JussiAdlerOlsen-A64esBetegnaplo

Jussi Adler-Olsen A 64-ES BETEGNAPLÓ SKANDNÁV KRIMIK animus Budapest, 2013

2

Copyright © JP/Politikens Forlaghus København 2010 A mű eredeti címe: Journal 64 Magyar kiadás © Animus Kiadó 2013 A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető. Fordította: Somogyi Gyula Szerkesztette: Pordány Katalin ISBN 978 963 324 121 9 ISSN 1788-9510 Kiadta az Animus Kiadó 2013-ban Felelős kiadó: a kiadó igazgatója [email protected] www.animus.hu Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft. Korrektor: Havadi Krisztina Borítóterv: Sigmond Viktória A nyomtatás és a kötés a debreceni ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

3

PROLÓGUS 1985. november Egy röpke pillanatra cserbenhagyták az érzékei. A kezében tartott hideg, leheletvékony pezsgőspohár, a hangok moraja és férje kezének gyengéd érintése. Olyan volt, mint a szerelembe esés pillanata, vagy mint a múltba vesző gyermekkor fel-fel villanó töredék másodpercei. A nagyanyja biztonságot árasztó duruzsolása. Az elalvás előtti fojtott nevetgélés. Régen halott emberek visszacsengő kacagása. Nete összeszorította az ajkát, nehogy elszökjön ez az érzés. Kiegyenesedett és végignézett a suhogó estélyi ruhákon és délceg viselőiken. Sokan eljöttek a Skandináv Orvosi Nagydíj ez évi dán kitüntetettjének tiszteletére adott díszvacsorára. Kutatók, orvosok, a társadalom krémje. Bár nem született bele ebbe a társaságba, az évek múlásával egyre jobban érezte magát köreikben. Mély levegőt vett, és épp elégedetten sóhajtott volna fel, amikor a hölgyek magasra tűzött hajkölteményein és az urak kifogástalanul megkötött csokornyakkendőinek sorfalán át észrevette a rá szegeződő tekintetet. Azt az elektromossággal teli, nyugtalanságot keltő tekintetet, amely csakis abból a bizonyos szempárból származhatott. Abból, amelyik rosszat akar neki. Ő pedig ösztönösen, akár a cserjésben menedéket kereső űzött vad, félrehúzódott. A kezét férje karjára tette, mosolyogni próbált, de közben a tekintete ide-oda cikázott a díszbe öltözött vendégek között a kandeláberek könnyű párájában. Előtte egy nő hátravetett fejjel nevetett, így rés nyílt a terem túlsó végéig. Ott állt. Alakja világítótoronyként magasodott mindenki fölé. Hiába hajtja le a fejét és görnyed meg, a kinyújtott nyakú vadállat tekintete fényszóróként pásztáz végig a tömegen.

4

Ismét rajta tartotta a szemét, és biztosan tudta, hogy ha most azonnal nem tesz semmit, akkor másodpercek alatt összeomlik az élete. – Andreas – mondta, miközben az izzadságtól máris ragacsos nyakához kapott –, nem mehetnénk haza? Nem vagyok túl jól. Nem jutott eszébe jobb kifogás hirtelen. A férje felvonta sötét szemöldökét, biccentett a többiek felé, majd távozóban a feleségébe karolt. Az asszony az ilyen gesztusaiért szerette. – Köszönöm – hálálkodott. – Már megint a fejem. A férfi bólintott. Tudta jól ő is, milyen az, ha a hosszú, sötét estéken migrén fogja el az embert. Ez is közös volt bennük. Már a dísztermekhez vezető széles lépcsőnél jártak, amikor az a magas férfi oldalról odaért hozzájuk és elállta az útjukat. Netének feltűnt, mennyire megöregedett. Egykor csillogó szeme megfakult. A haja felismerhetetlen. Huszonöt év nem múlik el nyomtalanul. – Te itt, Nete? Te vagy az utolsó, akire ebben a társaságban számítottam – mondta kurtán. Nete magával húzta a férjét, de üldözőjét ez nem állította meg. – Nem emlékszel rám, Nete? – hallatszott hátulról a hangja. – Curt Wad vagyok. Biztosan emlékszel rám. A lépcső közepénél érte utol őket. – Talán Rosen igazgató úr szajhája vagy? Ejha, csak nem ilyen körökbe kapaszkodtál fel? Megpróbálta magával vonszolni a férjét, ám Andreas Rosen nem az a fajta ember volt, aki hátat fordít a problémáknak. Ezúttal sem volt ez másként. – Szíveskedne békén hagyni a feleségemet? – kérdezte fojtott dühvel. – Vagy úgy – a kellemetlenkedő alak egy lépést hátrált –, ezek 5

szerint behálóztad Andreas Rosent, Nete. Ügyes vagy. – Mások talán torz mosolynak vélték volna az arckifejezését, Nete azonban ismerte jól. – Erről fogalmam sem volt. Tudod, nem járok túl gyakran ilyen rendezvényekre. És pletykalapokat sem szoktam olvasni. Az asszony mintha lassított felvételt látott volna, amint a férje megvetően megrázta a fejét. Aztán érezte, hogy megszorítja a kezét, és húzza maga után. Egy pillanatig levegőt sem bírt venni. Lépteik zaja visszhangzott a fülében. El innen! – csattogták. Már leértek a ruhatárba, amikor ismét felharsogott mögöttük az a hang. – Rosen úr! Talán nincs tisztában azzal, hogy a neje egy ringyó. Közönséges sprogøi lány, aki számára közömbös, kinek tárja szét a lábát. Hogy a debilis agya nem ismeri a különbséget az igazság és a hazugság között, meg… Amikor a férje megfordult, megszorította Nete csuklóját, miközben több vendég próbálta csitítani az ünnepséget megzavaró férfit. Néhány odasiető fiatalabb orvos fenyegetően fordult a magas férfi felé, jelezve, nem kívánatos a jelenléte. – Hagyd, Andreas! – kiáltotta, amikor férje odalépett a faragatlan tuskót körbevevő csoportosuláshoz, de ő persze nem engedelmeskedett. Az alfahímnek ki kell jelölnie a területét. – Nem tudom, kicsoda ön – kezdte Rosen –, de javaslom, ne mutatkozzon nyilvános helyen, amíg nem tanulta meg, hogyan kell társaságban viselkedni. A hórihorgas alak az őt lefogó férfiak fölé emelte a fejét. Ekkorra már minden ruhatárban lévő tekintete rászegeződött, még a bundákat a szövetkabátoktól különválasztó ruhatáros hölgyeké, akik a botrány hallatán odalopakodtak, no meg a lengőajtóknál várakozó sofőröké is. És ekkor következett, aminek sohasem lett volna szabad elhangoznia. – Kérdezze meg Netét, Rosen úr, hogy hol sterilizálták. Kérdezze csak meg, hány kürete volt. Kérdezze meg, milyen érzés öt napot magánzárkában tölteni. Ezt kérdezze meg tőle, és ne jöjjön nekem itt 6

az illemre vonatkozó intelmeivel. Van, akire sokkal jobban ráférnének. Curt Wad gyűlölettől izzó tekintettel tépte ki magát az emberek gyűrűjéből. – Megyek már! – kiáltotta. – Te pedig, Nete – mutatott reszkető ujjal a nőre –, menj a pokolba, ahová való vagy! Az egész helyiség morajlott, amikor becsapódott mögötte a lengőajtó. – Curt Wad volt – suttogta mögöttük valaki. – A mai díjazott évfolyamtársa, és ez az egyetlen pozitívum, amit el lehet róla mondani. Hát csapdába esett. Végül mégis leleplezték. Az emberek most őt vizslatták. Fürkésző tekintetük az árulkodó jelek után kutatott. Túl mély a dekoltázsa? Riszálja a csípőjét? Vagy netán az ajkai…? Amikor átvették a kabátjukat, a ruhatárosnő forró leheletével mintha mérget okádott volna rá. Te sem vagy különb nálam – áradt belőle. A jelenet nagyon gyorsan játszódott le. Ő pedig karon fogta a párját és leszegett fejjel távozott. Nem mert szeretett férje szemébe nézni. A motor halk, monoton duruzsolását hallgatta. Egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, csupán a sebesen járó ablaktörlőket figyelve meredtek ki a sötét őszi estébe, amelyen az autó keresztülvágta magát. A férje talán cáfolatra várt, de azzal nem szolgálhatott. Ő pedig talán azt várta, hogy a férje a segítségére siet, kiszabadítva őt a kelepcéből. Hogy ránéz, és azt mondja, nem fontos. Hogy csak az együtt töltött tizenegy év számít. Az előző harminchét nem. A férje azonban bekapcsolta a rádiót, és hagyta, hogy kínos űr telepedjen közéjük, miközben Sting kísérte végig őket délnek 7

Sjællandon át, majd Sade és Madonna, amikor Falstert és a Guldborg-tengerszorost szelték át. Fiatal, különös énekhangok éjszakája volt, az egyetlen kapocs kettejük között. Minden más odalett. Néhány száz méterrel Blans előtt és pár kilométerre a birtoktól a férfi lekanyarodott egy bekötőútra. – Most pedig mondj el mindent! – szólalt meg, tekintetét az őket körülvevő sötétségbe meresztve. Egyetlen meleg szava sem volt hozzá. Az asszony nevét sem ejtette ki vigasztalásul. Csak ennyit: „Most pedig mondj el mindent!” Lehunyta a szemét. Arra kérte a férjét, értse meg őt, hiszen a körülmények áldozata volt csupán, és éppen az őt vádló férfi minden balszerencséjének okozója. Ettől eltekintve igaz volt, ami elhangzott, ismerte be fojtott hangon. Minden igaz volt. Egy mindent elemésztő, gyötrelmes pillanatig csak a férfi elfojtott sóhaja hallatszott. Aztán tompa tekintettel a feleségéhez fordult. – Tehát ezért nem lehetett gyermekünk – szólalt meg. Nete bólintott. Szinte suttogva mondta el, hogyan történt. Valóban bűnt követett el hazugságaival és elhallgatásaival. Fiatal lányként Sprogø szigetére került, önhibáján kívül. Megannyi félreértés, hatalommal való visszaélés és cserbenhagyások sora vezetett odáig. Valóban volt két abortusza, és sterilizálták is, de az a szörnyű ember, akivel az előbb találkoztak… Amikor a férfi megfogta a karját, a belőle áradó fagyos hidegség a torkára forrasztotta a szót. Aztán elindította a kocsit, lassan keresztülhajtott a falun, majd, ahol egyik oldalon mező, a másikon a sötétbe borult víz kísérte az utat, felgyorsított. – Sajnálom, Nete, de nem bocsáthatom meg, hogy évekig azzal áltattál, szülők lehetünk. Erre képtelen vagyok. Ami pedig a többit illeti, undorodom mindattól, amit hallottam. 8

Miközben rövid szünetet tartott, az asszony érezte, amint jeges veríték veri ki a homlokát, és megfeszül a nyaka. Andreas felemelte a fejét. Gőg áradt belőle, mint amikor olyanokkal tárgyalt, akiket méltatlannak talált a tiszteletre. És magabiztosság, mint amikor semmibe vette a rossz tanácsokat. – Összecsomagolom a holmidat – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Egy hetet kapsz arra, hogy másik lakóhelyet találj magadnak. Azt viszel magaddal Havngaard-ról, amit csak akarsz. Semmiben sem fogsz hiányt szenvedni. Nete lassan elfordult tőle és a víz felé meredt. Résnyire letekerte az ablakot, és beszívta a moszat szagát. Koromfekete hullámok hátán ringatóznak, amelyek örökre elragadják őket. Visszatért az az érzés, amely a Sprogøn eltöltött magányos, kétségbeesett napokon fogta el. A hullámzó tenger újra hívogatta, vessen véget nyomorúságos életének. „Semmiben sem fogsz hiányt szenvedni” – mondta a férje, mintha a jólét bármit is jelentett volna neki. Tehát valójában semmit sem tudott róla. Egy pillanatig tartott, amíg a beépített óráról leolvasta a dátumot. 1985. november 14-e volt. Megremegett az ajka, miközben visszafordította a fejét és a férjére nézett. Sötét szeme helyén egy csontváz szemgödre tátongott. Csak a kanyar és az előttük elterülő út kötötte le a figyelmét. Nete ekkor lassan a kormánykerék felé nyúlt. Amikor a férfi már éppen tiltakozni akart volna, megragadta és minden erejével elrántotta. A fék már hiába működött, amikor eltűnt alattuk az út, és az átszakadó korlát fémes hangja túlharsogta férje utolsó tiltakozását. Amikor a tengerbe csapódtak, szinte úgy érezte, hazatért.

9

1. 2010. november Carl az allerødi sorházból a főváros felé tartva a rendőrségi rádióból értesült az éjszaka történtekről. Általában az erkölcsrendészet hatáskörébe tartozó ügyek érdekelték a legkevésbé, most azonban különös érzés fogta el. Enghaveveji lakásában megtámadták és kénsavval öntötték le egy eszkortügynökség tulajdonosnőjét, ami bizony komoly kihívást jelentő munkát adott a Központi Kórház égési osztálya személyzetének. Éppen tanúkat kerestek, egyelőre eredménytelenül. Néhány tagbaszakadt litván fickót bevittek kihallgatásra, de ahogy telt-múlt az éjszaka, nyilvánvaló volt, hogy csak egyetlen személy lehet a tettes, őt viszont még nem kapták el. Hiányoztak a bizonyítékok. A sértett a kórházba szállításakor azt állította, nem tudja azonosítani a tettest, így az egész bagázst el kellett engedni. Nem éppen szokatlan reakció hasonló esetekben… A belvárosi kapitányságon szolgáló Brandur Isaksennel, a Belvárosi Jégcsappal, a rendőrség előtti téren áthajtva, a parkoló felé közeledve futott össze. – Mi az, jöttél bosszantani az embereket? – vigyorgott rá elhaladtában Carl, erre a nagyokos megállt, mintha a férfi beszédbe akart volna elegyedni vele. – Ezúttal Bak nővérén volt a sor – mondta hűvös hangon Isaksen. Carl borús tekintettel nézett rá. Ez meg mit beszél itt összevissza? – Szomorú eset – felelte minden eshetőségre készen. – Csak hallottál az enghaveveji támadásról? Nagyon megjárta – folytatta Brandur. – A Központi Kórház orvosainak ma éjjel igencsak feladták a leckét. Ha nem tévedek, jól ismered Børge Bakot, ugye? Carl felkapta a fejét. Børge Bakot? Hogy ismerik-e egymást? Az 10

A-ügyosztály helyettes felügyelőjét, aki először betegszabadságot vett ki, majd korkedvezményesen nyugdíjba ment? Az az álszent seggfej! – Nagyjából olyan jó barátok voltunk, mint te meg én – biggyesztette le Carl a szája szélét. Isaksen összeszorított fogakkal biccentett. Hát igen, ezek szerint kutya-macska barátság volt. – Børge nővérét, Esther Bakot is ismered? – kérdezte. Carl az oszlopok felé nézett, ahonnan Rose tipegve közeledett, bőrönd nagyságú táskával a vállán. Mi a csudát művel ez a nő? Az irodában akar vakációzni? Észrevette, hogy Isaksen pillantása az övét követi, így inkább gyorsan elkapta róla a tekintetét. – Sohasem találkoztam vele, de úgy tudom, bordélyháza van – felelte Carl. – És mivel ez sokkal inkább a te területed, mint az enyém, ne is avass be a részletekbe, ha megkérhetlek. Isaksen szája szöglete engedett a nehézségi erőnek. – Attól tartok, számíthatsz rá, hogy Bak be fog csörtetni a kapitányságra, és bele akarja majd ütni az orrát az ügybe. Carl kételkedett ebben. Bak talán nem éppen azért hagyta ott a rendőrséget, mert ki nem állhatta a munkáját és utált bejárni a rendőrfőkapitányságra? – Jöjjön csak! – felelte. – De ha lehet, ne hozzánk. Isaksen ujjai végigszántottak koromfekete, a reggeli fésülködéskor gondosan lesimított haján. – Ugyan már, hiszen odalent mást sem csinálsz, mint őt dugod, ugye? Fejével Rose felé bökött, aki épp akkor tűnt el a lépcsőházban. Carl a fejét rázta. Vigye el az ördög Isaksent a szutykos fantáziájával. Még hogy Rosét dugja! Előbb vonulna kolostorba valahol Szlovákiában. – Carl – mondta harminc másodperccel később az üvegkalickában ülő ügyeletes –, az a pszichomókus csaj, Mona Ibsen hagyta itt ezt 11

neked. – Úgy nyújtott ki egy szürke borítékot Carlnak, mintha ez volna a nap csúcspontja. Carl csodálkozva nézett a borítékra. Talán tényleg az is lesz, a nap fénypontja. Az őr visszaült a helyére. – Hallom, hogy Assad már hajnali négy óra tájban bejött. Jó sok időt fordít az ügyeire odalent az alagsorban. Csak nem terrortámadást tervez a kapitányság ellen? – Felnevetett, de Carl rosszalló pillantását látva az arcára fagyott a mosoly. – Kérdezd meg őt magát! – javasolta Carl, és arra a nőre gondolt, akit azért tartóztattak le a repülőtéren, mert kimondta a „bomba” szót. Nyilvánvalóan az újságok címlapjára kívánkozó nyelvbotlás. Az őr megjegyzése a legkevésbé sem volt ínyére. Már a legalsó lépcsőfokon észlelte, hogy Rosénak jó napja van. Szegfű és jázmin tömény illata vágta mellbe, ami arra az Øster Brønderslev-i öregasszonyra emlékeztette, aki minden mellette elhaladó férfi fenekébe belecsípett. Amikor Rose ilyen illatot árasztott, az embernek kivételesen nem bosszús megjegyzéseitől fájdult meg a feje. Assad elmélete szerint kolléganőjük örökölte a parfümöt, míg mások úgy vélték, az efféle émelyítő kotyvalékokat még mindig lehet kapni olyan indiai boltokban, amelyeket nem érdeklik, visszatérnek-e a vevők. – Szia, Carl, gyere csak be! – mormogta irodája mélyéből. Carl felsóhajtott. Vajon mi vár rá? Elbotorkált Assad zsibárusboltja mellett, bekukkantott Rose laboratóriumi tisztaságú kuckójába, és rögtön szemébe tűnt az az óriási táska, amelyet beosztottja az előbb hurcolt be magával. Nem csupán Rose parfümje nyugtalanította, hanem az a hatalmas köteg papír is, amely a táskájából lógott ki. – Hm – kezdte óvatosan, ujjával az iratkötegre bökve. – Ez meg micsoda? 12

Rose kihúzott szemöldök és koromfeketére festett pillák határolta szeme vészt jósolt. – Néhány régi, az utóbbi években már csak a rendőrkapitányok íróasztalain porosodó ügy. Olyanok, amelyek az első körben nem hozzánk kerültek. Neked kellett volna megkapnod őket, ha érted, mire gondolok. Utolsó megjegyzését nevetésnek tűnő, torkából feltörő morgás kísérte. – Az aktákat odafentről tévedésből a Nemzeti Nyomozóirodának küldték meg. Az előbb mentem át értük. Carl a szemöldökét ráncolta. Ha több ügyről van szó, akkor Rose vajon minek örül annyira? – Igen, igen. Tudom, mire gondolsz. Ez volt a nap rossz híre – előzte meg a lány. – De még nem láttad ezt az aktát. Nem odafentről van. Amikor megérkeztem, már az irodai székemen hevert. Elnyűtt kartonmappát nyújtott át a főnökének. Nyilvánvalóan arra számított, hogy azonnal bele fog lapozni, de most az egyszer tévedett. A rossz hírekkel nem foglalkozunk a reggeli cigaretta előtt, és a dolgoknak egyébként is megvan a maga menete. A francba, hiszen épp hogy csak beért! Carl a fejét rázva ment be az irodájába, az aktákat az asztalra, a kabátját a sarokban álló karosszékbe dobva. Az irodában állott szag volt, a fénycső pedig a szokásosnál is hevesebben pislogott. Köztudottan a szerdai napokat lehet a legnehezebben túlélni. Cigarettára gyújtott és a folyosón át Assad kincsesbányája felé botorkált, ahol a megszokott kép fogadta. A padlón kiterítve hevert az imaszőnyeg, a helyiséget pedig mirtuszillatú vízgőz sűrű ködje borította. A tranzisztoros rádiót egy olyan állomásra állították be, amelynek zenéje leginkább a delfinek párzáskor kibocsátott hangjaira emlékeztetett, amihez egy meglazult ékszíjas orsós magnóról keverték hozzá egy gospelkórus énekét. Isztambul, à la carte. 13

– Jó reggelt! – köszönt be Carl. Assad lassan a főnöke felé fordult. Kuvait felett nem lehetett rőtebb a felkelő nap a szegény fickó tekintélyes méretű orrának színénél. – Te magasságos, ennek a fele se tréfa – állapította meg Carl, miközben a látvány hatására egy lépést hátrált. Még ha idelent kell is grasszálnia az influenzának, nehogy már őt is elkapja! – Tegnap kezdődött – szipogta Assad, szomorúkutya-tekintettel nézve a főnökére. – Most azonnal indulj haza! – szólt visszavonulóban Carl. Semmi értelme sem volt azonban folytatnia az unszolást, Assad úgysem engedelmeskedett volna a felszólításnak. Carl ezután kényelembe helyezte magát, az íróasztalára tette a lábát és életében először komolyan fontolóra vette, elrepüljön-e chartergéppel a Kanári-szigetekre. Tizennégy nap a napernyő alatt, mellette a lengén öltözött Monával? Tomboljon csak az influenzajárvány Koppenhága utcáin! Elmosolyodott a gondolatra, majd előhúzta és felbontotta Mona apró borítékját. Már az illata is szinte tökéletes volt. Gyengéd, érzéki, Mona Ibsen dióhéjban. Nem az a mérhetetlen illatorgia, amellyel Rose bombázta az orrát. „Drága kincsem!” – kezdődött a levél. Megint elmosolyodott. Akkor nevezték utoljára így, amikor a brønderslevi kórházban feküdt, hat öltéssel az oldalán, mellette egy lekvárosüvegben a vakbelével. Drága Kincsem! Ma este fél 8-kor nálam Márton-napi libára, oké? Vegyél fel zakót, és te hozod a vörösbort. A meglepetésről én gondoskodom. Csókol: Mona Szívet melengető levélke. Micsoda nő! 14

Behunyta a szemét, mélyet szívott a cigarettából, és megpróbálta elképzelni a „meglepetést”. Szigorúan bizalmas fantáziák voltak! – Te meg min somolyogsz itt csukott szemmel? – zökkentette ki egy vészesen közeledő hang. – Nem nézel bele azokba az aktákba, amiket odaadtam? Carl elnyomta a cigarettáját és az egyik mappa után nyúlt. Inkább gyorsan túl lesz rajta, mint hogy Rose ott álljon az ajtóban, míg gyökeret nem ereszt. Tíz megfakult ív volt benne a hjørringi bíróságról. Már a legelső lapból kiderült számára, miről van szó. Gyorsan átfutotta az első oldalt. Pontosan tudta, milyen sorrendben következnek egymás után a mondatok. 1978 nyara. A Nørre folyóba fulladt férfi. Egy nagy gépgyár tulajdonosa, szenvedélyes sporthorgász, különféle egyesületek tagja. Négy pár friss lábnyom a horgászszék és a kopott táska körül. A horgászfelszereléséből semmi sem hiányzott. Abu-orsók és horgászbotok, darabja többe került ötszáz koronánál. Szép idő volt, a boncolás semmiféle rendellenességet nem állapított meg. Nem érte szívroham vagy agyvérzés, egyszerűen vízbe fúlt. Ha a víz azon a helyen nem lett volna mindössze háromnegyed méter mély, rögtön egyértelműen balesetnek minősítették volna az esetet. Carl azonban tudta, hogy Rose érdeklődését nem a haláleset keltette fel. És nem is az, hogy az ügyet sohasem derítették fel, így a dolgok szokásos rendje szerint lekerült hozzájuk az alagsorba. Az ügy aktáihoz egy sor fényképet csatoltak, kettőn Carl is rajta volt. Carl felsóhajtott. A vízbe fulladt férfit Birger Mørcknek hívták, Carl apai nagybátyja volt. Kedélyes és nagyvonalú ember, akit Ronny, a fia és Carl egyaránt tisztelt, ezért szívesen mentek vele kisebb-nagyobb kirándulásokra. Ezen a napon is vele tartottak, hogy ellessenek egy-két horgásztrükköt, szakmai titkot. Ám két koppenhágai leányzó, akik egész Dániát kerékpáron átszelve immár úti céljukhoz, Skagenhez közeledtek, vékony, sokat 15

sejtetően átizzadt trikóival elterelte a figyelmüket. A dombtetőre nagy nehezen felkapaszkodó két szőkeség látványa pörölycsapásként érte az unokafivéreket, akik horgászbotjaikat hátrahagyva elkóborló kisgyermekekként tűntek el. Birger Mørck már halott volt, amikor két órával később visszatértek, így aztán mindörökre emlékezetükbe vésődött a lányok feszes blúzának képe. A hjørringi rendőrség megannyi kihallgatást és gyanúsítást követően feladta az ügyet. Noha sohasem jutottak el a koppenhágai lányokhoz, akik az unokafivérek alibijét igazolni tudták volna, Ronny és Carl ellen végül nem emeltek vádat. Azon túl, hogy Carl apja hónapokig dühöngött és kétségbeesetten járt-kelt fel s alá, más következménye nem lett az ügynek. – Akkoriban egész helyes srác voltál, Carl. Hány éves is voltál? – zengett Rose hangja az ajtónyílásból. A rendőr az asztalra ejtette a mappát. Egyáltalán nem volt kedve ahhoz, hogy életének erre a szakaszára emlékeztessék. – Hány éves? Én tizenhét, Ronny pedig huszonhét – sóhajtott fel. – Van fogalmad róla, miért éppen ez az ügy bukkant fel hirtelen? – Miért éppen ez? – Rose egyik ujjával megkopogtatta a saját fejét. – Halló, szép szőke herceg, ébresztő! Hiszen, ha emlékezetem nem csal, ez a dolgunk, nem igaz? Régi, felderítetlen gyilkossági ügyekben turkálunk! – Persze. De először is, az ügyet balesetnek nyilvánították, másodszor pedig, ha nem tévedek, nem magától került hozzád. – Kérdezzem meg a hjørringi rendőrséget, miért épp most kötött ki nálunk az akta? Carl felhúzta a szemöldökét. Miért is ne kérdezné meg őket? Rose sarkon fordult, és elcsattogott a maga kis birodalma felé. Vette a lapot. Carl maga elé bámult. Az ördögbe is, mi a csudának kellett újra felbukkannia ennek az ügynek? Mintha nem okozott volna neki épp 16

elég fejtörést korábban. Még egyszer megnézte Ronny és a saját fényképét, majd az aktát egy halom másiknak támasztotta. Ami elmúlt, elmúlt, most a jelenben vagyunk, ami megtörtént, azon már úgysem lehet változtatni. Négy perccel ezelőtt olvasta Mona üzenetét, aki a „drága kincsem!” megszólítással kezdte sorait. Be kell tartani a fontossági sorrendet. Elmosolyodott, zsebéből előhalászta a mobilját, és bosszúsan meredt a parányi gombokra. Ha SMS-t küld Monának, tíz percig is eltart, amíg bepötyögi a szöveget, ha pedig felhívja, az idők végezetéig várhat, mire felveszi. Felsóhajtott, majd nekilátott az írásnak. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy a mobiltelefonok nyomógombjait egy spagetti vékonyságú ujjakkal bíró pigmeus tervezte, és meg volt róla győződve, hogy a legtöbb észak-európai férfi úgy érzi magát a gombokat nyomogatva, mintha egy fuvolán játszó víziló lenne. Miután szemügyre vette erőfeszítése eredményét, egy sóhajtással kísérve hagyta változatlanul megannyi melléütését. Mona nyilván meg fogja érteni az üzenete lényegét: Márton-napi libára invitálását siker koronázta. Éppen letette a telefont, amikor valaki benézett az ajtón. Mióta nem látta, levágatta a kopaszságát leplezni hivatott előrefésült haját, a bőrkabátját pedig présbe tették, mégis ugyanolyan gyűröttnek tűnt, mint a régi szép időkben. – Bak? Hát te meg mi a csodát keresel itt? – kérdezte gépiesen. – Mintha nem tudnád – felelte a jövevény, akinek szemei kialvatlanságról árulkodtak. – Nem férek a bőrömbe. Lehuppant a szemközti székre, Carl figyelmeztető kézmozdulataira ügyet sem vetve. – Esther, a nővérem már sohasem lesz a régi. Az a disznó, aki savat öntött az arcába, ott ül az Eskildsgadén egy alagsori üzletben, és halálra röhögi magát. Nyilván megérted, hogy egykori rendőrként nem vagyok büszke arra, hogy bordélyt üzemeltet, de most ezért ússza meg büntetlenül az a szarházi, amit tett? – Sejtelmem sincs, miért jöttél ide. Beszélj a belvárosi 17

kapitánysággal, vagy mondjuk Marcus Jacobsennel, vagy valamelyik másik főnökkel, ha elégedetlen vagy a nyomozással. Tudod jól, hogy sem erkölcsrendészeti ügyekkel, sem ehhez hasonló támadásokkal nem foglalkozom. – Azért jöttem, hogy téged és Assadot megkérjelek, menjetek át és vegyétek rá azt a gazembert, hogy tegyen beismerő vallomást. Carl összeráncolta a homlokát. Elment az esze ennek az embernek? – Új ügyet kaptál, ahogy már nyilván észrevetted – folytatta Bak. – Néhány hónapja egy öreg kollégától kaptam, aki odafent Hjørringben szolgál. Ma éjjel tettem be az aktát Rose szobájába. Carl a lehetséges válaszlépéseket fontolgatva méregette a fickót. Úgy látta, három megoldás közül választhat. Az egyik, hogy feláll, és képen törli a tökfejet. A második a seggberúgás lett volna, de Carl a harmadikat választotta. – Igen, ott van a mappa – mutatott az íróasztal sarkában magasodó papírhalomra. – Miért nem nekem adtad ide? Talán valamivel korrektebb lett volna. Bak kurtán felnevetett. – Mikor volt szó közöttünk ilyesmiről? Ugyan már! Csak be akartam biztosítani magam azzal, hogy mások is találkoztak vele idelent, nehogy véletlenül lába keljen valahogy. Gondolom, megérted. Ismét eszébe ötlött az első két lehetőség. Kész szerencse, hogy ez az ökör már nem naponta jár be. – Megőriztem az iratokat, amíg el nem jött a megfelelő pillanat. Tudsz követni? – Isten legyen az apám, ha igen. Miféle pillanat? – Szükségem van a segítségedre! – Nehogy már azt hidd, hogy beverem egy esetleges tettes pofáját csak azért, mert egy harmincéves ügy papírjait lobogtatod az orrom előtt. És tudod miért? Carl számolni kezdett az ujjaival.

18

– Egy! Az ügy elévült. Kettő! Baleset volt. A nagybátyám vízbe fúlt. Nyilvánvaló, hogy rosszul lett, és a vízbe esett. A nyomozók is erre a következtetésre jutottak. Három! Nem voltam ott, amikor az eset történt, és az unokabátyám sem. Négy! Veled ellentétben tisztességes zsaru vagyok, aki nem emel kezet a gyanúsítottakra. Carl egy pillanatig habozott, mielőtt az utolsó mondatot kiejtette volna. Amennyire tudta, Bak semmi ilyesmit nem tudott volna felhozni vele szemben. Az arckifejezéséből ítélve biztosan nem. – És végül öt! – Carl ökölbe szorította a kezét. – Ha én egyszer használom majd az öklömet, akkor egy bizonyos úriember ellen fogom, aki rendőrt játszik, jóllehet már rég nem az. Bak arcáról eltűnt a mosoly. – Rendben van. Akkor elmondanám, hogy az egyik régi hjørringi kollégám szeret Thaiföldre utazni. Tizennégy nap Bangkokban meg miegymás. Vajon mi közöm van hozzá? – gondolta Carl. – Ronny kuzinod is nyilvánvalóan szívesen jár oda, és szeret felönteni a garatra – folytatta Bak. – És tudod, mi szokott történni, ha már jól beszívott? Megered a nyelve. Carl elnyomta feltörni készülő sóhajtását. Ronny, az a feltűnősködő pojáca! Megint valami zűr van körülötte? Legalább tíz éve látták egymást utoljára Odderben, egy félresikerült konfirmáción, ahol Ronny a büfében élénk érdeklődést tanúsított mind a folyékony árukínálat, mind a felszolgálólányok iránt. A maga módján tulajdonképpen rendben is lett volna a dolog, eltekintve attól, hogy az egyik, még fiatalkorú felszolgálólány, aki ráadásul a konfirmáló nővére volt, túlságosan odaadónak bizonyult. A botrányt keretek között lehetett tartani, mégis igen mély nyomot hagyott a család odderi ágában. Ronny egyszerűen nem illett a nyársat nyeltek közé. Carl hárítóan intett a kezével. Mégis mi a fene köze van Ronny ügyeihez? – Menj csak fel Marcushoz, Bak, és pofázz, amit csak jólesik, de ismerheted. Pontosan ugyanazt fogja mondani, amit én. Nem verjük a gyanúsítottakat, és nem fenyegetjük régi históriákkal a hajdani 19

kollégákat. Bak hátradőlt a székében. – Az unokabátyád ebben a thaiföldi bárban, tanúk jelenlétében, kifecsegte, hogy megölte a saját apját. Carl összehúzta a szemöldökét. Ez nem hangzott különösebben valószínűnek. – Vagy úgy. Tehát minden bizonnyal elitta az agyát. De ha úgy gondolod, jelentsd csak fel! Tudom, hogy nem fojthatta vízbe az apját, ugyanis a halálakor épp velem volt. – Hozzáteszem, azt is állította, hogy te is benne voltál. Szép kis unokabátyád van! Carl az utóbbiak hallatán teljes erejével összeráncolta a homlokát, miközben felállt és rosszul megválasztott súlypontját a vállába helyezte át. – Azonnal gyere ide, Assad! – kiáltotta teljes erőből, miközben Bakra nézett. Tíz másodperc sem telt el, és a beteg szipákolva már az ajtóban állt. – Influenza által sújtott kedves Assad! Volnál szíves erre az idiótára köhögni? És ha lehet, előtte vegyél egy mély lélegzetet. – Egyébként mi volt még abban az iratkupacban, Rose? A lány olyan képet vágott, mintha azt fontolgatná, hogy fogja az egész irathalmot és Carl ölébe rakja, de a férfi már ismerte a dörgést. Valami már felkeltette Rose érdeklődését. – Annak a callgirlfuttatónak az esete, akire ma éjjel támadtak rá, azt az ügyet juttatta eszembe, amelyiket épp most kaptuk Koldingból. Abban a kötegben volt, amelyet az előbb hoztam át a Nemzeti Nyomozóirodától. – Tudod, hogy akit callgirlfuttatónak nevezel, Bak nővére? Rose bólintott. – Nem igazán ismerem a pasast, de itt gyorsan terjednek a hírek. Ugye ő járt itt az előbb? – Megkocogtatta a legfelső ügy iratait, majd feketére lakkozott körmeivel kinyitotta a mappát. – Figyelj most rám Carl, különben magad olvashatod át az egész 20

gebaszt. – Persze, persze – mondta Carl, tekintetét végigfuttatva Rose kifogástalan, szürkésfehér irodáján. Szinte már hiányzott neki alteregója, Yrsa vörösben pompázó szobája. – Ez az ügy egy bizonyos Rita Nielsen eltűnéséről szól, „művésznevén…” – Rose itt ujjaival idézőjelet rajzolt a levegőbe – …Louise Cicconééról. Ezt a nevet a nyolcvanas években használta, amikor úgynevezett… – újabb macskaköröm a levegőben – … „erotikus táncosokat” szervezett a Vejle-Fredericia-Kolding háromszög éjszakai mulatóiba. Többször elítélték csalásért, később kerítésért és kitartottságért is. A hetvenes és nyolcvanas években egy koldingi eszkortiroda tulajdonosa volt, majd 1987-ben nyoma veszett Koppenhágában. A nyomozás elsősorban a közép-jütlandi és koppenhágai szexipar szereplőinek köreiben kereste a megoldást, de az ügyet három hónap után ad acta tették azzal a megjegyzéssel, hogy valószínűleg öngyilkosság történt. Időközben sok nagyobb horderejű feladatot kapott a nyomozócsoport, úgyhogy nem tudtak több időt fordítani az ügyre. Rose, miközben az asztalra tette az iratköteget, savanyú képet vágott. – Ad acta, ahogy valószínűleg a ma éjszakai Esther Bak-ügy is erre a sorsra jut. Vagy te talán úgy látod, hogy lázasan igyekeznek elkapni azt a gazembert, aki ezt művelte azzal a szerencsétlen nővel? Carl vállat vont. Ezen a reggelen lázas igyekezetet egyedül nevelt fiánál, Jespernél tapasztalt, aki reggel hétkor ébresztette, hogy vigye be Gentoftébe a szakérettségire felkészítő tanfolyamra. – Én úgy látom, a legcsekélyebb jel sem utalt öngyilkossági szándékra – folytatta Rose. – Rita Nielsen a nagy fehér Mercedes 500 SEC volánja mögé ült és a legnagyobb nyugalommal elhajtott hazulról. Néhány órával később pedig mintha a föld nyelte volna el… Ennyi. – Fényképet húzott elő, és Carl orra alá nyomta. A fotón a járda szélére leparkolt autó látszott, amelynek utasterét teljesen kibelezték a tolvajok. Micsoda verda! A hűtőjén a vesterbrói rosszlányok legalább fele tudna vonaglani keservesen összekuporgatott műszőrme bundájában. 21

Köszönőviszonyban sincs az ő lestrapált szolgálati autójával. – Utoljára 1987. szeptember 4-én, pénteken látták. Dankort kártyája alapján nyomon követhetjük útját reggel öt órától, amikor elindult hazulról, áthajtott Fyn szigetére, ahol tankolt, aztán komppal átkelt a Nagy-Bælten, majd eljutott Koppenhágába, ahol 10 óra 10kor cigarettát vett az egyik kioszkban a Nørrebrogadén. Ettől kezdve senki sem látta. A Mercedesét néhány nappal később találták meg a Kapelvejen. Addigra majdnem minden mozdíthatót kiloptak belőle: a bőrüléseket, a pótkereket, a rádiót, a kazettás magnót és egy csomó mindent. Még a kormánykereket is elcsórták. Mindössze néhány kazetta és könyv maradt a kesztyűtartóban. – Akkoriban nem sok üzletben és csak alig néhány nørrebrói kioszkban volt Dankort terminál – vakargatta Carl az állát. – Vajon miért vesződött a hitelkártyával egy ilyen semmiség miatt? Hiszen be kellett dugnia a kártyát a masinába, utána aláírnia a slejfnit, mindezt egy vacak csomag cigarettáért. Ez nem tűnik túl célszerűnek! Rose vállat vont. – Talán nem szerette a készpénzt. Talán utált hozzányúlni. Talán szívesebben tartotta a bankban a pénzét, hadd kamatozzon. Talán csak egy ötszáz koronás volt nála, amit a kioszk tulajdonosa nem tudott felváltani, talán… – Állj, állj! Ennyi bőven elég – intette le Carl. – De mondd csak, mire alapozták az öngyilkosság gyanúját? Halálos beteg volt, esetleg kilátástalanul rossz anyagi helyzetbe került? Ezért vett hitelkártyára cigarettát? Rose grafitszürke, túl bő pulóvere alá nyúlt, és megvakarta a vállát. A ruhadarabot feltehetően Yrsa kötötte odahaza. – Hát igen, érdemes utánajárni, mert valóban furcsa. Rita Nielsen, alias Louise Ciccone kimondottan jómódú volt, továbbá kevéssé irigylésre méltó életútjából ítélve nem az a fajta, akit csak úgy félre lehet állítani. Koldingi „lányai” kőkeménynek és túlélőművésznek nevezték. Egyikük azt mondta róla, előbb irtotta volna ki a világ teljes népességét, mint hogy végezzen magával. – Hmm! – Carl bosszankodva konstatálta, hogy az ügy felkeltette az érdeklődését. A kérdések sorra bukkantak fel egymás után. Itt volt 22

például a cigarettával kapcsolatos. Vesz valaki cigarettát közvetlenül az öngyilkossága előtt? Talán igen, hogy a gondolatait és az idegrendszerét eltompítsa. A francba! Most bolhát ültettek a fülébe… Ha nekilát, több munkára számíthat, mint amennyi elviselhető. – Tehát számos egykori kollégánkkal ellentétben úgy gondolod, bűnténnyel állunk szemben? Van egyáltalán bármilyen gyilkosságra utaló jel? – Itt enyhe hatásszünetet tartott. – Eltekintve attól, hogy az ügyet nem zárták le, hanem csak félretették, milyen nyomon lehetne elindulni? Az extra méretű pulóver újra megrándult. Tehát semmilyenen sem. Carl az aktára meredt. Rita Nielsennek a címoldalra gemkapoccsal odatűzött fényképe keménységről tanúskodott. Sovány arc, de nagyon széles pofacsont. Szeméből dac és harci kedv sugárzott. Nyilvánvalóan ügyet sem vetett a mellmagasságban látható bűnügyi nyilvántartási számra. A fényképét biztosan nem először vették fel a rendőrség archívumába. Az ilyen nőket nem viseli meg a börtönbüntetés. Az istállójában futtatott prostik elmondása szerint született túlélőművész volt. Vajon mi okból dobná el az életét? Magához húzta a mappát, kinyitotta, Rose ferde mosolyáról pedig tudomást sem vett. Tehát megint ez a feketére sminkelt piszkavas lendítette mozgásba az új ügyet.

23

2. 2010. november A zöld furgon pontban 12 óra 30-kor, a rendelésnek megfelelően érkezett meg. – Ma még további öt sjællandi címre kell kimennem, Wad úr – mondta a sofőr –, remélem, minden megvan. Ez a Mikael derék ember volt. Tízéves alkalmazása alatt egyetlen kérdést sem tett fel. Jóképű, ápolt és udvarias. Éppen olyan férfi, akit az „Egyenes Vonalak” szívesen fogad kapcsolattartó képviselői között. Pontosan az ilyen férfiak csinálnak kedvet másoknak ahhoz, hogy belépjenek a pártba. Csendes, megbízható, kék szeméből melegség árad. Nagyon világos, hullámos haja mindig kifogástalan. A legkiélezettebb helyzetekben is megőrzi a nyugalmát, mint például egy hónapja Haderslevben, a felvonulók között. Akkor éppen kilenc, gyűlölködő feliratokat tartalmazó táblákkal tüntető alak tudta meg, hogy nem lehet csak úgy kikerülni azokat, akiknek a helyén van a szívük. A Mikaelhez hasonlók miatt simították el az ügyet, mire felbukkant a rendőrség. Azokkal a tüntetőkkel garantáltan nem fognak többé találkozni. Curt Wad kitárta a valamikori lovasiskola egykori istállóépületének ajtaját, kinyitotta a kis hűtőláda felett, a falon lévő vasajtót, amely mögött billentyűzet rejtőzött, és mint azt korábban már számtalan alkalommal megtette, megadta a kilenc számjegyű kódot. Ezután várt egy pillanatig, amíg a hátsó fal felől jól ismert kattanás hallatszott, és a középső része oldalra csúszott. Ebben a hatalmas, titkoktól sötét kamrában tartott minden, a hozzá hasonlóan gondolkodókkal kapcsolatos dolgot. Az illegálisan elhajtott emberi magzatokat tartalmazó hűtőládát, az iratszekrényeket, a tagok listáját, a konferenciákon használt hordozható számítógépét, valamint az apja idejéből származó régi feljegyzéseket, amelyeken 24

működésük alapult. Curt egy műanyag zacskókkal teli dobozt vett elő a hűtőből, majd átadta a sofőrnek. – Itt vannak azok az embriók, amelyeknek a kremálásáról mi magunk gondoskodunk. Bízom benne, hogy nincs még tele a kocsi hűtőládája. – Nem, még több is belefér – mosolyodott el a gépjárművezető. – Ez meg futárposta a mieinknek. Láthatod, kiknek szól. – Igen – bólintott a sofőr, miközben átfutotta a borítékok címzéseit. – Sajnos a jövő hét előtt nem megyek Fredensborgba. Tegnap egész Észak-Sjællandot elintéztem. – Nem is olyan fontos. Csak érj el Århusba. Holnapra ott vagy, ugye? A sofőr bólintott és a műanyag dobozba nézett. – Ezektől majd megszabadulunk. Vannak olyan embriók is, amelyeket a glostrupi krematóriumban kell leadnom? Curt Wad visszatolta a tároló ajtaját és az előző helyiségben lévő fagyasztóládához ment. Jó mélyen kellett belehajolnia, mire talált benne valamit. – Igen, itt vannak – válaszolta, miközben még egy műanyag dobozt húzott elő a fagyasztóból. – Ezek itt pedig az embriókhoz tartozó papírok. Minden az előírások szerint. A sofőr a dobozban lévő minden egyes zacskó feliratát egyeztette a kísérő okmánnyal. – Teljesen rendben van, senkinek sem lehet ellene kifogása – mondta, majd mindent kivitt a furgonhoz, a két doboz tartalmát szétosztotta a két beépített fagyasztószekrény között, a megfelelő iratokat a különféle alapszervezetek rekeszeibe rakta, aztán fejébe csapta a sapkáját és illedelmesen elköszönt. Curt Wad üdvözlésképpen integetett, míg a furgon el nem tűnt a Brøndbyøstervej irányában. Valóságos isteni kegy, hogy az én koromban még mindig dolgozhatom az ügyért, gondolta nagy örömmel. „Ugyan már, senki sem hinné, aki nem ismer, hogy betöltötted a 25

nyolcvannyolcat” – mondták neki újra meg újra, és igazuk is volt. A tükörbe nézve ő maga is látta, hogy tizenöt évet nyugodtan letagadhatna, és azt is pontosan tudta, mi ennek az oka. „Az élet arról szól, hogy az ember összhangban éljen az eszményeivel” – hangzott apjának jelszava. Bölcs szavak, amelyek szerint Curt is élt. Természetesen megvolt az ára, de amíg erős a szellem, a test is az marad. Curt átvágott a kerten és a hátsó ajtón keresztül ment be, ahogy rendelési időben mindig szokott. Amikor utóda odaát a rendelőben dolgozott, Curt nem tette be a lábát a ház elülső részébe. Hiszen rengeteg dolga akadt a párt megalapítása körül is. Bizony, véget ért az az időszak, amikor ő szelektált és ölt embereket, de utóda ugyanolyan jól és gondosan végezte a munkáját. Előhúzta a kávéfőzőt, és egyik ujját végighúzta az adagolókanálba tett őrlemény tetején, nehogy túl sokat vagy túl keveset tegyen a gépbe. Beate gyomra újabban nagyon kényes, ezért fontos, hogy eltalálja a helyes arányokat. – Nocsak, itt vagy a konyhában, Curt? Utóda, Karl-Johan Henriksen bukkant fel a konyhaajtóban. Curthoz hasonlóan ő is örömét lelte abban, hogy frissen vasalt és mosott köpenyben jelenjen meg. Tekintet nélkül arra, milyen idegen volt az orvos betegei számára, e frissen vasalt és frissen mosott köpeny hatására a páciensek tekintélyt parancsoló személyekként tekintettek rájuk, akikre nyugodtan rábízhatják az életüket. Együgyű idióták! – Kicsit rakoncátlankodik a gyomrom – mondta Henriksen, egy poharat húzva elő a konyhaszekrényből. – A forró gesztenye, a vaj és a vörösbor kiváló, amikor elfogyasztjuk, de később meglesz a böjtje. Elmosolyodott, vízzel töltötte tele a poharat és egy kis zacskó Samarint öntött bele. – Itt járt a sofőr, így mind a két fagyasztó üres, Karl-Johan. Nyugodtan nekiláthatsz ismét a feltöltésüknek. Curt tanítványára mosolygott, tudta, hogy ez utóbbit felesleges is volt mondania. Henriksen talán még Curtnál is hatékonyabban végezte 26

a dolgát. – Igen, formában vagyok. Ma még három abortuszom lesz. Két rendes és egy speciális – mosolygott Henriksen, miközben vidáman pezsgett a vizespohár tartalma. – Ki a soron következő? – Egy szomáliai nő a Tåstrupgård lakótelepről, akit Bent Lyngsøe utalt be. Azt mondta, ikerterhesség – fejezte be felhúzott szemöldökkel, majd kiitta a pohár tartalmát. Karl-Johan igencsak derék ember volt, aki a pártnak és a „Titkos Harcnak” egyaránt nagy hasznára volt. – Nem érzed jól magad, drága Beatém? – kérdezte óvatosan, amikor kezében a tálcával belépett a nappaliba. Beate immár több mint tíz éve képtelen volt felelni, de mosolyogni azért még tudott. Még ha oly törékeny is lett, fiatalkori szépsége és szelleme pedig régen tovatűnt, Curt akkor sem akart belegondolni abba, hogy egy napon, talán már a nagyon közeli jövőben, nélküle kényszerül továbbélni. Bárcsak megérné azt a napot, amelyen a parlament szónoki emelvényén méltatjuk majd és fejezzük ki munkája iránti hálánkat! – gondolta, és megfogta felesége pihekönnyű kezét. – Tessék, drága kincsem – mondta, Beate ajkához emelve a csészét, miközben gyengéden megfújta. – Nem meleg és nem is hideg, ahogy szereted. Összecsücsörítette aszott száját, amellyel oly szeretetteljesen csókolta Curtot és két fiukat, amikor szükségük volt ajkai érintésére, és lassan, némán kortyolta a kávét. A szemén látszott, hogy elég jónak találja. Ez a szempár oly sok mindent látott már, és Curt tekintete is megpihent rajta, ha nagyritkán kételkedés fogta el. – Ma benne leszek a tévében, Beate. Ahogy Lønberg és Caspersen is. A falhoz szögeznének, ha tudnának, de képtelenek rá. Mi pedig ma évtizedek munkájának gyümölcsét szüreteljük le, és szavazatokat gyűjtünk. Sok-sok hozzánk hasonlóan gondolkodó ember szavazatát. 27

Az újságírók talán azt hiszik, vén trotlik vagyunk – nevetett fel. – És igazuk is van. És éppen ezért hiszik azt is, hogy belerángathatnak bennünket nyilvánvaló, olcsó kis csapdákba. Bekapcsolom a tévét, hogy te is láthasd – simított végig Beate haján. Jakob Ramberger tehetséges, jól felkészült újságíró volt, akiről mást állítani ostobaság lett volna, látva az utóbbi idők megannyi unalmas interjúját. Az okos újságíró jobban fél a tévénézőktől, mint a munkaadóitól, Ramberger pedig okos ember volt, ráadásul értette is a dolgát. Nyílt színen tett nevetségessé vezető politikusokat és rántotta le a leplet a szakszervezeti káderekről, rocksztárokról, felelőtlenül gazdálkodó csúcsmenedzserekről és bűnözőkről. Curt éppen ezért nagy örömmel fogadta a hírt, hogy éppen Ramberger interjúvolja meg, mert most az egyszer nem fogja tudni kicsinálni riportalanyait, ami minden bizonnyal komoly visszhangot kelt majd a kis Dániában. Ramberger és vendégei illően köszöntötték egymást a stúdió előhelyiségében, ahol az újságíró kollégái a soron következő hírbejátszásokat készítették elő, de mihelyt Ramberger elengedte interjúalanyai kezét, máris mindegyikük a saját lövészárkában állt. – A Belügyminisztérium épp most közölte önökkel, hogy az Egyenes Vonalak elegendő szavazatot gyűjtött össze ahhoz, hogy indulni tudjon a következő parlamenti választásokon – csapott le rövid és nem különösebben hízelgő bevezetés után az újságíró. – Nyilván sok sikert kell kívánnom, ugyanakkor meg kell kérdeznem, véleményük szerint mi olyat tud az Egyenes Vonalak a dán választópolgárnak kínálni, amire a meglévő pártok képtelenek? – Választópolgárt mond, amikor tudja, hogy a többségük nő? – mosolygott Curt Wad a kamera felé bólintva. – Nos, az igazat megvallva: van-e más választása a dán választópolgárnak, mint hogy elutasítsa a régi pártokat? A riporter ránézett. – A velem szemben ülő urak nem éppen kislegények. Átlagos életkoruk hetvenegy esztendő, Curt Wad pedig a maga nyolcvannyolc évével tagadhatatlanul megdobja az átlagértéket, 28

tehát tegye a kezét a szívére: nem gondolja, hogy úgy negyven-ötven évet késett azzal, hogy megpróbáljon befolyást gyakorolni Dánia irányítására? [1]

– Ha jól emlékszem, a legbefolyásosabb dán csaknem tíz évvel idősebb nálam – felelte Wad. – Minden dán az ő üzleteiben vásárol be, az általa szolgáltatott gázzal fűt és az ő hajóin importált árukat veszi. Ha sikerül a stúdióba invitálnia ezt a kiváló embert és kigúnyolni a kora miatt, akkor szíveskedjék engem is újra meghívni, és ismét tegye fel ezt a kérdést. Az újságíró bólintott. – Ami azt illeti, nehezen látom be, miért akarná az átlagos dán, hogy nála egy vagy két nemzedékkel idősebbek képviseljék a nemzetgyűlésben. Hiszen ugyebár egy hónapja lejárt szavatosságú tejet sem veszünk? – Nem, de ugyanígy nem veszünk teljesen éretlen gyümölcsöt sem, amilyenek azok a politikusok, akik éppen most kormányoznak bennünket. Javaslom, ejtsük az élelmiszerekkel kapcsolatos hasonlatokat, Ramberger úr. Mi hárman egyébként nem jelöltetjük magunkat a parlamentbe. Teljesen egyértelműen benne van a programunkban, hogy alakuló nagygyűlést hívunk össze, mihelyt beadtuk az aláírásokat, a képviselőjelöltjeinket pedig ezen a fórumon választjuk meg. – Most, amikor végre rátérünk a programjukra, meg kell jegyeznem, hogy az olyan erkölcsi normákra, eszmékre és ideológiákra épül, amelyeket hallva könnyen azokra az időkre asszociálunk, amelyeket nem kívánunk vissza. Olyan politikai rendszereket idéznek fel ezek, amelyek tudatosan kisebbségeket és társadalmilag hátrányos helyzetű polgárokat különböztettek meg hátrányosan. Értelmi fogyatékosokat, etnikai kisebbségeket és rossz szociális helyzetű embereket. – Tévedés, a két dolgot egyáltalán nem lehet összehasonlítani – szólt közbe Lønberg. – A programunk éppen ellenkezőleg arról szól, hogy befolyásunkat arra kívánjuk használni, hogy felelős és humanista alapon minden egyes ügyet külön értékeljünk, és tartózkodjunk attól, hogy a fűnyíróelv szerint mindent egy kalap alá vegyünk, ez esetben 29

ugyanis a problémák kezelése komolytalanul és felszínesen történne. Ezért olyan egyszerű a jelszavunk: Változtatás a jó érdekében. Ez pedig teljesen másról szól, mint amire ön céloz. – Remekül hangzik – mosolyodott el a műsorvezető –, de egyelőre az a kérdés, eljutnak-e egyáltalán odáig, hogy befolyásra tegyenek szert. Nem én állítom személy szerint, hanem az újságok, hogy a pártjuk programja leginkább a náci fajelmélettel rokonítható. Megcsontosodott dogmák, amelyek a világot az egymással állandó háborúban álló különféle fajok csatatereként írják le. Melyek szerint vannak felsőbbrendű és alsóbbrendű fajok, és a felsőbbrendű… – Igen, és a felsőbbrendű kipusztul, ha alacsonyabb rendű fajjal keveredik – szólt közbe Caspersen. – Látom, hogy az újságok és Ramberger úr egyaránt a Google által kiadott, a nácizmusról szóló oldalakat olvasgattak – folytatta. – Mi azonban nem támogatjuk a diszkriminációt, az igazságtalanságot és az embertelenséget, amit a nácik egykor műveltek és továbbra is művelnek. Ellenkezőleg. Mi csupán azt mondjuk, ne tartsuk életben azt, akinek nincs esélye emberhez méltó életet élni. Meg kell húzni a határt, mire lehet kényszeríteni, és minek lehet kitenni az orvosokat és a többi embert. És meg kell húzni azt a határt, mennyi szenvedést lehet a családokra mérni, és mekkora kiadásokat vállaljon az ország kizárólag azért, mert a politikusok mindenbe anélkül avatkoznak bele, hogy felmérnék tevékenységük következményeit. Ezután hosszas vita következett a műsorba betelefonáló hétköznapi dán polgárok kedvenc témáiról: A bűnözők és azok kényszersterilizálásáról, akik lelki vagy értelmi okokból nem tudnak utódaikról gondoskodni. A sokgyermekes családoktól egy sor juttatást megvonó szociális megszorításokról. A prostituáltak ügyfeleinek kriminalizálásáról. A határok lezárásáról. A képzetlen bevándorlók beáramlásának megszüntetéséről és sok egyébről. A vita felhevült. Sok néző rendkívül indulatosan nyilatkozott meg, amikor adásba kapcsolták, de legalább ennyien épp ellenkezőleg viselkedtek. Ez az adás aranyat ért. 30

– A mi erőnkkel és meggyőződésünkkel bírók határozzák meg a jövőt – mondta Caspersen az adás után, miközben hazafelé hajtottak. – Meglehet, de semmi sem állandó – vélekedett Lønberg. – Csak remélhetjük, hogy ma jó példát mutattunk. – Azt tettük – nevetett fel Caspersen. – Te, Curt, mindenképpen. Curt tudta, mire céloz a barátja. Az újságíró megkérdezte, helytálló-e az értesülése, miszerint az évek során különféle okokból többször is a hatóságok látókörébe került. Curt feldühödött ugyan, de nem mutatta ki a haragját. Ehelyett azt válaszolta, ha egy ügyes kezű és józanul gondolkodó orvos pályája során egyetlenegyszer sem ütközik etikai dilemmába, akkor nem méltó arra, hogy Isten meghosszabbított karja legyen. – Ramberger ettől aztán paff lett – mosolyodott el Lønberg. Wad nem mosolygott vissza. – Ostoba választ adtam neki. Szerencsém volt, hogy nem ment bele mélyebben. Állandóan ügyelnünk kell arra, hol köthetnek belénk. Halljátok? Ha a sajtó a legapróbb dolgot is megneszeli, mindent el fognak követni, hogy a vérünket ontsák. Azzal is számolnotok kell, hogy a saját sorainkon kívül nincsenek barátaink. Most pontosan ugyanabban a helyzetben vagyunk, mint egykor a Fellendülés Pártja vagy a Dánia Párt, amikor még senki sem számolt velük. Csak reménykedhetünk benne, hogy a sajtó és a politikusok ugyanannyi ideig hagynak békén, mint annak idején a másik két pártot, amíg felépül az országos szervezetünk. Caspersen a szemöldökét ráncolta. – Szilárdan hiszek benne, hogy legközelebb bejutunk a parlamentbe, és hogy e cél elérése érdekében minden megengedett. De tudjátok, mire gondolok. Akkor is megéri, ha esetleg fel kell áldoznunk a Titkos Harc terén végzett munkánkat. Wad ránézett. Minden csoportnak megvan a maga Júdása. Caspersen közismert peres ügyvéd és helyi politikus volt, és szervezői tapasztalatának köszönhetően biztos helye volt közöttük. De ennek vége lesz azon a napon, amikor az ezüstpénzeket kezdi számolni. Erről maga Wad fog gondoskodni. Senki sem hozhatja szóba a Titkos Harc fedőnév keretében végzett 31

munkát, amíg ő engedélyt nem ad rá. Beate ugyanúgy ült a képernyő előtt, ahogy magára hagyta, vagyis a gondozónő csupán a pelenkáját cserélte ki és megitatta. Kis ideig az ajtóból figyelte. Hajába gyémántokat rajzolt a csillár fénye. Arcáról ugyanaz a könnyedség áradt, mint amikor először táncoltak együtt. Talán azokról a napokról álmodott, amikor még előtte állt és várt rá az élet. – Láttad az adást, angyalom? – kérdezte nagyon halkan, nehogy megijessze. Beate egy pillanatra elmosolyodott, ám tekintete továbbra is a messzeségbe révedt. Férje tudta, kevés világos pillanata van. Az agyvérzés éket vert ugyan Beate szelleme és az őt körülvevő élet közé, Curt mégis úgy érezte, hogy a felesége egy keveset talán megértett a látottakból. – Most lefektetlek, Beate. Régóta ágyban lenne már a helyed. Karjába vette a vézna kis teremtést. Ifjúkorukban piheként emelte fel. Aztán jöttek azok az évek, amikor alig bírta karjába kapni az érett asszony dús testét, amely most megint súlytalanná vált. Talán örülnie kellett volna, hogy fel tudja emelni, de nem érzett örömöt, és megremegett, amikor ágyba fektette. Milyen gyorsan hunyta most be a szemét! Már majdnem azelőtt, hogy a párnára helyezte volna a fejét. – Látom, szerelmem, elapad az élet forrása. Hamarosan rajtunk a sor. A nappaliba visszatérve kikapcsolta a televíziót, az elegáns bárszekrényhez ment és konyakot töltött magának. – Ígérem, tíz év múlva is élni fogok – mondta magában. – Mielőtt viszontlátnánk egymást, az összes vágyunk valóra válik. Bólintott és egy hajtásra kiürítette a poharat. – Senki sem fogja megakadályozni, drága szerelmem.

32

33

3. 1985. november Legelőször az orrában lévő idegen testet érzékelte. Azután a föléje hajlók hangjait. Halk, de határozott hangok voltak, világosak és szelídek. Csukott szemével mintha zugot keresett volna, amelyben valami nagyobb felismerésnek kell rejtőznie. Kinyújtózott és csak a nyugodt lélegzetvételre figyelt. Derűs nyári napok és gondtalan játszadozás emlékképei villantak fel előtte. Hirtelen a gerincoszlopa közepétől lefelé belehasított a fájdalom. Feje hátrarándult, altestében pedig minden fájdalom egyetlen hosszú, gyötrelmes kínban olvadt össze. – Öt egységgel többet adunk neki – mondta a hang, miközben ködbe burkolózva távolodott el, ugyanabban az üres térben hagyva hátra, amelyben előzőleg volt. Nete szerető családba született. Késői gyerek és az egyetlen kislány volt bátyjai után, akik a szerény anyagi körülmények dacára sem szenvedtek hiányt semmiben. Anyja szorgos keze cirógatta a leánykát, aki olyan volt kicsiben, mint ő, elkalandozó szempár, kockás szoknya, és a kis parasztgazdaság minden teendőjéből kivette a részét. Amikor négyéves volt, apja mosolyogva egy csődört vezetett kantárszáron a tanyára, miközben legidősebb bátyja kihozta a kancájukat az istállóból. Az ikerfiúk vigyorogtak, amikor a csődör hímtagja megmerevedett, Nete pedig egy lépést hátrált, amikor altestét a kancába mélyesztve a jókora állat meghágta az ő kedves kis Mollyjukat. A kislány kiabált, hogy hagyják abba, ám az apja fogatlan szájával rávigyorgott, és azt mondta, hamarosan lesz még egy igásállatuk. 34

Nete aztán megértette, hogy az élet gyakran ugyanolyan drámai módon kezdődik, mint ahogyan véget érhet, és az a művészet, ha a két végpont között mindent a tőlünk telhető módon élveztünk. – Hiszen ennek jó élete volt itt – mondta az apja mindannyiszor, amikor torkon szúrta valamelyik visító disznójukat. Aztán ugyanezt mondta Nete anyjáról, amikor az asszony mindössze harmincnyolc évesen a koporsójában feküdt. E szavak feszítették szét Nete fejét, amikor végre felébredt a kórházi vaságyon, és zavarodottan nézett szét a sötétben. Körülötte fények és gépek villództak. Nem ismerte fel, hol van. Ekkor elfordult. Parányi mozdulat volt csupán, mégis meglepetésszerűen rohanta le. Görcsbe kényszerítette a nyakát, miközben kitáguló tüdeje robbanásszerűen mozgatta meg a hangszálait. Nem is érzékelte, hogy felsikoltott, mert a lábából kiáradó fájdalom minden egyebet elnyomott. A hevesen feltépett ajtó mögül beáramló tompa fény végigsiklott rajta, hirtelen mindenhol lámpák villantak fel, miközben határozott kezek fogták meg. – Nyugodj meg, Nete Rosen – mondta egy hang, majd csitító szavak kíséretében injekciót adtak be neki. Ám ez alkalommal nem zuhant vissza az eszméletlenség ködébe. – Hol vagyok? – kérdezte, amikor remegő melegség árasztotta el teste alsó részét. – A Falster-szigeti Nykøbing kórházában, jó kezekben vagy. Szemvillanásnyi időre látta, amint az ápolónő a kolléganője felé fordul és felhúzza a szemöldökét. Ebben a pillanatban jutott eszébe, mi is történt. Kivették az orrából az oxigéncsövet, és hátrafésülték a haját. Mintha kiöltöztetnék az ítélethirdetésre. Az ítélet úgy szól, hogy most ért véget az élete. 35

Három orvos állt az ágya végénél, amikor a rövid pillájú, szürke szemű főorvos tudatta vele a hírt. – A férje a helyszínen életét vesztette, Rosen asszony – ezek voltak a legelső szavai. A részvétnyilvánítás jóval később következett. A könyörtelen tényeket szakszerűen kellett közölni. Andreas Rosent feltehetően a motorblokk ölte meg, amely félig benyomult a vezetőülésre. Ahelyett, hogy a menthetetlen halotton próbáltak volna segíteni, a mentőegység kiváló helyzetfelismerésének köszönhetően rögtön Netére fordította minden figyelmét, komoly erőfeszítések árán végül sikeresen kivágva a súlyos sérültet a roncsból. A főorvos szavai úgy csengtek, mintha az ágyban fekvő páciensnek örülnie kellene annak, ami most következett. – Sikerült megmentenünk a lábait, Nete. Feltehetően sántítani fog egy kicsit, de ez mégiscsak sokkal jobb, mintha a másik utat kellett volna választanunk. Innentől nem figyelt oda. Andreas meghalt. Anélkül halt meg, hogy Nete követte volna a túlpartra, és most nélküle kell élnie. Az egyetlen ember volt, akit teljes szívéből, mélységesen szeretett. Az egyetlen, akinek sikerült elérnie, hogy értékes embernek érezze magát. Ő pedig megölte ezt az embert. – Elaludt – szólalt meg egy másik orvos, de tévedett. Csupán újra a gondolataiba, önmagába merült. Oda, ahol egybeolvadt a kétségbeesés, a kudarcok és az őket kiváltó okok, és ahol Curt Wad arca bújt elő a pokol tüzéből. Ha ő nem lett volna, akkor Nete sorsa másképpen alakul. Ha ő meg a többiek nem lettek volna. Nete pedig elfojtotta sikolyait és könnyeit, amelyeknek szabad utat kellett volna kapniuk. Megfogadta, hogy mielőtt távozik az élők sorából, mindannyiuknak eszébe juttatja, mit vétettek ellene. Hallotta, amint távoztak a helyiségből. Máris elfelejtették. Már a szomszédos kórteremben fekvőkről esett szó.

36

Miután eltemették Nete anyját, nyersebbre fordult a házban a hangnem, Nete pedig ötesztendős és tanulékony volt. Apja azt szokta mondani, hogy Isten szavai és parancsolatai vasárnapra szólnak. Így aztán Nete olyan szavakat tanult meg, amelyekkel más lányok jóval később ismerkedtek meg. A háborús nyerészkedőket, akik Odensében a németekkel üzleteltek és a felszereléseiket javították, „undorító szarháziaknak” nevezték, akik pedig náluk vásároltak a feketepiacon, „büdös seggfejeknek”. Netéék otthonában az ásónak ásó volt a neve, a lófasznak pedig lófasz. Aki finoman akart beszélni, más helyre is mehetett. Nete már az első tanítási napon megtudta, mi is az a pofon. Hatvan tanuló sorakozott fel az iskolaépület előtt, Netével az élen. – Kibaszottul sok gyerek van itt – mondta hangosan, amivel örökre elnyerte a tanítónő ellenszenvét, haragját, és megtapasztalta, milyen hatékonyan tud odacsapni a jobb tenyerével. Később, amikor az orcáján kék folttá vált a pír, felszólításra elmondta a falusi iskola harmadik osztályába járó, konfirmációra készülő fiúnak, mit meséltek a bátyjai, hogyan lehet előre-hátra húzogatni a fitymát, így fröcskölve szét a pisit. Ugyanezen az estén sírva ült a konyhában, és megpróbálta elmagyarázni az apjának, miért véraláfutásos az arca. – Megérdemelted – mondta az apja, véget vetve ezzel a magyarázkodásnak. Hajnali három óra óta volt talpon, mostanra már elfáradt. Azóta volt folyton ilyen kimerült, hogy a legidősebb fiú beállt a birkelsei birtokra dolgozni, az ikrek meg elszegődtek egy halászhajóra odafent Hvide Sandében. Ettől kezdve rendszeres időközönként érkezett panasz Netére az iskolából, ám az apja sohasem vette komolyan ezeket. A kis Nete meg semmit sem értett az egészből. A baleset után egy héttel az egyik fiatal ápolónő megkérdezte, nincs-e mégis valakije, akivel kapcsolatba léphetne. 37

– Azt hiszem, ön az egyetlen beteg az osztályon, akihez nem jönnek látogatók – kezdte a nővérke. Nyilván jó szándékkal próbálta rávenni Netét, bújjon elő a csigaházból, de ez csak még csökönyösebbé tette a pácienst. – Senkim sincs – intett, és csak annyit kért, hadd fekhessen békében. Ugyanazon az estén egy fiatal maribói ügyvéd kereste fel, férje vagyonának kezelője, aki tudatta vele, hogy hamarosan néhány aláírására lesz szükség a hagyatéki eljárás megindításához. Mindeközben Nete állapotáról egyetlen szó sem esett. – Elgondolkozott már azon, hogy kívánja-e folytatni férje tevékenységét? – kérdezte, mintha korábban már folytattak volna vitát erről a témáról. Nete a fejét rázta. Hogy kérdezhet ilyet? Hiszen ő laboráns volt. A férjével pontosan ebben a minőségében ismerkedett meg. – Részt tud venni holnap a temetésen? – kérdezte aztán az ügyvéd. Nete hirtelen az ajkát kezdte szívni, s közben észlelte, hogy áll el a lélegzete, hogyan szűnik meg körülötte a külvilág, hogyan lesz egyszerre túl éles a mennyezetvilágítás. – A temetésen? – Többet nem tudott szólni. – Igen. Tina, a férje húga az irodánkkal együtt mindenről gondoskodott. A férje teljesen egyértelműen rendelkezett, így a temetésre és a szertartásra a stokkemarkei templomban, holnap tizenhárom órakor kerül sor. Kívánsága szerint a nyilvánosság teljes kizárásával, így csak a legközelebbi hozzátartozók lesznek jelen. Nete nem bírta ezt tovább hallgatni.

38

4. 2010. november Assad új irodai telefonja külön attrakció volt. Cseh harangjátékszerűen a legmagasabb fokozatba kapcsolt, és ha Assad nem volt a helyén, hogy felvegye, hosszas mókákra ragadtatta magát, míg el nem némult. Carl kétszer kérte meg Assadot, távolítsa el az irodájából azt az izét, de azt a választ kapta, hogy miért ne használhatná a kapitányság saját telefonját, ha már rendelkezésére áll, még ha ilyen irritálón cseng is ki. Legádázabb ellenségeidet a barátaid között keresd, gondolta Carl, amikor a telefon csörgésére ijedtében ismét kikapta a lábát íróasztala legalsó fiókjából. – Most aztán elég volt ebből a ricsajból! – kiáltotta, miközben Assad odabent motyogott valamit. – Hallottad, mit mondtam az előbb? – kérdezte Carl, amikor a krákogó, kerek fej felbukkant az ajtóban. Kérdésére nem kapott választ. Talán azt a nemkívánatos kérdést akarta kiprovokálni, megsüketült-e. – Bak telefonált – fogott hozzá Assad. – Azt mondta, az Eskildsgadén áll az előtt a pincelakás előtt, amelyikben az a litván lakik, aki megtámadta a nővérét. – Mit mondasz? Børge Bak? Az ördögbe is, ugye letetted a kagylót, Assad? – Nem, ő maga csapta le, de előtte azt mondta, ha nem megyünk oda, nagyon megjárod, Carl. – Még hogy én járom meg? Akkor miért téged hívott fel? Assad vállat vont. – Én voltam itt éjszaka, amikor lejött és letette az ügy aktáját Rose asztalára. Tudtad, hogy megtámadták a nővérét? – Igen is, nem is. 39

– Azt mondta, tudja, ki volt a tettes, én meg javasoltam neki, hogy ne hagyja annyiban a dolgot. Carl a láztól égő, sötét szempárba nézett. Mi a csuda megy végbe ennek az embernek a fejében? Dromedárszőrrel tömték ki? – Atyaúristen! De hiszen Bak már nincs a rendőrség állományában. Amibe bele akar bennünket rángatni, annak dánul önbíráskodás a neve, és büntetendő cselekmény. Tudod, hogy mit jelent ez, Assad? Ingyenkosztot meglehetősen hosszú időre, és amikor elhagyod a Hotel Alcatrazt, több koszt már nem kerül az asztalodra. Adios, amigo. – Nem ismerem azt a hotelt, amelyikről beszélsz, Carl, és hogy jön ide a koszt? Egy falat se megy le a torkomon, amikor ennyire meg vagyok fagyva. Carl a fejét csóválta. – Meg vagy fázva, Assad. Helyesen úgy mondják, „meg vagyok fázva”. Vajon a megfázás a szókincsére is ráhúzódott? Carl a telefonja után nyúlt és a gyilkossági osztály vezetőjének a számát hívta. A vonal túlsó végén az amúgy tekintélyt parancsoló hang is náthától elgyötörtnek hatott. – Igen, igen – mondta Marcus, miután Carl tájékoztatta Bak iménti hívásáról. – Bak ma reggel nyolckor járt nálam és kérte, hogy vegyem vissza. Egy pill… Carl nyolc tüsszentést számolt össze, mire szegény Marcus folytatni tudta. Még egy fertőzött terület, ahová Carlt hat pár lóval sem lehetett volna elvontatni. – Az a gond, hogy Baknak bizony igaza van. Ezt a litvánt, Linas Verslovast, Vilniusban már elítélték egy hasonló támadásért, és kétség sem férhet hozzá, hogy prostituáltak futtatásából származik a jövedelme. Mi viszont nem tudjuk rábizonyítani – folytatta Marcus. – Értem. A rendőrségi rádión hallottam, hogy Bak nővére azt állítja, nem tudja megmondani, ki bántalmazta, de talán az öccsének mégis elárulta. – Nem. Bak esküszik rá, nem árulta el neki. Azt viszont 40

nyilvánvalóan tudja, hogy a nővérének korábban már meggyűlt a baja ezzel a litvánnal. – Most pedig Børge Nyugdíjas Bak rabló-pandúrt játszik odakint Vesterbróban. Carl utóbbi szavai újabb tüsszentéssorozatot váltottak ki Marcusból. – Akkor oda kellene menned, és bármire is készül, meg kellene akadályoznod, Carl. Ennyivel tartozunk egy régi kollégának. – Valóban? – kérdezett vissza Carl, ám Marcus ekkorra már véget vetett a beszélgetésnek. Olykor még egy gyilkossági osztályvezető is megadhatja magát a tüsszögésnek. – Akkor mi lesz a következő lépés, Carl? – kérdezte a háta mögött álló Assad, mintha nem jött volna rá magától is. Minden eshetőségre készen már túlméretes tollkabátját felöltve várakozott. – Szóltam Rosénak, hogy néhány órára elmegyünk, de semmit sem hallott belőle. Kizárólag az a Rita Nielsen jár a fejében. Különös egy ember! Egyáltalán hogy jut eszébe, hogy ilyen egészségi állapotban kimegy a nyirkos novemberi koppenhágai levegőre? Teljesen megbolondultak a génjei? Vagy talán a sivatag homokja tapasztotta be az érzékszerveit? Carl felsóhajtott, és felkapta a kabátját. – Még egy dolog – mondta a lépcsőn felfelé baktatva. – Miért jöttél be ilyen korán? Úgy hallottam, már négy óra tájban bent voltál. Carl valami ehhez hasonló válaszra számított: „Skype-on csevegtem a nagybátyámmal. Neki ilyenkor a legalkalmasabb.” Nem pedig arra a könyörgő tekintetre, amit olyan ember vet a másikra, akire éppen rettenetes kínok várnak. – Nem mindegy? – kérdezte Assad, ám Carllal nem lehetett így játszadozni. A „mindegy” az a kifejezés, amelyet akkor engednek meg maguknak az emberek, amikor egyáltalán nem mindegy. Carl számára ennél már csak a „nem bírom” meg az „igen, de” volt borzalmasabb. – Ha minimálisan emelni akarod beszélgetésünk színvonalát, akkor most hegyezd a füledet, Assad. Ha valamit kérdezek tőled, akkor az egyáltalán „nem mindegy”. 41

– Mit mondasz, mit csináljak a fülemmel? – Ne szórakozz velem, válaszolj rendesen! – morogta bosszúsan Carl kabáthúzás közben. – Miért jöttél be ma ennyire korán? Valami családi ügy? – Igen, családi ügy. – Figyelj ide, Assad! A legkevésbé sem érdekel, ha a feleségeddel veszekszel. És ha ezért kell csevegned a számítógépen a bácsikáddal, vagy akárkivel, de akkor sem olyan korán kell, amikor még a kakas sem kukorékol. Ezek szerint még mindig nincs otthon számítógéped? Már rég be kellett volna szerezned egyet. – Mi van a kakassal, Carl? Carl másik karja ekkor elakadt a kabátujjában. – A csudába, ez egy szólás! Nincs odahaza számítógéped? A kis termetű arab vállat vont. – Most éppen nincs. Nehéz lenne ezt megmagyarázni, Carl. Ne foglalkozzunk inkább Bakkal? A kezdetek kezdetén, amikor még Carl fehér kesztyűt húzva látott neki a reggeli járőrözésnek Vesterbrónak ezen a lepukkant részén, az emberek kikönyököltek az ablakukon és azzal bosszantották a legközönségesebb koppenhágai köznyelven, hogy az ilyen koszos jüt zsernyákok menjenek vissza facipőben trágyát hordani. Akkoriban borzasztóan bosszantónak találta ezt, mára azonban szinte már hiányzott neki. Ahogy itt állt és körbenézett a városrészen, ahol a tehetségtelen építészek egész sor visszataszítóan ronda betonkockát sóztak az agyhalott helyi politikusokra, hirtelen több fényévnyi messzeségbe kerültek azok az idők. A betonsilókban még a legalsó társadalmi réteg képviselői sem érezték otthon magukat, így az itteni mellékutcákban kizárólag olyanok laktak, akik nem engedhettek meg maguknak más lakóhelyet. Mindazok, akik korábban itt éltek, most a még kevésbé vonzó Ishøj negyedben dekkoltak, és álmaikban visszatértek régi otthonukba. Ha valaki valódi téglából épült párkányos lakóházakat és kormos kéményeket akart látni, leginkább az Istedgade mellékutcáiban találhatott rájuk. Ám ha betonrengetegre, lógó ülepű szabadidőruhákra vagy zárkózott, mogorva férfiakra 42

vágyott, jó helyen járt. Itt remekül megfértek egymás mellett a nigériai stricik és a kelet-európai szélhámosok. Ezen a környéken a bűnözés legkevésbé szembetűnő és legbizarrabb formái egyaránt jó táptalajra találtak. Børge Bak a gyilkossági osztály bármely más munkatársánál hosszabb ideig szolgált ezen a környéken, így az összes aranyszabályt ismerte. Az egyik ilyen úgy szólt, hogy sohasem megyünk be zárt térbe anélkül, hogy legalább egy kollégánk ne fedezne. Most pedig Carl és Assad az undok esőben állva figyelte a lehangoló, üres utcát, ahol Baknak se híre, se hamva nem volt. Ez pedig csak egyet jelenthetett: csapdába esett. – Azt mondta, megvár minket – mutatott egy lepusztult, beragasztott ablakú üzlet pincelejáratára. – Biztos vagy a címben? – Vajon biztos lehet egy bomba, Carl? Assad ezt a mondatot bizonyára félreértette, gondolta Carl, miközben elolvasta a pinceajtó kukucskáló ablakának keretébe tűzött napszítta cédulát, amelyen a következő állt: Kaunas Trading/Linas Verslovas. Látszólag semmi különös, de az ilyen cégek ugyanolyan gyorsan tűntek el, mint ahogy létrejöttek, tulajdonosaik pedig igencsak kétes alakok voltak. Assad a járőrkocsiban felidézte a Linas Verslovasról a rendőrség által írottakat. Többször vitték be a főkapitányságra, és mindannyiszor elengedték. Teljesen gátlástalan pszichopataként jellemezték, aki sajátos tehetségével arra vett rá buta és naiv keleteurópaiakat, hogy aprópénzért cserébe elvigyék helyette a balhét. Dugig volt velük a gyűjtőfogház. Carl lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt, a föléje szerelt csengő pedig csilingelni kezdett. Hosszúkás helyiség tárult eléjük, amelyben az előző tulajdonos által hátrahagyott csomagolóanyagokon és hullámpapíron kívül semmi egyéb nem volt. Tompa neszek szűrődtek ki a hátsó szobából. Ökölcsapások hangjára emlékeztettek, de nem követte őket a szokásos nyögés. 43

– Bak! – kiáltotta Carl. – Odabent vagy? – Kezét a pisztoly tokjára tette, felkészülve arra, hogy előrántsa és kibiztosítsa a fegyvert. – Semmi bajom – hallatszott az ütött-kopott furnérajtó mögül. Carl óvatosan kinyitotta az ajtót és felmérte az elé táruló látványt. Mindkettejüknek rútul ellátták a baját, de a vézna, inas litván húzta a rövidebbet. Véraláfutás keretezte a nyakára tekeredő tetovált sárkányt, amely ennek hatására szinte háromdimenzióssá vált. Carl elfintorodott. Még jó, hogy nem őt hagyták így helyben. – Mit művelsz itt, Bak? Elment az eszed, ember? – Megszúrt – bökött Bak fejével a padlón fekvő véres hegyű késre. Az a bizonyos egyetlen mozdulattal nyíló pillangókés volt. Carl gyűlölte ezt a szemetet. Ha rajta múlna, kapásból félmilliós pénzbírsággal sújtaná, akinél ilyet talál. – Jól vagy? – kérdezte, mire Bak bólintott. – Felszíni alkarsérülés, nem nagy ügy. Önvédelem volt, nyugodtan beírhatod a jelentésbe – mondta, majd olyan keményen vágta orrba a litvánt, hogy Assad összerezzent. – A picsába! – ordította tört dán nyelven a holtsápadt litván, miközben Carl közéjük lépett. – Ti láttatok! Én szart sem csinál. Ő meg dühösen jön. Csak ver. Én mit csinálni? – Alig volt több huszonöt évesnél, de már nyakig süllyedt a bűn mocsarába. A girhes fickó néhány további szaggatott mondatban teljes ártatlanságát bizonygatta. Semmit sem tud senki ellen semmilyen bordélyban elkövetett támadásról, amit már ezerszer elmondott a rendőrségnek. – Gyere, Bak, elmegyünk. MOST! – szólította fel Carl, miután Bak még egy ökölcsapást mért a litvánra, amitől az hátratántorodott és az asztalnak esett. – Nem úszhatja meg, hogy elcsúfította a nővéremet – fordult minden ízében remegve Carl felé. – Tudsz róla, hogy a fél szemére meg fog vakulni? Hogy a fél arca egyetlen hatalmas heg lesz? Ezt az alakot ki kell iktatni, egyetértesz velem, Carl? 44

– Ha nem hagyod abba azonnal, kihívom a belvárosi kapitányság embereit, és vállalnod kell a tetted következményét – figyelmeztette Carl, és komolyan is gondolta. Assad a fejét csóválta. – Pillanat – mondta, kikerülte Carlt, megragadta Bakot és úgy félrerántotta, hogy elszakadt a bőrkabátja varrása. – Elviszitek innen a feka idiótát! – kiáltotta a litván, amikor Assad megragadta és a helyiség legvégén lévő ajtó felé lökdöste. A litván azzal fenyegetőzött, hogy mindnyájukat megölik, ha nem kotródnak el azonnal. Kibelezik és lefejezik őket. Az ilyen fenyegetéseket komolyan kellett venni, ha hozzá hasonlóktól származtak. Olyan fenyegetések voltak ezek, amelyek önmagukban is elégségesnek bizonyultak volna ahhoz, hogy rács mögé kerüljön. Assad ekkor olyan erővel ragadta meg a litván torkát, hogy elállt a szava, majd feltépte a leghátsó helyiség ajtaját és magával vonszolta Verslovast. Bak és Carl egymásra nézett, amikor Assad a sarkával belökte az ajtót. – Assad! Ugye hallod, amit mondok? Nehogy agyonverd! – kiáltotta a biztonság kedvéért Carl. Az ajtó mögött riasztó csend honolt. Bak elmosolyodott, Carl pedig azonnal megértette az okát. Tisztában volt vele, hogy épp most fosztották meg a rendőrt minden eszközétől. Nem hadonászhatott a pisztolyával, nem hívhatta a kapitányságot. Pontosan tudta ugyanis, hogy Carl semmiképpen sem kockáztatná társa biztonságát. – Most aztán duzzoghatsz, Carl! – Bak bólintott, miközben feltűrte a kabátja ujját és megvizsgálta az alkarját ért vágást. Néhány öltésre biztosan szükség lesz majd. Bak igencsak használt zsebkendőt húzott elő és szorosan a sebre kötötte. Carl biztosan nem tett volna ilyet, de ebcsont beforr. Ha pedig vérmérgezést kap, talán megtanulja végre, hogy ne üsse bele mindenbe az orrát. – Jól ismerem a múltadat, Carl. Te és Anker mindenkinél jobban 45

tudtátok, hogy kell kiverni a szart a disznókból. Jó páros voltatok. Ha Hardyt nem rakják be a csoportotokba, aligha került volna sor arra a balesetre. Szóval ne játszd itt nekem a feddhetetlent! Carl a hátsó ajtó felé pillantott. Mi az ördögöt művel Assad? Aztán ismét Bakhoz fordult. – Egy frászt ismered, Børge Bak. Nem tudom, honnan veszed a bátorságot az alaptalan vádaskodáshoz, de biztosíthatlak róla, hogy tévedsz. – Tájékozódtam egy kicsit. Kész csoda, hogy elkerülted a fegyelmit. De el kell ismernem, vitathatatlanul eredményesek voltak a kihallgatásaitok, Carl. Vissza akarok menni a főkapitányságra – hajtotta vissza az inge ujját. – Úgy gondolom, te tudsz nekem segíteni ebben – folytatta. – Tudom, Marcus berzenkedik, de azt is tudom, hogy a szavadnak van némi súlya nála. Csak tudnám, miért. Carl a fejét rázta. Jó helyzetértékelése veleszületett képesség volt, amely teljesen hiányzott Bak DNS-láncából. Néhány lépést tett, és kinyitotta a leghátsó helyiség ajtaját. Rendkívül békés látvány fogadta. A litván egy asztal szélén ült, és szinte mintha hipnotizálta volna Assadot. Korábban elkeseredett és eltorzult arckifejezése mostanra halálosan komolyra változott. Arcáról lemosta a vért, a vállát behúzta. Assad intésére felállt, Bakra és Carlra ügyet sem vetve elhaladt mellettük, szó nélkül felvette a padlón heverő sporttáskát, majd a fal melletti szekrényhez ment, és kihúzta az egyik fiókot. Ruhadarabokat, cipőt és egy kis köteg pénzt húzott elő, majd az összeszedett cuccokat a táskába hányta. A kivörösödött orrú Assad könnyező kutyaszemével néhány méternyi távolságból némán figyelte a litvánt. Korántsem tűnt úgy, mintha bárkit is megfélemlített volna. – Most már megkaphat? – kérdezte Assad kezére mutatva a litván. Két fénykép és egy tárca került át hozzá. Verslovas kinyitotta a tárcát, megvizsgálta a rekeszeit. Jó sok pénz és plasztikkártya volt benne.

46

– A jogosítványt is adod nekem – mondta a litván, miközben Bak már tiltakozott volna, ám Assad a fejét rázta. Teljesen átvette az irányítást az események felett. – Harminc órád van, egy másodperccel sem több! Meg vagyok értve? – kérdezte határozottan Assad, a litván pedig némán bólintott. – Mi a fene folyik itt, ember? Egy pillanat! Csak nem hagyod futni?! – kiáltott fel Bak, de torkára forrt a szó, amikor Assad feléje fordult és nyugodt hangon így szólt: – Nem látod, Bak, hogy mostantól az én kezemben van? Ne is gondolj rá többet, rendben? Bak egy pillanatra elsápadt, de aztán visszatért arcába a pír. Assad kisugárzása olyan volt, mint egy éppen beélesített hidrogénbombáé. Bak kezéből kicsúszott az ügy, amibe kénytelen volt beletörődni. Az előtéren keresztül távozó litvánból utoljára a tetovált sárkányt látták, illetve hogy siettében majdnem elveszítette az egyik cipőjét. Gyökeres változáson ment keresztül az utóbbi néhány percben. A máz lepattogzott róla, már csak egy huszonöt esztendős fiú volt, aki az életéért futott. – Megmondhatod a nővérednek, hogy bosszút álltál – szipogta Assad. – Garantáltan soha többé nem fogjátok látni! Carl összehúzta a szemöldökét, de egy szót sem szólt, amíg ki nem értek az útpadkán parkoló járőrkocsihoz. – Mi történt az előbb odabent, Assad? – kérdezte. – Mit csináltál vele? És mire céloztál azzal a harminc órával? – Csak megszorongattam egy kicsit a nyakát és néhány nevet soroltam fel neki, Carl. Olyan emberek nevét, akik a fickóra és a családjára vetik magukat, ha nem takarodik el azonnal az országból. Nekem ugyan mindegy, mit művel, de azt mondtam neki, nagyon jól bújjon el, nehogy megtalálják. Persze ha akarnak, úgyis a nyomára bukkannak – felelte az arab. Bak esztendők alatt felgyülemlett bizalmatlansággal nézett Assadra. – Az ilyen alakok egyetlen dologtól tartanak, az pedig az orosz maffia – mondta. – Nehogy már azt próbáld elhitetni velem, 47

hogy valami hasonlót mondtál neki odabent. – Assad válaszára hiába várt. – Ez pedig azt jelenti, hogy futni hagytad ezt a gazembert, te idióta! Assad enyhén oldalra fordította a fejét, és kivörösödött szemével Bakra nézett. – Úgy vélem, nyugodtan megmondhatod a nővérednek, hogy most már minden jóra fordul. Nem kellene visszaindulnunk, Carl? Igazán jólesne már egy csésze forró tea.

48

5. 2010. november Carl tekintete az asztalon fekvő mappa és a falra szerelt lapos képernyős televízió között ingadozott, de egyik sem vonzotta igazán. A TV2 híreiben a külügyminiszter asszony tűsarkú cipőben botorkált, és megpróbált szakértő képet vágni, miközben a megszelídített újságírók bólogattak és hajlongtak villámló tekintete láttán, az íróasztalon pedig nagybátyja 1978-as vízbefúlásos ügyének aktája hevert. Kis túlzással, mintha a pestis és a kolera közül kellene választania. Megvakarta a füle tövét, és lehunyta a szemét. Az ördögbe is, micsoda vacak egy nap! De semmiképpen sem olyan nyugtatóan inaktív és jellegtelen, mint remélte. Egy folyóméternyi új ügy, amelyek közül kettő máris magával ragadta Rosét, különösen a Koppenhágában eltűnt bordélyháztulajdonosnőé, Rita Nielsené. Már ez sem kecsegtetett sok jóval, arról nem is beszélve, hogy Assad a folyosó túloldalán minden hetedik másodpercben tüsszentett egyet, így tekintélyes mennyiségben áramlottak szerteszét a körletben a baktériumok. Dögrováson volt, mégis alig másfél órával ezelőtt egy megátalkodott, kemény bűnözőt oly ádáz fenyegetésekkel szorított sarokba, hogy a gazfickó hanyatthomlok menekült, arcára pedig kiült a rettegés. Vajon mi a csudával dolgozta meg Assad a litvánt? Még régi társa, Anker is nudli volt hozzá képest, pedig ő aztán tényleg halálra tudta rémíteni a rosszfiúkat! És aztán itt van ez az átkozott ősrégi ügy. Miért fecsegett unokabátyja, Ronny olyanokat egy thaiföldi bárban, hogy a nagybátyja halálát nem baleset okozta, amikor pedig nyilvánvalóan baleset történt? És miért mondta azt Ronny, hogy ő maga ölte meg a saját apját, amikor ez teljes képtelenség? Hiszen épp négy koppenhágai kebelre meresztették a szemüket a hjørringi út mellett, amikor a 49

haláleset bekövetkezett, Ronny tehát nem lehetett gyilkos. A mennydörgős mennykő csapjon Bakba, aki szerint Ronny még azt is állította, hogy Carl is benne volt a dologban. Carl a fejét csóválta. Elzárta a tévét, benne az üresfejű, öntelt, pukkancs külügyminiszterrel, és a telefon után nyúlt. Négy számot hívott fel hiába. Először a népességnyilvántartást, majd másokat, de egyik sem vezetett eredményre. Ronny mindig is rendkívül ügyesen tudott eltűnni a zavarosban. Tehát Lisnek kell felkutatnia a nyomorultat, bárhol is legyen. Fél percig hallgatta a kagylóban, amint kicseng a mellék, de senki sem vette fel. Carl bosszúsan kelt fel az asztal mellől. Miért nem veszik fel a telefont odafent a titkárságon? Útközben a második emeletre több gyászos képet vágó, vörös orrú ember mellett haladt el. A francba, már mindenütt felütötte a fejét ez a nyavalyás influenza! Elhaladtában maga elé tartotta a jobb kezét. Távozz tőlem, sátán! – gondolta, miközben eltompultan biccentett prüszkölő és köhögő kollégái felé, akiknek a szeme úgy csillogott, és oly elgyötört képet vágtak, hogy az ember azt hihette volna, itt a világvége. Odafent a gyilkossági osztályon ezzel szemben síri csend honolt. Mintha az összes gyilkos, akire az osztály munkatársai az idők folyamán rákattintották a bilincset, biológiai fegyverekkel vívott átfogó bosszúhadjáratba kezdett volna. Esetleg az osztály a végső következtetést levonva felnőtt saját nevéhez? Mindannyian elpatkoltak, ezért olyan kihalt itt minden? A flamingóként mozgó, szexi Lis nem volt az íróasztalánál, de ami még ennél is különösebb, Sørensen asszony sem. Az a savanyú piszkavas, aki csak akkor kelt fel a helyéről, ha vécére ment. – Van itt valaki? – kiáltotta olyan hangosan, hogy zörögni kezdtek a tűzőgépek. – Fogd már be, Carl! – mordult fel valaki a folyosó közepén az egyik nyitott ajtó irányából. Carl bekukkantott a kaotikus képet nyújtó, papírhalmokkal és 50

lestrapált bútorokkal tömött irodába, amelyhez képest az ő alagsori zsibárusboltja leginkább egy üdülőhajó luxuslakosztályára emlékeztetett. Bólintott a papírtornyok mögött feltűnő fejnek, és még mielőtt a rondán megfázott Terje Ploug feléje fordult volna, már kérdezett is. – Mondd csak, hova tűntek az emberek? Idefent is influenzajárvány tombol? Öt jól irányzott tüsszentés, némi köhögés és orrfolyás után már nem is volt szükség válaszra. – Oké! – mondta Carl az utolsó szótagra helyezve a hangsúlyt, és kissé visszahúzódott. – Lars Bjørn az egyik csoporttal az eligazítóban, Marcus pedig kint van, terepen – felelte szipogva Ploug. – De jó is, hogy itt vagy, Carl, mert új nyomra bukkantunk a szögbelövős ügyben. Már éppen hívni akartalak. – Nocsak. – Carl levette a szemét kollégája vörös orráról, és még hátrébb lépett. Rég volt már, hogy őrá, Ankerre és Hardyra rálőttek abban a düledező amageri viskóban. Állandóan eszébe akarják juttatni, ami ott történt? – Ma reggel lebontották azt a fabarakkot, amelyikben rátok lőttek, miután szeggel a fejében megtaláltátok Georg Madsent – közölte szárazon Ploug. – Legfőbb ideje volt – dugta Carl izzadó kezét a nadrágzsebébe. – Úgy nekiláttak a buldózerekkel, hogy még a legfelső földréteget is feltúrták. – Aha. És mit találtak? – kérdezte Carl, aki már alig bírta tovább hallgatni. Átkozott egy ügy. – Egy szögbelövővel összetákolt faládát, benne egy zsákot, amelyben az oszlási folyamat legkülönfélébb fázisaiban lévő emberi testrészek voltak. Amikor egy órával ezelőtt felfedezték a ládát, azonnal riadóztatták a rendőrséget. A technikusok és Marcus odakint vannak. 51

Vigye el az ördög! Ezek szerint Hardy és ő egyelőre nem lel nyugalmat. – Aligha férhet kétség hozzá, hogy Georg Madsen meggyilkolásának, annak a két sorøi fickónak, akiket szintén szögbelövő pisztollyal öltek meg és a mai hullának közük van egymáshoz – mondta Terje Ploug, miközben nedvedző szemét egy olyan zsebkendővel törölte meg, amelyet szakértő felügyelete mellett kellett volna elégetni. – És ezt mire alapozzátok? – Arra, hogy egy meglehetősen hosszú szög éktelenkedik a tetem koponyájában. Carl bólintott. Akárcsak a többiekében. Ésszerű következtetés. – Megkérnélek, hogy fél óra múlva vigyél magaddal a helyszínre. – Én? Mi dolgom veletek? Ez már nem az én ügyem. Terje Ploug arckifejezéséből ítélve Carl ezzel az erővel akár azt is mondhatta volna, hogy ettől kezdve vörös teveszőr zakót fog hordani, és csakis olyan ügyekkel foglalkozik, amelyekben háromlábú dalmaták is előfordulnak. – Marcusnak más a véleménye – jelentette ki kurtán Ploug. Magától értetődően Carlnak is köze volt hozzá. A halántékán húzódó sebhely nap mint nap emlékeztette rá. Káin bélyege, amely élete legdöntőbb pillanatában mutatott gyávaságáról és tehetetlenségéről tanúskodott. Carl tekintete végigsiklott a falakon, amelyeket a tetthelyeken készült s egy közepes nagyságú költöztetődoboz megtöltéséhez elegendő, vádló fényképek borítottak. – Oké – mondta végül. – De én vezetek – tette hozzá a szokásosnál egy oktávval mélyebb hangon, nem akart ugyanis tovább potyautas lenni Ploug bakteriológiai keverőgépében. Legjobb lesz mielőbb távoznia. – Ó, te itt vagy? – hangzott fel Sørensen asszony hangja az íróasztal mögül, amikor Carl néhány másodperccel később elhaladt a titkárnők 52

birodalma mellett, gondolataiban ama balvégzetű nap emlékképeivel, amelyen Anker az életét, Hardy pedig a mozgásképességét veszítette el. Hangja vészt jóslón csaknem gyengédnek és szívélyesnek tűnt, ezért Carl a torkát köszörülve, ellentámadásra készen fordult hátra. Néhány méternyire állt tőle, de a megszokotthoz képest merőben más látványt nyújtott. Nem mintha másféle ruhát viselt volna. Most is, mint mindig olyan benyomást keltett, mintha bekötött szemmel válogatta volna ki öltözéke darabjait egy használtruha-kereskedésben. Ám a szeme és szikkadt, sötét és ezúttal meglehetősen rövid haja ez alkalommal úgy ragyogott, akár lakkcipő az udvari bálon, és ami a legrosszabb volt, orcáján két kis vörös foltocska virított, amit nem csupán a jól működő vérkeringésnek lehetett tulajdonítani, hanem arról is árulkodott, hogy több élet van benne, mint amennyit általában mutat magáról. – Jó, hogy látlak! – szólalt meg a nőstényördög, szinte szürrealisztikusan. – Hmm – mordult fel Carl. Ki merne másképp reagálni? – Tudod, merre van Lis? Ő is beteg, mint a többiek? – kérdezte óvatosan, nehogy epével és gyomorsavval hányják le válaszul. – Odaát az eligazítóban írja, amit diktálnak neki, de később majd biztos lemegy az archívumba. Megkérjem, hogy kukkantson be hozzád? Carl nagyot nyelt. Azt mondta, „kukkantson be”? Valóban jól hallotta, hogy Ilse, a nőstényfarkas , alias Sørensen asszony a „bekukkant” szót használta? [2]

E zűrzavaros másodpercben céltudatosan a lépcső felé indult.

halványan

rámosolygott,

és

– Igen, főnök – szipákolta Assad. – Miről akartál velem beszélni? Carl hunyorgott. – Nagyon egyszerű dologról. Szeretném, ha egészen pontosan elmondanád, mi is történt az eskildsgadei hátsó 53

helyiségben. – Hogy mi történt? Semmi más, mint hogy a pasas a fülét hegyezte. – Rendben van, Assad, de mégis miért? Kivel és mivel fenyegetted meg? Egy baltikumi bűnözőt csak nem lehet Andersen meséivel megfélemlíteni? – Pedig azok elég ijesztőek tudnak lenni. Ott van például az a csaj, aki beleharapott a mérgezett almába… Carl felsóhajtott. – A Hófehérkét nem Andersen írta, oké? Szóval mivel fenyegetted meg a pasast? Assad egy pillanatig habozott, aztán mély lélegzetet vett és Carl szemébe nézett. – Azt mondtam neki, hogy azért tartom magamnál a jogosítványát, mert el fogom faxolni néhány embernek, akikkel régebben együtt dolgoztam, és hogy menjen haza a családjához, szóljon nekik, hogy menjenek el hazulról, mert ha otthon lesz valaki, amikor a kapcsolataim odamennek, vagy ha ő akkor még mindig Dániában lesz, felgyújtják a házukat. – Felgyújtják? Nem hiszem, hogy ezt másoknak továbbadhatjuk, ugye egyetértesz velem? – Carl hatásszünetet tartott, de Assad állta a tekintetét. – És ezt csak úgy elhitte a pofa? – folytatta Carl. – Vajon miért? Mégis kiknek akartad elfaxolni azt a jogosítványt, akiktől úgy megijedt a litván? Assad egy összehajtogatott papírlapot húzott elő a nadrágzsebéből. Linas Verslovas neve állt rajta legfelül, alatta jól sikerült, ám nem túl hízelgő fotó, a legfontosabb adatok, majd egy csomó blabla egy olyan nyelven, amelyből Carl egy kukkot sem értett. – Érdeklődtem felőle, mielőtt elindultunk volna „elbeszélgetni” vele – mondta Assad, kezével mutatva az idézőjelet. – Az információkat néhány vilniusi barátomtól kaptam, akik bármikor hozzá tudnak férni a rendőrségi nyilvántartásokhoz. Carl a homlokát ráncolta. – Arra célzol, hogy a litván titkosszolgálattól? 54

Miközben Assad bólintott, elcsöppent az orra. – Azok az emberek pedig a telefonon keresztül lefordították, mi áll az aktájában? Assad orrából újabb nyálka hullott a padlóra. – Vagy úgy. Képzelem, nem éppen kellemes dolgok. Te pedig megfenyegetted ezt a Linas Verslovast, hogy a titkosrendőrség, vagy hogy is hívják, nyomást gyakorol a családjára? Ezek szerint oka volt arra, hogy higgyen neked? Assad vállat vont. Carl egy műanyag iratgyűjtőt húzott maga elé az asztal túlsó oldaláról. – Az idegenrendészettől megkaptam az anyagodat, ami azóta hever itt, hogy először lejöttél ide, Assad. Most jött el az ideje annak, hogy alaposabban is belenézzek. Carl magán érezte a rászegeződő fekete szempár súlyos tekintetét. – Amennyire látom, a hátteredről szóló rész sorról sorra megegyezik azzal, amit elmondtál nekem – nézett fel a kollégájára Carl. – Mi más állna benne? – Ha más nem is, arról viszont nincs benne szó, hogy mit csináltál, mielőtt Dániába jöttél. Nincs benne, miért kaptál itt-tartózkodási engedélyt, és az sem, ki hagyta jóvá rendkívül gyorsan a menedékkérelmedet. Egyetlen szó sincs benne továbbá a feleséged és a gyermekeid születési adatairól, illetve civil életéről. Csupán a nevek szerepelnek benne. Feltűnően jellegtelen, hézagos információk. Azt gondolhatná az ember, hogy valaki hozzájuk fért, és kicsit átszerkesztette őket. Assad újból vállat vont. E mozdulata nyilvánvalóan számtalan jelentésárnyalattal bírt. – Most pedig azt állítod, hogy barátaid vannak a litván titkosszolgálatnál, és rá tudod venni őket, hogy fenyegetésekkel és bizalmas értesülésekkel a segítségedre legyenek, épp csak fel kell emelned a kagylót. De tudod mit, Assad? 55

Az arab ekkor ismét vállat vont, most azonban valamivel éberebb lett a tekintete is. – Ez azt jelenti, hogy olyasmit tudsz, amit még a különleges szolgálat főnöke sem. Újabb vállrándítás. – Meglehet, Carl. De mit akarsz ezzel mondani? – Mit akarok mondani? – Carl felállt, és az asztalra vágta az iratcsomót. – A következőt akarom mondani: Ki a fészkes fene helyezett téged ebbe az állásba? Ezt szeretném tudni, amit viszont nem tudok kiolvasni innen. – Figyelj rám, Carl! Nem vagyunk meg jól idelent? Miért vájkálnánk a múltban? – Mert ma te magad lépted át azt a határt, ahol egyébként véget ér a természetes kíváncsiság. – Hol? – Az ördögbe is, ember! Miért nem vagy képes elmondani nekem, hogy a szíriai titkosszolgálatnak dolgoztál, és egy csomó olyan dolgot műveltél, ami miatt levágnák a fejedet, ha hazatérnél, itt pedig a különleges ügyosztálynak, a katonai elhárításnak vagy valamelyik másik bagázsnak tettél szolgálatokat, így nem tehettek egyebet, mint hogy ide helyeztek, hogy jó fizetésért itt lézengj az alagsorban? Vajon miért nem meséled el? – Megtehetném, ha úgy volna, ahogyan mondod, Carl, de nem egészen így van. Az igaz ugyan, hogy egy bizonyos módon tettem valamit Dániáért, ezért vagyok itt, meg valami olyasmiért is, amiről nem beszélhetek. Talán majd egyszer, Carl. – Tehát vannak barátaid Litvániában. Elmondanád, hol vannak még? Hiszen ha tudnám, talán más alkalmakkor is a segítségünkre lehetnének, vagy tévedek? – Majd elmondom, ha odáig jutottunk, Carl. Akkor mindenképpen. Carl feladta. – Mindenképpen, Assad. – Megpróbált influenzás társára mosolyogni. – De mostantól fogva előbb mindig kapok tőled 56

egy fülest, mielőtt olyat tennél, mint amit ma, oké? – Egy micsodát? – Információt, Assad. Előbb mindig nekem mondod el, mielőtt hozzákezdenél. Assad csücsörített az alsó ajkával és bólintott. – És még valami, Assad. Elmondanád, mit csinálsz kora reggelente a kapitányságon? Olyan dologról van szó, amiről nem tudhatok, azért kell az éj leple alatt dolgoznod rajta? És miért nem látogathatlak meg odahaza a Kongevejen? És miért veszekedtél olyan emberekkel, akik nyilvánvalóan szintén a Közel-Keletről származnak? És miért kaptok minden alkalommal hajba Samir Ghazival a rødovrei rendőrségtől, amikor összetalálkoztok? – Magánügy, Carl. Ez utóbbit úgy mondta, hogy Carl nem tudta egykönnyen feledni. Taszítóan, mintha a bajtárs utasítaná el a felé nyújtott kezet. Egyértelmű jelzésként, hogy Carl helye a második sorban van. Hogy nem tartozik oda, ahová Assad, miután odafent kijelentkezik a kapunál. A bizalom teljes hiányáról volt itt szó, Carlt nem avatta be barátja élete legnagyobb titkába. – Hát nem rögtön kitaláltam, hogy a délceg férfiak itt csevegnek? – hallatszott egy ismerős hang a folyosóról. Lis az ajtóhoz érve csábító mosollyal villantotta ki fogsorát, és integetett nekik. Ez most valóban a lehető legrosszabb időzítés volt. Carl Assadra nézett, aki immár szemmel láthatóan ellazult, arckifejezése pedig elragadtatásról árulkodott. – Jaj, kicsikém – mondta Lis, majd néhány lépést téve előre gyengéden megsimogatta Assad kékesfekete arcát. – Te is megfáztál? Teljesen könnybe lábadt a szemed. – Te pedig munkára kényszeríted szegényt, Carl. Hát nem látod, milyen rossz passzban van? – Kék szemében mélységes szemrehányással a felügyelő felé fordult. – Ploug üzeni, hogy rád várnak Amagerben. 57

58

6. 1987. augusztus Csak akkor érezte úgy, hogy sikerült teljesen megszabadulnia a nagyváros rosszalló tekinteteitől és a test börtönétől, amikor a Korsgade legvégére ért, és a ház főkapujával szemben leült a gesztenyefák alatti padra, tekintetét a Peblinge-tóra szegezve. Már korábban is megállapította, hogy a nyolcvanas évek utcaképét a szép és formás testek uralták, és éppen e téren nehezen tudott volna lépést tartani a korszellemmel, ezen a napon különösen. Lehunyta a szemét, és óvatosan nyomkodni kezdte a lábszárát. Ujjai hegyét kidomborodó csontjaira tette, miközben a régi mantrára gondolt: „Bizony, nincs velem semmi gond”, „bizony, nincs velem semmi gond”, de ma ez is olyan üresen hangzott, tekintet nélkül arra, hova helyezte a hangsúlyt. Régen volt már, amikor ezeket a szavakat dünnyögte. Előredőlt, térdén összekulcsolta a kezét, majd homlokát az ölébe nyomta, miközben lábfejei lassú dobverőkként kopogtak a földön. Ez rendszerint enyhített szörnyű kínjain. A Daell áruházba és onnan vissza megtett út komoly erőfeszítésébe került, és fájdalmat okozott összezúzódott sípcsontjában, amely befelé nyomta a lábfejét, bokaízületében minden egyes lépésnél, és a csípőjében, amely tehermentesíteni próbálta centiméterekkel megrövidült lábát. Fájt ugyan, de lehetett volna rosszabb is. Amikor lement a Nørregadéra, mereven maga elé nézett, és megpróbált nem bicegni, tudva jól, hogy úgysem fog sikerülni, amit igencsak nehezen lehetett elfogadni. Két évvel ezelőtt még vonzó és gyors járású nő volt, most pedig már csak önmaga árnyéka. Mindeddig úgy gondolta, az árnyékok jól megvannak az árnyékban. A nagyváros jobban elsimítja a bajt, mint a vidék. Ezért költözött Koppenhágába lassan két évvel ezelőtt. Minél távolabb a szégyentől, 59

a gyásztól és a jegesen viselkedő lollandi falusiaktól. Azért költözött el Havgaard-ról, hogy felejtsen, erre ez történt. Nete összeszorította az ajkát, miközben néhány babakocsit toló fiatal nő haladt el mellette örömtől csicseregve, arcátlanul boldog arckifejezéssel. Elfordította a tekintetét, majd először a környék egyik bunkójára meredt, aki hetykén lépkedett oldalán ronda, kiszámíthatatlan korcs gyilkológépével, utána pedig a tó felett elrepülő madarakra. Átkozott élet. Háromnegyed órával ezelőtt a Daell áruház liftjében eltöltött húsz másodperc fenekestül felforgatta az életét. És nem volt hozzá többre szükség, mindössze húsz másodpercre. Behunyta a szemét, és minden újból megjelent előtte. A negyedik emeleti lift ajtaja felé vezető lépések, ahogy megnyomta a gombot. A megkönnyebbülés, hogy csupán néhány másodpercet kell várnia az ajtó nyílására. Ez a megkönnyebbülés vírusként fészkelte belé magát. Rossz liftet választott. Ha az osztály túlsó végén lévő felvonóhoz ment volna, ugyanúgy élhetne tovább, mint eddig. Felszívódik Nørrebro hatalmas házai között, beleolvad az utcák forgatagába. A fejét rázta. Mostanra minden megváltozott. Immár teljes másodpercek óta Nete Rosen utolsó maradványa is megszűnt létezni. Meghalt, eltűnt, kitöröltetett, visszaváltozott Nete Hermansenné. A sprogøi lány végérvényesen feltámadt. Annak minden velejárójával együtt. A baleset után nyolc héttel különösebb búcsújelenetek nélkül hazaküldték a kórházból, a következő hónapokban pedig egyedül élt Havngaard-on. Az ügyvédek dolga megszaporodott, mert nagy volt a vagyon, és sűrűn előfordult, hogy a fényképészek a közeli árkokban és bozótban lapultak. Amikor az újságok címlapjai arról szólnak, hogy a dán gazdasági élet egyik legmarkánsabb szereplője autóbalesetben kitörte a nyakát, mi mással lehetne jobban növelni az eladott példányszámot, mint az elgyötört arccal mankók segítségével 60

vánszorgó özvegy képével? Nete azonban behúzta a függönyöket, és hagyta, hogy nélküle zúgjon a külvilág. Pontosan tudta, mit gondolnak róla. Hogy a kísérleti laboratóriumokból a főnök ágyába utat találó kisegér nem érdemelte meg jelenlegi társadalmi helyzetét. Hogy az idő múlásával az ő számára alakulnak egyre kedvezőbben a körülmények. Állandóan ezt éreztették vele. Még néhány gondozónője tekintetéből is megvetés áradt, bár őket gyorsan lecserélte. Az első hónapokban szóbeszédek és tanúk vallomásai színezték Andreas Rosen halálos balesetének történetét. A múlt hurokként fonta körül, és amikor bevitték a maribói rendőrőrsre, a falu lakossága gúnyosan mosolygott rajta. Ekkorra már mindenki tudta, hogy a baleset színhelyével szemközti házban lakók dulakodásfélét láttak az utastérben, mielőtt a kocsi áttörte volna a sövényt és függőlegesen a tengerbe csapódott volna. Ám Nete nem tört meg, és sem a polgárok, sem a hatóság előtt nem ismerte be a bűnét, csakis önmagának. Nem gyűrték le, mert régen megtanulta, hogyan maradjon talpon a legbőszebb viharban is. Aztán mindent a háta mögött hagyott. Lassan levetkőzött a tóra néző ablakban, és leült a hálószobai tükör előtti zsámolyra. Most, hogy a szeméremszőrzete már nem volt olyan sűrű, jobban látszott a szeméremcsontja feletti heg. Szinte észrevehetetlen, vékony, fehéreslila vonal, amely a boldogság és a bukás, az élet és a halál közötti határt jelezte. Ez a sebhely maradt csak hátra sterilizálása után. Összeszorított fogakkal simított végig élettelen, ernyedt hasfalán. Addig dörzsölte, amíg meg nem fájdult, és remegni nem kezdett a lába, miközben egyre jobban lihegett, és fejében gondolatok fortyogtak. Mindössze négy órával korábban még odakint a konyhában ült, kezében egy áruházi katalógussal, és beleszeretett az ötödik oldalon 61

bemutatott rózsaszín pulóverbe. „1987 – őszi katalógus” állt a címlapon. „Elegáns kötött pulóver” – olvasta a következő oldalak egyikén a képhez tartozó szöveget. Ő pedig a kávé könnyű gőzén át nézett erre a rózsaszínű csodára, és azt gondolta, hogy egy ilyen mintás kötött pulóver egy válltöméses Pinetta ingblúzzal egy új korszak kezdetét jelenthetné. Még ha nagy is volt a gyásza, maradtak még évei az életre, ő pedig, érezte, hamarosan készen áll majd az újrakezdésre. Ezért, amikor nagyjából két órával ezelőtt bevásárlószatyorral a kezében állt a liftben, nagy örömet érzett. Pontosan egy órával és ötvenkilenc perccel ezelőtt azonban a felvonó megállt a harmadik emeleten, ahol beszállt egy magas férfi, és olyan közel állt hozzá, hogy a szagát is érezte. Egyetlen pillantásra sem méltatta Netét, ő azonban jól látta a frissen beszállt utast. Lélegzet-visszafojtva, tanácstalanul, haragtól vöröslő orcával húzódott vissza a sarokba, miközben abban reménykedett, hogy a férfi nem fordul meg, és a tükörben sem pillantja meg az arcát. Láthatóan az a fajta ember volt, aki nagyon is elégedett a világgal és önmagával. Aki, amint mondani szokták, a kezében tartja a dolgokat. Az életét és előrehaladott kora ellenére a jövőjét is. A disznó. Egy órával, ötvennyolc perccel és negyven másodperccel ezelőtt kiszállt a liftből, Netét ökölbe szorított kézzel és levegő után kapkodva hagyva hátra. A következő hosszú percekben semmit sem érzékelt a külvilágból. Fel-alá utazott a liftben anélkül, hogy reagált volna a többi vevő aggódó kérdéseire. Épp elég erőfeszítésébe került, hogy lelassítsa a szívverését, és a helyükre tegye a gondolatait. Amikor ismét az utcán állt, a műanyag szatyor már nem volt nála. Kinek volna szüksége rózsaszínű pulóverre és válltöméses blúzra ott, amerre az élete tart? Most pedig itt, a negyedik emeleten ült a lakásában, meztelenül és 62

testben-lélekben meggyalázva, miközben azon töprengett, milyen módon és ki mindenkin kellene bosszút állnia. Egy pillanatra elmosolyodott. Talán nem is ő volt a szerencsétlen, villant most az eszébe. Sokkal inkább az a sátáni szörnyeteg, akinek a sors megengedte, hogy egy csaknem boldog pillanatban keresztezze az útját. Így érzett az első órákban, miután Curt Wad újra belegázolt az életébe. A nyárral együtt Tage, az unokafivére is megérkezett. Kezelhetetlen fickó volt, akit sem az iskola, sem az assensi utcák nem tudtak helyretenni. „Túl sok az izma, és túl kicsi az agyveleje” – szokta volt atyai nagybátyja mondani, ám Nete szerette, ha eljött. Így legalább volt valaki, aki néhány hétig segített neki, hogy gyorsabban menjen a munka. A tyúkok etetése kislánynak való munka volt, de a többi egyáltalán nem. Tage pedig szerette, ha bekoszolódik a keze, így a disznóól és a kis tehénistálló az ő felségterülete lett. Nete csak akkor tudott úgy ágyba bújni, hogy nem sajgott a keze-lába, amikor Tage náluk volt, éppen ezért is szerette annyira. Talán kissé túlságosan is. – Ki tanított ilyen disznó szavakra? – rikácsolta a nyári vakáció után a tanítónő. Igen, rendszerint a nyári vakáció után verték meg legtöbbször, mert Tage kedvenc szavai, mint a dugni, félrekúrni vagy a meredt pöcs, nagyon távol álltak a tanítónő magányos világától. Az ilyen szavak és Tage pimasz nemtörődömsége kövezték ki a Curt Wadhoz vezető út legelejét. Nagyon-nagyon sima kövek voltak. Miközben felállt az öltözőasztaltól, és felvette a ruháit, fejében összeállt a lista, minek hatására kitágultak a bőrében a hajszálerek, és összehúzódtak a homlokráncai. Odakint olyan emberek vannak, akik nem érdemlik meg, hogy lélegzetet vegyenek. Olyan emberek, akik csakis előre néztek, vissza 63

sohasem, ő pedig ismerte néhányukat. Már csak az volt a kérdés, milyen következményekkel járjon számukra az előbbi tény. Kilépett a hosszú folyosóra és a felé a szoba felé indult, amelyben az apjától örökölt asztala állt. Legalább ezerszer evett ennél az asztalnál, miközben az apja a tányér fölé hajolt, némán, keserűn, az élettől és a fájdalmaktól kimerülten. Egy ritka alkalommal felemelte a tekintetét és megpróbált rámosolyogni, de erre sem telt az erejéből. Ha ő nincs, az apja már jóval korábban, mint ahogy valóban megtörtént, keres egy kötelet és felakasztja magát, annyira megviselte a köszvény, a magány és az értelmetlen létezés. Megsimogatta az asztal peremét, ahol az apja alkarja nyugodott mindig, majd ujjai középre siklottak, ahol a barna boríték feküdt azóta, hogy szűk két évvel ezelőtt ide költözött. Gyűrött és kopott volt, olyan sokszor nyitotta ki és olvasta már el a benne levő papírlapokat. „Nete Hermansen laboráns kisasszonynak, Aarhusi Műszaki Iskola, Halmstadgade, Århus, Észak” – állt a borítékon. A postán vörös tollal írták rá a házszámot és az irányítószámot. Azóta számtalanszor érzett hálát irántuk. Óvatosan simított végig a bélyegen és a bélyegzőn. Csaknem tizenhét év telt el azóta, hogy kikötött a levélszekrényében. Végül kinyitotta a borítékot, kivette belőle és széthajtogatta a levelet. Drága Nete! Rendkívül szokatlan módon, különös véletlen folytán szereztem csak tudomást arról, mi történt veled azóta, hogy a bredebrói állomáson a vonatról integetve búcsút vettél tőlünk. Tudnod kell, hogy szavakkal le nem írható mélységes örömmel töltött el, amit az utolsó hat évben veled történtekről megtudtam. Most tehát ugye már biztosan tudod, hogy bizony, nincs veled 64

semmi gond? Hogy az olvasási hátrányodat be lehetett hozni, és számodra is van hely a világban. De még milyen hely! Oly büszke vagyok rád, drága Nete. Kiváló eredménnyel végezted el a reáliskolát. Milyen nagyszerű, az évfolyam legjobbja voltál az Aabenraai Műszaki Iskola laboránstagozatán, most pedig hamarosan labortechnikusként végzel Århusban. Talán most azon töröd a fejed, honnan is értesültem minderről, de elmondhatom, hogy Christopher Hale, az Interlab Rt. alapítója és tulajdonosa, amely cég január 1-jétől fog alkalmazni téged, régi barátom. Ráadásul Daniel, a fia az én keresztfiam, így rendszeresen találkozunk, legutóbb éves családi összejövetelünk alkalmával advent első vasárnapján, amikor karácsonyi papírszíveket hajtogattunk és fánkot sütöttünk. Megkérdeztem a barátomat, mivel foglalkozik éppen, és képzeld, elmesélte, hogy a minap épp irdatlan mennyiségű álláspályázatot olvasott át, és megmutatta azt, amelyet végül kiválasztott. Képzelheted, mekkora meglepetés volt a nevedet látni. Bocsásd meg kérlek az indiszkréciómat, amiért elolvastam a pályázatodat és az életrajzodat, de az igazat megvallva örömkönnyeket hullattam. Nehogy magával ragadjon egy öregúr érzelgőssége, Nete; ám tudd, hogy Mariannével együtt helyetted is mérhetetlenül boldogok vagyunk, te pedig teljes lelki nyugalommal kihúzhatod magadat, és a világba kiálthatod azt a rövid mondatot, amelyet sok évvel ezelőtt együtt találtunk ki: Bizony, nincs velem semmi gond! EMLÉKEZZ rá, kislányom! További életedhez boldogságot kívánunk!

minden

elképzelhető

szerencsét

és

A legnagyobb szeretettel, Marianne és Erik Hanstholm Bredebro, 1970. december 14. Háromszor olvasta át a levelet, mindhárom alkalommal különleges figyelmet szentelve a következő mondatnak: Most tehát ugye már 65

biztosan tudod, hogy bizony, nincs veled semmi gond? – Bizony, nincs velem semmi gond – mondta ezután hangosan, miközben Erik Hanstholm nevetéstől barázdált arcát látta maga előtt. Amikor első alkalommal hallotta ezt a mondatot, mindössze huszonnégy esztendős volt, most pedig ötven. Hová lettek ezek az évek? Bárcsak kapcsolatba lépett volna vele, amíg volt még rá lehetőség. Mély lélegzetet vett, félrehajtotta a fejét, eszébe véste a betűk helyzetét és minden egyes apró szünetjelet, ahol Erik Hanstholm a tintába mártotta a tollat. Aztán kivette a borítékban lévő másik papírt, és jó ideig könnyes szemmel nézte. Azóta sok diplomát és vizsgatanúsítványt kapott, de ez volt életében az első és a legértékesebb. Erik Hanstholm állította ki neki, és nagyon szép dolog volt tőle. „DIPLOMA” – állt legfelül kecses nyomtatott betűkkel, alatta pedig négy sorban az egész íven keresztül az alábbi mondat: „Aki el tudja olvasni, nem nevezhető analfabétának.” Mindössze ennyi állt a papíron. Megtörölte a szemét, és összeszorította az ajkát. Milyen hálátlan és önző dolog volt tőle, hogy miután eljött tőlük, sohasem lépett vele kapcsolatba. Vajon hogyan alakult volna az élete, ha nincs ő, és Marianne, a felesége? De most már túl késő volt. Három évvel ezelőtt az állt a gyászjelentésében, hogy hosszas betegség után hunyt el. „Hosszas betegség után” – akármit jelentsen is ez. Részvétét nyilvánította Marianne Hanstholmnak, de visszajött a levele. Nete akkor úgy gondolta, talán már Marianne is eltávozott az élők sorából. Ki maradt tehát még Nete világában azokon kívül, akik tönkretették az életét? Senki. Nete összehajtogatta a levelet és a diplomát, majd mindkét lapot visszahelyezte a borítékba. Aztán az ablakpárkányhoz lépett, egy óntányért vett elő, és belerakta a barna borítékot. 66

Amikor meggyújtotta és a füst hullámzóan szétterült a mennyezet alatt, a baleset óta első ízben múlt el a szégyenérzete. Megvárta, amíg elhamvadt a parázs, majd porrá morzsolta a hamut. Az óntányért a nappali ablakának párkányához vitte, ahol egy pillanatra szemügyre vette a ragacsos növényt. Most épp nem árasztott olyan erős szagot. A hamut a növény cserepébe szórta, majd a fiókos íróasztal felé fordult. E kecses bútordarab legfelső részében egy köteg boríték hevert a hozzá tartozó virágos levélpapírral. Vendégektől kapott elkerülhetetlen ajándék, akár az illatos viaszgyertya, textilkarimával az alján. Hat ilyen borítékot húzott elő, majd leült az étkezőasztalhoz és mindegyiket ellátta a megfelelő névvel. Curt Wad, Rita Nielsen, Gitte Charles, Tage Hermansen, Viggo Mogensen és Philip Nørvig. A nevek életének azon szakaszait jelképezték, amikor rossz irányba fordultak a dolgok. Ahogyan a leírt nevek ott sorakoztak előtte, egyáltalán nem tűnt úgy, mintha jelentőségteljesek lennének, sőt inkább alárendelteknek hatottak. Olyan embereknek, akiket egy tollvonással kihúzhat az életéből. Ám a valóságban másképpen volt. Ezek a nevek korántsem voltak jelentőség nélküliek. A jelentőségük mindenekelőtt abban állt, hogy – amennyiben még életben voltak – Curt Wadhoz hasonlóan szabadon jártak-keltek a világban anélkül, hogy mélyebben elgondolkoztak volna a múlton és visszataszító cselekedeteiken, amelyeket nem lehetett megbocsátani. Ő azonban majd ráveszi őket, hogy megálljának és visszanézzenek, mégpedig a maga sajátos módján. Fogta a telefonkagylót, és a tudakozót hívta. „Jó napot, Nete Hermansen vagyok. Volna szíves felvilágosítást adni, miképpen találhatok meg néhány olyan személyt, akiknek csak a régen nem aktuális címét ismerem?”

67

7. 2010. november Szeszélyesen fújt a szél, Carl pedig már nagyon messziről érezte a nyirkos őszi levegőben súlyosan szétterülő hullaszagot. Néhány leeresztett markolójú buldózer mögött a gyilkossági osztály fehér egyenruhás munkatársai tanácskoztak. Tehát már ott tartottak, amikor a mentőké és az igazságügyi orvostani intézet hullaszállítóié a terep. Terje Ploug mappával a hóna alatt a pipáját szívta, Marcus Jacobsen cigarettázott, ám ez sem segített sokat. Az a szegény ördög, akit a lehető legkegyeletsértőbb módon helyeztek örök nyugalomra, már jó ideje teljesen felbomlott, ennek bűze pedig minden másnál borzalmasabb. Nem véletlenül járkált a legtöbb jelenlévő befogott orral fel-alá. Carl ugyanígy lépett közelebb és nézett le a még mindig a földben fekvő, de csaknem kitakart és nyitott tetejű ládára. Nem volt olyan nagy, mint amekkorára számított. Minden irányban háromnegyed méter, de ez is bőségesen elegendőnek bizonyult a szakszerűen feldarabolt tetem befogadására. Régi, lakkozott padlódeszkákból tákolták össze. Olyan koporsó volt, amely hosszú évekig nem korhad el a földben. – Miért nem közvetlenül a földbe temették? – kérdezte Carl, amikor a gödör széléhez ért. – És miért pont ide? – mutatott körbe. – Ugyebár bőven van itt hely… – Odaát voltunk és megnéztük a barakkból kitört padlódeszkákat. – A gyilkossági osztály vezetője szorosabbra húzta a sálját bőrkabátjának gallérja körül, és egy halom deszkára mutatott az ott tébláboló narancssárga overallos építőmunkások mögött. – Már szinte pontosan tudjuk, hogyan süllyesztették le a padlón át a ládát – folytatta Marcus Jacobsen. – Majdnem a sarokban volt, a déli fal mentén. Körfűrésszel vágták ki a padlót nem is olyan rég, a technikusok szerint legfeljebb öt éve. 68

– Oké – bólintott Carl –, vagyis az áldozatot máshol ölték meg, illetve darabolták fel, és csak később szállították ide. – Igen, minden jel erre mutat – mondta orrát fújva a főfelügyelő, cigarettafüstbe burkolózó fejjel. – Talán Georg Madsennek szóló figyelmeztetés volt, hogy fogja vissza jobban magát, mint az a szegény fickó, aki odalent fekszik. Terje Ploug egyetértően bólogatott. – A technikusok azt mondják, hogy a ládát a központi helyiségben, a padlóból kivágott négyszög alá ásták el. Amennyire a jelentéshez mellékelt vázlatrajzból meg tudom ítélni – ekkor egy helyiség alaprajzára bökött a dossziéban –, ez pontosan az alatt a szék alatt volt, amelyen Georg Madsent a koponyájába lőtt szöggel megtaláltátok. Ahol rátok lőttek. Carl kihúzta magát. Egyik sem olyan hír volt, ami a Bajnokok Ligájába katapultálta volna ezt a szerdai napot. Nyilvánvalóan órák százai várnak rá, amelyeket nyomozással és olyan dolgokban történő vájkálással kell majd töltenie, amelyeket Carl a legszívesebben elfelejtett volna. Ha rajta múlott volna, azon nyomban sarkon fordul, kiautózik a repülőtérre, a büfében magába töm egy pár sült kolbászt kenyérrel és bőséges ketchuppal, miközben nyugodtan figyeli az óramutató járását, mígnem három-négy óra múlva el nem jön az ideje, hogy hazaautózzon és átöltözzön a Monánál elköltendő Márton-napi libalakomához. Ploug úgy bámult rá, mintha a gondolataiban olvasna. – Rendben – szólalt meg Carl. – Vagyis tudjuk, hogy ezt az embert máshol ölték meg, és hogy valószínűleg Georg Madsen tudtával ásták el szobájának padlója alatt. Milyen részletek hiányoznak még? Az állát megvakarva válaszolt is önmagának. – Nos. Már csak azt nem tudjuk, hogy miért. Na és persze, hogy ki ez az ember, és ki az elkövető. Bagatell! Te azonban megoldod, mint a karikacsapás, ugye Ploug? – vigyorgott Carl, miközben egyre rosszabbul érezte magát. Néhány éve csaknem életét vesztette ezen az átkozott helyen. A mentősök innen vitték el az agyonlőtt Ankert és Hardy megnyomorított testét. Carl itt hagyta cserben barátait, rémült állatként, szárnyaszegetten és bénultan fekve a padlón, miközben 69

rövid úton végeztek a társaival. És amikor ez a láda hamarosan utolsó útjára indul a törvényszéki orvostani intézetbe, akkor az előbbi események összes elérhető tanúja eltűnik a föld színéről, ami egyszerre igaz is meg nem is. – Minderre valószínűleg Georg Madsen tudtával került sor, ha azonban valóban neki szánt figyelmeztetés volt az, hogy ide ásták el a tetemet, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem igazán ijedt meg tőle – kommentálta az ügyet a gyilkossági osztály vezetője. Carl Marcus Jacobsent kikerülve szemügyre vette a nyitott ládát. A koponya oldalra fordítva feküdt a fekete zsákok egyikén, amelyekben még mindig benne voltak a tetem egyes testrészei. Az agykoponya méretéből, az állkapocs ívéből és az eltört, összenőtt orrgyökből ítélve olyan férfiról volt szó, aki mindenbe beleütötte az orrát. Most pedig fogatlanul hevert itt, majdnem teljesen levált hajas fejbőrrel, amelyből a rothadás visszataszító masszáján keresztül egy méretes szög feje lógott ki. Nyilvánvalóan ugyanolyan szög volt, mint amilyeneket Georg Madsen és a két sorøi autószerelő koponyájában is találtak. A gyilkossági osztály vezetője levette a védőöltözetet, és intett a fényképészeknek. – Néhány óra múlva odabent a bonctaniban átnézzük a ládát, és meglátjuk, találunk-e valamit, ami támpontot adhat az áldozat személyazonosságának felderítéséhez – fejezte be, miközben a kavicsos úton kissé feljebb álló járműve felé indult. – Te írod meg a jelentést, Ploug! – szólt hátra. Carl néhány métert hátrált, és néhányszor mélyen beszíva Ploug pipájának füstjét megpróbálta elnyomni a hullabűzt. – Miért rángattatok ki ide, Terje? – kérdezte. – Látni akartátok, hogy összeomlok-e? Ploug komor tekintettel válaszolt. Neki aztán édes mindegy volt, összeomlik-e Carl vagy sem. – Ha jól emlékszem, a szomszéd barakkja éppen e mellett volt – mondta a mellettük levő telek felé mutatva. – Ugyebár hallania vagy látnia kellett volna, amint egy ekkora ládát bevonszolnak a 70

szomszédos viskóba, utána pedig körfűrésszel éktelen ricsajt csapva lyukat vágnak Georg Madsen padlójába? Emlékszel rá, mit mondott erről a szomszéd? Carl elmosolyodott. – Kedves Ploug, először is a szomszéd alig tíz napja lakott itt, amikor Georg Madsent meggyilkolták, így nem is ismerte. Amennyire jómagam meg tudom állapítani, illetve ahogy a helyszínelők is megállapították, az a bűzös katyvasz már legalább öt éve fekszik a földben, azaz három évvel Georg Madsen meggyilkolása előtt ásták el, vagyis hogy az ördögbe tudhatott volna róla bármit is a szomszéd? Egyébként meg nem te folytattad a nyomozást, miután engem kórházba vittek? Nem beszéltél azzal az emberrel? – Nem, a pasas valamivel később, még aznap szívrohamot kapott és összeesett. Odaát, a járdaszegélynél halt meg, épp miközben a felszerelésünket csomagoltuk össze. Nyilvánvalóan megviselte a gyilkosság, annak körülményei meg a rendőrségi felhajtás. Carl meglepődve csücsörítette az ajkát. Nocsak! Az idő múlásával egyre több emberélet szárad azoknak a szögbelövős disznóknak a lelkén. – Tehát nem tudtad – húzta elő Ploug belső zsebéből a jegyzetfüzetét. – Akkor nyilván arról sem tudsz, hogy nemrég Hollandiából egy sor hasonló gyilkosságról kaptunk hírt. Tavaly májusban, illetve szeptemberben egy Rotterdam melletti, Schiedam nevű panelnegyedben két férfit holtan találtak, akiket ugyancsak szögbelövő pisztollyal végeztek ki. Egész fotósorozatot kaptunk róluk. Kinyitotta a mappát, és a két áldozat koponyájáról készült fényképekre mutatott, miközben néhány rendőr kordonnal kerítette el az emberi maradványok megtalálásának helyét. – Kilencven milliméteres Paslode-szöggel lőtték halántékon őket, hasonlóan az itteni áldozatokhoz. Később majd leküldöm neked az anyagok másolatát. Aztán visszatérünk az ügyre, mihelyt megérkezik a törvényszéki orvostani jelentés. Oké – gondolta Carl. Legalább Hardynak lesz min járatnia az 71

agyát. Rose irodája előtt talált rá Lisre, amint keresztbefont karokkal, bólogatva hallgatta Rosénak a munkahelyi életről úgy általánosságban, különösen pedig a lentiről alkotott véleményét. Olyan töredékeket hallott, mint „nyomorúságos körülmények”, „kriptahangulat” és „nevetséges főnöki manírok”, amelyekkel mindaddig teljesen egyetértett, amíg rá nem jött, hogy Rose róla beszél. – Hm-hmmmm – köszörülte a torkát, remélve, ettől majd észhez tér Rose, ám a nő egyetlen pillantásra sem méltatta. – Leereszkedett közénk a teremtés koronája – mondta szemtelenül, és néhány papírlapot nyújtott át Carlnak. – Nézd meg a Rita Nielsenügy aktájában a kiemeléseimet, és áldd a jó szerencsédet, amiért olyan munkatársak vannak idelent ebben a lukban, akik vigyáznak a kócerájra, mialatt mások a szabad ég alatt flangálnak. Úristen, idáig fajult a helyzet? Mielőtt észbe kapnának, Rose képes és átlényegül Yrsává, ikerhúgának nevezett alteregójává. – Kerestél odafent – szólította meg Lis, amikor Rose árnyéka eltűnt az irodában. – Hiába próbáltam megtalálni Ronnyt, az unokafivéremet, így azt gondoltam, hogy… – Vagy úgy. – Lis egy pillanatra csalódottnak tűnt. – Bak mesélt róla egy keveset, micsoda história! Megteszem, amit tudok. Olyan mosolyt küldött Carl felé, hogy az archívum felé továbbindulva megcsuklott tőle a térde. – Még egy pillanatra, Lis – állította meg Carl. – Mi történt odafent Sørensennel? Olyan… már majdnem azt mondtam, szívélyesnek tűnik. – Óóó, igen. Jelenleg épp NLP-tanfolyamra jár. – NLP-tanfolyamra? Hát az meg micsoda…? Ekkor megszólalt Carl mobilja. A kijelzőről Morten Holland nevét olvasta le. Vajon mit akar tőle éppen most az albérlője? 72

– Igen, Morten – mondta, Lis felé bólintva. – Zavarok? – kérdezte óvatosan Morten. – Zavarta a jéghegy a Titanicot? Zavarta-e Brutus Caesart? Mi az? Hardyval történt valami? – Ööö, valahogy úgy. Egyébként jó volt a hasonlat a Titanickal, haha! Carl hallotta, amint a telefon Hardy párnájához ért. Morten és Hardy most szokatlan dologba kezdett. Korábban elegendő volt, ha Carl esténként hazatérve az ágyához ülve társalgott vele, ám a jelek szerint ez többé már nem elégséges. – Hallasz engem, Carl? – Carl lelki szemei előtt megjelent a hatalmas termetű, béna férfi, miközben Morten a füléhez szorítja a kagylót. Félig lehunyt szem, ráncok a homlokán és száraz ajkak. Hardy hangjából mintha leplezni kívánt aggodalom áradt volna. Ezek szerint beszélt Terje Plouggal. – Ploug telefonált – kezdte Hardy. – Nyilván tudod, mire gondolok, ugye? – Tudom. – Elmondanád, miről van szó, Carl? – Arról, hogy akik ránk lőttek, hidegvérű gyilkosok, akik erőszakkal és a legaljasabb módszerekkel tartanak fegyelmet a saját soraikban. – Jól tudod, hogy nem erre gondolok. – Szünet következett. A nem éppen a legkellemesebb fajtába való. Olyan, amelyik rendszerint veszekedésbe torkollik. – Tudod, mit gondolok erről a dologról? Azt, hogy Anker nyakig benne volt. Már mielőtt elindultunk volna, tudta, hogy hulla van a barakkban. – Aha. És mire alapozod ezt a feltevésedet, Hardy? – Egyszerűen tudom. Sok szempontból megváltozott az idő tájt. Hirtelen sokkal több pénzt költött, mint korábban, és szinte rá se lehetett ismerni. Azon a napon pedig nem az előírás szerint járt el. 73

– Mire gondolsz? – Átment a szomszédhoz, hogy kihallgassa, mielőtt bementünk volna Georg Madsen házába. De vajon honnan tudhattuk teljes bizonyossággal, hogy odabent egy halott emberre bukkanunk? – Hiszen a szomszéd tette a bejelentést. – Ugyan már, Carl! Milyen gyakran történt meg korábban, hogy a hasonló bejelentésekről kiderült, csupán döglött állat bűzéről volt szó, illetve a rádió vagy a tévé szólt? Anker mindig bement és ellenőrizte, nem vaklárma-e a riasztás, mielőtt nekilátott volna helyszínelni. De aznap nem így tett. – Miért most jut ez eszedbe? Nem gondolod, hogy korábban is felvethetted volna? – Emlékszel, hogy Minna és én fogadtuk be, amikor kirúgta a felesége? – Nem. – Csak rövid ideig lakott nálunk, akkoriban nagyon maga alatt volt. Kokaint szívott. – Ezt később megtudtam attól a nyavalyás Kris nevű pszichológustól, akit Mona uszított rám. De akkor még csak nem is sejtettem. – Egyik este, amikor kiment a városba, verekedésbe keveredett. Véres lett a ruhája. – Na és? – Csupa vér volt. Utána pedig kidobta a cuccait. – Te pedig összefüggést látsz a ma fellelt tetem és Anker korábbi kalandja között? Újra az előbbi szünet. Hardy a főkapitányság egyik legjobb nyomozója volt, amikor még lábra tudott állni. Ő maga ezt a „tudás és intuíció” együttes meglétével magyarázta, amit mintegy mottóként rendszeresen hangoztatott is. Ördög vigye az intuíciót! – Meglátjuk, mit mond a boncolás, Hardy. 74

– A ládában lévő koponyának ugye nem voltak fogai, Carl? – Nem, nem voltak. – És a tetem teljesen feloszlott? – Nagyjából igen. Nem lett még teljesen cseppfolyós, de majdnem. – Tehát valószínűleg sohasem tudjuk meg biztosan, ki is volt ez az ember. – És nyilván maradjon is így, ugye, Hardy? – Neked talán mindegy, hiszen nem te fekszel éjjel-nappal csőre kötve a plafont bámulva. Ha Anker benne volt ebben a gazemberségben, akkor bizony az ő sara is, hogy most így fekszem. Ezért hívtalak fel, Carl. Tehát az ügyön tartod a szemedet. És ha Ploug töketlenkedne, akkor ugyebár tartozol annyival a régi társadnak, hogy meghúzod a fülét? Amikor Morten Holland szabadkozva megszakította az összeköttetést, Carl már a székében ült, ölében Rose papírjaival. A leghalványabb sejtelme sem volt róla, miképpen jutott be az irodájába. Egy pillanatra behunyta a szemét, és megpróbálta felidézni Anker alakját. Régi társának arcvonásai most már csak homályosan derengtek fel előtte. Ezek után vajon hogyan emlékezhetne a pupillájára, az orrlyukaira, a hanghordozására és más olyan jellegzetességekre, amelyek egykor kokainfüggőségéről tanúskodtak?

75

8. 2010. november – Láttad Rose kiemeléseit a Rita Nielsen-aktában, Carl? Carl felnézett, és alig tudta elnyomni kitörni készülő kacagását. Assad állt előtte, kezében kis köteg papírt lengetve. Nyilvánvalóan ellenszert talált az orrfolyásra, mert mindkét orrlyukából hatalmas darab vatta lógott ki, ami magyarázatot adott arra, miért szűrte ki még az eddigieknél is jobban a sziszegő hangokat. – Miféle kiemeléseket és hol? – kérdezte elfojtott mosollyal Carl. – A Koppenhágában eltűnt nő ügyében. Rita Nielsen, a bordélyos madám. – Kötegnyi fénymásolatot zúdított az asztalra. – Rose éppen telefonál, és azt mondta, mi pedig közben nézzük meg ezt itt. Carl felemelte a fénymásolatokat, és a vattadarabokra mutatott. – Ha nem veszed ki azon nyomban a vattát az orrodból, nem tudok figyelni. – De akkor csöpög az orrom, Carl. – Akkor csöpögjön. Csak arra ügyelj, hogy ha lehet, inkább a padlóra. – Bólintott, amikor a vatta a szemétkosárban kötött ki, aztán a fénymásolatokat kezdte nézegetni. – Mit jelölt be Rose? Assad vészesen közel hajolt, és néhány oldalt előrelapozott. – Tessék – mutatott rá jó néhány vörössel kiemelt sorra. Carl átfutotta az oldalt. Rendőrségi jegyzőkönyv volt Rita Nielsen elhagyott Mercedeséről, Rose pedig azt a néhány dolgot jelölte be a szövegkiemelővel, amelyeket a kesztyűtartóban találtak: az Úti célunk: sorozat észak-olaszországi kötetét, kevés szopogatós cukorkát, egy csomag papírzsebkendőt, néhány prospektust Firenzéről, végül Madonna négy kazettáját. Madonna akkoriban nyilvánvalóan nem lelt piacra a nørrebrói orgazdák körében, gondolta Carl, és észrevette, hogy Rose a „Who ’s That Girl? című kazetta tartalom nélkül fellelve” mondatot 76

golyóstollal is vastagon aláhúzta. Micsoda nyakatekert megfogalmazás, mosolyodott el magában. „Tartalom nélkül fellelve.” Ráadásul könnyen félreérthető. – Nocsak – szólalt meg ezután. – Valóban rendkívüli hírek, Assad. Ne riadóztassuk rögtön a sajtót is? Assad értetlenül nézett rá. – A következő oldalon is van egy kevés. Az oldalak nem feltétlenül fontossági sorrendben vannak. Újabb kiemelésekre mutatott. Ezek Rita Nielsen eltűnésének 1987. szeptember 6-án telefonon történt bejelentésére vonatkoztak. A bejelentést a Koldingban lakó bizonyos Lone Rasmussen tette, aki telefonügyeletesként dolgozott Rita Nielsennek, ő egyeztette az időpontokat a futtatott lányokhoz. Csodálkozott, miért nem tért vissza a főnöke a várakozásnak megfelelően szombaton Koldingba. Rögzítették továbbá, hogy Lone Rasmussen a rendőrség régi ismerőse volt, több prostitúciós és kábítószeres üggyel a háta mögött. Az itt aláhúzott mondat így hangzott: „Lone Rasmussen szerint Rita Nielsen vasárnap egészen biztosan készült valamire, mert ezt a napot és néhány utána következőt vörös átlós vonalakkal jelölt meg a Lone Rasmussen által következetesen callgirlirodaként emlegetett masszázsszalonban található naptárban.” – Oké – mondta Carl az utolsó szótagot megnyomva, miközben tovább olvasott. – Rita Nielsennek tehát találkozói lettek volna az eltűnése utáni napokban, amelyeket a nyomozók közelebbről megvizsgáltak, de semmit sem találtak, amiből kiderült volna, minek kellett volna történni azokon a napokon. – Azt hiszem, Rose most éppen ezt a Lone Rasmussent próbálja megtalálni – krákogott Assad. Carl felsóhajtott. Az itt leírtakra huszonhárom évvel korábban került sor. Lone Rasmussen a személyi száma alapján a hetvenes évei közepén járhat, ami igen magas életkornak számít egy hozzá hasonló előéletű nő esetében. És ha mindennek dacára még életben is volna, vajon mit tudna hozzátenni ilyen sok év múltán a már eleve foghíjas tanúvallomásához?

77

– Ide nézz, Carl! – lapozott tovább Assad, egy mondatra mutatva, amelyet a náthától tompítva olvasott fel. – Az eltűnését követő tizedik napon Rita Nielsen lakásának átkutatása során egy olyannyira legyengült macskát találtak, hogy el kellett altatni. – A fenébe! – jegyezte meg Carl. – És itt van még ez is – bökött Assad a lap aljára. – „Semmilyen nyomot nem találtunk, amely bűntényre utalna, sem személyes feljegyzéseket, naplót vagy hasonlót, amiből komoly lelki válságra lehetne következtetni. Rita Nielsen otthona rendben tartott, bár a nagyszámú nipptől és Madonna szokatlanul sok kivágott és bekeretezett fényképétől némileg gyerekesen berendezettnek hat. Összefoglalva: semmiből sem lehet öngyilkosságra, még kevésbé gyilkosságra következtetni.” Rose a következő mondatrészt is kétszer húzta alá: „Madonna szokatlanul sok kivágott és bekeretezett fényképétől…” Miért éppen ezt húzta alá? Carl megtörölte az orrát. Már az övé is folyik. Az ördög vigye el, nem fázhat meg, hiszen Mona vacsorára várja. – Nem értem, miért gondolja olyan fontosnak Rose a Madonnával kapcsolatos infókat – értetlenkedett Carl. – Attól a szegény macskától viszont a legtöbben összehúznák a szemöldöküket. Assad bólintott. A férjezetten nőkről és házi kedvenceikről szóló történeteket nyilvánvalóan nem túlozták el. Ha Rita Nielsen ilyen nőként az öngyilkossághoz hasonló drasztikus lépésre szánta volna el magát, előtte minden bizonnyal gondoskodott volna a macskájáról. Vagy együtt mentek volna a halálba, vagy idejében derék emberekre bízta volna az állatot. – Abból indulok ki, hogy koldingi kollégáink nyilvánvalóan elgondolkoztak ezen a körülményen – mondta, de Assad a fejét rázta. – Nem. Azt feltételezték, hogy hirtelen felindulásból követett el öngyilkosságot – szipogta az arab. Carl rábólintott. Ez is egy magától értetődő tehetőségnek tűnt. 78

Hiszen Rita Nielsen messze volt az otthonától és a macskájától. Rose hangja visszhangzott a folyosón. – Mind a ketten gyertek ide! Most azonnal! Micsoda, már parancsolgat is nekik? Nem elég, hogy ő határozza meg, mely ügyekkel foglalkozzanak? Ha állandóan ezt a hangnemet szándékozik megütni, akkor itt az ideje cselekedni, hogy újra a régi legyen. Rose másik személyisége, Yrsa, nem volt kimondottan gyors felfogású, de teljesen ostoba sem. – Gyere, Carl! – húzta magával Assad a felügyelőt. Rose nyilvánvalóan jobban beidomította a kis arabot. Rose kéményseprőre emlékeztetően, tetőtől talpig feketében az iroda közepén állt és kezével befogta a telefonkagylót, miközben ügyet sem vetett Carl rosszalló pillantására. – Lone Rasmussen van a vonal túlsó végén – suttogta. – Hallgassátok meg, mit mond! Utána mindent megmagyarázok. Ezután az asztalra tette a készüléket, és megnyomta a kihangosító gombot. – Lone, most a főnököm, Carl Mørck és a társa is itt van nálam – mondta. – Volna olyan kedves, és megismételné, amit az előbb mesélt nekem? Jó, legalább főnöknek nevezte. Tehát továbbra is tudja, ki parancsol az irodában, már ez is valami. Carl elismerően intett felé. Mégiscsak képes volt Lone Rasmussen nyomára akadni. Nem is olyan rossz teljesítmény. – Iiigen – hangzott elnyújtva a telefonban. Fáradt, rekedt hang, amilyenné a kábítószereseké válik elkerülhetetlenül, ha nem állnak le a szer fogyasztásával. Voltaképpen nem tűnt öregnek, csak végtelenül elhasználtnak. – Hallanak? Rose megerősítette. – Én csak annyit mondtam, hogy szerette azt a szaros macskát, és volt egy kurva, egyáltalán nem emlékszem már rá, hogy hívták, akinek egyszer vigyáznia kellett volna rá, de elfelejtette, és Rita kibaszottul 79

megdühödött rá, így a hülye picsa le is lécelt. Attól kezdve, ha Rita távol volt, én adtam neki enni, de csak dobozos eledelt, és a macska legfeljebb egy-két napig volt felügyelet nélkül. Szart ugyan ide-oda, de Rita simán feltakarította. – Tehát azt állítod, Rita sohasem hagyta magára a cicát anélkül, hogy valakire rá ne bízta volna – segítette ki Rose. – Pontosan! Fura egy dolog volt. Fel sem merült bennem, hogy a macska a lakásban van, hiszen nem kaptam Ritától kulcsot. Ha tudtam volna, nem hagyom, hogy a szegény állat éhen haljon. Nyilván értik. – Persze, hogy értjük, Lone. Nem ismételné meg a másik dolgot is, amit az imént mesélt? A Madonnával kapcsolatosat. – Hogyne. Rita bolondult érte. Őrült nagy rajongója volt. – Azt mondta, Rita szerelmes volt belé. – Persze, csessze meg. Nem beszélt róla, de mindannyian tudtuk. – Rita Nielsen ezek szerint leszbikus volt? – szólt közbe Carl. – Nocsak, egy férfihang! – kacagott fel rekedten Lone. – Szóval, Rita mindenkivel kefélt, aki élt és mozgott. – Itt hirtelen félbeszakította a mondókáját, Rose puritán irodáját pedig olyan hang töltötte be, mint amikor valaki csillapíthatatlan szomjúságát próbálja oltani. – Ha engem kérdeznek, nem hiszem, hogy valaha nemet mondott volna bárkinek – folytatta néhány korttyal később. – Maximum, amikor pénzért csinálta, és a csórónak nem volt suskája. – Tehát nem hiszi, hogy Rita öngyilkos lett? – kérdezte Carl. Válaszul rekedt hahotában tört ki, amelyet „ugyan már!” felkiáltás követett. – Akkor ugye sejtelme sincs arról, mi történhetett? – Árva gőzöm sincs róla. Baromi különös volt ez az egész. De pénzhez lehetett köze, még ha rengeteg is volt a számláján, amikor a hagyatéki bíróság végül felbontotta a vagyonát. Azt hiszem, nyolc év telt el közben. – Igaz, hogy minden vagyonát és a lakását is a Macskavédő Egyesületre hagyta? – szólt közbe Rose. 80

Már megint a macskák, gondolta Carl. Ez a nő semmiképpen sem hagyta volna éhen halni a saját macskáját. – Igen, kurvára bosszantó volt. Én mindenesetre fel tudtam volna használni belőle pár milliócskát – hangzott az előbbinél halkabban a vonal túlsó végéről. – Rendben – mondta Carl. – Akkor foglaljuk össze. Rita pénteken Koppenhágába indult, önnek pedig az volt a benyomása, hogy szombaton már haza is akart térni. Ezért nem kellett a macskára vigyáznia. Aztán arra számított, hogy vasárnapra virradó éjjel Koldingban alszik, és hogy utána elutazik valahova néhány napra, így esetleg önnek kell majd a macskát gondoznia, de fogalma sem volt róla, hogy a lakásban van-e egyáltalán. Helytálló, amit most mondtam? – Iiigen, nagyjából. – Korábban is előfordult hasonló eset? – Igen. Szívesen ruccant ki néhány napra. Londonba ment meg ilyen helyekre. Musicaleket nézett meg vagy olyasmit, amit szeretett. Persze ki ne szeretné az ilyesmit? Neki viszont pénze is volt hozzá. Az utolsó mondatokat alig érthetően ejtette ki, Assad pedig összehúzott szemmel figyelt, mintha homokviharban kellene helytállnia, Carl azonban mindent hallott. – Van itt még egy dolog. Rita az utolsó napon, amelyen látták, Koppenhágában Dankort kártyával vett cigarettát. Tudja, miért nem készpénzzel vásárolt? Hiszen nagyon csekély összegről volt szó. Lone Rasmussen felnevetett. – Az adóhivatal bácsi egyszer százezer koronát talált az otthoni fiókjában. Képzelhetik, milyen sokba került az neki, Rita ugyanis nem igazán tudta megmagyarázni, honnét való. Attól kezdve minden pénze a bankban landolt, neki pedig egy fia koronája sem volt kápéban. Mindent a Dankortjára vagy a Diners kártyájára vett. Így persze jó sok üzletben nem tudott vásárolni, de legfeljebb ejtette őket. Még egyszer nem akart hasonló ügybe keveredni, és nem is történt vele több hasonló malőr. – Rendben – mondta Carl. Ezt a kockát legalább a helyére tették. – 81

Sajnálom, hogy nem önre hagyta a pénzét – tette hozzá, és komolyan is gondolta. Az örökség ugyan valószínűleg Lone Rasmussen halálát okozta volna, de legalább boldogan és lelkesen halt volna meg. – A bútorait meg minden mást viszont én kaptam meg, mert a Macskavédő Egyesület nem tartott rá igényt, ami tiszta szerencse, mert az én cuccaim szart sem értek. Carl maga előtt látta a képet. Ezután köszönetet mondtak Lonénak, és bontották a vonalat. Lone azzal fejezte be, hogy bármikor örömmel várja a hívásukat. Carl rábólintott. Végre Lone életében is történt valami. Rose végig figyelte őket, és tudta, benne vannak a dologban. Volt egy ügyük néhány használható támponttal, amelyet érdemes alaposan kivizsgálni. – Mi van még, Rose? – kérdezte Carl. – Ki vele! – Ugye nem sokat tudsz Madonnáról, Carl? – felelt kérdéssel a kérdésre Rose. Egy pillanatra fáradt tekintettel nézett rá. A Roséhoz hasonló korú fiatalok szemében nyilvánvaló ténynek számított, hogy ha valaki elmúlt harminc, az már csak a saját korosztályának a dolgaiban mozoghat otthonosan, a negyvenen túliak pedig sohasem voltak fiatalok. Mit gondolhatnak akkor vajon az ötven-, hatvanévesekről és a még idősebbekről? Vállat vont. Természetesen egy csomó mindent tudott Madonnáról. Azonban Rosénak nem kellett tudnia, hogyan kergette az őrületbe egy korábbi barátnője a Material Girllel, vagy miképpen táncolt neki Vigga anyaszült meztelenül az ágyon, miközben a csípőjét erotikusan tekergetve a Papa don’t preachet ordította. Határozottan nem az a történet, amelyet szívesen megosztott volna másokkal. – Deee igen, tudok egy s mást – felelte Carl. – Legutóbb vallásos lett, ugye? Rose messze volt attól, hogy imponáljon neki az előbbi válasz. – Rita Nielsen 1983-ban alapította meg Koldingban a callgirlöket közvetítő ügynökségét és masszázsszalonját, és a helyi pornósok 82

köreiben Louise Cicconénak hívatta magát. Mond ez neked valamit? Assad felemelte a kezét. – A cicconét megkóstoltam. Nem valamilyen húsos tészta? Rose méltatlankodva nézett a kis arabra. – Madonna igazi neve Madonna Louise Ciccone. Lone Rasmussen elmesélte, hogy a masszázsszalonban kizárólag az ő lemezeit játszották, és hogy Rita örökké Madonna sminkjét és frizuráját másolta. Amikor eltűnt, az a Marilyn Monroe által ihletett hullámos, színtelenített haja volt, amit Madonna a Who ’s That Girl? turnén viselt. Nézzétek csak meg! Megnyomta az egér gombját, mire a neccharisnyás, szűk fekete trikós, kezében lazán mikrofont tartó Madonna profilból felvett, igencsak pikáns fényképe jelent meg. Az énekesnő nyolcvanas évekbeli divat szerinti sminkjét a sötétre kihúzott szemöldök és a világos haj még jobban kiemelte. Carl tökéletesen emlékezett rá. Mintha csak tegnap lett volna. – Lone Rasmussen elmesélte, hogy Rita pontosan így nézett ki. Sötét szemhéj és vérvörös ajkak. Ilyen volt Rita Nielsen, amikor eltűnt. Persze már nem volt épp a legfiatalabb, de Lone szerint így is igen vonzónak volt mondható. – Ejha! – kiáltott fel tömören és velősen Assad. – Különös figyelmet fordítottam Rita kesztyűtartójának tartalmára – folytatta Rose. – Madonna összes lemeze kazettára véve, a Ki ez a lány? című film zenéje is, még ha maga a kazetta hiányzott is. Az nyilván az ellopott magnóban volt. Aztán ott vannak a Firenzéről szóló prospektusok és az észak-olaszországi útikönyv. Minden mindennel összefüggött, ami eszembe juttatott valamit. Nézzetek csak ide! Az asztal egyik ikonjára kattintott, mire Madonnának újra az előbbi képe ugrott elő. Pontosan ugyanaz volt, eltekintve attól, hogy a kép egyik szélén egy sor időpont sorakozott egymás alatt. Rose a kurzorral ezekre mutatott. – Június 14-15., Nasinomija Stadion, Oszaka, Japán – olvasta hangosan Assad. Japánabb már nem is lehetett. Egyszerűen túl messze 83

van. – A stadion neve igazából Nisinomija az összes többi forrásom szerint, de most szarjunk rá – mondta Rose feketére festett ajkából áradó némi fölénnyel. – Ha megnézitek a lista legalját, akkor majd nevetni fogtok! Assad felolvasta ezt is: – Szeptember 6., Stadio Comunale, Firenze, Olaszország. – Jó – mondta Carl. – És melyik év? Tippeljek 1987-re? Rose bólintott, ez alkalommal valóban lelkesen. – Igen, az a vasárnap, amelyet Rita átlós vörös vonásokkal jelölt be. Mielőtt még megkérdeznéd, igen, szerintem Madonna legutolsó koncertjére szándékozott menni, amelyet azon a turnén adott. Teljesen biztos vagyok benne. Rita azonnal haza akart térni Koppenhágából, így összecsomagolhatott és elmehetett volna bálványa firenzei fellépésére. Assad és Carl egymásra nézett. A prospektusok, a macska felügyelete, az énekesnő iránti rajongás, minden egybevágott. – Annak vajon utána tudunk nézni, foglalt-e 1987. szeptember 6ára repülőjegyet Billundból? Rose csalódott képpel nézett a főnökére: – Megpróbáltam, de az ilyen régi adatok sajnos már nincsenek benne a rendszerben. A lakásában nem találtak semmit, ezért abból indultak ki, hogy az eltűnésekor nála voltak a repülőjegyek és a koncertjegye is. – Így tehát aligha öngyilkossággal állunk szemben – mondta Carl, pihekönnyedén vállon veregetve Rosét. Carl Rose jegyzeteit olvasta, amelyeket Ritáról készített. Rose számára jól láthatóan viszonylag egyszerű dolog volt Rita Nielsen pályafutását nyomon követni, mert ezt a Ritát már legzsengébb gyermekkora óta árgus szemekkel figyelték a nagyon is szkeptikus hatóságok. Szinte valamennyi hivatal nyilvántartásában, rendszerében szerepelt. Gyermekvédelem, nevelési tanácsadó, rendőrség, közkórházak és börtönügy. 1935. április 1-jén született, anyja 84

prostituált volt, aki lánya születése után tovább strichelt, miközben Rita egy nagyon alacsony társadalmi státusú családnál nevelkedett. Már ötévesen bolti lopáson kapták rajta, és mindössze hatesztendős iskolai pályafutása alatt folyamatosan apró-cseprő szabálysértéseket követett el. Nevelőintézet, leányotthon, újabb szabálysértések. Első ízben tizenöt éves korában strichelt, tizenhét évesen teherbe esett, utána abortusza volt, majd mint szociálisan deviánst és szellemileg elmaradottat megfigyelés alatt tartották. Az őt nevelő család addigra régen felbomlott. Újabb prostitúciót követően gondozásba vették, majd egy ideig a Brejningben működő Keller Intézetben tartották. Enyhe fokú szellemi elmaradottságot diagnosztizáltak nála, majd több szökési kísérlet és egy sor erőszakos epizód után 1955-től 1961-ig a Sprogø szigeti nőotthonba utalták. Újabb nevelőszülőkhöz adás és több bűncselekmény elkövetése után 1963 nyarától egészen a hetvenes évek közepéig eltűnt a nyilvántartásból. Ez alatt az idő alatt különféle európai nagyvárosokban táncosnőként működött. Utána masszázsszalont nyitott Aalborgban, kerítésért elítélték, majd kikerült a szociálisan problémásak köréből. Nyilvánvalóan megtanulta a leckét, mert sikerült anélkül vagyont gyűjtenie bordélyés callgirlhálózat működtetéséből, hogy a hatóságok zaklatták volna. Adót fizetett és három és fél millió koronás vagyont hagyott hátra, ami mai értéken legalább a háromszorosának felel meg. Carl olvasás közben elgondolkozott. Ha Rita Nielsen szellemileg elmaradott volt, akkor minden bizonnyal több hozzá hasonló embert kellett ismernie. Ekkor rakta könyökét az íróasztalon terjengő pocsolyába, és megállapította, hogy az orrából időközben szép csendben annyi váladék folyt ki, amennyi kis híján egy csészét is megtölthetett volna. – A francba! – fortyant fel, fejét hátrahajtva, miközben keresett valamit az ujjaival, amibe beletörölheti az orrát. Két perc múlva a folyosón félbeszakította Rosét és Assadot, akik éppen a legkisebb táblára tűzték ki az ügy aktáinak fénymásolatait. Carl a másik táblára nézett, amely Assad kincstárának ajtajától 85

egészen Rose irodájáig nyúlt. Ezen minden megoldatlan ügyet, amit a Q-ügyosztály megalakulásától fogva ide hoztak át, egy-egy papírlap képviselt. A papírokat időrendben tűzték ki, néhányukat színes zsinegek kötötték össze. Assadnak igen egyszerű rendszere volt. Azon ügyek között, amelyeknek személyes véleménye szerint közük volt egymáshoz, kék zsinórok húzódtak, azokat pedig, amelyek között a puszta tények alapján bizonyítottan kapcsolat állt fenn, vörös-fehérek kapcsolták egybe. Most éppen néhány kék zsinórral színesedett a kép, ám egyetlenegy vörös-fehérrel sem. Kétség nem férhetett hozzá, hogy Assad szívesen módosított volna ezen. Carl pillantása végigsiklott az egyes ügyeken. Legalább száz esetről volt szó. Mindenféle, köztük biztosan egy csomó olyan is, amelyeknek egyáltalán nem itt lett volna a helyük. Olyan volt, mintha egyszerre kellett volna megtalálni a tűt és a cérnát a szénakazalban, majd vaktában tapogatózó kezekkel tűbe fűzni a cérnát. – Most hazamegyek – közölte velük. – Biztos vagyok benne, hogy ugyanazt a nyavalyát kaptam el, amit te is, Assad. Ha úgy gondoljátok, hogy tovább maradtok, akkor azt javaslom, szerezzetek be napilapokat abból az időszakból, amikor Rita Nielsennek nyoma veszett. Logikusan egy héttel 1987. szeptember 4-e előttől kezdjétek, és egészen szeptember 15-éig nézzetek át mindent. Majd meglátjuk, mi minden történt akkoriban, mert én bizony nem emlékszem rá. Rose a csípőjét illegette. – Azt képzeled talán, hogy villámgyorsan átrágjuk magunkat rajtuk, és találunk valami olyasmit, aminek annak idején fáradságos rendőri munkával sem akadtak a nyomára? „Fáradságos.” Fura szó egy ilyen viszonylag fiatal szájból. – Ami azt illeti, pillanatnyilag semmi egyebet nem képzelek, mint hogy otthon ágyban töltök néhány órát a Márton-napi liba előtt – válaszolta távoztában.

86

9. 1987. augusztus Netét mindig megdicsérte kézügyességéért az anyja. Szerinte kétség sem férhetett ahhoz, hogy a kislány egy szép napon majd elismerésben részesül érte. Az éles észt leszámítva az ilyen ügyes két kis kéz volt a legfontosabb eszköz, amellyel az Úr megajándékozta az emberiséget, és amelynek az apja is jó hasznát vette, miután egyedül maradt a lányával. Ha kidőltek a kerítés lécei, Nete állította helyre őket, ugyanígy ő javította meg a kilyukadt etetővályúkat. Összeszegezett mindent, amit kellett, majd amikor arra volt szükség, szétszedte az összetákolt tárgyakat. Éppen ügyes keze lett számára a legnagyobb csapás Sprogøn. Kiserkent belőle a vér, amikor bozót akarta ellepni a földeket. Egész nap ellenszolgáltatás nélkül vesződött, ami egyáltalán nem volt rendjén. Aztán jobb évek jöttek, amikor nem kellett használnia őket, most pedig ismét nagy hasznukat vette. A lakás leghátsó szobáját, amely a folyosó végéből nyílt, nagyon gondosan mérte fel ugyanazzal a mérőszalaggal, amelyet varráshoz is használt. Méterről méterre térképezte fel a helyiség magasságát, szélességét és hosszúságát. Az ablakokat és az ajtót levonta a teljes felületből, majd összeállította a rendelést. Szerszámok, festékek, tömítőmassza, szilikon, lécek, szögek, bőséges mennyiségű tekercselt műanyag fólia, szigetelőszalagok, két réteghez elegendő kőzetgyapot és gipszkarton. A ryesgadei Nørrebrói Barkácsáruház megígérte, hogy másnap mindent leszállítanak, ami nagyon megfelelt neki, mert a dolgok állása szerint nem várhatott tovább.

87

Miután minden felsorolt anyagot behoztak a lakásába, a nappali órákban kopácsolt és szigetelt, miközben az alsó lakó munkában volt, a szomszéd pedig bevásárolni ment vagy tibeti ölebével sétálgatott a tavak partján. Hogy senki se hallja, min dolgozik odabent balra a negyediken. Senki se lássa kalapáccsal vagy fűrésszel a kezében, senki se kíváncsiskodjon. Két éve élt feltűnés nélkül a lakásban, és azt akarta, hogy ez napjainak végéig így is maradjon. Tekintet nélkül arra, ami a szándékában állt. Amikor elkészült a szoba, elégedetten vette szemügyre az ajtóból, amit elvégzett. A mennyezet, illetve az ajtó feletti legfontosabb terület szigetelése és beburkolása ment legnehezebben, végül a padlóra is sor került. Az utóbbit két réteg műanyaggal és kőzetgyapottal emelte meg és szigetelte. Az ajtót ugyancsak hozzáigazította, így változatlanul befelé lehetett nyitni, még úgy is, ha szőnyeget is tett a padlólapokra. A folyosóhoz viszonyított szintkülönbségtől eltekintve semmi sem vonta magára a figyelmet. A helyiség elkészült. A rések betömve, frissen kifestve, erős szigetelőszalagok az ajtókon és ablakokon, a szoba pontosan ugyanúgy berendezve, mint korábban. A falakon képek lógtak, az ablakpárkányokon nippek voltak, a csipketerítővel letakart étkezőasztal pedig természetesen a szoba közepén állt, mellette hat karfa nélküli szék, az asztalfőn pedig a saját karosszéke. Az ablakpárkányon elhelyezett növény felé fordult, és az egyik levelét ujjai között óvatosan szétmorzsolta. Erős, de nem kellemetlen szaga volt. Ez a szag, a beléndek szaga tette magabiztossá. Minden sprogøi lány Gitte Charlesról beszélt, amikor 1956 nyarának közepén megérkezett a postahajóval. Valaki azt mondta róla, szakképzett ápolónő, de ez egyáltalán nem lehetett igaz. Talán segédápoló, de szakápoló biztosan nem, mert Nete tudta, hogy a sziget személyzetéből a főnökasszonyon kívül senkinek sincs ilyen képesítése. 88

A lányok leginkább azért sugdolóztak, mert végre egy előnyös külsejű személy jött a szigetre. Ahogy hetykén a karját lóbálta, és hosszú, gyors léptekkel haladt előre, amelyek az egyik lány szerint valami Greta Garbo nevű hírességre emlékeztettek, valóban különlegesnek számított. Azokra az öregedő, megkeseredett banyákra mindenesetre biztosan nem hasonlított, akik vénlányok, elvált asszonyok vagy özvegyek voltak, és emiatt kényszerűségből kerestek alkalmazást ezen a rémséges helyen. Gitte Charles egyenes háttal járt, szőke volt, akárcsak Nete, és csinosan feltűzve viselte a haját, amit még az igazgatónő sem engedett meg magának. Nete és sorstársai arról álmodoztak, bárcsak olyan nőiesek és kecsesek lennének, mint ő. A lányok bizony irigykedő, néhányan még sóvár pillantásokat is vetettek Gitte Charlesra, de hamarosan rájöttek, hogy bájos külseje mögött egy ördög rejtőzködik. Épp ezért – Rita kivételével – távol is tartották magukat tőle. Amikor Charlesnak, ahogy mindenki nevezte, elege lett Rita társaságából, kék szemét Netére vetette. Segítséget ígért neki a mindennapok során, biztonságot, talán még lehetőséget is arra, hogy elkerülhessen a szigetről. Mindez csupán attól függött, mennyire hajlandó Nete kedves lenni Charlesszal. És amennyiben Netének esetleg eljárna a szája, mit is művelnek kettesben, akkor Nete inkább semmit se igyon, ha kedves az élete – jelentette ki Gitte Charles. Mert abban az italban beléndek lehet. A nőszemély e visszataszító fenyegetéssel mutatta be Netének a beléndeket és annak félelmetes tulajdonságait. – Hyoscyamus niger – ejtette ki drámai lassúsággal Charles, hogy ezzel is hangsúlyozza, milyen komolyan beszél. Nete már e név hallatán reszketni kezdett. – Állítólag ezt használták a boszorkányok, a segítségével el tudtak repülni a boszorkányszombatra – világosította fel Gitte. – És amikor elfogták a boszorkánysággal vádolt nőket, a papok és a hóhérok ugyanezt a növényt használták, hogy a kínvallatás alatt az érzékeiket 89

fokozzák. Ezért nevezték el boszorkánykenőcsnek, tehát azt ajánlom, óvakodj tőle! Talán mégiscsak az lesz a legjobb, ha engedelmeskedsz nekem, nem igaz? Szavainak hatására Nete hónapokig engedelmeskedett neki, és minden szempontból ez az időszak volt a legrosszabb a Sprogøn eltöltött évekből. Valahányszor Nete a tenger felé nézett, a hullámokban nemcsak a szabadulás lehetőségét látta, hogy elvihetik a szigetről, hanem azt is érezte, hogy lehúzhatják a mélybe. Le a sötétségbe, ahol senki sem akadhat a nyomára, és senki nem árthat neki. Amikor Nete végérvényesen elhagyta a szigetet, a beléndek magvain kívül semmi mást nem vitt magával. Négyévnyi robotnak és gyötrelemnek mindössze ennyi volt az eredménye. Jóval később, amikor szakképzett laboráns lett, hallott olyan középkori kolostorok területén folytatott ásatásokról, kutatásokról, amelyek során a beléndek több száz éves magvait sikerült kicsíráztatni. Hamarosan ő is elültette a régi magvakat, és napsütéses helyre tette a cserepet. Kis idő elteltével főnixmadár módjára csinos zöld növény sarjadt ki a magvakból – olyan volt, mint aki egy időre elutazott, most azonban visszatért. Néhány évig Havegaard földjében tenyészett, most pedig az előbbi növény késői utóda állt egy nørrebrói tetőtéri lakás ablakában. Nete pedig az összes növényt megszárította és elrejtette azzal a ruhával együtt, amely akkor volt rajta, amikor végre kiszabadult. A régmúlt emlékei voltak. Levágott levelek, terméstokok, szárított szárak és egykor sötét erezetű, középen vörösen csillogó szép, fehér virágok összeaszott maradványai. Nete két zacskót töltött meg a növény részeivel, és pontosan tudta, hogyan kell felhasználni őket. Meglehet, annak idején épp ez a növény és felfedetlen titkai bírták rá, hogy tovább folytassa laboránsi tanulmányait. Talán emiatt terelődött a figyelme a kémiára és annak társtudományaira. 90

Mindenesetre az anyagokra és az emberekre gyakorolt hatásukra vonatkozó magasabb szintű ismereteivel jobban megértette, milyen csodálatos és gyilkos eszköz nőtt vadon a természetben Sprogø szigetén. Néhány kísérlet után sikerült negyedik emeleti konyhájában a növény három legfontosabb aktív alkotórészét külön-külön kivonnia, és parányi, ártalmatlan adagokban valamennyit kipróbálta magán. A hioszciamin erőteljes szorulást és szájszárazságot okozott, apró duzzanatokat az arcán és a szájüregében, valamint enyhén szólva is különös szívritmust, de komolyabban nem betegedett meg tőle. A szkopolamintól jobban félt. Tudta, hogy már ötven milligrammja halálos adag. A szkopolaminnak már kis mennyiségben is erősen álmosító, ugyanakkor eufóriát keltő hatása is volt. Nem csoda, hogy a második világháborúban igazságszérumként használták. Akinek beadták, az ebben az eltompult állapotban képtelen volt kontrollálni, mit mond. Végül az atropin következett. Ugyancsak színtelen kristályos alkaloida, amely az előbbiekhez hasonlóan a csucsorfélék családjába tartozó növényekben fordul elő. Nete talán kevésbé óvatosan vette be, mint a másik két anyagot, mindenesetre homályosan látott, beszédzavara támadt, belázasodott, kipirult és égett a bőre, hallucinációi voltak tőle, sőt majdnem az eszméletét is elveszítette. Kétség sem férhetett hozzá, hogy kellően nagy koncentrációban e három alkotórész keveréke halálos méreg. Nete tehát tudta, halálos mérget kap, ha erős teát főz belőle, utána pedig a víz kilencvenöt százalékát lepárolja. Most pedig egy igen nagy üvegre való kivonatot tartott a kezében, miközben az összes ablak bepárásodott, és a lakás összes helyiségét átható szag lengte be. Már csak az volt hátra, hogy a megfelelő testhez megfelelő dózist társítson. Nete nem használta a férje számítógépét, mióta ideköltözött. Minek 91

is? Nem volt kinek miről írnia, számlákat vagy üzleti levelezést sem kellett intéznie. Véget értek azok az idők, amikor táblázatokat vagy szövegeket kellett szerkesztenie. Most azonban, az 1987-es év augusztusának egyik csütörtökén bekapcsolta a gépet, és izgatottan, összeszoruló rekeszizommal figyelte a készülék zúgását és a lassan kirajzolódó zöld képernyőt. Ha megírta és feladta a leveleket, nincs visszaút. A Nete életén át húzódó sikátor beszűkül, és kénytelen-kelletlen vakon ér véget. Így látta jónak, és azt akarta, hogy így legyen. Több vázlatot is írt az elküldeni szándékozott levélhez, amelynek végső változata így hangzott: Kedves… Sok év telt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást. Olyan évek, amelyekről büszkén mondhatom, hogy szép lassan egy boldog élet alakját öltötték. E hosszú idő alatt sokat gondolkoztam sorsomon, és arra jutottam, hogy minden azért alakult így, mert nem lehetett másképpen, és most, amikor minden véget ér, belátom, hogy jómagam sem voltam hibáktól mentes. Ezért nem gyötörnek többé a régi események, kemény szavak és félreértések. Sőt, éppen ellenkezőleg. Végtelen békével tölt el, ha visszatekintek és tudom, hogy magam mögött hagytam a múltat, és most eljött a megbocsátás ideje. Talán a sajtóból tudod, hogy jó néhány évig Andreas Rosen felesége voltam, és az öröksége nagyon gazdaggá tett. A sors akaratából kórházi kezelés alatt állok, és sajnos megállapították, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok, ezért rendkívül szűkre szabott az időm. Mivel a dolgok természetéből adódóan nem lehettek örököseim, elhatároztam, hogy olyan emberekkel osztom meg a vagyonomat, akik jóban-rosszban keresztezték az életemet. 92

Ez okból szeretnélek 1987. SZEPTEMBER 4-ÉN … ÓRÁRA meghívni Koppenhága, Peblinge-töltés 32. szám alatti lakásomba, ahol jelen lesz az ügyvédem is, aki gondoskodni fog róla, hogy tízmillió koronát utaljon át a részedre. Természetesen adózol ez után az ajándék után, de az ügyvéd ezt is intézi majd, nem kell tehát aggódnod miatta. Biztos vagyok benne, hogy utána elbeszélgethetünk elmúlt életünkről. Sajnos a jövőm nem sokat ígér, ellenben meg akarom szépíteni az életedet, ami örömmel és lelki megnyugvással fog eltölteni. Remélem, ép és egészséges vagy, és készen állsz a velem való találkozásra. Mint mondtam, nagyon örülnék neki. Tisztában vagyok vele, hogy a hátralévő idő nagyon rövid, de biztos vagyok benne, hogy érdemesnek találod majd megtenni e rövid utat, akármi egyebet is terveztél erre a napra. Arra kérlek, hozd magaddal ezt a meghívót, és pontosan a megadott időpontban érkezz, mert az ügyvéddel együtt más tennivalóink és megbeszéléseink is lesznek ezen a napon. Ezennel névre szóló csekk formájában kétezer koronát mellékelek utazási költségeid fedezésére. Örömmel várom a viszontlátást. Végtelen nyugalommal fogja eltölteni a lelkemet, és talán a tiedet is. A legbarátibb üdvözlettel: Nete Hermansen Koppenhága, 1987. augusztus 27., csütörtök Jól sikerült levél – gondolta, majd hat fájlba másolta le, minden egyes sablont a megfelelő névvel és időponttal látott el, végül kinyomtatta és aláírta a leveleket. Kecsesen, határozottan és kifogástalanul. Nem olyan macskakaparással, mint amilyet korábban ez a hat személy láthatott tőle. 93

Hat levél. Curt Wad, Rita Nielsen, Gitte Charles, Tage Hermansen, Viggo Mogensen és Philip Nørvig részére. Egy pillanatig mérlegelte, írjon-e még életben lévő két bátyjának, de elvetette az ötletet. Hiszen akkoriban olyan fiatalok voltak, és eléggé rosszul ismerték. Továbbá a tengeren hajóztak, amikor a borzalmak megtörténtek vele, Mads, a bátyjuk pedig meghalt már. Őket semmiért sem okolhatta. Most tehát ezért feküdt csupán hat boríték előtte. Tulajdonképpen kilencnek kellett volna lennie, de tudta, hogy három esetben megelőzte a halál, így ezekre a fejezetekre fátyol borult. A halál a tanítónőjét, a főorvost és a sprogøi igazgatónőt ragadta el. Ők megúszták. Ők, akik olyan könnyen gyakorolhattak volna kegyelmet. Vagy helyesebben szólva hagyhatták volna, hogy diadalmaskodjon az igazság. Mert mindhárman igazságtalanságot követtek el vele szemben, és szörnyű tévedésben voltak, miközben valamennyien abban a sziklaszilárd meggyőződésben éltek, hogy pontosan az ellenkezőjét teszik. Hogy működésük és életük nemcsak a társadalom javát szolgálta, hanem azokét a szegény emberekét is, akiknek valójában ártottak. Netét pontosan ez gyötörte. Be kell fognod a szád, amikor ártanak neked. – Nete, azonnal gyere be! – sziszegte a tanítónő. Amikor pedig vonakodott odamenni, a fülénél fogva vonszolta az iskola épülete körül, miközben por kavargott körülöttük. – Te undorító kis szörnyeteg! Mit merészelsz, te ostoba, tehetségtelen kölyök! – ordította, és csontos kezével arcon ütötte Netét. Amikor pedig Nete sírva kiabálta, nem érti, miért verik, a tanítókisasszony újra odacsapott. Ahogy a földön feküdt, csak azt látta, hogy egy dühtől eltorzult arc mered rá, és arra gondolt, hogy összekoszolódik a szoknyája, az apja meg bosszús lesz, mert bizony sok pénzbe került. Megpróbált a fákról potyogó almavirágokkal, a magasban felettük repülő pacsirta dalával, az épület túlsó oldalán játszadozó pajtásainak gondtalan nevetésével vigasztalódni. 94

– Itt a vége, többé hallani sem akarok rólad, hallod, te ronda kis mocsok? Istenkáromló, parázna ringyó! Nete azonban nem hallotta. Előzőleg a fiúkkal játszott, akik megkérdezték, láthatják-e, hogyan emeli fel a szoknyáját, ő pedig visongva teljesítette kérésüket, miközben láthatóvá vált az anyjától örökölt rózsaszínű alsószoknyája. Mindannyian felszabadultan kacagtak, mert olyan egyszerű és magától értetődő volt az egész. Egészen addig, amíg a tanítónő közéjük nem furakodott, pofonokat osztogatva minden körben állónak, így a csoport felbomlott, és csak Nete maradt vissza. – Te kis szajha! – kiáltotta, Nete pedig, mivel tudta, mit jelent a szó, azt felelte neki, hogy ő semmiképpen sem az, és éppen az tartozik közéjük, aki ezzel vádolja. E szavak hallatán csaknem résnyire szűkült a tanítókisasszony szeme. Ezért verte meg olyan kegyetlenül Netét az iskola mögött, ezért rúgta a kavicsokat az arcába, azt visítva, hogy mostantól fogva Nete nem járhat hozzájuk iskolába, és ha alkalma lesz rá, megtanítja kesztyűbe dudálni a hozzá hasonló söpredéket. És hogy amilyen magatartást Nete nap mint nap tanúsított az iskolában, annak alapján semmi jót sem érdemel az élettől. Amit pedig most művelt, azt sohasem tudja jóvátenni. Erről ő mindenképpen gondoskodni fog. És gondoskodott is róla.

95

10. 2010. november Három és fél órája volt már csak hátra, hogy jól fésülten, új ingben állítson be Monához, mint aki egy forró éjszakát szeretne vele tölteni. Carl kedvetlenül nézett szürkére vált arcára a visszapillantó tükörben, amikor az allerødi sorház előtt leparkolta a szolgálati kocsit. A lehetetlennek tűnő vállalkozásra alig maradt ideje. Két óra alvás csak segít – gondolta egy másodperccel azelőtt, hogy meglátta a házból a parkoló felé tartó Terje Plougot. – MOST meg mit keresel itt, Ploug? – kiáltotta, miközben kiszállt az autóból. Ploug vállat vont. – Tudhatod, a szögbelövős ügy. Meg kellett hallgatnom Hardy verzióját. – Azt már legalább ötször hallottad. – Igen, de ahogy az ügy alakul, talán valami új dolog is eszébe jut. Ploug, a kopó nyilvánvalóan szimatot fogott. A főkapitányság alapos munkatársai közé tartozott. Rajta kívül senki sem autókázott volna ilyen örömmel harmincöt kilométert egy szemernyi gyanú miatt. – És eszébe jutott valami? – Talán. – Mi az ördögöt értesz az alatt, hogy talán? – Inkább őt kérdezd meg! – mondta Ploug, a halántékához tett ujjaival integetve. Morten Holland már az előszobában lerohanta. Magánemberként valóban nehezen lehetett kijönni az albérlőjével. Morten az órájára nézett. – Milyen jó, hogy ma ilyen korán jöttél haza, Carl! Olyan sok minden történt. Nem is tudom, vissza tudok-e 96

emlékezni mindenre. – Teljesen kimerültnek tűnt, ahogyan elharapta a mondatok végét. Carlnak ebben a pillanatban egyáltalán nem erre volt szüksége. – Brrr – mondta a rendőrtiszt, de ezzel nem állította meg a százhúsz kilós, hangszálgyulladással született hústornyot. – Egy egész órán keresztül beszélgettünk Viggával telefonon. Nagy gáz van, azonnal hívd vissza! Carl feje enyhén előrecsuklott. Ha eddig még nem lett volna igazán beteg, most mindenképpen az lesz. Vajon hogyan lehetséges, hogy a felesége, akivel már évek óta nem laktak együtt, még mindig ilyen lehengerlő hatást képes gyakorolni az immunrendszerére? – Mit mondott? – kérdezte fásultan. Morten azonban hárítóan intett lapátnak is beillő fehér tenyerével. Carlnak magának kellett kitalálnia. A tetejében még ez is! – Történt valami egyéb is azon kívül, hogy Terje Ploug az előbb itt járt? – kérdezte kényszeredetten. Jobb túlesni rajta, mielőtt eszméletlenül esik össze. – Igen, Jesper telefonált a szakközépből. Azt mondta, ellopták a tárcáját. Carl a fejét csóválta. Micsoda egy mostohafiú! Csaknem három évet nyom le az allerødi gimnáziumban, és érettségi előtt megbukik a két fő tantárgyból. Pocsék jegyekkel van tele a bizonyítványa. Második éve jár szakközépiskolai érettségi-előkészítőre Gentoftébe, tiltakozásképpen ide-oda ingázik Vigga islevi faháza és Carl allerødi sorházi lakása között, másnaponta új lányokat hoz fel, buli, botrány és veszekedés. – Mennyi pénz volt a tárcájában? – kérdezte Carl. Morten pislogni kezdett. Olyan sok? – Majd megoldja valahogy – mondta Carl, belépve a szobába. – Szevasz, Hardy! – köszönt csendesen.

97

Talán az volt a legrosszabb, hogy a kórházi ágy felől sohasem jött életjel, amikor belépett valaki. Az érkezőt nem fogadta a lepedő apró gyűrődése vagy üdvözlésre kinyújtott kéz. Carl szokása szerint megsimogatta lebénult barátja homlokát, és a kék szempárba nézett, amelyben az az álom tükröződött, bárcsak bárhol máshol lehetne, mint ahol most éppen magatehetetlenül tartózkodik. – A hírcsatornát nézed – állapította meg, fejével a sarokban álló képernyő felé bökve. Hardy szája széle legörbült. Mi egyebet tehetett volna? – Itt volt Terje Ploug – szólalt meg végül. – Odakint találkoztam vele. Ha jól értettem, arra célzott, hogy új dolgok jutottak eszedbe. – Carl enyhén visszahúzódott, mert viszketni kezdett az orra, de a tüsszentése magától elhalt. – Bocsánat, egy kicsit távol kell tartanom magamat tőled. Azt hiszem, éppen most kezd elhatalmasodni rajtam a betegség. A főkapitányságon szinte mindenki influenzás. Hardy mosolyogni próbált. A „betegség” szóval kapcsolatban többé nem bírt állást foglalni. – Ploug mesélt egy keveset a ma talált hulláról. – Borzalmas állapotban volt. Feldarabolták, és kis szemeteszsákokba rakták. Néhány ilyen zsák gátolta ugyan az oszlást, összességében mégis erősen előrehaladottnak nevezném. – Ploug azt mondja, találtak egy kisebb zsákot, amelyben vákuum alakult ki – folytatta Hardy. – Úgy vélik, meleg levegő volt benne, amely aztán gyorsan hűlt le. Mindenesetre ennek köszönhetően nagyon jó állapotban maradtak meg benne bizonyos szövetdarabok. – Nocsak. Akkor biztosan találnak majd használható DNSnyomokat. Előfordulhat, hogy közelebb kerülünk az ügy felderítéséhez, Hardy. Azt hiszem, mindkettőnknek nagy szüksége volna rá. Hardy egyenesen Carlra nézett. – Azt mondtam Plougnak, próbálják megvizsgálni, eltér-e a pasas etnikai hovatartozása a 98

mienkétől. Carl oldalra hajtotta a fejét, és érezte, hogy lassan ismét felszabadul az orrjárata. – Ugyan minek? – Mert Anker elmondta, hogy egy rohadt külföldivel verekedett, amikor véres ruhában jött vissza, mialatt Minnánál és nálam lakott. De azt mondom neked, a vérnyomok nem olyanok voltak a ruháján, mint holmi közönséges verekedés után szoktak lenni. Távolról sem az a fajta verekedés volt ez, mint amilyeneket korábban láttam. – Ennek meg mi köze van ehhez az ügyhöz? – Néha én is ezt kérdezem magamtól. Valami mégis azt súgja, hogy Anker alaposan belekeveredett. De erről beszéltünk már. – Majd holnap beszélünk róla, Hardy – bólintott Carl. – Most azonban pár órát muszáj szundítanom, hogy kikergessem ezt a vacakot a szervezetemből. Este Monához vagyok hivatalos, állítólag meglepetésekkel körített Márton-napi libával vár. – Akkor érezd jól magad! – mondta Hardy. Hangjából keserűség érződött ki. Carl az ágyba zuhant, és a kalapkúrára gondolt. Úgy tudta, az apja mindig ezt a gyógymódot alkalmazta, amikor megbetegedett. – Feküdj olyan ágyba, amelyiknek két lábvége van – mondta mindig az öreg. – Az egyik végére húzz egy kalapot, és addig igyál abból az üvegből, amelynek mindig az éjjeliszekrényeden kell állnia, amíg mind a két lábvégén kalapot nem látsz. Másnapra garantáltan egészséges leszel, vagy úgy fogod érezni, neked már minden mindegy. Ez a kúra bizonyára tényleg minden alkalommal használt, de mitévő legyen, ha néhány óra múlva fel kell kelnie és autót vezetnie? És ha nem akar bűzleni a szesztől? Mona bizonyára nem öleléssel díjazná, ha ilyen állapotban állítana be. Sóhajtott néhányszor, és elfogta az önsajnálat. Az ír whiskey után nyúlt, és kortyolt néhányat az üvegből. Csak nem árt meg. Utána Vigga számát hívta, mély levegőt vett, és visszatartott 99

lélegzettel várakozott. Ez mindig megnyugtatóan szokott hatni rá. – Jaj de jó, hogy felhívtál! – csicseregte Vigga. Carl tehát biztos lehetett afelől, hogy elszabadult a pokol. – Ki vele, Vigga! Túl fáradt vagyok, és az igazat megvallva beteg is. – Beteg vagy? Akkor máskor is beszélhetünk róla. Uram, Jézus! Vigga pontosan tudta, hogy Carl tudja, ezt nem gondolja komolyan. – Pénzről van szó? – kérdezte a férfi. – No de Carl! – mondta túlságosan is elragadtatott hangon. Carl gyorsan kortyolt még egyet az üvegből. – Gurkamal megkérte a kezemet. Carl ugyanebben a másodpercben megtapasztalta, milyen mérhetetlenül perzselő érzés az ember orrába beleloccsantott whiskey. Egypárszor köhögött, letörölte az orra hegyét, és nem vett tudomást könnyező szeméről. – Hiszen ez bigámia! Elfelejtetted, hogy még házasok vagyunk? Az asszony az utóbbiak hallatán felkacagott. Carl felült az ágyban, és félretette az üveget. – Mondd csak! Így akarod a válást kérvényezni? Úgy képzelted, hogy egy szent szerdai napon az ágyamban ülve szívemből nevetni fogok, miközben épp arról tájékoztatsz, hogy hamarosan összeomlik az egész világom? Hiszen tudhatod, Vigga, hogy kurvára nincs pénzem arra, hogy elváljunk. Ha most megosztjuk a vagyont, nem tarthatom meg ezt a házat. Azt a házat, ahol a fiad is lakik, és még két másik embernek is otthona. Ezt nem kérheted tőlem, Vigga. Nem elég neked meg a Kurkumádnak, ha összeköltöztök, minek kell mindenáron összeházasodnotok? – Az Anand Karadzsunkat Patialában szándékozunk megtartani, ahol a családja lakik, hát nem fantasztikus? – Állj, állj, Vigga! Nem hallod, mit mondok? Mégis hogy gondolod, hogy most bonyolítsuk le a válást? Talán nem értettünk 100

egyet abban, hogy majd megállapodunk, ha itt lesz az ideje? És mi az ördög az az „anan curry”, amiről beszélsz? Nem tudlak követni. – Anand Karadzs, te ostoba. Ott, ahol Guru Granth Sahib könyve fölé fogunk hajolni, ami azt jelzi, hogy összeházasodtunk. Carl villámgyorsan végigfuttatta tekintetét a hálószoba falán. Még mindig ott lógtak azok a kis szőnyegek azokból az időkből, amikor Viggát megcsapta a hinduizmus és Bali misztériumának szele. De vajon létezett-e egyáltalán olyan vallás, amellyel nem flörtölt szívvel-lélekkel az idők során? – Ez egyáltalán nem jó ötlet, Vigga. Véresen komolyan azt akarod, varázsoljak elő három-négyszázezret, hogy házasságot köthess egy olyan férfival, akinek másfél kilométernyi haj van a turbánjában, ráadásul alárendelt szerepbe fog kényszeríteni? Vigga úgy vihogott, mint egy iskolás lány, akinek sikerült kiharcolnia, hogy kilyukasszák a fülét. Carl úgy érezte, menten elájul, ha Vigga nem hagyja abba a kacarászást. Papírzsebkendőt húzott elő az éjjeliszekrényből, és kifújta az orrát. Meglepetten tapasztalta, hogy semmi sem jött ki belőle. – Carl! Ezek szerint valóban semmit sem tudsz Guru Nanak tanításáról. A szikh vallás az egyenjogúságon, meditáción és a tisztességes életvitelen alapul. Azon, hogy megosztjuk a szegényekkel, amink van, és nagyon nagyra értékeli a munkát. A szikhek életmódjánál tisztábbat egyszerűen nem találsz. – Rendben, ha tehát megosztják mindenüket a szegényekkel, akkor Kurkuma akár velem is kezdheti az osztozkodást. Mondjuk kétszázezer korona, és kvittek vagyunk? Ismét az a véget érni nem akaró nevetés. – Nyugodj meg, Carl! Gurkamal majd kölcsönadja neked a szükséges pénzt. Nagyon alacsony kamatot számít fel, meg se fog kottyanni neked. A ház árát pedig felbecsültettem egy ingatlanügynökkel. A Rønneholtparkban lévő hasonló állapotú sorházakat pillanatnyilag egymilliókilencszázezerért szokták eladni, mi hatszázezerrel tartozunk, így 101

megúszod a fennmaradó egymillió-háromszázezer felével, és minden ingóságot megtarthatsz. Megússza a felével! Hatszázötvenezer koronával! Carl hátradőlt, és némán összecsukta a telefont. Úgy érezte, mintha a sokk kiűzte volna a testéből a vírust, és helyette harminckét ólomgolyót gyömöszölt volna a mellkasa kellős közepébe. A nő illatát már azelőtt megérezte, hogy kinyílt volna az ajtó. – Gyere be! – karolt bele Mona. A boldogság mindössze három másodpercig tartott, amíg nem fordult hirtelen az ebédlő felé, ahol egy feszes fekete miniszoknyát viselő alak az asztal fölé hajolva éppen a gyertyákat gyújtotta meg. – Itt van Samantha, a fiatalabbik lányom – mondta a pszichológusnő. – Nagyon örült, hogy megismerkedhet veled. Az a pillantás, amelyet Mona húsz évvel fiatalabb kiadású klónja küldött felé, nem éppen határtalan örömről tanúskodott. Éppen ellenkezőleg: gyorsan végigmérte Carl kopaszodó halántékát, enyhén hízófélben lévő alakját és nyakkendőjének túl kicsi csomóját. A látvány szemmel láthatóan nem nyerte el a tetszését. – Szia, Carl! – mondta, és testbeszéde már ekkor elárulta az ellenszenvét, amelyet nyilvánvalóan anyjának a „Hívatlan vendégek” feliratot viselő fiókjából kihúzott férfiakkal szemben szokott tanúsítani. – Szia, Samantha! – köszönt Carl, miközben mosolyogni próbált. Vajon mit mesélhetett róla Mona? Hiszen a lánya arckifejezése nyilvánvaló csalódásról árulkodott. A helyzet akkor sem lett jobb, amikor egy fiúcska vágtatott be a helyiségbe, és műanyag kardját Carl térdébe vágta. – Én vagyok a tengerek réme! – kiáltotta a göndör, szőke szörnyeteg, akit Ludwignak hívtak.

102

A francba, milyen gyorsan kikeveredik az influenzából! Még néhány sokk a mai napon, és teljesen meggyógyul. Az előételt mosolyogva, hunyorogva gyűrte magába, ahogyan azt Richard Gere számtalanszor ismételt filmjeiből tanulta el, ám amikor behozták a libát, Ludwignak kocsányon lógott a szeme. – Belecsepeg a mártásba – mondta Carl orra hegyére mutatva, amivel néhányszor görcsös összehúzódásra késztette az anyja rekeszizmát. Amikor a fiúcska a halántékán húzódó sebhelyről kezdte faggatni és csúnyának nevezte, valamint nem akarta elhinni, hogy van pisztolya, Carl ellentámadásba lendült. – Könyörgök – mondta az égnek fordított szemmel –, ha most nem segítesz, akkor tíz másodperc múlva itt egy fiút el fognak náspángolni. A felmentő gongütést nem a szépséges nagymama helyzetértékelése vagy az ifjú mama nevelési ösztöne szolgáltatta. Carl farzsebéből csengőhang szűrődött ki, ami azt sejtette, hogy hála istennek hamarosan vége szakad ennek a meghitt családi vacsorának. – Elnézést – emelte egyik kezét a két nő felé, miközben a másikkal a mobiltelefonja után nyúlt. – Mondd, Assad – mondta a kijelzőre pillantva. Ebben a pillanatban a lehető legértelmetlenebb kérést is örömmel teljesítette volna, mert sürgősen le akart lépni. – Bocsánat a zavarásért, Carl. De meg tudnád mondani, évente hány eltűnési esetet jelentenek be Dániában? Rejtélyes bevezető kérdés, amelyre csakis rejtélyes választ lehet adni. Eddig tökéletes. – Azt hiszem, úgy ezerötszázat. Most éppen hol vagy? – Ez utóbbi olyan replika, amely mindig jól hangzik. – Rose meg én még mindig benn vagyunk. És mit gondolsz, Carl, hányan nem kerülnek elő még egy évvel később sem? – Azt mondanám, legfeljebb tízen. 103

Carl felállt az asztaltól, és megpróbált rettenetesen elfoglaltnak látszani. – Van az ügyben új fejlemény? – kérdezte, ami megint csak hatásos fordulat volt. – Nem tudom – válaszolta Assad. – Majd te megmondod. Csak azon a héten, amikor az a madám, Rita Nielsen eltűnt, két másik embernek is nyoma veszett, a következő héten pedig egy harmadiknak is, és soha egyiküket sem találták meg. Nem gondolod, hogy ez nagyon furcsa? Négy ember ilyen rövid idő alatt. Mit szólsz hozzá, Carl? Általában fél év alatt tűnnek el ennyien nyomtalanul. – Te jóságos atyaúristen, azonnal megyek! – Fantasztikus záró mondat, még ha Assad bizonyára csodálkozott is rajta. Mikor reagált Carl utoljára ilyen vehemensen? Carl a többiek felé fordult. – Elnézést! Bizonyára észrevettétek, hogy kissé szétszórt vagyok. Egyrészt azért, mert borzalmasan megfáztam, így őszintén remélem, hogy senkit sem fertőztem meg. – Ekkor állítását alátámasztandó szörcsögött egyet, és megállapította, hogy teljesen száraz az orra. – Hmmm, másrészt négy eltűnési ügyünk van és egy hátborzongatóan rémes gyilkosság odakint Amagerben, amin mind egyszerre dolgozunk. Valóban roppantul sajnálom, de most távoznom kell, különben nagyon félremehetnek a dolgok. Tekintetét Monára szegezte, aki aggodalmas tekintettel nézett rá. Teljesen másképpen, mint amikor a pácienseit kezelte. – Az a régi ügy, amelyikbe belekeveredtél? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva Carlnak az ígéretes estével kapcsolatban elejtett bókjait. – Vigyázz magadra! Sejtelmed sincs róla, milyen mélyen nyomaszt valójában… – Igen, az a régi ügy is – bólintott a rendőrtiszt. – De ne aggódj miattam, nem szándékozom semmibe se belekeveredni. Teljesen rendben vagyok. Mona a szemöldökét ráncolta. A francba, még egy ilyen elcseszett estét! Két lépést hátrált. Micsoda szerencsétlen bemutatkozás a családja előtt. A lánya ki nem állhatja őt, ő pedig ki nem állhatja a 104

kisunokát. Nem ízlett neki a liba, belecsöpögött a mártásba az orra, ráadásul Mona még ezt az átkozott ügyet is előhozza. Garantáltan újra rá fogja uszítani azt a Kris nevű túlbuzgó pszichológust. – Teljesen rendben – fejezte be, miközben a mutatóujjából pisztolyt formálva célba vette a fiúcskát, majd mosolyogva meghúzta a képzeletbeli ravaszt. Legközelebb alaposabban kell tudakozódnia afelől, milyen meglepetéseket tartogat Mona a tarsolyában.

105

11. 1987. augusztus Tage zörgést hallott a levélszekrénye felől. Mióta kitette a „köszönöm, nem kérek reklámokat!” feliratú táblát, levelet csakis az adóhivataltól kapott, az pedig nem sok jó hírrel szolgált. Sohasem értette, hogy a fenébe irigyelhetik tőle azt a vacak, koszos aprópénzt, amit a gumiköpenyek foltozásából, a gyújtógyertyák lekeféléséből és a mopedek karburátorainak tisztításából zsebelt be. Talán inkább azt szeretnék, hogy a middelfarti hivatalban „szocsegélyért” tartsa a markát, vagy betörőkörútra induljon a skårupi strand nyaralóiba, akárcsak az ivócimborái? Az ágya és az éjjeliszekrényként használt sörösláda között álló egyik borosüveg felé nyúlt, megnézte, ürített-e bele valamit az éjszaka folyamán, aztán az ágyékáig emelte és televizelte. Utána az ágyhuzatba törölte a kezét és lassan felállt. Kezdett elege lenni abból, hogy ez a dadogós Mette nála lakik, mert az illemhely odaát, a főépületben, a nő szobája mögött volt, itt pedig a műhelyben, ahol lakott, elrohadtak a padlódeszkák, befújt a szél, és mielőtt észbekapott volna az ember, újra itt volt a tél. Körülnézett. A Rapport című férfimagazin régi számainak szamárfüles belső oldalai, olajfoltos keblű pucér csajokkal. Mindenhol kerékagyak, kerekek és mopedek kipufogói hevertek, a beszáradt motorolaj pedig foltokat és csíkokat rajzolt a betonpadlóra. Nem éppen olyan hely, amellyel büszkélkedni lehetne, de legalább az övé volt. Kinyújtotta a kezét és a sarokpolcon megtalálta a finom csikkekkel teli hamutartót. Kiválasztotta közülük a legjobbat, lassan szívni kezdte, mialatt a parázs az utolsó tíz millimétert tette meg olajfoltos ujjai felé, majd elnyomta. Aztán felhúzta az alsónadrágját, és a hideg padlón az ajtóhoz sétált. Épp csak egy lépést kellett tennie az ajtón kívül, hogy bele tudjon 106

nyúlni a levélszekrénybe. Milyen jó kis furnérlemezből készült, és milyen vastag volt a fedele, amikor az idők kezdetén felszerelték. Először gondosan körülnézett. Senki se jöjjön be hozzá azon méltatlankodva, hogy lógó hassal és szürke foltos alsónadrágban áll Brenderup kellős közepén, mert azt még egyszer nem viselné el. „Bornírt vénasszonyok, akik nem tűrik egy legszebb férfikorban lévő ember látványát” – szokta mondani a fiúknak a söntés pultjánál. Olyan jó kis szó volt ez, amelyet örömmel használt. Bornírt. Kibaszottul franciásan hangzott. A kihúzott levél meglepő módon nem az adóhivatal vagy az önkormányzat ablakos borítékjában volt, hanem egy közönséges felbélyegzett borítékban. Hosszú évek óta nem kapott ilyen küldeményt. Kihúzta magát, mintha a levél feladója figyelemmel kísérné e különleges pillanatot, vagy mintha magának a levélnek is szeme volna és értékelni tudná, méltó-e a címzett a benne foglalt üzenetre. Nem ismerte a feladó kézírását, de a neve elegánsan kacskaringózott a borítékon, ami tetszett neki. Amint megfordította, azonnal érezte ereiben az adrenalin áramlását. Érezte, amint szerelmes fiúként elpirul, és tágra nyílik a szeme. Ezt a teljesen váratlanul érkezett levelet Nete küldte. Nete Hermansen, az unokahúga. Címmel meg minden egyébbel. Sohasem hitte volna, hogy valaha hall még felőle. Jó oka volt rá. Mély levegőt vett, és egy pillanatig mérlegelte, ne dobja-e vissza a levelet a postaládába. Mintha a szél, az időjárás vagy maga a postaláda képes lenne megsemmisíteni. Ha megszabadul tőle, nem kell a levél tartalmával szembesülnie. Így érzett a feladó láttán. Nete legidősebb bátyja, Mads, az apjuk gazdaságában végzett igencsak gyakorlatias munka során szerzett tapasztalataiból tanulta meg, hogy minden élőlényhez hasonlóan az embereket is két fő csoportra lehet felosztani: hímneműekre és nőneműekre. És ha valaki 107

ezzel tisztában volt, többet nem is kellett tudnia, mert a többi magától jött. Az egyes csoportok tagjai megosztották egymás között a világ dolgait. Megvan, ki milyen szerepet vállal a háborúban, a családban, a munkában és az otthon falain belül. Minden úgy van elrendezve, hogy tudni lehet, az emberiség melyik felének kell foglalkozni vele. Mads pedig a gazdaság udvarán maga köré gyűjtötte fiatalabb testvéreit és unokatestvérét, lehúzta a nadrágját, és a hímtagjára mutatott. – Ha valakinek ilyenje van, akkor férfi. Akinek pedig luk van helyette, az másféle. Ilyen egyszerű az egész. Mindegyik öccse és Tage is vele együtt nevetett, mire Nete is lehúzta a bugyiját, hogy e gyerekes módon mutassa ki szolidaritását és megértését. Különösen Tage vélekedett úgy, hogy ez a remek bemutató igazán hasznára vált, mert, az igazat megvallva, ahonnan ő jött, ott mindenki rejtőzködve vetkőzött le, így aztán sohasem értette teljesen, miben is különböznek egymástól a férfiak és a nők. Ez volt az első nyár, amelyet Tage a nagybátyjáéknál töltött. Sokkal szórakoztatóbb volt, mint odahaza, Assens kikötőjében vagy szűk utcáin lopni a napot, ahol nem lett volna jobb dolga, mint a többi fiúval együtt legókockákból kirakni az Eiffel-tornyot és arról álmodozni, hogy egy szép napon majd világot lát. Az ikrek jó pajtásoknak bizonyultak, és Netével is remekül megvoltak, annak ellenére, hogy az unokahúga majdnem nyolc évvel fiatalabb volt nála. Olyan könnyen meg lehetett nevettetni… Már akkor is kacagott, ha Tage csak felhúzta az ajkát. Elég volt egyetlen szóval megkérnie, és a legképtelenebb dolgokba is belement. Tage életében most fordult elő először, hogy valaki felnézett rá, ami nagyon imponált a fiúnak. Ezért aztán keményen dolgozott, hogy segítsen a kislánynak a rábízott munkájában. Amikor Mads és az ikrek kirepültek a kis gazdaságból, Netének csak az apja maradt, nyaranta pedig Tage is. A fiú tudta jól, mennyivel nehezebb lett az unokahúga élete. Különösen a falusiak 108

gúnykacajától, apja kiszámíthatatlan hangulatától, néha pedig igazságtalan viselkedésétől is szenvedett. Netével nem szerelmesek voltak, hanem bizalmas barátok, és e bizalom középpontjában azok az izgató és csábító kérdések álltak, milyen is az a két külön fajta ember, és néhanapján miként viselkednek egymással. Így aztán Tage lett az, aki megtanította Netét arra, hogyan párosodnak az emberek, és egyúttal az is, aki akaratlanul mindentől megfosztotta. Miután az ágyra huppant, az esztergapadon álló üveget fürkészve azt mérlegelte, hogy a levél elolvasása előtt, avagy utána igya-e meg a cseresznyebort. Közben hallotta, amint Mette, az albérlője odabent a nappaliban matat és köhög. Nem olyan hangok voltak ezek, amilyeneket rendszerint nőkkel szokás társítani, de már megszokta őket. Nagyon jó volt viszont, amikor a hideg téli napokon bebújhatott hozzá a paplan alá. Csak az önkormányzat fülest ne kapjon, hogy ők ketten együtt vannak, és meg ne vonja a szociális segélyt. Nézegette egy darabig a levelet, majd kivette a boríték tartalmát. Kétszer összehajtott, finom, virágmintás papír volt benne. Tage arra számított, kézírásos lesz, azonban géppel nyomtatták. Gyorsan átolvasta, hogy mielőbb túl legyen rajta, és már majdnem kortyolt egyet a pálinkából, amikor odaért ahhoz a részhez, amelyben az állott, hogy Nete tízmillió koronát ajándékoz neki, ha a megadott időpontban és helyen találkozik vele Koppenhágában. Elengedte a papírt, amely a betonpadlóra estében még jobban szétbontakozott. Ekkor vette észre, hogy a levél legaljára gemkapoccsal egy csekket tűztek, a csekken pedig az ő neve és kétezer koronára rúgó összeg állt. Csak arra tudott gondolni, hogy ennyi pénze még sohasem volt a hónapnak ebben a szakában. A többi pedig nem lehet igaz. Sem a milliók, sem Nete betegsége. 109

Kétezer korona szerepelt a csekken! Ennyi pénze még matróz korában sem volt a hónap végén. Még akkor sem, amikor az utánfutógyárban dolgozott, mielőtt Nørre Aabybe települt volna át a cég, amely azonban megvált tőle, mert túl sokat ivott. Lehúzta a gemkapocsról a csekket, és gyűrögetni kezdte az ujjai között. A hétszentségit, bizony valódi volt! Nete vidám volt, Tage pedig élénk. Amikor a bikát a gazdaság egyetlen tehenéhez vezették, megkérdezte az unokafivérét, neki is szokott-e olyan merevedése lenni, mint a bikának, és amikor bemutatta, hogy nagyon is, úgy visított, mint ikerbátyjainak elcsépelt viccein. Még csókolózás közben is fesztelen és gondtalan volt, aminek Tage nagyon örült. Azért jött el, hogy bepróbálkozzon a lánynál, mert mindig egyféleképpen gondolt rá, noha még alig kezdtek gömbölyödni az idomai. A fess fiatalemberen elegáns, barna egyenruha volt, váll-lapja alatt összehajtott katonasapkával. Megjelenése hatott, hála a bikának és a tehénnek, akik ekkor értek az elkerülhetetlen éves rítus ama bizonyos részéhez. Netének imponált, hogy Tage oly felnőttnek és helyesnek hat, s nem is vonakodott, amikor a fiatalember arra kérte, vetkőzzön le, és tegye boldoggá a padláson. Miért is kellett volna vonakodnia? Hiszen mindenki azt mondta, ez az élet rendje, így megy ez a nőneműek és a hímneműek között. Mivel semmi sem történt, alkalmanként megismételték, amit megtanultak. Semmi sem mérhető ahhoz az örömhöz, amit a test és a meghittség által adhatnak egymásnak. Tizenöt éves korában teherbe esett. Noha ő maga örült neki, és azt mondta Tagének, hogy legyenek így együtt életük hátralevő részében, a fiatalember tagadta az apaságot. Azt mondta, ha valóban igaz, hogy ő a zabigyerek apja, akkor az bajba sodorná, mert Nete még fiatalkorú. Ez büntetendő, ő pedig kurvára nem akar börtönbe vonulni. Nete apja hitt a lányának, amíg össze nem verte Tagét, aki 110

mindvégig tagadott. A fiai sohasem tartottak ki az efféle közvetlen kihallgatásokon, így természetesen hitt az unokaöccsének. Tage azóta nem látta Netét. Bizonyos dolgokat hallott felőle, mire nagyon elszégyellte magát. Végül úgy döntött, hogy mindent elfelejt. Két napon át készülődött. Tisztítószerben áztatta a kezét, addig súrolta és dörzsölte, amíg repedezett bőre rózsaszínű és életteli látványt nem nyújtott. Naponta többször borotválkozott, amíg ismét sima nem lett az arca. A fodrásznál hazatért tékozló fiúként fogadták, a vágást, mosást, majd szagos vízzel való bepermetezést pedig szakemberhez méltón végezték. A fogait szódabikarbónával sikálta, amíg nem vérzett az ínye, utána pedig a tükörbe nézve jobb idők jelentek meg lelki szemei előtt. Tízmillió átvételének meg kell adni a módját. Hadd lássa Nete úgy, mintha tiszteletre méltó életet élt volna. Tekintsen úgy rá, mint aki egykor megnevettette, és legyen rá büszke. Még mindig remegett a gondolattól. Hogyan álljon fel csaknem ötvennyolc éves korában a padlóról, és kezdjen új életet, miközben nem kell attól félnie, hogy a rá szegeződő szemek a vesztét akarják? Éjjelente tiszteletről, irigységről és egy új környezetben élvezett fényes jövőről álmodott. A macska rúgja meg, ha ezek után ebben a nyomorúságos porfészekben él tovább, ahol pestises fekélyként tekintettek rá! Vigye el az ördög, ha egy ezernégyszáz lakosú városkában marad, ahol megszűnt a vasúti közlekedés, és amelynek büszkesége a régen elköltözött utánfutógyár volt, ráadásul egy olyan rút nevet viselő új intézménynek ad otthont, mint a Skandináv Békefőiskola. Bogensében kiválasztotta a legnagyobb férfiruhaüzletet és szépen csillogó, kék pettyes öltönyt vásárolt magának, amelyről az eladó hamiskás mosoly kíséretében azt állította, hogy rendkívül divatos, és alapos leárazást követően éppen annyiba került, hogy a csekken küldött pénzből futotta még némi üzemanyagra is a moped számára és egy Ejby-Koppenhága retúrjegyre. Életének nagy pillanata volt, amikor a kis Velo Solexre szállt és 111

végigpöfögött a városkán. Korábban sohasem kísérte ennyi kíváncsi tekintet. Még sohasem szerette ennyire az életet és a nagyvilágot, amely végre hívogatón várta.

112

12. 1987. augusztus Curt Wad a nyolcvanas évek folyamán mélységes megelégedéssel figyelte a társadalom jobbra tolódását, ekkor pedig, 1987 augusztusának végén szinte a teljes sajtó azt jelezte előre, hogy ismét a polgári tábor nyeri a választásokat. Curt Wad és elvbarátai számára valóban jó idők jártak. A Fellendülés Pártja mennydörgő szavakat szórt az idegenekre, és egyre több keresztény gyülekezet, valamint nemzeti érzelmű egyesület csoportosult a derék populista agitátorok körül, akik buzgón ostorozták az erkölcsi züllést és romlást, miközben ők maguk tulajdonképpen semmibe vették az emberi jogok általánosan elfogadott legalapvetőbb elveit. Jelszavaik szerint az emberek nem egyenlőnek születtek, és nem is válhatnak azzá, és meg kell tanulniuk ennek megfelelően élni és viselkedni. A korszellem bizony kedvezett Curt Wadnak és annak, amit képviselt. Eszméi egyre inkább teret nyertek mind a parlamentben, mind az egyes állampolgári mozgalmak soraiban. Ezzel egyidejűleg áramlott a pénz az Egyenes Vonalakhoz, amely Curt szívügye volt, és keményen dolgozott azon, hogy minél több helyi szervezettel rendelkező parlamenti párttá fejlődjön. Ez az erkölcsi változás szinte olyan volt, mintha visszatért volna a harmincas, negyvenes és ötvenes évekbe, mindenesetre nagyon messzire a visszataszító hatvanas és hetvenes évektől, amikor lármás fiatalok szabad szerelmet és szocializmust prédikáltak az utcán. Akkoriban az aljanépet ajnározták, az aszociális magatartást pedig az állam és a társadalom működési zavaraival magyarázták félre. Most viszont már más szelek fújtak. A nyolcvanas években mindenki a maga szerencséjének kovácsa volt. Az pedig egyértelműen érzékelhető volt, hogy sokan igencsak jól kovácsoltak, 113

mert az Egyenes Vonalakhoz nap mint nap érkeztek a tisztességes polgárok és a különféle magánalapítványok önkéntes adományai. Az eredmény nem is maradt el. Már most két irodista hölgy adminisztrálta a városban az Egyenes Vonalak számláit és tájékoztató anyagainak postázását, a kilenc helyi szervezet közül pedig legalább négynek hetente öt fővel nőtt a taglétszáma. Mostanra végre széles körű nemtetszés alakult ki a homoszexuálisokkal, narkósokkal, fiatalkorú bűnözőkkel, a promiszkuitással, a rossz gének továbbörökítésével, a bevándorlókkal és a menekültekkel szemben. Ehhez az AIDS terjedése is hozzájárult, amit bizonyos keresztény körökben Isten intő ujjának neveztek. Az ötvenes években nem volt szükség ilyen lendületet adó célokra ahhoz, hogy telibe találják a rosszat, akkoriban azonban sokkal jobb eszközök álltak rendelkezésre a válaszcsapáshoz. De mint mondottuk, ez idő tájt éppen jó szelek fújtak. Az Egyenes Vonalak eszméi villámsebesen terjedtek, még ha nem is hirdették őket fennhangon: rossz vér ne keveredjen jó vérrel. A nemzet tiszta vérét és erkölcsi értékeit védelmező társaságnak az idők folyamán három neve is volt, amióta Curt apja a faj tisztaságért és a polgárok erkölcsi felemelkedéséért vívott elszánt küzdelme közepette megalapította. A negyvenes években Erkölcstelenség Elleni Bizottságnak nevezte, utána a Dán Közösség nevet viselte, végül Egyenes Vonalaknak hívták. Ami egy fyni praktizáló orvos fejében fogant meg, és az ő fia révén szökött szárba, nem volt többé magánügy. Az egyesület immár kétezer tagot számlált, akik örömmel fizették a tetemes tagdíjat. Mindnyájan tiszteletre méltó polgárok voltak, ügyvédektől, orvosoktól és rendőröktől kezdve a betegápolókig és lelkészekig. Olyan emberek, akik napi munkájuk során megannyi bírálandó dologgal találkoztak, és belátták, hogy ezeket rendbe kell hozni, amihez meg is voltak a képességeik. Ha Curt apja még élne, büszkeség töltené el annak láttán, miként 114

terjesztette el eszméit a fia. Ugyanilyen büszke lenne, ha látná, hogyan irányítja azt a fia, amit ők ketten az évek során csak Titkos Harcnak neveztek. Az utóbbi nevében ő és derék elvbarátai a törvény által tiltott dolgokat műveltek, és az Egyenes Vonalak párt révén próbálták meg elérni ezek legalizálását. Az volt a céljuk, hogy elválasszák az életre érdemtelen gyermekeket az életre méltóktól. Curt Wad éppen egy rádiós telefoninterjún volt túl, amelyben az Egyenes Vonalak alapeszméiről ejtettek szót, amikor a felesége a tölgyfa íróasztal közepén a napfényben ragyogó sávra helyezte a napi postát. Az ilyen levélköteg mindig afféle vegyes felvágott volt. Curt a névtelen leveleket azonnal a papírkosárba dobta. Ezek nagyjából a küldemények harmadát tették ki. A szokásos fenyegető és gyűlölködő irományok feladóinak nevét feljegyezte, aztán a városban tevékenykedő irodista hölgyek dokumentációi közé rakta át őket. Ha a hölgyek a címekből észrevették, hogy néhány ilyen feladó lelkes levelezőjük, akkor Curt felhívta a megfelelő helyi szervezetek elnökeit, akik aztán gondoskodtak az efféle firkálmányok elapadásáról. Sokféle módja volt ennek, hiszen a legtöbb ember rejteget valamiféle titkot, amelyet nem akar napvilágra hozni, a helyi ügyvédek, orvosok vagy lelkészek pedig számos irattárhoz hozzáférhettek. Egyesek zsarolásnak nevezték volna ezt, Curt azonban önvédelemnek hívta. Ezenkívül akadtak a levélírók között olyan személyek is, akik felvételüket kérték a társaságba – főleg ezen esetekben volt szükség nagy elővigyázatosságra. A beszivárgókkal meggyűlhet a bajuk, ezért már a kezdetek kezdetén elkelt a fokozott óvatosság. Curt Wad emiatt mindig maga nyitotta ki a postáját. Még egy jellegzetes kategória akadt; az ide sorolható levelek skálája a hódolattól a nyafogáson át az őrjöngésig terjedt. Curt Wad a napi postának ebben az utolsó kis kupacában talált rá Nete Hermansen levelére. A feladó neve láttán nem tudta elfojtani széles mosolyát. Az évek során kevés olyan jól sikerült ügye akadt, mint éppen az övé. Életében kétszer fékezte meg ennek a némbernek 115

az erkölcstelen és a társadalomra káros viselkedését. A kis szuka! Vajon mivel akarja zaklatni ez a nyomorult nőszemély? Könnyekkel vagy szidalmakkal? De valójában közömbös is, mert Nete sem korábban, sem most nem jelentett számára semmit. A maga részéről egy vállrándítással elintézte, hogy egyedül maradt, miután az idióta férje ugyanazon az estén, amelyen legutóbb belébotlott, autóbalesetben kitörte a nyakát. Nem érdemelt jobbat. A borítékot felbontatlanul oldalra dobta a többi archiválandó, közömbös levél közé. Még a kíváncsisága sem igazán ébredt fel. Nem úgy, mint valamikor nagyon régen. Legelőször akkor hallott Netéről, amikor az iskolaszék elnöke felkereste Curt apját a rendelőjében, és egy olyan lány felől hozott hírt, aki a patakba zuhant és vérzett az alteste. – Sok jel mutat arra, hogy talán vetélésről lehet szó – vetette fel az elnök. – És ha olyan szóbeszédet hallani, hogy néhány iskolásfiú tette, azt nem kell túlságosan komolyan venni. Baleset volt, és ha házhoz hívják a doktor urat, jó, ha tudja, hogy a sérülései a patakba eséskor keletkeztek. – Hány éves az a lány? – kérdezte Curt apja. – Alig múlt tizenöt. – Ebben az esetben nem természetes dolog a terhesség – mondta a falusi orvos. – Bizony a lány sem természetes – nevetett az iskolaszék elnöke. – Több évvel ezelőtt különféle szörnyűségek miatt kicsapták az iskolából. Erkölcstelenségbe vitte bele a fiúkat, mosdatlan szájú, együgyűek a cselekedetei és a gondolatai, egyaránt erőszakos volt az iskolatársaival és a tanítókisasszonnyal szemben. Curt apja e szavak hallatán felemelte a fejét és a következőt mondta: – Aha, szóval egy közülük. Képzelem, mennyire elmaradott lehet 116

szellemileg. – Teljes mértékben – felelte az elöljáró. – Akad e derék iskolásfiúk között olyan, akit ez a földhözragadt leányzó a vádlottak padjára akar juttatni, olyan, akit az elnök úr személyesen is ismer? – Igen – válaszolta a férfi, miközben elfogadta a kínálást az asztal közepén álló szivarosdobozból. – Egyikük a fivérem sógornőjének a legkisebb fia. – Vagy úgy – bólintott Curt apja. – Tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy itt társadalmi rétegek összeütközéséről van szó, ugyebár? Curt ekkor harmincesztendős volt, és a legjobb úton haladt afelé, hogy átvegye apja praxisát, azonban az említett leányhoz hasonló pácienseket még sohasem látott. – Mit csinál az a lány? – kérdezte Curt, mire apja elismerően bólintott. – Nem tudom pontosan, de nyilván az apjának segít a gazdaságban – felelte az elnök úr. – Hát az apja? – kérdezte az öreg doktor. – Ha jól emlékszem, Lars Hermansen a neve. Faragatlan alak, rendkívül közönséges ember. – Nocsak, őt ismerem – mondta Curt apja. Természetesen ismerte, hiszen ő segédkezett a kislány születésénél. – Az apja enyhén zakkant, a felesége halála óta meg még inkább. Minden szempontból nagyon furcsa, zárkózott fickó. Nem csoda, hogy az alma nem esett messze a fájától. Ennyiben maradtak. Amint várható volt, Wad doktort kihívták a parasztgazdaságba, ahol azt állapította meg, hogy a lány valami ostobaságot művelve a patakba esett, körbeforgatta az ár, míg végül bele nem ütközött néhány ágba és a mederben lévő nagyobb kőbe. Ha mást mondott, az csak a sokknak és a zavarodottságának tudható be. Mindenesetre sajnálatos, hogy vérzett. Nem volt esetleg terhes? – kérdezte a lány apját. 117

Curt jelen volt, akárcsak apja minden legutóbbi vizitjénél, és jól emlékezett rá, hogyan sápadt el az utolsó kérdésnél a leány apja, és milyen lassan rázta a fejét. Az apa ragaszkodott hozzá, hogy ne vonják be a rendőrséget. Utána már senki semmit nem tett az ügyben. Estefelé ismét fontos eseményre került sor a társaság életében, aminek Curt Wad nagyon örült. Tíz perc múlva találkozik az Egyenes Vonalak legszorgosabban dolgozó tagjaival, akik nemcsak a jobboldali pártok tisztségviselőivel, hanem az igazságügyi és a belügyminisztérium egyes hivatalnokaival is jó kapcsolatokat ápoltak. Utóbbiak komoran figyelték az ország fejlődését, különös tekintettel a bevándorlásra és a családok egyesítésére. Elkötelezettségük magyarázata ugyanolyan egyszerű és logikus volt, mint a társaság többi tagja és kapcsolataik esetében: Máris túl sok idegen elem lopakodott be az országba. Alsóbbrendű, nemkívánatos egyének. „A dán nemzetet fenyegető veszély” – hallatszott több helyről, amivel Curt Wad messzemenően egyetértett. Végső soron a géneken múlt minden, a ferde szemű vagy barna bőrű emberek pedig végképp nem tartoztak bele a világos hajú és magas, erős testű lányokról és fiúkról alkotott eszményképbe. Tamilok, pakisztániak, törökök, afgánok, vietnamiak. Mint minden tisztátalan dolognak, véget kellett vetni ennek a folyamatnak, méghozzá hatékonyan és habozás nélkül. Azon az estén hosszasan beszélgettek arról, milyen eszközöket kell bevetni az Egyenes Vonalak keretein belül végzett munka során, és amikor ketten távoztak, az a látogató maradt vissza, akit Curt vendégei közül a legjobban ismert. Hozzá hasonlóan kiváló ember és orvos, akinek jövedelmező praxisa volt Koppenhágától északra. – Jó néhányszor beszéltünk már a Titkos Harcról, Curt – mondta, és hosszasan a kollégájára nézett, mielőtt folytatta volna. – Hiszen ismertem édesapádat, ő nyitotta fel a szememet, milyen nagy a felelősségem, amikor az odensei kórházban dolgoztam. Remek ember volt, Curt. Szakmailag és etikai kérdésekben egyaránt sokat tanultam 118

tőle. Mindketten bólintottak. Curt számára nagy öröm volt, hogy csak hatvankét éves korában veszítette el az apját. Már három éve volt annak, hogy a kilencvenhét esztendős öreg doktor belefáradt az életbe; hogy repül az idő! – Édesapád azt mondta, forduljak hozzád, ha aktívabb szerepet akarok vállalni – mondta a vendég, és hosszú szünetet tartott, mintha tökéletesen tisztában volna azzal, hogy ezek után nehéz kérdések és veszélyes csapdák végtelen sorára számíthat. – Ennek nagyon örülök – mondta végre Curt. – De miért éppen most, ha szabad kérdeznem? A vendég felhúzta a szemöldökét, nem sietett a válaszadással. – Ennek természetesen több oka van. Az egyik a ma esti beszélgetésünk. Hozzánk Észak-Sjællandba is sok idegen települ be, gyakran olyan bevándorlók, akik annak ellenére, hogy közeli rokonságban állnak egymással, mégis házasodnak egymás közt. Amint tudjuk, nem ritka, hogy az ilyen beltenyészetből beteg gyermekek származnak. Curt bólintott, mert egyetértett vele. – Hasonló esetekben szívesen megtenném a magamét – mondta csendesen a látogató. Curt ismét bólintott. Újabb derék és megbízható ember a fedélzeten. – Tisztában vagy azzal, hogy ez esetben olyan munkára vállalkozol, amelyről életed hátralevő részében csakis azokkal beszélhetsz, akik szintén elkötelezettek a szervezet munkája iránt? – Erre már gondoltam. – Amit a Titkos Harc során végzünk, abból nem sok minden kerülhet napvilágra, bár ezzel nyilvánvalóan tisztában vagy. Nagyon nagy tét forog kockán. – Tudom. – És sokan vannak, akik inkább eltüntetnének a föld színéről, mint 119

hogy beletörődjenek abba, hogy nem tudod tartani a szádat, vagy nem kellő körültekintéssel és gondossággal végzed a munkádat. A kolléga bólintott. – Tökéletesen érthető. Magam is így gondoltam, és biztos vagyok magamban. – Tehát felkészültél arra, hogy beavassanak az olyan nők kiválogatási folyamatába, akiknek a terhességét szerintünk meg kell szakítani, és akiknek a sterilizálását utána fontolóra kell vennünk? – Felkészültem. – Működésünk során meghatározott terminológiát használunk. Vannak címjegyzékeink és pontosan kidolgozott terhességmegszakítási módszereink. Ha ezekbe beavatunk, attól kezdve teljes jogú tag vagy, tisztában vagy ezzel? – Igen. Mit kell tennem ahhoz, hogy elismerjetek? Curt hosszasan fürkészte a kollégáját. Megvan-e az elszántsága hozzá? Ugyanilyen nyugodtan fog viselkedni, ha börtön és becsületének elvesztése fenyegeti? Képes-e a gerince ellenállni a külső nyomásnak? – A hozzátartozóid semmit sem tudhatnak a tevékenységedről, hacsak részt nem vesznek aktívan a beavatkozásainkban. – A feleségem nem érdeklődik a munkám iránt, így ez nem probléma – mosolyodott el a vendég. Curt a beszélgetésnek éppen ezen a pontján számított ehhez hasonló mosolyra. – Rendben van. Most bemegyünk a rendelőmbe, levetkőzöl, és hagyod, hogy megvizsgáljam, nincs-e lehallgatóberendezés rögzítve a testedre. Utána leírsz magadról néhány olyan kompromittáló tényt, amelyekről nem akarod, hogy ezen a világon rajtunk kívül bárkinek is tudomása legyen. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb emberhez hasonlóan a te szekrényedben is van otthon csontváz, ugye? Lehet akár az orvosi működéseddel kapcsolatos. Vendége bólintott. E ponthoz érve nem mindenki viselkedett így. – Megértem, hogy meg akarjátok ismerni a titkaimat, hiszen ezzel rám tehetitek a spanyolcsizmát, ha inamba szállna a bátorság. 120

– Igen. Bizonyára neked is vannak titkaid, jól sejtem? Újabb bólintás következett – Tömegével. Miután Curt megmotozta, és aláíratta vele a vallomását, a szokásos szigorú figyelmeztetésben részesítette, és megeskette, hogy hűséges lesz a Titkos Harc működéséhez és alapeszméjéhez, és hallgat, mint a sír. Mivel nem az volt a cél, hogy megrémítse a kollégáját, rövid oktatásban részesítette, miképpen lehet spontán vetélést kiprovokálni anélkül, hogy gyanút keltene, végül pedig mennyi időnek kell eltelnie az ilyen kezelések között, nehogy magára vonja a tisztiorvos és a rendőrség figyelmét. Köszönetet mondtak egymásnak, elbúcsúztak, Curt pedig azzal a felemelő érzéssel ment vissza a szobájába, hogy ismét a haza javára cselekedett. Konyakot töltött magának, leült a tölgyfa íróasztalhoz, és megpróbálta felidézni, ő maga hány alkalommal is végzett aktív munkát. Sok ügye volt, többek között Nete Hermansené. Ismét a kupac legtetején fekvő levélre tekintett, majd a legelső és legemlékezetesebb esetére történő kellemes emlékezéssel hunyta be a szemét.

121

13. 2010. november A sötét novemberi nap ilyen késő esti óráján fénylő szemekként őrködtek a rendőr-főkapitányság súlyos falába vágott ablakok. Mindig voltak irodák, ahol olyan ügyeken dolgoztak, amelyek nem várhattak. A város ugyanis ilyenkor mutatta ki a foga fehérjét. A prostikat ilyenkor verték meg, a haverok ekkorra rúgtak be és szúrták le egymást, a bandák ilyenkor csaptak össze, a pénztárcákat ez idő tájt rabolták el. Carl több ezer órát töltött már el ebben az épületben, miközben odakint az utcai lámpák pislákoltak, a tisztességes polgárok pedig az igazak álmát aludták. Bár ne kellett volna elszenvednie azokat a szörnyű kínokat Mona vacsoraasztalánál! Bárcsak Mona ágya szélén ülhetne, mélyen a nő barna szemébe feledkezve! Ha így alakultak volna a dolgok, a büdös életben nem nézte volna meg, ki hívja fel ilyen későn. De nem így alakultak, Assad telefonja pedig gyakorlatilag megmentette. Miután a kapóra jött hívás nyomán kiszabadult szorult helyzetéből, hamarosan már az alagsori lépcsőn leérve a fejét csóválva nézett a fogadására érkező Roséra és Assadra. – Ti tulajdonképpen mit műveltek itt? – kérdezte, miközben utat tört mellettük. – Tudod, hogy tizenkilencedik órája dolgozol, Assad? Hátranézve látta, hogy a lelassult Rose sem szikrázik éppen az energiától. – Hát te, Rose? Miért vagy még mindig itt? Azt hiszitek talán, hogy így még egy szabadnapot összekaparhattok magatoknak? – kérdezte, kabátját az irodában álló székre dobva. – A Rita Nielsenügy miért nem várhatott holnapig? Assad felhúzta bozontos szemöldökét – vöröslő szeme láttán Carl kisebb sokkot kapott. – Itt vannak az újságok, amiket átnéztünk – mondta, Carl íróasztalának szegletébe rakva a papírkupacot.

122

– Az igazat megvallva nem néztük át olyan alaposan – tette hozzá Rose. Ha Carl jól ismerte, akkor ez az állítása nem volt igaz. Azt is észrevette, hogy Assad elmosolyodott ezen. Nyilván addig forgatták az újságokat, amíg rongyosra nem koptatták az oldalaikat. Először a körözési osztálynak az 1987 szeptemberében keresett személyekről szóló összes dossziéját, majd a lapokat fésülték át. Ismerte őket, akár a rossz pénzt. – Ebben az időszakban nyomát se találtuk a narkósok köreiben történt balhéknak vagy erőszakos cselekményeknek – mondta Rose. – Elgondolkodott-e vajon valaki azon, elképzelhető-e, hogy Rita Nielsen eredetileg máshol hagyta a kocsiját, és esetleg talán nem is ő parkolta le a Kapelvejen? – kérdezte Carl. – Talán nem is Koppenhágában kell keresnünk. Ha nem ő maga parkolta le a kocsit, a Nagy-Bælt kompjától elindulva útközben bárhol eltűnhetett. – Ezt mérlegelték – felelte Rose. – De a rendőrségi jelentés szerint a nørrebrói kioszk tulajdonosa jól emlékezett rá, amikor a hitelkártyával történt fizetésről érdeklődtek nála. Azon a délelőttön valóban Rita járt Nørrebrón. – Miért indult el ennyire korán hazulról? – kérdezte összeszorított ajkakkal Carl. – Utánanéztetek már? Assad bólintott. – Nyilvánvalóan találkozója volt. Carl egyetértett vele. Éppen az indulás időpontja keltette fel az érdeklődését. Az emberek nem szoktak reggel ötkor elindulni hazulról, hacsak nincs rá alapos okuk, különösen nem a Rita mesterségét űzők, akik a dolog természetéből adódóan főleg az éjszaka legsötétebb óráiban bonyolították le ügyleteiket. Aligha a fővárosi szombati nyitvatartási időhöz volt köze annak, hogy ennyire korán indult útnak, azaz mi más oka lehetett rá, mint egy aznap délelőttre megbeszélt koppenhágai találkozó? – Vagy valóban találkozott valakivel Koppenhágában, és ez esetben az illető többet tud az eltűnéséről, mint mi, vagy pedig sohasem ért oda, ekkor viszont valakinek legalább meg kellett 123

állapítania ezt a tényt – mondta. – Úgy gondoljátok, hogy kellő alapossággal nyomozták le a mozgását? – Kellő alapossággal? – Assad Roséra nézett, aki ugyancsak értetlen képet vágott. Teljesen kimerültek a nap végére. – Kellő alapossággal ahhoz, hogy akik kapcsolatban álltak, vagy kapcsolatban kellett volna lenniük vele, tudjanak az eltűnéséről – mondta Rose. – Figyelj csak ide, Carl – folytatta Rose. – A kollégáink három napig ajtóról ajtóra jártak. Az összes újság és helyi lap írt az esetről. A tévében, az országos és a helyi rádióadókban is felhívást olvastak fel, de az említett kioszktulajdonoson kívül senki sem reagált rá. – Ebből pedig arra következtetsz, hogy tényleg voltak, akik tudtak az eltűnéséről, de nem akartak előállni vele? Így, ha jól értem, arra is célzol, hogy ezeknek az embereknek közük lehet az eltűnéséhez? Rose összecsapta a sarkát és tisztelgett: – Igenis, eminenciás uram! – Most pedig, ha jól értettem, Assad, azt mondjátok, azokban a napokban szokatlanul sokan tűntek el nyomtalanul, akiket aztán sohasem találtak meg? – Igen, sőt, azóta még egy személyre akadtunk, akit szintén nem találtak meg – mondta a kis arab. – Egy további hét újságjait rendeltük meg, hogy biztosak legyünk benne, akad-e még olyan, aki nem szerepel a rendőri körzetektől kapott névsorokban. Carl csavart még egyet az utolsó mondatán. – Vagyis Ritát beleértve már öt emberünk van, aki azóta sem bukkant fel? Ha nem tévedek, ez már öt nyomtalanul eltűnt személy két hét leforgása alatt. – Igen, abban a tizennégy napban, amelyre összpontosítottunk, országszerte ötvenöt eltűntet és körözöttet jelentettek be, közülük ötöt tíz hónappal később még mindig nem találtak meg. Mellesleg ők huszonhárom évvel az eltűnésük után sincsenek meg – bólintott Rose. – Azt hiszem, majdnem országos rekord ilyen rövid idő alatt ennyi nyomtalanul eltűnt személy. Carl tekintete a lány szeme alatti sötét csíkra tévedt. Vajon a kimerültség jele, vagy a nap folyamán egyszerűen csak felfrissítette a 124

sminkjét? – Hadd lássam! – futott végig ujjával Rose listáján. Aztán fogta a tollát, és kihúzta az egyik nevet. – Őt nyugodt szívvel átugorhatjuk – mutatott az illető nő életkorára és eltűnésének körülményeire. – Mi is úgy véltük, hogy túl öreg volt – mondta Assad. – Annak ellenére is így gondolom, hogy az apám nővére két évvel idősebb, karácsony táján lesz nyolcvanöt, mégis egész nap fát vág. Sok hűhó semmiért, gondolta magában Carl. – Idehallgass, Assad! Ez a nő demenciás volt, és egy otthonból tűnt el, vagyis kötve hiszem, hogy ő sok fát vágott volna fel. De ellenőriztétek a többieket a listán? Van valami összekötő kapocs közöttük és Rita Nielsen között? Mindketten elmosolyodtak. Carlnak elállt tőle a lélegzete. – Ki vele! Mi az? Assad oldalba bökte Rosét, tehát a lány vette észre az összefüggést. – Bizonyos Philip Nørvig ügyvéd, a korsøri Nørvig és Sønderskov ügyvédi iroda társtulajdonosa – mondta Rose. – Egy nappal tizenéves lányának legfontosabb kézilabdameccse előtt az apja közölte vele, hogy helyette sajnos az anyját kell magával vinnie, jóllehet Nørvig régen megígérte, hogy a lelátón fog szorítani neki. Az okról mindössze annyit mondott, hogy Koppenhágába kell mennie egy halaszthatatlan, rendkívül fontos megbeszélésre. – Ő is eltűnt? – Igen. Ugyanazon a reggelen Halsskovban felszállt a vonatra. Fél egy felé kellett megérkeznie a főpályaudvarra, aztán elnyelte a föld. – Volt, aki látta a vonaton? – Igen, néhány utas felismerte. Jó néhány korsøri helyi egyesületnek volt a tagja, így meglehetősen sokan tudták, kicsoda. – Most már kezd valami derengeni – mondta Carl, rá se hederítve az orrából lassan csepegő váladékra. – Eltűnt egy neves korsøri ügyvéd. Igen, elég sokat cikkeztek erről az ügyről. Nem találták meg 125

később valamelyik koppenhágai csatornában? – Nem, nyomtalanul tűnt el – felelte Assad. – Bizonyára valaki másra gondolsz. – Kint volt a táblánkon, Assad? Társa bólintott. Tehát már fehér csíkos vörös zsinór kötötte össze az eltűnt ügyvéd és Rita Nielsen ügyét. – Látom, a papírodon van valami az esetről. Mit tudunk erről a Nørvigről, Rose? – 1925-ben született – mondta tömören a fiatal nő. – Azt a mindenit, 1925-ben? – kiáltott fel Carl. – Szóval 1987-ben már hatvan-egynéhány éves volt. Elég idős apa egy kézilabdázó tinilányhoz. – Hallgasd meg a folytatást, mielőtt újra félbeszakítanál! – fakadt ki fáradtan Rose. Pislogása leginkább a festéktől roskadozó szempillájú kivénhedt rockénekesnőkére emlékeztetett. Hamarosan a szemük láttára nyomja el az álom. – 1925-ben született – ismételte. – 1950-ben Århusban a jogon államvizsgázott. 1950-től 1954-ig a vallensbæki Laursen és Bonde irodában volt ügyvédjelölt. 1954-től Korsørben ügyvéd, 1965 óta a feljebbviteli bíróság előtti képviseletre jogosult. 1950-ben házasságot kötött Sara Julie Enevoldsennel, akitől 1973-ban elvált. Ebből a házasságból két gyermeke született. Utána 1974-ben feleségül vette a titkárnőjét, Mie Hansent. Egyetlen gyermekük, Cecilie ugyanabban az évben született. Rose ezen a ponton felnézett az olvasásból. Összeállt a kép. Az ügyvéd ezért volt ilyen idős tizenéves lányához képest. És már megint a titkárnővel folytatott viszony. Philip Nørvig nyilvánvalóan olyan férfi volt, aki tudta, mit akar. – Többször jelölték a helyi sportegyesületek elnökének, és háromszor meg is választották. Végül ott és az egyházközségben is betöltötte az elnöki posztot, egészen 1982-ig, amikor kénytelen volt megválni a tisztségeitől, ugyanis hűtlen kezelés miatt vádat emeltek ellene. Bíróság elé állították, de bizonyítékok hiányában felmentették. 126

Ennek ellenére sok ügyfelét elveszítette, öt évvel későbbi eltűnését megelőzően pedig ittas vezetés miatt bevonták a jogosítványát, és teljesen eladósodott. Carl hümmögött a hallottakon, és arra gondolt, néhány cigaretta most igazán segítene rajta – mind az egészségi állapotán, mind a kombinációs készségén. – Nem szeretem, ha dohányzol, Carl – jelentette ki Rose. Carl elképedve nézett rá. Hogy a csudába…? – Ööö, fogalmam sincs, miért mondod most ezt, Rose – köszörülte a torkát, mert most már az is kapart. – Mondd csak, Assad, nincs véletlenül odabent a szamovárodon tea? A barna szempár egy pillanatra felcsillant ugyan, de aztán ismét megfakult. – Sajnos nincs. De kaphatsz a kitűnő kávémból. Mit szólsz hozzá? Carl nyelt egyet. Így legalább búcsút inthet az influenzának. – De ne túl erőset, Assad! – mondta könyörgő tekintettel. Amikor utoljára ivott Assad főztjéből, utána fél tekercs vécépapírt használt el. Ezúttal nem akart kockáztatni. – Nos, tehát az egyetlen dolog, ami a két ügyet összeköti, hogy mindkét személy nagyjából azonos körülmények között tűnt el – mondta Carl. – Aznap mindkettejüknek Koppenhágában akadt dolga. Nem tudjuk, miért utazott fel Rita Nielsen, Nørvig azonban egyértelműen kijelentette, hogy megbeszélésre hivatalos. Vagyis nem jutottunk sokkal előrébb, Rose. – Megfeledkeztél az időpontról, Carl. Ugyanazon a napon és szinte ugyanabban az időpontban tűntek el. Ez a különös a dologban. – Attól tartok, ezzel még nem győztél meg, Rose. Mi van a listán szereplő másik két üggyel? A nő a papírra tekintett. – Itt van egy bizonyos Viggo Mogensen, akiről egyelőre semmit sem tudunk. Csupán annyit, hogy eltűnt. Utoljára a lundeborgi kikötőben látták, ahonnan a kutterjén a NagyBælt felé vette az irányt. 127

– Halász volt? – Csak kis hajóval. Korábban volt egy kuttere, de bontóba került. Biztosan az EU-s szemétségek miatt. – Megtalálták valaha a hajóját? – Igen, Warnemündében. Néhány lengyel kötötte el, akik azt állították, hogy sokáig Jyllingében horgonyzott, mielőtt elvitték volna. Mindenesetre nem úgy fogták fel a dolgot, mintha ellopták volna. – Mit mondtak a jyllingei kikötőben? – Azt, hogy nem igaz, hogy semmiféle hajó nem volt ott. – Talán a lengyelek ellopták a hajót, Mogensent pedig a tengerbe dobták. – Nem tehették, mert 1987 augusztusától októberig Svédországban dolgoztak, azaz nem is voltak Dániában, amikor Mogensen eltűnt. – Mekkora volt az a hajó? El lehet képzelni, hogy kikötötték valahol, és senkinek sem tűnt fel? – Majd megtudjuk – hallatszott az ajtóból, ahol Assad állt, kezében cizellált, valódi ezüstutánzatból készült tálcát tartva. Carl iszonyattal vizslatta a csészék méretét. Minél kisebbek, annál rosszabb. Ezek pedig igencsak aprók voltak. – Egészségedre, Carl! – mondta lázban forgó szemmel Assad, aki úgy nézett ki, mint aki mesterséges lélegeztetésre szorul. Carl egyetlen hörpintésre kiitta a kávét, és örömmel konstatálta, hogy nem is olyan rossz. Ez az érzés négy másodpercig tartott. Aztán a teste úgy reagált, mintha ricinusolaj és nitroglicerin keverékét itta volna meg. – Ugye, hogy jó? – kérdezte Assad. Nem csoda, hogy kivörösödött a szeme. – Oké – lihegte Carl. – Viggo Mogensent egyelőre hagyjuk. A szimatom azt súgja, hogy ez az ügy nem köthető össze Rita Nielsenével. Viggo Mogensen ügye fent van-e a táblánkon, Assad? Az arab a fejét rázta. – Arra a következtetésre jutottak, hogy 128

valószínűleg vízbe fulladt. Jó kedélyű ember volt, aki szívesen öntött fel a torokra. – A garatra, Assad, a garatra. Ne kérdezd, miért! Mi van még? – Carl Rose papírjára nézett, és megpróbálta elnyomni a rosszullétét, amikor a kávé elérte a gyomrát. – Ő is itt van – mondta egy újabb névre mutatva Rose. – Gitte Charles a neve, 1934-ben Thorshavnban született. Alistair Charles üzletember lánya. Az apja cége rögtön a háború után csődbe ment, a szülei elváltak, az apa visszament Aberdeenbe, Gitte, az anyja és az öccse pedig Vejlébe költözött. Egy ideig ápolónőképzőbe járt, de kimaradt, majd a brejningi értelmi fogyatékosok intézetében kötött ki. Utána az országban sokfelé töltött be beteggondozói állást, végül a Samsø szigeti Tranebjerg kórházában dolgozott. Rose lassan bólintott, miközben továbbolvasta a szöveget. – A következők nagyon jellemzőek az olyan személyekre, akik egy szép napon csak úgy eltűnnek – mondta. – Próbálj meg idefigyelni! 1971-től 1980-ig a tranebjergi kórházban dolgozott, minden jel szerint kedvelték, még ha néhányszor részeg is volt munka közben. Segítséget kapott, hogy leszokjon az italról, és minden jól is ment, amíg egy napon tetten nem érték, amint éppen orvosi alkoholt lopott. Kiderült, hogy képtelen úrrá lenni az alkoholizmusán, így aztán egyik napról a másikra kirúgták. Néhány hónappal később házi beteggondozóként alkalmazták, kerékpárral járta a szigetet és kereste fel az öregeket és betegeket. Lelkiismeretesen a gondjukat viselte, csakhogy kiderült, hogy közben meglopta őket, erre újra kirúgták. 1984-től az eltűnéséig munkanélküli volt, szociális segélyből élt. Ez minden, nem valami nagy karrier. – Öngyilkos lett talán? – Ezt feltételezték. Látták a kalundborgi kompon, aztán amikor kiszállt. Nincs róla több információ. Szépen kiöltözött, de senki sem beszélt vele. Az ügyet végül az irattárba tették. – Tehát nyilván ez sem függ odakint a táblánkon, ugye, Assad? A szír a fejét rázta. – Fura egy világban élünk – mondta. 129

Így igaz. Carl ekkor különös módon úgy érezte, mintha enyhült volna a meghűlése, miközben a béltraktusa legszívesebben kegyelemért esedezett volna. – Egy pillanat – mondta Carl és a folyosón teremve az illemhely felé indult. Rövid lépések, összeszorított fenék. Most utoljára ivott abból a kotyvalékból! Félig letolt nadrággal, összegörnyedve ült a vécére. Miképpen szabadulhat meg valamitől ilyen sebesen, amit olyan régen evett? Azon rejtélyek közé tartozott ez, amelyekre igazából nem is volt kíváncsi. Letörölte homlokáról a verítéket, és megpróbált valami másra gondolni, ami lassan alakot is öltött. Egy fyni halász, egy betegápoló, egy koldingi kurva és egy korsøri ügyvéd. Mads legyen a neve, ha van valami, ami ezeket az ügyeket összekapcsolja. A statisztika persze ritkán dől meg, ettől függetlenül akár az is megtörténhetett, hogy ugyanazon a hétvégén – egymástól függetlenül – négy személy is eltűnt nyomtalanul. Miért is ne? Ilyenek a véletlenek. Leginkább akkor fordulnak elő, amikor legkevésbé számol velük az ember. – Találtunk valamit, Carl! – hangzott fel az ajtó túlsó oldalán. – Egy pillanat, Assad, mindjárt megvagyok – mondta annak ellenére, hogy egyáltalán nem szándékozott még kimenni. Jaj neki, ha feláll, hacsak meg nem szűnik hirtelen a gyomorgörcse. Semmiképpen sem akart kockáztatni. Carl hallotta, amint a folyosóra nyíló ajtó becsapódott. Egy pillanatig némán ült, mélyen, nyugodtan lélegzett, miközben beleinek perisztaltikus mozgása felerősödött. Assad azt mondta, találtak valamit. Carl pedig majdnem széttörte a fejét, miközben tudta jól, hogy kézenfekvő a megoldás – csak azt nem tudta, miről van szó. A rejtély kulcsát egyértelműen az a Gitte Charles nevű nő szolgáltatja, de vajon mi lehet az? Egyvalami feltűnt neki a négy ügy tanulmányozásakor, mégpedig az 130

eltűnt személyek életkora. Rita Nielsen ötvenkét esztendős volt, Philip Nørvig hatvankettő, Gitte Charles ötvenhárom, Viggo Mogensen ötvennégy. Nem épp a legjellemzőbb életszakasz, amikor csak úgy nyomtalanul eltűnik valaki. Korábban igen, amikor még ifjú, vad és érzelmekkel teli az ember. Utána még inkább, amikor a betegségek, a magány és a nagy csalódások kopogtatnak az ajtón. Ezek az emberek azonban nem voltak sem fiatalok, sem öregek, mindannyian középkorúak. Fél óra múlva megkönnyebbülve, jó két kilóval könnyebben húzta össze a nadrágszíját. – Túl erősre főzöd a kávét, Assad – mondta az irodai székébe roskadva. – Ez nem az én kávémtól van, Carl – vigyorgott kissé gunyorosan az arab. – Ugyanazt kaptad el, amit mi mindannyian. Köhögsz, tüsszentesz és fosol, akár a vízfolyás, és a szemed is vörös. Két napig tart, de nálad gyorsabb lefolyású. A kapitányságon szerintem Rose kivételével mindenki a retyón ül. Ő ugyanis olyan makkegészséges, akár egy dromedár. Akár gyújtóbombát vagy Ebola-vírust is rakhatsz a pofájába, csak hízik tőle. – Hol van most Rose? – Az internetet böngészi. Egy pillanat, és máris itt lesz. – Mit találtatok? – kérdezte Carl, aki kételkedett Assad gyomorpanaszokra vonatkozó előbbi magyarázatában, mivel már a kávéscsésze puszta látványára is visszatért a gyomorgörcse. Ezért aztán, Assad legnagyobb meglepetésére, letakarta egy darab papírral. – Azzal a Gitte Charles nevű nővel kapcsolatos. Egy darabig olyan helyen dolgozott, ahol értelmi fogyatékosokat ápoltak. Erre jöttünk rá. – Na és? – kérdezte Carl, elfordítva a fejét, miközben hallotta a folyosón kopogó lépteket. Rose ásítva lépett be az irodába. – Megvan az összefüggés Rita Nielsen és Gitte Charles között, méghozzá ez itt – bökött ujjával egy térkép fénymásolatának közepére. Az ujja Sprogø szigetére mutatott. 131

132

14. 1987. augusztus A padhoz szegezve ült, és a Korsgadénál lévő bunker felé nézett. A narkósnak a ronda korcs kutyájával együtt hamarosan el kell haladnia mellette. A kutyát Sátánnak hívták, és rá is szolgált a nevére. A hatalmas szörnyeteg előző nap elkapott egy spánielt, és csak egy erős facipőt viselő fickó időben történt közbeavatkozása tudta rávenni arra, hogy elengedje az áldozatát. A narkós természetesen veréssel és a kutya ráuszításával fenyegetőzött, de semmi se lett belőle. Túl sokan látták ugyanis a jelenetet, Nete is köztük volt. Úgy gondolta, ez a kutya nem érdemli meg, hogy az ő városában pöffeszkedve feszítsen az utcán, így most két legyet akart ütni egy csapásra. A Korsgade vége előtt, a háború idejéből származó régi betonbunker lábánál heverő véres hurkába annyi beléndekkivonatot fecskendezett, amennyinek elegendőnek kellett lennie. A mohó dögnek esélye sem volt ellenállni a kísértésnek, mert a hurka pontosan ott feküdt, ahol a kutya szimatolni szokott, mielőtt elvégezte a dolgát. Ha egy ilyen állat egyszer megragad egy hasonló ínyencfalatot, nincs az az ember, aki megállíthatná. Nem mintha Nete arra számított volna, hogy a gazdája esetleg bármi módon meg akarná akadályozni, mert nem volt olyan gondos, mint más ebtulajdonosok, akik ügyelnek arra, milyen elhullajtott ételmaradékokat akar kedvencük bekapni, mégis biztosra akart menni. Csak néhány percet várt, mielőtt meglátta a morgó korcsot, amint a Peblinge-töltés gyalogjárójára vonszolja a gazdáját. Tíz másodperc sem telt bele, máris megszimatolta a csalétket, és egy szempillantás alatt bekapta a hurkát. Amennyire Nete látta, még csak meg sem rágta. Amikor elhaladtak mellette, csendben, halálos nyugalommal 133

felállt, a karóráján megnézte a pontos időt, és utánuk sántikált. Nete tudta, hogy a kábszeres férfi képtelen mind a négy tavat körbejárni. A Peblinge-tó körüli séta ebben a tempóban jó negyedóráig tartott, aminek elegendőnek kellett lennie ahhoz, hogy még itt helyben hasson az a nagy koncentrációjú keverék, amit a hurkába fecskendezett. Már a Louise királyné hídon is úgy tűnt, hogy a kutya képtelen irányt tartani. A narkós mindenesetre most is rángatta a pórázt, ami ezúttal csupán azzal az eredménnyel járt, hogy a makacs állat mindig más irányba indult tovább. A híd túlsó végére érve a fickó a tó melletti sétányhoz vonszolta a kutyát, és kiabálni kezdett vele, mintha az csak dacból tért volna el folyton az iránytól, aztán ezzel csakhamar felhagyott, mert az állat furcsa hangokat kezdett kiadni magából, és vicsorogva fordult feléje. Egy-két percet töltöttek mozdulatlanul ebben a helyzetben, mialatt Nete a híd díszes korlátjának támaszkodva úgy tett, mintha nem tudna betelni a tó és a túlsó oldalán álló pavilon szépségével. A szemlélődésnek azonban más oka volt. A szeme sarkából látta, amint a kutya nagy nehezen leül, és zavarodottan néz körül, mintha nem tudná, merre van a fent és a lent. Mindjárt a tóhoz szalad vizet inni – gondolta Nete, ám a kutyának már ehhez sem volt ereje. Azok az idők már elmúltak. A póráz végét tartó ostoba alak csak akkor értette meg, hogy nagyon nagy a baj, amikor a kutyája először hörögve az oldalára feküdt, majd csendben kilehelte a lelkét. Zavarodott és tehetetlen arckifejezéssel rántotta meg a pórázt „gyere már, Sátán!” felkiáltással, Sátán azonban többé sehova sem indult. A véres hurka és a beléndek megtette a magáét. Szűk tíz perc telt el, és minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Egy óra hosszat a rádió klasszikus zenei adását hallgatta, mert megnyugtatta a lelkét, és elősegítette a magvas gondolatok szárba szökkenését. Már csak arra a kérdésre kellett választ kapnia, 134

mennyire tudják a címzettek betartani azt az időpontot, amelyre odahívta őket. Kétség sem fért hozzá, hogy be fogják kapni a csalit. Tízmillió korona mindenki szemében nagyon-nagyon sok pénz, és ki nem tudta Dániában, hogy tényleg van ennyi pénze, sőt jóval több is? Rá fognak harapni – gondolta, amikor elkezdődött a reggeli krónika. A hírek nem tűntek különösebben izgalmasnak. Az egyházügyi miniszter az NDK-ban tett látogatást, továbbá megkezdődött az atomfegyverekkel kapcsolatos leleplező, Izrael elleni per. Nete éppen felállt, hogy reggelizni menjen a konyhába, amikor Curt Wad nevét hallotta a rádióban. Megremegett, mintha megszúrták volna. Visszatartotta a lélegzetét, mintha ez lenne ellene az egyetlen gyógymód. Ugyanolyan volt a hangja, mint két évvel korábban. Gőgös, jól artikulált és magabiztos. Ám ezúttal valami egészen másról beszélt. – Az Egyenes Vonalak sokkal többről szól, mint a társadalom bevándorlási kérdésekben tanúsított engedékenységével szembeni fellépésről. A legalacsonyabb státusú, leginkább rászoruló társadalmi rétegek aggasztóan magas születésszáma is foglalkoztat bennünket. Ugyanis a szociálisan terhelt szülők gyermekeiről összességében elmondható, hogy gyengeelméjűnek születnek, szenvedélybetegekké válnak, vagy aszociális hajlamokat örökölnek, ami azon problémák nagyon nagy hányadát jelenti, amelyekkel nap mint nap szembe kell néznünk, és amelyek egyidejűleg milliárdjainkba kerülnek – jelentette ki, és nem hagyta, hogy az újságíró közbevágjon. – Gondoljon csak arra, mekkora összegeket takaríthatnánk meg azzal, ha a bűnöző szülőknek nem lenne jogosultságuk arra, hogy gyermekeket nemzzenek. A segélyezés szinte automatikusan feleslegessé válna. A börtönök kiürülnének. Vagy ha nem költenénk eszelősen olyan munkanélküli bevándorlókra, akik kényelemből és mindkét kezükkel az államkasszában turkálva magukkal hozzák az egész családjukat, és olyan gyermekekkel népesítik be iskoláinkat, akik sem nyelvünket, sem hagyományainkat nem ismerik. Gondoljon arra, mit jelentene, ha segélyből élő sokgyermekes családoktól, amelyek elhanyagolják a gyermekeiket, hirtelen megvonnánk azt a jogot, hogy korlátlan számú 135

gyermeket hozzanak a világra. Olyan gyermekeket, akikről ők maguk semmiképpen sem tudnak gondoskodni. Mert arról van szó… Nete a karosszékbe rogyott, és a gesztenyefák lombkoronáin túlra meredt. Forgott vele a világ. Ki merészeli megítélni, kinek van joga az életre, és kinek nem? Természetesen Curt Wad. Egy pillanatig úgy érezte, rögtön elhányja magát. Nete farkasszemet nézett az apjával. Hermansen gazda arckifejezése olyan komor volt, amilyennek a lánya korábban még sohasem látta. Komor és elkeseredett. – Ugye tisztában vagy vele, hogy mindig megvédtelek, amíg iskolába jártál? Bólintott, mert nagyon is jól tudta. Emlékezni sem tudott rá, hányszor hívták be őket elbeszélgetésre a sötét tanterembe, és hányszor utasította vissza az apja a tanfelügyelő és a tanítókisasszony fenyegetéseit, utána azonban eléggé megenyhült ahhoz, hogy meghallgassa vádaskodásaikat, s leánya nevében megbánást és jobb magaviseletét ígérjen. Igen, megtanítja az istenfélelemre és arra hogy vigyázzon, kit és mit vesz a szájára. És bizony, jó útra téríti. Nete azonban sohasem értette, az apja miért káromkodik olyan durván, és miért olyan helytelen hímneműekről és nőneműekről beszélni, amikor a gazdaságban mindenki ezt teszi. – Azt mondják, buta és mocskos szájú vagy, és mindenkit megrontasz magad körül – mondta az apja. – Kirúgtak az iskolából, én pedig felfogadtam egy hölgyet, hogy tanítson, még ha sok pénzbe is került. Ha legalább olvasni megtanultál volna, de még arra sem voltál képes. Az emberek mindenhol ferde szemmel néznek rám. Én vagyok az a gazda, akinek a lánya szégyent hoz a falura. A pap, az iskola, mindenki ellenséges veled, és így velem is. Nem konfirmáltál, ráadásul most még terhes is vagy, és mindennek a tetejébe azt állítod, hogy az unokabátyád csinált fel. – Mert ez az igazság. Együtt voltunk. 136

– De hiszen ez nem igaz, Nete! Tage azt állítja, semmi sem volt köztetek, akkor tehát ki volt? – Tage és én – együtt voltunk. – Térdelj le, Nete! – Igen, de… – TÉRDRE! Engedelmeskedett és látta, amint az apja súlyos léptekkel az asztalhoz megy a rajta álló zacskóért. – Itt van! – mondta, egy csészényi rizsszemet öntve eléje a padlóra. – Edd meg! Majd egy kancsó vizet tett Nete mellé. – Ezt pedig idd meg! Körülnézett, először vékonyka anyja fényképére, aki mosolyogva állt a menyasszonyi ruhájában, onnan a tányérokkal teli üveges szekrényre, végül a régen elromlott faliórára. Ebben a szobában semmi sem vigasztalta, semmi sem kínált számára kiutat. – Mondd meg, kivel dugtál, Nete, vagy egyél! – Tagéval. Csakis vele. – Edd meg! – sziszegte az apja, miközben remegő kézzel a szájába tömte az első adag nyers rizst. A rizsszemek a torkán akadtak, még ha annyit ivott is, amennyit csak bírt. Amikor nyelt, az apró, hegyes szemek, amelyek cukorsüveget formáltak a padlón, még inkább a torkán akadtak. Amikor apja arcát a kezébe temetve sírva fakadt, és kérlelte, nem mondaná-e el, ki ejtette teherbe, a vizeskancsót felborítva felugrott. Csupán négy lépést kellett az ajtóig megtennie, és már kint is volt. Odakint, a szabadban biztonságban érezte magát, hiszen remek helyismerettel bírt. Gyorsan, könnyedén futott. Hallotta maga mögött apja kiáltásait, aztán jóval távolabbról a zokogását, de nem állt meg. A rekeszizmából feltörő fájdalom késztette csak megállásra, amikor a rizsszemek gyomorsavat és nedvességet szívtak magukba. Miután a gyomra felduzzadt, a fejét 137

hátrahajtva levegő után kellett kapkodnia. – Taaaaaggggee volt! – sikoltotta a sásnak és a mellette csörgedező pataknak. Ekkor térdre rogyott, és erősen az altestének szorította az öklét, amennyire csak bírta. Ez enyhített ugyan a kínján, de a gyomra egyre tágult, Nete pedig öklendezni kezdett. Egyik ujját a torkába dugta, ám ez sem segített. – Tage volt az, anyám, mondd meg apának! – zokogta az égnek fordított arccal. Ám felülről nem az anyja nézett le rá, hanem öt fiú, kezükben horgászbotot tartva. – De hiszen ez Pöcsös Nete! – kiáltotta egyikük. – Pöcsös Nete, Pöcsös Nete! – csatlakozott hozzá kórusban a többi. Behunyta a szemét. Mindene fájt, a rekeszizma és az alteste is. Olyan helyek a testében, amelyek létezéséről azelőtt mit sem tudott. Most először vette észre az egyik szeméből kiinduló tompa lüktetést, amely a koponya ívén keresztül hátrafelé haladt, ekkor érezte első ízben a saját izzadságszagát. Minden ízében igyekezett a világba kiáltani a fájdalmát, és összeszedni magát. De nem tudott sikoltani, bármennyire is szeretett volna, és válaszolni sem tudott, amikor a fiúk megkérdezték, felemelné-e a szoknyáját, hogy többet lássanak. Tetten érhető volt a szavaik mögött megbújó reménykedés. Ekkor egy pillanatra a maga csupasz valójában mutatkozott meg valódi énjük: buta, tudatlan, konfirmáció előtt álló kisfiúk, akik mindig csak azt tették, amit az apjuk megkövetelt tőlük, semmi egyebet. Amikor Nete nem válaszolt nekik, nemcsak hogy megdühödtek, de egyben zavart is éreztek, ami a lehető legrosszabb volt ebben a helyzetben. – Mocskos, akár egy disznó! – kiáltotta az egyik. – A patakba vele, mosdassuk meg! Minden figyelmeztetés nélkül megragadták a lábát, vállát és a derekát, majd teljes erőből a patakba dobták. Mindannyian hallották a tompa puffanást, amikor hassal egy kőnek vágódott, és látták, ahogyan a karjaival kapálózik, miközben a vér 138

vörösre színezte a vizet a lába körül. Ám egyikük sem tett semmit. Azaz, egyvalamit mégis. Fejvesztve elmenekültek. És ott, a hideg víz közepén tört fel belőle a sikoly. A kiáltás hasznos volt, mert az apja a hang alapján megtalálta, kihúzta a vízből, és hazatámogatta. Erős karja hirtelen gyengéddé vált. Ő is látta a vért, és megértette, hogy a lánya már nem tud védekezni. Ágyba fektette, ruhákkal takarta be az altestét, és bocsánatot kért heves temperamentumáért, de Nete nem válaszolt. A fejét, altestét és gyomrát marcangoló fájdalom nem engedte. Ettől fogva apja nem faggatta tovább afelől, ki ejtette teherbe, hiszen már egyértelműen nem volt terhes. Nete anyjának is volt vetélése, amit nem titkoltak el, a tüneteket pedig nem lehetett félreérteni. Ezt még Nete is tudta. Este, amikor Nete homloka tűzforró lett, az apja kihívta Wad doktort. Egy óra múlva meg is érkezett fiával, Curttal együtt, és láthatóan nem lepődött meg Nete állapotán. Mindössze azt állapította meg, hogy megbotlott és a patakba esett, amint azt másoktól hallotta, és ahogy látja, így is történt minden. Sajnálatosnak tartotta, hogy a lány vérzett, és megkérdezte az apját, várandós-e a lánya. Még arra se vette a fáradságot, hogy személyesen vizsgálja meg. Nete látta, amint az apja a szégyentől és tanácstalanságtól megbénulva a fejét rázta. – Hiszen az törvénytelen volna – szólt csendesen Hermansen gazda. – Természetesen nem. Ebben az ügyben nincs szükség a rendőrségre. A baleset, az baleset. – Majd rendbejössz – mondta a doktor fia, miközben nagyon is hosszasan simított végig a lány karján, ujjai hegyével pedig észrevétlenül, alig érezhetően megérintette Nete aprócska mellét. Nete most látta először Curt Wadot, és már ekkor is rosszul érezte magát a jelenlétében.

139

Az apja utána hosszasan nézett rá, mielőtt összeszedte magát, és elhatározta, hogy tönkreteszi mindkettejük életét. – Nem tarthatlak itt tovább, Nete. Nevelőszülőket kell találnunk neked. Holnap beszélek a bizottsággal. Sokáig ült még a nappali közepén összehúzott szemöldökkel, miután véget ért a Curt Waddal folytatott rádiós telefoninterjú. Még Carl Nielsen Fyni tavasz című műve és Bach prelúdiumai sem tudták megnyugtatni. Egy szörnyeteg kapott adásidőt a rádióban. Megpróbálták ugyan megállítani fogas kérdésekkel, de ő visszataszító fölényességgel végigbeszélte a műsort. Amit annak idején képviselt, nemcsak változatlan maradt, hanem olyan fokig erősödött, ami elborzasztotta Netét. Curt Wad a nagy nyilvánosság előtt fejtegette egy letűnt, vészjósló korból származó ideológiáját és társasága céljait. Egy oly korból, amikor az emberek ujjongva csapták össze bokáikat, és abban az eszelős hitben gyilkoltak, hogy egyes emberek különbek a többinél. Ezzel együtt járt, hogy aszerint osztották fel az emberiséget, ki alkalmas valamire, illetve ki nem. Mindenképpen rá kell vennie ezt a szörnyet, hogy ráharapjon a csalira. Kerül, amibe kerül. Egész testében remegett, amikor megtalálta a telefonszámát. Háromszor kellett tárcsáznia, mire a helyes számot hívta. A vonal újabb három alkalommal foglaltat jelzett. Nyilvánvalóan mások is hallották az interjút a rádióban, ezért volt akkora a forgalom. Remélhetőleg olyan emberek hívták fel, akik Netéhez hasonlóan iszonyodtak tőle. Curt Wad hangja nem tűnt feldúltnak, amikor végre felvette a kagylót. – Curt Wad, az Egyenes Vonalaktól – mondta végtelenül szégyentelenül és kertelés nélkül. Amikor Nete bemutatkozott, Curt bosszúsan kérdezte meg, honnan 140

veszi magának a bátorságot ahhoz, hogy levélírással és most ezzel a hívással is rabolja az idejét. Már majdnem lecsapta a kagylót, amikor Nete minden erejét összeszedve teljesen nyugodtan így szólt: – Halálos beteg vagyok, és csak azt akartam mondani, megbékéltem azzal, ami közöttünk történt. Egy levelet küldtem, amelyben nagyobb összeg átadását helyeztem kilátásba önnek vagy azoknak az egyesületeknek, amelyekhez köze van. Nem tudom, olvasta-e már, mindenesetre javaslom, hogy tegye meg, és egyidejűleg alaposan fontolja meg a benne foglaltakat, mert szorít az idő. Ezután némán letette a kagylót, és a méreggel teli üvegre nézett, mire rögtön elmúlt a migrénje. Már csak öt nap maradt hátra.

141

15. 2010. november Carl az iroda leghátsó szögletében arra ébredt, hogy az arcát paskolják, majd émelyítő, egzotikus szag ütötte meg az orrát. Tekintete egy fürkésző sötét szempárra és sűrű borostára meredt. – Tessék, Carl – mondta Assad, és egy forró folyadékkal teli gőzölgő csészét tartott elé. Carl beszippantotta a gőzt, miközben úgy érezte, annyira fáj a nyaka, mintha satuba fogták volna. A csudába, de büdös ez a tea! Körülnézett, és eszébe jutott, milyen késő éjszaka van, és hirtelen leküzdhetetlenül nehéz akadálynak tűnt számára, hogy hazáig autózzon. Megszagolta a hónalját, de rögtön meg is bánta. – Valódi tea Ar Rakkahból – szólt rekedten Assad. – Ar Rakkah – ismételte Carl. – Rútul hangzik. Biztos vagy benne, hogy az nem valami betegség? Olyan, amitől csupa nyálka lesz az ember torka? – Ar Rakkah egy szép város az Eufrátesz partján – mosolygott Assad. – Eufrátesz? Ki hallott az Eufrátesz mellől származó teáról? És ha szabad kérdeznem, melyik országból való? – Természetesen Szíriából – tett néhány kanálnyi cukrot Assad a csészébe, majd Carl kezébe nyomta. – Amennyire tudom, Szíriában nem termesztenek teát. – Ez gyógytea, Carl. Éjszaka sokat köhögtél. Carl kinyújtotta a nyakát, ám ez nem segített, éppen ellenkezőleg. – Rose hazament utána? – Nem. Az éjszaka túlnyomó részében fent volt, és a vécén ült. Most rajta a sor. 142

– Pedig tegnap este még nem is volt beteg. – Közben ő is elkapta. – Most hol van? – kérdezte Carl, remélve, hogy mérföldekre innét. – A Királyi Könyvtárban, hogy megnézzen néhány Sprogøről szóló könyvet. Amikor épp nem a vécén ült, az interneten olvasott róla. Itt van egy kevés az összegyűjtött anyagból – nyújtott át Carlnak néhány összetűzött papírt. – Előbb nem ihatnék egy kis vizet, Assad? – De, és amíg elolvasod ezt itt, annyit ehetsz ebből, amennyit csak bírsz. Ugyanonnan származik, ahonnan a tea. Roppant, roppant, roppant finom. Egy vagy két „roppant”-tal több volt ebben a mondatban a kelleténél – gondolta Carl a csomagolásra nézve. Tele volt arab írásjelekkel és egy olyan keksz fényképével, amit még egy hajótörött is vonakodott volna megenni. – Köszönöm – mondta az illemhely felé indulva, hogy ott, mint a kamionosok szokták, megfürödjön. A reggelit másképpen is meg tudta oldani. Odafent a másodikon, Lis fiókjában mindig akadt valami finomság. Így ez az út megérte a fáradságot. – De jó, hogy feljöttél! – mondta Lis, és lehengerlő mosolyra villantotta elő szabálytalan fogsorát. – Sikerült rátalálnom Ronnyra, az unokafivéredre, és őszintén megvallom, nem volt egyszerű. Az az ember olyan gyakran váltogatja a lakóhelyét, mint más a pizsamáját. Carl lelki szemei előtt megjelent két agyonmosott pólója, amelyeket felváltva viselt e célra, és inkább másra próbált gondolni. – Most hol van? – kérdezte, miközben igyekezett a tőle telhető legderűsebben viselkedni. – Vanløsében bérel egy lakást, itt van a mobilszáma. Kártyás telefon, csak hogy tudd. A francba! Ronny Vanløsében lakik, vagyis ő naponta hajt el 143

mellette. Kicsi a világ! – Hol van a hétfejű sárkány, csak nem betegedett meg ő is? – kérdezte Sørensen asszony üres székére mutatva. – Őt ugyanolyan nehéz kidönteni a csatasorból, mint engem – mutatott Lis a néptelen irodák felé. – Nem úgy, mint a puhány férfiakat. Ami azt illeti, Cata épp az NLP-tanfolyamon van. Ma van az utolsó napja. Cata? Sørensen asszonynak csak nem Cata a keresztneve? – Cata alatt Sørensen asszony értendő? – Tulajdonképpen Catarina a neve, de azt mondja, jobban szereti a Catát – bólintott Lis. Carl az alagsorhoz vezető lépcső felé támolygott. Idefent a másodikon minden rendben volt. – Olvastad, amit kinyomtattam? – kérdezte Rose ugyanabban a másodpercben, amelyben megpillantotta Carlt. A fiatal nő nem nyújtott túl vonzó látványt. – Sajnos. Nem gondolod, Rose, hogy haza kellene menned? – Később, most meg kell beszélnünk valamit. – Rögtön sejtettem. Egyáltalán hogy jön ide Sprogø? – Gitte Charles és Rita Nielsen ugyanakkor voltak a szigeten. – Igen, de… – mondta Carl úgy téve, mintha nem értette volna az előbbit. Mindhárman tudták, milyen remek munkát végzett Rose. – Ismerniük kellett egymást – folytatta Rose. – Gitte Charles a személyzethez tartozott, Rita pedig a beutaltak közé. – Mit értesz beutalt alatt? – Ugye nem sokat tudsz Sprogøről, Carl? – Tudom, hogy egy Sjælland és Fyn között fekvő kis sziget, amely felett átível a Nagy-Bælt hídja, és amikor még komp közlekedett a tengerszoroson át, látni lehetett a fedélzetről. A sziget közepén 144

világítótorony van. Egy kis domb és rengeteg fű. – És ugyebár néhány ház is, nem igaz, Carl? – Úgy van. Miután a sziget felett vezették át a hidat, elég jól látni az épületeket, különösen, ha Sjælland felől jövünk. Sárga színűek, ugye? Assad ekkor csatlakozott hozzájuk. Ez alkalommal gondosan megfésülködve és alaposan összeszabdalt arccal. Nem ártana új borotvapengét vennie. – Ezek szerint jól ismered a nőotthont odakint a szigeten, Carl? – kérdezte fejét oldalra hajtva Rose. – Ja, persze. Ha nem tévedek, egy ideig néhány könnyűvérű nőt tartottak ott. – Valahogy úgy. Figyelj, röviden elmesélem. Van, ami rád is tartozik, Assad. Mintha tanítónő lenne, egyik ujjával a levegőbe bökött. Rose ezúttal mindent beleadott. – Egy bizonyos Christian Kellerrel kezdődött minden 1923-ban, aki a dán elmegondozó hálózat főorvosa volt. Hosszú éveken át vezetett egy sor szakintézményt, többek között Brejninget is, amelyet azután róla neveztek el Keller Intézetnek. Azok közé az orvosok közé tartozott, akik a tévedhetetlenségükbe vetett vak hittel úgy vélték, képesek felmérni és kiválasztani azokat az embereket, akiknek nincs helyük a társadalomban. A sprogøi intézet létrehozatala alapjául szolgáló elméletek hátterét a „hibás örökítőanyag”, a degenerált gyerekek születése és egy halom efféle korabeli eugenikai és társadalomhigiéniai elképzelés alkotta. Assad elmosolyodott. – Eugenika! Jól tudom, mi az. Amikor levágják a fiúk tökeit, hogy magas hangon tudjanak énekelni. A közelkeleti háremekben jó sok volt belőlük. – Ők eunuchok voltak, Assad – javította ki Carl, aki csak ekkor vette észre Assad hamiskás arckifejezését. – Ugyan Carl, csak vicceltem. Éjszaka utánanéztem. Az eugenika 145

görög eredetű szó, és jó származást jelent. A lényege röviden, hogy az embereket származásuk és környezetük szerint osztja fel. – Barátian vállon veregette Carlt. Kétség sem férhetett hozzá, hogy erről a dologról sokkal többet tud, mint a helyettes felügyelő. A kis arab mosolya tovatűnt. – És tudod, mit? Gyűlölöm – mondta. – Gyűlölöm, ha valaki másoknál jobb embernek tartja magát faji felsőbbrendűségből, hogy értékesebbekre és értéktelenekre osztja fel az emberiséget – nézett Carl szemébe. Assad most először nyilatkozott meg ebben a témában. – Mégiscsak ugyanúgy ember mindenki – állapította meg. – Ha csak jobb akar lenni másoknál, az rendben van. Végső soron mindenki erre törekszik, nem? Carl bólintott. Assad tehát nyilvánvalóan megtapasztalta már a saját bőrén a hátrányos megkülönböztetést. – Amit akkoriban csináltak, kuruzslás volt – folytatta Rose. – Az orvosok valójában szart sem tudtak. Ha egy nő aszociálisan viselkedett, igencsak hamar rá irányultak a reflektorok. Különösen a kissé „laza erkölcsűekre”, ahogy mondani szokás. Laza nemi erkölcsről beszéltek, és úgy mutogattak rájuk, mint akik nemi betegségeket terjesztenek, és degenerált gyerekeket hoznak a világra. Hogy megszabaduljanak tőlük, határozatlan időre, bírósági ítélet nélkül Sprogøre csapták ki őket. Az orvosok ezt nyilvánvalóan joguknak és kötelességüknek tartották, mert hiszen ők voltak a normálisok, a nők pedig abnormálisok. Rose egy pillanatra elhallgatott, hogy még nagyobb nyomatékot adjon a következő mondatnak. – Szerintem csak néhány olyan szűk látókörű, önelégült, feltűnősködő orvos volt, aki rohant segédkezni, ha valamelyik községben le akartak számolni egy olyan nővel, aki nem tudott azonosulni a polgárság erkölcsről alkotott fogalmaival. Ezek az orvosok tehát istent játszottak. – Vagy ördögöt – bólintott Carl. – Én viszont, az igazat megvallva, úgy hittem, hogy azon a szigeten értelmi fogyatékos nők voltak. Nem mintha ez igazolná azt, ahogyan bántak velük – tette hozzá gyorsan. – 146

Épp ellenkezőleg. – Cöcöcö – fakadt ki gúnyosan Rose. – Persze, azt mondták róluk, hogy gyengeelméjűek. Talán az orvosok ostoba és kezdetleges intelligenciatesztjei szerint azok voltak, de hogy merészelték értelmi fogyatékosoknak nevezni azokat, akik egész életüket ingerszegény környezetben élték le? Legtöbbjük ugyan valóban szociális gondozásra szorult, ez azonban nem jogosította fel őket arra, hogy bűnözőkként és alsóbbrendűekként bánjanak velük. Természetesen akadtak közöttük gyengeelméjűek vagy szellemileg elmaradottak, de messze nem mindannyian voltak azok. És amennyire tudom, mindeddig Dániában még nem volt bűncselekmény ostobának lenni, ha így lenne, a jelenlegi kormányból sem sokan járnának-kelnének szabadlábon. Teljesen elfogadhatatlan túlkapásokat követtek el ugyanis. Az Emberi Jogi Bíróság vagy az Amnesty International nem osztogatott volna plecsniket, de vigyen el az ördög, ha ilyesmi már nem történik mifelénk. Gondolj azokra, akiket leszíjaznak, vagy akiket pirulákkal és más szeméttel kábítanak el, amíg meg nem rohadnak, vagy akiknek visszautasítják az állampolgársági kérelmét, mert pofonegyszerű kérdésekre nem tudnak felelni – fejezte be Rose őszinte felháborodással. Ki kellene aludnia magát, vagy még a menstruációja is megjött – gondolta Carl, miközben a zsebében kotorászott a Listől kapott sütemények után. Megkínálta Rosét, de a fiatal nő csak a fejét rázta. Persze, rossz a gyomra – jutott Carl eszébe. Utána Assadot kínálta meg, de ő sem kért. Így akkor hál’ istennek több marad neki. – Próbálj meg idefigyelni, Carl! Tudtad, hogy Sprogøről nem lehetett csak úgy kikerülni? A pokol tornáca volt. A nőket betegeknek tartották, de nem kaptak kezelést, mert nem kórház volt. És mivel börtön sem, így határozatlan ideig tartották őket ott. Néhányan közülük szinte egész életükben nem tarthatták a kapcsolatot sem a családjukkal, sem a szigeten kívül más emberekkel. És ez egészen 1961-ig így ment. Tisztában vagy vele, Carl, hogy ez még a te életedben történt? – Kétség sem férhetett hozzá, hogy Rosénak felébredt az igazságérzete. 147

Carl tiltakozott volna, de Rosénak igaza volt. Valóban élt már abban az időszakban, amikor ez megesett, amin őszintén meg is lepődött. – Oké – bólintott a rendőrtiszt. – Christian Keller tehát Sprogøre deportáltatta ezeket a nőket, mert úgy vélte, alkalmatlanok a normális életre? Így kötött ki Rita Nielsen is a szigeten? – Igen, a fene egye meg, itt ültem egész éjjel, és erről a két szörnyű alakról olvastam. Keller és Wildenskov, az utóda 1923-tól 1951-ig uralkodott, tíz évvel azelőttig, hogy 1961-ben bezárták volna az intézetet. Közel negyven év alatt mintegy ezerötszáz nőt küldtek határozatlan időre a szigetre, ami bizony nem volt vidám dolog. Kemény bánásmód, kemény munka. Rosszul képzett személyzet, amely alsóbbrendűekként kezelte a „lányokat”, brutális fegyelmet tartott, és éjjel-nappal figyelte őket. Ha valaki nem úgy viselkedett, ahogyan megkövetelték, napokra magánzárkába dugták. Ha pedig valamelyik lány abban reménykedett, hogy kiszabadul arról az átkozott szigetről, azzal kellett számolnia, hogy sterilizálják. Kényszerműtétnek vetik alá! A nemi élettől ugyanúgy megfosztották őket, mint ahogyan megcsonkították a szerencsétleneket. – Rose félrehajtotta a fejét és a falba rúgott. – A fenébe, milyen abszurd már ez! – Jól vagy, Rose? – kérdezte Assad, miközben óvatosan karon fogta. – Ez a legrosszabb fajta hatalommal való visszaélés, amit el lehet képzelni – mondta Rose olyan arckifejezéssel, amely teljesen ismeretlen volt Carl számára. – Arra ítélnek valakit, hogy egy kopár szigeten éljen, ahol mást sem lehet, csak megrohadni. Mi, dánok szart sem vagyunk különbek azoknál, akiket annyira utálunk – sziszegte. – Olyanok vagyunk, mint akik megkövezik a hűtlen asszonyokat, mint a nácik, akik megölték a gyengeelméjűeket és a súlyosan fogyatékosokat. Nem lehet talán összehasonlítani azt, ami Sprogøn történt, a másként gondolkodók számára létesített úgynevezett elmegyógyintézetekkel vagy a romániai értelmi fogyatékosok otthonaival? De még mennyire, hogy össze lehet, és egy fikarcnyival sem vagyunk különbek náluk! 148

Azzal sarkon fordult, és eltűnt a vécé irányában. Tehát még nem volt teljesen túl a hasmenésen. – Hűűű – fújt egy nagyot Carl. – Hát igen, meglátszik, hogy egész éjjel fent volt. Jó sok mindent összeszedett Sprogøről – mondta halkan Assad. Nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg Rose is meghallja. – Attól tartok, túlságosan is különösen viselkedett. Nem lepődnék meg, ha hamarosan Yrsát küldené ide maga helyett. Carl hunyorogni kezdett. – Gondolod, hogy Rosénak is volt része hasonló kezelésben, Assad? Az arab vállat vont. – Én csak azt mondom, valami nyomja a lelkét, mint kavics a lábat a cipőben. Carl egy pillanatig a telefonkagylóra bámult, mielőtt felemelte és bepötyögte volna Ronny számát. Jó néhány kicsengés után lecsapta a kagylót. Húsz másodpercet várt, és ismét felhívta. – Halló! – szólalt meg egy elnyűtt, fáradt hang, amelyen ugyanúgy nyomot hagyott a bőséges mennyiségben elfogyasztott alkohol és a rendszertelen alvás, mint a kor. – Szia, Ronny! – vágott bele kurtán a rendőrtiszt. Semmi válasz. – Carl vagyok. Továbbra sem jött válasz. Erre hangosabban szólt a telefonba, majd még hangosabban, mire végül hurutos köhögés kíséretében érkezett válasz, ami minden bizonnyal annak a harminc cigarettának tudható be, amelyek csikkjei a hamutartóban pihentek. – Ki vagy? – kérdezte végül a hívott fél. – Carl, az unokafivéred. Szia még egyszer, Ronny! Újabb köhögési roham következett: – Milyen lehetetlen időpontban 149

hívsz már, hány óra van? Carl az órájára pillantott. – Negyed tíz. – Negyed tíz! Teljesen elment az eszed, ember? Tíz éve nem hallottam felőled, erre egyszer csak alig valamivel kilenc óra után rám telefonálsz. – Azzal bontotta a vonalat. Nincs új a nap alatt. Carl lelki szemei előtt megjelent Ronny. Biztosan meztelen, leszámítva a zokniját, amit sohasem vesz le. Nyilván megnőtt a körme és egyenetlenül borostás. Nagydarab ember, aki bárhol is leledzett a nagyvilágban, leginkább félhomályban és hűvösben érezte jól magát. Ha tehát Thaiföldet kedveli, minden bizonnyal nem lesülni ment oda. Tíz perc sem telt el, mire visszahívta Carlt. – Milyen telefonszám ez, Carl? Honnan beszélsz? – A rendőr-főkapitányságról, az irodámból. – A francba! – Hallottam felőled egyet s mást. Beszélnünk kellene, benne vagy? – Mit hallottál felőlem? – Hogy kétes hírű lokálokban az apád haláláról mesélsz, és engem is belekeversz. – Ezt meg ki a fészkes fene állítja? – Más rendőrök. – Akkor elment az eszük. – Be tudnál jönni? – A jardra? Te nem vagy magadnál. Mondd csak, szenilis lettél, mióta utoljára láttuk egymást? Ha találkozunk, akkor legalább érje meg az erőfeszítést. Egy pillanat múlva olyan javaslattal fog előállni, ami Carlnak pénzébe kerül, és természetesen iható. – Meghívhatsz egy sörre és néhány szendvicsre a Tivoli csarnokba. Ott van a közeledben. 150

– Nem ismerem azt a helyet. – Pont szemben a Rio Bravóval, azt csak ismered. A Stormgade sarkán van. Ha úgy sejtette, Carl ismeri a Rio Bravót, akkor miért nem ott akar találkozni vele ez a bolond? Megbeszélték az időpontot, Carl pedig utána egy pillanatig azon töprengett, mit mondjon neki, hogy felfogja a tökfejével. Biztosan Mona az – gondolta, amikor ismét megszólalt a telefon. Carl az órára nézett. Fél tíz, könnyen lehet. Már a gondolatától is nyilallást érzett a rekeszizmában. – Iiiigen – mondta, de nem Mona hangja volt, és még csak nem is szexi. – Nem jönnél fel egy kicsit, Carl? – Tomas Laursen volt, a NyugatKoppenhága környéki kapitányság legügyesebb bűnügyi technikusa, aki munkaundorból és komoly lottónyereményének köszönhetően felmondott, majd rossz befektetései következtében elveszítette a pénzét. Carl úgy hallotta, most éppen remekül vezeti a negyedik emeleti kantint. Éppen ideje volt már, hogy fellátogasson oda. Akkor miért is ne? – Miről van szó, Tomas? – Az Amagerben talált hulláról. A hely elképesztő szűkössége volt az egyetlen, ami a régi kantinra emlékeztetett azokból az időkből, mielőtt a rendőri vezetés az étkezde korszerűsítése mellett döntött. – Jól megy a bolt? – kérdezte Carl a nagydarab embertől, aki válaszul oldalra biccentett a fejével. – Egyelőre nem hiszem, hogy ki tudom fizetni a tegnap rendelt Ferrarit – mondta vigyorogva, maga után húzva Carlt a konyhába. Odabent lehervadt az arcáról a vigyor. – Tisztában vagy vele, milyen hangosan jár el az emberek szája, amikor itt ülnek és esznek? 151

– kérdezte tompított hangon. – Amíg ide nem kerültem, fogalmam sem volt róla. Kinyitott egy üveg sört, és kérés nélkül Carl kezébe nyomta. – Idefigyelj, Carl! Mit szólsz hozzá, ha azt mondom, hallottam, amint valaki arról beszélt, hogy te és Bak majdnem összeverekedtetek az amageri ügy miatt? Carl húzott egyet az üvegből. – Nem éppen amiatt, de mit akarsz ezzel? – Bak tegnap mindenesetre idebent arra célzott néhány régi kollégája jelenlétében, hogy valami fura volt abban, ahogyan megúsztad azt a támadást odakint az amageri barakkban, amikor Ankert agyonlőtték, Hardy pedig lebénult. Hogy te csak úgy intézted, nézzen ki úgy, mintha téged is megtámadtak volna. Meg hogy semmiképpen sem veszíthetted el az eszméletedet attól a kis horzsolástól, amely a halántékodat érte, és hogy könnyű ilyen lövést produkálni csekély távolságból. – Ezt az utolsó szemetet! Éppen azelőtt mondhatta, hogy segítettem neki abban az ügyben, amelyben a saját nővérét támadták meg. Hálátlan seggfej! És ki terjeszti az ilyen pletykákat? Laursen a fejét rázta. Ezt tehát nem akarta elárulni. Végül is igaza volt, hadd érezzék csak magukat teljes biztonságban idefent, fecsegjenek csak nyugodtan. Csak ne róla pletykáljanak, ha lehet. – Attól tartok, sokan gondolják ezt így, Carl, de ez még nem minden. – Micsoda? – tette Carl az egyik hűtőszekrényre az üveget, hogy ne legyen sörszaga, amikor hamarosan szemtől szemben áll majd a gyilkossági osztály vezetőjével, és olajat önt a tűzre. – A törvényszéki orvostaniban több fontos tárgyat találtak a tegnapi hulla zsebében. Az első egy pénzdarab volt valamelyik gyűrődésben. Egészen pontosan egy egykoronás érme. Összesen öt dán pénzérmét találtak a zsebében, de ez az egykoronás volt közülük a legújabb. – Mikor verték?

152

– Nem túl régi, 2006-os. A hulla tehát legfeljebb négy évig fekhetett a földben. De van még más is. – Értem. Mit találtak még? – A zsebében levő pénzdarabok közül kettőt háztartási fóliába csomagoltak, ezeken ujjlenyomatok is voltak. Két személy jobb mutatóujjának lenyomata. – Értem. Na és rájöttek valamire? – Igen. Az ujjlenyomatok jól kivehetők maradtak, nyilván épp ezért csomagolták fóliába az érméket. – Kinek az ujjlenyomatait találták rajtuk? – Az egyik Anker Henningsené volt! Carl tágra meresztette a szemét. Egy pillanatra Hardy elgondolkodó arckifejezését látta maga előtt, és elkeseredett hangját hallotta, amikor Anker kokainfüggőségéről beszélt neki. Laursen ekkor ismét Carl kezébe nyomta a sörösüveget, mielőtt fürkésző szemmel nézett volna rá. – A másik ujjlenyomat pedig tőled származik, Carl.

153

16. 1987. augusztus Curt Wad egy pillanatig Nete levelét méregette a kezében, utána körülbelül annyi várakozással bontotta fel a borítékot, mintha valamelyik gyógyszergyár reklámja lett volna. Hajdan Nete keltette fel a vágyát az iránt, hogy túlkapásokat kövessen el, de aztán az évek hosszú során keresztül többtucatnyi újabb ügye akadt. Ugyan minek foglalkozzon most azzal a jelentéktelen parasztlánnyal? Mit érdekli őt a véleménye? Néhányszor átolvasta a levelet, majd mosolyogva félretette. Arra aztán végképp nem számított, hogy a kis szuka alamizsnáról és megbocsátásról fog papolni neki. Ugyan miért hinné el egyetlen szavát is? – Ügyes próbálkozás volt, Nete Hermansen – suttogta. – De most leellenőrzöm, amit írsz. Íróasztala legfelső fiókjába nyúlt, majd amikor halk kattanás hallatszott az íróasztal sarka felől, enyhén félretolta az asztal lapját, mire egy centiméter mély üreg tárult fel, amelyben pótolhatatlan címjegyzéke és telefonkönyve lapult. Felütötte az első oldalak egyikét, tárcsázta a számot, és bemutatkozott. – Tudnál nekem segíteni? Egy személyi számra lenne szükségem. Bizonyos Nete Hermansenére, aki esetleg az asszonynevén mint Rosen szerepel. A lakcíme Peblinge-töltés 32., negyedik emelet, Koppenhága Nørrebro negyede. Igen, ő az. Emlékszel rá? Igen, a férje derék ember volt, bár azt hiszem, utolsó éveiben kevésbé volt jó az ítélőképessége. Már meg is találtad a számát? No, ez aztán gyorsan ment. Feljegyezte Nete Rosen személyi számát, és köszönetet mondott. A kapcsolatát biztosította arról, hogy a legnagyobb örömmel viszonozza 154

előbbi segítségét, amint aktuális lesz. A férfibarátságok már csak ilyenek. Utána ismét felcsapta a telefonkönyvét, majd miután megtalálta a keresett számot és felhívta, helyére tette a noteszt, végül kattanásig visszatolta az asztal lapját. – Szervusz, Svenne, Curt Wad vagyok! – mondta, amikor a vonal túlsó végén felvették a kagylót. – Meg kell tudnom valamit egy bizonyos Nete Rosenről. A személyi száma már megvan. Úgy tájékoztattak, jelenleg éppen kórházi kezelés alatt áll, és szeretném, ha megerősítenéd a hírt. Igen, feltehetően Koppenhágában. Mennyi időbe telik, hogy utánanézz? Igen, nagyon örülnék, ha még ma ki tudnád deríteni, hol kezelik. Megpróbálod? Rendben! Nagyon szépen köszönöm! Visszadőlt a székében, és még egyszer elolvasta a levelet. Elképesztően jól fogalmazták meg, és mindenfajta helyesírási hibát kigyomláltak belőle. Még a központozás is kifogástalan volt, így kétsége sem volt afelől, hogy valaki besegített neki. Hiszen alig tudott írni-olvasni, átlag alatti értelmi képessége miatt pedig alig járt iskolába. Mintha be tudná csapni, hahaha. Hamiskásan elmosolyodott. Hiszen kézenfekvő, hogy az ügyvéd segített neki. Vagy talán nem az állt a levélben, hogy az ügyvéd is részt vesz a találkozón, amennyiben Curt elfogadja a meghívást? Hangosan felnevetett. Mintha esze ágában lenne így tenni. – Hát te meg itt ülsz, és nevetgélsz, Curt? A felesége feléje fordult, és enyhén a fejét csóválta. – Csak mert jó a kedvem – felelte, átölelve az asszony derekát, amikor az íróasztalhoz lépett. – Nem is csodálom, kedvesem. Hiszen mindent a lehető leghelyesebben tettél. Curt Wad rábólintott. Ő is igencsak elégedett volt magával. Amikor az apja visszavonult, Curt vette át az öreg doktor praxisát 155

és betegkörét, egy nemzedéknyi időt átfogó betegnaplóit, valamint az Erkölcstelenség Elleni Bizottság és a Dán Közösség kartotékjait. Curt számára fontos dokumentumok voltak, rossz kezekben méreg, de messze nem olyan mérgező, mint az a munka, amelynek irányítására felkérték: a Titkos Harc. Hiszen ez utóbbi nem csupán abból állt, hogy olyan terhes nőkre akadjanak, akiknek magzatai nem érdemlik meg, hogy éljenek. Szintén fáradságos munka volt szakképzett személyeket bevonni ebbe a körbe. Olyanokat, akik semmi áron nem kockáztatnák annak leleplezését, mivel is foglalkozik ez a titkos társaság. Curt praxisa Fyn szigetén néhány évig kitűnően megfelelt e tevékenység központjának, de mivel egyre több magzatelhajtásra került sor a főváros körzetében, elhatározta, hogy lezárja a múltat. Brøndbyernébe költözött, Koppenhága egyik nem különösebben izgalmas elővárosába, amelynek fekvése azonban mondhatni ideális volt a számára: a központi kórházak tőszomszédságában, közel a kiterjedt betegkörrel bíró legjobb gyakorló orvosokhoz és szakorvosokhoz, és nem utolsósorban nagyon közel ahhoz a körhöz, amely ellen a Titkos Harc folyt. Ebben az elővárosban ismerkedett meg az 1960-as évek közepén Beatével, a feleségével. Remek asszony, ráadásul jó génekkel rendelkező, nemzeti érzelmű ápolónő volt, akinek megnyerő lényéből Curtnak nagy haszna származott. Az orvos már házasságkötésük előtt beavatta a munkájába, és abba, mivel jár az, ha valaki vállalja a Titkos Harc ügyét. Curt némi ellenérzésre, akár még felháborodásra is számított, de Beate a várakozásaival ellentétben megértést, sőt kezdeményezőkészséget tanúsított. Olyannyira, hogy hamarosan ő vette fel a kapcsolatot az ápolónőkkel és bábákkal. Mindössze egy év alatt, ahogyan nevezte, legalább huszonöt ügyféltoborzót szervezett be a mozgalomba, amely ettől kezdve kapott csak igazán szárnyakat. Ugyancsak Beate nevéhez fűződik az Egyenes Vonalak elnevezés, és ő javasolta, hogy a gyakorlati munkával párhuzamosan erősítsék a Titkos Harc politikai tevékenységét is.

156

Eszményi asszonynak és anyának bizonyult. – Idenézz, Beate! – nyújtotta át Curt a feleségének Nete levelét, és hagyta, hogy az asszony a maga tempójában olvassa végig. Beate közben mindvégig mosolygott. Ugyanaz a megnyerő mosoly, amelyet két remek fiuk is örökölt. – Micsoda szóáradat! Mit válaszolsz erre, Curt? – kérdezte. – Lehet benne valami? Valóban ennyi pénze volna? A doktor bólintott. – Semmi kétség sem férhet hozzá. Abban viszont biztos lehetsz, hogy egészen másban sántikál, mint hogy pénzzel árasszon el. Felállt, elhúzta a teljes hátsó falat eltakaró függönyt, így öt sötétzöldre festett fém iratszekrény vált láthatóvá. Egy hónap múlva elkészül a hatalmas tűzbiztos páncélszekrény a jelenleg melléképületül szolgáló régi istállóban, akkor majd az összes anyag odakerül. Ott csakis a legbelső körhöz tartozók férhetnek majd hozzá. – Még a számára is emlékszem – mondta nevetve, kihúzva a kettes számú szekrény egyik fiókját. – Tessék – nyújtotta át Beatének a szürkésfehér irattartót. Régen volt már, hogy elővette, de miért is tette volna? Amikor meglátta a címoldalt, fejét felemelve nézett a fiókra. Az előző hatvanhárom betegnapló és kórtörténet apjával közös ügyeit tartalmazta, ez viszont csak az övé. A Titkos Harc során véghezvitt legelső ügye. A borítón a „64-es betegnapló” felirat állt. – 1937. május 18-án született. Hiszen csak egy héttel idősebb nálam – állapította meg a felesége. Curt felnevetett. – Igen, csak az a különbség, hogy te ötvenévesen harmincötnek nézel ki, ő pedig garantáltan úgy fest, mintha hatvanöt esztendős lenne. – Látom, Sprogøre utalták be. Akkor hogy fogalmazhat ilyen jól?

157

– Gyanítom, segítettek neki. Magához húzta a feleségét, és megszorította a kezét. Amit az imént mondott, nem volt teljesen igaz. Beate és Nete valójában nagyon hasonlítottak egymásra, Curtnak pedig pontosan ez a nőtípus tetszett. Szőke, kék szemű nordikus asszonyok, lágy vonásokkal és kellően dús idomokkal. Szép fehér bőrük és ajkuk láttán eláll a férfi lélegzete. – Azt mondod, okod van azt hinni, hogy egészen mást akar, mint pénzt ajándékozni neked. Ugyan miért? A kartonján az áll, hogy 1955ben méhkaparáson esett át, ami nem hangzik különösebben komolynak. – Nete Hermansennek mindig is sok személyisége volt, ő pedig hajlamos azt elővenni, amelyik a legjobban illik a pillanatnyi helyzethez. Természetesen az együgyűsége, pszichopata vonásai és eltorzult énképe felelős ezért, én pedig simán átlátok rajta, mégis muszáj volt biztonsági intézkedéseket tennem. – Mire gondolsz? – Tudakozódtam a társaságon keresztül. Hamarosan megtudjuk, valóban olyan beteg-e, mint ahogyan azt ebben a levélben el akarja hitetni velem. Curt Wad már másnap reggel választ kapott a kérdésére, ami megerősítette feltételezéseit. Nete és férje 1985 novemberében történt autóbalesete óta ezzel a személyi számmal senki sem szerepelt sem a közkórházak, sem a magánklinikák nyilvántartásában. A Falster szigeti Nykøbing kórházában töltött idő óta csupán féléves kontrollvizsgálatokon jelent meg az előbbi gyógyintézetben, illetve a koppenhágai Központi Kórházban. Vajon miben mesterkedik ez a Nete Hermansen? Miért hazudott a betegségéről? Egyértelmű, hogy szép szavakkal és hihető indokkal akarja a hálójába csalni. De vajon mit tenne, ha valóban megjelenne nála? Meg akarja büntetni? Vagy megkísérelné rávenni arra, hogy 158

leleplezze magát? Azt hiszi talán, hogy nem tud vigyázni magára? Magnófelvételt akar készíteni titokban a beszélgetésükről, melynek során titkokat meg vallomásokat akar kicsikarni belőle? Felnevetett. Ez az ostoba kis tehén csapdába akarja csalni. Hogy képzelheti, hogy le tudja leplezni, mit művelt vele annak idején? Aminek Nørvig ügyvéd már bebizonyította az ellenkezőjét? Eljátszadozott az alábbi gondolattal: Tíz percen belül jó néhány tagbaszakadt, nemzeti érzelmű ifjút tudna mozgósítani, akik megszokták, hogy szükség esetén fenyegetően lépjenek fel. Ha eleget tenne a meghívásnak és péntek délután, oldalán ezekkel a fickókkal megjelenne Nete Hermansen lakásán, akkor mindjárt meglátnánk, ki is büntet meg kit, és kinek marad a meglepetéstől tátva a szája. Kísértést érzett, hogy így tegyen, azonban éppen azon a napon Hadstenben alakuló ülést tartott az új helyi alapszervezet, így aztán a szórakozás helyett komolyabb tennivalókkal kellett foglalkoznia. Nete levelét az asztal peremén át a papírkosárba lökte azzal a szilárd elhatározással, hogy ha még egyszer hasonlóval próbálkozik, akkor egyszer s mindenkorra megmutatja neki, ki kit tart hatalmában, és milyen következményekkel is jár ez. Belépett a rendelőjébe, felvette és gondosan megigazította orvosi köpenyét; ebben az egyenviseletben sugárzott belőle a legtöbb tekintély és tudás. Leült az üvegezett asztalhoz, előhúzta a naptárát, és átfutotta az aznapi páciensek listáját. Nem volt zsúfolt nap. Egy beutalás abortuszra, három meddőségi konzultáció, még egy beutalás, végül a Titkos Harc egyetlen aznapi ügye. Az első páciens egy csinos és szemmel láthatóan elgyötört fiatal nő volt. A beutaló orvos szerint egészséges, jó családból származó, frissen érettségizett lány, aki azért kérelmezte a magzatelhajtást, mert elhagyta a barátja, minek következtében depressziós lett. – Sofie-nak hívnak? – kérdezte rámosolyogva. A szegény teremtés összeszorította az ajkát. Már ekkor az 159

összeomlás szélén állt. Curt Wad szótlanul nézett rá. Szép kék szeme volt, magas homloka, ívelt szemöldöke, szorosan a fejéhez tapadó füle. Arányos testalkatú, kisportolt, finom kezű. – Látom, nagyon szomorú vagy, hogy elhagyott a kedvesed, Sofie. Megértem, ha nagyon szeretted. Sofie némán bólintott. – Mert derék és csinos fiú volt? Újabb szótlan bólintás. – De igencsak ostoba lehetett, ha a legegyszerűbb megoldást választotta, és kereket oldott, nem? Az orvos biztos volt benne, hogy a lány tiltakozni fog. – Nem ostoba. Egyetemen tanul, amit én is szeretnék. Curt Wad félrehajtotta a fejét, úgy nézett rá. – Ugye nem igazán tetszik neked ez a helyzet, Sofie? Sofie lehorgasztotta és ismét megrázta a fejét. Máris sírva fakadt. – Jelenleg a szüleid cipőboltjában dolgozol, ami nem a legmegfelelőbb hely a számodra, ugye? – Igen, de csak ideiglenesen. Én is szeretnék majd egyetemre járni. – Mit szólnak a szüleid ahhoz, hogy az abortusz mellett döntöttél, Sofie? – Semmit. Azt mondják, ez az én döntésem. Nem avatkoznak bele. Legalábbis erőszakosan nem. – Te pedig döntöttél? – Igen. Curt felállt, a pácienseknek fenntartott szék melletti fotelbe ült, és megfogta a fiatal nő kezét. – Figyelj rám, Sofie! Egészséges fiatal nő vagy, és az a gyermek, akit el akarsz távolíttatni a testedből, ebben a pillanatban teljes mértékben a te döntésedre van bízva. Biztos vagyok benne, hogy szép életet tudnál biztosítani neki, ha most meggondolnád 160

magad. Nem akarod, hogy felhívjam otthon a szüleidet, és röviden elbeszélgessek velük arról, valójában mit is gondolnak erről a dologról? Derék szülőknek tűnnek, hiszen semmire sem akarnak kényszeríteni; nem gondolod, hogy jó lenne hallani, mi hozzáfűznivalójuk van? Mit szólsz hozzá? Sofie úgy nézett az orvosra, mintha gombnyomásra cselekedne. Éberen, kelletlenül, és rendkívül szkeptikusan. Curt Wad egy szót sem szólt. Tudta, most az a legfontosabb, hogy visszafogott legyen. – Milyen napod volt, Curt? – kérdezte Beate, miközben félig töltötte férje teáscsészéjét. Háromórai teának hívta, és ilyenkor örült leginkább annak, hogy a praxis és a lakás ugyanabban a házban van. – Jó. Ma reggel le tudtam beszélni egy szép és okos fiatal lányt az abortuszról. Teljesen összeomlott, amikor elmondtam neki, a szülei arra vágynak, hogy mindenben támogathassák. Nyugodtan megtarthatja a gyereket, és ha úgy tetszik, dolgozzék csak az üzletükben, ahogy tud, ők segítenek majd vigyázni a babára, így ez az egész nem megy majd az egyetemi tanulmányai rovására. – Remek dolog, Curt! – Igen, nagyon derék lány volt. Igazi nordikus alkat. Szép gyermeket fog ajándékozni Dániának. – És most? – mosolyodott el Beate. – Ahogy elnézem, most egészen más jellegű munka vár rád. Lønberg doktor utalta be azokat az embereket, akik odakint ülnek a váróban? – Nocsak, hogy rátapintottál – mosolyodott el Curt is. – Igen. Lønberg továbbra is remek munkát végez a társaság javára. Mindössze négy hónap alatt tizenöt hasonló esetet szedett össze. Nagyon ügyes embereket szerveztél be a rendszerbe, édes kincsem. Negyedórával később kinyílt a várószobából a rendelőbe nyíló ajtó, mialatt Curt ültében a beutalót olvasta. Egy pillanatra felnézett a páciensekre, barátságosan bólintott, miközben összehasonlította a 161

látványt azzal, ami a papírjaiban állt. A leírást tömörre fogták, de annál lényegretörőbb volt. „Az anya, Camilla Hansen harmincnyolc éves, ötödik hetes terhes. Hat gyermeke van négy különböző apától, szociális segélyezett. A gyermekek közül öten speciális nevelési igényűek, a legidősebb jelenleg intézetben elhelyezve. A meg nem született gyermek apja, Johnny Huurinainen, huszonöt éves, szociális segélyezett, háromszorosan büntetett vagyon elleni bűncselekmények miatt, metadont fogyasztó kábítószerfüggő. A szülők egyikének sincs az általános iskolánál magasabb végzettsége. Camilla Hansen az utolsó hetekben vizelés közbeni fájdalmakra panaszkodik. Ennek oka chlamydia, amit nem közöltem a pácienssel. Beavatkozást javaslok.” Curt elismerően biccentett. Ez a Lønberg valóban minden szempontból remek ember. Utána az össze nem illő párra nézett. A túlsúlyos, rágyújtani vágyó, fésületlen, zsíros hajú leendő anya úgy ült ott, mint valami kizárólag szaporítógépül szolgáló rovar, arra számítva, hogy az orvos közre fog működni abban, hogy még egy teljesen használhatatlan gyermeket szüljön, hasonlóan ahhoz a hat másikhoz, akiknek már korábban életet adott. Meg fogja engedni, hogy a két alsóbbrendű ember nyomorúságos génanyagával rendelkező újabb egyedek népesítsék be Koppenhága utcáit. De nem fogja, ha rajta múlik. Rájuk mosolygott, amit ostoba arckifejezéssel viszonoztak, miközben kivillant pocsék fogsoruk. Még akkor sem tudnak rendesen kinézni, ha mosolyognak? Rendkívül szánalmas volt. – Ugye gondjaid vannak, ha pisilned kell, Camilla? Ne nézzük meg, mi az oka? Te addig kimehetnél a várószobába, Johnny. Biztos vagyok benne, hogy a feleségem szívesen készít neked egy csésze kávét, ha szeretnéd. – Inkább egy kólát kérek – mondta Johnny. Curt elmosolyodott. Bőségesen kap. Öt-hat kóla elfogyasztása után 162

visszakapja majd Camilláját. Pityeregni fog egy kicsit, amiért az orvos kénytelen volt kikaparni, és boldog tudatlanságban leledzik majd afelől, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor szükség volt rá.

163

17. 2010. november Amikor Carl magához tért a sokkból, amelyet az okozott, hogy a rothadó hullával együtt egy olyan pénzdarabot is találtak, amelyen az ő ujjlenyomata is rajta volt, megszorította Laursen karját, és megkérte, azonnal szóljon neki, ha további hasonló hírek keringenének a kantinban. Bármiről, ami érdekes lehet. Új nyomok, amelyeket az osztály esetleg el akar hallgatni Carl elől, vagy amit mások kifecsegtek. Mindenről tudni akart. – Hol van Marcus? – kérdezte Listől a második emeletre érve. – A nyomozócsoportoknak tart eligazítást – mondta kurtán a titkárnő. Nem úgy tűnt, mintha el akarná kerülni a szembenézést Carllal. Lehet, hogy máris paranoiás lett? Ekkor Lis egyenesen a szemébe nézett, és hamiskásan kacsintott. – Jó volt a tegnap esti töltött liba, Carl? – kérdezte olyan mosoly kíséretében, amelyet egy az ötvenes években készült filmből biztosan kicenzúráztak volna. Jó jel, ha az foglalkoztatja, hancúrozott-e vagy sem tegnap este, akkor ugyanis az ujjlenyomatát tartalmazó érme híre aligha volt még az osztály fő beszédtémája. Berontott az eligazítóhelyiségbe, nem véve tudomást a rátapadó mintegy tizenöt szempárról. – Elnézést, Marcus – szólt a legyengült, sápadt férfihoz olyan hangosan, hogy mindenki jól hallhatta. – Vannak bizonyos dolgok, amelyekkel foglalkozni kell, mielőtt elszabadul a pokol. Az asztal mellett ülők felé fordult. Többükön látható nyomokat hagyott az utolsó pár nap hasmenése és orrfolyása. A beesett arcok és a kivörösödött szemek meglehetősen agresszív látványt nyújtottak. – Szóbeszédek keringenek az amageri lövöldözésben betöltött szerepemről, amelyek olyan színben tüntetnek fel, aminek köze sincs 164

a valósághoz. Ezt most szeretném leszögezni, és nem akarok többé hallani róla, megértettétek? Halványlila fingom sincs róla, miért vannak érmék az én ujjlenyomatommal meg Ankerével a hulla nadrágzsebében. De ha alaposan végiggondoljátok a hagymázos fejetekkel, nyilvánvalóan azért, mert azt akarták, hogy megtaláljátok, amikor előkerül a hulla. Például közvetlenül a földbe is eláshatták volna, de nem ezt tették. Mindez valószínűleg azt a célt szolgálta, hogy ha mi találjuk meg azt a tetemet, akkor ne maga a holttest legyen a fontos, hadd keresgéljenek csak rossz helyen a nyomozók… A teremben továbbra sem mozdult senki. – A francba! Igen, nagyon jól tudom, hogy azon spekuláltok, mi a fene történt akkor Amagerben a lövöldözéskor, és miért nem kapcsolódtam be azóta az ügybe. – Itt egyértelműen Terje Plougra nézett, aki a harmadik sorban ült. – Idehallgass, Ploug! Azért nem bírok arra az ügyre gondolni, mert egyszerűen szégyellem magamat az akkor történtek miatt, oké? Nem gondoljátok, hogy talán éppen ezért fekszik Hardy az én nappalimban, ahelyett, hogy nálatok lenne? Én így nézek szembe a dolgokkal. Nem hagyom cserben a barátaimat, de nagyon is lehet, hogy aznap nem tettem meg minden tőlem telhetőt. Az utolsó mondatok hallatán néhányan mocorogni kezdtek. Ez akár azt is jelenthette, hogy lassan megértették. Ugyanakkor az aranyerük is fájhatott. Felelős államhivatalnokok esetén sohasem lehet tudni. – És még valami. Mi a frászt képzeltek, milyen volt egyik másodpercről a másikra azt érezni, hogy a legjobb kollégáim vérben ázva rogynak rám, miközben rám is lőnek? És arról se feledkezzünk meg, hogy engem is eltaláltak. Jó lenne, ha ebbe is belegondolnátok. Lelkileg kikészíti az embert. – Senki sem vádol téged semmivel – jelentette ki Ploug. Végre reagált valaki. – És most éppen nem is ezt az ügyet vitatjuk meg. Carl körbejáratta tekintetét a helyiségen. Szerette volna tudni, mi zajlik az ott ülő múmiák fejében. Többen tiszta szívükből gyűlölték, ő pedig viszonozta a gyűlöletüket. – No! A kurva életbe, szerintem házon belül mindenkinek be kellene fognia a pofáját, és gondolkoznia kellene, mielőtt megszólal, 165

bassza meg! Úgy bevágta az ajtót, hogy belezengett az egész ház, és meg sem állt az íróasztaláig; leült és gyufa után kotorászott, hogy meggyújtsa a szája szögletében rezgő nyomorult cigarettát. Az ő ujjlenyomatát tartalmazó pénzdarabot találtak annak a hullának a nadrágzsebében, és sejtelme sem volt, hogyan és miért került oda. Átkozott egy helyzet! Miért, miért, miért? – kavargott a fejében. Most már nem fordíthatott hátat annak az ügynek. Ez aztán igazán nem hiányzott neki. Összeszorított foggal mély levegőt vett, miközben érezte, hogy megint egyre szaporább lesz a pulzusa, és egyre vadabbul ver a szíve. Gondolj valami másra! – próbálta kontrollálni önmagát. Nehogy már a végén a padlón fekve találják meg. Ne is törődj vele! – mondta magának, és behunyta a szemét. Ekkor jutott eszébe a lehető legmegfelelőbb személy, aki mindenki másnál jobban megérdemli, hogy rázúdítsa a benne dúló orkánt – ez a személy pedig Bak volt. – Gondoskodom róla, hogy egyszer s mindenkorra megértsd: Carl Mørcköt nem lehet ilyen aljas módon megrágalmazni – kiabálta, miközben a száma után kotorászott. – Mi van veled, Carl? Hiszen magadban beszélsz – szólalt meg az ajtóban Assad, ráncoktól gondterhelt homlokkal. – Ne törődj vele, Assad. Csak leordítom Bak fejét azok miatt az ocsmányságok miatt, amiket rólam terjeszt. – Jó, de szerintem most inkább figyelj rám, Carl. Az előbb felhívtam egy Nielsen nevű embert a rendőrtisztiről, és elbeszélgettünk egy kicsit Roséról. – Halljuk akkor, ha nem várhat. Mit mondott? – Emlékszel, hogy Marcus azt mesélte, amikor Rose legelőször jött hozzánk, azért nem lett rendőr, mert megbukott és úgy vezetett autót, mint a téglás? – Mint a meszes, Assad. Igen, emlékszem, valami ilyesmit 166

mondott. – Tényleg igaz, hogy rosszul vezetett. Nielsen azt mondta, egy kanyarodással három szép autót konzervdobozzá tört össze. Carl elismerően bólintott. – Ejha! Azt mondod, három autót? – Igen. Azt, amelyikben ült, az oktatója spéci járgányát, és egy harmadikat, amelyik éppen ott állt. Carl sajátosan értékelte a helyzetet. – Nem mondom, roppant hatékony! Akkor nem adjuk oda neki a szolgálati kocsi kulcsait – vigyorodott el. – Ez még nem minden, Carl. Rose egyszerre csak Yrsává változott, miközben az autók ott hevertek letarolva. Carlnak tátva maradt a szája, miközben szavai külön életet éltek. – Halleluja és főnyeremény! – mondta, de másra gondolt. Ha Rose abban a helyzetben Yrsát, az ikertestvérét alakította, akkor szó sem volt tréfáról vagy a helyzet helytelen értékeléséről – teljesen elveszítette a kapcsolatát a valósággal. – Hát ez nem semmi. És mit tettek erre a rendőrtiszti tanárai? – Odahívtak egy pszichológust, hogy megnézze, de addigra ismét Rose lett belőle. – Uram Jézus! Remélem, erről nem beszéltél Rosével, Assad! Az arab csalódottan nézett rá. Magától értetődően nem tett így. – Tovább is van, Carl. Mielőtt idejött volna, irodista volt a belvárosi kapitányságon. Emlékszel, mit mondott róla Brandur Isaksen? – Valami rémlik. Mintha beletolatott volna egy kolléga autójába, meg valamit arról, hogy fontos papírokat semmisített meg. – Meg az ivásról is. – Igen, dugott néhány kollégájával az egyik karácsonyi bulin, ahol kissé elfajultak a dolgok. Brandur, a kis puritán azt javasolta, ne nagyon kínáljam alkohollal. Carl egy pillanatra nosztalgiával gondolt vissza a régi szép időkre, 167

mielőtt Lis megismerkedett azzal a Frankkal. Az ő esetében úgy vélte, némi alkohol a karácsonyi svédasztal mellé nagyon is helyénvaló. Csendesen maga elé mosolygott. – Nem gondolod, hogy Brandur féltékeny volt azokra a kollégákra, akiket Rose a kegyeiben részesített? Hadd legyen már Rose és a többi érintett magánügye, mit művelt a karácsonyi bulin. Brandurnak, nekem vagy másnak semmi köze hozzá. – A karácsonyi buliról meg a többiről nem tudok, Carl. Csak annyit, hogy Rose egy ilyen céges bulin lett hirtelen újra Yrsa. Az előbb beszéltem néhány arccal a belvárosi kapitányságról, és mind jól emlékezett rá – vonta fel Assad a szemöldökét. – Mindenesetre teljesen más volt, mint Rose. Azt mondták, más hangon kezdett beszélni, és a viselkedése is tökre megváltozott. Talán egy harmadik személy is volt, de ebben nem száz százalékig biztosak – fejezte be, miközben leengedte a szemöldökét. Carlnak éppen a legutóbbi hír hallatán akadt el a lélegzete. Úristen, harmadik személyiség! A rendőrtiszt észrevette, hogy valósággal elpárolgott a dühe, amelyet Børge Bakra szándékozott zúdítani. A macska rúgja meg, pedig nagyon megérdemelte volna! – Arról tudsz valamit, miért lett ilyen Rose? – kérdezte. – Ha arra gondolsz, Carl, nem kezelték. De itt van Rose anyjának a telefonszáma, kérdezd meg tőle. – Rose anyjáé? – Ez az Assad nem is olyan buta fiú. Rögtön a dolgok végére jár. – Jól van, Assad! És miért nem hívod fel te magad? – Mert… – A kis arab könyörögve nézett Carlra. – Mert nem akarom. Ha Rose megtudja… Jobb, ha rád lesz dühös, rendben? Carl a megadás jeleként feltartotta a kezét. Egyre nyilvánvalóbb, hogy ennek a napnak nem ő határozta meg a menetét. Elvette Assadtól a számot, és jelezte a társának, hogy most már akár el is tűnhet, majd bepötyögte a számot és várt. Régi, 45-tel 168

kezdődő telefonszám volt. Ha nem téved, lyngbyi vagy virumi. Pocsék egy nap volt a mai, de most legalább felvették a telefont. – Yrsa Knudsen – szólt bele egy női hang. Carl nem hitt a saját fülének. – Ööö, Yrsa? – Egy pillanatra kétely fogta el, de ugyanabban a pillanatban hallotta, amint Rose éppen Assadot hívja lejjebb a folyosón. Vagyis még mindig a munkahelyén tartózkodik. – Jaj, bocsánat – folytatta. – Carl Mørck vagyok, Rose főnöke. Rose édesanyjával beszélek? – Dehogy – kacagott mély hangon Yrsa –, a húgával. Micsoda, tényleg van egy Yrsa nevű húga? A hang igencsak hasonlított arra, amit Rose Yrsaként produkált, mégis más volt. – Rose ikerhúga? – Nem – kacagott fel ismét Yrsa. – Nincs köztünk ikerpár, de négyen vagyunk lánytestvérek. – Négyen? – kiáltott fel talán kicsit túlságosan is hangosan Carl. – Igen. Rose, én, Vicky és Lise-Marie. – Négyen vagytok nővérek… és Rose a legidősebb közületek. Ezt nem tudtam. – Csak egy-egy év van közöttünk. Apa és anya gyors ütemben próbáltak meg túl lenni rajta, de miután negyedszerre sem sikerült fiút összehozniuk, a mama becsukta a kaput. – Olyan horkantással fejezte be, ami Rosénak is becsületére vált volna. – Bocsánat. Tulajdonképpen azért telefonáltam, mert édesanyátokkal szeretnék beszélni. Átadnád neki a kagylót? Otthon van? – Sajnálom. Anya több mint három éve nem volt idehaza. Az új férje lakása a Costa del Solon nyilvánvalóan jobban megfelel neki. – Újból orrhangot hallatott. Nyilvánvalóan vidám természetű lány volt. – Jó, akkor máris a tárgyra térek. Beszélhetek veled bizalmasan? Úgy értem a bizalmasant, hogy Rose semmiképpen sem tudhatja meg, hogy felhívtalak. 169

– Ugyan, ezt nem tehetem! – Hoppá! Tehát szándékodban áll elmondani, hogy telefonáltam? Ennek nagyon nem örülnék. – Nem úgy értettem. Rosét mostanában alig láttuk. De szólok a többieknek. Nincsenek titkaink egymás előtt. Különös volt ez az egész, és egyáltalán nem úgy alakult, ahogyan várta. – Vagy úgy! Azt szeretném megtudni tőled, voltak-e Rosénak pszichés problémái, például küzdött-e személyiségzavarral. Kezelték-e ilyesmivel? – Kezelték-e? Nem is tudom, mit feleljek. Rengeteget dohányzott, szipuzott, tubákolt és ivott, de nem kapott kezelést. Mindenesetre ő vette be a legtöbb pirulát, amit akkor írtak fel a mamának, amikor apa meghalt. Nem tudom, segített-e rajta. – Miben kellett volna segítenie? – Abban, hogy nem bírt Rose lenni, amikor szarul érezte magát. Inkább egyikünk vagy egy teljesen más negyedik személy akart lenni. – Tehát azt mondod, hogy beteg a nővéred? – Beteg? Nem tudom, beteg-e. Mindenesetre nincs ki a négy kereke. Carl számított erre a válaszra. – Mindig ilyen volt? – Amióta az eszemet tudom, igen. De apánk halála után rosszabbodott az állapota. – Aha. Van valami különösebb oka, hogy így alakult? Elnézést, talán tapintatlan voltam, nem úgy gondoltam. Édesapátok halálának körülményei egész véletlenül nem voltak különösek? – De igen. Üzemi balesetben halt meg. Behúzta a gép, így a maradványait ponyvában kellett összegyűjteni. Egy barátom szerint, amikor a mentők bevitték a törvényszéki orvostaniba, ezt mondták: – Tudtok vele valamit kezdeni? Az utóbbi mondatot elképesztő nyugalommal, szinte cinizmussal a 170

hangjában ejtette ki. – Sajnálattal hallom, milyen szörnyű halállal halt meg szegény apátok. Mindannyiótokra borzalmas hatása lehetett. De úgy vélem, Rosét készítette ki leginkább. – Épp nyári diákmunkán volt a hengermű irodájában, és látta, ahogy a mentők vitték a ponyvában, át a gyárudvaron. Valóban Rose ment rá leginkább. Rémes történet, kit ne vágott volna taccsra? – Egyszerre csak nem bírt tovább Rose lenni, ilyen egyszerű az egész. Egyik nap punkot játszott, másik nap elegáns hölgyet vagy hármunk közül valakit. Nem tudom, beteg-e, de Lise-Marie-nek, Vickynek és nekem nincs kedvünk otthon lenni, amikor hirtelen átvált valamelyikünk személyiségére, ez nyilván érthető. – Mit gondolsz, miért lett ilyen? – Mondtam már. Nincs ki a négy kereke. De erre nyilván már te is rájöttél, különben nem telefonáltál volna. Carl bólintott. Könnyen ki lehetett következtetni, hogy nem Rose volt az egyetlen hasonló személyiség a családban. – Csak még egy-két kérdés a kíváncsiságomat csillapítandó. Szőke és göndör a hajad, szereted a rózsaszínt, és szívesen jársz rakott szoknyában? Yrsa a vonal másik végén hangos nevetésben tört ki. – Megáll az eszem, máris tudsz mindent? Igen, a szőke, göndör haj stimmel, és az is, ami a színeket illeti. Most például éppen rózsaszínűre festettem a körmeimet és a rúzsom is hasonló színű. De rakott szoknya már évek óta nem volt rajtam. – Skótkockás szoknya? – Igen, miután konfirmáltam, egy darabig még menő volt. – Attól tartok, ha most megnéznéd a szekrényedet, azt tapasztalnád, hogy az a szoknya már nincs meg. Carl némán elmosolyodott. Ugyan nem sokat tudott a két másik nővérről, de úgy gondolta, Assaddal együtt velük is elboldogul, ha 171

hirtelen Rose képében bukkannának fel. A Tivoli csarnok valóban a Rio Bravóval szemben volt, de nem igazán volt jogos csarnoknak nevezni. Carl mindenesetre még sosem hallott olyasmiről, hogy egy mindössze két méter húsz centiméter széles pincét csarnoknak hívjanak. Carl unokabátyja a bejárattól távol, az illemhely közelében foglalt helyet. Ha Ronny befészkelte magát egy ilyen helyre, akkor a klotyó kivételével nem akadt sietős dolga, ő pedig öntötte mindent elnyelő testébe a folyadékot, hadd dolgozzon a hólyagja. Ronny a levegőbe emelte a kezét, mintha nem lenne biztos benne, hogy Carl felismeri. Bizony megöregedett és súlyban is gyarapodott, de a megjelenése egyéb tekintetben sajnálatos módon változatlan maradt. Pomádézott haja nem az ötvenes évek legjobb rock and roll stílusát idézte fel, hanem egy kevésbé jó anyagi helyzetű elővárosi háziasszonyok számára készült argentin szappanopera hősszerelmesére emlékeztetett. Vigga nyálasnak nevezte volna a megjelenését, amihez sűrű szövésű, csillogó maffiózózakó és olyan farmer társult, amely sem a többi ruhadarabhoz, sem magához Ronnyhoz nem illett. Az összképet egy hatalmas ülep és két pipaszár láb tette teljessé. Egy kokett nápolyi nőre talán hatást gyakorolt volna, de Carlra aligha, akinek tetszését a hegyes orrú csatos cipő sem nyerte el. – Már rendeltem – szólalt meg Ronny, két üres sörösüvegre mutatva. – Feltételezem, az egyik az enyém lett volna – mondta Carl, miközben Ronny a fejét rázta. – Még két sört! – kiáltotta, és Carl felé dőlt. – De jó viszontlátni téged, öcskös – nyúlt Carl keze felé, aki még idejében elrántotta. Különben még a jelen lévő néhány vendég a szájára vette volna őket. A rendőrtiszt mélyen rokona szemébe nézett, és két mondatban összefoglalta, amit Børge Bak állított a thaiföldi bárban fecsegő 172

Ronnyról. – Igen – mondta Ronny. – Na és? – Még csak nem is tagadta. – Túl sokat iszol, Ronny. Kérjek neked időpontot a Majorgården Alkoholelvonó Intézetbe? A Minnesota-modell szerint dolgoznak. Azt ne hidd, hogy én fizetem, de ha továbbra is nyilvánosan arról fecsegsz, hogy megölted az apádat, és én is benne voltam, nagyon is esélyes, hogy az állam bácsi költségére szállásolnak majd el az egyik lakályos börtönben, amelyet nagyvonalúan rendelkezésedre bocsátanak. – Nem tehetik, mert már régen elévült – mosolygott Ronny az ételét és két további sört kihozó idősebb hölgyre. Egyébként tőkehalat rendelt. Carl sietős pillantást vetett az étlapra. A hal százkilencvenöt koronába került. Nyilván ez volt a legdrágább fogás, de vigye el az ördög, hiszen nem ő fizeti! – Köszönöm, a sörök nem nekem lesznek – mondta Carl, mindkét üveget az unokabátyja elé tolva. Így tehát kétség sem férhet hozzá, ki állja a cechet. – Dániában sohasem évülnek el a gyilkossági ügyek – mondta szárazon, és nem vett tudomást a szó hallatán visszahőkölő pincérnőről. – Öregfiú – szólalt meg újra Ronny, amikor ismét magukra maradtak –, hiszen senki semmit sem tud bebizonyítani, tehát nyugi, ne dühöngj itt nekem. Apa igazi szarházi volt. Meglehet, hogy veled kedvesen viselkedett, de ha azt hiszed, velem is, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak. A horgásztúra csak az ellenség megtévesztésére szolgált, és imponálni akart vele az apádnak. Esze ágában sem volt pecázni. Mihelyst a csajok után eredtünk a főút felé, mindjárt leült a kempingszékébe a cigijével meg némi piával. Rá se bagózott azokra a halakra. Amit „fogott” – ujjaival macskakörmöket formált a levegőben –, hazulról hozta magával. Nem tudtad, Carl? A rendőr a fejét rázta. Az előbb hallottak egyáltalán nem illettek arra az emberre, akit olyannyira szeretett az apja, és akitől Carl oly 173

sok mindent tanult. – Ez nem igaz, Ronny. A halakat frissen fogták, a boncolási jegyzőkönyvben pedig egyértelműen az állt, hogy az apád nem ivott. Miért beszélsz össze ennyi baromságot? Ronny felhúzta a szemöldökét és megtörölte a száját, mielőtt válaszolt volna. – Még nagyon fiatal voltál, Carl. Csak azt láttad, amit látni akartál. És ahogy elnézlek, még mindig gyerek vagy. Ha nem akarod az igazságot hallani, akkor inkább fizess és menj el! – Hadd halljam csak, mondd el, hogyan verted agyon az apádat, és én hogyan vettem részt benne! – Gondolj csak a plakátokra a szobádban! Ez meg miféle válasz? – Milyen plakátokra? – Nehogy már azt próbáld elhitetni velem, hogy én emlékszem rájuk, te meg nem? – nevetett fel Ronny. Carl mély lélegzetet vett. Ennek az embernek agyára ment a sok szesz. – Bruce Lee, John Saxon, Chuck Norris – imitálta a karateütéseket az unokabátyja. —A nagyfőnök. Tomboló ököl. A sárkány útja. Ezekre a plakátokra gondolok. – A karatés plakátokra? Csak rövid ideig voltak meg. Akkortájt már rég levettem őket. De tulajdonképpen mire célozgatsz ezzel? – JEET KUNE Doooo! – kiáltott fel hirtelen Ronny, szanaszét köpve a tőkehalat, miközben a közelben ülő vendégek kezéből majdnem kiesett a pohár. – Ez volt a csatakiáltásod. Aalborg, Hjørring, Frederikshavn, Nørresundby. Ha ezekben a városokban valahol Bruce Lee-filmet játszottak, te biztosan ott voltál. Nem emlékszel rá, ember? Amint bemehettél a korhatáros filmekre, te máris ott álltál a pénztárnál. Tehát nem lehetett olyan nagyon régen. Amennyire tudom, tizenhat év volt a korhatár, te pedig apa halálakor tizenhét voltál. – Miket beszélsz itt összevissza, Ronny? Mi köze van ennek ehhez a dologhoz? 174

Unokafivére most ismét az asztal fölé hajolt. – Te tanítottál meg a tenyér élével ütni. Amikor odafent az útnál megláttad azokat a csajokat, számodra nem volt visszaút. Akkor vágtam torkon apát. Nem túl keményen, de eléggé erősen ahhoz, hogy amint beavattál, ne törjön el a nyaka. Odahaza a birtokon birkákon gyakoroltam. Egyenesen a nyaki verőérre céloztam, odacsaptam, utána elég volt sarokkal odarúgnom, és annyi volt! Carl látta, amint az asztal végén megrándul az abrosz. Istenem, segíts, nehogy felálljon és bemutassa! – Húzódj egy kicsit hátra, és ne köpködd a tőkehalat a ruhámra! – kérte. – Tudod mit, Ronny? Ez egyáltalán nem igaz, miért beszélsz ilyen sületlenségeket? Elköszöntem apádtól, és egyszerre indultunk el. Akkora trauma ért az apáddal kapcsolatban, hogy kénytelen voltál efféle hazugságokat összetákolni a továbbéléshez? Milyen szánalmas alak lettél! Ronny válaszul csak mosolygott. – Higgy, amit akarsz! Kérsz desszertet? Carl a fejét rázta. – Ha még egyszer meghallom, hogy ilyeneket beszélsz az apád balesetéről, bizisten megmutatom neked, milyen az a „Jeet Kune do”. Azzal felkelt az asztaltól, a hal maradványaival magára hagyva Ronnyt, aki most komolyan fontolgathatta, miképpen ússza meg a fizetést. Desszertre nyilvánvalóan nem futotta már. – Menj fel Marcus Jacobsenhez! – adta át az üzenetet az ügyeletes, amikor visszaért a főkapitányságra. Ha most letol, nagyon dühbe gurulok – gondolta Carl a lépcsőn felfelé tartva. – Rögtön a tárgyra térek, Carl – mondta Marcus, mielőtt bezárta volna az irodája ajtaját. – És megkérnélek rá, hogy a lehető legőszintébben válaszolj. Tudod, ki az a Pete Boswell? Carl a homlokát ráncolta. — Semmit sem mond ez a név. 175

– Ma délután névtelen fülest kaptunk az amageri holttestről. – Értem. Gyűlölöm a névtelen füleseket. Miről van szó? – Arról, hogy az áldozat angol állampolgár. Pete Boswell, huszonkilenc éves, fekete bőrű, jamaicai származású. 2006 őszén tűnt el. A Triton szállóban lakott, és egy Kandaloo Workshop néven bejegyzett kereskedelmi cég alkalmazottja volt, amely indiai, indonéziai és malajziai iparművészeti tárgyakkal és bútorokkal kereskedik. Ez sem mond neked semmit? – Egyáltalán nem. – Pedig a tippadó szerint neked, Anker Henningsennek és Pete Boswellnek találkozótok volt azon a napon, amelyiken eltűnt. – Találkozónk? – Carl szemöldöke még inkább összehúzódott. – Hogy a csudába találkoztam volna egy olyan emberrel, aki bútorokat meg más kacatokat importál? Mióta beköltöztem a sorházba, ugyanazokat a bútorokat használom. Új bútorra nincs pénzem, és ha lesz, akkor majd az Ikeába megyek, mint mindenki más. Mi folyik itt, Marcus? – Ezt kérdezem én is. De majd meglátjuk. A névtelen bejelentés ritkán egyszeri jelenség – mondta a gyilkossági osztály vezetője. Egy szóval sem emlegette félbeszakította az eligazítást.

176

fel,

hogy

Carl

nemrégiben

18. 1987. augusztus Gitte Charles olyan volt, mint az a festmény, amely a maga idejében elragadtatásra késztette alkotóját, és most levakart szignóval áll egy ószeres bódéjának szögletében. Odafent Thorshavnban már pusztán a neve hallatán is különlegesnek érezte magát, nagylányként pedig megfogadta, mindezt nem fogja feladni, ha valamikor az életben kérője akadna. A gyermek Gitte Charles erős és büszke lány volt, aki oszlopként magasodott a felnőtt emlékezetében. Ami közben történt, nem volt említésre méltó. Ha egy apa csődbe megy és elhagyja a családját, akkor egy világ omlik össze, és vége minden reménynek. Gitte, az anyja és az öccse mindenesetre így éreztek. Vejlében régi életük helyett biztonságos, ám kevéssé vonzó kárpótlásra találtak egy olyan lakásban, amely sem a tengerre, sem más vízre nem nézett, a család pedig hamarosan három, egymás iránt teljesen közömbös tagra szakadt, akik mind a maguk útját keresték. Tizenhat éves kora óta, ennek pedig már harminchét éve volt, sem az anyját, sem az öccsét nem látta, ami őszinte elégedettséggel töltötte el. Hála istennek nem tudják, milyen nyomorúságosan alakult minden – gondolta magában, a szokásosnál is jobban letüdőzve a cigarettafüstöt. Hétfő óta nem volt mit innia, ami egyre ingerültebbé tette. Nem mintha idült alkoholista lett volna. De az a kis berúgás, az enyhe fuvallat az agyában és a nyelvét egy kurta pillanatra megcsípő íz mintha kiemelte volna a nagy semmiből. És ha pénz volt a háznál, márpedig a hónap utolsó napján aligha, akkor egyetlen üveg gin is boldoggá tette. Több nem is kellett neki, mert ő bizony nem volt iszákos. Csupán időnként némi rosszkedv fogta el. Gitte egy pillanatig fontolgatta, kerekezzen-e el Tranebjergig, ahol felkereshetne egy-két öreget házi gondozói korszakából, akik talán jó 177

szívvel emlékeznek vissza rá. Talán megkínálják egy csésze kávéval, esetleg némi cseresznyeborral, likőrrel vagy portóival is. Ahogy behunyta a szemét, szinte érezte az ital ízét. Egyetlen pohár akármi megkönnyíthetné várakozását a szociális segélyre. A fene egye meg, olyan ritkán fizetik! Megpróbálta elérni, hogy hetente fizessék a segélyét, de a szociális munkások átláttak rajta. Ha hetente kapná meg, már néhány nap múlva kinyújtott kézzel és üres zsebbel jönne vissza, ha viszont havonta fizetik ki neki, akkor elég, ha a hónap legvégén ránéznek. Ő maga is belátta, milyen gyakorlatias intézkedés ez. Az évek múlásával nem butult el. Kinézett a mezők felé, és látta, amint a posta autója a nordbyi templom felől a maarupi templomhoz vezető út irányába halad. Az évnek ebben a szakában nem sok minden történt a szigeten. A turisták már hazamentek, a fivéreknek, akik a szigeten majdnem mindent birtokoltak, a gépállomásaikon akadt dolguk, mindenki más pedig a tévéhíradót és a tavasz eljövetelét várta. Lassan két esztendeje lakott a parasztgazdaságnak ebben a melléképületében, amelynek tulajdonosa sohasem nézett feléje. Gitte azonban hozzászokott a magányhoz. Sok szempontból az eszményi szigetlakót testesítette meg. A Feröer-szigeteken, Sprogøn és most Samsøn eltöltött évek sokkal jobbak voltak a nagyvárosokban lehúzottaknál. Ott egymás sarkára tapostak az emberek, mégsem volt közük egymáshoz. A szigeteket olyan embereknek találták ki, mint amilyen ő volt. Itt jobban uralni lehetett a dolgokat. A postásautó ekkor állt meg odakint az udvarukon, a kézbesítő pedig borítékkal a kezében szállt ki a járműből. A gazdának egyébként nem sűrűn jött postája. Az a fajta ember volt, aki megelégelte a maarupi Brugsen szupermarket reklámküldeményeit, és ezt a környékbeliek is tudták. Hirtelen visszahőkölt. Az ő levélszekrényébe dobta a postás a borítékot? Eltévesztette volna? Miután a kocsi elhajtott, összehúzta a hálóköntösét, papucsban 178

kitipegett, majd kinyitotta a postaládát. Kézzel címezték – évek óta nem kapott ilyen levelet. Mély lélegzetet vett, megfordította a borítékot, és érezte, hogy a meglepetéstől és csodálkozástól összeszorul a rekeszizma. A feladó helyén a Nete Hermansen név állt. Többször is elolvasta a nevet és a feladó címét, majd cigaretta után kotorászva a konyhaasztalhoz ült. Hosszan üldögélt ott, miközben a levélre bámulva próbálta kitalálni, mi állhat benne. Nete Hermansen! Milyen rég elmúltak már azok az idők! Gitte 1956 nyárutóján, fél évvel huszonkettedik születésnapja előtt szállt fel a Korsørből Sprogøre tartó postahajóra. Remény töltötte el, bár gyakorlatilag semmit sem tudott arról a helyről, amely mostantól több évre az otthona lesz. Személyesen konzultált a brejningi főorvossal, megfelelne-e neki ez a hely. A főorvos vastag szarukeretes szemüvegén át azzal a mindig meleg és okos tekintettel nézett rá. Egy hozzá hasonló fiatal, egészséges és jóravaló lánynak csak jót tehet egy ilyen hely, tette hozzá szóban, és ennyiben maradtak. Gitte ismerte a gyengeelméjűeket. Néhányuk meglehetősen mogorván viselkedett, bár legtöbbjüket könnyen lehetett kezelni. Azt mondták, odakint a szigeten nem olyan ostobák a lányok, mint az ő brejningi osztályán, aminek nagyon örült. A rakparton csapatokban álltak hosszú, kockás szoknyájukban, szélesen mosolyogva és lelkesen integetve, Gittének pedig közben csak az járt az eszében, milyen csúnya a hajuk, és túlságosan is széles a mosolyuk. Később megtudta, hogy azt az ápolónőt, akit ő váltott fel, mindenki másnál jobban gyűlölték. A lányok számolták a napokat, mikor érkezik meg végre a postahajó és viszi magával a szörnyű némbert. Talán ezért fogadták oly lelkesen és öleléssel, egész testét paskolgatva. – Jaj, de szeretlek! – fakadt ki az egyik lány, aki háromszor 179

nagyobb volt a többinél, miközben úgy megölelte Gittét, hogy napokig kék-zöld foltok borították. Violának hívták, akinek túláradó lényét igencsak hamar megelégelte. Tehát örömmel várták. – A Brejningből való papírjaidon látom, hogy szívesen nevezted magadat okleveles ápolónőnek. Tájékoztatlak, hogy nem támogatom, de nem is ellenzem, hogy továbbra is ezt a címet használd. Itt a szigeten nincs szakképzett személyzetünk, de egy kicsit talán javíthatunk a munkájukon, ha a többi munkatárs úgy véli, van kihez mérnie magát. Maradjunk tehát ennyiben. Az igazgatónő szobájában senki sem mosolygott, azonban az udvaron álló vigyorgó lányok csoportja lopva nézett feléje. Hülyegyerek-frizurás megnyírt madárijesztőkre hasonlítottak, ahogy egymáshoz bújtak és pofákat vágtak. – A referenciáid nagyon jók, de tudnod kell, hogy a hosszú hajad nemkívánatos vágyakat ébreszthet a lányokban, ezért arra kérlek, vegyél fel hajhálót, amikor köztük vagy. Gondoskodtam róla, hogy kitakarítsák és rendbe rakják a szobádat, és elvárom, hogy a jövőben magad gondoskodj róla. Tudnod kell, hogy itt nagyobb gondot fordítunk az ilyesmire, mint ahonnan jöttél. Mindig tiszta ruha, a lányokon is, reggeli kötelező tisztálkodás – biccentett végül Gitte felé, bólintást várva viszonzásul. Meg is kapta. Legelőször akkor figyelt fel Netére, amikor néhány órával később a lányok ebédlőjén keresztül a személyzeti étkezdébe kísérték, amely közvetlenül az előbbihez kapcsolódott. A lány az ablaknál ült és a tengerre nézett, mintha számára más nem is létezne. Ebből a teljesen nyugodt állapotából sem a körülötte ülő és vihogó lánysereg, sem a Gitte láttán hangos ujjongásban kitörő nagydarab Viola, sem az asztalon álló étel nem zökkentette ki. Az arcára eső, illetve arra árnyékot vető fény mintha legbensőbb gondolatait tükrözte volna vissza. Nete már ebben a kurta pillanatban lenyűgözte Gittét. Amikor az igazgatónő bemutatta Gittét a lányoknak, tapsolni, 180

integetni kezdtek, és önmagukra mutogatva a nevüket kiáltozták. Csupán Nete és a vele szemben ülő lány reagált másképpen. Nete a fejét elfordítva Gitte szemébe nézett, mintha páncél volna, amelyet előbb át kell törni, a vele szemben ülő pedig csúfondárosan mérte végig az új ápolónő testét. – Hogy hívják azt a nyugodt lányt, aki az ablaknál ült és kifelé nézett? – kérdezte, amikor asztalhoz ült a személyzet többi tagjával. – Nem tudom, kire gondolsz – mondta az igazgatónő. – Arra, aki azzal a kihívóan viselkedővel szemben ült. – Úgy érted, Ritával szemben? Á, Netére gondolsz – szólalt meg az asztalszomszédja. – Mindig ott ül a sarokban, a tengert és a kagylókat halászó sirályokat bámulva. De tévedsz, ha azt hiszed, nyugodt a természete. Gitte felnyitotta és elolvasta Nete Hermansen levelét, miközben egyre jobban remegett a keze. Amikor odaért, ahol Nete azt írta, tízmillió koronát akar Gittének ajándékozni, levegő után kapkodott, és félre kellett tennie a levelet. Percekig járt körbe a csöpp konyhában, és rá se mert nézni a levélre. Ehelyett megigazította a teásdobozokat, a törülközőt végighúzta az asztalon, majd a csípőjén megszárította a kezét, mielőtt újra odanézett. A levélben tízmillió koronáról volt szó. Valamivel lejjebb a szövegben pedig arról, hogy csekket mellékelt a küldeményéhez. Gitte elsőre észre sem vette. Lerogyott, és remegő ajkakkal nézett körül a kopottas helyiségben. – Netétől van – mondta többször félig hangosan, mielőtt levette volna a hálóköntösét. A csekk kétezer koronáról szólt. Sokkal nagyobb összeg volt, mint a koppenhágai retúrjegy a kompra és a vonatra. Nem válthatta be a csekket a tranebjergi bankban, mert több pénzzel tartozott a banknak, mint amennyiről a csekk szólt, de ráveheti a parasztot, hogy vegye meg ezerötszáz koronáért. Tehát amilyen gyorsan csak tud, lekerekezik a maarupi boltoshoz. Némi kézzelfogható segítség nélkül képtelen lett volna úrrá lenni 181

ezen a helyzeten. Ám a Brugsen szupermarket remek választékot kínált palackozott italokból.

182

19. 1987. szeptember Nete összeszedte a dohányzóasztalon szép rendben fekvő prospektusokat és az ablakpárkányra tette őket. Izgalmas brosúrák voltak Santa Ponsában, Andratxban és Porto Cristóban található gyönyörű háromszobás lakásokról, néhány sorházról Son Vidában és egy San Telmó-i tetőteraszos lakosztályról. Korrekt árak, csak választania kellett az ajánlatok közül. Már csak be kellett teljesítenie az álmait. A kemény telek alatt távol akart lenni Dániától, Mallorca pedig jó helynek tűnt. Ezen a szép vidéken akarta learatni férje fáradságos munkájának gyümölcsét, miközben tisztességben megöregszik. Holnapután, amikor túl lesz mindenen, megrendeli a repülőjegyet Palma de Mallorcába, és a megfelelő lakás utáni vadászatra indul. Mához egy hétre már távol is lesz. Még egyszer előhúzta neveket tartalmazó listáját, és végigolvasta, közben elképzelte, miként is fogja végrehajtani a tervét, mert semmit sem bízhatott a véletlenre. A listán ez állt: Rita Nielsen 11.00-11.45 *Eltakarítás: 11.45-12.30 Tage Hermansen 12.30-13.15 *Eltakarítás: 13.15-13.45 Viggo Mogensen 13.45-14.30 *Eltakarítás: 14.30-15.00 183

Philip Nørvig: 15.00-15.45 *Eltakarítás: 15.45-16.15 Curt Wad: 16.15-17.00 *Eltakarítás: 17.00-17.30 Gitte Charles: 17.30-18.15 *Eltakarítás: 18.15Bólintott, miután lelki szemei előtt megjelent minden egyes meghívott személy érkezése. Igen, teljesen jónak tűnt. Mihelyst valaki bent van a lakásban, ő megnyomja a gombot, amivel kikapcsolja a kaputelefont. Amikor az a személy, aki a lakásban tartózkodik, már képtelen lesz ellenállást tanúsítani, ismét bekapcsolja. Ha pedig valamelyikük esetleg túl korán szól fel a kaputelefonon, arra kéri majd az illetőt, menjen el, és a megadott időpontban jöjjön vissza. Ha valaki késne, a sor legvégére állítja, és azt javasolja neki, sétáljon le a tóparti pavilonig, és egyen meg ott valamit addig az ő számlájára. Igazodjanak csak hozzá. És ha olyan szerencsétlenül alakulna a helyzet, hogy mégis összetalálkoznának a kapuban, azt az óvintézkedést tette a sorrenddel, hogy az érintettek ne ismerjék egymást korábbról. Curt Wad és Gitte Charles talán találkoztak valamelyik kórházban vagy gyógyintézetben, de roppant csekély volt annak a kockázata, hogy egy Curt Wadhoz hasonló férfi ne percre pontosan jelenjen meg. – Jó, hogy Gittét tettem az utolsó helyre – mondta ki hangosan. Nála sohasem lehetett tudni, betartja-e a megbeszélt időpontot. Bizonyára sohasem tulajdonított túl nagy jelentőséget a pontosságnak. Bizony, jó a terve, az idő pedig bőségesnek tűnt. Afelől teljesen biztos volt, hogy a lépcsőház egyetlen másik lakója sem enged be senkit, hacsak nem az illető saját vendégéről van szó. A 184

Blågårds Pladson tanyázó tolvaj narkósok éppen elég elrettentő és intő példát szolgáltattak már. Amikor mindenen túl lesz, az egész este és az éjszaka rendelkezésére áll majd, hogy a többit elrendezze. Most már csak arról kellett megbizonyosodnia, hogy a szoba valóban tökéletesen szigetel, amihez próbára volt szükség. Fogta a bevásárlószatyrát, kivette az egyik csavarhúzót az étkezőben lévő szerszámosládából, kiment a lakásból és letérdelt az ajtó előtt. A névtábláját rögzítő egyik csavar rovátkája kopott volt ugyan, de némi nyomással sikerült meglazítania, majd leszerelte a névtáblát. Beletette a szatyorba, és elhagyta a házat. Elhatározta, hogy először a blågårdsgadei kulcsmásolót és cipőjavítót, utána a Nørrebrogadén működő festék- és vegyszerboltot keresi fel. – Megpróbálok mielőbb végezni vele – mondta a pult mögött álló mesterember, Nete magával hozott névtábláját szemrevételezve. – De legalább egy és egynegyed órába telik, mire újat tudok készíteni. Előbb még meg kell talpalnom néhány cipőt. – Pontosan másfél óra múlva visszajövök. Ügyeljen arra, hogy a betűtípus ugyanolyan legyen, és helyesírási hiba se legyen benne. Ennyi volt – gondolta, miközben továbbment. A ház bejáratánál, a kaputelefon névtábláján továbbra is Nete Rosen állt, de egy apró öntapadós matricával és tussal azt is elintézi. Mostantól újra Nete Hermansen a neve, a papírokat már aláírta és beküldte. A ház lakói talán csodálkoznak majd, de váljék egészségükre. – Intenzív szagú anyagokra van szükségem – mondta a nørrebrogadei festékkereskedőnek. – Biológiatanár vagyok, a gyerekek pedig holnap a szaglásérzékről tanulnak. Van otthon, ami kellemes illatú. Így most már csak valami olyasmit kell találnom, aminek erős, átható a szaga. A boltos hamiskásan mosolygott rá. – Akkor ez a terpentin, a háromszoros hígítású szalmiákszesz és a petróleum lesz. Azt is ajánlhatom, hogy főzzön meg néhány tojást és vigye magával az 185

ecetes palackot. Így a gyerekek még könnyekre is fognak fakadni. – Köszönöm, jó lesz, és még egy kevés formalint is kérek. Négy-öt üveg elég lesz. Egymásra mosolyogtak, műanyag zacskók cseréltek gazdát. Nete ezt a feladatot is letudta. Két órával később felcsavarozta az új táblát, rajta a Nete Hermansen névvel. Ne Rosen álljon azon az ajtón, amely mögött csakhamar beteljesül a bosszúja. Ezek után bezárkózott, és a konyhából nyolc mélytányért átvitt a folyosó legvégén lévő szobába. A biztonság kedvéért újságokat rakott az étkezőasztalra, ezeken helyezte el a tányérokat, majd minden egyes tányérba másféle, erősen illatozó vagy bűzölgő folyadékot töltött. Kölnivizet, levendulavizet, terpentint, petróleumot, folttisztító benzint, ecetet, háztartási spirituszt, végül a szalmiákszeszt. Amikor az utolsót öntötte ki, láthatatlan gőzfelhő csapta szembe, és úgy csípte az orrát meg a szájüregét, hogy szinte már fájt. Otthagyta az üvegeket, majd amilyen gyorsan csak tudott, távozott a helyiségből és behúzta az ajtót. Nyögve igyekezett a fürdőszobába, ahol többször is lemosta hideg vízzel az arcát. Milyen szörnyű ezeknek a szagoknak a keveréke, és milyen nehéz megszabadulni tőle! Úgy érezte, mintha a bűz az orrán keresztül egyenesen az agyába hatolt volna be. Végigbicegett az összes helyiségen és szobán, szélesre tárva az ablakokat, hogy elpárologhassanak a gőzök, amelyek a légmentesen szigetelt szobából akkor szöktek ki, amikor távozott onnan, vagy a ruhája szívta be őket. Egy óra múlva becsukta az ablakokat, a formalinnal teli üvegeket a konyhaszekrény aljába tette a szerszámosláda mellé, elhagyta a lakást, és leült az egyik tóparti padra. Mosoly jelent meg a szája szegletében. Bizony működni fog. 186

Egyórányi várakozás után készen állt arra, hogy visszamenjen a lakásba. Kitisztult az orra, ruházatát pedig alaposan átfújta a könnyű nyárvégi szellő. Jó és megnyugtató érzés volt, hogy eljutott idáig. Ha esetleg várakozásával ellentétben a folyosón vagy a lakásban a legcsekélyebb szagot is lehetne érezni, akkor egész éjszaka dolgoznia kell. Világosan állt előtte a feladat: Nem tudhatta, teljesen a szándéka szerint válik-e majd be a terve a formalinnal, ezért a helyiségnek tökéletesen szigeteltnek kell lennie. Különben nem engedheti meg magának, hogy Mallorcára utazzon, amit pedig nagyon akart. Belépett a kapualjba, ahol hosszasan álldogált és szimatolt. Gyenge parfümillatot érzett, sőt a szomszéd kutyájának a szagát is, de semmi egyebet sem. Márpedig a szaglóérzéke sohasem tévedett. Ezt a gyakorlatot minden egyes emeleten ugyanazzal az eredménnyel végezte el. Amikor felért a negyedikre, letérdelt saját lakásának az ajtaja előtt, tágra nyitotta a levélbedobó nyílást és orron át mélyen beszívta a levegőt. Elmosolyodott. Továbbra is semmi. A lakásba belépve ugyanaz a friss levegő fogadta, amely egy órával ezelőtt áramlott be az ablakokon át. Egy pillanatig behunyt szemmel összpontosított arra az egy érzékre, amely képes volt megkülönböztetni a kudarcot a sikertől. Most sem érzékelt semmit. Miután újabb órát töltött a lakásban, amelyben a gázok legcsekélyebb nyomát sem lehetett érezni, végre belépett a légmentesre szigetelt szobába. Egy másodpercen belül könnyezni kezdett. A metsző bűz valóságos ideggáztámadásként érte fedetlen bőrének minden egyes pórusát. Szorosra zárt szemmel, száját befogva támolygott az ablakhoz, és tépte fel az ablaktáblát. Fuldoklóként dugta ki fejét a szabadba, levegő után kapkodva, miközben véget érni nem akaró köhögés gyötörte. Negyedóra múlva mind a nyolc mélytányér tartalmát a vécébe öntötte, és többször leöblítette. Utána ismét szélesre tárta a lakás valamennyi ablakát, és 187

alaposan elmosta a tányérokat. Amikor megállapította, hogy sikerült a próba.

leszállt

az

este,

Ekkor fehér abroszt terített a légmentesen szigetelt szobában álló étkezőasztalra. A legjobb porcelánját vette elő. Minden egyes helyre kristálypoharakat, ezüst evőeszközt és csinos kis névkártyát tett. Ünnepélyesnek kell lennie mindennek, hiszen ünnep lesz. Utána kinézett a gesztenyefák lombkoronájára, amelyeken máris sárgulni kezdtek a levelek. Milyen jó, hogy hamarosan távozik. Lefekvés előtt nem felejtette el bezárni a légszigetelt helyiség ablakait. Még egyszer átlátszó szilikonnal vonta be az ablakkeretek peremét, és elégedetten vette szemügyre művét. Nagyon hosszú idő telik majd el addig, amíg újra kinyitják ezeket az ablakokat.

188

20. 2010. november Carl feje felett szép lassan vészjósló fekete felhők gyülekeztek: a szögbelövő pisztolyos ügy Hardy gyanakvásával és az ujjlenyomatokat tartalmazó pénzérmékkel, Vigga esküvője mindazokkal a velejárókkal együtt, amelyeket e frigy az anyagi helyzetére gyakorol, Assad múltja, Rose különcségei, Ronny ostoba fecsegése és a tökéletesen félresikerült Márton-napi vacsora. Még sohasem nehezedett rá egyszerre ekkora nyomás. Ennyi felhalmozódott gonddal a mások által megoldhatatlannak nyilvánított titkok állami alkalmazásban álló, amúgy kiváló felderítője sem birkózhatott meg. Mintha már csak abban reménykedhetett volna, hogy valaki létrehoz egy olyan osztályt, amelynek fő feladata az ő gondjainak a megoldása. Carl nagyot sóhajtott, cigarettát húzott elő, és a TV2 híradójára kapcsolt; kicsit enyhítette volna most a gyötrelmeit, ha olyanokat lát, akik nála jóval mélyebben merültek bele a szószba. Elegendő volt egyetlen pillantást vetnie a képernyőre, máris visszatért a valóságba. Lehet bármi is kevésbé érdekfeszítő, mint öt felnőtt férfi, aki a kormány gazdaságpolitikájáról vitatkozik? Hiszen ez sehová sem vezet. Carl fogta azt a papírlapot, amelyet Rose tett rá a rendőrségi jelentésre, mialatt ő odafent járt a gyilkossági osztály vezetőjénél. Valóban mindössze egy fél kézírásos oldalnyi anyagot tudott összeszedni Gitte Charlesról, a sprogøi segédápolónőről? Elolvasta, de ez sem vidította fel. Noha Rose alaposan tudakozódott a samsøi házi gondozási szolgálatnál, senki sem tudott visszaemlékezni Gitte Charlesra, így aztán a gondjaira bízott öregek körében elkövetett lopásaira sem. A tranebjergi kórházban töltött idejéről sem lehetett semmit megtudni, mert az intézményt időközben bezárták, a személyzet pedig 189

szétszéledt a szélrózsa minden irányába. Anyja régen meghalt, Kanadába kivándorolt fivére néhány évvel ezelőtt szintén. Életének egyetlen létező tanúja az a férfi volt, aki Samsø szigetén, a Maarup Kirkevejen, huszonhárom évvel ezelőtt szobát adott neki bérbe. Rose szemléletes leírást adott a bérbeadóról. „Az illető vagy rendkívül nehéz felfogású, vagy csupán egy undok alak. Gitte Charles ideje óta tizenöt-húsz másik személynek adta bérbe a huszonegy négyzetméteres minigarzont. Jól emlékezett rá, de képtelen volt bármit is mondani róla. Az a fajta vidéki tuskó, akinek koszos a cipője, traktorok rozsdásodnak az udvarán, és úgy gondolja, hogy a feketén megkeresett pénz az egyetlen helyes út.” Carl félretette a papírt, és a rendőrségnek a mappában található jelentését vette elő, amely Gitte Charles eltűnésével foglalkozott. Ez az anyag is igencsak vékonyka volt. Közben a tévé képernyőjén változott a kép. Gyors bevágások követték egymást, amelyeken gyűléstermekben tartott nagyobb rendezvények képei és szélesen mosolygó öregurak jelentek meg váltakozva. A bejátszást kommentáló újságíró nem tanúsított túl nagy tiszteletet a téma iránt. – Most, amikor az Egyenes Vonalak pártnak számos kísérlet után sikerült elegendő aláírást gyűjtenie ahhoz, hogy indulhasson a legközelebbi parlamenti választásokon, fel kell tennünk magunknak a kérdést, elértük-e a dán politika legalját. A Fellendülés Pártja óta nem volt dolgunk ennyire markáns mondanivalóval, ilyen ellentmondásos, ennyire kétes hírű politikai tömörüléssel. A párt alapítója, a gyakran hevesen bírált és rabiátus természetű nőgyógyász, Curt Wad, a mai alakuló kongresszuson mutatta be hivatalosan a párt képviselőjelöltjeit. Ellentétben azzal, ami annak idején a Fellendülés Pártját jellemezte, e jelöltek között egy sor prominens, magasan képzett, figyelemre méltó karriert befutott személyiség található. Átlagos életkoruk negyvenkét esztendő, ami rácáfol a többi párt azon állítására, hogy az Egyenes Vonalakat aggastyánok képviselik. Ugyanakkor kétségtelenül az utóbbiak soraiba tartozik a párt 190

alapítója, Curt Wad, aki éppen ma tölti be nyolcvannyolcadik születésnapját, valamint a választmány több régóta nyugdíjas tagja. Ezen a ponton egy ősz oldalszakállas, magas férfi képét vágták be, aki nyolcvannyolc évesnél jóval fiatalabbnak tűnt. A fénykép alatt a „Curt Wad, orvos, pártalapító” szöveg állt. – Megnézted a cédulámat és a Gitte Charles eltűnéséről szóló rendőrségi jelentést? – érdeklődött Rose. Carl feléje fordult. Miután beszélt a valódi Yrsával, Rose testvérével, eléggé nehezére esett, hogy száz százalékban komolyan vegye kollégáját. Vajon a fekete ruha, a smink és a hegyes orrú cipő is csupán álarc volt? – Ööö, igen. Egy keveset elolvastam belőle. – A Listől első körben kapott jelentésben foglaltakon túl nem sokat lehet összeszedni erről a Gitte Charlesról. A rendőrség semmi nyomot nem talált az eltűnését követően, csupán felhívást intézett a lakossághoz, jelentsék, ha bármit tudnak a hollétéről. Kiemelték Gitte Charles átlagosnál intenzívebb szeszesital-fogyasztását, és még ha különös módon nem is mondták ki egyértelműen, hogy alkoholista volt, logikusnak tartották a feltételezést, miszerint valahol útközben berúgva halt meg. Mivel hozzátartozói vagy kollégái nem voltak, gyorsan megfeledkeztek az ügyről. Gitte Charles exitált. – Azt írják, látták felszállni a kalundborgi kompra. Volt olyan elmélet, miszerint a tengerbe esett? Rose bosszús képet vágott. – Hiszen az előbb mondtam, Carl, hogy látták leszállni a kompról. Ugye nem sok időt pazaroltál arra, hogy elolvasd a jelentést? Carl a végét inkább meg sem hallotta. Az ő specialitása az elterelő kérdés volt. – És mit szólt a háziura az eltűnéséhez? – kérdezte. – Gondolom, feltűnt neki, hogy elmaradt a lakbér. – Nem igazán, mert a lakbért közvetlenül a szociális hatóságoktól kapta, mondván, hogy Gitte különben elinná a pénzt. Az ostoba tuskó épp ezért nem is akarta bejelenteni az eltűnését, csak az érdekelte, hogy befolyjon a pénze. Gitte eltűnését végül a boltos jelentette be. 191

Elmondta, hogy Gitte Charles augusztus 31-én ezerötszáz koronával a zsebében és meglehetősen felvágósan jött be az üzletbe. A boltosnak azt mondta, nagy összeget örökölt, most utazik Koppenhágába a pénzért. A boltos ezen nagyot röhögött, amivel megsértette Gittét. Carl visszahőkölt. – Azt mondta, örökölt? Volt valami alapja ennek az állításnak? – Nem, megtudakoltam a hagyatéki bíróságon. Szó sem volt semmilyen örökségről. – Hm. Ez túl szenzációs lett volna. – No de hallgass csak meg egy mondatot, amelyikre mindenképpen érdemes odafigyelni. Rose felvette a mappát az asztalról, és nagyjából az akta közepén felütötte. – Tessék. A boltos egy héttel később jelentette be az eltűnését, mert Gitte egy ötszáz koronás bankjegyet nyomott a kezébe és azt mondta, ha egy héttel később nem tízmillió koronával gazdagabban jön vissza, övé a bankó. Ha viszont így tér vissza, visszaadhatja a pénzt, egy csésze piával kevert kávéval együtt. Vagyis a boltos nem túl sokat kockáztatott. Pontosan ezért fogadott. – Tízmillió! – Rittyentett Carl. – Jó, nyilvánvalóan álomvilágban élt. – Biztosan. De hallgass csak ide! Amikor a boltos a következő héten a kikötőben megtalálta Gitte kerékpárját, elgondolkozott a dolgon. – Érthető, hiszen még mindig nála volt az ötszáz koronás. Gitte nyilván nem az a típus volt, aki csak úgy dobálózott a bankjegyekkel – mondta Carl. – Pontosan. A jelentésben ez áll: „Lasse Bjerg kereskedő előadja, hogy Gitte Charlesszal valami borzalmas dolog történhetett, hacsak nem kapta meg a tízmillióját, és egyszer s mindenkorra hátrahagyva a régi életét újat nem kezdett.” És itt jön az, amire felfigyeltem: „Mert Gitte Charles számára ötszáz korona hatalmas összegnek számított.” Miért adta volna önként oda? 192

– Itt az ideje, hogy Samsøre utazzunk, beszéljünk a boltossal meg a paraszttal, és szemrevételezzük a helyszíneket – vélekedett Carl. Így legalább egy kis időre eltereli a figyelmét mindarról, ami nyomasztja. – Nem sok értelme volna. A boltos egy otthonban van, súlyosan demenciás, a bérbeadóval beszéltem, sötét, akár az éjszaka, Gitte holmija pedig nincs meg. Kis idő elteltével a hülye háziúr bolhapiacon kótyavetyélte el. Túladott az egészen. – Vagyis teljesen hideg nyom. – Jéghideg! – Szóval akkor mi is van a tarsolyunkban? Tudjuk, hogy ugyanazon a napon két olyan személy tűnt el nyomtalanul, aki ismerte egymást. Gitte Charles és Rita Nielsen. Gitte Charles semmit sem hagyott hátra, Rita egykori alkalmazottjánál, Lone Rasmussennél azonban még mindig megvan Rita néhány holmija. Nem mintha ez bármenynyire is előrelendítette volna az ügyet. – Carl cigarettát akart elővenni a csomagból, de Rose jeges tekintete láttán inkább felhagyott a szándékával. – Fontolóra vehetjük, hogy felkeressük-e Lone Rasmussent, hogy kotorásszunk egy kicsit Rita hagyatékában, de ki akar ezért Vejléig autózni? – Már nem Vejlében lakik – jegyezte meg Rose. – Hanem hol? – Thistedben. – A fenébe, az még messzebb van! – Igen, de mégsem Vejlében. Carl végül mégis előhúzta a cigarettát, és már épp rágyújtott volna, amikor látta, hogy Assad surran be, buzgón csapkodva a nem is létező füstöt. – Arról a Gitte Charles nevű nőről beszéltetek? – kérdezte az arab. Mindketten bólintottak. – Viggo Mogensennel, a halásszal semmire sem jutottam – folytatta –, de Philip Nørviggel igen. Holnapra találkozót beszéltem meg az özvegyével, aki még mindig a halsskovi házukban lakik. 193

– Mikor lesz az a találkozó? Csak nem most?! – hajtotta hátra a fejét Carl. Rose alig tudta nyitva tartani a szemét. Szörnyen kimerültnek tűnt. – Nem gondolod, hogy túl régóta vagyunk itt, Carl? – Szóval holnapra? – nézett Assadra a főnöke. Az arab egyik hüvelykujjával a levegőbe bökött. – Talán vezethetném én a kocsit – jelentette ki. Ebből bizony semmi sem lesz! – Csörög a mobilod, Carl – mutatott Rose az asztalon rezgő készülékre. A rendőrtiszt a kijelzőre pillantott. Nem ismerte fel a számot, de azért a hívást fogadva a füléhez emelte a készüléket. A vonal túloldalán egy nem különösebben kellemes női hang szólalt meg. – Jó napot! Bizonyos Carl Mørckkel beszélek? – kérdezte. – Én vagyok. – Akkor arra kérem, jöjjön át a Tivoli csarnokba, és fizesse ki a számlát, amit az unokatestvére hagyott hátra. Carl előbb tízig számolt magában. – Mi közöm az ő számlájához? – A kezemben tartok egy cédulát, aminek a hátoldalán egy egész regény van. Máris felolvasom. „Sajnálom, de most távoznom kell, hogy elérjem a repülőgépemet. Unokatestvérem, Carl Mørck, aki helyettes felügyelő a rendőr-főkapitányság gyilkossági osztályán, megígérte, hogy hamarosan átjön ide, és kifizeti a számlát. Ismerik már. Ő volt az, akivel az imént ennél az asztalnál beszélgettem. Megkért, írjam fel a mobilszámát, hogy megállapodhassanak vele a fizetés módjában.” – Micsoda? – fakadt ki Carl. Ennél többre nem is volt energiája. – A cédulát az asztalon találtuk, amikor odamentünk megkérdezni, kér-e még valamit. Azt az érzést, amely e pillanatban elfogta Carlt, leginkább a rútul 194

becsapott gyerek döbbenetéhez lehetett hasonlítani. Mint amikor az újdonsült kiscserkészt a csapatparancsnoka szakadó esőben kiküldi, hogy hozza be a másfél kilométerre levő tábortűzfüst-megfordítót. – Máris megyek – mondta, és elhatározta, hogy úton hazafelé tesz egy kitérőt Vanløse felé, hogy udvariassági látogatást tegyen egy bizonyos Ronny Mørck nevű úriembernél. Ronny egy nem éppen imponáló épületben bérelt magának lakást. Csaknem hízelgő lett volna a hátsó udvar hátsó udvarának nevezni. A csupasz homlokzatra rozsdás fémlépcsőt szereltek, amelynek ronda betonlap alkotta a fordulóját, végül másfél emelet magasságban acélajtóba torkollott. Leginkább egy bezárt mozi vetítőhelyiségének feljáratára emlékeztetett. Dörömbölni kezdett az ajtón, mire odabentről némi szóváltás hallatszott, majd fél perc múlva kulcs csikordult a zárban. Ronny öltözéke ez alkalommal egységes volt, ugyanis egy sárkánymintás alsónadrágon kívül más ruhadarab nem volt rajta. – Már kinyitottam a söröket – mondta Ronny, és behúzta Carlt a füstös helyiségbe, amelyet csak részben világítottak meg a zuhogó vízeséseket ábrázoló ernyőkkel borított lámpák és a meglehetősen pajzán erotikus motívumokkal díszített, színes rizspapír lampionok. – Mae-nek hívják – mutatott egy ázsiai nő felé, aki akár háromszornégyszer is belefért volna Ronny bőrébe. Az asszony meg sem fordult. Vékony kis karjaival a tűzhelyen sorakozó lábasokban fövő ételt kavargatta. A helyiséget Pattaya külvárosainak illata töltötte be, amihez a Carlnál Allerødben grillezéshez használatos két teljes lapátnyi faszéné társult. – Nagyon elfoglalt, hiszen mindjárt itt a vacsora ideje – mondta Ronny egy szárongra hasonlító currysárga ruhadarabokkal takart elnyűtt díványra telepedve. Carl vele szemben foglalt helyet, és elfogadta a sört, amelyet unokabátyja az ébenfa asztalra tett. – Hatszázhetven koronával tartozol, továbbá magyarázattal, 195

miképpen vagy még képes enni azok után, amit a Tivoli csarnokban tömtél magadba. Ronny elmosolyodott és megpaskolta a gyomrát. – Jól megedzettem – mondta, aminek hallatára a thai nő olyan széles mosollyal fordult feléje, amilyenhez foghatót Carl sohasem látott. Ez a nő nem huszonöt esztendős volt, de még csak nem is tükörsima arcú, ellentétben a Thaiföldről importált feleségek zömével. Bőrét ráncok és szarkalábak barázdálták, a szemén pedig látszott, hogy megélt már egyet s mást. Egy-null Ronny javára – gondolta a rendőrtiszt. – Te hívtál meg, Carl. Hiszen mondtam neked a telefonban. A munkaidő kellős közepén idéztél be, ami köztudomásúan pénzbe kerül. Carl sóhajtott egy nagyot. – Beidéztelek? Munkaidőben? Bátorkodom megkérdezni, ugyan mit művelsz olyankor? Kisméretű alsónadrágokat tágítasz? Tréfás megjegyzése hallatán a lábasokkal bíbelődő nő enyhén megrázkódott, miközben Ronny szélesen elvigyorodott. Az asszonynak ezek szerint volt humorérzéke, és nyilvánvalóan dánul is értett. – Egészségedre, Carl! – koccintott Ronny. – Öröm téged viszontlátni. – Tehát ne számítsak arra, hogy visszakapom a hatszázhetven koronámat? – Ne. Viszont a legfinomabb Thom Kha Gait kaphatod, amit valaha ettél. – Mérgezőnek hangzik. A thai nő ismét kuncogott. – Kókuszos csirkeleves csilivel, kefirrel és galangagyökérrel – magyarázta Ronny. – Figyelj rám! – sóhajtott fel Carl. – Oké, ma kicsaltál tőlem hatszázhetven koronát, spongyát rá. Ez volt az utolsó alkalom. De épp 196

most forgatok meg egy halom régi ügyet, a mai beszélgetésünk pedig még mindig nyugtalanít. Abban sántikálsz, hogy így vagy úgy, de megzsarolj? Ebben az esetben azt mondom neked, öt percetek van arra, hogy te és a kis Mae válasszatok, bíróság elé álltok, avagy visszarepültök Papayafalvára, vagy honnan a csudából is jöttetek. Az utóbbiak hallatán a nő megfordult, és thai nyelven kiabálni kezdett Ronnyval. A férfi néhányszor megrázta a fejét, és nagyon dühösnek tűnt. Mintha bozontos szemöldöke önálló életre kelt volna, és magától tudna válaszolni. Aztán Carl felé fordult. – Emlékeztetnélek rá, hogy először is te kerestél meg ma reggel, másodszor pedig hogy a feleségem, MayYing-Thahan Mørck, épp az előbb törölt téged a szívesen látott vendégek listájáról. Egy perc se telt bele, és az ajtón kívül találta magát. Az asszonynak nyilvánvalóan voltak azzal kapcsolatban tapasztalatai, hogy ha megfelelően csörömpöl a konyhai eszközökkel, gyorsan elmenekülnek a nemkívánatos látogatók. Tehát ismét elválnak útjaink, Ronny – gondolta, bár valami azt súgta, tévedhet. Megszólalt a zsebében a mobilja, és mielőtt a kijelzőre nézett volna, már tudta, Mona az. – Szia, drágám! – mondta, igyekezvén enyhén betegnek feltüntetni magát. De éppen csak annyira, hogy meggátolja a gyors meghívást. – Ha van kedved egy újabb kísérlethez megismerkedni a lányommal és Ludwiggal, akkor holnap sort keríthetnénk rá – szólalt meg Mona. Érezhetően nagy jelentőséget tulajdonított az újabb meghívásnak. – Magától értetődik – válaszolta a szükségesnél nagyobb nyomatékkal. – Rendben. Akkor este hétkor nálam. És ne feledd, hogy holnap délután találkozód lesz Krisszel az irodájában. Jártál már ott. – Valóban? Nem is emlékszem rá – hazudta Carl. 197

– Pedig jártál már, Carl! Szükséged van rá, nekem elhiheted. Felismerem a jeleket. – Holnap Halsskovban leszek. – De délután háromkor már nem! – Mona, remekül vagyok. A szögbelövős ügy miatti sokk már a múlté. – Beszéltem Marcus Jacobsennel a mai hisztériás rohamodról. – Hisztériás rohamról? – Biztosnak kell lennem abban, hogy a férfi, akit társamul választottam, rendben van lelkileg. Carl agytekervényeiben keresgélt a helyes válasz után, de nem volt könnyű dolga. Ha most ki kellett volna fejeznie az érzelmeit, leginkább néhány latin tánclépést tett volna, már ha tudott volna táncolni. – Az a helyzet, hogy nehéz időszak elé nézel. El kell mondanom, hogy találtak még egy bizonyítékot a ládában a hulla mellett, Marcus Jacobsen pedig engem kért meg, hogy tájékoztassalak róla. Ennek hallatán a képzeletbeli táncnak nyomban vége szakadt. – A holttest alatt egy papírdarab volt. Egy fotó műanyag zacskóba tett fénymásolata. A képen a meggyilkolt Pete Boswell áll közted és Anker között, mindkettőtök vállát átkarolva.

198

21. 2010. november – Fáradtnak tűnsz, Carl, ne vezessek én? – kérdezte másnap reggel Assad. – Fáradt vagyok, de te ne vezesd a kocsit. Mindenesetre akkor semmiképpen se, amikor benne ülök. – Rosszul aludtál? Carl nem felelt. Remekül aludt, de mindössze két órát, mert elgondolkodtató éjszaka volt. Marcus Jacobsen előző este e-mailben elküldte neki azt a fotót, amelyen a meggyilkolt személy Carl és Anker vállát karolja át, ezzel megerősítve, amit Monától már tudott. „A technikai osztály most azon dolgozik, hogy megállapítsa, hamisítvány-e a fénykép. Ugye, egyetértünk, hogy jó volna, ha az lenne?” – Írta a gyilkossági osztály vezetője. Miért is ne? Természetesen az volna a legjobb, ha hamisítványnak bizonyulna, hiszen az is. Jó lenne tudni, vár-e tőle valamiféle vallomást Marcus. Carl a meggyilkolt embernek soha a közelében sem járt, egyáltalán nem ismerte Pete Boswellt, mégsem jött álom a szemére. Amennyiben a technikai osztály nem tudja bebizonyítani, hogy a fotót manipulálták, akkor Carl felfüggesztése csak idő kérdése. Ki ne tudta volna, hogyan szokott eljárni Marcus Jacobsen hasonló esetekben? Carl állkapcsát megfeszítve nézett a szolgálati autó előtt kígyózó kocsisorra. Ha jobban átgondolta volna a dolgokat, félórával később indulnak útnak. – Sokan vannak úton – jegyezte meg Assad. Ez az ember aztán remek megfigyelő volt! – Igen. Ha ez a nyomorult dugó nem ér véget hamarosan, tíz óránál előbb nem érünk Halsskovba. 199

– De hiszen előttünk az egész nap, Carl! – Nem, délután háromra ugyanis vissza kell érnem. – Úgy gondolom, ezt az izét akár el is tehetjük – mutatott az arab a navigációs készülékre. – Letérünk az autópályáról, és mindjárt ott vagyunk. Mutatom az utat, épp itt van a térképem. Assad útvonalmódosítási javaslata plusz egy órájukba került. Ugyanabban a pillanatban hajtottak be Philip Nørvig özvegyének udvarára, amikor a rádióban kezdték beolvasni a tizenegy órai híreket. – Nagyszabású tüntetések Curt Wad brøndbyernei háza előtt – szólalt meg a bemondó. – Civil szervezetek közös akciót kezdeményeztek, hogy ráirányítsák a figyelmet arra, milyen mélységesen antidemokratikus eszméket képvisel az Egyenes Vonalak párt. Curt Wad közleményében… Carl ekkor állította le a motort és lépett ki a kavicsos felhajtóra. – Igen, ha nincs Herbert… Philip Nørvig özvegye a vele nagyjából egyidős, hetvenes éveinek közepén járó férfi felé bólintott, aki a látogatók üdvözlésére lépett be a szobába. – …akkor Cecilie és én nem maradhattunk volna ebben a házban. Carl udvariasan üdvözölte a leülni készülő férfit. – Sejtem, milyen nehéz időszak lehetett – bólintott a rendőrtiszt. Enyhén fogalmazott, mert a hölgy férje nemcsak hogy csődbe ment, hanem zűrös ügyeit hátrahagyva el is tűnt. – Rögtön a tárgyra térek, Nørvig asszony. – Carl egy pillanatra megtorpant. – Ugye, továbbra is Nørvignek hívják? Az idős hölgy tördelni kezdte a kezét. A kérdés szemmel láthatóan zavarba hozta. – Igen, Herberttel nem házasodtunk össze. Philip eltűnésekor magáncsődöt jelentettem, így nem tehettük meg. Carl igyekezett megértőn mosolyogni, noha tulajdonképpen teljesen 200

közömbös volt számára az emberek családi állapota. – Elképzelhető, hogy a férje egyszerűen elmenekült, mert nem bírta tovább? – Ha öngyilkosságra gondol, akkor nem. Philip túlságosan gyáva volt hozzá. – Talán kegyetlenül hangzik, de úgy tűnt, jobban szerette volna, ha a férje inkább odakint a kertben valamelyik fára akasztja fel magát. Ez ugyanis az asszony számára is előnyösebb megoldás lett volna. – Úgy értem, talán a férje csak lelépett. Esetleg félretett némi pénzt és letelepedett valahol a világ túlsó felén. Az özvegy meglepetten nézett rá. Lehetséges volna, hogy még sohasem jutott eszébe ez a lehetőség? – Lehetetlen. Philip ki nem állhatta az utazást. Párszor elvittem rövid kirándulásokra, például néhány napra busszal a Harzba, de ezeket nem Philipnek találták ki. Ki nem állhatta az új helyeket. Mit gondol, vajon miért éppen ebben a porfészekben nyitott irodát? Mert innen két kilométerre nőtt fel. Pusztán ezért! – Igen, de a dolgok állása szerint talán mégis szükségesnek tartotta, hogy messzire utazzon. Az argentin füves síkságok és a krétai hegyi falvak kiválóan alkalmasak arra, hogy felszívják azokat, akiknek odahaza meggyűlt a bajuk a hatóságokkal. Nørvig özvegye hümmögve rázta a fejét. Nyilvánvalóan teljesen irreálisnak tartotta ezt a feltételezést. A Herbertnek szólított férfi ekkor közbeszólt. – Bocsássanak meg, de hadd szabadjon hozzátennem, hogy Philip a legidősebb bátyám iskolatársa volt, a bátyám pedig mindig azt mondta, Philip az a tipikus mama kedvence típus. – Sokatmondóan nézett az élettársára. Nyilván azért tartotta fontosnak ezt megjegyezni, hogy hangsúlyozza, mennyivel jobb parti az elődjénél. – Amikor az osztályuk egyszer Bornholmra kirándult, Philip nem akart velük tartani. Azt mondta, egy mukkot sem lehet érteni az ottaniak beszédéből, így aztán ezt az utat nem neki találták ki. Még ha a tanárai meg is haragudtak rá, ő kötötte az ebet a karóhoz. Philipet nem lehetett rávenni olyasmire, amit nem akart. 201

– Nos, szerintem ez nem éppen az anyukák kedvence típusra vall, de errefelé talán másképp vélekednek erről. Rendben, tegyük félre ezt az elméletet. Akkor viszont már csak a baleset, a véletlen emberölés és a gyilkosság jöhet szóba. Melyik elmélet felé hajlanak leginkább? – Úgy sejtem, az az átkozott társaság ölte meg, amelyiknek a tagja volt – mondta Assadra nézve az özvegy. Carl a társa felé fordult, akinek sötét szemöldöke a haja szegélyénél most egybeért a homlokán húzódó megannyi ránccal. – No, azért ezt csak nem lehet így kijelenteni, Mie – szólalt meg a heverőn ücsörgő Herbert. – Erről semmit sem tudhatunk. Carl az idős hölgyre szegezte tekintetét. – Milyen társaság? – kérdezte. – A rendőrségi aktában semmiféle társaságról nincs szó. – Nincs, mert korábban nem is említettem. – Vagy úgy. Megtenné, hogy fellebbenti egy kicsit a fátylat arról, amire az előbb célzott? – Persze. A társaságot Titkos Harcnak hívták. Assad ekkor elővette a jegyzetfüzetét. – Milyen festői név ez a Titkos Harc. Majdnem úgy hangzik, mintha egy régi Sherlock Holmes-krimiből származna – próbált mosolyogni Carl, de teljesen más érzések éledtek fel benne. – És minek az érdekében vívják azt a Titkos Harcot? – kérdezte. – Mie, nem hiszem, hogy… – szólt közbe Herbert, de Mie ügyet sem vetett rá. – Nem sokat tudok, mert Philip soha egyetlenegy szót sem ejtett el róla, nyilván megtiltották neki. De az évek során egyet s mást azért csak hallottam felőle. Ne felejtsék el, hogy a titkárnője is voltam – felelte, eltolva élettársa tiltakozásra emelt kezét. – Miket hallott? – kérdezte Carl. – Hogy egyes emberek méltók arra, hogy gyermekeik legyenek, míg mások nem. Hogy Philip néha kényszersterilizációk engedélyezésében segített nekik. Már hosszú évek óta foglalkozott 202

ilyesmivel, mielőtt itt kezdtem dolgozni. Amikor Curt itt volt, gyakran beszéltek egy régi ügyről. Valószínűleg az első közös ügyük volt – Hermansen-ügyként emlegették. Philip később is orvosok és más ügyvédek közötti kapcsolattartó volt. Egy egész hálózatot irányított. – Értem. De ha nem tévedek, ez megfelelt a kor szellemének. Úgy értem, miért lett volna veszélyben a férje hasonló ügyek miatt? Hiszen akkoriban bizonyára jó sok értelmi fogyatékost sterilizáltak a hatóságok jóváhagyásával és áldásával. – Meglehet, de gyakran olyanokat is sterilizáltak és kényszergyógykezelésben részesítettek, akik nem voltak gyengeelméjűek. Így lehetett a legegyszerűbben félreállítani őket. Például cigány asszonyokat, aztán szociális segélyen élő, sokgyermekes családokból származó nőket és prostituáltakat. Ha a Titkos Harc tagjainak az orvosi vizsgálóasztalra sikerült csalogatniuk ezeket a nőket, akkor azok elkötött petevezetékkel, és ha terhesek voltak, minden egyes esetben magzat nélkül hagyták el a rendelőt. – Összefoglalva tehát azt állítja, hogy komoly, radikális, és ha jól értem, törvénytelen beavatkozásokat hajtottak végre sok nőn, ráadásul az érintettek tudta nélkül? Mie Nørvig felemelte a kanalát és megkavarta a kávéját, bár már rég kihűlt. Mindössze ennyi volt a válasza. Innentől tehát egyedül kell boldogulniuk. – Fennmaradt esetleg valami ezzel a bizonyos Titkos Harccal kapcsolatban? Feljegyzések, kartotékok, naplók vagy egyéb iratok? – Odalent, Philip régi alagsori irodájában még megvannak az aktái és az újságkivágásai. – Szerinted ez jó ötlet? Bárkinek is jobb lesz tőle? – kérdezte az élettársa. – Úgy értem, nem volna jobb, ha nem bolygatnánk ezeket a régi ügyeket? Mie Nørvig nem felelt. Assad elgyötört arckifejezéssel emelte fel a karját. – Elnézést kérek, kimehetnék a mosdóba?

203

Carl rendszerint nem foglalkozott azzal, hogy ódon papírkupacokon rágja át magát, hiszen erre megvoltak az emberei. Most azonban kénytelen volt kivételt tenni, mivel egyik társa épp az illemhelyen ült, a másik pedig a hátországban vigyázott az irodára. – Hol kezdjük a keresést? – kérdezte az alagsori irodában szinte idegenként körülnéző hölgytől. Mie Nørvig felsóhajtott, amikor kinyitott néhány iratszekrényt, amelyekben dugig teli mappák rejlettek. Carl legszívesebben kihagyta volna, hogy belenézzen a teljesen áttekinthetetlennek tűnő iratokba. Az ügyvéd özvegye vállat vont. – Sok éve nem nyitottam ki ezeket a szekrényeket. Philip eltűnése óta a szó szoros értelmében gyűlölök lejönni ide. Persze gondoltam már rá, hogy az összes kacatot kidobom, de mivel bizalmas iratokról van szó, csak meghatározott rendben lehet kiselejtezni őket, az pedig meglehetősen körülményes. Úgy gondoltam, inkább lelakatolom az ajtót, és mindent elfelejtek, hiszen bőven van hely a házban. – Egy pillanatra megállt és ismét körülnézett. – És ez így helyes – próbálkozott Herbert. – Talán Miének és nekem szép nyugodtan át kellene néznünk az iratokat. Ha pedig találunk valamit, ami érdekes lehet, értesítjük önöket. Csak azt kell megmondaniuk, pontosan mit keressünk. – Ó, tudom már! – kiáltott fel Mie Nørvig, és egy világos fából készült, nagy zsalus irattartó szekrényre mutatott, amelynek tetején céges borítékokat, névjegyeket és űrlapokat tartalmazó dobozok álltak. Elfordította a kulcsot, mire a zsalu nyaktiló pengéjéhez hasonló hangon siklott hátra. – Megvan! – mutatott egy A/2-es méretű, kék spirálos albumra. – Philip első felesége vezette. 1973 után, amikor Philip és Sara Julie elváltak, már nem ragasztották be az újságkivágásokat, hanem csak beletették őket. – De ha jól értem, ön is belenézett? – Persze. Később én raktam be azokat a cikkeket, amelyeket Philip 204

vágatott ki velem az újságokból. – Mit akar mutatni? – kérdezte Carl, miközben Assad is belépett a helyiségbe, aki nem volt sápadtabb annál, mint amennyi egy arab születésű személy esetében még egészségesnek mondható. Talán segített rajta az illemhely felkeresése. – Jól vagy, Assad? – kérdezte. – Csak egy kis visszaesés, Carl. – Az arab óvatosan a gyomrára bökve jelezte, hogy odabent továbbra is előfordulhatnak irányíthatatlan perisztaltikus mozgások. – Tessék – mondta Mie Nørvig. – Ez a cikk 1980-ból való, és őrá gondolok – mutatott egy újságkivágásra. – Curt Wad. Sohasem tudtam elviselni. Amikor csak itt volt, vagy ha Philip telefonon beszélt vele, utána mintha teljesen megváltozott volna a férjem. A Waddal folytatott beszélgetések után általában nagyon megmakacsolta magát. Rosszul mondom, nem is annyira megmakacsolta magát, sokkal inkább megkeményedett, olyan lett, mint akinek egyáltalán nincsenek érzelmei. Minden ok nélkül elképesztően hidegen kezdett beszélni velem és a lányunkkal. Mintha megváltozott volna a személyisége, mert egyébként nagyon is kedvesen viselkedett, ilyenkor viszont sokat veszekedtünk. Carl beleolvasott a cikkbe. „Az Egyenes Vonalak helyi szervezetet alapít Korsørben” – hangzott a főcím, alatta a sajtófotó volt. A kép Philip Nørviget ábrázolta kockás tweedzakóban, míg a mellette álló férfi elegáns fekete öltönyt és szorosra kötött nyakkendőt viselt. „Philip Nørvig és Curt Wad, a gyűlés levezetői” – állt a kép alatt. – A nemjóját! – fakadt ki Carl, bocsánatot kérően nézve a házigazda párra. – Hiszen róla nagyon sokat hallani manapság. Igen, az Egyenes Vonalakról már rémlik. A képen a tévében előző nap látott Curt Wad jóval fiatalabb kiadása szerepelt. Magas, jóképű ember a legszebb férfikorban, mellette egy sovány férfi pengeélesre vasalt nadrágban, felvettnek és ritkán használatosnak tűnő mosollyal az arcán. – Ez ő, Curt Wad – bólintott Mie. 205

– Ha nem tévedek, épp a parlamentbe próbálja bejuttatni az Egyenes Vonalakat, ugye? Újabb bólintás. – Igen, már korábban is próbálkozott vele. Most azonban úgy tűnik, sikerülni is fog neki, ami szörnyű lenne, mert gátlástalan, hataloméhes ember, az eszméi pedig kórosak. Semmiképpen sem szabadna terjeszteni őket. – Hiszen semmit sem tudsz az egészről, Mie – szólt közbe ismét Herbert. Ezt a dicséretes buzgóságot! – gondolta Carl. – De igen – válaszolta Mie Nørvig bosszankodva. – És ezt te is nagyon jól tudod! Pontosan ugyanúgy követted nyomon az újságokban, mint én. Gondolj csak arra, mit írt az a Louis Petterson abban az időszakban, amelyikről beszéltünk. Curt Wad és társai rút dolgokat követtek el – elkerülhetetlennek hazudott abortuszokat és sterilizációkat hajtottak végre. Olyan beavatkozásokat, amelyekről az érintett nőknek még csak sejtésük sem volt. Herbert ekkor erőteljesebben tiltakozott, mint indokolt lett volna. – A feleségemnek… szóval Miének az a kényszerképzete, hogy Wad felelős Philip eltűnéséért. Tudják, a gyász túlságosan… Carl összevont szemöldökkel követte nyomon Herbert arcjátékát, mialatt Mie egy fikarcnyit sem tágított. Mintha Herbert érvei régen elkoptak volna. – Két évvel azután, hogy ez a sajtófotó készült, és Philip több ezer órát áldozott az Egyenes Vonalakra, egyszerűen kirúgták. Ez itt! – mutatott Curt Wadra. – Személyesen jött el, és minden előzmény nélkül kirúgta Philipet. Azt állították, hogy sikkasztott, ami természetesen nem volt igaz. Ahogy az sem, hogy hűtlen kezelés bűntettét követte volna el az ügyfeleivel szemben. Álmában sem jutott volna eszébe ilyesmi. Az egészből csupán annyi volt igaz, hogy kevéssé értett a számokhoz. – Nem hinném, hogy Philip eltűnését közvetlenül össze lehetne kötni Curt Waddal és azzal az epizóddal, Mie! – mondta most jóval tompább hangon Herbert. – Gondolj arra, hogy még mindig él! 206

– Mondtam már, hogy többé nem félek Curt Wadtól! – fakadt ki Mie, miközben egyébként szépen púderezett arca kipirult. – Ez alkalommal szíveskedj távol tartani magadat a vitától, Herbert. Hadd beszéljek, jó? Herbert ettől fogva visszahúzódott. Egyértelmű volt, hogy a távozásuk után zárt ajtók mögött részletesebben is megvitatják majd az ügyet. – Talán ön is az Egyenes Vonalak tagja, Herbert? – kérdezte Assad a hátsó sarokból. Az öregúr állkapcsa megrándult, de nem fűzött kommentárt az arab előbbi szavaihoz. Carl kérdőn nézett Assadra, aki fejével a falon függő bekeretezett oklevélre bökött. Carl közelebbről is megnézte. „Díszoklevél Philip Nørvig és Herbert Sønderskov részére, a Nørvig & Sønderskov Ügyvédi Iroda társtulajdonosainak, az 1972-es Korsøri Tanulmányi Ösztöndíj adományozásáért.” Assad összehúzott szemmel, diszkréten Mie Nørvig élettársa felé biccentett. Carl ugyanilyen diszkréten biccentett vissza. Assad ügyesen használta a szemét. – Ön is ügyvéd, Herbert? – kérdezte Carl. – Óóó, már nem – felelte a férfi. – De az voltam. 2001-ben nyugdíjba vonultam. Addig a feljebbviteli bíróság előtt képviseltem az ügyfeleimet. – És annak idején ugye Philip Nørvig társa volt? Herbert az eddiginél mélyebb hangon válaszolt. – Igen, remekül együtt tudtunk működni, amíg 1983-ban úgy nem döntöttünk, hogy váljanak szét az útjaink. – Értem, ez tehát azután történt, hogy Philip Nørviget megvádolták és megszakadt a kapcsolata Curt Waddal – folytatta Carl. Herbert Sønderskov a szemöldökét ráncolta. Ez az enyhén hajlott hátú nyugdíjas hosszú éveken át hárította el az ügyfelei ellen emelt vádakat, tapasztalatait pedig most önmaga védelmében hasznosította. 207

– Természetesen semmi közöm sem volt ahhoz, amibe Philip belekeveredett. Úgy fogalmaznék, hogy a különválásunknak gyakorlatias oka volt. – Bizony, nagyon gyakorlatias. Így a feleségét és az ügyfeleit is megkapta – jegyezte meg szárazon Assad, talán túlságosan is szemtelenül. – Jó barátságban voltak, amikor eltűnt? És hol volt ön Philip Nørvig eltűnésekor? – Tehát tereljük ebbe az irányba a beszélgetést? – kérdezte Herbert Sønderskov Carltól. – Nos, elmondhatom, hogy az évek során sok rendőrrel álltam kapcsolatban, és szinte naponta volt részem efféle csipkelődésekben és alattomos gyanúsítgatásokban. Nem állok vád alatt, és soha nem is gyanúsítottak meg hivatalosan semmivel, érthető? Továbbá akkoriban éppen Grönlandon tartózkodtam. Fél évig praktizáltam ott, és csak Philip eltűnése után tértem vissza. Azt hiszem, rá egy hónapra, amit bizonyítani is tudok. Csak ekkor fordult Assad felé, hogy megállapítsa, megfelelően bűntudatos arckifejezést váltott-e ki az ellentámadása, de bűntudat nyomait hiába kereste. – Hát persze! Hiszen időközben Philip Nørvig felesége is facér lett, nemdebár? – kérdezte Assad. Mie Nørvig különös módon nem fűzött megjegyzést Assad pimaszkodásához. Talán neki is ugyanaz a gondolata támadt? – Ez már több a soknál! – Herbert Sønderskov hirtelen sokkal öregebbnek tűnt, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy olyan harapós legyen, mint amilyen fiatalabb napjaiban volt. – Szívesen látjuk önöket az otthonunkban, erre ilyeneket kell hallgatnunk. A rendőrség manapság valóban így működik? Akkor talán az lenne a legjobb, ha most öt perc alatt megtalálnám a felettesük telefonszámát. Hogy is hívják magát? Ja igen, Assadnak… és a családneve? Ezek szerint nekem kell elsimítanom a dolgokat – gondolta Carl. A legutóbbi napokban őt ért megannyi csapás közepette már csak ez hiányzott neki. – Bocsásson meg, Sønderskov úr, a kollégám túl messzire ment. 208

Eredetileg egy másik ügyosztályon dolgozott, ahol ahhoz szoktak hozzá, hogy kevésbé prominens ügyfélkörrel értsenek szót. – Assadhoz fordult: – Felmennél most rögtön, és megvárnál a kocsiban? Egy pillanat és jövök én is. Az arab vállat vont. – Oké, főnök! De ne felejtsd el megnézni, vane valami ezekben a fiókokban egy bizonyos Rita Nielsenről. – Az egyik iratszekrényre mutatott. – L-N felirat áll rajta. – Azzal megfordult, és úgy támolygott ki az ajtó felé, mintha húsz órán át lóháton ült volna, vagy mintha mégsem intézett volna el mindent az illemhelyen. – Igen – bólintott Carl, Mie Nørvig felé fordulva. – Úgy van. Nagyon szeretném, ha megengedné, hogy megnézzük, van-e valami azokban az irattartókban egy nőről, aki ugyanazon a napon tűnt el, mint a férje. Rita Nielsennek hívták. Szabad? Választ nem várva kihúzta az L-N feliratú fiókot. Jócskán akadtak benne Nielsenek. Ugyanebben a pillanatban Herbert Sønderskov hátulról odalépett, és visszatolta a fiókot. – Attól tartok, itt megálljt kell parancsolnom. Ezek bizalmas iratok, és nem engedhetem meg, hogy az ügyfelek személyiségi jogai csorbát szenvedjenek. Legyen szíves távozni! – Akkor házkutatási parancsot kell kérvényeznem – húzta elő Carl a mobilját. – Tegyen úgy, de előbb távozzon! – Nem hiszem, hogy jó ötlet volna. Ki tudja, talán van Rita Nielsennek dossziéja, amely egy óra múlva már nem lesz meg… Esetleg néhány irat hirtelen életre kel és világgá megy. – Ha azt mondom, hogy távozzon, akkor most rögtön tegye, érthető? – mondta hűvösen Herbert Sønderskov. – Lehetséges, hogy meg tudja szerezni a házkutatási határozatot, de ez legyen csak a maga gondja. Ismerem a törvényt. – Badarság, Herbert – mondta az élettársa, ékesen bizonyítva, ki az igazi úr a házban. Azzal kihúzta a fiókot és bemutatta, milyen profivá 209

fejlődött az idők során az ügyiratok keresésének terén. – Tessék – húzta ki az egyik mappát. – Ez van a legközelebb Rita Nielsen nevéhez. – A borítólapon Sigrid Nielsen állt. – Köszönöm, akkor hát ezt is megtudtuk – bólintott Carl Herbert felé, aki dühödten nézett rá. – Kedves Mie, lenne olyan szíves megnézni még, hogy van-e esetleg dosszié egy Gitte Charles nevű nőről, illetve egy Viggo Mogensen nevű férfiról? Ígérem, utána békén hagyom önöket. Két perccel később már távozott is a házból. Az iratszekrényben sem Gitte Charlesnak, sem Viggo Mogensennek nem volt nyoma. – Nem hinném, hogy ez az öreg papa szeretettel emlékszik majd rád – vigyorgott Carl az autóban, miután visszafordultak Koppenhága felé. – Én sem. De ha egy olyan férfi, mint ő, hisztériázni kezd, az olyan, mint amikor az éhes dromedár bogáncsot eszik. Csak rágja és rágja anélkül, hogy rá merne harapni. Láttad, hogy kiborult? Én csak annyit mondok, különös volt. Carl az arabra nézett. Még profilból is látszott, hogy fülig ér a szája. – Mondd csak, jártál egyáltalán a vécén, Assad? Az arab elvigyorodott. – Nem, odafent turkáltam a szobában, és ezt találtam, tele fotókkal. – Homorított, amennyire a biztonsági övtől tudott, és a derékszíja alá, sőt még lejjebb nyúlt. – Tessék – húzott elő egy borítékot. – Mie Nørvig hálószobaszekrényében, egy papírdobozban volt, olyanban, amilyenekben mindenféle mókás dolgot szoktak tartani. Az egész borítékot elhoztam, mert így nem olyan gyanús, mintha csak néhány képet vettem volna ki belőle – nyitotta ki. Carl az út szélére húzódott a kocsival és megnézte az első fotót. Egyértelműen valamilyen örömteli eseményt ünneplő emberek csoportja volt rajta. Széles mosollyal emelték a magasba a 210

pezsgőspoharaikat a fényképezőgép lencséje felé. Assad egyik ujjával a kép közepére mutatott. – Itt van Philip Nørvig egy másik nővel. Mondjuk, ő az első felesége. Aztán nézz csak ide! – mondta, kissé oldalra bökve. – Itt áll Herbert Sønderskov és Mie, jóval fiatalabban. Nem gondolod, hogy már akkor is egymásba voltak esve? Carl bólintott. Sønderskov szorosan átkarolta Mie vállát. – Nézd meg a hátoldalát, Carl! A fénykép hátsó oldalára az „1973. július 4. A Nørvig & Sønderskov Ügyvédi Iroda ötéves jubileuma” szöveget írták. – Aztán itt van a második kép, amit találtam. Átnyújtotta a felvételt. A színei elkoptak és nyilvánvalóan nem profi fényképész fotózta. Mie és Philip Nørvig esküvői képe volt, amely a korsøri városháza előtt készült. A menyasszony enyhén domborodó pocakkal, Philip diadalmas mosollyal, amely éles ellentétben állt a néhány lépcsőfokkal feljebb álló Herbert Sønderskov összeszorított szájával. – Érted, mire gondolok, Carl? A rendőrtiszt bólintott. – Philip Nørvig felcsinálta Herbert Sønderskov kis barátnőjét. Tehát a titkárnő mindkettejükkel dugott, de Nørvig vitte el a kupát. – Meg kell vizsgálnunk, vajon Sønderskov valóban távol volt-e, amikor Nørvig eltűnt – vélekedett Assad. – Én valamiért hiszek neki. Pillanatnyilag jobban érdekel, miért védelmezi ennyire ezt a Curt Wadot, akit Mie szemmel láthatóan gyűlöl. Őszintén szólva Curt Wad nem tűnik valami kedves embernek. Azt hiszem, a férje eltűnésével kapcsolatos megérzése alaposabb szemrevételezésre érdemes. – Mire? – Kivizsgálásra, Assad. Alaposabb kivizsgálásra. Rosét rá kell állítanunk, reméljük, lesz hozzá kedve.

211

Rose akkor hívta vissza őket, amikor a Karlstrup melletti autópályánál csalogató McDonald’s táblához értek. – Csak nem képzeled, hogy öt perc alatt össze tudom szedni annak a szarházi Curt Wadnak az összes viselt dolgát? Legalább egymillió éves, és hogy nem tétlenkedett hosszú élete során, az is biztos! Rose hangszíne itt elérte azt a határt, amikor le kellett csillapítani. – Ugyan már, Rose! Csupán a lényegre kell összpontosítanod. A részletekre később is kitérhetünk, már ha egyáltalán szükség lesz rá. Csak azt áruld el egyelőre, van-e olyan forrás, amely mintegy összefoglalja az életét. Egy cikk vagy valami hasonló a témában. Volt-e valami ronda ügye a sajtóval, volt-e dolga az igazságszolgáltatással. De bármi érdekes lehet a tevékenységével kapcsolatban úgy általában is. Nem csodálkoznék rajta, ha kiderülne, igencsak sok kritika érte. – Ha kritikát akarsz, akkor beszélj egy Louis Petterson nevű újságíróval. Ő aztán igazán leszedte róla a keresztvizet. – Jó, a nevét ma már úgyis említették. Írt újabban valamit róla? – Nem igazán. A legtöbbet öt-hat éve írta Wadról, aztán felhagyott vele. – Talán nem tudott már több bőrt lenyúzni a témáról? – Kötve hiszem. Mindenesetre sok más újságíró is megpróbált összegereblyézni ezt-azt Curt Wad viselt dolgairól, de ez a Louis Petterson több szalagcímet is összehozott róla. – Hol lakik ez a jóember? – Holbækben, miért? – Légy oly kedves, add meg a számát. – Halló, mi történt? Mit mondtál az előbb? Carl mérlegelte, elmondjon-e egy viccet, de letett róla. Nem is tudott ide illőt. – Azt mondtam, légy oly kedves. – Halleluja! – kiáltotta Rose, és megadta a számot. – De ha beszélnél vele, akkor az Ahlgade 42-es szám alatt, a Vivaldiban 212

keresd, mert a felesége szerint most éppen ott ül. – Honnan tudod? Már felhívtad? – Hát persze! Mit gondolsz, kivel beszélsz? – háborgott a lány, majd lecsapta a kagylót. – A francba! – dünnyögte Carl, majd a navigációs készülékre mutatott. – Assad, pötyögd be Holbækben az Ahlgade 42-t, kocsmába megyünk – mondta, és elképzelte, milyen arcot vág majd Mona, amikor nemsokára felhívja, és tudatja vele, hogy le kell mondania a kollégájával, Krisszel tervezett találkozót. Garantáltan nem lesz boldog. Carl leginkább egy olyan kiskocsmát tudott elképzelni, ahova sohasem süt be a nap, és amelyet kifürkészhetetlen okokból kedvelnek az újságírók. Ám a Café Vivaldi nem ilyen volt, éppen ellenkezőleg. – Nem kocsmát mondtál? – kérdezte Assad, amikor beléptek a főutca legszebb, tornyokkal és mindenféle más cirádákkal díszített házában működő vendéglátóhelyre. Carl körülnézett a zsúfolásig telt jókora helyiségben, és csak ekkor jutott eszébe, sejtelme sincs, hogy néz ki, akit keresnek. – Hívd fel azonnal Rosét, és kérj tőle személyleírást! – szólt Assadnak, miközben újból végigjáratta a szemét a kávéházon. Finoman megmunkált opálüveg és stukkók ékesítették a mennyezetet, az elegáns bútorokkal ízlésesen berendezett helyiségbe pedig csak úgy áradt be a fény. Fogadni mernék, hogy ő lesz az – gondolta a helyiség közepén lévő magasított asztal körül ülő középkorú fickók egyikére pillantva. Az illető jól láthatóan a társaság központja volt, jellegzetesen blazírt arckifejezéssel, enyhén kiélt vonásokkal és folyton fürkésző tekintettel. Assadra nézett, aki bólogatva hallgatta Rosét a telefonban. – No, melyikük az? Talán ő? – mutatott Carl a kipécézett vendégre. 213

– Nem – felelte Assad, gyorsan felmérve a Vivaldi vendégeit. A salátát fogyasztó lánycsoportok, a kapucsínós csészék felett egymás kezét fogó szerelmes párok és az újságjuk mögött elbújó, teli pohár sör mellett ücsörgő magányosok eléggé változatos összképet alkottak. – Azt hiszem, ő az – mutatott egy vörösesszőke hajú fiatalemberre, aki az egyik sarokban az ablaknál ült, és egy vele egykorú férfival triktrakot játszott. Akkor sem jöttem volna rá, ha száz évig élek – gondolta Carl. Szorosan a táblán korongokat tologató férfiak mellé álltak, és amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem vesznek róluk tudomást, Carl megköszörülte a torkát és megkérdezte: – Beszélhetnénk egy pillanatra, Louis Petterson? Az utóbbi felnézett rájuk, és a másodperc tizede alatt a mély koncentráció állapotából az adrenalinnal teli valóságba ugrott. Petterson egy szempillantás alatt felmérte, mennyire elüt egymástól a két váratlan jövevény, akikről mindennek dacára sejtette, hogy csakis rendőrök lehetnek. Utána a játékra tekintett, majd néhány gyors lépés után megkérdezte ellenfelét, tarthatnának-e egy rövid szünetet. – Nem hiszem ugyanis, Mogens, hogy az urak azért vannak itt, hogy ellessék a trükkjeimet. Elképesztő kötélidegei vannak – gondolta Carl, miközben Mogens biccentett, majd eltűnt a kávéház forgatagában. – Már nem foglalkozom rendőrségi ügyekkel – jelentette ki Petterson, az ujjai között forgatva a fehérboros poharát. – Azért kerestük fel, mert korábban sokat írt Curt Wadról – vágott a közepébe Carl. Petterson elmosolyodott. – Ejha, ezek szerint a különleges ügyosztálytól jöttek. Régóta nem találkoztam velük. – Nem, a koppenhágai gyilkossági osztálytól vagyunk. A fickó arckifejezése az utóbbiak hallatán enyhén fölényesről igencsak éberre váltott. Akinek e téren nem volt sokéves tapasztalata, nem vette volna észre, Carl azonban nem közéjük tartozott. Egy 214

sztorira vadászó újságíró nem így reagált volna. Sokkal inkább felderült volna az arca, hiszen a valamelyik nagy napilapnak írt vezércikkért járó busás honorárium könnyen feledtetni tudja az olyan szavakat, mint az emberölés vagy a gyilkosság. – Azért jöttünk tehát, hogy a lehető legteljesebb képet kapjuk Curt Wadról, akiről korábban sokat írt. Tíz percet ránk tudna áldozni? – Örömmel, de már vagy öt éve egy sort sem írtam róla. Elveszítettem a fonalat. Valóban, barátocskám? Akkor mégis miért forgattad meg már vagy harmincszor a poharat az ujjaid között? – gondolta Carl. – Utánanéztem egy kicsit – füllentette. – Nincs munkanélküli segélyen, akkor tehát jelenleg miből él, Louis? – Egy szervezet alkalmazottja vagyok – felelte, miközben megpróbálta kipuhatolni, mennyit tud róla valójában Carl. Carl bólintott. – Ezt tudjuk, és elárulná, mivel foglalkozik ez a szervezet? – Hm. Előbb elárulhatná például, hogy milyen gyilkosságról van szó. – Említettem volna, hogy gyilkossági ügyben nyomozunk? Én aztán nem, ugye, Assad? Az arab a fejét rázta. – Csak nyugodtan – szólalt meg Assad. – Semmivel sem gyanúsítunk. Igaz volt, némi hatást mégis gyakorolt Pettersonra. – Akkor kit és miért gyanúsítanak? Egyébként láthatnám az igazolványukat? Carl olyan magasra emelte a jelvényét, hogy az összes közelben ülő vendég is örömét lelhette benne. – Az enyémet is látni akarod? – kérdezte provokálón Assad. Louis Petterson szerencsére nem akarta. Carl arra gondolt, legfőbb ideje Assad számára valamilyen igazolványt szerezni. Egy rendőrségi 215

emblémával ellátott névjegy is megtette volna. – Egyszerre négy eltűnési ügyben nyomozunk – tért a tárgyra Carl. – Mond önnek valamit Gitte Charles neve? Betegápoló volt és Samsø szigetén lakott. Petterson a fejét rázta. – Rita Nielsen? Viggo Mogensen? – Nem – rázta meg ismét a fejét Petterson. – Mikor tűntek el ezek az emberek? – 1987. szeptember elején. – Akkor tizenkét éves voltam – mosolyodott el Petterson. – No, akkor legalább nem te voltál – mosolygott Assad. – Mi a helyzet Philip Nørviggel, mond valamit önnek ez a név? Petterson ekkor hátradőlt és úgy tett, mintha komolyan gondolkodóba esett volna, de Carlt nem csaphatta be. Lerítt róla, hogy tudja jól, ki az a Philip Nørvig. – Tájékoztatására elmondom, hogy Korsørben működő ügyvéd volt, Halsskovban lakott. Korábban aktívan részt vett az Egyenes Vonalak munkájában, 1982-ben kizárták, de ezek szerint ön akkor még csak hétéves volt, tehát erről sem tehet – folytatta mosolyogva Carl. – Nos, még így sem mond túl sokat ez a név sem. Talán mondania kellene? – Hiszen egész hasábokat írt tele az Egyenes Vonalakról, mégsem találkozott soha ezzel a névvel? – Ööö, lehet. Nem vagyok biztos benne. Vajon miért is nem, barátocskám? – gondolta Carl. – A sajtóarchívumban utána tudunk nézni. A rendőrség elég jó az újságolvasásban, de ezt nyilván tudja. Petterson ekkor már nem vágott olyan fölényes képet. – Akkor tehát mit is írtál a Titkos Harcról? – kérdezte Assad. Az újságíró újra megrázta a fejét. 216

– Ugye tisztában van vele, hogy mindent ellenőrzünk, amit mond, Petterson úr? Én pedig itt és most biztosíthatom róla, hogy a testbeszéde elárulta, jóval többet tud annál, mint amit előadott nekünk. Nem tudom, mi az, akár ártatlan dolog is lehet, de ha így van, úgy vélem, jobb, ha most azonnal elárulja. Curt Wadnak dolgozik? – Jól vagy, Louis? – kérdezte Mogens, a triktrakpartnere, aki időközben közelebb jött hozzájuk. – Persze, minden rendben. Csak az urak teljesen tévúton járnak. – Carl felé fordult, majd ugyanolyan nyugodt hangon folytatta: – Semmi közöm ahhoz az emberhez. Egy Benefice nevű szervezetnek dolgozom, amely független és önkéntes adományokból tartja fenn magát. Az a feladatom, hogy információkat gyűjtsék a Dánia Párt és a kormánypártok elhibázott intézkedéseiről az elmúlt tíz évben, ami kemény munka. – El tudom képzelni, mennyi munkája lehet. Köszönöm, Louis, így legalább ezzel már nem kell vesződnünk. De vajon kinek gyűjti ezeket az információkat? – Mindazoknak, akik tisztán szeretnének látni. – Petterson kihúzta magát ültében, majd folytatta: – Tudják mit, sajnálom, hogy nem tudtam érdemben segíteni. Ha többet akarnak tudni Curt Wadról, olvassák át a cikkeimet. Én már továbbléptem. Amennyiben nincsenek konkrét kérdéseik ezzel a négy eltűnési üggyel kapcsolatban, úgy azt kell mondanom, ma szabadnapos vagyok. – Meglepően alakult – mondta Carl öt perccel később az utcán. – Pedig én csak a lehető legtömörebb összefoglalót szerettem volna hallani Curt Wadról. Mi az ördög lelte ezt a pasast? – Máris megmondom, Carl. Most éppen nagyban telefonál. Ne fordulj hátra, mert az ablakon keresztül szemmel tart bennünket. Nem kéne ráállítanunk List, hogy kiderítse, kit hív?

217

22. 1987. szeptember Nete dübörgő fejfájással ébredt azon a reggelen. Nem tudta, vajon a hermetikusan lezárt szobában az étkezőasztalra tett bűzös folyadékokkal folytatott kísérlete vagy az a bizonyosság okozta-e, hogy ma, élete legfontosabb napján, hat embert öl meg tizenkét órán belül. Ezzel szemben tudta, hogy ha nem veszi be a migrén elleni tablettáit, akkor az egész terve mehet a levesbe. Talán két szem is elég lett volna, ő azonban hármat vett be. Egy-két órán át egy helyben ülve csak az órát figyelte, miközben agyának hajszálerei megnyugodtak, a fényt pedig már nem úgy érzékelte, mintha beléje csapna az áram. Azután elegáns nappalijában a mahagóni tálalószekrényre kirakta a teáscsészéket, szép sorba rendezte az ezüstkanalakat, és a beléndekkivonatot tartalmazó üvegcsét úgy helyezte el, hogy feltűnés nélkül elő tudja húzni, és a csészébe önthesse a folyadékot, ha végre itt lesz az idő. Tizedszer ismételte el a csata menetét, mire végül helyet foglalt, és a mögötte álló angol óra ketyegését hallgatva várakozott. Holnap délután a mallorcai repülőút megkönnyebbüléssel tölti majd el, és a termékenyen zöldellő Valldemossa ragyogása elfeledteti vele a múltat, elűzve annak démonait. Addig már csak a sírkamrát kell megtöltenie. Az a család, amelyhez az apja kérésére közvetítették ki a patakban történt spontán vetélést követően, kitaszítottként kezelte Netét, és ez a helyzet később sem változott. A cselédszoba félreeső helyen volt, az egész napi munka megerőltető, csak étkezések alkalmával találkozott a családdal, akkor 218

is a legmélyebb csendben kellett maradnia. Ha nagy ritkán szóra nyitotta a száját, lepisszegték, noha minden tőle telhető módon igyekezett szépen beszélni. Még a család vele egyidős lánya és fia is ferde szemmel nézett rá. Idegen volt, mégis úgy bántak vele, mintha korlátlanul rendelkezhetnének az élete felett. Nem sok pozitív élményben és egyetlen kedves szóban sem volt része. Ezzel szemben bőségesen kijutott neki a robotból, a szidalmakból és a kioktatásból. A család Nete gyermekkori otthonától húsz kilométerre lakott, amit kerékpáron egy óra alatt meg lehetett tenni. Netének azonban nem volt biciklije, így minden nap megelégedett azzal a reménnyel, hogy az apja talán bejelenti az érkezését. Ám erre sohasem került sor. Szűk másfél éve volt már a családnál, amikor behívták a tisztaszobába, ahol a körzeti rendőr mosolyogva beszélt a gazdával. Amikor megpillantotta Netét, azonnal megváltozott az arckifejezése. – Sajnálattal kell tudatnom veled, Nete Hermansen, hogy apád múlt vasárnap odahaza felakasztotta magát. A hatóságok ezért úgy döntöttek, hogy ez a derék család állandó gyámod lesz. Vagyis teljes felügyeletet gyakorolnak feletted, amíg be nem töltöd a huszonegyedik életévedet. Azt hiszem, örülnöd kell ennek. Apád egyébként csak adósságot hagyott hátra. Ilyen röviden is el lehetett mondani. Egyetlen szóval sem nyilvánították részvétüket, és a temetésről sem tájékoztatták. Röviden biccentettek feléje. Nete élete összeomlott. A kihallgatás véget ért. Odakint a földeken sírt, miközben a cselédlányok és a legények sugdolóztak, ahogyan a körükön kívül állók jelenlétében szokás. A magány néha testi fájdalmat okozott. Ha csak egyetlen becéző szóval illették volna, vagy ha megcirógatják az arcát – Nete azonban megtanult ezek nélkül élni. Amikor azon a hétvégén vidámpark érkezett a városba, a tanyán dolgozó többi lány a helyi busszal odament, ám Netének nem szóltak. Ezért két koronával a zsebében kiállt az országút szélére, és kinyújtotta a hüvelykujját. 219

A jelzésre megálló teherautó a maga ütött-kopott rakfelületével és elhasznált üléseivel nem volt ugyan valami elegáns jármű, ám a vezetője megnyerően mosolygott. Bizony nem tudta, kit vett fel az utasülésre. Elmondta, hogy Viggo Mogensen a neve, és egészen Lundeborgból jött idáig. Füstölt halat szállított a platón egy kereskedőnek, akinek bódéja volt a piacon. A két teli ládából tenger és füst illata áradt. Amikor a többi lány meglátta Netét, amint a körhinták és céllövöldék között a kezében fagylalttal, oldalán pedig egy délceg fiatalemberrel sétál, olyan képet vágtak, amilyenhez foghatót Nete még sohasem látott. Később irigységként azonosította be, de akkor és ott csupán rémületet érzett, amire alapos oka is volt. Melegen sütött a nap, akárcsak a Tagéval töltött nyarakon, Viggo pedig olyan lelkesen mesélt a tengerről és a szabad életről, hogy Nete csaknem a sajátjaként élte át. A boldogság erősödő érzete melegítette, ami megkönnyítette Viggo dolgát. Ezért hagyta, hogy megfogja a vállát, amikor visszavitte. Ezért nézett reménykedve és kipirult arccal Viggóra, amikor egy ligetes részen megállította az autót és magához húzta. Ezért nem tűnt veszélyesnek, amikor felhúzta az óvszert, és azt mondta, ezen a módon remek és nem lesz semmi baj. Utána, amikor szétvált a testük, és Viggo megállapította, hogy elszakadt a gumi, már nem tűnt ennyire magabiztosnak. Nete megkérdezte, most teherbe esett-e, és talán abban reménykedett, hogy Viggo azt fogja mondani, nem lehetetlen és mindenképpen hazaviszi magához Netét. Az utóbbit nem mondta, de Nete bizony teherbe esett, amire a többi lány igen hamar rájött. – Ha valaki belehány a gabonatáblába, akkor csont van a hasában! – kiáltotta az egyik. Annyira rázkódtak nevettükben, hogy a fejkendőjük is leesett. Fél órával később a nevelőanyja színe előtt állt, aki remegő hangon máglyával és a rendőrséggel fenyegette meg, ha nem szabadul 220

meg a magzatától. Ugyanazon a napon taxi gördült be az udvarra, és elvitte a háziak fiát. Nehogy már össze lehessen kötni azzal a szégyennel, amit Nete hozott rájuk. Hiába esküdözött, hogy egy jóképű lundeborgi fiatalember volt, akivel a vásárban ismerkedett meg, mert a lányok, akik együtt látták őket, rávágták, hogy az illető pontosan az a fajta csaló, aki csakis a saját örömére helyezi be a férfiasságát a lányok szoknyája alá. A dolog ultimátummal végződött. Vagy visszamegy az öreg falusi orvoshoz és eltávolíttatja a zabigyerekét, vagy meg kell kérniük a gyámhatóságot, hogy a rendőrségen folytassák az ügyet. – Már megpróbálkoztál a magzatelhajtással – mondta a legcsekélyebb együttérzés nélkül a nevelőanyja, mire a nevelőapja autóba ültette, és kitette az orvos háza előtt. Azt mondta Netének, visszafelé szálljon buszra, mert ő nem ér rá egész nap rá várni. Szerencsét sem kívánt neki, de talán örömében elnézően mosolygott egy kicsit. Nete sohasem értette meg, mire gondolhatott akkor. Sokáig várt a zöld várószobában, miközben ültében ide-oda hintázott és egymásnak ütögette a térdeit. A kámforcseppek és orvosságok szaga elgyengítette és megijesztette. Az orvosi műszerektől meg a vizsgálóasztaltól való félelem lett úrrá rajta, míg csigalassúsággal teltek-múltak a percek, és zárt ajtók mögött köhögő pácienseket és fájós lábakat kezeltek. Az orvos hangját is hallotta, amely mély és nyugodt volt, de egyáltalán nem megnyugtató. Amikor a nap legutolsó pácienseként rá került a sor, az ismerős öreg doktornál jóval fiatalabb orvos nyújtott kezet neki, hangjában melegséggel jó napot kívánva. Első fenntartásait e barátságos hang miatt adta fel. Amikor az orvos megjegyezte, hogy korábbról emlékszik Netére, majd megkérdezte, jól érzi-e magát új családjánál, némán bólintott és a markába került. Nem csodálkozott, amikor az orvos hazaküldte a nővért, és azon sem, hogy kulcsra zárta az ajtót. Ezzel szemben meglepőnek találta, 221

miért a fiúval, nem pedig az apjával áll szemben, mintha már sokszor találkoztak volna. Hiszen egyetlenegy alkalommal látták egymást, amikor az öreg doktor a vetélése után kiment hozzájuk. – Az a nagy megtiszteltetés ért, hogy te vagy a legeslegelső nőgyógyászati páciensem, Nete. Apám nemrég adta át nekem a praxisát, így most már engem szólíthatsz doktor úrként. – Igen, de a nevelőapám a doktor úr apjának telefonált. Tudja, hogy miről van szó? Az orvos egy pillanatra némán állt és úgy mérte végig, ami nem tetszett neki. Utána behúzta az ablakon a függönyöket, majd olyan pillantással fordult felé, amely arról árulkodott, hogy az orvosi köpeny és a tekintet mögött valami nagyon is magántermészetű dolog rejtőzik. – Igen, tudom – mondta végre, amikor leült vele szemben, és már nem a testét méregette. – Sajnos az a helyzet, hogy ebben az országban nem lehet csak úgy terhességmegszakításokat végezni, ahogy kedve szottyan az embernek, így csak örülhetsz annak, hogy ugyanolyan irgalmas szívű vagyok, mint édesapám. De ezt tudod, ugye? – kérdezte, megfogva Nete térdét. – Nyilván azt is tudod, hogy mindkettőnket rútul meghurcolnának, ha a mai találkozónkról bármi is kiderülne. Nete csendesen bólintott, és felé nyújtotta a borítékot. A lány zsebében lévő öt darab kétkoronás érmétől eltekintve benne volt az összes pénze, amit az elmúlt két év során meg tudott takarítani, egy százas bankóval megtoldva, amit a nevelőanyja tett hozzá. Összesen négyszáz korona. Remélte, ennyi elég lesz. – Várjunk egy kicsit ezzel, Nete. Először ülj fel a vizsgálóasztalra. A bugyidat arra a székre teheted. Úgy tett, ahogyan az orvos mondta, majd a lábtartóra meredve arra gondolt, ilyen magasra nem tudja felemelni a lábát. Félelme dacára kuncogni kezdett. Olyan valószínűtlennek és nevetségesnek hatott az egész. – Hopsza – mondta az orvos, Nete lábát a lábtartóba belesegítve, 222

Nete pedig csupasz altesttel feküdt és azon csodálkozott, milyen sokáig tart, amíg történik valami. Egy pillanatra felemelte a fejét és látta, amint komor tekintettel a lába közé mered. – Most egész nyugodtan feküdj! – mondta és megrázkódott, mintha éppen akkor engedte volna lecsúszni a nadrágját. A következő másodpercben Nete már tudta, jól látta az előbb. Először azt érezte, hogy szőrös combja az övének feszül. Egy pillanatra megborzongott, mielőtt érzékelte volna a beléje hatoló éket, amely felhúzott íjként kényszerítette hátra a testét. – Au! – kiáltott fel, amikor a férfi visszahúzódott, hogy aztán újra meg újra előrelendüljön, miközben olyan erősen szorította a térdét, hogy sem a térdét nem tudta felhúzni, sem a testét félrefordítani. Wad doktor egyetlen szót sem szólt, csupán tágra nyílt szemekkel bámult. Megpróbált tiltakozni, miközben összeszorult a légcsöve. Ekkor az orvos teljes súlyával ránehezedett, az arca majdnem súrolta az övét. Tompának és halottnak tűnt a szeme. Egyáltalán nem volt olyan kellemes, mint Tagéval vagy Viggóval. Már a szagától is öklendezett. Hamarosan látta, amint a férfi félig lehunyt szeme kinyílik, a mennyezetre néz, és nyitott ajkakkal nyöszörög. Utána begombolta a nadrágját és lassan végigsimított Nete fájós, ragacsos ágyékán. – Most már felkészültél rá – mondta. – Így kell ezt. Nete az ajkába harapott. Ebben a pillanatban szétáradt benne a szégyen érzete, amely már régóta fészkelt benne. Annak a tudata, hogy a teste és a gondolatai hirtelen elkülönültek, és kihasználhatók egymás ellen. Boldogtalannak, haragosnak és végtelenül magányosnak érezte magát. Látta, miként készíti elő az altatómaszkot az orvos, és egy pillanatra arra gondolt, el kellene mennie. Aztán az éter édeskés szagát érezte, amitől felduzzadt az orrlyuka. Amikor köd borult rá, egy pillanat alatt eszébe véste, hogy ha túl lesz ezen, a maradék tíz 223

koronájából vasúti jegyet vesz Odensébe, ahol megkeresi az Anyasegítő Egyesületet. Hallotta, hogy ott hozzá hasonló nőknek nyújtanak segítséget. Curt Wad pedig meg fog fizetni azért, amit az előbb művelt vele. Ezzel le is rakta élethosszig tartó katasztrófájának alapjait. A következő napokban egyik kudarc követte a másikat. Az Anyasegítő Egyesületben a hölgyek először nagyon kedvesen fogadták, teával kínálták, kézen fogták – úgy tűnt, tudnak neki segíteni. Amikor azonban a nemi erőszakról, az azt követő terhességmegszakításról és a pénzről is beszélt, amit az abortuszért fizetett, a hölgyek arckifejezése teljesen megváltozott. – Először is tisztában kell lenned azzal, Nete, hogy nagyon súlyos vádakkal illeted azt az orvost. Azután nem értjük, miért fordulsz hozzánk, ha terhességmegszakítást végeztettél. Az egész nagyon helytelennek tűnik, mi pedig kénytelenek vagyunk a hatóságoknak átadni az ügyet. Meg kell értened, hogy meg kell őriznünk a jó hírünket. Nete azon tanakodott, mondja-e el, hogy a nevelőcsaládja akarta így. Semmiképpen sem akarták, hogy a gondozásukra bízott lány az ő gyermekeik és a gazdaságban dolgozó cselédek szeme elé tárja szégyenét és erkölcstelen életmódját. Azonban néma maradt, mert ennyire azért mégiscsak tisztességes akart lenni a nevelőcsaládjával. Később megtudta, hogy korrekt viselkedését messze nem viszonozták. Hamarosan két egyenruhás rendőr jelent meg az irodában, akik arra kérték, kövesse őket. Vallomást kell tennie az őrsön, de előbb a kórházba mennek, hogy megállapítsák, van-e alapja az állításainak. Amikor túl lesz rajta, megszállhat a városban, az Anyasegítő Egyesület a szárnyai alá veszi. Alaposan megvizsgálták, és megállapították, hogy igaz, amit a korábbi nőgyógyászati beavatkozásról előadott. Köpenyes emberek dugták ujjaikat az altestébe, amelyeket utána ápolónőjelvényes hölgyek töröltek meg. Kérdéseket tettek fel neki, amelyeket becsületesen megválaszolt. Akik kikérdezték, komoly arcot vágtak, és 224

aggodalmaskodón sugdolóztak a sarokban. Meg volt győződve arról, hogy ezek az orvosok és ápolónők az ő oldalán állnak, így aztán nagyon elszomorodott, amikor a rendőrőrs kihallgatóhelyiségében a szabadlábon lévő és mosolygó Curt Waddal találkozott. Az orvos láthatóan teljes nyugalommal beszélgetett a két egyenruhás rendőrrel, és az oldalán álló ügyvéd, aki Philip Nørvigként mutatkozott be, készen állt arra, hogy még jobban megnehezítse az életét. Netét leültették, majd bólintottak a helyiségbe lépő két nőnek. Nete egyiküket az Anyasegítő Egyesületben látta, a másik nem mutatkozott be. – Beszéltünk Curt Wad doktor úrral, és megerősítést nyert, hogy méhkaparást végeztek rajtad, Nete Hermansen – mondta az utóbbi nő. – Itt van Wad doktor betegnaplója. Mappát rakott eléje az asztalra. A címoldalon egy olyan szó állt, amit nem tudott elolvasni, alatta 64-es szám, ennyit megértett belőle. – Itt van a betegnapló, amelyet Wad doktor úr írt, amikor elhagytad a rendelőjét – mondta az ügyvéd. – Ebből egyértelműen kiderül, hogy méhkaparást hajtottak végre rajtad, miután erős és rendszertelen vérzéseid voltak, amely állapot valószínűleg csaknem két évvel ezelőtt bekövetkezett spontán vetélésedre vezethető vissza. Továbbá az áll itt, hogy életkorod dacára nemrégen idegen férfiakkal történt nemi érintkezést ismertél be, amely állítást a nevelőszüleid is megerősítik. Helytálló mindez? – Nem tudom, mi az a méhkaparás, de azt tudom, hogy a doktor rosszat művelt velem. – Összeszorította az ajkát, így úrrá tudott lenni a remegésén. Semmiképpen se lássák, amint elbőgi magát. – Mint tudod, Nete Hermansen, Curt Wad ügyvédje vagyok, és arra kell kérnem téged, vigyázz, nehogy olyan vádakkal hozakodj elő, amelyeket nem tudsz bizonyítani – mondta a sima képű Nørvig ügyvéd. – Azt mondtad, Wad doktor terhességmegszakítást végzett rajtad, aminek az odensei kórház orvosai nem látták bizonyítékát. Curt Wad lelkiismeretes és nagyon derék orvos, akinek életét a másokon segíteni akarás teszi ki, nem pedig az, hogy a 225

terhességmegszakításhoz hasonló törvénytelenségeket kövessen el. Méhkaparást végzett, ami ugyebár csak a javadat szolgálta. Előrelendítette a testét, mintha le akarná fejelni Netét, de a lány már annyira rémült volt addigra, hogy nem tudta még jobban megijeszteni. – Rám feküdt és párosodott velem, én meg azt kiabáltam, hogy hagyja abba. Így volt, bassza meg! Körülnézett a helyiségben. Akár a falnak is beszélhetett volna. – Azt hiszem, tartózkodnod kellene az efféle szavak használatától, Nete – mondta az Anyasegítő Egyesületet képviselő nő. – Nem használ neked. Az ügyvéd sokatmondóan nézett körül. Nete látni se bírta. – Amennyiben tehát továbbra is fenntartod azon állításodat, hogy Wad doktor tettlegességre vetemedett veled szemben – folytatta – úgy a doktor úr erre azt válaszolja, hogy hasonló beavatkozások alkalmával sokan hallucinálni kezdenek. Ismered ezt a szót, Nete? – Nem, de nyilván egyre megy. Mert amit nem lett volna szabad, azt azelőtt művelte, hogy rám adta volna a maszkot. Az utóbbiak hallatán mindannyian egymásra néztek. – Amennyiben egy orvos ilyen helyzetben fajtalankodni akarna a páciensével, akkor valószínűleg várna, amíg öntudatlan lesz a beteg – fakadt ki az a nő, akit Nete előzőleg még nem látott. – Tudnod kell, hogy nagyon nehezen hihető, amit állítasz, legkevésbé most. – De akkor is így volt! – Nete csak akkor jött rá, hogy a jelenlévők egyike sem áll az ő oldalán, amikor körülnézett. Így tehát felállt, ismét észlelve a rémséget az altestében és a nedvességet a bugyijában. – Most haza szeretnék menni – mondta. – Majd busszal megyek. – Attól tartok, ez most már nem ilyen egyszerű, Nete. Vagy visszavonod a vádat, vagy arra kell kérnünk, hogy maradj – mondta az egyik rendőr. – Egy papírlapot tolt felé, amelyet Nete nem tudott elolvasni. Közben a legalsó vonalra mutatott. 226

– Csak alá kell írnod itt, és máris elmehetsz. Könnyen mondhatták. Hiszen csak annyit vártak el tőle, hogy tudjon írni és olvasni. Nete felemelte a tekintetét az asztalról, és a vele szemben ülő magas férfira nézett. Curt Wad szemében egyfajta gyengédség villant fel, amikor összetalálkozott a tekintetük, Nete azonban nem kért belőle. – Úgy tette, ahogyan elmondtam – jelentette ki a lány. Arra kérték, üljön át a sarokban lévő asztalhoz, miközben a többiek egymással beszélgettek. A jelekből ítélve inkább a nők vették komolyan a dolgot, Curt Wad pedig a fejét rázta, amikor felé fordultak. Végül felállt, és mindegyiküknek kezet nyújtott. Ő tehát nyugodtan távozhatott. Két órával később egy olyan ház kis szobájában ült az ágyon, amelyről nem tudta, hol van. Azt mondták neki, gyorsan elintézik az ügyét, és egy jogtanácsost rendelnek ki mellé gondnokul. Továbbá tudatták vele, hogy a nevelőcsaládja odaküldi a holmiját. Vagyis nem akarták többé a gazdaságban látni. Néhány hét telt el, amíg a Curt Wad elleni vádirat a bíróság elé került. Leginkább annak köszönhetően, hogy Philip Nørvig buzgón dobta vissza az ügyfelére szórt vádakat, a hivatalos szervek pedig készségesen hallgattak rá. Megvizsgálták Nete intelligenciáját, értelmi képességét, tanúkat idéztek be és papírokat stencileztek. Nete mindössze két nappal a tárgyalás kitűzött időpontja előtt léphetett kapcsolatba azzal a jogtanácsossal, akit kirendeltek mellé. Az illető harmincöt éves volt és meglehetősen kedves ember, de ennél több jót nem lehetett elmondani róla. Csak ekkor ébredt teljesen annak tudatára, hogy senki sem hisz neki, az ügy azonban túlságosan komollyá vált ahhoz, hogy figyelmen 227

kívül hagyják. Egyetlen tanú sem fordult felé, miközben megtette a vallomását, a tárgyalóteremben fagyos hangulat uralkodott. Visszataszító és aljas tanítónője felemelt szoknyáról, trágár szavakról, butaságról, renyheségről és bujaságról beszélt, a társait konfirmáló pap pedig istentelenségről és ördögi hajlamokról. Már itt levonták a következtetést: „antiszociális és gyengeelméjű”. Nete mindeme erősen aszociális hajlamaival egyszerűen erkölcsileg romlott és szellemileg elmaradott személy. A társadalom bomlasztója, mely társadalom akkor jár a legjobban, ha megkíméli önmagát a vele történő érintkezéstől. Csekély iskolázottsága és tanulóképessége dacára hazug és ravasz. „Ingatag és felszínes személyiség” – mondták ismételten róla. Egyetlen enyhítő körülményt sem hoztak fel, egyetlen jó szót sem szóltak mellette. Szinte a nyakába varrták, hogy másokat makacsságra, sőt lázadásra tüzel, visszataszító erotikus hajlamai pedig nagy kellemetlenséget, nagykorúságának elérte után pedig immár komoly veszélyt is jelenthetnek a környezete számára. Amikor kiderült, hogy a Binet-Simon-teszt szerint 72,4-es az intelligenciahányadosa, mindenki arra az álláspontra helyezkedett, hogy Curt Wad minden jó szándéka ellenére becstelen rágalmazás áldozata lett. Nete tiltakozott, és azt mondta, hogy a kérdések ostobák voltak, majd hozzátette: pontosan négyszáz koronát adott Curt Wadnak a terhessége megszakításáért. Erre fel a nevelőapja a tanúk emelvényén esküdözött, hogy ennyi pénzt semmiképpen sem takarékoskodhatott össze. Nete megdöbbent. Vagy hazudik, vagy a felesége nem szólt neki arról a pénzről, amivel hozzájárult a költségekhez. Nete ezért azt kiáltotta, hogy meg kell kérdezni a feleségét, aki azonban nem volt jelen, ahogy az igazság felderítésére irányuló szándék sem. Utána az egyházközségi tanács elnöke következett, akinek a rokonságából az egyik fiú jelen volt, amikor Netét a patakba dobták. Kijelentette, hogy véleménye szerint egy leányotthon vagy még inkább egy nevelőintézet a gondozó családnál is jobb elhelyezést nyújtana 228

számára. Ezt már akkor is tudták, amikor akárkivel lefeküdt és a földet borító éles kövekhez vágva magát vetélést provokált ki. Békés egyházközségük valódi szégyenfoltja volt. A bíróság a Curt Wad ellen emelt vádpontokat egytől egyig alaptalannak találta. Nete néhányszor lopva Philip Nørvigre pillantott, akinek ez a per ugródeszkául szolgált a tárgyalótermekbe; Curt Wad bizalmat keltő arcán pedig mindeközben fonák mosoly jelent meg. Egy jeges február végi napon a bíró összefoglalta az ügyet, és kifejezte a törvényszék sajnálatát, amiért Curt Wadot ilyen eljárásba rángatta bele ez a hazug és aszociális leánygyermek. Amikor az orvos távoztában elhaladt Nete mellett, röviden biccentett feléje, így a bíróság azt láthatta, milyen nagylelkű ember, ám a szeme sarkában megbúvó diadalmas gúnyt nem. A bíró ekkor kérte fel arra a hatóságokat, hogy a tizenhét esztendős, fiatalkorú gyermeket adják át az értelmi fogyatékosok felügyeletének, amely így gondoskodhat arról, hogy ez a megtört egyén megfelelő nevelést kapva jobb emberként szolgálhassa majd a közjót. Két nap múlva átvitték a brejningi Keller Intézetbe. A főorvos arról tájékoztatta, nem tekinti súlyosan fogyatékosnak, és ír az egyházközségnek, aztán elbocsátják az intézetből. Ám a dolgok másképp alakultak. Erről Rita gondoskodott.

229

23. 2010. november Az Egyenes Vonalak országos gyűlése ünnepség lett, Curt pedig büszkén, könnyes szemmel nézett végig az összejövetelen, ami az ő esetében igencsak ritkaságszámba ment. Most, élete alkonyán végre sikerült összegyűjtenie egy politikai párt megalapításához szükséges erőket. Csaknem kétezer derék dán ember állt fel, akik őrá mosolyogtak és megtapsolták. Tehát volt még remény fiai országa számára. Bárcsak ott állhatna Beate is az oldalán! – Hála istennek meg tudtad fékezni azt a firkászt, mielőtt befejezte volna a disznó szóáradatát – mondta utána az egyik helyi szervezet elnöke. Curt bólintott. Ha valaki készen áll olyan gondolatokért és eszmékért csatát vívni, amelyek ellenállásba ütköznek és ellenségeket mozgósítanak, akkor fontos, hogy olyan erős férfiak vegyék körül, akik, ha a helyzet megköveteli, beavatkoznak. Most sikerült nélkülük megoldani a dolgot, de máskor majd egészen biztosan szüksége lesz rájuk a piszkos munka elvégzéséhez. Ez alkalommal gyorsan úrrá lettek a helyzeten, a gyűlés többi része pedig teljes békességben folyt az Egyenes Vonalak választási programjának és képviselőjelöltjeinek jól sikerült bemutatásával. – Wad úr, ön ugyebár egy fasiszta párt felépítésén munkálkodik? – kiáltotta az újságíró, miközben Curtnak szegezett diktafonnal tört utat magának a tömegben. Curt a fejét rázta és úgy mosolygott, ahogy mindig szokott, amikor valaki kéretlenül beleütötte az orrát az ügyeibe. – Egyáltalán nem – szólt vissza. – De beszéljünk majd nyugodtabb körülmények között. Akkor a helyes útra vezetem, és elmondok mindent, amit csak tudni akar. 230

Egy szempillantással még idejében leintette a biztonsági őröket, mielőtt nyakon ragadták volna; így tehát visszahúzódtak, az újságíró körül pedig összezárult a tömeg. Meg kell őket tanítania arra, hogy védekezni kell a közönséges idiótákkal és nyavalygókkal szemben, de munkában lévő újságírókat nem lehet megtámadni. – Ki volt ez az alak? – kérdezte Lønbergtől, amikor bezárult mögöttük a nagyterem ajtaja. – Szóra sem érdemes. A Szabad Sajtótól van, amely muníciót gyűjt a támogatóinak. Søren Brandtnak hívják. – Tudom már. Tartsátok szemmel! – Azt tesszük. – Úgy értem, fokozottan tartsátok rajta a szemeteket. Lønberg bólintott, Curt pedig vállon veregette, majd kinyitotta egy kisebb terem bejárati ajtaját. Itt jó száz emberből álló exkluzív kör várt rá. Az alacsony pódiumra fellépve végignézett hűséges hívein, akik támlás székükből felállva tapsolták meg. – Nos, uraim – szólalt meg. – Itt ül az elit, és dacol a dohányzási tilalommal? Többen szélesen elmosolyodtak, egyikük pedig bőrtárcájából szivarral kínálta. Curt Wad mosolyogva hárította el. – Köszönöm, de vigyáznom kell az egészségemre. Mégsem negyven vagyok már. Szívből nevettek. Jó volt közöttük, a beavatottak között lenni. Ezekben az emberekben meg lehetett bízni. Derék férfiak, akik jó munkát végeztek a Titkos Harc keretében, a legtöbbjük igen régóta. Amit azonban most el kell mondania, nem igazán fog tetszeni nekik. – Igen, az országos gyűlés fantasztikus légkörben zajlik, így ha ez a felfokozott hangulat a dán népesség jelentős hányadának véleményét tükrözi, azt hiszem, elég sok mandátumra számíthatunk a legközelebbi választásokon. Ennek hallatán valamennyien felálltak és vastapsba kezdtek. Curt jó néhány pillanat múlva integetve csendesítette le őket, majd mély lélegzetet vett. – Mi, akik idebent ülünk, az Egyenes Vonalak 231

legbelsőbb lényegét is ismerjük. Mi vagyunk azok, akik a barikádokon álltunk az évek során, és elvégeztük azt a munkát, amit kell. Az erkölcs és tisztesség frontkatonái voltunk, hajlandók arra, hogy diszkréten és csendben küzdjünk. Apám mindig azt mondta, az aratja le a legnagyobb dicsőséget, aki csak az Úr javára akar munkálkodni. Ezen a ponton ismét tapsban törtek ki. Curt kissé elmosolyodott. – Köszönöm. Apám nagyon örülne, ha ma itt lehetne. – Azután lehajtotta a fejét, és a hozzá legközelebb ülőkre nézett. – Régi és nemes hagyományokra tekinthet vissza az a munkánk, amelynek során olyan nőkön végzünk sterilizációt és terhességmegszakítást, akik képtelenek hazánkhoz méltó utódoknak életet adni. Mi, jelenlévők e munkánk által tanultuk meg, hogy a közöny semmi jóra nem vezet. – Elismerően a résztvevők felé emelte mindkét karját. – Mi ebben a helyiségben nem voltunk közönyösek. – Az utóbbiak hallatán néhányan ismét tapsoltak. – Most pedig alapeszméinkre épülve olyan párt jött létre, amely a politika révén teremti meg azt a társadalmat, amelyben a mi rejtve és törvény ellenében végzett munkánk a közeljövőben napvilágra kerül, és törvényessé, általános gyakorlattá válik. – Hadd lássuk! – kiáltotta valaki. – Addig viszont, attól tartok, hogy a jelen körnek fel kell hagynia a tevékenységével. Az utóbbi hallatán sokan, parázsló szivarral a kezükben, némán meredtek maguk elé. – Láthatták az előbb, miként próbált egy újságíró muníciót gyűjteni ellenünk odabent a teremben. Ezért a munkánkat egy időre fel kell függesztenünk. – A teremben sugdolózás támadt, de abbamaradt, amikor Curt feltartotta a kezét. – Ma délelőtt itt értesültünk arról, hogy egyik legkiválóbb barátunk, a sønderborgi Hans Christian Dyrmand, akit látom, sokan ismernek a jelenlévők közül, önkezével véget vetett az életének. Végignézett a résztvevőkön. Néhányan elszörnyedtek, mások gondolkodóba estek. 232

– Tudjuk, hogy Hans Christian ellen az utolsó két hétben vizsgálatot folytatott az Egészségügyi Felügyelet. Amint az olykor megesik, még ha nem is volna szabad előfordulnia, az egyik abortuszt és az utána következő sterilizációt olyan gondatlanul végezte el, hogy a lánynak a sønderborgi kórházhoz kellett fordulnia segítségért. Hans Christian levonta tehát a következtetést, összes betegnaplóját, személyes feljegyzését megsemmisítette, majd a végső megoldást választotta. – Elszórtan kommentárokat fűztek a hallottakhoz, Curt azonban nem tudta kivenni, mit mondanak. – Ha Hans Christiannak a Titkos Harcban vállalt tagsága napvilágra került volna, elképzelhetjük a következményeket. Nyilvánvalóan ő is tisztában volt ezekkel. A Titkos Harc keretében végzett munkánk halálos sebet kapott volna. Szavait hosszú szünet követte: mindannyian némák maradtak. – Az efféle gyengeség elfogadhatatlan jelen helyzetben, amikor az Egyenes Vonalak párt által képviselt nézeteinket meg kell ismertetnünk a dán néppel, és el kell ültetnünk azokat a fejekben – fejezte be mondandóját Curt. Utána többen odamentek hozzá és tudatták vele, hogy figyelmeztetése dacára is szándékukban áll titkos tevékenységük folytatása, de gondosan átnézik majd az összes papírjukat, nehogy bármi is kompromittálja az ügyet. Curt pontosan ezt akarta elérni. Biztonság mindenekelőtt. – Elmész Hans Christian temetésére? – kérdezte utána Lønberg. Curt mosolyogva nézett rá. Derék ember ez a Lønberg. Folyton mások józan ítélőképességét teszteli, és ez alól Curt sem mentesült. – Magától értetődően nem megyek el. Bár azért hiányozni fog nekünk, nemde? – De még mennyire – bólintott Lønberg. Bizonyára nem volt kimondottan felemelő élmény egyik régi jó barátjukat rábeszélnie, vegyen be jó néhány szem altatót. Egyáltalán nem ment könnyen.

233

Mire hazaért, Beate már aludt. Bekapcsolta okostelefonját, amelyet a fiától kapott, és nyugtázta a tényt, hogy rengeteg üzenetet kapott. Holnapig várhatnak – gondolta. Túlságosan fáradt volt már az átböngészésükhöz. Egy pillanatra leült az ágy szélén, enyhén hunyorogva, hogy kiszűrje az idő kíméletlen vasfogának művét. Curt szemében most is szép volt a felesége, és csak azért nézett rá így, hogy elfelejtse, mennyire esendő és törődött is lett. Utána homlokon csókolta, levetkőzött és a fürdőszobába ment. A zuhany alatt vénember volt. Csak itt nem tagadhatta le testi hanyatlását. Végigtekintett önmagán: hajdan izmos, mostanra elaszott lábát sápadt, csupasz bőr takarta, noha korábban sűrű fekete szőrzet borította. A szappan nem siklott olyan könnyen a hasán, mint a régi szép időkben, karjával alig érte el a hátát. Hátrahajtotta a fejét, megpróbálta leöblíteni a bánatát, miközben érezte, milyen keményen találja telibe arcát a vízsugár. Nem volt könnyű megöregedni, de a gyeplőt sem tudta könnyen kiengedni a kezéből. Ma fogadta ugyan a gyűlés hódolatát, de úgy üdvözölték, mint aki visszavonult a háttérbe. Mint aki megtette, amit meg kellett cselekednie. A hajó orrfigurája lesz, akinek leginkább az a dolga, hogy a díszhelyen üljön, sok egyéb már nemigen akad. A mai naptól más személyek nyilatkoznak a párt nevében. Természetesen a jövőben is adhat tanácsokat, ám az országos gyűlés megválasztotta azokat, akik képviselni fogják a pártot, azt pedig ki garantálhatná, hogy mindig megfogadják majd az ő tanácsait? Mindig – mondta magában. Milyen furcsán cseng ez a szó, ha nyolcvannyolc éves az ember. Időben mennyire korlátozottnak. Amikor a vécé ülőkéjén megcsörrent a nadrágja zsebébe tett okostelefon, lerázta magáról a vizet, és megpróbált nem elcsúszni a kövezeten. – Igen, tessék – szólt bele a készülékbe, miközben a 234

fürdőszobaszőnyegre csorgott róla a víz. – Herbert Sønderskov vagyok. Egész nap kerestelek. – Régen hallottam felőled, barátom. Bocsáss meg, de a mobilomat elzárva tartottam. Ma volt Tåstrupban az alakuló nagygyűlésünk. Herbert sok szerencsét kívánt, a hangja alapján azonban nem tűnt túl boldognak. – Curt, ma felkeresett a rendőrség néhány régi eltűnési esettel kapcsolatban, amelyek között Philip ügye is szerepelt. Bizonyos Carl Mørck járt itt a főkapitányságról. Mie többször is megemlített téged, akárcsak a Titkos Harcot. Curt egy pillanatig némán állt. – Mie mit tud róla? – Igazából nem sokat. Tőlem biztosan semmit sem tudott meg, és nyilvánvalóan Philiptől sem. Itt-ott morzsákat csipegetett fel. Louis Pettersont ugyancsak megemlítette. Noha folyamatosan próbáltam leállítani, nem állt be a szája. Az utóbbi időkben meglehetősen csökönyös lett. Ez aztán nem volt jó hír. – Meséld el, mit mondott pontosan! – Curtot ekkorra már egész testében rázta a hideg, csupa libabőr lett. Némán hallgatta végig Herbert Sønderskov beszámolóját, és csak miután befejezte, szólalt meg. – Vajon az a nyomozó Louis Pettersonnal is kapcsolatba lépett? – Nem tudom, ellenőriztem volna, de nincs meg Louis mobilszáma. A neten pedig ugye nem lehet megtalálni? Hosszú szünet következett, miközben Curt gyorsan átgondolta a lehetséges következményeket, amelyek megítélése szerint akár nagyon-nagyon kellemetlenek is lehettek. – A munkánkat még sohasem kompromittálták ennyire, Herbert, ezért próbáld megérteni, miért elengedhetetlen megtenni, amire most kérlek. Figyelj rám: Miével utazzatok el. A kiadásaidat meg fogom téríteni. Repüljetek el Tenerifére. A nyugati részén van néhány magas szikla, Acantilado los Gigantes a nevük. Nagyon meredekek, és egyenesen a tengerre néznek. – Úristen! – hallatszott nagyon halkan a vonal túlsó végéről. 235

– Herbert, most a bátyádról, rólad, egy csomó jó barátodról, kollégádról és ismerősödről van szó. Évek hiábavaló munkájáról és a politikai összeomlásról. Ha nem sikerül leállítani Miét, nagyon sokan kerülnek bajba. Véget nem érő perek következnek. Hosszú börtönbüntetéseket szabnak ki rájuk, elvész a becsületük, és csődbe mennek. Minden erőfeszítésünk, amely a szervezet létrehozására irányult, kárba veszhet. Több ezer munkaóra és sok millió korona adomány. Ma volt az Egyenes Vonalak nagygyűlése, legközelebb bejutunk a parlamentbe. Ezt kockáztatod, ha tétlen maradsz. A telefonból továbbra is súlyos sóhajok hallatszottak. – Gondoskodtál Philip kartotékjainak megsemmisítéséről, ahogy azt annak idején megbeszéltük? Minden iratot eltávolítottál? Curt nem kapott választ, amitől elszörnyedt. Így tehát nekik kell kezükbe venniük az ügyet, és eltakarítaniuk az anyagot. – Nem tudom megtenni, Curt. Mi lenne, ha elutaznánk, és csak akkor térnénk vissza, amikor már elcsitultak a hullámok? – fogta könyörgőre Herbert, mintha nem lett volna tisztában vele, hogy semmi realitása az ötletének. – Mit gondolsz, mennyi idő alatt szúrnának ki két dán útlevéllel utazó öreget? Elment a józan eszed, Herbert? Hogyan tudnátok elvegyülni a tömegben? A rendőrök garantáltan megtalálnának benneteket. És ha esetleg ők nem is, mi biztosan. – Úristen! – hallatszott ismét. – Huszonnégy órát kapsz. Holnap a Star Tournál lefoglalod az utat, ha nincs időpont vagy hely, akkor a menetrendszerű géppel Madridba repültök, onnan belföldi járattal tovább Tenerifére. Amikor megérkeztek, ötóránként fényképeket készítesz arról, hol vagytok éppen, így nyomon tudom követni a mozgásotokat. Aztán hallani sem akarok róla, megértetted? – Nem fogsz – hangzott a bizonytalan válasz. A kapcsolat ekkor megszakadt. – Ellenőrizzük őket – mondta félig hangosan Curt. – Aztán pedig kivisszük a házból azokat az átkozott kartotékokat és elégetjük őket. 236

Ezután a telefon kijelzőjén megnézte a legutóbbi hívásokat. Herbert igazat mondott. Fél egy óta valóban félóránként hívogatta Curtot, amihez később Louis Petterson tizenöt nem fogadott hívása társult. Mindez nem sok jóval kecsegtetett. Egy percig sem nyugtalanította, hogy a rendőrség Philip Nørvig eltűnése után nyomoz, hiszen ahhoz neki nem volt semmi köze. Viszont annál inkább aggasztotta, mi mindent fecseghetett ki Mie a rendőrségnek. Nem véletlenül óvta annak idején Philipet attól az átkozott nőszemélytől! És később talán nem intette óva Herbertet is? Ezek szerint minden figyelmeztetése falra hányt borsó volt? Fél óra telt el válsághangulatban, miközben többször sikertelenül próbálta elérni Louis Petterson mobilját, mígnem végül a fiatal újságíró visszahívta. – Bocsánat, de minden egyes alkalommal kikapcsoltam a telefonomat, miután a számodat hívtam, így ugyanis nem tudnak lenyomozni – mondta Petterson. – És persze azt sem akarom kockáztatni, hogy esetleg az a Carl Mørck vagy a rémes társa felhívjon. – Rövid tájékoztatást kérek – mondta katonásan Curt, és hamarosan meg is kapta. – Most hol vagy? – kérdezte aztán az agg orvos. – Egy autópálya-pihenőben kuksolok Kiel közelében. – Merre tartasz? – Nem szükséges tudnod. Curt némán bólintott. – Nyugodj meg, a Benefice összes holmija és papírja nálam van. Derék fiú. Miután elbúcsúztak, Curt felöltözött. Az alvás várhatott. Felment az első emeletre, ahol egy teakonyhával kombinált műhely volt. Kihúzta a szerszámosasztal egyik fiókját, egy csavarokkal teli 237

műanyag zacskót tett a gyalupadra, majd előkotorta a fiók alján lapuló régi Nokia telefont. Bedugta a töltőbe, egy feltöltőkártyával használatra késszé tette a készüléket, majd Caspersen számát hívta, aki húsz másodperc múlva már fogadta is a hívást. – Későre jár, Curt. Hogyhogy erről a számról keresel? – Vészhelyzet van – válaszolta Curt. – Írd fel ezt a számot, és pontosan öt perc múlva hívd fel az irodai készülékedről. Caspersen így is tett, aztán néma csöndben hallgatta Curt beszámolóját. – Kiben bízhatunk meg a főkapitányságon? – kérdezte a legvégén Curt. – Ott senkiben. De a belvárosi kapitányságon van egy emberünk – felelte Caspersen. – Lépj vele kapcsolatba, és mondd meg neki, hogy meg kell hiúsítanunk egy nyomozást. Kerül, amibe kerül. Mondd meg neki, hogy nem fogja megbánni. Feltétlenül le kell állítanunk egy bizonyos Carl Mørcköt!

238

24. 2010. november Carl az órájára nézett, amikor vadul verdeső ablaktörlőkkel befordult a rendőrségi parkolóházba. 15 óra 45 perc. Csupán csekély háromnegyed órával késte le azt az ostoba találkozót Krisszel, a pszichológussal. Majd este Monánál megkapja érte a magáét. Minek ezen feleslegesen bosszankodni? – Inkább vigyük ezt is! – mondta Assad, összecsukható esernyőt halászva elő az ajtózsebből. Carl kikapcsolta a motort. Egyáltalán nincs kedvem senkivel egy esernyőn osztozni – gondolta, amíg a betonkocka kijáratához nem ért, és meg nem látta: úgy eleredtek az ég csatornái, hogy tíz méterre sem lehet ellátni. – Gyere ide alá, Carl! Nemrég még beteg voltál – szólt oda neki Assad. Carl kelletlenül nézett a pettyes esernyőre. Mi a csuda késztet egy felnőtt férfit arra, hogy megvegyen egy ilyen rémséget, ráadásul rózsaszínűt? Bemászott a szörnyűség alá, és Assaddal együtt támolygott végig a pocsolyákon, mígnem hirtelen egy kolléga bukkant elő az esőből és olyan hamiskás mosollyal jött feléjük, mintha a kollegialitáson túlmutató kapcsolattal gyanúsítaná őket. Rettentő kínos helyzet volt. Carl előreszegett állal lépett ki a szakadó esőbe. Egyáltalán nem az a fajta férfi volt, aki esernyőt hord magánál, vagy meztelen felsőtesttel reggelizik a szabadban. – Te aztán jól megáztál, Carl! – szóltak oda neki a kollégák, amikor cuppogva elsietett az üvegkalickájuk mellett. – Ellenőriznéd, ki áll a Benefice nevű szervezet mögött, Rose? – kérdezte, meg sem hallva a partra vetett halakra és felfordult 239

fürdőkádakra vonatkozó megjegyzéseit. Odakint az illemhelyen úgy-ahogy megtörülközött a vécépapírral, és megfogadta, hogy be fog szereztetni néhány elektromos kézszárítót. Azok a kütyük gyorsan helyreállítják az ember normális testhőmérsékletét. – Beszéltél Lisszel, Assad? – kérdezte háromnegyed tekercs vécépapírral később, miközben Assad a maga kis birodalmában kiterítette az imaszőnyegét. – Fogok, Carl, de előbb imádkozom. Carl az órájára nézett. A rendőr-főkapitányság fele, köztük Lis is, hamarosan hazaindul. Hiszen valakinek a munkaidőt is be kell tartania. Nagy cuppanással leült az irodai székére, és hívta a nő mellékét. – Hallóóó – dúdolt bele egy olyan hang a kagylóba, amely pontosan úgy hangzott, mintha Sørensen asszonyé lett volna. – Ööö, Lis? – Nem, Lis nőgyógyászhoz ment. Cata vagyok, Carl. Carl meglett volna az előbbi információk nélkül is. – Vagy úgy. Utánanéztetek, kinek telefonált ma három óra körül az a Louis Petterson nevű fickó? – Igen, kedves barátom. Azt mondta, „kedves barátom”? Miféle tanfolyamon is volt? Haladó seggnyalótanfolyamon? – Egy bizonyos Curt Wadnak telefonált Brøndbyernében. Akarod a címét? Louis Petterson telefonjának kétszeri tárcsázása mindössze azzal az eredménnyel járt, hogy egy géphang tudatta vele, az előfizető jelenleg nem elérhető. Mi egyébre számíthatott volna? Carlt egyébként szórakoztatta volna, ha azzal a kérdéssel szembesítheti Pettersont, miért hívta fel azt az embert, akihez állítása szerint semmi köze. 240

Nagyot sóhajtva nézett fel a hirdetőtáblára, ahol egy papírdarabkára felírva megtalálta Kris telefonszámát. Ez nem az a szám, amit elment a mobiljába, de inkább felhívja, mint hogy ebben a pocsék időben elkutyagoljon az Anker Heegaards Gadéba. – Kris la Cour – mutatkozott be a felhívott lélekbúvár. Mi a csuda, hát családneve is van? – Carl Mørck – szólt bele a rendőrtiszt. – Most nem érek rá beszélgetni veled, Carl, éppen páciens van nálam. Telefonálj holnap kora reggel! Megette a fene. Este tehát fejmosás lesz Monánál. – Bocsánat, bocsánat, bocsánat, Kris – darálta le gyorsan. – Rettenetesen sajnálom, amiért ma nem lehettem időben ott, de utamat halottak és könnyek kísérték. Kérlek, írj be hétfő délutánra. Tudom, segíteni fog. Az ezt következő szünet olyan borzalmas volt, mint a „célozz!” és „tűz!” vezényszavak közötti idő. Kétség sem férhetett hozzá, hogy az öntudatos kölnivíz-fecskendező továbbjelent majd Monának. – Hmm, így gondolod? – mondta végül Kris. Carlnak már a nyelvén volt, hogy megkérdezze, mit, amikor megértette a kérdést. – Abszolút mértékben. Azt hiszem, a kezeléseid hasznomra válnak majd – mondta, miközben inkább Mona minden szempontból nagyszerű testére gondolt, mint a pszichológusnak az ő kusza agytekervényeit fürkésző vizsgálódásaira. – Rendben van, akkor hétfőn. Megállapodhatunk a maihoz hasonlóan délután három órában? Carl a plafonra nézett. – Miért is ne? – Köszönöm – mondta Kris, és letette a kagylót. – Két dolog is van itt a számodra – hallatszott hátulról. Már azelőtt észlelte a parfümöt, mielőtt megszólalt volna a hang. Tömény öblítőszerillat terjengett a levegőben, amit nem lehetett nem 241

észrevenni. – Milyen parfüm ez? – kérdezte Carl, jól tudva, hogy ha nem vigyáz, szavait halálos tőrdöfésekként fordíthatják ellene. – Ez? Ó, Yrsáé. Úgy látszik, egyelőre nem felejthetik el Yrsát. – Először is ellenőriztem azt a bizonyos Herbert Sønderskovot, akivel Halsskovban találkoztatok. Ahogyan állítja, közvetlenül nem lehet köze Nørvig eltűnéséhez, mivel 1987. április 1-jétől október 18-áig Grönlandon tartózkodott. Az ottani önkormányzat alkalmazásában állt. Carl bólintott, miközben érezte, hogy egyre kellemetlenebbül alakulnak a dolgok a béltraktusában. – Másodszor: a Benefice alapítványi finanszírozású elemzőintézet. Néhány szabadúszó politikai elemzőn kívül egy állandó alkalmazott újságírót foglalkoztatnak, ő pedig nem más, mint Louis Petterson. Az „aktatáskamódszer” szerint dolgoznak, vagyis rövid jegyzeteket készítenek, amelyek alapján az elfoglalt politikusok pár másodperc alatt tájékozódhatnak. Ha a véleményemet kérdezed, erősen populista, tendenciózus és hazug anyagaik vannak. Ebben nem kételkedem – gondolta Carl. – Ki áll mögöttük? – Bizonyos Liselotte Siemens. Ő a kuratórium elnöke, a nővére pedig az igazgató. – Hmmm. Ezek a nevek nem sokat mondanak. – Nekem sem, de egy kicsit utánanéztem a családi hátterüknek. A szó szoros értelmében huszonöt évet kellett visszamennem a különböző lakcímeiket felkutatva, míg végre találtam valami fogódzót. – Na és mi lenne az? – Akkoriban egy fedél alatt laktak egy ismert nőgyógyásszal odakint Hellerupban. A doktor neve Wilfrid Lønberg. Ő pedig nem más, mint a két nővér apja. Ez pedig roppant érdekes. 242

– Vagy úgy – hajolt előre Carl. – Miért is? – Mert Wilfrid Lønberg az Egyenes Vonalak egyik alapítója. Nem láttad a tévében? Carl megpróbált visszaemlékezni, de a bélműködése megszakította az összeköttetést az agykérgével. – Értem. És hogy állsz az újságok átnézésével? – Assad és én még egyszer átfésüljük azt az időszakot, amelyben az érintett személyek eltűntek, most azonban más újságok alapján. Biztosak akarunk lenni abban, hogy az összes eltűnési ügyet megtaláltuk. – Kiváló munka, Rose – mondta Carl, és megpróbálta futva megtenni a vécéhez vezető utat. Tíz perccel később némileg sápadtan állt Assaddal szemben. – Most hazamegyek, Assad. A gyomrom teljesen kikészít. Mindjárt ezt fogja mondani: Na, mit mondtam? – gondolta Carl. Assad ehelyett az asztal alá nyúlt, előhúzta az esernyőjét és az alábbi szavak kíséretében nyújtotta át Carlnak: – Annak a dromedárnak problémái vannak, amelyik nem tud egyszerre köhögni és szarni. Bármit jelentsen is ez. A haza vezető út a padlógáz és a mértéktelen izzadás jegyében telt el, mert teljesen felfordult a gyomra. Komolyan fontolgatta, hogy kirakja a kék lámpát, mert utoljára évtizedekkel korábban csinálta össze a nadrágját, e statisztikát pedig a jövőben is fenn akarta tartani. Amikor bezárva találta a bejárati ajtót, azon volt, hogy mindjárt betöri. Ki a fenének jutott eszébe ilyesmi? A vécén töltött öt megváltó perc után végre nyugalmat talált. Két órával azelőtt, hogy Monánál fogpasztareklámba illő vigyorral fogja majd eljátszani szörnyű kisunokájának az óvó bácsi szerepét. Hardy ébren volt, amikor Carl belépett a nappaliba. A megtelt 243

csatornából kiömlő esővizet nézte. – Ilyen pocsék időben még a kutyát sem kergetik ki – mondta, amikor meghallotta Carl lépteit. – Én pedig egymilliót adnék érte, ha csak húsz másodpercre ki tudnék menni. – Szevasz neked is, Hardy! – Carl az ágya mellé ült, és végigsimította az arcát. – Csupa baj mindenhol. Éppen az időjárás miatt keveredtem bele még jobban a betegségbe. – Valóban? Még azért is egymilliót adnék. Carl elmosolyodott és követte Hardy pillantását. A takaróján nyitott levél feküdt, Carl pedig azonnal felismerte a feladót. Hamarosan ő maga is hasonló iratra számíthatott. – Amint látom, hivatalossá vált a válásotok Minnával. Hogy viseled, Hardy? Hardy összeszorította az ajkát, és megpróbált nem barátja együttérző arcára nézni. Valóban szívszorító látványt nyújtott. – Nem hinném, hogy beszélni tudnék róla, Carl – mondta egyperces mélységes csendet követően. Carl mindenki másnál jobban megértette. Hardyék házassága jó volt. Sőt a legjobb, amelynek ismeretségi körében a tanúja volt. Néhány hónap múlva az ezüstlakodalmukat ünnepelték volna, de a golyó ezt is megakadályozta. Carl bólintott. – Maga Minna hozta el? – Igen. Ő meg a fiunk. Elboldogulnak. Hardy természetesen megértette őket. Ha az ő élete derékba is tört, miért menjen tönkre a szeretteié is? – A legironikusabb a dologban az, hogy ma felvillant előttem egy halvány reménysugár. Carl szemöldöke önkéntelenül összehúzódott. Bocsánatkérőn mosolygott, de már késő volt. – Jól tudom, miket gondolsz, Carl. Hogy ostoba vagyok, nem akarok szembenézni a valósággal, de fél órával ezelőtt Mika 244

kipróbált rajtam valamit, ami tényleg rohadtul fájt. Morten meg szinte táncra perdült tőle örömében. – Ki az a Mika? – Meglátszik, hogy az utóbbi időben nem sokat voltál itthon. Mortent kérdezd arról, kicsoda Mika. Előbb azonban kopogj, mert éppen privát fázisban vannak. – Ekkor különös hangokat hallatott, amit talán leginkább nevetésként lehetett volna értelmezni. Carl meg sem mukkant Morten alagsori ajtaja előtt, amíg a túloldalról kiszűrődő elfojtott nevetés engedélyt nem adott a bekopogtatásra. Óvatosan lépett be. A kövér és sápadt Morten látványa, amint valami Mika nevű egyénnel édes kettesben enyeleg, bárkit megrémiszthetett volna. A két férfi az egykori szauna nyitott ajtaja előtt állt, egymás vállát átkarolva. – Szia, Carl! Csak a Playmobil-gyűjteményemet mutatom meg Mikának. Carl maga is érzékelhette, mennyire ostoba képet vág. Morten Holland valóban azért hívta volna meg ezt a sötét hajú szépséget, hogy megmutassa neki a Playmobil-gyűjteményét? Hiszen ez több karcsapással veri, amit a maga idejében ő szokott bevetni csalétkül azoknál a hölgyeknél, akikre ki akarta vetni a hálóját. – Hali! – mondta Mika, Carl felé nyújtva a kezét, amely szőrösebb volt, mint a rendőrtiszt mellkasa. – Mika Johansen. Mortenhez hasonlóan én is gyűjtő vagyok. – Aaa – mondta mássalhangzók.

Carl,

akit teljesen cserbenhagytak a

– Szóval Mika nem Playmobilt vagy kindertojást gyűjt, mint én, de nézd csak, mit adott nekem – nyújtott Morten egy kis kartondobozt Carl felé. „3218-A Bauarbeiter” állt rajta. Tartalma egy vörös sisakos kék emberke volt, aki a kezében egy hatalmas seprűhöz hasonló tárgyat tartott. 245

– Ó, nagyon helyes – mondta Carl, visszaadva a dobozt. – Helyes? – vigyorodott el Morten, megölelve a vendégét. – Nem helyes, hanem fantasztikus, Carl! Ezzel lett teljes az összes foglalkozást 1974-től, amikor minden elkezdődött, egészen máig bemutató gyűjteményem. A doboz mintha új lenne. Egyszerűen hihetetlen. Carl közel három évvel ezelőtti odaköltözése óta nem látta ennyire lelkesnek az albérlőjét. – És te mit gyűjtesz? – kérdezte Carl ettől a bizonyos Mikától, holott igazából nem is akarta tudni. – A központi idegrendszerrel foglalkozó antikvár könyveket. Carl hiába próbált ide illő grimaszt találni, mire a sötét hajú Adonisz elvigyorodott. – Tudom, első hallásra kissé furcsának tűnhet, hogy ilyesmit gyűjtök, de okleveles gyógytornász és szakképzett akupunktőr vagyok, így mégsem tekinthető a dolog túlságosan különlegesnek. – Akkor ismerkedtünk meg, amikor két hete beleállt a nyilallás a nyakamba. Emlékszel? Meg sem tudtam mozdítani a fejemet. Volt egyáltalán olyan, hogy nem fájt Morten feje vagy a nyaka? – Beszéltél Hardyval? – kérdezte Morten. – Ezért jöttem le ide. Hardy említett valamit, ami elmondása szerint marhára fájt neki. Tűt szúrtál talán a szemébe? – fordult Mika felé. Nevetni próbált, de hiába. – Stimuláltam néhány ideget a testében. – És reagált rájuk? – Miért ne reagált volna? – válaszolt Morten. – Majd fel kell ültetnünk Hardyt – mondta Mika. – Több testtájékán is képes az érzékelésre. Egy pontban a vállán és két pontban a hüvelykujja tövénél. Nagyon biztató.

246

– Hogy lenne ez biztató? – Nyilvánvalóan egyikünk sem képes felfogni, mekkora erőfeszítés rejlik emögött. Viszont sok jel arra utal, hogy idővel mozgatni tudja majd a hüvelykujját. – Tegyük fel, mozgatni tudja majd a hüvelykujját. De mit jelentsen ez? – Az egész világot – mosolyodott el Mika. – Kapcsolatfelvételt, munkát, mozgást, azt a képességet, hogy ő maga határozzon meg bizonyos dolgokat. – Elektromos tolószékre célzol? Csend állt be, amely alatt Morten elragadtatva nézett hódításának tárgyára, Carlt pedig melegség öntötte el, és gyorsabban kezdett verni a szíve. – Arról és még sok másról. Vannak kapcsolataim az egészségügyben, Hardy pedig az a fajta ember, aki nemcsak hogy megérdemli, hogy harcoljanak érte, de az esetében van is értelme a küzdelemnek. Szilárd meggyőződésem, hogy gyökeresen megváltozhat az élete. Carl némán állt. Mintha rá akart volna dőlni a szoba. Nem tudta, hol a lába, vagy hogy merre nézzen. Úgy érezte magát, mint az a gyermek, aki hirtelen megérti a világ működését. Csaknem ismeretlen volt számára ez az érzés, így nem tudott mást tenni, mint hogy egy lépést tett előre és magához húzta Mikát. Köszönetet akart mondani, de torkára forrtak a szavak. Érezte, amint vállon veregetik. – El tudom képzelni, mit érezhetsz, Carl – mondta ez a földre szállt angyal. – Nagyon-nagyon csodálatos érzés. Szerencsére péntek volt, így az allerødi főtéri játékbolt teljes gőzzel üzemelt. Épp ideje volt, hogy találjon valami vackot Mona unokájának, de semmiképpen sem olyasmit, amivel csapkodhat maga körül. – Szia! – köszöntötte valamivel később a fiúcskát, aki Mona 247

lakásának bejárati ajtajában állt, és úgy festett, mint aki segédeszközök nélkül is tud verekedni. Kinyújtott karral adta át az ajándékot, amelyet a gyerek áldozatára lecsapó kígyóként kapott ki a kezéből. – Jó reflexei vannak – mondta Monának, miközben a fiú eltűnt a zsákmányával, és olyan erősen szorította magához az asszonyt, hogy egy fűszálat se lehetett volna közéjük bepréselni. Mona valóban rendkívül izgató illatot árasztott, és igencsak kívánatos volt. – Mit adtál neki? – kérdezte, majd megcsókolta Carlt. Hogy a csudába emlékezhetne rá, amikor ilyen közel van hozzá ez a barna szempár? – Ööö… úgy rémlik, koronglabda a neve. Laposra kell összenyomni, akár a palacsintát, aztán labdaként pattan fel. Azt hiszem… az időt is be lehet állítani rajta. Mona kissé kétkedőn nézett rá. Mintha sorra elképzelné, milyen felhasználási módokat ötölhet ki Ludwig e játék számára, amelyekre Carl nem is gondolt. Samantha, Mona lánya ez alkalommal jobban felkészült. Most anélkül szorította meg a kezét, hogy a férfi kevéssé vonzó testtájain felejtette volna a tekintetét. Az anyja szemét örökölte. Carl nem fogta fel, miképpen vetemedhet valaki arra, hogy gyermekét egyedül nevelő anyává tegye ezt az istennőt. Egészen addig, amíg szólásra nem nyitotta csókos száját. – Reméljük, ez alkalommal nem csepegtetsz bele a mártásba – mondta, nagyon rosszul időzített kacagásban törve ki. Carl megpróbált osztozni a derűjében, de az ő nevetése korántsem volt olyan őszinte. Rögtön asztalhoz ültek, Carl pedig felkészült a harcra. A gyógyszertárban vett négy szem pirula megfékezte beleinek ámokfutását, így tiszta fejjel várta a támadást. – Nos, Ludwig – szólt a fiúhoz –, mit szólsz a koronglabdához? 248

A kérdezett nem válaszolt. Talán azért, mert kétmaréknyi hasábburgonya állt keresztben a szájában. – Kapásból kidobta az ablakon – felelt helyette az anyja. – Vacsora után ugye behozod a kertből, Ludwig? A fiú erre sem válaszolt. Talán mégis volt valami értelme az ajándékának. Carl Monára nézett, aki vállat vont. Nyilvánvalóan állandóan Carlt vizsgáztatta. – Kifolyt valami az agyadból azon a lyukon át, amikor meglőttek? – kérdezte a gyerek néhány újabb marék krumpli után, a Carl halántékán lévő sebhelyre mutatva. – Csak egy kevés – felelte Carl. – Így most már csak kétszer olyan okos vagyok, mint a miniszterelnökünk. – Ez még nem mond neki túl sokat – szólt be az anyja a partvonalról. – Jó vagyok matekból. Te is? – kérdezte a fiú, első ízben szegezve a tekintetét Carlra. – Fantasztikus jó – hazudta Carl. – Ismered az 1089-es játékot? – folytatta a gyermek. Már az is elképesztő, hogy egyáltalán meg tudott nevezni egy ilyen nagy számot. Hány éves volt egyáltalán? Öt? – Azt hiszem, szükséged lesz egy darab papírra – mondta Mona, írótömböt és ceruzát kotorva elő a mögötte álló fiókos szekrényből. – Rendben – intett a fiú. – Gondolj bármelyik háromjegyű számra, és írd fel! Háromjegyű. Honnan az ördögből ismeri ezt a terminust egy ötéves kölök? Carl bólintott, és 367-et írt a papírra. – Most fordítsd meg a számot! – Fordítsam meg. Mire gondolsz? – Írd már le a 763-at! Biztos vagy benne, hogy nem több folyt ki az 249

agyadból? – kérdezte a fiú elragadó anyja. Carl úgy tett, ahogy mondta. – Most vond ki a kisebb számot a nagyobbikból – mondta a kis göndör, szőke zseni. 763 mínusz 367. Carl eltakarta a kezét, nehogy meglássák, ugyanúgy végzi el a kivonást, ahogyan azt harmadikban tanulta. – Mennyi lett? – kérdezte csillogó szemmel Ludwig. – Ööö, 396, ha nem tévedek. Akkor fordítsd meg azt is, és add hozzá a 396-ot. Mennyi jön ki? – Úgy érted, 693 plusz 396-nak mennyi az eredménye? – Igen. Carl összeadta a két számot, miközben a baljával eltakarta a műveletet. – 1089 – mondta a maradékokkal folytatott némi vesződség után. A fiú visított örömében, amikor Carl, aki maga is jól tudta, milyen meglepett képet vág, felnézett. – A csudába is, Ludwig. Bármelyik számmal kezdem, mindig 1089 lesz az eredmény, ugye? A fiú csalódottan nézett rá. – Nem ezt mondtam? De ha például 102 a kiindulási számod, akkor az első kivonás után 99-et kapsz. De ne 99-et írjál, hanem 099-et. Ne feledd, hogy a számnak mindig háromjegyűnek kell lennie. Carl nagyon lassan bólintott. – Okos fiú – jelentette ki szárazon, Samanthára mosolyogva. – Bizonyára az anyjától örökölte. Nem kapott választ, tehát nyilvánvalóan igaza volt. – Samantha bizony az ország egyik legtehetségesebb matematikusa. De sok jel mutat arra, hogy Ludwig még nála is jobb lesz – mondta Mona, Carlnak nyújtva át a lazacot. Rendben, anya és fia egyre megy. Tizenöt rész tehetség, tíz rész 250

vállalkozó kedv és tizenhat rész udvariatlanság – micsoda összetétel! Nem egy egyszerű család. Néhány újabb intellektuális kihívást követően Carl megúszta a további vizsgáztatást. A fiú elfáradt a további két adag hasábburgonyától és a mindezt megkoronázó három gombóc fagylalttól. Elbúcsúztak, Mona pedig csillogó szemmel állt Carl előtt. – Hétfőre bejelentkeztem Krishez – dicsekedett el sietősen Carl. – Felhívtam és bocsánatot kértem tőle, hogy nem értem időben oda; de ma reggel óta minden eddiginél nagyobb nyomás nehezedik rám, Mona. – Ne is gondolj rá! – mondta a szépséges nő, és olyan közel húzta magához Carlt, hogy az utóbbinak csaknem felforrt a vére. – Azt hiszem, készen állsz a lepedőakrobatikára – mondta Mona, odacsúsztatva a kezét, ahol egészséges kamaszok naphosszat szoktak matatni. Carl lassan, a fogai között szívta be a levegőt. A kötelező bevezető manőverek után Mona kiment a fürdőszobába „rendbe szedni magát”. Carlt kipirult arccal, remegő ajakkal, túl kicsivé vált alsónadrágban hagyta hátra az ágy szélén. Ekkor megszólalt a mobilja. Az ördög vigye el, Rose mellékéről hívták. – Halló, Rose! – szólt bele a helyettes felügyelő némileg méltatlankodva a készülékbe. – Fogd rövidre, mert éppen fontos dologgal vagyok elfoglalva – tette hozzá, miközben lassan zsugorodni kezdett férfiúi büszkesége. – Érdemes volt, Carl. – Mi volt érdemes, Rose? Miért vagy még mindig bent? – Mind a ketten itt vagyunk. Szia, Carl! – hallotta a háttérben csörömpölő Assad hangját. Népünnepélyt tartanak az alagsorban? – Még egy eltűnési ügyre bukkantunk. Egy hónappal a többi után jelentették be, ezért nem találtunk rá első körben. 251

– Aha, és máris összefüggésbe hozzátok a többiekkel? Mégis miért? – Velo Solex-ügynek nevezték. Egy férfi felült a Velo mopedjére és a fyni Brenderupból az ejbyi vasútállomásig ment vele. Ott a biciklitárolóban állította le a mopedet, azóta nem látták. Nyomtalanul eltűnt. – Melyik napon történt ez? – 1987. szeptember 4-én. És ez még nem minden. Carl a fürdőszoba ajtaja felé tekingetett, amely mögül erotikus álmai tárgyának hangjait hallotta. – Ki vele gyorsan, mi van még? – A férfit Hermansennek hívták. Tage Hermansennek. Carl a homlokát ráncolta. Na és? – Igen, Hermansennek – kiáltotta Assad a háttérben. – Nem emlékszel rá? Mie Nørvig ezt a nevet említette a férje és Curt Wad első közös ügyével összefüggésben. Szinte maga előtt látta az arab táncot járó szemöldökét. – Rémlik valami – mondta Carl. – Ezt meg kell vizsgálnunk. Szép munka, most pedig mindketten menjetek haza! – Akkor a kapitányságon találkozunk, Carl? Mondjuk holnap reggel kilenckor? – visszhangzott Assad hangja a háttérből. – Jaj, holnap szombat van, Assad. Hallottál már olyanról, hogy szabadnap? Zörgött a kagyló, bizonyára Assad vette át. – Figyelj ide, Carl! Ha Rose és én dolgozhatunk a szabadnapunkon, akkor ugye te is elautózhatsz egy szombaton Fynre? Nem olyan kérdés volt ez, amelyre választ vártak. Csali volt, s mögötte sziklaszilárd elhatározás.

252

25. 1987. szeptember Rita várakozón, kínzó nikotinéhségtől gyötörve járatta végig tekintetét a Peblinge-tavon. Kétcigarettányi idő múlva a szürke terméskőből épült házhoz megy, felcsenget a kaputelefonon, kinyitja a barna bejárati ajtót, és a lépcsőházban legszebb reményei felé indul. Aztán kezdetét veszi a jövő. Elmosolyodott, amiből egy dzsoggingruhában arra futó fiatalembernek is kijutott, aki erre hetykén pillantott rá vissza. Még ha korán kelt is ma, igazán elemében volt. Amikor a szájába vette a cigarettát, észrevette, hogy tőle mintegy húsz méterre megállt a fickó, nyújtózkodni kezdett, miközben Rita nyitott kabátja és főleg hatalmas mellei felé sandított. „Ma nem, fiacskám, de talán majd máskor” – jelzett vissza neki, mialatt a Prince-re gyújtott. Most Netéről volt szó. Ő pedig érdekesebb, mint egy fiú, akinek a lába között lóg az agya. Mióta csak kinyitotta a levelet, egészen a mai reggelig, amelyen autóba ülve Koppenhága felé indult, ott motoszkált a fejében a kérdés: Vajon miért akarja látni Nete? Nem beszélték meg talán már réges-régen, hogy többé sohasem találkoznak? Talán nem véste Nete kőbe az előbbit, amikor utoljára látták egymást? – „A te átkozott hibádból kerültem át a szigetre. Te voltál az, aki elcsalt azon a napon” – utánozta Rita régi barátnőjét két cigarettaszippantás között, miközben a dzsoggingruhás srác azon tanakodott, vajon mit is lát éppen. Rita nevetni kezdett. Beteg idők voltak 1955-ben a gyengeelméjűek intézetében eltöltött rideg napok. Azon a napon, amelyen Nete megérkezett a Jütland keleti részén 253

lévő Brejningben működő intézetbe, négy szellemileg enyhébben sérült beteg összeverekedett, így a tágas épület visszhangzott a kiáltásoktól, sikolyoktól és a felfordulástól. Rita szerette azokat a napokat, amelyeken történt valami. Sohasem volt ellenére, ha azt nézhette, hogyan osztogatják a pofonokat, aminek az ápolószemélyzet mestere volt. Éppen a bejáratnál állt, amikor a rendőrök Netét közrefogva jöttek, és egyetlen kurta pillantás elegendő volt ahhoz, hogy tudja, hozzá hasonló új lányt hoztak be. Tágra nyílt szeme ijedten nézte az eléje táruló megannyi rútságot. Ám szeméből nem csupán ijedtség, hanem harag is áradt. Ritának való szívós csajszi volt. Rita a haragot is szerette, mindig is ez volt a hajtóereje: ha lopott, ha valamilyen ostoba alakot megszabadított a tárcájától, vagy ha félretaszította az útjában álló hülyéket. Tisztában volt vele ugyan, hogy a harag sehová se vezet, de az érzést magát szerette. Ha úrrá lett rajta, bármi kitelt tőle. Az övétől mindössze kétajtónyira lévő szobában helyezték el, Rita pedig már a vacsoránál elhatározta, hogy megdolgozza ezt a kislányt. Kerül, amibe kerül, barátnők és szövetségesek lesznek. Úgy találta, a lány néhány évvel fiatalabb nála. Naiv és rossz nevelést kapott – talán értelmes, mégsem tud annyit az életről és az emberek természetéről, hogy megértse, minden csak játék. De Rita majd megtanítja rá. Amikor elege lesz az egész napos zoknistoppolásból, és összeütközésbe kerül az ápolószemélyzettel, Ritánál fog vigaszt keresni. És meg is kapja. Rita megfogadta, mielőtt kizöldellnének a fák, ők már dobbantottak. Átvágnak Jütlandon, aztán Hvide Sandéban felszállnak egy halászhajóra, és irány Anglia. Ha két csinos lány szökésben van, akkor olyan tengerjáró ember is akad, aki a gondjukat viseli. Ki ne akarná a fedélzeten tudni őket? Hadd hintázzon csak az a hajó. Angliába érve megtanulnak angolul, munkát vállalnak, és ha eléggé ügyesek, akkor Amerikáig meg sem állnak.

254

Ritának készen állt a terve, már csak a megfelelő társ hiányzott a kivitelezéséhez. Három nap sem telt el, máris bajok voltak ezzel a Netével. Egyszerűen túl sokat kérdezősködött. Mivel kitűnt a torz testek és ostoba fejek közül, kérdéseire felfigyeltek, és támadásként fogták fel. – Maradj nyugton! – szólt oda neki Rita a folyosón. – Jobb, ha nem tudják meg, milyen okos vagy, mert az nem fog segíteni rajtad. Tedd, amit mondanak, méghozzá szó nélkül. Megfogta és magához húzta Netét. – Megígérem neked, hogy kiszabadulsz innen, de előbb egy kérdés: Számítasz arra, hogy itt Jütlandon bárki is meglátogat? Nete a fejét rázta. – Tehát nincs hova menned, ha valaha is kiengednek? Nete érezhetően elszörnyedt az utóbbi kérdéstől. – Hogy érted azt, hogy „valaha is”? – Ugye nem képzeled, hogy csak úgy kikerülhetsz innen? Jó, tudom, szépek az épületek, de mégiscsak egy börtön. Még ha messzire is ellátsz a tengerre meg a földekre, minden barázdából láthatatlan szögesdrót nő ki. Azon a szögesdróton pedig nélkülem nem jutsz át, ebben kurvára biztos vagyok. Nete ennek hallatán teljesen váratlanul kuncogni kezdett. – Itt nem szabad káromkodni – mondta halkan, könyökével oldalba bökve Ritát. Így tehát mindenesetre eléggé okos volt. Miután Rita elszívta a két cigarettáját, az órájára nézett. Két perc múlva tizenegy, ideje, hogy az oroszlán szájába dugja a fejét, és kitörje a fogait. Egy pillanatig fontolgatta, ne szóljon-e oda a fiatalembernek, aki most éppen egy fának támaszkodott, várja meg, amíg visszajön. Aztán elképzelte Nete szép haját, kerekded idomait, és ejtette az ötletét. 255

Hiszen pöcsöt bármikor tud szerezni. A világ bármely táján elegendő bármikor csettintenie egyet az ujjával. Nem ismerte fel Nete hangját a kaputelefonban, de nem tette szóvá. – Neeeteee, jaj de jó, hogy újra hallom a hangodat! – kiáltotta, és a kaputelefon zümmögésére kinyitotta a kaput. Nete talán mégis beteg. A hangja alapján mindenesetre annak tűnt. A hirtelen támadt bizonytalanságnak nagyon gyorsan vége szakadt, amikor Nete ajtót nyitott, és úgy nézett rá, mintha az időközben eltelt huszonhat év röpke epizód lett volna csupán, és mint akinek minden haragja elpárolgott. – Gyere be, Rita! Milyen remekül nézel ki! Nagyon köszönöm, hogy ilyen pontosan érkeztél – kezdte Nete. A nappalijába invitálta és hellyel kínálta. Még mindig szép fehér fogai és húsos ajkai voltak. Ugyanaz a kék szempár, mint régen. Rita sohasem találkozott olyan emberrel, akinek a pillantása úgy tudott volna fagyosról tüzesre váltani, mint éppen Netéé. Ötvenéves, és ugyanolyan jó nő, mint régen – gondolta Rita, miközben Nete neki háttal állva teát töltött. Az élére vasalt nadrág szép, karcsú lábat takart. Szorosan a testére simuló blúza formás csípőjéig ért, a feneke pedig feszes volt, mint egykor. – Jól tartod magad, kedvesem. Azt gyanítom, tévedsz az állapotodat illetően. Mondd, hogy nem igaz. Csupán ürügy volt, hogy Koppenhágába hívj. Nete csészékkel a kezében és rokonszenvtől sugárzó szemmel fordult felé, de nem válaszolt. Ugyanaz a némajáték, mint annak idején. – Egyébként nem gondoltam volna, hogy még egyszer látni akarnál – folytatta Rita, miközben körülnézett. Nem volt gazdagon berendezett lakás. Nem illett egy olyan nőhöz, akinek Rita feltételezése szerint sok milliója van. – De képzelheted, milyen sokat gondoltam rád – mondta a két csészére nézve.

256

Elmosolyodott. Két csésze az nem három. Nincs tehát semmilyen ügyvéd. Az ablak felé fordult. Bizony kellemesen alakulnak a dolgok. Az ápolószemélyzet azonnal látta, milyen jó párost alkot Rita és Nete. – Nincs elég emberünk a gyermekosztályon – mondták, és kanalakkal látták el őket. Néhány napig a súlyosan debil nagyobb gyerekeket etették, akiket a radiátorokhoz szíjaztak, mert maguktól nem tudtak az asztalnál ülni. Szörnyen koszos munka volt, amit kissé félreeső helyen végeztek, nehogy bárkinek is szemébe tűnjön a komor látvány. Miután bebizonyosodott, hogy a két lány jól megállta a helyét, és gondoskodni tudtak a gyerekek arcának tisztán tartásáról, jutalmul arról is gondoskodhattak, hogy az ápoltak emésztőrendszerének túlsó vége is tiszta maradjon. Ritát hányinger fogta el, mert ahonnan ő jött, ott csak akkor lehetett ürüléket látni, ha nagy ritkán felhőszakadás idején kiáradt a szennyvízcsatorna. Nete ezzel szemben úgy törölte szárazra az ülepeket és facsarta ki a pelenkákat, mintha világéletében ezt tette volna. – A kaka az kaka – mondta –, én pedig pontosan abban nőttem fel. Olyan történeteket mesélt a tehénlepényről, a disznószarról, a lócitromról és az istállóban töltött napokról, hogy azokhoz képest az intézeti munka szinte nyaralásnak tűnhetett. Nete azonban jól tudta, ez nem nyaralás. Látszott a szeme alatti karikákon, és hallani lehetett, amikor azt az orvost átkozta, aki az ostoba intelligenciatesztjével átvágta. – Azt hiszed talán, hogy bármelyik itteni orvos tudja, milyen télen vagy nyáron hajnali négykor felkelni és megfejni egy tehenet? – sziszegte, amikor nagyritkán felbukkant valamelyik fehér köpenyes. – Vagy ismeri azt a szagot, ami az istállót belengi, amikor valamelyik tehénnek méhgyulladása van, ami nem múlik el magától? Naná, hogy 257

nem. Úgyhogy ne minősítsen ostobának, amiért nem tudom, ki a norvég király. Miután két hétig törölgették az ápoltak száját, és tisztogatták a feneküket, és szabadon jártak-keltek a gyermekosztályon, Rita nekilátott terve megvalósításának. – Voltál a főorvosnál, Nete? – kérdezte minden reggel. – Vagy talán valamelyik másik orvosnál jártál? Megírta a főorvos a javaslatát a községi tanácsnak? Feléd nézett-e egyáltalán? – záporoztak a kérdései. Egy újabb hét múlva Netének mindenből elege lett. Azon a napon a reggeli szünet után végignézett a kifejezéstelen arcokon, görbe hátakon, rövid lábakon és ferde szemeken, és tudatosult benne, hogy őt is azok közé sorolták, akiknek gondját viselte. Ebbe pedig nem akart beletörődni. – A főorvos úrral szeretnék beszélni – mondta az egyik ápolónőnek, aki a fejét rázva haladt el mellette. Amikor néhányszor megismétlődött az előbbi jelenet, és senki sem akarta meghallgatni, felállt és kiabálni kezdett, amilyen hangosan csak tudott. Rita élettapasztalata ekkor megakadályozta a helyzet további elfajulását. – Ha így folytatod, biztosan beszélni fogsz a főorvossal. Előtte azonban néhány napot leszíjazva töltesz az ágyadban. És arra is számíthatsz, közben még be is injekcióznak, hogy tartsd a pofádat. Nete megfeszítette a nyakát, hogy még nagyobb nyomatékkal tegye közkinccsé a mondanivalóját, de Rita megragadta. – A hozzánk hasonló lányok kétféleképpen tudnak innen kikerülni. Vagy megszöksz, vagy sterilizálnak. Tisztában vagy vele, milyen gyorsan tudják szétválogatni azokat, akiket sterilizálnak, és akiket nem? Tudod, hogy a főorvos és a pszichológus a múlt héten tíz perc alatt tizenöt lánnyal végzett? Szerinted hányan úszták meg? Mire az ügyeket megtárgyalja a bizottság a szociális minisztériumban, biztos lehetsz benne, hogy addigra a legtöbben már a vejlei kórházban vannak. 258

Ezért újra megkérdezlek, Nete: Van odakint bárki, aki hiányozni fog? Mert ha nincs, lépj le velem, miután vacsorát adtunk a gyerekeknek. A következő tizennégy nap eseményeit gyorsan össze lehet foglalni. Még azon a napon fehér blúzokat és szoknyákat loptak, és az ott dolgozókéhoz hasonló öltözetben mentek ki a kapun. A bozótban elrejtőzve egyre jobban eltávolodtak az intézettől. Másnap reggel betörték egy tanyasi ház ablakát, miközben a helybeliek mind az istállókban dolgoztak. Némi ruhát és pénzt vettek magukhoz, majd távoztak. Silkeborgot egy Nimbus motorkerékpár oldalkocsijában utazva érték el, itt látta meg őket először a rendőrség, amint a viborgi országút mentén stoppolni próbáltak. Vad rohanás következett az erdőn keresztül, mígnem újból biztonságban voltak. Három napig egy vadászkunyhóban aludtak, és szardíniakonzerveken éltek. Rita minden egyes éjszaka bepróbálkozott Neténél. A hófehér bőrű lány mellé fekve megfogta a mellét, de Nete eltolta magától, és olyasmit mondott, hogy kétfajta ember van, ezért nem természetes, hogy valaki a vele azonos fajtájúval aludjon. A harmadik napon, amelyen jéghideg eső ömlött, elfogyott a konzerv. Három óra hosszat álltak az út mentén, mire egy hűtőkocsi sofőrje megkönyörült az átázott ürgéken és megengedte nekik, hogy a vezetőkabinban gépronggyal megszárítkozzanak. Vadul kukkolt ugyan, de azután csak elvitte őket Hvide Sandéig. Valóban találtak egy villogó szemű hajósgazdát, aki nagyon is lelkesen ki akarta vinni őket a halpadokra. És ha kedvesek lesznek vele, a nyílt tengeren örömmel átteszi őket egy ugyanolyan magányos személyzettel bíró angol hajóra, így továbbmehetnek a szigetországba. Legalábbis ezt mondta. Megkérte őket, álljanak rendelkezésére, hogy kipróbálhassa az árut, de Nete a fejét rázta, így be kellett érnie Ritával. Miután néhány órán keresztül élvezte a társaságát, telefonált a fivérének, aki 259

rendőrőrmester volt Nørre Snedében. Akkor fogták csak fel, mi történik velük, amikor a ringkøbingi rendőrség két zsaruja megbilincselte és a járőrkocsiba tuszkolta őket. Amikor másnap reggel visszatértek a brejningi Keller Intézetbe, végre mindketten beszélhettek a főorvossal. Rossz és megbízhatatlan lány vagy, Rita Nielsen – mondta a rangos férfiú. – Nemcsak hogy visszaéltél a személyzet bizalmával, hanem a legalattomosabb módon kerested a magad javát. A jellemed züllött, te magad ostoba, hazug és nemileg eltévelyedett vagy. Ha elengednék egy hozzád hasonló aszociális egyént, fűvel-fával nemi érintkezésbe lépnél, és hamarosan a társadalomnak kellene gondoskodnia az általad világra hozott alsóbbrendűekről. Ezért azt írtam a kórlapodra, hogy kényszerterápiára utallak be, amit addig kell folytatni, amíg reagálsz rá. Valamivel később Rita és Nete már egy lezárt ajtajú fekete Citroën hátsó ülésén foglalt helyet. Az anyósülésen a főorvos által írt szakvélemények feküdtek. Úti céljuk Sprogø volt. A kitaszított nők szigetére kerültek. – Nem kellett volna rád hallgatnom – zokogott Nete, mialatt áthajtottak Fyn szigetén. – Te tehetsz mindenről. – Kissé keserű ez a tea, Nete – jegyezte meg Rita az első korty után. – Nincs esetleg kávéd? Nete erre különös arcot vágott. Mintha Rita ajándékot nyújtott volna át neki, amit aztán rögtön vissza is vett. Sokkal csalódottabbnak tűnt azonban, mint indokolt lett volna. – Sajnos nincs itthon kávém, Rita – válaszolta Nete olyan tompa hangon, mintha egész világa összedőlt volna. Most fel fogja ajánlani, hogy újat főz – gondolta Rita, miközben magában jót derült azon, mennyire komolyan veszi Nete háziasszonyszerepét. Ám Nete semmit sem ajánlott fel. Úgy ült ott, mintha varázsütésre mindent lassított felvételen látna. 260

Rita a fejét csóválta. – Rá se ránts, Nete! Ha van egy kis tejed, feljavíthatjuk vele. Biztosan jobb lesz úgy – mondta, miközben elcsodálkozott azon a szemmel látható megkönnyebbülésen, amely Nete arcára kiült. – Természetesen – szólalt meg Nete, szinte futva menve a konyhába. – Egy pillanat, máris itt vagyok! – kiáltotta valahonnan kívülről. Rita a tálalóra nézett, amelyen a teáskanna állt. Miért nem az asztalra tette? Talán mert nem úgy szokás, ha valaki tökéletes háziasszony akar lenni. Ritának mindenesetre az ilyesmiről fogalma sem volt. Egy másodpercig azt fontolgatta, ne kérjen-e egy pohárkával abból a likőrből vagy micsodából, ami a teáskanna mellett állt egy kis üvegben, de ekkor Nete valósággal berontott a tejes kancsóval, és sokkal erőltetettebbnek tűnő mosollyal töltött, mint amit a helyzet megkövetelt volna. – Kérsz még cukrot? – kérdezte Nete. Rita a fejét rázta. Nete rendkívül idegesnek tűnt. Majdnem úgy festett, mintha sietős lenne a dolguk, ami felkeltette Rita kíváncsiságát. Csupán valamilyen ceremónián kell túllennie, mielőtt Nete végre kinyújtaná feléje a karját, kinyilvánítaná az érdeklődését és tudatná vele, mennyire örül, hogy Rita elfogadta a meghívást? Vagy valami teljesen másról van szó? – No, hol van az ügyvéd, akiről írtál, Nete? – kérdezte Rita, ajkán a helyzethez illő mosollyal. Mosolya nem talált viszonzásra, de nem is várta. Mintha nem látott volna át Netén. Hiszen nincs semmiféle ügyvéd, nem kapja meg a tízmilliót, Nete pedig egyáltalán nem beteg. Most már csak jól kell kijátszania a kártyáit, ha már ennyit fáradozott. Vigyázz, valamiben sántikál – mondta magában Rita, és bólintott, amikor Nete azt válaszolta: az ügyvéd késik, de bármelyik 261

pillanatban megérkezhet. Tiszta röhej volt az egész. Ilyen szép és gazdag, mégis milyen könnyen át lehet látni rajta. – Ki issza ki egy hajtásra? – kacagott fel hirtelen Nete, a csészéjét felemelve. Megáll az eszem, micsoda hangulatváltások – gondolta zavartan Rita, miközben felvillantak előtte a múlt képei. A francba, Nete még mindig emlékszik rá? Arra a szertartásszerű játékra, amelyet olyan ritka alkalmakkor vettek elő, amikor délben felügyelet nélkül voltak, és nem volt, aki lepisszegte volna őket. Ők pedig az étkezőben azt játszották, hogy szabadok, elképzelve, hogy a vidámparkban magasra emelt söröskancsóval éppen azt teszik, ami jólesik nekik. Ki issza ki egy hajtásra? – kiáltotta Rita minden egyes ilyen alkalomkor, mire a többiek csak úgy öntötték magukba a csapvizet. Ilyenkor mindannyian nevettek, kivéve Netét, aki a sarokban ülve nézett kifelé az ablakon. A csuda vigye el, hát tényleg emlékszik még erre? Rita rámosolygott, és sejtette, mindezek dacára jó nap lesz ez, miközben a szájához emelte a teáscsészét és egyetlen hajtással magába öntötte a borzalmas ízű kotyvalékot. – ÉN! – kiáltották egyszerre, hangosan vihogva, miután Nete újra a tálalóhoz ment, hogy még egy csészével töltsön. – Köszönöm, nem kérek többet – mondta még mindig kacarászva Rita. – Megáll az eszem, hogy még mindig emlékszel rá – folytatta, megismételve csatakiáltásukat. – Hát igen, nagy bulik voltak azok. Felemlegetett néhány régi históriát, mi mindenen szórakozott mindig ő és néhány másik lány odakint a szigeten. Bólintott egyet. Milyen különös, hogy ez a lakás hirtelen mennyi emléket felidéz benne, és még különösebb, hogy nem csupán a rosszakat. Nete az asztalra helyezte a csészéjét, most egy kicsit megint másképpen kacagott fel, mintha valami más is rejtőzne a megannyi 262

móka mögött. Mielőtt Rita válaszolhatott volna, Nete átható tekintettel nézett rá, és nyugodt hangon így szólt: – Most pedig beszéljünk teljesen őszintén, Rita. Ha te nem vagy, biztos vagyok benne, hogy teljesen normális életet élhettem volna. Ha békén hagysz, sohasem kerültem volna Sprogøre. Gyorsan megtanultam volna, hogyan kell az intézetben viselkedni. Ha nem tettél volna mindent tönkre, az orvosok rájönnek, hogy normális vagyok, és elbocsátanak. Kiderült volna, hogy nem én voltam aszociális, hanem a családi hátterem. Miért nem tartottad magad távol tőlem? Szóval így állunk? számoltatni? Ebben visszaindulna Kolding kénytelen megfizetni a veri.

– gondolta Rita. Nete talán el akarja őt az esetben rossz lóra tett, és mielőtt felé, a buta liba nem csupán tízszeresen lesz kiruccanása árát, de még alaposan seggen is

Rita megköszörülte a torkát. Azt akarta mondani, hogy a tea pokolian rossz ízű, Netét pedig sohasem bocsátották volna el Sprogøről vagy Brejningből sterilizálás nélkül, a hozzá hasonló kis hüpik legyenek csak a saját tetteikért felelősek, ám hirtelen borzalmasan kiszáradt a szája. A torkához kapott. Nagyon különösen érezte magát, csaknem úgy, mintha allergiás roham tört volna rá, amely akkor fogta el, ha kagylót tartalmazó ételt evett, vagy ha darázs csípte meg. Hirtelen úgy égett a bőre, mintha csalánnal simogatták volna, a fény pedig a szemébe vágott. – Mi a frász volt ebben a teában? – nyöszörögte zavarodottan körülnézve. Most már a nyelőcsöve is perzselt, ami egyáltalán nem volt jó jel. Az előtte lévő alak felállt, és közelebb jött hozzá. Lágyabb volt a hangja, bár furcsán tompa. – Jól vagy, Rita? – kérdezte a hang. – Nem kellene kissé hátradőlnöd? Tudod mit? Orvost hívok! Talán agyvérzés. A pupilláid rémesen néznek ki.

263

Rita levegő után kapkodott. A polcokon lévő edények táncolni kezdtek, közben először vadul vert a szíve, majd gyengült a mellkasát szétfeszíteni akaró zakatolás. Ólmosan nehéz karját az előtte álló alak felé nyújtotta, aki a hátsó lábára állt és karmait feléje kinyújtó állatra hasonlított. Aztán lehanyatlott a karja, a szíve pedig egy pillanatra majdnem teljesen megállt. Amikor az előtte meredő alak eltűnt, a fény is kihunyt.

264

26. 2010. november Mona sugárzó mosollyal és akkora gödröcskékkel az arcán ébresztette fel Carlt, amelyekben el lehetett volna bújni. – Indulás, Carl, Fynre kell menned Assaddal! Megcsókolta a férfit, és teljesen felhúzta a redőnyt. Jól látszott, hogy megkönnyebbült az éjszakai vad hancúrozás után. Egy szót sem ejtett arról a négy alkalomról, amikor Carlnak a vécére kellett sietnie, és nem nézett mindannyiszor zavartan, amikor a férfi talán bizonyos határokat átlépett. Belső békével és kellő önbizalommal rendelkező nő volt, aki megmutatta Carlnak, hogy csakis az övé. – Tessék, Carl – tette le mellé a tálcát. Ínycsiklandó illatokat árasztott, és a kísértések közepén egy kulcs hevert. – Ez a tied – mondta Mona a kávét kitöltve. – Vigyázz rá! Carl a kezébe véve méregette. Mindössze két és fél gramm, de a paradicsomba vezet – gondolta. Aztán megfordította azt a kis műanyag izét, amin lógott és elolvasta a rajta álló nyomtatott betűket: „Kedvesem kulcsa.” Nem volt elragadtatva ettől a titulustól. A kulcstartó némileg használtnak tűnt. Mie Nørviget négyszer próbálták elérni telefonon. – Mindjárt meglátjuk, otthon vannak-e – mondta Carl, amikor a szolgálati kocsi Halsskov és a Nagy-Bælt hídja felé közeledett. A ház úgy festett, akár a téli időszakra felkészített lakóautó. Lehúzott redőnyök, üres kocsibeálló. Miután Carl kinyitotta a kerti locsolótömlő csapját, megállapította, hogy a vizet is elzárták. – Itt sem lehet látni semmit – szólt Assad, akinek orrát a ház hátsó 265

oldalán a redőny két lamellája csípte be. – A macska rúgja meg! – bosszankodott Carl. – Olajra léptek. – Betörhetünk – javasolta Assad, bicskát húzva elő a zsebéből. Neki aztán nem voltak gátlásai! – Az ég szerelmére, teszed el rögtön! A visszaúton még egyszer bekukkantunk. Addigra talán visszajönnek. Ezt persze ő maga sem hitte. – Ott van Sprogø – mutatott Carl a Nagy-Bælten átívelő híd acélhuzaljai között felbukkanó szigetre. – Egyáltalán nem néz ki olyan borzasztónak, mint amilyen régen volt – mondta Assad, aki a kesztyűtartóra tette a lábát. Nem tudna ez az ember egyszer rendesen ülni az autóban? – Mindjárt letérünk arra – mondta Carl, amikor rögtön a függőhíd után elérték a szigetet és a lehajtót. Letért az autópályáról, egyenesen egy lezárt sorompó felé tartva. – Gyere, itt megállunk. – Jó, de utána? Eszednél vagy? Visszafelé tolatnod kell, aztán a hídra is csak úgy tudsz felhajtani. – Kiteszem a kék villogót, akkor majd kikerülnek. Gyere már, Assad! Az egész nap eltelik, ha előbb elkezdünk behajtási engedélyért telefonálgatni. Két perc sem telt el, máris fényvisszaverő csíkokkal teli, rikító narancssárga mellényt és nagyon elegáns magas sarkú cipőt viselő, rövid hajú nő közeledett feléjük igencsak határozott léptekkel. Ruhadarabjainak különös kombinációja elgondolkodásra késztette a szemlélőt. – Nem szabadna itt lenniük, azonnal forduljanak vissza! Egy pillanatra felnyitjuk a sorompót, így továbbmehetnek Fyn felé, vagy visszafordulhatnak Sjællandnak, de minél előbb! – Carl Mørck, Q-ügyosztály – mondta szárazon a rendőrtiszt, jelvényét a céltudatos hölgy felé nyújtva. – Az úr a társam, gyilkossági ügyben nyomozunk. Van kulcsa ehhez a helyhez? 266

A rendőrségi jelvény bizonyos hatást gyakorolt ugyan a nőre, mégsem veszítette el teljesen a lélekjelenlétét, mert néhány lépést hátrált, és fülét a rádió-adóvevőjéhez szorította. Rövid beszélgetés után a hivatalnok vállára nehezedő felelősséggel fordult Carlék felé. – Tessék – nyújtotta át a készüléket. – Carl Mørck vagyok, a koppenhágai rendőr-főkapitányság Qügyosztályáról. Kivel beszélek? A másik oldalon lévő férfi bemutatkozott. Nyilvánvalóan valamelyik nagykutya volt a hidat üzemeltető cég korsøri irodájában. – Meg kell értenie, hogy alapos ellenőrzés nélkül nem lehet csak úgy Sprogøre belépni – jelentette ki tömören és velősen. – Tudom. És ha nem vagyok szolgálatban lévő kiképzett rendőr, nyilván rá se foghatom a pisztolyomat egy tömeggyilkosra. A világ már csak ilyen. Teljesen megértem a hozzáállását. Úgy alakult azonban, hogy éppen néhány ronda ügyben nyomozunk, a szálak pedig ide, Sprogøre vezettek, és nagyon sietős a dolgunk. – Pontosan miről van szó? – Ezt nem mondhatom el. De nyugodtan telefonáljon a koppenhágai rendőrfőkapitánynak, két perc alatt leellenőrizhet bennünket. – Utóbbi kegyes hazugság volt, mert néha negyedórába is beletelt, amíg a főkapitány titkárságát kapcsolták, hiszen általában roppant elfoglaltak voltak. – Azt hiszem, meg is teszem. – Ó, remek, köszönöm szépen, nagyon örülünk – mondta Carl, majd kikapcsolta és visszaadta az adóvevőt. – Húsz percet adott nekünk – közölte a narancssárga ruhás nővel. – Megtenné, hogy körbevezet bennünket? Szeretnénk minél többet megtudni arról az időről, amikor nőotthon működött a szigeten. Vezetőjük elmondta, hogy a sok átépítés miatt alig maradt meg valami az eredeti állapotból. – A sziget legvégén állt a „Szabadság” nevű kis ház, ahol a nők egy 267

héten keresztül tartózkodhattak a nappali órákban. Számukra ez volt a vakáció. A régi időkben karanténállomás működött a helyén a hajók fertőzésgyanús személyzete számára, de mostanra már az sincs meg – folytatta, és egy zárt majorba vezette őket, amelynek udvarán magányos, hatalmas fa vetett árnyékot a macskakőre. Carl az udvart körülvevő hosszú épületeken járatta végig a tekintetét. – Hol laktak a lányok? – kérdezte. A nő a magasba mutatott. – Odafent, a kis tetőablakok mögött. De mostanra mindent átépítettek. Manapság konferenciákat meg hasonlókat rendeznek itt. – Lehet tudni, mivel foglalkoztak itt? Ők maguk dönthettek róla? – Nem hiszem – vont vállat a hölgy. – Zöldséget ültettek, gabonát takarítottak be, állatokra vigyáztak. Odabent pedig varroda volt – mutatott a keleti oldalt elfoglaló épületre. – Annak ellenére, hogy gyengeelméjűek voltak, ügyesen kézimunkáztak. – Ezek a nők gyengeelméjűek voltak? – Legalábbis ezt mondják. De nyilván nem mindegyik volt az. Akarják látni a büntetőcellát? Az még mindig megvan. Carl bólintott. Nagyon is szívesen megnézik. Magas, kék faburkolattal ellátott ebédlőn haladtak keresztül, ahonnan szép kilátás nyílt a tengerre. A nő körbemutatott a helyiségen. – Itt csak a lányok étkeztek, a személyzet pedig odabent. Még az étkezések alkalmával sem keveredhettek. Ott pedig, az épület végében, az igazgatónő és a helyettese lakott, de azt a részt mára teljesen átalakították. Itt menjünk fel! Egy meredek lépcsőn jóval szerényebb környezetbe értek. A szűk folyosó egyik oldalán végig betonból készült mosdóvályú húzódott, a másikon pedig sok ajtó nyílt. – Nem sok helyük volt, amikor ketten osztoztak egy szobán – mondta egy alacsony, manzárdtetős helyiségre mutatva. 268

Utána egy hosszúkás padláshelyiség ajtaját nyitotta ki, ahol ottfelejtett bútorok, polcok, ruhafogasok porosodtak, mindegyik megszámozva. – A lányok itt tárolhatták, ami nem fért el a szobájukban – magyarázta a narancssárga mellényes, majd a folyosóra visszatérve a szomszédos kis ajtóra mutatott, amit két súlyos retesszel zártak be. – Ez itt a büntetőcella. Ide vágták be a lányokat, ha nem viselkedtek rendesen. Carl belépett az alacsony ajtón át, és egy olyan szűk helyiségben találta magát, hogy fekve csak az egyik irányban lehetett elférni benne. – Bizony ide néhány napra vagy akár hosszabb időre is bezárhatták a lányokat. Előfordult, hogy még le is szíjazták őket, vagy injekciót kaptak, ha engedetlenek voltak. Nem lehetett valami vidám hely. Nagyon finoman fejezte ki magát. Carl Assad felé fordult, aki összeráncolt szemöldökkel állt, és egyáltalán nem festett jól. – Minden rendben, Assad? – Ilyen jeleket láttam már – bólintott lassan a kis arab. Az ajtó belső oldalára mutatott, ahol az új festésnek néhány mély barázdát kellett volna elfednie. – Hidd el, Carl, ezek kaparásnyomok. Assad kitámolygott a helyiségből, és egy pillanatra a falnak dőlt. Egyszer talán majd elmondja, hogy milyen emlékek törtek felszínre benne. Kalauzuk rádiója ekkor csipogni kezdett. – Igen – szólt bele a nő, akinek ezután két másodperc alatt megváltozott az arckifejezése. – Igen, átadom. – A készüléket visszatette az övébe, majd sértett képet vágott. – A főnököm üdvözletét küldi és üzeni, hogy nem tudta elérni a rendőrfőkapitányt, néhány kollégánk pedig látta a monitorján, amint körbemennek a területen. Azt mondta, tűnjenek el innen. Én meg azt, hogy most rögtön. 269

– Sajnálom. Mondja, hogy becsaptam magát. De köszönöm, épp eleget láttunk. – Jól vagy, Assad? – kérdezte Carl hosszú szünet után, amikor már mélyen benn jártak Fyn szigetén. – Persze. Ne is törődj velem – húzta ki magát az arab. – De hajts le az 55-ös kijáratnál – mutatott a GPS képernyőjére. A kis fecsegőgép úgy gondolta, hogy mindent előre jelez? – Hatszáz méter múlva forduljon jobbra – szólt a géphang. – Nem szükséges navigálnod, Assad. A masina maga is megteszi. – Utána a 329-es úton menj tovább Hindevad felé – folytatta rendületlenül kollégája. – Onnan nagyjából tíz kilométer Brenderupig. Carl felsóhajtott. Ez most úgy hangzott, mintha tíz kilométerrel több lenne. Assad végre a célra mutatott, miután minden huszadik másodpercben kommentárt fűzött az útirányhoz. – Ott van az a ház, amelyikben Tage lakott – mondta két másodperccel azelőtt, hogy a GPS is jelezte volna. A ház túl hízelgő kifejezésnek tűnt a szemük elé táruló építményre. Inkább egy feketére pácolt fabarakk volt, amelyet a gázbetontól az eternitlemezekig terjedő fölös építőanyagokból összerakott egyveleg tetejére tapasztottak. Az alaptól a viharvert hullámpala tetőig évgyűrűk módjára nyomon lehetett követni, mikor mit toldottak hozzá éppen. Nem a helység büszkesége – gondolta Carl, amikor az autóból kiszállva megigazította a nadrágját. – Biztos vagy benne, hogy vár minket ez a nő? – kérdezte, miután ötödször csengetett be. Assad bólintott. – Hogyne. Kedves hölgy a telefonáláshoz. Dadogott egy kicsit, de a találkozóban megállapodtunk. Carl viszonozta a bólintást. „Kedves hölgy a telefonáláshoz.” 270

Assadnak különös tehetsége volt a dán nyelv gazdagításához. Köhögési roham hangjai hallatszottak bentről, de legalább valaki életjelet adott magáról. A láncdohányosok köhögése, a macskaszőr és a koncentrált alkoholbűz egyaránt jellemezte az ajtót nyitó éltes korú személyt, akit Mette Schmallnak hívtak, és aki szemmel látható fogyatékosságai és a hely emberi lakhatásra való tökéletes alkalmatlansága dacára úgy járt-kelt a nyomorúságos tákolmányban, mintha egy fényes kastély úrnője volna. – Vagyis Tage meg é… én, mi… mi nem voltunk ugyan há… házasok, de az ü… ügyvéd tudta, hogy se… semmi baj nem lesz belőle, ha ajánlatot teszek a házra, és meg is kaptam. – Rágyújtott, aznap bizonyára nem először. – Tí… tízezer korona lett, ami ma… marha nagy pénz volt ki… kilencvennégyben, amikor vé… végre le… lezárták a ha… hagyatéki ügyet. Carl körülnézett. Tudomása szerint akkoriban egy videokamera került körülbelül tízezer koronába, ami igen szép pénz volt egy videokameráért, egy házért azonban aligha. – Ta… age itt lakott – mondta, gyengéden félretolva néhány farkát feltartó macskát. – Ide so… sohasem jövök. Mé… mégsem volna helyes. Régi motorolajreklámokkal teleragasztott ajtót tárt ki, és olyan bűzbe léptek be, amely messze felülmúlta az előbbi helyiségben uralkodó szagot. A szabadba vezető ajtót Assad találta meg, sőt a bűz forrására is ő lelt rá. Az ágy mellett a sarokban öt borospalack állt, mindegyik tele vizeletmaradványokkal. Az üvegekből ítélve mind dugig volt, mert teljesen átlátszatlanná váltak a húgy elpárolgása nyomán lerakódott anyagmaradványoktól. – Hát igen. Ezeket ki ke… kellett volna vá… vágni – mondta a nő, a ház előtt gazdagon tenyésző gazba dobva az üvegeket. Egy kombinált kerékpár- és mopedjavító műhelyben álltak. 271

Rengeteg szerszám és ódon kacat hevert szerteszét, az egyik fal mellett pedig egy ágy, amelyen az ágynemű színe nagyjából olyan volt, mint az olajfoltos padlóé. – Nem árulta el Tage, hova megy, amikor aznap útra kelt? – Nem. E… egyszerre csak ti… titkolózni ke… kezdett. – Értem. Körülnézhetünk? Mette a kezével jelezte, nézelődjenek nyugodtan. – Igen, mi… mióta ak… akkortájt itt járt a kö… körzeti megbízott, se… senki sem járt idebent – mondta, és megigazította az ágytakarót, ami nem sokat javított az összképen. – Klassz plakátok – jegyezte meg Assad a falakat borító meztelen nők fényképeire mutatva. – Ezek még a szilikon, a női borotva és a tetoválás térhódítása előtt készültek – dünnyögte Carl, megfogva egy halom papírt, amely egy csapágygolyókkal teli tojástartón trónolt. Nehezen lehetett azt képzelni, hogy ebből a szemétkupacból bármi is újdonsággal szolgálhatna Tage Hermansen sorsával kapcsolatosan. – Beszélt Tage valaha egy bizonyos Curt Wad nevű emberről? – kérdezte Assad. Mette a fejét rázta. – Aha. Emlékszik rá, kiket emlegetett? Mette megint csak a fejét rázta. – Se… senkit. Leginkább a Kreidler Florettekről, Puchokról és SCO-król beszélt. Assad érteden képet vágott az utóbbiak hallatán. – Ezek mopedmárkák, Assad. Tudod, bruumm, bruumm – mondta Carl, képzeletbeli gázkart forgatva. – Hátrahagyott Tage valami pénzt? – folytatta a rendőrtiszt a kérdezősködést. – Egy árva ko… koronát sem. – Voltak ellenségei? 272

Mette felnevetett, ami köhögési rohamot váltott ki nála. Amikor kiköhögte magát, és megtörölte a szemét, sokatmondó arckifejezéssel nézett Carlra. – Ma… maga mit gondol? – mutatott körbe a helyiségen. – E… ez a ku… kutyát sem éé… rdekli. – Rendben, a feltételezés szerint Tage talán itt helyben művelt valamit, de mivel azóta itt nemigen történt változás, ez mégsem lehet az eltűnésének az oka. Gondol esetleg valamilyen indítékra, Mette? – Se… semmire sem. Carl észrevette, hogy Assad épp a Rapport nevű férfimagazin középső oldalaival matat. Csak nem akarja magával vinni őket? Arra fordult, és a borítékra meredt, amelyet Assad feléje tartott. – Ez ott fent lógott. Assad az egyik meztelen lány képe szigetelőlemezből kiálló gombostűre mutatott.

felett

a

Celotex

– Látod a lyukakat? Ezt a borítékot két gombostűvel tűzték oda. Carl összehúzta a szemét. Ha Assad mondja, akkor minden bizonnyal úgy van. – Aztán az egyik gombostű kiesett, a boríték pedig félig becsúszott a plakát mögé, miközben még mindig a másikon lógott. – Mi érdekes van ebben a borítékban? – kérdezte Carl, és a kezébe vette. – Üres, de nézd csak meg a hátoldalát – válaszolta Assad. Carl felolvasta. – Nete Hermansen, Peblinge-töltés 32., 2200 Koppenhága É. – Úgy van, Carl. Most pedig fordítsd meg, és nézd meg a postai bélyegzőt. A rendőrtiszt így tett. A bélyegző lenyomata némileg elmosódott ugyan, de még mindig kivehető volt. 1987. 08. 28-án adták fel, mindössze egy héttel Tage eltűnését megelőzően. 273

Persze ennek még nem feltétlenül volt különösebb jelentősége, hiszen a dolog természetéből adódóan mindig találtak olyan tárgyakat, amelyek a tulajdonosuk eltűnését közvetlenül megelőző időszakhoz kapcsolódtak. Ki hallott már olyat, hogy valaki az eltűnése előtt a rend kedvéért eltávolította volna az otthonából a dátumhoz köthető tárgyakat? Hacsak az illetőnek nem volt külön célja vele, tudva, hogy el fog tűnni. Carl Assadra nézett. Lerítt róla, hogy nagyban töri a fejét. – Felhívom Rosét – mormogta, miközben a számát kereste. – Erről a borítékról hallania kell. Carl végigjáratta tekintetét a műhelyen. Ha van boríték, akkor bizonyára levélnek is kell lennie. Talán a fénykép mögött rejtőzik, talán az ágy alatt, vagy a papírkosárban. Most rögtön alaposabban át kell kutatniuk mindent. – Tudja esetleg, hogy ki ez a Nete Hermansen, Mette? – kérdezte. – Nem. De a ne… neve alapján ne… nem valami ro… rokon? Miután egy órán át hiába keresgéltek Tage hagyatékában, majd háromnegyed órán át autókáztak Fyn szigetén, ismét a Fynt Sjællanddal összekötő hatalmas hídhoz közeledtek, amelynek pilonjai szinte a felhőket karcolták. – Megint ott az a rohadt sziget – mutatott Assad a párában előttük felbukkanó Sprogø irányába. Néhány pillanatig némán követte a szemével, utána Carlhoz fordult. – Mi van, ha Herbert Sønderskov és Mie Nørvig még mindig nincsenek otthon, Carl? Carl is a sziget felé nézett, miközben elhaladtak mellette. Oly békésnek tűnt a tengerszorosban elterülve, a híd támaszaként. A zöld dombon emelkedő fehér világítótorony, az ízléses, sárga épületek mind szélárnyékban voltak, akárcsak a zöldellő mezők és a dúsan tenyésző bokrok. Rose a pokol tornácának nevezte. Carl megrándulva úgy érezte, mintha a terelőkorláton beáramlana a gonoszság, és a múlt kísértetei 274

sebzett lélekkel, hasukon a meddővé tételt jelző heggel állnának az út mentén. Valóban jóváhagyta, sőt talán még támogatta is a jól képzett orvosokra és szakszemélyzetre támaszkodó dán állam az efféle túlkapásokat? Nehezen lehetett elképzelni, és mégis. Hiszen ismerte a mai Dániában dühöngő hátrányos megkülönböztetések példáit, amelyek nyilvánvalóan nem verték ki a biztosítékot annyira, hogy nyomukban botrányok pattanjanak ki. Megrázta a fejét, és gyorsított. – Mit mondtál az előbb, Assad? – Azt kérdeztem, mi van, ha Herbert Sønderskov és Mie Nørvig még mindig távol van? Carl feléje fordult. – Bizonyára most is ott van a zsebkésed, ahol korábban volt. Assad bólintott, így tehát egyetértettek. Most, ha a fene fenét eszik is, beletekintenek abba az iratszekrénybe, és megnézik, mi is volt pontosan az a bizonyos Hermansen-ügy, amelyre Mie Nørvig utalt, bírói engedély ide vagy oda. Hiszen úgysem kapnák meg, hiába kérelmeznék. Carl mobilja kicsengett, mire a férfi kihangosította a készüléket. – Igen, Rose, merre jársz? – kérdezte. – Amikor Assad felhívott, bementem a kapitányságra, ami sokkal izgalmasabb, mint idekint Stenløsében nézelődni. Egy kis kutatást is végeztem az ügyben – mondta izgatottan. – És képzelheted, menynyire meglepődtem. Azon a nørrebrói címen továbbra is egy bizonyos Nete Hermansen lakik, hát nem zsír? Assad hüvelykujjával a levegőbe bökött. – Jó, de mostanra már nyilvánvalóan egy idősebb hölgy lehet. – Ennek még nem jártam utána, de azt megtudtam, hogy korábban mint Nete Rosen jelentkezett be ugyanarra a címre. Ugye milyen szép név? Talán meg kellene fontolnom, hogy felvegyem. Akkor Rose Rosen volna a nevem, hát nem hangzik jól? Az a nő talán adoptálhatna. Lehetetlen, hogy az anyámnál rosszabb legyen. Assad vigyorgott, Carl pedig nem fűzött hozzá megjegyzést. Hivatalosan semmit sem tudott Rose családi hátteréről. Ha kiderül, 275

hogy Yrsánál, az édestestvérénél szaglászott utána, elszabadul a pokol. – Jól van, Rose. Ennek az információnak később még utánajárunk. Most ugye az után kutakodsz éppen, hogy milyen adataink vannak róla? Éppen Halsskovba tartunk, hogy belepillantsunk Nørvig kartotékjaiba. Egyéb újság? – Ja igen, alaposabb képet kaptam Curt Wad érdemeiről, miután kapcsolatba léptem egy Søren Brandt nevű újságíróval, aki sok információt összegyűjtött arról a pártról, amely mögött Curt Wad áll. – Az Egyenes Vonalakról? – Igen. De egyre inkább úgy gondolom, az életében nemigen voltak egyenes vonalak. Összegezve, egyáltalán nem nevezhető kedves öregúrnak. Az idők folyamán egy sor feljelentést tettek ellene, bíróság elé is kellett állnia, bár eléggé meglepő módon sohasem marasztalták el. – Mire célzol? – Különféle dolgokra, de még nem jutottam el a bírósági ügyekig. Søren Brandt küld még anyagokat. Addig átbogarászom a régi tárgyalások jegyzőkönyveit, ti pedig köszönjétek meg, mert ez aztán végképp nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. Carl bólintott. Ő is hasonlóképpen volt ezzel. – Curt Waddal kapcsolatban említenek egy nemi erőszakkal kapcsolatos régi ügyet, amelyben a vádat elutasították. Később három különböző ügyben perelte be az ingyenes jogsegélyszolgálat. 1967ben, 1974-ben, és utoljára 1996-ban. Jó néhányszor jelentették fel rasszista megnyilvánulásért. Feljelentették továbbá hátrányos megkülönböztetésre történő uszításért, magánlaksértésért és rágalmazásért is. Minden ellene benyújtott keresetet elutasítottak, úgy, hogy Søren Brandt véleménye szerint csak keveset indokoltak meg alaposan. Legtöbbször bizonyítékok hiányában mentették fel. – Gyanúsították emberöléssel? – Közvetlenül nem, csak közvetve. Több esetben vádolták meg illegális kényszerabortusszal. Az is emberölés, nem? 276

– Hát, talán az. Mindenesetre súlyosbító körülmény, ha a nő nem adta hozzá a beleegyezését. – Olyan emberrel van dolgunk, aki egész életében élesen megkülönböztette az úgynevezett alsóbbrendűeket és a derék polgárokat. Lelkiismeretes orvos, ha tisztes emberek kérték a segítségét meddőségi ügyekben, és ennek éles ellentéte, ha úgynevezett alsóbbrendűek fordultak hozzá várandósságukkal kapcsolatos problémáikkal. – Mégis hogy úszhatta meg mindezt? – Mie Nørvig ilyesmire célozgatott Carlnak, most pedig talán sikerül fényt deríteni a célzásaira. – Ahogy mondtam, nem ítélték el, de az egészségügyi felügyelet többször járt a rendelőjében, hogy ellenőrizze, a nők egyetértése, sőt tudta nélkül szakította-e meg a terhességüket. Carl nem tudta nem észrevenni, miként mocorog az anyósülésen Assad. Talán előfordult már vele, hogy alsóbbrendűnek merészelték nevezni? – Köszönöm, Rose. Erről majd még beszélünk, ha visszaértünk a kapitányságra. – Szia, Carl! Ja, még valami. Az Egyenes Vonalak egyik támogatója, bizonyos Hans Christian Dyrmand Sønderborgból nemrég öngyilkosságot követett el. Így kerültem kapcsolatba ezzel a bizonyos Søren Brandt nevű újságíróval. Azt írta a blogjában, hogy feltehetően összefüggés lehet a között, amit a maga idejében Curt Wad művelt, és amit Dyrmand az öngyilkossága előtt. – Ostoba disznók! – jegyezte meg Assad, ami az ő esetében igen erős kifejezésnek számított. A halsskovi házat ugyanolyan üresen találták, mint aznap reggel, így Assad a zsebébe nyúlva már úton volt a hátsó kert felé, amikor Carl leállította. – Várj még egy kicsit, Assad, maradj a kocsiban! – mondta az utca túloldalán lévő villa ajtaján csengetve. 277

Megmutatta a rendőrségi jelvényét, mire az ajtót nyitó hölgy rémült képet vágott. Volt, hogy így reagáltak rá, máskor ráköptek. – Nem, nem tudom, hol van Herbert és Mie. – Talán magánemberként is ismeri őket? A hölgy fagyossága felengedett egy kicsit. – Persze, jó barátok vagyunk. Tudja, kéthetente együtt bridzsezünk. – Sejtelme sincs róla, hol lehetnek? Üdülnek, a gyereküknél vannak, esetleg a nyaralójukban? – Nem. Néha elutaznak, ilyenkor a férjemmel szoktuk a virágaikat locsolni, ha a lányuk épp nem tudja. Afféle csereüzlet. A mi virágainkat is meg kell öntöznie valakinek, ha elutazunk. – A redőnyöket lehúzták, vagyis hosszabb időre mehettek el. A hölgy a torkához kapott. – Éppen ez aggaszt bennünket. Úgy gondolja talán, hogy valami bűnügy történhetett? Carl megrázta a fejét, és köszönetet mondott. A jóasszony így legalább eltöpreng, és valószínűleg figyelemmel fogja kísérni, mi történik odaát. Elhaladt a szolgálati kocsi mellett és megállapította, hogy Assadnak máris nyoma veszett, néhány másodperccel később pedig azt, hogy a ház hátsó oldalán félig felhúzták a redőnyt, a mögötte lévő ablakot meg résnyire nyitották. Egyetlen nyom vagy karcolás sem látszott sehol. Egész biztos, hogy sokszor csinált ilyet korábban. – Menj le a pinceajtóhoz, Carl! – szólt ki az arab. Az iratszekrények szerencsére még ott voltak. A ház tulajdonosai eltűnésének így talán mégsem volt köze előző napi látogatásukhoz. – Hermansen! Legelőször azt az ügyet kell megkeresnünk – mondta Carl Assadnak. Húsz másodpercig tartott, és Assad máris a kezében tartotta a mappát. – Természetesen a H alatt volt. De nem Tage Hermansen áll rajta. 278

A mappát átnyújtotta Carlnak, aki kihúzta belőle a dossziét. „Curt Wad kontra Nete Hermansen” állt rajta, alatta az 1955-ös per dátuma, majd a bíróság és Philip Nørvig ügyvédi irodájának pecsétje. Az akta sietős átfutásakor olyan kifejezések bukkantak fel, mint „erőszakos nemi közösüléssel vádolás” vagy „állítólagos fizetség a terhesség megszakításáért”, és az is kiderült belőle, hogy a bizonyítás kizárólag azt a bizonyos Nete Hermansent terhelte. Az iratokból egyértelműen megtudhatták, hogy az ügy Curt Wad felmentésével zárult, ám egy szó sem állt bennük arról, mi történt Nete Hermansennel. Carl mobilja éppen az akta átfutását követően szólalt meg. – Most nem igazán alkalmas, Rose – mondta a helyettes felügyelő. – Azt hiszem, ez most mégis elég fontos. Figyelj csak ide: Nete Hermansen a sprogøi lányok egyike volt. 1955-től 1959-ig tartották bent. Mit szólsz hozzá? – Sejtettem – válaszolta Carl, kezében a dosszié súlyát méregetve. Meglehetősen könnyű volt. Negyedórával később már be is pakolták az iratokat a szolgálati kocsi csomagtartójába. Amikor lecsapták a csomagtartó fedelét, látták, amint egy zöld furgon közeledik felfelé a dombon, egyenesen feléjük. Carl nem magára a járműre figyelt fel, hanem arra, hogy hirtelen lassítani kezdett. Arra fordult és egyenesen ránézett, miközben a furgon vezetője láthatóan habozott, és nem tudta eldönteni, megálljon-e, vagy pedig gyorsítson. Azután a sofőr elhaladtában a házak irányába nézett. Talán a házszámot kereste, bár ebben az elegáns villanegyedben mindenhol jól látszott a házszám, akkor hát miért volt mégis ilyen nehéz dolga? Amikor a jármű elhaladt Carl mellett, a vezető elfordította a fejét, 279

így a rendőrtiszt csak a sofőr majdnem fehér, hullámos haját látta.

280

27. 1987. szeptember Királynak érezte magát, amikor a vonatból látta, amint elsuhan mellette Sjælland. Gyors menetelés a szerencse felé – gondolta, és egy koronát adott a kupéban utazó egyik kisfiúnak. Igen, a királyok ideje és a koronázás napja volt. Az a nap, amelyen összes álma valóra válik. Elképzelte, amint Nete megigazítja a haját, és kicsit zavartan köszönti. Már a kezében érezte az átruházási okiratot. Azt a papírt, amely tízmillió koronához juttatja majd, az adóhivatal legnagyobb megelégedésére és az ő határtalan boldogságára. Ám amikor a koppenhágai főpályaudvar előtt állt és tudta, hogy fél óránál rövidebb idő alatt meg kell találnia Nete címét, és oda is kell érnie, egyre inkább úrrá lett rajta a pánik. Feltépte egy taxi ajtaját, és megkérdezte a sofőrt, nagyjából mennyibe kerülne odáig az út. Amikor megtudta az árat, amely néhány koronával több volt annál az összegnél, amennyi nála volt, arra kérte a sofőrt, vigye el addig, ameddig a pénzből telik. Utána a taxis markába öntötte a pénzt, hétszáz métert utazott a járművel, majd a sofőr a Vesterbros Torvon azzal az útmutatással tette ki, miszerint a legrövidebb út a Teaterpassagén át vezet, majd végig a tavak mentén. Tage nem szokott hozzá a gyalogláshoz: nehéz válltáskája folyton a csípőjéhez csapódott, az izzadság pedig átitatta új ruháját, sötét foltokban ütközve ki a hóna alatt. „Elkésel, elkésel, elkésel” – dongott minden egyes lépése a sétányon, miközben a legkülönfélébb korosztályokat képviselő kocogók húztak el mellette. Minden egyes elszívott cigarettától sípolt a tüdeje, minden egyes elfogyasztott sörtől és whiskey-től fájt a lába. Kigombolta a zakóját, és Istenhez fohászkodott, hogy időre érjen 281

oda. Amikor végre ott volt, 12 óra 35 percet mutatott az óra. Öt percet késett. A hálától könnybe lábadt a szeme, amikor Nete beengedte, majd annak rendje s módja szerint átnyújtotta neki a meghívót. A szép lakásban nyomorúságosan érezte magát. Nyomorúságosan érezte magát életének legjobb barátjával szemben, aki most felnőtt nőként tárt karokkal fogadta. Sírni tudott volna, amikor Nete megkérdezte, jól van-e, kér-e egy csésze teát, majd két perccel később, hogy kér-e még egy csészével. Oly sok mindent mondott volna el neki, ha hirtelen nem érzi magát olyan rosszul. Elmondta volna, hogy mindig szerette Netét. Hogy a vele szemben elkövetett árulás miatti szégyenbe majdnem belepusztult. Térdre ereszkedve kért volna bocsánatot, ha egyszerre csak nem fogja el olyan erős hányinger, amitől önkéntelenül remek, új zakójára rókázott. Nete megkérdezte, rosszul érzi-e magát, és hogy kér-e egy pohár vizet, avagy még egy csésze teát. – Nincs idebent nagyon meleg? – kérdezte, miközben megpróbált mély lélegzetet venni, azonban a tüdeje nem akart engedelmeskedni. Míg Nete vízért ment, a szívéhez kapott és tudta: meg fog halni. Nete egy pillanatra a rút öltönyében a fotelben eldőlt alakra nézett. Tage sokkal kövérebbre hízott az évek folyamán, mint elképzelte. Már felsőtestének a súlya is megroggyantotta, amikor maga felé döntötte a hullát, hogy a karja alá tudjon nyúlni. Jaj, istenem – gondolta, és az angol óra lengő ingája felé pillantott. Ez lehet, hogy túl sokáig fog tartani. Elengedte a tetemet, és hagyta, hogy előreessen. Nagyot puffant, amikor az orra és a homloka a padlónak ütődött. Csak az alsó szomszéd nehogy becsengessen emiatt! Utána letérdelt, és olyan erőset taszított Tage holttestén, hogy az oldalra billent, egyenesen buharai szőnyegének közepébe. A 282

szőnyeget a tetemmel együtt a hosszú folyosó ajtajának küszöbéig húzta, azután csüggedten nézett le rá. A fene egye meg, miért nem gondolt erre? Hiszen a folyosót kókusz futószőnyeg borítja, azon pedig képtelenség átvonszolni a hullát, még ha most éppen a szőnyegen is hever. Túl nagy volna az ellenállás. Minden erejét összeszedve felemelte a holttestet, és sikerült a sarkon átfordulva a folyosóra vonszolnia. Az ajkába harapott. Már Ritával is meggyűlt a baja. Szerencsére nem volt ennyire súlyos, de az élettelen test elernyedt. Mintha minden bordájából karok és lábak csüngtek volna le. Folyton meg kellett állnia, és vissza kellett helyeznie a karját a hasára, amíg végül össze nem kötözte a kezét. Onnantól már egész jól elboldogult vele. Undorodva nézett le Tagére. Ez az elnyűtt, izzadt arc és ezek a petyhüdt karok oly távol álltak attól a fiútól, akivel hajdan odahaza tekergett. Felültette, utána keljfeljancsi módjára előrebillentette a törzsét a lába közé. Ezzel félméternyit juttatta előre. Végigpillantott a folyosón. Ebben a tempóban akár tíz percig is eltarthat, amíg eljut vele a légmentesen szigetelt helyiségig, de nincs mese, meg kell csinálnia. Tehát a fejét le a padlóra. Átbillenteni a holttestet a saját vállán. Ugyanezt megismételve felültetni, előre billenteni, aztán ismét átfordítani a vállán. Csak elég erősen kell meglökni ahhoz, hogy mindez a lehetőségekhez mérten folyamatosan történjék. Ám a művelet nem ment olyan könnyen. Nete rossz lába, csípője és háta annyira fájt, hogy fájdalmában nyüszítenie kellett. Amikor végre begurította a helyiségbe, ahol az étkezőasztal meg a hét szék állt, nem próbálta a Ritával szomszédos helyre ültetni. Rita előtt az asztalon a névkártyája állt, a tetem pedig vállára hanyatlott fejjel és a támlához kötözött felsőtesttel ült a számára kijelölt széken. Lenézett a tágra meredt szemmel és begörbült ujjakkal a padlón heverő Tagére. Ezt a rendetlenséget! Még a mai napon a helyére kell emelnie. 283

Ekkor visszahőkölt. Tage borzalmasan csillogó zakójának kiszakadt a mellzsebe. Vajon mindvégig hiányzott a szövetből egy darab? Ezt tudnia kell. 13 óra 40-re járt, Viggo öt perc múlva megérkezik. Gondosan bezárta a helyiség ajtaját, és végigjáratta a szemét a folyosón, de sehol sem látta a szövetdarabot. Talán valóban mindvégig hiányzott, csak nem figyelt fel rá. Hiszen onnantól egyetlen másodpercre sem vette le Tage arcáról a tekintetét, hogy az unokabátyja helyet foglalt a fotelben. Mély lélegzetet vett és kiment a fürdőszobába, hogy felfrissüljön egy kicsit. Elégedetten nézett verítékező tükörképére, mert hiszen megy minden, mint a karikacsapás. A beléndekkivonat hatott, a terve pedig bevált. Természetesen lehetségesnek tartotta, hogy este, amikor mindenen túl lesz, esetleg másképpen tekint majd az étkezőben lévőkre, mint most. Talán hiába próbálja minden erejével elkerülni, mégis felötlik majd benne, hogy egykor olyan emberek vették körül az asztalnál ülőket, akik szerették őket, és róluk álmodtak. Nehogy épp most gondoljon ilyesmire. Képtelenség. Rendbe hozta a haját, majd a soron következőkre gondolt. Vajon Viggo is annyira elhízott, mint Tage? Ebben az esetben igazán jöhetne pontosan. Gondolni sem mert rá, különben mi lesz. Ugyanebben a pillanatban jutott eszébe, milyen súlyos is lehet Curt Wad hatalmas teste, és észrevette, hogy Rita kabátja még mindig az előszobafogason lóg. Amikor megfogta és az ágyra dobta Rita kézitáskája mellé, a zsebéből kiesett a cigarettásdoboz. Egy pillanatra rámeredt. Átkozott koporsószögek – gondolta. Milyen sokba is került Rita nyomorult szenvedélye!

284

28. 2010. november – Csak szólok, hogy a szerelő megtiltotta nektek a férfivécé használatát egészen szerdáig, amikor majd rendbe teszi – mondta csípőre tett kézzel Rose. – Az urak közül tegnap valaki dugig tömte vécépapírral a retyót. Vajon ki lehetett az? Elfordította a tekintetét Assadról, és koromfekete hajáig felhúzott szemöldöke alól egyértelmű célzásként Carlra meredt. Carl hárítón tárta szét a karját. Testbeszéde azt fejezte ki, fogalma sincs róla, Rosénak pedig semmi köze hozzá, továbbá hogy nincs kedve egy ellenkező nemű beosztottal megvitatni az illemhelyhasználatra vonatkozó szokásait és emésztőrendszerének zavarait. – Ha tehát a női vécét használjátok, szíveskedjetek ülve pisilni, vagy használat után leereszteni az ülőkét. Carl is összehúzta a szemöldökét. kényelmetlenné válni a társalgás.

Kezdett

túlságosan

– Minden Nete Hermansenre vonatkozó információt vizsgálj meg, aztán készíts róluk egy listát. Legelőször viszont add ide annak a Søren Brandt nevű újságírónak a telefonszámát – mondta válaszképpen. Ha Rose bosszantani akarja, akkor máskor tegye, ne a szabadnapján. Mindennek megvan a maga ideje és határa. – Egyébként épp az előbb beszéltem azzal a Brandttal, Carl – mondta Assad, egy karamelltől bűzlő anyaggal teli, füstölgő csésze fölé hajolva. Carl félrehajtotta a fejét. Nocsak! – Mit mondasz? – hunyorgott. – Ugye nem mesélted el neki, hogy elloptuk az aktákat? – Talán azt hiszed, hogy a dromedárok belelépnek abba a tóba, amelyikből isznak? – vágta zsebre a kezét Assad. 285

– Hát te? Assad keze kiesett a zsebéből. – No igen, de csak egy kicsit. Azt mondtam, van valami anyagunk Curt Wadról. – És még? – Egy kevéske arról a Lønbergről az Egyenes Vonalaktól. – Tényleg van róla valami? – Igen, az L betű alatt. Nørvig néhány ügyben képviselte. – Ezt még ellene fordíthatjuk. Mit szólt hozzá Søren Brandt? – Azt mondta, hogy hallott a Titkos Harcról. Valóban beszélt Nørvig első feleségével, aki elmesélte neki, hogy betegápolók és orvosok éveken át hátrányos helyzetű terhes nőket küldtek nőgyógyászati vizsgálatokra a társaság tagjaihoz. Ez pedig igen gyakran abortusszal végződött, anélkül hogy a nők tudták volna, mire megy ki a játék. Søren Brandtnak volt róla valami anyaga, amit szívesen megosztana velünk, ha cserébe másolatot kap a mi információinkról. – Szentséges ég! Sejtelmed sincs róla, milyen veszélyes vizekre eveztél, Assad. Páros lábbal rúgnak ki a testületből, ha nyilvánosságra kerül, hogy betöréssel szereztünk bizonyítékokat. Add ide annak a Brandtnak a számát! Carl rossz előérzettel hívta fel az újságírót. – Igen, épp az előbb beszéltem a kollégájával – felelte rövid bevezetést követően Søren Brandt. A hangja alapján fiatalnak és becsvágyónak tűnt. Ez a lehető legrosszabb kombináció. – Ha jól értem, Assad csereüzletről tárgyalt. – Hiszen ez fantasztikus! Hiányoznak az Egyenes Vonalak és a Titkos Harc mögött állók közötti kapcsolódási pontok. Képzelje el, ha meg tudjuk fékezni azokat az elmebeteg alakokat, mielőtt még komolyabb hatalomra tennének szert! – Elnézést, Brandt úr. Attól tartok, hogy Assad túl sokat ígért. Az anyagot a jogtanácsosnak adjuk majd át.

286

Az újságíró felnevetett. – A jogtanácsosnak? Hiszen az a legnagyobb sóhivatal, de megértem, ha félti az állását. A mai Dániában nem terem minden fán állás. Legyen nyugodt, engem hat pár lóval sem lehet vallomásra kényszeríteni. Mintha csak önmagát hallotta volna. – Figyeljen rám, Mørck úr! Curt Wad környezete életveszélyes alakokból áll. Gátlás nélkül meg nem született gyerekeket ölnek meg. Jól kidolgozott rendszerük van a nyomok eltüntetésére. Több milliójuk van adományokból, ezért olyan segítőtársakat fogadhatnak fel, akikkel senki sem óhajtja összeakasztani a bajszát. Úgy gondolja talán, hogy jelenleg a hivatalosan bejelentett lakcímemen lakom? Hát elárulhatom, hogy nem ott. Vigyázok magamra, mert ezek semmilyen eszköztől sem riadnak vissza, ha valaki ellenszenvvel viseltetik eszelős életfelfogásukkal és politikájukkal szemben. Efelől biztosíthatom. Nézze csak meg azt a Hans Christian Dyrmand nevű orvost. Ha engem kérdez, simán kitelik tőlük, hogy rákényszerítették, vegyen be egy halom altatót. Így tehát biztos lehet benne, hogy tartom a számat, rendben? – Amíg nyilvánosságra nem hozza az egész disznóságot? – Igen, addig. A forrásaim megóvása érdekében hajlandó vagyok akár börtönbe is menni. Csak Wadot és a bandáját le tudjam leplezni. – Értem. Annyit elárulhatok, hogy egy sor olyan eltűnési ügyben nyomozunk, amelyek minden jel szerint Sprogøre internált nőkkel kapcsolatosak. Ön szerint helytálló feltételezés, hogy ebben Curt Wadnak is benne volt a keze? Tudom, ötven éve volt, de talán tud róla valamit. Carl hallotta, amint Brandt egy pillanatra visszafojtja a lélegzetét, majd elhallgat. – Halló, ott van még? – Persze – felelte az újságíró. – Csak összeszedtem magam. Anyám nagynénje sprogøi lány volt, aki visszataszító históriákat mesélt. Nem közvetlenül Curt Wadról, hanem több hasonszőrű egyénről. Nem tudom, részese volt-e annak a gazemberségnek, de nem lepne meg, ha 287

igen. – Értem. Beszéltem egy Louis Petterson nevű újságíróval, aki egy ideig kritikus hangú cikkeket írt Curt Wadról. Ismeri? – Hírből igen. És természetesen az irományait is. Megtestesíti mindazt, ami ellen a tisztességes újságírók küzdenek. Szabadúszóként dolgozott és összeszedett néhány valóban érdekes dolgot, de Curt Wad minden jel szerint jobb belátásra bírta, mert nyilván nagyon magas bérért felvétette a Benefice nevű roppant egyoldalú hírügynökséghez. Így azok a kritikus cikkek egyik napról a másikra elapadtak. – Ön is kapott már ilyen ajánlatot? – Nem, még nem – vigyorodott el Søren Brandt –, de azoknál a hiénáknál sohasem lehet tudni. Tegnap mindenesetre alaposan beolvastam Curt Wadnak és Lønbergnek az Egyenes Vonalak országos nagygyűlésén. – Aha. És ha már említette Lønberget, mit tud róla? – Wilfrid Lønberg Curt Wad jobbkeze és kis kedvence. A Benefice stróman elnöknőjének az apja, az Egyenes Vonalak társalapítója és a Titkos Harc különösen aktív tagja. Fordítsanak rá különös figyelmet! Ő és Curt Wad kétségkívül Mengele doktor reinkarnációi. A ház felé közeledve már messziről látták a felcsapó lángokat. A novemberi délutáni sötétség kitűnő hátteret szolgáltatott hozzájuk. – Amúgy jó drága környék – jegyezte meg Assad, végigjáratva szemét a szomszédos elegáns villákon. Lønberg háza nem sokban különbözött az utca többi franciaablakos, mázas téglás, fehérben pompázó villájától. Legfeljebb annyiban, hogy valamivel messzebb épült az utcától, így jól hallatszott, ha valaki a ropogó kavicson közeledik. – Mit művelnek a telkemen? – csattant fel egy hang. Carl és Assad az egyik sövényt megkerülve barna munkaköpenyt és vastag kertészkesztyűt viselő idősebb férfit pillantott meg. 288

– Nincs itt semmi keresnivalójuk! – mondta bosszúsan és az olajoshordóhoz lépett, amiből lángok csaptak fel. A tüzet a hordó mellett álló talicskán odaszállított papírok táplálták. – Fel kell hívnom a figyelmét, hogy a szabadban történő tűzgyújtás nem megengedett – mondta Carl, miközben messziről igyekezett kifürkészni a papírok fajtáját. Feltehetően betegnaplók és mindazon rút ügyek dokumentációi, amelyekért Lønberg és a hozzá hasonlók feleltek. – Na és? Jelenleg nincs szárazság, ha nem tévedek. – Nagyon szívesen felhívjuk a gentoftei tűzoltóságot, hogy tisztázzuk, hogyan szabályozza az önkormányzat a hulladékégetést. Megkérdeznéd őket, Assad? – fordult a társa felé. A férfi bosszúsan intett. – Ugyan már, régi iratok, ki az ördögöt zavarna, hogy elégetem őket? Carl előhúzta a rendőrségi jelvényét. – El tudom képzelni, hogy van, akit zavarhat, hogy éppen olyan anyagokat semmisít meg, amelyek valószínűleg tisztázhatnának egy sor az ön és Curt Wad tevékenységével kapcsolatos kérdést. Carl legvadabb fantáziájában sem merült fel, hogy egy Lønberg korú és testalkatú ember képes volna olyan gyorsan és határozottan végrehajtani azt, ami a következő néhány másodpercben történt. Lønberg egyetlen lendülettel felkapta a talicskáról az egész papírhalmot, az olajoshordóba vágta, megragadta a fűben álló, háztartási benzinnel teli műanyag palackot, lecsavarta a kupakját, és az egész kacat tetejére dobta. Mindez példátlan hatást váltott ki, Carl és Assad pedig több lépést hátrált, amikor éktelen durranással tűzoszlop csapott a magasba és csaknem elérte a kert közepén magasodó, hatalmas bükk ágait. – Tessék – mondta az öreg. – Most már hívhatják a tűzoltóságot. Vajon mennyi pénzembe kerülhet majd? Megbírságolnak ötezer koronára? Netán tízezerre? Gondolják, hogy nem tudom majd kifizetni? Sarkon fordult és a ház felé indult, amikor Carl elállta az útját. 289

– Liselotte, a lánya tudja, milyen disznóságokhoz adja a nevét, Lønberg úr? – Liselotte? Disznóságokhoz? Ha a Beneficénél betöltött igazgatótanácsi elnökségére gondol, akkor arra csakis büszke lehet. – Valóban? A Titkos Harc során elvégzett abortuszokra is büszke, vagy azokról netán nem mesélt neki? Osztja az emberekről alkotott eltorzult nézeteit? Szimpatizál az ártatlan gyermekek meggyilkolásával? Erre is büszke? Vagy lehet, hogy semmit sem tud minderről? Lønberg olyan jeges pillantást vetett Carlra, amelyet a lángok heve sem olvaszthatott volna fel. – Annyi biztos, hogy fogalmam sincs róla, miket hord itt össze. Ha konkrét váddal kíván előállni, holnapután felhívhatja az ügyvédemet. Az irodája hétfőn reggel fél kilenckor nyit. Ha tudni akarják, Caspersen a neve, és benne van a telefonkönyvben. – Vagy úgy! – szólalt meg hátul Assad. – Őt ismerjük a tévéből. Az Egyenes Vonalak egyik vezetője, ugye? Nagyon szeretnénk megkapni a telefonszámát, előre is hálásan köszönjük. A hetyke beszólás letörölte Lønberg arcáról a fölényes arckifejezést. Carl előrehajolt az öreg orvoshoz és csaknem suttogva mondta el búcsúüdvözletét: – Köszönjük egyelőre, Lønberg doktor. Azt hiszem, egyelőre bőségesen elegendő volt, amit láttunk és hallottunk. Kérem, adja át üdvözletünket Curt Wadnak, és szóljon neki, hogy legközelebb egy Nørrebróban lakó régi barátját keressük fel. Annak idején nem Hermansen-ügy néven futott a dolog? Nørrebro háborús övezet volt. A gyorsan felhúzott épületek a tengernyi szociális probléma és farvizén a bűnözés, erőszak és gyűlölet valódi melegágyának bizonyultak. Korábban, amikor a városnegyed szociális hivatala abban látta fő feladatát, hogy emberhez méltó élethez segítse hozzá a keményen dolgozó 290

munkásokat, teljesen másképp volt. A régi idők nagyszerűsége csak akkor bontakozott ki a maga teljes virágában, ha valaki a tavak mentén sétált. „A tavak partja továbbra is a város legjobb helye” – mondogatta odakint Rødovrében Antonsen felügyelő, amiben igaza is volt. Aki ott állva sorban végigtekintett a gesztenyefák árnyékolta szép és ízléses lakóházakon, amelyekből a nyugodt víztükörre és a körbeúszó hattyúkra nyílt kilátás, nem is sejtette, hogy mindössze pár száz méterrel odébb a rockerek és a bevándorlókból alakult bandák játszótere terül el, ahová a sötétség beállta után senkinek sem tanácsos betennie a lábát. – Azt hiszem, otthon van – mutatott Assad a legfelső emeleti ablakok felé. Carl bólintott. A szürke kőépület többi lakásához hasonlóan Netéé is fényárban úszott. – A rendőrségtől jöttünk, Hermansen asszony – szólt bele Carl a kaputelefonba. – Szeretnénk felmenni és feltenni önnek néhány kérdést. Volna szíves beengedni? – Miféle kérdéseket? – hallatszott a hangszóróból. – Semmi különös. Csupán rutinellenőrzés. – Ó, a minapi blågårdsgadei lövöldözéssel kapcsolatban? Igen, hallottam hírét. De legyen szíves visszalépni és mutassa meg a rendőrségi jelvényét, hogy láthassam. Bárkit nem engedek be. Carl jelt adott Assadnak, maradjon a kapunál, ő pedig hátralépett a magasföldszinti lakásokhoz tartozó parányi kertek felé, így egyenesen az arcára esett a fény. Egy pillanat múlva látta, hogy kinyílik az egyik ablak, amelyből apró fej kandikált elő. Carl olyan magasra nyújtotta fel a jelvényét, amennyire csak bírta. Harminc másodperccel később zümmögött a kaputelefon. Rengeteg légszomjat okozó lépcső után a negyedik emeletre felérve kitárva találták a lakás ajtaját, tehát a hölgy mégsem rémült 291

meg olyan nagyon. – Óóó! – kiáltott fel, amikor Carl belépett az enyhén földszagú folyosóra, mögötte pedig felbukkant Assad sötét bőrű arca, minek következtében az idős nő mégiscsak megrémült. A bevándorlókból alakult nørrebrói bandák könyörtelenségéről szóló hírek megtették a magukét. – Jaj, bocsásson meg, nem kell megijednie a társamtól. A világ legbékésebb embere – füllentette. Assad kezet nyújtott. – Jó napot, Hermansen asszony! – hajolt meg, akár valami iskolásfiú a tánciskola évzáró bálján. – Hafez el-Assad, de szólítson csak Assadnak. Nagyon örülök, hogy megismerhetem kegyedet. A hölgy tétovázott, de aztán csak elfogadta a kinyújtott kezet. – Kérnek egy csésze teát? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva Carl fejrázását és Assad buzgó bólogatását. A nappali olyan volt, mint a legtöbb idős nőé. Súlyos bútorok és egy hosszú élet emléktárgyainak élénk keveréke. Csupán a bekeretezett családi fényképek hiánya szúrt szemet. Carl felidézte magában, amit Rosétől Nete életéről hallott. Bizony jó néhány oka volt annak, hogy egyetlen ilyen fotó sem díszítette a szobát. Tálcán hozta be a teát, enyhén sántítva, de hetvenhárom éve dacára igencsak csinos asszony benyomását keltette. Festett világosszőke haját igen elegánsan vágták. Látszott, hogy szomorú élete ellenére a pénz az ő esetében is, mint mindig, megtette a magáét. – Szép a szoknyája – bókolt Assad. Nem válaszolt, de azért mégiscsak neki töltött először. – A múlt heti blågårdsgadei lövöldözés miatt jöttek? – kérdezte, közöttük foglalva helyet, miközben egy aprósüteménnyel teli üvegtálat tolt Carl felé. Carl elhárította a kínálást, és kihúzta magát a füles fotelben. – Nem, hanem egy sor olyan 1987-ben eltűnt személy miatt, akik azóta sem kerültek elő, és reméljük, hogy… – torpant meg. – 292

Tegeződhetünk? A hölgy bólintott. Talán némi ellenérzéssel, de nehezen lehetett volna eldönteni. – És reméljük, hogy segíteni tudsz nekünk abban, hogy valamivel közelebb jussunk ezeknek a rejtélyeknek a megoldásához. Nete homlokán néhány finom ránc jelent meg. – Hát, ha bármilyen módon segíteni tudok… – Itt van nálam egy összefoglaló életed egyik korábbi szakaszáról, Nete. Egyértelműen kiderül belőle, hogy nagyon nem volt könnyű neked. Tudnod kell, hogy mi, akik ezeket az ügyeket vizsgáljuk, mélységesen felzaklatva értesültünk róla, miféle borzalmakba kellett neked és a hozzád hasonló helyzetű nőknek beletörődnötök. A hölgy ennek hallatán felhúzta egyik szemöldökét. Kellemetlen volt talán erről hallania? Bizonyára igen. – Elnézést, hogy felkavarom az emlékeidet, de az eltűntek közül többen is nyilvánvalóan kapcsolódnak Sprogøhöz, amire később még kitérek. – Carl kortyolt a teából, ami kissé keserű volt az ízlésének, de még mindig jobban ízlett, mint Assad ragacsos löttye. – Legelőször is azért vagyunk itt, hogy utánajárjunk az unokatestvéred, Tage Hermansen 1987. szeptemberi eltűnésének. Az idős nő félrefordította a fejét. – Tage bátyó! Valóban, időtlen idők óta nem hallottam felőle. Eltűnt volna? Fájdalommal hallom, nem tudtam róla. – Aha. Ma délelőtt jártunk a fyni Brenderupban, a kis műhelyében, és ezt a borítékot találtuk ott. Carl egy műanyag tokból előhúzta és megmutatta a borítékot. – Úgy van. Látogatóba hívtam Tagét. Így legalább már értem, miért nem válaszolt. – Esetleg nincs másolatod arról a levélről? Indigós másolat vagy kinyomtatott példány? – Biztosan nincs – mosolyodott el a hölgy. – Kézzel írtam. A rendőrtiszt bólintott, majd így folytatta: – Sprogøn veled egy 293

időben volt egy bizonyos Gitte Charles nevű ápolónő. Emlékszel rá? Ismét előjöttek a ráncok. – Igen. Mindenkire emlékszem, aki ott volt. – Gitte Charles ugyancsak az idő tájt tűnt el. – Különös. – Akárcsak Rita Nielsen. Az idős nő ekkor összerezzent. A ráncai eltűntek, de enyhén lehorgasztotta a vállát. – Rita? Mikor? – Utoljára akkor látták, amikor 1987. szeptember 4-én délelőtt tíz óra tíz perckor innen néhány száz méterre cigarettát vásárolt egy nørrebrogadei kioszkban. Később a Mercedesét odalent a Kapelvejen találták meg. Ugye, az a hely sincs messze innét? A háziasszony összeszorította az ajkait. – Hiszen ez rettenetes! Rita meglátogatott azon a napon. Szeptember 4-e volt? Igen, jól emlékszem rá, nyárutó volt, bár a pontos dátumot már nem tudtam volna megmondani. Életem olyan szakaszába jutottam, amikor kénytelen voltam szembenézni a múltammal. Néhány évvel korábban elveszítettem a férjemet és nem tudtam továbblépni. Ezért hívtam meg Ritát és Tagét. – Rita Nielsen tehát felkeresett téged? – Igen – mutatott az asztalra. – Itt ültünk és ugyanezekből a csészékből teáztunk. Néhány órát töltött itt. Furcsa volt, de tulajdonképpen örültem a viszontlátásnak. Tudjátok, helyére tettük a dolgokat. Nem voltunk mindvégig jó barátnők a Sprogøn eltöltött idő alatt. – Ritát viszonylag nagy erőkkel keresték az eltűnése után. Miért nem fordultál a hatóságokhoz, Nete? – Hiszen ez borzalmas! Vajon mi történhetett vele? Egy pillanatra maga elé meredt. Ha nem válaszol Carl kérdésére, abból még baja lehet.

294

– Vajon miért nem fordultam a hatóságokhoz? – mondta azután. – Mert nem tehettem. Másnap Mallorcára repültem, hogy házat vegyek odalent. Világosan emlékszem, jó fél évig nem olvastam dán újságokat. Az egész téli félévben Son Vidában szoktam tartózkodni. Az egyetlen oka annak, hogy most éppen itthon vagyok, az, hogy némi gondom támadt a vesekövemmel. Úgy gondolom, az a legjobb, ha idehaza Dániában kezeltetem. – Akkor nyilván megvannak a ház papírjai… – Természetesen megvannak. De kezd olyan érzésem lenni, mintha éppen kihallgatnátok. Ha valamivel gyanúsítotok, mondjátok csak meg bátran. – Dehogy, Nete. Mi csak magyarázatot keresünk bizonyos kérdésekre. Ezek egyike, hogy miért nem reagáltál Rita Nielsen körözésére. Láthatjuk a ház papírjait? – Milyen jó, hogy nem Mallorcán tartom őket – mondta némi megkönnyebbüléssel a hangjában az idős nő. – Tavalyig egyébként ott voltak, de akkor az egész utcában betörések voltak. Így legalább bebiztosítja magát az ember. Pontosan tudta, hol vannak az iratok. Kiteregette őket Carl elé, és a vétel dátumára mutatott. – 1987. szeptember 30-án vásároltam meg a házat, bár akkor már harmadik hete kerestem és tárgyaltam. A tulajdonos be akart csapni, de nem sikerült neki. – De… – Tudom, jóval szeptember 4-e után volt, de ez van. Azon sem csodálkoznék, ha valahova eltettem volna a repülőjegyeket. Láthatjátok tehát, be tudom bizonyítani, hogy nem voltam idehaza. De azokat valószínűleg nem találom meg ilyen gyorsan. – Az útlevélbe nyomott pecséttel vagy más hivatalos dokumentummal is beérném – mondta Carl. – Ha eltetted valahova a régi útleveledet, abban benne vannak a régi pecsétek, amelyek bizonyíthatják az ott-tartózkodásodat. – Biztosan megvan, de ehhez máskor kell eljönnöd. Át kell kutatnom a holmimat utána. 295

Carl bólintott. Nagy valószínűséggel igazat mond. – Milyen volt Gitte Charlesszal a kapcsolatod? Le tudnád írni? – Miért akarjátok tudni? – Igazad van, talán rosszul fogalmaztam. Az a helyzet, hogy Gitte Charles ügyében alig akad támpontunk. Akik ismerték, azok közül szinte senki sincs már életben, ezért nehéz elképzelni, milyen ember volt, és vajon miért tűnhetett el. Jellemeznéd? Egyértelműen látszott, mennyire nehezére esik a válaszadás. Dilemmáját talán leginkább úgy lehetett volna megfogalmazni: miért mondjon jót a rab a fogvatartójáról? – Csúnyán bánt veled, ezért nem könnyű válaszolni? – szólalt meg hosszú szünet után Assad. A nő rábólintott. – Bizony nem könnyű. – Sprogø pocsék egy hely volt, ugye? Ő pedig azok közé tartozott, akik fogva tartottak ott… – folytatta Assad a süteményestányérra meredő szemmel. Az öreg hölgy ismét bólintott. – Sok éve nem gondoltam sem rá, sem Sprogøre. Tébolyító dolgokat műveltek velünk. A külvilágtól elszigetelve tartottak, és elkötötték a petevezetékünket. Gyengeelméjűnek neveztek, csak azt nem tudom, miért. Még ha Gitte Charles nem is a legrosszabb volt, mindenesetre ő sem segített abban, hogy kikerüljek onnan. – Nem is találkoztál vele azóta? – Hála istennek, nem. – Itt van még egy bizonyos Philip Nørvig. Bizonyára emlékszel rá… Nete finoman bólintott. – Ő is ugyanazon a napon tűnt el – mondta Carl. – Az özvegyétől tudjuk, hogy meghívót kapott Koppenhágába. Azt mondod, akkoriban úgy érezted, szembe kell nézned a múltaddal. Philip Nørvig bizonyos értelemben balszerencséd okozója volt, ugye? Neki köszönheted, hogy a Curt Wad elleni per ilyen szerencsétlenül végződött. Ő is azok 296

közé tartozott, akikkel szembe akartál nézni, Nete? Tőled származott az a bizonyos meghívó? – Nem. Én csak Tagét és Ritát hívtam meg, másokat nem – rázta meg a fejét az idős hölgy. – Nem is értem. Ennyien ugyanabban az időben, és én mindnyájukat ismertem. Hogyan lehetséges ez? – Itt jövünk be a képbe mi, a Q-ügyosztály. Olyan régi ügyekkel foglalkozunk, amelyek különleges érdeklődésre tarthatnak számot. Azt pedig ezek szerint magad is elismered, nem nevezhető éppen szokványosnak, hogy ilyen sokan eltűnnek egyszerre, akiknek így vagy úgy közük van egymáshoz. – Curt Wad körül is vizsgálódtunk – tette hozzá Assad. Kissé korábban, mint Carl tervezte, de hát túlbuzgó kollégája már csak ilyen volt. – Sok ügye keresztezi az eltűnt személyek nyomait – folytatta Assad. – Elsősorban Philip Nørvigéit. – Curt Wad! – Nete úgy emelte fel a fejét, mint a macska, ha meglátja az egeret. – Tisztában vagyunk vele, hogy feltehetően vele kezdődött el balszerencse-sorozatod. Nørvig egyik aktájából tudjuk, hogyan utasította vissza az ellene felhozott vádjaidat, és miként fordította azokat ellened. Sajnálom, hogy most ismét elő kell rángatnom őket, de nagyon hálásak lennénk, ha bármilyen bizonyítható, logikus összefüggésre rá tudnál világítani az említett eltűnési ügyek és Wad személye között. Az idős hölgy bólintott. – Megpróbálom átgondolni ezt az egészet. – Valószínűleg a tiéd volt a legelső az olyan ügyek hosszú sorában, amelyekben Curt Wad az igazságot félresöpörve diadalmaskodott. Amennyiben most vádemelésre kerülne sor Curt Wad ellen, nagyon is elképzelhető, hogy a sok tanú között téged is be kellene idéznünk. Mit szólsz ehhez? – Hogy én Curt Wad ellen tanúskodjam? Azt biztosan nem szeretném. Számomra azok az idők elmúltak. Sújtson csak le rá az igazságszolgáltatás, de az én közreműködésem nélkül! Az ördög 297

nyilván tárt karokkal várja már, és a markát dörzsöli. – Megértjük, Nete – mondta Assad, miközben még egy csésze teát készült tölteni magának. Carl egy kézmozdulattal megállította. – Lehetséges, hogy a közeljövőben még hallani fogsz felőlünk. Köszönjük a vendéglátást! – mondta Carl, Assad felé bólintással jelezve, hogy a szeánsznak vége. Ha most sietnek egy kicsit, hazaér, átöltözik, aztán ellenőrzi, rendeltetésszerűen működnek-e a Mona lakosztályához kapott kulcsai. Assad is köszönetet mondott. Felálltában még egy süteményt bekapott, megdicsérte, majd hirtelen feltartotta az egyik ujját. – Hoppá, Carl! Az utolsó személy felől még nem is érdeklődtünk – fordult Nete Hermansen felé. – Egy lundeborgi halász is eltűnt akkor. Viggo Mogensennek hívták. Véletlenül nem találkoztál vele? Hiszen Sprogø hajóval nincs messze Lundeborgtól. – Nem, őróla sohasem hallottam – mosolyodott el az idős hölgy. – Olyan meggondolt arcot vágsz, Carl. Mi jár a fejedben? – Elgondolkodó, Assad, nem meggondolt. Nem gondolod, hogy sok mindenen kell elgondolkodnunk? – De igen. Én sem értem ezt a dolgot. Attól a Viggo Mogensentől eltekintve olyan, mintha a két ügy egy lenne: Rita, Gitte, Curt Wad, Nørvig és Nete az egyik oldalon. Tage, az unokatestvére a körön kívül esik, mert tudomásunk szerint semmi köze sem volt Sprogøhöz. Ugyanakkor a másik oldalon ott van Tage meg Nete. Vagyis Nete az egyetlen, akinek mindegyikükhöz van valami köze. – Igen, Assad, de nem tudhatjuk biztosan. Talán Curt Wadnak is köze van mindegyikükhöz. Legelőször ennek kell majd utánanéznünk. Mindenesetre azt hiszem, a csoportos öngyilkosság vagy a véletlenszerűen egy időre eső, szimultán balesetek elméletét ad acta tehetjük. – Mondd még egyszer, Carl! Azt mondtad, szimultán és ad acta? 298

– Felejtsd el, Assad! Később még visszatérünk rá.

299

29. Sprogø, 1955 Koppenhága, 1987. szeptember A rakparton álló csapatnyi nő úgy integetett nekik, mintha Nete és Rita rég nem látott barátaik lennének. Mint a gyermekek, csoportokban álltak, ujjongva, jókedvűen, kimosdatva, Nete pedig nem értette. Mi a csodának örülnek ezek? Hiszen a nyborgi hajó nem felmentő flotta volt. Noé bárkája sem, amely azért jött, hogy összegyűjtse és biztonságos helyre vigye őket. Úgy hallotta, éppen az ellenkezője igaz. Ez az elátkozottak hajója. Nete a korlát és az integető karok felett a sziget legmagasabb pontját uraló világítótorony irányába nézett, majd a vörös tetős, sárga falú épületek csoportjára, amelyek ablakai szemekként szegeződtek a szigetre és a körben álló szerencsétlenekre. Középen üvegezett ajtó tárult ki, és a lépcsőfeljáró tetejére alacsony, de egyenes hátú alak lépett ki a korlátot megragadva. A tengernagy volt, aki figyelte, amint hajóhada biztonságosan befut a kikötőbe, felügyelte, rendben menneke a dolgok. Ő az, aki mindenkinek parancsol. – Van cigarettátok? – ezek voltak az első szavak, amelyeket feléjük kiáltottak a lányok. Egyikük a hajóhídról lemászva, kinyújtott karral állt fel a kikötői bakra. Ha kapás lesz, ott akart lenni az első sorban. A lányok gágogó libákként vették körül az újonnan érkezetteket. Nevek repkedtek, és a kezüket szorongatták. Nete aggódva nézett Ritára, aki viszont felderült. Neki bizony volt cigarettája, ami egyenes utat jelentett a hierarchia csúcsára. A feje fölé emelve megmutatta a cigarettásdobozokat, majd ugyanolyan sietősen visszatette őket a zsebébe. Nem csoda, hogy rögtön az érdeklődés középpontjába került.

300

Netét a ferde tető alatti egyik szobában helyezték el. Egyetlen közönséges istállóablak választotta el a külvilágtól és a szabadságtól. Nyirkosan hideg volt, az ablakkeret résein keresztül pedig befújt a szél. Mindössze két ágy és szobatársának kis bőröndje fért el benne. A szoba börtöncellának tűnt volna, ha nincs a falon egy feszület és két számára ismeretlen filmcsillag fényképe. A helyiség más szobákkal volt szomszédos, rögtön az ajtón kívül pedig a mosakodásra szolgáló betonvályú húzódott. Nete egész gyermekkorában az istállókat almozta, de senki sem mondhatta volna róla, hogy nem tiszta, mert a karját és a kezét erős kefével sikálta le, testének többi részét meg szivaccsal. „Bazmeg, te vagy a legtisztább lány ezen a világon!” – mondogatta folyton Tage. Itt azonban a vályúnál való mosakodás a legvadabb zűrzavarban történt, így nehéz volt rendesen tisztálkodni. Valamennyi lánynak ugyanazon a folyosón, meztelen felsőtesttel kellett mosakodnia és csupán pár perce volt rá. Ugyanaz a szappanforgács, mint Brejningben, amitől olyan kemény lett a hajuk, akár a rohamsisak – és ugyanannyira taszító is –, továbbá rosszabb lett tőle a szaguk, mint mosakodás előtt volt. A nap többi részében szigorúan meghatározott időpontokban csengettek, és katonás fegyelmet tartottak. Nete mindent gyűlölt ezen a helyen, és amennyire csak lehetett, magába zárkózott. Annyi előnye származott belőle, hogy nyugalomban töprenghetett a sorsa felett, de mindent elnyelő árnyék tornyosult föléje: Innen nem lehet csak úgy meglógni. Ha akadt volna a személyzet soraiban egy barátságos lélek, vagy ha jó barátnőre lelt volna, akkor talán elviselhetőbb lett volna az itt-tartózkodás, azonban a rájuk felügyelő nők durván parancsolgattak, Rita pedig a maga dolgával volt elfoglalva. Azzal csereberélt, amit másoktól ellopott vagy kicsalt, így lassan egyre feljebb emelkedett a foglyok belső rangsorában, mígnem végül királynőként uralkodott bugyuta alattvalói felett. A Netével szemközti ágyban együgyű lányka aludt, aki állandóan kisgyermekekről locsogott. Folyton azt ismételgette, hogy az Úristen 301

egy babával tisztelte meg, és ha gondját viseli, akkor egy szép napon neki is lesz saját kisgyermeke. Vele nem lehetett igazán szót érteni, de a többi lány között azért akadtak eléggé értelmesek is. Egyikük tanulni szeretett volna, amivel csak otromba nevetést váltott ki a személyzet körében. – Luxus! – jelentették ki, és dolgozni küldték. Nete ugyancsak dolgozott. Kérte, osszák be az istállóba, de nem oda tették. Míg Rita a nap legnagyobb részében odaát a mosodában főzte ki a ruhákat és csevegett a többi lánnyal, Nete a konyhában zöldséget hámozott és edényeket mosogatott. Amikor belefáradt, lassabban kezdett dolgozni és egyre többet nézelődött kifelé az ablakon – könnyű préda lett. Nemcsak a személyzet, hanem sorstársai is szidalmazni kezdték. Amikor egyikük késsel fenyegette és fellökte, Nete azzal viszonozta a provokációt, hogy egy tűzforró fazékfedelet vágott hozzá, és behorpasztotta az egyik lábast. Ennek köszönhetően került először az igazgatónő színe elé. Az iroda és lakója szinte egybeforrt. Mindkettő hideg volt és túlságosan is rendezett. Az egyik oldalon levélrendezőkkel és aktákkal teli polcok, a másikon irattartókat tartalmazó irodai szekrények. Az iratokban emberi sorsok sorakoztak, készen arra, hogy kivegyék és mérlegeljék őket, majd rájuk köpjenek. – Azt mondják, bajt keversz a konyhában – jelentette ki felemelt mutatóujjal az igazgatónő. – Akkor tegyenek át az istállóba, ott nem fogok bajt keverni – válaszolta Nete, szemével követve, ahogyan az igazgatónő végighúzza az íróasztalon a kezét. Ebben a kézben és ezekben az ujjakban volt a külvilágba vezető ajtó kulcsa. Rita szerint le lehetett róla olvasni a gondolatait. Neki aztán csak tudnia kellett, hiszen annyiszor járt már nála. Netére jeges szempár szegeződött. – Egy dolgot tudnod kell, Nete. Ez a hely nem arról szól, hogy olyan előjogokat adjunk nektek, amelyek megkönnyítik a dolgotokat. Itt rossz jellemetek és üres fejetek dacára meg kell tanulnotok, hogy az is hasznot hozhat az életben, ami nem nyújt örömöt. Azért vagytok itt, hogy megtanuljatok emberként viselkedni, nem pedig, ahogy eddig, állatokként. 302

Megértetted? Nete némán megrázta a fejét. Ő is alig érzékelte, ám az igazgatónő annál inkább, mert hirtelen megállt a keze. – Szemtelenségként is felfoghatnám, Nete, de most inkább úgy tekintem, hogy üresfejű, együgyű és ostoba vagy. – Kihúzta magát a székében. Zömök és vaskos volt a felsőteste. Egyértelműen nem az a fajta nő volt, aki után sok férfi megfordul. – Áthelyezlek a kézimunkaszobába, néhány hónappal korábban, mint szokás. A konyhában nem akarnak többé látni. – Igenis – felelte Nete lesütött szemmel. Azt gondolta, a kézimunkaszoba csak nem lehet rosszabb, de csalatkoznia kellett. A munka ellen nem is lett volna kifogása, noha elég rosszul tudott lepedőket szegni, illetve hímezni. A többi lány közelségét azonban nehezen viselte. A levegőt ostoba fecsegésük és veszekedésük töltötte meg. Akik az egyik pillanatban még a legjobb barátnők voltak, a következőben halálos ellenségekké váltak. Nete jól tudta, sok olyan dolog van az életben, amiről fogalma sincs. Városok, történelem és sok más. De ha valakinek oly nehezen ment az írás és a számolás, mint neki, azokat az értesüléseket kellett magába szívnia, amelyek a fülén keresztül érték el. Nete addigi életében azonban nem sok olyan emberrel került össze, akitől ezen a módon tanulhatott volna. Eddig jól el tudott zárkózni a külvilágtól, ez azonban a kézimunkaszobában lehetetlennek bizonyult. Az őrület határára sodorta az a sok értelmetlen locsogás, amellyel a lányok napi tíz órában megtöltötték a helyiséget. – Kedves kis Grethe, ideadnád azt a cérnaspulnit? – mondta például az egyik, mire ugyanaz a Grethe dühödten kiabált vissza: – Azt hiszed, hogy a cseléded vagyok, te nyálas kis béka? A hangnem ezen a módon egyik pillanatról a másikra váltakozott. Nete és az érintett kivételével mindenki röhögött, haragos szavak röpködtek oda-vissza az asztalok fölött, amíg ki nem békültek, aztán 303

kezdték elölről ugyanazokat az ezerszer hallott históriákat. Hiszen a cigarettahiányon, a jóképű tengerészekről folytatott pusmogáson, valamint az odaát Korsørben a késes orvosról szóló visszataszító történeteken túl nem sok mindenről ejthettek szót. – Megőrülök ezen a rohadt szigeten – súgta oda Ritának az udvaron, éppen reggeli előtt. Rita tetőtől talpig végigmérte Netét, mintha valami bolti áru volna, majd így szólt: – Elintézem, hogy egy szobába kerüljünk. Akkor majd egy kicsit felvidítalak. Nete szobatársa ugyanazon az estén súlyosan megsérült, és hajóval kellett átszállítani a korsøri kórházba. Azt mondták, túl közel ment a mosodai ruhafőző üsthöz, és hogy ő maga tehetett róla. Hiszen ostoba volt, ügyetlen és figyelmetlen, mivel állandóan a kis babagyereke járt a fejében. Sikolyait jól lehetett hallani odaát a varró- és szövőszobában. Netének egyáltalán nem volt ínyére ez a fejlemény. Amikor Rita átköltözött Nete szobájába, utóbbi életébe rövid időre visszatért a vidámság. A mulatságos históriák Rita szájából még szórakoztatóbbaknak hatottak. Ám Rita barátságának megvolt az ára, Nete pedig már a legelső éjszakán megtudta, mi is az. Tiltakozott, de Rita erős volt, és kényszerítette rá, amikor pedig már lihegett a gyönyörtől, beletörődött a sorsába. – Tartsd a szád, Nete! Ha ez kiderül, véged van, megértetted? – suttogta Rita. Nete pedig megértette. Rita nemcsak testileg volt erős, hanem lélekben is. Noha gyűlölte, hogy kénytelen ezen a szigeten tartózkodni, fejében mindig ott volt a közeli örömteli jövő képzete. Rita biztosan tudta, hogy el fog onnan szabadulni, és amíg ezen ügyködött, mindenki másnál jobban értett ahhoz, hogyan tegye addig is kellemessé az életét. Neki volt a legjobb munkája, először vehetett a tálból az asztalnál, éjszakánként ott volt neki Nete, a fennmaradó időben pedig királynőként uralkodott a lányok felett. 304

– Tulajdonképpen honnan szerzel cigarettát? – kérdezte egyszer Nete. Választ csak azon a tavaszi éjszakán kapott, amikor látta, hogy Rita lopva felkel az ágyból, felöltözik és óvatosan kinyitja az ajtót. Most mindjárt az egész házban megszólal a riasztó – gondolta Nete, mert valamennyi ajtóban kis csapszeg volt, amely nyitáskor kiugrott, bekapcsolva a riasztót, az ordító személyzet pedig ütésekkel, rúgásokkal és a gondolkodószobáknak nevezett büntetőcellákba zárással büntette a renitenst. Ám a csengő nem jelzett, mert Rita egy fémdarabbal kipöckölte. Amikor szobatársa már valamivel távolabb járt a folyosón, Nete is felkelt és megnézte, hogyan sikerült kiküszöbölnie a riasztást. Csupán egy elmésen meghajlított fém valamit kellett a csapszeg nyílásába beletenni, miközben kinyitották az ajtót. Ennyire egyszerű volt. Netének tíz másodpercébe se telt, amíg felkapta a szoknyáját, és torkában dobogó szívvel Rita nyomába eredt. Egyetlen nyikorgó padlódeszka vagy csikorgó ajtó elég lett volna ahhoz, hogy elszabaduljon a pokol, de Rita már korábban előkészítette az utat. A külső ajtó nem volt bezárva. Ritának ahhoz is sikerült álkulcsot találnia. A távolból látta, amint Rita villámsebesen elsiklik a tyúkól mellett és egyenesen a földek felé tart. Úgy tűnt a sötétben, mintha minden egyes követ és pocsolyát ismert volna. Kétség nem férhetett hozzá, hogy Rita úti célja a „Szabadság”, ahogyan a lányok a nyugati földnyelv legszélén álló kis házat nevezték. A legjobb magaviseletű lányok ott tölthették a nappali órákat úgynevezett vakációjuk során. Régen „pestisháznak” hívták, mert a pestises hajók legénységét ott zárták karanténba. Nete pedig azon az éjszakán tudta meg, hogy ott továbbra is a pestis tanyázik. A ház közelében néhány hálóval és halszállító ládával teli csónakot húztak ki a partra; magából a „Szabadságból” petróleumlámpák halvány fénye szűrődött ki. Nete óvatosan egészen a házig lopakodott, és bepillantott az ablakon. A látvány letaglózta. A kis étkezőasztal egyik végén több 305

karton cigaretta tornyosult, a másik végén pedig Rita karjával az asztal lapjára támaszkodva előrehajolt, így a mögötte álló férfi bevezethette csupasz alsótestébe a hímtagját. Közben a mögötte állók a sorukra vártak. Kipirult arccal meredtek a színjátékra. Hárman voltak, jól láthatóan halászok. A jobb oldalit Nete nagyon is jól ismerte. Viggo volt az. Azonnal felismerte a kaputelefonban Viggo hangját, és ez alkalommal torkában dobogó szívvel hallgatta a lépcsőházban közeledő lépteit. Amikor ajtót nyitott, rögtön tudta, hogy nehezebb dolga lesz, mint az előbbi két esetben. Mély hangján köszöntötte, és úgy lépett be az előszobafolyosóra, mintha már járt volna nála. Továbbra is délceg férfi volt, aki ugyanolyan könnyedén keltett benne érzelmeket, mint annak idején a vidámparkban. Korábban oly cserzett bőre finomabbá vált, haja őszülni kezdett, és selymes lett. Olyan selymes, hogy Nete arra gondolt, megcirógatja, miután megölte.

306

30. 2010. november Carl zavartan ébredt fel. Nem tudta, milyen nap van, és miért emlékezteti a hálószoba a Gellerupparkban rendezett bazárra. Talán Assad szirupos főzetének, az állott kebabnak és az orvosi rendelők szagának keveréke csapta meg az orrát? A karórája után nyúlva megállapította, öt perc múlva fél tíz. – A francba! – kiáltotta az ágyból felpattanva. – Miért nem keltett fel senki? – Ha Jesper elkésik, az az ő hibája is lesz. Csupán öt percébe telt, hogy lemossa magáról az előző napi koszt, és tisztának nevezhető ruhát húzzon fel. – Kelj fel, Jesper! – kiáltotta, másodszor dörömbölve a fiú ajtaján. – El fogsz késni, de magadnak is köszönheted. Cipőt húzott, és harmadszor is dörömbölt mostohafia ajtaján, mielőtt hármasával szedve a lépcsőfokokat lerohant a földszintre. – Ejha, miben sántikálsz, Carl? Netán a templomba igyekszel? Még csak tíz óra van – mondta óvatosan Morten, aki pizsamában és kedvenc kötényében a tűzhelynél állva leginkább önmaga paródiájára emlékeztetett. – Jó reggelt, Carl! – hallatszott a nappali felől. – Jót szundítottál. A tetőtől talpig fehérbe öltözött, kipihent Mika mosolyogva köszöntötte. Előtte Hardy feküdt meztelenül az ágyán, mellette a kerekes asztalon pedig két folyadékkal teli gőzölgő edény állt, amelyet Mika éppen kicsavart ronggyal dörzsölt szét Hardy ernyedt testén. – Először felfrissítjük Hardyt. Ő maga vélte úgy, hogy kellemetlen a szaga. Először kombinált kámfor- és mentholatumfürdőt kapsz, így elillan az a szag, mit szólsz, Hardy? – Jó reggelt! – szólalt meg a sápadt fej a sovány, hosszú test csúcsán. 307

Carl összehúzta a szemöldökét, ugyanebben a pillanatban pedig Jesper leordított az emeletről, mondván, Carlnál nagyobb marha nincs a világon. Erre a rendőrtiszt fejében végre helyére ugrott a naptár. A csudába, ez nem lehet igaz, hiszen vasárnap van! – kapott a fejéhez. – Mi ez itt, kamionosoknak nyitsz kávézót, Morten? – kérdezte, a szag forrása felé mutatva. Szemét behunyva próbálta felidézni a Monával előző este folytatott félresikerült telefonbeszélgetést. Mona azt mondta, sajnos Carl nem mehet át hozzá, mert Mathildéhez megy látogatóba. – Ki az a Mathilde? – kérdezte erre Carl. A következő pillanatban legszívesebben fejbe vágta volna magát ostoba kérdéséért. – Nem más, mint az idősebbik lányom – válaszolta a nő olyan hűvösen, hogy Carl hajnalig álmatlanul forgolódott az ágyában. Megette a fene! Tudta-e valaha, hogy a másik lányát Mathildének hívják? Megkérdezte-e egyáltalán? Tartott tőle, hogy nem, a baj pedig bekövetkezett. Hallotta, amint Morten mormog valamit a háttérben, csak azt nem, hogy mit. – Itt a reggeli, Carl – mondta. – Finom házi koszt minden éhes lélek, köztük két fülig szerelmes fiú számára. – A „szerelmes” szónál hevesen rezgett a szempillája. Morten a konyhaasztalra rakta kreációit. – Tessék, fokhagymagerezd szeletelt füstölt báránykolbásszal és kecskesajttal, hozzá zöldséglé és mézes csipkebogyótea. Atyaúristen – gondolta Carl. Talán inkább vissza kellene bújnia az ágyba. – Ma elkezdjük Hardy terápiáját – szólt át Mika Hardy ágya mellől. – Arra törekszünk, hogy fájdalmat érezz, ugye Hardy? 308

– Csodálatos volna, ha sikerülne – válaszolta a beteg. – De ugyebár nem várunk túl sokat tőle? – Szart sem várok. Csak reménykedem. Carl barátja felé fordulva hüvelykujjával a levegőbe bökött. A macska rúgja meg, ő itt ül és sajnáltatja magát, miközben Hardy így fogja fel a dolgot. – Hívd fel Viggát, Carl! – mondta Morten. Több se kellett, rögtön visszatért az önsajnálata. Carl a reggeli kolbász felett töprengve szinte észre se vette Jesper bosszús arckifejezését. Viggával valami nem volt rendjén. Már éppen nem is gondolt rá, amikor a megoldás hirtelen annyira logikusnak és egyszerűnek tűnt, hogy illedelmesen megköszönte az ételt, noha ritkán találkozott ennyire visszataszító ízkombinációval. – Jó, hogy hívsz – mondta Vigga. Hangja enyhe pánikhangulatról tanúskodott. Vigga, aki rendszerint magától értetődőnek tartotta, hogy hozzá igazodik a világ. Arról viszont nem Carl tehetett, hogy Vigga már akkor megszervezte újabb esküvőjét, amikor még el sem vált az előző férjétől. – Nos, mi a helyzet? Voltál a bankban, Carl? – Jó reggelt neked is, Vigga! Nem voltam, mert semmi okom sem volt rá. – Vagy úgy. Csak nem akarod bemesélni nekem, hogy bankkölcsön nélkül le tudsz perkálni hatszázötvenezret? Talán Hardy kisegít? Carl elnevette magát. Ez a fölényes hangnem hamarosan csorbát fog szenvedni. – Elfogadom a hatszázötvenezret, amit kérsz, Vigga. Teljesen rendben van. Tiéd a ház forgalmi értékének a fele. – Úúúúristen, Carl! – Vigga teljesen paff lett. – Aztán ott van az a kis kalkuláció, amit az előbb végeztem. – Kis kalkuláció? 309

– Igen, drága Vigga. Meglehet, hogy te még a hippikorszakban élsz, de idehaza már nem virágillaton és szerelmen élünk. Éppen az egoizmus évtizedében járunk, amikor mindenki mindent a maga javára cselekszik. Carl élvezte a vonal túlsó végén beállt csendet. Hirtelen hogy elhallgatott! Felért két karácsonyestével. – Figyelj csak ide! Először is itt van az az öt-hat év, amióta Jesper nálam lakik. Be kell számítanod, hogy a három év gimnázium drága volt, és ebből a szempontból édes mindegy, befejezte-e, vagy sem. A szakközépiskola, ahová most jár, ugyancsak pénzbe kerül. De osszuk csak meg az egy évre jutó nyolcvanezer korona kiadást, és nincs olyan bíróság, amelyik túlzónak tartaná. – Állj, állj! – szakította félbe Vigga. Máris elkezdődött az ütésváltás. – Hiszen fizettem Jesper után. Havi kétezer koronát. Most Carlon volt a sor, hogy tátva maradjon a szája. – Mit mondasz? Nagyon remélem, hogy megvannak róla a bizonylataid, mert én egyetlen árva koronát sem láttam belőle. A labda az asszony térfelére pattant vissza. Most ő hallgatott el. – Ó-ó, Vigga – törte meg a csendet Carl. – Azt hiszem, egyre gondolunk. Ezek szerint a te nagyszerű fiad mindet megtartotta magának. – Rohadt kölök – mondta tömören az anyja. – Rendben, hallgass ide, Vigga! Ami történt, megtörtént. Tovább kell lépnünk. Mindezek ellenére hamarosan összeházasodtok Kurkumával Currysztánban. Én tehát hatszázötvenezret fizetek neked, te pedig hatszor negyvenezret fizetsz Jespernek az általános iskolában eltöltött utolsó évéért, a három gimnáziumi évért és a következő két évért a szakközépben. Ha az utolsó tételt esetleg nem akarod kifizetni, akkor van egy olyan alternatíva is, hogy százötvenezret fizetsz, és a szakközépiskola idejére magadhoz veszed. A csend éppen elég ékesen szólt. Kurkuma és Jesper tehát nem kimondott puszipajtások.

310

– Aztán itt vannak a saját vagyontárgyaid. A neten látom, hogy a kerti ház piaci értékét ötszázezer koronára becsülik, nekem tehát kétszázötvenezer jár belőle. Összesen tehát hatszázötvenezret adok neked, levonva belőle előbb kétszáznegyvenezret, majd kétszázötvenezret, ami százhatvanezret tesz ki, és természetesen még az ingóságok fele is hozzájön. Magad jöhetsz ide és válogathatod ki, amire csak szükséged van. Carl körbejáratta szemét a bútorzaton, majd hangos nevetésben tört ki. – Ez nem lehet igaz! – fakadt ki Vigga. – Szívesen átküldök egy zsebszámológépet Islevbe, arra az esetre, ha esetleg a Kurkumád nem tud ekkora számokkal számolni – folytatta a férfi. – Cserébe mentesülsz az alól, hogy havonta kétezret kelljen fizetned Jesperért. Kapott már tőled épp eleget. Én pedig minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elvégezze a szakközepet. Olyan hosszú szünet következett, hogy a mobilszolgáltató minden bizonnyal a markát dörzsölte. – Szó sem lehet róla – szólalt meg végül az asszony. Carl bólintott. Biztos volt benne, hogy nemet fog mondani. – Emlékszel arra a csinibaba ügyvédnőre a lyngbyi Hovedgadén, aki az ingatlanvételünket intézte? Időközben jogosultságot szerzett a Legfelsőbb Bíróság előtti képviseletre. A követeléseidet neki küldd meg. És ne feledd, Vigga: Jesper nem az én húsom és vérem. Így ha veszekszünk, szőröstül-bőröstül visszakapod, a számla végösszege pedig ugyanaz marad. A mobiltelefon-társasághoz továbbra is áramlott a pénz. Vigga valószínűleg befogta a mikrofont, mert Carl a normálisnál elmosódottabb hangokat hallott a háttérben. – Rendben van, Carl. Kurkuma rábólintott, tehát én is. Isten áldja meg azt a drága szikh embert! Nőjön akkorára a szakálla, mintha Substrallal kezelték volna. – Egy dologhoz viszont ragaszkodom – mondta némi éllel Vigga. – 311

Ez pedig az anyámat illető régi megállapodásunk, miszerint hetente meglátogatod, amit nem tartottál be. Szeretném, ha írásba foglalnánk. Ha nem keresed fel évente ötvenkétszer, akkor minden egyes kihagyott alkalom egy ezresedbe kerül, megértetted? Carl lelki szemei előtt megjelent az anyósa. A hasonló otthonok más demenciás lakóinak hosszú távú kilátásai általában szóra sem voltak érdemesek, ám Karla Alsingnál sohasem lehetett tudni. Vigga igencsak kemény kompromisszumra akarta kényszeríteni. – Ebben az esetben tizenkét hét szabadságot akarok – mondta. – Tizenkét hét! Nagyzási mánia tört ki rajtad, és azt hiszed, hogy a parlament soraiba választott naplopók közé tartozol, Carl? Nincs olyan ember, akinek tizenkét hét szabadsága lenne. Öt hetet kaphatsz! – Tízet – felelte Carl. – Túl sok. Legyen hét, egy nappal sem több. – Nyolc, különben a lyngbyi ügyvédnőn a sor. Újabb szünet következett. – Rendben van – hangzott a válasz végül. – De akkor alkalmanként legalább egy óra hosszat, legelőször pedig ma. Egyébként nem akarom a vacak ingóságaid felét. Ugyan minek kellene nekem egy 1982-ből való ócska B & O rádió? Kurkumának hat hangszórós hifiberendezése van. Nyugodtan elfelejtheted. Fantasztikus eredmény, szinte hihetetlen! Sikerült úgy rendeznie a dolgot, hogy hitvány százhatvanezer koronáért el tud válni Viggától. Ennyi még volt is neki. Az órájára nézve megállapította, hogy most már telefonálhat Monának, függetlenül attól, milyen is volt az előző este Mathildénél. Amikor végre felvette a telefont, nem úgy tűnt, mintha minden rendben volna. – Felébresztettelek? – kérdezte Carl. – Nem engem ébresztettél fel, hanem Rolfot. 312

Ki a fészkes fene az a Rolf? Mintha az egész év nyomorult vasárnapjainak depressziója egyszerre sújtaná. Teljesen irányíthatatlan lejtmenetbe került. – Rolf? – kérdezte óvatosan és komor előérzettel. – Ki az? – Ne is törődj vele, Carl. Máskor majd beszélhetünk róla. Nocsak, valóban? – Miért telefonálsz? Hogy bocsánatot kérj, amiért a lányom nevét sem tudod? Igencsak hidegen viselkedett. Igaz ugyan, hogy Carl megkapta a kedvesének járó kulcsot, de ki mondta, hogy ettől még másokat nem tud beengedni a sajátjával? Például egy Rolf nevű férfit? Ez a felismerés tagadhatatlanul meggátolta az örömhír közlésében, amelyet épp készült megosztani Monával. Rolfnak hívják azt a szörnyeteget, vigye el az ördög – gondolta, próbálva elhessegetni az ő térfelén cselezgető izmos test képét. – Nem azért, hanem hogy elmondjam, Vigga meg én megállapodtunk a válásunk anyagi kérdéseiben. Hamarosan ismét szabad ember leszek. – Nocsak – mondta Mona különösebb lelkesedés nélkül. – Akkor, gondolom, most boldog vagy, Carl. Amikor véget vetett a beszélgetésnek, lehanyatló kezében lógó mobiltelefonnal ült az ágy szélén. – Hát te meg mit ülsz és duzzogsz itt, Carl? – kérdezte a folyosóról Jesper. Ez volt a lehető legostobább kérdés, amit most feltehetett. – Anyád meg én elválunk – válaszolta Carl. – Na és? – Mi az, hogy na és? Egyáltalán nem is érdekel, Jesper? – Mi közöm hozzá? – Majd mindjárt elmondom neked, drága barátom. Pontosan annyi közöd van hozzá, hogy az a kétezer korona, amit az utóbbi néhány 313

évben minden hónapban zsebre vágtál, mostantól kezdve zárolva van. Ennyi közöd van hozzá! – Carl összecsapta a kezét, így a fiú saját szemével láthatta, miként zár a kassza. Az egyébként oly találékony, magának való srácnak furcsamód egyetlen káromkodás sem jutott eszébe, amellyel az előbbi bejelentést kommentálhatta volna. Így aztán csak belerúgott mindenbe, ami az útjába került. Carl rosszkedvében úgy gondolta, most nyugodtan letudhatja kötelező látogatását annál a nőnél, aki hamarosan az exanyós címet fogja viselni. Látta, hogy a parkolóban egy szürkéskék öltönyös férfi támaszkodik a kocsija ajtajának, de attól eltekintve, hogy félrefordította a fejét, amikor Carl elhaladt mellette, ugyanolyan volt, mint a többi fiatalember, akik arra vártak, hogy a betonkockák kibocsássák a lányokat egy kis vasárnapi hancúrozásra. Carl számára most minden teljesen közömbös volt, hiszen felébresztette azt a bizonyos Rolfot, amivel ráadásul felbosszantotta Monát. Lehet még ennél is szerencsétlenebb? A Bagsværdben lévő Bakkegårdenig vezető tizenöt kilométeres utat anélkül tette meg, hogy akár a forgalomról, akár a sebességkorlátozó táblákról tudomást vett volna. Amikor a szociális gondozónő bebocsátotta az intézménybe, egyetlen pillantásra sem méltatta. – Karla Alsinghoz jöttem – mondta kurtán egy másik gondozónőnek a demenciások osztályán. – Éppen alszik – válaszolta a nő, aminek Carl csak örülni tudott. – Kész katasztrófa az egész – folytatta szigorú tekintettel. – A szobájában dohányzik, pedig nagyon jól tudja, hogy nem lehet, hiszen az egész intézményben tilos. Nem tudjuk, honnan szerzi be a szivarjait. Önnek esetleg van sejtése róla? Carl az ártatlanságát bizonygatta. Hónapok óta nem járt már itt. – Mindenesetre éppen most koboztunk el tőle egy doboz szivart. Ez 314

igazán komoly probléma. Mondja meg neki, hogy vegye be a nikotintablettáit, amikor elfogja a rágyújthatnék. A tabletták legalább nem okoznak más kárt azonkívül, hogy a pénztárcáját apasztják. – Észben tartom – mondta Carl anélkül hogy igazából odafigyelt volna. – Szia, Karla! – köszöntötte az anyósát, választ nem várva. A koppenhágai éjszakai életben két nemzedéken át pincérnőként működött anyós behunyt szemmel feküdt a díványon. Aszott combjai kilógtak a kimonójából, amelyeket Carl korábban látott már, ám ennyire kitárulkozva még sohasem. – Óóó, drágám! – válaszolta meglepetésszerűen, flörtölő pillantással nyitva ki a szemét. – Ööö, Carl vagyok, a vejed. – Az én délceg, szép, izmos rendőröm. Látogatóba jöttél szerénységemhez? Milyen nagyszerű! Carl szót akart ejteni arról, hogy ettől kezdve meglehetős rendszerességgel fogja látogatni, de mint mindig, most is nehezen tudott megszólalni annak a nőnek a társaságában, aki véget nem érő szóáradatok formájában tanította meg beszélni Viggát. – Kérsz egy szivart, Carl? – kérdezte, egy csomag Advokatot és eldobható öngyújtót húzva elő a párnája mögül. Gyakorlott mozdulatokkal nyitotta fel a csomagot, és kínálta szivarral a váratlan vendéget. – Itt nem szabad dohányozni, Karla. Honnan szerezted ezeket a szivarokat? Karla a veje felé fordult, így a kimonó az asszony felsőtestének bájaiba is bepillantást engedett. Ez már szinte túl sok is volt a látványból. – Bizonyos szolgáltatásokat nyújtok a kertésznek – mondta, könyökével oldalba bökve a rendőrtisztet. – Érted, személyes jellegűeket – folytatta, újra oldalba bökve Carlt. Nem könnyű megmondani, mi erre a megfelelő reakció: keresztet 315

vetni, vagy pedig meghajolni az öregkori testi szerelem ereje előtt. – Igen, igen, jól tudom, mondták, hogy ne felejtsem bevenni a nikotintablettáimat. Egy csomag tablettát húzott elő, és a szájába dugott belőle egy szemet. – Először nikotinos rágógumit adtak, de az nem volt jó. Folyton beleragadt a műfogsoromba, míg végül ki is esett, így most tablettákat kapok helyette. Kivett egy szivart a dobozból és rágyújtott. – Tudod, Carl, remek dolog egyszerre rágcsálni és rágyújtani.

316

31. 1987. szeptember – Köszönöm, nem kérek, egyáltalán nem szeretem a teát – mondta Viggo, amikor Nete a tálalónál állva éppen tölteni akart neki. Elszörnyedve fordult felé. Most mitévő legyen? – Ezzel szemben egy csésze kávé jólesne. Az ilyen többórás utazás elernyeszt, és kedvet csinál hozzá. Nete az órára nézett. A fene enné meg, ez már a második alkalom, hogy valaki kávét szeretne. Miért nem gondolt rá, hogy ez is előfordulhat? Azt feltételezte, mostanában mindenki teát iszik, hiszen nagyon divatos lett. Hibiszkusztea, csipkebogyótea, mentatea, nem volt olyan főzet, amit az emberek ne öntöttek volna magukba, ami neki nagyon jól jött, mert a tea tökéletesen elnyomta a beléndek aromáját. Másfelől a kávé is alkalmas volt rá. Miért nem vett Nescafét odalent az Irma szupermarketben, ha már egyszer úgyis ott járt? Befogta a száját, nehogy Viggo meghallja, hirtelen milyen kapkodva szedi a levegőt. Most vajon mihez kezdjen? Hiszen nem volt ideje arra, hogy leszaladjon a Nørrebrogadére, babkávét vegyen, vizet forraljon, kávét készítsen és beleöntse a beléndekkivonatot. – Egy kis tejet is kérnék bele – hallatszott a karosszék felől. – Már nem olyan strapabíró a gyomrom, mint régen – mondta ugyanazzal a nevetéssel, amely annak idején arra késztette Netét, hogy kitárulkozzon előtte. – Egy pillanat – mondta Nete, kisietve a konyhába, ahol feltette a vizet. Gyorsan kinyitotta az éléskamrát, megállapította, hogy valóban semmiféle kávéja sincs, aztán lenézett a szerszámosládába, felnyitotta és a kalapácsra pillantott. Ha úgy adódna, keményen oda kellene csapnia, ami vérrel jár. 317

Talán túlságosan is sokkal, ami régen rossz. Ezért felkapta gyorsan a konyhaasztalon fekvő pénztárcáját, kiment a lakásból és megtette a szomszéd lakás ajtajához vezető néhány lépést. Erősen megnyomta a csengőt, és lázasan számlálta a másodperceket, miközben az ajtó mögött a kis tibeti kutya morgott. Eszébe villant, hogy rongyot tekerhetne a kalapács feje köré, úgy vághatná vele tarkón Viggót. Miután pedig elveszíti az eszméletét, teljes nyugalomban a szájába öntheti a hígítatlan beléndekkivonatot. Nete némán bólintott. Nem rajongott ugyan az ötletért, mégis úgy érezte, ezt kell tennie. De amint megfordult, hogy visszamenjen a lakásába, és túl legyen az egészen, kinyílt mögötte az ajtó. Nete valójában sohasem szentelt különösebb figyelmet a szomszédjának, most azonban, ahogyan szemtől szemben álltak egymással, felismerte az élettől megcsömörlött szájat és a vastag szemüveg mögött megbújó szkeptikus tekintetet. Nete rögtön látta rajta, hogy fogalma sincs róla, ki is ő. Ez nagyon is érthető volt, hiszen mindössze néhányszor köszöntek egymásnak a lépcsőházban, ráadásul a szomszédasszony igencsak rosszul látott. – Bocsánat, Nete Hermansen vagyok, a szomszédja – mondta Nete, szemét a gazdája lábánál morgó kutyán tartva. – Kávéért jöttem volna, és a vendégem csak egy pillanatra van itt, így talán… – Az én szomszédomat Nete Rosennek hívják – jelentette ki bizalmatlanul a vaksi hölgy. – Ez a név áll az ajtaján. Nete mély lélegzetet vett. – Jaj, elnézést. Hermansen a lánykori nevem, és újra felvettem. Most már ez áll az ajtón. Mialatt a szomszédasszony előrehajolt és megtekintette a bizonyítékot, Nete felhúzta a szemöldökét, hogy megbízhatónak és rokonszenvesnek hasson, amilyennek egy igazi szomszédnak lennie kellene. Ugyanakkor teljesen úrrá lett rajta a kétségbeesés. – Természetesen kifizetem – mondta, miközben csillapítani próbálta zihálását. Kinyitotta a pénztárcáját és egy húszkoronás bankót húzott ki belőle. 318

– Sajnálom, nincs kávém – mondta a szomszédasszony. Nete mosolyogni próbált, köszönetet mondott, és megfordult, így tehát marad a kalapács. – De van egy kevés Nescafém – hallotta a háta mögül. – Egy pillanat múlva ott vagyok – kiáltotta Nete a konyhából, miközben tejet töltött egy kis kannába. – Szép lakásod van, Nete – csendült fel Viggo hangja a konyhaajtóból. Nete majdnem elejtette a kávéscsészét, amikor a férfi érte nyúlt. Most még nem veheti át, csak amikor már beleöntötte a beléndekfőzetet. Megragadta a csészét, és Viggo mellett benyomakodott a nappaliba. – Hagyd csak! Gyere be és foglalj helyet – mondta. – Sok mindent el kell rendeznünk, mielőtt az ügyvéd ideér. Hallotta, amint Viggo lassan utána indul, majd megtorpan a nappali ajtajában. Feléje nézett és összerezzent, amikor azt látta, hogy Viggo lehajol az ajtó legalsó sarokpántjához és matatni kezd valamivel, ami ott fennakadt. Azonnal rájött, mi is az. Egy darab szövet volt, erősen csillogó, kék pettyes. Tage zakója tehát ott szakadt el. – Nem tudod, mi ez? – kérdezte mosolyogva a halász, miközben Nete felé nyújtotta a szövetdarabot. Nette megrázta a fejét, és a tejeskannát a tálalóra helyezte, a beléndekkivonatot tartalmazó üveg mellé. Két másodperc alatt a kávéba önti, utána jöhet a tej. – Cukrot is kérsz bele? – kérdezte, miközben Viggo felé fordult, kezében az elkészített kávéval. Viggo csupán egylépésnyire állt tőle. – Nem hiányzik neked ez az izé? 319

Nete odalépett hozzá, közben úgy tett, mintha megpróbálna visszaemlékezni, mi is lehet az. Felnevetett. – Te jó isten, nem! Ki vesz fel ilyet? Viggo a homlokát ráncolta, ami nagyon nem tetszett Netének. A férfi az ablakhoz lépve ismét szemügyre vette a szövetdarabot, talán túlságosan is hosszan és behatóan. Nete kezében ekkor rezegni kezdett a kávéscsésze. Viggo, miközben hátrafordult, megállapíthatta, mi okozta az előbbi hangot. – Idegesnek tűnsz, Nete – mondta a nő kezére pillantva. – Valami baj van? – Dehogyis, miért volna? A karosszék melletti teázóasztalra helyezte a csészét. – Ülj le, Viggo, most beszéljünk arról, amiért idehívtalak. Sajnos nincs sok időnk. Miközben megiszod a kávédat, én elmondom, hogyan tovább. Csak nem hagy fel vele, hogy a szövetdarabon törje a fejét? – Ha jól látom, Nete, rosszul vagy, ugye? – kérdezte fejét elfordítva, miközben Nete jelezte, foglaljon csak helyet. Valóban ennyire látszott rajta? Jobban kell ügyelnie a reakcióira. – Bocsáss meg, igen – felelte. – De mint tudod, nem vagyok túl jó állapotban. – Sajnálom – mondta a legkevésbé sem együttérzőn Viggo, és felé nyújtotta a szövetdarabot. – Nézz csak ide, nem hasonlít ez egy mellzseb darabjára? Vajon hogyan akadhat bele egy mellzseb az ajtó legalsó pántjába? Nete megfogta, és közelebbről is szemügyre vette. Mit mondhatna róla? – Sejtem, mi ez, épp ezért csodálkozom rajta. Nete túlságosan is hirtelen nézett rá. Mi történik itt? Mit tud Viggo? – gondolta.

320

A férfi összehúzta a szemöldökét. – Nem leptelek meg most egy kissé, Nete? Mert nekem nagyon úgy tűnik. Kezében méregette a szövetdarabot, miközben farkasszemet nézett Netével, és a homlokán egyre mélyültek a ráncok. – Fél órával korábban érkeztem, ezért odalent a gesztenyefáknál elszívtam néhány cigarettát, mialatt várakoztam. És tudod, mi történt? Nete a fejét rázta, de ettől nem simultak ki Viggo homlokán a mély ráncok. – Láttam, amint futva jön egy nagyon kövér ember olyan ronda öltönyben, amilyenhez foghatót még életemben nem láttam. Az öltönye pontosan ilyen szövetből készült, mint ez a darabka. Nem gondolod, hogy nagyon jellegzetes? És ez az illető ennek a háznak a kaputelefonján csengetett be. Egy férfi, aki éppen ilyen anyagból készült öltönyt viselt – mutatott a Nete kezében lévő szövetdarabra. – Nem gondolod, hogy ez rendkívül különös egybeesés? Viggo bólintással erősítette meg saját kérdését, aztán megváltozott az arckifejezése. Nete ekkor már tudta, hogy a következő kérdés végzetes lehet. – Ma percre pontosan kellett idejönnünk, te pedig azt írtad, azért, mert más találkozóid is vannak. Ezt úgy értelmeztem, hogy más vendégeket is vársz. Ezért megkérdezlek, vajon az a förtelmes öltönyt viselő ember véletlenül nem tartozott közéjük? És ha igen, miért nem láttam távozni a házból? Csak nem itt van még? Nyilvánvaló volt, hogy a legcsekélyebb rándulás vagy rezzenés választ adna Viggónak, ezért Nete csupán rámosolygott, kiment a konyhába, kinyitotta az éléskamra ajtaját, lehajolt a szerszámosládához, és elővette a kalapácsot. Nem tudta rongyba bugyolálni, mert Viggo közben odaért és megismételte a kérdést. Erre Nete felpattant és megfordult, majd leütötte Viggót a kalapáccsal. A halántéka közepén találta telibe. A férfi rongycsomóként, élettelenül roskadt össze. Nem folyt túl sok vér. Amikor Nete megállapította, hogy Viggo még lélegzik, az 321

asztalhoz ment a kávéért. Kicsit köhögött, amikor felnyitotta a száját és a torkába öntötte a meleg folyadékot. Ám a köhögésnek hamar vége szakadt. Nete egy pillanatig némán tekintett rá. Bárcsak ne is létezett volna Viggo, hiszen akkor minden másképpen alakult volna. Most azonban már valóban nem létezett többé. Nete nem tudta sokáig elrejteni felháborodását és undorát, amit a „Szabadságban” azon az éjszakán látottak miatt érzett. Rita néhányszor megkérdezte, mi van vele, de Nete teljesen magába zárkózott. Csak a sötétben, a takaró alatt volt közöttük kapcsolat. Az a fajta kapcsolat, amelyet Rita a barátságáért cserébe követelt. Mintha Netének szüksége lett volna még erre a barátságra. A disznóölés alatt egyetlen pillantása árulta el. Néhány overallos lány, aki a földeken dolgozott, éppen egy malacot rángatott az udvarra a böllér elé, amikor Rita kiállt a mosoda elé, hogy kivegye részét a mulatságból. Nete lélegzetvételnyi időre jött ki a kézimunkázok közül, Rita pedig, amikor észrevette, hogy ott van, feléje fordult, így tekintetük a visító állat felett találkozott. A varrodai hangulat nyomot hagyott Nete lelkiállapotán. Olyan nap volt, amelyen sírás fojtogatta és a jobb élet iránti vágyakozás keserűséggel töltötte el. Így történt, hogy meggondolatlan pillantást küldött Rita felé, aki bizalmatlansággal vegyes éberséggel nézett vissza rá. – Most pedig elmondod, mi van veled! – kiáltotta Rita odafent a szobájukban ugyanaznap este. – Magam láttam, hogy cserébe a cigarettáért kurválkodsz. És tudom, mire használod ezt – dugta be a kezét Rita matraca alá, előhúzva a fémdarabot, amely az ajtó keretébe dugva megakadályozta a riasztó bekapcsolódását. Ha Rita képes volt egyáltalán ilyesmire, akkor most megdöbbent. – 322

Ha meghallom, hogy erről fecsegsz, nagyon megjárod! – Egyik mutatóujját Netére szegezte. – Ha elárulsz vagy cserbenhagysz, azt nagyon megkeserülöd. Megértetted? – mondta villámló szemmel. Ennyiben maradtak. Rita később beváltotta a fenyegetését, ami igencsak súlyos következményekkel járt. Valamivel több mint negyedszázaddal később Rita és Viggo élettelenül ült a légmentesen szigetelt szobában. Mindketten derekuknál fogva a székhez kötözve, a semmibe meredő tekintettel.

323

32. 2010. november Miután a két rendőr kapcsolatba lépett Herbert Sønderskovval, Mie Nørviggel és Louis Pettersonnal, szemmel láthatóan rosszra fordultak a dolgok. A sok éven át gondosan felépített biztonsági hálót sokkal gyorsabban göngyölítették fel annál, mint ahogyan azt Curt Wad lehetségesnek vélte. Curt mindig tudta, hogy ténykedése gondosságot és diszkréciót követel meg, ezért tökéletesen meg volt győződve arról, hogy neki és embereinek bármilyen fenyegetést viszonylag könnyedén, még szárba szökésük előtt sikerül megfékezniük. Arra azonban nem gondolt, hogy a régmúlt árnyai liheghetnek a nyakába. De mi után is kutakodott az a két nyomozó? Herbert Sønderskov azt mondta, valamilyen eltűnési ügyben. Miért is nem kérdezte ki alaposabban Herbertet róla, amikor még lehetősége nyílt rá? Csak nem a demencia jele? Curt reménykedett benne, hogy nem az. Most pedig mintha a föld nyelte volna el Herbertet és Miét. Herbert egyetlen fényképet sem küldött arról, merre járnak éppen, ami csupán egyetlen dolgot jelenthetett. Mindent egybevetve Curtnak tudnia kellett volna. Azt, hogy egy Herberthez hasonló szánalmas irodakukacnak nem lesz bátorsága megtenni, amit kell, amikor rá kerül a sor. Curt megrázta a fejét, így szakítva meg kavargó gondolatait, majd ismét szabad áramlást engedett nekik. Ilyesmi nem fordult elő korábban. Vigyáznia kell. De végül is ki mondta, hogy Herbert nem elég bátor ahhoz, hogy megölje Miét? Hiszen jó néhány más módon is véglegesen meg lehetett szabadulni ettől a problémától, mint ahogyan ő Herbertet utasította. Egy nap talán megtalálják valamelyik út menti árokban az egymás kezét fogó Herbert és Mie elrothadt tetemét. Hiszen az ő esetükben talán nem az öngyilkosság lett volna a legjobb megoldás? Ez egyébként magától Curttól sem állt távol, főleg ha a 324

kibontakozóban lévő káosz az ő személyét is eléri. Kitűnő, fájdalommentes módszereket ismert arra, miképpen dobhatja el magától a földi életet. Mit számít már? Hiszen ő maga öreg, Beate pedig magatehetetlen beteg. A fiai önálló, befutott emberek. Tehát elsősorban nem az Egyenes Vonalakról van szó? Arról, hogy megálljt parancsoljanak a dán társadalmat fenyegető kicsapongásnak és elkorcsosulásnak? Talán nem a párt élete fő műve? A párt és a Titkos Harc. Ezeket az értékeket meg kell védenie abban a rövid időben, ami még hátravan neki. Ha összedőlni látja életművét, akkor mintha nem is létezett volna. Mint aki gyermektelenül vagy nyomtalanul távozik ebből a világból. Így a hosszú éveken át hirdetett eszméi semmit sem használtak volna. Minden kockázatvállalás és tisztes törekvés hiábavaló lett volna. Az utóbbi gondolatot nem bírta elviselni, ami mindenre elszánttá tette. A legkeményebb eszközöktől sem riadt volna vissza azt elkerülendő, hogy ezek a rendőrségi vizsgálódások megakadályozzák az Egyenes Vonalak parlamentbe jutását. Éppen ezért megtette óvintézkedéseit, beindítva azt az SMS-láncot, amely a Titkos Harcban részt vevők számára megadta a jelet, kövessék a nagygyűlés után hozott határozatot: Mindent el kell égetni! Az összes betegnaplót, beutalót és levelezést! Ötven esztendő munkájának egy és ugyanazon a napon kell füstté válnia. A saját archívumától nem tartott. A melléképületben lévő titkos rejtekhelyen biztonságban volt. Halála esetére utasítások várták Mikaelt arra nézve, mit tegyen a dokumentumokkal. Erről jó előre gondoskodott. Jó, hogy elindítottam az iratégetést – gondolta később ugyanazon a szombat délutánon, amikor megszólalt a vezetékes telefonja. Caspersen hívta. – Beszéltem a belvárosi kapitányságon lévő kapcsolatunkkal. Információim vannak azokról a nyomozókról, akik Nørvignél jártak, méghozzá nem különösebben biztatók. Elmondta, hogy Carl Mørck helyettes felügyelő és Assad, a társa a 325

főkapitányság Q-ügyosztályán dolgoznak. Az utóbbi személyt nyilvánvalóan nem a rendőrségen képezték ki, ezzel szemben hihetetlenül jó megérzései vannak, amit egyre gyakrabban emlegettek a kollégák a főváros és környékének rendőrkapitányságain. Curt a fejét csóválta. Egy arab! Úristen, mennyire gyűlölte már a gondolatát is annak, hogy egy színes bőrű szaglásszon a dolgai után. Már csak ez hiányzott! – Az emberünk szerint Carl Mørck ügyosztálya, amely a „különleges ügyeket” fedi, igen komoly fenyegetést jelenthet. Ezzel szemben jó hír, hogy igencsak a saját fejük után mennek, így biztosan nincs másik ügyosztály, amelyiknek az aktuális munkájukról tudomása volna. Curt Wad sok olyan dolgot tudott meg ebből a beszámolóból, ami rendkívül óvatossá tette és el is gondolkoztatta. Nem utolsósorban azt a tényt, hogy a Q-ügyosztály különleges feladata nyilvánvalóan az volt, hogy régmúlt idők mocskában kotorásszon. Caspersen elmondta: megkérdezte, mennyire sebezhető ez a két ember, mire azt a választ kapta, hogy Carl Mørck feje felett aktuálisan egy nagyon csúnya dolog lóg, ami akár a felfüggesztésébe is kerülhet. Amennyire a belvárosi kapitányság embere tudta, ez az ügy a főkapitányságon hozzáértő kezekben van, ezért nem könnyű manipulálni. És ha mégis az volna, akkor a felfüggesztés elintézéséhez legalább egy hétre lenne szükségük, annyi idejük pedig biztosan nincs. Hafez el-Assad alkalmazásának körülményeit talán górcső alá lehetne venni, de ehhez szintén idő kell. Annyi idejük pedig megint csak nincs. Az illető rendőrnek ebben sajnos teljesen igaza volt. Amennyiben lépni akarnak az ügyben, akkor azt most azonnal kell megtenniük. – Kérd meg a kapcsolatodat, hogy küldjön át nekem e-mailben néhány fényképet arról a két fakabátról! – zárta le Curt a beszélgetést. Éppen megkapta, amit kért, és a két férfi arcát tanulmányozta. Két hamiskásan mosolygó férfi, akinek mintha vidámságot parancsolt volna a fényképész, de ugyanígy szimplán pimaszság is lehetett. 326

Annyira különböztek egymástól, akár a nappal az éjszakától. Szinte meghatározhatatlan korúak; Carl Mørck feltehetően valamivel idősebb lehetett kollégájánál, bár Curt nehezen tudta volna megállapítani egy arab életkorát. – Idióták, nem fogtok megállítani – mondta Curt, tenyerével a monitorra csapva, amikor a mobiltelefonja megcsörrent. A sofőrje hívta. – Igen, Mikael, megtaláltad a házban Nørvig kartotékjait? – Nagyon sajnálom, de azt kell mondanom, hogy nem, Wad úr. – Mit jelentsen ez? – húzta össze Curt a szemöldökét. – Hogy megelőzött két férfi, akik egy sötétkék Peugeot 607-essel jöttek. Egyáltalán nem lepne meg, ha a rendőrségtől küldték volna ki őket. Ezeket már a járásukról is fel lehet ismerni. Curt a fejét rázta. Nem, ez egyszerűen nem történhetett meg, ennek nem lett volna szabad megtörténnie! – Egy fehér férfi meg egy arab volt? – kérdezte, és már előre tudta a választ. – Igen. – Írd le őket! Arcvonásaikat vizslatta a képernyőn, miközben Mikael leírást adott róluk. Ennek a Mikaelnek sasszeme van. A leírása pontosan ráillett a fényképeken látható személyekre. – Mennyit vittek magukkal? – Nem tudom, de mire odaértem, már mind a négy iratszekrény üres volt. Csupa rossz hír. – Rendben, Mikael. Így vagy úgy, visszaszerezzük őket. És ha mégsem sikerülne, akkor el kell tüntetnünk azt a két alakot, megértetted? – Igen, szólok néhány barátunknak, hogy álljanak készenlétben. – Jó. Tudd meg, hol lakik az a két zsaru, és egész nap figyeltesd őket. Ha alkalmunk nyílik rá, elkapjuk őket. Hívjatok fel, hogy 327

rábólinthassak, amikor itt lesz az idő! Caspersen néhány órával később felkereste Curtot, aki még sohasem látta ilyen nyugtalannak a vendégét. Ezt a gátlástalan ügyvédet, aki korábban egy ezred másodpercet sem habozott, ha egy öt gyermekét egyedül nevelő szegény anyától kellett elvenni az utolsó ötvenkoronását, és azt a felesége elleni erőszakkal gyanúsított exférjének átadni. – Attól tartok, amíg Mie Nørvig és Herbert Sønderskov nem tesz rendőrségi feljelentést, addig nagyon nehezen lehet előrelépni az archív anyag jogellenes lefoglalásának ügyében. Mikael nyilván nem készített fényképeket a bűncselekményről… – Nem, elkésett. – És a szemközti szomszéd sem tudna segíteni? – Nem, csak azt mondhatja, hogy két koppenhágai rendőr volt. Természetesen azonosíthatja őket, ha arra kerül a sor. Hiszen amennyire látom, eléggé jellegzetes külsejűek. – Egyértelműen. De mire eljutunk a lefoglalásig, biztos lehetsz benne, hogy az anyag eltűnik a főkapitányság feneketlen gyomrában. Nincsenek ugyanis közvetlen bizonyítékaink arra nézve, hogy ők lennének a betörők. – Ujjlenyomatok? – Ez sem járható út. Hiszen előző nap hivatalos ügyben jártak Nørvig házában. Sajnos még nem jött el az a kor, amelyben ki lehet mutatni, valamely ujjlenyomatot pontosan mikor is hagytak hátra. – Akkor csak a legvégső megoldás maradt. Erre az esetre is felkészültem, már csak a megbeszélt jelet kell megadnom. – Úgy érted, szóba kerülhet a megölésük, Curt? Ebben az esetben, attól tartok, nem folytathatom ezt a beszélgetést. – Nyugalom, Caspersen, ebbe nem akarlak belekeverni. Azzal viszont tisztában kell lenned, hogy az elkövetkező időszak veszteségekkel jár majd, és bizony neked kell majd átvenned a 328

helyemet. – Ezt meg hogy érted? – Szó szerint. Ha ez most úgy végződik, ahogy nagyon is elképzelhető, akkor egyszerre egy politikai pártot, itt a Brøndbyøstervejen pedig egy hagyatékot kell átvenned. Megértetted? Minden nyomtalanul fog történni, ami egyúttal azt is jelenti, hogy magától értetődően engem nem lehet majd tanúnak beidézni, ha végül arra kerülne sor. Alea iacta est. – Isten óvjon meg ettől, Curt! Első körben ugyebár az akták megszerzésével kell megpróbálkoznunk? – összegezte Caspersen, eleget téve ezzel az ügyvédek aranyszabályának. – Kapcsolatba lépek a belvárosi kapitányságon lévő kontaktunkkal. Abból kell kiindulnunk, hogy az iratok pillanatnyilag a főkapitányságon vannak. Információim szerint a Q-ügyosztály az alagsorban székel, odalent éjszakánként senki sem tartózkodik, így a belvárosi kapitányság egyik embere viszonylag egyszerűen hozzájuthat Nørvig archív anyagához. Curt megkönnyebbülve nézett az ügyvédre. Bárcsak sikerülne, akkor szinte minden rendben is lenne. Ez a lelkiállapota nem tartott sokáig, ugyanis másodpercekkel később Wilfrid Lønberg hívta fel, aki feldúltan számolt be arról, hogy a két rendőr az előbb hozzá is beállított. Curt kihangosította a készüléket, hogy Caspersen is hallhassa, mit mond. Az utóbbi számára is nagyon sok forgott kockán. – Egyik pillanatról a másikra csak úgy beállítottak, amikor éppen a papírokat égettem. Ha nem vagyok kellőképpen gyors, és nem dobom egyszerre az egészet a tűzbe, akkor mostanra minden elveszett volna. Óvakodj tőlük, Curt! Mielőtt észbe kapnál, máris ott vannak nálad vagy valaki másnál a frontvonalból. Szét kellene küldened még egy figyelmeztetést. – Miért jártak nálad? – Sejtelmem sincs. Azt hiszem, csak látni akartak. Erre sikerült is valamit látniuk. Most már tudják, hogy valami mozgásba lendült. – Azonnal új SMS-láncot indítok – mondta félrehúzódva 329

Caspersen. – Ezek alaposan utánajárnak a dolgoknak, Curt. Azt hiszem, elsősorban rád vadásznak, de hidd el, minden másról sokkal többet tudnak a kelleténél. Konkrétan nem túl sok mindent mondtak. A Beneficét meg egy bizonyos Nete Hermansen nevét említették. Mond neked valamit ez a név? Nørrebróba indultak tőlem, hogy beszéljenek vele. Feltehetően már úton vannak hozzá. Curt a homlokát dörzsölte. Hirtelen rettentő száraznak érezte a levegőt. – Jól tudom, ki az a Nete Hermansen, és csodálkozom, hogy még életben van, de vele elboldogulok. Meglátjuk, mi történik a következő huszonnégy órában. Egyébként, amit mondtál, abban szerintem igazad van. Ezúttal csakis rólam mint magánszemélyről van szó. Nem tudom, miért, de nem is szükséges tudnom. – Hogy érted? Tudnod kell. – Mielőtt észbe kapnánk, már túl is vagyunk rajta. Az Egyenes Vonalakkal ti törődjetek, a többiről én gondoskodom. Miután az utolsó napok fejleményeitől láthatóan lesújtott Caspersen távozott, Curt visszahívta Mikaelt, és elmondta neki, hogy ha sietnek, a Peblinge-töltésen a két rendőr nyomára akadhatnak. Onnantól pedig nyomon követhetik őket. Mikael másfél órával később telefonált. Sajnos nem érték el a rendőröket, de egyik emberük a Carl Mørck háza előtti parkolóban tartózkodik. Mørck már hazatért. Ezzel szemben Hafez el-Assadnak nyoma veszett. Az a heimdalsgadei lakás, amely a népességnyilvántartásban állandó lakcímeként szerepel, teljesen üres. Curt vasárnap kora reggel kihívta az orvosi ügyeletet. A legutóbbi órákban a mellette fekvő Beate légzése egyre szabálytalanabb lett. – Amit orvosként magad is megállapítottál és már a telefonban közöltél, azzal sajnos egyet kell értenem, Curt – fordult hozzá az ügyeletes orvos, akit Wad megbízható hvidovrei szakembernek tartott. – A feleségednek sajnos nagyon kevés ideje van hátra. A szíve 330

elhasználódott, így napok, de inkább csak órák kérdése. Biztos vagy benne, hogy ne hívjak mentőautót? Curt vállat vont. – Mi értelme volna? – kérdezte. – Mindvégig mellette szeretnék lenni, de azért köszönöm. Amikor magára maradt, befeküdt a felesége mellé az ágyba, és a keze után nyúlt. Ez a drága kis kéz egykor oly gyengéden cirógatta az arcát. Az erkélyen át kinézett a hajnali derengésbe, és egy pillanatra azt kívánta, bárcsak volna istene. Akkor csendes imát mondhatna szeretett hitveséért és a békés végért. Három nappal ezelőtt még úgy érezte, készen áll rá, hogy elfogadja az elkerülhetetlent, és Beate nélkül éljen tovább. Mostanra azonban már korántsem érezte magát olyan erősnek. Az altatóval teli üvegecskére nézett. Kicsi, erős és könnyű lenyelni. Mindössze húsz másodpercig tartana. Egy pillanatra saját magán mosolygott. És további egy percébe telne, amíg vizet hozna. – Úgy gondolod, az volna a legjobb, ha most mindet bevenném, kicsi kincsem? – suttogta, és megragadta Beate kezét. Bárcsak válaszolni tudna! Milyen rossz is a magány! Gyengéden megsimogatta vékony szálú haját. Milyen gyakran csodálta, amikor a tükör előtt fésülködött és ragyogott a fényben. De gyorsan véget ér az élet! – Jaj, Beate, teljes szívemből szerettelek! Te voltál és vagy életem fénye. Ha újraélhetném az életem, a veled töltött másodpercekért megtenném. Bárcsak felébrednél egy pillanatra, hogy elmondhassam ezt neked, édes, legdrágább barátom! Azután felé fordult, és csendesen magához ölelte a gyengén lélegző, erejét vesztett, mégis legelragadóbb testet, amit valaha látott. Csaknem délre járt, mire felébredt. Telefoncsengés keltette fel. Kicsit felemelve a fejét megkönnyebbülés nélkül állapította meg, hogy Beate mellkasa alig észrevehetően, de még mindig mozog. Nem tud úgy meghalni, hogy ne legyen kénytelen végignézni? 331

Erre a gondolatra megrázta a fejét. Szedd össze magad, Curt! – mondta magában. Akárhogy is legyen, Beate nem halhat meg egyedül. Kinézett az erkélyajtón. Odakint a novemberi szürkeségben a cseresznyeszilvafák csupasz ágait rázva süvített a szél. Nem szép nap – állapította meg, majd két mobiltelefonja után nyúlt. Vajon melyik ébresztette fel? A mobilokon nem volt üzenet, de a vezetékes telefon kijelzőjén olyan számot látott, amelyet nem ismert fel. Megnyomta a visszahívás gombot, majd pár másodperc múlva olyan érzés fogta el, hogy mégsem kellett volna megtennie. – Tessék, Søren Brandt! – szólt bele a kagylóba egy olyan hang, amelyet nem volt kedve hallani. – Nincs miről beszélnünk – szerette volna rövidre zárni Curt. – Azt hiszem, mégiscsak van. Érdekelne, olvasta-e a blogomon, amit Hans Christian Dyrmand öngyilkosságáról írtam. A fickó a vonal túlsó végén egy pillanatra elhallgatott, várva, kape választ a kérdésére, de nem kapott. Átkozott disznó, és átkozott internet! – Beszéltem Dyrmand özvegyével – folytatta az újságíródisznó. – Teljesen értetlenül áll férje cselekedetével szemben. Van esetleg valami hozzáfűznivalója? – Egyáltalán nincs. Kevéssé ismertem azt az embert. Figyeljen rám, éppen súlyos gond nyomaszt. A feleségem a halálán van. Ha van magában egy szemernyi tisztesség, most békén hagy. Ez esetben máskor beszélhetünk. – Sajnálom, hogy ezt kell hallanom. Egyébként olyan információk birtokába jutottam, miszerint ön egy eltűnési ügy kapcsán került a rendőrség látókörébe. De ha jól értem, ezzel kapcsolatban sincs közlendője… – Milyen eltűnési ügy kapcsán? – Curtnak sejtelme sem volt, miről 332

lehet szó, most pedig rövid időn belül immár másodszor hallott róla. – Ez az ön és a rendőrség ügye. Mindenesetre nem véletlenül szeretnének információkat cserélni velem a Titkos Harc nyilvánvalóan büntetendő tevékenységéről. Így az utolsó kérdésem úgy szól, szándékozik-e Wilfrid Lønberggel együtt olyan pontokat is felvenni az Egyenes Vonalak programjába, mint például a kényszerabortusz? – Bárcsak megszabadulhatnék az efféle rágalmaktól! Legyen nyugodt, beszélek a rendőrséggel. És ha maga bizonyítékok nélkül közöl bármit is, akkor megígérhetem, hogy az nagyon sokba fog kerülni magának. – Oké. Elegendő utólag dokumentálni, most azonban megköszönöm az észrevételeit. Így legalább van valamim, amit közvetlenül idézhetek. Azzal letette a kagylót. Ő tette le! Curt éktelen dühbe gurult. Miféle dokumentációról lehet szó? Valóban ilyen messzire elért már Nørvig ellopott kartotékjainak a híre? Egészen addig a kis szemét Brandtig? Felkapta vészhelyzetekben használatos mobilját, és Caspersen számát hívta. – Mi a helyzet a rendőr-főkapitányságon tett éjszakai látogatással? – Attól tartok, nem szolgálhatok jó hírekkel. Az emberünk gond nélkül bejutott ugyan, de amikor lement az alagsorba, az a Hafez elAssad észrevette. Minden jel szerint bent alszik a kapitányságon. – A csudába! Gondolod, hogy az iratokat őrzi? – Attól tartok, igen. – Miért nem hívtál fel korábban és mondtad el rögtön, Caspersen? – Hívtalak, Curt. Többször is a délelőtt folyamán, de nem ezt a számot, amelyikről most beszélsz, hanem a másik mobilodat. – A biztonság kedvéért ezekben a napokban nem használom az iPhone-omat.

333

– De a vezetékes telefonodat is hívtam. Curt a kijelző felé nyúlt. Caspersen igazat beszélt. Søren Brandt előtt többször is sikertelenül hívták. Caspersen reggel nyolc óra óta legalább húszpercenként telefonált. Ennyire mélyen aludt volna Beate oldalán? És vajon ez lesz életükben az utolsó ilyen alkalom? Befejezte a beszélgetést, és Beatére nézett, miközben átgondolta a helyzetet. Mindhármukkal végezni kell, nem volt más kiút. Az arabbal, Carl Mørckkel és Søren Brandttal is. Nete Hermansenről majd máskor dönt. Ő nem jelentett rá nézve olyan komoly fenyegetést, mint azok hárman. Ezután Mikaelt hívta fel. – Fel tudjuk kutatni Søren Brandtot? – Mi az, hogy! Most éppen Hovében, a Vej 5. alatti nyaralójában tartózkodik. – Honnan tudjuk? – Onnan, hogy szemmel tartjuk, mióta félbeszakította a nagygyűlést. Curt elmosolyodott, első ízben ezen a napon. – Jól van, Mikael, nagyon jó! És mi a helyzet Carl Mørckkel? Az ő mozgását is követitek? – Igen. Éppen a parkoló felé tart a lakhelyén. Az emberünk követni fogja, ő pedig érti a dolgát. Régen a különleges szolgálatnál volt. De az arabról továbbra sem tudom, merre van. – Azt meg tudom mondani. A rendőr-főkapitányság alagsorában tartózkodik. Nyugodtan állíts egy embert a postázóhoz, aki szemmel tartja, és értesít bennünket, ha a célszemélyünk távozik. Figyelj ide, Mikael! – Igen? – Amint ma éjjel Carl Mørcknél mindannyian nyugovóra térnek, baleset történik nála, érted? 334

– Tűz? – Igen. A konyhában üssön ki, legyen robbanás és nagy füst. Továbbá szólj az embereinknek, ügyeljenek arra, hogy ne vegyék észre őket. – Én megyek oda. – Jó. Gondosan álcázd magad, aztán gyorsan tűnj el! – Úgy lesz. Hát Søren Brandttal mi legyen? – Most rögtön nyugodtan ráuszíthatod a kutyáidat.

335

33. 2010. november Carl arra ébredt, hogy valaki erősen rázza. Felnyitotta a szemét, és egy fölé hajló elmosódott alakot vett észre. Amikor fel akart állni, elszédült, majd megmagyarázhatatlan módon hirtelen az ágy mellett a padlón találta magát. Aztán csodálkozva érzékelte a nyitott ablakon át behúzó szelet meg a gázszagot. – Felébresztettem Jespert – kiáltotta valaki a folyosóról. – Hányni kezdett, mit tegyek vele? – Fordítsd az oldalára! Kinyitottad az ablakot? – kérdezte a Carl mellett álló fekete hajú alak. Carl érezte, amint az arcát paskolják. – Próbálj rám nézni, Carl! Figyelj rám! Hallasz? Rendben vagy? Bólintott, bár nem volt biztos a dolgában. – Le kell vinnünk, Carl. Itt továbbra is túl sok a gáz, tudsz a saját lábadon járni? Carl felállt, kitámolygott a folyosóra, majd lassan levánszorgott a lépcsőn. Csak amikor leültették a nyitott kerti ajtó előtt az egyik székre, akkor kezdtek alakot ölteni a körvonalak. Carl Morten barátjára meredt, aki mellette állt. – Mi a csoda – mondta orrhangon –, te még itt vagy? Csak nem költöztél be? – Szerintem emiatt mindannyiunknak nagyon hálásnak kell lennünk – jegyezte meg szárazon Hardy abból az irányból, ahol az ágya állt. Carl bágyadtan arrafelé fordult. – Mi történik itt egyáltalán? A lépcső felől dübörgés hallatszott, majd Morten jelent meg, aki maga után húzta Jespert. Az utóbbi még annál is pocsékabbul nézett 336

ki, mint amikor kéthetes maratoni bulizás után tért haza Kósz szigetéről. Mika a konyha felé mutatott. – Valaki nagyon gonosz szándékkal járt odabent. Carl nagy keservesen feltápászkodott, és a konyha felé indult. Azonnal észrevette a padlón álló nagyméretű gázpalackot, amely a legújabb típusúakhoz hasonlóan műanyagból készült. Annyi biztos, hogy neki nem volt ilyenje, hiszen a kertben a grillsütő mellett álló régi jó sárga palackjai kifogástalanul működtek. És vajon miért kötöttek csonka tömlőt a szelepéhez? – Ez meg hogy került ide? – kérdezte Carl, aki továbbra is túlságosan kába volt ahhoz, hogy eszébe jusson a mellette álló fickó neve. – Éjjel két óra körül még nem volt itt, amikor Hardy állapotát ellenőriztem – válaszolta a fickó. – Hardyét? – Igen, mert tegnap erősen reagált a kezelésekre. Izzadásrohamai voltak, fájt a feje. Jó jel, hogy ilyen határozottan reagál a stimulánsaimra. És mellesleg ez a mi életünket is megmentette. – Tévedsz, te mentetted meg, Mika – kiáltotta Hardy az ágyából. Most már legalább tudja a nevét is. Mika. – Magyarázd el, mi történt! – kérte Carl automatikusan rendőrüzemmódra kapcsolva. – Tegnap este óta kétóránként Hardy felé néztem. Úgy gondoltam, ezt egy-két napig folytatom, mert így pontosan megfigyelhetem, mi zajlik le benne. Amikor fél órával ezelőtt ébresztett az órám, olyan erős gázszagot éreztem a pincében, amely idefent a földszinten majdnem leterített. Elzártam a gázpalackot, kinyitottam az ablakot, és ekkor vettem észre, hogy egy füstölő lábas áll a tűzhelyen. Amikor belenéztem, láttam, hogy az alja némi olívaolajtól eltekintve majdnem száraz, és csupán egy darab megperzselődött konyhai papírtörlő van benne. Az a papír füstölt. 337

A konyhaablak felé mutatott. – Egy másodperc alatt kidobtam. Ha csak egy pillanattal később jövök a konyhába, lángra kap a papír. Carl némán bólintott a tűzvizsgáló osztályon dolgozó kollégája, Erling Holm szavait hallgatva. Szigorúan véve nem az ő területéhez tartozott, Carlnak azonban semmi kedve sem volt hozzá, hogy a hvidovrei rendőrséget belekeverje az ügybe, ráadásul Erling mindössze öt kilométerre lakott tőle, odaát Lyngében. – Pokolian ravaszul tervelték ezt ki, Carl. – A papír húsz-harminc másodperccel később lángra kapott volna és meggyújtja a gázt. Amennyire a palack súlyából meg tudom ítélni, jó sok kiáramolhatott belőle. Azt hiszem, ilyen nagy szeleppel és erős tömlővel a kifolyócsonkon mindössze húsz perc alatt a teljes tartalma kiszivárgott volna – csóválta a fejét. – A tettes ezért nem kapcsolt nagy lángra a lábas alatt. Arra számított, hogy az egész ház megtelik gázzal, mielőtt eldurran. – És ugyebár nem nehéz kitalálni, Erling, mi történt volna ebben az esetben… – A Q-ügyosztálynak új főnök után kellett volna néznie. – Nagyot robbant volna? – Igen is, meg nem is. De hatékony robbanás lett volna, amelyben az egész ház egy pillanat alatt mindenestül lángra kapott volna. – Jesper, Hardy meg én addigra nyilván meghaltunk volna a gázmérgezéstől. – Aligha. A gáz nem így mérgez, viszont alapos fejfájást okoz – jelentette ki vigyorogva Erling, a tűzvizsgáló szakértők bizarr humorával. – Azon nyomban halálra égtetek volna, a pincében levők pedig nem tudtak volna kimenekülni. És az a legördögibb benne, hogy korántsem biztos, hogy mi, technikusok bizonyítani tudtuk volna a bűnös szándékot. Nyilvánvalóan lokalizálni tudtuk volna a tűz forrását, jelen esetben a gázpalack és a lábas kombinációját, de akár baleset is lehetett volna. Gondatlanságból bekövetkezett baleset, amivel nagyon gyakran találkozunk a grillezési időszakban. Őszintén 338

szólva úgy vélem, a tettes megúszta volna. – Nem fogja megúszni. – Van valami ötleted, ki lehetett? – Igen. Valaki, akinek zárnyitó pisztolya van. A külső Rulo-záron apró karcolások vannak. Amúgy fogalmam sincs. – De azért csak gyanakszol valakire, nem? – Igen, mindig. Carl köszönetet mondott Erlingnek, és miután megbizonyosodott róla, hogy a házban lévők rendben vannak, gyorsan kikérdezte a szomszédokat, láttak-e valami szokatlant. Legtöbbjük enyhén bosszús és álomittas volt, de hát ki nem az hajnali öt órakor? Döntő többségük nagyon megrémült, és együttérzését fejezte ki. Csak nehogy azonosítaniuk kelljen valakit! Egy óra sem telt el, mire a kócos hajú Vigga és a turbános, villogó fogú, hatalmas szakállát uszályként hordozó Gurkamal lóhalálában beesett. – Úristen! – nyöszörögte az asszony. – Ugye nem esett baja Jespernek? – Azonkívül semmi, hogy a heverőre és Hardy ágyára hányt. Egyébként pedig nagyon hosszú ideje először hiányolta az anyját. – Jaj, drága kicsi fiam! – Egy szót sem ejtett Carl állapotáról. Így tehát már különbséget tett a fia és a hamarosan exférjévé váló férfi között. Carl hallotta, hogyan babusgatja a háttérben gyermekét, amikor csengettek az ajtón. A vele szemben álló lány sápadt volt a kialvatlanságtól, kékesvörös karimákat festett a szeme alá, karikát viselt az ajkában, és legfeljebb tizenhat éves lehetett. – Szia! – köszöntötte. A válla mögött hátramutatott a szemközti szomszéd, Kenn háza felé, miközben zavarában elfordult. 339

– Na, szóval én Peter barátnője vagyok, és afterpartyn voltunk odaát az ifjúsági klubban, ezért nála aludtam, mert Blovstrødben lakom, ilyen későn meg már nem jár a busz. Néhány órája értünk ide, Kenn pedig később lejött hozzánk a pincébe, miután átmentél hozzá megkérdezni, látott-e valami különöset éjszaka a házatok körül. Aztán elmondta, mi történt. Erre mi mondtuk neki, hogy amikor hazaértünk, láttunk valamit, Kenn pedig azt akarta, hogy jöjjek át ide, és mondjam el neked. Carl felhúzta a szemöldökét. Ennyi szóval a repertoárján mégsem lehetett teljesen kialvatlan a leányzó. – Oké. Mondd el, mit láttál? – Amikor elhaladtunk a ház előtt, egy pasast láttam az ajtód előtt. Megkérdeztem Petert, ismeri-e, de ő egész más dolgokkal volt elfoglalva – vihogott. – Hogy nézett ki az a pasas? Megfigyelted? – kérdezte Carl nyomatékot adva szavainak. – Igen, az ajtónál állt, ahol eléggé világos van. Úgy tűnt, mintha a zárral matatna, de nem fordult hátra, nem láttam elölről. Carl lehorgasztotta a vállát. – A pofa elég magas volt, sportos testalkatú és csupa sötét cuccot viselt. Kabátot vagy hosszú széldzsekit vagy ilyesmit. És ugyanolyan fekete sapka volt rajta, mint a Peteré. A sapkája alól kilógott a nagyon világos haja, szinte fehér volt. Aztán egy tartály vagy micsoda volt mellette a földön. A nagyon világos haj, amit a lány megfigyelt, csaknem elégséges személyleírásnak bizonyult. Ha Carl jól sejtette, akkor Curt Wad rendkívül világos hajú embere, akit Halsskovban látott, a furgon vezetésén túl több dologhoz is értett. – Köszönöm – mondta a rendőrtiszt. – Jó megfigyelő vagy, amiért nagyon hálás vagyok. Köszönöm, hogy átjöttél. A lány kissé zavartan fordult sarkon. – Azt is láttad, viselt-e kesztyűt? 340

– Ja igen – mondta, félbeszakítva a kérdést. – Valóban. Volt rajta kesztyű. Olyan, ami lukacsos a bütyköknél. Carl bólintott. A kollégáinak tehát felesleges ujjlenyomatokat keresniük a gázpalackon. Már csak az volt a kérdés, be tudják-e azonosítani a különleges szelepet, amiben erősen kételkedett, hiszen jó néhány hasonló darab lehetett forgalomban. – Most bemegyek a főkapitányságra – mondta a következő pillanatban a szobába lépve, Vigga azonban karon ragadta. – Előbb itt írd alá! Az első példány a tied, a második a hivatalé, a harmadik az enyém – mondta, mindhárom papírt kiterítve a konyhaasztalra. „Vagyonmegosztási megállapodás” – állt felül. Carl gyorsan átfutotta. Pontosan az állt benne, amiben előző nap megállapodtak. Így legalább egy gonddal kevesebb nyomta a vállát. – Remek, Vigga. Úgy látom, mindent belefoglaltál. A pénzt, sőt még az anyádnál teendő látogatásokat is. A hatóságok bizonyára nagy örömmel nyugtázzák azt az információt, miszerint e tekintetben évente nyolc hét szabadságot adsz nekem. Roppant nagyvonalú! – nevetett fel gúnyosan, majd Vigga macskakaparása mellett aláírta a papírokat. – Ez pedig itt a válási keresetlevél – mondta Vigga egy hivatalosabbnak tűnő dokumentumot tolva elébe. Carl ezt is ellátta a kézjegyével. – Köszönöm, régi szeretőm – szipogta meghatódva. Kedveskedni akart, a „szerető” szó azonban Mona Rolfját juttatta eszébe, amitől felállt a szőr a hátán. A csalódást még egyáltalán nem dolgozta fel, hiszen Mona sokat jelentett neki. Időbe fog telni. Aztán Vigga átadta a papírokat a mosolygó és hajlongó Gurkamalnak, aki mintegy jeladásra kezet nyújtott Carlnak. – Köszönöm a feleséget – mondta furcsa kiejtéssel. Így tehát ez a csere megköttetett. Vigga is elmosolyodott. – Most, hogy minden rendben van a papírokkal, elmondhatom neked, hogy a jövő héten elköltözöm Gurkamalhoz. – Remélem, ott melegebb van, mint a kerti házban – jegyezte meg 341

Carl. – Tegnap este ugyanis hatszázezerért eladtam a kerti házat, és úgy gondoltam, megtartom az utolsó százezer koronát, amennyivel többet kaptam érte, mint amit belefoglaltunk az egyezségbe. Mit szólsz hozzá? Carlnak torkára forrott a szó. Assad szavaival élve ez a Kurkuma bizony annál is gyorsabban megtanította Viggát a jó üzletkötésre, mint ahogyan a dromedár fut. – Milyen jó, hogy összefutottunk, Carl! – mondta Laursen a lépcsőfordulóban. – Nem jössz fel? – De igen, amúgy is épp Marcus Jacobsenhez tartok. – Az irodájából jövök, ebédet hozatott. Egy megbeszélés kellős közepén van. Amúgy jól vagy, Carl? – kérdezte a legfelső emelet felé haladtában. – Remekül. Eltekintve attól, hogy hétfő van, jövendő exfeleségem megkopasztott, a barátnőm félrekefél, otthon mindenki gázmérgezést szenvedett, a házam majdnem felrobbant múlt éjjel, idebent a főkapitányságon pedig minden szar, jól megy sorom. De legalább a hasmenésem elmúlt. – Remek – mondta Laursen három lépcsőfokkal előtte. Nyilván semmit sem hallott az egészből. – Most pedig figyelj ide! – fordult Carlhoz, amikor helyet foglaltak a konyha előkészítőjében, hűtőszekrények és a legkülönfélébb nyers zöldségek között. – Fejlemények vannak a fotó ügyében, amelyiken te, Anker és a szögbelövővel meggyilkolt pofa vagytok rajta. Minden lehetséges helyen elemezték, és azzal vigasztalhatlak, hogy a legtöbb vélemény szerint digitális úton állították össze több fényképből. – Hiszen végig ezt mondtam. Összeesküvésről van szó. Talán olyasvalaki áll mögötte, akinek valamikor beleköptem a levesébe. Tudhatod, milyen bosszúvágyók azok a banditák, akiket elkap az ember. Néhányan közülük éveken át bosszút forralnak a sitten, így egyszer ennek is be kellett következnie. Ezt a Pete Boswellt 342

mindenesetre biztosan nem ismertem, akivel csőbe akarnak húzni. Laursen bólintott. – A fényképen egyáltalán nincsenek pixelpontok. Mintha a legkisebb alkotóelemek teljesen összefolytak volna. Korábban sohasem láttam ehhez hasonlót. – Mit jelentsen ez? – Annyit jelent, hogy az összeillesztett fotók közötti feltételezett átmenetek nem kivehetők. Több képet is összevághattak, aztán feltehetően nagyon sokszor lefotózták őket, például polaroid géppel, a legvégén pedig a polaroid felvételt analóg filmes géppel vehették le, majd előhívták. De egy számítógépes fotószerkesztő programmal történt szkennelés után is megbuherálhatták, majd áttehették fotópapírra. Nem tudjuk. Képtelenek vagyunk felfedni a fotópapír eredetét. – Amit itt most előadtál, annak a legnagyobb része számomra kínai. – Hát igen, manapság valóban sok lehetőség van. Vagy inkább volt néhány évvel ezelőtt, amikor Pete Boswell még az élők sorában volt. – No de akkor ugye minden rendben van? – Hm, éppen ezért hívtalak ide. – Laursen egy doboz sört nyújtott át Carlnak, aki köszönettel visszautasította a kínálást. – Még nincs végeredmény, és őszintén szólva nem mindenki vélekedik úgy a technikai osztályon, hogy a fotó hamisítvány. Amit most elmondtam, semmi mást nem bizonyít, mint hogy ez az egész nagyon különös. – Mégis mit jelentsen ez? Továbbra is azon törik a fejüket, hogyan szégyeníthetnének meg? A küszöbönálló felfüggesztésemre akartál figyelmeztetni? – Nem. Azt próbálom elmagyarázni, hogy ez még időbe fog telni. De azt hiszem, Terje nálam jobban el tudja mondani – bökött a kantin irányába. – Terje Ploug idefent van? – Igen, minden nap ugyanabban az időben, ha épp nincs kint a terepen. Az egyik leghűségesebb vendégem, szóval, ha lehet, beszélj illedelmesen vele. 343

Carl a leghátsó sarokban akadt rá Teljére. – Bújócskázunk, Terje? – kérdezte, miközben könyökét szorosan Terje rendkívül gusztusosan összeállított zöldséges táljához rakva foglalt helyet. – Örülök, hogy itt vagy, Carl. Mostanság nehéz téged elkapni. Laursen beszélt a fotóról? – Igen. Engem pedig nyilvánvalóan nem mentettek még fel. – Felmenteni? Amennyire tudom, nem helyeztek vád alá, ugye? Carl legyintett. – Nem, hivatalosan nem. – Jól van. Az ügy a következőképpen áll: A sorøi autószerelő műhelyben történt gyilkosságok ügyében nyomozók, a hollandiai Schiedamban elkövetett gyilkosságokra állított kollégák és jómagam néhány hét vagy inkább hónap múlva összeülünk és az egyre több szögbelövős ügy összes tárgyi bizonyítékát és háttérinformációját egyeztetjük. – Gondolom, azt akarod mondani, hogy be fognak idézni tanúként. – Nem, nem fognak. – Azért, mert addigra már vád alatt állok majd, vagy mire célzol? – Nyugodj már meg, Carl. Tisztában vagyunk vele, hogy valaki ki akarja törni a nyakadat, így aztán nem is vádol senki. De ha majd eljutunk a közös jelentés kidolgozásáig, nagyon szeretnénk, ha te is átnéznéd. – Aha. A pénzérméken lévő ujjlenyomatok, a furcsa fotók és Hardy gyanúja dacára, miszerint Ankernek valami dolga akadt azzal a négerrel? Továbbá hogy talán ismertem Georg Madsent? – Igen, mindennek dacára, Carl. Biztos vagyok benne, hogy te jársz a legjobban azzal, ha ezt az ügyet a lehető legalaposabban kivizsgáljuk. Terje megpaskolta Carl kezét. Szinte meghatódottnak tűnt. – Csupán arról van szó, hogy egy jó és becsületes rendőr szeretne 344

alapos munkát végezni. Úgy vélem, minden tisztelet megilleti ezért Terjét – mondta a gyilkossági osztály vezetője. A sarki irodában még Laursen „napi menüjének” illata terjengett. Sørensen asszony hirtelen jött galambszelídségével megengedte volna, hogy Marcus Jacobsen irodájában még öt perccel azután is ott álljanak a piszkos tányérok, hogy az utolsó falatot is bekapták? – Persze, ez rendben is van – bólintott Carl. – Csak, az igazat megvallva, tele van már a tököm ezzel az üggyel. – Beszéltem Erlinggel a tűzvizsgálóktól – biccentett Marcus. – Úgy hallom, éjszaka hívatlan látogatód volt. – Semmi komoly nem történt. – Nem, hála istennek! De mégis miért történt, Carl? – Mert valaki szeretne melegebb éghajlatra küldeni. Mindenesetre kétlem, hogy a mostohafiam valamelyik elhagyott barátnője lett volna – próbált mosolyogni Carl. – Hát akkor kicsoda? – Gyanítom, hogy Curt Wad valamelyik embere az Egyenes Vonalaktól. Az osztályvezető bólintott. – Bosszantjuk. Éppen ezért is jöttem most ide. Hogy kérelmezzem Wad, valamint egy bizonyos Wilfrid Lønberg, valamint Louis Petterson telefonjainak lehallgatását. – Attól tartok, nem engedélyezhetem, Carl. Carl néhányszor rákérdezett az okára, kissé bosszús, némileg haragos, végül csalódott lett, de semmi sem segített. Válasz helyett csupán figyelmeztetést kapott, legyen nagyon óvatos, és természetesen jelentse, ha valami szokatlan dolog történik. Milyen furcsán hangzik a „szokatlan” szó ebben az irodában! Hiszen minden, amivel csak dolguk akad a munkájuk folyamán, igencsak szokatlannak mondható. Carl felállt. „Szokatlan?!” Vajon mit szólna Marcus, ha tudná, hogy 345

odalent a Q-ügyosztály homályos irodáiban egy halom olyan archív anyag található, amit még ott is rendkívül szokatlannak számító módon kaparintottak meg? Meglepő módon mindkét titkárnő integetett neki az előtérben, amikor kijött Marcus irodájából. – Szia, Carl! – mondta Lis mézédes hangon, Sørensen asszony pedig egy tizedmásodperccel később pontosan ugyanúgy csicsergett utána. Ugyanazok a szavak, ugyanaz a hangsúlyozás, ugyanaz a mosoly és nyitottság. Igazi pálfordulás. – Ööö, Cata – mondta közvetlenül ahhoz a nőhöz fordulva, aki korábban a legedzettebb nyomozókat is jelentős kitérőkre késztette, csak hogy elkerüljék a vele való találkozást. Nem utolsósorban Carl is közéjük tartozott. – Nem mesélnél egy kicsit arról az NLP-tanfolyamról, amelyikre jártál vagy jársz? Eszik-e, vagy isszák? Fertőző? Sørensen asszony felhúzta a vállát, amivel talán az afeletti elragadtatását akarta kifejezni, hogy megkérdezték, rámosolygott Lisre, majd veszélyesen közel lépett Carlhoz. – Az NLP a neurolingvisztikai programozás rövidítése – mondta olyan titokzatosan, mintha valamilyen vonzó arab sejkről kezdene mesélni. – Nem olyan egyszerű röviden elmagyarázni, de mutathatok rá egy példát. Ismét felhúzta a vállát, némi ízelítőt adva abból, hogy mire számíthat Carl. A táskájához ment, és egy darab krétát halászott elő belőle. Eléggé különös holmi egy retikülben, sokkal inkább fiatal fiúk nadrágzsebébe való. Hova a pokolba tűnik már a nemek közötti különbség? Cata lehajolt, két kört rajzolt a padlóra, amitől néhány héttel korábban még elájult volna, főleg ha mások teszik, majd az egyiket mínuszjellel, a másikat plusz jellel látta el. 346

– Tessék, a plusz jeles a pozitív kör, a másik a negatív. Most pedig állj bele először az egyikbe, utána a másikba, miközben pontosan ugyanazt a mondatot mondd el! A negatív körben úgy kell tenned, mintha egy olyan személyhez beszélnél, akit ki nem állhatsz, a pozitívban meg, mint akit nagyon kedvelsz. – Nocsak, ehhez tanfolyam kell? Mert ezt előre kitalálom. – Akkor halljuk csak! – szólalt meg Lis, aki dús keblei alatt összefont karokkal lépett közelebb. Ki tudna neki ellenállni? – Vegyünk egy egyszerű példát. Mondd például ezt: „Most vágták le a hajadat, ugye?” Először szépen, aztán csúnyán. – Nem értem – füllentette Carl és a két rövid hajú nőre nézett. Ez túl könnyűnek tűnt. Sørensen asszony haja nem volt éppen bámulatra méltó. – Akkor én bemutatom a pozitív változatot – mondta Lis. – Cata meg utána a negatívat. Fordítva kellett volna – gondolta Carl és alig észrevehetően enyhén körözött a lábfejével. – Most vágták le a hajadat, ugye? – Lis végig mosolygott, mialatt kiejtette e szavakat. – Most pedig te jössz, Cata. Az utóbbi vihogott, és megpróbálta összeszedni magát. – Most vágták le a hajadat, ugye? Közben borzalmas képet vágott, szinte olyan volt, mint a régi napokban. Utána mindketten majd megszakadtak a nevetéstől. Kebelbarátnők tiszta idillje volt. – Ühüm. Nyilván rendkívüli a különbség. De mi köze a tanfolyamhoz? Sørensen asszony összeszedte magát. – Annyi köze van a tanfolyamhoz, hogy az ember az ilyen gyakorlatokon keresztül részben megérti, miként hat a környezetére a minimális hangsúlykülönbségekkel, részben pedig megérzi, hogyan hat másokra az, amit mond és kisugároz. Nem utolsósorban pedig, mintegy járulékos nyereségként, rádöbben arra is, mit tesz mindeközben 347

önmagával. – Ezt nem lehet ilyen röviden összefoglalni. Amit mondasz, megmarad a fejedben? – De igen. És így megtudod, hogyan hatsz valójában az emberekre, Carl. A tanfolyam éppen erre tanít meg. Ezt én már hétéves koromban megtanultam – gondolta. – A megnyilatkozásaid néha nagyon nyersnek hatnak, Carl – folytatta Sørensen asszony. Köszönöm a bókot, tőled különösen jólesik hallani – gondolta. – Köszönöm, hogy ennyire kíméletesen tudatjátok velem – mondta ki hangosan, indulásra készen. – Majd átgondolom. – Előbb próbáld ki a gyakorlatot, Carl! Lépj be valamelyikbe! – noszogatta Cata. Amikor azonban a padlóra nézett, hogy megmutassa, melyikkel kellene kezdenie, megállapította, hogy miközben kolléganőjével szerepjátékot játszottak, Carlnak a cipője orrával sikerült kitörölnie a köröket. – Hoppá – vette észre a bakit Carl is. – Igazán nagyon sajnálom. – Jó napot a hölgyeknek, és továbbra is csak vidáman! – mondta elvonulóban.

348

34 1987. szeptember Ahogy ott állt az ablaknál, kifelé bámulva, némileg alábbhagyott a gyűlölete. Mintha a Viggo halántékára mért ütés és néhány végső, gyenge lélegzetvétele, miután szájába töltötte a beléndek kivonatát, megváltoztatta volna a lelkiállapotát. Végigjáratta tekintetét a Peblinge-töltésen és az ott nyüzsgő emberek sokaságán, akik mind a nyárutót élvezték. Gondosan megfigyelte, miként sétálgatnak, életüket és sorsukat hordozva, sőt bizonyára titkaikat és múltbeli bűneiket is. Nete ajka remegni kezdett. Hirtelen túlcsordult a pohár. Hiszen Tage, Rita és Viggo is az Úr teremtményei voltak, akik most az ő, Nete keze által haltak meg. Behunyt szeme előtt minden újra megelevenedett. Viggo arckifejezése oly melegen sugárzott, amikor ajtót nyitott neki. Tage nagyon hálás volt. Most pedig Nørvigen a sor. Azon az ügyvéden, aki nem segített neki, amikor a legnagyobb bajban volt. Őrajta, aki olyan jól óvta Curt Wad hírnevét, hogy közben tönkretette Nete életét. Vajon joga van-e ugyanazt cselekednie Nørviggel, amit a férfi követett el vele? Megfoszthatja-e az életétől? Ez a kétely motoszkált benne, amikor észrevette a ház előtt elterülő tó partján azt a vézna embert. Noha több mint harminc év telt el, továbbra is vidékies, bőrgombos tweedzakót viselt. Továbbra is barna diplomatamappát tartott a kezében. Látszólag nem változott ugyan, Nete a testbeszédében mégis meglátott valamit, ami elütött a múltbeli Nørvigtől. Fel-alá járkált a gesztenyefák között, a tó felé nézett és hátrahajtotta a nyakát. Zsebkendőt húzott elő, amit néhányszor az arcához emelt, mintha izzadságát vagy könnyeit törölné le.

349

Nete ekkor vette észre, hogy túl nagy rá a zakó. A zakója és terilén nadrágja csúnyán összegyűrődött a vállán, illetve a térdén. Jobb időkben vásárolhatta, amikor még jóval testesebb volt. Egy kurta pillanatra megsajnálta azt a férfit, aki mit sem sejtve fél lábbal a vérpadon áll. És ha gyermekei vannak, akik szeretik? Bizonyára már unokái is. Pusztán a „gyermek” szótól ökölbe szorult a keze és kontrollálhatatlan remegés fogta el. Neki talán lehettek bármikor is szerető gyermekei? És vajon ki tehetett róla? Nem, ki kell tartania és állhatatosnak kell lennie. Holnap délután maga mögött hagyja ezt az életet, de ehhez előbb be kell fejeznie a megkezdett művet. Egy ügyvédnek tízmillió korona átadását helyezte kilátásba írásban, egy ilyen ember pedig garantáltan nem fogja futni hagyni anélkül, hogy beváltotta volna az ígéretét. Philip Nørvig mindenesetre biztosan nem. Ott állt a küszöbön. Nem volt annyira magas, mint az emlékeiben. Megbánást tanúsító kölyökkutyaként, felhúzott szemöldökkel meredt rá. Mintha az élete múlna a mostani találkozón, s ezért létfontosságú volna az első benyomás, amelyet Nete róla nyer. Amikor a bíróság előtt hazudozott és ostoba szavak kimondására kényszerítette, jóval keményebb és hidegebb volt a tekintete. Sohasem rebbent meg a szeme, vagy hagyta, hogy magával ragadják Nete érzelmi kitörései. A lány sírása süketté, megannyi könnye vakká tette. Valóban ugyanazt a könyörtelen két szemét sütötte most le, amikor beengedte? Valóban ugyanaz a kíméletlen hang mondott az előbb köszönetet? Nete megkérdezte, kér-e teát, Nørvig pedig hálásan elfogadta, majd megpróbált felemelt fejjel Nete szemébe nézni. Átnyújtotta a csészét és végignézte, ahogyan némán kiüríti. Az ügyvéd közben egy pillanatra összehúzta a szemöldökét. Talán nem ízlett neki – gondolta, de Nørvig ekkor feléje nyújtotta a 350

csészét, és kért még az italból. – Bocsánat, Nete, de most meg kell erősítenem magamat, mert olyan sok a mondanivalóm. Azután egyenesen ránézett és belekezdett abba, aminek kimondatlannak kellett volna maradnia. Mintha megállt volna az idő. – Amikor megkaptam a leveledet… – Rövid szünetet tartott. – Elnézést, tegeződhetünk? – kérdezte utána. Nete bólintott. Nørvig korábban simán letegezte, akkor most miért ne tegye? – Amikor megkaptam a leveledet, Nete, valami olyasmivel szembesültem, ami régóta gyötört. Amit legszívesebben jóvátennék, már ha egyáltalán lehetséges ez. Kész vagyok elismerni, azért is jöttem ide Koppenhágába, hogy megmentsem a magam és a családom létét. Elismerem, fontos a pénz, de azért is jöttem, hogy bocsánatot kérjek. – Megköszörülte a torkát és újabbat kortyolt. – Visszatérve rád, Nete, az utóbbi években sokat gondoltam arra a kétségbeesett lányra, aki a brejningi kényszerelhelyezése előtt az igazságszolgáltatáshoz fordult segítségért. Azon is gondolkodtam, hogyan lehettem képes arra, hogy szétzúzzam azokat a vádjaidat, amelyeket Curt Wad ellen hoztál fel. Hiszen jól tudtam, valószínűleg igaz volt, amit elmeséltél. A hazugságok, miszerint gyenge szellemi képességű és veszélyes vagy, egyáltalán nem illettek rá arra a lányra, aki a tanúk padján ült és az életéért harcolt. Egy pillanatra lehorgasztotta a fejét. Amikor ismét felemelte, sápadt bőre a korábbinál is színtelenebbnek hatott. – Miután lezárult az ügy, az emlékét is elfojtottam. Teljesen kitöröltelek az emlékezetemből és az életemből mindaddig a napig, amelyen az újságokban nem olvastam rólad. Hogyan házasodtatok össze Andreas Rosennel, és milyen tehetséges, szép nő lett belőled – bólintott feléje. – Azonnal felismertem az arcodat, minden emlékem visszatért, és nagyon elszégyelltem magam. Újra szürcsölt a teájából, miközben Nete az órára pillantott. A méreg néhány másodperc múlva hatni fog, ezt pedig most nem akarta. Nem állhatna meg az idő? Hiszen éppen most szolgáltatnak neki 351

erkölcsi elégtételt. Nørvig láthatóan megbánta a bűneit. Nete félrenézett, amikor a férfi folytatta. Nørvig bizakodó pillantását látva nyilvánvalóvá vált számára, milyen gonosz dolgot követ el vele szemben. Egyáltalán nem számított rá, hogy ilyen érzések ébredhetnek benne. – Akkor már eléggé hosszú ideje működtem együtt Curt Waddal, és bevallom, gyenge voltam, engedtem a csábításnak. Igen, elismerem, de sajnos nem vagyok olyan erős természet és személyiség, mint ő. – Megrázta a fejét, és újra ivott a teából. – De amikor megláttalak egy hetilap címoldalán, elhatároztam, hogy revízió alá veszem a régi ügyeimet és cselekedeteimet. Tudod, mire jöttem rá? Nem várta meg a választ, ezért nem látta, ahogyan Nete egészen lassan feléje fordul, és tagadólag megrázza a fejét. – Rájöttem, hogy kihasználtak és félrevezettek az évek hosszú során, és éppen abban az időszakban valóban sok mindent megbántam. Tudnod kell, hogy igencsak nehezemre esett beismernem a tévedéseimet. De az aktáimat és ügyeimet átnézve rájöttem, hogyan csapott be ismételten Curt Wad a hazugságaival, elhallgatásaival és kényszerképzeteivel. Rendszeresen visszaélt a tudatlanságommal. Nete felé nyújtotta a csészét, mire a nő egy pillanatig kételkedni kezdett benne, valóban öntött-e a beléndekkivonatból a teába. Amikor újra töltött neki, észrevette, hogy Nørvig egyszerre csak izzadni kezd és nehezebben lélegzik. A férfinak nyilvánvalóan fel sem tűnt, mert túl sok dolog nyomta a szívét. – Curt Wadnak az volt és ma is az a küldetése itt az életben, hogy olyan embereknek ártson, akik nézete szerint nem méltók arra, hogy vele és más, úgynevezett igaz és normális dánokkal osztozzanak a világon. Szégyellem magamat, amiért ezt kell mondanom, de ennek eredményeképpen ő maga személyesen ötszáznál is jóval több abortuszt végzett a terhes nők kívánsága és tudta ellenére. Azt hiszem, legalább ennyi végleges sterilizációt is végrehajtott. – Úgy nézett Netére, mintha neki magának lett volna szike a kezében. – Úristen, olyan borzalmas, de bármi is történjen, most el kell 352

mondanom. – Évekig elfojtott sóhaj tört most belőle a felszínre. – A Titkos Harc nevű szervezet révén, amelyet én adminisztráltam hosszú évekig, tucatnyi olyan orvossal lépett kapcsolatba, akiknek hozzá hasonló nézetei és szándékai voltak. Elképzelni is borzasztó, menynyire kiterjedt volt ez a hálózat. Nete megpróbálta elképzelni, és sajnos nem is volt túl nehéz. Nørvig ekkor összeszorította az ajkát és könnybe lábadt szemmel igyekezett összeszedni magát. – Meg nem született gyermekek ezreinek elpusztításában segédkeztem, Nete. – Levegő után kapkodott, majd elcsukló hangon folytatta: – És ugyanannyi ártatlan nő életének tönkretételében. Gyász és nyomorúság teremtésére használtam az életemet, Nete. – Itt már olyan erősen reszketett a hangja, hogy meg kellett állnia. Megbocsátást remélve tekintetét Netére irányította, aki nem tudta, mit mondjon vagy tegyen. Csaknem összeomlott oly semlegesnek ható álarca mögött. Valóban igazságos, amit ezzel az emberrel szemben éppen most követ el? Egy pillanatig arra vágyódott, bárcsak megfoghatná a kezét, hogy legalább megbocsátást tanúsítva segítse át az öntudatlanságba. Azonban erre sem volt képes. Talán leginkább ezért szégyellte magát. Talán saját akarattal rendelkezett a keze. – Néhány évvel ezelőtt elő akartam állni azzal, amit tudok, mert már nem bírtam tovább. De Curt Wad megakadályozott benne, és mindenemet elvette. Az ügyvédi praxisomat, a tisztességemet, az önbecsülésemet. Volt akkoriban egy Herbert Sønderskov nevű cégtársam, akit Curt rábeszélt, adjon át neki olyan információkat, amelyek mindörökre tönkretehetnek. Kettejükkel veszekedve azzal fenyegetőztem, hogy mindent leleplezek, amit csak tudok a Titkos Harcról, erre ők névtelen bejelentést tettek a rendőrségen, miszerint megcsapolom az ügyfeleim számláit. Még ha ez nem is volt igaz, sikerült ennek látszatát kelteniük. Hiszen minden papírjuk, szerződésük megvolt hozzá, és a képességük is. Lehorgasztotta a fejét, a szeme pedig nyugtalanul cikázni kezdett. – Az a disznó Herbert! Mindig is a feleségemre fájt a foga. Ő mondta 353

nekem, hogy gondoskodni fognak róla, hogy börtönbe kerüljek, ha egyszer s mindenkorra nem fogom be a számat. – Megrázta a fejét, majd így folytatta: – A lányom belepusztult volna a szégyenbe, ha ilyesmi történik velem, így aztán tehetetlen voltam. Wad veszélyes volt, és most is az, Nete… Figyelj rám: óvakodj attól az embertől! Nørvig ekkor előreroskadt, miközben még mindig beszélt, de már egyre kevésbé érthetően. Mondott valamit Wad apjáról, aki azt képzelte, ő az Úristen, és valamit az őrült, önelégült és kórosan cinikus emberekről. – A feleségem megbocsátotta nekem, hogy csődbe mentem – mondta hirtelen kitisztult hangon. – Hálát adok Istenemnek, hogy kinyilvánította nekem… – Egy pillanatig a megfelelő szót kereste, miközben köhögött és nyelni próbált. – …a kegyelmét azzal, hogy ma találkozhatom veled, Nete. Megfogadom az Úrnak, mostantól az ő útját járom. A te pénzeddel, Nete, én és a családom… Miközben előrebukott, a könyöke a karfának ütközött. Egy pillanatig mintha enyhén öklendezve, zavarodott tekintettel hányni készült volna, majd hirtelen kiegyenesedett. – Miért vannak hirtelen ennyien itt, Nete? – kérdezte ijedten. Nete megpróbált valamit mondani, de cserbenhagyták a szavak. – Miért néznek mind rám? – motyogta, miközben az ablak felé fordult. Sírva fakadt, ahogy kinyújtotta a kezét és a levegőben tapogatózott. Nete pedig vele együtt sírt.

354

35. 2010. november Assad és Rose még sohasem hasonlítottak ennyire egymásra. Komor arcon nagyon kevés szarkaláb. – Elmebetegek – jelentette ki Rose. – A saját gázukat kellene lenyeletni velük, amíg szét nem pukkannak. Micsoda aljasságra vall öt embert halálra égetni csak azért, mert be akarják fogni a szádat. Felfogni is képtelenség. – Ami azt illeti, az én számat is be akarták fogni – formált Assad nullát hüvelyk- és mutatóujjából. – Most már legalább biztosan tudjuk, hogy jó nyomon járunk, Carl. Azoknak a disznóknak tényleg szemetük van a szőnyeg alatt. – Ökölbe szorított egyik kezével a másik tenyerébe csapott. – Elkapjuk őket, Carl – folytatta. – Éjjel-nappal dolgozunk, betiltatjuk az egész szaros pártot, megfékezzük a Titkos Harcot és mindent, amihez Curt Wadnak köze van. – Rendben van, Assad. De attól tartok, ez nem lesz olyan könnyű, ráadásul rendkívül veszélyes is. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha a következő néhány napban itt maradtok. Hiszen úgyis éjjel-nappalra bevettétek már magatokat ide – mosolyodott el. – Mindenesetre jó, hogy szombat éjszaka itt voltam – tette hozzá Assad. – Mert idejött szimatolni egy alak. Rendőregyenruhát viselt, de amikor kijöttem az irodámból, sokkot kapott. Na igen, kit ne sokkolt volna abban a napszakban Assad álomittas szeme? – gondolta Carl. – Megtudtad, mit akart és ki küldte? – Csupa ostobaságot fecsegett. Valamit az archívum kulcsáról és még valami zagyvalékot. Biztos vagyok benne, hogy nálunk keresett valamit. Egyenesen a te irodád felé ment, Carl. – Nyilvánvalóan igencsak szerteágazó szervezettel állunk szemben – fordult Carl Rose felé. – Hová rejtetted el Nørvig archív anyagait? 355

– Kint vannak a férfi illemhelyen, és ha már itt tartunk, szeretném megemlíteni, hogy amennyiben a női vécét használjátok, méltóztassatok lehajtani az ülőkét, miután állva pisiltetek. – Miért? – kérdezte Assad, így aztán rögtön meg is volt a bűnös. – Ha tudnád, hányszor vitatkoztam már erről, Assad, akkor most jobban szeretnél egy langelandi cserkésztáborban malmozni a hüvelykujjaddal. Assad értetlen képet vágott, amit Carl nagyon is megértett. – Oké, elmondom, mik a következményei annak, ha a vécén tett látogatás után elmulasztod lehajtani az ülőkét. – Rose számolni kezdett az ujjain. – Egy. Minden vécéülőkének visszataszító a hátoldala a kosz- és kakafoltoktól. Néha rettenetesen. Kettő. A nők kénytelenek hozzáérni az ülőkéhez, mielőtt leülnek. Három. Undorító, mert akkor az ember lányának, ha leül és hamarosan megtörülközik, minden ujja csupa baktérium lesz. Nagyon nem higiénikus. Vagy talán sohasem hallottál még az altesti fertőzésekről? Négy. Az ember lánya kénytelen kétszer kezet mosni csak a ti trehányságotok miatt. Ez vajon rendben van így? Nem! – tette csípőre a kezét. – Na már most, ha rögtön leengednéd az ülőkét, miután pisiltél, akkor azzal, hogy utána, remélhetőleg, rögtön kezet is mosol, már rendben is lenne a dolog. Assad egy pillanatig elgondolkodott a hallottakon. – Úgy gondolod tehát, jobb, ha pisilés előtt felhajtom az ülőkét? Mert így viszont nekem kell kezet mosnom, mielőtt hozzálátok. Rose ismét magasba tartotta az ujjait. – Először is pontosan azért találták ki, hogy ti, férfiak is üljetek le, úgy pisiljetek. Másodszor. Ha túl előkelőnek és férfiasnak érzitek magatokat hozzá, jusson eszetekbe, hogy igen sok olyan férfi, akinek szokásos felépítésű a bélrendszere, maga is leül a nagydolgát végezni, és akkor is le kell hajtani, végső soron tehát abból indulok ki, hogy ti sem állva szoktatok szarni. – Akkor nem kell lehajtanunk, ha előbb egy hölgy járt ott! Hiszen akkor már le van hajtva – felelte Assad. – Tudod mit, Rose? Azt hiszem, megkeresem az én derék zöld gumikesztyűmet, és ezzel a két kezemmel takarítom ki azt a férfivécét. Ugyanis fel tudja hajtani az 356

ülőkét, és a lefolyóba is jó mélyen le lehet nyúlni vele, kényeskedő asszonyság. Carl látta, hogy a gyorsan elvörösödő Rose kiadós veszekedésre készül, és ösztönösen a vitatkozó felek közé lépett. Ezzel az értelmetlen vitával biztosan nem jutnak előre. Ő szerencsére elég jó nevelésben részesült; a vécéfedelükön még narancssárga frottírhuzat is volt. – Azt javaslom, térjünk vissza a komolyabb dolgokhoz, emberek – szólt közbe. – Nálam odahaza tűzvésznek álcázva gyilkosságot akartak elkövetni. Idelent a pincében járt egy ember, aki el akarta rabolni az anyagainkat. Elég könnyen be lehet jutni a vécére, ahová Nørvig aktáit rejtetted el, Rose, szóval, kérdem én, szerinted jó ötlet odarakni őket? Én ugyanis nem hiszem, hogy egy tábla a „WC nem üzemel” felirattal távol tartaná a tolvajokat, ha kedvük szottyan megszerezni az iratokat. Te mit gondolsz, Rose? A fiatal nő kulcsot húzott elő a zsebéből. – Nem hiszem, de ez talán távol tartja őket. És ha már a biztonságról beszélünk, visszatérve a felvetésedre, nem szándékozom a szükségesnél többet idebent tartózkodni. Annyira mégsem kellemes. A táskámban van, amivel meg tudom védeni magamat, és ez teljesen rendben is van így. Carl paprikasprayre vagy sokkolóra gondolt. Nagyon kellemetlen cuccok, amelyek használatára Rosénak egyáltalán nem volt jogosultsága. – Aha. Azért legyél csak nagyon óvatos, Rose! Rose olyan grimaszt vágott, ami szinte már önmagában is felért egy önvédelmi fegyverrel. – Mostanra Nørvig összes mappáját átnéztem, és az adatbázisomba minden peres fél nevét felvettem. – Néhány összetűzött lapot tett Carl elé. – Itt van a lista. Felhívnám a szíves figyelmeteket arra, hogy az anyag egy részében a tényállások összefoglalásán Albert Caspersen ügyvédjelölt aláírása szerepel. Azon hallgatóimnak, akik nem ismernék, elmondhatom, hogy ő az Egyenes Vonalak egyik frontembere, és igencsak esélyes arra, hogy előbb-utóbb az apparátus élén végzi, feltehetően a párt elnökeként. 357

– Tehát Nørvig alkalmazásában állt? – kérdezte Carl. – Igen, a Nørvig és Sønderskov ügyvédi irodáéban. Amikor szétváltak, Caspersen egy koppenhágai irodában folytatta. Carl végignézett az oldalon. Rose négy oszlopban tüntette fel az ügyeket. Az elsőben az ügyvédi iroda által védett vádlott neve volt, a másodikban a sértett személyé, a két utolsóban pedig az időpont és az ügy típusa. Az „ügy típusa” oszlopban feltűnően sok volt az intelligenciateszttel való visszaélésre, általános orvosi műhibákra, illetve döntő többségben a szükségtelen nőgyógyászati beavatkozásokra vonatkozó kereset. A „név” alatt szokványos dán és külföldi csengésű családnevek egyaránt előfordultak. – Kiválasztottam néhány ügyet, és alaposan átrágtam magam rajtuk – mondta Rose. – Kétség sem férhet hozzá, hogy ilyen profin megszervezett disznósággal sohasem találkoztam még. Hátrányos megkülönböztetés és felsőbbrendű mentalitás. És ez csak a jéghegy csúcsa. Ezek a gazemberek valószínűleg ezrével követték el gaztetteiket nők és meg nem született gyermekek ellen. Az öt leggyakrabban előforduló névre mutatott. Curt Wadéra, Wilfrid Lønbergére és három másikra. – Ha bekukkantotok az Egyenes Vonalak honlapjára, négyük neve a befolyásos tagok között található, az ötödik pedig halott. Nos, meine Herrschaften? – Ha ezek a szörnyetegek a legkisebb hatalomhoz jutnak Dániában, háború lesz, ezt megígérhetem – morogta Assad, oda sem figyelve arra a pokoli zajra, amellyel a telefonja ezen a reggelen már tizedszerre gyötörte őket. Carl fürkészőn nézett Assadra. Ez az ügy a szokásosnál is jobban megviselte, akárcsak másik társát. Mintha mindketten túlságosan is a szívükre vették volna. Világos, hogy két sebzett lelkű embert küldött csatasorba, Carl mégis csodálkozott azon, mennyire elkötelezett Assad, és hogy szinte fortyog a dühtől. – Úgy értem, ha azt meg lehet úszni, hogy nőket deportálnak egy 358

szigetre – folytatta Assad, sötét szemöldökét az orrgyöke felett összevonva – és azt, hogy egészséges magzatokat ölnek meg, és számtalan nőt sterillé tesznek, akkor bármit meg tudnak tenni. Az meg aztán végképp borzasztó lenne, ha még a parlamentbe is bekerülnének. – Assad, Rose idefigyeljetek! Mindenekelőtt annak a bizonyos öt embernek az eltűnését vizsgáljuk ki! Rita Nielsen, Gitte Charles, Philip Nørvig, Viggo Mogensen és Tage Hermansen ügyét. Mindannyian nagyjából ugyanabban az időpontban tűntek el, azóta sohasem bukkantak fel, és már ez felkelti a gyanút, hogy bűncselekmény történt. Egyfelől fényt derítettünk az olyan közös nevezőkre, mint a sprogøi nőotthon és Nete Hermansen, miközben Curt Waddal és tevékenységével kapcsolatban is rengeteg érdekfeszítő információ jutott a birtokunkba. Talán Curt Wadot, illetve a működését és az eszméit kell célba vennünk, talán nem. Mindenekelőtt azonban a fő célunk az előbbi eltűnési ügyek felderítése, a többit a különleges ügyosztályra és a nemzeti nyomozóhivatalra kell bíznunk, mivel az már túlmutat rajtunk, mellesleg rendkívül veszélyes is. Assad láthatóan elégedetlen volt a hallottakkal. – Te magad is láttad a kaparásnyomokat a sprogøi büntetőzárka ajtaján, Carl. Magad is hallottad, mit mondott Mie Nørvig Curt Wadról. Magad is szembesültél ezzel a listával. El kell mennünk a vén trotlihoz, és beszélnünk kell vele arról a sok-sok disznóságról, amit a hosszú évek alatt elkövetett. Mást nem mondhatok. Carl feltartotta a kezét. Igencsak kapóra jött neki, hogy a mobilja csengetése félbeszakította a parttalan vitát. Legalábbis így gondolta, amíg meg nem látta, hogy Mona hívja. – Halló, Mona! – mondta hűvösebben, mint amennyire akarta. Ezzel szemben Mona hangjának árnyalatára nem lehetett panasz. – Rég hallottam felőled, Carl. Talán elvesztetted a kulcsodat? Carl kissé hátrahúzódott a folyosón. – Nem vesztettem el, csak nem akartalak háborgatni. Hátha ott találom Rolfot, amint éppen a hálószobádban nyújtózkodik. 359

A szünet nem tűnt kellemetlennek, de annál gyászosabbnak. A szeretett nővel sokféle módon lehet közölni, hogy nincs kedvünk mással osztozni rajta, aminek csaknem mindig szakítás a vége. Carl a másodperceket számlálva, pusztán mert ideges volt, mármár véget vetett a hívásnak, amikor az olimposzi magasságokból jövő kacagásrohamtól csaknem beszakadt a dobhártyája. – Megáll az eszem, milyen aranyos vagy, kicsi Carl! Drágám, te egy kutyára vagy féltékeny? Mathilde rám bízta a cairn terrier kölyökkutyáját, amíg bentlakásos tanfolyamon van. – Egy kutyára? – Máris kipukkadt a lufi. – Akkor miért mondtál olyanokat, amikor felhívtalak, hogy nem kell törődnöm vele, máskor majd beszélhetünk róla? Teljesen lelomboztál. – Hát drágám, ebből legalább talán megtanulod, hogy vannak nők, akik amikor váratlanul felhívja őket a kedvesük, nem állnak készen a csevegésre, ha még nem töltöttek el minimum fél órát a tükör előtt. – Az az érzésem, próbára tettél. – Bizony, jó rendőr vagy, Carl – nevetett Mona. – Még egy titokra sikerült fényt derítened. – Na és, kiálltam a próbát? – Erről talán este beszélhetnénk, Rolf társaságában. Lefordultak a Roskildevejről a Brøndbyøstervejig, amelynek mindkét oldalán toronyházak magasodtak. – Elég jól ismerem Észak-Brøndbyt – mondta Assad. – Hát te, Carl? A férfi bólintott. Nehéz lenne megmondani, hányszor járőrözött itt azelőtt. Egyesek szerint Brøndbyøster valamikor eleven város volt, amelynek három tere mindent kínált, ami csak szem-szájnak ingere. Ezen a jó környéken vásárlóerővel bíró polgárok laktak, míg aztán egyik pláza a másik után meg nem nyílt: a Rødovre Centrum, a Glostrup Center, a Hvidovre Center, a Bilka Ishøjben és Hundigében. Egy szempillantás alatt egy teljes város került a padlóra. Tömeges 360

üzletbezárások: a gondosan üzemeltetett kiskereskedések eltűntek, nyomukban pedig szinte semmi sem maradt. Hová lett a sétálóutca, a nagyáruház, a mozi és a közösségi ház? Itt ma már csak autósok vagy a lakókörnyezetükkel szemben csekélyebb igényeket támasztók laktak. Mindezt a Brøndbyøster Torvon ugyanúgy észre lehetett venni, akárcsak a Nygårds Pladson. A Brøndby futballcsapatától eltekintve a környék nem sok mindenre lehetett büszke – Viszonylag jól ismerem, Assad. Miért kérdezed? – Biztos vagyok benne, hogy errefelé nem sok terhes anya úszta meg a találkozást Curt Wad kettős mércéjével. Mint a lágerorvos a vonat mellett, amikor kiszálltak a zsidók. Talán túl drasztikusan fejezte ki magát, Carl mégis rábólintott, miközben előretekintett az elővárosi vasút felett átívelő hídon. Kissé lejjebb az úton a régi falu bukkant fel oázisként az aszfaltdzsungelben. Régi szalmatetős parasztházak és valódi, beoltatlan gyümölcsfák. Itt aztán ki lehetett könyökölni az ablakba és a grillsütő is elfért a kertben. – Le kell mennünk a Vestre Gadén – mondta Assad, szemét a navigációs készüléken tartva. – A Brøndbyøstervej egyirányú, hajts végig egészen le a Park Alléig, aztán be arra az útra és megint vissza. Carl a jelzőtáblára nézett. Ahogy behajtott a falusi utcába, meglátta a mellékutcából zúgva közeledő teherautó árnyékát. Mielőtt Carl reagálhatott volna, a teherautó hatalmas erővel belerohant a Peugeot jobb hátsó végébe, így Carl elveszítette az irányítást a jármű felett, amely felrepült a járdára. Végül egy fagyalsövény fékezte le. Végtelennek tűnő másodpercekig az összetört ablakok csörömpölése, a meggörbülő fém recsegése és a szemük láttára aktivizálódó légzsákok csattanása töltött be mindent. Azután túl voltak rajta. A motorból jövő zubogást és a sövény mögül kiáltozók hangját hallották csak, semmi mást. Elszörnyedve, ugyanakkor megkönnyebbülten néztek egymásra, amikor a légzsákok leeresztettek. – Mi lesz most a sövényemmel? – kérdezte egy idősebb férfi, amikor kitámolyogtak a roncsból. Egyetlen szóval sem kérdezte, jól 361

vannak-e. Szerencsére semmi bajuk sem lett. Carl vállat vont. – Kérdezze meg a biztosítóját, nem vagyok a sövénytelepítés szakértője. – Végignézett a legközelebb állókon. – Látta valamelyikük, mi történt? – Igen, egy teherautó volt, amelyik kurva gyorsan hajtott be a forgalommal szembe, aztán vissza a Brøndbyøstervejre, odafent a Højstens Boulevard-nál pedig nyoma veszett – mondta valaki. – Brøndbytoften felől jött. Talán itt állt egy darabig, de nem tudom, milyen típusú volt, csak azt, hogy kék – szólalt meg egy újabb járókelő. – Nem kék volt, hanem szürke – így a harmadik. – Ezek után, gyanítom, senki sem jegyezte meg a rendszámát – mondta a károkat szemrevételezve Carl. Kénytelen volt betelefonálni a járműosztályra és azonnal színt vallani. Megette a fene! Amennyiben jól ismerte őket, Assaddal együtt az elővárosi vonattal mehetnek haza. Ha pedig egyéb feltételezései sem csalnak, bizonyára nem sok értelme lenne kikérdezni azokat, akik odafent Brøndbytoftenben a kisvállalkozásaikban dolgoztak, ismernek-e ilyen vagy olyan teherautót. Nyilvánvaló, hogy gyilkossági kísérlet volt, nem baleset. Curt Wad háza, mit ad isten, a rendőriskolával szemben található. – Lehet ennél jobb rejtekhelyei találni a sötét ügyleteihez, Assad? Ki a csodának jutna eszébe kutakodni ezen a helyen? Assad a főkapu mellett a sárga téglán ékeskedő réztáblára mutatott. – Nem az ő neve áll a táblán, Carl, hanem az, hogy dr. Karl-Johan Henriksen, nőgyógyász szakorvos. – Igen, Curt Wad eladta a praxisát. Két kapucsengő van. Próbálkozzunk meg a felsővel? Az ajtó mögött a Big Ben zúgását hallották. Miután az ismételt 362

kísérletek dacára egyik kapucsengő megnyomására sem reagált odabent senki, a ház sarka és egy régi, sárgára festett, téglatetejű istállóépület közötti behajtón mentek át. A kicsi, hosszúkás kertet hóbogyócserje és vékony fatörzsekből készült kerítés szegélyezte. A takaros ágyásokat cölöpökön álló faépület egészítette ki. Egészen a kert közepéig merészkedtek, ahol észrevették, hogy az egyik helyiségből egy öregember mered rájuk a hőszigetelt ablakon keresztül. Minden kétséget kizáróan Curt Wad volt az. A fejét rázta, mire Carl az ablak felé tartotta a rendőrjelvényét. Ezzel csupán annyit ért el, hogy az öreg újra megrázta a fejét. Nyilvánvalóan nem szándékozott beengedni őket. Assad ekkor felment a külső lépcsőn, és addig rázta a kerti ajtót, amíg ki nem nyílt. – Bejöhetünk, Wad úr? – kérdezte a nyitott ajtóban. Carl az ablakon keresztül látta, amint az öreg dühösen kifakad, de nem értette, mit mond. – Nagyon köszönöm – mondta Assad, és besiklott a szobába. Milyen szemtelen – gondolta Carl, az arab nyomában haladva. – Ez magánlaksértés. Arra kell kérnem önöket, hogy távozzanak – tiltakozott az idős férfi. – Odafent haldoklik a feleségem, így talán megértik, hogy semmi kedvem látogatókat fogadni. – Akkor egyikünk sincs jókedvében – mondta Assad. Carl meghúzta az arab ruhaujját. – Sajnálattal halljuk, Wad úr. Rövidre fogjuk. Anélkül, hogy Wad hellyel kínálta volna, leült egy tölgyfa karfás díványra. – Feltételezésünk szerint ön jól tudja, miért vagyunk itt, de azért röviden összefoglalom. Carl némi hatásszünetet tartott, hogy lássa, miképpen reagál Wad a gyilkossági kísérletekre tett utalásra, azonban semmiféle reakciót nem 363

vett észre rajta. Az öreg viselkedésével csupán azt jelezte, mindössze annyit akar, távozzanak, méghozzá minél előbb. – Az ön különféle egyesületekben és pártokban folytatott tevékenységével kapcsolatos némi kutatástól eltekintve azért jöttünk leginkább ide, mert szándékunkban áll felderíteni, kapcsolatba hozható-e az ön neve egy sor olyan eltűnési üggyel, amelyek 1987 szeptemberében történtek. Mielőtt konkrét kérdéseket teszek fel, megkérdezném, el kíván-e esetleg mondani nekünk valamit. – Igen, szeretnék. Kérem, azonnal távozzanak! – Nem értem – mondta Assad. – A fejemet tenném rá, hogy épp az előbb invitált minket beljebb. Assad szeméből minden csillogás eltűnt, nagyon rámenősen, mármár agresszívan viselkedett. Carl jobbnak látta, ha gyorsan rövid pórázra fogja. Az öreg dühödten sziszegett, ám Carl a magasba emelte a kezét. – Amint mondtam, csupán néhány rövid kérdést tennék fel. Te meg elhallgatsz, Assad! Carl körülnézett. Egyik ajtó a kertre nyílt, a második egy ebédlőnek tűnő helyiség felé, végül volt egy zárt dupla ajtó is. Valamennyi tíkfaberakásos, a hatvanas évek stílusában. – Karl-Johan Henriksen e mögött az ajtó mögött rendel? Most zárva van? Curt Wad bólintott. Carl úgy látta, Wad nagyon is éber, csak visszafogja magát, így könnyen meglehet, hogy őrjöngésben tör majd ki, ha mélyrehatóbb kérdéseket tesz fel neki. – Tehát a főbejárattól három út vezet be a házba. Fel az első emeletre, ahol a felesége fekszik, balra a rendelőbe, végül jobbra az ottani ebédlőbe, onnan pedig nyilván a konyha felé. Wad ismét bólintott. Csodálkozott ugyan a kérdésen, de továbbra is inkább néma maradt. Carl még egyszer megvizsgálta az ajtót. Ha ránk támadnak, akkor azt valószínűleg a rendelő felől, a dupla 364

ajtón keresztül teszik – gondolta Carl, így elsősorban azt az ajtót tartotta szemmel, miközben a pisztolyán tartotta a kezét. – Miféle eltűnésekről van szó? – kérdezte végül az öregember. – Többek között egy bizonyos Philip Nørvigéről, akivel ön tudomásunk szerint együtt dolgozott. – Vagy úgy. Huszonöt éve nem láttam. De többes számot használtál. Kik a többiek? Jól van, tegezésre váltott, tehát valamelyest oldódott a légkör. – Olyan emberek, akik így vagy úgy kötődtek Sprogøhöz – felelte Carl. – Én nem kötődöm Sprogøhöz, Fynről származom – mondta ferde mosollyal Curt. – Igen, de azért csak volt némi közöd ahhoz, hogy nőket utaltak be arra a szigetre, és egy olyan szervezetet képviseltél, amely szorgosan és nyilvánvalóan igen jól olajozott gépezetével 1955-től 1961-ig helyezte őket ugyanoda. Ugyanez a szervezet ugyanakkor szokatlanul sok kényszerabortuszt és törvénytelen sterilizációt hajtott végre. Az öreg ekkor szélesebb mosolyra húzta a száját. – És talán született valaha hasonló ügyben elmarasztaló ítélet? Nem. Tiszta vágyálom. Meg aztán, jaj istenem, most arról a néhány sprogøi gyengeelméjűről beszélünk? Egyébként meg nem értem, mi köze mindennek azokhoz az ügyekhez, amelyekben nyomoztok. Talán inkább Nørviggel kellene beszélned. – Nørvig 1987-ben eltűnt. – Ezt ti mondjátok, de talán oka volt rá. Talán ő áll azok mögött az esetek mögött, amelyek felderítésén dolgoztok. Vajon elég alaposan kerestétek? Példátlanul arrogáns volt. – Nem bírom tovább ezt a blablát hallgatni, Carl. – Assad ezután közvetlenül Curt Wadhoz fordult. – Ugye tudtad, hogy idejövünk? Hiszen még csak ki sem mentél az ajtóhoz megnézni, ki csenget. Az a teherautó bizony, amelyik ránk várt, sajnos nem állított meg 365

bennünket. Gondolom, ez kellemetlenül érint, ugye? Assad odalépett hozzá. Ezúttal azonban túl messzire ment. Sok olyan részlet volt még, amelyet előbb csendben és nyugalomban ki kellett volna csalogatni az öregemberből. Hevességével csak hátráltatta az ügyet. – Várj, Carl! – mondta Assad, amikor látta, hogy a főnöke közbe kíván avatkozni. Azzal lazán derékon fogta a nála legalább másfél fejjel magasabb aggastyánt, és a kandalló melletti sarokban álló karosszékbe tuszkolta. – Így legalább jobban szemmel tudunk tartani. Tegnap éjjel merényletet követtetek el Carl és a barátai ellen, ami szerencsére kudarcba fulladt. Azt megelőző éjjel a rendőrségtől próbáltatok lopni. Dokumentumokat égettetek el, és ránk küldted a piszkos munkákat végző embereidet. Azt képzeled talán, hogy ezek után kesztyűs kézzel bánok majd veled? Ez esetben igencsak nagyot tévedsz. Curt Wad továbbra is mosolyogva és higgadtan nézett Assadra. Egyszerűen bicskanyitogató volt. Carl most ugyanabban az agresszív stílusban szólalt meg: – Tudod, hová tűnt Louis Petterson? – Kicsoda? – Fejezd már be a kisded játékaidat! A Beneficében dolgozó saját munkatársaidat sem ismered? – Mi az a Benefice? – Inkább azt meséld el, miért hívott fel Louis Petterson közvetlenül azután, hogy egy holbæki kávéházban kérdezősködtünk felőled! A mosoly árnyalatnyit hervadt. Carl láthatta, hogy Assad is észreveszi. Az öreg azonnal reagált, amikor olyasvalamit említettek meg, amit konkrétan a személyével össze lehetett kötni. – És vajon miért hívott fel azon nyomban Herbert Sønderskov is? Értesüléseim szerint röviddel azután telefonált neked, hogy nála és Mie Nørvignél jártunk Halsskovban. Van hozzáfűznivalód? – Nincs. – Curt Wad lassan a karfára tette a kezét, és megmarkolta. 366

Azt jelezte vele, hogy innentől kezdve lakat lesz a száján. – A Titkos Harc! – fakadt ki Carl ennek láttán. – Érdekes tevékenység, amelyről a dán nyilvánosság hamarosan egész biztosan sokat fog hallani. Mit szólsz hozzá? Mégiscsak te alapítottad, vagy talán nem? Wad nem válaszolt, csak még szorosabban markolta a karfát. – Ha hajlandó lennél végre beismerni a Philip Nørvig eltűnésében játszott szerepedet, akkor arra összpontosíthatnánk a figyelmünket a politikai pártokkal és titkos páholyokkal kapcsolatos duma helyett. Itt rejlett a sorsdöntő mozzanat: Wad reagálása. Carl tapasztalatból tudta, bármilyen jelentéktelen reakció vezérfonalul szolgál arra nézve, milyen stratégiát kövessen ezzel a megcsontosodott vénséggel szemben. Vajon megragadja az esélyt, és önmagát áldozza fel, így óvva a pártot, vagy inkább a saját bőrét menti? Carl inkább az utóbbira hajlott. Wad azonban egyáltalán nem reagált, ami összezavarta a rendőrt. Carl Assadra pillantott. Vajon észrevette a társa, hogy Nørvig ügye egyáltalán nem jött szóba mint a Titkos Harc ügyének alternatívája? Wad nem ragadta meg a kis ügyet, hogy a nagyot mentse. A profi bűnözők nem haboztak volna belemenni a cserébe, ám Curt Wad nem tette ezt. Tehát azt sem lehetett kizárni, hogy talán még sincs köze azokhoz az átkozott eltűnési ügyekhez. Netán jellemesebb volt, mint azt Carl sejtette? Mindenesetre ebben a pillanatban az összes elképzelhető lehetőség egyformán igaz lehetett. – Caspersen továbbra is neked dolgozik, ugye? Akárcsak azokban az ügyekben, amelyekben te, Lønberg és sokan mások az Egyenes Vonalaktól ártatlan emberek életét tettétek tönkre… Wad most sem reagált, amitől Assad már csaknem a falra mászott. – Hogy hívják a világos hajú sofőrödet, aki becsempészte hozzám a gázpalackot? – bombázta tovább Carl. Végül ezt kérdezte: – Emlékszel Nete Hermansenre?

367

Wad kihúzta magát. – Arra kell kérnem önöket, hogy távozzanak! – Visszatért tehát a hivatalos hangnemhez. – Haldoklik a feleségem, ezért arra kérem önöket, menjenek el és tiszteljenek meg azzal, hogy kettesben hagynak vele, amikor közös életünk véget ér. – Ahogyan megtisztelted Netét, amikor a szigetre küldted, és ahogyan megtisztelted azokat a nőket, akik nem feleltek meg a degenerált, eszelős ízlésednek, és akiknek a gyermekeit a születésük előtt meggyilkoltad? – kérdezte Carl ugyanazzal a ferde mosollyal, amelyhez hasonló az előbb még Curt Wad arcát torzította el. – Ne hasonlítsa össze a két dolgot! – állt fel a vénség. – Jaj, de unom a képmutatásotokat! – mondta Assad fölé hajolva. – Talán te is úgy gondolod, hogy ha ostoba kis fekete gyerekeket nemzel, dánoknak nevezheted őket, te szánalmas, ronda kis ember? – No, helyben vagyunk – mosolygott Assad. – Csak előjött a disznó. Curt Wad, a randa gazember. – Mássz vissza a pálmafára, te nigger! Menj vissza oda, ahonnan jöttél, te alsóbbrendű! Azzal Carl felé fordult. – Igen, részt vettem aszociális, ostoba, erősen ferde szexuális hajlamú lányok Sprogøre való beutalásában. Sterilizálták őket, amiért hálás lehetsz, mert különben az ivadékaik patkányok módjára futkároznának a városokban, te és a kollégáid pedig nem tudnátok megálljt parancsolni a bűnözésüknek és primitív ösztöneiknek. A fene vigyen el mindkettőtöket! Ha fiatalabb lennék… Ökölbe szorított kezével fenyegette őket, Assad pedig készen állt a kihívásra. Wad élőben sokkal rozogább látványt nyújtott, mint a tévé képernyőjén. Csaknem komikusan hatott, amikor az öregember igyekezett magát kihúzva megjátszani a macsót a vitrinekkel és egy hosszú élet stílusbeli tévelygéseivel teli szobában. Carl azonban tudta, hogy csak testben roskatag, az eszét ugyanis még mindig fegyverként használta, az pedig sértetlen volt, jéghidegen számító és mérhetetlenül gonosz. Carl ekkor nyakon ragadta társát és a kertre nyíló ajtó felé terelgette.

368

– Nyugodj meg, Assad, egyszer úgyis elkapják – mondta Carl, amint a Brøndbyøstervejen az elővárosi vasút állomása felé ballagtak. Assad azonban másképpen vélekedett. – Elkapják! Azt mondod, elkapják, nem pedig azt, hogy elkapjuk – mondta. Nem tudom, kik állíthatnák meg. Curt Wad nyolcvannyolc éves, Carl. Ha mi nem kapjuk el, senki sem fogja, mielőtt Allah színe elé kerül. A vonaton nemigen szóltak egymáshoz, gondolataikba merültek. – Figyelted, milyen pofátlan volt a vén szarházi? – Még riasztót sem szereltetett fel – szólalt meg később Assad. – Egy másodperc alatt betörhet hozzá az ember, és ajánlatos is lenne így tenni, különben sikerül fontos anyagokat megsemmisítenie a vén gazembernek. Nem tért ki rá részletesen, kit is ért „az ember” alatt. – Neked mindenesetre eszedbe se jusson megpróbálni, Assad – felelte Carl. – Már a heti egy betörés is bőven több a megengedhetőnél. – A jelek szerint nem kellett többet mondania, és több szó nem is esett erről az úton. Mindössze öt perce voltak a főkapitányságon, amikor Rose egy faxon küldött oldalt vitt be Carlnak. – A faxkészülékben találtam, Assadnak szól – mondta a fiatal nő. – A feladó számából úgy látom, Litvániából küldték. Meglehetősen gusztustalan kép, ugye? Tudjátok, miért küldték? Carl gyors pillantást vetett a képre, mire megdermedt ereiben a vér. – Assad, gyere be! – kiáltotta. Nem olyan gyorsan jött, mint szokott. Kemény napja volt. – Mi az? – kérdezte, amikor végre becsoszogott. Carl a képre mutatott. 369

– Ez a tetoválás ugyebár nem ismeretlen a számodra, Assad? Assad a tetovált sárkányra nézett, amely Linas Verslovas csaknem teljesen levágott fejénél két részre oszlott. A litván arca rémülettel vegyes döbbenetről tanúskodott. Assad arca ezzel szemben sajnos semmit sem árult el. – Nem szép látvány – mondta Assad –, de nincs sok közöm hozzá, Carl. – Vagyis nem gondolod, hogy közvetlenül vagy közvetve te tehetsz erről? – csapott a papírlapra Carl. Már az ő idegei is pattanásig feszültek, ami nem is volt csoda. – A közvetettet sohasem lehet tudni, de annyi biztos, hogy nem szándékosan tettem. Carl a cigarettái után tapogatózott. Most muszáj volt rágyújtania. – Azt én sem hiszem, de vajon miért véli úgy a litván rendőrség, vagy aki ezt a rémséget küldte, hogy tájékoztatnia kell téged róla? Hol az ördögben van az öngyújtóm, nem láttad? – Nem tudom, miért kell engem tájékoztatni, Carl. Telefonáljak oda és kérdezzem meg őket? – Az utolsó mondat talán a kelleténél kissé gunyorosabbra sikeredett. – Tudod mit, Assad? Inkább majd máskor. Legjobb lesz, ha most hazamész és kiereszted a gőzt. Úgy nézel ki, mint aki bármelyik pillanatban felrobbanhat. – Furcsa, hogy te nem, Carl. De ha úgy látod jónak, elmehetek. – Nem mutatta ki egyértelműen, de Carl korábban sohasem látta még ennyire felindultnak. És ez legalábbis aggodalomra adott okot.

370

36. 1987. szeptember Amikor Nørvig feje lehanyatlott a mellkasára, Nete számára is megállt az élet. Maga a Halál állt ott, ránézett, magához intette, a pokol tüze felé mutatott, azután eltűnt. Nete még sohasem érezte ennyire a közelségét. Akkor sem, amikor meghalt az édesanyja. De még akkor sem, amikor a kórházi ágyban fekve megtudta, hogy férje életét vesztette az autóbalesetben. Letérdelt a karosszék elé, amelyben Philip Nørvig tágra nyílt, kisírt szemmel ült, és többé nem lélegzett. Majd előrenyújtotta remegő kezét, és megpróbálta az ügyvéd görcsbe szorult ujjait megérinteni, miközben hiába kereste a szavakat. Talán csak bocsánatot akart kérni, de az mégsem lehetett elegendő. Volt egy lánya – gondolta, miközben érezte, hogy remegni kezd a rekeszizma, és ez az állapot a teste többi részére is átterjed. Volt egy lánya. És ezek az élettelen kezek soha többé nem fogják megcirógatni az arcát. – Hagyd abba, Nete! – kiáltott fel hirtelen, amikor észbe kapott, hova is vezet ez. – Rohadt disznó! – sziszegte oda a holttest felé. Nehogy már idejöjjön a bűnbánatával, és azt higgye, hogy ettől jobb lesz Nete élete. Most még a bosszú örömétől is meg akarja fosztani? Először a szabadságától, az anyaság lehetőségétől fosztotta meg, most pedig még a diadalérzete is kell neki? – Gyere csak – mormogta, miközben karjával a hóna alá nyúlt. Ugyanabban a pillanatban megcsapta a bűz. Kétség nem férhetett hozzá, hogy Nørvig életének utolsó másodpercében kiürítette a beleit, sőt ahhoz sem, hogy így még jobban szorít az idő. Az órára nézett. Délután négyet mutatott, negyedóra múlva pedig Curt Wadon volt a sor. Noha utána még Gitte Charles is következik, mégis az orvoson állt bosszú koronázza meg majd a művét. 371

Amikor felemelte Nørviget a karosszékből, megállapíthatta, hogy valóban egy nagy, barna, bűzös foltot hagyott hátra az ülésen. Nørvig ezzel végső pecsétjét ütötte rá Nete életére. Miután fürdőlepedőbe burkolta az ügyvéd alsótestét és a légmentesen szigetelt szobába vonszolta, lázasan sikálni kezdte a karosszéket, miközben a nappali és a konyha valamennyi ablaka tárva-nyitva állt. Sem a folt, sem a bűz nem akart eltűnni, és ebben a pillanatban, amikor 16 óra 14-re járt az idő, a helyiség minden sarka és minden egyes nippje arról árulkodott, hogy idebent a lakásban valami szörnyűség történik. 16 óra 16-ra a karosszéket a légmentesen szigetelt szoba sarkába tolta, viszont előbbi helyén űr tátongott. Nete egy pillanatig fontolgatta, ne állítson-e oda egy széket az ebédlőből, de elvetette az ötletet. Más széke pedig nem volt. Curt Wadnak a díványon, a tálaló mellett kell helyet foglalnia, miközben a beléndekkivonatot összekeverem a teával – gondolta. – Közéjük kell állnom, hogy eltakarhassam, más út nincs. Telt-múlt az idő, Nete húsz másodpercenként lépett oda az ablakhoz, de Curt Wad csak nem jött. Nete már több mint másfél gyötrelmes éve élte az internáltak életét, amikor egyszer csak megjelent egy férfi az udvaron és a tenger felé fordulva fényképezni kezdett. A sprogøi lányok köréje csoportosultak, súgtak-búgtak, és úgy bámulták, mintha szabad préda lenne. A férfi azonban erős testfelépítésű, magas ember volt, és a jelek szerint nem bánta, ha valamelyik túlságosan közel merészkedő lány alkalomadtán megérintette. Nete apja azt mondta volna rá, emberes. Pirospozsgás arca volt, akár egy derék gazdának, a haja pedig élettől és mindentől csillogott, csak nem szappanforgácstól. A személyzetből négy nő kísérte, és amikor több volt már a sokból, hátraszorították és visszahajtották a dolgukra a lányokat. Nete ezalatt 372

az udvar közepén álló fa mögé húzódott és kivárta, mi történik. A magára maradt férfi ekkor körülnézett, jegyzettömböt vett elő és rögzítette a benyomásait. Nete hallotta, amint a férfi megkérdezte a személyzet tagjaitól: – Beszélhetek majd az egyik lánnyal? – A rabtartók nevetve mondták, hogy ha kedves neki az ártatlansága, jobban teszi, ha inkább nem beszél azokkal. – Bizony én leszek az – mondta Nete, és azzal a mosollyal lépett a társaság elé, amelyet az apja „gyöngysorhoz” szokott hasonlítani. Már ott, a funkcionáriusok szemében rögtön látta, milyen kemény büntetést fog kapni. – Menj vissza dolgozni! – mondta közülük a menyétképű, négyük közül a legalacsonyabb, aki az igazgatónő helyettese volt. Igyekezett barátságosan szólni, ám Nete jól tudta, ugyanolyan sértett nő volt, mint a többi. Olyan, akinek az életben már csak a kemény szavak és a keserűen lebiggyesztett ajkak maradtak. „Azok közül való, akik egyetlen férfinak sem kellettek – mondogatta Rita –, akik örömüket lelik mások szenvedésében.” – Várjon! – mondta az újságíró. – Szeretnék beszélni vele, hiszen olyan békésnek tűnik. A menyétképű ennek hallatán felhorkant, de egy szót sem szólt. A férfi egy lépést tett Nete felé. – A Fotóriport című hetilaptól vagyok. Ha úgy gondolod, beszélgethetnénk egy kicsit. Nete gyorsan bólintott, noha négy kemény szempár szegeződött rá. Az újságíró a személyzet felé fordult. – Csak tíz perc odalent a hídnál. Felteszek néhány kérdést, és készítek pár képet. Önök természetesen a közelben lehetnek, és beavatkozhatnak, ha nem tudnám megvédeni magam – mondta nevetve. Amikor visszahúzódtak, a személyzet egyik tagja a menyétképű intésére kivált a csoportból, és egyenesen az igazgatónő irodája felé indult. Nincs sok időd – gondolta Nete, amikor az épületek között a 373

kikötőhöz vezető gyalogúton haladt az újságíró előtt. Ezen a napon különösen erősen sütött a nap. Odalent a hajóhídnál ringatózott az a motorcsónak, amely idehozta az újságírót. Nete korábban már látta a csónakost, aki mosolyogva integetett neki. Éveket adott volna az életéből, ha beszállhatott volna abba a csónakba és a szárazföldre mehetett volna vele. – Nem vagyok gyengeelméjű, és egyébként sincs velem semmi probléma – mondta gyorsan hátrafordulva az újságírónak. – Azután kerültem ide a szigetre, hogy megerőszakoltak. Egy Curt Wad nevű orvos tette. A telefonkönyvben megtalálhatja. Az újságíró felkapta a fejét. – Vagy úgy. Azt mondod, megerőszakoltak? – Igen. – És egy Curt Wad nevű orvos volt? – Igen. Utánanézhet a bírósági ügyek között. Per is volt, amit elveszítettem. Lassan bólintott, de nem jegyzetelt. Vajon miért nem? – És hogy hívnak téged? – kérdezte. – Nete Hermansennek. Ezt viszont felírta. – Azt állítod, normális vagy, én azonban tudom, hogy mindnyájatokról, akik itt vagytok, diagnózist állítottak fel. Mi a te diagnózisod? – Diagnózis? – Nete nem ismerte ezt a szót. A férfi elmosolyodott. – Megmondanád nekem, Nete, melyik Dánia harmadik legnagyobb városa? Nete a gyümölcsfákkal borított dombtető felé tekintett, és nagyon jól tudta, mire megy ki a dolog. Még három kérdés, és már rá is nyomják a pecsétet. – Tudom, hogy nem Odense, mert az a második legnagyobb – válaszolta.

374

Az újságíró bólintott. – Netán Fynről származol? – Igen. Assenstól néhány kilométerre születtem. – Akkor mesélnél egy kicsit Andersen odensei szülőházáról? Milyen a színe? Nete a fejét rázta. – Nem vinne magával? Egy csomó mindent mesélhetnék, amit itt nem tudhat meg. Sok olyan dolgot, amiről fogalma sincs. – Mint például? – A személyzetről. Ha például valaki kedves velünk, kirúgják és mehet vissza a szárazföldre. Ha engedetlenek vagyunk, megvernek bennünket, és bedobnak valamelyik gondolkodószobába. – Gondolkodószobába? – Igen, a büntetőzárkákba. Csak egy ágy van benne, semmi más. – Jó, de ezt itt nyilván nem üdülésnek szánják, ugye? Nete a fejét rázta. A férfi nem érti. – Csak akkor kerülhetünk ki innen, ha sterilizálnak bennünket. – Erről tudok – bólintott az újságíró. – Ez azért van, hogy ne tudjatok olyan gyerekeket a világra hozni, akikről aztán nem tudtok gondoskodni. Nem gondolod, hogy ez valójában nagyon is humánus intézkedés? – Mi az, hogy humánus? – Ja igen, emberséges. – Miért ne lehetnének gyermekeim? Kevesebbek az én gyermekeim, mint másokéi? Az újságíró Nete mellett elnézve a személyzet három tagja felé pillantott. Végig követték őket, és néhány lépésnyi távolságról próbálták kihallgatni a beszélgetésüket. – Mutass rá valamelyikükre, aki meg szokott verni! Nete hátrafordult. – Mind a hárman, de a legkisebb üt a legkeményebben. Leginkább nyakra, hogy utána napokig egész merev az ember. 375

– Vagy úgy. Figyelj csak, látom, hogy az igazgatónő közeledik felénk. Még valamiről világosíts fel. Például, hogy mit tilos ennetek. – A személyzet minden fűszert elrejt. Csak akkor van só, bors, ecet meg hasonlók az asztalon, ha vendégek jönnek. A férfi elmosolyodott. – Hát, ha ez a legborzasztóbb az egészben, akkor jó. Ízletesen főznek, magam is megkóstoltam. – Nem, a legborzasztóbb az, hogy gyűlölnek bennünket, vagy közömbösek velünk. Hogy mindenkit egy kalap alá vesznek, és senki sem akar ránk hallgatni. Ennek hallatán a férfi felkacagott. – Meg kellene ismerkedned a főszerkesztőmmel. Ő is pontosan ugyanilyen. Nete hallotta, amint szétvált mögötte a személyzet csoportja, és így utolsóként vette észre, mielőtt az igazgatónő karon nem ragadta és magával nem vonszolta, hogy a férfi odalent a csónakban szivarra gyújtott, és éppen a halászfelszerelését rendezgeti. Nem hallgatták meg, mindenesetre nem igazán. Minden könyörgése hiábavaló volt. Ő csak egy fűszál, akit csak úgy eltaposhatnak. Kezdetben csak feküdt és sírt a büntetőcellában. Amikor semmit sem használt, elkezdett torkaszakadtából kiáltozni, hogy engedjék szabadon; az ajtót rúgta és kaparta. Amikor megunták, hogy a dörömbölését hallgassák, néhányan berontottak hozzá, kényszerzubbonyt húztak rá és az ágyhoz szíjazták. Több óra hosszat feküdt ott sírva, a fehérre meszelt falhoz beszélve, mintha az össze tudna dőlni, és meg tudná nyitni előtte a szabadságba vezető utat, de aztán nyílt az ajtó, és az igazgatónő lépett be, nyomában buzgó, menyétképű helyettesével. – Beszéltem William úrral a Fotóriporttól, te pedig örülhetsz, hogy nem állt szándékában kinyomtatni azokat a dajkameséket, amiket te beszéltél el neki. – Én nem mondtam neki dajkameséket. Én sohasem hazudok. Nem látta a levegőben süvítő kezet, amely a szája felett találta el, 376

de fel volt rá készülve. A menyétképű visszahúzta a karját, mielőtt újabb ütésre lendítette. – Rendben, Jespersen kisasszony. E nélkül is megy – mondta az igazgatónő. – Hozzászoktam már az efféle mentegetőzésekhez. Megint Netére nézett. A hétköznapok során talán még mindig őbenne volt a legtöbb emberség a személyzetből, most azonban jéghideg pillantást vetett rá. – Felhívtam Curt Wadot, és tájékoztattam arról, hogy továbbra is kitartasz a róla terjesztett szemérmetlen és alaptalan hazugságaid mellett. Úgy gondoltam, érdekes lehet tudni a véleményét arról, mit kellene veled tennem, ő pedig azt válaszolta, hogy a te hajthatatlan és hazug természetednek semmilyen büntetés sem túl kemény. Nem az ő döntése – kopogtatta meg Nete kezét –, de megfogadom a tanácsát. Első körben egy hétig maradsz idebent, akkor majd meglátjuk, hogyan tovább. Ha engedelmeskedsz, és nem kiabálsz, akkor már holnap kioldozunk a kényszerzubbonyból. Mit szólsz hozzá, Nete? Fogjuk rá, hogy megállapodtunk, rendben? Nete kissé megrándította a szíjat. Némán tiltakozott. Vajon hol marad? – gondolta Nete. Curt Wad valóban úgy döntött, inkább távol marad? Lehetséges volna, hogy még a kilátásba helyezett tízmillió korona sem tudja előcsalogatni az odújából? Nete erre mégsem számított. Kétségbeesetten csóválta a fejét. Már csak ez kellett! Ha behunyta a szemét, a vézna ügyvéd holtteste elveszett tekintettel bámult rá, Nørvig azonban mindössze Curt Wad lakája volt, és ha már őt sem akarta megkímélni, akkor Curt Wadot végképp nem. Az ajkába harapva az órára nézett, amelynek ingája könyörtelenül lengett ide-oda. Talán dolgavégezetlenül repüljön el Mallorcára? Tudta, hogy ezt nem teheti. A legfontosabb Curt Wad csapdába ejtése volt. – Gyere már, gyere már, gyere már, te disznó! – sziszegte, 377

miközben felkapta a kötését, és villámsebesen formázni kezdte a szemeket. Minden alkalommal, amikor a kötőtűk egymásnak ütköztek, kinézett a nyitott ablakokon, végigjáratva a tekintetét a tóparti sétányig. Az a magas férfi odalent a bunkernél ő volna? Nem. És ott hátrébb? Ő sem az. Most mitévő legyek? – gondolta. Ekkor csengettek. Nem a kaputelefonon, hanem közvetlenül a lakás ajtaján; a hang Nete velejéig hatolt. Eldobta a kötést és gyorsan körülnézett, minden rendben van-e. Igen, a kivonat készenlétben állt. A melegítőt a teáskannára húzta. A fiktív ügyvéd fiktív irodájának cégjelzésével ellátott papírok a dívány előtti asztalon, a hímzett terítőn feküdtek. Kitágult orrlyukakkal szimatolt. Amennyire meg tudta ítélni, Nørvig halálos kipárolgása már elillant. Ezután odalépett az ajtóhoz, és arra gondolt, milyen jól jönne most, ha volna rajta kukucskáló. Mély lélegzetet vett, és kissé felnézett, készen arra, hogy szembenézzen Curt Waddal, miután kinyitotta az ajtót. – Mégis találtam egy kis kávét. A rossz szememmel eltartott egy ideig – mondta egy hang fél méterrel lejjebb annál, mint amire számított. Szomszédasszonya feléje nyújtotta a félig üres, kék kockás zacskót, és minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy minél jobban belásson Nete lakásának hosszú folyosójára. Hiszen mi lehet érdekesebb annál, mint bekukkantani a szomszéd titokzatos világába? Nete azonban nem hívta be. – Nagyon köszönöm – mondta, átvéve a zacskót. – A Nescafé egyébként kitűnő volt, de persze ez a legjobb. Kifizethetem azonnal? A következő néhány hétben ugyanis nem tudom önnek megtéríteni a kávé árát, mert elutazom. A nő bólintott, Nete pedig besietett a szobába, és a táskájából 378

előhúzta az erszényét. Az óra 16.35-öt mutatott, és Curt Wad még mindig nem érkezett meg. Mire csenget a kapun, addigra a szomszédasszonynak mindenképpen el kell tűnnie. Mi lesz, ha az újságok meg a tévé leközli a fényképeiket? Pont az ő szomszédasszonyához hasonló nők bámulják egész nap azt az ostoba dobozt. A televízió hangja késő esténként valóban áthallatszott Nete lakásába, amikor az utcai forgalom már elcsendesedett. – Szép a lakása – mondta a háta mögött a szomszédasszony. Nete búgócsiga módjára fordult meg a saját tengelye körül. A nő utánajött, most pedig a nappali közepén állt, és kíváncsian nézett körbe. Figyelmét különösen a dohányzóasztalon heverő papírok és a nyitott ablakok kötötték le. – Köszönöm, magam is egészen elégedett vagyok vele – mondta Nete, egy tízkoronást nyújtva át. – Köszönöm szépen a segítségét, igazán nagyon kedves. – Hol van a vendége? – kérdezte a szomszédasszony. – Óóó, mindenféle ügyeket intéz a városban. – Akkor talán megihatnánk együtt egy csészével, amíg várakozik… – javasolta a nő. Nete a fejét rázta. – Sajnos most nem tudunk, majd máskor. Még rendbe kell raknom néhány papírt. Barátságosan biccentett az asszonynak, aki csalódott arcot vágott, majd karon fogta és visszakísérte a lépcsőházi folyosóra. – Nagyon köszönöm a szívességét! – mondta végezetül, és bezárta a lakás ajtaját. Fél percig az ajtónak támaszkodva várt, amíg meg nem hallotta a szomszédos ajtó kattanását. Mitévő legyen, ha visszajön a szomszédasszony, mialatt Curt Wad vagy Gitte Charles ott van nála? Vele is tegye azt, amit a többiekkel? Nete megrázta a fejét, mert már szinte maga előtt látta, ez esetben hogyan jönne ki és kérdezősködne a rendőrség. Akkor pedig túl közel járnának a rejtély megoldásához. 379

– Jaj istenem, add, hogy ne jöjjön vissza! – suttogta. Nem mintha hitt volna benne, hogy magasabb hatalom siethetne a segítségére. Nem, az éghez intézett imái odáig nem jutottak el. Ezt már korábban megtapasztalta. A rozskenyéren és vízen eltöltött negyedik nap rossz volt. Nete világa hirtelen összeszűkült, ahol nem volt hely a sírásnak és a korábban minden nap, de különösen éjszakánként Istenhez intézett imáinak. Ehelyett levegő, szabadság, de legfőképpen az anyja után kiáltozott. – Gyere el és segíts rajtam, anya! Akkor megölellek, és arra kérlek, maradj velem örökké! – sikoltotta hosszasan. Bárcsak a gazdaság kis kertjében ülhetne az anyja mellett babot fejtve! Akkor milyen… Abbahagyta, mert dörömbölni kezdtek az ajtón, és azt kiáltozták, fogja be a pofáját. Nem a személyzet volt, hanem néhány lány az első emeletről. A csengő pedig megszólalt, mert a lányok szobáikat elhagyva aktiválták a riasztót. A sikolyokat, kiáltásokat és az általános felfordulást később az igazgatónő metsző hangú figyelmeztetései és a cella zárjával történő matatás váltotta fel. Netét húsz másodpercnél is rövidebb idő alatt visszaszorították a helyiségbe. Üvöltve vetette hátra a fejét, amikor a hosszú tűt belé szúrták, majd minden összezsugorodott a szeme előtt. Amikor leszíjazott karral ébredt fel, már a síráshoz se volt ereje. Egy napon át szó nélkül feküdt; amikor meg akarták etetni, elfordította a fejét, és arra a szabad térségre gondolt odakint a szigeten a virágos domb mögött, és a napra, amelynek sugarait a lombok és a cserjék szűrték meg. Visszagondolt arra a lenyomatra a padláson tárolt szénában, amely a Tagéval folytatott szerelmi játékukat követően maradt hátra. Megfeszítve gondolt rá, mert ha nem vigyázott, lelki szemei előtt megjelent Curt Wad gőgös arca, amit nem akart. 380

Rá már soha többé nem akart gondolni. Az az aljas féreg tönkretette az életét, ő pedig tisztában volt vele, hogy ha valaha is elszabadul erről a helyről, már sosem lesz ugyanaz az ember, aki ide került. Az orra előtt vonult el az élet, és minden egyes alkalommal, amikor megemelkedett a mellkasa, azt kívánta, bárcsak leállna a légzése. Az utolsó vacsorámat már megettem – gondolta. Curt Wad, az ördög és a mocskos tettei lehetetlenné tették, hogy ezek után életre gondoljon. Miután több napig nem vett magához ételt, és már széklete sem volt, a szárazföldről orvost hívtak hozzá. A mentőangyalként érkező orvos kellett volna, hogy – ahogy mondta – valóban „segítség legyen a bajban”, ám a segítség mindössze a karjába szúrt tűből és a korsøri kórházba való szállításából állt. Ott megfigyelés alatt tartották és elfordultak tőle, amint irgalomért és azért könyörgött, hogy higgyék végre el neki: ő egy teljesen hétköznapi lány, akit szerencsétlenség ért. A kórteremben mindössze egyetlen alkalommal tartózkodott egy olyan ember, aki meghallgatta volna, Nete azonban annyi gyógyszert kapott, hogy majdnem az egész napot végigbóbiskolta. Húszas éveinek közepén járó férfi volt, aki egy nagyothalló kislányt látogatott meg. Őt azon a reggelen hozták be és Nete ágyával szemben feküdt. Ágyát függönnyel takarták el. Nete hallotta, hogy leukémiás, és habár nem tudta, mi az, annyit mégis megértett, hogy a kislány meg fog halni. Eltompult állapotában is látta a szülei szeméből, amikor hátat fordítottak gyermeküknek. Nete sok szempontból irigyelte a kislányt. Nem kegyes dolog-e kiszabadulni a világ nyomorúságából, miközben szerető emberek veszik körül? És aztán itt volt ez a férfi, aki azért jött, hogy felolvasással enyhítse a végóráit, vagy hagyja, hadd olvasson magában. Nete pedig behunyta a szemét, és hallotta, miként segít a férfi nyugodt hangja értelmet öltő szótagokat, szavakat és mondatokat 381

formálni a vékony kis hangnak, ráadásul olyan tempóban, amelyet még Nete is követni tudott ködös tudatával. Amikor végeztek a történettel, a férfi azt mondta, másnap visszajön a kislányhoz, hogy újra együtt olvasgassanak. Elhaladtában kedvesen rámosolygott Netére. Mosolya szíven találta és rávette, hogy ugyanannak a napnak az estéjén egyen egy falatot. A kislány két nappal később meghalt, a korábbinál is csendesebb és zárkózottabb Netét pedig visszaküldték Sprogøre. Még Rita is békén hagyta éjszakánként, mert attól kezdve, mint mindannyiukat, őt is teljesen másfajta kihívások érték. Ugyanis a Netét visszaszállító hajóval Gitte Charles is megérkezett.

382

37. 2010. november Miközben Curt az oldalára fekve szeretett feleségének csaknem áttetsző szemhéjára meredt, amely már három napja alig-alig nyílt fel, volt bőven ideje arra, hogy átkozza a legutóbbi napok eseményeit. Mostanra minden recsegni-ropogni kezdett. Az a biztonsági apparátus, amelyet azért hoztak létre, hogy eltakarítsa az útból az akadályokat, ezer sebből vérzett, a korábban néma emberek pedig megszólaltak. Az volt az érzése, mintha az Egyenes Vonalak újkeletű diadalának közepette hirtelen mindenhol gondok jelentkeztek volna, amelyek azzal fenyegettek, hogy romba döntik életét és életének fő művét. Miért nem sikerült megállítaniuk a két nyomozót? Sikerülnie kellett volna. Mikael, Lønberg és Caspersen megígérte, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, de még ez sem volt elegendő. Beate arca alig észrevehetően rándult meg, Curt figyelmét mégsem kerülte el. A Beate arcát megsimogató inas kezére pillantva furcsán érezte magát. A keze mintha eggyé vált volna felesége bőrével, ami hasonló korukról árulkodott. Beate azonban néhány óra múlva meghal, ő pedig nem, ez pedig olyan különbség volt, amelyhez kénytelen alkalmazkodni, ha továbbra is életben kíván maradni. Az előbb ugyan épp nem kívánt, mégis kénytelen volt. Vártak még rá megoldandó feladatok, majd utána sírkövet is kell vennie, amelyre a kőfaragó egyszerre két nevet véshet fel. Éles hangot hallott, mire az éjjeliszekrény felé nézett. Az okostelefonjáról jött, nem a most használt biztonságos mobilról. Felvette a készüléket, és megnyitotta a beérkezett üzenetet. Herbert Sønderskov küldte. Hála az égnek, tehát mégiscsak teljesítette a feladatát! – gondolta 383

Curt. Most legalább kivontak a forgalomból valakit, akinek eljárt a szája. Kattintott és egy pillanatig várt, amíg meg nem jelent a kép. Amint meglátta az árulást, azonnal felpattant. A dús növényzettel borított lenyűgöző táj előtt álló Herbert és Mie mosolyogva integetett neki. A fotó fölé az alábbi rövid szöveget írták: „Sohasem találsz meg.” Miután a képet átmásolta a hordozható számítógépére, megnyitotta és felnagyította a fotót úgy, hogy a teljes képernyőt kitöltötte. Mindössze tíz perce készült, a pár fölé magasodó égboltot teljesen vörösre színezte a lenyugvó nap. Mögöttük pálmafák álltak, még távolabb sötét bőrű emberek sürgölődtek, a háttérben pedig a végtelen, kék óceán terült el. Curt megnyitotta okostelefonja Planets nevű alkalmazását, majd a Globe ikonra kattintott, amely megadta a Napnak a földgolyóhoz viszonyított aktuális helyzetét. Madagaszkár déli csücske volt a Föld egyetlen olyan trópusi tája, ahol tíz perccel korábban nyugodott le a nap. A napnyugta tengelye mentén nyílt tengerek, közép-keleti sivatagok és az egykori szovjet birodalom mérsékelt égövi vidékei terültek el. Mivel háttal álltak a napnyugtának, a sziget nyugati részén kellett tartózkodniuk. Meg kell hagyni, nagy sziget, de nem akkora, hogy el lehessen rejtőzni rajta. Ha odaküldené Mikaelt két ősz hajú öreg skandináv felkutatására, rövid idő alatt a nyomukra bukkanna. Némi itt-ott elhullajtott pénz nagy hasznot hajtana, a tengerben állandóan arra rajzó cápák pedig könnyedén eltüntetnék a nyomokat. Ez volt a nap első jó híre. Elmosolyodott, és ismét érezte, amint visszatér az ereje. „Semmi sem emészti fel úgy az ember erejét, mint a félszívvel hozott elhatározás és a cselekvőképtelenség” – szokta volt mondogatni az apja. Az öreg doktor bölcs ember volt. Kissé

hátrahajlította

elgémberedett 384

testét,

és

a

fiatal

rendőrjelölteknek a szemközti Lindehjørnet fái alatt kibontakozó szerepjáték-gyakorlatait figyelte. Bosszúsan vette észre, hogy a képzeletbeli bűnözők képzelt letartóztatását gyakorló növendékek egy része sötét bőrű. Pont ekkor csengett ki az asztalon fekvő Nokia. – Mikael vagyok. Az egyik segítőmmel együtt, akinek nem szükséges a nevét tudnia, hét perccel ezelőtt megfigyeltük, hogy Hafez el-Assad elhagyta a főkapitányságot, és a Tietgensbro felől éppen a főpályaudvar egyik peronja felé tart. Mit akar, mit tegyünk? Nem kötötte talán a lelkükre, mitévők legyenek? – Kövessétek, és ha alkalmatok nyílik rá, akkor feltűnés nélkül kapjátok el, és intézzétek el. Ne tegyétek le a telefont, hogy nyomon tudjam követni az eseményeket. És óvakodjatok, nehogy felfigyeljen rátok valahogy! – Azért vagyunk ketten, hogy támogassuk egymást. Nyugalom, tisztes távolból követjük a pasast. Curt elmosolyodott a nap második jó híre hallatán. Talán épp most fordulnak jóra a dolgok. Visszafeküdt az ágyba a haldokló test mellé, a Nokiát pedig a füle alá, a párnához tapasztotta. Két szélsőséges és nagyon különböző világ ütközött most össze. Egy dióhéjban az élet és a halál. Néhány perce feküdt így és érezte, hogy Beatének majdnem leállt a légzése. Suttogó hang szólalt meg a telefonban: – A Tåstrup felé tartó elővárosi vonaton vagyunk. Talán elvezet bennünket a lakhelyére. A kupé két végében ülünk, közel az ajtóhoz, így garantáltan nem lóghat meg előlünk. Curt megdicsérte, majd Beate felé fordult, és a nyakára tette az ujjait. Még mindig ki lehetett tapintani a pulzusát, de gyenge volt és olyan szeszélyes, akár a halál. Az öregember egy pillanatra behunyta a szemét, és rövid időre elszundított. Rózsás orcák és olyan mosolyok szép emlékeiről álmodott, amelyek minden bút-bajt eloszlattak. Fiatalkorában még nem hiszi az ember, hogy valaha is megöregszik – gondolta.

385

– HOPPÁ! – hangzott fel a mobiltelefon hangszórójából, mire Curt azonnal felébredt. – Most szállt le a Brøndbyøster állomáson. Biztos vagyok benne, hogy a doktor úr felé tart. Ilyen hosszú idő telt el? Curt lerázta az álomittasságát, és a füléhez tartott telefonnal félig felült az ágyban. – Maradjatok továbbra is tisztes távolban tőle, itt majd én gondoskodom a fogadásáról. Legyetek diszkrétek, mert a rendőriskolás fiúk pont most gyakorlatoznak. Éppen rabló-pandúrt játszanak. Curt elmosolyodott. Meleg fogadtatásban lesz része. Szólni akart Beatének, legyen egy kis türelemmel, mert egy pillanatra el kell mennie, amikor észrevette, hogy a felesége szeme tágra nyílt, és hátrahúzta a nyakát. Wad néhány másodpercre visszatartotta a lélegzetét, míg az oly hőn szeretett, mostanra tompa és halott szempárba tekintett. Oldalra nézett, mintha élete végső pillanatában szemkontaktust keresett volna a férjével. Ő meg átaludta… Valami borzalom. Nem állt Beate rendelkezésére, amikor szüksége lett volna rá. A rekeszizmában gyenge lüktetést érzett, amely irányíthatatlan sebességgel terjedt tova a testében, hogy a mellkasában görcsös lökés, végül a nyakában torokhang legyen belőle. Úgy eltorzult az arca, hogy az szinte már fájt, és zokogása hosszan elnyújtott, alig hallható vonítással keveredett. Néhány percig ült így, mialatt a halott kezét fogta, majd lezárta a szemét, és felkelt anélkül, hogy visszanézett volna. Az ebédlő melletti tálalóhelyiségben megtalálta azt a teniszütőt, amelyet fiai labdák ezreivel vertek vékonyra. A kezében méregetve eléggé nehéznek találta, így aztán kiment a kertbe, és a melléképület végénél lesben állt. Odakintről az út felől, ahol a rendőrnövendékek feszültségüket vezették le, hangos kiáltások és vidám megjegyzések röpködtek, miközben arról álmodoztak, hogy elkapják a rosszfiúkat. Curtnak most ugyanez állt szándékában. Egyenesen nyakon akarta vágni Hafez el-Assadot, ha képes lesz rá, utána pedig gyorsan a ház rejtekébe 386

cipelni a holttestet. Miután két társa is előkerül, segítenek majd neki begyömöszölni a tetemet a hűtőládába, majd ha az utcán alábbhagy a nyüzsgés és besötétedik. Ekkor a zsebében zümmögni kezdett a mobiltelefon. – Igen – suttogta az öreg –, hol vagytok most? – Itt állunk, ahol szétválik a Vestre Gade és a Brøndbyøstervej. Eltűnt a fickó. Curt összehúzta a szemöldökét. – Micsoda? – Egy vörös sorházas lakótelep felé vette az irányt, aztán nyoma veszett. – Siessetek ide, de külön! Összecsukta a telefont, és körülnézett. A kert egyik sarkában biztonságos pozíciót foglalt el, mögötte embernyi magas fal volt, túloldalán a Tværgadéval. A fickó egyetlen úton jöhetett, az pedig a melléképület mentén húzódó behajtó mentén vezetett. Curt készen állt. Öt perc sem telt el, máris óvatos léptek ütötték meg a fülét a behajtó felől. Tapogatózva közeledtek a kőlapokon méterről méterre. Curt szorosabban markolta meg a teniszütőt, és teljesen a sarokba húzódott. Lassú, mély lélegzetet vett és visszatartotta, amíg meg nem látta a felbukkanó fejet. A betolakodó a másodperc törtrészével az előtt húzódott vissza, hogy lecsapott volna. – Én vagyok az, Wad úr – mondta egy hang, amely nem az arabé volt. Azután előrelépett az alak. Társai közé tartozott, akiket Mikael néha igénybe vett a nagyobb rendezvényeiken. – Ostoba! – sziszegte Curt. – Tűnj el, mert még elijeszted. Menj vissza az utcára, és vigyázz, meg ne lásson! Egy darabig torkában dobogó szívvel dühöngött azokon a nyilvánvaló idiótákon, akik körülvették. Gyere már, te ostoba kis arab – gondolta, miközben az utca túloldalán véget ért a 387

rendőrtanoncok gyakorlata –, legyünk túl rajta. Végig sem tudta gondolni az előbbit, amikor a háta mögül, a fal felől puffanást hallott, majd oldalról látta, amint két kéz nyúl át a fal peremén. Mielőtt megfordulhatott volna, a férfi már át is lendült a falon. Macskaként, összekuporodva ért földet egyenesen Curt előtt, és úgy nézett rá, mint aki elérte a célját. – Beszélgessünk egy kicsit, Curt – mondta gyorsan az arab, miközben az előbbi felemelte a teniszütőt, és a feje felé vágott vele. A kis ember egyetlen lendülettel félrevetődött, és egyik karjával felfogta az esést. Pontosan akkor, amikor Curt ütése tompa csattanással telibe találta a kőlapokat, az arab előreugrott és vaskézzel megragadta Curt felsőtestét. – Most bemegyünk, megértetted? – suttogta. – Idekint túl sok hiénád ólálkodik. Úgy megnyomta a mellkasát, hogy Curtnak elállt a lélegzete. Segítségért akart kiáltani, de alig kapott levegőt. Az arab gyorsan átvonszolta a behajtón, egyenesen a hátsó ajtó előtti füves részre. Néhány másodperc híján sikerült is neki, de a behajtó felől futva közeledő lépések és Mikael hirtelen megjelenő és rájuk meredő alakja arra késztette a támadót, hogy újból keményen megnyomja a mellkasát. Az öregember majdnem elveszítette az eszméletét, de az arab elengedte. Curt egy pillanatig a fűben nyugvó fejjel hallgatta a mögötte dúló verekedés zaját. Az ütések puffanását két nyelven záporozó káromkodások kísérték. Nagy keservesen feltápászkodott, és a garázsajtó felé botorkált, amely előtt ott hevert a teniszütő. Mire sikerült felvennie, az arab már megint előtte állt. Curt a füves rész felé tekintett, ahol Mikael eszméletlenül feküdt. Ki az ördög ez a vele szemben álló férfi? – Tedd le! – mondta ez a Hafez el-Assad ellentmondást nem tűrő 388

hangon. Curt úgy érezte magát, mintha a nehéz fa nem is a kőlapokon, hanem az ő testén csattant volna. – Mit akarsz tőlem? – kérdezte. – Jobban ismerem a magadfajtákat, mint hinnéd, és garantálom, hogy nem fogod megúszni – mondta a rendőr. – Mindent tudni akarok a gaztetteidről, és biztos vagyok benne, hogy minden itt van a házban, amit felhasználhatunk ellened, te gyilkos. Azzal vasmarokkal megfogta az öregember csuklóját, és maga után vonszolta. Már éppen a hátsó ajtóhoz értek, amikor a rá lesújtó ütéstől az arab feje oldalra csuklott, teste pedig összeroskadt. – Ez az! – mondta mögötte egy hang. Mikael társa volt az. – Most már biztosan nem jut tovább. Nem sok idő telt el azóta, hogy Curt felhívta az orvosi rendelőben őt felváltó utódát, és máris kulcs csörgését hallotta a földszinti ajtó felől. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan ideértél, Karl-Johan – mondta, és felvezette a férfit a hálószobába. Karl-Johan Henriksen megtette, amit ilyenkor kell, majd levette a sztetoszkópját, és komor tekintettel nézett az öregre. – Nagyon fáj – mondta Curt. – De legalább végre nyugalomra lelt. Remegő kézzel írta meg a halotti bizonyítványt, és Curtnál is megviseltebbnek tűnt. – Mit teszel most, Curt? – Találkozom az egyik támogatónkkal, aki temetkezési vállalkozó Karlslundében. Az előbb beszéltem vele, ma este felkeresem. A paphoz majd holnap megyek. Beate a temető régi részében fog nyugodni, a brøndbyøsteri templom mellett. Curt

átvette

a

halotti

bizonyítványt, 389

fogadta

Karl-Johan

részvétnyilvánítását és kinyújtott kezét. Ezzel pont került a hosszú, szinte örökké tartónak tűnő fejezet végére. Igazán mozgalmas nap volt. A feleségéhez érve észlelte, hogy már kihűlőben van a teste. Milyen gyorsan elillan az élet! Utána elrendezte a hálószobát és a holttestet, magához vette az autókulcsokat, kiment a melléképületbe, kinyitotta a rejtekajtót, és megállapította, hogy a betonpadlón fekvő sötét bőrű alak továbbra is életjeleket mutat. – Bizonyára jól érzed magad, te ostoba arab. Ha még mindig élsz, amikor visszajövök a temetkezési vállalkozótól, akkor kénytelen leszek besegíteni neked egy kicsit.

390

38. 1987. szeptember Minél közelebb ért kikristályosodott a terve.

Gitte

Koppenhágához,

annál

inkább

Tízmillió korona rengeteg pénz, de Netének ennél sokkal-sokkal több van, és ha valaki még mindössze ötvenhárom éves, akkor tízmillió egyáltalán nem elegendő élete hátralevő részére. Nem elégíti ki pénz iránti igényeit, frissen feltámadt álmainak megvalósításáról nem is szólva. Ha vigyáz magára, és a jövőben nem iszik annyit, nyugodtan elélhet még akár harminc-negyven évig is, szóval nincs szükség valami nagy matematikai tudásra ahhoz, hogy megállapítsa: tízmillió túl kevés lesz. Gitte ezért azt tervelte ki, hogy megpróbál mindent átvenni és irányítása alá vonni, amit csak Nete birtokol. A módját és az oda vezető utat nem találta még ki, ez majd a helyzettől függ. Az volna a legjobb, ha folyamatosan manipulálni tudná Netét. De ha Nete valóban olyan nagyon beteg, mint amennyire arra a levelében utalt, akkor elegendő nélkülözhetetlenné tennie magát hátralevő idejére. A végrendelettel és az aláírásokkal kapcsolatos vesződségen majd úrrá lesz. Ha pedig időközben kiderülne, hogy Nete nem ugyanazon az úton akar járni, mint ő, akkor akár erőszakosabb eszközökhöz is folyamodhat. Gitte most éppen nem igazán szerette volna ezt, de határozottan elvetni sem akarta ezt a lehetőséget. Korábban előfordult már néhányszor, hogy gyógyíthatatlanul beteg embereket hamarabb küldött vissza teremtőjükhöz, mint az a sorsnak szándékában állt volna. Rita Nielsen volt az, aki legelőször felfedezte Gittének a nők iránti vonzalmát. Ha puha ajkaival és csodás frufrujával Gitte felé közeledett, a nőnek teljesen kiszáradt a szája. Az ilyesmi magától 391

értetődően tilos volt, de amikor Rita szoknyája átnedvesedett és megfeszült rajta, egyidejűleg pedig Gitte hatalmában állt, aki amikor csak úgy tartotta kedve, arra utasíthatta, kövesse a lápos területre, mégis csak Gitte állíthatta fel a szabályokat. Fantasztikus és csodás élmény volt, hogy Rita Nielsen minderre nagyon is hajlandóságot mutatott. Érzéki teste kielégülést keresett, amit Gitte meg tudott adni neki. Amíg Rita engedelmeskedett, rendben is mentek a dolgok, ám amikor egyik este felállt, és visszahúzta a blúzát a mellbimbóira, mindennek vége szakadt. – Ki akarok kerülni innen, te pedig segíteni fogsz nekem – mondta. – Az igazgatónőnek jelented, hogy már minden rendben velem, és javasolni fogod, hogy bocsássanak el az intézményből. Értve vagyok? Gitte egyik sprogøi lánytól sem szokta meg ezt a hangot, és esze ágában sem volt ezt eltűrni. Ha Gitte épp csak a torkát köszörülte, a lányok százfelé szaladtak, és ennek így is kellett maradnia. Egyszerre csodálták és féltek a benne rejtőző hóhértól, akivé adott esetben válni tudott. A személyzetből senki sem küldött annyi lányt a két gondolkodószobába, mint Gitte. Senki sem vette ennyire komolyan, ha valamelyik lány szemtelen volt vele. A személyzet többi tagja meg úgy vélte, remekül végzi a munkáját, és felnézett Gittére, hiszen, amint az már a puszta megjelenéséből is kiderült, ő velük ellentétben igazi ápolónő volt. Gitte egy pillanatig mérlegelte, megüsse-e Ritát a pimaszságáért, de addig tétovázott, míg végül ő kapott egy olyan csattanós pofont, hogy a lélegzete is elállt és hátraesett. Hogy merészelt ez a közönséges kis ringyó kezet emelni rá? – Jó, ha tisztában vagy vele, hogy egy szempillantás alatt tönkretehetlek. A tested minden egyes részletét le tudom írni, és ha nem segítesz nekem, meg is teszem az igazgatónő jelenlétében – mondta nyugodt hangon Rita, miközben szétterpesztett lábbal állt Gitte felett. – Ha elmondom az igazgatónőnek, miként kényszerítesz arra, hogy összetapizzalak, már a leírásból könnyen rájöhet, hogy nem 392

hazudok. Tehát elintézed szépen, hogy visszajussak a szárazföldre. Jól tudom, hogy az orvosok hozzák meg a végső döntést, de el tudod érni, hogy sikerüljön. Gitte szemével a fák fölött elhúzó vadludakat követte, és alig észrevehetően bólintott. Rita át fog kerülni a szárazföldre, de csak akkor, amikor Gitte is úgy látja jónak. Egyetlen pillanattal sem előbb. Gitte másnap reggel keményen megcsipkedte az arcát, határozottan kopogtatott az igazgatónő ajtaján, majd belépett. Az íróasztal mögött ülő főnökasszony sokkal jobban elszörnyedt a látványtól, mint Gitte számított rá. – Szentséges úristen, Gitte! Mi történt veled? Gitte lélegzetét visszatartva fordult el egy kicsit, így az igazgatónő láthatta, hogy nemcsak fehér köpenyét szakították szét, de még bugyi sem volt rajta. Gitte el-elcsukló hangon írta le, miképpen tépte le a ruháját a mosoda mögött a kiszámíthatatlan, nemileg eltévelyedett, pszichopata Rita Nielsen, és miképpen kényszerítette szétterpesztett lábbal a földre. Összenyomott hangszálaitól remegett a hangja, és szégyenlősen nézett a padlóra, miközben a támadásról és hasztalan védekezéséről számolt be. – Ezért azt javasolom, hogy Rita Nielsent tíz napra helyezzék büntetőzárkába, valamint összes kedvezményét vonják meg – mondta Gitte, aki az igazgatónő remegő ujjaiból és elszörnyedt tekintetéből úgy ítélte meg, hogy el fogja fogadni a javaslatát. – És ha ezen túl vagyunk, meg kell fontolnunk, ne végeztessünk-e rajta sterilizációt és utána ne távolíttassuk-e el a szigetről. Teljesen a nemi ösztön rabja, és biztos vagyok benne, nagy terhére lesz a társadalomnak, ha ezt nem tesszük meg. Az igazgatónő begörbítette az ujjait, miközben Gitte besározott nyakára meredt. – Természetesen így lesz, Gitte – mondta röviden, miközben felállt 393

az íróasztala mellől. Pokoli hangzavar támadt, ám Rita Gitte ellen emelt valamennyi vádját elutasították, Ritát pedig láthatóan sokkolta, hogy a terve nemcsak hogy kudarcot vallott, de ráadásul még ellene is fordították. Gittét mérhetetlen örömmel töltötték el ezek a percek. – Persze, hogy ismered Gitte testét, ahogyan állítod – mondta a főnökasszony. – Hiszen te magad támadtad meg. Nos, kicsikém, a te eltompult, gonosz lényeddel ugyan a feje tetejére próbálod állítani a dolgokat, de engem aztán nem csapsz be. De hát mi mást is várhatnánk tőled, aki ennyire alantas lélekkel és visszataszító előélettel bírsz? A történtek híre gyorsan terjedt. Mielőtt lenyugodott volna a nap, az istállókban, a földeken, a tyúkólban és az intézet minden zugában tudtak már róla. Rita üvöltött a büntetőzárkában, mire még egy injekciót kapott, Gitte jó néhány kolléganőjét pedig káröröm töltötte el, sőt a lányok egy részét is. Rita csupán rövid időre szabadult ki, ugyanis szívós lány volt, aki nem tett lakatot a szájára, így már egy hét múlva ismét leszíjazva, tébolyodottként üvöltve feküdt a zárkában. – Nete Hermansen derék lány, ne kelljen egy szobán osztoznia azzal a szörnyeteggel – javasolta Gitte a főnöknőnek. Így Rita összes holmiját kirakták, Nete pedig egymaga maradt a szobában. Gitte észrevette, hogy Nete mindezek hatására más szemmel néz rá. A naiv, reményekkel teli és nagyon kívánatos Nete volt az, aki a kapcsolatfelvételt kezdeményezte. Egyszer azt a feladatot kapták, hogy puttonyokban szenet rakodjanak le a hajóról. Az egyik lány félrelépett, kificamította a bokáját, mire úgy üvöltött, akár a fába szorult féreg. Mindenki odarohant, jóllehet a személyzet szidalmakkal és pofonokkal igyekezett úrrá lenni a helyzeten. A felfordulás közepette Nete és Gitte egyszer csak szorosan közel került egymáshoz. – Tévedésből hoztak ide – suttogta értelmes tekintettel Nete. – 394

Nem vagyok ostoba, és azt is jól tudom, hogy sokan mások sem azok, de én még tisztességtelen sem vagyok, meg ahogyan mondani szokták, könnyűvérű sem. Nem lehetne újra elővenni az ügyemet? Szemet gyönyörködtető látványt nyújtott. Dús ajka és olyan feszes, hajlékony teste volt, mint senki másnak a szigeten. Gitte régóta tudta, hogy Nete kell neki, most pedig esélye nyílt arra, hogy lépjen. Gitte meghallgatta, miközben a levegőt az ütések és sikolyok zaja töltötte be, és már ez könnyekre késztette a lánykát. Kézen fogta, majd az udvar felé vezette, amivel csodálatos hatást ért el. A lány testén remegés futott végig, mintha ez az érintés és figyelem korábban zárt kapukat nyitott volna ki. Gitte pedig letörölte a könnyeit, csendesen maga után húzta a Seregély-láp felé, és pontosan azokban a pillanatokban bólintott, amikor kellett. Nagyon ártatlan gyerek volt, akinek tíz percen belül vesztére vált a bizalma. – Megteszem, amit tudok, de semmit sem ígérhetek – mondta Gitte. Még soha senkit nem látott ilyen ártatlanul mosolyogni. Nem ment olyan könnyen a dolog, mint azt Gitte előzőleg gondolta. A láp felé tett sétáik alatt folytatott beszélgetéseik dacára Nete nem tűnt hajlandónak arra, hogy odaadja magát. Közvetve Mickey, a világítótorony-őr feleségének macskája sietett Gitte segítségére. A világítótorony őrének baromfiudvarában két kakas ádáz vetélkedése többször is tönkretette a család éjszakai nyugalmát, a kakasokat pedig képtelenség volt befogni. Ezért az őr társát kiküldték a mezőkre és a legelőkre fonnyadt beléndeket szedni, hogy a füstjével elkábítsák a teljes baromfiudvart. Így befoghatták az egyik kakast, és kitekerhették a nyakát. Néhány ilyen növény beleesett egy pocsolyába. Addig ázott benne, amíg Mickey macskát oda nem vonzotta az illat, és ki nem lefetyelte a vizet. Látták, amint fel-alá rohangál a fákig és vissza, majd az éléskamra 395

előtt elnyúlva kilehelte a lelkét, előtte azonban néhányszor megfordult a saját tengelye körül. A világítótorony-őr nejének kivételével mindenki más remekül szórakozott ezen a színjátékon, Gitte pedig ilyen módon értesült e Sprogøn vadon tenyésző ritka növényről, amely megannyi különleges hatást gyakorolt arra, aki párlatát elfogyasztotta. A témába vágó szakkönyveket szerzett be a szárazföldről, így hamarosan eleget tudott ahhoz, hogy maga is kísérletezni kezdjen. Elbűvölte, hogy élet és halál ura lehet, amit az egyik szemtelenkedő leány hamarosan a saját bőrén is megtapasztalhatott. Gitte fogott egy cigarettát, a növény hígított kivonatába mártotta, végül megszárította. Másnap a lány kockás szoknyájának zsebébe dugta, ahol az utóbbi véletlenül megtalálta. Jól hallották, amint ordít, majd fura dolgokat beszél össze a Sjælland és Fyn közötti távolság felét jelző kőrakásnál, ahol magában szokott dohányozni, és azt is hallották, amikor egyszer csak elhallgatott. A lány ugyan túlélte, de soha többé nem lett már az a nagyszájú és szívós teremtés, aki azelőtt volt. Ehhez túlságosan is beleivódott a halálfélelem. Remek – gondolta Gitte. Most legalább van valami a kezemben, amivel megfenyegethetem Netét. A halállal és tébollyal való fenyegetés, valamint annak biztos tudata, valójában mit is akar tőle Gitte, olyan mértékben sokkolta Netét, hogy sírni sem tudott. Mintha a világ minden gonoszsága az ő mentőangyalába bújt volna bele, és most szertefoszlanának a hétköznapi életbe történő visszatéréséről szőtt álmai. Gitte megértette Nete reagálását, ami kiválóan meg is felelt neki. Olyan ígéretekkel áltatta, miszerint amíg a kedvében jár, ő állhatatosan munkálkodik majd rajta, hogy az igazgatónőt rávegye az ügy felülvizsgálatára. Nete így aztán meglehetősen sokáig engedelmes maradt, Gitte pedig kénytelen-kelletlen beismerte önmagának, hogy ez a kapcsolat függővé tette. Hiszen éppen ez tette 396

számára elviselhetővé, hogy tőle teljesen különböző, elkeseredett, bosszúvágyó és undok nők között éljen elszigetelten. Ennek a kapcsolatnak volt köszönhető, hogy már egyáltalán nem vágyott arra, bármi is megváltozzon. A magas fűben mellette fekvő Nete révén minden mást kizárhatott a tudatából, és szabadon lélegezhetett ebben a börtönben. Gitte később tudta meg, hogy természetesen Rita volt az, aki éket vert közéjük. Amikor Ritát végre kiengedték a gondolkodószobából, az igazgatónőnek kétségei támadtak. – Ami a sterilizációt illeti, ki kell kérnem a főorvos véleményét – mondta. – Hamarosan kijön ide a szigetre, akkor majd meglátjuk. Ám a főorvos látogatásáig sok idő volt még hátra, Rita pedig bosszúból felnyitotta Nete szemét, és meggyőzte arról, hogy ebben a Gitte Charlesban nem lehet megbízni, és hogy számukra a szökés jelenti az egyetlen kiutat. A háború ettől kezdve fordult komolyra.

397

39. 2010. november – Már tizenötödször próbálom hívni, Carl, de nem válaszol. Biztos vagyok benne, hogy kikapcsolta a mobilját. De miért kapcsolta ki, amikor sohasem szokta? – Úgy tűnt, Rose komolyan aggódik. – De te is tiszta hülye vagy. Éppen mielőtt elment volna, említette, hogy megvádoltad annak a Verslovas nevű litvánnak a meggyilkoltatásával. Carl a fejét rázta. – Egyáltalán nem vádoltam meg, de a hulláról küldött fax felvetett néhány kérdést, amelyek megválaszolása alól egyszerűen nem lehet kibújni. Rose csípőre tett, ökölbe szorított kézzel állt meg a helyettes felügyelő előtt. – Ide hallgass! Nem bírom a gyanúsítgatásaidat. Ha Assad azt mondja, nem volt benne a keze abban, hogy Linas Verslovas, az a cinikus pszichopata disznó többé nem tudja keverni a szart, akkor az úgy is van, nemde? A probléma az, Carl, hogy folyton sürgetsz bennünket, és nem veszed figyelembe az érzéseinket. Ez a baj veled. Ejha, micsoda szóáradat! Rose szerette a fejük tetejére állítani a dolgokat, ami a nyomozások során egyik erőssége, de ha magánügyről volt szó, bizony inkább hátulütője volt. Ezek a vádak aztán már igazán nem hiányoztak neki. – Igen, igen, Rose. Jól tudom, hogy te és Assad mindent érzelmi alapon és sebtében végeztek, és mentek a saját fejetek után. De bocsáss meg, most nem igazán érek rá az efféle filozofálgatásra. Marcus Jacobsenhez vagyok hivatalos letolási ügyben. – Valóban totálkáros? Azt mondod, új kocsit akarsz? – A gyilkossági osztály vezetője kétségbeesetten nézett rá. – November van, Carl. Hallottál már olyasmiről, hogy költségvetés? – Most hogy mondod, Marcus, tényleg nem sokat hallottam felőle. 398

Ha nem tévedek, a Q-ügyosztály kerete ebben az évben nyolcmillió, nem igaz? Hová a francba tűnt el ez a pénz? Marcus Jacobsen lehorgasztotta a vállát. – Már megint a pénzen fogunk összekapni, Carl? Amint azt te is tudod, a pénzeket az ügyosztályaink megosztva kapják. – Igen, az én ügyosztályom pénzét, aminek jómagam körülbelül az ötödét kapom meg, vagy nincs igazam? Nem gondolod, hogy a dán állam elég olcsó ügyosztályt tart fenn odalent az alagsorban? – Meglehet, de most biztosan nem kaphatsz új autót, mert nincs annyi pénz a számlánkon. Nem is sejted, mennyi problémánk van mostanában. Carl nem válaszolt, mivel maga is tisztában volt vele. Csakhogy ez nem az ő sara. Marcus újabb nikotinos rágógumit vett elő, amivel mostanra már szinte tele volt a szája. Jó neki, hogy le tudta tenni a koporsószöget, a sok rágógumitól viszont kissé zaklatottabb lett, miután alábbhagyott a meghűlése. – Azt hiszem, a járműosztályon van még egy Peugeot 607-esünk – mondta. – Ugyan osztoznod kell rajta másokkal, de a következő költségvetési évig csak eldöcögünk valahogy így is, ugye, Carl? – Felejtsd el! Marcus nagyot sóhajtott. – Rendben van, akkor add elő az egész históriát! Öt perced van rá. – Öt perc nem elég. – Próbáld meg! Marcus negyedórával később már majdnem a plafonon volt. – Betörtök Nørvighez, és aktákat loptok az iratszekrényeiből, továbbá erőszakkal behatoltok egy közszereplő otthonába, miközben haldoklik a felesége, és még legalább kétszáz más kifogásolható dolgot követtek el! – Haldoklik? Hiszen nem tudjuk biztosan, tényleg halálán van-e a felesége. Te még sohasem hivatkoztál a nem létező nagynénikéd 399

temetésére, amikor szabadnapra volt szükséged? A gyilkossági osztály vezetőjének szájában ennek hallatán majdnem cigányútra ment a rágógumigombóc. – Tudod jól, hogy nem, és nagyon remélem, hogy az én hivatali időmben te sem teszel ilyet. Most figyelj rám, Carl! Az archív, anyagok azonnal felkerülnek hozzám. Amikor Assad visszajön, szépen elmagyarázod neki, hogy ugyanolyan gyorsan elpárologhat a főkapitányságról, ahogy jött. Most pedig ejtitek ezt az ügyet! Különben olyan gebaszt okoztok, amit nem érek rá rendbe tenni. – Igenis. De ha ejtjük az ügyet, akkor a következő évi költségvetésedből hat egész nyolcmillió hiányozni fog. – Hogy érted ezt? – Minek kéne fenntartani egyáltalán a Q-ügyosztályt, ha ejtjük az ügyet? – Én csak azt próbálom megértetni veled, hogy ingoványos talajra tévedtél, és ezzel nem árultam el túl sok újdonságot. Hacsak nem tudsz csendben, nyugodtan és, jól vésd az eszedbe, az íróasztalod mögül sziklaszilárd bizonyítékokat szolgáltatni Curt Wad és az Egyenes Vonalak más vezető tagjainak bűncselekményei kapcsán, tartsd magad távol tőle, illetve tőlük. És még egy dolog. A továbbiakban semmiképpen sem léphetsz közvetlen kapcsolatba Curt Waddal, megértetted? Carl bólintott. Szóval így állunk. A politikáról szól tehát ez az egész? – Az imént az autóról volt szó – kötötte az ebet a karóhoz. – Rendben, elrendezem. Most pedig menj, és hozd fel azokat az iratokat! Az előtérbe menet Carl az összes burkolólécbe belerúgott. Rohadt egy beszélgetés volt. – Nono, Carl – mondta Lis, aki éppen egy rendőrségi télikabátot viselő göndör, fekete hajú fickónak adott át valamilyen papírt. Az illető Carl felé fordulva bólintott. Ismerős arc volt. 400

– Samir! – kiáltott fel Carl. Bizony, Assad igencsak ádáz ellensége volt az. – Van mit csinálnotok odakint Rødovrében? – kérdezte. – Vagy nyugdíjba ment már végre Antonsen és az összes ügyet hazavitte? Miközben ezt kérdezte, hanyagul felnevetett, amivel egyedül maradt. – Köszönöm, remekül megvagyunk. Némi papírmunkám volt csak itt – méricskélte az iratköteget Samir. – Most legalább végre tudok veled beszélni. Tulajdonképpen mi a bajotok egymással Assaddal? De nehogy azt mondd, hogy nincs egymással semmi bajotok; azt meséld el inkább, mi áll a konfliktusotok hátterében. Sokat segítenél vele. – Igazán? No, akkor te is rájöttél, mennyire diszfunkcionális. – Mit értesz diszfunkcionális alatt? Én nem mondanám annak, hogy érted ezt? – Őt magát kell megkérdezned, nekem semmi közöm hozzá. Én csak azt mondtam neki, hogy baj van vele, ő meg nem viseli jól a kritikát. Carl karon ragadta az arabot. – Idefigyelj, Samir, nem tudom, mit visel el Assad, és mit nem, de az az érzésem, te tudod. És ha te vagy Assad nem áruljátok el, kénytelen leszek kifacsarni belőled, ha itt lesz az ideje. – Rendben van, Carl Mørck. Megpróbálhatod. Lis részvéttel elegy aggodalommal nézett Carlra. – Ne vedd ennyire a lelkedre azt az autót. El fogják intézni. Ebben a hivatalban viharsebesen terjedtek a hírek. – Assad felől továbbra sincs semmi hír? Rose a fejét rázta. Lerítt róla az aggodalom. – Hirtelen miért aggódsz ennyire Assad miatt? – Mert mostanában többször is feldúltnak láttam, korábban nem viselkedett így. 401

Carl tudta, mire gondol Rose. El kell ismerni, jó szeme volt az ilyesmihez. – Azt az utasítást kaptuk, hogy vigyük fel Nørvig iratait a második emeletre, Rose. – Úgy gondolom, ez a te dolgod. Carl enyhén előrehajtotta a fejét, nehogy megüsse a guta. – Most miért vagy ilyen morcos? – Ne is törődj vele! Hiszen most nem érsz rá az efféle filozofálgatásra. Carl néhány másodpercre visszafogta magát, majd a legnagyobb nyugalommal tudatta vele, hogy amennyiben nem méltóztatik felvinni azokat a nyomorult mappákat, arra fogja kérni Rosét, menjen haza, és küldje be maga helyett Yrsát. Az utóbbit szó szerint értette. Rose összevonta a szemöldökét. – Tudod mit, Carl? Nem hiszem, hogy eszednél vagy. A helyettes felügyelő hallotta, amint Rose a mappákkal vesződik, mialatt többször hiába hívta Assad számát. Carl lába közben táncot járt az asztal alatt. – Akkor egyelőre boldogulj nélkülem! – visszhangzott a folyosóról. Carl az ajtónyílás felé fordulva látta, amint Rose kabátban, a vállára vetett rózsaszín táskával távozik. Most meg csak úgy elmegy! A francba! Carl a következményekre gondolva legszívesebben sírva fakadt volna. Rose holnap garantáltan Yrsaként, az alteregójaként jön majd dolgozni. És ez még a legjobb eset lenne! Az asztalon rezegni kezdett a mobilja. Lis hívta. – Elrendeztük az autót. Ha átmész a nemzeti nyomozóiroda melletti parkolóba, leküldök valakit, aki megmutatja neked a kocsit. A kulcsok is nála lesznek. Carl bólintott. Már nagyon itt volt az ideje. Most már csak Assadot kellene megtalálni. Rose aggodalma őt is nyugtalanná tette. 402

Két perccel később odafent állt a parkolóban, és kissé bosszúsan nézett körül. Egyetlen autó sem várta, senki sem integetett neki a kulcsokkal. A homlokát ráncolva már éppen hívni akarta List, amikor a parkoló túlsó végén egy pár fényszóró villant fel. Carl közelebb ment, és látta, hogy Rose az ölébe rakott rózsaszín táskával egy olyan autó anyósülésén foglal helyet, amely a nadrágja zsebében is elfért volna. A sokk hatására még kedvetlenebb lett. Ráadásul a kis kocsi rikító színe arra emlékeztette, hogy a két hónappal ezelőtt a hűtőszekrénybe tett kékpenészes sajt még mindig ott van. – Mi a csoda ez, és te meg mit keresel benne, Rose? – kiáltotta a vezetőoldali ajtón át. – Egy Ford Ka, te pedig, ha nem tévedek, Assad keresésére indulsz… Carl némán bólintott. Ennek a folyton fekete piszkafának a megérzései előtt az embernek folyton le kellett vennie a nem létező kalapját. – Én pedig veled akarok tartani. Ez az a kocsi, amit Marcus Jacobsen adott neked kölcsön az év hátralevő részére. – Rose itt alig állta meg, hogy szétvesse a vihogás, de aztán újra komolyra fordította a szót. – Most pedig indulj, Carl! Hamarosan besötétedik. Guggolva néztek be a heimdalsgadei lakás levélbedobó nyílásán, és Carl várakozásának megfelelően a lakásban sem bútorokat, sem Assadot nem látta. Amikor Carl utoljára járt itt, egy dúsan tetovált testvérpár állította meg, akiknek idegen hangzású nevük és kókuszdió méretű bicepszük volt. Ezúttal be kellett érnie a családi veszekedések zajával, amelyek nyelve a szerb ugyanúgy lehetett, mint a szomáli. Vidám egy környék volt. – Elég sokáig odakint a Kongevejen lakott, de ne kérdezd, miért – mondta Carl a guruló kalapdobozba beszállva. Negyedórás néma autókázást követően egy fehérre meszelt 403

parasztház előtt álltak meg, amely csaknem az erdőszélen épült, pontosan ott, ahol a bistrupi út a Kongevejbe torkollik. – Nyilvánvalóan itt sem találjuk meg, Carl – vélekedett Rose. – Biztos vagy a címben? – Mindenesetre ezt adta meg. Akárcsak Rose, ő is a névtáblát fürkészte, amelyen két ősi dán női név állt. Talán Assadnak adták bérbe a házat. Kinek nem akadt olyan ismerőse, akinek egyszerre két háza volt és az ingatlanpiac pangása miatt nagy bajba került? Még nem értek teljesen véget azok a dicsőséges napok, amelyekben a pénzügyminiszterek az ülepükkel gondolkodtak, a bankoknak pedig folyton csak a saját zsebük járt az eszükben. Tíz másodperc sem telt bele, máris egy vagány fekete hajú nő állt az ajtóban, és arról biztosította Carlt, hogy ha ismer egy Assad nevű embert, akinek nincs hol laknia, akkor az illető jó pénz fejében pár napig nyugodtan elalhat a díványukon. Ő és a barátnője azonban nem ismerik az illetőt. Megint csak ott álltak megfürödve. – Sejtelmed sincs róla, hol laknak a beosztottaid, Carl? – bosszantotta Rose a főnökét, amikor újból a csöpp autóban ültek. – Amúgy azt hittem, előfordult már, hogy hazafuvaroztad Assadot. Nem gondoltam volna, hogy a kíváncsiságodnak bármi útját tudná állni. Carl a sértésen rágódva vágott vissza: – Na és te mit tudsz Assad lakhatási körülményeiről, mindentudó kisasszony? Rose a semmibe meredve válaszolt: – Nem túl sokat. Kezdetben mesélt egy keveset a feleségéről és a két lányáról, de ez már régen volt. Az igazat megvallva nem hiszem, hogy velük lakik. Carl lassan bólintott, mert ő is így vélekedett. – Na és mi a helyzet a barátaival? Említette valamelyiküket? Meglehet, hogy az egyiküknél lakik. Rose a fejét rázta. – Talán most azt hiszed, viccelek, de a megérzéseim azt súgják, hogy Assadnak egyáltalán nincs lakása. 404

– Miből gondolod? – kérdezte a rendőrtiszt. – Úgy látom, mostanában gyakran bent alszik a főkapitányságon. Azt hiszem, éjszakánként a látszat kedvéért azért néhány órára távozik, persze ezt nehéz lenne bizonyítani. – Mi a helyzet a ruháival? Nem folyton ugyanaz van rajta. Csak kell hogy legyen valahol valami bázisa? – Megnézhetnénk a fiókjait és a szekrényeit, talán ott tartja a holmiját. A mosást pedig odakint a városban is el lehet intézni. Jobban belegondolva magam is többször láttam, amint szatyrokkal jött be, de mindig azt hittem, valami furcsa kulimászt hozott a bevándorlók üzleteiből. Carl felsóhajtott. Ez most nem sokat segített rajtuk. – Talán elment, hogy kidühöngje magát. Lehet, hogy mostanra már vissza is ért a kapitányságra. Próbáld hívni, Rose! Rose a szokásos „miért nem te magad teszed?” arckifejezéssel húzta fel a szemöldökét, de azért telefonált. – Tudtad, hogy az új telefonján üzenetrögzítő is van? – kérdezte a mobilhoz szorított füllel. Carl a fejét rázta. – Mit mond rajta? – Azt, hogy éppen hivatalos ügyben van távol, de arra számít, hogy este hat óra előtt biztosan visszaér. – És most hány óra van? – Mindjárt hét. Már egy órája vissza kellett volna mennie. Carl fogta a telefonját, és a főkapitányság ügyeletét hívta. Nem, Assadot ők sem látták. Assad az üzenetrögzítőn hivatalos ügyről beszélt. Furcsa. Rose összecsukta a mobilját és a kezével végigsimított a homlokán. – Ugyanarra gondolsz, amire én, Carl? Amilyen feldúlt volt, simán megtehette.

405

Carl kis ideig némán ült és a forgalmas úton mellettük eldübörgő autók fényszóróitól hunyorgott. – Igen, épp ezért kezdek komolyan aggódni. A törpeautóval a rendőriskolával szemben, a Tværgadén parkoltak le, amelytől huszonöt méterre feljebb, az idilli vidékies utca végén állt Curt Wad háza. Amennyire a fonott kerítésen keresztül ki tudták venni, a házban koromsötét volt. – Nem tűnik túl biztatónak – állapította meg Carl. – Én inkább nem mondok semmit – felelte Rose. – Mindenesetre örülök, hogy fel vagyunk fegyverkezve, mert az összes vészjelzőm villogni kezdett. Carl megütögette a szolgálati pisztolyát. – Ami engem illet, azt hiszem, tényleg jól fel vagyok fegyverkezve, de a te táskádban mi van? Arra a lapos, rózsaszínű izére mutatott, amit Rose minden bizonnyal az igazi Yrsától emelt el. Rose nem válaszolt, csupán meglengette a feje körül, majd éktelen csattanással egy zöld műanyagból készült kukának vágta, amelyet az egyik szomszéd a ház elé rakott ki. A kézitáska által okozott károkat felmérve megállapították, hogy a kuka négy méterrel beljebb került, tartalma pedig a szélrózsa minden irányába szétszóródott. Lábukat a nyakukba véve menekültek. Mielőtt a szomszéd bekapcsolta volna a bejárati ajtó feletti világítást, ők már a sarkon befordulva megkerülték a melléképületet. – Az ég szerelmére, mi van ebben a táskában? Kockakő? – suttogta Carl Curt Wad brøndbyøsterveji behajtója előtt. – Nem, csak Shakespeare összegyűjtött művei bőrkötésben. Carl egy perc múlva egy napon belül már másodszor állt a villa kertjében és Curt Wad már ismert szobájának ablakai felé tekintett. Most azonban kellő távolságot tartva vele volt Rose is, aki fürkészőn 406

meregette a szemét a sötétben. Teljes sötétség honolt, a környék felett még a csillagok is kihunytak. A nyugtalanságából ítélve rég lehetett terepen. Carl odament, és megrázta a kerti ajtót. Zárva volt, bár az ajtókeret nem tűnt túl masszívnak. – Mit tett volna Assad ebben a helyzetben? – kérdezte, és úgy meglökte az ajtót, hogy recsegett a kerete. Aztán megragadta a rozsdamentes acélból készült fogantyút, néhány mély lélegzettel erőt gyűjtött, egyik lábát a falnak támasztotta, majd olyan erővel lökte meg az ajtót, hogy nagyot csattant a vállával történt összeütközéstől, ő pedig a fogantyúval együtt a fűben kötött ki. A csuda vigye el, nem kis fájdalommal járt! – Nem is rossz – mondta Rose, miközben megállapította, hogy az ajtó és a zár is tart, ám az ajtó üvege nemcsak hosszában, hanem jó néhányszor keresztben is megrepedt. Ekkor felemelte egyik csizmás lábát és óvatosan az üvegtáblának feszítette. Ez segített. Az üvegtábla törmelékei nem túl nagy zajt keltve estek hátra a szobába, míg Carl a másodperceket számolta abban a reményben, hogy Assadnak a riasztóberendezés hiányára vonatkozó megfigyelése helyes volt. Carl különben kénytelen lett volna azt mondani a biztonsági cég kiérkező embereinek, hogy az üvegtábla valami csoda folytán önmagától esett ki a keretéből és tört össze, kiváltva ezzel a riasztást. – Hogyhogy nincs riasztó? – suttogta Rose. – Hiszen orvosi rendelő is van a házban. – A rendelőben van – súgta vissza Carl. Ez a vállalkozás teljesen esztelennek tűnik. Miért törnek be egy olyan házba, amelyben valószínűleg nem találnak majd rá Assadra? – gondolta Carl. Vagy talán őt is a megérzései hajtották ide? Netán titkon kedve támadt hozzá, hogy a saját keserű poharából itassa meg ezt a vén szörnyeteget? – Most mitévők legyünk, Carl? – suttogta Rose.

407

– Szeretném látni, mi a helyzet odafent az emeleten, mert úgy sejtem, ott valami titokzatos dolog lappang. Talán valami olyasmi, ami segíthet megérteni, miért került sor arra a merényletkísérletre odahaza nálam. Curt Wad ma délelőtt előadott egy történetet arról, hogy odafent haldoklik a felesége. De ha ez valóban igaz, akkor vajon most miért nincs itthon? Ki hagyja hátra a haldokló feleségét a sötét házban? Senki. Az én megérzésem azt súgja, garantáltan valami egészen mást tartogat odafent, amit el akar rejteni a külvilág elől. Carl bekapcsolta a zseblámpáját és utat világított az ebédlőn és a bejáraton keresztül, ahol a főajtó melletti ablakot virágmintás függöny takarta el a kíváncsi tekintetek elől. Megnyomta az orvosi rendelő felé vezető ajtót, amely pontosan olyan volt, mint amilyenre számított. Az ajtó nemcsak tömörfából készült, hanem minden bizonnyal acélbetéttel és olyan ügyes kis szerkezetekkel is ellátták, amelyek riadót fújnak, ha illetéktelen személyek nyitják ki. Carl felnézett a beépített lépcsőre, amelynek a pihenőjében sarokvitrin állt. Mindkét oldalán kerek tíkfakorlát szegélyezte, míg a szürke futószőnyeg odafent egy folyosón folytatódott. Carl néhány lépéssel fent is volt az emeleten. Az emelet nem volt olyan reprezentatív, mint a földszint. A hosszú, sötét folyosó egyik oldalán beépített szekrények voltak, a másiknak pedig mindkét végén olyan szobák, amelyekből mintha épp az előbb költöztek volna ki a házbeli gyerekek. Sztárok képeivel a falakon, egyforma olcsó, nagy virágmintás ágyakkal. Carl észrevette, hogy a szekrénysor legvégén az egyik ajtó alól gyenge fény szűrődik ki. Elzárta a lámpát, és karon ragadta Rosét. – Curt Wad talán odabent van, de nem nagyon hiszem – suttogta olyan közel hajolva Rose füléhez, hogy hozzáért. – Ha bent volna, bizonyára már akkor felbukkant volna, amikor a kerti ajtóval vesződtünk, persze sose lehet tudni. Talán az a fajta, aki odabent sörétes puskával vár; tulajdonképpen nagyon is jellemző volna rá. Gyere mögöttem, és állj készen arra, hogy talán a padlóra kell vetődnünk. – Ha őt találjuk itt, és nincs felfegyverkezve, akkor hogyan 408

magyarázod ki, miért vagyunk itt? – Riasztást kaptunk – suttogta Carl, miközben azért fohászkodott, nehogy később Marcus Jacobsennél is meg kelljen ismételnie ugyanezt a magyarázkodást. Azzal a tíkfafurnér ajtóhoz lapult, egy pillanatra visszatartva a lélegzetét, miközben a kezét lecsúsztatta a pisztolyához. – Egy, kettő, három – számolt hangtalanul, majd egyik lábával berúgta az ajtót, a másikkal pedig a biztonságot nyújtó fal mögé fordult. – Segélykérő hívást kaptunk erről a számról, Wad úr – kezdte, de amint kimondta a mondatot, észrevette, hogy a szobából jövő fény forrása egy pislákoló gyertya. Óvatosan előrenyújtózkodott, amíg a feje az ajtókeretig ért, jól tudva, talán ostobaságot művel. Ekkor fedezte fel, hogy a bevetett ágyon egy ember fekszik, fehér lepedővel betakart alsótesttel, ölében hervadt virágcsokorral. Csak az a kis viaszgyertya világította meg, amit kedvese rakott az ágy mellé. Amikor Rose belépett, teljes csend borult a szobára. A halál minden egyes alkalommal ilyen hatást kelt. Egy pillanatig a halottra néztek, majd Rose halkan felsóhajtott. – Azt hiszem, ez a menyasszonyi csokra, Carl – mondta. Carl szégyenében csaknem elsüllyedt. – Gyerünk innét, Rose, nagy ostobaságot követtünk el – mondta Carl a kertben a betört ajtó előtt. Aztán felemelte a földről a fém ajtófogantyút, a zsebkendőjével gondosan letörölte, majd újra elengedte. – Remélem, nem túl sok mindenhez nyúltál hozzá odabent, és nem hagytál hátra ujjlenyomatokat, Rose – mondta. – Elment már a józan eszed. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogyan lendítem ütésre a táskát, ha téged szitává lőnek – felelte roppant kíméletesen a fiatal nő. 409

– Add ide a zseblámpát! – mondta utána. – Utálok utánad botorkálni a sötétben. Kalandtúrán lévő iskolásfiúként világított minden irányba, így egy mérföldes körzetben mindenkiben felébredhetett a gyanú, hogy ebben a házban éppen betörők járnak. Már csak azt remélték, a szétvert kuka tulajdonosa nem indult az üldözésükre. – Világíts a talajra! – figyelmeztette Carl a lelkes irodistát. Rose engedelmeskedett. Aztán megtorpant. A füves rész peremén lévő vérfolt, amelyre éppen rávilágított, nem volt túl nagy, de mégiscsak egyértelmű nyom volt. Rose körbejáratta a fénysugarat, és egy újabb vérfoltot talált a ház sarkánál, a kocsibehajtónál. Kis folt volt, amely szinte láthatatlan cseppek formájában a melléképület felé folytatódott. A zsigeri megérzés nem is olyan különös módon visszatért. Bárcsak azelőtt vették volna észre ezeket a nyomokat, hogy betörtek a házba, mert akkor segítséget hívott volna. Így azonban már nehezebb dolguk van. Carl egy pillanatig fontolgatta, mitévők legyenek. Tulajdonképpen jól jött most neki, hogy ennyi körülmény utalt arra, itt nagyon bűzlik valami. Ki állította volna ezek után, hogy ők törtek be? – Telefonálok a glostrupi rendőrségnek, és bejelentést teszek. – Nagy szükségünk lenne most egy házkutatási parancsra. – Ha jól tudom, Marcus Jacobsen megtiltotta neked a közvetlen érintkezést Curt Waddal – mondta Rose, miközben a fénysugárral oda-vissza világított a melléképület három ajtaja között. – Igen. – Akkor mivel indokolod, miért vagy itt a házánál? – Igazad van, de mégiscsak telefonálok – mondta Carl, zsebéből előhúzva a mobiltelefont. A glostrupi rendőrségen elmondanák, 410

milyen autója van az öreg orvosnak, és nem utolsósorban körözést adhatnak ki ellene. A kocsija talán éppen úton van valamerre, egy emberrel a csomagtartójában. Talán éppen Assaddal. Carlt mindenesetre most sem hagyta cserben a fantáziája. – Várj! – intette le Rose. – Nézz ide! A régi istállóépület középső ajtaján lévő függőlakatra irányította a fénysugarat. Teljesen közönséges lakat volt abból a fajtából, amelyet tíz koronáért árulnak a Netto diszkontban. Gondosan megvizsgálva a sárgaréz felület közepén két olyan lenyomat volt, ami összetéveszthetetlenül ujjtól származott. Rose megnyálazta a mutatóujját, a lakatra tette, majd megnyalta az ujját. Bólintott. Vér volt. Carl még egyszer a lakatra tekintett, majd elővette a pisztolyát. Magától értetődően egyszerűbb lett volna egyetlen lövést leadni rá, ám Carl a másik módszert választotta, és addig verte a fegyverével a lakatot, amíg el nem zsibbadtak az ujjai. Rose elismerően tapsolt, amikor a kengyel engedett és kifordult, ami az ő esetében ritkaságszámba ment. – Most már mindegy – mondta Rose, az ajtó melletti villanykapcsolót tapogatva. Néhány villanás után hideg fénycső világította meg a helyiséget, amely Carl szülőhelyének bármelyik melléképületében lehetett volna. Az egyik fal mentén polcok álltak, rajtuk virágcserepek, kiszolgált konyhai edények és rengeteg fonnyadt dugványhagyma. A helyiség másik végén fagyasztószekrény zümmögött, előtte acéllépcső vezetett fel a padlástérbe, amelyben legfeljebb huszonöt wattos csupasz villanykörte lógott le a tetőről. Carl felmászott a lépcsőn, mire egy képekkel, ócska matracokkal és kiselejtezett ruhaneművel teli fekete műanyag zsákokkal agyonzsúfolt helyiségben találta magát. Miközben körbevilágította a zsákvászonnal burkolt falakat, arra gondolt, milyen remek búvóhely is lehetett ama korábbi lakók számára, akik itt töltötték ifjúságukat. 411

– Jaj, istenem, Carl! – hallatszott alulról Rose hangja. A felemelt tetejű hűtőláda mellett állt, hátrahajtott fejjel, mire Carlnak a torkában kezdett dobogni a szíve. Jól van – gondolta. Ha Assad feküdne a hűtőládában, akkor Rose nem így reagált volna. Carl lement és belenézett a mélyhűtőbe. Fehér műanyag dobozban átlátszó műanyag zacskókat pillantott meg emberi embriókkal. Nyolcat számolt meg. Kis életek, amelyekből semmi sem lett. Ő bizony ennek láttán nem úgy kiáltott volna fel, hogy Jaj, istenem!” Egészen más érzés kerítette hatalmába. – Hiszen nem ismerjük a körülményeket, Rose. A fiatal nő a fejét rázta, és összeszorította a száját. A látvány szemmel láthatóan szinte sokkolta. – Az a vér, amit odakint láttál, valamelyik zacskóból is származhat. Az új orvos talán a kocsibehajtónál elejtette az egyiket, felvette, és közben némi vér kifolyt a kőlapokra. Ez megmagyarázhatná az ujjlenyomatokat is. A vér a zacskókból kerülhetett oda. Rose a fejét csóválta. – Nem, odakint elég friss a vér, ezek az embriók pedig keményre fagytak. – Körbemutatott a hűtőládában. – Másrészt, talán látsz itt lyukas zacskót? Rose megfigyelése pontos volt. Carlnak most kissé lassan járt az agya. – Figyelj rám, ezt itt segítség nélkül nem tudjuk felderíteni – mondta a rendőrtiszt. – Úgy látom, három lehetőségünk van. Vagy azonnal lelépünk, vagy felhívjuk a glostrupi rendőrséget és közöljük velük a gyanúnkat, ami szerintem a lehető legjobb választás. Végül megint meg kellene próbálkoznunk azzal, hogy felhívjuk Assad mellékét a kapitányságon. Mostanra talán már visszaért – bólintott. – Talán a mobilját is visszakapcsolta vagy feltöltődött. Elővette a készülékét, miközben Rose a fejét rázta. – Nem érzed ezt az égett szagot? – kérdezte. Carl nem érezte. Megint csak Assad üzenetrögzítője válaszolt a 412

főkapitányságon. – Oda nézz! – mondta Rose és a mennyezet felé mutatott. Carl Assad mobilszámát hívta, majd felnézett. Valami füstöl odafent, vagy csupán a por örvénylik a gyenge fényben? Látta, amint Rose hátsó fele eltűnik a fémlépcsőn, miközben a mobilszolgáltató azt közölte vele, hogy az előfizető jelenleg nem elérhető. – Füst van – kiáltotta felülről Rose –, és alulról jön, te felőled! Majd egyetlen lendülettel már lent is volt. – A fenti helyiség mélyebb, mint ez itt, még ha hátul ferde is a fala. És odabentről füstöl – mutatott a földszint hátsó falára. Carl jól láthatta, hogy a falat két nagy lap alkotja, feltehetően gipsz. Ha valamilyen helyiség van mögötte, abba nem lehet innen bejutni – gondolta, és most már ő is felfedezte a lapok közül előszivárgó füstöt. Rose odaugrott és megkopogtatta a falakat. – Hallod? Az egyik tömörnek hat, a másik kong. Mintha fémből volna. Hidd el, Carl, hogy ez egy tolóajtó. Felettese bólintott és körbenézett. Hacsak nem távirányítóval működik, kell lennie valaminek ebben a helyiségben, amivel ki lehet nyitni. – Mit keressünk? – kérdezte Rose. – Kapcsolókat, szokatlan kütyüket a falon, vezetékeket vagy azok nyomait – mondta Carl, miközben egyre inkább a hatalmába kerítette a pánik. – Mint az ott – kiáltotta Rose, a mélyhűtő feletti falra mutatva. Carl követte a lány tekintetét és látta, mire gondol, miután az egyik végétől a másikig végigpásztázta a szemével a falat. Rosénak igaza volt. A falon húzódó vonal arra utalt, hogy egykor átalakítást végeztek rajta. Nyomon követte a vonalat, egészen egy régi sárgaréz tábláig, amely bizonyára valamilyen hajóról vagy nagyobb gépről származott. 413

Leemelte a táblát a szögről, és egy kis acél csapóajtó tűnt a szemébe, amelyet kinyitott. – A fene egye meg! – kiáltott fel, miközben egyre erősebben áramlott kifelé a résen át a füst. Az aprócska fali szekrényben nem kapcsoló rejlett, hanem egy monitor a hozzá tartozó, betűkből és számokból álló klaviatúrával együtt. Áttekinthetetlenül sok kombináció közül kell megtalálniuk azt, amelyik aktiválja az ajtót oldalra toló gépezetet. – Az emberek a gyerekeik nevét, a feleségük születésnapját, a személyi számukat, a szerencseszámaikat, meg a kutyafülét szokták összekeverni, ha valamilyen kódot kell megadniuk. Hogy az ördögbe találhatnánk ki? – fakadt ki Carl, miközben valamilyen eszköz után nézett, amellyel betörhetné a falat. Rose közben őrült agyalásba kezdett. – Kezdjük talán a legkézenfekvőbbekkel, Carl – mondta a klaviatúrához közelítve. – Hirtelen semmi sem jut eszembe. A pasast Curt Wadnak hívják, és nyolcvannyolc esztendős. – Jól van, akkor próbálkozzunk – mondta Rose, azzal pötyögni kezdett a nyomógombokon. Hiába írta be az Egyenes Vonalakat, miként a Titkos Harc is helytelennek bizonyult. Kínkeservesen bányászta elő emlékezetéből az elmúlt napokban Curt Waddal kapcsolatban átfésült feljegyzésekből, jegyzőkönyvekből és újságkivágásokból származó neveket. Még az agg orvos születésnapjának dátumát és a felesége nevét is megjegyezte. Azután egy pillanatra megállt és a fejét törte, miközben Carl figyelme megoszlott a résből előtörő füst és az időközben az épület felé közeledő autók fényei között. Ekkor Rose lassan Carlra emelte a tekintetét, amely arról árulkodott, hogy komoly, feketére sminkelt arca mögött egyszerre logikusnak és lehetségesnek tűnő gondolat bukkant fel. Carl figyelte a fiatal nő ujjait, miközben beírta a jelszót. 414

H-E-R-M-A-N-S-E-N Kattanás hallatszott, az egyik zárólap a másikba csúszott, és a helyiségben szétterjedő sűrű füst mögött egy titkos szoba tárult fel. Ugyanabban a pillanatban, amikor oxigén került az addig rejtett kamrába, láng lobbant fel. – A kurva életbe! – ordította Carl, kitépve a lámpát Rose kezéből, és berohant a titkos helyiségbe. Ott még egy hűtőládát látott, papírkötegekkel megrakott polcokat, de figyelmét és összes érzékszervét mindenekelőtt a padlón heverő, élettelennek tűnő alak kötötte le. Assad nadrágszárát lángok nyaldosták, Carl pedig, miközben húzta kifelé, odakiáltotta Rosénak, hogy dobja rá a kabátját és oltsa el a tüzet. – Úristen, úristen, jaj, jaj, alig lélegzik! – sikoltotta, mialatt Carl még egyszer végigjáratta a tekintetét a helyiségen, és látta, annyira erőre kapott a tűz, hogy lehetetlen lett volna bármit is kimenteni. Az utolsó, amire felfigyelt, mielőtt kivitték volna Assadot, az volt, hogy a kis archívumban alig akadt olyan felület, amelyre nem írták fel vérrel az „ASSAD WAS HERE!” szöveget, valamint hogy a mélyhűtőn heverő megolvadt öngyújtó tagadhatatlanul hasonlított arra, amely mindössze néhány órával korábban még Carl íróasztalán volt. Az ügyeletes orvos előtt kiérkező mentősök óvatosan és nagy szakértelemmel hordágyra helyezték Assadot, miközben oxigénmaszkon keresztül életet próbáltak lehelni belé. Rose hallgatott, akár a sír. Látszott rajta, hogy bármikor összeomolhat. – Mondjátok, hogy rendbe fog jönni! – szólt oda Carl a mentősöknek, aki ezalatt olyan érzelmek árjával küszködött, amelyek létezéséről sejtelme sem volt. Felhúzta a szemöldökét, így próbálva úrrá lenni feltörő könnyein, amelyek ennek ellenére ellepték a szemét. – A csudába is, Assad, 415

barátom, térj magadhoz! – Életben van – mondta az egyik mentős –, de az ilyen fokú füstmérgezés végzetes lehet. Fel kell készülnötök rá, hogy a hamutól összezsugorodhat és eltömődhet a tüdeje. Ráadásul a tarkójára mért ütés is nagyon csúnyán néz ki. Koponyaalapi törés és belső vérzés egyaránt szóba jöhet. Ismeritek? Carl némán bólintott. A történtek igencsak megviselték, de korántsem annyira, mint Rosét. – Csak reménykedhetünk – mondta a mentős, miközben a tűzoltók vezényszavakat kiáltozva a tömlőiket göngyölték ki. Amikor Carl átkarolta Rosét, érezte, miként remeg egész testében a fiatal nő. – Nyugodj meg, Rose! Assad rendbe fog jönni – mondta, és maga is hallotta, mennyire üresen csengenek a szavai. Amikor egy perccel később az orvos is megérkezett, feltépte Assad ingét, hogy gyors képet kaphasson a szívműködés és a légzés erősségéről. Valami nyilvánvalóan akadályozta, így az ingét még jobban feltépve néhány papírra akadt, amelyeket a kövezetre dobott. Carl összeszedte a lapokat. Az egyik papírköteg legtetején a következő állt: „A Titkos Harc tagjainak listája”. A második címe a „64-es betegnapló” volt.

416

40. 1987. szeptember Az óra 17.20-at mutatott, Nete pedig addigra igencsak megszaporázta a szemeket a kötésén. A tágra nyitott ablakok alatt minden nemű és életkorú emberek csoportjai haladtak el, többen meg is álltak az épület előtt, Curt Wadnak azonban se híre, se hamva nem volt. Nete megpróbálta felidézni a vele folytatott legutolsó telefonbeszélgetést. Azt a pillanatot, amikor letette a kagylót. Talán nem az a benyomása támadt, hogy bekapta a horgot? De igen, és úgy tűnik, sajnos tévedett. Vagy mégsem? Talán odalent áll lesben a fák mögött és figyelemmel kíséri az eseményeket. Elképzelhető lenne, hogy látta Philip Nørviget bejönni, kimenni viszont már nem? Nete a fejét vakargatta. Curt Wad nélkül nincs diadal, és nem lel nyugalmat. A feszültség ekkorra szép lassan kezdett felgyülemleni a tarkójában. Ha nem veszi be azonnal a gyógyszerét, kiújul a migrénje, amire sem ideje, sem ereje nem volt. Éppen most, amikor minden eddiginél inkább készenlétben kellett állnia és józanul kellett gondolkoznia. A fürdőszobában lüktető fejjel vette elő a fiolát a gyógyszeresszekrényből, majd megállapította, hogy már csak egyetlen tabletta maradt benne. Hála istennek egy külön fiolával van még az asztalneműs szekrényben – gondolta, és a folyosón az étkezőhelyiség bezárt ajtajához ment. Tehát ismét be kell lépnie az ezüst evőeszközökkel, csiszolt üvegpalackkal, kristálypoharakkal és az utolsó vacsorájukat már elfogyasztott kihűlt tetemekkel berendezett helyszínre. Gyorsan kinyitotta a légmentesen szigetelt szoba ajtaját és ugyanolyan gyorsan be is zárta maga mögött, mert Philip Nørvig 417

hibájából mostanra már odabent is erőteljes bűz terjengett. Szemrehányóan nézett az ügyvéd holttestére. Valamit tennie kell vele, ha majd véglegesen elrendezi a tetemeket. Talán mindegyikükkel – gondolta, a gyógyszeres fiolát előhúzva. Az asztalfőre ült és végigtekintett az áldozatain. Tage kivételével, aki továbbra is partra vetett döglött rozmárként hevert a padlón, a másik három: Rita, Viggo és Philip szép sorban ült az asztalnál. Töltött magának egy pohár vizet, majd bevett három pirulát, jól tudva, hogy talán eggyel többet a kelleténél, végül a kristálypoharat az üres szemek és lehorgasztott fejek felé emelte. – Az uraságok egészségére! – mondta, és leöblítette a gyógyszert. Felkacagott az előbb mondott pohárköszöntőn, közben a formalinra gondolt, amelyet néma vendégeinek torkába kell majd öntenie, amivel némiképpen elejét veszi majd a bomlási folyamatnak. – Mindannyian kapnak még innivalót, de egy kicsit még várniuk kell rá. Hamarosan bővül a társaság. Néhányan bizonyára ismerik már Gitte Charlest. Igen, jól hallották. A szőke sátán, aki sokunk életét romlásba döntötte azon a pokoli szigeten. Valamikor szép volt, és reméljük, továbbra is az. Nehogy elrontsa már az összképet! Gúnyos hahotában tört ki, mígnem a nyakában jelentkező feszültség tudatta vele, most már elég. Felállt, meghajolt a vendégei előtt, és kisietett. A világért sem szerette volna megvárakoztatni Gitte Charlest! A reggeli után Rita félrevonta Netét. – Hallgass ide, Nete! Ha Gitte megunt, eldob, aztán ihatod a levét. Láttad, mi történt velem. Alkarján megmutatta Netének az injekciós tűk nyomait. Nete ötöt számolt meg, néggyel többet, mint amennyit ő maga kapott. – Pokoli dolog ez a kinti munka – folytatta Rita, miközben óvatosan körülnézett. – Az átkozott banyák állandóan kussoltatnak és megütnek, ha nem figyelek oda. Budikat takarítok, menstruációs betéteket sikálok és a trágyát hordom. Egész nap a legszemetebb 418

rabszolgamunkákat végzem a legrémesebb hülyék társaságában. A felügyelő nyanyák bosszúsak, és folyton sértődötten mondogatják, hogy ezt meg ezt nem szabad, és ezt is tudnom kellene. Nem megy ez így tovább, Nete. Mostanra űzött vad lettem, amiről Gitte tehet. Nézz csak ide! Rita hátat fordított neki, kioldotta az overallja pántjait, egészen letolta a nadrágját, és megmutatta az ülepe alatt kezdődő és a combján keresztben végighúzódó kékesvörös véraláfutások sorát. – Csak nem hiszed, hogy maguktól keletkeztek? Azzal feltartott mutatóujjal ismét Nete felé fordult. – Tudom, hogy amikor a főorvos legközelebb átjön ide, rábeszélik, hogy sterilizáljanak. Ezért most le kell lépnem, és te is gyere velem, hallod? Szükségem van rád. Nete bólintott. Gitte eleinte azzal fenyegetőzött, hogy beléndekkel mérgezi meg. Azután jéghidegen bánt a többi lánnyal és hangosan kacagott, amikor leírta, miként parancsolgat nekik és szolgálatkészségük ellenére mégis kénye-kedve szerint rendeli őket sterilizálásra. Netét ugyancsak félelem töltötte el Gitte kiszámíthatatlan szeszélye miatt. – De hogyan jutunk ki a szárazföldre? – kérdezte Nete. – Majd meglátod. – És miért van szükséged rám? – Pénzt kell szerezned a szökéshez. – Pénzt? Vajon honnan? – El kell lopnod Gitte pénzét, amit a régi munkahelyein spórolt össze. Dicsekedett vele, amikor még a kegyeit élveztem. Tudom, hol tartja eldugva. – Hol? – A szobájában, te nagyokos. – Miért nem te magad lopod el?

419

Rita elmosolyodott és saját magára bökött az ujjával. – Nekünk, overallos lányoknak vajon mi keresnivalónk akad odabent a folyosókon? – Utána ismét elkomorodott. – Napközben kell sort keríteni rá, mialatt Gitte odakint basztat minket. Tudod, hova teszi a kulcsát, hiszen te magad mesélted. – Napközben csináljam? Akkor nem tudom. Rita ekkor ökölbe szorította a kezét és Nete orra elé tartotta. Elsápadt, és megfeszültek az arcizmai. – Meg tudod, és meg is teszed, ha kedves az életed, megértetted? Most kell cselekedni. Este már dobbanthatunk is. Gitte szobája az első emeleten volt, a kézimunkaszoba felett, Nete pedig a délelőtt legnagyobb részében izzadságtól gyöngyöző homlokkal várta a megfelelő pillanatot, amikor felállhat és egy-két percre kimehet. Ez a pillanat azonban elmaradt, mert a munka nem volt megerőltető, tanárnőjük csendesen hímzett az ablaknál, és egyébként is elképesztő nyugalom ülte meg a helyiséget. Veszekedések nélküli nap volt, Nete meg nem talált ürügyet arra, hogy kimenjen. Körülnézett. Valahogy mielőbb el kell érnie, hogy zűrzavar alakuljon itt ki. Csak az volt a kérdés, hogyan. Azután támadt egy ötlete. A pont előtte ülő két lány prostituált volt Koppenhága kocsmanegyedében. Bettének és Bettynek nevezték őket, mert állandóan két hollywoodi színésznőről, Bette Davisről és Betty Grable-ről locsogtak. Természetesen mind a kettő a maga bálványára akart hasonlítani. Netének sejtelme sem volt róla, kik ezek a színésznők, mert az igazat megvallva sohasem járt moziban, a folytonos fecsegés pedig a könyökén jött ki. Azután ott volt Pia, az århusi kurva, aki a Nete mögötti helyen szőtt. Kevésbé beszédes volt, mint a legtöbb fogoly, és az idősebb prostituáltak közé tartozott, akikről úgy hírlett, mindent kipróbáltak már, amit a férfiakkal tenni lehet. Ő, Bette és Betty sok históriát 420

mesélt a mesterségéről, de csak azokban a ritka pillanatokban, amikor a tanárnő nem volt jelen. Történeteik a rühösségről, a különféle szolgáltatásaik áráról, a rossz szagú férfiakról szóltak, továbbá arról, mire képes az ágyékon rúgás a fizetni nem szándékozó kuncsaftok esetében. Nete hátrafordult, az århusi kurva pedig felnézett és rámosolygott. Háromszor esett teherbe, mindhárom gyermekét rögtön a születésük után elvették tőle, és örökbe adták valakinek. Minden jel arra utalt, hogy azok közé tartozik, akiken a korsøri kórházban hamarosan elvégzik azt a bizonyos műtétet. Nete nagyon is jól tudta, miről pusmognak állandóan a lányok. A gyengeelméjűek intézetei főorvosainak kérelmére a szociális minisztérium sokukat sterilizációra jelölte ki az érintettek tudta nélkül. Mindannyian tudták, hogy időzített bomba ketyeg alattuk, így az århusi Pia is. Ezért tehát csendben maradt, és az álmaiba menekült. A szigetre száműzöttek mindegyikének megvoltak a maga álmai, legtöbbjüké családról és gyermekekről szólt. Nete a száját eltakarva fordult feléje, miközben ezt suttogta: – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, Pia, de Bette és Betty fecsegett rólad. Hallottam, amint elmesélték a tanárnőnek, hogy azt mondtad, leszopással egyetlen délelőtt egy százast is meg tudsz keresni, és ha kikerülsz innen, akkor szívesen folytatnád. Biztos vagyok benne, hogy ez mostanra már Gitte Charles fülébe is eljutott. Igazán sajnálom, de ez van. Nete mögött leállt a szövőszék, Pia pedig ökölbe szorította a kezét az ölében. Egy pillanatig még emésztgette a hallottakat. Fel kellett mérnie a lehetséges következményeket, meg kellett ítélnie a helyzet komolyságát és az árulás mértékét. – Azt is mondták, hogy a szabászollóval akarod leszúrni Charlest – suttogta Nete. – Igaz ez? Mintha rövidzárlat következett volna be. Pia a következő másodpercben felpattant, és bemutatta, milyen keményen tudnak verekedni az århusi repedtsarkúak.

421

Nete hátrálva somfordált ki a szobából, miközben a tanárnő segítségért kiáltott, a három szajha konfliktusa pedig a többi lányra is átterjedt. A személyzet futva közeledett a konyhából és a raktárból, valaki pedig meghúzta az igazgatónő irodája előtti csengőt. A nyugodt nap pillanatok alatt üvöltésnek, sikolyoknak és káromkodásoknak adta át a helyét. Néhány másodperc alatt fent volt Gitte szobájánál, és az ajtókeret felső peremén meg is találta a kulcsát. Nete még sohasem járt odabent, de most láthatta, hogy tetszetősen rendezték be, szép rajzokkal a falon, az ágyat pedig gondosan bevetették. Nagyon kevés személyes tárgy volt a kis fiókos szekrényben, közte egy pár jó túracipő, amelyet Nete még sohasem látott Gitte lábán. A cipőben csaknem ötszáz koronát talált és egy gyűrűt, amelybe az alábbi feliratot vésték: „Alistair Charles – Oline Jensen, Thorshavn, 1929. augusztus 7.” A gyűrűt otthagyta. Estére a pincében és az első emeleten lévő büntetőzárka is megtelt a varrószobában összeverekedett felekkel. Olyan nap volt, amelyen egyetlen szót sem szóltak a vacsora alatt. Egyik lány sem akart kiríni a tömegből. Több őrük fején a kézimunkaszobában vívott közelharcból származó karmolásnyomok éktelenkedtek, a levegő pedig úgyszólván szikrázott a feszültségtől. Rita a fejét csóválva sandított át Netére. Eredetileg nem kifejezetten tömegverekedés kiprovokálására gondolt. Azután mind a tíz ujjával a levegőbe bökött, utána pedig mindkét hüvelykujjával, ami annyit jelentett, hogy a tervnek megfelelően éjfélkor szöknek meg ebből a boszorkánykatlanból. Nete ekkor még nem tudta, hogy Rita fel fogja gyújtani a szomszédja ágyát. A gyufa egyébként olyan tárgy volt, amire nagyon gondosan vigyáztak a szigeten. Rita azonban nem lett volna Rita, ha 422

nem tudott volna elcsórni a konyhából egy szál gyufát és egy darabka vasalószenet. Zsákmányolt kincsei a nap legnagyobb részében biztonságos helyen lapultak dús keblei alatt, és csak akkor vette őket elő, amikor szobatársa már mélyen aludt. A szobatárs felsikított, amikor sűrű füst kezdett gomolyogni a szobában, mire mindenki azonnal talpra ugrott, mert ilyesmi régebben is előfordult már. Az istálló már többször állt lángokban, jó néhány évvel korábban pedig az egész intézet leégett. Maga a világítótorony őre és a társa is pár másodperc múlva meglazult nadrágtartóval és nadrágból kilógó inggel állította sorba a tűzoltószivattyú kezelőit és a vízhordókat. Rita és Nete a veteményeskert mögött találkozott. Visszanéztek a lángokra, amelyek hatására egyetlen csattanással repedt meg az istállóablak, szikrákat bocsátva ki a derült csillagos éjszakába. Feltehetően pár perc múlva Ritára terelődik a gyanú, és a keresésére indulnak, így hát szorította őket az idő. Amint azt Nete jól sejtette, odalent a „Szabadságban” tengerészek vártak rájuk a petróleumlámpa fényénél. Arra viszont nem számított, hogy Viggo is köztük lesz, arra meg végképp nem, hogy a férfi fel sem ismeri. Ellenben hamiskásan mosolygott rá. Ugyanúgy, mint amikor Nete lopva megfigyelte, hogyan kíséri figyelemmel ő és a barátja, amint harmadik társuk hátulról behatol Rita altestébe. Az ember lánya örömmel lát ilyen mosolyt kedvese arcán, ám egy idegenén egyáltalán nem, Viggo pedig ebben a pillanatban vadidegen volt. Amikor megemlítette neki, hogy ő a vidámparkbeli lány, Viggo még csak nem is emlékezett a futó kalandra, viszont nevetve azt mondta, hogy ha már úgyis dugtak egyszer, akkor akár meg is ismételhetnék. Nete ekkor úgy érezte, mintha kettétépték volna a szívét. A másik férfi közben megszámolta a pénzt, és kijelentette, ennyi nem elég, így aztán, ha meg akarnak lépni innen, feküdjenek az asztalra és tárják szét a lábukat. Ez nyilvánvalóan nem volt része a megállapodásuknak, ezért Rita 423

felkiáltott, és meg akarta ütni a férfit. Feltehetően ennél nagyobb hibát nem is követhetett volna el. – Itt is maradhatsz a szigeten – mondta a férfi, csattanós pofont adva Ritának. – Tűnj el! Nete Viggóra nézett, azt remélve, hogy tiltakozni fog, de a halász egyáltalán nem reagált. Tehát nem az övé volt a döntő szó, és ez nyilvánvalóan nem is volt ellenére. Rita az előbbiek hatására meggondolta magát, ezért felhúzta a szoknyáját, de a két férfi addigra már egyezségre jutott. Minek vesződni egy ilyen nagyszájú ribanccal, akit korábban már többször is megtapasztaltak, ha új lány is van? Ezt persze nevetve az arcukba is mondták. – Gyere, Nete, visszamegyünk. Add vissza a pénzt! – kiáltotta Rita, amivel csak azt érte el, hogy a férfiak még jobban nevettek, utána pedig elosztották maguk között a pénzt. Nete elszörnyedt. Gitte Charles rá fog jönni, hogy csakis Nete lehetett az, aki ellopta a pénzét. Hogyan térhetne vissza így az intézetbe? Maga lesz a földi pokol. – Mi… mindjárt le… fekszem – dadogta az asztalra fekve, miközben a férfiak kituszkolták Ritát a kunyhóból. Egy pillanatra Rita káromkodásait és szitkozódását hallotta odakintről, de aztán minden elcsendesedett, és csak az idegen férfi nehéz lélegzése hallatszott. Miután végzett, és Viggóra került a sor, Nete úgy gondolta, soha többé nem lesz képes sírni, és hogy most fosztották meg visszavonhatatlanul a normális élet lehetőségétől. Sohasem képzelte volna, hogy így becsaphatják, és ennyi gonoszság van a világon. Miközben Viggo kielégült, Nete körbejáratta szemét a kis helyiségen, nemcsak Sprogøtől, hanem régi önmagától is búcsút véve. Ugyanabban a pillanatban, amikor Viggo hímtagja görcsbe rándult, a barátja pedig felnevetett a kunyhó sarkában, feltépték az ajtót. Rita vádló kézmozdulata ugyanúgy Netére irányult, mint Gitte metsző tekintete. 424

A két férfi némi lökdösődés után kereket oldott, míg Nete csupasz altesttel úgy feküdt az asztalon, mintha odaszögezték volna. Nete ettől a pillanattól kezdve határtalan gyűlöletet táplált mindkét nővel és Viggóval szemben is, aki férfinak hitte magát, bár nem volt egyéb, mint egy mocskos disznó.

425

41. 2010. november Curtot már lent, a brøndbyøsteri templomnál lévő kanyarban is felfordulás fogadta. Az úttest közepén emberek csoportjai topogtak a hidegben. Curt ereiben jéggé fagyott a vér, amikor meglátta, hogy a háza előtt villogó kék lámpás járművek állnak. A kiáltásokhoz a tűzoltóság szivattyúinak zúgása társult. Kész rémálom volt. – Én vagyok a ház tulajdonosa, mi történt? – kérdezte minden védekező mechanizmusát készenlétben tartva. – Kérdezze meg a rendőrséget, az előbb még itt voltak – kiáltotta vissza a tűzoltó, miközben megbizonyosodott róla, hogy a melléképületben már nem izzik a parázstenger. – Emlékszel rá, hogy hívták azt a bűnügyi nyomozót, aki itt volt, amikor kiérkeztünk? – kérdezte a kollégáját, aki épp a tömlőket tekerte össze. – Nem Mørck a neve? – rázta meg a fejét a másik lánglovag. Nem volt ugyan biztos a névben, de ez mit sem számított. Curt máris eleget tudott, és amit hallott, az nem hangzott túl jól. – Nagyon nagy szerencséje van – folytatta a tömlőket összegöngyölítő tűzoltó. – Ha két perccel később érkezünk ki, akkor a melléképület és a Tværgade túloldalán lévő szalmatetős ház is leég. Sajnos odabent egy súlyosan sérült férfi is feküdt. Cigánynak tűnt, talán egy hajléktalan, aki oda lopakodott be aludni. Mindenesetre papírokat égetett el, feltehetően fűteni akart velük, persze ezek csak találgatások. Próbáljon a rendőrségnél érdeklődni. Curt inkább nem bólintott. Mi sem állt tőle távolabb. A zseblámpájával bevilágított a helyiségbe, ahol látta, hogy a titkos rekesz tolóajtaját félretolták, a mögötte elterülő padlót pedig víz és hamu keveréke borította. Sokkoló látvány volt. Megvárta, amíg a tűzoltók elvonulnak, majd a hamumasszán 426

átgázolva megállapította, hogy a titkos szoba tartalmából semmi sem maradt meg. Ezzel szemben észrevette a falra írt feliratokat. „ASSAD WAS HERE” – állt mindenütt. A látványtól kis híján összerogyott. – Minden odavan – mondta Lønbergnek a telefonba. – A kartotékok, az újságkivágások, az alapítás dokumentumai, a tagjegyzékek, a betegnaplók. Minden a tűz martalékává vált! – Remélem, igazad van – mondta Lønberg. – Még ha szörnyű dolog is történt, nagyon remélem, hogy a tűz mindent elemésztett. Azt mondod, hogy az a Hafez el-Assad még élt, amikor otthagytad. Arról tudunk valamit, hogy élve vagy holtan talált-e rá a rendőrség? Talán a mobilja vezette nyomra őket? – Nem, a telefonját elvettük és kikapcsoltuk. Mikael és a többiek éppen a memóriáját kutatják át, hátha használható információkra bukkannak. De maga a mobil azóta ki van kapcsolva. Így aztán egyáltalán nem tudom megmondani, miképpen talált rá Carl Mørck. – Adj tíz percet, hogy ellenőrizzem, mi a helyzet a kórházban, utána visszahívlak. Curt remegett haragjában és aggodalmában. Bárcsak másnapig várt volna a temetkezési vállalkozó felkeresésével, akinek személyében már korábban nagyszerű pártmunkást ismert meg, akkor ez most nem következett volna be. A fejét csóválta. Ha ez meg az meg amaz. Miért ittak még egy csésze kávét, és miért tartott annyi ideig, amíg a vállalkozó felesége kifejezte az együttérzését? De mi értelme most már ezen rágódni? Ami történt, megtörtént. Most már csak a terv szerint kellett cselekedniük, amely igencsak egyszerű volt. Miután kiiktatják az arabot, a kollégáját kell célba venniük. És ha őt is kivonták a forgalomból, amit már másnap megtehetnek, a belvárosi kapitányságon lévő emberük lemehet a főkapitányság alagsorába és megszerezheti Nørvig ügyiratait. 427

Eddig rendben volna. A párt ellen irányuló fenyegetéseket hamarosan kiküszöbölik. Ez a lényeg.

közvetlen

Hátravolt még az a hír, hogy az ügyosztálynak egy női munkatársa is van. „De neki nincs ki a négy kereke” – mondta a belvárosi kapitányságon lévő kapcsolatuk, így ezt az akadályt könnyedén ki lehet kerülni. És ha mégis tévedne, kompromittálják, és pillanatok alatt eltávolítják a testületből. Ezt megígérte az emberük. Curt értesülései szerint Søren Brandt sem okozott több gondot, Mikael pedig Madagaszkárra utazik lerendezni Mie Nørviget és Herbert Sønderskovot. Utánuk már csak egyetlenegy veszélyforrás maradt hátra, mégpedig Nete Hermansen. Az ő halálának mindenképpen természetesnek kell hatnia. Ennek megfelelő halotti bizonyítvány, utána gyors temetés, s ezzel a kör bezárul. Curt remélte, hogy teljesen bezárul. Curt archívuma porrá égett, ahogyan a Titkos Harcban részt vevő kollégái is megsemmisítették saját nyilvántartásukat. Carl Mørck és Hafez el-Assad minél korábbi halálával remélhetőleg a rendőrségi nyomozás sem jelent majd fenyegetést, amennyiben igaz a hír, amelyről Curt értesült. Tudniillik, hogy a Q-ügyosztály elszigetelten, minden más csoporttól függetlenül dolgozik. Igen, a párt tehát nyugodtan terjeszkedhet ezek után, és beérhet végre az egy életen át folytatott munka gyümölcse. Curt némán bólintott. Mindent egybevetve tulajdonképpen nem érte kár, sőt éppen ellenkezőleg. Már csak Lønberg jelentését kell kivárnia az arabot kezelő kórházból. Felment az emeletre, és kis időre szerelme mellé feküdt. Hófehér volt a bőre, és a hónál is hidegebbnek tűnt. – Hadd melegítselek fel egy kicsit, édes Beate – mondta, magához ölelve a holttestet. Nem ment könnyen, mert már beállt a 428

hullamerevség. Ő meg közben számára közömbös emberekkel kávézgatott. Hogy tehetett ilyet? Ekkor megszólalt a mobilja. – Hallgatlak, Lønberg. Megtaláltad az emberünket? – Igen, a hvidovrei kórházba vitték, és nincs túl jól, sőt kifejezetten súlyos az állapota. Curt megkönnyebbülten lélegzett fel. – Ki van nála? – Carl Mørck. – Vagy úgy. Sikerült megtudnod, hogy kivitt-e valamit az archívumból? – Aligha. Mindenesetre nem úgy tűnik. A kapcsolattartó emberünk épp a várószobában ül Mørckkel szemben. Megkérdezem a másik telefonon, tud-e valamit. Várj egy pillanatig. Curt a háttérben Lønberg hangját hallotta, aki most újra hozzá beszélt: – Nehéz eldönteni, mert pillanatnyilag nem tud közelebb menni hozzá. Azt mondja, Carl Mørck valami olyasmit tart a kezében, ami listára emlékeztet, de ez akár afféle kórházi anyag is lehet a hozzátartozók részére, hogyan viselkedjenek. Szerinte arra is emlékeztet. – Lista van nála? – Igen, de nyugodj meg, Curt, biztosan semmi különös. Elült a vihar, öreg barátom. Természetesen bosszantó, hogy az összes nyilvántartásunknak és a Titkos Harc meg az Egyenes Vonalak szervezeti felépítésére vonatkozó összes dokumentumnak annyi. Ahogy a lángok a mi betegnaplóinkat felemésztették, talán annak is megvan a jó oldala, hogy a te archivált anyagaid is füstté váltak. Egyébként jól vagy, Curt? – Nem. – Az aggastyán mély lélegzetet vett. – Beate meghalt. Hosszú szünet következett. Curt tudta, mit érzett Lønberg és a 429

szervezet többi veteránja Beate iránt. Nemcsak a nagyszerű szervezőt tisztelték benne, hanem a nőt is. Beate igazán különleges ember volt. – Áldassék az emlékezete – mondta végül Lønberg. Nyilvánvalóan cserbenhagyták a szavak. Curt úgy állapodott meg a temetkezési vállalkozóval, hogy másnap délelőtt tíz óra tájban jön el hozzá a munkatársával, mivel későbbre nem lehet halasztani a dolgot. Milyen szerencsétlen időzítés! Curt szomorúan nézett halott feleségére. Egyébként elhatározta, hogy éjszaka követni fogja. Ha itt lesznek a temetkezési vállalkozók, azzal fognak szembesülni, hogy kétszer kell fordulniuk. De most még nem tehette meg. Mielőtt nem tudja teljes bizonyossággal, hogy Carl Mørck és Hafez el-Assad immár nem okozhat több galibát, illetve hogy a nyomozó ebben a pillanatban a várószobában nem éppen azt a papírt olvassa, amelytől Curt a leginkább tart. Mikael számát hívta. – Hafez el-Assad sajnos túlélte a fejére mért ütést és azt hogy tűzbe borította az archívumot, de a szövődményeket valószínűleg nem fogja. A következő órákban és napokban egy derék és hűséges helyszíni kapcsolattartónk útján próbálunk folyamatosan értesüléseket szerezni róla. Az illető ápolónő, aki már többször segített nekünk, és most is hajlandó rá. Ezért nem hiszem, hogy túl sokat kéne foglalkoznunk vele. Az igazi veszélyt Carl Mørck jelenti. – Jól van – hangzott a vonal túlsó végén. – De most már egyetlen másodpercre sem téveszthetitek szem elől, Mikael. Most éppen a hvidovrei kórházban van, onnantól pedig szorosan a nyomában legyetek, megértetted? El kell takarítanotok a föld színéről. Daraboljátok fel, vagy mit bánom én! Csak legyen végre vége, méghozzá minél hamarabb.

430

42. 2010. november Miközben a hordágyat kihúzták a mentőből a kórház sürgősségi bejáratánál, Carl úgy ítélte meg, hogy a magán kívül lévő és Assad holtsápadt arcára meredő Rosénak túl sok volna, ha egy egész hosszú éjszakán át várakozna az arab állapotáról kiadott orvosi jelentésre. – Haza tudsz egyedül menni a kocsival? – kérdezte a villogó kék lámpák visszfényében. Csak amikor már átnyújtotta a kulcsot, jutott eszébe, milyen borzalmas autóvezető is Rose. Ekkor viszont már késő volt. – Köszönöm – mondta a lány, miközben váratlanul hozzásimult, majd szomorúan Assad hordágya felé tekingetve elindult a csöpp Fordhoz. Hála istennek ilyenkor nem nagy a forgalom – gondolta Carl. Ha ezen az éjszakán Rosénak is baja esne, akkor neki vége. Talán már így is vége volt. Miután Assadot megműtötték, egy komoly képű orvos hosszas várakozást követően azt közölte Carllal, hogy az arab tüdeje szerencsére valahogy megúszta, de a koponyaalapi törés és az ebből eredő vértolulás olyan mértékű, hogy semmit sem ígérhetnek. A helyzet valóban olyan súlyos volt, hogy át kellett szállítaniuk a Központi Kórházba, ahol a traumatológiai osztály már készen állt a fogadására. Ott meg fogják vizsgálni, és valószínűleg újabb műtét vár rá, utána pedig az intenzív osztály. Carl bólintott, miközben harag és aggodalom viaskodott benne egymással. Talán fel kellene hívnia Rosét, hogy elmondja neki a fejleményeket. Szorosan magához szorította az egyik papírt, amelyre Assad inge alatt találtak rá. Curt Wad ezért még megfizet. És ha törvényes úton 431

nem is kapják el, más lehetőségek is vannak. Ekkorra már minden mindegy volt neki. – Csak most hallottam a balesetről – szólalt meg egy ismerős hang ebben a pillanatban valamivel lejjebb a folyosón. Marcus Jacobsen közeledett feléje teljes életnagyságban. Olyan szomorú és megható volt ez a helyzet egyszerre, hogy Carl kénytelen volt megtörölni a szeme sarkát. – Akár a főkapitányságra is bemehetünk, Marcus – jegyezte meg Carl. – Képtelen vagyok hazamenni, amikor annyi dolog van, ami előbbre való. Marcus Jacobsen a visszapillantó tükörbe nézett, és kissé megigazította. – Hm, milyen különös. Az a kocsi már nagyon régóta mögöttünk jön – mondta, majd Carlra tekintett. – Megértelek. De a kerék is jobban forog, ha kenik – tette hozzá. – Jó, ha beértünk, megkínálhatsz egy pohárka gyomorkeserűvel. Aludni később is ráérek. Tájékoztatta a gyilkossági osztály vezetőjét arról, mi történt a nap folyamán, amit amúgy is kötelessége volt megtenni. – Megtiltottam nektek, Carl, hogy Curt Wadnak akár csak a közelébe menjetek, és most láthatod, mi lett a következménye. Carl bólintott, ez a szemrehányás most teljesen jogos volt. – De azért mégiscsak jó, hogy nem engedelmeskedtél – folytatta Marcus. A főnöke kis ideig keresgélte a szavakat. – Mielőtt folytatnád, Carl, beszélnem kell néhány emberrel az ügyről. – Értem. De attól tartok, nem várhatok. – Ebben az esetben kénytelen leszek felfüggeszteni téged. – És ha megteszed, akkor azok a disznók megússzák, amit műveltek. 432

– Mit úsznának meg, Carl? Az ellened elkövetett merényletet? Ami Assaddal történt? Vagy azt, amire az új pártjukat alapították, tetejében az összes régi gaztettüket? – Igen, mindent! – Mondok neked valamit, Carl. Ha nem állsz le, amíg meg nem vitattam a dolgot néhány emberrel, akkor Curt Wad és a bandája egy csomó dolgot tényleg meg fog úszni. Egyezzünk meg abban, hogy az irodádban maradsz, amíg nem szólok, rendben? Carl vállat vont. A parkolóházban tették le az autót, majd a betonépület előtt egy pillanatra megállva és a nap történésein elgondolkodva néztek a főkapitányság irányába. – Van egy cigarettád, Carl? – kérdezte a gyilkossági osztály vezetője. Carl elmosolyodott Marcus megingásán. – Van, de nem tudok tüzet adni. – Egy pillanat – mondta a főnöke –, a kesztyűtartóban tartok öngyújtót. Megfordult és mindössze néhány lépést tett meg visszafelé, amikor egy lezárt fényszórójú sötét autó, amely rézsút szemben, a főkapitányság járdája mentén parkolt, hirtelen gázt adott, és egyenesen feléjük tartott. A kocsi egyik oldala a levegőbe emelkedett, amikor a járdaszegélynek ütközött, Carl fülét a fém csikorgása ütötte meg, mialatt ő maga oldalra vetette magát és a járdán gurult. Az autó ezután csikorogva megállt, a vezető recsegő sebességváltóval hátramenetbe kapcsolt, a levegőben pedig a vészfékezéstől felmelegedett gumi szaga terjengett. Hallották a lövést, azt viszont nem, honnan jött. Az egyetlen, amit a másodperc törtrésze alatt észleltek, az volt, hogy a kocsi útvonala megváltozott, a vezetője mintha elveszítette volna uralmát a jármű felett, így hátramenetben keresztben átvágott az úttesten és teljes erővel belevágódott az egyik ott álló civil rendszámú járműbe. 433

Csak ekkor pillantották meg a kapitányság előtti térről pisztollyal a kezében odarohanó motorkerékpáros rendőrt, Carl pedig ekkor hallotta életében először, mennyi káromkodást képes kiejteni a száján a gyilkossági osztály vezetője igen rövid idő alatt. Mialatt a rendőrség sajtófőnöke és Marcus lefoglalta az újságírókat és a tévéstábokat, Carl a merénylő adatait kutatta fel. Igaz, semmiféle irat nem volt nála, de csupán rövid körutat kellett megtennie a torkában kerek lyukkal az autóban ülő agyonlőtt férfi fényképével, máris eredménnyel járt. A bűnügyi rendőrség második emeleti C-ügyosztályán ügyes fiúk dolgoztak. – Ez Ole Christian Schmidt – vágta rá egyikük hezitálás nélkül, Carlnak a név birtokában pedig már könnyű dolga volt. A szélsőjobb korábban igen komoly ambíciókat tápláló aktivistája volt, aki nemrégiben szabadult két és fél éves börtönbüntetéséből, amelyet a szocialisták választmányának egyik női tagja, illetve egy vele véletlenül az utcán szembejövő bevándorló fiú elleni erőszakos támadás miatt szabtak ki rá. Nem volt kirívóan hosszú bűnözői pályafutása, de ahhoz éppen elegendő volt, hogy tartani lehessen további ez irányú karrierjétől. Carl a TV2 híradóját nézte, amelyet akkor kapcsolt be, amikor leült. Marcus Jacobsen és a sajtófőnök jól elboldogult a lövöldözésről tartott sajtótájékoztatóval. Egyetlen szó sem esett semmilyen folyamatban lévő nyomozásról, egyetlen szó sem az incidens hátteréről. Csupán annyit mondtak el, hogy minden nagyon hirtelen történt, az autós nyilvánvalóan zavarodott elméjű volt, és csak a gondviselésnek köszönhető, hogy egy nagy lélekjelenléttel bíró motoros rendőr éppen arra jött és megmentette két bűnügyi nyomozó életét. Carl bólintott. Az incidens bizonyította, hogy Curt Wadot mostanra elfogta a kétségbeesés, és hogy a merényletkísérletek nagy valószínűséggel nem érnek véget. Ha Marcus majd visszatér a helyére, meg kell vitatniuk, mi módon tudnak gyors letartóztatásokat 434

foganatosítani. Ekkor változott a kép; a műsorvezető röviden méltatta Marcus Jacobsen érdemeit, és sajnálatát fejezte ki, hogy továbbra sem hozták nyilvánosságra a lelőtt férfi és a halálos lövést leadó rendőr nevét. Újra változott a háttér, ám a műsorvezető arckifejezése nem. – Ma reggel kilenc óra körül komoly sokk ért egy amatőr vitorlázót, amint hajójával Havnsøből elindulva, félúton a Sejerø szigetén fekvő Sejersby felé, egy vízbe fúlt személynek a tengeren sodródó holttestére lett figyelmes. Értesüléseink szerint a harmincegy éves Søren Brandt újságíróról van szó, akinek hozzátartozóit már értesítették. Carl letette a kávéscsészét, és elszörnyedve meredt a tévé képernyőjére, amelyen a mosolygó Søren Brandt képe jelent meg. Hát sohasem ér véget ez a rémálom? – A régi szép időkből ismered Madvigot, ugye, Carl? – kérdezte Marcus, hellyel kínálva vendégeit. Carl bólintott, és kezet nyújtott Karl Madvignak, a rendőrség különleges ügyosztályán szolgáló egyik nehézfiúnak, akit a többieknél valóban jobban ismert. – Régen találkoztunk, Mørck – mondta Madvig. Így igaz. Pályájuk azóta nem keresztezte egymást, hogy ő és druszája a rendőrtiszti padjait koptatta, hiszen Madvigot igencsak lekötötte, hogy felívelő üstököst játszik a különleges ügyosztály elszigetelt égboltján. Annak idején népszerű fickó volt, akiről az évek múlásával az a hír járta, hogy veszített veleszületett vonzerejéből. Talán az állandóan viselt sötét öltöny, talán a túl nagyra nőtt önbizalma okozta. Carlnak édes mindegy volt. – Szia, Medúza! – mondta, élvezve azt a kis rándulást, amelyet a feledés ködéből hirtelen felbukkanó régi gúnyneve váltott ki. – Tehát már ott tartunk, hogy a különleges ügyosztály is bekapcsolódott. Nem mintha meglepne – folytatta, sokat mondó pillantást vetve Marcusra. 435

A gyilkossági osztály vezetője a nikotinos rágógumija után kezdett kotorászni. – Tudnod kell, Carl, hogy Madvig irányítja a különleges ügyosztálynak az Egyenes Vonalak és a belső kört alkotó személyek felderítésére irányuló műveleteit, így többek között Curt Wad is a látókörében van. Ez a nyomozás már negyedik éve folyik, ezért nyilván megérted… – Értek mindent – mondta Carl, Madvig felé fordulva. – A tied vagyok, Medúza, elő a farbával! Madvig bólintott, majd részvétét fejezte ki a Carl társával történtek miatt. A „részvét” szó használata talán nem volt helyénvaló. Carl legalábbis teljes szívéből ezt kívánta. Madvig tehát felvázolta az ügyet. Teljesen világosan, köntörfalazás nélkül, sokszor nyilvánvaló érzelmi töltettel. Látni lehetett, hogy az ügy őt is mélyen érinti. Ugyancsak mélyen beleásta magát mindabba, amit a tiszteletre méltó álarc mögött állók műveltek. – Amilyen rendszeresen csak tudtuk, lehallgattuk az Egyenes Vonalak befolyásos tagjait, valamint a Titkos Harc néhány ismert résztvevőjét, és részben azokat a fogalmakat is ismerjük, amelyekről Marcust már tájékoztattad. A munkánkban természetesen tanúvallomásokra és dokumentumokra is támaszkodhatunk. De azok az iratok, amelyeket Nørvignél – itt kezével idézőjelet mutatott a levegőben – „találtatok”, és amelyek átrágásához egy teljes napra volt szükségünk, sajnos semmi olyannal nem szolgáltak, amit már előzőleg ne tudtunk volna. Mindazokat a régi ügyeket, amelyekben a Titkos Harc résztvevői ellen tettek feljelentést, a megfelelő rendőrségi körzetek irattáraiban természetesen meg lehet találni. Ezzel szemben mindeddig ismeretlen volt előttünk, hogy Curt Wad rohamosztagait közvetlenül bűnügyek elkövetésére használja, ami végső soron tulajdonképpen hasznunkra van. Így legalább egyszerűbb lesz megértetni a közvéleménnyel, miért kell megállítani ezeket az embereket és mindazt, amit képviselnek. – Igen – vágott közbe a gyilkossági osztály vezetője. – Természetesen méltán háborodhatsz fel rajta, Carl, hogy korábban nem avattalak be a különleges ügyosztály munkájába, de nem lehetett 436

nyílt lapokkal játszani. Képzeld csak el, mekkora botrány támadna abból, ha a sajtó és a nyilvánosság értesülne arról, hogy egy új, magát demokratikusnak nevező pártot lehallgatnak, nyomozást folytatnak ellene és beépülnek a soraiba, ráadásul annyi tégla van köztük, mint jelen esetben. El tudod képzelni, micsoda főcímeket találtak volna ki? – Ő is idézőjelet írt a levegőbe. – Olyanokat, amelyek sem a módszereinket, sem a vizsgálatok tulajdonképpeni célját tekintve nem igazak. „Rendőrállam, hivatali visszaélés, fasizmus.” Carl bólintott. – Köszönöm a bizalmat. Azt hiszem, tudtuk volna tartani a szánkat, de hagyjuk. Láttátok, hogy Søren Brandtot is megölték? Marcus és Madvig meglepetten nézett egymásra. – Értem, szóval nem tudtátok. Søren Brandt az egyik forrásom volt. Ma reggel a Sejerøi-öbölben vízbe fúlva találták meg. Feltételezem, tudjátok, min dolgozott. Madvig és a gyilkossági osztály vezetője egyaránt kifejezéstelen arccal nézett rá. Tehát tudták. – Semmi kétség, gyilkosság volt. Brandt féltette az életét, és egy olyan helyen bujkált, amelynek a hollétét még előttem sem akarta felfedni. De mint látjuk, ez sem segített rajta. Madvig kitekintett az udvarra. – Szóval újságíró? Egy újságírót öltek meg! – mondta, miközben a következményeket mérlegelte. – Akkor a sajtó figyelme még inkább ránk fog irányulni. Ebben az országban senki sem képes azzal együtt élni, hogy olyan támadásokat követhetnek el a sajtó munkatársai ellen, mint Ukrajnában vagy Oroszországban. Így aztán hamarosan fülest kaphatnak – fordult a másik két rendőrtiszt felé, száját kissé elhúzva. Ha az apropó nem lett volna ennyire tragikus, örömében a combját csapkodta volna. Carl egy pillanatig a többiek tekintetét fürkészte, mielőtt kijátszotta volna az aduját. – Van nálam valami, amit szívesen átengedek nektek, de cserébe szabad kezet akarok az éppen aktuális ügyem lezárásához. Úgy látom, 437

ennek az ügynek a felderítése egy sor Curt Wad elleni vádponthoz nyújthat segítséget. Én ugyanis továbbra is azzal gyanúsítom, hogy ő áll több régi eltűnési ügy mögött. Megállapodtunk? – Attól függ, mit tudsz felajánlani. Az szóba sem jöhet, hogy az ellene folytatott hajtóvadászatod a te és mások életét veszélyeztesse – mondta Marcus Jacobsen, és olyan pillantást vetett rá, amelyből Carl leszűrhette: ha nem tartja be a játékszabályokat, szó sem lehet megállapodásról. Carl az asztalra tette a papírokat. – Tessék – mutatott rájuk. – Ez itt a Titkos Harc tagjainak jegyzéke. Madvig felemelte a szemöldökét, a szeme pedig kocsányon lógott. Az asztalon fekvő dokumentum létezésében még legvadabb álmaiban sem reménykedett. – Mondhatom, rendkívül érdekes. Sok ismert orvos, több rendőr, többek között egy a belvárosi kapitányságról, ápolónők, szociális munkások. Remek merítés. Ráadásul nem egyszerű névsorról van szó, hanem jóval többről. Részletes információkról. Nem utolsósorban azokról a személyekről is, akiket Curt Wad a terepen vet be. Erről külön oszlop van. A lista végére mutatott. Curt Wad német precizitással nem csupán a tagok és házastársuk nevét, lakcímét, munkahelyét, e-mail címét, személyi, telefon- és faxszámát adta meg, hanem a szervezetben betöltött funkciójukat is. A megannyi feladattípus megnevezése között szerepelt „információ”, „beutalás”, „kutatás”, „beavatkozás”, „hamvasztás”, „jogsegélynyújtás”, „vezető tisztség”, végül pedig „terepmunka” is. Nem kell tapasztalt rendőrnek lenni ahhoz, hogy tudni lehessen, melyik elnevezés mit takar. Mindenesetre az utóbbinak biztosan nem a földméréshez volt köze. – A „terepmunka” kategória alatt például ott szerepel Ole Christian Schmidt neve is – mutatott rá Carl. – Látom, kérdőn nézel rám. Ő volt az, aki ma reggel palacsintává akart bennünket lapítani. Madvignek láthatóan bizseregtek az ujjai, alig várta, hogy megkaparintsa végre a listát. Carl szinte látta maga előtt, amint beront az osztályára, és bejelenti a végső áttörést. Carl azonban nem tudott 438

maradéktalanul osztozni nyilvánvaló lelkesedésében, mert mindezen információk megszerzésének túl nagy ára volt. Hiszen Assad épp az életéért küzd a Központi Kórházban. – A „terepmunka” alatt felsoroltak személyi számából láthatjuk, hogy teljesen más korosztályhoz tartoznak, mint például azok, akik abortuszokat végeznek – folytatta Carl. – A terepen dolgozók közül senki sem idősebb harmincévesnél. Azt javaslom, hogy bűnmegelőzésre való hivatkozással tartóztassuk le az egész bagázst, és keményen dolgozzuk meg őket, próbáljuk meg felgöngyölíteni, mit is műveltek az utolsó pár napban. Ha így járunk el, biztosak lehettek benne, hogy a merényletkísérleteknek és gyilkosságoknak azonnal vége szakad. Ti meg a különleges ügyosztályon minden papírmunkát elvégezhettek. Magához vette a tagok listáit. – Ezeknek a papíroknak a megszerzése talán jó barátom és kollégám, Assad életébe fog kerülni, így csak akkor adom át őket, ha rábólintotok az egyezségre. Ez a nagy helyzet. Madvig és a gyilkossági osztály vezetője újra egymásra nézett. – Azzal a jó hírrel szolgálhatok, Rose, hogy Assad egy pillanatra magához tért – mondta Carl a telefonba. A vonal másik végén teljes csend honolt. Ez a hír magától értetődően még nem volt elég ahhoz, hogy megnyugtassa kolléganőjét. – Az orvosok azt mondták, Assad felnyitotta a szemét és körülnézett. Elmosolyodott, majd ezt mondta: „Akkor megtaláltak. Jól van!” Azzal megint eszméletét vesztette. – Úristen! – sóhajtotta Rose. – Gondolod, hogy felépül, Carl? – Nem tudom. Majd az idő megmutatja. Közben folytatni akarom az ügyet. Kivehetnél néhány szabadnapot, legfőbb ideje lenne. Szerintem egy hétig csúsztasd le a túlóráidat, jót fog tenni. Hiszen nagyon kemény napokon vagyunk túl. Hallotta, hogy a lány egyre mélyebben veszi a levegőt. – Tegyük fel, hogy lecsúsztatom őket. De előbb tudnod kell róla, hogy 439

felfedeztem valamit, ami nem stimmel, Carl. – Aha. Miről van szó? – Az a betegnapló, amelyet Assad Curt Wad archívumából kivett, az autóban maradt. Akkor vettem észre, amikor hazaértem. Magammal vittem a lakásba, és reggelig tanulmányoztam. Tudod, a 64-es betegnaplót. – Igen. Mi van vele? – Most már tudom, miért tartotta Assad olyan fontosnak, hogy az inge alá rejtse, mielőtt felgyújtotta az archívumot. Alaposan át kellett fésülnie az anyagokat, mert épp a legfontosabbakat – ezt a betegnaplót meg a tagok listáját – választotta ki. Kész szerencse, hogy elcsórta tőled azt az öngyújtót, különben nem lett volna mivel világítania odabent. – Mi van abban a betegnaplóban? – Ez Curt Wad orvosi naplója Nete Hermansen két abortuszáról. – Kettőről? – Igen, tizenöt éves korában kihívták hozzá az orvost, mert vérzett, miután a patakba esett. Az orvos szerint spontán vetélés okozta a tüneteit. És tudod, ki volt az az orvos? Curt Wad apja. – Szegény kislány. Nagyon korán történt. A korabeli erkölcsi normák szerint valószínűleg úgy tartották, nagy szégyent hozott saját maga és a családja fejére. – Meglehet, de azt az ügyet, amelyikre céloztam, Nørvig irataiból már ismerjük. Amelyben Curt Wadot nemi erőszakkal és azzal vádolja, hogy pénzt fogadott el cserébe az illegális abortusz elvégzéséért. – Ez utóbbiról aligha állhat bármi is abban a betegnaplóban. – Meglehet, van benne viszont valami, ami még ennél is érdekesebb. – Micsoda, Rose? Mondd már! – Szerepel benne annak a férfinak a neve, aki teherbe ejtette, és 440

ezzel az egész ügyet elindította. – Ki volt az? – Viggo Mogensen. Akiről az elmondásod szerint Nete néhány napja azt állította, hogy nem ismeri.

441

43. 1987. szeptember Nete már akkor észrevette Gitte Charlest, amikor az alakja jóval lejjebb, a pavilon irányából jövet felbukkant. Undor fogta el, ahogy megpillantotta Gitte jellegzetes járását, amelyet most is a karja lóbálása kísért. Több mint harminc évig megkímélte a sors ettől a látványtól, amelynek hatására most ökölbe szorult a keze. A nappaliban körbejárt a tekintete, minden készen áll-e ahhoz, hogy gyorsan túl legyen a gyilkosságon. Azt kívánta, bárcsak minden simán menne, mivel a fejfájása még nem múlt el, sőt az agykérgébe vágott borotvapengeként csaknem hányásra késztette. Átkozott migrén! – gondolta. Vajon enyhülni fog, ha már a múlté lesz mindenki, aki sorban egymás után tette tönkre az életét? Csak néhány hónapig kellene távol lennie, és minden megváltozna. Talán azzal is együtt tud majd élni, hogy Curt Wad továbbra is ezen a világon tartózkodik. Egyszer csak utoléri, és agyonnyomja őt is a múltja – gondolta. Muszáj volt erre gondolnia, különben nem lett volna elég ereje ahhoz, hogy megölje Gittét. Négy nappal a gyújtogatás és a kudarcot vallott szökési kísérlet után két egyenruhás rendőr jött Ritáért és Netéért. Egyetlen szót sem ejtettek róla, mi történik ezután, de kétség sem férhetett hozzá. A „gyújtogató, romlott és idióta” nem olyan jelzők voltak, amelyek bárkinek javára váltak volna, Gitte Charles bosszúvágya pedig határtalan volt. Ritát és Netét ezért átszállították a szárazföldre, onnan pedig mentőautóban leszíjazva a korsøri kórházba, mintha kivégzésre váró rabok lennének. Így is éreztek, amikor látták, amint a szőrös karú ápolók egyértelmű mozdulatokat téve jönnek értük. Nete és Rita sikoltozott és rugdalózott, ahogy csak bírt, miközben az osztályon át a kórterembe vonszolták őket. Itt az ágyhoz szíjazták a 442

meg nem született gyermekeikért jajveszékelve könyörgő nőket. A kórházi személyzet szemmel láthatóan közönyös volt. Túl sok ilyen „laza erkölcsű” teremtést láttak már ahhoz, hogy meghatódjanak Nete könnyeitől és segítségért esedezésétől. Rita végül ordítani kezdett. Először a főorvossal akart beszélni, majd a rendőrséggel, utoljára magával a polgármesterrel, de semmi sem segített rajtuk. Nete pedig sokkos állapotba került. Két-két orvos, illetve ápolónő lépett be, párosával megállva az ágyuk mellett, miközben az injekciós fecskendőket készítették elő. Azzal próbálták nyugtatni őket, hogy így lesz nekik a legjobb, és utána normálisan élhetnek, de Nete szíve sebesen vert mindazokért a kis életekért, akiket nem hozhat világra. Amikor beledöfték a tűt, csaknem leállt a szíve, és búcsút mondott önmagának és az álmainak. Amikor néhány óra múlva felébredt, csak az altesti fájdalom és a kötés maradt. Minden egyébtől megfosztották. Nete két napig egyetlen szót sem szólt, de azután sem, hogy Ritával együtt visszavitték Sprogøre. Neki csak a bánat és a rosszkedv jutott. „A kis hülye egy mukkot sem szól, talán mégis okult a leckéből” – mondogatták nagy örömmel a személyzet tagjai Nete füle hallatára, és igazuk is volt. Egy hónapja valóban egyetlen szót sem szólt. Vajon kinek használna vele? Aztán elbocsátották. Ezzel szemben Ritát a szigeten tartották. „Azért annak is van határa, mit lehet rászabadítani a társadalomra” – mondták. Nete a hajó tatjában állva nézte, amint a hullámok a szigetet nyaldossák, és a világítótorony lassan eltűnik a látóhatáron. Közben arra gondolt, ennyi erővel akár ott is maradhatott volna, mert számára úgyis véget ért az élet. Az első család, amelyhez került, egy kovácsból, a feleségéből és három gépész fiukból állt, akik mind alkalmi munkákból és fusizásból éltek. Nem volt még egy olyan család, amelynek ekkora szüksége lett 443

volna egy rabszolgára, akit naphosszat szidalmazhat és aljamunkára foghat. Mindezen igényüket bőségesen kielégítette, amikor megkapták Netét. Minden elképzelhető robotot rábíztak, a rozsdás gépalkatrészekkel teli telek megtisztításától kezdve egészen addig, hogy a durva és lelketlen gazdasszony cselédje legyen, aki abban lelte egyetlen örömét, hogy mindent és mindenkit szidalmazott, főleg Netét. Egész nap a riherongy, zabigyerek, ostoba cafka elnevezésekkel illették, és ha csak a legkisebb alkalom kínálkozott arra, hogy gúnyt űzzenek belőle, rögtön éltek is vele. – Szerencsétlen hülye. Mondd csak, nem tudod elolvasni, mi van rajta, te idióta? – kérdezte a gazdasszony a mosóporosdoboz hátoldalára mutatva. Mivel nem tudta, a megaláztatást a nyakára mért ütéssel fokozta. – Nem értesz dánul, húgyagyú? – lett a napi mottó, Nete pedig semmivé zsugorodott. A fiúk kedvük szerint markolták meg a mellét, a férj meg azzal fenyegetőzött, hogy ennél tovább megy. Amikor mosakodott, szimatoló kutyák módjára követték, és az ajtó elé állva szégyenérzet nélkül tudatták vele gerjedelmüket. – Engedj be minket, Nete! Akkor majd úgy fogsz visítani, mint az a disznó, aki már úgyis vagy – röhögtek. Így teltek a nappalok, de az éjszakák még nehezebbek voltak. Ekkor bezárta a kamráját, a kilincs alá tolta a szalmahátú széket és az ágya végénél a padlóra feküdt. Ha valamelyiküknek sikerülne bejutnia és az ágyára vetnie magát, akkor erre az esetre méltó meglepetésről gondoskodott. Az ágy üres volt, az udvaron talált vascső pedig igencsak nehéz. Ha idáig fajulna a helyzet, számára teljesen közömbös volt, félig vagy teljesen veri-e agyon a háziak valamelyikét. Hiszen mi rosszabb történhetne vele annál, hogy itt kell lennie? Közben többször mérlegelte, ne keverjen-e bele a család esti kávéjába egy keveset abból a beléndekből, amit a szigetről hozott magával. Ám a bátorsága mindannyiszor cserbenhagyta, így ebből a tervéből semmi sem lett. 444

Egy napon azonban, amelyen a háziasszony csattanós pofont kent le a férjének, aki erre a sörétes puskáért ment, és szétlőtte hitvese fejét, a teljes család létalapja megkérdőjeleződött. Nete utána egymagában ült a konyhában, és nyugtalanul hintázott a székkel, miközben a bűnügyi technikusok söréteket és húscafatokat húztak ki a szoba falaiból. További sorsa csupán estefelé dőlt el. Ekkor egy meglehetősen fiatal férfi, aki talán hat-hét évvel lehetett idősebb nála, jött oda hozzá, kezet nyújtott neki, és így szólt: – Erik Hanstholm vagyok, engem és Mariannét, a feleségemet kértek fel arra, hogy a gondodat viseljük. A „gondodat viseljük” kifejezés olyan idegenül hangzott, akár a halk zene az örökkévalóságnál is régebbi időkből, de figyelmeztető jelzésként is. Az ilyen szavakba próbált hiába belekapaszkodni, de ebben a borzalmas házban, ahol a falakból még mindig a lövés zaja visszhangzott, sohasem hallotta őket. Felnézett a férfira. Kedvesnek tűnt, de lerázta magáról az első benyomást. Hiszen hányszor szerzett már keserű tapasztalatot a látszólag kedves férfiakról? – Akkor legyen így – mondta vállat vonva, hiszen mi egyebet mondhatott volna. Hiszen neki hallgass volt a neve. – Marianne és én a bredebrói siketek iskolájában kaptunk tanári állást, odaát a „sötét Jütlandon” – folytatta a szóláson nevetve Erik. – Ennek dacára talán mégis volna kedved velünk jönni? Nete csak ebben a pillanatban nézett közvetlenül a férfi szemébe. Eddig hányszor fordult elő, hogy választhatott, ha a saját sorsáról volt szó? Emlékezete szerint egyszer sem. És vajon hányszor fordult hozzá bárki is olyan szavakkal, mint „talán” vagy „volna kedved”? Anyja halála óta soha senki, ebben teljesen biztos volt. – Találkoztunk már néhány hónappal ezelőtt – mondta Erik. – Egy nagyothalló rákos kislánnyal együtt olvastam egy könyvet a korsøri kórházban, ahol te a szemközti betegágyban feküdtél. Emlékszel rá? Erik bólintott, amikor látta Nete zavarát, és hogy miként hunyorít 445

néhányszor, hogy a férfi vizsgálódó tekintetétől óvja magát. Valóban ő volt az? – Azt hiszed, nem vettem észre, hogyan figyeltél bennünket? Bizony ám! Ezt a kék szempárt nem lehet olyan könnyen elfelejteni. Azzal óvatosan Nete felé nyújtotta a kezét anélkül, hogy megfogta volna az övét. Ott tartotta előtte a levegőben, és várt. Addig várt, amíg Nete meg nem ragadta. Néhány nappal később a bredebrói szolgálati lakásban teljes fordulatot vett Nete élete. Megérkezése óta az ágyán fekve várta a rabszolgamunka kezdetét. Várta a durva szavakat és az újabb csalódásokat, amelyek árnyék módjára követték. A fiatalasszony, Marianne Hanstholm jött érte, az irodába kísérte, ahol egy iskolai táblára mutatott. – Nézz csak ide, Nete! Felteszek neked néhány kérdést, te pedig annyi időt fordítasz a megválaszolásukra, amennyire csak szükséged van, jó? Nete a betűkkel teleírt táblára nézett. Egész világa rögtön összeomlott, mert jól tudta, mire megy ki a játék. Amikor a falusi iskolába járt, a táblára írt megannyi jel volt az ő átka. Az ágyéka fölé lesújtó spanyolnád suhogását vagy a vonalzóval kiosztott körmösöket nem lehetett olyan könnyen elfelejteni. És ha a vele szemben ülő nő most megtudja, hogy Nete a betűknek még a negyedét sem képes felismerni, összeolvasni őket pedig egyáltalán nem, akkor megint a sárba taszítja, amelyről mindenki azt mondja, ott a helye. Nete összeszorította az ajkát. – Szeretnék jól válaszolni, Hanstholm asszony, de nem tudok. Egy pillanatig némán néztek egymásra, miközben Nete azt mérlegelte, hol fogja érni az ütés, de Marianne Hanstholm csupán mosolygott. – Higgy nekem, kedvesem. Tudsz te jól válaszolni, ha nem is 446

tökéletesen. Nagyon boldoggá teszel, ha elmondod, melyeket ismered fel ezek közül. Nete a homlokát ráncolta. Mivel csak annyi történt, hogy a vele szemben ülő fiatalasszony mosolyogva mutatott a táblára, kelletlenül felállt és odament. – Ezt a betűt ismerem – bökött rá az egyikre. – Ez az N, ezzel kezdődik a nevem. Hanstholm asszony tapsolva nevetett fel. – Akkor már csak huszonhét betű hiányzik, hát nem nagyszerű? – kiáltotta felugorva és átölelte Netét. – Várj csak, majd együtt valamennyire rámutatunk. Nete a szívélyes ölelés hatására remegni kezdett, de a hölgy magához szorította és azt súgta a fülébe, most már minden jóra fordul. Nete az utóbbit, egyáltalán nem tudta elhinni. Ezért továbbra is remegett, és sírva is fakadt. Ebben a pillanatban lépett be Erik Hanstholm, akit a zaj csalt oda, és szemmel láthatóan meghatotta Nete könnybe lábadt szeme és lehorgasztott válla. – Jaj, Nete! Sírd csak ki a fájdalmadat, kislányom, mert mától fogva többé nem kell magaddal cipelned – mondta, és a fülébe súgta azokat a szavakat, amelyek ettől a pillanattól fogva mindannak a rútságnak a helyébe léptek, amiket előzőleg átélt. – Bizony, nincs veled semmi gond, Nete. Jegyezd meg: nincs veled semmi gond. Nete egyszer 1961 őszén a bredebrói főutcán a patika előtt összefutott Ritával, és mielőtt reagálhatott volna a viszontlátásra, máris fejbe kólintotta a teljes hangerővel tudtára adott hír. – Bezárták a sprogøi intézetet – mondta Rita, aki Nete döbbent arckifejezését látva felkacagott. Aztán hirtelen komolyra váltott. – A legtöbbünket gondozásba adták, ahol kosztért és kvártélyért dolgozik az ember lánya, így azért nem sok minden változott. 447

Gályázás reggeltől estig, és egy lyukas garast sem fizetnek érte. A magunkfajtának gyorsan elege lesz belőle, Nete. Nete bólintott. Erről mindent tudott. Rita szemébe próbált nézni, de nehezére esett. Nem számított rá, hogy valaha még összefutnak egymással. – Miért jöttél ide? – kérdezte végül, s nem tudta, van-e kedve hallani a választ. – Innét csak húsz kilométerre melózom egy tejgazdaságban. Pia, az århusi csaj is ott van. Reggel öttől egész nap robotolunk, ami lelombozó. Én most egyszerűen megpattantam onnan, és azért vagyok itt, hogy megkérdezzelek, velem tartasz-e. Vajon vele akar-e tartani Nete? Nem, Nete hallani sem akart róla. Rita láttán felkavarodtak benne az emlékek. Egyáltalán hogy merészeli felkeresni azok után, amiket vele művelt? Ha nincs Rita féltékenysége és önzése, akkor minden másképp alakult volna. Nete kiszabadult volna a szigetről, és lehetnének gyermekei. – Ugyan már, gyere velem! Ugye velem jössz, Nete? Meglógunk, oszt annyi. Emlékszel a régi terveinkre? Először Anglia, utána Amerika. Olyan helyre megyünk, ahol senki sem ismer bennünket. Nete félrenézett. – Honnan tudtad, hol vagyok? Rita szárazon felkacagott. A cigarettázás megtette a magáét. – Csak nem hiszed, te nagyon egyszerű, hogy Gitte Charles nem tartja rajtad a szemét? Akár hiszed, akár nem, az a banya nap mint nap olyan történetekkel gyötört, hol és hogyan élsz szabadon. Gitte Charles! Nete keze ökölbe szorult e név hallatán. – Charles! Hol van most? – Ha tudnám, nagyon megjárná – felelte hűvösen Rita. Nete egy pillanatra ránézett. Látta, mire képes Rita. Látta, hogyan rontott rá a sulykolóval azokra a lányokra, akik nem akartak fizetni a cigarettáért. A kék foltokat csak akkor lehetett látni, amikor a lányok levetkőztek. – Eredj utadra, Rita! – mondta összeszorított fogakkal. – És soha 448

többé ne kerülj a szemem elé, megértetted? Rita a száját eltátva gúnyosan nézett Netére. – De kényes lettél, te kis kurva. Most már olyan előkelő vagy, hogy nem állsz velem szóba, ugye? Nete némán bólintott. Az életben megtapasztalta, hogy ha valaki mindent meg akar érteni, akkor tartsa magát az emberiség két alapigazságához. Az elsőt a bátyja mondta el a kétfajta emberről, a másik úgy hangzott, hogy az ember élete szüntelen kötéltánc a kísértések szakadéka felett, és nagyon mélyre zuhanhat, aki félrelép. Most éppen igencsak nagy kísértést érzett arra, hogy Rita ellen használja az öklét, és lehervassza az öntelt arckifejezését, mégis inkább kitért előle és elfordult. Ha itt valaki a kísértések szakadékába esik, az semmi esetre sem ő lesz. – Jó utat, Rita! – mondta hátat fordítva, de Rita nem hagyta annyiban a dolgot. – Itt maradsz! – kiáltotta vállon ragadva Netét, miközben néhány ártatlan tekintetű háziasszonyra nézett, akik bevásárlószatyrokkal és kifürkészhetetlen arckifejezéssel éppen arra mentek. – Itt áll két sprogøi kurva, akik tíz koronáért laposra basszák a férjeteket, és ez itt a legszorgalmasabb – kiáltotta, erőszakkal két nő felé fordítva Nete fejét. – Nézzétek meg az arcát! Nem gondoljátok, hogy a férjetek sokkal inkább őt akarná az ágyban helyettetek, ti ronda vén fapinák? Itt lakik a városban, úgyhogy jobb lesz, ha vigyáztok! Rita szúrós szemmel fordult Nete felé. – Most már velem jössz, Nete? Mert ha nem, itt maradok, és kiordítom a tüdőmet, amíg ki nem jön a jard. Elhiszed nekem, hogy utána nem lesz könnyű itt maradnod a városban? Később kopogtattak a szobája ajtaján. Sírva ült odabent. Nevelőapja óvatosan lépett be. Erik komoly volt, és sokáig néma maradt. Most arra fog kérni, hogy utazzam el – gondolta. Mehetek egy olyan családhoz, amelyik távol tud tartani a hétköznapi emberektől. 449

Olyanokhoz, akik nem szégyenlősek, sőt egyáltalán nem is tudják, mi a szégyen. Aztán óvatosan megfogta Nete kezét. – Tudnod kell, hogy a városban arról beszélnek, milyen dicséretre méltón viselkedtél, amikor ez a dolog történt, Nete. Jól látták, hogy ökölbe szorult a kezed, mégsem verekedtél. Ehelyett a szó erejét használtad, ami nagyon jó. – Akkor most már mindenki tudja – mondta Nete. – Mit tudnak? Csak annyit tudnak, hogy a támadód felé hajoltál, és ezt mondtad neki: „Engem nevezel kurvának. Tudod mit, Rita? Ha legközelebb is összetévesztesz az ikertestvéreddel, akkor azt hiszem, a körülöttünk állók elkalauzolhatnak egy jó optikushoz. Eredj utadra, és soha többé ne gyere vissza, mert különben hívom a rendőrséget. Világosan beszéltem?” – Erik bólintott. – Ennyit tudnak. Számít ez valamit? Addig mosolygott Netére, amíg a lány végül fel nem engedett. – Van itt még egy dolog. Hoztam neked valamit. Matatott valamivel, amit a háta mögött tartott. – Tessék – mondta, egy nagyon nagy betűkkel írt diplomát nyújtva át Netének. Időbe telt, amíg elolvasta, de szavanként megbirkózott vele. „Aki el tudja olvasni, nem nevezhető analfabétának” – állt a papírlapon. Erik megszorította a csüggedt lány kezét. – Ezt akaszd fel a szobád falára, Nete. Amikor majd a teljes könyvespolcunkat kiolvastad, és az összes matematikafeladatot megoldottad, amit a siketeknek adunk fel, reáliskolába fogsz járni. Szemvillanásnyi idő alatt felvonultak előtte a múlt képei. A reáliskola, a laboránsiskola, a laboratóriumi technikusok tanfolyama, az Interlabnál elnyert állás és az Andreas Rosennel kötött házasság. Csodálatos múlt, amelyet Nete második életének lehetett nevezni. Az Andreas halála előtti időszak, az azt megelőző, hogy négy gyilkosság 450

nyomasztotta volna a lelkét. Ha Gittét is lerendeztem, kezdetét veszi a harmadik életem – gondolta. A kaputelefon ebben a pillanatban szólalt meg. Amikor Nete kinyitotta a lakás ajtaját, Gitte az idő vasfogától megviselt, de még mindig szép és délceg márványoszlopként állt vele szemben. – Köszönöm a meghívást, Nete – mondta minden fölösleges sallang nélkül, majd úgy zúdult a lakásba, akár kígyó az egérlyukba. Gitte körülnézett a folyosón, Netére bízta a kabátját, utána pedig portyára induló kalózhajóként siklott be a nappaliba. Nagyon is éber szeme minden egyes ezüstkanalat számba vett, és minden egyes festményt felmért. Aztán Nete felé fordult. – Végtelen szomorúsággal töltött el, amikor megtudtam, milyen beteg vagy, Nete. Csak nem rák? Nete némán bólintott. – Biztos, hogy semmit sem lehet ellene tenni? Nete ismét bólintott, készen állva arra, hogy hellyel kínálja Gittét, arra viszont nem, hogy amúgy mit tegyen. – Nem, Nete, most te ülj le, én majd a gondodat viselem. Látom, a kannában ott a tea, hadd töltsék neked. Gyengéden félretolta Netét, és a díványig tuszkolta. – Kérsz bele cukrot? – kérdezte a tálalószekrénynél. – Köszönöm, nem – felelte Nete, és újból felállt. – Mindjárt főzök egy újabb adagot, mert ez már kihűlt. Itt áll, mióta elment az utolsó vendégem. – Az utolsó vendéged? Hát mások is voltak? – Gitte kíváncsian nézett rá, majd Nete tiltakozása ellenére hozzálátott a tea kitöltéséhez. Nete elbizonytalanodott. Puhatolózó kérdés lett volna? Gitte vajon tud vagy sejt valamit? Hiszen Nete látta, hogy a tóparti pavilon felől közeledett, így nem volt túl nagy esélye annak, hogy előzőleg 451

találkozott valamelyikükkel. – Igen, néhányan már jártak itt előtted. Te vagy az utolsó. – Aha. – Átnyújtotta Netének a csészéjét és magának is töltött. – És talán mindannyian egyformán kedvezményezettek vagyunk? – Nem, nem mindannyian. Az ügyvéd egyébként éppen kiment intézni valamit, amíg még nyitva vannak a hivatalok, így arra kérlek, légy egy kis türelemmel. Sietős a dolgod? A kérdés furcsa nevetést váltott ki. Mintha a sietős elfoglaltság volna a világon a legutolsó dolog, ami Gittét jellemzi. Addig kell szóval tartanom, amíg hagyja, hogy én töltsek. De vajon hogyan? – gondolta Nete, miközben a fájdalom a fejébe hasított. Úgy érezte, mintha szögekkel bélelt sisakot húztak volna a koponyájára. – Érthetetlen, hogy ennyire beteg vagy, Nete. Egyébként nagyon megkímélt az évek múlása – jegyezte meg Gitte, miközben a csészéjét kavargatta. Nete a fejét rázta. Amennyire látta, sok szempontból hasonlítottak egymásra, az évek múlása pedig enyhén szólva is megviselte őket. Száraz arcbőrükön már régen megjelentek az első ráncok és a hajukban sem tegnap óta volt annyi ősz hajszál. Lerítt róluk, hogy életük során megannyi kihívással kellett szembenézniük. Nete megpróbált visszagondolni arra az időre, amelyet Gitte Charlesszal együtt töltött odakint a szigeten. Most, amikor Nete tudta, hogy a szerepek felcserélődtek, olyan különösnek tűnt az egész. Miután kis ideig jelentéktelen dolgokról társalogtak, Nete felállt, megfogta mind a két csészét, és a tálalóhoz lépett, háttal Gittének, akárcsak az előző alkalmakkor. – Kérsz még egy csészével? – kérdezte. – Köszönöm, nem. Nekem ne tölts többet – válaszolta Gitte, miközben Nete jócskán csepegtetett a beléndek kivonatából vendége csészéjébe. – Csak magadnak. Nete figyelmen kívül hagyta a nőszemély kérését. Vajon hányszor parancsolgatott nekem azon az átkozott szigeten? – gondolta. Csak 452

azért is Gitte elé tette a teáscsészét, a magáét üresen hagyva. A migréntől zúgni kezdett a füle. Már a tea illatától is hányinger fogta el. – Helyet cserélhetnénk, Gitte? – kérdezte a torkát szorongató hányinger érzetével. – Borzalmas migrénem van, és nem bírok arccal az ablaknak ülni. – Úristen, még ez is! – mondta felálltában Gitte, mialatt Nete az asztalra helyezte a csészét. – Most nem tudok beszélni – folytatta Nete. – Egy pillanatig hadd üljek csukott szemmel. Helyet cseréltek, Nete becsukta a szemét, és lázasan próbált gondolkodni. Ha egykori kínzója nem issza meg a teát, megint csak a kalapács marad hátra. Kávéval kínálja, a kalapácsért megy, kupán vágja, utána leül és megvárja, amíg egy kicsit enyhül a fejgörcse. A kalapácsütés nyomán természetesen vér serken ki, de mit számít, amikor Gitte az utolsó? Miután bevonszolta a hulláját a többiekhez, bőven ráér megtisztítani a huzatokat. Jól hallotta a lépéseket a szék körül, mégis megrémült, amikor érzékelte, amint Gitte keze enyhén elfordítja a felsőtestét és megfogja a nyakát. – Ülj nyugton, Nete! Ügyesen tudok masszírozni, de ilyen kitekert helyzetben elég nehéz. Jobb lenne, ha széken ülnél – mondta feje felett a hang, mialatt Gitte ujjai mélyen Nete nyakizmaiba hatoltak. Továbbra is hallotta a hangját, de nem jutottak el hozzá a szavak. Nete ugyanezeket a mozdulatokat korábban teljesen más körülmények között érzékelte. Bódítóan érzékiek és kellemesek voltak, de Nete gyűlölte az egészet. – Hagyd inkább abba! – mondta félrehúzódva. – Különben mindjárt hányok. Csak egy pillanatig mozdulatlanul ülök. Már bevettem a gyógyszeremet, mindjárt hatni fog. Addig idd meg a teádat, Gitte, és mindent megbeszélünk, amíg az ügyvéd megérkezik. Résre nyitotta a szemét. Amint Gitte elengedte, mintha áram rázta volna meg. Utána látta, hogy a nő megkerüli az asztalt, csendesen leül 453

melléje, kis idő múlva pedig a teáscsésze halk csörrenését is meghallotta. Nete enyhén hátrahúzta a nyakát, és a szempilláin keresztül leste, hogyan emeli fel Gitte a csészét és emeli a szájához. Feszültnek és nyugtalannak tűnt. Tágra nyílt orrlyukakkal szagolta meg a teát, aprót kortyolt belőle, aztán tágra nyílt szeméből hirtelen éberségre intő gyanakvás sugárzott. Gitte ebben a másodpercben villámgyors és nagyon élénk pillantást vetett Netére, majd megint a csészét szagolgatta. Amikor letette a csészét, Nete lassan felnyitotta a szemét. – Óóó – nyögött fel, miközben megpróbálta felmérni, mi mehet végbe Gitte fejében. – Egy kicsit máris jobban érzem magamat. Jót tett a masszázs, ügyes vagy, Gitte. Állj fel! – lüktetett a halántékában. Ki a konyhába, hozd el a kalapácsot, és legyél túl rajta! Aztán egyből a hullák torkába töltheted a formalint, és lefekhetsz végre. – Csak egy kevés vizet iszom – mondta, óvatosan felállva. – Kiszáradt a szám a sok gyógyszertől. – Igyál egy kis teát! – javasolta Gitte, felé nyújtva a csészét. – Nem szeretem hidegen, inkább újat teszek fel. Azt hiszem, az ügyvéd is itt lesz egy pillanat múlva. Néhány gyors lépéssel a konyhába ért, kinyitotta a szekrényt, és miközben lehajolt a kalapácsért, közvetlenül a háta mögött hangzottak fel Gitte szavai: – Ha kíváncsi vagy a véleményemre, Nete, egyáltalán nem hiszem, hogy bármilyen ügyvéd is jön ide.

454

44. 2010. november A rendőr-főkapitányság olyan gépezet volt, ahol a fogaskerekek mozgását a rendszer legtávolabbi zugaiban is érzékelték. Mint valami hangyabolyban, a jelzések gyorsabban járták be az épületeket, mint ahogyan meg lehetett magyarázni. Azonnal tudták, mikor próbáltak meg az őrizetesek elfutni a folyosókon át, mikor tűntek el bizonyítékok, mikor volt valamelyik munkatárs komolyan beteg, vagy mikor gyűlt meg a főkapitány baja a politikusokkal. Olyan nap volt, amelyen lázas munka folyt. A kapuügyelet vendégeket fogadott, a főkapitány emeletén villámok cikáztak, a főállamügyészi iroda tanácsosai és beosztottai nyakuk közé kapták a lábukat. Carl persze tudta, miért. A Titkos Harc és a mögötte álló emberek ügye puskaporos hordó volt. Ám a puskapor előbb-utóbb felrobban, ha idejében nem öntenek rá vizet. Az ügy kapcsán negyven vádemeléssel számoltak, és minden egyes esetben arról kellett gondoskodni, hogy gyorsan valami konkrétumot kerítsenek elő, amire a vádat lehet alapozni. A vonat mozgásban volt, és már most kihallgatásra kísérték a Curt Wad nyilvántartásában szereplő rendőrtiszteket. Ha most kiszivárog valami, elszabadul a pokol. Carl tudta, minden osztálynak megvannak a megfelelő emberei a munka elvégzésére. Ezt már gyakran bebizonyították. Ugyanakkor pontosan tudta azt is, hogy minden óvintézkedés dacára a bizonyítási eljárás finomszemű hálóján tömegével akadnak olyan lyukak, amelyeken át el lehet tűnni. Csak hatalom és rálátás kérdése, amivel éppen azok rendelkeztek, akiknek most a nyomába eredtek. A fene vigye el a tetves erőszakos bűnözőket, Curt Wad rohamosztagosait és bűnsegédeit, a katonákat, akikkel rendszerint semmire, de legalábbis 455

nem sokra jutottak! Most a stratégák voltak fontosak, így a kis halak kihallgatásának nagy türelmet követelő munkája egyelőre váratott magára – most az a lényeg, hogy a nagyokat elkapják. Mindössze az volt a bökkenő, hogy Carl a legtöbb rendőrnél türelmetlenebb volt, most különösen. Assad állapota még mindig majdhogynem változatlan volt, tehát óriási szerencséje lesz, ha élve megússza. Ilyen helyzetben egyszerűen nem lehetett türelmes az ember. Carl röviden mérlegelte, mivel kellene most elsősorban foglalkoznia. Úgy látta, hogy ez esetben két ügycsoport kapcsolódik össze, de az is lehet, hogy mégsem. Az egyik csoportot az 1987-es eltűnési esetek alkották, a másikat a nőkön elvégzett megannyi illegális beavatkozás, valamint az Assad és őellene irányuló merényletkísérletek. Rose összezavarta. Mindeddig Curt Wad állt figyelmük középpontjában, Nete Hermansen pedig nem volt egyéb áldozatnál. Rose felfedezéséig Nete Hermansen csupán az eltűnt személyek közötti különös és ártalmatlannak tűnő összekötő kapocs volt, most azonban valamennyi riadólámpa körülötte villogott. Ugyan miért hazudott Nete Hermansen neki és Assadnak? Miért ismerte be Viggo Mogensen kivételével, hogy valamennyi eltűnt személyhez köze volt, amikor valójában éppen neki köszönhette, hogy egyik balszerencse a másikat követte az életében? A terhesség, az abortusz, a nemi erőszak, a jogtalan intézeti elhelyezés, valamint a sterilizálás. Carl nem értette. – Mondjátok meg Marcus Jacobsennek, hogy mobilon utolérhet – hagyta meg odafent az ügyeleteseknek, amikor végre elhatározásra jutott. Önkéntelenül is a parkoló felé indult, ahol a szolgálati autók álltak, de aztán rádöbbent a tévedésére, és irányt változtatott. Az ördög vigye, hiszen nincs is járműve, Rosénál van. A postázó irányába nézett és néhány kivonuló civil ruhás rendőr 456

felé bólintott. Miért ne mehetne gyalog? Két kilométer talán említésre méltó távolság a majdnem legszebb férfikorban? Csupán pár száz métert tett meg a főpályaudvarig, amikor a kondija tiltakozni kezdett, a taxik sora pedig megkísértette. – Vigyen a Korsgade végéig! – mondta a sofőrnek, miközben emberek tömege rajzott el mellette. Hátranézett. Lehetetlen volt megmondani, követi-e valaki. Megtapogatta a pisztolyát. Ezúttal senki sem kapja el letolt nadrággal. Az idős hölgy meglepettnek tűnt a kaputelefonban, de felismerte Carl hangját, és megkérte, várjon az ajtó előtt, amíg beengedi. Néhány percig várakozott, mire kinyílt az ajtó, és a pliszírozott szoknyát viselő és jól láthatóan nemrég fodrásznál járt Nete Hermansen betessékelte. – Elnézést a zavarásért – mondta, és megállapította, hogy legutóbbi látogatásához képest erősebben ütötte meg az orrát az a szag, amely jelezte, hogy itt olyasvalaki lakik, aki valószínűleg nem túl sűrűn szellőztet. Végigtekintett a folyosón, és észrevette, hogy a szőnyeg a túlsó falnál álló polcnál ráncot vetett, mintha elhúzták volna. Utána a nappali felé fordult. Az idős hölgy így legalább tudta, nem áll szándékában azon nyomban távozni. – Elnézésedet kérem, hogy bejelentés nélkül török rád, Nete, de van néhány kérdés, amelyet nagyon szívesen megvitatnék veled. Nete bólintott és beljebb invitálta, majd felkapta a fejét a konyha felől jövő kattanás hallatán, ami Carl otthonában azt jelezte, hogy a vízforraló kikapcsolt. – Éppen teát készítek, itt az ideje – mondta. Carl félig rábólintott. – Ha van kávéd, akkor inkább azt kérnék – mondta, és egy pillanatig Assad ragacsos löttyére gondolt. Ha azzal kínálták volna meg, kezet csókolva köszöni meg. Még a gondolata is 457

bénító volt, hogy talán soha többé nem ihat belőle. Két perc múlva a hölgy a nappaliban mögötte állt a tálalónál és Nescafét töltött neki. Átnyújtotta Carlnak a csészét, elmosolyodott, teát töltött magának, majd ölbe tett kézzel leült a rendőrtiszttel szemben. – Miben segíthetek? – kérdezte. – Emlékszel, hogy amikor a múltkor az eltűnt személyekről kérdeztünk, megemlítettem egy bizonyos Viggo Mogensent? – Persze – mosolygott a hölgy. – Még ha hetvenhárom éves is vagyok, hála istennek azért még nem teljesen szenilis. Carl nem viszonozta a mosolyt. – Azt mondtad, nem ismered. Nem lehet, hogy tévedtél? Az öreg hölgy vállat vont. Vajon mire gondolhat? – sugallta a mozdulata. – Az összes többi eltűnt személyt ismerted, és ez nem is lehetett másképpen. Nørvig ügyvédet, aki Curt Wadot képviselte az ellene folytatott peredben. Tagét, az unokafivéredet. Gitte Charlest, az ápolónőt, aki odaát Sprogøn dolgozott, és Rita Nielsent, aki szintén ott volt veled mint kényszerű lakó. Ezt nyilvánvalóan nem tagadhattad. – Természetesen nem, miért is tagadtam volna? Hiszen így van, és valóban roppant különös ez a sok egybeesés. – Az egyik eltűnt személyről viszont azt állítottad, hogy nem ismered, mert nyilván arra számítottál, hogy így más irányban folytatjuk a kutatást. Nete erre nem reagált. – Nos, amikor múlt szombaton nálad jártunk, azt mondtam, Curt Waddal kapcsolatban kerestünk fel. Ezért nyilván úgy vélted, hogy a látókörünkön kívül vagy. Most azonban már tudjuk, hogy hazudtál, Nete. Hiszen ismerted Viggo Mogensent, méghozzá annak idején igencsak jól. Hiszen ő tehetett minden szerencsétlenségedről. Viszonyotok volt, teherbe ejtett, ami miatt arra kényszerültél, hogy 458

illegális abortuszt végeztess Curt Waddal. Ez egyértelműen kiderül Curt Wad rólad vezetett betegnaplójából, amelyről tudnod kell, hogy a birtokunkban van. Carl arra számított, hogy az idős hölgy az előbbiek hallatán megdermed. Esetleg sírva fakad vagy összeomlik, de egyáltalán nem így történt. Ehelyett kissé hátradőlt, kortyolt a teájából, és szelíden csóválta a fejét. – Hm. Mit lehet erre mondani? – felelte. – Sajnálom, hogy olyasmit állítottam, ami nem helytálló, hiszen úgy van, ahogy mondod, valóban ismertem Viggo Mogensent. És abban is igazad van, hogy kénytelen voltam azt állítani, nem ismerem. Nete fátyolos tekintettel nézett a rendőrtisztre. – Hiszen az a helyzet, hogy nekem az egészhez semmi közöm sincs, és hozzád hasonlóan úgy láttam, különben minden jel rám mutatna. Mi mást tehettem volna, mint hogy védekezem? Elvégre ártatlan vagyok. Sejtelmem sincs róla, mi történt ezekkel a szegény emberekkel. Miután befejezte, enyhén felnyögött, majd Carl kávéjára mutatott. – Idd meg a kávédat, és közben részletesen meséld el még egyszer az egészet! Carl a homlokát ráncolta. Idős hölgy létére szokatlan módon rögtön a tárgyra tért, nem töprengett, kételkedett, nem félmondatokban válaszolt, nem tett fel kérdéseket. Csupán arra kéri, mindent mondjon el még egyszer. Miért kérte erre, ráadásul minek kellene részletesen elmesélnie a történteket? Vajon időt akar nyerni? Azt a néhány percet, amíg ő odakint állt a lépcsőházban, arra használta volna, hogy figyelmeztessen valakit? Olyasvalakit, aki így vagy úgy kisegíthetné a csávából? Carl nem értette. Hiszen Nete semmiképpen sem paktálhatott le ősellenségével, Curt Waddal. Megvakarta az állát. – Volna kifogásod az ellen, ha házkutatást tartanánk a lakásodban, Nete?

459

Az idős hölgy ebben a pillanatban oldalra pillantott. Carl korábban több százszor tapasztalta a valóságtól való elhatárolódás ezen apró, szinte láthatatlan jelét, amely beszédesebb volt bármilyen szónál. Most nemet fog mondani – gondolta. – Hát, ha úgy véled, hogy szükség van rá, nyugodtan nézz körül, ha akarsz. Csak arra kérlek, ne nagyon dúld fel a fiókjaimat! Segítőkésznek próbált tűnni, de nem nagyon sikerült neki. – Rendben, azon leszek – húzódzkodott előre ültében Carl. – De arra kell hogy figyelmeztesselek, ezennel beleegyeztél, hogy az összes szobát átkutassam, és mindazt, ami még az eszembe juthat. Tudnod kell, hogy ez eléggé alapos munka, és lehet, hogy sokáig fog tartani. – Akkor idd meg a kávédat, hiszen ez komoly energiádba fog kerülni – mosolyodott el Nete. – Amint láthatod, ez a lakás nem nevezhető éppen kicsinek. Carl jókorát kortyolt a kávéból, amelynek pocsék íze volt, ezért félretolta a csészét. – Máris felhívom a felettesemet, téged pedig arra kérlek, neki is erősítsd meg, hogy beleegyeztél a házkutatásba. Rendben? A hölgy bólintott, felállt és a konyha felé indult. Egy kissé tehát mégis össze kell szednie magát. Carl most már biztos volt benne, hogy itt valami nem stimmel. – Halló, szevasz Lis! – mondta, amikor az utóbbi végre felvette a kagylót. – Arra kérnélek, szólj Marcusnak… Észrevette az árnyékot a háta mögött, és hirtelen megfordult. Még éppen látta, hogy a fejére irányzott kalapács telibe fogja találni.

460

45. 2010. november Egész éjjel és másnap reggel is szeretett felesége kezét fogta. Szorosan markolta, csókolgatta és simogatta, amíg a temetkezési vállalkozók megérkeztek. Curt remegett a megindultságtól, amikor megkérték, menjen be a szobába, és ott látta a koporsóban fekvő, hófehér selyembe öltöztetett Beatét, a menyasszonyi csokra köré font kézzel. Hónapok óta tudta, hogy eljön majd ez a nap, mégis alig tudta elviselni. Élete fényessége, gyermekei anyja feküdt ott. Eltávozott ebből a világból, magára hagyta. – Várjanak még egy pillanatig, hadd maradjak vele egyedül! – mondta, és szemével követte a temetkezési vállalkozókat, amint kimentek a szobából és becsukták maguk mögött az ajtót. Azután letérdelt előtte, és utoljára megsimogatta a haját. Ó, kicsi kincsem – próbálta mondani, de cserbenhagyta a hangja. Megtörölte a szemét, de nem tudta visszatartani a könnyeit. A torkát köszörülte, de a sírás gombócként ült meg a torkában. Keresztet rajzolt Beate arcára, és gyengéden megcsókolta jéghideg homlokát. A padlón mellette álló válltáskájába korábban mindent bekészített, amire szüksége lehetett. Tizenkét ampulla 20 milliliteres Propofolt, amelyekből hármat máris injekciós fecskendőkbe töltött. Megfelelő altatószer bárki harcképtelenné tételére, sőt amennyire tudta, az első öt-hat ember megöléséhez is elegendő. Amennyiben a helyzet úgy követelné, Flumazenilt is vitt magával, hogy megfelelő ellenszere legyen a Propofol kábító hatásával szemben. Az agg orvos gondosan felkészült minden eshetőségre. Akkor éjszaka találkozunk, szerelmem – gondolta, miközben felállt. Elhatározása szerint néhány embernek még meg kell halnia, 461

mielőtt őrá kerül a sor. Most már csak az üzenetre várt, hogy megtudja, hol van épp Carl Mørck. Informátora Nete lakásától kétháznyira várta a Peblinge-töltésen. Ő volt az, aki leütötte Hafez el-Assadot. – Azt hittem, végig gyalog megy, ezért nyomon követtem egészen a főpályaudvarig – mondta mentegetőzve a fickó. – Az egyébként nagyon alkalmas hely arra, hogy valakit a busz alá lehessen lökni, de nem tudtam, mert taxiba szállt. A következő taxival követtem, de már bement, mielőtt a sarkon befordultam volna. Curt bólintott. Ez az idióta nyilvánvalóan képtelen rendesen végrehajtani a feladatát. – Mennyi ideje ment be? A fickó az órájára nézett. – Egy és egynegyed órával ezelőtt. Curt felnézett a lakás irányába. Már akkor is itt lakott, amikor sok évvel ezelőtt meghívta. Nete Hermansen érthető módon nem választott rossz helyet. Központi fekvésű, szép a kilátás, élettel teli a környék. – Elhoztad a szerszámot? – kérdezte. – Igen, de némi kézügyesség kell hozzá. Hadd engedjem be előbb, akkor mindjárt láthatja, hogyan működik. Curt bólintott, és Nete kapujáig követte az embert. Az aggastyán egyébként jól ismerte ezt a fajta zárnyitó szerszámot. – Ez a zár hatcsapos Ruko-zár. Bonyolultnak látszik, pedig nem az – mondta a fickó. – Feltehetően odafent a lakás ajtaján is ugyanez a típusú zár van. Azt hiszem, amikor beszerelték a kaputelefont, az összeset lecserélték. Kis bőrtokot húzott elő, és körülnézett. Egy szorosan összeölelkező fiatal pár kivételével senki sem volt a közelben. – Egypár vékony lockpick kell hozzá – folytatta, és a zárba dugta őket.

462

– Ügyeljen rá, hogy a felső és az alsó perem között tartson távolságot. Nem szabad megnyomni, amíg be nem helyezte a zárnyitó pisztoly hegyét, rendben? Nézzen csak ide, a pisztoly ütőhegyét egy kicsit bedugja a kulcscsatorna közepére, közvetlenül a csapok fölé. Simán lehet őket érezni. Azzal megnyomta a zárnyitó pisztolyt, elfordította a zárhengert, és könnyedén kinyitotta a kaput. Bólintott és átnyújtotta Curtnak a szerszámot. – Íme, már be is jutott. Elboldogul vele, vagy menjek fel? – Köszönöm, nem szükséges – rázta meg a fejét Curt. – Most már hazamehetsz! Mostantól inkább mindent egyedül csinál. A lépcsőházban nyugalom honolt. A Netével szomszédos lakásból kiszűrődött ugyan a tévé hangja, de amúgy semmi sem utalt arra, hogy a lakók otthon volnának. Curt Nete ajtajához hajolva hallgatózott. Arra számított, hogy odabentről hangok ütik majd meg a fülét, de semmit sem hallott. Ezért a táskájába nyúlt, két fecskendőt húzott elő, megbizonyosodott róla, hogy a tűk a helyükön vannak, végül zsebre dugta őket. A zárnyitó pisztollyal végzett első kísérlete kudarcba fulladt, de emlékezett rá, hogy ügyelnie kell a zárhengerre, és újra próbálkozott. Kora dacára a zár erősnek tűnt, de némi piszkálás és húzogatás után csak engedett. A könyökével óvatosan lenyomta a kilincset, erősen megragadta a zárhengert, így végül feltárult az ajtó. Amint belépett, furcsa, áporodott szagot érzett. Olyan volt, mint a régi könyveké vagy a hosszú évek óta ki nem nyitott szekrényeké. Akár a naftalinnal vagy molyirtó golyókkal eltett ruháké. Vagy az olyan régiségboltoké, amelyekbe alig járnak vevők. Hosszú folyosó húzódott előtte. A végén sötétség honolt, de a hozzá legközelebb eső ajtók alól fény szűrődött ki. A pislogó fényből 463

ítélve a jobb oldali helyiség fénycső által megvilágított konyha volt, a túloldali sárgás fényt pedig jó néhány olyan izzó szolgáltatta, amelyeket az Európai Unió nemrég tiltott be. Curt egy lépést tett előre a folyosón, a padlóra tette a táskáját, és megragadta a zakózsebében levő egyik fecskendőt. Ha mindketten odabent vannak, először Carl Mørckre kell rátámadnia. A nyaki vénába kapott injekciótól hamar elernyed. Amennyiben küzdelemre kerülne sor, közvetlenül szíven kellene szúrnia, ezt azonban nem kívánta. Ha információkra van szüksége, nem sokra megy holtak kérdezgetésével, márpedig neki információkra volt szüksége. Olyan kiszivárgott információkra, amelyek árthatnak az Egyenes Vonalak pártnak, végső soron pedig a Titkos Harcban folytatott fontos munkának. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Nete bosszút forral ellene. Minden egybevágott. A sok évvel korábbi különös meghívás, aztán most ez a Carl Mørckkel történő összefogás. Curtnak meg kellett tudnia, van-e valami ebben a lakásban, ami az életművét fenyegetheti. Ha alaposan leszedálja a lakásban tartózkodókat, előbb-utóbb beszélni fognak. Amit pedig megosztanak vele, azt majd utódai használhatják. Lépéseket hallott a tavakra néző szoba felől. Könnyű, kissé vontatott lépteket. Ezek a lépések biztosan nem egy Carl Mørck magasságú és testfelépítésű férfihoz tartoztak. Előlépett, és a rémült nő válla felett a nappaliba nézett. A szobában szemmel láthatóan senki sem tartózkodott. – Jó estét, Nete! – mondta, egyenesen az arcába tekintve. A tekintete tompább lett, szürkébb, mint azelőtt. A teste már nem volt olyan kecses, az arca pedig már nem olyan kifejező és finom, ami egyértelműen a korral járt. – Bocsánat, de nyitva volt az ajtó, így bátorkodtam bejönni. Nem mintha bármit is számítana. Előbb természetesen kopogtam, de bizonyára nem hallottad meg. A nő lassan rázta a fejét. 464

– Hiszen mi régi barátok vagyunk, nemdebár? Curt Wad mindig szívesen látott vendég az otthonodban, ugye Nete? Amikor a nő zavartan nézett rá, Curt elmosolyodott, és lassan körüljáratta a helyiségen a tekintetét. Idebent semmi szokatlant nem látott, eltekintve attól, hogy az asztalon két csésze állt, Carl Mørcknek pedig nyoma sem volt. Közelebbről is szemügyre vette a csészéket. Nocsak! Az egyik csaknem színültig, a másik félig volt tele feketekávéval. Curt néhány lépést tett előre az asztalhoz, hogy megvizsgálja a csészét, miközben megbizonyosodott róla, hogy a nő nem léphet meg. A kávé enyhén langyos volt, nem meleg. – Hol van Carl Mørck? – kérdezte Curt. A hölgy rémültnek tűnt. Mintha Mørck ott állna valamelyik sarokban, és őutánuk leselkedne. Curt még egyszer körülnézett. – Hol van? – ismételte meg a kérdést. – Elment már egy ideje. – Nem ment el, Nete. Láttuk volna, ahogy kimegy a házból. Újra felteszem a kérdést: Hol van? Jobban tennéd, ha felelnél. – A cselédlépcsőn ment le. Nem tudom, miért. Carl némán állt egy pillanatig. Vajon Carl Mørck meglátta a lakásból, hogy a nyomában vannak? Csak nem járt mindvégig előttük egy lépéssel? – Gyere csak velem a konyhaajtóhoz! – mondta Curt, és mutatta a nőnek, hogy ő menjen elöl. A melléhez kapott, vonakodva haladt el Curt mellett, majd kifelé a konyhába. – Arra – mondta, majd láthatóan kelletlenül a sarokban lévő ajtó felé mutatott. Curt nagyon is értette, miért viselkedik ilyen kényszeredetten. – Azt mondod, arra ment el. Vagyis fáradságosan félrerakta az útból az összes üveget, a bevásárlókosarat és a szemeteszsákokat, te pedig utána ugyanilyen fáradságos munkával visszaraktad őket. 465

Nagyon sajnálom, de ezt egy pillanatig sem hiszem el. Vállon ragadta a nőt és egy rántással magához húzta. Az öregasszony a padlóra nézett, amiből Curt rögtön megértette, hogy az ostoba liba ezúttal is hazudott, mint mindig. – Hol van Carl Mørck? – ismételte meg a kérdést, miközben elővette zakója zsebéből az egyik fecskendőt, védőkupakját letolta a tűről, és Nete nyaka felé tartotta. – A cselédlépcsőn ment le – ismételte meg csaknem suttogva az asszony. Curt ekkor a nyakába döfte a tűt, és a fecskendő tartalmának felét beadta neki. Nete hamarosan imbolyogni kezdett, aztán rongycsomóként csuklott össze. – Nos, most legalább ott vagy, ahol én akarom. Ha ki szeretnél fecsegni valamit, akkor az most nem jut el a fülemig. Megértetted, Nete Hermansen? Magára hagyta az eszméletlen nőt a konyhában, és ismét kilépett a folyosóra. Egy pillanatig csendesen állva fülelt, hogy kiszúrja a legapróbb ide nem illő hangot: lélegzetvételt, nyikorgást, visszafogott mozdulatot, de semmit sem érzékelt. Visszament a nappaliba. Ha valaki felnézett a stukatúrára, jól látszott, hogy ezt a helyiséget két szoba egybenyitásával alakították ki. Régen valószínűleg a leghátsó szoba sarkában is volt egy ajtó, amely a folyosóra nyílott. Mindent egybevetve egy idősebb nő teljesen átlagos otthona volt. Nem régimódi, de az ellenkezője sem. Egy angol ingaóra és egy CDlejátszós rádió. Némi klasszikus zene, de pár sláger is. Nem Curt kedvére való zene. Ekkor egy pillanatig az asztalon álló kávéscsészékre meredt. Megfogta az egyiket és leült. Miközben megpróbálta végiggondolni, mi történhetett Carl Mørckkel, és hogy mit tegyenek a felkutatása érdekében, fogta a csészét, és kortyolt belőle. A kávénak szörnyen keserű íze volt, ezért undorral tette le. Nadrágzsebéből előkotorta a mobiltelefonját. Talán be kellene 466

küldenie egy embert a főkapitányságra, hátha Carl Mørck valamilyen rejtélyes módon mégis visszatért oda. Az órára nézett. Vagy inkább Carl otthonához, hiszen igencsak előrehaladt az idő. Hirtelen előreesett a feje, és kimerültnek érezte magát. Hiába, a korát már mégsem lehet figyelmen kívül hagyni. Ekkor pillantása a vörössárga szőnyeg egy egészen apró foltjára tévedt, amely láthatóan meglehetősen friss volt. Különös – gondolta, és odadugta a mutatóujját, hogy megvizsgálja, száraz-e a folt. Nedves volt. Rövid ideig az ujja hegyére meredt, és megpróbálta megérteni, mit jelent mindez. Miért van friss vér Nete padlószőnyegén? Mi a csoda történt itt? Carl Mørck továbbra is itt rejtőzik valahol? Egyetlen lendülettel felállt, kiment a konyhába és szemügyre vette a padlón fekvő Netét. Ekkor szárazságot érzett a szájában és hirtelen rosszullét fogta el, amely arra kényszerítette, hogy megdörzsölje az arcát, és egyenesen a csapból igyon. Benedvesítette a homlokát és a konyhaasztal peremének támaszkodott. Az utolsó napokban néhány rettenetes órát élt át. Kisvártatva valamivel jobban érezte magát; a következő Propofollal megtöltött fecskendő után nyúlt, ellenőrizte és visszadugta a zsebébe. Ha szükség volna rá, csak előrántja és egyetlen másodperc alatt esetleges támadójába döfheti. Óvatosan kilépett a folyosóra, majd lassan elindult. Elővigyázatosan nyitotta ki az első ajtót, mire egy vetetlen ágy és egy halom cipő meg régi harisnyanadrág ötlött a szemébe. Visszament a folyosóra, tovább a következő ajtóig, amelyet szintén lassan nyitott ki. Régi holmik kavalkádja fogadta. Igazi lomtár volt, a polcok és fogasok telis-tele táskákkal, kabátokkal és mindazzal, amire hajdan vágyódhatott a szív. Itt nincs senki – gondolta, behúzva maga mögött az ajtót. Ekkor ismét megérezte azt az émelyítő szagot, amely akkor csapta meg az orrát, amikor belépett a lakásba. Csak most erősebb volt, jóval 467

erősebb. Egy másodpercnyi szimatolás után úgy gondolta, a folyosó sarkában álló polc felől jön. Elég különösnek tűnt, mert a polc gyakorlatilag üres volt, mindössze a Reader’s Digest egypár régi száma és néhány hetilap hevert rajta. Tehát aligha jöhetett onnan a szag. Curt szorosan a polchoz lépett, és mély lélegzetet vett az orrán keresztül. A szag nem volt átható, inkább olyan erősségű, mint amit az előző nap elkészített hal vagy indiai étel hagy hátra a konyhában. Mégiscsak egy egér vonulhatott vissza valamikor meghalni a polc mögé, különben honnan eredne? Ahogy megfordult, hogy visszatérjen és alaposabban átkutassa a nappalit, valamibe beleütközött a lába, amitől csaknem elveszítette az egyensúlyát. Lenézett. A folyosót borító kókusz futószőnyeg ráncot vetett, ez a ránc pedig különös szögben kunkorodott fel. Olyan volt, mintha több alkalommal egy ajtót húztak volna el ide-oda felette. A futószőnyeg közepét pedig vér szennyezte be. Nem barna színű, mint a régi, alvadt vérfolt, hanem sötétvörös és friss. Curt visszafordult a polc felé, és ismét a szőnyeg ráncát vizsgálta. Azután a polc jobb oldala mögé tette a kezét és megemelte. Szinte semmi súlya nem volt, ezért félretolta, és a következő másodpercben a polc által eltakart ajtóra bámult. Táblásajtó volt, rajta retesz. Közvetlenül a polc mögött. Ekkor hevesebben kezdett verni a szíve. Különös módon csaknem emelkedett hangulat fogta el. Mintha ez az ajtó jelképezné mindazt a titokzatosságot és titkolózást, amellyel egész életében körülvette magát. A soha meg nem született gyermekeket és az elsüllyedt sorsokat övező titkokat. Olyan tettekhez kapcsolódó titkokat, amelyekre gondolva büszkeség töltötte el. Különös, mégis így volt. Éppen e bezárt ajtó előtt érezte jól magát, noha kiszáradt a szája, és mintha eltorzultak volna a tárgyak körvonalai, és most a vállára nehezednének. 468

Mindezt a kimerültség jelének tekintette, ügyet sem vetett rá, és eltolta a reteszt. A retesz és a kilincs egyaránt könnyen járt, az ajtó pedig cuppanó hanggal engedett. A szag jóval émelyítőbb és erősebb lett. Körüljáratta tekintetét az ajtónyíláson, amelyet erős gumiból készült szigetelőszalaggal tömtek ki. Most kicsit erősebben nyomta meg az ajtót, amely nehéznek tűnt. Határozottan nem közönséges ajtó volt, és nem is olyan, amely hosszú éveken át érintetlenül állt. Curt érzékelte a riadókészültség fokozódását, és előhúzta a fecskendőt. – Carl Mørck – mondta csendesen, választ nem várva. Azzal szélesre tárta az ajtót, és a szeme elé táruló látvány csaknem feldöntötte. Innen jött a szag, és most már egyértelműen láthatta a forrását. Végigjáratta tekintetét a bizarr társaságon. Carl Mørck padlón fekvő, mozdulatlan testén és a poros, fonnyadt hajú, kifordult ajkú, megfeketedett-megsárgult fogú, groteszk szürke halálfejeken. Összeaszott, nyirkos szagú, kiöltözött holttestek ültek az asztal mellett, megdermedt arckifejezéssel várva utolsó lakomájukra. Curt sohasem látott ehhez foghatót. Üres szemgödrök meredtek a kristálypoharakra és ezüst evőeszközökre. A kiugró csontokat és vastag inakat áttetsző bőr borította. Az asztal peremén megbarnult körmű, göcsörtös ujjak pihentek, amelyek már soha semmit sem fognak meg. Curt lehajolt és belépett a helyiségbe, amelyben erős, de nem rothadt szag terjengett. Most jött csak rá, mihez is hasonlít leginkább. Mintha egy kitömött madarakkal teli szekrényt nyitna ki. Egyszerre volt jelen a halál és az örökkévalóság. Öt múmia és két üres hely. Curt a karosszék melletti, közelebbi üres terítékre nézett. A tányér mögött felállított elegáns kártyán a „Nete Hermansen” név állt. Így már nem volt nehéz elképzelni, kinek szánták a másik üres helyet. Ahogy most már szinte biztos volt benne, ott valóban „Curt Wad” állt a névkártyán. Micsoda agyafúrt ördög is ez a Nete Hermansen! 469

Lehajolt és megvizsgálta a padlón fekvő nyomozót. A tarkóján és a fejtetőjén összeragadt a haja a vértől, amely egy kicsit még mindig csepegett a padlóra, így feltehetően életben volt. Kitapogatta a nyaki ütőerét, és elégedetten bólintott. Részben, mert Nete igencsak ügyesen ragasztószalaggal kötözte össze a kezét és a lábát, részben, mert a pulzusa olyan volt, amilyennek lennie kell. Szabályos és folyamatos. Túl sok vért sem vesztett. Csúnya ütés érte ugyan, de sima agyrázkódásnál komolyabb sérülést nem szenvedhetett. Curt újra a neki szánt üres helyre nézett. Milyen szerencse, hogy nem fogadta el azt a sok évvel korábbi meghívást! Megpróbált pontosabban utánaszámolni, milyen régen lehetett, de nem ment könnyen. Annyi bizonyos, hogy legalább húsz éve. Így aztán nem is csoda, hogy kissé megfáradtnak tűnnek a vacsoravendégek. Magában nevetett, amikor kiment a folyosóra, onnan be a konyhába, ahol megragadta eszméletlen háziasszonyát. – Hopsza, kicsi Nete! Most kezdődik csak a tánc! Bevonszolta a szigetelt szobába, és az asztalfőn álló karosszékbe rángatta. Ekkor ismét érzékelte az előbbi rosszullétet. Megállt és levegő után kapkodott, mielőtt összeszedte magát és a bejárati ajtónál letett táskájáért ment. Visszatért a szigetelt helyiségbe, és becsukta az ajtót. Az orvosok szokásos közömbösségével az asztalra rakta a táskáját, amelyből egy még nem használt fecskendőt és egy „Flumazenil” feliratú ampullát vett elő. Egy kis szuri, amitől Nete visszatér a valóságba. Nete enyhén megremegett, amikor Curt az ampulla teljes tartalmát belenyomta, majd lassan, vonakodva felnyitotta a szemét, mintha már most tudatában volna annak, hogy a valóság maga alá gyűri. Curt rámosolygott és megpaskolta az arcát. Pár perc múlva már beszélni lehet hozzá. – És vajon mit tegyünk Carl Mørckkel? – mormogta az orra alatt, és megfordult a helyiségben. – Ó, hiszen van még egy székünk! – kiáltott fel, miközben udvariasan bólintott a komor, megmerevedett 470

vendégeknek, és a sarokból egy olyan széket húzott elő, amelynek az ülésén sötét foltok voltak. – Hölgyeim és uraim! Még egy vendégünk érkezett, fogadják szeretettel! – mondta, és Nete mellé, az asztalfőre tette a széket. Majd lehajolt és megragadta a nagyra nőtt felügyelőt, aki oly sok gondot okozott neki. Megemelte Carl mozdulatlan testét, és nagy nehezen a helyére rángatta. – Elnézést kérek – bólintott oda annak, aki valamikor férfiember volt, miközben kezével átnyúlt az asztalon. – Vendégünknek bizony elkel egy kis frissítő. Azzal Carl feje fölé emelte a kancsót, kihúzta az üvegdugót és húszéves vizet csurgatott véres fejtetejére, amely lefolyva elszíneződő mintákat rajzolt a krétafehér arcra.

471

46. 2010. november Carl néhány másodpercre felébredt, azután csak többszöri nekifutásra tért magához. Először az arcát ért víztől, utána a fájdalomtól, amely nemcsak a nyakszirtjére terjedt ki, hanem a könyökére és az alkarjára is, amellyel az ütést próbálta elhárítani. Továbbra is behunyt szemmel hagyta, hogy előreessen a feje, legközelebb pedig egy olyan komoly rosszullét térítette magához, amilyenhez hasonlót korábban sohasem érzett. Kiszáradt a szája, lelki szemei előtt villanások és hullámzó színek váltakoztak. Mindent egybevetve tehát pokolian érezte magát. Hányinger kerülgette, balsejtelme pedig azt súgta neki, attól nem lesz jobban, ha felnyitja a szemét. Aztán meghallotta a hangot. – Térj már magadhoz, Mørck, ennyire nehezedre esik? Ez a hang semmiképpen sem illett ahhoz a helyhez, amelyről úgy gondolta, hogy éppen ott tartózkodik. Lassan kinyitotta a szemét. Először csak homályosan sejlett fel előtte valaminek a körvonala, majd váratlanul egy mumifikálódott emberi tetemre meredt, amely mintha sikolyra nyitotta volna a száját. Ekkor ébredt fel teljesen, levegő után kapkodva, miközben végigjáratta tekintetét a megkettőzve észlelt összeaszott hullákon. – Hát te aztán remek társaságba kerültél, Carl Mørck – hallatszott egy hang a feje felett. Carl megpróbálta a nyakizmait irányítani, de igencsak nehezére esett a dolog. Mi a fene történt itt? Mindenütt csupasz fogak és megbámult arcok. – Segítek neked – mondta a hang, Carl pedig érezte, amint egy kéz megragadja a haját, és hátrahúzza a fejét, így az összes nyaktáji idegvégződése segítségért kiáltott. 472

A föléje hajló vénség nem túlságosan különbözött az asztal körül helyet foglaló holtaktól. Bőre ráncos és aszott volt. Arcából eltűnt a szín, és a korábban oly élesen kirajzolódó szivárványhártyáját a halál koszorúja övezte. Curt Wad mindössze egyetlen nap leforgása alatt gyökeres változáson ment át. Carl mondani akart valamit. Meg akarta kérdezni, mi az ördögöt keres itt Wad, és vajon nem áll-e mégis titkos szövetségben Netével, de képtelen volt a beszédre. Miért is kellett volna megszólalnia? Curt Wad puszta jelenléte megválaszolta a kérdését. – Üdvözöljük az ünnepségen! – mondta az aggastyán, elengedve Carl haját, minek következtében a feje oldalra billent. – Látod, Carl, maga a háziasszony az asztalszomszédod, ő pedig lélegzik még, úgyhogy nem is olyan rossz a helyzet. Carl egyenesen Nete Hermansen arcába nézett. Úgy tűnt, mintha minden lógna rajta. Az ajka, a szeme alatti ráncok mind-mind bénultnak hatottak. Pillantása végigfutott a háziasszony testén. Akárcsak a sajátját, Nete lábfejét és lábszárát is ragasztószalaggal kötözték össze, amely a derekát, felsőtestét és a szék támláját is átfogta. – Bizonyára kényelmetlenül ülsz, Nete – mondta Curt Wad, miközben újból előhúzta a ragasztószalagot. Néhány recsegő hang által kísért gyors mozdulattal a szék karfájához erősítette a ház úrnőjének karját. – Milyen jó, hogy magadnak a legjobb széket választottad – nevetett fel, majd lehuppant az egyetlen még szabad székre. – Hölgyeim és uraim, hadd köszöntsem valamennyiüket sok szeretettel. A vacsora tálalva van. Egészségükre! Felemelte üres poharát, és fejét körbejáratva biccentéssel köszöntötte az asztaltársaságot. – Bemutathatnál a vendégeidnek, Nete – javasolta, miközben az asztal túlsó végén molyette és poros tweedzakóban helyet foglaló beesett arcú, a semmibe bámuló hulla felé bólintott. 473

– Hiszen Philipet ismerem. – A múmia felé emelte a poharat. – Egészségedre, öreg barátom! Ha egy Nørvig ül a tárgyaláson a védelem asztalánál, akkor minden úgy megy, mint a karikacsapás, nem igaz? Ekkor tébolyodott kacagásban tört ki. Hányingert keltő volt. Curt Wad ezután Carl asztalszomszédja felé fordult. – Figyelj ide, Nete, csak nem vagy rosszul? Talán elkelne valamivel több Flumazenil, mert eléggé gyengének tűnsz. Láttalak már jobb formában is. A háziasszony visszasúgott neki valamit. Carl nem volt benne biztos jól értette-e. Bizonyára így hangzott: „Nem hiszem, hogy láttál volna.” Az aggastyán nem hallotta, de az arckifejezése megváltozott. – Elég a tréfálkozásból. Látom, mindannyiunkkal voltak terveid, Nete, ezért különösen örülök, hogy ma a saját feltételeim alapján lehetek itt. Most pedig röviden elmesélitek, miket mondtatok el kívülállóknak a tevékenységemről, hogy fel tudjam mérni a károkat, és hogy miképpen állíthatják helyre az embereim a nyugalmat és a működésűnkbe vetett bizalmat. Carl fátyolos szemmel nézett Curtra, igyekezvén úrrá lenni az érzékein. Többféleképpen próbált lélegezni, de próbálkozása csak akkor tűnt eredményesnek, amikor a szája szegletén keresztül szívta be a levegőt. Mintha egyre inkább úrrá tudott volna lenni a testében végbemenő különös folyamaton. Jobban tudott nyelni, a bénultság a torkában és a szájüregében lassan alábbhagyott. Immár mélyebben tudott lélegezni. – Menj a picsába! – suttogta. Curt Wad ezt meghallotta, de csupán mosolygott rajta. – Tudsz beszélni, Carl, ami példátlan újság. Egyébként bőven ráérünk, de kezdjük csak veled. – Az asztalon álló táskájára nézett. – Nem akarom eltitkolni előttetek, hogy ez az utolsó estétek. Viszonzásul megígérem, gyors és fájdalommentes lesz a halálotok, ha együttműködtök velem. Ha nem… 474

Egy szikét halászott elő a táskájából. – Bizonyára nem lep meg benneteket, ha azt mondom, ez az eszköz számomra nem idegen. Nete ismét mondani próbált valamit, de továbbra is bénultnak és kábának tűnt. Carl a szikére nézett, és igyekezett összeszedni magát. Erőtlenül és eredménytelenül megrántotta a csuklójára tekert ragasztószalagot. Egy kicsit izgett-mozgott a székben, de alig reagált a teste. Olyan volt, mintha egyszerre nevetne és sírna. Mi a fene van velem? – gondolta. Ilyen érzés lenne az agyrázkódás? Agyrázkódást szenvedtem egyáltalán? Átnézett a vele szemben helyet foglaló Curt Wadra. Jól látja, hogy izzadságcseppek csurognak le az orrán? A kimerültségtől pedig remeg a keze? – Hogy kerültetek egymással kapcsolatba? Te fordultál a rendőrséghez, Nete? – Wad megtörölte a homlokát és felnevetett. – Hiszen a te fejeden is van vaj, nem igaz? – mutatott az asztalnál ülő holttestekre. – Tulajdonképpen kik ezek a szerencsétlen flótások, akikről úgy vélted, velük együtt kellene meghalnom? Ő például miféle formátlan zsírpacni? A vele szemben elhelyezett tetemre mutatott. A többihez hasonlóan őt is zsinórral kötözték oda a székhez, de nem volt igazán rendesen elhelyezve rajta. Alaktalan testén a kiszáradás ellenére is látszott, hogy igencsak kövér lehetett életében. Curt Wad elmosolyodott, de úgy nyúlt a torkához, mintha égne vagy nem kapna levegőt. Ha Carl használhatta volna a kezét, ő maga ugyanígy tett volna. Wad néhányszor megköszörülte a torkát és megtörölte a homlokát. – Meséld el, milyen papírokat kaparintottatok meg, Carl! Kiszedtetek valamit az archívumomból? – Elővette a szikét és az abroszba vágott vele. Kétség sem férhetett hozzá, hogy igencsak éles a sebészkése. Carl behunyta a szemét. Semmi kedve sem volt meghalni, legkevésbé ezen a módon. De ha már meg kell történnie, akkor legalább méltósággal. Az ostoba vén disznó semmi mást nem fog 475

belőle kicsikarni, mint amit neki magának kedve van elmesélni. – Rendben, szóval nem mondasz semmit. Ha végeztem veletek, felhívom a kapcsolataimat, és megkérem őket, távolítsák el a hulláitokat, noha… – Curt a helyiség közepe felé meredt és néhányszor mély lélegzetet vett. Egyáltalán nem volt jól. Aztán kioldotta a gallérgombját. – Noha szinte kár tönkretenni ezt a díszes társaságot. Carl nem követte. Éppen ekkor ismét a lélegzetvételre összpontosította a ügyeimét. Belégzés a szájszögletén keresztül, kilégzés orron át. Így legalább nem olyan gyorsan forgott vele a szoba. Enyhén szólva továbbra is furcsán érezte magát. A mellette ülő nő ekkor megrándult. – Hahaha, úgy látom, ittál a kávéból! – mondta csaknem hangtalanul és rekedten, miközben jeges tekintettel Curt Wadra meresztette a szemét. Az öregember egy pillanatra megdermedt, ivott egy pohár vizet, aztán egypárszor különösen mély lélegzetet vett. Nagyon zavarodottnak tűnt, Carl pedig pontosan tudta, hogy érzi magát. Nete nevetésnek tűnő hangokat hallatott. – Tehát még mindig hat. Egyébként kételkedtem benne. Az agg orvos lehajtotta a fejét és olyan hűvös pillantást vetett rá, amely egyáltalán nem gyengeségről tanúskodott. – Mi volt abban a kávéban? – kérdezte. Kérdését nevetés fogadta. – Engedj szabadon, akkor elárulom. De nem vagyok biztos benne, hogy bármi segíthet rajtad. Curt Wad a zsebébe nyúlva mobiltelefont húzott ki és egy számot hívott fel, miközben Netére nézett. – Megmondod, mit tettél a kávéba. Most azonnal megmondod, Nete, különben beléd vágok, megértetted? Az egyik társam rövid idő múlva itt lesz, és beadhatja az ellenmérget. Mondd meg, és szabadon bocsátalak. Akkor nem lesz egymással több elintézetlen ügyünk. Curt egy pillanatra némán ült, mert nem érte el a hívott számot. Összecsukta a mobilt, és újból felhívta. Amikor az előbbi 476

megismétlődött, lázasan újabb számot tárcsázott, továbbra is eredménytelenül. Carl érezte, amint görcsbe rándul a rekeszizma, és olyan mély lélegzetet vett, amilyet csak bírt. Pokolian fájt, de éppen amikor kifújta a levegőt, enyhült a nyakizmait és a nyelvét bénító feszültség. Jó érzés volt. – Ha a bűnsegédeidet próbálod hívni – nyöszörögte –, attól tartok, azzal nem sokra mész, egyiküket sem éred el, te vén bolond. – Carl egyenesen Wad arcába nézett, akin jól látszott, hogy nem érti, amit Carl mond. Carl képtelen volt leplezni a mosolyát. – Mindegyiket letartóztatták. A házad melléképületében, a titkos szobában megtaláltuk a Titkos Harc tagjegyzékét. Ugyanebben a másodpercben árnyék suhant át Wad arcán, amely összehúzódásra késztette az izmait. Néhányszor hátrahanyatlott a feje, pillantását végigjáratta a helyiségen, miközben arcáról lassan a fölény utolsó nyoma is letörlődött. Néhányszor köhögött, majd izzó gyűlölettel meredt Carlra. – Attól tartok, most kénytelen leszek eliminálni az egyik vendégedet, Nete – sziszegte. – És amikor végeztem vele, elmondod, mivel mérgeztél meg, megértetted? Kiegyenesítette hosszú, inas testét és kissé visszatolta a székét. Szilárdan megmarkolta a szikét, az ujjízületei kifehéredtek. Carl leszegte a tekintetét. A vén disznónak ne legyen meg az öröme, hogy a szemébe nézhet, amikor belé szúrja a kést. – Ne nevezz folyton Netének! – szólalt meg egyszer csak rekedt hangon a mellette ülő nő. – Semmi közöm hozzád, Curt Wad. Egyáltalán nem is ismersz. – Nehezen lélegzett, de a hangja tiszta volt. – Mielőtt felállsz, szerintem mutatkozz be illendően az asztalszomszédodnak. Melegen ajánlom, hogy így tégy. Az öregember komor tekintettel nézett rá, majd a másik oldalra fordult, és szemügyre vette halott asztalszomszédjának névjegykártyáját. – Ezen az áll, hogy Gitte Charles. Őt nem ismerem. 477

– Vagy úgy. Vedd csak rendesen szemügyre. Nézz rá, te disznó! Carl felemelte a fejét és látta, amint Wad, mintha lassított felvételen szerepelne, asztalszomszédja felé fordul. Utána előrehúzódott és kicsit behajolt az asztal lapja fölé, hogy jobban láthassa az arcát. Göcsörtös ujjaival megragadta a múmia fejét, és recsegve maga felé fordította. Utána rögtön elengedte. Tátott szájjal és elrévedő tekintettel lassan a két élő ember felé fordult. – Hiszen ez Nete! – mondta, és a mellkasához kapott. Ekkor elveszítette arcizmai feletti uralmát. Arckifejezése megváltozott, mintha eltorzult volna, majd lehanyatlott a válla, amivel délceg megjelenésének utolsó maradványa is elenyészett. Levegő után kapkodva hátrahajtotta a nyakát, majd előreesett. Némán figyelték egyre lassabb görcsös vonaglását. Lélegzett ugyan, de már nem sokáig húzhatta. – Gitte Charles vagyok – mondta a nő, Carl felé fordítva az arcát. – Nete az egyetlen közülük, akinek én okoztam a halálát. Meg akart ölni, nem gyilkosság volt. Egyetlen csapás azzal a kalapáccsal, amellyel agyon akart verni. Carl bólintott. Tehát sohasem beszélt Netével. Ez sok mindent megmagyarázott. Egy darabig csendesen nézték Curt Wad egyre lassuló pislogását és a lélegzetvétellel folytatott küzdelmét. – Azt hiszem, tudom, ki mindenki ül ennél az asztalnál – mondta végül Carl. – De te kit ismertél közülük? – kérdezte. – Netén kívül csak Ritát – bökött a fejével a Carl mellett ernyedten ülő hullára. – Csak akkor értettem meg az összefüggést a névkártyákra írt nevek és a Nete útját keresztező valós személyek között, amikor idejöttetek és kikérdeztetek. Én voltam az egyik közülük. – Ha kiszabadulunk innen, le kell tartóztatnom téged. Agyon akartál 478

verni a kalapáccsal, és attól félek, ez nem minden – mondta Carl. – Nem tudom, mi volt abban a kávéban, de talán mégis sikerül velem együtt megúsznod. – Fejével Curt Wad gyengén pislogó szeme felé bökött. A méreg, az öregkor és a sokk hamarosan megteszi a magáét. Nem tarthat már sokáig… Egy csepp sajnálatot sem érzett iránta. Curt Wad élete Assadéért cserébe, így kellett lennie. A mellette ülő nő a fejét rázta. – Hiszen alig ittál a kávédból. Biztos vagyok benne, ennyi nem volt elég ahhoz, hogy megöljön. A méreg régi már. Carl csodálkozva nézett rá. – Gitte, huszonhárom évig Nete életét élted. Hogyan sikerült elkerülnöd a lebukást? Gitte mosolyogni próbált. – Egy kissé hasonlítottunk egymásra. Persze néhány évvel idősebb voltam nála, és amikor ez történt, eléggé elhasznált is, de aztán néhány hónap Mallorcán csodát tett: közben hozzáigazodtam. Kicsit kiszőkíttettem a hajamat, elegánsabb ruhákat viseltem, nem esett nehezemre. Nete sokkal jobban élt akkoriban, mint én. Természetesen rettegtem, hátha lelepleződöm az útlevélvizsgálatnál, a bankban vagy bárhol máshol, de tudod mit? Rájöttem, hogy itt Koppenhágában senki sem ismerte Netét. Elég volt egy kicsit sántítanom, ez volt az egyetlen, ami feltűnt az embereknek. A vendégeim pedig jól elvoltak itt. Rengeteg formalint találtam odakint a konyhában, és nem volt nehéz kikövetkeztetnem, mit szándékozott tenni vele Nete. Jókora adagot öntöttem le mindegyiküknek a torkán, hogy megakadályozzam az oszlási folyamatot, és láss csodát, itt az eredménye. Ugyanolyan szépen ülnek, ahogyan elhelyezték őket. Mi egyebet tehettem volna? Daraboltam volna fel őket, hogy szemeteszsákokba rakva a testrészeiket rájuk akadjanak? Ugyan dehogy, Nete bizony nagyon jól kiötölte! Most pedig együtt ülünk vele az asztalnál. Gitte ekkor már hisztérikusan kacagott, és nem volt nehéz kitalálni, miért. Több mint két évtizedig jól elboldogult egy másik ember szerepét játszva, de mi haszna származott belőle? Egy gondosan szigetelt szobában ülnek, szorosan megkötözve. Bármilyen hangosan 479

is kiáltoznának, senki sem hallhatja meg őket. Ugyan ki találhatna rájuk, és főleg mikor? Rose volt az egyetlen, aki tudta, hogy Carl itt lehet, de őt egy hétre szabadságra küldte. Akkor vajon ki más fedezhetné fel őket? Carl Curt Wad felé nézett, aki váratlanul tágra nyílt szemmel meredt rájuk. Megremegett a teste, mintha utoljára szedné össze minden erejét, majd végső görcsös rángásában a Carl mellett ülő nő felé döfött a karjával. Carl tudta, hogy ezek már Wad haláltusájának utolsó pillanatai. Rövid, erőtlen hörgést hallatott, majd felsóhajtott. Némán feküdt, a mennyezetre meredő szemével, amely aszerint osztotta fel az emberiséget, ki ér valamit, és ki nem. Carl mély lélegzetet vett, maga sem tudta, talán a megkönnyebbüléstől, vagy csak tehetetlenségében. Aztán az alig észrevehetően remegő nő felé fordult és látta, hogy a szike mélyen a torkába fúródott. Gitte egyetlen hangot sem hallatott. Sehonnan semmi sem hallatszott többé. Két éjszakán át osztozott a zárkán ezzel a hét halott emberrel. Gondolataiban minden egyes másodpercben máshol járt. Olyan embereknél, akiket jobban szeretett, mint gondolta. Assadnál, Monánál és Hardynál. És igen, még Rosénél is. Amikor az őt körülvevő élettelen alakokra harmadszor is ráborult az éjszaka, elengedte magát és előrerogyott. Nem volt túl nehéz. Csak aludni akart, örökké aludni. Kiáltozás ébresztette fel. Nem ismerte őket, de azt mondták, a különleges ügyosztálytól vannak. Egyikük a nyakára tette a kezét, és kitapintotta a pulzusát, mert azonnal látta, mennyire legyengült. Csak akkor érzett komoly megkönnyebbülést, amiért sértetlenül megúszta, amikor vízzel itatták meg. – Hogyan? – kérdezte rendkívüli erőfeszítést téve, miközben lábáról eltávolították a ragasztószalagot. – Hogy találtunk meg? Tucatjával tartóztattuk le őket, és az a pasas, 480

aki idáig követett és riadóztatta Curt Wadot, egyszer csak köpött. Követett – gondolta bosszúsan Carl. Ezek szerint folyton a nyomában voltak? Talán már kiöregedett az efféle játékokból.

481

EPILÓGUS 2010. december Carl szabályosan utálta az ilyen decemberi napokat, amelyeken latyakosak voltak az utcák, és mindenki szemében karácsonyi fények csillogtak. Mire fel ez a hihetetlen elragadtatás a fehérré fagyott víz és a nagyáruházaknak a világ utolsó energiaforrásaival való gondosan kalkulált tömeges visszaélése iránt? Carl gyűlölte ezt a szemetet, és ennek megfelelő hangulatban is volt. – Vendégeid jöttek – szólt Rose az ajtónyílásból. Carl megfordult, készen arra, hogy rájuk méltóztassanak előzetesen bejelenteni az érkezésüket.

morduljon,

Érzése mit sem változott, amikor Børge Bak lépett be az ajtón. – Te meg mi az ördögöt keresel idelent? Találtál néhány újabb tőrt, amikkel hátba döfhetsz? Egyáltalán hogy jöttél keresztül… – Estherrel jöttem – mondta Børge. – Köszönetet szeretne mondani. Carl elhallgatott, és az ajtó felé nézett. Esther tarka sálat viselt, amely a nyakát és a feje tetejét teljesen elfedte. Fokozatosan fordította Carl felé az arcát. Először azt az oldalt, amely csupán enyhén színeződött el és dagadt fel, majd a másikat, amelyen bár lázasan dolgoztak a plasztikai sebészek, továbbra is fekete volt a hegektől, és félig géz borította. Egyik szemével szikrázóan nézett a rendőrtisztre, míg a másikat behunyta. Aztán lassan azt is felnyitotta, nehogy megrémítse, és megmutatta, miképpen fosztották meg a csillogásától. Tejfehér és halott volt, de a sarkában mosolyránc húzódott. – Børge elmondta, miként gondoskodtatok arról, hogy Linas Verslovas eltűnjön. Hála érte nektek, mert különben soha többé nem mertem volna szabadon mozogni. 482

Kezében egy csokor virágot tartott, Carl pedig már majdnem kinyújtotta érte meglehetős zavar kíséretében a kezét, amikor Esther megkérdezte, találkozhat-e Assaddal. Carl a fejével lassan intett Rosénak, majd némán várták, amíg a nő visszajön vele. Tehát neki szól a köszönet. Végül felbukkant Assad, aki egy szót sem szólt, miközben Esther bemutatkozott és előadta, mi járatban van. – Hálásan köszönöm, Assad – mondta Verslovas áldozata, és feléje nyújtotta a virágokat. Némi időbe telt, mire fel tudta emelni a bal karját, utána ugyanannyi időbe, mire rendesen meg tudta fogni a csokrot. – Nagyon örülök – mondta. Beszéd közben remegett még a feje, de már igazán sokat javult az állapota. Ferdén elmosolyodott, miközben üdvözlésre próbálta emelni a jobbját, ez azonban nem sikerült neki. – Hadd tegyem vázába, Assad! – mondta Rose, mialatt Esther megölelte Assadot, és búcsút intett két kollégájának. – Hamarosan újra találkozunk. Január elsején a bűnjelraktárban kezdek. Legalább némileg rendőri munka szaga lesz annak, ha lopott holmikat veszek nyilvántartásba – mondta búcsúzóul Børge. Az ördögbe! Børge Bak idelent az alagsorban. – Itt van a napi posta is, Carl. Kaptál egy képeslapot. Biztosan tetszeni fog a szép motívuma. És ha majd kisilabizáltad, elindulhatunk. Rose egy képes levelezőlapot nyújtott át neki, amelynek nagy részét egy pár hatalmas női kebel tette ki. A napbarnított idomokat a „Happy Days in Thailand” felirat diszkréten takarta, a lap maradékán pedig pálmafás strandok és színes lámpák osztoztak. Carl baljós sejtelmekkel fordította meg a küldeményt. Kedves Carl! 483

Szívélyes üdvözlet innen Pattayából, régóta eltűnt unokafivéredtől. Tájékoztatásul közlöm, hogy megírtam, apa haláláról szóló történetemet (történetünket). Már csak a kiadói szerződés hiányzik. Van-e ötleted arra nézve, kit érdekelhetne? Sokszor ölel: Ronny Carl a fejét csóválta. Ez az ember egyre több örömet szerez a körülötte lévőknek. A papírkosárba vágta a képeslapot és felállt. – Miért kell odamennünk, Rose? Nem igazán látom értelmét. Rose ekkor már Assad háta mögött állva segített a férfinak felvenni a kabátját. – Mert Assad meg én szükségét érezzük, rendben? – Te a hátsó ülésen ülsz – jelentette ki Rose öt perccel később, miután elhozta a zsugorított Fordot, majd a nagyobbik felével a főkapitányság előtti járdán parkolta le. Carl káromkodott, és két kísérletébe telt, mire bepréselte magát a Ka hátsó ülésére. Az ördög vigye el Marcus Jacobsent és a költségvetését! Tíz idegtépő percen át sűrű forgalomban haladtak, amely tiszteletteljesen félrehúzódott, mialatt Rose új közlekedési szabályokkal kísérletezve sebesen mozgatta a kezét a kormánykerék és a sebességváltó régióiban. Majd a Kapelvejre kormányozta az autót, csaknem átlósan vágódott be két szabálytalanul parkoló kocsi közé, és még mindig mosolygott, amikor a kulcsot kihúzva bejelentette, hogy a köztemetőhöz érkeztek. Hála istennek, hogy élve értek ide – gondolta a csöpp autóból kikászálódva Carl. – Itt a közelben nyugszik – mondta Rose, karon fogva Assadot. Az arab ugyan kicsit lassan haladt a hóban, de az utóbbi hetekben 484

ezen a téren is javulás következett be. – Ott van – mutatott Rose ötvenméteres távolságból a sírra. – Nézd csak, Assad, már felállították a követ! – Helyes – mondta a lábadozó. Carl bólintott. Nete Hermansen ügye mindhármuk számára felejthetetlen emlék marad. Tisztában volt vele ő is, hogy pontot kell tenniük a végére. A 64-es betegnaplót lezárják, Rose pedig elhatározta, hogy ez szimbolikusan fenyőágakból, szalagokból és üveggömbökből álló karácsonyi dísszel történjen. Hogyan is lehetett volna másképpen? – Ő vajon kicsoda? – kérdezte Rose, egy ősz hajú nőre mutatva, aki az egyik oldalsó útról vágott át előttük a sír felé. Fiatalkorában bizonyára jóval magasabb volt, mostanra azonban az öregkor és az élet megpróbáltatásai meggörbítették a gerincét, így a vállától majdnem vízszintesen folytatódott a nyaka. Ők hárman megtorpantak és nézték, amint az öregasszony egy műanyag zacskóval bíbelődik, egy olyan tárgyat húzva elő belőle, amely messziről egy kartondoboz fedelének tűnt. A nénike utána lehajolt, majd a tárgyat ferdén a sírkő egyik oldalának támasztotta. – Vajon mit művel ott? – kérdezte hangosan Rose, és maga után húzta a két férfit a kis színjáték felé. Már tízméteres távolságból jól látták a sírkő feliratát. „Nete Hermansen, 1937-1987” állt rajta, semmi más. Sem a születés és az elhalálozás napja, sem az asszonyneve, Rosen, sem az, hogy „béke poraira”. Ennyire futotta a hagyatékából. – Ismerte? – kérdezte Rose az öreg hölgytől, aki a fejét csóválva nézte a síron felgyülemlett latyakot. – Van-e szánalmasabb látvány egy olyan sírnál, amelyen nincsenek virágok? – felelte a néni. Rose odalépett hozzá. – Tessék – mondta, és átnyújtotta a szalagokkal ékesített karácsonyi díszt. – Hiszen itt a karácsony, úgy 485

gondoltam, jó lesz rá. Az öreg hölgy elmosolyodott, lehajolt és a kőnél helyezte el a koszorút. – Bocsánat, azt kérdezte tőlem, ismertem-e Netét. A nevem Marianne Hanstholm, én voltam Nete tanítónője. Közel állt a szívemhez, ezért kellett eljönnöm. Az ügyről az újságokban olvastam. Azokról a rettenetes emberekről, akiket letartóztattak, és a vezetőjükről, aki az egész mögött állt és Nete balszerencséjéről is tehetett. Csak azt sajnálom, hogy később, miután elváltak az útjaink, sohasem kerültem kapcsolatba vele – tárta szét vékony karjait. – Ilyen az élet. És önök kik, ha megkérdezhetem? Szelíd tekintettel és megindító mosollyal bólintott feléjük. – Mi találtuk meg – válaszolta Rose. – Elnézést, de mit tett ide az előbb? – kérdezte Assad, miközben odalépett a sírhoz. – Ó, csak egy kis jelmondat, amelyről úgy gondoltam, jó, ha magával viszi az útra. Az öregasszony ekkor nagy nehezen lehajolt, és egy kis falapot emelt fel, amely leginkább konyhai vágódeszkára emlékeztetett. Megfordult és feléjük tartotta. „Bizony, nincs velem semmi gond!” – állt rajta. Carl némán bólintott. Nem volt gond vele. Azelőtt biztosan nem.

486

Köszönetnyilvánítás Hálásan köszönöm Hanne Adler-Olsennek, hogy nap mint nap ihletet adott, bátorított, és okosan, megértőn segítette munkámat. Ugyancsak köszönöm Freddy Miltonnak, Eddie Kirannak, Hanne Petersennek, Mischa Schmalstiegnek és Karlo Andersennek nélkülözhetetlen és hasznos megjegyzéseiket, valamint Anne C. Andersennek, akinek sasszeme és ezer keze van. Köszönöm, hogy élvezhettem Niels és Marianne Haarbo, Gitte és Peter Q. Rannes, valamint a Haldi Dán író- és Fordítóközpont vendégszeretetét. Köszönöm Leif Christensen rendőr-főfelügyelőnek, hogy nagylelkűen megosztotta velem tapasztalatait, és szakmai szemmel végigolvasta és korrigálta írásomat. Köszönetet mondok az A/S Sund og Bælt cégnek, a Dán Rádió archívumának, Marianne Frydnek, Kurt Rehdernek, Birthe Frid-Nielsennek, Ulla Ydének, Frida Thorupnak, Gyrit Kaabernek, Karl Ravnnak és Søs Novellának a sprogøi nőotthonnal kapcsolatos kutatásomban való részvételükért. Könyvemet anyámnak és apámnak, Karen-Margrethe és Henry Olsennek, valamint nővéreimnek, Elsebethnek, Mariannénak és Vippének ajánlom.

487

Jegyzetek [1]

Curt Wad itt Arnold Mærsk McKinney Møller (1913-2012) nagyvállalkozóra céloz. (A ford.) [2] Utalás a Dániában évekig játszott Ilsa, She Wolf of the SS (1975) című amerikai áltörténelmi pornófilmre (A ford.)

488

Tartalom PROLÓGUS 1985. november 1. 2010. november 2. 2010. november 3. 1985. november 4. 2010. november 5. 2010. november 6. 1987. augusztus 7. 2010. november 8. 2010. november 9. 1987. augusztus 10. 2010. november 11. 1987. augusztus 12. 1987. augusztus 13. 2010. november 14. 1987. augusztus 15. 2010. november 16. 1987. augusztus 17. 2010. november 18. 1987. augusztus 19. 1987. szeptember 20. 2010. november 21. 2010. november 22. 1987. szeptember 23. 2010. november 24. 2010. november 25. 1987. szeptember 26. 2010. november 27. 1987. szeptember 28. 2010. november 29. Sprogø, 1955 Koppenhága, 1987. szeptember 30. 2010. november 31. 1987. szeptember 32. 2010. november 33. 2010. november 489

34 1987. szeptember 35. 2010. november 36. 1987. szeptember 37. 2010. november 38. 1987. szeptember 39. 2010. november 40. 1987. szeptember 41. 2010. november 42. 2010. november 43. 1987. szeptember 44. 2010. november 45. 2010. november 46. 2010. november EPILÓGUS 2010. december Köszönetnyilvánítás Jegyzetek

490