Levy L. Smith - Dark Love 1 - A Leszármazott

© Levy L. Smith - EgmontHungary Kft. 2009. Borító design © Egmont -Hungary Kft., 2009. Minden jog fenntartva.

Írta: Levy L. Smith Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2009.

A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője Szerkesztette: Luca Anna Borítót tervezt e: Redl Anna  Nyomdai kivitelezés: kivitelezés: Gelbart Nyomdaipari Nyomdaipari Kft. Kft. Felelős vezető: Geller Róbert ügyvezető igazgató www.egmont.hu

S

zorította a csuklómat a kötél. Kézfejemből kiszökött az összes vér, magatehetetlenül himbálózott a levegő dben. A fa vaskos törzse fájdalmasan nyomta a gerin cemet.

Tudtam, hogy abban a pillanatban, amint megmozdulok,

kifordul a jobb vállam. Csupasz lábujjaim átfagytak a megkeményedett éjszakai talajból sugárzó hidegtől. Beko szolódott, törtfehér szatén hálóingem jégfátyolként t apadt a  bőrömre. Elkaptak! Elkaptak! A testem gyenge volt, d e a lelkem tartotta magát. Foga mat összeszorítva viaskodtam saját magam ellen. A bennem szunnyadó sötétség lassan cafatokra tépett, de tűrnöm kel lett. Fejem előrebukott, hajam a szenvedés izzadság cseppjeitől összeragadt, az arcomra tapadt tincsek égették a bőröm. De nem sírtam. Nem adhattam meg nekik azt az örömöt, hogy könnyezni lássanak. Még akkor sem, ha meghalok.

A fájdalomtól többször  az ájulás küszöbén egyensúlyoz tam. Küzdenem kellett. Ha elveszítem az eszméletemet, véget ér a harc, és én maradok alul. Nem hagyhatom, hogy a Gonosz átvegye felettem az uralmat! Ameddig éber vagyok, küzdhetek ellene. Túl sok életet kockáztatnék azzal, ha csak egy pillanatra is elgyengülnék. Győznöm kell! Bármi áron. Bár az időérzékem kezdett cserbenhagyni, körülbelül egy teljes napja állhattam a próbát. Kiszáradt ajkam kicserepesedett és megdagadt. Fogam alatt csikorogva ropogott a por, torkomat kaparta a hid eg levegő. Legszívesebben sikoltottam volna tehetetlenségemben, de tudtam, hogy még a próbálkozásért is kár. Egyetlen kósza hang sem tört volna elő belőlem. Ugyan a kínoktól elhomályosult a látásom, de a körülöttem lebzselő árnyakat akkor is éreztem volna, ha teljes sötétség be  borul előttem a világ. világ. Elősz E lőször ör csak néhánya néhánya n voltak, aztán egyre többen csatlakoztak az előttem kialakult félkörbe. Füstszerű testükkel egy helyben lebegtek a föld felett. Figyel tek. Mintha valamiféle cirkuszi mutatvány lenne a haláltusám. Sandra Palmer harca a Gonosszal, Gonosszal, ma este, a Lakewood College College melletti erdőben! Tessék, csak tessék! A belépés in gyenes! Felkacagtam

magamban a saját fanyar viccemtől. Fájdalom nyilallt az oldalamba. Felszisszentem. -  Ne nevess Sandy! Nemsokára

az enyém leszel! - szólalt

meg a fejemben egy érdes férfihang. Egyre közelebb van. Már beszélni is tud hozzám! Eddig csak fizikai fájdalmat okozott, most már lelkileg is képes lesz terrorizálni. - Így van Sandy! - kacagott fel. -  Nem menekülhetsz menekülhetsz előlem előlem! Mivel erőszakkal nem győzhetett, most az elmém kínzásával  próbálkozik.  próbálkozik. Védekeznem kell, de hogyan?! Külön ben... Nem,  belegondolnom  belegondolnom sem szabad!

Ha azt hiszed, hogy képes vagy legyőzni, nagyot tévedsz! válaszoltam neki anélkül, hogy kinyitottam volna a számat. Gyerekkoromban anyukám mindig azt mondta, hogy aki magában beszél, az bolond. Az illetőt elviszik egy olyan hely re, ahol aztán addig tartják fogva, amíg ki nem irtják belőle az őrületet. Ma már tudo m, hogy ezek az emberek nem félkegyelműek. Megszállta őket valamilyen sötét erő, és ők csak küzdöttek ellene. Ahogy én most a saját démonom ellen. Ha -

anyu... - Anyádat

már megöltem! -  jelentette  jelentette ki érdektelenül érdektelenül a

démon. Úgy éreztem, mintha ezer hegyes tűvel szurkálták volna végig a gerincoszlopomat. Tisztában voltam vele, hogy a démonok  hazugok, ám az édesanyámhoz fűzött megjegyzése vészesen őszintének tűnt. Nem gyűrhet le a pánik, biztosan ez is csak egy csapda. A kínzás része. - Sokat szenvedett, végül éppen a te ágyadban öltem meg. Imádtam, ahogy sikított. A hangja beindított. Az utolsó sza vai  pedig egyszerűen örömmel töltöttek tö ltöttek el. Arra kért, hogy minél előbb kapjalak el, és büntesselek meg, amiért miattad kellett meghalnia - a démon hangszíne szinte szavanként változott. Először kegyetlennek tűnt, majd rejtélyesnek, végül sajnálkozónak. Egyértelművé vált, hogy hazudik. Mindent megpróbált annak érdekében, hogy elgyengítsen. Mint egy ripacs színész, aki túljátssza a szerepét. A gyenge pontomat kereste, amivel, ha előhozakodik, talán megadom magam. Anyukám valóban a gyenge pontjaim közé tartozott, de elég jól ismer tem ahhoz, hogy tudjam, soha, semmiért sem hibáztatna. A démon  próbálkozása  próbálkozása kudarcba fulladt, fulladt, tehát keresnie keresnie kellett egy újabb kapaszkodót. Ám ha elnyomom magamban az emlékeket, hiába kutat majd...

Tudom, hogy hazudsz! És elég bénán csinálod! El akarsz gyengíteni, hogy előtörjenek belőlem a félelmeim, és kínozhass velük. De abból nem eszel! - válaszoltam. Ekkor valami közeledni kezdett felém. Még lehajtott fejjel is éreztem. Jöttét hűvös szellő jelezte, felkavarta a lehullott, elsárgult faleveleket. Amennyire csak tudtam, felnéztem, hogy lássam, mi történik. Az egyik árny repült egyenesen a fejem irányába, majd amikor elért, gond nélkül felkúszott az orromon át a koponyámba. Nyakamon megfeszültek az izmok, fejem  pedig akaratlanul akaratlanul a fának csapódott. Megszédültem Megszédültem,, de a tudatomnál maradtam. Elnémult körülöttem az erdő. Olyan érzésem támadt, mintha valaki az emlékeim között matatna úgy, ahogy a turkálókban szokták a ruhákat válogatni. Ez kell, ez nem kell! A múltam számtalan boldog és rémséges pillanatából sejlettek fel képek, mintha az életrajzomból készült mozifilmet nézném. Több száz elfojtott érzést és benyomást tépett fel erőszakkal a démon. Majd a füstszerű képződmény - mint aki jól végezte dolgát - az or romon romon át elhagyta a testemet, és visszarepült a nézőtérre, a társai közé. Fejem újra előrebukott, összezárt szempilláim alól könnycseppek  szivárogtak elő. A fájdalom és az emlékek sajgó elegye elérte a hatását. Úgy éreztem magamat, mint akit megerőszakoltak, majd utána magára hagytak az út szélén. Féltem. Ahogy üveges tekintettel bámultam a talajt, az avar mozogni kezdett. Először azt gondoltam, hogy a szél játszik az idegeimmel, ám amikor a nesz nem csitult, egyértelművé vált: valami mászik felém. Egy hatalmas madárpók kúszott elő a levelek alól. Szőrös teste  undorral t öltött el. Aztán elő bukkant a levek alól még egy, majd újabb és újabb példány követte őket. Invázióba kezdett a pókhadsereg. Több tucat gyilkos igyekezett felém. Utáltam a pókokat, gyerekkorom óta irtóztam tőlük. A -

démon erősebb, mint gondoltam. Az emlékeim közül kiválogatta a legnagyobb félelmet, és azzal támad. Ráadásul türelmetlenül mindjárt egy egész osztag gal rohamoz. - Tudom, hogy ez csak illúzió! - hogy magammal is elhitessem, megpróbáltam kimondani a szavakat, de csak elcsukló nyafogás hagyta el ajk amat. amat. - Majd meglátjuk - nevetett a démon, miközben a pókok egyre közelebb értek. Csak a képzeletem játszik velem! A pókok nem léteznek, így nem is bánthatnak! Az eluralkodó pániktól az egész tes tem reszketett. A hidegtől lábamon elfehéredett és áttetszővé vált a  bőr. Mintha Mintha már nem is élnék. élnék. Az első pók elérte a lábfejemet. Ha ezek az állatok csak a képzeletemben léteznek, akkor irányíthatom őket. A gondolataimmal igyekeztem eltüntetni őket. Iszo nyatosan koncentráltam, de mindhiába. A madárpók megállíthatatlanul mászott felfelé a csupasz lábszáramon. A többiek követték. Szőrös lábaik szúrták a bőrömet. Ez mégsem fantázia! A  pókok élnek! élnek! Próbáltam lerázni lerázni őket a lábamról, lábamról, de azok katonás rendben fo lytatták a küldetést. Vezérük már a mellkasomon járt. Ahogy mocorogtam, a kötél kikezdte a csuklómat. Az állat a nyakamon keres ztül az arcomra mászott. Megráz tam a fejemet, hogy leess en rólam, de akkor néhány milliméterrel a szemem tett em,, mint mint egy eg y megsebzett megsebzett kutya. alatt belém mart. Nyüszí tettem  Nem ölhet meg! Hiába szabadít szabadít rám pókhordát, az álla tok nem gyilkolhatnak a mérgükkel. Ha meghalok, a démon búcsút inthet a testemnek. Ezt ő is tudta. Engem akar, csak játszik velem! Azt szeretné, hogy feladjam a harcot, és önszántamból átengedjem neki a vezetést. Nem kapja meg. Ki fogom bírni! Mindent kibírok! A lelkesedésem még ak kor kor sem csappant, amikor már a testem háromnegyedét madárpókok borították.

Ráadásul a mennyiségükből ítélve, néhány másodpercen belül egy szabad négyzetmilliméter sem lesz raj tam. - Gyenge próbálkozás - szóltam a démonhoz, miközben az egyik pók a jobb szemhéjamra mászott. - Ez még csak a kezdet, kislány - válaszolta önelégülten. - Bármit is teszel, erősebb leszek nálad - jelentettem ki teljes meggyőződéssel. - Még csak most jön a meglepetés! - nevetett. Az előttem gomolygó árnyak szétváltak, és megpillantot tam azt, amire legrémesebb álmomban sem számítottam. Donnie hevert a földön, derekán egy emberi formát öltött árny csücsült, és a hajánál fogva húzta hátra a fiú fejét, annyira, hogy a felsőteste elváljon a talajtól. Szívéhez egy hegyes karót szorított. Donnie arcán halálfélelem tükröződött. Sosem láttam ennyire rettegni. Magatehetetlenül néztük egymást, képtelenek voltunk segíteni a másiknak. - Sandra Palmer! Ha nem adod meg magad, a vámpírod meghal! -  jelentette  jelentette ki hivatalosan hivatalosan a démon. démon. - Donnie! - kiáltottam magamban. - Sandy, ő nem hallja a hangodat, ráadásul a pókpáncéltól még az arcodat sem látja! Azt akarod, hogy ez legyen rólad az utolsó emléke? - a kérdés annyira fájdalmasan ért, mintha az én szívembe szúrták volna a Donnie előtt tartott karót. Donnie jelentett nekem mindent. Ö az, aki megmentette a lelkemet. Ö az igaz szerelem! Ö az, akiért képes lettem volna meghalni! Most pedig ott hevert előttem, kiszolgál tatva, tehetetlenül. Ez minden kínzásnál fájdalmasabb volt. A fogyó hold kékbe hajló bíbor fényében megcsillant fájda lomittas tekintete! Pirkadt. Ha nem adom meg magamat, Donnie

mindenképpen meghal. Ha nem a karó öli meg, az első fénysugár fogja elporlasztani a testét. Elillant az összes maradék erőm, zsibbadni kezdett a tarkóm. A fiút már egy szer

feltámasztották, én pedig nem hagyhattam, hogy újra megöljék, hiszen a halála után, a Pokolban szörnyűségek várnak rá. Ugyan tudtam, hogy tiltakozott volna a döntésem ellen, ennek ellenére is meg kellett tenn t ennem... em... - Győztél! - a gondolattól összeomlott a lelkem. - Végre! - vágta hozzám egyszerűen a démon.

A pókok kékes füstté válva, kénszagot árasztva szálltak a magasba. A kötelek elengedték a kezemet, tehetetlenül a földre rogytam. Éreztem, ahogy tüdőmbe fullasztóan tömény anyag kezd szivárogni. Belülről származott, és gyor san terjedt. A démon elkezdte a helyfoglalást. Fuldokoltam. Fennakadt szememmel Donnie- ra néztem, aki kétségbeesetten bámult. Csak egy utolsó érintést! Maréknyi erőmet összeszedve kúsztam felé, de remegő kezem alól kicsúsztak a levelek, én pedig a fö ldre rogytam. Amikor ismét négykézlábra bírtam állni, Donnie szája mosolyra húzódott. Szemében gonoszság villant. Nem Donnie volt! Becsapott! A démon becsapott! A szerelmemet kihasználva sikerült átjárnia az eszemen! Szememet forgatva szidtam magamat. Hogy lehettem ennyire naiv? Dühödt forróság árasztotta el a testem, amitől

újult erőre kaptam, és valahogy két lábra álltam. Sípolt a tüdőm, ahogy levegő után kapkodtam. Már ben nem van! A démon fojtogat, hogy a tudatomat háttérbe szorítva átvehesse testem felet t az uralmat . Csak egy módon fé kezhetem meg! Mégpedig úgy, ha megölöm magamat. Meg kell ölnöm magamat!

Ekkor egy hirtelen jött erő a vállamnál fogva visszalökött a fának. Képtelen voltam védekezni. A démon még min dig hallgatja a gondolataimat, és meg akar fékezni? Szúró fájdalmat éreztem a hasamban, szemem kikerekedett tőle. Donnie volt az! Az igazi Do nnie! És kést döfött belém! Megöl, hogy megmentsen a szenvedéstől?

Teljesen elveszítettem a kontrollt a testem felett. Fejem újra a fának csapódott, az ajkam szétnyílt, és a számból a sűrű, sötét füst tört elő. Úgy, ahogy az olaj a föld alól. Ám a fekete anyaggal az életerőm is vészesen fogyatkozott. Meghaltam. Annyi másodpercem volt még hátra, amíg a démon ki nem költözik belőlem. Utána vége. Sandra Palmer halott! - Szeretlek, Donnie! - üvöltöttem magamnak, de ő sajnos nem hallhatta.

Fémes íz áradt szét a számban! Ez a halál íze? Ezt érzi az ember a túlvilágra menet? Vagy éppen az élet zamata? Kép telen voltam megállapítani, de még többet akartam belőle. - Donnie! - a gondolat addig visszahangzott a fejemben,

amíg el nem veszítettem az eszméletemet.

A sorsunk kiszámíthatatlan. Sohasem tudhatod biztosan, hogy ki vagy valójában. Bármelyik pillanatban fenekestül felfordulhat az életed. Én már csak tudom. A nevem Sandra Palmer . Néhány nappal korábban azt gondoltam, hogy átlagos amerikai lány vagyok, ak inek az életére még az „unalmas” szó sem megfelelő kifejezés. Most, a halálom pillanatában mindent másképpen látok.

S

zelíd bugással igyekezett feljuttatni a mikrobusz motorja a méretes  járművet  járművet a szerpentines szerpentines hegyi úton. Olyan érzésem támadt, mintha egy macska dorombolna az ölemben összekuporodva. Otthon mindig volt macskánk, néha több is egyszerre. Édesanyám szerette a cicákat, különösen a fekete színűeket. Azt mondta, hogy a többi állattal - és némelyik emberrel - ellentétben értelmet lát a szemükben. Csak éppen  beszélni nem tudnak. Én csodáltam, csodáltam, és egyben irigyeltem irigyeltem őket. Olyan méltósággal tudtak mindent a saját előnyükre fordítani, ahogy arra egyetlen más élőlény sem képes. Magasról tet tek a szabályokra, így mérhetetlen szabadságot harcolva ki maguknak. Büntetlenül lehettek gyönyörűek és kiszámíthatatlanok. A kedvencem Smoke volt, a nyúlánk nőstény cica. Kölyök korától fogva velünk élt, ezért rövid idő alatt olyan simulékony lett, hogy éjszakánként gyakran felmászott mellém az ágyba. Sőt

akadt reggel, amikor arra ébredtem, hogy a   mellkasomon elnyúlva dorombol. Kölyökként mindenhova követett, megállás nélkül játszani akart velem és a fonalgombolyagjával. Elválaszthatatlanok lettünk, sőt annyira összenőttük, hogy néha úgy éreztem, kitaláljuk egymás gondolatait. Elmeséltem neki az összes bánatomat, ő pedig hozzám jött, ha enni kért. Smoke azonban gyorsab ban felnőtt, felnőtt, mint mint én. Egyik napról a másikra a macskákhoz híven makaccsá és öntörvényűvé vált. Eltávolodtunk egymástól. Bárhogy igyekeztem a kedvében járni, érdektelenné váltam a szemében. Sokkal inkább érdekelte már a saját élete, mintsem az én szórakoztatásom. Megviselt és  bosszantott  bosszantott az elvesztése. elvesztése. Egyszer annyira feldühödtem, hogy a farkánál fogja  próbáltam magamh magamhoz oz ráncigál rá ncigálni. ni. Smoke visítva visítva nyávogott, majd olyan mélyen belekarmolt a kézfejembe, hogy ömleni kezdett  belőle  belőle a vér. A heg pedig a mai napig látszik, látszik, és arra eml e mlékeztet, ékeztet, hogy nem erőltethetem rá másokra a saját aka ratomat. Az eset után Smoke soha többé nem bújt mellém. Ami kor meglátott, kecsesen öntelt mozdulatokkal arrébb lép delt. Mint valami hercegnő, akinek galádul belegázoltak az önérzetébe. Lehet, hogy a macskák értelmesebbek a többi állatnál, ám a megbocsátás nem az erősségük. A testi és a lelki fájdalom ellenére Smoke számomra ugyanolyan fontos maradt, mint azelőtt. Viszont nem volt más választásom, mint hogy elfogadjam az ak aratát, aratát, miközben továbbra is fi gyelemmel kísértem az életét. Nyári esetéken például órákig néztem titokban, amint az udvaron bogarakra vadászott. Lapulva osont, majd amikor becserkészte az áldozatait, két első mancsával rájuk vetette magát. Szerencsétlen rovarok nem is sejtették, hogy a sötétben a végzetük közeledik feléjük. Aztán egyik  pillanatról  pillanatról a másikra másikra megszűnt megszűnt minden, minden, ami a világot jelentette számukra. Elképzelni is szörnyű, milyen lehet anny ira

kiszolgáltatottan

élni, mint egy bogár. Amikor vadásznak rád. Egyetlen rossz döntés, és máris vége az életednek. Ráadásul senkinek sem hiányzol majd, hiszen olyan, amilyen te vagy, van még kismillió a világon. Az utolsó másodpercben pedig tudatosul ben ned, hogy mennyire jelentéktelen is vagy valójában. Smoke a télen halt meg. Az állatorvos szerint mérgezett egeret ehetett. Amikor az udvaron elterülve megtaláltam, még élt, de a teste teljesen átfagyott. Tekintete megfakult, és a száján át vette a levegőt. Megfordult velem a világ. Óvatosan bevittem a házba, fekete bundája lucskos volt, és csepegett belőle a mocsk os os hólé. A fürdőszobában két törülközőbe bugyoláltam, majd a karomba véve befeküdtem vele a kádba. Úgy néztünk  ki, mint egy anyuka, aki a kis babáját  babáját próbálja elaltatni. elaltatni. És hasonlóra is készültem . Tudtam, hogy Smoke életét már képtelen leszek megmenteni, ezért szerettem volna tőle a közös emlékeinkhez méltóan elbúcsúzni. Úgy, hogy érezze, mennyire fontos volt nekem. Vészesen fogytak a pillanatok, én mégis tétováztam. Az elvesztése gondolatától leblok koltam. Mint mondhatnék neki? Majd jobb ötlet híján énekelni kezdtem. Potyogtak a könnyeim. A fürdőszoba visszhangzott sírástól el elcsukló hangomtól. Smoke nagy nehézségek árán felemelte a két elülső mancsát. Közéjük helyeztem a heges kezem mutatóujját. A cicám érezte, hogy szeretem, és a halála előtti utolsó másodpercek  ben  ben megbocsátott. Morzsányi erejét összeszedve a feje mellé húzta az ujjamat, és egy esetlen mozdulattal hozzádörgölőzött. Majd örökre lehunyta a szemét. Sohasem akartam másik macská t. Anyu azonban mindenáron ragaszkodott egy új kisállathoz. Különös, hogy a sötét hajam, valamint zöld szemem ellenére engem sohasem tekintett a kiscicájának. A szabadságomat semmibe vette,

Sandra Palmer csak papíron létezett. Ugyan már a tizenha todik életévem kapujában álltam, a többi fiatallal ellentétben nem mehettem el például bulizni. Pedig annyira szerettem volna a tankönyveken kívül néha mást is látni az életből, és barátokat szerezni. Ám anyu túlságosan féltett, ezért rám telepedett. Néha vitába is keveredtünk a zárdaélet miatt, de a lázadásaim mit sem értek. Édesanyám személye áttörhetetlen várfalként tornyosult elém. Viszont annál jobban imádtam anyut, hogy haragudjam rá, és tudtam, hogy ő is szeret. Ráadásul egymásra voltunk utalva az élet csatamezején. Apukám ugyanis a születésem után röviddel meghalt. Mindössze egyetlen fotó maradt belőle nekünk, amely anyu éjjeliszekrényén aranyozott keretbe foglalva vigyázott ránk. Amikor nagyon magam alá kerül tem, gyakran nézegettem a régi képeket, és megpróbáltam megpróbáltam elképzelni, milyen lenne, ha apa még ma is köztünk volna. Akkor biztosan másképpen alakult volna a gyerekkorom, és végre anyu szeme is mosolyogna.

Korábban még a családi fészektől sem voltam távol, ezért is csodálkoztam, amikor egyik este, a vacsoraasztalnál anyukám előállt egy hihetetlen lehetőséggel: meghívtak egy bentlakásos lányiskolába, és csak rajtam áll, hogy elfoga dom-e az invitálást.  Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Feltűnt egy parányi remény arra, hogy kiszabaduljak nyomasztó magányomból! Ráadásul az új iskolába kizárólag igazgatói invitálásra érkezhetnek olyan diákok, akik kiemelkedő tanulmányi eredményt értek el. Tehát végre lehetőségem adódott Smoke után új barátokat találni. Ráadásul hozzám hasonló képességű és érdeklődési körű embereket! Szívem szerint tétovázás nélkül igent mondtam volna, ám anyukám sápadt arca és vörösre sírt szeme elbizonytalanított. Valószínűleg már napokkal korábban megkapta a levelet, és

hosszasan viask odott odott önmagával, mielőtt előhozakodott a hírrel.

Kerülte a tekintetemet: ahelyett, hogy a szemembe nézett volna, a vacsorájára meredt. - Te mit szeretnél? - kérdeztem tőle óvatosan. Még véletlenül se akartam túl lelkesnek tűnni. - Azt, hogy ebben a kérdésben most te dönts! - válaszolta anélkül, hogy felnézett volna az ételből. Sajgott a szívem. A virágokkal mintázott asztalterítőn  pihenő kenyérmorzsákra kenyérmorzsákra fókuszáltam. fókuszáltam. Életem egyik legke ményebb döntése előtt álltam. Addig a pillanatig mindig azt vártam, hogy anyu végre felnőttként kezeljen. Viszont ak kor újra gondtalan gyerekké szerettem volna válni. Tudtam, anyu egy cseppet sem örült a meghívásnak, ám belátta, elég idős lettem, hogy én határozzam meg a jövőm alakulását. - Aludnék rá párat - bújtam  bújtam ki a felelősség felelősség alól.  Napok teltek úgy el, e l, hogy a lehetőségek súlyát súlyát mérlege ltem. Mindegyik változatban lett volna valami rossz is. Ha maradok, valószínűleg életem nagy lehetőségét szalasztóm el, ha pedig megyek, anyut hagyom magára. Végül egy tragédia hatására fogalmazódott meg bennem a döntés. Egy felettem járó, kitűnő tanuló lány öngyilkosságot követett el. Egyszerűen leugrott a város egyik hídjáról. Sen kinek sem szólt előtte, és nem látszott rajta, hogy mire készül. A holttestét mérföldekkel arrébb vetette partra a víz. Búcsúlevelében azt írta, hogy elege lett. Úgy érezte, senk i sem érti meg igazán, magányát pedig az iskolai sikerek sem enyhítették. Magamra ismertem a történetében. Szörnyű volt  belegondolni,  belegondolni, hogy egyszer nálam is elszakadhat a cérna. cérna. Még véletlenül sem akartam hasonló sorsra jutni. Döntöttem... A busz hirtelen jobbra kanyarodott, a lendülettől pedig csaknem a padlón kötöttem ki.

Bocsásson meg kisasszony - szólt hátra tisztelettudóan a sofőr. Agarest. A férfiban volt valami különösen nyugtalanító. Nem tud tam -

volna

megfogalmazni,

mi

zavart

benne,

de

amikor

a

 pályaudvaron  pályaudvaron megláttam megláttam a nevemet nevemet ábrázoló ábrázoló táblával, táblával, egy  pillanatig  pillanatig átfutott az agyamon, agyamon, hogy visszafordulok, visszafordulok, és hazaszököm. A hatvanas évei közelében járhatott, halántékán őszülő, sötétbarna hajjal, s az arcáról olyan kenetes világ - béke  békehangulat sugárzott, ami inkább felzaklatta az embert, mintsem megnyugtatta vol na. Szája szegletében letörölhe tetlen mosoly  pasztalata ült, világítóan kék szemében pedig sok év ta pasztalata tükröződött. Találkozásunkkor udvariasan kezet csókolt,  bemutatkozott,  bemutatkozott, készségesen készségesen átvette a csomagj aimat, majd a sötétített üvegű buszhoz érve kinyitotta az ajtót. Úgy éreztem magam, mint egy ünnepelt sztár, akit rövidesen a szállodájába fuvaroznak.

Anyukám szerint, ha egy férfi túl udvarias, akkor valami rosszban sántikál. Ez két do lgot jelenthet: anyu csak rossz indulatú pasikkal ismerkedett, vagy ezzel a jó tanáccsal is azt akarta elérni, hogy még távolságtartóbb legyek az em berekkel.  berekkel. Valószínűleg Valószínűleg az utóbbi megoldás megoldás a helyes, és be is  jött a terve. Annak ellenére is furcsa furcsa szerzetnek ítéltem Agarestet, hogy a kedvessége egyáltalán nem tűnt veszélyes veszélyes nek. Leszámítva a csuklóján díszelgő sólyomtetoválást, ami a csomagjaim átvételekor megvillant a felcsusszanó zakóujj alatt. Gondolkodtam rajta, hogy kikérdezem a minta történetéről, de nem tűnt túl beszédesne túl  beszédesnek, k, én pedig nem akartam tolakodó lenni az első találkozásunkkor. Biztosan találok majd rá megfelelő alkalmat az elkövetkezendő néhány évben. A mikrobuszban kilenc ember fért el kényelmesen. Az üléseket szövetkárpit helyett fehér bőr borította. A háttámlák on egy-egy zsebecske díszelgett, amelyekbe az iskolát népszerűsítő

katalógusokból raktak néhány példányt. Bár az interneten utána olvastam a Lakewood College- nak, kíváncsian vettem kezembe a hivatalos reklámanyagot. A kiadvány borítóján egy kastélyszerű épület díszelgett. Az első oldalról aztán kiderült, hogy korábban tényleg kastélyként működött, az 1800 -as években egy gazdag család építtette, ám hamarosan külföldre költöztek, és a közeli kisváros, Lakewood lakóira hagyták a  birtokot. Ötven éve alakított alakították  ák  át a kastélyt tanintézménnyé, amelyet három éve vásárolt meg egy vállalkozó. Ö csinált belőle magániskolát, ahová különösen kiemelkedő eredményeket  produkáló diákokat diákokat hívnak meg. meg. Gyakorlatilag afféle afféle zseniképző lett. A befektetők nagyvállalatok, és abb an a reményben költenek az iskolára, hogy az ott végző diákok segítségével eredményesebbé teszik majd a céget. Az iskola vezetősége a sok-sok milliót arra szánta, hogy a legjobb körülmények között, a legfelkészültebb oktatóktól tan ulhassanak a fiatalok. A szöveghez mellékelt képek alapján igazi álomiskolát hoztak létre. A szobák két -három fősek, és olyanok, mint a luxushotelek lakosztályai, saját fürdőszobával. Számomra hihetetlennek tűnt az egész: arra gondoltam mindössze reklámfogásról van szó. De ha csak a fele igaz annak, amit olvastam, akkor is királynőkhöz méltóan élnek ott a lányok. Az autó lassított, és befordult egy hatalmas, feketére má zolt, kovácsoltvas kapu elé. Agarest apró távirányítót vett elő a kesztyűtartóból, majd miután megnyomott rajta egy g ombot, a kapu lassan kitárult. A mikrobusz komótosan átgurult a  bejáraton,  bejáraton, és elindult elindult a fákkal szegélyezett, szegélyezett, salakkal salakkal leszórt úton. Mesébe illő környezet fogadott: hogy tisztábban lássak, még a napszemüvegemet is feltoltam a fejem tetejére. Az ősz k özeledtével özeledtével a sárguló lombok között lágyan bújt át a napfény, amitől az egész környék narancsos, bágyadt félhomályban úszott. Ugyan az összes ablak fel volt húzva, mégis a bőrömön

éreztem a szellő simogatását, és hallott am a madarak csicsergését. A tá volban kira jzolódó, ködfoltokkal ködfoltokkal borított dombok látványa fesztelen boldogsággal töltött el. A környék mérhetetlen nyugalmat árasztott magából. A lábam önkéntelenül mozogni kezdett az izgalomtól. Olyan lehettem, mint egy kiskutya, ami alig várja, hogy vége legyen az autóútnak, és csaholva szaladgálhasson a szabadban. Legszívesebben kipattantam volna a kocsiból, hogy hemperegjek egyet a még zöldellő fűben.  Néhány perc után az út szélesedni szélesedni kezdett, és a fák ko pottas nya, amelyen lombjai között kirajzo kirajzo lódott a kastély. kastély. El E lőször a tor nya, hatalmas óra mutatta a pontos időt. Majd a kőindákkal díszített homlokzat tűnt fel, végül elém tárult az egész épület. Tátva maradt a szám. Még lélegzetelállítóbb, és monumentálisabb volt, mint ahogy azt a katalógus borítója alapján elképzelte m. Az épület bejáratához rövidke lépcső vezetett, mindkét oldalát egy-egy oroszlánszobor vigyázta. A homlokzat falának  tövébe virágoskertet telepítettek, melyben néhány számomra ismeretlen növény mellett frissen nyíló rózsabokrok pompáztak vörösen. Ahogy meg világította őket a nap fénye, úgy tűnt, mintha a szirmaik lángolnának. A salakos út - a nagy színházakhoz hasonlóan - egy, a  bejáratot  bejáratot is érintő kört tett meg meg az épület előtt. Közrefogta a lépcsővel szemben álló kútszerű kőépítményt, amelynek a tövében öt lány ült a fűben szétszóródva, s rajztáblával a kezükben dolgoztak. Munkájukat egy negyven év körüli, kontyos, kosztümös, szigorú tekintetű nő figyelte, aki karját keresztbe fonva járkált a tanítványok között. Külsején és a viselkedésén egyértelműen látszott, hogy a tökéletesség megszállottja. - Megérkeztünk kisasszo ny! - jelentette ki Agarest, mi után a lépcső alsó fokától néhány centiméterre leparkolt. Az öregúr

megkerülte a mikrobuszt, kitárta a felém eső ajtót, s a kezét nyújtva kisegített a járműből. A friss, vidéki levegő már az első szippantáskor is hódítóan hatott rám. A városi füstfelhő után a tüdőm szinte könyörgött, hogy minél mélyebbeket lélegezhessem a tiszta oxigénből. Éreztem a tüzelő rózsák illatát, és a télre készülő fák hullani készülő leveleinek fonnyadó szagát. - Felkísérem a recepcióra, és amíg az igazgatónővel beszél, felviszem a csomagjait a szobájába - mosolygott Agarest, és elindult a lépcső irányába. A rajzoló lányok nagy része ügyet sem vetett az érkezésemre, mindössze az egyikük figyelt fel rám. Arcába omló fekete hajától nem láttam a szemét, csak a fej tartásából tudtam, hogy engem néz. Nagyot nyeltem, és megborzongtam. A lány bármelyik horrorfilmben megállta volna a helyét, mint a főgonosz. Távol kell tőle tartanom magamat, ha nem szeretnék a  jövőben lidérces lidérces álmokkal álmokkal küzdeni.

zámomra az otthon mindig a menedéket jelentette. A szobám az a hely volt, ahol el tudtam rejtőzködni a világ elől, és szerepek nélkül önmagam lehettem. Igaz, a magány az esetek többségében rettenetesen nyomasztó, ám megvan a jó oldala is. Amíg tanítási idő alatt számtalan elvárást támasztottak velem szemben, otthon mindössze édesanyámhoz kellett alkalmazkodnom. Fogalmam sem volt arról, hogyan tudom majd idegen lányokkal megosztani a privát tere met. Főleg, ha olyan lakótársakat fogok ki, akikkel nem találom meg a közös hangot. Mert bizony ez a lehetőség is benne van a  pakliban.  pakliban. Hiszen eddig kizárólag olyan fiatalokat fiatalokat ismertem, ismertem, akikkel egyáltalán nem voltam egy hullámhosszon. A legszo morúbb pedig az, hogy erre akkor gondoltam először, amikor a bejáratnál megpillantottam az ijesztő külsejű, arc

S

nélküli lányt. Bárhogy is legyen, nem futamodhattam meg. A Lakewoodba való beköltözésem volt az első saját döntésem, ami mellett foggal-körömmel kitartottam. Törekednem kellett rá, hogy a ma ximumot hozhassam ki felmerülő a lehetőségekből. Milyen naiv voltam...

A porta rögtön az aranyozott kopogtatókkal díszített, hatalmas, faragott fa bejárati ajtó mögött helyezkedett el. A  padlót márványból árványból kirakott indamotívum indamotívumok ok díszítették, amelyek amelyek az egész földszintet átszőtték. Az épületnek ebbe a részébe nem sok fény jutott, így a tágas térben nappal is a fehérre festett falakra szerelt apró lámpákkal teremtettek hangulatvilágítást. A bútorzat meglehetősen modern volt: hármasával elhelyezett fekete bőrfotelek szolgáltak a pihenésre, előttük sötétbarna asztalkák tették még komfortosabbá a teret. A recepciós egy fiatal, vörös, rövid hajú lány volt, aki alig látszott ki a robusztus asztal és az arra pakolt irodai kellé kek mögül. Az asztallal párhuzamosan aranyozott keretbe foglalt olajfestmény függött a falon, amely egy fa előtt álló női alakot ábrázolt. A kép illett a pillanatnyi hangulatomhoz: az idilli táj ellenére a kompozíció feszültséget sugallt, a női alak arcán  pedig vágy vágyódás ódás látszott. Sohasem Sohasem láttam korábban ezt a festmény, ám valamiért mégis rettentő ismerős volt. Mintha csak engem ábrázolt volna. - Üdvözöljük az intézményünkben kisasszony! - annyira magával ragadott az alkotás, hogy recepciós lány csicsergő hangja szabályosan megijesztett. - Az igazgatónő néhány perc múlva fogadja, addig kérem, foglaljon helyet! A rémülettől ökölbe szorítottam a kezemet, majd zavart mosolyt erőltettem az arcomra. Miközben farkasszemet néztem a kicsattanóan vidám, szeplős arcú lánnyal, arra gond oltam, vajon normál is-e, amit az elmúlt néhány órá ban tapasztaltam. Létezhet tökéletes iskola? Vagy az egész csak az elején tűnik

ennyir e

idillinek, majd néhány hét elteltével minden sötétbe  borul? A félelem félelem egyre egyre több kétséget halm halmozott ozott fel bennem. bennem. Anyu neveléséből kifolyólag bizalmatlan vagyok az emberekkel, ezért eddig mindenkit elmartam magam mellől. Ta lán itt az idő a változtatásra, és arra, hogy végre elhiggyem, az életben vannak jó dolgok és kedves emberek is. Nem mindenki ellenség. Ha lett volna oly an tantárgy, hogy életszeretet, járhattam volna Miss Silkyhez korrepet álásra. Az igazgatónő inkább hasonlított a régi sulim konyhás nénijére, mintsem egy elit isko la vezetőjére. Kosztüm és blúz helyett például apró virágokkal díszített, ujjatlan, otthonkaszerű ruhát viselt. Olyan nagyma- más volt. Amikor először megláttam, alig tudtam visszatar tani tani a nevetésemet, és rögtön éreztem, hogy sohasem fogom tudni igazán komolyan venni. Az épület előtt látott vékony nőnek éppen az ellentéte volt: testalkata a teltkarcsú és a kövér között ingadozott, és szigor helyett hel yett úgy vigyorgott, mint a tej betök.  betök. Haját Haját Kleopátra fazonúra vágatta, és fakó szőkésbarna szőkésbarna színéből következtetve már régóta nem festette. Lelakott kül seje mellett a viselkedése döbbentett meg leginkább. Beszélgetés közben néha a saját gondolatain kacarászott, de ami a legviccesebb volt, tíz másodpercenként kényszeresen horkantott egyet. Elgondolkodtam azon, vajon tisztában van -e undorító szokásával, vagy önkéntelenül csinálja. Így már nem csodálkoztam azon, hogy közel a hatvanhoz még mindig egyedülálló. Melyik férfinak kellene egy magára ennyire igénytelen nő? Gyaníthatóan örökre egyedül marad. Ennek ellenére egy cseppet sem tűnt boldogtalannak. Lehet, hogy titokban Agarest a szeretője? Elmosolyodtam a gondolattól. Miss Silkynek már az irodája is meglehetősen furcsa volt. Ahelyett, hogy az épület valamelyik illusztris részére helyezte volna székhelyét, egy második emeleti sarokirodában alakí tott ki

magának zugot. A szobácska mindössze akkora volt, hogy jó, ha ketten elfértek benne kényelmesen. Különö snek tartottam, hogy egy háromszintes épületben egy egérlyuk az igazgatói iroda, de úgy döntöttem, hogy a kíváncsiságomat most sem elégítem ki kérdezősködéssel. Ráérek vele. Egyébként is sokkal jobban érdekelt volna, hogy milyen adatok lehettek rólam abban a dossziéban, amelybe az igazgatónő néha beleolvasott. A vaskos  paksaméta  paksaméta úgy nézett ki, mint mint a ny nyomozós omozós sorozatokban sorozatokban az áldozatok aktái. Borítóján ott virított piros filccel a nevem, ám sokkal több papír sorakozott benne, mint amennyi információt összegyűjthettek rólam. Talán elemzéseket és szakvéleményeket is bekérhetek, mielőtt meghívtak? Próbáltam úgy helyezkedni, hogy egy- egy lopott pillanatban beleolvashassak a szövegbe, de Miss Silky meg nehezítette a helyzetemet: amint kiszúrta az érdeklődésemet, hátradőlt, és attól fogva maga előtt tartva tanulmányozta a jegyzeteket. Röntgenlátás híján csalódottan roskadtam vissza a székbe. Mi lehet ennyire titkos? Hiszen minden bizonnyal rólam van szó benne, én pedig tisztában vagyok a saját képességeimmel, és a múltamat is eléggé jól ismerem. Akkor miért kell rejtegetni az iratokat? Csak arra tudtam gondolni, hogy olyan információk is szerepelhetnek  benne, amelyekről vagy nem tudtam, vagy nem örültem volna nekik. -

Megtisztel bennünket azzal, hogy elfogadta a meghívásunkat - mondta Miss Silky olyan arckifejezéssel, mint amilyennel egy nagymama az újszülött kis unokáját nézi.  Nagyon vártuk vártuk már magát! magát! - Számomra megtiszteltetés, hogy gondoltak rám válaszoltam tisztelettudóan, amitől az igazgatónőnek még szélesebb mosolyra húzódott a szája. -  Nos, mint mint már biztosan tudja, a mi iskolai rendszerünk rendszerünk más, mint a hagyományos intézeteké. A Lakewoodban például

nincsenek osztályok. Diákjaink a saját tempójuk  ban fejlődhetnek, ami azt jelenti, hogy a tudásához mérten összeválogathatja a csoport beosztását  beosztását - tájékoztatott kacarászó hangon Miss Silky. - Az első órarendjét az előző iskolában elért eredményei alapján állítottuk össze. Ezen az első negyedév után változtathat. Az igazgatónő vaskos ujjaival beletúrt a mappában sorako zó  papírhalomba,  papírhalomba, majd kiemelt kiemelt egy almazöld almazöld kartonlapot, és átnyújtotta. Az órarendem volt. Egy napra négy -öt órát írtak össze, a legtöbb matematikából volt a héten. Pontosan tudták, hogy a logika közelebb áll hozzám, mint a megfoghatat lan, filozófiára épülő tudományok. tudományok. Kevés olyan dolog vol vo lt, amit amit ne a logikus oldaláról próbáltam volna megközelíteni: mindenre racionális magyarázatot kerestem. A gondolkodás a velem egykorúakkal ellentétben hamar része lett az életem nek. Ha valamiért, például ezért hálás voltam anyukámnak a szobafogságért. Nem azzal foglalkoztam, hogy éppen ki kivel  jár, hanem az élet mélységein mélységein elmélkedtem. elmélkedtem. Jó, persze nem azt mondom, hogy ez a normális... A nevetgélős beszélgetés lezárásaként Miss Silky feltápászkodott az asztaltól, és az egyik közeli fémszekrényhez lépett. A fiókok zárját számkódos rendszer védte. Az igazgatónő mindössze öt gombot nyomott be, de mutatóujja olyan gyorsan  járt, hogy képtel képte lenség lett volna megjegyezni a kombinációt. kombinációt. A zár halk berregéssel engedett. Miss Silky dudorászva matatott a többi tanuló dossziéja között, majd a helyét megtalálva elsüllyesztette az aktámat a szekrényben. Amikor végzett, laza mozdulattal meglökte a fiókot, amely éktelen zajt csapva csattant a helyére. - Akkor most megmutatom a szobáját. - Miss Silky még mindig olyan nagyisan beszélt hozzám, hogy arra vártam, mikor csíp bele az arcomba.

Útközben végighallgathattam a házirend rövidített változatát. Reggel kilenctől kezdődtek az órák, és délután négykor végződött a tanítás. A birtok ot ot csak Mr. Agarest felügyeletével lehetett elhagyni, aki a m ikrobusszal bárhova elszállította elszállította a lányokat a környéken. környéken. A kimen k imenőnek őnek este ny nyolckor olckor vége. Napi háromszori étkezés adott, egyéb igényeket vagy listán kell leadni, vagy pedig eltávozás idején lehet beszerezni. Idegenek csak előzetes engedéllyel érkezhetnek látogatóba. Kisebb termetű háziállat tartását megengedik, de előzőleg engedélyt kell kérni a vezetőségtől. Orvosi ügye let az iskola területén. Mobiltelefont tarthatnak maguknál a diákok, bár Lakewood környékén meglehetősen gyenge a térerő, így használni úgysem lehet. A tanulókat a központi számon ér hetik el, a hívásokat a szobában található vonalas készülé kekre irányítják. Aki kimenő hívást akar kezdeményezni, a portán teheti meg. Hasonló a helyzet a számítógépekkel, hiszen internetkapcsolat csak a könyvtárban lévő, jelszóval védett gépeken van. A könyvtárszoba azonban éjjel -nappal nyitva állt a tanulók előtt.  Nem tűnt tűnt bonyolultnak a szabályrendszer, szabályrendszer, ám á m egyszer re re nem tudtam megjegyezni az összes pontot. Miss Silky szavai helyett ugyanis sokka l jobban lekötöttek a saját gon dolataim. Addig attól tartottam, hogy meg kell magam ját szanom a Lakewoodban, az igazgatónő személye azonban eltörölte a kétségeimet. Nem tartottam tőle. Nevetséges viselkedése feloldotta benne m a felnőttekkel szembeni gátlá saimat. Most már értettem azokat a régi osztálytársaimat, akik szemrebbenés nélkül visszabeszéltek a tanároknak, és odafigyelés helyett végigbeszélgették az órákat. És szégyen helyett jóleső érzéssel töltött el. A jó kislány oldódott. Be kellett ismernem, hogy amióta az iskolához értem, felszabadult am. Mintha a lelkem

eddig egy kalitkába zárt madár lett volna, amely végre kiszabadulhatott. A diákokat az

első emeleten szállásolták el. A folyosó meglehetősen szűkös volt, az ablakokat pedig túl magasra tették ahhoz, hogy még alkonyatkor is beszűrődjön rajtuk a fény.  Nagyon korán sötétedett. Amikor Amikor megérkeztem, megérkeztem, a nap még vígan sütött, egy órával később viszont fáradtan bukott a horizont alá, miközben lilával kevert narancsos sugarakkal mázolta be az égboltot. Az egyre feketedő félhomályban a  portán látott látott lámpás lámpás megoldással világított világítottak. ak. Miss Silky megállt egy ajtó előtt a folyosó közepe táján, kettőt kopogott rajta, majd benyitott. Mintha egy dúsgazdag fiatal tinédzser lakosztálya tárult volna fel előttem. A szoba a kollégiumi lakokhoz képest kacsalábon forgó palota volt. Egy megtestesült álom. Az ajtóval szembeni fal csaknem tel jes egészében egy hatalmas, a hegyekre néző ablak volt, vörös függönyökkel. Előtte két, összetolt ágy állt, mellettük egy -egy íróasztallal. A bal oldali fekhelyen egy lány ücsörgött és könyvet olvasott. Amikor megláttam, megfagyott a vér az ereimben. Az a lány volt az, aki korábban olyan furcsán nézett rám a bejáratnál. Fekete haját most pánt fogta hátra, így tisztán láttam füstösre festett, vágott barna szemét, amely szomorúan csillogott csillogott távol-keleties vonású arcán. - Sandra, bemutatom az egyik szobatársnőjét, Sunnyt. Vele és az ikertestvérével fog együtt lakni. Remélem, jól kijönnek majd egymással. És még egyszer köszönjük, hogy elfogadta iskolánk meghívását - hálálkodott újra kacagó hangon az igazgatónő. Sunny köszönésként csak bólintott egyet, közben hunyorogva méregetett. Tehát nem is ő az az ijesztő lány, hanem a testvére. Ez azt jelenti, hogy két horrorfilmszereplővel kell minden este álomra hajtanom a fejemet? A gyomrom borsónyira

zsugorodott. Ahogy bámultuk egymást, kínos csend uralkodott el a szobában. Éppen fordulta m volna Miss Sil ky felé, hogy megköszönjem a kedvességét, amikor észre vettem, hogy az asszony már nem áll mellettem. A fizika törvényeit meghazudtolva olyan gyorsan tűnt el, mintha ott sem lett volna. Ez a testalkata miatt különösen meglepett, de biztosan elbambultam...

Közvetlenül a bejárat mellett, a sarokban állt az egyetlen  bevetett ágy, ágy, amiből amiből gyorsan rájöttem, hogy az lesz az enyém. enyém. A szabad végéhez egy íróasztalt helyeztek. A jobbomon há rom szekrény sorakozott, amelyektől meglehetősen szűkössé vált a  privát terem. terem. A szobában adódó lehető legrosszabb he lyet kaptam meg, ám bele kellett törődnöm a sorsomba, hiszen én voltam az új lány, az egész iskolában én rendelkeztem a legkevesebb joggal. Anyu szerint a rossz körülményektől nem szabad kétségbeesni, inkább a jót kell bennük keresni. Az ágyam esetében példáu l azzal tudtam vigasztalni maga mat, hogy a szűkössége miatt kiváló kuckót alakítok majd ki belőle. Teszek például a falra posztereket. Amikor befejeztem a felderítést, meglepetten vettem észre, hogy S unny még mindig bámul. Világéletemben utáltam, ha néznek, főleg ezzel a megfejhetetlen tekintettel, mint ezé a lányé. Úgy éreztem, mintha a gondolataim között olvasna, és ismerné az összes titkomat... Tessék, már megint előítéletekkel közeledem egy ismeretlenhez, miközben ő valószínűleg csak érdeklődik az új lakótársa iránt. Igyekeznem kell összebarát kozni vele, hiszen gyakorlatila g együtt fogunk élni.  Nagy levegőt vettem, és jobb kezemet előrenyújtva léptem egyet felé. - Szia, Sandrának hívnak - mosolyogtam.

Sunny közelebbről még furcsább szerzetnek tűnt: hosszú körmeit feketére festette, sápadt bőre szinte világított, az orrában  pedig kis karika karika csüngött. csüngött. - Meg fogsz halni! - válaszolta a lány egykedvűen, anélkül, hogy megmozdult volna. A hatalmas szoba

hir telen telen

miniatűrre zsugorodott körülöttem. Megszédültem. Mit beszél ez a lány? Meg fogok halni? Alsó ajkam remegni kezdett, de nem a félelemtől, ha nem a meglepetéstől. Legalábbis tudat alatt ezzel áltattam magam. Próbáltam barátságosan közeledni Sunny felé, ő azonban viszonzásként rám támadt. Ügy kaptam vissza a kezemet, mintha izzó kályhához értem volna. - Látom a jövődet! Meg fogsz halni! - ismételte, és meg mertem volna rá esküdni, hogy egy pillanatra mosolyra húzódott a szája. Sohasem jöttem ki a darkokkal. Folyamatosan a Sátánról és a Pokolról hadováltak, és úgy tettek, mintha ők lennének a világ legbölcsebb teremtményei, amiért valamennyire tisztában vannak az okkult tudományokkal. Akkor még nem is említettem az antikrisztusról és egyéb hülyeségekről szőtt eszméiket. És tessék, a sors jól kitolt velem: össze kellett költöznöm két  buggyant  buggyant lánnyal - hiszen a bejáratnál tapasztaltakból egyértelművé vált, hogy a testvére is teljesen kattant. Csodálatos. Frappáns válasz hiányában zavart mosollyal hátat fordítottam Sunnynak. Mr. Agarest gondos volt a felhurcolkodásnál, a kézipoggyászomat az ágyra helyezte, a bőröndjeimét pedig a szekrényem elé hordta. Ha szállodában l ettem volna, biztosan  busás borravalót borravalót adok neki. neki. Leheveredtem a takaróval fedett fedett fekhelyre, ölembe vettem a táskámat, és kiemeltem belőle azt a  piros masnival masnival átkötött csomagot, csomagot, amelyet amelyet édesanyám édesanyám adott az indulásomkor. Azt kérte, hogy csak akkor bontsam ki, amikor

megérkezek Lakewoodba. A csomagolópapír ropogásától karácsonyi hangulat kerített hatalmába. Szinte éreztem a fenyőfa  jellegzetes,  jellegzetes, szúrós illatát. illatát. Feltéptem Feltéptem a papírt, amely alól egy könyv keményfedeles borítója villant elő. Nem tudom, mi másra számíthattam volna anyutól: egy pillanatig a csalódottság zsibbadását éreztem a szívemben, ám a bénultság szertefoszlott, amikor elolvastam a b orítóra írt szöveget: „Emlékeim” . Kinyitottam a könyvet, és amikor megpillantottam az első oldalra ragasztott fotót megfordult velem a szoba. Apu nézett rám vissza a képről. Mosolygott.

K

incsként kell őrizni a szívünkben az emlékeket, mondta anyukám mindig. A könyv második oldalán azt írta, hogy tudja, nehéz volt meghoznom a döntést, és neki tiszteletben kell tartania az akaratomat. Ám rettenetesen félt engem, ezért készítette el búcsúzóul az emlékkönyvet. Az év minden napjára készített egy -egy bejegyzést, és arra kér, hogy  bármennyire  bármennyire is hajt hajt a vágy, ne rohanjak rohanjak előre benne. benne. Hiszen az ember egyik legfőbb erénye, hogy képes önmagán felülemelkedve mértéket tartani. A meghatottságtól elmosolyodtam. Anyu sírt, amikor a pályaudvaron útnak engedett. Belátta, hogy felnőttem, de számára örökre a kislánya maradok, akiért tűzbe tenné a kezét. Hálás voltam az ajándékért és ugyan nehezem esett, de tiszteletben tartottam a kérését, és nem lapoztam tovább. Becsuktam a könyvet, s miközben a

mellkasomhoz szorítottam, azon tűnődtem, hol lehetne a legjobb helye. Ahol nem találja meg senki. A folyosóról gongszó szűrődött a szobába. Sunny összecsukta a könyvét, lassú mozdulatokkal feltápászkodott az ágyról, majd elindult felém. Olyan szúrós tekintettel bámult, hogy egy másodpercig azt hitt em a gong egy jel, mint a  bokszmeccseknél, a lány pedig rögtön elvágja a torkomat. Még a lélegzetemet is visszatartottam, ám Sunny az ajtóhoz lépett, és kiment a szobából. Akkor esett csak le, ho gy a hanggal a vacsoraidőt jelzik. A könyvet gyorsan a párnám alá csúsztat tam, és követtem a lányt.

Az étkezőt is monumentálisra tervezték. A földszinti helyiségben az ablakok a földtől csaknem a mennyezetig értek. Odakint már teljesen besötétedett, de nem zavart, mert így a fehérre meszelt falú, kőmozaik padlózatú étkező még hangu latosabbnak hatott. A teremben szétszórt, fából készült, fehér csipketerítővel letakart asztalok és a hármasával négyesével köréjük pakolt székek egyszerű tervezésűek voltak, mégis egy gazdag család luxusvillájába illettek volna. A mennyezetről régies stílusú kristálycsillárok függtek, és szórt fénnyel árasztották el a teret. Ami azonban a leginkább meglepett, hogy a hétköznapi menzáktól eltérően az ételt felszolgálták. Négy, húsz év körüli lány, egy -egy zsúrkocsit tolva mindenki elé odatette a fehér porcelántányérba kimért adagját. Ebben a környezetben az ember önkéntelenül is odafigyelt az etikett betartására. Ugyan addig sem ettem disznó módjára, a Lakewoodban azonban a szalvétát is az ölembe fektettem, és

egyenes derékkal ültem a székemen. Még a könyökömet sem tettem az asztalra, pedig erre korábban sohasem ügyeltem. Egyedül vacsoráztam, amit egyáltalán nem bántam. Í gy legalább fel tudtam mérni a terepet, és valamennyire átlátt am a viszonyokat. Megállapítottam, hogy nagyon sokféle lány jár ebbe az iskolába. Pedig azt gondoltam, a kiválasztottak nagy jából egyformán élik az életüket. Tévedtem. Tévedtem. Itt is megtalálható minden olyan klikk, ami az összes többi sulit  jellemzi.  jellemzi. A csúcson a nagymenő nagymenő csajok csajok vannak, vannak, akik amellett, hogy jól tanulnak, még dögösen is néznek ki. Utánuk következnek a szép, ám butuska lányok, akik minden erejükkel azon dolgoznak, hogy egyszer bekerüljenek a nagymenők közé. A ranglétrán alattuk találhatók az okostojás ok, akik ugyan nem néznek ki jól, de az iskola kiemelkedő teljesítményt nyújtó diákjai között is brillíroznak. A legalsó fokon pedig Sunnyék, az elborult ikrek tanyáznak. Összesen hetvenen jártunk az intézménybe, de elképzelésem sem volt arról, hogy melyik  lánnyal tudnék szót érteni. Hiszen ha valakivel haverkodni kezdek, a klikkjé hez is csatlakoznom kell, a fel soroltak közül viszont egyik csapathoz sem volt kedvem be szállni. Nem ismeretlen a helyzet, hiszen az előző sulimban sem találtam a helyemet, ám azért az mégiscsak meglepő lenne, ha a csodabogarak között is különc maradnék. A legmenőbb csaj egy szőke, kék szemű lány volt, a töb biek Dianának szólították. Őszintén szólva sohasem gondoltam volna róla, hogy egy zseninek kikiáltott okoska. Nem mintha különösebb problémám lenne a szép emberekkel, de addig nem igazán találkoztam olyannal, akinek a csinos külseje mellett észt is osztott az élet. így azonban egy igazi mázlista. A maguknak való ikreken kívül minden csaj itta a szavait, de láthatóan csak ketten álltak hozzá igazán közel: a két udvarhölgye. Egyikük a fiúsan rövidre vágott, barna hajú Rebeca volt, akinek a teste is

leginkább egy srácéra emlékeztetett. Igazi elöl deszka, hátul léc típus. Másikuk  a mediterrán külsejű Glória, akit ugyan szép arccal áldott meg a sors, de a feneke akkorára nőtt, hogy ültében lelógott a székről. Meglepetten vettem észre, hogy az utánfutók tekintetében sokkal több gőg lakozott, mint Dianáéban. Lerítt róluk, hogy  büszkék magukra, ami a miért ért a szőke lány társaságában lehetnek, és vacsora közben felsőbbrendűen méregették a többieket. Egyszer Glóriával össze is találkozott a tekintetünk. Néhány másodpercig néztünk egymást, majd egy grimaszt vágva visszafordult barátnői felé. Vártam, hogy valami velős meg jegyzést  jegyzést tegyen rám, de egy szót sem szólt. Ekkor tudatosult tudatosult  bennem,  bennem, hogy a lányok lányok egész vacsora alatt alatt némán némán ültek. Egy kósza szófoszlány sem hagyta el a szájukat. De nem csak Dianáék maradtak csendben: az étkezőben senki sem b eszélt, kizárólag nézték egymást. Vajon az illem fojtotta beléjük a szavakat, vagy a Lakewood diákjai egyébként sem fecsegősek? És a felismerés pillanatában - a lányokhoz hasonlóan - a gondolataim is elnémultak. Felerősödött az evőeszközök zörgése, és elviselhetetlenné vált a porcelántányéron meg megcsusszanó fém csikorgása. Mintha az agyamat kaparták volna. A hangok szabályosan fájdalmat okoztak. Lehajtot tam a fejemet, hátha enyhül az érzés, de akkor már késő volt. El kellett hagynom a termet, ha nem akartam pilla natokon belül sikítva kirohanni. Amint hátat fordítottam a tömegnek, éreztem, ahogy minden szem rám szegeződik. Szinte égetett a tekintetük. Összeszorítottam a fogamat, és magamra higgadtságot erőltetve, emelt fővel távoztam. Fogalmam sincs, hogy bírtam ki, de megcsináltam. Ahogy látótávolságon kívülre kerültem, vállam előrebu kott, és fejemet lehajtva összeszorítottam a szemem. Szám talan kérdés fogalmazódott meg bennem, de ismerve ma gamat

tudtam, hogy amint szabadjára engedném őket, félni kezdenék. A többi emberrel ugyan nehezen értettem szót, de a saját határaimmal tisztában voltam. Ha kapkodok, ös szezavarodom. A legbonyolultabbnak tűnő helyzetek megoldása gyakran a türelem. Szapora léptekkel a szobám felé vettem az irányt. Semmire sem vágytam jobban, mint egy forró fürdőre. A hatalmas kastély kietlen folyosóin visszhangoztak a lépteim. A falra szerelt apró lámpák éppen annyit fényt adtak, hogy az ember tájékozódni tudjon, és ne essen hasra, de még így is koncentrálnom kellett, hogy az egymásba nyíló folyosókon el ne tévesszem a helyes irányt. Az épület süket falai között nyugalomra leltem, még a cipőm tompa kopogása sem zavart. Már közel jártam a szobámhoz, amikor lágy, hűvös szellő kapott a hajamba, s hirtelen valami elsuhant a jobbomon. Megtorpantam. Óvatosan hátrafordítottam a fejem, de rögtön visszakaptam, amikor a másik oldalamon egy újabb folt száguldott a sötétségbe. Olyan gyorsak voltak, hogy nem tudtam megállapítani, mik repkednek körülöttem. A folyosóra újra néma csend telepedett. Mintha az egész meg sem történt volna. Megdermedtem. Denevérek vannak az épületben? Igen, ez volt a legkézenfekvőbb lehetőség. Az eszem azt diktálta, hogy induljak, de abban a pillanatban moccanni sem  bírtam.  bírtam. Csak álltam és vártam. vártam. Mire? Nem tudom. Végül az imént érzett szellő újra belekapott a hajamba. Erősebben, mint korábban. Jönnek! Még többen jönnek! Izmaim felengedtek, és mint ha ágyúból lőttek volna ki, fut ni kezdtem. Olyan gyorsan, ahogy még sohasem. Közeledtem az ajtóhoz, mindössze néhány méter választott el tőle. Elérem! El kell érnem, mielőtt ezek érnének el engem! Már a kilincsért nyúltam, amikor az első árny a fejemmel egy vonalban, szemmagasságban tovasuhant. Mintha keresztülrepült

volna a testemen. Elgyengültem, megbicsaklott a térdem, és a hátammal a keményfa ajtónak csapódva a föld re rogytam. A hajam az arcomba omlott, igyekeztem minél gyorsabban kisodorni a tincseket, hogy lássam, mik ezek. Az árnyak hang nélkül záporoztak, voltak vagy ötvenen, és annál hosszúkásabbaknak tűntek, hogy denevérek legyenek. Ráadásul az egyikük átment a fejemen! Te jó ég! Tátott szájjal bámultam magam elé, amikor a rézkilincs kattanása megtörte a csendet, és kinyílt mögöttem az ajtó. Rémülten fordultam hátra, kezemmel az arcomat takarva, hogy megvédhessem magam, de megkönnyebbülésemre csak Sunny állt a bejáratban. Sosem gondoltam volna, hogy valaha annyira fogok örülni a délután még bolondnak ítélt szobatársnőmnek! - Te meg mit csinálsz? - kérdezte a tőle megszokott, rezzenéstelen  hangon. - Te is látod őket? - lihegtem, ám amikor az árnyak irányába néztem, már mind eltűnt. - Miket? - vonta fel Sunny a szemöldökét. Első felindulásomban majdnem belekezdtem a különös történetbe, ám az utolsó pillanatban visszafogtam magam. Ha én a külseje miatt ütődöttnek gondolom a lányt, ő mit minek ítélne egy árnyékinvázióról szóló történet hallatán? Utálok hazudni, de ebben a helyzetben szükség volt rá. - A szentjánosbogarakat! szentjánosbogarakat! - jobb hirtelen nem jutott eszembe. - Biztos berepültek az ablakon! Sunnynak eltorzult az arca, mintha éles pengeként s ebet ejtett volna rajta a hülyeségem. - Sejtettem, hogy bogaras vagy, de hogy ennyire... - jegyezte

meg gúnyosan, majd az ajtót nyitva hagyva visszasétált a szobába. Fájdalom nyilallt a térdembe, amikor feltápászkodtam a földről, de szerencsére képes voltam megállni a lábamon,

úgyhogy nem törött csontom az eséstől. Mielőtt beléptem volna a szobába, még utoljára elnéztem a folyosón abba az irányba, ahonnan az árnyak érkeztek, de már semmit sem láttam a sötétben. Mik lehettek ezek? A padlót bámulva bebicegtem a szobába. Végre  biztonságban tudhattam magamat. Fújtam egyet, majd fogamat összeszorítva az ágyamhoz botorkáltam. Nos, kiderült, mi a jó az ajtóhoz közeli fekhelyben: ha megsérül a lábam, nem kell sokat vonszolnom magam ahhoz, hogy lepihenjek. Ha egyedül vagyok, vagy ok, kínomban biztosan nevetni kezdek a fa nyar poénon, ám Sunny jelenlétében kényelmetlenül érez tem magam. Gondoltam, egy kis beszélgetéssel oldhatom a helyzetet.  De mi ilyen esetben a jó téma? Semmi! - Te mióta laksz itt? - kérdeztem, majd a lány ágya felé fordultam.

Csaknem szívrohamot kaptam, amikor Sunny ágyán megláttam az ikertestvérét - az arcába lógó hajú lányt. Ugyanúgy nézett ki, mint amikor a megérkezésem kor először  találkoztam vele, csak most még ijesztőbben festett, mivel felém fordulva a jobb kezének mutatóujját egyenesen rám szegezte. Sunny vele szemben ült törökülésben, körülöttük számtalan kártyalap hevert. A lány megszólalt anélkül, hogy közben rám nézett volna: - Vérzel! A térdeden! Összeráncoltam a homlokomat. Akadozó mozdulatokkal lehajtottam a fejemet. A térdemen az eséstől felszakad a bőr, és a szivárgó vér három apró patakká szétválva csorgott a bokám felé. Meglehetősen mélynek tűnt a seb, ráadásul   a poros kőpadlótól fekete kontúrvonal jelent meg a peremén. - A fenébe! - sziszegtem. - Már csak ez hiányzott! Azt hiszem, hogy jobb, ha most elmegyek kimosni a sebemet!

A lányok azonban már nem ügyet sem vetettek rám: egymással szembefordulva, szótlanul kártyáztak tovább.

A fürdőszoba az ágyammal szemközi három szekrény mellett nyílt, odabent a csempétől kezdve a WC -kagylón át mindennek bézs színe volt. A mosdókagyló fölé egy tükrös szekrényt szereltek. Megnyitottam a piros jelzésű csapot, és  belebámultam  belebámultam a tükörbe. Szabályosan megrémültem a saját arcomtól. Nyúzott voltam, szememben pedig tagadhatatlanul ott  bujkált  bujkált a rettegés. A gondolataim feldúlt feldúlt tengerként tengerként hánykolódtak. Igyekeztem választ találni az árnyakra, de hiába gondolkodtam, nem leltem a megoldást. Aztán váratlanul egy újabb kérdés fogalmazódott meg bennem. Ha én hagytam el először az étkezőt, hogyan érhettek fel előttem az ikrek? Talán van egy hátsó lépcső vagy egy felvonó is a kastélyban? A forró víz gőzétől izza dni kezdett a homlokom, tükörké pemet pedig lassan elhomályosította a lecsapódó pára.

V

alaki megsimogatta az arcomat. A hűvös siklott az arccsont omról a nyakam

érintés lá gyan felé. Mintha  jégcsappal  jégcsappal rajzoltak volna a bőrömre. bőrömre. Beleborzong tam. Szememre ólomként nehezedett a fáradtság, de erőt vet tem magamon. Látni akartam, hogy ki ért hozzám! Meg kellett volna döbbennem, amikor tudatosult bennem, hogy egy félmeztelen fiú fekszik az ágyamban, de az egész helyzet természetesnek tűnt. Ahogy fölém hajolt, szőke, vállig érő hajtincsei aranyfürtökként himbálóztak az arca két oldalán, türkizkék szeme pedig vágytól felajzva csodálta a testemet. Ajkam szétnyílt, és egy halk nyögés tört elő belőlem. Páraként gőzölgött a leheletem. A rejtélyes idegen keze már a karo mat cirógatta, majd az oldalamra vándorolt. A hideg ellenére is verítékezni kezdtem, és bizsergett az arcom. Szatén hálóingem csiklandozva tapadt a bőrömre. Lehunytam a

szemem, élveztem az érintések minden pillanatát. Tenyere átszalad a lábamon, majd a hasamon keresztül a mellkasomra kúszott. Hiába próbáltam volna tiltakozni, a testem megdermedt. De az igazat megvallva eszembe sem jutott ellenkezni. ellenkezni. - Ne hagyd abba!- suttogtam, amikor a fiú keze

ismét a

nyakam felé vette az irányt. - Jó! - válaszolta férfiasan mély hangján az idegen. Néhány másodpercig megpihent a nyakamon a keze, erős ujjaival lágyan masszírozta az izmaimat. Aztán hirtelen rászorított. Tüdőmből  pillanatok  pillanatok alatt alatt kiszökött kiszökött az összes ö sszes levegő. Fuldokolni Fuldokolni kezdtem. kezdtem. Szemem hatalmasra nyílt, orrlyukam kitágult, a szám   pedig oxigénért kapkodott. Fájdalmat ugyan nem éreztem, de a  pontosan tudtam, tudtam, hogy a fiú meg akar fojtani. fojtani. Közben pedig édesen mosolygott rám! Védekezni próbáltam, de bénult végtagjaim továbbra sem moccantak. Körmömet  belemélyesztettem  belemélyesztettem a lepedőbe. lepedőbe. - Meg fogsz halni! - vi sszahangzott fejemben Sunny jós lata. og megmenteni. A Másodperceim voltak hátra. Senki sem f og légszomjtól hullámzani kezdett körülöttem a szoba. Eljött értem a Halál! A fiú az arcom fölém hajolt. Vigyorgott, közben szabad kezével a homlokánál fogva, egyetlen mozdulattal letépte az arcáról a bőrt. A húsa és az izmai között férgek bujkáltak. Szeme fehérje feketévé változott. Ahogy jobbra -balra ingatta a fejét, egy légy bújt ki az orrlyukából, majd az egyik szemgolyója alatt mászott vissza a koponyájába. Sikítani szerettem volna, de már ahhoz sem volt erőm. Az ujjak, ahelyett, hogy enge dtek volna, még erősebben rászorítottak a torkomra. A bőr nélküli fej közelebb hajók az ar comhoz, comhoz, és kitátotta a száját. Éreztem bűzös leheletét.

Az utolsó másodperceimben még láttam, hogy a légy előbukkan a Halál torkából, majd csak annyit éreztem, hogy a légcsövemnek ütközve a tüdőmbe repül. És megszakadt minden.

Úgy riadtam fel, mint aki arra eszmél, hogy élve akarják eltemetni. Sípolt a tüdőm, ahogy lélegezni próbáltam. Krákogtam, köhögtem, néhány másodperc kellett hozzá, mire végül újra levegőhöz jutottam. Az ágyamban voltam. Egyedül. Csak álmodtam! A tudat megváltásként könnyített a lelkemen. Élek! Pedig az egész szörnyen valóságosnak tűnt. A szám kiszáradt, testemről folyt a veríték, és a hajam csomókban állt a nedvességtől  Nagyon ritkán kísértettek lidérces lidérces álmok. álmok. Az utolsó ilyen ilyen emlék gyerekkoromból maradt, de akkor is mindössze ad dig ment el a képzeletem, hogy elraboltak az édesanyámtól. Minden kisgyerek küzd hasonló álmokkal, ám a mostani a legnagyobb  jóindulattal  jóindulattal sem volt volt hétköznapinak hétköznapinak nevezhető. Reszkettem. Reszkettem. A szomjúságtól önkéntelenül is megköszörültem a torko mat. Éreztem valamit a szájpadlásomon. Hiába próbáltam a nyelvemmel lepiszkálni, makacsul ráragadt. Kitátottam a szám, majd a hüvelyk - és a mutatóujjammal sikerült lekaparnom a „betolakodót”. Nem akartam hinni a szememnek. Egy légy volt, Lezsibbadtam, kiejtet tem a kezemből a bogarat, és még mozgott. Lezsibbadtam, amely azon nyomban elrepült. Még mindig álmodom? Körülnéztem a szobában. Bár odakint már pirkadt, az ikrek még mindig az ágyon ülve, a sötétben kártyáztak. Észre sem vették, hogy felriadtam. Vagy inkább nem akartak rám figyel ni. De talán nem is baj, így elkerültem egy újabb magyarázkodást. Sunny biztosan komplett idiótána k gondolt volna, ha az esti  bogárkeresős  bogárkeresős kalandom kalandom után egy rémálommal rémálommal állok elő. elő. Talán Talán

még a suliban is elterjesztené a lököttségem hírét. Nem lenne túl szerencsés friss diákként úgy bevonulni az iskola történelmébe, mint a lány, aki szellemeket lát! Az oldalamra fordultam, és összekuporodtam. Mi törté nik velem? Először a vacsoránál tört rám pánikroham, aztán a különös árnyak, a rémálom, most pedig a légy. Ugyan tényleg nem jellemző rám a félelem, de túl sok borzongató dolog történt velem egyetlen este lefo rgása alatt. Lehet, hogy csak az otthontól való elszakadás váltotta ki belőlem ezeket az élményeket, és a honvágy miatt fantáziálok? Igen, biz tosan ez lehet az oka! Tudat alatt haza vágytam. Azaz nem csak tudat alatt...

 Napközben ugyan még azt gondoltam, s ima ügy lesz a  beilleszkedés, de kiderült, hogy mégse megy olyan könnyen a dolog. Sunny ellenséges volt velem, halált jövendölt, ráadásul senki sem ült mellém a vacsoránál - egyiktől sem lett jó kedvem. Ám ezek ellenére nem adhattam fel, az nem rám vallott  volna! Én választottam a   Lakewoodot, nem futamodhatom meg! Nem vagyok már kislány! Szembe kellett néznem a félelmeimmel ahhoz, hogy még erő sebb lehessek!

E

z a rémálom annyira megviselt, hogy képtelen voltam visszaaludni. Bár az igazat megvallva nem is   akartam újra elszenderedni: tartottam tőle, hogy ismét előbújna a tudatalattimból a gyilkos szőke herceg. A reggeli ébresztőig otthoni emlékekkel igyekeztem lekötni magam. Előszedtem a  párnám alá rejtett albumot, albumot, és fellapoztam fellapoztam apu képénél. képénél. Anyu szerint apa remek ember volt. Kötelességtudó, kedves és figyelmes. Emellett persze nagyon jóképű is. Olyan szépen mosolygott. A legtökéletesebb pasi, akit valaha láttam. Biztosan nagyon jó apa lett volna, ha nem hagy el bennünket. Azaz meghalt, de ha mesélnem kellett róla, mindig úgy fogalma ztam, hogy elhagyott. Í gy az emberek nem kezdenek el sajn álni, amiért félárva vagyok. Nekem pedig nem kell kellemetlenül éreznem magam, amikor az érdeklődők őszinte részvétet

nyilvánítanak. A mai világban már hétköznapivá vált, h ogy a férfiak kibújnak a családi kötelezettségek alól. Ugyan apa sohasem hagyott volna cserben bennünket - és ezért néha lelkiismeret-furdalásom is volt, amikor hazudtam - a hiány hasonló lehet. A fotót nézve újra megállapítottam, hogy az orromat és a számat tőle örököltem. Anyu szerint az eszemet is, aminek abban a helyzetben egyáltalán nem örültem. Éppen azért vágyódtam haza, mert az aputól örökölt képességem miatt egy eldugott iskolában szenvedtem. Az élet néha produkál furcsa összefüggéseket. Megsimogattam a képen apu arcát. Vajon látja odafentről, hogy mik történnek velem? Eszembe jutott, hogy elte lt egy nap, így egy újabb emlék re re lapozhattam. Amikor megpillantottam az oldalpárt, úgy éreztem, mintha leszakadt volna a szívem a helyéről. Egy közös képen mosolyogtam a nagymamámmal, a fotó mellé pedig anyu egy gyerekkori rajzomat is beragasztotta, amit a családunkról készítettem. A nagyi egy évvel ezelőtt ment el: Szent Iván éjjelén örök re elaludt. Amikor arra go ndoltam, hogy egyszer én is meg halok, hasonlóképpen szerettem volna távozni a földről. Békésen és stílusosan. Mama rengeteget jelentett a számomra, ezért hálás voltam a sorsnak, amiért nem kínozta súlyos betegségekkel. Amikor kicsi koromban anyuval nála nyaraltunk a vidéki házában, áhítattal hallgattam a régi törté neteit, amelyekben mindig volt olyan tanulság, amit később hasznosíthattam a saját életemben. Napokig sírtam, amikor meghalt. Mi lehet még a könyvben? Milyen fotókat gyűjthetett össze az anyukám? Igaz, megkért, hogy ne rohanjak előre, de az a dott helyzetben biztosan megértené, hogy csak az emlékeimbe kapaszkodva meríthetek erőt a túléléshez. Ha úgy tetszik, vészhelyzet van. A vágyam kényszerített, én pe dig engedtem a

kísértésnek. Lapozgatni kezdtem a könyvet, a lelkem pedig egyre könnyebb lett a többtucatnyi fotó láttán. Volt kép Smoke ról, az anyuval közös piknikekről, az első napról az iskolában, és még számtalan egyéb gyerekkori felvételt találtam magamról. Mosolyogva habzsoltam az emlékeket, ahogy az egyik  fotón a negyedik születésnapomra k apott apott tortát. Képtelen voltam leállni, míg végül az utolsó lapon is átrágtam magamat. Időközben kivilágosodott. Borús napra ébredt a környék. Az eget szürkéskék felhők takarták. Bármelyik pillanatban eleredhetett az eső. Talán az egész iskolában az volt a legnagyobb pozitívum, hogy nem kellett órákat utazni a szeszélyes időben. Otthon egy órámba telt, mire a házunktól elértem a suliig. Mindig figyelnem kellett az időjárás - jelentést,  jelentést, hogy megfelelően öltözzem fel. Akkor jártam pórul, amikor a meteorológusok elvétették a jóslatot, és útközben váratla nul elkapott egyegy-egy kiadós zápor. A reggeli ugyanolyan csendben telt, ahogy az előző esti vacsora. Ám most előre felkészültem - mivel sejtettem, hogy ismét egyedül kell étkeznem -, és magammal vittem az iPodomat. Az sem érdekelt, hogy a többiek emiatt beképzeltnek  tarthatnak: az esti rémálom után amúgy sem lett volna kedvem kedélyesen trécselgetni. Rajtam kívül láthatóan mindenki kipihente mag át. Még az ikrek is frissek vol tak, pedig szinte semmi sem aludhattak az éjjel. Fáradt én sem voltam, de a tudat, valamint a szomorú időjárás letört, és már csak a szokás hatalma miatt is szerettem volna kávét inni. Tudom, a koffein nem egészséges, de a vizsgákra való felkészülés során sajnos része lett az életemnek. Szerencsére más káros szenvedélyem nem volt, ám a suliba érve az első utam mindig a kávégéphez vezetett. És hiányzott. A lejátszót megállítva, az egyik pincérlánynál érdeklőd tem, hogyan tudnék a napi koffeinadagomhoz jutni? Ö pe dig a

legnagyobb megdöbbenésemre közölte: ebben az isko lában nem fogyasztanak fogyasztanak kávét. - Az igazgatónő szerint az elme frissítő ereje hatásosabb, mint bármelyik élénkítő ital - tette hozzá magasztosán, majd kis kocsiját tovagurítva eltűnt a hátam mögött. Arra gondoltam, hogy listát fogok írni az iskolában történt szörnyűségekről. Közéjük fog kerülni a kávétilalom is. Már idegeskedni sem volt kedvem, kínomban inkább elnevettem magam, és megpróbáltam kiélvezni a pillanat kevéske örömét. Például a reggelire felszolgált tojásrántottát. Ugyan az étel sótlan volt, de olyan fűszert szórtak rá, ami kiemelte az ízét. Visszagondolva a vacsorára, azt is só nélkül szolgálták fel. Lehet, hogy a Lakewoodban sót sem tartanak?

Az első órám matematika volt. Mint az kiderült, össze sen nyolcan jártunk a csoportba: legnagyobb pechemre Diana és a két utánfutó is az osztálytársam lett. Meglepett, hogy ezek szerint ők is kiemelkedőek a reál tantárgyakból. A szőke szépség az egyik első padban foglalt helyet, rögtön mögötte ültek a barátnői. Glóriáék valószínűleg kép telenek voltak eldönteni, ki üljön Diana mellett, ezért ez a felállás tűnt számukra a legjobb megoldásnak. Megnyugodva konstatáltam azonban, hogy Sunnyék nem az én csoportomba járnak, ők valószínűleg a humán tárgyakban jeles kedtek. Ez mondjuk a külsejükön is látszott - egy matekos biztosan nem mélyülne el a sötétség rejtelmeiben. A tanárnő, Miss Luideag frissen végezhetett az egyetemen, ugyanis meglepően fiatalnak tűnt. Skót akcentussal beszélt, és nyilvánvalóan szívathatták az iskolában, ugyanis különö sen

szigorúnak

tűnt. Reménykedtem, hogy sohasem kell a nevén szólítanom, mert biztosan beletört volna a nyelvem. - Mielőtt elkezdjük az órát, be kell nektek mutatnom iskolánk új tanulóját, Sandrát. Ö is közénk való - jelentette ki katonásan Miss Luideag, majd felé m fordult. - Sandra, mondj magadról néhány mondatot! A teremben olyan csend lett, hogy a légy zümmögése is mennydörgésnek hallatszott volna. Bár mindössze nyolc ember figyelt, úgy éreztem, mintha többezres tömeg előtt állnék, akik arra várnak, hogy a világ megváltásáról érte kezzem. Zavaromban az uj jaimmal  jaimmal babráltam, babráltam, és előre -hátra himbálóztam a sarkamon. A másodperc töredéke alatt kismillió változat átfutott az agyamon arról, hogy mit is mondhatnék. Még azt is lehetőségnek tekintettem, hogy beszámolok az elmúlt este r émes émes tapasztalatairól, de termé szetesen ezt a gondolatot gyorsan kivertem a fejemből. - Sziasztok! - kezdtem bele végül a mondandómba, mire a teremben lévő lányok kórusban visszaköszöntek. - Sandra Palmernak hívnak, az ismerőseim Sandrának szólítanak. Egy kisvárosból érkeztem, és remélem, sikerült helytállnom ebben az iskolában. Megtisztelő, hogy ilyen re mek emberekkel lehetek körülvéve, mint amilyenek ti vagy tok mosolyogtam.

Utáltam hazudni, hazudni, csakis önvédelemből önvédelemből tettem, tet tem, ahogy ahog y például apu esetében is. De abban a helyzetben például azért kellett elferdítenem az igazságot, hogy megkönnyítsem a  beilleszkedésemet.  beilleszkedésemet. Reméltem Reméltem,, hogy a vallomásom vallomásom meghatja meghatja a többieket, és nem lesznek velem olyan ellenségesek, mint addig. Bejött a tervem. Épp a könyveimet szedtem össze óra után, amikor odalépett hozzá Diana, és megszólított. A két utánfutó fintorogva nézte, amint példaképük leereszkedik az új lányhoz. Vagy a farmer, top és kapucnis felső összeállításom verte ki

náluk a biztosítékot, vagy féltették a pozíciójukat. Elnézve titkárnőkhöz illő ruhájukat, mindkét lehetőség életszerűnek tűnt. - Szia Sandy! Engem Judynak hívnak. Üdvözöllek nálunk! mosolygott. - Az igazg atónő megkért, hogy segítsek ne ked eligazodni az iskolában. Arra gondoltam, mi lenne, ha tanítás után átjönnél hozzánk, és beszélgetnénk egy kicsit négyesben a csajokkal?!

Miközben beszélt, Glóriáék felé biccentett a fejével. Ezek szerint amellett, hogy az eg ész napot együtt töltik, még közös szobában is laknak. Hogy tudhatják egymást elviselni? Ezen a kérdésen régebben is sokat gondolkodtam. Az előző sulimban ugyanígy megvolt a menő lányok klikkje, akik még pisilni is együtt jártak. Gyakorlatilag úgy visel kedtek, mintha testvérek lettek volna, ám ez csak a látszat volt. A felszín alatt folyamatosan konkuráltak egymással. Amikor valamelyikük új cipőt vásárolt, néhány óra múlva a többiek közül is akadt egy, aki még annál is drágább ruhadarabot vett. És a lici t egyre csak nőtt, az évek múlásával már a pasizásban is az számított, hogy kinek a lovagja népszerűbb. Ezzel pedig a lányok a maradék agyukat is feláldozták a sikeresség oltárán. Dianáék csapata annyiban különbözött a többi libáétól, hogy hivatalosan is zseninek nyilvánították őket. Lehet, hogy tényleg nem kellene előítélete sen viszo nyulnom hozzájuk? Bár az nem sejtetett túl sok jót, hogy Sandynek hívott, amikor a bemutatkozásnál megkértem őket, hogy szólítsanak Sandrának. Utált am a Sandyt. Olyan bénán hangzott. - Nagyon kedves vagy Diana! - hálás mosolyt erőltettem az arcomra. - Tanítás után átmegyek, hogy megismerkedjünk!  Nem tudtam mást mást tenni, mint mint beleegyezni beleegyezni a meghívásba. meghívásba. Egyébként sem nagyon találhattam volna kifogást, hiszen a Lakewoodban éjjel-nappa l össze vagyunk zárva, az első délután

 pedig nyilvánvalóan nyilvánvalóan nem kell annyit annyit tanulni, tanulni, mint egyébként. egyébként.  Nem volt menekvés. menekvés. - Rendben Sandy! A 201- es szobában lakunk. A második emelet első szobája. Várunk! - hadarta, majd csatlakozott a többiekhez, és szó nélkül elindultak a következő órára. Ugyan a nap hátralevő részét is egyazo n csoportban töltöttük, Diana nem szók többet hozzám. Néha biztatóan rám mosolygott, amikor a tanárok kérdeztem tőlem valamit, de egyértelművé vált, hogy csak azért teszi, mert Miss Sikly rásózta a feladatot. És ez így volt rendjén, sőt az lett volna meglepő, ha a legmenőbb lányok maguktól akartak volna velem barátkozni. Hálásnak kellett volna lennem Miss Sil kynek, amiért éppen Dianát kérte fel idegenvezetőnek, de miért nem tudta egy napp al később rám uszítani a cicafalkát? Vajon miről fogok beszélgetni velük? A legújabb Guccitáskákról? Vagy a pillan atok alatt megszáradó körömlakkról? Esetleg a csókálló szájfényekről?  Netalántán  Netalántán arról, hogy milyen milyen cuki fiú Ro bert Pattinson? Nos, egyikhez sem tud tam volna érdemben hozzászólni. Szerettem felkészülni a rám váró kihívásokra, hogy otthonosan érezzem magamat a kellemetlen helyzetekben is. Ám most teljesen tanácstalanul és védtelenül álltam az esti program előtt. Nincs mese, kicsúszott a kezemből az irányítás. Sodródtam az árral, és csak a jó szerencsémben bízhattam, hogy nem süllyedek el a megvadult megvadult tengerben.

ebeca, Glória és Diana egy ízig -vérig csajos szobában lakott. A tapétától a függönyig minden berendezé si tárgyukon volt a rózsaszín valamely árnyalatából. Mintha egy olyan kislány szobájába csöppentem volna, akit módos szülei hercegnőnek akarnak nevelni. Nekem személy szerint felfordul a gyomrom a rózsaszíntől, és valószínűleg lekaparom a tapétát, ha egy Barbie -házban kellene élnem. Felfoghatatlan volt számom ra, hogy vannak, akik direkt veszik magukat körül pink h olmikkal. Na, igen, nem vagyok egy tipikus csajos lány. Az egyik ágyon Rebeca csücsült törökülésben, összefont lábán pedig Diana feje pihent. A rövid hajú lány barátnője halántékát masszírozta, aki közben a Vogue legfrissebb számát lapozgatta. Glória az íróasztalánál, egy több száz oldalas könyv fölött görnyedt. A falra szerelt polcon álló hifiből Brit ney Spears

egyik dala szólt. De csak épp hogy hallhatóan, nehogy a zene megzavarja a lányokat a relaxálásban, amihez füstölőt is gyújtottak. A markáns illatot már a folyosón is éreztem. A csajokon a napközben hordott márkás blúzoktól és szoknyáktól teljesen eltérő göncök voltak. Dianán egy fran cia  bugyihoz  bugyihoz hasonlító pink nadrág pink  nadrág feszült, felsőtestét pe dig spagetti  pántos, köldök köldök felett felett végződő végződő fehér fehér top takarta.   Rebeca fekete, rövidujjú, szűk szabású pólót viselt. Glórián pedig egy hálóinghez hasonló ruha lógott. A kopogásomat a zenétől valószínűleg nem hallották, Diana ugyanis akkorát ugrott, amikor beléptem, mintha megcsípte volna egy darázs. Vagy megijedt, hogy valamelyik tanár látogatja meg őket, vagy ennyire örült az érkezésem nek. Am egy  pillanatig  pillanatig sem áltattam magam: magam: tudtam, hogy az első verzió verzió a helyes megoldás. A magazint egy laza mozdulattal az ágyra ejtette, a lapok összegyűrődtek az eséstől, ő pedig törökülésbe vágta magát az ágyon. Napközben fel sem tűnt, hogy már -már  betegesen karcsú alakjához meglehetősen nagy mellel áldotta meg a sors. Sok lány a fél karját odaadná hasonló méretért. Szőke fürjei lazán omlottak a vállára, kék szeme ártatlanságot sugárzott. Még alulöltözve és smink nélkül is eszményinek tűnt. - Szia, Sandy! Örülök, hogy meglátogattál minket csicseregte. Mosolygás közben megcsillantak hófehér fogai. Elesettnek éreztem magam a tökéletessége mellett. Rebeca köszönés helyett c sak horkantott egyet. Glória pe dig úgy tett, mintha ott sem lennék. A vegyes fogadtatásból rögtön rájöttem, hogy az utánfutók biztosan nem lesznek a legjobb  barátnőim.  barátnőim. - Gyere, ülj ide! - pacskolta meg Diana maga mellett az ágyat. Minden porcikám tiltakozott az ellen,   hogy leheveredjek mellé, de ebben az elcseszett helyzetben képtelenség volt

 bármilyen  bármilyen kérésre, illetve illetve felvetésre nemet nemet mondani. Ha tiltakozom, a lányok megsértődnek, és rögtön indokot találnak Miss Silky előtt rá, hogy kiközösítsenek. Utána elterjesztik, hogy kiállhatatlan és hisztis vagyok, akkor pedig leshetem, mikor találok barátokat. Diana pontosan tudta, hogy úgy mozgathat, mint egy marionettbábut, és csak addig marad hatok két lábon, ameddig ő úgy akarja. Amint másképpen dönt, és elenged, a földre rogyva, magányosan várhatom, mire egy új  bábművész  bábművész rám talál valószínűleg sohanapján. Engedelmeskednem kellett, így hát leültem. Diana tengerkék szemével az arcomat méregette. Tekintete úgy csillogott, mint a folyó vize a szikrázó napsütésben. Puha kezével gyengéden hátrasimította a hajamat, amitől kirázott a hideg. Legutoljá ra édesanyám ért hozzám így, amikor meg akart nyugtatni. Annak ellenére, hogy Diana egyidős volt velem, abban a pil lanatban meglepően érettnek tűnt. Mint, aki a tizenhat éve alatt magáb a szippantotta volna az élet összes kegyetlenségét, és ugyanolyan  pontosan ismerné ismerné a problémák problémák megoldását, megoldását, mint mint anyu. - Ha velünk szeretnél barátkozni, néhány külső változtatásra szükséged lesz. Az esti bulira nem jöhetsz így. De nyugalom, most van időnk jó csajt faragni belőled - hadarta, miközben kipattant az ágyból, majd eltűnt a fürdőszobában. Álljunk csak meg! Miféle buliról van szó? És egyáltalán, ki mondta, hogy velük akarok lógni? Az aggodalom kiülhetett az arcomra, Rebeca ugyanis gúnyos vigyorral tápászkodott fel az ágyról, majd az egyik fiókos szekrény felső fakkjában kezdett matatni. Glóriát láthatóan nem hatotta meg szőke barátnőjé nek az izgalma, továbbra sem nézett fel a vaskos könyvből. Diana csipesszel, papírzsebkendővel, bordó körömlakkal, és egy flakon hidratálókrémmel a kezében érkezett vissza a fürdőből.

Feküdj le az ágyra! Amíg én kiszedem a szemöldöködet, Rebeca kilakozza a körmeidet - magyarázta, miközben lepakolt az ágy szélére. - Ja, a cipődet is vedd le, a lábkörmöd sem -

maradhat ki!

Sohasem éreztem még szükségét annak, hogy kiszedjék a szemöldökömet, ám amennyire a lelkem mélyén tilt akoztam ellene, annyira érdekek a végeredmény. Ugyan számomra a külsőség csak egy olyan eszközt, amivel nem ékem, az idő múlásával egyre irigyebben néztem a velem egykorú lányok nővé érését. Én mindvégig kislány maradtam, aztán egy ponton túl már egy szerencsétlen könyvmoly lettem a többiek szemében. A pokróccal leterített ágyon fekve azonban úgy tűnt, nem me nekülhetek. Tartottam a végeredménytől, de érdek ek, hogy mit tud belőlem kihozni a két lány. Ha csak egy parányit  is hasonlítok rájuk a kezelés végén, már megérte. Diana megállás nélkül fecsegett, és néha heves mutogatásba kezdett a csipesszel. Attól tartottam, hogy egy elvétett mozdulattal kiszúrja a szemem, de szerencsére megúsztam a  balesetet. Nem Ne m tudom tudo m, mit mit csinálhatott annyi ideig, de egy órán ó rán keresztül tartott a beavatkozás. Rebeca közben szótlanul  reszelte és lakkozta a körmeimet. Mint egy szorgos hangya. Egy idő után már nem tudtam figyelni Diana szövegelésére, és üres fejjel  bámultam  bámultam a plafonon a rózsaszín lávalámpa lávalámpa csillámporainak csillámporainak visszatükröződését. Miután végezett, Diana elém tartott egy tükröt. Meglepett a változás: az arcom sokkal bajosabb lett. Az új szemöldö k ívem ívem kiemelte zöld szememet, és nőiesebbé varázsolta a vonásaimat. Egyszerűen szép lettem. Miközben ámulva bá multam a tükörképemet, Diana mögém mászott, és a fejét az enyém mellé szorítva turkálni kezdett a hajamban. - Most pedig gyorsan kezdünk valamit a frizuráddal. Ez a hosszú haj már a nyolcvanas években kiment a divatból -

duruzsolt a

a fülembe, s kézen fogva átvezetett a szoba legvilágosabb pontján álló fésülködőasztalhoz, amelyen a mézillatú füstölő is parázslott. A régies bútordarab lehetett már vagy százéves. Az ovális tükröt négy faragott fafül tartotta a vaskos keretben. A két oldalsóba indákat véstek, a felsőre egy női arcot, az alsóra pedig egy fektetett nyolcas került. Olyan volt , amint amilyeneket a régi filmekben látni. A tükör és a fakeret közé fotó kat csúsztattak. Mindegyiken Diana pózolt, de különböző srácokkal. Micsoda személyi kult usz! - Ők a pasijaid volt ak? - puhatolóztam.  puhatolóztam. - Nem. Mindegyik valamilyen nyaralás során készült . De könnyű prédák voltak - válaszolta a lány, miközben felemelt egy nagyobb fejű kefét, és elkezdte kifésülni a hajamat. A képen szereplő fiúk teli szájjal vigyorogtak. Nyilván érezték, hogy Dianával ismerkedni olyan, mintha megfog ták volna az isten lábát. Miközben a fotókat nézegettem, az e gyik hátterében feltűnt egy ismerős arc. Kicsit közelebb haj oltam, hogy jobban megnézhessem. Nem hittem a sze memnek: az erotikus rémálmomban megjelenő szőke srác volt az. A mosolyáról azonnal felismertem. - Azt a fiút ismered, aki mögöttetek áll? - kérdeztem a képre mutatva.

Diana olyan erősen kezdte fésülni a haja mat, hogy a kefe fogai csaknem beálltak a fejbőrömbe. - Ö a bátyám! - jegyezte meg fagyos hangon, és ugyan olyan erővel folytatta a fésülést. A fájdalomtól könnybe lábadt a szemem. Kínomban elrántottam a fejemet, és felszisszenve a lányra néztem. Legszívesebben elküldtem volna melegebb éghajlatra, de mielőtt megtette m volna, a józan eszem közbeszólt . Ne harciaskodj, Sandra Palmer, mert abból sosem sült ki még jó! Egyébként is,

ha ellenkezem, nem tudom meg, hogy kerülhetett Diana bátyja az álmomba. - És hol van most? - fakadt ki belőlem a kérdés, amitől nyomasztó csend telepedett a szobára. Csak Brit ney Spears folytatta az éneklést. Diana farkasszemet n ézett velem. Óráknak tűnő másodpercek teltek el, mire végre megszólalt. - Meghalt - lehajtotta a fejét, a kefét a fésülködőasztalra helyezte, majd mély levegőt vett. -  Nemsokára  Nemsokára vacsoraidő. vacsoraidő. Utána újra találkozunk itt, és elkészülünk a bulihoz. Vi szont tarts titokban, hogy ma kirúgunk a hámból! Úgy tűnt, hogy megtaláltam Diana gyenge pontját, ám ez egyáltalán nem tett boldoggá. Hiszen a lány bátyja az aka ratom nélkül belekeveredett az életembe. Ráadásul nem ép pen hétköznapi körülmények között. Az álmomban ő volt a Halál! Úgy, hogy sohasem láttam korábban.

Annak ellenére, hogy a délután nagy részét a három csajjal töltöttem, vacsoránál ismét külön ültek tőlem. Szinte rám sem néztek, és szokásukhoz híven egymással sem nagyon  beszélgettek.  beszélgettek. Teljesen Teljesen mások voltak voltak így, így, a többiek előtt, mint mint amikor szobájukban voltam. Azon kívül, hogy ismét vissza fogott ruhát húztak, a v iselkedésük is újra nagyképűvé változott. Bár Dianán látszott, hogy megviselte az öccse utáni érdeklődésem. érdeklődésem. Felkavarhatták az emlékek, hiszen csak turkált az elé rakott ételben. Bármennyire is szégyellt em magamat érte, örültem, örültem, hogy valamivel meg tudtam fogni. Se bezhetővé  bezhetővé vák, én  pedig ettől erősebbnek erősebbnek éreztem magamat. magamat. Már csak csak ezért is ki akartam deríteni, mi történt a szőke sráccal. Persze a rám vonatkozó rész is érdekel: miért jelent meg az álmomban? Azon

kívül persze, hogy tipikus álompasi volt, csakúgy, mint a húga lányban. Vacsora után felszaladtam a szobámba lezuhanyozni. Kötést cseréltem a sebemen, majd kihalásztam a bőröndömből egy tiszta farmert, valamint egy kapucnis felsőt. Amióta megérkeztem, nem volt időm kipakolni, de ahogy esz embe  jutott, rögtön át is lendült lendült em az igénytelenségem fölött. Gondolt am, hogy másnap, tanítás után nekiesek a bőröndöknek, és berendezem a kis zugomat. Aznap este sokkal izgalmasab b  program várt rám. Vonzott a titok tito k és a veszély. Bár nem volt am meggyőződve róla, hogy készen is állok rá. Gyerekesen szökdécseltem a folyosón, amíg átértem Dianáék szobájához. A bíbor felhők mögött világító telihold vízfestékhez hasonló selymes színnel mázolta be a falakat. A távoli dombok környékén gomolygó köd összemosódott az égbolttal, így olyan hatást keltett, mintha valami földöntúli, világrengető dolog lenne készülőben. Mintha Isten akarna alászállni a mennyből. Sohasem láttam még gyönyörűbbet. Amióta a Lakewoodban laktam, minden új természeti jelenség láttán ezt gondoltam. A lányok már javában készülődtek. Dianán fekete rövidnadrág és egy sötét fűzővel megbolondított egyszerű fehér top volt. Szemét feketére festette, haját pedig feltupírozta, ami így egy oroszlán sörényére emlékeztetett. Kezé n ujjatlan  bőrkesztyű  bőrkesztyű feszült, feszült, fülében hatalmas hatalmas karikák. Egy pasi sem tud majd ellenállni a végzet asszonyának. Erre az estére Rebeca is kitett magáért. Haját összekócolta, szemét a barátnőjéhez hasonlóan feketével kente ki. Sötét, szűk farmert húzott, felülre egy trikóval, amely alól kivillantak fekete melltartójának pántjai. Csuklójára szegecses karperecet csatolt. Ú gy festett, mint egy vadmacska, aki csak arra vár, hogy széttéphesse az áldozatát.

A szobában szólt a zene, a két   csaj pedig egy-egy  pezsgőspohárból kortyolgatva táncikált rá. Már jókedvü k volt. Glóriát azonban sehol sem láttam, ám a fürdőszoba ajtaja zárva volt: gyanítottam, hogy még készül. - Jó ég, Sandy! Te meg hogy nézel ki? - sipítozott a  pezsgőspohárral hadonászva Diana, amikor meglátott. - Ugye nem ebben a ruhában akarsz jönni? Igazából de! Ám a lány hanglejtéséből kivettem, hogy az egyetlen válaszlehetőségem a NEM. Honnan kellett volna tud nom, milyen a menő buliszerelés? Eddig egyszer voltam  buli ban,  ban, az is egy jelmezbál volt még az általános általános iskolában. iskolában. Tehát ezen a téren vajmi kevé s tapasztalattal rendelkeztem. Erről persze a lányoknak halványlila gőzük sem volt, Diana valószínűleg ezért került látszólag az idegösszeomlás határára. - Ki sem sminkelted magad , a hajadról pedig ne is  beszéljünk!  beszéljünk! - egyre ingerültebben csóválta a fejét, majd leültetett a régi tükör elé, a kezembe nyomott egy pezsgővel teletöltött  poharat, és kapkodva kapkodva kinyitotta kinyitotta a sminkestáskáját. sminkestáskáját. A készlet olyan volt, mint egy kincsesbánya. Szerintem a világon nem létezett olyan sminkmárka, amiből Dianának ne lett volna legalább egy kevés - ráadásul többféle színben. A lehetőségek ellenére nálam is csak a fekete szemceruzát, illetve festéket használta, ami kimondottan jó választásnak bizonyult. Zöld szemem olyan mélységet kapott, mint egy kút, amelybe, ha  beleesik valaki, sohasem tud kikászálód kikászálódni ni.. Arcomra kis alapozót és bronzosítót, ajkamra pedig a klasszikus piros helyett barnás színű szájfényt kent. Miköz ben Diana az arcomon dolgozott, Rebeca a hajammal volt elfoglalva. Loknikat sütött bele, majd az egészet kifésülte a kefével. Amikor megláttam a tükörben a végeredményt, majdnem elsírtam magamat a gyönyörűségtől. - Ha sírva fakadsz, és lefolyik a sminked, viccen kívül mondom, hogy megöllek - de Diana mosolyából egyértelművé

vált, hogy mókázik. -  Nyugodtan igyál, a szájfényt elviszem magammal a táskámban! A pezsgőnek már az illata is fejbe csapott. Talán mon danom sem kell, hogy otthon sohasem ittam alkoholt. Új, csábos külsőmnek köszönhetően azonban feloldódtak a gátlásaim, és elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy kipró báljam. Egy kortyra lehúztam az egész pohárnyi pezsgőt. A buborékok jólesően égették a nyelőcsövemet. - Húha, nem gondoltam volna, hogy ennyire vagány vagy! nevetett Rebeca, majd anélkül, hogy bármelyikünk kérte volna, a szekrényéből kihalászott egy streccsnadrágot, egy pánt nélküli, nélküli, fekete ruhát, valamint egy derékig érő bőr dzsekit. - Ugye tudod, hogy ez alá nem vehetsz fel melltartót? kérdezte Diana, miközben barátnője átnyújtotta nekem a válogatott szettet. Mivel a fürdőszoba foglalt  volt, a két lány előtt kell csak nem meztelenre vetkőznöm. Hőhullám futott végig a tes temen. Délután még biztosan megvártam volna, amíg fel szabadul a fürdő, ám az átalakulás és a pohár pezsgő után teljesen másképp ítélt em meg a helyzetet. Egy új Sandra állt a cicababák szobájában, aki szégyenérzet nélkül bármit megtett volna azért, hogy még jobb nő legyen. Én is cicababává váltam. Már éppen k ezdtem ezdtem kibújni a felsőmből, amikor Diana félbeszakított. - Várj, mert ha egyedül veszed le a topot, tönkreteszed a hajad és a sminked. Az egész eddigi munkánk kárba veszne! Emeld fel a karodat, segítünk! - utasított ellentmondás nem tűrően. Diana mögém állt , Rebeca  pedig elölről igyekezett kivéde ni, hogy a topon elmaszatolja a sminkemet. A mű velet sikerrel végződött. Segítségképpen Judy még a melltartómat is kikapcsolta, amit ől a fehérnemű lecsúszott a testemről. Rebeca szeme elkerekedett, elkerekedett, amikor amikor megpillantotta megpillantotta a mellemet.

Tisztában vagy vele, hogy abszolút előnytelen melltartót hordasz? Ez lenyomja a cickóidat, nem pedig megemeli. Én  például nem ne m is gondolta go ndolta m, hogy ekkora melled van! - jelentette ki olyan természetességgel, mintha csak két görögdinnyét vásárolna a piacon, és tágra nyílt   szemmel nagyot kortyolt a  pezsgőjéből.  pezsgőjéből. Igen, tisztában voltam vele, hogy alacsony test alkatomhoz képest figyelemre méltóan nagyra nőtt a mellem, s éppen azért hordtam sportmellt artót, hogy az emberek ne a dom borulataimmal  borulataimmal legyenek elfoglalva. elfoglalva. Ám beláttam, beláttam, ahhoz, hogy jó csajnak tartsanak, itt az ideje megmutatnom mivel áldott -

meg a sors.

Az új szerelésben a saját anyám sem ismert volna rám. Úgy néztem ki, mint a tévésztárok. Diana annyira belelkesült , hogy még egy magas sarkú Prada cipőt is rám erőltetett. Azt hittem,  pár lépés után hasra esek majd benne, benne, de tévedtem. tévedtem. Az első  pillanattól  pillanattól kezdve megtaláltam megtaláltam az egyensúlyt. egyensúlyt. Judy csak nevetett rajtam: azt mondta, látszik, hogy a véremben van a nőiesség, ami most végre kitörhetett. Erre koccintani ke llett, Rebeca mindhármunknak töltö tt egy-egy újabb pohárnyi pezsgőt. Be kell ismernem, hogy rosszul kékem meg a vadóc külsejű lányt. A kezdeti mogorva viselkedése után egé szen aranyos lett. Egy  bohóc volt. Nevetgélés Nevetgélés közben a szekrényéből előkapott egy vállig érő fekete parókát, és a fejére húzta. - Ma ebben megyek! Szólítsatok Michelle-nek! nyöszörögte kéjesen. Időközben Glória is végzett, és végre előbújt a fürdőből. Hosszú barna haját a feje búbján lófarokba fogta, szemét hozzánk hasonlóan füstös feketére festette. Fülében Dianáé hoz hasonló karika csillogott, öltözéke  pedig egyszerűen lenyűgöző volt . Egy selyemből készült, térdig érő, séta közben fodrozódó ruhát vett fel. Az anyag színe is különleges volt: a lávalámpa

ráeső fényétől függően kék, lila, rózsaszín és bíbor árnyalatban  játszott. Glória Glória barna bőre csillogott csillogott a testápolótól. testápolótól. Az emb e mber er le sem tudta róla venni a szemét. Nem gondoltam volna, hogy ez a hatalmas fenekű lány is tud dögösen kinézni. Na tessék, egy kicsit  jobban  jobban festek, mint mint általában, általában, és máris elural e luralkodik kodik rajtam a kritikus énem. - Indulhatunk? - kérdezte izgatottan a pezsgősüveget a kezében tartva Rebeca, mire a másik két lány egyöntetűen  bólintott,  bólintott, s már fogták fogták is a táskájukat. táskájukat. Fordultam volna a bejárati ajtó felé, amikor Rebeca a fe kete  parókával a fején fején az egyik szekrényhez lépett, lépett, és arrébb toka. Legnagyobb megle petésemre  petésemre egy lyuk lyuk volt   a falba vésve, mögötte pedig egy sötétségbe vesző lépcső vezetett a mélybe. Rebeca  belépett a járatba, majd leemelt a falról egy fáklyát, és a retiküljéből előkotort öngyújtóval lángra lobbantotta. Diana követte Rebecát, Glória pedig a szemével j elezte, hogy menjek előtte. A titkos alagút tökéletes volt a szökéshez! Tetszett az izgalmas helyzet. A jó kislány már a múlté, Sandra Palmer végre önmaga lehetett. Már az sem zavart, hogy a három csajszi Sandynek hívott. Az új én emhez még illett is ez a név.

H

osszú lépcső után egy vaksötét alagút következett. Mindössze a fáklya fénye adott némi világosságot. A lángokkal együtt mozgó árnyékok fenyegetően vicsorogtak a falról. Minden lépés bizonytalannak tűnt, a lépcsőn ugyanis fogott az idő vasfoga, és a fokok szélei töredezni kezdtek. A félhomályban láttam, ahogy egy -egy darabka letörik, és pattogva a mélybe gurul. Egy rossz mozdulat, és én is hasonlóképpen végeztem volna. A levegőben  penészszag  penészszag úszott. A falakról falakról omladozott omladozott a vakolat. vakolat. -  Nézz körül, egy pókhálót sem látsz ! - sandított rám a szeme sarkából Diana . - Ide nem jön be egyetlen élőlény sem rajtunk kívül. Túl mélyen vagyunk, és túl sötét a hely. Még a denevérek is menekülnek innen.

A lány rendkívül kedves idegenvezetése még misztikusabbá változtatta a helyet. Kalandornak éreztem magam, aki éppen egy új világot igyekszik felfedezni. Csak ne lett volna annyira sötét. - Őszintén szólva nem látok semmit - válaszolt am hunyorogva.

Állatokéhoz hasonló vonyítás ütötte meg a fülemet. A csontjaimig hajolt. Van valami idelent?

A fényben láttam, hogy a falon rajzok ékeskednek, de régen készíthették őket, ugyanis a vörös festék nagy része már  beleivódott  beleivódott a vakolatba. vakolatba. A lépcső egy folyosóba torkollott. A járat annyira szűk volt , hogy csak libasorban fértünk el benne. Az alagútban   csend uralkodott, így minden lépésünk kristálytisztán hal latszott. Magas sarkú cipőink kánonban kopogtak. Receba a pezsgőből szerzett jókedvében egy dalt kezdett dúdolni, a fáklyát ütemre lóbálva a kezében, mint a mazsorettek. Ettől az árnyékok táncolni k ezdtek, ezdtek, és olyan hatást keltettek, mintha körhintaként forogna velünk az alagút. Arra gondoltam, hogy ha sokáig kell ezt néznem, biztosan elhányom magamat. Valószínűleg Diana fejében is ez a gondolat fogalmazódott meg, ugyanis lehajtott fejjel lépegetett barátnője után. - Tartsd egyenesen a f áklyát, áklyát, különben baj lesz! - vetette fel Glória ellentmondás nem tűrő hangon a hátam mögött. Rebeca vigyorogva fordult hátra a fáklyás kezével. Szóra nyitott nyitottaa a száját, amikor hirtelen hirtelen velőtrázó velőtrázó sikoly tört elő belőle. belőle. Elejtette a fényforrást, ami a földön landolva guruk előre. A  pezsgősüveg  pezsgősüveg is kicsúszott k icsúszott a kezéből, kezéből, majd szétrobbant a kövön. A maradék alkoholból a lábamra is fröccsent néhány csepp. Morgó hang dördült az alagútban. Megtorpantam, Glória hátulról nekem ütközött, csak nem feltaszított aszított.. Rebeca Rebeca továbbra is sikított, Diana viszont megőrizte a lélekjelenlétét, és felkapta a földről a fáklyát, amit azonnal a

rövid hajú lány felé tartott. Azt hittem, hogy káprázik a szemem. A lángnak az egész lányt meg kellett volna világítania, ezzel szemben a bal keze továbbra is árnyékban maradt, és úgy tűnt, mintha valami húzná a sötétség felé. Diana ekkor félrelökött, és a falhoz pattant. - Dia, világíts ide! - utasította határozottan a szőke lányt, aki engedelmeskedett engedelmeskedett neki. neki. Glória először csak szuggerálta a falat, majd ráhelyezte a tenyerét az egyik kopott rajzra. Közben érthetetlenül mor molt

valamit. Olyan visító hang csattant fel az alagútban, mint amikor egy kutyának rálépünk a lábára, majd az árny villámgyorsan szertefoszlo tt. Rebeca ziláltan hátratántorodott, és nekiütközött a falnak. K ézfején ézfején három vérpatak csordogált. A lányok összenéztek, majd Diana vezetésével egy szó nélkül továbbindultunk. - Segítsek valamit? - kérdeztem Rebecát, aki még min dig levegő után kapkodva, egy papír zsebkendővel próbálta felitatni a vérét. -  Nem, köszönöm! - nézett rám hálálkodva. Teljesen megváltozott az arckifejezése. Az erős, érinthetetlen nőből gyenge lánykává vált, aki minden kedves szónak örült . - Mi történt itt? - kérdeztem szinte suttogva, bár semmi értelme sem volt csendesen  beszélni,  beszélni, hiszen így is mindenki tisztán hallotta a szavaimat. - Biztos egy denevér! - előzt e meg Diana Rebeca v álaszát. - De hát az előbb mondtad, hogy ide még a denevérek sem  jönnek be! be! - értetlenkedtem. - Úgy tűnik, hogy mégis - vágta rá Glória. A lányok falaztak egymásnak, ez egyértelmű volt . Ha denevér volt a sötétben, meglehetősen nagy lehetett. Már -már óriási. Miért néznek hülyének? De nem forszíroztam a kérdést. Jobb a békesség.

 Néhány szótlanul eltelt eltelt   percet követően az alagút hirtelen véget ért. Nem volt előttünk más, csak egy kőfal, amelynek a tövében két -két, egymásra pakolt tégla hevert. A járat így is túl szűk volt, most pedig még kisebbnek tűnt. Úgy érez tem, hogy vészesen fogy a levegőm. Minek jöttünk  ide? A lányok nem tudták, hogy befalazták a járatot? Fordulha tunk vissza? Diana átadta a fáklyát Glóriának, majd ráállt a téglákra. Ekkor vettem csak észre,   hogy a falba, kicsivel szemma gasság fölé, két szűk rést vájtak. Dia eléjük állt, és átnézett rajtu k. - Tiszta a terep -  jelentette,  jelentette, majd, majd, mint aki jól jól végezte dolgát, lekászálódott. Rebeca melléje állt, és miután hármat számok, teljes ere jükből  jükből nekidőltek nekidőltek a falnak. A kő   karcos hangon engedett, majd kitárult, mint egy hétköznapi ajtó. A két lány eltűnt a felszálló porban. Glóriával követtük őket. Egy lényegesen tágasabb terembe érkeztünk. A porfelhő ellenére is friss levegőt éreztem, ami a penészszag után legalább akkora megváltás volt , mintha egy sivatagi túrát követően végre vízhez jutottam volna. A helyiség egyik falán, egy betört rózsaablakon keresztül  beszivárgott  beszivárgott a teli t elihold hold fénye. A teljes sötétség söt étség végre a semmibe semmibe veszett, helyette sejtelmes bíborfény árasztotta el a teret. A négy falból kettőt vésett, angyalokat ábrázoló kőszobrok díszítettek. Fala nként három. Az egyik angyal takarta a mi alagutunkat, amiből arra következtettem, hogy a többi mögött is hasonló titkos folyosók húzódhatnak. Az angyalok szeme helyére vésett két rés pedig arra szolgák, hogy a kívülállók előtt még véletlenül se leple ződjenek le a járatok. Mielőtt a kastélyban lakók kilépnének az alagútból, a szobrok szemével felmérhetik a tere pet. Micsoda Micsoda ötlet. ötlet. Ámulva néztem körül a teremben, amelynek két hosszabb és egy rövidebb kőépítmény állt a közepén. Ahogy elhalad tunk mellettük, kiszúrtam, hogy szöveges márványtáblák vannak a

felénk eső végükön. Elolvasni ugyan nem tudtam a   feliratokat, de nyilvánvaló volt, hogy sírhelyeket jelölnek. Semmi kétség, egy kriptában voltunk. Megborzongtam. Szinte éreztem a szellemek jelenlétét. A kijárat melletti sarokban egy kegyhelyet rendeztek be, viszont az elmúlt évek során nem igazán járhattak oda imádkozni az emberek. A keresztre feszített Jézus fejje l lefelé lógott a falon, az alatta lévő polcon álló Mária -szobron és a lába elé ejtett rózsafüzéren pedig vastagon állt a por. A félig leégett gyertyák  között pókhálók húzódtak, a viseltes borítójú Biblia  pedig a földön hevert. Egy biztos: a csajokat csajokat jobban érdekekék a  bulik, mint mint a vallás! vallás! Bolt íves faaajtó jelezte a terem kijáratát. Mialatt Rebeca visszatolta a járat elé a szobrot, Diana megragadta megragadta a rézki lincset, s az ajtó kitárult. Glória a falra erősített tartóba he lyezte a fáklyát, majd mind a négyen kiléptünk a szabadba. A lakewoodi temetőbe! Miközben a salakos úton igyekeztünk átvágni a temetőn, sírhelyek, szobrok és átláthatatlan köd vettek körül bennünket. Remek: négy lány  egy temetőben sétálgat, sötétedés után. A horrorfilmekben ilyenkor szokott lecsapni a gyilkos, hogy  perverz vágyai kielégítése kielégítése céljából lemészá lemészá rolja a csajokat. Ha

sikítunk, azt is maximum a halottak hallják meg, akik azonban nem fognak segíteni... A fák lombjai baljósan susogtak a szélben, a felettünk köröző denevérekről pedig azt gondoltam, hogy bármelyik pilla natban lecsaphatnak. Nyugi, Sandra, csak  beképzeled magadnak! A sírokra helyezett különféle virágok illata elbódított. Úgy éreztem magam, mint egy parfümériában, ahol több tucat illat közül kell kiválasztanom a számom ra megfelelőt. Lehetetlen és idegesítő feladat.

A temetők mindig is megmagyarázhatatlan hatást gyakoroltak rám. Megviselt a tudat, hogy a föld alatt emberi testek maradványai oszladoznak. Szinte   hallottam, ahogy segítségért kiabálnak, és körmükkel a koporsó tetejét kaparják. Sosem értettem, miért kell az embereknek meghalniuk. Az élet nem ajándék, nem lehetőség, hanem egy hatalmas kicseszés. A fogantatásod pillanatától harcolnod kell, aztán betegségek és gonosz emberek nehezítik a sorsodat, de küzdesz, nehogy meghalj! Viszont egyszer úgyis véged. Akkor mi értelme van a csatáknak? Hiszen az örök életet úgysem tudod m agadnak kiharcolni. Csak remény kedem abban, hogy a menny ország létezik, és a lelkün k to vább él a testünk elmúlása után is. Az azt  jelentené,  jelentené, hogy amint amint meghalok, meghalok, végre találkozhatom találkozhatom apával. Akkor minden olyan szép lenne... Vaskapu jelezte, hogy elértünk a temető ki -, illetve  bejáratához.  bejáratához. A lámpapóznákból lámpapóznákból és az aszfaltozott útból telművé vált, hogy már Lakewoodban vagyunk, ám sen ki egyér tel sem járt a környéken. Különös, hogy a kisvárosok és a falvak sötétedés után gyakorlatilag kihalnak. Az emberek inkább otthon maradnak, így minden hasonló helység olyanná válik, mintha szellemek laknák. A járdára kiérve a lányok megálltak, és a táskájukból előhalászott tükörben ellenőrizték a sminkjüket. Megelé gedve méregették magukat, miközben én karba tett kézzel vártam rájuk. - Oké csajok, felkészültetek a bulira? - tette fel a nagy kérdést Diana, miközben bepúde miközben  bepúderezte rezte az orrát. Válaszoltunk volna, ha közben a sötétben nem villan fel egy közeledő autó lámpáinak a fénye. A reflektorok vakító fehér ragyogása elfojtotta a hold bíborszínű árnyalatát. Ilyen lehet, amikor valaki a halálakor meglátja a fehér fényt,   hogy  belesétálva  belesétálva átkelhessen a túlvilágra. túlvilágra. A száguldó autó hozzánk hozzánk

érve lassított. Az anyósülés melletti ablakból egy srác meztelen feneke meredt ránk, a hátsó ülésről pedig egy másik fiú ordítozott. - Hello cicák, üljetek az ölünkbe! - majd vihogva kihaj ított egy sörösüveget, amely éppen Glória lába előtt landolt. A lány azonban meg sem moccant.

Ahogy a kocsi elhajtott, a három barátnő egymásra egymásra nézett, és kósza mosoly futott át az arcukon. Korábbról ismertem már ezt a fajta tekintetüket, így tudtam, hogy valami rosszban sántikálnak. - Irány a buli! Farkaséh es vagyok! - Diana szavai start pisztolyként  pisztolyként dördültek dördültek el, és mindhárman mindhárman sietős léptekkel indultak abba az irányba, amerre a kocsi tartott. Lemaradva követtem őket, bőrkabátom nyikorgott, ahogy igyekeztem kiegyensúlyozni az alkoholtól bizonytalannál vált mozdulataimat. Ráadásul már fájt a térdem is sok sétától. Biztosan már átvérzett az otthon rárakott friss kötés.

M

ár messziről látszott a lobogó tábortűz. A füstöt máshol elnyelte volna a sötétség, ám a bíbor égbol ton kirajzolódtak a gomolygó feketeség árnyalakjai. Miközben közeledtünk a parthoz, azzal ütöttem el az idő, hogy figyeltem, milyen formákat ölt a füstfelhő. Élénk fantáziámnak köszönhetően láttam benne sikító emberi arcot, lovat, vigyorgó szájat és repülő madarat. A füst, ahogy közeledtünk, egyre erőteljesebben marta az orromat, ám mire a helyszínre értünk, már megszoktam a szagot. A máglyát a parttól néhány méterre gyújtották. Körülötte három autó állt, kettőnek közülük az összes ajtaja kitár va. Az egyikből zene szólt, a másikban pedig hűtőládában áll tak az italok. A parton legalább negyvenen gyűltek össze, a legtöbben hozzánk hasonlóan még a huszadik évüket sem tölthették be. Ugyan nem számoltam össze, de úgy tűnt, hogy a lányok többen

a fiúknál. Sok csaj bikinifelsőben és extra rövid farmerben érkezett, gyakorlatilag alig takarta valami a testüket. A srácok legtöbbje bermudanadrágot és inget viselt, ám akad olyan is, aki félmeztelenül bulizott. Ügy éreztem, hogy Diáékkal kicsit túlöltöztünk az eseményt.  Néhányan  Néhányan a vízben fürödtek, sikongatásukat sikongatásukat visszaverték visszaverték a tavat körülvevő hegyek. Kedvem támadt volna nekem is megmártózni, de fürdőruha híján ez elvetélt ötletnek bizo nyult. Még melltartó sem volt rajtam, ha esetleg a gátlásai mat levetk őzve, őzve, fehérneműben akartam volna pancsolni. Ami persze még pezsgőmámorban is kizárt volt. Amint igyekeztünk átevickélni a fűfoltokkal borított tisztáson, két srác lépett elénk. Dianáék puszival üdvözölték őket. - Végre itt vagytok, lányok! - rikkantotta a magasabbik, és széttárta a karját, hogy megölelhesse őket. A hirtelen mozdulattól piros műanyag poharából kilötyögött az itala. Az ujjára csorgó habból ítélve sört ivott. - Tudtad, hogy jövünk! - mosolygott Diana, és miközben hagyta a fiúnak, hogy átkarol j ja, tekintetével a bulizó fiata lokat kereste. Az ölelést persze nem viszonozta. - Vannak friss husik? A srác arcáról lekopott a mosoly. - Mikor leszek már végre neked én is jó? - kérdezte voltak

elszontyolodva. - Jaj, Tommy,

tudod, hogy te vagy az igazi! A többi srác csak játék: hagyd, hogy kiéljem magam! Utána a tied vagyok gügyögte a lány, közben igéző szemmel nézett a fiúra. Csoda, hogy a srác két lábon bírt maradni, de a provokáció ellenére tartotta magát, egy szót sem szólt. Viszont akkor már elszakadt nála a cérna, amikor a lány végighúzta a mellkasán a mutatóujját. Megeredt a nyelve.

A kék kocsival jött néhány környékbeli fiú - hápogta Tommy, majd arra az autóra mutatott, amelyből korábban a sörösüveget Glória lába elé dobták. - Bingó - suttogta Diana alig hallhatóan. - Koszi, Tommy! Egyébként nagyon jól nézel ki ma este! A lány egy kacsintással nyomatékosította a kijelentését, ám mielőtt a fiú válaszolhatott volna, már hátat is fordított neki, és elindult a kék kocsi irányába. Eddig tartott a varázs: Dian a elhajította az ujja köré csavart Tommyt. - Várj Dia! Még túl korán van! - szólt utána Glória. A szőke lány sóhajtott egyet, majd bűnbánóan visszafor dult: -

- Rendben! Igyunk valamit valamit !

A pezsgőt nem illik sörrel keverni, én a szabadság hevé ben mégis megtettem. Mivel elfogytak a poharak, kénytelen voltam üvegből inni. De a jókedvemet ez sem ronthatta el. Végre azt csinálhattam, amihez kedvem szottyant. Erre vágytam, és ezért  jöttem a Lakewoodba tanulni. tanulni. Dinaáék pedig megadták, amire amire szükségem volt. Bármennyire   is furcsa szerzetek voltak, megszerettem őket! Még az ellenséges Glóriát is! Jó, az igazat megvallva az alkoholmámorban az egész világot átöleltem volna. Örömömben éppen a zenére hullámoztam, amikor Rebeca mellém lépett. - Na, tetszik valamelyik pasi? - k érdezte, érdezte, és megbökött a sörösüvege nyakával. Az igazat megvallva nem is nagyon figyeltem a srácokat. Sokkal jobban lekötött az örömködés annál, hogy a pasikat sasoljam. Ám ahogy körbenéztem, arra lettem figyelmes, hogy a körülöttem álló fiúk le sem veszik a szemüket ró lam. Valószínűleg a dekoltázsom lehetett olyan figyelemre méltó. A hosszú hajú srácok tetszettek, ezért is álmodhattam előző éjszaka a szőke fiúval, aki az emlékezetemben már egyre kevésbé hasonlított Diana bátyjára. Csak véletlen egybeesésről

lehetett szó . Legalábbis ezt gondolt am. A buli pedig remek alkalomnak ígérkezett arra, hogy az összes rémséges benyomás elfelejtsem. Biztosra vettem, hogy az emésztő honvágyam jó időre elmúlt. Megnéztem magamnak a srácokat. Ugyan a parton volt  egykét jóképű pasi, de egyik sem jött be igazán. -  Nem láttam még olyat, aki tetszene - válaszoltam olyan arccal, mint aki rettenetesen csalódott. - Ne viccelj! Itt nem az igazit keressük - nevetett Rebeca, közben pedig a jégvirágos üveggel próbálta hűteni sajgó sebét.  Nem az igazi keressük? Annyira megdöbbentő ezt egy lány szájából hallani. Én igenis az igazit keresem. Bármen nyire is fejbe kólintott a szabadság, nem fogok olyan sráccal ismerkedni, akin nem érzem azt, hogy közel tudnám en gedni magamhoz. Most lelki közelségről beszélek, a testiség pedig a következő állomás. Ebben a kérdésben tántorítha tatlan maradok. - Finnyás vagyok - gondoltam, és valahol igazam is volt. A félhomályban ekkor feltűnt három, a buli felé közeledő alak. Fogalmam sincs, hogy szúrtam ki őket a távolból , de valamiért oda kellett figyelnem rájuk. Ahogy közelebb értek, kiderült, hogy mindhárman srácok. Gyarapodott a választék. Egyikük alacsony volt , haját néhány milliméteresre vá gatta, fekete trikót és farmert viselt. Karján egy kibogarászhatatlan tetoválás dísze lgett, amit azért furcsállottam, mert nem lehetett több tizenhét évesnél. A másik fiúnak hosszabb, Elvis Presley stílusú haja volt, testre feszülő pólót és bővebb fazonú, világoskék farmert hordott. Ö tizennyolc körül járhat ott. A harmadik srác azon ban merőben más volt. Hosszú, szőkésbarna haja lobogott a tóparti szélben. Fekete bőrkabátja alatt fehér  póló világított, világított, sötétkék sötétkék farmerja farmerja szorosan feszült feszült az altestén. altestén. A fiú arca olyan volt , mintha rajzolt ák volna, mosolyával pedig hegyeket lehetett voln a megmozgatni. Zöld szeme a sötétben is

világított. Veszélyesnek, mégis gyengédnek tűnt. A lá bam zsibbadni kezdett, és ha nem éreztem volna arcomon a lobogó tűz melegét, azt hiszem, hogy álmodom. Amikor Rebeca észrevette, hogy elbambultam, majd ő is kiszúrta a fiúkat, egyszerűen hátat fordított nekik. -  Na, őket most rögtön fele jtsd el! - jelentett jelentettee ki ellent mondást nem tűrően. - Miért? - értetlenkedtem, és észre sem vettem, hogy ezzel az ártalmatlannak tűnő kérdéssel lelepleztem magamat. - Mert vámpírok! - Rebeca megpróbálta gpróbálta a legvérfagyasztóbb legvérfagyasztóbb hangján közölni a nagy hírt. Micsoda hülyeség! Vámpírok! Vajon Rebeca tényleg azt gondolja, hogy vámpírok léteznek? Ha igen, akkor szegény még annál is dilinyósabb, ahogy azt addig gondoltam róla. Ám annyira átszellemülten nézett rám, hogy jobbnak láttam  beleegyezni  beleegyezni a felvetésébe. felvetésébe. Azt gondoltam, hogy teljesen ki ütötte magát. Igyekeztem a leghihetőbben eljátszani a megdöbbent, védtelen lány szerepét. - Tényleg? Rendben, akkor vigyázok! - magam is megdöbbentem, hogy milyen jól hoztam a karaktert. - Keress másik prédát ! - kacsintott, kacsintott, majd magamra hagyott. Atyaég! Ez a suli tényleg őrülteket gyűjt össze. Jobban  belegondolva, már az is elég perverz, hogy prédának hívják a fiúkat. A földet bámulva magamban kacagtam, majd újra a srácra néztem. Nem tudom, miért tettem, de úgy érez tem, muszáj. Ugyanaz a vonzalom uralkodott el rajtam, mint amikor megérkeztek a buliba. Akkor döbbentem meg igazán, amikor kiderült , hogy a fiú is engem figyel. Izgal mamban olyan szorosan fogtam az üveget, hogy csoda, hogy nem roppant össze. Milyen hülyén nézhettem ki lány létemre sörrel a kezemben...

A srác azzal a magas fiúval beszélgetett, akivel kicsivel korábban Diana is bájcsevegett. Vagyis inkább Tommy beszélt hozzá, ő meg hallgatta. Néhány másodpercig bámultuk egymást a rejtélyes idegennel, amikor végre leintette a srácot, és elindult felém! Meglepődtem azon, hogy egyáltalán   nem idegeskedtem. Pedig flörtöltem! Életemben először! Mosolyogva fogadtam, amiko r odaért. - Szia! Nem láttalak még itt - kezdte ő is mosolyogva. - Ú j vagyok! vagyok! - feleltem kurtán. - A környéken laksz? - homlokát ráncolva érdeklődött. Ugyan a száját bámultam, de a szavaira alig bírtam koncentrálni. Elvarázsolt az érzéki ajka. - A közeli lányiskolába járok - válaszoltam, majd ami kor megláttam a csalódottságot az arcán, gyorsan hozzá tettem: - Egy napja.

Biztosan azt gondolta rólam, hogy Dianáékhoz hasonlóan én is könnyen kapható csajszi vagyok. A külsőmből adódóan nem is csodálkoztam v olna ezen. Zavaromban megpróbáltam minél szorosabbra húzni a dzsekimet, de a mellemtől nem sikerült. Elvörösödhettem a bénázásom miatt, de a srác, ahelyett, hogy hátat fordított volna, a dekoltázsomat figyelve újra moso lyogni kezdett. - Még nem sikerük megrontan iuk - nevetett. -  Nem, és nagy nagyon on remélem, remélem, hogy nem is tudnak majd. Vagyis ebben biztos vagyok - igyekeztem fényezni magam, ha

már a bemutatkozást elrontottam. Ám a mondandóm inkább magyarázkodásnak tűnt, mintsem meggyőző kijelentésnek. - Akkor nagyon határ ozo ozott lány lehetsz! - konstatált a megjátszott elismeréssel a szavaimat. - Vagy csak okosabb, mint a többiek - kontráztam. - A szépség pedig csak ritkán párosul ésszel - csípett belém a nyelvével.

- Azt látom mutattam.

válaszoltam, és a sörösüveggel a fiú mögé

Legalább öt lány egy csoportba verődve, csorgó nyállal leste a srác minden mozdulatát. Mintha csak egy rocksztár ereszkedett volna le közénk. Úgy tűnt, nem csak nekem tetszett meg a bőrdzsekis rosszfiú. Kíváncsi voltam, hogyan reagál majd a rajongó lányok jelenlétére. De csak somolygott magában. - Engedje meg hölgyem, hogy bemutatkozzam. Donnie Archesnek hívnak! - úriembert imitálva meghajolt előttem, és kezet csókolt. - örülök, hogy találkoztunk Donnie Arches. Az én ne vem Sandra Palmer - pukkedliztem egyet, majd mindketten kacagni

kezdtünk. Tisztában voltam vele, hogy a színpadias bemutatkozás leginkább a bikinis lányoknak szók, akik még a sörösüvegüket is tartották a szájukhoz, hogy beindítsák vele a férfiak fantáziáját. - Nos, ha már így összeism ö sszeismerkedtünk  erkedtünk , nincs kedve egy kicsit arrébb folytatni a beszélgetés t? Az igazat megvallva, egy picit szégyenlős vagyok. Nem szeretem, ha néznek udvarlás közben utalt a leskelődőkre. Bár Rebeca vészjósló mondatai még mindig a fülemben csengtek, nem tudtam elképzelni, hogy Donnie veszélyes fickó lenne. Egyébként is úgy ítéltem meg, hogy nagylány vagyok, tudok magamra v igyázni. E gondolaton felbuzdulva bólintottam, majd követtem Donnie-t a part mentén. Útközben legalább három párral találkoztunk, akik a sötétben egymásba feledkezve hemperegtek a füvön. Nem tudtam magamról elképze lni, hogy valaha ennyire el veszítsem az önkontrollomat. Donnie egy fűzfa tövébe telepedett, én pedig mellé ült em. A fa ágai esernyőként lógtak körülöttünk. A félig üres sörösüveget egy kőre helyeztem, bár már az sem érdekelt volna, ha eldől, és

kifolyik a maradék. Nem terveztem, hogy az esete hátralevő részében elfogyasszam. A kilátás lenyűgöző volt. Beláttam az egész tavat, amely a távolban egybeolvadt az égbolttal és a hegyekkel. Mintha egy szürreális festményt néznék valamelyik múzeumban. Csak ez valóság volt, én pedig élőben láthattam. A lelkem pillekönnyűvé vált, és úgy éreztem, mintha kiszállna a testemből. - Ide hozol minden lányt, akit el akarsz bűvölni, ugye? csipkelődtem. -  Nem, ide egyedül szoktam jönni. Valahogy ez a kilátás mindig segít megoldani a problémáimat - meglepett, hogy Donnie nem vette fe l a beszólásomat. Ahogy néztem az arcát, elfogott a vágy, hogy hozzábúj jak.  jak. Hallani akartam, ahogy dobog a szíve. De nem lehetett. Legalábbis még nem. - Te akkor it t laksz a környéken? - kérdeztem. - Itt a városban, csak éppen a másik oldalán. oldalán. Az öcséim mel válaszolta, miközben felhúzta a térdét, és felemelt a földről egy lapos kavicsot. - És a szüleid? -

érdeklődtem, de ahogy feltettem a kérdés, rögtön tudtam, hogy nem kellett volna. - Meghaltak. Néhány éve - válaszolta, és forgatni kezdte az ujjai között a kavicsot. - Jaj, ne haragudj! -  próbáltam  próbáltam menteni a menthetőt. - Nincs semmi gond - ahogy felém fordította a fejét, és elmosolyogott, éreztem, hogy tényleg nem haragszik. - Az én apukám is m eghalt - gondolkodás nélkül sza ladt ki  belőlem  belőlem a vallomás. vallomás. A lelkem újra újra visszazuhant a testembe. testembe.  Némán ükünk egymást mellett. A fűben néhány szöcs ke ciripelt. Bután éreztem magamat, nem tudtam, hogy mi lenne a nagy vallomásom utáni megfelelő témaváltás. Még soha, egyetlen idegennek sem mondtam el az igazságot az

édesapámról. Ám Donnie - ban  ban valamiért valamiért ismeretlenül smeretlenül is megbíztam. Talán éppen azzal került hozzám közel, hogy egyvalamiben biztosan hasonlítunk: mindketten vesztettünk már el szerettünket. Ö ráadásul kettőt is. - Hogy kerültél az iskolába? - szakította meg a kínos csendet. - Meghívásos keresek itt - csak

alapon, de igazából nem értem , hogy mit úgy folytak belőlem a vallomások. Mint ha megbabonáztak volna, hogy kizárólag a színtiszta igazat

mondjam. - Hát igen,

furcsák az ott élő lányok - úgy tűnt, érti, miről  beszélek,  beszélek, és a folyó folyó felé hajított hajítottaa a kavicsot, amely kacsázni kacsáz ni kezdett a vízen, majd csobbanva elmerült a tóban. - Az nem kifejezés. A tegnap estém szörnyű volt! - fakadtam ki. - Mi történt? - puhatolózott  puhatolózott Donnie. Donnie. - Ebbe most ne menjünk bele -

a kijelentésem inkább

kérlelésnek hatott.  Nem akartam, hogy hülye kis k is ty t yúknak tartson, aki nem bírja az otthontól való távolságot. - A sebedet is tegnap este szerezted? - érdeklődött. A sebemet? Honnan tudhatott a sebemről? Bár igyekeztem odafigyelni a mozgásomra, biztosan látta, hogy bicegek. - Elestem - lesütöttem a szemem et. - Adjak rá gyógyp uszit? - mélyített hangon beszélt , mint egy doktor bácsi. Ez már túlment a flörtön! Szirénák szólaltak meg a fejem ben, ám gyorsan leállítottam leállítottam őket. Mi bajom bajom lehet lehet abból, ha felhúzom a nadrágom és megmutatom neki a sérülése met? Megpusz ilni úgysem fogja a sebet, de legalább felol dom vele a feszültséget, és adok egy remek témát, amivel kibillenhetünk a szülők halálával elért mélypontról. Majd elmesélem neki is,

hogy szentjánosbogarakra vadásztam. Óvatosan felgöngyöltem a nadrágom szárát addig, ameddig a gézdarabokkal fe dett seb láthatóvá nem vált. Lefejtettem a kötés széléről a ragtap aszokat. A sérülés láthatóvá vált, Donnie pedig olyan átszellemülten  bámulta,  bámulta, hogy még az alsó ajkába is beleharapott beleharapott.. Megvizsgált a  jobbról és balról is, tekintete elsötétült, elsötétült, majd gyeng gyengéden éden megfogta a vádlimat. Ahogy hozzám értek hűvös ujjbegyei,  bizsergés futott végig végig a lábamtó lábamtóll a fejem fejem búbjáig. búbjáig. Akkor érintette először férfi a testemet. Lehunytam a szemem. A szellő  belekapott  belekapott a hajamba, hajamba, és élveztem élveztem az érzékeim érzékeim játékát. Donnie ajka lágyan rátapadt a sebemre. Forróság öntötte el a testemet, és a jóleső borzongás minden másodperccel fokozódott. Ujjaimmal beletúrtam Donnie hajába. Taszított a gondolat, hogy valaki a s ebemet csókolja, de egyben izga tott is. Aztán a csók átváltott valami egészen másba. Donnie szívni tem. kezdte a sebet. Szúró fájdalom hasított belém, de tűr tem. Belemarkoltam szőke fürtjeibe, amire ő megszorította a vádlimat. Libabőrös lettem. Élveztem. - Donnie, mennünk kell! - a kiáltás derékba törte a p illanatot. A trikós és az izompólós fiú közeledett felénk. Donnie felkapta a fejét, majd a kézfejébe törölte a száját. Vércsík tapadt a bőrére. Szeme zavaros volt. - Mi történt? - kérdés közben felpattant egy ültő helyéből. - Útközben elmondjuk - válaszolta a trikós, majd a fejével felém bökött. Titkolózott előttem. Az Elvis hajú fiú árnyékban állt, de úgy is láttam, hogy remeg. Csapzott volt , és lehajtott fejét még véletlenül sem emelte volna rám. Pólóján méretes, sötét folt éktelenkedett. A fivérek láthatóan nagy bajba kerülhettek. A vérző fiú biztosan rá akart mászni egy részeg srác csajára, aki ezért jól helybenhagyta.

Amikor Donnie felmérte a terepet, a levegőben érezhetővé vált a pánikhangulat. Még a tücskök is elhallgattak. Donnie a vállára tette az öccse karját, majd amikor már biztosan tartotta, elindultak. Rám sem nézett. Ültem ott, mint egy szomorú kiskutya, aki arra vár, hogy a gazdája magához szólítsa. De nem történt semmi. A fiúk kezdtek elveszni a félhomályban. Olyan titokzatosan távoztak, ahog y megjelentek. Én pedig csak  bámultam  bámultam utánuk, közben pedig fájdalmas kérdések törtek elő  belőlem.  belőlem. Vajon látom még Don nie-t? Vagy örökre eltűnik az életemből? Éreztem, hogy a sírás fojtogat, amikor a fiú hirtelen hátrafordult. - Holnap találkozzunk ugyanitt, ugyanekkor. Eljössz? kérdezte. - Igen! - válaszoltam azonnal. A szívem zakatolt, a gyomrom remegett. Donnie a szabad kezével felém intett, majd egy lépéssel később elnyelte őket a távolság.

S

étáltam visszafelé a tábortűzhöz, és képtelen voltam gondolkodni. A me gmaradt sörömet kortyolgatva  bámultam  bámultam a tájat, tájat, hallgattam hallgattam a víz csobogását és a békák  brekegését.  brekegését. Üresnek, Üresnek, ám mégis nehéznek nehéznek éreztem a fejemet. fejemet. Magas sarkú cipőm alól ki -kicsusszantak kavicsok, amelyek a lendülettől fejest ugrottak a tóba. Egyensúlyoznom kellett, nehogy én is utánuk pottyanjak. Ügy kullogtam ott hajlott hát tal,  botorkálva,  botorkálva, mint mint egy sebesült, aki csak reménykedik reménykedik ab ban, hogy valaha eléri a városát, és gyógyírt találnak a bajára. Egy rossz lépésnél megbicsaklottam, és kitörött a cipőm sarka. Kis híján orra estem. Dühömben az egyik fának támaszkod va mindkét cipőt levettem, majd egyenként a vízbe hajítot hajítottam tam őket. A hold az arcomba vigyorgot t. A kezemben maradt gézdarabról  jutott eszembe, eszembe, hogy a nadrágom nadrágom szárát Donnie csókja óta nem tűrtem le. Óvatosan elkezdtem legörgetni a tapadós anyagot, és

előre összeszorít ottam a fogamat, amikor a sebhez értem. Arra számítottam, hogy fájni fog amint a textil rásimul, ám legnagyobb meglepetésemre semmit sem éreztem. Értetlenkedve visszagöngyöltem a nadrágot, majd a holdfénynél megvizsgáltam a térdemet. A sérülésnek nyoma sem volt! Eltűnt! Mintha ott sem lett volna! Megráztam a fe jem. Biztos az alkohol szórakozik velem. Nem kellene többet innom, és azzal a lendülettel az üveget is a tóba dobtam. A tűzhöz visszaérve semmi szokatlant sem tapasztaltam. Ugyan az emb erek már a fáradtságtól lelassultak, de még mindig  buliztak. Éppen a tömeget fürkésztem, hogy megke ressem a csajokat, amikor valaki hirtelen megragadta a karo mat. Az illető a hátam mögül támadt. Csak kevés választott el attól, hogy ne sikítsak, és vágjam fejbe, amikor Diana pördült elém  paprikavörös  paprikavörös arccal. arccal. - Hol jártál? - kérdezte ingerülten. Glória keresztbe tett kézzel állt mögötte. - Sétáltam a parton - válaszoltam olyan megszeppenve, mint amikor az anyám kérdezte ezt, ha a szokásosnál öt perccel később értem haza. - Azonnal indulnunk kell! - szinte kiabált, miközben olyan keményen ragadta meg a karomat, hogy azt hittem, kitépi a helyéből. A fájdalomtól önkéntelenül elrántottam a kezemet. D iana visszafordult, és összeszűkült szemmel nézett rám. Láttam, hogy  pillanatokon  pillanatokon belül robban. Az addig kedves lány hárpiává változott. - Mit képzelsz magadról te... - sziszegte, és közben már emelte a kezét, hogy pofon vágjon. Rémülten hunytam le a szememet, védekezés nélkül vártam a pofont.

- Dia, nyugodj meg! - hallottam

Glória hangját, majd ami kor újra kinyitottam a szemem, láttam, hogy a lány fogja a barátnője karját. Diana megsemmisítő pillantást mért rám, és hátat fordítva elindult abba az irányba, amerről érkeztünk. Glória összeszorított szájjal bámult, majd intett a fejével, hogy induljak a lány után. Olyan tempót diktáltak, amit   nagyon nehezen tudtam tartani mezítláb. Így csak reménykedhettem abban, hogy egyetlen kő sem szeli ketté a talpamat. Glória néha lökött hátulról rajtam, hogy iparkodjam. Már csak az hiányzott volna, hogy Rebeca is rugdosni kezdjen. Apropó, hol van Rebeca? Öt miért nem rángatták hazafelé? Szívem szerint rákérdeztem volna, de az adott helyzetben célszerűbbnek ítéltem, ha nem öntök olajat az egyébként is lobogó tűzre. Majd előkerül. Biztos valamelyik pasival szórakozik, mint a fűben hempergő párok. Rohamléptekben értünk el a temetőig, ami ugyan a csajok nak nak meg sem kottyant, ám én a végére alig kaptam levegőt. Diana olyan erővel vágta ki  a vaskaput, hogy az majdnem kiszakadt a helyéről. A hangra néhány környékb eli kutya vad csaholással reagált . Ilyen egy lelke mélyén vadállati ösztönökkel bíró teremtmény, amikor valaki felébreszti az álmából. Amíg az ember békésen alszik, addig a kutyák csak a haláluk után nyugodnak békében. A temetőben néma csen d honolt. Olyan volt, mintha minden teremtmény rettegett volna a közeledésünktől, és inkább elcsitultak volna, amíg a veszély el nem múlik. A temető így még lehangolóbbá és élettelenebbé vált. A sírok közti szob rokra úgy esett a holdfény, hogy a szemük helyén csak egyet len, összefüggő fekete foltot lehetett látni. Az egyik szobor kitárt szárnyú angyalt ábrázok, karjában egy halott nővel. Egyszerre volt borzasztó  borzasztó és romantikus romantikus látvány. látvány.

A kri ptában  ptában Glória nyitotta nyitotta a titkos ajtót. mindig égett. A lány megragadta, és miután illesztette a szobrot, elindult unk a kastély felé.

A fáklya még Diana helyére Csodálkoztam, hogy a lányok még mindig nem vették észre, hogy nincs rajtam a kölcsön kö lcsönkapott kapott cipő. Már előre vártam a hisztit, amit levágnak, amiért a tóba hajítottam a Prada magas sarkút. Ám láthatóan kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a lábbelivel foglalkozzanak. foglalkozzanak. Lehet, hogy Dianát kikosarazta egy fiú, és azon háborodott fel annyira? Kinéztem volna belőle. A visszafelé vezető út rövidebbnek tűnt, mint amikor először tettük meg. Csak az összetört pezsgősüvegnél kellett vigyáznom, nehogy belelépjek a szilánkokba. Miután beértünk a szobába eluralkodott a káosz. - Össze kell pak olnunk olnunk Rebeca holmijait - jelentette ki Glória. - Sandra, neked is segítened kell! - Miért? Elköltözik? - kérdeztem gyanútlanul A két lány úgy nézett rám, mintha azt kérdeznék: te szórakozol velünk? - Rebeca meghalt! - Diana úgy közölte a hírt, mintha arról számok volna be, hogy vett egy kiló kenyeret a sarki boltban. Zsibbadni kezdett a halántékom. A végtagjaim elgyengültek, éreztem, hogy ájulás környékez. Hogyhogy Rebeca meghalt ? - Te jó ég! Mi történt? - kérdeztem értetlenkedve. - Megölte! - jelentette ki Glória, miközben már dobált a is a szoba közepére egy kupacba Rebeca holmiját. - Kicsoda? - ámult am. - Az egyik vámpír - reagált  Diana. Azonnal eszembe jutott Rebeca parton elhangzott figyelmeztetése. A lány azt mondta, hogy vigyázzak Donnie -

ékkal, mert vámpírok. Most pedig újra előkerült a vámpír szó. Ez nem lehet véletlen. De hát ha Rebeca hívta fel a figyelmem a

veszélyre, ő hogyan kerülhetett bajba? Egyáltalán, milyen hülyeség ez a vámpírduma? - Ugye most csak szórakoztok? - nevettem fel. - Az egész csak vicc, hogy rám hozzátok a frászt! A csajok azonban nem nevettek velem. Pakoltak tovább, mintha ez lenne a legtermészetesebb ilyen esetben. Kezdtem elhinni, hogy nem szívatnak. Szorongató érzés nehezedett rám. Meghalt még egy olyan ember, akit ismertem! Akivel ráadásul a halála előtt röviddel még beszélgetem is! Aki felhívta a figyelmemet, hogy vigyázzak magamra! Ijesztően közel járt hozzám a halál. Sem apu, sem a mamám kapcsán nem éreztem ilyen valóságosnak az eltávozást. Úgy éreztem, a kaszás a nyakam ban liheg. Az álmomban látott alak alak arcképe villant villant fel előttem. Kirázott a hideg. Meggörnyedve, lábam és karom összezárva lerogytam Rebeca ágyának a szélére. Potyogtam a könnyeim. Amikor Glória észrevette, hogy sírok, mellém ült . -  Ne aggódj, minden rendben lesz! - suttogtam a fülembe; szavai megnyugtatóan csengtek. Össze kellett szednem magam! Utáltam, ha sajnálnak, vagy vigasztalni próbálnak. Erősebb vagyok annál, hogy csak egy szánalomra méltó lányka legyek mások szemében. Bármenynyire is fojtogattak a könnyek, ellenálltam, és hüppögve megfékeztem a sírást. - Gyere, segíts levinni Rebeca holmiját az udvarra! - Glória megsimogatta az arcom, és hüvelykujjával letörök egy engedetlenül előbújt könnycseppet. Ekkor vettem észre, hogy kosz van a körme alatt. - Mit csináltál a kezedd el? - szipogtam. - El kellett ásnunk Rebeca holttestét, mielőtt megtalálják vetette oda Glória, és indult újra pakolni.

Először meg sem lepőd tem a mondaton. Csak akkor tudatosuk bennem, amikor Glória a táskájából előhúzta Glória fekete parókáját, és a holmijai közé ejtette. El kellett ásni! És mi lesz a családjával? Nem kellene szólni a rendőrségnek? Vagy legalább a tanároknak? Ám mielőtt kérdezhettem volna, Dia na a kezembe nyomott egy méretes papírdobozt. -  Ne késlekedjünk! - sürgetett Glória, és a kezében egy zsák ruhával távozott a szobából. Diana egy hasonló dobozt vitt, mint amilyet én is fogtam; követte a barátnőjét, így nekem is mennem kellett. A zsákot és a dobozokat a kastély bejárata előtt lepakoltuk a földre. Én megálltam a lépcső alján, közvetlenül az egyik oroszlánszobor tövében, és megrogyott vállal néztem, mit csinálnak a lányok. Diana az udvaron található kőépítménybe emelte a ruhás zsá kot, majd rápakolta a dobozokat. Glória ekkor tért vissz a egy fémdobozzal. Dia mellé állt, és körkörös mozd ulatokkal a felhalmozott holmikra szórta a doboz tartalmát. A Hold fényében megcsillant a fehér, kristályos anyag. Só volt. Mégis tartottak sót a Lakewoodban, csak éppen nem étkezéshez használták... Miután a lány végzett, meggyújtott egy szál gyufát, majd kecses mozdulattal ráejtette a rakásra. Abban a pillanatban vakító, kékes lángok csaptak fel, és szúrós szag árasztotta el az udvart. Már éreztem valahol hasonló szagot, de nem tudtam megmondani, megmondani, hogy hog y hol. hol.

Dianáék továbbra is az építmény lépcsőjén áll tak, és lehajtott fejjel mormoltak valamit a bajszuk alatt. Pont úgy, ahogy Glória tette, amikor az alagútban megérintette a falat. A lángok szinte nappali fényt varázsoltak az égbokra és keszekusza formákat rajzoltak a levegőbe. A kastély a fényben terebélyes árnyékot vetett a földre. Felnéztem az épület falai ra, és akkor vettem észre, hogy az ablakokban ott állt a többi tanuló

is. Mindegyikük lehajtott fejjel. Az ajtóban az igazgatónő, a  portáslány,  portáslány, a tanárok, a négy pincérlány és a sofőr ros tokolt . Ők is maguk elé meredtek. A jelenségnek elsöprő ereje volt . Gyászolnak. Szégyelltem magamat, amiért nem tudtam  bekapcsolódni  bekapcsolódni a szomorú, közös megemlékezésbe. egemlékezésbe. Pedig az  biztos könnyített könnyített volna volna a lelkemen, és talán a gombóc is elmúlt volna a torkomból. A szobám ablakát kezdtem keresni, kíváncsi voltam, hogy az ikrek is csatlakoztak- e a többiekhez. Ám az az ablak üres volt. A tűz perceken belül sisteregve elaludt. Dianáék megfordultak, és mint akik jól végezték   dolgukat, elindultak felém. Próbáltam a szememmel jelezni ne kik, hogy vigyázzanak, mert Miss Silkyék mögöttem állnak, de nem vették a lapot. - Mi a baj? - kérdezte Glória savanyú képpel. Ahelyett, hogy megszólalt am volna, csak tátogtam Silky nevét. - Nincs  Nincs kedvem barkochbázni barkochbázni - vette át a szót Diana.

Miss

Óvatosan hátrasandítottam, de az ajtó üresen állt . Az ablakokra néztem, ahol az imént a többieket láttam, de ők is eltűntek. Hova lettek? : - Kimerülhettél! Menj a szobádba, reggel találkozunk! utasított Diana, én pedig feltétel nélkül szót fogadtam neki. Örültem, hogy végre befejeződött ez az elképesztő este. Ha nem tudom, hogy a lépcsők a szobámba vezetnek,  bizto san sírva fakadok. A lábam majd' leszakadt, a fejemben  pedig még mindig visszhangzott a tűzben izzó faágak ropogása. Boldogan indultam neki az éjszakának, ám a kalandból tragédia lett. Ismét egy olyan helyzet előtt álltam, amikor nem akartam gondolkodni. Az igazat megva llva legszívesebben egyedül töltöttem volna az éjszakát, de tudtam, hogy ez lehetetlen. És ezt kibírni volt az igazi kihívás.

A szobában az ikreket az ágyukon ülve találtam. Azt hittem, már alszanak, de nem. Sőt mindketten úgy meredtek rám, mintha szellemet látnának. Kínosan éreztem magamat. Bűnös voltam, amiért kiszöktem, és hagyta m egy cinkosomat meghalni. Köszönés helyett csak ból intottam egyet, Sunny azon ban beszédesebbnek beszédesebbnek bizonyult bizonyult nálam. nálam. - Hogy csináltad? - kérdezte elképedve. - Mire gondolsz? - értetlenül álltam a fürdőszoba ajtajában. - Neked kellett volna meghalnod! meghalnod! - válaszolta.  Na, erre nem volt szükségem. így is eléggé mag am alatt voltam a történtek miatt. Elszakadt a cérna, képtelen voltam megfékezni a rám törő bőgőrohamot, ám még mielőtt kifakadtak volna a szememből a könnyek, a fürdőbe siettem, és mérge sen  bevágtam magam mögött az ajtót, ajtót, amely válaszul válaszul reccsent egyet. Megnyitott am a mosdó csapját, hogy az ikrek ne halljanak, majd a fal tövébe rogyva zokogni kezdtem. A fekete festék apró patakokká válva csorgott a szememről. - Apa, kérlek, segíts! - összekulcsolt kez emmel a plafont  bámultam.  bámultam. Megváltásra Megváltásra vártam. vártam.

M

ár a második éjszakám telt el úgy, hogy le sem hunytam a szememet. Pedig a v alóságnál még a gyilkos rémálmot is szívese bben elviseltem volna. Forgolódtam az ágyamban, mellkasomban nyomasztó űr tátongott. Még akkor sem tudtam volna szép dolgokra gondolni, ha egy tündér megígéri, hogy örökre kitörli emlékezetemből a tra gédiát. Az éjszaka csendje anakondaként tekeredett körém: attól tartottam, hogy egy óvatlan pillanatban összeroppant. Eddig mindig sikerült az otthoni emlékekkel elterelni a figyelmemet, ám az emlékkönyvem lapozgatása sem segített. A múltam nem rángatott ki a pácból. Rebeca arcképe azon ban konokul, újra és újra felderengett. Először az a mosolygós lány  jelent  jelent meg előttem, aki izgatottan igyekezett igyekezett átalakít átalakít ani az esti  bulira,  bulira, majd testéből egyik pillanatról a másikra másikra kiszökött kiszökött az

élet, bőre élet,  bőre szürkévé szürkévé és áttetszővé vált. vált. Arcára ráfagyott ráfagyott a rémület, rémület, szeme bevérzet t, tekintete pedig a semmibe meredt. Olyan volt, mintha az élet és a halál vívott volna bennem vérre menő csatát, miközben én királylányként vártam, hogy kiderüljön, ki győz közülük a lovagi tornán. Jó ideig az ágyamban fekve  bámult  bámult am a plafont. Az egyik sarokban egy mozdulatlan pók tanyázott a hálóján. Azóta utálom a pókokat, amióta gyerekkoromban egy beköltözött a fülembe. A mocorgása csaknem az őrületbe kergetett, úgy éreztem, mintha egy kagylót kötözt ek volna a fejemhez, amiben meg állás nélkül a tenger morajlását hallom. Anyukám aggódott miattam, azt hitte, mentális problémákkal küszködöm. Még  pszichológushoz  pszichológushoz is elvitt, elvitt, aki azonban egészségesnek talált. talált. Végül egy orvosi vizsgálat során kiderült, mi a probléma. Az ízeltlábút vonzotta a fülüregem melege, és úgy gondolta, remek helyet talált a tojásainak. Azóta tudom, hogy a pókok szeretnek, ám én már kevésbé rajongok  értük. Hiába mondják, hogy szerencsét hoznak, én inkább nem barátkozom velük. Meguntam a tétlenséget, és úgy döntöttem, ha már álmatlanságban szenvedek, legalább hasznosan töltöm az időt. Miss Silky azt mond ta, a könyvtárszoba éjjel is nyit va van. Kikászálódtam az ágyból, és körülnéztem a szobá mban. Az ikerpár egyik tagja az ágyában feküdt, a másikuk pedig háttal nekem, az ablakon bámult kifelé. Megérezte, hogy nézem. - Azon gondolkodom... - kezdte még mindig háttal, de az ablak halvány tükröződésében láttam az orrában megcsillanó  piercinget. Sunny volt az, és a messzi távolba bámult . - Hogyan történhetett? Erre a kérdésre próbáltam én is megtalálni a választ, de sehogy sem leltem. Abban reménykedtem, hogy napközben már okosabb leszek, Dianáék biztos többet tudtak, és majd elmesélik. Én még Rebeca holt testét sem láttam, bár ennek csak örültem.

- Én sem tudom - vallottam be töredelmesen. - A kártya nem hazudik. Pontosan láttuk, meghalni ma este - a lány felém fordult.

hogy te fogsz

Fekete, combközépig érő, hosszú ujjú pulóvert viselt. Karját keresztbe fonta a mell kasán, jobb mutatóujjával a bal könyökén dobok. Úgy festett a sejtelmes ellenfényben, mint egy fekete angyal. Arcán zavartságot véltem felfedezni. Csalódott önmagában, és kérdések gyötörték.   Eddig mindig igyekeztem figyelmen kívül hagyni Sunny jóslatát, ám a kialakult helyzetben úgy éreztem, nincs értelme tovább menekülnöm a téma elől. - De miért kellett volna meghalnom? - éreztem, ahogy a meztelen lábszáramból az izgalomtól kiszökik a vér, és a fe jembe tódul. tódul. - Ez volt a sorsodba írva. Mégs em haltál meg. Túljártál az eszén. - Sunny szavai hal latán megszűnt körülöttem a külvilág. - Kinek az eszén? - kérdeztem vissza. - A démonodén! - a lány hangja harsogott a fülemben. Bármennyire is hihetetlennek tűnt, amit   mondott, az el múlt két nap fényében valóságosnak hatott. A földet bámul tam, miközben Sunny közelebb lépett hozzám. Leguggolt mellém, és a térdemre szegezte a tekintetét. - Hová lett a sebed? - értetlenkedett. Még egy olyan kérdés, amire nem tudtam neki pontos választ adni. Számoljak be Don nie-ról? Nem! Valamiért azt éreztem, egyelőre titkolnom kell, hogy találkoztam a fiúval. Ameddig ki nem derül, mi az igazság abból, hogy az öccse ölte meg Rebecát, muszáj befognom a számat. Különben akár bajba is kerülhetek. Azaz a jelenleginél még nagyobbá. - Egyszer csak eltűnt! - nem is hazudtam nagyot, hiszen  pontosan tényleg tényleg nem tudtam tudt am volna megmondani, egmondani, mitő mitőll gyógyult gyult be ilyen i lyen hamar.

Sunny szeme úgy csillogott, mint akinek sikerült a helyére tennie az utolsó puzzle -darabkát. - Takard el! - izgatottan megragadta a kezemet, és a szemembe nézett. - Ígérd meg, hogy eltakarod! Senki sem láthatja meg, hogy már nincs ott! Bólintottam, bár gőzöm sem volt, mi ez az egész. - Idővel megérted miért! - nyugtatott meg, majd üdvözült arccal visszasétált az ablak elé. Feltápászkodtam az ágyról, de mielőtt elindultam volna,  biztos, ami biztos alapon a hálóingem alá felhúztam a farmeremet, és belebújtam a lapos sarkú cipőmbe. Már az ajtót nyitottam, amikor Sunny újra megszólított: - Sandra! Ne aludj el!

A könyvtárszoba méretei már meg sem leptek. A csaknem színházterem nagyságú tér gyakorlatilag egyetlen hatalmas  polcrendszerből,  polcrendszerből, néhány asztalból, valamint valamint néhány számítógépből állt. A több tízezer  könyvcímet esélyem sem volt átrágni, így véletlenszerűen kiválasztottam egy kötetet. A címe alapján romantikusnak ígérkezett, aminek az adott helyzetben csak örültem. Abban reménykedtem, hogy az olvasás kiragad a valóságbó valóságból,l, és a könyv segítségével egy sokkal derűsebb világba csöppenhetek. Az ablakpárkányban kialakított, vörös drapériával  bevont díványra párnákat halmoztam, halmoztam, kibújtam a cipőmből, cipőmből, majd kényelmesen elhelyezkedtem. A telihold olyan intenzív fényt adott, hogy még lámpát sem kellett gyújtanom. Felütöttem a kötetet. A lapok közül por száll fel, és dohos szag csapta meg az orromat.

A középkori történet egy királyfi és egy szegény lány viszontagságos szerelmét mesélte el. A régies nyelvezet

magával ragadott, ám a betűrengetegtől fáradni kezdett a szemem. Végre el tudtam volna aludni, de Sunny figyelmeztetése túl élénken ék  bennem ahhoz, hogy elszenderedjem. Meg kellett küzdenem a fáradtsággal, és egy ideig sikerrel vettem az akadályt, amikor viszketni kezdett a hátam. Mintha egy bogár  mászott volna a lapockámon. Egy  bogár? Odakaptam a kezemm keze mmel, el, hogy lesöpörjem lesöpörjem magamról, de legnagyobb meg döbbenésemre csak a kidudorodó bőrömet éreztem. Felpat tantam a díványról, a könyv nagy puffanással a  parkettára zuhant. zuhant. Az ajtó melletti melletti falra falra szerelt szerelt antik tükörhöz futottam. Kibújtam szatén hálóingemből, és a tükörnek háttal állva figyeltem, mi történik velem. A dudor először  egyhelyben állt, majd megmozdult, és a lapockámról a gerincem felé kúszott. A viszketés égető fájdalommá változott. Mintha az a valami a húsomba harapott volna. Felsikítottam. Kivert a víz. Bármi is volt a bőröm alatt, meg kellett állítanom! Körülnéztem a könyvtárban, amikor az egyik asztalon megpillantottam egy levélbontó kést. Egyetlen ugrással odavetődtem érte, de a mozdulat közben újra fájdalom nyilallt a hátamba. Izzadó tenyerem megcsúszott a fán, és meztelen felsőte stem, m el ráestem az asztalra. Beütöttem az államat. Fogaim hangosan csattantak össze, csak millimétereken múlott, hogy nem haraptam el a nyelvem. Összeszedtem minden erőmet, megmarkoltam a kést, és hajlott háttal visszavonszolt am maga mat a tükör elé. Csak az járt a fejemben, hogy ki kell vágnom magamból a dögöt! Bal keze mmel, amennyire tudtam hátranyúltam, hogy összecsíphessem a dudor körül a bőrömet. Sikerük. Elkaptam. Az ujjaimmal éreztem, ahogy a parazit a lábai mozogtak. Elfogott az undor. Oldalra fo rdított fejemmel néztem magamat a tükörben, majd a kést tartó, jobb ke zemet is tani, hogy hátrahajlítottam. Megpróbáltam a célpont fölé tar tani, egyetlen, jól irányzott szúrással végezhessek vele. így is félő

volt ,

hogy a penge félrecsúszik és a gerincembe áll. Összeszorítottam a fogam, lendületet vettem, és... Még mielőtt lecsaphattam volna magamra, a tükör jobb felső sarkában egy sárga szempár villant meg. Ugyan csak a perifériában láttam az illetőt, de felismertem. A szőke fiú volt az, aki a rémálmomban is megje lent. Itt van megint! Előrekaptam a fejem, hogy szembenézzek vele, de már sehol sem láttam. Várjunk csak! Lehet, hogy megint álmodom? Lehet, hogy mégis elaludtam? Hátrafeszít ett karomat leengedtem a testem mellé, ujjaim közül kicsúszott a kés, és néhány centivel a lábam mellett beleáll t a  parkettába. - Sandra Palmer, ébredj fel! - szememet összeszorítva ismételgettem a mondatot, miközben a dög ismét mászni kezdett a bőröm alatt. - Sandra Palmer, ébredj fel!

Szakadt rólam a veríték, amikor magamhoz térte m a díványon. A könyv a földön hevert. Lélegzet -visszafojtva tapogatni kezdtem a f elsőtestemet, elsőtestemet, majd megkönnyebbült en fújtam egyet, amikor tenyerem a csupasz bőröm helyett a selymes szatént érintette. A hálóingem rajtam volt . Ugyan  bizonyossá  bizonyossá vált, vált, hogy csak  álmodtam az egészet, továbbra is reszkettem. Annyira valóságosnak tűnt! A nap már az égen járt, de szürkébe olvadó, narancssárgás felhők takarták. Bármelyik pillanatban eleredhetett az eső. Nem tudtam, pontosan mennyi az idő, de a tanítás javában tarthato tt. Tudtam, hogy csipkednem kellene magamat, ám képtelen voltam megmozdulni. megmozdulni.

Az újabb rémálommal megváltozott bennem valami. Idegesíteni kezdett a számtalan megmagyarázhatatlan eset, érteni akartam, mi folyik körülöttem, nem utolsósorban pedig

velem. Üldöznek. Ha üldöznek, akkor menekülnöm kell. De hogy védekezhetnék valami ellen, amiről azt sem tudom, micsoda? Sunny este azt mondta, idővel megértem, mi történik. De nincs időm. Valami vadászik rám, amióta a Lakewoodba költöztem, és egyre közelebb ér ahhoz, hogy elkapjon. Magamon is meglepődtem, hogy tényként kezelem a hihetetlennek tűnő helyzetet, de bárhogy erőlködtem, ezekre a  jelenségekre  jelenségekre már sehogy sem találtam racionális magyará zatot. Túlléptek az ésszerűség határán. Pedig el kellett volna hessegetnem hessegetnem a gondolatokat.

Donnie! Amennyiben elhiszem, hogy a vérfagyasztó események nem csak a képzeletem játékai, akkor a fiúnak valóban vámpírnak kell l ennie. Eszembe jutott Donnie Elvis hajú öccse, aki vértől átitatott pólóban, a végkimerültség határán  jelent meg a fűzfánál. És akkor összeállt a kép. Rebecát állítólag egy vámpír ölte meg, aki Donnie biztosan nem lehetett, hiszen ő végig velem volt . Valószínűleg Donnie megtépázott testvére volt a tettes.

Ahogy megfogalmazódott bennem a gondolat, úgy érez tem, nem vagyok egészen normális. Nagyot sóhajtottam. Ha az izompólós srác tényleg vérszívó, és kivégezte Rebecát, akkor engem Donnie miért nem bántott? Amikor kettesben voltunk könnyedén megtehette volna. Bárhogy is igyekeztem összerakni a képet, a lány haláláva l kapcsolatban valami nagyon nem stimmelt. És ameddig a kérdéseimre valakitől nem kapok válaszokat, csak sötétben tapogatóztam. Bármennyire is veszélyesnek tűnt, újra találkoznom kell Donnie- val. Úgy éreztem, hogy ő majd épkézláb magyarázattal szolgál a történtekre. Ráadásul vágytam is az újbóli találkozóra. Az természetesen fel sem merült bennem, hogy Dianáé -kat megpróbáljam rábeszélni egy újbóli szökésre. Egyrészt a tragédia után biztosan nem kíséreltek volna meg még egy

szabályszegést, másrészt eszem ágában sem volt Donnie- ról mesélni nekik. Nekik a fiú ellenségnek számított, én pedig már azzal árulóvá váltam volna, ha csak megemlítem a nevét. Egyedül kellett végrehajtanom a feladatot. És az sem érdekelt, ha közben lebukok. Meg kellett tennem! Belebújtam a cipőmbe, majd elindultam az ajtó irányába. Útközben észrevettem, hogy a parkettán vakítóan megcsil lant valamin a napfény. Közelebb léptem. A levélbontó kés volt az. Ugyanúgy, és ugyanott állt, mint miután álmomban kicsúszott a kezemből.

M

ikor beléptem a szobánkba, Sunny ezzel a hírrel fogadott: - Hol jártál? Miss Silky egész nap téged keresett.

Úgy terveztem, hogy gyorsan átöltözöm, és még a tanítás alatt kiszököm. Ugyan a kriptában látott szobrok alapján akár több alagút is kivezethetett a kastélyból, cs ak a Dia náék szobájából nyílónak ismertem a pontos helyét. Tehát még az utolsó óra vége elő tt el kellett volna indulnom ah hoz, hogy üres legyen a lakosztályuk. Ezért is ért váratlanul, hogy Sunny már a szobában heverészett. Ilyen kevés órája volt? Vagy cserbenhagyott az időérzékem, és már befejeződött a tanítás? - Mit akart? - kérdeztem, miközben a bőröndöm mellé guggolva előhalásztam egy tiszta farmert és egy világoskék  pólót.

- A tegnap estéről akar veled és válaszolta rosszat sejte tő hangon a lány.

a lányokkal beszélni -

 Na, már csak c sak ez hiányzott. hiányzott. Ez a kis ki k itérő veszélyeztethe veszélyeztetheti ti a szökésemet. Ráadásul azzal, hogy nem mentem órákra, és Miss Silky a szobában sem talált, már fel is hívtam magam ra a figyelmet. - Mit mondtál neki, hol vagyok? - megálltam a pa ko lással, és

homlokomat ráncolva a lányra néztem, aki tőle szokatlan módon, hason fekve, lábát a feje fölött himbálva lapozgatott egy könyvet. Korábban nem láttam még ilyen fesztelennek. - Mivel Rebeca halála miatt elmaradt ma a tanítás, Mr. Agarest kivitt néhány lányt a városba vásárolni. Azt mond tam, hogy úgy tudom, velük mentél - válaszolt a könyv egyik lapját tanulmányozva. Tehát nem hiányoztam a suliból. Egy gonddal kevesebb, ám egyben egy újabbal több lett. Ez ugyanis azt jelentette, hogy Dianáéknak sem voltak órái, így valószínűleg egész nap a szobájukba zárkózva gyászoltak. - De ha visszajönnek, meg fogja tudni, hogy nem voltam velük - csattant ki belőlem. -  Nyugi,  Nyugi, én csak annyit mondtam, hogy úgy tudom, velük mentél. Nem állítottam biztosra. Í gy, ha kérdőre vonnak, mondhatod például azt, hogy az idegesség megfeküdte gyomrodat, és egész délelőtt a WC fölött görnyedtél - Sunny olyan természetesen adta elő a hazugságát, hogy én is majd nem elhittem neki. - Kösz - válaszoltam tétován.

Őszintén szólva meglepett, hogy Sunny ilyen pozitívan állt hozzám. Ez tőle abszolút szokatlan volt, bár kétségkívül jobban tetszett, mint amikor flegmán viselkedett. Miután kirángattam a csomagból a két ruhadarabot, a fürdőbe indultam. Már félig átléptem az ajtón, amikor Sunny újra megszólalt. Úgy tűnik,

mániája akkor közölni a fontos információkat, amikor az ember már azt hiszi, hogy befejezte a mondandóját. - Miss Silky azt kérte, hogy három órára menj az irodájá ba tette hozzá. - És most mennyi az idő? - kérdeztem mit sem sejtve. -  Negyed  Negyed négy - közölte egykedvűen, hangjában egy cseppnyi izgalom izgalom sem hallatszott.

A fürdőszobaajtóból kifordulva, a tiszta ruhákat az ágy ra dobva rontottam ki a foly osóra, és már szaladtam is az igazgatónő irodájához. Ugyan a hátam közepére sem kívántam a  beszélgetést,  beszélgetést, muszáj muszáj volt megjelennem. egjelennem. Ha nem mentem volna  be Miss Silkyhez, feltűnik feltűnik neki, hogy valami rosszban sántikálok. Nekem pedig a szökés sikeressége érdekében a gyanú legkisebb szikráját is el kellett fojtanom. Amikor az irodához értem, a futástól és az izgalomtól a torkomban dobogott a szívem. Mielőtt benyitottam volna, megálltam a résnyire nyitott, vastag faajtó előtt, hogy szusszanjak egyet. Lehunytam a szememet. Nyugalom, Sandra,

meg kell tenned! Eldöntöttem, hogy háromig számolok, aztán  benyitok.  benyitok. Egy, kettő, há... - Sandra mit csinált közben? - Miss Silky hangja ütötte meg a fülemet. - Egyszerűen eltűnt. Nem találtuk sehol - válaszolta Diana. - A vámpírok érkezését látták? - az igazgatónő hangja megkeményedett. - Vadásztunk - Dia válasza mentegetőzőnek hatott. - Lányok, vadászat közben is figyelmesnek kell lenniük. Akkor a legkiszolgáltatottabbak. Éppen ezért nem hagyhatják el kedvükre az iskola területét. Hiába érzik magukat erősnek, még nem állnak készen. Remélem, Rebeca esete példaértékű lesz a  jövőre nézve nézve - magyarázott kioktatóan az igazgatónő.

Hosszú szünet következett, valaki az ujjaival dobolt az asztalon. Tátott szájjal álltam a folyosón. Bemehettem volna, ám úgy éreztem, hallgatózással sokkal több információ hoz jutok. - Sandra hol tart az átalakulásban? - szólalt meg végül Miss Silky. -

Szerintem sehol. Fogalma sincs az adottságairól válaszolta lemondóan Glória. - Az lehetetlen. Túlesett a beavatáson. Vagy rádöbbent már, hogy ki is valójában, vagy össze kellett volna roppan nia a nyomás alatt - hitetlenkedett az igazgatónő. Micsoda? Átalakulás? - Szerintem olyan buta lány, hogy észre sem veszi, mik történnek körülötte - kontrázott Glória. Ökölbe rándult a kezem. Legszívesebben behúztam volna egyet Glóriának. Hogy jön ő ahhoz, hogy butának nevezzen? Ám nem ez volt a legalkalmasabb időpont a keménykedésre. Viszont a szökésre kiváló alkalommal szolgált. Mivel mindkét lány Miss Silkynél ült, és rám vártak, a szobájuk nyilván üres volt. Ahogy megfogalma zódott bennem a gondolat, azonn al indultam is vissza a második emeletre. Közben azon tűnődtem, miben sántikálhat az igazgatónő. Amilyen nevetségesnek ítéltem az első találkozásunkkor, olyan veszélyesnek tűnt a hallottak alapján. Kacagó hangjának most n yoma sem volt, hang lejtése szigorúnak tűnt. Túl korán vontam le messzemenő következtetéseket. A lépcsőn sétálva megtorpantam. Lehet, hogy valójában Donnie sem olyan aran yos, mint amilyennek az első találkozásunk alapján gondoltam? Hiszen állítólag vámpír. A vámpírok pedig emberi vérrel táplálkoznak. Bárhogy is le gyen, úgy éreztem, hogy találkoznom kell vele. A lelkesedé sem feltöltött erővel és önbizalommal. Vakmerővé váltam.

Dianáék szobájában csend honolt. Az ablakon keresz tül megállapítottam, hogy az időjárás csak romlott azóta, amióta a k önyvtárban önyvtárban felébredtem. Esni fog, de most ez sem érdekelt.  Nem vagyok vagyok cukorból: ha megázom, majd megszáradok. Megragadtam az alagutat rejtő szekrény sarkát, és elhúz tam. A bútor könnyen engedett, és feltárult előttem a hosszú, sötét lépcső. A fáklya! Meg kell gyújtanom ahhoz, hogy lássak. De honnan szerezzek tüzet? Ekkor eszembe jutott, hogy a csajok előző este, az öreg fésülködőasztalon füstölőt égettek, amellett csak ke llett lennie lennie valamilyen tűzgyújtó eszköznek. eszköznek. Igazam volt, az asztalhoz lépve találtam egy csomag gyufát. Örömömben megráztam a dobozt, a vékony szálak pedig tompa zörgéssel válaszoltak. Ahogy fordultam volna vissz a a járat felé, a tükörben megláttam valamit. Valami hihetetlenül szörnyűt. Az alagútban egy kutyaszerű teremtmény elmosódott alakját rejtette a sötétség. Igazából úgy tűnt, mintha a szörnyeteg az árnyak része lett volna, és vicsorgó fejével csak azért nem tudott tá madni, mert a sötétség visszahúzta. Nem volt ak szemei, de pontosan tudta, merre állok. Rám várt, hogy széttéphessen. Először arra gondoltam, hogy valahol megint elszendered hettem, és ezt is csak álmodom. De nem. Nagyon is ébren voltam! Ez a dög támadhatott Rebecára, amikor a lány elejtette a fáklyát, és az egyik kezét körbefonta a sötétség. Úgy érez tem magam, mintha a Lakewood egy vidámparkba épük elvarázsolt kastély lenne, nekem pedig akaratom ellenére végig kellene mennem a szobákon. A különbség mindössze annyi volt , hogy itt nemcsak hangef fektek, fektek, valamint babák ijesztgettek, hanem hús-vér szörnyek. Lidérces álmaim összefolytak a valósággal. A kutya az árnyékvilág, a sötétség része volt. Sötétség pe dig csak addig létezik, amíg nincs fény. Mivel Rebeca teg nap este elejtette a fáklyát, teste egyik felét körülölelhette a sötétség, a

véreb pedig támadott. Ebből adódóan, ameddig ég odalent a tűz, nem lehet baj. A lejárathoz léptem, és megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy a dögöt csak a tükrön át láthatom. Í gy legalább nem kell néznem útközben: akár el is felejthetem, hogy ott van.

Magam sem értem, hogy lehettem ennyire vakmerő. A szökés még rendben volt, de az sem riasztott el, hogy egy láthatatlan ragadozó vadászik rám. Egyszerűen eltűnt a félelemérzetem. A fáklya lángra lobbant, én pedig a szekrény visszaigazítása után elindultam a lépcsőn. Mivel amúgy sem volt kicsattanóan jó kedvem, a csend pedig még inkább nyomaszto tt, dúdolni kezdtem. Arra gondoltam, ha legközelebb egyedül szököm ki, vinnem kellene magammal az iPodomat is. A zenével biztosan gyorsabban telne az idő. Az alagútban megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb szabad levegőn lehessek. Amikor a járat végét jelző fal hoz értem, a réseken kikukucskáltam úgy, ahogy azt előző este Diana tette. Meggyőződtem róla, hogy senki sincs a kriptában, majd teljes erőmből nekidőlt em a szobornak, hogy eltoljam. Miután kijutottam, mindent elrendeztem úgy, ahogy a lányok csinálták, és mint aki jól végezte dolgát, indultam kifelé. Ám akkor beugrott valami. Mégpedig az, hogy a legendák szerint a vámpírok tartanak a feszületektől... Mégsem bíztam eléggé Donnie -ban? Az otthoni iskolában elszenvedett megpróbáltatások alatt megtanu ltam, hogy mindig a legrosszabbra készüljek, akkor semmi sem érhet váratlanul. A sarokban berendezett kegyhelyhez léptem, és leakasz tottam a poros, fejjel lefelé álló keresztet. Nem akartam összekoszolni a kezem, ezért csak a hüvelyk - és mutatóujjam közé fogtam, majd gyorsan becsúsztattam a farmerem hátsó zsebébe. A hálóingem rálógott, így ha nem kell használnom, Donnie észre sem veszi, hogy nálam van.

Amint kiléptem a temető kapuján egy anyuka séták el előttem a kisfiával kézen fogva. A srác hátán a termetéhez képest méretes táska lógott, a súlya hátrahúzta. Ennek ellenére  büszkén cipelte, cipelte, és lelkesen lelkesen meséké, meséké, mi történt aznap aznap az iskolában. Elsős lehetett. Anyukája mosollyal a szája szeg letében hallgatta a sztorikat, és megjátszott csodálkozással kérdezett vissza a legnagyobb hévvel előadott történetekre. Felrémlett bennem, hogy vajon mi lehet az én anyukám mal. Amióta a Lakewoodba értem, nem kapott rólam hírt. A mobilomat elő sem vettem a táskámból, hiszen nem volt térerő, így hiába próbálkoztam volna sms- írással. A központi számon  pedig azért nem hívtam, hívtam, mert nem akartam, hogy érezze a rosszkedvet a hangomon. Halálra aggódná magát. A Donnie- val megbeszélt időponthoz képest még jó néhány szabad órám maradt. Mindössze   egyvalami aggasztott: hogy lógott az eső lába, a fűzfa ágai pedig nem elég sűrűek ahhoz, hogy felfogják a vizet. Zsebre tett kézzel, lomha léptekkel közeledtem a parthoz, amikor egy autó lassított mellettem. Először úgy tettem, mintha észre sem venném: az t gondoltam, valamelyik helyi vagánynak megtetszhettem, és ki akar kezdeni velem. - Hölgyem,

segíthetek valamiben? - szólt ki egy idősebb hangú férfi az kocsiból. Amikor odafordultam, láttam, hogy a seriff autója gurul mellettem. - Jaj nem, csak sétálok - dadogtam megilletődötten. -  Nem láttam még errefelé errefelé -  jegyezte  jegyezte meg a markáns markáns arcú f.  pasas: a ruhájából ruhájából kikövetkeztetve kikövetkeztetve ő maga maga volt a serif f. Zavaromban egy pillanatra leblokkoltam. Mit kellene most

mondanom? Ha beismerem, hogy a kastélyban lakom, valószínűleg rendőri díszkísérettel térek vissza. Megint hazudnom kellett. Utáltam magam érte.

Csak néhány napja jöttem, a nagymamámhoz. Gondol tam, sétálok egyet a városban, megnézem a híres tavat - és a hitelesség kedvéért felkacagtam. Az anyósülésen ekkor előrehajolt valaki, akit a serifftől addig nem láttam. Egy tizennyolc év körüli srác volt, gyaníthatóan a rendőr fia. Sötétbarna haját rövidre vágatta, és felfelé zselézte. Arca sima volt, szeme zölden csillogott. Inget viselt. Gondoltam, hogy miután megnézett magának, visszadől, de nem így történt. Továbbra is rám meredt. Amíg a seriff képes volt a gyanús viselkedésem miatt pókerarcot vágni, a fiún látszott az értetlenség. - Ki a nagymamája? - érdeklődött tovább a férfi. Most megfogott. Senkit sem ismertem a váro sban. Kétségbeesve kapkodtam a tekintetemet, hátha látok valahol egy táblára írt kósza női nevet, amivel előhozakodhatok. Ha szerencsém van, az illető idős már, és van egy unokája, aki az egyik nagyvárosban él. Bár, valljuk be, erre meglehetősen kevés volt az esély. A seriff pedig nyilván ismer minden lakót Lakewoodban. Már kezdtem volna a beismerő vallomásomat, amikor kiszúrtam, hogy az inges fiú tátog vala mit. Nagyon nehezen tudtam kivenni, mit mond, de végül sikerük. Egy név -

volt. - Mrs. McCarley - mondt am,

és reménykedtem, hogy srác

nem szívat. - Ó, te vagy a régen emlege e mlegetett tett unoka! - a seriff kemény arca ellágyult. - Hát üdvözlünk a városunkban! Akarod, hogy elvigyünk a partra? Mielőtt megszólalhattam volna, az eddig szótlanul ülő fiú megelőzött. - Hagyd csak, apa, majd én elkísérem. Úgyis be akarok ugrani Bobbyhoz hazafelé menet - és mielőtt a rendőr válaszolhatott volna, a fiú már ki is pattant a kocsiból.

- Rendben, Luké! Érezze magát jól Lakewoodban, kisasszony! -  búcsúzott a seriff seriff,, majd beletaposott beletaposott a gázba.

A fiú megállt velem szemben, és komisz mosollyal nézett. - Szóval, ki is vagy valójában? - tette fel a nagy kérdést, miközben tekintette hirtelen fenyegetővé vált. Farmerje zsebéből előkotort egy flaskát, és jól látható mozdulatokkal elkezdte lecsavarni a tetejét. - Sandra Palmernek hívnak, és a Lakewood   College-ban lakom. Kiszöktem, és nem akartam, hogy apád visszavi gyen. Ennyi az igaz történetem. Nagy bűnt követtem el? Esetleg van nálad bilincs, hogy biztonságban bevihess az őrsre? Vagy meg akarsz kínálni egy kis whiskyvel? Apukád tudja, hogy iszol? kérdeztem cinikusan a flaskára nézve. A srác szeme először elkerekedett, majd összeszűkült. Valószínűleg tudta, hogy ez lesz a válaszom, ám mintha reménykedett volna az ellenkezőjében. Maga elé tar totta a flaskát, ő pedig egy lépést hátralépett. - Ne gyere gyere közelebb! - csóválta a fejét. - Most mi bajod van? Vicceltem a bilinccsel - mosolyogtam

rá biztatóan, ám ez őt nem érdekelte. - Nem volt volt elég a tegnapi? tegnapi? - kérdezte. -  Na, álljunk álljunk meg! Te miről miről beszélsz? - csodálkoztam. csodálkoztam. Luké értetlenkedve nézett rám. - Hát megöltetek egy srácot... - magyarázta úgy, mint aki azt hiszi, hogy tesztelik. - Luke ne hülyéskedj

ilyenekkel! Mi nem öltünk meg senkit!

Kijöttünk bulizni, és... - lehajtottam a fejemet - Az egyik  barátnőm halt halt meg.  Nem tudom, hogy miért, de egy kósza könnycsepp szökött szö kött a szemembe. Amint Amint ezt a srác észrevette elbizonyta lanodott. - A seriff fia vagyok, tudom, hogy egy szomszéd városból érkező fiú halt meg. A vízben találtak rá, mindenki azt mondja,

hogy fulladás. Ezzel szemben pontosan tudjuk, hogy a kastélyban lakó boszorkányok tették - vagdalkozott a szavakkal a srác, és a flaskát egy pillanatig sem engedte volna le maga elöl. - De nőről nem volt szó! Blairwich és Eastwick után most Lakewoodról találták ki, hogy boszorkánytanya? Legszívesebben felnevettem volna, de nem tettem. - Figyelj, én még a pókoktól is irtózom. Hogy lehetnék  boszorkány?  boszorkány? - tettem fel a nagy kérdést. - Most biztos a bizalm amba akarsz férkőzni, hogy elte gyem a szenteltvizet - ko mbinált Luke. Szentelt víz? Kezdtem belefáradni a játékba. Ennek a srácnak 

mindenre lett volna valami igazán sötét válasza. - Figyelj Luke! Már ha tényleg így hívnak, mert ugye én  bemutatkoztam,  bemutatkoztam, de te elf elejtettél elejtettél - megsemmisítő pillantást mértem rá. - Ha azt gondolod, hogy gonosz boszorkány vagyok, aki bele akar fojtani a tóba, akkor miért segítettél, és miért szálltál ki az apád mellől? A srác összeráncolta a homlokát. - Mert nem tűntél veszélyesnek - válaszolta. válaszolta. ; - Mert nem is vagyok az - nyugtattam meg.

Luke tétován engedte le a flaskát, majd rácsavarta a tetejét. Közben végig bámult. bámult. Úgy Úg y döntötte m, hogy kicsit kicsit megviccelem. Egy hirtelen mozdulatta l felemeltem a kezemet, felé dőltem, és huhogni kezdtem. A srác majdnem összepisilte magát, én pedig szakadt am a nevetéstől. - Nem vicces - , és már ő is nevetett a saját balfékségén. Meg kell vallani, jól áll t neki, ahogy mosolygott. - Akkor elkísérsz a partra, és elmeséled, mit  tudsz a tegnap estéről? - kérdeztem tőle, és már indultam is előre.

A fiú utánam lopózott, majd na gyot csipet a fenekembe. Felsikítottam, ő pedig csak vihogott. Pont úgy, ahogy én, amikor megvicceltem. - Vigyázz, mert mindjárt békává vált oztatlak! fenyegetőztem mosolyogva. - Ennyi járt, amiért megijesztettél - Luké továbbra sem hagyta a bba a vihogást. vihogást.

L

uké tovább ecsetelte a tegnap esti történéseket, miközben a part felé tartottunk. - A legenda szerint a Lakewood College nem más, mint egy boszorkányképző. A fiatal lányok pedig a környéket járják, hogy em berlelkeket egyenek. egyenek. Legalább félévente eltűnik valaki, az esetek többségében fé rfiak. Gyakran a holt testük sem kerül elő, csak egyszerűen nyomuk vész. Ezért is volt furcsa a tegnapi haláleset. A srác haverjai azt mondták, hogy a barátjuk egy fekete hajú lánnyal tűnt el, majd hajnalban találtak rá a holttestére a parton. A cs aj azonban felszívódott. Szerencsétlen flótást a nők vitték a sírba. A fiú többet tudott nálam az éjszakáról, de nyilvánvalóan így is túl kevés információja volt ahhoz, hogy összeállja nak a fejemben a mozaikdarabok. Hiszen vámpírokról például egy szót sem ejtett.  Nekem pedig vigyáznom vigyáznom kellett, milyen milyen kérdéseket teszek fel, fel, mert könnyen leleplezhettem volna magamat. Luké most abban

a hitben él, hogy a világon semmit se tudok, ő pedig egy idióta, amiért hit t a me séknek. Sikerült összezavarnom azzal, hogy nem vagyok boszorkány. - Én pedig azt a pletykát hallottam, hogy a városban vámpírok élnek - nevettem. - Ennek körülbelül annyi valóságalapja lehet, mint a boszorkányhistóriádnak. - Igen, erről is beszélnek. Tény, hogy kiszívott nyakú nő ket nem találunk, a férfiak  viszont valamiért eltűnnek - magyarázta teljes átéléssel. - Talán csak nem bírják a feleségüket, és elszöknek a vár osba, osba, új életet kezdeni -  próbáltam  próbáltam mókázással leállít leállít ani a srác zakatoló agyát. Luke-on látszott, hogy megfertőzte az apja munkája. Már csak abból is, hogy többes számban beszélt. Mintha részese lenne a nyomozásnak. Ha rákérdeznék, mi számára az álomhivatás, biztosan azt mondaná, hogy rendőr akar lenni. - És téged mi szél hozott a Lakewood Coll ege-ba, ha nem az, hogy boszork ánynak ánynak tanulj? - tette fel az általánosnak tűnő kérdés. - Ez egy meghívásos iskola, kiemelkedő tanulmányi eredményű lányokat hívnak meg, hogy a legmagasabb szintű képzésben részesüljenek. Afféle eminensképző - magyaráztam a vállamat megrántva. - Hány éves az iskola? - puhatolózott  puhatolózott tovább. - Ha minden jól megy, itt fogok érettségizni - mondtam, de ezt én sem gondoltam komolyan. Amikor leértünk a partra, az előző esti tábortűz helye köré  pakolt farönkökön falakunk magunknak helyet. Luké elmesélte, hogy a szülei elváltak, ő az apjával él, az anyukája pedig hozzáment egy nagyvárosi ficsúrhoz. A seriff sokat követel a fiától. Luké élete gyakorlatilag abból áll, hogy mindig megfeleljen az elvárásoknak. Kísértetiesen hasonlított a

története az enyémhez, amit meg is osztottam vele. A sok furcsaságot követően jó volt végre egy teljesen hétköznapi sráccal dumálni, és kicsit elfelejteni a jelen nyomorát. Az időjárás egyre cudarabbá vált. A parton felerősödött a szél, amitől a pántos szatén hálóingemben fázni kezdtem. Akkor esett csak le, ho gy fehérneműben parádéztam Lakewood utcáin. Szerencsém volt, hogy alvásnál sem szerettem cicomás vagy éppen csipkés ruhát hordani. Avatatlan szemnek fel sem tűnhetett, hogy ami rajtam van, az nem egy hosszíto tt top, hanem kombiné. Luke látta, hogy fázom, ezért kihalászott a táskájából egy  pulóvert, majd majd felém nyújtott nyújtotta. a. - Melyiket választod? A pulóvert vagy az ingemet? - tett ajánlatot, miközben két ujjával összecsippentette inge gallérját. - Te nem fogsz nélkülük fázni? - kérdeztem aggódva. -  Nem.  Nem. Ráadásul lesz egy remek indokom arra, hogy újra találkozhassam vele d - nevetett: fehér fogai világít ottak a szürkülő fényekben. Én is mosolyogtam. Gyengéden elvettem a pulóvert, és  belebújtam.  belebújtam. Az illata illata rögtön belefészkelte magát az or romba. romba. Tisztaságszaga és valamilyen parfümillata volt. Tetszett. eztem magamat Luke-kal, Miközben kellemesen ér eztem lelkiismeret-furdalás mardosott Donnie miatt. Azért szöktem ki, hogy vele találkozzam, és közben egy másik fiúval ütöm el a fennmaradó időt. Ráadásul a srác már arra célozgat, hogy máskor is szívesen találkozna velem. Bármennyire tapasztalatlan voltam pas izás terén, megértettem: ez ran dit jelent! - Nekem lassan indulnom kellene. Ne kísérjelek el valameddig? - tápászkodott fel a tuskójáról. Zavarba jöttem, és elvörösödtem. Nem akartam újra hazugságba keveredni...

Tulajdonképpen azért jöttem, hogy találkozzam vala kivel csak a mondat végén mertem Luké szemébe nézni. A fiúban egy világ omlott össze. Mosolygós arca elkomo rult, és láthatóan nagyon hülyén érezte magát. Zavarában elkezdte a halántékát masszírozni. - Értem - ennyit volt képes elsőre kibökni. - Akkor én megyek. Remélem nem fázol meg! A pulcsi miatt pedig ne aggódj, biztosan összefutunk még valahol, de ha gondolod, nyugodtan add be a seriffirodába, apa majd hazahozza. Miután egy levegővel elhadarta a mondatot, intett, és elindult a házak irányába. Vissza se nézett. Rosszkedvem lett miatta. Helyes srác volt, de nagyon sok időbe tartana neki elmagyaráznom mibe keveredtem. És egyébként is, ott van -

Donnie.

Feltápászkodtam a rönkről, és a fűzfa felé indultam. A  beszélgetés  beszélgetés  Luke-kal jót tett a lelkemnek. A vízparton sétálva ismét szabadnak éreztem magam. Néztem a tó fodrozódó hullámait, a fogyni kezdő bíborholdat, és a sötét égbo lton közeledő villámokat. A szél hátrafújta a hajamat, úgy érez tem, az arcomról is lesöpri az elmúlt két nap összes mocskát. Ahogy álltam ott a szélben, valaki mögém állt, és belebúgott a fülembe. - Gyönyörű vagy - rögtön felismertem Donnie hangját. Már a  jelenlététől  jelenlététől is libabőrös lettem. lettem. Éreztem a leheletét az arcomon. Közelsége megszédített. Oldalra döntöttem a fejemet. Arra vágytam, hogy megcsókolja a nyakam, amikor észhez tértem. Ha Donnie vámpír, most könnyedén megtámadhat. Előreléptem, é s ugyanazzal a lendülettel szem befordultam vele. Kezemet a mellkasára helyezve jeleztem, nem szeretném, ha közeledne. - Donnie várj! Van egy kérdésem - még be se fejeztem a mondatot, amikor villámlott, majd hatalmasat dörrent az ég. A fiú megfogta a kezem, és a szemembe nézett.

Mindenre válaszolok, de először menjünk biztonságos helyre az eső elől! - kérlelt, majd anélkül, hogy válaszol tam volna, gyöngéden maga után húzott. Hamarosan egy barlangszerű mélyedéshez értünk a domboldalon. Nem volt túl széles a lyuk, de épp elég ah hoz, hogy menedék lehessen kettőnknek a vihar elől. - Kérdezni szerettél volna valamit - emlékeztetett, bár erre semmi szükség nem volt. Amikor arra gondolt am, hogy majd kerek perec rákér dezek dezek Donnie- nál a vámpírtémára, még minden egyszerűnek tűnt. Ám ott, vele szemben állva kínosan éreztem magamat. Mi van, ha mégsem vámpír, és az egész csak egy rossz vicc? Akkor  biztosan hibbantnak gondolna. Boci szemmel néztem rá, és mélyeket pislogtam. - Azt szeretnéd megtudni, hogy vámpír vagyok -e? dezte, mintha mi sem lett volna természetesebb. kér dezte, Jobb ötlet híján bólogattam, közben előtört belőlem a racionális énem. Ugye, azt fogja, mondani, hogy nem az? Az tán kacagunk egy jót, majd a barlangban összebújva nézzük a tó vizébe toccsanó esőcseppeket. esőcseppeket. - Igen - válaszolt a, de úgy láttam, hogy elmosolyodik. Megkönnyebbült em. A mo solyából nyilvánvalóvá vált , hogy -

nem az, csak viccel. - Tudtam, hogy nem vagy az! -

örömömben a nyakába

ugrottam, de ő nem ölelt vissza. - Sandra! Vámpír vagyok ! - hangja erőszakossá vált, le fejtett magáról, és mélyen a szemembe nézett. Megrémisztett. A szeme fehérje feketévé vált ozott, orra kiszélesedett, és a felső ajka alatt kivillant két, vérszívó szemfoga. Hátrahőköltem, kikaptam a hátsó zsebemből a feszületet, és a szárát erősen megszorí tva felé tartottam. Farkasszemet néztünk egymással.

Donnie, ez fáj! - nyöszörögtem, és úgy éreztem, ezek az utolsó szavaim, mielőtt darabokra szaggatna. Az arca azonban újra emberi lett, a keresztért keresztért nyúlt, kitépte a kezemből, majd egy hatalmas lendülettel a tó felé dobta. Hallottam, ahogy a fa csobban a vízben. Nagyot nyékem. Menekülnöm kellett volna, mégsem tettem. Va lami ott marasztalt. Villámlott, majd rögtön utána dörgött. Itt a vihar. - Csak mese, hogy a vámpírok félnek a kereszttől. De most nézd meg a tenyered! - újra lágyan csengett a hangja, és óvatosan szétnyit otta összeszorított kézfejemet, amely remegett a félelemtől. A tenyeremen kivörösödött a bőr, és apró, fehér hólyagok keletkeztek rajta. Megégett. Az agyam a rémület hatására felemelhette a fájdalomküszöbömet, mert az égető érzést addig észre sem vettem. Könnybe lábadt szemmel bámult am a tenyeremet, majd Donnie- ra néztem: nem értettem, mi történt. - Úgy látom, sok mindenről kell beszélgetnünk - mondta magától, majd leült a földre. Követtem, és elhelyezkedtem vele -

szemben.

A fiú közben levette a bőrkabátját, s fogával letépett egy méretes darabot az inge ujjából. Összehajtogatta, és bekötözte vele megperzselődött tenyeremet. Kedvesen megpróbálta hátrasimítani a vörösödő szemem elé lógó ha jtincset, de elhúztam a fejem. - Beszéljünk először a tegnap estéről - kezdett bele, és a füle mögé tűrte előrebukott hajtincsét. A csuklóján bőrszíj feszük. Az egyik öcsém, Zac megölt e az iskolatársnődet. Rajtakapta, amikor a lány megtámadott egy embert. Zac  meg akarta menteni a fickót, de már késő volt. Dulakodni kezdtek a lánnyal, végül a testvérem győzött. Azért kellett olyan gyorsan távoznunk, mert ha maradunk, még nagyobb problémát okoztunk volna.

Hangja közönyös volt. Tényeket ismert etett, egy pillanatig sem próbálta kiszínezni a történt eket. Ezek szerint Donnie- ék volt ak a jó fiúk. Már amennyire a vámpírokat jónak lehet nevezni. - De

Rebeca miféle szerzet volt, hogy rátámadt valakire? értetlenkedtem. - Sejtettem, hogy ezt sem tudod. Látszott rajtad te gnap este, hogy még nem tartozol közéjük - láthatóan megkönnyebbült . Sandra, te egy Leszármazott vagy! Arcomra kiülhetett a kérdés, ami belülről is nyomasz tott: Tessék? - Egy történettel kezdem. Réges -régen, amikor az em berek rossz tulajdonságai kezdte k kibontakozni. Isten angyalokat küldött a Fö ldre, hogy rendet tegyenek a ha landók között. Az angyalok azonban nem tudták türtőztetni magukat, és világi életet kezdtek élni. Ugyanolyan rosszá váltak, mint az e mberek. Amikor Isten ezt meglátta, kitaszította a mennyországból a vallásos szövegekben Bene Elohimoknak hívott katonáit. A hat  bukott angyal ezután bosszút forralt. forralt. Boszorkányságra Boszorkányságra tanították tanították a nőket, akiknek aztán gye rmekeket nemzettek - le sem vette a tekintetét az arcomról, látni akarta, hogy értem -e, amit mond. A Lakewood College- be azokat a lányokat gyűjtik gyűjtik össze, akik a  bukott angy angyalok alok és a boszorkányok boszorkányok leszármazottai. eszármazottai. Mivel vagy. meghívtak az iskolába, minden  bizonnyal te is az vagy. Rettentő elesettnek éreztem magamat. Az egész olyan hihetetlennek tűnt, főleg, hogy rólam volt szó. Luke -nak mégis igaza volt, és tényleg boszorkány lennék? - Miért gyűjtenek össze bennünket? - fakadt ki belő lem a kérdés? - Azért, hogy a ti testetekbe költözhessen a hetvenkét fődémon, akik aztán kinyithatják a Sátán előtt az alvilág kapuját.

A szunnyadó képességeitekkel még erősebbek lehetnek válaszolta Donnie, és szomorúan lehajtotta a fejét. - És te honnan tudod ezeket? - faggatóztam. - Közel ötszáz év alatt   az ember hall ezt-azt - mosolygott Donnie. hogy bizonyta bizonytalan lan vagyok. vagyok. A fiú láthatta ra jtam, hogy - Az iskolának helyet adó kastélynak nagyon erős má gikus ereje van. Nem véletlenül ide hoztak benneteket. Az épületet kezdetektől fogva a Sátánt szolgálta. Úgy tartják, hogy Lakewood az isten háta mögött van, és a kastély alatt található a Pokol kapuja. A kulcs pedig a hetvenkét démon, akik előkészítik a terepet az uruknak. - Donnie teljesen belefeledkezett a történetbe, közben az odakint egyre sűrűsödő villámokat nézte. A lányokat már akkor megszállják a démonok, amint átlé pik a Lakewood College kapuját. Először derűsnek látnak mindent,

majd az életük egyre borúsabbá válik, ahogy a démon el akarja foglalni a testüket. Rémálmok és víziók gyötrik őket. Ha nem lett ek volna megmagyarázhatatlan tapasztalataid, nem lennél most itt. - Donnie bölcsessége lenyűgözött. Zuhogni kezdett odakint az eső. Donnie összeráncolt homlokkal szuggerálta a vaskos cseppeket. Fél perc is eltelhetett , amíg szótlanul ültünk egymással szemben. - Ma hallottam, amint az igazgatónő rólam beszél. A többieket arról kérdezte, hol tart az átalakulásom. A szobatársnőm pedig azt mondta, hogy tegnap este nekem kellett volna Rebeca helyett meghalnom, és csak azért nem így történt, mert begyógyítottad a sebemet - úgy ömlött belőlem a szó, mint odakint az eső. Donnie mély levegőt vett. -  Nézd, lehet, hogy még jobban meg fog rémíteni, amit mondok, de jobb, ha mindent tudsz. Te a sötét oldalra születtél,

én pedig úgy kerültem oda. Ám attól, hogy ez a sorsunk, még nem kell a lelkünknek is sötétté válnia. A Leszármazottaknál főleg a neveltetés határozza meg, hogy később mennyire uralkodik el rajtuk az ösztönük. Ha a szülők tisztában vannak a gyerek képességeivel, irányíthatják. Az anyukád például jólelkű, erős lánynak nevelhetett, ezért, ha öntudatlanul is, de nem engeded,   hogy a lelkedet elfoglalja a démonod - magyarázta Donnie, de rögtön közbevágtam. - Az én anyukám biztosan nem tudta, hogy Leszárma zott vagyok vagyok - megráztam a fejemet. - Sandra, valakitől örökölted. A szüleid pedig szerették egymást. Ha apukád volt Leszármaz ott, biztosan elmondta édesanyádnak, ő pedig ez alapján nevelt - nyugtatólag a nincsenek nemek! térdemre tette a kezét. - Itt nincsenek - Tehát az átalakulás attól függ, hogy én mennyire tiltakozom a démonom elle n? -  pontosítottam  pontosítottam a gondolatmenetet. - Így van. Ahogy mon dtam,

általában rémálmokkal kez dik: a legtöbben már akkor  feladják, a démonok pedig átve szik fölöttük az uralmat. Ha megfélemlítéssel nem sikerül győzniük, elintézik, hogy az áldozat sebet kapjon. A testi sérülésekkel is Donnie. gyengítik a lelket - folytatta Donnie. - Nekem előbb előbb volt sebem, aztán jött az első rémálom. rémálom. Majd miután segítettél, álmomban majdnem újra megsebesítettem magamat - feleltem. - Akkor a te démonod

nagyon türelmetlen. Ez pedig nem jó  jel.  jel. Nem fog békén hagyni, hagyni, ameddig el nem éri ér i a célját. célját.  Ezek a szörnyek nagyon hiúk, képtelenek veszíteni. - Donnie arca elkomorult. - De ha erős vagyok, képtelen

lesz fogást venni rajtam emlékeztettem őt, és magamat is a korábbi témára. Donnie megint az esőt bámulta. Mélyen elgondolkodott.

- Nem mehetsz vissza a ka stélyba! - jelentette ki ellent mondást nem tűrően. - De ott van mindenem! - horkantam fel. Az első, ami

eszembe jutott, az édesanyámtól kapott emlékkönyv volt. - Sandra, nem érted. Ha visszamész, és kiderül, hogy egy vámpírral találkoztál, a többiek fel fogják áldozni a tested a démonnak. Addig kínoznak, amíg át nem adod magad neki. A démonod pedig éhes! Mohó lesz, gyilkolni kezdi az embereket, és csak úgy lehet megállítani, ha megöljük. Az öcséim, vagy  pedig én. Akkor   pedig te is vele halsz - miközben beszélt, megragadta a két vállamat. - Ami a Lakewood-ban van, az a múltad. Koncentrálj a jövődre! Kitörtem a fiú szorításából, és átöleltem. Biztonságban akartam magamat érezni, a közelében pedig ez sikerült. Lehunytam a szemem, arcomat a nyakához szorítottam. Beszippantottam az illatát. Nem volt magállás. Számat a szájára tapasztottam, és csókban forrtunk össze. Éreztem a benne szunnyadó vadságot. Beletúrtam a hajába, ő pedig végigszántotta ujjaival a hátamat. Akartam, kellett nekem testestül-lelkestül.  Nesz hallatszott hallatszott odakintről. odakintről. Valaki járkált járkált a barlang körül. Donnie a csókból kiszakadva fülelt. Újra hallottam a zajt. Léptek voltak. Nem tudom, milyen indíttatásból, de felpattantam, és kirohantam a barlangból. Arra számítot tam, hogy előttem áll majd az egész iskola, én pedig elég erősnek éreztem magam a legyőzésükhöz. Micsoda bolondságokat képzel az ember, amikor szerelmes... Donnie utánam kiáltott, elkapta a kezem, és visszarán tott a  barlangba,  barlangba, de már késő volt. A szakadó eső rám hulló cseppjei égették a bőrömet. Mintha több tucat apró, lángoló végű nyíl fúródott volna a testembe. Mielőtt a fájdalomtól összerogytam

volna, még láttam, ahogy egy esőkabátos, magas, fürge alak szalad a főút felé.

K

islány koromban volt egy műanyag babám, amit mindenhová magammal vittem. Szőke, göndör haját lehetetlenség volt kifésülni, egyik karja pe dig olyan könnyen kiszakadt a testéből, hogy gyakran a kezemben maradt. Ennek ellenére imádtam Sussyt. Napközben különféle közös  játékokat találtam találtam ki vele. Volt, amikor amikor a lá ny nyomként omként védtem, és ápoltam, ha a képzeletemben elkapott valamilyen betegséget. Öt órakor teáztunk, mint az angol királynő, este pedig mesét mondtam neki, és együtt hajtottuk álomra a fejünket. Aztán egy szép napon megöltem Sussyt. A nagymamám vidéki házáb an voltunk látogatóban, amikor a plafonig érő cserépkályha nyit ott ajtajánál megpillantottam a pattogó tüzet. Megbabonázott a forróságtól izzó levegő, és ahe lyett, hogy megijedtem vo lna, úgy éreztem, hogy a felcsapó lángnyelvek beszélnek hozzám. Ahogy

egyr e

közelebb lépdeltem a nyitott ajtóhoz, apró parázsdarabok szökelltek a lábam elé. Arcomat égette a hőség. Majd, mintha mi sem lenne természetesebb, Sussyt a fejénél fogva betolt am a narancsos lángok közé. A baba szeme fekvő helyzetben mintha aludna. lecsukódott, úgy tűn t, mintha A hamu felzavart vízhez hasonlóan hullámzott a kályhá ban, a lángok azonnal rávették magukat Sussyra. Műszálas ruhácskája ráolvadt a testére. Arca felpuhult, zsugorodni, majd folyni kezdett. Az olvadó műanyag fortyogott, és orr -facsaró sűrű füstöt árasztott. Én pedig csak álltam ott, és szemrebbenés nélkül néztem végig az addig lányomként szeretett játék kivégzését. Soha többet nem kaptam másik babát. Az esőcseppek úgy perzseltek, ahogy Sussy plasztiktestét falták a lángok. A bőröm sisteregve gőzölgött, amitől olyan fájdalmakat éltem át, mintha valaki éles karmokkal akarta volna lekaparni rólam még a hús is. A víz megállíthatatlanul terük szét a bőrömön, és egyre mélyebbre hatolt. Sikítottam, és ahogy Donnie visszarántott a barlangba, azonnal a földre rogytam. A kibírhatatlan, égő érzéstől rángatóztam, ökölbe szorított kezemmel a földet csapkodtam. Felkavartam a port, ami  pillanatok  pillanatok alatt rátapadt a testemre, testemre, mint mint amikor a nyers húst megforgatják a panírban sütés előtt. Donnie a földre vetődö tt, terpeszben rátérdelt a csuklómra, egyetlen mozdulattal letépte rólam Luké pulóverét, majd kihajította a barlangból. Aztán leszaggatta magáról az ingét, és néhány másodpercig a számhoz szorította. Éreztem, ahogy a vászon magába szippantj a a nedvességet. A nyirkossá vált inget szintén kidobta, majd eltökélt arccal letekintett rám. Szeme feketévé változott. Alkarját az ajkához szorította és beleharapott. Állán sötétvörös, lefelé csorgó vércsík jelent meg, néhány cseppje a hálóingemre hullott. Amikor felté pett karját a számhoz tapasztotta, megpillantottam vértől maszatos az arcát. Egy vadállatra

emlékeztetett, amely elborult elmével engedelmeskedett ősi ösztöneinek. Megállíthatatlannak tűnt. - Igyál! - utasított. A vér fémes ízét először  olyan savanyúnak ére ztem, mintha tiszta citromlevet itatt ak volna velem. Szám undorra húzódott, szememet összezártam, szervezetem pedig nyállal próbálta felhígítani a borzalmas ízt. Ám ahogy egyre többet it tam, minden megváltozott. Testemet melegség töltötte el, és a fájdalom halványulni kezdett. Két kezemmel megra gadtam Donnie karját, és körmeimet a bőrébe mélyesztve teljesen rászorítottam az ajkamat. Szívdobogásom felgyorsult. Kéjes  borzongás futott át rajtam, rajtam, képtelen volt am ellenállni a mohóságoknak. Tekintetem Donnie -ra emeltem, aki lehorgasztott fejjel és izzadságtól csillogó mellkassal magaslott fölém. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Ki dolgozott felsőtestén megfeszültek az izmok, vállán kidudorodtak az erek. Hasán kirajzolódtak a kockák, köldökétől vékony szőrcsík kúszo tt a farmerja alá. Ennél közelebb nem is kerülhettünk volna egymáshoz, az életnedvét szívtam magamba. - Elég! - egyetlen mozdulattal kiszakította kezem közül a karját, esélyem sem volt ellenkezni. A fiú mellém zuhant a földre, mellkasa fel és le emelkedett , ahogy levegő után kapkodott. Megmentette az életemet! A vérét adta azért, hogy ne pusztuljak el. Addigi életem leggyönyörűbb  pillanatait  pillanatait éltem éltem át. Testemet Testemet pillekönnyűnek pillekönnyűnek éreztem. éreztem. - Ígérd meg, hogy többet nem mész az esőre! - szuszogta kiterülve. Bármit megígértem volna neki. - A tó vize és az eső is szentek. Évszázadokkal ezelőtt ez zel védekeztek a Pokol teremtményei e llen - az oldalára fordult, és az arcomat né zte. - Az emberek a tóba menekült ek a

szörnyetegek elől, és tudták, ha esik, nem érheti őket b aj. Az itteni természetes víz téged és engem is megöl!  Nem bírtam bírtam megszólalni. megszólalni. A vámpírvér vámpírvér hatása belém foj totta a szavakat. Érzékszerveim kiélesedtek: a barlang világosabbá vált, éreztem a tó partján heverő, döglött halak bűzét, és a kőfalon kopogó esőcseppeket dübörgésnek hallottam. Az enyém lett a világ. Donnie egyik kezével a földre könyökök, megtámasztotta a fejét, a másikkal pedig megsimogatta az arcomat. - Amit most érzel, el fog múlni - suttogta. - Nem akarom! - olyan lendülettel ültem fel, mint aki t a legértékesebb tulajdonától akarnak megfosztani. - Sandra, te nem vagy vámpír! - Donnie hat ározott szavai éles késként hasítottak belém. - Amit most érzel csak egy apró szelete annak, amivel én éjszakáról éjszakára szembesülök. Könyörgően néztem Donnie -ra. - Sandra, én halott vagyok! - a fiú lágy vonásait nyúzottá változtatta a lelkéből fakadó szenvedés. - El sem tudod kép zelni mekkora lelki teher az örök élet! Mennyire nyomasztó az éhség, amely rám tör, és nekem mégis el kell fojtanom, hogy ne váljak újra gyilkossá! Donnie keze ökölbe szorult. Dühös, és egyben rettenete sen esendő lett. - Tudod miért nem ölöm meg magamat? - kérdezte váratlanul. - Mert a halott vámpír lelke a Pokolra jut, ahol a démonok addig kínozzák őket, amíg meg nem törnek, és el nem k ezdik ezdik szolgálni a Gonoszt. Én pedig inkább a földön küzdök ellenük, hogy se az embereket, se az én fajtámat ne bánthassák. Elfordítottam a fejem, és az esőbe bámultam. Bár a dé mon nem tudott eluralkodni rajtam, a lelkem mélyén én is szörny voltam. Olyan, m int akik ellen Donnie harcok. Nekünk vadásznunk kellene egymásra, ő mégis meg mentette az

életemet. Másodszorra. Először, amikor a sebemet  begyógyította,  begyógyította, hogy a démon ne tudja elfoglalni a lelkemet, lelkemet, most pedig az emésztő esőtől óvott meg. Vigyázott rám. - Azért küzdök, hogy például neked se essen bántódásod! Ne egy démon fogságában sínylődj. Attól, hogy egy démon beléd költözik, és átveszi a tested felett az uralmat, még élet ben maradsz, de tehetetlen leszel. Ebből az állapotból pedig csak akkor menekülhetsz, ha valaki megöl. Úgyhogy, légy szíves, ne akard kockára tenni az életedet, és ne akarj meg halni! - kérte. Bűnbánóan ránéztem, és mellébújtam, mint egy simulé kony kismacska. Fejemet a bicepszére fektettem, ő pedig a szabad kezével szorosan átölelt, és magához húzott. Alkarján már nyoma sem volt a fogával ejtett sebnek. A sérülés magától  begyógyult.  begyógyult. Végre igazán biztonságban biztonságban éreztem magam. magam. Szótlanul feküdtünk egymás mellett. Az eső csil lapodott odakint. A cse ppek andalítóan andalítóan kopogtak a köveken. köveken. Még  pirkadat előtt vége lesz. Sóhajtásaim megnyúltak, szemhéjam ólomnehézségűvé vált. - Aludj csak! Vigyázok rád! - suttogta a fülembe Donnie, én  pedig hittem neki. neki.

A Lakewood étkezőjében találtam magam, a hatalmas ablakokon melengetőén sütött be a nap. - Reggel hívott apu, megszületett a kistestvérünk - újságolta  boldogan a nagy nagy hírt az asztalomnál asztalomnál ülő Sunny. - Kisfiú vagy kislány? - érdeklődött a mellettem helyet foglaló Rebeca. - Kislány! - ujjongott Sunny ikertestvére, majd bekapta a villájára szúrt rántottadarabot. Haját hátrafésülte, és így láthatóvá vált , hogy pontos an ugyanúgy néz ki, mint a testvére.

Jó, nagy család leszt ek - mosolyogtam, majd megragadtam az asztalomon gőzölgő kávéscsészét. A forró ital jólesően égette a szájpadlásomat. - Hallottátok a nagy hírt? - kezdett másik témába  Rebeca. - Azt, hogy Miss Silky és Mr. Agarest összejöttek? -  próbált  jól értesültnek értesültnek tűnni Sunny. - Dehogy, az már régi sz tori! - Rebeca olyan szemmel nézett, mint aki tud valamit , ami megváltoztathatja az emberiség sorsát. - Jaj, mondjad már! - Sunny ikertestvére megragadta a lány karját, és finoman megrázta. A rövid hajú lány szándékosan húzta az időt, ám látszott rajta, hogy ő sem bírja sokáig tartani a száját. Végül kifa kadt  belőle  belőle a nagy titok. - Dianát kirúgták! - a bejele ntés örömteli sikoltásba -

torkollott. - Tudtam,

hogy eljön ez a nap! - Sunny tesója egy pillana tig imára kulcsolta a kezét, és az égre nézett. - Megérdemelt e a ribanc! - tette hozzá Sunny, és  belekor tyolt tyolt a narancslevébe. A kávéscsészét szorongatva, szótlanul figyeltem a lányo kat. -  Na mi az, Sandy? Nem is örülsz? - nézett rám kérdően Rebeca. - Hagyd, biztos Donnie- n

jár az esze! - vihogott fel Sunny,

és újra belekortyolt az italba. - Tényleg, lefeküdtetek már egymással? - faggatózott Rebeca.

Kényelmetlenül érintett a kérdés. Mintha elszégyell tem volna magamat. Szememet lesütve elmosolyogtam. - Igen! - Sunny testvére u jjongott.  jjongott. -  Nézzétek, hogy elvörösödött!

vágtam rá megjátszott morcossággal, majd néhány másodpercnyi szünet után folytattam. - Úgy nem! - Akkor csak előjáték volt ? - Sunny annyira érdeklődött, hogy csaknem ráfeküdt asztalra. Zavaromban a kávéscsészét a szám elé tartottam. - Egy rendes lány ilyenekről nem beszél - válaszoltam incselkedően. Sunny csalódottságában felém hajította a szalvétáját, amely a levegőbe kapaszkodva, kecsesen szálldogált az asztal körül. Ahogy néztem a hófehér papírdarabot, legszívesebben én is repültem volna örömömben. - Nem! -

eggel az arcomba sütő nap fénye ébresztett. Ahogy kinyitottam a szemem, azonnal Donnie-t kere stem, ám a fiú már nem feküdt mellettem. Úgy tűnt, hogy bár a kereszt nem fog a vámpírokon, a napfény valóban veszélyt  jelent  jelent számukra. számukra. Az álm á lmom om utolsó foszlányai még élénken élénken éltek a fejemben. Egyáltalán nem volt rémes. Sőt... Elpirultam. Donnie jelenléte megerősítette a lelkemet, a démon pedig ezáltal legyengült. Ugyan megígértem a fiúnak, hogy nem megyek vissza a Lakewoodba, már akkor  is éreztem, hogy ezt a fogadal mamat képtelen leszek betartani. Szükségem volt az édesanyám által készített emlékkönyvre. Legalábbis az apukám képére biztosan. Eszembe jutott , hogy előző nap elmaradt a tanítás, így ma már  biztosan megtartják megtartják az órákat. Ha még még reggel visszaszököm, visszaszököm,

feltűnés

nélkül elintézhetem a dolgot. Minél előbb indulok, annál hamarabb végzek. Nem eshet bajom . A gondolat lelkesedéssel töltött el. Feltápászkodtam, és miközben leporoltam a ruhám, észrevettem, hogy oda, ahol Donnie feküdt, szöveget véstek a földbe: „Itt biztonság ban vagy! Ahogy lemegy a nap, érted jövök! D.” Megdobbant a szívem. A tegnap estére g ondolva elmoso lyodtam. Donnie féltett! Nyomasztott a gondolat, hogy visszaélek a bizalmával, ám ha az elkövetkezendő néhány órában el tudom hozni az albumot, talán még büszke is lesz rám. A tűző nap ellenére erős szél fújt a parton. A víz hullámai fenyeget ően csattogtak. Mintha egy fenevad próbálná leráz ni a láncait, hogy erős állkapcsával elragadjon és felfaljon. Talán csak azért gondolt am így, mert tudtam: a tó számomra halálos ellenség. Igyekeztem azt gondoln i magamról, hogy láthatatlan va gyok. Egyszer valamelyik női magazinban azt olvastam, hogy az ember képes a tudatával befolyásolni a többieket. A cikk ugyan az önmenedzselésről szók, de a fordítottjának is igaznak kell lennie. Ez az t jelenti, ha bezárkózunk, szürke kisegerekké válhatunk. Bíztam benne, hogy az újságíró nemcsak reményt akart ébreszteni a csalódott nőkben, hanem tudományos kutatások alapján írta a cikkét. Elég nehéz elrejtőzni, ha az ember mosdatlan, és még a ruhája is koszos, de részben sikerrel jártam. Az utcán senki sem  bámult  bámult meg, mégis úgy éreztem, éreztem, mintha mintha figyelnének. figyelnének. Emiatt többször is hátrané ztem, de senkit sem láttam a nyo momban. Kezdtem megérteni Donnie tegnap esti kifakadását: ha titk unk van, akaratlanul is bizalmatlanná válunk. Még akkor is üldözöttnek érezzük magunkat, amikor valójában nincs okunk, aggodalomra.

A temető salakos útján sétálva láttam, hogy sírok között éppen búcsúztatnak valakit. A gyászoló, feketébe öltözött tömeg körbeállta a kiásott gödröt, és lehajtott fejjel hallgatta a pap szónoklatát. Néhányukat rázta a sírás. Tudtam, hogy a halál most már az életem kitörölhetetlen része lesz. Fel kellett készülnöm a jelenlétére, már ha egyáltalán ez lehetséges. A kripta bejáratához érve, hallottam amint a tömeg rázendít az egyik zsolt árra. Hangjukban alig hallatszott érzelem, de épp ebből tudtam, hogy legbelül emészti őket a fájdalom. Akkor lehet az embereken igazán látni, milyen sebezhetők, amikor az összeomlás határán állva megpróbálják tartani magukat. Az angyalszobrokkal díszített terem üres volt. Bár ezen nem kellett volna meglepődnöm, hiszen a földön heverő Biblia és a  porlepte Mária Mária-szobor elárulta: hosszú ideje sen ki sem gondozta a helyet. Maximum fiatalok járhattak ide, hogy buliból szellemeket idézzenek, ám gyaníthatóan nekik is csak este vált izgalmassá a közeg.  Nek időltem időltem a járatot rejtő szobornak, a kő karcos hangon engedett a nyomásnak, amikor valaki két oldalról megra gadta a vállamat, és a magasba emelt. Lábam kalimpálva elszakadt a földtől. A szilárd szorítástól csaknem összerop pantak a csontjaim, bőrömbe fájdalmasan nyomódtak bele az illető ujjai. - Megvagy! - érett férfihang mordult a fülembe. Megpróbáltam hátranézni, hogy láthassam az illető arcát, ám ő könnyített a helyzetemen. A levegőben megfordít ott, majd a mellkasomra tapaszt ott jobb kezével a szobornak lökött. Éreztem, ahogy az angyal vésett lepelruhájának rán cai  belefúródnak  belefúródnak a hátamba. hátamba. Felnyögte Felnyögtem m, egy másodpercre másodpercre elhomályosult körülöttem a kripta, és csikorgó fogakkal igyekeztem eszméletemnél maradni. Azt hittem még min dig káprázik a szemem, amikor megláttam az emberfeletti erővel rendelkező alakot. Mr. Agarest volt az. A hatvan év körüli

férfiról azt is nehezen hittem el, hogy a Lakewoodban segítség nélkül fel tudta cipelni a csomagjaimat a második ra. Most pedig csaknem összeroppantott, mint egy sörös dobozt. - Hol kóboroltál, cicabogár? - úgy vigyorgott rám, mint egy megkergült nagypapa, aki szó szerint azt gondolja, hogy az unokája zabálnivaló és meg akarja főzni vacsorára. Egyértelművé vált, hogy Mr. Agarest sem ember, és most elkapott. Valószínűleg már  a parton rám talált, és egészen a kriptáig követett. Tehát nem képzelődtem, amikor úgy éreztem, hogy valaki a nyomomban jár. Hallgatnom kel lett volna Donniera, és a barlangban maradni addig, amíg értem nem jön. Ilyenkor sajnáltam, hogy nincs egy távirá nyító az élethez, hogy visszapörgethessem oda, ahová szeretném. Agarest elvette a mellkasomról a kezét, ám ahelyett, hogy lezuhantam volna a földre, egy helyben maradtam. Az erő továbbra is ugyanolyan intenzitással szorított. Úgy kapálóz tam ott, mint egy gom bostűre tűzött tűzött szarvasbogár. szarvasbogár. - Jól elbújtál, egész éjszaka kerestelek! Pedig engem nem könnyű kicselezni - magyarázta Agarest, miközben szeme hirtelen feketévé vált úgy, ahogy Donnie -é tegnap este. Ám a sofőr szájába nem nőttek méretes szemfogak. - Azt hiszed, hogy megszökhetsz előlünk? Nagyot tévedsz! Sandra Palmer, te már a miénk vagy! Te már hozzánk tartozol! Miközben beszélt, hangja fenyegetőről magyarázkodóvá változott. Csaknem elkezdtem megsajnálni az öregem bert, amiért hosszú órákon át keresett. Ám e szembe jutott a tegnap esti beszélgetés Donnie -val. A fiú azt mondta, hogy a démon elettem az uralmat, ha lel kileg elgyengülök. akkor veheti át f elettem Bármit is mond Agarest, nem szabad megingatnia. Ö nem öregember, hanem egy démon. A démonok pedig a világ elpusztításán dolgoznak, és fel akarnak használni a mocskos tervük megvalósítására. Abból nem esznek.

Amikor Agarest látta, hogy a próbálkozása kudarcba ful ladt, arckifejezése ismét megkeményedett. - Ha ennyire véded a lelked, remek harcos lesz belőled akkor is, amikor a nővérem á tveszi feletted az uralmat - vigyorgott, a levegőben megforgatta a jobb kézfejét. A gyomrom görcsölni kez dett, azt hittem, kiszakad a helyéről. A szorító érzés továbbra sem engedett, ahogy hánykolódtam, a szobor kemény teste még mélyebbre fúródott a hátamba. Torkom szakadtából ordítottam, de a széltől és a gyászolók énekétől senki sem hallhatott. Agarest kacagott. - Úgy sajnálom, hogy nem ölhetlek meg - erőteljes hangja visszahangzott visszahangzott a teremben. teremben.

Lassú léptekkel felém indult, cipője talp a alatt ropogott az évek során a falról lepotyogott kőtörmelék. Olyan közel ha jolt hozzám, hogy éreztem kénszagú leheletét. Még mindig vigyorgott. Ráncos jobb keze fejét az arcunk közé emelte, körmei helyére hirtelen hosszú, sötétbarna karmok nőttek. Megmozgatta az ujjait úgy, mint amikor a művész a zongorához ül, majd az arcomba suttogta: - Vége a játéknak, Sandra Palmer! Ám ahelyett, hogy Agerest a karmokkal lesújtott volna, szeme elkerekedett. Sistergő hang kúszott a fülembe, majd láttam, ahogy a démon mögött világosszürke gőzfelhők emelkedtek a magasba. Ágarestet olyan váratlanul érte a háta mögül érkező támadás, hogy dühében rólam megfeledkezve  pördült megmentőm felé. A falhoz szögező erő egy csapásra megszűnt, én pedig a földre rogytam. Sikerük kivéden em az esést, így lendületből Agarest nyakába tudtam   ugrani. Jobb karommal átkulcsoltam a nyakát, de meg sem kottyant neki. Úgy csimpaszkodtam rajta, mint kislány a nagypapáján.  Nem akartam hinni a sz ememnek, amikor a kripta ajtajá ban megpillantottam Luke-o t, az előző este megismert fiút. Hogy k erült erült ide? A fiú eltökéltséget erőltetett magára, de szemében

tisztán látszott a rettegés. A szenteltvízzel töltött flaskát szorongatta a kezében. Éppen újabb adagot fröcskölt   volna Agar estre, estre, amikor a látóterébe kerü ltem. - Sandra, vigyázz, mert eltalállak! - kiáltotta. A figyelmeztetés Agarestnek többet mondott, mint nekem. Ahelyett, hogy rátámadt volna a fiúra, átlendített a vállán, majd  bal könyökét a nyakam köré fonva maga elé tartott, mint mint egy túszt. - Na, most f röcskölj, röcskölj, fiam ! - utasította Luke -ot, aki ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, lejjebb eresztette a flas kát.  Nagyon kíváncsi terem t eremtés tés lehetsz, ha a lakewoodos lányok után szaglászol. Jó, csajok, mi? Agarest szabad jobb kezével, egyetlen mozdulattal letépte a farmerem gombját. A nadrág tehetetlenül a bokámhoz zu hant. Megvillant csupasz combom. - Tetszik, amit látsz? - k érdezte érdezte kéjes hangon. Luké azon ban

rám sem nézett, végig az öregember arcát figyelte. Agarest karmokban végződő kezét a combomra helyezte, és komótosan egy feljebb csúsztatta. Miközben az öreg már a hálóingem alatt járt, undoromat elnyomva, kétségbeesve  próbáltam kiutat találni találni a szorult helyzetből. Eszembe ju tott, hogy a kegyhelynél korábban a feszület alatt láttam egy rózsafüzért is. Ha engem, akiben a démon még nem tudott eluralkodni, megégetett a ke reszt, akkor Agarestet is ártalmatlanná teheti egy időre. Luke -nak meg kellene valahogy szereznie a füzért, és oda kellene nyomnia a férfi testéhez. Nem tűnt túl nehéz mutatványnak, ám Agarest erejét is merve kudarcba is fulladhat. Azonban nem volt illúzióim afelől, hogy a démon ezek után megöli Luke -ot. Most csak játszik velünk, mint a macska az egérrel. Remény ad, majd ha kiszórakozta magát, a fiút pedig megöli, engem pedig tovább kínoz. Vesztenivalónk

tehát nincs. Agarest pedig engem nem lát, nem veheti észtre, hogy szólok Luke-nak.  Némán tátogni kezdtem, hogy felhívjam felhívjam magamra magamra Luké figyelmét, a fiú azonban továbbra sem nézett rám. Megpróbáltam a lelógó kezemmel keresztet formálni, hogy a srác észbe kapjon, de a próbálkozás megint kudarcba fulladt. Szememet ide- oda kapkodtam Luké és a rózsafüzér között. Agarest keze pedig már a combom belső felénél tartott. Hallottam a fújtatását, és még mindig éreztem kénes szájszagát. Minden porcikán tilt akozott a ka rmos kéz ellen, de nem tudtam mit tenni. Luké ekkor egy pillanatra a szemembe nézett, és már vetődött is a kegyhely felé. Felmarkolta a rózsafüzért, és indu lt volna vissza, amikor Agarest előkapta hálóingem alól a kezét, és egyetlen mozdulattal a p olcnak lökte a fiú. A Mária -szobor megbillent, bukfencezve lezu hant, és a földön ripityára tört. Luké még Agarest bénító ereje előtt felém hajította a füzért. Miután megszorítottam a szentelt tárgyat, égető érzés nyilallt a tenyerembe. Félő volt, hogy elejtem, ezért a lendületet kihasználva gondolkodás nélkül a démon arcához nyomtam. Én lepődtem meg legjobban, amikor ke zem a szájába, egészen a torkáig csúszott. Agarest fuldokolni kezdett, a szájából, orrából és a füléből gőz szállt fel. Ordítani próbált, de a füzértől nem tudott. Elejtett, velem egy időben pedig Luké is a földre rogyott. Agarest a sa ját tengelye tengelye körül forgott, teste összegörnyedt, összegörnyedt, de hiába próbálta kipiszkálni a füzért, az ujjai túl vaskosak voltak hozzá. Néztem, ahogy az öregember a halált usáját vívja, de tudtam, hogy nem menthetem meg. Ekkorra Agarest felém fordult. Tekintete ugyan fekete maradt, de így is láttam benne a gyűlöletet. Utolsó erejét összeszedve, robotszerű mozgással, karmokban végző jobb kezét lóbálva felém indult. Luké kettőn k közé állt, kortyolt a szentelt -vizes flaskából, majd a démon arcába köpte, aki azonnal térdre rogyott.

sziszegte a fiú. Agarest gőzölgő feje hátrabicsaklott, kitátott szájából sűrű, fekete füst tört elő, majd a kitört rózsaablakon ke r esztül esztül elillant a kriptából. Az öregember teste élettelenül bicsaklott össze. Ú gy esett, hogy félig leégett arca éppen felém fordult, szemé ben megfakult a könyörgés rettegő fénye. Előttem feküdt egy ember, akinek a démonok miatt kellett meghalnia. Ráadásul még ék, amikor meghalt . Bár lelke a démon fogságában sínylődött, mindent látott, hallott és érzett. A kriptára nyomasztó csend telepedett. Odakintről még mindig hallottam a sír körül gyászoló emberek énekét. Luké a holttest elé guggolt és az arcára dobta a farmeremet, hogy eltakarja előlem a látvány. A fiú szemöldöke fölött apró seb keletkezett, amikor nekicsapódott a polcnak. Szivárgott  belőle  belőle a vér. Tátott szájjal bámultam, ám megszólalni nem tudtam. A fiú átölelt, én pedig viszonoztam a szorítását. Percekig csüngtünk egymás nyakában. - Valamit tennünk kell a testtel, itt nem hagyhatjuk. - Luké kibontakozott a karjaim közül. - Tegyük bele valamelyik kriptába? - vetettem fel a lehetőséget, ezzel elismerve, hogy Luke -nak igaza van. -  Nem tudnánk egyik kripta tetejét tetejét sem elmozdítani. elmozdítani. De eláshatnánk, végül is temetőben vagyunk - ajánlotta Luke. -  Nem lenne feltűnő, feltűnő, hogy egy vérző fejű fiú és egy hálóinges lány egy temetőben, emberméretű gödröt ás válaszoltam cinikusan. El kellett tüntetni a holttestet. Lehetőleg úgy, hogy senki se találja meg. Száguldoztak a fejemben a gondolatok, de csak egyetlen megoldást találtam. Be kell dobni a testet az átjáróba, majd rá kell zárni a titkos ajtót. Ha a tükörben látott szörnyetegek Rebecára rátámadtak. Agarest testét is fel fogják falni. Sajnáltam a férfit, amiért nem lehet becsületes temetése, - Menj a Pokolba! -

de ebben a helyzetben képtelenség volt más megoldást találni a  problémára.  problémára. Az egyik sírkőbe megkapaszkodva felálltam a földről, és az angyalszoborhoz men tem, ahol Agarest korábban elkapott. Ú jra nekidőltem, s a titkos ajtó engedelmesen kitá rult. Luke csodálkozó tekintettel bámult. - Segíts, be kell tennünk oda - kértem. Luké a fejénél fogta a hullát, én pedig a lábánál ragadtam meg. A tenyerem még sajgott az égés miatt, de igyekezte m megtartani. Ahogy beléptem az alagútba, hal lottam a Po kolkutyák vérfagyasztó morgását. Kínosan figyeltem rá, hogy a napfény által kirajzolt területen maradjak, és véletlenül se lépjek az árnyékba. Miután a testet végső nyugalomra helyeztük, mellé állt am. Lehajtott fejjel összekulcsolt am a kezem. - Isten áldjon! - suttogtam, miközben egy könnycsepp gördült le az arcomon. Szomorúan kiléptem az alagútból, és mialatt Luke vissza tolta a szobrot, a kijárat felé sétáltam. Már az ajtóban álltam, de még így is hal lottam, ahogy a sötétség fenevadjai mennydörgéshez hasonló csaholással rávetik magukat a férfi testére, és marcangolni kezdik a húsát.

L

ehajtott fejjel baktattam végig a temetőn. Szinte az összes gödörbe beleléptem, és a legapróbb buckában i s megbotlottam. Luke szorosan magához ölelt, de még ez sem tudott megvigasztalni. Olyan volt am, mint egy vulkán , amely bármelyik pillanatban kitörhet. Annak pedig lőttek, aki a lávám útjába kerül. A kapuhoz közeledve utolértük a gyászoló tömeget. Ahogy a nők megláttak a szatén hálóingemben, mocskosan és csapzottan, elszörnyülködve sutyorogni kezdtek. - Ezeknek a mai fiatal oknak semmi sem szent. Még a serif f fia is temetőbe hordja a lányokat - ütötte meg a fülemet az egyik idősebb asszony hangja.  Nem tudom pontosan, mit akartam tenni, de gyilkos

dühömben felé fordultam. Tekintetemből látszott, hogy nem éppen bájcsevegni készülök vele, a nő ugyanis csaknem

szívinfarktus kapott. Luké óvatosan megragadta a derekamat, és finoman húzni kezdett. - Gyere, Sandra, nincs semmi baj! - nyugtatott, miközben fújtattam, mint egy felhergelt vadállat a támadás előtti utolsó  pillanatokban.

Mit csinálsz, Sandra Palmer? - kérdeztem magamtól, amikor  belenéztem  belenéztem az idős nő félelemi félelemittas ttas tekintetébe, tekintetébe, és megpillantottam benne a tükörképemet. A gyűlöletem el illant. Zavarva jöttem. - Elnézést Mrs. McCarley - kért bocsánatot Luke. Mrs. McCarley? Ó, te jó ég! Majdnem rátámadtam a saját kamunagyanyámra. Milyen kellemes lett volna a seriffel a  beszélgetés:  beszélgetés: éppen a temetőben, temetőben, egy szál szatén hálóingben hálóingben lógtam a fiával, amikor rátámadtam a saját nagyanyámra, aki  persze azt sem tudja rólam, hogy ki vagy vagyok. ok. Pedig tényl t ényleg eg csak egy hajszál választott el tőle, hogy megtegyem. Koncentrálnom kell, különben oda a józan eszem! - Elnézést! - makogtam, és már fordultam is a kijárat irányába, hogy minél előbb távozhassak. - Nyugodj meg Sandra... - kezdett a fiú a vigasztalni, de mielőtt folytathatta volna, ráförmedtem... -  Nyugodjak  Nyugodjak meg? meg? Hogy nyugodha nyugodhatnék tnék meg, amikor most támadt rám egy démon? Amikor egy ártatlan férfi testét fel kellett falatnom az alagútban élő döggel? Mondd, Luke, hogy nyugodjak meg? - kiabáltam, miközben egyre határozottabb léptekkel haladtam a temető kapuja felé. - De a démon nem bántott, és ez a lényeg - Luke nem adta fel. - Igen, mert jöttél te, és megmentettél. Bravó, Luke! Te vagy nap hőse! - gúnyolódtam. - De ha már itt tartunk, mi a francot

a kerestél a kriptánál?

Ahogy

kiléptem a temetőkapun, megálltam a járdán, és szembefordultam fiúval. A srác elvörösödött, még a füle is  paprikaszínű  paprikaszínű lett. - Követtelek - vetette oda. - Követtél? Mégis mióta követtél? És miért? - érdeklőd tem ingerülten. - A tegnapi beszélgetésünk óta. Egy olyan lány, akinek nincs köze a túlvilági erőkhöz, nem hord a hátsó zsebében keresztet magyarázta Luke. A srác akkor ér ezhette ezhette a feszületet, amikor mókából  belecsípett a fenekembe. Azóta tudta, hogy hazudok. Remek. Ismét lebuktam. - És ha nagyon vallásos lennék? -  próbáltam  próbáltam menteni az egyébként már menthetetlent. Luke úgy nézett rám, mint aki kikéri magának, hogy hülyére akarom venni. - Akkor te mászkáltál

tegnap a barlang körül is? - kérdezt em

szemrehányóan. - Igen, én - sütötte le a szemét zavarában a fiú. Fogalmam sem volt, h ogy miért piszkálom, amikor megmentette az életemet, de akkor jólesett valakin kitölteni a dühömet. - Hát tudd meg, hogy majdnem meghaltam miattad! - adtam meg a kegyelemdöfést Luke -nak, majd hátat fordít va neki elindultam a város irányába. - Most meg hova mész? - kérdezte ingerükén. - Befejezem, amiért idejöttem - válaszo ltam, de nem álltam meg. - Luke utánam rohant, és megragadta a karomat. Visszarántott, amitől majdnem hanyatt vágódtam. Felszisszentem az erős szorítástól, mire ő lesütött szemmel

visszahőkölt.

- Hagyd, hogy  parancsnak tűntek.

segítsek! - a szavai kérlelés helyett

Éreztem, hogy képtelen leszek magamról levakarni. Ahogy csalódottságomban lehorgaszt ottam a fejem, a sze mem sarkából észrevettem valami nagyon ismerős dolgot. A fehér mikrobusz volt az, amivel néhány napja Agarest az iskolába szállított. Új reménysugár csillant fel a kilátást alanság éj sötét egén. - Tudsz vezetni? - kérdeztem hunyorogva. - Persze! Miért? - a fiú értetlenül áll t hirtelen hangulat változásom előtt.

Ugyan a kocsi nem volt bezárva, a slusszkulcsot Agarest minden bizonnyal magánál hordhatta, mert az utastérben nem találtuk. A ruhája pedig a testével együtt már az alagútban volt, és éppen az árnykutya ár nykutya tépte őket cafatokra. Hogy akadna a kulcs annak a dögnek a torkán! Idegességemben rácsaptam az autó oldalára. - Miért is gondoltam, hogy egyszerű lesz? - kérdeztem, miközben senkitől se vártam választ. Luke, ahelyett, hogy meg próbált volna ismét ismét vigasztalni, vigasztalni, ügyet sem vetett rám, és gondolataiba elmélyülve beült a sofőrülésre. - Hogy a fenébe keveredtem én bele ebbe az egé szbe? tettem fel egy újabb költői kérdést, majd a mikrobusz oldalának dőlve leguggolt am. Fejemet a tenyerembe temetve zakatolt az agyam. Vajon hogy tudom visszaszerezni a könyvet? Egyáltalán megéri kockáztatni miatta az életemet? De ha nem csak saját ma gamra gondolok, akkor ott van Luke, aki láthatóa n nem akar egyedül

hagyni. Bármit csinálok, utánam jön, ahogy már tegnap este óta

követett. Egyre jobban hajlottam afelé, hogy lefújom az akciót, visszamegyek a barlangba, és megvárom ameddig Donnie este értem jön. Ám ekkor a motor három-négy kérődzés után felbőgött. Értetlenül álltam a jelenség előtt. Luke ki hajolt a nyitott ajtón. - Hölgyem, az autó előáll t - mondta büszkén vigyorogva. Úgy kerültem meg a kocsit, mint egy bűnöző, aki nem   akarja, hogy lefüleljék. Az emberek szemében tulajdonkép pen gyilkos vagyok, hiszen megöltem egy idős férfit, és most még a kocsiját is ellopom. Súlyosbító tényező, hogy mindezt a seriff fiával hajtottam végre, aki saját kezével buherált a meg a mikrobusz gyújtását. Persze, csak az én kedvemért... Csoda, hogy óvatos vagyok? A kocsi orra előtt jártam, amikor Luke rám dudált. Az éles hang annyira váratlanul ért, hogy összerezzentem. A fiú a kormány mögött ülve nevetett rajtam. - Ha most látnád az arcodat - vihogott. Ha most látnám az arcomat, valószínűleg elmenekülnék magam elől. Semmire sem vágytam jobban, mint egy forró fürdőre és tiszta ruhára. Éreztem, ahogy a bőrömön vastagon áll a kosz, kezemen összeragadtak az ujjak. Bepattantam az anyósülésre, s miután becsuktuk az ajtó kat, vártam, hogy Luké elinduljon. A motor járt, de nem történt semmi. - Most mi van? - förmedtem rá a srácra. -  Nem mondta még még a kisasszony, kisasszony, hogy

hova lesz a fuvar fuvar -

 próbált továbbra továbbra is viccelődni viccelődni Luke. - A Lakewood College-be szeretném kérni - hogy ne tör   jem le a lelkesedését, belementem a taxis játékba. - Na, ettől fékem - morogta, majd óvatosan gázt adott. A szerpentines főúton sokkal hosszabb volt a távolság a városból a kastélyig, mintha az alagsoron keresztül mentem

volna. Ám így legalább vo lt idő eltűnődni azon, mi is történt az elmúlt néhány órában. Azt, hogy Luke fejében  pontosan mi járhatott, nem tud t ud tam, de éreztem, hogy tetszik neki a démonharc. Ráadásul tegnap követett, és a barlang körül maszkák, így nagy eséllyel azt is kihallgatta, mit  beszélünk  beszélünk Donnie-val. Mivel alapvetően foglalkoztatta a kérdés, és bizonyosságot nyertek ad digi feltételezései, ez még lelkesebbé tehette. Őszintén szól va örültem a jelenlétének, ám féltettem attól, ami halandóként várhat rá. Én valamennyire biztonsá gban voltam, hiszen mint kiderült, sem a vámpírok, sem pedig a dém onok nem akartak megölni. Ezt mondjuk mindenképp értékelt em. Ar ra ra számítottam, hogy ha ügyes vagyok, feltűnés nélkül be tudok osonni a Lakew oodba, majd a könyvet felmarkol va távozhatom. Mindössze ü gyelnem kell, akkor nem eshet bajom. És a mikrobusznak köszönhetően még mindig lesz annyi idő, hogy sötétedés előtt visszaérjek a barlanghoz. Bár azzal a lehetőséggel szívem szerint nem is számoltam volna, hogy elkapnak, át kellett gondolnom, mi történhet egy esetleges szorult helyzetben. Luke már azért sem jö hetett be velem a kollégium területére, mert probléma estén, csak ő hívhatott segítséget. Tehát muszáj volt   vele el beszélgetnem  beszélgetnem Donnie- ról... Az egyetlen lehetséges segítség ugyanis Donnie volt. - Luke, azt mondtad, hogy tegnap este a barlang körül jártál. Azt is hallottad, amit a fiúval odabent beszélt em? - a srác válaszként bólintott. - Akkor azt is tudod, hogy ki ő? - A nevére vagy kíváncsi,   vagy arra, hogy micsoda? -

kérdésében ott volt a válasz. A környék ismerőssé vált, mindössze néhány méter választott el bennünket a hatalmas vaskaputól. - Luke, kérlek, állj meg! - mondtam.

- Miért? - értetlenkedett. - Szerinted az lenne a helyes, ha kinyit nánk

a kaput, és  begördülnénk  begördülnénk a kastély főbejárata elé a legyilkolt legyilkolt démonsofőr kocsijával? - a kérdésre természetesen nem válaszok. Elmondom, mit fogunk csinálni. Te most itt leparkolsz, én kiszállok, beszököm, majd ahogy megvagyok, visszatérek, és elhúzunk! - De mi van, ha nem jös sz vissza? - Luke a kormányt  bámulta. - Ezért kérdeztem, hogy tudod -e kivel voltam tegnap este. Ha nem jönnék vissza egy órán belül, akkor keresd meg azt a fiút. Donnie Archesnek hívják. Azt sajnos nem tudom megmondani, hogy hol laki k, de a városban csak ismeri va laki. Ha nem találod, akkor este a barlangnál lesz, várni fog rám ismertettem a tervet Luke- kal, és biztatásképpen a combján  pihenő kézfejére kézfejére helyeztem helyeztem a kezem. kezem. - Ő a barátod? - a fiú kérdése a meglepetés erejével ért. - Nem - vágtam rá azonnal, ám bizonytalanul. Luke ekkor megcsókolt . Olyan gyorsan történt, hogy tiltakozni sem volt időm. Néhány másodpercig tátott szájjal, ledermedve ültem az anyósülésen. Anélkül, hogy megszólalt am volna, kinyitottam a z ajtót, és kipattantam a kocsiból. Idegességemben remegett a kezem. - Luke! - fordultam vissza. -  Ne gyere gyere utánam! Teljes erőmből bevá gta m magam mögött az ajtót. Feldúl tan lépdeltem a vaskapu felé, de tudtam, hogy fékeznem kell a gondolataimat. Ha e lkezdek Luke csókján agyalni, elte relem a saját figyelmemet, és sebezhetővé válok.  Egyetlen fegyverem az eszem volt, amit mindvégig kiélesít ve kell tartanom, mint egy  pisztolyt.  pisztolyt.

Miközben átküzdöttem magamat a kapu melletti keríté sen, szinte biztos voltam benne, hogy mint egy rossz horrorfilmben,

 beleakad  beleakad valamibe valamibe a hálóingem, hálóingem, és leszakad leszakad belőle egy darab. De nem így történt. Ezzel pedig még valóságosabbá vált az akcióm. ; kopott as A salakos út menti erdő szélén folytat tam utamat. A kopottas fáknak szerencsére   volt még annyi lombjuk, hogy jótékonyan eltakarjanak. Így a démonok még esélyt sem kaptak rá, hogy idő előtt megláthassanak. A lehullott levelek ha lkan sercegtek a talpam alatt, a fán tollászkodó madarak zajától pedig hevesebben kezdett verni a szívem. Ahogy közeledtem az iskolához, újra és újra végigpörgettem magamban a tervet. Ha sz ünet van, megvárom, amíg  becsengetnek. Miután mindenki az épületben tartózkodik, az egyik, szellőztetés miatt nyitva tartott földszi nti ablakon fogok  bemászni. Mivel a recepciós lány egész nap a helyén ül, amikor nem fontos azt mutatnia, hog y dolgozik, biztosan valami más sal van elfoglalva. Ha sikerül mellette felosonnom a lépcsőn, nyert ügyem van, hiszen tanítási idő alatt senki sem kószál a kastélyban. Kiszökni pedig még ennél is könnyebbnek tűnt: ha meglátnak, akkor is van még esélyem elszaladni. Az udvar üresen tátongott. Épp óra volt, ám azt n em tudtam, tott. Igyekeznem kellett, nehogy a folyo són érjen hogy mióta tar tott. a kicsöngetés. Az ablakon sikeresen bejutottam, majd lábujjhegyen osontam végig a földszinten. A recepciós lány a lépcsőnek hátat fordítva, telefonon fecsegett valakivel. Hangosakat kacagott, és magasról tett rá, hogy mi történik körülötte. Ennél gördülékenyebben nem is mehetett volna. alnak simulva jutottam el a A második emeletre érve, a f alnak szo bámig. Óvatosan nyitottam nyitottam ki az ajtót, ám odabent senki sem volt . Azonnal az ágyamra ugrottam, hogy a párna alól előhalásszam a könyvet, és már indulhassak is vissza. Ám a kötet nem volt a helyén. Hova tűnhetett? Benéztem az ágy alá, de ott sem leltem. Átvizsgált am a szekrényeket, az ikrek ágyait ,

valamint

az íróasztalaikat, de sehol sem találtam. Mélységesen felháborodtam. Ki lehetett az a bunkó, aki ellopta az emlékeimet? Ha tudtam volna a kérdésre a választ, azonnal megkeresem a tolvajt, és puszta kézzel tépem ki a szívét. Hüledezve vettem észre magamon, hogy az agresszió egy re  jobban eluralkodott rajtam. Korábban még a káromkodás is távol állt tőlem. Tény, hogy fenekestül felfordult az életem, de a régi önmagamat nem kellene nyomtalanul el veszítenem. Ha már a fényképeken őrzött emlékeimet ellopták, legalább a lelkembe zártak maradjanak meg. Üres kézzel távoztam a szobából. Már semmi sem ösztönzött rá, hogy feltűnés nélkül távozzam a kollégiumból, ám ahogy sétáltam lefelé a másodikról, bevillant valami. Miss Silkynél az érkezésemkor volt egy mappa, amelyre piros filccel az én nevemet írták. Abban biztos minden információ szerepel ró lam, többek között az is, hogy édesanyám vagy apukám -e a Leszármazott. Arra gondoltam, hogy ha már a könyvet nem találtam, az iratokat megpróbálhatnám ellopni az igazgatónőtől. Ugyan a lelkem mélyén éreztem, hogy ez nem jó ötlet, mégis gondolk odás odás nélkül elindultam a fémszekrényt rejtő szoba felé. A múltam jobban érdekelt, mint a jövőm. Az iroda üres volt, így azonnal a szekrényhez léptem. Ú gy rémlett, hogy Miss Silky öt számjegyű kóddal oldotta fel a  biztonsági rendszert. Donnie azt mondta, ho gy a boszorkányok önimádók. Ezt az információt talán hasznosíthatnám. Számolni kezdtem. Mive l éppen a matematikaeredményeim be kapaszkodva hívtak meg a Lakewoodba, kellemetlen lett volna, ha nem találom ki a kódot. Több ezer lehetőség futott át az agyamon, ám mégis a legegyszerűbb tűnt a helyes megoldásnak. Ha a boszorkányok a lényükből adódóan egománok, nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy a Silky név épp öt betűből áll. Ha ezeket a betűket a telefonokon szereplő billentyűelosztás

alapján átváltjuk számokra,   a 74559-es sorszámot kapjuk. Hazardíroztam, de meg kellett próbálnom. Remegő ujjakkal gépeltem be a kódot, és meglepődtem, amikor a rendszer engedett. Mohón turkálni kezdtem a fiókban. Jó néhány nevet átnyálaztam, mire megtaláltam a dossziémat. Miss Silky íróasztalához léptem, és felnyitottam az irattartót. Elkerekedett szemmel olvastam a sorokat. Anya és apa... - Örülünk, hogy visszajött, kisasszony! - Miss Silky hangja olyan volt, mint ha nyakon öntöttek volna egy pohár jéghideg vízzel. - Itt az ideje, ho gy végre befejezzük az átalakulást! Lebuktam! Ügy próbáltam   kiutat keresni, mint egy sarokba szorított szorított állat. állat. Az igazgatónő az ajtóban állt, és karba tett kézzel, kézzel, vörösen világító szemmel vigyorgott rám. Azt mér legeltem, hogy ha esetle g megpróbálom lendületből félrelökni, kiférek -e mellette a folyosóra. Akkor elfuthatnék, és talán kiérnék Luke hoz, mielőtt utolérnének. Éppen összeszedtem az erőmet, és indultam volna, amikor Miss Silky jobbján füstszerű anyag gomolygott be az irodába, majd emberi alakot öltö tt. Diana volt az. - Szia, Sandy! Hol voltál? Ú gy hiányoztál! - kacagott. Szeme Szeme

feketében feketében úszott. úszott . Még fel sem fogtam igazán, hogy mi történik körülöttem, amikor újabb árnyék kúszott be a szobába, és az igazgatónő  balján átalakul átalakultt Glóriává. A szeme szeme fehérje neki is fekete volt. Tehát az árnyak, amiket annak idején a folyosón láttam, igazából a Lakewood tanulói voltak. Akkor azért tudtak az ikrek nálam hamarabb visszatérni a vacsoráról. Hogy erre addig miért nem gondoltam! Ha átadtam volna magamat a démonnak, most én is köddé tudnék válni. Ám akkor nem kellene menekülnöm. A három emberi testbe bújt szörny szilárd bástyaként tor nyosult nyosult elém az egérlyuknyi szobában. Képtelen lettem vol na áttörni rajtuk.

-  Nem

is tudja, milyen milyen fontos nekün nekünk! k! Az önben lakozó erővel és kitartással az egyik vezetőnk lehet! - magyarázta mosolygósan Miss Silky, ám amikor látta, hogy nem hatott meg, megkeményedett. - Ha nem, hát nem! Kapják el, lá nyok!  Nem volt menekvés, és tudtam, tudtam, ha elkapnak, a végsőkig fognak kínozni. Hiába volt   kidolgozott forgatókönyvem, kétségbeesésemben másképp döntöttem . Nem fogom sem Donnie-t, sem Luke- ot veszélybe sodorni! Még mielőtt a lányok megmozdultak volna, felpattantam Miss Silky asz talára, és ugyanazzal a lendülettel elrugaszkodtam róla az ablak irányába . Ki akartam ugrani. Két lehetőség állt   fenn: meghalok, ha a szilánkok átszelik valamelyik főbb eremet, vagy megúszom komoly sérülés nélkül az üvegtörést, és földet érve elmenekülhetek. Egy emelet magasságból nem fo gok szörnyethalni. Közeledtem az ablak  felé. Kezemmel elt akartam a szemem. Már éreztem az üveg hűvös felületét, amikor valami visszarántott, és a szoba másik felébe hají tott. A fémszekrénynek csapódtam: a bútordarab és a fejem is zsibbasztóan kongott. Elhomályosult a világ. Miss Silky közeledett felém, sárga szeme világított. Röfögve vigyorgott az arcomba.

agymamám

kertjében állt egy évtizedek óta használat on kívüli kút. A tetejét masszív kőtáblával fedték le, nehogy beleessen valaki. Egyszer, amikor kit isztították, félve a szájához osontam , és beledobtam egy követ. Fülelt em, hogy mikor ér az aljára, ám a csobbanást nem hallottam. Feneketlennek gondolt am. Ha az ember beleesik, sohasem ér az aljára, csak zuhan az idők végezetéig. Most pedig úgy éreztem, hogy a kő után engem is b elepottyantottak a kútba. Zuhantam. Sebesen és megállíthatatlanul. Ellenállhatatlan erő húzott a mélybe. Hiába kapálóztam, képtelen voltam fogást találni. A vakító fehér fény távolodott, majd a sötétség mindent felemésztett. Lehunytam a szemem. Beletörődtem, hogy meg fogok halni. Aztán hirtelen földet értem. Nem fá jt, de a meglepe téstől kábán kinyitottam a szemem. Homályossá vált a

világ. Ismét fényt láttam, de ez már sokkal tompább volt az előzőnél. - Magához tért! - hallottam egy férfihangot, de olyan volt , mintha nagyon messziről szólna. Megpróbáltam oldalra fordítani a fejemet, de képtelen voltam rá. Az egész testem zsibbadt. Szemem újra visszacsukódott. Mélyeket kellett lélegez nem ahhoz, hogy egyáltalán levegőhöz jussak. Hol lehetek? Hol van Donnie? - Donnie -  próbáltam a fiút szólítani, szólítani, de túl száraz volt a szám ahhoz, hogy beszélni tudjak. - Donnie, azt hiszem, téged hív! - most egy lány hangját hallottam.

Donnie itt van! Akkor nem lehet baj! Éreztem, hogy valaki megsimogatja az arcomat. Próbáltam hozzádörgölődni, min t egy kismacska. Úgy, ahogy Smoke tette élete utolsó pillanatában. - Itt vagyok, kicsim, ne félj! - suttogta fölém hajolva Donnie. Mosolyra húzódott a szám, de még ez az apró mozdulat is nehezemre esett. Megpróbáltam újra kinyitni a szemem. A homályban mozgolódó alakokat láttam. Olyanok voltak, mint az árnyak az erdőben. Megrémültem. Eszembe jutott a démon és az, hogy be akart csapni. Az érzelmeimmel játszott. Még Don nie is ott volt. Mi van, ha ez egy újabb próbálkozás? Erősnek kell lennem. Ökölbe szorítottam a kezem, izmaim megfeszültek. - Sandra, nyugodj meg! Vége van! - Donnie megsimogatta az arcomat.

Lassan kezdett kitisztult körülöttem a világ. A fiú kétségbeesett arcát láttam meg először. Jobban félt, mint én. Olyan édes volt, ahogy az aggodalomtól grimaszra húzta a száját, hogy legszívesebben megcsókoltam volna. - Mi történt? - kérdeztem.

A démon megpróbálta elfoglalni a testedet, de sikerült elüldöznünk - mosolygott Donn ie, de láttam rajta, hogy igazából igazábó l -

nem boldog. - Az jó - nem akartam tovább feszegetni a témát. Magamban mosolyogtam. Donnie jobban aggódott

az életemért, mint én magam. Körülnéztem a szobában. A  berendezés  berendezés csupa antik bútorból állt, a patinás darabokat azonban nyo masztó hangulat vette körül. Éreztem, hogy mindegyiknek története lehet, amit legnagyobb bánatukra sohasem tudnak elmesélni. - Hol vagyunk? - kérdeztem Donnie-t. - Biztonságos helyen. A szobámban - válaszolta, és akkor észrevettem, hogy egyetlen ablak sincs a helyiségben. - Ki van még itt? - az előbb két másik hangot is hallo ttam, s éreztem a jelenlétüket. - Az egyik testvérem, és... - még mielőtt befejezhette a mondatot, megjelent mögötte egy női alak, majd rögtön egy másik. - Szia! - köszöntött Sunny, de idegességében alig mert rám nézni. Mit keresnek itt? Hiszen ők is a Lakewoodba jártak, ők is démonok! Donnie beengedett két démont a lakásába? Az nem lehet. Ez csapda! Az egész csak illúzió! Fészkelődni kezdtem az ágyban, tekintetemmel azt kerestem, merre menekülhetnék. - Nyugodj meg, San dra! Sunnyék hoztak neked valamit ! - a fiú megfogta a kezem. A lány előrelépett, és felém nyújtott egy könyvet. Az emlékkönyvemet! Amit nem találtam a szobámban! Ö dugta el? -  Ne haragudj, haragudj, hogy elvettem a könyvet. Amikor Amikor nem jöttél vissza Miss Silky irodájából, éreztem, hogy baj lesz, és eldugtam. Tudtam, hogy az emlékeidet keresik majd először mentegetőzött.

Remegő kézzel vettem át a könyvet, és a mellemhez szorítottam. Csak bámultam a plafont üveges tekintettel. Apa! Felrémlett a Miss Silky mappájában olvasott információ a szüléimről, de ne m akartam vele foglalkozni. Semmivel sem akartam fog lalkozni. Csak bámulni magam elé. - Hagyjuk egy kicsit magára! - javasolta Donnie, majd  lehelt a homlokomra. csókot lehelt A szemem sarkából láttam, ahogy összehúzza a szoba  bejáratául  bejáratául szolgáló szolgáló tolóajtót. Sötétség és némaság némaság telepedett rám. - Mikor fogod neki elmondani, hogy mi történt? - a falon át is hallottam Sunny kérdését, pedig suttogott. - A démonok nem haltak meg, hanem szétszéledtek a világban. Miután eltüntettük az eddigi testeik hulláit, utánuk kell er ednünk, ednünk, hogy végezzünk velük. Különben elérik a céljukat. Sandra egy napon belül talpra áll. Utána elmon dom neki az igazságot - válaszolta szintén csendesen Donnie. - Hogy fogja megemészteni, hogy démonjelölt után most... méltatlankodott Sunny, de Donnie  belé fojtotta a kérdést: - Erős lány! Világéletemben két dolgot utáltam a legjobban: ha sajnáltak, és ha hülyének néztek. Sandra Palmer meghalt! Hiszen, ahogy Sunny is előre látta, Sandra Palmernek meg kellett halnia! De a halálom napja egyben az újjászületésemé is lett. Sandra Palmer már nem létezik, mint ember. Tekintetem feketévé változott. És Sandra Palmer harcolni fog azok ellen, akik miatt meg kellett halnia!