Északfölde legsokoldalúbb harcosai, az erv fejedelmek testőrei és ítéletvégrehajtói, sötét praktikákkal megtámogatott beszivárgók és gyilkosok: az embervadászokról Ynev majd’ minden lakója más nézetet vall. Véleményük olykor nagyon távol áll az igazságtól, máskor közelebb, mint bárki gondolná – a hetedkor hajnala óta csak a választott keveseknek adatott meg, hogy a klánok mindennapjaiba és legféltettebb titkaiba is betekinthessenek. Kötetünk szerzői – köztük a 2011-es Szkriptúra irodalmi pályázat legjobbjai – arra vállalkoztak, hogy az embervadászok és a toroni Ikrek küzdelme mellett azt a harcot is bemutassák, melyet a hagyomány és kötelesség útját járó fegyverforgatók önmaguk ellen és önmagukért vívnak a kíméletlenség, az elvakultság és az árulás démonaival.
M.A.G.U.S antológiák, gyűjtemények
KARDOK A KÖDBEN Antológia
Delta Vision Budapest 2011
Jeszenszky Zsuzsanna: Kettesben Nem volt nehéz megtalálnom a kis ereni falut: sűrű erdő és tüskés bozót rejtette el a kíváncsi szemek elől, de egy hozzám hasonló felismeri a nyomokat. Ameddig lehetett, követtem a Ventét nyugat felé, de a folyó forrásvidékét messze elkerültem. A babonás nép úgy tartja, hogy egy óriás leánya lakik a Traidlan bércei között, aki szerelmesé után sír szüntelen, és az ő könnyeiből születik a Vente. Mesebeszéd! Ha nem kellett volna követnem a másikat, nem kerültem volna ekkorát. A fővárosban már-már azt hittem, elvesztettem a nyomát. A karneváli forgatagot kihasználva a másik maga is álarcot öltött, és betáncolt a forgatagba. A színes kavalkádtól megfájdult a fejem. Újra és újra láttam azokat a gonoszul vigyorgó maszkokat. Félretaszítottam az elébem kerülőket, majd átcsörtettem a kavargó tömegen. A másik azonnal észrevett, hidegkék szemeiben félelem csillant. Berohant a sikátorba, hallottam a cipője kopogását a macskaköveken. Az utcák végül kivezettek egy térre, ahol Darton temploma sötétlett. Az árnyékba húzódva várt. Megtorpantam és dobótőrt csúsztattam a tenyerembe. A kapu fülkéje feketén ölelt magához, de ő tudta, hogy ott vagyok. Óvatosan kémlelt ki a templom fala mögül, lunír fejpántján vörösen villant az Első Hold fénye. Kissé félrebillentette a fejét, arcát az ég felé fordította. Zsákmányát leső tigris figyeli így a területét, ha megszimatolja a gyenge őzet. Fel nem foghatom, hogyan lépett meg előlem. Csak annyit láttam, hogy visszahúzódik a templom mögé, majd eltűnik. Aznap éjjel nem tértem vissza a Medvekaromhoz címzett
fogadóba, hanem a szegénynegyed egy düledező kocsmájában béreltem szobát. Tudtam, hogy ő is ezen a környéken lakik. Harmadnap ráakadtam a nyomára, és többé nem tágítottam. Amikor megéreztem a jelenlétét, utána másztam a Klamoris kopár szikláin. Látni nem, láttam, de tudtam, hogy ott van és figyel. Napok teltek el, úgy, hogy magamon éreztem a tekintetét. Csak arra várt, hogy valahol hibázzak, lankadjon a figyelmem és lecsaphasson. Egyszer megpróbált az elmémben is kutakodni, de a klán magitorainak hála, a pajzsok kitartottak. – Menj el! Hagyj végre békén! – esdekelt. Végül északnyugatnak fordult, elhagyta a Klamorist és a Traidlanon kapaszkodott tovább. Az erdőkben eltüntette a nyomokat, másfelé pedig hamisakat ültetett el: megtört néhány ágat, megtaposta a földet. Ostobaság! Hogy képzelte, hogy engem becsaphat?! Egy ideig követtem a nyomát a fák között, majd visszatértem az útra, és vele párhuzamosan haladtam. Az erdő sűrű volt, de a növények, amelyek elrejteni hivatottak a falut, elárulták, hogy emberek élnek a közelben. A bozótosban állatoknak kitett csapdákat, a fákon emberekre hulló ketrecet és kötélhágcsókat fedeztem fel. Tudtam, hova rejtették el őket. Az ösztönöm megsúgta, hova nem léphetek. A másikat közben szem elől tévesztettem, de biztos voltam benne, hogy a faluba tart. Hová is mehetne? Felkúsztam a fára, és onnan figyeltem tovább a falut. A házakat terepszínűre festették, és soknak borostyánt vagy vadszőlőt futtattak az oldalára. A falu egyébként mindenben olyan volt, mint Eren más, hasonló települései: a férfiak kora reggel elmentek vadászni és fát vágni, hogy a hideg évszakban legyen mivel fűteni a házat, az asszonyok sütöttek, főztek, mostak, a gyerekek málnáztak vagy az utcákon birkóztak a porban. Egy erre tévedt idegen – már ha rábukkan egyáltalán erre a helyre – csak egyszerű embereket látott volna meg néhány düledező viskót. De én tudtam, mi az igazság. A határban kidőlt fákban megláttam az egyensúlygyakorlatokra
szolgáló gerendát, a fákra csavarodó kötelekben az akadálypálya egyik darabját. A birkózó gyermekek sem játékból gyűrték egymást, mozdulataikban kifinomultságot és taktikai érzéket fedeztem fel. A rájuk vigyázó asszony szigorú tekintete küzdelemre buzdított, és nem fegyelmet követelt. Ismertem mindegyiküket. A legkisebb tanonctól az őt figyelő nevelőig. És ismertem a másikat is. A falu szélén lakott egyedül, de közel sem magányosan. A férfi minden éjjel megjelent, mint aki nem tud betelni szerelmese csókjaival. Napfelkelte előtt azonban mindig távozott. A másik azt hitte, szereti őt, de nem így volt. Mint ahogy ő sem szerette a férfit. Vele hált, mert úgy tartotta kedve, kihasználta a vonzódást, amit iránta éreztek. Mindig is ezt csinálta, eljátszadozott az emberekkel, majd amikor rájuk unt, faképnél hagyta őket. Elnéztem a férfi arcát. Akár vele is végezhetnék. Miért is ne? Nem kötött parancs, esküszegéssel senki nem vádolhatna. Elkezdtem hát figyelni a férfit is, aki talán olyan harmincas lehetett. Magas volt és jóképű, talán még becsületes is. Gyűlöltem, hogy van mellette valaki, és gyűlöltem a férfit, hogy nem veszi észre, hogy a másik csak játszadozik vele. Nem illettek össze, bosszantott, hogy nem látják be. Ő számító, felszínes és tartózkodó, a férfi pedig olyan átlátszó, mint az aszisz üveg. Nem volt nehéz kiismerni. Úgy tett, mint aki méhészettel foglalkozik, imádja a gyerekeket, és mindenkihez van egy jó szava. Az emberek persze hittek neki. Vagy csak színjátékot játszottak. Az egész falu egy hazugság! A benne élők elhitetik a világgal, hogy ugyanolyanok, mint bárki a környéken, becsületes, egyszerű emberek, de a házakban, a szalmazsákok mélyén ott lapulnak a gyilkos tőrök, az élesre fent kardok, a halálhozó mérgek és a lélegzetet megakasztó fojtóhurkok. Mindenki, a favágót játszó szakállas behemóttól a kútra siető törékeny asszonyig a Vya Shen fejvadásza. Még a gyermekek is hamisak. Ártatlannak látszó arcukból harcos
tekintet néz a világba, apró kezükben a fakard is veszedelmes fegyver. A másik ügyesen varrt és hímzett, keze alól tetszetős terítők és párnák kerültek ki. Apró kertjében maga termelt mindent, ami az élethez kell: zöldségeket és gyümölcsöket ültetett, baromfit nevelgetett. Volt egy kecskéje is, meg egy idős kancája. Megfoszthattam volna mindenétől, de szívesen nyújtottam a pillanatot. Azt akartam, hogy tudja: itt vagyok és figyelek. Azt akartam, hogy tudja: bármikor végezhetek vele. Éjszaka leereszkedtem a fáról, és besettenkedtem a faluba. Nemcsak azért, hogy felhívjam magamra a figyelmét, hanem azért is, mert kezdtem éhes lenni. Elvigyorodtam, amikor észrevettem a hívatlan látogatóknak kitett csapdákat. A házak között botlózsinór feszült, amit úgy rögzítettek, hogy a verandára akasztott csuprok és bögrék összekonduljanak, ha valaki aktiválja. A fűszerkertekben a bokáig érő petrezselyem– és majoránnalevelek közé fekete medvecsapdákat rejtettek. Néhány házat kutyák őriztek. A falusiak nem tartották őket láncon, tudták, így még hatékonyabbak. Nesztelenül sétáltam el mellettük, mintha ott sem lettek volna. Még a fejüket sem emelték fel, hisz ismertük egymást régről. A pár már aludt, amikor a házhoz értem. A düledező kerítés és az egy rúgással bezúzható kapu hamis volt, mint a falusiak szíve. Ahogy végighúztam rajtuk a tenyeremet, megéreztem a vékonyka drótot, amin csengettyűk sorakoztak végig az egymásra csúsztatott deszkák között. Rá vallott ez a megoldás: együgyű és gyerekes. A kapu mellett ráakadtam a drót két végére és óvatosan, nehogy a csengettyűk megszólaljanak, szétszedtem őket. Hangtalanul surrantam be, elkerülve a medvecsapdákat. A répák egy részét kihúztam, és összeszedegettem a földre hullott almákat. Kárörvendően néztem be az ablakon, ahol a másik mit sem sejtve aludt. Semmitmondó, üres volt az arca, mint mindig. Örömöt vagy bánatot, kedvességet, odaadást és komolyságot senki sem
tudott volna leolvasni róla. Érzelmek és gondolatok nélkül szolgálta a Vya Shent, melynek az életét köszönhette. *** Amikor megismertem, gyermek volt még. Apátlan– anyátlan árva, akit a klán befogadott, és legjobb tudása szerint vadásszá nevelt. A kiképzés hosszú évei alatt vált érzéketlenné mások szenvedése iránt. Növendékként még megvolt benne a kíváncsiság, a felfedezés öröme. Csilingelő hangon szavalta az ananékat, a hősök történeteit. Tanoncként, az Iada esztendeiben már elkezdődött valami. Talán akkor, amikor megérintette a hideg pengéket, akkor vált maga is rideggé a külvilággal szemben. Szerette a fegyvereket, alig várta, hogy az acél a tenyerébe simuljon. Tőrrel és karddal küzdött a legszívesebben, mert ezek nem olyan alattomosak, mint a számszeríj. A mérgeket is megvetette, harcosnak tartotta magát, nem egyszerű gyilkosnak. Tizennégy esztendős volt, amikor megízlelte a csók mámorát, de kapcsolata a másik klánbelivel nem élte túl az éjszakát. Már a nevére és az arcára sem emlékezett, mindent kitörölt, ami személyes. Úgy vélte, tartozik ezzel a klánnak. Vya Shen volt az egyetlen, amihez kötődni akart, az emberi kapcsolatok sosem vonzották. – Már akkor is hideg volt a szíved – suttogtam az éjszakába. A férfi sóhajtott és a másik oldalára fordult. A másik azonban nem nyúlt utána, csak feküdt ott tovább magányosan. Végezhettem volna vele, de nem akartam megkockáztatni a szemtől szembeni küzdelmet a férfival. Figyeltem inkább a másikat, elmerültem az emlékeiben… a közös emlékeinkben. Túlélte a vadonbeli próbákat, és nem is teljesített rosszul, igaz, a legjobbak közé sem tartozott. És akkor elkövetkezett a gro-ugoni kaland: a többiekkel együtt vágott neki a száraz mezőknek. Órákig lapultak a napszítta kövek között, a pockokon és bogarakon kívül más ennivaló nemigen akadt. A
forrást kétnapi járásra találták, addigra már alig vonszolták magukat a tikkasztó hőségben. A táj nyugodtnak látszott, csak a víz csordogálása törte meg a békés csendet. Az első növendékek anélkül haltak meg, hogy csillapítani tudták volna szomjukat. Vérző, megcsonkított holttestük elég riasztó látvány volt ahhoz, hogy a második sor, ahova a másik is tartozott, óvatosabban közelítse meg a forrást. A magas fűben elkúszott a forrásig és várt, míg az ocsmány rongyokba öltözött, fehérlő csontláncot viselő orkok fel nem tűntek. Falkában jöttek, mint a kutyák, kezükben bunkók és vértől mocskos kardok voltak, önhitt vagy bolond kalandoroktól zsákmányolt fegyverek. A másik megküzdött azért, hogy végre a vízhez jusson, négy ork fattyat küldött a Kárpiton túlra. Nem Gro-Ugonban találkoztunk első alkalommal, de akkor vett rólam először tudomást. Emlékszem a tekintetére, ahogy összehúzott szemöldökkel figyelt, mintha délibábot látna. Tudta, hogy hozzá tartozom, én magam is a Vya Shen lunír homlokpántját viseltem akkoriban. A szeme elárulta, hogy emlékszik rám még a kiképzés idejéből, de akkoriban oly keveset találkoztunk, hogy már idegennek tekintett. Visszatértünk Erenbe, azonban a bevetés után sem foglalkozott velem többet, mint azelőtt. Mintha a világon sem lennék! Ez volt az első hiba a részéről. Gyűlölöm, ha nem vesznek komolyan és átnéznek rajtam. Már akkor tudtam, hogy ha valamikor lehetőségem lesz rá, örökre megszabadulok tőle. Ám ennél is jobban vágytam arra, hogy észrevegyen, hogy elismerjen, hogy rádöbbenjen: többre vagyok hivatott, mint ő. Mindent megtettem, hogy a közelében maradhassak, és a tervem sikerült is. Egy rajba kerültünk a kiképzés után, életünk minden pillanatában ott voltunk egymásnak. A közelében laktam, elkísértem a vadászatokra. Óvtam őt, amennyire tőlem telt, azonban továbbra sem figyelt rám, nem szólt hozzám. Bosszantott mindez, de úgy hittem, ha eltűnök egy időre, talán szívesebben fogad majd. Útra keltem,
bejártam a hercegségeket, eljutottam más klánokhoz is, és tanultam. Mindenáron bizonyítani akartam, hogy semmivel sem vagyok kevesebb. És akkor megéreztem a hívását. Bevetésről tért vissza, melynek során majdnem odaveszett. Sokáig magatehetetlenül feküdt a hordágyon, csak a sámán nézett rá olykor-olykor. A másik megszólított az elme útján: mérföldek távolából is hallottam a könyörgését. Megígérte, hogy soha többé nem küld el magától, ha megmentem az életét. Hazudott persze, mint mindig, ha az érdeke úgy kívánta, de én hinni akartam neki. Azonnal visszatértem Erenbe. Távoli országok, megközelíthetetlen tájak füveit hoztam el, és nem tágítottam az ágya mellől, míg fel nem gyógyult teljesen. A lázálmokat elűzte az illatos hársfalevélből és bodzából főzött tea, amit én magam készítettem el neki. Hálát vártam, de helyette az isteneket emlegette, hogy bizonyára tervük van még vele. Az egyetlen kedvesnek tekinthető gesztus részéről az volt, hogy meghívott az ünnepségre. Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna: a klán öregsámánja, aki egyébként ritkán állt szóba a vadászokkal, szeánszot tartott a Holdak ünnepén. Nagyon ritka, hogy mindkét égitest fogyó arcát mutassa, de akkor csak kora este és késő hajnalban láttuk őket felbukkanni. Az öregsámán azt mondta, hogy ilyenkor az alsó világok csatornái megnyílnak, így könnyebb átjutni a szellemeknek. A másik olyan csodálattal hallgatta ezt a sok zagyvaságot, mint egy tudatára ébredő kisgyermek. A sámán a vállára terítette bőrből készült, madártollakkal díszített köpenyét, majd derekára kötötte a földig érő zsinórt. Emlékszem, azt mondta róla, hogy a kígyó jelképe, a kígyó pedig a világfát jelképezi, melynek gyökerei az alsó, törzse az emberi, koronája a felső világokba ér. Én nem láttam abban a zsinórban sem kígyót, sem pedig fát, de azért érdekelt, mivel kábítja el az öreg a többieket. A sámán felcsatolta a bronztükröket és a csörgőket a ruhájára, majd a
fejére húzta a színes szalagokkal díszített sapkát. Olyan röhejesen nézett ki, hogy majdnem hangosan felnevettem, de a többiek komoly arcát látva, inkább magamba fojtottam. A sámán ezután könnyű, állatmintákkal díszített dobot és ütőt kapott elő, majd csendet kért a vadászoktól. Ismeretlen nyelven kántálni kezdett először csak úgy, magának, később egyre hangosabban. A dalt – már ha annak nevezhetjük egyáltalán az ütemes összevisszaságot – dobbal és tánclépésekkel kísérte. A zene gyorsaságával versenyezve már szinte üvöltött a végén, pörgése egyetlen színes csíkká varázsolta nevetséges ruháját. Még sosem láttam azelőtt olyan gyorsan forogni senkit, ki sem néztem volna az öreg testből, hogy erre is képes. Olyan sebesen mozgott, hogy a szemem előtt összeolvadtak a sapkájáról lehulló, az arcát eltakaró, kék szalagok a köpenye lebbenő sárgájával, nem tudtam kivenni testének vonalait sem. Szédülés jött rám, mintha én magam lettem volna az, aki a kör közepén pörög, és nem a sámán. Muszáj volt félrenéznem, és akkor megláttam a másik arcát. Falfehér volt, a szeme mintha nem e világba tekintene, olyan mozdulatlanul meredt egy távoli pontra. Talán megérezte, hogy nézem, mert felém fordult. Az ajkai hangtalanul mozdultak, és a sámán szavait formázták. Csak akkor hagyta abba, amikor a sámán összeesett a kör közepén és mozdulatlanul feküdt a földön. Vele együtt hagyta abba a hívóéneket, de az arca továbbra is idegen volt, mintha nem is ő lenne. És én sem voltam én. A másik kék szemében a tigrisszellem sárga tekintete villant. Láttam a gondolatait, mintha egy lennék vele. A nemes és előkelő nagymacska figyelt engem. Nem állhattam meg, félre kellett fordítanom a fejemet. Tudtam, hogy a démonok legnagyobb ellenségével, az állatok fejedelmével szemben gyenge vagyok, és ha akarna, egy gondolatával szétmarcangolhatna. De terve volt velem. Ő súgta meg először, hogy el kell pusztítanom a másikat. Mindig hálával gondolok rá, mert értelmet adott az életemnek, és ha a
tigrisszellem is úgy akarja, a halálomnak is. Ráébredtem, hogy mennyire kötődtem eddig a másikhoz, pedig ő soha sem akart maga mellett tudni. Elküldött, amikor én a közelében akartam lenni, és hívott, amikor nem látott más lehetőséget. A tigrisszellem azonban velem maradt, karjaimban éreztem mancsainak erejét, szememen keresztül figyelte a világot. Látta azt is, amikor az utolsó parancsot kaptuk. Az utasítás Toronba szólított bennünket, a déli hegyormok között megbúvó rendházba. Az öregsámán induláskor talizmánt akasztott a nyakunkba. Leginkább egy lyukas korongra hasonlított, amit ha elforgattam olyan hangja volt, mintha homokszemek peregnének a belsejében. A rajt kisebb csoportokra osztották, és két nap különbséggel indították útnak. A másik és én a harmadik napon indultunk. Nem siettünk, tudtuk: a többiek bevárnak minket Dahassirban. Hetekig mentünk szótlanul egymás mellett, úgy festettünk, mint a Némát játszó bábjátékosok. Néha letértünk az útról, aztán az erdőben vagy az őket körülölelő mezőkön ballagtunk tovább. A nagyvárosokat és a forgalmas fogadókat elkerültük, mindketten jobban bíztunk a természet titkokat nem firtató magányában. A dwoonok földjén, Dahassirban csatlakoztunk a többiekhez. A Piderát már együtt másztuk meg. A hágókat és a határt figyelő őrtornyokat messze elkerültük, a nehezebb utat, az embert sosem látott meredek sziklákat választottuk. Éjszakára magányos, sötéten tátongó barlangokba húzódtunk. Az első hópelyhek már a toroni oldalon találtak minket. Békésen szállingóztak a szélben azt jelezve, hogy beköszöntött Kyel első hónapja. Vagy, ahogy ideát mondják, Weila ideje. A hó selymes– fehéren ült meg a sziklák között rejtőző rendház csipkézett tornyain. A rajparancsnok kézjelére a csapat szétszéledt, és csendesen körbevette a kolostort. A támadást kora estére terveztük, amikor a sötétség még nem üli meg a hegyet. A sziklának vetettük a hátunkat: Elnéztem a játékos pelyheket, ahogy táncolva hullottak alá a piszkosszürkére
festett égről. A másik kifejezéstelen tekintettel bámulta, hogy mit csinálok. – Hogy szabadulhatok tőled? – suttogta. – Azért jössz mindig velem, mert a klán nem hízik bennem? – Nem. Én akarom így. És te is, különben nem szólítanál. – Kértelek, hogy menj el! Az öregsámán figyel és rajta keresztül a mestervadászok is. A vesztemet akarják! – Hogy mondod? – lépett elő a sziklák mögül az egyik vadász. – Semmi – válaszolta a másik, és elfordította a tekintetét. – Mellé kúsztam. – Elárulod a klánt, és még csodálkozol, hogy nem bíznak benned? Tudnak minden percedről, életed minden lépéséről. – Én nem árultam el őket! – csattant fel a másik. – Pszt! – szisszent fel a társa – Mi ütött beléd? – Őt is azért küldte a klán, hogy ne hibázz újra. Egyetlen rossz lépés, és a rajod is odavész – suttogtam. A másik a fülére tapasztotta a kezét, közben merőn nézte a rendházat, hogy ne kelljen tudomást vennie rólam. – Indulás! – érkezett szellemnyelven a rajparancsnok utasítása. Hason kúsztunk le a hasadékba, amelybe a kolostor épült. A falnál megvetettük a lábunkat, majd vártuk, hogy odabentről meghalljuk az imára szólító gongszót. – Senkit se kíméljetek! – érkezett az újabb parancs. A nagykapunál álló vadász tolvajszerszámot vett elő, aztán a zárba csúsztatta. Egy halk kattanás jelezte, hogy az út szabad. Árnyékként suhantunk be a hatalmas előcsarnokba, majd az induláskor megbeszéltek szerint újra szétváltunk. A másik és én a jobb szárnyba siettünk. A szürke kockakövek elnyelték puha macskalépteinket. Véres éjszaka volt. Elszántan küzdöttünk, akárcsak a toroniak. Az imáról celláikba visszatérő növendékeknek arra sem maradt idejük, hogy segítségért kiáltsanak. A másik haláltáncot járt közöttük, kardjai
ezüstpengéjét bíborszínre festette a vér. Nem vette észre a homályból előlépő főpapot és a vörösen felfénylő szimbólumot. A következő pillanatban a földre zuhant, teste görcsösen rángatózott, akárcsak a sülykórban szenvedőké. A toroni kígyóként csavarodó kardot rántott, de nem maradt ideje arra, hogy lesújtson vele: élettelenül csuklott össze, hátából fekete markolatú tőr állt ki. A vadász gyors pillantást vetett rá, aztán elsietett. Tanácstalanul álltam a rángatózó test mellett, majd az amulett után nyúltam. A korong fehéren ragyogott fel, amint megérintettem, azonnal darabjaira esett szét, aztán eggyé vált a belé rejtett porral. – Mit tettél? – sikította a másik. – Még dolgunk van itt! A teste furcsán nyúlni kezdett, a ruhája recsegve szakadt szét rajta, amikor már nem feszülhetett tovább. Alatta hosszanti fekete csíkok keletkeztek. Kétségbeesett arcából a ragadozó kíméletlen szeme nézett vissza rám, szájában tűhegyes tépőfogak csattantak. Néhány szívdobbanás alatt felvette az erdők rettegett fejedelmének alakját, majd vadászatra indult. Teljesítette a parancsot: nem kímélt senkit. A szétmarcangolt papok teste mellett mindenhol a Vya Shen negyedik rajának halott vadászai hevertek. Soha többé nem küldték bevetésre. Visszavonult a faluszéli házikójába, hogy az egyszerű asszonyok életét élje. Mindennap felkerestem, de nem hallgatott meg. – Te vagy az áruló! – vágta egyszer a fejemhez. – Miattad történt az egész. – A klán parancsa szerint jártam el. Ha nem lettem volna ott, végeznek veled. – Ez nem igaz! – Még mindig nem érted! A klán tudta, hogy másképp nem szabadulhat meg tőled. Odaküldtek hát, ahonnan nincs visszatérés. A halálodat akarták… de én megmerítettelek.
– Nem akarlak többé látni! Elmegyek a sámánhoz, ő majd gondoskodik róla, hogy soha többé ne jöhess a közelembe. – Kicsi gyerekkorod óta veled vagyok. Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem – mosolyogtam megvetően. – Visszajövök még… – Nem! – A másik szinte visított, kezét úgy szorította a halántékára, mintha össze akarná roppantani a koponyáját. – Visszajövök – ismételtem meg, aztán magára hagytam abban a viskóban, amit az otthonának nevezett. *** Az emlékek újra felszították dühömet. Már nem gondoltam a tyúkólra: lélegzetemet visszafojtva csúsztattam át bal lábamat az ablaknyíláson. Az alvók mellkasa továbbra is egyenletesen emelkedett és süllyedt. Hangtalanul huppantam a földre. A másik szobája minden ízlést nélkülözött: a helyiség közepén a hatalmas ágy, szemben a falon egyszerű, megkopott láda. Tudtam, hogy abban tartja az összes ruháját, nem volt neki sok. A sarokba egy széket tettek, rajta egy félig hímzett terítőt láttam. A fekete, leeresztett farkú, csőrüket összeérintő pávák adták a mintát. Semmilyen más díszítés nem volt a szobában, a másik komolyan vette a szegény varrónő szerepét. A fal mellé húzódva vártam, hogy a vörös hold eltűnjön az égről, és a beköszöntő éjközép teljesen elrejtse az alakom. Tőrt húztam az ingem ujjából, majd a férfihoz léptem. A fegyver hegyét a torkához nyomtam, és egyetlen, gyors mozdulattal végeztem vele. Elvezettel néztem, ahogy a vér végigcsordult a pengén. Kedvem támadt megízlelni, de hirtelen megdermedtem. A másik tágra nyílt szemekkel bámult rám, tekintetében gyilkos indulatok dúltak. – Megölted őt! – kiáltotta. – Mi öltük meg. – Gyűlöllek! Miért nem hagysz már békén? Kislány korom óta a nyomomban jársz.
– Sokszor hagytalak magadra – vontam vállat. – Mindig, amikor kérted. De ahányszor elmentem, bajba kerültél. – A sámán azt mondta… – Az öreg bohóc! Csak nem hiszed el a meséjét?! Ketten vagyunk, de előbb– utóbb valamelyikünknek mennie kell. A gyengébbnek. Neked! Felpattant az ágyból, és párnája alól feketére edzett kardot rántott elő. Bal kezembe vettem a tőrt, a jobban” ugyanolyan pengét tartottam, mint ő. Egyszerre szúrtunk, de egyikünk támadása sem ért célt. Körbetáncoltuk az apró szobát, a másik néha felém döfött, talán ijesztgetésnek szánta. Gúnyosan mosolyogtam rá, ez még jobban felidegesítette. – Ki küldött téged? Miért jöttél vissza? – A klán küldött. Figyeltek téged. – Tudom – váratlanul csapott felém, a pengéje hosszú csíkot hasított az oldalamon. Elnyomtam a fájdalomkiáltást, ami a torkomból készült feltörni. – A Tigrisszellem engem választott. Érezd az erejét! – félresöpörtem a kardját, miközben a tőrrel lesújtottam rá. A penge letépte a hálóinget, a gyomrában állt meg. Hátraléptem. Időt adtam neki, hogy átgondolja, mit akar csinálni. A sebe súlyos volt, éreztem, hogy a fegyver feltépte a májat. Az arca gyorsan sápadt, és vért köhögött fel. Egészen a falig hátrált előlem, a kardot az ágyra dobta. Sejthette, hogy nem lesz többé módja használni. – Győztél… most már elmehetsz – gurgulázta, majd újabb adag vért köpött. Lecsusszant a fal mellett, miközben fejét ingatva szorongatta a hasából kiálló tőrt. Letelepedtem vele szemben. Látni akartam a halálát, hogy biztos lehessek benne, nem mentik meg az utolsó percben. Néhány pillanatig farkasszemet néztünk. Éreztem a fájdalmát, mintha csak az én sebem lenne. A kezemet az oldalamra szorítottam ott, ahol megvágott. Nem volt életveszélyes sérülés, de kétségtelenül sok vért
veszítettem. Szédelegve szorítottam az ujjamat a halántékomra. – Alirán! Jól vagy? – Hangos dörömbölés térített magamhoz. A szomszédok bizonyára meghallották a küzdelem zaját vagy a másik hangját. Képtelen voltam gondolkodni, tompának éreztem magam, a sebem is. égett. Hallottam, ahogy odakintről betörik az ajtót és többen benyomakodnak a szobába. Résnyire nyitottam a szememet: egy férfi lefejtette a másik ujjait a tőrről és kihúzta a sebből. Egyszerre lélegeztünk fel, de tudta, hogy késő. Tudtam, hogy késő. A másik tekintete rám szegeződött, de már nem láthatott. – El kell menned – hörögte. – Örökre – nyögtem, miközben a falusiak értetlenül néztek arra, ahol ültem. – Alirán, kihez beszélsz? – kockáztatta meg a kérdést a férfi, aki megszabadította a tőrtől, miközben megvizsgálta az oldalán tépett sebet. Nem volt erőnk válaszolni. Csukott szemmel vártuk az utolsó szívdobbanást.
Márkus Csaba: Észak az ebeké lesz 1. Ez volt a második söröm, ha nem számítjuk azt a kettőt, amit az ebédhez ittam. Még mindig ki tudtam mondani a nehezebb szavakat, és a nyelvtörő is ment volna, pedig nem az erv az anyanyelvem. Ültem az útszéli fogadóban, és azt latolgattam, merre tovább. Akadtak dolgok, amikről gondolkodnom kellett volna, de valahogy nem akaródzott. Maradt egy– két elvarratlan szál is, de nem tartottam valószínűnek, hogy előző munkaadóm szívesen látna. Egy levél talán… Ekkor hallottam meg egy gazda méltatlankodását. – Észak az ebeké lesz! Valószínűleg a gabonája felvásárlási árát kevesellte, mert ezután még szidta egy picit a kereskedő felmenőit. Önkéntelenül elnevettem magamat. – Mi olyan vicces? – A kereskedő nem volt jókedvében. – Az ebeké, uram? – Nem vagyok én úr! – Ezt mindjárt ki is hangsúlyozta egy köpéssel. – Az érdeklődésem szakmai jellegű – biztosítottam– Kennelmester vagyok. – Kennel? – Kutyákat nevelek. – Ezekre is ráférne – enyhült meg a gazda. – Jó pénz van benne? – Mostanság nem annyira. De italra még futja – feleltem, és rendeltem hat rövidet: hármat neki, hármat magamnak.
– Elsőt az igazságra, másodikat a szépségre. A harmadikat meg azért, mert inni kell. Amit mondott, felelevenítette bennem az elmúlt napok eseményeit, pedig igyekeztem őket elfelejteni. Két és fél évig voltam kennelmester Trellboren úrnál, az anublieni Ruh Corlan városában. Kutyákat tenyésztettem és neveltem, különleges ebeket. Nagy testű, gonoszul eszes és veszedelmes fajta volt, egyedei majdnem olyan rondák, mint a nagyúr maga. Ha nem csal az emlékezetem, a trell a kyrek nyelvén nyúlványt jelent, munkaadóm tehát a disznófarkú nevet örökölte érdemdús őseitől. Az ilyen részletek mindig megteszik a magukét, ha ivóban emlegeti fel őket az ember. Jó dolgom volt. Bár az úr nem volt nagyon elmés, nevéhez méltóan dörzsölt disznó hírében állt. Hatalmas vagyont akart szerezni a querdákból, amiket messze délen, az Elátkozott Vidéken fogtak be, és hajón szállítottak idáig Erionból, az északnyugati part mentén. „Udvarképes kinézetű” harcikutyákat próbált kitenyészeni a káoszfattyakból. Rendesen megfizetett azért, hogy keresztezzem őket a legkülönfélébb helyi vérvonalakkal, és fehércseléd is akadt, aki az ágyamat melegítette. Kinek kell ennél több? – Slan mester, hogy vannak a kutyáim? – hangzott el minden héten a kérdése. Mindig szerettem olyan álneveket használni, amik picit zavaróak. Senkit nem hívnak Slannek. Ez olyan név, mint a Lai testvér, Gdonnak mégsem nevezhettem magam – néha így is majdnem elröhögtem a dolgot. Én mint Slan? Hivatásos bajkeverő vagyok, és a baj ezúttal sem került el. Akkor kezdődött, mikor a querdák fattyai eléggé megsokasodtak. Túl jól érezték magukat az anublieni levegőn, úgy döntöttek, ez a vidék most már az övék, nem az embereké. Ámbár, ha jobban utánagondolok, a baj igazában ak– kor kezdődött, mikor Toronban kitervelték ezt az egészet. Az ivó
közönségét azonban kár lett volna terhelnem ilyen részletekkel.
2. Nem tudom, miért mentettem meg a kölyköket. Tucatnyian voltak, hét– nyolc évesek lehettek. Fegyvertelennek látszottak, de tudtam, hogy nem azok – az ervek az asszonyaikat és a gyerekeiket se eresztik el otthonról penge nélkül. Nem mintha számított volna, mi van náluk: ha valamivel később érkezem, Trellboren ebei ugyanúgy széttépik őket, ahogy a nyomukban járó két felnőtt embervadásszal tették. – Mi keresnivalótok idekint? – A próba… – kezdte valamelyik. – Hallgass! – förmedt rá az, aki a leghamarabb összeszedte magát. – Idegen! A jelek szerint nem tudtak a kísérőikről, és valódi túlélőknek képzelték magukat. Egészen mostanáig. Megnéztem a sebesülteket. A káoszfattyak csúnyán elbántak velük – főleg a kezekre és a lábakra mentek. A célpontok nagy száma miatt csak egyet-egyet haraptak, nem bocsátkoztak igazi küzdelembe. Ketten, egy lány meg egy fiú, így is súlyos állapotban voltak. Két másik lány is akadt a csoportban. A seregben sokkal rosszabb az arány. – Talán tehetek valamit értük. – Nem voltam biztos a dolgomban, ami érződött a hangomon is. Magabiztosabban kell bánnom a gyerekekkel. – Ugye nem vagytok szellemhitűek? Nem akartam, hogy a kölyök patrónusai beleszóljanak abba, amit tenni akarok. Az egyik így is csak saját erejére, fiatalságára számíthatott. Nem marad elég erőm mindkettőre, ebben biztos voltam – ha dolgom a vártnál nehezebb lesz, talán erre az egyre sem. Nem nagyon értették, amit kérdeztem.
– Nem tiltja a vallásotok, hogy elfogadjátok a gyógyítást? Ez korántsem volt olyan ostoba kérdés, mint amilyennek hangzott. Az északnyugati erdőségben élő törzsek közt tényleg akadnak olyanok, amelyek tagjai inkább meghalnak, semhogy idegenektől fogadjanak el segítséget. Csak reméltem, hogy ezek nem közülük valók. Érintéssel sokkal egyszerűbb ölni, mint gyógyítani. Az elsőben van elég gyakorlatom, a második még mindig nem igazán megy. Mély, gyógyító transzba helyeztem a lányt. Sokkal több kell neki annál, amit én tenni tudtam érte. Csak annyit értem el, hogy átaludja az éjszakát. Mire magához tér, fájni fog mindene, és aligha tud majd talpra állni. Négy-öt hét gondos ápolásra lesz szüksége. Ha szerencséje van, a kezét is használni tudja majd, ha egyszer összeforr. – Reggelre összeszedi magát – közöltem a jó hírt a gyerekekkel. Majd a rosszat is: – De beletelik pár hétbe, míg újra szaladgálhat. Az egyik lányt és egy– két fiút teljesen lenyűgöztem a gyógyítással és a kutyák elkergetésével. A többiek tartózkodóan, egyesek gyanakodva figyeltek. – Nez vagyok. Pagonyőr – Igyekeztem megnyerően mosolyogni, de nem nagyon hatotta meg őket. Minden okuk megvolt a gyanakvásra: bűnrészes voltam a querda fattyak helyi elszaporításában. Egy fiatal toroni dáma, az én kis boszorkányom bízott meg a feladattal. Az ő szépségesen romlott fejében fogant meg az ötlet, hogy a Szövetség nyugati határvidékéből kis Elátkozott Vidéket csinál. A querdához hasonló káoszfajzatoknak az északnyugati vadon annyi, mint vadászebnek a nemesi díszkert. Se természetes ellenségük, se méltó vetélytársuk nincs idefent: amit a tóvidéken és a tanúhegyek közti sűrűben találnak, az mind zsákmány, és csak arra elegendő, hogy növelje étvágyukat. Egy– két évtizednyi zavartalan szaporodás után, a Lom túlpartján is megjelennek, és megállíthatatatlanul
terjeszkednek tovább kelet felé az embervadászok vigyázta gyepűn át. Mire az utóbbiak rájönnek, mivel van dolguk, ott lesznek mindenütt – otthonra lelnek a klánok fészkeit rejtő rengetegben, és ugyanúgy fognak vadászni a kétlábúakra, ahogy azok ritkítják manapság a saját fajtájukat. A „fajnemesítés” elkendőzi a querdák külső jegyeit, és garantálja az észrevétlenséget az utódok első nemzedékei számára. Mire elegen lesznek, senki sem fog emlékezni arra, honnét; jöttek. Az én kis boszorkányom ármánya célt ér: zászlóháborúban elesett fivérei békén pihenhetnek sekély sírhantjukban, a pénzéhes corlani nemesnek pedig, aki tudtán kívül a titkos művelet legkritikusabb szakaszát finanszírozta, igen nyomós oka lesz arra, hogy tartsa a száját. A káoszfattyak megtizedelik majd az embervadászokat, ami önmagában is elegendő, hogy rettegést plántáljon az ervek szívébe. Az erdőség országrésznyi darabjait égetik majd fel, hogy gátat vessenek a csapásnak, amivel tovább szűkítik az embervadászok életterét, és tovább növelik az ebekét, amelyek a felperzselt földnél sokkal komiszabbhoz szoktak. Némi szerencsével a klánok képzési ciklusait is sikerül összezavarniuk, a Szövetség pedig hasztalan veti be ellenük minden erejét: ahhoz, hogy megfékezzék a csapást, a vezérszukára kéne rábukkanniuk, amit a kis toroni boszorkány személyesen irányít. Minden lényeges szempontból ő a vezérszuka, a falka pedig a fegyver, amit Szövetség szívének szegez. Szilárdan hisz benne, hogy Kyria örök, és a soron következő zászlóháború idején meg is teszi a magáét azért, hogy így legyen. Seregvezér apjának, miközben a pusztává lett gyepűn át észak felé nyomul, nem kell tartania az embervadászok rajtaütéseitől és szégyenkezésre sem lesz oka, amiért négy fia helyett már csak egyetlen leánya küzd a császári lobogó alatt. Gyilkosan hatékony terv egy fakó hajú kyressától, hiszen ez nem egy lovagregény. Elég gyanakvó vagyok, mert már estem
igazi boszorkány csapdájába, aki bábként bánik az emberrel, csak mert megteheti. Az én toroni lánykám még nem jutott idáig, de közel járt hozzá. Tudok egyet– mást a viselt dolgairól. Láttam, ahogy a pillantásával megbűvölt egy tisztavérű querdát – belegondolni is félelmetes, mire lesz képes pár év múltán, akár egy emberrel is. Az ő ideje azonban még nem jött el. Teendője sincs más, mint lazára engedni képzeletbeli pórázomat, és hagyni a kutyákat kibontakozni. Hogy szolgálója és bizalmasa, aki az akció előkészítése során képviseli, nem egészen az, akinek mondja magát, csak idekint kezdett derengeni. Nem tudhattam biztosan melyik északi hatalomnak dolgozik, de behálózásom során elejtett mondataiból arra következtettem, hogy Doran ügynöke. Az ottani varázslóktól pedig minden kitelik. Sokáig tagadásban éltem, de mostanra kezdem elfogadni, hogy szoknyabolond vagyok; Mindkét hölggyel – vagy lánnyal, mert egyikük sem töltötte be a huszonegyet – bizalmas viszonyt tartottam fenn, és ez akkor is folytatódott, amikor fizikailag eltávolodtunk egymástól. Még szerencse, hogy olyan korban élünk mikor a távolságnak nincs különösebb jelentősége. Ahhoz, hogy felvedd a kapcsolatot valakivel és eljuttasd hozzá a gondolataidat, elég jól ismerned az adott személyt. A férfiaknak – legalábbis nekem – bőven elég, ha a testüket behatóan ismerik. Kettős ügynöki működésem elválaszthatatlan részét képezte a flörtölés is, melyet jelentéstételek alkalmával, telepatikusan folytattam velük. Nem olyan, mint a valódi Ölelkezés, de még így is különb bárminél, amit Alidax és a Lorn nyugati partja közt pénzért kapni lehet. Az északiak nyilván úgy gondolták, hogy az embervadászok tudnak vigyázni magukra, és eszükbe sem jutott, hogy mindenkinek az otthona a legsebezhetőbb. Nem tudom, mi állt
a háttérben – talán nem akarták felfedni kémük álcáját –, mindenesetre nem siettek a beavatkozással. Szabad kezet kaptam a fakó boszorkától, a terv pedig haladt a megvalósulás útján. Sosem kedveltem az embervadászokat így nem voltak gondjaim a szereppel sem, amit bukásukban osztottak rám – nekik sem lettek volna fenntartásaik, ha azt a parancsot kapják, hogy vágják át a torkomat. A gyilkolás a mesterségük, a céljuk és a vallásuk is egyben. Az istenek majd eldöntik, melyik félnek volt igaza; amíg ők jól végzik a dolgukat, kerek a világ. Szerintem ez csak önámítás, de ők élni is, halni is készek érte. Az én toroni boszorkányom azon volt, hogy mielőbb az utóbbit tegyék. Megértettem az ő indítékait is – ez a legkevesebb egy olyan ember esetében, aki csak mások tetteiben keresi a rendszert, a magáéban soha. A kölykökkel pár nap alatt elértük az embervadász falut. A lakói már vártak, és készek voltak meghallgatni is. Előadtam a történetet – az igazat, és csakis a színtiszta igazat mondtam, de kihagytam azokat a részeket, amik nem rájuk tartoztak, vagy terhelőek lettek volna rám nézve. Sose beszélj túl sokat, mondják a bölcsek. Marcona férfiak közt pedig nem is szokás. – Egy corlani nemes vadkutyákat hozatott a délvidékről Erionon és Riegaron át. Nagy hasznot remél a nemesítésüktől, de a tűzzel játszik: megismerem a querdát, ha látom. A falkára nem vigyáztak eléggé. Pár dög kiszökött, vagy elengedte őket valaki. Erre indultak, és a képességeikből ítélve nagyjából itt lehetnek most. Jó nyomolvasó vágyok, és nem akarok bajt, ezért jöttem szólni. – Nem mondtam, hogy figyelmeztetni, mert az már nem lett volna igaz. Ilyen apróságokon fordul meg minden. – Érdemes lenne befogni párat. Nem ijedek meg tőlük, és értem a módját. Vadász vagyok, pagonyőr. Az utóbbi mifelénk nem sokat jelent, de az embervadászok közt még van nyomatéka.
– És azelőtt? – Katona voltam. – Keleten? – Nyilván az érdekelte őket, dwoon vagyok– e. A képemtől lehetnék akár riegi is. – Nyugaton – feleltem, bár egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy mi merre esik. Ez nem volt fontos. A falutanács zömmel velem korúakból állt, és volt köztük egy Arel-pap is. Az, akit elöljárónak néztem, érzésre fiatalabbnak, ránézésre húsz évvel idősebbnek tűnt. A sámánjuk egész jól bírta magát – nem áll rá a szám, hogy más férfiakat jó megjelenésűnek vagy izmosnak nevezzek. Nemegyszer származott már félreértés belőle. Voltak ott még hárman, akik szerintem szándékosan maradtak a háttérben. Egy kovács, két asztalos, meg az asszony, aki felszolgált – ezekről hajlamos az ember megfeledkezni, amikor a lehetséges ellenfeleket számolja. Az utóbbiakra én is késve figyeltem fel, és csak ekkor döbbentem rá, hogy ők az igazi embervadászok, alighanem a falu legjobbjai. Mintha csak pár perccel azelőtt hagytak volna fel a munkájukkal, még érezni lehetett rajtuk a faforgács illatát. Az elöljáró csak arra való, hogy vonzza a tekintetet – mert valakinek muszáj vonzania. Az a nyegle ott, oldalt megbecsült vendég. Túl fiatal ahhoz, hogy rangbéli legyen; szinte biztos, hogy valakinek a valakijével jár. Mivel itallal kínáltak, északi szokás szerint immár én is vendégnek számítok. Első és második ránézésre én is fiatálnak tűnök: elf beütésem és zsenialitásom hátránya és előnye is az emberi mércén ifjonti külső. A helyes légzés, tiszta levegő és meditációs gyakorlatok lassítják az öregedést, és jól karbantartanak. Tizenhét– tizennyolc éves kölyöknek nézek ki, pedig nem tegnap nőttem ki a süvölvénykorból. A szemeimet, a reflexeimet és a füleimet apámtól örököltem – az utóbbiakat Eren félezer mérföldes körzetében nemigen mutogatom, azon kívül is csak akkor, ha nagyon muszáj.
Engem is megpróbáltak megölni Arel nevében, mert félvérnek születtem, de visszavágtam, sőt törlesztettem is, méghozzá kamatostól. Erre a húzásomra sokáig nagyon büszke voltam. A bosszúmat magán az istennőn töltöttem ki: befogtam egy sólymot, és eladtam egy vanírnak, hogy sose lássa többé a napot. Az Arel– papra néztem, és feltűnt, hogy mesterkedik valamiben. Nagyon illetlen volt a megkérdezésem nélkül mágiát használnia. Az Igazság amulettjével volt már dolgom: loptam egyet, de hamar továbbadtam. Nem késztet arra, hogy az igazat mondd, csak jelzi, ha a másik hazudik. Ha tudod, mi van az illető kezében, önkéntelenül kiütközik az igazság a gondolataid közül. Talán ezért gondoltam arra, hogy loptam már ilyet, és nem arra, hogy zsákmányoltam, pedig nem egyszerű meghúzni a vonalat a kettő között. Gondolj nyugodt dolgokra, Slan! – Nez. Hívjatok így. Kínos lett volna pont a nevemnél lebukni. Ezután ők kérdeztek. Hány kutyát láttam? Hogy hívják a, corlani nemest? Hogy szabadultak el a dögök, és pontosan mikor? Apróságok, amikre mind megvolt a kész válasz; a nemes nevét próbáltam titkolni, de pár keresztkérdésből rájöttek. Ismerik a szomszédaikat. Hamar összeszedtek tíz embervadászt. Egy kis vadpástétom után velük tartottam, hogy mihamarabb rendezzük a dolgot. Nekik is voltak kutyáik, amik gyorsan megtalálták a másik falka nyomát, és bár érezték a veszélyt, bátran a gazdáikkal tartottak. Egy macska sosem tenne ilyet. Mentünk egy nagy kört – a querda fattyak eközben előbb a falura, majd egy közeli kereskedelmi állomásra rontottak rá. Az embervadászok fejébe szöget ütött a dolog. Ilyen taktikát kutyáktól még nem láttak. Miközben a falka pár tagja maga után csalt minket, a többi vadászott és harcolt. Erős nyitás a boszorkánytól.
Megemlítettem nekik a csendes ebeket, amiket a hagyomány szerint egy mágus tenyésztett ki elf kopókból és rualani querdákból. Külsőre nincs nagy különbség – mindkettő ronda, mint a bűn. Utóbb, az esti tábortűznél meséltem pár kutyás történetet. Főleg azt, hogyan használják az orkok ezeket a dögöket lovasság ellen. Rajtaütésre megint nem számítottak – a kutyák, amilyen gyorsan jöttek, vissza is vonultak. Csak egyvalaki halt meg, de sokan megsérültek. Csodáltam az embervadászok higgadtságát. Igyekeznem kellett, hogy eltitkoljam mindazt, amit nem akartam megosztani velük. Megtudtam, hogy hamarosan lesz egy ötnapos ünnepség, amelyre a legtöbb idegenben járó embervadász hazatér. Megnézni, hogy milyen jók az újoncok, és más effélék. A részletekben nem mélyedtem el, de ezért választottam ezt az időpontot a kutyák elengedésére, hogy legyen elég harcos, aki megállítja őket. Nem voltam kíváncsi, hogyan fog elbukni az Arel– pap, ezért egy másik csapathoz csatlakoztam, mely másnap indult útnak az ebek nyomán. A papok, különösen a vadászat istennőjének papjai, képesek hatni az állatokra, varázslattal megrendszabályozni őket. Az én fakó boszorkányom is tudja ezt, és pár hónapja örömmel újságolta, hogy sikerült megtalálnia az ellenszerét. Sajnáltam, hogy nem lehetek vele, mikor kipróbálja Ilyen alkalmakkor a legjobb vele az ágyban. *** Felmértem a lehetőségeimet a faluban. Vannak módszerek, amivel az ember átláthat egy mosoly vagy szigorú tekintet álcáján, egyenest az illető érzéseibe. Az enyém alapjait egy ifjú sámántól loptam, a részleteit magam dolgoztam ki. Toronban ezernyi szer kapható, aminek valami hatása van rád és víziókat látsz, pár tényleg igaz képet ad arról, ami a valóságunkon túlmutat. Vannak szerek, amikkel láthatóvá válik a láthatatlan, bár ezeknek komoly ára van mind pénzben, mind szövődményekben.
Itt jön a technika, amit kifejlesztettem: elhitetem a testemmel, hogy bevettem a szert, és kiváltom a hatást anélkül, hogy valóban megtenném. Nem az igazi, de szükséghelyzetben megteszi. Boldog mosollyal néztem a lányt, aki flörtölt velem. Az aurájára kiültek az érzelmei, a motivációja: kötelességtudás vezérelte, azért flörtöl, mert meg akar bizonyosodni arról, hogy nem vagyok gyanús kívülálló. Nem volt benne sehol vágy. Egy másik szemrevaló embervadász hölgy szintén félig nyitott volt a kalandra, ő még ragaszkodott az előző barátjához, szerelméhez, talán bosszút akart állni, mert az megcsalta, bár ebben csak találgatni tudok. Volt még valami sajnálat benne: nem teljes jogú embervadász, valamiben elbukott, és ez, ha a kinézetén és viselkedésén nem is látszott, mély sebet hagyott rajta. Fiatal lány, csekély önbecsüléssel. Ott volt még benne a kislány, aki romantikus helyzetbe képzelt engem, mint a megmentőjét. Ezenkívül arra jöttem rá, hogy rendkívül okos. Megfelelő képzéssel még engem is túlszárnyalhatna, bár itt ezt nem fogja megkapni. Volt még egy fiatal anya, aki kalandra vágyott és szimpatikusnak talált, özvegyként gondolt magára. Az érdekes rész után rátértem a hasznosra, és elkezdtem fürkészni az embervadászokat… mármint nem csak azokat a nőket, akik jól néztek ki. Két említésre méltó dolgot találtam: egy démont és egy átkot. A démon nem szállta meg az embervadászt, de otthagyta rajta a nyomát. Talán harcolt ellene – reméltem, az én aurámon nem hagytak ilyen nyomot a hasonló találkozások. Az átok közönséges átok volt. Ha valakit megátkoznak vagy kiátkoznak, az majdnem szabad szemmel is látható, de az aurán olyan, mintha valami koszos lepel lenne. Az első éjszaka hagytam, hogy Jilleni megtegye a kötelességét, bemutassa csábító tehetségét és párduc ruganyosságú testét. Reggel vadászni mentünk, birkákat szereztünk, mert gondoltuk, a kutyák majd ráéheznek, és
csapdába sétálnak. Az Arel-pap is próbálkozott, de egyikünk sem járt szerencsével: a dögök egy karavánt és pár utazót támadtak meg helyettünk. Jilleni csomagolt némi harapnivalót; elég figyelmes volt, de a falatokat a biztonság kedvéért először a nyelvem alatt hagytam, figyelve testem jelzéseire, nem mérgezett– e az étel. Ezt a kis szünetet használtam ki arra, hogy felvegyem a kapcsolatot a toroni boszorkánnyal. Ahhoz, hogy valakivel, aki térben ennyire távol esik, felvedd a kapcsolatot, nagyon erősen kell koncentrálnod, és minél részletesebben magad elé idézned a személyt: hogy néz ki, milyen, mit csinál szívesen. A sok apró részlet segít, hogy ráhangolódj. Magam elé képzeltem a testét, ami nagyon kellemes gyakorlattá teszi az ilyesmit. Vannak más módszerek is az üzenetváltásra, de egy sem ilyen szórakoztató. Tizennégy embervadász érkezett aznap a településre, hogy tanúja legyen a megméretésnek. A többi a közeli falvakban maradt erősítésnek. Jillenit egy tanmesével ejtettem: rámutattam, mennyire különbözők vagyunk. A neveltetésem a személyi példamutatást és az egyéni felelősséget helyezte előtérbe, míg ők a közösség érdekeit tartották a legtöbbre. – Mit tennél, ha valaki, akit a gondjaidra bíztak, Visszaél a helyzetével? Meddig hagynád elmenni, és védenéd– e a történtek után? Tényleg kíváncsi lettem volna a válaszára, de őt a kérdésnél sokkal jobban lefoglalta az, hogy tudni vélte, hogy tudom: barátságosan megfigyel. Második este elpanaszoltam Elanornak, aki nem teljes jogú embervadász, hogy a falu kémkedni küldte az ágyamba Jillenit. Rendkívül megértő volt. Sikerült megtalálnom vele a megfelelő hangot. A harmadik napon hétfős csapatokban Indultunk az ebek után hálókkal és íjászokkal. A kutyák már messze jártak és újabb áldozatokat szedtek. Napszállta előtt egy világtól elvonult veterán embervadász holttestére bukkantunk, ami
nagyon megrendítette a többieket. Valószínűleg legendás figura volt. Egy kereskedőre is rátámadtak a kutyák, de a kíséretnek sikerült a támadást visszavernie, és az egyik dögöt megsebesítenie. Egy fiatal „renegát” ontotta az első vért. Nem sokat mondtak róla, csak annyit, hogy tizenöt évesen kell valamit csinálniuk, amit a fiú kihagyott. így soha nem lehet teljes jogú tagja a klánnak, csak olyan, mint Elanor. A fiút Sanji Kannak hívták. Este elmondta élete történetét; hogy egy tiadlani kikötőben sörözött egyet, és amikor felébredt, már a nyílt vízen járt, mivel részegen felcsapott tengerésznek. A hajó két évig volt távol, megszökni pedig nem akart róla: a kontraktus az kontraktus. A harmadik estét Netrával töltöttem, aki se szó, se beszéd letámadott. Csak annyit mondott, hogy most ő következik – pedig már készültem, hogy elcsábítom, vagy legalább megpróbálkozom vele. Az aggodalmam – hogy nem akar kezdeni velem, mert túl jó játékosnak tart – megalapozatlan volt. Netra apja elég félelmetes alak, és a férjének a testvérei is azok, de ez csak utólag derült ki. A férje valószínűleg elesett, de ezt senki sem tudta biztosan. Másfél éve tűnt el egy küldetés során, így Netra eléggé ki volt éhezve az ölelésre. Azok, az embervadászok, akik párjával együtt nevelkedtek, még hittek abban, hogy a férfi visszatérhet és sokkal eredményesebben őrizték Netrát az átlagos özvegyeknél. Amiben számíthattak a testvéreivel és barátok segítségére is. Ahány ház, annyi szokás. A negyedik napon hatvan– hetven embervadász indult neki, hogy bekerítse és felszámolja a falkát. A légi felderítést az Arelpap sólyma végezte. A kutyák sikeresen kitörtek a kelepcéből: túl nagy volt a terület, és az embervadászok nem alkottak eléggé szoros csatárláncot.
– Nagyon ragaszkodnak a területükhöz, és ösztönösen el akarnak üldözni mindenkit. Az a baj, hogy túl kevesen vagyunk. Ekkor léptek színre az ifjoncok, Sanji és a vendég. – Nem vagyunk kevesen. Itt vannak a látogatók, a jelöltek és tucatnyi harcos. Ha nem csak a teljes jogú vadászok vesznek részt az üldözésben, lesz elég penge. Elég ahhoz, hogy megvédje a falut. – Jól beszélnek. Magam is így gondoltam, és elhatároztam, hogy összeszűrekezem velük. Nem indult simán: ahogy utánuk indultam, egyikük rögtön mögém került. – Ismertem egy Goku nevű harcművészt – dünnyögtem úgy, hogy biztosan hallja. – A fejébe vette, hogy puszta kézzel végez egy korcs sárkánnyal. Mögé került, és megragadta a golyóit. A korcs sárkány félreértette a dolgot. Nem tudom, Goku örült– e, hogy túlélte a találkozást. Érted a lényeget? – Ne kerüljek többé mögéd, mert még félreérted. – Sanji méregetett egy darabig. – Te félelf vagy. Értesz az állatokhoz. – Veletek is jól kijövök, nem igaz? Ezen töprengett egy sort. – Mit nem bírnak a kutyák? – kérdezte végül. – Liss főztjét – vágta rá vendég. – Ő a méregkeverőtök? – kérdeztem. – Nem szándékosan – vágták rá egyszerre. Nagyjából egykorúnak tűntek, de úgy rémlett, a megtért renegát az idősebb. – Miért borotváltad le a körszakálladat, Sanji? – Az tengeri viselet. Itthon mások a szokások. Ebben maradtunk. Este megint meséltem a kutyákról. Próbáltam nem megijeszteni őket. Láttam egy viadalt Erionban: három gladiátor egyetlen alultáplált és lenyugtatózott querda ellen. A szer nem hatott elég gyorsan – az első ebbe halt bele. A
mesémből kihagytam a mérkőzések manipulálását és csak a részletekre összpontosítottam. Sosem voltam túl jó elbeszélő. Egy bárd próbált tanítani, de nem volt tehetségem hozzá. A kísértettörténetek jobban mentek. Meg a faviccek. A második Összecsapásba belekavarodtam kissé. Nem említettem például, hogy próbáltam kiegyenlíteni a querda esélyeit. Az emberi elme csodákra képes, és vannak olyan módszerek, amikkel mások belső energiáit is fel tudjuk szabadítani – ezt tettem a döggel akkor. A hallgatóságomnak azt mondtam, szándékosan játszotta túl a sérüléseit. A harmadik menetet az egyetlen megmaradt gladiátor nyerte. Mikor befejeztem, pár embervadász félrehívott, és rákérdezett a részletekre. Bevallottam, hogy a querda kába volt, a végeredményt pedig előre levajazták. Arra hivatkoztam, hogy mifelénk nem szokás fiatalok jelenlétében tudatmódosító szerekről beszélni. Elfogadták a magyarázatot, amiből kiviláglott, hogy a közelében sem jártak soha Sírenarnak. Itt kipróbáltam az egyik kedvenc kérdésemet: egy házas férfi ráerőszakolja magát egy nőre, majd azt mondja, hogy a nő megbabonázta. Ki a bűnös? A férfiak egytől egyig a nőt nevezték meg azért, mert a közösség rendjét és békességét veszélyeztette, amikor okot adott rá, hogy a férfi magáévá tegye. Ez mellett még akkor is kitartottak, ha a férfi erőszakot alkalmazott, és a nő nem volt igazán csábító. A közösség békéje és fennmaradása számukra a jó és a rossz elsődleges mércéje. Nem szoktam le a gonoszságról, és úgy intéztem, hogy néhány nő is hallja a beszélgetést. Megosztottam még velük, hogy Kránban a férfit végezték volna ki. Nem azért, mert becstelen dolognak tartják az erőszakot – egy pap ott annyit mondana erre, hogy váljék egészségére –, hanem három okból: mert nem tudott uralkodni magán, mert nem tudta az ügyet egymaga elintézni, és mert rabolta vele a drága időmet.
– Ahhoz, hogy legyőzzük a falkát, rá kell bírni a dögöket arra, hogy harcba szálljanak – mondtam azután. Vagy várni kell, és egyesével leszedni őket… hetek, esetleg hónapok alatt. A falka nem fog belesétálni átlátszó csapdába, és nem vállal olyan csatát, amit nincs esélye megnyerni. Szavaimat elégedetlen moraj fogadta. – Az ebek eszesek – bólintott rá végül az embervadászok rangidőse. – Csak akkor harcolnak, ha létszámfölényben vannak, és nem üldözik a prédát túl messzire, nehogy csapdába rohanjanak. Jó a taktikájuk. Együttműködnek. Nekünk is ezt kell tennünk… annyival jobban, hogy belepusztuljanak. A terv egyszerű volt: el kell hitetni a vadakkal, hogy nyerhetnek. Harcolni, visszavonulni, harcolni és visszavonulni. Egymást váltva kifárasztani az ellenséget, és hátrálni, míg el nem bízza magát annyira, hogy elszánja magát a végső leszámolásra. A káosz korcsokat véres küzdelemben leverték. Félelf vagyok, ezért kimaradtam ebből az állatkínzásból – különben is az ő harcuk volt. Nem vehettem el az örömüket. A dögöknek vért ízlelt gyilkosokként pusztulniuk kellett, de félig– meddig az én felelősségem volt, hogy ilyen csúfosan elbuktak. Talán ha jobban kiképzem őket… A falka bukását egyszerre éltem meg veszteségként és győzelemként. A dögök nem öltek többet, főleg nem ártatlanokat. És noha én neveltem őket, ellustálkodtam a munka jó részét, mert a „szuka” gondoskodott a falkájáról. A két ifjonc nemcsak a taktikában, a harcban is kitett magáért. Kis boszorkányom terve füstbe ment, de igazolta működőképességét. A környék településein lényegében megállt az élet, és a karavánok sem értek időben célhoz. Volt egy olyan érzésem, hogy Észak nem utoljára hallott a nemesített querdákról – hogy Doran ügynökeinek eztán minden Riegar felől érkező élőállat– szállítmányra figyelniük kell. ***
Az embervadász rituálé idején a falu szinte elnéptelenedett, és oda, ahová lakói félrevonultak, én nem voltam hivatalos. Netra szerencsére maradt, így legalább kihasználtuk a napokat. Mindennap érkeztek a sebesültek – az ervek elég durván játszottak egymással. Elnéztem a férfiak sebeit és furcsa érzés tört rám: hiányzott a gyilkolás. Az egész vadászatban hátul maradtam, és legnagyobb veszélynek akkor tettem ki magam, mikor a kezdet kezdetén elkergettem a növendékek mellől a dögöket. Nem hiába szélhámoskodtam Toronban sebjósként, minden embervadász sérülései ugyanazt a mesét mondták. Olyan egyszerűen meg tudnám ölni őket! Ismertem nyomáspontokat a testen, úgy tudnám intézni, hogy egy napon belül komplikációk lépjenek fel, és csak akkor kezdenének gyanakodni amikor már késő. Netrára gondoltam – a nők közelsége visszafogja sötét hajlamaimat. Vártam valamire. A jó szélhámos néha még önmagát is átveri, de én éreztem, hogy valami nincs rendjén. Ez nyugtalanított: újra végig kellett gondolnom a történteket. *** Amikor megjött és sikerült egy pillanatra kettesben, maradnunk, szájon csókoltam Sanjit. – Édes kis boszorkányom. Ugye nem gondoltad, hogy nem ismerlek fel férfitestben? Senkivel sem osztottam meg a gyanúmat, hogy az ifjú „hős” hazatérése nem volt véletlen… pedig nem tegnap óta tudom, hogy a toroniaknál a vészterv többnyire éppoly gondosan kimunkált, mint az eredeti. Aki jól oszt, tudja, hogyan végződik a játék… de a játék még korántsem ért véget. Se a boszorkány, se Sanji nem reagált. Elbizonytalanodtam. Adnák az istenek, hogy ne tévedjek! – Sanji vagyok, és ez…. – A fiú a szavakat kereste.
Fellélegeztem: a boszorkány az. Ha férfi lett volna, akkor… nem tudom, mit csináltam volna, de ha nem jut eszembe semmi, magától értetődően menekülök az erőszakba. – Más nem látott téged az eredeti alakodban, kedves – nyugtattam meg, de már más foglalkoztatott. Hogy is van ez a testváltással? Olyanféle trükk ez is, mint a querda korcsokba költözés? Nem, Sanji egész végig ő volt, neki kellett lennie. Személyesen kísérte figyelemmel az eseményeket. Megszállta volna a fiú testét? – Szóval a terv megváltozott. – Próbáltam beszélgetni, de egyre jobban zavart a helyzet, amit nyomban észrevett. – Mondhatjuk így is – válaszolta. – Rám fogod uszítani az embervadászokat? – Szükség lesz rá? – Nem. – Akkor miért tenném? – Menet közben változtattál a terven. – Szükséges volt. Azok, akik ragaszkodnak az eredeti el– képzeléseikhez, sorra elbuknak. Az élet kiszámíthatatlan. – Igazi stratéga lettél. Nevetett. – Remélem, az leszek egyszer. De sokat kell még fejlődnöm. És az ellenséget sem árt megismerni, ahogy te mondanád. – Nagyon zavaró férfitestben látni téged. Azzal otthagytam, mert nem ment másképp. Hiába olvasok másokban, magamban nem igazodom el. Túl közel vagyok a tisztánlátáshoz. Búcsú nélkül távoztam; minden összezavarodott bennem. Szükségem volt a mozgásra, és a futás mindig megnyugtatott. Addig futottam, amíg el nem fáradtam, majd eldőltem, mint egy zsák… másnap pedig futottam tovább. Nem használt. Nem marad más módszer, mint az ivás, de nem ittam éhgyomorra… haraptam hát valamit, és csak aztán fogtam hozzá. ***
Mi lehet a boszorkány– Sanji terve? Igyekeztem nem gondolni rá, és megpróbáltam elképzelni a jövőt. Eren hercege személyesen fogadja a megtért embervadászt? Nem; egy merénylet, nem lenne stílusos. Pedig ez a dolog a querdákkal meg a csendes ebekkel elég különleges; bízvást számot tarthat egy herceg figyelmére. Pláne a gabonaárak alakulásához képest. Fogadja Sanjit, elbeszélget vele… a végén még valami pozíciót is felajánl neki. Az emberek kiszámíthatóak – ezen alapul minden szélhámosság. Kíváncsi vagyok, vajon képes lesz– e ellenállni a boszorkány a lobogó hatalmának. Egyszer láttam egyet távolról. Veszélyes jószágok, megbolondítják az embereket – ha nem lennének, nem volnának zászlóháborúk sem. Felesleges ilyesmiről álmodozni, hiszen a zászlók elpusztíthatatlanok… vagy egyesével elpusztíthatatlanok? Nem jutottak eszembe a pontos szavak, pedig nincs három éve, hogy mesélték. Ezen a ponton jöttem rá, hogy túl sokat ittam. Úgy döntöttem, Doran felé veszem az irányt – kettős ügynöki fizetésemért jelentkezni bizonyára őrültség lenne, de talán akad ott számomra valami. Bevettem egy adag drakk keserűport, hogy magába szívja a szeszt a véremből – a többit elintézi a mozgás és a friss levegő. Éreztem, hogy néznek, miközben feltámaszkodtam, és ahogy levertem köpenyemről a port, meg is láttam őket. Három embervadász állt velem szemben a gyalogúton. – Tudjuk, ki vagy – mondta a legelöl álló. – Tudjuk, mit tettél. Utálom az ilyen helyzeteket. A boszorkány szeret biztosra menni, és mégis utánam küldte őket. – Unghoyan vagy, a hegyi haramia! Ötödik éve már, hogy nem vagyok az. A legegyszerűbb lenne azt mondani, hogy sosem voltam, nem is lehetek, hisz a törvényszegő egyfelől dwoon, másfelől legalább egy évtizeddel
idősebb nálam. Persze ha van eszük, rájönnék, honnan tudom mindezt. – Csak hárman jöttetek? – kérdeztem végül. – Elegen. – Nem vagyok Unghoyan – mondtam, magamban pedig hozzátettem: sosem volt túl jó üzlet annak lenni. – Akarjátok, hogy eldobjam a fegyveremet? Gonosz kérdés volt. Ha nemet mond, életben marad, ha igent, akkor azt fogom tenni, amit kért: a torkába dobom. Ilyen reflexeket örököltem apámtól. Az embervadászok tekintete összevillant. – Tévedtünk – dünnyögte a rangidős. – Ha Unghoyan lenne, már nekünk támadt volna. Aztán odaintett nekem, és mire még egyet pislogtam, társaival együtt odébbállt. Elmosolyodtam. Még nem vagyok Slan, de a legjobb úton járok, hogy azzá váljak. Óvatosan indultam tovább, hátha azok hárman csak az éberségemet akarják kijátszani… és a Doranba vezető út ötvenedik lépése után már nemcsak abban voltam biztos, hogy egyedül vagyok, hanem abban is, hogy szükségem lesz egy új névre, ha egyszer célhoz érek.
Néma Ákos: Kardok a ködben
1. Paták dobogása törte meg a Traidlan-hegység fenyveseinek csendjét. A feketébe öltözött férfi megsarkantyúzta lovát, és gyorsított nyaktörő vágtáján. Metszően hideg szél vágott az arcába, szeme résnyire szűkült, ahogy próbálta kivenni a kék hold fényében derengő út kanyarulatait. Öngyilkosság lett volna hátranézni, de nem volt választása. Füle nem csalta meg. A kavarogva szétváló őszi ködben megpillantotta maga mögött üldözőjét, akinek fehér köpenye szárnyként lobogott, és kinyújtott jobbjában rövid, ezüstös penge villant. A bércek tehát mégis két ló patadobogását visszhangozták. A fekete lovas lebukott, elkerült egy ágat, és fél kézzel meghúzta mellkasán a szíjat, mely különös csomagját rögzítette. Már csak egy kevés hiányzott. Az erdő kétoldalt szétvált, az út kiszélesedett, a fennsík dombjainak egyikén pedig kirajzolódott egy falut körülölelő kőfal sziluettje. A lovas hátára szíjazott hosszúkás fadoboz megreccsent, ahogy továbbfutott rajta a kardvágta repedés. Csak remélhette, hogy kitart, amíg eléri a vastag, vasalt kapukat – ha nem, az istenek irgalmazzanak. Messze mögötte a fehér köpenyes felhagyott az üldözéssel. Megállította vágtától gőzölgő testű lovát, kardját visszacsúsztatta a hüvelyébe, és szemügyre vette a kis települést. A szél zene és kurjongatás foszlányait hozta, a
faluban égő tüzek fénye sárgásra festette az apró tornyok belső oldalát, és a falu felett gomolygó füstöt; Valamiféle ünnepség lehetett odabent, de a falak tetején így is apró, fekete pontok mozdultak. Az őrség túlságosan is fegyelmezettnek tűnt, a tornyok pedig túl masszívnak egy egyszerű hegyi faluhoz képest. A különbség árnyalatnyi volt, még a gyakorlott szemlélő is elsiklott volna az apró jelek felett, ha nem tudja pontosan, mit keressen. A lovas egy darabig még állt, és nézte, ahogy a távolban egy tűztől fénylő kapu nyílik, mely mögött eltűnik a fekete köpenyes utazó. Aztán, ahogy a kapu bezárult, és helye újra beleolvadt a sötétségbe, megrántotta a kantárszárat, visszafordult, és ellovagolt arra, amerről érkezett.
2. A táncosok között fiatal férfi furakodott át, és kikerülte a tűz mellett üldögélőket. A hűvös levegőt ökörsütés illata töltötte be, a pattogós táncokat fújó furulyák, csörgődobok és lantok dallamába kurjongatás és nevetés vegyült. A friss házasok időnként felbukkantak a forgatagból, épp csak annyi időre, hogy a barátok és családtagok gyűrűjében valaki a kezükbe nyomjon egy borral teli kupát, aztán visszalökdösse őket a táncolók közé. Néhányan intettek neki, a férfi azonban nem állt be közéjük, legalábbis egyelőre, hiszen dolga volt a falu főtere mellett. Felkaptatott egy emeletes ház boltívekkel fedett külső lépcsőjén, melynek fokait kerekre koptatta az idő és a lábak ezrei, majd megmarkolta a vastag kopogtatókarikát, és megdöngette az ajtót. – Gyere! – hallatszott bentről egy vénember fojtott basszusa. A fiatal férfi kitárta az ajtót, és belépett a tágas szobába. Odabent sötétség fogadta, a kandallóban már csak parázs
pislákolt, és egyetlen olvasógyertya árválkodott a szoba hátsó részébe száműzött íróasztalon. A gyertya fénykörében embernek nyoma sem volt, csak az asztallapba szúrt, még mindig remegő tőr jelezte, hogy van itt valaki. A fiatal férfi sötétben is megtalálta az utat, kivont hosszúkardját tévedhetetlen pontossággal illesztette a kardhegyek által koptatott mélyedésbe, ahogy fél térdre ereszkedett. – Kontraktusom véget ért – szavalta lehajtott fővel. – Ronos rablógyilkosa ismét rács mögött, veszteség nincs. Oldozz fel, uram! – Jól szolgáltál – morogta a vénember, aki az ablakrésben állva bámult le a főtéren mulatozókra. A formaságok fárasztották, de azért hozzátette: – Feloldozlak. Az ifjú, aki vállán az Erm Uris klán fekete holdjának tetoválását viselte – mását annak, ami a vénember karját, és a falu majd minden negyedik lakójának testét díszítette – felegyenesedett. – Menj, nem tartalak fel – dörmögte a testes férfi, és ellépett az ablaktól, melynek hullámos ólomüvegén át a kinti mulatságot nézte. – Köszönöm uram – felelte az ifjú, és felegyenesedve összecsapta a bokáját, mielőtt távozott volna. A testes öregember várt egy kicsit, majd az ajtóhoz ment, és követte a fiatal férfit. Nem egészen illett már a mulatozók közé, a szoba magányából azonban elege volt. Ahogy lebaktatott a lépcsőkön, a járókelők már távolról köszöntötték, páran biccentésekkel, a többség azonban mély főhajtással. Az átutazók úgy ismerték, mint főbírót és a faluőrség parancsnokát, a beavatottak azonban urisi dhonként, a helyi embervadász közösség fejeként tisztelték. A férfi már hozzászokott a rangjával járó távolságtartáshoz, és lassanként azt is megszokta, hogy jelenlétében suttogóra fogják hangjukat az emberek, és elhalkul a nevetés.
Nem is vesztegette az idejét azzal, hogy a fiatalok hangulatát rontsa, helyette az egyetlen embert kereste, akivel nyugodtan beszélhetett. Tanácsadója és fegyvertársa, akivel számtalan harcot jártak már meg, és aki mióta elvesztette fél lábát, hol kocsmárosként tevékenykedett, hol a fejvadászok új nemzedékét oktatta, most is valahol a sürgés közepén lehetett. Kissé távolabb, a fiatal férfi, aki nemrég a dolgozószobájában járt, lehuppant az egyik tűz mellé. Kupáját egy sápadt ifjú felé emelte, aki a közeli asztal mellett szorgoskodott, melyen gőzölgő bográcsok és teli kancsók sorakoztak. – Hé, Roefus! Bort ide! Az ifjú beavatott egy szolga fürgeségével ugrott, de mosolya régi ismerőst üdvözölt. – Caelev! Azt hittem csak néhány nap múlva érkezel. – A kontraktusom előbb véget ért, és megsarkantyúztam a lovam – mondta a férfi, ahogy barátja teletöltötte a kupáját. – Különben is, Bethel mintha az anyám lenne, nem gondolod, hogy lemaradnék az esküvőjéről. Te nem iszol? – Dehogy – rázta a fejét Roefus. – Még hosszú az éjszaka, és rengeteg dolgom lesz. Mikor érkeztél? – Nem sokkal napnyugta után. Pokoli köd van, azt hittem, meg sem találom a falut. Te, az ott nem a Szurok? – Hé! A férfi füttyentett, a tömegből pedig magas, hosszú fekete hajú férfi lépett ki, és körbenézve kereste a hang forrását. – Fürge Caelev! – kiáltotta végül, és a padhoz sétált. – Hogy zajlott a kiküldetés? – Gyorsan. Ronse rablógyilkosai közel sem olyan fürgék és ügyesek, mint amilyennek hiszik magukat. És veled mi van? – Semmi, a szokásos őrjáratok – legyintett Szurok Corin, majd közelebb hajolt, és bizalmasan hozzátette: – Viszont újra találkoztunk Liriannal a sajtkészítő műhely mögött. A coensyl sejti, de nem hiszem, hogy a dhonnak a fülébe jutott.
– Ha a coensyl tud rólatok, akkor a dhon is, hidd el – szólt közbe Roefus, aki a pad mellett téblábolt, Szurok Corin azonban bosszúsan felhorkant. – Nincs valahol dolgod, Gebe? A hórihorgas ifjú visszament az asztalhoz, és távozás közben beleütközött Goranba, a féllábú fogadósba, aki a tömegben fel– alá sétáló dhon felé sietett, amennyire ezt a mankó engedte. Tudta, hogy a férfi őt keresi, és nem akarta, hogy várnia kelljen. – Dhon – biccentett neki, ahogy közelebb ért. – Coensyl – viszonozta mogorván a férfi, és egy tizenhat év körüli suhancra bökött, aki fáklyákkal zsonglőrködött a tér közepén. – Hagyjam, vagy fel fogja gyújtani a vőlegényt? – Hagyd! – nevetett a coensyl. – Erim a legügyesebb a jelöltek közül, akár komolyabb küldetésekre is elengedném. Miért jöttél ki? – Meguntam a szobám. De ha már itt vagyok, megkérdezem, mit tudsz Briarról. A házasság után marad a vadászok között, vagy visszavonul? – Nem tudom, még nem beszéltem vele erről – rázta a fejét a coensyl, mielőtt azonban folytathatta volna, az éjszakai őrség egyik tagja lépett melléjük, és mélyen meghajolt. – Uram, lovas érkezett, és veled akar beszélni. – Velem? – emelkedett meg a dhon szemöldöke. – Név szerint? – A Vya Grom klán vadásza – jelentette a férfi. – Az északi toronynál várakozik. – Na, erre kíváncsi vagyok – dörmögte a dhon, és oldalán a tanácsadójával megindult az elhagyatott torony felé. A tüzektől távolabb az éjszaka hűvöse fogadta őket, ahogy a kék hold fényénél végigbotorkáltak az apró utcákon. – Mi a bánatot akarhat? – tűnődött a dhon. – Az Erigow– i fiaskó óta nem vagyunk éppen jó viszonyban a klánjukkal.
– Talán itt a lehetőség, hogy ezt helyrehozzuk. Az viszont jobban érdekel, hogy mit keres az északi toronynál. Ahogy kibukkantak egy apró kis térre, egy földön térdelő* feketébe öltözött emberi alakot pillantottak meg. A férfi hosszúkás fadoboz mellett görnyedt, amit olyan óvatosan nyitott fel, mintha műtétet végezne. – Üdvözlöm az Erm Uris klán vadászait! – mondta, ahogy a földre helyezte a doboz fedelét, és fel sem nézve kiemelt belőle egy vászonba csavart csomagot. – Én pedig a Rőt Farkasok vadászát – viszonozta a dhon. – Megtudhatom, hogy mi a látogatásod célja? – Menedéket kérek – válaszolta egyszerűen a farkas. – Küldetésen járok, de a társaimat megölték, egyedül pedig nem tudom véghezvinni a feladatom. Annak az embernek a rendíthetetlen nyugalmával beszélt, aki nemcsak azt fogadta el már évekkel ezelőtt, hogy ő maga meghal, hanem azt is, hogy egy napon társai is a sírban végzik – a dhon pedig tapasztalatból tudta, hogy ez utóbbi sokkal nehezebb. Ahogy a férfi lassan kigöngyölte a vásznat, melynek belső oldalára varázsköröket festettek, egy rozsdás pallos tűnt elő. Az ősrégi fegyvert láncokba tekerték, a pengére kötözött számtalan szalaggal, és a keresztvasat díszítő groteszk figurával pedig olyannak tűnt, mint valami csúf ork bálvány. A rőt farkas gondosan megvizsgálta a vásznat, majd ahogy felfedezte rajta a kardvágást, mely megsértette a rajzolatot, visszadobta a dobozba. – Klánunk a rendelkezésedre áll – mondta a coensyl. – A fogadóban szállás és étel vár. – Köszönöm, de arra nem lesz szükség – mondta a feketébe öltözött férfi, ahogy felegyenesedett. Kopasz fején megcsillant a távoli tüzek fénye, vékony szemöldöke pedig már teljesen ősz volt, igaz nem lehetett több harmincöt évesnél. Aki nem tudta, kivel áll szemben, még az is sejthette, hogy valami belülről rágja és kiszipolyozza inas testét. A dhon és a coensyl azonban
ismerték az aquir ősmágiát, aminek a farkas a varázshatalmát köszönhette, és bár elítélték a Rőt Farkasokkal együtt dolgozó doraniak módszereit, eredményeiket nem vitathatták. – Amire most szükségem van, az egy kis nyugalom, és egy olyan hely, ami a lehető legtávolabb van minden élőtől – folytatta a jövevény. – Az őrségtől úgy tudom, hogy ez a torony épp megfelel a célnak. – Ahogy óhajtod – tárta szét a kezét a coensyl. Ebben a pillanatban érkezett meg az őrség egyik tagja, kezében a torony kulcsával. – Köszönöm – vette át a rőt farkas, majd vendéglátóihoz fordult. – Hosszú volt az út, most szeretnék visszavonulni. Miután búcsút mondtak egymásnak, és a farkas eltűnt a torony kapujában, a dhon és a coensyl visszaindultak a távoli zene és nevetés felé. – A büszke Vya Grom egy tagja menedéket kér. Ez sem esik meg mindennap – dörmögte a dhon maga elé meredve, majd, mivel nem kapott választ, hozzátette: – Mi aggaszt? – Nem is tudom – rázta a fejét a coensyl. – Az a kard valahonnan ismerős volt. Remélem, nem bánod, ha most magadra hagylak, de… valaminek feltétlenül utána kellene néznem az irattárban.
3. A fehér csuklyás utazó megállt, és leugrott a lováról. A patanyomok az út sarában, és körben a megtépett fák harcról meséltek, ő mégis az eget nézte. Nem messze az erdőből seszínű füstoszlop kígyózott a szürke hajnali ég felé. Az utazó megpaskolta lova nyakát, és kantárszáron vezetni kezdte az óriási fenyők közé, melyek hatalmas törzse ódon katedrálisok oszlopait idézte. A tűlevelek arasznyi szőnyege elnyelte lépteinek hangját, csak a ló horkantott néha, és a szitáló eső neszezett finoman körülötte.
A füst egy tisztásról szállt fel, melynek közepén sebtében rakott máglya hamvai parázslottak. Mögötte különös, mozdulatlan alakok bontakoztak ki a ködből. Ahogy közelebb ért, már látta is, amit sejtett: groteszk madárijesztőkként karóba húzott testek őrködtek a tűz mellett. Az utazó lassan, tiszteletteljesen közéjük lépett, és egyenként megvizsgálta a megcsonkított tetemeket. A holtak üveges szemmel visszabámultak rá, háta mögött pedig mintha követték volna tekintetükkel. Egytől egyig férfiak voltak, életük derekán. Gyilkosaik levágták karjukat és lábukat, bőrükbe finom mintázatot metszettek, a szájukból szivárgó megfeketedett vér pedig arra utalt, hogy nyelvüktől is megszabadították őket. A máglya hamvai közt feketéllő csontok nem sok kérdés hagytak afelől, hogy mi lett a végtagokkal. – Tudom, hogy figyelsz – szólalt meg a fehér köpenyes lány, ahogy meglátta az egyik halott szemében mozduló csíkot. Ahogy hátratolta csuklyáját, előtűnt hófehér arca, enyhén mandulavágású, már-már lilába hajlóan ibolyakék szeme, és lenszőke haja, mely szoros kontyba fogva nyugodott tarkóján. – Csendes az erdő ma. Nem harcolni jöttem. Hangjából korát meghazudtoló nyugalom és magabiztosság áradt. A halott szemében ismét megmozdult a durva prémekbe burkolózó lovag tükörképe, aki a háta mögött állt. – Valóban? – A férfi félig leengedte hatalmas kardját, de nem tolta vissza a hüvelyébe. – Az a benyomásom, hogy nem először látsz ilyesmit szépségem. A lány kissé meglepetten megfordult. – Mert nem félek? Tudásom többet mutat, mint amit a szemem valaha is láthatott. Tudom, mire képesek a Vya Grom vadászai még holtukban is. Tudom, miért tetted ezt a testükkel. De azt nem tudom, miért támadt rá egy csapat lovag észak fejvadászaira. A férfi megdörzsölte borostás állát, és a ködből előbukkanó társaira nézett. Kemény, parancsoláshoz szokott tekintete
megakadt a tábor őrein, akik némán megrázták a fejüket. Mégis, a lovag biztosra akart menni. – Egyedül vagy? A lány bólintott. – Igen. De kérlek, válaszold meg kérdésem! A férfi bosszúsan felmordult. – Legyen! Tegyük fel, hogy a fejvadászok elloptak valamit, ami az örökségem. Különben mi közöd hozzá? A lány kissé meghajolt. – Bocsásd meg a tolakodásom, de ha a szándékaid tiszták, úgy hiszem, segíthetünk egymásnak. A lovag visszalökte kardját az övén viselt díszes hüvelybe, bár az szemmel láthatóan nem illett a fegyverhez. – A követelésem jogos. Égy kardot loptak tőlem, ami apámé volt, és nem kevés fáradtságomba került, hogy felkutassam a halála után. Amikor pedig visszatértem vele… a mocskos tolvajok még vigyorogtak is rám, ahogy a hajójuk kifutott a tengerre. Ilyen sértést nem hagyhatok megtorlatlanul – csikorgatta a fogát, majd tekintetét ismét a lányra szegezte. – Hogy a szándékom tiszta– e? Biztos vagyok benne, hogy a rőt farkasoknak is volt valami okuk, amiről azt hitték, hogy tiszta, amikor ellopták a kardom. Azt viszont nem tudom, hogy te miben segíthetnél. A lány ismét a holtak felé fordult. – Utunk összefonódik. Hat karó áll itt, de csak öt test. Az éjjel egy fekete ló bontakozott ki a harcból. Olyasvalaki menekült rajta, akit régóta követek és akinek az elpusztítására szent eskü kötelez. – És egészen pontosan, hogy segít ez rajtam? – kérdezte a lovag egy sürgető kézmozdulattal. – Tudom, hová ment a hatodik lovas. Ha segítesz beteljesíteni a küldetésem, segítek, hogy beteljesítsd a tiédet. – Nők – mondta a lovag, és megrázta a fejét. – Mindig makacskodnak, és mindig akarnak valamit. Ahelyett, hogy az
időmet húznád, elárulhatod most, merre találom, és megkímélheted magad néhány pofontól. A lány fehér köpenye meglebbent, mielőtt a férfi mozdulhatott volna, és kezében slan tőr villant. Kecses ujjai megforgatták a nemes fegyvert, de porcelánszépségű arca nyugodt maradt. – Kérlek, ne mondj ilyet. A becsületnek sok formája van, s nem te vagy az egyetlen, aki nem tűrhet el sértést. – Értem – mondta a lovag, és felnevetett. – Rendben, legyen, ahogy te akarod. De az a kard az enyém, ezt jegyezd meg. Nem vagyok türelmes ember, és ha rájövök, hogy te is át akarsz verni… nos, azt hiszem már láttad, mivel fizetek a tolvajoknak. – Biztosíthatlak, hogy a puszta acél értéktelen számomra – mondta a lány, miközben tőrt tartó keze ismét eltűnt köpenye mögött – visszakapod a kardod. A lovag szája kétkedő mosolyra rándult. – Esküdj! A félelf tétovázott. – Jól hallottad. Te segítséget akarsz, én pedig biztosítékot. – Legyen. Esküért, esküvel fizetek – mondta a lány, ahogy kioldotta köpenyének kapcsát, és fél térdre ereszkedett. A földre hulló útilepel felfedte tiadlani selyemből varrt vörös ingét és fekete takanját, ami szoknyaként ölelte hajlékony derekát. – Ville vezesse pengém, mely téged oltalmaz. Nastar mutassa utam, mely ezer ármány közt vezet. Velar segítsen, hogy visszaszerezzem azt, ami tiéd őseid jogán. Esküszöm, hogy ha a fekete lovon menekülő évszázados gonosz visszatért a lelkek körforgásába, átnyújtom neked a kardod. – Rendben – biccentett a lovag. – Én, Zaur Rawerice Haronnai pedig becsületszavamat adom, hogy megvédelek, és segítek végezni azzal, akit üldözöl, bárki is legyen. A férfi kinyújtotta vaskesztyűs jobbját a lány felé, és felhúzta a földről.
– Látod, nem is volt ez olyan nehéz. Egy rövid eskü, és többé nincs okunk tartani egymástól – mondta, majd egy udvarias kézmozdulattal előreengedte. – Habár az is igaz, hogy mindig csak az utolsó szavam számít – tette hozzá, és teljes testsúlyát beleadva a mozdulatba, hátulról leütötte a lányt. A könnyű test elterült a földön, a lovagok gyűrűje pedig úgy zárult össze az eszméletlen lány felett, mint ragadozóké a préda körül.
4. Az öreg Gorán végigbicegett a fogadón, és a fél kezében egyensúlyozott tálcáról elkezdte lerakni a gőzölgő levest, és az előző éjszakáról maradt ökörhúst a sarokban kuporgó rőt farkas elé. A feketébe öltözött férfi szeme alatti karikák arról árulkodtak, hogy egész éjjel a toronyban őrködött. – Mondtam, hogy kevéssel is beérem – morgott a farkas a valóságos lakoma láttán, aztán még hátrébb húzódott. Az öreg Gorán majdnem elmosolyodott, de aztán úgy határozott, bölcsebb, ha megtartja magának a véleményét. Kétsége sem volt afelől, hogy a feketébe öltözött vadászt a legvéresebb csaták, és legsötétebb mágiák sem lettek volna képesek megrendíteni, mégis mulatságosnak találta, hogy az emberi jóindulat egy ilyen egyszerű gesztusától összerezzen. – A vendégnek mindig a legjobb jár– válaszolta, miközben elégedetten konstatálta, hogy az évődés még mindig olyan ízes, mint amilyennek ifjúkorából őrzött emlékei mutatták. Aztán megsajnálta a sarokban feszengő férfit, és hozzátette: – Különben is, a tegnapi esküvőről maradt bőséggel. A nyakamra rohad, ha nem osztogatom szét. A farkas biccentett, és hozzálátott az evéshez. Az igazság az volt, hogy a kegyetlen kiképzés évei, és a dorani tudósok kése alatt töltött idő, majd később a szakadatlan küldetések megpróbáltatásai már-már elfeledtették vele, hogy áldozatok
nélkül is lehet élni. Bizonyos helyzetekhez az ember csak úgy tud alkalmazkodni, ha többé nem gondol rá, hogy lehetne másképp is. A farkas pedig ismét áldozatot hozott: evett, és igyekezett leküzdeni az émelygést, melyről csak ő tudta, hogy minden reggel erősödik, és egyre tovább tart. Az aquir sarjadék, melynek hatalmát köszönhette, lassan de kitartóan birkózott a testét borító láthatatlan rajzolatok hatalmával, a rosszullét pedig komisz emlékeztető volt arra, hogy a varázsjelek legalább annyit ártanak neki, mint a sarjadéknak, ami idővel menthetetlenül felemészti. Ahogy lehunyt szemmel igyekezett legyűrni a torkát csiklandozó fémes ízt, észre sem vette, hogy a kocsmárosként dolgozó coensyl pár szót vált a pult mellett álldogá– ló leánnyal, majd kisántikál, hátrahagyva Vendégeit. Az öreg felvette a bejárat mellett heverő pergamentekercset, aztán végigbicegett a főtéren. Az előző esti mulatozás nyomai már alig látszottak, a kialudt tüzek hamvaiból kormos sarat csinált a hajnali eső, a padokat berakodták, a sátrak helyén pedig már csak a póznák árválkodtak. Roefus, a Gebe, aki növendékként elbukott az Evna próbáin, már a magas boltívek alatt szorgoskodott, és épp az egyik sátorponyvát tekerte össze, amikor az öreg odaért hozzá. – Fiam, egy szóra – intett neki az öreg, ahogy fél kézzel helyet kotort az egyik asztalon. Roefus azonnal ugrott, és segített a mankóra támaszkodó Gorannak megtisztítani az asztalt, majd két széket kerített, míg az öreg kiterítette a pergament, szélét pedig üres palackokkal nyomta le, hogy ne fújja el a szél. A tekercsre pontok és összekötő vonalak hálózatát rótták, melyben az értő szem felfedezhette az összes őselemet szimbolizáló alakzatot, mindazon szabályos testeket, melyeket
három-, négy- és ötszögek határolnak. Roefus végignézett az ismerős rajzolaton, ahogy helyet foglalt az öreg coensyl mellett. – Olvasd! – biccentett az öreg, az ifjú hosszú ujja pedig az ábra középpontjára siklott. – Az anyagi sík a négy őselem találkozási pontjánál fekszik – szavalta a régi leckét. – Tűz és víz, föld és lég feszül itt egymásnak, és kölcsönös ellentétükből születik az éteri ősenergia. Az őselemek anyagi minőségtől megfosztott kisugárzásai az elemi hő, fény, hideg és sötét – folytatta, miközben ujja csigavonalban egyre távolodott a középponttól. – Ellentétük elemi erőt szül, és utat nyit az absztrakt fogalmak felé, melyek a káosz, élet, rend és halál. Ezek összefonódása változást hoz, ellentétükből pedig megszületik az idő, mely elválasztja az eseményeket. A vonalak hálójában lassan kirajzolódott a piramis, mely alulnézetben pentagrammát formázott, ahogy a fiú folytatta. – Az ideák új síkok felé vezetnek. Tűz és káosz nyit utat az asztrálsík felé, mely szeszélyeivel az individuumot élteti mindenekfelett. Égi fény és élet vezet az Isteni síkra, mely a halhatatlanok lakhelye. Hideg rend uralja a Mentálsíkot, mely minden érv forrása. Végül a halál földalatti sötétsége utat nyit a démoni síkra. A síkok ellentéte pedig életre hívja a teret, absztrakt gátját annak, hogy minden ugyanott létezzen – fejezte be az ifjú, ahogy ujja a kusza vonalakat követve visszasiklott a középpontba. Az öreg, aki a boltív zárókövére faragott liliomot nézte, csendesen bólogatott. – Jó. Most pedig gyere velem! Mindketten felálltak, és görbe kis utcákon át a súlyos kövekből emelt városfal felé indultak. – Nem kérnék tőled ilyet, ha lenne más lehetőségem, de szorít az idő – kezdte az öreg. – Lehet, hogy a gyakorlati próbákon elbuktál fiam, de még soha senkit nem láttam, aki
úgy szívta magába az Ulma diszciplínáit, mint te. Attól félek, ma szükségünk lesz a tudásodra, amit akkor és azóta szereztél. Mindketten megálltak az északi torony bejárata mellett, az öreg pedig félretolta a falat benőtt borostyánt, hogy a vaskos kulccsal hozzáférjen a zárhoz. A szerkezet kattant, a feltáruló ajtó mögött pedig mély sötétség fogadta őket. Szótlanul léptek be, és botorkáltak fel a meredek csigalépcsőn, miközben Roefus minden lépésnél támogatta az öreget, nehogy a mankó félrecsússzon a lépcsőfokok elkeskenyedő oldalán. Mikor felértek, a terményszárító padlás üresnek tűnt, leszámítva a közepén elhelyezett apró emelvényt, melyen egy láncokba tekert lovagi pallos pihent. Az ifjú érdeklődve közelebb lépett a kardhoz, mely a zsindely résein át beszűrődő reggeli fénypászmában hosszú, fekete árnyékot vágott a poros levegőbe. – Ne érj hozzá! – csattant mögötte az öreg coensyl figyelmeztető hangja. – Csak nézd, és mondd el, mit látsz. Az ifjú közelebb hajolt, és alaposan szemügyre vette a kopott szerszámot. A kard lapjába egyértelműen mágikus rajzolatokat véstek, de hogy ezek pontosan mik lehettek, azt nagyon nehéz lett volna megmondani a sötétvörös rozsdakéreg alatt. Az viszont lerítt róla, hogy nem közönséges rúnakard. Markolatát és kereszt vasát különös ornamentika díszítette, mely apró emberi alakot formált. Az alak felsőteste rálógott a penge tövére, hátravetett fejét és felfelé nyújtott két karját a penge valósággal kettémetszette. Finoman megmunkált ujjai körülfogták a kard élét, mely összeolvadt tenyerével a keresztvas közelében. Bárhol is készítették az apró figurát, valóságos mestermunka volt a maga borzalmas módján. Anyagának simasága különbözött a kardétól, régi tükrökre emlékeztető fénye pedig patinás ezüstre, vagy talán abbitacélra utalt. Roefusnak az az érzése támadt, hogy ha bedugná kisujját a szobor szétnyílt szájába, még a fogakat is ki tudná tapintani.
Lejjebb, a figura alsóteste vaskos spirálba olvadt, mely a kard markolata volt. A markolatgombon fel lehetett ismerni a reagi lovagok sötét címerét, bár ez lehetett későbbi betoldás is. Az összképet csak még furcsábbá tette a finom rúnákkal telerótt ezüstlánc, és a számtalan szalag, melyeket rákötöztek. – Sajnálom uram, sosem láttam még ehhez hasonlót – mondta az ifjú, ahogy felnézett az öregre. – Efelől semmi kétségem – rázta a fejét elnéző mosollyal a coensyl. – Nézd meg újra, de ne úgy, mint egy tárgyat. Az ifjú bólintott, és lehunyta szemét. Ahogy felkészítette elméjét, szemhéja alatt a sötétség kiöblösödött, teret és mélységet kapott. Először azt hitte, nincs ott semmi, a mélység úgy bámult vissza rá, mint egy feneketlen kút, a kút mélyén azonban mintha mozdult volna valami. Roefus felszabadítva tudati energiáit mélyebbre hatolt az alagútba, és ekkor meglátta az árnyak közt rejtőző fekete aurát…
5. Ölni, ölni… ölni! A feketeségben kaotikus gondolatok, őrült vágyak és megtört emlékszilánkok kavarogtak. Tulajdonosuk megérezte, hogy figyelik, látta az őt vizsgáló emberi elmét. A feketeség fortyogni kezdett, mint a kátrány, ezernyi szájat, fogat és karmot növesztett, melyekkel vadul vetette magát az ember után. Tudatát gúzsba köthették, de érzelmei átszakítottak minden asztrális gátat. Hagymázas álmaidban döglött lovon vágtatott a betolakodó felé, torz seregek élén. Ölni, ölni, ölni… még, még! Add nekem a lelked, hogy örökké éljek… és a kín is örök legyen. Roefus úgy kapott levegő után, mintha hínáros vízből bukkanna fel. Ösztönösen hátralépett, és ha a coensyl nem támogatja meg, valószínűleg el is esik. – Mit láttál, fiam? – kérdezte az öreg.
– A kard… – az ifjú tátogva kereste a megfelelő szavakat – … nem élettelen. Gorán bólintott. Úgy tűnt, félelmei beigazolódnak, mielőtt azonban bármit mondhatott volna, újabb sötét alak – igaz ezúttal hús és vér – bukkant fel a kard mellett. – Azt kértem, hogy senki ne lépjen be ide nélkülem – morogta a rőt farkas. Az éles reggeli fényben mély árnyékok ültek a szeme helyén, arca pedig merev maszknak tűnt. – Elnézésedet kérem. Gondoltam, amíg eszel, vigyázok a fegyverre – válaszolt az öreg nyugodtan. – Igen. Látom a coensyl még bőkezűségében is remek stratéga – mondta kimért udvariassággal a feketébe öltözött férfi – most azonban szeretnék egyedül maradni. – Ahogy óhajtod, uram – válaszolt az öreg, és oldalán az ifjú Roefussal távozott. A lépcsőn lefelé – mankó ide vagy oda – ő támogatta az ifjút, majd a fogadóban belédiktált egy kis szíverősítőt, és a pultnál sürgölődő lány gondjaira bízta. Nem akarta az időt húzni azzal, hogy maga sántikál el a dhon házáig, ezért csak egy üzenetet firkantott, amit az egyik helyi fiúcskával küldött el. A dhon épp a délre vezető utak térképeit tanulmányozta, amikor a gyermek bekopogtatott hozzá. A levelet sietve írták, és csak ennyi állt benne: Igazam volt. A kard Syvanas. A testes férfi egy darabig gondolkodva nézte az üzenetet, pedig már meghozta döntését. Végül lehuppant a székre, megmártotta a lúdtollat, és megírta válaszát: Akkor legalább már tudjuk, mivel álluk szemben. A kontraktust elfogadjuk. Hamarosan megbeszélés. Siess!
6. A tiadlani lány a mező közepén, a hatodik karóhoz kötözve tért magához. Az első, ami tisztuló látása előtt felrémlett, a földbe szúrt lovagi kard volt, és mögötte egy mohos sziklának
támasztott pajzs, melyek úgy pihentek egymás mellett, mint egy címer darabjai. A nap már felkelt, a tűz kialudt, a köd feloszlott, csak az ég felé nyújtózó hegyek csúcsai burkolóztak lustán gomolygó felhőkbe, melyek úgy foszlottak szét az éles sziklákon, mint a bárányok gyapja a borotválókés alatt. A lány kezét a háta mögött hurkolták össze, de vagy nem volt elég kötelük, vagy nem találták fontosnak, hogy egész testét körbetekerjék, így félig ülő helyzetben hevert a nedves földön. Résnyire nyílt szeme átkutatta a környéket anélkül, hogy feje megmozdult volna. A két slan tőr a köpenyén pihent, szétszórt felszerelése és békésen legelésző fehér lova mellett. Az egész alig pár lépésre volt, mégis elérhetetlen messzeségben – legalábbis egyelőre. A tiadlani csuklóján megfeszült a kötél, ahogy keze besiklott ingujjába, és kitapintotta a rejtett dobócsillagot. A lovagok vagy alábecsülték, vagy… játszanak vele. – Ébren van – kiáltotta az őr, ahogy észrevette vállának finom feszülését. A durva prémekbe öltözött lovag félvértjében keresztülcsörömpölt a mezőn, és a slan tőröket eltakarva megállt előtte, – Segítséget kerestem, és ritkaságra leltem: egy hazug lovag – mondta a lány, ahogy szinte gyermeki érdeklődéssel felnézett a férfira. – Az bizony. Most pedig mondd el, hol a kardom! – Oldozz el – válaszolta a lány –, és odavezetlek. A lovag felnevetett. Hidegkék szeme állta a lány pillantását. – Hogy elmenekülj, aztán csapdába csalj? Nem, annyira azért nem bízom benned, bogaram. – Miért? Esküm köt, Zaur Haronnai. Már ha tényleg ez a neved, – Egy jó hazugságban mindig van némi igazság – mosolygott a férfi. – Az esküddel viszont sokra megyek. Nem úgy tűnik, hogy hasznodat venném a harcban, máskülönben pedig ezerféleképpen állhatsz az utamba, akár akarva, akár
akaratlanul. Tudod – tette hozzá, ahogy hátat fordított neki, és a földbe szúrt kardhoz sétált. – Végül el fogod mondani, amit tudni akarok. Hogy mennyire lesz könnyű, az csak rajtad múlik. A félelf felült, és tűnődve vizsgálta a megcsonkított holttesteket, amik úgy lógtak körülötte, mint a vesztőhely mellett bámészkodók. – A test meghal, de a szakáll mit sem tud erről, s a köröm is tovább nő. Mind tesszük, amit tennünk kell. Pengével engem nem fogsz szóra bírni. – Valóban? – A lovag meglendítette hatalmas kardját, és a súlyos pengét teljes lendületével a békésen legelésző fehér ló jobb első lábába vágta. Az állat fájdalmasan felnyerített és összecsuklott a félelf szeme előtt. Fehér teste a véres sárban vonaglott, ahogy próbált felkelni, orrcimpája kitágult a rémülettől, de már látszott, hogy többé nem áll talpra. A lovag elégedetten kifújta magát. – Remélem, nem akarod, hogy ez a szép állat sokáig szenvedjen. Amint elárulod hol a kardom, véget vetek a… – ahogy visszafordult a lány felé, száraz mosolya eltűnt. A karó üresen állt, mellette az őr néma kiáltásra nyitotta a száját, mielőtt torkában a dobócsillaggal elterült volna. A lánynak azonban nyoma sem volt a mezőn. A lovag rövid, szótagszerű parancsokat kiáltott távolabb álló társainak valami durva – talán nem is emberi nyelven, ahogy a félelf köpenyéhez sietett. Szavaira a lovagok stratégiai pontokra helyezkedtek, hogy védjék, amit a tiadlani sosem hagyna hátra: a két, finoman ívelt tőrt. Ahogy a lovag két társával kört formált a köpeny körül, szeme sarkából látta, hogy az egyik tőr máris hiányzik. Taktikájába mégis hiba csúszott. A fenyegetés nem kívülről, az évezredes fenyők közül érkezett, hanem a legbelső gyűrűből. Ahogy hátat fordított a köpenynek, rögtön megérezte torkán a finom ívű pengét. A lány talán egy magas ágról huppant le mögé, de az is lehet, hogy mindvégig ott állt, láthatatlanul.
A tiadlani mégsem metszette el a torkát. Valamire még várt. – Egy lány két tucat lovag ellen. Még mindig haszontalannak hiszel a harcmezőn? – kérdezte a lovag fülébe suttogva. Hangjában mélységes szomorúság csengett, dühnek azonban még a szikrája sem. A férfi óvatosan hátrasandított. – Nem… inkább azt, hogy a törékeny külsőd mögött egy vadállat rejtőzik. És ezt a lehető legjobb értelemben mondom. – Miért tetted? – kérdezte a lány, olyan tárgyilagossággal, ahogy a bíró beszél ítélethirdetés előtt. Mert a kegyetlenség félelmet szül, a félelem hatalmat, gondolta a lovag, de érezte, hogy egy rossz szó most a halálát okozhatja. – Mert különben benned kellett volna kárt tennem – mondta végül. A penge eltávolodott torkától, a lány pedig lassan, szomorúan a lovához sétált. Társai mozdultak volna, de a lovag egy intéssel megállította őket. Látni akarta, mire megy ki a játék. – Nem voltál veszélyben – szólt hátra a lány, ahogy térdre ereszkedett a Fehér ló mellett, – Esküm egyelőre minden páncélnál biztosabban óv. A ló szapora zihálása lelassult, testének vonaglása megszűnt a félelf simogatása alatt. Néhány pillanatig áhítatos csend borult a mezőre, mintha az ősi fák valóban templomi oszlopcsarnokká változtak volna, majd a rövid slan kard átjárta az állat szívét. – Szükségem lesz egy lóra – mondta a lány egyszerűen, ahogy felállt, és elkezdte felkötni magára kardjait. – Ideje, hogy a rőt farkashoz vezesselek.
7. A dhon házának ebédlőjében nagyjából kéttucatnyian szorongtak. A hosszú asztal mellett, amit ezúttal térképek borítottak, csak a rangidősöknek jutott hely, a többiek körben a fal mellett álltak. – Rendben uraim, akkor lássunk hozzá – dörmögte a dhon, majd egy mozdulattal átadta a szót az asztal másik végén ülő vendégének. – A feladat, hogy eljuttassunk egy varázskardot Doranig – kezdte a rőt farkas. – Az ellenfélről keveset tudunk. Legutóbb lesből támadtak, de nem tudjuk, hányan vannak, sem azt, hogy közelharcban milyen taktikát alkalmaznak. – Számíthatunk erősítésre a Vya Gromtól? – kérdezte az egyik rangidős Einher, egy halántékánál őszülő férfi. – A nevünket feljegyezték Arowinben – válaszolta elgondolkodva a farkas. – A rúnák őrzői már biztosan tudják, hogy a társaim halottak, de az Ereni határnak ezen az oldalán nem találnának ránk időben. – Addig is a nyílt összetűzés helyett bölcsebb, ha észrevétlenek maradunk – folytatta a dhon, ahogy az asztalfőről felemelkedve magához húzza a térkép másolatát. – Két lehetőségünk van. Az első, hogy több, egyforma kis csapatra oszlunk, és úgy visszük a fegyvert a fenyvesen át. Felderítőink könnyen, feltűnés nélkül mozoghatnak, az utakat elkerüljük, és nem hagyunk nyomokat. – Én nem tudok olyan gyorsan mozogni a fák között, mint ti, vadászok – vétette közbe a rőt farkas. – A kardot pedig nem hagyhatom magára. A dhon kelletlenül bólintott. – A másik lehetőség kockázatosabb. Embereinket kereskedőknek álcázzuk, és két csapatra osztjuk. Két szekeret indítunk más-más úton, így az üldözőknek meg kell osztaniuk
erőiket, rajtaütés esetén pedig előremenekíthetjük a fegyvert, amit a legközelebbi találkozási ponttól a másik csapat vinne tovább. A rőt farkas áttanulmányozta a térképet, és bólintott. – Ez beválhat. A szekér védelmet adna a kardnak, és hordozóiknak sem kellene puszta kézzel érinteniük. Ha nem fedezik fel az álcánkat, harc nélkül eljuthatunk a határig. De ha rászolgáltatok a nevetekre urisiak, és valóban tudtok páraként rejtőzni a ködben, akkor ez nem lehet probléma. – Tehát ebben maradunk. Benadir, Caedmon, ti vezetitek a két alakulatot. Az őszülő halántékú Einher, és egy másik, harmincas éveinek vége felé járó szakállas férfi belegyezően biccentett. – Hogyan támadtak rátok? – fordult a hátrébb álló Caelev a rőt farkashoz. – Napnyugtakor, a fák közül. Vártak minket, és amikor a szurdokba értünk, valóságos nyílzáporral üdvözöltek. Kéttucatnyian, vagy többen lehettek a lövészeik, és valószínűleg kézi nyílpuskákat használtak. Mély sebet nem ejtettek, de Roderick, az alakulatunk vezetője méregre gyanakodott. Ekkorra én voltam az egyetlen, aki sértetlen maradt, így Roderick átadta nekem a fegyvert, vés előre küldött, ők pedig hátramaradtak, hogy biztosítsák az utam. Ha látjuk a lövészeket, perceken belül végeztünk volna velük, de az átkozottak tudták, hogy mit csinálnak, és nem adtak célpontot a mágiánknak. – A méreg probléma lehet – dörmögte a dhon. – Gorán, van védőamulettünk? Az öreg coensyl megrázta a fejét. – Néhány, de közel sem elég. Esetleg ha a ruha alatt bőrvértet viselnének a vadászaink. – Nem – intette le a dhon. – A legjobb védelmünk továbbra is az észrevétlenség. A látszatra ügyelni kell.
– Talán tudok tenni valamit a nyilaik ellen – vetette közbe a farkas. – Elsőre meglephettek, de másodszorra nem fognak. Védőkupolát vonhatok a szekerek köre, még erősnek sem kell lennie, bár az, hogy ennyi ideig fenntartsam, még az én hatalmamat is próbára fogja tenni. – Helyes – mondta a dhon. – Coensyl? Az öreg szeme a rőt farkasra villant. – Még valami. Tudomásomra jutott, hogy a fegyver, amit szállítanotok kell, rendkívül veszélyes varázstárgy. Hallottam történeteket, és nem hazudok… nem tudom, hol ér véget a valóság, és hol kezdődik a legenda, de egyvalami biztos: a kard varázsereje több mint kiszámíthatatlan. Ha vendégünk bármit hozzá kíván tenni ahhoz, amit eddig elmondtam, itt a pillanat. A rőt farkas sötét szeme állta a vénember tekintetét. – Amit a coensyl elmondott, mind igaz. Ennél többet nem szükséges tudnotok. Senki ne érjen a kardhoz, akinek nem mondom, senki ne menjen hozzá öt lépésnél közelebb, akinek nem muszáj, és ami a legfontosabb, hogy senkinek még csak eszébe se jusson használni. Ha ezt betartjátok, minden rendben lesz. – És egészen pontosan mikor akartad ezt közölni velünk? – kérdezte az öreg. Állkapcsa finoman megfeszült, a feketébe öltözött farkas azonban olyan nyugalommal dőlt hátra a súlyos faragott székben, mintha a saját otthonában lenne. – A megfelelő időben. Talán neheztelést érzek a hangodból? – Talán. Talán csak nem szeretem, ha az orromnál fogva vezetnek. – Szükséges volt a titoktartás – vonta meg a vállát a farkas, hogy ne rémítse vagy csábítsa el a fegyver hatalma azokat, akik túl sok történetet hallottak a tábortűz mellett. – Uraim – szólt közbe a dhon. – Ha lehet, térjünk vissza a lényegre. A coensyl megadóan felsóhajtott.
– Amit tudnotok kell, hogy az ellenség nemcsak kívülről fenyeget, a kard is rátok támadhat. Éppen ezért a szekeret egy beavatott, Roefus is kísérni fogja. Hirtelen minden szem az ajtóban álló ifjúra szegeződött. – A Gebe? – szaladt ki a meglepett Szurok Corin száján, aki a falhoz szorulva figyelte az eseményeket. – Igen Corin, a Gebe. A bűvszertant közülünk senki nem ismeri nála jobban. A te dolgod, hogy megvédd azt a csontos hátsóját, ha kardforgatók támadnak rátok, az ő dolga pedig, hogy megmondja, hogyan védheted meg a sajátodat, ha a fegyver lázadozni próbál. És ajánlom, hogy figyelj is arra, amit mond, mert Lirian a fejemet veszi, ha a hátsódnak bármi baja esik. Világos? A termen halk nevetés futott végig. A coensyl mint mindig, most is tudta, hogyan értesse meg magát a fiatalokkal. – Helyes, akkor indulás öltözni. Találkozó egy óra múlva a kapuknál. A vadászok kisereglettek, és velük együtt a rőt farkasnak is nyoma veszett. Csak a dhon és tanácsadója maradtak az ebédlőben. Mélységesen hallgattak, de szavak nélkül is vita folyt köztük. – Értem, miért fogadtad el a kontraktust – szólalt meg végül a coensyl. – De a pallost el kellene pusztítanunk, amilyen hamar csak lehet. Túl nagy a kísértés, és túl sok ártatlant döntött már romlásba. Az ég szerelmére, még az is lehet, hogy ez volt az a kard, ami papgyilkossá tette Mogorva Cheit! – A farkasnak igaza van. Ez nem több mint legenda és találgatás – válaszolta a dhon, és szuszogva felkászálódott a székről. – A tudatlanság nem véd meg senkit, Gorán. A fegyvernek Doranban a helye. – Valóban? – kérdezett vissza a coensyl. – És mi lesz, ha ott úgy határoznak, hogy egy ilyen fegyver nem elég? Mi lesz, ha lemásolják? A dhon megtorpant a dolgozószobája ajtajában.
– Ne beszélj őrültségeket – mormolta, majd eltűnt az ajtó mögött.
8. A lovagok a szabad ég alatt táboroztak le, közel az útelágazáshoz. Tüzet csak azért gyújtottak, hogy melegedjenek, a végtelen fenyvesben lőtt szarvas húsát már előző éjjel megsütötték. A tűz mellől nem látszott, de a fák között ásító sötétségben a lovagok egy része néma csendben járőrözött – Gro-Ugon pusztái, ahol felismerhetetlenségig elfajzott szörnyek kutatnak éjszakánként préda után, kíméletlenül tanítják az ilyesmit. – Biztos, hogy a kereskedőknél volt a kard? – kérdezte az egyik lovag, aki unottan piszkálta a tüzet egy nyárssal. – Két teljesen egyforma szekér nem indul véletlenül két ellentétes irányba – morogta Zaur Haronnai. – A lány át fog verni minket, de az még odébb van. Mi nem kérdezhetjük ki a falusiakat feltűnés nélkül, úgyhogy egyelőre kénytelenek leszünk rá hagyatkozni. – Tehát megbízol benne – jegyezte meg a társa, mielőtt végképp tűzbe dobta a parázsló végű botot. – Abban mindenesetre hiszek, hogy az esküjéhez tartani fogja magát. Legalábbis addig, amíg elhiszi, hogy a kard az apámé volt. Társa felröhögött. – Komolyan ezt mondtad neki? – Ezt – bólintott vigyorogva a lovag. – Nem tudom, mit tett az a rőt farkas, ami miatt a lány még velünk is hajlandó összeállni, de semmi kifogásom ellene, hogy feláldozza magát a bosszúért. Remélem, azért kifárasztja a farkast, mielőtt meghal, mert máskülönben méltó ellenfél lenne a számunkra, azt pedig a fene sem akarja. A távolban bagolyhuhogás hangzott fel, és egy villogó sárga
szempár jelent meg az égig nyúló fák ágai közt, – Márpedig nagyon úgy néz ki, hogy legközelebb kénytelenek leszünk használni a kardjainkat – mondta a lovag, ahogy a madarat nézte. Mellette Zaur Haronnai elgondolkodva megdörzsölte esőtől gubancos, hosszú haját, mely az utazással töltött hetek során szinte összenőtt a szakállával a sisak alatt. – Nem feltétlenül. Ha az embervadászok szerepet játszanak, akkor azt alaposan csinálják. Kereskedőknek adják ki magukat, vagyis lassan haladnak, és éjszakára meg fognak szállni. Ha a kék hold fényénél továbblovagolunk, könnyen eléjük kerülhetünk. A másik lovag egy kavicsot vett fel a vastag mohával borított földről, és az ágak közé hajította. Látni nem látták, de a távolodó szárnysuhogás jelezte, hogy a kuvikoló vészmadár ma este nem hoz balszerencsét rájuk. – Talán. De merre induljunk? Keletnek vagy nyugatnak? Zaur Haronnai borostás arcán rejtélyes mosoly jelent meg. Társa felvont szemöldökkel hajolt közelebb. – De hát a nyomok megkülönböztethetetlenek. Az embervadászok tettek róla. Lehetetlen megmondani, melyik irányba vitték a kardot. Haronnai szögletes mosolya még szélesebbre húzódott, ahogy az út mellett meditáló lány felé intett. – Nekünk lehetetlen – mondta. – Két dolgot tanultam anyámtól: az egyik, hogy a lelke mélyén minden nő ribanc, a másik, hogy a praktikáik sokszor olyankor is célt érnek, amikor a mi kardunk haszontalan. Figyelj! Zaur Haronnai felkélt a földről, és lerázta ruhájáról a tűleveleket. A sarokülésben kuporgó, fehér útiköpennyel takart félelfet a távolban alig lehetett megkülönböztetni a sötétbe vesző szikláktól. Haronnai még nem tudta, milyen formában kapja meg a választ, de azt igen, hogy nála kell keresnie.
Talán szükségtelenül is sok zajt csapott, ahogy a lány mellé sétált, de jobbnak látta, ha nem lepi meg a tiadlanit. – Gyönyörű éjszakánk van – mondta, ahogy lehuppant mellé a földre. Vaskos ujja végigsimította a lány porcelánfehér állát. – Amilyen kitartó vadmacska vagy, fogadni merek, hogy most is azon töröd azt a csinos kis fejed, hogyan juthatnál a préda nyomára. A lány arca meg sem rezzent, keze azonban eltolta a férfi jobbját. – Most vörös levél hullik, csak később a tiszta hó. Ha eskümet beteljesítettem, táncolhatsz velem. – Akkor ne húzzuk az időt – mondta a férfi, és végignézett a lány előtt fekvő útelágazáson, mely beleveszett az éjközép sötétjébe. – Melyik legyen, kelet vagy nyugat? A távolban ismét felhangzott a kuvikolás. – Nyugat – mondta a lány. Válasza olyan gyors és határozott volt, hogy az még a lovagot is meglepte. – Értem – a férfi éles füttyjellel adta társai tudtára, hogy ideje a táborbontásnak, majd újra az apró félelf felé fordult. – Ha te mondod, biztosan úgy is van, de azt azért tudnom kell, hogy mire alapozod ezt. A szél hangjára vagy a jó előérzetedre? A lány felállt, és még egyszer végigmérte a jobbra vezető utat, mely semmiben sem különbözött a balra kanyarodótól. – Egyikre sem – válaszolta, ahogy összecsukta köpenyét. – A rossz előérzetemre.
9. A félelf lány félig szenderegve feküdt a földön. Hajnal előtt még volt pát órájuk, hogy kipihenjék magukat, a tábor elcsendesedett, csak a közeli patak csobogása hallatszott, mely itt is pont úgy hangzott, mint a ház mögött, ahol életének első éveit töltötte, A természet közelsége mindig az anyját jutatta
eszébe, erről pedig félálomban felderengett előtte az, ahogy elváltak. A fájdalmas emlék az utóbbi években már megfakult, és a lány hosszú ideje sejtette, hogy ez is olyasmi, amit egy napon jóvá kell majd tennie. Képzelete az emlékek szárnyán családja és szülőhazája, Tiadlan felé repítette. Anyja haonwelli származású tisztavérű elf volt, csupa titok, és a leggyönyörűbb nő, akit a lány valaha is látott. Szépsége azonban távoli, mint a hegyeké; egész lényében volt valami időtlen és megközelíthetetlen. A lány sosem kérdezte meg, hogyan találkozott apjával, a kardművésszel és háborús hőssel. A férfi kemény ember volt, az a fajta, aki fegyelmet követel, másoktól éppúgy, mint önmagától. Hitt a becsületben, és abban, hogy a világ alapvetően jó, a lány pedig, amint meg tudta érteni ki és mi is az apja, csodálta töretlen optimizmusáért, mely akkor sem hagyta el, amikor mások lelke megtört a csatában. Amíg gyermek volt, a félelf lány szívesen játszott a házuk mögötti kertben, és néha kiszökött az apró kőkerítés mögötti vadvirágos mezőre, ahol a parasztgyerekekkel fogócskázott, körtáncokat járt, és ha egyedül maradt, mezítláb gázolt a sekély patakban, ahol a falevelek hajók, a kövek pedig szigetek voltak. Hogy sikerült– e eltitkolnia kis kirándulásait a szülei elől, abban sosem volt biztos, arra mindenesetre hamar rájött, hogy a gyerekeknek saját világa van, amiből a felnőttek alig értenek valamit, ő pedig elhatározta, hogy örökké gyermek marad. Apja időközben néha hónapokra, néha fél évekre elment hazulról. Azt beszélték, hogy a határokat őrzi, ahol nagy harcosokkal és szörnyekkel küzd, de akkoriban ezek számára csak üres szavak voltak, izgalmas, de ártalmatlan mesék. Amikor a férfi visszatért, anyja a kertben nevelt csodaszép virágaival díszítette fel a házat. A lánynak sok-sok évvel később is ezeket az apró ünnepeket jutatta eszébe a súlyos virágillat és a fegyverolaj szaga.
Aztán elköltöztek. A lány nehéz szívvel mondott búcsút a rétnek és barátainak, de ahogy könnyeiből felnézett, a szemükben valami különös távolságtartást vélt felfedezni, amit akkor nem tudott mire vélni. Azt gondolta, talán gyerekesnek tartják, amiért sír, és dacból elhatározta, hogy többé nem fog bánkódni a változások miatt, amiket az élet hoz. Új házuk nagyobb és díszesebb volt, apjának nemesi származásához hadisikerei megbecsülést és pénzt is hoztak. A lány szép ruhákat és házitanítót kapott, aki etikettre, táncra és nyelvekre oktatta, hogy egy napon majd művelt és kellemes társa legyen eljövendő férjének. Apja azonban más leckéket adott neki. Amikor a férfi otthon volt, néha magához hívatta és a becsületről beszélt, arról, hogyan keressen megoldást, ha a törvény nem az igazakat szolgálja, vagy arról, hogy soha ne mondjon valótlant, de néha mégis engedje, hogy a kapzsik és fanatikusok félreértsék szavait. Ahogy apja kopaszodó fején egyre több lett az ősz szál, úgy váltak a leckék egyre komolyabbá, a lány pedig minél többet hallott, annál jobban tisztelte a férfit, és annál inkább hitt a kötelességben, melynek oltárán néha áldozatot kell hozni az igaz ügy érdekében. A cseperedő lány a cselédek félszavaiból tudta meg, hogy szülei már évek óta hiába szeretnének egy fiúgyermeket, és ha a helyzet nem változik, egy napon talán ő lesz a ház úrnője. Apja leckéinek célja egyszeriben világossá vált előtte. Hamarosan eljött a pillanat, amikor a férfi félrevonult vele egy komolyabb beszélgetésre, a lány pedig borzasztóan öregnek látta, amikor megkérte, hogy tanulja ki a kard útját. A félelf gyermek engedelmesen készült fel az útra, bár a kardforgatás a legkevésbé sem érdekelte. Amikor elköltözött, apjának egy kiszolgált bajtársa lett a mestere, és bár a lány kötelességtudóan végezte az előírt gyakorlatokat, a lelkesedés hiányzott belőle. Sokáig úgy látszott, nem válik igazi
kardművésszé, és könnyen lehet, hogy ha apja nem veti latba befolyását, mestere azonnal eltanácsolta volna. A lány pedig életében először megértette anyja időtlenségét. A felkészítést későn kezdte, a többi növendékhez képest először túl öreg volt, majd alig pár hónap múlva már túl fiatalnak számított a bámulatos gyorsasággal fejlődő embergyermekek között. A mesék, melyeket kezdetben egymásnak mondtak a hálóterem sötétjében, hamar váltak a többiek szemében elcsépeltté, és a lány tehetetlenül nézte, hogy túllépnek rajta, míg ő ugyanaz marad. Az idő múlt, ő pedig egyre többet késett tanulmányai befejezésével, és egyre magányosabbá vált. A gyakorlóteremben, mely rácsok nélküli börtön lett a számára, csak akkor talált némi nyugalmat, ha esténként segíthetett mestere feleségének ki– és berakodni az ember nagyságú citerát. Szíve mindig megkönnyebbült, ha nézhette az idős asszonyt, ahogy három ujjára bambuszlapocskákat rögzítve játszik, az asszony pedig, aki megszerette a hallgatag lányt, szólt néhány szót az érdekében; A vén kardművész végül belátta, hogy a hagyományos módszerekkel nem sokra megy. Rezignáltan mondott le róla, hogy a lányt a Slan kard forgatására oktassa, mely túl súlyos volt a törékeny félelf számára, és: helyette kizárólag a kisebb, könnyebb Slan tőrök használatát tanította neki. A lány pedig végre kihasználhatta fürgeségét, végre eggyé tudott válni új fegyverével, és hamarosan a Shien– sut, a két kard művészetét is elsajátította – igaz, a kardot, melyet apja a fegyveréül szánt, sosem ismerte meg. Amikor visszatért a szülői házba, már Slannek számított. Mégsem tudott megszabadulni a sejtéstől, hogy apja szemében kudarcot vallott, és amikor a férfi egy legyintéssel küldte Elya városába, hogy ott folytassa tanulmányait, melyek kiművelt nemesasszonnyá teszik majd, félelmei beigazolódni látszottak. Nehéz szível indult a nagyvárosba, de hamarosan elfelejtette kétségeit. Az utcák forgataga, a kertek és paloták szépsége
anyja meséit idézték, melyeket kislánykorában hallott a Dal havában pezsgő Haonwellről. Hamarosan új barátokat is talált. Tánctanára egy helyi nemesifjú lett, a lánynak pedig már első találkozásukkor megdobbant a szíve a férfi láttán. Először nem hitte, hogy lehet közük bármi is, de hamarosan jó barátok lettek, és a táncórák után hosszan beszélgettek hazafelé sétálva, vagy meg– megállva egy parkban. Ahogy a táncparketten, úgy az életben is tökéletesen összehangolódtak, beszélgetéseik során valósággal egymás szavába vágtak, egymás mondatait egészítették ki, és kimondatlan kérdésekre is válaszoltak. Nem sok idő kellett hozzá, hogy az ifjú hazáig kísérje, majd a kapuban megállva halogassák a búcsút, addig-addig, míg végül a lány kísérte haza az ifjút, hogy aztán ott is megálljanak, és a fiatal férfi újra visszakísérje őt, miközben szünet nélkül beszélgettek, egészen hajnalig. A lány holtfáradtan dőlt az ágyba másnap reggel, de úgy érezte, még sosem volt ilyen boldog. Következő táncórájuk kezdetén a viszonzatlan szerelem édes kínjával nézett végig az ifjú daliás hátán, amikor azt hitte, az nem látja őt, de ahogy az első tánclépéseknél tekintetük összekapcsolódott, már tudta, hogy érzelmei nem viszonzatlanok. Beszélgetéseik ezután megváltoztak, parkbeli sétáikon először feszengő csend uralkodott, majd a kölcsönös szerelmi vallomásból bókok és ígéretek százai lettek, ezután pedig a leánykérés sem váratott sokat magára. Az ifjú jegyesek kimondhatatlanul boldogok voltak, már az esküvő napját is kitűzték, de az élet ismét közbeszólt: apja halálhíre váratlanul érte a lányt. Tudta, hogy a férfi öreg, és azt is, hogy régi hadisérülései sem voltak olyan ártalmatlanok, mint ahogy azokat otthon mutatta. Bár sosem beszéltek róla – a férfi büszkébb volt annál, hogysem gyengeséget mutasson – már kardművészi tanulmányainak megkezdésekor felötlött a
lányban, hogy apja egészségével talán nincs minden rendben. Mégis, ami történt, arra nem készíthette fel semmi. Megtörten és gyászban tért vissza a szülői házba, de ami ott fogadta, attól megszédült. A házat virágok borították, a cselédek pedig ugyanolyan csendes döbbenettel figyelték elf úrnőjük töretlen, megközelíthetetlen vidámságát, ahogy maga a lány. Három nap telt el anélkül, hogy a halálesetről akár egy szót is ejtettek volna, azonban a harmadik nap estéjén a lány kifakadt, és számon kérte anyján, hogy úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. A válasz pedig egy lecke volt az élet körforgásáról, arról, hogy mindenki meghal és ez így természetes. A félelf nem hitt a fülének. Mintha anyja egy kedves háziállat elvesztése után vigasztalta volna, és ebben a pillanatban megértette, hogy egy idegennel élt együtt annyi éven át, akiről semmit sem tud. Anyja megközelíthetetlensége embertelenné, szépsége hideggé, kedvessége kegyetlenné vált a szemében. Azért utazott haza, hogy megnyugvást találjon, hogy anyjával támogassák egymást közös veszteségükben, de másnap reggel feldúltabban távozott a házból, mint valaha. Mikor visszatért Elya városába, úgy érezte gyökértelenné vált, Vőlegénye maradt az egyetlen támasza, aki bár megértette fájdalmát, osztozni nem tudott benne. Az esküvőt későbbre halasztották, a csapásoknak azonban ezzel még messze nem volt vége, a sors pedig kíméletlenül sodorta tovább a lányt a kalandozó élet felé. A félelf mellett megreccsent egy ág, keze pedig ösztönösen megszorult rövidkardjának markolatán, aztán elernyedt, ahogy eszébe jutott, hogy Haonwell erdeiben fekszik. A reagiak már szedelődzködni kezdtek körülötte, a lány pedig fázósan kuporodott össze a hajnali derengésben.
10. A tiadlani egy fának támaszkodva állt és, várt. A reggeli csendben, ahol a visszhangos madárdalon kívül más nem hallatszott, mérföldekről fel lehetett ismerni a közeledő szekér kerekének nyikorgását. A zajba a szekeret kísérők beszélgetésén túl valami más is vegyült: csikorgó aquir neszek, melyeket emberi fül talán meg sem hallott volna. A félelf felkészült. A lámpaláz lassan eluralkodott rajta, rezzenéstelen arca palástolta érzéseit, úgy, ahogy azt a kard útja megkívánta, kapáló szíve azonban annak az életnek a szabadságát idézte, melyben hitte, hogy a kard művészete egy volt csupán a számtalan művészet közül, melyeket el kellett sajátítania. A sűrű fenyves, mely elrejtette páfrányaival és ködbe nyúló fáival, most olyan szürreálisnak tűnt, mint egy balettelőadás díszlete. Ahogy szívdobogását figyelte, a közeledő szekér nyikorgása hangoló hegedűket idézett emlékezetébe, orra pedig megtelt a bál– termek illatával. Az utóbbi években két élete összeolvadt, a táncparkett és a harcmező közti határvonal elmosódni látszott, amikor chijére hagyatkozott. Ujjai ráfonódtak kardjának markolatára, légzése elmélyült, ahogy felkészült rá, hogy kilépjen a ködfüggöny mögül közönsége elé. Lassan elméje is ráhangolódott környezetének néma hangjaira, melyek harmóniája vezetni kezdte mozdulatait. A kereskedők már egészen közel jártak. A lány kilépett a fa mögül, majd az út közepén megállt előttük. Tudta, hogy nincs értelme érvelni, vagy felkonferálni azt, ami következik: ha az utazók valóban embervadászok, sem ígéret sem fenyegetés nem tántorítja el őket küldetésüktől. Minden szempár a lányra szegeződött, és ahogy nézőközönségében felfedezte a feketébe, öltözött rőt farkast, kétségeitől megszabadulva, úgy adott jelt, mint egy karmester.
A támadást a kézi számszeríjak pengő prelúdiuma nyitotta. A nyilak kecses ívben röppentek az erdőből, de nem jutottak messzire, a szekértől húszlépésnyi távolságban mintha üvegkupolán pattantak volna meg, és csak néhánynak volt elég ereje ahhoz, hogy a láthatatlan akadályba fúródva megálljon a levegőben. Az előjáték nem volt hosszú, a következő felvonás pedig a lovagok rohamának felütésével indult. A szekér fölé boruló kupola az ő lendületüket is megtörte, azonban amint átfurakodtak az elemi erőből szőtt védvonalon, mely úgy lassította le őket, mintha vízben gázoltak volna, a kupola szétfoszlott, és a nyilak ártalmatlanul hullottak a porba. A lány számára ez volt a jel. Pattanásig feszült izmai előrelendítették, lenszőke haja kibomlott a szélben, ahogy szökellve a kibontakozó tömegjelenet felé futott. Nyújtott lába alig érintette a talajt, a sárkány ébredésének transzában eggyé vált mozdulataiban a tánc és a harc művészete. Ahogy elrugaszkodott a talajtól, pengéi kétoldalt rubinzuhatagot fakasztottak, a csillámló vörös cseppek együtt úsztak vele, majd ahogy földet ért, továbbsiklottak az előtte álló ifjú felé, mintha csak táncra invitálnák. Az ifjú eleget tett a felkérésnek. Egymás felé léptek, és finoman meghajoltak, ahogy az ifjú hosszúkardját a lány keresztbe tett pengéire helyezte. A tiadlani lélekben eggyé vált táncpartnerével, ráhangolódott mozdulatainak ritmusára, melyhez acélcsengés szolgáltatta a kíséretet. Kilépett jobbra, balra, hátra és meghajolt, ahogy az ifjú hosszúkardjának lengése egy kharei metronóm precizitásával diktálta az ütemet. Táncpartnerének mozdulatai az unalomig túlgyakoroltak voltak, fiatal kora pedig nem ruházta fel azzal a tapasztalattal, mely mozgásteret ad a precizitásnak, és művészetté teszi a tökéletességet. A lány nem időzhetett mellette. A körtánc szabályai szerint tovább kellett forognia, ezért nyújtott lábfejével ívet rajzolva kitért, majd közelebb lépett hozzá, és búcsúzóul megölte. A
bordák közé hatoló pengéjén végigfutott a fiatal szív staccatója, a vállára boruló arc puhasága pedig emlékezetébe idézte a férfit, akitől táncolni tanult. Amikor apja temetéséről visszatért, épp így ölelte át őt is. A lány hátralépett, és egy rövid közjáték után ismét táncpartnerre talált. A fekete hajú fiú rendkívül fiatal volt, talán tizenhat éves lehetett, játékos mozdulataiban pedig nyoma sem volt az előző partner feszélyezettségének. Rövidkardja kacskaringós íveket vágott a levegőbe, és a lány meglepetten ismerte fel bennük az akrobaták mutatványait. Akkor látott hasonlót, amikor a Virágok ünnepén vőlegényének erős karjába kapaszkodva járta Elya városát. Az emlék mosolyt csalt az ajkára, és jutalmul ő is mutatott egy trükköt a fiúnak: egyik kardját a levegőbe dobta, és puszta kézzel taszított egyet az ámuló sihederen. Ahogy a pörgő penge újra markába hullott, a fiú pedig elterült a földön, odébb lépett. Mosolya nem tartott sokáig. A tömegben megérezte az ismerős sötétséget. A rőt farkas a szekértől hátrált egyik kezében a láncba tekert pallossal, másikban hosszúkardjával. Fegyverét nem használta, hangját azonban annál inkább. A lány egy sasszéval félrelépett, ahogy a férfi áriája feltépte a sáros földet, és három lovagot hús és fém formátlan masszájává gyúrva repített szét. A tiadlani felé szökkent, de útját egy újabb táncos vágta el. A halántékánál őszülő férfi gyakorlott és kellemes partnernek bizonyult, a lány pedig most először érezte azt, hogy igazán szüksége van minden tudására. Izmai feszültek, és teste nyújtózott, ahogy egy piruettel félreszökkent, majd mérleglépéssel kinyújtotta pengéjét partnere felé, aki egy csípőfordulattal udvariasan utat engedett maga mellett a slan tőrnek. A lány azonban nem tudott teljes lényével a táncra figyelni. Szeme sarkából látta a pallost, melyet nem sokkal apja halála után pillantott meg először egy ószeres boltjában. Vőlegényével a jégeső elől menekültek be a tömjénszagú kis
üzletbe, a fiatal férfi pedig csak egyetlenegyszer érintette meg a fegyver markolatát – és többé nem volt önmaga. A lányt a combjába vágó hosszúkard riasztotta fel, jelezve, hogy álmodozásnak nincs helye ilyen gyakorlott partner mellett. Rövid siklólépéssel hátrahagyta a férfit, és engedte, hogy helyét egy fényes páncélba öltözött lovag foglalja el. Pár napja már látta a lovagok támadásának főpróbáját, és tudta, hogy nem késlekedhet. A rőt farkas most sem tétovázott. Ahogy felé iramodott, a férfi hangjának regisztere megváltozott, és szavaira egy függőleges csík nyílt a levegőben a szekér mögött. Az erdő képe meghajlott, majd kétoldalt körbefordult a csík mellett, mintha tükörrel borított ajtók nyíltak volna szét, melyek a semmiből születtek. Az ajtók mögött újabb és újabb kapuk tárultak, a lassan formálódó, csillámló tükörfolyosón pedig kaleidoszkópszerű geometriai rendben váltotta egymást folyók, fák és mezők képe. Minden egyes új ajtó mérföldekkel nyújthatta meg a mágikus folyosót, a félelf pedig legalább tízet számolt belőlük, mielőtt a jelenés megállapodott és a térkapu stabilizálódott. A rőt farkas és a vadászok egy része a kapun át vonult vissza, bár a tiadlani sejtette, hogy valójában előremenekülnek, és nem hátra. A lány követte őket a kapun át. Ahogy azonban átlépett, már tudta, hogy hibát követett el. Az embervadászok túl sokan voltak, így a táncparkettnek azon az oldalán nem győzhetett. Vonzotta a pallos közelsége, azé a rettenetes fegyveré, mely őrjöngő gyilkossá változtatta vőlegényét, akinek ámokfutását végül ő maga fékezte meg slan tőreivel. Akkor a becsületbe és kötelességbe vetett hite győzött, és apja eszméihez híven azt tette, amit a józan ész diktált: feláldozott egyetlen életet, hogy megmentse sokakét, ezzel pedig elveszette szerelmét, és vele majdnem ép elméjét is. A vőlegényének halálát követő hetekben egész nap ágyban feküdt, és próbált aludni, hogy az öntudatlanságban ne érezze
azt a kibírhatatlan fájdalmat, ami gyötörte. Az orvosok azt mondták idegláza van, ő pedig még lázálmaiban sem tudott szabadulni tettétől. Újra és újra maga előtt látta a fiatal férfit, olyannak, amilyen még a lánykérés előtt volt, majd újra és újra táncolt vele álmában. A tánc pedig harccá vált, majd a harc ismét tánccá, míg le nem döfte, és meg nem látta szerelme szemében azt az utolsó, vádló pillantást. Valahogy azt hitte, hogy mielőtt meghal, az ifjú felszabadul a gonosz varázslat alól, és utolsó szavaival meg bocsát neki, vagy legalább valami jelét adja, hogy megérti, miért kellett ezt tennie. De nem így történt. A lány megtorpant a térkapu túloldalán. Szédítően közelinek tűnt a szerelmének sírja mellett tett eskü beteljesítése, mégis nagy volt a kockázat. Mikor annak idején magához tért a hetekig tartó kínzó látomásaiból, könnyűnek és tisztának érezte magát. A láz valamit kiégetett belőle, álmaiban a harc és tánc végleg összeforrt, egységükből pedig egy új stílus született; Slan tanítványként mindig is hiányzott belőle a céltudatosság, de attól a pillanattól kezdve a napnál is világosabban látta sorsát, azt, hogy életének célja visszaküldeni a kard sötét lelkét az örök körforgásba. Azóta hosszú utat tett meg, miközben a fegyvert üldözte, és most hogy ilyen közel jutott hozzá, nem tudta, képes– e újra elengedni. A fegyvert azonban még mindig négyen őrizték, és közülük az egyik a Vya Grom vajákosa volt. Ha megpróbálja átverekedni magát rajtuk, jövője, melyet oly biztosan látott maga előtt, talán semmivé foszlik, és eddigi erőfeszítései hiábavalónak bizonyulnak. Végül győzött a józansága. A lány visszaindult a térkapun át, egy macskaugrással kikerülte a mellette elröppenő dárdát, melyet egy lovag hajított át a mágikus folyosón, lendülete pedig egészen a szekérig vitte, mielőtt a tér vibrátói végleg elhaltak volna mögötte. A csata már a lezáráshoz közeledett. Ahogy a kiáltozás és acélcsengés halkult, a lány is ébredezni
kezdett a harc meditatív transzából: A harcmező valószerűtlensége megszűnt, múlt és jövő eltávolodott egymástól, hogy csak az út mellett fekvő holttestek prózai jelene maradjon. Mindkét fél komoly veszteségeket szenvedett, az ősz halántékú embervadász már csak egyedül állt a megmaradt lovagok gyűrűjében. Kardcsapásai gyakran jutottak túl az ellenség pengéin, de szinte mindig fennakadtak a teljes és félvértezeteken, míg végül a mögé kerülő Zaur Haronnai le nem fejezte. Ahogy végignézett a harcmezőn, a lány szeme megakadt a sihederen. A fiatal fiú a halott lovagok között feküdt, bal kezét egy súlyos kard vágta le, mely oldalát is végighasítva a medencecsontjáig hatolt. A félelf hozzá lépett, és letérdelve végigsimította a homlokát. Érintése alatt a fiú zihálása lelassult, és arcán különös nyugalom jelent meg, ahogy a lány másik keze slan tőréért nyúlt. Mögötte Zaur Haronnai levette sisakját, és a homlokát törölgetve egykedvűen nézte a jelenetet. A lány azonban nem adta meg a kegyelemdöfést, ahogy arra a lovag számított. Tőrének markolatáról leszakította a selyemszalag maradékát, melyen már rég elhalványultak a rúnák, és elkötötte vele a fiú karját. – Mi a bánatot művelsz bogaram? – kérdezte homlokráncolva a lovag. Gro-Ugon pusztái arra tanították, hogy csak győztesek és holtak vannak, így gyanakodva nézte, ahogy a lány karjába veszi a sebesültet, és a szekérre rakja, majd helyet csinál az urisi juhsajtok között. – Nem hagyhatjuk egyedül. A fiúnak segítség kell. – Nekünk pedig meg kell találnunk a kardot, és még azt sem tudjuk, merre menekültek vele a füstlidérc kutyák – fújtatott dühösen a férfi. – Nincs időnk játékokra. – A vérző biztonságot keres, a folyó tengert. Mind ugyanarra tartunk – válaszolta a lány, ahogy a legközelebbi falu felé intett.
– Tréfálsz? Ezzel a szekérrel akarsz… – csattant fel Zaur Haronnai, de a félelf állta hideg tekintetét. Úgy tűnt, hogy a fiú nélkül egy tapodtat sem mozdul. A lovag végül megadóan vetette szét karját. – Rendben. Valaki ugorjon fel arra az átkozott bakra, és induljunk végre. A maréknyi reagi lóra kapott, a szekér megrándult, és a megfogyatkozott csapat elindult arra, amerre a pallost sejtették. Ahogy a térkapu összezárult, a rőt farkas térdre rogyott. Érezte, hogy haldoklik, és bár a gyomrába fúródott dárda sem volt éppen gyerekjáték, tudta, hogy ennél sokkal nagyobb a baj. A szíve fölé tetovált farkasfej hidegen izzott, ahogy az aquir sarjadék mohón szívta testéből az életerőt, ráadásul a felrúnázott ezüstbilincs, melyet egy kardcsapás vágott ketté, csonkán lógott a pallosról. – Fogd! – nyögte rekedt hangon, melyet olyan szárazra szívott az od, mint a legerősebb pálinka, és odanyújtotta a pallost Caelevnek. A karját és testét borító od– csatornák ekkorra már szabad szemmel is láthatóvá váltak, mintha ezernyi penge metszett volna finom rajzolatokat a bőrébe, melyek hol behegedtek, hol újra megnyíltak. A fiatal vadász elkapta a földre hanyatló farkast, és körbenézett, hogy felmérje, milyen messzire jutottak a tér hasadékán át. – Corin, Roefus, kerítsetek valamit, amiből hordágyat készíthetünk! – Nem! – csikorgatta a fogát a rőt farkas, ahogy eltaszította magától az ifjút. Túlerőltetett hangja eltorzult, mintha egy egész kórus beszélne, orrából és szeméből pedig patakzott a vér. – Nem érted… Vissza akartam menni… de a némber elállta az utam. A kard… hamarosan képes lesz… parancsolni a testemnek. Ezért kellett… hátrahagynom a társaimat is… ezért kell… minél messzebbre jutnotok tőlem. Caelev bólintott. Megértette, hogy a farkas testében zajló burjánzást többé sem isteni, sem emberi mágia nem képes
megfékezni. Lerázta a használhatatlanná vált bilincset a pallosról, és még egy utolsó pillantást vetett a rőt farkasra. A férfi lehunyt szemmel koncentrált, hogy lelassítsa a sarjadékot, mely kitartóan kúszott szíve felé az ideg mentén, ami a hangszálaitól indult, és melyet a dorani mesterek laryngeus recurrensnek neveztek, amikor annak idején elmagyarázták neki, végül hogyan fog meghalni. Caelev megindult két társával a falu felé, Szurok Corin azonban már az első lépésénél összerogyott. – Átkozott méreg! – nyögte az ifjú, ahogy talpra segí– tették. Caelev maga is érezte a zsibbasztó anyag hatását, melytől a világ lassan forgott, bár rá közel sem volt olyan erős hatással a mérgezés, mint Corinra. – Hol az amuletted? – kérdezte, Corin azonban megrázta a fejét. – Nekem nem jutott. – Itt az enyém – nyúlt érte Caelev, de társa megállította. – Te is megsebesültél. Tudom, mire gondolsz, de hagyd! Legalább az egyikünknek legyen tiszta a feje. Egy percig némán néztek egymásra, majd Caelev lehunyt szemmel sóhajtott. – Rendben, induljunk. Az ifjú vadász csak reménykedhetett benne, hogy a méregnek nincsenek maradandó hatásai. így is sok jó vadászt veszítettek, és nem akarta, hogy a barátja is köztük legyen, – Ez nem alakul valami jól – morogta, ahogy a szédelgő Szurok Corint két oldalról támogatva elsiettek a falu felé.
11. A szekér lassan haladt a mély vágatok szabdalta úton. A sebesült fiú az eget nézte, ahogy feje a meditáló félelf ölében feküdt. A lány egyik keze a fején, másik a mellkasán nyugodott, a fiú vérveszteségtől vadul verő szíve felett. Az ifjú vadászt felkészítették a halálra, arra, hogy fogságba eshet és
megkínozhatják, arra azonban nem, hogy fogva tartói akár könyörületesek is lehetnek. A vérveszteség, és a méreg maradéka, melynek nagy részét kimosta sebéből a vér, félálomszerű állapotba ringatták. Nem tudta, mit kellene tennie, így egyszerűen hagyta, hogy történjenek a dolgok. – Fázom – mondta hideg verítékben fürdő arccal, inkább csak önmagának. A félelf lecsatolta fehér köpenyét, és betakarta vele a fiút, gondosan kikerülve csonka karját, melyet a sajtokra polcolt, hogy ezzel is csillapítsa a vérzést. – Nem messze innen örök a hó. Csak a folyók feketék – mondta, ahogy elnézett a távoli hegycsúcsok felé. A fiú hol rá, hol a távolabb léptető lovagokra emelte tekintetét. – Te nem vagy olyan, mint a többiek – kockáztatta meg. – Nem – felelte a félelf, majd ismét lehunyta a szemét. – Akkor miért segíted őket? – A kard a lovagok öröksége – válaszolta a lány. – Joguk van hozzá, de a kardba zárt lélekhez nincs. Az a démonoké, az én dolgom pedig, hogy mindenki megkapja, ami neki jár. A fiú kábult fejében zavaros gondolatok kergették egymást. A kardot Doranba kellett vinniük, a lány azonban egy szóval sem említette, hogy a varázslóváros magisztereinek bármihez is joguk lenne. Az urisi vadászok közt azt tanították neki, hogy tegye a kötelességét, az ítélkezést pedig hagyja az istenekre. Itt a szekéren fekve azonban nem volt olyan világos, hogyan őrizheti meg becsületét, ha rangidősek és királyok döntik el helyette, mit kell tennie. Csak találgathatta, hogy miért akarják a doraniak a kardot, és ami még fontosabb, hogy mire lehet képes a fegyver. A coensyl szerint a kard szolgájává tudja tenni az embereket, de a varázshatalma nyilván nem merül ki ennyiben. Kellett, hogy legyen itt még valami, ami miatt ilyen sokan meg akarják szerezni. Fáradt elméje hiába próbálta kibogozni az összefonódó és egymásnak feszülő érdekek hálóját.
Gyanította, hogy az egész játék egy része politika. Erre sem készítették fel tanítói. – Hé! – kiáltott hátra Zaur Haronnai, és a szekér mellé léptett lovával. – Azt hiszem, eljött az időd, szépségem. Előttük, az út kanyarulatában egy magányos alak dülöngélt jobbra-balra a vöröslő ég háttere előtt. Az ellenfényben nehéz volt megállapítani, de mintha a mellkasából húzta volna ki a dárdát, melyre egy rongybaba természetellenes ernyedtségével támaszkodott. A félelf egy szákot tolt térde helyett a fiú feje alá, és felvette kardjait. Neveltetése tiltotta, hogy valótlant állítson, azt azonban engedte, hogy a lovag félreértse szavait: célja nem a rőt farkas, hanem az általa hordozott kard elpusztítása volt. A sors azonban úgy hozta, hogy ehhez előbb a farkas porhüvelyét kellett ártalmatlanná tennie. – Attól tartok, nélkülöznöd kell kicsit a szárazdajkát – mondta a lovag a fiúnak, ahogy a távolodó félelfet nézve összekócolta a haját. A gesztust valószínűleg barátságosnak szánta, a fiú hajszálai azonban a vaskesztyű lemezei közé akadtak. A suhancnak némi erőfeszítéssel azért még félájultan is sikerült elkerülnie, hogy felszisszenjen. A lány előrement, majd félúton megállt a lovagok és a magányos alak között. Ahogy tüdeje megtelt friss hegyi levegővel, fülében ismét felhangzott a zene, mely a fenyvesek zúgásán és harkályok kopácsolásán szűrődött át. A zenén túl pedig meghallotta egykori kedvesének hangját. Egy, két, há és… A lány futott. Lábfeje alig érintette a talajt, a szél zúgott a fülében, lelke azonban még a testénél is gyorsabban szökkent előre. A sötéten imbolygó alak kissé megbicsaklott, ahogy a zavarás diszciplínája berobbant elméjébe, aztán a lány teste is beérte a lelkét. Egy keresztlépéssel lendületet adott piruettjének, majd elrugaszkodott a földtől, és pörögve szállt a levegőben. Forgását slan tőreivel fékezte meg, ahogy könnyedén földet ért, az ajkáról felszakadó éles kiáltás pedig a lenyugvó nap felé riasztott egy csapat varjút.
Egy pillanatig mozdulatlanul álltak egymás mellett, aztán a testarányaiban már nem egészen emberi alak, aki valaha a Rőt Farkas volt, három darabba vágva hullott a porba. A lány egy íves mozdulattal lerázta kardjáról a sűrű, fekete masszát, mely már inkább emlékeztetett iszapra, mint vérre, és visszasétált a szekérhez. Ahogy a mellette elhaladó lány hallótávolságon kívül került, Zaur Haronnái az egyik társához fordult. – Készüljétek! – mondta. – A tiadlani jó lehet arra, hogy az élvonalban kifárassza az embervadászokat, de most, hogy a megkapta a bosszúját, bármikor ellenünk fordulhat. Amint füttyentek, elvághatjátok azt a csinos kis torkát.
12. Caelev a falnak támaszkodva öklendezett. Szeme lázasan csillogott, hányingere pedig továbbra sem enyhült, bár gyomra már rég kiürült. Corin ájultan feküdt mellette a földön. Mióta leszállt az est, a hegyi falu meredek kis mellékutcájában alig találkoztak járókelőkkel, de ha mégis erre vitt valakit az útja, az gyorsan és undorodva kerülte ki a két ifjút – a helyiek nyilván részeg kereskedőknek nézték őket, akiket összevertek a kocsmában. – A váltócsapat még nincs itt – közölte Roefus, ahogy visszatért körútjáról, és egy kulacs vizet nyújtott át Caelevnek, amit a kútról hozott. Ő mindvégig hátul maradt, a pallos közelében, így égy karcolás sem volt rajta. – Most már minden a többieken múlik – zihálta Caelev, majd nagyot kortyolt a kulacsból. Még a hányás is jobb volt, mint ez a száraz öklendezés. – Corin hogy van? Roefus letérdelt, és megvizsgálta az eszméletlen vadászt. – Nincs magánál, de nem hiszem, hogy súlyos az állapota – mondta végül. Vagy a rőt farkasok becsülték túl a mérget, vagy lovagok használtak mást a kardjaikon, mint a nyilaikon, mindenestre az ártalmas anyag nem tűnt halálosnak.
A meredek hegyoldalba vágott falu háztetői felett pont rá lehetett látni a vörös holdra, ami most emelkedett a szemközti hegyvonulatok fölé. A völgyben ülő pára elrejtette a hosszabb, keleti utakat, így nem tudhatták, milyen közel jár az erősítés. – Hé! Ide! – hangzott fel mellettük az éles kiáltás. A kis sikátor végében egy lovagi páncél derengett. – A fenébe! – mondta Caelev, ahogy a pallosra támaszkodva kardot rántott. A lovag végigfutott a szűk kis sikátoron, Caelev kivédte ugyan a csapását, de a roham lendülete ledöntötte a lábáról. Próbált felkelni, a világ azonban még mindig forgott vele, és egyensúlyát vesztve visszahanyatlott. A lovag diadalmas csatakiáltással felemelte a földről a pallost, melyen az apró szalagok tucatjait úgy borzolta a szél, mintha tollak lennének. A férfi Caelev felé fordította a súlyos fegyvert, és felkészült rá, hogy megadja a kegyelemdöfést. A lány ebben a pillanatban ért a sikátor végére. A lovag csatakiáltása vezette nyomra, és bár nem szívesen hagyta magára a sebesült suhancot, tudta, hogy nincs választása. Az utcácskán végigfutva egy ugrással a lovag előtt termett, hogy megakadályozza a végzetes döfést. A lefegyverzést mesterien hajtotta végre, a lovag kezéből kihulló varázskard pedig tompa kongással gurult el. A lány a pallos felé ugrott, de a lovag elkapta a vállát. A félelf egy fordulattal kibújt a szorításból, és visszatámadt. Hosszú haja szinte súlytalanul úszott a levegőben, a kardja markolatára rögzített szalag kacsaringós ívet rajzolt ki, ahogy pengéi villámgyorsan kopogtak a lovag páncélján. Tudta, hogy a háta mögött feltápászkodó vadász, akinek megmentette az életét, össze van zavarodva. Csak remélhette, hogy nem támad rá, a helyzete pedig még nehezebbé vált, amikor éles fütty hangzott fel, a sikátoron pedig Zaur Haronnai csörtetett végig. A nagydarab férfi nem pazarolta idejét a lányra, hanem egyenesen a földön fekvő pallos felé törtetett.
Caelev elvágta Haronnai útját, mialatt a félelf pengéje rést talált a másik lovag páncélján, és bevégezte a munkát. A fejvadász nyilván úgy számított, hogy újdonsült tiadlani szövetségesével könnyen legyőzhetik Zaur Haronnait, mielőtt a többi lovag megérkezik, de tévedett. Kardvágását maga a félelf akasztotta meg. – Esküm még mindig köt. Neked nem árthatok – mondta a lány a lovagnak, akit legalább annyira meglepett, hogy a védelmére keltek, mint az urisi embervadászt. – Jó tudni – modult fel Haronnai, és mintegy jutalmul, lesújtott az apró lányra, aki félrekígyózott a lovagi kard elől. Ekkor azonban mindhárman megdermedtek a távolodó lépések hallatán. Roefus, aki felkapta a földön heverő Syvanast, a falu főtere felé futott a szűk kis utcák labirintusában. A félelf és a lovag összenézett, majd mindketten a tántorgó Caelev ellen fordultak. A tiadlani tőrei kicsavarták kezéből a hosszúkardot, a lovag súlyos ökle pedig olyan ütést mért az állára, hogy elsötétült előtte a világ, és ájultan terült el az utcakövön. A lány és a lovag vállt vállnak vetve iramodtak a varázskard után, Roefus előnye azonban túl nagynak bizonyult. Az ifjú eltűnt a szemük elől, bekanyarodott egy kis sikátorba – ahol egyenesen belefutott egy reagi lovagba. A sovány ifjú minden erejét a védekezésre összpontosítva emelte maga elé a Syvanast, amivel éppen hogy csak sikerült hárítania a vágást. A lovagi kard a pallos markolatának csattant, majd végigsiklott a penge teljes hosszán, leborotválva róla a szalagokat. Roefus tudta, hogy esélye sincs a lovag ellen, így ahelyett, hogy páncéllal borított testét vette volna célba, inkább minden mentális energiáját összeszedve az elméjére sújtott le. A férfi felszisszent, és szitkozódva összerogyott, ahogy fejébe hasított a fájdalom. A pillanatnyi haladék elég volt a magas ifjúnak, hogy sarkon forduljon, és egy másik sikátorba vesse magát. A lovag azonban máris talpon volt, és ahogy az ifjú után
iramodott, vaskos csizmája eltaposta az utolsó szalagokat, melyek a varázskardról hullottak le.
13. Ölni, ölni, ölni… a lelked az enyém. Szolgálj, szenvedj… és pusztulj! Véred a fürdőm, arcod a maszkom, kínom a kínod legyen! A sötétség tombolt. Kátránytengerként tajtékzó vágyai között azonban hosszú idő óta először valami más is felpislákolt: az értelem rég elveszett szikrája. Az örvénylő feketeség megdermedt, és egy kérdés fogalmazódott meg a fortyogó mélységben: Hol vagyok? Aztán egy másik: Ki vagyok? Emlékei lassan összeálltak. A kirakós darabjai egymás után csúsztak a helyükre, és kezdett kirajzolódni mindhárom élete. Felrémlett előtte első teste, mely nedves volt és forró, lüktető emberi hús. Emlékezett rá hogyan gyújtogatott, és hogyan kínzott apró állatokat gyermekként, majd hogyan kóstolgatta a fekete mágia édes titkait. Emlékezett rá, milyen volt megölni mesterét, faluról falura vándorolni, és megerőszakolni a gyermekeket. Emlékezett rá, hogyan fokozták a hús gyönyöreit a sikolyok és a haldoklók vonaglása. És emlékezett arra is, hogy milyen volt túltenni mindenkin, és elvenni mindent, amire szüksége volt. Míg élt, isteneket gyalázott, és démonokkal alkudozott, végül azonban alulmaradt a korral és a feldühödött tömeggel szemben. Aztán eljött a második ébredés. Új teste hideg volt és nyirkos, szívdobogás helyett zsíros kis férgek nyüzsgése töltötte ki mellkasát. Amíg élt, bujkált a halandók és halhatatlanok elől, lelke pedig halála után is kívül esett az istenek látókörén. A hús örömeit maga mögött hagyta, a pusztítás gyönyöre azonban megmaradt. Syvanként nem volt
szüksége senkire és semmire, így ok nélkül és szabadon gyilkolt, átkozott és kínzott. Aztán ez is véget ért. Különös erő rántotta át a puha sötétségen, ami olyan sűrű volt, mint második ébredésekor a fekete föld. Aztán a pentagramma közepén állt, körülötte varázslók és harcosok, akik egyszerre támadtak rá. A harc rövid volt, a pallos valósággal kettévágta, és ahogy a penge átjárta a testét, a hideg fémbe foglalt varázsjelek elvezették és csapdába ejtették a lelkét. És eljött a harmadik ébredés. Új teste hideg volt és kemény, szabadsága elveszett, de a pusztítás megmaradt, mert ő maga vált fegyverré. Csak rövid epizódokra ébredt fel, amikor hordozói kihúzták a hüvelyből ölt, majd visszatért az öntudatlanságba. Alkotói elszámíthatták magukat, mert már a kezdet kezdetén sem tudták mindenben engedelmességre bírni. Egy csatában azonban végleg megsérülhetett a testére rótt varázs jelek egy része, mert visszakapta saját akaratát. Végre megölhette hordozóját, és mindenkit, aki a közelébe került, így azonban egyedül maradt a harcmező közepén. És ekkor megszületett fejében a terv, mely kiszolgáltatta neki hordozóit, akiknek kiszolgálására megalkották: elhitette velük, hogy segíti őket, majd a legváratlanabb pillanatban fellázadt, és gazdáját hátrahagyva mást keresett. A védteleneket sötétté gyalázta és orgyilkosságba hajszolta, a békéseket meggyilkolta, az őrjöngőket vigyázta – legalábbis amíg jobb hordozót nem talált. Ahogy a mentálmágia bénító hatása lefoszlott róla, Syvanas megérezte, hogy fejjel lefelé himbálózik. Aztán a keresztvasra feszített apró szobor felnyitotta sima szemét.
14. Roefus a falu főtere felé futott. Nyomában lovagi csizma csattogott a meredek sikátor lépcsőin, távolabb kiáltások harsantak. Nem tudta, milyen messze lehet az erősítés, sem azt,
fel tudja-e tartani üldözőit addig, de megtette, ami tőle telt. Az utolsó néhány lépcsőt átugorva felért a kis főtérre, és szembetalálta magát három lovaggal. Visszafordult volna, de az őt üldöző reagi beérte, és egy ugrással rávetette magát. Roefus lehunyta a szemét. Tudta, hogy innen már nincs menekvés. Testét forróság öntötte el, hirtelensúlytalannak és anyagtalannak érezte magát, aztán meghallotta az éles sikoltást, ami nem az övé volt, mégis, mintha a mellkasából szakadt volna fel. Ahogy körbenézett, a világ lobogott körülötte, a lovag pedig, aki rávetette magát, eszméletlenül füstölgött a lába előtt. Az ifjú hitetlenül meredt saját kezére, mely valahogyan sárgásvörösen örvénylő lánggá vált, majd tekintete az egyetlen dologra siklott, aminek még mindig érezte a súlyát: a kezében tartott pallosra. Bár nem volt benne biztos, de az arca előtt remegő levegőn át úgy tűnt, mintha a kard markolatát díszítő apró szobor mosolyogna. Sok ideje azonban nem volt a nézelődésre. A lovagok egyike rátámadt, kardja azonban ártalmatlanul siklott át az ifjú lángtestén, Roefus pedig visszavágott. Ügyetlenül kezelte a súlyos fegyvert, de mivel nem kellett védekezéssel bajlódnia, csapása célt ért. Nem ejtett mély sebet, de a lovag mégis úgy üvöltött fel, mintha megcsonkították volna, és azonnal a földre zuhant. Roefus csak sejtette, hogy ez is része lehet a kard varázserejének, abba pedig inkább nem gondolt bele, hogy a fekete mágia melyik ága okozhat ilyen sebet. Harmadik támadóját lángoló érintésével döntötte le a lábáról, majd a pallossal adta meg a kegyelemdöfést,; aztán lángjai kialudtak, és ismét emberré vált. A tudata peremén éppenhogy csak hallotta a házaikból menekülő falusiak kiáltozását, a füstszag pedig arról árulkodott, hogy véletlenül megérinthetett valamit. A kis utcákból újabb lovagok bukkantak elő. Roefus– nak nem volt hová futnia, így a fáinak vetette hátát, és előreszegezte a Syvanast. Használnia azonban nem kellett a
pengét. Ahogy a megmaradt lovagok egyszerre rontottak rá, élükön Zaur Haronnai-el, a kard hegyéből tucatnyi villám csapott ki, melyek szikrázva végignyaldosták páncéljukat. A reagiak egymás után hullottak térdre, mögülük azonban a félef lány bukkant fel. A tiadlanit ekkorra már cserbenhagyta fáradt elméje, így kénytelen volt pusztán ügyességére és reflexeire hagyatkozni. Apró teste bámulatos fürgeséggel kerülte el a csattogó, kékes szikrákat, ahogy jobbra– balra szökkenve közeledett Roefus felé. Már-már úgy tűnt, hogy eléri az ifjút, de az utolsó pillanatban izmai minden előjel nélkül felmondták a szolgálatot, háta megfeszült, és rángatózva nyúlt el a földön. Roefus nem vesztegette az időt. Ellökte magát a faltól, és megpróbált átvágni a félkörben fekvő támadói között. Itt– ott kezek nyúltak utána, a varázskarddal azonban könnyedén ártalmatlanná tette őket, miközben a főtér közepén ásító nyolcszögletű kút felé igyekezett. A legtöbb varázstárgyat szavakkal vagy mozdulatokkal lehetett irányítani, az viszont a napnál is világosabb volt, hogy Syvanas saját akaratából cselekszik. Roefus tudta, hogy a kard nem beszámítható, és azt is, hogy semmiféle eszköze sincs a megzabolázására. Tökéletesen megértette a coensyl aggodalmát, és ahogy felemelte a pengét, hogy a kútba hajítsa, csak reménykedhetett benne, hogy a dhon majd belátja, nem volt más választása. A kard azonban felismerte, hogy mire készül. Az ifjú teste megvonaglott, a fájdalom elvakította, ahogy a markolatból kicsapó villámok a testén át a földbe futottak. Ahogy Roefus ájultan terült el, a kis tér elcsendesedett. A távolban menekülők hangja lassan elhalt, a közeli háztetőn pedig fokozatosan elharapóztak a lángok. A sárgás fényben egy újabb apró alak jelent meg. A megcsonkított karú urisi fiú olyan sápadt volt, mint egy kísértet, ajka elkékült, feje újra és újra előrebillent. Egyértelmű volt, hogy nem éri meg a reggelt, utolsó erejével mégis a tér közepén heverő pallos felé vonszolta magát. A tér másik
oldalán egy sötét árnyék mozdult. Zaur Haronnai lerázta magáról társai holttestét, és súlyos páncéljában négykézláb kúszott a kard felé. Végül sikerült felállnia, lassú versenyfutásukat mégis a fiú nyerte, aki erejének utolsó maradékával emelte fel a kardot, és a kút felé lépett. – Azt már nem, vakarcs! – lihegte a lovag, és karjába kapaszkodva feldöntötte. Egyszerre terültek el a földön, a haldokló suhancot leszorította a hatalmas test, a pallos azonban az eséstől a lovag hasába fúródott. A fiú elégedetten mosolygott, és minden erejét összeszedve csavart egyet a kard markolatán; – Ezt a bal karomért – lehelte. A nagydarab férfi próbálta kihúzni a pengét, de hiába, vonaglásától csak egyre mélyebbre és mélyebbre csúszott a kard. A fiú felkészült a halálra, a sötétség azonban nem ragadta el. Ahogy a lovag hideg szeme megüvegesedett, úgy enyhült a fájdalma. Keze felől meleg bizsergés futott végig a testén, sebei behegedtek, a szeme alatti karikák eltűntek, zsibbadt tagjai ismét megteltek élettel. Hamarosan elég erős volt ahhoz, hogy legördítse magáról a lovag holttestét. Kirángatta a testből a pallost, és fél kézzel maga mögött húzva a fegyvert a kúthoz ment. Ahogy felemelte, hogy vízbe hajítsa, egy pillanatra megállt, és megcsodálta az apró szobrocska obszidiánszemét. Ujjai megszorultak a markolaton. A méregtől még kissé kábultan gondolta végig azt a rettenetes és fantasztikus pusztítást, amit a fegyver pár perc alatt végzett, és megborzongott, ahogy ráébredt, milyen hatalmassá tehetné őt a kard. Szemében felerősödött a tűz visszfénye, ahogy egy lépést tett hátra. Tudta, hogy csonkolt kezével sosem lehet belőle teljes jogú embervadász, legfeljebb beavatott. A kard azonban naggyá tehette őt, és csak annyit kért cserébe, hogy szolgálják.
A fiú megfordult, vállára kanyarította a félelf fehér köpenyét; majd a varázskardot magához ölelve elsietett az éjszakába. A félelf volt az első, aki magához tért. A hosszabbik úton érkezett urisi erősítés egy kis sikátorba vonszolta, hogy a kút mellett fekve ne akadályozza a házak oltását. Mellette az eszméletlen Roefus, Gaelev és Corin feküdt, kissé távolabb pedig halott lovagok testéből emelt halom pihent. A félelfnek nem kellett megszámolnia a testeket, hogy tudja, néhány hiányzik közülük. Látta már korábban is, hogyan szólítja magához a kard a holtakat, azt pedig, hogy védelmezni, vagy megöletni akarja velük hordozóját, csak az istenek tudhatták. A lány nem vesztegethette az időt. Pontosan tudta, hogy bevégzetlen kontraktusuk miatt talán egyszer az Erm Uris embervadászaival is találkozhat még, de azt is, hogy ez nem következik be egyhamar. Összeszedte holmiját, köpenyét azonban hiába kereste. Zaur Haronnai, akit végül esküje ellenére nem tudott megmenteni saját kapzsiságától, megüvegesedett, vádló szemekkel bámult a testek halma alól. Koi Cheon, a tiadlani félelf lehajtotta a fejét, aztán erőt vett magán és eltűnt a hajnali ködben.
Szarka Zoltán: Árnyak gyülekezete
1. Tezerdum Szíve szerint a világ végéig üldözte volna a prédáját, de tudta: most kell elejtenie. Maga előtt látta arcának rándulását, ahogy a vadászpenge átmetszi a torkát. Nem, ez túl könnyű. És ha csak megsebezné? Ha gyötörné egy keveset, cserébe a kínokért, amit övéinek kellett kiállniuk? Pompás lenne, de nincs rá idő – marad a gyors halál. Mióta Aren Aziel kíséretébe fogadta, társai gyanakodva méregették. Mintha nem igazolta volna épp elégszer a megbízhatóságát. Buzgóbb és könyörtelenebb martalóc volt, mint azok együttvéve, még a nőket sem kímélte… de minden ártatlan élet ehhez az egy szükséges halálhoz kövezte az utat, és tudta, hogy a lelkek megbocsátanak, ha bosszút áll helyettük is. Az alkony párás volt, a tábor zajos és gyanútlan: eljött az idő. Az urisi embervadász – öt nyár óta kapitány – a faluja gyilkosának szánt pengéket markolva indult neki. Tudta, hogy több testőrrel kell elbánnia, és ha botor módon fog neki, rajtaveszt. Az évek azonban megtanították, hogy ne hibázzon; a küzdelem előtt többnyire – most is – kísérteties nyugalom szállta meg. Támadhatott volna a célpontra úton vagy pihenőben, mégis a tisztálkodás óráját választotta, mert ez kecsegtet tett a
legbiztosabb sikerrel. Elidőzött a patak partján, ahol; célpontja mosdott: a helyet kereste, ahonnan leszedheti az őröket. Meglepetésére csak egyet talált a közelben, azt is fegyvertelenül, a maga dolgában elmerülten. Hang nélkül hanyatlott oldalra a tarkólövéstől, a kapitány pedig folytatta útját a prédája felé. Hallotta az énekét, a boldog nótát régi időkről mikor még béke honolt a világ minden szegletében. A béke ideje azonban lejárt, Azielnek vesznie kell. A holtak nevében. Uris nevében. Az embervadász kétlépésnyire járt a nedvesen domborodó háttól, mikor jobb kezében megvillant a penge. Baljával a fejet rántotta hátrafelé–, a másikkal végigvágott a védtelen nyakon. – Tezurdumért! – sziszegte a préda elfakult arcába, mielőtt a lapocka mellé döfött. A szív dobbant még párat, mielőtt végleg elcsendesedett. A kapitánynak nem volt kétsége afelől, hogy a kíséret többi tagja habozás nélkül megölné, ezért olyan sebet ejtett a saját torkán, melyet a felületes szemlélő alappal hihetett végzetesnek… és félúton sem járt a tábortüzek felé, mikor tagjaiból kiszállt az erő. Az elfúló kiáltásra felbolydult fegyveresek tömegével vetették magukat a tettes nyomába, de hiába keresték, és varázshasználóik sem jártak több sikerrel. A sebesült testőr, aki csak istene kegyének köszönhette, hogy ki nem vérzett harmadnapra szintén eltűnt: hazafelé indult, hogy hírt vigyen övéinek a Tezerdumi hóhér végzetéről.
2. Sebzett lélek A nappalok és éjjelek váltakozása mit sem jelentett. Mióta bosszút állt faluja elpusztítóján, a kapitány olyan üres volt, mintha ő maga halt volna meg. Az otthona elveszett – már csak az Erm Urisért élt. A klán rendelkezik az életével, s ha visszatér, megkapja új küldetését, ahol megmutathatja, mire képes. Ha szerencséje van, dolgavégezetten éri a vég, és terhétől szabadulva követheti őseit a Fátyolon túlra. Ahogy közeledett céljához, úgy erősödött benne a meg– győződés: rá bízzák majd, hogy fényt derítsen a támadás hátterére. Sok ember halhatott meg, mire kiderült, hol keresse a falut az ellenség. Talán egy áruló is a kezükre játszott? Ezt az eshetőséget nyomban elvetette. Az elöljárók pillanatok alatt felfedik az árulókat. Valami másról van szó, ami túl nyakatekert az ő egyszerű elméjének. Hibáztathatta volna magát, de nem tette. Cselekedeteit és gondolatait is a célszerűség vezérelte, ami rendre felülkerekedett érzelmein, hogy a helyes irányba vezesse. Amint hazatér, mindenre megkapja a választ.
3. Árnyak Az ódon várkastély, mely a szakadó esőben még baljóslatúbban festett: rideg magabiztossággal állt ellen a szélnek, s a lecsapó villámokban sziluettje mélyebb árnyalatokat vetett. Hideg tekintete az előtte tekergő útra meredt. Száz, talán kétszáz lépés, és újra a Tanács előtt állhat. A falak közelsége, a hely illata teljesen magával ragadta, s az a pár szívdobbanásnyi idő pillanatok alatt elszállt, és ő már a boltív alatt állt. A fekete keret és a vasalt kapu látványa a múltat idézte. A régi időket, mikor a klán nagyjai még nem rejtőzködtek, és az embervadászoknak sem kellett szeretteikért aggódniuk. Hasonlóra nem volt példa azóta, hogy a klán az Északi Szövetségnek ajánlotta szolgálatait. A régi tradíciók részben elvesztek, és újak vették át a helyüket. Gondolataiból érdes hang zökkentette ki: – Neved? Rangod? Falud? – Rivelan, Aduras sarja. Kapitány. Tezurdumból. A választ nem is várta meg: a hang gazdája már nyitotta is a kaput mely hatalmas nyikordulással engedett utat a kastély sötét homályába. Az utat ismervén bátran indult meg a keleti szárnyba, ahol a sötétből egy szolgáló csatlakozott hozzá. Nem merte megszólítani, de a vadász érezte rajta a fáradtságot. – Mióta vagy szolgálatban? – kérdezte tőle. – Tegnapelőtt óta, uram. – Felmentelek a szolgálat alól. Aludd ki magad; holnap sok dolgunk lesz. A fiú felnézett. Kék szeméből hála sugárzott a vadász felé, ahogy a pihenőhelyre indult.
A kapitány figyelte, ahogy belevész a derengésbe, majd folytatta útját a csigalépcsőn az alsó szint fölé. A lépcső alján hármasával égtek a vadászmécsek, és derengő fényükbe vonták a nagyterembe vezető folyosót. Odabent úgy terjengett a fényesség, mintha a csillagok szálltak volna alá, hogy az emberek elöljáróit az istenekhez tegyék hasonlatossá. A helységben volt valami kápolnaszerű; noha kicsiny volt, a templomok fensége hatotta át. A körben elhelyezett padokon ülő férfiak – a klán faluközösségeinek elöljárói – csendesen beszélgettek, a kapitány érkeztekor azonban majdhogynem egyszerre fordultak a középütt álló rangidős felé. – Legyetek üdvözölve, testvérek! – kezdte az. – Nem vesztegetem az időt: vészterhes időket élünk, közösségeink és klánunk léte forog kockán. Rangbéli vadászaitok legjobbjait hoztátok magatokkal. Ők szállnak majd szembe a veszedelemmel… mégpedig csapatként, noha rendszerint egyedül dolgoznak. Az elöljáró, a kapitány és a többi rangbéli embervadász hallgatott. Nem hangzott el kérdés, amiről véleményt nyilváníthattak volna. – Tudomásunkra jutott, hogy a Tezurdum elleni támadás mögött egy toroni boszorkánymester testvériség áll. Nem is érték be egyetlen csapással: úgy tudjuk, módszeresen akarják felszámolni az összes közösségünket, és nem irgalmaznak egyetlen közülünk valónak sem. – Az elhangzottak nyomán síri csend ereszkedett a teremre. – Hét árnyat kell ártalmatlanná tennünk; a vezetőket. Hét csoportot alakítunk hát a rangbéli vadászokból, és egyet-egyet küldünk minden célpont ellen. Nagyon fontos, hogy egy se maradjon életben közülük. Ez a klán érdeke… és a tiétek. Sok kérdés következett, de mind ugyanarról szólt. A kapitányt ez a rész már nem érdekelte. Figyelte a padon ülők mögött meghúzódó árnyakat, és próbált rájönni, kik lesznek a
társai. Egy futár érkeztére rezzent fel. A helyhez méltatlan sietséggel közeledett, arcára ráfagyott a rémület maszkja. – Újabb áldozatok – hadarta. – Loimelt lerohanta az ellenség! – Tudjátok a dolgotokat – fordult a szószóló a rangbéli vadászokhoz. – Egy órán belül megismeritek társaitokat is… és még napszállta előtt útra keltek.
4. Úton Éjjel-nappal mentek, és a vártnál is könnyebben lépték át a toroni határt. A kapitány számára kijelölt társak, Arien és Tolmen, éppúgy mesterei voltak a szakmájuknak, mint ő. Veteránok, akik több harcot láttak és éltek túl, mint némelyik közösség összes vadásza együttvéve. Tudták, hogy így sem lesz könnyű dolguk… és tudták azt is, hogy nem hibázhatnak: rajtuk is múlik a klán további sorsa. Míg Terienbe nem értek, nemigen tervezgettek. Egy– más megismerése volt a fő cél, a gyengeségek és erősségek feltérképezése, és a bizonyosság megszerzése, hogy a kellő pillanatban ki-ki tudása legjavát nyújtsa. A városba fényes nappal kellett bejutniuk. Két kapu volt, egy északi és egy déli. A délit többnyire kereskedők használták, az északit a helyi alvilág ellenőrizte, és borsos árat kért azért, hogy bárkit a terieni piactérig engedjen. A boltív alatt fakó hajú hurkosok tanyáztak – lehettek vagy egytucatnyian. – Mi járatban, senkik? – Rivelan vagyok – hazudta a kapitány. – Ezek itt a kísérőim, Arien és Tolmen. A helytartó dicsőségét kívánjuk megénekelni az Összetartozás ünnepén. – A hangszereitek? – Az igazi dalnok a torkával muzsikál, uram. A legbecsesebb hangszerrel, amit az istenektől kapott. A hurkosok összenevettek, és útjukra engedték őket. Lovaikat száron vezetve hatoltak egyre beljebb a sátrak és bódék közé, míg el nem nyelte őket az ellenséges sokadalom.
Tudták, hogy a kivezető út sokkal bajosabb lesz: az őrök éberek, a falak magasak voltak, és át– meg átszőtte őket a varázsjelek deleje. Van úgy, hogy a feladatot csak hideg vassal lehet megoldani, és a pengék villanására az emberek többnyire teret adnak a küzdő feleknek. Mint valami arénában – a győztesnek azonban nem jut diadal, csak az elégtétel, hogy megtette a dolgát. A fogadó, amiben megszálltak a Halhatatlan Pusztítóhoz volt címezve, de csak úgy nyüzsögtek benne a kereskedők és a kalandorok. Napközép utánra a csapos volt az egyetlen, aki nem nótázott és nem beszélt félre. Az embervadászok kerülték a feltűnést; a szobáért előre fizettek, majd egyből elvonultak, nem beszéltek senkivel. Másnap reggel Arién elindult a városba felmérni a terepet. Fertályóra múlva tért vissza, igencsak komoran. – Nehezebb lesz, mint gondoltuk – közölte. – Az udvarba, ahol lakik, nem lehet csak úgy beszivárogni. Sorra vettem az összes lehetőséget. Egyetlen esélyünk van végezni vele: a két nap múlva kezdődő ünnepen. Lesz egy nappali mulatság az éjjeli orgia előtt, amire a város összes látogatóját elvárják. Ott a közelébe férkőzhetünk a mi árnyékunknak, de elkapnunk már bajos lesz: a kísérete nagyszámú és jól felfegyverzett. – Átvágjuk magunkat. – Belepusztulunk – dünnyögte a kapitány –, de a klán élni fog. – Végignézett társain. – Maradt egy napunk, hogy felmérjük a terepet és kidolgozzuk a taktikát. A célponttal egymagában senki nem boldogul, ezt jól véssétek az eszetekbe! Embervadászok vagyunk. Klánunk legjobbjai. Ez a préda lesz az utolsó az életünkben. Adjuk hát meg a módját…
5. Káprázat Kavargó tömeg, kavargó por és teljes hangzavar. Ez jellemezte a mulatságot, de aki az évnek ebben a szakában erre tévedt, egy cseppet sem bánta – inkább kivette a részét az élvezetekből, amiket a Háromfejű kínált neki. Volt muzsika, karének, és kendőzetlen vajákosság is, a három embervadászt azonban egyik sem hatotta meg. Érezték ugyan, hogy az egymásba fonódó szólamok valamiféle üzenetet hordoznak, rendeltetésüket azonban csak akkor ismerték fel, amikor célpontjuktól tíz-tizenkét pengehossznyira rájuk zuhant a csend. Senki sem mozdult, csak a célpont fordult feléjük fegyvereseinek gyűrűjében, hogy az arcát elrejtő kámzsa árnyékából végigmérje őket. – Legyetek üdvözölve, északi ebek! – sziszegte. – Számot adhatnék e tudatlanoknak arról, mi folyik körülöttük, de nem ezért vagyunk itt. A ti célotok végezni velem – az enyém az, hogy az írmagotokat is kiirtsam ebből a világból. Fogjátok el őket! A tömeg meglódult. Kezek nyúltak az embervadászok felé, akiknél penge volt ugyan, de nem sokra mentek vele: a sokaság gőzölgő iszapként temette maga alá valamennyiüket. A kapitány hiába próbált szabadulni, foglyul esett; eltiport áldozatok tömegén keresztül sodródott a pódium felé. A muzsikások új dalba kezdtek, az ő fejében azonban egészen más és furcsán ismerős hang morajlott. Aztán meghasadt az ég, a tömeggel és a várossal együtt szilánkokra hullott a világ… a szférák helyén emelkedő hideg kőfalak azonban tovább visszhangozták a düh és a gyötrelem kiáltásait.
És újra kezdődött a gyötrelem. A mentalista által felidézett képek teljesen életszerűek voltak, de a fogoly egyre rövidebb ideig érzékelte őket valóságként. Sosem jutott el az Összetartozás ünnepéig, utoljára már a toroni határig sem. Ott, ahol lennie kellett volna, vértenger háborgott… aztán minden kihunyt, és a fogoly újra az asztalon találta magát. – Nem megy. Újra és újra kiszorulok az elméjéből. Tudja, mire megy ki a játék. A látomás, amit használok, valahogy hibás… az elmém ereje pedig véges. Mégis meg kéne ölni a fickót. – Beszélek vele. – Minek? – Ha megértetem vele, hogy vesztett, talán felhagy az ellenállással. Engedd szóhoz jutni! A mentalista egy apró tűt húzott ki a vadász nyaki izomzatából, aki érezte, hogy visszatalálnak hozzá a szavak. – Szánalmas árny – suttogta. – Boszorkánymesternek mondod magad, de ahhoz sincs gyomrod, hogy késsel bírj szóra. Az őseid Orwella seggéből is többet láttak a világból, mint te. – Okosnak képzeled magad, mi? – A toroni hangjában káröröm sistergett. – De már nem sokáig. Úgy tartják, a fajtádat lehetetlen élve elfogni, te mégis itt vagy… és lesznek mások is, tőlük majd megtudjuk, amit tudni akarunk. Te csak egyet árulj el: az asszonyaitok halálsikolyából tényleg kihallani a meg nem született gyermekek sírását is? Az embervadász köpni próbált, de nem volt nyála hozzá. – Eredj a pokolba! – Megölhetem végre? – tüsténkedett a mentalista. A toroni arcán elmélyültek az árnyak. – Csináld!
6. Ébredés Az embervadász szaggató fejfájásra eszmélt. A szagok idegenek, a fények élesek voltak, akár a döbbenet… az értetlenségben azonban ott motoszkált a felismerés közelsége. Kudarcot vallott. Kába, meztelen és kiszolgáltatott. Hangokat nem hallott, a szagok alapján hiába próbált tájékozódni, káprázó szeme előtt azonban lassan összeállt a kép. Kis terem volt, füstölőkkel és gyertyákkal teli. Szemközt alacsony, szerszámokkal zsúfolt asztal. Nem ismerte fel őket, de tudta, hogy tőlük kapta a testét borító sebeket, majd, ahogy mellkasára nézett felfedezte, hogy apró tűkkel döfködték tele. Hogy milyen célt szolgálnak, nem tudta, de érezte, hogy valami nincs rendjén a testével. Lassú léptek zaja hallatszott a háta mögül: alacsony termetű férfi került a látókörébe, és fejét ingatva nyomult közelebb. Vágott szeme, sárgás bőre és tetoválásai teljesen elütöttek azoktól, amiket a vadász addigi élete során látott. A figura a közös nyelvet használta, de nem hozzá be– szélt, hanem valakihez a háta mögött. – Túl erős…Nem fogjuk kinyerni a tudatából mindazt, amire szükségünk van. Félholtra gyötörtük, de alig jutottunk előrébb. Meg kéne ölni… vagy egy időre békén hagyni, és meggyőződni az eszközök alkalmasságáról. – Az eszközök alkalmasak… ez itt pedig az egyik legjobb a fajtájából. Rengeteg gondot okozott, mire a kezünkre került. Ő a kulcs, hogy felfedjük a klánja összes búvóhelyét, és egy csapásra számoljuk fel valamennyit. Sokat tudunk róluk, de
még mindig nem eleget. A győzelem záloga a tudás… és az ott rejtőzik az elméjében. Tedd a dolgodat! A fogoly úgy merült alá a kínok tengerébe, hogy azt hitte, nincs visszaút. Hogy hosszú vagy rövid időt töltött a mélyben, azután sem tudta eldönteni, hogy valami kiragadta onnan. Arcára-mellére langyos záporként hullt a mentalista vére, és ahogy a fejetlen test lehanyatlott, megpillantotta a boszorkánymestert: megcsonkított balját szorongatva térdelt az asztal mellett, és moccanni sem bírt: a nyakába mélyesztett szipolyozó apránként emésztette fel élete áramait. – Tartottam tőle, hogy későn érkezünk. – Egy rangbéli vadász, egy valódi kapitány hangja. – De a tested holtodban is nyomra vezetett volna minket, testvér. Eloldozták a köteleit, testéből sorra távolították el a tűket. Mihelyt fegyvert érzett a kezében, az ereje is visszatért. Nehezen bár, de sikerült eltámolyognia az asztalig. – Szukafattya vagy – mondta a toroninak. – Még kérdezni és ámítani sem tudsz tisztességgel. A képek, amiket a mentalistád használt, hamisak. Akikből kicsikartátok őket, a bolondját járatták veletek, és úgy mentek el, hogy tudták: ilyesmivel sosem fogjátok rászedni azokat, akik utánuk jönnek. – Közelebb hajolt. – Nem használunk lőfegyvert, nem lakunk kastélyban, a szolgálatunk sosem ér véget… nektek pedig fogalmatok sincs, hol és mikor csapunk le legközelebb. Míg ti önelégülten ültök egy– egy jól sikerült lépés fölött, mi már a következőt fontolgatjuk. Ti feltételeztek és képzelegtek, mi alkalmazkodunk. Az életünk csak eszköz, mint a penge, amivel odavágunk… és elég sokan vagyunk ahhoz, hogy egyikből se fogyjunk ki soha. Nem győzhettek le, és megtalálni sem fogtok. Mi jövünk el hozzátok, ha parancsot kapunk rá. – Ellökte magától a segítő kezeket, és kifelé indult. – Az árnyak ideje lejárt. Legyen világosság! A toroni hallotta a távolodó lépteket, és szétáradt benne a megkönnyebbülés. A küszöbön hagyott vadászmécset csak
akkor vette észre, amikor a kagylómész helyiségben szétszórt por égni kezdett. Pillanatokkal azelőtt, üvöltött fel, hogy a teste körül felcsapó tűzben Tharr poklára szállt. Az Erm Uris embervadászai tisztán hallották – és napjaik fogytáig emlegették – a végső kiáltásába vegyülő másik hangot: a kárhozott lélek sikolyát.
Czövek Andrea: A klán szava Halovány fény világította meg a maroknyi csapatot, mely éppen leszállni készült az végpróba helyszínére. Bár a hold nem sütött, az éjjeli égbolt mégsem volt teljesen sötét. Tizenhat, húszas éveiben lévő fiatal és családtagjaik búcsúzkodtak őseik fáklyás, szent helyén. Az asszonyok szemében könny csillogott, az öröm és a büszkeség könnye. A felavatottak sok-sok tanulás után jutottak el a teljes jogú embervadásszá válás utolsó kapujához, az elevenek kurgánjához. A Tudomány hónapjait a felszín alatt töltik, hogy megismerkedjenek a misztériumokkal, és begyakorolják klánjuk különleges fogásait. Krad kvartjának első holdtalan éjszakája volt, az oighma ideje. *** A föld alatt tekergőző, végtelen, homályos folyosókon vadászmécsesek pislákoltak. Néhol léptek, elhalló sikolyok hallatszottak, máshol síri csend honolt. Hűvös szellő járta át a labirintust. A felavatott férfiak hamar megtanulták, hogyan közlekedjenek a mészkőből kifaragott, mohás járatokban, s találjanak vissza a kijelölt hálócellákba. Tanítóik ekkor bekötötték a szemüket. Amikor a fiatalok látás nélkül is visszataláltak, betömték a fülüket, végül hátrakötözték a kezüket… és jaj volt annak, aki eltévedt. Miután minden érzékszervük tökéletessé vált, az Ifjak havának végén, az első számadáson a felavatottaknak vakon, süketen, megkötözve kellett kimászniuk a Rettegés Verméből, átúszni a patkányokkal teli Vérfolyón, és eljutni a Csonttörőn, és a Darabolók Termén át a Gyilokkamráig. Egyetlen fegyverrel,
a szájukban lévő éles rövidpengével védhették magukat. A tizenhat fiatalból tíz állta ki a próbát. Majd beköszöntött a Bölcsek hava. A Tudás Termeiben az elöljárók magas szintű stratégiát, taktikát, az agg tanítók számtant, csillagászatot, a sámánok testhez kötődő ősi rítusokat, a sámánok pedig méreg–, és gyógynövénytant okítottak. A Beavatottak havának harmadik estéjén, a Hagyomány Termeiben a leendő embervadászok megismerték a Lurt klán legféltettebb titkát, a sólyommágiát. Hosszú órákon keresztül gyakorolták a felröppenés és a lecsapás technikáját, a különféle hangjelzéseket, valamint az időfagyasztást. E képesség segítségével a Lurtok átjártak az idő szövetén, és lelassították annak folyását. Örökkévalóságnak tűnt a fiatal férfiak számára, míg elérkezett a Felemelkedők havának vége. A második számadás az utolsó megmérettetés volt az embervadász eskü előtte s egyben a legnehezebb. A tíz felavatott annak rendje és módja szerint vett részt a beavatási szertartáson. Tudták, aki kiállja a próbát, azt a vörös hold fénye visszavezeti az élők világába, és dicsőség várja, aki elbukik, az a kurgán foglya marad örökre. Legalábbis, így hitték. Layonor Drull a tíz leendő embervadászhoz tartozott, akik a második számadásra készültek. Az utolsó hónapban a hűvös, párás levegő már nagyon nyomasztotta Layonort, s ha egyedül bandukolt a föld alatti labirintusban, folyton követte valaki, még ha ő nem is látta ki az. A beavatási szertartás előtti éjjelen a férfit rémálmok gyötörték. Csontkarok és síkos testek húzták vissza a mélybe, indák hatoltak a bőre alá, és belülről fojtogatták. Hiába küzdött, nem tudott szabadulni tőlük. Felriadt. Teste hideg verítékben úszott. Mikor megnyugodott, sikerült újra elaludnia. ***
Álmában földszín irhába öltözött asszonyt látott bandukolni a havas északi fenyvesben. Három hónapja hagyta el a klánját, s bár a közelben élt, remeteként járta az erdőt. Nem tudott gyermeket szülni, ezért a magányos asszonyt otthon folyton kinevették, öszvérnek nevezték. A sok zaklatás elviselhetetlenné vált, így végül elszökött a családjától. Férje már egy esztendeje nem járt odahaza, s tudta, ha vissza is tér, el fogja hagyni őt. Váratlanul bágyadt nyöszörgésre lett figyelmes. Halkan a hang irányába indult. Pár lépésnyire a tőle lévő odvas fa tövében egy nő feküdt, kezeit szorosan magához húzta. Az asszony óvatosan közelebb lépett az alant fekvőhöz, és megérintette a nyakát. Az ütőeret kereste, de az nem lüktetett, a bőr hideg tapintása pedig csak egyet jelentett: a halál járt arra. Hirtelen megmozdult a nő mellkasa. Az asszony megrémült – azt gondolta, az erdő gonosz démonai űznek tréfát vele, aztán erőt vett magán, és megoldotta a halott kendőjét. Alatta pár órás újszülött tömködte a szájába ujjait: láthatóan éhes volt. Ahogy magához vette, medál hullott a hóba a kendő ráncaiból. Egymásba fonódó gyökerek: a Roncas klán jelei. Az asszony megdermedt. A legenda szerint a Roncas klán tagjai kegyetlen gyilkosok. Ha csak egy is a közelben ólálkodik… Riadtan körülnézett, s mivel senkit sem látott, elhátrált a holttesttől. Amúgy is sietősre kellett fognia lépteit, ha azt akarta, hogy az újszülött életben maradjon. Barlangjába érvé a tűzhelyen még talált parázsló ágakat. Száraz fahánccsal rögtön lángra lobbantotta őket. A tűz melletti kő tetejére agyagedényt tett, és egy bőrtömlőből a maradék juhtejet az edénybe töltötte. Még szerencse, hogy egy nappal korábban a közeli faluban elcserélte a karkötőit. Mikor a tej langyos lett, visszatöltötte a tömlőbe, és egy összetekert disznóbőrdarabot dugott a kupak helyére. A másik végét pedig a csecsemő szájához érintette. Az
újszülött mohón inni kezdett. Az asszonyt boldogság öntötté el. Nevetése ismerősen visszhangzott a barlang falai között.. Layonor felébredt. Miközben zihálása alábbhagyott, furcsa érzések kerítették hatalmukba. Rájött, miért volt ismerős az asszony nevetése. Az anyjáról álmodott az imént. Másnap a beavatási szertartáson sem hagyta nyugodni a gondolat, hogy nem az édesanyja nevelte. Azonban sokáig nem tűnődhetett, mert az agg Shealmur, akiről nem lehetett tudni, hogy élő– e vagy holt, bejelentette a második számadás kezdetét. – Eljött az Utolsó próba, mielőtt visszatértek a felszínre. Az előttetek lévő edényben tiszta víz van. Mossátok meg az arcotokat és a kezeteket! Ha teljes szívetekből ember– vadásszá akartok válni, ha mindent őszintén elmondtatok őseink figyelő szellemeinek, akkor megnyílik a kapu. De jaj annak, ki lelke mélyén titkokat őriz! Akinek a vize vérvörössé válik, annak a „Szégyen Csarnokába” vezet az útja. Mosakodjatok meg! Layron némán állt az edény előtt. Míg társai végeztek, és vizük kristálytiszta maradt, addig ő meg sem mozdult. – Drullok fia, engedelmeskedj! – szólalt még az agg. – A többiek menjenek a Megtisztulás Kútjához! Layonor? – Nagyrabecsült Tanító, mindennél jobban szeretnék embervadász lenni, de nem nyúlhatok a vízbe, nem hozhatok szégyent a családomra. – Valóban? Mégis hogyan bízzunk benned? – Bebizonyítom. – Lássuk, engedelmeskedsz– e a klán parancsainak. Tessék, itt egy kard! Élethalálharcot fogsz vívni. Ha megölöd az ellenfeledet, nincs mit mondanod többé, mehetsz a társaid után. Vagy beszélj! – A harcot választom. – Legyen. A párbajt ruhátlanul kell megvívnod, csak az ágyékkötő maradhat rajtad. Minden eddig tanult ismeretet
felhasználhatsz a küzdelem alatt. Jöjjön hát a vadász! – mutatott Shealmur egy kinyíló ajtó felé. Layonor két marokra fogta a hosszúpengét. Szálkás izmai megfeszültek, tekintetét a belépőre összpontosította. Hideg fuvallat csapott az arcába. Küzdőtársa nem volt más, mint Belaur Drull. A felavatott megdöbbent, rá nem számított. – Apa? – Fiam? Belaur teketóriázás nélkül emelte fel kardját, és lapjával Layonor felé vágott, aki az utolsó pillanatban kivédte a csapást. Belaur azonnal felröppent, majd fentről támadott. Közben Layonor is elrugaszkodott a földről. A két hosszúpenge a levegőben ért össze. Hatalmas szikrák szóródtak szét. Hangos dobbanással ért talajt apja és fia, ám a küzdelemnek korántsem volt vége. Az idősebb Drull a fiatalabb torka felé szúrt. Az ifjabb elhajolt a penge elől közben alulról felfelé félkörívet leírva hárított, majd hosszúpengéjét váratlanul az ellentétes irányba húzta. Az apa homloka vörössé változott. Belaur hiába kapta hátra a fejét, kard éle nyomán szétnyílt a bőre, bordó vére a szemébe folyt. Hogy lélegzethez jusson lefagyasztotta az időt. Layonor hosszúpengéje még éppen lendületben volt, mikor az idősebb Drull a fia mellé lépett, és egy lefelé irányuló suhintással végighúzta az ifjú oldalán a kardját, ezzel elvágva annak ágyékkötőjét. Az idő ekkor zökkent vissza a rendes folyamába. Layonor eldobta fegyverét és a lecsúszó ruhadarab után kapott, nem törődve az oldalán erősen vérző sebbel. – Küzdj tovább, fiam! Hagyd azt az ócska rongyot, emeld fel a pengédet, és ölj meg! A klán ezt várja tőled! A fiatal férfi elsápadt, ujjai nem engedték el a vászoncsíkokat. – Harcolj! – dörrent rá Shealmur. – Vagy mondd el a titkodat! – Roncasi vagyok– szólt kiszáradt szájjal Laynor. – A nő, aki megszült, egy medált hordott a nyakában, ami egybefonódó
gyökereket ábrázolt. Amikor a nevelőanyám megtalált, ő már halott volt. A fiatalabb Drull az apjára nézett, ám Belaur arca rezzenéstelen maradt. – Nem te voltál az első gyermek, akit klánunk befogadott és felnevelt. Mi vagyunk a családod, nekünk tartozol engedelmességgel! – emelte fel a hangját az agg. – A roncasiakat nem szeretjük, a módszereik és a múltjuk miatt. Elhagyott gyermekeiket rossz hírük ellenére is magunkhoz vesszük, mert úgy tartjuk, a neveltetés a fontos, nem a vér szerinti származás. Mégsem ez volt az oka annak, hogy apád ellen fordultál. Itt, ezen a helyen, ahol nemcsak az élők, hanem az eltávozottak is jelen vannak, nem marad semmi leleplezetlenül. Ugyan tökéletes férfitesttel rendelkezel, de egy nő is lakozik a testedben. Különleges vagy, Layonor, hermafrodita. Férfi és nő egyben. Anyád férfinak nevelt, mert apád fiúra vágyott, közben megígértette veled, hogy az ágyékkötődtől még az életed árán sem szabadulsz meg. Édesanyád azt hitte, ha rájövünk kettős voltodra, nem léphetsz az apád nyomdokaiba, pedig tévedett. Az istenek ajándéka vagy! Míg máshonnan száműznének, nálunk megbecsült helyed van és lesz, amíg át nem kelsz a halál mezsgyéjén. Layonor térdre rogyott. A szégyen és a fájdalom érzése letaglózta. Már a párbaj előtt ismerték a titkát. Még akkor be kellett volna vallania az igazat, s most a többiekkel lehetne. Sebéből vér szivárgott és patakként csordogált végig a lábán. – Látom, a lelkedben kemény csata dúl – folytatta az idős tanító. – El kell számolnod a Drullokkal a döntésed miatt, ám mégsem keli a Szégyen Csarnokába menned, mert itt nincs ilyen. Ez a hely arra hivatott, hogy korlátaid és mulandóságod tudatára ébresszen, hogy megtanuld elfogadni önmagad olyannak, amilyennek az istenek teremtettek. A mai napon megkaptad életed legfontosabb leckéjét: a parancsnak bármi áron engedelmeskedni kell, nem szegheted meg sem titok, sem
családtagok miatt. A klán szava szent! Mielőtt a társaid után erednél, egy végső próba vár még rád. Döntened kell, hogy nőként vagy fér– fiként akarsz tovább élni. így nem maradhatsz: kettős lényed örök háborúban állna egymással, és végül elemésztené önmagát. Rés nyílt a falban, melyben szűk járat vezetett felfelé. – Ha a benned élő nő az erősebb – szólt a tanító –, ezeken a lépcsőkön menj! Mire a felszínre érsz, tested idomul lényegedhez; Layron megszűnik létezni, Layora pedig elfoglalja helyét klánunk asszonyai közt, hogy halált osszon és életet adjon, ahogyan rendeltett. Ha férfiként akarsz élni, kövesd a többieket a Megtisztulás Kútjába. Járd végig az utat, melyen idáig jöttél, és merülj le a mélységbe, hogy megleld a külvilágba vezető barlangnyílást! Bárhogy döntesz, az ősök látják és elfogadják. Neked is így kell tenned… mert bármerre indulj, nincs többé visszaút. *** Hatalmasan ragyogott a vörös hold az északnyugati vadon felett, mikor a kilenc, ruhátlan jelölt a kurgánnal szomszédos tó felszínére bukkant. A vadászmécsekkel bevilágított parton örömujjongás hullámzott végig: férfiak, nők és gyermekek hada várt a holtak birodalmából visszatérőkre. Kisvártatva partra úszott a tízedik beavatott is. Sértetlennek látszott, ismerős– idegen arcán azonban különös kifejezés tükröződött. Azok határtalan nyugalma, akik az ősök igazsága mellett a sajátjukat is meglelték odabent. A tömeg elszéledt, az újdonsült vadász azonban, aki Layron szemeivel nézett a világba, még sokáig időzött a parton a prémbe burkolózva, melyet egy nővére nyújtott neki. Várta, hogy felvirradjon új életének első napja.
Héja Zsolt: Kiszakítva
I. – Az utolsónak is pusztulnia kell. Indulatoktól mentes kijelentés volt, olyasvalaki szájából, aki parancsolásra született, és nem tűrt ellentmondást. A boszorkánymester nem is várt mást: szemlesütve, féltérden várakozott ura előtt a kiontott vér tengerében. A Ház hivatalos méregkeverője volt, értette a mesterségét, a nyílt erőszakot azonban nem szívelte. Akik erre rendeltettek, rendszerint nem élnek soká – lám, legalább két tucat hever belőlük; most is körös– körül. – Reggelre halott lesz, dom – ígérte, bár fogalma sem volt, hol keresse a célpontot, és hogyan végezzen vele, ha Tharr kegyéből mégis rátalál. Ő maga nyilvánvalóan alkalmatlan a feladatra, otrattorokat bérelni pedig időigényes és drága mulatság. Más megoldást kell keresnie. – Legyen. – Mindketten tudták, hogy– ha a boszorkánymester csalódást okoz, saját rendjétől kap továbbképzést a bonctan titkaiból. Fájdalmas lecke lesz – a legutolsó. Mindent meg kell tennie, hogy elkerülje, és ha kudarcot vall, csak egy dolga marad: torkon döfni magát. Kelmesurrogás kélt, majd eltávolodott. A Ház ura magára hagyta a boszorkánymestert sötét gondolataival.
Mire az feltápászkodott, a falakon már halványultak a vérnyomok, a padlót borító alvadék pedig kezdett elgőzölögni. Az Ikrek és behatolók maradványainak eltakarításával senkinek nem kell vesződnie: pár nap alatt a csontjaikat is elemésztik az alapzat kövébe metszett varázsjelek, A boszorkánymester szemleútra indult a pincét megülő vörös ködben. A falikarok hidegkristályai hunyorogtak, a boltívek közt táncoló járó árnyak mintha a nemrég zajlott küzdelem emlékeit próbálták volna elevenen tartani. Az összeszabdalt testek látványa torz mosolyt csalt a venomagitor arcára. Egy idő után nem is koncentrált a megoldásra, csak nézte a kicsavarodott tagokat és a néma szájként tátongó sebeket. – Veled már nem sokra mennék – vetette oda egy válltól derékig hasított férfinak, mielőtt átlépett rajta… és kis híján elbotlott egy kesehajú embervadász bordái közé döfött tőr markolatában. – Te pedig ne bámulj, északi fattyú! Idő kellett hozzá, de ösztönei végül célhoz vezették. Ahogy lekuporodott az alkalmas jelölt mellé, mosolya ádáz farkasvigyorrá változott. – Ajándékot hoztam, famor. Egy kis haladékot a végelszámolás előtt. Élni fogsz és ölni, ahogy rendeltetett. Elvégzed, amit kell, aztán mehetsz a többiek után, hogy én itt maradhassak. – Megálljt parancsolt a vérivó rajzolatoknak, és kedvtelve méregette a tetem padlón szétterülő hajfonatait. Ezüstfakó volt mindahány.
II. A második hold fénye úgy fúródott a folyosó sötétjébe, mint megannyi dárda. Kíméletlenül szorította vissza az éjközép homályát – diadala csaknem teljes volt már, mikor felhangzott a futó léptek dobogása. Ritmusuk elárulta, hogy aki közeledik, az életéért rohan.
Fantomként suhant át fény és árnyék csatatéren. Öltözéke fekete volt, tekintete zafírkék lobogás. Tartozhatott bármelyik félhez, így kezdetben senki nem próbálta megállítani. A Ház fegyveresei mostanra átlátták, hogy kifelé tart, és eltökélték, hogy nem könnyítik meg a dolgát. Egyre szorosabbra vonták a hálót zsákmányuk körül, és már nem kellett sok, hogy végképp sarokba szorítsák. A zafírkék szemek gazdája tudta, hogy közel járnak. Kurta parancsszavaik egyre sűrűbben, egyre több mellékjáratból jutottak el hozzá. Nem volt kétsége afelől, hogy ha beérik, végeznek vele. Tudta, mert ő sem tett volna másképp. Embervadász volt, mióta az eszét tudta. Klánja legkiválóbbjai közé tartozott, ezért is kapott ilyen kényes megbízatást. A vadászraj, amihez tartozott, a meglepetésre alapozta tervét, az ellenséges birodalom szívében azonban egyenrangú ellenfelekre talált. Valami félresiklott, és mire kiderült, már késő volt meghátrálnia. Az embervadász érzékelte a változást. Átlátta üldözői taktikáját, amivel pontosan oda terelték ahol szerintük lennie kellett. Türelmesen irányították, nem kapkodtak. Lassított hát ő is, majd megállt, kifújta magát és felmérte a terepet. Szemben, három rugaszkodásnyira hatalmas boltíves ablak, kyr módira szabva, mögötte a tenger háborgó hullámain, tajtékzó habtaréjain szikrát vetett a holdsarló, ahogy mind fényesebbre köszörülte azúr pengéjét. Közelebb, a párkány alatt harminc, talán harminc öt lábnyi mélység szakadt a semmibe. A távolban egy sötét folt komorlott a nyílt tengeren, fenségesen, fenyegetőn. Jobbról–balról egy-egy sötét járat, pontos mása az előzőknek, amiken idáig menekült. Fülelt. Az eddigi sietős léptek ritmusa lelassult, csak egy– egy kósza csosszanás árulta el, hogy lassan minden irányból körülveszik. Az, hogy egyáltalán hallja őket közeledni arra utalt, hogy biztosak a dolgukban, de még így is csendesek, mint
az éj. Párosával tűntek elő a sötétből. Egyik árnyéka a másiknak és fordítva. Ikrek. Kezükben hosszabb és rövidebb acél; ahogy mozogtak, meg– megvillant rajtuk a hold fénye. A zafír szemű hátrálni kezdett, hogy a legelőnyösebb helyen vehesse fel a harcot, és ha úgy adódik, a mélységbe vethesse magát az üvegen keresztül. Bízott benne hogy ifjúkori tapasztalatai megsegítik. Társaival előszeretettel kísértették sorsukat az otthonukhoz közeli zuhatagnál még az evna évei alatt. Igaz, az alig lehetett több tizenöt, húsz lábnál. Ahogy az emlék eszébe ötlött, újra érezni vélte az otthon, a zöldellő bükk és tölgy fanyar, a vadméz édes, a zsákmány vér- és diadal illatát. Társait látta, ahogy harcolnak és sorra elhullanak a khoór pincéjében… és nem értette, miért nincs közöttük. Él, noha meg kellett volna halnia. Hogy lehetséges ez? Az alaposság a vadászok közös öröksége. Még azoké az elfajzott kutyáké is, akik Ikreknek nevezik magukat. Ahogy hátrált, a szeretők holdja végigsimított arcán és alakján. Az Ikrek kezében megremegett a penge. Tekintetük összevillant, zavartságot tükrözött, arcukra ámulat ült ki – mintha nem rá számítottak volna. Megtorpantak, és önkéntelenül az újdonsült primor felé fordultak utasításért. Korábbi vezérük a torkával mosolygott a holtak pincéjének boltíveire. Több se kellett az embervadásznak: legközelebbi ellenfelét kibillentette egyensúlyából, és a falnak taszította. Bordák reccsentek, fogak gurultak szét, akár a játékkockák – gazdájuknak már édes mindegy volt, melyik oldalukat mutatják fölfelé, ha egyszer megállapodnak. A két túloldali Iker elég gyorsan ocsúdott, de csak egyikük állt elég közel ahhoz, hogy pengéivel a nekiiramodó préda után kaszáljon. Az egyik bele is mart a levegőben úszó testbe, de az
ugrás lendületét nem tudta megtörni. Az egérutat nyert vadász még érezte az oldalába mélyedő pengén a kesernyés, bántó illatot. Tudta, hogy ez nagy bajt jelent, ahogy azzal is tisztában volt, hogy ugyan megmenekült a pengék osztotta halál elől, de az elől a másik elől, amelyik alattomban jön, és rendszerint csak akkor fedi fel magát, mikor már túl késő, sehova nem bújhat, és menekülni nyugodt körülmények közt is csak rövid ideig lenne képes, különböző légzés- és keringéslassító gyakorlatok segítségével. A harminclábnyi zuhanás és a dermesztő leérkezés pedig sok minden volt, csak nyugalmas nem. A csapás a levegőben érte. Erejétől félfordulatot tett a tengelye körül, tarkójával zúdult az kyr örvényablak színes síkjának… és tudata is vele együtt hullott szilánkokra az ütés erejétől. Kábán hanyatlott a mélybe, és zuhant, egyre csak zuhant – a jéghideg tajtékfüggönyön túli biztonság, netán a végső pusztulás felé. *** Még hallotta a toroni nyelvű szitkokat. A zúgás, ami– be átolvadtak, éppúgy lehetett a háborgó tenger moraja, mint a méreg vagy a vérveszteség hatása. Karjai a testéhez szorultak, haját köpenye foszlányaival együtt tépázta a zuhanás szele, homályosuló tudatát azonban tovább kísértették a küzdelem képei. Látta ahogy sebeket oszt és szerez, ahogy társaival alakzatban nyomulnak mind mélyebbre, hogy fogságba esett vérükön segítsenek… a tempó egyre gyorsult, a levegő vadul örvénylett körülötte ...ahogy testvérei elhullanak mellőle… a zuhanás szele arcába sodorta ezüst hajfonatait....és ahogy végül is halálos sebét kap, látta a vesztét okozó pengét… Látta és nem értette. …az Iker pengéje a mellkasában, ahogy a bordák közt a szívig hatol… Ezüstfakó sörény?
Az ő haja kese volt, és világéletében rövidre nyírva hordta. Értetlenül bámult az idegen fonatokra…...az idegen pengére, mintha nem tudná mi történik; mintha nem hinné, hogy ez vele esett meg. Megcsapta a háborgó tenger sós lehelete. Egy szemvillanással utóbb ámulattól elnyílt szájjal merült alá a dermesztő sötétségbe. Az eszmélés rettenetes volt, de a rémálomnak kezdete csupán. A fagyos hideg marokra kapta a szívét és kegyetlenül szorította. A becsapódás ereje minden levegőt kipréselt a tüdejéből, és mélyen a felszín alá lökte. Próbált felülkerekedni kábultságán és a jeges víz okozta dermedtségen, de ez még teljesen pihent állapotban is túl nagy feladat lett volna. Küzdött, de egyre mélyebbre merült. Mind kevesebb fény jutott át a fölé tornyosuló vízrétegen, amikor homályosodó látótere peremén mozgást érzékelt. Sötét alak úszott felé a kéken derengő homályon át. Szemei rőten izzottak, és úgy rémlett, jóval több van belőlük a kelleténél. Tíz zsarátnok. A hozzá tartozó fajzat körvonali kivehetetlennek voltak; beleolvadtak a háborgó víztömeg homályába. A halódó embervadász rádöbbent, hogy nincs tovább. Az alant tátongó sötétség végtelennek, a kék hold fénye mind erőtlenebbnek rémlett. Egymásba olvadt a lent és a fent, nem létezett más, csak a hideg és a bizonyosság hogy mindez hamarosan véget ér. A múlt képei és érzései tolultak elméjébe; a klán, mely család is egyben, a felkészüléssel töltött évek képei, komor tekintetek, megrovó pillantások, büszke arcok sokasága. Azon kapta magát, hogy egyedül van – a tízszeműt elnyelte a homály. Aztán ráeszmélt valami másra: a hideg már nem csak körülötte volt, hanem benne is. Tüdeje megtelt vízzel… de nem ölte meg, mert nem volt szüksége levegőre többé, és vére sem volt már, ami életben tartsa. Ha élt egyáltalán – érezte, hogy ezt az állapotot istentelenség annak nevezni.
De mert továbbra is embervadász volt, megacélozta tudatát és tempózni kezdett. Izmai nehezen bár, de engedelmeskedtek. Mire lendületbe jött, eldöntötte, hogy nem adja meg magát a sorsnak – hogy előnyt kovácsol helyzetéből, és azt teszi, amire egész életében készült: bevégzi a küldetést, ami testvéreinek csak az életébe, neki magának annál sokkal többe került.
III. Ismerte a várost – sokaknál jobban még azok közül is, akik az otthonuknak nevezték. Ez volt a dolga, és ő mindig a lehető legnagyobb alapossággal végezte el a rábízott feladatot. Távolodott a fényekről, a kikötőnegyed kevésbé forgalmas része felé tempózott. Teste borzongatóan idegennek és élettelennek tűnt, de hamar megtalálta a módját, hogy kordába tartsa. Övéi húsz évet szántak rá, hogy beleverjék: az alkalmazkodás az életet jelenti. Lassított a tempón, körülkémlelt, Az ódon móló messzire benyúlt a parttól, mohaszakállát a vízbe lógatva. A pályája közepén tartó kék holdsarlót a gyülekező felhősereg szinte teljesen eltakarta, csak néha tudott ki-ki kémlelni, ha rés támadt a szürke gomoly– hadsorok közötti Távolabbról tompa fény és fojtott kiáltozás szűrődött ki valami matróz kocsma ablakain. A móló hosszában egy lélek se tartózkodott így megfelelőnek találta a helyet és kikecmergett a szárazra. Erezte a fagyos levegőt maga körül, de nem didergett; az, ami a testéből, a valójából sütött sokkalta hidegebbnek rémlett. Gyorsan felmérte új halott testét. Pár kisebb karcolás és zúzódás a törzsön, még néhány a végtagokon és… ahogy megérezte emlékképek törtek rá, ...ahogy megmaradt két társával, belökik a pinceszintre nyíló ajtót… …ahogy a harc hevében szembe kerül a hamuszín hajú sycarral és az végül lefegyverzi… …ahogy megtöri a fél testét behálózó és jobb karján összpontosuló
tetoválás aktiváló rajzolatát… …ahogy a vonalak mentén sisteregve– villódzva zúdul az energia üres jobb marka felé… …ahogy a nyers energia egy szívdobbanás alatt kéken derengő manapengévé alakul ujjai között… …és ahogy a sycarr torkára pörkös szélű fültől– fülig mosolyt rajzol vele mielőtt… A víz fölé hajolt és megnézte tükörképét. Bár a seb már nem volt olyan élénkvörös, mint mikor nyitotta, gond nélkül felismerte benne a saját keze nyomát. A tetoválással a Vya Tern klán tetováló mestere fizetett meg egy századéves tartozást az 6 klánjának. Az embervadász közösségek alapításukig visszamenőleg jegyzik az összes szolgálatbéli adósságukat és nem haboznak törleszteni ha a szükség úgy kívánja. Nyilvánvalóvá vált, hogy ilyen állapotban, gége vigyorral és alvadt vértől kérges ruhafoszlányokban pillanatok alatt feltűnést keltene és Shulur szövevényes, de főként sötét utcái és sikátorai mélyén az semmi jóval nem kecsegtet. Elkezdett hát vetkőzni, a cafatokra szakadozott, vizes felsőruházattal gyorsan végzett, viszont amikor éjszín nadrágjára került a sor, észrevett még valamit. Bal combjára szíjazott tokban egy finoman megmunkált markolatú penge lapult. Kaotikus mintázata, véletlenszerűen egybefonódó és újra szétváló indákat (végtagokat?), formált. Itt– ott emberi és nem evilági sikolyok fémbe merevedet emléke kísértett. Beteglelkű mester készíthet ilyet, hasonlóan romlott megrendelője számára. Ahogy kivonta a fegyvert fekete bársonnyal bevont hüvelyéből, láthatóvá vált a penge. Tökéletesen sima felszínű, mégis állandóan változónak rémlő, enyhén ívelt, vágó élre fent alkalmatosság volt. Ahogy végigcirógatta a tekintetével, valami megmagyarázhatatlan, baljóslatú érzés kerítette hatalmába. Képtelen volt formát rendelni hozzá, de a körvonalazatlan fenyegetés továbbra is ott vibrált a levegőben kettejük között.
Először még csak sejtette, majd mikor meglátta a penge tükrében a szeretők holdjának sarlóját kibontakozni a felhők takarásából és úgy érezte, hogy a kard figyeli már biztosan tudta is. Fekete mágia. Ősi, mint a nappal és az éj, a holdak és az egyetlen nap, az ég és a föld, de nem olyan állandó. Változó, folyvást alakuló, nyughatatlan… és éhező. Fogást váltott az istentelen fegyveren, és olyan erővel hajította a nyílt tenger felé, hogy az jó százlábnyival beljebb merült csak alá sötét, hideg, meglehetősen nyirkos és remélhetőleg végleges börtönébe. A förtelem emléke még elevenen kísértette mikor megszabadult nadrágjától, és vele maradt abban a sötét mellékutcában is, ahol nyakát törte egy arra igyekvőnek majd magára öltötte annak egyszerű szabású ruháit. Mivel már javában befagytak a pocsolyák, a sedular is vastagon fel volt öltözve, különösképp egy ilyen kései órán. A köntös és a kámzsa épp megfelelt a sérülések elkendőzésére. Szegény fickó csak annyit vett észre hogy kinyúlnak érte az árnyak, és már útban is volt a Háromfejűhöz – oda ahol a vértenger háborog. Gyilkosa talált valami mulattatót a bizonyosságban, hogy saját útja is oda vezet. A Lindigasshoz címzett fogadó – baljóslatú nevével ellentétben – a Cápa negyed egyik legnyugodtabb intézménye volt. Háromemeletes épülete, ugyanúgy réges-rég idehordott terméskövekből állt és mellőzött minden nemű pompát és díszítettséget, mint a kerület többi háza. Szürke tömbökből álló falai, kopott cégére, vetemedett, gyalulatlan deszkákból készült ajtaja kevesebbnek mutatta annál, ami. Egyeseknek a shuluri mindennapokat jelentette, más emelkedettebb lelkületű látogatói örömmel fogadták a helyet sűrűn látogató sambal zenésztársulatokat. Az előadások minősége erősen ingadozó volt, a közönség lelkesedése viszont újra és újra visszacsábította a zenészeket.
A kései (vagy korai?) óra ellenére még izzottak oda– bent a vörös fényt adó mécsesek és a sambal-művészek sem hagyták cserben közönségüket Odabent a földet vörös szőnyegek borították, a falakról kármin zuhatagként bomlottak alá a különféle, díszítő szerepet ellátó vásznak, lobogók. A névhez méltó berendezést az asztalokon lobogó vérszín mécsek tették teljessé. Jó néhány vendég mulatozott még, kacagásuk és vaskos tréfáik messze szálltak az éjben. A háromfős társulat azzal szórakoztatta a népet, amivel tudta. Pajzán kis dalok hangzottak el, szerelmi légyottokat énekelt meg a yocbírt, azaz a vezérszólamot vivő sambalvirtuóz. Rövid szüneteket tartottak, hisz szükségük volt némi toroköblítésre és némelyik nem hétköznapi darabhoz újra kellett hangolni egyik– másik vagy az összes hangszert. Épp belekezdtek volna a következő történetbe, mikor az új vendég megérkezett. Az embervadász árnyak között, falak mellett osonva jutott idáig. Shulurnak ebben a részében nem is volt nehéz a dolga. Senkinek sem tűnt fel, senki nem követte. Mikor kitárta az ajtót, mindenki felfigyelt rá. Ahogy beljebb lépett és leült az egyik szélső asztalhoz, mintha minden élénk szín eltűnt volna a helyiségből. A mécsek fénye megkopott, helyenként beteges árnyalatba fordult. Az eddig hangoskodók csendesebbre fogták a beszélgetést, a vigadók is helyet kerestek maguknak hirtelen elorzott jó– kedvüket búcsúztatva. A mézédes borok savanykásnak, az estebédre felszolgált ropogós sültek csizmatalpnak tűntek a kocsma közönségének. Még az eddig egymással kevered dó illatok is mintha kifakultak volna. A társulat tagjai is érezték, de nem értették a hirtelen beállt változást. Egymásra sem kellet pillantaniuk hogy tudják, nem a könnyed– harsány dalocskát fogják játszatni következőnek. Rövid áthangolásra volt szükség hogy a jajongó, baljóslatú félhangok, mélabús kísérő szólamok tökéletes összhangot alkossanak. Mikor befejezték a kulcsokkal való babrálást,
bejelentés nélkül, kísértetiesen egyszerre, suttogásnál alig hangosabban kezdték játszani a sötét dallamot. Ahogy összefonódtak majd újra szétváltak a sorok, egyre hangosabbá és fenyegetőbbé vált a kialakuló összhangzat. Mikor a teremben hajladozó árnyak a zene lassan lüktető, időnként haldokló szívként meg– bicsakló mégis egységes ritmusára táncba kezdtek, már minden szempár rájuk szegeződött, és a közönség szívébe megmagyarázhatatlan balsejtelem költözött. A kísérő tücsök- és szarvas-sambal a háttérbe húzódott, teret engedett a yocbír vivő pacsirta-sambalt forgató társuknak. Az lassan végighordozta tekintetét a megrettent hallgatóságon, apró fél mosollyal az arcán helyeslően biccentet majd belekezdett: Vak villám lobban az éjjeli égen Néma szél súg ősi dalt Verssor a síron elkopott régen Hirdette még a diadalt Hangja távolinak, idegennek rémlett, nyoma sem maradt a pajzán énekekhez használt harsányságnak. Nyilvánvalóvá vált mindenki számára hogy nem ebből a korból való amit hallanak. Ahhoz túl összetett volt, és túl erőteljes hatást gyakorolt az érzelmekre. Még a nemesi udvarokat megjárt, nem ritkán felsőbb társaságok valódi samballán játszott előadást hallott műkedvelőinek is csak igen ritkán volt részük ilyen páratlan élményben. Nem volt kétséges hogy a szerzemény eredete a kyr időkig nyúlik vissza. Vihart szaggat a förgeteg szele Elsodort már oly sok mást Halandó vágya nem bírt még vele Retten, ha érzi a zuhanást
A zenészeknek minden tehetségükre szükségük volt, hogy megfelelően játsszák a nem emberi fülre íródott dallamot. Időnek s kínnak förtelmes fattya Vajúdott vele jövő s múlt Művein kézjegyét ő rajta hagyja Itt, a rettentő Végzet ki dúlt! Egyszerre minden hangszer elhallgatott, csak a vezérszólamot éneklő dalnok zihálását lehet hallani. Percekbe is beletelt mire a teremben tartózkodóknak – a társulatot is beleértve – sikerült kivonniuk magukat a varázs hatása alól, és még néhánynak kellett eltelnie, hogy a fogadó újra megteljen a szokásosnál jóval halkabb beszélgetés morajával. Mindenkinek nehezére esett leküzdeni a döbbenetet. Mire minden visszatért a megszokott mederbe, az északi már nem volt a teremben: az előadás közepén eltűnt a söntés melletti, konyhába vezető ajtó mögött. – Rögtön felismertelek – mondta a javakorabeli, vastépte arcú fogadós. – A szemedről – tette hozzá fanyar mosollyal. Az embervadász tudta, hogy nem lesz szüksége magyarázkodásra. Nehéz becsapni azokat, akik nem csak a szemükkel figyelik a világ dolgait. Asztrálteste elgyötört volt, az anyagi nem is a sajátja, társa mégis felismerte benne azt, akire várt. Az emeleti szoba nem volt nagyobb, mint amekkorának lennie kellett. Jókora ablakát elfüggönyözték, a hideglámpással bevilágított asztal mellett két kacska lábú szék állt. Ők ketten nem ültek le, csak bámulták egymást. – Mi történt velem? – kérdezte az Erm Voreas klán vadásza. Zavarát csak fokozta, hogy a másik nem lepődött meg beszámolóján. – És miért nem volt Deron a tömlöcben? Elkéstünk volna? Ha azok az állatok…
A deresedő halántékú leintette: szitkozódással semmire sem mennek. Tisztában volt az ügyrészleteivel, hisz ő talált rá a fogolyra, akinek gyötrelmei apró, de összetéveszthetetlen fodrokat vetettek az asztrálsíkon. A kiszabadítására szervezett különítmény embervadászai, egyesével, Shulurba tartó karavánokhoz csapódva, zarándokok közé vegyülve keltek át a határon. A rejtekhely biztosítása évekbe, temérdek pénzbe és aranyban nem is mérhető szívességekbe került, de megérte az árát. Tegnapig legalábbis. – Nem látok tisztán – közölte a fogadós. – Deront nyilván átszállították a császári hadvezetés tömlöcébe. Ami veled történt, keményebb dió. Egy magitor vagy gyíkpap tehette. Hogy mi célból, ne kérdezd. Ezeknek a zavarkeltés a mindenük. – Sóhajtott. – Mit is mondtál a pengéről? – Hogy förtelmes még az érintése is. Aki ilyet forgat, a tulajdon anyja szívét is kész kimetszeni vele. – Valószínűleg a birodalom bukását követő káosz korából való. Talán Ryek démonokkal üzletelő urai, vagy Dawa őrült mágusai készítették. Hallottam ilyesmikről, bár elég ritkák… és még aranyban sem mérhető az áruk. Némelyik mindig olyan alakot ölt, melyben legjobban tudja szolgálni gazdáját, és annak lelkéből lakmározik. Vannak olyanok is, amik magukba zárják áldozataik lelkét, hogy szenvedésükkel csillapítsák éhüket. Megint mások béklyóba verik a szerencsétlenek tudatát, akik megérintik őket, és vad pusztításba kezdenek általuk. Nagyhatalmú és veszedelmes holmik. Szerencsés vagy, hogy megúsztad ennyivel. A toroni testbe zárt embervadász mindennek érezte magát, csak szerencsésnek nem. Irtózott attól, amivé lett, és amit a jövő tartogatott neki. Eltökélte, hogy így vagy úgy, de megszabadul, és azon lesz, hogy sorstársai szenvedését is megrövidítse.
Atlam, avagy közösség. Szíve– lelke mindannak, ami voltál, vagy és lehetsz. Akik híven szolgálják és védelmezik, emlékezetében örökkévalók. – Visszamegyek – mondta. – Hogy folytassam és befejezzem. – Egyedül semmi esélyed. Legalább a következő rajt várd be! – Hónapokba telhet, míg összeverődik. – Számít az most már? – Egy napig se akarok tovább ilyen lenni. Ha átélted volna, amit én… – De nem éltem át – legyintett a fogadós. – Hisz nem vagyunk egyformák. A holt arc meg se rezdült, csak az embervadász szédült meg odabent. Egyszerre megértette, honnan tudtak az Ikrek a támadásról. Hogy miért vesztek oda a testvérei, és miért kellett erre a sorsra jutnia. Értette, de nem tudta elhinni. Az árulás a legsúlyosabb, és egyben legritkább bűn, amit embervadász elkövethet. A beavatottakat olyan rajzolatokkal látják el, amik lehetetlenné teszik esküjük megszegését. Mély nyomot hagynak az asztrál- és mentáltesten; eltávolítani sem lehet őket. A férfi, akit a határ innenső oldalán a Lindigass fogadósaként ismertek, gyermekkora óta Shulurban élt, és sosem esett át a beavatáson. – Mit ajánlottak neked az életünkért? – fordult hozzá a kiszakított. – Mennyiért adtál túl a kvidamodon, te istenek barma? A vastépte arcú elkomorult. Gyorsan mozdult, de nem eléggé: keze félúton sem járt tőre markolata felé, mikor az ablakon és a függönyön át érkező tollatlan acélhegy a tarkójába fúródott. Csak egy szemvillanással előzte meg a szívét kettéhasító északi pengét. Két acélhegy az embervadász testét is átütötte, de lakóját nem zavarta különösebben. Mire meghallotta a futó léptek zaját, már félúton járt az ablak felé.
– Remélem, Tharr poklára jutsz – búcsúzott az árulótól. – És kívánom, hogy ezer éven át rágódjon rajtad, mielőtt a nagy büdös Semmibe köp. Azzal belevetette magát a shuluri éjbe.
IV. Futott, ahogy a lába bírta. Mögötte az ellenség, előtte sötét utcák labirintusa. Néhány acélhegyet még kapott a hátába, de mit sem számított már. A holt hús holt maradt, az elhalt idegek adósak maradtak a fájdalom üzeneteivel. A futó tökéletes példájával szolgált annak, hogy északfölde embervadászai életükben és halálukban is mindent megtesznek a siker érdekében. Egyre közelebb került céljához. Már csak az lebegett a szeme előtt hogy társát kiszabadítsa. Olyan lendülettel vette a kanyarokat, hogy néha majd’ elcsúszott a nyirkos köveken. Tévedhetetlenül tört a Hyssan Ház raktárerődje felé. Hosszú volt az út, de a halott izmok fáradhatatlanul dolgoztak. Néhol sikerült elébe vágnia pár Ikernek, de kegyetlenül lekaszabolta mindet. Ő is szerzett sebeket, de teste kitartott. Egy igazán balul sikerült hárítás után, bal csuklóját is elveszítette. Nem maradt adós a válasszal, és már rohant is tovább. A fájdalom hiányáról eszébe jutottak az évek, amikor teste acéllá és halálos fegyverré kovácsolása mellett az elméjét is megkeményítették a századévek tapasztalataira épülő kiképzések. Megtanulták, hogyan lehet elfojtani a fájdalmat pusztán az elme erejével, ahogy azt is, hogy a sebből szivárgó vérzést hogyan lehet megszüntetni némi koncentrálással. Nem tartoztak a vajákos irányzat képviselői közé, de az alapokat miden embervadásznak el kellett sajátítania. Ahogy a stratégia, a taktika, vagy épp az álcaöltés is fontos része volt a
felkészítésnek. Több nyelvet beszélt folyékonyan, mint a legtöbb Új Pyarronban tanult suhanc. Felmagasodott előtte a Hyssan Ház raktárerődje. Homlokzatát a Ház címerállata, a pörölycápa díszítette. Utcára nyíló kétszárnyas főbejáratával meg sem próbálkozott, inkább a cselédszállások felől közelített. Végzet az őrökkel, átvágott a kis téren, és behatolt az épületbe. Lakhassyni mesterek festményei, szobrok, dísztárgyak, vértek mellett suhant el, egyre a pinceszint felé tört. Mikor forgáccsá rúgta a lépcsőt lezáró ajtót, szembetalálta magát egy sötétkéken kavargó dreggist viselő alakkal. Meghökkent, meg is torpant egy pillanatra, majd lendült tovább hogy torkát metssze, de nem volt érkezése rá. A Ház urának balján álló görnyedt, szürke köntösű öregember rávillantotta savószín szemeit. Megbénult. A kék dreggis viselője elégedett nyikkanást hallatott. – Hát visszatértél hozzánk. Engedd meg, hogy bemutassam személyes jó barátomat – intett a vénség felé. – Ő a Mástestűek első embere és személyesen vállalta, hogy rendbe hozza a tanítványa által okozott… kellemetlenséget. Persze térítésmentesen. Köztünk maradjon: szerintem élvezi az ilyen megbízásokat. Te sokkal kevésbé fogod. Mohón villant a magitor szeme. Felemelte karjait és kántálni kezdett, olyan nem evilágian mély hangon, hogy még a megbízója is beleborzongott. – Gondolom rájöttél már, hogy nem éri be a lelkedet a testhez béklyózó rajzolatok megtörésével. – A kék dreggisű felnevetett, hátborzongatón, kéjesen. – Darabokra szaggat, északi fattyú, és ami megmarad belőled, a szellemvilág dögevői elé veti! A vadász teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát. Nem bánta annyira saját pusztulását, mint valaha gondolta. Inkább csapdába került testvérét sajnálta, azt hogy nem volt elég jó
ahhoz, hogy kiszabadítsa. Talán ha nem árulják el őket. Talán ha másképp alakulnak a dolgok, sikerülhetett volna. De már nem volt mit tenni. Ott térdelt a magitor és ura előtt, várva az elkerülhetetlent. Erezte, ahogy lelke kiemelkedik a halott hús börtönéből. Ahogy az anyagi világ béklyói elfoszlottak, olyan kínt érzett, amihez foghatót azelőtt el se tudott képzelni. Lényének lényegét, a puszta valóját szaggatta az asztrális orkán, mely üvöltésként rezgett a kis ember torkában. Az áldozatnak először és utoljára adatott meg, hogy láthassa az első halála utáni pillanatokat. Hogy emlékezzen. …látta ahogy a kisebb hatalmú magitor előrángatja az ezüsthajú Iker testét… …ahogy telerója varázsos rajzolatokkal, és kántálni kezd. ahogy hatalmával felhasítja az élők világát a holtakétól elválasztó Kárpit szövetét… …ahogy az így támadt résen át kinyúl tudatával, hogy onnan visszarángassa az Iker nem rég eltávozott lelkét… …ahogy az anyagi világban fülén, orrán és a szemén keresztül elkezd patakzani a vére a túlerőltetett magitornak… …és ahogy egy utolsó kétségbe esett rántással halála előtt végül is őt hozza vissza az élők világába és börtönzi az azúrkék szemű kivérzett testébe… Megértett mindent, de nem számított már. Emlékek tolultak fel benne, de csak fokozták szenvedését. Nem létezett más, csak a kín, a kék dreggis viselőjének kacaja és a vénség kántálása. Aztán… Hangok. Hangok a távolból, ami nem volt teljesen az övé, de nem lett egészen idegen sem. Hangok, amik nem neki, de érte és róla szóltak. Szavak, amik testét és tudatát is megérintették. Nem kínáltak menedéket vagy feloldozást, de fogódzót igen. Serram, avagy kötelesség: nem dolgod megítélni mások tetteit; tedd, amit tenned kell, és megítéltetnek az istenek által, érdemük szerint.
Lényege utolsó lobbanásával megtörte a tagjait bilincsbe verő varázst. Tiszta, fehér láng volt most, fényével beragyogta az anyagon túli síkokat. A veszteség fájdalma és a megaláztatás dühe tagadó rikoltásként robbant ki belőle. Esztendők alatt begyakorolt, évtizedek alatt vérévé vált félköríves tükörvágása éppen olyan volt, amilyennek lennie kellett: tökéletes. A szürke öreg feje röptében is kántált, csak a falnak csapódva némult el. A kék dreggisű hatalmasságtól döbbent nyikkanásra sem futotta. Az, ami az Ikerből és az embervadászból maradt, a kötések elfoszlásáig osztozott a csenden és a zsákmányszerzés ősi mámorán. Ahogy testvérek közt szokás.
V. A nyugodni készülő kék hold utoljára tekintett ki a nyugaton gyülekező felhők mögül Shulur öblére. Fényének ódon, moszatszakállas móló mutatta az irányt a parttól száz– egynéhány lábnyira rejtőző förtelemig, Egy kard meredt ki az iszapból odalent. Ahogy végig– siklottak rajta a holdsugarak, a penge tükrében arcok sokasága jelent meg. Fájdalmas sikolyba merevült arcok, a lelkek tükörképei, melyek ezredévek óta nyögték a fémbe börtönözött akarat zsarnokságát. Köztük volt egy északi embervadászé is. Bizonyos Deroné, aki társaival együtt a szabadulás utolsó reményét is elvesztette a khoór pincéjében. Akit egy ezüstfakó hajú Iker vágott le egy évekkel korábbi portya során a Pidera bércei közt. A kard pedig magába zárta és elorozta a lelkét, de örömet nem talált benne. Hisz váltig éhezett.
Sántha László: Vér és árnyék
1. A meredek sziklafalba épült palota kényelmét drágán mérték, mint szinte mindent a Toron távol-nyugati bástyájaként emlegetett Fynvyn-csoport legkiesebb szigetén. Hátsó frontján, a császári flotta édesvíztartalékának harmadát rejtő völgyben buján tenyészett a növényzet, erkélyeiről káprázatos kilátás nyílt a Quironeia víztükrére, az egymást váltó holdakra és a rézszínből acélkékbe forduló fényhídra, ami éjjelente feszült Shulur és Sinemosa közt. A napi árak száz aranytól indultak, és teljes ellátás mellett nem jártak messze a félezertől. Komoly pénz, de páratlan harmónia és olyan háborítatlanság járt érte, amit a világnak ebben a szegletében csak a karakkák állandó jelenléte és a flottabárói támaszpont közelsége adhat az embernek. Rossz nyelvek szerint a palotát – és a völgyben megbújó többi létesítményt – maga a flottabáró emeltette abból a pénzből, amit a hajdani és majdani birodalom jelenlegi urai egy új, valamennyinél tágasabb viharkikötőre szántak. A személyzet katonás fegyelmét egyesek közvetett bizonyítéknak, mások közönséges véletlennek tekintették – azt senki sem vitatta, hogy a palota mágikus védelme mestermű, őrei pedig rendkívül
éberek: egy lélek; sem juthatott a partról a völgyön át a bejáratig úgy, hogy ne jelezzék előre közeledtét. A jelenlegi lakó ötödik napja időzött a szigeten. Saját szolgákat és fegyvereseket hozott, de még vele utazó családtagjainak sem árulta el, hogy üzleti ügyben jár – az előzmények után nem bízott senkiben. Errass-Cíh Garhyzel balszerencséje legendásnak számított a toroni pénzarisztokrácia köreiben. Üzleti megbeszéléseit rendre megzavarták, esetenként partnereit is megtámadták a mindenre elszánt rosszakarók. Árulóra gyanakodott, több testőrét, személyi magitorát, sőt a tulajdon, öccsét is kínzókamrába küldte emiatt – utóbbinak annyi volt a bűne, hogy Ifinben összefeküdt egy erv szajhával. Garhyzel ellenséget sejtett mindenkiben, csak feleségével, két lányával és viharvert magitorával tett néha kivételt. A fickó most is ott állt a palota hátsó kapujában gazdája mögött, hogy a kísérők nélkül érkező három vendég személyazonosságáról meggyőződhessen. Olyan dél-quironeai városállamokat képviseltek, melynek lakossága késznek mutatkozott Tharr hitére térni… azaz toroni hídfőállássá válni a renitens hercegkapitányok Abaszisza és a csak névleg elkötelezett boszorkánykirálynők Alidaxa között. A vén toroni tekintetében elégedettség villant. Pontosan azt hallotta, amit hallani akart: üzletfelei azok, akiknek mondják magukat, az őrség készen áll az okvetetlenkedők visszaverésére, és családtagjait sem érheti baj ott, ahová a tárgyalás idejére elpaterolta őket. Az apró alkukból – időt– pénz nem kímélve – összekovácsolt concordia lesz élete főműve, melyet – ha a császár és a Háromfejű is úgy akarja – Garhyzel-tengelyként emlegetnek majd a jövő történészei. Az őrség valóban értette a mesterségét – arra, hogy a tenger felől mássza meg valaki a tajtéktól síkos sziklafalat, nem volt okuk számítani.
Mégis megtörtént. A behatoló – aki olyan fekete volt, amilyenné rumilanti posztó és cethájjal elkevert korom embert csak tehet – sokat köszönhetett a repedésekben fészkelő halfarkasoknak, melyek a legderekabb fegyveresek éberségét is elaltatták folytonos rikoltozásukkal. A panorámaerkélyen strázsáló fegyveresek úgy haltak meg, hogy azt sem tudták, mi történik velük: szinte egyszerre forgatta meg szívükben a vasat ugyanaz a kéz. A fekete ruhás körbekémlelt, és mert senki mást nem látott, a legközelebbi ajtó felé indult. A résen belesve két újabb alakot pillantott meg egy hosszú asztal két oldalán: gyakorlat szülte alapossággal vitték fel a kontaktmérget az előkészített fegyverek pengéjére. A behatoló gyanította, hogy egyikük Tharr– pap, de legalábbis boszorkánymester. Az ilyenek sose halnak bele az első találatba. Olykor még a másodikba sem. Visszahúzódott az árnyékok közé, eltűnődött… aztán rúgott egyet a halott strázsák egyikének falhoz támasztott alabárdján. A méregkeverők félbehagyták munkájukat. Mire a közelebbi az ajtóhoz ért, a behatoló már a szemöldökfán guggolt odakint. Megvárta, hogy a célpont átlépje a küszöböt – az ajtót már ő tette be mögötte, miután oldalról nyakon szúrta. A vajákos türelmes fajta volt: az élettelen testek körül terjengő vérfoltok tócsává növekedtek, mire a feketébe öltözött férfi meghallotta közeledő lépteit. Az első csapást a befelé nyíló ajtótól kapta. Hátratántorodott, és mielőtt felocsúdott volna, a támadó nemcsak tőrét forgatta meg benne, de azt a hajító pengét is, ami az ugrás közben elhajított kettőből célba talált. Néma csend. A fekete ruhás tekintete körbevillant. A balra nyíló ajtó; a pihenőszobába vezetett. Ott ebben az órában három őr van, a konyhának viszont – ha forrása nem téved – üresnek kell lennie. A konyhai ajtó se volt becsukva, csak résnyire behajtva. A behatoló vállával taszított egyet rajta… és két újabb; alakkal
nézett farkasszemet. Majdhogynem vaktában hajította a pengét a közelebbi felé, és hátraugrott, ahogy másik tenyeréből kéken sistergő mennykő csapott feléje; Az ajtót szilánkokra zúzó csapás hanyatt lökte, át a kardokkal és áfiummal megrakott asztalon. Mire összeszedte magát, a szétrepülő szikrák nemcsak a tégelyek tartalmát borították lángba, de a padlódeszkák egy részét és a mennyezet egy jókora darabját is. A maró szagú füstben óriási árnyak keresztezték egymást: fegyveresek rontottak a helyiségbe mindkét oldalajtón át. A behatoló nem sokat teketóriázott: az erkély felé vette az irányt a legközelebbi ablak üvegén át. Szilánkok és vér mindenütt. A befelé nyíló ajtót nem lehet kiékelni. Ugrani kell, minél távolabbra a falaktól, hogy sziklák helyett vizet érjen odalent. Csak pár száz láb – az se fájhat jobban, mint a bizonyosság, hogy elárulták. Tudták, merről jön és milyen útvonalat választ befelé. Vártak rá, és… Gondolataiból a tetőről rávetődő fegyveres zökkentette ki. Együtt zuhantak az erkély padlatára, és talpra ugorva egyszerre nyúltak fegyverük után. Az alabárdosok egyetlen tömegben nyomultak a szabadba, de azonnal vissza is hőköltek: nem mertek a fakó hajú pugomagitor és a behatoló közé állni. – Selanyr – suttogta az előbbi olyan arccal, mint akinek leghőbb vágya teljesült. Azonnal támadott; a behatolónak minden figyelmét össze kellett szednie, hogy ikerpengéinek csapásait hárítani tudja. Oldalra táncolt, és mikor a toroni követte, kisöpörte a jobb lábát… azaz csak söpörte volna, mert az nem ott volt, ahol lennie kellett volna: a pugomagitor a balon egyensúlyozva hárította a következőkét csapást, és tengelye körül megpördülve olyan rúgott ellenfele vállába, hogy az hátratántorodott.
A toroni már-már rávetette magát, de visszahőkölt, ahogy a fekete alak körül elmélyültek az árnyak. A következő pillanatban a méregkeverők szobájának falán és mennyezetén tekergő lángnyelvek is kilobbantak. A pillanatnyi zavart kihasználva a behatoló elsuhant a pugomagitor hosszabbik pengéje alatt, és a legközelebbi tetemen végigfutva a korlátra szökkent. Odabiccentett a másiknak, vetett egy pillantást a vértócsa túloldaláról felé nyúló alabárdokra… aztán hang nélkül a mélybe vetette magát. A csobbanást – ha volt – elnyomta a madarak rikoltozása. Az őrök a korláthoz tódultak, hátha sikerül megpillantaniuk a test sötét foltját a sziklák közt kavargó tajték fehérjében. – Ennek vége. Szétkenődött – szólalt meg egyikük. – Hiszem, ha látom. És ti fogjátok összeszedni mindazt, ami maradt belőle. – A fakó hajú megvárta, míg az alabárdosok eltisztulnak. Letörölte bal szeme alól az alvadt vércseppet, amivel az északi halálosztó futtában megjelölte… aztán befelé indult, hogy jelentést tegyen urának a történtekről. A nyílás az erkélytől pontosan egy tekercshossznyira bújt meg a sziklafalban. A kötelet, amin odáig jutott, a behatoló az alsó lábazathoz rögzítette a korlát helyett: amit az őrség nem lát, azt el se metélheti. A nyílás mögötti járat – egy ősi lávakürtő maradványa – a völgy túloldalára vezetett. A feketébe öltözött férfi ezen át érkezett, és két napon át várt a megfelelő alkalomra… ami a jelek szerint mégsem volt annyira megfelelő. Megszabadult maszkjától és zekéjétől. Vállig érő haja csapzott volt, szeme fehérje vérben úszott. Addig ivott, míg vizes tömlője ki nem ürült. Megszabadult átizzadt ruhájától és ellátta sebeit, csak ezután öltötte magára a palotaőrség egyenöltözékét és indult a túloldali kijárat felé. A kék hold a zeniten állt, mire elérte. A völgyet mintha porhó fedte volna, a mennyek kilenc kupoláján átszikráztak a messzi csillagok.
Nem messze onnét, a palota édenkertjét a császár víztartalékától elválasztó patak partján tengerészkatonák múlatták az időt. Egy nappal korábban érkeztek a távol– nyugati régió legnyugalmasabb állomáshelyére, és nem győztek hálálkodni hekkáiknak azért, hogy a hónap végéig szilárd talajt érezhetnek a lábuk alatt. Pálinkájukat készséggel megosztották a palotaőrség arra vetődő tagjaival – a behatolóval is, aki épp olyan beesett arcú és elcsigázott volt, mint ők. – Ismeritek az anart? – kérdezte a harmadik kör után. – Nem. De ha elmagyarázod, játszhatunk. – Holnap. – A férfi feltápászkodott. – Miután leteszem a szolgálatot. Az anar ilanori kockajáték, melyről a toroniak zöme sose hallott. Helyi összekötője viszont ismeri, hisz kódolt üzenetei közt volt Ilanorra, köztük magára a játékra utaló is. A levelet aszisz nyelven írta, így ha valaki meg is fejti a kódokat, nem jön rá egykönnyen, hogy ami asziszul „négytornyú vár a parti homokban”, az ilarra fordítva „dupla páros a külső sorban”, az anar nyerő kombinációinak egyike. A férfi haladt tovább a patak mentén – így jutott a tóig, melynek ezüstösen csillámló vizében a Garhyzei lányok egyike örvendezett a létezésnek. Testőre – meglett korú, forradásos képű pietor – a parton álló pavilon lépcsőjéről emelkedett fel a közelgő léptek neszére. – Ismered az anart? – tudakolta a behatoló. A pietornak arcizma sem rándult. Szótlanul bámult, míg a lány oda nem úszott, hogy nevén nevezze és útjára küldje. – Szerencséd van – fordult a férfihoz, mikor kettesben maradtak. – Én történetesen ismerem az anart. – Te volnál az összekötő? – A behatoló hitetlenkedve nézett a kéknél is kékebb szemekbe. – Eltaláltad. – A lány olyan tisztán beszélte a közöst, mintha az anyanyelve lett volna. – Te pedig kötöznivaló bolond vagy, hogy idejöttél. Rég úton kellene lenned hazafelé.
– Nem várt nehézségekbe ütköztem. – Ó! – A kék szemek csalódottságot tükröztek. – Felteszem, a feladatodat sem hajtottad végre, jó… – Arash. A lány kiemelkedett a vízből, hogy alaposabban szemügyre vegye. – Mit akarsz tenni, Arash? – Előkerítem azt, aki eladott. – A férfi a hajánál fogva emelte ki a vízből a lányt, és megvillantotta tőrét az arca előtt. – Nincs ötleted, ki lehetett? Kyressa Garhyzei szeme elkerekedett. Megrémült, tehát nem erre számított. És a testőrét is ő maga küldte el. – Vártak rám odafent! – sziszegte a férfi, aki Arashnak nevezte magát. – Valakinek eljárt a szája! – Sajnálom. – Ennyivel nem érem be! – Nem vagyok az ellenséged, Arash. – A lány nem kapálózott, nem küzdött. – Vagy hívjalak inkább Árnyéknak, mint a kalandozó barátaid? A férfi meghökkent. Nem sokan nevezték így, és közülük sem tudta mindenki, mivel foglalkozik. – Esetleg Trev Maronnak, ahogy az apád? A behatoló savanyú képpel bámult rá. – Kitől szerzed az értesüléseidet? – Hagyjuk. Tudom, ki vagy… és ha el akarnálak veszejteni, nem így fognék hozzá. Trev Maron elnézte a nyakát, az ütőér lüktetését a bőre alatt. Sok mindenhez érzett kedvet, csak a megöléséhez nem, ezért visszaejtette inkább a vízbe. A lány alámerült, aztán felbukkant megint, és hosszan nézett rá. – El kell tűnnöd – mondta. – Menj vissza a halászfaluba, és maradj ott, míg nem üzenek. – Miért kéne bíznom benned?
– Mert kétezer mérföldes körzetben nincs senki más, akiben megbízhatnál. Ha okos leszel, kijuthatsz innen, ami a felsült orgyilkosok közül csak keveseknek adatik meg. A férfi homlokráncolva nézett le rá. – A falut felejtsük el. Találkozzunk ugyanitt, mondjuk holnapután. – És ha nem jövök el? – Utánad megyek. Mire végzünk egymássál, olyan leszel, mint egy dzsad mellkendő. Az a szemérmetlen, csupa lyuk fajta, amin úgy átlátni, mintha ott se volná. – Abraselyem – suttogta a lány. – Remek végszó. Segít majd észben tartani, hogy engem nem holmi pók seggéből rángattak elő. Miután a veszedelem eltűnt az éjszakában, csak bámult maga elé, lábát a vízbe lógatva, a bort kortyolgatva, és azt latolgatta, hol hibáztak. Meg mert volna esküdni rá, hogy mindenre gondoltak, és mindent előkészítettek, ahogy azt kell. De ha így van, miképp lehetséges, hogy ez életben maradt?
2. A második behatoló öltözékét átitató mágia sokkal hatékonyabb volt a hagyományos rejtő színnél: noha az úton jött, és az emeleti ablakok egyikén át hatolt a palotába, se odakint, se odabent nem vette észre senki. Az elsőt az erkélyen egykettőre felfedezték. Ahogy az őrség kirajzott, hogy ártalmatlanná tegye, az egész palota fényárba borult – a célpont élt az alkalommal, és a legközelebbi korláton át a mélybe vetette magát. Garhyzel bizonyosságot akar majd – minden épkézláb embert lezavar a sziklafal tövébe, hogy keressenek nyomokat vagy maradványokat. Most, hogy itt is megzavarták a köreit, sokkal óvatosabb lesz. De nem azonnal. Túl vén már ahhoz, hogy összes korábbi tervét sutba dobja.
A behatoló a hátsó lépcsőn leosonva egy másik, üvegfalú teraszra jutott ki. Itt három őr volt, de egyik se vette észre. Megvárta, míg a belső szobából kijön a rangidősük, aki szokás szerint nem tette be maga után az ajtót, ő pedig átférkőzött a résen. Odabent három kámzsást és ugyanannyi fegyverforgatót talált egy hideglámpás fényében. A fantom a fal mellett osont az elhúzott szekrényig, és kikémlelt a rejtekrésen. A dolgozószoba volt a túloldalon. Remélte, hogy Garhyzel arra sem ügyel jobban, mint az ablakra, amin át érkezett. Ha mégis, annak csúnya vége lesz. A rejtekajtó – hála az olajozásnak – hang nélkül nyílt. Az érkező beosont a dolgozószobába, és leült az íróasztalhoz. A szerződések négy eredeti példánya ott volt előkészítve, ugyanaz, mint eddig. Eltartott pár hónapig, mire észrevétlenül megszerezték a teljes tartalmát, és mire kiismerték a toronit. Az eredeti szerződést csak az utolsó pillanatban hozatta ki varázshasználójával, és íratta alá velük. A behatoló széthúzta elöl összekapcsolt köpenyét, felvillantva így az alatta viselt, testhez álló páncélját, majd egy belső zsebből előhúzta a szerződések másolatát. Majdnem pontos másolatát. Néhány dolgot átfogalmaztak úgy, hogy a közeljövőben nekik kedvezzenek. A zűrzavar hatalmas lesz. Miután aláírják a szerződést, a három küldött kisétál katonák és varázshasználók gyűrűjében a lenti őrházig, ahol hintóikba szállnak, majd a közeli város térkapuján át távoznak, mindent a toroniak biztosítanak. Holnap estére mindenhol átolvassák a szerződést, és az öreg Errass-Cih Garhyzel Tharr ítélőszéke elé kerül, a tárgyalásokat kezdhetik elölről pontosan úgy, ahogy eddig, a saját bonyolult szabályrendszerük szerint. A család irányítását pedig az idősebb nővér kapja, aki miután megfelelő férjet választott magának, a hosszú évek óta tartó elszigetelődésnek vége lesz Toronban. Új fejezet nyílik az Ikrek és az embervadászok háborújában… és új csatatér.
3. Két napja hagyta el a falut, ahol szállást talált. Mindazt, amit nem vitt magával a barlangba, elrejtette a tengerparton. A sziget déli partján sétált, közeledett a napfelkelte. A sziget keleti része felé nézett, ahol az ezernyi vízeséssel, tavakkal és völgyekkel teli hegyek magasodtak. Mezítláb sétált a homokban. Rumilant felé tartott, elkerülte az utakat és a tengerparti falvakat, ahol a kevésbé gazdag hölgyek és urak pihentek. Nem tudta, hogy a nő igazat mondott– e vagy sem, de esze ágában sem volt megbízni benne. Bárki is legyén a dolgok mögött nem engedheti őt el, főleg, hogy tudja az összekötő kilétét. Tehát meg fogja őt keresni. Akkor már inkább olyan terepen várja be, amit ismer. A sziget egyetlen nagyvárosa, eltérően a többi településtől, nélkülözte a pompa és csillogás álomképét. A kikötőrésze kifejezetten rosszhírű hely volt, ahol a kocsmákban gyakran verekedtek össze toroni, tiadlani, aszisz vagy sinemosai tengerészek, a vallási kuszaságról nem is beszélve. Persze a város belső és északi részétől távol tartottak mindenkit, aki nem oda való. Trev leült egy kidőlt fára, és onnan figyelte, hogy a felkelő nap vörös fényét, miként tükrözi vissza az enyhén hullámzó tenger. Miután a nap teljesen felkelt, bevetette magát a dzsungelbe, de végig a partot követte. Megállás nélkül ment egész nap, egyszer állt meg egy kisebb vízesésnél, hogy felfrissítse magát a nagy melegben. A tengeren a nap igen hamar lenyugszik. Ezért egy órával naplemente előtt tábort vert, mélyen bent az erdőben. Pálmalevelekből tetőt csinált magának, puha mohából pedig fekhelyet. Gyűjtött némi fát, majd elindult, hogy szerezzen valami ennivalót. Arca sokkal sápadtabb és beesettebb volt, mint akárcsak tegnap. Gondolatai kuszák és zavarodottak, érezte, hogy kezdi elveszíteni az uralmát fölöttük. A meredekebb dombok felől zajt hallott. Közelebb osont és látta,
amint egy nőstény vaddisznó, kisebb patakon lökdösi át a kölykeit. Trev baljába vette alkarvédőjébe rejtett dobótőrét, jobbjába pedig övébe tűzött tőrét fogta, aztán előugrott a bokrok közül. A kis vadak visítani kezdtek, az anyjuk, mint bármelyik vadkan, Trev felé indult. Az utolsó pillanatban dobta el tőrét, majd még mielőtt a vaddisznó lendülete elsodorhat ta volna, előrevetette magát, leszorította a disznó fejét a földre, nehogy agyarával kárt okozzon, és nyaka alá szúrt. A kicsik visítása alábbhagyott, ahogy eltávolodtak a kusza dzsungelben. Trev körbenézett, majd hátára fordította zsákmányát, és a nyakán lévő sebből elkezdte kiinni a vért. Mire visszaért a táborába és tüzet rakott már leszállt az éjszaka. A vadkant ropogósra sütötte, és elégedetten lakmározott belőle. Arcába visszatért a szín, és nem volt már olyan beesett sem, mint előtte. Vonásai megerősödtek, és pillantása is komoly fenyegetést sugallt. Egy kulacs vért azért a biztonság kedvéért elrakott későbbre is. Az éjszaka nyugodtan telt el, és másnap már el is érte Rumilant városát. A várost két fal vette körül. A külső gyűrű inkább csak jelképes volt. Bástyákkal megerősített fapalánk fogadta a sziget útjairól a városba érkezőket. Itt a helyiek laktak többségben, bár néhány fogadó itt is megtalálható volt, A második, tornyokkal, őrházakkal és belső udvarokkal rendelkező fal körbekerítette a kikötőt, a belső várost és az északi városrészt. A kikötő külön el volt választva a város többi részétől, hogy az érkező kereskedőhajók marcona legénysége ne zavarja a gazdag pihenni vágyókat, vagy a helyi lakosokat. A belső városban laktak Keskellon gazdag irányítói, a Nagytanács tagjai. A város északi részét úgy alakították ki, mintha vadonba építették volna a márvány lakóépületeket, szökőkutakat és csatornahálózatot. A külső város piacán a nagy hőség ellenére is sokan voltak. Ahogy átvágott, borzongás futott végig a hátán. Felnézett a piac fölé tornyosuló templomra. A kéttornyú, dísztelen templom bejárata előtt egy
kiméra szobor állt, mintha lenézett volna rá, alatta toroni felirat. Tharr vérgőzös temploma mintha fölé magasodna és hívogatná. Odabentről furcsa energiák fodrozódása érződött. Valószínűleg szertartás folyik bent. Trev megszaporázta a lépteit, hogy minél hamarabb elhagyhassa a teret. Nem volt igazán hívő ember, mágusok közt nevelkedett Doran városában, ahol nem foglalkoztak különösebben a hitbéli dolgokkal, de Tharr papjai közelében mindig kirázta a hideg. Nyomot hagyott rajtuk a sok vérmágia, és így az olyanok, mint ő, messziről kiszúrják a szörnyisten, elkerülendő szolgáit. Félrehúzódott egy árnyékos sikátorba, és a hideg kőnek nyomta a homlokát. Vizet akart inni, de az felmelegedett kulacsában, így inkább a fejére öntötte. Ekkor hallotta meg a furcsa, monoton kántálást. Hallása az emberekénél sokkalta jobb volt, így nem volt nehéz kiszűrnie a város változó zajai közül a monoton, torokhangú kántálást. Kulacsát eltéve, beljebb sétált a szeméttel teleszórt macskaköves sikátorban. A végén kétfelé ágazott, jobbra egy véres, fehér köpenyt viselő férfi, egy állatbelsőségekkel teli zsák tartalmát szórta az üzlete hátsó bejáratát védő két harci kutyának. Egy pillanatra találkozott tekintetük a férfival, de nem foglalkoztak egymással, majd megfordult és elindult a másik irányba. A szemét itt megsűrűsödött, és a házak szűk ablakai is bedeszkázva figyelték a sötét sikátort, melynek végén két emelet magas fal állta útját. Leguggolt és egy szellőzőnyíláshoz hajolt, onnan jött a kántálás. Mire újra körbenézett a sikátorban, a nap már lenyugvóban volt, ködös árnyékok borították az utcát. Elaludtam, vagy elkábítottak? Sietősen elindult a kijárat felé, épp kifordult volna a sikátorból, amikor a kutyák felé tekintett. Nem hallotta az ugatásukat, de még csak a lélegzetüket se. A köd sűrűn, átláthatatlanul gomolygott. Egy darabig figyelt, majd sietve indult a piactér felé. Illetve csak indult volna. A sikátor végét három marcona fickó zárta el. Az egyik legalább
két és fél méter magas izomkolosszus volt, arcán hatalmas sebhellyel. Kopási, fején sérülésnyomok látszódtak. – Hát nízze mán az úr, merre mászkál! Talán segíthetünk magánk kijutni ebbő’ a veszílyes zsákutcábó, csak emelje fő’ a kezít és hagyja, hogy a barátom megmotoz za, különben Pici veszi kezelésbe – mutatott a háta mögé. Trev megérezte a veszélyt, de nem a három tolvaj felöl hanem a háta mögül. Köpenye alatt karjához szorította fejvadászkardjait, és egy pörgéssel azonnal az ellenfele felé vágott. A pengéje szikrázva találkozott egy másikkal, de sem a kardot sem az azt forgatót nem látta, ám ami még ennél is jobban meglepte, a testhőjét sem érzékelte. A hárítása csak a kifinomult reflexeinek volt köszönhető, de az ezt követő támadás bárhonnan érkezhetett, így esélytelennek gondolva a kivédését. Közelebb lépett a láthatatlan ellenfélhez és – szabadon hagyva bal oldalát – ellenfele felé szúrt. A három haramia nem sokat látott a gyors pengeváltásból, csupán szájuk maradt tátva. A szúrás talált, de valamiben elakadt, ellenfél vágása viszont a combjába mart. Érezte, hogy nincs esélye, mielőbb el kell tűnnie. Elméjének erejét hívta segítségül, gyors és hatásos technika volt ez, az összpontosított mentális energia robbanásszerűen hagyta el az elméjét, és a sikátor túlsó feléig repítette ellenfelét. Halotta, ahogy a falnak ütközik, majd a földre rogy. Két bandita a földbe gyökeredzett, az óriás termetű kihátrált és futásnak eredt, utána hagyta el Trev a sikátort. A fogadó amiben szobát vett ki, a kikötő egyik rossz– hírű tengerészkocsmája volt, tele aszisz, tiadlani és rualani hajósokkal. Egy szalmával tömött vásznon ült, ami egy ládán és széken kívül a szűk szoba egyetlen berendezése volt. Lábsebén a rögtönzött kötés már átvérzett, nem sokon múlt, hogy elveszítse. Egy fáklyát állított a padló repedésébe, és azon melegítette izzásig a kését. Összegöngyölt ruhadarabra harapott, vett néhány mély lélegzetet, majd a sebére nyomta a kést. Szemei kiguvadtak, az égett hús bűze megcsapta az orrát.
A sebet nem tudta teljesen elzárni, így újra felhevítette a kést, és újra a lábára nyomta. Szeméből könnyek folytak végig koszos arcán, halkan felnyögött, majd hanyatt dőlt a fekhelyén. Elméjében csillapította fájdalmát, majd egy vizes ruhadarabbal betekerte a lábát, ezután, hogy kipróbálja, fölállt és ránehezedett. Tudta, hogy ha az a valaki megtalálta a sikátorban, meg fogja találni itt is. Most viszont van lehetősége felkészülni rá.
4. Miután beszélt a toroni nővel, sietve indult a dorani szállása felé. Persze nem lepte meg, hogy nem találja, csakis a város felé mehetett, megkeresni a többi ügynököt. Nem értette, hogy miért nem megy el, ha már volt olyan szerencséje, hogy életben maradt. Soha nem tudta egyenrangú félként kezelni a doraniak titkosszolgálatát. Túl sok szabadságot engedtek meg az ügynökeiknek, a legtöbb inkább kalandozónak számított, az északi embervadászokkal ellentétben, akik a fegyelem és a kötelesség tudatában végezték el munkájukat. Ez a dorani pedig ahelyett, hogy eltűnne a szigetről, fel akarja őt kutatni. Az is elég, ha megtudja, kivel tartják a kapcsolatot és máris kész a baj. Önfejű baromnak gondolta a másikat, de nem tartott tőle különösebben. Jól képzett kalandozó, semmi több. Nem lesz nehéz elintéznie – csak találja meg. Az isteneknek, vagy csak a vakszerencsének köszönhette, hogy a városba vezető tengerparti úton rátalált a doranira. Már közel járt a kapukhoz, és majdnem nyomát vesztette a nagy tömegben. Aztán a dorani egy sikátorba húzódott be, de mire utána ment eltűnt. Nem találta sehol, de érezte, hogy a közelben kell lennie. Nem talált se titkos ajtót, se egyéb átjárót. Mágiát használt volna? A mágiát érzékelő amulettje, ami mentális kapcsolatban állt vele megzavarodott, amikor a Tharrtemplom közelébe ért. Ezért nem lehetett biztos abban, hogy
mágiát hívott-e segítségül. Várnia kell, biztos, hogy nem tűnt csak úgy el. Érezte, hogy a közelben kell lennie. A sikátor másik végében a kutyák először rámorogtak, majd nyüszítve húzódtak be fedezékük alá. Halkan mormogott valamit, fejére húzta a csuklyáját és eltűnt. Fél órát várt, miközben elkezdett besötétedni. Az amulett jelei megerősödtek, majd megszűntek. A szertartásnak ezek szerint vége. A köd mélyen megülte a sikátort, de még így is meglepte, hogy a másik ügynök ott áll a fal mellett, és zavarodottad néz körbe, mintha észre se vette volna, mi történt.
5. Miután biztonságba helyezte a felszerelését, Trev egy másik ivóba ment át, ahol szinte csak aszisz tengerészek voltak. Mivel jól beszélte a nyelvet, és aranya is akadt, hamar megegyezett a tengerészekkel, hogy neki a homályba burkolózó bal oldali asztalhoz kell ülnie. Még napközép után hagyott üzenetet a helyi megfigyelőnek. Mikor a szállásául szolgáló lebujhoz tartott, útba ejtett egy kisebb teret, ahol az egyik szobor repedésébe egy rézpénzt rejtett el. A pénz ilanori korona volt, annyi különlegességgel, hogy lyukat fúrt a közepébe. A Részeg Kapitányhoz címzett taverna tökéletes hely volt a találkozóra. A mindig hangos tavernába nem engedtek be akárkit, és a tengerészek ezt hamar az érkezők tudtára is adták. Viszont azoknak, akik bejöhettek biztosítva volt egy-egy sötét, fal melletti asztal. A kocsma most is tele volt. Tengerészek és tisztjeik ittak együtt Antohra, amiért sikeresen érkeztek meg a Quiron-tenger smaragd szigetére. Trev békésen itta az aszisz főzésű malátasört. Mindig is szerette az efféle helyeket. Olyanok voltak neki, mint másnak a színház. A hozzá legközelebb eső asztalnál három idősebb férfi beszélgetett az asztal fölé hajolva. Az egyik – a legrészegebb – valami legendás tengeri szörny létezéséről akarta meggyőzni
két társát. A másik szemmel láthatóan azon erőlködött, hogy ne jöjjön vissza az eddig jó pénzért bevitt lőre, a harmadik pedig dülöngélve hallgatta az izgalmas történetet. Mögöttük kicsit balra, az ajtó felé, egy hét-nyolc fős társaság lármázott. Mindenki egyszerre beszélt, az asztal úszott a kilögybölt sörtől. Az ajtó mellett lévő asztalnál két tengerész épp egymásnak akart ugrani, társaik próbálták elcsitítani őket. Egy másik asztalnál kockáztak páran, az egyiküknek friss monokli volt a szeme alatt, valószínűleg túl sokszor nyert egymás után, vagy csalni próbált. A söntésnél néhány tiszt a pocakos, hosszú szakállú tulajdonossal nevetgélt együtt. A tulajdonos arca olyan vörös volt, mintha megfulladni készülne, szeméből könnyek csordultak ki. Trev jót mulatott az ivó vendégein, majd elkerekedett a szeme, amikor a terem túlsó végében ülő, fekete köntösbe bújt öregasszonyt meglátta. Az arca csupa ránc volt, közelebb járhatott a százhoz, mint a nyolcvanhoz. A nő őt bámulta. Tekintete rémisztő, szembogara fekete volt, a fehérje pedig be volt vörösödve, mintha bevérzett volna. Olyan érzése támadt, hogy egy bestiával vagy egy démonnal néz éppen farkasszemet. A hatalmas zaj eltompult, elmélyült körülötte. Rabul ejtette az öregasszony tekintete. Kalandozó ösztönei azt súgták meneküljön, de nem tudott elszakadni a nő tekintetétől. A révületből a bejárati ajtó berobbanása szakította ki. Ezernyi apró szilánk repült a tengerészek közé, majd egy kámzsás férfi meg egy ork rontott rájuk. A kámzsás fickó ujjaiból villámok cikáztak a tömegbe, mindent ellepett a megpörkölődött bőr és hús szaga. Az ork kétkezes kalapácsával zúzott szét egy túl lassú tengerészt. Az asziszok se voltak tétlenek, kardokat és tőröket rántottak, így rontottak rá a támadókra. A csapós a pult alól egy számszeríjat vett elő, de a kavarodás miatt nem tudta használni. A kámzsás még két tengerészt terített le villámaival, mielőtt tőrt dobtak szívébe. Az ork sodronyingje sok vágást kapott, de ő még tartotta magát. Hosszú kalapácsát meglengette maga előtt, majd a feje fölé kapta, a körülötte
állókat hátraszökkenésre kényszerítve ezzel. Trev a vénasszony felé nézett, de nem találta ott, mikor visszafordult a bejárat felé, hirtelen megpillantotta, a nő ott állt előtte egy lépéssel. Hátraugrott, majd a hátsó kijárat felé indult. De nem jutott messzire. Az ajtóba érve egy nem látható pengébe szaladt bele. A láthatatlan támadó valószínűleg pont akkor fordult be, különben a szívét célozta volna meg. Mozdulni akart, de karjai nem engedelmeskedtek. Mikor térdei is megrogytak elsötétült előtte a világ. Amikor tekintete tisztulni kezdett, homályosan bontakoztak ki előtte a tetőszerkezet fagerendái, majd a penészfoltos fal is. Megemelte bal kezét és kézfejét a hideg falnak nyomta. Jólesett neki a hideg. Erez, tehát még él. Lassan oldalra billentette a fejét. Az ijedtségtől felült és a fal mellé húzódott. Vele szemben egy széken az öreg nő ült a kocsmából, szája vigyorszerűen húzódott szét ráncos arcán, bár Trev meg mert volna esküdni, hogy vicsorog, sőt ezzel a ritkás, összevissza álló ősz hajjal, akár éhes mocsári szörny is lehetett volna. Idegesen nézett szét. Az öreg kalyibában, mindent kosz borított, a kandalló fölött leves főtt egy régi bográcsban, a fal melletti szekrényeket, melyeken hol könyvek, hol valamilyen lében ázó kisállatok szervei álltak, már csak a csoda tartotta egybe. Az egyik fal mellett, egy másik ágyon koszos ruhák halmán egy macska üldögélt. Trev megint az öregasszonyra nézett, majd a hasához kapott, oda, ahol a penge átvitte testét. A kötés nem vérzett át, bárki csinálta, értett hozzá. Ahogy azonban benézett a takaró alá, észrevette, hogy meztelen. – Mi az ördögöt művelt velem? Hol van a ruhám? – Nagyon szívesen, hogy megmentettem az életedet. – Az öregasszony hangja mély volt és rekedtes, mint aki egész életében toroni pálinkát ivott és pipázott. – Alig tudtalak visszahozni. – Maga mentett meg? Ki a fene maga?
– Te hívtál fiacskám. Ha nem mondja a szomszéd Sarai néni, hogy friss hal érkezett a piacra, nem is mentem volna arra, és akkor nem találom meg az érmédet – előkapta zsebéből a szoborba rejtett érmét –, és nem mentelek meg a kocsmában. – Öreganyám, ne röhögtessen! Maga lenne a titkosszolgálat összekötője? Ez valami rossz vicc? Ahogy nézem, Darton már két kézzel kapaszkodik a lábába, hogy magához húzza! Tényleg, mi ez a penetráns lábszag? – Ne szemtelenkedj! Inkább köszönd meg, hogy élsz. Az a másik majdnem megölt az önfejűséged miatt. Dartonnal pedig vigyázz, szereti a fekete humort, és könnyen megviccelhet. – Köszönöm, hogy visszarángatott az életbe, és azt is, hogy ellátta a sebem, de ehhez miért kellett levenni a gatyámat is? – Most, hogy így belegondolok, nem kellett volna levennem, de hát nem bírtam ellenállni a forró véremnek. Trev fintorgó grimaszt vágott, még a nyelvét is kinyújtotta. Az öregasszony rekedtes hangon felnevetett, majd a tűz fölött fövő leveshez lépett. Trev az ágy mögé pillantott, és megtalálta nadrágját. Gyorsan magára kapta, majd felállt, de rögtön meg is szédült, egy tartóoszlopban kellett megkapaszkodnia. Elhomályosult előtte a világ, a lábai alig tartották meg. Az öregasszony levest mert egy fatálba, és megitatta az oszlopba kapaszkodó fejvadásszal. Trev torkát égette a főzet, rögtön el is lökte magát az oszloptól. – Mi a jó nyavalya ez? Ilyet még a Shuluri boszorkánymesterek se főznek, pedig ők Tharr kénköves altájéki tüzeiben készítik a főzeteiket! – Működött, nem? – Működött hát! Hiszen ilyen borzalom nincs a Sheraltól északra! – Az öregasszony kuncogva egy tállal saját magának is merített, és jóízűen nekiállt elfogyasztani. – Most már legalább tudom, mi ilyen fertelmesen büdös. E miatt a szag miatt él még maga öreganyám! Ezt a lötty még Dartont is elijeszti.
– Inkább ülj le, és hallgass! Nem szeretem, amikor ebéd közben zavarnak. – Ebéd? Meddig voltam eszméletlen? Mi történt a kocsmában? Ki volt az az ork, és az a kámzsás? – Potom három napig feküdtél az ágyamban. – Belevicsorgott, vagy talán belemosolygott Trev arcába. Mivel úgy érezte, megint rosszul lesz, inkább visszaült az ágyra. – Az a kettő pedig mindenre kapható bandita volt, gyilkosok, ha úgy jobban tetszik. Az a másik bérelte fel őket, hogy tereljék el a törzsközönség figyelmét, míg ő hátul beoson és végez veled. Addig kellett volna elhagynod a szigetet, amíg még megtehetted. – Elhagyni? Valaki direkt a halálba küldött, és tudom, hogy nem Doran volt! – Vagyis? – Vagyis, nem csak mi akartunk lecsapni a toronira. – Megfogta a fejét, és masszírozni kezdte a halántékát. – Az északi embervadászokkal nem veheted fel a versenyt! Főleg nem egy ilyennel, aki az ősi, titkos tanokba is beavatást nyert. – Ezt miből gondolja? – Olyan mágiát használt, ami számomra is ismeretlen volt, biztos, hogy nem a hetedkorból származó praktika. – Több van magában öreganyám, mint amennyi látszik! – Köszönöm fiam, nem véletlenül szolgálom Dorant már háromszáz éve. – Háromszáz? – Csukd be a szád fiam, mert még belemászik a levesem bűze. A felszerelésed megtalálod az ágy alatt, elhoztam azt is a szállásodról. A fogadót porig égették. Az a másik mindent elkövet, hogy megtaláljon és végezzen veled. – Hogy hozott ki a kocsmából? És honnan tud ennyi mindent a másikról?
– Maradjon az én titkom. Oh, és majd elfelejtettem! Nem volt okos döntés abba a sikátorba bemenned. Gondolom, nem emlékszel semmire a történtekből? – Azt hiszem elaludtam – vonta meg a vállát. – Egy fenét! – csóválta meg a fejét az öregasszony. – Milyen agyalágyult kölyök vagy te! Tharr szolgáinak egy mágikusan működő ajtajánál pihentél meg. A véred aktiválta a kaput, de mivel idegen voltál, elkábított a védelmező mechanizmus. – Úgy érti, a papokhoz kerültem? – Úgy ám. És vért is vettek tőled. – Miért nem öltek meg? – Mert elvezetheted őket az északi embervadászhoz. – Tehát tudnak követni? – Már nem. Amikor elhoztalak a tavernából, gondoskodtam róla, hogy az a fiolányi vér, amit tőled szereztek, a képükbe robbanjon – kuncogott fel. – Ez nekem magas! Köszönöm, hogy kihozott, és hogy meggyógyított, és az undorító levest is, de nekem mennem kell. – Az ágy alatt lévő ládához hajolt, kihúzta, és szemügyre vette felszerelését. – És mégis, mit akarsz tenni? Az északi embervadász könnyen végez veled. Tűnj el a szigetről kölyök! – Azt már nem! Van egy tervem, amivel két legyet üthettünk egy csapásra. – Az öregasszony rosszallóan csóválta meg a fejét.
6. Az embervadász az épület hátsó bejáratánál várakozott. A széles utca egyik padján egy fiatal szerelmespár ölelkezett. Azt hitték egyedül vannak, és nem is láttak senkit, pedig a férfi két lépésre állt mellettük, a fal mellett. Nem volt nehéz meggyőzni a két rosszhírű kalandozót. Száz aranyat ígért nekik, persze ha esetleg túlélték volna, ő maga vágja át a
torkukat. Egy tompa puffanás után halk kiáltások hallatszottak bentről. A szerelmespár nem erre, hanem a magától kivágódó ajtó zajára kapta fel a fejét. Az embervadász átrohant egy folyosón, majd a raktáron, aztán a konyhába érve előhúzta a kardját. A kiáltások és a sikolyok egyre erősödtek. Érezte a megégett ember szagát. A boszorkánymester jól végezte a dolgát. A konyha után balra, majd rögtön jobbra fordult, így a söntés mögött bukkant elő. A dorani férfi egyenesen a kardjába szaladt. Tekintetük mintha találkozott volna, majd összeesett. Az ork még tartotta magát, de már több sebből vérzett, ideje eltűnni, a munkáját elvégezte. Amikor azonban kifordult volna az ajtón, meglátta az öregasszonyt. A nő elmosolyodott, majd ujjából méregzöld villám csapott a láthatatlan férfi felé, akit a falnak vetett a varázs. A köpenye, mely eddig elrejtette több helyen kiszakadt és megégett. A férfi felpattant, és a dorani fölött álló öregasszony felé vetette magát. A nő körül zöld és kék villámok kezdtek cikázni, majd teste kifakult és kékes aura fonta körbe. Amikor kinyitotta szemét, a tucatnyi villám egyszerre repítette a falhoz a férfit, felszegezve rá. A fájdalom végigszaladt a testén, görcsbe rántva minden izmát. Csak a felszerelésének köszönhette, hogy még életben van. Az öregasszony letérdelt a vérző dorani mellé, és varázsigéinek köszönhetően köd szállt fel, beborítva az egész helyiséget. Mire a köd eloszlott eltűntek ők is, az északi embervadász és a nyolc aszisszal végző ork is. A fiatalok ijedten húzódtak el a hátsó ajtón kirontó északi elől, arcán megégett a hús, fekete haja félig leperzselődött. Egyenesen a férfi arcába néztek. A fiú a lány elé állt, és úgy kérdezte, tud– e valamit segíteni. Az északi csak a kardját húzta ki hüvelyéből. Mire a taverna tulajdonosa, néhány aszisz tengerésszel kiért az utcára, csak a két fiatal holttestét találták meg. A romos épület, ahol meghúzódott, egykor kereskedőház lehetett. A padlástér sötétje tökéletesen megfelelt a férfinak. Köpenyét maga elé terítette, és úgy simított rajta végig, mintha
élne. Egy kis faládát vett elő a csomagjából, majd miután elmormolt egy igét, az magától tárult fel. Egy arannyal díszített kör alakú medál volt benne, melynek belsejében fekete– vörös színű, alvadt vérszerű folyadék járta táncát. Az aranyozott széleken ősi, hatodkori feliratok sorakoztak. Ahogy maga elé emelte a medált, egy vérvörös szem tekintett rá, amiben a fekete folyadék szembogárrá folyt össze. Tekintetét a másikéba fúrta. Először szédülni kezdett, mintha ivott volna, majd elmosódott a környezet, végül csak a medál maradt előtte a sötét végtelenség előtt. Végül a szem túlnőtt a látószögén, és a város fölé vitte. A doranira koncentrált, majd a város képe elmosódott és meglódult alatta. Egy másik fogadó képét látta, benne egy szobáét. Mire magához tért a révületből a padlón feküdt, gyengének, fáradtnak érezve magát. A medálban most vérvörös folyadék folydogált békésen. Megvolt az ára, hogy a Dawa őrült mágusai által létrehozott fürkészt használja, de megérte, szinte bármit és bárkit meg tudott találni, igaz sokszor nem a személyt, hanem a hozzá kapcsolódó személyes tárgyait mutatta meg, cserébe egy kis életenergiáért. Egy kis ideig még feküdt a padlón, majd felállt, és az éjszaka árnyaiba rejtőzve elment a fogadóba. Régi, rozoga és lepusztult fogadó volt; a környéken minden sötétbe burkolódzott, nem világítottak lámpák vagy fáklyák. A ház oldalán könnyen fel tudott mászni az emeleten lévő szobáig. Megkapaszkodott az ablak fölött, majd lábbal belökte a spalettát. Odabent teljes sötétség fogadta, csupán a kék hold fénye szűrődött be. A láda, amit a medál mutatott neki, eltűnt. Valószínűleg valaki megelőzte. Csak az öregasszony lehetett. Az ablak felé fordult, hogy távozzon, de hirtelen egy rács csapódott le. Az ajtó résnyire nyílt, és egy égő, betömött szájú pálinkásüveg repült be a szobába, egyenesen a szalmaágyra. Az ajtó azonnal visszacsukódott, majd hallotta, ahogy valami nehéz tárggyal torlaszolják el. Megvonta a vállát és az ablakhoz sétált. Kicsit neki kell feszülnie a rácsnak, de nem jelenthet gondot. A
szalmaágyba rejtett olajoshordót ekkor érte el a tűz. Még egy kis ibarai gyúelegyet is öntöttek a szájához. Amikor berobbant, az északi a ráccsal együtt repült ki az ablakon. A robbanás kivitte az egyik falat, így a szétfröcskölődő forró olaj az ott lévő szalmaágyat is felgyújtotta. Az öreg, korhadt falak is hamar lángra kaptak. Az északi a robbanás erejétől a túlsó háznak csapódott, bal keze megroppant az ütközéstől, a földet érésnél pedig a hátára érkezett rosszul, az egyik bordája a tüdejébe szaladt. Próbálta eloltani a ruháját, de az olaj megtapadt rajta, így inkább ledobta a köpenyét. Mire egy kicsit megnyugodott volna, egy férfi lépett elé. Több mint két méter magas volt, arcán hatalmas sebhely húzódott végig. Azonnal felismerte. A sikátorból elszaladó izomkolosszus. Most viszont nem szakadt gúnyában volt. Incognója alól korommal bekent mellvért tűnt elő, oldalán két rövidkard, kezében a pallosát fogta, egyelőre még a föld felé tartva. – Az öregasszonynál fel kellett volna adnod – szólalt meg erv nyelven. A férfi azonnal kihallotta belőle a dwoon akcentust. Az északi meg akart szólalni, de csak sípoló hang hagyta el a tüdejét. – Nem személyes, tudod jól. – A hatalmas férfi elmosolyodott, majd ellépett mellőle. A helyére egy másik férfi lépett, amolyan kirurgusféle. Arca vékony, izmai soványak. – Mi legyen vele? – A városőrök mindjárt ideérnek, és a káoszfattyak emberei sincsenek messze. Nem engedhetjük, hogy kiszedjenek belőle valamit. Még a végén bajt hozna az üzletünkre. A fiatal, szőke hajú srác megvonta a vállát, majd egy helyen megnyomta az északi nyakát, aki erre azonnal elájult. A sebhelyes arcú kopasz felkapta a vállára, és eltűntek a sötét utcák szövevényében. Trev az ajtóban állt. Körülötte hasonló kis viskók tucatjai, néhányat mintha összedőlt épületek helyére, vagy éppen kisebb szemétdombra építettek volna. Az öregasszony éppen
egy másik házból jött ki és indult hazafelé. Habár Trev fertályórája állt az ajtóban, nem látott senkit a környéken mozogni. Amíg az öregasszony bent volt az egyik épületben, ő egy másikba leskelődött be. A szegényes berendezést ujjnyi por borította és mindenütt pókhálók látszottak. Évek óta nem járt itt senki. Miután az öregasszonnyal visszamentek a házba, Trev leült az egyik ágyra és hallgatta az asszonyt, ahogy a szomszéd néni pletykáit mesélte, amik a piacon történtek vele. – És mégis hol van a városnak ez a romos része öreganyám? – Hát a külső kerület egy eldugott részén. Mondtam, holnap már kimozdulhatsz innen, és akkor elmegyünk, igen elmegyünk, megkeressük az északit. – Néha olyan közelinek hallani a tengert. – Csak képzelődsz fiacskám, csak képzelődsz. A város ezen része csendes, nem sokan járnak erre, pont ezért választottam ezt a helyet. – Kintről legördülő kövek hangjai törték meg a csendet. – Ez meg mi volt? – Az öregasszony odasétált az ajtóhoz, résnyire kinyitotta, majd kilépett. – Maradj itt, lehet, hogy az északi az. Trev a felszereléséhez lépett, elővette kedvenc fegyvereit, a két fejvadászkardot, majd egy üvegcsét, és annak tartalmát egy rongy segítségével elkente a kardján. Óvatosan az ajtóhoz lépett, és egy kis résen kikémlelt. Nem látott mást, csak az öreg nőt, amint idegesen forgolódik, majd hirtelen egy tűzorkán kerekedik körülötte, ami teljesen körbefogja. A kövek közül egy fiatal, szőke hajú fiú lépett elő, ajkait mágikus szavak hagyták el. Trev kiosont az ajtón, és a neki háttal álló ifjú felé indult, Mielőtt odaért volna, egy hatalmas tenyér nehezedett a vállára. Hátranézett a válla felett, a hatalmas sebhelyes férfi állt mögötte. Trev épp szólásra nyitotta volna a száját, amikor éles sikoly hasított a csendbe. Kezeit rögtön a füléhez kapta, akárcsak a másik kettő. A sikoly a gerincéig hatolt. Úgy érezte, mintha láthatatlan kezek ragadnák meg és próbálnák kitépni a helyéről. Térdre esett, majd a földön fetrengve húzta össze
magát, a lehető legkisebbre. A mindössze néhány pillanatig tartó sikoly, óráknak tűnt. Mire abbamaradt Trev füléből, szájából és orrából is eleredt a vér. Miután kitisztult a tekintete a nagydarab kopasz ott állt fölötte. Hasonló állapotban volt mint ő, az egyik szeme teljesen bevérzett. Kezet nyújtott neki, és felhúzta. – Nehéz téged megtalálni! – Ugyan, Cápa, három napja eszméletlenül várom, hogy ideérjetek. – Gyorsan körbenéztek, de csak a parázsló földet látták, ott ahol az öregasszonynak kellett volna lennie – Hova tűnt a kölyök meg a nő? – Az előbb még itt voltak. Keressük meg őket. Trev csak bólintott, majd különválva elindultak a romok között. Miután elhaladt pár romos ház és kőhalom mellett, Trev egy falhoz ért. Legalább hat ember magas volt, régi gránittömbökből faragták, kicsit odébb még egy bástya maradványaira is ráismert. Amikor vissza– fordult az öregasszony ott állt mögötte. Arcán a bőr teljesen kiszikkadt, szemei szinte kigúvadtak, haja teljesen kihullott. Csupasz fején látni lehetett a sötétkék erekben folyó vérét. Teljesen idegenként hatott, semmi emberi nem volt benne. Hangja egyszerre volt mély, hörgős, és magas, túlvilági. Mintha két személy szólalt volna meg egyszerre. – Először végzek a barátaiddal, utána te következel dorani kutya! Idehozom a felkoncolt hulláikat! A nő ujjaiból méregzöld villámok indultak meg Trevet eltalálva, egészen falig repítve. Mellkasán égett folt jelent meg, végtagjai lebénultak. A nő odahajolt hozzá, hosszú körmével megvágta a homlokát, elvicsorodott, majd eltűnt a romok között. Mire az első vércsepp lecsöppent a földre Trev előtt egy forgalmas utca jelent meg. Erion forgatagában találta magát, kezében fapálcikára felhúzott szalonna, hagyma és disznóhús, amit egy utcai árustól vásárolt. Pont, mint három héttel ezelőtt. A park Ellana főtemplomának közelében volt. Számos
kisebb– nagyobb tóval rendelkezett, melyeket csatornák kötöttek össze, fölöttük ezüstösen csillogó, godorai időkből származó hidak. Az egyik nagyobb tónál szállt csónakba, és a tucatnyi sziget közül egy sűrűn benőtt szigetre evezett. A sziget közepén fehér márványból emelt, csipkékkel díszített kupolás terasz várta az odaérkezőket. A kupola alatt lévő padon egy szakállas férfi ült, selyemköntösbe burkolózva. Trev szó nélkül leült mellé, mindkét könyökét a pad támlájára támasztotta, lábait kinyújtotta, és a szakállas felé fordult. – Szép hely. Bár jobban szeretem az ilyeneket zajos tavernákban vagy sötét sikátorokban intézni. Ha valaki elég közel jön, még a végén meghall valamit. – Nyugodj meg, fiam. A hely biztonságos, a félresikerült ízlésedért, pedig csak te vagy a felelős. – Trev elhúzta a száját és lenézett a földre. – Nos, mester, miben lehetek Doran szolgálatára? – Fél évvel ezelőtt eltűnt az összekötőnk, sőt még néhány megfigyelőnk is Keskellonról. Odaküldtünk egypár embert, de semmit sem találtak. Küldtünk új embereket a régiek helyére, de egy idő után azoknak is nyomuk veszett. Próbáltunk csapdát állítani, de az sem sikerült. Még előtte, egy ügynökünk komoly bajba került, meg akarta keresni az összekötőjét, de neki is nyoma veszett. Próbáltunk újabb csapdát állítani a múlt hónapban, mintha az egyik ügynökünk bajban lenne, de az sem vált be. – Igen, emlékszem! Amikor a gianagi Mókás felgyújtott egy könyvtárat. Hiába, az öreg már csak ilyen, néha elkapja az indulat. – Trev arcán mosoly jelent meg, de az öreg csak a száját húzta félre. – Szóval, bárki lép a szigetre közülünk, tud róla, tudja azt is, hogy tényleg hajba kerül– e, vagy csak átverjük. – Szóval oda kéne mennem a Quiron-tenger Smaragd– szigetére, és bajba kéne kerülnöm? – Megvonta a vállát – Nem probléma. – A szakállas erre csak a fejét csóválta.
– Kaptunk egy megbízást. A szövetség bízott meg minket egy toroni famor kiiktatásával. Persze mi tudjuk, hogy az embervadászok állnak a küldetés mögött, és azt is, hogy aki odamegy, azt elterelésként a halálba akarják küldeni. Szóval, amikor ott leszel, tényleg bajba kerülsz. Nem lesz könnyű besétálni a csapdába szándékosan, és kikecmeregni onnan, de ha sikerül, akkor azzal biztosan ráveszed az embervadászt, hogy a nyomodba eredjen. – Mégis hogyan? Álljak elé, és mondjam azt, hogy úgyis beárullak? – Megkeresed a toroniaknál lévő beépített embert. Néha nekünk is segít, de a kilétét nem ismerjük. Ha őt megtalálod, nem kockáztathatja, hogy felfedd a kilétét, tehát utánad fog eredni. Aztán ha már igazán bajba kerültél, üzensz az összekötőnek. – Kik fognak fedezni? – Cápa és a dwoon kölyök. Trev az öregasszony ágyán tért magához. Az ajtóban ott állt a kölyök, arca és ruhája csupa vér volt. Miután látta, hogy a fejvadász magához tér elmesélte neki, hogy mi történt pontosan. Elmondta, hogy a hely ahol vannak régen egy toroni erőd volt, és az egykori Tharr– templom romjai közül ősi energiák szivárognak, valószínűleg azért, mert az itt lezajlott csatából toroni boszorkánymesterek, papok és varázslók egyaránt kivették a részüket, méghozzá egymás ellen. A mágikus csata felszakíthatta a világ szövedékeit, így szabadulhatott el az ősi energia. – Na várj! Először is, ebből egy szót sem értek, másodszor, azt mondd, hogy mi történt! – Ez fontos! Innen nyeri az erejét a banya! Szóval, amikor elkaptam, azt hittem vége, de utána jött az a sikoly. – Ne emlegesd, mert még mindig fáj tőle a fejem! – Trev felállt az ágyról, majd az ajtóhoz lépett.
– …és hirtelen a templomban voltunk. Minden tudásomat összeszedtem, hogy lebírjam, de csak azt értem el, hogy idegesebb lett, azután elkezdett átalakulni. – Jah, kiszikkadt, és kihullott a haja. – Nem. Azóta már teljesen átalakult. – Mi? – Tényleg, most hogy jobban megnézlek, jól vagy? Olyan sápadt vagy, az arcod is beesett. – Jól vagyok, csak három napig eszméletlen voltám. – Rendben. Szóval valószínűleg a crantaiak egy szakrális temploma, vagy valamilyen mágikus épülete állhatott itt régen, és a szellem onnan jött. Legalábbis az általa használt technikák erre emlékeztetnek. – Cápa hol van? – Elkapta. Puszta kézzel tépte le a fejét. – Mekkorára nőtt ez a banya? – Hogy is mondjam… Olyan, mintha a húsa és a csontja került volna kívülre, de acélkemény. A fején pedig csontkinövések vannak. Undorító! – Akkor most mit csinálunk? – El kell tűnnünk. Nincs esélyünk ellene. Trev csak bólintott, és odalépett az ajtóhoz, felkapta a köpenyét, és néhány holmit magához vett a ládájából, majd az összehalmozott szemét- és ruhahalomra fáklyát dobott. Néhány fáklyát a szomszédos házakba is bedobtak. A felhalmozott szemét itt is hamar lángra kapott. Ahogy a fal felé haladtak megtalálták Cápát, vagyis csak a fejét. Trev lehajolt hozzá lecsukta a szemeit és elbúcsúzott tőle. A fal egy részen teljesen hiányzott, mintha valamikor régen berobbantották volna. Odakint a sűrű, zöld növényzet teljesen benőtt mindent, áthatolhatatlan dzsungelt varázsolva a szemük elé. Gyors léptekkel indultak meg, de a bozótosból toroni katonák bukkantak elő, számszeríjaikat a két doranira szegezve. A
pugomagitor kilépett a lapulevelek takarásából, Trev elé sétált, és erv nyelven szólította meg. – Úgy vélem valamit félbehagytunk, pietor. – Jégkék szemének pillantása szinte vágott. – Örömmel elfogadom a kihívást, de hidd el, kyr, sem a hely, sem az idő nem megfelelő. – Ha a boszorkány miatt aggódsz, már kézbe vették az ügyet. – Trev a fiatal dwoonra nézet, majd a pugomagitorra emelte a tekintetét. – Lehet egy kérésem? – A toroni elmosolyodott, majd Trev felé intett – A kölyök miattam jött ide, azért hogy megmentsen az öregasszonytól. Nem nyugodnék Darton világában békében, ha tudnám, miattam halt meg. – A kölyök csodálkozva nézett Trevre. – Más helyzetben nem hagynám, hogy feltételeket szabj, de valamire kíváncsi vagyok. Áruld el a titkod a halálod előtt, és elengedem a fiút. Erre szavamat adom! – Eszednél vagy? – súgta oda fiú Trevnek. – Maradt még némi erőm, valahogy elintézzük őket, a toroniak úgysem tartják a szavukat. – Ő nemcsak egy toroni, hanem egy kyr! Betartja a szavát, hidd el. De ígérd meg, bármi is lesz, nem avatkozol közbe. A végén egyszerűen elsétálsz. – Hagyjalak itt? Igen, és most állj félre, kölyök! Trev közelebb lépett, megpörgette néhányszor az alkarja alatt a fejvadászkardjait, megállt ellenfele előtt és meghajolt. A kyr viszonozta a meghajlást. Lassan egymás körül kezdtek el körözni, végig a másik szemét figyelve, Trev jobb kezében tartott fegyverét lassan pörgetni kezdte. Szinte megfagyott a levegő, csak a penge hangját lehetett hallani, ahogy a levegőt szeli. A fiatal varázsló izgatottan nézte hol a társát, hol a toronit. Trev kihasználta ezt a kis időt, és a pyarroniak által tanított pszi technika segítségével manipulálta tudatát és
szervezetét, hogy gyorsabb, erősebb és ügyesebb legyen a harc közben. Tudta jól, az előző találkozást csak a szerencsének köszönhetően élte túl! A pugomagitor megérezhette a változást, mert gyorsan támadásba lendült. Pugosa és lagosa felváltva támadta ellenfelét, de nem talált rést. Trev kilépett oldalra, jobbról védett, majd megpörgette fejvadászkardját, arasznyival kerülve el a kyr bal oldalát. A hóhajú meglepődött a gyors ellentámadáson, visszább lépett, áthelyezte a testsúlyát, cselből támadott, majd kitáncolt oldalra. Trev egy másfajta csellel próbálkozott. Ilyen helyzetben, ha az ellenfél jó ütemben lép ki oldalra, szinte lehetetlen eltalálni. Ezért a másik oldalára igyekezett kerülni, a közelebbi fegyverével védve az ellentámadást, a másik kezében lévővel, felülről vagy oldalról, amit nehéz hárítani, de akár egy jó és szerencsés fordulattal az ellenfél hátát vagy oldalát is felhasíthatja. A másik is résen volt azonban, nem hagyta, hogy oldalra kerülhessen. Nem sok választása maradt így Trevnek. Visszapörgette alkarja alá a kardját, hagyta, hadd csússzon el mellette ellenfele szúrása, de ahelyett, hogy ellépett volna, még jobban oldalra a jobb kezében lévő fegyverével, felülről indított támadást. A toroni észrevette a cselt, de már késő volt. Trev elterelte a figyelmét a lábáról, éppen hogy csak kirakta oldalra, de a kyr pont eltalálta, és ez a pillanatnyi kilengés elég volt ahhoz, hogy ne vigyen be sikeres találatot. Trev odébb lépett tőle, leguggolt, és pördülve kisöpörte a lábát. A kyr alól kicsúsztak ugyan a lábai, de még így is kigurulta az esést. A jobb helyzetét kihasználva most Trev indított támadást. Fegyverei szinte elmosódva, maró kígyókhoz hasonlóan támadtak ellenfelére, aki hátrálni kényszerült. A kölyök elmosolyodott, az izgalomtól ökölbe szorította a kezét. A toroniak tátott szájjal nézték a gyors pengeváltásokat, úgy érezték máris veszítettek. Látták azt, amit a pugomagitor nem. Hátrálását egy romos ház fala akadályozta meg. Trev úgy érezte, ha most be tud vinni egy csapást akkor győzött. De a toroni nem hagyta magát, kyr praktikát hívott
elő, majd egyetlen üvöltéssel métereket repítette hátra a doranit, aki egy kőhalom tetején landolt. Fegyverei messzire repültek tőle, amikor meglátta az egyiket, érte indult, de a toroni a mellkasára lépett, visszanyomta a porba, és nyakához tartotta fegyverét. – Mondd el a titkod, és megkímélem a gyereket! – Nem küzdöttél tisztességesen. – Trev egyenesen a hóhajú szemébe nézett. – Ahogy te sem. Hiába, ez egy ilyen… – kereste a megfelelő szót – szakma! – Trev elmosolyodott. Legyőztél, és megegyeztünk. Én… Varázsszavak hangzottak, a dwoon a kyr felé mutatott, akit egy tűzrobbanás vetett arrébb. A falnál lévő toroni íjászok tüzet nyitottak. Nyolc acélvessző találta el a kölyköt, aki rögtön a földre rogyott. Trevnek üvölteni sem volt ideje, egy ismeretlen, köpenyes férfi ugrott a katonák közéi és hihetetlenül precíz mozdulatokkal kezdte őket aprítani. Az egyik számszeríjas két méterről célozta meg a fejét, de elhajolt a lövés elől. Trev felkapta a kardját, és a segítségére sietett. A férfi kopasz volt, arca jelentéktelen, enyhén sovány, barna szemeiben semmilyen érzelem nem tükröződött. Amikor Trevvel egymás mellé kerültek, megszólította. – Én elintézem a kyrt, a többi a tiéd. Ezzel kirobbant a katonák gyűrűjéből, egyenesen a pugomagitor felé, aki féloldalas mosollyal várta ellenfelét. Trevet körbevették. Szerzett egy rövidkardot az egyik katonától, azzal próbálta meg távol tartani őket, de kapott egy vágást a hátára és a bal vállára. Bár nem maradt sok tartaléka, úgy döntött, hogy felhasználja. A wierek különleges képességei rejtélyesek a legtöbb ember előtt. Trev csak azért tanulta meg használni, mert egyszer találkozott egy hozzá hasonlóval. Kezeit maga előtt felemelve, ordított egyet. Nem emberi ordítás volt, magas hang keveredett a férfi üvöltésébe, melytől a körülötte állók úgy érezték, megfagy a szívük. Mindenki, aki
ránézett, egy vérszomjas vadállatot látott, két hatalmas metszőfoggal. A fogat illetően nem is tévedtek. Trev a tömegbe vetette magát. Halálsikolyok hangja hallatszott, volt aki eldobta a fegyvereit és elrohant. Trev az egyik katona nyakába harapott, majd kiszívta a vérét. Mintha új erőre kapott volna, amikor ledobta a földre, a katonák még jobban rettegtek. Arca és ruhája vérben úszott, még a szemébe is ment, amitől teljesen vörösnek látszódott. Ismét közéjük vetette magát. Egy lándzsát kettétört, forgatója hasfalát felvágta, egy bátrabb katona Trev szíve felé szúrt kardjával, de ő a kardjával megakasztotta, majd a rövidkardot áttolta a fején egész markolatig. Fordulatból levágta az egyik katona fejét, aztán egy másikat szemből térden rúgott. A kyr új ellenfele ügyesebbnek tűnt, mit a dorani. Nem sietett, hagyta, hogy a pugomagitor támadjon, kivárt, és a megfelelő pillanatban támadott csak vissza, amit nehéz volt hárítani. A pugamagitor elvesztette lagosát, combját megvágta a másik, egy kitérés után kardja markolatával arcba csapta, majd feldöntötte. A kyr orrából folyó vér vörösre színezte hószín haját. – Ki vagy te? – nézett fel a földről a fegyvertelen toroni. – Embervadász. Az északi szúrásra emelte a kardját, amikor hátulról két csontos, véres kéz ölelte át a derekát. A dwoon kölyök nem hazudott, tényleg átalakult az öregasszony. Haja kihullott, fején csontkinövések voltak, szeme csupán méregzöld köd. Éles fogait az északi nyakába vájta, aki felordított. A pugomagitor felkapta fegyvereit, majd hátrálni kezdett, egészen Trev mellé, aki a toroni katonákkal együtt nézte, mint szívja el az északi embervadász életerejét a szörny. Amikor eldobta áldozata összeaszott hulláját, láthatóvá vált rusnya, mezítelen teste, mely tele volt vágásokkal és égési sebekkel. Ball melléből és vállából gennyes csontkinövés sarjadzott, álla előreugrott, ujjai pedig éles csonttüskékké alakultak át. A pugomagitor maga mellé rendelte embereit, és rohamot indított a lény ellen. Az
íjászok tüzet nyitottak, de a nyílvesszők egy láthatatlan pajzsról lepattantak. Mielőtt elérték volna a rohamozók, minden ujjából méregzöld villámok indultak, és akit elértek azt darabokra robbantották. Az egyik katona Trev és a pugomagitor között robbant szét, majd egy zöld, tűzszérű gömb is felrobbant a közelükben, ami elrepítette őket. Trevet egyenesen a dwoon kölyök mellé. Felkönyökölt és a fiúra nézett. Szeme nyitva volt, és egyenesen Trevre nézett. Egy vessző pont a nyakát ütötte át, a szájából vér folyt. Trev látta, hogy a kölyök valamit mondani akar, ezért közelebb hajolt. – A… – vér bugyogott ki a száján – a… a… templom… – Mi van a templommal? – Ott gyenge. – Köszönöm, kölyök. És sajnálom. A fiú felköhögött, megfogta Trev alkarját, és úgy mondta: – Nincs harag. Dartonnál… majd újra kockázunk. Ezzel becsukta a szemét, és eltávozott az élők közül. Trev a kyrre nézett, aki fölötte állt, és a kezét nyújtotta neki. Miután felsegítette a doranit, a templom felé nézet, majd Trevvel egyszerre indult neki. A többi katona vagy halott volt már, vagy menekülőre fogta a dolgot. A templom előtti téren halott boszorkánymesterek széttépett tetemei hevertek. Az épület tetőzete szinte teljesen eltűnt, odabent is minden romokban hevert. Egyetlen üvegablak maradt meg többé-kevésbé, a bejárat fölött álló vörös, kék és sárga színezetű rózsaablak, benne fekete bakfejjel. A templomban megálltak, majd szembefordultak az ajtóval. – Nos, mi a terv? – kérdezte Trev. – Ha bejön, én elterelem a figyelmét, te pedig hátulról lecsapsz rá, és reménykedünk, hogy tényleg nem olyan erős. A főhajó két oldalán megmaradt oszlopok mögé bújtak, és vártak, de nem a szörny érkezett előbb, hanem egy tucatnyi katona. Fegyvereik és ruházatuk sokkal jobb volt, mint az
eddigieknek, valószínűleg erősítésnek érkeztek. A kyr utasításokat adott nekik, majd elfoglalták helyüket, a három íjász egy párkányra mászott, a többi katona pedig vezetőjük oldalán helyezkedett el. A szörnnyé változott öreg nő megállt az ajtóban, mintha azon gondolkozna, belépjen– e. Beleszaglászott a levegőbe, majd lassan elindult. Amikor az üres terület közepére ért megtámadták. Az íjászok két vesszője lepattant láthatatlan pajzsáról, de a harmadik vállon találta, a katonák pedig szemből rontottak rá. Mágiát meg sem próbált alkalmazni, inkább démoni erejét és fürgeségét használta. Az első katonát lemezvérttel együtt ütötte át, míg egy másiknak arcát tépte le csontszerű karmaival. Trev megindult, futásnak eredt, és minden erejével a nő tarkójába vágta kardját. A kard csonttal találkozott és lecsúszott, habár ez azt jelentette, hogy jobboldalt teljesen kivágta a szörny nyakát, akinek sebéből zöld színű, gennyes folyadék indult meg. A szörny rávetette magát az előtte álló katonára, majd sikolya következtében mindenki hátrarepült. Az elfogott katona nyakára harapott, és elkezdte szívni az életerejét. A nyakán lévő seb helyén lassan kemény csont kezdett nőni, ami égészen a feje fölé taréjosodott, A pugomagitor és Trev egymáshoz siettek. Trev a hátát fájlalta, a kyr pedig az oldalát. – Mihez kezdjünk, északi? Nem bírunk el ezzel a förtelemmel! – Ez Tharr– templom volt valaha, nem? – De. – Akkor keressük meg az oltár helyét! Van egy ötletem. A megmaradt katonák ekkor vetették magukat újra a szörnyre. A kyr pár pillanatig csak bámult, majd hangosan felnevetett. – Őrült vagy, dorani. Csináljuk! A Doran hatalmas védelmet jelentő falai mögött elterülő belső kertek kedvelt helyei voltak a lakosoknak. A tiszta, rendezett zöld területek teljes kikapcsolódást ígértek az arra
járóknak. A mágusok városa, tisztább és biztonságosabb, mint a többi város, ezért az itt élőknek menedék a világ elől. Trev mégis észrevétlenül jutott be egy belső kertbe, melyet több háztömb fogott körbe. A kertben kifejezetten hűvös volt, a vörös fenyők lábánál hókristályok csillogtak. Ott várt rá mestere, egy északi fehér farkassal, aminek jobb mellső lábát kötés fedte. Már régóta mesélte az eseményeket, amik a távoli szigeten történtek, pedig hideg volt, a lehelete is látszott. A történet vége felé szünetet tartott. A mágus egy ideig nem is nézett rá, inkább az állattal foglalkozott. – Szóval, hol tartottunk? – kérdezte. – Elkalandozott a figyelmem. Nemsokára teljesen felépül az állat, és akkor szabadon lehet engedni. – Szóval megkerestük az oltárt, vagyis inkább a helyét. Gyorsan eltakarítottuk a törmeléket, és az alatta lévő lyukba belecsepegtettük a vérünket. – Csak nem azt mondod, hogy… – a varázsló hangja elakadt egy pillanatra – felébresztettétek az Ultimatort? – De bizony. És ha most megbocsátasz, megyek a Szürkeegérbe. Ez a beszélgetés kicsit elfárasztott, túl sok volt a felelőtlen és bolond bók a mai napra. – Jellemző, az a legrosszabb hírű ivó az egész városban, te fiam pedig állandóan ott vagy. És mi lett a kyrrel és az északiak összekötőjével? Túl sokat tudtak meg rólad. – Épségben kijutottunk a templomból, majd amikor kezet ráztunk, tőrt szúrtam a szívébe. A toroni nőt pedig toronban kell keresni, bár ha ilyen sokáig titokban tudott ügyködni, talán nekünk is hasznunkra válhat. – A mágus maga elé meredt, látszott rajta, elgondolkodik a dolgon – Most, ha megbocsátasz, vár rám a Szürkeegér. – Látta a mágus rosszalló kifejezését, ahogy ismét kimondta az ivó nevét, ezért gyorsan megelőzve a mester újabb „dicséretét”, így folytatta: – Ahogy maga mondta, mester, a rossz ízlésemről csak én tehetek. – Ezzel meghajolt a varázsló előtt, majd kisétált a kertből.
Volt kikre innia.
Kiss Attila: Sebhelyek A Galeor családnak, az együtt töltött évekért
1. A bűz sokféle szagból tevődött össze. Szurok, rothadó fa, penészes kötél… és Antoh küldötte, a só, mely a pislogó mécsvilág fellobbanásakor kristályos csíkokban csillant meg a deszkák illesztései közt. Már több napja utazott a sötét és hullámzó raktérben, néhány óra alvással az otthonául szolgáló láda szalmájában, kőkemény kétszersültön és bő kézzel sózott, füstízű szalonnán rágódva, amit szűk korty savanyú homoki borral öblített le. Gridd eltűnődött rajta, ez vajon a vén hínárszakállú bosszúja– e, amiért gyermekkorában rendszeresen a Hullámtörőről tisztelte meg a Darayt, ha rájött a szükség. Efféle haszontalan gondolatokkal ütötte el az időt, miközben igyekezett kizárni tudatából a gúnyos belső kacagást, mellyel saját szerencsétlen sorsán mulatott. Ó, igen, milyen szépen daloltak a haonwelli énekmondók a rettenthetetlen lovagokról, az ármányokkal és sötét mágiával dacoló varázstudókról, és a félelmetes embervadászokról. Utóbbiak a dalok szerint mindig feketében járnak, pókként kúsznak fel a falon, átférnek a legszűkebb repedésen, és megölik még a legjobban védett ellenfelet is, hogy aztán akár szó szerint köddé váljanak.
Szívesen elhozta volna ezeket a dalnokokat a fedélközbe, csakhogy azok soha nem tennék lábukat egy Toronba tartó hajóra, még akkor sem, ha a kapitány kabinjában utazhatnának. Nekik és a hős lovagoknak jutottak a szép hölgyek, az udvari bálok, a királyi lakomák, Gridd pedig mindössze látható és érezhető sebhelyeket és szürkülő szakállat szegezhetett szembe a cédaként viselkedő sorssal. Megszokta már, hogy neki csak a raktér, a gyomorba markoló izgalom és pár elharapott szitokszó jut, hiszen a vadászat éltette, melynek ízét csak fokozta, hogy gyakorta belőle lett űzött vad. Ismét megfordította a homokórát, melyben tétován vánszorgó homokszemek küzdöttek a végtelen idővel, aztán deszkára vésett rovások mellé újabbat húzott, és elmorzsolt néhány kéretlen dicséretet az abasziszi ládagyártókról, akik közmondásos munkaszeretetükben igyekeztek minél több kiálló szöget kalapálatlanul hagyni. Behajtogatta magát a szűkösen mért helyre, és magára húzta a fedelet. Vitorlák csattanásától és a hajótisztek vezényszavaitól megszakított folytonos hangzavarra ébredt, miután a hajótest tompa dübbenésel a móló oldalához ütődött. Kesernyés sóhajjal nyugtázta, hogy még ebben a lábnyi oldalú fenyőketrecben is képes volt elszunyókálni. Pár óra telhetett el, amikor megnyikordult a raktér ajtaja, és az illesztések között rég várt vendégként szökött be a napfény. Durva tengerészhangok lármáztak mellette, ahogy a láda a rakpart kövére érkezett, majd izmos markok ragadták meg és hajították egy szekérre. Bő fertályórányi zötyögés után ismét letették, ezúttal úgy tűnt, véglegesen. Szerencséjére aznap már ez volt az utolsó rakomány, így nem kellett megküzdenie egy rá nehezedő másik láda súlyával, amikor a fedél alól óvatosan kilesett a khoór barátságtalan félhomályába. Lassan tisztuló látása egy, hallása még legalább két őr jelenlétére figyelmeztette. Egy kölyök kuporgott a fedélszék gerendái
között felhúzott számszeríjjal, két társa az ötlábnyi magasságban lévő tetőperemen járt körbe az épület külső oldalán. Újabb oldalpillantással még két fegyverest vett észre a hatalmas ajtók előtt halomba rakott gyapotbálákon ücsörögve. Valódi számadása csak a sihederrel lesz, bár a helyzet nem túl biztató. Ha leesik onnan, az irtózatos csattanással fog járni, amire nem lenne szükség. Mégsem látott más lehetőséget, ezért óvatosan kissé odébb csúsztatta a láda fedelét, átlátszó fiolába mártott egy puhafába ágyazott tűt, majd a mesterien csiszolt fúvócsőbe illesztette. Hunyorítva felmérte a távolságot, halk sóhajjal kellő levegőt szívott a tüdejébe, szájához illesztette a láda peremére támaszkodó fegyvert, és kifújt. A fiú megrezzent, ahogy nyakába fúródott a kis fémdarab, vonásai megfeszültek a kiáltáshoz, de már nem volt ura elernyedő testének, mely feltámaszkodott a tetőgerincet tartó függőleges gerendára. A számszeríj némi port verve halk puffanással ért gyapotbálát, Gridd pedig fohászt mormolhatott Dartonnak, akinek morbid humora ezúttal nem rajta csattant. Körülnézett, majd lassan félretolta a fedelet és kimászott a ládák árnyékába. A visszahúzás már jóval lassabb művelet volt. Pár száz szívdobbanásnyi idő telhetett el, mire megtalálta az ígért csapóajtót. Másik fiolát vett elő koszlott ruhájából, mely zavaros, sűrű, barna folyadékként rajzolt széles karimát az üveg oldalára. Pár csepp, és a sós levegőtől elgyötört vasalatokról hámlani kezdett a rozsda Gridd megvárta, míg az egyik őr kinéz a khoór nyikorgó kiskapuján, a zajban hirtelen felrántotta a csapóajtót, majd leugrott az ismeretlenbe. Fél kézzel felnyúlt a kampóért és a raktárház ajtajának csukódásával egy időben lezárta a mélybe vezető lejáratot. Tömény, savas csatornabűz csapott az orrába, undorán néhány öklendezés árán tudott úrrá lenni. Tompa mécsvilágot csiholt, ennek fényénél vizslatta a nyákos falú folyosó hatalmas köveit. Északnak indult, időnként nem lépve bizonyos kövekre, négykézlábra ereszkedve, vagy a túlpartra ugorva folytatta
útját. Egy félreeső sikátor homályában csúsztatta odébb a csatornafedlapot, ócska, az alkony közeledtével elhagyatott zöldségespult mellett. A keskeny átjáró néptelennek bizonyult, így észrevétlenül vegyülhetett az ítélet tere felé tartó emberek közéi Senki nem méltatta pillantásra a mankós, falábú és rongyos koldust, akinek csatornaszaga a járókelőket, lapos tarisznyája a hasonszőrűeket tartotta távol. Gridd tudta hol a helye: szinte a falhoz lapulva sétált, hogy jelenléte ne zavarhassa a felsőbb kasztba tartozókat. A megfelelő sikátorba befordulva fél kerekét vesztett kordé mögé húzódott, onnan kémlelt elő. Jobb keze felől a ház sarkának támaszkodva ült egy koldus, szemben módos, kétszintes polgárház fehérre meszelt falait vonta halványsárga öltözékbe a nyugodni készülő nap sugara. Rozsdás cégére asztalost hirdetett az erre járóknak, alatta zöldre mázolt ajtó nyílt vélhetően a műhelybe. Gridd sietség nélkül a koldus mellé lépett, látszólagos nézelődése közben a markába rejtett fiolából átlátszó folyadék hullt a fekélyesnek tűnő lábszárra, akár könny vagy verejték cseppje. A földön ülő alak csuklyája jótékonyan elárnyékolta előrebiccenő fejét és tompította ütemes szuszogását, de azért egy vállon veregetésnek tűnő tűszúrás is hozzájárult a biztos pihenéshez. Gridd alamizsnás tálkát tartó bal kezét kissé előrenyújtva átóvakodott az úton, gondosan ügyelve arra, ne kerüljön a kasztrendszer kívánalmait megsértő helyzetbe. A hátsó bejárathoz igyekezett, amely a szolganép közlekedését volt hívatott biztosítani ahhoz, hogy lehetőleg ne is kerüljenek hívatlanul uruk színe elé. Kopogtatás nélkül, halkan nyitott be, majd egy pillantással felmérte a helyiséget. Jobbról a térképen látott kamra, balról újabb ajtó. Vele szemben sokszoknyás, hatalmas tompor, mely az otthon kellemes emlékeit és formáit idézte, de itt és most veszélyt jelentett. Cseppentett a szabadon hagyott tarkóra, aztán elkapta az elernyedő testet. Egy székre ültette a mézszőke hajszíne
alapján dwoon származású rabszolgának tűnő lányt, hagymát és kést tett a kezébe, majd a kamrába ment, és a deszkalétrán felmászott a padlásra. A csapóajtó óvatos leengedése után várt egy kis ideig, míg szeme megszokta az egyre sűrűsödő félhomályt, aztán a szemlátomást füstölt húsok tárolására szolgáló részt a padlás kihasználatlan tereitől elválasztó fal ajtajához lépett. Bal kezével a kulcs szárát helyettesítő fémrudat tolt a zárba, a jobbal furmányosan hajlított drótot illesztett a tollak helyébe, míg halk kattanás nem díjazta erőfeszítéseit. Vékony abbitacél ollóját csak ezután vette elő, hogy három helyen elmetssze az ajtót védő nyílcsapdát működtető huzalokat. Gridd ilyenkor mindig értékelte a Suttogóknál suhancévei alatt keserűen megszerzett, de olykor felettébb hasznos tudást. Az ajtó óvatos visszazárása után a tetőhöz lépett, és derékmagasságban felhúzott egy cserepet, ötujjnyi rést nyitva a lassan gyengülő, egyre sötétebb vörös árnyalatot öltő napsugaraknak. Az így nyert fénynél a mankóból és a falábból kiszedett alkatrészeket gyakorlott mozdulatokkal szerelte össze, majd munkája eredményét a lábához támasztva, kinézett a résen. Tőle húszlábnyira, a szolgabejáró utcájának túloldalán, egy három láb magas fehér kőfal rejtette udvarházat látott. A kastélynak is beillő épület mögött a folytatódó fal védelmében díszkert burjánzott, formára nyírt és növekedni hagyott cserjéi és fái mintha egymással gyürkőztek volna az egyeduralomért. A fal előtt egy nemesi Ház egyéni ruháját viselő őrök váltották egymást fel– alá sétálva, Gridd azonban minden idegszálával a kertre figyelt. Az apróra tört fehér kővel borított ösvényen ösztövér alak tartott a kert végében ácsolt gyönyörű ívekkel és burjánzó csipkemintával díszített pavilon felé. Egyszerű, barna színű öltözéke éles ellentétben állt a kert pompájával és azzal a hatalommal, ami az ide történő bebocsáttatás feltétele. Csuklyáját hátravetette, így kivehető volt beesett, csontos arca,
mélyen ülő, sötét szemei, pengevékony, lefelé görbülő orra és keskeny ajkai. Kopasz fején lépteinek ütemére billent néhány mutatóba maradt fehér hajszál, Gridd lassan a térdéhez támasztott fegyverhez nyúlt, két vashegyű vesszőt illesztett a húrokra és vállához emelte a tust. A számszeríj a cserép peremén nyugodott, bonyolult irányzéka a padlás homályában maradt. Az ösztövér alak az udvarház felől nézvést a bokrok takarásába ért, Gridd összehúzott szemmel mérte fel a távolságot. Ötven láb, de lehet akár hatvan is. Ha sikerül, élete egyik legjobb lövése lesz, így kezdte már érteni, az utóbbi időben miért őt küldték számszeríjjal hegyi zergékre vadászni, A kettős vájaton bíborvörös búcsút intettek a vérző nap sugarai, a tüdejében tartott levegő miatt szíve dübörögve verte a ritmust dobhártyáján. A mozgó célponttá vált alak, mintha a Mindenséggé vált szegmens fogságába ragadt volna, ahogy három szívdobbanás múltán ujja megfeszült a ravaszon. A húr pengését a vászonnal borított ütközők némították el, a lenyugvó nap erőtlen fénye már nem rajzolt ezüstös ívet a suhanó vesszőre, melyet rövidesen egy másik is követett. Az ösztövér alak arca mintha oldalra nyúlt volna, ahogy a fém átütötte a halánték feletti csontot. A mellkasba csapódó másik lövedék megperdítette a testet, s oldalvást zuhant a földre. Az enyészet gyorsabban elvégezte rajta munkáját, mint közönséges halandón egy századév alatt, de Gridd erre már nem figyelt. Kapkodás nélkül szedte szét a fegyvert és tolta vissza a cserepet a helyére. A szolgabejáraton akkor lépett ki, amikor az őrök elfordultak, és gyorsan eltűnt a sűrűsödő homályban. Ezúttal másik úton tartott a kikötő felé, ahol az ötös móló hatodik rakományának halmához lopózott, majd a karcolást kitapogatva ismét bevackolta magát a rakparton álló ládába. Nemsokára elszenderedett.
2. Lilyana elégedett mosolyra húzta a száját, amikor teste bitorlójának csak hűlt helyét lelte a találka helyszínén, illetve egy medaliont és két, lábfejnyi hosszú számszeríjvesszőt. Megállt a pavilon mellett, kecses vonalú keblei közé rejtette az ékszert, majd segítségért kiáltott. Kisvártatva csörömpölő vértesek közeledtek, a Ház katonái és macskajárású testőrök vették körül, akiknek szemrehányón mutatta a rettegett hamvait, és közölte, hogy a Ház ura erről még hallani fog. Azt már csak magában tette hozzá, hogy vajon melyik, hiszen az ifjabb Tronyssis jóképű volt ugyan, de ostoba és befolyás nélküli, míg nemes atyja keménykezű, szikkadt vénember hatalommal és pénzzel. Eleget éltem már száraz kórón elöntötte el magában – kijár egy kis szórakozás nekem és az ifjú úrnak is. Szemei felparázslottak, hószín haját vállán átvetve az örökös lakosztálya felé suhant. A kígyó szíve elégedett bizsergéssel jutalmazta, de ő ennél többre vágyott. Gondolatai messze csapongtak, ahogy a játszma újabb lépésének következményeit latolgatva a saroktoronyhoz sétált. A vasalt tölgyfa ajtószárny hangtalanul nyílt meg előtte, szemben a lépcsők sora hívogató ívben emelkedett az ég felé. Ezt a hatást erősítették a keskeny, csúcsíves ablakok is, melyek épp annyi fényt engedtek be, hogy világosan ki lehessen venni a sok száz láb által koptatott márványfokok körvonalait, de kívül rekesztették a kíváncsi tekinteteket, és az utca zaját. Szolga csak az emeleti folyosón merészelte útját állni, az alázatos tiszteletadás pózába görbedve várta, hogy a nő megszólítsa. – Tronyssis úrfi hoz jöttem, sürgős ügyben – vetette oda, miközben szemügyre vette az ajtó előtt posztoló őrt. Bár kevertvérűsége látszott világoszöld szemein, ez csak növelte
Lilyana érdeklődését. A nemes kyreknek csak a származásuk volt nemes, más téren sokkal csekélyebb teljesítményt nyújtottak. – Tronyssis on-Sabdarn úrfi várja önt, asszonyom – lehelte a szolga alig hallhatóan, szemlesütve. A nő ügyet, sem vetve rá beringott a szobába, és szemügyre vette az elé táruló látványt, hisz a ház e részében nem volt még alkalma megfordulni. A falakat bíborvörös bársony borította, melybe tengeri rákok formáját nyomták, és az egész szobának a bujaság összetéveszthetetlen hangulatát kölcsönözte. A bútorok fehérsége élesen ellenpontozta és kiemelte ezt, burjánzó díszítésük másutt már az ízléstelenség hatását keltette volna. Tekergő sellők, kecskeszarvas szatírok uralták a hatalmas baldachinos ágy oszlopait is, melynek függönyébe szeretkező párokat hímeztek gondos navorok. Az ablak bélletének támaszkodó ifjút mintha ide teremtették volna: ajkának buja ívelése, a halványkék szemekben csillogó életöröm, és a gondos fonatokba rendezett haj egy éles metszésű, bronzbarna arcot ruháztak fel a kyr istenszobrok majdnem-tökéletességével. E nemes illúziót csak az törte meg, ha gazdájuk beszélni kezdett, márpedig most erre készült. – Lilyana on-Sythor úrhölgy! Minek köszönhetem váratlan, ám kétségkívül örömteli látogatását e sötétbe hajló órán? – Tronyssis on-Sabdarn úrfi! Egyetlen mentségemre szolgáljon, hogy szomorú hírt kellett hoznom! A Ház strateggiorát megölték, és nekem jutott a szomorú kötelesség, hogy atyja távollétében Önnek jelentsem e gyászterhes eseményt, mint szemtanú és a Ház vendége – ügyelt rá, hogy megrázkódtatását néhány könnycsepp is tanúsítsa, melyek a beálló csendben súlyosan koppantak a vastölgy padlón. Az ifjú arcán reménytelen küzdelem folyt az önuralom és az érzelmek között, mely előreláthatóan az utóbbiak győzelmét hozta. Meglepetés, rémület, harag és kíváncsiság torzította
keskeny maszkká a hőskölteménybe illó vonásokat, mire nehezen úrrá lett döbbenetén a Ház leendő örököse. – Hogyan? Ki lehetett ily merész? Hol voltak a testőrök és a katonák? És Ön hogyan menekült meg? – Borzasztó volt – súgta Lilyana elcsukló, sírástól remegő hangon. Mélyen kivágott ruhájából kibuggyanó formás barna vállai lassan rángatózni kezdtek, arcát tenyerébe temetve felzokogott. – Éppen a kerti pavilon felé sétáltam, amikor megláttam, hogy a másik ösvényen a strateggior halad. Annyira gondolkodni látszott, hogy nem mertem köszönéssel megzavarni, nehogy a Ház szempontjából fontos tervét döntsem romjaiba, így inkább kitértem útjából. Már épp elveszítettem volna szem elől, amikor hirtelen megtántorodott és elesett. Mire odaértem, nem találtam mást, csak két nyílvesszőt… Egy pillanatra úgy éreztem, nekem is végem… A férfi nehezen vette le szemét a zokogó nőről – vagy, talán inkább a sírás ütemére ringatózó keblekről. – Én… Sajnálom, hogy Házunk vendégeként ilyen megrázkódtak tást kellett átélnie. Mit tehetnék, hogy vigaszt nyújtsak Önnek? – lépett közelebb a nőhöz, kezét annak vállára téve. Ez túlment ugyan az etikett határán, de méregben úszó báli fegyverek helyett pánikszerű szorítás várta, könnyek áztatták drága szaténból készült dreggisét. A díszes viselet redőibe burkolózó nő lassan felemelte arcát, és érzéki, rekedt hangon súgta: – Szeress most, mielőtt értünk is eljönnek Tharr hírvivői. Az úrfi gerincén borsódzás futott fel, ahogy a vékony, hosszú ujjak mellkasáról indulva csupasz nyakához értek, szinte égetve bőrét. A mozdulatnak a nő torkához szorított rúnázott acél vetett véget, sóbálvánnyá dermesztve az egymásba karoló párost. A fegyvert tartó moccanatlan kéz tulajdonosa, egy alacsony, inas, fekete ruhába öltözött férfi szenvtelen hangon adott magyarázatot tettére: – Meg akart sebezni, uram. Ezzel itt – s felemelte a nő bal kezét, melyen
harmadujjnyi hosszú, csipkésen áttört abbitacél lemezekkel erősített körmök voltak. Parancsolója kérdőn nézett Lilyanára, aki hátrébb húzódva vállat vont: – Tudod, a játékhoz mindig kell egy kis vér. – Mutatóujjának körmével felsebezte jobb tenyerét, és a másik ajkához tartotta: – ízleld meg, és mondd, hogy nincs igazam…. A férfi mohón tapadt a tenyérre, félresöpörve útjából a tőrt tartó kezet. Ajkai véres nyomot hagytak a nő arcán, ajkain, nyakán, vállain, majd hangos reccsenéssel földre hullt a hófehér ruhaköltemény, és kisvártatva követte a dreggis is.
3. Az ösztövér alak rekedten felköhögött, ahogy a füstpászmákból kavargó látomás szertefoszlott. Szellemét nem, de az elnyűtt testet megviselte a varázslat, bár karjai nem nyúltak messzire. A fájdalom dacára elégedett fintorba torzult arca, ahogy az elért eredményeket számba vette. A homonkulusz tehát megtette a dolgát, mindenkivel elhitette, hogy a rettegett strateggior, a Ház megannyi ármányának kovácsolója már a túlsó síkok démonainak prédája: Halálával előbújnak a homályból az ismert és ismeretlen ellenfelek, és végre választ kapott a nővel kapcsolatos aggályaira is. Saját találékonyságának jutalmát látta abban, hogy a medallion jó ötletnek bizonyult. Valóban rejtett magában valamicskét személyiségének esszenciájából, eleget ahhoz, hogy megtévessze a hozzá nem értőket, de keveset az igazi kockázathoz. Igazi veszélyt a nő jelentett, akinek szándékait kifürkésznie ugyan nem sikerült, de látta és hallotta mindazt, ami a kő közelében történt, így eltiporhatta volna anélkül, hogy az árulás további jelei után kutakodik, de a vendégjog
hagyománya legalábbis kínos magyarázkodást tett volna szükségessé. A nő eredményesen behálózta az úrfit, ám ez nem volt váratlan fejlemény. Maga is borzongva emlékezett vissza rá, milyen lángoló máglyát szított a hamuba fúlt, elfeledett érzésekből a néhány alkalom alatt, amit együtt töltöttek. Az évszázados tapasztalat és az elméjét óvó védművek nélkül ő is csupán könnyű préda lett volna számára. Elégedetten ropogtatta meg a köszvény kínozta ízületeket, és hosszú idő után először érezte úgy, végre méltó ellenfélre akadt a rivális Házak kisszerű húzásai után. Ami az eszközt illeti, az északi embervadász megölése vagy elfogása nem járt volna semmiféle eredménnyel, ellenben megfosztotta volna attól a lehetőségtől, hogy a nő szövetségeseire bukkanjon. Legfőbb ideje, hogy a Ház ura is értesüljön a történtekről – döntötte el a védő- és távolbaható rúnák felé araszolva.
4. Szendergéséből ismét durva hangok és a láda zökkenései ébresztették Griddet. Szerencsére ezúttal toroni alkotmányban ült, ahol az obsorok gondosan elkalapálták a szegeket gazdáik haragjától tartva. Kényelmesebb mindazonáltal ez sem volt, lévén nélkülözte az ütéseket tompító szalmát. Ha szeget nem is, szálkát annál többet tartalmazott a gyalulatlan fa. Két nap után a szekér zötykölődését és a lócitrom összetéveszthetetlen aromáját szíves örömest elcserélte volná a hajó hullámzására és az áporodott hínárszagra, de tudta, hogy Darton a sötét tréfák istene is, és volt abban valami morbid, hogy a híres embervadásznak a láda fedelén kopog ritmust a feje, miközben vasárunak álcázva utazik éhesen és szomjasan egy ellenséges országban.
A harmadik napon a szomjazás csaknem végleg megoldódott, amikor egy folyón való átúsztatás közben az orráig ért a víz. – Mi lesz, ha megrozsdásodik ez a sok jó szekercefej – morfondírozott magában. – Arról nem is beszélve, ha acél helyett csak romlott húst találnak itt. Bár ha van a közelben állatviadalokat is rendező aréna, a kérdés viszonylag kis veszteséggel rendezhető. Ilyen és ehhez hasonló csapásokra űzte gondolatait, hogy elterelje figyelmét nélkülöző testének kínjairól. Éjente az ereni hegyekről, balzsamos levegőjű fenyvesekről és nedves– rothadó avarú bükkösökről, lombzúgató tölgyesekről álmodott, benne a kis vadászházzal, ahol a vörös hajú leány várta mindig megújuló szerelemmel. A kezekről álmodott, amelyek a hegeken simítanak, és a szavakról, amelyek a lelken. Ritka alkalmak voltak ezek egy zárt közösségben, de épp ezért váltak mindennél értékesebbé. Almában sokszor mosolygott, és tudta, ha újra megszületik, akkor sem hagyja el az álmok hegy völgyeit, ahol minden lélegzettel a szabadság illatát szívta magába… Negyednap napközép után, az egyik fogadónál tartott pihenő alatt vékony pergamen csúszott be a láda résén. Gridd a beszűrődő fényhez tartva betűzgette tartalmát, és halványan elmosolyodott, amikor felfedezte, hogy karja lassan rövid lesz látüveg nélkül. Ráadásul a ládákban nincs is mindig annyi hely… Amikor végzett az olvasással és az alaprajzzal, megette a pergament, így legalább nem volt annyira mardosó az éhség. Az est közeledtével érkeztek meg arra a helyre, ahová az árut szánták: egy felduzzasztott patak által hajtott fűrészmalomhoz. A tulajdonos régi vevő lehetett, mert a ládákat látatlanul kifizették, Gridd pedig nem várta meg a másnap reggelt. Mielőtt távozott, kiszolgálta magát a gazda füstölőjéből, pár szál kolbász meg az a tábla szalonna igazán nem fog hiányozni innen. A tartózsinórt a szolgaszállás
ablakába tette, hogy a háziaknak ne kelljen messzire sietniük a tettes után. A koldusgúnyához ezúttal már megfelelő szag is társult, így az úton nem háborgatta senki, még a hasonszőrűek sem tartották kirablásra érdemesnek. Szúrós borostája kezdett ezüsttel csavarodó szakállá érni, amikor a levélben említett tájékra ért. Az útról letérve egy erdei patakban megtisztálkodott, megberetválkozott, és átöltözött a ládában talált inasruhába, majd nagy kerülőt tett észak felé, hogy biztosan nyomát veszítsék. A levélben említett városka afféle helyi hatalmasság; székhelye lehetett, tíz láb magas falain jó néhány újabb épület kívül szorult. A szabómester, akit keresnie kellett, egy szűk utcában lakott á városfal mellett. Vándorinasként egyszerűbb ruhák szabását bízták rá, melyhez tudása még éppen elégségesnek bizonyult. Pihenőidejében körülsétálta a kanyargós utcákat, néha még a föld alá is lemerészkedett, noha az itteni csatornák vészterhes híre nem volt alaptalan: egy ízben csaknem áldozatul esett az ormótlan sziklaformát öltő lénynek, mely göcsös lábain megindult felé.
5. A sokadik együtt töltött éjszaka után Lilyana kinyújtózott, és kéjesen dorombolva a férfi oldalához simult. Az nehezen ébredt, de álmának megszakadása nem maradt vigasztalan. Dolguk végeztével a láthatóan nem munkára termett karok között pihenve a nő búgó hangon szólalt meg, miközben ujjával a kyr mellkasán körözött: – Drágám, nem gondolod, hogy atyádnak tennie kellene valamit a strateggior halála miatt? Kiderült már, ki áll a háttérben? Házad becsülete és jövője foroghat kockán, ha ez csak a kezdet volt.
– Nem kérdőjelezem meg atyám döntéseit. Eddig mindig megbízhattam ítéletében. – Ugyan, dehogy kérdőjelezi meg bárki atyád döntéseit! Hogy is lenne valaki arra méltó? Csupán arra szerettem volna rámutatni, hogy immár nélkülöznie kell Khagryr legjobb strateggiorának tanácsait, s ez végzetes hatással lehet a jövőben. Van már utóda például? Valakinek gondoskodnia kell a kastély védelméről is. – Atyám mestere a háborúságnak, száznál több év csiszolta tapasztalatait. Én inkább ráhagynám a munkát, és élvezném ezt… – csippentette meg a nő mellbimbóját. Újabb óra telt el, amíg Lilyana visszatérhetett a félig már kitaposott ösvényre: – Drágám, távol álljon tőlem minden sötét gondolat, de ha ne adja Tharr atyáddal történne valami, te lennél Házad törvényes örököse,.. A férfi unottan nézett rá: – Igen, és? Atyám kiváló egészségnek Örvend, méreg nem árthat neki, tőr nem férhet a közelébe, varázs nem fogja. Legnagyobb ellensége a múló idő. – Az idő szeszélyes céda, szeretjük azt hinni, hogy sok jut belőle nekünk, de ki tudja, lehet, hogy lassan átvágják éltünk fonalát… – Te tudsz valamit? – telt meg gyanakvással a másik szemé. – Mit tudhatnék én a ti ügyeitekről? Csak eljátszottam a gondolattal, hogy atyád halála után te lépsz örökébe, és ez megnyit néhány – lehetőséget. – Valóban – egyezett bele kelletlenül a férfi. – Lesz lehetőségem naphosszat unalmas tanácskozásokon részt venni, havonta Shulurba járni és valami hígvérű cédát feleségül venni. – Lehetőséged lesz szövetségeseket szerezni, elnyerni a császár támogatását, és a házasság révén még több aranyat szerezni, amiből újabb flottát és sereget lehet építeni… – Minek nekem sereg meg flotta? így is annyi van belőlük, hogy nem férnének egyszerre a kikötőbe? Mit csináljak velük?
– Zúzd szét a Morgyss Házat! Töröld el, írmagja se maradjon! – Gyűlölet lángolt acélkék szemeiben Tronyssisl nem sokáig állta a tekintetét. – Mit vétettek ellened? – Elvették aki a legdrágább volt nekem. Az anyámat. – Kárpótolni nem tudlak, de bármit megteszek, hogy boldognak lássalak – ígérte a férfi a hosszú ujjakat csókolva.
6. – Lássuk, merre jár a virágszálnak álcázott dudva. – A strateggior szokásához híven a vigasztalan kőfalaknak beszélt, miközben a hínárfényben derengő gömbre cseppentette; vérét. Elomló fénypászmákból állt össze a kép: elsuhanó fákat látott a könnyű homokfutó hátsó ülésén elnyújtózó dáma szemein át. – Nocsak, kirándulunk? Érdekes… A fasorból ítélve a város határától északra elterülő hatalmas erdő felé haladtak, amikor a homokfutó hirtelen rántással megállt egy hatalmas tölgyfa szétterülő lombjának árnyékában. A nő leszállt, majd a kocsit továbbintve az erdő belseje felé indult. Lábbelije nemsokára bokáig süppedt az avarba, a kísérteties csendet csak néha törte meg egy– egy ág roppanása. Az erdőben a büszke tölgyek közé karjaikat fényért táró gyertyánok és méltóságteljes kőrisek vegyültek. Egy villámsújtotta szilfánál a nő határozottan jobbra fordult, majd egy három láb magas domb előtt állapodott meg. A strateggior felszisszent, amikor a lábnyi vaskos szemöldökfán megpillantotta Avida Dolor jelét. Torokból hörgött szavaira felizzottak a padlat addig haloványan derengő rúnái, erőszakosan csomóba rántotta a megsűrűsödő manát, hogy abból emeljen újabb falakat elméje köré. A nő további tétovázás nélkül lépett a gránitoszlopok közé. Halk suttogására kigyulladtak a falakon régmúlt idők óta rozsdásodó karok fogságába szorított fáklyák. A feltáruló terem
néhány lépésnyi teret ölelt fel, a központi feketemárvány– tömb köré vésett pentagramma csúcsainak jelei zavarba ejtően ismeretlenek voltak. Szakrális szimbólumok lehettek, de ennél többet nem sikerült megállapítania, mert a medál halkan koppant a vérfoltos oltárkövön. A strateggiort rossz előérzet töltötte el. A terem félhomályában hosszú élete során először érezte közel Tharr ítélőszékét, és ez cseppet sem volt ínyére. Elméjének erejét végletekig facsarva igyekezett Valóját kiszipolyozni az ékszerből, melyre a nő éj sötét tőre nyomán vércseppek hullottak. A varázshasználó tudatát hátborzongató felhangokkal terhes kántálás töltötte be. Karszékébe rogyva próbálta remegését csillapítani, mindhiába. Ráébredt, hogy alábecsülte a nőt. Többé nem uralta sem a látszatot, sem a valóságot: elméjébe az általa megnyitott csatornán át ömlött a Káosz, és csakhamar egész lényét eltöltötte. Testét görcsös remegés rázta, ahogy a zabolátlan hatalom szétfeszítette az e világi korlátokat. Az on-Sabdarn Ház strateggiora darabokra szakadt. A kötél ott volt, ahol a rajz mutatta, Gridd mégis fanyarul mosolyodott el. Sosem volt az a fákon és falakon felszökellő típus – az ilyesmit meghagyta az erdő vadjainak. Darton aznap bal lábbal kelhetett, mert azt a legkevésbé sem tartotta tréfásnak, hogy a mellvéd kikémlelésekor megcsúszott, és pont az orráról nyúzta le a bőrt. Nem mintha számított volna, már eltörött párszor – ahogy most kinéz, Ellana helyett legfeljebb Dellát ihletné meg. A szolgálatos békésen hortyogott a toronyszoba és a mellvéd sarkába támasztva. Gridd úgy döntött, segít még neki, feláldozva a fiola vészesen fogyatkozó átlátszó tartalmából. Természetesen a szendergő orrára cseppentette, amit a morbid tréfák ura egy csaknem hasraeséssel díjazott – így időben eltűnt a szemközti toronyablakból a belső udvarra kibámuló
alak szeme elől. A figyelmességet meghálálva a következő őrt harsány torokköszörüléssel figyelmeztette jelenlétére, mielőtt tarkón vágta. A szűk csigalépcsőn nem volt hová rejtenie a testet, így olyan helyzetbe fektette, hogy azt higgyék, elesett. Mire ezzel végzett, lépteket és vértcsörgést hallott odalentről. Gridd a gyors és hangtalan lopózás mestere volt, de ehhez előbb át kellett ugrania az eszméletlen őrt. A toronyszoba kilincsét a sietség miatt mindenféle óvintézkedés mellőzésével nyomta le, egy mozdulattal fordította el a kulcsot és csukta be az ajtót maga mögött. Enyhe fejcsóválással nyugtázta az ízléstelen bordó bársonyt, amin már a rákok sem segíthettek. A baldachinos ágy díszítése láttán csak a szemöldökét vonta fel, majd elindult az ablak felé. A függöny mögül kinézve úgy döntött, itt is jó lesz. Gyakorlott mozdulatokkal szerelte össze a számszeríjat, ellenőrizte a húr feszességét és két vesszőt illesztett a vájatokba. Tudta, hogy a Ház ura minden este kiül a verandára, hogy a megjelenő csillagképek üzenetét értelmezze. Ötven láb, tiszta cél, és a lövés iránya sem lesz rögtön nyilvánvaló. Ritkán adódnak ilyen pillanatok, nem érdemes sokáig várni. Benn tartott lélegzete ismerősen feszítette tüdejét, ujja megszorult a kioldókaron. A szurokfekete éjszakát félhomállyá szelídítő lámpások fényébe szálas alak lépett az unikornist ábrázoló bolthajtás sötétjéből. Bár arcára ezernyi árkot vésett a kor, termetét nem tudta meggörbíteni, csak a húst fonnyasztotta le róla. Hófehér haja – minden bizonnyal páratlan számú – fonatokba rendezve omlott dreggisére. Lassan a teraszon terpeszkedő karosszékbe ereszkedett, hunyt szemmel élvezve a balzsamos levegőt. A belső udvar sarkaiban és a bokrok takarásában megülő homály sejttette, hogy a torony, melynek ablakából Gridd emelte célzásra számszeríját, a sötétség oltalmát élvezi. Fegyvere halk szisszenéssel bocsátotta útjára a vesszőt, melynek útját tekintetével követte. A becsapódás ereje
karosszékestül hátrébb lökte a vénember testét, és a mellkas bal oldalán bíborszínű krátert ütött a könnyű szövetén. Mint már oly sokszor, ezúttal is az a halkan súgó hang figyelmeztette, létfontosságú döntés előtt áll. Gondolkodás nélkül fordult meg és a második vesszőt az árnyékok közül előrontó alakba eresztette. A bársony mögötti falburkolat reccsenve hasadt meg, pedig Gridd tudta, hogy talált. Legyen, gondolta, miközben a vastag szőnyegre engedte a számszeríjat. Kiürítette elméjét, és ösztönösen lendült az árnyak közt moccanó alak felé. Az elővillanó pengét bal alkarvédőjével hárította, jobb lábának köríves rúgása azonban nem ért célt: ellenfele sem tegnap óta űzte mesterségét. De sebzett volt, tempót vesztett… és a rúgás nyomában érkező jobbkezes ütést már nem tudta hárítani. Gridd nem várhatott napkeltéig, mely a dwoonok hite szerint teljessé teszi a homály vereségét. A vessző és a számszeríj begyűjtése után a kötelet a baldachinos ágy oszlopán átvetette, és az egyik bakkecskén megcsomózta. A bőrkesztyű füstölt a tenyerén, mire földet ért a torony tövében. Köszönetet mormolt a byzonnak és a szalamandrának, melyek az életüket adták, hogy a holmi elkészülhessen… majd ismét feje fölé húzta a csatornafedelet.
7. A köztes tér gomolygásából emberalakok bontakoztak ki, ahogy a tanácskozás dorani résztvevőinek szellemteste alakot öltött. Halk, érzelemmentes hang – talán nekromantáé – szólalt meg először: – Minden a tervek szerint alakult. Az on-Sabdarn Ház strateggiora és a Ház feje halott. Utódlása biztosított, a meggyengült Ház azonban a belátható jövőben nem vállal szerepet a kereskedelmi terjeszkedésben. Pártfogoltjai
elveszítenek egy biztos támaszt, ellenfelei egy kemény riválist. Komoly küzdelem várható a pozíciókért, melyeket feladni kényszerül. Az úgynevezett Garhyzel– tengely tagjai egymást marják majd – Tiadlan és az Unió könnyen megszerezheti részesedésüket az Abasziszba és a városállamokba irányuló gabonakereskedelemből. A hercegkapitányok Független Ligájával az oldalunkon megfékezhetjük a Tharr– kultusz térnyerését a déli parton… és egy teljes emberöltővel elodázhatjuk a következő zászlóháborút. Tűnődő bariton – az örökkévaló, de folyvást változó elemek uráé – tette fel a kérdést: – Mi lesz a boszorkánnyal? – Ezúttal a kezünkre játszott – zengte egy parancsoláshoz szokott basszus –, de sosem lesz a szövetségesünk: a Kitaszított híveként nem ismer más urat a Káoszon kívül. Azt teszi, amit a Kígyószív súg neki… és csak idő kérdése, hogy minket is eláruljon. Nem maradhat életben.
8. A vadászat utolsó napja a belső kerület kapuboltjának gyilokrésénél találta Griddet. Háta mögött két őr teste hevert, az egyetlen ajtót kulcsra zárta és kiékelte – bőven volt ideje felkészülni, mielőtt lőállásba helyezkedett. Az obsorok hordozta gyaloghintót négy oldalról a Ház macsakaléptű testőrei vigyázták. Jó célpontot nyújtottak, de Gridd tudta, hogy nem maradnának sokáig azok, ha valamelyiküket találat érné, ezért más taktikához folyamodott: a nehéz számszeríj első lövedéke a hintó szekrényén áthatolva a hordozók egyikét terítette le. A testőrök villámgyorsan cselekedtek: egyikük a halott obsor helyére állt, és futást parancsolt a többinek a közeli sikátor felé. Társai a falakhoz húzódva próbálták követni, de sorra leterítették őket a számszeríj lövedékei.
Gridd a halk kacajra rezzent fel: ösztönei hangját elnyomta a vadászat izgalma. Hátrapillantott és megborzongott: acélkéken izzó szempár figyelte a félhomályból. – Engem keresel, selanyr? Gridd ágyékában bizsergést keltett a szavakban izzó varázs. Kígyóként kúszott végig a gerincén, egyenesen a szíve félé. A nő baljának ujjai vérszín rúnákat hasítottak a levegőbe, ám egyszerre lehanyatlottak. Az acélkék szemek hasztalan keresték a mellkasát ért ütés okozóját; csak a kelmén terjedő sötét folt árulkodott arról, hogy az acéltövis célba talált. Gridd ösztönei tombolva követelték a második lövést a gorviki ellenfelétől örökölt kézi nyílvetőből, ő mégis tőrrel fejezte be, amit az elkezdett – két lövedéket kimetszeni és eltűntetni még bajosabb lett volna. A tűzkijáraton át hagyta el az épületet, és majd’ két órán át rejtőzött az előre kiszemelt búvóhelyen, mire rádöbbent, hogy a környéket nem zárták le, és a mellékutcákban sem rajzanak a Ház fegyveresei. Szürke utazóköpenyben, komótosan indult a városkapu felé. A vágyra gondolt, amit a fakó hajú nő keltett benne… aztán a vörös hajú lányra, aki a kusza ábrákat alkarjának bőrébe metszette, és megmentette a végső gyalázattól.
9. A nyers mágiával egymáshoz préselt kövek látványa Kyria alkonyát idézte: északföldén sem azelőtt, sem azóta nem létesültek efféle föld alatti menedékek. Az öreg és az ifjú kyr számára mégis a család felemelkedésének zálogát jelentették – a zugot, ahol nem láthatja és hallhatja őket senki. – Hogyan tovább, dom? – tudakoltaTronyssis. Az előbbi elégedetten nyugtázta, hogy nemcsak hangsúlyokban adja meg neki a kötelező tiszteletet, hanem szavakban is.
– A Ház újdonsült fejeként bosszút esküszöl a strateggior haláláért. Harcodban feltétel nélkül támogat majd a Sótörők céhe, mely hitsorsosa halálát kívánja megtorolni. Magunk mellett tudhatjuk az on-Sythor Házat is, mely értékes virágát veszítette el, és hitszegés gyanújába keveredett. – Mi szükség volt a nő halálára? Az on-Sythor Ház a legjobb esetben is bizonytalan szövetséges. – Megkedvelted, ugye? Férfikorom virágában én is szívesen magam mellett tartottam volna. Idő kellett, hogy megtanuljam többre értékelni a távlati célokat a kisszerű szenvedélyeknél. – Tharr nem tiltja, hogy megmerítkezzünk bennük. – De nem élünk soká, ha átadjuk magunkat nekik. Ne feledd: az ő útja is szövetségeken és áruláson át vezetett idáig, és akit szolgált, hírből sem ismeri a türelem erényét. – Belőle is hiányzott a megfontolás. – Az ifjú kyr a sakkjátszmára gondölt, és egész teste belesajdult a veszteségbe. – Épp ez tette annyira vonzóvá, azt hiszem. – Megtanultad a leckét – biccentett a néhai családfő. – A Káosz kívánatos szövetséges, de szeszélyes barát… és az istenek irgalmazzanak annak, aki élete párjául választja. – Hódolok atyám bölcsessége előtt – mondta az on-Sabdarn Ház feje, és így cselekedett. – Mihez kezd az idejével most, hogy távozott az élők közül? – Szemléli a világ folyását, amit oly sok éven át alakítani akart. – A vén kyr ajkán mosoly derengett. – És ha Tharr végül magához szólítja, hat szemébe nézve, büszkén mondhatja majd: „Harcomat megharcoltam, ellenségeimet legyőztem. Úr vagyok mindenek és önmagam felett… állj hát félre az utamból, hadd legyek igazán szabad!” – Nem értem. – Majd fogod – biztosította a dom. – Mire eljön az időd, egészen biztosan. Azzal útjára engedte, hogy tovább töltekezzen a hatalom mámorával – a leggyilkosabb szenvedéllyel mind közül.
Liptay Zoltán Árpád: Átkos szenvedély „Egy istenarc van eltemetve bennem, Tán lét– előtti létem emlék– képei Fölibe ezer réteg tornyosul, De érzem ezer rétegen alul, Csak nem tudom, mikép került a mélybe. Egy istenarc van eltemetve bennem: Antik szobor, tiszta, nyugodt erő. Nem nyugszom, amíg nem hívom elő S bár világ-szennye rakódott reája, Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.” Reményik Sándor
1. Átok. Oly könnyelműen mondtad ezt a szót, pedig mit sem tudsz arról, mi mögötte lakozik. Gyenge vagy és veszendő, mint minden ember. Ha csak egyetlen cseppjét megízlelnéd mindannak, mi nekem adatott, sírva kuporodnál össze és ajkaiddal a vég eljöveteléért könyörögnél. Éltetek szánalmas célja a halál, és várni azt, hogy a nagy körforgás kerekének következő fordultával kegyesebb életbe sodorjon. Ember vagy és ez a veled született fogyatékosság letörölhetetlen nyomot hagy minden tetteden. Ember… Valaha én is az voltam, vagy csak ez a képzel tartott fogva, de fájóbb volt a gondolat, hogy lemondjak
vágyaim csillapításáról, mintsem emberi mivoltomból kivetkőzzek. Éveken át űzött vadként menekültem saját józanságomtól, de farkasként kergetett a késztetés, hogy saját életemet vegyem. Megtettem. Megfáradt préda voltam csupán önnön elmém vicsorgó fogai előtt. Tőrt mártani saját szívedbe pokolian fáj, nekem elhiheted. Egyetlen szempillantás alatt kiszaladt az élet minden tagomból, de a hús, mintha saját életét élné, kivetette a pengét. Ahogy a seb lassan összehúzódott levegőért kapkodva eszméltem fel és ájultam el újra. Megtapasztaltam igazi valómat, de ez csak egyetlen falat volt mindabból, amit eddig a lehető legmélyebbre taszítottam. Engedtem, hogy szabadon áramoljon, majd törjön: a felszínre minden, ami adatott. Megértettem, hogy erre születni kell és én kiválasztattam, egy lettem a sok között. A szomjúság volt az egyetlen érzés, ami elkísért. Mindent megtettem, hogy kioltsam, de napról napra erősödött és minduntalan többre vágyott. Majd három emberöltő eltelt mire elmém feladta a szolgálatot. Már tudom, hogy az emberi lélek nem ily hosszú időre terveztetett. Megtébolyodtam, ám negyven-ötven esztendő múltán újra magam voltam, mintha csak pihenni vágyott volna a tudat, elvonulni egy időre, hogy aztán újult erővel térhessen vissza. Látod ezt a jelet? Tüzes vassal égetik azokba, akik lelkén csak a halál angyalának szorító ölelése enyhít. Azt mondod, legyek átkozott? Bizton állíthatom, hogy az vagyok.
2. Szokatlanul nyugtalanok ma a lovak. Két napja, hogy úton vagyunk, de eleddig semmi jelét nem mutatták idegességnek. Talán állati ösztönük jelzi, hogy közel a veszély.
– Minden rendben? – kiáltott hátra az előttünk haladó lovas. Sirenar erdeiből való volt, de zavaró akcentus nélkül beszélte az ervet. Könnyed mozdulattal fordította vissza lovát, és a mieink mellé léptetett. – Közeleg a vihar és lassan az est is elér minket. Azt javaslom, mihamarabb keressünk biztos táborhelyet éjszakára – folytatta, miközben kezével a jobb oldali ló kötőfékén állított. Egy koppintással jeleztem a kocsi utasainak, majd kis– vártatva érkezett a válasz: két kopogás. – Megállunk – válaszoltam. – Sose húzd ilyen szorosra a kötőféket, nem szeretik – jegyezte meg, és kezével végigsimított az állat nyakán. Mindig megborzongok, mikor saját szememmel látom, miként viszonyulnak egymáshoz az állatok és a hosszú– életűek. Mint a testvérek, akik minden titkukat megosztják egymással. Szúrós, tengerkék szemeivel gyors pillantást vetett rám, aztán visszaléptetett társa batárjához, majd előre, hogy a többieknek is jelezze a pihenőt. Garehal ekkor hajolt ki a kocsi ablakán, hosszú, megfakult – nem kevésbé megritkult – haját és harcsabajuszát a feltámadó szél lobogtatta. Látta, ahogy az előttünk haladók libasorban balra húznak, és lassan kört alakítanak ki az út melletti tisztáson. – Tegnap a tűznél azt mesélték, hogy az az elf száz lépésről eltalál egy feldobott aranykoronát – büszkélkedtem a hallottakkal. – Ne légy ostoba fiú! – érkezett a lehangoló válasz odalentről. – A fajtája valóban ügyes íjász, de nem kérkedő. Aki ilyet híresztel, az meg inkább zsebre tenné azt az érmét, semhogy átlövesse egy hegyesfülűvel. A többieket követve én is a körbe irányítottam a kocsiig hogy mindén oldalról biztosított legyén a rögtönzött táborhely. Nem mintha tartani kéne valamitől vagy valakitől ezen a
vidéken, de jobb az óvatosság. Gondolom mindenki ezzel nyugtatta magát, ami nem is volt ostobaság, mert jelen helyzetben csak mi tudtuk mi az, amire az éjszaka folyamán számítani lehet. – Ez a második éjszaka – állapította meg Lovano di Trenor, miközben a kocsiból kászálódott kifelé. Kopottas útiruhája egészén földközelivé varázsolta az amúgy nemesi pompát kedvelő férfit. – Csendesebb az út, mint vártuk. Holnap ilyenkor elérjük Haonwell keleti határait, és á megbízást elvégzettnek tekintjük. – A ma éjszaka még előttünk van, és mind tudjuk, hogy az éj leple kinek kedvez. Csak hogy tisztán lássuk a helyzetet – tette hozzá Garehal, majd felém mordult, hogy ne piszmogjak annyit a kötőfékekkel. – Reggel majd megigazítjuk, holnap amúgy is Arryson a sor. A vihar fertályórán belül meg is érkezett, de röviddel ezután továbbállt, éppen csak lemosta rólunk az út porát. Az ilyen karavánok tagjai általában sokat látott utazók és kereskedők, akik a kapuk nyújtotta kényelemnél többre becsülik a valódi utazás kihívásait és kalandjait vagy nagyobb részben, egész egyszerűen nem engedhetik azt meg magunknak. Sok hihetetlen történetét hall az ember a tábortűznél, amit az effélék ülnek körbe. Ma este az egyik könnyűléptű kifejezetten beszédes kedvében volt, míg a többiek, valószínűleg az út fáradalmaitól elnyűtten inkább csak hallgatták az elbeszéléseket. Mulatságos, csúcsos fejfedőt hordott, ami – számomra érthetetlen módon – méltóságot kölcsönzött viselőjének. Lyngrehorl Falthemnyr délről származott, tudósfélének és utazónak vallotta magát. Puszta hóbortból járta az emberek közt élő elfek kolóniáit – kiszakadottak, ahogy ő fogalmazott –, és ha már úgy is közöttünk járt, előszeretettel ízlelgette azt az aranysárga, fehéren habzó, lehetetlen ízű nedűt, amit mi
sörnek hívunk. Erre mindenki hangosan felkacagott, ki hallott már effélét. Arrys zökkentett ki az elf meséi teremtette kellemes légkörből. – Yelwon, menj aludni! A kocsink felé haladva még hallottam, amint Lyn újabb történetbe kezd, és láttam elsuhanni Garehalt a karaván külső íve mentén. Sejtelmesen villant szemén a második hold ezüstje. Őt is nyugtalanította az érzés, hogy az utolsó éjszaka küszöbén állunk. Közeledtemre felhorkantak a lovak, a bal oldali idegesen verte a földet patájával. A hegyesfülűtől látott mozdulattal próbáltam nyugtatni, majd miután lecsitult, felugrottam a bakra, onnan pedig a kocsi tetejére. Épp elegendő hely volt egy személynek a zárt utazóhintó tetején, így itt hajtottam álomra a fejem. Igyekeztem mihamarabb elaludni, hiszen csak néhány órám volt pihenésre a közeledő váltás előtt. Figyeltem a szélben ingadozó tisztás széli tölgyek lombjait, miközben egy néhány soros verset idéztem fel magamban, amit még az Evna idejében tanultam, és mindig segített ellazulni. „Északi szél az első. Jeges leheletével, Fagyos szelével A húsba mar. Déli szél a második. Lassú tüzével, Forró kezével Lelket akar.” Szeretem ezt a verset. A pengéimre és egy egyszerű harci cselre emlékeztet, ami egy hasonlóan egyszerű igazságon alapszik. Épp elszenderedtem, mikor neszt hallottam. A mögöttünk álló batár az egyik kereskedőé volt, aki Genningen után
csapódott hozzánk. Garehal lehetett ott, ahogy szellemként rótta köreit a tábor körül. Kacagás hallatszott a tűz irányából, kíváncsian tekintettem oda félig nyitott szemeimmel, s még mindig ott ült a két elf, Arrys, di Trenor, a kereskedők és inasaik. Szemközt valami ezüstösen villant; egy kard pengéje. Füttyjel: egy hosszú egy rövid. Ikrek! Hirtelen mozdulattal lepördültem a kocsi tetejéről, a kerekek közé kúsztam, és egy meditációs formulát kántáltam, mely kitisztítja az ember érzékeit. Árnyak mozdultak a tisztás szélén. Hátranéztem, Arrys irányába, aki még most is a tűznél ült, bal keze a hátára erősített laggos markolatán pihent. Óvatos lépteket hallottam és láttam valakit elhaladni a hátsó tengely mellett, de tovább nem jutott. Elgáncsoltam és berántottam a kocsi alá, igyekeztem lábaimmal még azelőtt nyakát törni, mielőtt a kezében lévő kést belém mártja. Halk reccsenés és elhaló lélegzet kísérte a halálba indulót. Hirtelen megragadtak a csizmámnál és maguk közé húztak, a vörös hold fénye intőn rajzolta körül a felém cikázó pengéket. Ne állj ellen az erőnek, a megfelelőpontban eltéríteni azt sokkal könnyebb – rémlettek fel Orein szavai. Félrelöktem egy pengét, ami a jobb vállam fölött a földbe szúródva magával rántotta forgatóját. Megszereztem a kardot, hárítottam és vágtam. Legalább hárman álltak fölöttem és igyekeztek a túlvilágra küldeni, de nem adtam könnyen az irhámat. A fegyverek hol egymáson pendültek, hol páncélon vástak el, hol húsba téptek. Próbáltam úgy mozogni, hogy pusztán vergődésemmel kitérjek, de lassúnak bizonyultam. Nyakamba mart az egyikük kardja, épp az ujjas gallérja fölött. A torokhangú kiáltás, melyet a kapott seb szított fel, erőt adott a kitöréshez.
A lábam egyszerre szabaddá vált, így köríves rúgással állhattam egy közeledő penge útját, és a mozdulat adta lendületet kihasználva, hátrafelé pördülve talpra álltam. Ekkor vettem csak észre, hogy a csizmámat felhasította a toroni kardja. Nyakamból a vér lassan csordogált mellkasom felé, meleg vizű forrásként emlékeztetve múlandóságomra. Végre alkalmam nyílt felmérni a helyzetet. Ketten maradtak csupán, a holdak komorszín fátyolként vették őket körbe fényükkel, mind magasabbra igyekezve a felhőkkel csipkézett égbolton. Amelyik az imént még a lábamat fogta, lassan oldalazva próbált a hátamba kerülni. A másik orrából egy korábbi, jól irányzott markolatütés hatására ömlött a vér, összeszűkült szemei vörösen izzottak a törött orr és düh jótékony együttesétől. Feltámadt a szél, sötétség és holdfény váltakozott szemeimben. Eltűnt a bal oldali! Ismertem az Ikrek praktikáit, tudtam, nem várhatok! Gyors mozdulattal vágtam a törött orrú felé, de mielőtt összeért a két penge, fogást váltottam és a markolattal ütöttem ismét orron a toronit. Sérült vadként üvöltött fel, de hamar elcsendesült. Az alulról érkező laggos gyomortól szegycsontig vágott testébe. A másikat a kocsi ablakain keresztül pillantottam meg. Árnyjátékként rajzolódott kopasz fejének körvonala a juharlevelekkel hímzett függöny ráncaira, miközben észre– vétlen lopakodott a tűz körül ülőkhöz, akik eddig mit sem sejtve hallgatták Lyngrehorl történeteit. Arrys pugossának íve csillant a tábortűz fényénél. A kard röptében a toroni mellkasába vágódott. Fémesen sírt fel a penge, mialatt jó kéthüvelyknyit haladt át a sodronying szétpattant szemei közt. Garehal felé indultam, hátha segítségre van szüksége az öregnek. Amikor odaértem, épp pipájával bosszankodott, az átnedvesedett dohány sehogy sem akart engedelmeskedni.
– Nálam nyolcan voltak – jegyezte meg nyugodt hangon, de bárhogy pásztáztam szemeimmel az erdő szélét, egy testet sem láttam. – A másik oldalt? – nézett rám kérdőn. – Tizenketten – vágtam rá meggondolatlanul –, és egy Arrysnál. Helyeslőn bólogatott, majd intett – Térjetek nyugovóra, egyelőre nem lesz több. A tábortűz irányába indultam, ahol az imént még a többiek várakoztak. Kisebb rémület lett árrá mindenkin, de Arrys a fedőtörténetet előadva hamar megnyugtatta a rémülteket. Szeretett és jól is tudott beszélni, kifejező mélybarna szemeivel pedig könnyen hitette el az akár elferdített igazságot is. Én közben a többi mellé húztam a kocsik közé jutott Iker testét. Ahogy átkutattam őket, egy vértől átitatódott levelet találtam az egyik alkarvédője alatt. Nehezen, de kivehető írás állt rajta, belső nyelvükön rejtjelezve. – Találtál valamit? – érkezett a kocsik felől a kérdés Arrys hangján. – Egy üzenetet, de nem tudom megfejteni válaszoltam, miközben az egyik hullától szerzett rongydarabba csavartam az elázott papírost. – Majd holnap Garehal elolvassa, ilyen sötétben már az orráig se lát. A nyakamon ejtett sebből még mindig csordogált a vér, sürgősen el kellett állítanom. Csak az volt a szerencsém, hogy a toroni pengék ma nem voltak mérgezettek. Mielőtt álomba merültem, még hallottam, ahogy egy batárral odébb a hegyesfülűek megint azt a kínzókamrába illő álomdalt duruzsolják, amit tegnap is.
3. Váratlanul csapódott az öreg mágus drakkfa botjának vége a hatalmas terem padlójának kövéhez, kizökkentve mindenkit a már-már kényelmesnek tűnő hallgatásból.
Lassan andalgó porfelhő kavargott ki a pórul járt díszkő alól, s mikor épp nyugovóra térhetett volna, a varázsló sarkon fordultával köpenyének földet seprő szegélye újabb táncra hívta az apró porszemeket. A választ nem tudja! – szólalt fel hangosan, s vastag bölcsfehér szemöldökét összehúzva várta a tanács többi tagjának döntését. Egytől egyig mozdulatlanul figyelték az ifjú beavatott tudatának minden apró rezdülését, de mindhiába. Hosszú percek óta, mintha nem az Emlékezés Tornyának kőfalai, sőt nem is az Arowin-hegy sziklái között várná a nekiszegezett kérdések szűnni nem akaró sorozatát. A fiatal tanonc sötét, gesztenyeszín tekintete a felkavarodott porfelhő utolsó szemeit követte, amint azok lassan elterültek a hideg kőburkolat sima felületén. A válasz… – suhant át elméjén a szó. Tudta ő, hiszen– annak idején az egyetem padjában ülve jól meg kellett tanulni, talán csak ajkai nem akarták a vén akadémikus parancsát követni. – A jelen lévő magisztertanács nevében, Hak… – kezdte az egyre türelmetlenebb mágus, kire a fiú mágiaelméleti tudásának alapos megpróbálását bízták. Ám a tanonc jól tudta, meddig várhat a vén Ansylem türelmével, mennyit időzhet gondolataiba zárkózva a fárasztó kérdések hadától távol. – A mindenséget átható mágikus energiák… – szólalt meg a fiú az öreg szavaiba vágva – lehetővé teszik annak, kinek elméje felkészült azok befogadására és megértésére, a tér két eltérő pontja között, legyenek azok bármilyen távolságra egymástól az elsődleges anyagi síkon, közvetlen, kapcsolat létesítését. Miután az utolsó szó visszhangja is a kínos csend martaléka lett, szája sarkát önelégült mosolyra húzta, apró mosolyra. Jól ismerte az öreg tanítót, már sokadik éve, hogy vénségére csak a varázslótanoncok vizsgáztatására kérik fel.
Ansylem mély hangján mordult egyet, majd lassan a szemtelen tanuló felé fordította a tekintetét. – Rajzolj! – dörmögte, s a fiatal varázsló tüstént nekilátott a varázskörök láthatatlan jeleinek aprólékos megrajzolásának. Bal kezének mutatóujjával karcolta a levegőbe a rúnákat, amik a szóban forgó mágikus hatás elérését eredményezik. Feszült figyelem kísérte a fel-felvillanó mana minden ívét és egyenesét, mígnem a hatalmas ajtószárny súlyát cipelő zsanérok fájdalmas nyikordulása az újonnan érkezőre szegezte a tanács tekintetét. Üzenet érkezett a magisztereknek, benne halasztást nem tűrő feladattal – vált egyértelművé mindenki számára, hiszen egy akolita vizsgáját egyéb okokból tilalmas megzavarni. Az ajtóhoz legközelebb ülő mágus átvette az üzenetet, és azonnali távozásra intette a segédet. Komótosan feltörte a pecsétet, majd lassú mozdulatokkal széthajtogatta a sárgás papírdarabot. Néhány mordulás kíséretében átolvasta a levelet, aztán okuláréját lejjebb csúsztatva a vizsgázóra meresztette szemeit. Érezhető volt a szellemi energiák tánca, ahogy a tanács szótlanul megvitatta a felmerülő problémát és egyhangú döntést hozott. A vén Ansylem helyet foglalt a tanács tagjai között, mialatt az üzenetet átvevő mágus felegyenesedett székéből. Rövid torokköszörülés után belekezdett mondandójába. – Haklen re Narmys, az itt jelen lévő magisztertanács nevében kijelentem, hogy a feltett kérdésekre adott válasza elfogadhatónak, átfogó mágiaelméleti tudása kielégítőnek találtatott. Adeptussá avatását előterjesztjük… – újabb torokköszörülés – …ha a következő feladatról sikerrel visszatér. – Lépj közelebb, fiam! – intett az öreg varázsló, és a papírt nyújtotta. – Olvasd el ezt, majd keresd fel a Szarvtorony könyvtárosát.
4. Adron kvartjának harmadik havában járunk, épp a mer leg évszak kellős közepén. Nem lenne szokatlan ilyenkor a hőség, de az elmúlt napokban rég nem tapasztalt forrósági költözött a Traidlan– medencébe. Azok a lángok, mintha tényleg az ember bőrét nyaldosnák, miközben forró levegőjük belülről szárítja az utazót. A diplomáciai küldöttet gond nélkül, biztonságban juttattuk célba, így teljesítettük a kontraktus ránk eső részét. Embervadászként nem vagyunk hivatottak olyan részleteken gondolkodni, amik a ránk bízott feladatok hatáskörén kívül esnek, főként, ha politikai, esetleg diplomáciai ügyekről van szó, de engem mégsem hagyott nyugodni egy– két apróság. A Szövetség szívében járunk, miért ilyen fontos di Trenor a toroniaknak, hogy idáig elmerészkednek érte, és miért épp a karasiak szolgálata vált szükségessé? A harmadik, talán kulcsfontosságú részlet: mi állt a rejtjelezett üzenetben? Garehal úgy szólt hozzám mintha gondolataimban olvasna, ami végül is nem meglepő. Huszonöt évnyi szolgálat mindenkit jó emberismerővé képez. – Ne törd magad a részletek megértésével, a szállítás volt a feladatunk, a többi a Szövetség titkosszolgálatára tartozik. A küldetés végeztével délre indultunk, tiszteletünket tenni az urisiak fennsíkján. Örültem, hogy felnőttként mint teljes jogú embervadász térhettem ide vissza. Családom nem lévén raerám esztendeit közöttük töltöttem. Utóbb hálás vagyok a bábának, aki születésemnél balszerencsét és rontást hozónak titulált, így győzve meg anyámat, hogy mihamarább szabaduljon tőlem. Ő nem a sors, hanem Orein kegyeire bízott, aki talán még az előzőnél is szívósabbra edzi az ifjakat. Tízéves korunkban, míg a többiek családjaikhoz visszatérve apjuk mesterségét tanulták, engem az Erm Urishoz küldött. Itt
ismertem meg Greon Noh-Meort, és rég vártam az újabb találkozást. Szinte bizsergett a kezem a tudattól, hogy viszonozhatok pár régi pofont.
5. Kórusként zengtük a régi idők nótáját, mely a fiatalokat az előttük álló életre, az öregebbeket az elmúlt ifjúságra emlékezteti. Tűz ropogása, piruló vadhús terjengő illata és jófajta irlav szesz tette hozzá jótékony hatását az urisiak vendégszeretetéhez. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy láttam Erinát elpirulni. Arca mit sem változott, ugyanaz a gyermeki mosoly, mint évekkel ezelőtt, de vörös fürtjei már egy felnőtt nő kebleit takarták. Sejtelmesen csillant halványzöld szemében a lobogó tűz fénye, ahogy viszonozta pillantásomat, akár az éjben lopódzó nagymacskának, ki a védtelen prédára les. Mikor feleszméltem, néhány lélegzetvételnyi ideje már őt néztem. Emlékek törtek elő, gyermekként átélt pillanatok. A jázmin és levendula illata, mely mindig körüllengte. – Yelwon! – szólított meg hátulról valaki. Ismerős volt a hang, de nem tudtam kihez kötni. Hosszúra hagyott sötét haja és borostája mögött alig ismertem fel Greont. – Egész mély lett a hangod, már-már férfiasnak mondanám – szóltam hozzá kötekedőn. – Hát még azok a pelyhek az orrod alatt – vágott vissza. Morcosan ütöttem vállon. Nem szeretem, ha valaki a bajszomat becsméreli, Garehal tiszteletére növesztem, de ahogy a mondás is tartja, jó munkához idő kell. Még egyszer visszanéztem Erinára, de ő már a tűzből apró világító bogarakként felszálló szikrákat követte szemeivel. Felálltam, és baráti kézfogással üdvözöltem régi cimborámat. – Merre jártál?
– Inamarba küldtek néhányunkat, napszállta után értünk vissza. Nem számítottam rá, hogy újra találkozunk. Nézd! Krelgon és Harséi, ők is itt vannak, és ha jól láttam, Erinát is észrevetted. – Még most is elpirul a régi ilar nóta hallatán – mosolyodtam el újra. – Egy nap múlva északnak megyünk, velünk tarthatnál. Különös dolgok történnek a hercegi fővárosban, igényt tartanak az Erm Uris segítségére. Utánajárunk az ügynek, és időnk is lenne közben átbeszélni az elmúlt éveket. Ugyanazzal a greonos mozdulattal rántotta fel szemöldökét, mint annak idején. Ilyenkor mindig valami nem éppen veszélytelen dologba próbált belerángatni, és ez általában sikerült is neki. A különbség csupán annyi volt, hogy két kamasz helyett, ezúttal felavatott embervadászok néztek farkasszemet. – Ezt nem az én tisztem eldönteni, te is jól tudod. Beszélek Garehallal. – Ezzel sarkon fordultam, és visszaindultam a tűz mellett ülőkhöz, de a szemem sarkából még láttam, ahogy megelégülten húzza mosolyra száját. Nem először járt körbe a kerítésszaggatóval töltött butélia, de biztosra vettem, hogy az öreg homloka inkább a tűz közelségétől gyöngyözik. Azt rebesgetik ő az egyetlen, aki legyűrte Oreint, és én ennek mindig szerettem igazat adni, bár sose volt bátorságom rákérdezni. Enélkül is erősnek láttam. Jókedvűen, fel– felmordulva hallgatta az urisiak kalandjait, mikor lépteimre felfigyelt. – Halkan járj, tovább élsz! – érkezett a bölcs tanács. Akkor mond hasonlókat, mikor feleségétől menekülve a hosszúházban tölti az éjszakát némi bor és a növendékek társaságában. – Beszélnünk kell! – tértem azonnal a lényegre. – A klán a fővárosba küld egy kisebb csapatot. Velük tartanék, és a küldetés végeztével csatlakozom hozzátok Sinog Kulban.
Szemével a gúlaformára rakott hasábokat emésztő tűz mélyébe révedt. Már meg akartam érinteni a vállát, mikor végre megszólalt. – Atlam és Serram, fiú. Atlam és Serram. Szeretem ezt magunkban, embervadászokban és úgy általában az Északi Szövetség minden ügyében, hogy sosem tudunk mindig mindent, csak azt, és csak akkor, amikor arra szükségünk van, de ennél a válasznál ebben a pillanatban nekem nem kellett több. Épp fordultam volna, hogy megkeressem Greont, de Erinába ütköztem. Mondani akartam valamit, mire ő elmosolyodott és megragadva a kezem a táncolók felé húzott. Ellenkeztem, de épp csak annyira, hogy erősnek érezhesse magát, és végül eljussunk a többiekhez. – Nevetséges vagy, Yelwon – mondta kedvesen, miközben ujjával bajszomon simított végig. Egymás kezét fogva vettük fel a népi dallamok diktálta ritmust. Lassú, lüktetésszerű ringásba merültek a testek, hogy a lelkek felszabadulhassanak.
6. Vastag könyvet lapozgatva ült a hosszú ruhát és térdig érő csizmát viselő férfi az utcafrontra néző ablak alatti asztalnál. Legalább negyedjére váltott már ülőhelyet ma reggel, hogy a nap mind megfelelőbb fénnyel világítsa olvasnivalóját. Megszokott ütemben háromlaponként kortyolt a gőzölgő folyadékból, amit csak hosszas tárgyalás után voltak hajlandók neki felszolgálni. A shuluri rooibos nem a legkedveltebb teafélék egyike Haonwell fővárosában. A vörös észak-quironi rekettye közel beszerezhetetlen portéka, és már az illata is a Szövetség határain portyázó orkokat idézi,, Haklen re Narmys gondterhelten húzta össze szemöldökét, ahogy a második könyvjelzővel megjelölt oldalhoz ért. Kettőt kortyolt a főzetből, majd a könyvet eleresztve hátradőlt székében. Az ablakon át épp a szemközti Nagy vásártérre látott,
melynek hangyabolyként nyüzsgő tömegén pihentette tekintetét. A reggeli napfény kellemes meleggel töltötte fel a kőépületek közötti utcákat, sétára invitálva az épp ráérőket. Haklennek nem is kellett több, kihörpintve, az utolsó kortyot, a könyvet hóna alá csapva hagyta maga mögött a fogadó dohányszagú levegőjét. A Szabadegyetem felé vette az irányt, kíváncsi volt, hogy a kyr és pyarroni eszmék itt miként találtak egymásra. Valahol ő is e kettősség, áldozata volt, ám esetében az erős déli vér elnyomta a külső kyr vonásokat, de amit ennél is szerencsésebbnek gondolt, hogy a kyr vér sosem engedett a délies érzelgősségnek. Frissnek ható reggeli nyüzsgés járta át a környéket. Emberek és más fajúak tették dolgukat a hatalmas város falai között. Közel kétszázezer lakosával Haonwell valóban nagy volt a maga nemében. Talán ezért sem vesznek tudomást egy maroknyi lélek sorsáról. Az első sarkot elérve már csak egy utca választotta el a Szabadegyetemtől, de a bal kéz felé futó sétány végén csordogáló Arvan valamivel csábítóbb úti célnak rémlett. Néhány percnyi gyaloglás után meg is érkezett a kikövezett parthoz, melyet az éppen kissé megáradt hegyi patak habjai öblögettek. A hirtelen érkező záporokkal tarkított meleg, nyári évszakban többször előfordul ilyesmi, de a megduzzadt patakocska is csak halovány érnek tűnik a megfontoltan hömpölygő Selvához képest. Haklen re Narmys a patakhoz vezető lépcső egy kényelmesnek tűnő fokán foglalt helyet. Itt a víz zúgása éppen elegendő volt ahhoz, hogy csendesítsen kissé a város moraján. Ahogy ismét felcsapta a második könyvjelzővel megjelölt oldalt, a könyv borítójára vert felirat ezüstösen csillant a víztükörről visszaverődő fényben: Necrografia. Egyszerre nem az ötödkori épületek pompája, nem az élettel teli utcák forgataga, s nem a közeli Folyópiac
alkuszainak visszautasíthatatlan ajánlattal kecsegtető kiáltásai vették körül. Valami borús, sötét felhőként ereszkedett alá. Valami, ami még csak növekszik, de kiteljesedésében kétségbeesést, és ami igazán aggasztó, halált szül. Olyasvalami ez, amit ha csírájában nem fojtanak el, fekélyként burjánzik tovább a város testén, és féregként rágja magát annak szívébe. – Az áldozatok listáján szerepel Yattyrban három lány és két nemes ifjú, egy elf nő Synn Erianban. Közülük kettőt az éjszakai őrjárat talált élettelenül, míg a többi önként jelentkezett a különös hegek láttán – összegezte magában Haklen a történteket. – Nyomok alig, szemtanúk és emlékek egyáltalán nincsenek. A városőrség tehetetlen, és rossz úton járt, hiszen a Suttogok bármily kegyetlenek is, ez nem az ő módszerük, és tudtommal olyan mentális operáció sincs a tarsolyukban, amellyel az emlékközpontra lennének képesek hatni. Lassan kúszott a parton kelet felé Kyel kéttornyú katedrálisának messzire vetülő árnyéka, egyénként fertályórányi menedéket nyújtva az egyre inkább tűző napfény elől. Haklen a bejelölt oldalt böngészte sietősen, végezni akart mielőtt a Nap a második torony mögött is elhalad. „…Lelküket a sötét szertartás kiszakította a reinkarnáció folyamatából és az isten külső síkjára ragadta el. Ott új testtel ruháztattak fel, mely már annak anyagából való, így az anyagi síkon csak mágikus fegyverekkel sebezhetőek, és hatástalan rájuk a természeti anyag mágiája” – Abdul, te vén róka. Mindig is volt hozzá érzéked, hogy jó kedvre derítsd az olvasóidat–, – ”Egykori haláluk vérmágia következménye – ezzel magyarázható olthatatlan szomjuk az említett testnedv iránt…” Néhány pillanatig eltöprengett al-Shared szavain, majd az Arvant maga mögött hagyva útnak indult, ám ezúttal a túlpartra, Yattyrba sietett. Tegnap este, mielőtt megszállt a Félkarú Igricben, találkozója volt a Városőrség megbízottjával. Tőle tudta meg az eset részleteit és jutott hozzá az érintettek
névsorához. Felettébb különös dolgok történtek. Az élők a magukon talált harapásszerű nyomoktól megrémülve zörgették a kapitányság kapuit, míg a halottaknak erre már nem volt lehetőségük, így csendesen várták, hogy az éjszakai őrjárat vértől lecsapolt testükbe botoljon. Ami az egészet misztikussá teszi, és Doran közbenjárását valóban indokolja, hogy az áldozatok egyike sem emlékszik mikor szerezte a hegeket. Haklen a da Mertyor család kúriája felé haladt, ahol a korábban kért audenciára várták. Nem megszokott a nemesi körökben egyik napról a másikra fogadni holmi jöttmentet, még akkor sem, ha éppen a közeli varázslóiskola küldöttjéről van szó, de a körülmények miatt Agnom da Mertyor kivételt tett. Szép summát hagyott a főkapitány asztalán, hogy fedezze a nyomozás költségeit, és nem kevesebbet ajánlott fel arra az esetre, ha kézre kerítik lánya megrontóját. Háromszintes, fehér kövekből rakott épület állt a megadott helyen. Egyszerűségével nem egy nemesi rezidencia benyomását keltette, egyedül az ajtó felett himbálódzó faragott családi címer tudatta a kíváncsiskodókkal. Hogy a da Mertyor ház tagjai töltik mindennapjaikat a vastag, kétszárnyú tölgykapu mögött. A bejárat két oldalán jól megtermett egyenruhások bámulták némán az előttük elhaladókat. – A nevem Haklen re Narmys, Agnom da Mertyorhoz jöttem – szólítatta meg a jobb oldalit, miközben előhúzta övéből a kapitány pecsétjével ellátott felhatalmazó levelet. Kihajtotta volna, ha az őr nem tépi ki a kezéből. Fél szemmel Haklent figyelte, míg szétnyitotta a papírt. Az olvasás mintha nehezére esett volna, úgy meresztgette szemeit, és csak akkor látszott megenyhülni, mikor tekintete a pecsétre tévedt. – Kövess! – dörmögte mély hangján, katonás egyszerűséggel. – Nem véletlen választották ezeket strázsának a főbe– járathoz – állapította meg magában Haklen, ahogy a jó másfél
mázsás férfi nekifeszült a kapuszárnynak. – Nem szerethetik a látogatókat, de hogy ők sem jönnek ki az épületből, ha nincsenek a házi kedvencek, az is biztos. A kapu túloldalán a homlokzat egyszerűségét némiképp ellensúlyozó látvány tárult az érkezők elé. A jó húsz lépés hosszú, dongaboltozatú passzázs egy belső udvarra vezetett. Középen nagy gonddal ápolt rózsabokor emelte ki az amúgy is látványos szökőkutat, melyet a két hátsó lábán ágaskodó pegazusszobor tett igazi remekművé. – A meghatalmazást visszakérném – szólt Haklen határozottan az előtte haladó egyenruhásnak, – Könnyebb olvasmánnyal kezdenék a helyedben – fűzte még hozzá, és kihúzta kezéből a négybe hajtott papirost. Az őrt újabb váltotta le, majd azt egy harmadik, mialatt az udvarra és onnan az épületbe léptek. Hosszú lépcsőzés következett, da Mertyor dolgozószobáját a harmadik emeleten, a déli szárny egy tágas sarki termében alakíttatta ki, és mindig itt fogadott vendéget, ha az épp nem családi ügyben érkezett. Az említett szobához vezető folyosói két oldalát a család néhai férfitagjainak festményei díszítették. Haklen az elmúlt évszázadok minden divatos arcszőrzet formáját megismerhette, és egy családi vonást is felfedezni vélt: szigorú tekintet a dús szemöldök alól. Az iménti felfedezés után egyértelmű volt, hogy Agnom da Mertyor ül a dolgozószoba méretes asztalának túloldalán, de frissen borotvált arca a családi hagyomány felrúgásáról, esetleg apa és fia között viszályról árulkodott. Jobb oldalán jól meghízott házimacska sütkérezett az ablakon beszűrődő napfényben. Nyújtózás és álmos nyávogás tudatta a jelenlévőkkel, hogy nem kívánatos a hangoskodás. – Maga bizonyosan re Narmys, a doraniak küldötte – szólította meg azonnal. – Haklen re Narmys, szolgálatára – felelte tisztelettel, és a kezében tartott felhatalmazást nyújtotta.
Da Mertyor ügyet sem vetett a pecsétes papírlapra, asztalától felállva egyenesen a szoba másik ajtajához lépett. – Fontos a diszkréció. Remélem, ezzel tisztában van. A macska követte gazdáját, majd a félfához dörzsölve hátát, halk dorombolással próbálta magára vonni figyelmét, de kénytelen volt arrébb sündörögni, mikor da Mertyor közönyösen kitárta az ajtószárnyakat. A szomszéd helységben egy déli származású férfi – feltehetőén shadoni, aki régóta beszéli az ervet, de megnyúlt kettős mássalhangzói egyértelműen árulkodnak származásáról – okította da Mertyor kisebbik lányát az udvari etikett aprócseprő trükkjeire. – Con Xavar! – szólította meg a ház ura. – Ha kérhetem egy pillanatra… – tessékelte ki illően a szűk nadrágot és bő fehér inget viselő mestert. Valami hátborzongatót érzett Haklen, ahogy a shadoni összefogta hosszú sörényét, és szúrós szemeit az övébe mélyesztette. – Legközelebb én is veszek egy illemleckét, mester – élcelődött Haklen a déli pökhendiségért. A szürke bundájú házi kedvenc idegesen borzolta szőrét, majd két hosszú ugrással egész a pamlagig ugrott, mikor a déli közeledtével az ajtóban állók közé szorulva érezte magát. Amint hármasban maradtak a szobában, da Mertyor bemutatta Haklen re Narmyst, és engedelmes viselkedésre utasította lányát, majd a macskát kiragadva a láriy kezei közül, magukra hagyta őket. – Valószínűleg tudod, miért vagyok itt – törte meg a kellemetlen csendet Haklen. – Tudom – válaszolt dacosan a lány. – Mi a neved? – A nevem Liana da Mertyor, neked csak kisasszony – Nem lehetett még tizenhét sem, de a nyelve élesebb volt, mint a shadoni oldalán csüngő rapír.
– Atyád szerint van egy heg a jobb vállad fölött, amit nem hímezgetés közben szereztél. A lány nem válaszolt, csak egy fintorral jelezte, hogy nincs ínyére a beszélgetés. – Mutasd! – szigorodott el Haklen. – Nem játszadozni jöttem. – Volt, de azóta begyógyult – suttogta Liana, és egy ujjnyit lejjebb húzta mályvaszín ruhájának csipkés gallérját. Haklen közben az ajtótól az utcára néző ablakig sétált, de odanézve egyből látta a vastagon felkent púdert Liana halovány bőrén. Tudta, hogy így nem fog egyről a kettőre jutni. A hóna alatt tartott könyvet borítóval lefelé az ablak melletti asztalkára helyezte, majd bal kézét felemelve, mutatóujjával karcolt a levegőbe egyetlen mozaik rúnát. A varázsló mozdulatai mentén kirajzolódó kékes derengés és a lány számára ismeretlen nyelven felhangzó szavak hamar megtették hatásukat. – Apa! – kiáltott kétségbeesetten. Da Mertyor abban minutumban berontott a szobába, de megnyugodott, amint megbizonyosodott róla, hogy az ablak mellett álló Haklen és a szemközti pamlagon ülő Liana között tisztes távolság van. – Jól haladunk – nyugtatta a varázsló. – Viselkedj! – pirított Lianára az apja, majd ismét becsukta az ajtót. Az iménti mozaik megtette hatását. A lány nyakára kent por elillant és láthatóvá tette a bőrön éktelenkedő harapásnyomot. – Fájt? – Nem emlékszem rá. Nem emlékszem semmire– húzta vissza ruhájának gallérját. – Ezért jöttem hozzád, hogy kiderítsük mi az, amire nem emlékszel.
Haklen a pamlag előtt, a lánnyal szemben helyezkedett el az asztalkától odahúzott karosszékben. Az egyszerűbb megoldással próbálkozott. – Mikor vetted észre a harapást? – Három napja, esti fürdőzés közben. – Mit csináltál aznap? – Napközép előtt anyámmal olvastam a kertben, azután Narovik tanította az ereni hármas lépéseit. Este a Hercegi vadasparkba mentem sétálni, mint minden másnap. – Narovik, úgymint Narovik con Xavar? – Igen. – És a vadasparkba egyedül mentél? – Rosannával és Alriával, mint mindig. Mivel a lány tudatalatti ellenállása csekélynek bizonyult, Haklen könnyedén hatolt át a mentáltest természetes védelmén. Egy emlékfelidéző diszciplína jelképét jelenítette meg harmadik szeme előtt, de a Liana elrejtett emlékeit takaró apró fekete folton nem láthatott át. Mágia, az már biztos. Nem túl erős, de a lány elméjét fölényesen tartja sakkban. A bonyolultabb megoldást kell választanom – tűnődött Haklen. Ezúttal lehunyta szemeit, úgy idézte fel magában a transz eléréshez szükséges formulát. Ilyen állapotban képes a mágikus hatás mibenlétének kifürkészésére és annak megzavarására. Lassan távolodott az elsődleges anyagi sík valóságától, lelke mind kijjebb került a porhüvely jelentette korlátokon. – Unatkozom! – A szellemi energiák áramlása a diszciplína kiteljesedésével. – Apa! Hosszú nap lesz a mai, állapította meg Haklen.
7. Apró, intarziás fadobozban várt a szem üzenete. így kaptam az utasításokat, miután az Erm Urisszal a hercegi fővárosba
jöttem. Hárman érkeztünk és három külön fogadóban szálltunk meg az elmúlt éjszaka; nekem jutott a polgári negyed, a Sellőtestű Törpenőben foglaltam szobát. Évekkel ezelőtt jártam utoljára a városban, ezért a napot azzal töltöttem, hogy bejártam a számomra kijelölt területet. Sötét árnyékként követett egy érzés. Mintha végig mögöttem járna, úgy pihent tekintete a hátamon. Hiába néztem vissza, bárki lehetett a tömegből. Ahogy a nap eltűnt a palota mögött és lassan kúszott Haonwell fölé az éjszaka sötétje, elindultam a találkozóra. A Hercegi vadaspark messze földön híres látványosság, sötétedés utáni, mágikus megvilágítása még inkább különlegessé teszi. Épp egy cseppnyit tett a derengő fényben H úszó sétányok hangulatához a kifutókba zárt éjszakai lények rikoltása, s az összhatás a gyengébb lelkületűeknek fl máris kellemesen hátborzongatónak hatott. A parkot körülölelő, többlábnyira magasodó kőfal egy félhomályos kiszögellésében várt a rekedtes hang, ami a további teendőket közölte. – Két nő és kíséretük érkezik egy fertályórán belül hallottam a mozdulatlan árnyék suttogását. – Rosanna Rovall és Alria gor Siey, nemesi családból valók. Mindkét ház jó kapcsolatot ápol da Mertyorral, aki a legutolsó áldozat atyja. A kíséretük két őr; az egyik a kapunál lemarad, a másik tisztes távolból követi őket. Fedeles hintó robogott el a macskakővel kirakott úton. A Traidlan pereméről hozott hasábok minden illesztésén nagyot koppant a vasalt kocsikerék. A szem eltűnt, mire újra az iménti hang irányába néztem. Behúzódtam a félhomályba, úgy vártam, hogy megérkezzenek. Hasznát vettem volna a metódusnak, amiről Garehal beszélt; mozdulatlanná dermedve válhatunk érzékelhetetlenné, kikerülve az érzékszervek és egyéb érzékelő formulák hatósugarából. Sokat kell még bizonyítanotok, hogy ilyen tanokba is beavatást nyerjetek –
rémlettek fel az öreg szavai. Nem volt más választásom, mint hogy saját képességeimben bízzak és mindabban, amit a rejtőzködésről és lopakodásról tanultam. Szerencsémre az urisiaknál töltött esztendők alatt városi környezetben is volt alkalmam próbára tenni magam. Újabb hintó érkezett, ám ez a boltíves kapu alatt megállva, útjára engedte négy utasát. A két lány és a két egyenruhás szállt ki belőle, minden úgy, ahogy az összekötő mondta. Néhány pillanat múlva a fal egy távolabbi részén felkapaszkodtam. Nem akartam kockáztatni, hogy magányosan sétálgató férfi alakjában tűnjek fel a kapu alatt strázsálónak. Amikor a fal túloldalán leereszkedtem, láttam Rosannát és Alriát a pegazustelep felé vezető sétányon, mögöttük pedig a jó ötvenlépésnyire haladó egyenruhást. A mágikus megvilágítás jól beláthatóvá tette a kifutók között kanyargó kövezett sétálót, így az őr mögött jócskán lemaradva követhettem őket. Majd egy órát töltöttünk el, mire újból a kapu felé vették az irányt. Visszafelé úton az éjszakai őrjárat jelent meg néhány, városi címeres ujjasukról és hosszú lándzsájukról jól felismerhető katona képében. A Rovall ház címeres gúnyáját viselő katona a lányokról megfeledkezve állt meg, hogy szót váltson a várőrség tagjaival. Rosanna – legalábbis, akit annak gondoltam hosszú, göndör haja, éles, de valahogy csábítóan nőies vonásai alapján – némi idő elteltével vette észre, hogy a melléjük rendelt katona lemaradt tőlük, de ettől függetlenül folytatták útjukat a hintó felé. Miután eltűntek a bánatos füzek csüngő ágainak takarásában még láttam az egyik varázsfényt kihunyni. A hirtelen sötétség egy embernyi darabja elevenedett meg, majd olvadt vissza újra fekete hátterébe. A katonákat kikerülve, a jobb kéz felől lévő ligeten át siettem, hogy időben utolérjem őket. Balszerencsémre rövidesen egy kifutó hátuljánál találtam magam. Nem volt vesztegetni való időm, így az alkarnyi vastag fémrudakból készült rácson kapaszkodtam felfelé. Épp felértem az óriási
ketrec tetejére, mikor azt éreztem, hogy valaki figyel. Mögöttem senki, a rács túloldalán teljesen sötét volt. A varázsfények okkal nem világították az éjszaka alvó állatok kifutóját. Lélegzetvisszafojtva fürkésztem Ibara idevarázsolt darabját, de a homokon kívül csak a két kaktuszszerű növény körvonalait vettem ki a sötétben. Felhúztam magam a ketrec tetejére és kettesével vettem a féllábnyira futó acélrudakat. A végéhez érve egyetlen ugrással akartam újra a sétányra érkezni, de a lábam fennakadt valamiben. Fájdalmasan fújtattam, ahogy fejjel lefelé lógva mellkasommal a ketrec oldalának ütköztem. Méretes és nem kevésbé rémisztő sivatagi jószág ragadta meg jobb csizmámat. Hossza jó két láb is megvolt és kicsivel magasabb lehetett, mint a Sellőtestű Törpenő fogadósa, de karjai nem rém lettek olyan szőrösnek, ahogy a rácsok között lábamat szorította. Jókora pókkal néztem farkasszemet… vagy mi a fene van egy ilyen dögnek. Áporodott, savószagú párát lehelt a képembe, és mind közelebb tolta fejét a rács másik oldalához. Óvatosan húztam elő a hátamon pihenő hosszabbik kardot, de a dög né– hány szemével végig kísérte kezem minden mozdulatát. Határozott, egyenes szúrással kóstoltattam meg vele a laggost. Fülsiketítőén visított fel, amikor a penge elérte torka legmélyét. Azonnal eleresztett és visszaásta testét a homokba, ahol eddig is várakozott. Dühösen csaptam egyet a rácsra. – Remélem, ízlett! – vágtam oda a dögnek, mintha bármit is értene. Nadrágom szárába töröltem a ragacsos kardot, aztán visszacsúsztattam hüvelyébe. Rosannáék felé rohantam, de elkéstem. Az egyik lány mozdulatlanul ült a padon, amikor a mágikus fény újra felpislákolt, a másik térdre hullva zokogott előtte. Baljóslatú lepelként borult rájuk a kékesből sárgába araszoló varázsfény. Alria lassan lélegzett, mintha éppen csak aludna, de nem volt magánál. A sápadt nyakon élesen látszott a
keblek felé csordogáló vér. Lehetetlenül piros volt, akárha ecsettel rajzolták volna. Az ember alakú sötétség megmozdult mögöttem. Meghallhatta a sivatagi pók visítását, ezért hagyta magára áldozatait. Éreztem szemeit végigkúszni a hátamon, majd hallottam lépteit a fűzfák alatti avarban. Tudja, hogy itt vagyok, és hogy őt akarom. Üldözőbe vettem, és nem érdekelt, mekkora zajjal csörtetek a fák között, azt akartam, érezze, hogy a nyomában járok. Hosszú percekig követtem a ligeten át, mikor elértük a Vadaspark déli peremét, a kőfalat. Végre láthattam, hogy ő is csak ember… vagy legalábbis valami hasonló. Nem járt még magasan az első hold, de a fák lombjai között átszűrődő vöröses fényével kiemelte a férfi kezeit, ahogy előbukkantak a sötét, csuklyás köpönyeg alól, miközben egy macska ügyességével kapaszkodott felfelé. Nem akartam felé hajítani egyik pengémet sem. Ha elvétem, nincs több lehetőségem. Amikor én is felértem a három ember magas kőfal tetejére, a túloldalt már nem láttam senkit. Elfojtottam hirtelen feltörő haragom. Az évek során mindenki megtanulja az embervadászok között, hogy az érzelmek fölösleges kimutatása senkit sem juttat előbbre. Leereszkedtem a város felőli oldalon, és higgadtan kutattam bármi után, ami a nyomára vezethet. A liget tiszta levegője lassan kiűzte orromból a pók bűzét, mást éreztem; egy édeskés, ismerősnek tűnő illatot. Váratlan csapás érte elmémet. Szellemi pajzsaim kitartottak, de egy hajszálon múlott, hogy az ártó szándékú támadás átférkőzzön rajtuk. Újra és újra. A másodikat éles fájdalomként éltem meg, míg a harmadik egy idegen érzést próbált belém plántálni. – Barátság és hűség. – Csak ez a két szó jutott hirtelen eszembe, mintha nem tudnék másra gondolni. Lidércnyomásként kántálta őket egy ismeretlen hang legbelül.
Lassan megbékéltem a fekete ruhással, mintha ő akarná, hogy a köztünk lévő semlegesség baráti viszonnyá növekedjen. Feladatom mind zavarosabbnak tűnt, ahogy mázsás súlyként nehezedett elmémre a másiké. Elveszni látszott az indíttatás, amiért ártani akarok neki. Lovak patája kopogott a macskaköves úton. A fejemben kántáló hang, mind erősebben győzködött igazáról! Próbáltam felidézni a verset, ami mindig segít megnyugodni, és ami azon az Ikrekkel fűszerezett éjszakán is kiűzte fejemből az elfek mélabús dallamát. – Északi szél az első – erőltettem ajkamra a szavakat, mialatt fél térdre ereszkedve bal kezemmel a hátamra erősített rövidebb penge markolatát kerestem. Elviselhetetlen üvöltéssé torzult elmémben az imént még suttogva kántáló hang. Nem bírtam már sokáig visszatartani, hogy tudatomban szétáradjon a befurakodó képzet. Nem jött ajkamra a vers folytatása. Nem emlékeztem a szavakra, a rövidke sorokra. Mozdulni látszott a holdvilág egy darabja, fekete köpenyét és arcát takaró csuklyáját mintha a sötétségből szakította volna, oly tökéletesen illett az éjszakához. – Yelwon a’Radhren – sziszegte nevemet, – Az enyém vagy. Kiáltás hallatszott a kapu felől. Az árny odakapta fejét, meggyengült a tudatomra nehezedő nyomás. Nem kellett sok, csak épp annyi, hogy a pugosst a szívéig hajítsam, mielőtt újra apám nevét emlegeti. Tizenöt, húsz lépés lehetett köztünk, de hallottam, ahogy a kard áthasítja a sötét köpenyt, és a férfi mellkasába hatol. Az elmém felszabadult, de két mély lélegzetet is kellett vennem, mielőtt újra elég erőt éreztem tagjaimban, hogy felegyenesedjek. Az imént elhajított pugoss fémesen csengett a kövezeten, amint a fekete alak kínkeservesen kihúzta testéből és a földre ejtette.
– Mi vagy te? – szólítottam meg a már cseppet sem embernek tűnő szörnyeteget. Próbált válaszolni, de átlyukasztott teste még nem heverte ki a pengével való találkozást. Előhúztam a laggost, és felé iramodtam. Mozdulatlanul állt, mintha beletörődve várná, hogy végezzek vele. Amint a pengém hegye újból mellkasához közeledett, maga elé rántotta sötét köpenyét, így térítve el a halálos szúrást. Felfelé emeltem a kardot, hosszában kettéhasítva a fekete kelmét. Szárnyát kitáró, éjsötét hollóként lebbentek fel a köpeny szétválasztott darabjai, közülük fullánkként érkezett a keskeny pengéjű tőr. Elkerülte hárításra mozduló bal kezem, és egyenesen gyomrom felé döfött. Bízni akartam a sodronyingben, de ilyen szúrást még nem engedtem a közelébe, így csak reménykedhettem, hogy ha nem is állítja meg, de elveszi a végzetes támadás erejét. Nem volt szerencsém. A vékony ujjason áthaladva beleakadt a sodronyba és jó arasznyi darabon szétpattintotta a szemeket. A tőr hegye mélyen mart hasfalamba, ahogy továbbpördültünk egymás mellett. Néhány pillanat múltán jelentkezett a szétáramló, éles fájdalom, és sötétülni látszott a világ. Valódi szellemnek láttam az előttem álló alakot, a halál egy földre szállt angyalának, úgy ölelték körbe éjfekete köpenyszárnyai. Mikor hátraléptem, lábammal a földön heverő pugossba ütköztem. Tisztán tükröződött a pengét körülvevő vértócsán a vörös hold karéja. – Te sem vagy halhatatlan – dünnyögtem, ahogy balommal a sebet szorítottam. A kezemen végigfolyó melegség emlékeztetett, hogy bármilyen démoni fajzat ez, bizonyos dolgokban egyformák vagyunk. Újabb kiáltás hallatszott a kapu felől, ám ezúttal fáklyafény közeledett a kőfal felületén táncolva. Ellenfelem mind hátrább
lépett, majd mint holmi úrias nyájaskodás után, mélyen meghajolt és a város felé iramodott. A földön fekvő pugossért nyúltam, de mintha újabb tőrt; mártottak volna az oldalamba. Ismertem egy meditációs; formulát, ami az ilyen helyzetekben hivatott segíteni, annak jelképét próbáltam magam előtt felidézni és a fájdalom elmúlására összpontosítani. Rövid meditáció után enyhülni látszott a fogcsikorgató érzés és visszatért tagjaimba az erő. Nem akartam megvárni, míg a városőrség rám talál, esetleg meg is vádol a Rosannával és Alriával történtekkel. Letéptem magamról a felszakított ujjast, beletöröltem a pugosst, majd a fekete ruhás után eredtem. Reméltem, hogy ha ma este nem adatott meg, hogy végezzek vele, legalább követni tudom egy darabon. Néhány fasor választotta el a vadaspark előtt húzódó utat a város peremétől. Miután átértem az első házak fényéhez, hallottam az őrök hangját, amint a véres ruhadarabot megtalálják. Hátha segítségükre lesz a nyomozásban. Nyomát se láttam a fekete ruhásnak, ezért inkább a Sellőtestű felé indultam. Csúnyán vérzett a sebem, és nem akartam bármi kórságot összeszedni. Próbáltam a kisebb, sötét utcákon haladni Hano belseje felé, nehogy egy őrjáratba botoljak. Felszakított sodronyingben, vérző sebbel, póknyálas alsóval nem keltettem éppen bizalomgerjesztő látványt. Sikerült kikerülnöm minden egyenruhás csapat útjából, de egy dolgot nem vettem számításba. – Hová, hová, jó uram?– érkezett a kérdés az egyik sikátorba érve. Hátrapillantottam, de nem láttam senkit, mire újból előrenéztem, csuklyás alakok léptek elém. Suttogók. Hallottam róluk, tudtam, hogy ez az ő területük, de reméltem, hogy hozzájuk már nem lesz szerencsém egy ilyen este után.
A csuklya alól kivillanó pelyhes áll és az éretlen, férfi– hang nálam is fiatalabb suhancról árulkodott. Még két alakot hallottam a sikátor vége felől közeledni. – Ha minden értékedet ideadod és bocsánatot kérsz, amiért az időnket pazarolod, nem verünk meg annyira – fordította komolyra a szót a bátrabbik. – Darton mormoljon esti mesét az ágyad fölött ma éjjel – kívántam. Nem kellett sok idő, hogy felfogja, nem vagyok barátkozós kedvemben. Észrevétlenül próbált jelezni a mögöttem állóknak és kisvártatva el is kezdődött a jól begyakorolt akció. Hátulról ragadtak meg és próbáltak mozdulatlanul tartani, hogy a szemből támadó horogütése jobb belátásra térítsen. Mostanáig hagytam magam, de ezt már nem volt kedvem kiállni. Mindkét lábam felkaptam, így a váratlanul ránehezedő súlytól a hátulról szorító előrelendült. Csak a fejemet kellett kicsit lehajtanom, hogy ő kapja az ütést. Mikor a földre értem, oldalamba hasított a fájdalom, de újra felegyenesedtem, immár szabadon mozdulhattam. Újabb ütés közeledett a bal felső kapun. A védőkéz megragadta az elvezetett kart, a szárnykéz tenyéréllel találta torkon a kölyköt. Mindkét karját leszorítottam, de olyan szánalmasan kapkodott levegőért, hogy nem volt szívem tovább kínozni. Erőtlenül hullott a földre, miután magam felé rántva lefejeltem. Rémülve lépett hátra a másik, ahogy látta elesni merészebb társát. Fémes hangot hallottam hátulról, tőrt rántott a két mögöttem álló; – Kapjuk el! – biztatták magukat, de fogálmuk sem volt, hogy az Erm Karas embervadászával hármuknak sincs esélyük elbánni. Mire hátrafordultam, már cikáztak is felém a tőrök. Széttettem kezeimet, ettől magát elbízva döfött a jobb felől
lévő. Nem kellett hárítanom, egyenes rúgással találtam gyomron. A másik sem habozott sokáig, vaktában kaszabolt, mintha holmi láthatatlan ellennel küzdene, pedig nagyon is ott voltam. Hátráltam, ahogy előttem hadonászott a rövidke pengével, majd váratlanul beléptem a vágások közé, és zavaró közelséget erőltettem a kölyökre. Pillanatokig csak ijedten botladozott hátrafelé, de egyszer sem hagytam, hogy arasznyinál nagyobb távolság legyen kettőnk között. Elkaptam a tőrt markoló kezet, majd állánál fogva kifelé fordítottam fejét. Tehetetlenül fordult a vészesen tekeredő nyak után, mígnem a földre rántottam és kicsavartam kezéből a fegyvert. Félelmetes, elszánt tekintetet erőltettem ábrázatomra, úgy fordultam a negyedik felé. Több sem kellett neki, menekülőre fogta a dolgot. Nem volt érkezésem követni, végül is nekem nem ártott semmit és ennyi talán elég volt ahhoz, hogy kicsit elgondolkozzon az életén. Dulakodás közben megfeledkeztem a fájdalomról és most sem látszott jelentkezni, a vérzés is alábbhagyott. Néhány sarokra voltam csupán a fogadótól, és a holdak mind magasabban jártak a város fölött. Ideje volt visszamennem, ellátni a sebet és kialudni magam, mert reggel a szem újabb utasításait kell majd követnem. Megnyugodva sóhajtottam fel, amikor néhány sarokkal később megláttam a kőkeretes ajtó fölött himbálózó faragott cégért. Az alulról halfarkú, felülről törpe nőt formázó alakról már csak az álszakáll hiányzott. A kiszűrődő hangokból ítélve javában folyt még az élet odabent. Reméltem, hogy a szobámig vezető úton a mai nap már nem tartogat számomra több meglepetést.
8. Nem tévedett Haklen, mikor hosszú napra számított da Mertyor kisasszony társaságában. Napközép után járt az idő, mire a fürkésző, majd destrukciós mozaikok segítségével eltörölte a lány emlékeinek egy részét sötét folttá torzító átkot. Liana eközben ügyet sem vetve a transzba mélyedt varázslóra, befejezte az egy hete kezdett rózsakerttel hímzett zsebkendőt, majd hangosan felolvasta Maklerion del Abertyr pegazusok nászáról szóló irodalmias értekezésének néhány fejezetét. Az előbukkanó emlékdarabok nem hordoztak túl sok használható információt, csak bizonyítékkal támasztották alá az eddigi feltételezéseket. A lányt valóban megtámadták három napja, esti sétáján a Hercegi vadasparkban, Rosanna Rovall és Alria gor Siey társaságában. A másik kettőtől kissé eltávolodva, egyedül sétált a fehér tigris kifutójához. Sötét, az árnyékokból születő alak kapta hátba, és vámpírként, nyakába harapva szívta a vérét, majd csókot lehelt a félig eszméletlen Liana ajkaira. Néhány perccel ezután tért magához, de semmire sem emlékezve, a hőségnek tulajdonított ájulásra fogta, hogy a sétány kövezetén fekve eszmélt fel újra. Miután Haklen az esetet jelentésszerű részletességgel előadta a hallottaktól igen feldúlttá váló Agnom da Mer– tyornak, távozott a nemesi háztól. A kapun kilépve a városőrség megbízottja várta, akivel tegnap a Félkarú Igricben volt találkozója. – Tudtam, hogy itt találom, re Narmys – szólította meg némi iróniával hangjában. – Tegnap este újabb incidens történt, és találtunk valamit, ami vélhetőleg a segítségére lesz. A városi gárda hanói alkapitányságára siettek, itt őrizték az előző este talált, bizonyítéknak vélt ruhafoszlányokat. Út közben Haklen mindent megtudott a tegnap esti, Rosannát és Alriát ért támadásról.
– Egy vértől átitatódott ujjas és egy darab fekete textília – összegezte a fémdobozban látottakat. – Jól tették, hogy a levegőtől elzárva tartották, így még van esélyünk javunkra fordítani a vér és gazdája közötti kapcsolatot. – Nem először működünk együtt Doran küldöttjével. – érkezett a magyarázat az ősz pofaszakállt viselő, rangidős tiszttől. – A test és a nedvek között szimpátiás kapcsolat van. Ez a viszony lehetővé teszi, hogy hassunk az egyikre, miközben az tőlünk bármilyen távolságra van az elsődleges anyagi síkon, csupán a másik jelenlétének segítségével. Bár a lélekadta személyes aura védelme nem engedi, hogy ártó szándékú mágiát használjunk a személyre, de egyéb operációknak mindössze a szellemi pajzsok védelmét kell áthágniuk – gondolkozott el hangosan Haklen, majd elmosolyodott, ahogy a kapitányság pinceszinti raktárában ácsorgók üveges tekintetű ábrázatát észrevette. – Akarom mondani, meg lesz az emberünk – próbált egyszerűen fogalmazni. – Mi is ebben reménykedtünk – szólalt meg megkönnyebbülten a szakállas tiszt. – Idelent dolgozhat. – Akkor hagyjanak magamra! – válaszolt határozottan Haklen. Nem szívesen bár, de az összes katona kiment a pincehelyiségből. Valódi kincstárnak számított ez a köreikben. Korábbi ügyek rendszerezett bizonyítékai, alvilági kufárok lefoglalt árui, elcsípett csempészek, útonállók, tolvajok gazdátlan zsákmányai, és nem utolsósorban a legfrissebb kincs: három hordó csempész óbor a múlt hétről. Haklen re Narmysnak eszébe sem jutott a raktár tartalmával foglalkozni. Egyre komolyabban foglalkoztatta viszont a haonwelli gyilkosságok és éjszakai támadások rejtélye.
Egyértelmű volt számára, hogy a városőrséget valójában nem a nemesi családok lányai és fiai, nem a kivéreztetett koldus vagy a hegyesfülű nőszemély halála aggasztotta igazán. Hogy jól jön a nemesi házak anyagi hozzájárulása a nyomozás sikeréhez, az sem volt kétséges. Tudta jól, hogy vannak bizonyos körülmények, amikor az őrség már nem mint város, hanem mint hercegség érdekeiben tevékenykedik Haonwellben. Ilyen körülmény volt, hogy az egyik nemes ifjú atyját a hercegségi főtanács külhoni kapcsolatok ápolásáért és diplomáciai kérdésekért felelős tagjaként tartották számon. Alaposan át kellett gondolnia Haklennek, hogy a szóban forgó varázslatok közül melyikkel próbálkozzon, hiszen a szimpatikus viszony kiaknázása, önmagában is jelentős mágikus energiák felhasználását igényelte. Ehhez elegendő volt Zylentől, a Szarvtorony egyik könyvtárosától kapott manakoncentráló gyűrű, de a további mozaikokat önnön hatalmával kellett életre hívnia és ez – akolita mivoltából fakadóan – igencsak alulról közelített a minimálishoz. Kétségesnek ítélte, hogy az ily csekély hatalommal létrehozott mágia képes– e áthatolni bármiféle szellemi pajzsokon. Újabb kérdés merült fel Haklenben; kitől származik a vér? Ha a doraniak nem tévedtek, és valóban élőholt az elkövető, akkor nem hagyhatja maga után az élet princípiumát hordozó testnedv egyetlen cseppjét sem. – A vér vagy másé, vagy a vámpírunk egy eltorzult elméjű élőlény, akinek mások megcsonkítása okoz örömet. – kereste a magyarázatot. Miután átgondolta újra és újra az elkövetkezőket, a földszintre vezető lépcső felé indult. A kapitány meghökkenve hallgatta a különös akció minden részletét, majd némi töprengés után beleegyezett. Egyetlen órát kért, míg legjobb:, katonáit a hanói alkapitányság épületéhez rendeli, és felkészülnek a szellemnyelven küldött üzenetek alapján
történő gyors mozgásra. Ennyi idő Haklennek is elég volt, hogy előkészítse a varázsláshoz szükséges körülményeket. A ruhadarab szegélyéből kinyert vér elegendőnek és megfelelő állagúnak ígérkezett a szimpátiás viszonyt kihasználó varázslatokhoz. A pofaszakállas kapitány szintén a raktárban volt, elmélyedve nézte a varázsló ujja mentén felizzó rúnákat, és már-már révületnek rémlő állapotban hallgatta a felhangzó varázsszavakat. Egyetlen szálat csípett el önnön tudatának szövedékén, azt ültette az éteri fonál hátára, hogy célját elérve egy másik szövedék szálával fonódjon eggyé. Azúrkék villanás kísérte a vég jel levegőbe karcolását. A valóságban néhány pillanat telhetett el, mikor Haklen mosolyra húzta a száját, mélyet szívott az állott levegőbe, és kisvártatva megszólalt. – Magas kőépületekre néz, körülötte nyüzsgés. A kéttornyú katedrális csúcsai magasodnak a tetők fölé. Yattyrban van, néhány utcára a katedrálistól – próbálta a fontos részleteket sorolni. – Nem mozdul, mintha várna valamire. Egy kapualj felé fordítja tekintetét… nem látom tisztán a családi címert. Menjenek a katedrálishoz! A kapitány szótlanul sietett felfelé, a földszinten várakozókhoz. Összeszedve legjobb embereiből verbuvált csapatát, futólépésben indultak a szóban forgó helyszínre. Mindössze néhány percig tudta fenntartani Haklen a mentális olvasást, majd a varázslat végeszakadtával visszazökkent a dohos pincehelyiségbe. Hosszas energiagyűjtés végeztével ismét nekilátott a mágikus kapocs kiépítésének. Rövidesen megint az idegen testével érzékelt, ezúttal a katedrális terén, a tömegben sétálgatott két másik férfi társaságában. – Felron és Bornius? Nem. Nem ők a mi embereink. Con Baldenhez képest apró halak csupán – beszélt halk, bársonyos hangon a bal kéz felől sétáló férfi. – Az ő kiiktatása igazi előnyökkel kecsegtet.
A szemek, melyeken át Haklen a történteket láthatta a bal oldali férfi felé fordulták, de hirtelen más irányba pillantottak, mikor tapintást érzett jobb könyökén. Egyenesen a térre masírozó városőrök felé tekintett. – Eljött az idő – gondolta magában Haklen. Megszakítva a kapcsolatot, azonnal telepatikus üzenetet küldött a kapitánynak. – Három férfi a katedrális oldalában észak felé sétál. – így szólt az üzenet. – A középső a mi emberünk. Mivel már az eddigiek is jócskán kiszipolyozták az erejét, a várakozás mellett döntött. Majd egy óra eltelt, míg új varázslaton töprengett, közben a raktár tartalmát vizsgálgatta, mindazt, amit felhalmoztak ide a törvény szolgái. így, hogy egyedül volt idelent, és saját érzékei tudósították a külvilágot, néha már zavaróan hangosan cseppent valami. Esőcseppek hullnak így alá az eresz pereméről egy kiadós zápor után, hogy a lent összegyülekező tócsába fojtsák magányukat. Nem bírta ki, hogy ne mosolyodjon el, amikor megpillantotta a polcra fektetett hordók alatti tenyérnyi borfoltot. A hanyagul – sebtében – visszaütött fadugó percenként engedett a padlóra egy cseppnyit a tölgyhordó tartalmából. Ujjával körbesimította a dugó peremét, és a következő cseppet orrához emelte. – Pörkölés illata, enyhe gyümölcsaroma – ízlelgettél majd felcsillant a szeme, ahogy a hordó mögül kilógó korsófület észrevette. Félig töltötte a kupát, miután kicsit kijjebb feszítette a dugót, majd a kellemesen mélyvörös bor társaságában telepedett vissza a meditációs varázskör szélére. Nagyapja jutott eszébe, az öreg Narmys, aki fiaként nevelte anyja elvesztése után. Fél éve is lehet már, hogy utoljára találkoztak. Mindig is toroni szigorral tekintett a fiúra, egyfajta távolságtartással, mely inkább a tiszteletre épít, semmint a családi szeretetre. Férfivá válása napján hozta elő azt a palack
bort, amit még a Birodalomból menekít tett ki a lányával együtt jó tíz évvel a tizennegyedikként emlegetett háború előtt. Remélte, ha majd a hatalmaskodók eltűnnek a büszke nemzet hátáról, talán újra családi kézben lesz a Pidera déli lankáin fekvő birtok. Az állandó szelek, hűvös éjszakák igazi kinccsé varázsolták az itt megtermő szőlőt, aminek vastag, bordó húsából évről évre zamatos nedű készült. Haklen fanyalogva zökkent vissza a valóságába. A városőrök hordójából előkerülő bor túl soká állhatott, rég elvékonyodott, és a raktár dohos levegőjét adta vissza ízében. Elérkezettnek érezte az időt, hogy újból a feladatra koncentráljon, a korsót letéve, bal kezét a következő varázslathoz emelte. A felsejlő manaáramlatok derengése, amik a levegőbe írt rúnák vonalait követték olykor szivárványszínre festették a falon árválkodó szövétnek pislákoló fényét. A tudat síkján újfent útjára indult a kapcsolatot megteremtő szál, mind gyorsabban igyekezett célja felé. A valóságban egyetlen pillanat sem telhetett el, de a létrejövő mentális fonal akár mérföldeket hidalhatott át. Nem volt erős a mentáltestet óvó szellemi pajzs, hiszen harmadjára is létrejött az elérni kívánt hatás. Ezúttal nem elégedett meg az érzékek nyújtotta információval, mélyebbre, a tudatba kívánkozott, hogy a gondolatokban kutakodjon. Letisztult, határozott célt érzett a férfi fejében körvonalazódni. Nyoma sem volt bárminek, ami a kapitány sikerére utalt volna. Már nem Yattyrban járt, és nem is gondolt a felbukkanó katonákra. Nyugodt tenger volt az elme, ahol csak néha keltenek a külső hatások okozta szelek egy-egy kisebb hullámot. Haklen megpróbált alámerülni, hogy ne a felszín erőltetett nyugalmát, hanem az ezt meghatározó mélységek mibenlétét láthassa. Gyenge áramlat sodorta magával, egy apró gondolat; a polgári és nyomornegyed találkozásánál van, a helyes irányt keresi, elbizonytalanodott. Újabb áramlat keresztezte útját, ám ezúttal lefelé sodródott; kíváncsiság. Ki
lehet az, akihez siet, és miért pont ő? Erős, örvényszerű áramlat kapta el Haklent és mind mélyebbre taszította; bosszúvágy és harag. Mindazért, amit vele tett és tenni akart. Félelem társult hozzá, ahogy a mélységek felé sodródott, de a varázslat nem volt elég erős ahhoz, hogy tovább merüljön. Érezte a sötétségben lapuló vérszomjat, amit csak egy következő áldozat csillapíthat. Gyertyalángként pislákoló szerelem, inkább vágy, ez emelte újra a felszín felé. Szétáradó nyugalom és bizonyosság… A fonál megszakadt, de Haklen még jó néhány percig nem mozdult, az átélteket próbálta megemészteni. – A Hano keleti peremén jár, túl messze a kapitánytól. Nem érhetnek oda időben. Én hamarabb ott lennék és megakadályozhatnám az újabb gyilkosságot. Felállt a meditációs varázskörből, majd futva indult a kijárat felé. Ismét telepatikus üzenetben jelzett a kapitánynak, de tudta, hogy most rajta a sor. Mire a katonák odaérnek, már vége is lehet.
9. Sötétség vett körül. Sűrű, áthatolhatatlan sötétség. Bármerre fordultam, nem láttam mást, csak ürességet, kívül és belül. Fényfolt jelent meg a távolban, apró, világító szikraként izzott fel. Elindultam az irányába, de nem közeledett, így futni kezdtem, gyorsabban és gyorsabban, míg növekedni látszott. Végtelennek tűnő ideig tartott, míg a fénypontból tenyérnyire növekedett, majd egy alakot láttam a fénykörben a földre kuporodva. Lassan közelítettem, jobb kezemmel a hátamra erősített fegyverek markolatát kerestem, de nem volt ott semmi. A kezeimmel tapogattam végig a testem, ahogy a fényben lévő alakot néztem, majd akaratlanul magamra pillantottam. Meztelen voltam – akár az anyaméhből újonnan érkezett –, ijesztően csupasz.
Az alak felé siettem, hátha ő választ tud adni. Közeledtem re újabb emberalak bontakozott ki a fénykörből. A földön feküdt, a másik lábai előtt. Furcsa, hosszú ruhája lepelként terült a földre, de a mellette térdelő figyelt, hogy ne tapodja. Mikor odaértem, féléjük kiáltottam, de nem figyeltek rám. Mozdulatlanul, csendben vártak a lámpás fényében. Lassan léptem feléjük, miközben újra megszólaltam, de megint csak hiába. A térdelő fekete ruhát viselt, hosszú haját hátul fogta össze, a földön fekvő vöröses ruhája mind jobban terült szét a sötétség padlóján. Erős volt a fény, a kezemmel kellett eltakarnom szememet. Megérintettem a térdelő alak vállát, de mintha ott se lettem volna. Újra megfogtam, ezúttal határozottan megszorítottam, mire ő hirtelen mozdulattal felállt és megragadta a kezem. Nem vágyok szellem, élek még. Ez volt az első gondolat a végtelennek tűnő időben. Hideg, majd lassan kúszó melegség követte – az első érzések. A férfi ellökött magától, én tehetetlenül dőltem hátra. Kezében tőrt markolt, rajta vér, az én vérem. Nem éreztem mikor értem földet, de miután megállapodtam a semmi peremén, a férfi mellém térdelt. Az erős fénytől nem láttam az arcát, csak a szívdobogását hallottam. Lassú, nyugodt dobolást a férfi mellkasából. Nem tudtam mozdulni, el kellett fogadnom, hogy vége. Kezével az arcomat simította, majd a nyakam felé hajolt. Éreztem, hogy fogaival a húsomba mar és megízleli a véremet. Mikor újra fölém emelkedett, láttam az arcát. Vér csordogált a szájából, vörösre festve állát és fekete ruhájának gallérját. Mélyen a szemembe nézett, éjsötét szemekkel, az én szemeimmel. Megint sötétség vett körül, sűrű, áthatolhatatlan sötétség. Fénypont látszott felizzani a távolban. Felé indultam. Hallottam, ahogy kalapál a szívem, ütemesen vert mellkasom mélyén. Egyre hangosabban, szinte már dübörgött…
– Yelwon! Nyiss ajtót! – kiáltott Greon, miközben a szobám ajtaján dörömbölt. Az ágyamban feküdtem, hideg verítékben. A nap már magasan járt az égbolton. Elaludhattam. Greon megrökönyödéséből ítélve, ábrázatom nem nyújtott katartikus élményt, a mikor a résnyire nyitott ajtódban meglátta fejem. – Mennünk kell, vár ránk a szem! – mordult rám Greon. – Szedd össze magad, és induljunk!
10. Kyel kéttornyú katedrálisánál várt minket a szem, és ezúttal nem ragaszkodott olyan arctalansághoz, mint legutóbbi találkozásunkkor. A hercegi főtanács megbízását ból érkezett, és ő szorgalmazta az urisi embervadászok bevetését. Az Erm Uris mindig jó szolgálatot tett Haonwellnek, így tudták, hogy ebben az ügyben sem okozná csalódást. – A minap küldött érkezett Doranból, hogy mágiájával segítse a nyomozást – kezdte mondandóját, miközben sétára invitált minket. – Da Mertyor nem tűrte a látszólagos tétlenséget, ezért magas pénzösszeggel támogatta az illetékeseket, hogy minél hamarabb a történtek végére járjanak. Az ő lánya volt a legutóbbi áldozat. – … és a tegnapiak? – vágtam a szavába. – A Rovall és gor Siey házak nem tesznek semmit. Rosanna Rovallt még nem érte támadás, Alria gor Sieyt tegnap este találták harapással a nyakán. Valószínűleg da Mertyorhoz fordulnak segítségért, hiszen jó kapcsolatot ápolnak a nemesi házak. – Volt más is az áldozatok között – tette hozzá Greon. – Valóban. Egy elf nő, de az ő esete a hosszúéletűekre tartozik, a két koldusét pedig egyszerű gyilkosságnak titulálták.
– Mit tehetünk mi? – kérdeztem a bársonyos hangú, idősödő férfit. – Figyeljék a Rovall házat! Ha bármiféle következetesség van a történtekben, akkor Rosanna Rovall lehet a következő áldozat, hiszen szoros barátságban van mind a gor Siey, mind pedig a da Mertyor lánnyal. Köszönés nélkül lépett el tőlünk a hercegi megbízott, és a katedrális felé indult. Greonnal egymásra néztünk, majd Yattyr déli szeglete felé vettük az irányt, a Selva partjára, a Rovall ház nyári kúriájához. Napközép még messze volt, a hőség lassan kúszott Haonwell utcáin mind beljebb a város szívébe. A nyüzsgés épp kapóra jött, észrevétlenül akartuk szemmel tartani az épületet és a környéket, így elvegyülve a város forgatagában nem volt nehéz dolgunk. Hosszú napnak néztünk elébe, leszámítva a néhány koldust, akik a kapunál strázsálóktól kéregettek senki sem ment a kúria közelébe. Majd három órát köröztünk felváltva a környékbeli utcákon, miközben figyeltük a nyári lak minden bejáratát, mikor egy hintó érkezett a főkapu elé. Jellegtelen, zárt kocsi volt, egyetlen hajtóval. Rosanna sietett ki a kapun, majd beszállt a hintóba és indulásra adott utasítást. Láttam őket észak felé kanyarodni a Selva partján végigfutó útról. Biccentettem Greonnak, kiváltam a tömegből, majd a kisebb utcákat kihasználva próbáltam tartani az iramot. A városban nem hajtották a lovakat, de igyekeznem kellett, hogy egy fordulónál se maradjak le. Synn Erianig követtem a hintót, majd utána az egyedül útnak induló Rosannát. Van az elfek negyedének egy szövetségszerte híres fogadója, amely még az erdőn kívül található, és kiváló ételeket szolgálnak fel. Rosannát a fogadó előtt várta társasága, majd az egyik teraszon helyet foglalva ebédet kértek.
A fogadó épülete harmonikus kombinációja volt a fa– és kőanyagoknak, hűen tükrözve az elfek építészetének leleményességét és szépségét. Mivel délfelé járhattunk és reggel óta én sem ettem semmit, ezért úgy döntöttem, hogy az emeleti terasz szélső asztalát elfoglalva elfogyasztok valamit. Innen észrevétlenül kihallgathattam az alattam ülő asztaltársaság minden szavát. Közel két órát töltöttünk itt. Ez idő alatt volt lehetőségem megbizonyosodni, hogy a Megfáradt Tölgy valóban rászolgált hírnevére, és hogy a gianagi harcsapaprikás egy jóízű étel, nem úgy, mint Garehal förtelme, amit ugyanezzel a névvel illet. Az ebéd végeztével Rosanna visszaindult a rá várakozói hintóhoz, majd kelet felé irányította, arra, amerről jöttek. Arra számítottam, hogy a Selva parti kúriához kocsikázik vissza, ezért kevésbé igyekeztem a nyomát követni. Krad templomához érve, ahol a folyó felé kellett volna fordulni, egyenesen a füvészkert mentén hajtottak tovább. Futottam, hogy a következő sarok előtt újra lássam a hintót, ha elfordulnak elvesztem őket. Szerencsére megpillantottam őket, ahogy a Gőzfürdő felé kanyarodtak, majd a következő saroknál a város falain kívülre indultak. Meghajtották a lovakat, így esélyem sem maradt, hogy kövessem őket. Legnagyobb meglepetésemre a látóhatáron délnek fordultak a kelet felé vezető útról, egyenesen Treis szívébe. Gyakran jártak errefelé hintók, batárok, hiszen innen indult a tengerhez vezető kereskedőút. Nem kellet sokáig várnom mire egy újabb szekér hajtott ki a kapun. Dús szakállú, szalmából font fejfedőt viselő öreg ült a bakon, és lassan vezetgette egyetlen lovát a napsütötte úton. A hatalmas kőív árnyékában vártam, míg elhalad előttem, majd felkapaszkodtam a szekér hátuljára. Jól megtömött liszteszsákokat szállított, rajtuk a hanói szárazmalom képe. Gyerekek utaztak így szerte a városban, de most nekem is kapóra jött ez a megoldás.
Néhány percnyi zötykölődés után odaértünk a kiszemelt elágazáshoz, leugrottam a szekérről, aztán elindultam Treis belsejébe. Sietősre vettem a dolgot, minden utcába próbáltam benézni, de nyomát se láttam már Rosanna kocsijának. Messziről hallottam az arénában tomboló tömegek üvöltését, talán ő is ott lesz. Meghökkentő volt a különbség a várost körülölelő véd– művek két oldala között; odabent pompa, tisztaság, művészet, idekint sár, nyomor és küzdelem. Hamar odataláltam az arénához: az egyetlen kikövezett út jó útmutatónak bizonyult. A kör alakú épület körül hatalmas tömeg gyűlt össze, de bárhogy kerestem, nem láttam Rosannát, sem a kocsit. – Nem láttál egy kocsit errefelé? Afféle zárt utazóhintó, minden dísz és címer nélkül – szólítottam le egy megbízhatónak tűnő alakot. Válasz helyett rút fintort kaptam és megfeketedett fogak közül gőzölgő bűzös leheletet. Bepróbálkoztam még néhány fickónál, de az elsőnél jobban egyik sem fogadta kérdésemet. Előkaptam egy ezüstöt, szabályos dél-gianagi érme volt, egyszerű forma és minta, de pontos kivitelezés és csábító, csillogó szín. Olyasféle pénz ez, amit az ember inkább szeret megtartani, semmint túladni rajta. Garehal egy bölcsessége jutott róla eszembe: „Az egyetlen dolog, amit nem vétek ezzel fizetni, az a…” – Én láttam a kocsidat, fiú – szólított meg egy nem éppen kellemes alak, miközben le sem vette még meglévő bal szemét a tenyeremben tartott ezüstkoronáról. Összezártam az ujjaimat és a távolba néztem. Próbáltam meggyőző lenni. – Merre ment? – Az ezüsté’ megmondom. Mindennek ára van.
Nélküle nem találom meg Rosannát, így felé nyújtottam a tenyerembe zárt érmét. Szinte kitépte az ujjaim közül, majd az aréna mögött kezdődő utcára mutatott, és azzal el is ment. Nem volt mit tenni, inkább a félszeműben bíztam, mint a vak szerencsében. De talán az utóbbi is mellém állt, ugyanis rövid sétát követően megpillantottam a kereset kocsit egy romosabb ház bejáratánál. Valaha jómódú polgárok lakja lehetett a kétszintes téglaépület, de a lapályba épített alapzat hamar megrepesztette a dísztelen falakat. Manapság koldusok, ingyenélők éjjeli szállásaként szolgálhat. Egy kapualj árnyékába húzódtam mikor megláttam Rosannát kilépni a hajdanvolt kúriából. Aggódóan tekintett körbe, és igyekezett mihamarabb beszállni a hintóba. Jelen pillanatban izgalmasabbnak éreztem kideríteni, miért jött ide, mint követni vissza a városba, így miután elhajtottak, a romos ház felé indultam. Az ajtót rég nem lehetett kulcsra zárni, könnyedén taszítottam be. Odabent is ugyanolyan lepusztult volt minden, mint kívülről. Az emeletre vezető lépcső felső kétharmada törmelék volt csupán a földszint padlóján, odafent pedig a tetőszerkezet résein át besütő napfény kinti világosságot varázsolt. Az előtérből két további helyiség nyílt, de látszólag azok is kongtak az ürességtől. Néhány törött szék, egy-két tűzifának széthasított bútor hevert a porban; Óvatosan lépkedtem, nem akartam az esetleg létező pincébe rövid úton ellátogatni. Épp a lépcső még meglévő darabján felkapaszkodva próbáltam az emeletet is átvizsgálni, amikor valami recsegve tört szét hátamon. Egy széklábat láttam továbbrepülni, ahogy a törmelék közé zuhantam. Fiatal, barna kecskeszakállat viselő fiú lépdelt felém, hogy ezúttal egy rúgással győzzön meg arról, rossz helyen járok.
Elkaptam a közeledő lábat és a földre fektettem gazdáját. Erősen csavartam egyet a végtagon, de nem törtem el, ájultan nem tudna beszélni. Idősebb, vágással csipkézett arcú martalóc vetette rám magát. A kezében tartott késsel próbált mihamarabb elcsendesíteni, de addig-addig ficánkolt, hogy a combjába állítottam. – Ideje, hogy elbeszélgessünk – szólítottam meg legújabb barátaimat. – Kránba veled! – mutatkozott be az idősebbik. – Mit keresett itt Rosanna Rovall? – tértem azonnal a lényegre. – Dögölj meg! – szitkozódott a kecskeszakállas. Beláttam, hogy szép szóval nem jutok hamar egyről a kettőre, hatásosabb módszerhez kell folyamodnom. – A barátod valószínűleg elvérzik, de ami biztos, hogy nem a legjobb, ha az ember rozsdás bökővel szurkálja magát – próbáltam újra az ismerkedést, miközben a fiú lábát vettem megint kezelésbe. A szánalmas hebegésből nem nagyon értettem semmit. – Dögölj meg, te féreg! – érkezett az újabb jókívánság. – Ne beszélj! – Ha beszélsz, futni hagylak és segíthetsz rajta – próbáltam hatni a fiúra. Nem lehettem elég meggyőző, mert azon kívül, hogy a megfeszült ízületeket fájlalta, ügyet sem vetett rám. Előhúztam a pugosst és lassan felhasítottam a nadrágszárát. Ereztem a markolatnál, hogy remeg a félelemtől, de reméltem, hogy nem olyasvalamit hallgat el, amiért érdemes meghalni. Lassan húztam visszafelé a pengét, hogy éppen ne messen a bőrébe. – Beszélj, vagy megnézzük mi az, ami annyira fáj a térdedben! Beszélj, és elengedlek!
– Hallgass, kölyök! – utasította az idősebb. Megpróbálta kihúzni a kést a sebből, de nem lehetett kellemes, mert hangosan felnyüszített és inkább eleresztette. – Ha beszélsz, még időben segíthetsz, és megmarad a sebhelyes lába – próbáltam győzködni a fiút, míg végiig megszólalt. – Itt járt. – Hallgass! – Itt járt, és egy levelet hozott. – Hol van? A sebhelyes férfira mutatott, aki ezután látszólag nemcsak engem, de a fiút is szívesen a Fátyolon túlra penderítette volna. – Hol van? – fordultam az idősebbikhez. Lábam elé köpött a porba, és ahogy közelebb hajoltam, egy újabb késsel vágott felém. Elhajoltam és elkaptam a kést markoló kezet. Együtt, lassan döftük a még sértetlen, másik combba. – Hol van? – kérdeztem még egyszer. Úgy tűnt végre belátták, hogy ha együttműködnek, hamarabb túl lesznek rajtam. Mellénye alól húzta elő a sárgás levelet a sebhelyes arcú. Kitéptem a kezéből, és olvasni kezdtem. Egy megbízásról szólt, melyben két besurranó jókora ellenszolgáltatás fejében kifosztja a con Balden-kúriát és eltesz láb alól néhány családtagot. – A gyilkosságot nem vállaltuk – próbált szépíteni a fiú, de már nem figyeltem rá. Az összefüggéseket kerestem, az okokat. Rosanna miért járt itt, és miért bérelte fel ezeket a levélben leírtakra? Ekkor éreztem meg azt a gyenge, édeskés illatot, amit tegnap este a fal tövében, a vadasparknál is. Ez az ő illata, és a papírból árad.
11. Jócskán elmúlt már napközép, mikor a két tolvajjal összehozott a szerencse. Miután velük nem volt több dolgom, visszaindultam a Rovall házhoz. Megint fogtam magamnak egy város felé tartó szekeret, majd egészen a Gőzfürdőig zötykölődtem néhány boroshordó között. Innen pár sarok volt a Rovall család kúriája. Könnyedén kiszúrtam Greont, néhány épülettel odébb, a hőség elől egy balkon árnyékába húzódva. Mindent elmondtam neki a történtekről, aztán megmutattam a tolvajoktól szerzett levelet. Sötétedés előtt újra találkozunk a szemmel, tudtam meg Greontól. Legalább lesz miről beszámolnunk neki. A nap lassan ereszkedett a palota csúcsai mögé, kellemes, esti hűvöset engedve a folyó menti utcákra és terekre. Kyel katedrálisának teréhez érve egy padon ülve várt minket ugyanaz a bíbor– és hamuszín kámzsát viselő alak, mint reggel is. Neki is elmeséltem a napközép utáni eseményeket, és átnyújtottam a levelet. – Rosanna Rovall köztudottan magán viseli Haonwell szegényeinek sorsát, de ki gondolta, hogy treisi látogatásai során ilyesféle kapcsolatok kiépítésén munkálkodik – töprengett a tanácsnok. – És a háznál? – Többen is jártak ott – szólalt meg Greon. – Miután Yelwon Rosanna után indult, nagydarab, ősz férfi érkezett és nyert bebocsátást. Röviddel ebéd után távozott. – Felron dor Glyen. Egyszerű középnemes, a hanói szárazmalom és néhány treisi bordélyház tulajdonosa. Évek óta baráti kapcsolatot ápol Rovallal – magyarázta a tanácsnok. – Többször kétes ügyekbe keveredett, de mindig élvezte a nemesi körök támogatását.
– Miután Rosanna visszaért, rövidesen újabb látogató érkezett. Hosszú, sötét hajú, barnás bőrű férfi, az oldalán díszes tőrkarddal. – Narovik con Xavar. Remek ember és sokat próbált vívó hírében áll. Délről érkezett néhány hónapja, és mivel igen csak jártás az úri etikett dolgaiban, szívesen okítja az yattyri nemesek fiait és lányait a megfelelő viselkedésre. Azt mondják mindemellett kitűnő kertész, virágkölteményeit csak ő maga gondozza, és kiváltképp büszke liliombokraira. Sokak szerint maga a herceg meghívására érkezett városunkba és tőle kapta a polgári negyed szélén, évek óta elhagyatottan álló kúriát. – Kevéssel Yelwon érkezése előtt ment el, egy fertályórával azután, hogy újabb látogató érkezett. Idősödő, magas férfi, kopaszodó fejtetővel. Hamuszín csuhát viselt, nyakában aranykör medál lógott. – Csakis Bornius Uther lehetett. Rovall gyermekkori jó barátja, Krad papja. A közeli füvészkertben tölti mindennapjait. Maga is elismert botanikus lévén, con Xavarral az elmúlt hónapban mind szorosabbra fűződött ismeretségük. Egyetlen szomorúsága, hogy a shadoni elkötelezett híve Domviknak, a déliek istenének, így süket fülekre találnak térítő szándékú igéi. Úgy hírlik, bizonyos el Drobus, poéta s világfi, legutóbbi balladájában a Bornius nemesítette magnóliák mézédes illatához hasonlította a viselkedést, mellyel a szent ember mételyezi a méhekként hozzá röppenő hitetleneket, miután a bárdot is az Utazók Istenének szolgálatába kívánta állítani. – Talán ő lehet a mi emberünk – vágtam rá meggondolatlanul a mézédes illat éreztén. – Krad felszentelt papját gyanúsítod? – förmedt rám a kámzsás, miközben szemei mintha villámot szórtak volna, és majd egy arasznyival éreztem fölém magasodni az amúgy fél fejjel alacsonyabb férfit. – Borniust azzal, hogy azon teremtények vérét veszi, kik boldogságában isteneink örömüket lelik? Kikért szembeszállnak a káosszal? Már rég
megfosztatott volna minden szakrális hatalmától, ha ily szenvedélynek hódol. Meggondolatlan és alaptalan vád. Lesütöttem a szemem, de nem akartam megosztani a tényt, hogy hidegen hagynak az istenek dolgai. Ha egyet mégis választani kell, mind közül talán a Hallgatag Úr állt hozzám legközelebb. A halál biztos, a tréfák pedig kedvemre valók, de rá is inkább afféle gyermeki áhítattal, semmint felsőbb hatalomba vetett hittel gondoltam. – Akkor egyikükre sincs komoly okunk gyanakodni. És a levél alapján ezt a kettőt veszély sem fenyegeti, nem is beszélve a shadoniról – próbáltam összegezni az elhangzottakat. – Felron és Bornius? Nem. Nem ők a mi embereink. Con Baldenhez képest apró halak csupán – szólalt meg halk, bársonyos hangon a tanácsnok. – Az ő kiiktatása igazi előnyökkel kecsegtet. A tanácsnok felé fordultam, hogy újabb kérdést tegyek fel, de Greon megérintette könyökömet és a térre érkező városőrökre mutatott. – Később! – köszönt el megszokott módján a kámzsás, és a katedrális felé vette az irányt. A városőrök között egy kapitány állt, díszesebb egyenruhája, és az amúgy közkatonák körében nem megtűrt pofaszakáll kiemelte a többiek közül, ahogy a katedrális előtti teret kémlelte. Kerültük a feltűnést, ezért kétfelé indulva magunk mögött hagytuk Kyel templomának árnyékát. – A Folyópiacnál! – kiáltott utánam Greon. – Egy fertályórán belül! Biccentettem, majd beolvadtam az Arvan felé igyekvő tömegbe. Gyanúsan méregettek végig mindenkit, mintha tudnák, kit keresnek. Csak nem a tegnapi ruhafoszlány segítette nyomra őket? A dorani, akit a tanácsos említett, bizonyosan segíti őket. Egy újabb éjszaka kúszott a még javában nyüzsgő városra,
amint a nap átadta helyét a vörös fényével tolakodj első holdnak. Közel jártam már annak a megbeszélt fertály– órának a végéhez, de akkora tömeg volt az utcákon, hogy nem tudtam feltűnés nélkül gyorsan haladni, együtt kellett andalognom a többiekkel. Szerencsére a patak partjához érve, ki jobbra, ki balra fordult, hogy az Arvan mellett folytassa útját, így néhány gyors ugrással átkeltem a keskeny fahídon és a piac felé fordulhattam volna, de… Olyan látványban volt részem, mint még soha. Vöröses derengés kúszott a víz felszínén, lassan imbolyogva. Egyszerre állt meg mindenki, az Arvantól a katedrálisig és onnan a Szabadegyetemig. Megállt a város, elmúlt a mohó nyüzsgés, lecsendesült minden, és lélegzetvisszafojtva figyelte a vízzel utazó jelenést. Fényes, aranyló köd, majd száz meg száz apró szikra és újra rőt felhő. Szemtelenül játszadozott vele az Arvan, mígnem a legnagyobb híd alatt kiszélesedve, átadta az őt fátyolként beterítő fénynek a főszerepet. Lassan bontakozták ki az apró részletek, ahogy a szemlélődök ámulása követig te őket. Szinte már a lábam alatt járt, mire én is megláttam, mi rejtezik a derengés belsejében. – Honnan jönnek? – szólítottam meg kíváncsiságomban egy mellettem álló asszonyt. Visszanézett a válla fölött, majd újra a fényeket nézve nyitotta válaszra ajkait. – A hosszúéletűek küldik őket, ha elvesztenek egyet népük tagjai közül. Apró mécseseket helyeznek a szirmok közé, és úgy bocsátják le őket a patakon, hogy végül a folyóba, majd onnan a tengerbe ússzanak. Sokembernyi életükre emlékezteti őket, az útra, amin helyesen járva visszajuthatnak elveszett istenükhöz. Ki-ki aszerint választ virágot, milyen viszony fűzte az eltávozotthoz, vagy hogyan szeretne tőle búcsúzni. Édeskés illat töltötte meg a levegőt, mélabús virágillat. Ismerős, fájdalmas aroma. Ám ezúttal határozottan, erősen
éreztem és szívtam magamba. Ezt éreztem a vadasparknál tegnap éjszaka, és a levélen, amit Rosanna tartott magánál. Nem lehet ő a fekete ruhás árny, hiszen akkor mindketten ott voltak, de Rosannát nem bántotta. Az ő levelét vitte a lány Treisbe, de kinek válhat javára con Balden félreállítása. Ki lehet a lány mögött? – Milyen virágok ezek asszonyom? – szóltam újból a nőhöz, aki még mindig a percek óta áradó, ezer és ezer búcsúzást figyelte. – Liliomok, hát nem látod?! – nézett rám, majd odébb lépett, hogy ne zavarjam tovább az ámulásban. Greon jutott eszembe, aki már biztos tűvé tette értem a Folyópiac környékét, vagy ő is a mécseseket bámulja, mint a többiek. A parton nem tudtam továbbhaladni, két utcát is beljebb kellett mennem, mire kiértem a látványosság felé tóduló tömegből. Elegem volt az illatból, amint kicsit eltávolodtam, elmormoltam az érzéktisztító diszciplínát. Örültem, hogy magam mögött hagytam a szellemként nyomasztó esszenciát, a gyilkos illatát. – Liliom – kóstolgatta ajkam a nő szavát. Mélyet szívtam a levegőbe, hátha újra megérzem, csak egyszer, utoljára. – Liliom. Szinte megdermedt a szívem, amikor végre tisztán láttam. Egy pillanat múlva kezdett újra verni, akkor már értettem is. Greon felé rohantam, hevített az érzés, hogy ma este újra találkozhatok az árnnyal. A piachoz érve hamar kiszúrtam, mozdulatlanul figyelte a vízen úszó mécseseket. Átverekedtem magam a tömegen, és kihúztam onnan a kezénél fogva. – Tudom, ki a gyilkos – mondtam neki, mit sem törődve azzal, ki hallja még rajta kívül.
12. Mivel nekem jutott a polgárok negyede, és azt be is jártam tegnap az összekötővel való találkozás előtt, emlékeztem a különös épületre a keleti szegletben. Rohanvást haladtunk Greonnal, egy sarokkal korábban lassítottunk csak, hogy ne rontsunk ajtóstól a házba. – Ilyenkor nem fognak ajtót nyitni, különösen nem két fegyveresnek – jegyezte meg Greon. – Felülről megyünk be. – Ezzel meg is iramodtam a kiszemelt fal tövéhez. A vakolatba kapaszkodó vastag szárú borostyánon még egy gyerek is felkúszott volna, de a tetőn macskaügyességgel kellett mozogni, eltalálni a gerendákat és kikerülni a meglazult cserepeket. Felhők jelentek meg a horizonton, játszadozva takarták el a nappali álmából ébredező holdat, és jótékonyan rejtettek el minket is az utcán lézengők szemei elől. Elértünk egy tetőablakot, de zárva volt. Greon a csizmájába rejtett aprócska tőrrel próbálta kifeszíteni. Amikor sikerült, én mentem be elsőként. Az orromig se láttam, olyan sötét volt a szobának vélhető helyiségben. Ami kevés fény volt, mind az ajtó alatt pislákolt be, de féllépésnyi körön túl már nem jutott. Csend volt, az a fájta, amelyik a rossz előérzetet táplálja. A padlón pislákoló fénykör felé csúsztattam a lábam, majd a kezemmel nyúltam a kilincs vélhető irányába. Valami megragadta a csuklómat és maga felé rántott. Borzongató hideg kúszott felfelé karomon, elzsibbasztva szinte jéggé dermesztett kezemet. A fény mind jobban menekült az ajtó alatti résen, miközben valami halálon túli esszencia vette át a helyét.
Néhány pillanat múltán tértem magamhoz a rémülettől, mikor Greon belém ütközött. Magam elé ütöttem, majd lefogott kezemet körbefordítva kicsavartam a támadó csuklóját. Nem tétováztam, újra a sötétségbe ütöttem, de semmi nem volt ott, csak a homály. Megint a kilincs felé nyúltam, és némi tapogatózás után megtaláltam. Lassan nyitottam az ajtót, csak bízhattam benne, hogy nem nyikordul meg. A lüktető félhomály egy félig elégett gyertya lángjából táplálkozott, de ereje kevésnek bizonyult, hogy bevilágítsa a mögöttünk hagyott szobát. Kéttéágazott a folyosó, de egyik irányba sem láttunk három lépésnél távolabb. Egymásra néztünk Greonnal, majd szó nélkül indultunk kétfelé. Ahogy kiértem a gyertya fényköréből, jobbra fordult a folyosó, majd újabb gyertya próbálta a lépcsőről felfelé áradó sötétség útját állni. Óvatosan kihúztam az apró viaszdarabot a falitartóból, aztán bevilágítottam a falakat és a plafont. Ódon épületnek rémlett, megfakult parkettája valaha igazi mester munkája lehetett, de csiszolt kőfalai nem tudták megtartani a felaggatott hatalmas képeket, mállásnak indultak, és a megfoszlott, díszes szőnyegek sem takarták már sebeit. Lassú lélegzetvétel hangját hallottam, amint a lépcső aljáról kapaszkodott felfelé. Térdre ereszkedtem a lejárat tetején, de nem láttam a földszintből semmit. Sötétség volt; ott is, akárcsak idefent. A gyertya lángját kezemmel óva lefelé indultam. A hangot minden egyes lépcsőfokkal közelebb éreztem. A földszinten pamlagok, kanapék, komódok, jómódra utaló berendezés fogadott. Dzsad szőnyeg fogadta a bejárat felől érkezőket, és a lépcső két íve alatt nyíló kétszárnyú ajtóhoz vezette. Innen jött a hang. Fény pislákolt a dombormintákkal faragott ajtószárnyak alól. Nem vártam meg Greont, benyitottam.
Fülledt meleg áradt odabentről. Szemben hatalmas kandalló, benne lobogó tűz, felette fegyverek, nem e korból származó pengék és címeres pajzsok. Kiterített medve hajtott fejet a kandallón pihenő méltóságteljes mellszobornak. Sejtelmes démonalakként festette árnyékát a plafonra a hasábokat mohón faló láng minden lobbanása. Jobb kéz felől hallottam a fájdalmas sóhajtásokat. A kandallótól jobbra baldachinos ágy cipelte a két vonagló test súlyát. A megszürkült csipkék rojtjai lepelként borultak az egymásnak feszülő izmokra. Mázsás sóhajok hulltak alá, megrengetve az egykor volt padló deszkáit. Hosszú, göndör fürtök tűntek föl a tűz fényében, majd kavarodtak össze a felülkerekedő fekete sörénnyel. Kecses arc merült el az erőszakosan markoló kezekben, amik lejjebb csúszva – a fiatalságtól duzzadó kebleken át a ritmikusan lüktető csípőn pihentek meg. – Rosanna – ismertem fel a lány arcát. – Narovik con Xavar! – kiáltottam a férfira, miközben belöktem az ajtót és a szobába léptem. – Eljöttem érted! Tudta, hogy ki vagyok, ő is emlékezett a találkozásunkra. Fedetlen testtel lépett velem szembe és önelégült mosolyra húzta száját. Rosanna ijedten rejtette magát a takarók alá. – Nem félsz? – sziszegte azon a feledhetetlen hangon, miközben próbálta letörölni szájáról a lány vérét. Magát a megtestesült gonoszt éreztem sötét szemei mögött. Keskeny vágású arca, ragadozó madár tekintélyével ívelő orra valódi kegyetlenséget sugallt. Az elmémet támadta, mint legutóbb is, de ezúttal felkészültem a szellemi támadások ellen. Felé rohamoztam, hogy levágjam, mielőtt átveszi az irányítást bensőm felett, de elpördült vágásom elől és a kandalló fölé, függesztett fegyverekhez ugrott. Keskeny pengéjű, díszes kosárral védett markolatú tőrkardot akasztott le magának, majd vívóállásba helyezkedett.
Hosszú percekig csak méregettük egymást, egyetlen komoly támadás nélkül, mígnem kitörésszerű döféssel próbált ugyanott megsebezni, mint legutóbb. Váratlanul rántottam elő hátamról a pugosst, miközben kitértem a rapír hegye elől, és teljes erőmből a markolatkosár feletti pengerészre csaptam. A könnyű fegyver kihullott a kezéből, tompán csengett a megkopott fapadozaton. A következő, lentről induló függőleges vágás hosszában metszette fel a hátratántorodó shadoni meztelen testét. Ágyékától arcáig szaladt a pengém hegye, és néhány alá– hulló éjszín hajtincs kísérte, ahogy leeresztettem. Rosanna ugrott rám hátulról, vadmacskaként védelmezte szerelmesét. Körmeit az arcomba mélyesztette, tán még a szememet is kikaparja, ha le nem rázom. Con Xavar eközben a kandallóig tántorgott, véres csíkot húzva maga után a tűzhely előtti medvebőrön. Nem halt meg, sőt. Sebe szinte hallható nyögéssel zárult össze. Újabb fegyvert készült leakasztani magának. Lépni próbáltam, de a lány két kézzel húzta vissza a lábamat. Mire megszabadultam tőle, Narovik sértetlenül állt velem szemben, kezében újabb halálra éhes acéllal. Baljával csettintett, mire pislákoló mécsessé csökkent a– kandalló tüze, majd újra, és kihunyt. Vele együtt a falakon csüngő gyertyatartók is. Most féltem, ez kétségtelen. De biztos volt a kezem, ahogy a megnyugvást adó markolatok köré fontam ujjaimat. Északi szélként hasított az első; hirtelen csapásával utat nyitva a védelemben, hideg pengéjével feltépve az útjába kerülő anyagot. Déli szél2 ként érkezett a második; megfontolt szúrásával a biztos: halált hozta, tűzként mart a szívbe, elégetve mindazt, ami a lelket odaláncolja. – Félsz? – suttogtam a sötétbe, ahogy kezemre csordult a pengén végigfolyó vér.
Szempár látszott a sötétben csillanni. Habozás nélkül támadtam irányába, de kardjaim nem értek ellent. Kacagás sejlett fel, nem e világi derű. Előttem, majd mellettem. Utána fordultam, de egyre csak a hátamban éreztem. – Harcolj! – kiáltottam a sötétbe idegesen. – Itt vagyok – lobbant újra lángra a kandalló és világította meg az előtte álló alakot. Előreléptem, de valami tövisként hatolt a bőrömbe, majd húsomba és tovább, a zsigereimbe. Kecses, halovány csukló tartotta a szívemet célzó orgyilkos tőrt. – Rosanna – mondtam szinte akaratlanul. Kezemből erőtlenül fordult ki a laggos és a pugoss, magatehetetlenül rogytam térdre. Narovik hangosan felnevetett, mintha mindez holmi örömteli szórakozás volná. Méltóságteljesen állt előttem, az újra pislákoló tűz fényujjaival simogatta izzadságtól fénylő izmait. Percekig csak a szemem mélyére bámult, száját féloldalas mosolyra húzva. Végül a földre dobta fegyverét és hozzám lépett. Kezével emelte fel fejemet. – Légy átkozott! – próbáltam a végsőkig bókolni. Valamit motyogott, de a fájdalomtól és a vesztett vértől magamon kívül voltam. Erinára próbáltam gondolni, miközben Narovik mellém térdelt. A jázmin és levendula illatára, ami mindig őrá emlékeztet, mialatt éreztem forró leheletét végigkúszni a nyakamon. Az együtt töltött urisi napokra, míg a nyakamba mélyesztette embertelen szemfogait. Vörös fürtjeire, nőies alakjára, amikor éreztem, hogy szívni kezdi vérem. Mindenre, amit ő jelentett nekem… Lehunytam szemem és átadtam magam az elrendelt jövőnek, de az nem várt fordulatot vett, amikor con Xavar hátralökött és már-már élettelenül dőltem hanyatt. Undorodva lépett el tőlem a vérszívó dög. – Keserű – dünnyögte. – Az nem lehet… hogy te…
Sötétség vett körül, sűrű, áthatolhatatlan, fekete hiány. A fényt kerestem a távolban, de mindhiába fürkésztem a semmi horizontját. Nem éreztem a félelmet, sem az ürességet. Melegség és megnyugvás volt csupán, ahogy a nincs homálykarjaival magához ölelt.
13. Jócskán besötétedett, mire Haklen elérte a gondolatokban megjelenő kúriát a polgári negyed szélén. Halvány zsarátnoknak látszott csupán a csillagokkal mintázott nyári égbolt szövetén a gyorsan haladó felhők mögött megbúvó vöröses hold ujjnyi karéja, fénye gyengéden derengte körül a durvára faragott köveket, melyekből a boltívet formázó kaput rakták. A bejárat két keményfa szárnyát rozsdás pántok tartották egyben, rajtuk oroszlánfej kopogtató. Észrevétlenül kellett bejutnia, és mivel a zárak feltörése, akár a lopakodás nem egy magára valamit is adó magitor tarsolyának része, így mágiájához fordult. Mindössze néhány szempillantásnyi koncentráció után Haklen szellemként lépett át a bejáratot elzáró kapuszárnyakon. Félhomály várta belül, szemben kétkarú lépcső futott felfelé, csak az alatta nyíló szobából szűrődött némi fény az előtérbe. Haklen a földszinti helyiség felé suhant, amikor meg– látta a lépcsőn lefelé igyekvő alakot, kezében rövidebb: kardot markolva. A varázsló légiessé vált testéről a félhomályban könnyedén lesiklott a tekintet. A felhangzó varázsszavakra a férfi visszafordult, ezért az éteri erőből formált fuvallat szemből érte, így könnyedén billentette ki egyensúlyából. Rémülten kereste a varázslat forrását és összehúzott szemöldökkel figyelte, ahogy Haklen kibontakozik a sötétségből. Felpattant a poros hajópadlóról és a
varázshasználó felé iramodott, de az elméjét érő támadás bénultan taglózta újra a padozatra. – Ha ficánkolsz elvágom a torkod! – vázolta a helyzetet, és a rövidke kardot a nyakához szorította. Harmadik szemét felnyitva pásztázta a földre szorított lelkét és nem várt dologban bizonyosodott meg. – Nem te vagy – mondta, miközben felállt, majd a földre hajította a rövidke kardot. A bénultság múltával a másik is felugrott és a hátára erősített hosszabb pengét húzta elő és szegezte a doranira. – Ereszd le! Haklen re Narmys vagyok, doran küldötte. A városőrség megbízásából nyomozok a vérivó ügyében. – mutatkozott be és kereste a felhatalmazást. – Greon Noh– Meor, az Erm Uris embervadásza – válaszolt, és leeresztette a Haklenre szegezett pengét. – Odafent semmi sincs, a társam idelent lehet – folytatta, miközben a szoba felé fordult. – Nézzünk körül! – javasolta Haklen, és Greon mellé lépett. A szobát sejtelmesen töltötte be fényével a kandallóban pislákoló tűz, éppen csak fel-felcsapva lángnyelveivel. A kandalló előtti medvebőrön meztelen test feküdt, körülötte mélyvörös vértócsa tükrözte a mennyezetre a lángok villanásait. Greon a lányhoz sietett, míg Haklen a szobát vette szemügyre. – Még él! – kiáltott Greon. – Hozz egy takarót! – mutatott az összetúrt ágyra. – Harapások vannak a testén… egy tucat vagy annál is több – állapította meg Haklen, ahogy kihúzták a vértócsából és a takaróra fektették. Rövid idő elteltével a kapitány is megérkezett, emberei szó nélkül kutatták át az elhagyatottá vált kúria minden szegletét, de hiába kerestek bármit is.
A wier páraként illant el a sötétségben, magával ragadva ifjú tanítványát.
Szentesi Kadosa – Szentesi Levente: Vihar előtt A Vadon 3404. esztendejének Angyalkardok havában (A Pyarron szerinti 3690. esztendő, Adron kvartjának negyedik hava) Ranil vitézlő rendjének davaloni fellegvárában e kései órán is fényárban úszott a lovagterem. A tanácskozás, mely hivatalosan tegnap óta folyt, a gyakorlatban el sem kezdődött még; a jelenlévők köré lassan változó mintázatot bűvöltek a falakon égő mágikus gömbök üvegmozaikon megtört vagy hibátlanul domborodó fémen tükröződő sugarai. A rend kék– fehérjét viselő férfiak homlokráncolva figyelték azt az egyet, akinek öltözéke és hajviselete külországi származásra vallott. Wolkum Naizerd, a Szövetség dorani illetőségű diplomatája gondolataiba mélyedve ült a szablyaívű asztal bejárathoz közelebbi végében, és vendéglátóival együtt a hetedik vörös hadúr, Ral da Ranga érkezésére várt. – Nincs miért aggódnia nagyságodnak – szólalt meg az egyik naplovag. – A nagymester tudja, mit csinál. A gherani templom népünk legszentebb helyei közé tartozik; legfőbb ideje, hogy oly sok év után ismét felkeresse. – Megnyugszom a hadúr döntésében – biccentett a magiszter. – De kötelességem jelezni, hogy Gheran túl közel esik a toroni határhoz. A zarándoklat lehet időszerű, de túlontúl veszélyes, és mint ilyen, nem szolgálja a Szövetség érdekeit. Kegyelmetek is tudják, hogy a Pidera hágóinak mágikus védelme nem kielégítő. – Csínján az aggodalommal, legátus uram! – Az érkező nem viselt páncélt, és termetét meghazudtolóan hangtalan volt a járása; csak arannyal szegett köpenye és átható tekintete árulkodott rangbéli mivoltáról. – A Szövetség külső
védvonalának őreit szégyeníti meg vele. Őket, akik egy percre sem tágítanak mellőlem, és hatékonyabban óvnak majd a bajtól minden vajákosságnál. A magukat vigyázzba vágó lovagok közt Ral da Ranga elfoglalta helyét az asztalfőni egy bólintással viszonozva a köszöntést. Pallosát, mely hivatala jelképe is volt egyben, ketten cipelték utána, és látható elővigyázatossággal helyezték pulpitusára az Unió vörös lobogójának hatalmas árnyékában. A markolatgomb Ranil-szimbóluma napként; ragyogott hordozójának válla felett. – Az embervadászai hűek – sóhajtott a diplomata. – De hogy elég felkészültek– e, senki sem tudja. Még a Szövetséget szolgáló testvéreiket sem sietnek titkaikba beavatni. – Az Unió harcosai – nézett a varázsló szemébe Ranga – És istenemre mondom, éppúgy nem fognak csalódást okozni a Szövetségnek, ahogy én! A magiszter figyelmét nem kerülte el a nagymester ingerültsége, és eleget tudott a dwoon vérmérséklet sajátságairól ahhoz, hogy visszakozzon. – Ha a toroni hadvezetés megneszeli a dolgot… – …támadni fog. – Ranga a falakat borító diadaljeleken pihentette tekintetét. – Mi pedig védekezünk. Veszteségeink súlyosak lesznek, a Vya Tyarneel hagyománya azonban tűzben fogant: észak lángjai két és fél ezer év alatt sem tudták elemészteni. A tűzvészek jönnek és ménnek, a Szalamandrák maradnak ott, ahová Ranil szánta őket: a Déli-hátság fái és sziklái közt. – A Sas-lovagok tudnak a tervéről? – Amennyit szükséges. – A hadúr állta a legátus tekintetét. A tudás a nagyságodhoz hasonlók fényűzése… akár a bizonyosság, hogy Gheranban sem leszünk nagyobb veszélyben, mint bárhol a déli határsáv és Davalon falai közt. A dorani utánagondolt, és kényszeredetten bólintott; átlátta, hogy minden további szóért kár.
– Pihenje ki magát nagyságod is – folytatta Ranga. – A hadrend és az utánpótlás dolgát bőven lesz ideje átbeszélni az enyéimmel, míg oda vagyok. A védművek állapotát a gyakorlat fogja próbára tenni, attól tartok, de a tanácsait szívesen meghallgatom. – Intett övéinek, hogy távozhatnak, és tűnődő félmosollyal fordult az éjszakát beragyogó napkristály felé. – És talán meg is szívlelem, ha Ranil méltónak talál a rangra, amit viselek, a jelre, amit hordok… és a kegyre, hogy épségben hazavezessen. A Vadon 3404. esztendejének Lángurak havában (A Pyarron szerinti 3690. esztendő, Dreina tercének második hava) Az éjszakai égbolt ékköves szőttesként borult a lakhassyni fenyvesekre a Pidera déli oldalán. Az ágak közt járó szél gyantaillatot sodort; a felhők közt bujkáló vörös holdcsak a választott kevesek útját világította be – köztük a, férfiét, aki északnak tartott a vidéket át-meg átszövő vadászösvények egyikén. A nehéz terepen is sebesen haladt, keskeny bőrcsizmája alig hagyott nyomot a talajon. Dísztelen kardját a bal oldalán hordta, hajítópengéit a vállán átvetett heveder, holmiját a hátán cipelt borzsák rejtette. Minden mozdulatára ügyelt, arcvonásait azonban nem volt oka fegyelmezni! Regnar Darseir a Vya Tyarneel klán embervadásza hazafelé igyekezett. Fél éve hagyta maga mögött a Varjú-tornyot, ezt a hegyek közt megbúvó, ősrégi építményt, melynek magasságból eszményi kilátás nyílik a senki földjén át északnak kanyargó kyr hadiutákra – a toroni csapatok hagyományos gyülekezőhelyére az Unió egyik legveszélyeztetettebb határszakaszán. Tervezői remekül választották meg a helyét: odalentről éppoly nehéz volt észrevenni, mint megközelíteni… vagy bármi módon meggátolni őrségét abban, hogy az ellenséges betörés hírét az őrhelyek, határerődök és naptornyok csatárláncán Davalonig juttassa.
A Pidera bércei közt semmi sem történhet az embervadászok tudta nélkül. Éjjel– nappal figyelnek, mindig résen vannak… és nem haboznak cselekedni, ha a szükség úgy kívánja. Daeseir felsóhajtott, ahogy a fenyőtörzsek közé ért. Nem szívesen hagyta maga mögött az otthon ismerős terepét, és most minden lépéssel közelebb került hozzá. Tisztán emlékezett az első alkalomra, amikor az ellenkező irányba vitt az útja. Tízéves volt akkor, tele tudásszomjjal és lelkesedéssel minden újdonság iránt. Az embervadász klánok szülöttei ekkorra túlesnek felkészítésük első szakaszain, így Darseir is ismerte a túlélés alaptörvényeit. Boldog volt, hogy az apjával tarthat, és a valóságban is megtapasztalhatja a gyűlölt ellenség közelségét. Az elöljáró rosszallása ellenére Toron felé indultak a senki földjén át. Ugyanezen az elhagyatott vidéken keresztül haladtak akkor is Sinhin felé, ahol egy Sulurba tartó nagyobb karavánhoz csatlakoztak. Kereskedőnek mondták magukat, és elég bőséges készlettel rendelkeztek klánjuk termékeiből ahhoz, hogy akként is kezeljék őket. Tharr országában azonban nem létezik valódi biztonság. Nem az áruló Ikrek fejvadászai leplezték le őket – a karavánon haramiák ütöttek rajta Myddor közelében. A kereskedők, bár bőven költöttek zsoldosokra, nem voltak kellőképpen elővigyázatosak: a támadók száma jóval felülmúlta a védőkét. A kilátástalannak tűnő helyzetben az apja is harcra kényszerült. Az utóbbi – bár nem volt teljes jogú embervadász – derekasan helytállt, ám a túlerővel szemben alulmaradt. A küzdelem sorsát végül egy álruhában utazó északi kalandozó fordította meg: különös pengéi követhetetlen sebességgel, kíméletlenül osztották a halált. Ha ő nincs, a több sebből vérző, két ellenféllel bajlódó Darseir is osztozott volna apja sorsában.
Máig képes volt felidézni a fölé magasodó idegen szomorú arcát. A különös metszésű szemekből mégis megmagyarázhatatlan derű sütött. – Ki vagy, fiú? – kérdezte a közös nyelven. Darseir nem szólt, csak nézte; barátkozott a gondolattal, hogy életét egy idegennek köszönheti. Annak elsimultak arcán a ráncok. – Látom, nem vagy idevalósi. Tehetek érted valamit? – Vigyen Sagrahasba! – bökte ki Darseir az otthonához legközelebb eső város nevét. A kalandozó tűnődve nézett vissza rá. – Én nem arra tartok – mondta. – De ha velem maradsz, láthatsz különb városokat is. Így esett, hogy Darseir egy kalandozó mellett töltötte ki a reera idejét. Öt év alatt bejárták az Északi Szövetség összes tagállamát, megfordultak Erionban, sőt Pyarronban is. A Traidlan hegyein keresztül egészen az Ibara végtelen homoktengerén át üldözték azt a Felice-papnőt, aki a kalandozó fivérének vesztét okozva őt magát rendje elhagyására kényszerítette. Darseirt lenyűgözte a férfi tudása és a nyugalom, mely áthatotta minden mozdulatát. Mély tisztelettel nézett fel rá, és hosszú útjuk során az Árnynélküli Birodalom legsötétebb zugaiba is követte volna. Osztoztak a veszélyeken és a nélkülözésen, harcoltak orkokkal és amundokkal; az évek során előbb egyenrangú társakká, majd barátokká váltak. Mintha a kalandozóval töltött idő egyenes folytatása lett volna növendékéveinek. Teljes valóságában testesült meg előtte mindaz, amit addig jórészt csak elmondásokból ismert. Használható tudássá változott növendékéveinek megannyi momentuma, hiszen számtalanszor vette hasznát annak, amit a fegyverek, vagy éppen saját teste, ereje és ügyessége alkalmazásáról megtanult.
Mestere sokáig maga sem értette, miért vette magához a fiút – utóbb ráébredt, hogy annak dacos, sötét szemei egykori önmagára emlékeztették. Amennyire csak tellett tőle tanította hazája harci tudományára, mely képessé teszi az embert a teste és a tudata fölötti teljes uralomra. Szerette volna, ha ő is a Slan útját járná; ha ő is birtokosává válna a tudásnak, melynek csupán a töredékét sajátíthatja el a Pidera hágói közt. Darseir mégsem tartott vele. Tudta, ha a reera kiszabott idején túl marad távol a hazájától; nincs visszaút. Amikor eljött az idő választania kellett, és bár képes lett volna az életét adni a kalandozóért, mégis hazatért. Vissza á hegyek közé, ahol született, és ahol először döbbent rá saját maga kicsinységére és kiszolgáltatottságára. Visszatért a néphez, amely napról napra küzd a fennmaradásáért a hatalmas birodalom árnyékában, és az eszméhez, melyért annyi dicső őse adta életét. Visszatért, hiszen oda tartozott… A kalandozó szomorúan nézett rá, de ismerte a fiút annyira, hogy nem próbálta visszatartani. Ajándékba a gyűrűjét adta Darseirnek, melyet mindig viselt. A két összefonódó sárkány közé foglalt opálköves remekművet, mely tiadlani mesterek munkáját dicsérte. Mikor haza tért, az elöljáró nem kérdezett semmit. Még nem töltötte be a tizenötödik életévét, így következmények nélkül térhetett vissza a közösséghez. Mintha mi sem történt volna, minden haladt a régi kerékvágásban. Pontosan ott folytathatta, ahol öt évvel korábban abbahagyta. A számtalan élményen és tapasztalaton túl, egyedül az ujján csillogó opálgyűrű emlékeztette a kalandozóval töltött évekre. Most is ott volt Darseir kezén, mint azóta állandóan. Sosem bánta meg, hogy hazatért, mégis mindig elszorult a szíve, ha eszébe jutott egykori mestere. Azóta persze sok víz lefolyt az Armagasson. És bár alig volt több, mint harmincéves, szakálla és dús barna haja jócskán vegyült már a fehérrel. Arcát sem csúfították hegek, csak egy, a
nyakán végigfutó vágás emlékezteti a túlélés első számú szabályára, az óvatosságra. Az óvatosságra, mely végigkísérte az egész életét. A Vya Tyarneel embervadásza volt, megfontolt minden lépést, minden mozdulatot, zálogaként a túlélésnek. És mivel a klán nem rendelkezett kiterjedt kémhálózattal, gyakran kellett magányos hírszerzőként tevékenykednie, hogy a vezetőinek az ellenséges csapatok mozgásáról pontos ismeretei legyenek, így sokszor járt Toronban azóta is. Bár nem szerette a sötétséget, a mestersége gyakran megkövetelte, hogy az árnyékba burkolózva maradjon észrevétlen. Akárcsak most, az elmúlt fél évben is folyamatosan rejtőzködnie kellett. A küszöbön álló háború előtt a Sinhin környékén állomásozó hadtestek megfigyelésével bízták meg. Nem egy vigyázó szemet és bezárt kaput játszott ki, hogy megszerezze a számára szükséges információkat. Hosszú ideig volt távol, sok mindent látott… és ha minden igaz, másnap számot is adhat elöljárójának a Toronban történtekről. Már azon a vidéken járt, ahol minden fát és minden követ ismert, de valami nem hagyta nyugodni: ösztönei veszélyt jeleztek. Ahogy áthaladt a szoroson a völgyben meghúzódó falu felé, gyanús nyomokra lett figyelmes. Azonnal megértette, hogy toroni csapatok járnak az Unió földjén. Sekély bemélyedések, könnyű fegyverzet. Portyázók, felderítők, rosszabb esetben vadászok, mint ő maga. Óvatosan haladt a fák sűrűjén át, egyenesen a torony felé. Ahogy feltárult előtte a dombhát, a döbbenettől egy pillanatra földbe gyökerezett a lába. A pusztítás mely végigsöpört az erdőn, fekete mozdulatlanságba dermesztette a jól ismert zöldellő tisztást. Az ősidőkből itt maradt fenséges rom, a kilencszögletű Varjú– torony enyhén fölfelé keskenyedő kőfalai most komoran sötétlettek a halott táj felett, mintha Driegde pokla szabadult volna el, homályba taszítva a világot. Szél süvített a kiégett
facsonkok közt, felkavarva a pernyét. Ami az elmúlt két és félezer évben szinte elképzelhetetlen volt, itt és most bekövetkezett: a Tyarneel útját járó embervadászok egyik közösségét meglepte és elpusztította az ellenség. Darseir nyomban átlátta az összefüggést a történtek és a völgyben talált nyomok között, a következtetés levonásával azonban kis híján elkésett. Gyors pillantással felmérte a terepet, de menekülésre már nem gondolhatott: épp hogy sikerült elhajolnia a nyakát célzó halálos döfés elől. A következő három vágást széles mozdulatokkal kerülte el, a negyedik csapást már kardjával hárította. Hátrálnia kellett, miközben a lábai ösztönösen biztos támaszt kerestek a laza, erdei talajban. Remekül forgatta a hagyományos vadászkardot, és a jól ismert terep is neki kedvezett. Ellenfelében nem volt nehéz felismernie a magához hasonlót: az Ikrek gyűlölt szektájának egy fejvadászát. Darseir fegyveréhez hasonló pengéi fürgék voltak, de fokozatosan veszítettek lendületükből. Az embervadász átvette a kezdeményezést; teret nyert, ellenfele pillanatnyi megingását kihasználva megragadta annak jobb csuklóját, mögé kerülve gáncsot vetett neki, és hanyatt döntötte. Kevés volt, az idő, de információkra volt szüksége. A toroni nem nézett a fölé hajoló Darseir szemébe – válla mellett elvillanó tekintete elárulta társai közelségét, mielőtt a lövedékek záporozni kezdtek. Az embervadász megragadta, és ahelyett, hogy a nyakát szegte volna, magához rántotta. Élő pajzsába öt nyílvessző fúródott, mire különb fedezéket talált. Tudta, hogy nyílt küzdelemben nem boldogul a túlerővel: a torony egykori külső gyűrűjét jelző romok takarásában osont a fenyvesig, majd futásnak eredt a közelben alázúduló patak felé. Szinte eggyé vált az erdővel, ahogy fától fáig szökellt. A hangokból ítélve legalább hárman voltak a nyomában, a többi nyílván azon igyekezett, hogy kétfelől elé vágjon.
Az embervadászok otthonát oltalmazó csapdák alattomosak. Nemcsak a toroniak legjobbjain képesek kifogni, de a vadonnal együtt lélegző ork portyázókon is. A határsávban vándorló törzs – a hajdan oly hatalmas Bűvölök szórványa – sok fejfájást okozott a dwoonoknak, de tagjai sosem jutottak a Szalamandrák búvóhelyeinek még a közelébe se. Az olvadékvíz a településtől majd egymérföldnyire zúdult alá a sziklák magasából, és szélesen hömpölygött tovább fekete kövekkel teliszórt medrében. Darseir ezeken szökellt át a túlpartra, vetett egy pillantást a csapdákra, majd feljebb kapaszkodott a tajtéktól csillámló sziklák torlaszán. A halom tetején megpihent, ujjai sebesen tapogatták végig a kőperemet. Egy közönséges nyomolvasó nem tulajdonított volna jelentőséget a felületi egyenetlenségeknek, a Vya Tyarneel klán embervadásza azonban elmosolyodott: a belőlük kibontakozó üzenet nyilvánvalóvá tette, hogy nincs egyedül. A három Iker ekkor tűnt fel a patak túlpartján. Azonnal felvonták rövid íjaikat – Darseir egy kiszáradt fenyőtörzs mögé vetődött. Néhány pillanatig lehunyt szemmel számolt magában, majd felpattant, és a köveken át érkező két toronira rontott. A túlparton maradt harmadik nem vállalta a lövés kockázatát. Mire rászánta volna magát, egyik társát – anélkül, hogy Darseir hozzáért volna – valami irdatlan erővel rántotta a mélybe, a másikat az északi egyetlen fölfelé ívelő vágással küldte istene színe elé, őt magát pedig olyan szerencsésen találta nyakon hajítópengéjével, hogy már halott volt, mire a patakmederbe rejtett kelepcék egyike őt is örökre a vízbe zárta. Mostanra két másik fejvadász is elérte a patakot a falu felőli oldalon, és kardot markolva nézett szembe az ingó köveken át valószínűtlen ugrásokkal közeledő Darseirrel. Kiváló kardforgatók lévén, nyílt terepen könnyen elintézhették volna… de ez a harc nem nyílt terepen folyt, és csak a dwoon volt tisztában összes szabályával. Valósággal körbetáncolta őket, lábai szinte tapadtak a kövekhez. A
toroniak nem mervén kitörni, nehogy társaik sorsára jussanak, kiszolgáltatottan álltak a zúgó habokban. Darseir módszeresen fárasztotta őket, és csak a megfelelő pillanatra várt. *** Az Iker különítmény rangidőse veteránhoz illő céltudatossággal törtetett az acélsírás forrása felé. Eredetileg úgy tervezte, lejjebb, a völgyben állja az északi barbár útját, ha annak valamiképp sikerül leráznia a többieket – az, hogy felülkerekedhet rajtuk, meg sem fordult a fejében. Csapatát két légió legjobbjaiból válogatta össze, és hosszan gyakorolt velük a Pidera túloldalának fenyveseiben; minden eshetőségre felkészült, a kudarcot kivéve. Ahogy a patakhoz ért, azonnal átlátta, hogy embereit csapdába csalták. Elkerülte a vérükkel megjelölt mederszakaszt, és egyetlen ugrással a túlparton termett – aki látta, ebből rájöhetett, hogy nem közönséges halandóval van dolga. A nehezen észrevehető nyomokat szinte azonnal megtalálta. Ellenfele gyakorta irányt váltva, majdhogynem visszafelé haladt, neki a hegynek. A fejvadász elégedetten nyugtázta, hogy nem számít további üldözőkre: korántsem siet úgy, mint korábban, azaz könnyen utolérheti. Becsülte mindazért, amit végbevitt, de eszében sem volt futni hagyni: a császár és a Hatalmasok akaratával senki sem dacolhat büntetlenül. A dwoonnak be kell érnie a tisztességgel, hogy az ő kezétől halhat meg; akadtak szép számmal, akik napokat könyörögtek hiábavalóan ezért. Az évszázados fenyők árnyékában haladt prédája nyomán. A meredek hegyoldalon végül ritkulni kezdtek a fák, a köztük átszüremlő fényben pedig láthatóvá vált az északi embervadász: egy kis tisztás peremén állt, és merőn bámult rá. – Tilosban jársz, toroni. A rangidős némán indult felé; rövidre vágott hajának halántéki fonataiba belekapott a szél. A dwoon csak állt,
tekintetét a tekintetébe fúrva, mintha a gondolataiban akarna olvasni. A toroni megiramodott, pengéjét rézsút maga elé tartotta, és kissé megemelte, hogy lendületből mérhesse rá az első csapást. Érzékeny füle meghallotta a pendülést, de reagálni már nem volt ideje: a lövés az álla alatt érte, és az ösvénytől balra húzódó vízmosásba lökte. Darseir a toroni után bámult, majd visszahúzódott az árnyak közé, hogy társa búvóhelye felé vegye az irányt. Nem rajongott az ilyen nemtelen megoldásokért, de van úgy, hogy az embernek nincs választása. Soglar Ghun – zömök, kerek arcú dwoon, a hosszúíj mestere – egy sziklának támaszkodva várt rá. Átvérzett kötés a bal térde felett. Ingujjának hasítékán át Darseirre bámult a tetovált szalamandra. – A többiek…? Ghun vállat vont. Lehetett talán, de akár nem is. – Tegnap, nem sokkal napközép után kaptuk a jelzést a behatolásról. Felderítők, talán egy századra való. Az elöljáró húsz embert küldött ellenük mi, többiek a toronyban maradtunk. Nem tudom mi történt a völgyben. Vagy a megfigyelő tévedett, vagy eleve így tervezték. Mindenesetre nem felderítők voltak.., illetve nem csak azok. Próbáltuk figyelmeztetni a többi fészket, mielőtt elérték a tornyot. Hogy mire mennek vele, nem tudom: a toroniak pontosan tudták, hol vagyunk. – Árulás? A lövész nem válaszolt. Darseir jól tudta, mi jár a fejében: a közösségek tagjai együtt nőnek fel, csak egymásra számíthatnak… és egyebük sincs a hagyományon meg a becsületen kívül. – Volt velük egy vajákos is – dünnyögte Ghun, sérült lábát egy kőtömbre támasztva. – Nem tudom, az Árnynélküli melyik fajzata volt, de láthattad, mit művelt. Miután betörtek,
megpróbáltuk legalább a lehető legnagyobb kárt okozni nekik… ahogy ők is nekünk. A bűbájosságnak csak a szele ért. Kisodort az ablakon. A Fényarcú a megmondhatója, hogy úsztam meg, de nem vettek észre. Ostoba dolog. – Ostoba? – Hiába maradtam életben, a parancsot nem tudtam végrehajtani. – Ghun szinte utálkozva nézett le sebesült lábára. – Lehetetlen titokban átkelni a Piderán. – Darseirnek elszorult a torka, ahogy eszébe jutott, hány ismerőst és barátot vesztett egyetlen éjszaka alatt. – A toroniak valahogy tudomást szereztek a rejtekhelyről, és megsemmisítették, így tovább maradnak észrevétlenek… mondjuk egy nappal. Jó esetben kettővel? Mire mennek vele? Két nap alatt nem lehet zászlóháborút nyerni. – Nekik mondd! – szívta a fogát a lövész. – A maradékuk északnak indult. Mit kezdhetnek ennyien a határerődök és a lovagrendek ellen? Csak idő kérdése, hogy elvérezzenek. Ez is ostobaság. – Toron pedig nem ostoba. – Darseir húzott a vizes– tömlőből, aztán a másiknak nyújtotta. – Azokat az életeket sem kapjuk tőle ingyen. Valamit elvesz értük cserébe. Az alatt a két nap alatt, amit a torony pusztulásán nyert. Darseir tudta, hogy a háború közel van, de nem ennyire közel: saját szemével látta, hogy a légiók még nem állnak készen. És még ha téved is… miért itt, és miért épp így próbálnak áttörni? Mi van a közelben, ami érdekes lehet a Birodalom számára? A hegyek lábánál csak bérbirtokok, falvak és kereskedelmi állomások vannak. Azon túl a hemnissek lovag várai; amik behálózzák a teljes Vinali-medencét, egészen Erigow határáig. A toroniak haladéka addig semmiképp nem tart ki. Ami nekik kell, közelebb van. Sokkal közelebb. Az egyetlen említésre érdemes nevezetesség a környéken a gherani zarándokhely. A napkápolna, ahol VII. Galhassir, az
utolsó Assuete nembéli király fohászkodott Ranilhoz székvárosa bukása előtt. A naphonból ékezett dwoonok emelték a legendás hős, Ghaddir tiszteletére – része az ország hagyományának, egyfajta módon a Szalamandrákénak is, de semmi több. Nem őriznek ott semmiféle ereklyét vagy kegytárgyat, ami Toront a küszöbön álló harcban előnyhöz juttatná. Annál a helynél bármelyik zarándok fél pár csizmája többet ér. Az embervadászok az évek során megtanulnak hideg fejjel gondolkodni. Bár nem kételkednek Ranil hatalmában, tisztában vannak vele, hogy a vadonban csak magukra számíthatnak. Hagyományuk megköveteli a céltudatosságot, és a pontos helyzetfelismerést akkor is, ha nincs lehetőségük válogatni az eszközökben. – Bármelyik zarándok csizmája – morogta Darseir. – Vagy egy bizonyos zarándoké… Ez volt a pillanat, mikor ráébredt, hogy nemcsak klánja, az ország is háborúra készül, nagyjai pedig különös örömüket lelik az olyan jelképes cselekedetekben, amilyennel VII. Galhassir búcsúztatta országlását ahelyett, hogy minden éghetőt kívülre hányatott volna városa falain. – Mi van a zarándokokkal? – nézett fel Ghun. – Gheranba kell mennem. – Micsoda? – Hogy figyelmeztessem Ősz Sakrak lovagjait a veszélyre, méghozzá azonnal. – Nem érsz oda idejében – ingatta fejét a lövész. – Az Ikreknek fél nap előnyük van; éjközép előtt valószínűleg oda is érnek. Késő. – Nem az, ha Ranil is úgy akarja. Csöndben néztek egymásra. Bármi legyen az Ikrek célja, nem érhetik el. Az istenarc már fent járt a zeniten, az észak felé forduló árnyékok egészen összezsugorodtak, amikor Darseir
nekivágott. Társa, aki a vadászösvény északi végéig kísérte, káprázó szemmel bámult utána: alakját aranyló glóriával övezték a nap sugarai. *** Épp csak pirkadt; a derengésben kezdtek kirajzolódni a kápolna körvonalai. Meredek szerpentinen kellett megközelíteni a sziklára épített, magas épületet. Egyszerű, áttörtkupoláján úgy voltak kialakítva a nyílások, hogy az újjá születő nap első fényei éppen az oltárkőre essenek. A gherani templomban, a hagyománynak megfelelően, a hadúrnak pompás vértben és teljes fegyverzetben kell Ranil színe elé járulnia – ahogyan azt a hős Galhassir tette hajdanán, amikor a legenda szerint megnyilatkozott előtte Ghaddir, a Lángoló. A kíséret alig tett ki egy tucat naplovagot: a hadúr testőrei szintén dúsan aranyozott ezüstszínű páncélban lovagoltak uruk mögött. A Ranil-rend tagjai könnyen felismerhetők voltak a jellegzetesen díszített napszimbólumokról mellvértjeiken és sisakjaikon. Nem siettek, napfelkeltéig rengeteg idejük volt még. Gyanútlanul folytatták útjukat a völgyben a toroniak felé. A boszorkánymester látta, hogy most jött el az ideje. Gyors léptekkel indult el a közelben fekvő körhöz, amely rögtön megélénkült, amint belelépett. A közelben álló toroniak eltávolodtak tőle nem tudván mi fog történni, míg az mozdulatlanul állt az izzó rúnák rengetegében. Egy pillanatig nem történt semmi, majd a varázstudó, aki eddig lecsukott szemmel összpontosította mágikus energiáit, alig hallható szavakat kezdett sziszegni, és hirtelen felemelte a kezeit. A hatás nem maradt el; orkán erejű mágikus szél söpört végig a fák között, és az immár valóságos lángokban álló varázsló körül felizzott a föld és a levegő. A hadúr és kísérete megtorpant, ahogy a szél beletépett ezüsttel hímzett köpönyegeikbe. A lovak nyugtalanul topogtak, míg lovasaik jéghideg tekintettel követték a fent gyülekező
szénfekete fellegeket. A boszorkánymester védelmével megbízott fejvadászok távolabbról bámulták a feketébe öltözött mágust, amint az tovább sziszegte a számukra érthetetlen szavakat. A föld és az ég szinte egyszerre morajlott fel, amikor a mágikus körből hosszú, füstölgő repedések szövedéke futott szét az agyagosra száradt talajon, es a sötét fellegek hideg zápora zúdult alá az erdőre, végigkopogtatva Ranil büszke páncélosain. A lovagok, amint észlelték a veszélyt, azonnal csatarendbe álltak, hogy szabályos rohammal törjék át az ellenség gyűrűjét, a hadúr azonban nem adott jelt a támadásra. Várt. Nem tudta még pontosan, hogy mivel állnak szemben, és bár a szíve szerint elsőként rontott volna a sötétben bujkáló ismeretlenre, most nem kockáztathatott. Szemei dühösen kutatták a sötét erdőt – csapdába kerültek ehhez kétség sem fért. A zárt alakzatra ekkor nyilak kezdtek záporozni, és bár a páncélok lemezei közt nem találhattak utat maguknak, lovak fájdalmas nyerítése visszhangozta be völgyet. A hadúr leszállt óriási lováról, tudta, hogy az elkövetkező küzdelemben nem venné hasznát. Amint előrelépett, az arcába csapta sisakrostélyát. Páncéljának sűrű aranydíszei a sötétlő ég ellenére is nappali világosságot ragyogtak szét, megvilágítva az erdőben ez idáig bujkáló fejvadászokat. Ezzel egy időben alkottak testőrei pillanatok alatt tökéletes élőfalat köré. A varázsló körüli repedésekből szállingózó sötét füst gomolyogni kezdett, a rúnáktól izzó kör felé kúszva. Majd kisebb csíkokban feltekeredtek a varázsló lábain, hogy megkeressék az utat a vállaihoz, ahonnan a széttárt karokon továbbcsavarodva a boszorkánymester összeszorított ökle nyelte magába őket. A föld béklyóba vert pusztító energiáitól vibráló levegő ólomsúllyal nehezedett a mozdulatlan emberalakokra. A naplovagok kis csoportja biztos volt benne, hogy nemsokára a toroni fekete mágia magasiskoláját tapasztalhatják a saját bőrükön, ahol komolyabb mágikus támogatás híján kevés
esélyük van a túlélésre. Nem tehettek hát mást, mint hogy megpróbáltak elég erős mentális falat emelni saját szellemük elé, és reménykedtek, hogy a testüket borító törpe remekművek elég erősek lesznek legalább a nagymester megvédéséhez. A vészjósló csendet csak az eső kopogása törte meg. Darseir félmérföldnyire járt úti céljától, amikor felfigyelt a gyülekező fellegekre, melyek egyik percről a másikra homályba vonták körülötte az erdőt. A meredek hegyoldalról könnyen megállapíthatta, hogy az üres szélcsend nemsokára szörnyű viharnak fogja átadni a helyét. Az örvénylő felhőtenger közepébe ekkor egy vakító erejű lüktető fényoszlop hasított bele. Tudta, hogy a fénycsóva csak egy Ranil-pap műve lehet – vészjelzés, mellyel egy főrangú nemes kér segítséget. Meghűlt benne a vér, ahogy legrosszabb balsejtelme látszott igazolódni – a szabályosan pulzáló fényjelből a Ranilrend nagymesterének segélyhívását olvasta ki. Egész éjjel futott, egyetlen rövid pihenőt sem engedett meg magának, érezte, hogy Ranil mellette van, és mégis elkésett! Bár erejének végén járt, mennie kellett. Szélsebesen szaladt tovább a hatalmas fenyők sűrűjében, immár fölöslegesen fordítva figyelmet léptei zajának tompítására, hiszen a zuhogni kezdő eső és a tomboló széltől nyögő erdő zaja könnyedén elnyomta azt. A fák közt végre meglátta a fényoszlop alját jelentő derengést. Ugyanebben a pillanatban iszonyatos dörej rázta meg a hegyoldalt. Darseir ösztönösen fedezéket keresett magának, míg azonosította a jelenség forrását. A hangzavar azonban nem múlt el folytatás nélkül, mi több, szinte megállás nélkül egybehangozva folytatódott, immár kivehető villanásokkal követve. De még nem lehetett vége – a vakító fény még mindig beragyogta az égboltot –, szaladt tovább. Ahogy a ritkuló fák közül kiért a hegyoldalra, elé tárult a csata színhelye.
Alant a völgyben maga Ral da Ranga állt büszkén, meztelen kétkezes kardját maga előtt tartva, a lovagjai képezte gyűrű közepén. Mellette térdelt a Ranil-pap, arcát az égnek emelve szorította nyakában lógó, izzó amulettjét, amiből a fényesség sugárzott. A körülöttük tornyosuló robosztus naplovagok kőszobrokká meredve néztek szembe az ellenséggel, az újból és újból rájuk zúduló villámcsapások közepette, remélve, hogy a Sasok rendházaiból még időben megérkezik a hívott segítség. Velük szemben, nem messze egy magaslaton állt a boszorkánymester. A hadúr felé nyújtott kezeiből, a kéken ragyogó villámok pörölyként zúdultak a ragyogó páncélokra. A naplovagok körül széles körben álltak az ugrásra kész Ikrek, hogy az adott pillanatban befejezzék a munkát. A lovagok az elviselhetetlen nyomás alatt is rendületlenül tartották a pozíciójukat, míg végül a legelöl álló lovag térdre nem hullt. Hihetetlen erőfeszítésekkel visszaállt a sorba, de a villámok következő hullámát már nem élte túl. Társai némán összezártak mögötte, a hadúr élete múlt az állhatatosságukon, és tudták, hogy nagyobb veszteségeket is fognak még szenvedni. Darseir szomorúan tekintett alá a kis csapatra, ahogy azok az életük árán is védelmezték a nagymestert. Tudta, mit kell tennie. Még egyszer felnézett a most komoran sötétlő hegyekre, majd a sziklán álló varázsló felé fordult. Aki megbirkózik Ranil sötétségével, az érdemli csak meg a világosságát. Futni kezdett. Ahogy kardot rántott, két fejvadász ugrott elő az árnyékból, de már túl későn eszméltek. Az elsőnek a kardját ütötte félre, míg a másikat testével sodorta el, ahogy a cél felé rohant. Már csak tíz lépés választotta el a neki háttal álló varázslótól, amikor belegázolt a feketén kavargó füstbe. Látta, ahogy a füst karok módjára megpróbál belékapni és felcsavarodni a lábára, de nem törődött vele. Csak néhány lépés. Forró fém égett bele az ujján a húsába.
Még egy ugrás… Áldozótőr gyanánt emelte fel a kardot, és ereje végső megfeszítésével markolatig a vajákos hátába döfte. A boszorkánymester megremegett. Eltátott szájából földöntúli orkánként tört elő a sikoly. Görcsbe ránduló kezeiből százfelé szöktek az elszabadult villámok. Darseir, aki még mindig két kézzel markolta a mágus hátából kiálló kardot, ekkor figyelt fel a jobb öklén vakítóan izzó pontra. Az opálgyűrű. A lábain még mindig sikertelenül próbált felkúszni a füst egy-egy nyúlványa. Keze ekkor már elviselhetetlenül fájt, és ereje sem maradt, hogy tegyen ellené. A gyűrű köve elpattant, ahogy a mágus testéből kirobbant a húsát átható delej. Gondolatsebesen terjedő hulláma a mellén érte Darseirt, és a döbbenten hátráló Ikrek felé taszította. *** Lejjebb a völgyben ekkor lendültek támadásba a toroni fejvadászok. A naplovagok nagy része halott volt, vagy súlyosan megsebesült, a pap is élettelenül hevert a földön. A küzdelem hevében – hogy szabadabban mozoghassanak – a fegyverbíró lovagok lazítottak gyűrűjükön. Az Ikrek módszeres támadásokkal mindig a leggyengébb láncszemet igyekeztek kimozdítani a helyéről. Őrült sebességgel, tökéletes összhangban zúdultak az örvénylő csapások a kimerült páncélosokra, hogy újból és újból megfeszüljön egy hurok, földre rántva egyet a nagymester védői közül. Bár fölényük mind egyértelműbbé vált, a csata sorsa még nem dőlt el. Amerre a lovagi kardok és csatabárdok megfordultak, törött fegyverek és harcképtelen fejvadászok hulltak a földre. A harcba bocsátkozó hadúr körül kíméletlenül aratott a halál… ugyanakkor félő volt, hogy őt magát is elragadja, mielőtt a Sas– lovagok megérkeznek.
Már csak öt testőr volt talpon Ranga körül. Elszántan verekedtek, de látszott rajtuk, hogy már ők sem bírják soká. A nagymester újra és újra elmetszette a nyakán megfeszülő köteleket, és bár már többször fél térdre esett mindig képes volt felállni, hogy ismét lesújtson hatalmas pallosával a szokatlanul gyorsan mozgó toroniak tömegére – nem volt halandó, aki azt megállta volna. Az egyik lovag a levegőben csapta le csatabárdjával a hadúrra hátulról ugró fejvadászt. Visszafordulva újból felvette volna a küzdelmet, de egy rövid tőr utat talált magának a sisakrostélya alá. A hadúr másik oldalán még két lovag dacolt a túlerővel, de a fegyvereik már nekik is nagyon nehezen forogtak. A küzdelem egyre elkeseredettebben tombolt, mikor nem messze felharsant egy ezüstösen csengő kürt, hatalmas mének patadobogásától kísérve. Ősz Sakrak vágtázó harcosai elsöpörték a megmaradt toroniakat. A lovagok az általa legyőzött Ikrek körében találtak Darseirra. Mellére hajtott fejjel ült ott a pirkadatra várva, melyet már nem volt ereje övéi szokása szerint, állva fogadni. Ranga mozdult elsőként, egy másik lovag a túloldalról nyúlt az embervadász hóna alá, hogy talpra segítse. Ahogy felemelték a tekintetüket, Ranil tiszta fénye felragyogott a keleti láthatáron, és messze űzte a Vinisila síkjára vetült homályt. A Császári Korona szerinti 3320. esztendő Ködök havában (A Pyarron szerinti 3690. esztendő, Dreina tercének harmadik hava) Atraghyr Thya-on Malchynas egykedvűen nézett vissza a megkínzott emberi testre. Az ősz kyr már jóval túl volt élete delelőjén, és nem szerette a fölösleges indulatokat, így a kihallgatást is rövidre fogta. Sok mindent megtudott, jóval többet annál, mint amennyi a szűk kamrában ténylegesen elhangzott. Bereteszelve maga mögött az ajtót, csöndben haladt végig a hosszú, nyirkos folyosón.
Nem dühöngött, mint ahogy nem dühöngött akkor sem, amikor a napimádó barbárok vezetője elleni merénylet kudarcáról első ízben értesült. Mint a regitor tisztviselője, nyomban felajánlotta urának a badr’cyahot, a regitor azonban elutasította ezt. A szükséges tisztogatást ezek után ő maga végezte el. Hogy Tharr nyugalma helyreálljon, azok közül, akik részt vettek a merénylet kidolgozásában, kilencet kötelezett a szertartásos torokmetszésre. Ahogy az üresen tátongó, befalazott örvényablakok közt elhaladt, a falakra függesztett fáklyák fénye megmegvilágította hófehér haját. Hosszú, sötét dreggise hangtalanul söpörte a simára koptatott régi köveket. A folyosó végéhez érve, belökte az elé tornyosuló hatalmas feketeacélból kovácsolt ajtót. Odabent a sejtelmesen megvilágított terem magas falait sárkány- és wyvernmintás domborművek százai díszítették. Hárman várakoztak rá a félhomályban: Orcoss Hateansyn-on Churtyss Lakhassyn tartomány regitora, Attasyn On-Hil’arhys, a Porhajtók szektájának rontásérseke és Radal Thya-on Lyechard, a császári tanács követe. Egy széles, viszonylag egyszerűen díszített asztalnál ültek, a tágas helység közepén. – Beszélj, Atraghyr! – mondta a középen ülő magas férfi. – Immár nincs semmi kétség uram, – nézett fel a szükséges formaságok után a regitorra. – Egy embervadász ölte meg a boszorkánymestert. – A Villámvetők rendjének boszorkánymesterét? Lehetetlen! Egy embervadász erre képtelen lenne! – A regitor nehezen palástolta indulatait. – Hogyan történt? – Egészen Gheranig minden a terv szerint ment, a boszorkánymester már majdnem elvégezte a rá kiszabott munkát, amikor feltűnt az embervadász, és végzett vele… Valószínűleg egy erős mágikus tárgy lehetett a birtokában, mert gond nélkül szakította át a boszorkánymester által megidézett falat. Ez a csata kimenetelére…
– Sogronra, mindannyian tudjuk milyen hatással volt ez a csata kimenetelére! – tört ki a regitor – Tehát, mégsem a kémünk által megadott információkkal volt gond? – Biztosíthatom uram, hogy nem. – Nyugodjon meg, a hírszerzővel nem lehet baj – mondta a követ szárazon –, sokkal hatalmasabb annál, mint hogy ilyen hibát kövessen el. – Na és a másik? Olyssan úrnő kegyeltje sikerrel járt? – Sziklakő Rúkh még mindig nem tért vissza, uram. Minden valószínűség szerint ő is elbukott. A regitor nem válaszolt, egy intéssel jelezte a tisztviselőnek, hogy távozhat. Atraghyr Thya-on Malchynas egész életében a Churtyss Házat szolgálta, jól ismerte urát és annak érzéseit. A birodalom érdekeit mindenek fölé helyező tartományúr nem tudta feldolgozni a kudarcot, pedig ez is csupán a megújulást szolgálta. Ahogy az ajtó felé fordult, tekintete megakadt a mindvégig hallgató rontásérseken. A változások őre kényelmesen terpeszkedve székében, mosolyogva nézte a dühöngő regitort. Malchynas tudta, mi jár az érsek fejében. Hiábavaló a dolgok folyásával ellenkezni, hisz bármi is történjék, az úgyis Tharr kedve szerint való. Hitte, hogy a káoszon csak a legerősebbek emelkedhetnek felül, csak ők érdemesek Tharr kegyelmére – a küzdelem heve mindenki mást elemészt. Hamarosan. Messze fent, Lakhassyn városának éjszakájában egyhangúan koppantak a császár békéjét vigyázó utolsó őrjárat léptei.
Wayne Chapman: Északfölde embervadászai A VILÁG NÉGY PILLÉRE Mirram, avagy békesség: becsüld meg minden formáját; tenni se légy rest azért, hogy fenntartsd és megőrizd, úgy a világban, mint tenmagadban. Atlam, avagy közösség: szíve s lelke mindannak, ami voltál, vagy s még lehetsz; akik híven szolgálják s mindenektől megvédelmezik, emlékezetében örökkévalók. Kvidam, avagy becsület: őseidtől kaptad, míg élsz, csak a tiéd, de tisztán kell utódaidra szállnia; ármány és árulás be nem szennyezheti. Serram, avagy kötelesség: nem dolgod megítélni mások tetteit; tedd, amit tenned kell, és megítéltetnek az istenek által, érdemük szerint. Tramelan Mac– Lier intelmei (P. sz. XXXV. század)
BEVEZETŐ A kontinens legsokoldalúbb harcosai; különlegesen képzett felderítők; az erv fejedelmek testőrei és ítéletvégrehajtói, sötét praktikákkal megtámogatott beszivárgók és gyilkosok – az embervadászokról Ynev majd’ minden lakója más nézetet vall. Véleményük olykor igen távol áll az igazságtól, máskor közelebb, mint bárki gondolná. Az embervadászoknak nagyon
is kedvére való ez a titokzatosság. Kidomborítja erényeiket és elleplezi gyengéiket; óvó aurát von köréjük a mítoszok ködéből, amin csak azok látnak át, akik tudják, mit és hol keressenek. Alább arra teszünk kísérletet, hogy a rendelkezésre álló – ellentmondásoktól sem mentes – források, alapján a lehető legátfogóbb képet nyújtsuk az embervadászokról. Szót ejtünk eredetükről és hagyományaikról, klánjaik típusairól és felépítéséről, harcmodorukról és eszköztárukról; mindarról, aminek hetedkori sikereiket és hírnevüket köszönhetik. A kép átfogó lesz, de korántsem teljes. Mivel életmódjuk meghatározó sajátsága a rejtőzködés, északfölde összes embervadászát csak az istenek képesek számon tartani. Összefoglalónk vonatkozó részében a hagyomány egyes vonulatait legmarkánsabban megtestesítő klánokra Összpontosítunk. Nem véletlen, hogy ezek többnyire a legütőképesebbek és legbefolyásosabbak is.
FELSZÁLL A KÖD Az embervadászok a hetedkor hajnalától a Pyarron szerinti XXII. század derekáig az ismeretlenség jótékony homályában űzték mesterségüket. Az emberi civilizáció Sheralon túli fellegváraiban, Erionban és Pyarronban voltaképp nem is rájuk, hanem az Északi Szövetség nagyjainak aggodalmára figyeltek fel, miután két[1], Toronhoz pártolt renegát Shulurban megalapította az Ikrek szektáját. Másfél évezred távlatából is csábító a lehetőség, hogy megmosolyogjuk a koronás főket és vörös hadurakat; de ne feledjük: az Ynevet akkor benépesítő milliók közül senki sem tudott náluk többet az embervadászokról. Aggodalmuk nagyon is megalapozott volt – e tényen az sem változtat, hogy legrosszabb félelmeiket nem igazolta az idő.
A hagyománnyal meghasonlott – más források szerint féktelenül becsvágyó – embervadászok árulásának kétségtelenül nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A kései hetedkor elemzői ezt számos tényező összhatásának tulajdonítják. Mi ehelyütt csak a legfontosabbat emeljük ki: noha Toron holtukig – sőt, azon is túl –, kényeztette a renegátokat, képtelen volt biztosítani számukra azt a szabadságot, mely a Pidera vonulatától a Fehér– tengerig húzódó hatalmas terület apró, elszórt közösségeiből eltéphetetlen, seregek súlyát is megbíró hálót szőtt. Az Ikrek gyökereikkel együtt olyasmit veszítettek, amit tizenöt évezred fekete mágiája sem pótolhatott: a lelküket, ami az embervadászok legderekabbjait zászlóháborúk hőseivé, a Szövetség és a vörös hadurak nélkülözhetetlen támaszaivá tette. A következőkben e sajátosan északi sikertörténet főbb állomásait vesszük sorra.
EREDET ÉS HAGYOMÁNY Noha az embervadász állandó szereplője az északföldi folklórnak, az eredetével kapcsolatos feljegyzések felettébb ritkák, és forrásértékük is kétes. Az ötöd– és hatodkori dokumentumok átiratai csak azt teszik egyértelművé, hogy az általa megtestestesített hagyományban számos korábbi tradíció egyesül. Manapság használatos erv elnevezése, a zlamir (a hajnalkori irlavban selanir) szó szerinti fordításban bűvharcost jelent, és nyilvánvalóan kyr eredetű: északfölde ifjabb civilizációi a hatodkor óta használják az anir (anyr) szót „kiemelkedő” és „rendkívüli” értelemben. Nem ez az egyetlen kapocs, ami az embervadászt Kyriához, közelebbről a legendás kyr pusztítóhoz (mortor) fűzi. Noha utóbbi a birodalom fénykorában tényleges tartalom nélküli
rangjellé szelídült, az ötszáz éves háborúban bámulatos gyorsasággal vedlett vissza életformává. A pusztítókat rajszintű harcmodoruk és a kérlelhetetlen hatékonyságuk tette különlegessé. Kitűzött céljuk elérése érdekében habozás nélkül életüket áldozták, amire nem az elvakultság, hanem a józan számítás indította őket: reménytelen helyzetekben is arra törekedtek, hogy a lehető legnagyobb veszteséget okozzák az ellenségnek. Ok voltak az elsők Ynev írott történetében, akik egész testüket fegyverként használták, és – részben emiatt – nagy súlyt fektettek a szellemi felkészítésre: számtalanszor megénekelt „hideg dühük” a hadászati alkalmazásának iskolapéldája. A háború menetét nem tudták megfordítani, de időt nyertek Kyria számára, gyalogsági harcmodorra gyakorolt hatásuk pedig napjainkig érezhető. Nem szabad lekicsinyelnünk a hatodkor szrídzs és csarkali felderítőinek szerepét sem. Ez a két zsoldosnép végigküzdötte az Éjidők háborúit, és jó oka van annak, hogy szórványként máig létezik a civilizáció peremvidékén: körükben vált a harc mestersége a túlélés tudományává. Az egymással gyürkőző kimérák[2] mellett nagy számban foglalkoztatta őket az ellensúly szerepét betöltő Godora is. Mozgékonyságuk és alkalmazkodóképességük mindenki másnál alkalmasabbá tette őket arra, hogy felfedjék a seregek főerejére leselkedő veszélyeket[3]. Mivel mágikusan és szakrálisan kiszámíthatatlan közegben kellett boldogulniuk, nemigen válogattak az eszközökben; az ő oltalmazó fétiseikre és bűvábráikra vezethető vissza a hetedkori embervadász fogékonysága a profán mágia iránt. A démonölő szerzetesek pusztakezes harcmodora az ötödkor alkonyán jelent meg északföldén. Niare alkotói az országgép kultúráját vértezték fel vele, terjedésének azonban nem tudtak (meglehet, nem is akartak) gátat vetni: egyes elemeit az embervadászok már félezer éve alkalmazták, mire tiadlani – úgynevezett „mosolygós” – változatuk szélesebb
körben ismertté vált. Az embervadász hagyomány, a közkeletű tévhittel ellentétben, nem a slan kultúra vadhajtása tehát, csak módszertana mutat rokon vonásokat. Az embervadászok tényleges története az ervek őseinek felemelkedésével vette kezdetét. A hatodkor végének civilizációs vákuumába benyomult irlavokat nem agresszivitásuk, hanem féktelen élet– és tudásvágyuk emelte a zsoldosnépek fölé. A falkavezér szerepének azonban ára volt: bámulatosan gyors térnyerésük szállásterületük széttagolódásához és a vérségi– törzsi kötelékek meggyengüléséhez vezetett. Vegyes lakosságú, nemritkán kétes hovatartozású településeiket portyázó orkok, barbárok és kóbormágusok fenyegették. A törzsfőkből lett fejedelmek nyeregből, szál fegyverrel harcoló kísérete (roncata) számára az utóbiak jelentették az igazi kihívást. Legyőzésükhöz a puszta acél és elszánás nem volt elegendő: a sikerre csak a gondos tervezés, a tökéletes kivitelezés és az esztelenségbe hajló merészség adott esélyt. Az embervadász közvetlen elődei ősei közrendű irlavok[4] – földművesek és iparosok, kiszolgált katonák és vajákosok voltak. Spontán szerveződő mágusvadász csoportjaik otthonuk és szeretteik védelmében szálltak harcba, és a szemük láttára elvérző fegyveresek kárán tanulták meg, mivel nem érdemes próbálkozniuk. Nyílt támadás helyett cselt vetettek, a rajtaütés minden lépését megtervezték… és mert százak élete forgott kockán, a kyr pusztítók józanságával áldozták fel a magukét, hogy egyikük a varázshasználó közelébe férkőzhessen, és – fegyverrel vagy anélkül – rámérhesse a halálos csapást. Akik átvészelték az egyenlőtlen küzdelmet, vagyont és elismerést szereztek, a szorongatott települések pedig szó szerint versengtek szolgálataikért. Akiket megszédített a siker, hamar elhullottak – a legkiválóbbak azonban elég sokáig éltek ahhoz, hogy apróra kidolgozott módszertant[5] hagyjanak
utódaikra, melyeket azok tökéletesítve adtak tovább leszármazottaiknak. Az, amit manapság embervadász harcmodorként emlegetnek, majd’ harminc évszázad alatt érte el a csiszoltság késő hetedkori fokát. A hajnalkori embervadászok egykettőre belátták, hogy a hírnév a hatékonyság kárára válik. Előbb az általuk védelmezett települések falain kívülre, majd még távolabbra – erdők mélyére és bércek magasába, jól védhető vagy jó átlátást biztosító pozíciókba – húzódtak, szeretteik és le– kötelezettjeik pedig követték őket; így jöttek létre északfölde első állandó közösségei. Ahogy a kóbormágusok ritkulni kezdtek, az embervadászok személy– és vagyonkísérettel, majd békebíráskodással bővítették tevékenységi körüket. Mire népük szállásterületén kijegecesedtek a hatalom hetedkori centrumai, jócskán előrehaladtak a legendává válás útján: méretüket meghazudtoló befolyású közösségeikre az írlav fejedelmek is felfigyeltek, és nemzetségi előjogok adományozásával próbálták őket magukhoz kötni. A késő hetedkori történettudomány északi és déli mű– helyei más– más módon ítélik meg beavatkozásuk hatásait, egyvalamiben azonban egyetértenek: e kiváltságok tették lehetővé az embervadász klánok számára, hogy az elhúzódó belviszályok idején is eredeti feladatukra, a lakosság védelmére összpontosítsanak.
ISKOLÁK ÉS IRÁNYZATOK Az embervadászok legendás hatékonyságának kulcsa sajátos harcmodorukban, a pusztakezes és fegyveres technikák, misztikus képességek és mágikus praktikák közösségenként változó arányú kombinációjában rejlik. Klánjaik a hajnalkor[6] óta léteznek, de Ynevvel együtt számos változáson mentek át, ami – egyebek közt –
kategorizálásukat is megnehezíti. Az írott történelem kezdetei óta sokan és sokféleképp próbáltak az ember vadász iskolák, irányzatok és stílusok összevisszaságába valamifélé rendszert vinni. Az alábbi nem az egyetlen lehetséges felosztás, ám kétségkívül a legáttekinthetőbb. Az Északföldén elsőként megjelent hagyományos iskola klánjai zárt, gazdasági és szellemi értelemben is önfenntartó faluközösségek. A harcot életmódnak és megélhetésnek, a többség érdekét az egyéni boldogulásnál előbbre valónak tekintik. Képzési gyakorlatuk halálos fegyverré edzi a testet, és olyan összhangot teremt a növendékek közt, mintha nemcsak sorsuk és céljuk lenne közös, de a tudatuk is. A hagyományos iskola technikai irányzata szigorúan véve nem is embervadászokat, hanem harcművészeket képez. Egy évszázadba is beletelik, mire a tanítványokból mesterek válnak, utóbbiak hírneve azonban ritkán ér messzebbre a környező faluközösségeknél. A nagyvilág még legkiválóbbjaik nevét sem ismeri– azokét, akik előtt a századok során megnyíltak a Vei– Shanice legendás kolostorának kapui.[7] A hagyományos iskola taktikai és stratégiai irányzatainak embervadászai jeles személyek kíséretében, illetve a csatatéren bizonyítják rátermettségüket. Az előbbiek párokat vagy rajokat, az utóbbiak nagyobb, legfejebb húsz főből álló különítményeket alkotnak. Zökkenőmentes együttműködés, kimagasló önfegyelem és áldozatkészség jellemzi őket, az önállóság azonban egyik felállásban sem erős oldaluk. A rájuk bízott feladatot tűzön– vízen át végrehajtják, de hidegen hagyják őket a mélyebb összefüggések, és a döntéseket is meghagyák feljebbvalóiknak. A hagyományos iskola klánjai nevük erm (közös nyelvű átiratokban erim; valamiből eredő, valami által való) előtagjáról ismerhetők fel, az utótag szellemi irányultságukra enged következtetni.
A Pyarron szerinti XI. században[8] megjelent vajákos iskola klánjai fejlődésük egy pontján részben vagy egészben feladták hagyományos életmódjukat, hogy túlléphessenek a H’– vel megtámogatott emberi fizikum korlátain, és harcértéküket mágikus eszközökkel fokozzák tovább. Hogy az egyes közösségek döntésében milyen arányban keveredett a kényszer és belátás, nehéz megítélni. A hajnalkor embervadászai konokul őrizték semlegességüket, a Pyarron szerinti I. évezred végének közösségei azonban demográfiailag és erkölcsileg is elhasználódtak az erv dinasztiák belviszályában. Égető szükségük volt valamiféle változásra – ez magyarázza, hogy olyan klánok is az új útra léptek, melyeknek nem ez volt az egyetlen esélyük a fennmaradásra. A vajákos iskolán belül sámáni, szeráfi és dorani irányzatokat különböztetünk meg; ezek totemmágiával, asztrál- és mentálmágiával, illetve ős– és jelmágiával operálnak. A vajákos klánok nevük vya (közös nyelvű átiratokban via; valakinek, valaminek az ösvénye, átvitt értelemben módszere, hagyománya) előtagjáról ismerhetők fel. Az utótag azoknak állít emléket, akik elsőként alkalmazták sikerrel a klánra mostanság jellemző praktikákat. A hagyományos és a vajákos iskola legmeghatározóbb közösségeit a Nevezetes klánok fejezet mutatja be.
MINDENNAPOK A hajnalkor embervadászai kezdetben illetményként, utóbb a nemzetségeket megillető kiváltságok részeként jutottak megművelhető földterületekhez, kitermelési vagy iparűzési joghoz. Ezek tették lehetővé számukra, hogy gazdasági értelemben a saját lábukra álljanak, és családtagjaik mellett azoknak is garantálni tudják a megélhetést, akik átmenetileg vagy végleg harcképtelenné váltak, esetleg csak szakértelmükkel szolgálták a közösség ügyét.
A klánok megélhetésének alapját az esetek többségében ma is a hajnalkor óta űzött tevékenység képezi. Északfölde legkülönb harcosai idejük egy részében jámbor földművesek, molnárok, favágók, vincellérek vagy szénégetők, és nem csupán színleg azok: gyermekkoruk óta részt vesznek a munkában, és ugyanolyan lelkiismeretesen végzik, mint minden mást, amibe életük során belefognak. Az urisi juhsajt és az aroweni vadméz kedvelői, a karasi tölgybútorok és a lurati ezüstnemű szerelmesei nem is sejtik, kiket támogat a pénzük – ha tudnák, az vélhetőleg csak növelné szemükben a portéka értékét. A hetedkor végi klánok tagjainak több mint fele sosem vesz részt harci cselekményekben, területükön pedig több olyan település akad, melynek lakói nem embervadászok, csupán mellettük vagy nekik dolgoznak, és a védelmüket élvezik. A közösségek különös gondot fordítanak mivoltuk elpalástolására ebben a játékban a századok során olyan rutinra tettek szert, hogy első dorani látogatása alkalmával még a híresen szemes Igrain Revalt is sikerült lóvá tenniük.[9]
ÉLETMÓD ÉS FELKÉSZÍTÉS A közvélekedés szerint embervadásznak születni kell. Van ebben igazság, hisz önkéntesekre egyetlen klán sem tart igényt, a templomok lépcsőjén hagyott újszülötteket és öt év alatti árvákat azonban készséggel befogadják, és felnevelik. Ennél idősebbekkel érdemben már nem foglalkoznak, hogy ne tegyék ki őket fölös gyötrelemnek: túl sok lenne a behoznivalójuk. A gyermekek ötesztendős koruktól növendéknek, tízéves koruktól tanoncnak, tizenöt éves kor felett jelöltnek számítanak; húszévesen lépnek a felnőttkorba és foglalják el helyüket a teljes jogú embervadászok vagy a közösség szükségleteiről gondoskodó beavatottak sorában.[10] A teljes jogú embervadász férfiak húszéves koruktól alakulatuk tagjaival egy fedél alatt élnek, testvérként osztozva
a javakon és a terheken. Szolgálatuk tizedik évében megkezdhetik saját otthonuk építését a klán szállásterületének számukra kijelölt helyén, s bár párt választani és gyermeket nemzeni a felnőttkor első napjától joguk van, letelepedési és házassági engedélyt csak elsődleges szolgálati idejük leteltével, negyvenesztendős korukban kaphatnak [11]. Ezt követően maguk dönthetnek arról, részt vesznek– e további fegyveres akciókban, vagy idejüket maradéktalanul családjuknak és az új nemzedék nevelésének szentelik. Létfontosságú feladatok sora hárul, ám jóval kevesebb korlátozás vonatkozik a nőkre. Ők gondoskodnak a gyermekek és a növendékek biztonságáról, a férfiak távollétében a közösség védelméről. Házasságon kívül is szülhetnek, bármikor hozzámehetnek egy beavatotthoz… vagy várhatnak, hogy választott embervadászuk a negyvenet betöltve hazatérjen, és háza úrnőjévé tegye őket. Az embervadászok felkészítésének egyes szakaszait alább tekintjük át. Nem győzzük hangsúlyozni: megállapításaink az általános eljárásokra vonatkoznak, és nem szükségképp tükrözik az egyes klánok tényleges gyakorlatát. Evna[12] („Hevítés”) Ötéves korban kezdődik, és tízéves korig tart. A csa– ládjuktól elválasztott növendékek a lakhelyüket övező va– donban szembesülnek a világ méreteivel és a Teremtés el– lenséges közönyével. Együtt laknak, együtt étkeznek és együtt szenvednek a korukbeliekkel; hamar megtanulják, hogy saját magukon kívül csak rájuk számíthatnak. Ebben a korai szakaszban nemük és rátermettségük nem, csupán hajlandóságuk és igyekezetük számít: az erv fél– fogás szerint az ember elidegeníthetetlen jóga, hogy saját sorsának kovácsa legyen. A növendékek kisebb (a klán lélekszámától függően tizenöthuszonöt fős) csoportokat alkotnak; minden tagot személyes felelősség terhel társai előmeneteléért. Az egyéni fejlődés
mértékét az évente egyre komolyabb kihívást jelentő összpróbákon mérik fel. Az elméleti összpróbák ismételhetők, a gyakorlatiak nem – aki az utóbbiakon elbukik, tanulmányait folytathatja ugyan, de sosem lehet teljes jogú embervadász. Az Evna öt diszciplínája: Erőnlét: klánonként változó technikákra épülő tréning a fizikai és mentális adottságok, az állóképesség, a fájdalomküszöb és a MP– potenciál fejlesztésére. Noha gondosan előkészített terepen, ellenőrzött körülmények között zajlik, sosem volt, és soha nem is lesz teljesen veszélytelen. A halálesetek ritkák, a sérülések annál gyakoribbak; nem kívánt következményeikkel (visszatérő fájdalmak, hegek) a növendékeknek az ötödik év végpróbájáig együtt kell élniük. Nyelvismeret: az első évben az olvasást és a betűvetést, a másodikban a közös nyelvet, a harmadikban a klánok saját jelrendszerét (vadásznyelv) oktatják; ezt követik a szövetségesek, majd az ellenség nyelvei. Akinek tehetsége és ideje engedi, többet is elsajátíthat.[13] Túlélés: a növendékek a vadonban való boldogulás egyszeregye mellett az álcázás, a csapdaállítás és – hatástalanítás, illetve a nyomolvasás fortélyait is elsajátítják. Az ötödik esztendő végpróbáján ismeretlen területen kell megtalálniuk egymást, majd a hazavezető utat. Élettan: megismerteti a növendékeket Északfölde leggyakoribb teremtményeinek testfelépítésével, életműködésük és viselkedésük sajátságaival. Különös figyelmet fordít támadható és sebezhető pontjaikra. Az ötödik esztendő végpróbája egy dúvad elejtése. Széphistória: Északfölde, a klán és a szomszédos közösségek története erv ananékban elbeszélve. Csak annyit szépít a valóságon, amennyit a növendékek életkora megkövetel; nem az a célja, hogy félrevezesse őket, hanem hogy szellemi és erkölcsi épülésükre szolgáljon. Lada („Alakítás”)
Az Evna második évében kezdődik, és névleg az ötödik évben, igazában sosem ér véget: az embervadászok természetes vagy erőszakos halálukig folytatják a gyakorlást a választott metódushoz tartozó fegyverekkel, melyek idővel úgy hozzájuk nőnek, mintha testük részei lennének. A növendékeket öt alapvető harcformával ismertetik meg; arról, hogy melyik kettőt érzik leginkább a magukénak, az általános képzés ötödik esztendejének végpróbája előtt kell nyilatkozniuk. Hogy klánjuk egyedi eszközének, technikájának vagy stílusának használatára alkalmasak és méltóak– e, elöljáróik csak a felnőttkor küszöbén, személyiségük és képességeik beható ismeretében döntik el. Az lada öt metódusa: Pusztakezes harc: a klán jellegétől függően lehet meghatározó (technikai irányzat), alapozó (taktikai irányzat) vagy kiegészítő jellegű (stratégiai irányzat). Az általános képzés tartama alatt nem terheli a növendékeket bonyolult fogásokkal: a szellemiséget igyekszik átadni nekik, mely lehetővé teszi, hogy egész testüket fegyverként használják. Pengeharc: a fegyverminőségű rövid- és hosszúpengéken kívül ebbe a kategóriába tartoznak a hajítópengék, a toroni kompozitok (pl. adayna-legyező), egyes mezőgazdasági eszközök, a vajákos iskola elemi és manapengéi – mindaz, amivel kar– vagy könyöktávolságból szúrni-vágni, illetve az ilyen jellegű támadásokat hárítani lehet. Bot- és lándzsaharc: a hajnalkorban – a felölelt eszközök sokfélesége és gyakorisága okán – a legfontosabb metódus volt; a minőségi fémművesség térnyerése mára a stratégiai irányzatot követő klánok specialitásává tette. Lovasharc: az embervadászok számára a ló közlekedési és munkaeszköz, de eszükben sincs stratégiai jelentőségét lekicsinyelni: ez a metódus a hadászati felhasználásával kapcsolatos tudnivalókat foglalja össze.
Lőfegyverhasználat: a rövid– és hosszúíj mellett a nyílpuskák, a parittyák és a nem fegyverminőségű vagy rögtönzött vetőeszközök megannyi válfaját öleli fel. Az embervadászok használják, de nem kedvelik őket: idegenkednek az olyan fegyverektől, melyek egy életnyi gyakorlás után sem garantálják az eredményt. Reera („Megmerítés”) A felkészítés első szakaszának befejeztével a tanoncok visszatérnek családjukhoz, hogy kivegyék részüket a klán köznapi tevékenységéből. Az esetek többségében az azonos nemű szülő mesterségét viszik tovább. Elsajátítják annak fogásait, és gyakorlatot szereznek a külvilágiakkal való érintkezésben. A szállítmányok kísérőiként előbb a környező településeket, majd a Szövetség nagyvárosait járják végig. Az Ikrek árulásáig gyakorta megfordultak Toronban is – elöljáróik manapság szívesebben vállalják az Abasziszig tartó hajóút, mint a lelepleződés kockázatát. A tanoncok többsége ebben az életszakaszban már túl fegyelmezett ahhoz, hogy benyomásai megrészegítsék. Ha mégis elcsábulna, tizenötödik életéve betöltéséig következmények nélkül hazatérhet. Ez után csak akkor, ha apja becsületével vállal garanciát azért, hogy saját kezűleg végez vele, ha ismét utat téveszt. Tíz és tizenöt éves koruk között a tanoncok szívesen látott vendégek a baráti klánok közösségeiben. A jelöltek korosztálya jobban kedveli a semleges helyszínen megejtett, titkos légyottokat – ezzel elöljáróik is tisztában vannak, és épp csak annyira nehezítik meg a dolgukat, hogy a tiltott gyümölcsöt még édesebbé tegyék. Az alkalmi kapcsolatokból született utódokon a közösségek demográfiai szükségleteiknek megfelelően osztoznak. Sokat elárul a rendszer kifinomultságáról, hogy a vadonban fogant gyermekek közül az
elmúlt két évezredben egyetlenegy sem szorult a vadon irgalmára. Umla („Csiszolás”) Tizenöt éves korban kezdődik, és húszéves korig tart. A jelöltek gyermekkori sikereik, kudarcaik és lidércálmaik vadonbeli forrásához térnek vissza, hogy öt napon és éjszakán át tartó viadalban, úgynevezett előpróbán mérkőzzenek meg a „korosztály legjobbja” címért. E megtiszteltetés annak jut osztályrészül, aki legtöbb társát jelöli meg saját színével úgy, hogy közben a legkevesebb „halálos sebet” gyűjti be. A második év előpróbáján a fegyver már nem ecset, hanem acélpenge, és a sebek is igaziak. A harmadik évben a húsz feletti korosztály legjobbjai, a negyedikben teljes jogú embervadászok is csatlakoznak a játékhoz. Az ötödik évben az előpróbát már végpróbának nevezik, és hol Gro-Ugon földjén, hol a riegari partvidék kalózfészkeinek egyikében rendezik meg, ahol nincsenek szabályok, és a felvigyázók is csak a hatodik nap hajnalán jelennek meg, hogy az elesetteket, a sebesülteket és a győzteseket gondjaikba vegyék. Az Umla öt diszciplínája: Szövétnek– és álomjárás: tisztázza a síkelmélet alapjait, és megismertet a mentális kommunikáció és az asztrális meditáció embervadász módszerével. A diszciplína végpróbájaként a jelöltek megmerítkeznek klánjuk hosszú távú emlékezetében, majd újraélik saját születésük pillanatát. Kegy- és bűvszertan: megismerteti a jelölteket Ynev kozmogóniájával, a szakrális és profán mágiával készült amu lettek, fétisek és rajzolatok eredetével és hadászati alkalmazásával. Az efféle ismeretekre való fogékonyság jelentősen növeli az egyéni képzés titkos összetevőihez való hozzáférés esélyeit. Harcászat: az ötödkortól vázolja a taktikai hadviselés fejlődését és az északföldi ókultúrák csapásmérő egységeinek szerepét az embervadász hagyomány kialakulásában. Tág teret
szentel az Ikrek szektájának,, ismerteti születése körülményeit, módszereit és az ellene folytatott harc tanulságait. Geográfia: bevezeti a jelölteket Eszakfölde hegy– és vízrajzába, megismerteti őket egyedi terepalakulataival, az ősi utak, útjelzők és kapuk rendszerével; az arra fogékonyakat a hadászati kartográfia alapjaival is. Hadvezetés: ötöd– és hatodkori források segítségével vezeti be a jelölteket a fegyveres tömegek összecsapásának dinamikiájába, é, s megismerteti őket a stratégiai gondolkodás alapjaival. Az efféle ismerétekre való fogékonyság jelentősen növeli az érintettek esélyét arra, hogy teljes jogú embervadászként elöljáróvá[14] váljanak. Oighma („Fényezés”) Az ötödik esztendő végpróbáját túlélt jelöltek felnőtté avatása a klán legjelesebb ünnepei közé tartozik, de önmagában senkit sem tesz teljes jogú embervadásszá. Utóbbi csak azokból válhat, akiket elöljáróik méltónak ítélnek a közösség legféltettebb titkainak megismerésére. A hagyományos iskola klánjai esetében ez többnyire fegyver vagy harcmodor, a vajákos iskola klánjainál valamely mágikus eljárás, vagy a kettő kombinációja. A huszadik életévüket betöltött klántagok az irlav újév (Krad kvartja) első, ún. holdtalan éjszakáján köszönetet és búcsút mondanak családjuknak[15], majd társaikkal együtt az ősök sírdombjaihoz vonulnak, melyek gyűrűjében az elevenek kurgánja várja őket. E földalatti szentély vadászmécsekkel bevilágított járataiban és kamráiban egy teljes hónapot töltenek a misztériumok megismerésével és a titkos fogasok begyakorlásával. Nemcsak elöljáróik figyelik őket, hanem a klán bálványai és az elődök mindenütt jelen lévő szellemei is. A kevés számú és szűkszavú leírásból ítélve az Oighma nem más, mint egyetlen hatalmas végpróba, melynek egyik – ha nem legfőbb – célja az, hogy az erejük és képességeik teljében lévő
fiatal harcosokat önnön korlátaik és múlandóságuk tudatára ébressze. Egy hónap múltán a kurgán kapuja megnyílik, hogy bebocsássa a vörös hold fényét, mely visszavezeti a klántagokat az élők világába. Az embervadász esküt a szabad ég alatt, az éjközép homályának perceiben teszik le. Részleteiről semmit sem tudunk, időtartama azonban eleve kizárja a hosszas fogadkozást; valószínűleg megerősítése csupán mindannak, amit a föld mélyén szavakba vagy írásba foglaltak. A közösségek értékrendjének hozzávetőleges ismeretében nagy biztonsággal megítélhető, mire kötelezik magukat az újdonsült embervadászok, és milyen következményekkel jár, ha esküjüket megszegik. SZOLGÁLAT ÉS KONTRAKTUS Az embervadászok eredeténél csak rendeltetésükkel kapcsolatban él több tévhit, a hetedkori elmékben. Nem kis részben a pyarroni szerzők hibájából, akiknek – Godon utódai lévén – komoly gondot okoz az érzelmi azonosulás egy lényegileg varázstalan, kisebb istenek és köztes lények kénye– kedvének kiszolgáltatott kultúra védelmezőivel. Fentebb tisztáztuk, hogy a klánok csírái spontán szerveződő mágusvadász különítmények voltak, melyekben a frissen letelepült irlav népelemek konok életvágya testesült meg. Noha a közösségek érdekszférája jelentősen bővült, tevékenységük pedig erősen átpolitizálódott az évezredek során, zömük máig elsődleges feladatának tekinti a lakosság védelmét az ártó mágiát használó romlásszektáktól és paktumszegőktől. Figyelemre méltó józanságról tanúskodik, hogy legádázabb ellenségeiket, a toroniakat a fenti kategóriák egyikébe sem próbálják beleerőltetni. Valódi gyűlöletet csak az Ikrekkel szemben táplálnak, akik az ervek legdrágább kincséről, a szabadságról mondtak le, hogy részt kaphassanak a boszorkányurak tisztátalan hatalmából.
Tágan értelmezett lakókörnyezetük biztonságának felügyeletét az embervadászok mindenfajta ellenszolgáltatás nélkül, a helyi és szövetségi hatóságoktól függetlenül, de azok tudtával és – jobbára utólagos – beleegyezésével látják el [16]. Amennyiben a feladat meghaladja erejüket (ilyesmi az utóbbi ezerötszáz évben ritkán fordul elő), a korona helyett a szomszédos klánokhoz fordulnak segítségért. Az ilyen szolgálatokat hetedíziglen számon tartják, és az első adandó alkalommal viszonozzák is. Ne higgyük, hogy az embervadászok csak ölni képesek. A városi és tartományi igazságszolgáltatás gyakorta bízza meg őket olyan szökevények kézre kerítésével és visszajuttatásával, akik joghatóságukon kívülre menekültek. Az ilyen nyílt kontraktusok teljesítésének előlegeként az Északi Hármak évi kauciót fizetnek az érintett közösségeknek; a tételes elszámolásra a feladat sikeres teljesítését követően, a korona számvevőinek jelenlétében kerül sor. A zárt kontraktusokról – érthető, módon – sokkal kevesebbet tudunk. A halálra szólók mögött az esetek többségében nagypolitikai indítékok húzódnak meg. A klánok ilyen munkát kizárólag az Északi Szövetség érdekében vállalnak; az egyéni érdeklődőkön a hetedkor utolsó harmadában az Erm Roncas szakadárnak[17] mondott közösségei osztoznak a Halál Nagymestereivel.[18] A kontraktus teljesítése becsületbeli ügy a klánok számára, de arányérzéküket a legritkább esetben ködösíti el. Önfeláldozásra való hajlandóságuk és a fanatikusok halál– vágya közt tátongó szakadék mélyebb, mint az a másik, ami az embervadászokat és az Ikreket választja el. Nevezetes klánok HAGYOMÁNYOS ISKOLA
Erm Karas[19] Hajnalkori klán; tucatnyi faluközösségét a Traidlan– hegység délnyugati lejtőinek erdősége rejti. Az Északi Szövetség zászlóbontása előtt Gianagot szolgálta, s bár iskolaként a technikai irányzathoz sorolják, taktikai értéke sem lebecsülendő: tagjai pusztító hatékonysággal alkalmazzák a szomszédságukban élő vanírok pusztakezes harcmodorának egyes elemeit. Fájdalomtűrésük kimagasló, konokságuk és kitartásuk legendás. Egyikükről feljegyezték, hogy a 7. zászlóháborű idején (P. sz. 2404– 2425) hét éven és háromezer mérföldön át követte prédáját, hogy a semondari csata előestéjen sikerrel teljesítse küldetését, A karasi embervadászok végtagjaiknál bonyolultabb fegyvereket ritkán használnak. Nem is szorulnak rájuk– úgy hírlik, a legjobbjaik a gránitsziklába is képesek lyukat ütni.
Erm Uris[20] A Traidlan Esura– vonulatként ismert nyúlványának hajnalkori közösségeit összefogó klán valaha Haonwellt szol– gálta, és a Pyarron szerinti X. század óta vallja otthoná– nak a hercegség délkeleti csücskében megbújó fennsíkot. Hivatalos központja az ötödkori csillagerőd, tagjainak zöme azoban a falakon kívül, árkok és rejtekutak sokaságaval összekapcsolt rönkházakban él.
Az urisi embervadászok a hagyományos iskola taktikai irányzatát képviselik. Mivel természeti és városi környezetben egyforma otthonossággal mozognak, eszményi felderítők, erődítések védelmében vagy ostromakor pedig már-már nélkülözhetetlenek a szolgálataik. Úgy kúsznak fel a puszta kövön, mint az árnyak; nincs olyan zárt hely a nap és a holdak alatt, ahová meg ne találnák az utat.
Erm Eiras[21] A Seoxlan lejtőitől a PeratIon– félsziget kapujáig húzódó fűtenger hadiútját és kurgánjait vigyázza ez a különös klán, mely a Szépmezőért vívott háború (P. sz. XVI. század) óta a hagyományos iskola stratégiai irányzatát követi: az irlav hagyományt az ilarral vegyítve gyalogosként és könnyűlovasként egyformán ütőképes embervadászokat képez. Neveltjei párok vagy rajok helyett eszkadronokat alkotnak, és mert egész életükben háborúra készülnek, az sosem éri őket váratlanul. Elvben a vörös hadurak kíséretének lovasfedezetét alkotják – a gyakorlatban a Szövetség seregei előtt járnak, és villámgyors rajtaütésekkel, nagyszabású átkarolásokkal keserítik az ellenség életét. A köréjük szövődött legendák közül egyet mindenki ismer: a szóbeszéd szerint soraikban járta ki a halál iskoláját Yllinor királya, Mogorva Chei. Az eirasi embervadászok máig Ilanor ősi hitét vallják, és gonddal ápolják a régi istenek, elsősorban Kai– Syah[22] kultuszát. Ennek – és a természet irányukban ismételten megnyilvánuló kegyének – köszönhető, hogy a klánt pyarroni szakértők a hagyományos helyett a vajákos iskolához (lásd ott) sorolják.
Erm Roncas[23] A hagyományos iskola taktikai irányzatának legrettegettebb klánja. Közösségei a Seoxlan délnyugati vonulatának mély szurdokvölgyeit lakják, és az Északi Szövetség zászlóbontásáig nyílt opportunizmus jellemezte őket: mindig azt az erv dinasztiát támogatták, mely a legtöbbet kínálta szolgálataikért. A hatalmasságok nemegyszer használták őket más embervadászok ellen, ami – sajátosan módon csak növelte ázsiójukat az érintettek szemében. Érzelemmentesen, kétely és tétovaság nélkül ölnek; az olyan megbízások, melyekre a klánok többsége elvi okokból mond nemet, rendszerint náluk kötnek ki. Mégsem gátlástalanságuk vagy eredményességük, hanem egy szóbeszéd tette őket Ynev– szerte hírhedetté: több a forrás is utal rá, hogy gyökértetoválásukat viselték azok az ember vadászok, akik a Pyarron szerinti XXII. század derekán Toronhoz pártoltva megalapították az Ikrek szektáját, A roncasiak természetesen sosem ismerték el, hogy a renegátok az ő soraikból kerültek ki, látszólagos közönyük azonban gyilkos indulatot leplez. Azok a faluközösségek, mélyek az emúlt másfél évezredben e mítosz valószínűsítésével próbálták keresettségüket növelni, rövid úton eltöröltettek a föld színéről.
Erm Meoras[24]
E rejtelmes közösség (közösségek?) esetébén a „klán” kifejezés alkalmazhatósága is vitatott. Egyesek úgy vélik, nem a rendelkezik nemzetségi kiváltságokkal, mások szerint szimbólumával együtt örökölte meg őket a hajnalkori klánok egyikétől, és csak nevét cserélte arculatához illőbbre. Tény mindenesetre, hogy e név sem az embervadász közösségek P. sz. XXII. század végén készült ún. feltáró lajstromában, sem annak frissítéseiben nem szerepel. Az Északi Szövetség hivatalosan el sem ismeri az Erm Mepras létezését; mindaz, amit a szakértők tudnak vagy tudni vélnek róla, toroni forrásokból – az Ikrek évkönyveiből, kémjelentésekből és renegátok beszámolóiból – származik. Fentiek az Erm Meoras embervadászait az örödkori mortor– hagyomány megszállottainak, különítményeit öngyilkos alakulatoknak nevezik. Kiemelik, hogy utóbbiak sem a kettős hold kamarájának, sem a vörös haduraknak nem engedelmeskednek, és gyakorta okoznak zavart váratlan felbukkanásukkal – bölcsen elhallgatják azonban;, melyik oldalon, A klán tagjai valójában nem hetedkori pusztítók, hanem nagyon is köznapi ervek, akik testi és lelki állapotuk, koruk vagy tetteik miatt alkalmatlannak vagy érdemtelennek találtattak klánjuk szolgálatára. Emberek, akiket nem arra neveltek, hogy tétlenül várják idejük kiteltét – akik a harcot és a halált választják ahelyett, hogy szégyenben, fájdalomban vagy mellőzöttségben éljenek. Az Erm Meoras kizárólag teljes jogú embervadászokat fogad be: tagja lehet bárki, aki zokszó nékül képes kimetszeni testéből korábbi klánja jelét[25]. Férfiak és nők, kiégett veteránok és megkeseredett ifjak egyaránt akadnak köztük. Békeidőben a maguk választotta küldetésben keresik a halált, háborúban az északi csapatok nyomában járnak, és mindig ott avatkoznak bej ahol a legnagyobb a szükség. Saját veszteségeikre érzéketlenek, villámgyors és kíméletlen
rajtaütéseik lélektani hatása felbecsülhetetlen; a lobogók hajnala óta számos csatát fordítottak a Szövetség javára. Az északföldi közösségek sem szóban, sem írásban nem említik az emberanyaguk hulladékából dolgozó klánt. Eleven tagjait levegőnek nézik, halottaival azonban a legnagyobb tisztelettel bánnak: sajátjaikkal együtt helyezik őket örök nyugalomra, és kérés nélkül gondoskodnak gyermekeikről. Hogy ez utóbbit megtehessék, az elhalt nevén és a gyermek tartózkodási helyén kívül az Erm Meoras közreműködésére is szükségük van. A kérdés tehát nem az, ismerik– e a veszendők rejtekhelyét, hanem az, hogyan tudták mostanáig titokban tartani. VAJÁKOS ISKOLA
Vya Grom (Rőt farkasok) Hajnalkori eredetű, tucatnyi veszélyeztetett közösség összeolvadásából született klán; az első a vajákos iskola dorani irányzatának követői közül. A Pyarron szerinti X. században vert tanyát az Arowin-hegy erdeiben, és a kezdetek óta szorosan együttműködik a varázslóállam uraival. A szakértők többsége az északi mágusok titkos hadseregének tekinti. Embervadászai a rajszintű taktikai hadviselés, azon belül a mágiával védett épületekbe való beszivárgás és behatolás mesterei. Remekül bánnak a vágó- és hajítópengékkel, magától értetődő természetességgel alkalmazzák a jel- és a térmágia számukra kidolgozott fogásait, de nem idegenkednek a nekromanciától sem. Híresek arról, hogy nem hagynak elesetteket a küzdelem színhelyén, ami csak részben a túlélők
érdeme: a holtak egyedül is meglelik az őseik nyughelyéhez vezető utat. Grom útjának követői a legkönnyebben tetoválásaik mélyvörös árnyalatáról ismerhetők fel: a szívük fölé szúrt farkasfő varázsa olyan erős, hogy idővel minden rajzolat színét a magáéhoz igazítja. Mivel a dorani mágia titkos összetevőjét, az odot csak komplex bőrképekkel lehet kordában tartani, az embervadászok testét energiacsatornák sűrű hálója borítja. Nyugalmi állapotban láthatatlanok, csak veszedelem, feszültség vagy fájdalom hatására tűnnek elő; viselőjük ilyenkor sértetlenül is vérezni látszik. A Rőt farkasok a századok során temérdek küldetésben öregbítették hírnevüket. Fontos szerepet játszottak abban az akcióban is, melyet a dorani nagytanács a Pyarron szerinti 3691 halálhónapjában indított Orwella Elátkozott Vidéken tanyát verthívei ellen.[26]
Vya Tiarneel (Szalamandrák) A hajnalkori Erm Cadas klán erv belháborúban kivérzett hírmondói a Pyarron szerinti XIII. század hajnalán érkeztek a dwoonok földjére. Történetük oly megkapó, túlerővel szembeni helytállásuk oly bámulatos volt, hogy a naphitű nép Assuete nembéli fejedelme, V. Galhassir menedéket nyújtott nekik, magára vonva erv szomszédai[27] dühét. Az embervadászok viszonzásul határozatlan idejű kontraktusban kötelezték
magukat, hogy jótevőjük nemzetségét és annak örökbirtokát, a száztornyú Tiarnielt, minden bajtól megvédelmezik. A folytatás közismert: Toron alig egy évszázadra rá, a III. zászlóháborúban földig rombolta Tiarnielt, az Assuete vérvonalnak pedig magva szakadt. Vagy mégsem? A dwooonok közt makacsul tartja magát a legenda, hogy V. Galhassir unokája a Pyarron szerinti 1307. esztendő ama vérzivataros éjszakáján kiutat talált a lángok közül hű embervadászaival, és miután a Délihátság (a Pidera) kavernáiban erőre kapott, oldalukon folytatta harcát a megszállók ellen. Igaz vagy sem, a vajákos iskola szeráfi irányzatához tartozó klán, mely az Erm Cadas szellemi örökösének vallja magát, és nevében őrzi Tiarniel emlékét, nagyon is létezik. Kis létszámú, ám annál összetartóbb közösségeit dwoonok alkotják. A Pidera északi oldalának ötödkori őrtornyaiban és barlangjaiban élnek, s büszkén vallják magukat Galhassir vérének. Vya Tyarneel ember vadászai remek hegyivezetők, merész szaborőrök és biztos kezű ítéletvégrehajtók. Ismerik a hegyvidék rejtett ösvényeit, a barlangrendszer összes kürtőjét és alagútját, a túlélés, az álcázás fortélyait, a gyógyító és mérgező növények titkait. Sokoldalúságuk még e változatos mesterség berkeiben is párját ritkítja. Békeidőben a határt vigyázzák, de birodalmi területre is átmerészkednek, hogy kikémleljék az ellenséges hadállásokat. Fáradhatatlanul követik és hatékonyan semlegesítik a beszivárgó ügynököket, háborúban pedig könyörtelen ellenfelei a hágókon át előrenyomuló toroni csapatoknak. Nevüket a közvélekedés szerint annak köszönhetik, hogy utóbbiak két és fél ezer esztendeje képtelenek őket rejtekükből kifüstölni.[28] A klán tagjai a gerincükre tetovált szalamandráról és rajzolat nélkülire kopott ujjvégeikről ismerhetők fel. Utóbbiakkal a felületek legapróbb egyenetlenségeit is
megérzik, és folyékonyan „olvassák” a társaik által hátrahagyott – kívülállók számára véletlenszerű karcolásoknak tűnő – üzeneteket.
Vya Lurt (Kabasólymok) Tisztázatlan számú késő hajnalkori vándorközösséget egyesítő klán; a legtekintélyesebb az úgynevezett erdei remeteségek közül, melyek az erv belviszály csúcspontján sem kötelezték el magukat egyik vagy másik fejedelem mellett, és hogy függetlenségüket megőrizhessék, népük hagyományos szállásterületéről a Cantal folyón túlra, az Anublientől Riegarig nyújtózó északnyugati vadonba húzódtak vissza. Vya Lurt neve a Pyarron szerinti 1993-ban bukkant fel először az északi krónikákban. A klán ebben az esztendőben – a hagyomány szerint a dorani nagytanács közbenjárására – tért meg a Szövetség kebelére. Azóta is töretlen odaadással szolgál, de továbbra sem kér a koronás fők adományaiból: közösségei, az őshaza számukra felkínált zugai helyett, Anublien északi peremének dombvidékén, a hatodkori Karkazún romjai közt élnek. A Lurt útján járó embervadászok a vállaikra tetovált sólyomszárnyról ismerhetők fel, és emberfeletti képességeikről váltak nevezetessé. A szakértők ma is vitáznak arról, hogy százöles ugrásaik, szabad szemmel követhetetlenül gyors csapásaik, és percek alatt összezáruló sebeik hátterében sámánmágia, szeráfi alku vagy más, csak általuk ismert praktika áll– e.
Mivel nagyon kevesen vannak, stratégiai szerepük nem számottevő, bizonyos típusú – főként nagyvárosi – küldetéseket azonban csak ők képesek sikerre vinni. Urisi bajtársaiknál is gyakoribb vendégek Erionban és Pyarronban; a délvidék szemében (tehát a periddo-színpadon. is) ők testesítik meg az északi embervadászt.
Vya Mor (Hálószövők) A Pyarron szerinti XXII. században bekövetkezett Keserű ébredés[29] nyomán, politikai döntéssel létrehívott klán; kis létszámú közösségei az erv hercegségek minden számottevő településén megtalálhatók. A vajákos iskola szeráfi irányzatához tartozik, de lényegileg különbözik a hasonló szervezetektől: arra szánták, hogy az Ikrek szektájának Shulurban képzett fejvadászaival városi hadviselésben hasonlóképp jártas reguláris embervadászokat állítson szembe. Mire nyilvánvalóvá vált, hogy előbbiek tömeges bevetésétől nem kell tartani, a hajnalkori módszerek leegyszerűsítésén alapuló felkészítési terv – melynek kimunkálásában elf és pyarroni szakértők is részt vettek – önálló életre kelt: a Szövetség nagyjai a fegyverbarátság védelmében úgy döntöttek, hogy jobb meggyőződésük ellenére próbát tesznek vele. Az eredmény felemás volt. A szokásosnál öt– nyolc évvel rövidebb idő alatt kiállított embervadászok nem vetekedhettek hagyományosan képzett társaikkal, az állandó mentális kapcsolat szövétneke azonban olyan összhangot teremtett köztük, melynek kialakulásához természetes körülmények közt egy élet is kevés. Ez segítette őket a fennmaradáshoz, és ideális körülmények közt – hazai terepen – máig biztosítja számukra a győzelemhez szükséges lépéselőnyt.
A Mor útját járó embervadászok hatékonyságát elvben nem befolyásolja a létszám és a felállás – a gyakorlatban ritkán küzdenek rajnál nagyobb egységekben, és csak legjobbjaik bírják tíz– tizenkét évnél tovább a nyomást, ami a szövétnek részeként nehezedik rájuk. Egyénekként nehezen találják helyüket a világban, hajlanak a melankóliára, esetenként az önpusztításra is. Az ervek ezzel együtt tisztelik, éltükben óvják, holtukban megéneklik őket – voltaképp nem is érdemtelenül. A szövétnekkel, mely általuk vált az embervadász hagyomány részévé, Északfölde többet nyert annál, amennyit az Ikrekkel veszített: majd’ egy évezred kellett, hogy Toronban megjelenjenek a szétzilálására alkalmas technikák.
Vya Shen (Fehér Tigrisek) A legismertebb – bár nem a legősibb – a vajákos iskola sámáni irányzatának klánjai közül. Az Északi Szövetség zászlóbontásáig Erent szolgálta, faluközösségei örökjogon birtokolják a székvárostól nyugatra húzódó erdőséget. Mindenkori főnöke a hercegi tanácsnak és a kettős hold kamarájának[30] is tagja; utóbbi testületben a század legtekintélyesebb klánjának elöljárójaként képviseli Északfölde embervadászait. Háború idején a Fehér Tigrisek a gyakorlatban bizonyítják kötődésüket a hagyományos iskola taktikai és stratégiai irányzatához. Rajaik az északi hadvezetés jeleseinek biztonságáról gondoskodnak, különítményeik a szövetségi csapatok elő- és oldalvédvédjét erősítik. Gyakran vetik be őket különösen kényes és veszedelmes helyzetekben, kémkedést és ítéletvégrehajtást azonban sosem bíznak rájuk: a nemes vad szelleme, melyet a küzdelem előtt magukba fogadnak, ilyen méltatlanságot sosem tűrne el.[31] A klánt a XIII. zászlóháború
(P. sz. 3616– 3618) óta határozatlan idejű kontraktus köti a kilencedik vörös lobogó hordozójához. Legkiválóbb embervadászai a kalandozók hadurának személyes testőrségét alkotják, és ha kell, életüket is habozás nélkül feláldozzák érte. [32]
A Shen útját járó embervadászok a legkönnyebben lunírból vert homlokpántjukról ismerhetők fel, melyet beavatási szertartásuk során kapnak, és – a kyr pusztítókhoz hasonlóan – ”napjaik fogytáig s a világ végézetéig” viselnek. Aki megválik tőle, az – közvélekedés szerint – menten halálát leli.[33] [1] Más források háromról, olykor négyről beszélnek, ami lehet túlzás, de akár szándékos misztifikáció is: a renegátok kiléte máig az érintett felek legféltettebb titkai közé tartozik [2] A démonokkal paktáló Ryek és az őrült máguskirályok uralta Dawa köznyelvi elnevezése. A Kyria örökségéért vívott háború mindkettőt romlásba döntötte [3] A szrídzs felderítők mindennapjaiba egy Shadonban Őrzött kézirat, az úgynevezett Ohru apokrif nyújt betekintést. (Wayne Chapman: Halk szókkal, sötét húrokon) [4] Esetenként elirlavosodott vándor– és szórványnépek szülöttei; a közös sírokból előkerült fegyverek egy része korg, mirani és yrch eredetű [5] Az útmutatások többségét erősen stilizált formában jegyezték le: a példázatokban és hősi énekekben (anane) kódolt üzenetet csak azok értik el, akik tudják, mire figyeljenek [6] A kontinens történetének mintegy félezer éves, az éjidők elmúltától a pyarroni istenek megnyilvánulásáig (más változatokban Orwella kimutatkozásáig) tartó szakasza [7] A Titkos szekta búvóhelye (Wayne Chapman: Keleti szél) [8] Az első írásos feljegyzés, az úgynevezett Arowini kiváltságlevél, a Pyarron szerinti 877– ből származik, és a dorani alapítók kézjegye mellett szerepel rajta az ASh szignó is, melyet a szakértők többsége Abdul Al Sahrednek tulajdonít [9] Az eset leírását barátja és krónikása, Niles Daray hagyta ránk
Menyétzugi csata című elbeszélésében. Kiderül belőle, hogy Reyal a Doranba vezető úron egy einbervadászok által működtetett fogadóban szállt meg, az éjnek évadján berontó haramiák ellenében a személyzet nőtagjainak védelmére kelt, és mikor utóbbiak az átkain derülő gonosztevőket sorra megölték, őt pedig ágyukba vitték, némán tette, amit egy bajnoknak ilyenkor tennie kell: úgy hitte, maga Krad ruházta fel szavait a pusztítás erejével [10] A két csoport közt nincs sem presztízskülönbség, sem rangsorvita: rég megtanulták, hogy egyik sem létezhet a másik nélkül [11] A női embervadászokat nem csoportosítják külön egységekbe, és stratégiai feladatot is csak szabályt erősítő kivételként bíznak rájuk. Harcolniuk, ölniük és meghalniuk szabad, háborúzniuk nem – utóbbi az erv kultúrában a férfiak dolga [12] A felkészítés egyes szakaszai a fémedzés fázisinak nevét viselik. Az irlav teremtésmítosz Ynev megalkotását is ugyanezekkel a kifejezésekkel írja le [13] Az átlagos embervadász negyvenesztendős korára a kötelezőkön felül tucatnyi – északföldi náció nyelvén ismeri a boldoguláshoz szükséges hatvan– száz kifejezést [14] A klánok nem tesznek különbséget a tiszti rangfokozatok kozott: az egyetlen érdemleges választóvonal harcos és elöljáró közt húzódik. Áz em– bervadász raj elöljáróját a szövetségi terminológia jobb híján hadnagynak, a különítményét száznagynak nevezi [15] Az Oighmából már új otthonukba, az egység számára kijelölt hosszúházba (sueris) térnek vissza, ahol negyvenesztendős korukig élnek [16] Mivel a klánok hagyományos kiváltságai közt az ítélkezés joga is szerepel, székhelyük pedig hiteles helyének számít, a birtokhatáron belül– ért – vagy kézrekerítésük után oda szállított – elkövetőkből rendszerint csak egy töredelmes
beismerő vallomás marad [17] A klán a Pyarron szerinti XX. században hozta létre első telepeit az Északi Hármak fennhatóságán kívül eső északnyugati vadonban; a ké– nyes vagy aggályos, dé jól jövedelmező megbízásokat azóta is ezeknek szervezi ki; Valódi természetükkel mindenki tisztában van, és kimondva– kimondatlanul tiszteli lakóik elszánását. Ha egy telep felfedi magát, a ket– tős hold kamarája tüstént szabad prédának nyilvánítja [18] Valódi szakadár közösség; az embervadász hagyomány szerint a Pyarron szerinti XIV. században széthullott Erm Tramis klán maradványa; búvó– helyét egyesek Anublienben, mások Krovalban vagy Riegarban sejtik [19] Kara: rendíthetetlen; az ősi irlavban természetes és mesterséges anya– gokra (vö. szikla, acél) egyaránt vonatkozhat [20] Uara: megfoghatatlan, az irlavban pára, árnyék és álom is [21] Iras: ilar eredetű kifejezés a nyughatatlanságra; az irlav víz, szél és szeszély értelemben is használja [22] A Szűz Vadász; az ilar mítoszok életet adó és halált osztó csillagistennője. Rítusai a hetedkor végére csaknem teljesen beleolvadtak a pyarroni pan– teonhoz tartozó Arel kultuszába [23] Ronca: kifogyhatatlan; az irlavban a fák, a ciklikusan ismétlődő természeti jelenségek és a Teremtés fő jellemzője [24] Meora: alaktalan; az írlav kozmogóniában a teremtett lények végállapota; mulandóság [25] Az Erm Meoras saját emblémájában egyesek a műit kimetszésére szol– gáló pengéket, mások az irlav ősmítosz viharmadarát, Cirtiedant vélik felismerni [26] Wayne Chapman: A halál havában [27] A hagyomány szerint Haonwell hercege tört az Erm Cadas vesztére fivérének P. sz. 1088– as meggyilkolása miatt, mely valójában a seoxlani Erm Roncas klán műve volt [28] Egy kevésbé hízelgő magyarázat szerint az elnevezés kedvelt
módszerükre, a gyújtogatásra utal. Semmiféle segédeszközre nincs szükségük hozzá, és kivételesen ellenállóak a hatásaival szemben: a feljegyzések tanúsága szerint a követ meglágyító tűzviharokból is sértetlenül kerülnek elő [29] Az Ikrek árulását követő évek eufemisztikus megnevezése; lásd még e dokumentum Embervadász GYIK mellékletét [30] Az Északi Szövetség erigow– i székhelyű, egyeztető és döntéshozó testüle [31] A szakértők megosztottak abban a kérdésben, valódi állatszellemekről, titkos – diszciplínáról vagy különleges mágiamozaikról van– e szó. [32] Wayne Chápman: Észak lángjai. [33] A valóság jóval bonyolultabb ennél. A bizonyosság igényével csak annyit jelenthetünk ki, hogy az élve elfogott embervadászok a pánt elvesztésének pillanatában végérvényesen elfelejtik a rájuk: bízott titkokat, a klánjuk lakhelyéhez vezető utat is beleértve.
