, jóllehet dédapja 60 évvel korábban 400 ezer forintot is kapott a Moreno  bankháztól. A hagyományos hitelügyletek méreteire jellemző, hogy Somogy megye betáblázásai  jegyzőkönyvébe 1756 és 1812 között 847 hitelezési esetet jegyeztek be, évente átlagosan 15-öt. A kölcsönök összege 6.86 millió forintot tett ki, ebből alapítványok, árvapénztárak és egyházi intézmények 1.18 milliót kölcsönöztek, a többi nagyrészét arisztokrata vagy nemesi birtokosok  hitelezték egymásnak. A hitelezett összegek 50 forint és 400 ezer forint közt szóródtak. Ha leszámítjuk a szélsőséges eseteket, így a Széchenyi család 1,3 milliónyi és az Esterházyak 400 ezer forintos hitelfelvételét, akkor az átlag 6 ezer forint körül volt. Ezeknek a kölcsönöknek a kamata 5 vagy 6 % , s hitelek nagy részét korábbi adósságok visszafizetésére, zálogbirtokok  kiváltására vagy birtokvásárlásra fordították, s csak 6 %-ot beruházásra, gazdaságfejlesztésre. Ugyanebben az időszakban Pest megyében 6.2 millió, Borsod megyében 5.8 millió forintra rúgtak a betáblázott hitelek. A hitelügyletek jogorvoslati lehetőségei javultak az 1830-40-es években. 1836-ban felállították a vásári bíróságokat, és kisebb összegű hiteleknél bevezették a szóbeli peres eljárást. Az 1840:15. tc. intézkedett váltóbíróságok szervezéséről, szabályozta a váltójogot, a 22. tc. pedig a csődeljárást. Mindezek a törvények elsősorban a kereskedelmi és ipari hitelfelvételt könnyítették meg. A 19. első felében bővültek a hitelfelvétel lehetőségei, mert a kereskedők, görögök és zsidók egyaránt kiterjesztették üzleti tevékenységüket a hitelügyletekre is. A földbirtokosoknak nyújtott hitel gyakori formája volt a jövendő termésre adott előleg. A század elején, a háborús konjunktúra és az infláció éveiben viszonylag könnyű volt hitelhez jutni, s azt könnyen vissza is lehetett fizetni. Kazinczy Ferenc 1806-ban könnyen kapott kölcsönt egy szőlő megvételére, „még azon esztendőben visszakapám a pénzt, úgy hogy a szőlő ingyen marada. 1811. egy más szőlőt vettem. Ingyen marada az is még azon esztendőben. S a felvett pénzt régen lefizettem.” * A depresszió éveiben viszont igen nehéz volt kölcsönhöz jutni. Kazinczy 1821-ben már arról panaszkodik, hogy egy esztendeje nem tud kölcsönhöz jutni, hiába keres hitelezőt. Az 1830-as években javult a helyzet, ekkor már 4 % kamatra is lehetett kölcsönt kapni (a törvényes kamat maximuma 6 % volt). Ekkoriban alakultak az első modern hitelintézetek, a takarékpénztárak . Az első 1835-ben Brassóban létesült 4000 forint alaptőkével. 1841-ben a másik szász városban, Nagyszebenben is alakult egy hasonló intézet. Magyarországon Pest nyitotta meg a sort: 1840-ben Fáy András kezdeményezésére megalakult a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület. A következő években vidéki városokban is sorra alakultak a takarékpénztárak, amelyek elsősorban a kisemberek megtakarításait gyűjtötték össze takarékbetétek formájában, s azokat főleg  jelzálogkölcsökbe helyezték ki. 1848-ban a magyar korona országaiban már 36 takarékpénztár  mőködött. Ugyancsak Pesten létesült az első magyarországi bank is: 1841-ben Ullmann Móric vezetésével pesti nagykereskedők adták össze a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank alaptőkéjét. A bank fő tevékenységi köre a kereskedelem és az ipar hitelellátása volt. A mezőgazdaság modernizálása és a korszerű nagyipar kifejlesztése nem lehetséges megfelelő szállítási infrastruktúra  nélkül. Magyarországon a vasútkorszak előtt nem volt a modern gazdaság igényeinek megfelelő úthálózat, folyami hajózás és csatornarendszer. 1848-ban a magyar korona országaiban az épített főútvonalak hossza nem haladta meg a 4142 kilométert (miközben a valamivel kisebb területű Ausztriában már elérte a 14000 kilométert), de esőzések  idején ezek nagy része is járhatatlanná vált. A gabonát és az egyéb tömegárukat vízi úton szállították. A hajózható folyók azonban mind keleti és déli irányban, azaz a kiviteli piacokkal *

Kazinczy Ferenc Levelezése. Kiad. Váczy János. XVII. köt. Bp. 1907. 460, 468, 541.

83

ellentétes irányban folytak, így az áruszállító bárkákat lovakkal vagy emberekkel kellett vontatni a folyásiránnyal szemben. Különösen nehéz volt megközelíteni a tengerpartot, mert a kikötőket ezer  méternél jóval magasabb hegylánc választotta el a hátországtól. Ennek ellenére a 18. század végén és a 19. század elején a délalföldi gabonát és a horvátországi dongát nagyrészt az adriai kikötőkön keresztül exportálták. De a hajók vontatása a Száván felfelé Zimonytól Sziszekig majd a Kulpán Károlyvárosig, s innen az 1720-as években épített Károly úton, vagy az 1779-ben elkészült József-úton szekéren a kikötőkig hónapokig tartott és olyan költséges volt, hogy ez megnehezítette, gyakran lehetetlenné tette a kínálkozó piaci lehetőségek kihasználását. Triesztben és a magyar-horvát tengerparton a délalföldi búza drágább volt mint a 18. században az angol, a 19. század első felében pedig az orosz búza, mert mindkettőt tengeri úton olcsón szállították  oda, a bánáti búza árát pedig háromszorosára emelte a körülményes szállítás. 1830 előtt csak két jelentősebb beruházás történt a szállítási hálózat korszerűsítése érdekében: az 1801-re elkészült Ferenc csatorna „a két három héti kerülő útból két három napi utat csinált”*, a napóleoni háborúk nagy gabonakonjunktúrája idején az érdekelt nagybirtokosokból és kereskedőkből alakult részvénytársaság által Károlyváros és Fiume között épített Lujza (Ludovika) út pedig évtizedeken át Magyarország legjobb kövezett útjának  számított. A postajáratok  monopóliumával 1743-ig a Paar család rendelkezett, azóta a posta  állami intézmény volt. A leveleket csak az állami posta szállította, s 1830 után kézbesítette is, csomagokat és személyeket magánvállalkozásban lévő járatok is vittek. A postakocsik 6-7 km/óra sebességgel haladtak. Átlagosan 15-18 kilométerenként voltak a postaállomások, ahol lovakat váltottak, s étkezésre és szállásra is volt lehetőség. Bécsbe 2 nap alatt lehetett eljutni. 1824-től az állami posta és magánvállalatok gyorskocsi járatokat indítottak, amelyek éjjel is haladtak. Ez a Buda és Bécs közötti utat 30 órára rövidítette. 1844-ben a gyorskocsi 6 utassal Kolozsvárról Pestre Debrecenen át a 430 km-es utat (Nagyváradon és Debrecenben fél-fél napi pihenővel) 4 és fél nap alatt tette meg. 1744-ben Debrecenből Pestre 4 napig tartott az út, száz évvel később pedig már csak másfél napig. A szállítás modernizálása a rendszeres dunai gőzhajózás  megindulásával vette kezdetét 1831-ben. Bár az Első Dunai Gőzhajózási Társaság székhelye Bécsben volt, forgalmának 7580 %-át a magyarországi folyókon bonyolította. 1848 előtt már gőzhajók jártak a Tiszán, a Dráván, a Száván és a Balatonon is. A Dunán és a Száván Sziszekig közlekedő gözhajók felére csökkentették a Pest és Fiume közötti szállítási költséget. A Pest-Bécs hajóút a hagyományos vontatással 3-4 hétig tartott, a gőzhajó ezt 2-3 napra rövidítette le. A gőzhajók megjelenése nem vetett véget a hagyományos vizi szállításnak, a délvidéki gabona zöme még évtizedekig lóvontatású bárkákon érkezett Pestre és Győrbe. A jeles német közgazdász, Friedrich L IST, magyarországi látogatása után Metternichhez intézett emlékiratában azt írta, hogy Magyarország a szállítási eszközök tekintetében szűz terület, ezért a legelső és legfontosabb feladat a vasúthálózat kiépítése bármi áron. Teljes joggal írta tehát Széchenyi István  1848-ban, hogy "a közlekedési ügyek rendezése hazánk anyagi felvirágzásának talpköve... E rendezés reformkérdéseink leglényegesbike... Terményeink többnyire olly természetűek, mellyek magas szállításbért nem bírnak", ezért "Magyarország vasútakra van rendelve.” Mint a Helytartótanács közlekedési osztályának vezetője ő dolgozza ki a közlekedési ügy rendezésének átfogó tervét. Ő fogalmazta meg először azokat az alapelveket, amelyek a következő évtizedekben a magyar kormányok közlekedéspolitikáját irányították. Jól látta, hogy a korszerű szállítási hálózat kiépítése a magyar gazdaságtól fejlettségi szintjéhez képest rendkívüli erőfeszítéseket követel, elsősorban a nagy beruházási igény miatt. Ezért az állam nem elégedhet meg a felügyelettel, hanem közvetlen szerepet kell vállania a közlekedési hálózat kiépítésében. A minimális beruházásokra szükséges 100 millió forint *

Ercsei Dániel: Statistica. Debrecen 1814, 140.

84

  beszerzését – a hazai tőkehiány miatt – államkölcsön segítségével, a külföldi tőke bevonásával látta megvalósíthatónak. Ugyancsak állami feladatnak tekinti, a vasúti vitelbér megszabását "az iparfejlődés igényei szerint". * Az 1832-36-os országgyűlés törvényben szabályozta a vasútépítést : meghatározta a kiépítendő vonalakat, megszabta az építés jogi feltételeit, a kisajátítási eljárást és adómentességet ígért az építésre vállalkozó társaságoknak. A következő években sorra születtek a különböző vasútépítési tervek. Különösen a Bécs és Fiume felé vezető vonalak  kiépítését tartották fontosnak. Széchenyi és Sina György bankár a Duna jobbpartján, Győrön keresztül szándékozott megvalósítani Béccsel a vasúti összeköttetést. A Helytartótanács végül is az Ullmann Móric terménykereskedő és bankár által vezetett Középponti Vasúttársasággal kötött szerződést, amely a balparton Pozsonyon keresztül kezdte építeni a vasutat. 1846-ban nyílt meg a vasút Pest és Vác közti szakasza. Pesttől Debrecen felé is megindult az építkezés, s 1847-re elkészült a Szolnokig vezető szakasz. Ugyanabban az évben megnyílt a Sopront Bécsújhellyel és azon keresztül Béccsel összekötő vonal is. Az 1832-36-os diéta törvénybe iktatta a Buda és Pest közti állandó híd megépítését. Ennek alapján Széchenyi István részvénytársaságot szervezett, s 1842-ben sor került a híd alapkővének elhelyezésére, s 1848-ra felépült az angol mérnökök által tervezett és kivitelezett Lánchíd.

*

Széchenyi István: Javaslat a magyar közlekedési ügy rendezésérül. Pozsony 1848.

85

10. Városhálózat, urbanizáció A 18. század első felében a városhálózat a késő középkori keretek között szerveződött újjá. A városok túlnyomó része kis körzetek európai viszonylatban szerény méretű vásároshelye, illetve céhes kézművesipari központja volt. A 19. század elejéig a magyar korona országainak  legnagyobb városa Debrecen, amelynek 1787-ben 29 ezer lakosa volt. Rajta kívül még 6 magyarországi város (Pozsony, Buda, Pest, Szeged, Szabadka és Selmecbánya) lakossága haladja meg a 20 ezer főt. 23 ezer lakosával tulajdonképpen Kecskemét a 4. legnagyobb magyar település, de nem szabad királyi város, hanem csak oppidum, azaz mezőváros. További 8 településnek van ekkor 10 és 20 ezer közötti lakosa, de ezek közül is csak 5 szabad királyi város. A század elején – legalábbis az adózó háztartások száma szerint – még a két erdélyi szász város (Brassó és Nagyszeben) vezette a listát, de a józsefi népszámlás idejére lakosságuk  már elmaradt a legnagyobb magyarországi városok mögött, s a 10 ezren felüli városok sorában lassan felzárkózott hozzájuk Kolozsvár is. Korszakunkban a szűkebb Magyarországon 8 település nyerte el a szabad királyi városi   jogállást, így a 19. századra teljessé vált a városhálózat: 44 szabad királyi város, 7 püspöki város és csaknem 700 mezőváros. Ehhez csatlakozott Horvátország 7 és a Tengermellék 2 városa. 1828-ban a szabad királyi és püspöki városoknak 602 ezer, a mezővárosoknak kereken 2 millió lakosa volt, ez a szűkebb Magyarország 8.9 milliós lakosságának 6.8, illetve 21.9 %-a. Az 51 királyi és püspöki város átlagos lakosságszáma 11800, a mezővárosoké 2800. Ekkor  Debrecen 45 ezer lakosával már a 2. helyre szorul az 57 ezer lakosú Pest mögött, ezt a helyet azonban korszakunk végéig megőrzi. Pest 1846-ban már túllépi a százezres határt, utána csak  Debrecené haladja meg az 50 ezret. A 20 ezer lakos feletti városok száma ekkor 13 – tehát 1787 óta csaknem megkétszereződött – de ezek közül 4 mezőváros. A szabad királyi városok  között 4 olyan is akadt, amelynek lakossága 1828-ban nem érte el a 2000 főt, s 17-nek (39 %) a népessége 5000 alatt volt. De hogy lakosságszám és urbanizációs szint mennyire nem felel meg egymásnak, azt jelzi az a tény, hogy e felvidéki és nyugat-dunántúli kisvárosok többsége külső képében sokkal inkább hasonlított a nyugat- és közép-európai városokra, mint az alföldi 20 ezer lakosú agrárvárosok. A legkisebb szabad királyi város ekkoriban a Fertő tó nyugati   partján fekvő 1200 lakosú Ruszt, de valamennyi városunk közül itt a legnagyobb az emeletes házak arányszáma, messze megelőzve e téren Pozsonyt, Sopront, vagy Pest-Budát. A szabad királyi városok lakossága 1787 és 1828 között 41 %-kal növekedett, miközben az egész ország lakosságának gyarapodása 37 % volt, tehát az urbanizáció – ha csak a jogi értelemben vett városokat nézzük – meglehetősen lassan haladt. A városi lakosság arányszáma négy évtized alatt 5.7 %-ról 5.9 %-ra emelkedett. Igazán gyors ütemben csak a 8 alföldi város növekedett: 74 %-kal, a 10 dunántúli és a 25 felföldi város népességének gyarapodása viszont az országos átlag maradt (32 ill. 22 %). A városi népesség pontos elhatárolása, a tényleges városhálózat megállapítása nem egyszerű feladat, hiszen egy település városi jellegét elsősorban nem jogállása vagy népességének nagysága határozza meg, hanem azoknak a központi gazdasági, forgalmi, kulturális vagy közigazgatási funkcióknak a mennyisége és minősége, amelyeket az illető település betölt. A funkcionális városszemlélet alapján az elmúlt évtizedekben több kutató megkísérelte rekonstruálni Magyarország 18. század végi, 19. század eleji városhálózatát. Dávid Zoltán a szabad királyi városokon kívül 107 mezővárost minősített városnak, Gyimesi Sándor pedig mintegy százban határozta meg a városok számát. Legutóbb Bácskai Vera és  Nagy Lajos az 1828-as országos összeírásból indult ki. Az ország több mint 8000 települése az összeírás során 284 olyan piacközpontot nevezett meg amelyet a falvak népe rendszeres eladóvagy vásárlóhelyének tekintett. Közülük azonban csupán „138-at vallott egy különböző nagyságú terület népessége egyedüli eladó- és vásárlóhelyének, ezek tekinthetők tehát egy

86

kisebb-nagyobb terület egyedüli uralkodó piacközpontjának .”* E piacközpontok közül „vonzáskörzetük nagyságát és területi adottságait, valamint e települések egyéb, nem gazdasági központi funkcióit figyelembe véve 57 [Pestet és Budát két külön városnak véve 58] központ szerepkörét ítéltük városinak. A vizsgálati szempontból következik, hogy az általunk városnak  ítélt települések nem ölelik fel az egész korabeli magyarországi városhálózatot, hanem csak a  központi helyi szerepkört, a városi alapfunkciókat betöltő városokat  vehettük számba.” * Az ily módon kiválasztott 58 város jogállás szerinti összetétele – 23 szabad királyi, 6   püspöki és 29 mezőváros – világosan jelzi a valóságos városi szerepkör és a város jogi fogalmának szétválását. A 19. század első felében a központi szerepkörök között a gazdasági funkciónak volt elsődleges jelentősége. A magasabb szintű igazgatási intézmények és a felsőfokú iskolák székhelyei többnyire erős vonzást gyakorló piacközpontok voltak, azaz az erős és nagy hatósugarú gazdagsági funkció általában sokrétű és magas szintű egyéb központi szerepkörökkel párosult. E városok átlagos lakosságszáma 13 ezer volt és mindegyikük  vonzáskörzete meghaladta az 50 ezer főt. E városokban lakott a szűkebb Magyarország népességének 8.24 %-a. A funkcionális városhálózat alapján az ország urbanizációja jóval előrehaladottabbnak tűnik, mint a jogi városhálózat, a szabad királyi városok együttese alapján. Az 58 várost Bácskai Vera legfontosabb jellemzőik alapján 8 csoportra osztotta, s mindegyik csoport a korabeli magyarországi városállomány egy-egy jellegzetes típusát képviseli. Az első csoportba Pest és Buda  tartozik, a majdani főváros, amely ha hivatalosan még nem is főváros, de ténylegesen már az ország gazdasági és közigazgatási központja, országos hatáskörű hivatalok, bíróságok, nemzeti kulturális intézmények székhelye. A reformkori Pest Közép-Európa egyik kiemelkedő nemzetközi kereskedelmi emporiuma. A két városnak együttesen 1828-ban 87 ezer, 1850-ben 156 ezer lakosa volt. A következő három csoportba a legfontosabb kereskedelmi csomópontok tartoznak: 16 szabad királyi és 17 mezőváros, átlagosan 16 ezer lakossal. Ezek alkotják az első- és másodrendű kereskedelmi központokat, valamint a gyűjtő és elosztó központokat. Ezek a városok növekedtek legdinamikusabban. Ezek közül az elsőrendű kereskedelmi központokat érdemes felsorolni: Pozsony, Kassa, Sopron, Pécs, Szeged, Zombor, Újvidék, Baja, Veszprém és Nagykanizsa. De a 4. csoportban, a 12 gyűjtő és elosztó központ között is olyan városokkal találkozunk, mint Debrecen, Nagyvárad, Miskolc. Az utolsó négy csoportba már lényegesen kisebb városok tartoztak, mint az első négybe: átlagos népességszámuk csak 4800. Ez a 23 város (köztük csak 4 szabad királyi város) regionális központ, illetve közvetítő központ szerepet töltött be, sőt az utolsó csoportot alkotó 4 felvidéki város kifejezetten hanyatló külkereskedelmi központnak minősült. „A különböző típusú városok jellemzőinek vizsgálatából kitűnik, hogy e korszakban a nagy népességű és erős vonzású, központi funkcióik gazdagságát, kézművesiparuk és kereskedelmük fejlettségét tekintve jelentős városok kialakulásának, fejlődésének alapvető ösztönzője — a korábbi korokkal ellentétben — nem elsősorban a távolsági vagy külkereskedelem volt.… Fejlődésüket nemcsak az határozta meg, hogy a legkelendőbb árucikkek gyűjtőhelyei voltak, hanem legalább ilyen mértékben az is, hogy ezeknek az áruknak  a jelentős részét körzetük lakossága termelte és adta el, és ennek következtében elegendő   pénzzel is rendelkezett ahhoz, hogy a városban előállított vagy ide szállított bel- és külföldi áruknak magasabb igényű fogyasztója legyen.” *

*

Bácskai Vera: Városok Magyarországon az iparosodás előtt. Bp. 2002. 98. Bácskai Vera és Nagy Lajos PestBudát egy városnak tekintették. Mivel az egyesítés csak jóval később történt meg, a továbbiakban két külön városként kezeljük Pestet és Budát. Tehát nem 138, hanem 139 piacközpontról és nem 57, hanem 58 funkcionális városról beszélünk. * Bácskai Vera: Városok és városi társadalom Magyarországon a XIX. század elején. Budapest, 1988. 8-9. * Bácskai Vera: Városok Magyarországon az iparosodás előtt. Bp. 2002. 109-110.

87

A 19. század első felében a városfejlődés egyre szervesebb kapcsolatba és kölcsönhatásba került a bővülő mezőgazdasági árutermeléssel és a belső piaccal. Kezdetét vette a városhálózat átrendeződése a kapitalizálódó gazdaság és a polgárosodó társadalom igényei szerint. Ez az átalakulás a század közepén még meglehetősen kezdeti stádiumban volt. Még nem az ipar, nem a modern közlekedési hálózat a városfejlődés legfontosabb tényezője és ösztönzője, hanem a tömegessé váló mezőgazdasági árutermelés és a mezőgazdasági termékekkel való kereskedés. Erdélyben  a városok jogi státusában nehezebb eligazodni, mint Magyarországon. Korszakunk összeírásaiban 73–75 különböző jellegű és méretű városi kiváltságokkal rendelkező település szerepel. Ezek közül a 19. század első felében 11-et soroltak a szabad királyi városok közé. Az erdélyi diétán korszakunk végén 28 város rendelkezett részvételi és szavazati joggal. A kormány 1753-ban elrendelte az emporiumok, azaz a vásárhelyek  összeírását és osztályokba sorolását. A 22 piacközpontot forgalmuk nagysága szerint 3 osztályba sorolták. Az első osztályba csak a két szász nagyváros, Brassó és Nagyszeben került, 10-10 várost a 2. és 3. osztályba soroltak. A tényleges városhálózat rekonstruálására legutóbb Sonkoly Gábor vállalkozott, a népességszám és a jogállás mellett figyelembe véve a sajátos városi funkciókat is. Három időpontban, 1750-ben, 1786-ban és a 19. század közepén vizsgálta Erdély jelentősebb településeit az urbanizáció mutatói szerint. Elemzései alapján 1750-ben 33, a másik két időpontban pedig 38–38 települést minősített városnak, s minden esetben három osztályba sorolta őket az urbanizáció foka szerint. 1750-ben 8 települést minősít „teljesen”, 12-t pedig „nagyon” városiasnak. 1786-ban a teljesen urbanizált települések száma lecsökken 6-ra, majd a 19. század közepén ismét 8 város kapja meg ezt a minősítést. Nagyon urbanizált városnak  tekint az utóbbi két időpontban 15, illetve 13 települést. A többieket „eléggé” városiasnak  tekinti ahhoz, hogy bekerüljenek a városok közé. A 3 időpontban összesen 46 település került  be legalább egyszer a városállományba. Ezek közül 5 minősíthető nagyvárosnak: Nagyszeben, Kolozsvár, Brassó Marosvásárhely, és Beszterce, bár korszakunkban csak az első három lakossága haladta meg a 10 ezret. 14 település minősül középvárosnak, a többiek pedig kisvárosnak. Az erdélyi városok jóval kisebbek voltak, mint a magyarországiak. A 19. század közepén a 38 városias település lakosságának átlagos létszáma 5 ezer, míg az 58 magyarországi városé 1828-ban 13 ezer. Az erdélyi városok száma és a városhálózat sűrűsége viszont a területhez és a lakossághoz viszonyítva jóval nagyobb, mint a magyarországié. Egymillió lakosra Magyarországon 7, Erdélyben 18 város jutott, az 58 városban Magyarországon 1828-ban az ország összlakosságának 8,2 %-a élt, az erdélyi városi lakosság arányszáma pedig mindhárom időpontban 10-11 % volt. Ezek az adatok alátámasztják  Miskolczy Ambrus megállapítását: „Erdély, ha ausztriai mértékkel nem is, de kelet- és délkelet-európaival valóban »a városok földje«; nemcsak várossűrűségével, hanem elsősorban társadalomszerkezetével és urbanizációs fokával” * Az erdélyi városok életében – főleg a szász városokban – az ipar jelentősebb szerepet   játszott, mint Magyarország városaiban. Korszakunk utolsó két évtizedében Erdélyben is a legnagyobb város, Brassó töltött be hasonló funkciót, mint Magyarországon Pest: az ország   bel- és külkereskedelmének irányító központja, a kereskedelmi tőke akkumulációjának  legfontosabb színhelye volt. A 19. század első felében városaink egy részének külső képén és urbanizásciós szintjében jelentős változások kezdődtek. Több helyen városszépítő bizottságok alakultak  (Pesten 1808-ban, József nádor elnökletével) a várostervezés irányítására. A középkori falakat *

Erdély története. 3. köt. 1830-tól napjainkig. Szerk. Szász Zoltán. Budapest 1986. 1236.

88

és városkapukat sok helyen lebontották, a központban impozáns középületek emelkedtek, a fontosabb utcákat kikövezték, s megkezdődött a városok világítása. Pest klasszicista házsorai már a jómódú polgárság gazdagságát és ízlését hirdették.

89

11. A rendi társadalomból a polgár i tár sadalom felé Korszakunk a magyar történelemben a rendi társadalom utolsó szakasza, amelyre az jellemző, hogy társadalom alapvetően rendek szerint tagozódik, de ezt a rendi tagozódást egyre növekvő mértékben keresztezik, szétszabdalják a vagyoni, életmódbeli különbségek, s a 19. század első felében megjelennek a majdani polgári struktúra osztályainak, rétegeinek előzményei, csírái. Az egyes emberek, családok, közösségek jogi-politikai helyzetét, pozícióját alapvetően a rendi társadalomban elfoglalt helyük szabta meg. Az öröklött rendi jogokat a 18. századi törvények  ismételten megerősítették, de korszakunk utolsó évtizedeiben bizonyos vonatkozásokban már  korlátozták, illetve a kiváltságos rendekhez nem tartozókra is kiterjesztették. Egyre több, bár  egyelőre szerény lépés történt az állampolgárok jogegyenlőségén alapuló polgári társadalom felé, amelyet – a rendi-feudális struktúra bizonyos maradványainak megőrzésével – az 1848-as törvények valósítottak meg. A nemesség teljes egészében átmentette korszakunkra az előző századokban szerzett előjogait és kiváltságait, s azokat a 18. század folyamán több törvényben is sikerült megerősítenie. A nemesség létszámát megközelítő pontossággal a II. József idején végrehajtott népszámlálás mérte fel. A magyar korona országaiban ekkor 198 ezer (Magyarországon és Horvátországban 165 ezer, Erdélyben 32 ezer) nemes férfit írtak össze. Ha az országos férfinőarányt vesszük alapul, akkor a nemesség teljes létszámát 388 ezerre (325, ill. 63 ezer)   becsülhetjük, ez az átlagos családnagyság alapján számítva 73-75 ezer családot jelent. A   polgári lakosság 4.5 %-a volt nemes, a Határőrvidéken nem éltek nemesek. A korabeli Európában csak Lengyelországban és Spanyolországban volt ennél nagyobb a nemesség arányszáma. Különösen sok nemes élt az északkeleti és egyes dunántúli megyékben: Borsod, Szabolcs, Szatmár, Külső-Szolnok, Máramaros, Pozsony és Veszprém megyében a nemesek  aránya meghaladta a 10 %-ot, az egykori török hódoltság területén viszont csak 1–2 % volt. Korszakunk végén, 1848 körül a mai társadalomtörténészek 550 ezerre becsülik a nemesség létszámát. A 18. században az előző korszak „nemesi inflációja” már véget ért, de azért még sokféle lehetőség nyílt nemesség szerzésére: hadiszállítás és más az udvarnak, a központi kormányszékeknek tett szolgálatok fejében, valamely főúri pártfogó ajánlására, vagy éppen vásárlással. A Királyi Könyvek tanúsága szerint 1701 és 1848 között Magyarországon 2283, Erdélyben 445 nemesítés történt. A rendi világ utolsó évszázadára a nemesség rendkívül éles vagyoni és életmódbeli differenciálódása, szélsőséges polarizálódása volt jellemző. A szűkebb Magyarország 7600 községének 1767 és 1774 között készült úrbéri tabelláit feldolgozó Fónagy Zoltán összesítése szerint a mintegy 57 ezer nemes család közül csak 5579-nek voltak úrbéresei (9,8 %), s ezek  közül is 1075 csak zsellérekkel rendelkezett. Olyan nemesi tulajdonos, akinek jobbágytelke és telkes jobbágya volt, az összeírásban mindössze 4504 található (7,9 %). A Dunántúl 17-18 ezer  nemes családja közül mindössze 1150 rendelkezett úrbéres földtulajdonnal és jobbágyokkal. De a szélsőséges polarizálódás a birtokos nemességen belül is megfigyelhető: az úrbéres földek  és a jobbágyok csaknem fele (47%) 110 ötezer hold feletti nagybirtokos tulajdonában volt. A  birtokos nemesek alsó (100 holdon aluli) 63 %-a, 3500 család viszont csak a jobbágyok 4.5 %ának és az úrbéres földek 2.5 %-ának volt földesura. A nemesség 90 %-a tehát vagy maga művelte földjét, azaz parasztként élt, vagy egyáltalán nem volt saját birtoka, s kézművesként, kocsmárosként, fuvarosként vagy értelmiségi munkával kereste kenyerét. Olyanok is akadtak  köztük szép számmal, akik úrbéres telken gazdálkodtak, jobbágyi szolgáltatásokat teljesítettek, vagy szolgának, béresnek szegődtek valamely telkes jobbágyhoz. Az 1809. évi nemesi insurrectio idején a felkelt nemesek több mint 90 %-a nem rendelkezett annyi jövedelemmel, hogy a maga költségén vonulhatott volna hadba, s csak 8 %-uknak volt legalább ezer forint évi  jövedelme. 90

Bár elvben továbbra is fennállott az “egy és ugyanazon nemesség” Werbőczy által megfogalmazott fikciója, a főnemesség  a 17. század eleje óta a köznemességtől különálló rendet alkotott, az utóbbinál szélesebb politikai jogokkal (személyes megjelenés és szavazati  jog a felső táblán) rendelkezett. 1848-ban a magyar korona országainak arisztokráciája mintegy 200 nemzetségből (kb. 500 családból) állt. Az úrbérrendezés adatai szerint például az Esterházy nemzetségnek több tagja is szerepel a legnagyobb birtokosok sorában, ők 621 községben és mezővárosban összesen 474 ezer hold úrbéres föld tulajdonosai voltak és 48 ezer    jobbágycsalád adózott nekik. Ezen felül allodiális földjeik terjedelme is megközelítette az egymillió holdat. Az Esterházyak után a Batthyány nemzetség következett, amelynek szintén volt hercegi és grófi ága is. Ők 422 településen 171 ezer hold úrbéres földdel bírtak, s 19 ezer    jobbágyuk volt. Esterházy herceg évi jövedelmét az 1760-as években 700 ezer forintra   becsülték, Batthyány Lajos nádornak 400 ezer forint jövedelme volt, s midőn 1765-ben meghalt állítólag 9 millió forint értékű vagyon maradt utána. Rajtuk kívül akkoriban még 10 arisztokrata családnak volt 150 ezer forintot meghaladó évi jövedelme. A magyarországi úrbéri tabellákban 311 főnemes család szerepel, az ő tulajdonukban volt az úrbéres föld 46 %-a, őket szolgálta a jobbágyok 49 %-a. A főnemesség elvesztette a 16–17. században megszerzett közhatalmi jellegű funkcióinak nagyrészét, s ennek megfelelően társadalmi vonzásköre is leszűkült. Csökkent a számos köznemesi familiárist foglalkoztató főúri udvarok korábbi fontos szerepe és jelentősége is. Az arisztokrata családok száma viszont számottevő mértékben emelkedett: 1701 és 1848 között Magyarországon 30 grófi és 128 bárói címet, Erdélyben 13 grófi és 24 bárói címet adományoztak az uralkodók. Az arisztokrácia különböző csoportokra oszlott. A Dunántúlon és a Felföld nyugati megyéiben honos katolikus arisztokrata családok (Esterházy, Batthyány, Pálffy, Zichy, Erdődy, Széchenyi, Mailáth) töltötték be az országos rendi főméltóságokat és a különböző udvari tisztségek nagy részét. Közülük kerültek ki a főispánok és a 18. században a püspökök és érsekek is. Nekik voltak palotáik Bécsben és Pozsonyban, s az év jelentős részét az udvar  közelében, Bécsben töltötték. Gyakran házasodtak össze az örökös tartományok  arisztokráciájával. Elsősorban ők vették át az európai öltözéket, a rizsporos parókát, hölgyeik   pedig lépést tartottak a bécsi, sőt a párizsi divattal. Rájuk jellemző a gyakori külföldi utazás. Sokan közülük kevéssé vagy egyáltalán nem tudtak magyarul. Családi körben többnyire németül beszéltek. Az 1820-as 30-as években ők is igyekeztek magyarul tanulni (Széchenyi naplóiban mindvégig a német nyelvet használta). Az ország keleti felében birtokos arisztokraták (Károlyi, Andrássy) kevésbé kapcsolódtak Bécshez, inkább a megyéket vezető  birtokos köznemességgel tartottak fenn jó kapcsolatokat, s jobban őrizték a magyaros ruházatot és szokásokat. Köztük egyre nagyobb számban akadtak protestáns családok is. Az erdélyi arisztokrácia (Bánffy, Bethlen, Jósika, Kemény, Teleki, Wesselényi) a magyarországinál viszonylag számosabb, de szegényebb volt, jóval kisebb birtokokkal rendelkezett. Külön csoportot alkottak azok az eredetileg köznemesi családok, amelyek elsősorban a felvilágosult abszolutizmus reformintézkedéseit végrehajtó hivatali szolgálatuk elismeréseképpen kaptak  grófi vagy bárói címet Mária Teréziától vagy II. Józseftől (Grassalkovich, Festetich, Niczky, Hadik, Fekete, Balogh, Török, Prónay). Ezek közül némelyik nagy birtokszerző lett (Grassalkovich, Festetich), de legtöbb szerény birtokú tisztviselő família maradt. A 18. század végétől egyre több főnemes „racionalizálta” birtokait, s a gazdasági modernizáció útjára lépett, de jóval kevesebben voltak azok, akik őszintén elfogadták a polgári átalakulás társadalmi és politikai követelményeit. Sokan gyűjtöttek közülük jelentős könyvtárat, s műalkotásokat is gyakran vásároltak. A 19. század első felében szívesen támogatták a nemzeti kulturális intézményeket és vállalkozásokat. A török idők elmúltával főuraink elhagyták váraikat, s nagy birtokaik központjaiban új, kényelmesebb kastélyokat építtettek, barokk, majd klasszicista stílusban, nyitott U alakú alaprajzzal. A kastély körül 91

  parkot alakítottak ki, többnyire a kor klasszikus francia kertjeinek modorában, a 19. század első felében pedig az angolkert jött divatba. A köznemesség  felső rétegét a jómódú középbirtokos nemesség  (vagy ahogy akkoriban nevezték a bene possesionati ) alkotta. Ilyennek tekinthetjük az 1767-74. évi úrbéri tabellákban azt 185 köznemesi birtokost, aki 1000 és 5000 hold közötti úrbéres földet bírt. Egy ilyen családnak átlagosan 2000 hold úrbéres földje és 185 jobbágycsaládja volt. Közéjük  számíthatjuk a több mint 5000 hold úrbéres földet bíró 23 köznemesi birtokost is. Középbirtokosok voltak az 500-1000 hold úrbéres földdel rendelkező családok. A mintegy 300 ilyen birtokosnak átlagosan 700 hold úrbéres földje és 65 jobbágycsaládja volt. Ide sorolhatjuk  még az 1300 100-500 holdas birtokos közül a tehetősebbeket, akik 300 hold feletti úrbéres földet bírtak, s legalább 30 jobbágycsalád adózott nekik. Az úrbéres földhöz, vegyük hozzá a majorsági szántót és rétet, amelyet a jobbágyok robotban vagy bérletben műveltek, továbbá a  jobbágyokkal közösen használt erdőket és legelőket. Ez a mintegy 6-800 középbirtokos nemesi család töltötte be a vezetőszerepet a 44 magyarországi megyében. A 19. század közepén néhány százra becsülik a jómódú középbirtokos nemesi családok számát, a szerényebb középbirtokosokét pedig 2-3 ezerre. A 18. század nagy részére jellemző hagyományos, patriarchális életmód mellett egy középbirtokos nemesi család jobbágyainak szolgáltatásaiból viszonylagos bőségben élt. Többségében ritkán mozdult ki megyéje és csaknem sohasem az ország határai közül. Vendégeskedések, bálok, megyegyűlések, vadászatok jelentettek említésre méltó eseményt, szórakozást meglehetősen egyhangú falusi életükben.

Egy erdélyi középbirtokos nemes a 18.-19. század fordulóján  „Keczeli István jellemrajzát adom táblabirói, családfői és gazdai színezetben. Egyike volt ő a régi jó táblabiráknak. Keczeli, a régi jó időkből fennmaradt eredeti példány volt, amilyen a czivilizált európai nemzetek közt csak a magyarnál volt még található, de ma [1854-ben] már ott sem léteznek, rendre kihaltak. Családi származását a magyar vezérekig vitte fel és arra sokat is tartott. A kolozsvári ref. iskolában tanult deákul, azután a honi törvény gyakorlati részét Vásárhelytt. Más tudományról, minthogy nem volt rá szüksége, mit sem tartott. Tanolását végezve, haza szállott ősei lakába. Gazdászathoz nem fogott, csak folytatá azt azon az úton, mint elei századok óta vitték legkisebb változás nélkül: a házban is, az udvaron épület, bútor, ló, marha és gazdasági eszközök egytől egyig a hajdaniak. Kívánságai kevesek és korlátoltak lévén, szükségei nem voltak. Jövedelme kevés volt, kiadását még kevesebbre szabta. A divat ismeretlen lévén, újítás s változtatásnak semmi sem volt alárendelve. Házi bútorai jó erős fából, s keményen készítve, századokig tartottak. Konyháját csűre, majorháza, gyümölcsöse szőllője, juh- és sértés nyája bőven ellátta. Cselédei ruházatja mind a háztól telt ki. A   pénzen, korunk nélkülözhetetlen fökellékén, nem törte eszét. Kevés szüksége lévén, megveté a  pénzt, mint haszontalanságot. Háztartás és ház felosztás változtatás nélkül mind a régi. Éjelenként a kakasszó pótolja az órahiányt; s a hosszas tapasztalás után jól hozzávetőleg. Jobbágyai közül az életrevalóbb ficzkót kiválasztván, ez vezeti és folytatja a jobbágyokkal a mezei gazdaságot: az idén úgy, mint tavaly és a jövő éven is újítás és változtatás nélkül. Sem több, sem kevesebb a vetés, ha akarná sem szaporíthatná, mert a jobbágyok csak ennyit mívelhetnek. A kevesebbet rendin látja, de a többet hibáztatná, mint túlterjeszkedést s erő megfeszítést: csendes véralkata az efféléknek nem barátja. A mezei gazdaság miben létét a biró esténként eldiskurálgatja, mert az úr távol tartja magát minden beléelegyedéstől. És így csendesen teldegélnek napjai az édes semmitse tevés közt. Azon kívül az adás-vevés, üzérség vagy vállalatnak mind nem barátja, mert szerinte csalásra vezet, annak még hirét sem állhatja. A házi asszony a feddhetetlenségben s nemes tulajdonokban férjének szakasztott mása. Csupán egyben eltérő, a munkásságban. A ház terhét ő hordozza. Ha beteg, minden megáll. Állása mégis másodrangu. Férje tegezi, ő uramnak szólítja. A háztartás kevés gondot, s még kevesebb költséget igényel. A jobbágy majd mindent kiszolgáltat. A jobbágy felesége a kendert kinyövi, eláztatja, kiveti, megszáritja, kitilólja, meghéheli, ecseteli, megfonja, felmatolálja, megszövi és rnegfehériíti. A gyapjút megmossa, héheli, fonja és szövi: a veteményes táblákat kigyomlálja. Búzát rostál, szemel és mos. A szobákat kimeszeli, kisúrolja. A jobbágy fiukból beszoktatott cseléd halálig szolgálja földes urát. Bíró, kocsis, szakács, peczér, bivalos mind a régi. A szakács egyszersmind sütő, kertész és inas.

92

Keresztelő, névnapok és a disznótor kivételes esetek valának. Az úr csupa időtöltésből nem ment ki a házból. Látogatásra pedig csak ha meghivatott. Azonkívül ősszel egyszer Dézsre a Lucza napi vásárra és három évben egyszer tisztújító közgyűlésre. Kolozsváron és Marosvásárhelyen túl soha sem járt, nem is vágyott. Mindig lóháton utazott késő vénségében is. Az úr oldalán széles, rezes kard zöld szijjon csüngött. Nadrága két zsebeiből aczél óralánczok csüngöttek két zsebbeli nagy rézóráról, tompák, tányérnagyságu óratokban mindkettő. De egyik sem jár. Csupa divatos szokásból viszi magával az útra.  Neje s gyermekei iránt nagy szeretettel viseltetett. Neje nélkül mi rövid időre sem tudott ellenni: azonban nem enyelgett s nem tréfált vele. Ritkán, ezeribe egyszer csókolta meg nejét vagy gyermekeit, azt is titkon, nem a más jelenlétiben. Gyermekei előtt nagy tekintélyt tartott, a kik még a férfikorban sem ültek le, se pipára nem gyújtottak apjok előtt.. Világi és országos bajokkal nem bajlódott. Mint született nemes, az adminisztráczió körén kívül állva, nem függött senkitől. Szabad volt, mint Isten szabad levegő madara. Kiváltsága adón, közterhen túltette. Szabadalmait ismerte és becsülte. Amije volt, azt kiválólag szerette s becsülte. Az ő szemei előtt neje volt legszebb, okosabb s jobb gazdasszony: gyermekei a jobbak, ételei, kenyere,   bora s gyümölcsei izletesebbek: gémes kútjából a víz legfrisebb: lovai legjobbak, házirendje s kényelme legkitünőbb. Ezeken kívül szerette királyát, hazáját, ősei hitét és szabadságát. Boldog volt ő maga s arra tört, hogy boldogok légyenek utódai.” (Mezőkövesdi Ujfalvy Sándor emlékiratai. Sajtó alá rend. Gyalui Farkas. Kolozsvár 1941. 171-184.)

Azok a nemesi birtokosok, akik ki tudták használni az 1787-től egy negyedszázadon át tartó háborús konjunktúrát, földet, szőlőt vettek, új, kőből készült kúriát építettek, azt igényesebb bútorzattal, használati és dísztárgyakkal rendezték be. Adósságaikat kifizették, zálogba tett birtokaikat kiváltották. A háborús konjunktúrát követő dekonjunktúra idején azonban csökkent jövedelmük, a konjunktúra idején felcsigázott igényeik azonban maradtak. A megszokott életszínvonal fenntartására – aki tehette – kölcsönöket vett fel. Számos adat tanúskodik a nemesség nagyarányú eladósodásáról 1815 után. A Kazinczy-család a jómódú megyei nemességhez tartozott, 2-3000 hold földtulajdonnal, s mintegy 4000 forint évi átlagjövedelemmel. Kazinczy Ferenc, aki a napóleoni háborúk konjunktúrája idején szőlőt vett, s az erre felvett kölcsönt minden nehézség nélkül visszafizette, 1821-ben arról panaszkodik, hogy nem tud kölcsönt kapni. Anyagi helyzetét így jellemzi:

Kazinczy Ferenc Dessewffy Józsefhez írt leveleiből (1821)  „Ha pénzt kaphatnék kölcsön, amit esztendő oka mindég keresek, úgy tudnám vinni dolgaimat, hogy még most is kivergődhessek minden bajaimból… Én képzelhetetlenül szegényen élek, asztalom kevésbe kerül, rosszul öltözöm, nem megyek emberek közzé, semmi könyvet nem veszek, még a   posta örömeitől is csaknem egészen megfosztám magamat. És mégis adósságot csinálok, s az a legirtóztatóbb, hogy gyermekeimet nem nevelhetem… Őket, amint félnem lehet, nagy szegénységben hagyom hátra.”

A kieső hagyományos jövedelmek pótlására részben fizetett megyei és állami állások  elnyerése kínálkozott. A 18. század elején majd a felvilágosult abszolutizmus idején végrehajtott közigazgatási és bírósági reformok következtében viszonylag sok ilyen állás jött létre. Az állami hivatalok – és idővel a megyeieknek is – elnyerésének azonban voltak   bizonyos minősítési feltételei. Ennek tudható be, hogy a 18. század derekán megnövekedett a köznemesség érdeklődése az oktatási intézmények iránt. Mind többen szereznek jogi végzettséget. Hajnal István szerint társadalomtörténeti vonatkozásban „ez a XVIII. század legnagyobb fordulata. A régi tekintélyvezetés vált lassanként szakszerűvé. A középnemesség előnyomulása a társadalomvezetésben ennek az intellektualizálódásnak az eredménye.” * A középbirtokos nemesség egy része állami, udvari hivatalt vállalt, más része viszont megmaradt a megyei keretek között, s közülük kerültek ki a rendi ellenzékiség hangadói, a rendi

*

Hajnal István: Az osztálytársadalom. In Magyar Művelődéstörténet. Szerk. Domanovszí Sándor. Bp., én. 171.

93

alkotmány változatlan fenntartásáért vívott küzdelmek harcosai, majd 1830 után a liberális reform hívei is.

Pulszky Ferenc a reformkori nemesi mentalitásról:  „Atyám fogalmai a társadalmi viszonyokról még nagyon emlékeztettek a középkorra, sőt az óvilágra, de azon időben általánosan el voltak terjedve a magyar nemesség közt. Tisztességes állásnak csak a földbirtokosokét tartotta, ki hivatalt nem visel, senkitől nem függ, ez az igazi úr. Különbséget itt nem tett a nagyobb vagy kisebb birtok, hanem legfeljebb a család régisége; egyébiránt erre is inkább a családi összeköttetéseknél adtak valamit, mint társaságban, mert az egyenlőség érzete áthatotta az összes birtokos nemességet, az úgynevezett táblabírákat, kik ugyanazért kerülték a mágnások  társaságát, mit kik akár aranykulcs, akár hivatal s családi összeköttetés következtében az udvartól függnek, különben is jobbaknak tartják magukat a többi nemességnél, s kasztot formálnak már azáltal is, hogy egymást tegezik, s együtt tartanak, holott a törvény azt mondja: Sem a nagyuraknak nincs több, sem a kisebb nemeseknek kevesebb szabadságuk. Kormányhivatalnok természetesen szintén úrnak számított, de a kamerális tisztviselő, még nagyobb fizetés mellett is, kevesebb tiszteletben részesült, mert ezek közt sok volt az idegen s a nem nemes. Egyébiránt azt, aki kormányhivatalt vállalt, nem tekintették többé jó hazafinak, csak megyei választott tisztség volt megegyeztethető a hazafisággal. Az ügyvéd, az orvos szintén beleillett az úri társaságba, ha nem is volt nemes, hiszen honorácior  volt mindenesetre, mindenkinek szüksége volt rá, ő ismerte a házi kör legbensőbb titkait, de azért mégsem tartották egyenlőnek, mert függésben élt, ha nem is az egyestől, mégis a közösségtől. Legtöbb  becsülete volt közöttük azoknak, kik a megye gyűlésére jártak, és gyakran táblabíráknak neveztettek  ki. A kereskedő, még ha nemeslevele volt is, csak polgárnak tarttatott; ezek, a tanárok, papok s városi házbirtokosok alkották a magasabb polgári társaságot, külön a céhbeli kézművesektől, kik  majszter uram címmel szólíttattak meg, s ismét külön társaságban éltek egymással.” (Pulszky Ferenc: Életem és korom. 1880-1882.)

A nemesség létszámának 90 %-át a kisnemesség  tette ki. Ez igen változatos társadalmi csoport volt. Ide tartoztak a néhány jobbágy vagy csak zsellér felett földesúri hatalmat gyakorló kisbirtokos nemesek; az egytelkesek, vagy kurialisták (hétszilvafás nemesek), akik  maguk művelték telküket; a korlátolt kiváltságokkal bíró „egyházi nemesek”; az armalisták, akik címeres levéllel rendelkeztek ugyan, de földbirtokkal nem. Ez utóbbiak vagy   jobbágytelket – esetleg majorsági telket – vállaltak fel (bocskoros nemesek), a hozzá kötött szolgáltatásokkal együtt, vagy gazdatisztként, ispánként, iparosként, fuvarosként, hajósként, kocsmárosként és egyéb módon biztosították megélhetésüket. A kisnemesi társadalom alján azok helyezkedtek el, akik szolgának, cselédnek szegődtek egy jobbágygazdaságba. Őket 1800 után gazdájuk akár testi fenyítékkel is büntethette. Kisnemesség legalsó rétegeit ismételten megpróbálták állami és megyei házi adó fizetésére kötelezni. Az 1723:6. tc. minden nemest felmentett az állami adó alól, az armalistákat azonban kötelezte a megyei házi adó megfizetésére. 1836-ban a jobbágytelken élő nemeseket nemcsak a földesúri szolgáltatások  teljesítésére kötelezték, hanem előírták, hogy úrbéri haszonvételeik után „mind a hadi, mind a házi pénztárak” bizonyos „terheit viselendik”, „katonai szállások adására” azonban nem kötelezhetők, de a katonák élelmezésére igen (1836:11. tc.). A jobbágytelken élő nemesek  számát a 19. század elején több mint százezerre becsülték. Hasonló létszámú volt a földjét maga művelő egytelkes nemesség, akik több mint 1200 kuriális faluban éltek, s néhol egész kiváltságos kerületet (pl. Zágráb megyében Turopolje – Túrmező) alkottak. Ők gyakran részbirtokosként rokonaikkal osztoztak kis telkükön, ezért közbirtokosságokat (compossessoratus ) alkottak. A kisnemesség politikai felértékelődését jelentette, mikor 1819 ben elrendelték a megyei választásokon a személyenkénti szavazást, mert ekkor lehetőségük  nyílott legértékesebb nemesi joguk, a szavazatuk áruba bocsátására. A birtoktalan nemesek  legelőkelőbb csoportját azok alkották, akik a városokba települve, ott házat és polgárjogot szereztek, nemes polgárokká lettek, vagy különféle értelmiségi pályákon működtek, elsősorban  jogászként, ügyvédként, orvosként, vagy tanítóként.

94

A társadalom négy kiváltságos rendjéhez korszakunk végén Magyarországon (Erdély és Horvátország nélkül) a lakosság mintegy 7–8 %-a tartozott. A rendek sorába nem tartozó népességben a legnagyobb tömeget azok alkották, akik valamiképp helyet kaptak a rendi alkotmányban, mert helyzetüket törvények, jogszabályok írták körül: az úrbéresek , azaz a  jobbágyok . Varga János 1367 ezer családra becsülte 1847-ben a magyarországi úrbéresek  számát, ami kb. 6.6 millió léleknek felel meg, azaz a lakosság 70 %-ának. Az 1770-es években az úrbéresek száma 644 ezer családra, azaz kb. 3,1-3.2 millió lélekre tehető. Eszerint mintegy 7 évtized alatt az úrbéres népesség több mint megkétszereződött, 112 %-kal növekedett. Ez alatt az idő alatt az ország teljes népességének gyarapodása nem lehetett több 50 %-nál, az úrbéres telkek száma pedig 62 %-kal növekedett. A jobbágyokat az úrbérrendezéskor három kategóriába sorolták: telkes jobbágyok –  házas zsellérek – házatlan zsellérek. Zsellérnek minősültek azok is, akiknek 1/8 teleknél kevesebb földjük volt. Az úrbéres családok e három kategória között így oszlottak meg: 4. táblázat. Az úrbéres népesség száma és megoszlása  1770/1780

1847

1770/80 

1847 

Növekedés 

Telkes jobbágy

429 380

539 753

%  66,65

%  39,49

%  26

Házas zsellér

174 716

728 962

27,12

53,34

317

Házatlan zsellér

40 135

98 024

6,23

7,17

144

Összes úrbéres

644 231

1 366 739

100,00

100,00

112 

A fenti adatok nagyarányú zselléresedésre, a jobbágytelkek viszonylag gyors felaprózódására utalnak. Kétségtelen, hogy a zsellérek számának rendkívüli növekedésében a természetes szaporodás okozta telekaprózódás is szerepet játszott. Emellett az a törekvés is érvényesült, hogy az úrbérrendezés után az agrártársadalomnak addig a klasszikus földesúr jobbágy viszony keretein kívül maradt tömegeit betagolják, bekényszerítsék az úrbéresek közé, azaz egy-egy uradalomhoz kötésével és így meghatározott úriszéki hatalom alá rendelésével földesúri és állami ellenőrzés és adózás alá helyezzék. Míg 1770 körül az ország lakosságának  57-60 %-a tartozott az úrbéres népességhez, addig ez az arány 1848-ig 70 %-ra emelkedett. Az úrbéresek helyzetét, földesurukkal szembeni kötelezettségeit a 18. század első kétharmadában urbárium, szerződés vagy a szokásjog szabályozta. A szerződés, amely egyezkedéssel jött létre, főleg telepített községek és közösségek esetében, általában kedvezőbb feltételeket tartalmazott (a robot többnyire másodrendű szerepet játszott), s gyakran lehetővé tette a szolgáltatások pénzen való megváltását. A szerződéses jobbágyok szinte kivétel nélkül szabadmenetelűek voltak. Az úrbérrendezés érvényben hagyta a szerződéses állapotot, ha az a  jobbágy számára kedvezőbb volt, mint az urbáriumban rögzített szolgáltatások. Mint ismeretes, a jobbágy földesurának termény- pénz- és munkaszolgáltatással, kilenceddel, robottal, pénzbeli cenzussal és különféle ajándékokkal tartozott. Ezen kívül fizette az állami hadiadót, a megyei házi adót (amely a 18. század végétől általában felülmúlta az előbbit), az egyháznak járó tizedet, terhelte továbbá a katonatartás (beszállásolás, élelmezés, fűtés), valamint a megyei közmunka. Annak ellenére, hogy az úrbérrendezés igyekezett országosan szabályozni és egységesíteni a jobbágyok szolgáltatásait, a 19. század első felében a jobbágyi kondíciók rendkívüli tarkaságával találkozunk az ország mintegy 8 ezer úrbéres községében. Legkedvezőbb helyzetben az egykori török hódoltsági terület mezővárosai, és azok a jobbágyfalvak voltak, amelyeknek földesura a kincstár, a kamara volt (főleg a Temesközben és a Bácskában). Korszakunkban az úrbéres népesség helyzete országosan fokozatosan javult. Röghöz kötöttsége lazult, költözési joga szélesedett, földhasználati joga erősödött, szolgáltatásai 95

mérséklődtek. A 18. század első felében a volt hódoltsági területek benépesítése során a régi örökös jábbágyfalvakénál jóval kedvezőbb feltételekkel telepítettek hazai és külföldről   bevándorolt úrbéreseket. Az úrbérrendezés korlátott szabott a földesúri terhek önkényes emelésének, s lehetetlenné tette, hogy a jobbágyokat „kibecsültessék” úrbéres földjeikből. II. József megszüntette az örökös jobbágyságot, minden jobbágy számára biztosította a szabad költözés jogát, lehetővé tette, hogy mesterséget tanuljanak, sőt magasabb iskolát is látogathattak. Ezeket az engedményeket az 1791. és 1836. évi törvények ismételten megerősítették. 1836-ban törvény engedélyezte a jobbágy számára, hogy haszonvételeit, azaz telkét és a közösen használt legelőre és erdőre való jogát eladhassa. A 18. században egyes mezővárosok, sőt úrbéres községek is örök időre megváltották  földesurukkal szembeni kötelezettségeiket bizonyos évenként fizetendő pénzösszeg fejében. A 19. század elején már sor került olyan szerződésre is, amelyben egy mezőváros egyszeri összeg lefizetésével váltotta meg földesúri terheit (pl. Nyíregyháza 1824-ben). Ezt a gyakorlatot törvényesítette az 1840:7.t.c., amely lehetővé tette az önkéntes örökváltságot . Az így megváltott úrbéres föld azonban csak akkor vált valóban szabad polgári tulajdonná, midőn az 1844: 4.t.c. kimondotta a nem-nemesek birtok-bírhatási jogát. Ezt kiegészítette az 1844: 5.tc. azzal, hogy kimondotta a nem-nemesek hivatalképességét. Az önkéntes örökváltság lehetőségével azonban csak kevesen élhettek, mert kevesen tudták előteremteni a tekintélyes megváltási tőkét. 1848-ig az úrbéres népesség nem egész 2 %-a váltotta meg magát, s mindössze 261 ezer hold szántó és rét vált szolgáltatásokkal terhelt jobbágybirtokból szabad  polgári tulajdonná. Bár az úrbéres népesség jogi helyzete az említett uralkodói rendeletek és törvények  következtében javult, ezt a javulást sok helyen ellensúlyozta a földesurak azon törekvése, hogy az úrbéres szántókat és réteket különféle törvényes és törvénytelen eljárások alkalmazásával majorsági földekké alakítsák át. A Helytartótanács igyekezett ennek elejét venni, de csak  részleges sikerrel. Ennek tulajdonítható, hogy míg az úrbéres háztartások száma az úrbérrendezés és 1848 között 112 %-kal, addig az úrbéres szántók és rétek terjedelme csak 60 %-kal növekedett, az úrbéres népesség használatában viszont 1848-ban több mint 3 millió hold majorsági, vagy vitatott jogi természetű föld volt. Egy korabeli adat szerint 1791-ben az 1257 ezer nem-nemes család közül csak 763 ezer    – azaz 60 % – fizetett állami adót, 494 ezer viszont mentes volt az adófizetés alól, mert szolgaként nemesek háztatásában élt, nemesek alkalmazottja volt, vagy pedig nemesi, azaz allodiális, vagy majorsági földön lakott és gazdálkodott. Ez utóbbiakat nevezi a történetírás összefoglalóan majorsági zsellérek nek. A majorsági zsellérség sokszínű, számos változatot felmutató képződmény, a korabeli források többféle elnevezéssel jelölik őket. „A különböző csoportokat mégis összefűzi az, hogy valamennyien allodiális jellegűnek minősített területen laknak, e területhez, valamint annak tulajdonosához való viszonyuk magánjogi természetű.” * A földesúrhoz való viszonyuk magánjogi jellegének megfelelően az állam velük nem foglalkozott, s az 1848-as jobbágyfelszabadítás sem érintette őket. Az állam legfeljebb azt igyekezett megakadályozni, hogy a földesurak úrbéres földet majorságivá, úrbéres népességet majorsági zsellérré alakítsanak át. A majorsági zsellérek hosszabb-rövidebb ideig használt kis földjükért bért fizettek terményben vagy pénzben, de leggyakrabban a földesúri majorságban teljesített robottal. Majorsági zsellérek nagy tömegben éltek az északkeleti megyékben. Telepítvényes falvak, amelyek együttes, kollektív szerződést kötöttek a földesúrral, főleg az Alföld déli megyéiben és a Bánságban fordultak elő tekintélyes számban. Ezek között különleges helyzetet foglaltak el a „kertészségek”, amelyek egy speciális, intenzív munkaráfordítást igénylő növény (főleg dohány) termelésével foglalkoztak. Az ilyen majorsági földön élő, állami adót nem fizető népesség számát a kortársak a 19. század első felében *

Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767–1849. Budapest, 1967. 84.

96

mintegy félmillióra becsülték, az általuk használt majorsági földet pedig több mint 200 ezer  holdra. A jogilag földesúri függésben élő, azaz úrbéres népesség legkedvezőbb helyzetben lévő rétege a szabadalmas mezővárosok , valamint a tiszai kamarai kerület  és a kikindai kiváltságolt  kerület  lakossága volt. A két kerület 20 községe meghatározott pénzösszeg fizetése ellenében teljesen szabadon gazdálkodhatott. A szabadalmas mezővárosok örökös és állandósított feltételeket tartalmazó szerződés szerint általában egyszer s mindenkorra meghatározott   járadékkal, legtöbbször taksa  vagy cenzus  címén pénzzel tartoztak földesuruknak. Ezt a népességet nem érintette az úrbérrendezés, nem kerültek bele a helységenként összeállított úrbéri tabellákba. Lazább földesúri függésben, mintegy félszabadparaszti állapotban éltek, s a 19. század elejétől több mezőváros véglegesen megváltotta magát az úrbéri terhektől. A nem nemesi rendű agrártársadalom élén a földesúri hatóság alatt nem álló szabad   parasztság  állott: a jász-kun kerület 25 mezővárosának és községének és a 6 hajdú város lakói, akik 1791-ben országgyűlési képviseletet is kaptak, továbbá az 1772-ben visszacsatolt 16 szepesi város lakossága, korszakunk végén együttesen mintegy 280-300 ezer lélek. Egészen különleges helyet foglaltak el az agrártársadalmon belül a határőrök . A határőrvidék addig meglehetősen zűrzavaros gazdasági és társadalmi viszonyait az 1807. évi alaptörvény rendezte. Minden föld legfőbb tulajdonjoga az uralkodót illette, de a határőrzadrugák (házközösségek, patriarchális nagycsaládok) telkükre ún. használati tulajdonjoggal rendelkeztek. A 24-34 holdas határőrtelek – az egynegyed résznyi törzsbirtok kivételével –  hatósági engedéllyel megterhelhető és elidegeníthető volt. A telek használata fejében a határőrzadruga katonai szolgálattal és bizonyos közmunkákkal tartozott. A felaprózódási folyamat itt is érvényesült: az 1810-es években már csak a 72 ezer zadruga 18,3 %-a rendelkezett egész telekkel, 42,7 %-a viszont félteleknél kisebb földön gazdálkodott. A határőrök felett semmilyen formában nem érvényesült földesúri hatóság, legfeljebb a tisztek önkényeskedését kellett elviselniük. „A gyors és olcsó, habár olykor basás katonai igazságszolgáltatást” Deák  Ferenc is jobbnak tartotta „a megyei lassú és drága” bíráskodásnál. * Korszakunkban, különösen annak második felében, elsősorban a gazdaságban végbemenő változások, az árutermelés és áruforgalom nagyarányú fellendülése következtében, a legnagyobb átalakuláson a városi társadalom , a polgárság  ment keresztül. Amint azt már  láttuk, a tényleges városhálózat lényegesen átalakult: a rendi-jogi városfogalom egyre inkább vesztett jelentőségéből, s előtérbe került a funkcionális városfogalom. A központi helyi funkciók alapján városnak minősíthető 58 település közül 1828-ban 22 volt szabad királyi város, a szabad királyi városoknak csak a fele töltött be ilyen központi funkciót. A városhálózat átalakulásának megfelelően korszakunk második felében a polgár fogalma és tartalma is megváltozott. A rendi polgárfogalom az egész korszakban érvényben volt, legalábbis jogilag, de a 18. század végétől egyre nagyobb szerephez jutott a modern osztály értelemben vett polgárság. A rendi világban polgárnak a szabad királyi városok polgárjoggal rendelkező lakói számítottak, ők élvezték a polgári jogok teljességét. A szabad királyi városok lakosságának azonban a 19. században már csak mintegy negyede rendelkezett polgárjoggal. A 19. századra a legjelentősebb városokban a polgárjog presztízse csökkent, az új gazdasági elit egy része kísérletet sem tett megszerzésére. A százezer lakosú Pesten 1848-ban csak 2798 család rendelkezett polgárjoggal, a 40 ezer lakosú Budán pedig 1186, tehát mindkét városban a lakosság 14–15 %-a. A polgárjoggal nem bíró tehetősebb lakosok is szerezhettek ingatlant, azzal szabadon rendelkeztek, személyükben szabadok voltak, élvezték a városi önkormányzat védelmét. A formális polgárjogot nem ismerő nagyobb mezővárosok tehetősebb lakói is  polgárnak tekintették és nevezték magukat. *

Csengery Antal hátrahagyott iratai és feljegyzései. Budapest, 1928. 202.

97

A 18. század folyamán egyébként a polgárjoggal rendelkezők zöme is teljesen kiszorult a város ügyeinek intézéséből, amely a legtöbb városban az élethossziglan választott külső tanácsnak, azaz a „választott polgárok” szűk körű testületének, és a várost ténylegesen vezető   belső tanácsnak volt fenntartva. Az 1840-es években Pest külső tanácsa 120, belső tanácsa   pedig 16 tagú volt. A polgárjoggal járó politikai jogok gyakorlása is illuzórikussá vált. A városok országgyűlési követét legtöbb esetben a belső tanács nevezte ki, s látta el utasításokkal, vagy a külső tanács választotta a magisztrátus jelöltjei közül. A tisztújítások  alkalmával ténylegesen a külső tanács halálozás révén megüresedett helyeire választottak a   belső tanács jelöltjei közül. Ilyen körülmények között érthető, hogy az 1840-es években a reformellenzék a városok diétai szavazatának felemelését azok belszerkezetének demokratikus irányú reformjához kötötte. A régi típusú rendi polgárság – amelynek több mint a fele céhes mester, egynegyede hagyományos kereskedő – fokozatosan elvesztette vezető szerepét, gazdaságilag elszegényedett, lesüllyedt, de a kisnemességhez hasonlóan makacsul védelmezte rendi előjogait és ellenzett minden reformot. A 18. század végétől új társadalmi rétegek jelennek  meg a központi gazdasági funkciót betöltő szabad királyi és a jelentősebb mezővárosokban, amelyeket az egykorúak  polgárváros oknak neveztek. Ebbe a kialakuló új polgárságba a régi rendi polgárságból csak kevesen tudtak bejutni. A modern nagypolgárság előfutárai voltak a tőkés vállalkozók, akik elsősorban a kibontakozó mezőgazdasági árutermelés termékeinek  felvásárlása és forgalmazása révén emelkedtek ki, halmozták fel jelentős tőkéiket, amelyek egy részét hitelezés útján is igyekeztek kamatoztatni. Ide tartoztak a polgári manufaktúra tulajdonosok és szállítási vállalkozók is. Köztük a 18. század végi háborús konjunktúra óta többségben voltak a zsidó kereskedők. Pesten 1801 és 1848 között 230 vállalkozó kapott nagykereskedői engedélyt (ehhez legalább 30 ezer forint vagyont kellett kimutatni), ezek 60 %a zsidó volt. A zsidók arányszáma azonban az évek múltával csökkenő tendenciát mutatott. A kialakuló vállalkozó polgárságnak a rendi társadalomban elfoglalt helyzetére, társadalmi presztízsére jellemző, hogy a 19. század első felében a legvállalkozóbb szellemű   pesti nagykereskedők fiaikat hivatalnoki, katonatiszti pályára nevelték. A rendi világban „a társadalmi emelkedés egyedüli útjának a nemességhez közelítés maradt, a többség számára a nemesség által is bizonyos mértékig elfogadott foglalkozások – a földbirtokosi, gazdálkodói, a katonatiszti, értelmiségi-hivatalnoki pályák útján.” *   Némelyek ezt nemesség szerzése révén igyekeztek elérni. A zsidóknak természetesen ehhez előbb ki kellett keresztelkedniük. A 19. század első felében 10 pesti nagykereskedő kapott nemességet (néhány család már a 18. században nemességet szerzett), köztük 4 görög és 3 zsidó. A nemességet szerzett nagykereskedők tőkéjük jelentős részét ingatlanokba, bérházakba és földbirtokba fektették, s némelyek közülük idővel beolvadtak a magyar nemesi birtokos társadalomba (pl. a jelentős zsidó vállalkozók közül az Ullmann-Szitányi és az Adelsberg-Nemeshegyi család). Hasonló tendenciát figyelhetünk meg a horvát és a délvidéki szerb, görög, cincár és román nagykereskedő családok körében is. Ez az új, vállalkozó polgárság sok mindent átvett a régi, rendi polgárság értékrendjéből, mentalitásából: ők is nagyra tartották a szorgalmat, a kötelességtudást, a szakértelmet, a munka   jó minőségét, gyermekeik jövőjének biztosítását. Viszont olyan, a modern polgári társadalomban elengedhetetlen tulajdonságokkal is rendelkeztek, amelyet a rendi polgárság nem értékelt, sőt megvetett, mint a versenyszellem, az újítási hajlam, a maximális profitra való törekvés. Ekkoriban jelennek meg a városokban a modern kispolgárság  első képviselői: a céhen kívüli kisiparosok, kiskereskedők, házalók, szatócsok, vándorkereskedők, vendéglátással foglalkozó kisvállalkozók. És megjelenik, s számban egyre bővül a bérmunkások  igen *

Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten. Bp. 1989. 51.

98

heterogén csoportja is: napszámosok, szolgák és szolgálók, manufaktúra-munkások. A céhekben mester és legény patriarchális viszonya egyre inkább a munkaadó tőkés és a   bérmunkás viszonyának jellegét vette fel. Mivel a hagyományos ipar nem volt alkalmas arra, hogy megfelelően képzett munkaerővel lássa el a gazdaság kialakulóban lévő modern szektorait, az 1830-40-es években veszi kezdetét a külföldi szakmunkások bevándorlása elsősorban az örökös tartományokból, de jelentős számban egyéb országokból is. Fényes Elek  1846-ban az iparos segédek és inasok számát a Magyar Királyságban mintegy 78 ezer főre   becsülte, a gyári, illetve manufaktúra munkásságét 23 ezerre. Sajátos kategóriát jelentett a bányamunkásság , amelynek körében egyaránt találkozunk önálló kisvállalkozókkal, a robotot és egyéb szolgáltatásokat bányában teljesítő jobbágyokkal, valamint valódi bérmunkásokkal. A városi társadalom új elemei közül a leggyorsabb ütemben növekvő csoport az értelmiség  volt. A gazdaság és az államigazgatás kibontakozó modernizációja egyre több magasan kvalifikált, közép- és felsőfokú képzettségű szakembert kívánt. A korabeli törvények, összeírások és leíró statisztikák az állami, megyei és városi tisztviselőket, az ügyvédeket, orvosokat, sebészeket, mérnököket, tanárokat és tanítókat, a községi jegyzőket, a lelkészeket és segédlelkészeket, írókat és művészeket sorolták az értelmiségi foglalkozások körébe. Az 1840es években a kortársak mintegy 50 ezer keresőre becsülték e réteg nagyságrendjét a szűkebb Magyarországon. Számuk különösen azóta növekedett gyorsan, mióta II. József    jobbágyrendűek számára is lehetővé tette magasabb tanulmányok végzését. Ennek  következtében jelentősen megnőtt a nem nemesi származású értelmiségiek száma. Őket nevezték  honoratior -nak, s személyükben szabadok és adómentesek voltak. A szabad kerületek, mezővárosok tehetősebb parasztjai, de gazdagabb jobbágyok is szívesen áldoztak  fiaiak taníttatására, hiszen ez volt a társadalmi emelkedés legszélesebb útja. De szegényebb kisnemesek is igyekeztek fiakat taníttatni; erre lehetőséget adott a nemesi konviktusok és ösztöndíjak viszonylag nagy száma. Legtöbben természetesen jogi stúdiumokat végeztek, hiszen a magasabb állami és megyei hivatalokban a jogi végzettséget egyre inkább megkívánták. Az értelmiség legnagyobb csoportját a különféle hivatalnokok, tisztviselők  alkották. Az ügyvédek ötezres számához képest csekély az orvosok és sebészek 3 ezres, az közép- és felsőfokú iskolai tanárok ezer alatti létszáma. A vidéki, falusi értelmiséget a jegyzők, tanítók és akadémiai végzettségű gazdatisztek, valamint a lelkészek csoportja alkotta. Az előző évszázadok sajátos fejlődése következtében lényegesen eltérő volt a magyarországitól az erdélyi társadalom szerkezete. Magán a nagyfejedelemségen belül is igen nagy különbségek voltak a három rendi nemzet területe között. A megyék  és a Partium  társadalma hasonló volt a magyarországihoz, azzal a különbséggel, hogy a jobbágyok aránya jóval nagyobb volt: az adózó családok több mint 80 %a. Az előző korszak hagyatékaként a Partiumban – ugyanúgy, mint a szomszédos magyarországi megyékben – igen sok kisnemes élt, arányuk meghaladta a 10 %-ot. A szászok  földje, a Királyföld  épp ellenkezőleg: a szabad parasztság és a városi polgárság földje volt. Adózó családjainak kétharmada szabad paraszt, egy tizede városi polgár, a jobbágyok aránya csak 18-20 % körül mozgott. Ez utóbbiak szinte kizárólag románok voltak, hiszen a szász székekben már a 18. század közepén csaknem ugyanannyi román élt, mint szász. A királyföldi románok többsége is szabad paraszt volt, s csak mintegy 40 %-uk élt jobbágyi sorban a szász városok úrbéres földjein. Korántsem ilyen pozitív a kép a székely székekben . A székely társadalom bomlása és differenciálódása már a 18. század közepén igen előrehaladott volt, s a következő száz évben tovább folytatódott. Az egykori primorok a közösségi földek egy részének kisajátításával és a szegény székelyek jobbágysorba kényszerítésével birtokos nemesekké váltak. 1767-ben a székely székekben 1072 birtokos nemes és mágnáscsaládot írtak össze, s a kisnemesi családok  száma is meghaladta a 3 ezret. A lófők ( primipilus ) egy kis része bejutott a nemesség soraiba, de többségük a gyalogos székelyekkel ( pixidarius ) együtt faluközösségekben élő szabad 99

  paraszt volt. A gyalogosok egy része a 18. századra már jobbágysorba süllyedt. 1767-ben 16588 szabad paraszti családdal szemben 14377 jobbágy és zsellér háztartást írtak össze a székely székekben. 1847-re az arányok megfordultak: a szabadok aránya 45 %-ról 29 %-ra csökkent, a jobbágyok és zsellérek aránya 39 %-ról 56 %-ra emelkedett az adózó háztartások  között. Udvarhely- és Aranyos-székben a szabad parasztok voltak többségben, Csík- és Háromszékben viszont az adózók több mint 80 %-a jobbágysorban élt. Ez utóbbinak az a magyarázata, hogy az 1760-as években megszervezett székely határőrség túlnyomóan erre a két székre terjedt ki, az itteni szabad parasztok zöme határőr lett. A 19. század elején a 3 székely határőrezred 294 falu közel 12 ezer családját foglalta magában, 81 ezer lélekkel. (A 2 román határőrezred népessége 51 ezer fő volt). A határőrök is szabad parasztok voltak, akik  katonai szolgálatot teljesítettek. Ha a határőröket is hozzászámítjuk az adózó családokhoz, akkor a következő képet nyerjük a székely társadalomról 1808 körül: a 48 660 székely család 6,3 %-a kisnemes volt, a szabad parasztok és a határőrök együttesen 48,4 %-ot tettek ki, a  jobbágyok és zsellérek aránya 40,4 %-ra rúgott. Összefoglalóan: az egész erdélyi társadalom szerkezetét jól jellemzi az 1767. évi összeírás, amely a nem adózó mágnásokat és birtokos nemeseket is tartalmazza: 5. táblázat. Az erdélyi háztartások megoszlása 1767-ben 

Háztartások  száma

%

Mágnás, nemes

17 397

6.73

Szabad paraszt

55 247

21.38

153 440

59.39

Taxás (városi polgár)

11 865

4.59

Egyéb

20 410

7.90

258 359 

100.00

Úrbéres

Összesen

A további években csak az adózó háztartásokat írták össze (Erdélyben az egytelkes nemesek is adóztak). 1847-ben az adózó háztartások megoszlása a következő volt: 6. táblázat. Az erdélyi adózó háztartások megoszlása 1847-ben 

Háztartások  száma

%

Egytelkes nemes

12 233

3.97

Szabad paraszt

95 468

30.97

165 439

53.67

Taxás (városi polgár)

13 282

4.31

Egyéb

21 832

7.08

308 254

100.00 

Úrbéres

Összesen

100

12. A rendi nacionalizmus kor a (1790-1830) II. József halálhírét birodalomszerte örömmel fogadták mindazok, akiknek rendi kiváltságait az elhunyt uralkodó reformintézkedései sértették. Az örökös tartományokban is egyre szélesedő rendi mozgalom bontakozott ki: a nemesség követelte az úrbéri, az adózási és az igazságszolgáltatási rendeletek visszavonását. Az egyes tartományok rendjei között azonban nem jött létre együttműködés, s a magyarországi rendi mozgalommal sem vették fel a kapcsolatot. Magyarországon a nemesség és a megyék ellenállása II. József rendeleteivel szemben évekkel korábban kibontakozott, s 1790 első heteiben már győzelmét ünnepelhette. A nagybeteg császár elrendelte a korona hazaszállítását. Az önálló magyar államiság szimbólumát fegyveres nemesi bandériumok kísérték Dévénytől Budáig, s útközben minden városban fényes ünnepséggel fogadták. Levetették az előző évtizedekben elterjedt európai öltözetet, a „német módit”, s visszatértek a század eleji magyaros nemesi viselethez.

Kazinczy Ferenc az 1790. évi nemzeti mozgalomról. „József leküldé koronánkat, a jegygyűrűt a király és nemzet között, Budára, s akkor lobbanánk  örömre.…Bandériumok kelének össze minden megyében, s egyike jött őrzeni a nemzet kincsét vagy inkább csak tisztelkedni körűle.…A nadrágocskák, hacukák, libernyákok egyszerre tűntek el. Gombkötőink nem győzék verni az aranyzsinórt, sujtást, kreppinrojtokat, paszamántot; s Erdélybe, hol minden aranyfonal elfogyott, Kassáról méne a kalpagrojt és mentekötő, s nem póstaszekeren, hanem, hogy négy nap alatt már vehessék, a leveleket hordó postán.…Lobogott Zrínyi kucsmája minden fejen, pipacsszín posztóból, fekete magyar bárány prémjével, s ennél eszesb fejfedőnk nem lehete, mert legolcsóbb volt s legalkalmasb; lobogott a kócsagtoll a nyusztos kalpagokon, s prémet növete szája felett minden. Az asszonyi nem vetélkedék a miénkkel a nemzetiség külső jelenségei viselésében, s a párizsi lipántok helyett asszonyságaink fekete csipkés kontyokat vevének fel, leányaink pártákat; s derekaikat vállakba szoríták s kőtényt kötöttek; …posztóból varraták zöld mentéiket, fejér  mellényeiket, s veres szoknyáikat, s fekete bársony csákócskát nyomtak fejeikre. Csak az a híja volt, hogy kardot is kössenek.… Ki kelle forrani ezen elragadtatásnak, s végre látánk, hogy az arany jobban áll erszényben mint nadrágon, s fekete zsinórral varratánk ruháinkat.”

Újra zengtek a kuruc nóták, újjáéledt az egykori függetlenségi harcok emléke, felelevenedtek a kuruc hagyományok és a szittya-hun eredetmítosz. Alkalmi költemények  tüzeltek harcra a német ellen.

„Az egész hazában minden vármegyék kedvetlen mozgásban voltak. Elsősorban a correspondentiák  csak titkon és susogva folytanak; végre nyilván circuláló levelek által mindenek úgy egyet értettek, hogy a feltekert húroknak mindenütt egyforma hangjok vala. Legelsőben is a nemzeti magyar  ruhának felvételén kezdett éledni a patriotismus, mely annál szebb és csodálatosabb volt, hogy már  alig lehetett magyar öltözetben látni valakit, mindenütt mint árvíz a német öltözet eláradott.… Ide járult ez is: hogy mindenek magyarul beszélnek, akik nem tudják, tanulják a nyelvet, holott ezelőtt kevés hónapokkal, kivált nagy társaságban magyar nyelven szólót találni nem lehetett.… Szerencsés fátum tehát, hogy ily hirtelen a magyar ruha és nyelv a maga nemzeténél becsületre kapott. Különben is a ruha és a nyelv formálja a nemzetet különös nemzetté.” (Keresztesi József  naplójából)

Minthogy az új uralkodó – 25 év után – már márciusban összehívta az országgyűlést, a következő hónapokban valóságos röpiratáradat árasztotta el az országot: számosan kifejtették  nézeteiket a teendőkről, magyar, latin vagy német nyelvű, nyomtatott vagy kéziratban terjesztett röpiratokban. A legtöbb röpirat a köznemesség álláspontját fejtette ki, s a felvilágosult reformok eltörlését, a régi rendi alkotmány helyreállítását kívánta. Legnagyobb hatással az a névtelenül, latin nyelvű kéziratban terjesztett program, amelyet Ócsai Balogh  Péter, nógrádi birtokos nemes, a Hétszemélyes Tábla bírája fogalmazott. A felvilágosodás korában népszerű társadalmi szerződés elméletéből indul ki: az örökösödési jogot szerződéssel,  bizonyos feltételekkel ruházták az ausztriai uralkodó házra. Mivel e feltételeket Mária Terézia és II. József megsértette, az örökösödés fonala megszakadt, s a felségjog visszaszállt a népre (értsd „Werbőczy népére”, azaz a nemességre). Mivel az új uralkodó szorongatott helyzetben 101

van, ki kell használni az igen kedvező alkalmat új szerződés kötésére. A javasolt új alkotmány lényegesen korlátozná az uralkodó jogait, s a törvényhozó, végrehajtó és ellenőrző hatalmat teljeséggel a köznemesség kezébe adná. Az uralkodó csak egyszer tagadhatná meg a törvények  szentesítését, az ország kormányzatát pedig a Helytartótanács helyett az országgyűlés által választott senatus intézné. Az országban csak hazai katonaság állomásozzék, magyar tisztek  vezetésével. Magyarország tehát teljesen önálló országgá válna a Habsburg Birodalom keretében, a köznemesség vezetése alatt. A köznemesi röpiratok a „régi szabadság” jelszavával indultak harcba a felvilágosult abszolutizmus reformjai ellen, a rendi alkotmány, valamint a nemesi kiváltságok teljes helyreállításáért, miközben a nem nemes néposztályok sorsáról, társadalmi reformokról, a   politika jogok kiterjesztéséről szót sem ejtenek. Ezek a retrográd törekvések azonban összekapcsolódtak az ország önállóságának biztosításával, valamint a már korábban megindult nemzeti nyelvi és kulturális ébredés célkitűzéseivel. A II. József által kezdeményezett összbirodalmi centralizáció, valamint a német közigazgatási és oktatási nyelv ellenhatásaként megerősödött a magyar hivatalos és oktatási nyelv bevezetésére irányuló törekvés. Kibontakozott a magyar nemzeti mozgalomnak az a szakasza, amelyet a történetírás rendi  nacionalizmus nak nevez. Az 1770-es évektől Magyarországon is kialakult és egyre bővült egy a felvilágosult reformokkal rokonszenvező és azokat támogató nemesi és értelmiségi csoport. Ők jól ismerték  a korabeli Európa eszmei és politikai áramlatait, s a hazai valóságot is egyre inkább azok  szemüvegén át szemlélték. II. József reformjaihoz munkatársakul szegődtek, bár egyre inkább taszították őket az uralkodó despotikus módszerei, birodalmi centralizációt és Magyarszág különállásának felszámolását célzó törekvései. Többségük nem törekedett gyökeres rendszerváltásra, de szükségesnek tartotta az adott rendszer, a rendi-feudális struktúra korszerűsítését, modernizálását. Kisebb részük, a jozefinista értelmiség radikális szárnyának  céljai viszont már túlmutattak a rendi struktúrán, annak fokozatos lebontására, polgári irányú átalakítására törekedtek. Az előbbiek, a felvilágosult rendiség képviselői között szép számmal találunk arisztokratákat, birtokos nemeseket, állami hivatalokat betöltő nemesi értelmiségieket, az utóbbiak zöme viszont nem nemesi származású vagy éppen polgári értelmiségi volt. A felvilágosult rendiség  álláspontját kifejtő röpiratok és javaslatok a nemesi adómentesség megszüntetése, a jobbágyok birtokszerzési és hivatalviselési jogának elismerése, az úriszék eltörlése, az úrbéri függés szerződéses viszonnyá való átalakítása, a mezővárosok, sőt a jobbágyok országgyűlési képviselete mellett foglaltak állást. Élesen bírálták a  birodalomban érvényben lévő vámrendszert, amelyet ekkor kezdenek „gyarmati rendszernek” nevezni. A felvilágosult reformerek mintaképe az angol alkotmányos monarchia. A felvilágosodás radikális változatát valló nem nemesi származású jozefinista értelmiség álláspontját képviselte Koppi Károly piarista szerzetes, a világtörténet tanára a pesti egyetemen, aki szerint „meg kell változtatni az alapvető törvényeket és rendeleteket…A  biztonságot és a szabadság hasznát az utolsó paraszthoz is el kell vinni, úgy hogy érezze, hogy a nemzet, melynek ő is része, befogadta őt.” * A rendi struktúra átalakításának és a polgári nemzeti állam megalapozásának programját legrészletesebben, legalaposabb érveléssel kísérve Hajnóczy József   fejtette ki 1790 és 1792 között megjelent hat írásában. Hajnóczy, Széchenyi Ferenc egykori titkára, akit II. József Szerém megye alispánjává nevezett ki, „emberbarát és jó hazafi” akart lenni, azaz egyszerre kívánta megvalósítani a polgári és a nemzeti vívmányokat. Ő is szükségesnek ítélte új társadalmi szerződés kötését, ezt azonban össze akarta kapcsolni a magyar politikai élet, társadalom és jogrend polgári irányú átalakításával. Javaslatait olyan érveléssel adja elő, amelyet a felvilágosult nemes is képes elfogadni, azt bizonygatja, hogy a nemzeti önállóság csak úgy valósítható meg, ha az egész társadalom, a polgárság és a *

Benda Kálmán: Emberbarát vagy hazafi? Budapest, 1978. 126.

102

 parasztság is támogatja azt. A szűkkörű nemesi nemzet helyén írásaiban egy új nemzetfogalom körvonalai bontakoznak ki, amely a társadalom egészét, a jobbágyokat és más jogtalan rétegeket is felöleli.

„Ha tudom, hogy kormányzati formánk természetes ellenségességet jelent a nemesség és a nem nemesek között, s hogy egy rendi gyűlés soha nem mond le jóakaratúlag egy jogról, amelyet erőszakkal szerzett és tart fenn, akkor is kötelességem mindent elkövetni, hogy minden embertársamat jogaihoz segítsem. Kötelességem ez, ha cselekedeteimet a cél érdekében mindaddig a fennálló szabályokhoz igazítom is, amíg azok érvényüket nem vesztik. És hiszem, hogy ha így élek, emberbarát leszek anélkül, hogy megszűnnék hazafi lenni. De ha e kettőt nem lehetne egymással összeegyeztetni, inkább akarok emberbarát lenni, mint hazafi.” (Hajnóczy József leveléből, 1785.)

A felvilágosult rendiség képviselői és a radikális reformerek azonban a nemességen   belül egy viszonylag szűk réteget jelentettek. A nagy többség nézete az volt, amit egy latin nyelvű röpirat címében is kifejezett: „Minden változtatás veszedelmes.” Voltak megyék, amelyek a jobbágykérdésben az úrbérrendezés előtti állapothoz kívántak visszatérni, sőt az 1514-es törvényekre hivatkoztak. Egy fiatal jozefinista értelmiségi, Őz Pál, az „emberi felvilágosodás” ügyéért aggódva már attól félt, hogy „a régi idők rettenetes barbársága” fog visszatérni.

Egy jozefinista értelmiségi a nemesi nemzeti mozgalomról (1790)  „Az önimádattól elvakult nemzet most azzal hizeleg magának, hogy a tőle való félelem késztette a fejedelmet erre a lépésre [rendeleteinek visszavonására], és megnyirbált jogaiért az eredetinél is nagyobbak megkaparintásával igyekszik kárpótolni magát: a gyakorlatban tehát most lerombol minden intézményt, anélkül, hogy megvizsgálná, vajon jók, vagy rosszak-e, elég annyi, hogy ezek  Józsefnek, a kalapos királynak az újításai: el tehát velük. Az indulat nem ismeri a megfontolást; minden rossz intézkedést a felvilágosodás következményének tartanak.…Még nincsenek  megelégedve azzal, ami eddig történt: a jövőre vonatkozólag is biztosítani akarják magukat. Mint a   pestistől, úgy félnek minden idegentől, minden újítástól, mindentől ami német. A magyar csak  maradjon magának. Láttuk, mi volt akkor, és megint az lesz: bamba, embergyűlölő, önző.… Ezek a rosszul értelmezett magyar hazafiság gyümölcsei. És melyik értelmes ember ne sírna miatta véres könnyeket, ne sajnálná a szegény országot és ne veszítené el minden bátorságát, hogy legjobb meggyőződése szerint éljen és gondolkodjék?” (Czadray István levele Őz Pálhoz, 1790. május. 14.)

Egy dologban azonban mindhárom irányzat hívei egyetértettek: meg kell valósítani a magyar korona országainak önállóságát a Habsburg Birodalmon belül, mivel a nemzetközi viszonyok nem kedveztek a teljes függetlenségnek. Ugyancsak közel teljes egyetértés volt a vallási türelem, a protestánsok és a görög-keletiek (ortodoxok) szabad vallásgyakorlatának  kérdésében, s abban is hogy magyar nyelvet kell tenni a közélet és az oktatás nyelvévé. Az új uralkodó, II. József öccse, II. Lipót (1790–1792) március közepén érkezett Bécsbe. 43 éves volt, és már negyedszázados kormányzati tapasztalattal rendelkezett. Toscana nagyhercegeként jelentős teljesítményeket könyvelhetett el: felvilágosult reformok sorozatával az európai kontinens egyik legmodernebb államává, a felvilágosult abszolutizmus mintájává fejlesztette kis országát. Elvei, céljai azonosak voltak bátyjáéval, de módszereiben lényegesen eltért tőle: céljait körültekintőbben, hajlékonyabban, ügyesebb politikai taktikával igyekezett elérni. Politikáját jól jellemzik nővéréhez, Mária Krisztinához írt sorai:

II. Lipót levele nővéréhez, Mária Krisztina főhercegnőhöz (1790)  „Azt hiszem, szerencsés helyzet, ha egy országnak alkotmánya van. A nemzet ragaszkodik hozzá, és mivel azt hiszi, hogy ő uralkodik, sokkal könnyebben irányítható és vezethető a jólét és boldogság irányába, ama célba, melynek elérése minden kormányzat legfőbb hivatása.”

Bécsben súlyos helyzet várta: a török háború még nem ért véget, s újabb háború fenyegetett Poroszországgal. Belgium elszakadt a birodalomtól, Magyarországon fegyveres felkelés volt készülőben. Lipót minden országában tiszteletben tartotta az alkotmányt: összehívta az ország- és tartománygyűléseket. Az örökös tartományokban hatályon kívül helyezte Józsefnek a nemesekre sérelmes rendeleteit, s ezzel sikerült lecsendesítenie az ottani rendi mozgalmakat. A magyar helyzetről azt írta nővérének: „Tudom, hogy az országgyűlésen 103

nagy zajt fognak csapni, de türelemmel el fogom viselni; engedek nekik mindenben, ami igazságos és észszerű, de azon túl egy lépéssel sem.” * Már az országgyűlés előtt ellentámadásba ment át: bekapcsolódott a magyarországi röpirat-vitába. Bátorította, jutalmazta a nemességet bíráló, vagy polgári törekvéseket kifejező röpiratok szerzőit, sőt maga is iratott ilyen műveket, az újonnan létesített titkos rendőrség közvetítésével. Ezek közül a legjelentősebbek Leopold Alois Hoffmann , pesti német egyetemi tanár  Babel , majd Ninive  című röpiratai, amelyek a nemesi mozgalom lejáratása mellett a városi polgárokat és   parasztokat arra bíztatták, hogy forduljanak kéréseikkel az uralkodóhoz, akinél biztosan meghallgatásra fognak találni. A városi kérvényező akció Hoffmann közreműködésével meg is indult. Lipót júniusban tárgyalásokat kezdeményezett II. Frigyes Vilmos porosz királlyal. Elfogadta a poroszok feltételeit, s július végén aláírták a reichenbachi egyezményt. Közben júniusban – hosszú évszázadok után ismét Budán – összeült az országgyűlés. A megyék túlnyomó többsége a Balogh-féle programot adta követeinek utasításba. A diéta kezdetén – francia példára – a követek esküt tettek, hogy nem távoznak, amíg az országnak  alkotmányt nem adtak. Az volt egyöntetű álláspontjuk, hogy az uralkodóval kötendő új szerződést, vagyis az új alkotmányt már a hitlevél tartalmazza, s erre tegyen esküt a király. A kerületek hitlevél-tervezetei kimondták az ország függetlenségét, a magyar hivatalos nyelvet, az uralkodó jogait radikálisan megnyirbálták, s minden hatalmat a köznemesség kezébe adtak. Még az Aranybulla ellenállási záradékát is vissza kívánták tenni a hitlevélbe. A rendek lelkes magabiztossága azonban egyszerre lelohadt, midőn augusztus elején megérkezett a reichenbachi egyezmény híre. Az uralkodó elé terjesztett hitlevél-tervezetből a legradikálisabb pontok végül is kimaradtak. Lipót azonban ezt sem fogadta el, s kijelentette, hogy csak Mária Terézia, vagy III. Károly hitlevelét hajlandó aláírni. A diétán egyre inkább a mérsékeltek kerekedtek felül, s a rendek október elején lemondtak az új hitlevélről. Közben Lipótot német-római császárrá választották és Frankfurtban császárrá koronázták. A magyar királyi koronázásra nem Budán, hanem Pozsonyban került sor, ahová az országgyűlést Lipót kívánságára áthelyezték. A koronázás előtt egyhangúlag nádorrá választották Lipót 18 éves negyedik fiát, Sándor Lipótot. Első ízben történt a magyar  történelemben, hogy a nádor, a legfőbb rendi méltóság az uralkodócsalád tagjai közül került ki. A királyi előterjesztés bizonyos reformok kidolgozását kívánta a rendektől: iktassák törvénybe Mária Terézia úrbéri rendeletét, s a jobbágyok személyi szabadságát; tegyék lehetővé a nem nemesek hivatalviselését; a nagyobb mezővárosok kapjanak szabad királyi városi kiváltságot; szüntessék meg az adózásban mutatkozó aránytalanságokat; orvosolják a megyei, diétai és igazságszolgáltatási visszaéléseket. Az országgyűlés a továbbiakban az uralkodó és a rendek között létrejött kompromisszum jegyében folyt. Ha új alkotmány nem is készült, de mégis fontos törvények  születtek. A 10. tc. kimondotta, hogy az ausztriai ház országai között Magyarország szabad és független, saját állami léttel és alkotmánnyal bíró ország. 1790/91. évi X. törvénycikk Magyarország és a hozzákapcsolt részek függetlenségéről  „Magyarország, a hozzá kapcsolt részekkel együtt, szabad és kormányzatának egész törvényes módját illetőleg (bele értve mindenféle kormányszékeit) független, azaz semmi más országnak vagy résznek alá nem vetett, hanem saját állami léttel és alkotmánynyal biró, s ennél fogva az 1715:III. tc., valamint az 1741:VIII. tc. és XI. czikkelyek rendelésének megfelelően, törvényesen megkoronázott örökös királyától, és igy Ő szent felségétől s örököseitől, Magyarország királyaitól, tulajdon törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára igazgatandó és kormányozandó ország.”

Azonban az országgyűlési napló szerint „a nemzeti katonaságról szóló cikk ő felsége által indokolás nélkül kihagyatott.” * Az országgyűlést 3 évenként össze kell hívni, s kizárólag * *

Magyarország története 1790-1848. Szerk. Mérei Gyula, Vörös Károly. Budapest, 1980. 57.  Naponként való jegyzései az 1790-dik eszt.…magyar ország gyűlésének. Budán, 1791. 312.

104

ennek hatáskörébe tartozik az adó, az újoncok és bármiféle hadi segély megajánlása. A 26. tc. részletesen szabályozta a protestánsok szabad vallásgyakorlatát, s kimondotta, hogy a közhivatalok betöltésénél a vallási hovatartozás nem jöhet tekintetbe (ez a törvénycikk  Horvátországra nem vonatkozott). A 27. tc. ugyanezt biztosította a görög nem egyesült vallásúak (ortodoxok) számára. Törvénybe iktatták Mária Terézia úrbéri rendeletét, II. József    jobbágyrendeletét, engedélyezték a jobbágyok számára a királyi táblához való fellebbezést. Temesvárt, Szabadkát, Pozsegát és Károlyvárost a szabad királyi városok sorába emelték. A magyar nyelvért vívott küzdelem – részben a horvát követek tiltakozása miatt, akik  ragaszkodtak a latinhoz – szerény eredménnyel zárult: a közép- és felsőfokú oktatási intézetekben a magyar nyelv tanulására lehetőséget biztosítottak (16. tc.). Végül a részletesebb tárgyalást igénylő ügyekben 9 bizottságot (közpolitikai, adóügyi, úrbéri, kereskedelmi, bányászati, jogügyi, tanulmányi, egyházi és sérelmi) választottak, hogy a következő országgyűlésre dolgozzanak ki részletes javaslatokat. 1790 decemberében Erdélyben  is összeült az országgyűlés. A magyarországi rendek  már évtizedek óta sürgették Erdély unióját az anyaországgal. Az erdélyiek eddig ellenezték az uniót, többek közt azért, mert ott a protestánsok helyzete jóval kedvezőbb volt, mint Magyarországon. Most az erdélyi magyarok között is tért hódított „a két magyar haza” egyesítésének gondolata. Lipót ezt nem fogadta el, sőt a József által egyesített magyar és erdélyi kancelláriát ismét szétválasztotta. A szászok ellenezték az uniót, az akkor már a lakosság többségét alkotó románoknak pedig nem volt szava az erdélyi politikában. Negyedik  rendi nemzetként való befogadásukat kívánó kérvényüket az országgyűlés elutasította, s meg kellett elégedniük azzal, hogy törvény biztosította számukra a görögkeleti vallás szabad gyakorlását. Itt is 7 bizottságot választottak a szükséges javaslatok kidolgozására. Az országgyűlés nem váltotta be azokat a reményeket, amelyet a felvilágosult nemesség és különösen a jozefinista értelmiség hozzá fűzött: nem vívta ki az ország tényleges önállóságát, s nem hozott a rendi struktúra polgári átalakítását elindító reformokat. A nemesség zöme azonban elégedett volt: helyreállt az előző két uralkodó által megsértett rendi alkotmány, kiváltságai újra megerősítést nyertek, s jobbágyai felett gyakorolt hatalma is megmaradt. A reformerek ezek után az uralkodóba és a bizottságokba helyezték reményeiket. Lipót 1791 nyarán valóban előkészületeket tett fontos alkotmányreform megvalósítására: országgyűlési képviselethez kívánta juttatni a nem nemes néposztályokat. Titkos megbízottai ilyen irányú kérvények benyújtására bíztatták a városok és falvak lakóit. II. Lipót azonban 1792. március 1-én váratlanul meghalt, s ezzel az akció is megszakadt. Ezután több mint fél évszázad telt el, míg a nem nemesek ezeket a politikai jogokat megkapták. Az országgyűlés által kiküldött bizottságok  1791 nyarán kezdték meg üléseiket, s 1795 elejére az utolsó bizottság is befejezte munkáját. Működésük során rengeteg javaslatot kaptak  megyéktől, városoktól, szakmai testületektől és magánszemélyektől. A király reformjavaslatokat várt tőlük, a megyék többsége pedig éppen ezektől tartott, s a józsefi idők  visszatérésétől félt. Erre azonban semmi okuk nem volt, különösen Lipót halála után. A   bizottságok munkálatai a rendi intézményeket nem bolygatták, a nemesi kiváltságokat érintetlenül hagyták. Figyelemre méltó, a felvilágosodás elveit tükröző, korszerű javaslatokkal találkozunk viszont egyes szakterületeken, mint közegészségügy, népjólét, oktatásügy, igazságszolgáltatás. Legalaposabb munkát a kereskedelmi bizottság végezte, amely gazdag adatanyag alapján felmérte az ország gazdasági helyzetét, s javaslatokat tett az ipar és kereskedelem fejlesztésére, a vámrendszer megváltoztatására. A több ezer lapra rugó, 16 folió kötetet kitevő „rendszeres munkálatok” azonban a következő években nem kerültek az országgyűlés elé. Csak az 1825-27. évi országgyűlés veszi majd elő őket. II. Lipót váratlan és korai halála 1792-ben végleg lezárta a Habsburg Birodalomban a „felvilágosult abszolutizmus” korszakát, azokat az évtizedeket, midőn az uralkodó és a bécsi központi kormány részéről indultak ki az ország modernizálását célzó reformintézkedések. A 105

18. század végén a bécsi politika megmerevedett, s a következő évtizedekben a fennálló rendszer változtatás nélküli fenntartására törekedett. Lipótot 24 éves fia, I. Ferenc (1792–1835) követte a trónon. A Birodalom népeinek balszerencséjére Lipót számos fia közül éppen ő volt legkevésbé alkalmas az uralkodásra. Már II. József megállapította róla, hogy semmi sem érdekli, s hiányoznak belőle a legfontosabb uralkodói képességek. Kötelességtudó, de kicsinyes bürokrata, akinek az államügyekben nem volt önálló véleménye. Éppen ezért egy sajátos “kabinetabszolutizmust” alakított ki, amelyben néhány személyes kegyence tanácsai szerint intézte az ügyeket. Nagybátyja és apja munkatársai, akik a reformok hívei voltak, sorra kiszorultak környezetéből. Mindjárt trónralépése után szigorította a cenzúrát és megszervezte a rendőr-minisztériumot, amely mindent és mindenkit megfigyelt, még az uralkodóház tagjait is. 1801-ben, legtehetségesebb öccse, Károly főherceg javaslatára átszervezték a központi kormányzatot: minisztériumokat hoztak létre, a birodalmi szintű kormányhatóságok  koordinálására felállították az Állam és Konferencia-Minisztériumot, s az Államtanácsot is átalakították. Alig kezdte meg uralkodását Ferenc, máris megérkezett a francia nemzetgyűlés hadüzenete, s ezzel kezdetét vette a csaknem negyedszázadon át tartó francia háborúk  időszaka. A háború és a francia forradalom fokozódó radikalizálódása közelebb hozta egymáshoz a rendeket és az uralkodót. Ez kifejezésre jutott 1792-ben a rövid koronázó országgyűlésen, amely készségesen megszavazta az újoncokat és a 4 millió forint hadisegélyt, cserében a király megszüntette a Lipót által az előző évben felállított Illír Udvari Kancelláriát, s belegyezett abba, hogy a magyar nyelvet ezentúl rendes tantárgyként tanítsák, s kilátásba helyezte, hogy bizonyos idő múlva közhivatalt csak azok nyerhetnek, akik tudnak magyarul (1792: 7. tc.). A politikai klíma kedvezőtlen változása a másik oldalon a patrióta nemesi ellenzék, a reformer arisztokraták és köznemesek, valamint a jozefinista értelmiség közötti kapcsolatok  szorosabbá válását, s e csoportok fokozatos radikalizálódását eredményezte. A nagyobb városokban a már régebben működő szabadkőműves páholyok mellett olvasókörök, „klubok”, titkos társaságok alakultak, ahol véleményt cseréltek, olvasták a francia újságokat. A fiatal értelmiség és a diákság szimpátiával kísérte a francia forradalom fejleményeit, lelkesedett a „franciaországi változásokért”. Őket általában „jakobinusoknak” nevezték, noha valódi  jakobinus kevés volt köztük, inkább a girondistákkal rokonszenveztek, vagy az alkotmányos királyság hívei voltak. Némelyek már a köztársaság igenléséig is eljutottak, de a forradalmi erőszakot ők is ellenezték. A kormány intézkedései ellen egyre szaporodtak a megyei tiltakozások. A radikális értelmiségiek és a patrióta nemesek összefogásából született mozgalom 1794 tavaszán már országos méretűvé szélesedett. Hasonló mozgalmak bontakoztak  ki a Birodalom egyéb tartományaiban is. A különböző demokratikus szervezkedések között azonban nem alakult ki együttműködés, így a kormány viszonylag könnyen felszámolhatta őket. Ezek közül a magyarországi mozgalom volt a legjelentősebb. A magyarországi jakobinus mozgalom  szervezője és vezetője a pesti kispolgári családból származó Martinovics Ignác, ferences szerzetes, lembergi egyetemi tanár volt. Európai látókörű, nagytudású, de mérhetetlen ambícióktól fűtött, mindenáron érvényesülni akaró, hiú és önhitt ember volt. Írásai tanúsága szerint az 1780-as évek végére materialista és ateista, s a polgári átalakulás híve lett, de a reformokat az uralkodótól várta. 1790-ben ő is névtelen röpirattal lépett a politika porondjára. 1791-től rendszeresen jelentéseket írt a tikos rendőrségnek, s tanácsaival ostromolta az uralkodót, aki titkos megbízásokkal látta el, s tiszteletdíjat rendelt számára. Lipót halálával udvari karrierje lezárult. Ekkor röpiratot írt Ferenc ellen, s a magyar nemesi ellenállással és radikális értelmiségi körökkel keresett kapcsolatot (de fel is jelentette őket), majd 1794 májusában megkezdte két titkos társaság szervezését, s mindkettő céljait, alapelveit kátékban rögzítette.

106

Az ellenzéki nemesek a Reformátorok Társaságában  tömörültek. Tőlük azt várta, hogy felkeléssel szabaduljanak meg a Habsburgoktól, s hozzák létre a független magyar  köztársaságot. A káté szerint nemesség továbbra is megmarad, s csak a nemesnek lesz tulajdonjoga. A jobbágyok bérlővé alakulnak, akik a föld nemesi tulajdonosával szerződést kötnek, s a bért pénzben, terményben vagy robot munkával fizetik. Az országgyűlés felét a nemesek, másik felét a nem nemesek választott képviselői alkotják. Elképzelése szerint Magyarország szövetséges köztársaság, azaz nemztiségi jellegű tartományok föderációja lenne.

Részlet a Reformátorok Titkos Társaságának Kátéjából (1794)  „Mivel magyar nemzeten mindazokat a különböző nemzetiségű népeket értjük, amelyek a Magyarországhoz tartozó tartományokban élnek, ezért minden nemzetiség alkosson külön tartományt, éljen külön politikai alkotmánnyal, egymással azonban szoros szövetség kösse össze őket. Azaz: Magyarország alakuljon szövetséges köztársasággá, melyben minden nemzetiség szabadon használja saját nyelvét, éljen saját erkölcsei és szokásai szerint és élvezzen teljes vallásszabadságot. A köztársaság boldogságához elegendő az, ha az egyes nemzetiségeket szövetség kapcsolja egymáshoz.”

A Szabadság és Egyenlőség Társaságát  a jakobinusok, azaz a radikális demokrataták  számára szervezte, akiknek a nemesség félreállításával végre kell majd hajtaniuk a teljes  polgári átalakulást. Az ő kátéjuk  Az embernek és a polgárnak oktató könyvecskéje  címet viseli, s általános radikális elveken túl jóformán semmi konkrétumot nem tartalmaz. A szervezkedés irányítására 4 igazgatót nevezett ki: Hajnóczyt, Szentmarjay Ferencet, Laczkovics Jánost és gróf Sigray Jakabot. Valamennyi tag nevét csak ők ismerték. Minden tagnak két új tagot kellett beszerveznie. A szervezkedés 1794 nyarán folyt, s mintegy 3 hónap alatt 2-300 tag csatlakozott a társaságokhoz, nagyrészt fiatal nemesi értelmiségiek, de voltak  köztük vezető megyei tisztviselők és állami hivatalnokok is. Martinovicsot július végén Bécsben letartóztatták, s részletes beismerő vallomást tett, alaposan felnagyítva a szervezkedés méreteit. Ezek után letartóztatták a 4 igazgatót, majd év végéig mintegy félszáz másik résztvevőt. A per a Királyi Táblán zárt ajtók mögött folyt. 18 vádlottat halálra ítéltek, ötöt felmentettek, a többiek hosszabb-rövidebb börtönbüntetést kaptak. A király 11 halálos ítéletet várfogságra változtatott (köztük volt Kazinczy és Verseghy Ferenc). Martinovicsot és a 4 igazgatót 1795. május 20.-án lefejezték, ezt követte néhány nap múlva Őz Pál és Szolártsik Sándor kivégzése. „Példa kelle, hogy rettegjen az ország” – írta Kazinczy a naplójába. * Az elrettentés sikerült: az ellenzéki megyék, a patriota nemesi reformerek és a radikális demokraták egyaránt elnémultak. A magyar politikai vezetőréteg több mint három évtizedig nem tett lépéseket sem a polgári átalakulás felé, sem az állami önállóság szélesítése érdekében. Aki mégis ilyesmiről ábrándozott, mint pl. Berzeviczy Gergely, az gondolatait csak  magának írta le, nyilvánosságra nem kerültek. A kivégzést elkerülő elítéltek még Kufstein és Spielberg várának börtöneiben ültek, máris megindult az immár kétévszázados vita a jakobinus mozgalomról. Ebben a vitában a legellentétesebb vélemények láttak napvilágot. A reformkor nemzedéke elődeit tisztelte   bennük. Kossuth szerint „a[z 17]89-ki eszmék hajnalának pacsirtái voltak; azon eszméké, melynek mi 50 év múlva testet adtunk.” ** Később jeles történészek nemzetellenes, sőt nemzetpusztító összeesküvőként ábrázolták őket. Benda Kálmán, aki mozgalom résztvevőinek  írásait és a per iratait összegyűjtötte, kiadta és feldolgozta, így értékeli történeti szerepüket: „A magyar jakobinus mozgalom egy maroknyi radikális értelmiségi próbálkozása volt a független  polgári Magyarország megvalósítására. Nagyobb volt bennük a lelkesedés, mint a meggondolt tervszerűség, de törekvésük tiszta hazafiságból és abból a vágyból fakadt, hogy népüket szabadabb, emberibb fejlődés útjára vezessék. Szándékuk elbukott, s akkor is elbukott volna, *

Kazinczy Ferenc: Fogságom naplója. Kazinczy Ferenc művei. Budapest, 1979. I. 455. Századok 1877. 771

**

107

ha Martinovics elhamarkodott szervezkedése, a vizsgáló bizottság előtti gyönge viselkedése nem szabadítja rájuk még a szervezkedés kezdeti szakaszában a rendőrséget. A magyarországi társadalmi fejlődés a 18. század végén még nem érett meg a polgári átalakulásra. ” *** Még folyt a jakobinusok pere, midőn 1795 áprilisában a nádor, Sándor Lipót főherceg   javaslatot tett bátyjának a magyarországi kormányzat irányelveiről. Legfontosabbnak a „francia eszmék” terjedésének megakadályozását tartotta. Ennek érdekében erős kormányt, a hivatalnokok, megyei vezetők és különösen a tanárok szigorú ellenőrzését javasolta. Az udvari körök pánikhangulatára jellemző az a javaslata, hogy falusi iskolákra nincs szükség, mert nem célszerű, hogy a parasztok megtanuljanak írni-olvasni. Az ifjú nádor néhány hét múlva   balesetben meghalt, de Ferenc hosszú uralkodása során mindvégig szem előtt tartotta   javaslatait. Az elhunyt nádor helyébe a király másik öccsét, József főherceget  nevezte ki Magyarország helytartójává, akit az országgyűlés 1796-ban nádorrá választott. Több mint fél évszázadig, 1847-ben bekövetkezett haláláig viselte ezt a tisztséget. József nádor  Magyarországon és a magyarok közt élve másképp, a magyar szempontokat is figyelembe véve, látta a birodalom problémáit, s méltányosabb politikát, egyenlő elbánást kért Magyarország számára. Egyelőre nem sok eredménnyel. Vizsgálatot indítottak a felvilágosodási eszmékkel rokonszenvező állami tisztviselők, tanárok ellen, sokat közülük  elbocsátottak állásukból. Betiltották a szabadkőműves páholyokat, az olvasóköröket, bezáratták  a kölcsönkönyvtárakat. A kormányzat legfontosabb szerve a rendőrség lett, amely az egész   birodalmat behálózó besúgóhálózatot épített ki, s hatáskörébe került a cenzúra irányítása is. 1803-ban felállították az „újracenzúrázó bizottságot”, amely az 1791 előtt megjelent könyvek  közül több mint kétezret betiltott. Így próbálták távol tartani a Birodalomtól a felvilágosult, forradalmi, majd a liberális eszméket. A Habsburg-monarchia és Magyarország történetét 1792 és 1815 között alapvetően meghatározták a francia háborúk . 23 év alatt 6 háborúra került sor, ezek közül ötöt szövetségeseivel vívott a birodalom, de egy ízben (1809) egymagában állt szemben  Napóleonnal. Az első koalíciós háborúban (1792-97) Ausztria súlyos vereségeket szenvedett Belgiumban, a Rajna-vidéken és Észak-Itáliában. A második koalíciós háború (1799-1800) kezdeti sikerek után szintén vereséggel végződött. E két háborút lezáró campoformioi (1797), majd lunéville-i békében (1801) Ferenc lemondott Belgiumról, a Rajna balpartjáról és Lombardiáról, cserében viszont megkapta az 1797-ben megszűnt Velencei Köztársaság területeit. A 3. koalíciós háború (1805) során Napóleon Bécsbe is bevonult. A pozsonyi   békében 1805 végén Ferencnek az 1797-ben szerzett területeken kívül Tirolról és Vorarlbergről is le kellett mondania. Az 1809. évi háború végén, a schönbrunni békében Krajnát, Triesztet, Karintia déli részét, Horvátország és a Határőrvidék Szávától délre eső területeit és Fiumét is át kellett adni a franciáknak, akik itt létrehozták a Francia Császárság Illyria tartományát. Ezt követően került sor 1810-ben Napóleon és Mária Lujza, Ferenc leánya házasságkötésére. Az 1812. évi oroszországi hadjáratban a Habsburg-monarchia már  segédhaddal támogatta a francia császárt. 1813-ban fordult a hadiszerencse: Ferenc csatlakozott a franciaellenes szövetséghez, s csapatai részt vettek a győztes lipcsei csatában. Ezt követően a birodalmi seregek visszaszerezték az előző békékben elvesztett területeket, részt vettek Franciaország megszállásában, majd 1815-ben a francia háborúkat végérvényesen lezáró waterlooi ütközetben. Midőn 1804-ben Napóleon francia császár lett, I. Ferenc felvette az „Ausztria örökös császára” címet. Az Osztrák Császárság  megalakulása nem változtatott a magyar korona országainak államjogi helyzetén. Midőn pedig 1806-ban Napóleon protektorátusa alatt megalakult a Rajnai Szövetség, Ferenc lemondott a német-római császári címről. Ezzel megszűnt a több mint 800 éve fennálló Német-Római Császárság. **

* Magyarország története 1790-1848. Szerk. Mérei Gyula, Vörös Károly. Budapest, 1980. 211.

108

1814 végén Bécsben összeült az európai államok kongresszusa, hogy létrehozza Európa új rendjét. A bécsi kongresszus  1815 június 8-án kelt záróokmánya szerint a Habsburg Birodalom visszakapta 1797 előtti területeit, s ezen felül megkapta a végérvényesen megszűnt Velencei Köztársaság örökségéből Velencén kívül Isztriát és Dalmáciát. Elvesztette viszont  Németalföldet (Belgiumot). Ez év novemberében I. Ferenc császár, I. Sándor orosz cár és III. Frigyes Vilmos porosz király részvételével létre jött a Szent Szövetség , amelynek feladata a   bécsi kongresszus által létrehozott európai rend védelme, a forradalmi, liberális és nemzeti mozgalmak elfojtása volt. Ugyancsak 1815-ben alakult meg a Német Szövetség, amelyben Ausztria játszott vezető szerepet. A következő években a Szent Szövetség, amelyhez Franciaország is csatlakozott, fegyveresen beavatkozott mindenütt, ahol forradalom tört ki, így az 1820-as évek elején Itáliában és Spanyolországban. A francia háborúk idején a magyar korona országaiból kiállított ezredek és határőrzászlóaljak, amelyek együttes hadilétszáma 1800 körül 116 ezer főt tett ki, a Birodalom egész hadseregének több mint egynegyedét alkották. A francia háborúkban összesen több mint 300 ezer magyarországi katona vett részt. Ezek közül a háborús veszteség mintegy 120-150 ezer halottra és sebesültre tehető. A nemesi felkelést négy alkalommal hívták fegyverbe, de   bevetésükre csak egyszer került sor: 1809-ben, amikor a francia csapatok benyomultak  Magyarország területére. A János főherceg vezetése alatt álló reguláris ezredekkel egyesült felkelő had június 14-én a Győr mellett vívott ütközetben vereséget szenvedett. Ezt megelőzően, 1809 májusában Napóleon Schönbrunnból négy nyelven kiáltványt intézett a magyarokhoz, illetve pontosabban: a magyar nemességhez (a magyar szöveg Batsányi János munkája). Ebben felajánlotta nekik a függetlenséget, s rájuk bízta, hogy fenntartják-e a rendi alkotmányt, vagy pedig változtatásokat kívánnak tenni rajta. Felszólította őket, hogy tartsanak  nemzeti gyűlést és válasszanak királyt maguknak. A kiáltványnak az országban nem volt komoly visszhangja. Ez a tény is jelzi, hogy a francia háborúk idején együttműködés, szövetség alakult ki az udvar és a magyar rendek között. Mivel az uralkodónak katonára és pénzre volt szüksége, gyakran (1796 és 1812 között hatszor) hívta össze az országgyűlést, amely minden alkalommal megszavazta a kért újoncokat, a hadiadót és a hadsereg számára szükséges lovakat, takarmányt és élelmiszereket, sőt 1807-ben önkéntes hadisegély címén még a nemességet is megadóztatta. Ennek fejében az uralkodó beleegyezett a magyar nyelv hivatalos használatának  kiterjesztésébe. Az udvar és a rendek tartós együttműködésében szerepet játszott az is, hogy a  háborús konjunktúra  igen kedvezett a birtokos nemességnek. A gyorsan emelkedő terményárak  mellett terményeit jó áron el tudta adni. Növekvő jövedelmeik lehetővé tették új kastélyok, kúriák építését, azok belső berendezéseinek kényelmesebbé, sőt fényűzőbbé tételét. Empire   bútorokat, ékszereket, míves dísztárgyakat vásároltak. Birtokos nemesek az új esztendőre csendes tavaszi esőt és hosszú, távoli háborút kívántak egymásnak. A hosszú és sorozatos vereségekkel járó háború azonban növekvő kiadásokkal járt, amelyek felborították az államháztartás egyensúlyát. A Habsburg-Monarchia rohamosan eladósodott. Az államadósság 1780-ban 289 millió, 1790-ben 383 millió, 1810-ben pedig már  625 millió forint volt, több mint tizenkétszerese az évi állami bevételeknek. Mivel a hadikiadásokat már sem az adókból, sem kölcsönökből nem lehetett fedezni, a kormány  papírpénz-kibocsátáshoz folyamodott. A Habsburg Birodalom pénze 1753 óta az ezüst alapú konvenciós, vagy pengő forint volt. Már Mária Terézia bocsátott ki bankjegyeket. A forgalomban lévő papírpénz mennyisége a 18. század végétől rohamosan növekedett: 1798 és 1811 között 91 millió forintról 1061 millióra. Ennek következtében a bankjegyek gyors ütemben elértéktelenedtek az ezüst forinthoz képest: száz ezüst forintért 1800-ban 116, 1808 ban 223, 1810-ben már 646, 1811 januárjában pedig 833 forintot kellett adni papírpénzben (ez volt az ún. ázsió). A kormányzat ekkor elhatározta a papírpénz leértékelését, devalvációját . A   papírpénz értékét egy ötödére csökkentette: a forgalomban lévő 1061 milliónyi bankócédula 109

helyett 212 millió forint értékű „váltócédulát” bocsátottak ki. Ez azonban nem eredményezett stabilizációt, mivel a kormány kénytelen volt ismét a bankóprést alkalmazni. A háború   befejezése után, 1816-ban került sor a második devalvációra : az 1811-ben kibocsátott váltócédulákat 40 %-kal leértékelték, s így kialakult a papír- és az ezüstpénz immár tartósan stabil aránya, amely 1848-ig nem változott: 2.5 váltóforint ért 1 ezüstforintot. A valutaügy kezelésére 1817-ben megalapították az Osztrák Nemzeti Bank ot, amely tulajdonképpen részvénytársasági magánbank volt, de rendelkezett a bankjegykibocsátás állami monopóliumával. A valuta stabilitását az biztosította, hogy a forgalomban lévő bankjegyek    jelentős része fedezve volt a bank birtokában lévő nemesfém-készlettel, s a bank bárki kívánságára átváltotta a papírforintot ezüstforintra. Az első devalváció jelentős anyagi veszteségeket okozott a birtokos nemesség egy részének, de igazán súlyosan az adózókat érintette, akiknek az adót a régi összegben kellett fizetniük. Az országgyűlés és a megyék hevesen tiltakoztak a leértékelés ellen. Erre Clemens Metternich kancellár, aki 1809-ben vette át a Birodalom külügyeinek irányítását, de Magyarország kormányzatába is rendszeresen beleszólt, 1811 végén azt javasolta, hogy szüntessék meg Magyarország alkotmányos különállását. Erre azonban nem került sor, mert az akkor éppen szövetséges Napóleon ellenezte a dolgot. A rendi alkotmány tehát formálisan továbbra is érvényben maradt. Országgyűlést azonban 1812 után nem hívtak össze, a megyékben pedig oly módon igyekeztek visszaszorítani a hagyományos, rendi ellenzéki vezetőréteget, hogy elrendelték a tisztújításoknál a személyenkénti szavazást, így a könnyen megvásárolható kisnemesi tömegek majorizálhatták a birtokosokat. Az uralkodói rendeletek  éveken át nem ütköztek nagyobb ellenállásba. Megváltozott azonban a helyzet két rendelet nyomán. Ferenc 1821 áprilisában elrendelte, hogy az 1813-ra és 1815-re esedékes 90 ezer újoncból a hátralékban maradt 28 ezer  újoncot sorozzák be. 1822 augusztusában pedig rendeletet adott ki, hogy az 1811-12. évi országgyűlés által váltócédulában megszavazott 5.3 millió hadiadót ezüstben kell fizetni. Ez két és félszeres adóemelést jelentett. E rendeletek ellen már országos méretű megyei ellenállás    bontakozott ki. A megyék közel fele feliratban tiltakozott, s csak a második vagy harmadik  felszólításra engedelmeskedett. A többi megye a passzív ellenállást választotta, s ismételt felszólításra sem hajtotta végre az uralkodói rendeleteket. Ezekbe a megyékbe királyi  biztosokat küldtek, akik erőszakos eszközökkel, a végsőkig ellenálló megyék esetében katonai karhatalom segítségével törték le az ellenállást. Bécsben nem akarták túlfeszíteni a húrt, ezért lassan engedtek. A köznemesség által vezetett megyék ellenállásán végül ismét megtört az abszolútizmus újabb, több mint egy évtizedig tartó támadása. 1825 szeptemberében – 13 évi szünet után – ismét összeült az országgyűlés, amely ezúttal két évig tartott. Ezen helyreállt az udvar és a rendek közötti kompromisszum, lényegében a rendi alkotmány megerősítése, ahogy akkoriban mondták: körülsáncolása   jegyében. Megerősítették az ország önállóságáról és kormányzatáról szóló 1791. évi törvényeket, a király elismerte, hogy az adó és az újoncok megajánlása az országgyűlés joga, amelyet ezentúl három évenként bizonyosan megtartanak. Az adót 4.4 millió ezüst forintban állapították meg. Az adóteher arányosabb elosztása végett elrendelték az adózó népesség országos összeírását (ezt 1828-ban végre is hajtották). Ennek során elhatározták, hogy a   jobbágytelket művelő nemeseket is megadóztatják, erről azonban csak egy évtized múltán született törvény. Felsőbüki Nagy Pál felvetette a jobbágyság terheinek csökkentését, de  javaslatát elutasították. Ugyancsak nem történt előrelépés a magyar hivatalos nyelv ügyében. Viszont az 1827: 11. tc. – gróf Széchenyi Istvánnak az 1825. november 3.-i kerületi ülésen tett felajánlása nyomán – intézkedett „a hazai nyelv müvelésére fölállitandó tudós társaságról vagy magyar akadémiáról ”, a 12. tc. pedig név szerint felsorolta mindazokat akik erre a célra pénzvagy egyéb adományokat tettek.

110

Az ország jövőjére meghatározó befolyást gyakorló döntésnek bizonyult az országgyűlésnek az a határozata, amely elrendelte az 1790-91. évi országgyűlés által kiküldött rendszeres bizottságok munkálatainak elővételét. 81 tagú bizottságot választottak ezen munkálatok megtárgyalására, kiegészítésére és törvényjavaslatok kidolgozására. Ez a bizottság kezdetben kilenc albizottságra oszolva dolgozott, majd együttesen tárgyalták meg javaslataikat a szükséges teendőkről. A bizottság sok változtatást látott szükségesnek, de ezek nem mutattak  túl az adott rendszer keretein. A leginkább előremutató javaslatokat az úrbéri bizottság munkálata tartalmazta, ezek majd meg is valósulnak az 1832-36. évi országgyűlés törvényeiben. Figyelemre méltó új szempontok merültek fel a kereskedelmi bizottság   javaslataiban is, melyek elsősorban a vámrendszer módosítását kívánták a magyar  kereskedelem fellendítése érdekében. Javaslatuknak meg is lett az eredménye: 1829-ben több száz vámtételt csökkentettek a magyar gazdaság igényeinek megfelelően. A rendszeres  bizottsági munkálatok  1830-ban nyomtatásban is megjelentek, majd elküldték őket a megyékbe, hogy ott is megvitassák őket. Ezek a viták új korszakot nyitottak meg hazánk  történetében: a polgári átalakulást kezdeményező reformok korát.

111

13. A reformkor: a polgári átalakulás előkészítése A magyar történeti köztudat sokáig 1825-öt tekintette a reformkor kezdetének. Az 1825-27. évi diéta azonban még semmiképp sem nevezhető reformországgyűlésnek. Néhány évtizede a korszakkal foglalkozó történészek (elsősorban Barta István kutatásai nyomán) 1830at tartják fordulópontnak. Az 1830. év Európa történetében is fontos változásokat hozott. A párizsi júliusi forradalom nyomán forradalmi hullám söpört végig a kontinensen. Belgiumban felkelés tört ki, s az ország, elszakadva a Németalföldi Királyságtól, kikiáltotta függetlenségét. A forradalmi mozgalmak átterjedtek egyes német és itáliai államokra is. Ősszel felkelés tört ki az Orosz Birodalomhoz tartozó kongresszusi Lengyelországban. Ez utóbbi komoly visszhangot és rokonszenvet váltott ki Magyarországon: gyűjtést rendeztek a lengyelek számára, több mint 30 megye feliratban sürgette Bécs közbelépését, a felkelés leverése után pedig szívesen  befogadták a menekült lengyel tiszteket. 1830 januárjában megjelent a magyar polgári átalakulás első programja: Széchenyi Hitel e. Ebben az évben adták ki 9 vaskos latin nyelvű kötetben, s küldték szét a rendszeres  bizottságok munkálatait, amelyeket a következő két évben a megyékben megvitattak. Ezek a megyei viták döntő szerepet játszottak a liberális reformmozgalom megindulásában és a reformellenzék kialakulásában. Egyes megyéknek a rendszeres munkálatokra tett észrevételeiben, majd az ezek hatására készült követutasításaiban már találkozunk azokkal a reformjavaslatokkal, amelyek majd a reformországgyűlések vitáinak középpontjában fognak  állani. Ezekben a megyei vitákban emelkedtek ki azok a politikusok, akik a következő években a reformmozgalom vezetői lesznek. A „reformkor” elnevezés (amely erre a két évtizedre csak mintegy száz éve használatos) azt juttatja kifejezésre, hogy a magyar politikai elit a polgári átalakulást fokozatos reformokkal, alkotmányos úton, az országgyűlésen alkotott törvényekkel akarta megvalósítani. Ennek megfelelően a reformok megvalósításáért folytatott küzdelem színterei a hagyományos rendi intézmények: a vármegyék közgyűlései és az országgyűlés voltak. A reformokat támogató közvélemény, egyfajta „reformklíma” kialakításában, a különböző reformelképzelések és programok összecsapásában és vitájában azonban egyre inkább növekvő szerepet játszottak a nyilvánosság  új eszközei és terei: az egyesületek és a sajtó . A 18. században a felvilágosodás eszméinek terjesztésében és a felvilágosult nemesi reformerek nézeteinek kialakulásában fontos szerepet játszottak a szabadkőműves páholyok. A szabadkőművesség Ausztriában a század közepén, nálunk az 1760-as évek végétől terjedt el. II. József uralkodása idején hazánkban 28–30 páholy működött, tagjaik száma 600 és 1000 között volt A páholyokban – ahol nem voltak születési és rangbeli különbségek – rendszeresen megvitatták a kor társadalmi és kulturális problémáit. Az 1790-es években a jozefinista értelmiség fontos találkozó helyei voltak az olvasókörök és „klubok”. Az egyesületek és társaságok száma az 1820-as évektől kezdve ugrásszerűen megnövekedett. Kezdetét vette a „civil társadalom” szerveződése. A korban élt jeles történetíró, Horváth Mihály írja: „Egy évtized óta mindennemű tudományos, művészeti, emberiségi és anyagi célok elérésére számos, naponként szaporodó társaságok és egyesületek alakulnak közöttünk, melyek minden osztályúakat egyesítenek kebelükben; e társulatok kizárólag egyenlőségi elven alapulnak” *. 1848-ban Magyarországon 500, Erdélyben mintegy 100 egyesület létezett, tagjaik  száma 100 ezer körül járt. Túlnyomó részük 1830 után keletkezett. Ezek közül mintegy 200 volt azoknak a politikai, társadalmi egyleteknek, kaszinóknak, olvasó- és egyéb köröknek a száma, ahol politikai kérdésekről, társadalmi problémákról beszélgethettek a tagok, akik  mágnásokból, birtokos nemesekből, értelmiségiekből, hivatalnokokból és városi polgárok  *

Magyar alkotmánytörténet. Szerk. Mezey Barna. 2. átdolg., jav. kiadás. Budapest, 1998. 198.

112

közül toborzódtak. Ezen kívül az irodalmi és tudományos társaságokban, kulturális és gazdasági egyesületekben, a közép- és felsőiskolák diáktársaságaiban, sőt a polgári lövészegyletekben is szóba kerültek a kor egyes reformkérdései. A nyilvánosság másik rohamosan bővülő tere a sajtó  volt. A magyar nyelvű sajtó kezdetei az 1780-as évekre nyúlnak vissza: Pozsonyban jelent meg 1780-tól a Magyar  Hírmondó , Bécsben a Magyar Kurír  (1786). Az utóbbiban olvassuk az 1790. évi országgyűlésről szóló tudósításban: „Nyomtattassék magyarul a Deárium; mert a  szabadságnak a publicitás, a dolgoknak közönségessé való tételek az első jele !”** A 19. század elején Kultsár István Pesten megjelenő lapja, a Hazai Tudósítások (1806), majd 1808-tól Hazai  és Külföldi Tudósítások  a legolvasottabb hírközlő újság. A polgári nemzetté válás eszméinek  megvitatására, a hazai valóság alaposabb bemutatására a Tudományos Gyűjtemény  hasábjain volt lehetőség, legalábbis 1819 és 1832 között, midőn Thaisz András, majd Vörösmarty Mihály voltak a folyóirat szerkesztői. Az 1830-as évek második felében a Bajza József által szerkesztett Athenaeum  volt a liberalizmus eszméinek legszínvonalasabb fóruma. Az ekkoriban elszaporodó irodalmi folyóiratok és a divatlapok is érintették áttételesen a polgári reformokat. Az 1830-as években jelent meg nálunk a szoros értelemben vett politikai hírlap. Széchenyi István lapja volt az 1832-től hetente kétszer megjelenő Jelenkor , Helmeczy Mihály szerkesztésében. Programja: „a nemzeti erőknek minden oldalú, szabad, de józan kifejtése, egyesítése.” * Széchenyi javaslatára ez a lap vezette be nálunk a régies, negyedrét alakú, kéthasábos újságforma helyett az új, angol típusú, nagy újságformátumot, háromhasábos tördeléssel, amelyet azután a többi lap is átvett. A kormánytámogató fiatal arisztokraták, az újkonzervatívok több lapot is indítottak: 1837-ben Pozsonyban a Hírnök öt, majd 1841-ben a Világ ot, amely a „megfontolt haladás” támogatását tűzte ki céljául, végül 1844-ben a Budapesti  Hiradó t. A modern magyar politikai hírlap megszületését 1841 elején Kossuth Lajos lapjának, a Pesti Hírlap nak első száma jelentette. A lap előfizetőinek száma meghaladta az 5 ezret. Erdélyben a reformerek lapja az Erdélyi Híradó  volt, a konzervatívoké a Múlt és Jövő , mindkettőt Kolozsvárt szerkesztették. 1847-ben 6 magyar nyelvű politikai hírlap jelent meg, hetenként két vagy négy alkalommal. E lapok előfizetőinek száma megközelítette a tízezret, de olvasóik száma ennél sokszorta többre tehető, mert az előfizetők jelentős része kaszinó, olvasókör, vagy egyéb egyesület volt. Mindent egybevéve megközelítően százezerre   becsülhető azoknak a száma – a lakosság nem egészen 1 %-a – akik az országgyűlés és a megyegyűlések vitáit, a politikai elit tagjainak állásfoglalásait nyomon követhették a sajtóban, a reformkérdéseket megvitathatták a különféle egyesületekben. A korabeli Európa korszerű eszmevilágát, politikai irányzatait a hazai olvasók főleg a délnémet liberális lapból, az Augsburger Allgemeine Zeitung -ból ismerhették meg, amely rendszeresen foglalkozott a magyarországi viszonyokkal, gyakran közölt cikkeket magyarországi szerzők tollából is. A nyugat-európai liberális eszmék megismeréséhez hozzájárultak azok a német, francia vagy angol nyelvű könyvek is, amelyeket az érdeklődők  megvásárolhattak, főleg Pest és Buda nagy könyvkereskedéseiben, de más jelentősebb városokban is. Eötvös József az 1840-es években minden lipcsei könyvvásáron ládaszámra rendelte meg a könyveket. E könyvek révén európai látókörre tehettek szert azok a politikusok  is, akik nem jutottak túl az ország, vagy a Birodalom határain. De azoknak a köre is jelentősen kibővült, akik személyes tapasztalatok révén ismerhették meg az európai centrumnak a reformerek számára mintául szolgáló országait. Míg a 18. században és a 19. század elején főleg gazdag arisztokratáknak nyílt lehetősége európai utazásra, 1830 után egyre több fiatal ** *

A magyar sajtó története I. 1705–1848. Szerk. Kókay György. Budapest, 1979. 144. (Kiemelés tőlem K.L.) Jelenkor 1832. január 4., 1. sz.

113

köznemes, értelmiségi tett európai körutat, s tapasztalatairól többségük be is számolt könyvben vagy a folyóiratok hasábjain. A reformerek „liberálisoknak” vallották magukat. Eszmerendszerük, politikai ideológiájuk az európai liberalizmus  sajátos hazai változata volt. Legfontosabb sajátossága abban rejlett, hogy a rendi-feudális struktúra lebontását és a polgári átalakulást a régi rend kiváltságos uralkodó osztálya, a birtokos nemesség  kívánta megvalósítani, mégpedig a rendi intézmények segítségével, s oly módon, hogy vezető pozícióját a létrehozandó új, polgári Magyarországon is megőrizze. A liberalizmus lényegét és fő célkitűzését Kossuth Lajos az állampolgárok általános szabadságának és jogegyelőségének megvalósításában és a modern, polgári nemzetek  megteremtésében határozta meg.

Kossuth Lajos a liberalizmusról. „A liberalismus a szabadság és alkotmányosság áldásait minden emberre kiterjeszteni törekszik,… a liberalismus a nemzeteket öntudatra ébresztve, a polgárokat cselekvésre idézve, nemzetiségeket alkot és léptet a sorompók közé, szabadon engedve mindeniknek versenyzést.” (Pesti Hírlap 1842. júl. 28., 164. sz.)

A magyar liberálisok mintaképe a fejlett Nyugat-Európa, elsősorban Franciaország és Anglia volt, ahhoz szerették volna hasonlóvá tenni elmaradott hazájukat s bekapcsolni az európai polgárosodás folyamatába. Ezt a célt pedig az „érdekegyesítés” révén kívánták elérni. Kölcsey és Deák a nemesség, a polgárság és a parasztság külön érdekeinek egyeztetését, egybeolvasztását sürgették egy „magasabb közös érdek” jegyében: ez pedig a „ szabadság és  tulajdon ”, vagy Kossuth későbbi megfogalmazásában: „szabad föld – szabad ember”. Az érdekegyesítést fokozatos jogkiterjesztés révén gondolták megoldani, a kor egyik kedvenc fordulatával élve: a 10 millió nem nemes beemelésével az alkotmány sáncai mögé. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy nem nemesek is bírhassanak földtulajdont, viselhessenek  közhivatalt, a jobbágyok szabaduljanak meg a földesúri függéstől, s legyenek telkeik teljes  jogú, szabad tulajdonosaivá, a törvény előtt minden állampolgár egyenlő legyen, s választott képviselői révén szólhasson bele a politikába, végül a kiváltságos osztályok is fizessenek adót, vállaljanak részt a közterhekből. A sajátos magyar liberalizmusban – az ország közjogi helyzetéből és soknemzetiségű  jellegéből adódóan – a polgárosodással egyenértékű helyet kapott a nemzeti  problematika. Ezt fejezte ki a liberális reformmozgalom egyik sokat idézett jelszava: „ haza és haladás ”. A reformerek programjában összekapcsolódtak a társadalmi reform és a nemzeti önrendelkezés  bővítésének igényei. A polgárosodás számukra a modern, polgári nemzet és a magyar polgári nemzetállam megteremtését is jelentette. Óhajunk, „hogy egykor a valóságos magyar nemzet négyszáz ezerből tizenkét millióra emeltessék” – írta Deák 1832. februárjában Vörösmartynak.* Ez azt jelzi, hogy a hagyományos rendi nacionalizmus – amely nemzet (natio Hungarica ) alatt csak a kiváltságos rendeket, a nemességet értette – átalakult liberális  nacionalizmussá , amely a nemzet egyenjogú tagjának tekint minden állampolgárt, vallási és etnikai különbségre való tekintet nélkül. Természetes, hogy a politikai jogokkal egyedül rendelkező nemesek közül a liberális  program nemzeti célkitűzéseit sokkal többen tudták elfogadni – hiszen ez összhangban volt a rendi függetlenségi küzdelmek több évszázados hagyományaival – mint a kiváltságaik  megszüntetésével fenyegető társadalmi reformokat. A liberális elit viszont egyszerre kívánt és remélt dolgozni a haza javán és a haladás előmozdításán; néhányan azonban azt is meglátták, hogy nemzetiség és haladás érdekei néha ellentmondásba juthatnak, keresztezhetik egymást.

*

Deák Ferenc: Válogatott politikai írások és beszédek. I. 1825–1849. Vál. Molnár András. Budapest, 2001. 32.

114

„Magyarodni s csinosodni [polgárosodni] egyszersmind…majd nem lehetetlen” – írta Széchenyi. ** A magyar liberálisok bővíteni kívánták Magyarország önrendelkezését, de a Habsburg Birodalmon belül. 1848 előtt senki nem tűzte ki célként a kapcsolat felbontását, legfeljebb lazítását, illetve két egyenrangú fél szövetségévé fejlesztését. A Birodalomhoz való ragaszkodás mögött e nemzedék különböző félelmei álltak. „Meg vagyok arról győződve, hogy a monarchiát veszély, Magyarország önállását és nemzetiségét halál fenyegeti” – írta Deák  1842-ben. * A veszély egyik forrása az „Éjszaki kolosszus”, azaz a cári Oroszország terjeszkedése, a másik a nemzetiségi, elsősorban a szláv kérdés, amely felbomlással fenyegeti a történeti Magyarországot. Úgy látták, hogy e fenyegetésekkel szemben a magyarság egymagában gyenge, csak az alkotmányos monarchiává átalakított, korszerűsített Habsburg Birodalom nyújthat számára védelmet. Ezért sürgették a birodalom másik felében is az abszolutizmus felszámolását, s az örökös tartományok számára is a polgári alkotmányosság  biztosítását. A liberális reformmozgalom eszmei megalapozását Széchenyi István (1791-1860) és Wesselényi Miklós (1796-1852) végezték el az 1830-as évek elején megjelent írásaikban. Gróf Széchenyi István  életútját sokban meghatározta a szülői ház öröksége: édesapja, Ferenc, felvilágosult reformer és mélyen vallásos katolikus volt. Az ifjú katonatiszt 1814-ben kezdett naplói híven tükrözik belső fejlődését: hogyan lett az anyanyelvét elfelejtő, könnyelmű arisztokratából egy nemzet ébresztője és reformátora. Külföldi utazgatások után lassan felfedezi szegény, „csunyácska” hazáját is, észreveszi annak elmaradottságát. Számára a haza az egész országot jelenti és annak minden lakóját rendi különbség nélkül, nemest és jobbágyot egyaránt. Ő nem a nemesi kiváltságokért, hanem „az ország egyetemes szabadságáért” akar  küzdeni. Először társadalmi téren lép fel: lóversenyeket szervez, kaszinót alapít, hogy a hasonló gondolkodásúakat egyesítse, elősegítse a reformok melletti közvélemény kialakulását. Egyre inkább felismeri, hogy az ország szegénységének és elmaradottságának fő oka az egész rendi-feudális rendszer, amelyet meg kell változtatni, hogy kiszabadulhassunk az „elavult rozsdás szisztéma bilincseiből”. Ezt írta meg a Hitel -ben, amelynek „legfőbb irányzata ’figyelem-gerjesztés’ s annak megmutatása volt, hogy mind alkotmányunkban, mind szokásinkban, mind polgári helyzetinkben tetemes javításokra legsürgetőbb szükségünk van,   — mert az előrehaladás és helybenmaradás közt forog nemzeti életünk ’s halálunk.” ** Az átalakulás első szakaszának részletes programját az 1832. évi országgyűlés követeihez, „Magyarország képviselőihez” írt Stádium című könyvében fejtette ki (kiadását a cenzúra nem engedélyezte, ezért 1833-ban Lipcsében jelent meg). 12 törvényjavaslatban foglalja össze a tendőket.

I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII.

Részlet Széchenyi István Stádium című művéből  „Hunnia minden lakosinak polgári létet adni! Im ez, a’ mit 1832-ben teljes meggyőződésem szerint, honunkra nézve nemcsak nem időelőttínek, sőt szinte már időutáninak tartok.…Honunk minden lakosinak a’ nemzet sorába iktatása bizonyos életet terjesztend; 9 milliónak ezentúl is abbuli kirekesztése ellenben elkeríilhetlen halált hozand anyaföldünkre. Ez lélekisméreti vallomásom!” XII. törvény. A’ hitel haszna és kára mindenkit egyenlön ér. Az ősiségi Jog (jus aviticitatis) örökre el van törülve. A magszakadásbul származó fiscalitások örökre megszünnek. Magyarországban mindenki bírhat ingó és ingatlan jószágot mint sajátot (jus proprietatis). Mindenki egyenlőn áll a törvény ótalma és súlya alatt. A nemtelenek is választanak magoknak megyei pártvédet. A házi pénztár s országgyűlési költségekhez idom szerint mindenki fizet. A vizek, utak s bel vám elrendelése mindenkit egyenlőn ér s országgyűlési tárgyak.

**

Széchenyi István: Kelet népe. Pest, 1841. 55. Deák Ferenc: Válogatott politikai írások és beszédek. I. 1825–1849. Vál. Molnár András. Budapest, 2001. 345. * * Széchenyi István: Stádium. Lipcse, 1833. 1. *

115

IX. X. XI. XII.

Monopóliumok, czéhek, limitatiók s egyéb illyes a köz szorgalmat és concurrentiát akadályozó intézetek örökre eltörültetnek. Magyarországban csak magyar nyelven szóló törvény, parancs, ítélet kötelez. Minden törvényhatóság csak a helytartó Tanács közbenjárása által hallja a fejedelmi szót. Ítéletek mint tanácskozások csak nyilványosan (publice) tartatnak. (Széchenyi István: Stádium. Lipcse, 1833. 29-32.)

Széchenyi a szükségesnek tartott reformokat a nagybirtokos arisztokrácia vezetésével akarta, a kormány támogatásával remélte megvalósítani. Ezért a gazdasági és társadalmi reformokra, az erkölcsi megújulásra helyezte a hangsúlyt, Magyarország és a Birodalom viszonyának problémáit nem feszegette. Úgy vélte, Magyarország még gyenge ahhoz, hogy újjat húzzon Béccsel. Majd ha a reformok eredményeképp megerősödünk, napirendre kerülhet a közjogi kérdés, az ország önrendelkezésének bővítése. A hagyományos rendi politizálástól nem sok eredményt várt, ezért nem igen vett részt az országgyűléseken. Inkább sokféle gyakorlati tervének megvalósításával foglalkozott. Legsürgősebbnek a korszerű infrastruktúra kiépítését tartotta. Az 1830-as években királyi biztosként irányította az Alduna szabályozását, majd 1845-től a Helytartartótanács közlekedési osztálya elnökeként kezdeményezte a Tisza szabályozását, a Tisza-völgy ármentesítését. Szerepe volt a dunai gőzhajózás megindításában és vasúti tervekkel is foglalkozott. Legmaradandóbb alkotása a Lánchíd felépítése. Ipari téren kezdeményezte modern gőzmalmok létesítését (pesti Hengermalom), s az ő javaslatára települt Óbudára a Birodalom legnagyobb folyami hajógyára. Sokat tett Buda-Pestnek az ország központjává való fejlesztéséért. Wesselényi Miklós  erdélyi arisztokrata, Széchenyi barátja (1822-ben együtt utazták be   Nyugat-Európát) az 1820-as évek végén szintén írásba foglalta a reformokkal kapcsolatos gondolatait. Ő is az 1832 végén kezdődő országgyűlés számára akart programot adni Balítéletekről  írt könyvével, de a cenzúra ezt sem engedélyezte, s így csak 1833-ban jelenhetett meg Lipcsében. Széchényitől eltérően ő az országgyűlésen is kifejtette nézeteit. Szatmár  megyében kis birtokot vásárolt, hogy joga legyen részt venni a magyarországi politikai életben. Az 1830. évi és az 1832-ben kezdődő diétán ő volt az ellenzék vezére. Elvei sok  vonatkozásban azonosak voltak Széchenyi nézeteivel, de barátjától eltérően ő az ország elmaradottságának főokát az abszolutizmusra hajló bécsi kormánypolitikában látta, s a rendi   politikai fórumokon, a megyékben és a diétán kívánt harcolni a társadalmi reformokért és a nemzeti önrendelkezés bővítéséért, felhasználva a hagyományos közjogi ellenzékiség fegyvereit a kormányzattal szemben. Ő dolgozta ki azt a politikai stratégiát és taktikát, amelyet a reformellenzék az 1830-as években alkalmazott. A jobbágykérdés megoldásának az államilag szabályozott örökváltságot tartotta. Az ő programjában nagy hangsúlyt kapnak a politikai reformok: a népképviselet, a miniszteri felelősség, lényegében a polgári jellegű alkotmányos monarchia megvalósítása.

„Abban vagyok meggyőződve, hogy a parasztság állapotjára nézve mindannak, ami régi, jobbágyi helyzetéből ered, változni kell. Ezáltal nemcsak hogy törvényes alkotmányunk (amelyben már most, mint látók, azon helyzetnek gyökerét nem találhatni fel) nem fog szenvedni, de éppen az fogja erősíteni, sőt lehet, végveszélytől megmenteni. Minél több szabad, jussokkal bíró tagokból áll egy nemzet, annál hatalmasabb. Ha a polgári alkotmánynak malasztját a parasztság is érezni fogja s azokban részesülend, bizonnyal szívén fog annak fennmaradása és öregbedése fekünni ahelyett, hogy most, midőn azon alkotmánynak inkább csak terheit, de hasznát majd nem is érzi, vagy ellenséges idegenséggel van az iránt.” (Wesselényi Miklós: Balítéletekről, 1833.)

Az 1830. évi rövid országgyűlésen 25 év után végre előrelépés történt a magyar  hivatalos nyelv ügyében, de a társadalmi kérdések megvitatását a következő országgyűlésre halasztották. Az 1831 őszére kitűzött diétát azonban az országon végigvonuló kolerajárvány miatt nem tudták megtartani. A kolera szörnyű pusztításait fokozta a meggondolatlan hatósági intézkedések által kiváltott felkelés , amely 1831 nyarán az északkeleti megyék (Zemplén, Abaúj, Sáros, Szepes, Gömör) nyomorgó – többségében szlovák és ruszin – parasztsága 116

körében tört ki. A parasztok – abban a hitben, hogy az urak fertőtlenítés ürügyén meg akarják  mérgezni a kutakat – kastélyokat, kúriákat raboltak ki, s dühüknek vagy kéttucat “úr” is áldozatul esett. Az öt megye mintegy 150 helységére kiterjedő kolerafelkelést a katonaság verte le. A statáriális eljárás során több mint száz felkelőt halálra ítéltek és kivégeztek, közel négyezren pedig börtönbüntetésben vagy súlyos testi fenyítékben részesültek. A   parasztfelkelésnek polarizáló hatása volt: a nemesek többségét minden változtatás még hevesebb ellenzésére, a reformereket viszont határozottabb cselekvésre ösztönözte. A rendszeres bizottságok operátumai az 1832 végén összeülő és 1836 májusáig tartó  országgyűlésen  kerültek napirendre. A kormány és a reformerek egyaránt az úrbéri kérdések  megvitatását tekintették a legfontosabbnak. A hónapokig tartó úrbéri vitában a reformerek fő  javaslatai – az önkéntes örökváltság, a jobbágyok birtokképességének kimondása, és az úriszék  eltörlése, vagy legalább jogkörének korlátozása – hajótörést szenvedtek a főrendek és a kormány ellenállásán. Mindazonáltal fontos törvények (4–10. tc.) születtek az úrbéri kérdésben, amelyek – Mária Terézia úrbéri rendelete és az 1791:35. tc. értelmében – átfogóan szabályozták földesúr és jobbágy viszonyát: meghatározták a telki állományt, a jobbágyokat illető haszonvételeket és a földesúrnak járó szolgáltatásokat. Bizonyos szolgáltatásokat megszüntettek, s lehetővé tették, hogy a jobbágy saját terményeit szabadon árulhassa. Szabályozták a szabad költözési jog gyakorlását, s megengedték, hogy a jobbágy telkét és egyéb haszonvételeit eladhassa. Ehhez kapcsolódva törvénybe iktatták a jobbágytelket birtokló nemesek adózási kötelezettségét. Lehetővé tették a földesúri és a jobbágyi legelők elkülönítését és a tagosítást. Kimondotta a törvény, hogy „a jobbágyok ezentúl, minden, akár ingó, akár  ingatlan szerzett vagyonaikról teljes végrendelkezési szabadsággal birjanak.” Ha a teljes örökváltságot, azaz minden teher és szolgáltatás együttes megváltását nem is engedélyezték, de megengedték a jobbágyoknak, „hogy csupán tartozásaikra, szolgálataikra, és adózásaikra nézve külön külön örökös kötéseket tehessenek” földesuraikkal (ezzel egy már meglévő gyakorlatot iktattak törvénybe.). Végül a 13. tc. kibővítette a jobbágyok és általában a nem-nemesek   jogképességét. Hosszú és heves vita bontakozott ki az alsó és a főrendi tábla között a protestánsok  sérelmeinek orvoslását, valamint a lelkiismereti szabadság jegyében a bevett vallások teljes egyenjogúsítását célzó javaslat körül, ebből azonban törvény nem született. Hasonló sorsra  jutott az erdélyi unió kérdése is, a Partium visszacsatolásáról pedig hiába hoztak törvényt, mert végrehajtására nem került sor. A gazdasági vonatkozású, elsősorban a korszerű infrastruktúra kiépítését, valamint egyes nemzeti intézmények létesítését és fejlesztését célzó javaslatok korántsem váltottak  olyan nagy vitákat, mint az úrbéri vagy vallási kérdés. Így törvény született a Pestet és Budát összekötő állandó híd építéséről, amelyben azt is kimondták, hogy a hídvámot rendi különbség nélkül mindenki tartozik megfizetni (26. tc.). Ezt sok nemes és arisztokrata sérelmezte. Az országgyűlés megszabta az építendő vasútvonalak és csatornák kívánatos irányát, s a magánvállalkozóknak adómentességet biztosított. Egyúttal szabályozta a kisajátítási eljárást is (25. tc.). Törvény született az ármentesítési munkálatok költségeinek viseléséről. A 37. tc. félmillió forintot biztosított a Nemzeti Múzeum építésére, ezt az összeget kizárólag a nemesek  tartoztak fizetni. Ugyancsak törvény rendelkezett a pesti Nemzeti Játékszín létesítéséről. Végül, de nem utolsó sorban a 3. tc. tovább bővítette a magyar nyelv hivatalos használatának  körét: jövőben a törvények magyar szövege tekintendő eredetinek, a Királyi Táblán magyar  nyelven is lehet pereskedni, végül „azon helyeken, hol a gyülekezethez magyar nyelven mondatnak szent beszédek, az anyakönyvek is magyarúl irassanak.” Pulszky Ferenc visszaemlékezése az 1830-as évek országgyűlési ifjúságára:  „Öntudatlanul is arra vágytunk, hogy politikai szerepet játszunk, s tetterőnknek tért nyissunk. Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy a fennálló viszonyok nem tarthatnak soká, hogy az uralkodó rendszer meg fog bukni, hogy az egész ország átalakulása kikerülhetetlen; arról nem volt kétségünk, hogy a magyar országgyűlés nem képes a reformot keresztülvinni, de arról, miképpen kelljen eljárni,

117

senki sem volt magával tisztában; mindenki a maga módjára akart volna segíteni, a forradalmi eszmét azonban mind elutasítottuk magunktól, sőt lojalitásunkat is szerettük fitogtatni, de amellett sirattuk Rákóczit, szidtuk a németet, fölmelegedtünk Lamennais hívő szavain, dühösen éljeneztük a követeket, kik bátrabban szóltak, megfáklyászenésztük Széchenyit, ki folyvást mérsékletet s ildomot   prédikált, miért is jobban tiszteltük, mint szerettük, főképp pedig tanulmányoztuk a francia forradalom történetét.” (Pulszky Ferenc: Életem és korom. 1880-82.)

Az országgyűlés idején, 1835-ben 43 évi uralkodás után meghalt I. Ferenc. Utóda, V. Ferdinánd  (1835-1848), akit már 1830-ban magyar királlyá koronáztak, betegsége (epilepszia) miatt nem volt alkalmas az uralkodásra, ezért egy négytagú Államkonferencia  intézte a   birodalom ügyeit (ezt nevezték kamarillának). Ennek Ferenc Károly és Lajos főhercegek  mellett Metternich kancellár és Franz Anton Kolowrat gróf állam- és konferenciaminiszter  voltak a tagjai. A legfontosabb úrbéri és vallásügyi reformjavaslatok kudarcában – a főrendi tábla ellenállásán kívül – szerepet játszott az is, hogy időközben az alsó táblán is a reformerek  hátrányára változtak az erőviszonyok. A reformtábor vezetői a diéta első felében Wesselényi és Kölcsey Ferenc voltak. A kormánynak azonban a konzervatív kisnemesség mozgósításával sikerült elérnie, hogy néhány reformpárti megye megváltoztassa utasításait. Így tett Szatmár  megye is, ennek következtében Kölcsey 1835 elején lemondott követi állásáról. Ugyanekkor  Wesselényi ellen az erdélyi és a magyarországi Királyi Táblán is pert indítottak. Az egyiket azért, mert engedély nélkül kiadta az erdélyi országgyűlés naplóit, a másikat azért, mert a szatmári megyegyűlésen élesen támadta a kormányt, s ezt felségsértésnek minősítették. A közvélemény mindeddig csak utólag tájékozódhatott a diétákon történtekről, mert az alsótábla naplóját és irományait 1790 óta kiadták, de a hírlapok nem tudósíthattak az ülésekről. Kossuth Lajos, aki távollévő főrend követeként vett részt a diétán, már az első hónaptól kezdve hetente kétszer megjelentette az Országgyűlési Tudósítások at. A 80 példányban szétküldött kéziratos újságból a megyékben napról-napra követhették a diéta vitáit. Kossuth az országgyűlés befejezése után is folytatta vállalkozását: most a megyegyűlésekről számolt be a kéthetente kiadott, szintén kéziratos magánlevélként postán szétküldött Törvényhatósági  Tudósítások   ban. A kormány ismételten betiltotta a lapot, de hiába. Végül 1837. májusában Kossuthot letartóztatták, s hűtlenségi pert indítottak ellene. A kormány – Metternich javaslatára – már az országgyűlés alatt elhatározta, hogy megváltoztatja magyarországi politikáját, s kemény kézzel letöri a reformellenzéket. Ennek a „terror”-politikának volt első lépése Wesselényi perbe fogása. A diéta befejezése után letartóztatták Lovassy Lászlót és az országgyűlési ifjúság több vezetőjét. Mivel a megyegyűlések ez ellen hevesen tiltakoztak, a legradikálisabb szónokok ellen is pereket indítottak. Wesselényi védelmében Kölcsey és Deák működött közre, akik hangsúlyozták, hogy a per a szólásszabadság megsértését jelenti, mert a kormány politikájának bírálata nem azonos az uralkodó személye elleni támadással. A Kúria végül is 1839 elején Wesselényit három, Kossuthot négy évi fogságra ítélte (Wesselényi büntetésének végrehajtását azonban rossz egészségi állapota miatt felfüggesztették.) Az 1839 júniusában összeült országgyűlésen a liberális ellenzék, amelynek ekkor már  Deák Ferenc  volt az elismert vezére, azt a taktikát alkalmazta, hogy a szólásszabadságot ért sérelmeket helyezi előtérbe, s addig nem fog az adó- és újoncmegajánlás tárgyalásához míg a kormány nem orvosolja az elkövetett törvénysértéseket. A taktika bevált: Deáknak végül is sikerült rávennie a keleti kérdés kiéleződése miatt háborútól tartó kormányt a kompromisszumra. Az adó és az újoncok megszavazása ellenében megszüntették a még folyamatban lévő politikai pereket, s az elítélteket, Wesselényit, Kossuthot és Lovassyt szabadlábra helyezték. A kompromisszum lehetővé tette, hogy ez diéta bizonyuljon a legsikeresebb reformországgyűlésnek. A kormány átengedett egy sor reformtörvényt, s a főrendi tábla sem tanúsított ellenállást. Törvény született az önkéntes örökváltságról (1840:7. 118

tc.). Az alsótábla a zsidók teljes, vallási és polgári egyenjogúsítását javasolta, azonban ezt a főrendi tábla elutasította. A 39. tc. azonban mégis jelentős lépést tett az emancipáció felé: lehetővé tette a zsidók letelepedését a városokban (a bányavárosok kivételével), engedélyezte számukra bármely ipar és kereskedés űzését, gyárak alapítását. Egy tucatnyi korszakalkotó törvény született a modern gazdasági tevékenységek, a tőkés vállalkozás jogi és intézményes feltételeinek szabályozásáról. A hitelviszonyok javulását eredményezte a korszerű váltótörvény, a hitelezők biztonságát szolgálta a csődtörvény és az adósságok betáblázásának  lehetővé tétele. A tőkés vállalkozás korszerű formáinak – a közkereseti társaságoknak és a részvénytársaságoknak – működését szabályozta a 18. tc. A kereskedelmi törvények rögzítették  a kereskedői tevékenység és kereskedelmi testületek alapításának feltételeit. A tőkés ipar  fejlődését segítette elő a gyárak (valójában manufaktúrák) alapításáról és jogviszonyairól szóló törvény. Törvényt hoztak a fuvarosokról és a vízépítési munkákról (folyószabályozás, ármentesítés) is. Ezen a diétán is született törvény a magyar nyelvről, ennek egyes pontjai azonban már  túlmentek egy soknemzetiségű országban kívánatos határon. Az országgyűlési és megyei feliratok ezentúl csak magyar nyelvűek lehetnek; minden felekezet egyházi hatóságai csak  magyarul levelezhetnek egymással és a világi hatóságokkal; nem magyar egyházközségekben, gyülekezetekben is magyarul kell vezetni az anyakönyveket; lelkészi állást bármely felekezetnél csak azok nyerhetnek, akik tudnak magyarul. Az országgyűlés egy bizottságot választott a büntetőtörvénykönyv reformjának  kidolgozására. Deák indítványára alapelvként mondták ki a törvény előtti egyenlőséget, a halálbüntetés és a botozás eltörlését. Javasolta az esküdtszéki rendszer bevezetését is, ezt azonban a bizottság konzervatív többsége elvetette. Az 1839-40. évi diéta eredményességéhez több tényező is hozzájárult. A kormány  politikájában változás következett be. A Birodalom nemzetközi hatalmi pozíciónak fenntartása érdekében szükségesnek látták a gazdaság modernizálását, a gazdasági növekedés meggyorsítását. A főrendi táblán is megjelent a liberális ellenzék egyelőre még kis csoportja, Batthyány Lajos gróf vezetésével. Ehhez járult, hogy 1839-ben a politika színterére lépett a fiatal arisztokrata nagybirtokosok által képviselt újkonzervatív irányzat . Az újkonzervatívok, vagy „fontolva haladók” – akiknek vezetői Dessewffy Aurél és Emil grófok voltak – a rendifeudális struktúra megerősítése és korszerűsítése végett szükségesnek láttak bizonyos – főleg gazdasági – reformokat, s főrendi táblán támogatták az ilyen törvényjavaslatokat. Az 1840-es évek elején kialakult és részleteiben is tisztázódott a reformellenzék további  programja. Deák követjelentésében felsorolta a következő diétán elintézendő kérdéseket. 1841  ben Szatmár megye közgyűlése 12 pontban foglalta össze az addig felmerült reformjavaslatokat, mégpedig – a konzervatívok megítélése szerint – radikális szellemben. A legtöbbet azonban a liberális ellenzéki program részletes kifejtése és megvitatása terén a Pesti  Hírlap tett. A börtönéből szabadult Kossuth Lajost a pesti nyomdász és kiadó, Landerer indítandó hírlapjának szerkesztőjeként alkalmazta – meglepő módon, a bécsi kormánykörök    beleegyezésével. Az 1841 január elején induló Pesti Hírlap  forradalmasította a magyar  újságírást. Széles, az egész országot átfogó tudósító-hálózata révén nyomon követte a megyék  és városok politikai és társadalmi eseményeit. „Nem az a’ kérdés közöttünk, haladjunk e, avvagy megálljunk? – írta Kossuth az első szám beköszöntő vezércikkében – hanem az: hogy mit és miként ?”* Ennek érdekében három és fél alatt, több mint 200 vezércikkében (ezt a műfajt ő honosította meg nálunk) sorra bonckés alá vette a rendi világ válságjelenségeit és a   polgári átalakulás részletkérdéseit. Az 1830-as évek liberális vezetőitől átvette és továbbfejlesztette az érdekegyesítés eszméjét. A jobbágykérdésben a kötelező örökváltság *

Pesti Hírlap 1841.jan. 2., 1. sz.

119

elvét képviselte. A közteherviselés első lépéseként a megyei „háziadó” elvállalását szorgalmazta. Kossuth a vármegyét a „nemzetünk drága kincsének” tartotta, s a korszerűsített megyei önkormányzatot a polgári Magyarország alkotmányába is be kívánta illeszteni. A jövő Magyarország számára létkérdésnek tekintette „egy magyar középrend”, polgári középosztály kialakulását. Ennek érdekében szükségesnek tartotta a városok demokratizálását és magyarosodását. Végül ő fogalmazta meg leghatásosabban a reformkor liberális nacionalizmusa által megálmodott polgári magyar nemzetállam programját.

„Ím most van törvényünk, mely az örökváltságot, ha mindkét fél [földesúr és jobbágy] megegyezik, engedélyezi. Ez magánjogi szempontból hozott törvény. Kérdem én, lehet-e ember széles e hazában, aki higyje, hogy e törvény mellett hazánk az úrbéri viszonyokból századok alatt is kibontakozzék? Alkottassék törvény, mely a földesurat kötelezze, hogyha jobbágya magát örökösön megváltani akarja, azt ellenezni ne legyen hatalmában, kérdem, van-e ember széles e hazában, aki higyje ily törvény mellett is az úrbéri viszonyokból hazánk egy század alatt tökéletesen kibontakozzék. Aki ezt hinné, arról bátran el merem mondani, hogy áldott térmezőn fekvő faluját talán, de az országot, az ország népét, a nép állapotját nem ismeri.…Azt hisszük: megmentjük a hazát toldozó, foldozó reformkáinkkal? Azt hisszük, biztosíthatjuk nemzetünk jövendőjét, ha a jövendő épületének  alaprakását elmulasztottuk? És mi lehet ezen alap más, mint a néppeli egy testté forrás, s ekként egy ép, egészséges nemzeti test előteremtése, erről pedig miként lehet csak álmodnunk is, míg az úrbéri viszonyoknak gyűlölség-nemző választófala fennáll.” (Kossuth Lajos cikke a Hetilapban, 1846.)

Kossuth Pesti Hírlapjának döntő szerepe volt abban, hogy az addig felmerült különféle reformjavaslatok a polgári átalakulás végleges és részletesen kidolgozott programjává álltak  össze. Ez tükröződött az 1843-44. évi országgyűlésen az ellenzék által benyújtott több mint száz törvényjavaslatban. Kossuth a polgári átalakulást a megyei középnemesség vezetésével kívánta végrehajtani; az arisztokraták közreműködését elfogadta, de vezető szerepüket nem. Jóllehet az ellenzék birtokos nemesi többségénél radikálisabb, a demokratizmus felé is nyitott nézetei voltak, az átalakulást ő is meggyőzésre épülő fokozatos, bár gyorsuló reformfolyamatként képzelte el. A Pesti Hírlapnak nagy sikere volt, de Kossuth újságírói stílusát a reformellenzék  táborában is többen kifogásolták. Közéjük tartozott Széchenyi is, aki a már 1841. júniusában napvilágot látott A Kelet népe  című könyvében éles támadást intézett a lap és Kossuth ellen. Hangsúlyozta, hogy nem a Pesti Hírlapban képviselt elvek, hanem a „modor” ellen van kifogása. A vita nagy visszhangot keltett, sokan hozzászóltak. Deák és Eötvös József Kossuth mellett foglalt állást. Széchenyi fokozatosan elszigetelődött. Kossuth viszont egyre inkább a liberális ellenzék meghatározó politikusává vált.

„Én a Pesti Hírlap szerkesztőjének szándéka tisztaságárul de legkisebbé sem kételkedem, mit újra és újra kijelentek; elveit is jobbadán és legfőbb vonásaikban osztom; sőt egy cseppet sem vonakodom ezennel kinyilatkoztatni, hogy azokat legnagyobb részben magaméivá teszem, sőt, legyen szabad mondani, legédesb atyai érzések közt jobbadán magaméinak ismerem; és ekkép egyedül azon modor  ellen lehet és van kifogásom, melly szerint, mint ő hiszi, felemeli a hazát, mint hiszem viszont én, sírba dönti a magyart… És most,…egyenesen megmondom, miben hibáz a Pesti Hírlap szerkesztője : egyedül abban, hogy a képzelet és gerjedelmek fegyverével dolgozik és nem hideg számokkal, vagyis, mint a közéletben a bevett szójárás szerint mondani szokták: a szívhez szól, ahelyett hogy az észhez szólna.” (Széchenyi: Kelet népe. 1841.)

Széchenyi és Kossuth vitája másfél évszázadon keresztül, szinte napjainkig folytatódott.   Nemcsak a történettudomány szintjén, hiszen mindkettőjük nevét különböző politikaiideológiai irányzatok tűzték zászlajukra. Hogy mit is jelentett e vita a liberális reformmozgalom történetében, arra idézzük a vita egyik újabb tudományos elemzőjét, Varga Jánost: „Széchenyi és Kossuth vitájában részben két irányzat, részben két osztály képviselői csaptak össze. Egyik oldalon nagybirtokos, ám, liberális főrendű állt. Őszintén akarta az átalakulást a polgári társadalom felé.… A másik oldalon előjogos, az arisztokráciától mégis

120

külön és lejjebb álló középrend képviselője vette fel az eléje dobott kesztyűt. Az ő liberalizmusa lefelé, a demokratizmus irányában nyitottabb volt.” * 1843 májusában optimista légkörben ült össze az országgyűlés. A megyék többsége reformpárti utasításokat adott, a királyi előterjesztések is javasoltak bizonyos reformokat. A legfontosabb reformkérdést, a megyei háziadónak nemesség általi vállalását azonban csak a megyék egy harmada adta utasításba. Ezen az országgyűlésen a liberális ellenzék több mint száz, többségében igen részletesen és alaposan kidolgozott reformjavaslatot terjesztett elő tárgyalásra. Ezek közül a legfontosabbak: a szabad királyi városok országgyűlési képviseletéről és belszerkezetének demokratizálásáról; a mezővárosok és szabad községek önkormányzatának  rendezéséről és megyegyűlési képviseletéről; a megyegyűlések és a törvényhatósági választások reformjáról (amely javaslat a választójogot nem nemesekre is kiterjesztette volna); a zsidók jogainak kiterjesztéséről. A gazdasági vonatkozású javaslatok közül a bányatörvénytervezet érdemel említést. Az égetően szükséges infrastrukturális beruzásokra úgy próbált a diéta országos pénzalapot teremteni, hogy elfogadta Széchenyi javaslatát, amely szerint minden földbirtokos fizessen minden holdja után évente 2 garas „telekdíjat”, s a befolyó 5 millió körüli összeget fordítsák egy felveendő 100 milliós államkölcsön kamatainak fizetésére. Az összeg a viták során egyre csökkent, a főrendek már csak egy milliót voltak hajlandók  elfogadni, s végül is a dologból nem lett semmi. Fontos vita bontakozott ki a követendő gazdaságpolitika, közelebbről a vámrendszer  körül. A reformellenzék korábban a belső vámvonal megszüntetését követelte. 1841 után azonban – főleg a német nemzetgazda, Friedrich List könyvének hatására (a könyv 1843-ban magyar fordításban is megjelent) – egyre több híve támadt az ipari védővámoknak. Kossuth is emellett agitált a Pesti Hírlapban. Az ipari védővámok és a szabad kereskedelem, illetve a közös vámterület hívei a diétán csaptak össze. Az alsótábla többsége a védővámok mellett foglalt állást, a főrendi tábla viszont ezt ellenezte. Így a felirat csak arra hivatkozott, hogy Magyarország alkotmányos önállósággal rendelkezvén a vámpolitika is az országgyűlés hatáskörébe tartozik. Mindezen javaslatok egyikéből sem született törvény. Részben a főrendek ellenállása, akadékoskodása, részben a kormány ügyes taktikája miatt, amely elsősorban arra irányult, hogy a diéta kifusson az időből, ne legyen alkalma a reformjavaslatok megtárgyalására. Ez lett a sorsa az előző diéta által kiküldött bizottság rendkívül korszerű büntető-törvénykönyv  javaslatának is. Az 1843-44. évi országgyűlés mindössze 13 törvényt alkotott (1832-36-os 49et, az 1839-40-es pedig 55-öt). Ezek közül a rendi alkotmány jelentős kiterjesztését eredményezte a 4. tc. „a nemesi javak birhatásának nem-nemesekre kiterjesztéséről” és az 5. tc. „a nem-nemeseknek is minden közhivatalokra lehető alkalmazásáról.” A 3. tc. kijelentette, hogy a protestáns lelkészek előtt kötött vegyes házasságok is törvényesek (az ilyen házasságok  érvényességét előzőleg a pápa is elismerte). A 2. tc. értelmében a törvényhozás, a kormányszékek és mindennemű bíróságok hivatalos nyelve kizárólag a magyar. Rendelkezett arról, hogy „az ország határain belőli iskolákban közoktatási nyelv a magyar legyen.” A magyar és a horvát megyék közti levelezésben az előbbiek a magyar, az utóbbiak a latin nyelvet használják. A horvát követek még 6 évig latinul szólalhatnak fel az országgyűlésen. Az alsótáblán beterjesztett számos alaposan kidolgozott, terjedelmes reformjavaslat azt   bizonyította, hogy a liberális ellenzék ekkor már a polgári átalakulás végrehajtásához jól átgondolt, részleteiben is szakszerűen kidolgozott programmal rendelkezett, s a diétán egyértelműen magához ragadta a kezdeményezést. Javaslatainak eredménytelensége mélységes csalódást okozott, s a reformerek többségénél a kormány reformszándékába vetett bizalom végleges megszűnését eredményezte. A liberális táborban voltak olyanok is – mint Széchenyi és Eötvös – akik elsősorban a nemesi adózás kudarca miatt úgy látták, hogy a rendi *

Varga János: Kereszttüzben a Pesti Hírlap. Budapest, 1983. 80–81.

121

országgyűlés szerkezete minden értelmes reformot lehetetlenné tesz, így Magyarországon a reform csak a kormánytól kiindulva lehet sikeres. Még az országgyűlés bezárása előtt, 1844. októberében, az alsótábla üléstermében megalakult a Védegylet . Tagjai hat évre becsületszó mellett kötelezték magukat arra, hogy csak    belföldi iparosokkal dolgoztatnak, s külföldi iparcikkeket nem vásárolnak, ha ezek hazai iparosoktól is beszerezhetők. A Védegyletnek 146 helyi szervezete alakult, s tagjainak száma állítólag megközelítette a százezret. A kezdeti lelkesedés nagy volt, de a mozgalom 1846-ban   – igazolva József nádor véleményét – „kifulladt magától is.” A hazai ipar, különösen a textilipar fellendítése érdekében nem sokat tehetett, mivel az nem volt képes pótolni a   bojkottált árukat, inkább, a reformtábornak országos szervezeti keretet adva, politikai téren   játszott jelentős szerepet. Lényegében hasonló sorsra jutottak a reformerek egyéb gazdasági szervezései – a Gyáralapító Társaság, az Iparműtár, a Magyar Kereskedelmi Társaság – is. Az országgyűlés bezárásakor, 1844 végén Metternich úgy látta, hogy Magyarország a forradalom előcsarnokában áll (hasonló véleményen volt a pápai nuncius is), ezért szükséges a kormány politikáján változtatni. A kormány is azon a véleményen volt, hogy bizonyos reformok elkerülhetetlenek (elsősorban gazdasági téren), de ezeket úgy akarta végrehajtani, hogy a rendszer alapjait ne érintsék. Mindenekelőtt kormánypárti többséget akartak létrehozni az alsótáblán, ehhez azonban a megyéket – Metternich szerint: az „52 forradalmi köztársaságot” – kellett szorosabb ellenőrzés alá vonni. Az új politikai irányvonal végrehajtását az újkonzervatívok vállalták – elsősorban Apponyi György gróf, Erdélyben Jósika Miklós báró   – akik 1844 végén átvették a magyarországi kormányzat irányítását. A főispánok hatáskörét lényegesen kibővítették, úgy hogy ténylegesen az ő kezükbe került a megyék irányítása, s a megyék mintegy felének élére főispáni helytartókat, ún. adminisztrátorokat  neveztek ki, akik  adott esetben erőszakos eszközökkel is biztosították a kormány céljainak megvalósítását. Ezekben az években az ellenzék soraiban különböző csoportok, irányzatok    jelentkeztek, amelyeket a „mit és hogyan” kérdéseiben nézetkülönbségek választottak el egymástól. Ezek közül a legjelentősebb a kortársak által „ centralisták ”-nak nevezett csoport volt (Eötvös József, Szalay László, Trefort Ágoston, Lukács Móric, Csengery Antal, Kemény Zsigmond és társai). Ők fogalmazták meg a magyarországi átalakulás leghaladóbb, leginkább  polgári jellegű programját: az államszervezet, a politikai intézményrendszer gyökeres polgári átalakítását, a polgári parlamentarizmus, a felelős kormány, a népképviseleten alapuló törvényhozás által ellenőrzött végrehajtó hatalom, a valódi helyhatósági önkormányzatok és a “civil társadalom” önszerveződésének követelményét. (Nézeteiket Eötvös 1846-ban megjelent Reform  című munkája fejtette ki.) Ők foglalkoztak nálunk először módszeres szakmai felkészültséggel államtudománnyal, politikaelmélettel, s ők fejtették ki, határozták meg  pontosan a polgári politikai intézményrendszerrel kapcsolatos fogalmakat. Midőn 1844-ben a kormánynak ügyes manőverrel sikerült Kossuthot „lemondatni” a Pesti Hírlap szerkesztőségéről, a centralisták vették át a lapot, amelynek szerkesztője Szalay László lett. Az előfizetők száma néhány hónap alatt tizedére csökkent, jelezve, hogy az olvasókat nem igen érdeklik a centralisták tudományos színvonalú politikaelméleti fejtegetései, amelyeket „szobatudós papiros gondolatoknak” tartottak. A centralisták és a reformellenzék többsége közötti nézeteltérés a legfontosabb rendi   politikai intézmény, a megye szerepe és jövője körül alakult ki. Eötvösék úgy vélték, hogy   jelen formájában a megyerendszer a legfőbb akadálya minden reformnak. (Ezt mutatja be szemléletesen Eötvös 1845-ben megjelent regénye, A falu jegyzője .) Kossuthék számára viszont a megye legbecsesebb nemzeti intézményünk, amelyet a polgári Magyarországon is –  természetesen korszerűsített formában – meg kell őrizni. Eötvösék nem akartak a liberális ellenzék táborában szakadást okozni, s felhagytak a megye elleni támadásaikkal; másik  kedvenc gondolatuk, a felelős kormány viszont a liberális program fontos részévé vált. A Pesti Hírlap 1846-tól – Csengery Antal szerkesztésében – ismét az egész ellenzék szócsöve lett. 122

Eötvös József a hagyományos megyei önkormányzatról:  „K özigazgatásunkban minden egység hiányzik, s ahelyett, hogy, mint más országokban látjuk, egy középponti hatóságot találnak, mely a közigazgatásnak fonalait kezében tartva, az egész állományi gépnek bizonyos irányt ad, nálunk a közigazgatás részint a kormány, részint a törvényhatóságok által gyakoroltatik, sok tekintetben teljes függetlenséggel s minden vezérelv nélkül.… Ha megyei szerkezetünk a célba vett haladással megfér, e szerkezet, valamint eddig, úgy ezentúl is a haladás eszközéül használható, s magára e szerkezetre kiterjedő gyökeres javításról gondoskodni fölösleges. Ha azonban a dolgok természete s eddig tett tapasztalásaink ellenkezőt   bizonyítanak: nincs egyéb hátra, mint vagy a haladásról lemondani, s kitűzni a legmakacsabb konzervativizmus zászlaját, vagy elismerni jelen megyei szerkezetünk céliránytalanságát. s oly alkotmányos formákról gondoskodni, melyek a haladással ellentétben nem állnak.…Nálunk a szabadság eszméjének legferdébb felfogása következtében a megyét nem az országgyűlésnek  alárendelt, hanem vele rendezett hatalomnak tekintik; a törvényhozás a megyékre nem bír semmi   befolyással, a megyék ellenben utasításaik által a törvényhozást saját kívánataik orgánumává teszik. Ily körülmények közt természetes, hogy a törvényhozás hatásköre mindig szűkebbre szoríttatik.” (Eötvös József: Reform, 1846.)

Miután az adminisztrátori rendszer némi sikereket ért el a megyei ellenállás lecsendesítésében, az újkonzervatívok párttá szerveződtek . A párt programját 1846 novemberében Szécsen Antal gróf ismertette. Kifejtette, hogy pártolják „az okszerű haladást”, komolynak tekintik a kormány elhatározását, hogy „lényeges javításokat” tartalmazó   javaslatokat fog a diéta elé terjeszteni, s mindent meg fognak tenni, hogy „a szükséges törvényhozási intézkedések a legközelebbi országgyűlésen okvetetlen létrejöjjenek.” De „az idegen példák vak utánzatának, veszélyes politikai kísérletek tételének viszketegétől, szóval: a múlt országgyűlési ellenzéki többség túlságaitól távol” akarják tartani magukat. * A konkrét teendőket a párt egyik vezetőjének, Dessewffy Emil grófnak körlevele egyetlen hosszú mondatba zsúfolta össze.

A konzervatív párt programja. 1846. „A vélemény szabadságának a köztanácskozások külön nemeiben minden irányban biztosítása, az úrbéri viszonyok kiegyenlítésének könnyítése, a katonai élelmezés ügye, büntető törvénykönyv és   börtönjavítás, a polgári törvénykezési rend megigazítása, az ország anyagi közszükségeinek  fedezése, a megyei igazgatás javítása, a királyi városok országgyűlési szavazata s belszerkezeti hiányaiknak javítása, a nemesi birtokviszonyok célszerűbb rendezése, a földbirtoknak nyújtandó olcsó és könnyű hitel, a hon vám- és kereskedési ügye, bányatörvénykönyv, egyesületek és társulatok iránti intézkedések”.

Ezzel a fennálló rendszert csak javítgató, szerény programmal a konzervatív párt „hadat izent az ellenzéknek.” Az ellenzék különböző irányzatainak közös nevezőre hozása, egy egységes ellenzéki program kialakítása nem volt könnyű feladat. A fő problémát a közteherviselés, a nemesi adózás kérdése jelentette, amelyet az egyéb kérdésekben reformpárti megyék többsége sem akart vállalni. Pedig Kossuth új lapjában, a Hetilap -ban kifejtette, hogy ez az érdekegyesítés legfontosabb eszköze. A közteherviselés, a minden birtokos által fizetett földadón alapuló polgári adórendszer szükséges az állami kárpótlással történő kötelező örökváltság megvalósításához, amelyet a polgári átalakulás központi kérdésének tekintett. Az ingadozó birtokos nemeseknek lökést adtak az 1846. évi galíciai események: az abszolutizmus ellen nemzeti jelszavakkal fellépő, de parasztjait kíméletlenül kizsákmányoló lengyel nemesség felkelését a kormány a paraszti tömegek segítségével verte le. Végül 1847 tavaszán hosszas vajúdás után megszületett a liberális ellenzék programja. A két ellenzéki szervezet, a Nemzeti Kör  és a radikálisabb Pesti Kör  egyesült Nemzeti Kör  néven, Teleki László gróf elnökletével. Az 1847. március 15.-én Pesten több mint ezer  résztvevővel megtartott ellenzéki értekezlet elfogadta a párt programjának, a Kehidán   betegeskedő Deák Ferenc véleményének figyelembe vételével, Kossuth által megfogalmazott *

Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény. Szerk. Pajkossy Gábor. Budapest, 2003. 176–185.

123

alapelveit, s egy bizottságra bízta a program részletes kidolgozását. A program végső megszövegezésére Deákot kérték fel. 1847. június 7.-én tartott országos ellenzéki konferencia   jóváhagyta az Ellenzéki Nyilatkozatot , a teljes polgári átalakulásnak csaknem két évtizede formálódó, véglegessé vált programját. A nyilatkozat mindenekelőtt kijelenti, hogy az ellenzék természetes hivatásának tekinti a kormány ellenőrzését, majd felsorolja a kormány által elkövetett törvénysértéseket. Az alkotmány biztosítékaként szükségesnek tartja a parlamentnek felelős kormányt, a nyilvánosságot, valamint az alapvető polgári szabadságjogok érvényesülését: a gyülekezési, egyesülési és sajtószabadságot, valamint a vallásszabadságot. Kívánja a program Erdély unióját. Ezután felsorolja azokat a társadalmi és politikai reformokat, amelyeknek életbe léptetését az ellenzék szükségesnek tartja: közteherviselés – a nem nemesek politikai jogokban való részesítése (országgyűlési és helyhatósági képviselet) – törvény előtti egyenlőség – az úrbéri viszonyok megszüntetése állami kármentesítéssel – az ősiség eltörlése. Végül kifejti az ellenzék nézeteit Magyarország és a Birodalom viszonyáról.

Ellenzéki Nyilatkozat (1847)  „A magyar kormány, alkotmányos törvényeink ellenére, idegenszerű s nem nemzeti befolyás alatt áll, oly befolyás alatt, mely a monarchiának egyéb tartományait abszolút hatalommal igazgatván, alkotmányos formáinkat, összes közigazgatási rendszerére nézve is, alkalmatlankodóknak szereti tekinteni, s az alkotmányos életnek nem éppen barátja.… De hazánknak már régen aggasztó helyzetében igyekeznünk kell azon is, hogy alkotmányos állásunk törvényszerű biztosítékait neveljük s erősítsük. Ily biztosítéknak tekintjük mi a kormány  felelősségét , mely az alkotmányos élet természetében fekszik, s mely alapja leend Magyarországban is az oly igen szükséges parlamentáris kormánynak , és a magyar kormányt leginkább megóvja idegenszerű elemek kártékony befolyásától.… Az alkotmányos biztosítékokhoz számítjuk s tehetségünk szerint pártolandjuk a nyilvánosságot  is s annak a közélet minden ágaibani alkalmazását, valamint a szabad összejöhetést  s az egyesülés jogának  eredeti, alkotmányos tisztaságában fenntartását. Alkotmányos biztosítéknak tekintjük s a nemzet további kifejlődésére nézve is szükségesnek látjuk a célszerű sajtótörvényekkel körülírt sajtószabadságot is. … Szükségesnek látjuk, hogy a honpolgárok minden osztályainak érdekei, a más nyelvű népségek óvatos kíméletével, nemzetiség és alkotmányosság alapján egyesíttessenek. Szükségesnek  látjuk, hogy a vallási szabadság kérdései a múlt országgyűlési alapon bevégeztessenek.… Kötelességünknek tartjuk nyilván s világosan kijelölni azon tárgyak főbbjeit, miknek minél előbbi létrehozását, az idő és helyzetünk körülményei szerint, a hon javára múlhatlanul szükségesnek  hisszük. Ezek a következők: a)A közterhekbeni osztakozás.   b)A honpolgárok nem nemes osztályainak, mindenekelőtt pedig a királyi városoknak és szabad kerületeknek, képviselet alapján, úgy törvényhozási, mint helyhatósági jogokban valóságos részesítése. c)A törvény előtti egyenlőség. d)Az úrbéri viszonyoknak kármentesítés mellett kötelező törvény általi megszüntetése, mire nézve legkívánatosbnak véljük, hogy előlépések történjenek, miszerint az örökváltság, a státus közbejöttével, országos eszközlésbe vétethessék. e) Az ősiség eltörlésével a hitel és birtokszerzés biztosítása.   Nem fogunk mi ezen működésünkben soha megfeledkezni azon viszonyokról, melyek  közöttünk s az ausztriai örökös tartományok között a pragmatica sanctio értelmében fennállanak; de szorosan ragaszkodunk az 1790:10. törvénycikkelyhez is… Nem akarjuk mi hazánk érdekeit az összes monarchia egységének s biztos fennállhatásának érdekeivel ellentétbe hozni; de másrészről törvénnyel, igazsággal s méltányossággal ellenkezőnek tartjuk, midőn Magyarország érdekei   bármely egyes tartományok érdekeinek jogtalanul alárendeltetnek, amint az ipar és kereskedési viszonyainkra nézve már hosszú időtől fogva folytonosan történik.… Meg vagyunk győződve, hogy ha az ausztriai örökös tartományok… is az alkotmányos nemzetek sorába lépnének, s az egész monarchia kormányát mind összes rendszerében, mind egyes részleteiben az alkotmányosság szelleme lengné keresztül; érdekeink s az ő érdekeik… könnyebben kiegyenlíthetők lennének.”

Az ellenzék vezetői közül többeket az adminisztrátoroknak sikerült megyéik  követválasztásán megbuktatniuk. Deák nem vállalta a követséget, Kossuth viszont most 124

először került be a diétára, a „vezérmegye”, Pest megye követeként. Széchenyi is megválasztatta magát az alsótáblára Moson megyében. Közben a rendi fórumokon kívül is jelentkeztek olyan személyek vagy csoportok, akik  a maguk nézeteinek a nyilvánosság előtt is hangot adtak. Táncsics Mihály röpirataiban egyfajta   plebeius demokratizmust képviselt, amelyen felismerhető az utópista szocialisták hatása is. Pesten szerveződött az a fiatal értelmiségiekből, írókból, költőkből álló csoport – német és olasz mintára Fiatal Magyarország nak nevezték őket – amely együttműködött a liberális ellenzékkel, bár annál radikálisabb nézeteket vallott, s a gyökeres átalakulás, sőt némelyikük  (Petőfi) a forradalom híve volt. Írásaik az Életképek  című folyóiratban jelentek meg, s 1847 végétől a Pilvax kávéházban gyülekeztek. Az utolsó rendi országgyűlés  1847. november 11-én nyílt meg Pozsonyban. Másnap a rendek nádorrá választották az év elején elhunyt József nádor fiát, István főherceget. A királyi előterjesztések javasolták az előző országgyűlésen az ellenzék által benyújtott törvényjavaslatok egy részének megtárgyalását. A reformjavaslatokat kerületi üléseken és   bizottságokban tárgyalták, s elvben elfogadták (1848 januárjában a főrendek is) a kötelező örökváltságot, a háziadó közös viselését, a hadiadót azonban a megyék többsége nem vállalta. Az alsótáblán megkezdték a sérelmi felirat kidolgozását, amelyben heves támadást intéztek az adminisztrátori rendszer ellen. A főrendek azonban elutasították a felirati javaslatot. Erre Kossuth azt javasolta, hogy egyáltalán ne küldjenek az uralkodónak válaszfeliratot, hanem a sérelmeket egyenként tárgyalják és foglalják feliratokba. Így folyamatos támadássorozatot intéztek a kormány ellen. 1848 januárjában Palermoban és Nápolyban forradalom tört ki, ennek hírére Kossuth február 25-én bejelentette, hogy reformokat és az örökös tartományok  számára alkotmányt követelő felirati javaslatot készül az országgyűlés elé terjeszteni. Ezt azonban az ellenzéki követek konferenciája nem támogatta. Miután a nádornak és a kormánynak reformszándékai hangoztatásával sikerült több ellenzéki követet maga mellé állítani, február végére kiegyenlítetté váltak az erőviszonyok. Ilyen helyzetben érkezett Pozsonyba 1848. március 1.-én a februári párizsi forradalom híre. Erdélyben  a rendeleti kormányzás időszaka egy évtizeddel tovább tartott, mint Magyarországon. 1811 után csak 1834-ben került sor a diéta egybehívására. Az erdélyi reformellenzék jóval gyengébb és mérsékeltebb volt, mint a magyarországi, ennek  következtében az erdélyi országgyűléseken nem a társadalmi reformok kerültek előtérbe, hanem az alkotmány védelme. Három kérdés szerepelt a kor erdélyi diétáin: az úrbérrendezés, az unió és a magyar hivatalos nyelv ügye. Az első esetében a haladó rendezést akadályozta a földesurak érdeke, az utóbbi kettő esetében pedig a szászok tanúsítottak erőteljes ellenállást,   bár az uniót a magyar arisztokraták és nemesek egy része sem támogatta lelkesen. Így Erdélyben 1848 előtt semmi olyan érdemleges reform nem született, amely a polgári átalakulás irányába mutatott volna.

125

14. A nemzetiségi kér dés jelentkezése. Nemzeti ébredési mozgalmak. A közös haza, az együtt átélt történelem a megelőző évszázadokban sajátos összetartozástudatot, szolidaritást alakított ki a Kárpát-medence különféle nyelvű és eredetű népei között. A társadalom nem nyelv és etnikum alapján tagolódott, hanem rendek szerint. A natio  Hungaricá nak, vagyis a politikai jogokkal rendelkező rendi nemzetnek  a magyarral egyenjogú tagja volt a szlovák, román vagy a dunántúli horvát nemes, még akkor is, ha egy szót sem tudott magyarul. A belső konfliktusok nem „nemzeti” ellentétek voltak, nem népeket állítottak  egymással szembe, hanem rendeket, társadalmi csoportokat. Ennek a soknépű országnak a kormányzását, igazgatását, a különböző népek közéleti kommunkációját megkönnyítette, hogy a 19. század első feléig a latin  volt az államélet, valamint a közép- és felsőfokú oktatás hivatalos nyelve. A közigazgatásnak és a bíráskodásnak a néppel közvetlenül érintkező szintjein, az egyházközségekben, az alsófokú iskolákban, a szakmai testületekben mindenütt a helyi lakosság anyanyelve érvényesült. A vegyes lakosságú vidékek nemessége, értelmisége és   polgársága körében általános volt a többnyelvűség. A modern nacionalizmus  megjelenése nyomán ez a helyzet fokozatosan megváltozott. A közös haza iránti lojalitás szálai gyengültek, a 18. században még eleven hungarus  állampatriotizmus helyét modern nemzettudatok  foglalták el, amelyek szembeállították egymással a Kárpát-medence népeit. A 19. századi Magyarországon kétfajta nemzetfogalom , nemzeti ideológia állt szemben egymással, s ez a kettősség az egész korabeli Európára jellemző volt. Az egyik, amelyet a francia felvilágosodás fogalmazott meg, a nemzetet politikai kategóriának tekintette, meghatározott területhez, politikai intézményrendszerhez, végső soron az államhoz  kötötte, s az állampolgárok összességével azonosította. (A nagy francia Enciklopédiában a nyelv, az etnikum egyáltalán nem szerepel a nemzet ismérvei között). E felfogás szerint csak az a nép alkot nemzetet, amelynek történetileg kialakult önálló államisága, vagy legalábbis területhez kötött politikai autonómiája van. A modern állam tehát nemzetállam, amelyben csak egy nemzet élhet, de ennek tagja minden állampolgár, tekintet nélkül nyelvére, etnikumára. A politikai nacionalizmussal, az államnemzet  eszméjével szemben a másik felfogás, az etnikai-nyelvi nacionalizmus  a nemzetet az államtól független, a politikai szerveződést megelőző, elsődleges természeti képződménynek tartotta, amelynek meghatározó jegye a közös etnikum, a nyelv, a népi hagyomány, vagy amint ennek a nemzeteszmének  megfogalmazója, Herder mondotta: a “népszellem”. Minden önmaga tudatára ébredt népi, nyelvi közösségnek természetes joga van a nemzeti léthez, a saját nemzeti politikai intézményekhez, végső soron a nemzeti önrendelkezéshez. A legtöbb európai nép nemzeti ideológiájában – történetileg kialakult helyzetének  megfelelő arányban – keveredtek egymással e két nemzetfelfogás elemei. A saját állammal, vagy területi önkormányzattal és politikai intézményekkel nem rendelkező etnikai kisebbségek  ideológiájában a természetjoggal érvelő etnikai-nyelvi nacionalizmus játszott meghatározó szerepet. Erre hivatkozva kívánták a szlovákok, szerbek és románok “nemzet”-ként való elismerésüket. A magyar liberális reformerek viszont a történeti jogokra hivatkozó államnemzet – vagy később használatos nevén: politikai nemzet  – koncepciót vallották. Ez a korábbi rendi nemzetfogalom „polgárosított” változata volt, s megfelelt a magyar állam soknemzetiségű jellegének. Ennek szellemében jelentette ki Kossuth 1847 decemberében a felvidéki szlovák követeknek: Kossuth Lajos a nemzet fogalmáról (1847)  „Minthogy e szó alatt »nemzet«, polgári státusban sokkal több értetik, mint csupán az, hogy valaki milly nyelvet beszél, ezennel kijelentem: hogy én, soha de soha, a magyar szent korona alatt más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart, elismerni nem fogok. Tudom, hogy vannak emberek és népfajok, kik más nyelvet beszélnek, de egy nemzetnél több itten nincsen.”

A reformkor liberális nemzedéke, amely a polgári átalakulás programját megfogalmazta, őszintén remélte, hogy a jobbágyság és a rendi kiváltságok eltörlésével, az állampolgári 126

  jogegyenlőség és a közteherviselés megvalósításával a nemzetiségi kérdést is megoldja. „A közös szabadság a nemzeti különbségeket s ellenszenveket biztosan kiegyenlíti” – mondotta Kossuth az országgyűlésen 1848 márciusában. *   Néhány évvel korábban hasonló véleményen volt Wesselényi Miklós is:

Wesselényi Miklós a nemzetiségi kérdésről:  Mi nálunk sokféle nyelv – sok religio – számtalan különböző szokások – s hányféle nemzetség! – Ez magában is veszedelem. – Bajos, szinte lehetetlen ezen hézagokat kipótolni – csak a haza, polgári alkotmány s törvény iránti egyenlő buzgóság teheti. Ezt pedig egyedül az eszközölheti, hogy a nemzetiség s polgári alkotmány malasztait minden nyelvű, vallású s származásúakra egyenlően terjessze, hogy ne legyen azok közül s egy helyzetbeli is a többi felett s mások kárára kényeztetett  becéje, s mostohaként eggyel se bánjék.” (Wesselényi Miklós: Balítéletekről. 1833.) „A honunkba lakó szlávok … nemzetül nem léteznek… Ezeknek külön nemzeti joguk nincs s nem lehet…. Polgári alkotmány élvezését, törvények védelmét s ebből folyólag jogszerű polgári szabadlétet ezek is követelhetnek. Ezek mint embereknek elavulhatlan, s mint polgároknak  tagadhatlan joguk.…Országnak különböző ajkú lakosai, ha egyenlő jog, kötelesség s érdekek  szorosan egymáshoz kapcsolják, külön nyelvek mellett is alkothatnak tömött testet. E nyelvbeli különbség pedig e szoros kapcsolatban elenyészhetik s gyakran el is enyészik, s mi polgárilag jól össze van forrva, az nemzetileg is egybe szokott olvadni.” (Wesselényi Miklós: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében. 1843.)

A magyar liberálisok felfogása szerint a közélet nyelve kizárólag csak a magyar lehet, de a magánéletben mindenki használhatja anyanyelvét. Ezért szükségesnek tartották a magyar  nyelv terjesztését, hiszen minden hivatalos ügyet csak magyar nyelven lehetett elintézni. Minden állampolgártól megkívánták, hogy tanuljon meg magyarul. „Magyarosítás alatt ennél többet nem lehet s nem kell érteni. – írta Wesselényi – Sem szükség, sem czél, hogy az idegen ajkúak anyai nyelvöket elfeledjék… elég, hogy magyarul tudjanak,” *

Kossuth a nemzetiségi kérdésről:  „Magyarhonban a magyar nemzet históriai joga” alapján „a közigazgatás, vagyis a közélet nyelve soha más nem lehet, mint magyar…A közélet minden ágának, mindennek, ami polgári értelemben véve actus publicus, magyarnak kell lennie; s a köznevelésnek épp úgy, amint eddig latin alapra volt fektetve, magyar alapra kell építtetnie, mert minden, ki e honban lakik, joggal megkívánhatja, hogy a közélet cselekvényeire képesíttessék.” Ezért „hazánkban közoktatási nyelvvé a latin helyébe haladéktalanul a magyar nyelv tétessék. Ami pedig a falusi népiskolákat illeti: miután a státusnak  kötelességében áll gondoskodni, hogy az ország közigazgatási nyelvét megtanulhatni mindenkinek  alkalma legyen: szükségesnek tartanók azon intézkedést, hogy a magyar nyelv minden falusi tanodában is okvetlenül gondosan taníttassék.” Az országgyűlés jelentse ki, hogy „az ország idegen ajkú lakosait nyelvöktől megfosztani nemcsak soha nem szándékozott, de sőt elismeri, miképen a magányélet nyelvviszonyaiba törvény által kényszerítőleg beavatkozni jogtalanság volna." Magyarországon „a közigazgatás, akár polgári, akár egyházi legyen az, úgy a törvényhozás, mint a törvényvégrehajtás, kormányzás, igazságszolgáltatás, közbátorság, rendőrség, egyenes és mellékes adók s közgazdaság körében… valamint a hivatalos közlekedési nyelv a magyar kormánnyal s a magyarországi törvényhatóságokkal a magyar korona birtokainak akármelyik részéből magyar  legyen. Ennél kevesebbet tenni gyávaság, többet parancsolni zsarnokság." „Ne avatkozzunk a privát életbe, hanem a közéletet alakítsuk úgy minden ágaiban, hogy inkább moraliter legyen az új polgár  kényszerítve a nyelvet magáévá tenni." (Kossuth cikkeiből, Pesti Hírlap 1842.)

1790 és 1844 között az országgyűlések egy sor törvényt hoztak "a magyar nyelv használatáról" illetve "a magyar nyelvről és nemzetiségről", amelyek az országgyűlés, a törvények, a közigazgatási hatóságok, a világi és egyházi bíróságok hivatalos nyelvévé a magyart tették. E törvények értelmében közhivatalt csak magyarul tudó egyén vállalhatott, s ügyvédi vizsgát is csak magyarul lehetett tenni, sőt még a papi tisztségek betöltését is a magyar nyelv tudásához kötötték valamennyi felekezetnél. Ez utóbbira azért volt szükség, mert az anyakönyveket is magyarul kellett vezetni. A magyar hivatalos nyelv 1844-ben vált teljessé, ekkor azt is kimondotta az országgyűlés, "hogy az ország határain belőli iskolákban a *

Kossuth Lajos iratai (Szerk. Kossuth Ferencz). XI. Budapest, 1905. 153. Wesselényi Miklós: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében /1843/. Sajtó alá rend. Gál István. Kolozsvár, é.n. II. 91. *

127

közoktatási nyelv a magyar legyen." Ezt csak a közép- és felsőiskolákban hajtották végre. A horvátországi középiskolákban a magyar nyelvet rendes tárgyként kellett tanítani. A vármegyék – köztük olyanok is, amelyeknek lakossága túlnyomórészt nemmagyar volt –  egymás után rendelték el saját önkormányzati hatáskörükön belül a magyar nyelv kizárólagos használatát. A magyar nyelv hatókörének túlzott kiterjesztése, a megyék és társadalmi egyesületek  magyarosító akciói igen élénk ellenhatást váltottak ki az érintett nemzeti kisebbségek körében. Kibontakozott az ún. „ nyelvharc ”, valóságos röpiratháború dúlt a nyelvkérdés és a magyarosítás körül, s mindkét részről elhatalmasodott a szenvedélyes, gyűlölködő hang, a másik fél megvetése, lenézése. A röpiratháború részben német nyelven, az európai közvélemény előtt zajlott, s ennek nyomán a magyarság első ízben – de nem utoljára – tűnt fel a világ előtt a nemzeti kisebbségek elnyomójának, erőszakos magyarosítójának színében. Ezt a veszélyt ismerte fel s tette szóvá, a nyelvterjesztés túlzó módszereit és a felszínes, külsőségekben megnyilvánuló hazafiaskodást elítélve, 1842. évi, nagy port felvert akadémiai   beszédében Széchenyi István. Az erőszakolt nyelvi magyarosítással szemben ő a magyarság   belső gazdasági, kulturális és erkölcsi megerősítésére helyezte a hangsúlyt. Rámutatott a szellemi-erkölcsi fennsőbbség, a minőség vonzó, olvasztó erejére, amely sokkal hatékonyabb tényezője lehet a polgári nemzeti integrációnak, mint a nyelvi magyarosítás.

Részlet Széchenyi István akadémiai beszédéből (A Magyar Akadémia körül, 1842)  „Nyelvet, nemzeti sajátságot ily felette könynyűszerrel azonban, én legalább úgy hiszem, még csak   biztosítni sem lehet, s annál kevesebbé szilárdabb s tágabb alapokra állítni; minthogy a szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek, és ekképp a magyarul  beszélő, sőt legékesebben szóló is korántsem magyar még. … Olvasztói felsőbbséggel kell bírni.… A magyar szó még nem magyar érzés, az ember mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi. S hány illy külmázos dolgozik a haza meggyilkolásán, … S ím ez fő oka, miért áll a magyar hazafiság sokkal kisebb becsben, sőt nem legtisztább fényben a világ nagy színpadán, s miért nem képes civilisatiói sympathiát s hódító közvéleményt gerjeszteni a legmagasztosb magyar polgári erény is odakünn.”

A 18. század utolsó negyedében, részben a felvilágosodás hatására a Kárpát-medence népei körében kibontakozott az a folyamat, amelyet a történetírás nemzeti ébredésnek , megújulásnak, újjászületésnek nevez, vagyis kezdetét vette e térségben a modern nemzetek  kialakulása. Nemcsak a magyaroknál, hanem a velük együtt élő jelentősebb etnikai kisebbségeknél is. Ismeretes, hogy a nemzetté válás feltételei tekintetében a Kárpát-medence népei nem állottak azonos szinten. Voltak népek, amelyek területi önkormányzattal, saját politikai intézményekkel rendelkeztek, s államjogilag elismert rendi nemzetként illeszkedtek be a Magyarország, illetve Erdély állami-politikai struktúrájába. Ilyenek voltak a horvátok és az erdélyi szászok. Másoknál autonóm egyházi intézmények, s az ezekhez kapcsolódó kiváltságok  szolgáltak a nemzeti fejlődés bázisául, támaszául. Ilyenek voltak mindenekelőtt a szerbek, akik  uralkodói diplomákban biztosított széleskörű egyházi önkormányzattal rendelkeztek. De ide sorolhatjuk a románokat is, akik a vallási unió, majd az erdélyi ortodox püspökség elismerése révén jutottak nemzeti egyházi intézményekhez. A ruszinok számára is a görög katolikus egyházi szervezet nyújtott megfelelő keretet és bázist saját nemzeti kultúrájuk, irodalmuk  kifejlesztésére. Leghátrányosabb helyzetben ebben a tekintetben a szlovákok és a magyarországi németek voltak, akik sem autonóm egyházzal, sem közjogilag elismert intézményekkel nem rendelkeztek. A nemmagyar etnikai közösségek – a horvátok kivételével – ún. „csonka társadalmat” alkottak, vagyis nem alakult ki körükben a teljes nemzeti jellegű feudális-rendi társadalmi szerkezet. Nemességük, ha volt, a rendi „natio Hungarica” tagjának tekintette magát, s ha nyelvileg nem is, de tudatilag a magyar nemességhez asszimilálódott, s nem vállalt aktív szerepet a nemzeti mozgalomban. A polgári elem és a világi értelmiség — a németek  kivételével — igen kisszámú volt körükben, s egy sajátos Hungarus -tudatot képviselt: számon 128

tartották etnikai származásukat, a németek anyanyelvükön írtak is, de büszkén vallották  magukat a közös haza fiainak, a Magyar Királyság alattvalóinak (az elnevezés onnan ered, hogy a külföldön tanuló magyarországi születésű német és szlovák diákok  Hungarus -nak írták   be magukat az egyetemi anyakönyv natio rovatába).

„Vagynak ezen magyar tudósok seregében némelyek erdélyi szász és magyarországi tót nemzetből valók is: de azok mind olyanok, akiktől nem lehet sajnálni a magyar nevezetet. Ugyanis azok magok  is magyaroknak vallották az idegen országokban magukat; írásaik által is nagy ékességére voltanak a magyar nemzetnek, az idegen országbéliektől is magyaroknak tartattak. Megmutatták azt szorgalmatos fáradságokkal, hogy ők méltán megérdemlik, hogy haza fiainak neveztessenek.” (Bod Péter: Magyar Athenas, 1766.)

Ilyen körülmények között a nemzeti mozgalom vezetése az egyházi értelmiségre  hárult: a szlovákoknál a római katolikus és evangélikus lelkészekre, a ruszinoknál és a románoknál  pedig a görög katolikus papságra. A ruszin és román papok és családjuk a vallási unió révén kiemelkedtek a jobbágysorból, egy kiváltságos rend, a katolikus papság tagjaivá váltak, s egyúttal értelmiségivé is, hiszen latin gimnáziumot, majd felsőfokú teológiai tanulmányokat kellett végezniük. A 19. század első felében a szerbeknél és a románoknál, s bizonyos mértékig a szlovákoknál is megfigyelhető a világi értelmiség megerősödése. A szerbek, a románok és a horvátok esetében a kereskedő-polgárság is jelentős mértékben támogatta a nemzeti jellegű kezdeményezéseket. A nemzeti ébredési mozgalmak a 18. század végén elsősorban kulturális téren   bontakoztak ki. Valamennyi népnél szükség volt nyelvújításra, korszerű, az egész társadalom által érthető irodalmi nyelv kialakítására. A nyelvi-irodalmi megújulással párhuzamosan haladt a nemzeti múlt rekonstruálása, nem egy esetben szinte megalkotása, a történeti tudat kialakítása. A nemzeti kultúra ápolására megfelelő intézményeket is létre kellett hozni. A nemzeti kultúra megszületése és megerősödése után került sor a politikai igények  megfogalmazására, a politikai mozgalom kialakulására. A szlovákok nak nem volt nemzeti egyházuk, de a szlovák nemzeti kultúra létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott a katolikus papság. A szlovák kultúra fontos tűzhelyei voltak a felvidéki evangélikus líceumok is. Míg a katolikus egyházi értelmiség az Anton Bernolák által kezdeményezett szlovák irodalmi nyelvet pártolta, addig az evangélikus papság és világi értelmiség a hagyományosan használt cseh nyelv mellett foglalt állást. A kialakuló szlovák  történeti tudat népük multjának dicsőséges korszakaként a Nagymorva Birodalmat és Szvatopluk államát tartotta számon. A cseh irodalmi nyelvet védelmezők táborának élén kezdetben Juraj Palkovič, a pozsonyi evangélikus líceum tanára állt, majd az 1820-as évektől átvette a vezetést a pesti szlovák evangélikus gyülekezet lelkésze, Ján Kollár. Kollár volt az, aki meghirdette a „szláv kölcsönösség” elméletét, ami annyit jelentett, hogy a szlávoknak  ápolniuk kell a kulturális összetartozás tudatát, meg kell tanulniuk egymás nyelvét, s olvasniuk  kell egymás irodalmát. A szlovák irodalmi nyelv problémáját véglegesen Ľudovít Štúr  fellépése döntötte el, aki a Bernolák által javasolt nyugat-szlovák nyelvjárás helyett a csehtől távolabb álló közép-szlovák dialektus mellett foglalt állást. Ezen a nyelven adta ki 1845-től az első szlovák politikai lapot, a Slovenskje Narodňje Novini -t (Szlovák Nemzeti Újság), s a lap révén a szlovák értelmiség végül is elfogadta az új irodalmi nyelvet, amelyen színvonalas irodalom virágzott ki. A szlovák nemzeti politikai mozgalom viszonylag későn bontakozott ki, s elsősorban a magyarosítással szembeni tiltakozás formájában jelentkezett. A tiltakozás egyik formája röpiratok kiadása volt, többnyire német nyelven. E röpiratokban nyomon lehet követni, hogyan halt el a szlovák értelmiség hagyományos „hungarus” patriotiumusa, s adta át a helyét a modern nacionalizmusnak. Matej Ľudovít Šuhajda, a selmeci evangélikus líceum tanára 1834-

129

 ben kiadott röpiratában olvassuk: „Mit szeret az ember jobban, a hazát, vagy a nemzetet? Hazát könnyen és akárhol lehet találni, de nemzetet és nyelvet sehol.” * A szerbeknél  hasonló volt a helyzet, mint a szlovákoknál: a túlnyomórészt egyházi, vallásos irodalomban használt nyelv, amelyet szlaveno-szerb -nek -nek neveztek, távol állt a népnyelvtől. Ezzel a 18. század végén egy Európát megjárt, felvilágosult bánáti szerb értelmiségi, Dositej Obradović szakított, aki népnyelvű írásaiban a különböző vallású (katolikus, ortodox és mohamedán), de hasonló nyelvet beszélő délszlávok egységét hirdette. E délszláv népek történetét a szerzetes Jovan Rajić írta meg. A szerbek már 1790-ben megfogalmazták politikai kívánságaikat, midőn II. Lipót engedélyével Temesvárott nemzeti kongresszust tartottak. Ezen 25-25 követ képviselte a   papságot, a nemességet, a polgárokat és a határőröket. A kongresszus külön területet, vajdaválasztási jogot és központi kormányszervet (kancelláriát) kívánt a szerbek számára, s kifejezte azt az óhaját, hogy a szerbek a magyar polgári közigazgatás alá visszahelyezett területeken, elsősorban a Bánságban szabad birtokos parasztokként parasztokként élhessenek élhessenek és ne kerüljenek    jobbágysorba. Az illír udvari kancelláriát Bécsben fel is állították (de egy év múlva megszüntették), az ortodox egyházat az országgyűlés bevett vallássá minősítette, s a szerb  püspököket meghívták meghívták az országgyűlés felső táblájára, de területi t erületi önkormányzatot önkormányzatot nem kaptak. Korszakunkban a szerb mozgalom is a nemzeti kultúra létrehozása terén ért el számottevő eredményeket. A szerb nyelvújítást Vuk Stefanović Karadžić kezdeményezte, aki a štokáv nyelvjárást ajánlotta irodalmi nyelvek. Elkészítette az új irodalmi nyelv nyelvtanát és szótárát. Karadžić gyűjtötte össze és adta ki a délszláv népköltészet alkotásait. Gyűjteménye lelkes fogadtatásra talált a korabeli Európa irodalmárai körében. A kor jeles magyar írói sorra tették  közzé szerb népdalfordításaikat, 1836-ban pedig Székács József egy egész kötetre való szerb népregét és hősi éneket adott ki magyarul. A szerb kultúra legfontosabb központja a 19. század első felében Pest és Buda volt. A Budán működő Egyetemi Nyomda négy évtized alatt közel 300 szerb könyvet adott ki, a kor  szerb tudósainak és íróinak munkáit csaknem kivétel nélkül itt nyomtatták. Pest-Budán jelentek  jelentek  meg a szerb tudományos és politikai sajtó első jelentős termékei: 1824-től kezdve a máig élő tudományos és irodalmi irodalmi folyóirat, majd majd 1838-tól az az első jelentős jelentős Letopis  (Évkönyv) című tudományos szerb politikai lap a Serbske Narodne Novine  (Szerb Nemzeti Újság), Teodor Pavlović szerkesztésében. A Letopis az 1826-ban Pesten megalakult szerb kulturális egyesület, a Matica  Srpska  folyóirata lett. 1838-ban ugyancsak Pesten létesített internátust (Tekelijanum) az itt tanuló szerb diákok számára a gazdag délvidéki szerb nemes és nagybirtokos, Tököli Száva (Sava Tekelija), aki a Maticát és a szerb könyvkiadást is jelentős összegekkel támogatta. Fontos szerep jutott a magyarországi szerb kereskedőknek és értelmiségnek Szerbia függetlensége kivívásában és önálló állami léte megalapozásában is. A gazdag kereskedők    pénzzel és fegyverrel támogatták a balkáni szerb felkelőket. A Szerbiába áttelepülő magyarországi szerb értelmiség pedig oroszlánrészt vállalt az új állam közigazgatásának,  jogrendjének, iskolarendszerének és kulturális intézményeinek létrehozásában. A ruszinoknál  politikai mozgalom nem bontakozott ki korszakunkban. Sőt a nyelvkérdésben sem tudtak egyértelműen dönteni arról, hogy melyik legyen a ruszin irodalmi nyelv: az egyházi szláv, a helyi nyelvjárások valamelyike, vagy éppenséggel az orosz. A 19. század első felében görög katolikus papok írtak latinul vagy orosszal illetve ruszinnal kevert egyházi szláv nyelven nyelvtanokat (Arszenij Kocak, Mihail Lucskay) illetve történeti munkákat (Ivan Basilovits, Mihail Lucskay). A románoknál  az unitus (görög-katolikus) papság játszott fontos szerepet a nemzeti tudat kialakításában. Ők az erdélyi gimnáziumokban megtanultak latinul, felismerték a román és a latin nyelv rokonságát, s kezükbe kerültek a 16. századi erdélyi magyar és szász humanisták  *

Magyarország története 1790–1848. Szerk. Mérei Gyula, Vörös Károly. Budapest, 1980. 850.

130

munkái, amelyek arról írtak, hogy a románok az egykori római Dácia lakóinak leszármazottai. Ha így áll a helyzet, akkor pedig a románok Erdély őslakói, s erre hivatkozva kérte Inochentie Micu-Klein erdélyi görög katolikus püspök már az 1730-40-es években a bécsi udvartól és az erdélyi országgyűléstől, hogy a román nemzetet ( natio Valachica ) vegyék be negyedik rendi nemzetként az erdélyi alkotmányba. A kérés mindkét fórumon elutasításra talált, de ettől kezdve ez a kívánság nem került le többé a román nemzeti mozgalom napirendjéről. A dáko-román elmélet  alapos és részletes kidolgozása az 1780-as évektől az u.n. erdélyi  triász  nevéhez fűződik. Három Bécsben és Rómában tanult görög-katolikus pap — Samuil Micu-Klein, Gheorghe Şincai és Petru Maior — megírta a dáko-románok történetét, elkészítette a dáko-román nyelv nyelvtanát. Az addig használt cirill írás helyett áttértek a latinbetűs írásra, s a román nyelvet "latinizálták", vagyis megtisztitották a történelem folyamán   belekerült idegen, főként szláv elemektől. A felvilágosodás szellemében igen fontosnak  tartották a népművelést, s Erdélyben egy sor román népiskolát szerveztek. A 19. század elején mindhárman Budán, az Egyetemi Nyomdánál dolgoztak cenzorként vagy korrektorként, s komoly szerepük volt a nyomda által kiadott közel száz román könyv megszületésében. A latinizáló nyelvújítást a Budán 1825-ben kiadott négynyelvű (román-magyar-német-latin) szótár, a Lexicon Budense kiadása tetőzte be. A szerbekhez hasonlóan a románok is már a 18. században megfogalmazták nemzeti igényeiket. A sérelmeiket és kívánságaikat tartalmazó Supplex libellus Valachorum -ot -ot (A románok kérvényező könyvecskéje) 1791-ben küldték fel Bécsbe és terjesztették az erdélyi országgyűlés elé. Ebben azt kérték, hogy a románokat negyedik nemzetként vegyék be az erdélyi alkotmányba. A kérést történeti érvekkel támasztották alá: a dákoromán kontinuitás elméletével, s azzal az állítással, hogy a 15. századig egyenjogúak voltak a magyarokkal és a szászokkal. Arra is hivatkoztak, hogy a románság a legszámosabb nép Erdélyben. Azt is kérték, hogy a hivatali tisztségek betöltésénél és az országgyűlési követek választásánál számarányuknak megfelelően vegyék figyelembe a románokat. Az országgyűlés elutasította a kérést, amelyet később a két román felekezet püspöke ismételten az országgyűlés elé terjesztett. A 18. században jelentős román nemzeti kulturális központ alakult ki Balázsfalván, a görög katolikus román püspökség székhelyén. A 19. században felzárkózott mellé Brassó, ahol a  balkáni kereskedelmet lebonyolító gazdag román kereskedő polgárság ortodox gimnáziumot, nyomdát létesített, s bőkezűen támogatott minden román kulturális és politikai kezdeményezést. Brassóban indult az első román politikai lap, a Gazeta de Transilvania  (Erdélyi Hírlap), George Bariţ szerkesztésében. A 19. század első felére jellemző a román világi értelmiség számbeli megerősödése. A különböző erdélyi iskolákban tanuló román diákoknak ekkor már csak egynegyede választja a papi pályát, többségük pedagógus és állami tisztviselő lesz. 1790-ben helyreállt helyreállt az erdélyi szászok önkormányzata, önkormányzata, ismét szabadon választhatták meg a Nemzeti Egyetem elnökét, a szász comest. A következő évtizedekben fő törekvésük Erdély és Magyarország uniójának megakadályozása volt, mert attól autonómiájukat és kiváltságaikat féltették, s küzdöttek a magyar nyelv egyre kiterjedő érvényesülése ellen az erdélyi közéletben. A német egyetemekről hazatérő fiatalok magukkal hozták a „Fiatal Németország” dinamikus, nacionalista szellemiségét, s az 1830-as években megindult a szász társadalom belső megújhodása a modernizálódás, a német nemzeti ébredés jegyében. Folyóiratok, politikai lapok  indultak, kulturális, irodalmi és gazdasági egyesületek szerveződtek, s Magyarországon a szász városokban alakultak az első modern pénzintézetek, takarékpénztárak. Az egyesületek közül csak az 1840-ben alakult Erdélyi Honismereti Egyesületet (Verein für Siebenbürgische Landeskunde) Landeskunde) és az 1845-ben szerveződött Erdélyi Szász Mezőgazdasági Egyesületet említjük, mert mindkettő mindkettő jelentős munkásságot munkásságot fejtett fejtett ki a következő következő évtizedekben. évtizedekben. Ennek Ennek a szász megújulásnak volt kiemelkedő irányító személyisége Stephan Ludwigh Roth evangélikus 131

lelkész, akit 1849-ben a magyar haditörvényszék – sajnálatos módon – halálra ítélt s kivégeztetett. A magyarországi német városi polgárság  körében – főleg Pesten – a reformkorban számottevő magyarosodási folyamat bontakozott ki. A magyar nyelv elsajátításával  párhuzamosan sokan nevüket is megmagyarosították  Horvátország  területének nagyobb részét továbbra is a katonai határőrvidék foglalta el. A három keleti, szlavón vármegye – Szerém, Verőce és Pozsega – hovatartozása pedig vitatott volt a magyarok és a horvátok között. 1790-ben a horvát nemesség szükségét érezte annak, hogy rendi jogai és kiváltságai védelmében a németesítő abszolutisztikus törekvésekkel szemben, szoros szövetségre lépjen a magyar rendekkel. Ugyanakkor azonban egyre inkább érzékelték a kibontakozó magyar nacionalizmus részéről fenyegető veszélyeket is. Ezért a horvát követek a pozsonyi országgyűléseken mereven elutasították a magyar államnyelv érvényesítésére irányuló magyar javaslatokat, s ragaszkodtak a latin nyelvhez. Ugyancsak  elzárkóztak az elől, hogy Horvátországban jogokat biztosítsanak a protestánsok prot estánsok számára. számára. A 19. század elején először a hagyományos rendi keretek között igyekeztek kiszélesíteni a horvát autonómiát, majd az 1830-as évektől kibontakozott a modern típusú nemzeti mozgalom. Ennek  társadalmi bázisát, a magyarokhoz hasonlóan, a birtokos nemesség és a nemesi értelmiség adta, de a sajátos horvát viszonyok következtében nagyobb szerepet játszott a nemzeti mozgalomban a katolikus papság és a kereskedő polgárság. A 19. század első évtizedeiben a horvátoknál is kibontakozott a magyarhoz hasonló nyelvi, kulturális ébredés. A nemzeti mozgalom politikai vonalának kezdetét a horvát Széchenyi, gróf  Janko Drašković fellépése jelzi, aki 1832-ben kiadott Disertatia  című munkájában egyfelől elismeréssel emlékezik meg a magyar nemzeti nyelv és kultúra fejlesztése terén elért eredményekről, s a horvátokat a magyar példa követésére szólitja fel, másfelől azonban tiltakozik a magyarosító törekvések törekvések ellen. Ljudevit Gaj már tovább lépett, lépett, midőn kidolgozta az „illírizmus” elméletét, amely szerint a horvátok, a szerbek, a szlovének és a bulgárok egyetlen nemzetet alkotnak, az ősi és hatalmas illír nemzetet, amelyet e népek előbb kulturális, majd   politikai egyesítése révén a valóságban is létre kell hozni. Gaj az illirizmus programját 1835  ben megindított Novine Hrvatske  (Horvát Újság) című hírlapjában népszerűsítette, amely a következő évben felvette az Ilirske Narodne Novine  (Illír Nemzeti Újság) nevet, de néhány év múlva az illír név használatát betiltották, ettől kezdve Horvát Nemzeti Újság a lap neve. Gaj nevéhez fűződik a horvát nyelvújítás és a horvát helyesírás kidolgozása is. A horvátoknak volt egy hagyományos irodalmi nyelve, amelyen a 16. század óta nyomtatott könyvek is megjelentek. Ez az ún. „kajkav” nyelvjárás volt, amelyet Zágráb és Varazsd környékén beszéltek, de ez a nyelv nem felelt meg az illírizmus céljainak, mert távol állt a szerbek által beszélt dialektusoktól. Ezért Gaj azt javasolta, hogy a Karadžić által szerb irodalmi nyelvé emelt „štokav” nyelvjárást tegyék meg horvát irodalmi nyelvvé is. Így jött létre a modern szerb-horvát irodalmi nyelv. Az új irodalmi nyelven hamarosan gazdag költészet bontakozott ki. A horvát nemzeti kultúra fejlődését jelzik olyan intézmények, mint az országszerte létesült olvasókörök, az 1842-ben alapított Matica Hrvatska, és a Horvát Nemzeti Színház. Az illír mozgalom az 1840-es években politikai párttá is szerveződött, először Illír Párt, majd Horvát Nemzeti Párt néven, s a saborban, valamint a zágrábi és varazsdi megyegyűléseken sokszor véres összecsapásokig fajuló küzdelmet vívott a magyar párttal, amely a Magyarországgal való államjogi kapcsolat fenntartása, sőt szorosabbá tétele mellett volt, s amelynek társadalmi bázisát a nagybirtokosok mellett elsősorban a túrmezei (turopoljei) kerület kisnemessége alkotta. Ezért az illírek igyekeztek őket megfosztani személyes szavazati  joguktól.

132

15. 15. A bar okktól a pol p olgároso gárosodó dó kultúrá kultú ráig ig Ha Magyarország kultúráját akarjuk szemügyre venni a rendi világ utolsó másfél századában, akkor mindenekelőtt azt kell szem előtt tartanunk, hogy ekkor élesen elkülönült egymástól egyfelől az írásbeli, másfelől a szóbeli népi kultúra. Az előbbi a lakosság túlnyomó része számára hozzáférhetetlen volt. Benda Kálmán számítása szerint 1770 körül, az úrbéres községek elöljáróinak, vagyis a paraszti elitnek csak 12-15 %-a tudta aláírni a nevét, a többi neve helyett keresztet tett hivatalos dokumentumokra. A parasztság egészét tekintve ennél sokkal rosszabb volt a helyzet. Tóth István György kutatásaiból tudjuk, hogy a 18. században Vas megye falvaiban az aláírók aránya csak 2,4 % volt, s ez a 19. század első felében 5,5 %-ra emelkedett. A piacok közelében, fő közlekedési utak mentén fekvő településeken ez az arány elérte a 20-25 %-ot, a mezővárosokban a 30 %-ot is meghaladta. Az első hivatalos országos felmérés, az 1869 végén végrehajtott népszámlálás szerint Magyarország 6 éven felüli lakosságának lakosságának 49 %-a tudott olvasni, olvasni, Erdélyben viszont arányuk arányuk csak 21, Horvátországban Horvátországban 16 % volt. Vas megye ekkor 65 %-os olvasni tudással messze az országos átlag felett járt, a megye járásai között azonban igen nagy különbségek mutatkoztak: az olvasni tudók aránya 24 és 78 % között szóródott. Ezekből az adatokból visszakövetkeztetve, az 1840-es években a felnőtt lakosság írástudását országos viszonylatban mintegy 20-25 %-ra becsülhetjük. A részletkutatások azt mutatják, hogy a kisnemesség jelentős része is írástudatlan volt. A paraszti és kisnemesi háztartások túlnyomó részében nem volt könyv, az olvasás számukra legjobb esetben a Biblia és az imakönyv, esetleg a kalendárium és vásári ponyvatermékek olvasását  jelentette. Az egykorú írásbeli kultúra termékei korszakunk vége felé legfeljebb a lakosság 1-2 %-ához jutottak el. Az 1770-es évekig a 16-17. században kialakult katolikus és protestáns iskolázás  folyt tovább, legfeljebb az iskolák száma növekedett, főleg a török alól felszabadult területeken. A század eleji országgyűlések felpanaszolták, hogy míg régebben a nemes ifjak a főurak váraiban és a királyi udvarban nevelődtek, addig most senki nem törődik velük, neveletlenül, elvadulva nőnek fel, s elparlagiasodnak. Az 1723: 70. tc. megbízta a Helytartótanácsot, hogy írja össze a nemes ifjak nevelése érdekében létrehozott alapítványokat, és gondoskodjék helyreállításukról. Ezen kívül azt kívánták, „hogy az akadémiákon tüzetesebben ne csak a bölcseleti, hittani és  jogi tudományt tárgyalják,… hanem a külföldi egyetemeken nyilvánosan taníttatni szokott és az állami és katonai közügynek szolgáló egyéb tanokat is; és ezeket alkalmatos tanárok adják  elő.” A rendek a következő évtizedekben ezekkel a kérdésekkel nem foglalkoztak, így az oktatás korszerűsítése az uralkodó feladatává lett. Az oktatás ekkor teljes egészében a különböző felekezetek kezében volt. Az alsó fokot a falusi és városi „anyanyelvi iskolák”, vagy kisiskolák  képviselték. A kisiskola feladata elsősorban a katekizmus, a bibliai történetek, az egyházi énekek és ehhez kapcsolódva az olvasás megtanítása volt. A hagyományos falusi társadalomban a gyermekek a mindennapi életükhöz, munkájukhoz munkájukhoz szükséges ismereteket, magatartásformákat, magatartásformákat, szokásokat szokásokat a családban, a faluközösségben sajátították el. Az iskolamesterek tanulmányaikat félbehagyott diákok, írástudó mesteremberek, néha a jegyzők voltak, többségük a tanítás mesterségét gyakorlati úton, egy idősebb falusi tanító mellett „inaskodva” sajátította el. Intézményes tanítóképzés az 1770-es évek végéig nem folyt. A tanító a kántori, sőt sok helyen a sekrestyési, harangozói feladatkört is ellátta. A református iskolák jobb helyzetben voltak, mert a végzett teológusoknak néhány évig tanítaniok kellett, s csak ezután pályázhattak lelkészi állásra. A kisiskolák szoros kapcsolatban voltak egy-egy kollégiummal, onnan szerződtették  iskolamestereiket. 1770-ben a szűkebb Magyarország 8742 helysége közül 4145-ben (47,4%) volt kisiskola, összesen 4437 tanítóval. A meglevő iskolák 94 %-a egyetlen tanítóval működött. Csak 237 helységben volt két-két és 25 helységben három-öt tanító. Ehhez azonban, hozzá kell 133

még számítanunk megközelítő becsléssel a szabad királyi városok mintegy 100—120 népiskoláját és nagyjából 250 tanítóját. Azt is számításba kell vennünk, hogy az iskoláskorú gyermekek túlnyomó része nem járt rendszeresen iskolába. Somogy megyében, ahol a községek 46 %-ában volt iskola, az iskolába járók aránya 22.4 % volt. Az oktatás középső szintjét továbbra is a hatosztályos gimnázium képviselte, amelynek  fő feladata a latin nyelv elsajátítása volt. A 4 vagy 3 osztályos kisgimnáziumban, a grammatikai iskolában tanulták meg a latin nyelv alapjait, majd a két felső – a poétikai és retorikai - osztályban az antik írókat olvasták, s megismerkedtek a versírás és a latin szónoklás szabályaival. A hatosztályos nagygimnáziumra épült az akadémiák és kollégiumok 2 vagy 3 éves filozófiai és teológiai kurzusa. Sem a katolikusoknál, sem protestánsoknál nem vált élesen szét a középső és a felső szint, sőt a protestánsoknál mindhárom szint egy intézményen belül szerveződött. A 18. század közepére már mindenütt a gimnáziumi tananyag részévé vált a történelem és a földrajz oktatása. Az akadémiák bölcseleti tagozatán – mind a katolikusoknál, mind a protestánsoknál – a hagyományos skolasztika mellett egyre inkább helyet kapott a modern filozófia és természettudomány, a kísérleti fizika. A 18. század közepén a magyar korona országaiban 86 nagygimnázium működött (Magyarországon 64, Erdélyben 18, Horvátországban 4), a kisgimnáziumok száma 31 volt. Az 56 katolikus nagygimnázium közül 31 a jezsuiták kezén volt, 20-ban a piaristák oktattak, hármat a ferencesek, egyet a pálosok tartottak fenn, egy pedig görög-katolikus volt. Ezen kívül 24 településen működött katolikus kisgimnázium. 1749-ben kapta meg végső formáját a bécsi Theresianum, ez a korszerű filozófiai tanfolyammal bővített gimnázium, amelyben a monarchia eljövendő vezető garnitúrája, köztük számos előkelő magyar nemesifjú, részesült magas szintű nevelésben. Az evangélikusok 9 nagy és 5 kisgimnáziumot tartottak fenn, Reformátusok 19 nagy és 2 kisgimnáziummal rendelkeztek. Erdélyben volt 2 unitárius gimnázium is. Az ortodox szerbeknek Újvidéken volt kisgimnáziumuk. A legnagyobb iskolaközpontjaik a reformátusoknak voltak: a nagy kollégiumok (Debrecen, Sárospatak, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyenyed) a teljes gimnáziumra épülő, filozófiát és teológiát tanító felső tagoza t agozattal ttal is rendelkeztek. r endelkeztek. Debrecenben és Sárospatakon több mint ezer diák tanult. Hasonló, mindhárom szintet magukban egyesítő, iskolái voltak az evangélikusoknak  Pozsonyban, Eperjesen, Lőcsén, Késmárkon, Sopronban és Nagyszebenben. Felvilágosult abszolutizmus célul tűzte ki, hogy emelje a lakosság kulturális színvonalát, mert hasznos állampolgár csak az lehet, aki tud írni-olvasni, s bizonyos minimális műveltséggel rendelkezik. Ezért az oktatást állami irányítás és felügyelet alá igyekezett helyezni. Úgy vélték, hogy az ifjúságot nem elég latin retorikai műveltségben részesíteni, hanem „a hivatali szolgálat végzésére és az állam javának előmozdítására is képessé és alkalmassá” alkalmassá” kell tenni. * A magyarországi közoktatás első átfogó, állami szabályozása, a Ratio Educationis  (A nevelésnek és az egész tanügynek rendje Magyarországon és kapcsolt tartományaiban)  királyi rendeletként 1777-ben látott napvilágot (Erdélyre nem vonatkozott). Horvátországgal együtt kilenc tankerületet szerveztek. Ezek élén főigazgatók álltak, mellettük a tanfelügyelők  foglalkoztak a népiskolákkal. A Ratio kimondotta, hogy az új közoktatási rendszer áldásait „az összes polgárok minden osztályára” ki kell terjeszteni. Az alsó fokon az anyanyelven oktató népiskolákat 3 típusba sorolták: falusi, mezővárosi és városi „nemzeti” iskolák, mindegyikben az ottani lakosság számára szükséges speciális tananyaggal. A tankerületek székhelyén mintaiskolákat mintaiskolákat létesítettek, amelyekben amelyekben tanítóképzés is folyt. folyt. A középfokot az az ötéves ötéves gimnázium jelentette, amely két tagozatra oszlott: egy hároméves un. grammatikai iskolára, erre épült a két felső – a poétikai és a retorikai – osztály. Ezekben matematikát is tanultak, továbbá természetrajzot, Magyarország történetét és földrajzát, németet vagy más hazai *

A magyar nevelés története. története. Főszerk. Horváth Márton. Budapest, 1988. I. 148.

134

nyelvet. Külön súlyt helyezett a tanterv a gazdasági ismeretek (pl. a kettős könyvelés) tanítására is. Fontosnak tartotta a testi nevelést, a friss levegőn való mozgást, a játékot. Minden iskolában az állam által megszabott tananyagot kellett államilag előírt tankönyvekből tanítani. Az öt tankerületi székhelyen a teljes gimnáziumra épülő királyi akadémiákat  szerveztek. A diákok 10 éves korukban kezdhették a gimnáziumot, s 15 éves korukban fejezhették be. Ekkor  megkezdhették felsőfokú tanulmányaikat vagy a királyi akadémiák kétéves filozófiai tanfolyamán, amely után két év jog következett, vagy az egyetemen. „Mindent összevéve megállapíthatjuk, hogy a Ratio mint a felvilágosult reform, az egységes és állami oktatásügy úttörője, jelentős előrelépésnek tekinthető, amely nemzetközi összehasonlításban is jó színvonalat képviselt” – így értékeli Kosáry Domokos Mária Terézia átfogó iskolareformját. ** A rendelet csak a katolikus iskolákra vonatkozott, az autonómiával rendelkező protestáns egyházak maguk dönthették el, hogy iskoláikban alkalmazzák-e vagy sem a Ratio előírásait.  Nem alkalmazták, s ezzel elmulasztották iskolaügyük korszerűsítését. 1781-ben jelent meg II. József rendelkezésére a Norma Regia , amely Erdély iskolaügyét volt hivatva modernizálni, nagyjából a Ratio-hoz hasonló módon.

„Ha a tanítás ügyét szolgáló férfiaknak […]olyan fizetések vagy tiszteletdíjak állapíttatnak meg, melyek egyrészt a kényelmes megélhetéshez elegendőek, másrészt hivatali kötelességeikkel megfelelő arányban állanak; ha a tanító hivatásnak megszerezzük azt a megbecsülést, mely valóban megilleti; ha gondoskodunk arról, hogy a tanárok feladataikban örömüket leljék, a versenyre ösztönzést nyerjenek és hogy kötelmeiknek különös gonddal való teljesítéséhez hozzászokjanak. […] Kívánatos volna ugyan, hogy a falusi fiatalság nyári és téli időben egyaránt mindaddig köteleztessék  az oktatásban való részvételre, míg a mezei munkák végzésére alkalmas kort el nem érte, ezt azonban csak nagyon kevesektől lehet elvárni. A legtöbb szülő ugyanis gyermekeit, alig hogy ötödik  vagy hatodik életévüket átlépték, földművelésre, házi munkára vagy más foglalkozásra is fogja. […] Ennélfogva a dolgot úgy kell majd szabályozni, hogy az ifjak a mezei munkák befejezése után, mikor a szülőknek már kevésbé van reájuk szükségük, köteleztessenek az iskola látogatására, ahol a tanítást a fentemlített tantárgyakból reggel két és délután ugyanannyi órában szorgalmasan hallgatni tartozzanak.” (Ratio educationis, 1777.)

1806-ban adták ki az ún. 2. Ratiot, a Ratio Educationis Publicae -t. Ez „feloldotta elődje tantárgyi zsúfoltságát, és – már nem mellőzve a pszichológiai szempontokat – jobban figyelembe vette a gyermekek és ifjak életkori sajátosságait, szellemi teherbíró-képességét. Jobb elrendezésben, világosabb szerkezetben, átgondoltabb tananyag-kiválasztással folytatta, magasabbra emelte és megvalósította mindazt, amit 1777.-i elődje akár a hazai hagyományból átvett, akár újként kezdeményezett.” * Egyneműbb, könnyebben oktatható tananyagot írt elő, ezt azonban főleg a reális (természettudományos) tárgyak csökkentésével és a latin retorika újbóli előtérbe állításával érte el. Elődjénél jóval szigorúbb fegyelmi rendszabályokat írt elő. A kisgimnáziumot négyosztályossá tette, tehát a nagygimnázium ismét hatosztályossá vált, amelyet 9 évesen kezdtek el és 15 éves korukban fejeztek be a diákok. 1845-ben jelent meg a Helytartótanács Magyarország elemi tanodáinak szabályai  című rendelete, amely az alsó fokú oktatás egységesebbé, korszerűbbé és hatékonyabbá tételét célozta. Korszakunk végére a tanítók száma az 1770. évihez képest több mint megkétszereződött, az iskolák száma is mintegy 60 %-kal növekedett. Becslések szerint ekkor  az iskolaköteles korúak mintegy 35-40 %-a járt iskolába. A Pázmány Péter által alapított, jezsuita vezetés alatt álló nagyszombati egyetem et Mária Terézia 1769 végén állami irányítás alá helyezte és orvosi karral egészítette ki, ahol sebész- és gyógyszerészképzés is folyt.. 1777-ben az egyetemet Budára helyezték a királyi  palotába. Ekkor a négy kari igazgató mellett 32 rendes tanár oktatta a 423 hallgatót. II. József  az intézményt 1784-ben Pestre helyezte át. A Ratio Educationis előírta új ** *

Uo. 157. Mészáros István: Középszintű iskoláink kronológiája és topográfiája 996–1948. Budapest, 1988. 56–57.

135

társadalomtudományi, természettudományi, gazdasági és műszaki tanszékek felállítását (az utóbbiak is a bölcsészkar keretei közt kaptak helyet), valamint az oktatást és a kutatást egyaránt segítő gyűjtemények, szertárak és csillagvizsgáló létesítését. II. József 1782-ben a bölcsészkar  keretében megalapította a Mérnöki Intézetet (Institutum Geometricum), 1787-ben pedig az orvosi karon megindította állatorvosok képzését. A politikai klímaváltozás az egyetemet is erőteljesen érintette: 1795 után fokozott állami, sőt rendőri felügyelet alá helyezték. Korszakunk végén, 1839-ben az egyetem 4 karán, 44 tanszékén 56 oktató tanított mintegy másfél ezer diákot. A mindenkinek kötelező két évfolyamos, általános műveltséget nyújtó bölcsészkari képzésre épült a hároméves jogi, vagy a négyéves teológiai, vagy az ötéves orvosi szakképzés. Az oktatás 1846-tól kezdve (a teológiai kar kivételével) magyar nyelven folyt. A 18. században gyakran egyetemnek nevezték a jezsuiták két felsőoktatási intézményét, a kassai és a kolozsvári akadémiát is, amelyek azonban nem érték el a nagyszombati, majd pesti egyetem szintjét. A Ratio Educationis értelmében jelentős felsőoktatási intézményeké váltak a királyi  akadémiák , ahol filozófiát, majd jogot lehetett tanulni, mindegyiket két-két év alatt. Ezeken főleg gimnáziumi tanárokat és állami, megyei tisztviselőket képeztek. Magyarországon négy (Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Győr), Horvátországban egy (Zágráb) királyi akadémiát szerveztek. Ezekhez járult az egri püspöki akadémia. A protestáns kollégiumok felső tagozata is akadémiai szintű volt, ott azonban a bölcseleti tanfolyamfolyamra teológia épült (lelkészképzés). Az akadémiák hallgatóinak létszáma 1839-ben 1207 volt. A 19. század első felében egy új katolikus iskolatípus alakult ki, főleg tanárok  képzésére: a líceum. 1846-ban 9 líceum működött, ahol a teljes gimnáziumra két éves  bölcseleti tanfolyam épült. Ennek elvégzése után az akadémiákon, vagy az egyetemen lehetett tovább tanulni. A katolikus líceumok közül három tulajdonképpen akadémia volt, mert jogi képzést is nyújtott (Eger, Pécs, Temesvár). A líceumokban 1839-ben 1456 hallgató tanult. A 18. század végétől a bölcseleti és jogi tagozattal rendelkező evangélikus gimnáziumokat is líceumnak nevezték. Már a 18. században felmerült az igény különböző szakfőiskolák iránt. Selmecen 1763 és 1770 között bányászati akadémiává fejlesztették az 1735-ben alapított bányatisztképző iskolát. A selmecbányai akadémián 1770 és 1846 között összesen 3248 növendék végzett, 80%-ban nem nemes származásúak. Kamarai tisztviselők képzésére állították fel 1763-ban a három évfolyamos szempci intézetet, amely 1776-ban megszűnt. Már említettük, hogy a 18. század végén és a 19. század elején három mezőgazdasági szakiskola is alakult. 1846-ban nyitotta meg kapuit a József Ipartanoda, amely a következő évtizedekben műegyetemmé fejlődött. Ugyancsak a 19. század elején létesült az első kisdedóvó Brunszvik Teréz kezdeményezésére. 1834-ben kiemelkedő reformerek megalakították a Kisdedóvó Intézeteket Magyarországon Terjesztő Egyesületet, amelynek kezdeményezésére több tucat óvoda létesült. 1785 és 1846 között a gimnáziumok száma 112-ről 150-re növekedett. 1846-ban a Magyar Királyságban és Erdélyben 123 nagy és 27 kisgimnáziumban mintegy 20 ezer diák  tanult. A 150 gimnázium közül katolikus jellegű volt 86, a protestáns felekezetek 61, a görög keletiek 3 középiskolát tartottak fenn. A főiskolák – királyi akadémiák, katolikus és evangélikus líceumok, református és unitárius kollégiumok – száma 37 volt, ezekben a   bölcseleti tanfolyamot jogi vagy teológiai oktatás, vagy mindkettő követte. Az oktatás latin nyelven folyt, bár 1792 óta a rendes tantárgyak között a magyar nyelv is szerepelt. Az 1844:2. tc. alapján a gimnáziumokban, a főiskolákon és az egyetemen fokozatosan a magyar lett az oktatás nyelve. A 18. század első kétharmadára a késő barokk  kultúra uralma a jellemző. A barokk  nálunk már a 17. század elején megjelent, de kiteljesedése és tömeges elterjedése csak a 18. században ment végbe. A barokk elsősorban a rendiség kultúrája, a kiváltságaihoz, 136

hagyományaihoz ragaszkodó nemességé. „A rendiség életét a XVIII. századon át a hozzáfűzött  barokk ideál hosszabbította meg” – írja Szekfű Gyula. A barokk „a magyarságot történetének  öntudatos, lelkes szemléletével ajándékozta meg és széles rétegei számára fölfedezte országát, melyet eddig nem ismert. A magyar történeti és földrajzi szemlélet e kornak szülötte, hasonlóképen ez a kor az, mely a magyar rendi alkotmányt a történeti múlt és vallásos hit glóriájával vonta be.” * A barokk eszmevilág vallásos fogantatású és jellegű: a katolikus reformot szolgálta, meghonosításában és elterjesztésében nagy szerepe volt a jezsuita rendnek. A barokknak ez a vallásos jellege tette lehetővé, hogy áthassa az egész társadalmat, az arisztokráciától a nemességen és a városi polgárságon át a falu népéig. Ugyanezt nem lehet elmondani az 1760-as évektől kezdve nálunk is megjelenő felvilágosodás ról, amely csak a társadalom egy meglehetősen szűk elitjét érintette: művelt, világlátott arisztokratákat, birtokos nemeseket, s legnagyobb mértékben a nemesi és nem nemesi származású értelmiséget. A felvilágosodás eszméit a magyar társadalom először Bécs közvetítésével ismerte meg. Míg a politikusokra főleg a német felvilágosodás, az értelmiségre és az írókra inkább a francia hatott. Ez a „francia Európa” kora: a művelt társaság mindenütt olvas és beszél franciául. Bár a francia felvilágosodás írónak műveit a Habsburg Birodalomban tiltották, sokan olvastak francia könyveket, s a legfontosabb műveket magyarra is lefordították. A felvilágosodás legjelentősebb hatása egyfelől egy nemesi reformer csoport kialakulásában, másfelől a magyar nyelvű, nemzeti szellemű irodalom és kultúra  kibontakozásában jelentkezett. A felvilágosult nemzeti irodalom és kultúra korának kezdetét Bessenyei György színrelépésétől, az 1770-es évektől számítjuk. Ez a kor mindenekelőtt a nemzeti kultúra kommunikációs eszközeit és intézményrendszerét teremtette meg. Ez szükséges volt ahhoz, hogy a nemzeti irodalom és tudomány kibontakozhasson. A magyar nyelvi és irodalmi megújulás kezdeményezője, Bessenyei György, akit a magyar nemesi testőrség tagjaként a bécsi felvilágosodás példája ösztönzött, azt kívánta, hogy a tudomány „az ország minden rendű lakóira kiterjedjen”, ennek legfőbb eszköze pedig az anyanyelv. „Minden nemzet a maga nyelvén vált tudóssá, de idegenen sohasem.” **1780 körül a Magyarországon kiadott könyvek fele még latin nyelvű volt, a tudományos irodalom szinte kizárólag ezt a nyelvet használta. Bessenyei és társai célul tűzték ki a latin teljes kiszorítását, a műveltség minden ágának, a tudománynak, az oktatásnak, a politikai és közéletnek és a társas életnek teljesen magyarrá tételét. Ehhez azonban a nyelvet is meg kellett újítani, alkalmassá kellett tenni a korszerű műveltségi tartalmak kifejezésére. Ezt a célt valósította meg a nyelvújítás  mozgalma. Ehhez elsősorban új szavakat kellett alkotni. Számos író és tudós dolgozott azon, hogy létrehozza az irodalom és az egyes szakterületek magyar szókincsét. A nyelvújítás természetesen nem ment harc és viták nélkül: újítók (neológusok) és az újítások  ellenzői (ortológusok) több vitairatban csaptak össze. Kazinczy Ferenc a neológusok vezére, a nyelvújítás szervezője és győzelemre vivője 1819-ben írt cikkében elismerte, hogy az ortológusok kritikája is hozzájárult az újítók túlzásainak nyesegetéséhez, s kijelentette : „Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind.” * A nyelvújítás során megszületett az egységes irodalmi nyelv, amelynek a regionális nyelvi normák közül az északkeleti (Tisza melléki) szolgált alapul, de a másik fejlett regionális irodalmi nyelv, a nyugati (dunántúli) is számos elemmel hozzájárult az egységes nyelvi norma kialakulásához. Ezt követte a beszélt köznyelv és a társalgási nyelv lazább normáinak kialakulása. A nyelvújítással párhuzamosan haladt az európai irodalom műfajainak, műformáinak  átvétele, átültetése, fordítások segítségével. Végül fellépett az eredetiség követelménye: eredeti alkotásokkal, mégpedig a magyar múltat, a hazai valóságot feldolgozó munkákkal gazdagítani *

Szekfű Gyula: Magyar történet. IV. Budapest, 1943. 412-413. * Bessenyei György válogatott művei. Budapest, 1987. 588. (Magyarság, 1778) * Kazinczy Ferenc művei. Budapest, 1979. I. 834. *

137

az új magyar irodalmat. "Főkép a' honi tárgyú eredetiek pártolandók" - így határozza meg Vörösmarty a Nemzeti Színház műsorpolitikáját. ** Az 1770-es években Bessenyeivel és társaival meginduló s a 19. század közepén Petőfi és Arany költészetében tetőző nyelviirodalmi megújulási folyamat a magyar kultúra történetének egyik legfényesebb korszaka. A vezérszólamot az irodalom viszi: hét évtizeden át tart – a kiváló irodalomtörténész, Horváth János szavaival – „a lángelmék fényes versenyfutása”, s az élen járókat el-elmaradozva, lassabban követik a kultúra egyéb területei: a művészetek közül elsősorban az építészet, a tudományok közül pedig az ún. nemzeti tudományok, mindenek előtt a történetírás és a nyelvtudomány. Az egész kulturális megújulási mozgalom vezércsillaga a nemzetiség  eszméje: minden alkotás ezt szolgálja, minden kezdeményezés, erőfeszítés ennek van alárendelve. Nemcsak a nyelv nemzeti, hanem a tartalom, sőt egyre inkább a forma is. A költő legyen „a nemzeti érzés tolmácsa” – kívánja Kölcsey, az egyébként ízig-vérig européer Eötvös József pedig azért üdvözli lelkesen Petőfit, mert legkisebb dala is „a nemzetiség bélyegét hordja magán”. Horváth János nemzeti klasszicizmus -nak nevezte el újításnak és hagyománynak, európaiságnak és magyarságnak azt az új egyensúlyát, amely „nemzeti irodalmunk e hét évtizedes nagy futamának” eredményeként a 19. század közepén létrejött. Legkiemelkedőbb képviselőinek Petőfit, Aranyt, a regényíró Kemény Zsigmondot, a kritika és a tudományos   publicisztika terén Gyulai Pált, Csengery Antalt tekinti. „Az ő felfogásuk szerint való irodalomban össze van egyeztetve: nemzeti és európai, általános emberi és magyar, hagyományos és korszerű, mű- és naív költészet, valóságtisztelet és a képzelet szabadsága, ész és érzelem, közösség és egyén, anyag és szellem, test és lélek joga és érdeke.” Ujabb irodalomtörténet-írásunk „népies-nemzeti irodalom”-nak, illetve „nemzeti polgárosult irodalom”-nak nevezi ugyanezt. De ugyanaz a Horváth János, aki ebben a „nemzeti klasszicizmus”-ban a magyar  kultúra fejlődésének egyik csúcspontját látja, így folytatja: „aki az irodalomban csak a kinyomott művek sorozatát látván, Csokonai és Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty és sok kitűnő kortársuk munkáit növekvő elragadtatással szedi le a polcról s olvassa sorra, de közönségük  felől tájékozódni elfelejt: az lehet ugyan méltánylója s élvezője e jeles írók műveinek, de a kor  irodalmi valóságáról sejtelemmel sem bírhat. Aki azonban a valóság mindkét felével számot vet, felismeri nemzeti irodalmunk e hét évtizedes nagy futamában a későn érkezettek végzetét: a lángelmék fényes versenyfutása mögött a nemzet egészének nagy elmaradását. ” * Ez arra utal, hogy korszakunkban az írott kultúrában szakadás következett be, elkülönült egymástól a  műveltség két szintje . A magyarországi kultúra – éppúgy, mint minden ország és nép kultúrája – sohasem volt egységes, mindig több egymásra rétegződő szintből, illetve egymás mellett élő változatból tevődött össze, társadalmi rétegek, rendek és vallási csoportok szerint. Az egyes változatok és szintek nem egyformán viszonyultak a korszerű európai műveltséghez. Nem egyszer  előfordult, hogy miközben a legmagasabb szinten egyes alkotók vagy csoportok már elérték az európai kultúra legjobb színvonalát, az alsóbb szintekre az európai kultúra elemei kevéssé   jutottak el, esetleg idegenkedő fogadtatásra, vagy éppen elutasításra találtak. Időnként találkozunk a sajátos specifikus magyar kultúra, a magyar „faji” jellegzetességek és az „idegennek” minősített európai kultúra szembeállításával is, de kultúránk fejlődésének  csúcspontjait azok a korszakok jelentik, amikor sikerült kialakítani magyarság és európaiság  szintézisét, harmóniáját. Kosáry Domokos a 18. századi magyarországi művelődésről írt nagy monográfiájában kifejti, hogy a 18. század folyamán a barokk műveltség egységes tömbje fokozatosan ** *

Athenaeum 1843. II. 461. Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete. Bp. 1976. 287.

138

differenciálódott. A felső szint az európai fennsík korszerűbb tendenciáihoz kezdett igazodni: műveltsége egyre inkább világi jellegűvé vált, felvette magába az új filozófiai irányok és az új természettudomány eredményeit, majd az európai felvilágosodás eszmevilágát. Az alsóbb szinten a nemesség nagy többsége megmaradt a hagyományos réginél. Annál, ami régebben volt korszerű, európai, de ekkorra már korszerűtlenné, elavulttá vált, európaisága elfelejtődött, s így ősi, eredeti, igazi „párducbőrös” magyarságnak volt képzelhető, azonosítható valamiféle ősmagyar kulturális hagyománnyal. „Így alakult ki az újat képviselő kisebbség és a régihez ragaszkodó többség sajátos dialógusa a nemességen belül.” * Ez a vita a „korszerű európaiság” és a „hagyományőrző magyarság” között különböző formákban fel-feléledve végighúzódott a 18—19. századon. A felső szint, a kulturális elit felfogását Kazinczy fejezte ki: „A múzsák járvány istenségek, s Bécs és Pest nem pirulhatunk, hogy hozzánk később jöttek. Piruljunk, ha örömmel nem fogadjuk.” ** Bessenyei György a magyarkodó „népszerűekkel” szemben kijelentette:

Részlet Bessenyei György Magyarság című röpiratából (1778)  „A régi módhoz ne ragaszkodjunk, mert ahhoz ragaszkodni annyit tészen, mint a tudatlanságot sóhajtani. Csak nékünk is jobb lesz hát a nagy világ után menni… Nem szükség minden újítót meg vetni, mert nem minden újság rossz köztünk, mivel igen sok veszedelmes és tudatlan óságok is vannak e világba.”

II. József halála után kibontakozó nemesi nemzeti mozgalomban tiltakozások  hangzottak fel az „idegen” kultúra hazai divatja ellen. Nyitra megye köriratában arra intett, nehogy „túlságosan törekedvén a művelődésre, nevetségessé váljunk”, mert a magyarhoz csak  a szigorú szittya erkölcs, a fegyverforgatás illik. A magyar nemesség nagy részének kultúra iránti közömbösségére bőven hozhatnánk idézeteket a korabeli írók tollából. Decsy Sámuel írja Pannóniai Féniksz ében 1790-ben, hogy a tehetősebb urak inkább cifra kocsikra, lószerszámokra, cselédekre, bálokra s más mulatságokra adják a pénzt, mint a magyar  tudományokat öregbítő könyveknek nyomtatására. Legalaposabban „a nemzet csinosodását” (azaz polgárosulását) sürgető Kármán József jellemzi a korabeli társadalom kulturális igénytelenségét 1794-ben. Sok magyar ifjú tanul külföldön, de ha hazajönnek „micsoda kimagyarázhatatlan elalélás foglalja le őket. A könyvtárt fegyverek tolják ki, a széptudományokat vadkergetés – az elmélkedést az agarászat… elvadulnak, mint az erdei apró marhák, megtompul elméjük, külföldi formájukból egészen kivetkőznek.” S keserűen kérdezi: „De ki lesz hazánkfiai közül, aki reá vegye magát arra, hogy a tudományoknak életét és egész erejét felszentelje, ha arra reá sem látszik ügyelni a haza. Ha meggondolja, hogy a háládatos Anglia királyai mellé teszi tudósainak hamvait, …és mi itt – nem olvastatunk .”* Mi itt nem olvastatunk! – ez a panasz hangzik csaknem egy félszázadon át tollforgató emberek ajkáról. A Hazai Tudósítások szerint 1809 táján Magyarországon 150 ezer  kalendáriumot nyomatnak, „más fontos könyvekből alig vészen meg az ország 500-at.” ** A kor  igen színvonalas tudományos és irodalmi folyóiratai alig tudtak néhányszáz előfizetőt összetoborozni, s érdeklődés hiánya miatt néhány év után csendesen kimúltak. Hasonló   jelenséggel találkozunk a képzőművészetben is. Azok az arisztokrata családok, amelyeknek  tagjai tízezreket áldoznak a Nemzeti Múzeumra, az Akadémiára, vagy a Nemzeti Színházra, –  Lyka Károly kutatásai szerint – művészeti megrendeléseiknek talán kilenctized részét külföldi művészeknek juttatják. Sajátos kettősség jellemzi a magyar nemesség magatartását a kultúrával kapcsolatban a 19. század első felében. A nemzeti közgyűjteményekre, a könyvtárra és a múzeumra, „a *

Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Budapest, 1983. 58. Kazinczy Ferenc művei. Budapest, 1979. I. 339. * Kármán József: A Nemzet Tsinosodása. Uránia 1794. III. ** Hazai Tudósítások 1809. szeptember 27. sz. **

139

nemzeti nyelv kiműveltetése” céljából létesült Tudós Társaságra, a Nemzeti Színházra sokszázezer forint gyűlik össze, szinte az egész társadalom képviselve van az adakozók között. De az ünnepelt nemzeti költő, Vörösmarty összegyűjtött versei 1841-ben 150 példányban sem keltek el (a nemzeti eposzra, a Zalán Futására  1825-ben 99 előfizető jelentkezett). Kölcsey 1834-ben a pozsonyi országgyűlés küldöttei körében csak pár száz forintot tudott összeszedni egy Kazinczy-emlékműre. 1830-ban a tehetséges fiatal festő, Barabás Miklós külföldi tanulmányainak költségeire nem sikerült 200 forintot összegyűjteni az erdélyi mágnások  körében. E jelenség okára találóan rátapint az Athenaeum c. folyóirat cikkírója, aki – mintegy rímelve Kármán fél évszázaddal korábbi panaszára – 1841-ben azt írja, hogy "legyen bármi gyönyörű, mi tanulságos, mi becses czikk, ha tárgya nem politica vagy evvel rokon, az nem  olvastatik. "*** A politika primátusa ezekben az évtizedekben természetes. Az 1770 és 1867 közti nagy kulturális megújulás, a nemzeti irodalom és művészet kibontakozása része volt egy szélesebb, a nemzeti élet egészére, minden területére kiterjedő átalakulásnak, a polgárosodás folyamatának. A polgári átalakulásért vívott harc, bár több fronton folyt, elsősorban politikai küzdelem volt. Így érthető, hogy az irodalom is egyre fokozottabb mértékben a nemzeti   politika szolgálatába állott, s nagy szerepet játszott az 1848 előtti reformmozgalom  programjának népszerűsítésében. Néha azonban talán túlságosan is átbillent a mérleg a politika oldalára. A kortárs írók többször felpanaszolták az egyébként sem széles olvasóközönség egyoldalú politikai érdeklődését. A nemzeti kultúra sokoldalú kibontakozásának feltétele volt a kulturális intézményrendszer  létrehozása. A 18. század utolsó negyedében több püspöki könyvtárat  megnyitottak a nyilvánosság számára (Pécs, Eger, Kalocsa, Gyulafehérvár). Az 1790-es években néhány főúri könyvtár is megnyílt az érdeklődő olvasók előtt (Keszthelyen a Festetich, Marosvásárhelyen a Teleki család könyvtára). A pesti Egyetemi Könyvtár is nyilvánossá lett az 1770-es években. Széchenyi Ferenc gróf ennél is tovább lépett, midőn 1802-ben a nemzetnek adományozta könyvtárát és gyűjteményeit, ezzel alapját vetve az angol és francia közgyűjtemények után Európában időrendben harmadik nemzeti közgyűjteménynek. A Széchenyi alapította Nemzeti Könyvtárat  az 1808: 8. tc. Nemzeti Múzeum má bővítette, amely számára 1836-ban szintén törvény rendelte el megfelelő és méltó épület emelését. Pollack  Mihály monumentális klasszicista alkotása 1847-re el is készült. A 19. század első felében a Múzeum gyűjteményei adományok és vásárlások révén jelentősen gyarapodtak és differenciálódtak. Pyrker László egri érsek értékes képgyűjteményét adományozta az intézménynek, s erre alapozva 1846-ban megnyílt a Múzeum Képcsarnoka. Egy Magyar Tudós Társaság  szükségességét Bél Mátyás már a 18. század elején felvetette, s ki is dolgozta annak tervét. A század folyamán több javaslat és kísérlet történt ilyen társaság létesítésére. Bessenyei György 1781-ben röpiratott is írt ennek érdekében. Mindez egyelőre csak egy szűk, felvilágosult értelmiségi elit igénye volt, amely még az írástudó, iskolázott nemesség körében sem talált támogató visszhangra. Midőn Révai Miklós az 1790-es országgyűlés idején a rendeket igyekszik megnyerni a Magyar Tudós Társaság terve számára, a Magyar Kurír egy nógrádi levelet közöl, amely szerint “A közönségnek egy tisztes része azt kiabálja, hogy arra a társaságra semmi szükség sints, mivel tsak szabad kőmívesek   bandája fogna lenni.”* Még több mint három évtizedet kellett várni, míg az eszme testet öltött. Bessenyei szándékainak megfelelően, a kezdeményezés arisztokraták részéről indult ki: 1825. november 3.-án Széchenyi István, majd Károlyi György, Andrássy György és Vay Ábrahám több mint 100 ezer forintot ajánlott fel erre a célra. Ennek alapján az 1827. évi 11. törvénycikk  elrendelte, hogy „az önként és szabad adakozással összeszedett tőke vagyonból Tudós *** *

Döme: A magyar olvasók 1841-ben. Athenaeum 1841. II. 415–416. A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada, 1825-1975. Főszerk. Pach Zsigmond Pál. Bp., 1975. 20.

140

Társaság vagyis Magyar Akadémia állíttassék fel.” Az alapítókhoz a következő években sokan csatlakoztak szinte valamennyi társadalmi rétegből, a királytól és József nádortól kezdve arisztokratákon, főpapokon keresztül egyszerű kereskedő vagy iparos polgárokig. A Telekicsalád könyvtárát is a felállítandó intézménynek adományozta. Az Akadémia tényleges működését az alapszabályok kidolgozása és királyi megerősítése, valamint a 25 tagú Igazgatótanács kinevezése után 1831-ben kezdte meg. Elnöke a történetíró Teleki József gróf, alelnöke Széchenyi, titkára Döbrentei Gábor, majd Toldy Ferenc lett. Feladata „a tudományok  és szép művészségek minden nemeiben a nemzeti nyelv kiműveltetése”, részben külföldi tudományos munkák lefordíttatása, részben a hazai „termékeny elméknek” jeles munkák  kidolgozására serkentése útján. Működésének első szakaszában teljesítette az alapítók által kitűzött feladatot: intézményesen kézbe vette és befejezte az írók által kezdeményezett nyelvújító mozgalmat. Elkészíttette a magyar helyesírás szabályait, a tudományos magyar  nyelvtant, a magyar nyelv nagyszótárát (Czuczor-Fogarasi), összegyűjttette és kiadta a nyelvemlékeket. Az 1840-es években bekerülő fiatal akadémikusok – Eötvös József, Szalay László, Trefort Ágoston, Erdélyi János, Vállas Antal, Balogh Pál és társaik – sürgették az intézmény reformját, hogy eleget tehessen a korszerű polgári tudományosság igényeinek. Elsősorban nekik köszönhető, hogy az Akadémia nyelvművelő intézetből valódi szakszerű tudományos intézménnyé kezdett válni, amely feladatának tekinti az egész magyar tudományos élet szervezését és irányítását. Másik általános jellegű tudományos egyesületünk, a Királyi Magyar  Természettudományi Társulat  1841-ben alakult a magyar orvosok és természetvizsgálók pesti gyűlése alkalmából, Bugát Pál pesti orvosprofesszor kezdeményezésére. Főfeladatának a természettudományi ismeretek terjesztését, népszerűsítését tekintette. A nemzeti kultúra fontos intézményévé vált a színház is. Bajza József, a Pesti Magyar  Színház első igazgatója írta 1839-ben: „Nekünk magyaroknak, kik a színházzal nemzeti célokat remélünk és fogunk is egybe köthetni, sokkal fontosabb az, mint a német, francia vagy angol nemzetnek; nekünk az, ha akarjuk, lételünk egyik alapkövévé válhatik.” * A 18. században jelentős színházi kultúra virágzott a gimnáziumokban, egyes főúri kastélyokban, valamint néhány városban, ez azonban nagyrészt latin és német nyelvű volt. A század második  felében már magyar darabokat is előadtak, főleg az iskolákban. Az 1790-es években Budán és Pesten, valamint Kolozsvárott állandó magyar színtársulat alakult, de egyik próbálkozás sem lett tartós. A 19. század első évtizedei a vándorszínészet, a vándor társulatok kora. Az 1820-as és 30-as években a vidéki városokban sorra épültek az állandó színházak, míg végül a közgyűjteményekhez hasonlóan közadakozásból, s Pest megye támogatásával 1837-ben megnyithatta kapuit a Pesti Magyar Színház, amely 1840-ben országos intézménnyé, Nemzeti  Színház zá lett. A 18. század utolsó negyedében több kísérlet történt irodalmi társaságok  szervezésére, ezek azonban nem voltak hosszú életűek. Tartósabbak, sikeresebbek voltak a nem szervezett, informális összejövetelek, a magánházaknál rendezett szalonok, irodalmi estélyek, vagy a közép- és főiskolákon alakult önképzőkörök, irodalmi diáktársaságok. Az 1820-as években Kisfaludy Károly körül szerveződött Pesten az Auróra-kör  (nevét az Auróra  c. irodalmi zsebkönyvről kapta), amelyből kinőtt első hosszú életű, szervezett irodalmi társaságunk, a Kisfaludy Társaság . Ezt 1837-ben alapította Kisfaludy Károly emlékére tíz barátja. Az 50 tagú Társaság felolvasó üléseket tartott, pályázatokat írt ki, jutalmakban részesített jeles irodalmi és művészeti alkotásokat. Igen fontos volt kiadói tevékenysége: magyar írók műveinek kiadása mellett lefordíttatták a világirodalom remekeit, támogatták a népköltészet gyűjtését. 1840-ben alakult meg a Pesti Műegylet , Trefort Ágoston és Lukács Móric kezdeményezésére, s főleg Grimm Vince litográfus és műkereskedő buzgólkodásának  *

Idézi: A magyar irodalom története 1772-től 1849-ig. Szek. Pándi Pál. Budapest, 1965. 5-6.

141

eredményeképpen. Első kiállítását még abban az évben megrendezte a Redout épületében. A Műegylet nagyobbrészt külföldi művészek képeit állította ki és juttatta tagjainak. Lényegesen többet tett a magyar művészekért az 1845-ben Kubinyi Ferenc által szervezett „Nemzeti Képcsarnokot létesítő egylet”, amely a befizetett tagdíjakból magyar festők műveit vásárolta meg és ajándékozta a Nemzeti Múzeum képtárának. A 18. század utolsó negyedétől fontos változások következtek be az írásbeli kultúra terjesztése, az akkoriban kialakuló olvasóközönséghez való eljuttatása terén. Ugrásszerűen megnőtt a nyomdák száma, s a nyomdászat és a könyvkiadás polgári jellegű vállalkozássá vált. Budán és Pesten technikailag fejlett, korszerű berendezésekkel dolgozó nagy nyomdák jöttek  létre, amelyek a leggyakrabban könyvkiadással is foglalkoztak. Hogy a felvilágosodás időszaka milyen nagy fellendülést hozott a hazai könyvkiadásban azt érzékelteti, hogy míg 1712 és 1780 között évi átlagban 166 könyv jelent meg, addig 1781 és 1790 között ez a szám 366-ra emelkedett. 1780-ig a kiadott könyvek fele latin nyelvű volt, 17 %-a német nyelvű, s a magyar könyvek aránya csak 27 %-ot tett ki. A következő évtizedben a latin könyvek 37 %-ra estek vissza, a magyar nyelvűek aránya pedig 34 %-ra emelkedett. Korszakunk végére a latin nyelvű könyvek aránya 1 %-ra csökkent. A könyvkereskedelem , amelyet addig általában a nyomdászok, könyvkötők és kiadók láttak el, szintén a 18. század utolsó negyedében kezdett önálló üzletággá válni. Az 1790-es évek elején Budán és Pesten 8 üzlet foglalkozott könyvárusítással. A polgári kultúra kibontakozásának lényeges feltétele volt a sajtó  létrejötte és műfaji differenciálódása. Mint ismeretes, a magyar nyelvű referáló sajtó az 1780-as években született meg, s mind a pozsonyi Magyar Hírmondónak, mind a bécsi Magyar Kurírnak volt irodalmi melléklapja is. De még ugyanebben az évtizedben, 1788-ban napvilágot látott az első önálló magyar folyóirat, a Kassai Magyar Társaság által kiadott Magyar Museum , Kazinczy, Batsányi János és Baróti Szabó Dávid szerkesztésében, majd 1789-ben Kazinczy saját folyóiratot indított, az Orpheus t. Az úttörőket a következő évtizedekben a különböző jellegű és színvonalú, bár többnyire rövid életű folyóiratok növekvő száma követte. Ezek közül Kármán József Urániá  ja (1794), az 1830-40-es években a Kritikai Lapok , az Athenaeum , a Figyelmező , vagy Eötvös és társai, a „centralisták” európai színvonalú folyóiratai, a Themis  és a Budapesti  Szemle  már teljes mértékben a polgári kultúra eszméit képviselik. A század első felében még általános jellegű, minden tudományágat felölelő folyóiratok jelennek meg, mint a Tudományos  Gyűjtemény , vagy az Akadémia által kiadott Tudománytár . Az 1840-es évek új típusú folyóiratai az irodalmi divatlapok  (Pesti Divatlap, Életképek, Honderű). Igen népszerűek  voltak a közönség, különösen a hölgyolvasók körében, hiszen jeles írók írásai mellett divatképeket is hoztak. Nagy szerepük volt abban, hogy nemesi és polgári középosztály hölgyeit rászoktatták a magyar nyelvű irodalom olvasására. A 18. századra még a mecénatura  hagyományos formái a jellemzőek. Egy-egy arisztokrata, vagy főpap saját jövedelméből hoz létre valamely intézményt, támogatja egy könyv kiadását, egy műalkotás megszületését. Ugyancsak ők adnak ösztöndíjakat magasabb tanulmányok végzésére, rendszerint külföldön. A mecénaturának ez a formája szinte végig megmaradt. A 18 század végétől, a nemzeti mozgalom kibontakozásával egyre gyakoribb, hogy nemzeti jellegű kulturális intézményeket közadakozás sal hoznak létre, vagy fejlesztenek. A kezdeményezés az arisztokrácia részéről indul ki, de hamarosan csatlakoznak főpapok, vagyonosabb köznemesek, sőt polgárok is. Az uralkodó család tagjai sem maradnak ki. A Tudományos Akadémiáról szóló 1840:42. törvénycikkben felsorakozik az egész akkori Magyarország. A Nemzeti Színház építéséhez Grassalkovich Antal adja a telket, pesti  polgárok, iparosok pedig munkájukat ajánlják fel. A tudományos irodalmat  a 18. században túlnyomórészt a gimnáziumi és főiskolai tankönyvek jelentik. Ezek színvonalának megítélésénél pedig az lehet a legfőbb szempont, hogy milyen mértékben veszik át, s hogyan tudják beépíteni az általuk közvetített tananyagba 142

az európai tudományosság korszerű eredményeit. A század közepe felé ennek az igénynek  mind a katolikus (főleg a piaristák), mind a protestáns (elsősorban a debreceni kollégium tanárai) tankönyvek szerzői több-kevesebb sikerrel eleget tettek. A 18. század jellegzetes tudós típusa a több tudományt művelő polihisztor , hiszen a tudósok zöme tanár, annak pedig mind a gimnáziumban, mind az akadémiai szinten több tárgyat kell tanítania. A 19. század elején is arra panaszkodik Teleki László gróf, hogy a mi tudományosságunkra még mindig a polihisztor  típus a jellemző, miközben Európában már előrehaladt a szaktudományos specializálódás. „Igyekezzünk azon, hogy tudósaink ne kénteleníttessenek egyszerre annyiféle tudományokra reá adni magokat; mert… az anglus és francia tudósok mély tudományokat főképen annak  köszönhetik, hogy mindegyik közülök csak egy tárgy, nem pedig mint nálunk, sok számtalanok  körül fáradoznak.” * A hazai születésű tudósok közül a 18. században a természettudományok  terén nemzetközileg is számon tartott kutatási eredményeket a jezsuita csillágász, Hell Miksa, a  bécsi egyetem tanára és a csillagvizsgáló igazgatója ért el. A 19. század első felében pedig a matematikában Bólyai Farkas, s különösen fia, Bólyai János, aki első ízben dolgozott ki egy nem euklidészi (amint ő nevezte: abszolút) geometriát, valamint az elektromosság kutatása terén Jedlik Ányos. A biológiai tudományok terén Kitaibel Pál Magyarország növényvilágának  feltárásával és gyűjtésével, Petényi Salamon és Frivaldszky Imre pedig az ország állatvilágának rendszerező leírásával tűnt ki. Az alkalmazott tudományok terén említére méltó az orvostudomány fejlődése és a gazdag mezőgazdasági szakirodalom. Ugyancsak a gazdaság fejlesztésének igényei eredményezték egyes műszaki tudományok  viszonylag magas színvonalát. A selmeci színesfémbányászat tökéletesítésén és gépesítésén dolgoztak Hell Máté Kornél és fia József Károly, akiknek találmányai egész Európában elterjedtek. A jeles geológus és vegyész, Born Ignác pedig új eljárást dolgozott ki az arany és ezüstércek higannyal való feldolgozására (amalgámozás). A vízépítés, a folyószabályozás és ármentesítés sürgető feladatainak a 18. század végétől kiemelkedő vízmérnökök egész sora próbált megfelelni: Vedres István, Beszédes József, Vásárhelyi Pál, Gáty István. Lipszky János a 19. század elején elkészítette a magyar korona országainak első általános térképét és helységnévtárát. A társadalomtudományok  terén mind a barokk korban, mind a nemzeti kultúra kibontakozása idején a történetírás  váltott ki legnagyobb érdeklődést. A 18. században a tudományos történetírás megalapozása terén legeredményesebben a jezsuita iskola (Hevenesi Gábor, Kaprinai István, Timon Sámuel, Pray György, Katona István) dolgozott: ők kezdték  meg a hazai egyháztörténet, majd a köztörténet forrásainak összegyűjtését és kiadását. Legkiemelkedőbb közöttük Pray György volt, aki már a feldolgozáshoz is hozzálátott. Ezt Katona István fejezte be, aki elődeinek forrásgyűjtése alapján 42 kötetben megírta Magyarország történetét. Protestáns részről hasonló munkát végeztek Bél Mátyás, Bod Péter és Cornides Dániel. A jogtörténeti források kritikája és feldolgozása terén kiemelkedő teljesítményt nyújtott Kollár Ádám. A nagy anyaggyűjtők sorát a századfordulón és a 19. század elején Rumy Károly György és Kovachich Márton György zárták le. A forrásgyűjtés mellett a magyar történet összefoglaló feldolgozására is vállalkozott Engel János Keresztély. Engelhez hasonlóan német nyelven írta és adta ki 10 kötetes magyar történetét Fessler Ignác Aurél. Ez volt a 19. század első felében, sőt még később is a legnépszerűbb, legolvasottabb feldolgozás hazánk történetéről. A 19. század első felének legnépszerűbb, legnagyobb hatású történésze Horvát István, a   pesti egyetem tanára volt, aki „sajátos vegyülékét alkotta a szaktudásnak és

*

A magyar nyelv előmozdításáról buzgó esdeklései gróf Teleki Lászlónak. Pest, 1806. Idézi Kornis Gyula: A magyar tudományos élet fejlődése. In A magyar tudománypolitika alapvetése. Szerk. Magyary Zoltán. Budapest 1927. 61.

143

dilettantizmusnak”.* Az európai szívonalú tudományos történetírást a polgári liberális szemléletű Horváth Mihály, hatvani plébános, majd csanádi püspök képviselte. Az oklevélkiadás terén meg kell említenünk Fejér Györgyöt, aki Codex Diplomaticus Hungariae  címen 40 kötetben publikálta a középkori magyar okleveleket a 15. század közepéig. A „nemzeti” tudományok másik ágában, a nyelvtudomány   ban a 18. század második  felében nevezetes fordulat következett be. A nemesi közfelfogás a magyarokat a „hun-szittya” ősök leszármazottainak tartotta, s a nyelvészek is a keleti nyelvek körében keresték nyelvünk  legközelebbi rokonait. Ezért indult Ázsiába 1819-ben Kőrösi Csoma Sándor; rokonainknak  nem lelt nyomára, de munkásságával megalapozta a tibeti nyelv tudományos kutatását. 176870-ben két magyar jezsuita csillagászati megfigyeléseket végzett Lappföldön; egyikük, Sajnovics János észrevette a magyar és a finn-ugor nyelvcsaládba tartozó lapp nyelv rokonságát, s megfigyeléseit 1770-ben könyvben is közzé tette. A magyar nyelv finn-ugor  rokonságát a korabeli nyelvtudomány apparátusával a század végén Gyarmathy Sámuel   bizonyította. A magyar nemességnek nem tetszett a „halszagú rokonság”, s továbbra is ragaszkodtak a hun-szittya ősökhöz. Az 1840-es években Reguly Antal – már a Tudományos Akadémia támogatásával – több útján tanulmányozta az Oroszországban élő finn-ugor népeket és nyelvüket. A 18. század végén megélénkült a magyar nyelv múltja iránti érdeklődés, feltárták és tanulmányozták a nyelvemlékeket és az Akadémia megkezdte ezek kiadását is. A 18. században bontakozott ki nálunk a honismereti irodalom . Ennek első terméke Bél Mátyás, pozsonyi evangélikus lelkész hatalmas műve ( Notitia Hungariae ), amelynek csak egy része (5 kötet) látott napvilágot nyomtatásban. Ez a műfaj fejlődött a század végére leíró  statisztikává , amelynek legkiválóbb művelői Schwartner Márton, Magda Pál és Fényes Elek, Erdélyben pedig Kőváry László. A 18. században még vált egyértelműen szét a szépíró és a tudós könyvek írója. Ennek megfelően szépírók és tudósok adatait egyaránt tartalmazzák azok  a latin vagy magyar nyelvű írói életrajzi lexikonok, amelyek a 18. század folyamán –  Czwittinger Dávid, Bod Péter és Horányi Elek tollából – megjelentek. Ugyanez érvényes az első magyarországi irodalomtörténetre is, amelyet Wallaszky Pál evangélikus lelkész írt. Weszprémi István hasonló életrajzi lexikont készített a magyarországi és erdélyi orvosokról. Az irodalom nak és a képzőművészetek nek még a kiemelkedő alkotóit és alkotásait sincs terünk itt felsorolni, csak azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy nálunk is jelentkeztek mindazon stílusirányzatok , amelyek Európában ebben a másfél évszázadban uralkodtak és kialakultak: a barokk  után a rokokó , a felvilágosodással egyidejűleg a klasszicizmus ; a biedermeyer  már  valamiféle hétköznapi és intim polgári életérzést fejezett ki, a magánszféra polgárosodásának    jeleként. A romantika  nálunk az irodalomban – konzervatív kezdetek után – hamarosan összefonódott a polgári átalakulást előkészítő reformmozgalommal. A népiesség  már a felvilágosodás idején jelentkezett irodalmunkban (Csokonai), az 1840-es években pedig meghatározóvá vált, elsősorban Petőfi és Arany költészetében. A képzőművészetek közül korszakunkban a vezérszólamot az építészet  vitte. Két nagy stílus - a barokk (és a késő barokk két stílusváltozata: a rokokó és a copf stílus), valamint a klasszicizmus (és korszakunk utolsó éveiben a „gótizálás”) – jegyében épültek a püspöki székhelyek székesegyházai, püspöki palotái, az arisztokraták és a gazdag köznemesi birtokosok  kastélyai, a nemesek kúriái, a városokban a megyeházák, városházák, oktatási intézmények,   polgárok lakóházai. Az építészek a 18. században túlnyomó többségükben délnémet-osztrák  területről jöttek, akár egy-egy megbízás teljesítése erejéig, mint Hildebrandt, Fischer von Erlach, Martinelli, Pilgram, Hillebrandt, Wittner, hogy csak a legjelentősebbeket említsük, akár  véglegesen nálunk letelepedve, mint Fellner Jakab, Mayerhoffer András, vagy Pollack Mihály. Több olasz építész is dolgozott ekkoriban hazánkban (Giovanni Battista Carlone, Isidore Canavale). A külföldiekhez idővel hazai születésű mesterek is csatlakoznak, mint Kasselik  *

Gunst Péter: A magyar történetírás története. Debrecen, 2000. 175.

144

Ferenc, Zitterbach Mátyás, Hild József, vagy az ifjú Ybl Miklós. A 18. században ugyanezt lehet elmondani a barokk festészetről és szobrászatról  is. A két híres magyar festő Bogdány Jakab és Mányoki Ádám külföldön arat sikereket. Magyarországon osztrák freskófestők  dolgoznak: Franz Anton Maulbertsch, Johann Lucas Kracker, Franz Sigrist, Stefan Dorfmeister, közülük csak az utóbbi telepedett le véglegesen Sopronban. A kor legszebb szobrát, a pozsonyi Szent Mártont magyar huszárruhában, a kor neves osztrák szobrásza, Georg Raphael Donner alkotta. A 19. században már hazai születésű művészek is megjelennek  a színen: a klasszicizmust a szobrász Ferenczy István és a tájképfestő id. Markó Károly képviseli, a portréfestészetet pedig Barabás Miklós és Borsos József. Jó festő volt a jeles író, Kisfaludy Károly, akinek képei, éppúgy mint történelmi drámái és versei romantikus izlésről tanúskodnak. Korszakunk utolsó éveiben megjelenik a nagy jövőjű történelmi témájú festészet is (Kovács Mihály). A zenében  hasonló folyamatot figyelhetünk meg, mint a képzőművészet egyes ágaiban: a 18. század az európai stílusok elsajátításának kora, külföldről hazánkba települt alkotók és előadóművészek közreműködésével. Magas színvonalú zenei élet virágzott – ének- és zenekarokkal – egyes püspöki székhelyek székesegyházaiban, némely főurak kastélyaiban és városi palotáiban, valamint néhány városban. Leghíresebbek az eszterházi (ma: Fertőd) hangversenyek és operaelőadások voltak Joseph Haydn irányításával. Egyébként korszakunk  egy a kor magyar zenetörténetében páratlan alkotással indul: 1711-ben jelent meg Esterházy Pál nádor zeneműve, az 55 tételből álló Harmonia Caelestis . Az 1790-es évek nemesi nemzeti mozgalmának idején egy sajátos magyar zenei stílus tűnik fel: a verbunkos . Falvy Zoltán zenetörténész így írja le ennek megszületését: „a XVIII. század közepe óta fokozatosan megindult egy új zenei folyamat, amely ettől kezdve hosszú ideig a magyar zene fontos kifejezési formája lett: a verbunkos. A verbunkos szó a katonai toborzással függött össze, a verbuválással, a verbunkos zene pedig egy tánccal. A verbunkos zene eredetét nem lehet egyetlen nemzeti zenével kapcsolatba hozni. Szálai egész KeletEurópában szerteágaztak.… A verbunkos zene a század végén olyan erővel bontakozott ki, hogy mind a népi hangszeres zenészek, mind a cigánybandák, mind a városon élő zeneszerzők  sietve csatlakoztak az új zenei irányzathoz, sőt a sorból nem maradtak ki a Bécsben élő zeneszerzők sem. A XVIII. század végén és a XIX. század elején nagy sorozatban nyomtatott kották jelezték, hogy megszületett az új zenei köznyelv. Ettől kezdve a „verbunkos nyelvén”   beszéltek vidéken és városon, s a verbunkos táncot járták a szegények és gazdagok.” * A verbunkos ilyen nemzeti zenei „köznyelvvé” a kor híres muzsikusai, Lavotta János, Csermák  Antal, Bihari János, Rózsavölgyi Márk és Ruzitska Ignác előadóművészete révén vált. A verbunkost a 19. század elején már „ősi” magyar zenének érzik, s vele az ezt a zenét  játszó cigányzenészeket is a nemzeti eszme megtestesítőinek tekintik. A magyar nemzeti opera  létrejöttében is fontos szerepet játszott: már az első magyar opera, Ruzitska József „Béla futása” (1822) c. művében feltűntek a verbunkos motívumai. Ugyancsak magyar történeti témákat választott darabjai témájául a 19. század legnagyobb hazai operaszerzője, Erkel  Ferenc , akinek műveiben szintén a verbunkos ötvöződik a korabeli európai operastílussal. Erkel 1840-ben Bátori Máriáról, 1844-ben pedig Hunyadi Lászlóról írt operát. Ugyanebben az évben zenésítette meg Kölcsey Ferenc Himnuszát is.

*

Falvy Zoltán: A magyar zene története. Budapest, 1998. 102, 104.

145

II. A polgári Magyarország születése (1848–1918 1. Polgár i forradalom és szabadsághar c 1848-ban minden korábbinál hevesebb forradalmi szélvihar söpört végig Európán. Az év első napjaiban Dél-Itáliából, Palermóból és Nápolyból indult ki, aztán februárban Párizsban megdöntötte a francia királyságot. Márciusban elérte a vihar a Habsburg Birodalmat (Bécs, Pest, Milano, Velence). Nem maradtak ki belőle Németország városai sem. Júniusban Bukarest is felkelt, s novemberben Rómából is menekülnie kellett a pápának. A polgári forradalmaknak ez a hatalmas áradata kimozdította a holtpontról a magyar polgári átalakulás ügyét is. Mert 1848 február végén úgy tűnt, hogy ez a rendi országgyűlés sem lesz eredményesebb, mint az előző, mivel az ellenzék és a kormány hívei között kiegyenlítődtek  az erőviszonyok. Kossuth már február végén, az itáliai forradalmak hírére, be akarta terjeszteni felirati javaslatát, amelyben a szükséges reformok megvalósítását és az örökös tartományok számára alkotmányt kér, de az ellenzéki követek többsége ezzel nem értett egyet. Március 1.-én azonban megérkezett Pozsonyba a párizsi forradalom híre. Ennek  hatására március 3.-án az alsótábla kerületi ülésén nagy beszédben terjesztette elő felirati   javaslatát, amelyben azonnal megoldandó feladatként tűzte ki az úrbéri reformot, a közteherviselést, a népképviseleti rendszert és a felelős minisztérium megvalósítását, majd az örökös tartományok számára is alkotmányt kívánt. A „forradalom megnyitó beszédét” –  ahogy egy angol történész * nevezte – németre fordítva, röplapokon osztogatták Bécs utcáin. Kossuth felirati javaslatát az alsótábla egyhangúlag elfogadta. A felsőtábla azonban nem tárgyalhatta, mert vezetői Bécsben tanácskoztak. A pesti Ellenzéki Kör azt javasolta Kossuthnak, hogy a felirati javaslatot országszerte gyűjtött aláírásokkal ellátott petícióval támogassák. Pesten hozzá is fogtak egy reformbankett előkészítéséhez, amelyet a József-napi vásár alkalmával, március 19.-én szándékoztak megrendezni. Irinyi József  Tizenkét Pont -ban tömörítette az ellenzék programjának követeléseit, Petőfi pedig megírta a Nemzeti Dalt. Tizenkét Pont  Mit kíván a magyar nemzet Legyen béke, szabadság és egyetértés. 1. Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését. 2. Felelős ministeriumot Buda-Pesten. 3. Évenkinti országgyűlést Pesten. 4. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben. 5. Nemzeti őrsereg. 6. Közös teherviselés. 7. Úrbéri viszonyok megszüntetése. 8. Esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján. 9. Nemzeti Bank. 10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk. 11. A politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak. 12. Unió.

Ezekben a napokban Bécsben is egyre több petíció követelte az alkotmányt, s március 13.-án, az alsó-ausztriai tartománygyűlés megnyitása alkalmával tömegtüntetésre került sor, amely – mivel a katonaság a nép közé lőtt – forradalommá növekedett. Az udvar alkotmányt ígért, Metternich kancellár lemondott és Angliába menekült. A bécsi forradalom hatására Magyarországon is felgyorsultak az események. Március 14.-én István nádor Pozsonyba ment, egybehívta a felsőtáblát, amely elfogadta a felirati *

Macartney, C. A.: The Habsburg Empire 1790–1918. London, 1969. 323.

146

  javaslatot Másnap, 15.-én 100 tagú országgyűlési küldöttség vitte gőzhajóval a feliratot (amelyet Kossuth javaslatára az alsótábla aznap reggel újabb kívánságokkal kibővített) Bécsbe, több száz országgyűlési fiatal kíséretében. A küldöttséget Bécs lakossága hatalmas lelkesedéssel fogadta. Március 16.-án az Államértekezlet tárgyalta a magyar kívánságokat, s végül úgy döntöttek, hogy nem tehetnek mást, mint teljesíteni azokat. Ebben a döntésben szerepet játszott a pesti forradalom aznap este Bécsbe érkezett híre. A bécsi forradalom híre március 14.-én este érkezett Pestre, s ennek hatására a Pilvax kávéházban összegyűlt radikális ellenzéki fiatalok elhatározták, hogy nem várnak a kitűzött napig, hanem már másnap a cselekvés mezejére lépnek. Március 15.-én délelőtt a fiatalok  Petőfi vezetésével először az egyetemi ifjúságot mozgósították, majd az egyre növekvő tömeg kíséretével Landerer és Heckenast nyomdájához siettek, ahol kinyomtatták a szabad sajtó első, cenzúrázatlan termékeit, a Tizenkét Pontot és a Nemzeti Dalt. Kora délután már  mintegy 10 ezer főnyi tömeg részvételével népgyűlést tartottak a Nemzeti Múzeum előtt, s elhatározták, hogy a Tizenkét Pontot elfogadtatják a városi tanáccsal is. Ennek megtörténte után – immár mintegy 20 ezer ember kíséretében – átmentek Budára, a Helytartótanácshoz, amely tudomásul vette a követeléseket, és szabadon bocsátotta Táncsics Mihályt, aki már egy éve ott raboskodott, forradalmi tevékenység vádjával. Még aznap megalakult a Rendre Ügyelő Választmány, majd a következő napokban hasonló forradalmi szervek jöttek létre Budán és Pest megyében is. Március 15.-én este a Nemzeti Színházban a Bánk bán előadásával ünnepelték a vértelen forradalom győzelmét. Mert Pesten – Bécstől eltérően –  egy puskalövés sem dördült el, a katonaság nem avatkozott az események menetébe. Bécsben március 17.-én az uralkodó – István főherceg nádor rábeszélésére – engedett a magyar országgyűlés követeléseinek. A nádor – V. Ferdinánd szóbeli meghatalmazása alapján – még aznap kinevezte magyar miniszterelnökké Batthyány Lajost. Széchenyi – aki eddig aggodalommal figyelte a fejleményeket – aznap este ezt írta titkárának:

Széchenyi István a márciusi eseményekről  Barátom, csudákat éltünk ! Nemzeti sorsunk hajszálon függött. Az első felvonás gyönyörűen sikerült! Én teli vagyok a legszebb reményekkel. Valóban egész mértékben élvezem mindazt, mi Bécsben tegnap és ma történt. Nékem úgy látszik, mintha ránk, magyarokra végre felnyílt volna az ég! Én nem tudok kételkedni nemzetünk legszebb kifejlődésén; …Az én politikám biztos volt, de lassú. Kossuth egy kártyára tett mindent és legalább idáig annyit nyert a hazának, mint amennyit az én politikám tán 20 év alatt nem bírhatott volna előállítni! Ha eakció nem történik, és több lesz  bennünk a hazafiság, mint az irigység, s több a polgári erény, mint a dicsvágy, én biz azt hiszem: lesz még a magyarbúl valami – s pedig sok !

Március 18.-tól kezdve az országgyűlés három héten át sorra dolgozta ki és terjesztette az uralkodó elé az átalakulást megvalósító törvényjavaslatokat. Az Államkonferencia az úrbéri javaslattal és a felelős minisztériummal kapcsolatban támasztott nehézségeket, mivel nem látta biztosítottnak a földesurak kárpótlását, s nem járult hozzá az önálló magyar had- és pénzügyhöz. Ennek értelmében a király március 28.-án e két törvényjavaslatot visszaküldte az országgyűléshez átdolgozásra. Ezt az országgyűlés elutasította, Pesten pedig tüntetésekre került sor. Az udvar végül is meghátrált, mert Milánóban és Velencében is forradalom tört ki, s a lombardiai felkelők megsegítésére a Szárd Királyság hadat üzent Ausztriának.

István nádor a Magyarországon követendő politikáról:  „Cs. Kir. Felség! Magyarország állapota e pillanatban oly annyira aggasztó, hogy valóban napról napra a legsajnosabb kitörésekre is el kell készülve lenni.…Ezen felette veszélyes állapotban mindenki a felelős minisztérium felállításában keresi a menekülést. És ha talán annak tervezetét kalamitásnak tekintik is, most már csak azon kérdés tolakodik az előtérbe: melyik a kisebb kalamitás? Én csak röviden akarom előterjeszteni azon három módot, melyeket még egyedül lehetségeseknek  tartok Magyarországban valamelyes célhoz jutni. Az első abban áll, hogy az országból minden

147

katonaság kivonassék, s az romlására hagyassék, és tétlenül nézessék, miként égetnek,  pusztítanak, miként kel a nemesség harcra a parasztsággal! A második mód volna, gr. Batthyányval, ki addig ameddig most még az egyetlen lehetséges egyéniség, alkudozni a törvényjavaslat felett, s megmenteni a mi még megmenthető, de előre gondoskodva arról is, mi lészen a teendő, ha ő ki nem elégíttetvén leköszönne; ha még sokáig haboznának, ezen mód is lehetetlenné fogna válni. A harmadik mód volna: a nádor ideiglenes elbocsátásával rögtön egy, a legszélesebb, élet és halál felett is rendelkező teljhatalommal felruházandó királyi biztost nagy katonai erő kíséretében küldeni Pozsonyba, ki az országgyűlést tényleg feloszlatná, s aztán Pestre vonulva, a vas ököl kormányát addig folytatná, míg az szükségesnek tartatnék, Az első mód, őszintén megvallom, nem fér össze érzelmeimmel, először, mivel, hogy úgy mondjam, erkölcstelen, s egy kormányhoz nem méltó,… kirúgásai más tartományokra is károsan hatnának. A második mód jó és még segíthet a dolgokon; ha bár elszakadásnak tűnik is fel az első percben, az mégis csak az egyetlen biztosítás volna e pillanatban a tartomány megtartására, feltéve, hogy a ki-nevezendő miniszterek a mozgalomnak még urai, amit a jelen nehéz időkben természetesen soha sem lehet egész bizonyossággal előre megmondani. Ha majd jobb idők állnak be, sokat lehet módosítani, mi most szakadásra vezetne. Nem tudom, nem lehetne-e Batthyánitól és Deáktól ügyes alku által még egynémit megnyerni, de csak tőlük, mert ha Pozsonyban végeznek, úgy mindentől tartok. Itt azonban, mint hűséges államszolgának kötelességem Felségedet egy igen fontos körülményre figyelmeztetni: mi történik akkor, ha az alku sikertelen marad, s gr. Batthyányi el volna határozva mindent kockára tenni, lemondását beadni stb. Kötelességemnek tartom erre nézve, nem hogy ijesszek, hanem hogy az igazsághoz hű maradjak, megjegyezni: hogy ily esetben készen kellene lenni, a pozsonyi ifjúságtól s talán a nemesség egy részétől is a Dunán vagy a pozsony-bécsi úton intézendő, kétségkívül képtelen, de bizonyosan várható tüntetésnek fegyveresen ellenébe lépni. Így csak a harmadik mód maradna fenn, feltéve, hogy azt keresztülvinni akarják, s keresztülvinni tudják! Ezen módot azonban rögtön kellene alkalmazni.” (István nádor memoranduma az uralkodóhoz, 1848. március 24.)

A király április 7.-én kinevezte az első magyar felelős kormány tagjait, s elfogadta a törvényeket. A Batthyány-kormány tulajdonképpen koalíciós kormány volt, mert minden   politikai irányzat tagjai helyet kaptak benne: Szemere Bertalan (belügy), Deák Ferenc (igazságügy), Kossuth Lajos (pénzügy), Eötvös József (vallás- és közoktatásügy), Klauzál Gábor (földművelés-, ipar-, kereskedelemügy), Széchenyi István (közlekedésügy), Mészáros Lázár (hadügy), Esterházy Pál (király személye körüli miniszter). Április 11.-én a király szentesítette a 31 törvénycikket és berekesztette az utolsó rendi országgyűlést. Úgy tűnt, hogy beteljesült Kossuth 1842-ben kifejezett reménye: „Óhajtanók, hogy a magyarnak jusson a dicsőség valósítani, mit még nemzet nem valósított: bevégezni békés, nyugalmas úton a nemzeti átalakulás nagy munkáját." * 1848 márciusában és áprilisában Magyarországon - az Amerikában élő magyar történész, Deák István szavaival – “törvényes forradalom”** zajlott le, békés, legális úton, az uralkodó által szentesített törvényekkel végbement a polgári átalakulás . Az áprilisi törvények  legnagyobb horderejű, a lakosság mintegy 70 %-át érintő társadalmi intézkedése kétségtelenül az úrbéri viszony és az ehhez kapcsolódó szolgáltatások, valamint a földesúri bíráskodás, az úriszék megszüntetése volt. A földesurak  kármentesítését a törvény „nemzeti közbecsület védpajzsa alá” helyezte, azaz állami kárpótlást írt elő. A kárpótlás mértékét a földesúr által elvesztett évi haszon húszszorosában szabták meg, ennek fejében az egykori tulajdonosok állami kötvényeket kaptak. Eltörölték a  papi tizedet és az ősiséget. Kimondotta a törvény a közteherviselést. A 18. tc., a sajtótörvény leszögezte, hogy „gondolatait sajtó utján mindenki szabadon közölheti, és szabadon *

Pesti Hírlap 1842. 184. sz. Ez Deák István eredetileg angol nyelven megjelent könyvének címe (The Lawful Revolution). Magyar  fordítása „Kossuth Lajos és a magyarok 1848–49-ben” címen jelent meg. **

148

terjesztheti.” Megállapította a sajtóvétségeket és az azok után kiszabható büntetéseket. A sajtóvétségek felett esküdtszék ítélkezik. A lapalapítást be kell jelenteni az illetékes hatóságnak, s napilapok esetén 10 ezer, egyéb lapok esetében 5 ezer forint biztosítékot kell letenni. A 20. tc. megállapította a bevett vallásfelekezetek tökéletes egyenlőségét és visszonosságát, s kimondotta, hogy ezek „egyházi és iskolai szükségei közálladalmi költségek által fedeztessenek.” Egész sor törvénycikk intézkedett a polgári állam berendezéséről, a törvényhozó és végrehajtó hatalom gyakorlásáról, a közigazgatás korszerűsítéséről. A 3. tc. kimondotta, hogy „minden polgári, egyházi, kincstári, katonai tárgyakban Ő Felsége a végrehajtóhatalmat ezentúl kizárólag csak a magyar ministerium által fogja gyakorolni.” Meghatározták a felelős kormány összetételét és működését, az országgyűlést népképviseleti alapra helyezték, s előírták, hogy 3 évenként képviselőválasztást kell tartani. A kétkamarás országgyűlést a következő évi költségvetés elfogadása előtt sem elnapolni, sem feloszlatni nem lehet. Az 5. tc. szabályozta a választójogot, amellyel csak 20 éven felüli férfiak rendelkezhettek, ha a vagyoni cenzus előírásainak megfeleltek. Ez a vagyoni cenzus városokban 300 forint értékű ház vagy föld tulajdonát, egyéb községekben egy negyed úrbéri telek birtoklását jelentette. Kézművesek és kereskedők estében a feltétel a saját műhely, illetve kereskedés birtoklása és legalább egy segéd foglalkoztatása, egyéb jövedelmi források esetén évi 100 forint állandó és  biztos jövedelem kimutatása. Az értelmiség és aki eddig városi polgár volt az vagyonára és   jövedelmére való tekintet nélkül választójoggal bírt. Megszabta a törvény, hogy az egyes megyék, kerületek, városok, valamint a társországok és határőrezredek hány képviselőt küldhetnek, s részletesen szabályozta a választás lefolyását, amely nyílt szavazással történt. A megyékkel kapcsolatban kimondották, hogy „a ministerium, a megyei szerkezetnek  népképviselet apján rendezéséről a legközelebbi országgyűlésnek törvényjavaslatot fog előterjeszteni.” Szükségesnek tartották viszont a szabad királyi városok és a szabad kerületek   belszerkezetét legalább ideiglenesen szabályozni. A városi képviselő testületek választásánál az országgyűlési választásokénál magasabb cenzust és titkos szavazást állapítottak meg. A 7. tc. követelte Magyarország és Erdély egyesítését, de ennek végrehajtását az erdélyi országgyűlés állásfoglalásától tette függővé. A 22. tc. megalakította a „nemzeti őrseget”, s minden bizonyos vagyonnal és jövedelemmel rendelkező 20 és 50 év közötti férfit nemzetőri szolgálatra kötelezett. A magyar egyetemről szóló törvény kimondotta az oktatás és tanulás szabadságának elvét, s ezen belül a szabad tantárgy- és tanárválasztást. A 30. tc. az építendő vasutakról és a vízszabályozási munkákról intézkedett, a 31. tc. pedig a színházak  működésének feltételeit rögzítette. Ami a Birodalommal való kapcsolat kényes kérdését illeti, a törvénykönyv egyfelől kiemelte „az ország törvényes önállását és függetlenségét”, másrészt utalt „a pragmatica sanctio által vele válhatlan kapcsolatban álló tartományok iránti törvényes viszonyaira”, a „birodalmi kapcsolat épségben tartására”, és súlyos sajtóvétségnek nyilvánította „az uralkodóház közösségében létező birodalmi kapcsolatnak tettleges felbontására” irányuló izgatást. A 3. tc. a király személye körüli miniszter feladatát úgy határozta meg, hogy „mindazon viszonyokba, mellyek a hazát az örökös tartományokkal közösen érdeklik,   befolyván, azokban az országot” képviseli. Ezek az utalások arra mutatnak, hogy magyar  részről ezt a kapcsolatot pusztán az uralkodó közösségében megnyilvánuló személyi uniónak  tekintették. Ezek a törvények mindössze 3 hét alatt születtek, ezért sok problémát csak ideiglenes  jelleggel szabályoztak, a következő, immár népképviseleti országgyűlésre bízva a részletes és végleges rendezést, az új polgári intézmények szabatosabb kifejtését. A rendek 1848. március 18-án egy ünnepélyes nyilatkozatban kijelentették, hogy „a jelen országgyűlést nem tartják hivatva lenni arra, hogy mindazon törvényeknek részletes kidolgozásába és megállapításába ereszkedjék, melyek a nemzet boldogságának fölvirágozására átalában szükségesek, sőt úgy vannak meggyőződve, hogy törvény által meghatározván az alapokat,

149

melyeken a képviseleti rendszer szerint néhány hónap alatt Pesten tartandó országgyűlés alakíttassék, mindazon törvényeknek alkotása, melyek az ország belbékéjének s a nemzet szabadságának biztosítása végett rögtön intézkedést nem kívánnak, az ezen Pesten tartandó nemzeti gyűlésre halasztassék”.

Bizonyos hiányokra, mulasztásokra már a következő hetekben-hónapokban felhívták  a figyelmet a népesség olyan csoportjainak mozgalmai, amelyek az átalakulástól nem kapták  meg azt, amit reméltek. Tavasszal és nyáron az ország minden részén parasztmozgalmak    bontakoztak ki. A törvény ugyanis csak az úrbéri viszonyt, az ahhoz kapcsolódó szolgáltatásokat és az úriszéket szüntette meg, de nem foglalkozott a majorsági zsellérekkel, és nem érintette a jobbágyok által használt nem úrbéres jellegű földeket, a szőlőket, a maradvány- és irtásföldeket. Ezek után továbbra is járadékkal tartozott a paraszt, nem  beszélve arról, hogy számos esetben nem lehetett egyértelműen eldönteni, hogy föld úrbérese vagy majorsági. A parasztmozgalmak hatására az országgyűlés szeptemberben határozatot hozott a szőlődézsma eltörléséről, s Deák Ferenc igazságügy miniszter egy részletes törvényjavaslatot készített az ilyen elintézetlen és vitatott problémák rendezéséről. A javaslat tárgyalására azonban már nem kerülhetett sor. Ugyanez lett a sorsa a Vukovics Sebő igazságügymminiszter által 1849 júniusában kidolgozott a törvényjavaslatnak is. A vitatott földek kérdésében Kossuth 1849. április 19.-i kormányzóelnöki rendelete a parasztok javára döntött. Az áprilisi törvények érintetlenül hagyták a céheket. A céhlegények mozgalmainak  hatására Klauzál Gábor iparügyi miniszter 1848. június 9.-én rendeletet adott ki, amely – ha céheket nem is törölte el – a céhrendszer visszásságainak nagy részét megszüntette, s a céhlegények sérelmeit részben orvosolta. Elmulasztották az április törvények a zsidók  emancipációját. Ebben szerepet játszott az is, hogy 1848 tavaszán több városban zsidóellenes tüntetésekre, sőt zavargásokra került sor, s az országgyűlés nem akarta még fokozni a zsidóellenes hangulatot. Ezt a mulasztást némiképp jóvátette az országgyűlés 1849. július végén, Szegeden tartott utolsó ülésén, midőn határozatot hozott a „mózesvallású” lakosok   politikai és polgári egyenjogúságáról. Végül nem szóltak a törvények a nemzetiségi kérdésről . Csak azt szögezték le, hogy az országgyűlés és a megyegyűlések tanácskozási nyelve kizárólag a magyar. Úgy gondolták, hogy az állampolgári jogegyelőség és a polgári szabadságjogok megadása a nemzetiségi kérdést is megoldja. Ausztriában ugyanakkor már 1848 áprilisától kezdve ismételten hivatalos formában deklarálták a különböző népek nemzeti jogait. Az Osztrák Császárság 1848 április 25.-én kelt ideiglenes alkotmánya biztosította minden "néptörzs" számára a nemzetiség és a nyelv sérthetetlenségét. 1848 tavaszán és nyarán az egyes tartományokban egy sor rendelkezést adtak ki a nemzetiségi egyenjogúság gyakorlati érvényesítése érdekében, főleg az oktatásban és a bíróságokon. A soknemzetiségű ország nemmagyar lakói örömmel üdvözölték a polgári forradalmat, de a szabadságért cserébe nem voltak hajlandók feláldozni nemzetiségüket. Az egyéni polgári jogegyenlőség és szabadság mellé nemzeti létük és jogaik elismerését, törvényes biztosítását is követelték. Ezeknek a kívánságoknak 1848 tavaszán tartott nemzeti gyűléseiken, az országgyűléshez illetve a kormányhoz eljuttatott kérvényeikben és egyéb nyilatkozataikban ismételten hangot adtak. A Liptószentmiklóson május 10.-én összegyűlt szlovák értelmiségiek petíciója azt kívánta, hogy az országgyűlésen „minden nemzet, mint nemzet képviseltessék”, s a képviselők anyanyelvükön szólalhassanak fel. „A testvérnemzetek egyetemes országgyűlése” mellett követelték „különleges nemzetgyűlések” létesítését, s az etnográfiai határok  megállapítását, tehát lényegében területi autonómiát kívántak. A politikai kívánságokat kiegészítették szlovák tanítási nyelvű nemzeti iskolák követelésével az elemi iskoláktól az egyetemig. 150

A szerbek május 13-15.-én Karlócán tartottak nemzeti gyűlést, ahol Szerb Vajdaság felállítását kívánták, sőt vajdát is választottak, s megkezdték a fegyveres felkelés előkészítését. Erdélyben a románok május 15-én Balázsfalván tartott népgyűlése az unió elfogadását csak nemzeti igényeik kielégítése után tartotta lehetségesnek, míg a szászok  egyértelműen az unió ellen foglaltak állást. A románok is román nyelven oktató elemi és középiskolákat kívántak, sőt román nyelvű egyetemet is.

A románok kívánságai:  „1. A román nemzet a szabadság, az egyenlőség és a testvériség elveire támaszkodva nemzeti függetlenségét követeli politikai tekintetben, hogy a maga nevében szerepeljen, hogy a román nemzetnek legyenek tulajdon képviselői az országgyűlésen számához képest aránylagosan, tulajdon hivatalnokai legyenek a közigazgatás, a törvénykezés minden fokán és a katonaságnál ugyanebben az arányban, használhassa maga nyelvét minden dolgokban, melyek őt illetik, a törvényhozásban éppenúgy, mint a közigazgatásban. Követeli az évenkénti általános nemzeti gyűlést. 16. A román nemzet kéri az együttlakó nemzeteket, hogy mindaddig ne tárgyaljanak a Magyarországgal való unió kérdéséről, amíg a román nemzet nem válik alkotmányos és szervezett, a törvényhozás házában tanácskozó- és határozati-szavazati joggal felruházott nemzetté. Ha ezzel szemben az erdélyi országgyűlés mégis tárgyalna erről az unióról – rólunk  nélkülünk –, akkor a román nemzet ünnepélyesen óvást emel.” (A balázsfalvi román gyűlés határozataiból, 1848. május 16.)

1848 szeptemberében a szerbek, románok és erdélyi szászok már nem a magyar  országgyűléshez és kormányhoz fordultak igényeikkel, hanem Bécshez, s azt kívánták, hogy autonóm területük ne Magyarország része legyen, hanem közvetlenül a birodalom központi szerveinek legyen alárendelve.

A második balázsfalvi román gyűlés határozataiból, 1848. szeptember:  „1. Hogy Erdély unióját Magyarországgal, mely ellen előzetesen is tiltakozott és a melynek  országgyűlési tárgyalásába egyáltalában nem folyt be, egyáltalán nem akarja. 3. Kijelenti, hogy csak közvetlenül Ő felsége, a császár és az ő császári minisztériuma alatt akar  állani és ez idő szerint Ő felsége legmagasabb parancsait a főhadparancsnokság útján akarja fogadni. 6. Magáévá teszi az osztrák császári alkotmányt, s annak Erdélyre való kiterjesztését kéri.”

A legnagyobb létszámú nemzeti kisebbségek tehát félreérthetetlenül megfogalmazták  igényüket a területi önkormányzat és nemzeti közösségként való elismertetésük, nemzeti   politikai intézmények létesítése iránt. Igényeiket a szlovák, a szerb, a román “nemzet” nevében fogalmazták meg. Mivel a magyar felfogás szerint a nem magyar népek – a horvátok és erdélyi szászok kivételével – nem alkottak politikai nemzetiséget, nem tarthattak  igényt nemzeti jellegű politikai intézményekre, így területi autonómiára sem. Kossuth szerint "egy országot nyelv szerint felosztani, s mindenik résznek külön territoriumon külön politikai nemzetiséget adni annyit tesz, mint azon országot feldarabolni és megszüntetni.… Közös törvény, közös jog, közös szabadság , ezt ad az ország törvénye, ezt ajánlja mindenkinek az ország kormánya.” * A magyar kormányzat tehát mind az etnikai kisebbségek “nemzet”-ként való elismerését, mind területi önkormányzatok engedélyezését elvi alapon elutasította. A magyarországi nemzeti kisebbségektől eltérően a horvátokat  a magyarok elismerték   politikai nemzetnek, mert saját autonóm területtel bírtak. A március 25-i zágrábi népgyűlésen elfogadott horvát nemzeti program Magyarországgal teljesen egyenrangú, saját felelős kormánnyal rendelkező államnak kívánta Horvátországot, amelyet csak az uralkodó személye és a közös vámterület kapcsolna a Habsburgok többi országához. A király még a magyar kormány megalakulása előtt, március 23.-án horvát bánná nevezte ki Josip Jellačić határőrezredest. Az új bán nem vett tudomást a Batthyány kormányról, a június 5-én összeült *

I. Tóth Zoltán: Magyarok és románok. Történelmi tanulmányok. Budapest, 1966. 244.

151

horvát sabor pedig megszűntnek nyilvánított minden törvényhozási és közigazgatási kapcsolatot Magyarországgal. Augusztus végén a magyar minisztertanács elfogadta Deák Ferenc törvényjavaslatát, amely a két ország viszonyát új alapokra kívánta helyezni. Eszerint Horvátország teljes belső önkormányzatot kapna, csak a had-, kül-, pénz- és kereskedelmügy lenne közös a két ország között, s ezeket a közös minisztériumok intéznék, horvát államtitkárokkal. A közös minisztertanácsban horvát miniszter képviselné Horvátország érdekeit. Horvátország államnyelve a horvát, a két ország közötti levelezést mindkét fél a maga nyelvén intézné. A minisztertanács azt is kijelentette, hogy ha "ez alapon a kiegyenlítés meg nem történhetnék, azon esetben az elválásra, s ennek folytán a puszta szövetségi viszony elfogadására is rááll."**

Kossuth a horvátokkal való megegyezésről:  „…lépjen érintkezésbe a horvátokkal s mondja meg nekik, hogy ha igazán nemzeti s nem reactionalis szellemből indulnak, ha nem akarnak olly bolondok lenni, hogy ők legyenek a kéz, mellyel a reactio kiszedeti maga számára a gesztenyét — mondják meg, mit akarnak? Horvátországnak mindent, magát az elszakadást is — menjenek s legyünk jó barátok — de a reactioval nem alkuszunk… Azért hát térjenek eszökre — ha el akarnak szakadni, tessék, legyenek  szabadok és boldogok — de idegen reactio miatt ne keverjék vérbe, szerencsétlenségbe a két országot.”(Kossuth levele Csány László kormánybiztoshoz.1848. szeptember.)

1848 június 2-án Prágában összeült a Monarchia szlávjainak kongresszusa. A csehek  és a délszlávok – lényegében a František Palacký által megfogalmazott ausztroszláv koncepció jegyében – etnikai alapon elhatárolt tartományok föderációjává kívánták  átalakítani a Monarchiát. A szlovákok viszont nem akartak elszakadni Magyarországtól, nem kívántak a csehekkel egy államot alkotni. A szlovákok 1848 nyarán még elismerték a magyar  minisztériumot, és tőle kérték nemzeti jogaikat. “Ha a magyarok azt, ami bennünket megillet, megadják nekünk, akkor nem rántunk ellenük kardot” – mondotta az egyik szlovák vezető, Jozef Miloslav Hurban.

Palacký tervezete a Habsburg Birodalom föderatív átszervezésére:  „Korunk történeti fejlődése folyamán kialakult egy elv, s néhány évvel ezelőtt Ausztria történelmére is hatni kezdett: a nemzetiségek egyenrangúságának elve, melyet 1848-ig elvben és gyakorlatban egyaránt tagadtak. Ez az elv teremtette meg az ausztriai szlávok és oláhok  emancipációjának lehetőségét. Az emancipáció azonban még nem valósult meg. Ausztriát olyanná kell formálnunk, hogy a népek szívesen éljenek itt – ez legyen fő gondjuk. A sokféle vágy, elképzelés, érdek akkor lesz kielégítő, ha a történelem és az etnográfia egyidejű figyelembevételével a nemzeti-történelmi népcsoportokat a birodalom körén belül eső kisebb nemzeti alakulatok gyanánt fogadjuk el. Kis országot most nem lehet naggyá tenni. Akik maguk  akarnak maradni, azokat hagyjuk magukra, akik a többiekkel tartanak, tegyék. A következő tartománycsoportokat javaslom: 1. német-osztrák, 2. cseh, 3. lengyel, 4. illír és 5. olasz tartományok. Az itt nem képviselt tartományokat a következő csoportokra osztanám: 6. délszláv, 7. magyar és 8. oláh tartományok. Az elsőhöz Ausztriát számítom, az Enns minkét oldalán, Stájerországot, Karintiát, Salzburgot, Német-Tirolt, Voralberget, Német-Csehországot, Morvaországot és Sziléziát, a másodikhoz Csehországot, Cseh-Morvaországot, Cseh-Sziléziát és Magyarországból Szlovákiát, a harmadikhoz Galíciát, Krakkót, Bukovinát és Magyar-Ukrajnát a Kárpátokban. A negyedikhez Szlavóniát, Szláv-Stájerországot, Szláv-Karintiát, Krajnát és a tengermelléket, az ötödikhez Olasz-Tirolt, Lombardiát és Velencét, a hatodikhoz Dalmáciát, Horvátországot, Szlavóniát és a Vajdaságot, a hetedikhez Magyarországot és Erdélyt, a nyolcadikhoz Erdély, Magyarország és Bukovina román részeit. Egyáltalában nem ellenzem Német-Csehország és Csehország szétválasztását; sőt ha a gyakorlatban lehetséges volna, egyenesen javasolnám. Csehország azonban egyetlen katlan, egy katlant pedig nem lehet kettéosztani anélkül, hogy tönkre ne tennénk.” „Valóban, ha az osztrák császárság nem létezne már régóta, Európa, sőt az emberiség érdekében a legsürgősebben azon kellene lennünk, hogy létrejöjjön.”

**

Kossuth Lajos Összes Munkái. XII. Kossuth Lajos 1848/49-ben. II. Kossuth Lajos az első magyar felelős minisztériumban. 1848 április–szeptember. Sajtó alá rend. Sinkovics István. Budapest, 1957. 805.

152

A prágai szláv kongresszust azonban Windischgrätz szétkergette, s ezután az események  nem a megegyezés, hanem a fegyveres konfliktus felé vezettek. Ehhez hozzájárult az is, hogy a magyar kormány szerint a szláv kívánságok “egyedül a panslavisticai irány kifolyásainak” tekintendők, s statárium kihirdetésével, kormánybiztosok kiküldésével, karhatalmi eszközökkel próbálta “megoldani” a nemzetiségi kérdést. Egy más jellegű, pozitív előjelű rendezés irányában az első fontos lépést magyar részről az országgyűlés által kiküldött erdélyi unió-bizottság tette meg azzal, hogy a román képviselők véleményének  figyelembevételével 1848 szeptemberében törvényjavaslatot készített "a román nemzet   polgári jogainak egyenlőség alapjáni biztosításáról". Ez a javaslat az 1848 előtti nyelvtörvényekhez képest jelentősen kiszélesítette a románok nyelvhasználati jogait. A   javaslat országgyűlési tárgyalására azonban a szabadságharc kitörése miatt már nem kerülhetett sor. A nemzetiségek mozgalmai közül különösen a szerbek és a horvátok, Erdélyben   pedig a románok szervezkedése volt veszélyes, mert a politikai követelések mögött a határőrök személyében, fegyveres erő is állt. Először a szerb főodbor mozgósította sikeresen a határőröket, ráadásul Szerbiából még néhány ezer önkéntes is érkezett támogatásukra, így a Délvidéken már június 12-én megindultak a harcok. Egyelőre a császári-királyi sorkatonaság szállt szembe a felkelőkkel. Csatlakoztak hozzájuk a közeli megyék nemzetőrei is, majd a május közepén szervezni kezdett honvéd zászlóaljak is bekapcsolódtak a küzdelembe. Délvidéken már heves harcok folytak, midőn István nádor július 5.-én Pesten megnyitotta az első népképviseleti országgyűlést, amelyre az áprilisi törvényekben megoldatlan problémák tárgyalása és a polgári átalakulást részletesen kifejtő és szabályozó törvények megalkotása várt. A „nép” igen szerény mértékben volt képviselve, mert a megválasztott képviselők 72 %-a nemes volt. Az országgyűlésen részt vettek az erdélyi képviselők is, miután az utolsó erdélyi rendi országgyűlés is elfogadta az uniót, de Horvátország és a Határőrvidék nem küldött képviselőket. A választásokon egyébként nem szervezett pártok indultak, s az országgyűlésen sem alakultak pártok. A több mint 400 képviselő túlnyomó része a kormányt támogatta, a baloldalon 30-40 radikális ellenzéki foglalt helyet, a jobboldalon pedig 20-30 konzervatív. Az országgyűlés kezdetén, július 11.-én a kormány nevében Kossuth nagyhatású   beszédben – tekintettel a horvátok és szerbek ellenséges magatartására – 200 ezer ujonc megajánlását és 42 millió forint papírpénz kibocsátásának engedélyezését kérte, amelyre az országgyűlés válasza egyhangú „megadjuk!” volt. Ezt a felhatalmazást szükség szerint fokozatosan kívánták igénybe venni. Kossuth egyébként már korábban is lépéseket tett az önálló magyar bankjegykibocsátás megvalósítása érdekében. Az első nagy parlamenti vita az „olasz segély” kérdésében bontakozott ki: az uralkodó ugyanis az itáliai háború sikeres  befejezése érdekében újoncokat kért a magyar országgyűléstől. Kossuth is amellett volt, hogy a segélyt – tekintettel a Pragmatica Sanctiora – meg kell adni, de azzal a feltétellel, hogy az udvar hozzájárul a magyarországi belső béke megteremtéséhez. A segélyt megszavazták, de tényleges kivitelezésére nem került sor, mert az itáliai háború időközben a császári seregek  győzelmével befejeződött. Az országgyűlés augusztusban tárgyalta a katonállítási törvényjavaslatot, amely azt volt hivatva eldönteni, hogy mi legyen a megszavazott újoncokkal: a császári és királyi sorezredeket egészítsék-e ki (mint Mészáros hadügyminiszter javasolta), vagy új honvédzászlóaljakat állítsanak-e fel belőlük (mint a radikálisok kívánták). Végül is kompromisszumos megoldás született: a sorezredeket is kiegészítették, viszont az újoncok  többségéből új honvédzászlóaljakat képeztek. Heves vitákat váltott ki Eötvös József népoktatási törvényjavaslata, amely kimondta az általános tankötelezettséget, az oktatás ingyenességét, s az állam feladatává tetti arról gondoskodni, hogy “minden helységben s népes pusztákon tanintézetek legyenek.” Az 153

oktatás nyelve a lakosok többségének a nyelve, de ha ez nem a magyar, akkor a magyar  nyelvet is tanítani kell. A képviselőház módosításokkal elfogadta a törvényjavaslatot, a felsőház viszont elnapolta a vitát. Augusztus folyamán feszültté vált a viszony az osztrák kormánnyal. Az örökös tartományokban a bécsi forradalom után hasonló változások következtek be mint Magyarországon. A régi kormányszervek helyét elfoglalták a minisztériumok, megalakult a nemzetőrség, s április 25.-én az Osztrák Császárság ideiglenes alkotmányt kapott. A végleges alkotmány kidolgozása az alkotmányozó nemzetgyűlés feladata volt, amely júliusban kezdte meg munkáját Bécsben, majd november áttelepült a morvaországi Kremsierbe. Nagy vita után szeptemberben elfogadták a jobbágyfelszabadításról szóló törvényt. A magyar és az osztrák kormány közötti vita és feszültség a Pragmatica Sanctio értelmezése körül bontakozott ki. A magyar felfogás szerint a magyar korona országai és az Osztrák Császárság között személyi unió állt fenn, vagyis a kapcsolat a közös uralkodó személyére korlátozódott. Ennek megfelelően a Batthyány-kormány előkészületeket tett az önálló magyar bankjegykibocsátásra, megkezdte a magyar honvédség felállítását, s önálló külpolitikát kezdeményezett. Osztrák felfogás szerint ezek az intézkedések ellentétben állnak a Pragmatica Sanctioval, amely kimondja a birodalom egységét, ez pedig annyit jelent, hogy a kül-, had- és pénzügy, sőt a kereskedelem is „egy legfelsőbb állományi kormányzat” által intéztetik. Az első hónapokban – a forradalmi mozgalmak és az itáliai háború kedvezőtlen alakulása miatt kényszerhelyzetben lévő – udvar nem emelt kifogást a Bathyányi-kormány említett intézkedései ellen. (Az udvar a még mindig forrongó Bécsből május közepén 3 hónapra Innsbruckba menekült.) Májusban és június elején a király utasította a magyarországi főhadparancsnokokat, hogy engedelmeskedjenek a magyar kormány rendeleteinek, a Határőrvidéket a magyar hadügyminiszter irányítása alá helyezte, s a magyar  kormánynak az engedelmességet megtagadó horvát bánt felfüggesztette (aki azonban erről nem vett tudomást). Midőn május közepén összeült a német alkotmányozó nemzetgyűlés, a magyar  kormány követeket küldött Frankfurtba. A német egység esetleges megvalósulásával kapcsolatban ugyanis nagy reményeket tápláltak. Ebben az esetben az osztrák és cseh örökös tartományok csatlakoznának az egységes Németországhoz, így a Habsburg Birodalom központja Magyarországra helyeződne. Magyarország köré csoportosulnának a Birodalomnak a német egységből kimaradó tartományai (Galícia, Bukovina, Dalmácia), sőt –  remélték – az oszmán uralom alól felszabadulóban lévő déli szomszédok, Szerbia és a román fejedelemségek is. (Ezt a külpolitikai tervezgetést nevezte el a történetírás „nagymagyar” koncepciónak). A magyar küldötteket Frankfurtban lelkesen fogadták, s kilátásba helyezték, hogy Németország szövetséget fog kötni Magyarországgal. Korántsem fogadták ilyen lelkesen a magyar kormány küldötteit Párizsban és Londonban. Az angol kormány az európai hatalmi egyensúly fenntartása érdekében, s az orosz hatalmi törekvések gátjaként szükségesnek látta a Habsburg-Birodalom fennmaradását, s nem támogatta a magyar  önállósodási törekvéseket. Aktív támogatásra a Francia Köztársaságtól sem számíthattunk,   bár rokonszenv-nyilatkozatokban nem volt hiány. A külpolitikához fűzött remények nem teljesültek: a német egység ügye egyelőre megfeneklett, az európai forradalmi hullám elcsendesült, így Magyarország őszre nemzetközileg elszigetelődött. Az ország déli részén kialakulóban lévő fenyegető helyzetre való tekintettel szükségessé vált megbízható és ütőképes fegyveres erő kialakítása. Az 1848: 22. tc. által létrehozott „nemzeti őrsereg” komoly harci cselekményekre nem volt alkalmas, csak belső rendfenntartásra (csak minden 10. nemzetőrnek jutott lőfegyver). A Magyarországon állomásozó császári és királyi sorezredek legénységének kétharmada a Birodalom egyéb tartományaiból származott, a magyarországi sorozású ezredek többsége viszont az örökös 154

tartományokban, vagy Itáliában volt elhelyezve. A Batthyány kormány kívánságára megindult ezeknek az egységeknek a kicserélése. A minisztertanács május közepén elhatározta „önkéntes (mozgó) nemzetőri sereg”, azaz a honvédség felállítását, egyelőre 10 zászlóaljjal. Augusztusban újabb 15 önkéntes zászlóalj toborzását rendelték el. Ezekbe az önkéntes honvédzászlóaljakba a sorezredekből sok hivatásos tiszt és altiszt lépett át, ők  irányították az újoncok kiképzését. Az udvar és az osztrák kormány magatartásában augusztusban fordulat állott be, mert helyzetük több tekintetben kedvezőre fordult. Júniusban Alfred Windisch-Grätz herceg leverte a prágai felkelést. Július 25.-én Radetzky tábornagy Custozzánál döntő győzelmet aratott a szárd haderő felett, visszafoglalta Lombardiát és Milanot, ezek után a Szárd Királyság fegyverszünetet kért. Horvátországban Jellačić bán felkészült a Magyarország elleni támadásra. Augusztus 27.-én az osztrák kormány emlékiratot (korabeli magyar  fordításban „statusiratot”) intézett az uralkodóhoz. Ebben kifejtette, hogy a magyar kormány intézkedései ellentétben állnak a Pragmatica Sanctioval, sértik a birodalom egységét, s azt kívánta, hogy a had-, pénz- és külügyet helyezzék újra egy „legfelsőbb állományi kormányzat” irányítása alá. Az osztrák kormány „státusirata” (1848. augusztus 27,)  A pozsonyi utolsó országgyűlésen hozott törvények tartalma két pontban összeférhetetlennek  látszik a pragmatica sanctióval, minthogy ennek következő szavai: indivisibiliter ét inseparabiliter  [feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul], az István főhercegnek nyújtott hatáskör terjedelme által megsértettek.…Szintúgy az országtörvény ama határozatainak, melyek külön kereskedelmi, had és fináncministériumot alkottak, anélkül, hogy az összes birodalomra vonatkozó viszonyokát megalapítanák, okvetlenül a monarchiát körülfonó kötelékek fölbomlására kell vezetni. Már  előlépések tétettek a sereg, a nyilvános hitel és az ahhoz tartozó nyilvános intézkedések  különválasztására, s az imperium inseparabile [elválaszthatatlan birodalom] rövid idő múlva még a külviszonyokban is valótlanná válik, ha ama nézetek, melyek a magyar koronának önálló külpolitikájáról szólottak, teljesülésbe mennének.…Mindezekből annak mellőzhetlen szüksége merül fel, hogy a magyar kormányban március óta behozott intézkedések az összes monarchia igényei és a pragmatica sanctio szavai s értelme szerint változtassanak meg, s a német-osztrák  ministériummal összhangzólag oly rendezések tétessenek, mik szerint a monarchia egysége   biztosíttassák, a pragmatica sanctio céljai teljesen eléressenek, s egy legfelsőbb állományi kormányzat ismét visszaállíttassék.

Az emlékiratot a király átküldte István nádorhoz, az pedig a minisztertanács elé terjesztette, amely elutasította az osztrák kormány kívánságait. Augusztus végén Batthyány és Deák Bécsbe utaztak, hogy az osztrák kormánnyal megtárgyalják a nézeteltéréseket, majd szeptember elején az országgyűlés 100 tagú küldöttsége is Bécsbe utazott a királyhoz, de eredményt egyiküknek sem sikerült elérni. Szeptember 11-én kitört a már hetek készülődő politikai válság: a Batthyány az országgyűlésen bejelentette kormánya lemondását, de István nádor – miután sikertelen kísérletet tett a hatalom átvételére – ismét Batthyányt bízta meg a kormányalakítással (egyelőre csak maga a miniszternök intézte az ügyeket, az államtitkárok segítségével). A képviselőház jóváhagyta az ötforintos pénzjegyek kibocsátását, elrendelte a megszavazott újoncok sorozását, akikből új honvédzászlóaljakat kell felállítani. Ugyanazon a napon Jellačić seregével átkelt a Dráván. Teleki Ádám gróf, a vele szemben álló sereg parancsnoka kijelentette, hogy császári csapatok ellen nem hajlandó harcolni, ezért visszavonult, szabaddá téve a horvát sereg útját. Az országgyűlés szeptember 16-án létrehozta az Országos Honvédelmi Bizottmányt (a továbbiakban OHB). A további hónapokban ez a bizottmány töltötte be a kormány szerepét. István főherceg szeptember 23-án Bécsbe távozott, ahol lemondatták nádori tisztéről. Az uralkodó szeptember 25.-én Lamberg altábornagyot nevezte ki a magyarországi katonaság főparancsnokának, a képviselőház azonban ezt a kinevezést törvénytelennek  155

nyilvánította, s a 28.-án Pestre érkező Lamberget a nép meglincselte. Batthyány, aki ezekben a napokban hiába próbálta Jellačić-ot rávenni a visszavonulásra, Bécsben lemondott miniszterelnöki megbízatásáról. Közben Jellačić serege nyomult előre a főváros felé, de a létszámában gyorsan gyarapodó dunántúli magyar sereg, amelyet a képviselőház a harc felvételére utasított, a Velencei-tó északi partján, Pákozdnál szeptember 29.-én megállította. A csata után a bán fegyverszünetet kért, majd észak-nyugat felé elvonult, s egy hét múlva elhagyta az ország területét. Egy másik, kisebb horvát sereg, amely Szlavónia felől tört be a Dunántúlra, október  7.-én Tolna-megyei nemzetőröktől és népfelkelőktől bekerítve, Ozoránál letette a fegyvert. A szeptemberi fordulattal a „törvényes forradalom” jogos önvédelmi háborúvá  alakult át. Október elején véglegessé vált a szakítás az udvar és magyar országgyűlés között. V. Ferdinánd Jellačićot kinevezte a magyarországi haderő főparancsnokává, feloszlatta az országgyűlést és az országot hadi törvények alá helyezte. Mindezet az országgyűlés törvénytelennek nyilvánította, s a végrehajtó hatalmat véglegesen az OHB-ra ruházta, s elnökévé Kossuth Lajost nevezte ki. Bécsben október 3.-ától számítottak lázadónak a magyarok, akik viszont – teljes joggal – azon a véleményen voltak, hogy a törvényesség útjáról Bécs tért le. Az Országos Honvédelmi Bizottmány hatásköréről: 

„A képviselőház az ország kormányzatát mind a két ház részéről kiküldött Honvédelmi Bizottmány kezébe mindazon hatalommal, mellyel egy ország teljhatalmú kormányának bírnia kell, letevén, a Honvédelmi Bizottmányt mindaddig, míg az ország normális állapotba jövén, törvényes elismert kormánya nem lesz, az ország teljhatalmú kormányának, Kossuth Lajos honpolgárt és képviselőt, pedig egyetemes felállássali kijelentéssel e kormány elnökének  nyilvánítja, kire egyszersmind azon hatóságot is ruházza, hogy az ország kormányzatára megalkotott Honvédelmi Bizottmányt önbelátása szerint rendezze s egyes tagjainak teendőit  jelölje ki.” (Országgyűlési határozat, 1848. október 8.)

Október 6.-án Bécsben ismét forradalmi felkelés robbant ki. Latour hadügyminisztert felakasztották, az udvar pedig Olmützbe menekült. A bécsi és a magyar forradalom leverésére Windisch-Grätz kapott megbízást, aki mozgósította a csehországi csapatokat, s Bécs alatt egyesült Jellačić seregével. Midőn a Jellačićot üldöző magyar sereg az osztrák  határra ért, a katonai vezetők sokáig haboztak, hogy átlépjék-e határt, a táborba érkező Kossuth azonban politikai okokból fontosnak tartotta a szorongatott bécsi forradalmárok  megsegítésének legalább megkísérlését. A nagyrészt tapasztalatlan újoncokból és nemzetőrökből álló sereg október 30.-án Schwechatnál vereséget szenvedett, s jelentősebb veszteségek nélkül visszavonult a határ mögé. Ezzel a bécsi forradalom sorsa is megpecsételődött: másnap Windisch-Grätz csapatai bevonultak a városba. A bécsi forradalom, majd annak leverése után az osztrák seregek felkészülése időt adott a magyar vezetésnek, hogy megszervezze a védekezést. A különböző alakulatokból –  sorezredekből, honvéd-zászlóaljakból, mozgó nemzetörökből – egységes és ütőképes honvédsereget kellett szervezi. A császári-királyi hadsereg magyar sorozású ezredeiből mintegy 30 ezer katona, 1500 aktív és többszáz nyugdíjas vagy korábban kilépett tiszt csatlakozott a honvédséghez. December közepén mintegy 100-110 ezer főnyi honvédsereg állt szemben az ellenforradalmi erőkkel. A későbbiekben ez a szám még emelkedett, s a honvédség 1849 júliusában érte a maximális létszámot, kb. 170 ezer fővel. A honvédek 40 %-a az ország nem magyar lakói közül került ki: a szlovákok és a románok voltak legtöbben, de sok német, ruszin és zsidó is található a soraikban. Ehhez jöttek még a külföldi katonákból álló egységek: a lengyel, olasz és osztrák légió. Komoly erőfeszítések történtek a fegyver- és lőszergyártás, valamint a hadsereg egyéb felszereléssel való ellátásának biztosítására is. Míközben a Dunántúlt október végére sikerült megtisztítani az ellenségtől, Erdélyben véres, néhol kölcsönös népirtásig fajuló harcok bontakoztak ki egyfelől a magyarok, másfelől a románok és az őket támogató császári csapatok között. Erdélyben október közepén Puchner  156

Antal altábornagy, főhadparancsnok vette át a teljhatalmat, ostromállapotot hirdetett, s elrendelte a magyar nemzetőrök lefegyverzését, ennek végrehajtását a román felkelőkre   bízta. Ennek során került sor sokezer magyar legyilkolására, amit több helyen a magyar  nemzetőrök hasonló módon viszonoztak. Erre a székelyek Agyagfalván tartott nemzeti gyűlése általános népfelkelést hirdetett. A székelyek azonban vereséget szenvedtek, s kénytelenek voltak behódolni, csak Háromszék tartott ki (hála Gábor Áron ágyúinak).  Novemberben Puchnernek sikerült kiszorítania a magyar csapatokat Erdélyből. Az Erdélyből kiszorult magyar csapatok parancsnokává november végén a lengyel Józef Bem tábornokot, az októberi bécsi felkelés egyik vezetőjét nevezték ki. Bem két hét alatt felszabadította Észak-Erdélyt, Kolozsvárral együtt. Ezután megindult a Székelyföld felé, s bevonult Marosvásárhelyre, Puchnert pedig Szebenbe szorította vissza. 1849 március végéig egész Erdélyből kiűzte a császári és a segítségükre a román fejedelemségekből bejövő orosz csapatokat. Csak az Erdélyi Érchegység havasain rendezkedtek be a román felkelők, Avram Iancu vezetésével. Bécsben a magyar „lázadókkal” való leszámolást politikailag is előkészítették.  November végén Felix Schwarzenberg herceg lett az osztrák miniszternök. December 2.-án V. Ferdinándot lemondatták, s unokaöccsét, a 18 éves Ferenc Józsefet ültették a császári trónra. Ferenc József magyar királynak is nevezte magát, annak ellenére, hogy az országgyűlés nem ismerte el őt Magyarország uralkodójának. Eközben Magyarország nyugati és északi határain több hadsereg sorakozott fel, amelyek 4 irányból nyomultak be az országba. Először Schlick tábornok támadott Galiciából, s néhány nap alatt elfoglalta Eperjest és Kassát. A fősereg, Windisch-Grätz főparancsnoksága alatt, a Duna két partján nyomult előre, bal és jobb szárnyán Morvaország, ill. Stájerország felől benyomuló két kisebb sereggel. A számbeli, fölényben lévő, jobban felszerelt és harcedzettebb ellenség elől a „magyar királyi feldunai hadtest” – amelynek parancsnokává a schwechati csata után Kossuth tábornoki rangban Görgei Artúr ezredest nevezte ki – harcolva visszavonult. Mivel Pest-Buda védelme kilátástalan volt, úgy döntöttek, hogy az OHB és az országgyűlés Debrecenbe települ. A főváros kiűrítése közben, január 3.-án békeküldöttség ment Windisch-Grätzhez, aki közölte, hogy csak „feltétel nélküli megadásról” lehet szó. A Békeküldöttség tagja volt Batthyány Lajos is, akit néhány nap múlva Pesten letartóztattak. A január 2.-án Pesten tartott haditanácson úgy döntöttek, hogy a magyar  csapattesteket a Középső Tiszánál összpontosítják. Görgei a feldunai hadsereggel észak felé indult, hogy a bányavárosokon, majd a Vág völgyén és a Szepességen keresztül jussanak el február közepéig az összpontosítási területre. Mivel az év végén számos császári-királyi hivatásos tiszt hagyta el a hadsereget, eskűjére hivatkozva, Görgei január 5.-én Vácott kiáltványt intézett katonáihoz. Ebben – a hivatásos tisztek megnyugtatására – hangsúlyozta, hogy a hadsereg a király által szentesített alkotmány – azaz az áprilisi törvények –  védelmében harcol. Bírálta az OHB katonai utasításait, s kijelentette, hogy csak a felelős hadügyminisztertől fogadnak el parancsokat. Február első felében a Tisza-vidéken létrejött magyar csapatok főerőinek  össszpontosítása, amely során a Bácskát és a Bánátot is elhagyták a magyar csapatok. Az ellentámadásra induló 50 ezer főnyi fősereg főparancsnokává az OHB Henryk Dembińskit, az 1830-31-es lengyel felkelés idős tábornokát nevezte ki. Közben Windisch-Grätz is kimozdult Pestről, s Gödöllőre tette át főhadiszállását. A két fősereg február 26-27.-én Kápolnánál találkozott, s az ütközetből a császáriak kerültek ki győztesen. A vereség nem volt súlyos, utána a magyar csapatok rendezetten a Tisza mögé vonultak vissza. A vereségért a seregtestek parancsnokai Dembińskit, az ő tétovázó, határozatlan hadvezetését tették  felelőssé, s megtagadták a további engedelmességet. Kossuth erre a magyar fősereg   parancsokává Vetter Antal altábornagyot nevezte ki. A kápolnai győzelem jelentőségét erősen túlértékelve, Windisch-Grätz az uralkodóhoz küldött jelentésében ezt írta: „A lázadó 157

csordákat…szétszórtam és nagyrészt megsemmisítettem…Remélem, hogy néhány nap alatt Debrecenben leszek, és a pártütés eme fészkét hatalmamba kerítem.” * Az újabb ellentámadás tervét Vetter dolgozta ki, a végrehajtásban azonban nem   jeleskedett: március közepén Cibakházánál átkelt a Tiszán, de hamarosan harc nélkül visszavonult. Ezután betegsége miatt szabadságra ment, s a sereg irányítását ideiglenesen Görgei vette át. Az újabb támadáshoz a korábbi tervet Klapka György dolgozta át. A terv szerint a támadás stratégiai célja az ellenséges fősereg bekerítés és megsemmisítése lett volna. A támadás április elején indult meg. A honvédek április 2.-án Hatvannál, 4.-én Tápióbicskénél legyőzték az osztrákokat, majd 6-án Isaszegnél sor került a két fősereg összecsapására, amelyből szintén a magyarok kerültek ki győztesen. A császári sereg a harapófogóból kicsúszva, Pest előterébe vonult vissza. A másnapi gödöllői haditanács Bayer  József ezredes, vezérkari főnök tervét fogadta el, amely szerint a támadást Pest megkerülésével a Duna balpartján kell folytatni. A terv végrehajtása során a honvédsereg újabb győzelmeket aratott: április 10.-én Vácnál, majd 19.-én Nagysallónál. Április 22.-én Komárom is felszabadult az ostromgyűrű alól. Közben Windisch-Grätz-et kudarcai miatt felmentették, s a császári sereg főparancsnokságát Ludwig Welden táborszernagy vette át. Ő úgy döntött, hogy Pestet feladja, és visszavonul Pozsonyig. Jellačićot pedig dél felé küldte, ahol Perczel Mór és az Erdélyből kijövő Bem sorozatos győzelmeket arattak a szerb felkelők  és a császári csapatok felett, akiknek csak a titeli fennsík, valamint Arad és Temesvár maradt a birtokában. A „tavaszi hadjárat” a honvédsereg fényes sikerét hozta: 3 hét alatt a Tiszától eljutottak Komáromig, s közben 5 ütközetben legyőzték az ellenséget. A fő stratégiai célt, az ellenség bekerítését és megsemmisítését azonban nem sikerült megvalósítani. A fősereg a visszavonuló ellenség üldözése helyett Buda alá vonult, amelyet egy 5000 főnyi osztrák  helyőrség védett. Az ostrom a vártnál sokkal tovább elhúzódott, a várat csak május 21.-én sikerült bevenni. Május végére az ország területének 90 %-a felszabadult. Az országgyűlés elhatározta, hogy visszaköltözik Pestre, ahová a kormány és Kossuth is áttette székhelyét. A tavaszi hadjárat idején fontos politikai fejlemények is történtek. Olmützben Windisch-Grätz jelentése alapján úgy értékelték, hogy a magyarországi „lázadás” a kápolnai csatával összeomlott. Erre március 4.-én császári pátenssel feloszlatták a kremsieri birodalmi gyűlést, amely egy a kor viszonyai között rendkívül haladó alkotmánytervezetet dolgozott ki, kihirdették az ún. „oktrojált” vagy olmützi alkotmányt, amely a Birodalmi Gyűlés tervezetének több pontját átvette. Ennek megfelelően az egyéni állampolgári jogok  tekintetében liberális szellemű volt, biztosította a törvény előtti egyenlőséget, kimondta a nemzetiségek egyenjogúságát, s eltörölt mindenfajta feudális alárendeltséget. Másrészt az államszervezet tekintetében az alkotmányosság rendkívül korlátozottan érvényesült. Magyarország és a tőle teljesen elszakított Horvátország, Erdély, a Határőrvidék és a létesítendő Szerb Vajdaság, az egységes és oszthatatlan birodalom koronatartománya lett.

Részletek az olmützi alkotmányból:  „1. 1.§ Az ausztriai császárság a következő koronatartományokból áll: Az Enns feletti s alatti ausztriai főhercegség-, … dalmát-, horvát-, s tótországi királyságokból, a magyarországi királyság, erdélyi nagyhercegségből, benne a Szászföldet és az ismét bekebelezett Kraszna, Középszolnok és Zaránd megyéket, Kővár vidékét s Zilah városát, a határőrvidékek és a lombard-velencei királyságból. I. 2.§ Ezen tartományok képezik a szabad, önálló, oszthatatlan és felbonthatatlan alkotmányos ausztriai örökös monarchiát. I. 3.§ Bécs a császárság fővárosa s a birodalmi hatalom székhelye. I. 5.§ Minden népfaj egyenjogú, s minden népfajnak sérthetetlen joga van nemzetisége és nyelve fenntartására és művelésére.

*

A szabadságharc katonai története. Szerk. Bóna Gábor. Budapest, 1998. 199.

158

I. 7.§ Az egész birodalom egy vám- és kereskedelmi terület. Közbenső vámok semmi cím alatt nem hozathatnak be, … II. 12. § A császár mint ausztriai császár megkoronáztatik. II. 14. § A császár szent, sérthetetlen és nem felelős. II. 15. § A császár gyakorolja a főparancsnokságot az összes fegyveres erő fölött vagy személyesen, vagy hadvezérei által. II. 16. § A császár határoz béke és had fölött. II. 17. § A császár fogad és küld követeket, és köt idegen hatalmakkal szerződéseket. Oly szerződések feletti határozatokra, melyekből a birodalomra új terhek hárulnak, a birodalmi országgyűlésnek beleegyezése szükséges. II. 19. § A császár nevezi ki és bocsátja el a minisztereket. Ő tölti be a hivatalokat a statusszolgálat minden ágaiban, ő osztja a nemességet, rendjeleket és kitüntetéseket. VIII. 38. A közönséges birodalmi gyűlés két házból álland, ugymint felső- és alsóházból s a császár által évenkint tavasszal hivatik egybe. VIII. 39. § A birodalmi gyűlés Bécsben gyűl össze, de a császár által más helyre is hivathatik. VIII. A felsőház oly követek által képeztetik, kik minden tartomány számára annak tartományi gyűlése által választatnak. VIII. A felsőházi követek száma az alsóház alkotmányszerű számának fele. Ezen szám felosztása a választási törvény által akképen határoztatik meg, hogy minden koronatartomány tartományi gyűlésének két tagját küldendi, s a hátralevő szám a népességhez aránylag osztatik fel minden koronatartományok közt.”

Az olmützi alkotmány – amely sohasem lépett teljesen életbe – senkit sem elégített ki, a nemzetiségek sem kapták meg azt az autonómiát, amelyet reméltek. A magyar  országgyűlés és a kormány január elejétől május végéig Debrecenben működött. Az országgyűlés vitáiban 1849 első hónapjaiban két irányzat bontakozott ki: az egyik csoport, az ún. Békepárt  az udvarral és az osztrák kormánnyal való megegyezés, a békés megoldás lehetőségében reménykedett, a másik, radikális irányzat viszont határozott, erélyes politikát kívánt, sőt szükség esetén az országgyűlés feloszlatását és diktatúra bevezetését is lehetségesnek tartotta. Az olmützi alkotmány hírére mind a politikai, mind a katonai vezetés úgy vélte, hogy erre a válasz csak a a dinasztia trónfosztása és a teljes függetlenség kinyilvánítása lehet. Az államjogi kérdést eddig függőben tartották, s úgy tekintették, hogy Magyarország királya továbbra is V. Ferdinánd. Április 13.-án az országgyűlés zárt űlésen megvitatta Kossuth javaslatát, s többen a trónfosztás ellen nyilatkoztak. Másnap a  Nagytemplomban tartott nyilvános űlésen egyhangúlag kimondták a Habsburg-Lotharingiai ház trónfosztását és Magyarország függetlenségét. Az országgyűlés április 19.-ig megfogalmazta a Magyar Nemzet Függetlenségi Nyilatkozatát. A nyilatkozat részletesen felsorolja a dinasztia által elkövetett törvénysértéseket, s hangsúlyozza a magyar korona országainak állami egységét és oszthatatlanságát.

A magyar nemzet függetlenségi nyilatkozata  „Mi, a magyar álladalmat törvényesen képviselő nemzetgyűlés, midőn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által Magyarországot elidegeníthetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzá tartozó részekkel és tartományokkal egyetemben, az önálló független európai státusok  sorába iktatjuk s a hitszegő Habsburg-Lothringeni házat Isten és világ előtt trónvesztettnek  nyilatkoztatjuk: erkölcsi kötelességünknek ismerjük ezen elhatározásunk indokait nyilvánítani, miszerint tudva legyen az egész mívelt világ előtt, hogy e lépésre a halálig üldözött magyar  nemzetet nem túlzott elbizakodás s nem forradalmi viszketeg, hanem a türelem végső kimerültsége s az önfenntartás kénytelensége vezeté.… Magyarország a vele törvényesen egyesült Erdéllyel és hozzá tartozó minden részekkel és tartományokkal egyetemben szabad, önálló és független európai státusnak nyilváníttatik, s ezen egész státus területi egysége feloszthatatlannak s épsége sérthetetlennek kijelentetik.”

Az államforma kérdésében nem döntöttek, ideiglenes jelleggel, kormányzó-elnökként Kossuth Lajost választották államfővé. Kossuth május 2.-án kinevezte az új kormányt, Szemere Bertelan vezetésével (beügy: Szemere, külügy: Batthyány Kázmér, igazságügy: 159

Vukovich Sebő, pénzügy: Duschek Ferenc, közlekedésügy: Csány László, vallás- és közoktatásügy: Horváth Mihály, hadügy: Görgei Artúr, majd Aulich Lajos). Az új kormány fontosnak tartotta a nemzetiségek kibékítését, s tárgyalások indultak a szerb és román felkelők vezetőivel. A nemzetek közti megbékélés létrehozásán fáradoztak a   párizsi lengyel emigráció hazánkba érkező küldöttei is. Teleki László párizsi követ azt ajánlotta, hogy a nemzetiségeknek adjanak területi önkormányzatot, Kossuth azonban ezt elutasította.

Teleki László Kossuth Lajoshoz írt leveleiből (1849. március 7. és május 14.)  "Én azt hiszem nem annyira az osztrákokkal, mint a szerbekkel, horvátokkal és románokkal kellene egységre lépni, mi szerintem nem igen nehéz dolog volna, mert volt alkalmam töb illy faju emberekkel találkozni, és mind sokkal inkább kívánnak velünk egyezkedni, mintsem Ausztriával, ezt a magyarhoni események is bizonyítják. Csak az istenért,… adjatok nekik mindent amit lehet.… Egy van, mi különösen szívemen fekszik, mert Magyarhon jövője, véleményem szerint attól függ. Különféle nemzetiségek iránt legyünk jogkiosztásban mentől bőkezűbbek. Nemcsak  Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is.… Liberté, égalité, fraternité, még nem elég. A népek nemzetiségi életet is kívánnak élni. …Magyarországnak kettő közt van választása; vagy a corpus jurisra állva, határait úgy amint volt, megtartani igyekezni, nem gondolva a fajok  féltékenységével. …A másik, mit választhatunk, a corpus jurisból valamit áldozni, s nemcsak  Horvátországra nézve, de a szerbek és oláhokra nézve is kibékülni a Vajdasággal, annak összes közgyűlést engedni, valamint az oláh fajnak is belső administratiót, statuarius jogot, széles értelembeni municipalis garantiákat.…Mentől többet adunk a nemzetiségeknek, annál kevesebbet kellend Ausztriának és az abszolutizmusnak adnunk.”

1849 junius 6-án a minisztertanács csak azt mondta ki, hogy "minden népfajnak teljes szabadságában van illető egyházában, községében, iskoláiban és családi körében vallását, nyelvét, gyermekei oktatását ápolni, kezelni és biztosítani." * Batthyány Kázmér  külügyminiszter 1849 junius 10-én kelt körirata hasonló igéret tételére hatalmazta fel a nemzetiségek képviselőivel tárgyaló tábornokokat és politikai megbízottakat. Azonban határozott feltételül szabott három elvet: az állam egységét és területi épségét, valamint a magyarság vezetőszerepét, “amelyet ezer évvel ezelőtt fegyverrel szerzett meg, amellyel önálló államot létesített”. ** Mindezekhez képest komoly előrelépést jelentett a román fejedelemségekből emigrált forradalmárokkal – elsősorban Nicolae Bălcescuval – folytatott tárgyalások eredményeként kidolgozott "kibékülési terv ", amelyet 1849 július 14.-én írtak alá. Míg eddig a magyar  kormány csak községi szinten engedélyezte a nemzetiségi nyelvek használatát, ez az egyezmény megígérte, hogy a megyei igazgatás nyelve mindenütt a többség által beszélt nyelv lesz. A román többségű megyékben a tárgyalásokon a román és a magyar nyelv egyaránt használható, a jegyzőkönyvet mindkét nyelven kell vezetni. A románokkal létrejött megállapodás pontjait a nemzetgyűlés valamennyi nemzetiségre kiterjesztette, midőn Szegeden 1849 július 28-án tartott utolsó űlésén határozatot hozott a nemzetiségi  kérdésről:  „A magyar birodalom területén lakó minden népiségek nemzeti szabad kifejlődése, a következőkben ezennel biztosíttatik:” * Az állam hivatalos nyelve a magyar, de "az országban divatozó más nyelvek" használatára lehetőség nyílik a következő területeken: a községi és megyei gyűléseken mindenki a saját anyanyelvén szólhat; a jegyzőkönyv nyelvét mindkét esetben a többség határozza meg. Ugyancsak anyanyelvét használhatja   bárki az alsófokú bíróságok előtt. A nemzetőrség vezényleti nyelve, az iskolák oktatási nyelve, az anyakönyvezés és az egyházi ügyek nyelve mindig az illető község illetve egyházközség nyelve. Az egyes állampolgároknak joguk van bármely hatósághoz bármely *

1848-1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről. Budapest, 1948. 180. 1848-1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről. Budapest, 1948. 183–186. * 1848-1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről. Budapest, 1948. 207. **

160

nyelven folyamodványt intézni. Külön pontokban biztosítja a határozat az ortodox (görög keleti) egyház önkormányzatát mind egyházi mind iskolai ügyeiben.

Szemere Bertalan miniszterelnök nemzetgyűlési beszéde a nemzetiségi kérdésről (1849. július  28,)  “A mi forradalmunknak három alapeszméi vannak… Az első eszme a kormányforma megigazítása. Eddig az ország kormányzati tekintetben gyámság alatt volt. Tehát be kellett hozni a parlamenti kormányformát, hogy a nép maga igazgassa magát, a nemzet maga intézkedjen sorsa felett. Második eszme volt: az egyéni jogok biztosítása, ki kellett mondani a jog és kötelességbeli egyenlőséget. A harmadik nagy alapeszme a nemzetiségek és népiségek szabad kifejlődése. Engedtessék meg minden népeknek a nemzet szabad kifejlődése... És e kifejlődés semmi más tekintet által ne korlátoltatnék, mint a státusegység fenntartásának és a célszerű, gyors, pontos közigazgatás lehetőségének tekintete által.” Az első két eszme életbeléptetett. „A harmadik, a népiségek kifejlődése iránt még kevés történt az országnak háború-viszonyai miatt.… Ezek azon elvek, melyeket a kormány alapjául kíván letenni oly politikának, mely igazságos lévén áldást fog hozni a nemzetre, alkalmasint Európa többi népeinek is politikául fog szolgálni arra nézve, hogy a különféle népek kifejlődését a státusegység fenntartásával mikép lehet  párosítani, mely feladat eddigelé mindig némely nemzetiségek teljes elnyomásával és nem azok  érdekeinek kiegyenlítésével, jogaiknak méltánylásával szokott megfejtetni.”

Ezek a nemzetiségek felé az utolsó pillanatban tett engedmények már fordíthatták  meg a szabadságharc sorsát. Olmützben a minisztertanács április 21.-én úgy döntött, hogy segítséget kérnek az orosz cártól, s ezt Ferenc József május 1.-én I. Miklós cárhoz írt levelében meg is tette. A cár 200 ezres sereget mozgósított, Paszkevics herceg, tábornagy vezetésével. A magyarországi császári sereg parancsnokává május végén a kegyetlenségéről hírhedt Julius Haynau táborszernagyot nevezték ki. Az újjászervezett osztrák sereg létszáma elérte a 170 ezer főt. A 160-170 ezer fős magyar honvédségnek tehát több mint kétszeres túlerővel kellett szembeszállnia. Többféle haditerv született, de mindegyiknek a lényege az volt, hogy az osztrák és az orosz sereget még egyesülésük előtt, külön-külön próbálják meg legyőzni. Görgei a Vágon átkelve először a túlerőben lévő osztrák sereget támadta meg, de kudarcot vallott. Június közepén megkezdődött az orosz seregek benyomulása észak felől Magyarországra, délkelet felől pedig Erdélybe. A június 29.-i minisztertanács Dembińsky   javaslatára úgy döntött, hogy a magyar seregeket Szeged környékén összpontosítja. Július elején a kormány és az országgyűlés is Szegedre költözött. Haynau előnyomulását Görgeinek több ütközetben sem sikerült megállítani, így az osztrákok július 11-én elfoglalták Pest-Budát. Görgei serege a Duna balpartján haladt tovább, Vácnál azonban már orosz csapatokba ütközött. Ekkor észak felé kerülve, az orosz fősereg hátában Losoncon és Miskolcon keresztül érte el a Tiszát. A Tiszán átkelve egyik hadteste augusztus 2.-án vesztes csatát vívott az oroszokkal, majd a sereg 8.-án Arad közelébe érkezett, Görgei pedig az időközben magyar kézre került Arad várába sietett, ahol Kossuth és a kormány tartózkodott. Erdélyben Bem küzdött az orosz és császári csapatokkal, de július 31.-én Segesvárnál, majd augusztus 6.-án Nagycsűrnél megsemmisítő vereséget szenvedett. Az utolsó győzelmet a délvidéki magyar sereg aratta, Vetter Antal vezetésével, július 14.-én Kishegyesnél Jellačić felett, akit a Szerémségbe szorított vissza. A hónap végén azonban a kormány utasítására kiűrítették a Bácskát és Vetter hadteste is Szeged felé indult. A Szegednél gyülekező magyar  hadsereg parancsnokává kinevezett Dembińsky nem mert csatát vállalni, s visszavonult a Tisza balpartjára. Azt sem tudta megakadályozni, hogy Haynau Szeged elfoglalása után átkeljen a folyón. A Szőregnél kibontakozó ütközetben Dembińsky vereséget szenvedett. Ezután a sereggel Temesvár felé indult, ahelyett, hogy Aradnál egyesült volna Görgei seregével, ami esélyt adott volna arra, hogy az egyesült magyar sereg, az oroszok beérkezése előtt legyőzze Haynaut. A kormány és a képviselők augusztus elején Aradra menekültek. 7.én Kossuth Bemet nevezte ki az összes magyar haderő főparancsnokává. Dembińsky, 161

nyomában Haynauval, augusztus 9.-én érkezett Temesvár alá, ahol a sereg vezérletét átvette Bem. A szabadságharc utolsó ütközetében, az augusztus 9.-i temesvári csatában a jelentős számbeli fölényben lévő, de fáradt és hitét vesztett magyar sereg teljes vereséget szenvedett és felbomlott. A minisztertanács augusztus 10.-én elhatározta, hogy a koronát felajánlja a cári család valamelyik tagjának, s két miniszter el is indult az orosz táborba az ajánlattal, de elutasításra találtak. Augusztus 11.-én Aradon mindenki úgy látta, hogy a további ellenállásnak nincs értelme, hiszen az egyetlen katonai erő, Görgei 30 ezer főnyi serege sem volt harcképes, mert puskánként mindössze másfél tölténnyel rendelkezett, s mintegy 5000 újoncnak fegyvere sem volt. A katonai és a polgári teljhatalmat Kossuth Görgeire ruházta, s útnak indult, hogy elhagyja az országot. Görgei már néhány nappal korábban úgy döntött, hogy csak az oroszok előtt hajlandó letenni a fegyvert, s 11.-én levelet írt Rüdiger orosz tábornoknak. 11.-én este haditanácsot tartott mintegy 80 magasrangú tiszttel, s javasolta az oroszok előtti feltétel nélküli fegyverletételt. A tisztek ezzel egyetértettek, csak kettő  javasolta a Haynau előtti kapitulációt. Ez azonban végzetes lépés lett volna, mert „ma már  tudjuk, hogy ha Görgei Haynau előtt teszi le a fegyvert, a cs. kir. fővezér a honvédseregben szolgálatot vállalt többszáz volt cs. kir. tisztet gyorsított eljárással elítélteti és kivégezteti. Az oroszok előtti fegyverletétellel Görgei és tisztjei ezt a megoldást akadályozták meg. Mire ugyanis az oroszok átadták foglyaikat a cs. kir. fővezérnek, Haynau már újabb, alaposabb eljárást előíró utasításokat kapott az uralkodótól és az osztrák minisztertanácstól.” * 1849. augusztus 13.-án a világosi vár alatti mezőn a feldunai hadsereg 30 ezer  katonája letette a fegyvert Rüdiger orosz lovassági tábornok előtt. Görgeit az orosz főhadiszállásra kísérték, s itt tudta meg, hogy Paszkevics csak az ő életét tudja garantálni. A többi főtisztet és tisztet az oroszok 23.-án átadták az osztrákoknak. A kisebb magyar  csapattestek augusztus folyamán mind megadták magukat, vagy feloszlottak. Csak a két erőd, Pétervárad és Komárom tartotta még magát. Pétervárad szeptember 7.-én kapitulált. Komárom bevehetetlen erődrendszerét Klapka György vezetésével 20 ezer katona védte. A védők szeptember 27-én megállapodást kötöttek Haynauval: amnesztia és szabad elvonulás fejében átadták a várat. A katonák és politikusok külföldre távozhattak. Komárom átadása október 4.- én fejeződött be. Ezzel véget ért a magyar szabadságharc, amely elkerülhetetlen katonai vereséget szenvedett a több mint kétszeres osztrák-orosz túlerővel szemben. Az 1848-as polgári forradalom legfontosabb társadalmi vívmányai azonban érvényben maradtak.

*

Hermann Róbert: A nyári hadjárat (1849. június–augusztus. In: A szabadságharc katonai története. Szerk. Bóna Gábor. Budapest, 1998. 266-267.

162

2. Kísérletek a Habsburg Biroda lom átszervezésére (1849-1867) 1848-ban az egész Habsburg Birodalomban összeomlott a feudális-rendi struktúra, végbement a polgári átalakulás. A birodalom alkotmányos monarchiává  alakult át. A polgári forradalom társadalmi vívmányainak, az állampolgárok jogegyenlőségének és személyes szabadságának érvényét ismételt uralkodói nyilatkozatok után az olmützi alkotmány is megerősítette. Nyitva maradt azonban a soknemzetiségű birodalom államszerkezetének,   politikai intézményrendszerének kérdése: hogy lehetne a soknemzetiségű Habsburg Monarchiát úgy átszervezni, korszerűsíteni, hogy elég erős és egységes legyen ahhoz, hogy nagyhatalmi állását fenntarthassa, de ugyanakkor állampolgárai számára a lehető legnagyobb szabadságot biztosítsa, s kielégítse a benne élő népek nemzeti igényeit is. A márciusi forradalmat követő csaknem két évtizedben három, illetve öt különböző politikai koncepció és irányzat lépett fel azzal az igénnyel, hogy erre a problémára megoldást javasoljon. Ezek  közül kettő a birodalom egységét tartotta elsődlegesnek, és úgy látta, hogy ilyen etnikailag tarka, sok nemzetet magában foglaló birodalom csak erős központosítással, centralizációval  tartható egyben. A másik két irányzat viszont a nemzeti igények kielégítését tartotta fontosnak, s a föderáció  valamilyen formáját javasolta. A centralista irányzatnak két változata volt: az egyik a centralizációt abszolutizmussal  kívánta párosítani, a másik viszont  polgári alkotmányossággal . Az előbbit elsősorban a bürokrácia és a katonai körök  támogatták, s a dinasztia is ezt részesítette előnyben, a második változat társadalmi bázisát  pedig az örökös tartományok német polgársága képezte. A föderációnak is két változata volt: egy konzervatív , amelyik a „történeti-politikai individualitásoknak”, azaz a birodalom történetileg kialakult országainak és tartományainak kívánt szélesebb önkormányzatot adni, a másik viszont etnikai  alapon akarta föderalizálni a birodalmat, vagyis nyelvhatárok szerint kialakított nemzeti tartományok szövetségévé átalakítani. Az utóbbinak hívei a szláv és a román politikusok közül kerültek ki, az előbbit viszont a konzervatív arisztokrata körök  (Windisch-Grätz, magyar ókonzervatívok) javasolták. Végül a magyar politikai elit koncepciója volt a dualizmus , azaz két egyenjogú állam szövetsége. 1848-ban a Batthyány-kormány a dualizmus perszonáluniós változatát  képviselte, Ausztriában viszont az alkotmányos centralizáció  kerekedett felül, amely azt kívánta, hogy a legfontosabb ügyeket (kül-, had-, pénz- és kereskedelemügy) egy központi birodalmi kormány intézze. Ezt fejezte ki az olmützi oktrojált alkotmány is, amely létrehozta az egységes összbirodalmat. „Alkotmányos monarchiát akarunk” – hirdette az 1848 novemberében hivatalba lépő Schwarzenberg-kormány programja. A Schwarzenberg-kormány programja (1848. novenber)  „Alkotmányos monarchiát akarunk, nyíltan, minden fenntartás nélkül.…Azt minden nemzetiség egyenlő jogosultságára és akadályoztatás nélküli fejlődésére, valamint az állampolgárok törvény előtti egyenlőségére, az államélet minden ágának nyilvánosságára kívánjuk alapozni; a belső ügyeket illetően a szabad községi rendszerrel és az egyes országrészek szabad fejlődésével  párosítva; erős központi hatalom közös kötelékével átfonva”.

A birodalmi egységet a nemzeti egyenjogúsítással összeegyeztetni nem volt könnyű feladat, de a kormány 1849 és 1851 között erre tett kísérletet. Egyetérthetünk az ezeknek az éveknek nemzetiségi politikáját alapos monográfiában feldolgozó Deák Ágnessel abban, hogy „ez volt az első kísérlet arra, hogy egy államon belül szabályozzák és a gyakorlatban megvalósítsák a modern nacionalizmus követelményeinek bizonyos mértékű figyelembevételével különböző nemzeti csoportok együttélésének normáit s az államhatalom viszonyát e nemzeti csoportok önérvényesítő igényeivel kapcsolatban az államélet különböző

163

területein, a felekezetek működésében, az oktatásban éppúgy, mint a társasági-egyesületi tevékenységben avagy a kultúrateremtés és ápolás egyes ágaiban.” * A Habsburg Birodalomban 1850-1851-ben népszámlálást tartottak. Az 1850-1851 ben tartott népszámlálás szerint a Habsburg Birodalom 30.7 millió polgári lakosa így oszlott meg nemzetiség szerint (Lombardia és Velence nélkül): A jelenlévő népesség megoszlása nemzetiség szerint 1850-51  Magyar Ausztria Monarchia korona országai

  Német Magyar Szlovák, cseh Román Szerb Horvát Szlovén Rutén Lengyel Olasz, ladin, friauli Zsidó Egyéb

36,52 13,19 16,98 7,43 8,95 0,34 3,39 0,03 1,92 0,97

10,28 0,03 22,74 1,07 2,41 0,65 6,11 13,84 11,44 2,95 2,54 0,03

36,19 15,70 18,64 7,90 4,57 4,21 3,63 9,35 6,53 1,70 2,27 0,43

25,07

Hogy milyen nehéz volt a nemzeti egyejogúsítás megvalósítása, azt jól mutatja az 1849-ben a szerbek kívánságára létrehozott Szerb Vajdaság esete. A Vajdaság lakóinak a népszámlálás szeint csak 24 %-a volt szerb nemzetiségű. Érthető tehát, hogy a kormányzat nem kívánta a szerbek kezébe adni e terület igazgatását. Ferenc József nagyvajda nevében egy osztrák alvajda kormányozta ezt a koronatartományt. A Schwarzenberg-kormány azonban fokozatosan elfordult az alkotmányosságtól, s kialakította az abszolutizmus új, modernebb változatát. 1851 december 31.-én a „szilveszteri  pátens” hatályon kívül helyezte az olmützi alkotmányt, s bejelentette, hogy az uralkodó saját kezébe veszi mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalmat. Ezzel a centralizáció abszolutizmussal párosult változata vette át a birodalom irányítását. Kezdetét vette az a csaknem egy évtizedes időszak, amelyet a történetírás „ neoabszolutizmus nak” nevezett el. A császárt egy szűkkörű testület, a Birodalmi Tanács segítette feladatának ellátásában, ennek  azonban csak tanácsadási jogköre volt. A kormány legkiemelkedőbb személyisége a   belügyminiszter, Alexander Bach, az egykori bécsi forradalmár, akiről a magyar történeti köztudat az egész rendszert elnevezte. Mellette fontos szerepet játszott Johann Kempen, a rendőrség főnöke. A rendszer minden téren igyekezett modernizálni a birodalmat, előmozdítani a gazdaság tőkés átalakulását és fejlődését. Ez a magyar korona országaira is vonatkozott, ezeknek modernizációja azonban az összbirodalmi szempontoknak és érdekeknek alárendelve történt. A modernizációs törekvéseket fékezte a birodalom súlyos   pénzügyi helyzete. Emiatt 1855-ben az állami vasutakat és a krasó-szörényi kincstári

*

Deák Ágnes: „Nemzeti egyenjogúsítás”. Kormányzati nemzetiségpolitika Magyarországon 1849–1860. Budapest, 2000. 12.

164

uradalom bányáit és vasműveit eladták egy túlnyomó részt francia vállalkozókból álló társaságnak. Mivel Bécs szerint Magyarország a „lázadással” eljátszotta jogát még a korlátozott állami önállóságra is, a szabadságharc leverése után részeire bontva, koronatartományok  formájában betagolták az egységes Osztrák Császárságba. Még folytak a harcok az országban, midőn 1849 nyarán kezdetét vette a megtorlás , a „lázadók” felelősségre vonása. Lázadónak minősült mindenki, aki 1848 októberétől kezdve a magyar kormány szolgálatában állt, utasításainak engedelmeskedett. A felelősségre vonást a haditörvényszékek és az igazolóbizottságok végezték. A haditörvényszékek mintegy 500 halálos ítéletet hoztak, de ezek többségét várfogságra változtatták. A végrehajtott halálos ítéletek száma 150 körül volt, a várfogságra ítéltek száma elérte az 1200-at. 1849 október 6.án Aradon kivégezték az oroszok által átadott 13 főtisztet: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Láhner György, gróf LeiningenWesterburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és gróf Vécsey Károly tábornokokat, valamint Lázár Vilmos ezredest. Ugyanazon a napon Pesten agyonlőtték gróf Batthyány Lajost. A honvédsereg katonái és tisztjei közül 40-50 ezret   besoroztak a császári hadseregbe, de 1850-ben már sokat leszereltek, s lehetővé tették a szolgálat pénzen való megváltását is. A várfogságra ítéltek közül is egyre többet érintettek az 1852., 1854. és 1857. évi amnesztia-rendeletek, az utolsókat 1859-ben helyezték szabad lábra. 1857-ben az elítéltek zárolt birtokaikat is visszakapták. A legyőzött országban a katonai és a polgári hatalmat 1850 nyarán történt nyugdíjazásáig Haynau gyakorolta. A közigazgatást báró Geringer Károly császári biztos irányította. Haynau távozása után, 1850 szeptemberében Alexander Bach belügyminiszter  alakította ki az ország ideiglenes, majd 1853-tól véglegesített közigazgatási szervezetét. Magyarországtól teljesen elválasztották Erdélyt, Horvátországot (amely megkapta a Muraközt és Fiumét), a Határőrvidéket, valamint az 1849 őszén létrehozott Szerb Vajdaságot és Temesi Bánságot. Az országot öt kerületre osztották, Pest-Buda, Sopron, Pozsony, Kassa és Nagyvárad székhellyel, élükön kerületi főispánok álltak. A megyéket a belügyminiszter  által kinevezett megyefőnökök irányították, a járások adminisztrációját főszolgabírák  vezették. 1851-ben Albrecht főherceget nevezték ki Magyarország katonai és polgári kormányzójává. A neoabszolutizmus rendszere, amely az egész birodalomban kiépítette a   polgári állam alapvető intézményeit, a magyar korona országaiban is meghonosította a modern szakszerű bürokráciát. A tisztviselői gárda – akiket az egykorúak magyaros egyenruhájuk miatt gúnyosan „Bach-huszároknak” neveztek – túlnyomórészt magyarokból, illetve magyarországiakból toborzódott, az újabb kutatások szerint csak egynegyedükegyharmaduk érkezett az örökös tartományokból, s őket inkább a nemzetiségek által lakott területeken alkalmazták. Főleg a megyék és a járások hivatali apparátusában figyelhető meg a régi tisztviselők folytonossága. A hivatalok belső ügykezelési a nyelve a legtöbb helyen a német volt, de szigorúan előírták, hogy a lakossággal annak anyanyelvén kell érintkezni, az adott vidéken beszélt nyelveken írt beadványokat el kell fogadni, s arra azon a nyelven kell válaszolni. Ugyanez volt érvényes a bíróságok esetében is. Az örökös tartományokból jött tisztviselőktől megkívánták a helyi lakosság nyelvének ismeretét. Alexander Bach belügyminiszter a német nyelv szerepéről. „Mi nem akartunk egyetlen nép fajt sem előnyben részesíteni; minden nemzetet egyenlő mértékben tekintetbe kívántunk venni; a német nyelv számunkra mint közvetítő eszköz jelent meg, ahogy a francia a diplomaták és a latin a régi hivatali világ számára. Egy egységes Ausztria volt a célunk.”

Az esetleges újabb forradalmi szándékok fékentartására létrehozták a csendőrséget ,  besúgóhálózatot építettek ki, szigorú sajtó- és könyvellenőrzést vezettek be. Az irodalmi és tudományos társaságok működését csak fokozatosan engedélyezték. A Szentszékkel 1855165

  ben kötött konkordátum  felszámolta a jozefinista egyházpolitikát: megszűnt az állam ellenőrzése az egyházi intézmények, elsősorban az iskolák felett. Előbb azonban gróf Leo Thun oktatásügyi miniszter jelentős mértékben modernizálta az oktatást: a gimnáziumot nyolcosztályossá tette, s a középiskolai tanulmányok lezárásaként bevezette az érettségi vizsgát, meghonosította a szaktanári rendszert (addig egy osztályban egy tanár tanított minden tárgyat), ami jelentősen növelte az oktatás színvonalát. A modern gazdaság igényeinek megfelően nálunk is megjelentek a reáliskolák. Ezeknek azonban korántsem volt akkora sikerük, sikerük, mint az osztrák és cseh örökös tartományokban. tartományokban. 1854-től a középiskolákban középiskolákban fokozatosan bevezették a német oktatási nyelvet. Már az alsó osztályokban egyre több tárgyat németül németül kellett oktatni, a felső osztályokban osztályokban pedig a hittan és az anyanyelvi anyanyelvi nyelvtan és irodalom kivételével minden tárgyat németül kellett előadni. A magyar gimnáziumok  többsége évről-évre azt jelentette, hogy a tanárok még nem tudnak jól németül, így igyekeztek elodázni a német nyelv bevezetését. Jelentősen előrehaladt a jogrend és a gazdaság korszerűsítése. Magyarországon is  bevezették az osztrák polgári törvénykönyvet és perrendtartást, majd az egész birodalom új   büntetőkódexet és perrendtartást kapott. 1851-ben végleg megszűnt a belső vámhatár, s a  birodalom egységes vámterületet alkotott. Kiépítették a modern adórendszert (egyenes adók: föld-, házadó, kereseti és jövedelmi adó; fogyasztási adók, állami dohánymonopólium, illetékek). Bevezették a telekkönyveket, s megkezdték az ország kataszteri felmérését. Az ipar és kereskedelem érdekképviseletét voltak hivatva ellátni az 1850-ben megszervezett kereskedelmi és iparkamarák. 1851-ben szabályozták az iparűzést: a céheket nem törölték el, de új céhek alapítását nem engedélyezték, majd 1859-ben teljesen szabaddá tették az iparűzést. Az 1853-ban kiadott úrbéri pátens  szabályozta a jobbágyfelszabadítás végrehajtását. Kimondta, hogy „a volt jobbágyok a kezükön levő úrbéri földbirtokokban (úrbéri jobbágy- s úrbéri zsellértelkek) teljes tulajdoni s szabad rendelkezési joggal ruháztatnak föl.” * A maradványföldeket és a nem úrbéri jellegű irtásokat a volt jobbágyoknak kellett megváltaniuk. Az addig közösen használt legelőt és erdőt fel kellett osztani a jobbágyok és a földesúr földesúr között. Fenntartotta a pátens a szőlődézsmát, a királyi kisebb haszonvételeket, haszonvételeket, s nem ne m foglalkozott a majorsági zsellérekkel. A vitás kérdések rendezésére 1855-ben úrbéri törvényszékeket állítottak fel. A szűkebb Magyarországon 9068 olyan község volt, ahol úrbéri birtokrendezést kellett végrehajtani. 10 év elteltével, 1865-ben e községek 43,3 %ában fejeződött be a rendezés, 9 %-ában még el sem kezdődött, a többiben folyamatban volt. A rendezés végső mérlege szerint a volt úrbéres parasztság „a jobbágyfelszabadításkor    birtokolt földjének – óvatos becsléssel – mintegy 3-4 %-át elvesztette, és legalább 20 %ának, azaz minden ötödik hold földjének önmegváltsára kényszerült.” ** Az úrbéri pátenshez csatlakozott a kárpótlási és földtehermentesítési nyilt parancs, amely úrbéres egész telkenként 300–700 ezüstforint kárpótlást állapított meg a volt földesurak számára. A kárpótlási összeg fejében kamatozó állami kötvényeket kaptak, amelyeket sorsolás alapján váltottak be. A kárpótlás fedezésére bevezették a földtehermentesítési járulékot, amelyet   pótadóként minden egyenes adófizetőre kivetettek. Erdélyre vonatkozóan 1854-ben jelent meg az úrbéri pátens. Az úrbéri pátensből:  „1. § A létezett úrbéri kapcsolatok s a földesúri törvényhatóságnak megszüntetése folytán, az úrbéri kapcsolatból s a földesúri törvényhatóságból eredő és következtetett jogok, járandóságok és kötelezettségek is elenyésznek.

*

Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény. Szerk. Pajkossy Gábor. Budapest, 2003. 365 Szabad György: Az önkényuralom kora (1849–1867. In: Magyarország története 1848–1890. Szerk. Kovács Endre, Katus László. 2. jav. kiad. Budapest, 1987. 532.

**

166

2. § Az úrbéri kapcsolat megszüntetése következtében a volt jobbágyok a kezükben lévő úrbéri földbirtokban teljes tulajdoni s szabad rendelkezési joggal ruzháztatnak föl. 3. Úrbéri földbirtoknak azon telkek tekintendők, melyek az úrbéri táblákba mint úrbéri jobbágy- és úrbéri zsellértelkek állománya iktatvák be. 4. § Ezenkívül az úrbéri telkekkel a volt jobbágyok tulajdonává válnak a már már törvényesen elkülönözött vagy a jövendőben törvényes úton elkülönözendő legelők, nemkülönben azon erdők s nádasok is, melyek az úrbéri faizás és nádlás végett a volt jobbágyoknak átengedtetnek vagy a  jövendőben átengedtetnek. 16. § A legeltetés azon földeken, melyek ezen nyílt parancs határozatainál fogva a volt jobbágyok  tulajdonává váltak, az egykori földesurakat többé nem illeti, de a jobbágyok sem legeltethetnek az urasági földeken. 17.§ A szőlőhegyfokok s szőlőkből járó adózások és szolgáltatások csak akkor tekintendők  megszüntetetteknek, ha ezek oly telkek alkatrészeit képezik, mely ezen nyílt parancs 3. §-ához képest úrbéri teleknek tekintendők…Az eddigelé divatozott szolgáltatások…míg a megváltás megtörténik, vonakodás nélkül teljesítendők… 25.§ Mindazon határokban, melyekben egy év alatt a tagosítás megindítása vagy a földesuraság, vagy a jobbágyok többsége által kéretni fog, az lehető gyorsasággal a legelő egyidejű elkülönözése s az erdei haszonvételek szabályozása mellett létesítendő. 28. § A birtokbeli viszonyok szabályozása körüli eljárás különös törvényszékekre ruháztatik… Első bíróságképp minden megyében egy különös úrbéri törvényszék állíttatik föl, melynek  rendszerint egy elölülőből s legalább is két ülnökből kell állnia.”

Mivel az önkényuralom éveiben nyilvánosan politizálni nem lehetett, a közéleti tevékenység a különböző gazdasági, kulturális, tudományos és egyéb társadalmi egyesületekben összpontosult. Deák Ferenc ugyan nem hirdette meg nyilvánosan a „passzív ellenállást”, de magatartását a közvélemény így értelmezte. 1850 tavaszán tavaszán ugyanis Anton Schmerling igazságügyminiszter felkérte őt, hogy vegyen részt az új magánjogi kódex előkészítésével foglalkozó bizottság munkájában. Deák az alábbi rövid levéllel válaszolt:

„A szíves felszólítás, amelyet Nagyméltóságod hozzám intézni kegyeskedett, s még inkább e felszólítás megtisztelő módja köteleznek engem, hogy ezért Nagyméltóságodnak haladéktalanul köszönetet mondjak. Bármennyire hízelgő is azonban reám e megtisztelő felszólítás, kénytelen vagyok teljes tisztelettel bár, de egész határozottan kijelenteni, hogy ez ajánlatot el nem fogadhatom. A közelmúlt idők gyászos eseményei után oly állapotok között, melyek még jelenleg is uralkodnak, lehetetlenség, hogy én nyilvános ügyekben közreműködhessek.”

Deák levele a következő években években másolatokban országszerte ismertté vált, s ezt sokan a passzív ellenállásra való felhívásként értelmezték. A „passzív rezisztenciát” természetesen csak a jómódú birtokos nemesek engedhették meg maguknak.

„A hazafiak között a hivatalviselés honárulásnak bélyegeztetett, ez veszélyes előítélet volt a közügyre, méltánytalan és igazságtalan az egyénekre nézve, kik hivatalra képezték magukat, és elöttük a munkakört az előítélet fenyegetése elzárta; az előítéletet a vagyonos osztály a kényelemnek ölében költötte a vagyontalan rovására, és szenvedett alatta erkölcsiség. A nemzedék  haladt, minden év nagyszámú tanult embert repített ki az iskolából, akiknek kenyér kellett; a vagyonosok erről nem gondolkoztak, az anatémával befejezték minden hazafiságukat, a szegény tanult ember előtt csak egy pálya maradt nyitva, az ügyvédség, mely az utált kormánytól függetlennek látszott.…Ezen pályára tódult tehát az értelmes ifjúság, és az ügyvédek száma úgy megszaporodott, hogy kénytelen volt jégtörő Mátyás szokását felvenni, akiről azt mondják: ha nem talál jeget, csinál jeget.” (Szárazberky Nagy József, 1848-as országgyűlési képviselő visszaemlékezéséből)

Politikai cselekvésre ezekben az években az emigráció nak nak volt lehetősége. Az önvédelmi háború katasztrófája után a politikusok és a katonák egy része Törökország felé menekült. 1849. októberében a bulgáriai Viddinben mintegy 3700 menekült gyűlt össze, de több mint 3000 még abban az évben hazatért. Komárom feladása után ismét több százan távoztak legálisan, legálisan, útlevéllel külföldre. Az 1850-es években években mintegy 1500-ra 1500-ra tehető a szerte a világban élő magyar forradalmi emigránsok száma. A Törökországban maradó mintegy 500 magyart a törökök Sumlába, Kossuthot és 40 társát a kisázsiai Kütahyába internálták. Innen a nyugati hatalmak közbenjárására, amerikai hadihajókon 1851 őszén távozhattak. Az 1850-es 167

években a magyar emigrációnak két fontos központja alakult ki: Párizs és London. Kossuth –  1852-ben tett amerikai körútja után – Londonban telepedett le. Az amnesztiát kihasználva sokan hazajöttek, különösen 1857 után, majd 1867-ben. Az emigráció vezetői (Kossuth, Teleki, Klapka) már 1849 őszén magukévá tették a lengyel és román emigránsok, valamint itáliai politikusok által javasolt terveket a keletközép-európai, illetve délkelet-európai államok szövetségéről, konföderációjáról. Magyarország jövőbeli államberendezését illetően Kossuth 1851-ben Kütahyában egy alkotmánytervet  dolgozott ki. Ez „a 19. század – eddig megismert – legkonkrétabb tervezete volt Magyarország államberendezkedésének polgári demokratikus átalakítására.” * Alapelve az általános választójogon alapuló népszuverenitás és a demokratikus önkormányzati rendszer. A nemzetiségek számára területhez nem kötött autonomiát javasolt, „nemzeti egyletek” formájában. Ez a tervezet számított a következő másfél évtizedben az emigráció hivatalos programjának. programjának.

Kossuth Lajos: „Javaslat Magyar Ország jövő politicai szervezetét illetőleg tekintettel a  nemzetiségi kérdés megoldására ” megoldására ” „Vannak országok, hol a lakosok különféle nyelvet beszélnek s annál fogva különféle fajhoz vagy – ha úgy tetszik nevezni – nemzetiséghez tartoznak, de vagy vegyesen laknak más fajokkal, vagy ha kisebb nagyobb tömegekben bár, de az államnak természetileg s historiailag delimitált földterületén laknak. Mit fognak cselekedni nemzetiségök érdekében? Fel fogják osztani az állam territóriumát nyelvek szerint? Ez vagy gyakorlatilag lehetetlen, mert keverve laknak más fajokkal, vagy legalább lehetetlen az állam felbomlása s így a többi polgárok jogainak s   biztonságának sérelme nélkül… Mit fognak tehát egy államnak nemzeti egyetemét képező több nyelvű lakosai cselekedni cselekedni nemzetiségi érdekeik érdekeik biztosítására s kifejlesztésére? Azt fogják tenni, mit vallási érdekeik biztosítására s fejlesztésére cselekesznek. Egyesülni fognak.… Tehát az egy nemzetiséghez tartozó honpolgárok nemzetiségi érdekeik előmozdítása végett társaságba állnak községenkint, képviselet útján kerületi egyleteket képezendnek, s a kerületeket egy köz nemzeti egyletbe öszeforrasztandják; egyletbe  öszeforrasztandják; adnak magoknak olly szerkezetet, a mint nekik tetszik; választanak nemzeti főnököt, címezendik őt vajvodának, hospodárnak, a mint tetszik; egyesítendik, ha úgy tetszik, nemzeti társas egyletükkel egyházuknak, iskoláiknak  kormányzatát; csinálnak magoknak szabályzatokat, kormányozandják egyletüket ezen szabályok  szerint, szóval társas önkormányzati teljes szabadsággal gondoskodandnak mind azon erkölcsi s társas érdekek elő mozdításáról, miknek öszvegét „nemzetiségnek” nevezzük… Így lehet, így kell a nemzetiségi érdekeket biztosítani az egyéni jogok körében társadalmilag.”

Az emigráció számára 1859-ben jött el a cselekvés ideje. Az olasz egység megvalósítására törekvő Camillo Cavour szárd-piemonti miniszterelnök 1858-ban egyezményt kötött III. Napóleon francia császárral, hogy közös katonai akcióval űzik ki az osztrákokat Észak-Itáliából. III. Napóleonnal történt titkos találkozóján Kossuth a magyar  függetlenség hadicélként való nyilvánításának és a magyar határon egy expedíciós hadsereg megjelenésének feltételéhez kötötte a magyarországi felkelést. A császár kitérő választ adott. A háború kitörésekor Párizsban Kossuth, Teleki László és Klapka György megalakították a Magyar Nemzeti Igazgatóságot , amely egy fajta emigráns kormány szerepét töltötte be. A döntő ütközetre Solferinonál került sor 1859 június 24.-én. A Ferenc József által vezetett osztrák sereg súlyos vereséget szenvedett. A villafrancai fegyverszünetben, majd a zürichi  békében Ausztria lemondott Lombardiáról és Milánóról, de megtarthatta Velencét. A háború idején Genovában emigráns katonákból és az osztrák seregből dezertált magyarokból megalakult a több mint 3000 főt számláló Magyar Légió, bevetésére azonban ekkor nem került sor. Sok magyar részt vett Garibaldi sziciliai és délitáliai vállalkozásában 1860-ban. Cavour 1860 őszén megállapodást kötött Kossuthékkal, s megígérte, hogy újabb háború esetén közös hadicél lesz Magyarország függetlenségének helyreállítása is. Erre az újabb olasz-osztrák háborúra azonban egyelőre nem került sor. *

Szabad György: Kossuth irányadása. Budapest, 2002. 199.

168

A háborús vereség megadta a kegyelemdöfést az 1857. évi gazdasági válság miatt már megrendült önkényuralmi rendszernek. A fegyverszünet után néhány nappal Ferenc József a birodalom népeihez intézet kiáltványában „korszerű javításokat” ígért. Hamarosan menesztette Bach belügyminisztert, és új kormányt nevezett ki. A fejlemények aktivizálták a magyar ókonzervatív arisztokratákat, akik emlékiratokban ismertették a birodalom újjászervezésével kapcsolatos elképzeléseiket. Az országban tüntetésekre és egyéb demonstrációkra került sor. Országos mozgalom bontakozott ki az 1859. szeptemberében kiadott protestáns pátens ellen, s kikényszerítette a pátens visszavonását 1860. májusában. Ugyancsak nagy tömegeket mozgatott meg a „Széchenyi gyász”. Széchenyit, akit 1848 szeptember elején idegösszeroppanással a döblingi elmegyógyintézetbe vittek, gyógyultan is Döblingben maradt, s gyilkos szatírában leplezte le az önkényuralmi rendszert. 1859-ben   pedig Londonban röpiratot adott ki Bach ellen. Mikor vizsgálatot indítottak ellene és az fenyegette, hogy perbe fogják, 1860. márciusában öngyilkos lett. 1860 nyarán Ferenc József új tagokat nevezett ki a Birodalmi Tanácsba. A „megerősített” Birodalmi Tanácsban éles támadások hangzottak el a centralizmus ellen, s szeptember végén a Tanács azt javasolta az uralkodónak, hogy fogadja el a magyar  ókonzervatívok által kidolgozott koncepciót. Ferenc József engedett, s 1860. október 20.-án kiadta „a monarchia bel-államjogi viszonyainak rendezésére” vonatkozó rendeletét, az Októberi Diplomát . Ez lényegében helyreállította a birodalom 1848 előtti politikai struktúráját: a beligazgatást, a bíráskodást, a vallás- oktatásügyet az egyes országok és tartományok jogkörébe utalta, minden egyéb ügyet a központi birodalmi kormányszervek  intéztek, a Birodalmi Tanács közreműködésével.

Az Októberi Diploma. I. Azon jog, törvényeket hozni, változtatni és megszüntetni, általunk és utódaink által ezentúl csupán a törvényesen egybegyűlt országgyűlések és illetőleg a birodalmi tanács közrehatásával fog gyakoroltatni, mely utóbbihoz az országgyűlések általunk meghatározott számú tagokat küldendnek. II. Mindazon tárgyai a törvényhozásnak, melyek az országaink és tartományaink mindnyájával közös jogok, kötelességek és érdekekre vonatkoznak, nevezetesen a törvényalkotás az érc-, pénzés hitelügy, vám- és kereskedelmi ügyek, továbbá a jegybankügy elvei fölött; a törvényhozás a   posta-, távírda- és vasútügy alapelveit illetőleg, nem különben a katonáskodási kötelezettségnek  módjára, mivoltára és rendjére vonatkozólag ezentúl a birodalmi tanácsban és ennek közbejöttével fognak tárgyaltatni, és ennek közzéhatásával alkotmányosan elvégeztetni,… III. A törvényhozás minden egyéb tárgyai, melyek az előbbeni pontokban nem foglalvak, az illető országgyűléseken és azok által, …intézendők el.

Ez a föderalisztikus elemeket enyhített centralizmussal társító és az abszolutizmus   jelentős maradványait megőrző megoldás azonban birodalomszerte elutasításra talált. A magyar politikai elit sem fogadta el, pedig Magyarország számára viszonylag sokat adott: a megszüntetett Szerb Vajdaságot Vajdaságot és a Muraközt visszacsatolták, helyreállított helyreállították ák a megyéket és az 1848 előtti országos kormányszerveket (Kancellária, Helytartótanács), összehívták a magyar, a horvát és az erdélyi országgyűlést, s végül minden szinten visszaállították a magyar hivatalos nyelvet. A magyar politikai vezetőréteg egyöntetűen ragaszkodott az 1848as alkotmány helyreállításához, az áprilisi törvények jogérvényének elismeréséhez. Ferenc József 1861. február elején államminiszterré nevezte ki Anton Schmerlinget, a 48-as osztrák kormány igazságügyminiszterét, aki az abszolutisztikus tendenciák  megrősödését látva 1851-ben lemondott. Schmerling dolgozta ki „a birodalmi képviseletről szóló törvényt”, az ún. februári alkotmányt , amelyet az uralkodó 1861 február 26-án kiadott   pátensével közölt népeivel. Schmerling a centralizációt korlátozott, félliberális alkotmányossággal párosította, ami megfelelt a német polgárság igényeinek. A miniszterek  az uralkodónak voltak felelősek. A kétkamarás Birodalmi Tanács alsóházába az ország- és

169

tartománygyűlések választották meg képviselőiket. A 343 képviselőből Magyarországra 85, Erdélyre 26, Horvátországra 9 jutott. Az Októberi Diploma után Magyarországon megélénkült a poltikai élet. Abban mindenki egyetértett, hogy „nem engedünk a 48-ból”. Midőn 1860 december végén Ferenc József kihallgatásra hívta Deákot és Eötvöst, a magyar politikusok egyértelműen a   perszonális unió mellett nyiltakoztak, a császár pedig ragaszkodott hozzá, hogy a had- és   pénzügy közös legyen. A politikai vitákban két irányzat bontakozott ki. Deák és hívei a magyarságot fenyegető veszélyek elhárítására szükségesnek látták a Habsburg Birodalmat, ezért ezért az országgyűlésen párbeszédet akartak folytatniFerenc Józseffel, bár nem volt törvényesen megkoronázott magyar király. Ezt az irányzatot, amely az uralkodóhoz intézet feliratban kívánta kifejteni álláspontját, „ felirati pártnak ” nevezték. A másik, radikális irányzat a közeljövőben kirobbani várt háborútól a birodalom felbomlását, Magyarország függetlenné válását remélte, ezért kapcsolatban állt Kossuthtal, s nem akart szóba állni a törvénytelen uralkodóval, hanem álláspontját határozatban kívánta a világ tudomására hozni. A „határozati pár t” t” vezetője Teleki László volt, akit 1860 decemberében Drezdában letartóztattak és kiadtak Ausztriának. Ferenc József megkegyelmezett neki, sőt az országgyűlésre országgyűlésre is meghívót kapott. Az országgyűlés megnyitása előtti hónapokban forradalmi hangulat uralkodott az országban. Kossuth azonban még az országgyűlés megnyitása előtt figyelmeztette a hazai ellenállási mozgalom vezetőit, hogy egyelőre nem lesz háború, ezért óvakodjanak minden elhamarkodott lépéstől. A választásokat – a hercegprímás elnöklete alatt tartott esztergomi értekezlet javaslatára – az 1848-as választójogi törvény alapján tartották, s a „határozati párt”  jelentős többséget szerzett. Az április 6.-án megnyílt országgyűlésre két feladat várt: válassza meg képviselőit a Birodalmi Tanácsba, s alkosson törvényt a nemzetiségi kérdés rendezésére. Az országgyűlés – amelynek mindkét feliratát Deák fogalmazta – elfogadhatatlannak, a magyar alkotmánnyal ellentétesnek minősítette mind az októberi diplomát, mind a februári  pátenst, s a 48-as törvények helyreállítását kívánta. A birodalom és Magyarország viszonyát a személyi unió alapján kívánta rendezni. Teleki László május 8.-án öngyilkosságot követett el. Halála után a párt vezérkara (amelynek élén Tisza Kálmán állt) nem merte vállani a szakítás kockázatát, tehát megszervezte, hogy a szavazásnál a határozat kisebbségben maradjon, s az országgyűlés csekély többséggel Deák felirati javaslatát fogadja el. Ferenc Józsefre Józsefre természe t ermészetesen tesen nem hatott Deák érvelése, érvelése, s mindkét mindkét feliratot elutasította.

Deák első felirati javaslata 1861-ben:  „Nem akarjuk mi a birodalom fönnállását veszélyeztetni s készek vagyunk azt, amit tennünk  szabad, s mit önállásunk s alkotmányos jogaink sérelme nélkül tehetünk, a törvényszabta szigorú kötelezettség mértékén túl is, méltányosság alapján, politikai tekintetekből megtenni. De csak mint önálló független szabad ország akarunk velük mint önálló független szabad országgal érintkezni; csak ez úton fogjuk érdekeinket és az ő érdekeiket összhangba hozhatni, s határozottan visszautasítunk minden alárendeltséget, minden egybeolvadást akár a törvényhozás, akár a kormányzat terén, mert ez önállásunk feláldozása volna, mit tennünk merőben lehetetlen.… Parlamentáris kormány, felelős minisztérium, esküdtszéki eljárással párosult sajtószabadság és az adó meghatározásának joga az alkotmányos szabadságnak legerősebb biztosítékai. …Mi teljes   jogegyenlőség alapján akarjuk kifejteni s biztosítani alkotmányos életünket. Akarjuk, hogy a   polgári jogok teljes élvezetére nézve sem vallás, sem nemzetiség a hon polgárai között különbséget ne tegyen, s törvényeink mindazon rendeleteit, mik a teljes jogegyenlőséget korlátozzák, még ezen országgyűlésen óhajtjuk az igazság, méltányosság kívánalmihoz alkalmazva módosítani.”

1848-49 tapasztalatai alapján többen szükségesnek látták – emigrációban és idehaza is   – a nemzetiségi kérdésben elfoglalt magyar álláspont gyökeres módosítását, s javasolták a nemzeti kisebbségek „jogos” igényeinek kielégítését. A nem magyar népek politikai vezetői is hajlottak a kibékülésre, hiszen a neoabszolutizmus az ő várakozásaikat sem teljesítette, ahogy akkoriban mondták: „ők ugyanazt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül.” büntetésül.” 1861 170

tavaszán mind a szerbek karlócai, mind a szlovákok turócszentmártoni nemzeti gyűlése –  1848-hoz hasonlóan hasonlóan – területi autonómiát kívánt. A képviselőház Eötvös József javaslatára 27 tagú bizottságot küldött ki a nemzetiségi törvényjavaslat elkészítésére, s ebben 12 nemmagyar képviselő is helyet kapott. Az országgyűlési bizottság, bár a nemzetiségi kérdést a liberális szemléletnek megfelelően elsősorban az állampolgári jogegyenlőség és a teljes egyéni szabadság alapján kivánta rendezni, elismerte annak az igénynek a jogosultságát, hogy „ az egyes nemzetiségeknek mint testületeknek  szabad egyesülés útjáni kifejlődése biztosítva legyen .” A szerbek és szlovákok által kért területi önkormányzatot azért nem látta teljesíthetőnek, mert "az egyes nemzetiségek e hazában elszórva, összevegyülve találtatnak" *, s ezáltal a nagyobb nemzetiségek területén lakó kisebbségek elnyomására nyílna lehetőség. Javaslatuk a kisebbségi nyelvek használatát lényegében ugyanúgy szabályozta, mint az 1849 júliusi szegedi határozat.

J elentése a nemzetiségi nemzetiségi kér kérdés dés tárgyában tár gyában kiküldött kiküldött bizottmánynak bizottmánynak (1861). „A következő két főelvet véltük mindenek előtt megállapitandóknak: a) Hogy Magyarországnak minden ajkú polgárai politikai tekintetben csakis egy nemzetet, a magyar  állam históriai fogalmának megfelelő egységes és oszthatatlan magyar nemzetet képezik; és  b) hogy az országban lakó minden népek, névszerint: a magyar, szláv, román, német, szerb, orosz, sat. - egyenjogú nemzetiségeknek tekintendők, tekintendők, melyek külön nemzetiségi igényeiket igényeiket az ország politikai egységének korlátain belül az egyéni és egyesülési szabadság alapján, minden további megszorítás nélkül szabadon érvényesíthetik." érvényesíthetik."

A javaslat tárgyalására nem kerülhetett sor, mert az uralkodó augusztus 22.-én feloszlatta az országgyűlést. A magyar országgyűléshez hasonlóan, a horvát sabor sem küldött képviselőket a Birodalmi Tanácsba. Az 1863-64-ben ülésező erdélyi országgyűlésen – amelyet a magyar  képviselők bojkottáltak – viszont a szász és román követek törvénybe iktatták az Októberi Diplomát és a Februári Pátenst, s elküldték képviselőiket Bécsbe. Ott azonban – a magyarországi és a horvát képviselők távollétében – csak egy szűkebb Birodalmi Tanács működhetett, amelyen a csak a Lajtán túli tartományok képviselői vettek részt. Miközben Ausztriában – bár korlátozott hatáskörrel – polgári parlement működött, Magyarországon, az országgyűlés elutasító magatartására és a megyék ellenállására válaszul 1861 novemberében ideiglenes (provizórikus) jelleggel újra életbe léptették az önkényuralom rendszerét, amely addig állott fenn, amíg a magyarok – Schmerling szavaival – meg nem   puhulnak, azaz nem hajlandók elfogadni a februári alkotmányt. Feloszlatták a törvényhatóságokat, bevezették a katonai bíráskodást és a kormányzat élére helytartót neveztek  ki. A provizórium idején a rendőrségi hangulatjelentések szerint Magyarországon terjedt a kiegyezés vágya, s az országot ért elemi csapások, a gazdasági nehézségek, valamint a nemzetiségek önkormányzati törekvései a magyar politikai vezető réteg egyre szélesebb csoportjaiban érlelték meg a meggyőződést a kompromisszum szükséges voltáról. Sokan úgy láttak, hogy „Ausztriával s uralkodó házával kibékülésünk ára nem oly nagy, mint amelyet a nemzetiségek követelnek” ** 1862-ben a sajtó révén ismeretessé vált a Dunai Konföderáció  terve, amelyet az emigráció vezetői dolgoztak ki, s Kossuth is a magáénak ismert el. E terv szerint az összeomló Habsburg Birodalom helyét egy Magyarországból, a román fejedelemségekből, Szerbiából és Horvátországból álló szövetségi állam foglalná el. A terv itthon elutasításra talált még Kossuth hívei körében is, s többek közt ez is hozzájárult a kiegyezési hajlandóság erősödéséhez. Hasonló szerepet játszott az a hír is, hogy az 1863-64-ben ülésező erdélyi országgyűlés – a magyar képviselők távollétében – törvénybe iktatta a románok  * **

Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Kolozsvár, 1944. 105. Kecskeméthy Aurél: Vázlatok egy év történetéből. Pest, 1862. 183.

171

nemzeti és vallási egyenjogúságát, a magyar és a német mellett a románt is hivatalos nyelvvé nyilvánította, s az uniót semmisnek tekintve megválasztotta képviselőit a Birodalmi Tanácsba. 1862 végén Apponyi György országbíró az uralkodó kívánságára – több konzervatív  politikus közreműködésével – „kiegyenlítési” tervezetet dolgozott ki, amely az „egyenjogú dualizmus” alapján állt, javasolta magyar minisztérium kinevezését, s a közös ügyek  intézésére a delegáció intézményét. A minisztertanács elutasította a tervezetet. A Birodalmi Tanács képviselőházában és az osztrák sajtóban egyre többen sürgették a magyar alkotmány helyreállítását és a kiegyezési tárgyalások megindítását. Különösen az osztrák liberálisok  grazi csoportja, Moriz Kaiserfelddel az élen, támadta erősen Schmerling Magyarországgal szemben követett politikáját. 1864 végén minden arra mutatott, hogy változás van készülőben. Ferenc József lépett először: december végén személyes megbízottját, Augusz Antalt titokban Pestre küldte Deák Ferenchez (aki 1854-ben eladta kehidai birtokát Széchenyinek, s azóta Pesten élt) azzal, hogy érdeklődjön a magyarok kiegyezési feltételeiről. Augusz még kétszer jött Pestre. Az utolsó megbeszélés után néhány nappal Deák a Pesti Napló 1865. április 16.-i számában közzétette nevezetes „húsvéti cikkét”, amelyben kifejti a kiegyezés alapelveit:

Deák „húsvéti cikke”. (1865. április 16.)  „Nem hozzuk mi kétségbe a birodalom szilárd fennállhatásának fontosságát.… De véleményünk  szerint… arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztossága teljesen eléressék, mind a magyar  alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fenntartassanak, mind a Lajtán túli országok alkotmányos szabadsága kifejtessék és teljesen biztosíttassék.… Egyik cél tehát a birodalom szilárd fennállása, melyet nem kívánunk semmi más tekinteteknek  alárendelni. Másik cél pedig fenntartása Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek, melyeket a sanctio pragmatica is ünnepélyesen biztosít, s melyekből többet elvenni, mint amit a birodalom szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem célszerű. Párhuzamosan a magyar alkotmánnyal megfér a közös uralkodó alatt, a közös védelem mellett a Lajtán túli országok teljes alkotmányos szabadsága is..… Készek leszünk mindenkor törvény szabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztosságával összhangzásba hozni, s a Lajtán túli országok szabadságának és alkotmányos kifejlődésének útjában állani soha nem fogunk.”

Azt, hogy ezeket az alapelveket miként képzeli a gyakorlatban megvalósítani egy  bécsi lapban közzétett májusi ciksorozatában fejtette ki. „A pragmatica sanctio megszabja a monarchia egyes részei kölcsönös védelmi kötelességét. A birodalom közös védelme kétféle:   békés és hadi. A békés a diplomatiai, a hadi a fegyveres erőben áll. Tehát közös ügyek: a külpolitika és a hadsereg.” A közös ügyek kezelésével kapcsolatban leszögezi, hogy a magyarok nem akarnak központi, birodalmi parlamentet. „A közös elintézés alapjául a   paritásnak kell szolgálnia egyrészről a magyar korona országai és másrészről a lajtántúli tartományok között.”* Ez azt jelenti, hogy két egyenrangú, egyenjogú tényező érintkezik és tárgyal egymással. A megegyezés előzetes feltétele a magyar felelős minisztérium kinevezése és a magyar országgyűlés kiegészítése Erdély és Horvátország képviselőivel. Az, hogy Ferenc József tárgyalási alapnak tekintette Deák nézeteit, még nem   jelentette azt, hogy maradéktalanul el is fogadja őket. Mindenestre szükségesnek tartotta, hogy a megindult politikai folyamat folytatódjék. Ezért júliusban felmentette Schmerlinget és a konzervatív föderalista Richard Belcredit nevezte ki államminiszterré. Szeptember 20-án  pedig felfüggesztette a februári alkotmányt. Az 1865. december 14-én megnyíló országgyűlésen, amelyen hamarosan az erdélyi képviselők is megjelentek, Deák pártja nagy többséggel rendelkezett. Deák ragaszkodott ahhoz, hogy először életbe kell léptetni az 48-as törvényeket, ki kell nevezni a felelős *

Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény. Szerk. Pajkossy Gábor. Budapest, 2003. 445.

172

kormányt, helyre kell állítani törvényhatóságokat, s csak ezután kerülhet sor a 48-as törvények módosítására; az uralkodó pedig első lépésként az utóbbit kívánta. Az országgyűlés 67 tagú bizottságot választott a kiegyezési javaslat kidolgozására, ez pedig egy 15 tagú albizottságra bízta az érdemleges munkát. Az albizottság 1866. május-júniusban ülésezett, s módosításokkal elfogadta Deák javaslatait. Mire a bizottság elkészült a kiegyezési javaslattal, már folyt a háború egyfelől Ausztria, másfelől Poroszország és Olaszország között. Az osztrákok az olaszokat szárazföldön és tengeren egyaránt legyőzték, de július 3.-án Königgrätznél súlyos vereséget szenvedtek a poroszoktól. Ennek  következtében le kellett mondaniuk Velencéről, ki kellett lépniük a Német Szövetségből, s tudomásul kellett venniük, hogy abban a továbbiakban Poroszország játszik vezető szerepet. A háború után a kiegyezés ügye egy ideig nem igen haladt előre, mert Bécsben még erős pozíciókkal rendelkeztek a centralizmus és föderáció hívei, s az osztrák kormány feje, Belcredi sem volt híve a kiegyezésnek. Az ügy akkor mozdult el a holtpontról, midőn az egykori szász miniszterelnök, Ferdinand Beust lett a birodalom külügyminisztere. Ő felhívta a bécsi politikusok figyelmét arra, hogy „ma Európa szemében a magyar ügy a legfontosabb kérdés, amit az osztrák belpolitikának meg kell oldania.” *  Novemberre újra összehívták a háború miatt elnapolt országgyűlést. A vitás kérdésekről 1867 januárjában Andrássy Gyula, Eötvös József és Lónyay Menyhért tárgyaltak Bécsben. A magyarok a legfontosabb engedményt a hadsereg kérdésében tették: elismerték az uralkodó legfőbb hadúri jogait. Az uralkodó viszont elejtette a 48-as törvényeken kívánt módosítások nagy részét. A módosításokat a 67-es bizottság elfogadta. A február 1.-i bécsi minisztertanácson megtörtént az áttörés: elfogadták Beust kiegyezést támogató javaslatát.

Beust érvei a kiegyezés mellett az 1867. február 1.-i minisztertanácson. „A kormány egyszerre soha sem kedvezhet valamennyi nemzetnek. A jelen pillanatban, amikor a nemzetiségek törekvései annyira divergensek, amikor lehetetlen, hogy a kormány valamennymek  megfeleljen, akkor az a feladata, hogy azokra támaszkodjék, akiknek a legnagyobb életerejük van, egymáshoz szellemileg közel állnak, és kölcsönös érdekeik közvetlenül érintkeznek, ti. a német és a magyar elemre.”

Belcredi lemondott, s az uralkodó Beust-ot bízta meg a kormány vezetésével. Ezek  után Ferenc József február 17.-én Andrássy Gyulát kinevezte magyar miniszterelnökké. Az országgyűlés március-májusban tárgyalta a kiegyezési törvényjavaslatot, s nagy többséggel elfogadta azt. Június 8.-án Budán Ferenc Józsefet Magyarország és a társországok királyává koronázták. A kiegyezési törvény a királyi szentesítés után 1867: 12. törvénycikként került   be a törvénytárba. A Habsburg Birodalmat a dualizmus  elve alapján szervezték újjá. Vele szemben a következő évtizedekben csak egy versenyképes alternatíva jelentkezett időnként valamely formában: a tartományi vagy etnikai föderáció. Felmerül a kérdés, hogy valójában kik is egyezkedtek, kiknek a tárgyalásai során született meg a Monarchia dualista államszerkezete. Mert Ausztria törvényhozása nem részt a tárgyalásokban. A Birodalmi Tanácsot 1865-ben feloszlatták, s a kiegyezés létrejötte után hívták össze ismét. A kiegyezést kész tényként – Beust kifejezésével „definitivumként” –  terjesztették a képviselők elé, akiknek nem volt más feladata, mint tudomásul venni azt. A kompromisszum alapelveit Deák bizalmas közvetítő útján ismertette az uralkodóval, aki azokat tárgyalási alapként elfogadta. A kiegyezési törvényjavaslatot a magyar országgyűlés   bizottsága dolgozta ki, s ez szolgált a további tárgyalások alapjául.A vitás kérdéseket megvitató bécsi tanácskozásokon magyar részről Andrássy, Eötvös és Lónyay vettek részt,   partnereik pedig a birodalmi kormány és a magyar kormányszékek (Kancellária, *

Somogyi Éva: Kormányzati rendszer a dualista Habsburg Monarchiában. Bp. 1996. 17.

173

Helytartótanács) vezetői: Belcredi és Beust, illetve Mailáth György és Sennyey Pál voltak. A tárgyalásokon megfogalmazott módosítások akkor váltak jogerőssé, amikor a magyar  országgyűlés elfogadta őket. Tehát a kiegyezés államjogi szempontból valójában Ausztria császára és a magyar országgyűlés közt jött létre, a másik birodalomfél törvényhozásának  közreműködése nélkül (a februári alkotmány fel volt függesztve). A kiegyezés megszületésétől a mai napig viták kereszttüzében áll. Maga Deák így nyilatkozott: ,Nem állítjuk mi, hogy művünk tökéletes. Tudjuk, hogy annak hiányai vannak; de célszerűbbet, mely helyzetünkben gyakorlatilag is kivihető lett volna, készíteni nem tudtunk.”* De úgy vélte, a kiegyezés lehetőséget nyújt arra, hogy az 1848-ban lefektetett alapokon felépítsék a polgári Magyarországot. Véleménye szerint ’67 nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható ’48. Kossuth Deákhoz írt nyílt levelében súlyos jogfeladásnak  minősítette a kiegyezést, s úgy látta, hogy az Magyarország sorsát egy pusztulásra ítélt  birodalomhoz kötötte. Kossuth 49-es minisztere, Horváth Mihály, a kiváló történetíró, akit Haynau halálra ítélt és képletesen felakaszttatott, az emigrációból hazatérve viszont így értékelte a kiegyezést:

Horváth Mihály a kiegyzésről  „Alkotmányunk negyedfélszáz év óta sohasem nyugodott biztosabb alapon, szabadságunk sohasem  bírt annyi biztosítékkal,… s magoknak a 48-iki törvényeknek is ide kell vala fejlődniök, ogy a vészes  belháborút elkerülhessük.… Ki történelmünket harminc év óta minden irányban behatólag búvárlom, úgy hiszem, teljesen fel vagyok jogosítva határozottan állítani, hogy negyedfélszázad viszontagságteljes küzdelmei után csak most lőnek valahára oly alapokra féktetve közjogi viszonyaink, melyen alkotmányunk s nemzeti függetlenségünk, mennyire az bennünket, kisszámú és éppen nem kedvező viszonyok közt létező népet okszerűleg meg illethet, teljesen biztosítva van olyféle megtámadások ellen, minők azt a múltban minduntalan veszélybe döntötték.”

Végül a mai történetírás véleményét így foglalja össze Romsics Ignác: „A hazai és nemzetközi történetírás utóbbi évtizedekben folytatott vitáinak tükrében a kiegyezést ma olyan ’reális kompromisszumnak’ látjuk, amelynek fény- és árnyoldalai egyaránt voltak. Eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg. Társadalmi és   politikai szempontból azonban sokkal kedvezőtlenebb a mérleg. A kápráztatóan gyors gazdasági növekedés és a kulturális fejlődés hátterében olyan súlyos szociális és politikai   problémák érlelődtek, amelyekkel a „kiegyezéses rendszer”…részben nem akart, részben  pedig nem tudott megbirkózni.”*

*

*

Deák Ferenc: Válogatott politikai írások és beszédek. II. Vál. Deák Ágnes. Budapes, 2001. 447. Romsics Ignác: Magyarország története a 20. században. 3. kiad. Budapest, 2005. 5-17.

174

3. A dualista Monar chia államr endszere és a magyar polgári á llamappar átus felépítése A kiegyezés értelmében a Habsburg Birodalom két központú, dualista állammá alakult át. Valójában két önálló államból állt, amelyeket a közös uralkodó személye és bizonyos ügyek  közössége kapcsolt össze. A dualista állam a magyar kormány kívánságára hamarosan az „Osztrák-Magyar Monarchia” nevet kapta, külföldön továbbra is Ausztriának nevezték, s csak a századfordulón lett általánossá az Ausztria-Magyarország elnevezés. A két   belügyeiben önálló és egyenrangú állam hivatalos elnevezése egyfelől „a magyar szent  korona országai ”, másfelől „a Birodalmi Tanácsban képviselt országok és tartományok ” volt, de a közhasználatban az előbbit csak Magyarországnak, az utóbbit Ciszlajtániának  (mivel a két ország közötti határt a Lajta folyó alkotta), nálunk Ausztriának nevezték. A közös uralkodót Ausztriában császárnak, Magyarországon királynak hívták, ennek  megfelelően a közös intézmények a „császári és királyi”, illetve a „kaiserlich und königlich” (k. u. k.) jelzőt kapták. A dualista Monarchia 625 ezer km 2 területén az 1869 végén végrehajtott népszámlálás szerint 35,9 millió lakos élt. A magyar korona országai a Monarchia területének 52 %-át tették ki, míg lakosságából csak 43.2 %-ban részesedett. A centralizmus hívei és a föderalisták sokáig nem nyugodtak bele, hogy végül is a dualizmus elve alapján rendezték a Monarchia államszerkezeti problémáját. A dualista Monarchia szerkezeti átalakítására 1867 és 1918 közt sokan törekedtek, számos ilyen terv született, de csak egyetlen komoly politikai kísérlet történt ennek megvalósítására. Ausztriában a kiegyezést támogató liberális Alkotmánypárt az 1870. évi választásokon komoly veszteségeket szenvedett, s 1871 februárjában a konzervatív föderalista Karl Sigmund von Hohenwart gróf alakított kormányt, amely a csehekkel való kiegyezés  tető alá hozását tartotta fő feladatának. A cseh tartománygyűlés kidolgozta az ún. Alapcikkelyt, amely Csehország és Magyarország egyenlő jogállását és a Habsburg-monarchia Lajtán túli részének föderalizációját irányozta elő. Októberben előkészületek történtek Ferenc József  cseh királlyá koronázására. Egyéb szláv népek, főleg a szlovének és rutének politikusai is a csehekéhez hasonló jogokat követeltek. A német és magyar politikai körök ellenségesen fogadták a készülő cseh kiegyezés hírét. Andrássy és Beust úgy vélték, hogy ezzel veszélybe kerül a 67-es kiegyzési mű, s a közös minisztertanácsban elgáncsolták a tervet. Az uralkodó végül is nem fogadta el az Alapcikkelyt, s a Hohenwart-kormány október végén lemondott. A századfordulón a horvátok és a szlovének körében megerősödött a trialista irányzat, amely azt kívánta, hogy a Monarchiában hozzanak létre egy Ausztriával és Magyarországgal egyenjogú délszláv államot, s így a dualizmus helyébe trializmus  lépett volna. A 20. század elején a Monarchia etnikai alapú föderalizására törekvő szláv és román politikusok Ferenc Ferdinánd trónörökös körül csoportosultak, aki nem titkolta, hogy ellensége a dualizmusnak, s trónra kerülése esetén át kívánja szervezni a birodalmat. A kiegyezés értelmében mindkét állam saját önálló kétkamarás országgyűléssel és felelős kormánnyal rendelkezett. A Pragmatica Sanctio alapján közös ügynek nyilvánították a külügyet és a hadügyet. Ezeket az ügyeket az uralkodó által kinevezett közös miniszterek  irányították. Volt egy harmadik közös miniszter is, aki a két ország által a közös ügyek  költségeinek fedezésére átutalt összeget kezelte (egyébként a két ország pénzügyileg is önálló volt). A közös minisztérium székhelye Bécsben volt. A közös külügy és pénzügy élén többször is álltak magyarok, a hadügyminiszter azonban mindig osztrák volt. Midőn a Monarchia 1878-ban okkpálta, azaz megszállta Bosznia-Hercegovinát, e tartomány, mint közös szerzemény, igazgatását a közös pénzügyminiszterre bízták. A közös ügyeket illetően sem közös törvényhozás, sem közös kormány nem létezett, mert a magyarok ilyen összbirodalmi intézményeket nem fogadtak el. A közös miniszterek  az ügyeket közös minisztertanácson beszélték meg, amelyen általában részt vett az uralkodó és a két miniszeterelnök is, valamint ha szükséges volt, a két ország illetékes szakminisztere. 175

A közös minisztertanácson az uralkodó, az ő távolléte esetén a külügyminiszter elnökölt. A törvény kimondta, hogy „a két fél között a közös ügyek kezelésére nézve mellőzhetetlen föltétel a teljes paritas ”, azaz az egyenjogúság. A közös miniszterek parlamenti ellenőrzését a delegációk  végezték. Mindkét országgyűlés választott egy 60-60 tagú küldöttséget, amelyek felváltva üléseztek Bécsben és Budapesten. Hogy a birodalmi parlamentnek még a látszatát is elkerüljék, a két delegáció külön-külön tanácskozott, írásbeli üzenettel érintkeztek  egymással, s csak az ülésszak végén tartottak együttes ülést, amelyen csak szavaztak. A közös költségek fedezésére fordították mindenekelőtt a vámbevételeket. Ezek a kiegyezés idején érvényben lévő alacsony vámok mellett szerény összeget képviseltek, később azonban a vámok emelésével növekedtek, s a közös költségek mintegy egyharmadát fedezték. A fenmaradó részt a két ország „adta össze”. A hozzájárulás mértékét, a kvótát  az ún. adóképességi arány szerint állapították meg, annak alapján, hogy a két ország a kiegyezés előtti öt évben mennyi egyenes adót fizetett. Így alakult ki az az arány, hogy Magyarország 30, Ausztria pedig 70 %-ban járult hozzá a közös költségekhez. A kvótát 10 évenként újra tárgyalta és rögzítette a két országgyűlés által kiküldött 60-60 tagú delegáció . Magyarország hozzájárulását a megújítások alkalmával mindig némikép emelték; 1907-ben, az utolsó megújítás alkalmával már 36.4 % volt. Az 1867: 12. tc. 8. §.-a előírta, hogy a külügyeket a közös külügyminiszter „mindkét fél ministeriumával egyetértésben és azok beleegyezése mellett” intézze. A külügyminisztérium feladata volt a harmadik országgal kötött kereskedelmi- és vámszerződések előkészítése és megkötése, természetesen a két ország szakminisztereinek  közreműködésével. Ezeket a szerződéseket a két országgyűlésnek jóvá kellett hagynia. A hadsereg kérdésében a kiegyezés fenntartotta az uralkodó legfelső hadúri jogait: „Ő Felségének a hadügy körébe tartozó alkotmányos fejedelmi jogai folytán mindaz, a mi az egész hadseregnek és így a magyar hadseregnek is, mint az összes hadsereg kiegészitő részének, egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik. Ő Felsége által intézendőnek ismertetik el.” Az országgyűlés és a kormány hatáskörébe tartozott viszont a hadsereg kiegészítése, az újoncok megajánlása, a szolgálati idő meghatározása, a katonaság elhelyezése és élelmezése. Voltak olyan ügyek is, „melyeknek közössége nem foly ugyan a pragmatica sanctióból, de a melyek…a két fél érdekeinek találkozásánál fogva; célszerűbben intéztethetnek el közös egyetértéssel, mint szorosan elkülönözve.” Ezeket nevezték  közös  érdekű ügyeknek. Ilyenek voltak a Monarchia fennálló államadósságai, amelyek  Magyarországot jogilag nem terhelték, minthogy beleegyezése nélkül vették fel azokat, azonban méltányosságból a törlesztési terhekből évi 30 millió forintot átvállalt. Közös érdekű ügy volt a kereskedelmi és vámpolitika is.

1867:12. tc . 58. § A kereskedelmi ügyek közössége sem foly a pragmatica sanctióból: mert annak értelmében a magyar korona országai, mint a fejedelem többi országaitól jogilag külön álló országok, saját felelős kormányuk és törvényhozásuk által intézkedhetnének s vámvonalaik által szabályozhatnák  kereskedelmi ügyeiket. 59. § Miután azonban Magyarország és Ő Felesége többi országai között az érdekeknek kölcsönös érintkezései fontosak és számosak, kész az országgyülés arra, hogy a kereskedelmi ügyekre nézve egyrészről a magyar korona országai, másrészről Ő Felségének többi országai között időnkint vám- és kereskedelmi szövetség köttessék. 61. § A szövetség megkötése kölcsönös alku által történnék, oly módon, mint két egymástól  jogilag független ország hasonló egyezkedései történnek.

Még 1867-ben megkötték a két ország kereskedelmi és vámszövetségét . Ez 10 évre szólt, de 5 év után bármelyik fél kérhette módosítását, s ha az ez irányú tárgyalások nem   jártak eredménnyel, felmondhatta a szerződést. A szövetséget minden lejárta után megújították, bár néha heves viták kíséretében. Utolsó alkalommal, 1907-ben már nem 176

szövetséget, hanem csak „kereskedelmi és vámszerződést” kötöttek, s a koalíciós kormány ekkor „az ország ipari függetlenségét vette tervbe arra az időre, amikor a gazdasági önállóság a kereskedelmi szerződések lejártával bekövetkezik” *. Tíz év múlva azonban a világháború miatt nem került sor a szerződés megújítására. A szövetség értelmében a két állam egységes vámterületet alkotott, amelyet kifelé közös vámvonal vett körül. A Monarchián belüli áruforgalmat egyik fél sem terhelhette semmiféle belső vámmal vagy illetékkel. Vámokra vonatkozó törvények, valamint a vámdíjszabás módosítása csak a két törvényhozás és a két kormány közös egyetértésével történhetett. A két országnak közös pénzrendszere volt: az „ausztriai érték” (az ezüst forint) közös valuta maradt, s ugyancsak fenntartották a   jegykibocsátó bank közösségét is. Az áruk és a termelési tényezők szabad forgalmának   biztosítása érdekében bizonyos gazdasági ügyeket mindkét országban ,,egyenlő alapelvek” szerint kellett intézni és kezelni. Ilyenek voltak a fogyasztási adók, a jövedékek, a posta- és távirdaügy, a vasutak építése és üzemeltetése, a tengeri és folyami hajózás, a szabadalmi ügy, a fémjelzés és a házalás. A két ország azonos mérték- és súlyrendszert használt (Ausztriában az 1870-es évek elejétől, Magyarországon 1876. január 1-től használták a méterrendszert), s kölcsönösen biztosította a részvénytársaságok szabad működését, az iparosok és kereskedők  szabad telepedését. A kiegyezéskor a magyar fél alapföltételül szabta azt, „hogy a teljes alkotmányosság Ő Felsége többi országaiban és tartományaiban életbe lépjen.” A császár 1867 májusában csaknem két év után újra összehívta a Birodalmi Tanácsot, azaz a másik birodalomfél országgyűlését, amely az év végére kidolgozta az új osztrák alakotmányt, amelyet az uralkodó december 21.-én szentesített. Az osztrák alkotmány elsősorban az állampolgárok  alapvető jogait rögzítette, s az alkotmányban kimondott alapelvek gyakorlati megvalósítását és végrehajtását egyrészt a birodalmi és tartományi törvényhozó testületek, másrészt a kormány feladatává tette. Felállították az alkotmánybíróság szerepét betöltő Birodalmi Törvényszéket, amely akkoriban egész Európában ujdonságnak számított. Ennél a törvényszéknél minden állampolgár panaszt tehetett, ha alkotmányos jogaiban megsértették. A hatóságoktól elszenvedett jogsérelem esetén a közigazgatási bíróságokhoz lehetett fordulni, s ezek érvényteleníthették a sérelmes döntéseket. A dualista Monarchiában valójában nem két, hanem három hatalmi központ létezett, mert az uralkodó rendkívül széles hatalmi jogosítványokkal bírt. A hadsereg feletti rendelkezés mellett őt illette meg a kormány által beterjeszteni kívánt törvényjavaslatok  előszentesítési joga, amelyet a magyar minisztanács 1867 márciusában elismert. Míg a magyar politikusok még a látszatát is el akarták kerülni annak, hogy a dualista Monarchiában léteznek a két ország felett álló birodalmi jellegű intézmények, addig Ausztriában sokáig élt az „összbirodalom” fikciója. A közös minisztereket eleinte „birodalmi minisztereknek” (Reichsminister) nevezték. Beust, – akinek a magyar politikusok szerint is nagy része volt a kiegyezés létrejöttében – 1867. júniusában az uralkodótól „birodalmi kancellári” (Reichskanzler) kinevezését kérte, vagyis egyfajta birodalmi miniszterelnök  szeretett volna lenni. A kinevezés még abban a hónapban megtörtént, de ez a tisztség a magyarok tiltakozása miatt nem állandósult, a birodalmi kancellária beolvadt a külügyminisztériumba, annak elnöki osztályaként. Az viszont kétségtelen, hogy az uralkodó után a közös külügyminiszter vált a Monarchia második politikai tekintélyévé. A közös ügyek közül a magyar politikai életben a hadsereg kérdése okozta a legtöbb izgalmat és konfliktust. A magyar közvéleményt nem elégítette ki az ország hadseregének mint a kőzös hadsereg kiegészítő részének puszta megemlítése a kiegyezési törvényben, ezért Andrássy a  bécsi katonai vezetés ellenállásával szemben kiharcolta a magyar honvédség  felállítását, bár  *

Szterényi József – Ladányi Jenő: A magyar ipar a világháborúban. Bp. 1933. 16.

177

csak két fegyvernemmel, gyalogsággal és lovassággal. A dualizmus alapelvének megfelelően természetesen Ausztriában is létesítettek hasonló intézményt, a Landwehrt. Az országgyűlés 1868-ban megalkotta a véderőről, a honvédségről és a népfelkelésről szóló törvényeket. A véderőtörvény mindenekelőtt kimondta a 20. életévüket betöltött férfiak  általános és személyes hadkötelezettségét . A közös hadsereg teljes hadi létszámát a következő 10 évre 800 ezer főben határozta meg, amelyből a magyar korona országaira 330 ezer fő jutott. A tényleges szolgálati időt 3 évben (a honvédség esetében 2 évben) szabták  meg. A gimnáziumi végzettséggel bírók önkéntesként egy évig szolgáltak, majd a tiszti vizsga sikeres letétele után tartalékos tiszti állományba kerültek. A törvény részletesen szabályozta a tényleges szolgálat alóli mentesség eseteit, megszabta a katonai szolgálatra való alkalmasság feltételeit (az 1880-as és 1890-es években a sorkötelesek mintegy 70%-a tényleges szolgálatra alkalmatlannak minősült a sorozáson!). Kimondta a törvény, hogy a magyar újoncokat a közös hadsereg magyarországi egységeibe kell beosztani. A tisztek  kinevezése az uralkodó joga volt, aki legfőbb hadúri felségjogait katonai irodáján keresztül gyakorolta. A közös hadsereg évenkénti újoncjutalékát 95 ezer főben állapították meg, s ezt a két ország között mindig a népszámlálási eredmények alapján osztották fel, ami annyit  jelentett, hogy a magyar korona országai az 1870-80-as években 39-41 ezer újoncot adtak. A közös hadsereg újoncjutalékának kielégítése után még megmaradt besorozottak kerültek a honvédséghez. Az 1868-as véderőtörvény két évtizeden keresztül maradt érvényben. Az 1889. évi törvény véderőről a közös hadsereg évi újoncjutalékát 103 ezer főben állapította meg. Ebből 43 ezer jutott a magyar korona országaira. A honvédség újoncjutalékát 12 500 főben határozták meg, s egyúttal kibővítették a honvédség szervezeti kereteit is. Ez a szabályozás ismét több mint 20 évig változatlanul érvényben maradt. Végül az 1912: 30. tc. lényeges változásokat hozott: a tényleges szolgálati időt 2 évre szállította le, a közös hadsereg évi újoncjutalékát viszont felemelte 159 500 főre, amelyből 68 ezer fő jutott Magyarországra. A honvédség újoncjutalékát 25 ezer főre emelték, vagyis megkétszerezték. A két hadsereg számára kiállítandó magyarországi újoncok száma tehát csaknem 37 ezerrel növekedett. A népesség növekedése azonban ezt bőven fedezte, mert a megelőző években általában több mint 30 ezer besorozott fiatal került póttartalékba, azaz nem hívták be tényleges sorkatonai szolgálatra, mert létszámfeletti volt. A honvédséget tüzérséggel is kiegészítették, s jelentősen megnövelték a géppuskás osztagok számát. A cél az volt, hogy a honvédség katonai értéke a közös hadseregéhez hasonló legyen. A közös hadsereg tényleges állományának létszáma a 19. század végéig 250 és 300 ezer között ingadozott, a századforduló után lassan növekedni kezdett, s 1912-ben valamivel meghaladta a 400 ezer főt. Ehhez járult a közel 1,3 millió tartalékos, aki háború esetén mozgósítható volt. A honvédség aktív létszáma is gyorsan lövekedett a századfordulótól kezdve, a háború előtt meghaladta az 50 ezer főt. A közös hadsereg fenntartásának költségei 1869-ben 171 millió koronára rúgtak. Az összeg ezután lassan, de folyamatosan emelkedett, a századfordulón már meghaladta a 300 milliót, majd a világháború kitörését megelőző évtizedben ugrásszerűen növekedett, s az utolsó békeévben, 1913-ban már 910 milliót tett ki (ehhez a magyar államháztartás mintegy 250 millióval járult hozza). A honvédségre fordított kiadások 1869-ben csak 12 millió koronára rúgtak, 1913-ban pedig a 111 millióra. Bármily gyorsan emelkedtek is a katonai kiadások, részarányuk az állami kiadások között a kiegyezéstől 1900-ig 19%-ról 10%-ra csökkent, s csak a háború előtti években emelkedett ismét 14-15%-ra. A GDP-hez viszonyítva a hadseregre fordított kiadások 1913-ban 4,7 %-ot tettek ki. A nemzetközi összehasonlítás azt mutatja, hogy az egy lakosra számított katonai kiadások a korabeli Európa országai közül Magyarországon voltak a legkisebbek. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a kiegyezés értelmében a nagyhatalmi állás fenntartásához szükséges – s mellesleg a történeti magyar állam önállóságát és integritását, s a soknemzetiségű országban 178

a magyarság nemzeti hegemóniáját is védelmező – modern hadsereg fenntartásának  költségeit kétharmad részt a Monarchia másik fele fedezte. Hadsereg kérdése a dualista rendszer legkényesebb problémája, legsebezhetőbb   pontja volt, politikai konfliktusok, nemzeti sérelmek forrása. A német nyelvű, dinasztikus szellemű sereget a magyar közvélemény mindvégig idegennek érezte, s a másik birodalomfél népei sem tekintették magukénak. A tábornoki karnak és a vezérkarnak 4.5%-a volt magyar  születésű, szemben a németek 60, a szlávok 18%-os arányával. A közös hadsereg tisztjei gyakran kihívóan, bántóan viselkedtek a lakossággal szemben, s megsértették a nemzeti érzékenységet. A magyar közvélemény, ha már az önálló magyar hadseregről kénytelen volt lemondani, legalább a közös hadsereg magyar részét szerette volna „nemzetivé”, magyarrá tenni. Erre az adott lehetőséget, hogy a hadsereg fejlesztéséhez szükséges létszámemelést és   pénzt az országgyűlésnek kellett megszavaznia, s ezért cserébe „nemzeti vívmányokat” kívántak. Ha ezeket nem kapták meg, akkor az ellenzéki politikusok obstrukcióval igyekeztek megakadályozni a véderőjavaslatok elfogadását. Ferenc József viszont ragaszkodott a véderő egységéhez, nemzetek feletti jellegéhez, mert ebben látta erejének, ütőképességének zálogát, a Monarchia nagyhatalmi állásának biztosítékát. A soknemzetiségű Monarchia élesedő nemzeti ellentéteit távol akarta tartani a hadseregtől. A hadsereg kérdése arra is alkalmas volt, hogy az ellenzék kormányt buktasson, hiszen véderőjavaslatok elleni obstrukció népszerű volt a közvélemény szemében, s a magyar  szolgálati nyelv s egyéb nemzeti vívmányok jelszavával széles tömegeket tudtak maguk  mögé állítani. A hadsereg kérdése a dualizmus közel fél évszázada alatt több ízben okozott súlyos belpolitikai válságot, elsősorban 1889-ben, 1903-4-ben és 1911-12-ben. A balkáni kérdés kiéleződése s a feszült viszony Oroszországgal ráirányította az illetékesék figyelmét a hadsereg elégtelen létszámára és felkészületlenségére egy esetleges haború esetén. Ezért az 1880-as években hozzáláttak a közös hadsereg korszerűsítéséhez. Átszervezést az uralkodó legfőbb hadúri felségjogai alapján végre lehetett hajtani, a korszerűsítéshez szükséges létszámemelés azonban politikai kérdés volt, mert ehhez a két parlament hozzájárulása kellett. A magyar közvélemény főleg azért volt elégedetlen a közös hadsereggel, mert abban nem érvényesük a magyar nyelv, s a külsőségekben nem jutott kifejezésre Magyarország állami különállása. Az uralkodó és a katonai vezetés viszont a hadsereg nemzetek feletti  jellégét hangsúlyozta, s azt meg is kívánta őrizni. Ezt a nemzetek feletti jelleget elsősorban a mintegy 17-18 ezer főnyi hivatásos tisztikar képviselte, amely számára az uralkodó iránti hűség és a hadsereghez való kötődés elsődlegesebb és fontosabb volt, mint a nemzeti hovatartozás. 1910-ben a közel 1.5 milliós teljes legénységi létszám (tényleges szolgálatot teljesítők és tartalékosok együtt) 25.2%-a volt német, 23.1%-a pedig magyar. A gyalogsági állomány 24.6%-a volt magyar, a lovasságnál és a vonatszolgálatnál azonban a magyarok  aránya meghaladta a 33%-ot, a tüzérségnél viszont csak 20.2%-ot ért el. A hivatásos tisztek  79%-a németek közül került ki, s a magyarok aránya csak 9.3 % volt 1910-ben. Deák István a tisztek személyi lapjainak elemzése alapján a németek arányát leszállította 55%-ra. A magyarok számaránya egyébként a századfordulón lassan, de folyamatosan emelkedett. A világháború előtti években (1911-14) a közös hadseregbeli katonai akadémiák és hadapródiskolák növendékeinek – azaz a hivatásos tisztikar utánpótlásának – 36%-a volt magyarországi illetőségű, 18%-a magyar nemzetiségű. A jövendő tisztek egyharmada részesült magyarnyelv-oktatásban. Mit jelentett valójában a közös hadsereg német vezényli nyelve? Annyit, hogy a mintegy 80 legfontosabb vezényszónak németül kellett elhangzania, egyébként a szabályzat arra kötelezte a tiszteket és altiszteket, hogy a legénységgel annak nyelvén érintkezzenek. Minden tisztnek három éven belül egy bizottság előtt vizsgát kellett tennie azokból a 179

nyelvekből, amelyeket egysége legénységének legalább 20%-a beszélt. Ha a vizsga nem sikerült, akkor addig nem léptették elő, míg le nem vizsgázott. Ez azt jelentette, hogy az egységek több mint 90%-ában a tiszteknek a németen kívül még legalább egy, de többnyire két nyelvet kellett ismerniük. 1870-ben a hivatásos tisztek 20%-a beszélt a németen kívül magyarul, 1904-re a magyarul beszélők aránya 34%-ra emelkedett. A közös hadsereg multinacionális és multikulturális jellegére jellemző módon a világháború előtti években nemegyszer előfordult, hogy valamelyik bécsi kaszárnyában az újoncok 10 nyelven és 7 felekezet tábori lelkészeinek jelenlétében tették le az esküt. A kiegyezés után nemcsak a Monarchia két állama közötti közjogi viszonyoakat kellett részletesen szabályozni, hanem a magyar korona országain belül is volt megoldandó államjogi probléma. Ez volt a horvátkérdés , vagyis a magyar állam és társországának  viszonyát a polgári rendszernek megfelelő új alapokra kellett helyezni. 1848-ban a két ország között minden törvényhozási és kormányzati kapcsolat megszakadt. Az 1861. évi sabor, amely a magyar országgyűléshez hasonlóan szintén elutasította a februári alkotmányt, s nem küldött képviselőket a Birodalmi Tanácsba, kinyilvánította hajlandóságát a szövetségi kapcsolat felújítására, de csak Horvátország államjogi különállásának és területi igényei (Fiume, Muraköz) elfogadása feltételével. 1866 tavaszán a horvát sabor elküldte 12 tagú küldöttségét Pestre és tárgyalásokat folytattak a magyar országgyűlés küldöttségével a két ország viszonyáról. A tárgyalások nem jártak  eredménnyel, mert a magyar és a horvát álláspont között a két ország közötti múltbeli kapcsolat jellegének megítélésében és a területi kérdésekben áthidalhatatlan eltérések  mutatkoztak. Ezek után a sabor kinyilvánította, hogy Magyarországtól függetlenül kívánja rendezni a – reményei szerint föderatív alapon átalakítandó – Birodalomhoz való viszonyát. Ferenc József azonban 1867 elején félreérthetetlenül értésükre adta, hogy a magyar  koronához tartoznak, s felszólította őket, hogy vegyenek részt a koronázáson. A sabor  azonban nem küldötte el képviselőit a koronázásra. Ferenc József 1867 áprilisában elfogadta Andrássy javaslatát, amely széleskörű önkormányzatot kívánt adni Horvátországnak a magyar korona országain belül. 1868 tavaszán ismét tárgyalások kezdődtek Pesten a két ország küldöttsége között. A horvát küldöttség azonban most nem föderalista nemzeti liberális párt tagjaiból, hanem magyarbarát unionistákból került ki. A tárgyalások alapjául a horvátok javaslata szolgált, s megszületett a horvát kiegyezés, amely 1868: 30. tc.-ként került be a Magyar Törvénytárba. A "horvát kiegyezés" mindenek előtt kimondotta, hogy a két ország kifelé "egy és ugyanazon állami közösséget képez". Az államközösségen belül Horvátország "külön territoriummal bíró politikai nemzet", amely "belügyeire nézve saját törvényhozással és kormányzattal bír." Megállapítja az egyezmény, hogy a két ország között vannak közös ügyek, amelyekre nézve a törvényhozás és a kormányzat is közös. E közös ügyek  költségeihez Horvátország az u.n. adóképességi arány (kvóta) szerint járul hozzá, amelyet 6.4 %-ban állapítottak meg. Ebben az esetben, viszont semmi sem maradt volna az autonomia költségeire. Ezért a magyarok hozzájárultak ahhoz, hogy a horvátok bevételeik 44 %-át megtarthassák a saját belügyi szükségleteik fedezésére. A közös ügyekben a törvényhozás a   pesti közös országgyűlést illeti, amelyre a horvát sabor 29 (később a határőrvidék  visszacsatolása után 40) képviselőt küld. A horvát képviselőknek jogában áll a közös országgyűlésen és a delegációban a horvát nyelvet használniuk. Horvátország érdekeit a közös kormányban egy tárcanélküli horvát-szlavon-dalmát miniszter képviseli. A közös minisztériumokban és egyéb központi kormányszervekben a horvát ügyek intézésére külön horvát osztályokat kell felállítani. Horvátország önkormányzata a belügyi igazgatásra, az igazságügyre és a vallás- és közoktatásügyre terjedt ki. Ezeket az ügyeket az autonom országos kormány intézte, amelynek élén a közös miniszterelnök javaslatára az uralkodó által kinevezett, s a horvát 180

sabornak felelős bán állt. Az egyezmény értelmében Horvátország területén semmilyen formában nem érvényesülhetett a magyar államnyelv, mert nemcsak az autonóm ügyek  nyelve volt horvát, hanem a közös kormányzat közegeinek hivatalos nyelve is. A budapesti közös minisztériumok Horvátországból kötelesek voltak elfogadni horvát nyelvű előterjesztéseket és beadványokat, s azokra ugyanazon a nyelven válaszolni. Az egyezmény elismerte Horvátország területi igényét a horvát-szlavón határőrvidékre, valamint Dalmáciára. A határőrvidéken 1869 után fokozatosan felszámolták a katonai rendszert, s a területet polgári közigazgatás alá helyezték és bekebelezték Horvátországba. Dalmácia azonban mindvégig Ausztria tartománya maradt, de a horvátok azzal fejezték ki jogigényüket rá, hogy országuk hivatalos neve Horvát – Szlavón – Dalmát Királyság, vagy Háromegykirályság volt. A három kelet-szlavóniai vármegyét (Pozsega, Szerém, Verőce), amelyek 1848 előtt vita tárgyát képezték a két ország között, az egyezmény Horvátország részeként jelölte meg, ezekről tehát Magyarország végérvényesen lemondott. Nem mondott le viszont Magyarország sem a horvátok által igényelt Muraközről, sem Fiuméről és környékéről, amelyet továbbra is a magyar koronához csatolt külön testnek tekintett. Mivel ebben a kérdésben további tárgyalásokon sem tudtak megegyezni, ideiglenes megoldáshoz folyamodtak, s létrejött az ún. "fiumei provizórium", amely egészen 1918-ig fennállott. Ennek értelmében Fiume városa és kerülete élén a magyar kormány hatásköre alá tartozó kormányzó állt, s a városban hivatalos nyelvként az olaszt használták. A horvát kiegyezés törvénybeiktatása után került sor a magyarországi nemzetiségi  kérdés  rendezésére. A képviselőház 1866 áprilisában egy 40 tagú bizottságot választott a nemzetiségi törvényjavaslat kidolgozására. A bizottság 1867 júniusára készült el javaslatával, amely csatlakozva az 1849-es nemzetiségi határozathoz és az 1861. évi nemzetiségi törvényjavaslathoz, kimondta, hogy a törvényhatóságok jegyzőkönyvi és belső ügykezelési nyelvét a közgyűlés határozza el általános szavazattöbbséggel. A törvényjavaslatot nemcsak a nemzetiségek – akik területi önkormányzatot kívántak – utasították el, hanem a magyar politikai közvélemény nagy részéből, elsősorban a nemzetiségi vagy vegyes lakosságú megyék magyar  vezetőiből is tiltakozást váltott ki. A törvényhatóságok egymásután küldték felirataikat, s követelték, hogy valamennyi megye hivatalos nyelvévé a magyart tegyék. Míg a magyar javaslat az egyes állampolgárok számára biztosított nyelvhasználati, egyesülési és iskolaalapítási jogokat, addig a bizottság nemzetiségi tagjainak javaslata elsősorban azt kívánta, hogy az öt legnagyobb etnikai kisebbséget ismerjék el a magyarral egyenjogú "országos nemzeteknek", s ezek a nemzeti közösségek, mint jogi személyek, kapjanak politikai jogokat. A nemzeti jogok alanya tehát az egyik felfogás szerint az egyes állampolgár, a másik szerint a nemzeti közösség. Csaknem másfél év telt el, mire a nemzetiségi bizottság elkészült újabb javaslatával. Az előző javaslathoz képest a legfontosabb változás, hogy a törvényhatóságok jegyzőkönyveit mindenütt magyarul kell vezetni, s a megyék belső ügykezelésének a nyelve szintén a magyar. A törvényhatóságok egymás közti érintkezésében is kötelezővé teszi a magyar nyelvet, egyéb nyelv használatát csak másodikként, hasábosan engedélyezi. A bizottság tehát engedett a megyei és városi feliratok nyomásának, s lényegében a magyart tette valamennyi törvényhatóság első hivatalos nyelvévé. Az 1868 novemberében heves viták után, a nemzetiségi képviselők tiltakozása ellenére elfogadott törvény (1868: 44. tc.) bevezetője kifejti a “magyar politikai nemzet” tételét: 1868: 44. tc . "Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, mellynek a hon minden polgára,  bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja; minthogy továbbá ezen egyenjogúság egyedül az országban divatozó többféle nyelvek  használatára nézve, és csak annyiban eshetik külön szabályok alá, a mennyiben ezt az ország egysége, a kormányzat és közigazgatás gyakorlati lehetősége s az igazság pontos kiszolgáltatása szükségessé teszik.”

181

A törvény – a klasszikus liberalizmus szellemében – elsősorban az egyes állampolgárok  számára biztosítja anyanyelvük széleskörű használatát a közélet minden fórumán. Mindenki anyanyelvén szólalhat fel a községi, törvényhatósági és egyházi gyűléseken, anyanyelvén intézhet beadványokat valamennyi hatósághoz, s azokra ugyan ezen nyelven kell választ is kapnia. Mindenki anyanyelvén pereskedhet az elsőfolyamodású bíróságok előtt. A felsőbb állami bíróságok hivatalos nyelvévé a törvény a magyart tette, de a fellebbezés folytán elébük  kerülő nem magyarnyelvű perek iratait a bíróságnak kell magyarra fordíttatnia az állam költségén alkalmazott fordítókkal. A felsőbb fokú bíróságok ítéleteit, határozatait és végzéseit az érdekelt feleknek az általuk kívánt nyelven is ki kellett hirdetni, illetve írásban kiadni. A községek maguk választhatják meg jegyzőkönyvi és ügyviteli nyelvüket, s a községi tisztviselők a községbeliekkel való érintkezésben azok nyelvét kötelesek használni. A községek  a megyéhez és az állami hatóságokhoz intézett beadványaikban saját ügykezelési nyelvüket használhatják. Az egyházközségek szintén maguk határozhatják meg anyakönyveik, ügyintézésük, s iskoláikban az oktatás nyelvét. A törvényhatóságok jegyzőkönyveiket magyar  nyelven vezetik, de amellett mindazon egyéb nyelven is, amelyet a képviselőtestület tagjainak  legalább egyötöde kíván. A törvényhatóságok belső ügyviteli nyelve a magyar, de amennyiben ez gyakorlati nehézséggel járna, "az illető tisztviselők kivételesen törvényhatóságaik   jegyzőkönyvi nyelveinek bármelyikét is használhatják." A megyei tisztviselők a községekkel és magánszemélyekkel való hivatalos érintkezéseikben a lehetőségig ezek nyelvét használják. A megyék az államkormányhoz intézett irataikban a magyar mellett hasábosan használhatják saját jegyzőkönyvi nyelveik bármelyikét is. Ugyanez érvényes a felsőbb egyházi hatóságokra is, amelyek tanácskozási, jegyzőkönyvi és ügykezelési nyelvüket maguk határozhatják meg. Az országgyűlés és a kormány hivatalos nyelve a magyar, de a törvényeket az országban lakó minden más nemzetiség nyelvén is ki kell adni. A kormány a hozzá intézett nem magyar nyelvű beadványokra a beadvány nyelvén is köteles a végzést kiadni. Az egyházak és községek az általuk fenntartott iskolák oktatási nyelvét maguk  határozzák meg. De a törvény az állam számára is előírta, hogy az állami iskolákban "köteles a lehetőségig gondoskodni arról, hogy a hon bármely nemzetiségű, nagyobb tömegekben együtt élő polgárai az általok lakott vidék közelében anyanyelvökön képezhessék magokat egészen addig, hol a magasabb akadémiai képzés kezdődik." Az egyetemen pedig nyelvi és irodalmi tanszékeket kellett létesíteni a nemzetiségek számára. Kodifikálta a törvény a különböző nemzetiségű állampolgárok iskolaalapítási és egyesülési   jogát. "A nyelv, művészet, tudomány, gazdaság, ipar és kereskedelem előmozdítására szolgáló intézetek felállítása végett az egyes honpolgárok társulatokba vagy egyletekbe összeállhatnak, és szabályokat alkothatnak, pénzalapot gyűjthetnek és azt nemzetiségi törvényes igényeiknek is megfelelően kezelhetik." Ezen intézetek és egyletek nyelvét az alapítók határozzák meg. Végül leszögezte a törvény, hogy "a hivatalok betöltésénél jövőre is egyedül a képesség szolgálván irányadóul, valakinek nemzetisége ezután sem tekinthető az országban létező  bármely hivatalra vagy méltóságra való emelkedés akadályául." A nemzetiségi törvény rendelkezéseit egyes szakterületeken kiegészítette néhány egykorú törvény, amely a nyelvhasználatot lényegében a nemzetiségi törvénynek megfelelően szabályozta. Ilyen volt a népiskolai törvény (1868: 38. t.c.), amely kimondotta, hogy a népiskolákban "minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike. Vegyes ajkú községekben ez okból oly tanító alkalmazandó, aki a községben divatozó nyelveken tanítani képes. Népesebb községekben, ahol többféle nyelvű lakosok tömegesen laknak, amennyire a község ereje engedi, különböző ajkú segédtanítók is választatnak." A népiskolákban csak egy évtizeddel később, 1879-ben rendelték  el a magyar nyelv tantárgyként való oktatását (1879: 18. tc.). Ugyanebben az évben írták elő

182

minden középiskola számára a magyar nyelv és irodalom oktatását. 1891-ben elrendelték, hogy az óvodai foglalkozást is fel kell használni a magyar nyelv elemeinek elsajátítására. A törvény rendelkezéseinek végrehajtása túlnyomórészt az önkormányzati szervek, a törvényhatóságok, a községek és az egyházközségek hatáskörébe tartozott, ezért e téren szinte megyéről-megyére, községről-községre eltérő állapotokkal találkozunk. A fejlődés főleg 1875 után - egyre inkább érvényesülő tendenciája kétségkívül az volt, hogy a magyar  államnyelv hivatalos használata túlterjedt a nemzetiségi törvényben megszabott határokon. Az iskolákra vonatkozó pont sem került végrehajtásra: az állam egyetlen olyan iskolát sem létesített, amelyben valamelyik nemzetiség nyelvén oktattak volna. Monarchia másik felében éppen ellenkező tendencia érvényesült. Az 1867. december  21.-i állami alaptörvény kimondotta a nemzetiségek egyenjogúságát.

„1. Az állam minden néptörzse egyenjogú és minden néptörzsnek sérthetetlen joga nemzetiségének megőrzése és ápolása. 2. Az állam elismeri valamennyi az országban használatos nyelv egyenjogúságát az iskolákban, a hivatalokban és a közéletben. 3. Azokban az országokban, ahol több néptörzs lakik, a nyilvános oktatási intézeteket úgy kell berendezni, hogy egy második  nyelv megtanulásának kényszere nélkül ezen néptörzsek mindegyike rendelkezzék a szükséges eszközökkel a saját nyelvén való képzéshez”.

A Birodalmi Törvényszéknél minden állampolgár panaszt tehetett, ha alkotmányos   jogaiban megsértették. Egyébként a kiegyezés körüli években az osztrák liberálisoktól is idegen az a gondolat, hogy a nemzetiségi jogok az egyes "néptörzseket", mint jogi személyeket illetnék meg. Ausztriában azonban a nemzetiségi nyelvek használata a tartományok közigazgatásában egyre inkább kiszélesedett. Az uralkodó és a kormány a vegyes lakosságú területeken mindig inkább a kisebbségek érdekeit védték a többség elnyomó tendenciáival szemben. Az állami közigazgatás pedig igyekezett tekintettel lenni valamennyi nyelvre. Ebben a vonatkozásban, Ausztriában kétségkívül jóval kedvezőbb volt az egyes "néptörzsek" helyzete, mint Magyarországon, s a fejlődés alaptendenciája ott inkább a fokozatos jogkiterjesztés felé mutatott. A kiegyezést követő évtizedekben a törvényhozás és a kormány főfeladatának a modern, polgári állam jog- és intézményrendszerének felépítését tekintette. A törvényhozás jogát a kétkamarás népképviseleti országgyűlés gyakorolta az uralkodóval együtt. A választójogot  – mint mindenütt a korabeli Európában – vagyoni jövedelmi cenzushoz kötötték. Az 1874:33. tc. módosította az 1848-as törvényt: a vagyoni cenzus mellé adócenzust vezetett be, s az adóhátralékosokat kizárta a választók közül. Ezzel   jelentősen csökkentette a választók számát. A 24 éven felüli férfilakosság egynegyede rendelkezett választójoggal. Megtartotta a nyílt szavazást, s bőven alkalmazta az ún. választási geometriát, azaz a választókerületek egyenlőtlen beosztását. Az eddigi 3 év helyett 5 évenként írt elő választást. Különösen feltűnő volt a Magyarország és Erdély közötti különbség: 1910-ben Magyarországon a felnőtt férfiak 27,4 %-ának volt választójoga, Erdélyben csak 12.7 %-nak (ezen a román férfiak 6.3 %-a volt csak választó, miközben a magyarországi román társaik 25 %-a mehetett szavazni). Ez a választójog 40 évig érvényben maradt. Új választójogi törvény csak 1913-ban született, ennek alapján azonban már nem tartottak választásokat. Közben a Monarchia másik felében fokozatosan bővült a szavazati  joggal rendelkezők köre, s 1907-re megvalósult az általános titkos választójog. A főrendiház  reformjára 1885-ben került sor: a felnőtt arisztokrata férfiak csak akkor  maradhattak a törvényhozás tagjai, ha legalább 3000 forint egyenes adót fizettek. Csökkentették a katolikus egyház képviseletét, viszont bekerültek a főrendiházba a protestáns egyházak püspökei és főgondnokai. A király 50 főrendházi tagot nevezhetett ki a kormány  javaslatára, így juthatott be a gazdasági élet és a tudomány néhány kimagasló képviselője. Az uralkodó joga volt a választások kiírása, az országgyűlés összehívása és feloszlatása vagy elnapolása (de csak úgy, hogy az új ülésszaknak legyen ideje a következő évi költségvetés 183

tárgyalására.). A kormány által készített törvényjavaslatok csak akkor kerülhettek a   parlament elé, ha az uralkodó jóváhagyta azokat, s az országgyűlés által megszavazott törvények akkor emelkedetek jogerőre, ha az uralkodó szentesítette őket. A végrehajtó hatalmat legfelső szinten a kormány gyakorolta, amely felelős volt az országgyűlésnek. A miniszterelnököt az uralkodó jelölte ki, általában a választáson győztes  párt tagjai közül. A kormány összetételére a miniszterelnök tett javaslatot, de a minisztereket az uralkodó nevezte ki. A kormány 9 miniszterből állt: belügy, igazságügy, pénzügy, vallásés közoktatásügy, közlekedés- és közmunkaügy, földművelés- ipar és kereskedelemügy, honvédelem és horvát-szlavón tárca nélküli miniszter. A gazdasági minisztériumokat 1889  ben átszervezték: létrejött az önálló Földművelésügyi Minisztérium és Kereskedelemügyi Minisztérium, amelynek hatáskörébe tartozott az ipar és közlekedésügy is. 1870-ben felállították az Állami Számvevőszéket, amely ellenőrizte a költségvetés végrehajtását, s elkészítette a zárszámadást. A kiegyezés után sürgető feladat volt a közép- és alsószintű közigazgatást intéző törvényhatóságok és községek átalakítása a polgári állam igényei szerint. A rendezését az 1870-ben és 1886-ban hozott törvényhatósági, valamint az 1871. és 1886. évi községi törvény alapján hajtották végre. A törvényhatóságok és a községek rendezésében jól tükröződött a kialakuló rendszer kettős arculata: egyfelől modernizálták a közigazgatást, a népképviseleti elv alapján szervezték újjá az önkormányzatok képviselőtestületeit, másfelől az önkormányzatokban gátat igyekeztek szabni a demokratikus tendenciák érvényesülésének. A megyékben, a városokban és a községekben bevezették a virilizmus  intézményét. Ez azt  jelentette, hogy a képviselőtestületnek csak a felét választották a választójoggal rendelkező   polgárok, a másik fele a legnagyobb adófizetők közül került ki. Hogy az értelmiség megfelelő súllyal képviselve legyen, az ő adójukat kétszeresen számították be. A dualizmus korában hazánkban kétféle törvényhatóság  létezett: a megye  és a törvényhatósági jogú város. A törvényhatóságok önkormányzatát megtartották, de a kormány ellenőrzését és befolyását fokozták, elsősorban a kormány által kinevezett főispán hatáskörének bővítésével. Erre azért volt szükség, mert középszinten a törvényhatóságok  végezték – ahogy akkor mondták: “közvetítették” – az állami közigazgatást. Meghagyták, bár  korlátozva, a törvényhatóságok politikai jogait is: megvitathattak országos ügyeket, álláspontjukat egymással és a kormánnyal vagy az országgyűléssel közölhették, feliratok,   petíciók formájában. Egykori ellenállási jogukból annyi maradt, hogy a vitatott kormányrendeletek ellen egyszer felírhattak az illetékes minisztériumhoz, de a megismételt rendeletet végre kellett hajtaniuk. Országos méretű megyei ellenállásra 1905-ben került sor, midőn a megyék többsége megtagadta az ún. “darabont” (Fejérváry) kormány rendeleteinek  végrehajtását. A törvényhatóságok önkormányzatát a törvényhatósági bizottság  irányította, amely a korábbi megyegyűlés helyébe lépett. A bizottság választotta a megyei önkormányzat tisztviselőit, akiknek élén továbbra is az alispán (a városokban a polgármester) állt. A megyei igazgatás korszakunkban egyre szakszerűbbé vált, szaporodtak a különböző szakhivatalok, akiknek tisztviselőit a kormány nevezte ki. Az önkormányzati tevékenységek  és a szakigazgatási ágak összehangolására 1876-ban egy szűkebb testületet hoztak létre, a közigazgatási bizottságot, amely fele részben az önkormányzati tisztviselőkből, fele részben az állami szakigazgatás tisztviselőiből tevődött össze, a főispán elnöklete alatt. A rendfenntartást kivették a megyék hatásköréből, s 1881-ben felállították az országos hatáskörű csendőrséget . 1873-ban közigazgatásilag egyesült Buda, Pest és Óbuda, s létrejött Budapest. Budapesten, sajátos módon érvényesült a virilizmus: a 400 tagú törvényhatósági bizottság egyik felét az 1200 legtöbb állami egyenes adót fizetők sorából, másik felét pedig népképviseleti alapon választották. A főváros élén nem főispán, hanem főpolgármester állt,

184

az önkormányzati tisztviselőket és a polgármestert a bizottság választotta. Budapesten nem csendőrök tartották fenn a rendet, hanem a rendőrség. A községi törvény  a községek három típusát különböztette meg: a rendezett tanácsú városok, melyek élén a polgármester állt; a nagyközségek, melyek „a törvény által rájuk  ruházott teendőket saját erejökből teljesíteni képesek” (ennek megfelelően saját jegyzőjük  volt) és a kis községek, amelyek erre nem képesek, ezért más községekkel együtt körjegyzőségeket alkotnak (de képviselőtestületük nekik is volt). A községi elöljáróság élén a  bíró állt. 1876-ban került sor a megyék területi rendezésére. A kiváltságos kerületeket megszüntették és betagolták a megyékbe. Erdélyben ugyanez lett a sorsa a szász és a székely székeknek. A szászok középkor óta fennálló területi önkormányzata, a Királyföld megszűnt, a szász Nemzeti Egyetem politikai és bíráskodási hatáskörét elvesztve, feladata az iskolák és kulturális intézmények kezelésére korlátozódott. A kiegyezés után sor került a korszerű polgári bírósági szervezet  kialakítására. A bírói függetlenséget kimondó 1869: 4. tc. elválasztotta egymástól a közigazgatást és a bíráskodást. A bírákat az igazságügyi miniszter ellenjegyzése mellett a király nevezte ki, mégpedig élethossziglan. A bírákat fegyelmi eljárás nélkül sem elmozdítani, sem áthelyezni nem lehetett. A legmagasabb szintű bírói fórum – polgári és büntető ügyekben egyaránt – a Kúria volt, ezt követték az ítélőtáblák, a törvényszékek, és legalsó szinten a járásbíróságok. A 20. század elején 11 királyi tábla, 67 törvényszék és csaknem 400 járásbíróság működött. A törvényszék büntető és polgári ügyekben egyaránt háromtagú tanácsban járt el. A  járásbíróságok egyesbíróságok voltak, s a kisebb értékű vagyoni perekben és a kisebb súlyú  bűnügyekben ítélkeztek. Egyes törvényszékek mellett esküdtszékeket is szerveztek, amelyek  hatáskörébe tartozott a halállal vagy legalább 5 évi fegyházzal büntetendő politikai és köztörvényi bűntettek elbírálása. Legtöbbször sajtóperekkel foglalkoztak. Az esküdtszék  vegyes bíróság volt: a 12 esküdt feladata volt a tények megállapítása, a bűnösség eldöntése és minősítése, míg a büntetés kiszabásáról a háromtagú bírói tanács döntött. 1871-ben került sor a vádhatóságot megtestesítő ügyészi szervezet  kialakítása, a   bírósági szervezet felépítéséhez igazodva, de attól függetlenül. 1896-ban állították fel a Közigazgatási Bíróságot, a különböző színtű közigazgatási hatóságok közötti jogviták  elbírálására. Az eljárásjog területén már a kiegyezés utáni első igazságügy miniszter, Horváth Boldizsár kidolgozta az ideiglenes jellegű Polgári törvénykezési rendtartást (1868: 54. tc.). Már 1880-ban megkezdődött egy korszerű polgári eljáráskódex kidolgozása. Számos tervezet és több átdolgozás után csak 1911-ben emelkedett törvényerőre a Polgári perrendtartás  (1911:1. tc.), de csak 1915-ben lépett hatályba. Jóval hamarabb elkészült, s 1880-ban már  életbe is lépett Csemegi Károly igen alapos munkája, „A magyar büntetőtörvénykönyv a  bűntettekről és a vétségekről”  (1878: 5. tc.), az ún. Csemegi-kódex. Még a kiegyezés évében törvényerőre emelték az 1849. évi szegedi nemzetgyűlési határozatot a zsidók polgári és politikai egyenjogúsításáról (1867: 17. tc.). 1868-ban pedig ismét törvénybe iktatták a bevett keresztény vallásfelekezetek viszonosságát és teljes egyenlőségét, amelyet már az 1848. évi törvénykönyv is kimondott (1868: 53. tc.). Deák  Ferenc 1873-ban, utolsó parlamenti beszédében javasolta egyház és állam viszonyának  rendezését, s ezen belül a polgári házasság bevezetését. Ez akkor nem valósulhatott meg, többek közt az uralkodó ellenkezése miatt. Az 1880-as években azonban felújultak a vegyes házasságok körüli korábbi viták és konfliktusok. Gyakori volt az ún. „elkeresztelés”, mikor  valamely lelkész olyan gyermeket keresztelt meg és anyakönyvezett, aki a törvény szerint más felekezethez tartozott. Mivel miniszteri rendeletekkel nem sikerült megoldani a kérdést, a Wekerle-kormány napirendre tűzte a probléma törvényhozási rendezését. 1894-ben és 95185

  ben az országgyűlés elfogadta az ún. „egyházpolitikai törvényeket”, amelyek bevezették a kötelező polgári házasságot és az állami anyakönyvezést, kárpótlásul viszont engedélyezték  reverzális adását, vagyis a házasfelek szabad megegyezését gyermekeik vallását illetően. (1894: 31, 32, 33. tc.). Az izraelita vallást bevett vallássá és a keresztény felekezetekkel egyenjogúvá nyilvánították (1895: 42. t.c.), s törvényt hoztak a vallás szabad gyakorlatáról (1895: 43. tc.), amely teljesen szabaddá tette az áttérést, az egyházakba való belépést és az azokból való kilépést, s megengedte a felekezetnélküliséget. Ez a törvény lehetővé tette újabb felekezetek elismerését, amennyiben eleget tesznek az előírt feltételeknek.

186

4. Gazdasági növekedés A kiegyezés létrehozói a következő évtizedek legfontosabb feladatának azt tekintették, hogy minden téren behozzuk az elmúlt évszázadok mulasztásait, s felzárkózzunk a vezető európai országokhoz. „1867-ben nyílt meg előttünk az alkotás és cselekvés korszaka, a szellemi fejlődés és az anyagi felvirágzás” lehetősége – írta Lónyay Menyhért, az első  pénzügyminiszter.* A következő évtizedek igazolták e várakozásokat. A dualizmus kora kétségtelenül Magyarország addigi történelmének legdinamikusabb korszaka. Ezt a megállapítást igazolva látjuk, akár a gazdasági növekedést, akár a népesség gyarapodását, akár a társadalmi változások ütemét, akár a kulturális intézményrendszer fejlődését, akár a mindennapi életviszonyok átalakulását, modernizálódását tekintjük.

Az egy lakosra jutó nettó hazai termék (NDP) indexei, 1869-1913, 1913-as árakon (1869=100) 300

250      )      0      0 200      1    =      9      6      8      1      (    x     e      d 150     n      I

100

50 1869

1874

Magyarország

1879

1884

Olaszország

1889

1894

1899

Nagy-Britannia

1904

1909

Németország

A dualizmus kora a leglátványosabb fejlődést a gazdaság terén produkálta. A nemzeti   jövedelem, illetve pontosabban: a bruttó hazai termék (GDP) 1867 és 1913 között (változatlan, 1913-as árakon számítva) 2.4 milliárd koronáról 8.1 milliárdra emelkedett, azaz több mint megháromszorozódott. Az egy lakosra jutó hazai termék ugyanezen idő alatt 176 koronáról 435 koronára növekedett. Az átlagos évi növekedési ütem a teljes hazai termék  esetében 2,7 %, az egy lakosra jutó érték esetében 2 % volt. Ennél gyorsabb növekedéssel az

*

Lónyay Menyhért: Közügyeinkről. Nézetek Magyarország pénzügyi állapotárói. Budapest, 1873. 1.

187

első világháborút megelőző fél évszázadban Európában csak Dániában és Svédországban találkozunk. Egy lakosra jutó br uttó haza i termék (GDP) 1913-ban, osztrák-magyar koronában Magyarország Magyaro., trianoni terület Magyaro., elszakított terület Horvátország Ausztria Osztrák-német tartományok* Cseh tartományok** Tengerpart Krajna, Dalmácia, Bukovina Galícia Olaszország  Németország Franciaország Dánia Svédország  Nagy-Britannia    0

   0    0    0    0    0    0    2    1    3

   0    0    0    0    5   4

   0    0    0    0    0    0    0    0    0    0    0    0   6    8    9    1    1    7    0    1

korona

A magyar gazdaság növekedése lényegesen gyorsabb volt a lajtántúlinál, így a Monarchia két fele közötti gazdasági szintkülönbségek jelentős mértékben kiegyenlítődtek. Az egy lakosra jutó hazai termék tekintetében 1913-ban Magyarország (435 K) közép helyet foglalt el a jóval fejlettebb osztrák (790 K) és cseh (630 K) tartományok és az északi, keleti és déli peremtartományok (Galícia, Bukovina, Krajna, Dalmácia: 250-300 K) között. A föld értéke nélküli nemzeti vagyon, vagy szakszerűbben az újratermelhető fix tőke állomány (az összes köz- és magánépületek, termelő berendezések, gépek és eszközök, utak, vasutak, közlekedési eszközök, hidak, vízépítési objektumok, városi és községi közművek, valamint az állatállomány együttes értéke) számításaink szerint 1867 és 1913 között 5 és fél milliárd koronáról 23 milliárdra emelkedett, vagyis több mint megnégyszereződött. Mivel a gazdaság egyes szektorainak növekedése nem volt azonos ütemű, jelentősen átalakult a gazdaság szerkezete. A mezőgazdaság részesedése a hazai termékben (szintén 1913-as árakon) 66 %-ról 44 %-ra csökkent, az iparé 11 %-ról 25 %-ra, a szolgáltató ágazatoké pedig 22 %-ról 31 %-ra emelkedett. Hasonló változást figyelhetünk meg a foglalkoztatás szerkezetében is. 1869 és 1910 között a mezőgazdaságban dolgozók aránya 76 %-ról 60 %-ra csökkent, az iparban dolgozóké 10 %-ról 18 %-ra, a szolgáltató ágazatokban foglalkoztatottaké pedig 14 %-ról 22 %-ra növekedett. A kiegyezéssel döntő változás következett be a gazdaságpolitikában . A neoabszolutizmus is modernizálni kívánta a birodalmat, s ennek keretében bizonyos területeken a magyar gazdaság fejlődését is előmozdította, de az összbirodalmi érdekeknek  alárendelve. 1867-ben az önállóvá vált magyar törvényhozás és kormány kezébe került a gazdaságpolitika irányítása. A kereskedelmi és vámszövetség értelmében természetesen 188

tekintetbe kellett venni a másik birodalomfél érdekeit is, de már nem egyoldalú alárendeltségről volt szó, hanem egyenrangú felek érdekeinek kölcsönös egyeztetéséről. A kiegyezés után Magyarországnak önálló államháztartást  és pénzügyigazgatást kellett létrehoznia. A kezdet nem volt túlságosan biztató, hiszen az Ausztriától való elválás és az önállósulás talán ezen a téren járt a legtöbb gyakorlati nehézséggel. Lónyay  Menyhért  pénzügyminiszter így ír ezekről a kezdeti nehézségekről:

„Az 1867-ik év elején… üresek voltak a pénztárak, a pénzügyi igazgatásnál alkalmazott személyzet 9/10-ed része idegenekből állott, kik nem értették a hivatalos nyelvet, hazai erők pedig nem állottak és nem is állhattak rendelkezésre… Az adók az első hetek alatt csaknem egészen megszűntek befolyni, minthogy a nép nem volt hozzászokva az önkéntes fizetéshez.”

1868 és 1873 között a kiadások 70%-os növekedésével szemben az állam saját forrásaiból származó bevételek mindössze 18%-kal nőttek. A kiadások gyors növekedése szükségszerűen következett az állami önállósággal és a gazdaság fejlesztésével kapcsolatos elodázhatatlan feladatokból.

Az országgyűlés pénzügyi bizottsága az államháztartás előtt álló feladatokról(1873)  „Az alkotmány helyreállítása oly állapotban találta az országot, hogy minden irányban, az államélet minden ágában megmérhetlen volt azon szükség, mely kielégítést követelt a   beruházások terén. Az ország mélyen érezte szükségét annak, hogy késedelem nélkül meg kell kezdenie azon beruházásoknak létesítését, melyeknek segítségével egyedül lesz képes pótolni századok mulasztásait és megszerezni az anyagi fejlődés életfeltételeit.”

A modern polgári államapparátus kiépítése, a honvédség megszervezése költséges dolog volt. Jelentős áldozatokat kellett vállalnia az államnak az oktatás korszerűsítése érdekében is. A kiadások rohamos emelkedésével nem tarthatott lépést a bevételek  növekedése, hiszen azok fő forrása az adó volt, azt pedig nem lehetett bizonyos határokon túl emelni. A beruházásokkal kapcsolatos kiadásokat ezért az állam kezdettől fogva hosszú lejáratú kölcsönökből fedezte. A pénzszerzés korábban gyakran alkalmazott módjához, a  bankópréshez – vagyis fedezetlen bank- és államjegyek kibocsátásához – a kiegyezés után a Monarchia egyik állama sem folyamodott többé, hanem úgy jutott hitelhez, hogy államkölcsönkötvényeket helyezett el a nemzetközi tőkepiacon. A kiegyezést követő években kizárólag a törvényekben meghatározott beruházásokra vettek fel államkölcsönt. Az állami  beruházásokat az 1873. évi nagy gazdasági válság után évekre szinte teljesen leállították. A 70-es évek végétől fokozatosan javult a helyzet: csökkent a költségvetési hiány, az államkölcsönök kamatlába süllyedt, a kötvények árfolyama emelkedett. 1890-ben – és a következő években – már bevételi többlettel zárult a költségvetés. A 20. század elején ismét növekvő hiány mutatkozott, főleg a katonai kiadások és az áremelkedés miatt. 1868 és 1913 között az állami kiadások összege megötszöröződött, az adóbevételek  növekedése pedig csak négyszeres volt. A hiányt az állami üzemek bevételi többletéből és államkölcsönök felvételével fedezték. Leggyorsabb ütemben az induláskor kétségkívül igen szerény összegű oktatásügyi kiadások növekedtek. Jelentősen emelkedett a gazdasági jellegű kiadások részaránya, a közös ügyi kiadásoké viszont nagy mértékben csökkent, csak a világháború előtti években szökött magasra a hadsereg és a flotta fejlesztése miatt. Mivel a közös hadsereg költségeinek kétharmadát Ausztria fedezte, az egy lakosra jutó katonai kiadások Európa országaiban nálunk voltak a legalacsonyabbak. Az adóbevételek közül a földadó összege nem változott. A házadó viszont csaknem négyszeresre növekedett, a nagyszabású építkezések eredményeként. Az egyenes adók közül leginkább a jövedelmi és a különböző vállalkozásokra kivetett adók emelkedtek. Ezek együttesen hétszeres növekedése   jelzi a modern gazdasági tevékenységekből származó jövedelmek, profitok nagyarányú gyarapodását. Lényegében ugyanezt mutatja a fogyasztási adóbevételek több mint tízszeres emelkedése is. Míg az 1870-80-as években elsősorban a fogyasztási adókat növelték, addig az 1909-ben végrehajtott adóreform a „progresszivitásra fektetett” személyes jövedelmi adót 189

tette meg az egyenes adórendszer alapjául, csökkentette a kisemberek adóterheit, s 800 koronás adómentes létminimumot állapított meg. A kiegyezést követő évtizedekben az új magyar állam nagymértékben eladósodott. Az adósságállomány 1914-ben elérte az egyévi nemzeti jövedelem összegét. Ez azonban egyrészt szükségszerű, másrészt a korabeli Európában normális és általános jelenség volt. A kiegyezés után létrejött magyar államnak számos olyan kiadási, főleg beruházási szükséglete volt, amelyeket a folyó állami bevételekből egyáltalán nem, vagy pedig csak a nemzetgazdaság és az adózók indokolatlanul nagy megterhelése árán lehetett volna fedezni. Ilyen beruházások céljára mindenképp előnyösebb volt hosszú lejáratú hitelek igénybevétele, ha erre elfogadható feltételek mellett lehetőség nyílt. A 19. század második felében a fejlődő országok bőven és viszonylag kedvező feltételek mellett jutottak hosszú lejáratú hitelekhez a fejlett tőkés országokban. Hazánk a korabeli Európa közepesen eladósodott országai közé tartozott. A felvett kölcsönök túlnyomó részét a gazdaság fejlesztésével és a modern államapparátus kiépítésével kapcsolatos nélkülözhetetlen kiadásokra fordították. Az adósságok törlesztési és kamatterhe a hitelviszonyok tartós javulása következtében jóval lassabban növekedett, mint az adósságállomány vagy az állami bevételek. Az adósságterhek  (törlesztés és kamatok) az 1870-es évek második felében az állami kiadások 40 %-át vették  igénybe, a század végén ez arány 30 % alá, a világháború előtti években pedig 20 % alá csökkent. Magyarország mindig pontosan, s nagyobb nehézségek nélkül eleget tett fizetési kötelezettségeinek. Magyarországon a 20. század elején az állami kiadások összege elérte a bruttó hazai termék 20-25 %-át, s ez csaknem kétszerese volt az európai fejlett országokban megfigyelt aránynak. Ez a tény azt mutatja, hogy a magyar gazdaságban az állam jóval nagyobb szerepvállalásra kényszerült, mint a nyugat- és közép-európai fejlett országokban. A kiegyezés idején Magyarország valamennyi vezető politikusa és gazdasági szakembere a szabad verseny, a szabad kereskedelem, egyszóval a gazdasági liberalizmus  híve volt. A liberális felfogás szerint a gazdaságpolitika feladata nem lehet egyéb, mint hogy kedvező jogi és intézményes környezetet hozzon létre a tőkés magánvállalkozás számára. A nemzetgazdaság helyzete, a fejlődés nehézségei azonban szükségszerűen megkívánták az állam egyre közvetlenebb beavatkozását.

Zichy Jenő az állam gazdasági szerepéről  „Nem szabad a dolgokat egyszerűen magukra hagyni. A laisser fairé elve csak addig bír   jogosultsággal, a míg a természetes fejlődés lehetséges.…Hátra maradt országokban a fejlődés útja elé gördülő akadályok oly nagyok, hogy azoknak elhárítása az állam tevékeny közreműködése nélkül alig képzelhető.…Rendes körülmények között nálunk a magántevékenység nem igen kezdeményező, de ösztönzés mellett, vagy is ha a kezdeményezés első nehézségei leküzdettek, nálunk is tevékeny lesz a vállalkozás.” (Zichy Jenő gróf: Emlékirat a magyar ipar fejlesztése érdekében. Budapest, 1880. 15-16., 32., 43.)

Hangsúlyozták azonban az állami beavatkozás határait is: „az állam segítsen ott, hol a magános munkásság segíteni nem képes… de egyszersmind engedjen szabad fejlődést a magán munkásságnak.” * Az 1880-as évek elején az ipari körök és a nagybirtokosok agrárius mozgalma egyaránt saját ágazatuk állami támogatását kívánták. Az agrárius újkonzervativizmus egyik hazai politikai képviselője, gróf Apponyi Albert 1882-ben már a liberális gazdaságpolitikával való szakítást követelte.

Apponyi Albert beszéde a képviselőházban (1882)  „A társadalmi és gazdasági erők felszabadított természetes játéka… csak annak, a ki úgy is erős, erejének még további fokozására, a gyengének elnyomására, sok esetben teljes pusztulására vezet”, ezért „az állami intézményeknek egész súlyát a társadalmilag gyengék számára és azok 

*

Lónyay Menyhért: Közügyeinkről. Nézetek Magyarország pénzügyi állapotárói. Budapest, 1873. 16.

190

fenntartására kell latba vetni”. Vagyis ,,a társadalom jelenlegi szervezetének alapjait fenntartva,  javítani annak visszásságait.”

Az antiliberális törekvések nálunk korántsem érvényesültek olyan mértékben az állami gazdaságpolitikában és a törvényhozásban, mint például Németországban vagy Ausztriában. A hivatalos gazdaságpolitika alapelve mindvégig a liberalizmus maradt. Országos társadalmi mozgalom nyomására vette kezdetét 1881-ben az állami  ipartámogatás , amelynek fő formája a 20. század elejéig az új ipari vállalatoknak nyújtott 15 évi adómentesség volt, amelyhez korszerű gépek behozatala esetén vámmentesség járult. Közvetlen pénz- vagy gépsegély, illetve kölcsön nyújtása csak a 20. század elején jött gyakorlatba. Az állami ipartámogatás sokkal hatékonyabb eszköze volt az iparfejlesztésnek, mint a védővámok, amelyek alkalmazására a közös vámterületen nem volt lehetőség. A 80-as évek végén – Baross Gábor kezdeményezésére – alakították ki a közszállítások rendszerét (az állami üzemek és intézmények lehetőleg hazai vállalatoktól vásároltak), s ugyancsak ekkor  vált a vasúti díjszabási politika is az állami gazdaságfejlesztés egyik hatékony eszközévé. A mezőgazdaság állami támogatása főleg akkor öltött számottevő méreteket, midőn 1892-ben megalakult az önálló Földművelésügyi Minisztérium, amely a századfordulón egyre szélesedő állami akciókat indított egyes fejlődésben megrekedt, válságos helyzetben lévő  peremrégiók fejlesztése érdekében (hegyvidéki, székely és felvidéki akciók). Az állam közvetlenül, vállalkozóként  is részt vett a gazdasági életben, mert jelentős mező- és erdőgazdasági, bányászati és ipari üzemek (vasművek, nyomda, dohánygyárak) voltak tulajdonában. Az 1868-ban megszületett Magyar Államvasutak pedig két évtized alatt az egész ország legnagyobb vállalatává fejlődött. Az állam beruházásaival elsősorban a korszerű infrastruktúra felépítésében vállalt komoly szerepet. A korszak összes  beruházásainak 18-20 %-át az állam finanszírozta. A kiegyezés fenntartotta a Monarchiában a közös pénzrendszert . 1878-ban az Osztrák   Nemzeti Bankot dualista alapon átszervezték: neve Osztrák-Magyar Bank lett, s Budapesten új, a bécsivel egyenrangú, igazgatóságot állítottak fel. A Monarchia pénze ezüst alapú valuta volt, az ún. osztrák érték, amely 1857-ben váltotta fel az addig használt konvenciós, vagy   pengő forintot. 500 gramm ezüstből 45 forintot vertek, tehát az egy forintos érme 11,1 gramm ezüstöt tartalmazott. Az állam 1848-49-ben, majd a krími és az 1859. évi itáliai, valamint az 1866-os háború idején nagy összegű kölcsönöket vett fel a jegybanktól, s ez fedezetlen, kényszerforgalmú bankjegyek, illetve államjegyek kibocsátásával járt. Mindez azt eredményezte, hogy a Monarchiának ténylegesen papírvalutája volt, ezüst aprópénzzel és a nemzetközi fizetések számára vert aranyérmékkel. Közben az európai országok sorra tértek  át az aranyvalutára. A Monarchia számára a rendezetlen valuta egyre több problémát okozott a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban. A magyar kormány kezdeményezésére 1892-ben a Monarchia is áttért az aranyvalutára, a koronára . Egy kilogramm finom aranyból 3280 koronát vertek, tehát egy korona 0,305 gramm aranyat tartalmazott. Egy osztrák értékű forintot két koronával tettek egyenlővé. 1900. január 1.-től a korona vált egyedüli törvényes fizetőeszközzé. A kiegyezéskor a kortársak várakozásainak megfelelő gyors és sokoldalú gazdasági fejlődés legfőbb akadálya az volt, hogy a belső termelőerők fejlettsége nem állt a megkívánt színvonalon. Ezért szükségessé vált importált termelési tényezők , külföldi tőke és szakemberek igénybe vétele, különösen a kiegyezés utáni negyedszázadban. 1892-ben a Magyarországon kibocsátott értékpapírok (állami és magánkötvények, záloglevelek, részvények) kétharmada külföldön volt elhelyezve (51 % Ausztriában, 15 % vámkülföldön). Azután a külföldi tőke részesedése jelentősen csökkent: 1892 és 1912 között a külföldön elhelyezett értékpapírok aránya 66 %-ról 48 %-ra esett vissza. Ez alatt a 20 év történt új  beruházások kétharmadát már a hazai felhalmozás finanszírozta. 191

A tőkeképződéshez hasonló volt a helyzet az emberi termelési tényezők esetében is. A   belső munkaerő-kínálat sem mennyiségi, sem minőségi szempontból nem felelt meg a rendszeres gazdasági növekedés igényeinek. A magyar gazdaság nem mezőgazdasági ágainak fejlődésében a kiegyezés utáni évtizedekben kimagasló szerepet játszottak a külföldről hazánkba települt vállalkozók, mérnökök, műszaki és gazdasági középkáderek és szakmunkások. A külföldi szakemberek részesedési aránya azonban a század vége felé fokozatosan csökkenő irányzatot mutatott. A 19. század végére lassan kialakult a kor  színvonalán álló hazai mérnöki, technikusi és szakmunkásgárda, amely képes volt eleget tenni a reá háruló egyre több és egyre bonyolultabb műszaki feladatnak. A munkaerő-kínálat minőségi színvonalának emelése az infrastruktúra beruházásaihoz hasonló nagyarányú és viszonylag lassan megtérülő beruházásokat igényelt, elsősorban az általános és a szakoktatás fejlesztése érdekében. A dinamikus növekedéshez mindenekelőtt nagyarányú beruházásokra  volt szükség. A   beruházások több mint 60 %-a az infrastruktúrába irányult. Ez a megoszlás azzal magyarázható, hogy Magyarország hagyományos infrastruktúrája rendkívül fejletlen volt a nyugat- és közép-európai országokéhoz képest, s nem felelt meg egy modern gazdaság igényeinek. 1913-ban a szállítási berendezések a föld nélkül számított nemzeti vagyon 25 %át tették ki (Nagy Britanniában csak 10 %-át, Németországban 15 %-át). A dualizmus korában három nagy beruházási ciklust figyelhetünk meg: a kiegyezés utáni „alapítási láz” éveit, az 1880-90-es éveket és a világháború előtti évtizedet, ezek csúcsán a beruházások  meghaladták a bruttó hazai termék 10 %-át. A ber uhá zások indexe Magyar országon, 1868-1913 (1868 = 100) 800 700 600      )      0      0 500      1    =      8      6      8 400      1      (    x     e      d 300     n      I

200 100 0 1868

1873

1878

1883

1888

1893

1898

1903

1908

1913

A 19. század közepén Magyarország számára, a mezőgazdasági és az ipari termelés, valamint az infrastruktúra elmaradott állapota és a belső felhalmozás és piac fejletlensége miatt, a gazdasági növekedést megindító kihívás kívülről, a nemzetközi gazdaságból érkezett. Nyugatés Közép-Európa iparosodása az 1830-as évektől kezdve gyorsan növekedő és tartósan bővülő   piacot jelentett a magyar mező- és erdőgazdaság és az élelmiszeripar termékei számára. Az iparosodó Európa ugyanakkor beruházásaival, vállalkozók, műszaki szakemberek és 192

szakmunkások exportjával egyre nagyobb mértékben hozzá tudott járulni az elmaradott területek fejlesztéséhez, szűkös erőforrásaik, hiányzó termelési tényezőik pótlásához. Magyarország szerencsés időpontban kapcsolódott be az európai tőkés gazdaság vérkeringésébe. Az 1850 és 1873 közötti időszak a tőkés világgazdaság nevezetes expanziós szakasza volt, midőn gyors ütemben növekedett a termelés és a forgalom, s aranykorát élte a tőkés vállalkozás. A tőkés országok egymás közötti kapcsolataiban a szabad kereskedelem elvei érvényesültek, s a nemzetközi áruforgalom évtizedről évtizedre 50-60%-kal növekedett. Magyarország idejében és intenzíven ki tudta használni az európai agrárkonjunktúra éveit, midőn még a tengerentúli gabona versenye nem jelentkezett a későbbi megsemmisítő erővel. 1840 és 1890 között a növénytermelés megháromszorozódott. Az 1840-es évektől 1870-ig a kivitel volumene évente átlagosan 5 %-kal növekedett. Az 1840-es években a gabonakivitel 2300 ezer tonna volt évente, 1867-71-ben viszont már 1,2 millió tonna, az 1890-es években pedig meghaladta a 2 millió tonnát. 1867 után a magyar gabonatermelés egyharmada kivitelre került, növekvő mértékben lisztté feldolgozott formában. A századfordulón Magyarország volt a világ második legnagyobb lisztexportőre az Amerikai Egyesült Államok után. A kiegyezés utáni években a magyar kivitel értéke elérte a nemzeti termék 30 %-át. Ez az arány háromszorosa volt az európai átlagnak. A kivitel 85 %-át mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek tették ki. A termelés és a kivitel látványos növekedését évtizedeken át az árak hasonló arányú emelkedése kísérte. 1823/27 és 1872/76 között a növényi termékek árindexe 260 %-kal, az állati termékeké 200 %-kal emelkedett. A búza árindexének alakulása Pesten 1820-1910 (1820 = 100) 350 300      )      0      0      1    =      0      2      8      1      (    x     e      d     n      I

250 200 150 100 50 0 1820 1830 1840 1850 1860 1870 1880 1890 1900 1910 Évi átlagok

9 éves mozgó átlag

A nemzetközi tőkés gazdaság expanziós szakasza éppen a kiegyezést követő években érte el tetőpontját, s egy – a tőkés világgazdaság addigi történetében egyedülálló – viharos konjunktúrában, „alapítási lázban” kulminált. A Habsburg-monarchiában – a 60-as évek első felének lassú növekedése, sőt stagnálása után – a politikai konszolidáció különösen kedvezően hatott a tőkés vállalkozás fellendülésére. A konjunkturális fellendülés Magyarországra is átterjedt. 1867 és 1873 között 800-900 millió forintot ruháztak be a 193

magyar gazdaságba, hatszor annyit, mint a megelőző hét évben. Több mint 4000 km új vasútvonalat adtak át a forgalomnak, 170 új ipari részvénytársaság létesült. Hét év alatt 552 hitelintézetet alapítottak 88 millió forint alaptőkével. Ennek a hét évig tartó dinamikus fejlődésnek hirtelen véget vetett az 1873. évi gazdasági válság. Az 1873. május 9-i bécsi tőzsdepánik („fekete péntek”) – a szoros kapcsolat révén – a magyarországi tőkés vállalkozások jelentős részének összeomlását is maga után vonta. Nálunk különösen súlyossá tette a helyzetet, hogy hatásában egymást erősítve találkozott az első igazán jelentős kapitalista ciklikus válság, s az utolsó hagyományos típusú demográfiai és élelmezési válság. Az 1870-es évek elején az egyik  gyenge aratás a másikat követte, s 1873-ban vonult végig az országon az utolsó nagy kolerajárvány. Az 1873-as krízis több volt egyszerű ciklikus túltermelési válságnál. Utána a tőkés gazdaság egész klímája megváltozott. A gazdasági expanzió, az emelkedő árak és  profitok, a merész vállalkozások, a nagy gründolások aranykora véget ért. Az 1873 és 1896 közötti korszak a „nagy depresszió” néven kapott helyet a tőkés világgazdaság történetében.  Nálunk a válságot követő depresszió 1879-ig tartott, s hogy a gazdasági növekedés teljesen nem állt meg, az annak volt köszönhető, hogy a válság alig érintette iparunk vezető ágát, a malomipart, a mezőgazdaságban pedig 1875-től igen gyors és tartós növekedés indult meg, most már egyre inkább a Monarchia közös piacára támaszkodva. Az 1870-es évektől kezdve a mezőgazdasági árak, főleg a gabonaárak tartósan estek, s gabonánk és lisztünk – részben a tengerentúli olcsóbb gabona versenye, részben a nyugati országok elzárkózása következtében   – kiszorult a vámkülföldi piacokról. A gabonaértékesítési válság hatását némileg ellensúlyozta az a körülmény, hogy az ipari árak esése – elsősorban a fogyasztási cikkeké –  nagyobb mértékű volt, mint az agráráraké, ennek következtében ipari árolló alakult ki, s a Monarchián belüli áruforgalmunk cserearányai is számunkra kedvezően alakultak. 1880-ban új fellendülés kezdődött. Növekedtek a beruházások, új bankok létesültek. Az ipar fejlődése lassúbb, de megalapozottabb volt, mint 1873 előtt. 1887 után, a tőkés ciklus felfelé ívelő, expanziós szakaszával kezdetét vette a magyar tőkés gazdaság százesztendős történetének legtartósabb, legjelentősebb fellendülési periódusa, jelezve, hogy nemzetgazdaságunkban létrejöttek a rendszeres növekedés, a nagyobb arányú iparosodás feltételei. A beruházások volumene és a hitelintézetek tőkeállománya egy évtized aJatt megháromszorozódott; a szén-, vasérc- és nyersvastermelés megkétszereződött. Több mint 7000 km új vasútvonal épült, a gyáripar termelésének növekedési üteme pedig elérte az évi 7%-ot. A budapesti ipari részvénytársaságok száma 41-ről 163-ra, alaptőkéje pedig 83 millió koronáról 377 millióra emelkedett 1887 és 1900 között. A millenniumi ünnepségekkel kapcsolatosan a fővárosban nagy építési konjunktúra bontakozott ki. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara teljes joggal minősítette az 1890-es éveket „egy szinte példátlan gazdasági fejlődés és fellendülés korszakának”. * A konjunktúra éppen a Millennium évében érte el tetőpontját. A századfordulón az építő- és a nehéziparban túltermelési válság   jelentkezett, s a vasútépítések is leálltak. A század eleji gazdasági válság nálunk előbb kezdődött és tovább elhúzódott, mint a nyugati tőkés országokban, ahol 1904-től kezdve újra fellendülés mutatkozott. Nálunk a depresszió áthúzódott 1904-re és 1905-re is. Ebben kétségtelenül szerepet játszott a belpolitikai válság. A helyzetet enyhítette néhány év jó termése (1906-ban a korszak rekordtermését takarították be), s az, hogy a válság megkímélte a könnyűipart, amely gyors ütemben fejlődött. 1906-ban bontakozott ki az új fellendülés, amely 1909 és 1912 között kulminált: ezt a szakaszt a városi építkezések, az államvasúti és mezőgazdasági beruházások növekedésén kívül elsősorban a nagyarányú ipari beruházások   jellemezték, amelyek már a háborús készülődés jegyében történtek. *

A magyar kamarai intézmény és a Budapesti Kamara története 1850 – 1925. Feldolg. Szávay Gyula. Bp. 1927. 381.

194

Az európai gazdaságban 1896-ban véget ért a „nagy depresszió”, s egy új expanziós szakasz bontakozott ki, amely az első világháborúig tartott. Meggyorsult a gazdasági növekedés, fellendült a beruházási tevékenység, emelkedtek a profitok és az árak is. A vállalkozók, tőkések számára ez volt a „boldog békeidők” konjunktúrája. A mezőgazdasági és ipari kisárutermelők — bár jóval szerényebb mértékben — szintén részesedtek a konjunktúra előnyeiben. A bérből és fizetésből élők számára viszont ez volt a növekvő „drágaság időszaka. 1873 és 1896 között létfenntartási költségek az áresés következtében csökkentek, a névleges bérek csökkenését pedig megakadályozta a munkásság egyre nagyobb mértékben kibontakozó szervezett osztályharca, a munkások és alkalmazottak  reálbére és életszínvonala tehát emelkedő tendenciát mutatott. Az 1890-es évek közepén fordult a helyzet: a nagykereskedelmi árindex 1913-ig 55-60 %-kal emelkedett. A bérek erős elmaradással és késéssel követték a létfenntartási költségek emelkedését. Ennek  következtében a bérből és fizetésből élők reáljövedelme a világháborút megelőző másfél évtizedben előbb lassan, majd gyorsulóan csökkenő tendenciát mutatott. Magyarországon a hagyományos infrastruktúra  rendkívül szegényes volt, s nem felelt meg a fejlődő gazdaság igényeinek. Ezért korszakunkban a rendelkezésre álló erőforrások, a gazdaságba beruházott összegek nagyobb részét erre a célra fordították. Az infrastruktúra építésében fontos és közvetlen szerepet vállalt az állam, s a külföldi tőke zöme is ide áramlott. Az infrastruktúra fejlesztésének hazánkban a 19. század második felében két súlyponti területe volt: az egyik a vasútépítés, a másik a vízépítés: a folyók szabályozása, az ármentesités, a   belvizek levezetése. Mindkét munka az 1840-es években vette kezdetét, s fél évszázad alatt gyökeresen átalakította hazánk tájainak külső képét, természet- és gazdaságföldrajzi arculatát.

A 19. század első felében Magyarország területének mintegy 13%-át, közel 4 millió hektárt rendszeresen elöntöttek a medrükből kilépő, szabályozatlan folyók. A Nagy- és Kisalföld területének több mint a fele volt ilyen árterület, ahol egy-egy árvíz nyomán valóságos 195

 beltengerek jöttek létre, s az áradat levonulása után is több százezer holdnyi területen rekedtek  meg a lefolyástalan belvizek. A Tisza-völgy szabályozása az 1840-es években indult Széchenyi István kezdeményezésére. A munkálatok nagy részét az 50-es és 60-as években elvégezték, majd a kiegyezés utáni két évtizedben fejezték be. A folyók szabályozásával párhuzamosan haladt az időnként elöntött területek ármentesítése. A kiegyezés után került sor a Duna szabályozására. Az ármentesített terület 3,8 millió hektárra terjedt, a töltések hossza meghaladta a 6 ezer km-t, a belvízlevezető csatornáké pedig a 3 ezret. Ezek a hatalmas vízépítési munkálatok méreteiket és az érintett területek gazdasági és életviszonyaira gyakorolt átalakító hatásukat tekintve egyedül állottak a korabeli Európában, s a munkálatokat irányító Kvassay Jenő joggal nevezte e vállalkozást „második honfoglalásnak”. Az ármentesített területek  alkalmassá váltak rendszeres művelésre. A lecsapolásokkal megszűnt a mocsaras és belvizes vidékek korábban elterjedt népbetegsége, a malária. A vízépítéssel és vasútépítéssel kapcsolatos nagyszabású földmunkák az 1890-es évekig az alföldi agrárproletárok tízezreinek biztosítottak  rendszeres foglalkoztatottságot. A folyószabályozások nyomán a a gőzhajókkal járható viziutak hossza 1910-ben elérte a 3000 kilométert. Ezer négyzetkilométerre 11 km viziút jutott, ami európai viszonylatban igen kevés volt. Az 1860-as években még vízi úton bonyolították az egész hazai áruforgalom több mint 50 %-át, de 1867 után a vízi szállítás fontossága egyre csökkent, s részesedése 1913-ban 14 %-ra süllyedt, míg a nyugati országokban mindenütt meghaladta a 20 %-ot. Az alternatív szállitási lehetőségek hiánya illetve nem kielégítő állapota következtében Magyarországon a vasút  fontosabb szerepet játszott a szállítási forradalomban, mint a nyugateurópai országokban. Az 1850-es években és az 1860-as évek elején megépültek azok a fővonalak, amelyek a magyar Alföldet összeköttetésbe hozták Béccsel, s azon keresztül Nyugat-Európával, valamint a trieszti kikötővel. Az 1860-as évek közepének  átmeneti stagnálása után a kiegyezés új lendületet adott a vasútépítésnek. Az új kormány vasútpolitikai terve visszatért Széchenyi koncepciójához: Budapestet tette a vasúthálózat központjává, s a nyugati összeköttetés mellett kívánatosnak tartotta a Fiume, Galícia és a Balkán felé vezető vonalak megépítését is. 1846 és 1866 között 2160 km vasút épült, 1867 és 1872 között viszont több mint 4000 km új vonalat adtak át a forgalomnak. Évente megnyitott vasútvonalak Magyarországon, 1846-1913 kilométer  1000 900 800 700     e     t 600      é     m 500     o      l      i      k 400 300 200 100 0 1846 1851 1856 1861 1866 1871 1876 1881 1886 1891 1896 1901 1906 1911

196

Az 1873-as gazdasági válságot követő depresszió lelassította a vasúti beruházásokat, de 1880-as évek elején kezdetét vette a magyar vasútépítés történetének legtartósabb fellendülési időszaka: 1882 és 1899 között évente átlagosan 540 km vasutat nyitottak meg. A legfontosabb fővonalak kiépülése után megkezdték a helyi érdekű vasutak építését. A 90-es évek elejére befejeződött a magánvasutak állami megváltása, amelyet a korszak kiemelkedő közlekedési minisztere, Baross Gábor hajtott végre. A századfordulón a fővasutak 85 %-a az állam tulajdonában volt, s a MÁV üzemeltette a helyi érdekű vasutak zömét is. A magyarországi vasúthálózat hossza 1890-ban elérte a 11 000, 1914-ben pedig a 22 000 km-t. A vasutakba fektetett tőke meghaladta a 4 milliárd koronát, ami a föld értéke nélkül számított nemzeti vagyon 18 %-át jelentette. Angliában ez az arány csak 10 %, Németországban 9 % volt. Vasútsűrűség tekintetében megközelítettük a nyugat- és középeurópai államokat, de a vasutak teljesítőképessége tekintetében messze elmaradtunk tőlük: csak a vonalak 6 %-a volt kétvágányú. A kormányzat a 70-es évektől kezdve jelentős beruházásokkal igyekezett Fiume kikötőjét korszerű berendezésekkel ellátni, hogy alkalmassá tegye arra a fontos szerepre, amelyet hazánk kivitelének közvetítésében szánt neki. A kikötő forgalma gyors ütemben növekedett, különösen mióta 1873-ban létrejött vasúti összeköttetése Budapesttel. 1882-ben állami közreműködéssel létrejött a magyar tengerhajózási társaság, az Adria. A 20. század elején a városokban, majd az országutakon megjelentek az automobilok, sőt létrejött a magyar autógyártás, a világháború idején pedig repülőgépgyártás is. A hírközlés forradalma nálunk 1850-ben kezdődött, a Pest-Bécs távíróvonal megnyitásával. 1881-ben indult a budapesti távbeszélő szolgáltatás, majd a vidéki városok is sorra bekapcsolódtak a telefonhálózatba. A kiegyezés megkötésekor csak 84 hitelintézet  működött az országban, mindössze 85 millió forint össztőke-állománnyal. A tőkés pénz- és hitelpiac hatalmas arányú kibővülését  jelzik az 1866 és 1873 közötti növekedés tényei: 6 és fél esztendő alatt 564 új hitelintézet létesült. A hitelintézetek saját tőkéje 93 millió forinttal, idegen tőkéje pedig több mint 150 millióval növekedett. Ennek a szédületes iramú fejlődésnek egy csapásra véget vetett az 1873. májusi bécsi, majd pesti tőzsdeválság, amelynek nyomán több nagybank összeomlott. A hitelélet csak 1880 után indult újra fejlődésnek. Az 1880-as évek végén kezdetét vette hitelszövetkezetek szervezése a kisemberek hitelproblémáinak megoldására. 1913-ban már  1842 bank és takarékpénztár, 3191 hitelszövetkezet működött az országban. Ehhez hozzávehetjük az Osztrák-Magyar Bank és a Postatakarékpénztár fiókjait. Az intézetek saját tőkéje 2.4 millárd, az általuk kezelt idegen tőkék összege 12 milliárd koronára rúgott. Egyfelől megfigyelhető a vidéki kis hitelintézetek elszaporodása, másfelől viszont a   banktőke nagyarányú koncentrációja néhány fővárosi nagybankban. A budapesti bankokban 1913-ban az ország hitelintézeti vagyonának 62 %-a összpontosult. A hitelintézetek  legfontosabb üzletága – a rövid lejáratú váltóhitelek mellett – a földbirtokra és házakra adott   jelzálogkölcsön volt. A 20. század elején jelentősen megnőtt az ipar- és kereskedelmi vállalatoknak nyújtott folyószámla-hitelek összege is. Gyors növekedés eredményeképpen a hazai pénz- és tőkepiac a századfordulón elérte a korszerű tőkés gazdaság által megkívánt fejlettségi szintet és fokozatosan önállósult. Nagybankjaink már nemcsak a bécsi bankok  közvetítésével érintkeztek Nyugat-Európa pénz- és tőkepiacaival, hanem széles körű önálló nemzetközi kapcsolatokat építettek ki és egyre fontosabb szerepet játszottak a balkáni államok gazdasági életében is. A nagybankok a hagyományos üzletkör, a folyó banküzlet szűk keretei közül kilépve fokozatosan az egész tőkés gazdaság szervezőivé s irányítóivá váltak, ellenőrzésüket és befolyásukat kiterjesztették a gazdaság valamennyi ágára. Közvetlen kezdeményező és irányító szerepet játszottak új vállalatok alapításában, meglevő vállalatok fejlesztésében, egész iparágak termelésének és értékesítésének megszervezésében.

197

Az ország legnagyobb ipari, bánya-, kereskedelmi és közlekedési vállalatai egy fél tucatnyi  budapesti nagybank érdekkörébe tartoztak. A századfordulón Magyarország még agrárország, a gazdaság legnagyobb szektora az agrárium. A mezőgazdaság  súlya még igen nagy mind a nemzeti termékben, mind a foglalkoztatottságban, bár mindkét területen elég gyors ütemben csökken részesedése. De 1913-ban még mindig a GDP 44 %-át termeli és a munkaerő 60 %-át foglalkoztatja az agrárszektor. Az Osztrák-Magyar Monarchia másik felében a GDP 28 %-át. A magyarországihoz hasonló arányokkal csak a déleurópai országokban találkozunk, a nyugatés északeurópai országokban mindenütt 30 % alatt volt már a mezőgazdaság részesedése. A foglalkoztatottság tekintetében is hasonlóan alakult Magyarország helye az európai országok  között: Olaszországban és Spanyolországban a magyarországihoz hasonló volt a mezőgazdaságban dolgozók aránya, a nyugati és északi országokban 30 és 45 % között, de   Nagy-Britanniában már 10 % alatt. A korabeli Ausztriában 52 % volt az agrárnépesség aránya: az osztrák-cseh tartományokban csak 38 %, Galiciában és Bukovinában viszont 76 %. A mezőgazdasági termelés indexei néhány európai országban (1869 = 100) 240 220 200      0      0      1    =      9      6      8      1     :    x     e      d     n      I

180 160 140 120 100 80 60 1860 1865 1870 1875 1880 1885 1890 1895 1900 1905 1910 1915 Magyarország

Németország

Franciaország

Olaszország

A dualizmus korában a magyar mezőgazdasági termelés növekedési üteme évi átlagban 2 % volt. A 19. század második felében bőven volt lehetőség mind az extenzív, mind az intenzív tényezők érvényesülésére a mezőgazdaság növekedésében. 1870 és 1914 között a learatott terület 47 %-kal, 3,7 millió hektárral növekedett (7,8 millió hektárról 11,5 millióra). Ennek túlnyomó része az ármentesítési munkálatok eredménye volt. Ugyancsak    jelentősen hozzájárult a vetésterület növekedéséhez a legelők egy részének felszántása, amit az állattartás belterjessé válása tett lehetővé. Végül a hagyományos nyomásrendszerről a korszerű vetésforgókra való áttérés eredményeként 1871 és 1913 között az ugar területe 2,3 millió hektárról 1,1 millióra csökkent, vagyis míg korábban a szántóterület 23 %-át tette ki, 198

addig a világháború előestéjén már csak 9 %-át. A modern művelési rendszerek elterjedését mutatja, hogy 1908-ban a közel 13000 községnek csak 26,4 %-ában volt még nyomásos gazdálkodás. Míg a Dunántúlon és a Kisalföldön a hagyományos rendszerhez ragaszkodó községek aránya csak 7–8 % volt, addig az ország keleti felében meghaladta a 40 %-ot. Ennek megfelelően hasonló regionális eltéréseket mutat az ugar aránya is: a dunántúli megyékben csak 4 %, Erdélyben viszont 22 % (Csík megyében 44 %!) Bármilyen jelentős volt is a vetésterület kiterjedése, a növekedésben mégis az intenzív tényezők — a termésátlagok és a termékek minőségének a javulása — játszottak fontosabb szerepet. 1867 és 1913 között a szántóföldi termelés értéke évente átlagosan 2.7 %-kal növekedett, ehhez a növekedéshez a vetésterület bővülése 1 %-kal, a termésátlagok  növekedése viszont 1.7 %-kal járult hozzá. A fontosabb szántóföldi termékek termésátlagai a 20. század elején jelentős mértékben csak Anglia, Németország és a Benelux államok  hozamai mögött maradtak el, a többi nyugat-, észak- és déleurópai országéval azonos szinten mozogtak, s lényegesen felülmúlták Oroszország és a balkáni országok átlagait. A mezőgazdasági termelés ösztönzői között a hazai fogyasztás jelentős emelkedése mellett, elsősorban a külső piacok szerepét kell hangsúlyoznunk. Az 1867-71-es évek  átlagában a magyar kivitel 62 %-a mezőgazdasági nyerstermék, 15 %-a pedig élelmiszeripari termék volt. 1909-13-ra a nyerstermékek aránya 51 %-ra csökkent, az élelmiszeripari termékeké viszont 25 %-ra emelkedett, együttes részesedésük tehát változatlanul 76-77 % körül volt. Ha figyelembe vesszük, hogy a magyar kivitel háromnegyede Ausztriába irányult, akkor megértjük a közös vámterület rendkívüli fontosságát a magyar mezőgazdaság fejlődésében. A magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar számára a Monarchia nyugati országai biztos, tartós és folyamatosan bővülő piacot biztosítottak a századvégi európai gabonaértékesítési válság évtizedeiben is. A közös vámterületen a magyar mezőgazdaság számára kedvezően alakultak az árviszonyok, mert ipari árolló alakult ki. Ez azt jelentette, hogy 1873 és 1896 között az ipari árak nagyobb mértékben csökkentek, 1896 után pedig kevésbé emelkedtek, mint a mezőgazdasági árak. Ennek következében a Monarchia másik felével folytatott magyar  kereskedelem cserearányai 1882 és 1913 között mintegy 30 %-kal javultak, ami annyit   jelentett, hogy változatlan mennyiségű kivitellel ennyivel több behozott ipari terméket vásárolhattunk meg az első világháború előtt, mint az 1880-as évek elején. A világpiacon már korántsem volt ilyen kedvező számunkra a helyzet: vámkülföldi kereskedelmünk  cserearányai hosszú távon romlottak, mert oda főleg iparcikkeket vittünk ki és nyersanyagokat hoztunk be. A magyar külkereskelem cserearányainak alakulása Index (1882=100) 140

       )        0        0        1      =        2        8        8        1        (      x      e        d      n        I

120

100

80

60 1882

1887

1892

Ausztriával 199

1897

1902

1907

Vámkülfölddel

1912

  Nagyrészt a piaci igények játszottak szerepet abban is, hogy Magyarországon a mezőgazdaság gépesítése a cséplés terén ért el jelentős színvonalat, bár a nagybirtokokon egyéb korszerű gépek (gőzeke, aratógépek) is megjelentek. Már az 1863. évi birodalmi gőzgépstatisztika adatai arra mutatnak, hogy Magyarország e téren messze megelőzte az osztrák és cseh tartományokat. A magyar mezőgazdaságban ekkor 194 gőzgépet használtak  1603 lóerő teljesítménnyel, míg Ausztriában csak 18 gőzgép (147 lóerővel) dolgozott a mezőgazdaságban. 1915-ben 19920 gőzcséplő mellett már 8835 robbanómotorral hajtott cséplőgépet írtak össze az országban, s a gabona 86 %-át ezek a gépek csépelték. A kézi cséplést jelentős mértékben csak Erdélyben és az Északi és Északkeleti Felvidék szlovák- és ruszinlakta tájain és Horvátországban alkalmazták. Korszakunk első felére a gabonatermelés gyors növekedése volt a jellemző. Az 1840es években a gabonafélék termelése 4 és 5 millió tonna között mozgott, az 1860-as évek végén már elérte a 6 millió, az 1890-es években a 11 millió, 1914 előtt pedig a 14 millió tonnát. Az 1890-es években a növekedés lelassult, s ekkor inkább a szerkezeti változás került előtérbe. A búza megőrizte vezetőszerepét, a többi gabona részaránya a learatott területben csökkenő irányzatot mutatott. Jelentősen megnőtt viszont a kukorica, a burgonya, a cukorrépa és a takarmánynövének a vetésterülete és termelése. A cukorrépa learatott területe több mint kilencszeresére, a takarmányféléké pedig ötszörösére növekedett. Különösen fontos volt a cukorrépatermelés gyors növekedése (évi 7 %), mert ez adta a századfordulón felnövő cukoripar nyersanyagbázisát. Mezőgazdasági és ipari árindexek az Osztrák-MagyarMonarchiában (Index: 1867=100) 160 150 140      )      0      0      1    =      7      6      8      1      (    x     e      d     n      I

130 120 110 100 90 80 70 60 50 1867

1872

1877

1882

  Növényi termékek

1887

1892

Állati termékek

1897

1902

1907

Ipari termékek 

A növénytermelés szerkezetében jelentősen visszaesett a szőlészet és borászat  részesedése. Ez a filoxera pusztításának eredménye volt, amely az 1890-es években érte el tetőpontját. A szőlőterület csaknem a felére csökkent, a bortermés pedig a korábbinak  negyedére esett vissza. Az önállóvá vált Földművelésügyi Minisztérium egyik legfőbb feladata a századfordulón a szőlészet megújulásának elősegítése volt a rekonstrukciók és az új telepítések hathatós támogatásával. Az akció sikeres volt, s egyetérthetünk Vörös Antal értékelésével: „A filoxéra okozta megrázkódtatásból szőlőkultúránk magasabb fokra lépve került ki. Nemesebb fajták termelése terjedt el, ami viszont megkövetelte a termelési technika 200

  javítását is. Az új telepítések során növekedett fel jelentőségében is a történelmi borvidékek  mellé a homoki szőlőkultúra.” * A homoki szőlőkultúra elterjedéséhez, elsősorban a Duna-Tisza közén, szervesen kapcsolódott a gyümölcstermelés, s ugyancsak a századfordulón alakultak ki a gyorsan a növekvő városi népesség fogyasztási igényeinek kielégítésére a zöldségtermelő övezetek és specializált kertkultúrák (makói hagyma, szegedi és kalocsai paprika). A takarmánynövények vetésterületének több mint ötszörösére növekedése az agráriumban végbement szerkezetváltás legfontosabb jelenségére, a növénytermelés és az állattenyésztés közötti arányok eltolódására utal. Az állattenyésztés  előtérbenyomulását több tényező együttes hatása okozta. Egyfelől az élelmiszerfogyasztás szerkezetének változása a modernizálódás és urbanizáció során. A másik változásra ösztönző tényező az áralakulás volt. Az állati termékek ára mind a világpiacon, mind a Monarchia piacán jóval kedvezőbben alakult, mint a növényi termékeké. A fogyasztói kereslet változását tükrözi a magyar  agrárkivitel szerkezeti átalakulása is. Az 1880-as években még a növényi termékek voltak  túlsúlyban: a teljes export értékének 34 %-át tették ki, szemben az állatok és állati termékek  26 %-os arányával. 1913-ra a növényi termékek részesedése 26 %-ra csökkent, az állatok és állati termékeké viszont változatlan maradt. A világháború előtt a mezőgazdaság két főszektora már egyenlő arányban részesedett a kiviteli értékben. Állattenyésztésünk sikerága a századfordulón a szarvasmarha-tenyésztés  volt. A szarvasmarha-állomány több évtizedes stagnálás után az 1880-as években növekedésnek  indult: a létszám 1880 és 1911 között 35 %-kal, 4,6 millióról 6,2 millióra növekedett. Még látványosabb fejlődést mutat a szarvasmarha-kivitel, amely az 1867 és 1874 közötti évek 50 ezer darabos átlagáról a 20. század elejére 300 ezer fölé emelkedett. Az állomány és a kivitel mennyiségi növekedésénél fontosabb volt a minőségi változás: a korábban uralkodó rideg és félrideg tartásról a belterjesebb tartásmódra való áttérés, és a nagyarányú fajtaváltás. 1870 ben az állomány 82 %-át a hagyományos magyar szürke marha alkotta, 1911-re ennek aránya lecsökkent 28 %-ra, míg a pirostarka fajtáké elérte a 70 %-ot. A fajtaváltást elsősorban a tejés tejtermékek iránti megnövekedett fogyasztói igény ösztönözte, hiszen az új fajták  tejhozama többszöröse volt a szürke marháénak. A tej feldolgozására és értékesítésére a századfordulón sorra létesültek a paraszti tejszövetkezetek, főleg a dunántúli megyékben. Korántsem volt ily sikeres a fajtaváltás a sertéstenyésztésben, ahol mindvégig a zsírsertés maradt az uralkodó fajta, az angol hússertés csak az állomány 15 %-át alkotta. Az 1890-es évek nagy járványa a mennyiségi növekedést is megállította. A sertésvész előtt a kivitel némely évben meghaladta az egymillió darabot is, de 1896-ban visszaesett a korábbi mennyiség egynegyedére, s csak egy évtized múltán érte el ismét a félmilliót. Állattenyésztésünk másik gyorsan fejlődő ága a századfordulón a baromfitenyésztés volt, amely számottevő jövedelem-kiegészítési lehetőséget nyújtott a kisparaszti gazdaságok  számára. A 19. század első felének sikerágazata, a juhtenyésztés, a gyapjúkonjunktúra elmúltával hanyatlásnak indult. Az állomány a 1870. évi 14 millióról a század végére, a felére csökkent. Végül rá kell mutatnunk a növénytermesztés és az állattenyésztés közötti arányeltolódás fontos társadalmi következményeire. Mivel 1911-ben a szarvasmarha- és sertés-állomány 80 %-a, a lovak 86 %-a a 100 holdon aluli gazdaságok tulajdonában volt, a századforduló mezőgazdasági szerkezetváltásának, az állattenyésztés felértékelődésének  haszonélvezői elsősorban a kisüzemek, a paraszti gazdaságok voltak. Az állattenyésztésből származó jövedelem 83 %-a a paraszti gazdaságoknak jutott. A növénytermelés területén hasonló hatása volt a filoxéra-vész utáni szőlőtelepítéseknek, valamint a gyümölcs- és zöldségkultúrák kialakulásának. *

Magyarország története. Szerk. Hanák Péter, Mucsi Ferenc. 3. kiad. Budapest, 1988. 326.

201

A paraszti kisüzemek jövedelmezőbbé válása már azért is nagyjelentőségű volt, mert a dualizmus korában a birtokviszonyok  terén lényeges változás nem történt. Tovább élt a   jobbágyviszonyok felszámolását követően kialakult birtokstruktúra, amelynek legfőbb   jellemzője, hogy a földtulajdonnal rendelkezők 99 %-át kitevő kis- és törpebirtokos   parasztság az ország termőterületének 46 %-át birtokolta, s további 10-12 %-át közösen használta. A magyar mezőgazdaság termelési viszonyainak értékelésekor azonban azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy 1914-ben az intenzíven művelt termőterület – a szántó, kert, rét és szőlő – 68 %-a volt a 100 holdon aluli kisgazdaságok tulajdonában. Az ezer holdon felüli nagybirtokok területének a felét erdők és legelők foglalták el. Táblázat. A gazdaságok és területük megoszlása nagyságkategóriák szerint 1895-ben  Művelt terület (szántó, kert, rét, szőlő) 

Hold

Gazdaságok száma

Gazdaságok területe hold

Gazdaságok száma %

Gazdaságok Gazdaságok  területe átlagterülete % hold

0-5 5-10 10-20 20-50 50-100 100-200 200-1000 1000 hold felett

1 273 186 458 083 385 135 205 100 36 007 10 269 9 590 3 769

1 953 449 3 022 539 4 864 079 5 304 745 2 028 250 1 105 407 2 826 393 4 867 288

53.47 19.24 16.17 8.61 1.51 0.43 0.40 0.16

7.52 11.64 18.73 20.42 7.81 4.26 10.88 18.74

15 66 12 6 25 9 56 3 107 6 294 7 1291 4

Összesen

2 381 139

25 972 150

100.00

100.00

10 9

Az ország területének 27 %-át borító erdők is fontos gazdasági tevékenység színterei voltak, különösen azóta, mióta 1879. erdőtörvény igyekezet gátat szabni az erdőkkel való rablógazdálkodásnak. Ennek eredményeképpen 1914-ben már a Kárpát-medence erdőségeinek kétharmadán tervszerű erdőgazdálkodás folyt. Előrehaladt a fátlan területek  erdősítése is. A Duna-Tisza köze futóhomokjának megkötésére 111 ezer ha erdőt ültettek, főleg akácfát és nyárfát. Bár a magyarországi gazdaság vezető szektora még a 20. század elején is a mezőgazdaság, az 1848 és az első világháború közötti hét évtized, különösen annak második  fele, a tőkés nagyipar  kialakulásának és gyors fejlődésének időszaka volt. Az 1880-as évek  második fele előtt a modern gépi technika és gyári szervezet elterjedése meglehetősen szűk  körű volt, csak néhány iparágra korlátozódott: az élelmiszeriparra, elsősorban a malomiparra, a vas- és gépiparra, valamint a faiparra. Ezekhez csatlakoztak a bányászatnak azon ágai, amelyek modern nagyipar számára alapvető nyers- és fűtőanyagot szolgáltattak: a vasérc- és szénbányászat. 1884-ben a feldolgozóiparban alkalmazott gépi teljesítménynek 92 %-a, a gépi erőt használó üzemekben foglalkoztatottaknak 79 %-a dolgozott ezekben az iparágakban. A malomipar a kiegyezés idején már nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő   pozíciót vívott ki: Budapest az 1860-70-es években a világ legnagyobb és legkorszerűbb malomvárosává fejlődött. A vas- és gépipar számára a mezőgazdaság gépesítése és korszerű eszközökkel való ellátása, valamint a vasútépítések biztosítottak gyorsan növekvő belső  piacot, ennek megfelelően legfejlettebb ága a járműgyártás (mozdonyok, vagonok, hajók) és a mezőgazdasági gépgyártás volt. Az 1880-as évektől kezdve Magyarország közlekedési eszközök tekintetében már nemcsak önellátó volt, hanem jelentős kivitele is volt ezekből a cikkekből. A vasipar viszonylag korán adaptálta az ipari forradalom technikai vívmányait, a korszerű technológiát. A vasútépítések évtizedeiben a nyersvas, majd 1868-tól az 202

acéltermelés igen gyors ütemben növekedett. A nyersvastermelés az 1851/55 évi 51 ezer  tonnáról a kiegyezés idejére 115 ezer, majd 1910/13-ra 574 ezer tonnára növekedett, az acéltermelés pedig a világháború előtt elérte a 800 ezer tonnát. Az 1867 és 1873 közötti nagy vasútépítési láz idején, valamint 1882 és 1899 között a vasutak fogyasztották a vas- és acéltermelés közel 50 %-át. A vasipar a kiegyezés után három óriásvállalat, az OsztrákMagyar Államvasúttársaság (neve ellenére francia tőkével alakult magáncég), a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű és az Állami Vasművek üzemeiben koncentrálódott. A faipar főleg félgyártmányokat (deszka, épületfa, talpfa, donga) exportált. A fogyasztási cikkeket gyártó iparágak – elsősorban a textilipar – fejlődése a korai iparosodás szakaszában igen szerény volt, részben a szükséges előfeltételek hiánya, részben a   jóval fejlettebb osztrák-cseh könnyűipar versenye következtében. A modern nagyipar  térhódítása nálunk is a hagyományos iparűzés válságát vonta maga után. „Ez a hazai ipar  legszomorúbb korszaka” – írta az egykorú statisztikus, Láng Lajos az 1880-as években. Ez elsősorban a textiliparra érvényes. „A hatvanas évek eleje a magyar szövőipart még egészen más helyzetben találta, mint amilyenben az a mai nap van, amikor ugyanis ilyen ipar  létezéséről nálunk már alig lehet szó, miután annak csak gyér nyomaival találkozunk” —  olvassuk a budapesti kamara jelentésében 1877-ben. * Az 1880-as évek elején a népszámláláskor összeírt 750 ezer főfoglalkozású ipari kereső mellett még 760 ezer olyan nőről, s mintegy 40 ezer férfiről olvasunk jelentést, akik a mezőgazdasági főfoglalkozás kiegészítéseképpen háziipari tevékenységet folytattak, főleg házi szükségletre fontak és szőttek. A Dunántúlon, a Kis- és Nagyalföldön az önellátó háziipari tevékenység már csak alárendelten és szórványosan játszott szerepet az agrárnépesség ipari szükségleteinek kielégítésében. Az ország keleti és délkeleti részében a   parasztság még túlnyomórészt házilag készíti ruházatát, jelentették az aradi, a brassói és a debreceni kamara területéről. A kolozsvári kamara területén 204 ezer falusi házban 47 ezer  szövőszéket írtak össze a háziipari felméréskor, de a helyi viszonyokat ismerők szerint a valóságban legalább 50-60 ezer volt. „A falusi nép 9 tizedrészének egész öltözéke azon szövetből kerül ki, amelyet maga készít.” ** Az Északkeleti-Felvidéken is ezrével voltak még szövőszékek falusi házakban, de az Alföldön már csak elvétve akadt egy-egy. A kiegyezés utáni „alapítási láz” az iparra is kiterjedt: 1867 és 1873 között 170 új ipari részvénytársaság alakult. Az iparosodás lendülete azonban egyelőre nem bizonyult tartósnak. A válságot követő depresszió után csak az 1880-as években gyorsult fel ismét az ipari növekedés. 1885 és 1914 közötti szakaszára elsősorban az jellemző, hogy a modern gépi technológia és nagyüzemi szervezet meghonosítása valamennyi iparágra kiterjedt. Az iparosodás lendületét jelzik a mennyiségi mutatók is: az iparban foglalkoztatottak száma 1870 és l890 között 33 %-kal 1890 és 1910 között viszont 64 %-kal növekedett. Az iparban használt gépek teljesítménye 1863-ban 7500, 1884-ben 64 000, 1913-ban pedig (a bányászat és a villamos erőművek nélkül) már 576 ezer lóerő volt. A korabeli magyar iparstatisztika szerint „gyárnak” nevezett – vagyis modern technológiával dolgozó gépesített – üzemekben 1884-ben l0l 000, 1913-ban pedig már 475000 munkás dolgozott. 1913-ban a mintegy 5000 gyár az ipari üzemednek csak l %-át tette ki, de az ipari munkásoknak több mint a felét foglalkoztatta, s a 20. század elején már az ország feldolgozóipari termelésének kétharmadát adta. Az élelmiszeriparban a malomipar mellé ekkor zárkózott fel fontos exportiparként a cukorgyártás . Az 1880-as évektől a cukorrépa-termelés bővülésével párhuzamosan sorra alapították a modern cukorgyárakat, s a cukortermelés a világháború előtt már megközelítette az évi félmillió tonnát. Ekkor a kivitelben a liszt és a szarvasmarha után a búzával * **

Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara jelentése . . . 1870-1875. 314. Jelentés az ipari szakoktatás és a háziipar jelen állásáról. Budapest,.1881.116.

203

holtversenyben a cukor foglalta el a 3-4. helyet, évi 100 millió koronát meghaladó értékkel. A cukoripar esetében arról sem lehet megfeledkeznünk, hogy szezonális jellegénél fogva az agrárnépesség egy része számára kiegészítő kereseti lehetőséget biztosított a mezőgazdasági munkák holt idényében. Az 1880-as években a nehéziparban is kifejlődött egy sikeres iparág, az elektrotechnika . A Ganz-gyár már korábban is jelentős találmányokkal (kéregöntésű vasúti kerék és hengerszék) tört be a nemzetközi piacra, s igazgatója, Mechwart András 1878-ban elektrotechnikai műhelyét létesített, ahol három fiatal mérnök – Zipernowsky Károly, Déri Miksa és Bláthy Ottó – kifejlesztette a váltóáramú generátort, majd a transzformátor-rendszer  kidolgozásával megoldották az elektromos energia hosszú távú szállításának és gazdaságos, egyenletes elosztásának problémáját. A Ganz villamossági gyára e találmányok alkalmazása révén ennek az új iparágnak a nemzetközi élvonalába emelkedett. Itt oldották meg a vasúti vontatás villamosítását is (Kandó Kálmán). A 20. század elején szintén tekintélyes pozíciót vívott ki a világpiacon az Egyesült Izzó. Az első világháború előtt jelentős hadiipari  üzemek   jöttek létre: a győri ágyúgyár, a Ganz-Danubius fiumei hadihajó építő üzeme, Csepelen pedig Weiss Manfréd hatalmas hadiipari kombinátja. Ekkor indultak fejlődésnek – elsősorban az állami ipartámogatás segítségével – az addig rendkívül elmaradott könnyűipari ágak. A hazai termelés azonban ezekben csak a fogyasztás kisebb részét tudta fedezni a világháború előtti években is. A nagyüzemi textilipar  szinte a semmiből nőtt ki és erősödött meg a világháborút megelőző negyedszázadban. 1885 ben még csak 5000 munkás dolgozott a textilgyárakban, 1913-ben pedig már 46 ezer. Tehát az egyoldalú és torz ipari struktúra némiképp kiegyenlítődött. A kiegyenlítődési tendencia ellenére a magyar ipar szerkezete még 1913-ban is jelentősen eltért a fejlett ipari országokétól. Az iparosodás sajátos feltételei tükröződnek az élelmiszeripar rendkívül, a vasés gépipar viszonylag nagy súlyában, és a textilipar, valamint általában a könnyűipari ágak  csekély részesedésében. A magyar iparszerkezet másik szembetűnő vonása az erős koncentráció, valamint az üzemi struktúra szélsőséges polarizáltsága. Ezt jól mutatja a   Németországgal vagy Ausztriával való összehasonlítás: az 5-nél kevesebb munkást foglalkoztató kisüzemek és az 500-nál több munkást foglalkoztató nagyüzemek súlya aránytalanul nagy, a közbülső kategóriák, a középüzemek részesedési aránya viszont feltűnően csekély. Az iparosodási folyamat során a kisipar  is átalakult. Egyes szakmák eltűntek, feleslegessé váltak, ugyanakkor számos új kisipari szakma jött létre a modern városi élet igényeinek megfelelően. A nagyipari fejlődés végül is nem a kisipar pusztulását, hanem a megváltozott igényekhez való alkalmazkodását, funkcióinak átalakulását és új fellendülését eredményezte. Az ipari termelés értéke változatlan (1913-as) árakon számítva 1867 és 1913 között megnyolcszorozódott, ami évente átlagosan 4.6%-os növekedést jelent. A főfoglalkozású ipari keresők száma 1870 és 1910 között 656 ezerről 1427 ezerre, azaz 118 %-kal emelkedett. Az ipari foglalkoztatottság 1,9 %-os átlagos évi növekedésével szemben, a termelékenység, azaz az egy munkaerőre jutó termelési érték növekedési üteme évi 2,6 % volt. A termelékenység ilyen arányú növekedése a modern iparosodás térhódítását jelzi: a gépesítést, a modern ipari technika és a kapitalista nagyipari szervezeti formák sikeres adaptálását.

204

Az ipari termelés indexei Ausztriában és Magyarországon (Index: 1850=100) 900 800        )        0        0        1      =        0        5        8        1        (      x      e        d      n        I

700 600 500 400 300 200 100 1850 1855 1860 1865 1870 1875 1880 1885 1890 1895 1900 1905 1910 Ausztria

Magyarország

A magyar gazdaság iparosodását jelzik a külkereskedelem szerkezetének változásai is. A kiegyezés körüli években kivitelünk 36.5 %-a volt ipari termék, ez az arány az 1880-as évek közepére csak 39 %-ra növekedett, a világháború előtti években viszont már 47,6 % volt. Hasonló arányváltozást figyelhetünk meg az Ausztriába irányuló kivitelben is. A   behozatalban növekedett a beruházási javak és a további ipari feldolgozásra kerülő félgyártmányok aránya, viszonyt a fogyasztási késztermékek aránya 64 %-ról 52 %-ra csökkent a világháború előtti három évtizedben. A magyar gazdaság sikeres növekedésének egyik fő tényezője a Monarchia közös   piaca  volt. Magyarország és Ausztria között a dualizmus korában fennállott vámunió jellege, a két ország gazdasági fejlődésére gyakorolt hatásának értékelése körül fennállásának egész ideje alatt szenvedélyes viták dúltak. Ez a vita a Monarchia felbomlása után is folytatódott a történészek között. A korban élők és a visszatekintők között egyaránt számosan voltak, akik  úgy vélték, hogy a két ország gazdasági érdekei "annyira, eltérők és sokszor egyenesen ellentétesek, hogy egy és ugyanazon vámterületen egymás mellett meg nem élhetnek", * s a kereskedelmi és vámszövetség a legfőbb akadálya mindkét ország normális gazdasági fejlődésének. Még többen voltak azonban, akik – a magyar képviselőház kereskedelmi   bizottságával egyetértően – úgy ítélték, hogy "a vámközösség hazánk közgazdasági emelkedését nemcsak meg nem gátolta, sőt ellenkezőleg, annak egy hatalmas faktorát képezte".** A nyomós politikai érvek mellett valószínűleg éppen ez a belátás volt a legfőbb oka annak, hogy a kapcsolatot – a heves viták ellenére – mindannyiszor megújították. Annak  ellenére, hogy a két eltérő természetföldrajzi adottságú, gazdasági szerkezetű és fejlettségi szintű ország külkereskedelmi érdekeit nem volt könnyű összeegyeztetni a vámtarifák  *

1875. évi augustus hó 28-ra hirdetett országgyűlés képviselőházának irományai. XXI. Budapest, 1878. 365366. ** Uo. 342.

205

megállapításakor vagy harmadik országgal folytatott kereskedelmi tárgyalások alkalmával. A   belső gazdaságpolitikai intézkedések egybehangolása terén is gyakran adódtak  nézeteltéresek. Magyarországon 1867 és 1914 között a gazdasági növekedés és a szerkezeti átalakulás üteme egyaránt lényegesen gyorsabb volt, mint a dualista Monarchia másik  felében. Ezt a gyorsabb fejlődést, a Monarchia másik, fejlettebb feléhez való fokozatos  felzárkózás  tendenciáját a kortársak is jól érzékelhették, s ez jutott kifejezésre abban, hogy a két állam gazdasági-pénzügyi teherbíró képességének egymáshoz viszonyított arányát jól kifejező kvótát , azaz Magyarország hozzájárulását a közös ügyek költségeihez 1867 és 1907 között ismételten emelték: 30 %-ról 36,4 %-ra. A közös vámterület hívei rámutattak a széles birodalmi piac előnyeire a modern gazdaság fejlődése és a korszerű technika alkalmazása szempontjából. A képviselőház kereskedelemügyi bizottságának véleménye a Monarchia közös piacáról(1875). "Nagyobb forgalmi területeknek épp az a nagy előnyük, hogy az illető vidékek és országok  fejlődését azon irányban teszik lehetővé, melyben ez leginkább életrevaló, melyre nézve leginkább  bír a természeti feltételekkel s így alkalmat nyújtanak arra, hogy az egyes vidékek természetadta előnyeiket a legelőnyösebb és legjövedelmezőbb módon fejthessék ki és használhassák fel."

Ezt az érvelést a történeti fejlődés igazolta. A közös vámterület mindkét országnak  lehetőséget nyújtott arra, hogy gazdaságának azokat az ágait fejlessze, amelyekben előnyösebb helyzetben van, olyan termékek előállítására specializálódjék, amelyekre feltételei leginkább alkalmassá teszik. A Monarchia két fele közötti árúcserében is érvényesülhettek a két ország eltérő természeti, történeti és strukturális adottságaiból származó komparativ előnyök . Elsősorban a közös piacnak köszönhető, hogy a magyar gazdaság vezető szektora, a mezőgazdaság az európai gabonaértékesítési válság idején is megőrizte dinamizmusát. Az amerikai, az orosz és a romániai gabona és liszt versenye, valamint a közép- és nyugateurópai országok fokozódó elzárkózása miatt a magyar gabona és liszt elvesztette vámkülföldi piacait. A közös vámterület viszont továbbra is növekvő mértékben vette fel a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar termékeit. Ugyancsak kiemelt szerepet játszott a közös piac a magyar gazdaság modernizálása szempontjából szükséges termelési tényezők, a tőke és a szakképzett munkaerő importjában is. A közös vámterületen a fejlettebb osztrák-cseh iparral folyó szabad versenynek  egyaránt voltak hátrányai és előnyei, fékező-torzító és ösztönző-fejlesztő hatásai a magyarországi iparosodás szempontjából. Egyfelől részben ennek számlájára írható a kialakuló magyar nagyipar szerkezeti egyoldalúsága, torzulása: a könnyűipari ágak, főleg a textilipar nemzetközi viszonylatban is feltűnő kis súlya. Másfelől viszont nagyrészt a közös vámterület biztosította a magyar ipar számára a hiányzó termelési tényezők pótlását, ez nyújtotta az új üzemek számára nélkülözhetetlen szolgáltató-kisegítő ipari hátteret, a kiegészítő és együttműködő iparágak és vállalatok hálózatát. A századfordulón végzett gyáripari felmérések szerint Ausztriából származott ipari gépparkunk jelentős része. A közös vámterületen folyó verseny műszaki fejlesztésre, új gyártmányok és új eljárások    bevezetésére ösztönzött, a Monarchia széles piaca pedig lehetőséget nyújtott a korszerű technika gazdaságos alkalmazásához szükséges nagy termelési méret megvalósítására. A magyar ipar növekedése a dualizmus korában jóval gyorsabb volt, mint az osztráké, s hogy ebben a közös vámterület is szerepet játszott, azt mutatja a Magyarország és Ausztria közötti áruforgalom szerkezetének átalakulása: az ipari termékek részarányának 10%-ról 44%-ra emelkedése kivitelünkben az 1840-es és az 1910-es évek között. 1882 és 1913 között Ausztriába irányuló ipari kivitelünk gyorsabb ütemben növekedett, mint mezőgazdasági exportunk és ipari behozatalunk.

206

A közös piac alapját egy agrárjellegű, élelmiszer- és nyersanyagtermelő ország és egy iparosodottabb ország közötti munkamegosztás képezte. Ez az agrár-ipari munkamegosztás  mindvégig fennmaradt, de emellett az 1860-as évektől fokozatosan és az árucsere szerkezetének átalakulásán jól láthatóan érvényesült az átmenet a munkamegosztás magasabb és korszerűbb szintje felé: két egyaránt iparosodó, de eltérő struktúrájú és fejlettségi szintű nemzetgazdaság között. Amint a dualizmuskori magyar gazdaság történetének jeles amerikai kutatója, Scott Eddie megállapítja: "Az egységes monarchiai   piacra történő termeléshez szükséges regionális specializáció fejlődése már 1882-re   jelentősen előrehaladt 1850-hez viszonyítva. Magyarország nem egyszerűen a "birodalom éléskamrája" volt, de bizonyos késztermékek jelentős exportőre is, amely termékek gyártása többnyire az ország saját nyersanyagtermelésén alapult." *

*

Eddie, Scott: Mit bizonyítanak az 1882—1913-as export-statisztikai adatok: Magyarország valóban csak a Monarchia „éléskamrája” volt? Történelmi Szemle XXV. 1982. 3. sz. 416 – 425.

207

5. Népesedési viszonyok. Magyarosodás 1850 és 1910 között a magyar korona országainak polgári lakossága 13,2 millióról 20,7 millióra növekedett. A gyarapodás 60 év alatt 7,5 milliót tett ki. Hasonló arányú népességfejlődést figyelhetünk meg a birodalom másik felében is. Az egész Habsburg Monarchiának 1850-ben (Lombardia és Velence nélkül) 31 millió, 1910-ben pedig 49.5 millió, Bosznia Hercegovinával együtt 51.4 millió lakosa volt. vo lt. A megelőző hat évtized 35 %os növekedésével szemben ebben a 60 évben 57 %-kal növekedett az ország lakossága. Táblázat. Magyar Magyarország ország és Horv Hor vátor szág szág népességének népességének növek növekedése  edése  1850–1910 

Magyarország ezer 1850 1857 1869 1869 1880 1890 1900 1910

Horvátország Együtt  ezer  Ezer  Polgári népesség  11 618 1 574 13 192  12 137 1 631 13 769  13 579 1 838 15 417  Össznépesség (polgári népesség és katonák)  13 664 1 849 15 512  13 834 1 905 15 739  15 262 2 202 17 464  16 838 2 416 19 255  18 265 2 622 20 886  Átlagos évi növekedés ezrelékben

1850-1857 1857-1869 1869-1880 1880-1890 1890-1900 1900-1910

6,2 9,4 1,1 9,8 9,8 8,1

4,8 10,0 2,6 14,8 9,6 8,4

6,1  9,5  1,3  10,5  9,8  8,2 

1850-1880 1880-1910 1850-1910

5,6 9,3 7,5

6,2 10,7 8,4

5,7  9,5  7,6 

Ha ennek a gyorsuló népességnövekedésnek az okát keressük, akkor elsősorban arra kell rámutatnunk a Monarchiában ebben az időszakban bontakozott ki az a népesedési változás, amelyet a népességtudomány demográfiai forradalomnak, szakszerűbben demográfiai átmenetnek  nevez. A „forradalom” elnevezés a változás radikális voltára, a népesedési viszonyok gyökeres átalakulására, az „átmenet” pedig a folyamat tartalmára utal. Ezekben az évtizedekben ment végbe az átmenet az ipari forradalom előtti agrártársadalmakra jellemző népesedési modellről a modern ipari és városi társadalmakra 208

  jellemző népesedési modellre. Az átmenet először Angliában vette kezdetét a 18. század közepén, majd a 19. században átterjedt az európai kontinens országaira is. Az ipari forradalom előtti hagyományos társadalmak népesedését az jellemzi, hogy a maihoz viszonyítva mind a nyers születési, mind a halálozási arányszám, vagyis az ezer lakosra jutó születések és halálozások száma igen magas, s a periodikusan visszatérő demográfiai katasztrófák (járványok, éhínségek) egyes években nagy halálozási többletet okoznak. A demográfiai átmenet a legtöbb európai országban több, mint egy évszázadig tartott, s több egymást szabályosan követő szakaszban bontakozott ki. Az első szakaszban a nagy népesedési katasztrófák, a halálozási többletet mutató évek tűntek el. A halálozási válságok  eltűnése után megfigyelhető a „normális” években történt halálesetek számának lassú, de tartós csökkenése is, miközben a születések száma maradt az addigi magas szinten. A demográfiai átmenetnek ez a második szakasza a legfontosabb, mert ekkor nyílik szét az un. „demográfiai olló”. Vagyis a születések és a halálozások arányszámát jelző görbék közötti rés – amely a természetes szaporodást jelenti – egyre tágul. Ez a népesedési robbanás, a demográfiai forradalom időszaka, amikor például Angliában a természetes szaporulat ezer  lakos után az 1770 előtti évi 3 főről a XIX. század első negyedében 15—16-ra emelkedett. Anglia népessége 1760 és 1910 között 6 millióról 36 millióra növekedett, vagyis 150 év alatt meghatszorozódott, míg korábban ilyen arányú gyarapodáshoz 700 évre volt szükség. Az átmenet harmadik szakasza akkor következik be, amikor a magas születési arányszám is csökkenni kezd. Sőt a születések száma hamarosan gyorsabb ütemben csökken, mint a halálozásoké. A demográfiai olló tehát lassan becsukódik, s a természetes szaporodás mérséklődik. A népesség növekedése ismét visszatér az átmenet előtti lassú ütemhez. A lassuló növekedési ütem mögött azonban egészen más népesedési modell rejlik, mint 100150 évvel korábban. Mind a születési, mind a halálozási arányszámok sokkal alacsonyabbak, a termékenység csökken. A születéskor várható élettartam viszont jelentősen megnövekszik, általában legalább megkétszereződik az átmenet folyamán. Születések és halálozások Magyarországon 1828-2000 ezrelékben, mai terület 80 70 60      k      é      l     e     r    z     e

50 40 30 20 10 0    0    0    0    0    0    0    5    0    0    0    9    0    0    0    0    0    0    0    0    0    0    0    2    8    3    8  4    8   6    8    7    8    8    8    0    9    1    9    2    9    3    9  4    9    5    9  6    9    7    9    8    9    9    0    8    8    9    1    1    1    1    1    1    1    1    1    1    1    1    1    1    1    1    1    1    2

születések

209

halálozások 

Magyarországon a hagyományos hagyományos demográfia uralma 1850 után is folytatódott egészen az 1870-es évek végéig. A grafikonon látható, hogy 1880 előtt mind a születési, mind a halálozási arány igen magas: A mai országterületen az 1828 és 1880 közti évek átlagában a születési arány 45.3 ‰, a halálozási arányszám 39.5 ‰, a természetes szaporulat 5,8 ‰. A  periodikusan visszatérő népesedési katasztrófákat nálunk a kolerajárványok okozták: 1855 ben, 1866-ban és 1872-74-ben. Még éhínségek is előfordultak, főleg az 1860-as években és a 70-es évek elején. Az 1870-es évek közepe után Magyarországon is egymás után jelentkeztek az átmenet szakaszai, az angliaihoz képest 130 évnyi késéssel, de jóval rövidebb időre összezsúfolódva. Az 1873-as nagy halálozási arány (68 ezrelék) az utolsó nagyméretű   járványkatasztrófát jelzi. 1873 után nálunk sincs többé halálozási többlet – kivéve természetesen a háborús éveket. A kolera visszahúzódott, s az 1880-as évek végére az újraoltás kötelezővé tételével a himlőt is sikerült legyőzni. legyőzni. A járványos járványos gyermekbetegségek –  elsősorban a diftéria – továbbra is sok áldozatot szedtek, de arányaiban ezek meg sem közelítik közelítik a korábbi járványkatasztrófákat. járványkatasztrófákat. Az 1880-as években kezdetét vette vett e a normális évek  halálozásainak lassú, de visszafordíthatatlan csökkenése is. 1874 után a halálozási arány már  nem emelkedett 40 ezrelék fölé, 1895-ben végérvényesen 30 ezrelék alá, a századforduló után pedig 25 ezrelék alá süllyedt. A demográfiai olló tehát az l880-as években nálunk is szétnyílt, s a természetes szaporulat 1880 és 1914 között ezer lakos után a korábban megfigyelt évi 5 főről 11 főre emelkedett. Olyan magas értéket, mint Angliában (15-16 ezrelék), nálunk sohasem ért el, mert az 1880-as évek végén már kezdetét vette a születések  számának csökkenése is. Az átmenet legfontosabb szakasza, az olló nyílása nálunk igen rövid ideig, alig egy évtizedig tartott, míg Angliában kb. száz évig. Az 1880-as évek végétől az első világháborúig nagyjából párhuzamosan haladt a két görbe lefelé. Az 1885 előtt még 45 ezrelék feletti születési arányszám 1897-ben 40 ezrelék, 1910 után pedig 35 ezrelék alá süllyedt. (A háború után lassan csukódni kezdett az olló, s 1960 körül alakult ki az az új egyensúly – 3 ezrelékes természetes szaporulattal – ami az átmenet át menet végét jelezte.) 1848 előtt a születéskor várható átlagos élettartam különböző népességi mintákból számított értékei 24 és 28 év között szóródnak, az 1860-es évek mintái sem mutatnak  magasabb értéket, de 1910-ben a Statisztikai Hivatalnak az egész népességre kiterjedő számításai szerint már elérte a 40 évet (a demográfiai átmenet végén, 1960-ban a nőknél 70, a férfiaknál 65 év volt). Ausztriában csak 1-2 évvel hosszabb életre számíthattak az újszülöttek, a nyugat- és észak-európai országokban viszont már jóval 50 év felett járt ez az érték. A 19. század végéig nálunk igen magas volt a csecsemő és gyermekhalandóság. Az 1850-es években 100 újszülött közül 25 az első évben, újabb 16 pedig 5 éves kora előtt meghalt. Az 1890-es évek elejéig a helyzet alig változott, utána azonban viszonylag gyors  javulást figyelhetünk meg: a világháború előtti években 100 újszülött közül már „csak” 29 nem érte meg 5. születésnapját. Míg 1840 körül 100 újszülött közül 17-nek volt esélye arra, hogy megéri 60. életévét, 1910-ben már 37-40-nek (az átmenet végén 1960-ban 74 férfinek  és 84 nőnek). A csecsemőhalandóság különösen nagy volt az Alföld kisparaszti és agrárproletár családjaiban. Ami felnőttek halandóságát illeti, a korabeli Európában nálunk  volt legnagyobb a TBC-ben meghaltak arányszáma, bár a 20. század elején e téren is némi  javulás észlelhető. A születési arányszám nálunk még a 20. század elején is európai viszonylatban magas volt, ez elsősorban a korai és általános házasodás gyakorlatának köszönhető. A házas termékenységi arányszám arányszám viszont már a 19. század közepén Franciaország után nálunk volt a legalacsonyabb. 1900-ban ezer termékeny korban lévő házas nőre nálunk 217 élveszületés   jutott, Ausztriában 247. Magyarország népei közül a házas termékenység mutatószáma az országos átlag felett volt a horvátoknál, szlovákoknál és a ruszinoknál (vagyis azoknál a népeknél, amelyek teljesen vagy túlnyomóan katolikusok voltak), az országos átlag alatt a 210

románoknál és a németeknél. A magyarok termékenysége nagyjából megfelelt az országos átlagnak. Igen alacsony volt a házasságok termékenysége a protestánsoknál, viszont igen magas a katolikusoknál. Jelentős regionális különbségeket is megfigyelhetünk: Szabolcsban a házas termékenységi mutatószám 258 volt, Baranyában viszont csak 140. A házasságok alacsony termékenysége első látásra azért is meglepő, mert Magyarországon még a 20. század elején is nagyon fiatalon házasodtak, s ennek  következtében a termékeny korban lévő nők közül sokkal többen éltek házasságban, mint Ausztriában és a tőlünk nyugatra fekvő európai országokban. 1910-ben Magyarországon a 20-24 éves korosztályban lévő nők 61 %-a már házas volt, míg a Monarchia másik felében ugyanennek a korosztálynak csak 33 %-a élt házasságban, a szomszédos osztrák-német tartományokban (a mai Ausztriában) pedig csak 19 %-a. Nálunk az 50 éven felüli (tehát a termékeny korból már kilépett) nők 5 %-a volt még hajadon, míg az osztrák-német tartományokban ennek a négyszerese: 19 %. Magyarországon tehát a házasságban élő nők európai viszonylatban nagy aránya (a   balkáni országokban és Oroszországban még nagyobb volt ez az arány) a házasságok  ugyancsak európai mértékkel mérve kirívóan alacsony termékenységével párosult. Ez arra vall, hogy nálunk az európai átlagnál jóval nagyobb mértékben alkalmazták a házasságon   belüli születéskorlátozást, még pedig nemcsak a városi népesség és a középosztály körében, mint a nyugati országokban, hanem a parasztok is. Utaltunk már arra, hogy ez születéskorlátozás az ország bizonyos vidékein már a 18. század végén megfigyelhető. A demográfusok a 20. század elején sokat foglalkoztak a délkelet-dunántúli (ormánsági) egykével, amely akkor már a Baranyával szomszédos megyékre, Tolnára és Somogyra is átterjedt. Hasonló jelenséggel az ország más régióiban is találkozunk. Széles alacsony termékenységű zóna húzódott a délkeleti határvidéken, a Bánáttól Dél-Erdélyig, túlnyomóan német és román ro mán lakossággal. lakossággal. Ugyancsak alacsony volt a házasságok házasságok termékenysége a Felföld középső részén, a Barstól Zemplénig húzódó övezetben. Bár mindezen vidékeken főleg a  protestáns és ortodox családokban volt kevés gyermek, a születéskorlátozás elsődleges oka mégsem a vallási viszonyokban keresendő, hanem a kisbirtokos parasztság szociális  problémáiban. A korai és általános házasodás magas termékenységgel járt együtt, ez pedig a   paraszti birtokok nagy mértékű elaprózódását eredményezte volna, ha nem korlátozzák  valami módon a születések számát. Elvben lehetőség lett volna a nyugat-európai módszer  alkalmazására is, t.i. hogy későn kötnek házasságot, s a társadalom egy része egyáltalán nem házasodik. A Kárpát-medence parasztsága a másik módszert, a házasságon belüli születéskorlátozást, születéskorlátozást, az egy vagy kétgyermek kétg yermek-rendszert -rendszert választotta. Korszakunkban elég nagy és növekvő különbség volt a lakosság természetes és a tényleges szaporodása között. Az eltérést a vándorlási veszteség, a nagyarányú kivándorlás okozta. A vándorlási veszteség 1870 és 1914 között elérte az 1,3 milliót. Különösen nagy volt a 20. század első évtizedének vesztesége: több mint 600 ezer fő. Eleinte főleg a szomszédos Lajtán túli tartományokba, Erdélyből pedig Románia felé irányult a vándorlás. Romániában a világháború előtt több mint 80 ezer magyart írtak össze. A Romániába irányuló székely kivándorlás a századfordulón erősen foglalkoztatta a hazai közvéleményt. közvéleményt. A tengerentúli kivándorlás csak az 1880-as években indult meg, s a század végén öltött nagy méreteket. Kezdetben nagyrészt szlovákok és ruszinok keltek át az óceánon, a magyar  kivándorlás az Egyesült Államokba csak a 20. század elején vált tömegessé. Az USA statisztikája 1898 és 1913 között 406 ezer magyar és 448 ezer szlovák bevándorlót tartott számon. Az európai kikötők nyilvántartása szerint 1871 és 1913 között valamivel több mint 2 millió magyarországi kivándorló szállt hajóra Amerika felé. Ezeknek egyharmada visszatért. 1910-ben az Egyesült Államokban 319 ezer magyart számláltak össze, közülük 228 ezer még az óhazában született. A magyar Statisztikai Hivatal csak 1899-től gyűjtött rendszeresen adatokat a kivándorlásra vonatkozóan. Ezek szerint 1899 és 1913 között 1.4 millió magyar  211

állampolgár, s ezek között 401 ezer magyar anyanyelvű, hagyta el az országot valamilyen irányban. A magyarok aránya az összes kivándorló között 29 % volt. A tengerentúli kivándorlás a 19. században általános európai jelenség: az európainál négyszer-ötször  magasabb amerikai munkabérek tízmilliós nagyságrendben vonzották az Óvilág szegényeit. A magyarországi kivándorlás európai viszonylatban közepes méretűnek minősíthető. A magyar kivándorlók kétharmada agrárproletár volt, a szlovákoknál és ruszinoknál viszont sok  kisbirtokos paraszt ment dolgozni Amerikába azzal a céllal, hogy az ott keresett pénzből itthon földet vásároljon. A 20. század elején a kivándorlók évente több mint 200 millió koronát küldtek vagy hoztak haza.

Kivándor lás Magyar országból és Horvátor szágból szágból (az (az évente évente kiv k ivánd ándorlók orlók száma) száma) 250000

200000

150000

100000

50000

0      1      7      8      1

     6      7      8      1

     1      8      8      1

     6      8      8      1

     1      9      8      1

     6      9      8      1

     1      0      9      1

     6      0      9      1

     1      1      9      1

Kivándorlók Amerikába az európai kikötők adatai szerint Kivándorló a KSH adatai szerint Visszavándorló a KSH adatai szerint

A népesség korösszetétele még igen „fiatal” volt: 1910-ben a lakosság 35 %-a még nem érte el a 15. születésnapját, a 60 éven felüliek arányszáma viszont csak 8 % volt, de a halandósági viszonyok javulása következtében növekvő tendenciát mutatott. A halandósági viszonyok javulásában fontos szerepe volt a korszerű egészségügyi  intézményrendszer kiépítésének, amely az 1876. évi közegészségügyi törvény nyomán  bontakozott ki igazán. A közegészségügyi törvény (1876: 14. tc.) nemzetközi viszonylatban is jelentős alkotás volt, amely egységbe foglalta az egészségügy legkülönbözőbb ágait, s meghatározta az állam, a törvényhatóságok és a községek teendőit e téren. A törvény szabályozta az orvosi és a szülésznői gyakorlatot, a kórházak létesítésének és fenntartásának  körülményeit, előírta a munkahelyek, iskolák, lakások, közintézmények egészségügyi ellenőrzésével, a járványos betegségek megelőzésével, illetve leküzdésével kapcsolatos teendőket. A törvény minden várost és 6 ezernél több lakosú községet orvos tartására kötelezett, aki a szegényebb betegeket ingyenesen volt köteles kezelni. A kisebb községeknek községeknek közösen kellett körorvost tartaniuk. A törvényben t örvényben nagymértékben nagymértékben érvényesült a megelőzés megelőzés gondolata, főleg a környezet egészségügyi ellenőrzése és feljavítása feljavítása formájában, formájában, s ez tette nemzetközi viszonylatban is korszerűvé. 212

A közegészségügyi törvény gyakorlati végrehajtása nem ment mindenütt egyformán könnyen, hiszen az ország számos vidékén hiányoztak ehhez mind az anyagi, mind a személyi feltételek. Érthető tehát, hogy mintegy másfél-két évtizedbe telt, míg előírásai többé-kevésbé megvalósultak. A községek jelentős része nem rendelkezett megfelelő anyagi eszközökkel orvos tartására, s a rosszul fizetett vidéki körorvosi vagy községi orvosi állásokra sok esetben nem is akadt jelentkező. A törvényben előírt mintegy 1200 körorvosi állásnak 1878-ban csak 58%-a volt betöltve, de 1895-ben már csak a falusi közegészségügyi körök 16%-ában nem volt orvos. A városok orvosi ellátása lényegesen jobb volt, mint a falvaké. 1869-ben 2600 orvost és 900 sebészt írtak össze az országban, 1914-ben az okleveles orvosok száma már meghaladta a 6100-at. A szülésznők száma 5 ezerről 19 ezerre emelkedett ugyanebben az időszakban. A kiegyezéskor igen rossz volt hazánk kórházi ellátottsága: mindössze 44 kórház és egyéb gyógyintézet működött alig 4500 ággyal. 1914  ben a kórházak száma 461, az ágyaké 50 ezer volt, a növekedés e téren tehát több mint tízszeres. Ennek a gyorsan növekvő népességnek az ellátását, még pedig egyre jobb és   bőségesebb ellátását a mezőgazdasági termelés látványos fejlődése biztosította. Keleti Károly, aki az 1880-as évek első felében felmérte az ország lakosságának élelmezési viszonyait, úgy látta, hogy a nép tömegei rosszul és egyoldalúan táplálkoznak, s különösen fehérjét fogyasztanak a kívánatosnál jóval kisebb mennyiségben. Ugyanakkor azonban azt is megállapította, hogy Magyarország lakossága átlag több húst fogyaszt, mint Európa legtöbb országáé. Ha a rendelkezésünkre álló nemzetközi adatokat összehasonlítjuk, akkor valóban azt mondhatjuk, hogy a magyar lakosság táplálkozása az 1880-as években nem maradt el a közép- és nyugat-európai országok átlagos szintjétől. A Keleti által közzétett adatok szerint Magyarország egy lakosa 3100-3200 kalóriát fogyasztott naponta, a közép- és nyugateurópai országokban ugyanekkor szintén 2800-3200 kalória jutott egy főre. Az egy főre jutó évi húsfogyasztás Magyarországon 34,5 kg volt, Németországban 37, Franciaországban   pedig 35 kg. Nálunk aránylag jóval több zsiradékot (szalonnát és disznózsírt), több tésztafélét, de kevesebb tejet és tejterméket fogyasztottak, mint Európa nyugati országaiban. A táplálkozás mennyiségét és minőségét illetően számottevő különbségek mutatkoztak  egyrészt a városok és a falvak, másrészt az ország középső részei és a peremvidékek között. Országos átlagban egy lakos 70 forint értékű élelmiszert fogyasztott évente, a városokban viszont ez az érték elérte a 94 forintot. Egy városi lakosra évente átlag 64 kg hús jutott, egy falusira csak 28,8 kg. A városi ember kevesebb, de jobb minőségű kenyeret evett, mint a falusi. A Duna-Tisza közén egy lakos évi táplálékának átlagos értéke 81 forint volt, a Dunántúlon 70 forint, Erdélyben 60 forint, a Felvidéken és a Tiszántúlon csak 61-62 forint. A legjobban az ország középső részein – a Duna-Tisza közén, a Tisza-mentén, a Dunántúl keleti részén – táplálkoztak, itt ették a legtöbb húst, s viszonylag kevesebb, de jó minőségű fehér búzakenyeret. A Dunántúl délnyugati részén, s Felvidéken, Erdélyben és északkeleten kevesebb húst, több burgonyát, több, de gyengébb minőségű kenyeret fogyasztottak. A magyar búza és liszt világhírű volt, a búzatermelés egyharmada kivitelre került, az ország lakossága azonban meglepően kevés búzát fogyasztott ekkoriban. Az egy főre jutó cerealia fogyasztás elérte ugyan a két mázsát, de csak egyharmada volt búza, egynegyede rozs, s csaknem 40%-a árpa, zab és kukorica. Fehér búzakenyeret csak Bács, Torontál, Csanád, Békés, Csongrád és Jász-Nagykun-Szolnok megyékben ettek nagyobb mennyiségben. A Dunántúlon, valamint a Felvidék középső részén a rozskenyér dívott; a Felvidék északi szlovák megyéiben a rozs mellett főleg árpa- és zabkenyeret fogyasztottak; Erdélyben, KeletMagyarországon pedig a kukoricakenyér volt általános. Nemzetközi átlagban is kiugróan nagy volt a pálinkafogyasztás (23 liter fejenként), de igen csekély a cukor (2,76 kg), és a kávé (0,52 kg fejenként) fogyasztása. 213

Az 1863–64-ben még katasztrofális éhínség sújtotta az Alföldet, de hála a magyar  mezőgazdaság rendkívül gyors növekedésének a következő évtizedekben a lakosság egyre   jobban és változatosabban táplálkozott. Keleti Károly az 1880-as évek elején még arról  panaszkodott, hogy nálunk rendkívül kevés tejet és tejterméket fogyasztanak. Ekkor azonban már kezdetét vette a hazai szarvasmarha-állomány gyökeres átalakulása, amely a tejtermelés nagyarányú megnövekedését eredményezte. 1870-ben az állomány 82 %-át a magyar szürke marha alkotta, 1911-re ennek aránya lecsökkent 28 %-ra, s helyét a jól tejelő tarka fajták  foglalták el. A fajtaváltást elsősorban a tej- és tejtermékek iránti megnövekedett fogyasztói igény ösztönözte. Ami pedig a cukorfogyasztást illeti, szintén éppen az 1880-as években gyorsul meg a cukorrépa vetésterületének és termésének gyors ütemű növekedése. A hazai cukortermelés a világháború előtti 30 évben megtízszereződött. A termelt cukor jelentős részét exportálták, de a hazai fogyasztás is számottevően emelkedett: 1913-ban már elérte a fejenkénti 9,7 kilogrammot. 1850 és 1910 között nagyarányú változások történtek a népesség nemzetiségi, anyanyelvi megoszlása  terén. Az 1850-es népszámlás szerint a magyarok aránya a magyar  korona országaiban 36.5 %-ot tett ki, ez arány 1910-ig 48.1 %-ra emelkedett. Ha csak a szűkebb anyaországot nézzük (Horvátország nélkül), akkor még szembetűnőbb az arányváltozás: 42.3 %-ról 54.6 %-ra. Annál feltűnőbb ez a változás, mert a Monarchia másik  felében a németek aránya ez alatt a 60 év alatt semmit nem változott: 1850-ben és 1910-ben egyaránt 36 % volt. 1850 és 1910 között az egész ország lakossága 57 %-kal növekedett, de míg a magyarok száma hat évtized alatt több mint megkétszereződött (4,8 millióról 10,1 millióra), addig a nemmagyar lakosság csak 29 %-kal gyarapodott (8,4 millióról 10,8 millióra). A szlovákok 60 év alatt csak 13, a ruszinok 5 %-kal növekedtek. A magyarok  arányának változása különösen nagy mértékű volt a korszak második felében, 1880 és 1910 között. Táblázat. A magyar korona országainak népessége anyanyelv szerint 1910-ben 

Anyanyelv

Magyar   Német Szlovák Román Ruszin Horvát Szerb Bunyevác, sokác Szlovén Egyéb Összesen

Magyarország ezer

Horvátország és Fiume ezer

9 938

112 1 901

1 946 2 948 464 182 461 88 75 211

22 1 8 1 651 645

18 215

2 671

18 77

Magyarország %

Horvátország és Fiume %

54.56 4.21 136 10.44 10.68 0.82 16.18 0.04 2.55 0.31 1.00 61.80 2.53 24.16 0.48 0.41 0.68 1.16 2.88 100.00

100.00

Magyar  korona országai % 48.12 5.10 9.42 14.12 2.26 8.78 5.30 0.42 0.45 1.38

9.75

100.00

A számarányok eltolódásában szerepet játszott az a tény is, hogy a magyarok  természetes szaporodása gyorsabb ütemű volt mint a többi népé együttvéve. Még nagyobb súllyal esett latba a kivándorlás: a másfél milliós kivándorlási veszteség háromnegyede a 214

nemzeti kisebbségek számát csökkentette. 1899 és 1913 között ezer magyarra csak 2,8 kivándorló jutott, míg a szlovákoknál ez az arány 10,1 ezrelék volt, a ruszinoknál 8,1, a németeknél 7,5, a szerbeknél és horvátoknál 4,7, a románoknál 4,2 ezrelék. Ha a természetes szaporulatot és a vándorlási mérleget figyelembe vesszük, akkor a magyarság 1850 és 1910 közötti 5,3 milliós gyarapodásából kereken két millióra nem találunk más magyarázatot, mint hogy ennyi volt a magyarok asszimilációs nyeresége 60 év alatt. Mely etnikai csoportok magyarosodtak leginkább? A legnagyobb asszimilációs nyereséget a zsidók magyarosodása eredményezte: 1910-ben a 932 ezer izraelita vallású lakos közül 705 ezer magyar anyanyelvűnek vallotta magát. A második legnagyobb csoportot a németek alkották: mintegy 600 ezerre tehető a 60 év alatt elmagyarosodott németek száma. A harmadik helyen a szlovákok állnak kb. 400 ezer főnyi veszteséggel. A maradék 300 ezer  főleg katolikus délszlávokból (horvátok, szlovének, bunyevácok, sokácok), ruszinokból, és egyéb kisebb bevándorló népcsoportokból (lengyelek, csehek, olaszok stb.) került ki. Minimális volt viszont a magyarosodás a szerbek és a románok körében. A magyarosodás részletesebb vizsgálata azt mutatja, hogy a leginkább polgárosult, a legiskolázottabb, a földrajzi és a társadalmi mobilitásba bekapcsolódó népcsoportok  magyarosodtak, s ezt a folyamatot nagyban elősegítette a magyarokkal való hosszabb együttélés, az azonos vallási közösségekhez (római katolikus, evangélikus) tartozás és a kétnyelvűség. A magyarosodás elsősorban a magyar nyelvterületen belüli nyelvszigeteken, a nyelvhatárok mentén, valamint a városokban haladt előre jelentős mértékben. A hagyományos falusi életformáját inkább őrző, ortodox és görög katolikus vallású, a magyartól kultúrájában, történeti hagyományaiban távolabb álló, egyházi és iskolai autonómiával rendelkező román és szerb agrártársadalmak esetében a magyarosodás jóval kisebb mértékű volt, s a nemesség, az értelmiség és a polgári középrétegek meglehetősen szűk csoportjaira korlátozódott. Az asszimiláció alapjában és egészében véve természetes és spontán folyamat volt, amelyben a Kárpát-medence sajátos gazdaságföldrajzi és települési viszonyai éppúgy szerepet játszottak, mint a 19. század folyamán fellépő népesedési, gazdasági és társadalmi tényezők. A korabeli magyar politikai vezetőréteg ezt a magyarosodási folyamatot igyekezett elősegíteni és gyorsítani. Erre lényegében csak egyetlen többé-kevésbé hatékony eszköz állott rendelkezésére: az iskola, a magyar nyelv kötelező oktatása, valamint magyar  tannyelvű állami iskolák létesítése. A magyar nyelv ismerete önmagában természetesen még nem jelent magyarosodást, de szükségszerű előfeltétele annak. 1880 és 1910 között több mint egymillióval nőtt a magyarul beszélő, de nemmagyar anyanyelvű állampolgárok száma, s arányszámuk 11 %-ról 23 %-ra emelkedett. A “magyarosítási” törekvések azonban csak ott hoztak eredményt, ahol a feltételek a kevert település, s a magyarok és nem magyarok tartós együttélése és érintkezése révén adva voltak. Vagyis ahol az asszimilációt elősegítő gazdasági, társadalmi és népesedési tényezők a magyarságra nézve kedvezően hatottak, s ennél fogva a nemmagyar állampolgárokban megvolt a "hajlandóság" a magyarosodásra. A megmagyarosodottaknak közel a fele a bevándorlók közül került ki, akiket a gyors gazdasági növekedés kínálta vállalkozási és munkalehetőségek csábítottak az országba, s akik túlnyomórészt a gazdasági és hatalmi kulcspozíciókat birtokló magyarsághoz asszimilálódtak. A hazai nemzetiségek soraiban 1848 előtt főleg a nemesség és a német városi polgárság magyarosodott. A 19. század második felében azonban a tőkés gazdaság fejlődése, a társadalom polgári átalakulása, a megnövekedett földrajzi és szociális mobilitás, az urbanizálódás, valamint a hagyományos életkeretek felbomlása elsősorban a központi magyar nyelvterület határain belüli nyelvszigetek és szórványok több százezernyi német, szlovák és délszláv lakosának magyarosodását idézte elő. Ugyancsak megmagyarosodott azoknak a nemmagyaroknak a túlnyomó része is, akiket a stagnáló és túlnépesedett erdőshegyes peremvidékekről a központi területek felé irányuló belső migráció sodort tízezrével a 215

magyar nyelvterület városaiba, ipari és forgalmi központjaiba. Kiemelkedő szerepet   játszottak a magyarosodásban a városok, amelyeknek lakossága már 1880-ban 64 %-ban magyar volt, s ez az arányszám 1910-ig 77 %-ra emelkedett. 1880-ban az 5000-nél népesebb községek lakóinak 60 %-a is magyar volt, az ennél kisebb települések lakóinak viszont csak  41 %-a. A magyarosodás tehát túlnyomórészt a magyar nyelvterületen belül és a magyar  többségű városokban, nagyobb településeken ment végbe. Fontos ösztönzője volt a magyarosodásnak a társadalmi mobilitás: a magasabb iskolázás, a társadalmi hierarchiában való emelkedés, a hagyományos falusi közösségekből, a   paraszti és kispolgári életformából való kiszakadás az esetek többségében magyarosodással   járt. Minél feljebb hágunk a társadalmi struktúra piramisán, annál nagyobb a magukat magyaroknak vallók arányszáma. A bánáti sváb családból származó, de magyar íróvá lett Herczeg Ferenc írja Emlékezéseiben: “Akkoriban azt tartották a Délvidéken, hogy az ember  csak ötszáz holdig lehet rác vagy sváb, azon felül magyarrá kell lennie, ha a vagyonához méltó életet akar élni.” Az asszimiláltak zöme a kialakulóban lévő magyar polgári társadalom új osztályaiban és rétegeiben helyezkedett el. Az iparos és kereskedő polgárság és a polgári értelmiség jelentős részben asszimiláltakból állt, de viszonylag nagy volt a nem magyar  eredetűek száma az ipari munkásság soraiban is. Bármily jelentős volt is a magyarság asszimilációs nyeresége, az országban élő nemmagyar népek teljes beolvadására nem lehetett számítani. Ezt nemcsak a szakemberek  (statisztikusok, demográfusok, szociológusok) látták jól, hanem a józan, reális gondolkodású államférfiak is, akik éppen ezért nem erőltették a nemzeti kisebbségek teljes asszimilációját, csupán azt kívánták tőlük, hogy (nemzetiségük megőrzése mellett) tanulják meg a magyar  államnyelvet és legyenek lojálisak a magyar állameszmével szemben. A nyelv- és nemzetiségváltás igen összetett, bonyolult és többgenerációs folyamat. Az 1850 és 1910 között asszimilálódott kétmilliónyi “új magyar” az átalakulás különböző fázisaiban volt. Jelentős részük véglegesen magyarrá vált, sok esetben azonban az asszimiláció még korántsem volt lezárt, visszafordíthatatlan. Ezt az ingatag állapotot igen jól  jellemzi a 20. század elején a Statisztikai Hivatal által a kormány megbízásából a magyarszlovák nyelvhatár községeiben végzett részletes vizsgálat, amelynek eredményeit a jelentés így foglalta össze: “E nép a magyar és szlovák nemzetiséghez tartozás oly bizonytalan határán van, hogy épp oly joggal vehető magyarnak, mint szlováknak. Egyaránt beszéli, s egyaránt használja mind a két nyelvet, az összeíró számlálóbiztosnak úgyszólván a hangulatától függ, hogy a magyarság vagy a szlovákok közé sorozza-e őket.”

216

6. A településhálózat átalakulása, az urbanizáció felgyorsulása Egy társadalom polgárosodásának, modernizációjának egyik legfontosabb mutatója az urbanizáció előrehaladása. Mind a népesség tömörülésében bekövetkezett változások, mind a városhálózat elemzése egyértelműen azt mutatja, hogy hazánkban az 1850 utáni évtizedekben, de különösen a korszak második felében, 1880 után nagy mértékben felgyorsult az urbanizáció. A belső vándorlás a kisebb településekről a nagyobbak felé irányult. 1869 és 1910 között az ezer lakoson aluli kis településeken élő lakosság száma 8 %-kal csökkent, az 1000 és 5000 közötti nagyságrendű helységekben élők száma 29 %-kal, az 5000-en felüli településeken élők száma viszont több mint megkétszereződött. Az 5000-nél több lakossal  bíró települések száma 4 évtized alatt 239-ről 416-ra, lakosságuk 2.9 millióról 4.3 millióra emelkedett. Ezeken a településeken 1869-ben a lakosság 21.3 %-a, 1910-ben pedig már 33.7 %-a élt (Horvátországban 12.3 %, Ausztriában 27.2 %) A településhálózat  sűrűsége és a települések átlagos nagysága tekintetében igen nagy különbségek mutatkoztak az ország egyes vidékei között. 1890-ben az Alföld hét megyéjében 1000 km2-re átlagosan 12 város és község jutott, a Délnyugat-Dunántúlon (Zala, Vas) több mint 100, a felvidéki megyékben 70, Horvátországban pedig 164. Egy-egy település átlagos lakosságszáma a hét alföldi megyében 5292, a dombos, hegyes   peremvidékeken viszont ezer alatt volt. Az Alföld és a Kelet-Dunántúl sajátos – a török  hódoltság korában gyökerező – települési viszonyainak volt a következménye, hogy Magyarországon több volt a népes (ötezernél több lakosú) települések száma, mint Ausztriában, s egy-egy település átlagos lakosságszáma csaknem háromszor annyi volt, mint a Lajtán túl. Az Alföldön az extenzív állattartásról a gabonatermelésre való áttérés, s az ármentesítések nyomán elterjedt a magányos település helyi formája, a tanya . A tanyarendszer kialakulásának kezdetei visszanyúlnak a 18. századra, de a tanyásodás igazán nagy méreteket csak a 19. század második felében öltött. 1850 táján az Alföld 7 megyéjében 65–70 helység határában mintegy 45–55 ezren éltek tanyákon, az egész terület lakosságának  alig 2–3%-a. 1870-ben a tanyán élők száma már meghaladta a 200 ezret, 1910-ben pedig a 700 ezret. Az Alföld sajátos viszonyai között tanyarendszer kialakulása egyrészt a gazdasági növekedés szükségszerű kísérőjelensége volt, amely lehetővé tette a gabonakonjunktúra kínálta lehetőségek kihasználását, másrészt azonban egyre inkább akadályává vált az ott élő lakosság polgárosodásának. A tanyai lakosság többsége – néhány gyümölcs- és zöldségtermelő valamint baromfitenyésztő agrárváros kivételével – megrekedt az extenzív gabonatermelés szintjén, a várostól, közlekedési utaktól, orvostól, iskolától és templomtól távol, a hagyományos közösségekből kiszakadva, magára hagyatva, primitív anyagi, egészségügyi és kulturális viszonyok között tengődött. Az egykori robotoltató majorsági nagybirtokok tőkés üzemekké való átalakulása hozta létre a mezőgazdasági bérmunkásság, a cselédség  sajátos településeit, a pusztákat , vagy majorokat , amelyeken gazdasági cselédek százezrei éltek a külvilágtól teljesen elzártan. Egyegy ilyen pusztán – főleg a Dunántúl keleti és déli megyéiben – néha 100-200 család lakott együtt, a hosszú cselédházak szűk szobáiba és konyháiba zsúfolva, a mezőgazdasági nagyüzem vasfegyelem alatt álló, hierarchikus munkaszervezetében. Miközben az ország lakosságának egy része — az alföldi tanyák és a dunántúli  puszták népe – a 19. század második felében olyan települési viszonyok közé került, amelyek  szinte légmentesen elzárták őket a külvilágban végbemenő civilizációs és kulturális fejlődéstől, a másik oldalon – az iparosodás és az áruforgalom fejlődése nyomán – gyorsuló ütemben haladt előre a városok növekedése.

217

A kiegyezéskor még fennállott a hagyományos városhálózat. A szabad királyi városokban 1869-ben 1,2 millió lakos élt, az ország népességének mindössze 8,9 %-a. A 81 város közül csak 27-nek volt 10 ezernél több lakosa, 30-nak a népessége viszont az 5 ezret sem érte el. A városok jogi helyzetének újjárendezésére az 1870-es években került sor. A 81   — illetve Buda és Pest egyesítése után 80 – szabad királyi város közül mindössze 23 nyert törvényhatósági státust, 50-et rendezett tanácsú várossá minősítettek, 7 pedig elvesztette városi jogállását. Ugyanakkor a jelentősebb mezővárosok közül kettőt – Baját és Hódmezővásárhelyt – törvényhatósági jogú, 56-ot rendezett tanácsú várossá alakítottak át, a többi pedig nagyközséggé lett. A rendezés nyomán kialakult új városhálózat – 25 törvényhatósági jogú (azaz a megyékkel egyenrangú) és 106 rendezett tanácsú város – már    jobban tükrözte a kapitalizálódó gazdaság és a polgárosodó társadalom tényleges urbanizációs viszonyait. A 131 város lakossága 1850-ben 1,4 millió, 1869-ben 1,9 millió, 1890-ben pedig 2,4 millió volt. 1850 és 1890 között az ország egész lakossága 30%-kal növekedett, a városoké pedig 73%-kal. 1850-ben a népesség 12,1%-a, 1890-ben pedig már  16,1%-a élt a 131 városban. A 20. század elején Miskolc is törvényhatósági státust kapott, s 6 nagyközséget rendezett tanácsú várossá emeltek, így a 138 városban 1910-ben 3.7 millió ember lakott, az ország lakosságának 20.2 %-a. Horvátország urbanizációja jóval szerényebb mértékű volt: a 17 városban mindössze a lakosság 9 %-a, 237 ezer fő élt. A tengerpart sajátos státussal rendelkező városa, Fiume lakossága 1850 és 1910 között megötszöröződött, s a világháború előtt elérte az 50 ezret. A városi jog és a városi jelleg azonban az újjárendezés után sem minden esetben fedte egymást. A 138 város közül 26-nak a lakossága 1910-ben sem érte el az ötezret, sőt kettőé a kétezret sem. Ugyanakkor viszont 62 nagyközség lakossága meghaladta a tízezret. Ha az általános nemzetközi gyakorlat szerint az 5 ezer lakosnál népesebb településeket tekintjük  városi jellegűeknek, akkor azt mondhatjuk, hogy az ilyen települések száma Magyarországon 1850 és 1910 között 177-ről 417-re növekedett, lakosságuk pedig 2 millióról (17.2 %) 6.1 millióra (33.7 %). A századforduló városhálózatát a városi központi funkciók jelenléte és minősége alapján Beluszky Pál rekonstruálta, és rendezte hierarchikus csoportokba. A városi funkciók   jelenlétének megállapítására 75 központi szerepkörű intézményt vett figyelembe. 1900-ban a magyar korona országainak 245 települését minősítette városnak. Ebben a 245 városban 3.9 millió ember élt, a magyar korona országai lakosságának 20.4 %-a. Hogy a jogi értelemben vett és a funkcionális városfogalom mennyire nem fedte egymást, azt jól mutatja, hogy 26 rendezett tanácsú város nem rendelkezett városi funkciókkal, így nem került be a városhálózatba, viszont 115 községi jogállású település központi funkciói alapján városnak  minősült. A 245 városi funkciókat betöltő település hat hierarchikus csoportba rendezhető. Az elsőbe egyedül Budapest tartozik, mint országos központ. A vidéki városok közül regionális centrumnak  minősült Zágráb, Kolozsvár, Pozsony, Szeged, Kassa, Debrecen, Pécs, Temesvár, Nagyvárad és Arad, összesen 10 város. A fejlett megyeszékhelyek  kategóriájába 16 város tartozott A megyeszékhely szintű városok  csoportjába 37 település került, köztük két akkor még községi jogállású megyeszékhely: Balassagyarmat és Szekszárd. Középvárosnak  Beluszky Pál 88 települést minősített, köztük 39 községet. Az utolsó hierarchikus csoporthoz, a kisvárosok hoz 93 települést sorolt: 19 rendezett tanácsú várost és 74 községet. Igazi, európai értelemben vett nagyvárost a polgárosodó Magyarország csak egyet tudott kifejleszteni: Budapest et. Bár a Duna két partján fekvő három testvérváros élete már  évtizedek óta egybefonódott, s egyre inkább az ország forgalmi, kulturális és politikai központjává vált, Budapest mint egységes nagyváros, s mint főváros valójában a kiegyezés utáni évtizedek szülötte volt. Az 54 ezer lakosú Buda és a 16 ezer lakosú Óbuda 1873-ban egyesült közigazgatásilag is a 200 ezer lakosú Pesttel. Az új nagyváros növekedési üteme a 218

19. század második felében szinte egész Európában egyedülálló volt. Budapest lakossága 1850-ben 186 ezer, 1880-ban 371 ezer, 1910-ben pedig 880 ezer volt. 1870-ben még a 17. volt az európai nagyvárosok sorrendjében, 1900-ban pedig már a 8., London, Párizs, Berlin, Bécs, Szentpétervár, Moszkva és Hamburg után. Budapest népessége 1880-ig kizárólag  bevándorlás révén növekedett, 1880 után már a természetes szaporodás is szerepet játszott a népesség gyarapodásában. Az egész korszakban a növekedés forrása 87 %-ban a bevándorlás volt. Főleg Pest megyéből, az Északi Felföld szlovák lakta megyéiből és az ÉszakDunántúlról települtek sokan Budapestre. A szlovákok főleg az építkezéseken és a gyárakban vállaltak munkát. Mivel Budapest volt az ország gazdasági és kulturális központja, természetes, hogy vonzotta a zsidó bevándorlókat is. 1880-ban 70 ezer zsidó élt a városban, számuk 1910-ig 200 ezer fölé emelkedett, arányuk pedig meghaladta a 23 %-ot. A századfordulón gyors fejlődésnek indultak a Budapestet körülvevő külvárosi övezet települései. Az 1949-ben Budapesthez csatolt 21 településnek 1850-ben csak 20 ezer, 1880 ban 42 ezer, 1910-ben pedig már 229 ezer lakója volt. Már a századfordulón használatossá vált a Nagy-Budapest elnevezés (a mai Budapest területe). Nagy-Budapest lakossága 1910  ben meghaladta az 1.1 milliót. A kiegyezés után a magyar kormányok jelentős anyagi áldozatokkal igyekeztek Budapestet igazi európai nagyvárossá, a magyar gazdaság és kultúra központjává fejleszteni. Talán Európa egyetlen országában sem összpontosult oly nagymértékben a gazdaság modern, tőkés szektora – a nagykereskedelem, a bankrendszer és a nagyipar – a fővárosban, mint nálunk. Nagy-Budapest fejlődött az ország legnagyobb ipari régiójává: itt dolgozott az ország ipari munkaerejének egy ötöde, a gyári munkások több mint egynegyede. Budapest a gyors növekedéssel párhuzamosan magyarosodott: 1850-ben csak a lakosság egyharmada vallotta magát magyar nemzetiségűnek, a magyar anyanyelvűek aránya 1880-ig 57 %-ra, 1910-ig 86 %-ra emelkedett. A városfejlődésben a 19. század második fele minőségi fordulatot jelentett: a vasútépítések és a nagyipar kialakulása révén új városfejlesztő tényezők léptek működésbe.   Növekvő szerepet játszott az urbanizációban a modern polgári közigazgatási és bíráskodási rendszer, a maga sokrétű apparátusával, valamint a bővülő és differenciálódó iskolahálózat. Az új városi funkciók és új városfejlesztő tényezők fellépése következtében a városhálózat is átalakult. 1850 és 1910 között azok a városok fejlődtek a leggyorsabb ütemben, amelyek a kiépülő vasúthálózat csomópontjait alkották, vagy pedig az ún. vásárvonalon, azaz a különböző gazdasági jellegű vidékek – többnyire az alföldek és a környező hegyvidékek –  találkozási vonalán, a Nagy- és Kisalföld szegélyén, a hegyvidékekről az Alföldre vezető folyóvölgyek és a nagyobb medencék kijáratánál feküdtek. Vidéki városaink közül a világháború előtt a százezres lélekszámot csak Szeged haladta túl. Ezen kívül még 10 városunk lakossága volt 50 és 100 ezer között (Szabadka, Debrecen, Pozsony, Temesvár, Kecskemét, Nagyvárad, Arad, Hódmezővásárhely, Kolozsvár, Miskolc). Horvátországban ebbe a kategóriába csak Zágráb tartozott. Az említett 11 nagyváros közül 4 nagyhatárú alföldi település volt, ahol a lakosság egyharmada (sőt Szabadkán a fele) nem a városban, hanem tanyákon élt. A magyar városfejlődés sajátos vonása volt, hogy éppen legnagyobb városaink jelentős része az urbanizáció viszonylag alacsony fokán állott. Az Alföldön mintegy 30 olyan város, illetve nagy lélekszámú község volt, amelyeknek lakossága már a 19. század közepén meghaladta a 10 ezret, de mind külső képében, mind népességének foglalkozási és társadalmi struktúrájában lényegesen különbözött Nyugat- és Közép-Európa, valamint a Dunántúl, a Felvidék és Erdély európai típusú városaitól. Az alföldi agrárvárosoknak nagy — néha vármegyényi – határa volt, s a lakosság egyre növekvő része, a kiegyezés utáni években már  mintegy 30%-a nem a városban, hanem a tanyákon lakott, bár egy részüknek a városban is volt háza. A lakosság kétharmada – még a legnagyobb és leginkább urbanizált Szegeden is 219

40 %-a – mezőgazdaságból élt. A nagyobb dunántúli, felvidéki és erdélyi városokban 1910 ben már 50-70 % volt az iparból és forgalomból élők arányszáma, mintegy 8-10%-ot tett ki az értelmiségi és hivatalnok réteg, s a lakosságnak több mint a fele bevándorló volt, aki nem a városban született. Az alföldi agrárvárosok növekedése viszont túlnyomórészt a természetes szaporodásból származott, a lakosság 70-90%-a bennszülött volt, az iparból és forgalomból élők arányszáma nem érte el a 30 %-ot, az értelmiségi réteg pedig csak 3-5 %-ot tett ki. Jellemzően alakult a két várostípusban a zsidók arányszáma: az előbbiekben meghaladta a 10, sőt néhol a 20 %-ot is, az alföldi városokban viszont 3–6 % között mozgott. Mégsem lenne azonban indokolt csupán óriásira nőtt falvaknak tekinteni ezeket a településeket, hiszen bennük már felbomlott a lakóhelynek és a munkahelynek a falvakra  jellemző egysége, s egy sor tipikusan városi jellegű központi funkciót töltöttek be: regionális  piacok, közigazgatási és kulturális központok, némely esetben vasúti csomópontok voltak, s a 80-as években egyikben-másikban már az iparosodás is kezdetét vette. Valójában egy sajátos magyar – és szélesebb értelemben vett kelet-európai – várostípusról van szó ezek esetében, s e jellegzetes várostípus létrejöttében a táji-gazdaságföldrajzi adottságok és a történelmi előzmények egyaránt szerepet játszottak. A kiegyezés utáni évtizedekben ezekben az agrárvárosokban megindult egy városias mag kialakulása, s ez az urbanizációs folyamat a nagyobbak – mint például Szeged, Kecskemét, Szabadka – esetében a 20. század elejére már  elég jelentős szintet ért el. A városias magot egy kisvárosi övezet vette körül, zártsoros földszintes házakkal, kézműipari műhelyekkel és kisebb boltokkal; a legkülső kört pedig egy még elég széles falusias övezet alkotta az őstermelők házaival és udvaraival. Ez a várostípus az Alföld jellegzetessége volt, de a dunántúli vagy a kisalföldi – kétségkívül iparosodottabb –  városok egy részében is megtaláljuk ezeket a hol szélesebb, hol keskenyebb falusias külső övezeteket. Városaink jelentős részének külső képe – az urbanizációs folyamat meggyorsulása ellenére – a 19. század második felében még meglehetősen hagyományos jellegű maradt. Ezt mutatják az épületstatisztika adatai is, amelyekből kiderül, hogy milyen kevés volt nálunk az emeletes ház. 1890-ben 66 ezer emeleti lakás volt az egész országban, vagyis az összes lakásoknak alig 2%-a. 1910-ben a legnagyobb, törvényhatósági jogállású városokban már a házak 12 %-a emeletes. 1910-ben még Budapesten is 59 %-ot tett ki a földszintes házak  aránya. A 19. század végén vette kezdetét nagyobb városainkban a korszerű közműhálózat (vízvezeték, csatornázás) kiépítése. A 20. század elején a gázlámpák mellett megjelent a villanyvilágítás, s tömegközlekedésben a lóvasutat (omnibusz) Budapesten 1887-től felváltotta a villamos, s ezen a téren a világháborúig több mint egy tucat vidéki város is követte a főváros példáját. 1896-ban Budapesten adták át a forgalomnak az európai kontinens első földalatti vasútját. A századfordulón a lakásépítkezések is felgyorsultak. Az állami és fővárosi lakásépítési akciók keretében a 20. század elején Nagy-Budapesten mintegy 9 ezer  új, korszerű és olcsó bérű lakás épült, amely „jelentős segítséget adott a városias-polgárias életmódnak szélesebb tömegek felé való eljuttatásához”. * Budapesten 1911-ben a lakások  többsége (55 %) egyszobás, 24 %-a kétszobás, 11 %-a háromszobás volt. A nagy városokban 1910-ben 100 lakásra 167 (országos átlagban 141) szoba, egy szobára 2.4 lakó jutott. Ami az építési anyagot illeti, még a törvényhatósági jogú városokban is több volt a vályogból vagy sárból (51 %), mint a kőből vagy téglából (46 %) épült ház. Az alföldi városokban még a 20. század elején is a vályogból vagy sárból való építkezés dívott. A törvényhatósági jogállással rendelkező nagy városokban a tetőzet nagyobb része (59 %) 1910-ben már tűzbiztos anyagokkal, cseréppel és palával volt fedve, de még ezekben a nagy városokban is 20 %-ot tett ki a náddal vagy zsuppal fedett házak aránya (ez az arány az alföldi városokban meghaladta az 50 %-ot). *

Vörös Károly: A világváros útján 1896 – 1918. In: Budapest története. IV. Budapest, 1978. 646.

220

A lakásviszonyok javulását mutatja, hogy egy szobára 1869-ben országos átlagban 3,8, 1890-ben 3,5, 1910-ben pedig 3.1 lakó jutott. Az építkezésben a falvakban, sőt a városok  külső övezeteiben is a hagyományos építő- és fedőanyagok uralkodtak, de évtizedről évtizedre fokozatos javulás figyelhető meg. A lakóházaknak 1890-ben 15.3%-a, 1910-ben 22.1 %-a épült téglából vagy kőből, 46.4%-a vályogból vagy sárból 31.5%-a pedig fából. A házaknak 1890-ben mindössze 19%-a volt cseréppel, palával vagy bádoggal fedve, 1910-ig viszont a tűzbiztos anyagokkal fedett házak aránya országosan 40 %-ra emelkedett. Ekkor a nád- vagy zsúpfedelű épületek aránya 37, a zsindellyel vagy deszkával fedetteké 23 % volt. Kő- vagy téglaépületekkel és cseréptetővel leginkább a Dunántúl nyugati megyéiben és a Felvidék középső és nyugati részein találkozunk, s a tehetősebb parasztok errefelé vályog vagy sárházaikat is egyre gyakrabban húzták kőalapra. A Nagy- és Kisalföldön, valamint a Dunántúl keleti és déli részeiben túlnyomórészt vályogból és sárból épültek a házak, s náddal vagy rozsszalmával fedték őket. A favázas, vesszőfonatos sövényfalak helyett azonban egyre inkább a vert vagy rakott föld- és vályogfalak terjedtek el. A fából való építkezés volt az uralkodó a szlovák és ruszin Felvidéken és Erdélyben, de bőven találunk faházakat a Palócföldön is. A parasztság lakáskultúrájában a legfontosabb változást a konyha és a szoba füsttelenítése jelentette, bár az ország egyes vidékein még a 19. század végén is találunk  kémény nélküli, füstös házakat. A 19. század második felében terjedt el a parasztházaknál a tornác, s a kamra ekkor alakult át lakószobává. Az „első házat”, vagy tisztaszobát viszont ekkoriban az ország legtöbb vidékén már nem lakták, csupán vendégfogadásra használták, s a díszes párnákkal és dunyhákkal a mennyezetig feltornyozott ágyban sem aludtak. A szobában a bútorokat az un. sarkos elrendezés szerint helyezték el: az egyik szögletet a padokkal övezett asztal, a szemben levőt pedig a fűtő berendezés, többnyire a konyhából fűtött kemence, a Dunántúlon sok helyen a csempéből rakott kályha foglalta el. A parasztszobák    bútorzata is gazdagodott: a ládák és a tékák mellett egyre inkább elterjedtek sublódok, a konyhaszekrények, sőt a század vége felé a szobai szekrények is. A parasztbútorok zöme már  nem házi készítmény, hanem a falusi, kisvárosi asztalosok munkája. Az alföldi agrárvárosok   polgárosodó parasztságánál ekkoriban jött divatba a klasszicista nemesi és polgári bútorokat utánzó egyszínű, sötétbarnára pácolt berendezés. Az ország legtöbb vidékén, különösen a gazdasági fejlődésben és a polgárosodásban elmaradottabb perifériákon azonban a 19. század második felében virágzik fel igazán a színes, festett asztalosbútorok divatja. A ruházkodásban a polgárosodó falvakban a századfordulón a férfiaknál általánossá lesz a nadrág, mellény és a csizma viselete, míg a nőknél ezekben az évtizedekben alakul ki a leginkább csak ünnepeken hordott színes népviselet.

221

7. Polgárosodó társadalom Az 1848-as törvények felszámolták a rendi társadalmat. A rendi kiváltságok zöme megszűnt, csak az arisztokrácia privilégiumait védelmezte néhány intézmény (főrendiház, hitbizomány). A nemesi cím megmaradt, de semmiféle különleges joggal nem járt, társadalmi presztízse viszont annál nagyobb volt. Jómódú polgárok, parasztnábobok, gazdag zsidó családok, magasan kvalifikált értelmiségiek egyaránt mindent megtettek azért, hogy nemességet szerezzenek. Számos rendi maradvány érte meg a 20. századot, főleg a hatalmi struktúrákban, a mentalitásban, az értékrendben. Erről a 20. elején sokat írtak, különösen a   polgári radikális szociológusok és publicisták. De mások is jól látták ezt: a kor kimagasló katolikus főpapja, a kispolgári származású és nagy szociális érzékenységű Prohászka Ottokár  így ír egy cikkében 1899-ben:

„Magyarországon a rendiség szelleme még teljes virágzásban van, ami az úr és paraszt ellentétét illeti. E részben nálunk a 48 előtti idők folytatódnak, nem ugyan a papíron s a törvény  paragrafusokban, hanem a társadalmi osztályok érzésében. A régi határvonal úr és paraszt közt még ma is meg van húzva, mégpedig nem arra nézve, hogy az egyik kabátban, a másik lajbiban vagy szűrben jár, hanem arra nézve, hogy az úr a parasztot nem nézi egész embernek, annál kevésbé testvérnek, hanem régi, alkotmányias fölfogásban félmarhának… Megvetés és utálat a nép iránt – ez jellemzi az érzést; kegyetlenség, szívtelenség adja a tempót, önkény, erőszak,   basáskodás sugalmazza a közigazgatást. Finnyás, kényes, duzzogó úrhatnámság áll a koplaló, szegény, elnyűtt paraszttal szemben!”

A számos rendi-feudális maradvány továbbélése ellenére a 20. század elején a magyarországi társadalom lényegében polgári társadalom. A gyors gazdasági fejlődés a gazdaság egyes szektorainak tőkés átalakulás nyomán új társadalmi rétegek, osztályok  alakultak ki, megváltozott a meglévő csoportok helyzete a társadalmi struktúrában. Az átalakulás az első évtizedekben meglehetősen lassan haladt. A tőkés gazdasági növekedés, az iparosodás felgyorsulásának társadalmi következményei a 19. század utolsó negyedében   jelentkeztek és a századfordulóra teljesedtek ki. Az iparosodás és a korszerű közlekedési hálózat kiépülése nyomán megnövekedett a népesség mobilitása : 1910-ben a lakosság 31 %a, 5.7 millió ember, nem abban a helységben élt, ahol született. A nagy városok lakosságának  kevesebb, mint a fele volt helybeli születésű, jelezve, hogy a vándormozgalom elsősorban a városok, az ipari központok felé irányult. A lakóhelyváltoztatás, a földrajzi mobilitás az esetek túlnyomó többségében foglalkozás- és rétegváltással, vagyis szociális mobilitással járt együtt. A belső vándorlás fő iránya északról dél felé tartott, de a századfordulón felgyorsult a keletről nyugatra, Erdélyből és az keleti-északkeleti peremvidékről a központ felé való áramlás is. Az iparosodó, modernizálódó régiókban, főleg a nagyobb városokban a hagyományos társadalomszerveződés keretei, a közösségi szolidaritás családi, rokonsági és szomszédsági kötelékei bomlásnak indultak. Ezeket részben pótolták, de teljes mértékben nem helyettesíthették a modern civil társadalom tömegesen létrejövő szervezetei, egyesületei. A társadalom polgárosodásának egyik mutatója a nők fokozódó aktív bekapcsolódása a modern gazdasági szektorokba. 1880 és 1910 között a modern gazdasági ágakban – azaz nem a mezőgazdaságban és nem házi cselédként – dolgozó nők aránya keresők között 10 %ról 17 %-ra nőtt. Ezer 15 éven felüli nő közül 1880-ban 22, 1910-ben 59 dolgozott ezekben az ágazatokban. Az iparban dolgozó nők száma 1890 és 1910 között megkétszereződött. Különösen sok nő dolgozott a ruházati, textil, élelmiszer és vendéglátó iparban. Az iparforgalmi ágazatokban 1880-ban még csak 400 tisztviselőnő dolgozott, 1910-ben már 23 ezer. A közszolgálatban (főlek az oktatásban és az egészségügyben) tevékenykedő nők száma 30 év alatt 15 ezerről 44 ezerre növekedett. A számottevő növekedés ellenére a magyar nők  foglalkoztatottsága a gazdaság modern szektoraiban a nyugat- és közép-európai országokhoz viszonyítva szerény volt: az 20. század elején a modern ágazatokban dolgozó nők aránya 222

Ausztriában és Olaszországban több mint kétszerese, a nyugat-európai országok legalább háromszorosa volt a magyarországinak. táblázat. Magyarország és Horvátország népességének társadalmi-foglalkozási  megoszlása 1910-ben (keresők és eltartottak együtt) 

Magyarország Horvátország ezer Birtokos és bérlő 100 holdon felül

71

Ezer

0.39

%

4

0.14 47.02

Birtokos és bérlő 5–100 holddal

4581

25.08 1234

Önálló iparos, kereskedő, szállítási vállalkozó

1923

10.53

165

6.28

59

0.32

4

0.14

283

1.55

15

0.56

37.87 1421

54.14 

Önálló értelmiségi egyéb, önálló Önállóak összesen

6917

Magántisztviselő, gazdatiszt

275

1.50

18

0.70

Közszolgálati tisztviselő

379

2.08

37

1.40

18

0.10

2

0.10

Katonatiszt  

Nyugdíjas tisztviselő

40

0.22

5

Tisztviselők összesen

712

3.90

62

2.37 

Közszolgálati alkalmazott

192

1.05

16

0.59

38

0.21

5

0.19

Altiszt  

%

Nyugdíjas alkalmazott, altiszt

109

Altiszt, alkalmazott összesen

0.60

9

339

1.86

30

1.13 

Kisbirtokos napszámos (5 holdon alul)

2437

13.34

640

24.38 

Mezőgazdasági, erdészeti munkás

4275

23.40

186

7.08

Iparforgalmi munkás

2458

13.46

176

6.71

 

Napszámos

453

Házi cseléd Munkások összesen

Sorkatonák Ismeretlen, foglalkozás nélküli Összesen

2.48

405

2.22

26

0.99

7591

41.56

436

16.61 

88

0.48

18

0.69

179

0.98

18

0.69

18265 100.00 2625 100.00 223

0.18

0.34

48

1.83

A két társadalom modernizálódása közötti eltéréseket jelzi, hogy Magyarországon a lakosság 47, Horvátországban csak 20 %-a élt bérből és fizetésből. (Ha kisbirtokos napszámosokat is hozzájuk számítjuk, akkor arány 61, illetve 44 %.) „Magyarországon – többi kelet-közép-európai országhoz hasonlóan — a 19. század második felében a feudális struktúra lassan bomlott fel. Egyes rétegei gazdálkodásukban, a  jövedelemszerzés módjában alkalmazkodtak ugyan a tőkés rendszer feltételeihez, de kevéssé vagy egyáltalán nem váltak polgárrá. Sajátos kettősség jellemezte a társadalmi piramis azonos szintjén elhelyezkedő rétegeket: a feudális eredetű régi és az újonnan kiemelkedett osztályok diszharmonikus együttélése. A legfelső szinten két osztály osztozott a hatalomban: a nagybirtokos osztály és a nagyburzsoázia.” * A politikai hatalmi pozíciókat és a legnagyobb társadalmi tekintélyt a nagybirtokos  arisztokrácia  birtokolta. Az arisztokrácia új családokkal bővült: 1848 és 1918 között 204 főnemesi – nagy többségében bárói – címet adományoztak, főleg vezető politikusoknak, magas rangú katonatiszteknek, állami főhivatalnokoknak, a gazdasági élet és a tudomány kimagasló alakjainak. Ennek következtében az arisztokrácia nem kis mértékben átalakult: kezdetben a valóságos történelmi arisztokrácia dominált, később egyre nagyobb súlyt kaptak  az újonnan jöttek. Korszakunk végén mintegy 300 nemzetség és 1200 család alkotta a főnemességet. Többségük (közel 800 család) nagybirtokos volt, de jelentős részüknek kisebb, ezer hold alatti birtoka volt (őket nevezték „fertálymágnásoknak”). Az arisztokrata családok    birtokában volt az ország összes földterületének csaknem egy negyede. Mintegy 200 család 10 ezer holdnál nagyobb latifundiummal rendelkezett. Ezek jelentős része hitbizomány volt. Voltak a mágnások közt olyanok is, akik értelmiségi, hivatali tevékenységből éltek (pl. báró Eötvös József). A politikai pozíciók mellett szívesen vállaltak igazgatósági vagy felügyelő-bizottsági tagságot bankokban, ipari és közlekedési részvénytársaságokban. A döntő politikai befolyás és a meghatározó társadalmi tekintély mellett az arisztokrácia hatalmát növelte a tőle függő rétegek feletti uralom is. Az uradalmi cselédek, részes művelők, kisbérlők százezrei mellett a nagybirtokok által körülfogott falvak parasztsága is sok tekintetben a szomszédos kastély urától függött. A történelmi arisztokrácia családjai igen zárkózott társadalmi életet éltek  kastélyaikban, városi palotáikban, az alsóbb rétegekkel társadalmilag nem érintkeztek. Egymás közt házasodtak, egy részük szoros családi kapcsolatokba lépett a Monarchia másik  felének arisztokráciájával, így egy nemzetek feletti „birodalmi arisztokráciát” alkotva. Az arisztokrácia nem volt azonos a nagybirtokosokkal, akiknek több mint a fele nem viselt főnemesi címet. Nagybirtokos nak számított, aki legalább 2000 korona földadót fizetett, s ezer holdnál nagyobb birtokkal rendelkezett. A századfordulón mintegy 2000 ilyen birtokos volt, akik az ország összes földterületének 23 %-át birtokolták, ennek azonban több mint a fele erdő, legelő, nádas és terméketlen terület volt. A nagybirtokosok közel fele köznemesi  birtokos volt. Néhányan tízezer holdon felüli latifundiummal rendelkeztek, de többségüknek  1-2 ezer holdja volt (őket nevezték „ezerholdasoknak”). Végül a nagybirtokosok harmadik  csoportját, mintegy ötödét a polgári birtokosok alkották: azok a bankvezérek és iparmágnások, akik – többnyire presztízs okáért – több ezer holdas birtokokat vásároltak. A nagybirtokosok zöme maga nem gazdálkodott, hanem birtokaikat jószágkormányzók  vezetésével szakképzett apparátus vezette, vagy bérbe adták őket. A több száz, vagy több ezer holdon gazdálkodó nagybérlők (akiknek fele zsidó volt) már igazi tőkés vállalkozók  voltak.

*

Hanák Péter: Magyarország társadalma a századforduló idején. In: Magyarország története 1890–1918. Szerk. Hanák Péter, Mucsi Ferenc. 3. kiad. Budapest, 1988. 435.

224

A nemesi nagybirtokosoktól eltérően, akik uralkodó pozícióikat a rendi világból mentették át, a gazdasági hatalom birtokosa, a nagypolgárság  korszakunk szülötte volt. Csak  igen vékony szálakkal kapcsolódott a rendi korszak patrícius polgárságához. A nagypolgárság túlnyomó része a terménykereskedelemben halmozta fel induló tőkéjét, amelyet többnyire pénzkölcsönzés révén, vagy vasútépítési fővállalkozóként gyarapított, s az 1860-as évektől kezdve ipari vállalkozásokba (malom, cukor, szesz) és részvénytársasági   bankokba fektetett, majd a 80-as évektől tevékenységük valamennyi iparágra kiterjedt. A korszak nagyarányú építkezései is elsőrendű forrásai voltak a tőkefelhalmozásnak: a nagypolgárság egyik csoportját a fakereskedők, építészek, építési vállalkozók alkották.   Néhány ipari vállalkozó kis vagy közepes ipari üzemét fejlesztette nagyipari vállalattá. Jellegzetes csoportot alkottak azok, akik szakmai felkészültségükkel egyszerű tisztviselőkből, mérnökökből emelkedtek bankvezéri pozícióba, vagy nagyipari részvénytársaság igazgatói   posztjára. Néhány értelmiséginek is sikerült feltörnie a nagypolgári szintre: többnyire ügyvédeknek, lapszerkesztőknek. A 20. század elején mintegy 800–1000 családra becsülhetjük a nagypolgárság létszámát, ezen belül 100-150, egymással üzleti és családi kapcsolatban álló család alkotta a magyar tőkés gazdaság legfőbb vezérkarát, a finánc-burzsoáziát. A nagyburzsoázia kétharmada Budapesten élt, s többsége zsidó származású volt. A többiek zömét külföldről érkezettek és hazai német és kis részben magyar polgárok adták. A nagypolgársághoz csatlakozott a vagyonos középpolgárság 3–4000 családja. A német és magyar nagypolgárság könnyen beilleszkedett az úri társadalomba, s kapcsolatokat épített ki az arisztokráciával is. A zsidó nagypolgárság beilleszkedése már  nehezebben ment. A nagybirtokosok zöménél lényegesebben gazdagabb nagypolgárság társadalmi pozíciója nem felelt meg a gazdasági életben elfoglalt státuszának. A zsidó   polgárság társadalmi beilleszkedését segítette, hogy a dualizmus korában 346 zsidó család szerzett nemességet, a legjelentősebb 28 család bárói címet, 17 pedig főrendiházi tagságot kapott. A nagypolgár beilleszkedése az úri társadalomba általában csak külsőségekben, reprezentációban érvényesült: ő is városi palotát építtetett, bizonyos közéleti alkalmakkor  díszmagyart öltött, de munkájában ragaszkodott a polgári ethosz normáihoz, magánéletében ápolta a polgári erényeket, s nem vette át az arisztokrácia és a dzsentri életmódját, szórakozásait. A politikában elfogadta az arisztokrácia és a birtokos nemesség vezető szerepét, s szinte kivétel nélkül a szabadelvű kormánypártot támogatta. A kialakulóban lévő magyarországi polgári társadalom középosztálya  heterogén, sokszínű alakulat volt, amelyen belül három nagy csoportot különíthetünk el: az ún. történelmi középosztályt, azaz a 100–1000 holdas középbirtokos nemeseket és azok utódait, ahogy akkoriban nevezték, a dzsentrit;  a középpolgárságot és a hivatalnokokat, értelmiségieket. A történelmi középosztályt  a polgári átalakulás társadalmi bázisát adó középbirtokos nemesség alkotta, 1848 után őket kezdték dzsentrinek nevezni (az angol gentry  szó vidéki   birtokos nemest jelent), de idővel a fogalomba beleértették birtokukat vesztett, „kenyérkereső” foglalkozásból élő leszármazottaikat is. Mert az 1840-es években még 20-30 ezer családot kitevő birtokos nemesség a kor jeles statisztikusának, Keleti Károlynak   becslése szerint az 1870-es évek elejére a felére olvadt, a világháború előtt pedig már csak  mintegy 7000 családot számlált. A jobbágyfelszabadítás után a birtokos nemesség egy része, elsősorban azok, akiknek az úrbéri telkek elvesztése után viszonylag nagyobb majorsági   birtok maradt tulajdonukban, alkalmazkodni tudott a megváltozott viszonyokhoz, korszerűsítette birtokát, s politikai-társadalmi befolyását is megőrizte. A szegényebb   birtokosok azonban úrbéreseik ingyen munkáját és szolgáltatásait elvesztve, azok  eszközállományától is megfosztva, megmaradt birtokaikat beruházási tőke hiánya miatt nem tudták korszerűsíteni, tőkés üzemmé átalakítani. A kárpótlási összeghez is évek múltán 225

 jutottak hozzá, fokozatosan eladósodtak, s birtokaik egyre nagyobb részét, sokan egészét is eladni kényszerültek, vagy kifizetetlen adósságaik fejében elárverezték azokat. Keleti Károly  szerint „kevés a jól rendezett középgazdaság ez országban, de sok az utána élő úr.” ** „Mióta patriarchális viszonyaink közül kibontakoztunk s a „húsz sanyarú évet” átéltük, megbomlott az összhang birtokunk és költekezésünk, munkásságunk és igényeink, az idő becse és fölhasználása között.…Sok birtok került árverés alá, és sok régi családunk pusztult ki birtokosaink  sorából.…„Ha vidéki bált látogatunk meg; azt hinnök csupa mágnásnőnek leszünk bemutatva — a toilettek után. Ha pedig a kártyázó-szobába lépünk, azt kellene hinnünk, legalább három főváros gazdag bankárjai hányják-vetik a rájok nézve már ingerrel nem biró mammont. De, ha kimegyünk  a tanyák közé s látjuk a düledező juhakolt, a boglyas kazalt, a csenevész gulyát, a trágyátlan földet, a szerb tövis borította legelőt, a kapálatlan szőlőt: ha a telekkönyvbe pillantunk s látjuk a sok betáblázást és elöjegyzést, a szomszéd város kereskedő-tárcájában a sok beváltatlan váltót, könyvében a sok és fizetetlen számlát; ha a gazdasági egyesület üléstermébe lépünk s látjuk gyűlés napján is a sok üres széket s halljuk az egy-két megjelent tag üres politizálását; …akkor  szomorúan hajtjuk le fejünket s arról gyöződünk meg, hogy a fogatok s a toilettek fénye csalt s hogy egészségtelen társadalmi viszonyok között élünk.” (Keleti Károly: Hazánk és népe. Pest, 1871. 151.,153.)

A birtokát vesztett, vagy abból már megélni nem tudó nemesség bőven talált álláslehetőséget egyfelől a megyei önkormányzatokban, másfelől a kiegyezés után gyorsan felduzzadó államapparátus központi és helyi hivatalaiban. Sokan a szabad értelmiségi   pályákon próbáltak szerencsét. Az ipari és kereskedelmi pályákat azonban igen kevesen választották. Ugyancsak Keleti Károly írja erről: „az úgynevezett „jobb családok” ivadéka nem bír elég kedvvel, az apró földesurakodásnál más pályára.… Nem mer szembe nézni a sorssal, mely reá vár, ha a kiváltságosnak képzelt osztályból kilépve, más tisztességes,  polgári pályát választana.” *** A megyei tisztségeket továbbra is túlnyomórészt nemesek  töltötték be, a központi államapparátusban egyes minisztériumokban a tisztviselők fele, másokban egy negyede-harmada a középbirtokos nemesi családok fiaiból került ki. Politikai   befolyásuk különösen a dualizmus első negyedszázadában volt erős: a miniszterek és a képviselők közel kétharmada dzsentri volt. A század végétől azonban mind az államapparátusban, mind a képviselők között csökkenő tendenciát mutatott a nemesi származásúak aránya. Ugyanez mondható el társadalmi presztízsükről is. A századfordulóig a nem nemesi származású, jórészt asszimilált németekből és zsidókból álló középosztálybeliek  számára is a dzsentri életvitele, mentalitása, értékrendje volt a követendő minta, ahhoz igyekeztek alkalmazkodni. A 20. század elején azonban ezek a rétegek kezdték kialakítani saját polgári tudatukat és életformájukat. A polgári középosztályt  – amely a nyugati ipari országokhoz képest kisszámú és kevésbé tehetős volt – a középszintű ipari üzemek, kereskedőcégek, bérházak tulajdonosai, hitelintézetek részvényesei, közepes tőkés földbérletek vállalkozói alkották. A századfordulón a középpolgárság jelentős megerősödését jelzi, hogy a 6-20 munkást foglalkoztató közepes ipari üzemek száma 1890 és 1910 között több mint megkétszereződött, a 21-100 munkást foglalkoztatóké pedig megháromszorozódott. Hozzájuk számíthatók az ipari és kereskedelmi részvénytársaságok és bankok vezető tisztviselői, a gazdagabb szabad foglalkozású értelmiségiek és sikeres, divatos művészek is. A polgári középosztály jelentős része asszimilált, vagy asszimilálódó német, vagy egyéb hazai nemzetiségű volt, s egyes csoportjaiban (kereskedők) nagy számban jelen volt a zsidóság is. A magyarországi társadalmi fejlődés sajátos vonása, hogy viszonylag kevés volt a gazdaságilag önálló, politikailag független, tehetős polgár, s a középosztály legnagyobb, a másik kettőt többszörösen felülmúló csoportját a magán- és köztisztviselők  alkották, akikhez **

Keleti Károly: Hazánk és népe. Pest, 1871. 151. Uo. 152.

***

226

hozzászámíthatjuk a szabad értelmiségiek et is. E csoport kialakításában egyaránt részt vett a nemesség, valamint a nem nemesi társadalom minden osztálya: a közép- és kispolgárság, a   parasztság, sőt a 20. század elején már a jobban kereső szakmunkások egy része is tisztviselőt, értelmiségit nevelt fiaiból. A köztisztviselők számban jelentősen felülmúlták a különböző gazdasági ágakban foglalkoztatott magántisztviselőket. A két csoport eredete, társadalmi genezise is lényegesen eltérő volt: a köztisztviselők között túlsúlyban voltak a nemesi származásúak, míg a magántisztviselők zöme nem nemesi környezetből rekrutálódott, és sok volt köztük a német, illetve zsidó származású. Míg a zsidóság a köztisztviselők között csak 5 %-ban volt képviselve, addig a magántisztviselők fele, a szabad értelmiség több mint 40 %-a zsidó származású volt. A középrétegeket a századfordulón szívesen nevezték „ úri középosztálynak ”. Egykor  a birtokos nemességet illette meg az „úr” minősítés, a 19. század végén, amikor a középosztálynak már csak kis részét alkották a tényleges birtokos nemesek, s az ide tartozók  többsége már nem nemesi származású volt, más ismérvei voltak az „úri” mivoltnak. Úrnak  számított mindenki, aki középiskolai érettségivel rendelkezett, ennek következtében jogosult volt az egyéves önkéntesi katonai szolgálatra, amelyet teljesítvén, tartalékos tiszt lett. A tiszti rang pedig úrrá és párbajképessé avatta viselőjét, akivel az úri társaság tagjai összetegeződtek, s akiket bevontak a politizálásba, a kártyapartikba és egyéb úri szórakozásokba. Úr csak magyar lehetett, tehát a nem magyaroknak, zsidóknak  asszimilálódniuk kellett, ha be akartak kerülni az úri középosztályba Az e kritériumoknak  megfelelő „urak” száma nem volt nagy: 1910-ben mindössze 180 ezer magát magyarnak  valló férfi – a 20 éven felüliek 3.7 %-a – rendelkezett középiskolai érettségivel. Néhol –  főleg vidéken – az érettségivel nem rendelkező, de legalább a középiskola 4 vagy 6 osztályát elvégző alsóbb tisztviselők, a tanítók és a jegyzők is úrnak számítottak. A középosztály életmódjának legjellegzetesebb vonásait egy korabeli szociológus így foglalta össze: városban minimum háromszobás lakás, vidéken kertes családi ház, legalább egy háztartási alkalmazott, délben 3 tál étel, a vonaton 2. osztály (az akkori vonatokon 3 osztály volt), nyaralás falusi rokonnál, vagy a Monarchia valamely fürdőhelyén. A középosztálynál jóval népesebb volt – de ahhoz hasonlóan igen heterogén elemekből állt – a kispolgárság , amely a népesség 13 %-át tette ki. Legnagyobb csoportjukat a kisiparosok alkották, akiknek 61-62 %-a segéd nélkül, maga dolgozott, s jövedelme általában nem érte el a gyári szakmunkások fizetését. De nem sokkal jobb volt az egy segéddel dolgozók (18-19 %) életszínvonala sem. A kisipar az 1880-as évektől átalakult: a hagyományos szakmák egy része összezsugorodott, majd szinte teljesen eltűnt, a  polgárosodás és az urbanizáció következtében viszont egy sor új kisipari szakma keletkezett. A kisipari üzemek korszerűsítését a századfordulón nagyban elősegítette az olcsó és kisteljesítményű villamos- és robbanómotorok elterjedése. A kisiparnál valamivel magasabb életszínvonalra adott lehetőséget a kiskereskedelem, amely gyorsan növekedve fokozatosan   behálózta az egész országot. A kiskereskedők több mint a fele zsidó volt, s egyes, főleg városi kisipari szakmákban (hentes, pék, szabó), valamint a vendéglátásban is jelentős mértékben voltak képviselve. A növekvő áru- és személyszállítási igényeket elégítette ki az egyre nagyobb számú fuvaros és bérkocsis (fiákeres). A kispolgársághoz szoktuk számítani a különböző közintézmények  altisztjeit , szolgáit, a csendőrség és rendőrség tagjait, a vasúti és  posta altiszteket, házmestereket, sőt a gyárak művezetőit is. Ezekre az volt a jellemző, hogy a munkásoktól eltérően nem heti bért, hanem havi fizetést kaptak, s legtöbbjük szerény nyugdíjban is részesült. Magyarország társadalma a 20. század elején is agrártársadalom  volt. 1910-ben Magyarországon a lakosság 62 %-a, Horvátországban 79 %-a őstermelésből élt. A társadalmi tagolódást tehát nagy mértékben meghatározta a földbirtokmegoszlás. A világháború előtt Magyarországon az összes föld 72.7 %-a magánbirtokosok, 15.7 %-a községek és 227

közbirtokosságok tulajdonában volt. Erdélyben a 19. század végén a községi birtokok  (túlnyomórészt erdők és legelők) részaránya elérte az összterület egynegyedét. Az állami   birtokok az összterület 5.8 %-át, az egyházi birtokok 3.7 %-át tették ki, alapítványok és részvénytársaságok tulajdonában volt a föld 2 %-a. A magánbirtokok között jelentős részt foglaltak el az arisztokrata családok hitbizományai: a 92 családi hitbizomány összesen 2.3 millió holdat birtokolt, az összterület 10 %-át, ebből azonban csak 882 ezer hold volt művelt terület, a többi erdő és legelő. A legtöbbjük a kiegyezés utáni negyedszázadban alakult. táblázat. Az agrárnépesség megoszlása társadalmi kategóriák szerint 1910-ben 

Magyar-

Horvát-

Magyar-

Horvát-

ország

ország

ország

ország

%

%

Birtokos és bérlő 

 

0-5 holdas

2437190

639923

21.38

30.97

5-10 holdas

1930251

582238

16.93

28.17

10-20 holdas

1580834

456506

13.87

22.09

20-50 holdas

822912

174660

7.22

8.45

50-100 holdas

134687

15913

1.18

0.77

100-200 holdas

32683

2570

0.29

0.12

200-1000 holdas

17742

589

0.16

0.03

1000 holdon felül

4816

156

0.04

0.01

bérlő 100 holdon felül

16184

248

0.14

0.01

Birtokos és bérlő összesen

6977299

1872803

61.21

90.63 

egyéb önálló gazdálkodó

111992

5118

0.98

0.25

34796

2648

0.31

0.13

gazdasági cseléd

1265079

76062

11.10

3.68

munkás, napszámos

3009956

109900

26.41

5.32

11399122

2066531 

100.00

100.00

7089291

1877921

62.19

90.87

34796

2648

0.31

0.13

4275035

185962

37.50

9.00

tisztviselő

Mezőgazdaság összesen

önálló tisztviselő cseléd és munkás

228

A birtokmegoszlásról részletes adataink 1895-ből vannak. A csaknem 2,4 millió 100 holdnál kisebb gazdaság tulajdonában volt a művelt terület 66 %-a (a Dunántúlon és a Kisalföldön 59 %, a Nagyalföldön 65 %, az Északi és Északkeleti-Felvidéken 80 %, Erdélyben 83 %). Horvátország birtokmegoszlása lényegesen eltért a magyarországitól, ott a 100 holdon aluli gazdaságok a művelt terület 88 %-át birtokolták. Hasonló különbségeket   jeleznek a két ország agrárnépességének struktúrájában az 1910-es népszámlálás adatai is. Magyarországon az őstermelésből élő népességnek 40.8 %-a volt önálló gazdálkodó, 21.4 %a kisbirtokos napszámos, 37,5 %-a munkás, 0,3 %-a pedig uradalmi tisztviselő. A horvát agrártársadalomra a paraszti nagycsaládok kisüzemi gazdálkodása volt jellemző, a  bérmunkások aránya csak 9 %-ot tett ki. A magyarországi agrártársadalom a 20. század elején két egymástól élesen elkülönülő csoportra tagolódott. Egyfelől az „úri” birtokosokra, akik az agrárnépesség fél százalékát tették ki, s az ország mezőgazdasági területének kb. egynegyedét birtokolták. A másik  csoportot a parasztság  alkotta. Nyugat-Európában azt nevezik parasztnak, aki önállóan gazdálkodik saját tulajdonú vagy bérelt földjén, s maga is végez fizikai munkát. Magyarországon és általában Európa keleti felében a sajátos társadalmi fejlődés eredményeképpen a mezőgazdasági munkásokat is parasztnak tekintették a kortársak, s a   parasztság körébe sorolja őket a társadalom- és agrártörténet is. A statisztikákban nehéz elkülöníteni az önálló kisgazdákat a bérmunkásoktól. Egyfelől a munkások közül is soknak  volt kis földbirtoka és bérlete, másfelől a birtokosok és bérlők egyharmada olyan kis  birtokkal rendelkezett, amelyből nem tudta biztosítani családja megélhetését, s kénytelen volt   bérmunkát vállalni. Ezen felül a kis- és törpebirtokosokat, valamint a mezőgazdasági munkásokat az életmód azonossága, vagy legalábbis hasonlósága is összekapcsolta. Az agrártársadalom úri és paraszti rétegei között a szakirodalom általában a 100 holdas   birtokhatárt tekinti választóvonalnak. Természetesen egyes régiókban elsősorban a Kisalföldön és az Alföld déli részén a 100 hold feletti birtokosok között is találunk    parasztokat, amint az úri birtokosok között is voltak szép számmal akik 100 holdnál kevesebbel rendelkeztek. 1848 után több mint 8 millió ember szabadult meg úrbéri terheitől, s közel 1 millió határőr vált tulajdonosává telkének. A parasztság kezdeti létszámát a magyar korona országaiban az 1848 előtti szabad parasztokkal és az egykori parasztnemesekkel együtt 1010,5 millióra, a lakosság 80 %-ára tehetjük. 1910-re számuk 13 millióra emelkedett, de arányuk 64 %-ra csökkent. A kiegyezés után fel kellett számolni az úrbéri viszonyok még létező maradványait. 1868-ban törvény született a szőlődézsma állami kölcsön segítségével történő megváltásáról, 1871-ben rendezték az irtványok kérdését, eltörölték a még létező földesúri haszonvételeket (pálinkafőzés, kocsma- és mészárszéktartás), 1873-ban törvény született a telepítvényesekről. Az 1870-es évek elején befejeződtek a jobbágyfelszabadítással kapcsolatos úrbéri perek, legelő- és erdő-elkülönítések. Legutoljára, 1896-ban hoztak törvényt a majorsági zsellérekről: ők is lehetőséget kaptak telkeik megváltására. A birtokos parasztságot általában gazdag-, közép- és kisparasztokra, továbbá törpebirtokosokra szokták osztani. Országos átlagban gazdagparasztnak tekintik az 50-100 holdas, vagy azon felüli nem úri és nem polgári birtokosokat, középparasztnak a 20-50 holdasokat, kisparasztnak az 5-20 holdasokat. 1910-ben a földbirtokkal rendelkező parasztok  2 %-a tartozott a gazdag-, 12 %-a középparasztok közé. 51 %-ot tett ki a kisparasztok aránya, míg 35 % 5 holdon aluli törpebirtokos volt. A földterület azonban nem fejezi ki a tényleges   jövedelmi viszonyokat, amely terén jelentős regionális eltérések mutatkoztak a természetföldrajzi adottságoknak, a föld termőképességének megfelelően. A föld termőképességét jól kifejezi a kataszteri tiszta jövedelem (amely nem azonos egy birtok  tényleges jövedelmével). Egy holt művelt terület kataszteri tiszta jövedelme 1914-ben a 229

Bácskában 20, Csík megyében pedig csak másfél korona volt. A Nagy- és Kis-Alföldön átlagosan háromszor annyi volt egy hold tiszta jövedelme, mint az Északi- és ÉszakkeletiFelvidéken, vagy Erdélyben. Ha a gazdagparaszti lét alsó határának a művelt terület utáni 500 korona kataszteri tiszta jövedelmet tekintjük, akkor országos átlagban valóban 50 holdat kapunk. De az Alföldön 30-35 hold között, a Dunántúlon átlagosan 40 holdnál, a Felvidéken és Erdélyben viszont jóval 100 hold fölött húzódik ez a határ. A kis- és középparaszt közti választóvonalat a 200 korona kataszteri jövedelem (50 korona földadó) jelentette. Ehhez országos átlagban 20 hold művelt terület (szántó, kert, rét, szőlő) kellett, de az Alföld déli megyéiben csak 11-12 hold, a Kisalföldön 13-14 hold, a Felvidéken viszont 50-55 hold, Erdélyben 45 hold. A megyei átlagértékek 10 (Bácska) és 130 (Csík) hold között szóródnak. Az ország területének mintegy 40 %-án, az északi és keleti megyékben a birtokos  parasztoknak csak 1–2 %-a tudta elérni ezt a középparaszti szintet, az Alföldön viszont egy negyede, a Dunántúlon egy hetede (a Bácskában és Moson megyében 46 %, Csík-megyében 0.3 %, Árvában 0.2 %), országos átlagban 11.4 %. A birtokos parasztok jövedelmében, életszínvonalában jelentős regionális különbségek mutatkoztak. A Dunántúl, a Kisalföld és a Dél-Alföld termékeny, piacokhoz, közlekedéshez közel fekvő területein, az alföldi agrárvárosokban az 1880-as évektől  prosperáló paraszti árutermelés bontakozott ki, s ennek nyomán előrehaladt a polgárosodás. Ezeken a területeken egy 10-15 holdas kisparaszt évi jövedelme megfelelt egy gép-, vagy nyomdaipari szakmunkás évi bérének. A piacoktól, közlekedéstől távoli hegyes-erdős   peremvidékek viszont a hagyományos gazdálkodás, a paraszti nyomorúság régiói maradtak  még a 20. sz. elején is, ezért látták szükségesnek állami akciók indítását e vidékek  mezőgazdaságának fejlesztésére (hegyvidéki, székely, felvidéki akció). A parasztság értékrendjében a föld foglalt el központi helyet, azt igyekezett minden áron gyarapítani. Terjeszkedésre, földszerzésre azonban kevés lehetőség nyílott, elsősorban az eladósodó, tönkremenő kisparaszti gazdaságok rovására. A 20. század elején több terv és javaslat (pl. Darányi Ignác telepítési törvényjavaslatai) született a földkérdés megoldására, ezek azonban  papíron maradtak, s az 1894. évi telepítési törvénynek sem volt számottevő hatása a paraszti  birtokviszonyokra. A törpebirtokosok , vagy a korabeli hivatalos statisztika szerint „kisbirtokos napszámosok” rétegéhez az 5 holdon aluli birtokkal rendelkezőket szokták számítani. E réteg a jobbágyfelszabadítás után duzzadt rendkívül nagyra: a zsellérek egy részének is volt kis úrbéres földje, az úri és paraszti legelők elkülönítése során pedig minden zsellért megilletett kisebb-nagyobb legelőterület. Ez a közel két és félmillió ember földjéből nem tudott megélni, ezért a család egy vagy több tagja kénytelen volt rendszeresen bérmunkát vállalni. Ők egy sajátos átmeneti, gyakran kétlaki réteget alkottak a birtokos parasztság és a bérmunkásság között. A mezőgazdaságtól – kis birtokuk miatt – nem tudtak véglegesen elszakadni. A mezőgazdaságban dolgozó bérmunkások  három nagy csoportra oszthatók. A mezőgazdasági cseléd , vagy béres kikötött bérért egész évre szegődött el egy-egy uradalomba, középgazdaságba, vagy tehetősebb birtokos paraszthoz. Bár a szerződés egy évre szólt, de főleg az uradalmi cselédek nagy része egész életét ugyanabban az uradalomban töltötte el, sőt gyakori volt, hogy egyes családok több nemzedéken át kötődtek egy uradalomhoz, amelytől lakást kaptak és egy darab földet. Tarthattak sertést, baromfit is. Bérüket nagyrészt természetben kapták, ehhez járult egy kevés készpénz. A cselédek  személyes mozgásszabadsága korlátozott volt, s alá voltak rendelve a nagybirtok szigorú munkafegyelmének, a gazda állandó ellenőrzésének, de munkájuk és megélhetésük egész évre, sőt nagy többségük, az uradalmi cselédség esetében egész életükre, biztosítva volt, s   jövedelmük, életszínvonaluk általában megfelelt egy önállóan gazdálkodó kisparaszténak.  Nem volt ilyen kedvező a helyzete a mezőgazdasági munkásság másik, a cselédeket számban több mint kétszeresen meghaladó rétegének, a napszámosok nak. Ezek ugyan lényegesen 230

nagyobb személyi szabadsággal rendelkeztek, de foglalkoztatottságuk bizonytalan volt, napról-napra, vagy legalábbis hétről-hétre kellett munkát keresniük. A mezőgazdasági munkásság harmadik, sajátos, az előző kettőnél létszámban kisebb rétegét alkották a vándor  idénymunkások, az ún. summások . Ők jól szervezett csoportokban (bandákban) szegődtek el egy-egy nagybirtokra meghatározott idényjellegű munka (kapálás, aratás, cséplés) elvégzésére. Bérezésük terményrészesedésből, élelmezésből és készpénzből állt. A megállapodást a birtokossal a bandagazda kötötte, s a juttatást is ő osztotta el a banda tagjai között. A summások főleg a Nagy- és Kis-Alföldet északon határoló, túlnépesedett domb- és hegyvidékek nincstelen parasztságából kerültek ki, akik a nagy mezőgazdasági munkák  idején tömegesen jöttek az alföldekre munkát vállalni. Szinte teljesen korszakunk szülötte volt a modern társadalom egyik jellegzetes osztálya, az ipari munkásság . Különösen gyors ütemű volt az iparban dolgozó munkások  számának növekedése az 1850-60-as években, majd 1890 után. Magyarországon 1910-ben 923 ezer, Horvátországban 52 ezer ipari munkást írtak össze. Ha hozzászámítjuk a szállításban és a kereskedelemben dolgozó munkásokat is, akkor 1,2 millió keresőt kapunk, családtagokkal együtt 2.6 milliót. A magyarországi nagyipari munkásság kialakulása, összetétele és helyzete sok  tekintetben eltért a korábban iparosodó nyugat-európai országokétól. Ez részben a korai iparosodás hazai sajátosságaival, részben a munkaerő-kínálattal állt összefüggésben. A nyugati nagyipari munkásság bölcsője a textilipar és a tömegfogyasztási cikkeket gyártó könnyűipar egyéb ágai voltak, ezek az iparágak pedig a magyarországi iparosodás korai szakaszában alig játszottak szerepet. 1890 előtt nálunk az élelmiszeripar, valamint a nehézipari ágak, a vas- és gépipar és a bányászat jártak élen a nagyipari fejlődésben. 1890  ben a nagyipari munkásság 70%-a ezekben az iparágakban dolgozott. A vas- és gépipar  viszonylag elég nagy számú és sokféle szakmunkást, az élelmiszeripar aránylag kevés szakmunkást és gépészt, mindkét iparág pedig közepes számú tanulatlan segédmunkást és napszámos idénymunkást igényelt. A textilipar hiánya miatt 1890 előtt szinte teljesen hiányzott nálunk a fejlett ipari országok nagyüzemi munkásságának tömegeit adó betanított gépmunkások rétege. Ugyancsak ezért volt viszonylag csekélyebb a nők és a gyermekek ipari foglalkoztatása. Az iparosodás munkaerőigényét a hazai munkaerő-kínálat több okból kifolyólag nem volt képes sem mennyiségi, sem minőségi szempontból kielégíteni. Ezért a kvalifikált, tanult szakmunkások jelentős része külföldről — túlnyomóan a Monarchia másik feléből —  települt át hazánkba. Az ipari szakoktatás fejlődése következtében a század végére már  túlnyomórészt hazai forrásokból nyert utánpótlást a szakmunkásság, de 1900-ban országos viszonylatban még mindig 10% volt a külföldi születésűek aránya. Az ipari munkásság hazai munkaerőforrásai közül kitüntetett szerep jutott a komolyabb ipari hagyományokkal rendelkező Északi-Felvidéknek, valamint egyes ipari múltú városoknak. Ezért volt igen nagy a németek és a szlovákok arányszáma a hazai eredetű ipari munkások között. 1875-ben a   budapesti gyári munkások 22%-a szlovák anyanyelvű volt. A nagyipari munkásság másik  számottevő rétegét a tanulatlan segédmunkások alkották, akik túlnyomórészt az agrárproletárok soraiból kerültek ki, s többnyire csak alkalmilag, idényjelleggel vállaltak  munkát a gyárakban, munkacsúcsok idején pedig visszatértek a mezőgazdaságba. A szakmunkás törzsgárda és az erősen fluktuáló, kétlaki napszámos réteg között életmódban, magatartásban, öntudatban egyaránt elég nagy szakadék húzódott. Még a világháború előtti években is megfigyelhető, hogy a budapesti gépgyárak munkáslétszáma a nyári hónapokban felére apadt, mert a vidéki munkások hazamentek dolgozni. A nagyipari fejlődés – az említett sajátságok következtében – Magyarországon távolról sem járt oly kiélezett szociális problémákkal és konfliktusokkal, a munkásság tömeges elnyomorodásával, mint a nyugati országok ipari forradalma idején. A gyári 231

munkássá válás nálunk nem jelentett deklasszálódást, hanem éppen ellenkezőleg: emelkedést a jövedelemben és az életszínvonalban mind az önálló kézművesek, kézműipari segédek, mind az agrárproletárok számára. Szakmunkásokban mindig hiány volt, ezért viszonylag jól fizették őket. Lakás, ruházkodás és táplálkozás tekintetében a gyári munkások magasabb színvonalon éltek, mint az agrárproletárok és a szegényparasztok sokmilliós tömegei. A nagy fővárosi és vidéki üzemek munkásaik részére lakótelepeket, ún. kolóniákat építettek. A 20. század elején az ipari munkásság lényegében a kispolgárság életnívóján élt, annak  lakáskultúráját, öltözködését és szórakozásait igyekezett átvenni. A munkaidő a gyárakban 10 és 12 óra között ingadozott, a bányákban átlag 12 óra volt.

232

8. Vallások és egyházak a polgári Magyarországon A dualizmus korában Magyarország lakosságának vallási összetétele lényegesen nem változott. A lakosság csaknem teljes egészében a hat, majd 1895 óta hét törvényesen bevett és egyenjogú felekezethez tartozott: latin vagy görög szertartású katolikus, református, evangélikus, unitárius, ortodox (görög keleti), vagy izraelita vallású volt. Táblázat. A magyar korona országai lakosságának  vallási megoszlása 1910-ben 

ezer fő

%

Katolikus,latin szertartású

10 888

52.1

Katolikus,görög szertartású

2 026

9.7

Görög keleti (ortodox)

2 987

14.3

Református

2 621

12.6

Evangélikus

1 340

6.4

Unitárius

74

0.3

Izraelita

932

4.5

17

0.1

20 886

100 

Egyéb Összesen

Az egyéb vallásúak száma elsősorban a kisebb vallási közösségek gyarapodása következtében nőtt meg. 1910-ben 8 ezren vallották magukat baptistának, s közel 6 ezren nazarénusnak. Egyéb kis vallási közösségeket a statisztika nem tartott számon, de közülük az adventisták és a Jehova tanúi a 20. század elején már jelen voltak hazánkban is. E kisebb vallási közösségek közül a kormányzat csak a baptistákat nyilvánította „törvényesen elismert felekezetté” 1905-ben. A kiegyezés után ismét törvénybe iktatták a bevett vallásfelekezetek egyenjogúságát és viszonosságát (1868: 53. tc.), amelyet már 1848-ban is kimondottak. A törvény szabaddá tette az áttérést az egyes felekezetek között. A vegyes házasságok esetében úgy rendelkezett, hogy a születendő gyermekek közül a fiúk apjuk, a lányok pedig anyjuk vallását követik. Már az 1848. évi törvénykönyv kimondotta, hogy a felekezetek egyházi és iskolai költségeit az állam fedezi. Ez csak részben valósult meg a lelkészi jövedelmek állami kiegészítésének (az ún. kongrua) formájában. A lelkészek jövedelme elsősorban a hívekre kivetett kötelező hozzájárulásból származott, amelyet szükség esetén közadók módjára hajtottak be (innen az „egyházi adó” elnevezés). E hozzájárulás részben pénzben, részben természetben történt. Az egyházak földbirtokaik jövedelméből és egyéb jövedelmeikből nem csupán a lelkészeket látták el és a szorosan vett vallási intézményeket tartották fenn, hanem ezekből 233

finanszirozták szociális és oktatási intézményeiket is. Ezek közül elsősorban az utóbbiak  voltak fontosak, hiszen a közoktatás alsó és középfokon nagyobbrészt még az egyes felekezetek kezében volt. Az utolsó béketanévben (1913-14) az ország 17 ezer elemi népiskolájából közel 12 ezer (69 %) felekezeti jellegű volt, s ezekben tanult a csaknem 2 millió kisiskolás 63 %-a. A 195 gimnázium közül felekezeti jellegű volt 127 (65 %), s ezekbe a 65 ezer gimnáziumi tanuló 64 %-a járt. 1848 tavaszán a magyarországi katolikus egyház közjogi helyzetében, az egyház és az állam viszonyában gyökeres változás következett be. Nemcsak az egyház egyik fő jövedelmi forrása, a papi tized szűnt meg, hanem az áprilisi törvények azt is kimondották, hogy ezentúl a király egyházi ügyekben a végrehajtó hatalmat kizárólag a magyar minisztérium által fogja gyakorolni. Az új helyzetben a püspökök el akarták kerülni, hogy a főkegyúri jog gyakorlása a katolikus királytól a kormány, illetve a kultuszminiszter hatáskörébe kerüljön, ezért egyfelől kezdeményezték a katolikus autonómia  megvalósítását, másfelől igyekeztek a világiakat is bevonni az egyház külső – vagyoni és iskolai – ügyeinek intézésébe. A katolikus vallás államvallás jellegéből következett, hogy addig az ilyen ügyekre döntő befolyása volt az állami hatóságoknak, sőt az uralkodó az egyházszervezet és a papképzés ügyeibe is   beleszólt, a főpapok kinevezésekor pedig a világi kormányszervektől kért javaslatot. Míg a katolikus egyház teljesen egybefonódott az állammal, s az állami hatóságok gyámsága, ellenőrzése alatt állt, addig a protestánsok és az ortodoxok egyházi ügyeikben teljes autonómiával rendelkeztek: maguk választották főpapjaikat, maguk kezelték vagyonukat és iskoláikat. Az autonómiát 1848-ban nem sikerült megvalósítani, de az 1850-es években fokozatosan felszámolták a jozefinizmus egyházpolitikai rendszerét. 1855-ben az Osztrák  Császárság és a Szentszék konkordátumot kötött, amely szabályozta az egyház helyzetét a Birodalomban. Ferenc József lemondott a királyi tetszvényjog alkalmazásáról, biztosította az egyházi javak autonóm igazgatását, s a közoktatás terén széleskörű jogokat biztosított a katolikus egyház számára. A konkordátum által biztosított nagyobb mozgástér lehetőséget adott a régen esedékes belső reform megindítására. 1853-ban visszatelepült a jezsuita rend, s meghonosítottak több betegápolással és nőneveléssel foglalkozó apácarendet. Megélénkült a katolikus egyesületi élet is, ezen a téren a legfontosabb kezdeményezés a Kolping-mozgalom meghonosítása, a munkásifjúság gondozásával foglalkozó Katolikus Legényegyletek  szervezése volt 1856-tól kezdve, Szabóky Adolf piarista kezdeményezésére. A Szent István Társulat megalapításával megfelelő intézményt kapott a katolikus könyvkiadás. Korszakunkra a római katolikus egyház szervezete a történeti Magyarországon véglegesen kialakult, s 1918-ig nem változott. A latin szertartású katolikusok négy egyháztartomány keretében 4 érseki és 16 püspöki egyházmegyében éltek. Ezenkívül egy kisebb saját egyházmegyével rendelkezett a pannonhalmi bencés főapátság is. A görög szertartású katolikusok közül a románoknak volt 1853 óta külön egyháztartományuk. A magyar görög-katolikus püspökség felállítására csak 1912-ben került sor, midőn Nyíregyháza székhellyel megalakult a hajdúdorogi görög-katolikus püspökség. 1914-ben 3890 latin szertartású anyaegyház (plébánia) keretében több mint hatezer felszentelt pap működött, s az utánpótlás sem jelentett még problémát, mert a papnövendékek száma elérte a másfélezret. A világi papsághoz járult 233 rendházban több mint kétezer férfi szerzetes, a női szerzetesek  száma pedig megközelítette a nyolcezret, több mint 500 rendházban. A görög szertartású katolikusok 2152 plébániáján 2300 lelkész végezte a hívek lelki gondozását, s több mint 400  papnövendék folytatott teológiai tanulmányokat. A püspököket és érsekeket a vallás- és közoktatásügyi miniszter javaslatára a főkegyúr, a király nevezte ki, de az 1890-es évek közepétől a bécsi nuncius útján a Szentszék  előzetes belegyezését is kikérték. A plébánosokat a kegyúr (az illetékes földbirtokos, város, stb.) jelölése alapján a püspök nevezte ki. A katolikus egyház anyagi alapját elsősorban 234

  jelentős földbirtokai alkották, amelyek összterülete 1895-ben megközelítette a 2 millió katasztrális holdat. Scitovszky János hercegprímás a kiegyezés tárgyalások idején, 1866 őszén elhunyt. Utódává Ferenc József Simor János győri püspököt nevezte ki. Simor 1873-ban a bíborosi rangot is megkapta, s 1891-ig állt a magyar egyház élén. Ugyanebben az évben távozott az élők sorából a korszak másik kiemelkedő magyar főpapja, Haynald Lajos kalocsai bíboros érsek. Simor utóda az esztergomi érsekségben Vaszary Kolos pannonhalmi főapát lett. Betegsége miatt 1912 októberében kénytelen volt beadni lemondását. Utóda már ki volt szemelve: Csernoch János addigi kalocsai érsek került át Esztergomba. Az 1867-es kiegyezés után a magyar kormány a Szentszék és az Osztrák Császárság között 1855-ben kötött konkordátumot Magyarországra nézve érvénytelennek nyilvánította. 1870-ben Ferenc József is közölte a Szentszékkel, hogy nem tekinti többé érvényesnek az egyezményt. Újra érvénybe lépett a főkegyúri jog, a püspökök és a nagyprépostok királyi kinevezése, de az uralkodó e jogait most már a parlamentnek felelős magyar kormány, illetve annak vallás- és közoktatásügyi minisztere közreműködésével gyakorolta. A tanulmányi és a vallásalapot továbbra is a kultuszminisztérium kezelte, de felügyeletüket a király 1880-ban egy papokból és világiakból álló 15 tagú bizottságra bízta. Állam és egyház viszonyában átmeneti feszültséget okozott az 1869-70-ben tartott I. Vatikáni zsinat, amelyet IX. Pius pápa (1846-78) hívott össze. Az Osztrák-Magyar  Monarchia mindkét felének liberális politikai közvéleménye ellenszenvvel fogadta a „Pastor  Aeternus” kezdetű zsinati konstituciót, amely kötelező dogmává nyilvánította pápai tévedhetetlenséget. A magyar püspökök zsinaton ahhoz a főleg német és osztrák   püspökökből álló ellenzékhez csatlakoztak, amely nem tartotta alkalmasnak és időszerűnek a tévedhetetlenség dogmaként való kihirdetését. Felszólalásaikban és a próbaszavazás alkalmával a dogma kihirdetése ellen nyilatkoztak, majd a végleges szavazás előestéjén elhagyták Rómát. A zsinat döntésére válaszként a magyar kormány javaslatára Ferenc József  felújította a királyi tetszvényjogot, s megtiltotta a zsinati határozatok kihirdetését. A kiegyezés után ismét napirendre került a katolikus autonómia  ügye, amelynek  megvalósítására már 1848-ban is történtek kísérletek. A kezdeményező lépést ez irányban Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter tette meg. Eötvös egyházpolitikájának  alapelve – a francia és belga liberális katolikusok nyomán – a “szabad egyház – szabad államban” volt. Ezért 1867 nyarán felkérte Simor János hercegprímást, hogy a püspöki kar  dolgozza ki a katolikus autonómia tervezetét, s azt is javasolta, hogy az autonómia szerveiben a világiak kétharmad, az egyháziak egyharmad arányban legyenek képviselve. Az 1870-71-ben megtartott katolikus autonómia kongresszuson a püspökök  elfogadták a liberális javaslatokat. A kongresszuson kidolgozott szabályzat szerint az autonomia hatásköre kiterjedt az iskolákra (a hitoktatás, és a papképzés kivételével), az egyházi vagyonra és az alapítványokra. Az autonómia szervei az egyházközségi, esperesi kerületi és egyházmegyei gyűlések és tanácsok, az országos katolikus gyűlés és az igazgatótanács. E szervek mindegyike kétharmad részben a világi hívek választott képviselőiből, egyharmad részben a klérus tagjaiból áll. A tervezett autonómiából azonban nem lett semmi. Sem a kormány, sem a püspöki kar nem sürgette életbe léptetését, Rómában  pedig bizonyosan elutasításra talált volna. Nem volt eredményesebb az 1897 és 1902 között ülésezett II. katolikus autonómia kongresszus sem Az erdélyi római katolikus Státust a király 1867-ben elismerte, s Róma sem emelt kifogást további fennállása ellen. Megalkották a Státus korszerű szabályzatát, amely szerint az erdélyi katolikus iskolák és alapítványok ügyeit az évente tartott státusgyűlés és egy 24 tagú igazgatótanács intézte, s mindkettőben kétharmados többségben voltak a választott világi tagok.

235

Ami a hitéletet illeti, a kiegyezés után sem változott lényegesen a jozefinizmus korában kialakult helyzet. Falcinelli bécsi pápai nuncius 1869-ben több jelét látta a magyar  katolikus egyházban a halálnak, mint az életnek. A jeles katolikus történész, Szekfű Gyula szerint: "A hazai püspöki karban igen kitűnő, hazafias, bőkezű urakkal találkozunk, akik a   barokk reprezentálás szokásait csorbítatlanul fenntartják, de a nép széles rétegeihez lelkipásztorkodással alig tudnak hozzáférkőzni." * Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk azon, hogy különösen a társadalom felső és középső rétegeiben eluralkodott a vallási közömbösség. A katolikus megújulás , vagy reneszánsz a század végén kezdett kibontakozni. XIII. Leó pápa (1878-1903) „felismerte az idők jeleit”, s elődjének teljesen elutasító magatartásával szakítva, párbeszédet kezdett a modern világgal, alkalmazkodni próbált annak  gazdasági, társadalmi és politikai realitásaihoz. A katolikusokat arra buzdította, hogy lépjenek ki a passzivitásból, szervezkedjenek, létesítsenek katolikus egyesületeket, hozzanak  létre katolikus sajtót, s vállaljanak aktív szerepet a társadalmi és közéletben. A liberális egyházpolitikai törvények ellen a katolikusok a pápa bíztatására országos tiltakozó mozgalmat szerveztek. 1895-ben gróf Zichy Nándor vezetésével megalakult a katolikus   politikai párt, a Néppárt. XIII. Leó pápa 1891-ben kiadott szociális enciklikája, a Rerum  novarum  hatására nálunk is megjelent a szociális katolicizmus. Eszmei előkészítője és tanulmányaival, cikkeivel elméleti megalapozója Prohászka Ottokár volt, de a századfordulón kibontakozó keresztényszocialista mozgalomban Giesswein Sándor győri kanonok játszott vezető szerepet. Főleg vidéki városokban sorra szerveződtek a keresztény munkásegyletekek és szakszervezetek. 1905-ben megalakult a Keresztény Szociális Egyesületek Országos Szövetsége, 1907-ben pedig a Keresztényszocialista Párt. Magyarországon a politikai katolicizmus nem tudott olyan széles tömegmozgalommá válni s átütő sikereket elérni, mint Németországban vagy Ausztriában. A szociális katolicizmus inkább a szociális gondozás különböző formáinak és intézményeinek  kialakítása terén mutatott fel számottevő eredményeket. Meg kell említenünk e téren a Prohászka támogatásával 1908-ban Farkas Edit által alapított magyar női szerzetesi közösséget, a Szociális Misszió Társulatot, amelynek fogadalmas nővérei és külső munkatársai igen sokirányú társadalomgondozó feladatokat láttak el. A katolikus megújulás egyik fontos ága volt a társadalmi szervezkedés. Százával szerveződtek a kulturális, szociális, karitász és hitbuzgalmi jellegű egyesületek a kaszinó jellegű Katolikus Köröktől a világnézeti képzést szolgáló Mária Kongregációkon keresztül a hitelszövetkezetekig. A katolikus társadalom szinte valamennyi rétege megalakította a maga sajátos egyesületeit. 1904-ben már több mint 1400 katolikus egyesület működött, s számuk a következő évtizedben tovább növekedett. Az 1907-ben megalakult Katolikus   Népszövetségnek több mint ezer helyei szervezete és mintegy 300 ezer tagja volt. A katolikus társadalom országos seregszemléi voltak az 1900-tól kezdve évente megtartott Katolikus Nagygyűlések, amelyeken minden alkalommal valamely aktuális problémát vitattak meg jeles szakemberek részvételével. Az egyesületi élethez hasonló fellendülést figyelhetünk meg a katolikus sajtó terén is: 1910-ben 2 napilap, 14 hetilap, 26 irodalmi és vallási, 16 tudományos és ismeretterjesztő és 4 ifjúsági lap alkotta katolikus média együttesét. A felsorolt tények azt mutatják, hogy a századfordulón a katolikus társadalom egy része felébredt évszázados közömbösségéből és érdektelenségéből, vállalta nemcsak a katolikus érdekek és jogok védelmét, hanem azt is, hogy katolikusként, az evangéliumi elveket képviselve vesz részt a társadalmi és közéletben. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a társadalmi és politikai szervezkedés mélyén végbement a vallási élet újjászületése is. Ezt a *

Szekfű Gyula: Magyar történet. 7. kiad. Budapest, 1973. V. 164.

236

lelki megújulást a papneveléssel kellett kezdeni, valódi lelkipásztorokat kellett nevelni a „stólahivatalnokok” helyett. A munkát a katolikus megújulás vezéralakja, Prohászka Ottokár  kezdte el az 1880-as években az esztergomi szemináriumban. A papnevelés megújulásának  első gyümölcsei a századfordulóra megértek, s megindulhatott a társadalom különböző vallástalanná vált rétegeinek korszerű pasztorációja, visszavezetése a gyakorló hitélet útjára. Különösen nagy súlyt helyeztek a középiskolai és az egyetemi ifjúság vallási nevelésére, lelki gondozására. E cél érdekében alakult 1903-ban a Regnum Marianum papi egyesület, létesült a Szent Imre kollégiumok hálózata. Felismerték a cserkészetben rejlő nevelési lehetőségeket is. Az ifjúság katolikus nevelésében nagy szerepet vállaltak a bensőleg megújuló szerzetesrendek. A korábbi pap-tanár típust ekkor felváltja az ifjúsági lelkipásztor  korszerű típusa, aki hittanár, lelkivezető és cserkésztiszt egyszerre, s egész életét a fiataloknak szenteli. A lelki gondozás fokozatosan kiterjedt az ifjúság addig elhanyagolt rétegeire, az ipari tanulókra és a cselédlányokra is. Általában megfigyelhető a nők  aktivizálódása, a katolikus nőnevelés fellendülése, a női társadalom különböző rétegeinek    pasztorációja, szervezkedése. A katolikus reneszánsz fontos eredménye volt Budapest evangelizálása. A gyorsan növekvő nagyvárosban az egyházszervezet fejlődése nem tartott lépést a lakosság gyarapodásával, s a 20. század elején itt voltak a világ legnépesebb plébániái, ahol több tízezer hívő jutott egy lelkészre. Budapesten az igehirdetés és a lelkipásztorkodás hagyományos eszközei hatástalanok voltak, itt korszerűbb módszereket kellett alkalmazni. Ezen a téren is nagy szerepet játszottak a szerzetesrendek: a ferencesek és a piaristák mellett megtelepedtek a fővárosban a jezsuiták, a domonkosok, a karmeliták és a ciszterciek, akiknek templomai és rendházai fontos lelkipásztori központokká váltak. A vallástalan, közömbös Budapest a 20. század elején már a katolikus reneszánsz központja. A protestáns  felekezetek 1848-ban, majd 1868-ban minden vonatkozásban teljesen egyenjogúvá váltak a katolikusokkal. Az önkényuralom idején Leo Thun vallás- és közoktatásügyi miniszter új alkotmánytervezetet dolgozott ki a magyarországi protestáns egyházak számára, amelyet Ferenc József 1859 szeptember 1-én császári pátens formájában érvénybe léptetett. A Thun-féle ideiglenes egyházi rendtartás korszerűsítette és átalakította a   protestáns egyházszervezetet, s erőteljes állami ellenőrzést és beavatkozást kívánt megvalósítani. A protestáns pátens egyöntetű ellenállást váltott ki a magyar protestánsok  körében: az egyházkerületi gyűlések sorra tiltakoztak végrehajtása ellen. A református gyülekezeteknek alig egy százaléka vállalta a pátens által előírt átszervezést. Az evangélikusoknál viszont 226 egyházközség – majdnem kizárólag szlovák és német hívekkel   – elfogadta az új szervezetet, a többség, 333 egyházközség azonban itt is ellenállt. Az ellenállás nem volt eredménytelen, mert az uralkodó 1860 április 15-én visszavonta a rendeletet. A 19. században a protestáns teológiában erőteljesen érvényesültek a racionalizmus, majd a liberalizmus eszméi. A század közepén uralkodóvá váló liberális teológia a korszerű természettudomány és a pozitivista történetszemlélet módszereit alkalmazta a hit kérdéseire. Megkérdőjelezték a keresztény dogmatika alaptételeit, s a hitet megfosztották minden természetfeletti vonatkozásától. A vallást elsősorban észhitként és morálként, egyfajta erkölcsi, szellemi magatartásként értelmezték. A hitvallások nem fontosak, az egyházak  egyetlen feladata az embereket erkölcsileg nemesebbé tenni, hirdette Fáy András „Óramutató” című munkájában. A liberális éra alatt viszont fellendült a protestáns iskolaügy, egyesületi élet és sajtó, és szociális, karitatív intézmények (pl. Bethesda-kórház 1866-ban)  jöttek létre. A liberális teológia természetesen kiváltotta az ellenhatást: az 1860-as években  jelentkezett az ún. „újortodoxia”, amely állást foglalt a bibliai kijelentés és az azon alapuló hitigazságok érvénye mellett. Fő képviselői a nagykőrösi Filó Lajos és a debreceni Révész

237

Imre voltak. A pozitív vallásosság újjáéledésében fontos szerepet játszott az 1841 óta Pesten működő skót misszió. A kiegyezés után a protestáns felekezetek legfőbb problémája, legsürgetőbb feladata az egységes országos egyházszervezet  létrehozása volt. Hosszas viták és előkészületek után 1881 október 31-én Debrecenben összeült a kálvinisták  országos alkotmányozó zsinata Debrecenben. A zsinat megalkotta a református egyház – hivatalos nevén „Evangélium Szerint Reformált Magyarországi Keresztyén Egyház” - országos alkotmányát, amely későbbi kiegészítésekkel, továbbfejlesztésekkel ma is érvényben van. Az alkotmány alapját a már korábban elfogadott „zsinat-presbiteri” rendszer képezte, azaz az alulról felfelé felépülő testületi kormányzás, valamint a lelkészek és a világiak paritása, azaz egyenlő részvétele a testületekben és a vezetésben. Az egyházszervezet minden szintjén választott testület kezében van az irányítás, a testület élén pedig két elnök áll: a lelkész és a világi gondnok  vagy főgondnok. A szervezet alapegysége a gyülekezet (anyaegyház, eklézsia), ennek  vezetője a lelkész és a gyülekezeti főgondnok, aki egyúttal a gyülekezet tagjai által választott  presbitérium elnöke. Több gyülekezet esperességet alkot, amelyet később egyházmegyének  is neveztek. Az egyházmegye vezetője az esperes és az egyházmegyei gondnok. Az egyházmegyei gyűlés (consistorium) tagjait az egyes gyülekezetek presbitériumai választották, úgyszintén az egyházkerületi gyűlés tagjait is. Több egyházmegye ugyanis egyházkerületet, szuperintendenciát alkot, élén a szuperintendenssel, illetve püspökkel és az egyházkerületi főgondnokkal. A magyar református egyház öt egyházkerületből állt: dunántúli (Pápa, Veszprém), dunamelléki (Budapest), tiszáninneni (Miskolc), tiszántúli (Debrecen) és erdélyi (Nagyenyed, Kolozsvár). A szervezet legfelső szintjét a tízévenként összeülő legfelső törvényhozó gyűlés, a 116 tagú egyetemes zsinat, valamint az évente ülésező 38 tagú egyetemes konvent alkották. A zsinat és a konvent tagjait a kerületi gyűlések  választották meg. Az egyházalkotmány kidolgozását 1891-93-ban és 1904 és 1906 között az I. és II. budapesti egyetemes zsinat folytatta. Ugyancsak a zsinati-presbiteri elv és a lelkészek és a világiak paritása alapján épült fel a magyarországi evangélikus egyház  szervezete, amelynek alkotmányát az 1891 és 1894 között Budapesten tartott egyetemes zsinat dolgozta ki, majd a II. Budapesti zsinat 1913 és 1916 között módosította. Az anyagyülekezetet (eklézsia) itt is a hívek által választott   presbitérium irányítja, amelynek vezetője a felügyelő. A lelkészt a gyülekezet választja és fizeti. Ugyancsak a gyülekezet tartja fenn az iskolát és fizeti a tanítót. Több anyagyülekezet egyházmegyét alkot, amelynek elöljárója az esperes és a világi felügyelő. Hasonló a helyzet az egyházkerületben is: a püspök (szuperintendens) mellett ott áll az egyházkerületi felügyelő. Mindkettőt a kerület valamennyi eklézsiája választja. Az egyházmegyék  küldötteiből áll össze az egyházmegyei közgyűlés, amely évente ülésezik. Az országos szervezet élén az egyetemes egyházi és iskolai felügyelő állt, akit a lutheránus főrendek  közül az eklézsiák választottak. Ő az elnöke az évente Budapesten ülésező egyetemes gyűlésnek, amelynek tagjai a püspökök és az egyházkerületi felügyelők mellett az egyházkerületek választott képviselői. A magyarországi evangélikus egyház négy egyházkerületből állt: bányai, dunáninneni, dunántúli és tiszai. A kerületeknek nem volt állandó székhelye, hanem mindig a püspöknek választott lelkész anyaegyháza volt a kerület igazgatási központja. Az erdélyi szászok országos evangélikus egyháza továbbra is megőrizte szervezeti különállását. A főrendiház szervezetének módosításáról szóló 1885: 7. tc. alapján a római katolikus és az ortodox érsekek és püspökök mellett a főrendiház tagjai lettek a protestáns egyházak  vezetői is: 3–3 református és evangélikus püspök, 3 református főgondnok, 3 evangélikus felügyelő és az unitárius püspök vagy főgondnok. Vagyis 32 római katolikus és 10 ortodox főpap mellett 13 protestáns egyházi vezető is helyet kapott az országgyűlés felsőházában.

238

A református egyházhoz 1914-ben 5 egyházkerület és 57 egyházmegye keretében 2088 anyaegyház tartozott 2457 lelkésszel és 358 növendékkel. Az evangélikus egyházban (az erdélyi szászokkal együtt) az anyaegyházak száma 926 volt, amelyek 48 egyházmegyéhez tartoztak. Ezekben 1135 lelkész szolgált, s 364 növendék készült lelkészi hivatására. Az unitáriusok 9 egyházmegye és 115 anyaegyház keretében éltek, túlnyomórészt Erdélyben, a lelkészek száma 113 volt. Már Eötvös József megállapította néhány évvel a kiegyezés után, hogy a   protestánsoknak – noha alig vannak feleannyian – minden vonatkozásban több befolyásuk  van, mint a katolikusoknak. Ezt alátámasztja a statisztika is: a parlamenti képviselők  többsége protestáns vallású volt. A református egyházkerületi főgondnokok között egy sor  vezető politikus, miniszter, sőt miniszterelnök nevével találkozunk (Tisza Kálmán és István, Lónyay Menyhért, Szilágyi Dezső, Darányi Ignác). A protestáns vezetők teljes mértékben azonosultak a korra jellemző liberális nacionalizmussal. Ezzel függött össze az a sajátos  jelenség, hogy míg a katolikusok teljes erővel védelmezték iskoláikat, addig a protestánsok, főleg a reformátusok egyre több iskolájukat adták át az államnak, mert magyar nemzeti szempontból szükségesnek tartották az állami oktatást. A világháborút megelőző 20 évben a református elemi népiskolák száma több mint 500-zal (23 %-kal) csökkent. Ami a belső vallási életet illeti a kiegyezés után újult erővel folytatódott a liberális és a konzervatív-ortodox irányzat küzdelme. Mindhárom protestáns felekezet liberális teológusai aláírták a Magyarországi Protestáns Egylet megalakítására szóló felhívást 1871 ben. Az Egylet folyóiratokat és könyveket adott ki, előadássorozatokat rendezett, s központja lett annak a sajátos vallási szemléletnek és magatartásnak, amelyet „kultúrprotestantizmusnak” neveztek. Az Egylet 1890-ben megszünt, kiadói tevékenységét az 1889-ben alapított Magyar Protestáns Irodalmi Társaság folytatta, amelynek reprezentatív folyóirata a Protestáns Szemle volt. A vallást minden természetfeletti tartalmából kiüresítő liberális teológusok  „kultúrprotestantizmusával” szemben az „újortodoxia” vette fel a harcot, a debreceni Révész Imre és tanítványa, Balogh Ferenc vezetésével. Ez utóbbi tevékenysége azonban már  túlmutat az újortodoxián, mert megalapozta a századvég protestáns vallási megújulásnak, az ún. „ébresztési mozgalomnak” debreceni ágát. A protestáns ébresztési mozgalom NyugatEurópából érkezett hazánkba, részben a Pesten 1841 óta működő skót misszió, részben a nyugati protestáns egyetemeken tanuló magyar teológusok közvetítésével. Az ébresztési mozgalom egyik központjává a pesti skót misszió és a pesti németajkú református gyülekezet vált. A budapesti protestáns ébredés vezéralakja a század végén Szabó Aladár lett, aki radikális fordulatra, belső megtérésre, az élő evangéliumi hithez való visszatérésre szólított fel mindenkit. A protestáns ébredési illetve belmissziós mozgalom hasonló eredményekben és alkotásokban mutatkozott meg, mint a katolikus megújulás: evangelizációs előadások, vasárnapi iskolák, bibliakörök tartása, újságok, folyóiratok kiadása, az egyesületi élet fellendülése, az ifjúság pasztorációjának kibontakozása. Szabó Aladár és munkatársai alapították 1883-ban a Keresztyén Ifjúsági Egyesületet. A századfordulón sorra létesültek a   protestáns tanítói és tanár egyesületek, a nőegyletek, s főleg a különböző karitatív tevékenységet kifejtő társulások. Mert az ébredésnek fontos része volt a szociális, karitatív munka, a keresztény szeretetszolgálat kibontakozása. Kórházakat, árvaházakat, szociális otthonokat alapítottak, s e szociális intézmények munkatársakkal való ellátása érdekében megindult Magyarországon is a diakonissza-képzés. A görög keleti (ortodox)  vallás hívei Magyarországon csaknem teljes számban szerb és román anyanyelvűek voltak, s ennek megfelelően két különálló egyházi szervezet alakult ki: a szerb és a román. A szétválásra éppen a kiegyezést megelőző években került sor, midőn

239

Ferenc József 1864-ben engedélyezte a román görögkeleti érsekség (metropolia) felállítását,  Nagyszeben székhellyel és két alárendelt püspökséggel (Arad és Karánsebes). A karlócai (Srijemski Karlovci) szerb ortodox metropolita joghatósága alá 1864 után hat püspökség tartozott: Magyarországon a bácsi (Újvidék), budai (Szentendre), temesvári, és a verseci, Horvátországban a karlovaci (Károlyváros) és a pakraci püspökség. 1914-ben a szerb ortodox egyházban 657 anyaegyház keretében 734 lelkész működött, a 27 bazilita kolostorban pedig 128 férfi szerzetes élt. A román ortodox metropolita joghatósága alá 2129 anyaegyház és 2392 lelkész tartozott. A magyar törvényhozás a kiegyezés után elismerte és biztosította mind a szerb mind a román ortodox egyház önkormányzatát (1868: 9. tc.). Az önkormányzat legfőbb szerve mindkét egyházban a nemzeti egyházi kongresszus, amely a püspökökön kívül a hívek  (felnőtt férfiak) által választott – egyharmad részt egyházi, kétharmadrészt világi – tagokból áll. A nemzeti egyházi kongresszus feladata az egyházszervezet és az egyház működését meghatározó jogszabályok megalkotása, az egyházi vagyon, az alapítványok kezelése, s az egyház által fenntartott iskolák ügyeinek szabályozása és felügyelete. A kongresszus választotta a püspököket és a metropolitát, akik azonban csak az uralkodói megerősítés után foglalhatták el széküket. Mind a helyi anyaegyházak, mind az egyházmegyék ügyeit az illetékes egyházi személyekből és a hívek által választott tagokból álló gyűlések és az általuk létrehozott   bizottságok intézték. Az 1869 és 1871 között tartott szerb nemzeti egyházi kongresszusok  olyan szervezeti szabályzatot dolgoztak ki, amely az egyházi önkormányzat valamennyi fórumán és intézményében biztosította a hívek által a népképviseleti elv alapján választott világiak többségét és irányító szerepét. Ebbe természetesen a hierarchia nem nyugodott bele, s több évtizedes küzdelmet folytatott hegemóniájának visszaszerzése érdekében. A kormány támogatásával sikerült elérniük, hogy az uralkodó 1912-ben hatályon kívül helyezte az 1871 és 1875 között szentesített szervezeti szabályzatot, s elrendelte új egyházalkotmány kidolgozását. Addig is az 1871 előtti szabályzat lépett újra érvénybe, amely biztosította a hierarchia túlsúlyát a világi elemmel szemben. A király által előírt új szabályzat megalkotására azonban a háború kitörése miatt nem került sor. A zsidókat  sújtó korlátozások felszámolása 1848 után folytatódott. 1860-ban engedélyezték, hogy szabadon vásárolhassanak, birtokolhassanak földet. Betelepedhettek a  bányavárosokba is. A folyamat a kiegyezés után zárult le, midőn az 1867: 17. tc. kimondotta, hogy „az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak.”  Nagy léptekkel folyt a zsidó polgárság magyarosodása is, legalábbis Pesten. 1861-ben megalakult az Izraelita Magyar Egylet, amely már magyar nyelvű hetilapot is adott ki Magyar Izraelita címen. Pesten avatták fel 1859-ben Európa egyik legnagyobb, legfényesebb zsinagógáját, ahol már orgonát és kórust is alkalmaztak, s 1866-tól a német mellett magyar  nyelvű hitszónoklatokat is tartottak. A konzervatív tábor központja viszont Pozsony volt, az ottani hitközség nyíltan az emancipáció ellen foglalt állást. A dualizmus korában valamennyi felekezet közül a zsidóság létszáma növekedett a legnagyobb mértékben. Az izraelita vallásúak száma a világháború kitörésekor  megközelítette az egymilliót, s a Horvátország nélkül vett Magyarország lakosságának  kereken 5 %-át alkották. A legnagyobb zsidó közösség Budapesten élt, ahol az izraelita vallásúak száma meghaladta a 200 ezret (23 %). Jelentős (20 %-ot meghaladó) zsidó lakossága volt Miskolcnak és Nagyváradnak is. Az 1867: 17. tc. az izraelitákat egyenjogú állampolgárokká tette. Az izraelita vallás azonban nem lett a keresztény felekezetekkel egyenjogú bevett vallássá, erre csak 1895-ben került sor. A vallási egyenjogúsítás elmaradásának egyik oka az volt, hogy a zsidóság nem rendelkezett központi országos egyházszervezettel, amely felelősen képviselte volna őket az 240

államhatalom előtt. Ezért a pesti hitközség elöljárósága 1867 áprilisában emlékiratot nyújtott  be az országgyűléshez, illetve Eötvös József kultuszminiszterhez. Ebben javasolták, hogy a miniszter hívjon össze egy zsidó országos gyűlést, amely kidolgozná a hitközségek szervezeti szabályzatát és létrehozná a zsidóság országos központi szervezetét. Ekkor azonban   jelentkezett a zsidóság belső megosztottsága. A neológ („újhitű”) pesti hitközség emlékiratával szemben az ortodox („óhitű”) községek is emlékiratot nyújtottak be, amelyben rámutattak a két irányzat közötti lényeges különbségekre. A magyar és erdélyi izraeliták képviselőinek egyetemes gyűlését, azaz a zsidó kongresszust 1868 december 10-én nyitotta meg Eötvös József a pesti Megyeháza üléstermében. A gyűlés 220 tagja közül 126 a neológ, 94 pedig az ortodox táborhoz tartozott. Az 1869 február végéig tartó tanácskozásokon éles összecsapásokra került sor a neológ többség és az ortodox kisebbség között. Az ortodoxok végül is kivonultak a kongresszusról, s a hitközségi szervezeti szabályzatot csak a neológ képviselők szavazták meg. A szabályzat ennek megfelelően a rabbi hatáskörét szigorúan a vallási dolgokra, a szertartásra és a tanításra korlátozta. A hitközséget a képviselő-testület és a választott elöljáróság igazgatja. A rabbit a hitközség tagjai választják. Az ország hitközségei 26 községkerületet alkotnak, amelynek közgyűlésében minden 100 hitközségi tagot egy képviselő képvisel, s ezek a kerületi képviselők választják meg a kerületi elöljáróságot. A 26 kerületi elnök külön testületet képez, amely évente ülésezik, dönt az egyetemes gyűlés összehívásáról, s évente megválasztja az izraelita közösséget a kormány felé képviselő Országos Iroda elnökét. A kongresszus elhatározta egy modern szellemű rabbiképző felállítását Budapesten. Ezt 1877  ben nyitották meg, s hamarosan világhírnévre tett szert, mint az egyik legjelentősebb rabbiképző főiskola. Az Országos Rabbiképző Intézet tanárai indították 1884-ben a Magyar  Zsidó Szemle című tudományos folyóiratot. Ferenc József 1869 június 14.-én szentesítette a kongresszuson elfogadott szervezeti szabályzatot, s ezzel létrejött a magyarországi izraeliták neológ (kongresszusi) irányzatának  önkormányzata. Az ortodox zsidók azonban nem fogadták el a kongresszus határozatait. A képviselőházhoz fordultak, s annak kedvező határozata nyomán 1870 augusztusában összeült az ortodox zsidók kongresszusa, amely szintén kidolgozta a maga szervezeti szabályzatát, amely a 16. században készült szigorú törvénygyűjteményt tekintette a zsidó vallási élet alapjának, s lényegesen nagyobb szerepet juttatott a rabbiknak a gyülekezetek irányításában. Az uralkodó 1871 október 22-én az ortodox szervezeti szabályzatot is jóváhagyta. A magyarországi zsidóság ettől kezdve három szervezetileg elkülönülő egységre oszlott: a kongresszusi, vagy neológ és az ortodox irányzatra, illetve az egyik szervezethez sem csatlakozó, „status quo ante” alapon álló, vagyis a kongresszus előtti tényleges állapotot fenntartani akaró csoportra. Ez a helyzet azt eredményezte, hogy némely városban vagy községben két vagy három zsidó hitközség is alakult. 1914-ben a zsidó hitközségek közül 318 volt ortodox, 182 kongresszusi, azaz neológ, 60 pedig a statusquo csoporthoz tartozott. 260 ortodox rabbival szemben állt 112 neológ és 34 semleges rabbi. Meg kell jegyeznünk, hogy neológ hitközségek nagyobb részt a jelentősebb városokban alakultak, míg az ortodoxia inkább a kisebb településeken volt jelen. A neológok és az ortodoxok a szervezeti elkülönülés ellenére bizonyos közös intézményeket is létrehoztak. Az együttműködés hagyományos színteréül a különböző  jótékonysági egyletek szolgáltak, elsősorban a Chevra Kadisák, a nőegyletek, árvaházak és   betegápoló szervezetek. 1910-ben alakult meg a magyarországi zsidóság kulturális szervezete, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület.

241

9. A modern kultúr a megalapozása Az 1848 és a világháború közt eltelt hat évtizedben a magyarországi modernizáció és  polgárosodás dinamizmusának és eredményességének legfőbb reprezentánsa a gyors ütemű gazdasági növekedés mellett elsősorban a kultúra és a kulturális intézmények fejlődése. A modern gazdaság infrastruktúrájával párhuzamosan ekkor épül ki teljes szélességében és mélységében a modern polgári kultúra számára nélkülözhetetlen infrastruktúra: az oktatási intézmények, a kutatóintézetek, a tudományos, irodalmi és művészeti társulatok, egyesületek  egyre jobban differenciálódó és fokozatosan az egész országot átfogó hálózata, ekkor   jelennek meg tömegével tudományos szakfolyóiratok, de irodalmi és közművelődési lapok is. A polgári társadalmak kultúrája elsősorban tömegkultúra, a kultúra hatóköre térben kiszélesedik, s mélységben fokozatosan kiterjed a társadalom minden rétegére. A polgári kultúra másik jellegzetes vonása a differenciálódás és a specializáció, a kultúra egyes területeinek, ágainak szétválása, önállósulása. A tudós elválik a szépírótól, kialakulnak és egyre jobban szétválnak a szaktudományok, az univerzális művészek és a polihisztorok kora végérvényesen a múlté lesz. Bővül a kultúra rétegzettsége is: a különböző társadalmi osztályok és rétegek eltérő igényei és ízlése mind megtalálják a maguk jellegzetes kifejezési formáját. A kultúra ilyetén átalakulása azt eredményezi, hogy a 19. század folyamán mind az intézményes, szervezeti, mind a technikai infrastruktúra lényegesen kibővül, sűrű, rétegzett hálózattá fejlődik, hogy a polgárosodó társadalom és az iparosodó, modernizálódó gazdaság tudományos, irodalmi, művészeti igényeit kielégítse, s lehetővé tegye a kultúrjavaknak minél szélesebb tömegekhez való eljuttatását. A dualizmus korának első évtizedeit ez a nagyarányú anyagi és emberi beruházásokat igénylő megalapozó munka tölti ki. Erre épülve a világháború előtti két évtizedben kibontakozik a magyar kultúra, a tudományok, az irodalom és a művészetek, s általában a szellemi élet olyan reneszánsza, felvirágzása, amely csak a reformkorhoz hasonlítható, s ezért méltán nevezhető “második reformkornak”. De míg 1848 előtt csak az irodalom és a  politikai-társadalmi eszmék terén érte el, vagy legalábbis közelítette meg a magyar kultúra az európai fennsík átlagos színvonalát, addig a 20. század elején ezt már a tudományok legtöbb ágáról, a képzőművészetről, az építészetről és a zenéről is elmondhatjuk. Ez a megújulás, a korábbihoz hasonlóan, magyarság és európaiság új, korszerű szintézise jegyében történt. A modern, polgári kultúra feltételeinek megteremtése terén e korszaknak talán legnagyobb teljesítménye az alfabetizáció  meggyorsulása, valamint a modern oktatási  rendszer  kiépítése. Ennek programját az első magyar kormányok oktatásügyi minisztere, Eötvös József tűzte ki, aki azt vallotta: „A magyar nemzet jövőjét tisztán cultura-kérdésnek  tartom, ennélfogva a nevelés ügyet, a közoktatási ügyet a nemzet legfontosabb ügyének  tekintem.”* Eötvös nem túlzott, hiszen az 1869 végén megtartott népszámlálás során kiderült, hogy az ország 6 éven felüli lakosságának csak egyharmada (32,8 %) tud írni-olvasni. A férfiak körében 41 %, a nők között 25 % volt az írástudók aránya. Anglia 200, Franciaország 100 évvel korábban állt hasonló szinten. Az 1869-ben végrehajtott felmérés szerint a községek 14 %-a még mindig nélkülözte az iskolát. Pedig 1851 és 1865 között a népiskolák  száma 3000-rel növekedett. A nagyarányú analfabétizmus fő oka az volt, hogy a tanköteles korú gyermekek fele nem járt iskolába. A 80-as évek közepéig az iskolába járók arányát

*

Idézi Felkai László:Eötvös József közoktatásügyi tevékenysége. Bp. 1979. 216.

242

sikerült 80 % fölé emelni. A világháború előtti utolsó tanévben a magyar anyanyelvű tankötelesek 90 %-a járt iskolába. A kiegyezés után az alsófokú oktatást az Eötvös József által kidolgozott népiskolai törvény (1868: 38. tc.) szabályozta. Az elemi iskola hatosztályos volt, de 4 osztály elvégzése után középiskolába lehetett átmenni. A 6 osztályt végzett tanulók 15 éves korukig kötelesek  voltak ismétlő iskolába járni. Népiskola oktatásban mindenkinek anyanyelvén kellett részesülnie. 1879-ben vezették be minden népiskolában a magyar nyelv kötelező oktatását (1879:18. tc.). 1869 és 1914 között a népiskolák száma 13798-ról 16929-re nőtt, a népoktatás valódi fejlődését azonban inkább a tanítók számának megkétszereződése (17794-ről 35253ra) érzékelteti. A népoktatás fejlesztésének eredményeképpen a kiegyezés utáni évtizedekben gyors ütemben kibontakozott az alfabetizáció: 1910-re több mint megkétszereződött az írástudók aránya (68.7 %). Jelentősek voltak viszont a regionális és az etnikai eltérések. A Dunántúl 82 %-os írástudásával szemben Erdélyben csak 51 %, Horvátországban pedig 53 % volt írni-olvasni tudók aránya. A megyék közt a két végletet Moson és Máramaros képviselte 89 illetve 27 %-os írástudással. A magyaroknál a 6 éven felüliek 79 %-a tudott írni 1910-ben (férfiak 82.8 %, nők 75.5 %), a németeknél 82 %, a szlovákoknál 70 %; a románok közt viszont csak 33 %, a ruszinok körében 28 % volt az írástudók aránya. A viszonylag gyors ütemű alfabetizáció révén az első világháború előestéjén Magyarország nemcsak  Oroszországot és a balkáni országokat előzte meg e téren, hanem a dél-európai államokat, köztük Olaszországot is. Óvodák  létesítése hazánkban már az 1820-as években kezdetét vette. A kiegyezés idején már több mint 100, 1890-ben pedig 700 óvoda működött. 1891-ben törvény szabályozta az óvodák létesítésének és működésének feltételeit és az óvónőképzést. 1914-ben több mint 2 ezer óvodában 230 ezer 3 és 6 év közötti kisgyermeket gondoztak. Az elemi iskola 4 osztályának elvégzése után a középiskolákban, vagy egy átmeneti típusú oktatási intézményben, a népiskolák sorába számító polgári iskolában  lehetett tovább tanulni. Ezt az iskolatípust az 1868. évi népiskolai törvény hozta létre kifejezetten a kispolgárság és a mezővárosi parasztság igényeinek kielégítésére. Minden 5000-nél népesebb községben polgári iskolát kellett felállítani. Hat osztályos volt, de a tanulók túlnyomó része csak az első négy osztályt végezte el. 1914-ben 526 polgári iskola működött az országban 109 ezer tanulóval. Az iskolák nagy többsége leány-polgári volt. A polgári iskolában a latin helyett modern nyelveket tanultak. Latin különbözeti vizsga letételével a polgáriból át lehetett menni a reálgimnáziumok felső osztályaiba. A polgári iskola, vagy a középiskola 4 osztályának elvégzése után a tanító- és óvónőképzőkben, felsőkereskedelmi, ipari és gazdasági szakiskolákban lehetett tovább tanulni. Tanító- és tanítónőképző 1914-ben 92, óvónőképző 9 működött. Azoknak, akik a népiskola 6 osztályának elvégzése után nem tanultak tovább, s az iparban, vagy a kereskedelemben helyezkedtek el, tanonc- vagy inasikolát kellett végezniük. Ilyet minden községben kellett szervezni, ahol legalább 50 tanonc dolgozott. Az inasiskolák száma 1914 ben meghaladta a 700-at. A modern polgári kultúra kialakulásához nem elegendő az analfabétizmus teljes, vagy részleges felszámolása, hanem az is szükséges, hogy a magasabb műveltséggel, iskolázottsággal rendelkezők száma is jelentősen megnövekedjen. Ezt a célt szolgálták  középiskolák . A középiskolákat korszakunk elején gyökeresen átalakították, s az oktatás minőségi színvonalát is lényegesen megemelték. A Thun Leó birodalmi oktatásügyi miniszter által 1849 végén kezdeményezett reform a gimnáziumot nyolcosztályossá tette,  bevezette az érettségi vizsgát és a szaktanári rendszert, s a polgári társadalom új igényeinek  kielégítésére egy típusú középiskolát is létrehozott, a reáliskolát . A kiegyezés után Trefort Ágoston kultuszminiszter az 1883:30. törvénycikkben szabályozta a középiskolák  működését. E törvény szerint „a gymnasium és reáliskolának az a feladata, hogy az ifjuságot 243

magasabb általános műveltséghez juttassa és a felsőbb tudományos képzésre előkészitse. A gymnasium e feladatot a minden irányu humanisticus, főleg az ó-classicai tanulmányok  segélyével, a reáliskola pedig főleg a modern nyelvek, a mennyiségtan és természettudományok tanitása által oldja meg.” Mindkét középiskola nyolcosztályos volt, de mindkettőnek lehetett 4 osztályos, nem teljes változata is. 1867-ben Magyarországon 143 gimnázium és 21 reáliskola működött, számuk 1914-ig 195-re, illetve 34-re, emelkedett, a tanulók létszáma pedig 36 ezerről 78 ezerre. Ezekből a számokból is látható, hogy a magyar  társadalom zöme ragaszkodott a humanisztikus műveltséget nyújtó gimnáziumhoz, s a reáliskolát igen kevesen választották. 1913-14-ben a középiskolai tanulóknak csak 16 %-a  járt reáliskolába. Ausztriában és Olaszországban 30 % felett, Németországban 40-50 % volt a reáliskolát választók aránya. Gimnáziumi érettségivel az egyetemek valamennyi karára lehetett jelentkezni, de reáliskolaival csak a műegyetemre és a tudományegyetemek  természettudományi szakjaira. A lányok számára sokáig a polgári iskolák jelentették az iskolázás legfelső fokát. A felsőbbfokú nőnevelés úttörője Veres Pálné, Beniczky Hermin volt, aki 1867-ben megalapította a Nőképző Egyletet, majd 1869-ben megnyitotta az első középfokú iskolát lányok számára. 1895-ben miniszteri rendelet lehetővé tette, hogy leányok is tehessenek  gimnáziumi érettségit, s beiratkozzanak az egyetem bölcsész- vagy orvosi karára. 1914-ben már 35 felsőbb leányiskola, leánygimnázium működött, közel 7 ezer növendékkel. Középfokú szakoktatási intézmények voltak a felsőkereskedelmi iskolák és a különféle ipari szakközépiskolák. 1914-ben 47 felsőkereskedelmi iskola működött fiúk és 7 lányok számára, összesen 10 ezer tanulóval. Középfokú ipariskola 52 volt, ebből 11 nők  számára, mezőgazdasági iskola pedig 5, közülük a magyaróvárit 1874-ben, majd a többit is, akadémiává fejlesztették. Ugyancsak főiskolai szintre emelkedet a dualizmus korában az állatorvosok képzése. Az ipari szakoktatás a iparművészeti iskolában, a felső ipariskolákban és a középszintű ipari szakiskolákban folyt. A felsőoktatás legmagasabb szintjét korszakunk elején a pesti tudományegyetem képviselte. 1872-ben egyetemet létesült Kolozsvárt, teológiai kar nélkül, viszont itt jött létre először külön természettudányi kar. 1874-ben Zágrábban horvát tannyelvű egyetemet szerveztek. A két magyarországi egyetem azonban a századfordulón az igényekhez képest már kevésnek bizonyult, ezért 1912-ben törvény született a debreceni és a pozsonyi tudományegyetem megalapításáról. E két egyetemen már csak a világháború alatt vehette kezdetét az oktatás. Az 1871-72-es tanévban egyetemmé szervezték át az 1846-ban alapított József ipartanodából 1857-ben kialakított polytechnikumot. A József-műegyetem a világ egyik legnagyobb és legszínvonalasabb műszaki főiskolájává fejlődött. Az egyetemeken kívül jogi képzés folyt a 10 jogakadémián is, de doktorátust csak az egyetemeken lehetett szerezni. A leendő lelkészek és szerzetes-papok a pesti egyetem teológiai karán kívül a 44 hittudományi főiskolán tanulhattak. Az egyetemi infrastruktúrát a kiegyezés után –  különösen Trefort Ágoston minisztersége idején, az 1880-as években – jelentős   beruházásokkal bővítették: a tudományegyetemeken és a Műegyetemen új tanszékek, szemináriumok, laboratóriumok létesültek, a karok feladataik betöltésére alkalmas új épületeket kaptak, s a két egyetemi városban kiépültek az orvosi képzéshez szükséges klinika-együttesek. Az egyetemeken, a jogakadémiákon és a hittudományi főiskolákon az 1913-14-es tanévben csaknem 17 ezer diák tanult, legtöbben jogot hallgattak (38 %), utánuk  az orvosok következtek (22 %), majd a műegyetemi hallgatók (16 %); teológiát 12 % tanult, a bölcsészeti karokra 9 % járt, gyógyszerésznek pedig 3 % készült. A főiskolai hallgatók fele köz- és magántisztviselő, illetve értelmiségi családból származott, 21 %-ot tett ki a kispolgári, 11 %-ot a paraszti származásúak aránya. Az iparforgalmi munkásság 5 %-ban volt képviselve, hasonló arányú volt a nagy- és középbirtokosok részesedése, s 7 % nagy- és középpolgári származású volt. Az izraelita vallásúak számaránya elérte a 23 %-ot. A Lajtán244

túli főiskolákon jóval nagyobb volt a műszaki képzésben részesülők és a bölcsészek aránya, lényegesen kisebb a jogászoké, az orvostanhallgatóké és a teológusoké. 1914-ben külföldi egyetemeken több mint 1600 magyar honos diák tanult, legtöbbjük Ausztriában és  Németországban. A gyorsan növekvő gazdaság által igényelt szakemberek képzése folyt a kereskedelmi akadémiákon (2 Budapesten, 1-1 Kolozsvárt, Fiumében), valamint a selmecbányai bányászati és erdészeti akadémián. A magas szintű művészképzés feladataira létesült 1875-ben a Zeneakadémia (Liszt Ferenc elnöksége, Erkel Ferenc igazgatósága alatt), 1871-ben a Rajztanárképző Főiskola, amely festészeti és szobrászati szakkal bővülve a 19. század végén Képzőművészeti Főiskolává fejlődött, valamint az Országos Színművészeti Akadémia. Végül 1872-ben megszületett a század eleje óta vajúdó honvédtiszt-képző főiskola, a Ludovika Akadémia. Ugyancsak a honvédség és a közös hadsereg számára képzett tiszteket és altiszteket a 8 hadapródiskola és a fiumei haditengerészeti akadémia. A kiegyezés idején oktatási intézményeink túlnyomó része felekezeti vagy községi  jellegű volt. Ezt követően az állam nem elégedett meg az oktatás felügyeletével, hanem maga is intenzíven bekapcsolódott az iskolahálózat fejlesztésébe. A dualizmus korában állami költségvetésből több mint 3 ezer új nép- és középiskola létesült, nem beszélve a szakiskolákról, főiskolákról és az új egyetemekről. Az állami költségvetés leggyorsabban növekvő tétele az oktatásügyi kiadások voltak. A világháború előtti évek átlagában erre a célra évente 123 millió koronát költöttek, ami az állami kiadások 9 %-át tette ki. Az oktatási kiadások mellett egyre nagyobb összegek jutottak tudományos intézetekre, központi és helyi közgyűjteményekre, a képzőművészetek támogatására is. A kiegyezés után tovább szélesedett a közgyűjtemények  hálózata. Újabb központi nagy könyvtárak és múzeumok létesültek. A 19. század második felére főleg a speciális gyűjtőkörű szakkönyvtárak alapítása jellemző, amelyek rendszerint valamely tudományos vagy szakmai egyesülethez, intézményhez kapcsolódtak. Közkönyvtáraink ekkor válnak a tudományos munka igazi műhelyeivé. Hasonló fejlődés figyelhető meg a szakmai specializáció és differenciálódás irányában a múzeumok  esetében is. Nálunk is megjelenik a 19. század második felének új múzeumtípusa, a tudományos szakmúzeum. Az egykor  összefoglaló, egyetemes múzeumként alapított Magyar Nemzeti Múzeum fokozatosan adminisztratív kötelékekkel egybekapcsolt szakmúzeumok csoportjává alakult át. Az eredetileg csak két, 1814-ben három osztályra tagolódó múzeum 1870-ben már 8 osztályra oszlott. A következő évtizedekben e szakosztályok egy része önálló intézménnyé fejlődött. 1877-ben megalakult az Országos Tanszermúzeum, 1879-ben a Technológiai Iparmúzeum, 1881-ben az Iparművészeti Múzeum, 1885-ben a Történelmi Arcképcsarnok, 1903-ban a Szépművészeti Múzeum. A Millenium alkalmából két új szakmúzeumot is megnyitottak: a Mezőgazdasági és a Közlekedési Múzeumot. A századfordulón a vidéki városok és megyék sorra alapítják a többnyire közkönyvtárral is egybekapcsolt városi vagy megyei múzeumokat. Ezeknek az egyesületi, megyei vagy városi alapítású múzeumoknak, könyvtáraknak egy részét idővel állami kezelésbe veszik. Számuk oly gyorsan nő, hogy szükségessé válik az állami szakmai felügyelet, ezért 1897-ben létrehozzák a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsát és Főfelügyelőségét. A történettudományi kutatás fontos műhelyévé válik az kiegyezés után kialakított Országos Levéltár, ahol a központi hatóságok levéltárait és iratait gyűjtötték  össze. A tudományos munka fő műhelyei korszakunkban továbbra is az egyetemek és szakfőiskolák. De ekkor még a középiskolák is szerepet játszanak a tudományban: az Akadémia levelező tagjainak jelentős része középiskolai tanár (akinek heti 14-16 órája mellett maradt ideje a komoly tudományos munkára is).

245

A 19. század második felében már létesülnek olyan intézmények is, amelyeknek  főfeladata a tudományos kutatás, kísérletezés, megfigyelés. „Ezek inkább gazdasági érdekekből, vagy egyes miniszterek tetterejéből, mint tervszerű tudománypolitikai program megvalósításaként keletkeztek… Nagyobb számú intézmény létesítésére csak egy példa van, de az is kimondottan mezőgazdasági gyakorlati céllal: a földművelésügyi kísérleti intézmények kifejlesztése Darányi Ignác által.” * Ilyen kutató intézetek kizárólag az alkalmazott- és természettudományok terén jöttek létre, a társadalomtudományi kutatómunka egyéb intézmények keretében, elsősorban az egyetemeken, a levéltárakban, a könyvtárakban és a múzeumokban folyt. Csillagvizsgálók már a 19. század első felében is létesültek, ezek közül nemzetközi szakmai hírnévre tett szert a pesti egyetem obszervatóriuma a Gellért-hegyen. Ugyancsak  nemzetközi hírű volt a Konkoly Thege Miklós által 1871-ben saját birtokán létesített ógyallai csillagvizsgáló, amelyet 1899-ben az állam vett át. A Haynald Lajos érsek által 1878-ban Kalocsán létesített csillagvizsgálóban a világhírű jezsuita csillagász, Fényi Gyula dolgozott. A bécsi meteorológiai intézetnek 1851-től hazánkban is voltak megfigyelő állomásai. A kiegyezés után, 1870-ben létrehozták az önálló Magyar Királyi Országos Meteorológiai és  Földmágnességi Intézet et, amely főleg 1890 után indult fejlődésnek. A megfigyelő állomások  száma 1900-ig 765-re emelkedett. A Intézetből vált ki 1905-ben az önálló Földrengési  Obszervatórium . Közvetlenül a kiegyezés után, 1869-ben alapították a Földtani Intézet et, amelynek 1899-ben felépült székháza a magyar szecesszió vezető építészének, Lechner  Ödönnek egyik kiemelkedő alkotása. A természettudományos kutatóintézetek sorát az Eötvös Lóránd kezdeményezésére 1907 alakult Geofizikai Intézet  zárja be. Az állami tudományos intézetek közt külön csoportot alkot az a 11 mezőgazdasági  kísérletügyi intézmény , amelyet mezőgazdasági akadémiai tanárok kezdeményezésére a Földművelésügyi Minisztérium hozott létre részben Budapesten, részben Magyaróváron. A központi kutatóhelyekhez kapcsolódtak a vidéki vegykísérleti és vetőmagvizsgáló állomások. A magyar gazdaság vezető ágazatát a tudományos kutatóintézetek egész sora támogatta. Az állam által létesített és az állami költségvetésből finanszírozott tudományos intézetek mellett fontos szerepet játszottak a polgári tudományos életben azok a tudományos társulatok, egyesületek, amelyeket maguk a tudomány művelői hoztak létre. Ezek képviselték  a szakma érdekeit és álláspontját különböző fórumokon és kérdésekben, felolvasó- és vitaüléseket, vidéki vándorgyűléseket tartottak, folyóiratokat, tudományos és népszerűsítő munkákat adtak ki, pályázatokat hirdettek, jutalmakat adtak szakmájuk kiemelkedő művelőinek. Közülük legfontosabbak az országos jellegű szakmai társulatok, amelyeknek  tagjai között egyaránt megtaláljuk a szakma tudományos elitjét, az igényes műkedvelőket és a pusztán az illető tudomány iránt érdeklődőket. Fontos szerepük, hogy a vidéken egyedül, elszigetelten dolgozó szakembereket bekapcsolták a tudományos közéletbe. Központi tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia korszakunkban vált nyelvművelő intézetből valódi szakszerű tudományos fórummá, amely feladatának tekintette az egész magyar tudományos élet szervezését és irányítását. Az 1860as években Eötvös József elnök és Szalay László majd Arany János főtitkárok vezetése alatt egyre inkább érvényesültek a korszerű polgári tudományosság szempontjai és követelményei. Míg korábban a nyelv és az irodalom művelésén volt a hangsúly, most egyre inkább előtérbe került a természettudományok és a technikai tudományok fejlesztése, a társadalomtudományok realista irányzatainak kibontakoztatása, s az európai tudományos színvonalhoz való felzárkózás követelménye valamennyi tudomány területén. Arany János főtitkár a magyar tudomány egyetemes feladatairól a Tudományos Akadémia 1865. évi közgyűlésén 

*

A magyar tudománypolitika alapvetése. Szerk. Magyary Zoltán. Bp. 1927. 369.

246

„Egy magasztos tulajdonunk, a hazaszeretet, könnyen gyanúba veszi a tudomány cosmopolitaságát… A tudomány cosmopolita természetű, igaz, határai addig terjednek, hol az emberi ismeret lehetősége megszűnik, s e határ ma épp oly beláthatatlan, mint volt ezred év előtt. Ezért, kik politikai jólétünkre közvetlen befolyást várnak tőle, vagy éppen, hogy szónoki virágokkal piperézze magát, könnyen gyanúba veszik, mintha mellőzné a hazafiságot. De valamint anyagi téren nem az elzárkózás… szolgált üdvünkre, hanem minél nagyobb részvét a világ forgalomban, úgy a szellemiek terén politikai súlyunk aszerint növekszik, aminő osztalékkal   járulunk az egyetemes tudomány előbbreviteléhez. Egy van főleg, mi első helyen reánk  magyarokra néz: hazánk minden oldalú megismerése, s megismertetése a nagyvilággal.… És ím ez a honszeretet a tudományban!”

A kitágult feladatkörnek, a polgári tudományosság igényeinek megfelelő új alapszabályok 1869-ben nyerték el a királyi jóváhagyást, s kisebb kiegészítésekkel egészen 1945-ig ezek szabták meg az Akadémia működését. A tagság összetétele is megváltozott. Eötvös Lóránd elnök 1890-ben rámutatott arra, hogy más volt az Akadémia feladata 1848 előtt, amikor nemzetiségünket kellett védeni és erősíteni, és más most, „midőn létünk    biztosítva lévén, annak megerősítésén kívül már arra is kell törekednünk, hogy a művelt nemzetek sorában minél előkelőbb állást foglaljunk.” Az „új korszakkal új emberek jönnek, az apát a fiú követi, az államférfit, a költőt a tudomány munkása váltja föl.” * A tudományos munka szervezése és irányítása a különféle szakbizottságok feladata volt. Az 1850-as évektől a világháborúig egy tucatnyi szakbizottság szerveződött, amelyek külső tagokat is bevontak  az irányításuk alatt folyó munkákba. A hazai tudományosság fejlődése szempontjából legnagyobb jelentősége az Akadémia könyv- és folyóiratkiadó tevékenységének volt. Másik általános jellegű tudományos egyesületünk, a Királyi Magyar  Természettudományi Társulat  1841-ben alakult. Főfeladatának a természettudományi ismeretek terjesztését, népszerűsítését tekintette. Tagjainak száma 1868 elején még nem érte el a 600-at, de 1878-ban már meghaladta az 5 ezret, 1912-ben pedig a 10 ezret. A két nagy, általános jellegű tudományos társulat mellett szaktudományi társaságok és egyesületek is alakultak, legkorábban a Budapesti Királyi Orvosegyesület (1837) és a Magyarhoni Földtani Társulat (1851). Szaktudományi társaságok különösen a kiegyezés után szerveződtek nagy számban: 1867-ben a Magyar Történelmi Társulat (folyóirata a Századok) és a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet, amelynek vidéki városokban 16 fiókegyesülete is volt. Ezután az első világháborúig minden tudományág létrehozza a maga szakmai társaságát és egyesületét, s kiadja a szakma tudományos folyóiratát. Az országos   jellegű tudományos társaságok mellett számos regionális vagy helyi jellegű is alakult. A regionális társaságok között a legjelentősebb az Erdélyi Múzeum Egylet volt, amely 1860 ban kezdte meg működését. De nemcsak a tudományok művelői, hanem a különböző művészetek alkotói és  barátai is létrehozták a maguk intézményeit, társaságait, s amelyeknek közülük erre szüksége volt méltó otthonaikat, kiállítási épületeiket is megkapták. A 19. század második felében a magyar képzőművészet reprezentatív egyesülete az 1861-ben létesült Országos Magyar  Képzőművészeti Társulat  volt, amely kiállításokat rendezett, s a művészeket anyagilag támogatta. Az 1870-80-as években 8-900 tagja volt, ez a szám 1914-ben megközelítette a négyezret. A Társulat kezdeményezésére épült fel 1877-ben az Andrássy úti (régi) Műcsarnok, majd 1896-ban a Városligetben az új Műcsarnok. „A Társulat struktúrájában és szemléletében még a polgárosodás előtti művészeti élet jegyeit konzerválta” **, ezért a 90-es évektől sorra létesültek olyan új intézmények, egyesületek, amelyek jobban megfeleltek a megerősödő polgári viszonyoknak. Ezek közé tartozott az 1894-ben alakult Nemzeti Szalon. „A Szalon jellegzetesen kettős arculatú intézmény volt, és lényegében hidat alkotott a *

A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada 1825–1975. Budapest, 1975. 158. Magyar művészet 1890–1919. Szerk. Németh Lajos. I. kötet. Bp. 1981. 128.

**

247

konzervatív szárny és a progresszió között.” *** A 20. század első éveiben alakult egyesületek  már kifejezetten a modern művészeti irányzatokat képviselték, mint pl. a KÉVE (1907) és a Művészház  (1909). Új típusú szerveződések azok, amelyek a közös esztétikai elveket és célokat valló művészeket tömörítik, mint a MIÉNK (Magyar Impresszionisták és   Naturalisták Köre, 1908), vagy a posztimpresszionista, avantgárd irányzatok képviselői, a Nyolcak (1909). Végül meg kell emlékeznünk a művésztelepek ről, ahol a művészek hosszabb ideig dolgoznak, vagy állandóan letelepednek. Ezeket többnyire a művészek  kezdeményezték, de idővel az illető város is támogatta őket, sőt állami segélyben is részesültek. 1896-ban szerveződött a nagybányai művésztelep, a 20. század elején pedig a szolnoki és a gödöllői. Az állam művészeti díjakkal, pályázatokkal, tanulmányi ösztöndíjakkal, megrendelésekkel igyekezett előmozdítani, de egyúttal irányítani is a képzőművészetek fejlődését. Az állami művészetpolitika alakításában fontos szerepet játszott a tekintélyes művészekből álló Magyar Országos Képzőművészeti Tanács. A 19. század második felében a színházművészet terén is bekövetkezett a műfajok  szerinti, s egyúttal a közönség különböző rétegeinek igényei szerinti differenciálódás. Az opera saját reprezentatív otthont kapott, midőn Ybl Miklós pompás neoreneszánsz épületében 1884-ben megnyílt a Magyar Állami Operaház. Az 1875-re felépült Népszínház a kispolgári nézőkre és a népszínművekre specializálódott, a modern darabok iránt érdeklődő közönség 1896-tól a Vígszínházba járhatott, az új népszerű zenés műfaj, az operett pedig 1903-tól a Király Színházban lelt otthonra. A századfordulón felépültek a vidéki városok korszerű színházai is. Hogy a komoly zenéről se feledkezzünk meg: a 19. század második felében szerveződnek nálunk a rendszeresen koncertező állandó szimfonikus zenekarok . Erkel Ferenc alapítja meg 1853-ban a budapesti Filharmóniai Társaságot , de a következő évtizedekben állandó zenekarok működnek Pozsonyban, Sopronban, Pécsett, Kassán, Kolozsvárt is. A kulturális egyesületek, szervezetek nemcsak szakmai alapon differenciálódtak, hanem világnézeti, felekezeti jellegű szerveződések is létrejöttek. A katolikus Szent István Társulat elsősorban könyvkiadóként kezdte meg működését még az 1840-es években. A Társulat kebelében 1886-ban Tudományos és Irodalmi Szakosztály létesült, amely 1915-ben Szent István Akadémiává alakult át. Hasonló célú és jellegű szerveződés volt a protestánsok  körében az 1888-ban létesült Magyar Protestáns Irodalmi Társaság. A magyarországi zsidóság 1910-ben alakította meg saját kulturális szervezetét, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesületet, majd 1916-ban a Zsidó Múzeum is megnyílt. Az írott kultúrát minél szélesebb közönséghez el kellett juttatni. Az ezen a téren  bekövetkezett fejlődést tanúsítja, hogy a 19. század második felében a nyomdaipar a magyar  könnyűipar legfejlettebb ágává nőtte ki magát. 1913-ban 1208 nyomda működött az országban, ebből 251 (a legnagyobbak) a fővárosban. A századfordulón hazánkban is végbemegy a média forradalma . A médiát akkor még csak az írott sajtó jelenti. A Magyarországon megjelent hírlapok és folyóiratok száma az 1880-as évek első felében 603 volt, 1896-ban 999, 1914-ben pedig 1892. A politikai lapok  száma 30 év alatt 82-ről 366-ra, a helyi újságoké 196-ról 386-ra növekedett. A szaklapoknak  minősített kiadványok periodikák száma 242-ről 1017-re emelkedett. Az irodalmi folyóiratok  és lapok száma sokkal szerényebb volt: a 80-as évek elején 63, 1914-ben 102. Nem csak a kiadványok száma emelkedett, hanem az egyes lapok példányszáma is. Az 50-60-as években a legnépszerűbb politikai lapok is 3-5 ezer példányban készültek, a 80-as években már  többtízezres példányszámokról tudunk, a századelőn pedig a rotációs gépek megjelenése lehetővé tette többszázezer példány utcára kerülését is. Minden politikai irányzatnak, pártnak  megvolt a maga napilapja. A lapkiadás jövedelmező üzleti vállalkozássá fejlődött. Az 1880as évektől elterjedtek a pártokhoz nem kötődő, olcsó hírlapok, majd a 20. század elején a ***

U.o. 129–130.

248

tömegigényeket kielégítő, szenzációkra vadászó bulvárlapok. Igen népszerűek voltak a különböző társadalmi rétegek igényeihez igazodó magazinok, családi képeslapok. Hasonló méretekben bővült az irodalom közönsége is. A századfordulón irodalmi (főleg regény-) sorozatokat százezer példányban adtak ki. A természettudományok  ban és az alkalmazott tudományokban a korszak első felében alakultak ki annak a feltételei, hogy megismerjék és adaptálják a nemzetközi tudományosság eredményeit, módszereit. Az ehhez szükséges egyetemi oktatói és tanszéki bázis, a korszerűen felszerelt laboratóriumok és kutatóműhelyek hálózata a hetvenes-nyolcvanas években jött létre. Általában elmondhatjuk, hogy a természettudományok és a műszaki tudományok legtöbb ága a század végére elérte az átlagos európai színvonalat, azzal lépést tudott tartani, sőt a korszak második tudósnemzedéke már alkotóan hozzájárult egyes tudományszakok egyetemes fejlődéséhez is. Nemzetközi viszonylatban számon tartott, kimagasló eredményeket a magyar tudomány elsősorban a matematikában (Kőnig Gyula, Kürschák József, Fejér Lipót, Riesz Frigyes), a fizikában és a műszaki tudományokban ért el. Eötvös Lóránd és tanítványa, a háborúban fiatalon elesett Zemplén Győző a klasszikus fizika utolsó nagy képviselői közé tartoznak. A műszaki tudományokban főleg az elektrotechnikában (a már említett Zipernowsky, Déri, Bláthy, Kandó), a híradástechnikában (Puskás Tivadar) és a hidraulikában (Bánki Donát) fűződnek kiemelkedő találmányok, fejlesztések magyar alkotók nevéhez. Az alkalmazott tudományok közül nálunk különösen fejlett volt az orvostudomány (Semmelweis Ignác, Balassa János, Balogh Kálmán, Hőgyes Endre, Korányi Frigyes és a magyar közegészségügy megteremtője, Fodor József) és az agrártudomány, amelynek rendelkezésére állt a már említett kutatóintézetek és kísérleti állomások együttese. Az 1860-as években legfontosabb teendőnek a Kárpát-medence természeti viszonyainak tudományos feltárását tekintették. Ezt feladatot több tudományszak –  elsősorban a földrajztudomány, a geológia, a botanika és a zoológia – együttműködésével a 20. század elejére teljesítették. Meg kell emlékeznünk a kor két tudományos expedíciójáról. Széchenyi Béla 1877 és 80 között, magyar tudósok (többek közt a geológus és földrajztudós Lóczy Lajos) kíséretében Kelet-Ázsiát utazta be, Teleki Sámuel pedig 1886 és 88 között Kelet-Afrika addig ismeretlen tájait fedezte fel. A társadalomtudományok  terén az ún. nemzeti tudományok – elsősorban a történettudomány és az irodalomtörténet – lassan kibontakoztak a nemzeti romantika dilettantizmusából, s modern szaktudományokká fejlődtek, de a korszerű európai tudományosság színvonalára csak a 20. század elején kezdtek felzárkózni. A történettudományra a 19. század második felében elsősorban a levéltári források hatalmas tömegben történő feltárása, összegyűjtése és kiadása jellemző, az Akadémia és Történelmi Társulat égisze alatt. Megszületnek a magyar történet korszerű összefoglaló tárgyalásai előbb Szalay László és Horváth Mihály tollából, majd a század végén több szerző munkájaként, Szilágyi Sándor szerkesztésében a 10 kötetes milléniumi magyar történet. A részletkutatások    – a pozitivizmus jegyében – a feltárt és kiadott nagytömegű forrásanyagra támaszkodva tisztázták elsősorban a politikai történet alapkérdéseit, az eseménytörténeti hátteret és a kronológiai problémákat. megismerése révén. A pesti egyetemen Marczali Henrik  szemináriumában, ösztöndíjasként külföldi egyetemeken, majd a bécsi Staatsarchiv kutatóbázisán Károlyi Árpád vezetésével, a forráskritika korszerű módszereinek ismeretével felvértezve, felnőtt és első munkáival jelentkezett az a fiatal történészgeneráció, amelynek  munkássága majd a két háború közötti időszakban teljesedik ki (Domanovszky Sándor, Szekfű Gyula, Hóman Bálint, Eckhart Ferenc). A nyelvtudományban – Reguly Antal, Hunfalvy Pál, Budenz József, Munkácsy Bernát és Szinnyei József munkássága révén –  végleg eldőlt a magyar nyelv eredetéről egy évszázada folyó vita, a finn-ugor rokonság 249

  javára. A magyarság török eredetét valló Vámbéry Ármint az egyetemes tudománytörténet mint a modern turkológia egyik megalapítóját tartja számon. Ugyancsak nemzetközi hírű orientalista volt a sémi filológiával és az iszlám történetével foglalkozó Goldzieher Ignác. A néprajztudomány számára a milléniumi kiállítás adott lehetőséget, hogy bemutassa a népi építkezés és anyagi kultúra táji változatait; ezen kívül a folklór kutatása terén születtek  számottevő eredmények (Sebestyén Gyula, Katona Lajos). A művészettörténet terén Henszlmann Imre munkássága vívott ki nemzetközi elismerést. A jogtudományban a közjogi historizálás uralkodott (Hajnik Imre, Timon Ákos), ezzel szemben a századfordulón kibontakozott az új, pozitivista jogfilozófia (Pulszky Ágost, Pikler Gyula, Somló Bódog). Pulszky és Somló a szociológia tudományos művelésének is első hazai kezdeményezői közé tartoztak. A pszichoanalízis terén nemzetközi tekintélyre tett szert Freud magyar követője, Ferenczi Sándor. A filozófusok közül a korszak elején Szontágh Gusztáv és Erdélyi János, a század végén pedig Böhm Károly és Alexander Bernát említésre méltó. A politikai filozófia terén egyedülálló alkotás Eötvös Józsefnek az 1850-es évek elején írt nagy munkája: „A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra” . Végül az alkalmazott társadalomtudományok közül nemzetközi viszonylatban fejlettnek ítélhetjük hazánkban a statisztikát (Keleti Károly, Körösi József, Láng Lajos).

Magyary Zoltán, a 20. század első felének kiemelkedő kultúrpolitikusa így értékelte a dualizmus  korának tudományos fejlődését : „Magyarországon az utolsó ötven év alatt nagyszámú kulturális és tudományos intézet jött létre és a tudomány művelése jelentékeny külső és sok tekintetben számottevő belső eredményeket mutathatott fel. A magyar művelt középosztály a városok  emelkedésével és fejlődésével annyira megizmosodott, hogy a tudományos pályák utánpótlását és annak elhelyezkedését biztosítani tudta és a tudomány eredményeit közlő irodalom és előmozdító mozgalmak számára elég erős anyagi támaszt is jelentett. A tudomány művelése inkább extenzív, mint intenzív volt. A tudományos búvárkodás és a szoros értelemben vett tudományos kutatás egyes emberek egyéni hajlandóságának volt a következménye, nem pedig egy tudományos iskolának, tudományos üzemnek a hatása, amely vonzerőt gyakorol a tehetségüket bontakozni érző tudósjelöltekre és azokat a tudomány műhelyének titkaiba beavatva, a módszeres munka ismeretével felszerelve, adja át az életnek. A tudomány nemzetközi kapcsolatai a háború előtt szépen kiépültek… A nemzetközi tudományos társulatokban és kongresszusokon sűrűn és tudományos tekintéllyel részt vettünk.”

Tudósok és szakemberek széleskörű együttműködésének eredményeként születtek  meg az első korszerű magyar  lexikonok : a Pallas és a Révai kiadó nagy vállalkozásai. Hasonló nagy kollektív vállalkozás volt még az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és  képben , és a Magyarország vármegyéi és városai  című sorozat. Az irodalomban és a művészetekben némi időbeli késéssel, eltolódással nálunk is megjelentek a kor európai stílusirányzatai: a historizmus, a realizmus, a naturalizmus, az impresszionizmus,a szimbolizmus, a szűrrealizmus, az expresszionizmus és a szecesszió. Az irodalomban korszak elején, az 1850-es években teljesedik ki a nemzeti klasszicizmus, elsősorban Arany János költészetében és Kemény Zsigmond regényeiben. A kiegyezés után már elveszti életerejét, s akadémizmusba, epigonizmusba hanyatlik. A „hivatalos” irodalom (az „irodalmi Deák-párt”) azonban továbbra is ennek a nép-nemzeti iránynak – a szigorú kritikus, Gyulai Pál által megfogalmazott – esztétikai és erkölcsi normáit képviseli és kéri számon az újjal próbálkozó írókon. Ezek az évtizedek az útkeresés, az átmenet jegyében telnek. A század utolsó negyedében a regény és az elbeszélés műfaja az uralkodó, ez kelti fel a közönség érdeklődését. A kiegyezéstől a század végéig több mint 500 új magyar regény   jelent meg, s ezek többsége a korabeli magyar társadalom problémáival foglalkozott. A kor  két legnépszerűbb vezető írója regényíró (az előző korban a költők jártak az irodalom élvonalában). Az írófejedelem, Jókai mellé a 80-as években felzárkózik Mikszáth Kálmán. Az 1848 előtti nagy írók művei bekerülnek az iskolai tananyagba, újra és újra kiadják őket, olcsó változatban is (Olcsó Könyvtár). Az irodalmi élet, az olvasóközönség számottevő mértékben kiszélesedik és differenciálódik. 250

Az új, már erősen polgári jellegű irodalom az 1890-es években erősödött meg. A változást A Hét  c. folyóirat indulásától (1890) szokták datálni. A modern magyar irodalom igazi áttörését, az irodalmi forradalom kezdetét azonban másfél évtized múltán Ady Endre Új  versek  c. kötetének (1906) megjelenése és a Nyugat  c. folyóirat indulása (1908) jelenti. Ez elsősorban a költők (Ady mellett Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád) forradalma, de hamar csatlakoznak hozzájuk a prózaírók is (Móricz Zsigmond, Csáth Géza, Karinthy Frigyes, Kaffka Margit). A színházművészetben a Hevesi Sándor vezette Thália Társaság megalakulása (1904) jelenti az új törekvések megvalósulását. Az építészetben  a 19. század második felében nálunk is a romantikából kinövő historizmus uralkodik, amely történeti stílusok valamelyikét utánozza, vagy többnek az elemeit vegyíti egy alkotásban. Ez a historizáló eklekticizmus alakította ki a gyorsan nagyvárossá növő Budapest és vidéki városaink külső arculatát. A kiegyezés utáni budapesti városrendezés során impozáns historizáló palota- és bérházsorok épültek a Sugár-úton (a későbbi Andrássy úton és a Nagykörúton. Ennek a stílusnak kimagasló építészei Feszl Frigyes (Vigadó), Ybl Miklós (Operaház), Schulek Frigyes (Mátyás templom, Halászbástya), Steindl Imre (Országház). Az 1890-es években nálunk is megjelenik az első eredeti modern építészeti stílus, a szecesszió . Lechner Ödön és tanítványai ebből egy sajátos magyar nemzeti stílust igyekeztek kialakítani a szecessziós formákat a magyar népművészetből vett és keleti diszítőmotívumokkal kombinálva, s a pécsi Zsolnay-gyár színes kerámiáit és cserepeit alkalmazva az épületeken. (Iparművészeti Múzeum, Postatakarékpénztár). A 20. század elején fiatal építészek (Kós Károly, Zrumeczky Dezső) az erdélyi magyar népi építészet formáit vették alapul épületeik tervezésénél. A Lechner tanítványok közül Lajta Béla már  korszakunkban eljutott a modern funkcionalista építészet legjellemzőbb formai megoldásaihoz. A festészetben  korszakunk első évtizedeiben a romantikában gyökerező történeti és –  főleg a freskófestészetben – a mitológiai tematika volt az uralkodó (Madarász Viktor, Székely Bertalan, Benczúr Gyula, Lotz Károly). A 70-es évektől realista tendenciák   jelentkeztek (Munkácsy Mihály, Paál László). Szinyei Merse Pál, a modern magyar festészet úttörője már a 70-es évek elején – a franciákkal egyidőben – impresszionista jellegű plein air  (szabadban készült) képeket festett (Majális), de az elutasítástól elkedvetlenedve, felhagyott az ilyen kísérletekkel. A korábbi évtizedek nyugati, főleg francia, stílusirányzatai csak az 1890-es évek második felében kaptak helyet művészeti életünkben, midőn 1896-ban létrejött a nagybányai művésztelep, a magyar impresszionista festészet központja (Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Iványi Grünwald Béla, Réti István, Thorma János). A szecesszió festészetének és iparművészetének központja az 1901-ben alapított gödöllői művésztelep volt (Körösfői-Kriesch Aladár). A magyar szecessziós festészet vezető alakja a Párizsból hazatért Rippl-Rónai József volt. A posztimpresszionista irányzatokat a 20. század elején a nagybányaiktól elvált „neós” fiatalok honosították meg. A modern művészeti forradalmat különböző, többnyire rövid életű művészi társulások képviselték: például az 1907-ben alakult MIÉNK, a Nyolcak (1909) csoportja pedig az avantgárd festészet követőit tömörítette. Egyik  csoporthoz sem tartozott a modern magyar festészet egyik legjelentősebb, szuverén egyénisége, Csontváry Kosztka Tivadar. A szobrászat fellendülését a nagyszabású városépítésekkel kapcsolatban megrendelt köztéri és épület szobrok, emlékművek eredményezték, amelyek többségükben történeti személyiségeket ábrázolta. Legjelentősebb szobrászaink Stróbl Alajos, Zala György és Fadrusz János voltak. A 20. századi modern törekvéseket ebben a művészeti ágban Vedres Márk és Beck Ö. Fölöp képviselték. A magyar  zenei élet  nagy nyeresége volt, hogy Liszt Ferenc, aki mindig magyarnak  vallotta magát, noha nem tudott magyarul, az 1860-as évek közepétől minden évben néhány hetet, vagy hónapot hazájában töltött, s 1875-ben elvállalta a Zeneakadémia elnökségét. A 251

legjelentősebb hazai zeneszerző a század végéig Erkel Ferenc, akinek legsikeresebb operáját, a Bánk bánt 1861-ben mutatták be. A 20. század elején a magyar zene történetében is hasonló forradalom ment végbe, mint az irodalomban és a képzőművészetben. Két fiatal zeneszerző Kodály Zoltán és Bartók Béla 1905-ban elkezdte gyűjteni s műveiben feldolgozni a magyar népzenét, s ebből a forrásból merítve megteremtették a modern magyar zenei stílust. A 20. század első két évtizedében Magyarországra diadalmasan bevonult a század újszülött művészete, a film. 1908-ban már több tucat mozgóképszínház működött az országban, többségük a fővárosban. Eleinte rövid, néhány perces filmeket készítettek, de a filmtechnika fejlődése nyomán 1912-ben nálunk is megindult a játékfilmek gyártása. Évrőlévre egyre több film készült, 1914-ben még csak 18, 1918-ban már több mint 100. Olyan később világhírűvé vált rendezők álltak a magyar film bölcsőjénél, mint Kertész Mihály és Korda Sándor. A játékfilmekben a kor minden jeles színésze szerepet vállalt. A polgári társadalom kialakulásával a kultúra rétegzettsége , különböző szintekre tagolódása is sokrétűbbé vált a társadalmi osztályok és rétegek igényei szerint. A kultúra legmagasabb szintjét az ún. magas műveltség képviselte: a rangos irodalom, a művészi színház, az igényes képzőművészet, a komoly zene, az opera, a kiállítások. Ennek közönsége általában a diplomás értelmiség és a művelt polgárság meglehetősen szűk köre volt. A társadalom szélesebb rétegei számára a kultúra szórakoztató  funkciója került előtérbe. A szórakozásnak is voltak igényesebb és közönségesebb változatai. Az irodalomban a szórakoztató műfajt az ún. lektűr, az olvasmányos, szellemi erőfeszítést, elmélyülést nem kívánó regény, vagy elbeszélés képviselte. Rangos, jó írók is írtak ilyeneket, pl. a századelőn Herceg Ferenc, de ide számítható a nagy mesélő, Jókai Mór is. A szórakoztató olvasmány legalsó szintjén a nagy példányszámban kiadott ponyvairodalom termékeit találjuk, amelynek  volt városi, kispolgári és népies falusi változata. A munkások és parasztok többsége ezt olvasta. A színházban a vígjátékok és a könnyebb polgári darabok jelentettek szórakozást.   Nagyon népszerűek voltak Budapesten és vidéken egyaránt a népszínművek, főleg a kispolgárság körében. A 19. század végén a népszínműnek vetélytársa támadt: az operett. Az operett cselekménye, szövege semmivel sem képviselt magasabb színvonalat, mint a népszínmű, igazi értéke a zenéje volt, amely némely szerző esetében megközelítette az opera színvonalát (Johann Strauss és Lehár Ferenc műveit manapság az operaházak játsszák). A  bécsi operett mellé a 20. század elején felnőtt és exportcikké vált a magyar operettirodalom (Huszka Jenő, Kálmán Imre, Jacobi Viktor, Szirmai Albert). A zenés szórakozás legkönnyedebb műfaját az orfeum jelentette, amelyet csak a tehetősebbek látogathattak, mert a műsor közben fogyasztani is kellett. Ugyancsak a városi polgárság kedvenc szórakozó helye volt a kabaré. A 19. század második felében és a 20. század elején élte virágkorát a népies műdal, azaz a magyar nóta, a cigányzene. Elsősorban a vidéki úri középosztály zenei kifejezőeszköze volt, de valójában az egész magyar társadalom ezt énekelte, hallgatta, a népdal felfedezése előtt ezt tartották az igazi magyar zenének. A fővárosi munkások, cselédlányok, de kispolgári családok is szívesen mentek  vasárnap délutánonként a cirkuszba, vagy az Angolparkba. Végül a korabeli társadalom egyharmada még teljesen a szóbeli kultúra körében élt. A forgalomtól, piacoktól elzárt falvakban még éltek a népi kultúra hagyományos szórakozásai: a fonó, a tollfosztó, ahol népmeséket hallgattak, népdalokat énekeltek. Korszakunkban alakult ki a népdal ún. új stílusa, jelentős részben az úri társadalom zenéjének hatására. A dualizmus korában, különösen annak második felében kezd helyet kapni a magyar  társadalom különböző rétegeinek szabadidő-kultúrájában a sport. Magyar versenyző is szerepelt az első újkori olimpia bajnokai között 1896-ban. A világháborút megelőző olimpiai  játékokon a magyar sportolók többnyire szereztek egy-két aranyérmet, vívásban, úszásban, atlétikában és sportlövészetben. A bajnokok akkor még valóban amatőrök voltak. 1896-ban 252

rendezték Budapesten az első labdarúgó-mérkőzést, s a futball hamarosan népszerűvé vált. 1901-ben megalakult a Labdarúgó Szövetség, s megrendezték az első bajnokságot. 10. Belpolitika a dualizmus korában Magyarországon a politizálás a dualizmus korában – legalábbis a századfordulóig – úri  passziónak számított, annak ellenére, hogy 1910-ben a politikai jogokkal, azaz választójoggal rendelkező állampolgárok 62 %-a paraszt (30 %-a 10 holdon aluli kisparaszt), 16 %-a kispolgár, 3 %-a munkás volt. A politizálás fórumain, az országgyűlésen és a törvényhatóságok közigazgatási bizottságaiban (a törvényhatóságok a felirati jog révén   beleszólhattak az országos politikába is) csak arisztokratákkal és az úri középosztály tagjaival találkozunk. A korabeli felfogás szerint azt a felnőtt férfit illette meg a választójog, aki képes önálló politikai véleményalkotásra. Ezért alkalmaztak vagyoni és jövedelmi cenzust, de értelmiségi cenzust (pl. írástudást) nem, így a választók 16 %-a még 1910-ben is analfabéta volt. 1904-ben a választójoggal rendelkezők 57 %-a vallotta magát magyar  anyanyelvűnek. 1913-ban az új választójogi törvény több mint 50 %-kal megnövelte a választójogosultak számát, ennek eredményeképpen a 24 éven felüli férfiak 43 %-a rendelkezett választójoggal. Ekkor jutott választójoghoz több mint 200 ezer ipari és 150 ezer  mezőgazdasági munkás. E törvény alapján azonban a világháború miatt nem tartottak  választásokat. Korszakunkban nem pártokra, hanem egyes személyekre szavaztak, a  jelölteket azonban növekvő mértékben a pártok állították, s azoknak programját képviselték. A választójoggal nem rendelkezők hivatalosan a kérvényezési jog keretében fejezhették ki véleményüket egy-egy konkrét politikai kérdésben: kérvényt intézhettek az országgyűléshez és a kormányhoz. A kor  pártjai  nem hasonlítottak a mai tömegpártokhoz, hanem ún. választási, vagy klubpártok voltak, lényegében az azonos politikai elveket valló képviselőkből álltak. Minden   párt fenntartott egy pártkört, pártklubot, amelynek teljes jogú tagjai csak a képviselők  lehettek, de idővel volt képviselők, szimpatizánsok is bebocsátást nyertek. Országos szervezetet a 90-es években alakult új pártok (Néppárt, Szociáldemokrata Párt) alakítottak ki. A pártok nálunk nem világnézet, politikai eszmék alapján szerveződtek, hanem közjogi  alapon , vagyis az különböztette meg őket egymástól, hogy milyen álláspontot foglaltak el a dualizmus, a Monarchia másik feléhez való viszony kérdésében. A kiegyezést, a közös ügyeket tagadó ellenzéki párt nem kerülhetett kormányra. Így nem alakulhatott ki parlamenti „váltógazdaság”, a különböző eszmei-világnézeti alapon álló (liberális – konzervatív), vagy különböző osztályokat képviselő pártok időnkénti helycseréje a hatalomban. Nem közjogi alapon álló kisebb pártok alakulására a századfordulón került sor, de a politika meghatározó törésvonala mindvégig a közjogi kérdés maradt. A kiegyezést a Deák-párt  hozta tető alá és védelmezte kormánypártként 1875-ig, amikor a legnagyobb ellenzéki párttal, a balközéppel egyesülve létrejött a Szabadelvű Párt , amely 30 évig, 1905-ig maradt kormányon. A kiegyezés ellenzékét a Tisza Kálmán vezette balközép  képviselte, amely 1868-ban kiadott programja (bihari pontok) szerint elutasította a közös ügyeket; önálló magyar hadsereget, pénz- és kereskedelmi ügyet, s önálló diplomáciai képviseletet kívánt, tehát a dualizmust az uralkodó személyének közösségére korlátozódó  perszonális unióvá akarta átalakítani. A „balközép” programja (1868):  „A balközép körnek tagjai … mindannyian azon nézetből indultak ki, hogy Magyarország semmi más nemzetnek vagy országnak alá nem vetett, szabad és független ország, azt tekintették … közjogi szempontból a párt mindenekelőtti feladatának, hogy az minden alkotmányos eszközzel odahasson, hogy mindazon törvények, melyek hazánk említett függetlenségével ellentétben állnak, megszüntessenek; megszüntessék ennek folytán a delegáció intézménye és a közös

253

minisztérium; azon törvényes intézkedések pedig, melyek biztosításunkra szükségesek, létesítessenek; a magyar hadsereg, pénz- és kereskedelmi ügyeink függetlensége; hazánk  törvényes függetlenségének diplomáciai elismertetése. Az ezen célból egyesült párt határozottan fog a kitűzött irányban haladni, de higgadtan fogja megválasztani működésére az időt, az alkotmányos eszközöket, kerülve mindazt, mi ingadozásra lenne magyarázható, de kerülve oly izgalmak előidézését is, melyek az alkotmányos küzdelmet lehetetlenítik, s hazánkra nézve veszélyesekké válhatnának.” (A balközép programjából, az ún.  bihari pontokból, 1868.)

A fúziót megkönnyítette, hogy két párt társadalmi bázisa azonos volt: a középbirtokos és a megyei tisztségeket viselő nemesség. A balközépből kivált a radikálisok kis csoportja, a szélső bal , vagy 48-as Párt  (Madarász József), amelynek programja demokratikus követeléseket (általános, titkos választójog) is tartalmazott, s a nemzetiségeknek tényleges egyenjogúságot, a nemzetiségi törvényben foglaltaknál szélesebb nyelvi jogokat ígért. Az utódpártoknál ez demokratizmus már erősen mérséklődött, s a nemzetiségekkel való együttműködést is felváltotta az egyre türelmetlenebb nacionalizmus. Mikor a balközép-párt képviselőinek zöme, Tiszával együtt „szögre akasztotta” a bihari pontokat, s a kiegyezést elfogadva, egyesült a Deák-párttal, az ezt kifogásoló képviselők kiváltak a pártból, s a 48-as Párttal együtt, Mocsáry Lajos elnökletével 1874-ben megalakították a Negyvennyolcas  Függetlenségi Pártot , amely ettől kezdve mindvégig a baloldali közjogi ellenzék vezető  pártja volt. Ennek a pártnak a képviselői is zömmel a birtokos nemesség, a dzsentri köréből kerültek ki, arisztokrata azonban a 20. század elejéig nem volt köztük. A tiszta magyar  választókerületekben általában ez a párt diadalmaskodott. Néhány képviselő továbbra is a 48as pártban maradt 1884-ig, midőn ők is csatlakoztak a függetlenségiekhez. Az így kibővült  párt a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt  nevet vette fel, elnöke Irányi Dániel lett.

A „48-as Függetlenségi Párt” (Egyesült Közjogi Ellenzék) programja, 1874. „Magyarország legyen önálló független magyar állam, mely minden idegen beavatkozástól menten intézze minden ügyeit, mely teljes önállósággal bírjon a polgári közigazgatáson kívül a hadügy, pénzügy, nemzetközi viszonyok és a közgazdaság minden ügyében…Követeljük az eddigi központosítási és bureaucraticus iránnyal való fölhagyást, követeljük az ősi magyar  önkormányzati rendszernek visszaállítását, a törvényhatóságoknak történelmileg kifejlett teljes hatáskörükbe és állásukba való visszahelyezését, népképviselet és választási jog fenntartásával…Szabadelvű irányban kívánjuk megoldatni a még hátralévő s jövőben előfordulandó számtalan reformkérdéseket, mert erősen meg vagyunk győződve afelől, hogy a kornak szelleme és felvilágosodása ellenállhatlanul sodor magával minden akadályt.”

Az új kormánypártnak rögtön jobboldali ellenzéke  is támadt: a Deák-párt konzervatív arisztokrata csoportja ugyanis nem kívánt egybeolvadni a balközéppel, ezért a fúzió után Sennyey Pál vezetésével különvált, s megalakította a Konzervatív Pártot . Hamarosan csatlakoztak hozzájuk az új gazdasági kiegyezéssel elégedetlen kormánypárti képviselők is, s így 1878-ban létrejött az Egyesült Ellenzék , amely elfogadta a kiegyezést, a közös ügyeket, de az adott rendszeren belül jobban kívánta érvényesíteni Magyarország érdekeit, főleg a gazdaság és hadsereg területén. Sennyey visszavonulása után Apponyi Albert lett a párt vezetője, amely hamarosan a Mérsékelt Ellenzék , majd 1892-ben a Nemzeti Párt  nevet vette fel. Az utóbbi név arra utal, hogy a párt programjának előterében a kiegyezés nemzeti alapon való továbbfejlesztése áll: „Mi nemzeti politikát akarunk az 1867-iki kiegyezés alapján.” Azt kívánják, hogy a közös intézményekben, elsősorban a hadseregben jobban érvényesüljön a magyar jelleg (zászló, címer, stb.) és a magyar nyelv. A párt mint önálló politikai alakulat 1899-ben megszűnt, mert ekkor Apponyi és hívei beléptek a Szabadelvű Pártba, majd 1904 ben a Függetlenségi Párthoz csatlakoztak. 1883-ban, az antiszemita mozgalom fellángolása idején, Istóczy Győző vezetésével létrejött az Országos Antiszemita Párt , amelynek tagjai részben a szabadelvű, részben a függetlenségi pártból toborzódtak. A következő évi

254

választásokon 16, 1887-ben pedig 11 mandátumhoz jutottak, majd a párt két részre bomlott és hamarosan megszűnt. Az 1890-as években egy új típusú párt jelenik meg a magyar politikai életben, a Katolikus Néppárt , amelyet a magyar „kultúrharc”, az egyházpolitikai törvények körüli  politikai harcok idején, 1895-ben alapított Zichy Nándor gróf. Ez a párt nem közjogi, hanem keresztény világnézeti alapon állt, s célul tűzte ki az egyházpolitikai törvények revízióját, a katolikus autonómia megvalósítását. Programjában fontos helyet foglalt el a kisbirtokos   parasztság, a kisiparosok és a munkások érdekében teendő szociálpolitikai intézkedések  követelése. Ugyancsak hangsúlyozza a nemzetiségekkel szembeni igazságos és méltányos eljárást, hiszen a párt a katolikus német, szlovák és ruszin parasztságot és kispolgárságot is meg akarta nyerni. Ez az első parlamenti párt, amelyik országos szervezetet épített ki, főleg a katolikus egyesületek széles hálózatára, a Katolikus Körökre, a Katolikus Népszövetségre támaszkodva. A Néppárt a 20. század elején egyre jobban a közjogi ellenzék oldalára sodródott, s szociális programjáról egyre inkább megfeledkezett. Ez utóbbit a keresztényszocialista mozgalom vitte tovább, amely 1907-ben Országos  Keresztényszocialista Párt tá szerveződött (egyetlen parlamenti képviselője Giesswein Sándor  volt). 1918 elején a Néppárt és a Keresztényszocialista párt egyesült Keresztény Szociális  Néppárt néven, átvéve a keresztényszocialista program fontosabb pontjait. Részletek a Katolikus Néppárt programjából, 1895  „Követeljük mindazon törvényes intézkedések megtételét, melyek a földművelő népnek a hazában való megélhetését és gyarapodását biztosíthatják. Követeljük, hogy a kisgazdák és kisiparosok  hiteligényei állami támogatás mellett létesítendő szövetkezeti és egyéb megfelelő intézmények  útján kielégítést nyerjenek.… Pártunk a kisiparost és munkást a nagyiparral és tőkével való versenyben az állam által kívánja az őt megillető védelemben részesíttetni. Követeljük a munkaadó és munkás közti viszonynak szabályozását és különösen a munkás családi, erkölcsi és egészségi érdekeinek megóvását, továbbá a munkásbiztosítások nagyobbmérvű kiterjesztését; a vasárnapi munkaszünetre vonatkozó törvény szigorítását. Pártunk a nemzetiségek iránt teljes előzékenységgel kíván viseltetni, és igényeiket, amennyiben azok a magyar állam egységével és nemzeti jellegével megegyeztethetők, méltányolni fogja, és őket igazságos, méltányos eljárásban kívánja részesíttetni.”

1900-ban alapította Vázsonyi Vilmos a Polgári Demokrata Pártot. Mind a polgári demokraták, mind a keresztényszocialisták követelték az általános választójogot, a virilizmus eltörlését, a polgári szabadságjogok törvényes biztosítását, a népoktatás ingyenességét, a mezőgazdasági és ipari kistermelők védelmét szolgáló állami szociálpolitikát, munkás és munkaadó viszonyának állami szabályozását és ellenőrzését, a munkások kötelező baleseti,   betegségi, rokkantsági és öregségi biztosítását, a családi otthon, a kisműhely és kisüzlet, valamint a birtokminimum törvényes védelmét (homestead), a progresszív adórendszert, a fogyasztási adók megszüntetését, a létminimum adómentességét. A keresztényszocialista  program az egészségtelen birtokviszonyok kiigazítására széleskörű parcellázást és telepítést  javasolt az állami, községi és közalapítványi birtokokon. Látható, hogy a nem közjogi alapon szerveződő pártok programjuk súlypontját a megoldandó szociális kérdésekre helyezték, s fontosnak tartották a politikai rendszer demokratikus irányú kiszélesítését. Vázsonyi pártjának társadalmi bázisa elsősorban a városi kis- és középpolgárság volt. A parasztság önálló politikai útkeresését bizonyítják a 20. elején sorra alakuló parasztpártok: az Áchim L. András békéscsabai jómódú gazda által 1906-ban alapított Magyarországi  Független Szocialista Parasztpárt , a Balmazújvároson szerveződött Országos Földmívelő  Párt (1908), valamint a Nagyatádi Szabó István vezetésével 1909-ben Szentgálon megalakult Országos 48-as és Függetlenségi Gazdapárt. E három párt programjában a már említett

255

demokratikus és szociálpolitikai követelések mellett nagy hangsúllyal szerepel a földkérdés megoldása, a latifundiumok és hitbizományok állami közreműködéssel történő felparcellázása formájában. Végül 1914-ben a progresszív polgári értelmiség is létrehozta saját pártját, a Polgári Radikális Pártot. Közben a hagyományos közjogi pártok a századelő belpolitikai válsága során jelentős átalakuláson mentek keresztül. A Szabadelvű Párt az 1905. évi választásokon vereséget szenvedett, majd feloszlott. De már előzőleg, 1904-ben kiléptek belőle Apponyi Albert és nemzeti-párti hívei, majd ifj. Andrássy Gyula és követői. 1904 végén megszerveződött az ellenzéki pártok koalíciója , amely a Függetlenségi Pártból, a Néppártból és az Andrássy által létrehozott Alkotmánypárt   ból állt. A koalícióhoz csatlakozott Bánffy Dezső 1903-ban alapított Új Párt   ja is. A koalíció győzelmet aratott az 1905-ös választásokon és 1906-ban kormányt is alakíthatott. A hatalmon lévő Függetlenségi Párt azonban bomlásnak indult. 1909 őszén az önálló jegybank kérdése miatt kettészakadt a párt: egy Kossuth pártra  és egy Justh pártra . Kossuth Lajos fia, Ferenc 1894-ben hazajött és a Függetlenségi Párt elnöke lett, a koalíció idején azonban a pártban megerősödött a Justh Gyula vezette csoport. 1910-ben Tisza István Nemzeti Munkapárt  néven újjászervezte a régi szabadelvű pártot, s a párt megnyerte a választásokat. 1913-ban a különböző függetlenségi frakciók Károlyi Mihály gróf vezetésével egyesültek, s így létrejött az Egyesült Függetlenségi és Negyvennyolcas  Párt . A háború alatt, 1916 nyarán Károlyi Mihály 25 társával kilépett a pártból (amelynek  elnöke Apponyi Albert lett), önálló, demokratikus jellegű pártot alapított Függetlenségi és  48-as Párt  néven. Célul tűzte ki a béke mielőbbi megkötését és az egészségtelen  birtokmegoszlás orvoslását ígérte. 1918 elején Wekerle Sándor miniszterelnök megkísérelt új kormánypártot összekovácsolni 48-as Alkotmánypárt  néven.   Nem jutottak be a parlamentbe a munkáspártok , mert sem az ipari, sem a mezőgazdasági munkásság nem rendelkezett választójoggal. 1868-ban alakultak meg az az első munkásegyletek, amelyek önsegélyző egyesületek voltak, de már politikai jogokat is követeltek a munkások számára. 1878-ban jöttek létre az első munkáspártok: a Nemválasztók  Pártja  és a Magyarországi Munkáspárt , amelyek 1880-ban Magyarországi Általános  Munkáspárt  néven egyesültek. Ez már a marxizmus alapján álló szociáldemokrata párt volt, de az utóbbi név használatát a belügyminiszter nem engedélyezte. A II. Internacionálé megalakulása után, 1890-ben létrejött a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Ez volt nálunk az első, 20. századi értelemben vett modern tömegpárt, amely a szakszervezetekre alapozva kiépítette a pártszervezetek országos hálózatát, formális tagsággal, tagkönyvvel és „pártadóval”. A 20. század elején politikai követelései (általános választójog) érdekében már  százezres nagyságrendű tömegeket tudott mozgósítani és az utcára vinni. Mivel a párt nem foglalkozott kielégítően az agrárkérdéssel, kiváltak belőle az agrárszocialista pártok: 1897  ben a Független Szocialista Párt  (Várkonyi István), majd 1900-ban az Újjászervezett  Szociáldemokrata Párt  (Mezőfi Vilmos). A Magyarországi Szociáldemokrata Pá rt Elvi Nyilatkozata (1890. december 8.)  A Magyarországi Szociáldemokrata Párt arra törekszik, hogy az összes népet nemzetiségi, faji és nemi különbség nélkül a gazdasági függés bilincseiből kiszabadítsa, annak politikai   jognélküliségét megszüntesse, valamint hogy a munkásnépet a szellemi satnyulásból kiemelje. Oka a jelen állapotoknak, amelyeknek súlya alatt a munkásosztály csaknem összeroskad, nem keresendő egyes állami intézményekben, hanem az egész társadalmi szervezet lényegében, s illetve azon tényben, hogy a munkaeszközök egyes birtokosok kezében vannak  összpontosítva.…A munkaeszközökben való magántulajdon elkerülhetlenül maga után vonja a néptömeg nyomorát s mind nagyobb néprétegeknek folyton növekvő elsatnyulását. Ezen okokból a Magyarországi Szociáldemokrata Párt a bérrendszerrel kapcsolatos mai termelési módnak a társas munkával leendő helyettesítésére törekszik, amely a munkás részére a munka teljes díját   biztosítja. A technikai fejlődés, a termelési erők óriási növekedése nemcsak hogy feleslegessé teszik a tulajdon mai alakját, hanem megteremtik egyúttal a közös tulajdonhoz szükséges szellemi és anyagi előfeltételeket. A munkáspártnak ama törekvése, hogy a munkaeszközöket az összesség közös tulajdonába átvezesse, tehát nemcsak egyértelmű a munkásosztály gazdasági felszabadításával, hanem egyszersmind oly fejlődési mozzanat, amely történelmileg elkerülhetlen szükségen alapszik.”

256

257

A politikai pártok mellett egyre nagyobb szerepet játszottak a politikában a különböző érdekvédelmi szervezetek (pressure groups) , amelyek tagjai, vagy képviselői több pártban is   jelen voltak és igyekeztek befolyásolni az egyes pártok politikáját az általuk képviselt szervezet, vagy társadalmi csoport érdekében. Ilyen érdekvédelmi szervezetek elsősorban az agrárius és merkantil ellentétpár mentén jöttek létre. Az agrárérdekeket eleinte a reformkorban alapított Országos Magyar Gazdasági Egyesület  (OMGE) képviselte, majd 1896-ban megalakult a Magyar Gazdaszövetség , amely elsősorban a nagy- és középbirtokosok érdekvédelmi szervezet volt, de bizonyos mértékig a kisgazdák érdekeinek  képviseletét és paraszti szövetkezetek szervezését is felvállalta. Az agráriusokkal szemben a merkantil nagytőke és a vállalkozó nagypolgárság szervezete volt a Gyáriparosok Országos  Szövetsége  (GYOSZ, 1902) és az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés  (OMKE, 1904). Egy régió érdekeinek képviseletére szerveződött a 20. század elején a Székely Országgyűlési  Képviselők Társasága  és a Székely Társaságok Szövetsége . A korszak uralkodó eszmerendszere a liberalizmus . Ezt vallja a politikusok többsége, kormánypárti és ellenzéki egyaránt. A kiegyezés után ennek szellemében történik meg a   polgári jogrend és államapparátus felépítése. A dualizmus korának liberalizmusa azonban egyre távolodik a reformkor polgári átalakulást előkészítő liberalizmusától, az átalakulást egyre inkább nem továbbvinni, hanem lezárni, az elért eredményeket nem reformokkal továbbfejleszteni, hanem konzerválni akarja. Ezért szokás „állagőrző liberalizmusnak” nevezni. A rendszer demokratikus irányú továbbfejlesztésétől azért zárkózik el, mert a   politikai jogok (választójog) kiszélesítése veszélyeztetné a magyarság hegemóniáját. Mint Európa egyéb országaiban, a liberalizmus nálunk is egyre inkább összefonódott a nacionalizmussal. Ez azt jelentette, hogy a magyar hegemónia fenntartása érdekében korlátozni lehetett a liberalizmust. A Szabadelvű Párt főideológusa, Beksics Gusztáv nyíltan megvallotta: „Ha a liberalizmus és a magyar érdek ellentétben volna egymással, akkor  minden fontolódás nélkül föláldoznám az előbbit az utóbbinak oltárán.” * Általános európai  jelenség volt, hogy „a klasszikus liberalizmus ebben az időszakban lassan átadta a helyét egy újfajta, revizionista liberalizmusnak” **, amely elsősorban a piaci versenybe való állami  beavatkozásban nyilvánult meg. Erre az 1880-as évektől a legfejlettebb országokban is sor  került, Magyarország esetében a felzárkózás nehézségei különösen indokolták ezt. A liberalizmus polgári irányú megújítása, továbbfejlesztése jegyében alakult ki a századfordulón a magyar baloldali progresszió ideológiája, a polgári radikalizmus . Képviselői a polgári értelmiség európai műveltségű és látókörű tagjai voltak. 1900-tól ők  adták ki a Huszadik Század  c. folyóiratot. A Társadalomtudományi Társaságban és az egyetemisták Galilei Körében tartottak vitaüléseket, ankétokat a magyar társadalom és   politika aktuális kérdéseiről. Ők a polgári átalakulás következetes végigvitelére, a rendifeudális maradványok gyökeres felszámolására, a polgári demokratikus Magyarország megvalósítására törekedtek. Az irányzat kezdeményezői pozitivista jogfilozófusok és szociológusok voltak: Pulszky Ágost és tanítványai: Somló Bódog és Pikler Gyula, majd fokozatosan Jászi Oszkár vált a polgári radikális eszmekör legfontosabb képviselőjévé. Az állami bevatkozás sürgetése jegyében jelentkezett az 1870-es évek végén, a 80-as évek elején a kor másik, egyre inkább teret nyerő eszmei irányzata, az újkonzervativizmus . Ennek két változata volt jelentős. Kezdetben a nagy- és középbirtokosok  agrárius  csoportja képviselte, a 90-es években léptek színre a katolikus  újkonzervatív irányzatok. Az újkonzervativizmus kialakulása tulajdonképpen válasz volt a gazdasági liberalizmus, a tőkés szabad verseny negatív következményeire. A liberalizmussal szemben társadalmi szolidaritást hirdetett, állami szociálpolitikát, a kisembereket, a tőkés verseny kárvallottait és munkásokat védelmező törvényhozást követelt, s a társadalom új szerveződését kívánta létrehozni, érdekképviseleti alapon. A politikai liberalizmus vívmányait, az általános *

[Beksics Gusztáv] Timoleon: A legújabb politikai divat. Budapest, 1884. 11. Gray, John: Liberalizmus. Pécs, 1996. 48.

**

258

szabadságjogokat nem vonták kétségbe, sőt a katolikus irányzatok általában a politikai jogok  kiterjesztését (általános választójog) kívánták. Magukat a liberalizmusnál korszerűbb, a modern társadalom problémáira megfelelőbb válaszokat adó politikai irányzatnak tartották, s kétségtelen, hogy a társadalom szervezésének, mozgósításának terén új módszereket, új szervezeti kereteket és formákat honosítottak meg. A mezőgazdaság állami támogatását követelő agráriusok nem szerveződtek önálló   párttá, a kormánypártban és az ellenzéki pártokban egyaránt jelen voltak. Törekvéseiket elsősorban 1896-ban alakult érdekvédelmi szervezetük, a Magyar Gazdaszövetség révén igyekeztek megvalósítani. Fő képviselőik Apponyi Albert, Károlyi Sándor és több kormány földművelésügyi minisztere, Darányi Ignác voltak. A katolikus újkonzervativizmus szociális programjában radikálisabb volt, főleg a  parasztság és a kispolgárság problémáit és a munkáskérdést állította előtérbe, XIII. Leó pápa Rerum Novarum  c. szociális enciklikájának (1891) szellemében. A katolikus újkonzervativizmus pártokká is szerveződött (Néppárt, Keresztényszocialista Párt), de ők is főleg egyesületek, szövetkezetek és érdekvédelmi szervezetek által tartottak kapcsolatot a tömegekkel. Mivel nálunk a kapitalisták többsége zsidó volt az újkonzervatív irányzatokban egyre inkább jelentkezett a mérsékelt, vagy radikálisabb antiszemitizmus. A kiegyezés létrehozása után a Deák-párti kormány és parlament törvényhozó tevékenysége elsősorban a modern polgári államapparátus és igazságszolgáltatás megteremtésére, a polgári jog- és tulajdonviszonyok létrehozására irányult. Életbe kellett léptetni a közteherviselés elvének megfelelő adórendszert, fel kellett számolni az úrbéri rendszer maradványait. Mindezen kérdésekben alapvető törvények születtek a kiegyezés utáni években. Kezdetét vette az állami vasútépítés, s ugyancsak állami beruházással megkezdték Budapest városrendezését, modern nagyvárossá alakítását. Közben azonban a Deák-párt meggyengült és bomlásnak indult. Deák maga is egyre többször szembe került a párt többségével, s több alkalommal kimutatta elégedetlenségét. Legközelebbi munkatársa, Csengery Antal írta 1870 nyarán, miután egy kérdésben „Deákot…a Deák-clubban, lekiabálták, mint egy kortestanyán. Láthatta az öreg úr, a mit én rég mondok, hogy neki többé nincs pártja, vagy csak legfeljebb 40—50 egyénből áll.… Egy reactionarius csőcselék ez barátom, mellyel se valódi alkotmányos politikát folytatni, se reformokat — valódi reformokat — vinni keresztül nem lehet.” * 1871 elején meghalt Eötvös József, novemberben pedig Andrássy közös külügyminiszter lett. Két ilyen tekintélyes  politikus kiesése a belpolitikából nagyban meggyengítette a pártot, s ehhez járult, hogy Deák,  betegsége miatt, 1873 őszén végleg visszavonult az aktív politizálástól. Andrássy utóda a miniszterelnöki székben Lónyay Menyhért  lett. Lónyay nem volt népszerű, még saját pártjában sem. Kiváló pénzügyi szakember és jó üzletember volt, akit személyes vagyoni gyarapodása miatt a sajtó és az ellenzék is korrupcióval gyanúsított. Ezekben az években az egész ország panamák emlegetésétől volt hangos, főleg a vasútépítésekkel kapcsolatban. Ezért többször napirendre került összeférhetetlenségi törvény alkotása. Végül 1874 végén megszületett a törvény (1875: 1. tc.), amely kizárta a képviselőségből az állami, törvényhatósági és községi tisztviselőket, továbbá az állammal szerződéses viszonyban lévő vállalkozókat, valamint ilyen vállalatok vezetőit és hivatalnokait. 1872 végén minisztertársai vették rá a választási visszaélések és a korrupciós vádak  miatt számukra is egyre kényelmetlenebbé váló Lónyayt a lemondásra. Utódául az uralkodó Szlávy Józsefet  nevezte ki. Közben az államháztartás helyzete egyre súlyosabbá vált, s az 1873 májusi tőzsdekrach után államcsőd fenyegetett. Ebben a helyzetben mind a Deák  pártban, mind a balközép soraiban felmerült, hogy a megoldás útja a közjogi ellentétek  ideiglenes félretétele, koalíciós kormány alakítása, vagy a két párt összeolvadása lehet. *

Csengery Antal hátrahagyott iratai és feljegyzései. Budapest, 1928. 315-316.

259

Ebben az is szerepet játszott, hogy a 70-es évek elején a dualista rendszer mind a Monarchián   belül, mind külpolitikai tekintetben megszilárdult, így sokan nem látták értelmét a közjogi ellenzékiségnek. A balközépnek eredeti programja alapján egyébként sem volt esélye kormányalakításra. 1873. novemberében a balközép egyik vezetője, Ghyczy Kálmán néhány képviselőtársával együtt kilépett a pártból, s egy középpártot alakított, azzal a céllal, hogy előkészítse a két nagy párt fúzióját. Tisza Kálmán ugyanakkor hajlandóságot mutatott egy koalíciós kormányban való részvételre, elvben fenntartva a párt közjogi álláspontját. A koalíciós tárgyalások 1874 elején meg is indultak, de nem vezettek eredményre, ezért Szlávy márciusban lemondott. Utána Bittó István , a képviselőház elnöke vette át a kormány vezetését, amelyben helyet kapott Ghyczy is. Bittónak sikerült elfogadtatni a választójogi törvényjavaslatot, amit két évvel azelőtt a szélsőbal obstrukciója megakadályozott. 1875 februárjában Tisza a költségvetési vitában elmondott beszédében leszögezte, hogy most az ország súlyos anyagi helyzete a főkérdés, ennek megoldásán kell munkálkodni, s egyelőre félre kell tenni a közjogi kérdéseket. Ezzel a párt közjogi követeléseiért vívott harcot bizonytalan idő elhalasztotta, amint akkoriban mondták: „szegre akasztotta” a bihari  pontokat. Ezek után már semmi akadálya sem volt annak, hogy 1875. március 1.-én a Deák  párt és a balközép egyesüljön. Az új kormánypárt a Szabadelvű Pár t nevet vette fel. A fúzióra Deák is áldását adta, s elsőként jegyeztette be magát az új párt tagjai sorába. A fúziót mindkét pártban több képviselő nem fogadta el, s belőlük szerveződött az új kormánypárt   bal- és jobboldali ellenzéke. A fúzióval Bittó befejezte küldetését, s átadta helyét báró Wenckheim Béla  kormányának, amelyben a balközép 3 tárcát kapott. Tisza mint  belügyminiszter levezette az 1875 nyarán esedékes választásokat, amelyen a Szabadelvű Párt nagy többséget szerzett. Ezek után 1875. október 20.-án a király Tisza Kálmánt  kinevezte miniszterelnökké. Az államháztartás helyzetét, a fiatal pénzügyminiszter, Széll Kálmán  orvosolta, midőn 1876-tól kezdve kibocsátotta az aranyjáradék-kölcsönt, amelynek segítségével a korábban felvett kedvezőtlen feltételű, rövidlejáratú államkölcsönöket kedvezőbb feltételű, az államháztartást kevésbé terhelő járadékkölcsönökké alakították át (konvertálták). Az új kormánypárt megalakulása után hamarosan válságos helyzetbe került. Tisza ugyanis kinevezése után egy hónappal felmondta a kereskedelmi- és vámszövetséget azzal a céllal, hogy az új tárgyalásokon Magyarország számára kedvező változtatásokat érjen el, mégpedig három vonatkozásban: a fogyasztási adók ne azt államot illessék, ahol az illető cikket termelik, hanem, ahol fogyasztják; a Monarchiában nem termelt áruk importjára kivetett  pénzügyi vámokat emeljék fel; a jegybankot a dualizmus és a paritás elve alapján szervezzék  át. Osztrák részről elsősorban az ipari vámok felemelését kívánták. A nehéz tárgyalások több mint egy évig elhúzódtak, végül 1877. február végén létrejött a megállapodás, amely Tisza eredeti kívánságainak csak egy részét teljesítette. A Nemzeti Bankot dualista alapon OsztrákMagyar Bankká szervezték át, de a paritás csak részlegesen érvényesült. A pénzügyi vámok  felemelését sikerült elérni, de a fogyasztási adók kérdésében nem sikerült változtatni a Magyarország számára hátrányos helyzeten. Az ipari vámok felemelése fejében az osztrák fél hozzájárult a mezőgazdasági behozatali vámok emeléséhez. Az új kereskedelmi- és vámszövetség miatt több tucat várakozásaiban csalódott képviselő kilépett a Szabadelvű Pártból és a konzervatív jobboldali ellenzékkel együtt 1878 áprilisában megalakították az „Egyesült Ellenzéket”. A 70-es évek második felében a „ keleti kérdés ” is belpolitikai válságot okozott a Monarchia mindkét felében. Az oroszokkal szemben évtizedek óta ellenséges magyar  közvélemény egyöntetűen Törökország pártján állt. Az ellenzéki pártok az Oszmán Birodalom integritásának fenntartása mellett foglaltak állást, s követelték, hogy a Monarchia indítson háborút Oroszország ellen. Budapesten és a vidéki városokban török-barát és oroszellenes tüntetések zajlottak. Tiltakoztak Bosznia-Hercegovina megszállása ellen is. Zágrábban éppen ellenkezőleg: a két tartomány bekebelezése és Horvátországhoz csatolása érdekében tüntettek. Bosznia-Hercegovina megszállása (okkupációja) szabályszerű 260

hadműveletet igényelt, s évekbe telt míg e tartományokban helyreállt a nyugalom. Az okkupáció költségei jelentősen megnövelték az állami kiadásokat. Tisza végül is túlélte mind az új gazdasági kiegyezéssel, mind a keleti kérdéssel kapcsolatos válságot, annak ellenére, hogy a kormánypárt többsége az 1878. évi választásokon jelentősen megcsappant. Másként alakult a helyzet a Monarchia másik felében: ott a kiegyezés óta kormányzó liberálisok    belebuktak az okkupáció keltette belpolitikai válságba: az 1879-es választásokon vereséget szenvedtek, s Eduard Taaffe gróf vezetésével egy német, cseh és lengyel arisztokratákból, nagybirtokosokból és cseh polgári képviselőkből álló újkonzervatív-klerikális koalíció, a „vasgyűrű” vette át a kormányzást. Taaffe – Tiszához hasonlóan – csaknem 15 évig, 1893 végéig maradt kormányon. Az 1880-as években a Monarchia mindkét felében bekövetkezett a konszolidáció és a nyugalom, a gazdasági és kulturális fejlődés időszaka. Ezt csak az 188283-ban a Monarchia mindkét felében (Magyarországon a tiszaeszlári vérvád kapcsán) lezajlott antiszemita tüntetések, valamint az 1883. évi horvátországi népmozgalmak és a határőrvidéki fegyveres felkelés zavarták meg. A viszonylagos nyugalom éveiben kibontakozó törvényalkotó munka igen jelentős helyet foglal el a polgári Magyarország történetében. Tisza elsőrendű szakembereket (Trefort Ágoston, Széll Kálmán, Baross Gábor, Wekerle Sándor, Matlekovits Sándor) gyűjtött maga köré, s szilárd parlamenti többség birtokában, a „generális” (ahogy Tiszát párthívei nevezték) által szigorú fegyelemben tartott kormánypárt segítségével a modern gazdaság egyes szektorainak működését, a polgári társadalom mindennapi életkereteit hosszú évtizedekre megszabó törvények egész sorát hozta tető alá. 15 éves kormányzata alatt mintegy 650 törvény született. A polgári államszervezet és jogrend alapjait a kiegyezés után a Deák-párti törvényhozás lerakta, most fontos részletkérdések alapos, az európai normáknak megfelelő szabályozásán volt a sor. Hogy csak a legfontosabbakat említsük: ekkor született a kereskedelmi, a közegészségügyi, az erdő-, a vízjogi, az állategészségügyi törvény, ekkor  vette kezdetét a gyáripar állami támogatása, a magánvasutak állami megváltása, a helyi érdekű vasúthálózat, kiépítése, a közép- és felsőfokú oktatás európai színvonalra emelése. Baross és Wekerle révén a 80-as évek végére sikerült konszolidálni az állam pénzügyeit: eltűnt a deficit, s több éven át felesleggel zárt az államháztartás.

Tisza Kálmán így értékelte saját kormányzati tevékenységét:  Vannak korszakok, amikor „a nemzet érzi azt, hogy feladata nem rohamosan haladni, nem szemkápráztató dolgokat művelni, de homokszemre’ homokszemet, téglára-téglát hordva, felépíteni az állam épületét. És éppen azért, mert az én nem ragyogó tehetségeim ezen mindennapi, folytonos, nem-lankadó, nem fényes, de talán azért jótékony munkára képesítettek: ebben lelem fel kulcsát annak, hogy oly régen bírhatom úgy királyom, mint a nemzet többségének   bizalmát”.

Tisza helyzete 1889-ben, a véderő-vita során rendült meg. Végül is engedmények (az újoncjutalék mértékének tízévenkénti országgyűlési megszavazása megmaradt, a tartalékos tiszti vizsgát magyarul is le lehet tenni) árán sikerült megszavaztatni a hadsereg létszámemelését. A véderővita megmutatta, hogy Tisza – ahogy akkoriban mondták –    politikailag „elhasználódott”. A „generális” is belátta ezt, s 1890 márciusában lemondott. Utóda gróf Szapáry Gyula  lett. Kormányzata alatt hajtották végre, Wekerle pénzügyminiszter  irányításával a valutareformot, az aranykorona bevezetését. Ekkor vette kezdetét –   Németországot és Ausztriát követve – a szociálpolitikai törvényhozás. 1891-ben törvénybe iktatták a vasárnapi munkaszünetet, valamint az ipari és gyári alkalmazottak kötelező  betegség-biztosítását. A közigazgatás államosításával azonban Szapáry kudarcot vallott: az obstrukció miatt visszavonta a törvényjavaslatot. A vegyes házasságokkal kapcsolatos  problémák miatt sürgetővé vált a polgári házasság és az állami anyakönyvezés bevezetése (ez a Monarchia másik felében már a kiegyezés után megtörtént). Szapáry erre nem vállalkozott, s 1892 végén lemondott. Az egyházpolitikai törvények megalkotása és elfogadtatása Wekerle  Sándor , az első polgári származású miniszterelnök kormányára várt. A Csáky Albin vallásés közoktatásügyi és Szilágyi Dezső igazságyi miniszter által megalkotott törvényjavaslatok  261

elfogadtatása sem az uralkodóval, sem a főrendiházzal nem volt könnyű dolog. A kormánypárt és az ellenzék is megoszlott ebben a kérdésben, de végül is a képviselőház liberális többsége elfogadta a javaslatokat, a főrendek ellenállását pedig Wekerle a király segítségével küzdötte le, akit sikerült meggyőznie e törvények szükséges voltáról. Így 189495-ben törvény született a kötelező polgári házasságról, a vegyes házasságban született gyermekek vallásáról, az állami anyakönyvezésről, az izraelita vallásnak a keresztény felekezetekkel egyenrangú bevett vallássá nyilvánításáról. 1894 végén Wekerle az uralkodóval feszültté vált viszonya miatt lemondott. 1895 elején megalakult az egyházpolitikai törvényeket ellenző Katolikus Néppárt. Az 1890-es években a belpolitikában új problémák jelentkeztek, majd az évtized végén a dualista rendszer működésében is zavarok mutatkoztak. A politikai problémákat egyelőre enyhítette a gazdaság dinamikus növekedése, amely azonban az évtized végén megtorpant, a századfordulón kialakult a dualizmus korának egyik legtartósabb gazdasági válsága. Újult erővel felszínre tört a nemzetiségi kérdés, megerősödött a szocialista munkásmozgalom, s az ország egyes vidékein földmunkás és agrárszocialista mozgalmak, tüntetések bontakoztak ki. Bánffy Dezső, aki 1895 elején vette át a kormány vezetését, ezeket a mozgalmakat fokozott közigazgatási ellenőrzéssel, perekkel, helyenként erőszak  alkalmazásával igyekezett megfékezni; az ellenzék, különösen a Néppárt visszaszorítása érdekében pedig 1896-ban megrendezte a dualista korszak legerőszakosabb választását. Politikájában a liberalizmus rovására erősen érvényesült a türelmetlen nacionalizmus. Ennek    példája a helynevek magyarosításáról szóló törvény (1898: 4. tc.), amely megszüntette a nemzetiségi helynevek hivatalos használatát, s ezzel a nemzetiségek élénk tiltakozását váltotta ki. A nemzetiségek vezetői bojkottálták a milléniumi ünnepségeket is. 1896-ban a magyar társadalom nagy fénnyel ünnepelte meg a honfoglalás milléniumát. Látványos felvonulások, a korszak eredményeit bemutató nagyszabású kiállítás mellett maradandó alkotások is készültek erre az alkalomra (több mint 900 km új vasútvonal, 2 új Duna-híd,  pesti földalatti, 400 új állami népiskola, múzeumok, stb.). 1897-ben esedékessé vált a gazdasági kiegyezés megújítása. A két kormány meg is állapodott a módosításokban. A Lajtán túl azonban ez nem kerülhetett a parlament elé, mert a Birodalmi Tanács a nemzeti ellentétek miatt évekre működésképtelenné vált, s egymást követték a kormányválságok. Ezért a két kormány megállapodott abban, hogy ideiglenesen meghosszabbítják a régi gazdasági kiegyezést 1903-ig. A megállapodás kedvező volt Magyarország számára a jegybank és a fogyasztási adók elszámolásának kérdésében. Most sikerült elérni azt, amit Tiszának 20 évvel korábban nem, hogy ezek az adók azt az országot illessék, ahol az árut fogyasztják. Ennek ellenére a magyar parlamentben az ellenzék  obstrukciót kezdett ellene, mert úgy vélte, hogy a megállapodás formája sérti az ország önállóságát. Az obstrukció miatt a következő évi költségvetés sem kerülhetett tárgyalásra, s így 1899 elején bekövetkezett az „ex lex” állapot, amely a parlamentáris szabályok szerint a kormány lemondását vonta maga után. Bánffyt Széll Kálmán  váltotta fel, akinek sikerült megegyezni az ellenzékkel, sőt a   Nemzeti Párt, Apponyi és hívei is beléptek a kormánypártba. A Széll-kormány agrárius földművelésügyi minisztere, Darányi Ignác folytatta már korábban megkezdett szociálpolitikai törvényalkotását, amely elsősorban a mezőgazdasági munkaviszonyok  szabályozását, állami ellenőrzését, valamint a mezőgazdasági munkások és cselédek balesetés betegségbiztosításának kiépítését célozta. Széllnek sikerült új gazdasági megállapodást kötnie a gyorsan változó osztrák kormányokkal. Mivel ennek országgyűlési tárgyalására Bécsben továbbra sem volt remény, a magyar országgyűlés törvénybe iktatta az ún. Széllformulát, amely szerint Magyarország számára az új kiegyezés megkötésének lehetetlensége miatt elvben „az önálló vámterület állapota állott elő”, de azért a régi (1887-ben kötött) gazdasági kiegyezést 1907 végéig érvényesnek nyilvánították. 1902-ben újra próbálkoztak: Széll és Koerber osztrák miniszterelnök megállapodtak az új gazdasági kiegyezésben, amely 262

  jelentős felemelte mind az ipari, mind a mezőgazdasági vámokat. Ennek tárgyalására azonban nemcsak az osztrák, hanem a magyar parlamentben sem kerülhetett sor. A hadsereg kérdése a 20. század elején merült fel újra, s 1903 és 1905 között ismételt kormányválsághoz, majd végső soron általános belpolitikai válsághoz, a 30 éve kormányzó Szabadelvű Párt bukásához vezetett. A hadsereg korszerűsítése létszámemelést tett szükségessé, ezért a Széll-kormány 1903 januárjában törvényjavaslatot terjesztett be a közös hadsereg és a honvédség létszámának emeléséről. Az ellenzék nemzeti vívmányokat kért cserébe, elsősorban a magyar nyelv széleskörű érvényesülését a közös hadseregben. Mivel Ferenc József ebbe nem ment bele, s ragaszkodott a hadsereg egységéhez és nemzetek feletti   jellegéhez, az ellenzék obstrukcióba kezdett. Széll lemondott, s Khuen-Héderváry Károly  horvát bán alakított kormányt, de neki sem sikerült úrrá lennie a parlamenti válságon, ezért az uralkodó 1903 novemberében Tisza Istvánt  nevezte ki miniszterelnökké, aki vállakozott arra, hogy a házszabályok módosításával megfékezi az obstrukciót. Az ellenzék meghátrált, s létrejött a rövid életű parlamenti béke, Tisza azonban ennek ellenére ragaszkodott a házszabály-revízióhoz, s 1904 novemberében parlamenti puccsal („zsebkendőszavazás”) keresztül is vitte azt. (A Tisza-féle új házszabályok egyébként olyan intézkedéseket tartalmaztak, amelyek a nyugati országok parlamentjeiben már évtizedekkel korábban megvalósultak.) Erre másnap megalakult az ellenzéki pártok koalíciója, amelyhez a Tisza eljárását helytelenítő és ezért a kormánypártból kilépő politikusok is csatlakoztak, Apponyi és ifj. Andrássy Gyula vezetésével. Az országgyűlést feloszlatták és az 1905 elején megtartott választásokon a Szabadelvű Párt vereséget szenvedett. Az ellenzéki koalíció vezetője, a Függetlenségi Párt önmagában több szavazatot kapott, mint a kormánypárt. Ferenc József a koalíció vezetői közül Andrássy Gyulával próbálkozott, akit 67-es alapon álló politikusnak ismertek, de a hadsereg magyar vezényleti nyelvére vonatkozó feltételét nem tudta elfogadni. Ezek után nem maradt más lehetőség, mint parlamenten kívüli hivatalnok-kormány kinevezése, Fejérváry Géza  táborszernagy, a testőrség parancsnoka vezetésével. A „darabont” kormánnyal szemben a koalíció meghirdette a nemzeti ellenállást. A megyék többsége megtagadta a kormány rendeleteinek teljesítését, nem szedték az adókat, nem állítottak ki újoncokat. A kormány Kristóffy József belügyminiszter javaslatára általános választójog ígéretével megnyerte a Szociáldemokrata Párt, valamit a progresszív, polgári radikális értelmiség támogatását (Ady is üdvözölte a demokratikus fordulatot). Miután Ferenc József is beegyezését adta, az általános választójog, bizonyos szociális reformokkal kiegészítve kormányprogrammá lett. Közben Bécsben a politikai megoldás mellett más lehetőséget is számításba vettek: elkészítették Magyarország esetleges katonai megszállásának hadműveleti tervét. A koalíció végül is 1906 áprilisában az uralkodóval kötött paktumban lemondott eredeti programjának minden lényeges pontjáról, s vállalta a dualista rendszer változatlan fenntartását, de ezt a kompromisszumot a közvélemény elől el kellett titkolnia. Ebben kifejezésre jutott az a tény, amit akkoriban úgy fogalmaztak meg, hogy „48-as politikát Magyarországon csak 67-es alapon lehet csinálni.” A kormány vállalta a 67-es alapot, a   parlament többsége viszont függetlenségi párti volt. A koalíciós kormány elnöke Wekerle Sándor lett, aki nem tartozott egyik párthoz sem, de mint korábban sikeres államférfi elfogadható volt minden párt számára. Helyet kaptak a kormányban a koalíciós pártok  vezetői: Kossuth Ferenc, Andrássy Gyula, Apponyi Albert. A kormány fenntartotta a gazdasági közösséget Ausztriával, csak a neve módosult: szövetség helyett szerződésre. Az agrárvámok felemelése kedvezett a koalícióban jelen lévő agráriusoknak. A koalíciós kormány 1907-ben két olyan törvényt fogadtatott el, amely érzékenyen érintette a nemzetiségeket. A vasúti pragmatikáról szóló törvény, amely előírta, hogy a vasutak minden alkalmazottjának tudnia kell magyarul, s ez Horvátországra is érvényes volt, a magyar  koalíció ellenségévé tette korábbi szövetségesét, a horvát-szerb koalíciót. Apponyi oktatásügyi törvényei, amelyek kielégítően rendezték az állami iskolák tanítóinak fizetését, s a nem állami iskolák oktatóinak állami fizetéskiegészítését, előírták, hogy „a nem magyar  263

tanitási nyelvű elemi iskolákban a magyar nyelv a mindennapi tanfolyam valamennyi osztályában… oly mérvben tanitandó, hogy a nem magyar anyanyelvü gyermek a negyedik  évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóval és irásban érthetően ki tudja fejezni.” (1907: 27. tc.) A koalíció kormányzata a legjelentősebb eredményeket a szociálpolitika terén érte el: törvényt hoztak az ipari és kereskedelmi alkalmazottak kötelező baleseti és betegségi   biztosításáról, állami támogatást adtak mezőgazdasági munkásházak építéséhez, Budapest környékén megindították korszerű munkás-lakótelepek építését, rendezték a mezőgazdasági cselédek jogviszonyait, s kötelező baleset-biztosítását. Jelentősen kibővítették az állami ipartámogatást és a megváltozott társadalmi viszonyoknak megfelelően átalakították, korszerűbbé tették az adórendszert. A koalíció a királlyal kötött paktumban vállalta a választójog kiterjesztését. Andrássy belügyminiszter el is készítette ún. plurális választójogi tervezetét, ebből azonban nem született törvény. A koalíció felbomlását és bukását az önálló magyar jegybank körüli nézeteltérések okozták. Wekerle lemondása után Ferenc József ismét az egykori szabadelvűekhez fordult, s 1910 januárjában Khuen-Héderváry Károlyt  bízta meg kormányalakítással. Tisza István újjászervezte a régi kormánypártot, s a Nemzeti Munkapárt fölényesen megnyerte a választásokat, jelezve a politikai közvélemény kiábrándulását a közjogi ellenzékből. Ezek  után a kormány napirendre tűzte a régóta szükséges véderő-reformot: az újonclétszám és a katonai költségvetés lényeges emelését. A katonai kiadások legnagyobb tételét a flottaépítéssel és a tüzérség megerősítésével kapcsolatos nagyarányú beruházások jelentették. Az ellenzék a fejlesztés megszavazását ismét nemzeti vívmányok, nyelvi engedmények  megadásától tette függővé, sőt egy része, a Justh-párt a választójogi reformot is a feltételek  közé sorolta. Mivel e feltételek nem teljesültek, ellenzék ismét az obstrukció segítségével akadályozta a javaslat tárgyalását. 1912 tavaszán Lukács László  vette át a kormány vezetését, Tisza István pedig a képviselőház elnöke lett. Tisza meg volt győződve arról, hogy Magyarország csak Monarchia keretében maradhat fenn, s jól látta a nagy európai háború közeledtét, valamint a Monarchia katonai felkészületlenségét. Ezért el volt szánva arra, hogy erőszakkal is megszavaztatja a véderő-törvényt, s ezzel a 12. órában lehetővé teszi a hadsereg korszerűsítését. Ez júniusban meg is történt. Még ebben az évben törvényt hoztak a háború esetén szükséges kivételes intézkedésekről, s korlátozták a sajtószabadságot is.

Tisza István képviselőházi beszédeiből (1912):  „Folyamatosan kísért bennünket egy nagy európai háború veszélye és szelleme.… Nekünk készen kell lennünk és pedig békében kell elkészülnünk a háborúra. S ha ez a háború kiüt, azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy az nem lesz gyerekjáték sem a monarchia, sem a magyar  nemzetre nézve s igen könnyen fejlődhet élethalálharccá a magyar nemzetre nézve. …amikor a nemzetet valóban érdeklő, életbevágó nagy kérdések helyét az elcsépelt üres  jelszavak; elvi viták helyét név szerinti szavazások, zárt ülések és a napirend előtti felszólalások  foglalják el; ahol a szellemi táplálék helyét, amellyel a képviselőknek fejlesztőleg, felemelőleg kellene hatniok a nemzet gondolkodásmódjára, a jegyzőkönyvhöz beadott módosítások töltik be.”

1911-ben az általános választójog kiharcolása érdekében együttműködés jött létre a szociáldemokraták, a polgári radikálisok és a Justh-párt között. A kormány sem térhetett ki a választójogi reform elől, s 1913-ban az országgyűlés elfogadta az új választójogi törvényt, amely mintegy 50 %-kal (1.2 millióról 1.8 millióra) emelte a választójogosultak számát. A kiterjesztéssel a nemzetiségi választók aránya nem nőtt, változatlanul 40 % maradt. 1913 nyarán Lukács miniszterelnök lemondásra kényszerült, s helyét Tisza István  foglalta el. Tisza elsősorban a nemzetiségek megnyerését tartotta fontosnak, ezért tárgyalásokat kezdett a Román Nemzeti Párt vezetőivel, amelyek a háború kitöréséig nem vezettek eredményre. Eredményes volt viszont zágrábi utazása: hatályon kívül helyezte a horvátokra sérelmes vasúti pragmatikát, helyreállította a horvát alkotmányt és megállapodást kötött a horvát-szerb koalícióval, amely a választásokon többséget szerzett. A 20. század elején a Monarchia mindkét államában jelentkező belpolitikai zavarok,   parlamenti és kormányválságok már jelezték a dualista rendszer működési zavarait, sőt 264

válságát. A gazdasági kiegyezést 10 éven át nem lehetett tető alá hozni. A hadsereg létszámának és a katonai költségvetés emelésére pedig több mint két évtizedig nem kerülhetett sor. A Lajtán túl megerősödtek a dualizmus-ellenes, föderalista tendenciák. A horvátok és a szlovének körében tért nyertek a trializmust, vagyis a Monarchia keretében egy Magyarországgal és Ausztriával egyenrangú délszláv állam kialakítását célzó törekvések. A trónörökös, Ferenc Ferdinánd is ellensége volt a dualizmusnak, s szintén hajlott a trialista megoldásra, vagy a Monarchia föderatív átalakítására. A magyar politikusok viszont minden ilyen trialista és föderatív elképzelést elutasítottak, s vagy a dualizmus 67-es formájának  fenntartásához ragaszkodtak, vagy annak perszonális unióvá való átalakítására törekedtek.

265

11. A nemzetiségi kérdés A 16–18. században bekövetkezett, számára rendkívül kedvezőtlen etnikai arányeltolódást a magyarságnak a 20. század elejére sem sikerült lényegesen megváltoztatnia. Annak ellenére, hogy részaránya a magyar korona országainak népességében 1850 és 1910 között 36.5 %-ról 48.1 %-ra emelkedett, még mindig kisebbségben volt a nem magyar lakossággal szemben. A szűkebb – Horvátország nélkül számított – Magyarország lakosságában a századfordulón már  elérte az abszolút többséget. A kiegyezés ugyan biztosította számára a soknemzetiségű ország feletti hegemóniát, de a Monarchia válsága, hatalmi pozícióinak, szilárdságának  megrendülése a történelmi Magyarország felbomlásával fenyegetett. Ezt a veszélyt a politikai elit – 1848-49 tapasztalatainak alapján – már a század közepén jól látta. A nemzetiségi kérdés korszakunkban – a földkérdés és a politikai struktúra demokratizálása mellett – a magyar politika megoldatlan kérdése maradt. Míg a másik két probléma megoldatlansága a magyar politikai vezetőrétegen múlott, a nemzetiségi kérdés esetében kérdéses, hogy egyáltalán létezett-e olyan megoldás, amely az első világháborúhoz hasonló katasztrófa esetén is garantálta volna a történeti Magyarország integritását. Az idejében végrehajtott föderatív átszervezés talán megmenthette volna a Monarchiát, de Magyarországot etnikai alapon elhatárolt államokra bontotta volna. A tőkés gazdasági fejlődés és a polgárosodás elkerülhetetlenül megérlelte az etnikai kisebbségek igényét a nemzeti önrendelkezésre, s –  amelyiknek erre lehetősége volt – a korszakunkban létrejövő független anyaországgal való egyesülésre. Ezt az igényt érvényesítették is, ha erre alkalom kínálkozott. A kiegyezés után felgyorsuló tőkés fejlődés, a gazdaság és a társadalom modernizálása az ország különböző vidékein nem egy időben vette kezdetét, s nem is haladt egyforma ütemben. Ennek megfelelően az országban élő népek között is jelentős különbségek mutatkoztak a gazdasági és kulturális fejlettség szintje, a polgárosodás előrehaladása tekintetében. A magyarok és a németek esetében a 20. század elején viszonylag fejlett és differenciált polgári társadalmi szerkezetről beszélhetünk: már csak népességük fele élt mezőgazdaságból, egyharmada a modern szektorokban (ipar, kereskedelem, szállítás, értelmiségi pályák) dolgozott A másik végletet a ruszinok, románok, szerbek és horvátok  képviselték, akiknél a népesség több mint háromnegyedének (78–87 %-ának) a megélhetési forrása a mezőgazdaság volt, s csak 5–15 %-uk dolgozott a modern szektorokban. Ezek az etnikumok lényegében paraszti népek voltak, ahol a társadalom kétharmada 100 hold alatti kisbirtokosokból állt. E két csoport között mintegy átmenetet alkotott a szlovák társadalom, amelyben a többséget adó agrárnépesség mellett jelentős kispolgársággal és ipari munkássággal találkozunk. Nagyjából hasonló képet mutat az egyes népek kulturális fejlettségi szintje is: a németeknél és a magyaroknál a felnőtt férfiaknak több mint 80 %-a tudott írni olvasni, a szlovákoknál 76 %. A középmezőnyben a horvátokat és a szerbeket találjuk 64 illetve 58 %-kal, míg a románoknál csak 41, a ruszinoknál 33 % volt az írástudó férfiak aránya 1910-ben. Számottevő értelmiségi, köztisztviselői réteggel a magyarokon és a németeken kívül a horvátok és a szerbek rendelkeztek, Horvátország autonómiájának  köszönhetően. A szerbek, a románok és az erdélyi szászok legfontosabb intézménye az autonóm nemzeti egyház volt, amely bizonyos fokig pótolta a hiányzó politikai-közigazgatási önkormányzatot. Az egyházak legfőbb funkciója nemzeti szempontból az iskolák fenntartása volt. Nemcsak az autonóm egyházak töltötték be ezt a szerepet, hanem a katolikus egyház is több száz román, szlovák és ruszin nyelven oktató iskolát működtetett. 1869-ben Magyarország és Erdély 13800 népiskolája közül 6535-ben (47,3 %) valamely nemzetiség nyelvén folyt az oktatás, 5818-ban csak magyarul (42,2 %), 1445-ben (10,5 %) pedig magyarul és valamely nemzetiségi nyelven vegyesen. Román, szlovák és német nyelven egyaránt több mint 2-2 ezer iskolában tanítottak. A következő évtizedekben a 266

csak magyar nyelven oktató iskolák száma megkétszereződött, a tisztán nemzetiségi nyelvű iskolák száma a felére csökkent, jelentősen megnőtt viszont a kétnyelvű iskolák száma. 1900 ban 10325 iskolában (60,6 %) magyar volt az oktatási nyelv (de ezek közül több mint 2000 intézményben kisegítő nyelvként kisebbségi nyelvet is használtak), 3319 iskolában (19,4 %) valamely nemzetiség nyelvén oktattak, 3404 iskola (20 %) pedig két vagy háromnyelvű volt. Főleg a német, szlovák és ruszin nyelven oktató iskolák száma csökkent, a román és a szerb egyházi autonómia viszont meg tudta őrizni iskoláit. A szlovákoknak, a ruszinoknak és a magyarországi németeknek egyáltalán nem volt saját nyelvükön oktató középiskolájuk, az erdélyi szász városokban viszont 9 is működött. Román nyelven oktattak 6 középiskolában, szerb nyelven viszont csak egyben. Az iskolák mellett a dualizmus korában százával létesültek a különféle nemzetiségi kulturális egyesületek, társulatok. A legtöbbjük helyi jellegű volt, de mindegyik nagyobb nemzeti közösség létrehozta országos jellegű kulturális intézményeit is. Ilyen volt a szerb és a szlovák Matica (ez utóbbit 1875-ben betiltották), a román ASTRA, a ruszin Szent Bazil Társulat. 1913-ban 1574 magyar nyelvű hírlap és folyóirat mellett 496 nem magyar  sajtótermék jelent meg. A kulturális egyesületek és szervezetek mellett a századfordulón egyre nagyobb számban jöttek létre gazdasági jellegű társulások, vállalatok. A nemzetiségi jellegű hitelintézetek száma 1915-ben meghaladta a 300-at, a szövetkezeteké pedig a 400-at. Ezek a   bankok jelentős anyagi támogatásban részesítették a nemzeti kulturális intézményeket, vezetőik és tisztviselőik pedig a nemzeti politikában játszottak egyre nagyobb szerepet. A nemzetiségi pénzintézetek egyik fontos tevékenységi köre volt az eladósodó, tönkre jutó magyar dzsentri-birtokok megszerzése, s parcellázás útján román, szász vagy szlovák   birtokosok tulajdonába juttatása. 1905 és 1917 között egykorú számítás szerint több mint 200 ezer hold magyar birtok ment át nemzetiségi birtokosok tulajdonába. A szerbek, a románok, a szlovákok körében a kiegyezés előtti években szervezett  politikai mozgalom alakult ki, s létrejöttek a nemzetiségi politikai pártok. Már 1848-49-ben, majd 1861-ben programszerűen is megfogalmazták nemzeti igényeiket. A Habsburg Monarchiát, illetve Magyarországot a benne élő népek föderációjává szerették volna átalakítani, s területi autonómiát igényeltek. Ezt az igényüket a nemzetiségi törvény nem teljesítette. Az állampolgári egyenjogúságot biztosította számukra, s az egyes nem magyar  állampolgárok számára lehetővé tette, hogy minden hivatalos ügyüket anyanyelvükön intézzék el, s az alsó és középfokú iskolákban anyanyelvükön tanulhassanak. Arthur May, a  jeles amerikai történész a Habsburg Monarchia dualizmus-kori történetéről írt könyvében az 1868. évi nemzetiségi törvényt a legfelvilágosultabb és a legliberálisabb ilyen jellegű szabályozásnak minősítette. A törvény rendelkezéseinek végrehajtása túlnyomórészt az önkormányzati szervek, a törvényhatóságok, a községek és az egyházközségek hatáskörébe tartozott, ezért e téren szinte megyéről-megyére, községről-községre eltérő állapotokkal találkozunk. A fejlődés –  főleg 1875 után – egyre inkább érvényesülő tendenciája kétségkívül az volt, hogy a magyar  nyelv hivatalos használata túlterjedt a nemzetiségi törvényben megszabott határokon. Tisza Kálmán 1883-ban a parlamentben kijelentette, hogy a kormány nem hozott olyan rendelkezéseket, amelyek megtiltották volna az anyanyelv használatát, de elismerte, hogy "a magyar faj iránti túlbuzgalomból egyes községekben ilyen eljárás követtetett, s valahány ilyen eset a tudomásomra jutott, lett légyen egyes tisztviselőnek vagy törvényhatóságnak  határozata, azt megsemmisítettem.” * Még a 20. század elején, a szabadelvű kormányoknál türelmetlenebb nemzetiségi politikát folytató koalíciós kormány idején, 1907-ben is találkozunk olyan belügyminiszteri rendelettel, amely különös súlyt helyezett arra, hogy azok  a vármegyei tisztviselők, akik a néppel hivataluknál fogva érintkezésben vannak, tehát főleg *

Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. I. 18671892. Budapest, 1952. 679.

267

a járási főszolgabírák és szolgabírák, az illető járás lakosságának nyelvét bírják. Az 1913. évi választójogi törvényjavaslat indoklásában a belügyminiszter leszögezte, hogy a választójog gyakorlásának nem lehet előfeltétele a magyar államnyelv ismerete (a Függetlenségi Párt ugyanis csak magyarul írni-olvasni tudó férfiaknak adott volna választójogot). „Az ezeréves magyar állam tradiciója egyáltalán nem ismeri az állami nyelv tudásán alapuló előjogokat. A magyar törvényhozás soha senkit sem zárt ki a politikai nemzet köréből azért, mert magyarul nem tudott.” ** A kormány legsúlyosabb mulasztása a nemzetiségi törvény végrehajtásával kapcsolatban az volt, hogy – a törvény határozott rendelkezése ellenére – egyetlen nem magyar tannyelvű állami iskolát sem állítottak fel, a magyar tannyelvű állami népiskolákban legfeljebb kisegítő nyelvként használták a lakosság anyanyelvét. A kor felelős politikusai jól tudták, hogy a nem magyar lakosság tömegeinek  elmagyarosítása reménytelen vállalkozás. Tisza Kálmán 1883-ban a képviselőházban kijelentette: „nem voltam és nem leszek az erőszakos magyarositásnak híve soha, mert meggyőződésem, hogy a nemzetiséget vagy nyelvet terjeszteni erővel nem lehet” *** A nemzeti kisebbségek értelmiségétől és középosztályától azt kívánták, hogy tanulják meg az állam nyelvét, de nem erőszakolták, hogy magyarrá váljanak. A Szabadelvű Párt egyik  főideológusa, Beksics Gusztáv ezt úgy fogalmazta meg, hogy „grammatikai asszimiláció” helyett „politikai asszimilációt” kíván tőlük, vagyis „érezzék magukat magyaroknak, osszák  a magyar nemzet érzelmeit, céljait és törekvéseit, s vágyaikban ne tekintsenek az ország határain túlra.”*

A Nemzeti Párt 1892. évi programja a magyar nemzetiségi politika alapelveiről  „A magyar nemzeti egység alatt nem a nyelv szerinti erőszakos magyarosítást értjük, hanem a nemzet politikai egységét, mely sem jogokban, sem kötelességekben nem ismer különbséget a különböző nyelvű honpolgárai közt, és nemzetiségeket mint közjogi csoportokat el nem fogadhat. A magyar nyelv ismeretének terjesztését azonban szükségesnek tartjuk, hogy a nem magyar ajkú intelligencia az állami szolgálatból részét kivehesse, …de főleg mint annak a társadalmi összeforradásnak eszközét, mely nélkül a politikai egység üres forma marad”

A kiegyezést követő években a nemzetiségi értelmiség fokozatosan kiszorult az állam központi intézményeiből, s nem nyílt számára megfelelő érvényesülési lehetőség a helyi önkormányzatok, a megyék és városok keretei között sem. A szűk körű választójog és a választásoknál érvényesülő közigazgatási nyomás miatt egyre kevesebb nemzetiségi képviselő került be a parlamentbe. Ebben persze a magyar kormánypolitika mellett nem csekély része volt annak is, hogy a többszázezernyi nem magyar választópolgárnak csak kis töredéke rendelkezett nemzeti öntudattal, s a nemzetiségi választókerületek zöme általában kormánypárti képviselőket küldött a parlamentbe. Ilyen körülmények között a nemzetiségi   pártok fokozatosan passzivitásba vonultak, vagyis nem indítottak saját jelölteket a választásokon. Az 1895. évi budapesti nemzetiségi kongresszus határozata a nemzetiségek sérelmeiről  „A magyar államnak etnikai viszonyaiból és történeti fejlődéséből származó természete kizárja, hogy az egyetlen nép, amely a lakosságnak többségét nem képezi, az államiság attribútumait magának követelje. Csakis Magyarország népei összességének van joga magát az állammal azonosítani. Eszerint az, amit magyar nemzeti állameszmének akarnak nevezni, ha az államiság attribútumait egy kisebbségben lévő népnek akarják tulajdonítani, és ennek segítségével Magyarország többi, többségben levő népeit az eltulajdonított államhatalom segítségével alá akarják rendelni, az nem egyéb, mint ellentmondás Magyarország etnikai viszonyainak és történeti fejlődésének.…Magyarország nemzetiségei abban a szomorú helyzetben vannak, hogy a magyar  állam törvényhozói munkásságában nem vehetnek részt. Minthogy Magyarországot úgy tekintik,

**

Az 1910. évi junius hó 21-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának irományai. 23. kötet. Budapest, 1913. 53. *** Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. I. 18671892. Budapest, 1952. 679. * Beksics Gusztáv: A magyar faj terjeszkedése és nemzeti konszolidációnk. Budapest, 1896. 17.

268

mint egyetlen nép birtokát, az államhatalom arra törekedik, hogy a magyar parlamentre egy nemzeti állam képviseletének a bélyegét üsse rá.”

Ez a helyzet csak a 20. század elején változott meg. A századfordulón a tőkés gazdasági fejlődés és a modernizáció hullámai elérték az ország túlnyomóan nemzetiségeklakta keleti és északi vidékeit is. A nemzetiségi polgárság számban megnövekedett, gazdaságilag megerősödött, s maga mögött érezhette az időközben önálló királysággá alakult Románia és Szerbia támogatását. A szlovákok a szomszédos csehektől kaptak gazdasági és   politikai segítséget, a ruszinok iránt pedig Oroszország mutatott érdeklődést. A parasztság  polgárosodásának kibontakozása és az ipari munkásság kialakulása kiszélesítette a nemzeti   politikai mozgalmak társadalmi bázisát. A nekilendülő tőkés fejlődés és iparosodás tehát létrehozta a polgári nemzetté válás kiteljesedésének és a nemzeti önrendelkezés kivívásának  gazdasági és társadalmi feltételeit. E változások hatása megmutatkozott a nemzetiségi pártok politikai magatartásában is. A 20. század elején a szlovákok, a románok és szerbek újra a politikai aktivitás terére léptek, s az országgyűlésen ismét növekvő számú nemzetiségi képviselővel találkozunk. Lényegesen átalakult a nemzetiségi pártok programja és taktikája is. A század elején elfogadott nemzetiségi politikai programokban egyrészt a nemzeti mozgalmak vezetését átvevő új   polgári és értelmiségi csoportok demokratikus törekvései tükröződtek, másrészt a nemzeti mozgalmak társadalmi bázisát alkotó paraszti és kispolgári tömegek igényei. Az általános és titkos választójog követelése valamennyi politikailag szervezett nemzeti mozgalom   programjában szerepelt. Hasonlóan általános volt a parasztság és a kispolgárság, sőt a munkásság szociális helyzetét javító reformintézkedések követelése is. A demokratikus és szociális program előtérbe nyomulásával szemben a nemzeti politikai követelések a korábbiakhoz képest látszólag mérséklődtek. A területi önkormányzat már nem szerepelt e  programokban. Elfogadták a dualista rendszert (de közben egyes nemzetiségi vezetők szoros kapcsolatban álltak a dualizmus felszámolására készülő Ferenc Ferdinánd trónörökössel), s a korábban támadott, elutasított nemzetiségi törvénybe kapaszkodtak: követelték annak  maradéktalan végrehajtását, az abban biztosított széleskörű nemzetiségi jogok tényleges érvényesítését. A több mint egymilliós szerbség  nagyobbik része Horvátországban élt, főleg az egykori katonai határőrvidéken. Valamennyi magyarországi nép között náluk volt legnagyobb a gazdagparasztság számaránya. Viszonylag jelentős kereskedő polgársággal és értelmiséggel is rendelkeztek, amely az 1870-es évek elején kiszorította a főpapságot a nemzeti mozgalom irányításából, sőt magának az egyházi önkormányzatnak a vezetéséből is. A nemzeti egyházi kongresszusban és az egyházi önkormányzat vezető testületeiben mindenütt a világiak voltak többségben a papsággal szemben. A század közepétől kezdve egyre inkább Újvidék lett a szerb nemzeti kultúra központja, 1864-ben oda költözött át a Matica is, s ettől kezdve ott jelentek meg a jelentős szerb irodalmi és politikai újságok. Ugyancsak Újvidéken alakult meg az Omladina  nevű (teljes nevén: Egyesült Szerb Ifjúság) szerb ifjúsági szervezet, amely egyesítette az ausztriai, magyarországi és szerbiai ifjúsági és diákegyleteket, hivatalosan kulturális feladatokra, de titokban a szerbek felszabadításán és  politikai egyesítésén munkálkodott. A kormány – Belgrád kívánságára – 1871-ben feloszlatta az Omladinát. A szerb politika irányítása a kiegyezés körüli években a Svetozar Miletić  által alapított Szerb Nemzeti Liberális Párt kezében volt. A 80-as években a párt kettévált, s a századfordulón a szerb nemzeti egyházi önkormányzat és a politika vezető pozíciói a Jaša  Tomić  vezette Radikális Párt kezébe kerültek. A radikálisok jó viszonyban álltak a magyar  koalícióval, Belgrádból is erre bíztatták őket. Ennek a jó kapcsolatnak Bosznia annexiója vetett véget. A helyzet elmérgesedését jelzi, hogy a munkapárti kormány 1912-ben felfüggesztette az egyházi önkormányzatot, s szerb egyházi alapok kezelésére kormánybiztost nevezett ki. 269

A magyarok és a németek után a szlovákok  voltak a Kárpát-medence legpolgárosultabb, legfejlettebb nemzetisége. De őket érték a legsúlyosabb etnikai és társadalmi veszteségek is. Bár természetes szaporodásuk nagyobb volt az országos átlagnál, lélekszámuk 1880 és 1910 között mindössze 5 %-kal gyarapodott. Számukat egyaránt apasztotta a kivándorlás és a magyarosodás. A felvidéki megyéken kívül jelentős szlovák  csoportok éltek az Alföldön, s több tízezer szlovák munkás dolgozott Budapest gyáraiban és építkezésein. 1861-ben a Turócszentmártonban tartott nemzeti gyűlés megfogalmazta egy autonom szlovák nemzeti kerület iránti igényét. A kiegyezés után, 1874-ben az 1860-as évek elején létesült három szlovák gimnáziumot politikai okokból bezárták, a következő évben pedig az 1864-ben alapított kulturális egyesületet, a Matica Slovenská-t is feloszlatták. Ezek az intézkedések megpecsételték annak a Budapesten kialakult csoportnak a sorsát, amelyet “új szlovák iskolának” neveztek, s amely a magyar liberálisokkal együttműködve, az országos közéletbe bekapcsolódva kereste szlovák nemzeti fejlődés kibontakozásának lehetőségét. A szlovák nemzeti politika székhelye a kiegyezés után egy kis felvidéki város, Turócszentmárton lett. A szlovák nemzeti mozgalom az 1870-es években teljesen visszavonult az országos politika küzdőteréről, s passzivitásba húzódott. A szlovák nemzeti politika megélénkülését a század végén két új irányzat fellépése eredményezte. Az egyik a katolikus Néppárt keretében kialakult, majd Andrej Hlinka  vezetésével önállósuló szlovák néppárti irányzat volt, a másik a csehekkel való együttműködést, sőt szoros egységet hirdető polgári radikális “hlaszista” csoport. A “hlaszisták”, akik nevüket Szakolcán megjelenő Hlas  (Hang) c. újságjukról kapták, a prágai egyetemen Tomaš G. Masarýk  tanítványai voltak, s csatlakozott hozzájuk a budapesti szlovák egyetemi ifjúság és értelmiség is, Milan Hodža  vezetésével. Mindkét irányzat a szlovák parasztság és kispolgárság nemzeti öntudatosítására, szervezésére törekedett, de sikerült híveket szerezniük az ipari munkásság körében is. A cseh-szlovák  egységtörekvéseket az 1896-ban Prágában alapított Csehszlovák Egység (Československá Jednota) nevű szervezet irányította. A történeti Magyarország legnagyobb létszámú nemzeti kisebbségét a románok  alkották, akik körülbelül fele-fele arányban éltek Erdélyben, valamint a Bánságban és KeletMagyarországon. A kiegyezés után külön Román Nemzeti Párt alakult Erdélyben és Magyarországon. A két párt 1881-ben egyesült. A románok tiltakoztak az unió ellen, s szerették volna helyreállítani Erdély autonomiáját. Politikailag a magyarországi románok    jóval kedvezőbb helyzetben voltak, mint az erdélyiek, ahol a magas cenzus miatt a felnőtt román férfiaknak csak 6 %-a rendelkezett választójoggal, míg Magyarországon arányuk  elérte a 24 %-ot. Ezért az erdélyi Román Nemzeti Párt a passzivitás mellett döntött, míg a magyarországiak aktív politikát folytattak. Az 1880-as években a román nemzeti politika irányítását a nagyszebeni Tribuna  c. újság körül tömörült fiatal értelmiségi gárda vette át, Ion  Slavici  vezetésével. Az ő befolyásukra határozta el a Román Nemzeti Párt központi  bizottsága, hogy a románok sérelmeit és kívánságait memorandumban terjeszti az uralkodó elé. A Memorandumot 1892-ben 300 tagú küldöttség vitte Bécsbe, Ferenc József azonban nem fogadta őket, s az iratot felbontatlanul átküldték Budapestre a magyar kormányhoz, amely szintén felbontatlanul visszajuttatta a román párt elnökéhez. A románok azonban a Memorandumot közzétették a sajtóban és több nyelvre lefordítva külföldön is terjesztették. Erre az ügyészség sajtópert indított a román párt vezetői ellen. A Memorandum-per  tárgyalására számos külföldi újságíró érkezett Kolozsvárra, s a románok ügyesen kihasználták ezt arra, hogy a nemzetközi közvélemény figyelmét felhívják a magyarországi nemzetiségi kérdésre, a kisebbségek sérelmeire. A románok gazdasági, kulturális és politikai központjai a 19. században Dél-Erdélyben voltak (Brassó, Nagyszeben, Balázsfalva), a századfordulón azonban a román politika súlypontja áthelyeződött Dél-Magyarországra (Arad, Temesvár, Lugos), részben pedig Budapestre. 1905-ben a Román Nemzeti Párt is a politikai aktivitás terére lépett. Ahogy a 270

szomszédos Románia önálló királysággá vált, úgy erősödött a román irredenta-mozgalom, azaz a Kárpátokon inneni és túli románság kulturális, majd politikai egységének  megvalósítására irányuló törekvés. A román nemzeti egység érdekében elsősorban a Bukarestben 1891-ben alapított Liga Culturală , a “Románok kulturális egységének ligája” fejtett ki élénk propagandát. Az első világháború előtti években Tisza István tárgyalásokat kezdeményezett a román politikai vezetőkkel, a felkínált engedmények azonban a román felet nem elégítették ki, s a tárgyalások  – részben Ferenc Ferdinánd trónörökös közbelépésére – eredménytelenül megszakadtak. A Kárpátalján élő ruszinok  körében szervezett politikai mozgalom, nemzeti politikai   párt nem alakult ki. A nemzeti mozgalom a nyelv és a kultúra ápolására és fejlesztésére szorítkozott, s ennek a nemzeti kultúrának a hordozói és művelői szinte kizárólag görögkatolikus papok voltak. A 19. század közepén a “russzofil” irányzatkerekedett felül, amely a nagyorosz nyelvet igyekezett elterjeszteni a kisszámú írástudó ruszin körében. Ezt képviselte a ruszinok kulturális intézménye, a Szent Bazil Társulat is. A 1870-es években azonban a társulat irányt váltott, s a helyi nyelvjárást igyekezett irodalmi nyelvvé fejleszteni. A századvégen a ruszin-kérdés szociális problémaként jelentkezett. A nagyarányú kivándorlás, a gazdaság stagnálása, a ruszin parasztság nyomora szükségessé tette a kormányzati beavatkozást. Darányi Ignác földművelésügyi miniszter 1897-ben Egán Ede vezetésével megindította az ún. “hegyvidéki akciót”, amelynek célja a táj adottságainak  megfelelő havasi állattenyésztés és tejgazdaság kifejlesztése volt. A 20. század elején   jelentkezett a ruszin parasztok közt az ú.n. skizma-mozgalom, vagyis a görög katolikus vallásról visszatérés a 17. században elhagyott ortodox (görög keleti) valláshoz. A skizmát az Amerikából hazatérő kivándorlók hozták magukkal, s a mozgalom Oroszországból is ösztönzést és támogatást kapott. A kormány 1913-ban hazaárulás és államellenes izgatás vádjával nagyszabású politikai pert indított a máramarosi skizmatikus parasztok ellen. A kétmillió magát német  anyanyelvűnek valló magyar állampolgár közül csak az erdélyi szászok  mintegy 200 ezres csoportja rendelkezett fejlett nemzeti tudattal és jól szervezett politikai mozgalommal. Ők voltak a történeti Magyarország gazdaságilag és kulturálisan legfejlettebb népcsoportja. A szászok területi autonómiával, jelentős nemzeti vagyonnal önálló evangélikus egyházzal bírtak, s különösen fejlett volt iskolarendszerük. A kormány azonban 1876-ban felszámolta a területi önkormányzatot, a Királyföldet betagolta az újonnan kialakított megyékbe, megszüntette a Szász Nemzeti Egyetem politikai és közigazgatási hatáskörét, s tevékenységét csupán a nemzeti vagyon és az iskolák kezelésére korlátozta. A szászok több mint egy évtizedes sértett duzzogás után 1890-ben békültek ki az új helyzettel. A szász képviselők beléptek a kormánypártba, a szász fiatalok pedig egyre nagyobb számban kaptak helyet az állami hivatalokban. A csaknem 800 éve Erdélyben élő, saját nemzeti intézményekkel rendelkező szászok  nem vállaltak közösséget a másfélmilliós magyarországi németséggel. A németek különböző időpontokban települtek be Magyarországra, szétszórt, kisebb-nagyobb tömböket alkotva. Egymástól elkülönülő, egymással alig érintkező népi és társadalmi csoportokban éltek, a legtöbb esetben más etnikumokkal erősen keveredve. Nem volt kapcsolat a városok  nagyrészt középkori eredetű német polgársága és a 18. század folyamán betelepült “sváb”   parasztság között. Már a 19. század első felében kezdetét vette a németség gyorsütemű magyarosodása. Az 1870-es években Edmund Steinacker  eredménytelenül próbálkozott a német városi polgárság körében modern német nemzeti tudat kialakításával, német polgári   párt szervezésével. Csak a 20. század elején bontakozott ki modern nemzeti mozgalom a   bánáti svábok körében, s 1907-ben Steinacker kezdeményezésére megalakult a Magyarországi Német Néppárt. Horvátországban az 1860-as években jöttek létre azok a pártok, amelyek a következő évtizedekben meghatározták a horvát politika alakulását. A legerősebb, a saborban nagy többséggel rendelkező párt a Josip Juraj Strossmayer  diakovári püspök vezetése alatt álló   Nemzeti Liberális Párt volt, amelyben a horvát polgárság, az egyházi és világi értelmiség 271

zöme tömörült. A párt célkitűzése az volt, hogy a föderatív alapon átszervezendő Habsburgmonarchia keretei között valósítsa meg a délszlávok nemzeti egységét és önálló államát. Ekkor jelent meg a politikai porondon a horvát nemzeti-államjogi ellenzékiség későbbi klasszikus pártja, az Ante Starčević  és Eugen Kvaternik  által alapított Jogpárt is, amely a középkori horvát királyság történeti joga alapján állt. E két irányzattal szemben kisebbségben volt a hagyományos államjogi kapcsolat felújítására törekvő unionista, vagy „magyarón”  párt. A horvát politikai közvélemény többsége elégedetlen volt a kiegyezéssel, mert keveselte az önkormányzatot. Az 1871-es választásokon győzelmet arató Nemzeti Liberális Párt Horvátországot teljesen önálló, Magyarországgal és Ausztriával egyenrangú országnak  szerette volna látni, amelyet csak az uralkodó személye kapcsolna össze a Monarchia másik  két államával. A gazdasági válság hatására azonban 1873-ban az ellenzék többsége is elfogadta kiegyezést. A liberális párt többségéből és az unionistákból megalakult az új kormánypárt (Nemzeti Párt). Ezt követően Ivan Mažuranić  bánsága (1873-1880) idején kiépültek a legfontosabb nemzeti és kulturális intézmények. 1883-ban a pénzügyigazgatás magyarorítása és a határőrvidék polgárosításával kapcsolatos szociális problémák miatt a városokban tömegmozgalmakra került sor, a határőrvidéken pedig fegyveres felkelés tört ki. Miután a hadsereg bevetésével helyreállították a rendet, Khuen-Hédervár y Károlyt  nevezték  ki bánná. Két évtizedes bánsága (1883-1903) idején konszolidálódott a kiegyezési rendszer, felgyorsult a gazdasági növekedés. A 20. század elején alakult ki a dalmáciai és a horvátországi politika „új kurzusa”, amely a polgári demokratikus követelések előtérbe kerülése mellett elsősorban a horvát és szerb pártok együttműködését jelentette. 1905 októberében a fiumei konferencián fogadták el az új programot, amely szerint támogatják a magyar ellenzéki koalíciót. Létrejött a horvátszerb koalíció, amely az 1906-os választásokon többséget kapott. Az együttműködés a magyar koalícióval azonban nem tartott sokáig, mert a vasuti pragmatikáról szóló törvény, amely a horvátországi vasutak alkalmazottai számára is előírta a magyar nyelv ismeretét, feszültté tette a viszonyt. Horvátországban 1907 után permanens válsághelyzet alakult ki: az ellenzéki többségű sabort ismételten elnapolták vagy feloszlatták, s 1912-ben rendkívüli állapot kihirdetésére és királyi biztos kinevezésére is sor került. A normális viszonyokat Tisza István állította helyre, aki megegyezett a saborban abszolút többséggel rendelkező horvát-szerb koalícióval, s hatályon kívül helyezte a vasúti pragmatika sérelmes nyelvi rendelkezéseit. A koalíció ellenfele a saborban a Jogpárt volt, amelynek különböző irányzatai a trializmus hívei voltak, azaz – a Szlovén Néppárttal együttműködve – azt szerették volna elérni, hogy a Monarchia délszláv-lakta területeiből alakuljon egy Ausztriával és Magyarországgal egyenjogú és egyenrangú délszláv állam. A trónörökösnek 1913 tavaszán átnyújtott trialista memorandum már azzal sürgette a mielőbbi döntést, hogy ,,mi vagyunk az utolsó képviselői annak a nemzedéknek, amely nemzeti létünk biztosítékait a Monarchia keretei között kereste”. * A magyar vezetők súlyos politikai rövidlátásról tettek tanúságot, midőn mindvégig elutasították a trializmust, s ezzel megakadályozták, hogy a szerb hegemóniáért nem lelkesedő katolikus délszlávok, a horvátok és szlovének, a Monarchia keretei között találják meg nemzeti önrendelkezési igényeik kielégítését.

*

Idézi: Magyarország története 1890–1918. Főszerk. Hanák Péter. Budapest, 1988. 1089.

272

12. Nemzetközi konfliktusok, az Első Világhábor ú és a Monar chia végórái A 19. század közepén a Habsburg Birodalom területe és lakossága alapján még európai nagyhatalomnak számított, de gazdasági fejlettség és katonai erő tekintetében elmaradt nemcsak a nyugat-európai hatalmaktól, hanem Németországtól is. A század végére már  másodrendű hatalommá vált, amely a gyarmatokért folyó világméretű küzdelembe, a világpolitikába nem tudott beleszólni. De a nyugati hatalmak mindvégig (1918 elejéig) fontosnak tartották létét a délkelet-európai és kelet-közép-európai térség stabilitásának, az orosz és német hatalmi törekvések ellensúlyozása érdekében. 1848 és 1871 között a Birodalom külpolitikájának központjában a német egység kérdése állt. A dinasztia törekvése arra irányult, hogy ez az egység Ausztria részvételével és Habsburg vezetéssel jöjjön létre. Ehhez a magyar liberálisok is nagy reményeket fűztek, hiszen az osztrák-cseh örökös tartományok Németországhoz csatlakozása esetén a magyar  korona országai önállóvá váltak volna, vagy legfeljebb perszonális unió révén kapcsolódtak  volna a Habsburgok országaihoz. A német egység kérdése az 1866-os háborúban ténylegesen eldőlt Poroszország javára. A Habsburg diplomácia ugyan néhány évig még abban reménykedett, hogy a porosz-francia konfliktusban a franciák maradnak felül. A porosz győzelem, s a Német Császárság kikiáltása 1871-ben végleg lezárta a német egység kérdését. Ezután az osztrák-magyar külpolitika érdeklődése a Balkán felé fordult, ahol viszont orosz érdekekkel ütközött. Oroszország támogatta a balkáni szlávok felszabadító mozgalmait az oszmán uralom alól, de egyúttal az önállósuló népeket saját befolyása alá akarta vonni. A Monarchia viszont igyekezett megakadályozni, hogy az Oszmán Birodalom   bomlása során déli határain kialakuljon egy nagy délszláv állam. Ennek érdekében minél tovább iparkodott fenntartani Törökország integritását. Andrássy Gyula, aki 1871 végén lett a Monarchia külügyminisztere, oroszellenes európai szövetség létrehozásán fáradozott, de nem sok sikerrel. 1873-ban kénytelen volt aláírni a három – az orosz, a német és az osztrák –  császár szövetségét. Szerinte és a magyar közvélemény szerint is az orosz hatalmi törekvések    jelentik a legnagyobb veszélyt a Monarchia és Magyarország számára. Ezért midőn erre kedvező alkalom kínálkozott a balkáni helyzet kiéleződései idején, 1878-ban és 1887–88  ban, Andrássy és Tisza javasolta, hogy a Monarchia indítson háborút Oroszország ellen. A koronatanács azonban az indítványt leszavazta. 1875 nyarán felkelés tört ki az Oszmán Birodalom uralma alatt álló Hercegovinában, s ez a következő évben a Balkán keleti felére, Bulgáriára is átterjedt. Mivel a törökök a  bolgár felkelést vérbe fojtották, Szerbia és Montenegro hadat üzent a portának. A háborúban a törökök győztek, erre 1877 tavaszán Oroszország rászánta magát a katonai beavatkozásra. Előbb azonban az osztrák-magyar és az orosz külügyminiszter megállapodást kötött, amely megszabta a balkáni orosz hódítás maximális mértékét, a Monarchia számára pedig kilátásba helyezte Bosznia-Hercegovina birtokbavételét. A háborúban az oroszok súlyos harcok után legyűrték a török ellenállást, de Konstantinápoly elfoglalását az angol közbelépés megakadályozta. Az 1878 márciusában aláírt San Stefano-i békében Oroszország az előző megállapodások mellőzésével, a maga érdekei szerint rendezte át a Balkánt. A béke hírére Andrássy jegyzéket intézett a nagyhatalmakhoz, amelyben nemzetközi kongresszust javasolt a balkáni kérdés rendezésére és a San Stefani-i béke revíziójára. Az 1878 nyarán Berlinben megtartott nemzetközi kongresszus Macedóniát visszaadta a törököknek, teljesen független államnak nyilvánította Romániát, Szerbiát és Montenegrot, a Monarchiának pedig felhatalmazást adott Bosznia-Hercegovina megszállására. Andrássy legnagyobb diplomáciai sikere a berlini nemzetközi kongresszus összehívása volt 1878-ban, ahol lényegében 3 évtizedre rendezték a Balkán viszonyait. A rendezés tartósságának biztosítéka az 1879-ben, Bismarck német kancellár  273

kezdeményezésére megkötött titkos szövetség volt a Monarchia és Németország között. Ez orosz támadás esetén kölcsönös támogatást ígért. A kettős szövetség 1882-ben Olaszország csatlakozásával hármasszövetséggé bővült, majd 1883-ban Románia is csatlakozott. A három császár szövetségét 1881-ben megújították, de 1887-ben a Monarchia már nem csatlakozott a német-orosz szerződéshez.

A kettős szövetség (1879. október 7.)  I. cikkely. Ha a két Magas Szerződő Fél várakozása és őszinte kívánsága ellenére a két birodalom egyikét Oroszország részéről támadás érné, a Magas Szerződd Felek kötelesek egymásnak    birodalmuk teljes haderejével segítséget nyújtani és ennek megfelelően csak együttesen és egymással összhangban békét kötni. II. cikkely. Ha a Magas Szerződő Felek egyikét egy másik hatalom részéről támadás érné, a másik  Magas Szerződő Fél ezennel kötelezi magát, hogy a támadónak nemcsak nem nyújt támogatást magas szövetségesével szemben, hanem legalább jóindulatú semlegességet tanúsít Magas Szerződő Fele irányában. Ha azonban ilyen esetben a támadó hatalom Oroszország részéről, akár  aktív együttműködés, akár a megtámadottat fenyegető katonai rendszabályok formájában támogatásban részesülne, a teljes haderővel történő kölcsönös segítségnyújtásnak az e szerződés I. cikkelyében megállapított kötelezettsége ebben az esetben is azonnal életbe lép, és a két Magas Szerződő Fél hadvezetése is közös lesz a közös békekötésig.

A Balkánon az 1880-as évekre a Monarchia számára kedvező helyzet alakult ki. Megszállhatta Bosznia-Hercegovinát, az északi Balkán függetlenné lett államai közül Románia szövetségese volt, Szerbia pedig az Obrenović dinasztia uralma alatt lényegében a Monarchia vazallusa lett. Tehát hivatalosan egyik kormány sem támogatta a magyarországi románok és szerbek nemzeti mozgalmait. A balkáni status quot a „keleti hármasszövetség”, a Monarchia, Anglia és Olaszország megállapodása garantálta. Ugyancsak a status quo fenntartását kívánta Oroszország is, amelynek érdeklődése az 1890-es években a Távol-Kelet felé fordult. A német szövetség a Monarchia külpolitikájának szilárd alapja maradt négy évtizeden át. A századfordulón a hármasszövetséggel szemben egy másik szövetségi rendszer alakult ki. Az 1890-es években egyre közelebb került egymáshoz Oroszország és Franciaország. 1904-ben létrejött az angol-francia egyezmény (entente cordiale), 1907-ben pedig az angolorosz megállapodás. A Balkánon akkor következett be fordulat, midőn 1903-ban összeesküvő katonattisztek meggyilkolták I. Sándor szerb királyt és feleségét, s a Karadjordjević dinasztia került Szerbia trónjára. Az új rezsim szemet vetett Boszniára és az antant hatalmak felé tájékozódott. Válaszul a Monarchia 1906-ban megtiltotta a szerbiai állatbehozatalt, s kezdetét vette a két ország közötti vámháború („sertésháború”). Oroszország balkáni akcióképességét ezekben az években a Távol-Keleten Japántól elszenvedett súlyos vereség és a forradalom korlátozta. Többek közt ezért nem robbant ki háború a boszniai válság idején. A Monarchia 1908-ban annektálta, azaz államjogilag bekebelezte, saját országává tette BoszniaHercegovinát, amelyre Szerbia is aspirált. Az annexió végleg megrontotta a Monarchia és Szerbia viszonyát. Szerbia adriai kikötőhöz szeretett volna jutni, s ezt a Monarchia igyekezett megakadályozni. Szerbiában titkos szervezetek alakultak, amelyek Boszniában és Horvátországban merényleteket terveztek és hajtottak végre vezető politikusok ellen. A 20. század második évtizedének elején Európa-szerte folyt a háborús készülődés, fegyverkezés. Nyílt háború először a Balkánon tört ki, ahol Montenegro, Szerbia, Bulgária és Görögország 1912 őszén hadat üzent Törökországnak, s Edirne (Drinápoly) környékének  kivételével elfoglalták és felosztották egymás között annak még megmaradt európai területeit. Majd hamarosan összevesztek a zsákmányon, s 1913 nyarán kitört a második  Balkán-háború, ahol a másik három állam Bulgáriát győzte le és csonkította meg. A két Balkán háborúban főleg Szerbia és Románia gyarapodott területben és önbizalomban, s ez természetesen jelentős hatást gyakorolt a Magyarországon élő románokra és szerbekre is. 1912-13-ban a Monarchia balkáni pozíciói megrendültek, Balkán-politikája súlyos 274

kudarcokat szenvedett. 1913 végén már a Monarchiában is elkerülhetetlennek tartották a háborút. Kérdéses csak az volt, hogy mi lesz az a szikra, amely azt kirobbantja. Az említett szerb titkos szervezetek egyikének diákjai 1914. június 28.-án Szarejoban sikeres merényletet hajtottak végre a hadgyakorlat alkalmából a városban tartózkodó Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége ellen. A vezérkar és a külügyminiszter a háború mellett foglalt állást, Tisza Istvánnak azonban fenntartásai voltak, nem tartotta alkalmasnak az időpontot a háború megindítására, s Erdély elleni román támadástól is félt. A német vezetés azonban kedvezőnek ítélte az alkalmat és sürgette Bécs háborús döntését. Ennek hatására Tisza is megváltoztatta álláspontját, de annak hangsúlyozásával, hogy a Monarchia „nem szándékozik a szerb királyságot bekebelezni.” A szerb kormányhoz intézett jegyzék néhány elfogadhatatlan követelést tartalmazott és „fenntartás nélküli elfogadást” kívánt. Bár a szerb kormány szerette volna elkerülni a háborút, s ezért engedékenységet tanúsított, az ultimátumot nem fogadta el fenntartás nélkül. A Monarchia egy hónappal a merénylet után,   július 28-án hadat üzent Szerbiának. Ezt követte augusztus 1.-én a német hadüzenet Oroszországnak, majd a következő napokban Franciaország, Belgium és Anglia is  bekapcsolódott a háborúba. Törökország novemberben lépett be a központi hatalmak oldalán. A központi hatalmak haditervének lényege az volt, hogy a német hadsereg Belgiumon át villámháborúban lerohanja Franciaországot, majd keletre átcsoportosítva az oroszok ellen fordul, akiket addig a Monarchia hadereje feltartóztat. Ez a számítás azonban nem vált be: a Párizs felé előtörő németeket szeptember elején a marne-i csatában megállították. Az orosz hadsereg a vártnál hamarabb felvonult, s nagy számbeli túlerőben lévén néhány hét alatt elfoglalta Galíciát, majd Magyarországra is benyomult egészen Máramarosszigetig. Csak  német segítséggel sikerült őket megállítani. A németek Kelet-Poroszországban is visszaverték a támadó oroszokat. Az osztrák-magyar seregek ráadásul Szerbiában is vereséget szenvedtek. A következő évben – legalábbis a keleti és a balkáni fronton – fordult a hadi szerencse. A Monarchia csapatai májusban Gorlicénél áttörték az orosz frontvonalat és visszafoglalták Galíciát. A németek elfoglalták Orosz-Lengyelországot, Litvániát és Lettországot. Ősszel Bulgária is belépett a háborúba, s a központi hatalmak csapatai néhány hét alatt megszállták Szerbiát és Montenegrot. A szerb hadsereg Korfu szigetére menekült. Májusban a korábbi szövetséges, Olaszország hadat üzent a Monarchiának, s az Isonzo mentén, a doberdoi fennsíkon, valamint Dél-Tirolban is kezdetüket vették a hadműveletek. A nyugati fronton, Franciaországban lényegében állóháború alakult ki. 1916 nyarán a Bruszilov tábornok által irányított offenzíva során az oroszok elfoglalták Kelet-Galíciát és Bukovinát. Az orosz sikerek nyomán Románia – amely előzőleg az antanttal kötött titkos szerződésben ígéretet kapott Erdély és Kelet-Magyarország megszerzésére – hadat üzent a Monarchiának  és csapatai szeptemberben betörtek Erdélybe. Az osztrák-magyar és német csapatok azonban néhány héten belül kiűzték őket, s decemberben már Bukarestet is elfoglalták. Nyugaton a mindkét fél részéről hatalmas áldozatokkal járó verduni, majd az év második felében a somme-i csata sem hozott döntést. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a háború nem elsősorban a harctereken fog eldőlni, hanem azon, hogy a szembenálló felek közül melyik rendelkezik, nagyobb anyagi erőforrásokkal, és utánpótlással. A háború harmadik évében már nyilvánvalóvá vált, hogy az antantnak ezen a téren jóval jelentősebb tartalékai vannak, mint a központi hatalmaknak. Különösen a Monarchiában mutatkoztak a végső kimerülés jelei, ezért az osztrák-magyar  diplomácia sürgetésére az év végén a központi hatalmak javasolták az antantnak a   béketárgyalások megkezdését. Wilson amerikai elnök is vállalkozott a közvetítésre. Az antant válaszában a tárgyalások feltételül szabta a háborúban elfoglalt területek kiürítését, Belgium önállóságának helyreállítását és Elzász-Lotaringia visszaadását. Ebbe a németek  nem mentek bele. Sőt, 1917 februárjában megindították a korlátlan tengeralattjáró-háborút, ami áprilisban kiváltotta az Amerikai Egyesült Államok hadbalépését az antant oldalán. Ezek  után a központi hatalmakon már az sem segített, hogy 1917 végén a két forradalmon átesett 275

Oroszország kivált a háborúból, s októberben a Monarchia hadserege Caporettonál áttörte az olasz védelmi vonalat és a Piave folyóig nyomult előre. A háborút 1914 nyarán az ország lakosságának nagy része lelkesedéssel fogadta. Azt remélték, hogy rövid lesz, s „mire a falevelek lehullnak” a katonák győztesen hazatérnek. A   parlamentben a pártok békét kötöttek, egy ideig még a szociáldemokraták is támogatták a háborút. A háború elhúzódása azonban egyre több gondot okozott a hátországban. Munkaerőhiány lépett fel, amelyet a nők és a hadifoglyok munkára fogása csak részben enyhíthetett. A mezőgazdasági termelés visszaesett, s az élelmiszerellátás biztosítása érdekében bevezették a jegyrendszert. Különösen a városi lakosság szenvedett az élelmiszerhiánytól. Az ipari üzemek többségét átállították a haditermelésre, s katonai felügyelet alá helyezték. Kialakult a feketepiac, a városiak tömegesen jártak vidékre, hogy értéktárgyaikat élelemre cseréljék. Felgyorsult az infláció, csökkentek a reálbérek. 1916-ra a parlamenti béke is véget ért. A háború végsőkig való folytatását hangoztató, s a belső mozgalmakat erőszakkal letörő Tisza Istvánnal és a Munkapárttal szemben az Apponyi és Andrássy körül csoportosuló mérsékelt ellenzék bizonyos reformokat javasolt. A radikális ellenzék, amely a polgári radikálisokból, a szociáldemokratákból és Károlyi Mihály Függetlenségi Pártjából állt, a béke mellett foglalt állást és demokratikus reformokat (általános választójog, földreform) követelt. 1917 nyarán megalakították a Választójogi Blokkot. A háború alatt megerősödtek a szélsőjobboldali, antiliberális és antiszemita irányzatok is. 1916. november 21-én 68 évi uralkodás után, 86 éves korában meghalt Ferenc József. Utóda a 29 éves IV. Károly  (osztrák császárként I. Károly) lett. Az új uralkodó a mérsékelt reformok és a béke híve volt. 1917 elején – látva, hogy a Monarchia a végső kimerülés határához érkezett – felesége, Zita királyné öccse, Sixtus pármai herceg közvetítésével kapcsolatba lépett francia politikusokkal, hogy kipuhatolja megegyezéses béke, vagy esetleg különbéke lehetőségét. Tétovázó békekísérlete azonban német beavatkozásra kudarcot vallott. Károly 1917 tavaszán felszólította Tiszát, hogy készítsen javaslatot a választójog kiterjesztéséről. Az e körül támadt nézeteltérés miatt Tisza lemondott, s a király – Eszterházy Móric gróf kéthónapos kormánya után – augusztus végén – immár harmadszor – Wekerle Sándort bízta meg a kormányalakítással. A kormányban helyet kapott a polgári demokrata Vázsonyi Vilmos is, aki decemberben beterjesztette választójogi törvényjavaslatát, amely megkétszerezte a választójogogosultak számát. A képviselőház csak 1918 nyarán kezdte tárgyalni a törvényjavaslatot, amely csak szeptemberben vált törvénnyé. IV. Károly 1917 tavaszán összehívta a Birodalmi Tanácsot, az ausztriai parlamentet, ahol a szláv képviselők Monarchia föderatív átalakítását, délszláv, cseh-szlovák és rutén államtest kialakítását követelték. Az emigrációban élő és külföldre menekült nemzetiségi  politikusok viszont egyre-másra megfogalmazták a Monarchia szétzúzásának, önálló délszláv és csehszlovák állam létrehozásának kívánságát. 1917 nyarán a szerb kormány és a horvát   politikusokból álló londoni Jugoszláv Bizottság vezetői Korfu szigetén aláírták a szerbek, horvátok és szlovének önálló szövetségi államának létrehozásáról szóló megállapodást. A Monarchia emigráns nemzetiségi politikusainak 1918 áprilisában Rómában tartott kongresszusa állást foglalt a Monarchia helyén létrehozandó nemzeti államok önállósága mellett. Az antant 1918 elejéig nem nyilvánította ki a Monarchia megsemmisítésének  szándékát, 1917 januárjában Wilson bekefelhívására adott válaszában csak a Monarchia átrendezését kívánta a nemzeti önrendelkezés elve alapján. Wilson 1918 januári kongresszusi üzenetében is a nemzetiségeknek adandó széleskörű autonómia szerepel. Az antant-hatalmak  1918 tavaszán döntöttek a Monarchia felbontása mellett. Júniusban már egyértelműen az antant hadicéljának nyilvánították az önálló Csehszlovákia, Lengyelország és az új délszláv állam létrehozását. A francia és az angol kormány harcoló félnek ismerte el az emigráns Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, majd a Párizsban megalakult Román Nemzeti Egység 276

Tanácsát is. Itthon a nemzetiségek – a szigorú kivételes törvények miatt – csak akkor  léphettek fel nyíltan, midőn 1918 őszén nyilvánvalóvá vált a Monarchia katonai veresége. A központi hatalmak 1918. március 3-án Breszt-Litovszkban megkötötték a békét Szovjet-Oroszországgal, majd május 7-én Bukarestben Romániával is. Az 1918 tavaszán és nyarán a nyugati fronton megindított négy nagy német támadás nem hozott eredményt, az amerikai csapatokkal megerősített angol-francia hadsereg ellentámadása viszont sikeres volt, s augusztus 8-án áttörték a visszavonuló németek frontját (ekkor került először sor  repülőgépek és harckocsik tömeges bevetésére). Kudarcba fulladt az osztrák-magyar  csapatok júniusi támadása is a Piave folyónál. A háború utolsó két évében a Monarchiában nemcsak a sztrájkok és tüntetések voltak napirenden, hanem elszaporodtak a dezertálások, katonai lázadások, parancsmegtagadások is. Szeptemberben az antant balkáni offenzívája fegyverszünetre kényszerítette Bulgáriát. Tisza István október 17-én a képviselőházban elismerte, hogy „a háborút elvesztettük”. Október végén az olasz hadsereg utolsó támadása a Piavénél áttörte az osztrák-magyar védelmi vonalat, a hadsereg felbomlott, s november 3.-án Padovában aláírták a fegyverszüneti megállapodást. A magyar kormány az összeomlás küszöbén is az utolsó pillanatig ragaszkodott a történeti Magyarország egységének és oszthatatlanságának elvéhez, s elutasította a nemzetiségek igényét a területi autonómiára. Midőn szeptember végén a koronatanács a Monarchia trialista átalakítása mellett döntött, Wekerle vétót emelt. Október 16-án IV. Károly kiáltványban közölte, hogy elismeri a Monarchia népeinek önrendelkezési jogát, s Ausztria szövetségi állammá alakul át. Wekerle másnap a parlamentben kijelentette, hogy Magyarországra mindez nem vonatkozik. Azt is kinyilvánította, hogy az Ausztriában történtek miatt Magyarország minden vonatkozásban teljesen független állammá lett, amelyet csak a közös uralkodó személye kapcsol össze Ausztriával. Az eddigi reális unió tehát átalakult perszonális unióvá. Közben október folyamán sorra megalakultak a nemzetiségek    Nemzeti Tanácsai. Magyar részről csak október végén, az akkor kinevezett közös külügyminiszter, Andrássy Gyula Wilsonhoz intézett jegyzéke ismerte el a délszláv és csehszlovák népek jogát az állami önállóságra. Október 29-én a horvát sabor kimondta Horvátország függetlenségét és csatlakozását a szerb-horvát-szlovén államhoz. Budapesten október 23-ról 24-re virradó éjjel polgári radikális, szociáldemokrata és függetlenségi-párti politikusok megalakították a Magyar Nemzeti Tanácsot, Károlyi Mihály elnökletével. Október 28.-án a lemondott Wekerle kormány helyébe a Nemzeti Tanács kormányalakítását követelő és a Vár felé vonuló tömeget a Lánchídnál rendőri sortűz tartóztatta fel (“Lánchídi csata”). IV. Károly József főherceget, mint “homo regius”-t uralkodói jogkörrel ruházta fel, ő azonban nem Károlyi Mihályt, hanem gróf Hadik Jánost  bízta meg kormányalakítással. Október 30-án Bécsben kitört és győzött a forradalom, Pest utcáit is a Nemzeti Tanácsot éltető tömegek lepték el, majd éjjel felfegyverzett munkások és katonák elfoglalták a fontosabb középületeket, pályaudvarokat és a telefonközpontokat. Kitört az “őszirózsás” forradalom (a katonák sapkájukra őszirózsát és nemzetiszínű kokárdát tűztek). Október 31-én József főherceg Károlyi Mihályt kinevezte miniszterelnökké. Tisza Istvánt ugyanazon a napon ismeretlen fegyveresek a lakásán meggyilkolták. Elérkezett a Monarchia és a történeti Magyarország végórája.

277