Daniel Tammet pontosan 45 gramm zabkását fogyaszt reggelire, és anélkül el sem indul otthonról, hogy megszámolná a rajta lévő ruhadarabokat. Ha stresszes vagy boldogtalan, csak behunyja a szemét, és számol. Ugyanakkor nem csak rutinszerű kényszerei vannak. Mint az emlékezetes filmben Dustin Hoffman megformálta Esőember, ő is bonyolult matematikai műveleteket képes ejben elvégezni - a számokat alakzatokban, színekben, textúrákban és mozdulatokban látja. Ráadásul kilenc idegen nyelven beszél, sőt alkotott is egyet - nyelvtannal és mintegy 1000 szavas szókészlettel - saját használatára. De bizonyos szempontból Daniel egyáltalán nem hasonlít az Esőemberre. Az autizmus spektrumzavarban súlyosan érintettek között gyakorlatilag egyedülálló módon nem szorul segítségre mindennapi, ügyes-bajos dolgainak intézésében. Ez a hihetetlen önállóság, és ahogy átadja, milyen érzés is ilyen rendkívüli életet élni, teszik igazán inspirálóvá és magával ragadóvá Daniel Tammet emlékiratát, amely páratlan betekintést nyújt napjaink egyik legkülönlegesebb elméjébe.
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Daniel Tammet: Born on a Blue Day Inside the Extraordinary Mind of an Autistic Savant A Memoir Free Press A Division of Simon & Schuster, Inc. 1230 Avenue of the Americas New York, NY 10020 Copyright © 2006 by Daniel Tammet All rights reserved Hungarian translation © Lelik Krisztina, 2018
Szüleimnek, mert segítettek azzá az emberré válnom, vál nom, aki ma vagyok, és Neilnek, mert mindig mellettem áll
Köszönetnyilvánítás
A következő embereknek szeretnék köszönetét mondani, akik nélkül ez a könyv nem jöhetett volna létre: Szüleimnek, Jennifernek és Kevinnek, szeretetükért, türelmükért és mindazért, amire megtanítottak. Öcséimnek, Leenek, Stevennek, Paulnak, és húgaimnak, Claire-nek, Mariának, Natashának, Anna-Marie-nak és Shelley-nek, szeretetükért és megértésükért. Rehan Qayoomnak iskoláskori legjobb barátomnak. Elfriede Corkhillnek – kedvenc tanáromnak, Ian és Elaine Moore-nak, Ian és Ana Williamsnek, Olly és Ash Jefferynek – legjobb barátaimnak. Biruté Žilienének – ő az, akire a litvániai tartózkodásomra visszaemlékezve gondolok. Sigriður Kristinsdóttirnek izlandi nyelvtanáromnak. Suzy Seraphine-Kimelnek és Julien Chaumonnak az optimnem.co.uk weboldalhoz nyújtott segítségükért. Martinnak, Steve-nek, Tobynak, Dannek és Nicolának – a Brainman (Agyember) Brainman (Agyember) című dokumentumfilm stábjának. Karen Ammondnak, amiért megmutatta nekem a lelkesedés erejét. Andrew Lownie-nak, irodalmi ügynökömnek. Rowena Webbnek, Helen Coyle-nak és Kerry Hoodnak a Hoddernél a könyvhöz nyújtott minden segítségükért és tanácsukért. Bruce Nicholsnak és a Free Press munkatársainak az amerikai kiadásban való segédkezésükért. Végül társamnak, Neilnek, mert van nekem.
1
Kék kilencesek és piros szavak
1979. január 31-én születtem – szerdai napon. Abból tudom, hogy szerda volt, mert a dátum kék a fejemben, és a szerdák mindig kékek, mint a kilences szám vagy a hangosan vitázók hangja. Szeretem a születési dátumomat, mert a benne levő számokat sima felületűnek és kereknek látom, a tengerparti kavicsokhoz hasonlatosaknak. Ez azért van, mert ezek prímszámok: 31, 19, 197, 97, 79 és 1979 mind kizárólag önmagával és eggyel osztható. 9973-ig minden prímszámot felismerek „kavicsszerű” jellegükről. Egyszerűen így működik az agyam. Az enyém egy olyan ritka állapot, amit savantszindrómának neveznek, és ami kevéssé volt ismert, mielőtt Dustin Hoffman színész megjelenítette 1988-ban az Oscardíjas Esőember című filmben. A Hoffman által játszott Raymond Babbithez hasonlóan én is szinte megszállottan igénylem a rendet és a rendszerességet, és ez gyakorlatilag életem minden területét érinti. Például mindennap pontosan 45 gramm zabkását fogyasztok el reggelire; hogy biztos legyek a mennyiségben, a tálkát egy elektronikus mérlegen mérem le. Azután indulás előtt mindig megszámolom, hány ruhadarabot viselek. Ideges leszek, ha a teámat nem illatom meg mindennap pontosan ugyanabban az időpontban. Olyankor, ha túlságosan feszült idegállapotba kerülök és nem tudok szabályosan lélegezni, behunyom a szemem, és
számolok. A számolás segít megnyugodnom. A számok a barátaim, és mindig ott vannak körülöttem. Minden egyes szám egyedi, és saját személyisége van. A 11 barátságos, az 5 hangos, míg a 4 egyszerre félénk és csendes – ez a kedvenc számom, talán mert önmagámra emlékeztet. Vannak számok, amik nagyok – 23, 667, 1179-, míg más számok kicsik: 6, 13, 581. Vannak szépek, mint a 333, és van pár csúnya is, mint a 289. Nekem mindegyik szám különleges. Akármerre járok, bármit teszek, a gondolataim sosem árnak távol a számoktól. Egy interjúban a New York-i televíziós műsorvezetőnek, David Lettermannek azt mondtam, ő olyan, mint a 117 – magas és szikár. Később a számomra nagyon is megfelelően elnevezett Times Squareen{1} állva felnéztem a fölém tornyosuló felhőkarcolókra, és úgy éreztem, kilencesek vesznek körül – ez az a szám, amelyet a roppant nagysághoz társítok. A számok vizuális, érzelmi megtapasztalását a tudósok szinesztéziának nevezik, az érzékszervek ritka neurológiai összekapcsolódásának, ami leggyakrabban abban nyilvánul meg, hogy az ember az ábécé betűit, illetve a számokat színekben látja. Az enyém egy szokatlan és összetett típus, amellyel a számokat alakzatok, színek, textúrák és mozgások formájában látom. Például az 1 ragyogó és fényes fehér, mintha valaki egy vakuval a szemembe villantana. Az ötös olyan, mint a mennydörgés vagy a szikláknak csapódó hullámok zaja. A 37 csomós, mint a zabkása, míg a 89 a hulló hóra emlékeztet.
A szinesztézia valószínűleg leghíresebb esete egy Sercsevszkij nevű, bámulatos emlékezőtehetségű újságíróé, amit az 1920-as évektől kezdve harminc éven keresztül az orosz A. R. Lurija pszichológus írt le. S., ahogy Lurija alanyát a „Kis könyv a nagy emlékezetről” {2} című tanulmányához írt
egyzeteiben nevezte, erősen vizuális memóriával rendelkezett, ami lehetővé tette számára, hogy a szavakat és a számokat különféle alakzatoknak és színeknek „lássa”. Három perc tanulmányozás elég volt S.-nek ahhoz, hogy vissza tudjon emlékezni egy ötven számjegyből álló mátrixra, akkor azonnal is, és sok évvel később is. Lurija Seresevszkij kiemelkedő rövid és hosszú távú memóriáját szinesztéziás élményeinek tulajdonította. A saját szinesztéziás megtapasztalásom használatával egészen kicsi koromtól kezdve képes voltam hatalmas számokat kezelni és azokkal fejben számolni minden tudatos erőfeszítés nélkül, akárcsak a filmbéli Raymond Babbit. Valójában ez a tehetség közös jó néhány savant-szindrómás személyben (időnként „villám számolóként” is szokták őket emlegetni). Dr. Darold Treffert wisconsini orvos, a savantszindróma tanulmányozásának vezető szakembere az Extraordinary People (Különleges People (Különleges emberek) című könyvében egy vak ember példáját említi, aki „csodával határos szintű számolási tehetséggel” rendelkezik: „Arra a kérdésre, hogy hány kukoricaszem lenne 64 láda bármelyikében, ha az elsőben 1 van, a másodikban 2, a harmadikban 4, a negyedikben 8 és így tovább, a tizennegyedikre (8192), a tizennyolcadikra (131 072) és a huszonnegyedikre (8 388 608) azonnal megadta a választ, míg a negyvennyolcadik ládára (140 737 488 355 328) hat másodperc alatt. A 64 ládában található összes kukoricaszem számát is megadta (18 446 744 073 709 551616), mindössze negyvenöt másodperc alatt.” A kedvenc számolási módszerem a hatványra emelés, ami azt jelenti, hogy egy számot adott alkalommal önmagával megszorzunk. Ha egy számot önmagával szorzunk meg, az a négyzetre emelés; például a 72 négyzete 72 x 72 = 5814. A fejemben egy szám négyzete mindig szimmetrikus alakzatként jelenik meg, és ez számomra különlegesen széppé teszi. Ha egy számot háromszor szorzunk meg önmagával, az a köbre emelés, vagy harmadik hatványra emelés. 51a köbön, vagy másképp a harmadik hatványon, az 51 x 51 x 51 = 132 651. A hatványozás
eredményét mindig egy jellegzetes vizuális mintának látom a fejemben. Ahogy nőnek a számok és az eredmények, úgy válnak fokozatosan egyre összetettebbekké a megtapasztalt mentális alakzatok és színek. 37 ötödik hatványát – 37 x 37 x 37 x 37 x 37 = 69 343 957 – egy nagy körnek látom, ami az óramutató járása szerint felülről lefelé futó kisebb körökből tevődik össze. Amikor egy számot elosztok egy másikkal, a fejemben egy egyre nagyobb hurkokban lefelé forgó spirált látok, amely mintha vetemedne és görbülne. Különféle osztások különféle méretű spirálokat eredményeznek, sokféle görbülettel. A mentális képek alapján egy összeget, mint például 13-97 (0,1340206...), majdnem száz tizedesjegy pontosságig ki tudok számolni. Számolás közben soha nem írok le semmit, mert mindig ki tudom számolni fejben az eredményt, és sokkal könnyebb vizualizálni a választ a szinesztéziás alakzatok használatával, mint megpróbálni az iskolában kapott tankönyvekben tanított „maradékok” technikáját alkalmazni. Amikor szorzók, a két meg-szorzandó számot két sajátos alakzatnak látom. A kép vált, és megjelenik egy harmadik alakzat – a helyes válasz. A folyamathoz csupán pár másodpercre van szükség, és spontán módon zajlik le. Olyan, mintha úgy számolna valaki, hogy közben nem kellene gondolkoznia.
A fenti ábrán megszorzok 53-at 131-gyel. Mindkét számot egyedi alakzatnak látom, amelyek a térben egymással szemben helyezkednek el. A két forma között keletkező tér egy harmadik alakzatot ad ki, amelyet új számnak érzékelek: a szorzat végösszege a 6943.
Különféle feladatok különféle formákat tartalmaznak, és bizonyos számokhoz különféle érzések vagy érzelmek kapcsolódnak. Amikor 11-gyel szorzók, mindig az az érzésem, hogy a számjegyek lefelé bukdácsolnak a fejemben. Minden szám közül a hatosokra emlékszem a legnehezebben, mert ezeket sajátos forma vagy textúra nélküli, pici, fekete pontoknak látom. Úgy jellemezném ezeket, mint kis hézagokat vagy lyukakat. 10 000-ig minden szám vizuális vagy esetenként érzelmi reakciót vált ki belőlem, mintha lenne egy saját vizuális vagy numerikus szókészletem. És pontosan ahogy egy költő jár el a szóválasztásánál, én is a számok néhány kombinációját szebbnek látom a többinél: az egyesek jól illenek az olyan sötétebb számokhoz, mint a nyolcasok és a kilencesek, viszont kevésbé jól a hatosokhoz. Egy telefonszám, amelyikben a 189 számsor szerepel, sokkal szebb egy olyannál, amelyikben a 116 fordul elő. Szinesztéziámnak ez az esztétikai dimenziója néha jó, néha rossz. Ha látok egy számot, amit különlegesen szépnek találok egy cégtáblán vagy egy autó rendszámtábláján, megborzongok az izgalomtól és örömtől. Másrészt viszont ha a számok és színek nem illeszkednek ahhoz, ahogy én tapasztalom meg őket ha például egy üzletben a „99 penny” pirossal vagy zölddel van kiírva (kék helyett) –, akkor azt zavarónak és bosszantónak találom. Nem lehet tudni, hány olyan savant van, akinek segítségére vannak szinesztéziás tapasztalatai azon a területen, amelyen kiemelkedő a teljesítménye. Ennek az egyik oka, hogy Raymond Babbithez hasonlóan sokan súlyosan fogyatékosok, ami megakadályozza őket abban, hogy el tudják magyarázni másoknak, hogyan csinálják azt, amit csinálnak. Én szerencsés vagyok, amiért nem szenvedek az enyéméhez hasonló képességekkel gyakran együtt járó, nagyon súlyos károsodások egyikében sem. Mint sok savant-szindrómás ember, én is az autizmus spektrumzavarban érintettek közé vagyok sorolható. Asperger-szindrómám van – az autizmusnak ez a viszonylag enyhe és jól funkcionáló változata nagyjából háromszáz emberből egyet érint az Egyesült Királyságban. A Nemzeti
Autista Társaság 2001-ben lefolytatott vizsgálata szerint az Asperger-szindrómás felnőttek majdnem felénél tizenhat éves koráig nem is diagnosztizálják a zavart. Nálam ezt végül huszonöt éves koromban diagnosztizálták, a cambridge-i Autizmus Kutatóintézetben végzett tesztek és egy interjú után. Az autizmust, beleértve az Asperger-szindrómát is, a szociális érintkezést, a kommunikációt és a képzelőerőt érintő károsodásként határozzák meg (például absztrakt vagy rugalmas gondolkozással és empátiával kapcsolatos problémák). A diagnózis nem egyszerű, nem lehet laboratóriumi vérvizsgálattal vagy komputeres agyvizsgálattal kimutatni; az orvosoknak a személy viselkedését kell megfigyelniük, és tanulmányozniuk kell csecsemőkorától kezdve a fejlődéstörténetét. Az Asperger-szindrómás embereknek gyakran jó nyelvérzékük van, és viszonylag normális életet tudnak élni. Sokuknak átlagon felüli az IQ-ja, és kiemelkedő teljesítményt nyújtanak egyes területeken, így a logikus és vizuális gondolkodás területén is. Mint az autizmus más formái, az Asperger is egy olyan állapot, amelyik több férfit érint, mint nőt (körülbelül az autisták 80, az Aspergerszindrómával diagnosztizáltak 91 százaléka férfi). Meghatározó jellemzőjük az egyetlen területre való összpontosítás, mintha erős késztetést éreznének a rendszerek egyes részleteinek elemzésére, valamint szabályaik és tendenciáik meghatározására. Gyakoriak náluk a különleges képességek, beleértve a memóriához, számokhoz és a matematikához kapcsolódókat. Nem tudni biztosan, mitől lesz valaki Asperger-szindrómás, mindenesetre ez olyan, ami velünk születik. A számokat egész életemben azon a vizuális, szintetikus módon tapasztaltam meg, ahogyan most. A számok jelentik nekem a legelső nyelvet, és gyakran ezen a nyelven gondolkodom és érzek. Van, hogy az érzelmeket nehezen értem meg, és nem tudom, hogyan reagáljak rájuk, ezért sokszor hívom segítségül a számokat. Ha egy barátom azt
mondja, hogy szomorúnak vagy levertnek érzi magát, akkor elképzelem magam, ahogy a 6-os sötét ürességében ülök; ez segít megtapasztalni és megérteni az ő érzéseit. Ha egy cikkben olyan emberről olvasok, akit valami megfélemlít, elképzelem magam, ahogy egy 9-es szám mellett állok. Amikor valaki egy szép helyen tett látogatását írja le, felidézem képzeletemben a számok tájait és azt, milyen boldoggá tesz, ha ezek között lehetek. Amikor így teszek, akkor a számok tulajdonképpen segítenek benne, hogy obban megértsek másokat. Néha, amikor először találkozom valakivel, egy bizonyos számra emlékeztet, és ez segít, hogy jól tudjam érezni magam a társaságában. Lehet, hogy nagyon magas és a 9-es számra emlékeztet, vagy kerekded és a 3-as szám jut róla eszembe. Amikor szomorú vagy ideges vagyok egy korábban még nem tapasztalt, új helyzetben (ezekben inkább feszült és feszélyezett szoktam lenni), számolni kezdek magamban. Amikor számolok, a számok a fejemben képeket és mintákat alkotnak, amelyek állandók, és biztonságérzetet nyújtanak. Olyankor azután megnyugszom, és bármilyen szituációban képes vagyok a kommunikációra. A naptáron való gondolkodás, az a sok szám és minta egy helyen, mindig jó érzést kelt bennem. A hét különböző napjai különböző színeket és érzelmeket hívnak elő a fejemben: a keddek meleg színűek, míg a csütörtökök bolyhosak. A naptárszámítás – az a képesség, amivel meg tudjuk mondani, hogy a hét melyik napjára esett vagy fog esni egy bizonyos dátum - sok savantban közös. Szerintem ennek valószínűleg az az oka, hogy a naptárban a számok kiszámíthatók, és a különféle napok és hónapok között mintává állnak össze. Például egy hónap tizenharmadik napja mindig kettővel az előtt a nap előtt van, amelyikre a hónap első napja esik, kivéve a szökőéveket; míg a hónapok közül vannak olyanok, amelyek más hónapok viselkedését utánozzák, mint a január és az október, a szeptember és a december, a február és a március (február első napja ugyanarra a napra esik, mint március első napja). Tehát ha egy adott évben február elseje a fejemben bolyhos állagú
(csütörtök), akkor március tizenharmadika meleg színű lesz (kedd). Oliver Sacks író és neurológus A neurológus A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét – és más orvosi történetek történetek című könyvében említést tesz a súlyosan autista John és Michael nevű ikerpár esetéről, példaként arra, milyen messzire képesek eljutni a savantok a naptárszámításban. Bár az ikrek nem voltak képesek magukról gondoskodni (hétéves koruktól különféle intézetekben éltek), több mint 40 000 év távlatában ki tudták számítani a hét napjait. Sacks leír egy John és Michael közötti játékot, amelyben órákon keresztül felváltva prímszámokat mondtak egymásnak. Az ikrekhez hasonlóan engem is mindig lenyűgöztek a prímszámok. Minden prímszámot sima felületű alakzatként látok, amelyik különbözik az összetett számoktól (amik nem prímszámok), mivel azok érdesebbek és kevésbé jellegzetesek. Amikor egy számot prímszámként azonosítok, a fejemben (elöl középen) valami szavakkal nehezen leírható, különös bizsergést érzek. Néha behunyom a szemem, és elképzelem az első harminc, ötven, száz számot, ahogy azokat térben és szinesztéziásan érzékelem. Olyankor lelki szemeimmel látom, mennyire szépek és különlegesek a prímszámok, hiszen élesen kiemelkednek a többi szám alakzatai közül. Pontosan ezért csak nézem és nézem és csak nézem őket; mindegyik erősen különbözik a közvetlenül előtte álló vagy utána következő számtól. A többi szám közötti magányosságuk teszik őket számomra annyira feltűnővé és érdekessé.
Vannak pillanatok, mielőtt este álomba merülök, hogy agyam hirtelen megtelik ragyogó fénnyel, és semmi mást nem látok, csupán a szemem előtt gyors egymásutánban elúszó számokat – sok száz, sok ezer számot. Csodálatos érzés, megnyugszom tőle. Az olyan estéken, amikor nehezen alszom el, elképzelem magam, amint számok tájain sétálgatok. Olyankor biztonságban érzem magam és boldog vagyok. Soha nem érzem magam elveszettnek, mert ott a prímszámok alakzatai jelentik számomra az útjelző táblákat. A matematikusok sok időt töltenek a prímszámokon való gondolkodással, részben azért, mert nem létezik gyors vagy egyszerű módszer annak ellenőrzésére, hogy egy szám prímszám-e vagy sem. A legismertebb módszer Eratoszthenész szitája; ez az ókori görög tudós, a kürénéi Eratoszthenész után kapta a nevét. A szitamódszer így működik: írd le a számokat, amelyeket ellenőrizni akarsz, például 1-től 100-ig. A 2-től kezdve (az 1 se nem prímszám, se nem összetett szám) húzz ki minden második számot: 4, 6, 8... egészen 100-ig. Azután térj rá a 3-ra, és húzz ki minden harmadik számot: 6, 9, 12... majd haladj tovább a négyre, és húzz ki minden negyedik számot: 8, 12, 16... és így tovább, míg a végére csak néhány olyan számod marad, amit nem húztál ki: 2, 3, 5, 7, 11, 17, 19, 23, 29, 31... Ezek a prímszámok: numerikus világom építőkockái. A szinesztéziám érinti azt is, ahogyan a szavakat és a nyelveket felfogom. A létra szó létra szó például kék és fényes, míg a karika karika egy lágy, fehér szó. Ugyanez történik, amikor más nyelveken olvasok szavakat: jardin jardin (ami franciául a „kert”) elmosódott sárga, míg a hnugginn hnugginn (izlandi nyelven ez a „szomorú”) fehér, sok kék pettyel. A szinesztézia kutatóinak beszámolói szerint a színt jelölő szavak első betűjének alapján nyerik egyes szavak a színűket, és ez nagy általánosságban rám is igaz: a joghurt egy sárga szó (angolul: J2yogurt”, „yellow”), a videó videó szó lila (talán mert a violaszínhez kapcsolom) és a kapu szó kapu szó zöld (angolul „gate”, „green”). Egy szó színét gondolatban meg tudom változtatni
azzal, hogy az elejéhez hozzáillesztek egy másik betűt és más szót alkotok belőle: az angol at piros szó, de ha hozzáteszem a H betűt, akkor hat („kalap”) („kalap”) lesz belőle, ami fehér. Ha azután hozzárakok még egy T-t is, akkor that („amelyik”) lesz belőle, és ennek a színe narancssárga. Nem minden szóra igaz az első betűs szabály: például az A-val kezdődő szavak mindig pirosak, és a W-vel kezdődők mindig sötétkékek. Vannak szavak, amelyek tökéletesen illeszkednek a tárgyhoz, amelyet jelölnek. A raspberry („málna”) raspberry („málna”) piros szó és piros gyümölcs, míg a grass grass („fű”) és glass glass („pohár”, illetve „üveg”) zöld szavak és zöld dolgokat jelölnek. A T betűvel kezdődő szavak mindig narancssárgák, mint a tulip („tulipán”) vagy tiger („tigris”), („tigris”), vagy egy tree („fa”) tree („fa”) ősszel, amikor narancssárgára váltanak a levelei. Vannak azonban szavak, amelyek véleményem szerint mintha nem illeszkednének ahhoz, amit jelölnek: a goose („liba”) egy zöld szó, de amit leír, az egy fehér madár (a hoose itt hoose itt jobb választás lenne szerintem), a white white („fehér”) nekem kék szó, míg az orange orange („narancssárga”) tiszta és fényes, mint a jég. Afour („négy”) kék szó, ám egy hegyes szám, legalábbis nekem. A wine wine („bor”) színét inkább a francia vin írja vin írja le, ami lila szó. Az, hogy a szavakat különféle színűeknek és tapintásúaknak látom, segíti memóriámat a tények és nevek megjegyzésében. Például emlékszem arra, hogy a Tour de Francé szakaszgyőzteseinek egy sárga mez a jutalmuk (nem zöld és nem piros vagy kék), mert a jersey jersey („mez”) nálam sárga szó. Hasonlóképpen emlékszem arra is, hogy Finnország nemzeti zászlajában van egy kék kereszt (fehér alapon), mert a „Finnország” kék szó (mint minden F betűvel kezdődő szó). Amikor megismerkedem valakivel, gyakran a szó színéről jegyzem meg a nevét: nekem minden Richard piros, minden John sárga és minden Henry fehér. Ez segít könnyen és gyorsan elsajátítanom idegen nyelveket. Jelenleg tíz nyelven tudok: angolul (anyanyelvem), finnül, franciául, németül, litvánul,
eszperantóul, spanyolul, románul, izlandiul és walesi nyelven. Az egyes szavaknál tapasztalt színek és érzelmek társítása a jelentésükhöz segít abban, hogy életre keltsem a szavakat. Például a finn túli szó túli szó nekem narancssárga, és azt elenti: „tűz”. Amikor ezt a szót olvasom vagy amikor eszembe jut, azonnal látom a fejemben a színét, és ez felidézi a jelentését. Egy másik példa a walesi gweilgi gweilgi szó, amelyik zöld és sötétkék színű, és azt jelenti, „tenger”. Szerintem ez egy különlegesen találó szó a tenger színeinek leírására. Azután ott az izlandi rökkur szó, ami azt jelenti, hogy „alkony” vagy „szürkület”. Ez egy' kárminvörös szó, és amikor ezt a szót látom, egy vérvörös naplementét juttat eszembe. Emlékszem, hogy kisgyerek koromban a helyi könyvtárban tett gyakori látogatásaim egyikén órákon át keresgéltem a könyvek között azt, amelyiknek a borítóján az én nevem szerepel. Mivel annyira sok könyv volt a könyvtárban, annyi sok névvel a borítójukon, feltételeztem, hogy az egyiken – valahol – az én nevemnek kell szerepelnie. Nem értettem akkor még, hogy azért van a könyv borítékján egy ember neve, mert azt a könyvet ő írta. Most, huszonhat évesen már tudom ezt. Ha meg akarom találni egyszer azt a könyvet, akkor előbb meg kell írnom. Az életemről való írás lehetőséget nyújtott arra, hogy áttekintsem, milyen messzire jutottam, és hogy nyomon kövessem az eddig megtett utam ívét. Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondta volna a szüleimnek, hogy teljesen önálló életet fogok élni egy szeretetteljes kapcsolatban, és lesz egy hivatásom, szerintem nem hittek volna neki; és abban sem vagyok biztos, hogy én magam hittem volna ebben. Ez a könyv el fogja mondani, hogyan jutottam el idáig. Steve öcsémnél nemrégiben ugyanazt a típusú jól funkcionáló autizmust állapították meg, mint amilyen nekem is van. Tizenkilenc évesen rengeteg olyan kihívás éri, amilyenekkel én is szembesültem fejlődésem során, a szorongás és a magányosság problémáitól kezdve a jövővel kapcsolatos bizonytalanságokig. Gyerekkoromban az
orvosok még nem tudtak az Asperger-szindrómáról (1994ben ismerték csak el külön rendellenességként), és így sok éven át úgy növekedtem, hogy nem értettem, miért érzem magam annyira különbözőnek a társaimtól és any-nyira kívülállónak az engem körülvevő világban. Saját tapasztalataim leírásával arról, hogy milyen volt autistaként felnőni, reményeim szerint segíthetek más, jól funkcionáló autizmussal élő fiataloknak mint amilyen Steve öcsém is – abban, hogy kevésbé érezzék elszigeteltnek magukat, és hogy önbizalmat merítsenek a tudásból: igenis lehetséges így boldog és produktív életet élni. Erre én vagyok az élő példa.
2
Korai évek
Keservesen hideg januári reggel volt London keleti részén. Anyám, Jennifer, aki akkor már terhessége utolsó szakaszában járt velem, szótlanul ült a lakás egyetlen nagy ablakánál, és bámult ki a lenti szűk, fagyos utcára. Apám, Kevin, aki korán kelő típus, meglepődött, hogy anyámat ébren találja, amikor belépett a házba a közeli boltban vásárolt újsággal. Mivel aggódott, hogy valami baj van, csendben odalépett anyámhoz, és megfogta a kezét. Anyám, ahogy az elmúlt néhány hétben mindig, most is fáradtnak látszott; merev tekintettel, szótlanul ült. Majd lassan apám felé fordult, arcára kiültek érzelmei, ahogy kezei gyengéden simogatták a hasát, és azt mondta: – Akármi lesz is, mi szeretni fogjuk, egyszerűen csak szeretjük. – Anyám sírva fakadt; apám megszorította a kezét, és szótlanul bólintott. Anyám mindig kirekesztettnek érezte magát gyerekkorában; legkorábbi emlékeiben két báty szerepel, akik túl nagyok voltak ahhoz, hogy vele játsszanak (még nagyon kicsi volt, amikor el is költöztek otthonról), valamint anyja és apja, akik gyakran merevek és távolságtartók voltak vele. Kétségkívül szerették, ám ezt ritkán éreztették vele gyerekkorában. A gyerekkori emlékek érzelmi kettőssége zaklatta még harminc évvel később is. Apám imádta anyámat, amióta közös barátokon keresztül megismerkedtek. Egy viharos románcot követően közös
otthont teremtettek. Apám nemigen tudott neki egyebet ígérni, mint az imádatát legalábbis így gondolta. Apámnak gyerekkorában teljesen egyedül kellett gondoskodnia a kisebb testvéreiről, míg anyja, aki elvált a nagyapámtól, sokszor hosszú ideig az otthonuktól távol dolgozott. Tízéves korában, amikor a család egy hajléktalanszállóba költözött, apámra hárult a feladat, hogy gondját viselje testvéreinek. Nem sok ideje maradt iskolába árni vagy a szokásos gyerekkori álmokat szövögetni. Később úgy emlékezett vissza az anyámmal való megismerkedésére, mint élete legboldogabb napjára. Bár nagyon különböző emberek, mégis éreztetni tudták egymással, hogy a másik valami egészen különleges, és akármilyen nehéz körülmények között nőttek is fel, nekem ugyanezt a különlegességérzetet készültek megadni mindenáron. Néhány nappal az érzelmes beszélgetés után anyám vajúdni kezdett. Amikor apám aznap este hazatért a munkából, anyámat fájdalmaktól gyötörve találta. Anyám megvárta őt, félt nélküle bemenni a kórházba. Apám mentőért telefonált, és a fémlemez-megmunkálástól olajos és gépzsíros munkásruhájában berohant anyámmal a kórházba. A szülés gyors lefolyású volt, és én alig több mint két és fél kilósan világra jöttem. Azt mondják, egy kisbaba érkezése mindent megváltoztat az ember életében, és az én születésem bizonyára örökre megváltoztatta a szüleim életét. Én voltam az első gyerekük, tehát talán természetes, hogy már a születésem előtt oly sok reményt fűztek a jövőmhöz. Anyám a születésem előtti hónapokat népszerű női magazinok csecsemőgondozási tanácsainak lázas olvasásával töltötte, és apámmal együtt pénzt tettek félre kiságyra. Am anyám első velem töltött napjai a kórházban nem olyanok voltak, mint amilyennek elképzelte. Sokszor órákon át folyamatosan sírtam. Mintha az sem számított volna, hogy a karjában tart és gyengéden simogatja arcomat ujjával; csak sírtam, sírtam és sírtam. A lakás, ahol a szüleim éltek, kicsi volt, és én az egyetlen hálószoba sarkába állított kiságyban aludtam. Miután
hazavittek a kórházból, szüleim képtelenek voltak befektetni engem abba a kiságyba; nem aludtam, és egyfolytában, szakadatlanul sírtam. A következő tizennyolc hónapban anyám szoptatott; nem utolsósorban azért, mert ez a nagyon kevés módszer egyike volt, amivel le tudtak csendesíteni. A szoptatásról régóta ismeretes, hogy jótékony hatással van a kisbabákra, elősegíti értelmük és érzékszervi képességeik fejlődését, és erősíti immunrendszerüket. Azt is gondolják róla, hogy jótékonyan hat az autizmus spektrumzavarokkal küzdő gyermekek érzelmi fejlődésére azzal, hogy különleges lehetőséget nyújt a szoros fizikai és érzelmi kontaktusra anya és gyermeke között. A kutatások azt jelzik, hogy azok az autista gyerekek, akiket szoptattak, fogékonyabbak, kevésbé antiszociálisak és ragaszkodóbbak tápszerrel etetett társaiknál. Egy másik módszer, amivel a sírásomat csitítani lehetett, a hosszan tartó mozgás érzése volt. Apám rendszeresen a karjában ringatott, néha több mint egy órán át egyhuzamban. Az sem volt ritka, hogy egyik kezével evett, a másik karjában engem ringatott. Babakocsimban tolva hosszú sétákat is tett velem az utcán, gyakran egészen kora reggel. Abban a pillanatban, hogy a babakocsi megállt, újrakezdtem a bömbölést. Hamarosan nem számított, nappal van-e vagy éjszaka, mivel szüleim élete amúgy is kizárólag a sírásom körül forgott. Bizonyára nyugtalanítottam őket ezzel. Elkeseredésükben gyakran betettek egy plédbe, aminek egyik végét anyám fogta, a másikat pedig apám, és ide-oda hintáztattak. Úgy tűnt, mintha az ismétlődő mozgás lecsillapított volna. Azon a nyáron megkereszteltek. Bár szüleim maguk nem voltak templomjáró emberek, én voltam az elsőszülött, és úgy gondolták, ez így helyes. Mindenféle rendű és rangú rokonok, barátok és szomszédok vettek részt az eseményen; az idő meleg volt és tiszta. De a keresztelőre érkezve én csak sírtam és sírtam, sírásom elnyomott a szertartáson elhangzó minden szót. A szüleim nagyon zavarban voltak. Anyám szülei meglátogattak minket, és csodálkoztak,
miért vagyok ilyen nehéz természetű kisbaba. Azt javasolták anyámnak, ha sírni kezdek, ne vegyen fel. – Majd kifárad mondták. De amikor anyám követte a tanácsukat, a sírásom csak egyre hangosabbá vált. A szüleim sokszor hívtak hozzám orvost, aki minden alkalommal azt mondta, hogy kólikás vagyok, és nemsokára obban leszek. A kólikát gyakran úgy is nevezik, mint „megmagyarázhatatlan sírást”, amikor a baba hosszabban és hangosabban sír az átlagosnál, és nehezebb megvigasztalni. Körülbelül öt kisbabából egy sír annyit, hogy megfeleljen a „kólikás” definíciójának. Orvosok és tudósok évtizedek óta próbálnak rájönni, milyen okok állhatnak a kisbabák ilyen, túlzott mértékű sírása mögött. A legújabb elmélet az, hogy a kólika legtöbb formája a fejlődéssel kapcsolatos, és neurológiai okai vannak; inkább az agyból ered, mintsem – ahogy a szüleim gondolták – a baba emésztőrendszeréből. Például a kólikás babák általában szokatlanul fogékonyak az ingerekre, és valószínű, hogy érzékenyek az érzékszervek terhelésére. A hosszan tartó sírásaim – amelyek majdnem egyéves koromig kitartottak időtartama szokatlan volt, még a kólikás csecsemők esetében is. Nemrégiben a hosszan elhúzódóan és sokat síró gyermekek fejlődését tanulmányozó kutatók azt vették észre, hogy ez a túlzott mértékű sírás későbbi viselkedési problémákat jelezhet. Azokkal a gyerekekkel összehasonlítva, akik kisbaba korukban normális mértékben sírtak, ötéves korukban a korábban túlzott mértékben síró gyerekeknél általában gyengébb szem-kéz koordináció figyelhető meg, és nagyobb a hiperaktivitás vagy a nehezen fegyelmezhetőség esélye. Szerencsére más területen a fejlődésem rendben haladt: valamivel az első születésnapom után már jártam, és kimondtam az első szavakat. Az Asperger-kór diagnosztizálásának egyik kritériuma, hogy nem tapasztalható különösebb késlekedés a beszédfejlődésben (ellentétben az autizmus más, súlyosabb formáival, amelyeknél a beszéd jelentősen késik vagy egyáltalán nem alakul ki).
Ezt követte a rendszeresen visszatérő fülgyulladások sorozata, amire antibiotikumot kaptam. A fertőzés okozta fájdalom miatt a második életévemben is nyűgös, beteges és sírós kisgyerek maradtam. A szüleim, bár gyakran kimerítettem őket, mindennap folyamatosan hintáztattak a takaróban és ringattak a karjukban. És azután, a folyamatos sírás és betegeskedés közepette, anyám észrevette, hogy terhes. A szüleim a városi tanácsnál nagyobb lakásért folyamodtak, és ennek eredményeként a közelben egy másik lakásba költöztünk. Lee, az öcsém, egy májusi vasárnapon született meg, és a tökéletes ellentétem volt: boldog, nyugodt és csendes. Hatalmas megkönnyebbülést jelenthetett ez szüleimnek. Az én viselkedésem azonban nem javult. Kétéves koromban kezdtem felvenni azt a szokást, hogy odamentem a nappali egyik falához, és a fejemet ütemesen a falba vertem. Előre-hátra ringattam magam, a homlokomat erősen, sorozatosan és ütemesen ütögettem a falhoz. Néha olyan erővel, hogy bekékült a homlokom. Apám, amint meghallotta az ismerős döngést, mindig elhúzott a faltól, de én visszaszaladtam oda, és kezdtem elölről. Máskor heves dührohamaim támadtak, két kezemmel csapkodtam a fejemet, és torkom szakadtából sikítottam. A szüleim specialistához fordultak, aki megnyugtatta őket, hogy a fejütögetéssel a gyerek csak nyugtatja magát, amikor valamiféle szorongást érez. Feltételezte, hogy frusztrált vagyok és nem ér elég inger, ezért megígérte, hogy segít helyet találni nekem a környék bölcsődéjében. Két és fél éves voltam akkor. A szüleim megkönnyebbültek, amikor pár hét múlva telefonon értesítették őket, hogy felvételt nyertem a bölcsődébe. Az új jövevénnyel szüleimnek át kellett alakítaniuk az elmúlt két évben velem kialakított napirendjüket. A bölcsőde nagy szerepet kapott ebben a változásban. Napjaik már nem kizárólag körülöttem forogtak. Mindig rossz alvó voltam, éjszaka többször felébredtem, és kivétel nélkül minden reggel nagyon korán felkeltem. Mikor elérkezett a reggelizés ideje, apám megetetett, megmosdatott és felöltöztetett,
közben anyám a kisöcsémmel foglalkozott. Az út a sportbabakocsiban a bölcsődéig tekervényes másfél kilométert jelentett, ami alatt elhaladtunk a kvékcr temető mellett, ahol Elizabeth Fry, a tizenkilencedik századi börtönreformer nyugszik, és nagy házak egy csoportja mellett, mielőtt elértünk egy gyalogösvényhez és számos utcasarokhoz vezető árkádhoz. A bölcsőde jelentette számomra a külvilágról szerzett első tapasztalatot, és kevés emlékem van abból az időből, ezek azonban élénkek: olyanok, mint az idő ködén áthatoló fénypászmák. Volt egy homokozó, amelyben a nap jelentős részét töltöttem, piszkáltam és forgattam a homokot, az egyes szemcséktől elbűvölve. Ezt követte a homokórák iránti csodálatom (a bölcsődében több ilyen is volt, különféle méretben), és emlékszem, ahogy újra és újra figyeltem a lepergő, szemcsés homoksugarat, tudomást sem véve a körülöttem játszadozó gyerekekről. A szüleim azt mondják, magamnak való voltam, nem vegyültem a többi gyerekkel, és a gondozónők úgy ellemeztek, hogy lefoglal a saját világom. A kontraszt csecsemőkori és akkori lényem között minden bizonnyal erős lehetett a szüleim számára: sikítozó, síró, fejverő babából csendes, befelé forduló, tartózkodó kisgyermek vált belőlem. Utólag már ők is tudják, hogy a változás nem feltétlenül a javulás jele volt, mint ahogy akkor gondolták. Szinte túlságosan is jó lettem – túl csendes és túl igénytelen. Az autizmus mint komplex fejlődési rendellenesség akkoriban nem volt közismert, és a viselkedésem nem olyan volt, amilyennek a jellegzetes autista viselkedést tartották: nem ringattam magam folyamatosan, tudtam beszélni, és mutattam némi hajlandóságot a környezetemmel való interakcióra. El kellett telnie még egy évtizednek, hogy a jól funkcionáló autizmust, köztük az Asperger-kórt az orvosok kezdjék felismerni, és fokozatosan a laikusok körében is egyre ismertebbé váljon. Volt valami más is. A szüleim nem akartak semmiféle címkét ragasztani rám, azt érezni, hogy ezzel bármi módon gátolnak. Elsősorban azt akarták, hogy boldog és egészséges
legyek, aki „normális” életvitelre képes. Amikor már minden barát, rokon és szomszéd rólam kérdezősködött náluk, a szüleim annyit válaszoltak, hogy nagyon „félénk” és „érzékeny” vagyok. Gondolom, bizonyára tartottak a lehetséges megbélyegzéstől is, hogy fejlődési rendellenességű gyerekük van. Egy másik emlékem a bölcsőde első hónapjaiból a padló sokféle szerkezete – egyes részeit puha szőnyeg fedte, más részeit padlószőnyeg. Emlékszem, ahogy lassan megyek, fejemet leszegve, nézem a lábamat, miközben a padló különféle részeit taposom, és a különféle érzéseket tapasztalom meg a talpam alatt. Mivel a fejem mindig le volt hajtva menet közben, időnként nekimentem a többi gyereknek vagy a dadus néniknek, de mivel nagyon lassan ballagtam, az ütközés mindig enyhe volt, és én csak kicsit arrébb fordultam, fel sem figyeltem rájuk, és folytattam utamat. Amikor meleg és száraz idő volt kint, a gondozónők kiengedtek minket játszani a bölcsődéhez tartozó kis udvarra. Volt egy csúszda és néhány hinta, valamint a fűben szétszórva mindenfélejátékok: tarka labdák és ütős hangszerek. A csúszda aljánál és a hinták alatt műanyag borítású tornaszőnyegek voltak arra az esetre, ha netán valamelyik gyerek leesne. Szerettem mezítláb mászkálni azokon a szőnyegeken. Hőségben a lábam megizzadt és a szőnyeghez tapadt, én pedig felemeltem a lábamat és ismét letettem, újra és újra előidézve a ragadós érzést a talpamon. Mit gondolt rólam a többi gyerek? Nem tudom, mert egyáltalán nem emlékszem rájuk. Számomra ők a vizuális és tapintási élményeim háttereként szolgáltak csupán. Nem volt semmiféle érzékem a játékhoz és a közös tevékenységekhez. Úgy látszik, a bölcsőde dolgozói hozzászoktak rendhagyó viselkedésemhez, mert soha nem próbáltak bevonni közös játékba a többi gyerekkel. Talán abban reménykedtek, hogy majd hozzászokom a körülöttem levő többi gyerekhez és kommunikálni fogok velük, ám ez sosem történt meg. Mindig apám vitt be a bölcsődébe, és néha ő is hozott el
onnan. Egyenesen a gyárból jött olyankor, gyakran még munkásruhában. Egyáltalán nem érezte feszélyezve magát. Annyi bizonyos, hogy sokoldalú ember volt. Miután hazaértünk, átöltözött, majd elkezdett vacsorát készíteni. Többnyire ő főzött, azt hiszem, részint kikapcsolódásképpen. Válogatós voltam, és leginkább gabonapelyhet, kenyeret és tejet kértem. Harcolni kellett azért, hogy hajlandó legyek zöldségféléket is enni. A lefekvés ideje mindig küzdelem volt – gyakran körbekörbe szaladgáltam, fel-alá ugráltam, és sok idő kellett, hogy végre lefeküdjek aludni. Ragaszkodtam hozzá, hogy mindig ugyanazzal a játékkal – egy piros nyuszival – aludjak együtt. Néha egyáltalán nem aludtam, és addig sírtam, mígnem a szüleim végre engedtek nekem, és egy ágyban alhattam velük. Amikor elaludtam, gyakorta rémálmaim voltak. Egy ezek közül mind a mai napig megmaradt bennem. Felriadtam egy álomból, amelyikben egy óriási sárkány állt felettem. Picike voltam hozzá képest. Ugyanez az álom éjszakáról éjszakára visszatért. Egyre inkább dermesztett a gondolat, hogy elalszom, és felfal a sárkány. Aztán egy éjjel eltűnt, ugyanolyan hirtelen, ahogy felbukkant. Bár továbbra is voltak rémálmaim, fokozatosan kevésbé gyakoriak és kevésbé ijesztők lettek. Valamiképpen legyőztem a sárkányt. Egy reggel a szokásos úton a bölcsőde felé apám úgy döntött, kihagy egy kanyart. Meglepetésére ordítani kezdtem a sportbabakocsimban. Még nem voltam hároméves, de az otthonunktól a bölcsődéig vezető út minden részletét megtanultam. Egy mellettünk elhaladó idős hölgy megállt, megbámult minket, és megjegyezte: – Ennek aztán jó erős tüdeje van! – Apám zavartan visszafordult, és a megszokott útvonalon tolta tovább a babakocsit a bölcsőde felé. Abban a pillanatban abbahagytam a sírást. Egy másik emlék a bölcsődei időkből, ahogy figyelem a szappanbuborékot fújó gondozónőt. Sok gyerek a kezét nyújtogatta, hogy elkapja a feje felett lebegő buborékokat. Én nem nyújtottam ki a kezem, hogy megérintsem őket, csak bámultam az alakjukat és a mozgásukat, és azt, ahogy a fény tükröződött fényes, nedves felületükön. Különösen tetszett,
amikor a gondozónő erősebben fújt, és kisebb buborékok hosszú sorát állította elő gyors egymásutánban. Nem sok játékkal játszottam a bölcsődében vagy otthon. Amikor a kezembe fogtam egy játékot, például a nyuszimat, akkor mereven tartottam a szélénél fogva, és ide-oda mozgattam. Nem próbáltam megölelni, dajkálni vagy ugrani tanítani a nyuszit. Egyik kedvenc elfoglaltságom az volt, hogy fogtam egy pénzérmét és megpörgettem a padlón, majd néztem, ahogy körbe-körbe forog. Ezt újra és újra megtettem – mintha megunhatatlan lett volna számomra. szá momra. A szüleim emlékeznek, hogy anyám cipőjével ütemesen vertem a padlót, mert szerettem a hangot, amit kiadott. Sőt bele is bújtam a cipőbe, és vidáman sétálgattam benne körbe-körbe a szobában. A szüleim úgy nevezték, hogy ez az én „kipp-kopp” cipőm. Egyik sétánkon apámmal az utcán kiszóltam a babakocsiból, amikor elhaladtunk egy kirakat előtt. Vonakodott attól, hogy bevigyen az üzletbe. Általában séta közben a szüleim nem vittek be a boltokba, mert a néhány alkalommal, amikor megtették, sírva fakadtam és dührohamot kaptam, és nekik szabadkozniuk kellett. – Nagyon érzékeny – magyarázták általában, és sietve távoztak. Ezúttal a sírásom másfajta volt, elszánt. Amikor apám bevitt, észrevett kitéve egy nagy halom Mr. Menkönyvet. Ott volt Mr. Boldog citromsárga alakja és Mr. Sietős lila háromszöge. Elvett egyet a könyvek közül, és a kezembe adta. Én nem akartam többé elengedni, ezért megvette nekem. Másnap ismét a bolt előtt mentünk el, és én ismét kikiabáltam a babakocsiból. Apám bement, és vett nekem még egy könyvet a Mr. Men sorozatból. Ez gyorsan rendszeressé vált, és addig tartott, míg a sorozat minden darabját meg nem vásárolta nekem. A Mr. Men-könyveim és én hamarosan elválaszthatatlanok lettünk egymástól. Nem mentem ki úgy a házból, hogy ne lett volna nálam valamelyik. Esténként órákon át feküdtem a földön könyvvel a kezemben, és nézegettem az illusztrációk színeit és alakjait. A szüleim örömmel hagyták rám a Mr. Mén szereplői iránti
megszállottságomat. Először láttak boldognak és békésnek. Ha egy egész nap eltelt dühroham nélkül, akkor megígérték, hogy vesznek nekem egy újabb Mr. Men-könyvet. Négyéves koromban költöztünk be az első házunkba. A Blithbury Road sarkán állt. Régi típusú ház volt, a lépcsőt csak a nappali melletti külön kis szűk előszobából lehetett megközelíteni. A fürdőszoba a földszinten volt, pár lépésre a bejárati ajtótól. Ha rokonok vagy barátok jöttek hozzánk látogatóba, amint beléptek a ház ajtaján, a fürdési időben szálló gőzfelhő lepte meg őket. Szüleimnek nincsenek jó emlékei a Blithbury Roadról. A konyha rendszeresen bedohosodott, és a házban télen állandóan hideg volt. Viszont nagyon rendes szomszédaink voltak, köztük egy idősebb házaspár, akik kedveltek minket az öcsémmel, és ha kint voltunk a kertben, kaptunk tőlük édességet és limonádét. Apám a hétvégéken a ház előtti veteményeskertben szorgoskodott, ami hamar megtelt burgonyával, sárgarépával, babbal, hagymával, paradicsommal, eperrel, rebarbarával és karalábéval. Vasárnap délutánonként mindig tejsodós rebarbara volt a desszert. Közös szobám volt az öcsémmel. A szoba kicsi volt, ezért helytakarékossági okokból emeletes ágyat kaptunk. Bár ő volt a két évvel fiatalabb, mégis az övé lett a felső ágy. Szüleim aggódtak, nehogy éjszakánként rám jöjjön a nyugtalanság, és leessem onnan. Nem tápláltam erős érzelmeket az öcsém iránt, és egymással párhuzamosan éltük az életünket. O gyakran átszott kint a kertben, miközben én a szobámban maradtam, és szinte sosem játszottunk együtt. Ha mégis, az sem közös játék volt – sosem éreztem késztetést, hogy osztozzak vele a játékaimon vagy az élményeimen. Ahogy most visszatekintek, ezek az érzések valahogy idegenek már számomra. Ma már értem a kölcsönösség fogalmát és a közös élmények lényegét. Bár néha nehezemre esik megnyílni és megosztani másokkal a gondolataimat, egyértelműen megvan bennem az érzelmi szükséglet erre.
Talán mindig megvolt, csak idő kellett hozzá, hogy megtaláljam és megértsem. Egyre csendesebb gyerek lettem, és leginkább a szobámban töltöttem az időmet; a padló egy bizonyos pontján ültem, és belefeledkeztem a csendbe. Néha bedugtam az ujjammal a fülemet, hogy még közelebb kerüljek a csendhez, amit nem statikusnak képzeltem, hanem egy selymes, csiklandozó, cseppfolyós mozgásnak a fejem körül. Amikor becsuktam a szememet, akkor puhának és ezüstösnek láttam. Nem kellett gondolkoznom rajta; egyszerűen csak megtörtént. Ha hirtelen zaj támadt, például kopogtattak az ajtón, az fájdalmat okozott, mintha az élményt darabokra törték volna. A nappali a földszinten mindig tele volt könyvekkel. A szüleim mindketten sokat olvastak, és ma is emlékszem, ahogy a padlón ülök és nézem őket könyvvel, újsággal vagy magazinnal a kezükben. Néha, ha jól viselkedtem, megengedték, hogy olvasás közben az ölükben üljek. Szerettem a papír zörgését hallgatni a lapozásuk közben. A könyvek nagyon fontosak számomra, mert amikor a szüleim olvastak, a szobát csend töltötte be. Ez megnyugtató és kellemes érzés volt számomra. Elkezdtem összehordani a szüleim könyveit, egyenként vittem fel őket a karomban a szobámba. A lépcsőn járás nehezen ment nekem, minden lépcsőfokon egyenként küzdöttem fel magam. Ha a könyv, amit cipeltem, nehéz volt vagy nagy, egy egész percbe beletelt felmászni a tizenkét lépcsőn. A könyvek között voltak meglehetősen régiek, amelyeknek penészszaguk volt. A szobámban addig rendezgettem kupacokba a könyveket a padlón, míg minden oldalról teljesen körbe nem vettek. A szüleim alig tudtak belépni a szobába, attól féltek, valamelyik kupac rám dőlhet. Ha megpróbálták elvinni valamelyik könyvet, könnyekben törtem ki és dührohamot kaptam. A könyveim minden lapján számok voltak, és boldogsággal töltött el, hogy körülvesznek, mintha beburkolóztam volna egy numerikus vigaszplédbe. Jóval
azelőtt, hogy el tudtam olvasni a mondatokat a lapokon, már tudtam számolni. És amikor számoltam, a számok mozgás és színes alakzatok formájában jelentek meg gondolataimban. Az egyik expedíció alkalmával felfelé a lépcsőn, amikor egy különösen nehéz könyvet szorongattam a karomban, megcsúsztam és elestem. Esés közben mintha a szórt napfényhez hasonló fényes és vázlatos színek villogásával telt volna meg a fejem. Csak ültem a lépcső alján, szédelegve, sajgó tagokkal. Nem gondoltam arra, hogy segítséget hívjak, de vártam, hogy apám odajöjjön megnézni, mi volt ez a zaj. Ritkán vagy soha nem beszéltem, ha nem szóltak hozzám. Ezt az esetet követően szüleim kezdték eldugdosni a nagyobb és nehezebb könyveiket előlem, attól való félelmükben, hogy ismét eleshetek és csúnyán megsérülhetek. Volt egy park, elég közel a házunkhoz ahhoz, hogy a legtöbb hétvégén odalátogassunk. Szüleim lecsippentettek egy-egy darabkát a kenyérszeletekből, és a kezembe adták, hogy dobáljam oda a kacsáknak. Általában kora reggel vittek el minket a parkba, amikor még kevesen voltak. Tudták, hogy félek, ha sok ember vesz körül. Miközben az öcsém szaladgált, én egyedül ültem a földön, húzgáltam a fűszálakat és tépkedtem a százszorszépek szirmait. Kedvenc élményem a parkban a hintázás lett. Apám felemelt és beültetett a hintába, majd finoman meglökött. Amikor elfáradt és abbahagyta a hintáztatást, addig kiabáltam, hogy „még... még!”, amíg újra lökdösni nem kezdett. Volt egy körhinta is, aminek felültem a közepére, a szüleim pedig kétoldalról lassan forgattak benne. Ahogy a körhinta újra és újra körbefordult, behunytam a szemem és mosolyogtam. Jó érzés volt. Az út a park mellett néha zajos volt, amikor hazafelé sétáltunk. Ha egy elhaladó autó hirtelen erős zajt adott ki – például dudált –, megálltam, és a két kezemmel betapasztottam a fülemet. Gyakran a zaj inkább váratlan volt, mint erős. Úgy tűnt, a váratlansága volt ennyire nagy hatással rám. Ezért utáltam a léggömböket is, és
megrettentem, ha valakinek a kezében ilyet láttam. Féltem, hogy kidurran, és hangos és erős zajt ad ki. Miután a Bilthbury Roadra költöztünk, ötéves koromig a helyi óvodába jártam, amit VIII. Henrik uralkodása idején a környéken élt Dorothy Barley-ról, egy tizenhatodik századi apátnőről neveztek el. Gyakran kaptunk papírt és színes ceruzákat az óvónőktől, hogy rajzoljunk és színezzünk. Ezt mindig örömmel tettem, bár nehezemre esett az ujjaim között tartani a ceruzát, inkább marokra fogtam. Szerettem különböző méretű köröket rajzolni. A kör volt a kedvenc alakzatom, amit újra és újra lerajzoltam. Az óvodában állt a sarokban egy doboz, tele mindenfélével, amivel játszani lehetett. A kedvenceim a benne talált színes gyöngyök voltak; ezeket a kezemben tartottam és rázogattam, hogy nézzem, ahogy vibrálnak a tenyeremen. Ha kartongurigát adtak nekünk játszani (hogy látcsőnek vagy teleszkópnak használjuk például), akkor beledobtam a gyöngyöket a gurigába, és csodálattal figyeltem, ahogy az egyik végén bedobott gyöngyök a másik oldalon kigurulnak. Ha találtam egy kis vödröt vagy egy bögrét, akkor beledobtam a gyöngyöket, aztán kiöntöttem belőle, és kezdtem elölről. Az egyik falon volt egy könyvespolc. A kedvenc könyvem telhetetlen hernyócska hernyócska volt. Szerettem az oldalakban a lyukakat és a fényes, kerek illusztrációkat. Volt egy olvasósarok a közelében, ahol a gyerekek egy nagy szőnyegen körbeülték az óvónőt, és hallgatták a mesét, amit felolvasott nekik. Egy ilyen alkalommal a hátsó sorban ültem törökülésben, lehajtott fejjel, elmerülve saját világórában. Egy szót sem hallottam az elmondottakból. Helyette, anélkül hogy észrevettem volna, dünnyögni kezdtem magamban. Amikor felnéztem, azt láttam, hogy az óvónő abbahagyta az olvasást, és mindenki rám mered. Abbahagytam a dünnyögést és lehajtottam a fejem, a felolvasás pedig folytatódott. Nem emlékszem, hogy magányosnak éreztem volna magam az óvodában, valószínűleg mert annyira lefoglaltak a könyveim és a gyöngyeim és a köreim. Azt hiszem, lassan
kezdett hatalmába keríteni az érzés, hogy más vagyok, mint a többi gyerek, de valamiért ez nem zavart. Még nem éreztem szükségét, hogy barátokat szerezzek; megelégedtem azzal, hogy magamban játszhatok. Amikor eljött a közös játék ideje, mint amilyen a székfoglaló, nem voltam hajlandó részt venni. Elrettentett a gondolat, hogy más gyerekek hozzám érhetnek, miközben egymást lökdösik a megmaradt székekért. Akármilyen kedvesen próbáltak rávenni az óvónők, semmi sem használt. Inkább aztán megengedték, hogy álljak az egyik fal mellett és ügyeljem a játszó gyerekeket. Amíg magamra hagytak, jól éreztem magam. Abban a pillanatban, hogy hazaértem az óvodából, felmentem egyenesen az emeleti szobámba. Amikor fáradt vagy rosszkedvű voltam, bemásztam az ágy alatti sötétségbe, és ott feküdtem. A szüleim megtanulták halkan megkocogtatni az ajtót, mielőtt bejöttek megnézni, hogy vagyok. Anyám mindig elmondatta velem, milyen volt aznap az óvodában. Szeretett volna beszélgetésre ösztökélni, mert legtöbbször annyira csendes voltam. A szobám volt az én szentélyem, a személyes terem, ahol a legfelszabadultabbnak és legelégedettebbnek éreztem magam. Annyira nagy részét töltöttem el ott a napomnak, hogy a szüleim feljöttek és velem üldögéltek, csak hogy egy kis időre együtt lehessünk. Soha nem láttam őket türelmetlennek velem szemben. Ahogy most itt ülök és azokról a korai évekről írok, csodálattal gondolok arra, mennyi mindent tettek értem a szüleim, még ha akkoriban olyan keveset kaptak is ebből vissza. A szüleim visszaemlékezéseinek hallgatása kisgyerekkoromról varázslatos élmény számomra; utólag visszatekintve önmagámra, látom, milyen fontos szerepük volt abban, hogy azzá az emberré váljak, aki ma vagyok. A számos problémám, a sok könny és dühroham és más nehézségek ellenére feltétel nélkül szerettek, és teljes odaadással próbáltak segíteni nekem – apránként, napról napra. Ők az én példaképeim.
3
Villámcsapás: epilepszia
A nappali padlóján ültem, amikor történt. Négyéves voltam, és Lee öcsémmel együtt ültem ott, miközben apám vacsorát készített a konyhában. Nem volt szokatlan abban az életkoromban számomra, hogy perceken keresztül teljesen megfeledkezzem a külvilágról és bizonyos időre teljesen magamba forduljak – közelről figyeltem a vonalakat a tenyeremen, vagy az árnyékom mozgását követtem, ahogy ütemesen előre-hátra ringattam magam. De ez valami más volt, nem hasonlított semmihez mintha a szoba körülöttem minden oldalon tágulni kezdett volna, mintha elszivárgott volna belőle a fény, az idő pedig mintha megdermedt és egyetlen hosszúra nyúlt pillanattá változott volna. Nem tudtam és nem tudhattam akkor, hogy súlyos epilepsziás rohamom volt. Az epilepszia az agyat érintő megbetegedések közül a leggyakoribb – az Egyesült Királyságban körülbelül 300 000 embert érint valamilyen formában. A rohamokat az agyban lezajló rövid elektromos zavarok eredményezik. Jelenleg keveset tudnak az okáról, vagy arról, hogyan kezdődik és hogyan szűnik meg. Nem találták meg az egyértelmű okát, de az orvosok szerint az epilepszia talán az idegsejtek és az agyban található vegyi anyagok közötti kapcsolat zavarának tulajdonítható.
A roham előtti napokban apám észrevette, hogy amikor a nappali kis kanapéján feküdtem és tévét néztem, a szemem rebegett és a karjaim merevek voltak. Aggódott, és kihívta az orvost, hogy vizsgáljon meg. Annyira meleg és párás idő volt, hogy az orvos azt mondta, múló „rosszullét” csupán. Azt tanácsolta apámnak, figyeljen oda rám, és azonnal értesítse újabb hasonló epizód esetén. Rendkívül szerencsés voltam, hogy az öcsém mellettem volt a második roham idején. Apám meghallotta öcsém sírását, és beszaladt megnézni, mi a felbolydulás oka. Ösztönösen cselekedett, amikor azonnal felkapott a földről és szaladni kezdett velem a legközelebbi taxiállomásra. Beszállt a sorban álló taxik közül az elsőbe, és könyörgött a taxisofőrnek, hogy amilyen gyorsan csak tud, azonnal hajtson a legközelebbi kórházhoz -a Szent Györgyhöz. Ahogy a taxi az utcákon száguldott, apám nem tudott többet tenni, mint hogy magához szorított és imádkozott. Erősen verejtékező apám a taxiból egyenesen a gyerekosztályra rohant. Nem tértem magamhoz, a roham aktívan folytatódott, és egy potenciálisan életveszélyes állapotba kerültem, amit úgy neveznek, „status epilepticus”. A recepción egy nővér elvett apámtól, és orvost hívott, aki először is Valium-injekciót adott be nekem állapotom stabilizálásához. Nem lélegeztem, és kezdtem elkékülni, ezért az orvosok cardiopulmonáris reszuszcitációt (CPR) alkalmaztak az újraélesztésemhez. Körülbelül egy órával a roham kezdete után történt, hogy végre kezdett az állapotom normalizálódni. A megpróbáltatásokban kimerült apám a hírre megkönnyebbülésében könnyekben tört ki. Azonnali cselekvése segített megmenteni az életemet. Halántéklebeny-epilepsziát állapítottak meg nálam. A halántéklebenyek a fej két oldalán, a fülek felett helyezkednek el. Nagymértékben részt vesznek az érzékszervi észlelésben, az emlékezésben, hallásban és érzékelésben, és az agy ezen területén fellépő görcsök károsíthatják az emlékezés funkcióját, vagy hatással lehetnek a személyiségre. Az epilepszia előfordulása az autizmus
spektrumzavarban érintettek között magasabb az átlagos képességűekéhez képest. Nagy-Britanniában az autizmus spektrumzavarral élő gyermekek egyharmadánál jelentkezik kamaszkorukig halántéklebeny-epilepszia. Ezért gondolják azt, hogy a két állapotnak az agy szerkezetében vagy a hátterükben húzódó genetikában közös forrása lehet. A diagnózis részeként elvégeztek rajtam egy vizsgálatot, amit úgy neveznek, hogy elektroenkefalográfia (EEG). Az EEG-vizsgálatnál elektródákat helyeznek a fejre, hogy megmérjék az agy elektromos aktivitását, és ellenőrizzék az agyhullámok rendellenességeit. Emlékszem, ahogy a technikus ott áll felettem, és az elektródákat – kis, kerek fémkupakokat – a fejem különböző pontjaira helyezi valami ragaccsal, hogy a helyükön maradjanak. Fintorogtam és arcokat vágtam minden egyes elektróda felhelyezésénél, mert nem tetszett az érzés, hogy valaki a fejemhez nyúl. Átmentem egy mágneses rezonancia képalkotó (MRI) agyvizsgálaton is. Az MRI erős, nagy mágnest, mikrohullámú sugárzást és számítógépeket alkalmaz a részletes képalkotáshoz a test belsejéről. Nyugtatót kaptam az agyvizsgálat előtt, valószínűleg azért, mert a technikusok attól tartottak, esetleg nem leszek képes elviselni a gép zaját és a bezártságérzést a gép belsejében. Emlékszem, ahogy lefektettek egy lágy, fényes, fehér ágyra, amit aztán betoltak egy szűk alagútba a körülbelül harminc percig tartó letapogatáshoz. Bizonyára elaludtam benne, mert a következő emlékem, hogy apám ébreszt fel, miután kihúzták az ágyat az alagútból. És ezt úgy, hogy a szkenner nagyon hangos volt a felvételek készítése közben. A kórházban maradtam néhány napig, amíg a különféle vizsgálatok folytak. A szüleim felváltva éjjel-nappal mellettem voltak. Rettegtek, hogy felébredek és esetleg pánikba esem, ha nem látok magam körül ismerős arcot. A kórteremnek, ahol feküdtem, fényes padlója volt, rajta sok pici karcolással, és az ágynemű tapintása más volt, mint az otthonié – szúrósabb és kevésbé puha. A szüleim narancslevet adtak nekem inni, és hoztak kifestőkönyveket meg zsírkrétát, hogy lekössem magam valamivel, de a
legtöbb időt csak alvással töltöttem, mert nagyon fáradtnak éreztem magam. Az orvosok azt mondták szüleimnek, hogy a kilátásaim ók – a halántéklebeny-epilepsziával diagnosztizált gyerekek körülbelül fele kinövi ezt az állapotot. Gyógyszert kaptam a rohamok ellen, és hazaengedtek. Mindkét szülőmet, de különösen apámat mélyen megrendítette, hogy epilepsziát állapítottak meg nálam. Az ő apja – az én nagyapám sok éven át szenvedett epilepsziás rohamoktól felnőttkorában, és korán meghalt, néhány évvel a születésem előtt. Úgy hívták, William John Edward, és Kelet-Londonban született az 1900-as évek elején. Cipészként dolgozott, harcolt a második világháborúban, Dunkerque-ből evakuálták, majd egy katonai támaszpontra helyezték Skócia északi részén, ahol légvédelmi tüzérként szolgált. Nős volt, és négy gyermeke született, akik közül apám volt a legkisebb. A rohamok a háború után kezdődtek nála, és rendkívül erősek voltak – nagyanyám számára gyorsan ismerőssé vált a konyhaasztalról levert tányérok és csészék csörömpölése. Abban az időben korlátozott mértékben álltak rendelkezésre eszközök, amelyekkel az epilepsziásokon segíteni lehetett. Az orvosok azt feltételezték, hogy nagyapám betegségét a háború alatt elszenvedett légnyomás idézte elő. Azt tanácsolták nagyanyámnak, hogy váljon el a férjétől, és lépjen tovább. Végül is kisgyerekei voltak, és még előtte állt az egész élet. Ez lehetett nagyanyám életének legnehezebb döntése, de megfogadta az orvos tanácsát, ta nácsát, majd később újra férjhez ment. Nagyapámat beköltöztették egy mentális problémákkal küzdő, leszerelt katonáknak létrehozott, bentlakásos intézménybe. Nagyszülőim válása katasztrofális következményekkel árt a családra nézve. Nagyanyám új családot alapított, de új férje nehezen talált munkát, és még azt a keveset is, amit keresett, eljátszotta; állandó jövedelem híján hamarosan egyre nőtt a lakbérhátralékuk. Egy napon a család arra ért haza, hogy bútoraik ki vannak pakolva a fűre, és a ház ajtaja
le van lakatolva. Az önkormányzat kilakoltatta őket, mert nem űzették a lakbért – hajléktalanok lettek. A család egyik barátja kezdetben magához vette a gyerekeket, köztük apámat is, akinek a féltestvérei legidősebb bátyjának szerepe jutott, mielőtt beköltöztek nagyanyámmal egy hajléktalanszállóra. Apám kapott egy legókészletet búcsúajándékba a családi baráttól, aki segített vigyázni rá. A szálló kis bódékból állt, a lakók számára közös vécével, fürdőszobával és konyhával. A szobákat szűk folyosók kötötték össze, és a padló piros cementtel volt borítva. Apám felismerte a személyzet tagjait lépteik kopogásáról a folyosón. Az egyiket úgy nevezte el, hogy a „bakancsos”. A család lakhelye két szűkös, bútorozatlan helyiségből állt. Nem volt szabad televíziót vagy rádiót tartani. Az egyik szobában a gyerekekében három keskeny ágy fért el. Nagyanyám szobájában egy ágy volt, asztal és szék. Férfiak nem tartózkodhattak a szállón, ezért a férje kénytelen volt egy üzlet-helyiség felett szobát bérelni. Amíg a család a szállón lakott, külön éltek. Az élet a szállón nyomasztó volt – a szegényes elhelyezés mellett egyáltalán nem volt lehetőség magánéletre; az ajtókat nem volt szabad bezárni, a személyzet pedig szigoréi volt, és katonai stílusban működtette az intézményt. A család utálta az ott töltött időszakot, ami másfél évig tartott. Ott-tartózkodásu-kat csak az tette elviselhetőbbé, hogy nagyanyám összebarátkozott a szálló igazgatójával, egy bizonyos Mrs. Jonesszal. Végül aztán a család új házba költözött. Apám az édesapjával tizenegy éves korában találkozott először. Akkorra nagyapámnak már ritkábban voltak rohamai, és megengedték neki, hogy napközben kijárjon az intézetből és a cipészműhelyében dolgozzon. Esténként visszatért az intézetbe. Apám nagyon kicsi volt, amikor nagyapám betegsége kezdődött, ezért nem voltak róla emlékei, és azt sem tudta, hogy néz ki. Annak a családi barátnak az otthonában találkoztak, aki segített vigyázni apámra és féltestvéreire pár évvel korábban. Apám úgy
emlékszik vissza, hogy kezet rázott egy ősz hajú, rosszul szabott ruhákat viselő férfival, akit azután úgy mutattak be neki, mint az édesapját. Idővel közelebb kerültek egymáshoz. Ahogy nagyapám idősödött, egészségi állapota gyorsan romlott. Apám meglátogatta a kórházban, amilyen gyakran csak tudta. Huszonegy éves volt, amikor nagyapám meghalt, egy szélütést és epilepsziás rohamot követő szervi elégtelenség következtében. A jelek szerint kedves és szelíd ember volt. Bárcsak lehetőségem lett volna vol na megismerni őt. Kivételesen szerencsés vagyok, hogy olyan korban élek, amikorra az orvostudomány már jelentős eredményeket ért el, így az én epilepsziás élményemet össze sem lehet hasonlítani a nagyapáméval. Azt hiszem, a szüleim leginkább attól a lehetőségtől rettegtek a rohamot és a diagnózist követően, hogy nem leszek képes arra a „normális” életvitelre, amilyet ők olyan nagyon kívántak nekem. Mint sok más szülő, a normalitást a boldogsággal és produktivitással azonosították. A rohamok nem jelentkeztek többé – mint az epilepsziával élők nyolcvan százalékánál, a gyógyszeres kezelés nálam is hatásos volt, ami azt jelentette, hogy rohammentesen éltem. Azt hiszem, ez döntő szerepet átszott abban, hogy anyám képes legyen megbirkózni a betegségemmel. Nagyon érzékenyen reagált a tényre, hogy valahogyan mindig más voltam, mint a többiek, kiszolgáltatott, akinek különösen sok törődésre, támogatásra és szeretetre van szüksége. Időnként elszomorította a gondolat, hogy bármikor újabb rohamot kaphatok. Olyankor átment a másik szobába, és halkan sírdogált. Emlékszem, hogy amikor anyám szomorú volt, apám azt mondta, ne menjek be abba a szobába. Nagyon nehéz volt számomra megérteni anyám érzéseit. Nem segített benne, hogy a saját világomban maradtam, belefeledkezve legapróbb részleteibe, és közben képtelen voltam megérteni a különféle otthoni érzelmeket és feszültségeket. A szüleim néha veszekedtek, ahogy, gondolom, minden házaspár szokott veszekedni egymás
között, a gyerekeiken és hogy különféle helyzetekben mi lenne a legjobb megoldás. Amikor vitatkoztak, a hangjuk sötétkék színű lett a fejemben, és leguggoltam a padlóra, fejemet a padlószőnyegre hajtottam, és betapasztottam a kezemmel a fülemet, amíg a zaj alább nem hagyott. Apám volt az, aki mindennap segített bevenni a tablettáimat egy pohár tejjel vagy vízzel az étkezési idő környékén. A gyógyszerezés – carbamazepine hatóanyaggal – azt jelentette, minden hónapban be kellett mennem a kórházba vérvizsgálatra, a tablettáknak a májfunkcióra gyakorolt esetleges mellékhatásai miatt. Apám a pontosság megszállottja, és mi mindig már legalább egy órával a megbeszélt időpont előtt a kórház várótermében voltunk. Mindig hozott egy műanyag pohár narancslevet és egy kis kekszet, amíg vártunk. A székek, amelyeken ültünk, műanyagból készültek és kényelmetlenek voltak, de emlékszem, hogy nem akartam magamtól felállni, ezért megvártam, hogy apám álljon fel előbb. Sok szék volt, és azzal töltöttem az időt, hogy újra és újra megszámoltam őket. Amikor a nővér a nevemet szólította, apám bement velem egy függönnyel lekerített kis részbe, ahol én leültem, a nővér pedig feltűrte az egyik karomon az ingujjat, és beledöfött a karom közepébe. Sok vérvizsgálaton vettem részt, így idővel már tudtam, mire számítsak. A nővér arra biztatta a betegeket, hogy fordítsák el a fejüket, mikor beléjük szúrja a tűt, de én mozdulatlanul tartottam a fejemet, és figyelmesen néztem, ahogy a tű felett az átlátszó cső megtelik sötétvörös vérrel. Miután befejezte, a nővér letisztogatta a karomat, és gézt ragasztott rá egy sebtapasszal, amin egy mosolygós arc volt. A gyógyszer leggyakoribb mellékhatása a napfényérzékenység, és mialatt a testvéreim kint játszottak a kertben és a parkban, én a nyári hónapokat a lakásban töltöttem. Nem bántam, mert mint ma is, a napfény gyakran viszketést és kellemetlen érzést okoz, és ritkán merészkedem ki hosszabb időre napsütéses időben. A szüleim a rohamok után még jobban oda akartak rám
figyelni, így sok időt töltöttem a nappaliban, ahol anyám szemmel tudott tartani, miközben televíziót néztem vagy pénzérmékkel és gyöngyökkel játszottam, amiket azért kaptam, hogy számoljam meg őket. A mellékhatások közül gyakran tapasztaltam a szédelgést vagy kábaságot. Amikor szédelegni kezdtem, azonnal leültem, keresztbe tettem a lábamat, és vártam, hogy az érzés elmúljon. Ez néha zavarba hozta a szüléimét, ha például az utcán sétáltunk, és én hirtelen megálltam, és leültem a járda közepén. Szerencsére a szédelgési szakaszok nem tartottak tovább néhány másodpercnél. Az önuralmam elvesztése és ezeknek a szakaszoknak a váratlansága megrémisztett, ezért gyakran voltam utána ingerlékeny és sírós. Az alvás és az epilepszia között létezik egy komplex kapcsolat, amit az epilepsziások körében tapasztalható alvászavarok nagyobb előfordulási aránya jelez. Egyes tudósok úgy vélik, hogy az alváshoz kapcsolódó események, mint az éjszakai felriadások és az alvajárás, tulajdonképpen az agy éjszakai görcsös aktivitásának megnyilvánulásai. Néha járkáltam alvás közben – voltak időszakok, amikor gyakrabban, más időszakokban ritkábban –, körülbelül hatéves koromtól kamaszkorom kezdetéig. Az alvajárás (vagy szomnambulizmus) az alvás első három órájában fordul elő, amikor az alvó agyhullámainak mérete megnövekszik, és az alvás álomtalan és mély. Jellemző, hogy az alvajáró nem válaszol, ha szólnak hozzá, és ébredés után nem emlékszik a történtekre. Ami engem illet, én felkeltem az ágyamból és körbe-körbe sétáltam a szobámban, mindig ugyanazon az útvonalon. Néha a falnak vagy a szobám ajtajának ütköztem, amivel felébresztettem szüléimét, akik szelíden visszavezettek az ágyamba. Bár valójában nem jár ártalommal, ha felébresztenek egy alvajárót, mégis zavaró és bosszantó lehet ez a számára. A szüleim különféle óvintézkedéseket tettek éjszakai biztonságom érdekében. Lefekvés előtt eltakarítottak minden játékot a szobám padlójáról, és amikor eljött az alvás ideje, égve hagyták az előszobában a villanyt. Egy
kaput is erősítettek a lépcső tetejére az egyik olyan alkalom után, amikor nyilvánvalóan alvajárás közben lementem a lépcsőn, és a ház háta mögé sétáltam, és úgy találtak rám, hogy a kertre nyíló konyhaajtót ráncigálom. Talán nem meglepő, hogy napközben gyakran úgy éreztem, minden energiám elhagyott, és semmi mást nem akartam, csak aludni. Az volt a szokásom, hogy lehajtottam a fejem az osztályban a padomra, és elaludtam. A tanítók, akik szüleimtől részletes tájékoztatást kaptak, mindig megértők és türelmesek voltak. Gyakran zavarba ejtő volt tíz vagy húsz perc alvás után arra ébredni, hogy a terem üres, és a gyerekek kint futkároznak a játszótéren, de a tanító a megnyugtatásomra mindig ott maradt bent velem. A gyógyszeres kezelés különféle mellékhatásai halmozottan hátrányosan befolyásolták első iskolai évemet. Nehezemre esett odafigyelni az órákon és egyenletes ütemben dolgozni. Osztálytársaim közül én tanultam meg utoljára a betűvetést. Tanítónőnk, Mrs. Lemon színes matricákkal külön ösztönzött, hogy egyre kevesebbet hibázzam a betűk leírásánál. Sosem éreztem szégyent vagy zavart azért, mert lemaradtam a többiektől; ők egyszerűen nem voltak részei a világomnak. Évente kétszer apámmal ellátogattam a londoni Westminster gyermekkórházba agyvizsgálatra, hogy felmérjék az állapotomat. Taxival mentünk, és mindig korán odaértünk, majd vártuk, hogy a konzultáló orvos behívjon minket. Bizonyára sok-sok órát töltöttem azokban az években kórházi várótermekben ücsörgéssel. Három év múltán az a döntés született, hogy fokozatosan kiiktatják a rohamok elleni gyógyszeres kezelést. Anyám pánikba esett a gondolatra, hogy epilepsziám visszatérhet, ám szerencsére rohammentes maradtam, mind a mai napig. A gyógyszerek korábbi mellékhatásai eltűntek, és az iskolai teljesítményem ezek után javulni kezdett. Nem tisztázott, milyen hosszan tartó hatásai voltak ~ ha voltak egyáltalán – az epilepsziának az agyamra és annak működésére. Gyerekkori rohamaim a bal halántéklebenyből
indultak ki, és egyes kutatók szerint a savant képességek egyik magyarázata a bal agyfélteke sérülése miatt a jobb agyfélteke kompenzációja. Azért gondolják így, mert a savantoknál a legáltalánosabban tapasztalható képességek, köztük a számok és a számolás, a jobb agyféltekéhez kapcsolhatók. Nem könnyű azonban meghatározni, hogy az epilepszia oka vagy tünete a bal agyfélteke sérülésének, és lehetséges, hogy gyerekkori rohamaimat az agyamban egy már korábban, valószínűleg születésem óta meglevő károsodás idézte elő. Ezért a tudósokat érdekli a percepciós képességeim tanulmányozása, hogy megvizsgálják, mennyiben különböznek más emberekétől. 2004 őszén megvizsgáltak a cambridge-i Autizmus Kutatóintézetben. Az intézetet Simon Baron-Cohen, a fejlődési pszichopatológia professzora és az autizmus spektrumzavarok neves kutatója igazgatja. A vizsgálat tesztelte a „gyenge központi koherencia” elméletét, amely szerint az autizmus spektrumzavarokkal élők nagyobb eséllyel dolgoznak fel kisebb részleteket az átfogó információ („a nagyobb kép”) rovására, míg a legtöbb ember az adatokat kontextusba helyezi és a lényegi tartalmukat látja – gyakran figyelmen kívül hagyva az apróbb részleteket. Például vizsgálatok kimutatták, hogy az autista gyerekek a nem autista kontrollcsoport tagjainál ügyesebben ismernek fel egy ismerős arcot fotókon úgy, hogy az arcnak csupán egyetlen részletét látják. A Navon-tesztben a résztvevőknek egy kiválasztott célt kell azonosítaniuk, ami akár lokális, akár globális szinten elenik meg. A kutatóintézetben velem végzett teszt során a tudósok arra kértek, nyomjak meg egy gombot a bal kezemmel, ha az „A” betűt látom megjelenni, és a jobb kezemmel, ha nem látok „A” betűt. Képek villantak fel előttem egy monitoron, és én automatikusan adtam a válaszokat. Jó pár alkalommal a „nem’ gombot nyomtam meg, és az agyam csak néhány másodperc múlva fogta fel a kisebb betűkből alkotott A-t formázó ábrát. A tudósok által ezt a interferenciának nevezett jelenséget gyakran szokták
optikai illúzióknál használni. A legtöbb embernél a nagyobb alakzat okozza az interferenciát – például amikor egy nagyobb „H” betű kisebb méretű „A” betűkből áll, a legtöbb ember nem látja meg azonnal az „A” betűket a „H” betű alakjának interferenciás hatása miatt. Az én esetemben, akárcsak a legtöbb autizmus spektrumzavarban érintett esetében is, az interferencia fordított: nehezen veszem észre az átfogó betű alakját, mert agyam automatikusan az egyes részletekre összpontosít.
A fenti ábrák közül a bal oldalin egy kisebb H betűkből alkotott A betű látható. A jobb oldali képen a H betű áll kisebb A betűkből. Meglehetősen nagy érdeklődést váltott ki az ausztrál Allan Snyder professzornak – a sydney-i egyetem Centre for the Mind kutatóközpontja igazgatójának – azon közlése, hogy alanyaiban savantszerű képességeket tud reprodukálni egy transzkraniális mágneses ingerlésnek (TMS) nevezett technikával. A TMS-t orvosi eszközként használják az agysebészetben, segítségével az agy különféle részeit stimulálják vagy elnyomják, ezzel lehetővé téve az orvosok számára a műtét hatásainak valós időben történő vizsgálatát. Ez egy noninvazív eljárás, ami úgy tűnik, nem jár súlyos mellékhatásokkal. Snyder professzor úgy gondolja, hogy az autista gondolkodás nem teljes egészében tér el a szokásos gondolkozástól, hanem annak egy szélsőséges formája. Átmenetileg bizonyos agytevékenységek például a komplex gondolkodás és a fogalmi gondolkodás képességének – gátlásával Snyder professzor szerint a TMS használható az
agynak a nyers, szüretien információ begyűjtéséért felelős részeihez való fokozottabb mértékű hozzáférésre. Ezzel reményei szerint erősíthető az agy, egyes területei lezárásával megváltoztatható az a mód, ahogy az alany különböző dolgokat észlel. A professzor egy sapkát alkalmaz, ami elektródákkal a TMS-géphez van kapcsolva. Egy óriási fekete kulcsot helyeznek a halántéklebenyekre, amely változó erősségű mágneses impulzusokat küld. Az eljárásnak alávetett alanyok közül néhánynál átmenetileg fokozódott a rajzkészség és a szövegellenőrzési készség; állatrajzaik élethűbbek és részletesebbek lettek, olvasásuk pedig pontosabb. A legtöbb ember úgy olvas, hogy a szavak ismerős csoportjait ismeri fel. Ezért van, hogy sokan nem veszik észre a kisebb helyesírási vagy szóismétlési hibákat. Nézzük meg a következő példát: Mit sütsz, kis szűcs tán sós húst sütsz, kis kis szűcs A legtöbb ember, ha ezt gyorsan olvassa, nem szúrja ki a második, felesleges „kis” szót a fenti mondatban. Az információk részenként való feldolgozásának egyik előnye a holisztikussal szemben az éles szem a részletekre, éppen ezért nagyon jól tudok szöveget ellenőrizni. Vasárnap délelőttönként újságolvasás közben az asztal mellett azzal idegesítettem a szüléimét, hogy minden nyelvtani és helyesírási hibára rámutattam, amit csak találtam. Miért nem olvasod egyszerűen úgy az újságot, ahogy mindenki más? – tette fel nekem a kérdést apám, mikor már a tizenkettedik hibát fedeztem fel az újságban. Snyder professzor azzal érvel, hogy a savant képességek mindenkiben meglehetnek, csak a legtöbben nem tudják ezeket aktivizálni. Szerinte az epilepsziás rohamaim a TMSgép mágneses energia impulzusaihoz hasonló módon átszottak szerepet az agy bizonyos területeinek
befolyásolásában, kijelölve az utat a számokkal és a különféle percepciós feldolgozásokkal kapcsolatos képességeim számára. Vannak példák arra is, hogy egyesek savant készségeket szereztek agyuk megbetegedése vagy sérülése után. Ezek közül az egyik Orlando Serrell, akit tízéves korában fejbe talált egy baseball-labda. Néhány hónappal később hatalmas mennyiségű információt kezdett felidézni, beleértve autók rendszámtábláit, dalszövegeket és időjárás-jelentéseket. Hasonló átalakulásról számoltak be frontotemporális demenciában (FTD) szenvedő betegek esetében is; ez a homloklebenyt és halántéklebenyt érintő degeneratív agybetegség. A betegség előrehaladtával a személyiség, a viselkedés és a memória megváltozik. Az FTD leginkább negyvenes, ötvenes és hatvanas éveikben járó felnőtteknél fordul elő. Bruce Miller, a Kaliforniai Egyetem (San Francisco) neurológusa azt állítja, hogy az FTD-s betegei közül voltak, akiknél spontán művészeti-zenei érdeklődés és készség alakult ki. A képalkotó agyvizsgálatok kimutatják, hogy azoknál a betegeknél, akiknél ilyen készségek alakulnak ki, a vérkeringés vagy az anyagcsere aktivitása sokkal inkább a bal halántéklebenyre redukálódik. Eközben a jobb agyfélteke, amelyben a vizuális és térbeli feldolgozás történik, sokkal jobb állapotban marad. Úgy tűnik, gyerekkori rohamaim tényleg fontos szerepet átszhattak abban, hogy azzá az emberré váljak, aki ma vagyok. Sokan mások éreztek hasonlóan az epilepsziás élményeikkel kapcsolatban, köztük Fjodor Dosztojevszkij is. A tizenkilencedik századi orosz író – olyan klasszikus irodalmi művek szerzője, mint a Bűn és bűnhődés és A Karamazov testvérek – halántéklebeny-epilepsziája egy ritka típusba tartozott, amit úgy neveznek „eksztatikus epilepszia”. Dosztojevszkij rohamai leginkább éjszaka elentkeztek, és a teljes testet érintő generalizált rohamok voltak. Epilepsziás élményei késztették regényeiben négy epilepsziás alak megteremtésére: Kirilovéra az Ördögök-ben, Ördögök-ben, Szmergyakovéra A Karamazov testvérek-ben, testvérek-ben, Nelliére a
Megalázottak és megszomorítottak-ban megszomorítottak-ban és Miskin hercegére félkegyelmű-ben. félkegyelmű-ben. Dosztojevszkij így írta le epilepsziás élményét: „E néhány pillanatban... olyan boldogságot érzek, amilyent rendes állapotban soha s amelyről más embernek fogalma sem lehet. Teljes összhangba csendülök magammal s az egész világgal s ez az érzés oly erős, oly édes, hogy cserébe érte életemből tíz évet, vagy akár egész életemet odaadnám. Úgy éreztem, a menny leszállt a földre és magába fogadott. Elérkeztem Istenhez és Ő teljesen betöltött engem. Ti, egészséges emberek, elképzelni sem tudjátok azt az örömöt, amit mi, epilepsziások érzünk a rohamot megelőző pár másodpercben.”{3} Lewis Carroll íróról és matematikusról is azt gondolják, hogy halántéklebenyi görcsrohamokat élt át, és ezek ihlethették híres művét, az Alice az Alice Csodaországban-t. Az Csodaországban-t. Az alábbi részlet egy akaratlan zuhanás élményét írja le, ami nagyon hasonló az epilepsziás roham alatt tapasztaltakhoz: „…Alice egy szemvillanás alatt máris zuhant lefelé, egy roppant mély kútba... »Nahát – gondolta Alice –, én, aki ekkorát zuhantam, ezután egyáltalán nem félek majd attól, hogy legurulok a lépcsőről.« ... Alice csak zuhant, zuhant, zuhant. – Hát ennek már sohase lesz vége?” {4} Egyes kutatók még arra is gondolnak, hogy esetleg kapcsolat lehet az epilepszia és a kreativitás között. Eve LaPlante író emellett érvel Seized: Tempóval Lobe Epilepsy as a Medical, Historical and Artistic Phenomenon (Görcsben: Phenomenon (Görcsben: Halántéklebeny-epilepszia mint orvosi, történelmi és művészi jelenség) című könyvében. Ebben Vincent Van Gogh festő híres esetét ismerteti, aki az őt gyötrő súlyos rohamok után levert, zavart és zaklatott volt. Betegsége ellenére Van Gogh vízfestmények, olajfestmények és rajzok százait készítette. Nyolcéves korom körül néhány hónapig kényszeresen írtam mátrixnyomtatóhoz való hosszú papírtekercsekre, gyakran órákon át egyfolytában, egymás után töltve meg a lapokat a szavak sűrű szövetével. Szüleimnek nagy
papírhengereket kellett beszerezniük nekem, mert folyton kifogytam a lapokból. Apró betűkkel írtam – az egyik tanár panaszkodott, hogy új szemüveget kellett csináltatnia, hogy el tudja olvasni a dolgozataimat attól való félelmemben, hogy kifogyok a papírból, amelyre a szavakat szava kat írom. Amennyire emlékszem, a történeteim bővelkedtek a leírásokban – egy egész oldalt elfoglalhatott egyetlen hely vagy helyszín színeinek, formáinak és felületeinek leírása. Nem voltak párbeszédek, nem voltak érzelmek. Helyettük hosszú, kanyargós alagutakról írtam a végtelen, csillogó óceán mélyén, zegzugos sziklabarlangokról és égbe törő tornyokról. Nem kellett gondolkoznom, hogy mit írjak le; a szavak mintha maguktól áramlottak volna a fejemből. Bár nem volt benne semmiféle tudatos tervezés, a történetek mégis mindig érthetőek voltak. Amikor megmutattam az egyiket a tanítónőmnek, annyira tetszett neki, hogy egy részletét felolvasta az osztálynak. Íráskényszerem amilyen gyorsan ött, olyan gyorsan el is múlt. Megmaradt azonban a szavak és a nyelvek iránti örökös csodálat – aminek azóta is nagy hasznát veszem. Hála az orvostudomány és a technológia folytonos fejlődésének, ma egyre több epilepsziás tudja rohammentesen élni az életét. Az epilepsziához (és autizmushoz) hasonló rendellenességekkel diagnosztizált emberekre korábban ragasztott szégyenbélyeg gyorsan eltűnőben van. Ennek ellenére az agyat érintő rendellenességeket még ma is sokan félreértik. Én azt mondanám azoknak a szülőknek, akiknek gyermekénél epilepsziát diagnosztizáltak, hogy tudjanak meg minél többet erről a betegségről. És ami a legfontosabb, biztassák gyereküket, hogy ne mondjon le álmairól, mert ezek alakítják minden egyes ember jövőjét.
4
Iskoláskor
Az iskola nekem 1984 szeptemberében kezdődött, pontosan akkor, amikor Lee öcsém óvodába került. Reggelente apám vitt be az iskolába néha türelmetlenül, mivel nagyon lassan gyalogoltam és folyton megálltam kavicsokat felvenni, hogy az ujjaim között tartsam őket. A tanítónőm, Mrs. Lemon, magas, vékony nő volt, rövid, sötét hajjal. Tetszett a neve, mert a hallatán azonnal magam elé képzeltem a gyümölcs színét. A lemon („citrom”) volt az egyik első szó, amit megtanultam leírni. Az iskola kapuja mellett volt egy ruhatár, ahol a gyerekek felakasztották a kabátjukat, mielőtt bementek az osztályterembe. Nem nagyon szerettem használni, mert csak egyetlen kis ablaka volt magasan a mennyezet alatt, és a helyiség mindig félhomályos volt. Annyira rettegtem attól, hogy elveszítem a kabátomat a sok többi kabát között, vagy hogy egy hasonlót veszek le a fogasról és abban megyek haza, hogy megszámoltam az akasztókat, hogy tudjam, melyik az enyém. Felzaklatott és pánikba estem, ha úgy értem oda, hogy már foglalt volt az akasztóm. Emlékszem, egyszer kabátban mentem be az osztályterembe, mert az akasztómon már egy másik gyerek kabátja lógott, annak ellenére, hogy volt még sok szabad fogas, amelyikre felakaszthattam volna a kabátomat. Az osztályterem négyszögletes volt, és jobbról nyílt a
bejárata. Egymás felett fiókok sorakoztak a gyerekek ceruzáinak és papírjainak, mindegyik fiókon a gyerek teljes nevével. Mindenki kapott egy műanyag dossziét, amin szintén volt egy címke, a bal felső sarkába ragasztva. A dosszié tetején volt egy színes simítózár, amivel nyitni és csukni lehetett, és azt mondták, ebben tartsuk az olvasókönyveinket és a füzeteinket. Én a sajátomat kényes gonddal használtam – soha nem felejtettem el visszatenni bele a könyveimet, amikor befejeztem velük a munkát. A padom az osztályterem hátsó részében volt, az ablak mellett, ami színes papírokkal és a tanulók rajzaival volt teleragasztva, és ahonnan jól ráláttam a többi gyerekre az osztályban anélkül, hogy bármelyikükkel szemkontaktust kellett volna teremtenem. Nem emlékszem egyik gyerek arcára vagy nevére sem az első iskolai évekből mindig úgy éreztem, hogy ők akadályok, amelyeket el kell viselnem, le kell küzdenem, ki kell kerülnöm, nem pedig egyének, akikkel meg lehet ismerkedni és együtt lehet játszani. Gyakran mellmagasságban összefontam a karomat, amikor az osztályteremben álltam vagy sétáltam. Néha összekulcsoltam az ujjaimat, aztán egyik vagy másik ujjamat kinyújtottam, és úgy álltam, hogy valamelyik ujjam az osztályterem mennyezete felé mutatott. Egyszer a középső ujjammal mutattam felfelé, és meglepett, amikor az egyik fiú odajött hozzám, és azt mondta, hogy ne káromkodjak. Hogy tud egy ujj káromkodni? – kérdeztem tőle, de a fiú válasz helyett szólt a tanítónőnek, aki azonnal leszidott otromba viselkedésem miatt. A reggeli gyülekezőket idővel nagyon megszerettem. Egyrészt mert kiszámíthatóak voltak, minden reggel ugyanabban az időben került rájuk sor. A tanítónő felszólított minket, hogy álljunk fel és sorakozzunk ábécésorrendben az osztályterem előtt, majd libasorban vonuljunk a gyűlésterembe. Bent a többi osztályba járó gyerek csendben, egyenes sorokban ült, amikor elmentünk mellettük. Azután szóltak, hogy üljünk le mi is a többiek mögé. A rend és rendszeresség erős érzése megnyugtatott, és gyakran behunyt szemmel ültem a terem padlóján,
finoman ringattam magam és magamban dudorásztam – amit gyakran csináltam, ha elengedettnek és elégedettnek éreztem magam. A gyűlések legjobb része a himnuszok éneklésével érkezett el: a kedvenceim közé tartoztak az „Itt van az egész világ a kezében” és a „Zab, borsó, bab és árpa nő”. Behunytam a szemem, és figyelmesen hallgattam az együtt éneklő többi gyereket, a hangok megnyugtató, egyenletesen áramló ritmusú összeolvadását. A zenétől mindig békésnek és boldognak éreztem magam belül. A gyűlések jelentették számomra az iskolai napok fénypontját. Az első iskolai karácsony a hagyományos betlehemes áték érkezését jelentette. Én az egyik pásztor szerepét kaptam. Kővé dermesztett a gondolat, hogy kiállítanak az egész iskola ~ minden gyerek, tanár és szülő – elé; szorongtam, nem voltam hajlandó sem felpróbálni a pásztorjelmezt, sem megbeszélni a szerepemet a tanítónővel. A végén anyám közbelépett, és édesség ígéretével megvesztegetett, hogy mégis vegyek részt. Amíg a színpadon álltam, egész végig a padlót bámultam magam előtt, de amikor a szüleim elmondták, mennyire büszkék rám, nem torkoltam le őket. Az előadás után nem akartam levenni a jelmezt, ezért a szüleim rábeszélték a tanítónőmet, hogy adja nekem kölcsön a karácsonyi szünetre. Aznap éjjel, és újévig minden éjjel a pásztorköpönyegemben és kalapomban aludtam. Az iskolában nekem nem ment könnyen a tanulás – nehezemre esett úgy koncentrálni, hogy a többi gyerek közben egymás között beszélget, vagy kint a folyosón valakik mászkálnak vagy futkároznak. Nagyon nehezen tudom kiszűrni a külső zajokat, és rendszeresen bedugom a fülem az ujjammal, hogy jobban tudjak összpontosítani. Steven öcsémnek is ugyanez a problémája, ő füldugót használ, ha olvasni vagy gondolkodni akar. Írás közben minden betűnél, szónál és írásjelnél hosszan elidőztem. Ha maszatot vagy hibát vettem észre, az egészet kiradíroztam és újrakezdtem. Ez a maximalizmus azt
elentette, hogy időnként csigalassúsággal haladtam, az óra végére szinte a teljes kimerülés állapotába kerültem, ámde csekély eredményt tudtam felmutatni. Ennek ellenére sosem tartottam attól, hogy a tanítónő lustának vagy alkalmatlannak fog tartani, és soha nem jutott eszembe, vajon mit gondolhat rólam a többi gyerek. Akkor nem értettem még a saját hibánkból való tanulás fogalmát. Az írás mindig aprólékos munka volt. Egyes betűket, különösen a g-t és a k-t, k-t, fáradságos volt leírni, mert nem emlékeztem, hogyan is írják ezeket. Gyakoroltam, lap lap után írtam tele egész sorokat g és k betűkkel, de hurkaik és „karjaik” fantáziátlanoknak tűntek számomra, és hosszú időnek kellett eltelnie, mire képes lettem magabiztosan leírni ezeket. Folyóírásban is lemaradtam, képtelen voltam egymásba kapcsolódó betűkkel leírni a szavakat. Ha a különálló betűk nehézséget okoztak, akkor az olyan betűkapcsolatok, mint a gh gh és a th th leírása egy vonással egyenesen képtelenség volt számomra. Még ma is egy szóban a legtöbb betűt egymás után, külön-külön írom le. Az egyik olyan tárgy, amit az osztályban mindenki időnként hazavihetett, egy régi konzervdoboz volt, tele papírcsíkokkal. Minden csíkon más-más szó szerepelt, amit gyakorolni kellett, és minden heten írtunk dolgozatot, hogy megnézzék, mennyire jól tanultuk meg a szavakat. Mindig jó eredményt értem el ezeknél a dolgozatírásoknál, mert fejben vizualizálni tudtam minden egyes szót az alak alapján, amit a betűik formáztak. A dog dog („kutya”) szó például három körből és az első betűn egy felfelé mutató vonalból, az utolsó betűn pedig egy lefelé mutató hurokból áll. A szó maga tulajdonképpen nagyon hasonlít egy kutyára, ha a felfelé mutató vonalat a kutya fülének képzeljük, a lefelé mutatót pedig a farkának. Hasonlóképpen, a két o betű a look („néz”) szóban egy szempárt juttat eszembe. A palindromok – az oda-vissza olvasva ugyanazt a jelentést adó szavak , mint amilyen a műm műm („mama”) és noon noon („dél”), különösen szépeknek tűntek a szememben, és a kedvenc szavaim közé tartoztak. Körülbelül attól kezdve, hogy iskolába kezdtem járni,
elkezdtek nagyon tetszeni és elbűvölni a tündérmesék – a történetek és a cizelláltan részletes illusztrációk megtöltötték a fejemet zabkásától túlcsorduló városok és száz, egymásra tett matracon (alattuk egyetlen borsószemmel) alvó hercegnők élénk belső képeivel. Az egyik kedvenc mesém a Grimm testvérek híres Pancimancija volt. Lefekvéskor szerettem hallgatni, ahogy a szüleim felolvassák az egzotikus hangzású neveket, amelyeket a királyné sorolt, mikor próbálta kitalálni a kis ember nevét: Gáspár, Menyhért, Boldizsár, Báránylapocka, Nyakigláb, Rokkapálca… Egy másik történet, ami nagyon megfogott, a kőlevesé volt. Ebben egy vándorló katona megérkezik egy faluba, ahol szállást és ételt kér. A kapzsi és félős falusiak nem adnak neki semmit, ezért a katona kijelenti, hogy kőlevest főz nekik, amihez nem kell semmi más, csak üst, víz és kő. A falusiak körülállják a katonát, amikor az kezdi főzni a vacsoráját, jó előre a szája szélét nyalogatva. „Persze a káposztás kőlevesnek nincs párja”, mondja magának hangosan a katona. Az egyik parasztember odamegy, és beletesz egy káposztát az üstbe. Aztán azt mondja a katona: „Egyszer ettem egy kőlevest káposztával meg egy kis sonkával. Na, az aztán a királyi eledel!” Persze a falusi hentes hoz neki egy kis sonkát, és egyenként az összes falusi hoz valamit, krumplit, hagymát, répát, gombát és így tovább, míg végül elkészül egy finom étel az egész falu számára. Akkoriban nagyon rejtélyesnek találtam ezt a mesét, mert nem ismertem a megtévesztés fogalmát, és nem értettem, hogy a katona csupán úgy tett, mintha kőlevest főzne, közben pedig csalárdul rávette a falusiakat, hogy tegyenek bele mindenfélét. Csak sok évvel később értettem meg végül, hogy miről is szól ez a mese. De voltak olyan fantáziák, amelyek túl ijesztők voltak számomra. Hetente egyszer egy televíziókészüléket gurítottak be az osztályterembe, és oktatóműsort néztünk. A Look and Read (Nézd és olvasd!) a BBC népszerű gyereksorozata volt, és a legnagyobb nézettségű adása a Sötét tornyok tornyok című volt, amelyik egy kislányról szól, aki a
kutyájával egy Sötét Tornyok nevű régi házban kutat az elrejtett kincs után. A sorozat több mint tíz héten át folytatódott. Az első részben a kislány – Tracy – felfedezi a Sötét Tornyok házat, és megtudja, az a híre, hogy kísértetek lakják. Az epizód végén egy családi kép rázkódni kezd, és a házban nagyon hideg lesz. Tracy hangot hall, amelyik elmondja neki, hogy a ház veszélyben van, és ő fog segíteni megmenteni. Emlékszem, ahogy néma csendben néztem az osztálytársaimmal a műsort, összeszorított lábaimat nesztelenül himbálva a szék alatt. Nem éreztem semmit egészen a végéig, majd hirtelen mintha felkattintottak volna a fejemben egy kapcsolót, és váratlanul rádöbbentem, hogy félek. Idegességemben kiszaladtam a teremből – és addig nem voltam hajlandó visszamenni, amíg a televíziót ki nem vitték. Visszagondolva megértem, miért csúfolt a többi gyerek, és miért nevezett „bőgőmasinának”. Majdnem hétéves voltam, és rajtam kívül egyetlen gyereket sem zaklatott fel vagy ijesztett meg a legkisebb mértékben sem a műsor. Ennek ellenére minden héten bevittek az igazgatói irodába, és megengedték, hogy ott üljek és várjak, amíg az osztálytársaim a sorozat következő epizódját nézik. Az igazgató irodájában volt egy kis televízió, és emlékszem, hogy motorversenyt néztem rajta – az autók nagyon gyorsan mentek körbe-körbe a pályán; ez legalább olyan program volt, amit nézni tudtam. Egy másik Nézd és olvasd! sorozatnak, ami emlékeim szerint nagy hatással volt rám, „A sárkány szemén keresztül” volt a címe. Ebben három gyerek átmegy egy festményen, amit ők maguk festettek a játszótér falára, és egy Pelamar nevű, különös országba jutnak. Az ország haldoklik, és a gyerekek egy Gorwen nevű, barátságos sárkány segítségével próbálják visszaállítani életerejét, egy csillogó hatszögletű szerkezetet, amelyet egy robbanás darabokra tépett. Ezúttal nem jött rám dühroham. Egyrészt már nagyobb voltam, tízéves, másrészt maga a program lenyűgözött. Képileg gyönyörű volt, a gyerekeket különféle színekben
gazdag tájak vették körül, miközben átkeltek a varázslatos országon. A sorozat néhány alakja – az életerő őrzői – tetőtől talpig élénklila, narancssárga és zöld színűre volt festve. Azután volt egy hatalmas, beszélő egér és egy óriáshernyó. Az egyik jelenetben hó-pelyhek hullanak a levegőben, a gyerekek elkapdossák őket, és azok a tenyerükben szavakat alkotó betűkké változnak (egy kulccsá, ami segít a gyerekeknek megtalálni az életerő hiányzó darabkáit). Egy másikban az éjszakai égbolton a csillagok a világító útjelző táblák Gorwennek, a repülő sárkánynak. Az ilyen jelenetek lenyűgöztek, mert a történetet elsősorban képekben mondták el, amire a legfogékonyabb voltam, sokkal fogékonyabb, mint a szóban elhangzó párbeszédekre. Az otthoni tévénézés a tanítás utáni napirendem rendszeres részévé vált. Anyám úgy emlékszik vissza, hogy mindig nagyon közel ültem a készülékhez, és bosszankodtam, ha ő a szemem védelmében hátrébb próbált küldeni. Még nagyon meleg időben is magamon hagytam a kabátomat, amikor hazaértem az iskolából, és végig abban néztem a különböző műsorokat, sőt néha még tovább is kabátban maradtam. Azt gondoltam, ez egy plusz védőréteg rajtam a külvilággal szemben, mint egy lovagnak a páncélja. Közben a család gyarapodott. A szüleim egyáltalán nem voltak vallásosak; egyszerűen szerették a gyerekeket, és mindig nagy családot akartak. Egy kishúgom – Claire – született abban a hónapban, amikor iskolába kezdtem járni, amit két évre rá második öcsém, Steven érkezése követett. Nem sokkal később anyám felfedezte, hogy ismét terhes, az ötödik gyermekével, Paul öcsémmel, és szükségessé vált nagyobb házba költöznünk. Eleinte nemigen foglalkoztam a kistestvérek növekvő csapatával, magamban ültem és átszottam a szobám csendjében, miközben öcséim és húgaim kiabáltak, játszottak, lent a kertben futkostak. elenlétük végső soron azonban nagyon pozitív hatással volt rám: fokozatosan rákényszerített szociális készségeim kifejlesztésére. Az, hogy állandóan emberek voltak körülöttem, segített jobban elviselni a zajt és a változást.
Ahogy csendben figyeltem a szobám ablakából az egymással és barátaikkal játszó testvéreimet, kezdtem megtanulni, hogyan viselkedjem más gyerekekkel. 1987 közepén a Hedingham Roadra költöztünk, a 43-as szám alá. Érdekes, hogy mindhárom gyerekkori házszámom prímszám volt: 5, 43, 181. Sőt mi több, minden szomszédunk házának ajtaján is prímszámok álltak: 3 (és 7), 41, 179. Az ilyen számpárokat „ikerprímeknek” hívják – prímszámok, amelyek különbözete kettő. Az ikerprímek annál ritkábbak, minél nagyobbak a számok, tehát például ahhoz nagyon hosszú utca kell, hogy prímszám házszámú szomszédot találjunk kilencessel kezdődő szám esetén; az első ilyen pár a 9011 és a 9013. A költözésünk évét ritka zord időjárás jellemezte. anuárban Dél-Anglia százéves hidegrekordja dőlt meg, egyes helyeken mínusz kilenc fokra esett le a hőmérséklet. A hideg erős havazást és iskolai szünnapokat hozott. Kint a gyerekek hógolyóztak és szánkón húzták egymást, de én megelégedtem azzal, hogy a szobám ablakából figyeltem az égből hulló, kavargó hópelyheket. Később, amikor már mindenki bejött a házba, egyedül kimerészkedtem az elülső kertbe, és egyforma, fél méter magas kupacokba hordtam a havat. Ha a szobám ablakából lenéztem rájuk, akkor ezek kört alkottak – a kedvenc alakzatomat. Az egyik szomszéd átjött hozzánk, és azt mondta a szüleimnek: – A maguk fia felépítette Stonehenge-et hóból. Ezerkilencszáznyolcvanhét volt a nagy októberi vihar éve is – a legpusztítóbb, ami 1703 óta Anglia délkeleti részét sújtotta. A szél helyenként elérte az óránkénti 160 kilométeres sebességet, és a pusztító vihar tizennyolc halálos áldozatot követelt. Azon az éjszakán lefeküdtem, de nehezen tudtam elaludni. A szüleim nemrégiben új pizsamát vettek nekem, de az anyaga szúrt, és én sokáig forgolódtam az ágyamban. Csörömpölésre riadtam fel – cserepeket szakított le a szél a tetőről, és lesodorta őket az utcára. Felmásztam az ablakpárkányra, és kinéztem: minden koromsötét volt. Meleg is volt, szokatlanul meleg az évszakhoz képest; a kezem izzadt és az ablakpárkányhoz
tapadt, ahogy kitoltam magam. Azután a szobám felől nyikorgást hallottam. Az ajtó kinyílt, és reszkető, narancssárga fény ragyogott egy vastag, hosszéi, fehér gyertya tetején. Meredten néztem, míg végül egy hang, anyám hangja meg nem kérdezte, hogy minden rendben vane. Nem válaszoltam semmit, mert maga előtt tartotta a gyertyát, és arra gondoltam, talán nekem akarja adni, mint a fényes piros gyertyát a tortán, amit az előző születésnapomra kaptam tőle, csakhogy én nem akartam elvenni, mert még nem volt születésnapom. Kérsz egy kis meleg tejet? Bólintottam, és lassan elindultam utána a földszinti konyha felé. Mindenütt sötét volt, mert megszűnt az áramszolgáltatás, és egyik villanykapcsoló sem működött. Ültem az asztalnál anyámmal, és ittam a habzó tejet, amit nekem készített, és amit a kedvenc bögrémbe öntött ki – színes pöttyökkel volt tele, és mindig ebből ittam. Miután felkísért az emeletre a szobámba, befeküdtem az ágyamba, a fejemre húztam a takarót, és elaludtam. Reggel apám ébresztett, és szólt, hogy aznap nem lesz tanítás. A szobám ablakából kinézve törött tetőcserepeket és szemeteskukák tetejét láttam szanaszét szóródva az utcán, meg embereket, akik kis csoportokban beszélgettek, és a fejüket csóválták. Lent a család a konyhában zsúfolódott össze, és a ház mögötti kertet nézték. A nagy fát a kert végében tövestül kicsavarta a viharos szél, ágai és gyökerei keresztben a fűre dőltek. Jó pár hétbe beletelt, mire a fát szétfűrészelték és elvitték. A közbenső időben sok boldog órát töltöttem magányosan a fatörzs körül mászkálva és az ágai közé bújva, és minden egyes ilyen alkalommal koszosán, bogarakkal és horzsolásokkal borítva mentem vissza a házba. A ház a Hedingham Roadon szemben volt az iskolámmal. Szobám ablakából ráláttam a tanárok parkolójára, és ettől biztonságban éreztem magam. Iskola után mindennap szaladtam a szobámba, figyelni az elhajtó autókat. Egyenként megszámoltam őket, ahogy távoztak, és mindegyiknek megjegyeztem a rendszámát. Csak akkor
mentem le a földszintre vacsorázni, amikor már az összes autó elment. Legélénkebb emlékeim arról a házról a tűzhely előtt száradó mosott pelenkák és a szüleim ölében ülő, a tejüket sírva követelő kisbabák képe. A költözés után egy évvel szült anyám hatodszor, ezúttal ikreket. Maria és Natasha érkezését a családunkba anyám örömmel üdvözölte, mert az addigi négy fiúval és csak egyetlen lánnyal nagyon reménykedett, hogy az ikrek lányok lesznek, és javul a nemek kiegyenlítetlen aránya. Amikor anyám hazajött a kórházból, lehívott a földszintre a szobámból, hogy nézzem meg az új kishúgaimat. Július volt – a nyár közepe –, és láttam rajta, hogy melege van, mert néhány hajszála a szemöldöke felett a homlokára tapadt. Apám szólt, hogy üljek le a nappali kanapéjára, és húzzam ki magam. Azután lassan a karjába vette a kisbabákat, és odahozta őket hozzám, majd óvatosan letette őket úgy, hogy mindkét karomban egy-egy kisbabát tartsak. Lenéztem rájuk: pufók arcuk volt és pici ujjaik, és egyforma rózsaszín trikót viseltek, rajtuk kis műanyag gombokkal. Az egyik gomb ki volt gombolódva, ezért azt megigazítottam. A családom mérete önmagában egy egész sor kihívással árt. A fürdés idejét mindig kapkodás és tumultus jellemezte. Minden vasárnap reggel hat órakor apám felgyűrte az inge ujját, és behívta a fiúkat (engem és öcséimet, Leet, Stevent és Pault) a fürdőszobába a heti mosdáshoz. Utáltam a fürdést: hogy együtt kellett fürdeni az öcséimmel, hogy szappanos vizet öntenek egy korsóból a hajamra és az arcomra, hogy az öcséim fröcskölik egymást, hogy a helyiséget meleg pára tölti be. Sokszor sírtam, de szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy a többiekkel együtt iii-rödjek. Annyi emberrel egy házban szűkében voltunk a meleg víznek. Akárcsak a pénznek. Öt, még négy év alatti gyerekkel szüleim mindketten otthon voltak gyerekeket nevelni. A pénzkereső hiánya a családban nyomasztó terhet jelentett anyámnak és apámnak egyaránt; egyre gyakoribbak lettek a viták azon, hogy mire, hol és mikor költsenek. De még így is,
szüleim minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy gyerekeik ne lássanak hiányt ételben, ruhában, könyvekben és játékokban. Anyám művészi színvonalra fejlesztette az alkalmi vételek levadászását a helyi jótékonysági és használtcikk-üzletekben meg a piacokon, míg apámról kiderült, hogy nagyon hasznossá tudja tenni magát a ház körül. Ok együtt páratlan csapatot alkottak. Én amennyire tudtam, kivontam magam a mindennapos lármázásból; a család tudta, hogy mindig a Lee öcsémmel közös szobámban találnak meg, napszaktól függetlenül. Még nyáron is, amikor a testvéreim kint szaladgáltak együtt a napsütésben, én a szobámban maradtam, törökülésben a padlón, kezemet az ölemben összekulcsolva. A szőnyeg vastag volt, csomós, téglavörös; gyakran dörzsölgettem a kézfejemet a felületén, mert szerettem a textúráját a bőrömön érezni. Meleg időben a napfény beáradt a szobámba, fénybe vonta a levegőben körülöttem szálló sok kis porszemet, ahogy egyetlen, szeplőkkel telehintett fénysugárba olvadtak össze. Mozdulatlanul és némán ültem órákon át, szorgalmasan figyeltem a különféle árnyalatok és színek apályát és dagályát a szobám falain és bútorain, ahogy múlt a nap; az idő múlása szemmel láthatóvá lett. Anyámtól, mivel ismerte a számok iránti megszállott rajongásomat, kaptam egy gyerekeknek szóló, matematikai rejtvényekkel teli könyvet; egy antikváriumban egy antikváriumban szúrta ki. Ez körülbelül akkor történt, amikor az általános iskolát kezdtem. Azért emlékszem rá, mert Mr. Thraves – a tanítóm leszidott, amiért bevittem magammal a könyvet az iskolába. Szerinte túl sok időt töltöttem a számokról gondolkodással és nem eleget a többiekkel együtt végzett órai munkával, amiben persze igaza is volt. Az egyik feladat a könyvben így szólt: Van huszonhét ember egy teremben, és mindenki mindenkivel kezet fog. Hány kézfogás történik összesen? Amikor elolvastam a feladatot, behunytam a szemem, és elképzeltem két embert egy nagy buborékban, azután elképzeltem egy fél buborékot a nagyobb buborék széléhez tapadva, benne egy harmadik emberrel. A pár a nagy
buborékban kezet rázott egymással, majd mindkettő kezet rázott a harmadik emberrel a fél buborékban. Ez három kézfogást jelentett három embernek. Majd elképzeltem egy második fél buborékot, a nagyobb buborék másik oldalán, benne egy negyedik emberrel. A pár mindkét tagjának a nagyobb buborékban kezet kellett fognia vele is, majd a fél buborékokban levő embereknek is egymással. Így folytattam: elképzeltem még két embert két másik fél buborékban, míg összesen hat nem lett, és tizenöt kézfogás nem történt. A kézfogások sorozata így nézett ki: 1, 3, 6, 10, 15... És rájöttem, hogy ezek háromszögszámok. Ezek olyan számok, amelyeket háromszög alakba lehet rendezni, ha pontok sorozatának képzeljük cl őket, így:
Háromszögszámokat így lehet alkotni: 1 + 2 + 3 + 4 + 5... ahol 1 + 2 = 3 és 1 + 2 + 3 = 6 és 1 + 2 + 3 + 4 = 10 és így tovább. Talán észrevették, hogy két egymást követő háromszögszám egy négyzetszámot ad ki – például 6 + 10=16 (4x4) és 10 + 15 = 25 (5 x 5). Ahhoz, hogy ezt lássuk, vizuálisan forgassuk el a 6-ot, hogy beleilleszkedjen a 10 feletti jobb felső sarokba.
Mikor rájöttem, hogy a kézfogásos rejtvényre a válasz egy háromszögszám, észrevettem egy mintát, ami segített megtalálni az eredményt. Először is, tudtam, hogy az első háromszögszám – az 1 – két emberrel kezdődik, amennyi
minimálisan egyetlen kézfogáshoz kell. Ha a háromszögszámok sorozata két emberrel kezdődik, akkor a huszonhatodik számnak a sorban azonosnak kell lennie a huszonhét ember egymás között végzett kézfogásainak számával. Azután észrevettem, hogy a 10, ami a negyedik szám a sorban, kapcsolatban van a néggyel: 4 + 1 x 4/2. És ez a sor minden számára igaz; például a 15, az ötödik háromszögszám = 5 + 1 x 5/2. Tehát a válasz a rejtvényre a 26 + 1 x 26/2 = 27 x 13 = 351 kézfogás. Imádtam megfejteni ezeket a rejtvényeket; olyan odafigyelést igényeltek, amilyet az iskolában tanított matematika nem. Órákat töltöttem ezeknek a kérdéseknek az olvasásával és a válaszok kidolgozásával, iskolai óra alatt, a játszótéren vagy otthon a szobámban. A könyv lapjain megtaláltam a nyugalom és öröm érzését, és egy időre a könyv és én elválaszthatatlanok lettünk. Az egyik legnagyobb bosszúságot a szüleimnek különféle dolgok megszállott gyűjtésével okoztam, mint amilyenek például a fényes, barna gesztenyék voltak, amelyek nagy mennyiségben hullottak le a házunk közelében a hosszú utat szegélyező, hatalmas fákról. Amióta az eszemet tudom, a fák csodálattal töltöttek el; szerettem tenyeremmel dörzsölni érdes, ráncos kérgüket, és ujjaimmal végigsimítani barázdáin. A hulló falevelek spirálokat alkottak a levegőben, olyan spirálokat, mint amilyeneket akkor láttam, mikor fejben osztottam. A szüleim nem szerették, ha egyedül megyek ki az utcára, ezért a gesztenyét Lee öcsémmel gyűjtöttem. Ezt nem bántam – legalább segített benne. Egyenként szedegettem fel a gesztenyéket a földről, és sima, kerek alakjukat belenyomtam a tenyerem üregébe (ez a szokásom máig megmaradt érintésük valahogy vigasztaló érzés, bár manapság inkább pénzérméket vagy üveggolyókat szoktam erre használni). Egyenként megtömtem a zsebeimet, degeszre. Ez mintha késztetés lett volna: egyszerűen be kellett gyűjtenem minden gesztenyét, amit láttam, és egy
helyre kellett őket raknom. Lehúztam a cipőmet és a zoknimat, és azokat is megtöltöttem gesztenyével, majd mezítláb mentem vissza a házba, gesztenyével csordultig tele kézzel, karral és zsebekkel. Bent a házban kiöntöttem a gesztenyéket a szobám padlójára, és újra meg újra megszámoltam őket. Apám feljött egy műanyag szemeteszsákkal, cs beleszámoltatta velem őket. Mindennap órákat töltöttem a gesztenyegyűjtéssel és a szobámba cipelésükkel, és a zsákok gyorsan gyűltek a sarokban. Idővel a szüleim, akik féltek, hogy a nagy tömeg gesztenye súlya megrongálhatja az alattam levő szoba mennyezetét, kivitték a zsákokat a kertbe. Elnézőek voltak szenvedélyemmel szemben, megengedték, hogy tovább játsszak a gesztenyékkel a kertben, de nem vihettem be a házba, nehogy a padlón felejtsek egyet és a kishúgaim véletlenül lenyeljék. Ahogy teltek a hónapok, érdeklődésem végül megcsappant, a gesztenyék megpenészedtek, míg végül a szüleim elintézték elszállításukat a helyi szeméttelepre. Kis idővel később következett a megszállott érdeklődésem a mindenféle méretű szórólapok iránt. Sokszor dugtak ilyeneket a levélládánkba a helyi újsággal vagy a délelőtti postával, és fényes felületük és szimmetrikus alakjuk lenyűgözött (nem érdekelt, mit reklámoznak – a szöveg rajtuk lényegtelen volt számomra). A szüleim hamar panaszkodni kezdtek a feleslegesen tárolt kupacok miatt, amelyek minden hókban és minden szekrény polcán gyűltek a házban, különösen, mert folyton leestek a földre, amikor valaki kinyitott egy szekrényajtót. Akárcsak a gesztenyék esetében, szüleim legnagyobb megkönnyebbülésére idővel a szórólapmániám is alábbhagyott. Amikor jól viselkedtem, zsebpénzzel jutalmaztak. Például ha szórólapok voltak a padlón, és megkértek, hogy szedjem össze őket, és tegyem vissza a hókba. Ezért cserébe a szüleimtől kis értékű pénzérméket kaptam, sokat, mert tudták, mennyire szeretem a köröket. Órákat töltöttem a pénzérmék kínos gonddal való kupacokba rendezésével:
egymás tetejére rakosgattam őket, míg végül fényes, remegő, több arasz magas tornyokra nem emlékeztettek. Anyám mindig sok aprót kért visszajárónak a boltokban, ahová járt, így mindig bőven állt rendelkezésre érme a tornyaimhoz. Néha több egyforma magas tornyot is építettem, amelyek kört alkottak, és én ott ültem középen, minden oldalról körülvéve velük, és nyugalom és biztonságérzet töltött el. Amikor 1988 szeptemberében sor került a szöuli olimpiai átékokra, lebilincselt a televízió képernyőjén a sok különféle kép és hang, amilyet még sosem láttam addig. A 159 országból érkező 8465 résztvevővel ez volt a történelem legnagyobb olimpiája. Annyi rendkívüli látnivaló volt: a tükröződő, habos vízben tempózó úszók, akiknek úszószemüveges feje ütemesen bólogatott le-fel minden tempónál; a pályákon versenyző rövidtávfutók, barna, izmos karjukkal és lábukkal elmosódott folttá váltak csak; a levegőben ugró, forgó és szál tózó tornászok. Az olimpiai közvetítés a televízióban lekötött, és amennyit csak tudtam, néztem belőle a nappaliban, sportágtól vagy eseménytől függetlenül. Igazán nagy szerencsém volt, hogy a tanító az iskolában azt kérte az osztálytól, készítsünk valamit a szöuli olimpiai átékok alapján. A következő hetet sportolók és események újságokban és magazinokban megjelent fényképeinek vagdosásával és színes kartonlapokra ragasztásával töltöttem; az ollóval apám segített. A különféle újságkivágások elrendezése kizárólag vizuális logika alapján történt: a pirosba öltözött sportolók képeit ragasztottam az egyik kartonra, a sárgába öltözöttekét egy másikra, a fehérbe öltözöttekét egy harmadikra és így tovább. Kisebb, vonalas lapokra legszebb kézírásommal leírtam az összes ország hosszú listáját, amelyek részvételéről az újságokban említés történt. Leírtam a különféle események listáját is, beleértve a tackwondót – Korea nemzeti sportját és az asztaliteniszt, ami Szöulban került be az olimpiai sportágak közé. Volt egy lista statisztikákkal és pontszámokkal,
időeredményekkel, új rekordokkal és a nyert érmek számával. A végén annyira sok lap volt tele újságkivágásokkal és listákkal, hogy apám kénytelen volt perforálni őket, és összefűzni egy zsineggel. A borítóra rárajzoltam a kék, sárga, fekete, zöld és piros színű olimpiai karikákat. A tanítóm a legjobb osztályzattal jutalmazta a feladatba fektetett rengeteg időmet és fáradozásomat. A szöuli olimpián részt vevő országokról olvasva kedvet kaptam többet megtudni róluk. Emlékszem, hogy kikölcsönöztem egy könyvet a könyvtárból, ami a világ különböző nyelveiről szólt. Volt benne egy ismertetés és illusztráció az ókori föníciai ábécéről. Ez körülbelül Kr. e. 1000-ből származik, és azt gondolják róla, hogy ebből származtatható a modern világ sok írásrendszere, beleértve a héber, arab, görög és cirill írást. Az arabhoz és a héberhez hasonlóan a föníciai egy csak mássalhangzókból álló ábécé, amelyből hiányoznak a jelek a magánhangzókra: ezekre a szövegből kell következtetni. Az egész szavakat általában obbról balra írták. Lenyűgöztek a különböző betűk sajátos vonalai és görbületei, és sorban egymás után kezdtem megtölteni a füzeteket hosszú mondatokkal és történetekkel kizárólag föníciai írással. Színes krétákkal a kertünk és a kerti fészer falait elborítottam a teljes egészében föníciai írással írt kedvenc szavaimmal. Álljon itt a nevem, Daniel, föníciai betűkkel:
A következő évben, amikor tízéves lettem, az egyik idősebb szomszédunk meghalt, és egy fiatal család költözött az utcánkba. Egyik nap anyám ajtót nyitott egy szőke kislánynak, aki azt mondta, látott egy kislányt a házunkból az utcán játszani (az a kislány Claire húgom volt), és megkérdezte, eljöhetne-e hozzájuk játszani vele. Anyám bemutatta a húgomnak és nekem – jó alkalomnak találta ezt
arra, hogy a környéken lakó többi gyerekkel vegyüljek és átmentünk hozzá. Leültünk a verandára az elülső kertjükben. A húgom és a kislány hamarosan jó barátnők lettek, és szinte mindennap együtt játszottak a kertjükben. Heidinek hívták, és hat- vagy hétéves volt. Az anyja finn volt, az apja viszont skót, így Heidi angol nyelvi környezetben nevelkedett, és csak ekkor kezdte tanulni az első finn szavakat. Heidinek volt jó pár gyerekkönyve, színes rajzokkal és minden ábrázolt tárgy alatt a finn nevével. Egy fényes, piros alma rajza alatt az omena omena szó állt, és egy másik alatt, ami cipőt ábrázolt, a kenka szó. kenka szó. Az olvasott és hallott finn szavak alakját és hangzását gyönyörűnek találtam. Miközben a húgom és Heidi együtt játszottak, én ültem és a könyveket böngésztem, és sok szót megtanultam. Habár különböztek az angol szavaktól, nagyon gyorsan megtanultam őket, és könnyen vissza tudtam rájuk emlékezni. Amikor távoztam Heidi kertjéből, mindig visszafordultam, és azt mondtam neki: Hei Hei! ami Hei! ami finnül annyit tesz: Szia! Azon a nyáron engedték meg először, hogy egyedül tegyem meg gyalog a rövid távolságot az iskoláig. Az utat sövények hosszú sora szegélyezte, és egyik délután, tanítás után hazafelé tartva, észrevettem egy fekete pettyekkel borított pici piros rovart a sövény ágai között mászni. Lenyűgözött, ezért leültem a járdára, és közelről figyeltem, ahogy útja különféle pontjain újra és újra megállt minden egyes kis levél és ág oldalán és alatt, majd ismét elindult. Kis háta kerek volt, fényes, és én többször egymás után megszámoltam a pettyeit. A járókelők az utcán kikerültek, volt, aki dörmögött valamit magában. Útban lehettem, de abban a pillanatban semmi másra nem tudtam gondolni, csak az előttem levő katicabogárra. Óvatosan elé dugtam az ujjamat, hogy másszon rá, azután szaladtam hazáig. Addig csak képeskönyvekben láttam katicabogarat, de mindent elolvastam és tudtam róluk, például, hogy sok kultúrában szerencsehozónak tartják őket, mert felfalják a kártevőket (naponta ötven-hatvan levéltetűt is meg tudnak enni), és segítenek megóvni a termést. A középkorban a
földművesek Istentől eredeztették segítségüket, ezért több nyelvben Szűz Máriáról vannak elnevezve. A katicabogár fekete pettyei elnyelik a napenergiát, míg a színe segít elriasztani minden potenciális ragadozót, mert a legtöbb ragadozó az élénk színeket a méreggel társítja. Egy olyan vegyi anyagot is kibocsátanak, amelyiknek rettenetes az íze és a szaga, ezért a ragadozók nem eszik meg őket. Nagyon izgatottá tett a szerzeményem, és annyi katicabogarat akartam begyűjteni, amennyit csak tudok. Anyám meglátta a kis rovart a kezemben, amikor beléptem a ház ajtaján, és azt mondta, hogy ezek ragaszkodók, és hogy mondjam azt, „Katalinka, szállj el!”. De én nem mondtam, mert nem akartam, hogy elszálljon. Fent a szobámban volt egy műanyag tartály, amelyikben a pénzérmegyűjteményemet tartottam. Ezt kiürítettem, a pénzérméket kiöntöttem belőle a földre, majd fogtam a tartályt, és beletettem a katicabogarat. Azután kimentem az utcára, és órákon át, amíg olyan sötét nem lett, hogy semmit sem lehetett már látni, katicabogarak után kutattam a sövények között. Amikor találtam egyet, finoman az ujjam hegyére vettem, és beletettem a többi mellé a tartályba. Olvastam, hogy a katicabogarak szeretik a faleveleket és a levéltetveket, ezért téptem egy csomó levelet a sövényből és pár olyan gazt, amelyiken levéltetűt láttam, és betettem a tartályba a katicabogaraknak. Amikor hazaértem, felvittem a tartályt a szobámba, és letettem az ágyam melletti asztalra. Egy tűvel lyukakat szúrtam a tartály oldalába, hogy a katicabogaraknak bőven legyen levegőjük, majd egy nagy könyvet tettem a tartály tetejére, hogy ne repkedjenek szanaszét a házban. A következő héten iskola után mindennap kimentem levelet és levéltetűt szedni a katicabogaraknak, és felvittem nekik a szobámba. Pár levelet vízzel locsoltam meg, hogy a katicabogarak ne maradjanak szomjan. Az osztályban szakadatlanul a katicabogarakról beszéltem, mígnem végül tanítóm, Mr. Thraves megelégelte, és megkért, hogy vigyem be őket magammal az iskolába. Másnap bevittem a tartályt az iskolába, és megmutattam
katicabogár-gyűjteményemet neki és az osztálytársaimnak. Akkorra már katicabogaraik százait találtam és helyeztem el abban a tartályban. Mr. Thraves vetett rájuk egy pillantást, majd megkért, hogy tegyem le a tartályt az asztalára. Adott nekem egy összehajtott papírlapot, és szólt, vigyem át a szomszédos osztályterembe a tanítónak. Pár percre kimentem a teremből. Mire visszaértem, a tartály eltűnt. Mr. Thraves, aki attól tartott, kiszökhetnek a katicabogarak a tartályból és szétrepkedhetnek az osztályteremben, megkérte az egyik gyereket, hogy vigye ki és eressze szabadon az összes katicabogarat. Amikor felfogtam, mi történt, a fejem mintha szét akart volna robbanni. Könnyekben törtem ki, kirohantam a teremből, és hazáig szaladtam. Teljesen kétségbeestem, és utána hetekig nem szóltam a tanítóhoz, sőt már attól is ingerült lettem, ha a nevemen szólított. Máskor Mr. Thraves rendkívül kedves volt velem. Amikor szorongtam vagy feszült lettem az órán, kivitt az iskolai zeneterembe, hogy segítsen megnyugtatni. Zenész volt, és gyakran gitározott a gyerekeknek órán. A zeneterem tele volt az év során a különféle iskolai műsorokhoz használt hangszerekkel, köztük cintányérokkal, dobokkal és egy zongorával. Megmutatta, hogy kell a billentyűket leütni a zongorán a különféle hangokhoz, és megtanított egyszerű dallamokat lejátszani. Szerettem odamenni, és szerettem, ha hagytak a zongoránál ülni és a billentyűkkel kísérletezni. Mindig kedveltem a zenét, mert oldani tudott minden szorongást, amit esetleg éreztem, és segített abban, hogy nyugalom és béke töltsön el. Végig az iskolai évek alatt megszokott volt számomra az erős szorongás. Felzaklatott, ha egy rövid időn belül megrendezendő iskolai eseményt jelentettek be, amelyiken mindenkinek részt kellett vennie, vagy ha az osztály megszokott napirendjében valami változás történt. A kiszámíthatóság fontos volt számomra, mert azt az érzést nyújtotta, hogy uralni tudok egy adott helyzetet, el tudom fojtani a szorongást, legalábbis ideiglenesen. Soha nem éreztem otthonosan magam az iskolában, és ritkán voltam
elégedett, kivéve, ha hagyták, hogy egyedül végezzem a dolgomat. A gyakori fejfájások és gyomorpanaszok jelezték, mennyire feszült voltam abban az időben. Ezek néha olyan erősek voltak, hogy egyáltalán nem tudtam részt venni az órákon, például olyankor, amikor pár percet késtem, és kiderült, hogy az egész osztály elment az iskolai gyűlésre. Rettegtem a gondolattól, hogy egyedül vonuljak be a nagyterembe, és nem akartam megvárni, hogy az a nagy tömeg zajos gyerek együtt jöjjön vissza a gyűlés után az osztálytermünkbe, ezért egyenesen hazamentem a szobámba. Az iskolai éves sportnapot meglehetősen gyötrelmesnek találtam. Nem volt kedvem részt venni rajta, és nulla érdeklődést mutattam a sportok iránt. A nap része volt a kiabáló nézők tömege olyan eseményeken, mint a zsákban futás és a tojásfutás, és a tömeg és zaj (és gyakran a nyári meleg) együttese túl sok volt nekem. Szüleim gyakran megengedték, hogy inkább maradjak otthon, mintsem hogy kockáztassák a kiborulásomat. Ha nyomasztónak éreztem egy helyzetet, előfordult, hogy nagyon kivörösödött az arcom, és addig ütögettem a fejemet két oldalról, amíg már nagyon fájt. Olyan feszültséget érezhettem belül, hogy muszáj volt csinálnom valamit, bármit, a levezetésére. Ez történt egyszer természettudomány-órán, amikor Mr. Thraves segített az egyik gyereknek kísérletet végezni zsinegre felfüggesztett só-liszt gyurma golyóval. Lenyűgözött a szokatlan látvány, úgyhogy – mivel nem tudtam, hogy ez egy folyamatban levő kísérlet része – odamentem, és ujjaimmal elkezdtem simogatni és tapogatni a gyurmát. A tanítómat felbosszantotta, hogy minden ok nélkül beavatkoztam (ő legalábbis így értelmezte), és leszidott, csakhogy nekem fogalmam sem volt, miért haragudott meg rám, és ez nagyon összezavart és elszomorított. Kirohantam a teremből, és olyan erővel csaptam be magam mögött az ajtót, hogy az üvege kitört. Még ma is hallom, ahogy a gyerekek felhördültek, amikor kiszaladtam a helyiségből. Miután hazaértem, a szüleim elmagyarázták, hogy nagyon erősen próbálkoznom kell
máskor nem így reagálni hasonló helyzetben. Be kellett menniük az igazgatóhoz, egy bocsánatkérő levelet kellett írniuk, és vállalták, hogy megtérítik az okozott kárt. Hogy érzelmeimet jobban tudjam kezelni, a szüleim azzal a segítő szándékú ötlettel álltak elő, hogy megtanítanak ugrókötelezni. Azt remélték, ez javítani fogja a mozgáskoordinációmat, és arra ösztönöz, hogy több időt töltsék a szabad levegőn, a szobámon kívül. Bár bele kellett önnöm, de hamar képes lettem hosszú időn keresztül folyamatosan ugrálni, és közben sokkal jobban éreztem magam, és sokkal nagyobb nyugalom töltött el. Ugrálás közben számoltam a szökkenéseket, és vizuálisan magam elé képzeltem a számok alakját és tapintását. Gyakran összezavarodtam, amikor számtani feladatlapokat kaptunk az órán, rajtuk különféle számokkal, amelyek mind egyformán feketével voltak nyomtatva. Az én szememben ezek a feladatlapok tele voltak nyomdahibával. Nem tudtam például rájönni, miért nem volt a nyolcas nagyobb méretű, mint a hatos, vagy miért nem volt a kilences kékkel nyomtatva a fekete helyett. Feltételeztem, hogy az iskola túl sok kilencest nyomtatott az előző feladatlapra, és kifogyott a megfelelő színű festékből. Amikor leírtam a válaszaimat, a tanító kifogásolta, hogy az írásom túl egyenetlen és zavaros. Azt mondta, minden számot egyforma méretben írjak le. Nem szerettem helytelenül leírni a számokat. Úgy tűnt, ez rajtam kívül egyetlen másik gyereket sem zavart. Már tizenéves voltam, amikor ráébredtem, hogy' nagyon másként tapasztalom meg a számokat, mint a többiek. Mindig jóval a többi gyerek előtt végeztem az összes számítással. Idővel az irodalomtankönyvekben is jóval előbb ártam náluk. Miután befejeztem, kérték, hogy üljek a padomban és maradjak csendben, és ne zavarjam a többieket munka közben. Olyankor a kezembe temettem az arcom, és számokon gondolkoztam. Gondolataimba merülve időnként halkan dünnyögtem magamban, úgy, hogy ezt észre sem vettem, és csak akkor kaptam észbe és hagytam abba, amikor a tanító odajött a padomhoz.
Hogy valamivel eltöltsem az időt, saját kódokat gyártottam. A betűket számokkal helyettesítettem be, például így: „24 1 79 5 3 62”, ami a Daniel név titkosítva. Ebben az ábécé betűit párosítottam: (ab), (cd), (ef), (gh), (ij) stb., és minden számpárnak adtam egy számot 1-től 13ig: (ab)=l, (cd) = 2, (ef) = 3, (gh) = 4, (ij) = 5 és így tovább. Azután már csak a párok egyes betűi között kellett különbséget tenni. Ezt úgy oldottam meg, hogy hozzátettem egy tetszőleges számot, ha a pár második betűjét akartam kapni; ha az elsőt, akkor egyszerűen annak a betűpárnak megfelelő számot írtam le, amelyben az adott betű szerepelt. Így a 24 a második pár második betűjét jelentette, a d-t, míg az 1 az első pár első betűjét, az a-t. Gyakran engedélyt kértem a tanítótól, hogy hazavihessem magammal a matematika-tankönyvet iskola után. Hason feküdtem a szobám padlóján az előttem kiterített könyvekkel, és órákon át számoltam. Egyszer Lee öcsém bent volt velem a szobában, és engem figyelt. Mivel tudta, mennyire szeretek számokat önmagukkal beszorozni, példákat adott nekem, és az eredményt egy zsebszámológéppel ellenőrizte: – 232? – 529. – 482? – 2304. – 952? – 9025. Azután áttért a nagyobb összegekre: -82 x 82 x 82 x 82? Körülbelül tíz másodpercig gondolkoztam, szorosan összekulcsolt kézzel, és a fejem megtelt alakzatokkal, színekkel és szerkezetekkel. – 45 212 176 – válaszoltam. Az öcsém nem mondott semmit, ezért felpillantottam; Lee mosolygott. Akkoriban Lee és én nem álltunk közel egymáshoz. Ez volt az első olyan alkalom, amikor rám mosolyogott. A Dorothy Barley-iskolában töltött utolsó nyáron a tanítók több osztálynak egyhetes kirándulást szerveztek, többek közt az én osztályomnak is, az Anglia és Wales
határán található Trewernbe, egy bentlakásos szabadtéri oktatóközpontba. A szüleim ezt jó lehetőségnek vélték arra, hogy egy másfajta környezetet tapasztaljak meg pár napra. A gyerekekért és a tanítókért egy hosszú, fényes busz jött, amit egy dohányszagú sofőr vezetett. Apám segített becsomagolni az útra a ruháimat és a könyveimet, és ő kísért ki a buszhoz. A központban a gyerekeket kisebb csoportokba osztották be, és minden csoport kapott egy saját bungalót a hétre. Minden bungaló akkora volt csak, hogy az emeletes ágyak, egy mosdókagyló, egy asztal és szék elférjen benne. Utáltam, hogy nem lehetek otthon, mert minden összekeveredett, és nehezen tudtam megbirkózni a sok változással. Elvárták, hogy korán keljünk – öt óra körül minden reggel –, és fussunk körbe a mezőn atlétatrikóban és tornanadrágban. Folyton nagyon éhes voltam a központban, mert mintha ott nem lettek volna olyan ételek, amilyeneket otthon ettem, mint például Weetabix gabonarudacskák és mogyoróvajas szendvics. Magamra is kevés idő jutott, mivel a gyerekeknek mindennap csoporttevékenységekben kellett részt venniük. Az egyik ilyen a pónilovaglás volt, amit a helyi istálló szervezett. A program része volt, hogy megmutatták, hogyan kell bánni a pónival, majd egy vezető kíséretében elindultunk egy útvonalon a helyi ösvényeken. Nagyon nehezemre esett a póni hátán egyensúlyozni, és folyton kicsúsztam a nyeregből, ezért nagyon szorosan markoltam a kantárt, nehogy leessek. Az egyik istállótulajdonos ezt meglátta, nagyon mérges lett, és rám kiabált. Nagyon odavolt az állataiért, de én akkor nem értettem, mit csinálok rosszul, és az eset nagyon felzaklatott. Ezután egyre inkább félrehúzódtam, amennyi időt csak tudtam, egyedül töltöttem a bungalóban. Más csoporttevékenységek is voltak, beleértve egy földalatti barlangban tett gyalogtúrát. Nagyon sötét volt ott lent, ezért mindenkinek lámpával felszerelt sisakot kellett viselnie. A barlang hideg volt, nyirkos és nyálkás, és örültem, amikor már visszafelé sétáltunk egy patak feletti hosszú, fatörzsekből épített hídon. Mivel ezen nagyon lassan
mentem át, az egyik fiú a csoportból futva, nevetve megelőzött, és közben olyan erősen meglökött, hogy beleestem a vízbe. A sokktól hosszú időre elnémultam, csak ültem a sekély vízben, a ruhám csuromvizes lett és a bőrömhöz tapadt. Aztán kimásztam, és magányosan visszaballagtam a bungalóba, vörös arccal, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne sírjak a hirtelen kontrollvesztés miatt. Időnként problémát jelentett a társaim zaklatása, mert más voltam, mint ők, és magamnak való. Voltak gyerekek, akik csúfneveket talállak ki nekem, vagy azért gúnyoltak, mert nem voltak barátaim. Szerencsére mindig megunták és otthagytak, mivel nem szálltam szembe velük. Az ilyen élmények megerősítették bennem az érzést, hogy kívülálló vagyok, nem tartozom közéjük. A trewerni hétnek egyetlen fénypontja volt. Otttartózkodásunk végén a központ munkatársai különféle díjakat osztottak ki a csoportoknak; az enyém a legtisztább bungalónak járó díjat kapta. Mindig jó érzés volt otthon lenni. Ott éreztem magam biztonságban és nyugalomban. Csak egyetlen másik hely volt, ahol hasonlóan éreztem magam – a környékbeli könyvtár. Amióta csak megtanultam olvasni, naponta elvitettem magam a szüleimmel a kis téglaépületbe, falán a graffitikkal, és odabent egy helyiséggel, ami tele volt polcokkal és színkódos, műanyag kötésű gyerekkönyvekkel, a sarokban pedig tarka babzsákfotelekkel. Tanítás után és iskolai szünidőkben mindennap ellátogattam a könyvtárba, akármilyen idő volt is, és órákon át, egészen zárásig ott maradtam. A könyvtár bővelkedett abban a csendben és rendben, ami mindig a megelégedettség érzésével töltött el. A lexikonok voltak a kedvenc olvasmányaim, bár nagyon nehezek voltak, ezért le kellett ülnöm egy asztalhoz, hogy kinyitva magam elé tehessem a kötetet. Szerettem különböző tényeket és adatokat megtudni, mint például a világ fővárosainak nevét, meg listákat készíteni Anglia királyai és királynői, vagy az Amerikai Egyesült Államok elnökei nevével és a hozzájuk kapcsolódó dátumokkal és más
apróságokkal. A könyvtárosok hozzászoktak mindennapos elenlétemhez, és a szüleimmel társalogtak, amíg én olvastam. A könyvtár vezetője annyira dicséretesnek tartotta rendszeres látogatásaimat, hogy egy díjra jelölt, amit aztán el is nyertem, az olvasás terén mutatott szorgalmam és eredményeim elismeréseként. A város polgármestere adta át a díjat – sőt mi több, kupát – a városházán, egy rövid ünnepség keretében. Amikor kimentem a díjamat átvenni, a polgármester lehajolt hozzám, és megkérdezte a nevemet, de nem hallottam, mit mond, mert éppen a polgármesteri lánc szemeinek számolásával voltam elfoglalva, és nem vagyok ügyes abban, hogy több dologra tudjak figyelni egyszerre.
5
Kilógva a sorból
Emlékszem, ahogy egyedül állok az iskolai játszótér szélét pettyező fák árnyékában, és a háttérbe húzódva figyelem, ahogy a többi gyerek rohangál, kiabál, játszik. Tízéves vagyok, és tudom, hogy más vagyok, mint ők, egy olyan módon, amit sem kifejezni, sem felfogni nem vagyok képes. A gyerekek zajosak és gyorsan mozognak, egymásnak ütköznek és lökdösik egymást. Én folyton félek, nehogy megüssön valamelyik labda, amit gyakran a levegőbe dobnak vagy rúgnak, és ez az egyik oka, amiért jobban szeretek inkább a játszótér szélén álldogálni, távol az iskolatársaimtól. Kivétel nélkül minden játékidőben ezt teszem, ezért hamar élcelődés tárgya és elterjedt nézet lesz, hogy Daniel a fákkal beszélget, és hogy furcsa gyerek. Igazából soha nem beszélgettem a fákkal. Nincs értelme olyanokkal beszélgetni, akik nem tudnak válaszolni. Beszélgetek a macskáimmal, de ez azért van, mert ők legalább nyávogással válaszolni tudnak. Szerettem a átszótéri fák között időzni, mert ott le-fel sétálgathattam a gondolataimba merülve, és nem kellett azon aggódnom, hogy esetleg valaki nekem jön és ellök. Sétálgatás közben rövid pillanatokra úgy éreztem, mintha a fák mögött állva láthatatlanná váltam volna. Persze nem voltak ritkák az alkalmak, amikor azt éreztem, nagyon is szeretnék láthatatlanná válni. Úgy tűnt, mintha nem illenék sehová,
mintha nem a megfelelő világba születtem volna bele. Az érzés, hogy soha nem vagyok biztonságban vagy nyugalomban, hogy mindig valahogy különálló és elhúzódó vagyok, súlyos teherként nehezedett rám. Fokozatosan egyre inkább tudatosult bennem magányosságom, és barátok után kezdtem sóvárogni. Minden osztálytársamnak volt legalább egy, a legtöbbnek pedig több barátja. Órákon át éberen feküdtem az ágyban, a mennyezetet bámultam, és elképzeltem, milyen Icáiét valaki barátjának lenni. Biztos voltam benne, hogy attól kevésbé lennék más a többieknél. Talán akkor, gondoltam magamban, a többi gyerek nem is tartana már többé furcsának. Nem segített, hogy az öcséimnek és a húgaimnak ó pár barátjuk volt, akiket néha hazahoztak iskola után. Ültem az ablaknál, néztem ki a kertbe, és hallgattam, ahogy átszanak. Nem értettem, miért nem valami igazán érdekes dologról beszélgetnek egymás között, mint amilyenek a pénzérmék, a gesztenyék, a számok és a katicabogarak. Időnként a többi gyerek az osztályban megpróbált szóba elegyedni velem. Azt mondom, hogy „megpróbált”, mert nagyon nehezemre esett kommunikálnom velük. Egyrészt mert nem tudtam, mit csináljak vagy mondjak. Szinte mindig a padlót bámultam beszéd közben, és eszembe sem utott szemkontaktust teremteni. Ha felnéztem, akkor a másik száját figyeltem, ahogy beszéd közben mozog. Volt, hogy valamelyik tanár, amikor hozzám beszélt, megkért, nézzek a szemébe. Olyankor felemeltem a fejem és a tanárra néztem, de ehhez nagyon nagy akaraterő kellett, és én furcsán és feszélyezetten éreztem magam. Amikor valakivel beszéltem, az gyakran szavak hosszéi, tagolatlan sorában történt. Hogy szünetet tartsak vagy átadjam a szót, az eszembe sem jutott. Soha nem szándékosan voltam udvariatlan; nem fogtam fel, hogy a társalgás célja más is lehet azon kívül, hogy az általad legérdekesebbnek tartott dolgokról beszélj. Beszéltem, roppant részletesen, míg ki nem mondtam mindent, amit el akartam mondani, és úgy éreztem, felrobbanhatok, ha félbeszakítanak. Soha eszembe sem
utott, hogy a téma, amiről beszélek, esetleg egyáltalán nem érdekli a másik embert. Azt sem vettem észre, amikor hallgatóm kezdett fészkelődni vagy másfelé tekingetni, csak folytattam a mondandómat, amíg közbe nem szóltak, például úgy, hogy „nekem most mennem kell”. Nem könnyű számomra másokat végighallgatni. Amikor valaki hozzám beszél, gyakran azt érzem, mintha egy rádióadót próbálnék behangolni, és sok minden abból, amit mond, a rádió recsegéséhez hasonlóan hol hangosabb, hol halkabb. Idővel megtanultam kiválasztani ebből annyit, amennyi ahhoz kell, hogy általában megértsem, miről beszél a másik, ám probléma lehet, amikor valaki kérdést tesz fel, és én nem hallom meg. Olyankor a kérdezőt néha felbosszantom, amitől rosszul érzem magam. A tanítás alatt vagy a játszótéren rendszeresen akadályozta a beszélgetést, hogy képtelen voltam a „témánál” maradni. Gyakran azon vettem észre magam, hogy gondolataim elkalandoznak, részben azért, mert annyira jól emlékszem arra, amit látok és olvasok, hogy a beszélgetés közepén valamelyik szó dominóeffektusként asszociációk áradatát indíthatja be az agyamban. Ma, ha az lan nevet hallom, spontán egy ilyen nevű ismerősöm képe elenik meg lelki szemeim előtt, anélkül hogy ezen gondolkodnom kellene. Majd a kép vált, és a Mini Cooper elenik meg, amelyikkel lan jár, ami viszont Az olasz meló című, klasszikussá vált film különféle jeleneteinek elképzelésére késztet. Gondolataim sorozata nem mindig logikus, hanem gyakran a vizuális asszociáció egy formájából ered. Az iskolában ezek az asszociációs kalandozások néha azt jelentették, hogy nem figyeltem tovább oda arra, amit mondtak nekem, és a tanárok sokszor leszidtak, amiért figyelmetlen vagyok, és nem koncentrálok eléggé. Előfordul, hogy ugyan minden szót meghallok és minden részletet értek abból, amit mondanak nekem, mégsem megfelelően válaszolok. Valaki mondhat olyat nekem, hogy „egy fogalmazást írtam a számítógépemen, amikor véletlenül rossz billentyűt nyomtam le, és mindent
kitöröltem”, amiből én meghallom, hogy lenyomott egy billentyűt, amit nem kellett volna, és hogy fogalmazásírás közben nyomta le azt a billentyűt, de nem kapcsolom össze a két közlést, és nem látom az összképet – hogy a fogalmazás kitörlődött. Ez olyan, mint a pontok összekötése egy gyerekeknek való kifestőkönyvben: minden pontot látunk, de azt már nem, hogy együttesen minek a képét alkotják. Szinte lehetetlennek találom a „sorok között olvasást”. Ugyanilyen nehézséget okoz számomra az is, hogy mikor kell válaszolni egy olyan közlésre, amit nem egyértelműen kérdésként fogalmaznak meg. Hajlamos vagyok információként elfogadni azt, amit nekem mondanak; ez annyit jelent, hogy nehezen tudom a nyelvet társas érintkezésre használni úgy, ahogy a legtöbb ember használja. Ha valaki azt mondja nekem: „Nem lesz jó napom”, megtanultam, hogy a beszélő válaszra számít tőlem: „Jaj, tényleg?”, és hogy megkérdezzem, mitől lesz rossz napja. Bajba kerültem órán, amikor az egyik tanár azt gondolta, nem akarok válaszolni, miközben valójában nem fogtam fel, hogy választ várnak tőlem. Például miközben rám nézett, azt mondta: „Hétszer kilenc”; persze tudtam, hogy a válasz a hatvanhárom, de nem fogtam fel, hogy azt várják tőlem, ezt hangosan mondjam ki az osztály előtt. Csak akkor adtam rá választ, ha a tanár egyértelműen kérdésként ismételte el: „Mennyi hétszer kilenc?” Egyszerűen nem érzem ösztönösen, hogy mikor várnak tőlem választ, és képességem olyasmire, mint a társasági csevegés, csak hosszas gyakorlás eredményeként alakult ki. Fontos volt számomra ezek gyakorlása, mert mindennél obban szerettem volna normális lenni és barátokat szerezni, mint a többi gyerek. Amikor elsajátítottam egy új készséget, mint például a szemkontaktus tartását, az nagyon jó érzéssel töltött el, mert ezért nagyon keményen megdolgoztam, és mindig hihetetlen sikerélményt jelentett. Hozzá kellett szoknom a magány érzéséhez, ami elfogott a játszótéren. A fák közötti sétáimon kívül kövek és az ugróiskola kockáinak számolgatásával töltöttem az időt. Gyakran teljesen gondolataimba mélyedtem, nem
zavartattam magam azzal, mit látnak vagy mit gondolnak a többiek. Amikor valami fellelkesített, két kezemet lazán összetettem, az arcom elé emeltem, és ujjaimat a számra tapasztottam. Néha összecsapódott a tenyerem, és tapsra emlékeztető hangot adott. Ha ez otthon fordult elő, anyám bosszankodott és rám szólt, hogy hagyjam ezt abba. De nem szándékosan tettem – egyszerűen csak megtörtént –, és sokszor észre sem vettem, hogy ezt csinálom, egészen addig, amíg valaki fel nem hívta rá a figyelmemet. Ugyanez történt akkor is, amikor magamban beszéltem. Sokszor nem is tudatosult bennem, hogy ezt teszem. Néha nehezemre esik úgy gondolkodni, hogy ne mondjam ki hangosan a gondolataimat. Amikor gondolataimba merülök, azt olyan intenzitással teszem, hogy egész testemre hatással van; feszültnek érzem a testemet. Mindmáig nem tudom megakadályozni, hogy gondolkodás közben ne mozgassam összevissza a kezemet vagy ne emeljem öntudatlanul a szám felé. A magamban beszélés segít ellazulni vagy valamire koncentrálni. Néhány fiú odajött hozzám a játszótéren, és azzal csúfoltak, hogy utánozták a kezemmel csapkodást, vagy csúfneveket találtak ki rám. Nem szerettem, ha nagyon közeljöttek hozzám, és éreztem a leheletüket a bőrömön. Olyankor leültem a kemény betonra, betapasztottam a fülem, és vártam, hogy elmenjenek onnan. Amikor nagyon feszült voltam, kettes szorzóval számolni kezdtem magamban, például így: 2, 4, 8, 16, 32... 1024, 2048,4096,8192... 131 072, 262 144... 1 048 576. A számok vizuális mintákat alkottak a fejemben, és ez megnyugtatott. Miután annyira más voltam, mint ők, a fiúk nem tudták pontosan, hogyan csúfoljanak, és gyorsan ráuntak, amikor nem úgy reagáltam, ahogy ők szerették volna: nem sírtam, és nem szaladtam el. A csúfnevek kitalálása folytatódott, de megtanultam nem figyelni oda erre, és nem különösebben zavart. Az Asperger-szindrómások szeretnének barátokat, ám nehezükre esik a barátkozás. Az erős elszigeteltségérzés valami olyan volt, ami nagyon mélyen érintett, és nagyon
fájdalmas volt számomra. Hogy a barátok hiányát ellensúlyozzam, kitaláltam magamnak barátokat, akik elkísértek sétáimra a játszótér körüli fák között. Egyre közülük mindmáig nagyon tisztán emlékszem, és amikor behunyom a szemem, még most is látom az arcát – ami ráncos volt, mégis szép, legalábbis nekem. Egy nagyon magas nő volt, jó száznyolcvanöt centi magas, és tetőtől talpig hosszú, kék köpenybe volt burkolva. Arca keskeny volt és ráncok szabdalták, ugyanis nagyon-nagyon öreg volt több mint százéves. A szeme szűk, nedves rés volt, és gyakran behunyta, ha elgondolkozott. Nem kérdeztem, honnan jött; ez nem érdekelt. A neve, mint elmondta nekem, Anne volt. Minden játszóidő az Anne-nel folytatott hosszú, komoly beszélgetésekkel telt. A hangja lágy volt és mindig kedves, szelíd és megnyugtató. Nyugodtnak éreztem magam, ha vele voltam. Élettörténete nagyon komplikált volt: feleségül ment egy John nevű emberhez, aki kovácsként dolgozott. Boldogok voltak együtt, de nem született gyerekük. John már régen meghalt, Anne magára maradt, és ugyanolyan hálás volt a társaságomért, mint én az övéért. Nagyon közel állt hozzám, mert semmitől, amit mondtam vagy tettem, nem veszítette el az érdeklődését irántam, és nem akarta, hogy hagyjam békén. Minden gondolatomat elmondhattam neki, ő csak állt és türelmesen hallgatott, soha nem szakított félbe, és soha nem mondta, hogy milyen fura vagy különös vagyok. A közös beszélgetéseink nagyon sokszor filozófiai ellegűek voltak, életről, halálról és mindenről, ami a kettő között van. Beszélgettünk a katicabogarak és a pénzérmékből épült tornyok iránti rajongásomról, könyvekről, számokról, magas fákról, a kedvenc meséim óriásairól és hercegnőiről. Előfordult, hogy kérdeztem valamit Anne-től, és ő nem válaszolt. Egyszer megkérdeztem tőle, miért vagyok annyira más, mint a többi gyerek, de ő a fejét rázva azt felelte, ezt nem tudja megmondani. Aggódtam, hogy borzalmas rá a válasz, és ő próbál engem megkímélni ettől, így többé nem tettem fel ezt a kérdést. Inkább csak annyit mondott, ne izgassam magam a többi fiú
miatt, és nem lesz velem semmi baj. Sok minden abból, amit mondott, nyugtatólag hatott rám, és mindig működött, mert miután elváltunk, belül mindig boldognak és békésnek éreztem magam. Egy napon megjelent, amikor szokás szerint a fák mögé sétáltam, menet közben sarkammal rugdosva a fák vastag, érdes kérgét, és olyan mozdulatlanul állt, ahogy még soha addig. Megkért, hogy nézzek rá, mert valami nagyon fontosat akar mondani. Nehezemre esett a szemébe nézni, de felemeltem a fejem, és ránéztem. Ajkait szorosan összezárta, és arca lágyabb és fényesebb volt, mint a néhány másik alkalommal, amikor alaposabban megfigyeltem. Pár percig nem mondott semmit, azután nagyon-nagyon halkan és lassan azt mondta nekem, hogy el kell mennie, és nem térhet vissza. Nagyon elszomorodtam, és megkérdeztem tőle, hogy miért, mire ő azt felelte, azért, mert haldoklik, és búcsúzni jött. Azután eltűnt, végleg. Sírtam és sírtam, addig, amíg már nem bírtam tovább sírni, és napokon keresztül gyászoltam őt. Nagyon fontos volt nekem, és tudom, hogy soha nem fogom őt elfelejteni. Visszatekintve Anne a magány és bizonytalanság érzéseit testesítette meg. Énemnek az a része állította őt elő, amelyik korlátaimmal akart szembenézni és kezdett azoktól megszabadulni. Anne elengedésében azt a fájdalmas döntést hoztam, hogy megpróbálom megtalálni saját utamat a világban, és azt követve fogok élni. Míg más gyerekek iskola után kimentek az utcára és a parkba játszani, én megelégedtem azzal, hogy otthon a szobámban ülök a padlón, és gondolataimba mélyedek. Volt, hogy egy magam által kiötlött egyszerű pasziánszt átszottam egy csomag kártyával, amelyen minden kártyának számszerű értéke volt: az ász volt az 1, a bubi a 11, a királynő a 12, a király a 13, míg a többi kártya értékét a rájuk írt számok határozták meg. A játék célja minél több kártyának a pakliban tartása. Először meg kellett keverni a kártyákat, majd négy kártya került egy kupacba. Ha az első kártya után a kupacban levő kártyák értéke bármelyik
ponton prímszám, akkor azok a kártyák elvesztek. Itt lép be, mint minden más pasziánsz esetében is, a szerencse eleme. Képzeljük el, hogy az első négy kártya 2, 7, király (13), 4. Ez a kupac eddig biztonságban van, mert 2 + 7 = 9, ami nem prímszám, és 9+ 13 = 22, ami nem prímszám, és 22 + 4 = 26, ami szintén nem prímszám. A játékosnak ekkor el kell döntenie, kockáztassa-e, hogy még egy kártyát rak a kupachoz, vagy kezdjen új kupacot a maradék kártyákból. Ha a játékos úgy dönt, hogy nem kockáztat, és nem rak új kártyát a kupachoz, akkor a kártyák a kupacból biztonságban vannak, és megmaradnak. Ha a játékos új lapot húz, és az összeg bármikor prímszám, akkor az egész kupac elveszett, és ríj kupacot kell kezdeni. A játéknak akkor van vége, ha mind az ötvenkét lap a pakliból már ki van osztva a vesztes vagy a sikeresen megtartott kupacokba. A átékos megszámolja a biztonságosan megtartott lapokat a végeredmény kiszámolásához. Lenyűgözőnek tartottam ezt a játékot, mert kellett hozzá számolás is, és memória is. Ha a játékosnak van egy négy kártyából álló kupaca, amelyben a lapok összege nem prímszám, két tényezőtől függ a döntése, hogy játsszon-e tovább azzal a kupaccal vagy sem: a lapok addigi végösszegétől és a pakliban maradt lapok összegétől. Például ha az első négy lap a fenti példának megfelelően 2, 7, 13 (király) és 4 = 26, akkor a játékosnak először azt kell figyelembe vennie, hány prímszám elérésére van esélye, ha új lapot húz a kupachoz. A 26-ot követő első prímszámok a 29, 31 és a 37 (mivel a legmagasabb értékű lap a király, ami 13-at ér, felesleges a 39-nél nagyobb számokat figyelembe venni ebben a példában). Tehát 3, 5 és bubi (11) esetén a kupac elvész, de minden más értékű lapnál biztonságosan tovább lehet folytatni. Az is segít a játékosnak, ha emlékszik, milyen lapok maradtak még a pakliban. Például ha a tíz lapból álló kupac lapjait összeadva az eredmény 70, és már csak három lap maradt a pakliban, nyilvánvalóan előny, ha tudjuk, hogy azok a lapok például egy 3-as, egy 6-os és egy 9-es. Ilyen helyzetben a játékosnak meg kell tartania a kupacot és új
kupacot kell kezdenie, mert a 73 és a 79 is prímszámok. A pakliban maradt összes lap értékére a játék minden pontján így tudtam emlékezni: minden adott értékű lapból négy van a pakliban (négy ász, négy kettes és így tovább). Vizuálisan úgy képzeltem magam elé a négy lapot, mint egy pontokból összeálló négyzetet. A négyzeteknek különféle színük és tapintásuk volt a lap értékétől függően; például azt a négyzetet, amit négy ász alkotott, ragyogó, világos négyzetnek képzeltem el, mert az 1-es számot mindig nagyon világos színűnek látom. A hatost pici fekete pettynek látom, így a négy hatosból álló négyzet egy négyzet alakú fekete lyuk. Játék közben minden kártyalap felfordításánál a különféle négyzetek alakja a fejemben megváltozott. Amikor az első ász a pakliból megjelenik, a ragyogó színű négyzet egy ragyogó színű háromszöggé alakul át. Az első kijátszott hatossal a fekete négyzetből egy fekete háromszög lesz. Mikor a pakliból előbukkan a második ász, a ragyogó háromszög egy ragyogó vonal lesz, a harmadik ásznál pedig egy ragyogó pötty. Mikor mind a négy ász kikerül a pakliból, az annak az értékű lapnak megfelelő szín eltűnik a fejemből. A kártyák segítenek a prímszámok egy sajátosságának szemléltetésében – ez pedig az egyenetlen eloszlásuk. A átékban bizonyos összértékek egy kupac esetében kedvezőbbek a többinél. Például ha a lapok végösszege 44, az jobb, mint a 34, mert a 44 után a játékos két lehetséges prímszámot érhet el a következő lappal – a 47-et és az 53-at –, míg a 34 esetében négy prímszámot is – 37, 41, 43 és 47 –, azaz kétszer annyit. Ha a kupac lapjainak összege 100, az különösen szerencsétlen eset, mivel öt lehetséges prímszám is elérhető a következő lappal: 101, 103, 107, 109 és 1 13 (tehát ász, 3-as, 7-es, 9-es és király húzása esetén is). A szüleimet mindig aggasztotta, hogy túl sok időt töltök magamban a szobámban, és meg sem próbálok a többi gyerekkel játszani kint az utcán. Anyám jó viszonyban volt egy nővel, aki pár házzal arrébb lakott, és akinek volt egy nagyjából velem egyidős lánya. Egy napon elvitt hozzá látogatóba, hogy üljek, és beszélgessek a kislánnyal, amíg a nők tea mellett társalogtak. Valahányszor az engem érdeklő
dolgokról kezdtem beszélni, a kislány közbeszólt, ami engem nagyon dühített, mert nem tudtam kiadni a szavakat a fejemből, és ez olyan érzés volt, mintha nem kapnék levegőt. Azután kezdett egyre jobban kivörösödni az arcom, és hirtelen nagyon bosszús lettem, felálltam, és megütöttem a kislányt, aki sírva fakadt. Nem meglepő, hogy soha többet nem hívtak oda vissza. Ezért aztán anyám arra kezdte biztatni Lee öcsémet, hogy vigyen engem is magával, amikor kimegy a barátaival átszani. A legjobb barátja egy Eddie nevű fiú volt, aki két utcával arrébb lakott. A legtöbbször Eddie és az öcsém Eddie-ék kertjében játszott neki sokkal több játéka volt, mint nekünk, és szerettek együtt pingpongozni vagy focizni, miközben én a hintaágyon ütemesen ringattam magam. Nyáron Lee Eddie családjával együtt egy hétre nyaralni indult a tengerpartra. Anyám javasolta, hogy menjek én is velük, és Eddie anyja nagyon megörült, hogy velük tartok. Én vonakodtam ettől, mert nem tetszett, hogy távol leszek az otthonomtól. De anyám ragaszkodott hozzá, hogy menjek, mert azt remélte, ez segíteni fog magabiztosabbá válni az emberek között. Rengeteg kedves, ám kitartó rábeszélés után végül beleegyeztem, hogy velük tartsak. Mikor odaértünk, először úgy tűnt, minden rendben lesz. Az idő meleg volt és tiszta, és Eddie családja nagyon kedves és gondoskodó volt velem. De az otthonomtól távol töltött egyetlen nap után is már kínzó honvágy tört rám, és beszélni akartam anyámmal. Volt egy nyilvános telefon nem messze onnan, ahol laktunk, ezért fogtam a zsebemben levő pénzérméket, és hazatelefonáltam. Anyám vette fel a telefont, és hallotta, hogy belesírok a telefonkagylóba. Pár perc múlva már majdnem lejárt a zsebemben levő érmékért kapott beszélgetési idő, ezért megkértem, hogy hívjon vissza, majd letettem a telefont, és vártam. Arra nem jöttem rá, hogy ő nem tud visszahívni, mert csak akkor tudhatta volna a telefonfülke számát, ha azt megadtam volna neki; egyszerűen azt feltételeztem, hogy tudni fogja. Vártam, vártam és vártam, több mint egy órán át álltam a telefon mellett, mire végre elmentem onnan. A nyaralás hátralevő
része könnyeim homályán át telt. Eddie édesanyját bántotta és bosszantotta, hogy nem csatlakozom hozzájuk, hanem időm legnagyobb részét magányosan töltöm a szobában, ahol a család aludt, és befogott füllel ülök a padlón. Ez volt az első és utolsó nyaralásom Eddie-vel és családjával. Gyerekkorom legnagyobb részében az öcséim és a húgaim voltak a barátaim. Bár ügyesebben labdáztak, mint én, és nálam jóval hamarabb szereztek barátokat maguknak az iskolában, szerettek, mert én voltam a nagy testvérük, és meséket tudtam nekik olvasni. Idővel megtanulták, hogy kössenek le olyan közösen végzett dolgokkal, amelyekről tudták, hogy élvezni fogom őket és lelkesen fogok részt venni bennük. Miután anyámat vasalni láttam, kirángattam az összes ruhámat a szekrényem fiókjából a szobámban, és levittem a földszintre a nappaliba. Anyám beleegyezett, hogy átadja nekem a vasalót, amikor ki volt húzva és már lehűlt, majd fogtam a ruháimat, és a vasalót egyenként áthúztam rajtuk. A testvéreim figyeltek közben, és megkérdezték, átszhatnak-e ők is velem. Láttam, hogy anyám a ruhák közül néhányat vízzel spriccel be vasalás előtt, ezért azt mondtam Claire húgomnak, hogy hozza oda a spriccelőt, és minden vasalnivalót permetezzen be vízzel, majd adja át nekem a ruhadarabot. Lee öcsém is be akart kapcsolódni, ezért neki azt mondtam, álljon mellém, vegye át tőlem a kivasalt ruhát, és hajtogassa össze. Steven öcsémnek, aki akkor négyéves volt, azt mondtam, hogy az összehajtogatott ruhákat rendezze halmokba: legyen külön egy a trikóknak, egy a kezeslábasoknak, egy másik a nadrágoknak és így tovább. Mikor kifogytunk a ruhákból, Stevenre rászóltam, hogy hajtogasson szét mindent, és adja vissza Claire-nek, aki ismét bevizezte a ruhadarabokat, mielőtt átadta őket nekem újra vasalásra, és én továbbadtam Leenek, hogy hajtsa megint össze őket, és adja tovább Steve-nek kupacokba rendezésre, és aztán kezdődhetett az egész megint elölről. Gyakran órákon át játszottuk ezt. Egy másik játék, amit a testvéreimmel együtt játszottam, az a házban található összes könyv – több száz könyv ~ egybehordása volt a legnagyobb hálószobába, amelyik a
lányok szobája volt. Ott minden könyvet egyenként szétválogattam, külön kupacba rendeztem a szépirodalmat és az ismeretterjesztő könyveket, aztán ezeket a kupacokat téma szerint alcsoportokra osztottam: történelem, romantikus regény, ismeretterjesztő könyv, kalandregény... Azután a szétválogatott könyvkupacokat ábécésorrendbe rendeztem. Kis négyzeteket vágtam ki papírból, és kézzel címkét írtam mindegyik könyvhöz, feltüntetve a címét, a szerzője nevét, a kiadása évét és a kategóriáját (tényirodalom > történelem > D). Dobozokba raktam a könyveket, az összesét a megfelelő sorrendbe téve, és elhelyeztem a szobában körben, hogy a testvéreim válogatni tudjanak köztük. Ha valamelyikük ki akart vinni egy könyvet a szobából, akkor kivettem a címkét és egy befőttesüvegbe tettem, nekik pedig adtam egy másik darab papírt, rajta a dátummal, hogy mikor kell visszahozniuk a könyvet. A nyári szünet alatt szüleim megengedték, hogy a könyveket a hozzájuk tartozó címkékkel együtt a dobozokban tároljam, ám máskor el kellett távoli tanunk az összes címkét a játék végén, és segítenünk kellett visszapakolni a könyveket a polcokra és az asztalokra szerte a házban. Időnként, amikor együtt játszottam a testvéreimmel, odamentem hozzájuk, és a mutatóujjammal megérintettem a nyakukat, mert szerettem az érzést, ami meleg volt és megnyugtató. Nem érzékeltem, hogy amit csinálok, azzal zavarom őket, sem azt, hogy ez társadalmilag nem elfogadott, és csak akkor hagytam fel vele, amikor anyám ezt közölte velem, bár időnként így is megérintettem mások nyakát, ha nagyon izgalomba jöttem, és az érintés ennek az izgalomnak a közlési módja lett a körülöttem levők felé. Nehezen értettem meg, hogy az embernek van egy saját személyes tere, amibe nem szabad behatolni, és amit mindig tiszteletben kell tartani. Fogalmam sem volt, hogy viselkedésem esetleg bosszantó vagy agresszív, és megsértődtem, amikor nézetem szerint a testvéreim ok nélkül haragudtak meg rám. Sok mindent nehéznek találtam, például a fogmosást is. A fogkefe sercegő hangja fizikai fájdalmat okozott, és
amikor elmentem a fürdőszoba előtt, be kellett tapasztanom a fülemet és meg kellett várnom, hogy a zaj elüljön, mielőtt bármihez tudtam volna kezdeni. Emiatt a szélsőséges érzékenység miatt csak nagyon röviden mostam fogat, és akkor is a szüleim közbelépése kellett hozzá. Nagyon szerencsés voltam, hogy ritkán fájt a fogam, valószínűleg nem kis részben azért, mert rengeteg tejet ittam, és nem ettem cukros ételeket. A probléma jó néhány éven át tartott, és gyakori vitákhoz vezetett a szüleimmel, akik nem értették, miért nem mosok fogat anélkül, hogy könyörögniük kellene ezért, és gyakran behozták a fogkefét és a fogkrémet a szobámba, és addig nem mentek ki, amíg fogat nem mostam. Csak a pubertáskor elején kezdtem felfogni, hogy muszáj megtalálnom a rendszeres fogmosás módját. Különösen azért, mert a testvéreim és a gyerekek az iskolában megjegyezték, hogy a fogaim elszíneződtek, és csúfoltak miatta, és ettől egyre inkább vonakodni kezdtem attól, hogy kinyissam a szám és beszéljek, mert tartottam az azt követő sértegetésektől. Időnként vattát próbáltam tömni a fülembe, hogy ne halljam a zajt fogmosásnál. Közben néztem a televíziót is a szobámban, elterelendő a figyelmemet a tényről, hogy fogat mosok; máskülönben öklendezni kezdtem. Ezek a kis erőfeszítések együttesen segítettek a napi fogtisztításban. A fogorvosnál tett első látogatásom alkalmával vattát tömtem a fülembe, hogy kiszűrjem a fúró és az egyéb eszközök zaját. Ma már naponta kétszer fogat tudok mosni minden nehézség nélkül. Elektromos fogkefét használok, ami nem ad olyan fájdalmasan sercegő hangot, mint a kézi fogkefék. A cipőfűző bekötésének megtanulása legalább ekkora problémát jelentett. Akármennyit próbálkoztam, a kezem egyszerűen nem hajtotta végre a műveleteket, amelyeket a szüleim újra és újra megmutattak nekem. Egy idő után anyám vett nekem egy játékot – egy nagy cipőházikót, vastag, érdes cipőfűzővel, hogy azon gyakoroljak. Sok-sok órán át gyakoroltam, nemegyszer addig, míg a kezem kipirosodott és fájt a cipőfűzővel való hosszan tartó érintkezéstől. Közben reggelente apám kötötte be a
cipőfűzőmet, mielőtt elkísért az iskolába. Nyolcéves voltam, mire végre sikerült gyakorlottan bekötnöm a cipőfűzőmet. Azután ott volt a bal és jobb megkülönböztetésének problémája (erre mindmáig koncentrálnom kell, hogy fel tudjam idézni). Apámnak nemcsak a cipőfűzőmet kellett bekötnie nyolcéves koromig, hanem előtte még rám is kellett kell ett adnia a cipőt. Előfordult, hogy amikor egyedül próbáltam felhúzni a cipőmet, a sikertelenség olyan csalódást okozott, hogy dühömben elhajítottam. A szüleimnek az az ötlete támadt, hogy felcímkézik a cipőket, melyik a bal és melyik a obb. Ez bevált, és végre képes voltam egyedül belebújni a cipőmbe és egyszerű irányokat sokkal jobban megérteni, mint azelőtt. Gyaloglás közben, még az utcán is, mindig mereven lehajtottam a fejemet, és mozgó lábaimat néztem. Gyakran nekimentem valaminek, és hirtelen megtorpantam. Anyám mellettem jött, és folyton figyelmeztetett, hogy emeljem fel a fejem, ám ha megtettem, akkor is gyorsan ismét lefelé fordult. Végül megkért, hogy válasszak ki egy pontot – egy kerítést vagy egy épületet – a távolban, és végig azt nézzem menet közben. Ez az egyszerű ötlet segített, hogy felemelve tartsam a fejemet, és a következő hónapokban a mozgáskoordinációm sokat fejlődött; már nem mentem neki semminek, és az önbizalmam nőtt. A kilencedik születésnapom előtti karácsonyra biciklit kaptam ajándékba, akárcsak Lee öcsém. A szüleim segédkerekeket szereltettek mindkét biciklire, bár az öcséméről nagyon hamar le lehetett ezeket szedni, míg az enyémek hónapokon át megmaradtak, annak ellenére, hogy Lee több mint két évvel fiatalabb nálam. Rossz egyensúlyérzékem volt, és gyenge volt a mozgáskoordinációm, nehezen ment egyszerre a kormányzás és a pedálozás. Úgy gyakoroltam, hogy egy konyhaszéken ültem, egy hosszú fakanalat tartottam magam elé, és közben próbáltam körözni a lábammal a szék lába mellett. Elég sok gyakorlás után már képes voltam az öcsémmel a házunk közelében az utcákon biciklizni. Ő versenyezni akart velem, sokkal gyorsabban haladt nálam,
ezért elfogott a pánik, és elestem. Hozzászoktam a biciklivel való eséshez, a számos karcoláshoz és sebhez a kezemen és a lábamon. A gyenge mozgáskoordinációm az úszástanulást is lassú és frusztráló folyamattá tette; az osztályomban én tanultam meg utoljára átúszni akár keresztben a medencét. Féltem a víztől, hogy leránt, és nem fogok tudni visszatérni a felszínre. Szegény oktatók együttérzők voltak velem, karúszót adtak rám és mentőmellényt, hogy biztonságosabban a felszínen maradjak, de a nehézségeim csak megerősítették bennem az érzést, hogy más vagyok és különbözöm a társaimtól, akik láthatóan minden nehézség nélkül tudtak úszni már évekkel azelőtt, hogy én végre megtettem az első tempókat. Csak a kamaszkorhoz közeledve tűnt el végre a víztől való félelmem, és csak akkor öttem rá, hogy tudok a vízen lebegni és magamtól hajtani magam előre, karúszó nélkül. Ez óriási gyönyörűséget okozott, és úgy éreztem, mintha óriási lépést tettem volna előre. A testem végre kezdte azt tenni, amit elvártam tőle. Az általános iskola utolsó évében új gyerek érkezett az osztályunkba, egy Babak nevű iráni fiú, akinek a családja a Khomeini-rezsim elől menekült el. Babak okos volt, folyékonyan beszélt angolul, és nagyon jó volt matematikából. Benne végre rátaláltam első igazi barátomra. Ő volt az első ember, aki arra késztetett, hogy tegyem túl magam mindazon, ami megkülönböztet a többiektől, és inkább arra összpontosítsak, ami közös bennem velük: a szavak és különösen a számok iránti szeretetünkre. A családja mindig nagyon kedves volt velem – emlékszem, anyja csésze teákat hozott nekem, amikor Babakkal üldögéltem a kertjükben és szókirakóst átszottunk. Babak nagyon magabiztos volt, és az osztályban jól kijött mindenkivel. Nem ért meglepetésként, amikor őt választották ki a Nyakfelmetsző Nyakfelmetsző ambiciózus iskolai előadásának főszerepére; ez a gyászos történet egy gyilkos borbélyról szól, aki az áldozatait ledarálja, és fasírozottat készít belőlük. Babak néhány héten át mindennap eljárt a
próbákra, és hívott, hogy menjek el megnézni. A sarokban ültem a jelmezesládán, észrevétlenül, és vele olvastam az elmondott dialógus szövegét. Majd az előadás napján Babak nem jelent meg a főpróbán; megbetegedett, és nem tudott eljönni. A tanárok kezdtek pánikba esni, és megkérdezték, be tudna-e ugrani valaki a szerepébe helyette. Rájöttem, hogy a próbákon való odaadó részvételem közben megtanultam a történet minden szavát, és zavartan beleegyeztem, hogy részt vegyek. Mikor eljött az előadás estéje, a szereplő minden szavát pontosan felmondtam, csak nagy néha vétettem el a végszót, mert nehezemre esett odafigyelni a többiekre a színpadon, és nem tudtam könnyen eldönteni, mely sorok szólnak a közönségnek, és melyek a különféle színészek közötti dialógusok. A szüleim, akik a közönség soraiban foglaltak helyet, később azt mondták, nem mutattam túl sok érzelmet és folyton a padlót bámultam, de legalább végigcsináltam, és ez pont elég siker volt számukra és számomra egyaránt.
6
Kamaszkor
Számoltam a hét másodpercet, ami apámnak kellett, hogy megtántorodjon és a nappali padlóján rogyjon össze, elsötétüljön előtte a világ. Ahogy a hátán feküdt, lélegzetvételének hangja érdes volt és szakadozott, és a szeme, amivel a szemembe nézett, kerekre nyílt, elrévedő volt és véreres. Apám betegségét viselkedésének fokozatos megváltozása vetítette előre az ikerhúgaim születése után. Már nem dolgozott a kertben, és nem volt hajlandó régi barátokkal találkozni. Hosszú időszakokon át beszédes volt, más időszakokban szinte teljesen elnémult. Fizikailag mintha tíz évet öregedett volna pár hónap leforgása alatt: sokat fogyott és nagyon sovány lett, egyre lassabban és egyre bizonytalanabbul mozgott a házban. Még a redők és ráncok is mélyebbek lettek az arcán. Tízéves voltam, amikor véletlen szemtanúja lettem apám idegösszeomlásának. Az ehhez vezető hónapokban anyám minden tőle telhetőt megtett, hogy megóvjon minket apánk kiszámíthatatlan hanyatlásának látványától és hangjaitól. Ezen a napon azonban észrevétlenül bementem a nappaliba, és őt ott találtam, amint botladozik körben a szobában tágra nyílt, kidülledő szemmel, miközben érthetetlenül motyog magában. Nem tettem semmit, csak némán néztem őt, nem tudtam, mit kellene éreznem, ugyanakkor nem is akartam magára hagyni. Apám zuhanásának hangjára anyám gyorsan beszaladt, finoman kihúzott engem onnan, és azt mondta,
menjek fel a szobámba. Elmagyarázta, hogy apám rosszul van, és hogy várja egy orvos telefonhívását. Tíz perccel később egy mentőautó érkezett, kikapcsolt szirénával. A lépcső tetejéről figyeltem, ahogy apámat a mentősök hordágyra tették, betakarták egy pléddel, és elvitték. Másnap a ház csendesebb volt, és valahogy hidegebb is. Emlékszem, hogy a szobámban ültem, és apám iránti érzelmeimen próbáltam gondolkozni, mert tudtam, hogy valamit éreznem kellene, de nem tudtam, hogyan. Végül aztán rájöttem, hogy az otthonunk nem teljes nélküle, és azt akartam, hogy jöjjön haza. Nekünk azt mondták, apámnak pihenésre van szüksége egy ideig, és elvitték egy olyan kórházba, ahol felépülhet. Jó néhány hétig nem volt otthon, és ezalatt a gyerekeknek nem volt szabad őt meglátogatniuk, anyám azonban busszal eljárt hozzá látogatóba. A kórház egy bentlakásos pszichiátriai intézet volt, de kicsi voltam még, hogy tudjam, mi az a mentális betegség. Anyám egyikünkkel sem beszélt apám állapotáról, annyit mondott mindössze, hogy majd jobban lesz, és nemsokára hazajön. Közben a hét gyerekkel (akik közül öt még csak négyéves volt, vagy annyi sem) anyám erősen rászorult szülei és a családi barátok támogatására és a szociális szolgálat által küldött segítőkére. Öcsémtől és tőlem is elvárták, hogy amennyit tudunk, segítsünk, rakjunk rendet, törölgessük el az edényeket, cipeljük haza a bevásárolt holmit. Amikor apám hazajött a kórházi kezelésről, nem volt ünneplés; helyette azon igyekeztünk, hogy valahogy visszatérjen minden a régi kerékvágásba, és apám elvégezze azokat a mindennapos teendőket – pelenkacsere és vacsorafőzés –, amik napirendje magvát alkották, mielőtt megtámadta a betegség. De semmi sem volt már ugyanolyan, és azt hiszem, már akkor is tudtam, hogy soha nem is lesz az. Az az ember, aki azelőtt minden erejével és energiájával oltalmazott, és aki gondoskodott rólam, eltűnt, és helyette ott volt valaki, aki maga szorult oltalmazásra és gondoskodásra. A kórházban az orvosok gyógyszert írtak fel neki, és azt tanácsolták, pihenjen sokat; és ő mindennap
ebéd után felment a szobájába, és több órát aludt. Anyám megkérte az öcséimet és a húgaimat, hogy csendben átsszanak, olyan csendben, mint én szoktam, hogy ne zavarják apám pihenését. Ha az egyik vagy mindkét kisbaba sírni kezdett, anyám sietősen kivitte őket a házból a kertbe, hogy ott lássa el őket. A szüleim közötti viszony is megváltozott. Anyámnak, akinek azelőtt apám mind gyakorlati ügyekben, mind érzelmileg erős támaszt jelentett, most újra kellett gondolnia a közös életüket, és bizonyos értelemben mindent elölről kellett kezdeniük. A beszélgetéseik lerövidültek, és a korábban tökélyre fejlesztett együttműködésük mintha nem is létezett volna már. Egyre gyakrabban vitatkoztak, a hangjuk hangosabb és sötétebb lett, és én nem szerettem hallgatni a vitatkozásukat, ezért betapasztottam két kezemmel a fülemet. Egy különösen hangos vita után anyám feljött az emeletre, és leült hozzám a szobám csendjébe. Szerettem volna betakarni a lágy csenddel, úgy, mint egy pléddel. Apám állapota napról napra és hétről hétre ingadozott. Voltak hosszú periódusok, amikor úgy beszélt és úgy viselkedett, mint régen, ám ezeket azután hirtelen megszakították az összefüggéstelen, repetitív beszéd, a zavarodottság és a családtól való elszigetelődés időszaka. A következő évek során még több alkalommal kórházi kezelésre szorult, és ezek mindegyike hetekig tartott. És azután, amilyen váratlanul a betegsége először megjelent, olyan váratlanul apám mintha valahogy meggyógyult volna – sokkal jobban kezdett enni és aludni, fizikailag és érzelmileg megerősödött, visszanyerte magabiztosságát és kezdeményezőkészségét. A szüleim kapcsolata megjavult, és ezt követte egy nyolcadik gyerek érkezése, Anna-Marie húgomé, 1990 nyarán. Tizenhét hónappal később érkezett szüleim utolsó gyereke, Shelley, aki tizenharmadik születésnapom előtt négy nappal jött világra. Apám állapotának javulása és a család létszámának folyamatos növekedése azt jelentette, hogy 1991-ben új házba költöztünk, egy négy hálószobásba a Marston Avenue-
n. Ez egy sorházi lakás volt, üzletek és parkok közelében helyezkedett el, és tartozott hozzá egy nagy hátsó kert. Akárcsak az addigi házainknak, ennek is csak egyetlen fürdőszobája és vécéje volt a tizenegy tagéi család számára. A fürdőszobaajtó előtti sorban állás gyakori látvány volt nálunk. A nappalit és az étkezőt egy ajtó választotta el egymástól, amit gyakran nyitva tartottunk, így a földszinti helyiségek egybe nyíltak. Ha valami gondolat vagy ötlet volt a fejemben, átmentem a helyiségeken, a nappaliból az étkezőbe és az étkezőből a konyhába, folyamatosan árkáltam körbe-körbe leszegett fejjel és oldalamhoz szorított karokkal, gondolataimba mélyedve és megfeledkezve mindenkiről magam körül. A középiskolát 1990 szeptemberében kezdtem. Azon a nyáron anyám elvitt a városrészünk központjába megvásárolni az első iskolai egyenruhámat: fekete blézert és nadrágot, fehér inget és fekete-piros csíkos nyakkendőt. Apám megpróbált megtanítani nyakkendői kötni, de többszöri kísérlet után sem jártam közelebb ahhoz, hogy erre egyedül képes legyek, ezért azt javasolta, hogy egyszerűen lazítsam meg, és hét közben csak szorítsam meg a kész csomót. Sokat izegtem-mozogtam egyenruha-próbálás közben – a blézer vastag anyagból készült, és nehéznek éreztem magamon, az új fekete bőrcipő pedig szűk volt és szorította a lábujjamat. Kellett egy táska is a különféle tankönyveknek és az órákhoz szükséges felszerelésnek: tollak, ceruzák, jegyzettömb, hegyező, radír, körző, vonalzó, szögmérő és vázlatfüzet. Az iskola a Barking Abbey volt (nem messze a Szent Margit-templomtól, ahol James Cook kapitány tartotta az esküvőjét 1762-ben). Az első ottani napom azzal kezdődött, hogy apám segített megkötni a nyakkendőmet és begombolni az ingem mandzsettáját. Busszal mentünk az iskola kapujáig, ahol azt mondta, legyek bátor, és hogy az első nap egy új iskolában mindig nagy kihívás, amiben próbáljam meg örömömet lelni. Bámultam utána, ahogy elment, egészen addig, amíg végképp el nem tűnt a szemem
elől. Azután tétován elindultam a többi gyerek után, akikkel együtt bevezettek a közeli tornaterembe, ahol az igazgató beszédet tartott az új tanulóknak. A tornaterem éppen csak akkora volt, hogy az összes gyerek le tudjon ülni a földre, míg több tanár a Fal mellett állt. A padló poros volt, amikor leültem hátul, pontosan akkor, amikor az igazgató – Mr. Maxwell – csendet kért, és beszélni kezdett. Nehezen tudtam odafigyelni és hallgatni, amit mond, ezért a padlót néztem, ujjam hegyével dörzsölgettem a könnyű port, és vártam, hogy vége legyen a gyűlésnek. Megkaptuk az osztályunk számát és az osztályfőnökünk nevét, és megkértek, hogy csendben induljunk el az osztálytermünk felé. Izgatottan vettem észre, hogy a termünk közvetlenül az iskolai könyvtár mellett van. A névsorolvasás után megkaptuk a heti órarendet. Minden tantárgyat más tanár tanított, másmás termekben az iskolai különböző részein. A vándorlás egyik óráról a másikra, tantárgyról tantárgyra, teremről teremre, egyik tanártól a másikhoz volt az egyik legnehezebb azok közül, amikhez hozzá kellett szoknom az általános iskola és a középiskola közötti váltásban. Volt néhány ismerős arc az osztályomban a régi iskolámból, a Dorothy Barley-ból. Bábák, az egyetlen ottani ó barátom, másik iskolába ment a város más részén. Roppant ideges voltam, és nem szóltam senkihez az új osztályomban, sőt be sem mutatkoztam. Ehelyett inkább egyfolytában az órát néztem, és azt kívántam, bárcsak gyorsabban forognának a mutatói, jöjjön már el a nap vége. A hangos csengetésre a gyerekek kiözönlöttek a játszótérre. Én lemaradtam tőlük, megvártam, hogy az utolsó gyerek is kimenjen, mert attól féltem, meglökhetnek vagy nekem öhetnek, ahogy tülekedtek kifelé a teremből. Átmentem a szomszédos könyvtárba, levettem egy lexikont a szabadpolcról, leültem egyedül az egyik asztalhoz, és olvastam. Beidőzítettem magam a könyvtár faliórája szerint, mivel nem akartam az óra megkezdése után visszaérni a terembe. Az a gondolat, hogy bemegyek, és már minden gyerek ül és mind engem néz, cl borzasztóit. Amikor az ebédidőt jelző csengő megszólalt, még egyszer megtettem a
rövid utat a könyvtárig, és ugyanannál az asztalnál tovább olvastam. Az általános iskolában az anyám által előző este csomagolt hideg ebédet ettem. A szüleim azonban most mindenáron azt akarták, hogy az iskolai menzán ebédeljek, mert alacsony jövedelmű családból származóként az étkezés költségét fedező utalványokra voltam jogosult. Fél óra olvasás után elindultam az ebédlő bejárata felé. A sorok már eltűntek, egyedül tudtam leemelni egy tálcát a pultról, és azt választhattam az ételek közül, amit akartam. Rámutattam a halrudacskákra, sült krumplira és babra. Éhes voltam, ezért egy fánkot is rátettem a desszertrész-legből a tálcámra. Odamentem a kasszához, és átnyújtottam a különféle gombokat nyomogató nőnek az utalványomat. Az utalvány nem volt elég a fánkra is, és azt mondta, hogy azért külön kell fizetnem. Erre nem számítottam, éreztem, hogy elvörösödöm, és erősen szorongani kezdtem, úgy éreztem, mindjárt sírva fakadok. A nő észrevette szorult helyzetemet, és azt mondta, ne aggódjak, mivel ez az első napom az iskolában, megtarthatom a fánkot. Találtam egy üres asztalt, és leültem. Az ebédlő félig üres volt, de olyan gyorsan ettem, ahogy csak bírtam, mielőtt még valaki odajöhetne és leülhetne az asztalhoz velem, majd távoztam. A nap végén megvártam, hogy a gyereksereg kitóduljon az utcára, és csak akkor indultam el a buszmegálló felé, amit felismertem, mert abban a megállóban szálltam le aznap reggel. Ez volt életemben az első alkalom, hogy egyedül kellett tömegközlekedési eszközt használnom, és nem fogtam fel, hogy az ellenkező irányba tartó buszra kell szállnom ahhoz, hogy hazavigyen. Amikor megjött a busz, én felszálltam, és elmondtam a megállóm nevét úgy, ahogy azt fejben újra és újra elpróbáltam. A sofőr mondott valamit, de nem hallottam tisztán, hogy mit, és automatikusan kivettem a pénzt a zsebemből a jegyre. Elismételte, amit mondott, de nem tudtam feldolgozni a szavakat, mert erősen csak arra koncentráltam, nehogy pánikba essek egyedül egy buszon. Addig álltam ott, mígnem végül a sofőr nagyot sóhajtott, és
elvette tőlem a pénzt. Kihúztam a jegyet, és leültem a legközelebbi üres helyre. Ahogy a busz elindult, vártam, hogy bármelyik pillanatban megforduljon és elinduljon a lakásunk irányába, de ez nem történt meg; csak vitt egyre távolabb az úti célomtól. Ideges lettem, az ajtóhoz szaladtam, és türelmetlenül vártam, hogy a busz megálljon és az ajtók kinyíljanak. Ahogy rájöttem a tévedésemre, leugrottam, és átmentem az úttesten a másik buszmegállóba. Ezúttal amikor a busz megérkezett, és én bemondtam az úti célom nevét, a sofőr nem szólt semmit, csak megmondta a jegy árát, amit már amúgy is tudtam; megkönnyebbültem, hogy a jó buszon vagyok – és még obban akkor, amikor húsz perc múlva megláttam az utcánkat a busz ablakából, és tudtam, végre biztonságban hazaértem. Idővel, miután kellő tapasztalatot szereztem, képes voltam egyedül megtenni az utat az iskolába és onnan vissza a busszal. Rövid gyaloglás után a Marston Avenue-i házunktól megérkeztem a buszmegállóba, és mivel fejből tudtam a menetrendből az összes busz indulási idejét, soha nem késtem el az iskolából, kivéve persze, ha maga a busz késett. Minden tanítási nap az osztálytermünkben névsorolvasással kezdődött, ezt követték az aznapra beütemezett órák különféle termekben és épületekben az iskolaudvar körül. Sajnos, mivel semmiféle velem született tájékozódási képességem nincs, nagyon könnyen eltévedtem, még olyan területeken is, ahol évekig éltem, és csak azokat az útvonalakat ismertem, amelyeket pusztán ismétléssel sajátítottam el. A megoldás erre a többi gyerek követése volt az egyes órákra menet. Természetesen a matematika volt az egyik kedvenc tantárgyam az iskolában. A félév első napján minden tanulónak ki kellett töltenie egy matematikai tesztet, amelyet értékeltek, és a képességeink szerint besoroltak mint egyest (a legjobb eredmény), kettest, hármast és négyest. Én egyest kaptam. Az óráról az első élményem az volt, hogy sokkal gyorsabban haladunk, mint az alsóban. Az osztályban mindenki figyelt és érdeklődő volt, és a tananyag
a témák széles skáláját ölelte fel. Ezek közül a kedvenceim a számsorok voltak, mint amilyen a Fibonacci (1, 1, 2, 3, 5, 8, 13,21, 34, 55…), ahol a sorozat minden új száma a két előző szám összege, meg a statisztika (mint amilyen a több szám számtani középértéke és mediánja) és a valószínűségszámítási feladatok. A valószínűség-számítást sok ember nehéznek találja. Például erre a feladványra: „Egy nőnek két gyereke van, az egyik egy lány. Mi a valószínűsége annak, hogy a másik gyereke is lány?”, a válasz nem 1/2, hanem 1/3. Ez azért van, mert ha tudjuk, hogy a nőnek van egy lánya, és ezáltal nem lehet két ha, a megmaradó lehetőségek: FL (fiú és lány), LF (lány és fiú) és LL (lány és lány). A „három kártya” a valószínűség-számítási feladványok egy másik olyan példája, amelynek megoldása látszólag ellentmond megérzéseinknek. Képzeljük el, hogy van három kártya: az egyiknek mindkét oldala piros, a másiknak mindkét oldala fehér, a harmadiknak az egyik oldala piros, a másik fehér. Valaki berakja a kártyákat egy zacskóba és véletlenszerűen megkeveri őket, majd kihúz egyet, és lefordítva lerakja az asztalra. Egy piros színű oldalt látunk. Mi a valószínűsége, hogy a másik oldala is piros? Ennek a feladványnak egyes változatai rámutatnak, hogy mivel csak két kártyának van piros oldala, az esély egy a kettőhöz; azaz a kártya másik oldala egyforma valószínűséggel lehet akár fehér, akár piros. Ámde a tényleges valószínűsége annak, hogy a kártya másik oldala is piros, kettő a háromhoz. Ennek szemléltetésére képzeljük el, hogy a két piros oldalú kártya egyik oldalára az „a”, másik oldalára a „b” betűt írjuk rá. Arra a kártyára, amelyiknek egyik oldala piros, a másik fehér, a piros oldalára a „c” betűt írjuk rá. Most vegyük azt az esetet, amikor a kártya piros oldala van felfelé. Ez lehet „a”, „b” vagy „c”. Ha ez „a”, akkor a másik oldala „b” (piros), ha „b”, akkor a másik oldala „a” (piros), és ha „c”, akkor a másik oldala fehér. Ezáltal az esély arra, hogy a kártya lefelé néző oldala is piros, kettő a háromhoz. Egy másik kedvelt tantárgyam a középiskolában a történelem volt. Nagyon kicsi korom óta szerettem adatok
listáit megtanulni, és a történelemóráim tele voltak ilyenekkel: uralkodók, államelnökök és miniszterelnökök nevei és évszámai különösen érdekesek voltak számomra. Sokkal jobban szeretem a tényirodalmat a szépirodalomnál, ezért roppant élvezetesnek találtam a történelem sok különféle kulcsfontosságú tényéről és alakjáról tanulni. Szövegeket is kellett elemeznem, és meg kellett próbálnom megérteni a kapcsolatot különféle eszmék és történelmi helyzetek között. Megbabonázott a gondolat, hogy egyetlen, látszólag elszigetelt esemény más események egész sorozatához vezethetett, mint amikor meglökünk egy dominót egy sorban. A történelem komplexitása elbűvölt. Tizenegy éves koromtól kezdtem egy saját, külön világot alkotni történelmi alakokból, államelnökökből és miniszterelnökökből, és mindegyiknek teljes és bonyolult életrajzot találtam ki. A különböző nevek, évszámok, események gyakran csak úgy magamtól jutottak eszembe, és sok időt töltöttem a kitalált tények és statisztikák kigondolásával. Volt, amelyiket a valóságos történelmi személyiségekről és eseményekről szerzett tudásom befolyásolta, míg voltak azoktól teljesen függetlenek is. Mindmáig szoktam elmélkedni saját történelmi kronológiáimon, és időnként új személyekkel és eseményekkel gazdagítom. Álljon itt az általam kitalált történelmi alakokra egy példa: Howard Sandum (1888-1967) Az Amerikai Egyesült Államok harminckettedik elnöke Sandum nagyon szegény családba született Középnyugaton; harcolt az első világháborúban, mielőtt a képviselőház republikánus tagjának választották 1921ben. Három évvel később, mindössze harminchat évesen a szenátus tagja lett. 1930-ban kormányzó, majd 1938-ban megnyerte a választást a hatvannégy éves demokrata Evan Kramerrel szemben, és az Amerikai Egyesült Államok elnöke lett. Sandum háborús elnökként szolgált,
ő üzent hadat a náci Németországnak és Japánnak 1941 decemberében. 1944 novemberében vereséget szenvedett a hatévente tartott elnökválasztáson a demokrata William Griffintől (szül. 1890), s ekkor visszavonult az aktív politizálástól. Sandum visszavonulása után megírta emlékiratát, amely 1963-ban jelent meg. Sandum egyetlen fia, Charles (1920—2000) követte apját a politikai pályán, 1966 és 1986 között kongresszusi képviselő volt. Voltak tantárgyak, amelyeket nagyon utáltam, és szenvedtem tőlük. A famegmunkálás volt például egyike azoknak, amelyeket unalmasnak találtam és idegennek éreztem magamtól. Az osztálytársaim örültek, hogy vághatnak, smirglizhetnek és építhetnek a különböző fadarabokból, nekem viszont nehezemre esett követni a tanár utasításait, és gyakran mindenkitől lemaradtam az osztályban. Néha a tanár türelmetlen lett velem, odajött hozzám, és elvégezte helyettem a munkát. Azt hitte, lusta vagyok, de az igazság az volt, hogy tökéletesen idegen volt számomra az a környezet, és nem akartam ott lenni. Ugyanez vonatkozott a testnevelésre is. Azokat a gyakorlatokat szerettem, amelyekben nem volt szükség a másokkal való együttműködésre – a trambulin- és a magasugrás olyan tevékenységek voltak, amelyeket tényleg szerettem és vártam. Sajnos a legtöbb órát a pályán töltöttük olyan sportokkal, mint a rögbi és a foci, amihez sok csapatmunka kell. Mindig rettegtem a perctől, amikor kijelölték a csapatkapitányokat, akik azután egyesével kiválasztották csapattársaikat, míg végül már csak egyetlen ember maradt hátra – ez az ember majdnem mindig én voltam. Nem arról volt szó, hogy nem tudtam gyorsan futni vagy egyeneset rúgni a labdába. Egyszerűen képtelen voltam együttműködni csapatom többi játékosával, nem tudtam, mikor induljak meg, mikor passzoljak, mikor váltsak valaki mással. A meccs alatt olyan zajongás volt körülöttem, hogy kikapcsoltam, anélkül hogy ez tudatosult volna bennem, és azt sem tudtam, mi folyik körülöttem, amíg az egyik játékos
vagy az edző oda nem jött, hogy megálljon mellettem és rám szóljon: „Figyelj oda!” vagy „Szállj már be a meccsbe!”. Még amikor nagyobb lettem, akkor is nehezemre esett az osztálytársaimmal érintkezni és barátságokat kötni. A középiskola kezdete utáni hónapokban nagy szerencsémre megismertem Rehant, egy dél-ázsiai származású brit fiút, akinek a családja ötven évvel azelőtt költözött Indiából az Egyesült Királyságba. Rehan magas volt és vékony, nagyon sűrű, fekete haja volt, amit rendszeresen megfésült az iskolatáskájában tartott hajkeféjével. A többi gyerek az iskolában csúfolta szokatlan megjelenése miatt – elöl hiányzott két foga, és a felső ajkán volt egy gyerekkori balesetből származó sebhely. Talán mert túl félénk és ideges volt, és mert akárcsak Babak – valamiképpen kívülállónak számított, barátok lettünk, és sok időt töltöttünk együtt. Rehan lett az, aki mellett az órákon ültem, és ő volt az, akivel együtt sétálgattam az iskola folyosóján, az engem érdeklő dolgokról beszélgettünk, miközben a többi gyerek kint a sportpályán és a játszótéren töltötte a szüneteket. Néha Rehan verseket szavalt nekem; sokszor olvasott verset, írt saját költeményeket is, és nagyon érdekelték a szavak és a nyelvek. Még valami, ami közös volt bennünk. Rehan szerette Londont, és rendszeresen bejárta a metróval, ellátogatott a történelmi városrészekbe, ahol valamikor híres költők éltek és alkottak, és eljárt Wimbledonba a mecsetükbe a pénteki imára. Meglepetten fedezte fel, hogy bár egész életemben Londonban éltem, szinte alig láttam belőle valamit a családunk otthonát környező utcákon kívül. Így hát hétvégéken Rehan időnként megszervezte, hogy magával visz utazásaira a metróval, megtekinteni olyan nevezetességeket, mint a londoni Tower, a Big Ben és a Buckingham-palota. Ő vette meg nekem a egyet, és végigsétált velem a peronon, ahol vártuk a metrót. Félhomály és pára volt ott lent, és emlékszem, hogy lenéztem a lábam elé, és megláttam egy eldobott használt gyufaszálat és egy összegyűrt cigarettásdobozt, rajta a szavakkal: „A dohányzás káros az egészségre.” Egymás mellett ültünk a metrókocsiban, és Rehan
megmutatta nekem a térképen a különböző metróvonalakat és az állomásokat: a sárga volt a Circle metróvonal, a kék a Victoria, a zöld a District. A szerelvény sokat rázkódott útközben, mintha folyamatosan tüsszögött volna. Nem tetszett London belvárosa – tele volt emberrel, zajjal, különféle szagokkal, látványokkal, hangokkal –, túl sok volt az információ ahhoz, hogy gondolatban rendszerbe szervezzem őket, és ettől megfájdult a fejem. Ezen segített, ha Rehan csendes helyekre vitt, távol a turisták és városnézők tömegétől: múzeumokba, könyvtárakba, galériákba. Nagyon kedveltem Rehant, és ha vele voltam, biztonságban éreztem magam. A középiskola alatt végig Rehan sokat betegeskedett, és egyre többet hiányzott az órákról. Nekem fokozatosan meg kellett tanulnom a társasága nélkül boldogulni az iskolában, ami nem volt könnyű, mert az osztálytársaim csúfoltak amiatt, hogy nincs egyetlen barátom sem. Amikor az iskolai könyvtár zárva volt, a szüneteket a folyosón magányosan körbejárkálva töltöttem, míg be nem csengettek a következő órára. Rettegtem a csoportos feladatoktól az osztályban, pedig korábban nagyon szívesen dolgoztam együtt ezeken Rehannal. Most viszont a tanár hangosan megkérdezte: „Ki teszi meg nekem azt a szívességet, hogy Daniel párja lesz?”, de senki nem jelentkezett, és gyakran egyedül kellett dolgoznom, ami nekem tökéletesen megfelelt. Tizenhárom éves koromban apám megtanított sakkozni. Egy napon megmutatta a sakktáblát és a figurákat, amelyeket a barátaival való sakkozásnál használt, és megkérdezte, van-e kedvem megtanulni. Bólintottam, így megmutatta, hogyan kell mozogni a különféle figurákkal a táblán, és elmagyarázta a játék alapvető szabályait. Apám magától tanult meg sakkozni, és csak alkalmanként, kedvtelésből átszott. Még így is meglepetést okozott neki, amikor a legelső közös játékunk alkalmával megvertem. – Szűz kéz mindig nyer – mondta, visszarakta a figurákat a táblára alapállásba, és játszottunk még egy partit. Ismét nyertem. Ekkor apámnak az az ötlete támadt, hogy esetleg előnyömre
válhatna, ha egy sakk-klubban társaságban játszanék. Ismert egy ilyet a környéken, és azt mondta, elvisz oda játszani a következő héten. Sok olyan matematikai probléma van, amelyiknek köze van a sakkhoz; a leghíresebb és a személyes kedvencem a „huszár-kőrút” néven ismert, amely egy huszár figura (amelyik L alakban lép a táblán, azaz két mezőt függőlegesen és egyet vízszintesen, vagy egyet függőlegesen és kettőt vízszintesen) lépéseinek sorozata, amelyben a tábla minden mezőjére pontosan egyszer lép. Kedvenc matematikusaim tanulmányozták ezt a problémát az évszázadok során. Egyik egyszerű megoldása a Warnsdorfszabály, amely szerint minden egyes lépésnél a huszárnak arra a mezőre kell lépnie, amelyik a legalacsonyabb fokozatú (a mező fokozata egyenlő a mezők számával, amelyekre a huszár arról a mezőről lépni tud). Lent álljon egy példa egy sikeresen véghez vitt huszárkörútra:
A klub, ahová eljártam játszani, húsz perc sétára esett a házunktól. Apám minden héten elvitt, és az este végén értem ött. A klubtagok egy könyvtár melletti kis teremben találkoztak, és a klub vezetője egy Brian nevű alacsony ember volt, akinek olyan ráncos volt az arca, mint az aszalt szilva. Bent a teremben asztalok és székek voltak felállítva, és a sakktáblák fölé hajolva idősebb férfiak ültek. Nagyon nagy csend volt játék közben, csak a sakktáblára helyezett figurák koppanását és a sakkórák ketyegését, meg a cipőkopogást és a terem neoncsöveinek zümmögését lehetett hallani. Apám bemutatott Briannek, és elmondta neki, hogy
kezdő vagyok, aki nagyon félénk, de nagyon szívesen tanulna és szeret sakkozni. Megkérdezték, tudom-e, hogy kell felállítani a figurákat a játék elején. Bólintottam, és megkértek, hogy üljek le egy üres asztalhoz, amin egy sakktábla és egy dobozban a figurák álltak, és állítsam fel a figurákat a helyes kiindulási sorrendbe a táblán. Mikor befejeztem, Brian odahívott egy vastag szemüveges, idősebb férfit, hogy üljön le velem szemben, és játsszon velem egy partit. Brian és apám hátul álltak, és figyelték, ahogy idegesen lépegetek a figurákkal, míg végül fél óra után ellenfelem felborította a vezérét, és felállt. Nem tudtam, ez mit jelent, de Brian odajött, és egyszerűen ennyi mondott: – Ügyes vagy! Győztél. Szerettem eljárni hetente a klubba, hogy játsszak. Nem volt zajos, és a többi sakkozóval nem nagyon kellett kommunikálnom. Amikor nem a klubban sakkoztam, a helyi könyvtárból kikölcsönzött könyvekben a sakkról olvastam. Hamarosan kizárólag a sakkról tudtam beszélni – még olyanokat is mondtam, hogy ha nagyobb leszek, profi sakkozó akarok lenni. Amikor Brian megkérdezte, van-e kedvem részt venni sakkversenyen a klub képviseletében más környékbeli klubok játékosai ellen, nagyon izgatott lettem, mert ez azt jelentette, hogy még többet sakkozhatok, és azonnal beleegyeztem. A partik a hét különböző napjain voltak, de a klubból minden játékost jó előre megkérdeztek, megfelel-e neki az időpont. Brian eljött értem autóval, és néha a klub valamelyik másik sakkozójával együtt elvitt az esti rendezvényre. Ezek a versenyek hivatalosabb körülmények között zajlottak, mint a klubban játszott partik, és minden egyes sakkozónak fel kellett jegyeznie a lejátszott parti lépéseit egy lapra, amit a parti kezdete előtt kapott meg. A legtöbb partimat megnyertem, így hamarosan a klub versenycsapatának rendes tagja lettem. Minden egyes verseny után hazavittem a papírlapomat, és újra lejátszottam a lépéseket a saját sakktáblámon a szobám padlóján ülve, elemeztem a kialakult helyzeteket, hogy kipróbáljam és megkeressem, milyen jobb megoldása lehetne. Ez olyan tanács volt, amit az egyik sakkal foglalkozó
könyvben olvastam; segített elkerülni, hogy megismételjek egy hibát, emellett jobban megismertem a játék során előforduló különféle szokásos pozíciókat. A sakkozás legnehezebb része számomra a folyamatos, elmélyült koncentrálás fenntartása volt egy hosszú parti alatt, ami gyakran akár két vagy három órán át tartott. Hajlamos vagyok csak rövid, intenzív szakaszokban gondolkodni elmélyültén, majd ezeket követi egy hosszabb idő, amikor a koncentrálási képességem egyetlen témára sokkal gyengébb és kevésbé kitartó. Nehéz kikapcsolni a körülöttem zajló apró eseményeket is, és ez kihatással van a koncentrálásomra: például ha valaki hangosan fújtat a helyiségben. Voltak játszmák, amikor előnyös helyzetbe kerültem a játékommal, ám azután már nem tudtam koncentrálni tovább, tettem egy gyenge lépést vagy lépéssorozatot, és a végén vesztettem. Ez mindig csalódást okozott. Minden hónapban elolvastam a sakkmagazin legújabb számát a helyi könyvtárban. Az egyik lapban láttam egy hirdetést egy közelgő versenyről nem messze a lakásomtól. A hirdetés egyik része így szólt: „Nevezési díj: előrefizetés esetén 5 font kedvezmény. A helyszínen 20 font.” Hajlamos vagyok szó szerint értelmezni az olvasottakat, és nem igazán voltam biztos benne, mit jelent itt a „kedvezmény”; feltételeztem, hogy ennyi lehet maga a kedvezményes nevezési díj. Megkérdeztem a szüléimét, hogy benevezheteke, és ők beleegyeztek, adtak pénzt, hogy csekken befizessem az összeget, amiről azt gondoltam, hogy be kell fizetnem: öt fontot. Két héttel később megérkeztem a terembe, ahol a versenyt tartották, és bemondtam a nevemet. A férfi átnézte a jegyzeteit, majd azt mondta, bizonyára félreértettem valamit, mert még tartozom tizenöt fonttal (mivel a verseny napján fizettem be a nevezési díjat, a teljes összeget ki kellett fizetnem). Szerencsére volt nálam elég pénz és fizettem, de így is zavaros volt számomra az egész helyzet. A játszmák időre mentek, és én az első partimat magabiztosan és gyorsan játszottam le. Hamarosan erős pozícióba kerültem a táblán, és nagy időfölénybe is az
ellenfelemmel szemben. Nagyon bizakodó voltam. Majd váratlanul az ellenfelem lépett, megnyomta a gombot az órán, és gyorsan felállt. Néztem, ahogy fel-alá járkál a teremben, miközben a válaszlépésemre várt. Nem számítottam erre, és azt vettem észre, hogy miközben ő árkál, a cipője csikorog a kemény, fényes padlón, én pedig ettől nem tudok eléggé koncentrálni. Teljesen elterelte a figyelmemet, és egy sor gyenge húzás után elveszítettem a átszmát. Végtelenül csalódott voltam, nem is tudtam folytatni a versenyt, mert nem bírtam visszaszerezni a koncentrálóképességemet. Kisétáltam a teremből, és hazamentem; eldöntöttem, hogy a versenysakk nem nekem való. Továbbra is sakkoztam, magányosan, egy sakk-készlettel a szobám padlóján. A családom tudta, hogy amikor egy parti közepén tartok, nem szabad zavarniuk. A sakk megnyugtató volt a merev, állandó szabályaival, a figurák és az állások ismétlődő mintáival. Tizenhat évesen kitaláltam egy tizennyolc lépésből álló játszmát, amit beküldtem egy sakkmagazinnak, amelyiknek buzgó olvasója voltam a rendszeres könyvtárlátogatásaimon. Meglepetésemre néhány hónap múlva megjelent, mint a szám levelezési rovatának vezető cikke. Szüleim annyira büszkék voltak, hogy bekereteztették az oldalt, és a szobám falára akasztották. Abban az évben – 1995-ben – valamivel korábban letettem a középiskolai CGSE alapvizsgáimat, a legjobb osztályzatot szerezve (A*) történelemből, A-t angol nyelvből és irodalomból, franciából és németből, két B-t természettudományból és egy C-t famegmunkálásból. Az előzetes vizsgán matematikából A-t kaptam, ám a záróvizsgán B-t, mert algebrából viszonylag gyenge voltam. Nehezemre esett azokat az egyenleteket kezelni, amelyekben a számokat – amelyekre szinesztéziás és érzelmi alapon reagáltam betűk helyettesítették, amelyek közömbösek voltak számomra. Ezért döntöttem úgy, hogy nem folytatom a matematikát emelt szinten, helyette inkább történelmet, franciát és németet fogok tanulni.
Emelt szintű franciaórán az egyik tanárnőm, Mrs. Cooper segített megszervezni tizenhét éves koromban az első Anglián kívüli utazásomat Nantes-ba, egy tengerparti városba a Loire folyó mentén, Franciaország északnyugati részén. A tanárnő ismert ott egy családot, amelyik örömmel elszállásolt és vigyázott rám ottani tartózkodásom alatt. Még nem volt útlevelem, és nagyon rövid időn belül el kellett intézni, hogy még a nyár közepén esedékes repülőutam előtt megkapjam. Emlékszem, mennyire izgultam, hogy ott kell hagynom a családomat, hogy repülőgéppel fogok utazni, és egy másik országba látogatok. Azonban nagyon izgatott, hogy lehetőségem lesz használni a franciatudásomat, és sikeresen birkóztam meg mindennel. Minden társalgás en rançais rançais folyt – asztaliteniszezésnél, a tengerparti kirándulások alatt és a tenger gyümölcseiből készült ételek hosszú, ráérős elfogyasztása közben. Épségben értem haza, leszámítva, hogy érzékeny bőröm leégett a napon. Ugyanazon a nyáron egy Jens nevű német fiú érkezett az iskolánkba az angoltudását fejleszteni. Mivel az osztályban én voltam az egyetlen, aki tudott németül, mellettem ült az órákon és velem jött, ahová csak mentem. Örültem, hogy van valaki, akivel beszélgethetek és akivel együtt tölthettem az időt a szünetek alatt. Német és angol keveréknyelven beszélgettünk egymással. Jens sok olyan új keletű német szóra megtanított, amelyeket még sosem hallottam vagy olvastam azelőtt, mint a Handy, ami a mobiltelefont jelenti, vagy a Glotze, Glotze, ami a tévékészüléket. Miután visszament Németországba, e-mailben tartottuk a kapcsolatot; ő angolul ír nekem és én németül válaszolok. A kamaszkor megváltoztatott, megnyúltam, és a hangom mélyebb lett. Szüleim megtanítottak dezodort használni és borotválkozni, bár ez utóbbit igen nehéznek és kellemetlennek találtam, és sokszor hagytam nagyon hosszúra nőni a borostámat. A hormonrobbanás érintette a körülöttem levő emberek iránti érzéseimet, és azt, ahogyan őket láttam. Nem értettem az érzelmeket – egyszerűen csak megtörténtek velem, gyakran mintha a semmiből bukkantak volna elő. Csak annyit tudtam, szeretnék közel lenni
valakihez, és mivel nem értettem, hogy a közelség elsősorban érzelmi közelséget jelent, gyakran odamentem valamelyik diákhoz a játszótéren, és szorosan mellé álltam, hogy érezzem teste melegét a bőrömön. Még ekkor sem értettem a személyes tér fogalmát, azt, hogy ezzel másoknak kellemetlen érzést okozok. Tizenegy éves koromtól tudtam, hogy a fiúkhoz vonzódom, habár még jó néhány évnek el kellett telnie, hogy „melegnek” tekintsem magam. A többi fiút az osztályomban a lányok érdekelték, és sokat beszélgettek róluk, de már nem éreztem magam ettől kívülállónak – ekkorra már tökéletesen tudatában voltam annak, hogy az én világom nagyon más, mint az övék. Sosem éreztem szégyent vagy zavarodottságot az érzéseim miatt, hiszen ezeket nem tudatosan választottam; olyan spontánok és valóságosak voltak, mint a pubertáskor egyéb fiziológiai változásai. Tizenéves koromban nagyon nem volt önbizalmam, mert sok csúfolódás ért amiatt, hogy nem tudtam társaimmal fesztelenül társalogni és kommunikálni, így fel sem merült bennem, mint lehetőség, hogy járjak valakivel. Bár az iskolában tartottak szexuális felvilágosítás órákat, ezek nem érdekeltek, és nem az általam tapasztalt érzésekről szóltak. Tizenhat évesen zúgtam bele először valakibe, hatodik (a középiskola utolsó két évének felel meg) elején. Az osztálytermem sokkal kisebb volt, mint az előző, csak tizenkét gyerekkel jártam egy osztályba, és új osztálytársaim között volt egy fiú, aki nemrég költözött a környékre; ő is emelt szintű történelemórára járt, mint én. Magas volt és magabiztos, és könnyen barátkozott, annak ellenére, hogy új volt az iskolában – sok szempontból a tökéletes ellentétem volt. Ha csak ránéztem, furcsán éreztem magam: a szám kiszáradt, a gyomrom gombócba ugrott, és a szívem nagyon gyorsan vert. Eleinte megelégedtem azzal, hogy mindennap látom az iskolában, bár ha késett az óráról, képtelen voltam a tanításra Egyelni, csak azt vártam, mikor lép már be az ajtón. Egyik nap megpillantottam az iskolai könyvtárban olvasni, és leültem mellé az asztalhoz. Szerencsére
megismert az óráról, és egyszerűen folytatta tovább az olvasást. Én ültem tizenöt percig, nem bírtam megszólalni, míg végül a szünet végén becsengettek, és ő felállt és kiment. Majd az az ötletem támadt, hogy sokkal könnyebb lesz kommunikálnom vele, ha segítek neki a történelemtanulásban. Az előző hónap történelemóráinak anyagából sok-sok oldalt kijegyzeteltem, és amikor legközelebb a könyvtárban megláttam, odaadtam neki. Meglepődött, és megkérdezte, miért tettem ezt meg neki. Azt feleltem, hogy szeretnék neki segíteni, mert új az iskolában. Elvette a jegyzeteket, és megköszönte. Más jegyzeteket is készítettem neki, és ezeket csak úgy fogadta el, hogy biztosítottam, ez nekem nem került fáradságomba. Azonban soha egyetlen pillanatra sem beszélt velem úgy, mint egy barát, és nem próbált semennyi időt sem velem közösen tölteni. Hamarosan nyugtalan lettem, és leírtam neki röviden egy cédulára, mit érzek iránta. A cédulát egyik szünetben odaadtam neki a könyvtárban. Amint átadtam neki a cédulát, azonnal elhagytam a helyiséget, képtelen voltam ott maradni, amíg ő elolvassa legbenső gondolataimat. Később, a tanítás végén, amikor a kijárat felé tartottam, láttam, hogy az út közepén állva néz és vár. Valahol mélyen a bensőmben azt éreztem, hogy meg akarok fordulni és el akarok szaladni, mert képtelen vagyok szemtől szemben állni vele, de késő volt: már észrevett. Együtt álltunk az ösvényen, és egy rövid, boldog pillanatra úgy tűnt, mintha belépett volna a világomba. Visszaadta a cédulámat, és egyszerűen és szelíden annyit mondott, hogy nem tud az az ember lenni, aki szeretném, hogy legyen. Nem volt mérges vagy felháborodott, és nem szaladt el, hanem türelmesen állt és nézte, ahogy lehajtom a fejem, és elmegyek. Otthon azt tettem, amit a szomorúság és bizonytalanság pillanataiban szoktam – kedvenc zenémet hallgattam, ami valahogy mindig segített megnyugodnom. A kedvenc együttesem a Carpenters volt, de sokat hallgattam más zenét is, például Alison Moyet és a Beach Boys számait. Nagyon jól tűröm az ismétlődéseket, és néha ugyanazt a számot
százszor egymás után meghallgattam a walkmanemen, órákon át folyamatosan, megszakítás nélkül. A hatodikban töltött két év más okokból is nehéz volt. Sokként értek a változások az órák felépítésében és a tantárgyakban, és ezekhez nehezen tudtam alkalmazkodni. A történelem-órákon az elmúlt két évben tanult témákat teljes egészében felváltották az azokkal semmilyen kapcsolatban nem álló, számomra teljesen érdektelenek. Az írásbeli feladatok mennyisége is jelentősen megnőtt, és keserves volt egyre többet írnom olyan eseményekről és eszmékről, amelyeket egyáltalán nem ismertem és a legkevésbé sem érdekeltek. Ugyanakkor nagyon jó volt a kapcsolatom a történelemtanárommal, Mr. Sextannal, sokkal jobb, mint bármelyik társammal. Nagyra becsülte a tantárgy iránti rajongásomat, és szeretett velem óra után az engem legjobban érdeklő kérdésekről beszélgetni. Az emelt szint fokozottabb rugalmassága azt jelentette, hogy a korábbiaknál sokkal inkább a saját ritmusomban tudtam tanulni, és az osztályok kisebb létszámúak voltak, és mindenki jobban odafigyelt. Az utolsó év végére azonban kimerültnek és boldogtalannak éreztem magam. Jól teljesítettem ugyan a záróvizsgán, de ez nem segített akkor választ találni a kérdésre, amelyet folyamatosan feltettem magamnak: „És most mi legyen?”
7
Jegy Kaunasba
Szüleim mindig arra számítottak, hogy egyetemre fogok árni. Kitartóan támogattak tanulmányaim során, és büszkék voltak iskolai sikereimre. Se anyám, se apám nem fejezte be a középiskolát, és a családban azelőtt még senki nem járt felsőoktatási intézménybe. De mindig feszélyezett az egyetemre járás gondolata. Bár keményen dolgoztam a szociális készségeim javításán, továbbra is félszeg és feszélyezett voltam emberek között. Elegem volt az osztálytermekből is, és valami újat és kihívást jelentőt szerettem volna csinálni. Azonban mint sok más tizennyolc évesnek, nekem sem volt világos elképzelésem arról, hogy mi lehetne ez. Amikor megmondtam anyámnak, hogy úgy döntöttem, nem megyek egyetemre, azt mondta, nagy csalódást okozok ezzel. Akkoriban a szüleim nem voltak biztosak benne, hogy képes leszek-e teljesen megfelelni a külvilág követelményeinek. Végső soron a legkisebb dolgok elvégzése – mint a fogmosás és a borotválkozás ~ is rengeteg időt és erőfeszítést igényelt tőlem még mindig. Mindennap elolvastam az újság utolsó lapját, különféle álláshirdetéseket nézegettem. Az iskolában azt mondtam a pályaválasztási tanácsadónak, hogy postai válogató vagy könyvtáros szeretnék majd egyszer lenni. Mindig ideálisnak
tűnt a szememben egy levélválogató irodában végzett munka, ahol minden levelet a megfelelő rekeszbe rakhatok, vagy egy könyvtári állás, körülvéve szavakkal és számokkal, rendezett, logikus és csendes környezetben. De a környékbeli könyvtárakban nem volt betöltetlen állás, és némelyikhez egyébként is olyan képesítés kellett, amilyennel én nem rendelkeztem. Azután megláttam egy apróhirdetést, amelyben olyanokat kerestek, akik érdeklődnek a külföldön végzett önkéntes munka iránt. Annyira sok könyvet olvastam a világ különböző országairól – Európa minden fővárosának tudtam a nevét –, hogy a külföldi munka lehetősége azonnal megfogott, mivel egyszerre volt félelmetes és egyben végtelenül izgalmas kilátás. Hatalmas lépés volt az is, hogy egyáltalán fontolóra vettem, de tudtam, hogy nem akarok tovább a szüleimnél lakni. Megbeszéltem a családommal. Nem voltak meggyőződve ugyan, de azt mondták, felhívhatom a hirdetésben megadott telefonszámot további információért. Pár nap múlva prospektusok érkeztek a címemre. A hirdetés feladói a VSO – Külföldi Önkéntes Szolgálat – ifjúsági tagozatát képviselték, ami egy nemzetközi szintű, fejlesztéssel foglalkozó ótékonysági egyesület, és a legnagyobb, önkénteseket küldő szervezet a világon. Külön keresték a lehetőséget, hogy az Egyesült Királyság gazdaságilag elmaradott területeiről származó fiataloknak tudjanak olyan lehetőségeket nyújtani – önkéntes munka végzésével egy másik országban –, ami másképp elérhetetlen lenne számukra. A sikeres jelentkezőket Kelet-Európa országaiba küldték munkákra, és ott-tartózkodásuk alatt folyamatos képzést és támogatást biztosítottak számukra. A családommal való további megbeszélések után kitöltöttem a elentkezési lapot, és vártam a választ a szervezettől. Aggodalommal töltött el a lehetőség, hogy otthagyom a családomat és sok száz mérföldet utazom egy új élet felé egy új országban. Azonban már felnőtt voltam, és tudtam, hogy tennem kell valamit, ha azt akarom, hogy egyszer majd a saját utamat tudjam járni az otthoni szobámon kívüli világban. Német barátom, Jens biztatott, hogy utazzak,
ahogy ő is elutazott Nagy-Britanniába. gy vélte, ettől a tapasztalattól majd magabiztosabbá és nyitottabbá válók. Természetesen azt reméltem, hogy a külföldi utazás alatt többet meg fogok tudni önmagámról, arról, hogy milyen ember is vagyok valójában. Érkezett egy levél, amelyben az állt, hogy a elentkezésemet elfogadták, és hogy menjek el interjúra London belvárosában. Az interjú napján a szüleimtől pénzt kaptam taxira, nehogy véletlenül elkéssek. Apám segített megkötni a nyakkendőmet, és vadonatúj inget és nadrágot viseltem. Az ing címkéje dörzsölt hátul, és én addig vakaróztam, mígnem kipirosodott és megfájdult a nyakam. Mikor megérkeztem az épülethez, felmentem egy lifttel – néztem a kis kijelzőn felvillanó számokat az ajtó felett –, majd megérkeztem a recepcióra, és megadtam a nevemet. A hölgy átlapozott néhány papírt, majd egy lila tintás tollal kipipált valamit, és megkért, hogy foglaljak helyet. Tudtam, hogy azt akarja ezzel mondani „üljön le, kérem” – és nem azt, hogy foglaljak le magamnak egy részt az irodából –, ezért odamentem az egyik székhez, leültem, és vártam. A váróterem kicsi volt és sötét, mert egyetlen ablaka túl magasan volt ahhoz, hogy elegendő levegőt vagy fényt bocsásson be. A szőnyegpadló kifakult, és kis sárga morzsák elezték a székem melletti átjárón, hogy valaki ott kekszet evett, amíg várta, hogy behívják. Egy kisebb halom szamárfüles magazin hevert a szoba közepére állított asztalon, de nem volt kedvem olvasni, ezért a padlót néztem és a morzsákat számolgattam. Hirtelen kinyílt egy ajtó, és egy hang a nevemen szólított. Felálltam, és az iroda ajtaja felé indultam, ügyelve menet közben, nehogy leverjem a magazinokat. A benti irodának volt egy nagy ablaka, és sokkal világosabb volt. A nő az íróasztal mögött kezet rázott velem, és kért, hogy üljek le. Nagyon sok papír is volt előtte. Aztán jött a kérdés, amit a legjobban vártam: „Miből gondolja, hogy jó önkéntes válna magából?” Lesütöttem a szemem, nagy levegőt vettem, és eszembe jutott, mit mondott anyám a pozitív tulajdonságok hangsúlyozásáról.
„Alaposan át tudok gondolni egy helyzetet, értem és tisztelem másokban a másságot, és gyorsan tanulok.” Más kérdések is követték ezt, mint például, hogy van-e társam, aki hiányozni fog, ha külföldre helyeznek (nem volt), és hogy toleráns embernek tartom-e magam más országokkal és más kultúrákkal szemben (annak tartottam). Az interjúvoló megkérdezte, mit szeretnék önkéntesként csinálni, milyen típusú munkában vagyok a legügyesebb. Azt válaszoltam, hogy az iskolában néha segítettem a kisebbeknek az idegennyelv-órájuk feladataiban, és hogy örömmel tanítanék angolt. A nő mosolygott, és lejegyzett valamit. Azután megkérdezte, tudok-e valamit KeletEurópáról, mire én bólintottam, és azt mondtam, tanultam a Szovjetunió történelméről az iskolában, és tudom minden ország és a fővárosa nevét. Ekkor félbeszakított és megkérdezte, nem bánnám-e, ha egy sokkal szegényebb országban kellene élnem. Pár pillanatra elnémultam, mert nem szeretem, ha félbeszakítanak, de aztán felnéztem és azt mondtam, hogy nem bánnám, és magammal vinném a számomra valóban legfontosabbakat, úgymint könyveket, ruhákat, meg kazettákat, hogy zenét tudjak hallgatni. Az interjú végén a nő felállt a helyéről, kezet rázott velem, és azt mondta, hamarosan értesíteni fognak a döntésükről. Otthon anyám megkérdezte, hogy sikerült az interjú, de nem tudtam, mit válaszoljak, mert fogalmam sem volt róla. Pár hét múlva kaptam postán egy levelet, amelyben közölték velem, hogy sikeresen átmentem az interjú szakaszon, és hogy a következő hónapban egyhetes képzésen kell részt vennem Közép-Angliában. Izgalomba hozott, hogy megfeleltem az interjún, de nagyon aggódtam is, mert még sosem utaztam egyedül vonaton. Volt egy papír mellékelve a levélhez, útbaigazítással az oktatóközpont félé azoknak, akik vonattal érkeznek, amit én a magam megnyugtatására szóról szóra betanultam. Hétfőn reggel a szüleim segítettek befejezni a csomagolást. Apám kijött velem a pályaudvarra, és beállt velem a jegypénztár előtti sorba. Ellenőrizte, hogy a megfelelő peronon várom-e a vonatot, és búcsút intett, mikor felszálltam.
Meleg nyári nap volt, és a vonat levegőtlennek és kényelmetlennek érződött. Gyorsan leültem egy ablak melletti ülésre, amelyik mellett nem ült senki, letettem a táskámat a földre, és szorosan a két lábam között tartottam. Az ülés süppedős volt, és akármennyit fészkelődtem, nem tudtam kényelmesen elhelyezkedni. Nem szerettem a vonaton lenni. Piszkos volt, cukorkás-papírok voltak szétdobálva a padlón, és egy gyűrött újság hevert az üres ülésen előttem. A vonat mozgás közben nagyon zajos volt, amitől nehezen tudtam másra koncentrálni, mint például a mellettem levő ablakon a karcolások számolgatására. Fokozatosan a vonat tele lett emberrel, ahogy haladt az állomások között, és én egyre jobban szorongtam, ahogy a körülöttem ülő és álló utasok áradata számszerűleg nőtt. A különféle zajok kakofóniájától – magazin lapozásának nesze, hangosan szóló walkmanek, lüktető zene és zajosan köhögő, tüsszentő, beszélgető emberek – rosszul éreztem magam, és az ujjammal bedugtam a fülemet, amikor azt éreztem, a fejem mindjárt ezer darabra robban szét. Alig vártam a pillanatot, hogy a vonat végre elérje úti célját, és érezhetően megkönnyebbültem, de gyenge tájékozódási képességemmel aggódtam, hogy a végén rettenetesen el fogok tévedni. Szerencsére kiszúrtam egy várakozó taxit, beszálltam, és megadtam a címet a sofőrnek. A rövid út végén megérkeztem egy nagy, piros és fehér épülethez, ami tele volt apró ablakokkal, fák vették körül, és az a felirat állt rajta, hogy Harbor-ne Hall Konferencia- és Oktatási Központ. Bent egy- információs füzetecske tájékoztatta a látogatókat, hogy a csarnok a tizennyolcadik században épült, eredetileg apácakolostornak. A recepció félhomályos volt, mennyezetig érő barna faoszlopokkal, sötétbarna bőrfotelekkel és a pulttal szemben egy fakorlátos lépcsőházzal. Kaptam egy kitűzőt a nevemmel, amit végig hordanom kellett, amíg a központban voltam, valamint egy kulcsot a szobaszámommal, és egy listát a hét programjairól. Fent a szobám világosabb volt, és sokkal frissebbnek érződött. Volt egy kis mosdókagyló a sarokban, a vécék és a zuhanyozók viszont lent voltak a földszinten. A gondolat,
hogy másokkal együtt kell ezeket a létesítményeket használnom a mosakodáshoz (otthon naponta zuhanyoztam) kellemetlen volt számomra, és a hét folyamán minden reggel nagyon korán felkeltem, hogy biztos lehessek benne, bejutok a fürdőszobába és onnan ki, mielőtt bárki más felébredne. Az első napon a központban azt mondták, hogy Litvániába küldenek angolt tanítani. Csak nemrégiben hallottam először ezt a nevet és a fővárosa – Vilnius – nevét, és kaptam könyveket és nyomtatványokat tanulmányozni, hogy többet tudjak meg az országról és népéről. Azután volt egy csoportos bemutatkozás tizenkét másik fiatallal, akiket különféle állásokban helyeztek el szerte Kelet-Európábán. Körben ültünk, és mindenki egy percet kapott, hogy bemutatkozzon. Nagyon ideges voltam, és próbáltam nem megfeledkezni a szemkontaktus tartásáról a csoport tagjaival, amikor megmondtam a nevemet és az ország nevét, ahová menni fogok. A többi ott megismert önkéntes közül az egyik egy hosszú, göndör hajú ír volt, akit Oroszországba helyeztek. Egy másikat, egy fiatal nőt, gyerekek mellé küldték dolgozni Magyarországra. Voltak hosszú időszakok, amikor nem volt semmiféle foglalkozás, és olyankor a többi önkéntes a játékszobában társasági életet élt, csevegett és biliárdozott. Én jobb szerettem a szobámban maradni és olvasni, vagy ellátogatni a központ információs helyiségébe, ami tele volt könyvekkel és térképekkel, és csendben tanulni. Az ebéd- és vacsoraszünetekben lesiettem, hogy elsőként kapjam meg az ételemet, amit amilyen gyorsan csak bírtam, megettem, nehogy sok ember legyen körülöttem. Minden nap végén magányosan ültem a fűben a központ melletti kert elhagyatott részén, és felbámultam a magasló fákra az esti égbolt meleg, fakuló színeivel a háttérben, gondolataimba és érzéseimbe mélyedve. Persze volt bennem szorongás az utazás miatt, illetve a kiküldetésem sikeressége vagy sikertelensége miatt. De volt még valami más is: lelkesedés, hogy végre kezembe vettem az életemet és a sorsomat. Ettől a gondolattól elakadt a lélegzetem.
A képzés három részből állt. Az első a csapatmunka, részvétel és együttműködés ösztönzését célozta. Az önkénteseket kis csoportokra osztották be, és azt kérték tőlük, dolgozzanak ki egymás között egy rendszert színes műanyag labdák egy adott sorrendben való eltávolítására egy teli dobozból, amit minden csapat megkapott. Amikor egyszerű és világos utasításokat kaptam csapattársaimtól, akkor jól teljesítettem és szívből örültem, hogy kivettem a részem a feladat megoldásából. Az ilyen gyakorlatok néha órákon át tartottak, így a legnagyobb kihívást számomra az elentette, hogy kitartóan koncentrálni tudjak, és a figyelmem szintjét végig meg tudjam tartani. Volt egy csoportos beszélgetés is a kulturális értékekről és szokásokról, aminek célja az önkéntesek közötti vita ösztönzése volt, az előítéletek megkérdőjelezése és a tolerancia fejlesztése. Egyik alkalommal, miután közösen megnéztünk egy videót az egzotikus ételféleségekről, amelyeket a világ különböző részein fogyasztanak, a beszélgetés koordinátora megkérdezte a csoporttól, milyen érzéssel gondolnának egy olyan országra, ahol az emberek az ételeik közül sokat állati zsiradékkal kennek meg. Az önkéntesek közül sokan fintorogtak a teremben, és azt mondták, ez gusztustalanul hangzik. Mivel rájöttem, hogy valószínűleg a vajról beszél (márpedig arról beszélt), azt feleltem, engem egyáltalán nem zavar, hogy emberek ezt eszik. A hét vége felé tartottak egy előadást Kelet-Európa országairól, a földrajzukról, társadalmi és politikai helyzetükről. Az előadás egy órán át tartott, és elvárták, hogy mindenki jegyzeteljen. Én ültem és figyeltem, de nem írtam le semmit. Egy ponton az előadó megkérdezte tőlem, miért nem jegyzetelek, és én azt feleltem, hogy mindenre emlékszem, amit mondott, és fejben szoktam jegyzeteket készíteni. Mindig így jegyzeteltem; ez sokat segített az iskolai vizsgáimon. Feltett néhány kérdést, hogy teszteljen, és mindegyikre helyes választ adtam. A képzés után otthon vártam a litvániai kiküldetésem végső visszaigazolását. Postán érkezett: egy nagy csomag
nyomtatott jegyzet volt térképekkel, nevekkel és kapcsolattartók telefonszámaival, a szállás és a munka részleteivel és egy repülőjeggyel. Szüleim nagyon izgultak miattam, és aggódtak, boldogulni fogok-e ilyen hosszú ideig távol az otthonomtól, de én egyszerűen csak izgatott voltam, hogy egy általam ekkora nagynak tartott lépést teszek előre az életemben. Szinte el sem tudtam hinni, de majdnem húszévesen végre elköltöztem hazulról, ezerháromszáz kilométerre. A Litván Köztársaság a három balti állam egyike, északról Lettországgal, délkeletről Fehéroroszországgal, délről Lengyelországgal és délnyugatról Kalinyingrád orosz exklávéval határos. A második világháború alatt, 1940-ben Litvániát annektálta a Szovjetunió. Később megszállták a németek, 1945-ben ismét a Szovjetunió fennhatósága alá került. Litvánia volt az első szovjet köztársaság, amely 1990. március 11-én, vasárnap kikiáltotta függetlenségét. A szovjet hadsereg próbálta elfojtani a rendszerváltást – nevezetesen a főváros tévétornyánál történt incidens során, ami néhány civil halálát eredményezte –, ámde sikertelenül. 2004-ben Litvánia a NATO és az Európai Unió teljes jogú tagja lett. A repülőtérre tartva a taxiban néztem és számoltam a mellettünk elhaladó autókat. A fejem lüktetett, hányingerem volt, nem tudtam elhinni, hogy a következő évig nem fogom viszontlátni a családomat. Mielőtt elindultam, megígértem anyámnak, hogy minden héten hazatelefonálok, és hogy rendesen fogok enni. A becsekkolás meglepően simán ment október volt, a nyári vakációk régen véget értek –, minden nehézség nélkül feladtam a csomagomat, és átmentem a biztonsági ellenőrzésen az indulási részbe. Hosszú várakozás után, ami alatt újra és újra fel-alá járkáltam, és rendszeresen ellenőriztem az indulásokat kijelző monitort, végre bejelentették a járatomat. Rohantam a kapuhoz, és felszálltam a gépre. A gép félig üres volt, és óriási megkönnyebbülést éreztem, hogy nem ül mellettem senki. Hátradőltem az ülésemen, és elolvastam a kapott egyzeteket a központról, ahová helyeztek, a bajszom alatt
mormogva gyakoroltam emberek és helyek nevének kiejtését. A repülőút alatt az utaskísérők nem zargattak, és ahogy a repülő leszállói készült a vilniusi nemzetközi repülőtéren, ellenőriztem, hogy velem van-e a fényképezőgépem; közeledett a tél, és nagyon vártam, hogy sok fényképet készítsek a hóról. Az útlevélvizsgálatnál rövid sor állt, és a tetőtől talpig feketébe öltözött rendőrök megvizsgálták az áthaladó embereket. Ellenőrizték az útlevelemet, piros pecsétet nyomtak bele, rajta a Lietuvos Respublika Respublika (Litván Köztársaság) szavakkal, majd intettek, hogy átmehetek. Miután felvettem a csomagjaimat, az önkéntesek balti államokbeli koordinátora, aki várt, elvitt autóval a lakásomba Kaunasban, Litvánia második legnagyobb városában, amely az ország közepén található. A háztömb betonból és fémből épült, előtte veteményeskerttel, amelyet a mind a hetvenes és nyolcvanas éveikben járó lakók gondoztak. Csendes környék volt, távol a főutaktól és a forgalomtól. Bemutattak a lakás tulajdonosának, egy ezüstös hajú, Jónás nevű férfinak, aki tört angolsággal elmagyarázta nekem a ház szabályait és az alapvető dolgok működését, mint például a fűtés be- és kikapcsolását. Megadta a telefonszámát, hogy sürgős esetben hívjam fel. A koordinátor megerősítette a központ címét, ahol az önkéntes munkámat kellett végeznem, és írásbeli eligazítást kaptam tőle, hogyan jutok oda trolibuszszál. Péntek volt, így előttem állt az egész hétvége, hogy berendezkedjek még az első munkanapom megkezdése előtt. A lakásom meglepően tágas volt: konyhából, nappaliból, fürdőszobából és hálószobából állt. A belső tereket vastag, sötét anyagok díszítették, és a borús napokon gyakran komor volt. A konyhában volt egy régi tűzhely, hűtőszekrény és szekrények. A falakat fehér csempe burkolta, némelyik csorba. A nappaliban volt egy nagy szekrénysor Jónás családjának fényképeivel és dísztárgyaival, valamint egy kis asztal, kanapé és televízió. A zuhanyozós fürdőszobában volt egy mosógép is, ami akkoriban fényűzésnek számított Litvániában. A hálószobám tágas volt, egy nagy szekrénnyel,
asztallal és székkel, ággyal és telefonnal. Ez lett az otthonom a következő kilenc hónapra. Túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy kimenjek a lakásból és felfedezzem a környéket azon az első kaunasi hétvégén. Inkább azzal foglaltam el magam, hogy kicsomagoltam, és kipróbáltam a különféle eszközök működését új otthonomban. Néztem egy kicsit a tévét, és gyorsan felfedeztem, hogy a programok közül sok amerikai import, litván felirattal. Jónás hagyott nekem a konyhában alapvető dolgokat, tejet, kenyeret és gabonapelyhet. Még soha nem főztem addig magamnak, és eleinte beértem azzal, hogy sok szendvicset és rengeteg tál gabonapelyhet ettem. Hamarosan össze kellett szednem minden bátorságomat, hogy megtegyem első utamat a központba. Hétfőn reggel korán keltem, lezuhanyoztam, és vastag kabátot és sálat vettem fel. Már nagyon hideg volt, pedig még nem is jött el a tél. A lakásomtól rövid sétával jutottam ki a főútra. A koordinátortól kapott utasításokban az állt, hogy trolibuszjegyet a Litvánia nagyobb utcáin elszórt újságosbódék bármelyikénél be lehet szerezni. Miután memorizáltam az önkéntes-készletemhez tartozó litván társalgási zsebkönyv tartalmát, viena trohibusq bilietq bilietq (egy trolibuszjegyet) kértem, és kaptam egy kis, négyszögletes egyet néhány litas-ért litas-ért (ez a litván pénznem) cserébe. A busz felkapaszkodott a hosszú, meredek úton, szinte minden percben megállt, és egyre több ember szállt fel rá. Férfiak sapkában és vastag szőrmekabátban, fiatal nők egy-egy gyerekkel mindkét karjukon, és idősebb nők sállal a fejükön és milliárd nejlonszatyorral. Kevés volt az ülő- és állóhely, így a troli hamarosan dugig telt, és én kezdtem szédülni és émelyegni, levegő után kapkodtam, mintha fuldokoltam volna az embertengerben. Ahogy a troli a következő megálló felé araszolt, hirtelen felálltam a helyemről, majdnem ellöktem az ülésem mellett álló egyik férfit, és lehajtott fejjel kifurakodtam a friss, szabad levegőre. Izzadtam, remegtem, és kellett néhány perc, hogy meg tudjak nyugodni. A meredek emelkedő tetejéig az út hátralevő részét
gyalog tettem meg a Savanoriij, Prospektas Prospektas (Önkéntesek sugárútja) nevű úton az 1-es számig, egy magas, barna betonépületig. Felmentem a betonlépcsőkön két emeletet, és megnyomtam egy gombot az ajtó mellett. Az ajtó hirtelen kitárult, és egy erősen sminkelt és rengeteg ékszert viselő, alacsony nő üdvözölt jó angolsággal: – Üdvözlöm! Maga nyilván Daniel. Kérem, jöjjön be! Hogy tetszik eddig Litvánia? Erre azt válaszoltam, hogy még nem sokat láttam belőle. A nő úgy mutatkozott be, hogy ő Liuda, a központ alapítója és igazgatója. Liuda központjának az volt a neve, hogy Socialinių, Inovacijų Fondas (Szociális Fondas (Szociális Innovációs Alapítvány), egy civil szervezet munkanélküli és rossz anyagi helyzetű nők részére. Sok litván elveszítette az állását az országnak a Szovjetuniótól való elszakadását követő zűrzavarban, és neki az az ötlete támadt, hogy alapít egy szervezetet, amely segít eligazodni a hozzá hasonló nőknek az új gazdasági helyzetben. A központ munkájának nagy részét önkéntesek végezték, a sikeres működés döntő mértékben tőlük függött. Hozzám hasonlóan néhányan közülük szintén közeli és távolabbi országokból érkeztek. Az angolórákat az amerikai békehadtest egyik, a hetvenes éveiben járó, Neil nevű önkéntesével együtt tartottam. Szeretett az emlékeiről mesélni a kávészünetekben, beszámolt a házáról, amit az Egyesült Államokban magának épített, és a lakóautóról, amit a feleségével vettek a nyugdíjazása után, és amellyel bejárták mind az ötven szövetségi tagállamot. tagálla mot. A másik tanár a központban a göndör hajú és színezett lencséjű szemüveget viselő Olga volt, egy orosz nő. Amikor beszélt, láttam a két aranyfogát, egyet-egyet a szája két sarkában. Olga megértette, hogy szorongással tölt el ez a teljesen új környezet, és elmagyarázta, hogy honvágyat érezni és idegeskedni valami új kezdetén teljesen normális. Nagyon hálás voltam a szavaiért. Önkéntesként legfőbb szerepem az osztályteremben volt. A központ biztosított néhány tankönyvet és munkafüzetet,
de egyébként gyér források álltak rendelkezésre, és megengedték, hogy az óra tartalmát úgy állítsam össze, ahogy akarom, ami nekem remekül megfelelt. A nők, akik az órákat látogatták, mind más-más életkornak voltak, eltérő háttérrel és végzettséggel, és az órán soha nem voltak többen tizenkettesnél, ami azt jelentette, hogy a tanulók jól ismerték egymást, és az órák hangulata mindig oldott és barátságos volt. Az elején nagyon ideges voltam amiatt, hogy ki kell állnom a tanítványaim elé és vezényelnem kell az órát, de mindenki nagyon kedves és pozitív volt, és fokozatosan egyre jobban belejöttem a szerepembe. Ezeken az órákon találkoztam azzal az emberrel, aki az egyik legjobb barátom lett, egy középkorú, Biruté nevű nővel. Fordítóként dolgozott, és már jól tudott angolul, de nem volt önbizalma, és gyakorlás céljából látogatta az órákat. Az órák után odajött hozzám a terem elejébe és beszélgetett velem, érdeklődött, milyennek találom az életet Litvániában. Egyszer megkérdezte, szeretném-e, ha valaki körbekalauzolna a városban. Túl ideges voltam ahhoz, hogy egyedül járjam be a várost, és hálásan elfogadtam az ajánlatát. Együtt sétáltunk Kaunas központjának főutcáján, az 1621 méter hosszú Laisvés Alga-n Alga-n (Szabadság sugárút). Egyik végén található a Szent Mihály arkangyal templom, egy hatalmas, kék kupolás és fehér oszlopos épület, ami ragyogott a napsütésben. A templomot kiállítóteremmé alakították át a szovjet uralom alatt, és csak Litvánia függetlenné válása után tartottak benne újra nyilvános istentiszteleteket. Biruté elvitt megnézni a sugárút másik végén Kaunas óvárosát macskaköves utcáival és a vörös téglás várral, az ország első védőbástyájával, amely a tizenharmadik században épült. Mindennap dél körül, a délelőtti angolórák után, Biruté megvárt, és együtt elsétáltunk a helyi városházára ebédelni. Az ilyen mindennapi rendszeres programok segítettek megszokni új életemet, mivel minden egyes napnak állandó és előre látható formát adtak, aminek nagyon örültem. A menza a földszinten volt, gyengén volt megvilágítva, és soha
nem volt még félig sem. Az étel bőséges volt és olcsó, sok közülük hagyományos litván recept alapján készült, mint például a céklakrémleves hússal töltött tésztával. Étkezési szokásaim sokat változtak gyerekkorom óta, és ételek széles skáláját ettem meg minden gond nélkül. Egy napon, amikor nem volt délután tanítás, Biruté és én a Laisvés Aleia számos Aleia számos éttermének egyikében ebédeltünk. Kedvenc ételem a litván nemzeti fogás, a cepelinai cepelinai volt, amit azért hívnak így, mert az alakja egy zeppelinre emlékeztet. Reszelt burgonyából és darált húsból készül, amit megfőznek és tejfellel tálalnak. A barátságunk Birutével idővel elmélyült és egyre különlegesebb lett. Mindig türelmes és megértő volt velem, hajlandó volt végighallgatni, és tele volt jó tanáccsal és bátorítással. Nem tudom, hogy bírtam volna ki Litvániában nélküle. Amikor a központban a nők közül néhányan azt mondták, többet kellene gyakorolniuk az angolt, de nem tudnak különórát fizetni, az az ötletem támadt, hogy tartok minden héten egy angol társalgási csoportfoglalkozást a lakásomban; ezt Biruté segített megszervezni. A nők hoztak kekszet és segítettek nekem teát és kávét főzni, azután mindenki leült a székekre vagy a kanapéra, és angolul beszélgettünk mindenféléről. Egyik este Biruté magával hozta az egyik családi nyaralásukon készített diákat, levetítette őket, a csoport megnézte, majd mindenki kérdéseket tett fel, és megbeszélték saját utazási élményeiket. Gyakran kérdezték meg a nők az órán és a központban, hogy vannak-e velem egykorú barátaim. Inga, Liuda helyettese, bemutatott az unokaöccsének, aki három évvel fiatalabb volt nálam, és biztatott minket, hogy járjunk össze. Peter jól beszélt angolul, meglehetősen félénk és nagyon udvarias volt. Együtt jártunk moziba a városban, megnéztük a legújabb amerikai filmeket. Amikor túl hangos lett a zene, bedugtam az ujjammal a fülemet, bár mintha Peter ezt soha nem vette volna észre. Más brit önkéntesek is dolgoztak az országban, és ösztönöztek minket, hogy támogató hálózatként tartsuk egymással a kapcsolatot. Az egyik önkéntes, Vikram,
nemrégiben fejezte be az alapképzést jogi diplomához az egyetemen, majd úgy döntött, mégsem akar jogászi pályára lépni. Nem sok közös volt bennünk – ő sokat beszélt a fociról, rockzenéről és más dolgokról, amik engem egyáltalán nem érdekeltek –, és beszélgetéseinket gyakran hosszú csendek szakították meg, mert néha nehezemre esik fenntartani egy párbeszédet, amikor a téma nem érdekel, mivel egyszerűen nem jönnek a szavak. Egy másik, Litvániában dolgozó önkéntes Denise volt, egy magas, harmincas walesi nő, aki nagyon energikusan tett vagy mondott mindent. Denise Litvánia fővárosában, Vilniusban lakott, és meghívta a kaunasi önkénteseket, hogy menjenek el, és nézzék meg közelről a várost. Busszal tettük meg az egyórás, rázós utat a városközpontig – én hátul ültem, hogy ne legyenek körülöttem más utasok. Vilnius nagyon más volt, mint Kaunas – az emberek gyorsabban mentek az utcán, és sok új, csillogó üvegből és fémből készült építmény volt benne. Denise lakása tiszta volt, falai élénk színűre voltak festve, a padlón parketta. A konyhaszékek fából voltak, és a hátuk olyan alakú volt, mint a dimbes-dombos táj. Szerettem végigsimítani rajtuk az ujjammal – kissé érdes, csiklandós tapintásuk volt. Teát ittunk, kekszet ettünk, és én Denise-nek a litvániai tartózkodása alatt készült fotóit nézegettem. Tetszett, hogy a többi önkéntes bátorított, vegyek részt a beszélgetésben, és nem tűnt úgy, mintha elítélnének a másságom miatt. Mindegyik önkéntes egyéniség volt, és mindannyian nagyon nyitottak és barátságosak voltak egymással. A legtapasztaltabb az önkéntesek közül egy Gurcharan nevű, dél-ázsiai származású brit nő volt. Sűrű, göndör sötét haja volt, és élénk színű szárikat viselt. A lakása Kaunasban közel volt az enyémhez, és rendszeresen átjött hozzám egy nagy zsák szennyessel a mosógépemet használni. Cserében Gurcharan meghívott a lakásába beszélgetésre és közös vacsorára esténként, munka után. Minden helyiség falát tarka indiai képek díszítették, és a nappali asztala tele volt gyertyákkal és meggyújtott füstölőkkel. Gurcharan nagyon gyorsan beszélt, néha nehezemre esett követni, amit
mondott. Nagyon nyitott volt, rengeteget beszélt a magánéletéről, és biztatott, hogy tegyek én is így. Nekem nem volt magánéletem, ezért nem tudtam mit mondani. Amikor megkérdezte, van-e barátnőm, megráztam a fejem. Azután megkérdezte, van-e barátom. Bizonyára elpirultam, mert aztán megkérdezte, meleg vagyok-e. A kérdések gyors egymásutánja valahogy zavarba ejtő volt, mint az eső folyamatos kopogása a fejem tetején, és kellett néhány pillanat, mire válaszolni tudtam rájuk. Szélesen elmosolyodott, és megkérdezte, vannak-e meleg barátaim. Ismét csak megráztam a fejemet. Az egyik prospektus, amit minden önkéntes megkapott a repülőútja előtt, tartalmazott egy listát hasznos telefonszámokkal, és én ezt a telefonkészülék mellett tartottam a lakásomban. A Gurcharannal folytatott beszélgetés késztetett arra, hogy felhívjam az egyik számot, ami egy litvániai meleg csoporté volt, és megbeszéljek másnap munka utánra egy találkozót a városháza előtt az egyik helyben lakó tagjukkal. Belefáradtam, hogy nem tudom, ki vagyok, hogy elidegenedve érezzem magam énem egy olyan részétől, amelynek létezésével régóta tisztában voltam. Az a telefonhívás volt életem legnagyobb és egyik legfontosabb döntése. Másnap az óráim alatt végig éreztem, hogy nagyon gyors a pulzusom, és nem bírtam egy falatot sem enni. Később, ahogy a városháza felé vezető sugárúton sétáltam, éreztem, hogy reszketek; erős küzdelembe került elnyomni a kínzó gondolatot, hogy most azonnal sarkon kellene fordulni és elfutni. Ahogy közeledtem, láttam, hogy már megérkezett az, akivel találkozóm volt, mozdulatlanul áll, és engem vár. Vettem egy nagy levegőt, odamentem hozzá, és bemutatkoztam. Magas volt és vékony, fekete dzsekit viselt, ami illett a haja színéhez. Vytautas hétköznapi név Litvániában – velem egykorú volt és lelkes, hogy megismerkedhet valakivel NagyBritanniából. Nagyon jól beszélt angolul, mert szeretett amerikai filmeket és tévéműsorokat nézni. Meghívott, hogy
látogassam meg őt és társát, Zygintast azon a hétvégén a lakásukban, és én elfogadtam a meghívást. Mivel nem szerettem a zsúfolt trolibusszal utazni, értem jöttek az autójukkal, és elvittek a város másik végére, a lakásukba. A lakásukban található modern eszközök közül sok még viszonylag ritkaságnak számított akkoriban a litván otthonokban, mint a nagy képernyős televízió és a CDlejátszó. Zygintas szerette a brit zenét, nagy CDgyűjteménye volt, és néhány CD-t lejátszott nekem. Evés közben az életünkről beszélgettünk Vytautas egyetemista volt, Zygintas pedig fogorvos. A csoporton keresztül ismerkedtek meg, és már jó pár éve együtt voltak. A következő hetekben rendszeresen meglátogattam őket, hogy különféle eseményekről beszélgessünk, közösen étkezzünk és zenét hallgassunk. Mindig sötét volt már, amikor elindultam tőlük haza az este végén, és bár Zygintas aggódott a biztonságomért és mindig felajánlotta, hogy hazavisz, én előre örültem a hosszú sétának, egyedül a csendes, üres, holdvilágos utcákon. Gurcharan fellelkesült a Vytautasszal és Zygintasszal kötött barátságom hallatán, és szerette volna megismerni őket. Felajánlotta, hogy főz valamit négyünknek a lakásán, és mi hálásan elfogadtuk. Fagyos késő őszi este volt, amikor megérkeztünk hozzá, és beletelt pár percbe, mire levettünk kabátot, sapkát, sálat és kesztyűt, mielőtt beléptünk a nappaliba. Gurcharan már a nappaliból nyíló konyhában szorgoskodott, több fogást főzött egyidejűleg; a fűszeres, étvágygerjesztő illatok betöltötték a helyiséget. A kései nappali lény gyorsan halványult, és helyét átvette a különféle polcokon és dobozokon zsúfolódó gyertyák pislákoló, meleg csillogása. A szoba közepén az asztal már meg volt terítve tányérokkal, evőeszközzel és a gyertyafényben csillámló poharakkal. A vendégek poharába bor került, az asztal körül körbeadogatott tányérokra étel. Számos zöldséges és húsos curry készült, és mindenkinek bőségesen rizs. Gurcharan beszédesebb volt, mint valaha, és vacsora közben Vytautast és Zygintast magukról meséltette. Én, amennyire tudtam, odafigyeltem két falat finom házi
koszt között, de a beszélgetés legnagyobb része nem érdekelt, és miután befejeztem az evést, elvettem egy könyvet az egyik közeli polcról, és olvasni kezdtem. Zavarba öttem, amikor Gurcharan rám szólt, hogy nagyon udvariatlan vagyok; fogalmam sem volt róla, hogy durván viselkedtem. Abban a pillanatban az étkezés végénél járó Zygintas hirtelen abbahagyta az evést, és egy litván szót kiáltott, majd a kedvünkért angolul is elismételte: Egér, van egy egered! – mutatott a konyhapultra, ahol az egeret látta felbukkanni, majd leugrani és eltűnni a szeme elől. Gurcharan elmosolyodott, és egyszerűen annyit mondott: – Igen, tudom. – Mint megmagyarázta nekünk, nem zavarta, hogy egy egérrel él együtt, és már máskor is lakott együtt eggyel, még otthon, az Egyesült Királyságban. Amíg nincs az útjában, nem látja értelmét zavartatnia magát miatta. Nekem még sosem volt alkalmam ilyen közelről egeret látni, és bosszankodtam, hogy lemaradtam róla. A társalgás folytatódott, és ezúttal mintha senkit nem zavart volna, amikor ismét a kezembe vettem a könyvet és folytattam az olvasást. Az este végén Gurcharan mindenkinek akart adni egy puszit, amikor távoztunk; én haboztam, így inkább csak megfogta a kezemet, és erősen megszorította. Tudta, hogy én más vagyok, és azt mondta, büszke rám, amiért hajlandó vagyok kockázatokat vállalni. Körülbelül egy héttel később a lakásom konyhájában szendvicset készítettem, amikor egy kis maszatot vettem észre mozogni a szemben levő, csempézett falon. Ahogy közelebb hajoltam hozzá és jobban megnéztem, láttam, hogy egy olyan rovar, amilyet addig még nem láttam. Másnap a központban megkérdeztem Birutét erről. Tarakonas mondta, Tarakonas mondta, majd pár másodpercig gondolkodott, kereste az angol szót: – Csótány. A rovarok mint hamarosan felfedeztem – szokványos problémát jelentenek Litvánia sok régi épületében. Telefonáltak a szállásadómnak, Jónásnak, aki nagyon szabadkozott, és megígérte, hogy kezelni fogja a rovarinváziót. Azonban az egész házban irtásra volt szükség,
és mivel az összes szomszédom idős ember volt, nehéznek bizonyult ezt gyorsan elrendezni. Addig is kaptam Jónástól egy spray-t, hogy használjam, ha csótányt látok. Engem nem különösebben zavartak, bár ha úgy láttam meg egyet, hogy közben próbáltam odafigyelni valakire egy társalgásban vagy a televíziót néztem, akkor elvonta a figyelmemet. Amikor rendszeres hazatelefonálásaim egyikén erről a problémáról beszéltem a szüleimnek, ők nagyon elszomorodtak, és biztosítanom kellett őket, hogy a lakásom egyébként tiszta, én teljesen egészséges vagyok és a lakástulajdonos azonnal intézkedik. Beletelt még pár hétbe, mire Jónás be tudta fejezni az irtást az egész házban, és a csótányok még ezután sem tágítottak, bár már csak néhanéha bukkantak fel. A Litvániába érkezésemet követő hónapokban kérlelhetetlenül eljött a tél, erős havazást és keservesen hideg időt hozott magával az egész országba. Kaunasban az éjszakai hőmérséklet mínusz harminc fokra esett. A lakásom nem volt modern építésű; rosszul volt szigetelve és nagyon nehezen lehetett melegen tartani. Kölcsönkértem egy hősugárzót az egyik önkéntestől a központban, aki időközben újat vett, és örömmel kölcsönadta nekem a régit. Beállítottam esténként a nappalimba, miközben televíziót néztem vagy olvastam, majd később átvittem a hálószobámba, hogy segítsen melegen tartani és kényelmesen aludni. Jónás hőszigetelő csíkot ragasztott az ajtók és ablakok köré, miután Biruté, akinek elmagyaráztam a folyamatos fázás problémáját, közbenjárt az érdekemben. A zord hidegtől eltekintve imádtam a téli időjárást: a többarasznyi, frissen esett hóban gázolás csikorgó érzését munkába menet, és a fényes, sziporkázó fehérséget mindenütt magam körül. Éjszaka időnként kabátba bújtam, és kimentem a csendes utcára, miközben hópelyhek bukfenceztek a fejem körül. Meg-megálltam egy villogó utcai lámpa alatt, a havas ég felé fordítottam az arcom, kitártam a két karom és körbe-körbe forogtam. Decemberben, karácsony közeledtével a nők a központban megkérdezték tőlem, mi a programom az
ünnepekre. Rájöttem, hogy ez lesz az első karácsonyom távol a családomtól, és ráébredtem, hogy a karácsony különleges időszak a másokkal való együttlétre. Egyik munkatársam a központban, Audroné ragaszkodott hozzá, hogy menjek el hozzájuk és töltsem a karácsonyt vele és családjával, és én hálásan elfogadtam a meghívást. Litvániában a szenteste sokkal fontosabb magánál karácsony napjánál, és órákon át folynak rá az előkészületek. A lakást kitakarítják, és mindenkinek meg kell fürdenie és tiszta ruhát kell felvennie az esti étkezés előtt. Audroné és a férje értem jöttek autóval és elvittek az otthonukba, ami egy nagy bérházban volt. Ahogy kiszálltak az autóból, feltűnt nekem, hogy a férj roppant magas – majdnem kétméteres. A 9-es számra emlékeztetett. Bent megismerkedtem Audroné fiával és anyjával. Mindenki mosolygott és örülni látszott, hogy megismerhet. A nappaliba vezető folyosó hosszú, sötét és keskeny volt, de ahogy lassan végigmentem rajta, a félhomály eloszlott, és hirtelen ragyogó fény- és színárban találtam magam. A szoba közepén hosszú asztal állt sima vászonabrosszal megterítve, ami alá finom szénát terítettek szét. Elmondták, ez emlékeztető arra, hogy Jézus istállóban született és szénával teli jászolba fektették. Tizenkét különböző étel volt az asztalon, mind hús nélküli (a szám a tizenkét apostolt képviseli). Volt közte sós hering, hal, téli zöldségsaláta, főtt krumpli, savanyú káposzta, kenyér, áfonyás puding és máktej. Evés előtt Audroné férje fogott egy tányér karácsonyi ostyát, és az asztal körül ülők mindegyikének adott egyet., beleértve engem is. Majd odakínálta az ostyát Audroné-nak, aki letört belőle egy darabot, és cserébe odakínálta neki a saját ostyáját. Ez folytatódott, amíg mindenki le nem tört egy darabot a másik ostyájából. Nem volt az ételek elfogyasztásának meghatározott sorrendje, de azt mondták, az a szokás, hogy mindegyik ételt legalább meg kell kóstolni. Mindegyik valami fontosat szimbolizál a közelgő új évből: a kenyér például az elkövetkező hónapok elegendő táplálékát, a burgonya az alázatot. Kedvencem a máktej volt – aguonu pienas pienas litvánul , amit kis kerek
tésztagolyókkal szolgáltak fel. A tej úgy készül, hogy a leforrázott mákszemeket ledarálják, és összekeverik vízzel, cukorral vagy mézzel, és dióval. A vacsora alatt Audroné elmagyarázott nekem néhány hagyományos litván karácsonyi hiedelmet. Például hisznek abban, hogy karácsony éjjel éjfélkor minden patak, folyó, tó és kút vize borrá változik, bár csak egyetlen pillanatra. Egy másik néphit szerint éjfélkor az állatok beszélni tudnak, bár az embereknek nem ajánlják, hogy ezt próbálják kihallgatni. Másnap, december 25-én, a család elvitt egy havas parkba, és együtt sétáltunk egy hatalmas, befagyott tó mellett. Emlékezetes karácsony volt. Litvániában tartózkodásom egyik legtanulságosabb élménye a litván nyelv tanulása volt. Amikor először mondtam el a nőknek a központban, hogy meg akarok tanulni litvánul, értetlenkedtek: miért akarok én megtanulni egy ilyen kis és nehéz nyelvet? Persze igaz volt, hogy sok litván elég jól beszélt angolul ahhoz, hogy nekem ne kelljen litvánul megtanulnom. Valójában egyetlen másik brit önkéntes és az amerikai Békehadtest önkéntese, Neil sem tudott pár szónál többet. Nagyon különösnek tartották, hogy egy külföldi egyáltalán el akarja sajátítani a litván nyelvet. Márpedig ez volt az a nyelv, amit mindennap hallottam magam körül, és tudtam, jobban és sokkal otthonosabban érezném magam Litvániában, ha a barátaimmal, tanítványaimmal, munkatársaimmal a központban saját nyelvükön tudnék beszélni. Biruté nagy örömére szolgált, hogy taníthat. Nagyon büszke volt a nyelvére, és élvezte a velem való társalgást. Leírtam a szavakat tanulás közben, ami segített vizualizálásukban és megjegyzésükben, és gyerekkönyveket olvastam, amelyeket Biruté lányai kisebb korukban olvastak. Biruté megtanított egy népszerű litván mondó kára is: Mano batai buvo du Vienas dingo, nerandu. Aš su vienu baluku
Niekur eiti negaliu! Ami annyit jelent: „Volt két cipőm, az egyik nincs meg. Nem találom. Egy kiscipővel nem mehetek sehová!” Pár nappal a nyelvtanulás megkezdése után Biruté segítségével már saját mondatokat tudtam felépíteni, ami kezdetben nagy meglepetést okozott számára; pár héten belül már könnyedén tudtam társalogni litván anyanyelvűekkel. Sokat segített ebben, hogy kértem kollégáimat a központban, amikor csak lehet, litvánul beszéljenek velem. Mindenki, akivel beszéltem, megdicsért, amiért ilyen jól tudok litvánul, beleértve idős szomszédaimat, akik különösen elképedtek, hogy egy fiatal angol a saját nyelvükön tud velük társalogni. Előnyt jelentett egy olyan alkalommal is, amikor a többi önkéntessel együtt meghívtak egy étterembe. A pincér nem értett angolul, az önkéntesek nem kis bosszúságára, így én fordítottam neki a rendeléseket litvánra. Nem bántam, hogy esetenként tolmácsolnom kellett a többi önkéntesnek, mert nagyon érdekesnek találtam az élményt és újabb alkalomnak nyelvi készségeim gyakorlására. Egyszer még az is előfordult, hogy született litvánnak néztek. Egyik nap hazafelé tartottam a központból, amikor odajött hozzám egy férfi, és útbaigazítást kért. Még akkor is kitartóan kérdezgetett, amikor már többször elismételtem neki litvánul, hogy nem ismerem a helyet, amit keres. Végül megálltam, és azt mondtam: – Atsiprasau, – Atsiprasau, bet tikrai nezinau. snesu Lietuvis. Esu is Anglijos. – (Elnézést, de tényleg nem tudom. Nem vagyok litván. Angol vagyok.) Nagy szemeket meresztett, majd elnézést kért, és továbbment. Tavaszra már alaposan belerázódtam a litvániai életembe. Fokozatosan kialakítottam egy napirendet, ami a nyugalom és biztonság érzésével töltött el, és segített megbirkózni a változással. Minden reggel korán, még napfelkelte előtt felébredtem, kényelmes, meleg ruhába bújtam, és hosszú sétára indultam az utcákon keresztül a tölgyfákkal teli helyi parkig. A fák magasak voltak, mintha az égig értek volna, és
segítettek biztonságban érezni magam, ahogy az egyforma, ól kitaposott ösvényeket jártam köztük a nap kezdetén. Miután visszamentem a lakásomba megmosakodni vagy lezuhanyozni és felöltözni munkába induláshoz, végigmentem a hosszú, meredek úton a központig, leültem, és ittam egy kávét, amíg a nők egymás között pletykáltak magánügyeikről, amelyek engem nem érdekeltek. Neil karácsony után hónapokig szenvedett egyre fokozódó hátfájásától, amellyel hiába járt orvoshoz. Végül vissza kellett térnie kezelésre az Egyesült Államokba. Átvettem az óráit, ami azt jelentette, hogy a hét legtöbb napján délelőtt és délután is angolt tanítottam. Voltak más változások is: Biruté férje nagyon beteg lett, és ő lemondott az angolórákról, hogy több időt tudjon férje gondozásával tölteni. Ebédidőben gyakran bent maradtam a központban, és szendvicset ettem, amit előző este, otthon készítettem magamnak, bár időnként előfordult, hogy egy közeli kávézóban Zygintasszal ebédeltem, akinek a munkahelye közel volt a központhoz. Munka után fagyasztott halrudacskákat, kenyeret, sajtot és más alapvető dolgokat vásároltam, mielőtt hazamentem elkészíteni és megenni a vacsorámat, olvasni és televíziót nézni lefekvés előtt. Nem bántam, hogy gyakrabban vagyok egyedül, bár hiányzott Biruté, és reméltem, hogy nemsokára viszontláthatom. Nyáron a központban sokkal kevesebb lett a munka, mivel a tanulók hosszéi vízparti nyaralásra utaztak családjukkal. Zygintas családjának sok litvánhoz hasonlóan volt egy nyaralója vidéken, és hívott, hogy látogassam meg őket. Elmagyarázta, hogy tudok busszal odajutni, és azt mondta, ő majd autóval értem jön a házukhoz közeli megállóhoz. A busz régi volt, rázkódott, és hamarosan kiért a városból hosszéi, sáros utakra, amelyeket csak fák és mezők szegélyeztek. Zygintas megadott egy nevet, amelyet keresnem kellett, de ezt nem láttam sehol, ahhoz pedig túl ideges voltam, hogy megkérdezzem valakitől; ezért csak ültem, vártam és reménykedtem. Végül a busz elért egy sor faházhoz, fél óra után az első épületekhez, amelyeket láttam, így összeszedtem minden bátorságomat, felálltam, és
litvánul elmagyaráztam, hogy eltévedtem. A másik három utas szótlanul bámult rám, ezért leszálltam a buszról, és nem tudtam, mitévő legyek. Majd a sofőr odajött hozzám, és egyetlen szó nélkül rámutatott egy menetrendre. A név, amit Zygintas megadott, nem szerepelt rajta. Megnéztem az órámat: egy órát késtem a vele való találkozóról. Bementem az első épületbe, és a pult mögött álló nőnek elmagyaráztam a helyzetet litvánul. Ő a fejét rázta, és nem válaszolt semmit. Megint megpróbáltam, elismételtem az előbbit litvánul, de ő megint csak a fejét rázta. Majd elkeseredésemben angolul próbálkoztam. – Van itt telefon? – kérdeztem. A „telefon” szóra a nő rögtön bólintott, és egy fekete telefonkészülékre mutatott a sarokban. Odaszaladtam, és tárcsáztam Zygintas számát. – Hol vagy? kérdezte, én pedig megadtam neki a nevet, amit kint a menetrenden láttam. Hogy kerültél oda? – kérdezte, majd ezt mondta: – Maradj ott, érted megyek! Fél órával később megérkezett autóval, és elhajtottunk a nyaralóhoz. Útközben Zygintas megmagyarázta, hogy Litvániának egy olyan részére keveredtem, amelyet orosz anyanyelvűek laknak, akik nem értenek litvánul. A késedelem miatt rövidebb ideig tartott a látogatásom a nyaralóban, de megismerkedtem Zygintas családjával, és épp idejében értem oda a kerti hússütésre, amit úszás követett egy közeli folyóban. Biruté is szerette volna, ha elmegyek hozzájuk, és velük is eltöltők egy kis időt a családi nyaralójukban. Elvitt bemutatni a nővérének, aki költő volt. Kávézás közben elszavalta nekünk néhány versét, és utána együtt sétáltunk egy tiszta, kék tó partján. Az ég felhőtlen volt, ragyogóan sütött a nap, fénye szikrázott a víz színén, mint vízen úszó naptörmelék. Ahogy telt a nap, Biruté megkért, hogy menjek el vele a közelben egy helyre, ahonnan a naplementét szokta nézni. Több hét után ez volt az első találkozásunk, és egyben az utolsó is, mert önkéntesi szerződésem lejárt, és eljött a hazautazás ideje. Biruté elmondta nekem, hogy mennyire sokat jelentett neki a barátságunk, különösen a számára gyakran nehéz időszakokban. Úgy érezte, sokat fejlődtem,
amióta ismer. Ezt én is tudtam, és egy ideje éreztem, hogy nem csupán a mindennapjaim változtak meg azzal a döntéssel, hogy Litvániába jövök és itt fogok élni; én magam változtam meg, és valahogy megújultam. Ahogy csendben ültünk egymás mellett és néztük a lehanyatló nyári napot, a szívünk nem fájt, mert tudtuk, hogy bár az egyik kalandnak vége, hamarosan egy másik veszi kezdetét.
8
Szerelem
Soha nem könnyű búcsút mondani, különösen nem egy olyan országnak, amely otthon lett távol az otthontól, mint ahogy Litvánia az lett számomra az elmúlt egy év során. Meleg úliusi nap volt, amikor utoljára mentem végig a sugárúton a központ felé. Bent Liuda és a többi önkéntes az osztályteremben gyülekezett az elbúcsúztatásomra. Liudától kaptam egy illusztrált bőrkötésű naplót búcsúajándékként, és azt mondta, reméli, új ötletekkel és jövendő kalandokkal fogom megtölteni. Egy részem szomorú volt a távozás miatt, de legbelül tudtam, hogy mindent elértem – személyesen és szakmailag egyaránt –, amit itt el tudtam érni, és ideje továbblépnem. A repülőút hazafelé Londonba végtelennek érződött. Az idő egy részét azzal töltöttem, hogy újra és újra elolvastam az egy hete a szüleimtől kapott levelet. Nem sokkal azután, hogy elutaztam Litvániába, apám hírét vette egy hatalmas, új építésű kiadó háznak a környéken. Tulajdonképpen két ház volt egybenyitva, hat hálószobával és két fürdőszobával. Az ingatlan isteni adomány volt a családomnak, és nem sokkal késeibb oda is költöztek. Erre az új címre kellett most visszatérnem, és a levélben küldtek egy fényképet is a házról, útmutatással, hogyan találok oda. Egy ismerős arc, Rehan barátomé várt a repülőtéren.
Külföldi tartózkodásom alatt képeslapok révén végig tartottuk a kapcsolatot, de így is öröm volt személyesen találkozni vele ennyi idő után. Ahogy évekkel korábban, Rehan most is idegenvezetőm szerepét játszotta a metró labirintusában. Miközben egymás mellett ültünk a metrókocsiban, türelmesen hallgatta kaunasi élménybeszámolómat, és kérte, mutassam meg neki a látott és megismert különféle helyekről és emberekről készített fényképeimet. Kicsivel később gyorsan felállt, és szólt, hogy közeledik a megállóm. Épp csak arra volt idő, hogy összeszedjem a csomagjaimat, és megköszönjem neki, hogy elkísért. Amint kiléptem a peronra és hátrafordultam, a szerelvény elindult, körvonalai gyorsan eltűntek a következő alagút sötétjében. Kint az utca teljesen idegen volt számomra. Hosszú ideje gyalogoltam már, mire rájöttem, hogy elakadtam: az út neve, ahová megérkeztem, nem ugyanaz volt, mint ami a szüleim levelében állt. Talán rossz felé fordultam valahol. Idegesen kértem segítséget egy járókelőtől. – Menjen egyenesen, és a következő sarkon jobbra – mondta. Ahogy elhaladtam a helyes utcatábla mellett, hirtelen az jutott eszembe, milyen különös, hogy meg kellett kérdeznem, merre van az utca, ahol a saját családom lakik. A család örült a viszontlátásnak, és sok boldog óra telt azzal, hogy elmeséltük egymásnak, kivel mi történt a távollétem alatt. Öcséim és húgaim közül többen is azt mondták, akcentusom lett, ami talán nem meglepő, mivel olyan hosszú ideig voltam külföldön, és ezalatt többet beszéltem litvánul, mint angolul. Anyám körbe vitt a házban, és megmutatta az új szobámat, ami a ház hátsó részében volt, távol az úttól, és az összes szoba közül az volt a legcsendesebb. Kicsi volt, főleg azután, amit Litvániában megszoktam, de így is elfért benne az ágyon kívül egy asztal székkel, és egy kis televízió. Tetszett a szobám újdonsága; kézzelfoghatóan képviselte az érzést, hogy visszatérésem az Egyesült Királyságba egy lépést jelent előre az életemben, nem pedig visszalépést a múltba. Ez egy új kezdet volt. Időbe telt, míg megszoktam új környezetemet. Amikor
egyedül laktam, valóban függetlennek éreztem magam, és tetszett, hogy én magam uralom közvetlen környezetemet, anélkül hogy meg kellene birkóznom más emberek zajával vagy kiszámíthatatlanságával. Eleinte nehéz volt megszokni a lépcsőn le-fel futkározó vagy egymással vitatkozó testvéreim zaját. Anyám mindegyiknek szólt, hogy próbálják tiszteletben tartani a csend iránti igényemet, és ők ezt tőlük telhetőén meg is tették. Külföldi tapasztalataim kétségkívül megváltoztattak. Egyrészt rengeteget megtudtam önmagamról. Tisztábban láttam, mint valaha, milyen hatással vannak „másságaim” a mindennapi életemre, különösen a másokkal való kommunikációmra. Végre megértettem, hogy a barátság egy kényes, fokozatos folyamat, amit nem szabad siettetni vagy azonnal megragadni, hanem engedni és ösztönözni kell, hogy haladjon lassan a maga útján. Úgy képzeltem el, mint egy pillangót, amely egyszerre szép és törékeny, és amelyik ha egyszer elszáll, akkor már a levegőé lesz, és minden kísérlet arra, hogy elkapjuk, csak elpusztítja. Visszaidéztem, hogyan veszítettem el régebben az iskolában potenciális barátokat azért, mert nem volt szociális ösztönöm, túl erősen próbálkoztam, és teljes egészében rossz benyomást keltettem ezzel. Litvánia lehetővé tette számomra azt is, hogy bizonyos távolságból szemléljem önmagamat, és megbékéljek a „másságommal”, bebizonyítva magamnak, hogy ez nem feltétlenül negatív. Mint külföldi, angolul tudtam tanítani litván tanítványaimat, és beszélhettem nekik az életről Nagy-Britanniában. Az, hogy nem vagyok olyan, mint mindenki más, Kaunasban előnyt jelentett számomra, és lehetőséget nyújtott arra, hogy segíteni tudjak másoknak. Már rendelkeztem nagyon különféle jellegű tapasztalatokból álló adatbázissal is, amelyre a jövőben előforduló minden rendű és rangéi helyzetben hagyatkozhattam. Erősítette meggyőződésemet, hogy képes vagyok megbirkózni bármivel, amit csak hozhat az élet. A övő már nem olyan volt számomra, amitől félni kell. Otthon az apró hálószobámban szabadabbnak éreztem magam, mint
bármikor azelőtt. A szolgálati idő lejárta után hazatért önkéntesként némi uttatás járt nekem, aminek folyósításához le kellett írnom litvániai tapasztalataimat, és hogy mit tanultam az ott eltöltött idő alatt. Visszaküldtem az összes nyomtatványt, és vártam. Közben munkát találtam: környékbeli gyerekeket korrepetáltam olvasásból, írásból és számtanból. Néhány hónappal az első kérvényem után, 2000 elején végre megkaptam a juttatást. A pénz pont elég volt egy számítógépre: számomra egy álom vált ezzel valóra, a családomban pedig ez volt az első számítógép. Amikor megérkezett és kicsomagoltam, kellett egy kis idő, hogy öcséim és apám segítségével összerakjam és beüzemeljem. Ekkor tudtam először rácsatlakozni a világhálóra, és örvendeztem a számomra ettől kezdve egyetlen egérkattintással elérhető információk gazdagságán: online lexikonok, szótárak, érdekességek, fejtörők szavakkal és számokkal – mind ott voltak. Ahogy a fórumok és társalgószobák is. Az autizmus spektrumzavarban érintettek számára van valami izgalmas és megnyugtató abban, hogy másokkal az interneten keresztül kommunikálhatnak. Egyrészt mert a társalgószobákban vagy e-mailekben történő beszélgetéshez nem szükséges tudnod, hogyan kezdeményezz beszélgetést vagy mikor mosolyogj, nem kell érteni és használni a bonyolult testbeszédet, és a másik ember minden szavát érteni lehet, mert minden le van írva. Az emotikonok használata, mint amilyen a és a , a társalgószobákban megkönnyítik annak a megértését is, hogyan érez a másik ember, mivel ezt egyszerű, vizuális módszerrel mondja el neked. Társamat, Neilt, az interneten ismertem meg 2000 őszén. Számítógépes programok írásából él, így napi szinten használja a számítógépet. Hozzám hasonlóan Neil is nagyon gátlásos, és ő is úgy találta, hogy az internet segít új embereket megismerni és barátságokat kötni. Szinte azonnal naponta kezdtünk e-maileket váltani egymással: írtunk mindenféléről, a kedvenc zeneszámunk címétől kezdve a
reményeinkig és a jövőnkről szőtt álmainkig. Rengeteg közös volt bennünk, és nem kellett hozzá sok idő, hogy azt avasolja, cseréljünk egymással fotót és telefonszámot. Neil szép volt: magas, a haja sűrű, sötét, a szeme ragyogóan kék, és amikor telefonon beszéltem vele, mindig roppant türelmes és udvarias volt, és a legnagyobb örömmel vette, hogy főleg ő beszélhet. Majdnem egykorú volt velem, huszonnégy éves, Kentben élt és dolgozott, nem messze az én londoni otthonomtól. Emlékszem, minél többet tudtam meg róla, annál inkább azt gondoltam magamban: találkoztam a lelki társammal. A szerelem semmi máshoz nem fogható; nincs jó vagy rossz módja annak, ahogy beleszeretünk valakibe, nincs matematikai egyenlet a szerelemre és a tökéletes kapcsolatra. Az érzelmeket, amelyeket nem tapasztaltam meg az évek során a kamaszkori fellángolásom óta, hirtelen és erősen megéreztem, hosszú és szűnni nem akaró pillanatokra, olyan mélyen, hogy az már fájt. Képtelen voltam nem folyamatosan Neilre gondolni, bármivel foglalatoskodtam is, és ennek következtében még az evés és az alvás is nehezemre esett. Mindazonáltal, amikor 2001 elején egy e-mailben megkérdezte, nem találkozhatnánk-e személyesen, haboztam. És ha a találkozás rosszul sikerül? És ha valami rosszat teszek vagy mondok? Egyáltalán, olyan ember vagyok én, akit szeretni lehet? Nem tudtam. Mielőtt válaszolhattam volna Neilnek, úgy döntöttem, beszélnem kell a szüleimnek róla, ami annyit jelentett, hogy szembesítenem kellett őket az igazsággal velem kapcsolatban. A ház csendes volt aznap délután; öcséim és húgaim mind a szabadban játszottak vagy fent voltak a szobájukban, míg apám és anyám televíziót nézett a nappaliban. Sokszor elpróbáltam fejben, mit akarok nekik mondani, de amikor beléptem a szobába, hirtelen egy pillanatra rosszukét fogott cl, és fogalmam sem volt, hogyan fognak reagálni; nem szeretem a helyzeteket, amelyekben bármi történhet, mert szédelegni kezdek tőlük, és hányinger ön rám. Mivel szerettem volna, ha kizárólag rám figyelnek, odamentem a televízióhoz, és kikapcsoltam. Apám
méltatlankodni kezdett, de anyám csak felnézett, és várta, hogy megszólaljak. Ahogy kinyitottam a szám, hallottam a saját hangomat – halk volt és elcsukló –, ami elmondta nekik, hogy meleg vagyok, és megismerkedtem valakivel, aki nagyon tetszik. Rövid ideig csend volt, egyikük sem mondott semmit, csak néztek rám. Azután anyám azt mondta, hogy ez nem probléma, és azt szeretné, ha boldog lennék. Apám reakciója is pozitív volt, ő azt mondta, reméli, hogy találok valakit, akit szeretni fogok és aki viszontszeret. Én is ezt reméltem. A következő héten beleegyeztem a találkozásba Neillel. Hideg januári reggel volt, amikor kint vártam rá a ház előtt, vastag kabátba burkolódzva, sapkában és kesztyűben. Pontosan tíz óra előtt megállt az autójával, és kiszállt. Első szavai hozzám, miközben kezet ráztunk, ezek voltak: – A valóság jobb, mint a fotó. Elmosolyodtam, bár nem értettem, mit akar ezzel mondani. Neil azt javasolta, menjünk el autóval Kentbe a lakásába aznap, így beültem mellé, és elindultunk. Különös utazás volt. Pár perc beszélgetés után hallgatásba süppedt, és nem tudtam, hogyan kezdjek újra beszélgetni, így hát csak ültem némán. Nagyon ideges voltam, és azt gondoltam magamban, hogy nyilván nem tetszem neki. Több mint egy órán át autóztunk, mire megérkeztünk Neil lakásához Ashfordba, egy vásárvárosba Kent közepén. Akkor történt, hogy az ülése háta mögé hajolt, elővett onnan egy gyönyörű csokor virágot, és átnyújtotta nekem. Tehát akkor mégis tetszettem neki. Neil lakása egy újonnan épült, modern részen állt, körülvéve több ugyanolyan kinézetű házzal és egy parkkal, ahol volt egy kis tó, hinták és körhinták. Bent csíkos volt a tapéta, piros volt a szőnyegpadló, és Neilnek volt egy Jay nevű fekete-fehér macskája. Letérdeltem a macska mellé, megsimogattam a fejét, és ő dorombolni kezdett. Neil bevitt a nappaliba, leültünk a kanapé két szélére, és beszélgettünk. Egy idő után megkérdezte, van-e kedvem zenét hallgatni. Fokozatosan, öntudatlanul egyre közelebb húzódtunk egymáshoz a kanapén, míg végül Neil átkarolt, és én a vállára hajtott fejjel és behunyt szemmel hallgattam a
számokat. Nem sokkal ezután csókolóztunk. Ott és akkor eldöntöttük, hogy a sors úgy akarja, mi ketten legyünk együtt. Ez valami nagy dolog kezdetét jelentette. Neil nem találta nehéznek, hogy elfogadjon olyannak, amilyen vagyok. Őt is zaklatták az iskolában a társai, és tudta, milyen különbözni a többiektől. Mivel ő maga is otthonülő természetű volt, nem zavarta, hogy jobban kedvelem az otthon csendjét és biztonságát a pubok és klubok zűrzavaránál. És ami a legfontosabb, ő is – akárcsak én – válaszút elé érkezett az életében, és nem tudta, hogyan tovább. Az internetes megismerkedésünk lehetőséget nyújtott, hogy kölcsönös meglepetésünkre és örömünkre felfedezzük azt, ami mindkettőnk életéből hiányzott: a szerelmet. A következő hetekben naponta írtunk e-maileket egymásnak, és rendszeresen beszéltünk telefonon. Amikor csak tudott, Neil felautózott Londonba találkozni velem. Hat hónappal első találkozásunk után és hosszas közös megbeszéléseket követően, meghoztam a döntést, hogy Kentbe költözöm Neilhez. Egy napon bementem a konyhába, és tárgyilagosan annyit mondtam anyámnak: Elköltözöm. – Szüleim örömmel fogadták a hírt, bár aggodalommal is: hogy fogok tudni helytállni egy kapcsolatban, az azzal járó összes hullámheggyel és hullámvölggyel és felelősséggel együtt? Akkor csakis az számított, amiben abszolút biztos voltam: hogy Neil nagyon fontos számomra, hogy soha senki iránt nem éreztem azt, amit akkor iránta éreztem, hogy nagyon szeretjük egymást, és együtt akarunk lenni. Az első hónapok a Neilhez költözésem után nem mindig voltak könnyűek. Egyetlen fizetésből élni azt jelentette, hogy nagyon óvatosnak kellett lennünk a költekezéssel. Két és fél évnek kellett eltelnie, mire először el tudtunk menni együtt nyaralni. Napközben, mikor Neil Ramsgate környéki irodájában dolgozott, én elvégeztem a házimunkát, és esténként főztem. Ezenkívül írtam a környék minden könyvtárának, hogy megkérdezzem, nincs-e náluk üresedés, és amennyire tudtam, hozzájárultam a lakás rezsiköltségeihez. Egyik reggel levél érkezett postán,
amelyben tájékoztattak, hogy interjúra hívtak egy könyvtár irodájába, ahol kiválasztották, megrendelték és kirakás előtt szétválogatták az új könyveket. Az interjú napján Neil kölcsönadta nekem az egyik nyakkendőjét, sőt meg is kötötte nekem, és írásbeli útmutatót adott, hogyan jutok el busszal a levélben megadott címre. Bár eltévedtem a különféle épületek között gyalogolva és a helyes címet keresve, végül mégis sikerült odaérnem az interjúra a személyzet egyik tagjának segítségével, aki elkísért a megfelelő házszámig. Háromfős bizottság interjúvolt. Amikor egyikük megszólalt, észrevettem az akcentusát, és megkérdeztem tőle, honnan származik. Amikor megmondta, hogy Finnországból, egy olyan országból, amelyikről sokat olvastam a könyvtárban gyerekkoromban, áradni kezdett belőlem a szó mindarról, amit a szülőhazájáról tudtam, és egy kicsit még finnül is beszéltem vele. Az interjú nem tartott sokáig (amit én jó jelnek véltem), és izgatottan léptem ki az épületből utána; végül is nem felejtettem cl tartani a szemkontaktust, elegánsan fel voltam öltözve, és végig barátságos voltam. Teljesen összetört, amikor pár nap múlva felhívtak telefonon, hogy közöljék, nem engem választottak az állásra. A következő hónapokban könyvtárak, iskolák és középiskolák más állásaira részletes, kézzel írt elentkezéseim tucatjait utasították vissza vagy hagyták válasz nélkül. Sajnos a tapasztalatom mindennapos. Az Egyesült Királyság Nemzeti Autista Társasága által 2001-ben készített felmérés szerint a magasan funkcionáló autizmussal vagy Asperger-szindrómával élők közül csak 12 százaléknak volt teljes munkaidős állása. Ezzel szemben a más fogyatékossággal élők 49 százalékának, a nem fogyatékosok 81 százalékának volt munka-viszonya 2003-ban az Egyesült Királyság Statisztikai Hivatala szerint. Ennek az aránytalanságnak több fontos oka van. Az autizmus spektrumzavarral élők gyakran nehezen szereznek értesülést munkalehetőségekről, és nehezen értik meg az álláshirdetésekben gyakran megjelenő, félrevezető zsargont.
Az állásinterjúknál kommunikációs és társas érintkezési készségekre van szükség, amelyek egy autista számára a nehézségek egy sajátos területét jelentik. A Nemzeti Autista Társaság foglalkoztatási információs oldala a hivatalos interjú helyett igazságosabb alternatívaként inkább próbaidőt javasol. Nehézséget jelenthet az interjún elhangzó kérdések követése, és a válaszadás is ezekre. A nekem feltett kérdések közül az interjúmon több is feltételezett helyzetekre vonatkozott, amelyeket nehezemre esett elképzelni, és így csak nagyon rövid válaszokat tudtam adni. Sokkal jobb lenne, ha a kérdések inkább a tényleges múltbeli tapasztalatokra összpontosítanának, amellyel az illető megmutathatná, hogy mi az, amit már tud. Az autizmus spektrumzavarban érintett emberek egy cég vagy szervezet szempontjából nézve sok előnyös tulajdonsággal rendelkeznek: megbízhatóság, őszinteség, nagyfokú pontosság, odafigyelés a részletekre, valamint különféle tények és adatok alapos ismerete. Az autistákat, illetve aspergereseket alkalmazó vállalatok elősegítik a másság elismerését alkalmazottaik körében, míg az autista beosztottakkal dolgozó vezetők gyakran elismerik, hogy megtanulnak az egész csapatukkal hatékonyabban kommunikálni. A pénzhiány nem volt leküzdhetetlen probléma számunkra, főleg azért nem, mert Neil mindig próbált bátorítani, segítőkész volt velem, megnyugtatott, amikor csalódott vagy szomorú voltam, és gyengéden nógatott, hogy nézzek konstruktívan a jövőbe. 2001 karácsonyán találkoztam először Neil szüleivel és rokonaival. Nagyon ideges voltam, de Neil folyton mondogatta, hogy nincs miért aggódnom. Autóval mentünk a szülei házához, nem messze a miénktől; az ajtóban az édesanyja fogadott, aki körbevezetett, és bemutatott a család többi tagjának: Neil apjának, bátyjának, sógornőjének és kis unokahúgának. Mindenki mosolygott, és én nyugodtnak és boldognak éreztem magam. Volt egy bőséges és finom ebéd, amit üdvözlőkártyák és ajándékok átadása követett. Másnap Neil felautózott velem Londonba
meglátogatni az én családomat, és most rajtam volt a sor, hogy bemutassam Neilt a szüleimnek, az öcséimnek és húgaimnak, akik mind izgatottan várták a vele való találkozást. Neilnek is és nekem is rengeteget jelentett a mindkettőnk családja részéről tapasztalt támogatás. A következő nyáron egy Herne Bay nevű, csendes kis tengerparti városkába költöztünk, a történelmi Canterbury közelébe. A költözés mindig komoly stresszel jár egy ember életében, és ez rám is igaz volt. Az új házunkban töltött első hetek nagyon felkavartak: az egész ház tele volt bútorral, festékkel, dobozokkal, minden szanaszét, és alig volt lehetőség megállni és megpihenni. Amikor Neil valami gyakorlati dologgal foglalatoskodott, azzal segítettem neki, hogy ennivalót és teát készítettem, és odavittem neki a házból, ami kellett. Ez segített abban is, hogy megfeledkezzek minden szorongásomról, amit éreztem, és arra összpontosítsak, amit el tudok végezni, ahelyett, hogy azon aggódnék, amit viszont nem. Izgalmas volt nézni az átalakulást, ahogy a házból otthon lett. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy van egy szűk körű baráti társaságom. E-mailen keresztül rendszeres vagy rendszertelen kapcsolatot tudok fenntartani távol élő barátaimmal, például Rehannal és Birutével. A közelmúltban kötött barátságaim mind véletlenszerűen alakultak ki, úgyszólván meglepetésül kapott, csodálatos ajándékként értek. Például ma az egyik legjobb barátom (a neve Ian) Neil egyik gyerekkori szomszédja volt. Egy napon, nem sokkal a Herne Baybe költözésünk után, képeslapot kaptunk tőle, amit Neil szülei továbbítottak. Ian és Neil tizenöt éve nem látták egymást, ám amikor egyik este meghívtuk magunkhoz, olyan volt, mintha soha nem is szakadtak volna el egymástól. Hamarosan megtudtuk, hogy sok közös vonás van bennem és Ianben, mint például a könyvek és a történelem szeretete, és azóta is jó és közeli barátok vagyunk. Nagyszerű felfedezni, hogy képességeim közül többet barátaim szolgálatába tudok állítani. Amikor nemrégiben Ian feleségül vett egy román nőt, megkérdezte, tudnék-e
segíteni neki abban, hogy egy keveset elsajátítson újdonsült felesége anyanyelvéből. Cserébe Ian elvisz magával golfozni a hétvégéken. Nem vagyok nagyon jó játékos, bár a puttolásom egész ügyes. Néha Ian megvakarja a fejét, amikor hátrafelé lát sétálni a puttoló greenen a labdámtól a lyukig. Ilyenkor én próbálom elkapni a talaj mozgását a lábam alatt – ezáltal kialakul egy elképzelésem, hogyan fog a labda mozogni, amikor megütöm a putteremmel. Nálam ez működik. Barátaim tisztában vannak az Asperger-szindrómámmal, és amikor csak lehetséges, próbálnak gondoskodni róla, hogy a társas érintkezés minden helyzetében jól érezzem magam velük. Gyakran szerveznek összejöveteleket, amelyeket én ugyanannyira élvezek, mint ők. Neil és egy másik, szintén Ian nevű barátja minden évben szerveznek egy kincsvadászatot a Mini Cooper autósok klubján keresztül, és engem is hívnak, hogy tartsak velük. Minden csapat kap egy listát rávezető segítséggel és kérdésekkel, amelyekre a megoldást és a választ egy térképen megjelölt különböző helyszínekre autózva találják meg. Például az egyik rávezetés így szólhat: „Fiatal ló lakhelye”, amire a választ akkor találják meg, amikor elhaladnak autóval „A Csikó Háza” nevű pub mellett. lan vezet, Neil navigál, én pedig segítek megkeresni és kitalálni a válaszokat a kérdésekre. Jó érzés valami olyat csinálni, amit mindenki más-más okból élvez. Amikor barátainkhoz megyünk látogatóba, vacsora után általában valamit játszani szoktunk, például kártyázunk vagy műveltségi társasjátékot játszunk. Neil azt mondja, illik nyerni hagyni a házigazdát, de én ezt nem értem, mert ha egyszer tudod a választ egy kérdésre, akkor miért ne mondanád meg? Szeretem a kvízeket, és élvezettel nézek a televízióban olyan műsorokat, mint a Legyen ön is milliomos! Általában milliomos! Általában a legtöbb kérdésre tudom a választ, de vannak gyenge pontjaim, mint a popzene és a szépirodalom. Kedvenc kérdéseim közé tartoznak az évszámokkal („Melyik évben rendezték először a sznúkervilágbajnokságot a Crucible
Színházban?” A válasz: 1977-ben) vagy a kronológiával kapcsolatosak („Tegye időrendbe ezt a négy történelmi eseményt!”). Nem sokkal azután, hogy Herne Baybe költöztünk, Neillel elhatároztuk, hogy közösen fogunk dolgozni egy ötletemen. Oktató weboldalt akartam létrehozni, online tanfolyamokkal nyelvtanulók számára. Mivel úgyis számítógépes munkát végez, Neil lenne a felelős az összes technikai részletért, míg én írnám a weboldal tartalmát és a tanfolyamokat. Némi gondolkozás után a webhelynek az Optimnem nevet választottam a Mnemoszünéből, a görög mitológiában a szavak és nyelvek feltalálója nevéből. A tanulók minden leckét e-mailben kapnak meg, a hozzájuk tartozó hangklipekkel, amelyeket anyanyelvi beszélőkkel veszünk fel, rengeteg írásbeli példával, és a feladatokkal a tanfolyam egyes lépéseinek gyakorlására és áttekintésére. Az egyes tanfolyamok készítése során azokra a tapasztalataimra tudtam támaszkodni, amelyeket Litvániában tanárként, majd Londonban korrepetitorként szereztem; ezek segítettek összpontosítani a nyelvtanulásnak azokra a részeire, amelyeket az emberek gyakran a legnehezebbeknek tartanak. Szerettem volna olyan tananyagot írni, amely saját személyes élményeimet tükrözi, mint az autizmus spektrumzavarban érinteti tanulóét. Mindezen okok miatt minden tanfolyam könnyen emészthető információblokkokra van lebontva. A leckék kerülik az olyan szakzsargont, mint „alanyeset” és „birtokos eset” vagy „igeragozás”, helyette inkább egyszerű és érthető nyelven azt próbálják megértetni, hogyan változnak a szavak, például a mondatban elfoglalt helyüktől függően. A sok szöveges példa használata azt is jelenti, hogy a tanulók a nyelvet működés közben, sok különféle szituációban látják, és könnyebben vissza tudnak emlékezni új szavakra, amikor azok vizuálisan és kontextusban jelennek meg. A weboldal 2002 szeptemberében indult el, és sikeresnek bizonyult, mindenféle korú tanulók ezrei használják a világ minden pontján, és több millió megtekintést ért el. Az Optimnem
már negyedik éve működik, és jóváhagyott tagja az Egyesül Királyság Országos Tanulói Hálózatának, egy államilag finanszírozott portálnak, amely „átjárót kínál az oktatási szempontból értékes tartalmakhoz az interneten”. A weboldal sikere azt jelentette, hogy dolgoztam és pénzt kerestem, ami büszkeséggel és izgalommal töltött el. Megvolt az az előnye, hogy otthonról dolgozhattam, ami egyértelműen jótétemény számomra a szorongás miatt, ami elfog, ha nem tudom kontrollálni a környezetemet, és nem érzem benne jól magam. Boldog vagyok, hogy szabadúszó lehetek, bár persze nem könnyű út ez, és sokkal nehezebben lehet vele anyagi függetlenségre szert tenni. Neil is itthonról dolgozik most, csak heti egyszer kell ingáznia a ramsgate-i irodája és a lakásunk között. Egy átlagos hétköznap a számítógépem előtt ülök a konyhaasztalnál a ház hátsó részében, csodálatos kilátással a kertre, miközben Neil a dolgozószobává alakított egyik hálószobában tevékenykedik fent az emeleten. Ha tanácsra van szükségem a weboldallal kapcsolatban, csak pár lépést kell tennem fel az emeletre, hogy megkeressem vele. Jó, hogy ilyen sokat látjuk egymást, bár tudom, ez nem működne minden kapcsolatban. Együtt ülünk le ebédelni, és beszélgetünk a szendvics vagy leves mellett, amit én készítek el. Neil örül, hogy időnként részt vehet az én kényszeres napirendemben: például a napnak mindig ugyanabban az órájában velem teázik. Munka után együtt készítünk vacsorát a konyhában, ami lehetőség mindkettőnk számára a kikapcsolódásra és arra, hogy más dolgokon gondolkodjunk. Mindig imádtam az állatokat, onnan, hogy gyerekkoromban rajongtam a katicabogarakért, odáig, hogy mohón nézem a televízióban a természetfilmeket. Azt hiszem, ennek egyik oka, hogy az állatok gyakran türelmesebbek és elfogadóbbak az embereknél. Miután Neilhez költöztem, sok időt töltöttem a macskájával, Jayjel. Kicsivel kevesebb, mint kétéves volt, és roppant tartózkodó: jobb szerette egész napját a szabadban tölteni és a szomszéd kertekben csavarogni, és
morgott, ha Neil meg akarta simogatni vagy ölbe akarta venni. Akkoriban Neil rendszeresen bejárt az irodájába, és tíz vagy még több órán át mindennap távol volt otthonról, ezért aztán érkezésemig Jay első és meghatározó éveit nagyrészt magányosan töltötte. Meglepetést – és döbbenetet – okozhatott akkor számára, hogy hirtelen egész nap társasága akadt. Először megtartottam a kellő távolságot tőle, mert tudtam, nincs hozzászokva, hogy rendszeresen legyen körülötte valaki. Inkább megvártam, hogy felébredjen benne a természetes kíváncsiság – és valóban, kicsivel később odajött hozzám, amikor a nappaliban üldögéltem, és megszagolta a lábamat és a kezemet, amit felé nyújtottam, hogy dörgölje hozzá az orrát. Idővel Jay kezdett egyre több időt tölteni bent a házban. Amikor bejött, mindig letérdeltem, hogy az arcom egy vonalba kerüljön a pofájával, lassan kinyújtottam a kezem a feje felé, és megsimogattam, ugyanúgy, ahogy – mint megfigyeltem – ő szokta simogatni a bundáját a hátán a nyelvével. Azután dorombolt és álmosan pislogott, és én tudtam, hogy elnyertem rokonszenvét. Jay okos és érzékeny macska volt. Néha lefeküdtem a padlóra a kedvéért, hogy a mellkasomra vagy a hasamra telepedjen, és szundikáljon. Mielőtt leült, finoman megnyomogatott a mancsával. Ez a macskáknál megszokott viselkedés, úgy is nevezik, hogy dagasztás vagy gyúrás, és az elégedettség jelének szokták tartani. Az oka nem tisztázott, bár a mozdulat azt utánozza, ahogy a kiscicák a mancsukat használják az anyatej termelődésének stimulálására anyjuk emlőjéből. Mikor aztán Jay már rajtam ült, én behunytam a szemem és lassabban vettem a levegőt, hogy azt gondolja, és is elszundítottam. Ilyenkor megnyugodott, mert tudta, nem fogok semmilyen hirtelen mozdulatot tenni, ellazult, és ott maradt velem. Gyakran valamelyik vastag, szúrós pulóverem volt rajtam, még meleg időben is, mert tudtam, Jay ezek érintését jobban kedveli a sima trikókénál vagy más ruhadarabokénál. Minden rokonszenve mellett Jay továbbra is távolságtartó és közönyös tudott lenni irántunk, különösen
Neil iránt, akit ez nagyon bántott. Felvetettem neki, hogy aynek társaság kell, egy másik macska, amelyikkel rendszeresen együtt lehet. Reméltem, hogy időközben elsajátítja a szociális készségeket, és kevésbé lesz megközelíthetetlen. Olvastuk a hirdetéseket a helyi újságban, és találtunk egyet, amit egy olyan ember adott fel, akinek a macskája nemrégiben egy alom kiscicát ellett. Felhívtuk, és megbeszéltünk egy időpontot, hogy elmenjünk megnézni őket. Amikor másnap megérkeztünk a házhoz, azt mondták nekünk, hogy jó néhányat már eladtak, csak egykettő maradt. Rámutattam az egyikre, egy pici, félénk, fekete kiscicára, és azt mondták, az iránt senki nem érdeklődött, mert teljesen fekete. Azonnal megállapodtunk, hogy hazavisszük magunkkal. A Moomin nevet adtuk neki. Nem meglepő módon Jay eleinte bizalmatlan volt új kishúgával szemben, és fújt és morgott rá minden adandó alkalommal. Idővel azonban felhagyott ezzel, és legalábbis elviselte a jelenlétét. Még biztatóbb volt az egész viselkedésében beállt fokozatos, ám egyértelmű változás: sokkal ragaszkodóbb lett, készségesen tűrte, hogy felvegyék és ölben tartsák, és sokkal jobb lett a kedélye, hosszan és hangosan dorombolt, és önfeledten játszott Moominnal és velünk. Csodálatos, berregő hangot hallatott, amikor csak meglátott minket, mire én leguggoltam hozzá, és odadörgöltem az arcom a bundájához. Jay ötödik születésnapját 2004 nyarán azzal ünnepeltük meg, hogy többet adtunk neki aznap enni, és játékokat is kapott ajándékba. De mintha a szokásosnál kevésbé lett volna jó az étvágya, amiről azt gondoltuk, talán a nagy melegnek tulajdonítható. Gyakran ült vagy feküdt valami alatt: ágy vagy asztal, vagy a fürdőszobai törülközőtartó alatt. Nagyon jól értettem a viselkedését, hiszen gyerekkoromban én is bemásztam az ágyam vagy egy asztal alá, mert ez segített megnyugodni és biztonságban érezni magam. De aztán Jay egyre gyakrabban viselkedett így, és közben lassan eltávolodott tőlünk. Azután jöttek a rosszullétek. Többször egymás után hányt, de csak folyadék ött fel a gyomrából. Először ez csak zavaró volt, ám ahogy
folytatódott, elkezdtünk aggódni érte. Ekkora már fogyni is kezdett, és egyre lassabban sétálgatott a házban. Neil elvitte az állatorvoshoz, aki benntartotta kivizsgálásra és megfigyelésre. Hamarosan megtudtuk, hogy vesefertőzést kapott, ami az ilyen fiatal macskáknál ritka, és hogy néhány napig bent kell maradnia kezelésre. Mindennap betelefonáltunk érdeklődni, és azt mondták, hogy stabil az állapota. Majd egy héttel azután, hogy bevittük, kaptunk egy hívást, és szóltak, hogy Jay nem reagál a kezelésre, és talán ó lenne, ha mindketten bemennénk meglátogatni. Azonnal odamentünk autóval. A recepcióról egy nő végigvezetett minket egy szűk folyosón egy csendes, szürke helyiségig az épület hátsó részében, majd azt mondta, magunkra hagy minket pár percre, és eltűnt. Azt hiszem, még abban a pillanatban sem fogtam fel, mennyire súlyos a helyzet. Ahogy Neillel némán álltunk a szoba közepén, megláttam őt. Jay mozdulatlanul feküdt egy fehér matracon, műanyag csövekkel körülvéve, és gyengén, ütemesen morgott. Tétován kinyújtottam felé a kezem és megsimogattam; a bundája zsíros tapintású volt, alatta a teste sovány és csontos. Hirtelen, mint ahogy egy addig láthatatlan hullám csapódik a sziklának, olyan érzelmek törtek rám, amelyek túlságosan erősek voltak ahhoz, hogy magamban tudjam tartani őket; az arcom nedves lett, és tudtam, hogy sírok. Neil odajött, rámeredt Jayre, majd ő is halkan sírdogálni kezdett. Bejött egy ápolónő, és azt mondta, megtettek mindent, amit csak lehetett, de Jay állapota ritka és nagyon súlyos. Hazamentünk az autóval, és megint sírtunk egymás vállán. Másnap Neilt felhívták telefonon, és elmondták neki, hogy Jay elpusztult. A következő napokban még sok könnyünk hullott, és nem akart szűnni a sokkos élmény a mélységesen szeretett társ hirtelen és váratlan elvesztése miatt. Elhamvasztották, és a hamvait eltemettük a kertben. Egy kőlapot állítottunk az emlékére, ez áll rajta: „Jay, 1999-2004. Szívünkben örökké velünk maradsz”. Minden kapcsolatban vannak nehézségek, és ez különösen igaz akkor, amikor az egyik vagy mindkét fél az autizmus
spektrumzavarral élők közé tartozik. Ezzel együtt azt gondolom, egy kapcsolat sikerének nem az a kulcsa, hogy a felek összeillők legyenek, hanem hogy szeressék egymást. Ha szeretsz valakit, gyakorlatilag minden lehetséges. Adódnak látszólag triviális helyzetek otthon, mint például ha valaki véletlenül leejt egy kanalat mosogatás közben, amitől én leblokkolok, egy időre abba kell hagynom, amit csinálok, és meg kell nyugodjak, mielőtt folytatni tudnám. Még a környezetem feletti egészen csekély csekél y mértékű, ám váratlan kontroli-vesztés is lesújtó számomra, különösen, ha a megszokott napirendem valamelyik pontját felborítja. Neil megtanulta, hogy ne avatkozzon közbe, hanem várja meg, amíg elmúlik, amihez általában nem kell sok idő, és a türelme rengeteget segít. Támogatásának és megértésének köszönhetően ezek a leblokkolások már egyre kevésbé gyakoriak nálam. Más helyzetek nagyfokú szorongást váltanak ki belőlem, példának okáért, ha előzetes értesítés nélkül betoppan hozzánk egy szomszéd vagy barát. Bár örülök, hogy látom, mégis feszültnek érzem magam és felkavar, mert azt jelenti, meg kell változtatnom az időbeosztásomat, amit aznapra fejben már kialakítottam, és irritál, ha módosítanom kell a terveimet. Ilyenkor ismét csak Neil nyugtat meg, és ő segít abban, hogy higgadt maradjak. A társas érintkezés helyzetei komoly problémát elenthetnek számomra. Ha étteremben eszünk, jobban szeretek a sarokban vagy a fal mellett álló asztalok egyikéhez leülni, hogy ne legyek más vendégekkel körülvéve. Egyszer a környékünk egyik éttermében tett látogatásunk alatt vidáman beszélgettünk és ettünk, amikor váratlanul cigarettafüst szaga csapta meg az orromat. Nem láttam, honnan jön, nem számítottam rá előre, és erősen szorongani kezdtem. Neil mindig észreveszi, amikor ez előfordul, mivel már sokszor tapasztalt ilyet: megszakítom a szemkontaktust, és egy szótagos válaszokat adok. Nem maradt más lehetőség, mint mihamarabb befejezni az evést és távozni. Szerencsés vagyok, hogy mindketten szeretünk sok időt együtt tölteni otthon, és nem érezzük különösebben
szükségét annak, hogy eljárjunk. Amikor mégis kimozdulunk otthonról, akkor általában moziba vagy egy csendes étterembe megyünk. Néha nehezemre esik feldolgozni a hallottakat, és a beszélgetés problémás lehet köztünk. Neil mond valamit nekem, amire bólintok vagy azt mondom „igen”, vagy „rendben”, ám azután rájövök, hogy nem értettem, mit mondott. Számára nagyon bosszantó tud lenni, amikor egy ó ideje valami fontosat magyaráz vagy mesél nekem, majd rá kell döbbennie, hogy nem fogtam fel, amit mondott. A baj az, hogy észre sem veszem, amikor nem hallom meg, amit mond; nagyon gyakran minden mondatból csak töredékeket hallok, ezeket az agyam automatikusan összeállítja és értelmezni próbálja. Csakhogy ha kulcsszavak kimaradnak, sokszor nem értem meg a valódi tartalmát annak, amit a másik mond. A bólogatás és az „igen” és hasonló szavak ismételgetése idővel a másokkal folytatott normál ritmusú kommunikáció fenntartásának egy módjává fejlődött, anélkül hogy a másik kénytelen legyen szünetet tartani és folyamatosan elismételni a mondandóját. Bár ez a taktika legtöbbször működik nálam, megtanultam, hogy ez egy kapcsolaton belül nem alkalmazható. Neillel inkább megtanultuk, hogy kitartónak kell lenni, amikor egymás közt beszélgetünk: miközben beszél hozzám, én minden figyelmemmel rá összpontosítok, és jelzem, ha egy vagy több szót meg kell ismételnie. Ezzel a módszerrel mindketten biztosak lehetünk benne, hogy a másik tökéletesen ért minket. Kamaszkoromban utáltam borotválkozni. A borotvapenge dörzsölte az arcomat, és sokszor megvágtam magam, miközben azon küzdöttem, hogy egyik kezemben szilárdan fogjam a borotvát, miközben a másik kezemmel a fejemet tartom mozdulatlanul. Gyakran több mint egy órán át tartott, mire befejeztem a borotválkozást, amit követően a bőröm kipirult és viszketett. Annyira kellemetlen volt, hogy olyan rendszertelenül borotválkoztam, amennyire csak lehetett, néha hónapokon át kihagytam; végül aztán a szakállam – amivé a borosták fejlődtek – már úgy feszítette
és irritálta a bőrömet, hogy kénytelen voltam megborotválkozni. A végén körülbelül havonta kétszer borotválkoztam, gyakran idegesítve az öcséimet és húgaimat azzal, hogy nagyon sokáig időztem a fürdőszobában. Mostanában Neil minden héten megborotvál egy villanyborotvával, ami rövidre vágja a borostát, és nem okoz fájdalmat. Bizonyos fizikai ingerekre túlságosan érzékeny vagyok, ami kihatással van arra, ahogy Neillel kinyilvánítjuk egymás iránti érzelmeinket és az intimitást. Például a finom érintést – mondjuk, ha egy ujj végigsimít a karomon – kellemetlennek találom, és meg kellett magyaráznom Neilnek, miért feszengek, mikor ő egyszerűen csak az irántam való szeretetét akarja ezzel kimutatni. Szerencsére nem okoz problémát számomra a másik kezét fogni, és nem zavar, ha Neil gyengéden átkarolja a váltamat. A Neillel töltött évek során rengeteget tanultam tőle, és az iránta érzett szerelmem és együttélésünk élményéből. A szerelem egyértelműen megváltoztatott, nyitottabbá tett mások iránt, és már sokkal jobban odafigyelek az engem körülvevő világra. Megerősítette bennem azt is, hogy hinnem kell magamban, hinnem kell abban, hogy képes vagyok felnőni és napról napra fejlődni. Neil része a világomnak, része annak, amitől én „én” vagyok, és egy pillanatra sem tudom elképzelni az életemet nélküle.
9
Nyelvtehetség
Mindig csodálattal adóztam a nyelvek iránt, és most, hogy már berendezkedtem új otthonomban és létrehoztam a weboldalt, valóban több időt tudtam tölteni a velük való foglalkozással. Az első nyelv, amit a litván után megtanultam, a spanyol volt. Érdeklődésemet iránta egy beszélgetés keltette fel Neil édesanyjával, aki régebbi családi nyaralásaikról mesélt Spanyolország különböző vidékein, és megemlítette, hogy sok éve tanulja már a nyelvet. Megkérdeztem, van-e spanyol nyelvkönyve, amit kölcsön tudna nekem adni, és ő talált egy régi kötetet, amit ('hihettem. A következő héten Neillel ismét meglátogattuk a szüleit, és én visszavittem az édesanyjának a könyvet. Amikor lazán elkezdtem vele spanyolul társalogni, nem akart hinni a fülének. Hasonló módszert alkalmaztam a román nyelv tanulásánál is, amit akkor kezdtem el, mikor lan barátom tőlem kért tanácsot a nyelvtanuláshoz, hogy kommunikálni tudjon újdonsült feleségével. Olvasmányaimat Saint-Exupéry klasszikus regénye, A kis herceg herceg román nyelvű online kiadásával (Micul Print) egészítettem Print) egészítettem ki. Legújabb nyelvtanulási projektem a walesi, ami egy gyönyörű és különleges nyelv. Először egy Neillel közös vakációnk során hallottam a kis észak-walesi városkában,
Blaenau Ffestiniog-ban, Snowdonia hegyei között. Az arrafelé élők közül soknak walesi az anyanyelve (összességében Walesben öt emberből egy beszél walesi nyelven), és ahová ellátogattunk, az embereket több helyütt is kizárólag ezen a nyelven halottam beszélni. A walesi nyelvnek sok olyan jellegzetessége van, ami egyedivé teszi az általam ismert nyelvek között. Bizonyos mássalhangzókkal kezdődő szavak időnként megváltoztatják első hangzójukat, attól függően, hogyan használják a szót egy mondatban. Például a cég (száj) cég (száj) szóból dy geg (szád),^y geg (szád),^y ngheg ngheg (szám) és ei cheg (szája) lesz. A szórend a walesi nyelvben szintén szokatlan, mivel a mondatban az ige áll legelöl: Aeth Neil i Aberystwyth (Neil Aberystwyth (Neil Aberystwythbe ment, szó szerint: „ment Neil Aberystwythbe”). A walesi nyelv tanulása során a legnehezebbnek egyes hangok kiejtését találom, mint amilyen az ll, ll, ami olyan, mintha az ember a nyelvét az l kiejtésének pozíciójába helyezné, majd megpróbálná az sz hangot sz hangot kiejteni. A walesi nyelv tanulásához értékes forrást jelent számomra az S4C walesi nyelvű tévécsatorna, amit tudok fogni a műholdas antennámmal. A programok változatosak és érdekesek, a Pobol y Cwm Cwm (Völgylakók) című szappanoperától a newyddion newyddion (híradó) műsorokig. Kiváló módszernek bizonyul a szövegértés és a kiejtés gyakorlásához. Esztétikailag viszonyulok a nyelvekhez bizonyos szavak és szókapcsolatok különösen szépek és kellemesek számomra. Előfordul, hogy újra és újra elolvasok egy mondatot egy könyvben csak amiatt, ahogy a benne levő szavaktól érzem magam. Kedvenc szófajom a főnév, mert a főneveket tudom a legkönnyebben elképzelni. Számos olyan segédeszköz van, amelyeket a nyelvtanulás kezdetén nélkülözhetetlennek tartok. Az első egy megfelelő méretű szótár. Szükségem van az adott nyelven változatos szövegekre, mint gyerekkönyvekre, elbeszélésekre és újságcikkekre, mert szeretem a szavakat egész mondatokon
belül megtanulni, hogy segítsenek ráéreznem a nyelv működésére. Kiváló vizuális memóriám van, és amikor elolvasok egy írott szót, kifejezést vagy mondatot, behunyom a szemem, fejben magam előtt látom, és tökéletesen vissza tudok rá emlékezni. A memóriám sokkal gyengébb, ha csak hallom a szót vagy a kifejezést, de nem látom. Az anyanyelvi beszélőkkel való társalgás segít avítani a kiejtésen, hanglejtésen és megértésen. Nem bánt, ha hibázom, de miután valaki kijavít, erősen próbálkozom, hogy ne ismételjem meg a hibát. Minden egyes nyelv lépcsőfokként működhet egy másik felé. Minél több nyelven tud valaki, annál könnyebb lesz megtanulnia egy újabb nyelvet. Ez azért van, mert a nyelvek valahogy olyanok, mint az emberek: rokon nyelvek „családjaiba” tartoznak, amelynek tagjai bizonyos tulajdonságokban hasonlítanak egymásra. A nyelvek hatnak is egymásra, és kölcsönöznek is egymástól. Még nem kezdtem el románul tanulni, amikor már tökéletesen értettem ezt a mondatot: Unde este un creion galben? (Hol egy sárga ceruza?), mivel hasonlít a spanyolra: dónde está (hol van?), a franciára: un ernyőn (egy ernyőn (egy ceruza) és a németre: gelb (sárga). Az egyes nyelveken belül a szavak között is vannak olyan összefüggések, amelyek minden nyelvben egyediek. Az ilyen összefüggéseket nagyon könnyen észreveszem. Például az izlandiban van hord hord (asztal) és borda borda (enni), a franciában van jour van jour (nap) (nap) és Journal és Journal (napilap), (napilap), és a németben van Hand (kéz) és Handel (kereskedelem Handel (kereskedelem vagy üzlet). Az összetett szavak tanulása segíthet a szókincs gyarapításában, és hasznos példákkal szolgál a nyelv nyelvtanára vonatkozóan. Németül a szókincs például Wortschatz, ötvözve Wortschatz, ötvözve a Wort (szó) és Scahtz (kincs) Scahtz (kincs) szavakat. A finnben olyan összetételeket lehet alkotni, amelyek más nyelvekben sok külön szóval fejezhetők csak ki. Például ebben a mondatban: Han öli talossanikin („ő talossanikin („ő is a házamban volt”), az utolsó szó, a talossanikin négy talossanikin négy külön tagból áll: lah (ház) + -ssa (-bán) -ssa (-bán) + -ni (birtokos -ni (birtokos rag) és -km (is). -km (is).
A nyelveknek vannak olyan aspektusai, amelyeket nehezebbeknek találok másoknál. Az elvont fogalmakat jelző szavakat sokkal nehezebben értem, és mindegyikhez társul egy kép a fejemben, elősegítve a jelentés értelmezését. Például az összetettség összetettség szóról egy copf vagy hajfonat jut eszembe – sok külön fürt összefonva egy összetett egészé. Amikor azt olvasom vagy hallom, hogy valami összetett, azt olyannak képzelem el, aminek sok különböző része van, amelyeket össze kell kötni, hogy eljussunk a válaszhoz. Hasonlóan a diadal szó diadal szó egy nagy aranykupa képeként jelenik meg a képzeletemben, egy olyan kupáéban, mint amilyet a nagy sportversenyeken lehet elnyerni. Ha egy politikus „választási diadaláról” hallok, elképzelem a kupát a feje fölé emelő politikust, mint egy futballkupadöntő győztesének csapatkapitányát. A törékeny szóról törékeny szóról az üveg jut eszembe: egy „törékeny békét” úgy képzelek el, mint egy üveggalambot. A kép segít értelmezni, hogy a béke bármelyik pillanatban összetörhet. Bizonyos mondatszerkezetek elemzése különösen nehéz lehet számomra, mint például: „Nem tapasztalatlan ezen a területen”, ahol két negatív (a nem és a fosztóképző) érvénytelenítik egymást. Sokkal jobb, ha valaki egyszerűen azt mondja: „Tapasztalt ezen a területen.” Egy másik példa, amikor egy kérdés azzal kezdődik, hogy „nem...?”, mint „Nem gondolod, hogy mennünk kéne?” vagy „Nem kérsz fagylaltot?”. Ilyenkor nagyon össze tudok zavarodni, és megfájdul a fejem, mert a kérdező nem fejezi ki érthetően, hogy azt akarja kérdezni „Kérsz fagylaltot?”, vagy azt, hogy „Igaz, hogy nem kérsz fagylaltot?”. Mindkét kérdésre igennel lehet felelni, és nem szeretem, amikor egy szónak két egymástól teljesen eltérő jelentése van. Gyerekként különösen zavarba ejtőnek találtam a képes beszédet. Valakit úgy jellemezni, hogy „el van havazva”, nagyon furcsa volt számomra, mert azt gondoltam, ha egyszer esik a hó, hát nem mindenki el van havazva? Egy másik közkeletű kifejezés, ami fejtörést okozott, amikor a szüleim azzal magyarázták valamelyik öcsém rossz hangulatát, hogy „biztos bal lábbal kelt fel”. – Akkor miért
nem a jobb oldalon lépett le az ágyról? tettem fel a kérdést. Tudósok az utóbbi időben egyre többet tanulmányozzák a nyelv szinesztéziás megtapasztalását, ami az én esetemben is történik, hogy többet tudjanak meg a jelenségről és eredetéről. Vilayanur Ramachandran professzor a kaliforniai kal iforniai San Diego Agykutató Intézetében több mint egy évtizede kutatja a szinesztéziát, és úgy véli, a szinesztéziás élmények és a költők és írók nyelvi kreativitásának neurológiai alapja között kapcsolat lehet. Egy tanulmány szerint a jelenség hétszer gyakrabban fordul elő kreatív emberek között, mint az átlagnépességben. Konkrétan Ramachandran professzor rámutat arra, milyen könnyedén találnak ki és használnak írók metaforákat – olyan nyelvi fordulatot, amellyel két, látszólag össze nem függő dolgot hasonlítanak egymáshoz –, és ezt a látszólag össze nem függő entitások egymáshoz kapcsolásához hasonlítja, mint amilyen a szinesztéziában a színek és a szavak vagy az alakzatok és a számok összekapcsolása. Egyes tudósok szerint a magasabb szintű fogalmak (beleértve a számokat és a nyelvet) az agy bizonyos régióiban vannak rögzítve, és a szinesztéziát talán az adott régiók közötti túlzott kommunikáció okozza. Az ilyen „áramkör-összegabalyodások” vezethetnek akár szinesztéziához, akár hajlamhoz a látszólag egymástól független képzetek összekötésére. Például William Shakespeare gyakran használt metaforákat, amelyek közül sok szinesztéziás, az érzékek összekapcsolásához van köze. Például a Hamlet -ben -ben Shakespeare azt mondatja a Francisco nevű szereplővel, hogy „kemény hideg” {5} van kombinálja a tapintásérzetet a hőmérséklettel. Egy másik színművében, A vihar -ban -ban Shakespeare tovább megy a pusztán az érzékeket magukban f oglaló metaforáknál, és konkrét élményeket kapcsol össze elvontabb gondolatokkal. Abban a kifejezésben, hogy „a víz felől zene kúszott felém”{6}, összekapcsolja az absztrakt zenét egy kúszó mozgással. Az olvasó el tudja képzelni a zenét – valamit, amiről alapjában véve nehéz belső képet
alkotni – úgy, mint egy mozgást végző állatot. De nem csak a nagyon kreatív emberek azok, akik ilyen összekapcsolásokat végeznek. Mindenki szokott ilyeneket alkotni; kisebb vagy nagyobb mértékben mindannyian támaszkodunk a szinesztéziára. George Lakoff nyelvész és Mark Johnson filozófus Metaphors We Live By By című közös könyvükben azt állítják, hogy a metaforák nem tetszőleges szerkezetek, hanem sajátos mintákat követnek, amelyek viszont a gondolkodást strukturálják. Példaként olyan kifejezéseket említenek, amelyek jelzik ezt az összekapcsolást: „boldog” = „fel”, míg „szomorú” = „le”. Fel vagyok dobva, felemelő élményben volt részem. Magam alatt vagyok, le vagyok törve. Vagy a „több” = „fel” és „kevesebb’^ „le”. Felemelték tavaly a fizetésemet. A hibák százalékaránya lecsökkent. Lakoff és Johnson azt állítják, hogy sok ezek közül a minták közül a mindennapi fizikai tapasztalatainkból ered; például a „szomorú” = „lent” azzal az ernyedt testtartással függhet össze, amit egy szomorú ember vesz fel. Hasonlóan a „több” = „fel” abból a tényből származhat, hogy amikor hozzáadunk még egy tárgyat egy halomhoz, akkor annak a szintje emelkedik. Más nyelvészek azt ügyelték meg, hogy sok szó egyes olyan strukturális jellemzői, amelyeknek alapjában nincs funkciójuk, jelentős hatást gyakorolnak az olvasóra, illetve hallgatóra: ilyenek például a szókezdő fonémák csoportjai. Nézzük meg az angolban a szókezdő sl- sl- fonémakapcsolat példáit: slack, slouch, sludge, slime, slosh, sloppy, slug, slut, slang, sly, slow, sloth, sleepy, slipshod, slovenly, slum, slobber, slur, slog... (lanyha, lomha, iszap, nyálka, pofon, latyakos, naplopó, lotyó, szleng, sunyi, lassú, tunya, álmos, hanyag, slampos, nyomornegyed, nyáladzás, gyalázat, gürcölés), ahol minden egyes szónak negatív jelentése van, és van néhány olyan is közöttük, amelyik kimondottan pejoratív értelmű. Az elmélet, hogy bizonyos típusú hangok egyes tárgyakhoz „jobban illenek” más hangoknál, az ókori görögökig nyúlik vissza. Ennek egy nyilvánvaló példája az onomatopoeia, azaz a hangutánzó mondatszavak, amelyek
hangzása ugyanolyan, mint a leírt jelenségé (sistereg, durran, csattan stb.). Kutatók egy, az 1960-as években végzett kísérlet során mesterséges szavakat alkottak olyan meghatározott betűkből és kombinációikból, amelyekről feltételezték, hogy negatív vagy pozitív érzéseket váltanak ki. Az alanyoktól azt kérték, hogy a kitalált szavakat meghallgatva kapcsoljanak kellemes vagy kellemetlen érzéseket kifejező angol szavakat a két kitalált szó közül az egyikhez vagy a másikhoz. Az összeillő párosítások sokkal gyakoribbak voltak annál, ami a véletlenszerű párosítások esetében várható. Ez a gyakorlatilag mindenkiben meglevő látens szinesztézia látható egy kísérletben, amelyet eredetileg az 1920-as években folytattak le, a vizuális minták és a szavak hangszerkezete közötti összekapcsolás vizsgálatára. A kutató, Wolfgang Köhler, egy német származású amerikai pszichológus, két tetszőleges vizuális alakzatot használt. Az egyik sima volt és kerek, míg a másik éles és szögletes, és kitalált rájuk két szót: takete és maluma. maluma. Az alanyokat arra kérték, mondják meg, a két alakzat közül melyik a takete, és melyik a maluma. A túlnyomó többség a maluma szót választotta a kerekded alakzatra, és a takete szót a szögletesre. A közelmúltban Ramachandran professzor kutatócsoportja megismételte ezt a kísérletet a bouba és a kiki kitalált szavakkal. A megkérdezettek kilencvenöt százaléka gondolta úgy, hogy a kerek alakzat a bouba és a hegyes a kiki. Ramachandran szerint ennek az az oka, hogy a kiki ábrában a vonalak vizuális irányának éles és hegyes változásai utánozzák a szó hangzásának fonémikus görbéit és a nyelv éles inflexióját a szájpadláson.
Ramachandran véleménye szerint ez a szinesztéziás kapcsolat a hallás és a látás érzékelése között fontos első lépést jelentett az ősember számára a szavak alkotása felé. Ezen elmélet szerint őseink olyan hangokat használva kezdtek el beszélni, amelyek felidézték a leírni kívánt tárgyat. Arra is rámutat, hogy ajkunk és nyelvünk mozgásai szinesztéziás módon kapcsolódnak a tárgyakhoz és eseményekhez, amelyekre utalnak. Példaképpen azok a szavak, amelyek valami kicsire utalnak, gyakran tartalmazzák a szinesztéziásan kicsi i hangot az ajkak és az artikulációs csatorna beszűkülésével: little, teeny, petite (kicsi, pici, mini), míg éppen ennek az ellenkezője érvényes a valami nagyot és hatalmast kifejező szavakra. Ha az elmélet helytálló, akkor a nyelv a szinesztéziás kapcsolódások széles skálájából alakult ki az emberi agyban. Egy érdekes téma, amelyet a nyelvészek kezdenek vizsgálni, hogy vajon a nyelvekhez kapcsolódó képességeim kiterjednek-e a nyelvek más formáira is, mint amilyen a elnyelv. 2005-ben részt vettem egy Gary Morgan által folytatott kísérletben a londoni City University nyelv- és kommunikációtudományi tanszékén. Dr. Morgan a brit elnyelvet (BSL), az Egyesült Királyságban élő körülbelül 70 000 hallássérült első vagy leginkább preferált nyelvét kutatja. Sok ezer halló ember is használja ezt a brit elnyelvet, amely a jelentés továbbítására a kezeket, testet, arcot és fejet használó, vizuális és térbeli nyelv. A kísérlet célja az volt, hogy megnézzék, ugyanolyan gyorsan megtanulom-e a jelelést, mint az írott vagy beszélt szavakat. Egy jelelő ült velem szemben egy asztalnál, és összesen hatvannyolc különféle jelet mutatott. Mindegyik után mutattak egy lapot négy képpel, és megkértek, mutassam meg, melyiket írja le legjobban az előbb látott jel. A szavak különféle jelentésűek voltak, a viszonylag egyszerűtől, mint a „kalap” a nehezebb, olyan fogalmakra utaló jelekig, mint az „étterem” és a „mezőgazdaság”. A jelek kétharmadát helyesen tudtam azonosítani a mutatott választási lehetőségekből, amiből azt a következtetést vonták le, hogy
„nagyon jó adottságokat” mutatok a jelnyelv területén. A kutatók most azt tervezik, hogy egy jelelő magánórák keretében megtanít a brit jelnyelvre, és össze fogják hasonlítani a jelnyelv és a többi általam ismert nyelv elsajátításának módját. Az eszperantó egy egészen más típusú nyelv. Az eszperantó szót sok évvel ezelőtt egy könyvtári könyvben olvastam először, de csak az első számítógépem beszerzése után tudtam meg többet róla. Elsősorban az vonzott ebben a nyelvben, hogy szókészletében különféle, főként európai nyelvek szavai vegyülnek, míg nyelvtana állandó és logikus. Nagyon gyorsan esperan-ligis esperan-ligis (megtanultam eszperantóul) különféle online szövegek és a világ különböző pontjain élő eszperantistákkal való levelezés alapján. Az eszperantó nyelvet (maga a szó az jelenti, „reménykedő”) dr. Ludovic Lazarus Zamenhof alakította ki, a ma Lengyelországhoz tartozó Bialystokból származó szemészorvos. 1887-ben hozta először nyilvánosságra a nyelvét, és az első eszperantista kongresszust 1905-ben tartották Franciaországban. Zamenhof célja egy könnyen megtanulható, univerzális második nyelv megteremtése volt, a nemzetközi szintű megértés előmozdítására. A világszerte ma az eszperantót beszélők számát 100 000 és 1 millió közöttire becsülik. Az eszperantó nyelvtanának több érdekes jellemzője van. Az első, hogy a szófajoknak saját szuffixumuk van: minden főnév -o -o hangra végződik, minden melléknév -a -a hangra, a határozószók -e, -e, a főnévi igenevek -i -i hangra. Például a rapido rapido szó úgy fordítható, hogy „sebesség”, a rapida rapida mint „gyors”, a rapidé rapidé mint „gyorsan”, és a rapidi rapidi úgy, hogy „sietni”. Ellentétben más, természetes nyelvekkel, az igék alakja nem változik: mi estas estas (én vagyok), vi estas estas (te vagy), li estas (ő estas (ő van -hímnemben ) sí estas (ő estas (ő van – nőnemben), ni estas estas (mi vagyunk), ili estas estas (ők vannak). Múlt idejű igék végződése mindig -is (mi estis —én —én voltam), a jövő idejű igéké -os (vi estos – te leszel).
Sok eszperantó szót toldalékok használatával alakítottak ki. Az -ejo végződés -ejo végződés például azt jelenti, „hely”, mint a lernejo (iskola), infanejo infanejo (óvoda) és trinkejo trinkejo (kocsma) szavakban. Egy másik általánosan használt szufíixum az -ilo, ami -ilo, ami annyit tesz, „szerszám vagy eszköz”, és megtalálható olyan szavakban, mint: hakilo hakilo (balta ), flugilo flugilo (szárny) és sercilo (keresőgép). Talán az eszperantó szóalkotó nyelvtanának legnevezetesebb jellemzője a mai- mai- előtag használata valami ellentétének megjelölésére. Ezt a jellegzetességet gyakran használják a nyelvben: hona hona (jó) – malbona malbona (rossz), rica (gazdag) – malrica malrica (szegény), granda (nagy) – malgranda (kicsi), dekstra dekstra (jobbra) – maldekstra maldekstra (balra), fer-mi (becsukni) – malfermi (kinyitni), malfermi (kinyitni), amiko amiko (barát) – malamiko (ellenség). A szófordulatok használatát általában nem ajánlják az eszperantóban, azonban van néhány példa az „eszperantó szlengre”. Egy kezdő nyelvtanulót nevezhetnek úgy, hogy resbakito a német frischgebacken frischgebacken (újdonsült) szóból, miközben a sztenderd eszperantó szó az lenne rá, hogy komencanto komencanto (kezdő). Az eszperantóban az eufemizmusra példa a la necesejo necesejo (a szükséghely) a mosdó-vécé megjelölésére. Tony Attwood klinikai pszichológus, Az Aspergerszindróma kézikönyve – Szülőknek, pedagógusoknak, szakembereknek szakembereknek című könyv szerzője megjegyzi, hogy az Asperger-szindrómások között vannak, akik képesek saját nyelv alkotására (ez neologizmus-ként ismert). Egy lány esetét ismerteti, aki úgy írta le a saját bokáját, hogy „a lábam csuklója”, és a jégkockákat, mint „vízcsontok”. Dr. Attwood ezt a képességet úgy jellemzi, mint „az „ az Aspcrger-szindróma egyik elbűvölő és egyértelműen kreatív aspektusát”. Ikerhúgaim születése után én kitaláltam rájuk a biplets biplets szót, mivel tudtam, hogy a biciklinek két kereke van, a triciklinek három, és hogy a hármasikrek a triplets. triplets. Egy másik gyerekkori neologizmus a pramble szó volt, ami azt jelentette, hosszasan sétálgatni (a ramble =
kószálni szóból) egy babakocsiban tolt kisbabával (pram – babakocsi), amit a szüleim gyakran megtettek. Gyerekkoromban néhány évig játszadoztam saját nyelv alkotásának gondolatával, enyhítendő gyakorta érzett magányosságomat, és hogy alaposan kiélvezhessem a szavak nyújtotta örömöket. Néha, amikor különösen erős érzelmek törtek rám vagy valami különösen szépet tapasztaltam, spontán módon új szó formálódott a fejemben a kifejezésére; fogalmam sem volt, honnan erednek ezek a szavak. Ezzel ellentétben társaim nyelvét gyakran találtam fülsértőnek és érhetetlennek. Rendszeresen ugrattak, amiért hosszú, szabatos és túlságosan hivatalos mondatokat mondtam. Amikor megpróbáltam a magam alkotta szavakat használni beszélgetés közben, hogy megpróbáljak kifejezni valamit abból, amit legbelül éreztem vagy tapasztaltam, ritkán értettek meg. Szüleim korholtak, hogy „ne beszéljek ilyen viccesen”. Továbbra is arról álmodoztam, hogy egyszer olyan nyelven fogok beszélni, ami csakis az enyém, aminek a használata miatt nem fognak csúfolni és megdorgálni, és ami ki fog fejezni valamit abból, hogy milyen érzés önmagámnak lenni. Az iskola befejezése után azt láttam, hogy végre van időm komolyan foglalkozni egy ilyen ötlet megvalósításával. Cédulákra szavakat írtam le, ahogy eszembe jutottak, és a kiejtés és mondatalkotás különféle módszereivel kísérleteztem. A nyelvemet úgy neveztem el, hogy mänti (kiejtése: mänti (kiejtése: men-tí) a fenyőfát jelentő finn manty szó alapján. A fenyő az északi félteke legtöbb részén őshonos, és különösen nagy számban fordul elő Skandináviában és a balti régióban. A mäntiben használt szavak közül sok származik skandináv és balti nyelvekből. Van egy másik oka is a névválasztásnak: a fenyőfák gyakran nagy számban nőnek együtt, és ezzel a barátságot és közösséget jelképezik. A mänti folyamatban lévő projekt, fejlett nyelvtannal és több mint ezer szavas szókészlettel. Több nyelvész figyelmét felkeltette, akik szerint segíthet fényt deríteni nyelvi képességeimre.
A nyelvekkel való játékban az egyik, amit a legjobban szeretek, az új szavak és fogalmak alkotása. Azon próbálkozom, hogy a mäntiben a szavak tükrözzék a kapcsolatot a különféle dolgok között: hamma hamma (fog) és hemme (hangya hemme (hangya – egy harapni tudó rovar), vagy rát (drót) (drót) és rátio rátio (rádió) például. Néhány szónak több, egymáshoz kapcsolódó jelentése is van ; a púim púim szó például jelentheti azt, hogy „szél”, „lélegzet” vagy „lélek”. Az összetett szavak gyakoriak a mäntiben: példák erre a uhekello uhekello (ez a telefon, szó szerint: „beszélő harang”), ilmalav (repülőgép, (repülőgép, szó szerint: „repülő hajó”), tontöö (zene, tontöö (zene, szó szerint: „hangművészet”) és ratalö ratalö (parlament, szó szerint: „vitatkozóhely”). Az elvont fogalmakat számos különböző módon lehet kezelni a mäntiben. Az egyik, hogy alkotunk egy összetett szót a leírására: a „késedelmesség” vagy „késedelmeskedés” szavakat úgy lehet mäntire fordítani, hogy kellokült (szó szerint: „óraadósság”). Egy másik módszer szópárok használata, ahogy a finnugor nyelvekben szokás, mint például az észtben. Egy olyan szónak, mint a „tejtermék”, a mänti megfelelője a pimat kémiai („tej tejszín”) és a „lábbeli” szóé a koetsaapat („cipő („cipő bakancs”). Bár a mänti nagyon eltér az angoltól, elég sok szó van benne, ami az angolul beszélők számára azonnal felismerhető: nekka nekka (neck = nyak), kuppi kuppi (cup =csésze ),purssi (purse ),purssi (purse = pénztárca), nööt (night = éjszaka) és pepi (baby pepi (baby = kisbaba) a példák ezekre. A mänti nyelv belső világom kézzelfogható, kommunikálható megnyilvánulása. Minden egyes színben és textúrában gazdag szó nekem olyan, mint egy műalkotás. Amikor manti nyelven gondolkozom vagy beszélek, úgy érzem, mintha szavakkal festenék.
10
Egy nagyon nagy szelet pi
A piről először az iskolai matematikaórán hallottam. A pi – egy kör kerületének és átmérőjének aránya – a matematika leghíresebb száma; a név a görög ábécé tizenhatodik betűjének nevéből származik (π), a szám szimbólumaként a matematikus Euler vezette be 1737-ben. Azonnal lenyűgözött, és megtanultam a tizedesei közül annyit, amennyit csak a könyvtári könyvekben találtam, összesen több százat. Azután 2003 vége felé felhívott telefonon apám, aki a beszélgetés végen emlékeztetett arra, hogy húsz év telt el a gyerekkori rohamaim óta. Azt mondta, büszke lehetek az azóta elért fejlődésemre. Hosszan gondolkodtam később azon, amit mondott, és úgy döntöttem, tenni akarok valamit azért, hogy megmutassam, gyerekkori epilepsziás élményeim semmiben nem tartottak vissza. Még azon a héten felvettem a kapcsolatot a Nemzeti Társaság az Epilepsziásokért nevű, az Egyesült Királyság legnagyobb, epilepsziához kapcsolódó jótékonysági szervezetének adománygyűjtő osztályával. Az volt a tervem, hogy megtanulom a pi annyi számjegyét, amennyit csak tudok a helyes sorrendben, majd nyilvánosan előadom három hónappal később, március 14-én – a pi világnapján (március 14-ét az Egyesült Államokban úgy jelölik, hogy 3/14) –, ami egyben Einstein születésnapja is, hogy ezzel támogassam a szervezetet az adománygyűjtésben. A jótékonysági szervezetnél lelkesen fogadták az ötletet, és azt javasolták,
próbáljam megdönteni az európai európai rekordot. gy tűztük ki célul a 22 500 számjegyet. Miközben én belefogtam a számok tanulásába, a jótékonysági szervezet adománygyűjtésért felelős vezetője, Simon Ekless megszervezte az előadás helyszínét; Oxfordban a Tudománytörténeti Múzeum Ashmolean épületét választotta ki, ahol a kiállítási tárgyak közé tartoznak Albert Einstein falitáblái. A pi egy irracionális szám, ami azt jelenti, nem írható le két egész szám hányadosaként. Végtelen is: a tizedesvesszőtől jobbra eső számjegyek soha véget nem érően áradnak, tehát senki nem tudja teljes pontossággal leírni a pit, még ha akkora papírja is van, mint az egész világegyetem. Ezért a számítások mindig a pi közelítését alkalmazzák, mint 22 : 7 vagy 355 : 113. A szám a matematikában a körökkel és gömbökkel kapcsolatos számításokon kívül mindenféle váratlan helyeken felbukkan. Például előfordul a prímszámok eloszlásánál, vagy annak kiszámításánál, mi a valószínűsége, hogy egy párhuzamos vonalak közé ejtett tű vonalra esik. A pi megjelenik úgy is, mint egy kanyargó folyó forrásától a torkolatáig légvonalban mért távolság és a folyó tényleges hossza közti arány. A pi legkorábbi értékeit szinte bizonyosan mérés alapján találták meg. Jól bizonyítja ezt, hogy az ókori egyiptomiaknál a 4 (V9) 2 = 3,16 volt a pi értéke, míg a babiloniak a 3 + V R – 3,125 számítást alkalmazták. Arkhimédész siracusai görög matematikus adta meg a pi értékének első elméleti számítását Kr.e. 250 körül. A pi alsó és felső határát úgy határozta meg, hogy kiszámította egy körön belül rajzolt sokszög kerületét, ami kevesebb, mint a kör kerülete (1. ábra), és egy sokszögét, amit a kör köré írnak, ami nagyobb, mint a kör kerülete (2. ábra).
A hatszög oldalai számának megduplázásával tizenkétszögre, majd tovább huszonnégyszögre, negyvennyolcszögre és végül egy kilencvenhat oldaléi sokszögre, Arkhimédész a két sokszög kerületét egyre közelebb vitte a kör kerületéhez, ezáltal jutott el a pi közelítéséhez. Kiszámította, hogy a pi kevesebb, mint 37?, de nagyobb, mint 3 10/7i. Ez tizedes számjelölésre lefordítva 3,1408 és 3,1429 közé esik (négy tizedesjegyre felkerekítve), ami nagyon közel van a pi tényleges értékéhez, a 3,1416-hoz. A középkorban Ludolph van Ceulen német származású holland matematikus élete igen nagy részét a pi számszerű értékének kiszámításával töltötte, alapvetően ugyanazt a módszert használva, mint úgy 1800 évvel korábban Arkhimédész. 1596-ban 20 tizedesjegyig megadta a pi értékét Van den Circkel (A körről) című könyvében, amit később 35 tizedesjegyig terjesztett ki. Halála után ezeket a számjegyeket vésték a sírkövére. Később sok matematikus, köztük Isaac Newton és James Gregory, új aritmetikai képleteket fejlesztett ki a pi értéke kiszámításának pontosításához. 1873-ban az angol William Shanks megjelentette pi számításait 707 tizedesjegyig. Tizenöt évébe került, átlagban hetente egy tizedest haladt. Sajnos az 1940-es években, amikor számításait mechanikus számológépekkel ellenőrizték, kiderült, hogy az 528. helyen hibázott, és az azt követő számok mind tévesek. A modern számítógépek megjelenésével lehetségessé vált minden korábbinál nagyobb értékig kiszámítani a pit. A pi első számítógépes kiszámítását 1949-ben végezték el az óriási, harminc tonna súlyú és kisebb ház méretű ENIAC (Electronic Numerical Integrátor and Computer) gépen – hetven óra alatt 2037 tizedesjegyig sikerült kiszámítani. Azóta a számítástechnika gyors ütemű fejlődése segíti a kutatókat a pi egyre növekvő számjegyű meghatározásában. 2002-ben Kanada Jaszumasza informatikus és munkatársai a tokiói egyetem Számítástechnikai Központjában több mint egybillió tizedesjegy pontossággal határozták meg a pi
értékét. Az évek során a pi sok rajongója próbált minél többet memorizálni a számjegyek végtelen sorából. A legáltalánosabban használt módszer a gondosan kiválasztott szavakból álló mondatok, sőt versek használata, amelyekben az egymást követő szavak betűinek száma a pi soron következő számjegyének felel meg. Talán a leghíresebb példa a következő, amelyet Sir James eans brit matematikusnak tulajdonítanak: „How I want a diánk, alcoholic of course, after the heavy lectures involving quantum mechanics!” (Szó szerinti fordításban: Mennyire vágyom egy italra, persze szeszesre, a nehéz előadások után a kvantummechanikáról!) Ebben a How szó szó = 3 (mivel három betűs), és az /= 1, a want = 4, azaz az egész mondat számokra lefordítva 3,14159265358979, ami a pi értéke 14 tizedesjegyig. Egy másik (először 1905-ben publikált) vers 30 tizedesjegyig adja meg a pi értékét: Íme, e vers a rideg fegyelmet és szabad elmét egy szent egyenlet képletével rendeli egymásnak égi és ősi törteket betű szólít az isteni fény itt már szétárad bár az esztéta átkozódik.{7} Az ilyen versek íróinak szembe kell nézniük a kihívással, amit a 0 számjegy jelent, ami a tizedesvessző után a harminckettedik helyen jelenik meg először. Az egyik megoldás központozás használata, például egy ponté. Egy másik lehetőség tízbetűs szó használata. Egyes szerzők hosszabb szavakat használnak két egymást követő számhoz. Például egy tizenegy betűs szó két egymást követő egyest
elöl. Amikor egy számsorra nézek, a fejem kezd megtelni színekkel, alakzatokkal és textúrákkal, amelyek spontán módon egy vizuális tájat alkotva fonódnak egybe. Ezt mindig gyönyörűnek látom; gyerekkoromban gyakran órákat töltöttem egyhuzamban számokból álló tájak felfedezésével a képzeletemben. Az egyes számjegyek felidézéséhez egyszerűen végighaladok a fejemben levő különféle alakzatokon és szerkezeteken, és kiolvasom belőlük a számokat. A nagyon hosszú számsorok esetén, mint amilyen a pi, kisebb szakaszokra bontom le a számjegyek sorát. Az egyes szakaszok mérete változó, a számjegyektől függően. Például ha egy szám nagyon fényes a fejemben és a következő nagyon sötét, akkor külön-külön vizualizálom őket, míg egy sima számot követő másik sima számra együtt emlékszem. Ahogy a számsor számjegyei növekednek, numerikus tájam gyakran komplexebbé és rétegződöttebbé válik, míg végül – mint a pi esetében – egy csupa-csupa számból álló egész országgá változik a képzeletemben. Ilyennek „látom” a pi első húsz számjegyét:
A számok felfelé emelkednek, majd elsötétülnek, és középen hepehupássá válnak, mielőtt lefelé kezdenének hajlani és kanyarogni. És itt van a pi első 100 számjegye, ahogy én látom:
A számokból álló egyes szakaszok végén a táj minden esetben megváltozik, és új alakzatok, színek és textúrák
elennek meg. Ez a folyamat zajlik egyre tovább, olyan hosszan, amilyen hosszú a számjegyek sora, amelyeket felidézek. A leghíresebb számsor a pi-ben a Feynman-pont, amely a pi 762. és 767. tizedesjegyei közötti helyeket foglalja magában: …999999… Ezt Richard Feynman fizikus neve alapján hívják így, aki megjegyezte, szeretné eddig a pontig memorizálni a pi számjegyeit, hogy amikor felmondja ezeket, így tudja befejezni: „…kilenc, kilenc, kilenc, kilenc, kilenc, kilenc és így tovább. A Feynman-pontot vizuálisan nagyon szépnek látom: olyan, mint egy sötétkék fény sötét, vastag körvonala. Van egy hasonlóan szép számsor a pi 19 437-ik és 19 453ik tizedeshelye között: „...99992128599999399...,” ahol a 9 először négyszer egymás után megismétlődik, majd kicsivel később ötször egymás után, azután megint kétszer egymás után: összesen tizenegyszer fordul elő 17 tizedeshelyen belül. Ez a kedvenc számsorom a pi általam megtanult összes, azaz 22 500 száma közül. 2003 decemberében kezdtem tanulni a pi-t, három hónap állt rendelkezésemre az összes szám (22 500+) megtanulására, amennyi a rekord megdöntéséhez kellett. Az első probléma az volt, hol találom meg a pi ennyire sok számjegyét: a legtöbb könyv legfeljebb néhány száz tizedeshelyet adott meg. Az internet bizonyult a megoldásnak, bár még így is sok keresgélésbe került, mivel a legtöbb weboldal csak legfeljebb ezer vagy pár ezer tizedeshelyig adta meg a pi-t. Végül Neil rátalált egy Tokióban működő szuperkomputer honlapjára, ahol a fájlok a pi számjegyeinek millióit tárolták. Ez lett azután a rekordkísérlethez használt forrásunk. Neil kinyomtatta a számokat A4-es lapokra, minden lapra 1000 számjegyet, hogy kényelmesen tudjam egyenként kézbe venni a lapokat és tanulni róluk a számokat. A számjegyeket tovább bontottam száz-száz számjegyből álló „mondatokra”, hogy a lehető legkönnyebben tudjam olvasni, és minimalizálni lehessen annak kockázatát, hogy esetleg félreolvasom a számokat és néhányat közülük hibásan
tanulok meg. Nem mindennap tanulmányoztam ezeket a lapokat. Előfordult, hogy túlságosan fáradt vagy nyugtalan voltam ahhoz, hogy leüljek tanulni. Más napokon csak úgy faltam a számokat, sok százat magamba szívtam egy ültő helyemben. Neil észrevette, hogy amikor a számokat tanulom, a testem feszült és izgatott lesz – előre-hátra ringatóztam a székemen vagy folyamatosan húzgáltam az ajkamat az ujjaimmal. Azokban a pillanatokban úgy látta, szinte képtelenség velem szót váltani vagy bármi más módon kommunikálni: mintha egy másik világban jártam volna. A tanulási periódusok gyakran rövidek voltak (a legtöbb egy órán át tartott, vagy addig sem), mert a koncentrálóképességem nagyon hullámzó. A legcsendesebb helyiséget választottam a ház hátsó traktusában a számok tanulásához, mivel még a legkisebb zörej is lehetetlenné teszi számomra, hogy arra koncentráljak, amivel foglalkozom. Néha bedugom a fülem az ujjammal, hogy kizárjam a zajokat. Tanulás közben körbe-körbe járkáltam szobában, gyakran lehajtott fejjel, de csak félig behunyt szemmel, nehogy nekiütközzek tárgyaknak. Máskor ültem egy széken, behunytam a szemem, és vizuálisan magam elé idéztem numerikus tájaimat, bennük a sok mintát, színt és textúrát. Mivel a nyilvános előadás szóban és nem írásban történt, fontos volt a számok felmondását hangosan gyakorolni valakivel. Hetente egyszer Neil maga elé tartott egy vagy több lapot a számokkal az ellenőrzéshez, miközben én fel-alá árkálva felmondtam a memorizált számjegyek egyre növekvő sorát. Fura érzés volt és nehéz is, amikor legelőször ki kellett mondanom hangosan a számokat, mivel ezek teljes egészében csak vizuális módon éltek bennem, és az első közös gyakorlásunknál Neillel bizonytalan voltam, és jó néhány hibát követtem el. Ez nagyon elkeserített, és aggódtam, hogy fogok helytállni, amikor a teljes számsort a nagyszámú hallgatóság előtt kell majd felmondanom. Mint mindig, Neil akkor is türelmes volt és biztatott – tudta, miért esik nehezemre hangosan kimondani a számokat, és
arra bátorított, lazuljak el, és folytassam a próbálkozást. A gyakorlással fokozatosan egyre könnyebb lett folyamatosan felmondani a számokat, és az esemény időpontjának közeledtével egyre magabiztosabb lettem. Mivel a számjegyek mennyisége egyre csak nőtt, már nem tudtam egyszerre mindet felmondani Neilnek, ezért úgy döntöttünk, hogy a számsor különböző részeit gyakorlom vele minden héten. Máskor magamnak mondtam fel hangosan a számsort, miközben ültem vagy a házban árkáltam, míg a számok áradata sima és folyamatos nem lett. Az adománygyűjtéshez a jótékonysági szervezet az interneten egy adományozóoldalt tett közzé, amely a felajánlásokat és a támogató üzeneteket fogadta emberektől a világ minden tájáról. Például az egyik adomány Lengyelországból, egy varsói iskolai osztálytól érkezett. A ótékonysági szervezet kibocsátott egy sajtóközleményt is, miközben Neil és én barátainktól és rokonainktól gyűjtöttük az adományokat. Egyik szomszédunk, aki hallott az eseményről, saját lánya epilepsziájáról beszélt nekem, és csodálatát fejezte ki az iránt, amit teszek. Az ilyen támogató szavak, akárcsak a sok szerencsét kívánó képeslapok és emailek, rendkívül inspirálók voltak. Az esemény hétvégéjének kezdetén, március 13-án, szombaton Neillel elautóztunk Oxfordba a másnap esedékes előadásra. Hiába végeztem már több hete a számok megtanulásával, így is izgultam, hogy nyilvánosan kell felmondanom ezeket. Az éjszakát a múzeum közelében, egy vendégházban töltöttük, és próbáltam elaludni, ami nem volt könnyű, mert folyamatosan gondolkodtam és aggódtam, mi fog vajon történni másnap. Végül aztán álomba merültem, és azt álmodtam, hogy a pi számaiból álló tájaimon sétálok – ott legalább nyugodtnak és magabiztosnak éreztem magam. Másnap reggel mindketten korán keltünk. Nem csak én voltam ideges, mivel Neil gyomorgörcsről panaszkodott, amiről tudta, hogy az előttünk álló nap miatti feszültség okozza. Együtt megreggeliztünk, majd elindultunk a múzeum felé. Akkor jártam először Oxfordban, és
izgalommal töltött el, hogy megláthatom az egyeteméről (ez a világ legrégibb angol nyelvű egyeteme) híres várost, amit úgy is emlegetnek, mint az „álmodó tornyok városát”, utalva az egyetem épületének építészeti jegyeire. Egy sor hosszú, kockaköves utcán hajtottunk végig, mire megérkeztünk úticélunkhoz. A Broad Streeten található Tudománytörténeti Múzeum a világ legrégibb olyan épülete, amelyet eredendően is múzeumnak szántak. 1683-ban épült, és ez volt a nagyközönség számára is nyitott első múzeum. Az ókortól a huszadik század elejéig terjedő különféle korszakokból származó, körülbelül 15 000 tárgyat tartalmazó gyűjteményében rengetegféle, számításhoz, asztronómiához, navigációhoz, méréshez és rajzoláshoz használt, korai matematikai eszköz is megtalálható. Ahogy beálltunk a múzeummal szembeni parkolóba, megláttuk, hogy a múzeum dolgozói, újságírók, operatőrök, és a jótékonysági szervezet részéről a szervezők mind ott vannak, és várják érkezésünket. Simon, az adománygyűjtés menedzsere odajött, amikor kiszálltam az autóból, lelkesen kezet rázott velem, és megkérdezte, hogy érzem magam. Azt válaszoltam, hogy jól érzem magam. Bemutattak a rám várakozó többi embernek, majd megkértek, üljek le a lépcsőre az épület elé, és fotókat készítettek rólam. A lépcső hideg volt és nedves, és próbáltam nem túl sokat fészkelődni. Bent az előadóterem hosszúkás volt és poros, és tele volt különféle kiállítási tárgyakat tartalmazó, üvegezett tárlókkal. A fal mellett egyik oldalon állt egy kis asztal és egy szék nekem. Onnan közvetlenül ráláttam Einstein táblájára a szemben lévő falon. Asztalomtól nem messze állt egy hosszabb asztal, rajta számokkal teli papírokkal és egy digitális órával. Az asztal körül a közeli Oxford Brookes Egyetem matematika tanszékének oktatói ültek, akik önként vállalkoztak az ellenőrzésre az előadás alatt. Feladatuk az előttük levő lapokon a számok követésével az általam hangosan sorolt számok folyamatos ellenőrzése és a teljes pontosság biztosítása volt. Az órának az előadásom
kezdetekor kellett indulnia, hogy a jelen levő közönség tagjai lássák, milyen hosszan sorolom a számokat. Az eseményt a helyi sajtó propagálta, és az épület előtt plakátok biztatták a árókelőket, hogy jöjjenek be; bent a jótékonysági szervezet munkatársai információs füzetekkel és az adományokat fogadó vödrökkel várták őket. Neil továbbra is feszült volt, annyira, hogy meglehetősen rosszul érezte magát, de elszántan a teremben maradt, hogy támogasson: jelenléte egyértelműen megnyugtató volt számomra. További fotókhoz pózoltam bent a teremben, majd leültem a székemre, cs kiraktam a magammal hozott néhány tárgyat az asztalra. Volt több palack víz, hogy igyák, ha kiszárad a torkom, és csokoládé meg banán, hogy energiát merítsek az előadás alatt. Amikor Simon csendet kért, kezdésre készen álltam, és ő tizenegy után öt perccel elindította az órát. Így hát elkezdtem felmondani a pi mostanra már nagyon ismerős kezdő számjegyeit, és ahogy haladtam egyre tovább, a számokból álló táj a fejemben növekedett és változott. Mialatt soroltam a számokat, az ellenőrzők kihúztak minden helyesen felmondott számot. Szinte teljes csend uralkodott az egész teremben, leszámítva időnként néhány elfojtott köhögést vagy léptek zaját, amikor valaki áthaladt a terem egyik végéből a másikba. A zajok nem zavartak, mert miközben beszéltem, azt éreztem, elmerülök a színek, alakzatok és textúrák vizuális áradatában, mígnem teljesen körülvettek numerikus tájaim. Az előadásom szinte melodikussá vált, ahogy minden lélegzetvételt megtöltöttek a számok számok után, majd hirtelen azon kaptam magam, hogy teljesen nyugodt vagyok, mintha az előző éjszakai álmomban találtam volna magam. Kicsivel több, mint tíz percig tartott az első ezer számot befejezni. Kinyitottam az egyik palackot és ittam egy kis vizet, majd folytattam a felsorolást. A terem fokozatosan kezdett megtelni közönséggel, tagjai pár méterrel hátrébb álltak tőlem, és csendben hallgatták előadásomat. Bár korábban elsősorban azon izgultam, hogy a pi-t ennyi sok ember előtt kell előadnom, a
végén szinte már észre sem vettem, hogy ott vannak, miközben minden gondolatom beleveszett a számok ütemes és folyamatos áradatába. Egyetlen jelentős zavaró körülményre emlékszem: valakinek megszólalt a mobiltelefonja. Akkor megszakítottam az előadást, és vártam, hogy megszűnjön a zaj, mielőtt folytattam volna. Az esemény szabályai szerint nem beszélhettem és semmilyen módon nem kommunikálhattam senkivel az előadásom alatt. Rövid, előre megbeszélt szünetek megengedettek voltak, amelyek alatt ettem egy kis csokoládét vagy banánt. Hogy koncentrálóképességemet ne veszítsem el a szünetek alatt, a helyiség egyik végétől a másikig sétáltam lehajtott fejjel, a padlót bámulva, kerülve a nézők tekintetét. Hogy előadásom alatt folyamatosan a helyemen üljek, sokkal nehezebbnek találtam, mint amire számítottam, mivel általában nagyon sokat izgek-mozgok. Miközben soroltam a számokat, forgattam vagy két kezem közé fogtam a fejemet, vagy csukott szemmel finoman ringattam magam. Háromnegyed egykor értem el a tízezredik számjegyhez, mindössze bő két órával az előadásom megkezdése után. Ahogy teltek az órák, éreztem, hogy egyre jobban fáradok, és a vizuális tájak a fejemben egyre elmosódottabbak lettek, mivel kezdett erőt venni rajtam a kimerültség. Ezt az eseményt megelőzően sohasem adtam elő az összes számjegyet egyszerre folyamatosan, és most reménykedtem, nem fáradok el annyira, hogy ne tudjam befejezni. A legvégén csak egyetlen olyan pont volt, amikor egy pillanatra azt hittem, nem fogom tudni folytatni. A 16 600. számjegy elérése után történt, hogy az agyam egy pár pillanatra csak, de tökéletesen kiürült: se alakzatok, se színek, se szerkezetek, semmi. Ilyet még sosem tapasztaltam mintha egy fekete lyukba pillantottam volna bele. Szorosan behunytam a szemem, és párszor nagy levegőt vettem, majd bizsergést éreztem a fejemben, a sötétségből a színek ismét áradni kezdtek, és én folytattam az előadást ott, ahol abbahagytam. A délután közepén végre közeledtem numerikus
utazásom befejezéséhez. Kimerültnek éreztem magam öt óra elteltével, és örültem, hogy már látszik a vége. Olyan érzés volt, mintha lefutottam volna fejben a maratoni távot. Pontosan negyed ötkor a megkönnyebbüléstől remegő hangon kimond lám az utolsó szirmokat: „67657486953587”, és intettem, hogy befejeztem. A pi 22 514 számjegyét mondtam el fejből hiba nélkül öt óra és kilenc perc leforgása alatt, amivel brit és európai rekordot értem el. A nézőközönség hangos tapsban tört ki, és Simon odaszaladt hozzám, és egy öleléssel lepett meg. Miután köszönetet mondtam az ellenőrzőknek az előadás felügyeletéért, megkértek, hogy menjek ki további fotózáshoz, és a kezembe adták életem első pohár pezsgőjét. A média reakciója az esemény után fenomenális volt; sokkal nagyobb, mint amire a jótékonysági szervezet és én számítottunk. A következő hetekben különböző újságoknak és rádióadóknak adtam interjút, beleértve a BBC World Service-t és olyan távoli országok rádióadóit, mint Kanada és Ausztrália. Az egyik leggyakrabban feltett kérdés az interjúkban az volt, hogy miért tanul meg valaki egy olyan számot, mint a pi, ennyi sok tizedesjegyig? A válasz, amit erre adtam, és amit most is adok, hogy azért, mert a pi számomra kivételesen szép és kétségtelenül egészen egyedülálló. Ahogy a Mona Lisá-t Lisá-t vagy egy Mozart-szimfóniát, a pi-t is önmagáért szereti az ember.
11
Találkozás Kim Peekkel
A pi-rekordkísérletem sikerét követően megjelent újságcikkek és rádióinterjúk özönével az Egyesült Királyság egyik nagy tévécsatornájától is érkezett egy ajánlat. Egyórás dokumentumfilmet szándékoztak forgatni a történetemről, a nagy-britanniai és az egyesült államokbeli bemutatót a következő évre tervezték. A televízió műsorkészítőire nagy hatással voltak a rólam Oxfordban készült képsorok, és különösen az a képességem, hogy jól kezelem a közönség és a média érdeklődését. Azt tervezték, hogy még abban az évben Amerikába utaznak forgatásra Kim Peekkel, a savantszindrómással, aki az Esőember filmbéli alakjának ihletője volt, és úgy vélték, ideális fókuszpontja lehetne a műsornak az a képességem, hogy jól ki tudom fejezni tapasztalataimat savantként. Amellett, hogy szemtől szemben találkozom Kimmel, lehetőséget kapok találkozásra a világ savantszindrómával foglalkozó vezető tudósai és kutatói közül többel, mind az Egyesült Államokban, mind NagyBritanniában. Ez életem nagy lehetőségének tűnt. Beleegyeztem a részvételbe, bár erősen szorongtam. Öt éve nem jártam az Egyesült Királyságon kívül (sőt ezen idő alatt még a várost sem nagyon hagytam el, ahol éltem), és megszeppentem a gondolattól, hogy több hetet otthonomtól távol kell töltenem utazással és filmezéssel. Aggódtam, vajon sikerül-e megbirkóznom a fárasztó útitervvel a
megszokott napirendem vagy a számolási rituáléim nélkül. Még nem jártam Amerikában (bár fel tudtam sorolni McKinley-től kezdve az összes elnök hivatali idejét, középső nevét és pártbéli hovatartozását), és nem tudtam, milyennek fogom találni: mi lesz, ha nekem túl nagy, túl vibráló, túl zajos? Mi lesz, ha lebénulva érzem magam és pánikba esem abban a hatalmas országban, amit egy egész óceán választ el a hazámtól? A családomat, Neilt és engem az a gondolat nyugtalanított leginkább, hogy folyamatosan úton kell majd lennem, napról napra és helyről helyre. Bár támogattak, mégis arra biztattak, hogy beszéljek meg mindent alaposan a film készítőivel. Az illetékesekkel való beszélgetések meggyőztek, hogy ők vigyázni fognak, sose maradjak egyedül nyilvános helyen (ahol eltévedhetek), és semmit nem fognak erőltetni a forgatáson, hanem úgy veszik fel az eseményeket, ahogy azok történnek. A filmesek ambiciózus menetrendet állítottak össze: parttól partig cikázás két hét leforgása alatt, útközben olyan helyeken megállva, mint a kaliforniai San Diego és Utah államban Salt Lake City. A program készítői nagyon hamar előálltak a Brain-man (Agyember) Brain-man (Agyember) munkacímmel – rájátszva a Dustin Hoffman film címére (Rain Man), Man), ami először nem tetszett, ám idővel egyre inkább elfogadtam. A stábbal először 2004 júliusában, az utazás előtt egy héttel találkoztam. Barátságosak voltak, és segítettek feloldódni. Az operatőr, Toby, velem egykorú volt. Mindenki nagyon izgult – ez teljesen újszerű műsort jelentett a stábtagoknak, és nem igazán tudták, mire számítsanak. Én is izgultam, részben azért, mert ők izgultak, és érzelmeim közül sokat a körülöttem levők tetteiből és reakcióiból veszek át. Boldog is voltam belül: új kaland vette kezdetét. Az utazás előtti estén befejeztem a csomagolást: egy kabát, két pár cipő, négy pulóver, hat sort és nadrág, nyolc póló, tizenegy pár zokni és tizenegy alsónadrág, egy bontatlan tubus fogkrém, elektromos fogkefe, arctisztító, illóolajok, tusfürdő és sampon. Neil beszerzett nekem egy mobiltelefont, hogy tartani tudjuk a kapcsolatot, amíg távol
vagyok. O a munkája miatt nem tudott velem jönni. A telefont a jobb zsebemben, az útlevelemet, a jegyet és a pénztárcámat a balban tartottam. Neil kivitt autóval a repülőtérre, és megölelt, mielőtt beléptem az előcsarnokba. Három és fél év után ez volt az első alkalom, hogy el kellett szakadnunk egymástól. Még ekkor sem tudatosult bennem, hogy valami érzelmet kellene mutatnom, és az ölelés meglepett. Bent az előcsarnokban rengeteg ember várakozott csomagokkal. Körülöttem minden oldalról emberek mozogtak, és én kezdtem szorongani, ezért gyorsan elkezdtem számolni a sorban álló embereket, amitől rögtön jobban éreztem magam. A stáb már megérkezett, és végül együtt mentünk be a tranzitváróba, majd együtt szálltunk fel a gépre. Jellegzetesen meleg és felhőtlen nyári nap volt, és én az ülésemről figyeltem, ahogy a mélykék ég eltűnik a felhők alatt, amikor magasba emelkedtünk a levegőbe. A pilóta bejelentette, hogy a repülési idő a Los Angeles-i nemzetközi repülőtérig tizenegy óra lesz. Amikor meghallok egy becsült időt, azt fejben mindig úgy képzelem el, mint egy darab kelt tésztát egy olyan asztalra kiterítve, ami egy óra hosszúságnak felel meg. Például abból értem meg, meddig tart egy félórás séta, hogy elképzelem a kelt tésztát az asztal felére kiterítve. De tizenegy óra felfoghat-lanul hosszú időnek tűnt számomra, és nem tudtam képet alkotni róla magamban. Ettől nagyon ideges lettem, és nagyon szorosan behunytam a szemem, majd lassan kinyitottam, és a lábamat néztem, amíg meg nem nyugodtam. Szeretek mentálisan felkészülni egy közelgő eseményre, elpróbálni magamban a különféle lehetőségeket vagy' várható eseményeket, mert kellemetlenül érzem magam, ha valami hirtelen vagy előre nem látott módon történik. Tudtam, hogy egy repülőgép fedélzetén eljön a pillanat, amikor egy utaskísérő odajön hozzám, és kérdez tőlem valamit (hogy mit kérek enni, például), így elképzeltem az utaskísérőt, ahogy mellettem áll és hozzám beszél. Képzeletemben eközben nyugodt voltam, és minden nehézség nélkül válaszoltam neki.
A kezem folyton a zsebeim körül matatott, századszor is ellenőriztem, hogy a jobb zsebemben van-e a mobiltelefonom és a balban a pénztárcám. Ahogy az italoskocsikat hallottam közeledni az ülésem felé, éreztem, hogy egyre feszültebb és éberebb leszek. Nem szeretem a meglepetéseket. Figyelmesen hallgattam az utaskísérők beszélgetését más utasokkal, így előre tudtam, mit fog mondani nekem az utaskísérő. Fejben már választottam: csirkeragu tésztagombóccal. A kocsi jött és ment, fennakadás nélkül. És jól választottam. Túl izgatott voltam a repülőút alatt ahhoz, hogy aludni tudjak. Helyette a fedélzeti magazint olvasgattam és zenét hallgattam a kiosztott műanyag fülhallgatóval. Amikor végre leszálltunk, akaratlanul a diadal eltéveszthetetlen érzése fogott el: sikerült! A fejem fájt, a karom és a lábam elzsibbadt, de Amerikában voltam. Kint tiszta volt az ég, és melegebb is volt, mint Londonban. Vártam, amíg a rendező autót bérelt. Miután az autó megérkezett, a stáb felpakolta hátra a bőröndöket, meg a kamerát és hangrögzítő felszerelést tartalmazó számos dobozt. Mintha egy Tetris játékot néztem volna. Néhány kísérlet után végül sikerült mindennek helyet találniuk. Az autóval San Diegóba hajtottunk, egy tengerparti szállodához. Bár kimerült voltam, azt mondták, másnap korán kell kezdenünk. A szállodai szobámban módszeresen fogat mostam, megmostam az arcom a szokásos (öt) vízloccsantással a mosdókagylónál, és beállítottam az ébresztőórát reggel 4 óra 30 percre, mielőtt befeküdtem az ágyba és – azonnal mély álomba merültem. Amint az ébresztőóra felrikoltott, felugrottam, és befogtam a fülem. Fájt a fejem, és nem voltam hozzászokva a vekker hangjához. Egyik kezemmel addig matattam, amíg rá nem találtam az órán a megfelelő kapcsolóra, és a szobára ismét csend borult. Még sötét volt kint. Fogat mostam, pontosan két percen keresztül, majd lezuhanyoztam. Nem tetszett, hogy itt minden más. A zuhanyrózsa nagyobb volt, a víz nehezebbnek érződött, ahogy a fejemet verte, és a törülközők anyaga szokatlan volt. Miután megtörülköztem,
gyorsan felöltöztem; legalább a ruháim olyannak érződtek és úgy álltak rajtam, ahogy megszoktam. Meglehetősen rettegve, lassan kiléptem az ajtón, és lementem egy emelettel lejjebb az étterembe. Megvártam, hogy megérkezzen Toby, egy ismerős arc, és csak akkor ültem le és kezdtem reggelizni. Ettem egy muffint teával, és miután a többiek megjöttek és befejezték az étkezést, beszálltunk az autóba és elindultunk egy magas, szikrázó ablakú épületcsoport felé. A híres neurológussal, Ramachandran professzorral és munkatársaival volt megbeszélve találkozónk a kaliforniai Agykutató Intézetben. Amikor megérkeztünk, a tudósok kijöttek elénk, hogy üdvözöljenek. Elkísértek minket a professzor irodájáig, a folyosók végig csillogtak az ablakokon beáradó, ragyogó napfénytől. Az iroda nagy volt, sötétebb, mint az odavezető folyosók, a falak mentén tömött könyvespolcok sorakoztak, és volt benne egy nagyméretű asztal műanyag agymodellekkel és kiteregetett papírlapokkal. Elellyel kínáltak, szemben a professzorral és egyik munkatársával. Amikor a professzor beszélt, harsogott a hangja. Valójában minden harsány volt rajta – nagy, kerek szeme és sűrű, göndör, fekete haja és bajsza. Emlékszem, arra gondoltam, milyen nagynak tűnik a kinyújtott keze. Elragadtatása nyilvánvaló volt, és ez valahogy segített ellazulnom. Bár ideges voltam, közben borzongató izgalmat is éreztem. Megkértek, hogy végezzek fejben számításokat, közben a professzor asszisztense ellenőrizte a válaszaimat egy számológépen. A fejem még mindig fájt a jetlagtől, de szerencsére így is meg tudtam oldani a példákat. Aztán felolvastak egy számokból álló listát, és mindegyikről megkérdezték, hogy prímszám-e vagy sem. Mindegyikre helyesen feleltem. Elmagyaráztam nekik, hogyan látom a számokat a fejemben mint színeket, alakzatokat és textúrákat. Úgy tűnt, a professzort ez kíváncsivá teszi, egyszersmind lenyűgözi. Ebédnél a professzor asszisztense, egy Shai nevű fiatalember, aki ugyanolyan koromfekete hajú és nagy;
kerek szemű volt, mint a professzor, lekísért az intézet menzájára a campuson. Shait elképesztették leírásaim arról, ahogy a számokat látom, és válaszaim a különféle fejben végzett számításokra. Később behívtak egy másik szobába, ahol Ramachandran professzor teamjének egy másik tagjával találkoztam, Eddel. Shai és Ed szerettek volna többet megtudni a számokkal kapcsolatos, sajátságos vizuális élményeimről. Nehéz volt megtalálni a szavakat a leírásukhoz, ezért kézbe vettem egy tollat, és rajzolni kezdtem a kérdéses számok alakját egy táblára. A tudósok meg voltak döbbenve. Nem számítottak rá, hogy élményeim ennyire összetettek, mint amilyennek most számukra bizonyultak, sem arra, hogy ilyen részletességgel képes leszek szemléltetni őket. A tudósok reakciója mindenkit meglepetésként ért. Megkérdezték a rendezőtől, kaphatnának-e még további időt a számokkal kapcsolatos, sajátos képességeim és vizuális élményeim tanulmányozására. A rendező felhívta Londonban a producert, aki beleegyezett. Másnap a bekapcsolt kamera előtt megkértek, hogy ismételjem el az előző napi ismertetést, és rajzoljam le a különböző számokat. Visszamentem a táblához, és fokozatosan megtöltöttem rajzokkal és illusztrációkkal arról, ahogy a különféle számokat, látom, és szinesztéziás alakzataim használatával számításokat végeztem fejben. Arra is megkértek, hogy készítsem el gyurmából néhány szám modelljét. Azután arra kértek, tanulmányozzam egy számítógép monitorját, ami tele volt a pi számjegyeivel, miközben az ujjamra galvanikus bőrellenállás-mérő volt erősítve. A tudósok titokban tetszőleges helyeken a számsorban felcserélték a hatosokat kilencesekre: az érdekelte őket, vajon a módosítások beindítanak-e valamit a mérő leolvasóján. Ahogy a monitoron a számokat néztem, kezdtem kényelmetlenül érezni magam és sokat grimaszoltam, mert numerikus tájaim megtörtek, mintha valaki vandál módon megrongálta volna őket. A galvanikus mérő jelentős kilengést mutatott, jelezve, hogy a számok megváltoztatása
fiziológiai reakciót vált ki belőlem. A tudósok, és különösen Shai, teljesen elképedtek. Előfordul, hogy az emberek megkérdezik, nem zavar-e, hogy kísérleti nyúlnak használnak a tudósok. Nekem ezzel nincs bajom, mert tudom, hogy elősegítem az emberi agy működésének jobb megértését, ami mindenkinek javára válik. Az is örvendetes számomra, hogy többet tudok meg így magamról és arról, ahogy az agyam működik. Miközben gyorsan végéhez közeledett a tudósokkal közösen rendelkezésünkre álló időnk, és ettől kezdve még szorosabb időbeosztás várt ránk, Shai megkérdezte, elvihete autóval egy közeli sziklaszirthez, lenézni a tengerre és figyelni az égen felettünk lebegő sárkányrepülőket. Együtt sétáltunk a sziklák mellett, és ő különféle számokkal kapcsolatban az érzéseimről kérdezgetett, közben tollal egyzetelt egy füzetbe, amit külön erre a célra hozott magával. A válaszaim mintha még inkább izgalomba hozták volna. – Tudod, ilyen lehetőség, mint te vagy, egy tudósnak egyszer adódik az életben – mondta tárgyilagosan, de nem tudtam, mit válaszoljak erre. Kedveltem Shait, és megígértem neki, hogy tartani fogom vele a kapcsolatot, és valóban, azóta is e-mailben levelezünk. Következő állomásunk Las Vegas volt, a nevadai „álmok városa” és a szerencsejáték világának vitathatatlan epicentruma. A gyártó cég mindenképpen szeretett volna néhányat a képességeim közül „könnyű műfajú” televíziós megközelítésben bemutatni, és ezt szánták díszletnek ahhoz a jelenethez, amelyben az Esőember híres híres képsorait akartuk megismételni. A javaslatot erre a részre a műsorban vegyes érzelmekkel fogadtam. Végképp nem szerettem volna képességeimet triviálissá tenni vagy a téves sztereotípiákat erősíteni, hogy minden autista olyan, mint az Esőember hőse. Ugyanakkor megértettem, hogy a műsornak szórakoztatónak kell lennie, és látványos részeket kell bevágniuk a komolyabb, tudományos jelenetek közé. Szerettem barátokkal kártyázni, és még soha életemben nem tettem be a lábam kaszinóba. A kíváncsiságom elég erős volt
ahhoz, hogy beadjam a derekamat. Nevada levegője hihetetlenül forró volt, mintha legnagyobb fokozatra állítottak volna egy hajszárítót és folyamatosan feléd irányították volna. A könnyű pamutpóló és sort ellenére is hamarosan verejtékben úsztam, ahogy vártunk a bérelt autóra, hogy elvigyen minket a következő szállodánkba. Az utazás örvendetesen rövid volt, és megérkezésünkkor mindannyian hálásan fogadtuk a szálloda halijának légkondicionálását. A rengeteg hatalmas, rikító épület mellett elhaladni gyomorfogató élmény volt; de a megpróbáltatások még korántsem értek véget. A látvány, ami a szálloda recepcióján fogadott minket, hamar lelohasztott minden addig esetleg érzett lelkesedést. A producer, mivel nagy nehézségek árán talált csak olyan kaszinót, amelyik hajlandó volt televíziós kamerákat beengedni, végül kénytelen volt megelégedni egy, a híres kaszinó unokatestvéreinél sokkal kisebb belvárosi létesítménnyel, amelyik örömmel fogadta az ötletet, sőt a szobákat is ingyenesen bocsátotta rendelkezésünkre. Első benyomásunk azonban nem volt jó. A szőnyegpadló piszkos volt, és a hallban áporodott szag terjengett. Az sem vált előnyére, hogy a személyzetnek hosszú időbe, több mint egy órába telt előkészíteni a szobáinkat. Ám amikor megkaptuk a kulcsokat, a szobákat meglepően tágasaknak és kényelmeseknek találtuk. Ahogy leszállt az éjszaka, levittek az autóhoz, és felvették, ahogy végighajtunk Las Vegas híres főutcáján, a Stripen, amelyet minden irányból kaszinók szemkápráztató fényei világítanak be. Szorosan összekulcsolva tartottam a kezem, és éreztem, hogy egész testemet kellemetlen feszültség és merevség fogja el ennyi sok ingertől körülvéve. Szerencsére nem tartott sokáig az autózás. Együtt megvacsoráztunk egy közeli étteremben a korai lefekvés előtt. Másnap reggel a stáb már jó ideje a lámpák és kamera elrendezésével foglalatoskodott a blackjackasztalok körül, mikor végre értem jöttek. A kaszinó vezetősége nagy mennyiségű „játékpénz” zsetont biztosított nekünk a felvételhez. Találkoztam a kaszinó tulajdonosával, és
bemutattak a krupiénak, aki röviden elmagyarázta nekem a átékszabályokat. A blackjack az egyik legnépszerűbb, kártyával játszott szerencsejáték; ismert „vingt-et-un” és „huszonegyezés” néven is. A játék célja minden egyes leosztásnál fogadni arra, hogy a játékos kártyáinak értéke nagyobb lesz az osztó lapjainak összegénél anélkül, hogy meghaladná a huszonegyet. Az ász számolható 1 -nek vagy 11 -nek is, míg a figurás lapok (bubi, dáma, király) mindegyikének értéke 10. Minden leosztás elején a kezdeti fogadásokat le kell tenni az asztalra, és az osztó két-két kártyát ad minden játékosnak és magának is. Az osztó egyik lapja lefordítva marad. Egy figurás lap és egy ász együtt „blackjack”, és birtokosa azonnal nyer. Egyéb esetben az osztó minden játékosnak lehetőséget ad, hogy vagy még lapot kérjen („hit”) vagy maradjon a jelenlegieknél („stand”). Ela egy játékos lapjainak összértéke meghaladja a 21-et, akkor veszít („búst”, azaz „besokall”). A játékosok döntését követően az osztó felfedi az addig lefelé fordított lapját, és eldönti, hogy húz-e még lapot vagy sem. Ha az eredménye kevesebb, mint 17, további lapot vagy lapokat kell húznia, amíg a lapok összértéke el nem éri a 17-et. Ha az osztó besokall, minden átékban levő játékos nyer. A lapszámolás gyakorlata jól ismert a blackjackben, és lényege, hogy a játékos gondolatban nyomon követi a már kijátszott lapok sorrendjét, megkísérelve ezzel némi előnyt szerezni a bankkal szemben; emeli a téteket, amikor a számolás alapján jól áll (például amikor a pakliban maradt lapok között sok a figurás lap), és csökkenti, amikor rosszul. Legegyszerűbb formájában a kártyaszámolásnál minden egyes lapnak kijelölnek egy pozitív vagy negatív értéket; az alacsony értékű lapok, mint a 2-es és a 3-as, pozitív értéket kapnak, míg a 10-et érő lapok negatívat. A számoló azután gondolatban folyamatosan számon tartja a lapok kijátszásánál pontértéküket, és rendszeresen hozzáteszi az összértékhez, figyelembe véve a még a pakliban maradt lapok számát. A kártyaszámolás nem könnyű, és még a nagyon
gyakorlottaknak is körülbelül egy százalék esélyük van csupán a nyerésre ezzel a módszerrel. A kaszinók gyakran kitiltják azokat, akikről gyanítható, hogy számolják a kártyákat. A mi asztalunk egy nyolc pakliból álló kártyacsomagot használt, ami azt jelenti, hogy 416 lap volt átékban: ez elég nagy szám ahhoz, hogy minimálisra lehessen csökkenteni a kártyaszámolók lehetséges előnyét. A játékkaszinók zajos és a figyelmet elterelő helyek, és az egyik legnagyobb kihívást számomra az jelentette, hogy koncentrálni tudjak. Ültem a székemen az osztóval szemben és a kártyapaklikra koncentráltam, kitartóan figyeltem, ahogy egyenként felbontja, összekeveri és leteszi őket az asztalra a játék megkezdéséhez. A körülöttem levő kamerák bámészkodókat vonzottak az asztalhoz, és hamarosan egész tömeg verődött körém játék közben. Előre meghatározott ideig kellett játszanom. A kaszinó lefoglalt nekünk egy külön asztalt, tehát én voltam az egyetlen játékos. Az osztó volt az ellenfelem. Mivel rá akartam érezni a játékra, egyszerű feltételezéseket alakítottam ki az osztásoknál kijátszott lapok alapján: megállók, ha egy tízest és egy nyolcast kapok, viszont lapot kérek, ha egy hármasom és egy kilencesem van (kivéve, ha az osztó felfelé fordított lapja a négyes, ötös vagy hatos, amely esetben megállók) – ezt a technikát nevezik „alapstratégiának”. Az osztó még akkor is statisztikailag előnyben van, ha a átékos optimális módon használja az alapstratégiát. Idővel a zsetonjaim halma kezdett egyre csökkenni. Azonban máris sokkal jobban ráéreztem, hogyan kell játszani, mint az elején; gyorsabban hoztam döntéseket, és kellemesebben éreztem magam az asztalnál. Egy hirtelen elhatározással ösztönös játékra váltottam, és aszerint haladtam, ahogy a számok áradását dimbes-dombos, hegycsúcsokkal és völgyekkel teli vizuális tájakként megtapasztaltam a fejemben. Rámenősebben fogadtam, amikor a gondolatbeli vizuális táj csúcsos volt, mint amikor lejtett. Változás történt; egyre több leosztást kezdtem megnyerni. Ellazultam, és már sokkal jobban élveztem a
átékot. Egy kulcsfontosságú ponton két 7-est kaptam, míg az osztó felfelé fordított kártyája 10-es értékű volt. Az alapstratégia azt mondja, kérj lapot. Én viszont az ösztöneimre hagyatkoztam, és kettéosztottam („split”) a párt, megduplázva az eredeti tétemet. Az osztó húzott egy harmadik lapot, ami szintén 7-es volt. Megkérdeztem, hogy ezt is megoszthatom-e. Az osztó meglepődött – rendkívül szokatlan az osztó 10-ese ellen játszani. A két 7-es ismét ketté lett osztva, így három 7-es kezem volt, azaz a eredeti tétem megtrip] ázódott az osztó 10-esével szemben. A bámészkodók jól hallhatóan felszisszentek. Egy mögöttem álló férfi hangosan megjegyezte: – Mit csinál ez, külön leosztásokat kér a tízes ellen? Az osztó azzal folytatta, hogy külön-külön mindhárom hetesre osztott egy-egy lapot: az első összege 21 lett. Aztán a másodikra kaptam lapokat: ismét 21. Végül következett a harmadik hetes, és ismét a nyertes 21 lett a lapok végösszege. Három 21 egymás után, egyetlen leosztás alatt, az osztó ellen. Egy csapásra visszaszereztem az elvesztett zsetonjaimat, és bankot robbantottam. Ennek ellenére örültem, hogy otthagyjuk Las Vegast. Túl meleg volt, túl zsúfolt, túl sok volt a villogó fény. Csak a kártyák között éreztem ott jól magam. Egyre inkább honvágyam lett, és miután visszamentünk a szállodába, felhívtam Neilt a szobámból. A hangja hallatán könnyekben törtem ki. Azt mondta, ügyes vagyok, és muszáj folytatnom. Büszke volt rám. Akkor még nem tudtam, hogy csak ezután következik az egész utazás legfontosabb és legkülönlegesebb része. Másnap Salt Lake Citybe repültünk, Utah állam fővárosába, a mormon vallás otthonába. A szállodától rövid autóútra volt a város közkönyvtára. Rendkívüli épület, öt emelet magas, félköríves üvegfallal, ahol 22 000 négyzetméteren több mint félmillió könyvet tárolnak; a földszinten üzletek és szolgáltatások, fent a galérián olvasóterem és egy háromszáz férőhelyes előadóterem áll rendelkezésre. A könyvek határtalan szeretetével és a kis helyi könyvtáramban mindennapos olvasással töltött órák
emlékével ez a hely paradicsominak tűnt számomra. A hatalmas térbe áradt be a napfény, és éreztem, hogy elönt a nyugalom ismerős bizsergése. A könyvtárak mindig képesek a tökéletes nyugalom érzését nyújtani számomra. Nem volt tömeg, csak egymástól elszigetelt emberek olvastak vagy mozogtak a polcok és az asztalok között. Nem volt hirtelen felcsattanó zaj, csak a lapozás halk nesze, vagy a barátok és kollégák közötti meghitt csevegés moraja. Soha nem láttam még ennyire csendes könyvtárat; valójában olyan volt számomra, mint egy mesebeli elvarázsolt palota. Megkértek, hogy üljek le egy padra a földszinten és várjak, ezért megszámoltam a könyvespolcokat és a csendben előttem elhaladó embereket. Órákon át tudtam volna ott ülni. Az igazgató értem jött, és lifttel felvitt a második emeletre. Ott amíg a szem ellátott, mindenütt könyvek sorakoztak. Egy idősebb férfi közeledett felém, és kezet rázott velem. Fran Peek néven mutatkozott be, mint a fia, Kim apja és főállású gondviselője. Kim Peek egy csoda. {8} Amikor 1951-ben megszületett, az orvosok azt mondták a szüleinek, hogy soha nem fog járni, semmit nem lesz képes megtanulni, és jobban teszik, ha intézetbe adják. Kim megnagyobbodott koponyával és vízfejűséggel jött a világra. Károsodott a bal agyféltekéje, amely az olyan kritikus jelentőségű területekért felelős, mint amilyen a beszéd és a nyelv. Egy 1988-ban végzett agyvizsgálat során a neurológusok megállapították, hogy az agyából hiányzik a kérgestest, a két agyfélteke közötti lemez. Mindezek ellenére Kim tizenhat hónaposan már olvasott, és tizennégy éves korára befejezte középiskolai tanulmányait. Kim az évek során hatalmas mennyiségű adatot jegyzett meg több mint egy tucat témakörből, a történelemtől az évszámokon át az irodalomig, sportig, földrajzig és zenéig. Egy könyv két oldalát tudja egyszerre olvasni, egyiket az egyik szemével, másikat a másikkal, és szinte tökéletesen meg is jegyzi az olvasottakat. Kim összességében több mint 9000 könyvet olvasott, és mindegyiknek vissza tudta idézni a tartalmát. A naptárszámolásban is tehetséges.
1984-ben Kim és apja találkozott Barry Morrow producerrel az Értelmi Fogyatékosok Társaságának a texasi Arlingtonban tartott konferenciáján. Az eredmény az Esőember című című film lett. Dustin Hofffman Kimmel töltötte a napot, és annyira ámulatba ejtették a képességei, hogy arra biztatta Frant, mutassa meg fiát a világnak. Azóta Kim és apja keresztbe-kasul utaznak az Egyesült Államokban, és több mint egymillió ember előtt beszéltek eddig. Ez volt a pillanat, amelyre régóta vártam; életemben most először beszélhettem egy másik savanttal. Fran elmondta a fiának, hogy ki vagyok, és hogy miért jöttünk el találkozni velük. Nem sok fejtörésbe került találkozásunk helyszínéül a közkönyvtárat választani: a könyvtárak Kimnek is és nekem is különleges helyet jelentettek, tele csenddel, fénnyel, térrel és renddel. Miután Frannel már találkoztunk, most bemutattak Kimnek. A szorosan apja mellett álló Kim testes, középkorú férfi volt, előrefésült, őszülő üstökkel és átható, érdeklődő tekintettel. Gyorsan megfogta a karomat, és nagyon szorosan mellém állt. – Mondja meg neki a születési dátumát! – javasolta Fran. – 1979. január 31. – mondtam. – Egy vasárnapi napon leszel huszonöt éves – válaszolt Kim. Bólintottam, majd megkérdeztem, hogy ő mikor született. – 1951. november 11-én felelte. Széles mosollyal feleltem: – Vasárnap születtél! Kim arca felragyogott, és tudtam, hogy sikerült megtalálni vele a közös hangot. Fran meglepetést tartogatott számomra: az Oscarszobrot, amit Bany Morrow forgatókönyviró kapott az Esőember-ért, Esőember-ért, és amit Morrow nagyvonalúan nekik ajándékozott, hogy magukkal vihessék előadó körútjaikra. Óvatosan, két kézzel fogtam meg a szobrot: nehezebb volt, mint amilyennek látszott. Megkértek bennünket Frannel, hogy üljünk le és beszélgessünk Kim gyerekkoráról, ezért az
egyik sarokban álló két kényelmes bőrfotelhez mentünk, és leültünk, miközben Kim kapott olvasni egy könyvet. Fran szenvedéllyel beszélt az orvosok reakcióiról kisfia problémáira: – Azt tanácsolták nekünk, tegyük be egy intézetbe, és felejtsük el. Egy agysebész még azt is felajánlotta, hogy az intézetbe kerülés megkönnyítésére lobotómiát végez rajta. Szerettem volna többet megtudni Kim jelenlegi életéről, és megkértem Frant, mesélje el, hogy zajlik Kim egy szokásos napja. Kim minden reggel beszél telefonon az édesanyjával, majd idejön, és mindennap pár órán át olvas. Esténként átmegyünk látogatóba egy idős szomszédasszonyunkhoz. Kim felolvas neki. Kérdeztem Kim előadókörútjairól is. Mindig együtt utazunk, és soha nem kérünk pénzt. Iskolákba, főiskolákra és kórházakba szoktunk ellátogatni. Kim szinte mindent meg tud nekik mondani, amire kíváncsiak: dátumokat, neveket, statisztikai adatokat, postai irányítószámokat, akármit. A közönség mindenféle kérdéseket tesz fel neki, és ő mindig olyan töméntelen információval áll elő, amiről én sem tudtam, hogy ismeri. Szinte nincs olyan kérdés, ami megakasztaná. Az ő üzenete ez: „Nem kell fogyatékosnak lenned ahhoz, hogy másmilyen legyél, mert minden ember másmilyen.” Befejeztük az interjút, és én kettesben beszélgethettem Kimmel a könyvtár polcai között. Kim fogta a kezem séta közben. – Te is savant vagy, mint én, Daniel – szorította meg izgatottan a kezemet. Ahogy a polcok között haladtunk, észrevettem, hogy Kim időnként rövid időre megáll, levesz egy-egy könyvet, átpörget benne pár lapot, mintha már ismerné a tartalmát, majd visszateszi a helyére. Néha egy dátumot vagy nevet mormolt hangosan olvasás közben. Egyik sem szépirodalmi mű volt; úgy látszott, a regények nem érdeklik. Ez is közös volt bennünk. – Mit szeretsz itt a legjobban csinálni, Kim? – kérdeztem
tőle, mire ő szó nélkül odavitt egy sor vastag, piros bőrkötésű könyvhöz. Ezek Salt Lake megye városainak telefonkönyvei voltak. Kim levett egyet a polcról, és letelepedett vele egy közeli asztalhoz. Volt nála egy notesz és egy toll, és kezdett kimásolni neveket és telefonszámokat a noteszébe. Figyeltem őt, és megkérdeztem, hogy ő is szeretie a számokat; jegyzeteibe mélyedve lassan bólintott. Leültem Kim mellé, és eszembe jutott, hogy Fran azt mondta, Kim szereti, ha történelmi események időpontjaival és alakjaival kapcsolatos kérdéseket tesznek fel neki. A történelem volt Kim együk kedvenc témája. – Melyik évben koronázták Anglia királynőjévé Viktóriát? – kérdeztem. – 1837-ben – vágta rá azonnal Kim. – Hány éves lenne most Winston Churchill, ha még élne? – Százharminc. – És idén a hét melyik napjára esne a születésnapja? – Keddre, november utolsó napjára. Fran és a stáb felügyelete alatt azután levittek minket a könyvtár földszintjére, ahol Kim rámutatott különböző könyvespolcokra, és megmondta, mely könyvek vannak rajtuk. Kiléptünk a ragyogó kora délutáni napsütésbe, aztán megálltunk, és Kim még egyszer megszorította a kezemet. Szorosan mellém állt, a szemembe nézett, és azt mondta: – Egy napon olyan te is olyan nagy ember leszel, mint én. Ez volt a legnagyobb l egnagyobb bók, amit életemben kaptam. Megbeszéltem Kimmel és Frannel, hogy aznap este együtt vacsorázunk egy közeli étteremben. Kim felidézte a Dustin Hoffmannal való találkozása emlékeit, és Hoffman csodálatát a képességei és kedves lénye iránt. Apa és fia egyaránt hangoztatták, mennyire fontos folytatni Kim képességeinek megismertetését minél több emberrel, és közvetíteni feléjük a másság tisztelete iránti üzenetet. Meglehetősen vonakodva hagytuk ott Kimet és Frant Salt Lake Cityben. Minden stábtag elmondta, mennyire sokat kapott a Kimmel és apjával való találkozás élményétől. Történetük, a minden viszontagsággal szembenéző, feltétel nélküli szeretet, az odaadás és a kitartás története,
hihetetlenül megkapó volt. Nekem egyszerűen feledhetetlen élményt jelentett. Kim arra emlékeztetett, milyen szerencsés vagyok, a saját másságaim ellenére is, hiszen valamiféle önálló életet tudok élni, amit ő nem. És persze hatalmas öröm volt az is, hogy találtam valakit, aki ugyanannyira szerette a könyveket, tényeket és számszerű adatokat, mint én. Hazafelé a repülőn bőven volt min gondolkodnom. Kimben és bennem sok volt a közös, ám a legfontosabb mind közül az összetartozás érzése volt, amit szerintem mindketten éreztünk az együtt töltött idő alatt. Életünk sok szempontból nagyon különböző volt, és mégis, valahogy létezett közöttünk egy különleges, ritka kötelék. Segített abban, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, és azon a napon a barátság rendkívüli értékére emlékeztettük egymást. Megindított a lelkesedés, amivel ő és apja fogadtak minket, és hogy milyen nyíltan és őszintén megosztották velünk élettörténetüket. Kimet nem csupán az agya teszi különlegessé, hanem a szíve, az embersége, az a képessége, hogy mások életére egészen egyedi módon tud hatni. A Kim Peekkel való találkozás életem egyik legboldogabb pillanata volt.
12
Reykjavik, New York, új otthon
Az Egyesült Királyságba való visszatérésem után a film készítői még egy kihívás elé állítottak: tanuljak meg egy teljesen új nyelvet egyetlen hét alatt a kamerák előtt. Hónapokon át vizsgálták a különféle lehetőségeket, mielőtt végül az izlandira esett a választásuk – ez egy ragozó nyelv, a tizenharmadik század óta nagyrészt változatlan, az óangolhoz hasonlítható, és körülbelül 300 000 ember beszéli. Itt egy írásbeli példa arra. körülbelül hogy is néz ki: „Mörður hér maður er kallaður var gígja. Hann var sonur Sighvats hins rauða. Hann bjó á Velli á Rangár-völlum. Hann var ríkur höfðingi og málafylgjumaður mikill og svo mikill lögmaőur aö engir jróttu löglegir dómar dæmdir nema hann væri við. Hann átti dóttur eina er Unnur hét. Hún var væn kona og kurteis og vel að sér og ðotti sá bestur kostur á Rangárvöllum.” „Volt egy ember, Mörőnek hívták, meg még Hegedűsnek is, Vörös Sighvatnak volt a ha. A tanyája Mezőségben állt, a Ferde-folyó mellett. Tehetős nagygazda volt Mord, és kiválóan értett pörös ügyekhez, úgy ismerte a törvényeket, hogy az emberek el sem fogadtak olyan ítéletet, melynek meghozatalában neki része nem volt. Egyetlen lányt nevelt föl Mörő, egy Unn nevezetű, takaros, eszes és finom modorú teremtést, a Ferde-folyó
egész környékén senki fiatal férfi mást nem kívánhatott asszonyának, mint őt.”{9} (Részlet a Brennu-Njals sagából, Izland leghíresebb, a tizenharmadik században keletkezett sagájából.) Az izlandit nagyon komplex és nehezen tanulható nyelvnek tartják, nem kevesebb, mint tizenkét különböző szava van minden számra 1-től 4-ig, a mondat szövegkörnyezetétől függően. Az izlandi főneveknek három neme van: hímnem, nőnem és semlegesnem. A melléknevek az általuk meghatározott főnevek neme szerint változnak: Gunnar er svangur (Gunnar (Gunnar éhes), de Helga er svöng (Helga svöng (Helga éhes), ahol Gunnar férfinév és Helga női név. Ráadásul az angoltól eltérően az izlandi nem kölcsönöz szavakat más nyelvekből, hanem új szavakat alkot a modern tárgyakra: tolva a „komputer” és sírni sírni a „telefon” (a „szál” jelentésű, régi izlandi szóból). Szeptemberben a műsor készítői végre a lakásomra küldött csomaggal felfedték előttem, hogy melyik nyelvet választották. Volt benne egy zsebszótár, egy gyerekkönyv, két nyelvtankönyv és néhány újság. A készítők költségvetési okokból úgy döntöttek, csak négy napot fogunk Izlandon tölteni az eredetileg tervezett egy hét helyett, ezért néhány nappal az utazás előtt előre elküldték nekem a lakásomra a nyelvtanuláshoz szükséges anyagot. Volt azonban egy komoly nehézség: a kapott szótár túl kicsi volt, ezért lehetetlen volt elkezdenem a filmesek által tanulmányozásra megküldött szövegek megfejtését. Annak sem örültem, hogy az eredetileg tervezett hét helyett csak négy napunk marad Izlandon, mivel a nyelvi kihívás csúcspontjaként egy élőben sugárzott televíziós interjút terveztek Reykjavíkban, teljes egészében izlandi nyelven. A kihívás sikeres teljesítéséhez fontos lett volna a lehető legtöbbet a beszélt nyelvi környezetben lennem. Ha már így állt a helyzet, megtettem minden tőlem telhetőt a rendelkezésemre álló anyaggal. Megtanultam hétköznapi kifejezéseket és szavakat a nyelvkönyvekből, és gyakoroltam a különféle szövegekből kiszedegetett
szókapcsolatokból saját mondatok építését. Az egyik könyvhöz járt egy CD, így próbáltam azt is hallgatni, hogy ráérezzek a hangsúlyozásra és a kiejtésre, de nagyon nehezemre esett koncentrálni, mert az agyam hallgatás közben hol ráhangolódik a hallottakra, hol kikapcsol. Egy másik embert nagyon figyelmesen tudok hallgatni, külön odafigyelek, hogy végig megtartsam a koncentrálásom szintjét, azonban ez sokkal nehezebben megy CD hallgatása közben – talán mert nincs, aki megkövetelné a folyamatos odafigyelést. Ezek a nehézségek kezdtek nagyon elcsüggeszteni, de már el is érkezett az utazás napja. Ismét búcsút kellett vennem Neiltől, bár ezúttal legalább csak néhány napra. Taxi jött értem, hogy kivigyen a repülőtérre, ahol a stábbal a találkozóm volt. Szerencsére csendes volt a repülőtér, és nem sokan mászkáltak körülöttem. Elhoztam magammal a könyveket a bőröndömben, de reméltem, hogy jobb tananyagot fogok kapni, amint megérkezünk Izlandra. A repülőút nem volt hosszú, és én az idő nagy részében kinéztem az ablakon vagy az izlandi gyerekkönyv meséit olvasgattam. Izland a világ egyik legkisebb országa, lakosainak száma alig több mint negyedmillió. Az Észak-Atlanti-óceán középső részén található, az északi sarkkörtől valamivel délre. A Közép-Atlanti-hátság közepénél, egy kritikus geológiai ponton elhelyezkedő sziget geológiai szempontból roppant aktív. Számos működő vulkánja és gejzírje van, és sok izlandi lakást geotermikus energiával fűtenek. Az országban az írni-olvasni tudók aránya 100 %, és népszerű a költészet és az irodalom. Az Izlandon megjelenő könyvek, magazinok és folyóiratok száma egy főre vetítve több, mint a világ bármely más országában. A Keflavík repülőtérre megérkezve busszal indultunk Izland legnagyobb városa, a főváros, Reykjavík felé (mivel lakosainak száma alig több mint 110 000, úgy becézik, hogy slarsla smáborg i heimi – heimi – „a világ legnagyobb kisvárosa”). A nyár vége felé jártunk, de még enyhe volt az időjárás: a levegő hűvös volt és friss, de nem keservesen hideg. A
busznak hosszú, fényesen csillogó ablakai voltak végig mindkét oldalán, és ahogy kinéztünk rajtuk, hosszúkás, nagy, ezüstös szürke felhőtáblák lebegtek az égen, alattuk zord, metálkék táj nyúlt a távolba. Ahogy közeledtünk Reykjavík felé, láttam, hogy a nappali fény kezd halványulni és töredezni; behunytam a szemem, és izlandiul számoltam magamban: einn, tveir, prír, fjórir... A szállodában találkoztam először izlandi nyelvtanárommal, Sigriðurral, bár ő azt mondta, szólítsam csak röviden Sirrýnek. Sirrý külföldi diákoknak adott nyelvórákat a helyi egyetemen, de azt mondta, még sosem hallott senkiről, aki ilyen rövid idő alatt próbált volna megtanulni izlandiul, és hogy kételkedik ennek sikerében. Egy táskában Sirrý egy csomó olvasnivalót hozott közös tanulmányozásra. Amikor csak alkalom adódott rá, kinyitottuk a könyveket, és én hangosan felolvastam belőlük, hogy ellenőrizni tudja a kiejtésemet és segítsen a szavaknál, amelyeket nem értek. A rengeteg olvasás segített ösztönösen ráérezni a nyelv nyelvtanára. Az egyik, amit észrevettem, hogy a mondatokon belül sok szó hossza mintha növekedne. Például a bók (könyv) szó gyakran hosszabb, amikor egy mondat elején használják: Bókin er skrifuð á íslensku íslensku (a könyv izlandi nyelven íródott), még hosszabb, ha a mondat végén áll: Ég er ny 'búimn að lesa bókina. bókina. (Most fejeztem be ennek a könyvnek az olvasását.) Egy másik példa a borb (asztal) borb (asztal) szó: Borðið er stórt og pungt (az asztal nagy és nehéz”) és Orðabókin var á borðinu borðinu (a szótár az asztalon volt). A szó elhelyezkedése egy mondaton belül segített tudni, hogy milyen nyelvtani alakot fog valószínűleg felvenni. Az időszűke bizonyult a kihívás legnehezebb részének. A tanuláshoz rendelkezésemre álló kevés idő jó része elment azzal, hogy autóval körbevittek a különféle forgatási helyszínekre – és ezt a problémát súlyosbította, hogy Sirrýnek általában hányingere volt az autóban. Volt persze ó oldala is annak, hogy ennyi sok különböző helyet látogattunk meg; Izland vizuálisan döbbenetes, és
lehetőségem volt magamba szívni hangulatát, ami lehetetlen lett volna egy tanteremben vagy egy szállodai szobában. Egy napot Gullfossban töltöttünk, aminek a neve azt elenti, „arany vízesés”. A Hvita gleccserfolyón található, hatalmas fehér zuhatag harminckét méter magasságból zubog le egy szűk, hetven méter mély és két és fél kilométer hosszú szurdokvölgybe. Ha közelről nézte az ember, a párás levegőben folyamatosan szálldosó finom permet arra emlékeztetett, ahogy a 89-es számot látom a fejemben. Nem ez volt az egyetlen ilyen érzés. Ahogy beálltam az eső elől egy kis, félhomályos, szélfútta sziklaüregbe, úgy éreztem, mintha a 6-os szám sötét ürességébe másztam volna be. Még a távoli hegyek hullámzó görbületei is számsorokra emlékeztettek. Akkor és ott éreztem leginkább otthon magam Izlandon. A Haukadalur-völgy termikus mezőire tett kiránduláson lehetőségem adódott közelről megtekinteni Izland híres kitörő gejzírjeit. A gejzír szó az izlandi gjósa gjósa szóból ered, ami annyit jelent: „feltörni”. Ezek ritka jelenségek – csak körülbelül ezer létezik belőlük az egész világon. A gejzír aktivitását a felszíni vizek okozzák, amelyek fokozatosan leszivárognak a réseken keresztül, és föld alatti üregekben gyűlnek össze. A csapdába esett vizet a körülötte levő vulkáni kőzet felmelegíti körülbelül 200 Celsius-fokosra, ettől a víz gőzzé alakul, térfogata megnő, és felfelé vagy kifelé tör utat magának. Végül a gejzírben megmaradt víz forráspont alá hűl, és a kitörés megszűnik; a felmelegedett felszíni víz kezd ismét visszaszivárogni az üregekbe, és az egész körforgás kezdődik elölről. A gejzírkitörés látványa lebilincselő volt. Először a türkizszínű víz forrni kezdett, majd nagy buborékok formálódtak és törtek fel, felfelé húzva a gőzölgő vizet. A kitörés maga hirtelen történt és gyorsan lezajlott, vastag, tízméteres vagy még annál is nagyobb, káprázatos, magasba törő vízoszlopot eredményezve. A gejzír körül a levegőben kénszag terjengett, mint a záptojás bűze, de szerencsére elvitte a szél. A forgatások közötti, hosszú ideig tartó utazások nagyon
fárasztók voltak, és mindig örömmel fogadtuk az ebédszüneteket. Míg a stáb hamburgerrel és sült krumplival tömte magát, én megkóstoltam a hagyományos izlandi fogásokat, mint amilyen a kjötsúpa kjötsúpa (bárányleves) és a lokkjiskur (halvagdalt). (halvagdalt). Amennyire lehetett, kizárólag csak izlandiul társalogtam Sirrývel, és közben jegyzeteltem egy fekete noteszbe, amit mindig magamnál tartottam. A kihívás csúcspontja az élő televíziós interjúval érkezett el, az aktuális témákkal foglalkozó, népszerű Kastljós (Reflektor-fény) című adásban. Ideges, ám bizakodó voltam az interjú előtt, bár fogalmam sem volt, mégis miféle kérdéseket fogok kapni. Majdnem negyedórán át beszélgettem két műsorvezetővel, végig kizárólag izlandiul, több százezer néző előtt. Borzongató élmény volt a kamerák előtt ülni és végig egy olyan nyelven beszélni, amelyikkel csak az elmúlt egy hétben ismerkedtem meg. Még különösebb volt, hogy tökéletesen megértettek. Ahogy telt a hét, figyeltem az egymást között anyanyelvükön társalgó izlandiakat, akik ezt olyan könnyedén és természetesen tették, mintha izlandiul lélegeznének. Ezzel szemben az én beszédem lassabb és bizonytalanabb volt. Így magyaráztam ezt az interjúvolóknak: „Ég interjúvolóknak: „Ég er meý islensku asma” – „izlandi asztmám van”. További interjúk következtek a reykjavíki médiában, és szerepeltem Izland legfőbb reggeli beszélgetős műsorában; ez az interjú is teljes egészében izlandi nyelven zajlott. Abban a műsorban Sirrý is szerepelt velem, és nagyon hízelgő volt, mennyire jó véleményt mond a teljesítményemről az egyhetes nyelvtanulás alatt. Sirry angolul is adott egy interjút a dokumentum-hímben, amelyben elmondta, még sosem volt hozzám hasonló tanítványa, és hogy „nem vagyok emberi”! Nagyon hálás voltam neki, különösen, mert felbecsülhetetlen volt számomra a segítsége és a bátorítása. A dokumentumfilm forgatásának végén Reykjavíkból visszatérve lehetőségem volt elgondolkozni azon, milyen messzire is jutottam. Alig néhány éve még lehetetlennek tűnt volna, hogy ennyire önálló életet tudjak élni: hogy
odarepülök, és beutazok egy olyan óriási országot, mint az Egyesült Államok, mindenféle emberekkel találkozom és mindenfajta helyeket látogatok meg, és lesz elég önbizalmam ahhoz, hogy legbenső gondolataimat és élményeimet megosszam a világgal. Az izlandi látgatás is egyszerre volt bámulatos és megindító, és kiváltságosnak éreztem magam amiatt, hogy' az izlandi emberek olyan szívélyesen és lelkesen fogadtak. A legkülönösebb ez volt: pontosan ugyanazok a képességek, amelyek elválasztottak társaimtól gyerek- és kamaszkoromban, és amelyek elszigeteltek tőlük, felnőttként segítettek kapcsolatot teremtenem emberekkel és új barátokat szereznem. Hihetetlen pár hónap volt ez – és még nem volt vége. A következő tavasszal egyik nap kora reggel felhívtak telefonon, és meghívtak szerepelni David Letterman késő esti beszélgetős műsorába. A Discovery Science Channelen keresztül történt a szervezés; ez a csatorna néhány héttel azelőtt tűzte először műsorára az Egyesült Államokban az gyember-t. gyember-t. Az adás igen pozitív reakciókat váltót ki, beleértve a New York Times Times részletes kritikáját. Bár még egyszer sem láttam Letterman egyik műsorát sem, hallottam róla, és tudtam, hogy már régóta megy, és népszerű. A Science Channel teamjével megállapodtunk, hogy fizetik az útiköltségemet New Yorkba a felvétel napjára, és megszervezik az időbeosztásomat. Csak egyetlen bökkenő volt: a felvétel napja előtti délutánon kellett odarepülnöm. Szerencsés voltam, hogy Neil otthonról dolgozott, és hajlandó volt segíteni a csomagolásban és kivinni a repülőtérre. A szükséges foglalásokat gyorsan elintézte nekem online, így semmi más dolgom nem volt, mint elkészülni és elindulni. Jó volt, hogy minden olyan hirtelen történt, mert nem volt időm aggodalmaskodni, és helyette csak olyan hétköznapi témákra kellett koncentrálnom, mint például hogy megmosakodjam, felöltözzem, és becsomagoljak az útitáskámba. A repülőtér felé az autóban Neil azzal próbált segíteni nyugalmam megőrzéséljen, hogy azt mondta, élvezzem ki ezt az élményt, és egyszerűen csak adjam önmagam.
Az ülés a gépen nagy volt és kényelmes, és majdnem végig tudtam aludni, ami sokat segített. Amint földet értünk a JFK nemzetközi repülőtéren, követtem a többi utast kifelé a számos átjárón keresztül, míg végül elérkeztünk a biztonsági ellenőrzésre várók hosszú sorához. Amikor rám került a sor, odaléptem a fülkéhez, és átnyújtottam az útlevelemet. A férfi az üveg túloldalán megkérdezte, mennyi ideig szándékozom Amerikában maradni, mire ezt feleltem: – Két napig. – Csak két napig? – kérdezte csodálkozva, majd bólintott. Egy pillanatig szúrós szemmel rám nézett, majd ismét az útlevélre, azután intett, hogy menjek tovább. Miután felvettem a csomagomat, kiléptem az érkezési oldal előcsarnokába, és megláttam egy embert, aki egy táblát tartott, rajta a nevemmel. Előre megmondták, hogy sofőr fog várni érkezésemkor a JFK repülőtéren, ezért odamentem hozzá, ő elvette a táskámat, és kimentünk az autóhoz, amely hosszú volt, fekete és nagyon fényes. Elvitt a Manhattan Central Park Southra a szállodámhoz, és ott kitett. Nemrégiben még rettegés fogott volna el a gondolattól, hogy egyedül lépjek be egy szálloda kapuján és egyedül próbáljak eligazodni a különböző számú szobák között, azon erőlködve, nehogy eltévedjek. Ekkorra azonban már hozzászoktam a szállodákhoz; felmentem a lépcsőn a szobámba, és lefeküdtem. Másnap reggel találkoztam a Science Channel stábjának képviselőjével, név szerint Bethszel. Az ő feladata volt gondoskodni róla, hogy megfelelő öltözéket viseljek a műsorhoz (például a színek, semmi fehér és csíkos), és hogy a lehető legnyugodtabb és legfesztelenebb állapotban legyek a felvétel előtt. Együtt mentünk végig egy sor hosszú, forgalmas utcán az Ed Sullivan Theater épületéig, a Broadway 1697. alatt található rádió- és televízióstúdióig, ami az utóbbi tizenkét évben otthont adott a késő esti beszélgetős műsornak. Miután megkaptam a belépőkártyámat, a műsor készítői üdvözöltek, és ismertették velem az aznapi menetrendet. Megkérdeztem, megmutatnák-e a díszletet, hogy kényelmesebben tudjak oda
belépni a délután esedékes felvételen. A színfalaktól csak pár lépés és egyetlen lépcsőfok választotta el a központi színpadot, ahol kezet kellett fognom Daviddel, és le kellett ülnöm. A fotel nagy volt és puha, ám magában a stúdióban nagyon hideg volt; azt mondták, Dávid ragaszkodik a mindössze 14 Celsius-fokhoz. Csak reménykedni tudtam, hogy nem fogok nagyon reszketni a felvétel alatt. Volt időm megebédelni a szállodában a fél ötkor a stúdióban esedékes felvétel előtt. Betereltek egy kis helyiségbe, ahol végignéztem a falra szerelt televízión a műsor nyitó képsorait, majd átvittek a sminkszobába. A hajkefe sortéit puhának és megnyugtatónak éreztem a bőrömön, és meglepően fesztelennek éreztem magam, amikor levittek a díszletbe és megmutatták, hol álljak, miközben az adás reklámszünetre kapcsolt. Azután meghallottam, hogy David felkonferál a közönségnek, és a rendezőasszisztens jelzett, hogy lépjek be. A délelőtti előkészületek alapján észben tartottam, hogy tartsam felemelve a fejem, amikor a színpadra lépek és kezet rázok Daviddel, mielőtt leülnék. Emlékeztettem magam, hogy tartanom kell a szemkontaktust az interjú alatt. A közönség elég messze volt a lámpáktól a díszletben, ezért látni nem lehetett őket, csak hallani. Ez nekem megfelelt, mert azt az illúziót keltette, hogy Daviddel kettesben beszélgetünk. Komolyan kezdte, az autizmusomról és a gyerekkori rohamaimról kérdezett, és még meg is dicsért a szociális készségeimért, amely ponton a közönség tapsolni kezdett. Ettől a pillanattól már egyáltalán nem éreztem szorongást. Amikor kezdtem beszámolni a pi-rekordomról, David közbeszólt, és azt mondta, ő is nagyon szereti a pipit, és a közönség nevetett. Azt is megkérdezte tőlem, ő a hét melyik napján született, és megadta a születési dátumát: 1947. április 12. Azt válaszoltam neki, hogy szombati napon született, és hogy 2012-ben egy csütörtöki napon lesz hatvanöt éves. A közönségtől nagy tapsot kaptam. Ahogy az interjú a vége felé közeledett, David határozottan kezet rázott velem, és mindenki a színfalak mögött is megtapsolt, mikor elhaladtam mellettük. Beth gratulált, és elmondta,
milyen nyugodtnak és összeszedettnek tűntem a televízió képernyőjén. Ez a tapasztalat fényesen bizonyította, hogy már képes vagyok egyedül boldogulni a világban, hogy olyasmit tudok egyedül megtenni, amit mások adottnak tekintenek, mint például rövid idő alatt felkészülni egy utazásra, egyedül tartózkodni és úgy gyalogolni egy forgalmas utcán, hogy közben nem zavar össze a sok különböző látvány, hang és szag, ami körülvesz. Örömmámorban úsztam a gondolattól, hogy erőfeszítéseim nem voltak hiábavalók, hanem eljuttattak egy minden képzeletemet felülmúló pontig. Az Agyember dokumentumfilmet az Egyesült Királyságban először 2005 májusában sugározták, és nézettségi rekordokat döntögetett. Azóta több mint negyven országban bemutatták vagy vették meg bemutatásra, Svájctól DélKoreáig. Rendszeresen kapok e-maileket és leveleket emberektől, akik látták a műsort és megindította vagy inspirálta őket, és lelkesítő arra gondolni, hogy történetem ilyen sok emberen segített. Családom szintén pozitívan fogadta a dokumentumfilmet. Apám azt mondta, nagyon büszke rám mindazért, amit elértem. Mióta nemrégiben egy esés következtében részlegesen megbénult, egy speciálisan felszerelt otthonban lakik nem messze a család lakóhelyétől, ahol folyamatos orvosi ellátásban és támogatásban részesül. Neil és én rendszeresen felautózunk Londonba meglátogatni őt. Ahogy öregszik, apám mentális egészsége stabilizálódott, és még arra is használja tapasztalatait, hogy cikkeket ír egy helyi támogató csoport hírleveleihez. Felnőttkorom előtt nem éreztem mindig szoros érzelmi kötődést szüleim, öcséim és húgaim iránt; akkoriban nem úgy éltem ezt meg, mint bármiféle hiányérzetet, mert egyszerűen nem voltak részei a világomnak. Ma már másképp áll a helyzet: tisztában vagyok vele, menyire szeret engem a családom, és mennyi mindent tettek értem az évek során, és ahogy idősebb leszek, köztem és a családtagjaim közötti kapcsolat folyamatosan javul. Szerintem a szerelem
segített közelebb kerülnöm minden érzelmemhez, nemcsak Neillel, hanem családtagjaimmal és barátaimmal is, és segített abban, hogy 7 elfogadjam ezeket az érzelmeket. Jó a kapcsolatom anyámmal; rendszeresen beszélünk telefonon, és szeretem a társalgásainkat. Továbbra is nagyon fontos és támogató szerepet játszik az életemben, bátorít és ösztönöz, ahogy mindig is tette. Legtöbb öcsém és húgom már fiatal felnőttkorban van, mint én. Gyerekként nem nagyon vegyültem velük, ám felnőttként fokozatosan sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, és mindegyikről sokkal többet tudtam meg. A korban hozzám legközelebb álló testvérem, Lee öcsém, vasúti felügyelőként dolgozik, és jóformán számítógépfüggő. Anyám panaszkodik rá, mert minden idejét a számítógép monitorja előtt ülve tölti. Claire húgom utolsó éves hallgató az egyetemen Yorkban, angol irodalmat és filozófiát tanul. Hozzám hasonlóan őt is nagyon érdeklik a nyelvek, és azt tervezi, hogy tanulmányai befejezését követően tanár lesz. Steven, a második öcsém továbbra is sok segítséget igényel a családtól Asperger-szindrómája miatt. Gyógyszert szed a depressziójára, ami gyakori az autizmus spektrumzavarral érintett egyéneknél. Mint én, ő is körbejárkál, amikor nagyon elmélyülten gondolkozik valamin – a családi ház kertjében van is egy jól kitaposott ösvény ott, ahol gyakran körbe-körbe sétál. Steven lelkes zenész, különösen a húros hangszerek érdeklik. Magától megtanult gitározni és buzukin játszani. Lexikális tudással is rendelkezik kedvenc együttese, a Red Hot Chili Peppers témájában. Néha a szüleim panaszkodnak Steve öltözködése miatt, mert nagyon élénk színeket visel (narancssárga cipőt például), és minden héten megváltoztatja a frizurája stílusát. Nem hiszem, hogy van okuk aggodalomra, mert szerintem ő még most próbálja kitalálni, kicsoda is ő valójában, és próbálja különböző módokon kellemesebben érezni magát az őt körülvevő világban. Saját tapasztalatomból tudom, hogy ez a folyamat hosszú időbe telik. Steven önkéntesként dolgozik egy helyi jótékonysági
üzletben, és legújabban odavan a pajzsosrákokért, amelyek a világ feltehetőleg legrégibb állatfajának számítanak. Nagyon kedves és figyelmes ember, és én büszke vagyok rá, és nagyon bízom a jövőjében. Azután ott van Paul öcsém, aki egy évvel fiatalabb Steven-nél, és kertészként dolgozik. Széles körű ismeretei vannak a növényekről: mikor kell őket elültetni, hová kell helyezni őket a kertben, milyen típusú talajt kívánnak, mennyi napfényt igényelnek az egyes növények és így tovább. Amikor csak tanácsra van szükségem a kertemhez, mindig tudom, hogy Pault kell megkérdeznem. Az ikrek is már felnőttek: Maria, a tíz perccel idősebb, nemrégiben tette le a középiskolai záróvizsgáit, kitűnő eredménnyel. Akárcsak Claire, ő is könyvmoly, és rengeteg időt tölt olvasással. Natasha nemrégiben szülte meg kisfiát, Matthew-t, és ezzel először tett nagybácsivá. Van az unokaöcsémről egy fényképem a konyhaszekrényemen. Valahányszor ránézek, emlékeztet az élet és a szeretet csodáira. Végül ott vannak a legkisebb testvéreim, Anna-Marie és Shelley. Mindketten elfoglalt, zajos kamaszlányok most. Shelley osztozik a könyvek iránti szeretetemben, különösen ane Austen és a Brontë nővérek könyveit kedveli. A családomnál tett látogatás mindig örömteli élmény számomra. Mindegyikükhöz közelebb érzem magam most, mint gyerekkorunkban bármikor. Visszatekintve rendkívül hálás vagyok nekik mindazért a szeretetért, amit kaptam tőlük és amit továbbra is kapok. Az életben elért sikereimet nagyon nagy részben az ő támogatásuknak köszönhetem. Minden látogatásnál előre várom beszélgetéseinket könyvekről és szavakról (és gyakran elkerülhetetlenül a Red Hot Chili Peppersről), és hogy halljak élményeikről, terveikről és a jövőről szőtt álmaikról. Igazán megtisztelőnek érzem, hogy része lehetek az életüknek. A legtöbb napot otthon töltöm. Ott érzem magam a legnyugodtabbnak, legoldottabbnak és ott vagyok a legnagyobb biztonságban, mert rend van körülöttem, és
megszokott napirendem szerint élek. Reggelenként mindig fogat mosok zuhanyozás előtt. Minden fogamat egyenként mosom meg, utána vízzel kiöblítem a számat. Mosakodásnál természetes olajokat használok – teafa- és jojobaolajat, amelyek segítenek tisztán és puhán tartani bőrömet; a szappan túlságosan kiszárítja, és viszketek tőle. Reggelire zabkását eszem; szeretem a zab textúráját érezni a nyelvemen. A nap folyamán több csésze meleg teát iszom, a kedvenc italomat, sovány tejjel. Rendszeresen főzök, mert ez a gyakorlatias foglalatosság segít ellazulni. Egy recept olyan, mint egy matematikai végösszeg vagy egyenlet; az eredmény (legyen az egy sütemény vagy egy rakott étel) az összetevők végösszege. Egy receptben az alapanyagok összekapcsolódnak egymással; ha megfelezed vagy megduplázod valamelyik mennyiségét, akkor nem szabad elfelejtened megfelezni vagy megduplázni a többi összetevőét is. Példának álljon itt egy piskóta alapreceptje hat személyre: 6 tojás 340 gramm sütőporos liszt 340 gramm vaj 340 gramm extra finom kristálycukor Amit így is le lehet írni: 6 tojás + 340 gramm sütőporos liszt + 340 gramm vaj + 340 gramm extra finom kristálycukor = piskótatészta (6 személyre) Ahhoz, hogy hat helyett három személyre készítsem el a süteményt, megváltoztatom a sütemény végösszegének eredményét (3/6-ra), ami ugyanaz, mint az 1/2; így megfelezem az összetevők mennyiségét a végösszeghez (3 tojás, 1 70 gramm liszt és így tovább), hogy elérkezzem az új termékig. Sok ételhez, amit otthon eszünk, egyszerű recepteket használok, amelyeket könyvekből vagy a családtól és
barátoktól szedek össze. Saját magunk süljük a kenyerünket, és magunk készítjük a mogyoró vaj unkát az ebédidei szendvicsekhez. Néha saját zabtejet vagy joghurtot is készítek, amire rá lehet járni. Készítünk ízletes, alacsony zsírtartalmú tésztát is pitéhez, amit a kertünk gyümölcsfáiról szedett almával töltünk meg. Neil a termés egy részét friss almaborhoz használja fel. Neil gyakran segít nekem a konyhában, és az ételkészítés közös munkája lehetőséget nyújt, hogy a csapatmunka részeként gyakoroljam képességeimet a hatékony együttműködésre és kommunikációra. A kertben van egy nagy zöldségeságyás, amelyben hagymát, borsót, burgonyát, paradicsomot, káposztát, fejes salátát és olyan fűszernövényeket termesztünk, mint menta, rozmaring és zsálya. Élvezem a kerti munkát a csend, a friss levegő és a meleg napfény miatt, és mert szeretem hallgatni a madárcsicsergést és figyelni a fákon és növényeken óvatosan mászó rovarokat. A kertészkedés jó testgyakorlás és pihentető is, türelmet és odafigyelést igényel, és segít, hogy erősebb kötődést érezzék az engem körülvevő világhoz. A fokozottabban önellátó élet a nyugalom és megelégedettség erős érzését adja. Egy frissen szedett, saját termesztésű paradicsomból készült leves sokkal ízletesebb, mint bármi, amit a boltban lehet kapni. A barátaimnak nagyon tetszenek a személyre szabott születésnapi képeslapok, amelyeket én készítek nekik sima kartonpapírból, egy ceruza és néhány színes filctoll segítségével. Az élelmiszerszámláink alacsonyak, mert egy hétre előre megtervezem az összes étkezésünket, és bevásárlás előtt költségvetést készítek. Az Egyesült Királyságban a fogyasztásra szánt élelmiszer egyharmada kidobásra kerül, mert sok ember többet vásárol a szükségesnél. Egy ideig Neillel minden hétvégén eljártunk bevásárolni a környékbeli szupermarketbe, mint oly sokan. Csakhogy én rendszeresen kikapcsoltam, nyugtalanná és kommunikációra képtelenné tett az áruház mérete, a tömeg és a rengeteg engem érő inger. A szupermarketeket gyakran túlfűtik, ami
nekem azért baj, mert a bőröm kellemetlenül viszketni kezd, ha melegem van. Azután ott vannak a villódzó neonfények, amelyek bántják a szememet. A megoldás az lett, hogy inkább kisebb, környékbeli üzletekbe járunk, amelyek számomra sokkal kellemesebbek, gyakran olcsóbban lehet ott vásárolni, és ezzel támogatjuk lakóhelyünk kisvállalkozásait is. Amikor bevásárolni megyünk, Neil vezet, mert én nem tudok vezetni. Korábban kétszer megpróbáltam letenni a gyakorlati vizsgát, sok vezetési lecke után, és mindkétszer megbuktam. Az autizmus spektrumzavarral érintetteknek a vezetés tanulásakor gyakran több tapasztalatra, gyakorlásra és nagyobb odafigyelésre van szükségük. Ez azért van, mert ellemzően nincsenek jó térbeli készségeink, ami elengedhetetlen egy közúti jármű vezetésénél. Szintén nehézséget okoz eldönteni, hogy viselkedhet a többi közlekedő, és megérteni, hogy nem minden autóvezető tart be mindig minden szabályt. Szerencsére Neilt nem zavarja, hogy kettőnk helyett kell vezetnie. Több tervem is van a jövőre. Az egyik folytatni a ótékonysági szervezetek munkájának segítését, mint amilyen a számomra fontos Nemzeti Autista Társaság és Nemzeti Társaság az Epilepsziásokért. Amikor sok ember előtt tartok előadást egy jótékonysági szervezet nevében, úgy ülök vagy állok, hogy lássam Neilt a közönség soraiban, és elképzelem, hogy csak hozzá beszélek. Ilyenkor aztán már nem is vagyok olyan ideges. Tervezem a tudósokkal és kutatókkal való munka folytatását is, hogy minél többet lehessen megtudni az agyamról és arról, hogyan is működik pontosan. A pirekordomat és az Agyember dokumentumfilmet követően tudósok a világ minden részéről elárasztottak kérésekkel a tanulmányozásomra. 2004-ben találkoztam a világ legfontosabb savant-szindróma-szakértőjével, dr. Darold Trefferttel az egyesült államokbeli Wisconsinban. Ennek a találkozásnak az alkalmával közölték velem, hogy megfelelek a diagnózis kritériumainak. Azóta rendszeresen részt vettem különféle tudományos kutatásokban. Álljon itt
két példa a legutóbbi vizsgálatokra: 2004-ben Daniel Bor professzor Cambridge-ben az Orvostudományi Kutatások Tanácsa Kognitív Tudományi és Agytudományi Csoportja részéről elemezte memóriám számterjedelmét – képességét számadatok sorozatának feldolgozására és a helyes sorrendben való visszaidézésükre. A teszt minden egyes részéhez leültettek egy számítógép monitorja elé, amin számsorok jelentek meg egyenként, fél másodpercre. Minden számsor után megkértek, hogy billentyűzzem be a számokat a számítógépbe. A feljegyzett szám terjedelmem 12 számjegy volt, kétszerese a normálisnak, ami 5 és 7 között van. Amikor a számítógép véletlenszerűen kiszínezett számokat mutatott, hogy megnézzék, interferenciában van-e ez a szinesztéziámmal, a teljesítményem visszaesett 10 és 11 számjegy közöttire. Bor professzor azt mondta, még senkit nem tesztelt azelőtt 9 számjegy feletti számkiterjedéssel, és hogy ez kivételesen ritka eredmény. Neil Smith, a University College nyelvészprofesszora Londonban egy kísérletet folytatott le 2005 nyarán, amellyel megvizsgálta, miként dolgozok fel bizonyos típusú mondatszerkezeteket. Mindegyik mondat annak példája volt, amit a nyelvészek „metanyelvi negációnak” neveznek, ahol a tagadás nem a mondat szavaiban, hanem a kifejezésmódban nyilvánul meg. Például ha a legtöbb embernek megmutatják azt a mondatot, hogy „John nem magas, ő óriás”, akkor ezt tökéletesen érti: John annyira magas, hogy nem lehet egyszerűen csak magasnak nevezni. En azonban csak akkor értem meg ezt a distinkciót, ha valaki alaposan elmagyarázza nekem. A kísérlet kimutatta, hogy az ilyen mondatokat ellentmondásosnak találom, és nehezen tudom eredményesen elemezni. Ez általános probléma az autizmus spektrumzavarral érintett egyéneknél, a szó szerinti gondolkodásunk és a felfogásunk folyamata miatt. Van egy másik mód is, amellyel reményeim szerint képességeim mások javára válhatnak a jövőben, és ösztönözhetik az eltérő tanulási módszerek szélesebb körben való elfogadását. A vizuális tanulási segédeszközök sok
„neurotipikus” tanuló mellet az autizmus spektrumzavarral érintettek számára is hasznosak lehetnek. Például ha különböző színekkel jelölik a szófajokat, mint főnév, ige és melléknév, az egyszerű és hatékony bevezetést nyújthat a nyelvtanba. Hasonlóképpen, azokon az online nyelvtanfolyamokon, amelyeket én írok a weboldalamon, az új szavakat a szavakon belül különböző méretű betűkkel megjelenítve mutatom be, ezáltal minden egyes szó egyedi alakot kap. A kisebb gyakoriságú betűk, mint a q, w, x és Z kisebb betűmérettel jelennek meg, míg a közepes gyakorisággal előforduló betűk, mint ab, c,f, és h normál méretben, végül a gyakran előforduló betűk (magánhangzók és olyan mássalhangzók, mint l, r, s és s és t) nagyobb t) nagyobb méretben. Így a német zerquetschen zerquetschen (összenyom) szó úgy mutatkozik meg, hogy zerquetschen, a zerquetschen, a francia vieux (öreg) vieux (öreg) mint vieux, és vieux, és a spanyol conozeo (tudom) conozeo (tudom) mint conozeo. Magánéletemben törekvéseim igen egyszerűek: keményen dolgozni tovább kapcsolatomon Neillel, folytatni kommunikációs készségeim gyakorlását, tanulni a hibáimból és türelmesnek lenni. Remélem azt is, hogy még közelebb kerülök családtagjaimhoz és barátaimhoz, és hogy ezen a könyvön keresztül legalább egy kicsivel jobban meg fognak ismerni és meg fognak engem érteni. Még élénken él bennem az élmény, ahogy kamaszként a szobám padlóján fekszem, és a mennyezetet bámulom. Próbáltam magamban elképzelni a világegyetemet, konkrétan megérteni, mi az, hogy „mindenség”. Képzeletben a létezés határain jártam, és kitekintettem, hogy mi van azon túl – kíváncsi voltam, mit fogok ott találni. Abban a pillanatban nem éreztem jól magam, és a szívem erősen dobogott, mert először döbbentem rá, hogy a gondolkodásnak és a logikának vannak határai, és csupán egy bizonyos pontig képesek egy embert eljuttatni. Ez a felismerés megrettentett, és hosszú időbe telt, hogy bele tudjak nyugodni. Sok embert meglep, amikor megtudják, hogy keresztény vagyok. Úgy képzelik, az autizmus megnehezíti vagy
lehetetlenné teszi az istenhitet vagy a spirituális kérdések feltárását. Persze igaz, hogy Asperger-szindrómám megnehezíti az empátiát vagy az elvont gondolkodást, ámde nem akadályozott meg abban, hogy elgondolkodjam olyan mélyebb kérdésekről, mint élet és halál, szeretet és kapcsolat. A valóságban sok autista élvezi a vallásos hit vagy a spiritualitás előnyeit. A vallásban erős hangsúlyt kapó rituálék például hasznosak az autizmus spektrumzavarral élők számára, akikre jótékony hatással van az állandóság és a következetesség. Temple Grandin autista író és zoológus professzor önéletrajzának Lépcső a mennyországba. Vallás és hit című fejezetében ismerteti nézeteit Istenről mint a világegyetem rendező erejéről. Vallásos meggyőződése a vágóhidakon szerzett tapasztalataiból ered, és abból az érzésből, hogy a halálban kell lennie valami szentnek. Mint sok más autistánál, a vallásos tevékenység nálam is inkább intellektuális, mintsem társadalmi vagy érzelmi alapú. Középiskolás koromban nem érdekelt a hitoktatás, és elvetettem annak lehetőségét, hogy egy isten vagy egy vallás bármiféle módon jótékony hatással lehet az emberek életére. Ez azért volt, mert Isten nem olyasmi volt, amit láttam vagy hallottam vagy megtapintottam, és mert azok a vallási érvelések, amelyeket olvastam és hallottam, semmit sem elentettek nekem. A fordulópont akkor következett be, amikor felfedeztem G. K. Chesterton írásait, egy angol újságíróét, aki a huszadik század elején sokat írt keresztény hitéről. Chesterton figyelemre méltó személyiség volt. Az iskolában tanárai úgy jellemezték, mint álmodozót, aki „nem ugyanazon a földön jár, mint a többiek”, míg kamaszkorában létrehozott egy vitaklubot barátokkal, ahol órákon át vitatkoztak egy gondolatról; ő és az öccse, Cecil egyszer tizennyolc órán és tizenhárom percen keresztül vitatkoztak egyfolytában. Teljes fejezeteket tudott idézni emlékezetből Dickenstől és más szerzőktől, és az általa kiadói lektorként értékelt mind a tízezer elbeszélés cselekményére emlékezett. Titkárai beszámoltak róla, hogy egyszerre tudott cikket diktálni és közben kézzel egy másik témáról írni. Viszont
annyira belemélyedt gondolataiba, hogy folyton eltévedt, és időnként telefonálnia kellett a feleségének, aki ilyenkor érte ment és hazavitte. Lenyűgözték maga körül a hétköznapi dolgok, erről így írt feleségének egyik levelében: „Nem hiszem, hogy van még egy ember rajtam kívül, aki ilyen féktelen örömöt talál pusztán a dolgok önmagukban való létezésében. A víz megindító vizessége izgalomba hoz és megrészegít. A tűz tüzessége, az acél acélossága, a sár leírhatatlan sárossága.” Lehetséges, hogy Chesterton maga is a magasan funkcionáló autisták közé tartozott; annyi bizonyos, hogy közel éreztem magam hozzá, ahogy tapasztalatairól és gondolatairól olvastam. Chesterton olvasása kamaszként segített elérkeznem Isten és a kereszténység intellektuális megértéséhez. A Szentháromság fogalma, Istené, aki eleven és szeretetteljes kapcsolatból tevődik össze, olyasmi volt, amit gondolatban magam elé tudtam képzelni, és érthető volt számomra. Lenyűgözött a megtestesülés gondolata, Istené, amint felfedi Magát a világnak kézzelfogható, emberi alakban Jézus Krisztusként. Ám így is csak huszonhárom évesen döntöttem úgy, hogy részt veszek a helyi templom egyik tanfolyamán, amelynek célja a kereszténység alapjainak oktatása volt, heti társas összejövetelek keretében. Minden héten eljártam a találkozókra, és azzal fárasztottam csoporttársaimat, hogy folyamatosan, egymás után tettem fel a kérdéseket. Nem érdekelt az útmutatásért imádkozás vagy mások élményeinek meghallgatása, csakis az, hogy választ kapjak kérdéseimre. Szerencsére Chesterton könyveiben mindegyikre választ kaptam. 2002 karácsonyán hívő keresztény lettem. Autizmusom néha megnehezíti számomra annak megértését, hogyan gondolkodnak vagy éreznek adott helyzetben mások. Ezért morális értékeim inkább logikus gondolatokon alapulnak, amelyeket értelmezni tudok és alaposan végiggondoltam, mintsem azon a képességen, hogy „beleképzeljem magam más bőrébe”. Mindenkit, akivel találkozom, kedvesen és tisztelettel tudok kezelni, mert hiszek abban, hogy minden ember egyedi, és Isten képére
teremtették. Nem járok gyakran templomba, mert kényelmetlenül érezhetem magam, érezhetem magam, ha sok ember ül és áll körülöttem. Am a néhány alkalommal, amikor templomban jártam, az élményt nagyon érdekesnek és megindítónak találtam. Az építészeti szerkezet gyakran összetett és szép, és nagyon tetszik, hogy nagy tér van a fejem felett, amikor felnézek a magas mennyezetre. Mint gyerekkoromban, most is szeretem hallgatni a himnuszokat. A zene kifejezetten segít megtapasztalni olyan érzéseket, amelyek vallásosként ellemezhetők, mint az egység és transzcendencia. Kedvenc énekem az Ave Maria. Maria. Amikor csak meghallom, úgy érzem, tökéletesen beburkol a zene áradata. Kedvenc történeteim közül több bibliai eredetű, mint például David és Góliát története. Sok közülük szimbolikus és metaforikus nyelvet használ, amit vizuálisan el tudok képzelni, és ez segít az elbeszélés megértésében. Sok szép és megindító szakasz van a Bibliában, de a kedvencem a következő Pál apostol korintusiakhoz írt első leveléből: „A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.” Azt mondják, mindenki életében előfordul egyszer-egyszer egy tökéletes pillanat, a béke és harmónia megtapasztalása, mint például amikor lenéz az Eiffel-torony tetejéről, vagy egy hullócsillagot bámul fent az égbolton. Nekem nem sok ilyen pillanatom volt, de Neil azt mondja, ez nem baj, mert éppen a ritkaságuk teszi ezeket annyira különlegessé. A legutóbbi tavaly, egy nyári hétköznapon történt, otthon gyakran történnek velem akkor, amikor otthon vagyok –, egy ebéd után, amit én főztem, és amit közösen költöttünk el
Neillel. Együtt ültünk a nappaliban, teli hassal és boldogan. Egyszer csak valamiféle önfeledtséget tapasztaltam, és abban a rövid, fényes pillanatban minden szorongásom és félszegségem mintha eltűnt volna. Neil felé fordultam, megkérdeztem tőle, ő is ugyanezt érezte-e, és ő azt felelte, hogy igen. Ezeket a pillanatokat úgy képzelem el, mint az életutunk teljes hosszan szétszórt darabkákat vagy szilánkokat. Ha valaki valahogy össze tudná őket gyűjteni, akkor kapna egy tökéletes órát vagy akár egy tökéletes napot. És azt hiszem, abban az órában vagy azon a napon közelebb kerülne a titokhoz, hogy mit is jelent embernek lenni. Olyan lehet, mint egy pillanatra meglátni a mennyországot.
Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Kuczogi Szilvia igazgató Nyomta a Szekszárdi Nyomda Felelős vezető Vadász Katalin igazgató Készült Szekszárdon, 2019-ben Felelős szerkesztő Barkóczi András Művészeti vezető Tabák Miklós Borítótervező Tabák Miklós Készült 17 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963 405 946 2 www.europakiado.hu www.facebook.com/europakiado
{1}
Angolul a times jelenti times jelenti azt is, hogy „szorozva”, a square pedig azt is, hogy „a négyzeten”. (A ford.) {2} Alekszandr R. Lurija: Kis könyv a nagy emlékezetről. Ford. Urbán János. In Válogatott tanulmányok: Szerk. Osmanné Sági Judit, Budapest, 1975. Gondolat Kiadó, 324 o. {3} Szabó Endre fordítása. {4} Kosztolányi Dezső fordítása. {5} Arany János fordítása. {6} Fábri Péter fordítása. {7} Ferencz Győző fordítása. {8} Daniel Tammet könyve 2006-ban jelent meg. Kim Peek 2009-ben meghalt. (A szerk.) {9} Bernáth István fordítása.
