Kyriakos C. Markides - Lángoló Szív

Lángoló SZÍV A ciprusi mágus misztériuma

 Ky  Kyriacos C. Markides

MANAS

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:  Fi  FireintheHeart   He  Healers,sagesandmystics Penguin Books, Arkana 1991

Fordította: Balikó Nándor Copyright © 1991 by Kyriacos C. Markides I lungarian edition © Bulletcom Inc. Hungarian translation © Balikó Nándor, 2003

www.manas.hu [email protected]

Felelős kiadó: Bulletcom Kft. A kiadásért felel: Nagy Gábor és Utbert Katalin Telefon: 06 70 315 6830 Minden jog fenntartva! Nyomda: Gelbert Kft. Felelős vezető: Geller Kőben ISBN 963 K630'; .’

A szerzőről Kyriacos C. Markides ciprusi születésű, a szociológia professzora a mainei egyetemen, az Egyesült Államokban. Felesége, EmilyJ. Markides szintén Cipruson született, Famagustában. Két gyermekük van, Constantine és Vasia. A szerző Aciprusimágus-egyspirituálisgyógyítókülönlegesvilága című művével vált közismertté, amelyben Daskalosnak, a misztikus beavatottnak és médiumnak az életéről számol be. Ezt a történetet folytatja két további kötetében, a Hó  HódolataNapnakban, illetve a Lá  Lángolószivben

Tartalom  A szerző megjegyzései 1. Az Igazság Keresői

2. Menyországok és poklok 3. illúziók 4. A Valóság) és ami belőle felfogható 5. A lángoló szív művésze 6. Kozmikus emléktár  7. A mester felébredése 8. Szellemi felfedezések 9. Kozmosz és Tudat 10. A magasabb testek formálása 11. Látomások Szójegyzék 

9 11

38 65 89 108 123 143 178 199 229 251 271

A szerző megjegyzései

 A szerző megjegyzései A  Lángoló szív  egy trilógia harmadik kötete, korábbi írásaimnak   A ciprusi mágus  és a  Hódolat a Napnak  című könyveknek  a folytatása. Ennek ellenére önálló műként is megállja a helyét, azaz a korábbi kötetek ismerete nélkül is nyugodtan olvasható. Azok, akik az előző részeket már olvasták, felfedezhetik majd, hogy a  Lángoló szív ben  olyan új témák kerülnek feltárásra, amelyek korábban csak részben, vagy egyáltalán nem lettek kifejtve. Az első fejezet mintegy ösz szefoglalja az előző két kötet alapvető mondanivalóját; töménysége és az új fogalmak sokasága senkit ne riasszon el a folytatástól. A további fejezetek részletes magyarázatot adnak a tanításokról, és gazdag párbeszédekkel, anekdotákkal, történetekkel színesítik azokat. A könnyebb érthetőséget szolgálja továbbá a könyv végében található  Szójegyzék is, amely különösen új olvasóimnak lehet segítségére. A következetesség kedvéért a görög nevek helyesírásában ugyanazt az eljárást alkalmaztam, mint korábban: a hímnemű tulajdonneveket alanyesetben használom, ha valakiről beszélek  Daskalos, Kostas, Yiannis Antonis, Stephanos , de vokatívuszi végződést, ha hozzájuk fordulva megszólítom őket  Daskale, Kosta, Yianni, An toni, Stephane. (A nőnemű görög tulajdonnevek esetén hasonló probléma nem áll fenn.) A könyvben szereplő személynevek fiktívek, kivéve a történelmi szereplők és családtagjaim nevét. A Daskalos név tulajdonképpen címet, rangot jelöl, jelentése „mester” vagy „tanár”. Gyakori szó a

K^riacos C. Műrkides Lángoló Szív görögben, általában iskolaigazgatók és papok megnevezésére, megszólítására használják.  Jelen kötet és korábbi írásaim megszületésében oly sokan közreműködtek  beleértve magukat a szereplőket, és ciprusi barátaimat, rokonaimat is , hogy név szerinti felsorolásuktól hely szűkében el kell tekintenem. Mondanom sem kell, mennyire hálás vagyok Daskalosnak és Kostasnak, e két ciprusi szellemi mesternek, hogy bizalmas barátjukká fogadtak, és megtiszteltek azzal, hogy különleges tanításaikat a széles nyilvánosság elé tárhatom. Köszönettel tartozom a Mainei Egyetemnek, amiért szabadságomat és nyári tanulmányutamat lehetővé téve hozzájárultak Cipruson folyó munkámhoz. Kollégáim a szociológiai tanszéken a kutatómunkámhoz nyújtottak értékes támogatást, amiért ezúton is szeretném őszinte hálámat leróni feléjük. Erkölcsi segítségükért és  jószándékú kritikai észrevételeikért különösen hálás vagyok Steve Cohn, Stephen Marks és Kathryn Grzelkowski professzoroknak, valamint Susan Greenwoodnak, aki időt és energiát nem kímélve olvasta át művem kéziratát. Köszönöm továbbá Michael Lewisnak, hogy együttműködésével és művészi munkájával mindvégig segítségemre volt  barátságának és spirituális érzékenységének köszönhetően az elmúlt évek során magam is sokat fejlődtem. Végül, de nem utolsósorban hálásan köszönöm feleségemnek, Emilynek, hogy a kezdetektől fogva velem volt, és kitartott mellettem minden anyagi és szellemi megpróbáltatásunk ellenére, amely Daskalos és Kostas misztikus kozmológiájának megértése kapcsán hatalmas kihívásként jellemezte életünket. Ciprusi születésű lévén, de végzettségéből adódóan a német és a francia irodalom szigorához szokott Emily tiszteletet parancsoló, kritikus szemléletmódja volt az, ami olykor a legjobb párbeszédeket szülte beszélgetéseink alkalmával. Jelenlétével ő figyelmeztetett folyton „az Istenanya fel támasztásának” szükségességére, mint előfeltételére annak, hogy az emberiség megélhesse végre szellemi reneszánszát. Mit is mondhatnék még róla? Nagyszerű társként életem hajójának gerincét alkotta ő; nélküle kétséges, hogy lette volna elég erőm, kitartásom és nyugalmam ahhoz, hogy a szellemi valóság titkaiba beavatott ciprusi görög tanítómesterek misztikus világának kalandos útvesztőiben el ne tévelyedjem.

Első fejezet

'

Az Igazság  Keresői Alig, hogy 1987 májusában megérkeztem Nicosiába, Stephanos keresett telefonon. „Mutatnom kell neked valamit, most azonnal! Daskalosról van szó!” Hangja izgatottan csengett, sürgető volt, úgyhogy annak ellenére, hogy a múlt éjjel nem aludtam és a hosszú repülőút is meglehetősen kimerített, beleegyeztem, hogy jöjjön át hozzám. Fáradtságtól elgyötört arcom menten felderült, amikor rég nem látott, bizalmas jó barátomat üdvözölhettem.  Felpörögtek az események!  mondta mosolyogva, és mély levegőt véve átnyújtott egy újságot, benne egy Daskalosról szóló kétoldalas cikkel. Döbbenten csóváltam a fejem a hír olvastán. Annak idején ugyanis ígéretet tettem arra, hogy megőrzőm Daskalos inkognitóját, de úgy látszik, többé már nem lehetett kilétét titokban tartani. Az elmúlt években két könyvem is megjelent róla, és Ciprus túl kicsi szigetnek számított ahhoz, hogy ott bárki névtelen maradhasson, nem is szólva egy olyan nagyságról, mint Daskalos. Amikor néhány elképedt újságíró jelenlétében egy hihetetlen gyógyítást vitt véghez, elkerülhetetlenné vált, hogy a „csoda” napvilágot lásson a sajtóban. Stephanos éppen jelen volt a történtekkor, úgyhogy részletesen be tudott számolni róla.  Fppen Daskalosszal beszélgettem,  kezdett bele elbeszélésébe Stephanos, amint jeges teával a kezünkben kényelembe helyeztük magunkat,  amikor egy sereg újságíró érkezett a házához,

K^viacos C. Markides Lángoló Szív fényképezőgépekkel, diktafonokkal felfegyverkezve, és riportot kértek tőle. Állítólag hallották hírét, és szerettek volna feltenni neki néhány kérdést. Daskalos beinvitálta őket, és legalább egy órán keresztül készségesen beszélgetett velük.  Micsoda fordulat!  csodálkoztam, tudván, hogy Daskalos ezt megelőzően még sohasem adott interjút újságíróknak.  Mindenféléről faggatóztak, a halál utáni élettől kezdve, a reinkarnáción és a gyógyításon át, a tisztánlátásig. Szerintem azok a fickók még életükben nem hallottak ezekről a dolgokról, úgyhogy csak úgy kapkodták a fejüket a csodálkozástól! Amikor már éppen távozóban voltak,  folytatta Stephanos,  egy angol anyuka érkezett a házhoz, karjában hároméves gyermekével. A többit pedig már magad is elolvashatod a cikkből. Tekintetem újra a hetilap hasábjaira siklott, és hangosan olvasni kezdtem a nagybetűs görög szöveget: „Spyros Sathi [Daskalos] több szemtanú jelenlétében meggyógyított egy paralízisben szenvedő, hároméves, angol kisfiút. Csoda történt? Vagy hipnózis áldozatai lettünk? Magam sem tudom. Csak azt tudom, amit két szememmel láttam: egy béna, saját lábán megállni is képtelen kisgyerek pár perces kezelés után vidáman futkosott körbe a szobában.” Az újságíró megindító szavakkal ecsetelte tovább, hogyan vitte véghez a gyógyítást Daskalos: „Kíváncsi szemekkel figyeltem az angol anyukát, karján gyermekével. Csak amikor odanyújtotta őt Spyros Sathinak, akkor vettem észre a fiúcska bal lábán a súlyos műanyag merevítőt. Izmai teljesen elsorvadtak, és egyik végtagja láthatóan rövidebb volt a másiknál... Spyros Sathi leült egy karosszékbe, ölében a gyermekkel, és lágy, megnyugtató hangon beszélt hozzá. Eközben kezével gyengéden simogatni, masszírozni kezdte a beteg lábat. Kollégám suttogó hangon kérdezte meg az anyát, hogy mi baja fiának. »Gyermekbénulás. Nem tud lábra állni. Ha felállítjuk, de elengedjük a kezét, összecsuklik.« Spyros Sathi közben tovább cirógatta a sorvadt izmokat, és egyszeregyszer jól meghúzta a gyermek lábát, mintha így akarná megnyújtani azt.. Tízhúsz perc telhetett el így, nem emlékszem pontosan. Tekintetem hol a gyermekre, hol Spyros Sathira tapadt. Hirtelen a fiúcska arca fájdalmas grimaszba rándult. Akkor Daskalos felállította őt, nevetve a fenekére csapott, és azt mondta: »Most aztán futás, barátocskám!« És a gyermek valóban futásnak eredt szobában! Csoda történt? Vagy hipnózis áldozatai lettünk? Ki ki

 Az Igazság Keresői

 13

vonja le maga a következtetést. Én csak beszámoltam arról, amit saját szememmel láttam.”  Vége hát a névtelenségnek!  szóltam Stephanoshoz, aki velem együtt lassan egy évtizede követte figyelemmel Daskalos munkásságát. 1978 nyarán találkoztam először Spyros Sathival, a nyugalmazott köztisztviselővel. Magas, átlagos kinézetű férfi volt, ránézésre semmiben sem különbözött honfitársaitól, akik napjaik nagy részét Ciprus kávézóiban töltötték, dámázással, kártyával múlatva az időt, újságot lapozgatva, beszélgetésbe melegedve, lustán szürcsölve a török kávét. Csakhogy Spyros Sathi nem közönséges ember volt, és aligha lehetett őt a kávéházak törzsvendégének nevezni. Szabadidejében ő inkább kedvenc növényeit és kaktuszait ápolgatta, vagy furcsa, nem evilági tájképeket festegetett, és közben Beethovent hallgatott. Ha Szibériában, Nepálban, vagy netán egy afrikai kis faluban élt volna, az antropológusok nagy valószínűséggel sámánnak kiáltották volna ki őt, vagy ha mexikói, esetleg perui származású lett volna, akkor ő lett volna az orvosságos ember, a curandero. Indiai vagy tibeti illetőség esetén pedig tiszteletreméltó jóginak vagy lámának tartották volna őt. Spyros Sathi ugyanis gyógyító volt, a magasabb világok bölcs ismerője, határtalan szellemi erővel rendelkező mester. Saját állítása szerint képes volt akaratlagosan kilépni idősödő fizikai testéből, és „láthatatlan segítőinek” társaságában távoli tájakra és más dimenziókba utazni, hogy „szolgálatára” lehessen a szükségben szenvedőknek. Mindezt teljesen tudatosan tette, és a sámánokhoz hasonlóan, ő is képes volt követőinek és tanítványainak beszámolni testen kívüli utazásairól. Mindenféle végzettségű ember látogatta őt; akiknél a hagyományos kezelések már végleg csődöt mondtak, diszkréten felkeresték őt, hogy kiűzze belőlük a gonoszt, hogy ezer testilelki problémájukat orvosolja. Neve a szigeten sokáig összeforrt az okkultizmussal, a szigorúan vallásos hívek messzire elkerülték őt, a szerintük mefisztofelészi képességekkel megáldott mágust. „Ki ne merd ejteni a nevét az én házamban!”  parancsolt rám ellentmondást nem tűrő hangon egyik mélyen katolikus nagynéném. Daskalos, aki ellen a klérus vezetői többször is próbálkoztak összefogni, valójában csak barátja,

Kjvjriflcos C. Markides Lángoló Szív Makarios érsek lelkes közbenjárásának köszönhette, hogy már régen ki nem közösítették az egyházból. Az a hír járta, hogy Öméltósága egyike Daskalos tanítványainak, aki titokban maga is hallgatja a mester magnóra rögzített beszédeit és előadásait. Az elöljáró felismerte, hogy Daskalos nem jelent veszélyt a keresztény egyházra nézve, és hogy korántsem lehet őt gonosz kuruzslónak titulálni. Épp ellenkezőleg, hozzám hasonlóan ő is belátta, hogy a különc „ciprusi mágus” valójában egy misztikus keresztény beavatott! Spyros Sathi a hitetlen tudóstársadalom szemében sem örvendett éppen köztiszteletnek. Komolytalannak tartották őt, leginkább szélhámosnak, vagy sarlatánnak bélyegezték, legjobb esetben is furcsa vénembernek, a régmúlt idők ártatlan kövületének, akinek a gyógyerejében csak a hiszékenyek és a naívok bíznak, azok az agyalágyult, iskolázatlan emberek, akikhez a tudományos vizsgálatok tárgyilagosságához szokott műveltségűek le nem alacsonyodnak. „Tényleg erre az emberre akarod pazarolni a drága idődet?”  kérdezte egyszer egyik unokabátyám, elismert társadalomtudós, és csalódottan rázta a fejét, amikor bevallottam neki, hogy egyik hétvégémet Spyros Sathival, és különös világának tanulmányozásával szeretném tölteni. „Foglalkoznál inkább a ciprusi társadalom szerkezetével, a szavazási szokások és a pártbeli hovatartozás összefüggéseivel! Ezt a területet még senki sem kutatta!” Spyros Sathi élete java részét kitaszítottként élte le övéi között, hívők és hitetlenek egyaránt kétkedve tekintettek rá. Mindazok azonban, akik a gyógyulás reményében keresték fel őt, természetesen más véleményen voltak róla, csakúgy, mint egyre bővülő tanítványi körének tagjai, akik jó hírüket kockára téve látogatták előadásait a Sztoában. Itt, Daskalos házának ebben a szentéllyé alakított hátsó szobájában gyűltek össze rendszeresen, hogy misztikus művészetüket gyakorolják, köztük azokat a meditációs technikákat, amelyeket Daskalos jelölt ki számukra szellemi fejlődésük elősegítése érdekében. A tanítványok számára ugyanis Spyros Sathi nemcsak egyszerűen „a ciprusi mágus” volt, de az ezoterikus bölcsesség tanítója, akit mesterükként, Daskalosként tiszteltek. Közöltem Stephanosszal, hogy másnap reggel, mihelyst kialszom magam, szándékomban áll felkeresni Daskalost. így is történt; amikor megérkeztem, már több látogató várakozott a házban, akik szokás szerint Daskalos segítségét kérték ügyesbajos dolgaikban. Daskalos vidám hangulatban volt, örült, hogy viszontláthatott,

Az Igazság Keresői

15

hiszen legutóbbi látogatásom, 1986 augusztusa óta már több mint nyolc hónap telt el. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy zavarná a hirtelen jött népszerűség, amit az újságcikk megjelenésének köszönhetett. Sőt, ellenkezőleg, magát is meglepte és boldogsággal töltötte el a tudat, hogy micsoda lelkesedést váltott ki a riporterekből. „Pedig semmi különlegeset nem csináltam,”  nevetgélt. „Csak csatornaként szolgáltam a Szent Szellemnek, ennyi az egész.” Megismételte, amit már annyiszor mondott nekem, hogy a csodákat pusztán tudadanságunk miatt tekintjük csodáknak. Ha ismernénk a Természet működésének rendjét, az efféle történéseket is természetesnek tartanánk. „Az egyeden csoda,”  hangsúlyozta  „maga az élet, semmi más.”  Jellegzetes huncutságával, viccelődve emlékezett vissza az interjúra, amivel a rá várakozókat hangos kacagásra késztette. Mivel sok dolga akadt aznapra, nem is zavartam őt sokáig. Megállapodtunk, hogy a hét második felében újra találkozunk majd. Addig is, pár napot Limassolban, ebben a virágzó kikötővárosban töltöttem, ahol alkalmam nyílt felkeresni Kostast, Daskalos leghaladóbb tanítványát és egyben kijelölt utódját is. Az újságcikk a sziget egész lakosságát megbolygatta, még azok is felkapták rá a fejüket, akiket egyébként általában hidegen hagytak az efféle szellemi gyógyítóképességről és egyéb ezoterikus csodákról keringő hírek. Mivel az emberek tudták rólam, hogy van némi közöm a dologhoz, ismerősök és ismeredenek egyaránt felkerestek, hogy kikérjék „szakmai” véleményemet. Közéjük tartozott Sophia is, a szintén ciprusi származású, de egy kanadai egyetemen tanító szociológus kolléga, aki ugyan nyaralni utazott haza a szigetre, de amikor értesült az ittlétemről, kérte, hogy találkozhassunk. Szombat estére beszéltünk meg randevút a Elefthere Karpasia étterembe, amely, a Cipruson állomásozó, görög és török lakosság közti békét felügyelő ENSZcsapatok által kijelölt határ, a Zöld Vonal mentén állt. Az épület, a valamikori kormánypalota még a brit gyarmati uralom idején épült homokkőből, de miután bombatalálat érte, teljesen elnéptelenedett. A sziget két etnikai csoportja közt feszülő ellentétekre emlékeztető falak, és az 1974 nyarán történt török megszállás tragédiáját idéző hiányzó fél tető ellenére kedveltem a helyet. Az étterem nyitott kerthelyiségében  jázminok illatoztak és pálmafák lengedeztek, a velencei árkádívek alól csodálatos kilátás nyílt Nicosia törökök lakta városnegyedére.

Kyriacos  C. Markiöes Lángoló Szív Az épületet a most török kézen lévő Karpasiafélszigetről ide menekült görögök újították fel, és üzemeltették a forró nyári hónapokban ideiglenesen étteremként; a kis vállalkozás sikerét  jelezte, hogy délutánonként és esténként rendszerint teltház volt. A helyet leginkább értelmiségiek és néhány radikális politikai aktivista látogatta, ideális találkahelynek ígérkezett tehát egy hosszú és nyugodt esti beszélgetésre.  Őszintén megmondom, nem értem, mire vesztegetted az elmúlt éveket,  mosolygott rám Sophia, amint helyet foglaltunk asztalunknál az egyik velencei bolthajtás alatt.  Bevallom, kissé kényelmedenül is érzem magam, ha arra gondolok, mivel foglalkozol. A te kutatásaid minden szakmai ismeretemnek és tudományos értékítéletemnek ellentmondanak.  Megértelek,  nevettem én is, és megnyugtattam, hogy az efféle reakciók cseppet sem zavarnak. Biztosra vettem, hogy Sophiának csak halvány sejtelmei vannak szellemi kutatásaimat illetően, hiszen alapvetően mint politikai szociológust ismert; annak idején több szemináriumon is találkoztunk, ahol a fő téma a ciprusi helyzet megoldása volt. Nem csoda hát, ha nehezére esett felfogni hirtelen pál fordulásomat publikációim témáját illetően, hogyan szentelhettem életemet egyik napról a másikra egy ismeretien gyógyító és misztikus életének és munkájának tanulmányozására. Tudományos, pozitivista hagyományokon nyugvó társadalomtudósi végzettségünk alapján, amely a vallásosság mindennemű formáját csupán a társadalom beteges, pszichopatológiai kivetítésének tartotta, természetes volt, hogy Sophia rákérdezett, hogyan is kerülhettem kapcsolatba Daskalosszal, Kostasszal, és tanítványi köreikkel. Szinte hallottam kimondatlan gondolatait: „Szegény Kyriacos! Mi az ördög üthetett beléje?”  Amikor jó tíz évvel ezelőtt először látogattam el Daskaloshoz, még magam is úgy kételkedtem benne, mint most te. De az évek múltával fokozatosan rádöbbentem, hogy valami olyan hiteles dologgal állok szemben, amit nem lehet csak úgy egyszerűen, egyetlen kézlegyintéssel elintézni. Jó, jó, de hova lett belőled a tudományos objektivitás?  kérdezte Sophia, hangjában barátságos iróniával.  Biztosíthatlak, kutatásaim korántsem nélkülözik a tudományosságot. Csak ezúttal valamivel fenomenológiaibb hozzáállást tanúsítok,  feleltem. Elmagyaráztam, hogy sosem állt szándékomban

 Az Igazság Keresői

17 

megmagyarázni (avagy félremagyarázni) Daskalos, Kostas és a hozzájuk hasonló emberek világfelfogását.  Ahelyett, hogy én, az amerikai akadémikus saját, a valóság természetéről alkotott elfogult nézeteimet próbáltam volna ráerőszakolni Daskalosra, hagytam, hogy ő maga meséljen világáról. Amikor az ember vizsgálati alanyainak a felfogása az övétől olyannyira eltérő, egyébként is bölcsebb dolog, ha mégoly tudományosnak tűnő módszereinket félretéve hagyjuk, hadd fejtsék ki ők maguk álláspont jukat a saját nyelvükön, saját fogalmi rendszerük szerint. Igyekeztem hát részrehajlásommal és előítéleteimmel nem korlátozni őket.  Nem gondolod, Kyriaco,  kérdezte Sophia elgondolkodva,  hogy az általad választott módszernek tudományos szempontból hátulütői is akadnak? Arra gondolok például, hogy kutatási eredményeid pusztán leíró jellegűek, minden kritikai észrevétel nélkül.  Épp ellenkezőleg! Daskalosszal és Kostasszal folytatott beszélgetéseim során minduntalan Hitetlen Tamás szerepét játszottam. Kritikai észrevételt fűztem szinte mindenhez, olykor már magam is túlzásnak éreztem heves ellenkezésemet. Mégis, kényszeresen igyekeztem igazolni magamnak mindazt, amit a valóság természetéről ők állítottak. Ugyanakkor talán éppen szkeptikus magatartásomnak köszönhetem, hogy oly könnyedén befogadtak maguk közé. Sophia tovább ellenkezett:  Ezek szerint eleve nem kérdőjelezted meg az ő valóságképüket? Nem tártál elébük más, tudományosabb alternatívát?  Hidd el, ha ellenkezni állt volna szándékomban, nem sokra vittem volna velük! Nem gyűjthettem volna tíz év alatt óriási meny nyiségű anyagot arról a különleges, misztikus világról, amelyben Daskalos és követői élnek és dolgoznak. Réges rég elzárkóztak volna előlem, a reménytelenül dogmatikus és merev tudós elől.  Mégis, sosem gondoltál arra, hogy nem feltétlenül előnyös számodra, ha szakmailag lealacsonyodsz ezeknek az embereknek a szintjére, vagy ahogy mi, szociológusok mondanánk, ha magad is „bennszülötté válsz” a kedvükért, megfeledkezvén kritikus tudósi hovatartozásodról?  Szakmai lealacsonyodás? Hiszen épp ezekről az előítéletekről beszélek!  tiltakoztam.  Ha nem fogadom el a társaságukat, hogyan is érthetném meg mindazt, amit kutatni szeretnék? Éppen azzal silányítanám őket értékes emberekből puszta kutatási tárgyakká, ha tudományomnál fogva hárítanám őket. Nem hiszem,

hogy az ehhez hasonló szituációban ez a fajta hozzáállás hosszú távon gyümölcsözőnek bizonyulna, és valószínűleg egyáltalán nem vezetne valódi ismeretekhez. Mi több, csak még nagyobb szakadékot teremtene kutató és vizsgálati alanya között. Rövid, barátságos módszertani vitánknak az asztalunkhoz érkező pincér vetett véget. Sophia teát, én egy pohár sört rendeltem. Már sötétedett  a nap egy órája lenyugodott , de még láttuk az erkélyeiken könyöklő törököket a széles, rég kiszáradt sáncárok túloldalán, amivel a sziget hajdani urai, a velenceiek igyekeztek megerősíteni a 16. században épült városfalakat, nem is sejtvén, hogy ezek a falak egykor elzárják majd egymástól a görögöket és a törököket.  Szóval azt állítod, Kyriaco,  kérdezte Sophia, miközben ő is a zöldhatár túloldalát kémlelte,  hogy ennek a Daskalosnak, hogy is mondjam csak, metafizikai képességei vannak?  Engedd meg, hogy válaszul magát Daskalost idézzem: a világon valójában semmi sem metafizikai. Csak tudatunk korlátai miatt sorolunk bizonyos jelenségeket vagy képességeket a természetfeletti kategóriába. I la ugyanakkor a tudatosságunkat megfelelő módon kitágítanánk, az olyan csodaszámba menő tettek, mint amilyen például a szellemi gyógyítás, teljesen normálisnak és mindennaposnak tűnnének. Valójában rá kellett ébrednem, hogy a Természetről alkotott elképzeléseink igencsak korlátozottak. Mindenre, ami ezeken a korlátokon kívül esik, ráaggatjuk a „metafizikai” jelzőt, s ezzel ki is zártuk a tudományos vizsgálatra érdemes dolgok köréből, mondván, hogy észérvekkel úgyis igazolhatatlan. Ha pedig egyszer valamit ezzel a címkével raktároztunk el a tudatunkban, akkor már akár tudatosan, akár tudat alatt, de el fogjuk utasítani. Valótlannak, vagy  jobb esetben emberi értelemmel megragadhatatlannak tituláljuk, és elhitetjük magunkkal, hogy nem is érdemes foglalkozni vele. Más szavakkal, csak azt fogadjuk el természetesnek és valóságosnak, amit hétköznapi látásunkkal, hallásunkkal, tapintásunkkal, ízlelésünkkel és szaglásunkkal érzékelni tudunk. De mi a helyzet akkor, ha valaki olyan „szuperérzékenységgel” van megáldva, mint a beavatott mesterek? Erre már néhány mai tudós is felfigyelt! Ráadásul ez a szuperérzékenység bárki által kifejleszthető és elsajátítható, ennek birtokában pedig az ember egész világképe átalakul, elmélyül! Magától értetődőnek gondoljuk,  folytattam eszmefuttatásomat, amit Sophia egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatott,  hogy

Az Igazság Keresői

19

az emberi tudatosság a teljes tudadanság állapotából a babonákon és a primitív mágián keresztül eljutott a logikus gondolkodásig, majd a 1920. század során a tudományos gondolkodásban elérte csúcspontját. Pedig valójában semmilyen logikai alapunk nincs azt feltételezni, hogy a tudatosság fejlődése a mai mechanisztikus tudomány terén elérte volna végcélját, ahonnan már nincs tovább. Amint azt a történelem folyamán a nagy beavatottak mindig is hangsúlyozták, a tudatosságnak léteznek olyan logikán és tudományon túli fokozatai, amelyek kialakítása még az emberiség előtt áll. A transzperszonális pszichológia képviselői már hozzá is láttak ezeknek a határterületeknek a kutatásához. Sophia egy ideig gondolataiba mélyedve hallgatott, teáját szür csölte. Végül így szólt:  Ha jól értem, ezzel azt akarod mondani, hogy a te Daskalos és Kostas barátodnak az öt érzékszerven kívül további különleges érzékeik is vannak.  Határozott válasz helyett hadd említsem meg saját példámat, feleltem nevetve,  min mentem keresztül az elmúlt évtizedben ezekkel az emberekkel. Abból aztán majd levonhatod a magad következtetését. Annak idején alapos gyanúval fogadtam minden paranormális képességre való hivatkozást, de a Daskalosszal és Kostasszal töltött idő és olvasmányélményeim a téma szakirodaimában idővel arra késztettek, hogy felülbíráljam kezdeti, pozitivista hozzáállásomból fakadó előítéleteimet. Végül arra a szilárd meggyőződésre jutottam, hogy az efféle képességek nem csak hogy lehetségesek, valóságosak és normálisak, hanem az emberi faj filogenetikai örökségének részét képezik. Lelke legmélyén mindenkiben ott szunnyadnak, de akad néhány kivételes tehetség, mint például Daskalos és Kostas, akikben ezek a képességek a felszínre is törnek. Az ilyen emberekre aztán általában ráaggatják a következő nevek valamelyikét: okkultista, médium, tisztánlátó, sámán, misztikus beavatott, vagy valami efféle. Bevallom, valamikori kételyeim a szemem előtt lejátszódó különleges gyógyítások sora, és a véleden egybeesések láttán fokozatosan elpárologtak, úgyhogy ami az újságírókat meglepte a minap, az számomra már egyáltalán nem volt különleges. Annyi ehhez hasonló esetet tapasztaltam meg az elmúlt évek során, hogy azok nekem már teljesen magától értetődőnek számítanak.  Tudnál nekem néhány konkrét példát említeni?  kérdezte Sophia.

 Tavaly nyáron, amikor jómagam már hazautazni készülődtem Amerikába, egy brit orvosnő látogatott a szigetre, hogy szemináriumi előadásokat tartson. Mivel olvasta a könyveimet, úgy döntött, meglátogatja Daskalost. Beszélgetésük végére Daskalos és Kostas kigyógyította őt krónikus gerincferdüléséből. Amikor a hölgy észrevette, hogy mi történt vele, zokogva félrevonult a Sztoába, majd még aznap késő este felhívta a feleségemet, Emilyt, hogy beszámoljon neki a történtekről. Elmesélte, hogy amikor lefeküdt aludni, észrevette, hogy a két lába egyforma hosszú. Azóta nincs is problémája a járásával. Még a telefonba is úgy szipogott: „Itt vagyok én, azért utaztam Ciprusra, hogy a gyógyításról tartsak előadásokat, és tessék, engem gyógyítanak meg!” Ezt követően Sophia meggyőzésére még néhány történetet elevenítettem fel, köztük Katina asszony különleges esetét. Az illető hölgy hónapok óta ágyhoz kötötten, bénán feküdt, szintén súlyos gerincpanaszokkal. Daskalos a szemünk láttára gyógyította meg őt. Azóta az idős nő újra normális életet él, a visszaesés legcsekélyebb  jele nélkül. És ami az esetet különösen érdekessé teszi, az az, hogy a hirtelen felépülését maga is hitetlenkedve fogadó asszony meglátogatta kezelőorvosát, és megröntgeneztette a gerincét. Míg a régi, egy héttel korábban készült felvételeken egyértelműen látszott a betegség, addig az új röntgenképeken már egy teljesen egészséges gerincoszlop volt látható.  Egy másik alkalommal éppen együtt autóztunk Daskalossal, amikor egyszerre csak, teljesen váratlanul, elkezdte leírni nekem mainei otthonunk belsejét. Azzal viccelődött, hogy nem ártana az emeletre is felszereltetnünk egy telefonkészüléket. „Még a végén kitöröd a nyakad, miközben lefelé rohansz, hogy felvedd a kagylót, Kyriaco!”  mondta. Pedig soha senki nem említette neki, hogy néz ki a házunk belülről, a telefon helyéről pedig végképp sohasem esett szó köztünk.  Talán mindez csak a véleden műve,  próbálkozott kényszeredetten, erőtlen hangon Sophia.  Nehezen tudnám puszta véledenként kezelni az összes esetet! Tudod, ha valami ilyen gyakorisággal történik, arra az ember előbbutóbb felfigyel, és a „véletlen” szó kezdi értelmét veszíteni. Állításomat néhány további példával igyekeztem alátámasztani:  Az egyik diákom az elmúlt húsz évben súlyos fizikai problémákkal küszködött, de az orvosok csak nem tudták megállapítani betegsége

 Az Igazság Keresői

 21

eredendő okát. Egyszer megmutattam a fényképét Daskalosnak. O kézbe vette a képet, és pár másodperc alatt kész volt a diagnózissal: a lány agyával van a baj, ezért EEGvizsgálatot javasol. Diákom megfogadta a tanácsot, alaposan kivizsgáltatta a fejét, és valóban meg is találták a probléma okát. Azt persze már nem közölte az orvosaival, honnan vette az ötletet, hogy éppen az agyát érdemes kivizsgálni.  Vagy egy másik alkalommal egy new yorki nő fényképét vittem el Daskaloshoz, akinek az előzőekhez hasonlóan, szintén súlyos fizikai problémái voltak, de az orvosok tehetetlenek voltak vele szemben, nem tudván, mi okozza a bajt. Daskalos közölte, hogy a nőnek szuvasak a fogai, azokat kellene kezeltetnie, kihúzatnia valamennyit, még mielőtt az egész testét megmérgezik. Mivel magam is furcsálltam a dolgot, levelemben csak óvatos célzást tettem Daskalos javaslatára, úgy adtam fel azt Ciprusról. Fél év elteltével telefonhívásom érkezett. Az illető hölgy férje keresett, hogy beszámoljon nekem a történtekről. A felesége előszörre nem fogadta meg Daskalos tanácsát, és nem ment el a fogorvosához, hogy kihúzassa a fogait, de a fél év alatt négy foga is szó szerint felrobbant a szájában, és magától kiesett. A fertőző genny úgy csörgött ki az asszony szájából. Ekkor persze már felkereste a fogorvost, és a maradék fogait is kihúzatta. Fizikai problémái azóta nyomtalanul megszűntek.  Ha ezek az esetek valóban megtörténtek,  mondta Sophia, és egyre nagyobb döbbenettel a szemében nézett rám,  és a véletlen lehetőségét kizárod, akkor hogyan tudod megmagyarázni őket?  Márpedig a történelem folyamán a legnagyobb filozófusok, beavatottak és tudósok mind arra a véleményre jutottak, hogy a véletlen, mint olyan, nem létezik! C. G. Jung például erre az észrevételére alapozta híres és sokat vitatott elméletét a szinkronici tásról. Hasonlóképpen, Daskalos és Kostas is egy olyan magasan lejlett ismeretelméleti rendszeren belül dolgozik, amely természetes magyarázatot szolgáltat az úgynevezett véledenekre. Idáig jutottam okfejtésemben, amikor egy rég nem látott barátomat vettem észre, éppen akkor lépett be az étterembe. Integettem neki, és miután üdvözöltük egymást, barátaival letelepedett egy másik asztalhoz. Sophia és én ezután nekiláttunk, hogy elfogyasszuk kiadós vacsoránkat. Ekkorra már az Elefthere Karpasia minden asztala foglalt volt, a pincérek alig győzték a sok futkosást a kinti konyha és a

vendégek sokasága közt, hogy mindenkinek felszolgálják a különböző görög és török finomságokból álló vegyes ízelítőt, a mezedest, ami mellé sört, vagy jégbehűtött helyi borspecialitást ajánlottak. Evés közben kiki a magánéletéről ejtett pár szót, majd miután már jóllaktunk, Sophia visszakanyarodott eredeti témánkhoz:  Kész vagyok, hogy még többet halljak barátaid világnézetéről! Nekifogtam hát, hogy megkíséreljem őt bevezetni az alapvető tanításokba.  Gondolatainkat és érzéseinket energiaimpulzusok formájában kivetítjük a külvilágba. Minden ember folyamatosan elementálokat teremt...  Micsoda, elementálok?  Az elementálok gondolatformák, amelyek különböző alakot és színt ölthetnek; a beavatott mesterek és tisztánlátók képesek észlelni őket, amikor azok kilépnek az ember tudatalattijából. Ezeknek az elementáloknak ereje, energiája van, és önálló élettel rendelkeznek. Az energiájuk lehet pozitív, vagy negatív. Például egy jóindulatú gondolatnak, vagy egy másik ember iránti szeretetteljes érzésnek pozitív energiatöltete van. Ugyanakkor egy negatív gondolat vagy érzés nem más, mint egy negatív töltésű elementál.  Hova kerülnek ezek az elementálok?  kérdezte Sophia.  Az elementálok természetükből adódóan a Daskalos és Kostas által pszichonoetikusnak nevezett dimenzióban léteznek, az asztrális és mentális világban, s onnan befolyásolják mindazokat az embereket, akik tudattalanul velük azonos rezgésszinten állnak. Előbb utóbb pedig visszatérnek a forrásukhoz. Éppen ezért bármilyen ele mentált is sugárzunk ki környezetünkbe, jót vagy rosszat, az idővel hétszeres erősséggel tér vissza hozzánk. így működik a karma.  Karma?  Igen, az ok és okozat törvénye, miszerint a világon semmi sem véleden. Minden létezést a karma irányít, minden oknak megvan a maga következménye. „Ki mint vet, úgy arat.” Jézusnak ez a mondása a karma törvényéről szól. Bármit teszünk is, helyeset vagy gonoszát, a valóságban saját magunkkal tesszük azt. Elmagyaráztam, hogy a karma törvénye az újjászületések láncolatában érvényesül:  Az általunk kivetített elementálok visszatérhetnek hozzánk mostani, vagy valamelyik következő inkarná ciónkban. így szőjükfonjuk valamennyien sorsunk hálóját.  Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy teljes mértékben magunk vagyunk felelősek a saját végzetünkért?  kérdezte Sophia.

Az Igazság Keresői

23

 Pontosan így van! Gondolataink, vágyaink, érzéseink mindmind elementálok, s ezek alkotják a tudatalattinkat. A tudatalatti szerkezetét tulajdonképpen elementáljaink határozzák meg, és ennek az összességét visszük tovább magunkkal egyik életről a másikra.  Hát, bevallom, a reinkarnáció gondolata eléggé távol áll tőlem,  nevetett fel idegesen Sophia.  Daskalos szerint az efféle fogalmak függetlenek attól, hogy az ember hisze bennük, hogy szered, vagy nem szereti őket. Ezek az élet tényei. A létezés alapjainak komoly kutatásával el lehet jutni oda, hogy az ember felismeri érvényességüket.  Akkor folytasd csak! Mondd tovább, mi történik velünk egyik életről a másikra? Mit mondanak erről a barátaid?  Ahhoz, hogy megértsd, mi történik az emberrel a halál után, tudnod kell, hogy nem csak egy testünk van, hanem három.  Három?  Nevetnem kellett Sophia elképedt arca láttán.  Igen, három,  ismételtem meg.  Durva anyagi testünk mellett rendelkezünk egy pszichikai vagy asztráltesttel, és egy noetikus, avagy mentáltesttel is. Az asztráltest érzéseink, érzelmeink, vágyaink megtestesülése; ennek középpontja a szív. A mentáltest gondolataink leste, és középpontja a fej területe. A három test a valóság három különböző dimenziójában nyilvánul meg, és együttesen alkotják  jelenvaló személyiségünket. A fizikai test a harmadik dimenzióban létezik, az asztráltest a negyedikben, a mentáltest pedig az ötödikben. Három test egyben, mint jelenvaló személyiségünk. A három testet azok éterikus másai kapcsolják össze, egy energiamező, amely áthatja és folyamatosan élettel telíti őket. Daskalos és Kostas azt állítja, hogy a halál pillanatában csak a fizikai test az, ami meghal. Mint öntudattal rendelkező személyiségek, a szellemi világban tovább élünk, érzéseinkkel, vágyainkkal, mindazzal, ami iránt szeretetet vagy ellenszenvet érzünk, s mindezt azért lehetjük meg, mert rendelkezünk két másik testünkkel, az asztrál es a mentáltesttel.  No, és mi a különbség ebben a dimenzióban való életünk és a halál utáni élet között?  kérdezte Sophia. Hangjában továbbra is ott bujkált az idegenkedés, ugyanakkor egyre jobban lenyűgözte a téma.  Az egyetlen különbség az adott dimenziókban uralkodó törvényszerűségek tekintetében van. Daskalos és Kostas szerint ezek a világok egymásba ágyazódnak, de mindegyik világnak megvan a

maga sajátos, egyedi rezgésszáma. A fizikai világ például csak azért tűnik számunkra szilárdnak, mert amíg fizikai testünkben élünk, addig ugyanazon a hullámhosszon rezgünk, mint a durva anyagi világ. A magasabb dimenziók ugyancsak anyagiak, csakhogy jóval magasabb rezgésűek. Az asztrális világban például már eltűnik a tér, úgyhogy az ember egy szempillantás alatt a Föld bármely pontján képes ott teremni. Fia megtanuljuk megemelni a rezgésszintünket, akkor amellett, hogy fizikai testünk természetesen megmarad, de képesek vagyunk azt hátrahagyva magasabb testeinkkel átutazni a magasabb dimenziókba. Ebben az állapotban a fizikai test és a durva anyagiság nem  jelent akadályt. Ezt hívják exomatózisnak, testen kívüli élménynek. Tudatunkkal nemcsak azokba a valóságokba vagyunk képesek behatolni és ott utazásokat tenni, hanem a fizikai síkon is, pillanatok alatt információt és tudomást szerezve a világ bármely pontjáról  akár mainei házunk berendezését illetően is,  fejeztem be a mondatot nevetve. Sophia zavart tekintettel nézett vissza rám. Az volt az érzésem, hogy mindaz, amit elmondtam, furcsa tündérmesének tetszhetett neki. Újabb és újabb ellenvetései és kérdései önmagamra emlékeztettek, amint annak idején viselkedtem Daskalosszal, kutatásaim kezdeti szakaszában, majdnem tíz éve. Jól értem, azt akarod mondani, hogy ezek a magasabb testek azok, amiket az emberek általában léleknek neveznek?  kérdezte.  Nem, egyáltalán nem,  feleltem.  Az asztrális és a mentális test szintén anyagi, de magasabb rezgésű. Amikor a fizikai halál beköszöntőnek pillanatában kilépünk durva anyagi testünkből, magasabb testeinkben  érzéseink és gondolataink testében  tovább folytatjuk életünket. Kinézetünk egészen hasonló marad ahhoz, mint ahogy a fizikai világban megtestesültünk. Ezekben a dimenziókban élünk tovább következő földi testet öltésünkig, amikor is asztrál és mentáltestünket elnyeli, magába szívja állandó személyiségünk.  Állandó személyiség? Az micsoda?  kérdezte Sophia, és érdeklődéssel könyökölt rá az asztalra.  Belső valónknak az a része, amelybe az inkarnációs tapasztalatok belevésődnek. Az állandó személyiségen keresztül visszük magunkkal egyik életből a következőbe minden egyes testet öltésünk összes tapasztalatát.

 Az igazság Keresői

*5

Semmi sem vész el. Egy új inkarnáció azzal kezdődik, hogy az emberi szellem új mentáltestet és asztráltestet alakít ki magának. Ezek nemcsak az előző testet öltés tapasztalatait, hanem az ember addigi összes leszületésének emlékeit magukba zárják. A fogantatáskor aztán  feltéve, hogy a körülmények lehetővé teszik  egy új jelenvaló személyiség kezdi meg utazását a háromdimenziós világban, hogy új tapasztalatokra tegyen szert, és tanuljon belőlük a kanna törvényének szövedékén belül. Elmagyaráztam, hogy a magasabb testek  Daskalos és Kostas tanításainak értelmében  fokozatosan kapcsolódnak hozzá az új  jelenvaló személyiséghez. Az első időszak a fogantatás pillanatától körülbelül a hetedik életév betöltéséig tart. Addig a gyerekek részben még a szellemi világokban élnek. Hét éves kor után aztán az egyén többnyire teljesen a háromdimenziós világ felé fordul, és megfeledkezik a valóság más régióiról.  Akkor ez az állandó személyiség lenne a lélek?  kérdezte Sophia.  Nem egészen,  feletem, és újra csak nevetnem kellett zavarodott arckifejezése láttán.  Mi lenne, ha valahol máshol folytatnánk ezt a beszélgetést?  tett javaslatot Sophia halkan. A környező asztaloknál ülő vendégek ugyanis egyre feltűnőbben hallgatóztak, vagy fordultak felénk nem titkolt érdeklődéssel. Fél tizenegy felé járt. Úgy döntöttünk, sétálunk egyet a fallal körülvett óvárosban, Nicosiának abban a részében, amit továbbra is a ciprusi kormány felügyelt. A Famagusta Kapuhoz hajtottunk, le parkolunk a régi sáncárok mellett, és elindulunk a keskeny, szinte teljesen kihalt utcákon.  Szóval akkor mi is az a lélek?  szegezte nekem a kérdést Sophia, ahogy a velencei védőfalak tövében haladtunk.  Ahhoz, hogy erre a kérdésedre válaszolni tudjak, meg kell beszélnünk pár dolgot Istenről  vagy ahogy Daskalos és Kostas sokkal inkább szereti megnevezni Öt, személytelenül, az Abszolú tumról, az Abszolút Létezőről. Számukra az Abszolútum egyenlő a minden világok mögött meghúzódó végtelen valósággal. Valami, amiről vagy akiről az ember csak sejtelmes kijelentéseket tehet, hiszen nyelvünk és értelmünk a találgatásokon túl áthághatatlan akadályt jelent mérhetetlenségének megragadásához. Az ember csak akkor ismerheti meg Istent igazán, ha maga is Istenné válik, ha eléri a szeretetteljes eggyéválás, a Teózis állapotát.

Daskalos és Kostas azt tanítja,  folytattam,  hogy az Abszolút Lény Szent Monászok miriádjaiból áll. Minden egyes Szent Monász maga is miriádnyi szellemi létezőből tevődik össze. Egy Isten, egy Abszolútum a maga pluralitásában, sokféleségében, és önállóságában, vagy ha úgy tetszik, abszolút Isteni Egyeduralmában (autokrá cia). Az Abszolútum mindent magában foglal, és semmi sincs kívüle. Önmaga megnyilvánítása érdekében az Abszolútum megteremtette a Tudatot, a rezgések végtelen óceánját, kezdve a legfinomabb, for mátlan rezdülésektől a legdurvább, anyagi szintű hullámokig.  Azt állítják, hogy Isten maga a Tudat?  kérdezte Sophia. Hang jából egyre fokozottabb érdeklődés érződött.  Nem. A Tudat az a kifejezési forma, amit Isten, avagy az Abszolútum választott, hogy önmagát manifesztálja. Na már most, minden Szent Monász szellemi lényeket sugároz ki magából, amelyek áthaladnak az Ősképek Világán. Leginkább Platón ideatanához tudnám hasonlítani ezt a felfogást. Az Ősképek egyike az Ember Ideája. Abban a pillanatban, amikor egy szellemén, egy szellemi lény sugara áthalad az Ember Ideáján, megszületik egy lélek.  Eddig azt gondoltam, hogy a lélek halhatatlan,  szólt közbe Sophia, ahogy tovább sétáltunk.  Az is, de először meg kell alkotni. Valójában azonban mindannyian az a szellemi Énlény vagyunk, aki a leiken túl található, az Ember Ideája mögött, amit görögül pneumának nevezünk. Minden emberi lény esszenciális magja a pneuma, avagy a szellem. Ez a bennünk lévő Isten. Emlékezz csak arra, mit énekelnek máig is a görög templomokban: „Pneuma o QeosPneuma s QesV”  Isten a Szellem (Pneuma). Abban a pillanatban, amikor egy lélek megteremtődik,  folytattam,  elkerülhetetlenül alá kell szállnia a legdurvább anyagi síkra, hogy tapasztalatokat szerezzen az alacsonyabb világokról, a polaritás világairól, jóról és rosszról, életről és halálról, és így tovább. A lélek eredendően színtelen. Nincs tapasztalati tudása az alacsonyabb világokról. Alászállása előtti állapota megfelel Adám és Éva paradicsomi állapotának a bukás előtt. A tapasztalatszerzés érdekében tehát ki kell terjednie, alá kell szállnia az alacsonyabb világokba, hogy úgy mondjam, el kell buknia. Abban a pillanatban teremtődik meg az állandó személyiség, a léleknek az a része, amibe az inkarnációk tapasztalatai rögzülnek majd. Az első testet

Az Igazság Keresői

27

öltés alkalmával pedig megteremtődik egy jelenvaló személyiség, ami  mint azt már korábban tisztáztuk  három testből áll: men táltestből, asztráltestből és fizikai testből. Minden emberi lény többdimenziós. Daskalos szemléletes hasonlatát használva, egy szakasz, két végponttal. A Szellem pont ja folyamatosan sugárzó, a másik végpont, a jelenvaló személyiség ugyanakkor a sötét oldal. A létezés célja nem más, mint a két végpont egyesítése egy fényesen ragyogó körben.  Hogyan tehetjük ezt meg?  kérdezte Sophia.  Azáltal, hogy alacsonyabb énünket ráébresztjük önmaga isteni eredetére. Alászállásunk az alacsonyabb világokba, és az inkarná ciós körforgás kezdete valójában azzal járt, hogy Isteni Énünket, a Szellemet börtönbe zártuk, és megfeledkeztünk róla.  Szóval azt akarod mondani,  jegyezte meg Sophia erőltetett mosollyal  hogy valójában mindannyian istenek vagyunk.  Száműzött istenek,  válaszoltam  akik saját magunkra erőltetett amnéziában szenvedünk. Végső és mindenen átívelő életcélunk azonban éppen az, hogy visszanyerjük emlékezetünket. Ezt tanítja Daskalos és Kostas.  Ha valóban ez a helyzet, akkor máris adódik a következő kérdés: hogyan emlékezhetünk vissza?  szólt Sophia.  Ennek több módja is van. Daskalos és Kostas azt tanítja, hogy függetlenül attól, hogy felismertüke vagy sem, függetlenül attól, hogy tudatában vagyunke vagy sem, de mégis mindannyian önmagunk felfedezésének és megvalósításának az ösvényén járunk. A karma adokkapok törvényének keretein belül, újabb és újabb inkarnációink tapasztalatai idővel oda vezetnek, hogy egyre érettebbekké válunk, és elindulunk vissza, eredetünk végpontja, a bennünk élő Szellemén felé. Végül valamennyi emberi lény önmaga valódi tudatára ébred majd, még ha ez az út fájdalmakkal és szenvedéssel teli is; ez az ára feledékenységünknek. Létezik azonban egy másik, tudatosságot és önfegyelmet igénylő út is, az igazság keresésének útja, a Keresők ösvénye. Ha az ember az Igazság Keresőjévé válik, tudatosan vág neki a visszavezető úrnak, amelynek során önmagát felismeri, s a Tékozló Fiúhoz hasonlóan  akire Daskalos oly előszeretettel szokott hivatkozni  visszaérkezik Szerető Atyja palotájába. Az Igazság Keresésének módszere a következő krisztusi kijelentésre épül: „Ismerd meg az Igazságot, és az Igazság szabaddá tesz.”

 Jó, de hogyan kezd hozzá az ember ehhez a Kereséshez? Hogyan válik az Igazság Keresőjévé?  Koncentrációval, meditációval, önmegfigyeléssel és szolgálattal,  feleltem, és elmeséltem Sophiának néhány egyszerű meditá ciós gyakorlatot, amiket Daskalos és Kostas szokott kijelölni a tanítványaiknak.  Az önmegfigyelés és a szolgálat elengedheteden a törekvésben. Ahogy Daskalos mondja, »ezek ölik meg bennünk a Minotauruszt«, ezek törik le egoizmusunk szarvait. Saját önző ségünk a legnagyobb ellenségünk, mert ez akadályoz meg minket abban, hogy valódi mivoltunk tudatára ébredhessünk. Egoizmusunk tart fogva alacsony tudatszintünkön. Ahhoz, hogy csapdájából kitör jünk, Thézeuszhoz hasonlóan meg kell ölnünk a Minotauruszt. Azzal, hogy szisztematikusan megtisztítjuk tudatalattinkat önző vágyainktól, tulajdonképpen tudatosságunk fejlődését mozdítjuk elő. Felgyorsítjuk visszatérésünk menetét az Atyához, az Istennel való egység, a Teózis megvalósítását.  Nekem még mindig gondom van ezzel az inkarnációs elmélettel,  szólalt meg Sophia séta közben, hosszas hallgatás után. Éppen akkor értünk az Ayios Sawas, a sok Nicosia szívében található régi templom egyike elé.  Ha eredetileg valóban istenek vagyunk, és az a célunk, hogy újra ráébredjünk isteni mivoltunk állapotára, akkor miért éppen az inkarnációs körforgást választottuk ennek megvalósítására? Jó kérdés! Az évszázadok folyamán rengetegen elgondolkodtak már ezen, a közönséges átlagembertől kezdve a komoly beavatottakig. Az egyik népszerű, a buddhizmus egyik ágának hagyományából eredő elképzelés szerint a tudatosság legvégső állapota az én egyfajta nihilizmusa, amikor is öntudatunk összefonódik Istennel, és feloldódik az Ő teljességében. Ebben az állapotban az egyén mint olyan, elveszíti létét. Ez az elképzelés a nyugat világi értelmisége számára olyannyira megnyerő volt, hogy a gnoszticizmusuknál fogva sokkal inkább hajlandók voltak elfogadni azt, semhogy beismerjék az egyéni tudat örök és halhatatlan voltát. Nemrégiben olvastam egy igen érdekes könyvet a Tudatos álmodásról  a szerzője Stephen LaBerge, a Stanford Egyetem alvással foglalkozó kutatóközpontjának a vezetője, aki műve végefelé éppen ezt a témát boncolgatja. Megállapításai elgondolkodtattak, úgyhogy pár mondatát fel is jegyeztem magamnak, hátha megvitathatom majd

 Az Igazság Keresői

29

őket Daskalosszal vagy Kostasszal. Valahol a pénztárcámban itt is kell, hogy legyen nálam a papiros. Odasétáltunk az egyik utcai lámpa alá, és előkerestem a lapot. Széthajtogattam, és elkezdtem felolvasni róla: „Transzperszonális identitásunk meghaladja személyes öntudatunkat. Transzperszonális identitásunkról végsősoron bebizonyosodhat, hogy az természetét tekintve azonos a végső valósággal. (...) Minden Birtok Birtokosa, a Mindentudás Tudója, Mindenek Teremtője  az Egy Tudat, a Valóság maga.” Nos, eddig rendben is volnánk, már ami az Igazság Keresőit illeti. Nem hinném, hogy ezen szavak ellen akár Daskalosnak, akár Kostasnak bárminemű kifogása lenne. De hallgasd csak, később mit állít LaBerge, az álmok kutatója!  Sophia közelebb hajolt, és együtt olvasott velem. „Éppen ezért elképzelhető, hogy amikor az ember meghal, bár egyéni szinten megszűnik létezni, és mint harmatcsepp, belevész az óceánba, de ugyanakkor eljuthat lényegi önvalója felismeréséhez: a harmatcsepp ráébredhet, hogy túl önmagán mint harmatcseppen, ő maga az Óceán. A kérdésre, hogy mivé is leszünk hát a halál után, eszerint azt felelhetjük, hogy minden és semmi egyszerre.”  Szinte látom magam előtt, hogy fog fetrengeni a nevetéstől Daskalos, ha ezt felolvasom neki!  mondtam, és az összehajtogatott lapot visszatettem a pénztárcámba.  Azt mondaná, ha a halál ilyen megvilágosodást hozna nekünk, akkor a bölcsességhez vezető legrövidebb és legbiztosabb út az öngyilkosság lenne. Csakhogy a halál semmit sem változtat az ember tudatosságán!  szögeztem le, ahogy újra nekiindultunk, hogy folytassuk sétánkat.  Hiszen az egyetlen változás, ami a halál pillanatában bekövetkezik  mondaná Daskalos és Kostas , csupán annyi, hogy az ember maga mögött hagyja durva anyagi testét. Életünk azonban tovább folyik, öntudatos lényekként tovább élünk magasabb testeinkben, érzéseink és gondolataink testében, asztrál és mentáltestünkben. Ezekbe a rezgésállapotokba azzal a tudatszinttel lépünk át, amivel halálunk pillanatában rendelkezünk. Az inkarnációk sora és a karma az, ami egyre érettebbé tesz minket spirituálisán, mígnem a Teózisban elér jük végcélunkat. Természetesen visszatérésünket felgyorsíthatjuk az Igazság Keresésével. Daskalos azt mondaná, hogy a legtöbb ember nincs tisztában azzal a ténnyel, hogy magasabb testei vannak. Ezért is jutnak rendszerint téves megállapításokra az emberiség végső rendeltetését illetően.

- De ezzel még mindig nem válaszoltál az eredeti kérdésemre,  figyelmeztetett Sophia  nevezetesen, hogy miért van szükségünk az inkarnációk sorozatára?  Rögtön meglátod! Daskalos és Kostas azt tanítja, hogy az in karnálódás célja éppen az, hogy az ember kifejlessze egyéniségét, hogy az Abszolútummal való Egység állapotába visszatérve ahelyett, hogy elveszítené, meg tudja majd tartani önmaga egyediségét. Mielőtt alászálltunk volna a polaritás világaiba, istenek voltunk, de az alacsonyabb világok megtapasztalása nélkül, tisztán elhatárolható individualitás nélkül. Mindannyian egyformák voltunk. Ark angyali létformánkban felette álltunk térnek és időnek. A polaritás alacsonyabbrendű világaira, a tér és az idő megteremtésére éppen azért volt szükség, hogy Szelleménjeinknek, pneumáinknak lehetősége nyíljon a tapasztalatszerzésre, ami végül elvezethet minket az Ontopeiziszhez.  Az meg micsoda?  kérdezte Sophia, és tettetett kétségbeeséssel emelte magasba kezeit.  Sajnos,  sóhajtottam  angolul nem találtam rá megfelelő kife jezést, ami pontosan visszaadná a szó jelentését. A görög összetétel első tagja az on főnév, ami „lény”t, „létező”t jelent; a peisis pedig a „lenni, válni valamivé” ige származéka. Egyszóval, az Ontopeizisz azt a folyamatot jelenti, melynek során a pneuma, a szellem az in karnációs körforgás végén [azaz amikorra az alacsonyabb én már minden karmikus adósságát letörlesztette] megvalósítja egyéniségét. Az Ontopeizisz a Teózis végterméke. Ha utóbbi maga a végső megvilágosodás, az alacsonyabb én megszabadulása az inkarnációs körforgásból és eggyé válása a Szelleménnel, akkor az Ontopeizisz az, amit a Szellemén azáltal nyer, hogy keresztülsugározza önmagát az Ember Ideáján, bele a polaritás világaiba, a téridőbe. Daskalos és Kostas szerint ezt a nagy létigazságot fejezi ki csodálatos módon Jézus példabeszéde a Tékozló Fiúról. Az Ontopeizisz azt az állapotot fejezi ki, miután a tékozló fiú már visszatért atyja házába, s birtokában van minden tapasztalásnak, minden megpróbáltatást kiállt, amit a tér és az idő rákényszerített. Térben és időben szerzett tapasztalataink azok, amelyek egyedivé, különbözővé tesznek minket. Nincs két emberi lény, akik tökéletesen egyformák lennének, hiszen az ellentétek, a jó és a rossz világában senki sem ment keresztül pontosan ugyanazokon a tapasztalásokon. Ez a fajta felfogás, legalábbis számomra, sokkal

 Az Igazság Keresői

31

elfogadhatóbb annál, mint hogy végső célunk az „Én vagyok Én”, azaz öntudatunk teljes feladása lenne. Nem öntudatos énünket, hanem egoizmusunkat kell feladnunk! Daskalos azt mondaná, hogy az „Én vagyok Én” saját halhatatlan Szelleménünk, a Pneuma, igazi önvalónk, létünk alapja. Sosem keletkezett és sosem múlandó. Ez a bennünk lévő isten, aki önnön isteni akaratából belépett az ellentétek világába, feledésbe burkolta önmagát, pusztán azért, hogy az alacsonyabb világokról szerzett tapasztalatai elvezessék őt önmaga Ontopeiziszéhez. Sophia sejtelmesen mosolygott rám.  Azt akarod mondani, hogy mi kutatók és tudósok, miközben ismereteket halmozunk fel és igyekszünk feltárni a természet rejtett titkait, tulajdonképpen mást sem teszünk, mint önmagunk Teózisára és Ontopeiziszére törekszünk?  Az Igazság Keresésének értelmében igen, tulajdonképpen minden ember ezt teszi, még ha tudattalanul is, legyenek akár tudósok, akár dokkmunkások, kommunisták vagy kapitalisták.  Van, aki tudatosan teszi ezt?  Igen kevesen,  kuncogtam  néhány beavatott csupán! Az emberiség legnagyobb része, ahogy Daskalos és Kostas fogalmaz, korlátozott tudatosságukba bábozódva mély álmát alussza. Ahogy keresztülvágtunk egy ottomán stílusú kis sikátoron, és kiértünk az érseki palotával szemközti térre, Sophia szólalt meg:  Nem mintha valamennyiüket ismerném, de tudtommal rengeteg különbség van beavatott és beavatott között, rengeteg egymásnak ellentmondó vélemény. Hogy lehet ez? Melyikben bízhat akkor az ember?  Daskalos és Kostas szerint senkiben sem bízhatunk. Mindenkinek magának kell feltárnia az Igazságot. Számukra, mesterek számára az Igazság Keresése nem holmi dogmák gyűjteménye, hanem egy módszer önmagunk személyes felfedezésére és megvalósítására. Ugyanakkor, állításuk szerint mégiscsak létezik, hogy a hiteles és leghaladottabb mesterek egymástól függetleníil ugyanazokra az igazságokra lelnek rá, hasonlóan a világi tudósokhoz, akik a külvilág megfigyelése során jutnak közös nevezőre. Mindamellett, minden tudás kísérleti és relatív, függetlenül attól, hogy tudományos vagy misztikus eredetű. Végeredményben csak akkor fogjuk megtudni az igazságot, amikor magunk válunk az Igazsággá, azaz a Teózis állapotában.

Ebből adódik, hogy amikor a magasabb világokról szóló ismeretek az alacsonyabb világok szintjén jutnak kifejeződésre, akkor azokban bizonyos mértékben eltorzulnak, az őket kinyilvánító beavatottak szellemi fejlettségétől és tudatosságától függően. Nem minden mester egyforma, mint ahogy nem minden tudós kap felfedezéséért Nobeldíjat. Mire eszmefuttatásomat befejeztem, éppen visszaérkeztünk sétánk kiindulópontjára, a Famagusta Kapuhoz. Annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük, hogy elszaladt az idő. Rég elmúlt már éjfél, az utcákon egy lélek sem járt. Csak az egyik barri kád mögött volt észlelhető némi mozgolódás, ahogy a katonák őrködtek, nem messze a parkolótól, ahol az autómat hagytuk. Felajánlottam, hogy hazafuvarozom Sophiát Kaimakliba, egy közeli városnegyedbe, ahol szigeten tartózkodása idején lakott.  Mondd csak, Kyriaco, személy szerint hogy érintett meg téged ez a téma?  kérdezte út közben.  Sokan feltették már nekem ezt a kérdést. Hosszú történet,  nevettem el magam.  Mint te magad, egykor én is tele voltam kételyekkel minden iránt, ami túlmutatott azon, ami öt érzékszervünkkel észlelhető. Persze be kell vallanom, nem rajongtam túlzottan a tudományos materializmusért sem. Hozzád hasonlóan a görög ortodox vallás keretei között nőttem fel, és lenyűgözött annak liturgikus szépsége. De aztán idővel azt éreztem, hogy nincs más választásom, mint hogy az agnoszticizmus irányába mozduljak el. Egyetemi tanulmányaim sem igazán kínáltak más lehetőséget, hisz szinte az egész oktatás arra épül, hogy az egyedül valóságos világ az, amelyet hétköznapi tudatunkkal észlelünk. Elhitették velem, hogy hiteles tudás csakis egyetlen módon szerezhető, a szigorú tudományosság révén. Minden más csak puszta vélekedés, bizonyíthatatlan illúzió. Egy idő után aztán azon kaptam magam, hogy ha kényszeredetten is, de behódoltam a racionális tudományosságnak, s már egyenesen a fundamentalisták közé tartozom. Más világokról azt gondoltam  már ha egyáltalán elgondolkodtam a létezésükön , hogy ha vannak is, túl vannak az emberi felfogóképesség határain, éppen ezért bárminemű kutatásuk felesleges idő és energiapocsékolás lenne. Megbékéltem hát a magam kis háromdimenziós világával, és mint szociológus, próbáltam megérteni azokat a társadalmi viszonyokat, amelybe belecsöppentem.

 Az Igazság Keresői

33

Képzeld, egy rövid ideig, mint végzős diák, még a marxizmus gondolatával is kacérkodtam, mint minden probléma lehetséges megoldásával.  És aztán mi tötént?  kérdezte Sophia. Úgy éreztem, hangjában bujkál némi irónia; eszembe jutott, hogy szimpatizál történelmi materialistákkal.  Állást kaptam a Maine Egyetemen, és egyszer csak minden változni kezdett,  feleltem. Elmeséltem neki, hogyan avatott be egyik kollégám a keleti meditációs technikákba „testem és elmém lecsen desítése” érdekében, és hogyan ismertetett meg egy sor irodalommal, aminek eladdig a létezéséről sem tudtam.  Milyen irodalomra célzol?  Az örökérvényű filozófiára,  válaszoltam Huxley híres szavaival, majd elmagyaráztam, hogy Huston Smith filozófiai nézete szerint az örökérvényű filozófia  vagy ahogy  Az elfeledett igazság című művében ő nevezte, az „őshagyomány”  az az évezredek során fölhalmozódott ezoterikus bölcsesség, amely a történelem folyamán minden komoly törekvő és a tudatosság határait feszegető kutató előtt egyformán megmutatkozott.  Az őshagyomány benne gyökerezik az emberi természetben, függetlenül a különböző korok és kultúrák filozófiai divathullámaitól és szeszélyeitől. A nagy misztikusok és tanítók minden kultúrkör szakban ezt a hagyományt adták tovább. És most először a történelem során, ez az őshagyomány elérhetővé vált a széles tömegeknek is.  Hogyan?  Az olcsó könyvek által.  Ezt hogy érted?  Egészen a legutóbbi időkig ez a fajta misztikus bölcselet csak néhány kiválasztott egyén sajátja volt, a nagy beavatottaké, akik súlyos nehézségek  és néha életük kockáztatása  árán gyakoroltak, és adták át tudásukat titkos testvériségekben. De az idők mára megváltoztak. Szerencsére, mi már sokkal nyitottabban élhetünk, egy sokkal toleránsabb világban. Előbbutóbb minden napvilágot lát nyomtatásban. Látod, Sophia, kapcsolatom ezekkel a ciprusi mágusokkal arra késztetett, hogy minél mélyebbre ássam magam az efféle dolgok kutatásában. És eközben arra kellett rájönnöm, hogy az emberiség talán egy hatalmas tudati forradalom küszöbén áll, egy a reneszánsznál és a felvilágosodásnál is jelentősebb változás előtt.

Időközben hazaérkeztünk, leállítottam az autót Sophia édesany jának a háza előtt, úgy folytattam:  Talán mégsem vagyunk olyan feledésre kárhoztatott, tehetetlen teremtmények, mint amilyennek sokszor képzeljük magunkat! Talán léteznek belsőnkben felfedezésre váró világok, amelyek akár még tágasabbak is, mint a csillagászok égboltja! Megemlítettem az amerikai űrhajóst, Edgar Mitchellt, aki hold ralépése pillanatában oly mélységes misztikus élményen esett át, hogy visszatérve a Földre, Kaliforniában megalapította a Mentális Tudományok Intézetét, egy alapítványi kutatóközpontot az ember „belső tere” új határmezsgyéinek feltárására.  Tudod, a legnagyobl elismerés, ami könyveim megírása óta ért, az az a rengeteg levél, amiket a világ legkülönbözőbb pontjairól kaptam, s amelyekben olvasóim beszámolnak arról, hogyan nyújtottak nekik térképet és útmutatást ezek a tanítások azoknak a világoknak a felfedezéséhez, amelyeket volt alkalmuk megtapasztalni, vagy amelyeket azóta is tapasztalnak. Ezen a ponton túl számomra már nem is az a kérdés, hogy vajon tényleg létezneke más, a mi hétköznapi háromdimenziós világunkkal kölcsönhatásban lévő valóságok, hanem hogy miként lehetne azokat feltárni, kikutatni, hogyan lehetne létrehozni egy olyan tudományt, amely ezeket a spirituális dimenziókat veszi vizsgálat alá. A tibeti lámák például évezredek óta ezt művelik a Himalája csúcsai közt.  Feltételezem,  vetette közbe Sophia,  hogy meg vagy győződve róla, hogy a barátaidnak, Daskalosnak és Kostasnak bejárásuk van ezekbe a világokba, és hogy ők ezt a bizonyos őshagyományt oktatják.  Hiszem, hogy Daskalos és Kostas megérdemlik, hogy adjak a szavukra, és komolyan vegyem őket, illetve azokat az állításaikat, amelyek ezekről a más, a hétköznapi érzékeken túli világokról szólnak. Tudod, Sophia, mostanára beláttam, hogy a jó, dogmatikamentes tudomány nem ellensége a spiritualitásnak, sőt, ellenkezőleg, annak egyik szövetségese. És éppen ez teszi a mai helyzetet oly lenyűgözően érdekessé és ígéretessé.  El fogok gondolkodni azon, amit mondtál,  mondta mosolyogva Sophia. Búcsúzóul ajánlottam neki egy könyvet, Marilyn Ferguson Vízöntő összeesküvését , amelyet jó összefoglalásnak tartottam arra,

Az Igazság Keresői

35

hogy az úgynevezett „határtudományok” indirekt módon hogyan képesek igazolni a nagy misztikusok spirituális kijelentéseit.  Még egy utolsó kérdés!  mondta Sophia, miközben kikászálódott az autóból.  Honnan tudják ezek az emberek, amit tudnak? Hol tanultak ezekről a dolgokról, amelyekről ma egész este beszélgettünk?  Mind Daskalos, mind Kostas azt állítja, hogy a magasabb világokról szerzett ismereteik alapvetően két forrásból fakadnak. Az egyik forrás saját közveden tapasztalatuk ezekről a szellemi valóságokról. Képességeiket és tudásukat nem egyedül mostani inkarná ciójukban szerezték, hanem előző életeikben alapozták meg. Ha valaki mesterévé válik mindhárom testének, képes kilépni azokból, és használni azokat, hogy betekintést nyerjen a magasabb dimenziókba. Ha pedig már megismerte ezeket a világokat, szolgálatára lehet azon embertársainak, akik szükséget szenvednek valamiben. Az ember „láthatatlan segítővé” válik, szupertudatossággal rendelkező énné, egy Hermész Triszmegisztosszá.  Egy mivé?  kérdezte Sophia elkerekedő szemekkel.  Egy Hermész Triszmegisztosszá,  ismételtem meg kuncogva, és elmagyaráztam, hogy az ezoterikus, misztikus bölcsességgel loglalkozó hermetikus filozófia állítólag egy görög bölcs nevéhez fííződik bizonyos Hermész Triszmegisztoszhoz, aki az ősi Egyip tomban élt, több évszázaddal Krisztus előtt, illetve hogy a hermetikus filozófia részét képezi annak, amit Huxley „örökérvényű filozófiá”nak nevezett. Amikor megemlítettem Daskalosnak a hermetikus filozófia ere detére vonatkozó iménti eszmefuttatást, ő nevetve rázta meg a fejét. Kijelentette, hogy bármely emberi lény Hermész Triszmegisztosszá válhat, aki eléri a szupertudatos énség állapotát. Bárki, aki három  fizikai, asztrális és mentális  testének mesterévé vált, Hermész Triszmegisztosznak nevezhető. Hermész, a szárnyas isten a repülést iclképezi, azaz a testelhagyás  vagy ahogy mások nevezik az „asztrá lis utazás”  képességét. Mint tudod, a görög trismegistus szó lefordítva „háromszorosan nagy”ot jelent, s mint ilyen, arra a személyre utal, aki uralja mindhárom testét, s ezáltal szabad bejárása van a létezés magasabb világaiba, ahol képes tudást és bölcsességet felhalmozni és átadni azt mindazoknak, akik  hozzánk hasonlóan  egyelőre a tudatosság alacsonyabb szintjén éljük életünket.

Amint látod, kedves Sophia, előbbutóbb te is, én is, és minden ember eljut majd arra a szintre, hogy Hermész Triszmegisztosszá válik. Amikor pedig ez megtörténik, jó spirituális tudósok módjára tapasztalatilag leszünk képesek igazolni mindazt, amiről egyelőre csak hallomásból tudunk.  A Hermész Triszmegisztosszá válás azonos a Teózissal?  Nem, a Teózis annál sokkal magasabb tudatállapotot jelent. A Teózis minden lélek végső rendeltetése, a tudatosság fejlődésének végső állomása. A szupertudatos énség állapota egyike azon kevés közbenső lépcsőfoknak, amelyek az Istennel való tudatos egységhez vezetnek. A Teózis ilyen formán egy egyirányú sugárút. Ha célhoz érsz rajta, a hétköznapi értelemben vett emberi módon  születés, halál, újraszületés körforgása révén  már nem térhetsz vissza belőle. Kostas egyszer azt mondta nekem ezzel kapcsolatban, hogy a legnagyobb mesterek, akik már elértek a Teózis küszöbére, és bármikor kívánságuk szerint beléphetnének, nem teszik meg az utolsó lépést, éppen azért, mert szeretnének még visszatérni, és másokat segíteni szellemi útjukon. Kostas így fogalmazott: „Minél magasabbra jutsz, annál nagyobb benned a szeretet és az együttérzés mások iránt, és annál nagyobb készséget érzel a szolgálatra.” Talán épp az ilyen emberekre vonatkozik az állítás: „elsőkből lesznek az utolsók”.  És mi az a másik forrás, amire céloztál, ahonnan Daskalosék a tudásukat merítik?  kérdezte még Sophia, mielőtt beindítottam volna a motort.  Na, ez lesz csak a meglepő számodra! Azt állítják, hogy képesek tökéletesen ráhangolódni olyan nagy mesterek tudatrezgéseire, akik a tudatosságnak és a bölcsességnek a legmagasabb szintjén állnak. Ezek a mesterek már az Abszolútum isteni autokráciáján belül tartózkodnak. Egyikük Yohannan, azaz János apostol, Krisztus Szeretett Tanítványa. Daskalos és Kostas Yohannan közveden irányítása szerint tanít. Az Igazság Keresése tehát egy olyan szellemi gyakorlatrendszer, melynek alapjait az az arkangyali lény fektette le, aki valamikor Szent Jánosként, a negyedik evangélium szerzőjeként élt a Földön. Daskalos és Kostas egybehangzó véleménye szerint bárki, aki egy bizonyos szellemi fejlettséget, a szupertudatos énség bizonyos fokát eléri, csatornájává válhat Yohannannak, annak a „szuperintelligen ciának”, aki  ahogy ők mondják  tökéletesen átlátja és felügyeli bolygónk szellemi fejlődését.

 Az Igazság Keresői

37

 Olvasnak ezek az emberek valaha is könyveket?  kérdezte Sophia. Már elfordítottam a slusszkulcsot és a lábam a gázpedálon volt, de észrevettem arcán az elhatalmasodó kétségbeesést a Yohan nan név hallatán.  Azért, hogy szellemi ismereteket szerezzenek, nem,  feleltem. Arra ott vannak egyéni tapasztalataik. De ez nem azt jelenti, hogy akár Daskalos, akár Kostas műveletlen barbár lenne. Épp ellenkezőleg, Kostas Angliában szerzett mérnöki diplomát, Daskalos pedig a larnacai Amerikai Akadémián végzett, majd később, bár a szigetet sosem hagyta el, levelező úton még több angol felsőoktatási intézmény oklevelét megszerezte, azokat is kitüntetéssel.  Szeretnék találkozni ezekkel az emberekkel!  kiáltotta még utánam búcsút intve Sophia. Az elkövetkező hetekben feleségemmel, Emilyvel többször is elkísértük Sophiát Kostasszal és Daskalosszal való találkozóira. Mire elhagyta Ciprust, hogy visszatérjen Kanadába, világnézetének válozásában már érezhető volt a hosszas beszélgetések hatása. Sőt mi több, utolsó együttlétünket követően Daskalos cinkosan rám kacsintott, és azt mormolta: „Készen áll!” Elérkezett hát Sophia ideje, hogy belevágjon abba a hosszú folyamatba, amely elvezeti majd őt a felébredéshez. ígéretet tett arra, hogy legközelebb hosz szabb időre tér majd vissza Ciprusra, hogy lehetősége legyen alaposabban elmélyedni Daskalos és Kostas világában. Tökéletesen megértettem őt. Tíz évvel korábbi önmagamat láttam Sophiában, amikor jómagam is először szembesültem Daskalos és Kostas különleges szellemiségével.

 Második fejezet

\

 Menyországok és poklok Stephanosszal együtt reggel fél tízkor érkeztünk Strovolosba, Daskalos házához. A bejárati ajtó szélesre volt tárva, az előszobát elöntötte a ragyogó nyári nap melege. Daskalos egyedül üldögélt egy árnyékos sarokban. Teljesen elcsigázottnak tűnt, mint akiből minden életerőt kifacsartak.  Daskale, mi történt veled?  kiáltottam fel ijedten. Félig megemelte szempilláit, intett a kezével, és kért egy pohár vizet.  Majd elmesélem, később,  suttogta. Az utolsó cseppig kiitta a pohár vizet, és megkönnyebbülten sóhajtott fel.  Éppen most tértem vissza egy pokolból. Ott volt dolgom. Ha tudnátok, micsoda kellemetlen dolog ellátogatni efféle helyekre!  és grimaszba torzult az arca. Látva kérdő tekintetünket, belekezdett, hogy részletesen elmesélje a történteket. Időközben az ereje is kezdett visszatérni.  Amíg az ember a földi síkon él, tudatát könnyebben rá tudja hangolni az alacsonyabb pszichonoetikus világok rezgéseire, mert azok közelebb állnak a durva anyagi rezgésekhez. Az egyik szellemvilágbeli ismerősöm, egy láthatadan segítő ezért engem kért meg arra, hogy segítsek neki egy barátjával kapcsolatban, aki a legalacsonyabb asztrálszellemi régiók egyikébe került. Azért hívom aszt rálszelleminek, mert mint tudjátok, az asztrális (pszichikus) és a mentális (noetikus) szintek kölcsönösen áthatják egymást. Ahol nincs gondolat, ott nincs érzelem. És ezek a világok az anyagi síkon

 Menyországok és poklok is érvényesülnek. Egy vakító fényes térben kapcsolatba léptem hát ezzel a láthatatlan segítővel, és elbeszélgettünk egymással. Csodálatos volt odafent! „»Gyere velem, segítsünk a barátomon!«  invitált, mondván, hogy ő már annyiszor meglátogatta őt, de mindhiába. »Ha ő maga nem akar kimozdulni saját poklából, nem lesz könnyű segíteni neki!«  feleltem. »De azért csak irányítsuk rá a tudatunkat, és terem  jünk ott mellete.« Tudjátok, az asztrálszellemi világokban az ember tudatának koordinálásával mozoghat: ha akarja, egy villanás, és tizedmásodpercek alatt bárhol ott terem, de ha úgy tetszik, fokozatosan is közeledhet valami felé. Az illető akaratától függ, melyik módot választja éppen. Nos, alászálltunk hát. Pokoli sötét volt. Kísértetiesen ijesztő. Próbáltam fókuszálni, hátha sikerül legalább körvonalakat kivennem magunk körül. Mint kiderült, formáit és alakzatait tekintve az a világ is csodálatos volt, hegyekkel, völgyekkel, Iákkal; még valami tengerfélét is észrevettem, csakhogy az mozdulatlan és néma volt. Láthatatlan segítőmnek megjegyeztem, hogy magamtól meglehetősen ritkán látogatok el efféle helyekre. Olyan volt az egész, mint egy koromsötét éjszaka, amelyben alig dereng halványan a félhold. »Ezen a helyen nem lehet ennél világosabb,« közölte ismerősöm,  »mert azt az itt élők nem tudnák elviselni. Az Isteni Kegyelem itt is működik. A sötétség, amit észlelsz, az itt élők belsejéből ered, és ez befolyásolja a külső környezetet is.« »Foj togató a levegő,«  panaszoltam,  »mintha minden rothadna!« Ok teremtenek maguknak ilyen állapotokat,«  magyarázta tovább barátom,  »mert ez felel meg nekik.«” „Egy négyszer akkora ház előtt találtuk magunkat, mint az enyém,”  folytatta Daskalos. „Bekopogtattunk a hatalmas vaskapun, de senki sem válaszolt. Úgy tűnt nekem, láthatatlan ismerősöm nem a legtapasztaltabb, mert nekem kellett noszogatnom őt, hogy menjünk át a falon. Emlékeztettem rá, hogy adott helyzetünkben felesleges kopognunk. Bent teremtünk hát a ház belsejében, és ott találtunk egy embert, aki a félhomályos nappaliban ücsörgött. Biztos voltam benne, hogy azt a kis fényt is az Isteni Kegyelemnek köszönhettük. Mintha egy húsz wattos izzó hunyorgott volna, de a szoba méreteihez képest elenyésző fényt adott. A férfi egy sötét, bársonyos fotelban ült, és mióta csak meglátott minket, azt kérdezgette, hogy kerültünk a házába. »A barátaid vagyunk,«  feleltem neki. »Ertem én,«  dünnyögte bosszúsan,  »ti is csak afféle

bajkeverők vagytok, akik sosem hagynak nyugton!« »Igazán sajnálom,«  válaszoltam. »De mondd csak, szeretsz itt élni?« »Miért ne szeretnék? Ez az otthonom. És verjétek ki a fejetekből, hogy bármit is ellophattok tőlem! Tőlem senki nem lophat el semmit!« Próbáltam lecsillapítani: »Nem azért jöttünk, hogy bármit is elvegyünk tőled. Egészen más okból vagyunk itt. Nézd csak, ez az illető a barátod, ugye?«  mutattam társamra.” „A férfi a fogait vicsorgatta. »Tudom én jól, milyen barát! Hagy jatok magamra! Nincs szükségem barátokra!« »Tényleg nincs?«  erősködtem. »Jobb egyedül élned, teljesen magányosan?« »Igen,  jobb!«  felelte dacosan. Ekkor odafordultam az ismerősömhöz, és közöltem vele, hogy egyelőre semmit sem tehetünk a barátjáért, és a legjobb lenne, ha láthatatlanokká válnánk a számára, úgy maradnánk ott mellette, kifigyelve, mi történik. így is tettünk. Megemeltük a rezgésszintünket, és ezzel eltűntünk a szeme elől, pedig egy tapodtat sem mozdultunk mellőle. Ismerősömnek segítenem kellett a láthatadanná válásban; mint mondtam, meglehetősen tapasz taladan volt az efféle ügyekben. Tudjátok, igen sok gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy az ember akarata szerint tudja változtatni sa ját rezgéseit. Meg kell tanulni felülemelkedni a formákon és a képzeteken, hogy befolyásuktól függedenül az ember láthatadanná válhasson. Szóval, ott maradtunk az illető mellett, és figyeltük, mi történik. Hallottuk, ahogy megkönnyebbülten felsóhajt: »Hálisten nek, végre elkotródtak innen a fenébe! De vajon hogy kerültek be ide?« Azzal üvöltözni kezdett, mire egy sötét ruhás alak lépett be a szobába. Úgy nézett ki, mint egy lakáj. A férfi folyamatosan üvöltözött vele: »Hogy kerültek ide azok az alakok az előbb? Már megint nyitva hagytad a bejárati ajtót?« Csak ekkor értettem meg, mi is történik valójában. A lakáj tulajdonképpen az illető angyala volt, aki próbálta jobb belátásra téríteni védencét, de a férfi a szolgájává alacsonyította őt. így aztán az angyal nem tündökölhetett előtte igazi fényében; abban a sötét öltözékben volt kénytelen megjelenni, amibe gyűlölködő gondolataival a férfi öltöztette.” „A férfi tovább üvöltözött:”  folytatta Daskalos  „»Ulj le!«  parancsolta az angyalnak. Aztán kinyitott néhány csikorgó vasajtót, és előhúzott mögülük egy rozsdás fémdobozt. Közben folyamatosan szitkozódva tudakolta angyalától, hogy ki lopta el a kincseit. Leemelte a láda fedelét, és számolni kezdte a benne lapuló arany pénzérméket. Nevethetnékem támadt, ahogy elnéztem őt. Ez volt

 Menyországok és poklok hát a büntetése, a saját pokla, gondoltam. Számolta az aranyait  az érmék egyik oldalán az angol király arcképe díszlett, a másikon Szent György. A férfi pedig csak számolta őket, egyiket a másik után. Míg el nem felejtette, hol tart a számolásban. Olyankor káromkodott egyet, és kezdte élőiről az egészet. Közben maga is belefáradt, ismét csak újra kezdte, és ez így ment végeláthatatlanul. Ráadásul folyamatosan az a kényszerképzete volt, hogy meglopták őt, úgyhogy eszelősen cikázott a tekintete a pénzkupacokon.” „Odaszóltam az angyalnak, aki természetesen látott minket: »Mi óta tart ez az egész? Te teremted neki a pénzt?« »Igen, de folyton elveszíti. Akkor újra teremtek neki számolnivalót, és ő újra elveszíti. Nem tud kiszabadulni saját fogságából. Folyamatosan azon aggódik, hogy tolvajok lopják meg őt. Pedig ezzel ő maga teremti meg azokat a körülményeket, amelyek miatt az az érzete támad, mintha elvesztené a kincseit.« »Es te mit teszel, hogy segíts neki?« kérdeztem az angyalt, aki erre elmondta, hogy már minden elképzelhetik megpróbált, hogy megvilágítsa a férfi előtt rögeszméje illuzórikus voltát, de mindhiába. Felajánlottam, hátha segíteni tudok néhány hatásos gondolattal, hátha belátja az illető, hogy halott, hogy aranyai értéktelenek, és hogy ideje lenne kimozdulnia végre sötét szobájából, ki a napfényre, más emberek társaságába. »Gondolod, én nem próbálkoztam már ezzel?«  kérdezte az angyala. »Ezerszer is, de egyszer sem hallgatott rám. Persze miért is ne próbálnád meg te is? Lássuk, mire mész vele!« így hát megpróbáltam. A férfi a füle botját sem mozdította, csak számolta tovább   pénzét. Ekkor utánanéztem előző inkamációjának. Kiderült számomra, hogy dúsgazdag volt, de rendkívül zsugori, aki végül is ön gyilkosságot követett el. Beláttam, hogy csak saját elhatározásából vethet véget kínszenvedésének, és szabadulhat ki pokoli helyzetéből, amit önmagának teremtett.”  Mikor történt veled mindez, Daskale?  kérdeztem.  Ma reggel.  Úgy érted, alvás közben?  Nem, már ébren voltam. Nem kell ahhoz feltétlen elaludni, hogy az ember dolgozni tudjon a szellemvilágban!  Azzal Daskalos tovább ecsetelte a különös történetet a férfival és az őt szolgáló angyali lénnyel. Ereje időközben visszatért, tele volt energiával, már nyoma sem maradt a kimerültségnek, amitől érkezésünkkor annyira megijedtünk. .1

 Amikor elhagytuk a házat, próbáltam kapcsolatba lépni az angyallal. Szinte áttetszőén fényes volt. Megkérdeztem őt, miért olyan sötét körülöttünk minden. »Tegyük fel,«  mondta,  »hogy egy csodálatosan szép helyen jársz, de valakik gumiabroncsokat kezdenek égetni, és a levegő megtelik fojtogató fekete füsttel. Hogy érez néd magad?« »Nyilván nagyon rosszul. De az égett gumis hasonlatodból arra következtetek, hogy meglehetősen sokat tudsz a mi földi világunkról.« »Ez csak természetest  felelte. »Nos, ebben a pokoli világban az emberek tudata olyan, mint a földi levegőt szeny nyező égő gumi. A táj is azért fordul feketébe, mert az itt élő emberek gondolatai és érzései ilyen sötétek.« »Es te szeretsz itt lenni velük?« »Velük? Ki mondta neked, hogy én velük vagyok?«  kapta fel a fejét. »Máshol, másokkal legalább ugyanúgy jelen vagyok.« »Igy már értem!«  feleltem. »Szeretnék minél többet megtudni rólad!« »En már elég jól ismerlek téged! De ne aggódj, te is hamarosan többet fogsz tudni rólam. Jössz te még vissza ide segíteni a rászorulókon.« »Ugyan, hagyd el, hiszen az imént sem tudtam segíteni a védenceden!« »Dehogyisnem! A szereteted, amit lehoztál ide, az maga a segítség, amit nyújtani tudsz,«  felelte. »Meglásd, idővel majd csak észhez tér. Lehet, hogy legközelebb, amikor erre  jársz, még mindig az aranyait fogja számolgatni, de annál sűrűbben látogatjuk majd, hogy támogassuk őt. Csak Isten tudja, mikor fog kikecmeregni ebből a pokoli kellemedenségből.«” „Az embernek tényleg az volt az érzése,”  fordult felénk Das kalos,  „hogy valahol a föld alatt tartózkodik. Természetesen a poklot maga a férfi teremtette önmagának azzal, hogy belemerült saját érzései és gondolatai világába. Ha bárki megkérdezné őt, hogy elégedette a helyzetével, ő valószínűleg igennel felelne, és eszébe sem jut, hogy változtasson rajta. Pedig csak az akaratán múlna, hogy kilépjen saját poklából.” Ekkor Stephanos rákérdezett, milyenek a különböző dimenziók közti határok, mire Daskalos újabb magyarázatba kezdett. „A szellemi világ különböző síkjai és régiói között tulajdonképpen rezgésszintbeli eltérések vannak. Az ember úgy mozoghat ideoda, hogy tudatát a megfelelő rezgésre állítja be. Mondok egy közérthető példát! A rádióval fogni tudom a BBC adását, ahol, mondjuk, éppen egy szimfonikus zenekari hangversenyt közvetítenek. Na mármost, anélkül, hogy akár a rádiót mozgatnom kellene, vagy nekem kellene arrébb ülnöm, elég, ha egyszrűen csak eltekerem az

 Menyországok és poklok állomáskereső gombot, és máris görög buzukizene szólal meg, ami a valóságnak egy az előzőtől teljesen eltérő szelete. így van ez a szellemi világ rezgéseivel is: földi időben kifejezve, az ember tizedmá sodpercek alatt változtathat helyet, kerülhet egyik pokolból vagy paradicsomból a másikba, odavissza, tetszés szerint. Ahhoz, hogy egy pokolból kikerüljön, elég csak megemelnie a rezgésszintjét, hogy úgy mondjam, és máris egy fényesen ragyogó világban találhatja magát. Minél magasabbra emelkedik az ember, annál nagyobb fényességgel találja szemben magát, annál tisztábban észleli a Valóságot.” „Saját tapasztalataim alapján állíthatom,”  folytatta Daskalos lélegzetvételnyi szünet után,  „hogy minél fejlettebb valaki szellemi téren, minél magasabbra kapaszkodik a mentális világ létrafokain, annál közelebbi kapcsolatba, annál nagyobb egységbe kerül embertársaival. Ugyanakkor minél alacsonyabbra száll alá, annál inkább eltávolodik tőlük. Legyenek odalent bármilyen sokan, akkor sem igazán vesznek tudomást egymásról, nem érzik a többiek közelségét, mindenki csak éli a maga kis zárkózott, magányos szellemi életét.” Ahogy hallgattam őt, feltűnt, hogy Daskalos állításai tökéletesen egybecsengenek mind saját tapasztalataimmal, mind a hagyományos szociológiai és pszichológiai nézetekkel. Nem állhattam, hogy ne tegyek egy összefoglaló megjegyzést erre vonatkozóan: „Szóval, minél magasabb tudatszinten van valaki, annál kevésbé fog idegenkedni embertársaitól, illetve annál kevésbé idegenedik el önmagától is.” Majd saját kijelentésemen felbuzdulva így folytattam: „Minél magasabbra emeli valaki tudati rezgésszintjét, annál közelebbi egységbe kerül a többi emberrel és önmaga magasabb énjével.” F'elismeréseim kinyilatkoztatásától egészen magával ragadott a hév, nem tudtam türtőztetni magam: „Minél alacsonyabb tudatossági fokon áll valaki, annál kisebb mértékben tud jelenvaló személyiségében megnyilvánulni a szeretet. Viszont minél tudatosabb az ember, annál erősebben és célirányosabban tudja megnyilvánítani a szeretetet, míg végül eléri a tökéletes egység állapotát, amikor már maga válik a szeretetté!”  Remek észrevétel!  bólogatott elégedetten Daskalos, majd ismét magához ragadta a szót, hogy kifejtse a szellemi dimenziók további sajátosságait. „Az emberek odaát is csak a földön megszokott világot teremtik meg maguknak. Ugyanolyan életet élnek, amilyet az anyagi síkon folytattak: a kedvenc ételeiket eszik, a kedvenc boraikat kortyolják, a megszokott fesztiválokra járnak szórakozni, még

a járásuk is ugyanolyan marad, mint amilyen a földi körülmények között volt.”  Furcsa,  jegyezte meg Stephanos,  hiszen ezek a dolgok, amiket említettél, mindmind a test anyagi szükségleteinek a kielégítésére szolgálnak. Holott ekkor már nincs is testük.  Ne feledd, amit már annyiszor, de annyiszor hangsúlyoztam: a halál után az embereknek igenis maradnak testeik  asztráltestük és mentáltestük. Attól, hogy átköltöznek a túlvilágra, az embereknek még nem változik meg a karaktere, a felfogása. Asztráltestük ben továbbra is ugyanazok a vágyak élnek, átalakítatlanul, úgyhogy odaát is csak az itteni világ mását teremtik meg maguknak, azt, amihez a földön hozzászoktak. Daskalos hozzáfűzte, hogy az asztrális régiókban a gondolatok és vágyak sokkal könnyebben szilárdulnak meg elementálok formájában, amik aztán az őket életre hívók tudatában és szubjektív környezetében léteznek.  Daskale,  kérdeztem,  a túlvilágra került emberek ugyanazokat az örömöket tapasztalják meg, amikhez anyagi létük során hozzászoktak? Természetesen igen.  Szexuális téren is?  Igen. Persze minél magasabb szellemi régiókba emelkedik valaki, annál inkább átalakul a szexualitása. Alacsonyabb szinteken viszont alig van különbség az asztrális és a földi világ szexualitása között.  Ezek szerint nincs is szükség fizikai testre ahhoz, hogy az ember szexuális örömöket éljen át?  vetettem fel némileg zavarodottan.  Hogy is kérdezhetsz ilyet?  csóválta a fejét Daskalos. „Vajon a szexuális örömök forrása a fizikai test, vagy az asztráltest? Nemde érzelmi testünk tesz minket képessé az egyesülésre?! E tekintetben a fizikai test csak úgy van,”  azzal Daskalos mutatóujját a padló felé fordította. „Asztráltestünk megfelelő hozzáállása nélkül azonban... meg sem moccan!”  fejezte be a mondatot, s közben nevetgélve felemelte a mutatóujját. „Nem véletlen, hogy annyi impotenciával küszködő emberrel találkozni manapság.” „Az asztrális dimenziókban tehát minden megtalálható, ami a durva anyagi síkon létezik  beleértve a szexet, a kegyedenséget, a kedvességet, és így tovább. Az ott élők jellemvonásai határozzák meg az adott régió természetét.”

 Menyorszácpk és poklok - A halálfélelmük is megmarad? Jelent nekik valamit is a halál? Fs mi a helyzet a gyilkossággal?  kérdeztem.  Igen, van haláltudatuk. De egy szembetűnő különbség azért akad. Tegyük fel, hogy egy kegyetlen ember megtámad valakit, és úgy érzi, hogy megölte az illetőt. A gyilkos egy idő után mégis azt fogja észrevenni, hogy az áldozata visszatért az életbe. Akkor újra nekitámad, és ez így megy mindaddig, míg rá nem jön, hogy az asztráltestet nem lehet megölni. Érted? Ezért is van az, hogy akik itt a földön sokat háborúztak és csatáztak, azok a túlvilágon is ezt folytatják, csak asztráltestben.  A támadással ott is fizikai fájdalmat okoznak egymásnak az emberek?  Nem, a túlvilágon nem létezik fizikai testi fájdalom. Az ember megtapasztalhatja például, hogy egy bombarobbanás darabokra szaggatja őt, a tapasztalat be is íródik a tudatába, de nem érez fizikai testi fájdalmat. Aztán egyszer csak arra eszmél, hogy „De hiszen kutya bajom!”. A későbbiekben felidézheti az esetet, emlékezni fog ra, de fizikális fájdalomérzete nem lesz. Azt fogja tapasztalni, hogy mindennek ellenére tovább él, úgyhogy a történteket előbbutóbb rossz álomnak titulálja majd. Mint mondtam, az asztrális világ ala csonyabb régióiban mindenfelét tapasztalhat az ember. Magam is licitem már ott egyet s mást. Akik például az irániiraki háborúban esnek el, a túlvilágon is folytatják a harcot egymás ellen. Persze valójában az történik, hogy az öldöklés az asztrálvilágban kezdődik, szellemi szinten, s onnan vetül le aztán a durva fizikai síkra. Ne higgyétek, hogy az emberiség csak a Föld felszínén háborúzik! Sajnos bárhol és bármikor kitörhetnek harcok, ahol és amikor erre vágy kél az emberekben. Akik pedig gyilkolási, leigázási és hódítási hajlamokat visznek magukkal a túlvilágra, azok ott is hadakozni fognak, csakúgy, mint az anyagi világban. Daskalos ezt követően megjegyezte, hogy láthatatlan segítőként egyik feladata éppen az, hogy a csatatereken segédkezzen a rászorulóknak. Erős vizuális képzelőerejével csillapítani tudja például a vérzést, míg a sebesült orvosi ellátást nem kap. Ha pedig az illető karmája olyan, hogy halála elkerülhetetlen, akkor többi láthatatlan segítőtársával együtt Daskalos abban működik közre, hogy az illető helyes módon lépje át a túlvilág küszöbét.  Ha valaki csatában veszti el az életét, általában sokkos, zavart állapotban kerül át a túlvilágra. „Mi történt velem? Hol vagyok?” 

kérdezgeti. Végignéz a testén, de nem talál rajta sebeket, hiszen azok a szellemvilágban azonnal begyógyulnak. Az ilyen elhunytakat mindig láthatatlan segítők kísérik, az ő közreműködésükkel alakítják ki magukban azt a megfelelő pszichológiai felfogást, ami aztán az asztrális világ azon régiójába juttatja őket, ahol következő testet öltésükig élniük kell. Senki sem mások által kerül éppen oda, ahová. A láthatatlan segítők nem dönthetnek helyettük, ők csak abban segédkezhetnek, hogy a dimenzióváltáskor fellépő zavart leküzdjék az emberek. Lehet, hogy nem is voltak rosszak, csak éppen valamilyen kollektív népi karmát törlesztenek a halálukkal. Sosem tudhatjuk az okát, miért esik el valaki a csatatéren. Azt csak a karma törvénye mögött álló Abszolút Létező ismeri. „A láthatatlan segítők legtöbbje arkangyal. Képzeljétek csak, mekkora türelemmel rendelkeznek ezek a lények, hogy minduntalan az emberiség szolgálatára állnak, függetlenül védenceik őrültségeitől! Folyamatosan azon dolgoznak, hogy megnyugtassák az elesetteket, és a nekik megfelelő asztrálrégióba irányítsák őket. Előfordul, hogy egy ütközetben a háromszáz halottból egy sem kerül ugyanabba a szellemi állapotba, mint az a bajtársa, aki pedig közvetlenül mellette esett el.” „Ugyanakkor olyat is megfigyeltem már,”  folytatta Daskalos,  „hogy az örmények is a saját nyelvükön folytatták vallási ceremóniáikat, miközben az ortodox görögök a Kyrie Eleisont zengték, a katolikus keresztények vagy a mormonok pedig hasonlóképpen, kiki a maga nyelvén, a maga egyházi hagyományait követve. Ez azt  jelenti, hogy az azonos mentalitású és beállítottságú személyek a túlvilágon is egymásra találnak, és a nekik megfelelő asztrális régióban gyűlnek össze. Asztrálsíkon tehát ugyanúgy megtalálható a világ összes vallása és felekezete. Ráadásul a földi ünnepek hatással vannak azokra a túlvilágon élőkre, akik az adott hitűekkel közel azonos rezgésszinten állnak. Alacsonyabb asztrális szinteken például ugyanúgy megfigyelhető a vallási fanatizmus, mint a földön. Ezeket a tereket hívom én pokolnak.”  De ezek szerint maga a Föld is egyfajta pokol,”  vetettem közbe.  Pontosan,  helyeselt Daskalos. „Persze földrajzi értelemben nem tekinthető annak. Ezt jól jegyezzétek meg! Az emberek által teremtett szellemi állapotok változtatták a földet pokollá. Ugyanakkor ez a pokol különbözik a szellemi világ poklaitól, lévén, hogy

 Menyországok és poklok a háromdimenziós világ poklában más természen törvények uralkodnak, mint az asztrális és mentális dimenziókban. Hogy csak egy példát említsek, a mi földi poklunkban a világosság és a sötétség a Föld Nap körüli keringéséből adódóan váltakozik. A szellemvilág ban élő lényeknek ugyanakkor nincs szükségük napra, hogy világos legyen. Gondolataikkal mégis teremtenek maguknak fényforrást, hiszen magukkal hozták földi tapasztalataikat  képzeletükben megalkotják hát saját Napjukat. A szellemi világokban minden fényt sugároz  még a legsötétebb pokol is ha az ott élők úgy akarják.” „Tegyük fel, hogy valakinek az a leghőbb vágya, hogy egy csodaszép otthont építsen magának. Életében, a háromdimenziós földi világban nincs elég pénze az építkezésre. Asztrális szinten azonban megkapja a lehetőséget a házépítésre. Amikor aztán oda kerül, nem győz csodálkozni: »Vajon mikor építettem mindezt?«. A vágyával teremtette meg az otthonát. Megtehette, feltéve, hogy alapjában véve  jó emberként élte le az életét. Persze ha elvetemült gonosztevő volt, a karmája révén úgyis a legalacsonyabb asztrális régiókba kerül majd illetve oda helyezi majd önmagát. Mindenesetre, ha egész életé ben egy kényelmes kis házikóra vágyott, a túlvilágra érkezve egyenesen benne találja magát. Pontosan olyan lesz, ahogyan azt elképzelte. Felépíti és benne találja magát, már persze ha megérdemli.” „De még valamit megfigyeltem odaát, ami a durva anyagi sík jellemzője is,”  folytatta Daskalos. „Bármire vágyott is az ember, idővel betelik, kiég, és a megelégedettséget felváltja az unalom. Ugyanakkor a kielégítetlen vágy csak növeli a szomjat annak beteljesítésére. Láthatjátok, hogy a túlvilágon is a földihez hasonló pszichológiai tényezők működnek. És van itt még valami. Az emberek általában mohók  telhetedenül vágyakoznak. Mondok egy példát személyes tapasztalatomból. Annak idején volt egy barátom, Andreas. Osztálytársak voltunk a larnacai Amerikai Akadémián, együtt végez tünk. Andreas nagyon szegény volt, alig volt valamije. De annál több mindenről álmodozott! Családjában mindennaposak voltak a veszekedések, a dühkitörések, és a verések, így nőtt fel. Édesanyját tizenkét éves korában elveszítette. Az iskola után elváltak útjaink. Több év elteltével találkoztunk újra. Minden vágya az volt, hogy leiépítsen egy kis házat, ahol nyugalomra lelhet. Kereskedő szeretett volna lenni. Ellátogatott néhány előadásomra, és megtanult pár hatékony vizualizációs módszert. Aztán egyszer csak elmaradt. Néhány év múlva bukkant fel újra, meglátogatott. Kijelentette,

hogy többek között a vizualizációs gyakorlatoknak köszönhetően igen meggazdagodott. Két autója is volt, és Larnacában, a tengerparton épített magának egy házat. De ezzel még nem fogytak ki a vágyai. Harmincöt éves korában aztán meghalt. Karmikus okok miatt nem élhetett tovább. Egy napon aztán talákoztam vele odaát. Ott is borzasztó gazdagnak képzelte magát. Gondoltam, segítek neki legyőzni az illúzióját, ezért így szóltam hozzá:  Ide figyelj, Andrea, tudatában vagy a változásoknak? Észrevetted, hogy meghaltál?  Kicsoda? Méghogy én? Egyszerűen nem hitte el, hogy meghalt.  Csak átestem egy komolyabb betegségen,  magyarázta nekem. „Emlékszem, nem tudtam visszatartani a vizeletemet, és véres volt a székletem. Iszonyatos vastagbélgyulladásom volt!” (Valószínűleg tífusza volt,  magyarázta nekünk Daskalos,  akkoriban még nem sokat tudtak erről a betegségről.) „Borzasztó beteg voltam, Spyro, de mostanra teljesen rendbe jöttem,”  mesélte,  „mi több, kifejezetten remekül érzem magam. Azelőtt alig bírtam felkelni reggelente, most meg úgy ugróm ki az ágyból! Sőt, egy idő óta azt vettem észre magamon, mintha nemhogy öregednék, de még fiatalodom is.” (A túlvilágon ez természetes,  jegyezte meg Daskalos,  ha az ember úgy akarja, fiatalkori formáját öltheti magára.)  Mindig is fiatalosan néztél ki, Andrea,  mondtam neki.  Nem kell hízelegned, Spyro,  felelte,  inkább gyere velem a larnacai házamba.  Szóval azt képzeled, hogy a larnacai házadban vagy?  tettem fel neki a kérdést.  Hát hol a csudában máshol lennék, talán Londonban?  viccelődött velem.  Andrea, barátom, vedd észre, hogy halott vagy! A világ, amiben élsz, ugyanaz, mint amire valaha vágytál. Mindent a képzeleteddel építettél magad köré. A földi tapasztalataidat hoztad át a túlvilágra.  Spyro, most ugye csak ugratsz? Képtelen vagyok felfogni, amit mondasz, szétmegy tőle a fejem!  Dehogy megy szét! Csak szeretnélek rávezetni arra, hogy felesleges aggódnod a tulajdonod, a vagyonod, a házaid miatt. Mindig elégedetlenkedtél, egész életedben, bármid is volt, mindig többet akartál. Kielégíthetetlen volt az étvégyad, Andrea. Most látszólag csodaszép világban élsz  egyesek talán paradicsominak is neveznék.

 Menyországok és poklok

49

De valójában egyfajta pokolban sínylődsz, barátom, amit te teremtettél saját magadnak Hadd kérdezzek tőled valamit! Eszel mostanában?  Nem, egy ideje egyáltalán nem vagyok éhes. (Azaz maga is kezdte észrevenni, hogy életben maradásához nincs szüksége arra, hogy táplálékot vegyen magához.) „Azelőtt azt ettem, amit csak akartam. És most tudod, mi történik, Spyro? Csoda, én mondom, csoda! Bármi, amit megkívánok, készen ott terem a konyhaasztalon. Ki sütfőz rám?”  Te magad, barátom. Beteljesülnek a kívánságaid. Annyi mindent tanultál tőlem életedben, hogyhogy nem veszed észre, hogy vágyaid és gondolataid itt automatikusan materializálódnak? Halálodat megelőzően, a földön, ha valamit elterveztél szellemi szinten, utána munkához kellett látnod, alapot ásnod, fát vágnod, követ faragnod az építkezéshez. De itt, ahol most élsz, az anyagot  mert bizony ez is anyag!  a gondolataiddal formálod.  Azt akarod mondani, hogy ez az egész itt nem is valóságos?  kérdezte erre. Jaj, látom, nem érted! Miért képzeled, hogy csak az lehet valóságos, ami elkorhadhat, vagy ami pillanatok alatt romba dőlhet egy földrengéstől? Azt miért nem tekinted valóságosnak, ami elpusztíthatatlan? Pedig ezek a dolgok, amiket a tudatoddal teremtesz, sokkal tartósabbak; egészen addig fennmaradnak, amíg csak akarod. Ha pedig már nem vágysz rájuk többé, elmaradnak mellőled, és mások veszik majd birtokukba őket.  Nem, ezt képtelen vagyok felfogni. Szétmegy a fejem, ne is folytasd, barátom!  Dehogy megy szét a fejed!  feleltem neki. „Az a te bajod, hogy nem elég erős benned a megértés vágya. Annyi sok házad van itt. Megálmodtad, és ezzel megteremtetted őket. Most aztán kedvedre kocsikázhatsz egyiktől a másikig, csodálhatod őket. Ilyenek voltak a tapasztalataid, ilyenek lettek hát az alkotásaid. És tudod, miért? Mert amíg a földön éltél, se tolvaj, se becstelen ember nem voltál. Alapjában véve átlagos életet éltél, és a tudatoddal mindazt megteremtetted magadnak, amire csak vágytál. Eddig rendben is van a dolog. De meddig akarod még magad ebbe az illúzióba ringatni?  Tényleg az őrületbe kergetsz, Spyro! Nézd! Hogy mondhatsz olyat, hogy itt minden az én teremtményem? A múltkor például olyan óriási felhőszakadás volt, hogy életemben nem láttam még akkora zuhárét!

- Drága barátom, azt a felhőszakadást is te idézted elő a gondolataiddal. Az asztrális világban, ahol most élsz, egyébként nem létezik eső. Te hoztad létre azt saját szubjektív asztrális burkodon belül, amit éppen olyanra formáltál, amilyennek életed során megismerted a világot. Jelenlegi állapotodban csak az létezik, amit gondolataiddal és vágyaiddal megteremtesz magadnak.  Olyan zavaros ez az egész, amiről beszélsz: evilág, túlvilág... csak nem azt akarod mondani, hogy halottak vagyunk?  Nem, csak te vagy halott. Én még mindig élek, de képes vagyok bármikor idelátogatni. Te ide kerültél, és itt is maradsz, én viszont visszamegyek  tudod, még sok munkám van a földön. Nem vagy elégedett itteni életeddel?  kérdeztem tőle.  Dehogynem, nagyon is!  De Andrea, miért nem próbálod meg végre összeszedni a figyelmedet, és megérteni azokat a törvényeket, amelyek itt, a túlvilágon működnek?  Spyro, ne csináld már!  felelte, és felkapott egy marék földet. „Csak nem azt akarod bemesélni nekem, hogy ez nem föld? Márpedig ez az, akármit is szónokolsz itt nekem! Nyugodtan nézd csak meg!”  Nos, foglalta össze a történetet Daskalos,  mit is mondhattam volna neki ezek után? Nem maradt elég ideig az Igazság Keresőinek körében ahhoz, hogy jobban megértse a szellemi világ törvényeit. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy minden a Tudat, különböző rezgésszinteken, és hogy a négy elem minden dimenzióban megtalálható. De hiába, nem értette, amit mondok. Az Igazság Keresőinek, akik valamivel jobban belemélyedtek a tanításokba, az a nagy előnyük, hogy tudatában vannak, mi történik velük, amikor átkerülnek a túlvilágra. A földön megszerzett tudás nem vész el. Az Igazság Keresője kifejezetten előnyben van az átlagemberhez képest, egyrészt mert már a földön is sokkal tudatosabb életet él, másrészt pedig mert tudását a magasabb világokba is magával viszi. „»Tudod,«  mondta nekem Andreas,”  emlékezett vissza párbeszédükre Daskalos,  „»minden szomszédom görögül beszél. Y ran itt néhány angol anyanyelvű is, de az angolom nem a legjobb, úgyhogy velük nem igen beszélek. Rég elfelejtettem már, amit valamikor az iskolában tanultam.«” „Bármit is tanuljon meg az ember a földi síkon, azt magával viszi a halál után. így van ez a nyelvekkel is  azokat a szellemi világokban

 Menyországok és poklok

 51

is használhatja az ember. Tegyük fel, hogy a földön valaki képtelen volt elsajátítani egy idegen nyelvet, de a magasabb dimenziókban megtanulja azt. Akkor a szellemi síkon az ember képes lesz felfogni mások gondolatait nyelvi közvetítés nélkül is. Egyébként viszont kénytelen a földi módszerekhez hasonlóan nyelvet tanulni, ha kommunikálni szeretne más nemzetiségűekkel. Megjegyzem, mindez nem csak a nyelvekre igaz: az ember a túlvilágon bármit megtanulhat, amit a földön is lehetőség van megtanulni. Mondjuk, valaki mindig is arra vágyott, hogy megtanuljon zongorázni, de a körülmények úgy alakultak, hogy erre életében, a durva anyagi síkon nem volt lehetősége. Nos, ugyanúgy, ahogy itt megtanulhatott volna zongorázni, úgy odaát is megtanulhat. Amikor aztán elérkezik új tes let öltésének az ideje, új életébe magával hozza majd a tudást és a tehetséget, amire az asztrálismentális világokban szert tett.”  Mikor következik el az ideje az ember inkarnációjának?  kérdezte Stephanos.  Nincs két ember, akik azonos körülmények között inkarnálód ásának. Minden esetben a karma nagy mesterei azok, akik eldöntik, mikor áll készen valaki a testet öltésre. Az igazat megvallva, e téren még én sem látok teljesen tisztán. Rengeteget tudok ugyan saját tapasztalataim és kutatásaim alapján, de még így sem merném azt állítani, hogy tudom, hogyan működik a dolog.  Vajon a földi élethez hasonlóan a szellemvilágban élőknek is többékevésbé meghatározható az élettartamuk, mielőtt az újra tes tet öltés érdekében elhagynák a magasabb dimenziókat?  érdeklődőtt Stephanos.  Nem, ez teljesen egyéni,  felelte Daskalos. [Kostas egy korábbi beszélgetésünk alkalmával már elmondta nekem, hogy az asztrális világban töltött idő hossza függ az illető asztráltestének rezgésétől. Minél nagyobb valaki lelkében a kavarodás, minél több kegyetlen seget hoz magával az életéből, annál hosszabb időre van szüksége ahhoz, hogy lecsillapodjon, és felkészüljön új inkarnációjára.] Daskalos így folytatta:  Még most is próbálok segíteni Andreas on, hátha megérti a helyzetét, és így magasabbra emelkedhet, ahol több fényességet tapasztalhat meg. Ilátha egyszer a magasztosabb eszmei dolgokat is értékelni fogja a háza és a vagyona mellett! Minél magasabbra emelkedik az ember a szellemi világban, annál sza badabbá válik az anyagi tulajdontárgyaktól, azoktól a láncoktól, ame lyek fogva tartják. A túlvilágon amúgy sincs szükség lakóházra, hogy

az védje meg az embert az elemektől. Értitek? Ezt is saját tapasztalatból mondom. Életem során eljutottam arra a szintre, ahol már nem korlátoznak az anyagi világ tormái és képzetei. Éntudatomat nem azonosítom testi mivoltommal vagy személyiségjegyeimmel. Persze elég nehéz dolog erről beszélnem, mert az efféle élményeim az alsó mentális szférán is túlról származnak. Talán úgy fogalmazhatnék, hogy az embernek el kell érnie azt az állapotot, amikor eggyé tud válni a Természettel. Amikor képes a tenger sósságává átalakulni például. Vane ebben valami emberi, kérdezhetitek. Mi köze mindennek az éntudathoz? Nagyon is sok köze van! Talán túl merészen hangozhat, amit mondok, de az emberek kis istenekké válhatnak. Márpedig ahogy Isten benne érez minden teremtményében, úgy az ember is, mint kis isten, a maga mikrokozmoszában, Istenhez hasonlóan érezheti magát. Az ember virággá változhat, maga lehet a virág szépsége. Vagy egybeolvadhat egy számára kedves személlyel. Mindezekről az átalakulási lehetőségekről az alacsonyabb világokban is van fogalmunk, valamit jelentenek a számunkra, de vajon meg tudjuke ténylegesen valósítani, át tudjuke ültetni a gyakorlatba?  Ezt az egységélményt, amiről beszélsz, már én is megtapasztaltam,  szólalt meg Stephanos. „Igaz, csak pillanatnyi élmény volt, és akaratlanul történt meg velem, anélkül, hogy tudatosan erre törekedtem volna. Mintha az Isteni Kegyelem ajándéka lenne ez az állapot, ahová csak úgy felszárnyal az ember anélkül, hogy pontosan tudná, hogyan is történt vele a dolog.”  Nos, ha már itt tartunk: pillanatokra és tudattalanul mindenki élt már át hasonlót. Hiszen az embert aligha foglalkoztatja önmaga, amikor szerelmes és minden gondolata csak kedvese körül kering, ugye? Ilyenkor egy kicsit azzá a másik személlyé válik. Ez az egységnek a tudatalatti formája. De vajon ki teszi ezt lehetővé? Maga Isten, a Szeretet! A szeretetnek ez a vonása Istentől ered, már amennyire azt mi emberek  az elkülönültség világainak kor látai közt  képesek vagyunk egyáltalán felfogni. Sőt, még ennél is tovább megyek, és azt mondom, hogy tulajdonképpen egész anyagba zárt életünk nem más, mint egyfajta összehangolódás környezetünk tárgyaival.  Azt hiszem, értem, mire célzol,  mondta Stephanos,  de amikor létrejön bennem ez az összhang, amikor egységbe kerülök valamivel, mindez véletlenül történik. Arról fogalmam sincs, hogyan valósíthatnám meg ezt az állapotot tudatosan.

 Menyországok és poklok  Csakis a kitartó gyakorlás révén. Próbálkozni kell,  vágta rá Daskalos. Jó, de amikor próbálkozom, mintha valami mesterséges állapot idéződne elő, amit én magam nem tudok megismételni.  Nem. De ez a mesterséges állapot fog hozzásegíteni ahhoz, hogy beléphess a valódi egységbe. Gyakorolni kell, míg mesterévé válsz a teremtő képalkotásnak. Érted? Amikor azt a feladatot adom nektek, hogy próbáljatok tudatosan képeket alkotni, akkor tulajdonképpen arra szeretnélek rávezetni titeket, hogy részlegesen vállatok eggyé magával az imaginatív képpel. Az efféle gyakorlatok aztán idővel oda vezetnek majd, hogy az ember nem ragaszkodik többé saját képzeteihez, és maga válik a szeretetté. Ez azt jelenti, hogy képes lesz valakit akkor is szeretni, ha személyesen nem is ismeri az illetőt. Azt jelenti, hogy úgy tud majd egy vadidegenre nézni, mint aki ebben az életben egy adott néven inkarnálódott annak érdekében, hogy bizonyos tapasztalatokra szert tegyen, de az tán még számtalan új meg új testet öltés vár rá más formában, más néven, míg végül el nem éri a felszabadulást.  Daskale, amikor az emberek balesetben halnak meg, marad nake emlékeik arról, hogy mi történt velük a fizikai síkon?  terel tem vissza kérdésemmel a szót az asztrális dimenziókra. A legtöbben semmire sem fognak emlékezni. Az, hogy marade bármiféle emlékük, az a karmájuktól függ.  Jó, tegyük fel, hogy most meghalok,  mondtam. „Vajon jelente bármit is, hogy oly hosszú ideig hallgattam a tanításaidat? Tudatában leszeke a túlvilágon annak, hogy mi is történik velem? Képes leszeke megkülönböztetni egymástól a magasabb világok egyes szintjeit? Először is, az ember nem hal meg. Hányszor kell még tisztáznunk ezt a dolgot?  Daskalos szelíd hangú feddése elárulta, hogy Kivetésem igazából szórakoztatja őt. „De ha az a kívánságod, akkor teljesen tudatos lehetsz.” Azzal belefogott, hogy még egyszer elmagyarázza, hogy az Igazság Keresőjének éppen az a jutalma, hogy fejleszti tudatosságát, és amit földi életében elér, azt a magasabb világokba is magával viszi és birtokolja majd következő testet öltésekor is. Amit az ember egyszer a tudatába vésett, az attól fogva kitöröl hetedenül megmarad  hangsúlyozta sokadszor Daskalos. Majd egy újabb élményét idézte fel egy régi jó ismerősével kapcsolatban, aki egy önmaga által teremtett pokolba zártan éldegélt.

- Az illető már hosszúhosszú évek óta kínozza magát egy kérdéssel: „Miért? Miért mondott nekem ilyet?” „Az ég szerelmére, felejtsd már el azt a nőt!”  kérleltem ezerszer is, mindhiába. „Könyvtáros volt, és folyamatosan elégedetlen az életével. Fiatalkoromban gyakran jártam abba a könyvtárba, összebarátkoztunk. Emlékszem, hányszor kellett győzködnöm őt arról, hogy nem miatta járok oly gyakran a könyvtárba, hanem hogy tanuljak. Akkoriban oda voltam a modern görög költészetért, akárcsak ő. Ezért is nem hagyott békén egy percre sem. Egyszer aztán eljegyzett egy lányt. De szó szerint a fellegekben járt a költészettől  mint holmi nemesi kiváltság, úgy szavalta a verseket. A menyasszonya végül megunta, hogy éjjelnappal a verseket hallgassa, amik egyáltalán nem érdekelték őt, és egy szép napon kifakadt. Könyvtáros ismerősöm éppen holmi érzelmektől csöpögő sorokat idézett fennhangon, amikor a lány unottan a lábujjait kezdte piszkálni. »Idehall gass,«  mondta,  »ha így folytatod, és hátralevő életemben ez vár rám melletted, akkor inkább most azonnal felbontom az eljegyzésünket! Nekem olyan férfira van szükségem, aki két lábbal a földön áll, nem pedig egy magadfajta őrült álmodozóra!« A barátom tel jesen kikészült a hallottaktól, különösen attól, hogy a menyasszonya őrült álmodozónak nevezte őt. Úgy döntött, hogy véget vet az életének. Felmászott a könyvtár épületének a tetejére, és levetette magát a mélybe.” „Évekig küszködtem azzal, hogy megértessem vele, hogy meghalt és már nem a durva anyagi világban él, hogy az a lány, akibe még mindig szerelmes, a földön azóta öreg nagymama lett. »Rég nem az már, akiről te fantáziálsz, a te kis bogarad, a te istennőd.« »De miért hívott engem őrült álmodozónak?«  ismételgette folyton. »Magyarázattal tartozik nekem, és bocsánatot kell kérnie tő lem!« »Az istenért, nyugodj meg!«  kérleltem, és újra meg újra elmondtam neki, hogy mit is tett magával, hogy öngyilkosságot követett el. »Igen,«  ismerte el,  »tényleg lezuhantam. De semmi bajom nem történt. Alig ütöttem meg magam és nagyon gyorsan rendbe jöttem.« »Szóval meggyógyultál. És azóta mit csinálsz?«  érdeklődtem. »Most? Hát, mostanában pihengetek. Megérdemlem^ Látjátok, alapvetően egy lusta típus  könyvtárosnak is azért ment, hogy ne kelljen megszakadnia a sok munkától,”  jegyezte meg szarkasztikus humorral Daskalos. [Azidőtájt tényleg meglehetősen kevesen látogatták a könyvtárakat.]

 Menyországok és poklok

55

- Azóta is a könyveit bújja, amiket mindenhová magával cipel, és közben folyton azt kérdezgeti: „Miért?” Egyszer a következővel próbálkoztam: „Gyere csak, hadd mutassak neked valamit! Menjünk keresztül azon a falon ott, hátha ez ráébreszt arra, hogy már nem a durva anyagi világban élsz, hanem abban, amit az emberek alvilágnak is neveznek.” „Nem csoda, hogy mágusnak tartanak téged, Das kale,”  felelte erre,  „biztosan meghipnotizáltál engem, ezért látom másnak a dolgokat.” „Ember, vedd már észre, hogy átköltöztél egy másik világba!” (Szándékosan nem úgy fejeztem ki magam előtte, hogy meghalt.) „Már nem a durva anyagi világban élsz!” „Hogy mondhatsz ilyet, Daskale? Hiszen itt vagyok, élek és virulok,”  erősködött. „Igen, élsz és virulsz, de nem úgy, ahogyan korábban éltél.” „Hogyhogy? Talán nem az vagyok, aki voltam?” (És megmondta a nevét.) „Persze, hogy az vagy, de csak azért, mert még mindig nem sikerült megszabadulnod illúzióid világától, fogva tarainak saját magadról alkotott elképzeléseid. De gyere csak, menjünk át azon a falon!” Átsegítetem őt anélkül, hogy kinyitottam volna az ajtót. „Legalább próbáld megérteni, hogy egy ideje más anyagi viszonyok között élsz! Olyan ritka a tested, hogy át tudsz hatolni a falakon és a tárgyakon. A mozgásod sem olyan, mint a földön volt, nem kell két lábon lépegetted. Itt, a túlvilágon nem úgy működik a gravitáció törvénye, ahogyan azt korábban ismerted. Itt mások a törvények. Miért nem ülsz neki, és kezded el tanulmányozni ennek a világnak a szabályszerűségeit, mint ahogy annak idején a földi világ törvényeit is megtanultad? Mi értelme, hogy bezárd magad il luzióid gubójába?” De ő a füle botját sem mozdította, csak hebegett tovább: „De miért hívott őrült álmodozónak? Miért? Pedig hogy szerettem őt, imádtam! Bocsánatot kell kérnie tőlem!” „Megragadt ezen a szinten. A mai napig is ezen a »miért«en rágódik. Ez az ő pokla, az ő büntetése. Próbáltam engedélyt kérni a mestereimtől, hogy megteremthessem volt menyasszonya elemen tálját. Felidézhettem volna a képét barátom tudatalattijából abban a formában, ahogyan valamikor ismerte őt, és oda állíthattam volna elébe. Könnyen megtehettem volna. De Yohannan nem adott rá engedélyt nekem. Azt mondta, tisztességtelen csalás lenne ilyet művelni vele. »De akkor hogyan fog valaha is megszabadulni a tévkép zeteitől?«  kérdeztem tőle. Hiszen az elementál megtehette volna, hogy bocsánatot kér: beismerte volna, hogy hibázott, és bocsána tért könyörgött volna, pontosan úgy, ahogy azt a barátom elvárta

a kedvesétől.” Daskalos eljátszotta a képzeletbeli párbeszédet könyvtáros és menyasszonyának elementálja között, és jót mulatott a hangutánzással. „Yohannan atya egyértelműen megtiltotta nekem, hogy véghez vigyem a tervemet. Látjátok, még nekem is vannak korlátaim. Nem tehetünk meg bármit a kedvünk szerint, amit pedig jónak tartanánk! Éppen ezért én mindig tartom magam mestereim utasításához. Nélkülük rengeteg baklövést követtem volna már el életemben. Ezúttal is, ha csak a saját eszemre hallgattam volna, minden gond nélkül megteremtettem volna az elementált, abban a szent meggyőződésben, hogy ezzel a trükkel átsegíthettem volna barátomat a rögeszméjén, és így magasabbra léphetett volna. De még egy láthatatlan segítőnek is be kell tartania bizonyos korlátokat, törvényeket, amiket egyszerűen nem szeghet meg. Erre mindig oda kell figyelni!” „Még fiatal voltam, amikor könyvtáros ismerősöm öngyilkos lett. Azóta hetven éves is elmúltam már, de ő még mindig azzal a »mi ért«tel küszködik kényszeresen. Földi években mérve még akár további nyolcvanszáz évet is eltölthet ebben az állapotban, ki tudja?!”  Beszélhetünk még egyáltalán időről azon a síkon?  kérdeztem. „És ha igen, vajon mérhetőe földi években?”  Nagyon jó a kérdés! Az adott körülmények között természetesen a tér és az idő elveszíti földi jelentését. Ha megkérdeznéd a barátomat, hogy hol is van, valószínűleg azt felelné, hogy a szobá jában, vagy amilyen helyszínt éppen maga elé vetített földi emlékképei közül.  Gondolom, ugyanez a helyzet az idő fogalmával is. Azaz ha valami odaát látszólag egy évig tart, közben földi viszonyok közt akár száz év is eltelhet,  okoskodtam.  Pontosan ez a helyzet. Észrevettem például, hogy azt az előadást, aminek a megtartása a földön háromnégy órát vesz igénybe, szellemi síkon három perc alatt megtarthatnám. A különbség az idő múlásának sebességében van. De mondok egy másik szemléletes példát! Mit gondoltok, mi a tér? Nos, ismeritek ennek a szobának a méreteit, amelyben éppen vagyunk, és azt hívjátok térnek, amit a négy fal körülhatárol. De mire egyet is pislantanátok a szemetekkel, már több ezer kilométeres távolba kerültünk attól a bizonyos tértől, hiszen a Föld folyamatosan mozog az űrben. Sőt, a Nappal együtt egész naprendszerünk együtt száguld a galaxisban, ami pedig a végtelen világűrben halad iszonyatos sebességgel. Akkor most

 Menyországok és poklok mit is jelent ennek a szobának a „tere”? láthatjátok, hogy végső soron a tér mint olyan csak ideaként létezik az emberek tudatában. Márpedig amíg az ember falakban gondolkodik, addig mindig is meg fog maradni korlátolt elképzeléseinél. Pedig igazság szerint a tér nem több puszta fogalomnál, egy viszonylagos valóság. Daskalos eszmefuttatása térről és időről eszembe juttatott valamit. A 18. századi német filozófus, Immanuel Kant volt az első a nyugati gondolkodás történetében, aki felvetette azt a nézetet, mi szerint az idő és a tér csak a tudatban létezik, nem „odakint”, az „objektív” világban. Ezzel az elméletével forradalmasította a filozófiát. Daskalosról ugyanakkor nem feltételeztem, hogy valaha is hallott vagy olvasott volna Kantról. Amiről ő beszélt, azt saját maga megtapasztalta, megfigyelte abban a mágikus kozmoszban, ahová tudatát képes volt kiterjeszteni. Előfordulhat,  folytatta Daskalos,  hogy valaki évekig szenved ezekben a pokoli szférákban, de ha megkérdeznénk őket, hogy mióta vannak ott, azt felelnék: „Csak tegnap óta”, vagy „Ma érkez tünk ide”. Egyszerűen nincsenek abban az állapotban, hogy érzékelni tudnák az idő múlását. Ha nem így lenne, valószínűleg sokkal nehezebben viselnék el a helyzetüket. Tényleg pokoli lenne számukra!  jegyeztem meg. Én is így gondolom,  helyeselt Daskalos. Felteszem, ez is az Isteni Kegyelem egyfajta megnyilvánulása. Pontosan! Sokakkal találkoztam már odaát, akik úgy utaltak va lamire, mintha az „tegnap” történt volna, pedig a durva anyagi sí kon hatvan év is eltelt közben,  emlékezett Daskalos, majd pár má sodpercre elhallgatott, hogy aztán megint csak egy új történetbe kezdjen az asztrális világ egy másik lakójáról. Igen jó szellemi képességekkel rendelkező, intelligens ember volt, aki rendszeresen tett látogatást az alacsonyabb asztrális síkokon. Amikor ennek a szokásának az okáról kérdeztem, azt felelte, hogy valami olyasmit valósít meg ezzel, amit földi élete során nem tudott. Villámcsapás módjára belehasít az asztrális térbe, s máris egy lassan hömpölygő folyó partján találja magát, a víz tükrén csodála is vízililiomok ringatóznak  egyszóval olyan körülmények közé kerül, amiket saját maga teremtett meg a barátaival, méghozzá a gondolataik segítségével, mintegy pálmafás hawaii sziget éjszakai hangulatát idézve fel. Egyszer vele tartottam, és megnéztem ezt a t.ájat. „Ugye milyen szép itt? Minden olyan békés és nyugodt!”  II

mondta nekem, és invitált, hogy üljünk le beszélgetni. „Beszélgetni? Miről?” „Hát erről a szépségről, ami itt körbevesz minket! Te nem hallod a zenét?”  kérdezett vissza. [Persze a zene csak az ő gondolatában létezett, ő komponálta. Nem mintha egyébként ne létezne a zene  az ember azt hallja, amilyen rezgésekre ráhangolódik.] „Szeretnék választ kapni tőled egy kérdésemre,”  mondta. „Mi van akkor, ha az ember mély, álomtalan alvásba zuhan?” [Látjátok, aszt rálsíkon ugyanazok a jelenségek léteznek, mint a földi világban.] „Életem során egy nagyon fárasztó és fájdalmas élményen mentem keresztül. Máig is emlékszem rá  csak fájdalomérzet nélkül. Nem túl élénk a kép, ami megmaradt róla, de amikor felmerül a tudatomban, mindig nagyon elálmosodom.” [Daskalos magyarázata szerint az Isteni Kegyelem lépett közbe ily módon.] „Mintha a felejtés birodalmába lépnék olyankor. Először meg is ijedtem ettől.” „Mi volt benne ijesztő?”  kérdeztem tőle. „Hiszen a földön minden éjjel megtörtént veled ugyanez?! Elaludtál, és mély, álomtalan alvásba zuhantál  a felejtés birodalmába. Reggel aztán, amikor felébredtél, mégis ugyanaz a személy voltál, aki előző este elaludt, ugyebár? Mint éntudattal rendelkező lény, az ember belép ugyan a nemlét rendkívüli állapotába, de valójában mégsem vész el benne.” „Ebben igazad van, de engem valami más foglalkoztat.” „Micsoda?” „Tegyük fel,”  mondta,  „hogy belépek a nemlétnek ebbe a különleges állapotába, mondjuk tíz percre, vagy egy órára, vagy akár ezer évre, aztán egyszer csak felébredek. Mi a különbség? Honnan tudhatom, mennyi időt töltöttem mély alvásban?” „Örülök, hogy mindez felmerült benned!”  lelkesedtem. „Igen, tegyük fel, hogy megtörténik valami ilyesmi, hogy pár száz évre mély alvásba zuhansz, aztán hirtelen felébredsz a nemlétből. Valójában az évszázadok jelentésébe hatolsz bele olyankor, de mindvégig az Örök Jelen pillanatában maradsz. És felébredni is az Örök Jelenben fogsz. Csak a tudatod az, ami a Mostot évszázadokként éli meg.” Nem állhattam meg, hogy újra Daskalos szavába ne vágjak:  Az, hogy az ember nincs igazán tudatában az időnek, talán a karma és az Isteni Kegyelem együttes működésének tudható be. A földön folyamatosan zajlik a fejlődés, és amikor egy léleknek vissza kell térnie a durva anyagi világba, akkor ott mindig a legmegfelelőbb tapasztalatokat szerezheti.  Pontosan. Ettől az illetőtől is a következőt kérdeztem: ,Aliért akarod érezni ezt a rendkívüli felejtést, ezt a tehetedenségi állapotot?”

 Menyországok és poklok

59

„Egy pillanat,”  vágott vissza,  „ki beszélt itt tehetetlenségről?” Végre sikerült hát bogarat ültetnem a fülébe, gondoltam, és újabb kérdést szegeztem neki: „Ha már úgyis olyan sok tudást halmoztál fel itt, és nyugodtan közlekedsz az asztrális világnak ezekben az alacsony régióiban, akkor miért nem csatlakozol hozzánk, láthatatlan segítőkhöz, hogy te is szolgálatára lehess a rászorulóknak? Ahelyett, hogy a vízililiomokat csodálnád a kéklő holdfényben, talán segíthetnél is a környezetedben élőkön?! Olyan érzésem volt, mintha az illető kétháromszáz évvel korábban élt volna, a beszédmodora legalábbis erre engedett következtetni.”  Görög volt?  kérdeztem.  Nem, más nemzetiséghez tartozott,  felelte Daskalos. „És tud játok, mi volt a baj vele? Felettébb értelmes volt ugyan, de mások szeretetére teljesen képtelen. Csak önmaga foglalkoztatta, ez pedig az egyik legnagyobb visszahúzó erő! Semmiféle vágyat vagy késztetést nem érzett arra, hogy csadakozzon a láthatadan segítők soraihoz és mások szolgálatára legyen. Pedig azt gondolom, még mindig ezerszer jobb helytelenül szeretni, mint egyáltalán nem szeretni! Akkor már sokkal jobbnak tartom az önző, agresszív módon megnyilvánuló szeretetet, mint a teljes közönyt! Egoista szeretete miatt érzett fájdalma persze idővel majd őt is felébreszti, meglátjátok! Ha például egy apa azért dühös a fiára, mert szereti őt, és így fakad ki: „Az a hálátlan semmirekellő, felneveltem, kitaníttattam, és most tessék, magamra hagy!”  nos, ez a fajta, szomorúsággal és keserűséggel teli szeretetmegnyilvánulás még mindig ezerszer értékesebb, mint a szeretet abszolút hiánya. Hiszen a szenvedélyes érzelmi kitörésben eleve benne rejlik az az önbüntetés, ami aztán fejlesztő leg hat az azt megélőre. Értitek, mit szeretnék mondani? Ekkor halk kopogtatás szakította félbe beszélgetésünket. Látogatók érkeztek Daskaloshoz, hogy a tanácsát kérjék, úgyhogy elnapoltuk a téma befejezését. Két nappal később Limassolban találkoztam Kostasszal, és megemlítettem neki, miről folyt a szó köztünk Daskalosszal a legutóbb. Szombat volt, kora reggel, és Kostas úgy döntött, szabadságot vesz ki aznapra, és eljön velem, hogy együtt töltsünk pár órát a fama gustai Tengerészeti Klubban. Leültünk az eukaliptuszfák árnyékába, rendeltünk egy korsó sört, és míg iszogattunk, elnézegettük a fürdőzőket és a vitorlázókat. Egyszer csak Kostas mesélni kezdte egyik legfrisebb asztrális élményét.

Több láthatatlan segítőtársammal együtt utaztunk a statikus időben; a tenger felett lebegtünk, amikor észrevettünk egy kis parti városkát az egyik igen alacsony rezgésszintű asztrális régióban  mondhatnánk asztrálpokolban.  Ezt hogy érted? Egy földi síkon is létező város asztrális másáról beszélsz?  kérdeztem.  Hadd folytassam a történetet, ki fog derülni belőle! Leszálltunk, és nekieredtünk a keskeny utcácskákon, a fehérre meszelt falú házak között. Hirtelen egy idős asszonyra lettünk figyelmesek, aki a háza előtti padon üldögélt. Meglepődött, amikor észrevett minket. Kíváncsi lehetett ránk, mert beinvitált minket a házba. Alig léptük át a küszöböt, panaszkodni kezdett a fiára, akinek szerinte elment az esze  fájdalmában becsavarodott. Könyörögve kért minket, hogy próbáljunk meg segíteni rajta. Beszólította a fiút, és bemutatta nekünk. Kostas Papadakisnak hívták, elmondása szerint negyvenöt éves angoltanár volt, aki reménytelenül beleszeretett egyik tanítványába, egy huszonhárom éves lányba. Teljesen kétségbe ejtette ugyanakkor, hogy a lány egy másik tanítványáért epekedik, egy korban hozzá illő fiú után. „A minap”  mesélte,  „borzasztó motorbalesetet szenvedtem. Kórházba vittek, iszonyú fájdalmaim voltak. Minden por cikám eltörött. Nem is értem, hogy épültem fel ilyen hihetetlenül gyorsan, és hogy kerültem ide,”  mutatott maga köré. Akkor valamelyikünk megkérdezte tőle,  folytatta Kostas,  hogy mit is mondott, hány éves? „Negyvenöt,”  felelte a fickó. „De hisz alig nézel ki huszonévesnek!” „Na, ne vicceljetek velem! Mondom, hogy negyvenöt éves vagyok, hogy is lehetnék már huszonéves?” „Pedig úgy nézel ki! Biztos vagy benne, hogy nem haltál bele abba a motorbalesetbe?” „Miről beszéltek?”  tiltakozott. „Már hogy haltam volna meg, amikor itt beszélgetek veletek?” Azzal belekezdett, hogy előadja nekünk, mik is zavarják őt tulajdonképpen. „Látjátok, itt vagyok az én kis thesszaloniki házamban. Pár évvel ezelőtt kaptam a hírt, hogy az anyám  aki egyébként Olaszországban, Nápolyban lakott  meghalt. Nem értem, miért hazudták ezt nekem. Azt meg pláne fel nem foghatom, hogy termett egyszer csak itt az anyám Thesszalonikiben?” „Hadd kérdezzek tőled valamit,”  fordultam oda hozzá. „Mit gondolsz, milyen évet írunk most?” „Ez valami vicc? Azt gondolod talán, hogy nem vagyok normális?”  felelte ingerülten. „Hát tessék, 1923ban járunk.” Azzal hozzátette, hogy ezt egyáltalán nem volt nehéz kiszámolni, mert emlékszik, hogy a balesete

 Menyországok és poklok óta még csak két nap telt el. „Barátom, nem akarlak elkeseríteni,”  teleltem erre,  „de hadd világosítsalak tel a mai dátumról: 1986ot írunk.” „Na persze,”  ordított fel, és egy cifrát káromkodott hozzá olaszul, amit azóta szerencsére már elfelejtettem. Később megkérdezte, miért vagyunk mindannyian tehér ruhában. „Csak nem egy másik bolygóról jöttetek ide?” „Nem, barátom,”  feleltem neki,  „te vagy az, aki meghaltál, és most az asztrális világban élsz. Ezért is találkoztál elhunyt édesanyáddal. Pillanatnyilag az 1920as évek Thesszalonikijébe képzeled magad, ahogy akkoriban ismerted a várost, pedig azóta rengeteg idő eltelt. Jelenleg 1986ot írunk. Ha még ma is élnél, már százkilenc esztendős is elmúltál volna, vagy ami még valószínűbb, azóta természetes halált haltál volna. A tanítványod pedig, akibe valamikor szerelmes voltál, ma  ha jól számolom  nyolcvankilenc éves, már ha még él egyáltalán.”  Látod,  mondta Kostas, ahogy kiittam utolsó korty sörömet,  a fickó olyat is mondott, hogy szeretne bosszút állni azon a tanítványán, aki elszerette tőle a lányt. 1923tól 1986ig csak két napot aludt, és még mindig abba az illúzióba ringatta magát, hogy a földön él, és bosszút állhat az illetőn. Fogadkozott is, hogy felkeresi őt.  És ti képesek voltatok őt az 1920as évek Thesszalonikijében hagyni?  kérdeztem csodálkozva.  Igen, azóta is ott éldegél. Behatoltunk tudati rezgéseinek világába, saját képzeletébe, abba a környezetbe, amit maga teremtett magának.  És vajon ezt a környezetet a ti előnyösebb nézőpontotokból láttátok, vagy az övéből?  Természetesen az övéből. Hiszen eleve azzal a céllal hatolunk bele a tudatába, hogy segítsünk rajta, hogy kimozdítsuk őt asztrális poklából. Beléptünk hát az 1920as évek Thesszalonikijébe, abba a világba, ahol sajnálatos módon az ő tudata rögzült.  Ti magatok kezdeményeztétek ezt a látogatást, saját akaratotokból?  érdeklődtem.  Igen. Hiszen láthatatlan segítők lévén éppen mások szolgálata a célunk.  Képzelem, nem véletlen gondolt titeket szegény flótás földönkívülieknek!  kuncogtam.  Nos valóban, számára tényleg paranormális jelenségnek tűntünk. Mielőtt magára hagytuk volna, így búcsúztunk tőle: „Csak azért, hogy ráeszmélj végre, hogy nem a te világodból valók vagyunk, itt

és most a szemed láttára fogunk köddé válni!”  és valóban úgy is tettünk.  És ez meggyőzte őt?  Nem egészen. De a tudatában legalább felmerült néhány kérdés. Meg kell még látogatnunk őt néhányszor, mire komolyabb hatást érhetünk el nála.  És mi a helyzet az édesanyjával?  Rajta nem dolgoztunk. Nem is ugyanazon a rezgésszinten volt, mint a fia. Az igazat megvallva, a fickó nem is az anyjával, hanem az anyja elementáljával találkozott. Megkérdeztem Kostast, hogy a többi láthatatlan segítő is mind Daskalos belső tanítványi köréhez tartozotte, vagy másmás nemzetiségűek voltak. Azt válaszolta, hogy különböző országokból verbuválódtak. De rögtön hozzátette, hogy az asztrális régiókban nincsenek nyelvi vagy etnikai korlátok, lévén, hogy a kommunikáció közvedenül történik, tudattól tudatig. A magasabb világokban az emberek mind a maguk nyelvén szólalhatnak meg, és még ha ennek tudatában vannak akkor is megértik a másik beszédét, akár anélkül is, hogy ismernének egy adott nyelvet vagy sem. Kostas továbbá megemlítette még, hogy maga Daskalos is jelen volt a történtekkor, úgyhogy miután visszatértek a durva anyagi világba, ellenőrzésképpen meg is beszélte vele élményeit. Ez az élménybeszámoló hovatovább Kostas szokásává vált, ezzel is hitelesítve testen kívül, az asztrális dimenziókban szerzett tapasztalatainak objektív valódiságát.  Mennyi ideig tartott ez a látogatásotok?  kérdeztem tovább.  Nagyjából egy órát vett igénybe  földi idő szerint. De még így is nagyon fárasztó volt kivetíteni magam azokba a terekbe, miközben tudatosságomat félig a földi világban is fenntartottam.  Ez azt jelenti, hogy párhuzamosan, egy időben tapasztaltad az asztrális és a földi világ történéseit?  próbáltam tisztázni a dolgot.  Igen. Ez a legfárasztóbb módja a testen kívüliségnek. Mindamellett mégis így szoktuk kivetíteni magunkat a szellemi világokba. Kostas megjegyzései néhány mai antropológus felfedezését juttatták eszembe, akik a sámánizmus jelenségét, közelebbről magát a sámán révülését tanulmányozták. Elődeikkel ellentétben  akik a sámánok transzállapotát egyszerűen skizofréniának, vagy valamilyen más patológiás esetnek tartották  L. G. Peters és D. PriceWilliams antropológusok  állításukat meggyőző érvekkel alátámasztva  arról számoltak be, hogy a Sámán Tudatállapot egy egyedülálló valóság,

 Menyországok és poklok egy önmagában létező, semmilyen más tudatállapottal  hipnózissal, skizofréniával, közönséges transzállapottal, alvással  össze nem téveszthető dolog. Tudományos kutatásaik eredményei egyszerűen felülírták az addigi elképzeléseket. Bebizonyosodott, hogy a hiteles sámánok egy speciális transzállapot mesterei, akik akaratuk szerint lépnek eksztázisba. Ebben a különleges révületben a magasabb világokból érkező üzenetek közvetítőivé válnak, áthidalva a szakadékot a hétköznapi tudatállapot és a nem mindennapi valóságtudat között. Ebben az elkülönült állapotban  a kutatók szerint  a sámán, miközben a szellemek birodalmában jár, folyamatosan kommunikál földi hallgatóságával is, azaz egyszerre tudatos mindkét világban.  Transzba esve, amikor az ember teljesen kivonja a tudatát a fizikai testből, nem olyan fárasztó a dolog,  magyarázta Kostas a testen kívüliség egyéb formáit illetően. „Ilyenkor a test látszólag halottá válik. Ha orvosi kivizsgálásnak vernék alá, élettelennek nyilvánítanák az illetőt, mert még a szívverését sem biztos, hogy ki tudnák mutatni a sápadt és hullamerev testben. Különösen igaz ez akkor, ha az illető szelleme egészen messzire távolodik el a testétől. Minél messzebb kerül az éntudat a fizikai anyagtól, annál inkább lelassulnak az életfolyamatok  a pulzus, a szívverés, és így tovább. A vérkeringés például annyira leállhat, hogy a test szinte teljesen kihűl. Ugyanakkor mihelyst az éntudat visszatér a testbe,”  fűzte hozzá Kostas,  „az életfunkciók is azonnal visszaállnak normális állapotukba.” Párbeszédünket Kostas egyik ismerőse szakította félbe, egy tanítványa, aki miután észrevett minket, odatelepedett az asztalunkhoz. Kostas bemutatta nekem a hölgyet, és rendelt még egy kört a hűvös helyi sörből. Egy időre sokkal prózaibb mederbe terelődött a beszélgetésünk  Ciprus régóta fennálló problémái kerültek terítékre, már csak a hölgy férjének kényes politikai pozíciójából adódóan is. Amikor azonban kiderült, hogy ezt megelőzően miről társalogtunk, a nő témát váltott, és megkérte Kostast, hogy adjon magyarázatot valamire, ami egy hete, Kostas egyik előadása óta fogalmazódott meg benne kérdésként.  Mi történik az ember intelligenciájával a fizikai test halála után? Megmarad? Vagy kérdezhetném úgy is, hogy vajon aki most zseniális koponya, az földi életét bevégezve is zseni marad?  Mint azt már többször tisztáztuk,  felelte Kostas,  a jelen személyiség az éppen leélt élete során megszerzett intelligencia, tudás és tudatosságszinttel folytatja életét, mint jelen személyiség. János

 János marad, Mária pedig Mária. Amint azonban hozzászokik a magasabb dimenziók valóságához, a jelen személyiségnek lehetősége nyílik a fejlődésre, a tudásszerzésre a szellemi úton. A spirituális gazdagodás esélye minden emberi lénynek megadatik a túlvilágon is.  A fejlődés tempója és üteme ott is hasonló a háromdimenziós világban megszokott valósághoz?  kérdeztem.  Ha sikerül megfelelően szilárd alapokra szert tennie az embernek földi életében,  bökött Kostas a talajra a lábunk alatt,  akkor a magasabb világokban a szellemi fejlődés hatványozott mértékben, ugrásszerűen növekedhet.  Hogyan lehetséges ez?  töprengtem hangosan.  Ebben a dimenzióban sok kérdés marad megválaszolatlanul, egyszerűen mert itt az ember nem tapasztalhat meg bizonyos dolgokat. A durva anyag természeténél fogva egyfajta gátat szab a tudat fejlődésének. A szellemi világban ugyanakkor nincsenek korlátok. Ott abban a pillanatban, hogy az emberben felmerül egy kérdés és az Igazság Keresőjévé válik, máris abban a nagyszerű helyzetben találja magát, hogy megismerheti és felfedezheti magának, mi valóságos és mi nem az. Ebben a világban például rengeteg a kíváncsi ember, a legtöbben szeremének úgynevezett paranormális jelenségek szemtanúivá válni. Nos, a szellemi világokban senkinek sem kell majd arra várnia, hogy mások műveljenek csodákat a szemük láttára, hiszen bárki maga is képes lesz ilyeneket végrehajtani. Sokkal egyszerűbben meg fog tudni győződni az ember a szellemi tanítások igazságáról, mint itt, földi síkon.  Ezek szerint  vetettem fel,  a szellemi világokban sokkal köny nyebb az Igazság Keresőjévé válni.  Igen,  nevette el magát Kostas,  de ennek igen komoly előfeltétele van, mégpedig az, hogy az első lépéseket a durva anyagi síkon tegye meg az ember!  És gondolod, hogy azok a lépések, amiket eddig mi megtettünk, elégségesek lesznek majdani előmenetelünkhöz?  firtattam játékosan.  Elégségesek lesznek,  nyugtatott meg Kostas. „Minél előrébb halad valaki ebben a világban az Igazság Keresésének ösvényén, annál könnyebben és gyorsabban fog tudni fejlődni majdan a szellemi világokban.”

Harmadik fejezet

Illúziók A vasárnap délelőttöt feleségemmel, Emilyvel, és két gyermekünkkel, Constantinenal és Vasiával a Kourion Beachen töltöttük, egy mérföldnyi hosszan elnyúló, érintetlen tengerpartszakaszon, Limassoltól nyugatra. A közelben található brit kanonai bázisok körzetén belül lévén a területet elkerülte a sziget egyéb partszakaszaira jellemző fejlesztés. Az angolok egy esetleges nemzetközi terrortámadástól tartva megtiltották bármilyen betonozott út vagy állandó lakhatásra szolgáló ingatlan építését  érdekeltségeiknek hála, a part így megmaradt a kocogok, fürdőzők és napimádók érintetlen paradicsomának. A homokos föveny egy meredek hegy lábánál terül el, melynek tetejét a hajdani Kourion színház maradványai koronázzák; a romok közül meseszép naplementékben gyönyörködhet az arrajáró. Az ókorban Kourion egyike volt a szigetország tizenkét királyságának, s a legfrissebb ásatások eredményei szerint a város Pompeiihez hasonló sorsra jutott. Körülbelül Kr.u. 365 ben, amikor a kereszténység már éppen kezdett volna megszilárdulni a mediterrán térségben, egy pusztító földrengés rázta meg a szigetet. Kourion városa a föld színével vált egyenlővé  többezer lakosa mind a romok alatt lelte halálát. Kora délután úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Limassolba, feleségem családjának kis nyaralójába, és pihenünk még egy órácskát, mielőtt nekivágnánk a Nicosiába vezető egy órás autóútnak. Hazafelé megálltunk Kostas autószerelő műhelye előtt, nem messze

a helyi borgazdaság pincészetétől. Emily és a gyerekek elmentek bevásárolni a közeli zöldségpiacra, én pedig beugrottam Rostáshoz üdvözölni őt. Kopott, foltos farmerben fogadott  legkényelmesebb öltözékében, ahogy egyszer viccesen megjegyezte nekem , kora reggel óta egy öreg Rovert bütykölgetett. Amikor Famagustából Limassolba érkezett mint menekült, az autószerelésből tartotta el magát. S bár azóta belevágott egy új vállalkozásba is  vámmentes boltot nyitott a külföldi turisták részére , a műhelyet azért megtartotta. Kostas, az Angliában tanult gépészmérnök sokkal inkább hobbijának, mint munkának tekintette az autószerelést, pihentető kikapcsolódásnak a sok szellemi munka és gyógyítás után. Az épület tulajdonosai nemrég szóltak neki, hogy hamarosan ki kell majd költöznie; a jelenlegi műhely helyére új apartmanokat terveztek építeni. Már csak pár hónapja maradt, ahogy mondta, ezért is dolgozott hát vasárnap is. Limassol szőlőskertekkel teli nyugati negyede, ahol Kostas garázsa üzemelt, az utóbbi időben gyors fejlődésnek indult, egyrészt egy modem kikötő építésének, másrészt a turizmus fellendülésének köszönhetően.  Szeretek régi modellekkel bíbelődni,  mesélte Kostas, miközben valami elektromos ketyerével az antik négykerekűbe frissen beszerelt új motorblokkot tesztelte.  Furcsa,  mondtam nevetve,  hogy egy magadfajta spirituális mester kiszuperált, ócska járgányok foltozgatására pazarolja a drága idejét!  Nem úgy van az,  húzta ő is mosolyra a száját, de közben abba nem hagyta volna a motor vizsgálgatását. „Tudod, nekem is szükségem van néha a kikapcsolódásra. Fia az ember folyamatosan egy adott tudatszinten rezeg, hamar elfárad. Éppen ezért időnként nem árt valami olyan tevékenységet végezni, ami a megszokotthoz képest alacsonyabb tudati megterhelést jelent.” Az autószerelés mint efféle kikapcsolódás mellett Kostas másik kedvenc időtöltélse a moziba járás volt; saját bevallása szerint még a bugyuta rajzfilmeken is jókat szokott szórakozni. Az pedig, hogy egész vasárnap a műhelyben szöszmötölhetett anélkül, hogy betegek serege, vagy bölcs tanácsra szorulók sokasága kereste volna őt, egyenest a felüdülés netovábbját jelentette számára! Itt csak ő volt, a szerszámai és az autómatuzsálemek. Elnéztem őt, ahogy fejét a motorháztető alá dugta, és eltöprengtem a helyzetén. Itt van ez a szerény, vékonydongájú, negyvenhét

Illúziók 

67

éves, átlagos külsejű bölcs, aki gimnazista kora óta állítólag egyetlen új könyvet sem olvasott  leszámítva azokat a mérnöki szakszövegeket, amiket angol professzorai nyomtak az orra alá, mint kötelező tananyag. És ennek ellenére mégis, intellektuális felfogóképessége, éles elméje, mi több, filozofikus látásmódja mindig is lenyűgözött. „Amit tudok,”  magyarázta nekem több ízben is,  „azt nem a könyvekből tudom.” Ismereteit közvetlenül a bölcsesség forrásából merítette, abból a kútfőből, ami egyébiránt minden emberi lény sajátja. Amikor egy jelenvaló személyiség már kezd átádépegetni a szupertudatos éntudat állapotába  magyarázta , attól fogva már nem nagyon lesz többé szüksége könyvekre. Egyszerűen csak behatol tudatával a kozmosz Egyetemes Memóriatárjába, ahol minden tudás megtalálható, ahonnan az ember bármilyen ismeretet beszerezhet. „Az univerzum minden tudása bennünk rejlik,”  jelentette ki,  „úgyhogy csak oda kell figyelnünk magunkra, befelé kell fordulnunk, és feltárul előttünk a létezés minden titka, a teljes igazság.” Kostas azt is beismerte  én pedig készséggel elhittem neki hogy még azt a két könyvet sem olvasta el, amiket eleddig róluk írtam. „Csak rátettem a kezem a borítóra,”  mesélte teljesen magáról értetődően,  „és már tudtam is a lényegi mondanivalójukat.” Amikor először hallottam így beszélni őt és Daskalost, bevallom, igencsak megdöbbentem, de később kezdtem rájönni, hogy állításaik tökéletes összhangban vannak tanításaikkal, és minden egyes szokatlan kijelentésük beleillik különleges ismeretelméleti rendszerükbe. Ha mi emberek valóban önmagunkról megfeledkezett istenek vagyunk, akik magunk kényszerítettük magunkat amnéziába, ugyanakkor a célunk az, hogy alvajáró állapotunkból ismét isteni mivoltunkra ébredjünk, akkor a könyvolvasás tényleg feleslegesnek látszott, mihelyst valaki kíllépett önnön korlátain. Végül is az emberiség nagy tanítómesterei sohasem tanítottak könyvekből, sem maguk, sem mások írásaiból  talán mert az írásolvasásra nincs is szükség, csak az alacsonyabb tudatszinteken. Alig húsz percet maradtam Kostasnál. De amikor kiderült, hogy pár órán belül Chrysanthosszal, egy fiatal görög ékszerésszel egy görög mágus délutáni előadására készül, minden vágyam az volt, hogy én is velük tarthassak. Kostas megtörölte olajos kezeit egy ugyancsak olajos rongydarabba, és felhívta tanítványát, hogy van e még jegy a különlegesnek ígérkező műsorra. Azt a választ kaptuk, hogy már minden belépő elkelt, de Chrysanthos a biztonság

kedvéért eggyel több jegyet vett, mert  ahogy ő fogalmazott  az a „halvány sejtelme” támadt, hogy valaki még biztosan jönni akar majd, ha nem is sejtette előre, hogy ki lesz az. Chrysanthos később megerősítette nekem, hogy még véletlenül sem „véletlenül” vett a kelleténél eggyel több jegyet. A Szőke Mágus, ahogy az előadót hívták, egy makedón származású varázsló volt, aki a híresztelések szerint emberfeletti képességekkel rendelkezett. Egy helyi tévéműsorban fellépve azt állította magáról, hogy tudományát egy hat éven át tartó elvonulás során sa játította el egy tibeti kolostorban. Mióta Keletről visszatért, különleges képességeinek köszönhetően több kuruzsló és mágustalálkozó nemzetközi nagydíját elnyerte. A zengzetes plakátok nem kevesebbet állítottak róla, mint hogy ő a földkerekség egyik legmenőbb mágusa! Az egyik helyi lapban szerénytelenül így nyilatkozott: „Minden lehetőt megtanultam a meditációról, tökéletesen tudom uralni testemet, nem érzek fájdalmat. Akár az összes fogamat kihúzathatnám érzéstelenítés nélkül. Ha kell, a szívverésemet is meg tadom állítani, vagy elállítani a vérzésemet, pusztán a tudatom segítségével.” S mint mondta, mindezeket a titkokat Tibetben tette a magáévá. Kostas csak vonakodva fogadta el a meghívást, tanítványai hosszas unszolására, hogy ugyan ellenőrizze már le a híres Szőke Mágus eredetiségét, aki nyilvánvalóan holmi „paranormális” képességeket készült megcsillogtatni a színpadon. A beharangozóból az egyik legmegrázóbbnak az a fakírmutatvány ígérkezett, miszerint a nagy varázsló nyársakkal, tőrökkel és fúrófelyekkel fogja át lyuggatni a testét. Einilyt a legkevésbé sem érdekelték az efféle mutatványok, szívesebben maradt inkább idős szülei társaságában. Kostas hazaszaladt megmosakodni, s már átöltözve várt rám, Chrysanthosszal egyetemben, aki úgy tűnt, meglehetősen sokat tud a színpadi mágiáról. Házigazdánk idegesen pöfékelt pipájával a nappaliban.  Ha ez a fickó tényleg képes mindarra, amit állít magáról,  mennydörögte,  akkor nagy valószínűséggel démonok segítségével művel csodákat. Csak egy fekete mágus vetemedik olyasmire, hogy hatalmával közönségeket nyűgöz le, ezzel teremtve magának anyagi jólétet. Szívott még párat a pipájából, s közben tovább morgolódott; nem látta kizártnak, hogy a mágus a démonok egy különlegesen veszélyes fajtáját hívja segítségül. Meg is nevezte ezeket a pokolfajzatokat,

illúziók

69

de azóta sem emlékszem a furcsa névre, még sosem hallottam. „Ezek a lények nagyon ártalmasak lehetnek,”  fűzte hozzá,  „még magát a mágust is felemészthetik idővel. Hihetelen erejük van ezeknek a démonoknak! Elég nekik pár csepp vér, hogy káoszt teremtsenek maguk körül.” Kostas korábban beszámolt már nekem egy majdnem végzetes találkozásáról ezekkel a bizonyos démoni lényekkel. Egy ízben valaki egy olyan tárgyat mutatott neki, amit egy helyi boszorkány készített egy férfi megbízására, aki egy rivális családot szeretett volna ily módon örökre eltávolítani az útjából. Kostas akkor meg is mutatta nekem a tárgyat  mágikus jelekkel díszített, kerek fémmedál volt. Egy a boszorkányról készült fényképet is volt szerencsém szemrevételezni  átlagos kinézetű, feketébe öltözött nagyanyó mosolygott rám a képről. Kostas azonban a fejét rázva figyelmeztetett, nehogy bedőljek a csalóka látszatnak: „El sem tudod hinni, mekkora kalamajkát művelt ez a nőszemély!” Kostas most emlékeztetett a korábbi incidensre, és elmondta, hogy azon a kis fémmedálon a bűbájos asszonyság egy kifejezetten veszélyes démoni lényt ejtett foglyul, ugyanabból a pokoli sereg letből, mint amit a Szőke Mágussal kapcsolatban is említett. Az a bizonyos démoni elementál olyan hatalmas erővel bírt, hogy Kostas nem is mert egyedül megbirkózni vele. Addig faggattam, míg hajlandó volt beavatni a részletekbe. Természetesen Daskaloshoz fordult segítségért  kettejük erőteljes, intenzív koncentrációja révén sikerült a démoni elementált olyan parányi méretűre zsugorítaniuk, mint egy gombostű feje, és így belekényszerítették őt egy hófehér gyertya lángjába, amit direkt a szertartás sikerének érdekében gyújtottak. „A démoni elementál rezgését pontosan a fizikai tűz rezgésére kellett ráhangolnunk,”  mesélte Kostas, akinek aztán egyik tanítványa is beszámolt nekem az esetről. A hölgy szemtanúja volt a szertartásnak, és bevallása szerint saját szemével látta a démon apró, fekete árnyékát a gyertya lángjában. Abban a pillanatban, mihelyst Daskalosnak és Kostasnak sikerült őt a gyertyalángba kényszeríteniük, elfújták a gyertyát. így, a démoni elementál feloldásával tudták semlegesíteni a medál pusztító energiáját. Amint befejezték művüket, az ördögi praktikákkal megrontott család tagjai menten megkönnyebbültek. „Ezek a démoni elementálok”  magyarázta Kostas,  „a bennük hívőkből nyerik az energiájukat, általuk tartják fenn az életüket.”

Kostas figyelmeztetett, hogy Daskalosszal csupán a súlyos helyzetre való tekintettel voltak kénytelenek ezt a kifejezetten veszélyes segítségnyújtási módot választani, amit ugyanakkor kezdő amatőröknek egyáltalán nem javallana kipróbálni. Ha kettejük együttes koncentrációja nem lett volna elég erőteljes, a démon kiszabadulhatott volna a gyertyalángból, az pedig akkora robbanással járt volna, hogy „romba dőlhetett volna a ház, és maga alá temethetett volna mindenkit.” Amikor felrémlettek bennem Kostas hajdani, vészjósló szavai, kissé elbizonytalanodtam a délutáni programot illetően. A Szőke Mágus egy korábbi műsora keretében állítólag kibelezte saját magát az elhűlt közönség szeme láttára. Gyomrából kifordított beleit megmosta egy tál vízben, majd visszagyömöszölte őket hasüregébe. A sebeket, ha voltak, puszta kézzel tüntette el magáról  a műtéttel is felérő beavatkozásnak mindenesetre nyoma sem maradt rajta. Olyasmit is pusmogtak róla, hogy a nézők soraiból egyesek egyszer csak a színháztermen kívül találták magukat. Hagyományos szkepticizmusommal persze nehezemre esett megemészteni az efféle különös pletykákat, bár tudatában voltam annak, hogy az ilyesmi mind a keleti, mind a nyugati okkult irodalomban teljesen elfogadott jelenségnek számított. Egy alkalommal egy amerikai tanulmányúton lévő szimpatikus indiai zenetudós mesélte nekem, hogy valamikor maga is szemtanúja volt egy indiai beavatott „teleportációjának”. Daskalos szerint az efféle szellemi teljesítmények olyannyira lehetségesek, hogy még a Bibliában is előfordulnak  lásd például Szent Fülöp esetét, aki a leírás szerint materializálta magát az etióp király előtt, hogy megkeresztelje őt Krisztus nevében. Ugyanakkor mind Daskalos, mind Kostas többször hangsúlyozta, hogy a szellemi képességeket csak gyógyító céllal szabad használni, haszon, rang, vagy hatalomszerzés érdekében soha! Az Igazság Keresői ezért is fejlesztették spirituális adottságaikat fokozatosan, tudatosságuk és moralitásuk fejlesztésével párhuzamosan. Enél kül ugyanis fennállna a veszély, hogy fekete mágusokká züllenek, akiknek az egoizmusa veszi át az iránytást magasabb énjük helyett, s ezzel maguknak is, másoknak is csak bajt okoznának.  El ne felejtsétek majd levédeni magatokat a színházban!  szólalt meg Kostas rövid töprengés után. „Gondolatban teremtsetek magatok köré egy fehér fénnyel ragyogó ötágú csillagot, az megvéd majd titeket az esetleges démoni támadások ellen.”

illúziók

71

Egy pillanatra összeszorult a torkom e baljós figyelmeztetés hallatán.  Miért kellene démoni támadástól tartanunk?  érdeklődtem ijedten. Kostas elmagyarázta, hogy mivel mi a jó oldalt képviseljük, ezért ha ne adj Isten előfordulnának démonok az előadáson, elképzelhető, hogy megpróbálnának majd megtámadni minket, lévén, hogy puszta jelenlétünkkel veszélyt jelentünk rájuk nézve. Ha azonban levédjük magunkat egy fényes ötágú csillaggal, akkor nincs mitől tartanunk, azon keresztül semmilyen gonosz erő nem hathat ránk. Ja, és még valami,  jegyezte meg Kostas,  próbáljátok meg érzelmileg nem elragadtatni magatokat a látottaktól. Legyetek csak éber szemlélődök! Ha pedig bármilyen kérdés merül fel bennetek, azt tartsátok magatokban, míg haza nem érünk majd, s csak akkor tegyétek fel nekem. A színházterem zsúfolásig megtelt zsivalygó emberekkel. A mi  jegyünk a harmadik sorba szólt, úgyhogy egészen közelről láthattuk majd a mágus műsorát. A „Tilos a dohányzás!” feliratok ellenére a közönség soraiban többen is nyugodtan pöfékeltek, semmibe véve a többieknek okozott kellemetlenséget. A mögöttem ülő nagydarab, bajuszos fickó is  félig kigombolt inge alól elővillant szőrös, robosztus mellkasa  egyik cigarettát a másik után gyújtotta; majd’ megfullattam tőle, alig bírtam ki köhögés nélkül. Meglepett, mennyi gyereket láttam a sorok között, s csak remélni tudtam, hogy egyikük sem szerez majd maradandó lelki sérüléseket attól, aminek gyanútlan szemtanúi lesznek. Élénken bennem élt Kostas figyelmeztetése, s mit mondjak, az ördögi lények esetleges jelenléte cseppet sem hatott rám nyugtatólag. Csak csodálni tudtam Kostas higgadtságát, aki mágikus képességeinek és gyógyító erejének birtokában képes volt eloszlatni a magasabb világokból az emberre leselkedő veszélyek miatt érzett mindennemű aggodalmat, függetlenül attól, hogy azok milyen félelmetesen bizarrnak tűntek nekem, reménytelenül beszűkült tudatú halandónak. Ahogy kialudtak a fények, a hangszórókból fülsiketítő buzukize ne harsant fel; a sötétben felzengő disszonáns akkordok pillanatok alatt pokoli hangulatot teremtettek. Nagyjából öt percnyi kínos hangélmény után végre csend borult a teremre, s a színpadon meg jelent egy langaléta, börleszkfilmbe illő figura, aki mint kiderült, arra volt hivatott, hogy bohóckodásával lelkileg felkészítse a nézősereget az „isteni mágus” fellépése előtt. A komikus hosszúra nyúlt monológja hemzsegett a disznó viccektől  ha jól belegondolok, ez volt

életem legerkölcstelenebb szónoklata, amit valaha nagy nyilvánosság előtt hallottam , amivel próbált megnevettetni minket, „szórakoztatni a nagyérdeműt”. Előadását félreértheteden csípőmozgással tette még látványosabbá: övéről egy jó húsz centis műanyag fallosz lógott, azt himbálta körbekörbe nagy élvezettel. Komolyan mondom, én éreztem magam kellemetlenül azért, hogy mindezt hány ár tadan gyermeknek kellett végignéznie, s mellesleg hálát adtam az égnek, hogy az enyémek nem voltak velem. Több mint negyed órán át zúdította ránk kifogyhatatlanul ezt a mocskot az illető  már az is eszembe jutott, hogy ha tényleg vannak a teremben démonok, akkor ő bizonyosan közéjük tartozik. Megjelenésével sokkal inkább emlékeztetett engem egy kecskelábú, ördögszarvú ókori szatírra, semmint 20. századi színpadi előadóművészre. Ráadásul amikor úgy húsz végtelennek tűnő perc múltán végre befejezte romlott mondókáját, nem átallotta még kitörő lelkesedéssel és sugárzó büszkeséggel közhírré tenni, hogy a produkciójáról készült sztereó felvételt az előadás végeztével kiki megvásárolhatja majd a kijáratnál... No de végrevalahára elérkezett a mágus fellépésének ideje. Magas, izmos, szőke férfi volt, haja a válláig ért. Csupasz felsőtesttel  jelent meg a színen, kezében nyársakkal, egy pár hatalmas henteskéssel és egy elektromos fúrógéppel. Szódanul megállt a színpad közepén, szigorú tekintettel végigmérte a közönséget, és azonmód belevágott a mutatványba. Lábaiba beledöfte a nyársakat úgy, hogy a sebekből vér szivárgott. Ezután mazochista élvezettel az arcán fűrészelni kezdte bal csuklóját  késével félig átvágta a csontot is, de ez láthatóan semmiféle fájdalmat nem okozott neki. Mintha nem is a saját kezét, csak egy birkacombot darabolt volna. Az előttünk ülő gyerekeken láttam, hogy fejüket leszegve egyszerre igyekeztek eltakarni szemüket és befogni fülüket  persze mindhiába , hogy megkíméljék magukat a szörnyűségtől. A Szőke Mágus eközben a fúrógéppel több helyen is átlyuggatta a saját gyomrát; a fúró berregése összekeveredett a közönség soraiból itt is, ott is feltörő fájdalmas nyögésekkel. Aztán a mágus az egyik kést átszúrta a karján  a penge kivillant a túloldalon, ahogy felalá húzgálta húsában a borotvaéles szerszámot. Közben ideoda járkált a színpadon, hogy a szélekről is jól lehessen látni a mutatványát. A mögöttem ülő macsó kinézetű férfiú eddig bírta; szemei hirtelen kidülledtek, és elájult. Négyen nya lábolták össze és cipelték ki őt a friss levegőre. Példája, úgy tűnik, ragadós volt, mert a hátsó sorok egyikéből hamarosan egy hasonlóan

illúziók

73

pórul járt nőt vittek utána. A mágust cseppet sem zavarta a felbolydulás, arcáról levakarhatatlan, torz vigyorral döfködte magát tovább nyársakkal, késekkel, fúrófejekkel.  Gondolod, hogy ez igaz?  kérdezte Kostast Chrysanthos suttogó hangon.  Ne most, kérlek,  felelte Kostas, és tekintetét ismét az előadóra szegezte, nehogy kizökkenjen a koncentrációból. Erről eszembe jutott, hogy talán nem árt megerősítem magam körül a védelmet  újra vizualizáltam hát a fehér fényű ötágú csillagot, ha lehet, ezúttal még nagyobb igyekezettel, mint korábban. Biztos akartam lenni benne, hogy fizikai testem minden egyes porcikája a csillagon belül van, sőt, hogy finomabb testeim is védve vannak általa. Negyedórányi hajmeresztő produkció után a Szőke Mágus levonult a színpadról; csak néhány, izmos karjáról legördült vércsepp maradt utána. Mihelyst eltűnt a függöny mögött, észrevettem, hogy Kostas rázkódik az elfojtott nevetéstől. Egy pillanatra úrrá lett rajtam az ijedtség, mert azt hittem, ez valami ideges reakció a részéről.  Csak nincs valami baj?  hebegtem.  Nem, dehogy! Átkozottul jól csinálta az ürge!  felelte halkan, a fejét ingatva, mosollyal a szája szögletében.  Úgy érted, az egész csak egy nagy átverés volt?  kérdezte Chrysanthos némileg csalódottan.  Az ám, de még milyen!  lelkendezett Kostas a karjaival hadonászva. „Első osztályú trükkök voltak! Én mondom, zseniális illuzionista a fickó! Van néhány adottsága, olyasmi, mint az indiai fa kíroknak, akik a nyílt utcán produkálják magukat, de az igazat megvallva ezzel minket nem nagyon tud már lázba hozni.  Tyű, azért nagy kő esett le a szívemről,  sóhajtottam fel megköny nyebbülten. „Szóval azt mondod, nem kell démonoktól tartanunk?”  Nem, hála Istennek,  kuncogott Kostas, és hogy maradék kételyeinket is eloszlassa, biztosított minket, hogy a Szőke Mágus egyáltalán nem veszélyes kuruzsló, hanem egy jól képzett művész, afféle csodabogár.  És mi van azzal a hatéves elvonulással valami tibeti kolostor mélyén?  firtattam.  Méghogy Tibet!  fakadt ki Kostas. „Gondolod, ha valóban hat évet töltött volna lámák társaságában, akkor ilyen értelmedenségre fecsérelné az idejét és az energiáját? Vagy hogy egyáltalán csak a show és a pénz kedvéért csillogtatná szellemi képességeit?”

Mielőtt még túlzottan belemélyedhettünk volna a beszélgetésbe, a komédiás szatír újabb dicsőséges jelenést tett a színen, hogy még húsz percen át zúdítsa ránk a trágár poénok áradatát  talán hogy levezesse a feszültséget, amit az iménti műsorszám váltott ki a közönségből. Ezt követően újra a Szőke Mágus lépett fel  néhány aprócska horzsolástól eltekintve a teste teljesen ép volt. Az előadás hátralévő részében megszokott cirkuszi mutatványokat adott elő  bár el kell ismerni, ezek is elsőrangú trükkök voltak , kezdve a hipnózistól, a levitácion át, a bájos asszisztensnő szétfűrészeléséig. A műsor végeztével szólalt meg először: rövid beszédet intézett a publikumhoz, melyben kijelentette, hogy a délután folyamán bemutatásra került produkciók nem holmi szemfényvesztések voltak, úgyhogy ne is keressünk rájuk racionális magyarázatot  csak az időnket vesztegetnénk, mert hétköznapi logikával úgysem jöhetünk rá, mit hogyan csinált.  Az előadás megkezdése előtt  magyarázta,  hosszan meditáltam a színfalak mögött, és magnetikus kisugárzásommal áthatottam önöket. Ezeket a titkos technikákat tibeti szerzetesek tanították nekem. Felszabadító érzés volt magunk mögött hagyni a zsúfolt és zajos színházat, annak fojtogató légkörét. Úgy döntöttünk, hogy hazasétálunk a tengerparton. Láthatólag Kostas is megkönnyebbült. Ahogy kiléptünk az utcára, nagyot nyújtózott, égnek emelt karokkal vett néhány mély lélegzetet, és nagy sóhajtások közepette, elégedetten fújtatott. A tengerparti sétány, melynek mindkét oldalát frissen ültetett pálmafák szegélyezték, ideálisnak ígérkezett a pihentető sétára és beszélgetésre. Nekünk pedig éppen arra volt szükségünk, hogy megmozgassuk elgémberedett végtagjainkat, jókat szippantsunk a sós tengeri levegőből, és kibeszéljük magunkat. Egy darabig csendben baktattunk, és csodáltuk a kelő teliholdat a víz felett. Mióta Daskalost és Kostast megismertem, teljesen más szemmel tekintettem a Holdra. Szerintük ugyanis  függetlenül attól, hogy hány költőt és szerelmespárt ihletett már meg az évezredek során  a Hold valójában a Föld bolygó lelki börtöneként fúnkcionált. Ez az a hely, ahová a planétánk fejlődését felügyelő ark angyali lények a különösen destruktív embereket elzárják, s ott tart ják fogva őket a durva anyagi Hold asztrális másának „börtöncelláiban”. Szorult helyzetükből hiába is próbálnának menekülni,

illúziók

75

mindaddig nem térhetnek vissza a Földre, míg büntetésük ideje le nem telik. Ennek ellenére rendszeresen próbálkoznak a szökéssel, különösen amikor az asztrális Hold és Föld az év bizonyos szakaszaiban érinti egymást. Olyankor ezek a pusztításra hajlamos emberi lelkek próbálnak akár állatok, akár földi emberek testébe férkőzni, megkörnyékezni a rájuk fogékonyakat. Kostas állítása szerint ez a szellemi háttere az epilepszia jelenségének: időszakos megszállottság egy efféle lélektől, amely azon nyomban megszűnik, mihelyst a két bolygó asztralitása elszakad egymástól. Akkor a Hold visszahúzódásával együtt ezek a lények is eltávolodnak, és az epilepsziás rohamnak vége szakad. Kostas azt is hozzátette tanításában, hogy az Igazság Keresői a görcsök fellépése esetén segíthetnek az epilepsziásokon azzal, hogy kezüket a páciens májára helyezik, és azt vizualizálják, hogy tenyerük közepéből gyógyító fehér fény árad az illetőbe. Eközben az Igazság Keresőjének erősen arra kell koncentrálnia, hogy a beteget időszakosan megszálló ártó lény lekapcsolódjon áldozatáról, akinek a megfelelően elvégzett kezelés azonnali enyhülést hoz. Kostas megjegyezte, hogy a Holdbörtön lakói az arra érzékenyek máján keresztül férkőznek hozzá kiszemelt áldozatukhoz, így próbálván idő előtt kiszabadulni fogságukból. Megnyugtató volt hallani, hogy ezek a kártékony emberi lelkek sem menekülhetnek el a sorsuk elől: büntetésüket csak a karma urai engedhetik el. Egy nagy sziklán ücsörögtünk, néztük, hogy tükröződik a holdfény a tükörsima vízen.  Daskalos egyszer azt mondta nekem,  törtem meg a csendet,  hogy az ember öt érzékszerve a legkevésbé sem alkalmas a valóság megismerésére, lévén, hogy felettébb megbízhatadanok.  Ez így is van,  bólogatott Kostas, és elégedetten pöfékelt a pipájával.  Az érzékszerveink nagyon könnyen becsapnak minket. Ezt lehet megtanulni az efféle előadásokból is, amit az imént volt szerencsénk végignézni. Az Igazság Keresői éppen ezért csak a gyógyításra használhatják képességeiket. Trükkökkel nem lehet sebeket behegeszteni, rákos daganatokat eltávolítani, vagy kiegyenesíteni egy elferdült gerincet, még ha egy ügyes illuzionista látszólag szinte bármit képes is leutánozni, amit egy szellemi mester valódi erejénél fogva végrehajt. De az Igazság Keresői sohasem fogják csak azért csillogtatni a tudásukat, hogy azzal széles tömegeket nyűgözzenek le, vagy kielégítsék az érdeklődők kíváncsiságát.

- Sokan csak nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak különbséget tenni imposztorok, szélhámos csalók és valódi gyógyítók között,  jegyeztem meg.  Mindenkit egy kalap alá vesznek.  Éppen ezért kell különösen óvatosnak lennünk, és nem adni okot a botránykeltésre azok számára, akik még nem értik, mit is teszünk valójában,  magyarázta Kostas.  Meg kell őriznünk az Igazság Keresőinek a becsületét. Tulajdonképpen magunkra kell vigyáznunk, hiszen az Igazság maga nem szorul senki védelmére sem. Felálltunk, és tovább sétáltunk. Eszembe jutott, hogy Amerikában olyan elismert szerzők, mint Isaac Asimov vagy Carl Sagan, az emberiség egyre szélesebb köreiben megnyilvánuló spirituális érdeklődésre való tekintettel összefogtak egy közismert bűvésszel, a Csodás Randival, hogy segítségével leleplezzék a csalókat és az álgyógyítókat, akik tevékenységükkel szerintük magának a racionális nyugati kultúrának az alapjait veszélyeztetik.  Az egésszel csak az a probléma,  meséltem Kostasnak és Chrysanthosnak, akik érdeklődéssel hallgatták beszámolómat,  hogy a mozgalom aktivistái egyáltalán nem tesznek különbséget. Randi és társai szemében minden gyógyító és mágus  még a valódi beavatottak is  eleve imposztorok és szemfényvesztők. Menet közben úgy belemelegedtem a panaszkodásba, hogy az essettel kapcsolatban már saját megpróbáltatásaimat sem hagyhattam ki a történetből. Egyik jóbarátom és kollégám, egy indiai származású matematika professzor, mellesleg szigorú híve a nyugati tudományos racionalizmusnak, egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy egy magamfajta művelt ember hogy vonzódhat a keleti szellemiség, Patandzsali jógaszútrái és Daskalos tanításai felé. Ez az egyébként jó természetű és jószándékú professzor a főszervező szerepét vállalta magára, hogy egyetemünk meghívja előadni a Csodás Randit, aki figyelmeztette hallgatóságát arra a „halálos veszélyre”, amit a „sarlatánok” jelentenek racionális kultúránkra nézve. Kostasék nem állhatták meg hangos nevetés nélkül.  Hogyan nyújt védelmet az embernek az ötágú csillag?  tereltem vissza a szót eredeti, komoly témánkra, miután lecsillapodtak a kedélyek.  Bármikor, ha szorult helyzetbe kerül valaki,  felelte Kostas, ahogy tovább róttuk utunkat, kényelmesen felalá a tengerparti sétányon,  képzelje azt, hogy egy fehér fényesség ragyogja be, és gondolatban rajzolja maga köré az ötágú csillagot.

illúziók

77

 Mit értesz „szorult helyzet” alatt?  Azt, amikor az embert hétköznapi környezetéből asztrális támadások érik, amikor gondolatilag vagy érzelmileg ráakaszkodnak, vagy más szellemi dimenziókból érkező káros behatásoknak van kitéve.  Kosta, megmutatnád, pontosan hogyan is alkossuk meg magunk köré az ötágú csillagot?  kérdezte Chrysanthos. Kostas elgondolkodott egy darabig, szippantott párat a pipájából, és belekezdett a válaszadásba.  A csúcsa mindenképpen a fejetek fölé kerüljön,  magyarázta,  a két vízszintes ága pedig burkolja be a két karotokat, ha azt kétoldalt széttárjátok, mint egy keresztnek a vízszintes szára. A csillag két csúcsa az ujjak hegyéhez kerüljön. Az alsó két ág a két lábat vegye körbe, mint amikor terpeszben álltok, úgy, hogy a két csúcs a lábfejeket érintse.  Ha jól értem, Leonardo da Vinci klasszikus rajzának az állását kell leutánozni, széttárt karokkal, terpeszállásban,  jegyeztem meg.  Pontosan. Az ötágú csillag az asztrális világ szimbóluma, valamint az emberi tudatosság átalakulásáé, amint az öt mostani érzékszerv helyett az öt felsőbb érzékhez fordul.  Miben különbözik az ötágú csillag nyújtotta védelem attól a tojás alakú fehér ragyogástól, amit meditáció közben képzelünk magunk köré?  kérdezte Chrysanthos.  Az ötágú csillag sokkal szilárdabb. Ha egyszer megteremtetted magad köré, semmi, ismétlem, semmi negatív nem érinthet meg. Az egyetlen dolog, ami még az ötágú csillag erején is túltesz, az a hatágú csillag, de azok, akik már ennek is mesterei, csak jótettekre képesek, csak szeretetet sugároznak magukból. Értitek?  Tehát az ötágú csillag technikáját akár gonosz szándékú emberek is elsajátíthatják?  ötlött fel bennem a kérdés.  Igen,  felelte Kostas,  csakhogy negatív célzattal anapodoszt, egy feje tetejére állított ötágú csillagot fognak alkotni, ami Lucifernek a jelképe. Ha azonban az Igazság Keresője magára öltötte a  jó állású ötágú csillag védőburkát, már semmilyen negatív gondolat vagy érzelmi hatás nem érheti.  Ha jól értem, azt mondod, hogy bárki, aki megfelelő módon alkalmazza az ötágú csillagot, az védőburkot von maga köré, óvó erőket idéz meg.  Természetesen. Az ötágú csillag megrajzolása nem más, mint egyfajta szellemiség megidézése.

- Vajon csukott szemmel érdemes magunk köré rajzolni?  töprengtem hangosan.  Úgy képzeled el, ahogy neked tetszik,  válaszolta Kostas, majd lassú mozdulatokkal elkezdte lépésről lépésre bemutatni, hogyan is alkossuk meg magunk köré a csillagot, ezt a mentális talizmánt. Egy padra tette le a pipáját, és körülnézett, járe valaki rajtunk kívül a sétányon. Biztos akart lenni abban, hogy egyetlen avatatlan szempár sem mered ránk a távolból, azt kémlelve, miféle furcsa mozdulatokat teszünk, miközben próbáljuk elsajátítani ezt a lelkünk és szellemünk védelmére szolgáló mentális technikát. Senki sem volt látótávolságban, Kostas szembefordult hát a tengerrel és a kelő Holddal. Terpeszbe állt, bal karját oldalra nyújtotta,  jobbját pedig egyenesen fölfelé. Pár pillanatig így állt mozdulatlanul  arra várt, hogy kövessük mozdulatait.  Kezdjük a csillag legfelső csúcsával, a jobb kéz ujjhegyénél! Kössétek össze azt a pontot egy egyenessel a jobb lábfejetekig. Megvan? Kissé esetlenül próbáltuk követni utasításait.  Most a jobb lábfejetektől induljatok el gondolatban fölfelé a bal kéz ujjhegyeinek irányába, majd a bal kézfejtől a karok vonalában a jobb kézfejig. Feszítsétek meg a kezeiteket! Most kössétek össze a jobb kezeteknél lévő pontot a csillag bal lábatoknál található csúcsával, onnan pedig induljatok el ismét fölfelé, egészen a fejetek fölé, a kiindulópontig. Ezzel gondolatilag megalkottátok az ötágú csillagot,  fejezte be Kostas, és ellazította tagjait.  Csináljátok csak meg még egyszerkétszer!  vezényelt nekünk. Pár próbálkozás után Chrysanthos és én is úgy éreztük, biztonsággal elsajátítottuk az ötágú csillag rajzolásának technikáját, levédve ezzel magunkat. Kostas hozzáfűzte, hogy a gyakorlathoz legközelebb már nem szükséges felállnunk:  Elég, ha gondolatban követitek végtagjaitok mozgását, és mentálisan teremtitek meg az ötágú csillagot. Különben még félreértenének titeket, és mindenféle kel lemeden következménnyel kellene számolnotok,  magyarázta mosolyogva.  Egyáltalán, muszály gondolatban vonalakat húzogatnunk? Nem elég, ha egyszerűen csak beleképzeljük magunkat egy kész ötágú csillagba?  kérdeztem.  Nem, nem elég. Az ötágú csillag védőburka éppen a megrajzolásával aktivizálódik. Ha csak beleképzeled magad, az még semmit

illúziók

79

sem ér. De ha újra és újra megrajzolva életre kelted ezt az óvó ele mentált  mert ugye, mi mást is teremt ezáltal az ember, ha nem egy elementált?! , azzal energiával töltőd fel a lényét, megerősíted őt. S ha ezzel megvagy, már elég, ha csak a figyelmedet rá irányítod, és ő abban a pillanatban rendelkezésedre áll védelmével. Eszembe jutott, hogy ezek szerint a színházban nem megfelelően alkalmaztam a technikát, mert nem rajzoltam meg az ötágú csillagot, csak beleképzeltem magam egynek a belsejébe. Kostas megnyugtatott, mondván, hogy mivel vele voltunk, ezért egyébként sem kellett tartanunk semmiféle démoni szörnyeteg esetleges  jelenlététől.  Különben is, az Igazság Keresői automatikus védelem alatt állnak,  tette még hozzá biztatólag.  De ha valaha is szembe találnátok magatokat egy anapodosszal, egy feje tetejére állított ötágú csillaggal, akkor jobban teszitek, ha azonnal levéditek magatokat! így még a luciferi ellenerő sem lehet hatással rátok.  Hogy lehetséges ez?  furcsálltam a dolgot.  Az egyik csillag magába zárja a másikat, így,  azzal Kostas behajlított ujjakkal összekulcsolta a két kezét.  A helyes állású öt ígú csillag felborítja az anapodoszt, és semlegesíti annak erejét. Megkértem Kostast, hogy magyarázza el bővebben, milyen veszélyek ellen véd az ötágú csillag. Készséggel ecsetelte, hogy bármilyen asztrális fenyegetés ér minket  például tudatos álmodás közben egy negatív rezgéssel találkozunk , a leghatásosabb védelmünk az ötágú csillag lehet.  Ha pedig bármilyen formában, akár csak egy látomásban is, az anapodosz szimbólumával szembesülnétek, gondolatban rajzoljátok magatok köré a helyes állású ötágú csillagot. Még akkor is, ha  mint mondtam  az Igazság Keresőiként mindenképpen védve vagytok.  Ezek a védő mechanizmusok az Igazság Keresőinek is fontosak,  folytatta Kostas,  hiszen amikor elkezdjük felnyitni asztrális energiaközpontjainkat, vagyis csakráink szirmait, akkor készen kell állnunk önmagunk megvédésére a más dimenziókból érkező ártalmas behatásokkal szemben. Kostas ismételten megjegyezte, hogy a csakraszirmok csukott állapotban egyfajta eredendő védelmet biztosítanak; „erős vár a mi testünk”  hogy a szavait idézzem. Ha azonban felkészüledenül nyit juk meg asztrális energiaközpontjainkat, mielőtt még uralni tudnánk gondolatainkat és érzelmeinket, ezzel olyan negatív rezgéseknek és

elementáloknak adunk utat, amelyek könnyedén megzavarhatják és felboríthatják lelki és szellemi egyensúlyunkat. Annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettem, hogy már elmúlt kilenc óra  több mint egy órája őgyelegtünk felalá a tengerparton. Búcsút intettem hát Kostasnak és Chrysant hosnak, és sietősen hazafelé vettem az utam. Másnap reggel Daskaloshoz hajtottam, és beszámoltam neki a macedón varázslóval esett kalandunkról. Daskalos dőlt a nevetéstől.  Abból, amit elmondtál, arra következtetek, hogy a fickónak vannak képességei, csak nem a leghelyesebb módon alkalmazza azokat,  mondta. Majd felelevenítette emlékeit egy régi ismerőséről, Tahram Beyről, a jógimesterként tisztelt szufi mágusról.  Amikor Tahram Bey Ciprusra érkezett, rögtön felismertem, hogy hatalmas szellemi erővel rendelkezik. Azt állította magáról, hogy bár képes lenne azt láttatni a közönségével, amit csak akar, de mégsem így akarta elkápráztatni őket, hanem egy igazi és eredeti mutatvánnyal. „Csak egy dolgot kérek,”  figyelmeztette a publikumot,  „hogy maradjanak teljes csendben, mert különben az életemmel játszom.” Arról volt szó ugyanis, hogy egyfajta különleges transzállapotba mélyedt, amiről a mai hipnózisterapeuták még csak nem is hallottak. Ebben az állapotban aztán a közönség késekkel szurkálhatta őt, semmi sem történt vele. Még rá is lőhettek egy pisztolyból, az sem ártott neki  a golyó egyszerűen áthatolt a testén anélkül, hogy Tahram belehalt volna a lövésbe. Előadásaival Európaszerte megdöbbentette az orvostársadalmat. Hiába döf ködték „halálra”, amint kihúzták testéből a késeket, a sebek maguktól behegedtek rajta.  Hihetetlenül hangzik!  jegyeztem meg, ugyanakkor mégsem soroltam Daskalos beszámolóját a képtelen ostobaságok közé  mint tettem volna azt pár évvel korábban annál is inkább, mert eszembe jutott egyik meghatározó olvasmányélményem, John Fuller minden kétséget kizáróan dokumentált tanulmánya egy brazil csodadoktorról, bizonyos Arigóról, a „rozsdás késes műtős”ről.  Hogy csinálta ezt Tahram Bey?  kérdeztem kíváncsian.  Megtanulta olyan ritkává tenni az éterikus mását, hogy félig de materializálta a testét. A kések így akadálytalanul hatolhattak belé, anélkül, hogy megsértették volna a húsát vagy a csontjait. A durva anyagnak megszűnt az ellenállása, ezért nem keletkeztek rajta sebek sem. Egyszerűen mihelyst a késeket kihúzták belőle, sejtjeinek

illúziók

81

összetartó ereje, kohéziója ismét normalizálódott. (Daskalos összeérintette a két tenyerét, hogy szavait még érzékletesebbé tegye.) Tahram Bey tehát effélékre volt képes. És mondom, mindig figyelmeztette a közönségét, hogy maradjanak teljes csendben, mert amit csinál, az életveszélyes. Te is képes lennél ilyen mutatványra?  kérdeztem Daskalost félig viccelődve.  De komolyan, meg tudnád ritkítani tested szöveteit annyira, hogy nem ártanának a késszúrások vagy a lövedékek?  Nem, erre nem lennék képes. Soha nem foglalkoztam ezzel a fakírtechnikával. De mivel egyébiránt dolgozom a test szöveteivel, ezért ha elég időt szántam volna a gyakorlásra, elsajátíthattam volna ezt a képességet is. De mi értelme lett volna, mondd? Nekem más a szakterületem, más a munkám,”  fejezte be az eszme futtatást kuncogva Daskalos.  És mi történt Tahram Beyjel?  kérdeztem. Daskalos arca hirtelen elkomorult.  Szerencséden, az egyik mutatványa közben életét vesztette,  sóhajtott nagyot.  Különleges transzállapotában volt, teste teleszúrkálva késekkel, és akkor következett a pisztolylövés, de valami idióta hangtompító nélkül tüzelt. Tahram Bey kizökkent a transzból, és ott helyben elvérzett a tes tén keletkezett sebekből. Sejtjei összetömörültek ereded sűrűségű állapotukba, még mielőtt a késeket kihúzhatták volna belőle.  Ezek szerint Tahram nem démoni segítséggel művelt csodákat? Nem, egyáltalán nem!  ellenkezett Daskalos, és jelentőségteljesen felemelte mutatóujját, hogy még az efféle gyanú árnyékát is elhessegesse.  Tahram Bey jó ember volt. Egyéni erőfeszítései revén szerezte meg csodás képességeit. Különben is, egy adott szellemi teljesítmény elérésére mindig több felkészülési módszer létezik. Kétszer is volt szerencsém látni őt mutatvány közben, megszerettem és tiszteltem őt a képességeiért. Nagyon elszomorított trragikus halálának híre. Valódi angyal volt az az ember! Azért dolgozott, hogy mutatványaival oktasson és felhívja a figyelmet  különösen az orvosi társadalom figyelmét  a tudat hatalmára a test lelett. Az emberi tudás és tudatosság fejlődését szolgálta, nem a pénzszerzésre vagy a hírnévre törekedett. Viszont a tegnapi mágusra, illetve limassoli előadására visszatérve, az illető a mágiának egy eddig számomra is ismeretlen terüle lere hívta fel a figyelmet,  jegyezte még meg Daskalos ravaszkásan.  Micsoda?!

 Mindeddig azt hittem, hogy csak fehér és fekete mágia létezik. De ez a fickó megmutatta, hogy van szőke mágia is!  fakadt ki Das kalosból a hangos nevetés, és én sem állhattam meg, hogy ne csatlakozzam hozzá. Amikor aztán lecsillapodtunk, elmeséltem Daskalosnak, hogy a Szőke Mágus állítása szerint fellépés előtt meditálni szokott, és magnetizmusával bevonja a közönségét. Talán ezzel a módszerrel láttatja a nézőkkel mindazt, ami valójában nem is történik meg,  felelte Daskalos.  Hogyan?  Az ember képes kiterjeszteni az auráját, és megfelelően erős vi zualizációs képességgel objektív tényként azt láttatni bárkivel, amit valójában csak a tudatával teremt meg és vetít ki elementális formában. Hívhatjuk akár egyfajta megtévesztésnek is.  De hisz ez hihetetlen szellemi erőket igényel!  Természetesen. Az efféle jelenségek is csak azt támasztják alá, amit a tudat természetéről egyébként tanítunk, de igazad van, felesleges ezeket a képességeket ilyen semmiségekre elpazarolni! Ugyan mi értelme a tudat szuperszubsztanciáit szájtáti nézőközönség ámítására fecsérelni? Mennyivel bölcsebben tenné, ha gyógyítana, ahelyett, hogy azt láttatja közönségével, hogy a beleit egy tálban mosogatja!  Hogyan gyógyíthatna a képességeivel?  Eloszlathatna például egy rákos daganatot. Elég erős vizuali zációs képessége van ahhoz, hogy ha a tudatában megteremtené a visszafejlődő tumor képét, azt el tudná ültetni páciense képzeletében is. Én mondom neked, működne a dolog! Néha az önszuggesz tióval is csodákra képes az ember. Ha a betegnek lenne hozzá elég ereje, hogy azt vizualizálja, felszívódik a daganata, az tényleg felszívódna! És ehelyett a Szőke Mágus a szórakoztatóiparba öli a tehetségét, hogy hatalmas pénzeket kaszáljon... Micsoda idő és energiapocsékolás! Persze hozzáteszem,  folytatta Daskalos némi töprengés után,  hogy az önszuggesztió nem számít éppen hagyományos gyógyítási módszernek, úgyhogy mi, mint az Igazság Keresői, igyekszünk kerülni azt.  Mitől számít nem hagyományosnak?  érdeklődtem.  Az önszuggesztiónak veszélyei is lehetnek, ha azt gyógyításra alkalmazzuk. Nem veszi ugyanis figyelembe az emberi akaratot, ez

illúziók

83

pedig igencsak kívánatos lenne. A páciens rendszeresen egyfajta fél hipnotikus kábulatba juttatja önmagát, ahol az akarata csak nagyon csekély szerepet játszik, ha játszik egyáltalán.  Na és, kit érdekel ez, ha a beteg meggyógyul?  Én mégis jobban kedvelem a meggyőzéses módszert a szug gesztiónál. Persze előfordul, hogy jómagam is alkalmazom a szug gesztiót, de amikor csak lehetséges, igyekszem a személyes meggyőzéshez folyamodni.  Mi a különbség a kettő között a gyógyításban?  A meggyőzés a másik ember akarati erejére épít. A szuggeszti óval nem ez a helyzet. Amikor egy beteg ellátogat hozzám, és én azt mondom neki: „Nézze, itt és itt a probléma,”  azzal megérintem az adott területet és azt mondom neki, hogy most, tegyük fel, eloszlatok a testében egy daganatot, akkor a beteget tudatosan bevonom a saját gyógyulási folyamatába. 1 la nem ezt tenném, ha a beteg nem akarná tudatosan a gyógyulást, akkor fennállna a veszélye, hogy mihelyst eltávozik tőlem, a tünetei visszatérnek és a betegsége előbb utóbb ismét kiújul, fia viszont sikerül meggyőznöm őt, feltámad a hite, és valóban meggyógyul.  Nekem ez is teljesen úgy hangzik, mintha szuggesztióról vagy önszuggesztióról lenne szó,  vetettem ellen.  Nem, ez meggyőzés. Az ember nem kényszeríthet hitre másokat, érted? Daskalos, látván tanácstalanságomat, hosszabb magyarázatba fogott.  Na, tisztázzuk ezt a dolgot! Tegyük fel, adva van egy barbár férj, aki veri a feleségét. Az egyik kezelési módszer az lehetne, hogy teremtünk számára egy elementált, a következő üzenettel: „Nem szép dolog bántani az asszonyt, kegyetlen és önző tett ez, szokj le róla!” Ez szuggesztió lenne, akár tud a dologról a férj, akár nem. De nem ez lenne a legcélravezetőbb megoldás, hiszen az illető akaratlagosan nincs bevonva a változásba. Még az is megtörténhetne, hogy olyan erős bűntudat ébred benne, hogy öngyilkosságot követ el.  Ez esetben mi lenne hát a jobbik megoldás?  Mindjárt rátérek. Amennyiben a közönséges rábeszélés, a tanácsadás nem működik, a következőt tenném. Kilépnék a testemből, kivetítenék egy elementált és behatolnék a férj testébe. Egybeolvadnék vele, átalakulnék övé, és gondolatban, ezúttal mint ő, azaz nem külön személyiség, azt mondanám: „Soha többé nem viselkedem ilyen brutálisan a feleségemmel, ezért és ezért.” Aztán

kilépnék belőle, és visszatérnék saját testembe. Ezáltal a férj nem érzékelné, hogy a gondolat, a saját gondolata nem tőle származik, és aszerint cselekedne a gyakorlatban is. A módszer lényege tehát, mint láthatod, abban rejlik, hogy nem vált ki ellenreakciót. Ellenkező esetben, ha szuggesztíven ráerőszakolnál valamit a másik énjére anélkül, hogy tudatosan eggyé váltál volna vele, az illető kényszernek élné meg a szuggesztiót, nem lévén más választási lehetősége. Érted már, mi zajlik le egyik és másik alkalommal?  Úgy érzem, amit te meggyőzésnek neveztél, még erősebb kényszerítő hatással van az emberre, mint a szuggesztió.  Nem, nem, látom, még mindig nem egészen érted. A haladottabb láthatatlan segítők éjjelnappal ezzel a módszerrel dolgoznak. Felkeltik az ember akaraterejét. A változás igénye így belülről fakad, nem külső ráhatásra. Az ember maga dönt, nem pedig külső kényszer hatása alatt cselekszik. Persze kérdezhetnéd,  folytatta Daskalos,  hogy mennyire kellemes vajon belemászni egy másik emberbe, ráadásul egy beteg emberbe? Eggyé válni vele és az egység pillanatában mindazt átélni, amit ő is átél? Nos, bevallom, nem valami kellemes!  tört elő Daskalosból a sóhaj, és jelentőségteljesen a térdemre csapott.  De hát mit tegyünk? Ha valaki fuldoklik a pöcegödörben, hát nem utánaugranál te is, hogy megpróbáld kirángatni, még ha közben te magad is szaros leszel? Én be szoktam ugrani. Aztán amikor sikeresen kimásztunk a slamasztikából, veszek egy forró fürdőt, és annyi. Megtisztulok.  Ezek szerint azért ennek a módszernek is vannak hátulütői!  De még mennyire! Nagyon erősnek kell lenni hozzá, és tudni kell, mit csinál az ember! Ellenkező esetben  húzta fel a szemöldökét Daskalos,  könnyedén a másik hatása alá kerülhetünk. Ha csak egy szemernyit is megvan bennünk a hajlandóság a másik problémájára, azt könnyedén átvehetjük magunkra. Mindig is mondtam, hogy a lelkiállapot még súlyosabb fertőzést okozhat, mint a legádázabb vírus! Ha az ember nincs tökéletesen tudatában a tetteinek, akkor azt kockáztatja, hogy ráhangolódva a másik rezgéseire, ott ragad azon a szinten. Daskalos hátradőlt karosszékében, és kezeit összekulcsolta a hasán.  Furcsa,  jegyezte meg némi hallgatás után,  de a társadalomban is léptennyomon ezzel találkozunk, nem? Nagyonnagyon óvatosnak kell lennünk, amikor efféle ügyekbe ártjuk magunkat!

illúziók 

85

 Ezzel azt akarod mondani, hogy afféle spirituális képességeket, mint amilyennel a Szőke Mágus is rendelkezik, elvileg bárki elsa játíthat anélkül, hogy szellemileg különösebben fejlett lenne?  Ez így van,  bólogatott Daskalos.  Ezek a tudással járó veszélyek. Merthogy a tudás mindaddig veszélyes, míg az ember meg nem szabadult az egoizmusától. Ezért is ragaszkodom a folytonos önelemzéshez, a gondolatok és érzelmek állandó uralásához. Gyökerestől ki kell irtani az egoizmust,  magyarázta Daskalos sugárzó szemekkel, hogy a kezei is ökölbe szorultak,  s akkor az ember Szelleménje veszi át az irányítást, akinek sem pénzre, sem dicsőségre nincs szüksége ahhoz, hogy Isteni Akaratként megnyilvánítsa önmagát, és szolgálatára legyen a többi emberi lénynek! Heves felindulása után Daskalos elhallgatott pár percre. Majd egyszer csak előrehajolt a székében, és átható pillantását rám szegezve fojtott hangon azt kérdezte:  Nem gondolod, hogy itt az ideje kávéznunk egyet? Nevetgélve mentem ki a konyhába, hogy lefőzzek két adag török kávét. Lám csak, még Daskalosnak is van gyengéje! Igaz, arra kért, hogy az övét gyengére csináljam, mert az orvosa szigorú koffein adagcsökkentést írt elő neki. Valamivel később, ahogy élvezettel szürcsöltük feketénket, Das kalosban felelevenedtek a szigetre látogató mágusokkal kapcsolatos fiatalkori élményei.  Emlékszem, volt az a hipnotizőr, akit apám meghívott hozzánk vacsorára. Alig múltam tízéves akkoriban. Több vendég is érkezett egyszerre, és a varázsló meg akarta csillogtatni előttük a képessége it. Megkérdezte tőlem, hogy vállalkoznéke a szerepre, azaz hogy hipnotizálhatnae engem. Beleegyeztem. Erre elővett egy ingát, én meg úgy tettem, mint aki hipnózisba esik, de valójában szép csendben én vetítettem ki rá a hipnózis elementáljait. Egy szempillantás alatt elszenderedett. Akkor kimentem a konyhába, és egy nagy fej vöröshagymával tértem vissza. Átnyújtottam neki, és azt mondtam róla, hogy ízletes alma. Boldogan befalta az egészet. Amikor aztán magához tért, semmire sem emlékezett a történtekből, és újra csak az ingája után nyúlt, hogy folytassa hipnotizálásomat. A szobában egyszerre mindenkiből kirobbant a nevetés,  fejezte be a történetet Daskalos, és az ő teste is megrázkódott a kacagástól, úgy csóválta a fejét. Kedélyes beszélgetésünk itt hirtelen félbeszakadt  a verandán közeledő léptek zaja hallatszott, és már kopogtattak is a bejárati ajtón.

Intettem Daskalosnak, hogy maradjon csak, és már mentem is, hogy magam nyissak ajtót a látogatónak. Egy harmincas évei végén  járó, de kifejezetten szemrevaló szőke nő állt előttem, és tört angolsággal azt tudakolta, itthon találjae Daskalost. Beljebb invitáltam, s míg helyet foglalt az előszobában, röviden előadta a problémáját. Mint kiderült, norvég származású művésznő volt, aki egy ciprusi görög férfihez ment feleségül, akivel Paphosban telepedtek le. Rövid habozás után, ahogy kezdeti feszültsége oldódni kezdett, kibökte, hogy tulajdonképpen a barátai beszélték rá, hogy keresse fel Daskalost, aki biztosan tud felvilágosítással szolgálni elveszett kutyusa hollétét illetően. Próbáltam megőrizni higgadtságomat, és komolyságot erőltetni az arcomra, úgy léptem be a másik szobába, hogy tolmácsoljam Daskalosnak a nem mindennapi kérést. Átsétált velem az előszobába.  Kedvesem,  fordult a nőhöz, és a kezeit tördelte,  effélékkel nem nagyon szoktam foglalkozni. Nem tartozik kifejezetten a szakterületemhez. De ha akarja, a vállát rendbeszedhetem. A norvég hölgy szemei elkerekedtek, és a teste egy pillanatra megfeszült, ahogy ráeszmélt, hogy ez a vadidegen egy szempillantás alatt felismerte jobb vállának krónikus betegségét, amit eleddig hiába kezeltetett. Zavartan hebegetthabogott valamit, hogy ő nem is tudja, nem ismeri igazán Daskalost, neki csak azt mondták, hogy ő elő tud keríteni elveszett dolgokat, például kutyusokat. Bátorító pillantásaim hatására végül mégiscsak erőt vett magán, és követte Daskalost a nappaliba.  Vegye le a blúzát,  vetette oda könnyedén Daskalos, és kezeivel céltalanul a semmibe intett. A nő kétségbeesett szemekkel meredt rám, nem tudta, mitévő legyen. „De alatta nincs rajtam s e m m i . .  súgta oda nekem félénken. Biztosítottam róla, hogy ez nem probléma, és kisiettem a szobából. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, még mindig azzal küszködtem, hogy elfojtsam feltörni készülő nevetésemet. Húsz perc telt el, mire Daskalos újra kinyitotta a nappali ajtaját, és diadalittasan kilépett a szobából. „Áldott legyen ez a pillanat!”  mondta széles mosollyal az ajkain. A norvég nő követte őt, de az ő arcán még mindig a zavarodottság tükröződött, maga sem értette, mi történt vele az imént. Felalá mozgatta a karját, a vállát körözte, és szemlátomást alig hitt a gyógyulásában. Mint mondta, ilyen mozdulatokra évek óta nem volt már képes. Köszönetét mondott