José Rodrigues dos Santos
SALAMON KULCSA
KOSSUTH KIADÓ A mű eredeti címe: José Rodrigues dós Santos: A Chave de Salomâo Gradiva – Publicaçôes, S. A., Lisszabon Fordította PÁL FERENC Szerkesztette REMÉNYI JÓZSEF TAMÁS Borítóterv CSORBA VERA
ISBN 978-963-09-8201-6
© José Rodrigues dos Santos 2014 © Gradiva – Publicaçôes, S. A. 2014 © Kossuth Kiadó 2015 ©Hungarian translation Pál Ferenc 2015
Három asszonyomnak, Florbelának, Catarinának és Inêsnek
„Az út, mely szóba-fogható, nem az öröktől-való; a szó, mely rájamondható, nem az örök szó. Ha neve nincs: ég s föld alapja; ha neve van: minden dolgok anyja. Ezért: aki vágytalan, a nagy titkot megfejtheti; de ha vágya van, csak a dolgokat szemlélheti. E kettő mögött közös a forrás, csupán nevük más. Közösségük: csoda, s egyik csodától a másik felé tárul a nagy titok kapuja. ” LAO-CE: TAO TE KING (Weöres Sándor fordítása)
A könyvben leírt tudományos és technikai információk hitelesek. A fölvetett elméleteket és hipotéziseket tudósok igazolták.
Előjáték A szúrós szemű öregember határozott léptekkel átment az előcsarnokon, és odalépett a CERN biztonsági beléptetőrendszerének kapujához. Nem emlékezett rá, hogy ott lett volna ez a biztonsági berendezés, amikor az előző alkalommal itt járt, de ez egyik sarokban meredező francia zászlókra pillantva eszébe jutott, hogy egy héten belül várják a francia elnök látogatását. – Fucking Frenchies… – morogta a foga között. Annyira felcukkolta magát, hogy még a kis szállítószalagról is elfeledkezett, amelyre a zsebében lévő fémtárgyakat kellett volna rátennie a röntgenes átvilágításhoz. Tétovázás nélkül megindult a forgókeresztes átjárókhoz, és csak a fémvizsgáló kapu előtt állt meg. Mozdulatlanná dermedt, mint egy szobor, csak ujjainak és hideg, átható szemének türelmetlen rezzenése mutatta, hogy él. Egy svájci biztonsági őr odaintett neki, hogy indulhat. A látogató két lépést tett előre, és szemével a biztonsági őr mellén lévő kitűzőre írt Jean-Claude Bloch névre meredve átment a fémvizsgáló kapun. Ebben a pillanatban vészjelzés hangzott, és a kapu tetején kigyulladt egy piros lámpa. A látogatónál valami fémtárgy volt. Jean-Claude egy fémvizsgálóval a kezében odalépett a kék szemű férfihoz. – Legyen szíves, emelje fel a kezét. Az idős férfi engedelmeskedett, és a biztonsági őr végighúzta a fémdetektort a teste két oldalán. A készülék felzümmögött. A látogató a zsebébe dugta a kezét, és kényszeredett mosollyal, mint egy gyerek, akit rajtakapnak, hogy csokoládét csent a raktárból, kivette az ott rejtőző fémtárgyakat. – Csak egy kulcs, néhány fémpénz és a mobil – mormolta. – Láthatja, semmi különös. Jean-Claude rosszallóan nézett rá, és miközben az álvilágítókészülék kis szállítószalagjára mutatott, a hangjában némi ingerültséggel így szólt. – Legközelebb legyen szíves minden fémtárgyat oda kitenni. Ezzel megkönnyíti a munkánkat. Az ismeretlen valamit morgott az orra alatt, Jean-Claude pedig közömbös szakszerűséggel újra a kezébe vette a fémdetektort, és folytatta a vizsgálatot. Végigvizsgálta a látogató két lábát, utasította, hogy vegye le a cipőjét, és azokat is megvizsgálta. Azután a készüléket végighúzta a férfi válla és két karja mentén. Amikor a mellkasához ért, a detektor megint felzümmögött. – Damn! – káromkodta el magát bosszúsan az öregember. – Elfeledkeztem erről a fucking kis jószágról. A kezét becsúsztatta a zakója alá, és kihúzott az inge alól egy fémtárgyat. A biztonsági őr az ijedtségtől elkerekedő szemmel nézte a látogató tenyerében tartott tárgyat.
Egy pisztoly volt. Jean-Claude hátraugrott, az arcára és egész testtartására kiült a rémület, és gyors mozdulattal előrántotta a fegyverét. – Freeze! – kiabálta, és a két kézzel tartott Glock pisztolyt a öregemberre fogta. – Ne mozduljon! Társuk mozdulatát követve, a többi biztonsági őr is előrántotta a fegyverét, és célba vette a látogatót. A vészjelzés közben betöltötte az egész épületet, a hullámzó, türelmetlen hang általános kavarodást okozott. Egyesek kétségbeesetten kiáltoztak, mások rohanva megindultak kifelé. Úgy látszott, mintha elszabadult volna a pokol, a nyugalom egyik pillanatról a másikra általános felfordulásba csapott át. – Fiúk, ne vacakoljatok már – berzenkedett az öregember, aki még mindig a tenyerén tartotta a pisztolyát, miközben tucatnyi fegyver meredt rá. – Csak az én jó öreg Coltom, az ördögbe is! Hát egy tisztességes állampolgár már meg sem védheti magát ebben az eldurvult világban? – Csak semmi hirtelen mozdulat – ismételte meg Jean-Claude, miközben szolgálati Glockjával egyfolytában rá célzott. – Nagyon lassan hajoljon le, és tegye a pisztolyt a földre. – Fegyverének mozdításával nyomatékosította a szavait. – Nagyon lassan, hallotta? Ha hirtelen mozdulatot tesz, lövök. – Rendben van, rendben van – bólogatott a látogató, láthatólag nem különösebben izgatta fel a zűrzavar, amit kiváltott. – Tudom, mit kell ilyenkor tenni, ne aggódjanak. Az öregember lassan lehajolt, és a földre helyezte a Coltot. Azután felegyenesedett, két kezét a magasba tartotta, és csak nézte a fegyverüket rá szegező embereket. Az előtte álló biztonsági őr gyors mozdulattal odább rúgta a revolvert. Azután valamivel nyugodtabban a föld felé bökött a fegyverével. – Feküdjön a földre. Tegye a két kezét a tarkójára! Az ismeretlen szeme ingerülten villant. – Nem gondolja, hogy ez azért túlzás? Csak egy kis feledékenység volt az egész… – Feküdjön a földre. A látogató egy hosszú pillanatig nem mozdult, jeges, fürkésző tekintetével végignézett a biztonsági őrökön, akik célba vették a fegyverükkel, eközben felmérte a helyzetét, és végiggondolta, mi lenne számára a legkézenfekvőbb megoldás. Végül sóhajtott, mint aki elhatározásra jutott, és lassan leengedte a karját. Mindannyian azt várták, hogy a parancs szerint lefekszik a földre, de az öregember csak állt ott, sötét öltönyében, piros nyakkendővel az őt célba vevő biztonsági emberek gyűrűjében. – Nem hallotta, mit mondtam? – ismételte meg Jean-Claude, és fenyegetően rázta a pisztolyát. – A földre, de nyomban! Az ismeretlen lassú, kiszámított mozdulattal, miközben a szemét le nem
vette a körülötte álló férfiakról, benyúlt a zakója alá. – Semmi hirtelen mozdulat – süvöltötte a biztonsági őr, egyre nyugtalanabbul, mert azt hitte, hogy a látogató egy újabb fegyvert húz elő a zakójából. – Semmi hirtelen mozdulat, vagy lövök. Ne mozduljon! De az öregember mintha meg sem hallotta volna a figyelmeztetést. Ujjaival belenyúlt a zakó belső zsebébe, és végtelenül lassan előhúzta azt a tárgyat, amelyet keresett, és odatartotta az őt fenyegető biztonsági őr orra elé. Egy igazolvány volt. Jean-Claude remegett az idegességtől, de azért odapillantott az igazolványra, először óvatosan, majd egyre kíváncsibban, végül hosszasabban szem ügyre vette. A kis műanyag lap egyik oldalán egy színes fénykép volt, amelyet a biztonsági őr összehasonlított tulajdonosának az arcával, ugyanaz a hideg és vesébe látó kék szem, ugyanazok a szem sarkában összefutó ráncok, ugyanaz a hosszú, kiszáradt arc, szögletes áll, és ugyanazok a hópamatokra emlékeztető fehér hajtincsek. Szemrevételezte az igazolvány többi részét is. Jobbra egy kék kört látott, a közepén egy sassal, alatta pedig egy hosszú vonalkódot. Az arckép és a kör között ott voltak az igazolvány tulajdonosának adatai. Fölül Employee ID 1123-x0, középen Status: Directorate of Science and Technology, Director munkaköri beosztás, alul pedig a név és az ötös biztonsági szint jelzése. – Bellamy – mutatkozott be a jeges tekintetű öregember, parancsoláshoz szokott és feltétlen engedelmességet megkövetelő halk, rekedtes hangján. Frank Bellamy. A svájci biztonsági őr száját eltátva bámulta az igazolványt. – Ön a… a… – A CIA-tól vagyok – mondta Bellamy csípősen. – Gratulálok, fiam, látom, tud olvasni. Maga egy fucking zseni. Ideges moraj töltötte be a CERN központi vezérlőtermét. Mérnökök, informatikusok és fizikusok tolongtak a hatalmas helyiségben, az előbbiek a képernyőkre meredtek, az utóbbiak pedig vagy csendben álltak, vagy ideges, feszült suttogással közölték egymással észrevételeiket. Szinte tapintható volt a megsűrűsödő feszültség. A teljes kapacitással működő számítógépek zümmögése és a légkondicionáló berendezés surrogása betöltötte a vezérlőtermet. A folyamatos zúgást csak a műveletet irányító igazgató száraz hangja és azoknak a technikusoknak az ütemes válaszai törték meg, akikhez olykor-olykor egy kérdést intézett, mint egy zenekarát irányító tartó karmester. – A Booster? – kérdezte az igazgató, aki egy CERN emblémával ellátott kávésbögrét tartott a kezében. – Már teljes sebességgel fut? – Negatív – válaszolta a Boostert felügyelő technikus. – Még várni kell, hogy teljesen felgyorsuljon.
– Hol tart most? – Energiaszint, hetven MeV, és folyamatosan növekszik. – A következő betáplálás az egyes gyűrű, egyes szegmensében, két csomag. – Check. Az igazgató elhallgatott. A hetven MeV viszonylag alacsony energiaszint volt, de a mikropartikulák éppen most léptek ki ötven MeV-tal a Linac 2-ből, és teljesen megszokott volt, hogy a Boosternek jó időbe telik, amíg eléri a szükséges egy egész négy tized GeV-ot, ami ahhoz kellett, hogy a protonok beléphessenek a CERN legrégibb részecske-gyorsítójába, a Proton Synchrotonba. Belekortyolt a kávéjába, miközben figyelte a képernyőn megjelenő információkat. – Paul, mi a helyzet az elektromágnesekkel? – kérdezte. – Szinkronban vannak a protonok gyorsításával? – Pozitív – erősítette meg Paul, aki a nióbium-titán elektromágnesek működésének ellenőrzéséért felelt. – A mágneses tér létrejött, és folyamatosan növekszik annak megfelelően, ahogy a protonok gyorsulnak. Ebben a szektorban minden rendben van. Az igazgató le nem vette barna szemét a képernyőről, amelyen a számok mintha egyre gyorsabban követték volna egymást. – Max, a hélium? – fordult oda egy harmadik technikushoz. – Stabil? – Pozitív. A monitorra tapadó tekintete megállapodott egy számoszlopon, és amit ott látott, az láthatólag nem volt ínyére, letette a kávésbögrét a képernyő mellé, és a terem másik vége felé fordult. – Mi a helyzet a PS-szel, Heinrich? – kérdezett rá türelmetlenül a Proton Synchrotonra, amelyet egymás között csak így emlegettek a CERN-ben. – Képes már fogadni a protonokat? – Negatív, Herr Direktor. Még egy kis időbe beletelik, amíg felmegy egy egész négy tized GeV-ra. – Most milyen értéken áll? – Energiaszint kilencven MeV, folyamatosan növekszik. – A mindenségit, Heinrich, ez még igen kevés! – berzenkedett, mert tudta, hogy a timing igen fontos a művelet sikeres befejezése szempontjából; a Boosternek haladéktalanul át kell lépnie a következő fokozatba. – Gyorsítsd fel! Azt akarom, hogy a PS már működjön, amikor a protonok elérik az egy GeV-os értéket, hallod? – Jawohl, Herr Direktor. Az elmúlt néhány percben Frank Bellamy egyre erősebben érezte, hogy valaki követi, ezért megállt a folyosó egyik fordulójában, és hosszú, figyelmes pillantás vetett maga mögé. Gyanús mozgást, árulkodó árnyékol kereseti az üres folyosón, desemmi gyanúsat nem fedezett fel. Visszafojtotta a lélegzetét,
és harminc másodpercig állt ott teljes csendben, fülelve, hogy meghallja a legkisebb szokatlan zajt is. De az igazsághoz tartozott, hogy a teljes erővel dolgozó részecskegyorsíto egyre növekvő zúgásában igen nehéz lelt volna bármiféle gyanús zörejt meghallani, ami eleve kétségessé tette az erőfeszítés sikerét. Rá kellett jönnie, ha valaki követte is őt, így semmiképpen sem fedezi fel. Mélyet lélegzett. – I’ll be damned! – káromkodott magában. – Vagy annyira megöregedtem már, hogy mindenütt kísérteteket látok, vagy az az illető, aki a nyomomban van, vérbeli profi… Befordult a sarkon, és ment tovább egyenesen, miközben figyelt a háta mögött felsejlő árnyalakra is. Tudta, hogy a megérzései ritkán vezetik félre, ha úgy érzi, hogy követi valaki, akkor biztosan így is van. Már volt hasonlóban része Kelet-Berlinben és Addisz-Abebában, a hidegháború régi szép napjaiban, és akkor is bebizonyosodott, hogy jók voltak a megérzései, sikerült is végeznie a nyomában járóval egy szűk sikátor mélyén. És vajon biztos lehet-e abban, hogy most nem ugyanaz történik? De mérsékletre intette magát. Elég különös helyen járt, és lehet, hogy ez megtévesztette az ösztöneit és az ítélőképességét. Elképzelhető, hogy a működő hatalmas elektromágnesek roppant erőtere okozta ezeket a tévképzeteket. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy egy bizonyos határon túl a mágneses tér befolyásolja az élőlények érzékelését, és most vele is ez történik. A kihalt folyosó egy ajtónál ért véget, amely mellett egy falba ágyazott billentyűzet volt, és egy tábla jelezte, hogy itt lehet belépni a nagy hadronütköztetőhöz. Bellamy nemcsak azzal volt tisztában, hogy ide csak az arra jogosultak léphetnek be, hanem azzal is, hogy ebben a pillanatban tilos a belépés a folyamatban lévő munkafázis miatt, bár az ilyen apróságok általában nem zavarták. A CIA Műszaki és Tudományos Igazgatóságának, az Egyesült Államok Központi Hírszerző Ügynökségén belül működő négy szervezeti egység egyikének a vezetőjeként pontosan tudta, hogy hová mehet be és hová nem, és milyen körülmények között. Ujjával megérintette a falba ágyazott billentyűket, és beírta a belépési kódot, amelyet néhány nappal korábban kapott a CERN vezetőségétől. A billentyűzet mellett lévő kis képernyőn két angol szó jelent meg. Access denied. – Fuck! – káromkodta el magát a CIA igazgatója, és öklével néhányszor rácsapott a falra. – Fuck! Fuck! Fuck! A képernyőn kirajzolódó szavak, amelyek elutasították a belépést a nagy hadronütköztetőbe, úgy vilióztak, mint a szentjánosbogár, mondhatni nevettek rajta. Mindent számba véve, azonnal tudta, hogy nincs min meglepődnie, ezért
nyugalmat erőltetett magára. A kód, amelyet megkapott, így okoskodott magában, valóban belépést biztosított számára az egész épületegyüttesbe, kivéve a működésben lévő nagy hadronütköztetőt. Valamit ki kellett találnia. Kezével a zakója alatt meglapuló pisztolytáska felé nyúlt, de csak akkor jutott az eszébe, hogy az épület előcsarnokában lévő biztonsági őröknél maradt, amikor érezte, hogy üres. Valami más megoldást kell találnia. Kivette a nadrágzsebében rejtőző csavarhúzót, és megpróbálta a falba erősített billentyűzet csavarjait kihajtani. Legalább öt percig bajlódott vele, de végül a billentyűzet kifordult a falból, csak néhány elektromos vezeték tartotta. Bellamy szemügyre vette a vezetékeket, majd előhúzta a mobiltelefonját, és megnyomott rajta egy gombot. Abban a pillanatban halk kattanással egy késpenge bújt ki a készülékből, és a hordozható telefon ettől a pillanattól fogva leginkább egy svájci bicskára emlékeztetett. A CIA igazgatója elmosolyodott. A Műszaki és Tudományos Igazgatóság által az ügynökök számára kifejlesztett mobiltelefonok igen gyakorlatias és ravasz jószágok voltak. Megfogta az egyik, fekete huzalt, és elvágta a késpengével. Azután a másik, piros vezetékkel is ugyanezt tette. Azután a két szabad huzalvéget megfogta és egymáshoz illesztette. Az ajtó halk zümmögéssel kinyílt. Gotcha! Belépett az ajtón, de mielőtt továbbment volna, megállt egy pillanatra, és végigpillantott a folyosón, amelyen idáig jött. Lehet, hogy csak a mágneses tér hatása volt, bár ebben nem volt biztos, de egyre erősebben érezte, hogy valaki a nyomában jár. Ahogy a protoncsoportok áthaladtak az újabb és újabb gyorsítókon, úgy nőtt a feszültség a kontrollhelyiségben. A fizikusok csoportjában teljesen abbamaradt a suttogó beszélgetés, jócskán megsűrűsödött a levegő. Rohamléptekkel közeledett a döntő pillanat. – Heinrich – kiabált az igazgató. Mi a protonok jelenlegi sebessége? – Energiaszint, négyszázöt GeV, folyamatosan emelkedik, Herr Direktor. Az igazgató a terem túlsó felébe pillantott. – Maurice, a nagy hadronütköztető készen áll a betöltésre? – Oui. – Paul, hogy állnak az elektromágnesek? – A mágneses erőtér a protonok gyorsításával egyenlő mértékben növekszik, sir. A szuper-elektromágnesek által gerjesztett erőtér növekedésének úgy kellett gyorsítania a protonokat, hogy kör alakú pályára kényszerítve, bent tartsa őket a nagy hadronütköztető belsejében. A teremben lévők mindannyian tudták, hogy ezen a kényes ponton áll vagy bukik az egész
művelet. – Heinrich, megvagyunk? – Kis híján, Herr Direktor. – Kezdődjön a számlálás. – Energiaszint, négyszáztizenöt GeV, növekszik… energiaszint négyszázhúsz GeV, növekszik… energiaszint, négyszázhuszonöt GeV, növekszik… – Figyelem, Maurice… a csomag betáplálása következik, előkészíteni a rámpát. – Energiaszint, négyszázharminc GeV, növekszik… energiaszint, négyszázharmincöt GeV, növekszik, energiaszint, négyszáznegyven GeV, növekszik… – Figyelem, Maurice… a csomag betáplálása, rámpa. A hajtóerő növelése, egy-kettő-három. – Energiaszint négyszáznegyvenöt GeV, növekszik… energiaszint stabilizálódott négyszázötven GeV-n. – Betáplálás! Maurice megnyomott egy gombot, és a protonokat ebben a pillanatban bevezették a nagy hadronütköztető két nyalábcsatornájába, ezzel megkezdődött a gyorsítás utolsó fázisa. – Betöltés kész – kiáltott a francia mérnök. – Energiaszint flat topon stabilizálva. – Csomagbetáplálás kiigazítása – rendelkezett a műveletirányítás vezetője. – Hét percünk van, hogy eljussunk a hét TeV-ra. A hét TeV roppant nagy érték volt, ezt mindenki tudta a teremben. A TeV-ot a görög gigászt jelentő tera az elektron és a volt szó kezdőbetűiből alkották. Hét TeV azt jelentette, hogy a protonok végső sebessége eléri a hétbillió elektronvoltos roppant energiát, ez az érték elég ahhoz, hogy az energiát átalakítsa egy hétezer protonnak megfelelő tömeggé, és azonos azzal az energiával, amellyel a szubatomi részecskék a másodperc egy törtrészéig rendelkeztek a Világegyetem létrejötte, a Big Bang után. A hét TeV-on a protonok a fény sebességének kilencvenkilenc egész kilenc tized százalékát meghaladó sebességre gyorsulnak fel. Ez nagyjából érzékelteti azt a gigászi sebességet, amely a CERN nagy hadronütköztetőjében, az emberi szellem eddigi legösszetettebb és legkifinomultabb szerkezetében elérhető. – Paul, az elektromágnesek még követik a gyorsulást? – Pozitív, sir. Előreláthatólag húsz perc múlva érik el teljesítőképességük maximumát. Csúcsra járatva a szupravezető elektromágnesek olyan mágneses mezőt voltak képesek létrehozni, amely százhetvenezerszer nagyobb a bolygó mágneses mezejénél, ez az érték kellett ahhoz, hogy a protonok a fénysebességet megközelítő sebességgel haladjanak a nagy hadronütköztető
csatornájában. Ha a protonok a hét TeV fölé gyorsulnak, akkor már nem képesek a CERN huszonhét kilométeres alagútjának a görbülete mentén haladni, és szétszóródnak. A műveleti igazgató megnyomta a belső kommunikációs rendszer egyik gombját. – CMS béta – szólt bele. – Felkészültek? – Pozitív – hangzott a hangszórón keresztül egy női hang, a Compact Muon Solenoidban dolgozó műveleti vezető. – Készen állunk az ütköztetés megkezdésére. Másik gomb. – Atlasz béta – szólt az igazgató. – Felkészültek? Először elektromos sercegés hallatszott, amelyet nyomban megszakított egy emberi hang. – Itt… itt nálunk – szólalt meg bizonytalanul egy tétova hang a hangszóróban. – Valami… probléma van. Ebben a pillanatban az egész vezérlőtermet betöltötte a piros lámpák viliódzó fénye, a hangszórókból pedig felhangzott a süvöltő vészjelzés. A mérnökök és a tudósok tanácstalanul bámultak egymásra, elképzelni sem tudták, mi lehet a probléma, és azt sem, hogy milyen súlyú. Lehet, hogy tűz ütött ki az Atlasz detektorban? Vagy felrobbant a nagy hadronütköztető attól a gigászi energiától, amelyen működtették? Vagy ami még ennél is rosszabb, veszélyben vannak? Elsőként, ahogy várható volt, az igazgató ocsúdott fel. Magasba emelte a karját, és mélyet lélegezve, csüggedt, lemondó hangon kiadta az elkerülhetetlen utasítást. – Leállítani! – kiáltotta. – Álljanak le az egésszel. A falba épített billentyűzet abban a pillanatban életre kelt, amikor a mágneses mezőt kikapcsolták. Jean-Claude Bloch érzékelve, hogy a rendszer bekapcsolt, beütötte a kódot, és az ajtó surrogva kinyílt. – On y va? – kérdezte a társa, akivel együtt látta el a biztonsági szolgálatot, de a kérdés inkább önmaga bátorítását szolgálta, nem várt rá választ. – Indulunk? A két biztonsági őr beljebb került az ajtón, és ott állt a nagy hadronütköztető csatornáinak körzetében. Megindultak az alagútban, de JeanClaude pillanatonként megállt, annyira tartott azoktól a mérhetetlen természeti erőktől, amelyek ott összpontosultak. Szemével az elnyúló acélcsövet pásztázta, amely az alagút közepén húzódott, azt figyelve, nem látni-e valami rendellenességet. A két férfi tudta, hogy az a cső jelenti a legnagyobb fenyegetést, ha meghibásodik, a benne lévő protonnyalábok, nióbium-titán elektromágnesek, de még inkább a kriogenikus hűtőrendszer, amellyel két Kelvin-fokos, azaz mínusz kétszázhetvenegy Celsius-fokos
hőmérsékletet biztosítanak az elektromágneseknek, tönkremennek. Ez az abszolút nulla fokot megközelítő hőmérséklet szükséges ahhoz, hogy az elektromágnesek szupravezető képességét megőrizzék. Ha egy repedés támadna a csövön, és egy kevéske folyékony hélium kikerülne rajta keresztül, s elérné őket, akkor azon nyomban meghalnának. Jean-Claude bekapcsolta a kezében tartott adóvevőt. – Sólyom Egy a Fészeknek. Bent vagyunk. Over. Az adóvevő kattant egyet. – Fészek a Sólyom Egynek. Mi a helyzet? Over. – Úgy látjuk, minden rendben van, nem tapasztaltunk semmi rendellenességet. Most mit csináljunk? Over. – Menjetek el az Atlaszhoz, Sólyom Egy. Ott van gond. Out. Az alagútban megfelelő volt a világítás, de a két biztonsági ember mégis bekapcsolta a zseblámpáját, hogy alaposan végigvizsgálhassák a hosszú csövet, amelynek mentén a céljuk felé haladtak. A zseblámpák fénye táncot járt az acél felületén, a két biztonsági őr léptei messze visszhangzottak az alagútban. – Brrr – nyögött fel Jean-Claude, miközben a szeme rebbenve figyelte a falra vetülő árnyakat, amelyek mintha az acélcső alól nőttek volna ki. – Ez rémes… A társa megborzongott, libabőrös lett a félelemtől. – Jónak mondod! Tíz percet gyalogoltak, miközben egyfolytában figyeltek a legkisebb rendellenességre is, amely veszélyt jelenthetett volna számukra. Az alagút egyszer csak kiszélesedett, és egy sziklába vájt hatalmas üregbe torkollott. Közepén egy huszonöt méter átmérőjű hatalmas gépezet állt, amelyet sugarasan elhelyezett hengerek alkottak, egy valóságos, föld mélyében szunnyadó acéltitán volt. – Az Atlasz. A célnál jártak. Az Atlasz volt a CERN legfontosabb részecskedetektora, az a gépezet, ahol a híres Higgs-bozont, vagy más néven az isteni részecskét érzékelték. A mélyében rejtőzött az egyik olyan hely, ahol a protoncsomagok csaknem fénysebességgel ütköztek egymással, és ezeknek az ütközéseknek a következtében több milliárd elemi részecske, kvarkok, elektronok, muonok, gluonok, neutrínók, Z és W bozonok, fotonok, sőt még gravitonok is születtek, ami által lehetővé vált a természet alapvető erőinek és elemi részecskéinek azonosítása. Jean-Claude megint elővette az adóvevőt, és a szájához emelte. – Sólyom Egy a Fészeknek – szólt bele. – A célnál vagyunk. Merre menjünk? Over. – Fészek a Sólyom Egynek – hangzott a válasz. – A számítógép azt jelzi,
hogy a külső muon-detektornál van gond. Kérlek, menjetek oda, és nézzetek körül. Over. Az egyik biztonsági őr máris odapillantott a hatalmas körkörös lapátra, ahol a külső muon-detektor volt. Úgy látta, mintha valami mozogna. Nem mertek közelebb menni, csak az elemlámpájuk fénysugarát fordították oda, és a rettenettől elkerekedett a szemük, amikor megpillantották az ott lebegő párafelhőt. – A hélium – kiáltott fel Jean-Claude. – Kiszabadult a hélium az Atlaszból. – Mit csináljunk? – kérdezte a látványtól halálra rémült másik őr. – Kérjünk segítséget? – Mi vagyunk a segítség, te marha mordult rá Jean- Claude, aki alig tudott úrrá lenni az idegességén és a szorongásán. – Oda kell mennünk, hogy lássuk, pontosan hol ereszt. A két férfi óvatosan közelített az Atlasz-detektorhoz. A gépezet elképesztően nagy volt, törpének érezték magukat mellette. Megkerülték a külső muon-detektor hatalmas körkörös lapátját, és figyelmesen nézték a hatalmas acélszörnyetegből egy aprócska résen keresztül kiáradó párafelhőt. – Van ott valami a pára közepén. – Hol? Jean-Claude odairányította a lámpa fénysugarát. – Ott, nem látod? Megpróbálták azonosítani, mi lehet az, de abból a távolságból, a sűrű párában elmosódtak a körvonalak, nem vehették ki pontosan, mit is látnak. Közelebb kellett menniük az Atlasz-detektorhoz. Félve, lassú léptekkel, mintha hegyet másznának, indultak meg a hatalmas gépezet felé, miközben elemlámpájuk fénysugara ide-oda ugrált a párafelhőben. Már kétméternyire voltak, de nem mertek közelebb menni, nehogy elérje őket a héliumpára. Dermesztő hideg volt, valószínűleg a kiszabadult folyékony hélium miatt, de nem a hideg volt a legnagyobb probléma. Tudták, hogy a hélium a levegővel érintkezve gőzzé válik, és elfoglalja az oxigén helyét, úgyhogy megfulladhatnak, ha még közelebb mennek. Abból a távolságból úgy ítélték meg, hogy még biztos távolságban vannak. De még egy lépés, és a biztos halál vár rájuk. Jean-Claude a hidegtől elgémberedve, lámpája fényét a kiáradó pára mélyén felsejlő körvonalakra irányította. Egy ember. – A fenébe. Az emberi test ott feküdt, a lába bent volt a szerkezetben, a törzse kilógott belőle, az arca szederjes volt. Meghalt. Egészen nyilvánvaló volt, hogy megfulladt; vagy a kiáramló hélium miatt fellépő oxigénhiánytól, vagy a héliumgáz belélegzésétől, amely halálos égési sérüléseket okoz a
szervezetben. A boncolás majd megállapítja, hogy pontosan mi is történt, de az biztos, hogy halott volt. Az elemlámpák fényében kirajzolódott az áldozat arca, Jean-Claude szája tátva maradt a csodálkozástól. – Ez az az öreg fószer – kiáltott fel. – Az a CIA-s fazon! – Kicsoda? – Az a pasas, aki ma reggel fegyverrel próbált bejönni, emlékszel? Ugyanaz! – Biztos vagy benne? – Teljesen. Én szórakoztam ott vele, úgyhogy tudom, mit beszélek. Ez az az öregember a CIA-tól! Frank… Frank… Frank, a fene se tudja. – Összeszorította a száját, miközben megpróbált visszaemlékezni, mert ott volt a nyelve hegyén a neve. – Bellamy! Ez az! Frank Bellamy. Azt hiszem, valami fejes a CIA-nál. – Mit keresett itt az Atlasznál? Akadémikus kérdés volt, és Jean-Claude nem is válaszolt rá, mert természetesen nem tudott rá válaszolni. Elemlámpájának fényénél végigvizsgálta a holttestet, és látta, hogy az egyik karja oldalra csúszott, az ujjai között egy papírlap volt. – Mi ez? Látod azt a cédulát? A társa odanézett a papírlapra. – Igen. Valami van rá írva. Látod? A két férfi a papírlapra meredt, hogy lássák, mi van rajta, alaposan szemügyre vették, amit láttak.
– Ez meg mi a fene? Jean-Claude lámpájával arrafelé világított, ahol a folyékony hélium szivárgott. A kriogén hűtőrendszer csövét valaki átfúrta, a földön egy olvasztással működő hőfúró hevert. – Nézz csak ide – mondta izgatottan. – Valaki szándékosan fúrta ki. – Mon Dieu! – kiáltott fel elképedve a társa. – Szánt… szántszándékkal idézték elő, hogy kiszabaduljon a hélium! Jean-Claude, amint felfogta, mi történt, azonnal fogta az adóvevőt, és megnyomta a gombot. – Sólyom Egy a Fészeknek. Azonosítottuk a probléma forrását. Egy holttestet találtunk a külső muon-detektor mögött egy nyílásban, és a héliumszivárgás közelében találtunk egy olvasztással dolgozó hőfúrót. A hélium nem baleset miatt szivárog. Ismétlem nem baleset történt. Utasításra várok. Over. Az adóvevőből két másodpercig csak recsegés hallatszott. – A Fészek Sólyom Egynek. Megismételnéd? Over. Az információ olyannyira hihetetlennek tetszett, hogy a biztonsági
központban ülő fölöttesek láthatólag nem hitték el, amit hallottak. – Találtunk egy holttestet az Atlaszba begyömöszölve, meg egy olvasztással dolgozó hőfúrót a folyékony hélium szivárgási pontja közelében. A halott kezében egy cédula van, rajta egy név. Gondolom így akarta azonosítani a gyilkosát. Over. Az adóvevőből most több mint tíz másodpercig hallatszott a recsegés. Föltehetően a biztonsági központban lévők megtárgyalták a kapott információt. – A Fészek Sólyom Egynek – jött meg végül a válasz. – Befejeződött a küldetésetek. Azonnal térjetek vissza a Fészekbe, debriefingre. Részletes beszámolót akarunk kapni. Küldjük a tűzoltókat, hogy megszüntessék a héliumszivárgást, és kihozzák onnan a holttestet. A detektort és az Atlasz üregét lezárjuk újabb parancsig. Over. A biztonsági őrök még egy pillantást vetettek a holttestre, majd megfordulva elindultak visszafelé, hogy minél hamarabb elhagyhassák azt a veszélyes helyet. Újra megkerülték a külső muon-detektor hatalmas körkörös lapátját, csak most ellenkező irányban, és megindultak az alagútban az ajtó felé, amelyen fél órával azelőtt bejöttek. Miközben gyalogoltak, Jean-Claude-nak eszébe jutott az épületegyüttes előcsarnokában történt reggeli eset, és az, hogy mit érzett, amikor megtudta, hogy az épületbe belépő öregember a CIA fontos figurája. – Akárki is ez a Tomás Noronha – mormolta kesernyés mosollyal –, a CIA minden emberével a nyomában lesz. De ez már nem az ő dolga, tudta jól. Vállat vont, és meggyorsította a lépteit. Minél hamarabb kijutnak innen, annál jobb.
I A locsolás néhány pillanattal azelőtt befejeződött, és a fűszálak csúcsán megcsillant a napfény; mintha egy gyémántokból álló csillagkép ragyogott volna a tiszta reggeli fényességben. A világoszöld szemű férfi, akinek a kezében elegáns aktatáska volt, könnyed léptekkel átvágott a füvön, és belépett a Calouste Gulbenkian Alapítvány modern épülettömbjébe, miközben egy dalocskát dudorászott, amelyet az imént hallott a rádióban. Miután barátságosan odaintett a recepciósoknak, megindult az előcsarnok hátsó felében lévő iroda felé. Kinyitotta az ajtót, és meglátta a számítógép billentyűzete előtt ülő titkárnőt. – Jó napot, Albertina. Megjöttem. A titkárnő felpillantott a képernyőről, és ránézett a férfira. – Ó, Noronha professzor úr! Jól utazott? – Természetesen – felelt Tomás Noronha, és már ment is aprócska
dolgozószobája felé, amelyet az alapítvány tudományos tanácsadójaként kapott. – Már tegnap délután visszajöttem Lisszabonba, így elkerültem a spanyol légi irányítók sztrájkját. Nem sokon múlt! – Milyen volt Genfben? Nagyon hideg van arrafelé? A történész belenyúlt a zsebébe. – Jéghideg – mondta, és odanyújtott egy vörös dobozkát a titkárnőjének. – Hoztam magának egy kis csokoládét. Albertina elvette az ajándékot, és elmosolyodott. – Jaj, professzor úr! Ismeri a gyengémet. De az isten áldja meg, nem kellett volna… A férfi az íróasztala lábához tette az aktatáskáját. – Jó szívvel hoztam – mondta, miközben a kabátját felakasztotta az ablak mellé, az egyik akasztóra. Megfordult, kinézett az ajtón. – Van valami újság? A kérdés a munkára vonatkozott, ezért a titkárnő hivatalos testtartásba merevedve lapozgatni kezdte a naptárát. – Igen, telefonáltak a Lisszaboni Új Egyetemről. Mondtam nekik, hogy a professzor úr külföldön van, ezért holnap újra hívják. Nem mondták, miről van szó. Tomás alig tudta elfojtani a mosolyát. – Már mondaniuk sem kell. Azért keresnek újra meg újra, hogy menjek vissza hozzájuk az egyetemre… – Igazuk van – szögezte le Albertina. – Hol van még egy magához hasonló tudós, maga a világ egyik legjobb titkosírás-elemzője, és ki tudja, hány ókori nyelv meg még nem tudom minek a doktora, hát miért nem tanít az egyetemen? Isten ellen való vétek, higgye el. A történész nem szeretett volna belebonyolódni ebbe a kérdésbe. Megfogta a székét, leült, és bekapcsolta a számítógépét. – Egyéb telefon, vagy valami más? – Ferro doktor szeretne beszélni önnel délután háromkor – mondta a titkárnő. – Annak a vásárlásnak az ügyében, amiért a professzor úr Genfbe utazott. – Kérdő pillantást vetett a férfira. – Megtalálta, amit keresett? Tomás oldalra hajolt a széken, és megfogta az aktatáskát, amelyet az íróasztal lábához tett. – Igen. Itt van velem. A titkárnő rámeredt a táskára, a szeméből sütött a kíváncsiság. – Komolyan? Megnézhetem? Tomás egy aprócska kulccsal kinyitotta a táskát, és kivette belőle a csomagot, amelyet Genfből hozott. – Nézze meg jól – mondta, és megmutatta a papírba göngyölt tárgyat. – Elképzelni sem tudja, mennyi utánajárásba került ez a vásárlás. Megsimogatta a csomagot. A genfi régiségkereskedővel hosszan kellett
alkudoznia, mert egy ritka kéziratról volt szó, amelynek a megvásárlását régóta ajánlotta a Gulbenkiannak, de végül sikerrel járt. Miután megbizonyosodott a dokumentum eredetiségéről, felajánlotta a Lisszabon által a rendelkezésére bocsátott összeget, és végül sikerült egy ahhoz képest nem túlságosan magas árat kialkudnia. Őszintén szólva, olyan izgatott volt, hogy mihamarabb szeretett volna Ferro doktorral találkozni; az alapítvány múzeumának igazgatója is biztos odáig lesz ettől a páratlan kincstől. – Megmutatja? – kérlelte Albertina. – Vagy erről a kincsről soha nem kerül le a csomagolás? Tomás hangosan felnevetett. – Még nem láttam ilyen kíváncsi teremtést! – jegyezte meg. – Rendben van, megmutatom magának. Megbontotta a celluxszal átragasztott csomagolópapírt, és előhúzott egy szemmelláthatóan régi, megsárgult papírú kódexet, amely egy légmentesen lezárt műanyag burokban volt, hogy ne legyen kitéve a levegő káros hatásainak. A titkárnő felé fordította a kódexet, hogy láthassa a címet és alatta a középkorias betűkkel írt első sorokat.
Tabula Sma… Smaragda… na? – betűzgette izgatottan Albertina. – Mi a csudát jelent ez? – Tabula Smaragdina – javította ki a történész. – Ismert a Smaragdtábla vagy Hermész Triszmegisztosz Smaragd Táblája néven is. Egy Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított szöveg, talán már hallott róla. – Igen, valamit. Egy ókori mágus, ugye? – Olyasféle. Hermész Triszmegisztosz híres alkimista volt, de a személyét
máig titok örvezi. Egyesek úgy gondolják, hogy olyasvalakiről van szó, akit a görög Hermész istenből és az egyiptomi Thoth istenségből gyúrtak össze, mivel mind a ketten a mágia és az írás istenei voltak. Mások feltételezik, hogy a Hermész Triszmegisztosz mögött álló valóságos figura Imhotep egyiptomi főpap volt, akit az Egyiptomot a ptolemaioszi korszakban elfoglaló görögök igen tiszteltek. A triszmegisztosz azt jelenti, hogy háromszorosan nagy, és olyan nagy tudású ember volt, akitől az ókor számtalan szövege származik. A leghíresebbek a Hermética, a II. és III. századból származó párbeszédek gyűjteménye, amelyekben egy tudós tanár, maga Hermész Triszmegisztosz magyarázza el egy tanulónak az isteni mivolt, az értelem és a mindenség természetét. – Megvannak még ezek a szövegek? – Természetesen. Eredetileg papiruszon maradtak fenn, és vannak latin fordításaik is, a XVI. és a XVII. századból. – Belenyúlt a táskájába, és elővette azt a dokumentációt, amelyet az utóbbi hetekben gyűjtött össze, hogy szakavatottan ellenőrizhesse ennek a kéziratnak az eredetiségét, amelyet az alapítvány meg akart szerezni. – A Hermética felmérhetetlen értékű régi tudást tartalmaz. – Ujjával rábökött a jegyzeteiben egy sorra. – Hallgassa meg ezt, amit most idézek a Hermética XIII. könyvéből. – Megköszörülte a torkát. – Lépj ki belőlem egy halhatatlan testbe, már most nem vagyok az, aki azelőtt voltam. Újjászülettem az értelemben. – Újjászülettem az értelemben. Ez mit jelent? A történész vállat vont. – A hermészi bölcsesség. Azt jelenti, hogy okkult tudással állunk szemben. Ez a mondat, újjászülettem az értelemben, valami olyasmit jelenthet, hogy az igazi tudás az értelem tudása. Azok vagyunk, amit az értelem felfog. A valóság nem létezik az értelmünkön kívül. Ez a gondolat túlságosan elvont volt ahhoz, hogy Albertina komolyan vegye, ezért inkább a Tomás kezében lévő kéziratra figyelt. – És ebben a kéziratban, amelyet Genfben vásárolt – kérdezte, rámutatva a Tabula Smaragdinára –, pontosan miről is van szó? A Smaragdtábla szövege volt a kiindulópontja az alkímiának, mind az iszlám, mind a nyugati világban gyakorolt alkímiának, és azért kapta Hermész a Triszmegisztosz nevet, mivel a szerző itt bizonyítja be, hogy ismeri a világmindenségről való tudás három részét. Ezek közül az egyik az alkímia. – Újabb fantazmagória. Tomás elhúzta a száját. – Hát nem éppen – jegyezte meg. – Az alkímia az elemek átalakulásának a tudománya. Az alkimisták egyik nagy terve az volt, hogy a vasat arannyá változtassák. Ma már tudjuk, hogy az elemek átalakítása, bármennyire hihetetlen is, tényleg lehetséges. Az első tudós, akinek ez sikerült, az új-
zélandi fizikus, Ernest Rutherford volt, aki nitrogént oxigénné alakított, és ezzel elkezdte feltárni azokat az elveket, amelyek lehetővé teszik, hogy a csillagokban szén, vas és arany jöjjön létre különböző atomok átalakulása révén. A titkárnő bólogatott. – Jaj, milyen érdekes. – Odamutatott az ujjával néhány latin sorra a kódex első oldalán, közvetlenül a Tabula Smaragdina cím alatt. – Ezek a mondatok szólnak az alkímiáról? – A Smaradgtábla az alkímiáról szól, de itt a hermetikus megismerés általános elveiről olvashatni. „Verum sine mendatio, certum, et verissimum. Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius, est sicut quod est inferius, ad perpetranda miracula rei unius. Et sicut omnes res fuerunt ab Uno, meditationes unius, sic omnes res natæ fuerunt ab hac una re, adaptatione. ” Albertina nevetett. – Jaj, professzor úr, egy kukkot sem értettem belőle. Tudja, hogy az én latintudásom nem ér egy fabatkát sem… – Való, hazugság nélkül, biztos és igaz – fordította a férfi. – Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd. Ahogy minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett * *Hamvas Béla fordítása.
– Továbbra sem értem… A történész megint kinyitotta az aktatáskáját. – Már mondtam, hogy okkult tudással állunk szemben – mondta, miközben visszatette a táskába a kéziratot. – A második és a harmadik mondat értelme bizonytalan, de Hermész Triszmegisztosz valószínűleg azt akarja mondani, hogy a valóság egyetlen egész, az atomok, a csillagok és a közöttünk meglévő különbségek látszólagosak, és mindannyian ugyanolyanok vagyunk. Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van. Minden, beleértve minket is, egyetlenegy, mert minden dolog átvitellel az egyetlenegyből keletkezett. Azaz, az a benyomásunk, hogy egyének vagyunk, nem több, mint káprázat. Igazából minden mindenhez kapcsolódik, minden ugyanaz, minden egyetlenegy. Amikor Tomás nekikészülődött, hogy részletesebben elmagyarázza a Genfben megvásárolt szöveg alapgondolatait, nyílt az ajtó, és az alapítvány egyik kézbesítője átadott Albertinának egy frissen érkezett postai küldeményt. A titkárnő rápillantott a címzésre, és a főnökéhez fordult: – Professzor úr, ez önnek jött. – Valószínűleg az a könyv az óhéber nyelvről, amelyet az interneten rendeltem. Jeruzsálemből jött?
Albertina megnézte a csomagolást. – Nincs rajta feladó, professzor úr. De a bélyeg svájci. A történész fürkésző tekintettel nézte a csomagot. – Svájcból jött? – furcsállta, és nyújtotta a kezét, hogy átvegye a csomagot. – De hiszen tegnap még ott voltam… A titkárnő felállt, és a kezébe adta a csomagot, miközben kaján mosolyjátszott az ajkain. – Biztos valamelyik hódolójától érkezett…
II A hajnalt jelző halványlila fényesség már szétterjedt a szemhatáron túl, Bethesda hatalmasra nőtt amerikai fenyői mögött, amelyek mint susogó szellemalakok egybeolvadtak a lassan elosztó sötétséggel. Az éjszaka már felkészült rá, hogy átadja a helyét a nappalnak, de Walter Halderman még nem feküdt le. Az elmúlt nyolc órái a számítógép előli töltötte. Megírta, majd átnézte a beszámolót, amelyet reggel a Fehér Házba kell küldenie, és biztos volt benne, hogy elismerik az erőfeszítéseit, így biztosítja magának a megfelelő helyet az Ügynökségen belül, amikor eljön az ideje. Megszólalt a mobiltelefon. Elég különös volt, hogy valaki éppen ebben az órában telefonáljon, de Halderman nem lepődött meg; sejtette, honnan jön a hívás, és amikor ránézve a kijelzőre, meglátta a számot, jólesően nyugtázta, hogy nem tévedett. Megnyomta a zöld gombot, és beleszólt. – Itt Halderman beszél. – Jó estét, sir – szólalt meg a hang a vonal másik végén. – Elnézését kérem, hogy ilyenkor telefonálok, de sürgős hívást kaptam a berni követségen dolgozó emberünktől. Azt állítja, hogy életbevágóan fontos volna beszélnie önnel. Kapcsolhatom? – Kapcsolja. Kattanás hallatszott, és a vonal végén egy másik hang szólalt meg. – Halló. – Halderman beszél, a ClA Műszaki és Tudományos Igazgatóságának igazgatóhelyettese. Azt mondták, hogy sürgős ügyben akar beszélni velem. – Így van. Paul Zelazny vagyok, a svájci nagykövetségünk Információs Részlegétől. Éppen most keresett meg a genfi rendőrség egy kellemetlen hírrel. Sajnálattal közlöm önnel, hogy Frank Bellamy igazgató körülbelül egy órája meghalt, mégpedig igen, hogy is mondjam, különös körülmények között… – Frank Bellamy meghalt? – Yes, sir. Halderman már-már diadalmasan a levegőbe csapott az öklével, mintha
örömmel töltötte volna el a hír, de a hangja nem árulta el az érzelmeit. – Milyen körülmények között? A vonal másik végén beszélő férfi nekikészülődött, mély lélegzetet vett. – A holttestet a CERN egyik hatalmas részecskedetektorában találták meg. Minden jel arra mutat, hogy megfulladt. A svájci rendőrség feltételezése szerint gyilkosság történt. – Igen? És mire alapozzák a feltételezésüket? – Nos… arról tájékoztattak, hogy Frank Bellamynál volt egy feljegyzés, amelyben utal a gyilkosára. – Igen? És ki az? – A svájci rendőrség még megpróbálja azonosítani a gyanúsítottat. De már közölték velem a nevét, és nemsokára elküldik annak a feljegyzésnek a másolatát is, amelyet Frank Bellamynál találtak. A gyilkos egy bizonyos Thomas Norona. Ismeri őt? – Thomas? Nem inkább Tomás? – Az is lehet. – Tudom, kicsoda. A rendőrség már letartóztatta? – A nyomában vannak. Halderman ránézett az órájára, nemsokára hat óra lesz. – Hallgasson ide, izé… – Zelazny. Paul Zelazny. – Hallgasson ide, Paul. Ha megkapja a Bellamy által hagyott feljegyzés másolatát, sürgősséggel küldje át nekem Langley-be, rendben? Szeretném azonnal megnézni, amint megérkezik az irodámba, mert személyesen akarok foglalkozni az üggyel. Köszönöm, hogy hívott. Legyen szép napja. Meg sem várva, hogy a másik elbúcsúzzon, megszakította a vonalat. Kinézett az ablakon, elgyönyörködött a születő reggel fényeiben, és elégedett mosolyra húzódott szája, miközben az agyával felmérte azokat a csodálatos perspektívákat, amelyek megnyíltak előtte. Frank Bellamy végre nem áll az útjában.
III Ezzel egy időben Tomás azt az expressz-küldeményt tanulmányozta, amelyet nem sokkal korábban kapott. A kezében tartotta, és egy hosszú pillanatig gyanakodva bámulta. Ki az ördög küldhet neki csomagot Svájcból? Először is alaposan szemügyre vette a bélyegeket; nem kétséges, valóban a Helvét Konföderációból jött. Azután megvizsgálta a bélyegzőt, és látta, hogy a küldeményt az előző este adták föl egy genfi postán. – Különös véletlen… Csodálkozott ezen a véletlenen, mivel az előző este még ő maga is ott volt a svájci városban. Miért nem adták át neki személyesen a csomagot?
Meglehet, nem tudták, hogy ott van, és az egész valóban véletlen egybeesés csak; ez volt az egyetlen ésszerű magyarázat, ami az eszébe jutott. Miután az első pillanatok csodálkozása elmúlt, eldöntötte, hogy ez az ügy nem érdemel különösebb figyelmet. Bár nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a véletlen egybeeséseknek, azzal tisztában volt, hogy időnként mégis megtörténnek, úgyhogy a legjobb lesz, ha túlteszi magát a dolgon, és kinyitja a csomagot. Felszakította az egyik oldalát, és előhúzta, ami benne volt. Az első pillanatban egy vastag korongnak látszott, de celofánba volt csomagolva, ezért nem tudta azonosítani. Ki kellett csomagolnia, hogy szemügyre vehesse, mit is küldtek neki. – A teringettét! Egy réztárgyat tartott a kezében, amely olyan volt, mint egy hatalmas jojó, a peremét bőrrel vonták be, és olyan nagy volt, hogy alig fért el a tenyerében. Egyik oldalát egy geometrikus ábrázolás foglalta el, két külső körben héber és latin betűk sorakoztak, a középen pedig egy aranyozott csillag emelkedett ki a felületéből.
A Tomásból felszakadó kiáltásra odanézett a titkárnő. – Mi történt, professzor úr? Valami baj van? A történész alaposan szemügyre vette a kezében tartott tárgyat és a rajta lévő rajzolatot, azután megmutatta a titkárnőjének. – Nézze, egy pentaculumot küldtek. – Az meg micsoda? – Egy olyan amulett, amelyet mágikus könyörgések alkalmával használtak. – Az ujját végighúzta a pentaculumon lévő rajzolaton. – Ez ténylegesen a nagy pentaculum. Rámutatott a betűkre, amelyek az ábra külső körívének tetején helyezkedtek el. – Látja ezt itt? Héberül van. Azt jelenti: Mafteah Shelomoh. Gondolom, héberül sem tud jobban, mint latinul… A titkárnő nevetett. – Nagyon jól gondolja. – Nos, Mafteah Shelomoh a héber elnevezése a Clavis Salomonisnak, annak a mágiáról szóló kézikönyvnek, amelyet általában Salamon királynak tulajdonítanak. – A hangját lehalkította, mintha valami titkot fedne föl. – Természetesen ez csak legenda. Valójában a Clavis Salomonis a XIV. és XV. századi olasz reneszánsz terméke. Úgy tartják, hogy a hatására több híres, mágiával foglalkozó kézikönyv is született, többek között a Lemegeton és a
Clavicula Salomonis Regis. Albertina tekintetében zavar tükröződött. – Ó, ez nagyszerű – mondta, mert láthatólag semmit sem értett. – És miért küldték ezt el a professzor úrnak? Tomás beletúrt a szétbontott csomagba, hátha talál benne valami utalást a feladóra, egy levelet vagy képeslapot, esetleg néhány, kézzel papírra vetett sort, ami valami felvilágosítással szolgálna a küldemény eredetével és céljával kapcsolatban, de semmit sem talált. – Fogalmam sincs róla – adta fel. Újra alaposan megnézte a küldeményen lévő bélyegeket és a genfi bélyegzőt, erőltette az agyát, hogy eszébe jusson, ki küldhette neki a pentaculumot. Ahogy gondolkodott, eszébe jutott valami. – Lehet, hogy… igen, ő lehetett. Csak monsieur Perrin lehetett! Ki más küldhetne ilyesmit? – Valami barátja? – Monsieur Perrin az a régiségkereskedő, akitől megvettem Hermész Triszmegisztosz Tabula Smaragdináját. – És miért küldte volna el önnek ezt a… ezt az amulettet? A történész a kezébe fogta a pentaculumot, mintha a súlyát méregetné. – Fogalmam sincs róla – felelte, miközben a pentaculumot áttette egyik kezéből a másikba. – Talán rá akar venni arra, hogy megvegyem. Tudja, ezek az emberek gyakran élnek ilyesfajta marketingeszközökkel. – Aha! Akkor ez egy másolat? Jó kérdés, jegyezte meg magában Tomás. Egyik kezébe fogta a pentaculumot, és alaposan szemügyre vette. Megtapogatta az anyagát, megszagolgatta, az ujját végighúzta a felületén és a peremén végigfutó bőrszalagon. Minden jel arra mutatott, hogy eredeti. Ha pedig másolat, állapította meg a régi tárgyakhoz értő szakember szemével, akkor kiváló munka. Sőt, egyenesen bámulatos. – Talán, de nem vagyok biztos benne. – Egy pillanatig hallgatott. Az járt az eszében, miért küldött volna neki a kereskedő egy eredeti példányt csak úgy, minden tájékoztatás nélkül, amikor abban sem lehetett biztos, hogy megveszi; csak másolat lehetett, biztos, hogy másolat. Határozott mozdulattal a nadrágzsebébe csúsztatta a pentaculumot. – Majd meglátjuk. Megmutatom a laboratóriumban dolgozó kollégáknak, meglátjuk, mit mondanak. Talán elvégeznek egy C14-es radiokarbonvizsgálatot. – De ha a professzor úr ott volt ennél a kereskedőnél Genfben, miért nem mutatta meg akkor ezt az amulettet? Miért küldte el csak így, minden magyarázat nélkül, postán? – Nem tudom, nem tudom. Ahogy már mondtam, lehet, hogy egy kereskedői fogás… fogalmam sincs róla. Túlságosan sok kérdésre nem talált választ, ezért inkább elraktározta a
problémát az agyának valamelyik zugában; ha a régiségkereskedő csak így, minden magyarázat nélkül elküldte neki a pentaculumot, bizonyára megvolt rá az oka. A maga idejében majd foglalkozik az üggyel, de most nincs rá ideje. Túl sok tennivaló vár rá, nem látta értelmét, hogy egy ilyen jelentéktelen dologgal foglalkozzon. Leült a monitor elé, és belépett a levelezőrendszerébe. Elolvasta az emaileket, amelyek a postaládájában összegyűltek, és sorban mindegyikre válaszolt. Azután rácsatlakozott a Gulbenkian Alapítvány belső honlapjára, kikereste a Beszerzési beszámolók funkciót, és belépett. Megnyílt az oldal, és a Tárgyhoz beírta „A Tabula Smaragdina beszerzése”. Azután nekiállt, hogy kitöltse a beszámolót az űrlap kérdéseinek megfelelően. – Noronha professzor úr! A jegyzeteibe sűrűn belepillantva, és amikor szükséges volt, a memóriáját használva felidézte azt a beszélgetést, amelyet monsieur Perrin kereskedésében folytatott a Léman-tó partján. Felidézte magában saját árajánlatát, majd a régiségkereskedőét, a színjátékot, amelyben tiltakozott a „megfizethetetlen ár” miatt, és… – Noronha professzor úr! A genfi alkudozás képei ebben a pillanatban szertefoszlottak, és Tomás tétován nézett Albertinára. – Micsoda? A titkárnő a helyén ült, és kezében az irodában levő vonalas telefon hallgatóját tartotta. – Önt keresik – mondta. – Maria Flor doktornő az Coimbrából. Amikor a telefont meglátta, Tomás agyán egyszerre több gondolat is keresztülfutott. Először felrémlett benne, hogy hallotta csöngeni a telefont; hallotta, hogy csöng, de ez akkor nem tudatosult benne, csak most. Mintha valamiféle pszichológiai visszhang lett volna, az volt az érzése, mintha a csengés egyfajta várólistára került volna a fejében, hogy kivárja, amíg sorra kerül. A második gondolata az volt, hogy még az előző este, miután leszállt, beszélt telefonon Maria Florral; megelégelte már, hogy egyik nőtől a másikhoz csapódjon, és szeretett volna megállapodni, de nem akart ajtóstul a házba rohanni, már nem ilyen kapcsolatra vágyott. A harmadik, talán idétlen, mégis igencsak gyakorlatias gondolat pedig az volt, hogy kikapcsolta a mobilját, mert lemerült az akkumulátor, és minél hamarabb fel kell töltenie, mert ha nem, akkor Maria Flor csak vonalas telefonon érheti el. Mindez egy pillanat törtrésze alatt futott át rajta, azután összeszedte magát, és intett a titkárnőjének. – Kapcsolja be, kérem. – Azonnal. A férfi, mielőtt felvette volna a kagylót, felállt, és behúzta az ajtót;
bizalmasan akart beszélni Maria Florral, és nem szerette volna, ha a titkárnő hallja. – Szervusz Flor – üdvözölte kedveskedve a nőt. – Csak azt ne mondd, hogy már nagyon szeretnéd látni az ajándékot, amit neked hoztam… – Tomás – szakította félbe a nő feszült, megtört hangon. – Ülj le, és hallgass végig nyugodtan. Rossz hírem van. Ezeket a szavakat hallva, a történésznek elakadt a lélegzete. Tudta, hogy egy ilyen bevezetés után fel kell készülnie a legrosszabbra. Csak arra tudott gondolni, hogy az édesanyjával történt valami. Az édesanyja néhány éve már a Maria Flor vezetése alatt álló idősekotthonában élt, és az igazgatónő hangja semmi jóval nem kecsegtetett. – Az anyámról van szó? – kérdezte Tomás szorongva egy kis szünet után. – Történt valami? – Attól tartok, igen. A lelke legmélyén azt remélte, hogy Maria Flor megnyugtatja, azt mondja, hogy nem az anyja miatt hívta, ezért úgy érte a válasz, mint egy pofon. – Mi? Micsoda? – tolultak a szájára a szavak, a gyomra pedig fájdalmasan összerándult a szorongástól. – Mi történt vele? A vonal másik végén Maria Flor kis ideig hallgatott, mintha keresné a megfelelő szavakat a mondandójához. – Édesanyádnak szívrohama volt – mondta olyan kíméletesen, ahogy csak tudta. – Gyere gyorsan. Hallod, gyorsan! A hír letaglózta Tomást, szólni sem tudott, a szeme megüvegesedett, a szája elnyílt. Az édesapját már elvesztette, és tudta, hogy egy nap az édesanyja is elhagyja, de remélte, hogy még van ideje, hogy nem futnak olyan sebesen a napok, hogy az elkerülhetetlen még időtlen időkig várat magára, és nem marad olyan gyorsan egyedül. – Ez… – mormolta Tomás, már-már kimondta a szörnyű szót, de valami visszafogta. A halál gondolata tőrként járta át a szívét. – Ez azt jelenti… Csüggedt sóhajtás volt a válasz a vonal túlsó feléről. – Kómában van, és nincs sok ideje hátra.
IV A tükörben látta, hogy valami nincs rendben a nyakkendő csomójával. Kibontotta, és újra nekiállt, hogy megkösse, de most kicentizte, hogy a selyemanyag szélesebb részére kerüljön a csomó. A tükör azt mutatta, hogy a csomó végre tökéletesre sikerült, testes volt, és középre került alatta a redő. Megnézte az óráját, és látta, hogy elmúlt hét. Itt az idő. A kezébe fogta a mobiltelefonját, és a CIA Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálatának igazgatóját kereste. Amikor megtalálta Harry Fuchs számát,
megnyomta a mobil gombját, és a füléhez emelte a készüléket. – Halderman, you sonnavabitch! – szólalt meg a vonal túlsó végén a hang. – Mit akarsz? – Bellamy meghalt. – Már tudom. Jó hír, nem igaz? Az Ügynökségnek már nincs szüksége az ilyen dinoszauruszokra. – A svájciak gyilkosságként kezelik az ügyet és ez bonyolíthatja a dolgokat. Szerinted vannak elvarratlan szálak? A vonal túlsó végéről késett a válasz, mintha a beszélő alaposan megfontolná minden szavát. Amikor végre válaszolt, Fuchs hangja óvatosan csengett. – Azt akarod ezzel mondani, hogy mi tettük el láb alól az öreget? – kérdezte rejtelmesen. – Én a magam részéről már elgondolkodtam azon, hogy kinek állna leginkább érdekében kiiktatni őt. És tudod, ki jutott elsőnek az eszembe. – A hangja keményen csengett. – Te, motherfucker! – Ne akard rám kenni ezt a szart! – tört ki Halderman. – Ne merészeld! – A szar márpedig vissza fog hullani valakinek a fejére, kedves barátom – figyelmeztette a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója. – Mert valaki megölte őt, de én már mindent elrendeztem, nehogy gyanúba kerüljek. – Nekem is megvan az összes alibim, amire szükség lehet, úgyhogy vigyázz azzal, mit mondasz és mit teszel, hallod? A beszélgetés rövid időre abbamaradt, miközben a vonal mindkét végén a másik esélyeit latolgatták. – Figyelj csak, az öregnél talált cédula megoldás lehet a problémára – sugalmazta békítőleg Fuchs. – Láttad már? – Ott vár rám az irodámban, a svájci nagykövetségünk jóvoltából. Miért, mire gondolsz? – Ezen a papíron van egy név, ha jól tudom. Ez a mi szerencsénk. Rá kell szállnunk erre az ürgére. Talán tudod is, kiről van szó. – Egy portugál történész és titkosírás-szakértő, aki már kétszer dolgozott nekünk, bár nem nagy lelkesedéssel. Egyszer Iránnal, másodszor pedig az alKaidával kapcsolatban. Ravasz fickó, óvatosnak kell lennünk vele. – Óvatosnak? Most szórakozol velem? Mióta kell a CIA Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatójának tartania egy koszos motherfuckertől? Hát nem; ennek a fickónak befellegzett. – Ne felejtsd el, hogy döntő szerepet játszott az al-Kaida semlegesítésében, emlékszel? – Az al-Kaidáéban? Na ne mondd már, hogy ez a portugál volt az, aki… aki… – Pedig ő volt. Nemzetbiztonsági okokból az ügyet annak idején top secretnek nyilvánították, úgyhogy nem került ki a sajtóba. De én láttam őt akció közben, kedves barátom, és mondhatom, hétpróbás figura. Nem szabad
lebecsülnünk. – Hm… érdekelne, hogyan került a neve az öregnél talált cédulára. – Engem is. De akárhogy töröm a fejem, nem jövök rá. Frank elég rosszul bánt vele, az igaz, de azt tudom, hogy nagyra becsülte. Hogy miért írta oda a nevét arra a papírra a halála előtt, az rejtély előttem. Fuchs hallgatott, végiggondolta a helyzetet. Amikor megszólalt, a hangja határozottan csengett. – Figyelj, küldd át nekem ezt a papírt, amint megkapod Bernből – mondta. – Megindítok egy titkos akciót, és ahhoz kell igazolásul. – Rendben. – A továbbiakban ne foglalkozz az üggyel. Akár rejtélyes az ügy, akár nem, úgy intézem a dolgokat, hogy a szarból ránk ne jusson, légy nyugodt. A kér férfi búcsúzás nélkül fejezte be a beszélgetést. Halderman újra elmerült Bethesda elébe táruló tájképében, amelyet bevilágított a felkelő nap, és csodálattal nézte, hogy lép néhány perc alatt a nappal tiszta fénye az éjszaka sötétsége helyébe. Azután fölvette sötétkék zakóját, megfogta az aktatáskáját, és az ajtó felé tartva megint megállt a tükör előtt. Egész életében meghunyászkodott és megalázkodott a fölöttesei előtt, mert az volt a meggyőződése, hogy egy szervezetben, különösen egy országos szervezetben nem az jut előre, aki tisztességes és tehetséges, hanem az, aki tudja, hogy ki előtt kell meghunyászkodnia, és hogyan kell konspirálnia meg intrikálnia ahhoz, hogy eltávolítsa azokat, akik az útjában állnak. Azzal, hogy Bellamy eltűnt a térképről, már csak egy lépés hiányzott ahhoz, hogy ő legyen a Műszaki és Tudományos Igazgatóság vezetője. Ha jó lapokat játszik ki, és Fuchs megteszi, amire készül, akkor az utolsó akadály is elhárul az útjából, és ő kerül az elhunyt igazgató helyébe. Ő és csak ő. Megigazított egy elszabadult hajfürtöt, és megindult a kijárati ajtó felé, miközben lassan mosolyra húzódott a szája. Minden rendben lesz, a portugál viszi el a balhét.
V A Volkswagen motorja abban a pillanatban felzümmögött, amikor Tomás megforgatta az indítókulcsot. Kikanyarodott a Gulbenkian Alapítvány kertjéből, hogy belevesszen a lisszaboni utcák útvesztőjébe, és elérje az északra vezető autósztrádát, A Coimbráig tartó kétórás útból Tomás csak az utazás első pillanataira emlékezett. Többször is felidézte magában a Maria Florral folytatott beszélgetést, megpróbálta értelmezni az asszony által mondottak hangsúlyait és a mögöttük rejtőző valóságot, hogy tudhassa, van-e még remény, azután a végzetes szavakat szedte ízekre, amelyek arról tudósították, hogy az édesanyja szívrohamot kapott, kómában van, és sürget az idő. Kómában van? Az ő korában ez már valószínűleg azt jelenti, hogy a halál
küszöbén áll. Lehet, hogy már meg is halt, ő pedig itt ül bezárva ebbe a kocsiba, és nem tud semmit. Nem tud és nem is tudhat semmit, mert az előző nap olyan fáradt volt a genfi utazás után, hogy elfelejtette feltölteni azt az átkozott mobilt! – Ostoba, ostoba, ostoba! – szitkozódott magában, és ezredszerre is elátkozta magát megbocsáthatatlan feledékenységéért, miközben minden szó után rácsapott a kormánykerékre. – Hogy felejthettem el feltölteni a mobilt? És miért éppen most történik ez, amikor a leginkább szükségem volna rá? Mégpedig nagyon. Beszélnie kellene Maria Florral, hogy megtudja, milyen az édesanyja állapota, tudnia kellene, milyen körülmények között történt a szívroham, hallani kellene, mit mondanak az orvosok, és mik a kilátások, a telefonon keresztül susognia kellene néhány szót haldokló édesanyja fülébe, hogy elbúcsúzzon tőle, még ha nem is hallja. A tegnap esti feledékenység miatt most mindezt nem teheti meg. Kénytelen elviselni ezt a bezártságot, a csendet, az elszigeteltséget, az aggódást, azt a szörnyűséges szorongást, amely a bensőjét görcsbe szorítja, amíg meg nem érkezik Coimbrába. Nemcsak tájékoztatásra lett volna szüksége, hanem együttérzésre is, és tudta, hogy Maria Flor kedves hangja a telefonon keresztül a távolból is erőt öntene bele. Sajnálta, hogy nem beszélt hosszabban a barátnőjével, amrkor felhívta, biztosan megtudott volna még tőle egyet s mást, ami ezekben a nehéz pillanatokban reménnyel töltené el, de annyira szeretett volna minél hamarabb elindulni Coimbrába, hogy az mindennél fontosabb volt. Megrázta a fejét, mintha szeretett volna megszabadulni a lelkét nyomasztó sötét gondolatoktól. – Másra kell gondolnom – mormolta újra meg újra magában. – Mert még belebolondulok. Erővel más irányba akarta terelni a gondolatait. De merre? A pentaculum, villant az agyába. Megpróbált arra a csomagra gondolni, amelyet aznap reggel kapott Genfből. Vajon mi járhatott a régiségkereskedő agyában, amikor postára adta neki. Nagyon veszélyes játékot játszott, mert semmi nem garantálta, hogy az alapítvány megveszi tőle azt a tárgyat. Másfelől, ott van annak a lehetősége is, hogy Tomás, ha nem tisztességes, megtartja a nagy pentaculumot. A csomag nem ajánlott küldeményként érkezett, úgyhogy semmi nem bizonyította, hogy valóban megkapta. De vajon eredeti-e? A tárgy eredetinek látszott, a megítélése szerint, de az egész ellentmondott a józan észnek. Miért küldene neki a régiségkereskedő egy ilyen értéket úgy, hogy egy szót sem szól? Mégis másolat lesz. A Gulbenkian Alapítvány laboratóriuma biztos kideríti majd, ha beadja nekik vizsgálatra. De ez csak akkor történik meg, ha visszaért Coimbrából, ahol az édesanyja… az édesanyja… – Kómában van, és nincs sok ideje hátra.
Maria Flor telefonban elhangzott utolsó szavai visszhangoztak az agyában. Az édesanyja kómában van. Vagy volt, amikor a hívást kapta. Ki tudja, mi történt azóta? Nem azt mondta-e Maria Flor, hogy nincs sok ideje hátra? Mennyire kevés? Percek, órák, napok? Lehetséges, hogy az ő korában egy szívroham után még kómában van? És ha rosszabbodott az állapota? És ha az óta a hívás óta, miközben itt utazik hozzá, az édesanyja… – Már megint ezen jár az agyam – mordult fel haragosan tehetetlenségében, miközben tenyerével újra elkezdte csapkodni a kormánykereket. – Nem tudok másra gondolni… Bármennyire is igyekezett elterelni a gondolatait, újra meg újra visszatért a gyötrelmes kérdéshez, mintha egy átszakadt lemez keringene, mindig ugyanoda visszatérve, a fejében. Az édesanyjának szívrohama volt, kómában van, és nincs sok ideje hátra. Az, hogy nincs sok ideje hátra, azt jelenti, hogy a halálán van. Akármit tesz, akármit gondol, semmi nem változtathatja meg ezt a kegyetlen és kikerülhetetlen tényt. Az édesanyja nemsokára meg fog halni, és ő itt marad egyedül. Tudta, hogy az élet nem több, mint egy rövidke sóhajtás az örökkévalóságban, egy lepke kósza szárnycsapása, egy apró villanás, amely máris kialszik a mélységes sötétségben, olyan győzelem, amely magában hordozza a vereséget, égy olyan út, amely bármennyit tekereg is, végül elkerülhetetlenül a szakadékba torkollik, olyan mosoly, amely könnyekbe fullad. De van remény, de még mennyire van remény, hogy még egy kis ideig vele lehet, csak néhány pillanatig, csak… A harangtorony. A város képe, amely fölött uralkodott a dombon álló régi egyetem harangtornya, ebben a pillanatban bekúszott a tudatába, és varázslatos módon betöltötte a két szemét. Megérkezett Coimbrába. Futva kaptatott fel a lépcsőn, és ugyanilyen sebesen rohant végig a kórtermek folyosóján, ki-kikerülve a hordágyakat, ziháló lélegzettel szívta be a merkurokróm és az etil-alkohol aszeptikus szagát, amely betöltötte a levegőt, de nem tarthatta semmi vissza attól, hogy minél hamarabb ott legyen a betegszobában, és láthassa, milyen állapotban van az édesanyja. Az ajtókról olvasta a szobaszámokat, és látta, hogy már közel jár. – Tizennégy… tizenöt… tizenhat! – mormolta zihálva, miközben az édesanyja szobája felé haladt. – Ez az! Berontott a kis apartmanba, és rögtön meglátta Maria Flort. Ott ült az ágy lábánál, szép volt és nyugodt, csokoládébarna nagy szemével, gesztenyebarna hajával, amelyet aranyos keretbe vont a ráeső fény. Olyan volt, mint egy glóriás angyal, pedig csak az ablakon betűző napsugár adott rá sugárkoronát. – Tomás – kiáltott fel, és az arcán megkönnyebbült mosoly terült szét. –
Végre. A férfi odalépett az ágyhoz, és szorongó tekintettel nézte a benne fekvő asszonyt. Meglepődve nézte édesanyja ismerős arcát, nem hitt a szemének. Mosolygott. – Isten hozott fiam. De jó, hogy itt vagy. Tomás az édesanyjára meredt, elképedésében kinyitotta, majd becsukta a száját, de egy hang sem jött ki rajta. Olyan volt, mint egy hal, amelyik beszélni szeretne, de nem tudja, hogyan kezdjen hozzá; azt sem tudta, mit gondoljon, mert arra számított, hogy rossz állapotban találja, élettelenül, talán már holtan. És most itt mosolyog rá. – Anyukám – nyögte ki végül. – Jól van? – Miért ne lennék jól – kérdezte nyájasan. – Még ilyet. Mire ez a nagy ijedtség? A férfi elképedt tekintetét édesanyjáról Maria Florra, majd megint édesanyjára fordította, szerette volna átlátni a helyzetet, de semmit nem értett. Mindenre elkészült már, csak erre nem. – Hát anyukának… nem… nem volt…? – Dadogott, nem merte nevén nevezni a bajt, mintha a szívroham szót nem mondhatta volna ki. – Nem volt… egy kis… Dona Graça elbiggyesztette a száját, és csak legyintett a kezével. – Á, nem történt semmi különös – felelte. – Maria Flor doktornő igencsak aggódott, de hogy őszinte legyek, csak vihar volt egy pohár vízben. Egy ilyen apróság miatt nem kellett volna ekkora felhajtást csinálni. Az embernek van valami gondja, egy kis múló rosszullét, és… rögtön úgy tesznek, mintha eljött volna az özönvíz vagy itt volna a világ vége, és hanyatt-homlok rohannak velem a kórházba. – Fújt egyet. – Jaj, Istenem! Minek ez a felhajtás! – Felemelte a jobb mutatóujját, hogy nyomatékosítsa, amit mondott. – Felesleges ez a nagy felhajtás, én mondom. A felhajtás tényleg jó szó volt erre. Máshogyan miként lehetne megmagyarázni, hogy az egyik pillanatban azt közlik Tomással, hogy az édesanyja a halál kapujában van, és két órával később üdének és egészségesnek látja? Kissé rosszalló pillantást vetett Maria Florra, mintha azt tudakolná, miért kellett egy apróság miatt ennyire ráijeszteni. Az idősekotthonának igazgatónője azonban megőrizte a nyugalmát. Felkelt a székről, és intett Tomásnak. – Gyere ki velem, légy szíves. Becsukták az ajtót maguk mögött, hogy dona Graça ne hallhassa őket, és egy nyugalmas helyet kerestek. A folyosó nem igazán volt alkalmas arra, hogy bizalmasan beszélgessenek, mert tele volt hordágyakkal, amelyeken azok a
betegek feküdtek, akiknek nem jutott hely a kórtermekben, de végül találtak egy csendes sarkot. – Édesanyádnak kora reggel egy kollapszusa volt, és elvesztette az eszméletét – kezdett bele Maria Flor. –Miközben a munkatársaim megpróbálták újraéleszteni a defibrillátorral, kihívtam a mentőt, és a mentőorvos szívrohamot diagnosztizált nála. Rögtön idehoztuk a kórházba, és az ügyeletes kardiológus azonnal az újraélesztő-szobába vitette. Mintegy tizenöt percet volt bent. Miközben vártam, többször is megpróbáltalak hívni a mobilodon, de ki volt kapcsolva. – Bocsáss meg, elfelejtettem feltölteni… – Azután kijött a kardiológus, és velem akart beszélni – folytatta tovább a nő, tudomást sem véve a magyarázkodásról. – Colaço doktor úr megerősítette, hogy az édesanyádnak szívrohama volt, és azt mondta, hogy hiába próbálta meg újraéleszteni. Képzelheted, hogy amikor ezt meghallottam, majdnem kiszaladt alólam a talaj. Az orvos elmagyarázta, hogy gyakorlatilag valóban meghalt, de technikailag még nem lehet halottnak nyilvánítani, csak egy kis idő múlva. Azt magyarázta, hogy a szíve megállt, és az elektroencefalogram néhány perce zéró agyi aktivitást mutat. Ebben a pillanatban megjelent egy ápolónő az ajtóban, és kiabálni kezdett: „Colaço doktor úr, jöjjön gyorsan, siessen!” Az orvos visszament az újraélesztő-szobába, és amikor egyedül maradtam, úgy éreztem, hogy feltétlenül beszélnem kell veled. Eszembe jutott, hogy már bent lehetsz az alapítványnál, ezért felhívtam a Gulbenkian számát. Szerettem volna megmondani neked, hogy meghalt az édesanyád, de nem volt hozzá bátorságom. Azonkívül az ápolónő kiáltozása némi reménnyel töltött el, ezért mondtam azt, hogy kómában van. Tomás a tizenhatos szoba ajtajára mutatott. – Egészen egyértelmű, hogy nem halt meg… – Igen, de ne felejtsd el, hogy az édesanyád gyakorlatilag meghalt, és utána feltámadt – mondta igen nyomatékosan Maria Flor. – Ezt tartsd az eszedben, amikor beszélgetsz vele, világos? Különben semmi értelme. – Azt mondod, hogy károsodott az agya? – Nem éppen. Mondhatnám azt is, hogy sokkal világosabban gondolkodik, mint az elmúlt időszakban, amit az otthonban töltött. Az a benyomásom, mintha az agyműködése felgyorsult volna, ha ugyan ez lehetséges. Ahhoz képest, hogy néhány év óta Alzheimer-kórban szenved, az édesanyád szerintem kiváló állapotban van. – Ez… ez nagyszerű! – Igen, de ne felejtsd el, hogy meghalt és feltámadt. Ezt ne felejtsd el, világos? A történész értetlenül nézett rá. – Miről beszélsz? – kérdezte. – Ha világosabban gondolkodik, mint
rendesen, ha az agyműködése javult, és a szellemi állapota kiváló, akkor mégis mi a gond? Maria Flor mélyet sóhajtott, azután megfordult, és megindult a tizenhatos szoba felé. Majd meglátod, amikor beszélgetsz vele. Dona Graça nyakig betakarózva feküdt. Továbbra is mosolygott, egész lénye különös boldogságot sugárzott. Úgy látszott, tökéletes békében van önmagával. – Nos, kisfiam, mi van veled? – tudakozódott erőtlen hangon. – Továbbra is mindenfelé utazgatsz a világban? – Igen, éppen tegnap érkeztem meg egy útról. – De ugye nem az egyik ilyen mohamedán országban voltál, ahol állandóan bombát robbantanak, és lefejezik az embereket? – korholta a fiát aggodalmas hangon. – Mikor jön már meg az eszed, kisfiam? Édesapád mindig mondta, hogy ügyeljek rád, de ebben a korban már nem foghatom állandóan a kezed. Öreg és gyönge vagyok már, sok mindentől nem tudlak megvédeni… – Ne aggódjon miattam – felelte Tomás, és más irányba próbálta terelni a beszélgetést. Megsimogatta az édesanyja kezét, amely meglepően meleg és sima volt. – Hogy érzi magát, édesanyám? A réveteg mosolygás megint szétterült dona Graça arcán. – Kész csoda – mondta. – Őszintén megmondom, régen nem éreztem ilyen jól magam. – Komolyan? – élénkült fel a fia. – És mitől? – Cinkosan rákacsintott. – Csak azt ne mondja, hogy titokban csokoládét evett… Az édesanyja nevetett. – Még hogy csokoládét, mit képzelsz! Azért érzem ilyen jól magam, mert találkoztam az édesapáddal. Már jó ideje nem láttam őt, és nagyon hiányzott. Nagyon jól néz ki, ha érdekel. – Igen? Végignézte a régi fényképeket? Dona Graça hangosan kacagott. – Micsoda, a fényképeket? Ott állt előttem, kisfiam. Még beszéltünk is néhány szót. – Felsóhajtott. – Csak az a baj, hogy olyan kevés ideig lehettünk együtt… – Sajnos a kellemes álmok mindig hamar véget érnek. Szeretnénk, ha hosszú ideig tartanának, nem lenne végük sosem, de mindig ripsz-ropsz félbeszakadnak. – Csettintett a nyelvével. – Bosszantó. – De ez nem álom volt! – tiltakozott az öregasszony türelmetlenül, hogy a fia olyan értetlen. – Mondtam már, hogy tényleg találkoztam az édesapáddal. Vagy nem hiszed el? Tomás megsimogatta a kezét, az Alzheimer néha okoz ilyen tévképzeteket. – Anyuka, édesapám már jó ideje nincs közöttünk – mondta türelmesen. –
Néhány éve meghalt, nem emlékszik? – Nagyon jól tudom, édes fiam – bólogatott az anyja. – Tökéletesen emlékszem a temetésére. De hidd el, az imént találkoztam vele. – Most? Mikor? – Ma reggel. Két órája sincs. Tomás kérdő tekintettel nézett Maria Florra, aki az ágy végében ült egy széken. Az idősekotthonának igazgatója csak megvonta a vállát, mintha azt mondaná, én megmondtam. – Csodálatos volt – mormolta dona Graça, álmodozón csillogott a szeme, amely ugyanolyan zöld volt, mint a fiáé. – Meghaltam, és találkoztam az édesapáddal. Csodálatos volt.
VI – Itt van minden, amit találtunk, sir. Miután bekopogott az ajtón, és engedélyt kért a belépésre, a titkárnő átment az irodán, és letett az íróasztalra egy szürke kartondossziét, amely tele volt jelentésekkel és fényképekkel, a fedelén pedig Tomás Noronha neve volt olvasható a CIA logója és a top secret vörös bélyegzője alatt. – És a Műszaki és Tudományos Igazgatóság által küldött dokumentum? – kérdezte a főnök. – Halderman átküldte már? A titkárnő kinyitotta az asztalra letett dossziét, és megmutatta a szóban forgó papírlapot. – Itt van, sir. Flarry Fuchs ránézett a lapra.
– Tehát az öreg ezt a jelzést hagyta maga után – mosolygott rosszmájúan. – Azt jelenti, hogy keresztre lett feszítve, és ezért Tomás Noronha a felelős. Hosszan bólogatott, elégedett volt azzal, amit látott. Nagyon jó, nagyon jó. – Végeztünk, sir? Az igazgató maga elé húzta a dossziét, amelyet a titkárnő behozott neki, és megnézte, mi rejtőzik a Műszaki és Tudományos Igazgatóságtól átküldött papírlap alatt. Először egy fénykép ötlött a szemébe, amelyen a portugál történész egészen közelről belemosolyog a fényképezőgépbe. – Még valami, Tish – mondta, elnézve a fényképet. – Hívja fel a lisszaboni nagykövetségen dolgozó emberünket. Sürgős. – Yes, sir. A titkárnő kiment a dolgozószobából, és becsukta maga mögött az ajtót. A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója átlapozta a dossziéban lévő anyagot, az iráni ügyről szóló beszámolót hosszasabban is áttanulmányozta.
Azután végignézte a másik iratcsomagot, amelyen Frank Bellamy neve állt, és figyelmesen elolvasta azoknak a technológiáknak a felsorolását, amelyeket a Műszaki és Tudományos Igazgatóság az utóbbi években a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat rendelkezésére bocsátott. A szeme megakadt egy felfedezésen, amelyet a most meggyilkolt igazgató következetesen nem volt hajlandó a CIA-s kollégáival megosztani. Quantum Eye, azaz Kvantumszem volt az elnevezése ennek a projektnek, amelybe az öreg senkinek nem engedett betekintést. – Nincs több titkolózás, motherfucker – mormolta Fuchs, tekintetét a Kvantumszemet említő sorra szegezve. – Most, hogy feldobtad a talpad, ez az anyag az én kezembe kerül. Csöngött a telefon. – A lisszaboni emberünk van a vonalban, sir – közölte a titkárnő. – Jim Krongardnak hívják. A kagylóban kattanás hallatszott, a lisszaboni amerikai nagykövetség volt a vonalban. – Mister Krongard – mondta üdvözlés helyett Fuchs, és becsukta a Bellamydossziét. – Van egy hatályon kívül helyezési gondunk, és ebben volna szükség a segítségére. Remélem, jó szakember… – Ezért vagyok itt, sir. Mit kell tudnom? – A célszemély neve Tomás Noronha, Genfben meggyilkolta a Műszaki és Tudományos Igazgatóságunk vezetőjét. Láthatja, súlyos a vád ellene. Információink szerint a cocksucker már visszatért Portugáliába. Csapjon le rá. – És mi legyen a portugál rendőrséggel, sir? Csak tájékoztatom őket, vagy kérem, hogy működjenek velünk együtt az ügyben? – Nem akarom a helyi rendőrséget belevonni ebbe az ügybe. Sőt, nem szeretném, ha az Ügynökségen kívül valaki más is tudna róla. Titokban kell az egész műveletet végrehajtani, és maga legyen az egyetlen, aki foglalkozik vele. A vonal másik végén a hang elbizonytalanodott. – De… de, sir, a Portugáliával és a többi NATO-országgal kapcsolatos politikánk… – A motherfucker megölte a CIA egyik igazgatóját – harsogta Fuchs a telefonba. – Úgy gondolja, hogy egy ilyen esetben is tapintatosnak kell lennünk. Mert én nem. A shitheadnek meg kell bűnhődnie azért, amit tett, megértett? Találja meg, és fogja le! – És azután? Átküldjem? Ebben az esetben engedélyt kérek, hogy egy szállítógép felszálljon a… – Ne aggódjon, a gép megkapja a felszállási engedélyt – szakította félbe indulatosan a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója. – Küldök egy dossziét is az egész anyaggal, meg egy bizalmas letartóztatási parancsot. De
ezek csak papírok, hogy lefedezzük magunkat. Nem szeretném, ha az ürge megérkezne ide, nem tudom, ért-e. – Hát… őszintén szólva nem igazán. Nem lehetne konkrétabb, sir? Harry Fuchs majd átharapta a nyelvét mérgében. – Mondja csak, maga ilyen marhának született, vagy most szórakozik velem? – tajtékzott. – Fogja le az ipsét, azután hagyja, hogy megszökjön, ért engem? Az a cocksucker megölte az egyik ügynökünket, ezért nem szeretném, hogy idejöjjön, és utána bevonuljon a börtönbe. Túl könnyen megúszná az egészet! A vonal másik végén lévő férfi hezitált. – Hagyjam, hogy megszökjön? A CIA Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálatának igazgatója dühödten forgatta a szemét, és fújtatott, annyira felbosszantotta a lisszaboni ügynök lassú felfogása. – Hogy lelőhesse – emelte fel a hangját, miközben vörös lett a feje, és a verőér veszedelmesen kidagadt a nyakán. – Hagyja megszökni, hogy lelőhesse! Most már érti? A vonal másik végéről tompán jött a válasz. – Tökéletesen értem.
VII Álmodozó kifejezés terült szét dona Graça sápadt arcán, amelyet megviseltek az évek és felszántottak a mély ráncok. Derűs volt, nyugodt és békés, lassan beszélt, mintha ízlelgetné a szavakat és a gondolatokat. Annak alapján, amit mondott, a fia úgy látta, hogy sokkal tisztább az agya, mint bármikor az utóbbi években. – Abban a pillanatban kezdődött az egész, amikor éles, szorító fájdalmat éreztem a mellkasomban – kezdte mondani, és a kezét a szívére tette, hogy megmutassa a fájdalom helyét. – Olyan nagy volt a fájdalom, hogy csak arra emlékszem, lezuhantam a földre. Amikor föleszméltem, egy mentőkocsiban feküdtem. Vezetékek kapcsolódtak hozzám, és egy szemüveges, fehér köpenyes ember gyömöszölte a mellkasomat. – Odanézett Maria Florra. – A doktornő ott állt mögötte, és nagyon aggódott, szegényke. Az öklét harapdálta, miközben engem nézett. – Ezek szerint édesanyám magához tért a mentőautóban. Maria Flor, aki az ágy lábánál állva követte a beszélgetést, a fejét rázva közbeszólt. – Dehogy tért magához – mondta. – Ott voltam vele, és mindent láttam. Dona Graça csukott szemmel feküdt a mentőkocsiban, mert megállt a szíve. Csak annyi történt, hogy a mentőorvos egész úton mindent megtett, hogy
újraélessze. De sikertelenül. A szívműködést jelző gép monitorján csak egy vízszintes vonal látszott. Édesanyádnak leállt a szíve, ehhez semmi kétség nem fér. – Ez valahogy nem áll össze – kétkedett Tomás. – Ha az anyám emlékszik arra, hogy látta az őt újraéleszteni próbáló mentőorvost, akkor magához kellett hogy térjen, és ki kellett nyissa a szemét – mondta, mint aki teljesen nyilvánvaló dolgot közöl. – Ellenkező esetben, mivel magyarázható, hogy látta a szívmasszázst végző orvost, és téged, ahogy ott állsz mögötte? Válaszul erre az ellenvetésre az idősekotthonának vezetője csak rámutatott a betegre. – Dona Graça mondja el a többit is. Az idős asszony arcán továbbra is ugyanaz az angyalian ártatlan kifejezés ült. Senki nem mondta volna, hogy aznap reggel megállt a szíve, és már-már halottnak nyilvánították. – A kocsi ajtaja egyszer csak kinyílt, és áttettek egy kerekes hordágyra. Űjabb fehér köpenyes emberek jelentek meg, akik bevittek egy épület belsejébe, azt hiszem, kórház lehetett. Egyre több fehér köpenyes embert láttam magam körül, hatalmas kavarodás volt körülöttem, azután váratlanul egy műszerekkel teli szobában találtam magam. – Az újraélesztő-szoba – magyarázta Maria Flor. – Szeretném ismét hangsúlyozni: láttam, amikor bevitték, és teljesen bizonyos vagyok benne, hogy akkor sem volt az eszméleténél. Dona Graça végigsimított a haján, de nem sikerült megigazítania. – Akkor léptem ki a testemből. – Nem értem – szakította félbe Tomás. – Felkelt? – Nem, nem keltem fel. Egy hordágyon feküdtem, és egy másik orvos meg két ápolónő volt mellettem. De nem tudom megmagyarázni azt, ami történt… kiléptem a testemből. – Hogy lépett ki a testéből? Dona Graça megvonta a vállát, mintha szükségtelen volna bármiféle magyarázat, csak magát a tényt szeretné rögzíteni. – Nem tudom. Éreztem, hogy lebegek, és kiléptem a testemből, nem tudom másképpen mondani. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a szoba mennyezetéről nézem a testem, ahogy ott fekszik, meg az orvost és a két ápolónőt, ahogy izgatottan tesznek-vesznek körülöttem. Azután az orvos beverte a térdét az egyik bútor sarkába, és szegényke felkiáltott a fájdalomtól. Leírhatatlan felfordulás volt, de a nagy zűrzavarban hallottam, mit mondanak. – Hallotta? Pontosan mit hallott? – Tudom is én – nevetett az idős asszony. – Őszintén szólva, nem nagyon értettem a beszélgetést. Azokat az érthetetlen orvosi szakkifejezéseket mondták, amelyeket az orvosok előszeretettel használnak, tudod? –
Megváltoztatta a hangját, mintha utánozna valakit: „Adjon be nem-is-tudommennyit neki, készítse elő a nem-is-tudom-micsodát, nézze meg, mit mutat a szív-fogalmam-sincs-róla-mi, mert nem reagál az izére…” szóval ilyenformán társalogtak. Azután a doktor ránehezedett a mellkasomra, és jó néhányszor megnyomta, pontosan úgy, ahogyan a filmekben. – Rendben, már világos – bólogatott a fia. – Szóval édesanya azt mondja, hogy mindent a mennyezetről nézett végig. És azután? – Azután tovább lebegtem, és egyre magasabbra emelkedtem, míg végül minden elsötétült körülöttem, és valamiféle alagútba kerültem. Az alagút végén valami fényességet láttam, mintha a metróban volnék. – Biztos nagyon megijedt… – Egyáltalán nem. Sőt, végtelenül nyugodt voltam, kellemes érzés járt át. Arra gondoltam, ez már a halál. De az volt a legmeglepőbb, hogy egyáltalán nem aggasztott ez a lehetőség. – És azután mi történt? – A fény felé lebegtem, mintha húzott volna maga felé, végül kijutottam az alagútból, és összetalálkoztam a szüleimmel és a nővéremmel, Lourdessel egy nagyon szép helyen. Megöleltek, és Lourdes elvitt valahová, ahol láttam az egész életemet, az egész életem lepergett előttem, de olyan gyorsan, hogy nem is értem, hogy fér bele egy élet egyetlen pillanatba, de ez történt. Láttam azokat a dolgokat, amelyek kisgyerekkoromban történtek velem, a kamaszkori szerelmeimet, az iskolát, a házasságomat, a születésedet, azt, hogyan játszottál vasárnap reggelenként az ágyban… szóval mindent. Azután megjelent az édesapád, és azt mondta, hogy forduljak vissza, menjek vissza az életbe, mert még nem járt le az időm. Annyira kellemesen éreztem magam, hogy ott szerettem volna maradni vele, de az édesapád egyre csak azt mondta, hogy nem lehetséges, és azt magyarázta, még szükséged lesz rám, mert a következő utazásod során valami nagy veszély leselkedik rád. Ezzel meggyőzött. Visszafordultam, és a következő pillanatban feleszméltem a hordágyon, abban a bizonyos szobában. Az ápolónő látta, hogy kinyitottam a szemem, és kiáltozva odarohant az ajtóhoz: „Colaço doktor úr, jöjjön, jöjjön gyorsan!” – Az idős asszony szét tárta a két karját, jelezve, hogy befejezte. Hát így történt. Dona Graça szavait megilletődött csend követte. Tomás a lélegzetét is visszafojtotta, miközben az édesanyja beszélt, és megpróbálta megemészteni, amit hallott. Tanácstalan tekintettel nézett Maria Florra, és várt egy keveset, hátha valamit még hozzá akar tenni az elhangzottakhoz. Amikor látta, hogy a barátnője nem akar semmit sem mondani, ii jra az édesanyja felé fordult. – Elmesélte mindezt az orvosnak? Dona Gracça sóhajtott. – Édes fiam, ha az igazat akarod hallani, akkor először egy szót sem
akartam szólni neki. Attól féltem, azt gondolja, hogy elment a józan eszem, és bedug a bolondok közé. De amikor szegényke sántikálva bejött a szobámba, és megláttam, milyen rossz állapotban van, akkor azt tanácsoltam, hogy tolják át máshová azt a bútordarabot, mert legközelebb megint nekimegy a sarkának, és még jobban megsérül. A doktor úr eltátotta a száját csodálkozásában, amikor ezt meghallotta, és megkérdezte, honnan tudom, hogy beütötte a térdét a bútor sarkában. – Elárulta magát – mosolygott Maria Flor. – Igen, elárultam magam. Úgyhogy elmeséltem neki, hogy láttam, amikor beütötte a térdét a bútor sarkába. Azt válaszolta erre, hogy ez teljességgel lehetetlen, nekem abban a pillanatban állt a szívem, és a műszerek semmiféle agyi tevékenységet nem mutattak, ezért nem láthattam semmit, és biztos az ápolónőktől hallottam, amit mesélek. – Dona Graça összevonta a szemöldökét. – Amikor ezt mondta, akkor… akkor olyan dühös lettem, hogy az csak na! Fú, fú, fú! – Miért? – Csodálkozott a fia. – Ez a történet teljességgel hihetetlen. Azt hiszem, természetes, hogy kételkedett abban, amit elmesélt neki… – A doktor úr azt mondta, hogy hazudok – tiltakozott az idős hölgy. – Még hogy én hazudok. Hát nem! Ezt sehogy sem fogadhatom el! Inkább mondják azt, hogy dilinyós vagyok, mint hogy hazugnak nevezzenek. Még hogy hazudok! Ez elfogadhatatlan. Úgyhogy feltámadt bennem a kisördög, és elmeséltem neki mindent. Az elejétől a végéig. Elmondtam mindent attól a pillanattól fogva, hogy „eltávoztam” a mentőautóban, egészen addig, amíg visszatértem önmagamba, és kinyitottam a szemem a hordágyon. Semmit nem hagytam ki. – És az orvos? Mit szólt mindehhez? Dona Graça elgondolkodó arcot vágott. – Jószerével semmi különöset nem mondott – mormolta. – Csendben végighallgatott, és amikor befejeztem, megköszönte, amit elmondtam neki, és megjegyezte, hogy igen különös élményben volt részem. Beküldte az ápolónőket, hogy végezzenek el néhány vizsgálatot a szívemmel kapcsolatban, utána befektetett ebbe az egyágyas szobába. Ez volt minden. – És elhitte, amit elmesélt neki? – Mégis mit képzelsz! – tiltakozott dona Graça. – Már miért ne hitte volna el? Úgy gondolod, komplett idiótának kell lenni ahhoz, hogy valaki higgyen nekem! – Nem erről van szó – szabadkozott Tomás, akinek átfutott az agyán, hogy gondosabban meg kell válogatnia a szavait, hogy ne sértse meg az édesanyja érzékenységét. – Csak azt szerettem volna tudni, hogy miként vélekedett a történetről? Mert azzal édesanyámnak is egyet kell értenie, hogy nem mindennap hallani ilyet, ugye tudja?
– Hát nem – mondta békülékenyen az idős hölgy. – Ezért is mondta az orvos, hogy igen különös élményben volt részem. Én nem hazudtam, és úgy láttam rajta, hogy ő sem gondolta azt, hogy meg akarom téveszteni. – Rámutatott a fiára. – De amilyen jól ismerlek, az az érzésem, hogy te sokkal kevésbé hiszel nekem, mint ő. – Touché – gondolta Tomás. Minden olyan gyorsan történt, úgyhogy arra gondolt, jobb lenne elrejteni a kétkedését, nehogy megbántsa az édesanyját, mert a végén még újabb szívrohama lesz. Most az a legfontosabb, hogy ezt elkerüljék. – Nem, természetesen hiszek édesanyának – mondta végül. – Csak az érdekelt… szóval, csak arra voltam kíváncsi, hogy az orvos hogy viszonyult mindehhez. Dona Graça a fejét ingatta. – Jaj, kisfiam, jól ismerlek én téged – mondta elnéző mosollyal. – Tudod, éppen olyan vagy, mint az édesapád. Ép-pen o-lyan. Csak azt hiszed el, amit tudományosan bizonyítani lehet, semmi mást. Mindez természetesen nagyon szép, mind a tudomány, mind a józan ész, a tudományos módszerek meg a többi hasonló, de vannak olyan dolgok, amelyeket a ti szent tudományotok képtelen megmagyarázni. Az egyik ilyen dolog éppen az, ami ma reggel velem történt. Az édesapád már tisztában van ezzel, de te, kisfiam, makacsabb vagy, mint egy vén szamár, a mindenit! Ha valami nem veled történik, nem hiszed el. És amilyen jól ismerlek, még ha megtörténik is ez a valami veled, akkor sem hiszed el… – Elhiszem, elhiszem – ismételgette Tomás, olyan meggyőzően, ahogyan csak tudta. – Természetesen elhiszem az egészet. – Füllentesz – mondta az anyja. – De nem baj, így is szeretlek, ne félj. – Megfogta a takaró szegélyét, és a nyakáig húzta. – Most pedig, ha megbocsátotok, pihennék egy keveset, rendben? Nagyon zaklatott reggelem volt, és már öreg vagyok ehhez. – Bágyadt mozdulattal a szoba ajtaja felé intett. – Menjetek, sétáljatok egyet, szeretnék egy kicsit aludni, nem baj? És dona Graça válaszra sem várva, megigazgatta a párnát, összegömbölyödött a takaró alatt, és elszenderedett. A fia odahajolt hozzá, megcsókolta a homlokát, az ablakhoz ment, és leeresztette a redőnyt. Azután intett a barátnőjének, és lábujjhegyen kióvakodtak a szobából. Amikor kiléptek a folyosóra, Tomás minden irányban körülnézett, hátha meglát egy ügyeletes orvost, de csak a betegeket látta, akik ott feküdtek a hordágyakon, ameddig a szem ellátott. – Szeretnék egy orvossal beszélni – mondta. – Jó lenne, ha tisztában lennék azzal, milyen állapotban van az anyám. – Colaço doktor úr most éppen ebédel, de azt mondta, hogy délután visszajön – mondta Maria Flor. – Azt hiszem, szeretné alaposabban
megvizsgálni az édesanyádat, akar egy újabb elektrokardiogramot és egy encefalogramot készíteni. Azt hiszem, lesz még alkalmad beszélni vele. – Az orvos elment ebédelni? A barátnője felemelte a bal karját, és megmutatta apró óráján az időt. – Már csaknem egy óra van, látod? Ilyenkor enni szokás. Colaço doktor úr orvos, de nem ment el a józan esze. Amikor a gyomra jelez, akkor tudja, hogy meg kell neki adni, amit kíván. – Akkor az a legjobb, ha követjük a példáját – mondta a férfi. – Gyere, menjünk. Tomás megfogta a barátnője könyökét, és húzta őt maga után. Egymás mellett haladva mentek végig a kórház folyosóján, és Maria Flor felszabadultan, játékos kedvvel nekilökte a férfit a falnak, miközben nagyokat kacagott. – Szóval a te gyomrod is korog… A történész belement a játékba, és nem maradt adósa a barátnőjének, ő is meg-meglökdöste. – Éhes vagyok, és szeretném pontosan tudni, mi történt az anyámmal – mondta. Hirtelen elkomolyodott. – Tudod, amit elmesélt, egyáltalán nem megszokott dolog, mi a véleményed? – Valóban nem megszokott dolog – felelte a barátnője. – De hihetően hangzik. Vagy nem hiszed, hogy igazat mond? – De, az biztos, hogy igazat mondott – felelt a férfi. – Az anyám őszinte igyekezett lenni, és azt mondta el, amiről úgy gondolta, hogy valóban megtörtént. A kérdés az, hogy tényleg megtörtént-e vele, amiről úgy gondolja, hogy megtörtént. – Tudod, olvastam már több olyan ember beszámolóját, akik a halál kapujában álltak. Amit édesanyád mesélt, az egybevág a többi hasonló történettel. – Meglehet – bólintott rá Tomás. – Történész vagyok, és az idő során sok hasonló dolgot olvastam. Platón például a Köztársaságban, amelyet az időszámítás előtti IV. században írt, megemlíti egy katona történetét, aki meghalt a csatamezőn, és amikor a halottvirrasztáskor megéledt, elmondta, hogy a sötétségen keresztül valami fényesség felé utazott, ahol a kísérőivel végigtekintett az életén, miközben mindent nagyon szépnek látott, nagy békesség és boldogság töltötte el. – Akkor mi a gondod? – Nem hiszek egy szót sem belőle. Az az érzésem, hogy mitikus történetekkel és szemfényvesztéssel állunk szemben, amelyek visszaélnek sokak hiszékenységével. Ki ne szeretne élni a halál után? Az emberek hitelt adnak ezeknek a valótlanságoknak, és könnyen meggyőzhetők, mert hisznek abban, amiben hinni szeretnének.
– Úgy gondolod, hogy az édesanyádat is meggyőzte valaki? Miközben ment előre, Tomás a kórház folyosójára kitett hordágyakon fekvő betegeket figyelte, és nem válaszolt azonnal. Csak a lépcsőházba érve állt meg, ott elgondolkodó arckifejezéssel odafordult a barátnőjéhez, és válaszolt a kérdésére. – Az anyámnak Alzheimer-kórja van – jegyezte meg. – Onnan már csak egy lépés, hogy tévképzetei legyenek.
VIII A módszeres és minden részletre ügyelő James Krongard megállt egy lisszaboni bérház előtt. A CIA-ügynök alaposan szemrevételezte az első emeletet, hátha lát valami mozgást a házon belül, de semmit nem látott, jól tudta, hogy ez nem jelent semmit, ezért odament a kaputelefonhoz, és kikereste a megfelelő csengő gombját. Szívesebben telefonált volna, de kiderítette, hogy a célszemély kikapcsoltatta a vonalas telefonját, a mobilja pedig nem válaszolt, így más választása nem maradt. Megnyomta a gombot, és várt. Semmi nem történt. Megnyomta még egyszer, de most sem érkezett válasz. Hosszan csöngetett, de ez sem vezeteti eredményre. Elképzelhető, hogy a lakás tulajdonosa éppen a fürdőszobában van, vagy kellemes női társaságban tölti az idejét, úgyhogy várt t íz percet, és csak azután csöngetett újra. De most sem érkezett válasz. Miután így meggyőződött arról, hogy a lakás üres, megnyomta az egyik második emeleti gombot. – Ki az? – szólt bele egy hang a kaputelefonba. – Küldeményt hoztam Tomás Noronha professzor úrnak. – Nem itt lakik, hanem az első emeleten. – Igen, de senki nem válaszol, ez pedig egy sürgős távirat külföldről. Elektromos zümmögés, majd kattanás hallatszott, és az épület ajtaja megnyílt. Krongard bement, nyugodt, biztos léptekkel felgyalogolt a lépcsőn az első emeletre, és megállt a célszemély ajtaja előtt. Kesztyűt húzott, és a zsebéből elővett két drótdarabkát. Letérdelt, bedugta a drótokat a zárba, és addig mozgatta őket, amíg a zár nem engedett. Az ajtó kinyílt, és a CIA ügynöke bepillantott a lakásba. Minden csendes volt. Beóvakodott, és halkan behúzta maga mögött az ajtót. Azután halk, súlytalan léptekkel bejárta a lakást, benézett minden helyiségbe. Ahogy sejteni lehetett, nem volt ott senki. Várnia kellett. Kiment a konyhába, és kinyitotta a hűtőszekrényt. Csaknem teljesen üres volt, csak egy portugál dobozos sör árválkodott a felső polcon. Kinyitotta, és visszament a nappaliba, leült, és lassú kortyokkal ivott. Nem jelentett számára gondot, hogy várnia kell. Egy titkos ügynök élete hosszas várakozások
egymásutánja, és ez a mostani környezet ráadásul kellemesnek is mondható, összehasonlítva a korábbi megbízatásaival, amikor Kandahárban és Pesavarban sokkal kellemetlenebb körülmények között még alkoholt sem ihatott. De reménykedett abban, hogy a célszemély nem késik sokat, mert este még szerette volna megnézni a Boston Celtics-mérkőzést a tévében. De leginkább azt remélte, hogy Tomás Noronhával gyorsan és problémamentesen végezhet.
IX A gyertyák imbolygó lángnyelvecskéi nyugtalan sárgás világa középkorias hangulatot kölcsönzött az étteremmé és borozóvá átalakított egykori borospincének. Az imbolygó fény valószerűtlen árnyakat vetített a vörös téglafalakra, de különös módon ettől a helyiség még barátságosabbnak és vendégszeretőbbnek látszott. A terem egyik sarkában emelkedő színpad ugyanakkor arra utalt, hogy ez a hely talán nem a legmegfelelőbb azoknak, akik Tomáshoz és Maria Florhoz hasonlóan csupán ebédelni és egy kicsit beszélgetni szerettek volna. A színpadon négy fekete köpenyes diák volt, ketten portugál gitárral a kezükben ültek, a másik kettő pedig a mikrofonnál állt. Mélabús hangjukból hiányzott a kellem, mert a coimbrai fadóban a szöveg gyöngéd, nem pedig az énekes hangja. Isten veled ódon templom, Hol gitárszó volt az imánk. El kell indulnunk az úton, Pedig inkább itt maradnánk. A búcsú perce tovalebben, De a múlt napok emléke, Márványnál is keményebben Bennünk marad már örökre. Az asztaloknál ülők szenvedélyesen megtapsolták a diákok énekét. Amikor felhangzottak az Ifjú évek fájdalmas akkordjai a gitárok felzokogó húrjain, a termet néma csönd töltötte be. A jelenlévők csillogó szemmel hallgatták a zenészek játékát, ennél a dallamnál semmi nem fejezte ki tökéletesebben a portugál lelket, és amikor a diákok befejezték, a közönség egy emberként állt föl, és megéljenezte őket. A taps még akkor is tartott, amikor lementek a színpadról, és a terem megint az lett, ami volt, egy étterem ebédidőben. – Ez az Ifjú évek mindig meghat – mondta Maria Flor, és elmorzsolt egy könnycseppet. – Valahányszor ezt a dalt hallom, mintha Portugália szólalna meg bennem…
Tomás mosolygott, és kitett a tányérjára két kanál rizses kagylót. A fado közben rendeltek, és amikor elhaltak az Ifjú évek utolsó akkordjai, már fel is szolgálták nekik a gőzölgő tálat. Csöndben láttak neki az ebédnek; elmélázó arckifejezésük arra utalt, hogy a gondolataik messze kalandoznak. – Az orvos nem mondott neked semmit, miután végighallgatta anyám történetét? – kérdezte meg váratlanul a férfi, mintha egy fontos, de félbehagyott beszélgetést folytatna. – Nem, semmit – válaszolta a barátnője. – De mégis, mi aggaszt? Annyira súlyosnak látod a helyzetet? Tomás villája megállt a levegőben, és a történész olyan sokáig nézte a rajta lévő rizst, mintha súlyos belső küzdelem előzné meg, hogy lenyelje. – Tudományos szempontból a kérdés egyértelmű –mondta elgondolkodva. – Vagy van két külön dolog az agyunkban, a lélek és az agy, vagy csak egy dolog van, az agy, amely a tudatot is létrehozza. A nagy vallások, a buddhizmus kivételével, azt tanítják, hogy két külön dolog van. – A testtől elválasztott lélek felfogása számomra természetesnek látszik – mondta Maria Flor. – Ez az ösztönös magyarázat. – Felemelte a kezét. – Azt mondjuk, „a kezem”, „a fejem”, „a testem”, nem? Mintha elválasztanánk egymástól a két dolgot, „önmagamat” és „a testemet”. Mindannyian érezzük, hogy urai vagyunk a testünknek és az agyunknak, de nem érezzük, hogy a testünk és az agyunk volnánk, ezért ez a testlélek kettősség nyilvánvalónak tetszik számunkra. Ha pedig úgy érzem, hogy létezik a testemen belül egy önálló és folyamatos én, akkor biztosan létezik is. – Mondjuk rá. De a probléma az, hogy a tudomány hiába kereste a két dolgot, az agyat és a lelket, csak egyet talált, az agyat. – Jól mondta az édesanyád, hogy csak a tudományban hiszel… – Tudós vagyok, és nem fogadhatok el semmit, ami nincs megfelelően bizonyítva – jelentette ki. – A kérdés pedig ez: ha van lelkünk, hol található? Milyen viszonyban áll a lélek az aggyal? Ha az emlékeink az agy sejtjeiben rögzülnek, és ezek a sejtek elhalnak, amikor meghalunk, hogyan lenne lehetséges, hogy a testünkön kívül bolygó lelkekként emlékezünk olyan dolgokra, amelyek az életünkben megtörténtek velünk, vagy felismerjük azokat a családtagjainkat, akik előttünk haltak meg? Ez képtelenség! Az emlékezet az agy sejtjeiben rögzül, nem pedig lebeg valahol a levegőégben, érted? Ha az agy sejtjei meghalnak, az emlékezet is meghal. – Lehet, hogy van olyan folyamat, ami megmagyarázza az emlékezet tovább élését – érvelt Maria Flor. – Te is tudod, hogv sok minden van a világmindenségben, ami képtelenségnek tűnik, mégis vau rá magvará/at. – Így van, de nem fogadhatunk el valamit csak azért, mert valaki azt állítja, hogy így van. Bizonyítás is kell hozzá. – Akkor mivel magyarázható az, hogy úgy érzem, létezem a testemen
kívül? – kérdezte meg Maria Flor. – Mi indokolja azt a bennünk meggyökerezett benyomást, hogy van egy agyunktól független tudatos belső énünk. – Maya. – Micsoda? – A maya szót a buddhisták használják az illúzió kifejezésére, abban az értelemben, hogy valami más, mint aminek látszik. Buddha azt mondta, hogy az emberi szenvedést az én hamis érzete okozza, mert a szenvedés csak akkor szűnik meg, ha megszabadulunk azoktól a vágyaktól és azoktól a kötődésektől, amelyek újra meg újra megalkotják ezt az illuzórikus ént. – Ez azt jelenti, hogy a belső én nem létezik? – mondta elképedve a nő. – Az én tudatom nem más, mint egy illúzió? Ez képtelenség. – A belső én természetesen létezik, ezt mindannyian tudjuk – válaszolta sietve Tomás. – De nem több, mint egy maya, azaz létezik, de nem az, aminek látszik. A belső én csupán hagyományos elnevezés arra az összetett jelenségre, amely az agyi tevékenység eredménye. Buddha azt tanította, hogy minden mindennel összefügg, és semmi nem lehet független. Az a benyomás, hogy létezik egy testünktől független belső én, csak maya, ugyanúgy, ahogy az a benyomás is maya, hogy én egyvalaki vagyok, te pedig más valaki, a világmindenség pedig megint más valami. A tudattal kapcsolatos tudományos kutatások ugyanebbe az irányba haladnak. A belső én nem folyamatos valami, csupán az emlékezetből megszülető illúzió. – Kedvesem, ez színtiszta materializmus, a tudósoknak az a meggyőződése, hogy csak az energia és az anyag létezik. De a materializmus nem magyaráz meg olyan anyagtalan valamit, mint a tudat. Hogy képes egy szerves anyagból felépülő agy létrehozni olyan összetett és gazdag valamit, mint a tudat? Ez a lényegi kérdés, amelyre még senki nem talált kielégítő választ. – Nem egyszerű kérdés – mélázott el Tomás. Villájával beletúrt a rizsbe, és lassan forgatta, miközben a kérdésre adható legjobb válaszon gondolkodott. – Nagyon különös, hogy ma már olyan hihetetlen dolgokkal tisztában vagyunk, mint az anyag eredete, a világmindenség létrejötte, a fizika törvényei meg a többi, de még nem tudjuk, hogy igazából mi történik az agyunkban – mondta elgondolkodva. – Az emberi agy a világmindenség legbonyolultabb terméke, és az utolsó nagy titok a tudomány számára. Van benne több mint százmilliárd neuron, két félteke és négy szektor, amelyeket az agykéreg borít, egy kocsonyás anyagba van beágyazva, a súlya pedig mindössze másfél kiló. A nagy kérdés éppen az, amit te is feltettél: miképpen lehetséges, hogy ezek az agyi sejtek, a neuronok, amelyek egyenként képtelenek arra, hogy gondolat szülessen belőlük, képesek olyan fantasztikus dolgokat létrehozni, mint a képzelet, az álom, a szerelem és a barátság érzése, a szépség, az igazságosság, a szabadság és a belső én érzetének
eszméje. Hogy lehetséges mindez? – Éppen erről van szó – mondta a nő. – Ezért kell, hogy legyen lélek. Nincs rá más magyarázat. – Már hogyne lenne. Azt, hogy a tudat az agyi aktivitás terméke, egyértelműen bizonyítják azok a változások, amelyeket egy baleset okoz az agyban, vagy azok a személyiségben bekövetkezett változások, amelyeket bizonyos kábítószerek váltanak ki. Egy agyi sérülés képes teljesen megváltoztatni valakinek a tudati állapotát. Ez azt bizonyítja, hogy a tudat az agytevékenység eredménye. – De miképpen? Ha az agy sejtekből áll, miképpen hozzák létre ezek a sejtek a tudatot? Ha azt állítod, hogy a tudat kizárólag agyi tevékenység eredménye, akkor először meg kell magyaráznod, hogyan jön létre a tudat. – Rendszertípusú tulajdonság. Hangzott a lakonikus válasz, és Tomás nyomban ezután bekapta a villáján lévő falatot. Maria Flor egy pillanatig várt, hátha a férfi megmagyarázza annak a két szónak a jelentését, de a történész csak evett tovább, mintha ezzel a két szóval mindent megmondott volna. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte türelmetlenül a nő. – Mi az a rendszertípusú tulajdonság? Tomás letette a villáját a tányérra, a zsebébe nyúlt, és elővett egy töltőtollat. Az asztalt papírterítő borította, azon voltak a tányérok és a poharak, és erre a papírterítőre írt rá egy betűt.
– Mi ez? – Az E betű? Na és? Tollával újabb betűket írt az E után.
– És most? – Leírtad azt a szót, hogy elragadó. Ez mit bizonyít? A tudós nem sietett a válasszal. Helyette újabb szavakat illesztett a már leírt szóhoz. – Na és most? A barátnője felnevetett. Ez egy mondat – állapította meg. – Egy bók. Látom, hogy minden alkalmat felhasználsz… nem… – Valóban minden alkalmat felhasználok arra, hogy kimondjam az igazságot
– felelte a férfi. – Ezzel a kis példával azt szeretném bizonyítani, hogy minden egyes betűnek önálló jelentése van, de ha egy bizonyos módon egymás mellé illesztjük őket, akkor többletértelmet kapnak. Azaz, az elragadó szó több lesz, mint egy e, egy l, egy r, egy a, egy g, egy a, egy d, egy ó egyszerű összessége. A szavaknak ugyanúgy megvan a maguk jelentése, ha önmagukban állnak, de új értelmet kapnak, ha egy bizonyos módon egymás mellé kerülnek. Azaz Az élet szép, és te elragadó vagy több mint az élet, elragadó, szép, az, és, te, vagy szavak puszta összege. – Már értem. Ez a rendszertípusú tulajdonság. Egy futballcsapat több mint tizenegy játékos puszta összege, egy coimbrai fado együttes több mint négy diák puszta összessége. – Ez az. De azt alá kell húznunk, hogy ez a jelenség nemcsak a nyelvben és a társadalmi kontextusban történik meg, hanem alapvető jellegzetessége a természet nyelvtanának is. Írj le nekem például egy atomot. – Az atom az elemek legkisebb részecskéje. Egy protonokból és neutronokból télépülő atommag van a közepén, amely körül elektronok keringenek, majdnem úgy, mint a bolygók a Nap körül, csak jóval kisebb méretben. – Azt nem mondanám, hogy az elektronok a bolygókhoz hasonlítanak, sokkal inkább felhők egy középpont körül – javította ki a tudós. – Mindenesetre végtelenül egyszerű dolog az egész. A különböző elemek atomjait, ha nagyon szigorúan vesszük, az atommagban lévő protonok száma különbözteti meg egymástól. De ez a különbség önmagában rendszertípusú tulajdonság. A hélium atomja másféleképpen viselkedik, mint az oxigén atomja, pedig az egyetlen különbség közöttük annyi, hogy az oxigénben több a proton és még több a neutron és az elektron. Amikor a különböző atomok molekulákká egyesülnek, újabb tulajdonságokra tesznek szert. Amikor az oxigén a hidrogénhez kapcsolódik, létrejön a víz, de szénnel egyesülve egészen más anyag lesz belőle, a szén-dioxid. Vegyünk másik példát. A nátrium molekulái puha, ezüstszürke fémet alkotnak, de amikor a nátrium molekulái más, nyugodtabb molekulákhoz kapcsolódnak, mint például a vízéi, akkor gyors és nagyon heves reakció megy végbe. Hogyan lehetséges, hogy két, viszonylag nyugalmas molekula, mint a nátrium és az oxigén meg a hidrogén molekulája, azaz a víz, ilyen heves kémiai reakcióba lép egymással? Másfelől viszont, ennek ellensúlyozására, a klór, ez a zöld és mérgező gáz ugyanezzel a nátriummal összekapcsolódva, gondold csak el, azt a sót eredményezi, amellyel az ételeinket ízesítjük. – Látom már, hová akarsz eljutni – jegyezte meg Maria Flor. – Az egész az több, mint a részek összege, és a fizika meg a kémia a rendszertípusú tulajdonságoknak köszönheti a létezését. – Így van, de még ennél is több – hangsúlyozta Tomás. – Ez a jelenség
megmutatja nekünk a természet alapvető szemantikai jellegzetességét. Egyre inkább számot kell adnunk arról, hogy a Világegyetem egyre bonyolultabb rétegekből épül fel, és minden szint több, mint az előző szintek elemeinek összessége. A fizika igen egyszerű dolog, néhány egyforma mikrorészecskével foglalkozik csak, amelyek különböző atomokká állnak össze. Amikor az atomok egymáshoz kapcsolódnak, akkor tömérdek molekula jelenik meg, amelyek igencsak különböznek egymástól. Az anyag itt lép át a kémia területére, de itt még nem áll meg. A kémiai tulajdonságokkal rendelkező molekulák egymáshoz kapcsolódnak, és egyre összetettebb és változatosabb alakzatokat hoznak létre. Némelyikük aminosavakat és proteineket alkot, és az újabb rendszertípusú tulajdonságoknak köszönhetően még bonyolultabb módon kezd el viselkedni, amit teleologikus, azaz önállóan működő viselkedésnek nevezünk. Ez az élet. – Az élet rendszertípusú tulajdonság? – Bizony. A testünk hidrogénből, oxigénből, szénből és más olyan atomokból épül fel, amelyek pontosan ugyanilyen formában megtalálhatók a levegőben, a sziklákban, vagy egy, a galaxis másik felén lévő bolygóban, vagy a Világegyetem egy más, távolabbi pontján is. Az alapvető építőelemek ugyanazok, az egyik dolgot a másiktól csak az különbözteti meg, hogy ezek az atomok milyen bonyolultan kapcsolódnak egymáshoz, milyen új rendszertípusú tulajdonságokat mutatnak fel az újabb és újabb, mind bonyolultabb rétegekben. Egy baktériumot egy rovartól az összetettség foka különbözteti meg, ugyanez a különbség egy rovar és egy patkány, egy patkány és egy selyemmajom, egy selyemmajom és egy ember között. Elemi szinten mindannyian egyformák vagyunk, aminosavak, proteinek és hasonló vegyületek, de elválaszt minket a molekulák szervezettségének a bonyolultsága és az egyre összetettebb szinteken fellépő rendszertípusú tulajdonságok. – Hát ez nagyon érdekes – bólogatott Maria Flor. – De mit akarsz mindezzel bizonyítani? A történész a halántékára bökött a mutatóujjával. – A tudat egy rendszertípusú tulajdonság – jelentette ki. – Ezt szeretném bizonyítani. A tudat egy olyan jelenség, amely az agy összetettebbé válásának az eredménye. – Micsoda? – Először is, tisztában kell lenned azzal, hogy bizonyos szempontból nem egy agyunk van, hanem több. Ezek egymásra épülnek, egybe kapcsolódtak és összeszerveződtek. Másképpen szólva örököltük távoli őseink, mint például a rovarok vagy a csúszómászók agyát, amely az evő lúció során nem tűnt el, hanem beleépült egy nagyobb méretű agyba. Maria Flor méltatlankodott.
– Azt akarod mondani, hogy az agyam mélyén ott van egy svábbogár meg egy gyík agya. Tomás jóízűen nevetett a barátnője szellemességén. – Bizonyos szempontból igen – mondta. – De a te agyad természetesen a legszebb, ehhez kétség nem fér… – Udvarolj csak, hogy kiengesztelj – felelte a nő széles mosollyal. – De mi köze van mindennek a tudathoz? – Nagyon sok – mondta a férfi. – Tegyünk egy időutazást, és menjünk vissza addig a pillanatig, amikor az élet megjelent a bolygónkon. Senki nem tudja igazából, hogy is történt ez pontosan, de a feltételezések szerint a természetben létező molekulák valamilyen módon egymáshoz kapcsolódtak, és sejteket alkottak, amelyek teleologikus értelemben elkezdtek önállóan cselekedni, ilyen módon a kémia után megjelent a biológia. – Ezek voltak az első mikroorganizmusok… – Úgy bizony. Az első mikroorganizmusok teleologikus viselkedését a bináris számolás nulláival és egyeivel magyarázhatjuk. A nulla jó, az egy rossz dolgot jelent. Az első mikroorganizmusok a túlélés érdekében kapcsolatban léptek a jó dolgokkal, és elutasították a rossz dolgokat, amelyek veszélyt jelentettek számukra. Csak ennyi történt. Egyáltalán nem volt tudatuk, csupán automatikusan cselekedtek a bináris számolás szabályai szerint, kapcsolatba léptek valamivel, vagy elmenekültek. Azután ez a folyamat a mikroorganizmusokat átalakította érdekekkel, bár még nagyon kezdetleges érdekekkel rendelkező teremtményekké. A mikroorganizmust elkezdte érdekelni, mi történik a külvilágban, így létrejött a világon az első narratíva. Ez jelentéssel ruházta fel a külvilágot, akárcsak a belső világot. A teremtmény ilyenformán elválasztotta önmagát a környező világtól, aminek igen nagy volt a jelentősége. – Miért? Mi ebben olyan különleges? Tomás a barátnőjére nézett, a fejében egy kísérleten gondolkodott. – Kérlek, próbálj meg lenyelni egy kevés nyálat – mondta. – Le tudnád most nyelni? Maria Flor nevetett, de lenyelte a nyálát; megfeszülő nyaka mutatta, hogy megtörtént. – Megvan. És most? A férfi egy üres pohárra mutatott. – Most próbálj meg beleköpni ebbe a pohárba, és utána nyeld le a nyálat, amit kiköptél. – Pfuj, de undorító! – csattant fel a nő, és elfintorította az arcát. – Ez egyszerűen gusztustalan. Ízléstelen vagy, Tomás Noronha. Ez gyomorforgató! Hogy juthat ilyen eszedbe az asztalnál… Tomás szája elégedett mosolyra húzódott, mert elérte, amit akart.
– Gondold csak meg, hogy a reakciód, amely egészen természetes és általános az embereknél, teljesen értelmetlen – mondta. – Miért nem undorodsz egy cseppet sem attól, hogy lenyeld a szádban lévő nyálat, és miért találod gusztustalannak, hogy lenyeld azt a nyálat, amelyet beleköptél a pohárba? Miért? Végül is ugyanaz a nyál? Mi a különbség a kettő között? – Valójában… – Az a mód, ahogy az élőlények éles különbséget tesznek önmaguk és a külső világ között, úgy látszik, bélé van égetve az agyukba, és minden biológiai folyamat mélyén ott rejtőzik. Én én vagyok, és ami a testemen kívül van, az nem én vagyok. Ez az alapvető sajátosság egyre meghatározottabbá vált az evolúciós folyamatban, és a „menekülj”, mert rossz, és „lépj kapcsolatba”, mert jó bináris rendszere egy összetettebb és kifinomultabb valamivé fejlődött, ahogy az idegrendszer fokozatosan kialakult. A számvetés egyre bonyolultabbá vált, annak mértékében, ahogy a teremtményeknek több és jobb információt kellett szerezniük az őket körülvevő világról az életért és a szaporodásért vívott versengés érdekében. Eleinte az élőlények nem terveztek hosszabb távra, csak kapcsolatba léptek vagy menekültek, puszta automatizmus eredményeképpen, de az idegrendszer összetetté válása lehetővé tette számukra, hogy elkezdjenek tervezni. Hogy szerezzenek ételt? Hol? Hogy védekezzenek a hidegtől? Hogy azonosítsák a veszélyt? Hogy meneküljenek a ragadozók elől? Hogy szerezzenek zsákmányt? Az eredeti „lépj kapcsolatba”, vagy „menekülj” számításból nőtt ki a gondolkodás. – Már látom, hová akarsz kilyukadni – bólintott Maria Flor. – Először megjelent a kezdetleges bináris számítás, azután egy bonyolultabb számítás, majd a túlélésre vonatkozó kezdetleges gondolatok, később az egyszerű tervezés, végül pedig a tudat. Minden újabb szakasz az előző szakasz fejlődésének az eredménye. – Lényegében erről van szó. Az agyunk jelentős része a primitívebb agyakból épül fel, amelyek tevékenysége a kezdetleges és a „lépj kapcsolatba”, vagy „menekülj” automatizmusa szerint működik! De a tudat nem egyik pillanatról a másikra megjelenő jelenség. Úgy alakult egyre inkább ki, ahogyan az agyunk fejlődött és egyre újabb képességekre tett szert. Ma már tudjuk, hogy a rovaroknak és a csúszómászóknak nincs tudatuk, de az emlősöknek már van. A tudat a bolygónkon valószínűleg mintegy kétszázmillió évvel ezelőtt jelent meg, amikor az emlősök agyában megjelent a primitív agykéreg, így az evolúcióban előnyre tettek szert a csúszómászókkal szemben. Ezek a primitív agyak tovább élnek bennünk, ilyenformán csaknem teljes agyi tevékenységünk öntudatlan. Az agy szabályozza a szívünk dobbanásait, irányítja a belek és a vesék, sőt szinte az egész test működését anélkül, hogy a tudat ezt valamennyire is érzékelné. Gondold csak el, hogy az emberi agy által feldolgozott tizenegymillió bitből csupán ötven származik tudatos
információból. Leírta az asztalon lévő papírterítőre a számokat, hogy érzékelni lehessen az arányokat.
– Akkor miért van szükség a tudatra? Ha az agy képes mindent automatikusan szabályozni, mire jó a belső én, amely tudatában van a saját létezésének? – A tervezéshez – jelentette ki Tomás. – Az emberi agy egy tervezőszerkezet, és a tudatra azért van szükség, hogy jobban értelmezhessük a világot, és összetettebb és elvontabb terveket hozhassunk létre. A tudat ezért döntő evolúciós előrelépés volt. Tudat nélkül nem találtuk volna fel sem a kereket, sem az írást, nélküle nem gyártanánk autót, sem távcsövet, sem számítógépet. A tudat teszi lehetővé, hogy megfigyeljük és megértsük a világmindenséget, uralkodjunk egyes részein. – Akkor hát mit látott az édesanyád? – kérdezte a nő, visszatérve a beszélgetés kiindulópontjához. – Hogy magyarázod meg, hogy az édesanyád meghalt, és miközben az elektrokardiogramon minimális agyi tevékenység sem látszott, mindazt látta és hallotta? Tomás ránézett az órájára, és meglátva, hogy mennyi az idő, felemelte a kezét, hogy hívja a pincért, és kérje a számlát. – Későre jár – mondta. – Vissza kell mennünk a kórházba. Csak az orvos képes magyarázatot adni erre a talányra.
X Miután megitta a sört, James Krongard felfigyelt arra, hogy milyen vastag por borítja az összes asztalt és polcot a lakásban. Odahajolt a kerevet mellett álló asztalhoz, és a mutatóujját végighúzta az asztallapon, majd megszemlélte az eredményt. Az ujja porosabb volt, mint azt várni lehetett volna. – Ez a Noronha vagy egy mocskos disznó – mormolta, miközben elgondolkodva bámulta poros mutatóujját vagy… Miért is nem gondoltam erre?, kérdezte magában, amikor ez az eszébe jutott. Ez a tömérdek por arra utal, hogy a célszemély nem tölt túl sok időt a lakásában. Ezért valószínűleg csak az éjszaka veti haza. Ha egyáltalán hazajön. Lehet, hogy van egy szeretője, és néhány napot nála tölt, hogy kipihenje a genfi eseményeket. Végül is néhány napot távol volt, és elképzelhető, hogy már nőre vágyott. Nem, ez a várakozás megengedhetetlenül hosszúra nyúlhat, morfondírozott magában a CIA ügynöke. Gyorsabban kell cselekednie, hogy ráakadjon a célszemélyre. A zsebéből előhúzott néhány papírlapot, és figyelmesen elolvasta őket. A Tomás Noronhára vonatkozó anyag volt, amelyet az összes terepen lévő CIAügynök főnöke, a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója, Harry Fuchs küldött át neki egy órája, a gyanúsított letartóztatására és Langley-be történő átszállítására vonatkozó paranccsal együtt. Azon a cédulán – amelyet Frank Bellamy hagyott hátra, megvádolva Tomás Noronhát – valamint a gyanúsított alapadatain és három fényképén kívül az anyag tartalmazta éppen kikapcsolt mobiltelefonjának számát és annak a lakásnak a címét, ahol Krongard ebben a pillanatban tartózkodott. Az aktában szerepelt az is, hogy a célszemély valamikor a Lisszaboni Új Egyetemen dolgozott, de jelenleg a Gulbenkian Alapítvány alkalmazottja, és tanácsadói feladatokat lát el. Ezen az úton kell továbbmennie. Okostelefonjának internetkapcsolata segítségével megtudta az alapítvány telefonszámát, és odatelefonált. – Gulbenkian Alapítvány, jó napot kívánok – hangzott fel egy dallamos női hang. – Miben segíthetek? – Tomás Noronha professzor urat keresem. – Kapcsolom a szobáját. Kérem, várjon. Kattanás hallatszott, és azután egy újabb, de már kimértebb női hang szólt bele a telefonba. – Tessék? – Jó napot kívánok, a Harvard Egyetemről telefonálok – hazudott Krongard, hogy igazolja amerikai kiejtését. – Beszélhetnék Tomás Noronha professzor úrral? – Sajnos nem adhatom. Reggel bejött, de már el is ment.
– Meg tudná mondani, hol találom? Igen fontos ügyben keresem. – Csak nem annak a… jaj, hogy is hívják? A Smiri… a Sagmari… a valamilyen Tabula ügyében? A CIA emberének arcán fintor futott át. Nem értette az utolsó szavakat, de érezte, hogy miután azt mondta, hogy a Harvardról, Amerika legjobb egyeteméről telefonál, gyanús volna, ha elárulná tudatlanságát. Másfelől a gyakorlat rászoktatta őt arra, hogy csak akkor hazudjon, ha feltétlenül szükséges, ebben az esetben pedig nem kellett hazudnia. – Más ügyben keresem. – Nézze, sajnos igen nehéz lesz megtalálni őt a mai nap folyamán, mert a professzor urat sürgősen elhívták Coimbrába. Az édesanyjának szívrohama volt az idősekotthonában, ahol él, és kómába került. Én is hívtam már a professzor urat, de ki van kapcsolva a mobilja. Próbálja meg talán holnap. – Szegény ember – mormolta Kongard, együttérzést színlelve. – Hát, ha így van, akkor mindenképpen kapcsolatba lépek vele, nemcsak a miatt a fontos ügy miatt, amiért hívtam, de még inkább azért, hogy kifejezzem együttérzésemet, és felajánljam a szolgálataimat. Egyetemünk orvosi karán a világ legjobb kardiológusai és sebészei dolgoznak. – Ó, igen. A Harvard Egyetem igen híres. Több Nobel-díjas is van az oktatók között, ugye? – Így van, asszonyom. De ezeket az ügyeket minél hamarabb le kell zárni, ahogy ön is tudja, mert az idő sürget. Meg tudná mondani, mi a neve annak az idősekotthonának, ahol a professzor úr édesanyja él? – A Nyugalom Háza – mondta máris a titkárnő. – Biztos vagyok benne, hogy Noronha professzor úr végtelenül hálás lesz a segítségért. – Mindent megteszünk, amit csak tudunk. Ne aggódjon. A CIA embere megszakította a vonalat, és mivel tudta, hogy a célszemély aznap este nem megy haza, sietős léptekkel megindult a kijárat felé. Már tudta, hogy hová kell mennie, és hol fogja elvégezni a küldetését. Coimbrában.
XI Amikor megérkeztek a kórházba, a tizenhatos kórteremben csak egy üres ágyat találtak. Tomás először arra gondolt, hogy az édesanyja felkelt, és kiment a fürdőszobába, de amikor benézett, ott sem látott senkit, ettől érthetően igen nyugtalan lett. – Az édesanyám? – kérdezte, és az idegességtől görcsbe rándult a gyomra, miközben végigvizsgálta az ágyat, hátha talál valamit, ami valami támpontul szolgál. – Hol lehet? Szerinted történt valami? De Maria Flor természetesen nem tudott válaszolni.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha megkérdezünk egy ápolónőt… Kimentek a betegszobából, Tomás szinte futott, és végigsiettek a folyosón, egészen az abban a szárnyban ügyeletes ápolónők szobájáig. – Az édesanyám? – tudakozódott a férfi az első ápolónőnél, akit megpillantott, egy vörös hajú, kövérkés asszonynál, aki a számítógép előtt ült. – Meg tudná mondani, hol van most? Az ápolónő felnézett a képernyőről, és levette a szemüvegét, hogy szemügyre vegye a látogatót. – Jó napot kívánok – üdvözölte őt nyugodt hangon. – Legyen kedves megmondani, hogy hívják a beteget. – Graça Noronha. Két órával ezelőtt még a tizenhatos kórteremben volt, és most sehol nem találom. Meg tudná mondani, mi történt? Az ápolónő újra feltette a szemüvegét, és megnézte a számítógépet. – A tizenhatos szoba, azt mondta? Lássuk csak… – Megnyomott néhány gombot, és várta, hogy a kép megjelenjen a képernyőn. – Aha, itt van a tizenhatos szoba. – Összehúzta a szemöldökét, és közelebbről nézte a monitort, mintha meg akarna bizonyosodni arról, amit lát. – Dona Graça Noronha, ugye? Az az asszony, aki meghalt. Ezek a szavak mellbe vágták Tomást. A szeme elkerekedett, a száját kinyitotta, majd becsukta, annyira megrázta, amit hallott. – Meghalt? – Megtántorodott, csaknem összecsuklott a hír súlya alatt.-Az anyám… meghalt? Az ápolónő levette a szemüvegét, és újra ránézett. – Az édesanyja él, legyen nyugodt. De itt csak úgy ismerjük őt, mint az az asszony, aki meghalt és feltámadt, ennyi az egész. Bocsássa meg, ha megijesztettem, de megpillantottam a kórlapját, és rögtön ez jutott az eszembe. Tomás hangosan felsóhajtott, megkönnyebbült, hogy csak félreértésről volt szó. – Még jó – sóhajtott. – Hú, de megijesztett. Néhány pillanatig azt hittem, hogy… hogy… mindegy, nem érdekes. Megmondaná, hol találom? Az ápolónő megint a képernyőt tanulmányozta. – Colaço doktor úr elvitte, hogy néhány vizsgálatot elvégezzenek rajta – mondta azután. – A kardiológián van. Az édesanyja egy ágyon feküdt, a csuklójára, a mellére és a bokáira vezetékeket csatoltak, amelyek egy gépezethez csatlakoztak, nyilvánvalóan elektrokardiogramot készítettek. Egy ápolónő felügyelte a vizsgálat menetét, az íróasztalnál pedig egy középkorú, fehér köpenyes férfi jegyzetelt, csaknem kopasz volt már, csak oldalt, a füle mögött nőtt néhány szál haja. – Szervusztok, gyerekek – üdvözölte őket dona Graça, amint a látóterébe kerültek. – Hamarosan vége a vizsgálatnak. – A hüvelykujjával a fehér
köpenyes férfi felé intett. – A doktor úr azt mondta, ha mindent rendben talál, még ma kiengednek. – Komolyan? – csodálkozott a fia. – Ilyen hamar. Dona Graça mosolygott, láthatólag örült annak, hogy máris elmehet a kórházból. – A doktor úr mondta. Békén hagyták, hadd fejeződjön be a vizsgálat, és odaléptek az íróasztalhoz, ahol az orvos ült. Amikor megérezte a látogatók jelenlétét, doktor Colaço felpillantott, és felismerte Maria Flort. – Jó napot – üdvözölte. – Szeretné tudni, hogy van Dona Graça? – Igen, doktor úr. Ő Tomás Noronha professzor, Dona Graça fia. Most érkezett Lisszabonból, hogy együtt legyen az édesanyjával. A két férfi kezet fogott, az orvos rámutatott az íróasztal előtt álló két üres székre. – Foglaljanak helyet – mondta. Ránézett a beteg fiára. – Az édesanyjának csinálunk egy EKG-t, és ha mindent rendben találunk, akkor kiengedem a kórházból, – Nem kockázatos ez egy kicsit, doktor úr? – kérdezte Tomás. – Végül is ma volt egy szívrohama, és egy időre leállt a szíve. Nem lenne bizton ságosabb, ha még néhány napig bent maradna? – Normális esetben így kellene eljárnunk – mondta a kardiológus. – De az a helyzet, hogy minden vizsgálat nagyon jó eredménnyel zárult, és… hadd legyek őszinte, az egész kórház tele van beteggel, nincs szabad ágyunk. Nem tudom, látta-e, hogy még a folyosókon is egymás hegyén-hátán fekszenek a betegek. Másfelől egy igen különös eset történt, és szükségünk van arra a különszobára, ahová az édesanyját befektettük. Természetesen a folyosón van még hely. – Szó se lehet róla – csattant fel Tomás. – Nem tehetik meg az édesanyámmal, hogy… – Én is pontosan így gondolom – sietett a válasszal Colaço doktor. – Ezért, figyelembe véve az eddig elvégzett szív– és agyi vizsgálatok kielégítő eredményét és azt a tényt, hogy Maria Flor doktornő intézménye itt van a kórház tőszomszédságában, úgy ítéltem meg, hogy az édesanyjának jobb és kényelmesebb volna a megszokott környezetében. Azonkívül, tudomásom van róla, hogy az idősekotthona rendelkezik egy defibrillátorral, amely segít megoldani a bonyolultabb eseteket, amíg a mentő a mentőorvossal megérkezik. Azt hiszem, ez történt ma reggel is. – De nem gondolja, hogy túlságosan kockázatos ilyen hamar elengedni őt? – Azt hiszem, urai vagyunk a helyzetnek, Mindenesetre ezen a héten minden reggel be kell jönnie felülvizsgálatra. Ha valami gond lesz, legyen nyugodt, újra befektetem.
Az orvos határozott érvelése meggyőzte Tomást. – Rendben van – egyezett bele. – Említette, hogy nemcsak a szívét, de az agyát is megvizsgálták. Az eredmények megfelelőek voltak? – Azt leszámítva, hogy Alzheimer-kórban szenved, azt mondanám, hogy igen. A CT-vizsgálat is ezt mutatta. Tomás a fejét vakarta, miközben azon gondolkodott, miképpen vesse föl a kérdést. – Tudja, doktor úr, elmesélt nekem egy képtelen történetet, amely az alatt az idő alatt történt, amíg állt a szíve – mondta. – Tudom, hogy önnek is elmondta ugyanezt… – Arra a halálközeli élményre és a testéből való kilépésre gondol? – Pontosan. A doktor úr szerint ez összefüggésben van az Alzheimer-kórral? Az orvos a fejét rázta. – Nem, nem hiszem. – Miért nem? Végül is az Alzheimer-kór az idegrendszer fokozatos sorvadásával jár, nem? Természetesnek gondolnám, hogy egy ilyen betegség hallucinációkat is kiválthat… Colaço doktor odapillantott a díványra, amelyen dona Graça feküdt, valószínűleg kényelmetlen volt számára, hogy a beteg jelenlétében beszéljenek erről. – Nem akarnak meginni egy kávét? – kérdezte egészen váratlanul, és a folyosó felé intett a kezével. – Kényelmesebb körülmények között mondhatnám el az igazságot a halálközeli élményekkel kapcsolatos tapasztalatokról. – Az igazságot? Az orvos nagy zajjal hátratolta a székét, és határozottan felállt. – Az édesanyjának, még ha hihetetlennek tűnik is, valóban ilyen élménye volt.
XII Különböző fajtájú és színű helikopterek zsúfolódtak a felszállópályán, de a levegőt csak annak az egy gépnek az ütemes zúgása töltötte be, amelyik éppen akkor szállt le a tiresi repülőtéren. James Krongard a felszállópálya szélén állt, kezében egy kis csomaggal, a nyakkendője libegett-lobogott, mintha el akarna szállni, a ruhája lengedezett, mint száradó lepedők a szélben, a szállongó por pedig neki-nekiverődött sötét szemüvegének. Egy sárga pulóveres, pocakos férfi sietős léptekkel közeledett hozzá. – Krongard úr? – Én vagyok. A férfi odamutatott a fehér-kék Bell 206-osra, amely az imént szállt le a felszállópályára. A pilóta melletti hely ajtaja kinyílt, miközben a helikopter
forgószárnya továbbra is forgott, készen arra, hogy a gép bármelyik pillanatban felszállhasson. – Ez az a gép, amelyet a nagykövetség sürgősséggel kért tőlünk – közölte, igyekezve túlharsogni a zajt. – Óvatosan menjen oda, mert a vízszintes rotorok olykor meghajlanak lefelé, és… szóval, ha eltalálják, fájhat a feje. – Elégedetten mosolygott a saját viccén. – Lehajtott fejjel menjen, hallotta? – Rácsapott a hátára. – Kellemes repülést. Az amerikai válaszra sem méltatta, és ahogy ajánlották, meggörnyedve igyekezett a gép felé. A motor hangja valóban fülsiketítő volt, de ahogy becsukta a kabin ajtaját, elviselhetővé tompult, mintha csak valaki egy takarót borított volna a forgólapátokra, hogy elfojtsa a zakatolásukat. – A sisakot! – kiabált a mellette ülő pilóta, és az ülés lábánál lévő vörös sisakra mutatott. – Vegye fel a sisakot. És jól húzza meg a biztonsági övét. Amint kész van, felszállunk. Krongard engedelmeskedett. A fejére tette a sisakot, és becsatolta a biztonsági övét. Kicsit más volt, mint egy autóban, de a ClA-ügynök számára már nem volt újdonság a helikopteres utazás. Bár még soha nem ült Bell 206osban, kipróbálta az összes modellt, amellyel az amerikai hadsereg és légierő rendelkezett, amikor Afganisztánban az al-Kaida és a tálibok ellen harcoltak Kandahár környékén és Pakisztán törzsek uralta területein, úgyhogy nem jelentett gondot az úti előkészület. – Készen vagyok. A pilóta ellenőrizte, hogy a biztonsági öv és a sisak rendben van-e, és megállapította, hogy az utasa mindent helyesen csinált; nyilvánvaló volt, hogy az amerikai gyakorlott helikopterutazó volt. Elégedetten bekapcsolta a rádiót, és engedélyt kért a felszállásra. A torony zöld jelzést adott, néhány másodperc múlva a motor hangja felerősödött, a Bell 206-os elvált a földtől és a levegőbe emelkedett, hatalmas porfelhőt kavarva maga alatt. Krongard az órájára nézett. – Mennyi idő alatt érünk Coimbrába? – Félóra – válaszolt a pilóta, miközben északnak fordult a géppel. – Vagy valamivel kevesebb.
XIII Tomást meglepte a hely,amelyet Colaço doktor a beszélgetéshez választott. Nem a klinikai szárny büféjébe vitte őket, ahogy várták volna, hanem a pszichiátria ebédlőjébe. Az ebédlő tele volt pszichiátriai betegekkel és az orvos egy ablak mellett álló asztalhoz ültette le a vendégeit, ahol már ült egy folyamatosan nyáladzó beteg. Amíg a kardiológus elment a pulthoz, hogy rendeljen, Tomás a beszélgetésre kiválasztott helyen töprengett. Miért éppen
erre a helyre hozta őket az orvos? Talán azért, mert nem akart ezekről a dolgokról a többi orvos füle hallatára beszélni? A történész bosszús arca mosolyt csalt Colaço doktor arcára, amikor megérkezett a három műanyag pohár gőzölgő kávéval, a kenyérkosárral meg a vajjal, amit letett az asztalra. – Tudják, valahányszor egy betegem a halálközeli élményeiről mesél nekem, mindig eljövök ide a pszichiátriára, hogy visszanyerjem a lelki nyugalmamat – mondta, miután leült, és a kezével körbemutatott. – Ez itt meggyőz arról, hogy a tudomány még létezik, nem tudom, értik-e, mire gondolok. – Többé-kevésbé. Az orvos ide-oda pillantott, a tekintete végül megállapodott egy ponton, az ebédlő ajtaja mellett. – Látják azt az embert, aki az ajtó mellett ül? A két látogató odanézett. – Azt ott? Akinek a bal keze a mellkasához van szíjazva? – Azt, igen. Jorgénak hívják, és felülvizsgálaton van. Tudják, miért van a bal keze lekötve? – Megsérült? Az orvos a fejét rázta. – A bal keze megpróbálta megölni őt. – Azt mondja a doktor úr, hogy öngyilkos hajlamai vannak? – Nem, egyáltalán nem. Jorge Cristóvâo teljesen normális. De rettegésben él, amióta a bal keze megpróbálta megölni őt. Egy éjszaka alvás közben arra ébredt, hogy fulladozik, és éles fájdalmat érzett a torkában. A bal keze meg akarta fojtani. Teljesen kétségbeesett, megragadta a jobb kezével, és hosszas küzdelem után sikerült kiszabadulnia. Attól fogva lekötözött bal kézzel él. A látogatók elborzadva figyelték a férfit, és a mellkasához szíjazott bal kezét, szerették volna kideríteni az ellentét okát közte meg a bal keze között. De a férfi teljesen nyugodtnak látszott, akárcsak a keze, mélabúsan üldögélt, és szórakozottan kortyolta a teáját. – Ez hogy lehetséges? – kérdezte Maria Flor, aki nem tudta levenni a tekintetét a férfiról. – Képes arra egy kéz, hogy önálló életre keljen? – Idegenkéz-szindrómának nevezik, és igen ritka jelenség. Mielőtt lekötözték volna a bal kezét, Jorgénak igen különös élményekben volt része. Egyszer például a jobb kezével éppen begombolta az ingét, amikor észrevette, hogy a bal keze kigombolja a gombokat. Néha a jobb kezével valami után nyúlt, és a bal keze hirtelen elkapta előle. A szerencsétlen már azt sem tudta, mit csináljon. – Szegény… – Megkérdezném magukat: miképpen értelmezzük ezt a jelenséget? A dona
Graça által ma reggel átélt halálközeli élmény fényében miképpen értelmezhető az, ami Jorge kezével történik? – Nos – tétovázott Maria Flor. – Valaki átvette az uralmat a keze fölött. – De kicsoda-micsoda? Egy szellem? – Elképzelhető az is. Miért is ne? – Nos, akkor elmondom, hogy ez azóta van így, amióta Jorgénak agyvérzése volt a bal oldali homloklebenyében, amely károsította a két agyféltekét összekötő kérgestestet. – Oh. – Az első pillanatban azt gondolnánk, hogy ennek az embernek a bal keze fölött egy idegen szellem átvette az uralmat. De ha a dolgok mélyére nézünk, akkor rájövünk arra, hogy a bal kéz különös viselkedése akkor kezdődött, amikor megsérült az agya. Tehát ami a priori spirituális esetnek látszik, a posteriori pusztán neurológiai probléma. – Megfordult a székén, és végigtekintett az ebédlőn. – Nézzék meg azt a kék ruhás asszonyt a virágcserép mellett. A két látogató az asszony felé nézett. – Azt? Amelyik magában beszél? – Dona Sâónak három különböző személyisége van. Egyszer a határozott Vera, másszor a félénk Alexandra, megint máskor a szabadszájú Luisa, egy elviselhetetlen nőszemély. Mindegyik személyiségének van saját neve, saját élettörténete és önálló élete. Dona Graça ma reggeli élményéből kiindulva azt mondanánk, hogy három különböző lélek szállta meg dona Sâót, nem igaz? – Így is lehet mondani. – De valójában multiplex személyiségzavarban szenved, ami elég gyakori jelenség. Ezernyi olyan ember van, akiben két, három vagy akár tizenhat különböző személyiség lakozik. A kutatások bebizonyították, hogy csaknem mindegyik ilyen betegnek van egy közös vonása: gyerekkorukban valamilyen erőszakos, legtöbbször szexuális indítékú támadás áldozatai voltak. Bebizonyosodott, hogy az agyuk védekezésül több személyiséget hozott létre, hogy ezzel védekezzen az elszenvedett erőszak ellen. Akárha belső falakat építettek volna fel a személyiségükben, amelyet így több részre osztottak, hogy így felaprózhassák a traumát, és úgy tehessenek, mintha ez az erőszak csak az egyik személyiségükkel történt volna meg, a többiekkel pedig nem. Egyszóval, nem léteznek szellemek, a tudatalattijuk hoz létre védekezésül újabb és újabb személyiségeket. – Rendben van, ezek a személyiségek megmagyarázhatók a gyermekkorban elszenvedett megrázkódtatásokkal. De az agyban soha nem találtak olyan fizikai elváltozásokat, amelyek különböző személyiségeket hoznak létre egy testen belül? – De találtak – jegyezte meg Colaço doktor, és rámutatott egy férfira, aki
éppen előttük egy könyvet olvasott. – Látja Abelt? Súlyos epilepsziája volt, ezért át kellett vágni a két agyféltekét összekötő rostköteget. Normális embereknél a két agyfélteke kommunikál egymással, de a kérgestest nélkül ez a kommunikáció megszűnik. A pszichiátrián a kollégáim több tesztet is készíttettek Abellal, és tudja, mi lett az eredményük? Hogy két személyiség van az agyában, és mind a kettő másféleképpen érzékel, és mindkettőnek saját akarata van, de csak a bal féltekében lévő jut szóhoz, mert ebben a féltekében vannak a nyelvi képességek. Maria Flor mélyet sóhajtott. – Már minden világos – mondta. – A doktor úr úgy gondolja, hogy annak a halálközeli élménynek, amelyet dona Graça ma reggel átélt, klinikai magyarázata van… – Semmi ilyet nem mondtam – szögezte le gyorsan az orvos. – Csak arra akartam rámutatni, és ezért jöttünk át ide, a pszichiátriára, hogy bizonyos jelenségek nem azok, aminek látszanak. Sok mindenről azt gondoljuk, hogy a külvilágban mennek végbe, pedig igazából kizárólag az agyunkban játszódnak le. Ezt hallva, Tomás mocorogni kezdett a székén. – Ez arra a klasszikus filozófiai kérdésre emlékeztet – mondta, most először szólalva meg a beszélgetés kezdete óta –, hogy ha egy erdőben, ahol senki sem jár, kidől egy fa, akkor csap-e zajt? A barátnője rápillantott, mintha egyértelmű volna a válasz. – Természetesen igen – kiáltott fel. – Attól még, hogy nincs ott senki, aki hallja, a zaj létezik. – Úgy gondolod? – Természetesen. – Lássuk csak. – Az akadémikus ültében előrehajolt. – Mi a zaj? A molekulák mozgása valamilyen közegben, mint a levegő, a víz vagy bármi más, nem igaz? Amikor egy fa a földre zuhan, a levegő molekulái megmozdulnak, és folyamatos lüktetésbe kezdenek, és hullámként terjedő változásokat keltenek a körülöttük lévő légtömeg nyomásában. Ha történetesen húsz és húszezer rezgés között van ez a lüktetés, akkor a légtömeg nyomásában beálló változás rezgést kelt a dobhártyában, amely ezt elektromos impulzusokká alakítja át, és továbbítja egy idegnek. – Felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy fontos részhez érkezett. – Figyelem, a dobhártya semmiféle hangot nem rögzített, csak rezgett, annak a pulzálásnak megfelelően, amely megváltoztatta a légtömeg nyomását. Az történt, hogy a dobhártya ennek a molekulalüktetésnek a ritmusában ingerelte a megfelelő ideget, és ezzel olyan valamit hozott létre, amit a tudat zajként érzékel. Az agy átalakíthatta volna ezt az ingert képpé is, de úgy döntött, hogy ezt a változást hang formájában érzékelje. Egy süket ember, például, nem így
dolgozná fel ezt az ingert, bár ugyanígy megérezhetné a levegő molekuláinak a rezgését a bőrén. – Tehát a zaj, ahogy ismerjük, a fejünkben keletkezik, és nem létezik rajta kívül – foglalta össze Colaço doktor, magához ragadva a beszélgetés irányítását. – És ahogy Noronha professzor úr leírásából következik, ugyanaz történik a látással is. – Rámutatott az egyik égő lámpára az ebédlő mennyezetén. – A lámpa kis elektromágneses hullámcsomagokat bocsát ki magából. Amikor ezek a négyszáz és hétszáz nanométeres tartományban található elektromágneses hullámok elérnek egy emberi lényt, akkor az energiájuk ingerli a retina kúpos sejtjeit, és elektromos impulzusokká átalakulva egy idegen keresztül eljutnak az agy nyakszirti lebenyébe, a fej hátsó részébe. Amikor a neuronok megkapják ezeket az impulzusokat, felélednek, és létrehozzák azt, amit képnek nevezünk. Ez a látás. – Elég arra gondolni, mi történik, amikor szivárványt látunk – mondta Tomás. – A szivárvány nem más, mint fénytörés, amely a vízzel való találkozáskor keletkezik, ha valaki egy bizonyos szögből nézi. És ha odamegyünk, ahol a szivárványt láttuk, nem találunk semmit, mert ez a jelenség puszta vizuális benyomás, amelyet a szemünk egy meghatározott pontról érzékel. Valaki, aki tíz méterrel odébb áll, egészen más színeket lát, vagy egyáltalán semmit sem lát. Azaz a szivárvány nincs ott, puszta káprázat. Maria Flor felemelte a két kezét, megadta magát. – Már értem – mondta. – A kép is az agyunkban keletkezik. – Ezt kell megérteni – szögezte le az orvos, és megint rámutatott az égő lámpára. – Ott fönt nincs semmiféle fény. Csak elektromágneses hullámok vannak, amelyeket az idegrendszerünk képpé alakít. Az agy ezeket a hullámokat átalakíthatná… mit tudom én, viszketéssé, gyomorfájássá, hangokká vagy ízekké, vagy bármi mássá, de amellett döntött, hogy képpé alakítja. Az idősekotthonának igazgatónője összefonta a karjait. – Mindez nagyon szép és nagyon logikus, uraim. De még mindig arra várok, hogy logikus magyarázatot kapjak arra, ami ma reggel dona Graçával történt. – Mielőtt rátérnénk arra, amit dona Graça átélt, szeretném pontosítani, hogy a tudatunk milyen mértékben uralja az elménket – mondta az orvos, és az asztalon lévő kenyérkosár felé nyúlt a kezével. – Maria Flor doktornő úgy gondolja, hogy amikor egy tudatos döntést hoz, például feláll, hogy odamenjen az ablakhoz, és megnézze, mi van odakint, akkor a tudata hozta ezt a döntést? – Természetesen. A válasz benne van a kérdésben: ha a döntés tudatos, akkor nyilvánvalóan a tudat hozta meg. Másként nem is lehetne. – Figyelem. Colaço doktor váratlanul egy darab kenyeret dobott a beszélgetőpartnere
felé. Maria Flor szinte azonnal reagált, és félrehajolt a felé repülő kenyérszelet elől. – Mi… mi ez? – dadogta, és hol a háta mögött a földön heverő kenyeret, hol az orvost nézte, mert nem értette a viselkedését. – Miért dobott meg a kenyérrel? A kardiológus mosolygott. – Azért, hogy feltehessek magának egy kérdést – mondta. – Amikor elhajolt a kenyér elől, akkor előre meggondolta, hogy félre fog hajolni, vagy… hogy is mondjam…? ösztönös reakció volt? – Ösztönös vagy… automatikus mozdulat volt, nevezze, ahogy akarja. Nem volt sok időm gondolkodni… – Egészen biztos, hogy automatikus mozdulat volt – erősítette meg Colaço doktor. – Mivel nagyon gyorsan kellett válaszolnia a fenyegetésre, az agy úgy reagált, hogy nem kapcsolta be a tudatot. Nem volt rá idő. És ha lett volna rá idő? Mennyi időre lett volna szükség ahhoz, hogy az agy átadja az ügyet a tudatnak? Hogy az ilyen és hasonló kérdésekre válaszolni lehessen, egy Benjamin Libet nevű idegtudós végrehajtott egy sor kísérletet, amelyek nagy vihart kavartak tudományos körökben. Libet elektródákkal ingerelte az agy felszínét, és kimutatta, hogy az emberek csak fél másodperccel egy elektromos inger után tudják megmondani, hogy mit éreztek. Úgyhogy a tudatunk mindig fél másodperccel a valóság után jár, bár ezt soha nem vesszük észre, mert az eseményeket úgy rekonstruáljuk, mintha éppen most történnének. – Különös – mondta Maria Flor. – Ez megmagyarázza, miért reagáltam ösztönösen. Ha a testem a tudat válaszára várt volna, eltalál a kenyér. – Nem örültünk volna, ha így történik – mosolygott a kardiológus. – De Libet nem állt meg itt. Szerette volna azt is tudni, hogy mi történik akkor, ha elég idő áll az agy rendelkezésére, hogy a döntést továbbítsa a tudatnak. Például, ha valamelyikünk kinéz az ablakon, akkor ez a döntés nem kíván azonnali reakciót. Milyen lesz ilyen esetekben a döntési folyamat? Libet elvégzett egy olyan kísérletet is, amelyben a résztvevőket arra kérte, emeljék fel a kezüket, amely lehetővé tette, hogy három dolgot mérjen: azt a pillanatot, amikor a kísérleti személyek tudatosan elhatározták, hogy felemelik a kezüket, azt a pillanatot, amikor az agyi tevékenység elkezdődött, és azt a pillanatot, amikor a kezüket ténylegesen felemelték. A kísérlet eredménye megdöbbentő volt. Libet megállapította, hogy először az agyi tevékenység kezdődött meg, egyharmad másodperccel múlva megszületett a tudatos döntés, kétszáz ezredmásodperccel később pedig a kar felemelkedett. – Az agyi tevékenység tehát már a tudatos elhatározás előtt megkezdődött? – álmélkodott Maria Flor. – Előtte? Ez azt jelenti, hogy nem a tudatos döntéssel kezdődött meg a cselekvés? – Libet kísérlete ezt mutatta meg – szögezte le Colaço doktor. – Ez a
felfedezés, gondolhatja, igen mélyenszántó következményekkel járt. Úgy látszik, hogy először az agy dönt, és csak utána értesíti a tudatot erről a döntésről, de gondoskodik arról, hogy úgy nézzen ki, mintha a tudat döntött volna. Úgyhogy a tudatos döntésekről azt hisszük, hogy tudatosak, pedig nem azok. A tudat nem több, mint illúzió, de nem abban az értelemben, mintha nem létezne, hanem abban, hogy kissé különbözik attól, ahogyan elképzeljük. Az igazgatónő arcára kiült a döbbenet. – Istenem! – emelte föl reményvesztetten a kezét. – Ezek szerint csak… csak gépek vagyunk! – Számítógépek. Az agy egy biokémiai számítógép. – Akkor mégis, mi a magyarázata ennek az érzetnek, hogy létezem, hogy gondolkodom és érzek, hogy én én vagyok, hogy van múltam, döntéseket hozok, szeretem a csokoládét és a virágok illatát, tömérdek dolog történt és fog is még velem történni az életben, én pedig mindezeknek a dolgoknak az eredménye vagyok. De ezek szerint az önmagamról alkotott tudatom sem több káprázatnál. – Nagyon az az érzésem, hogy nem. Azonkívül nemcsak a tudatunk marad le a valóságos eseményekhez képest, hanem ezen kívül egy olyan világgal kénytelen szembesülni, amelyet mindenestül a fejünkben építettünk föl. Egyfelől elektromágneses ingereket alakítunk át képekké és molekulák lüktetését hangokká, és ilyen módon létrehozunk valamit, ami ebben a formában nem létezik a valóságban, csak az agyunkban. Másfelől az érzékelés és az emlékezet is eltorzítja azokat az ingereket, amelyeket kapunk. Számtalan tanulmány bizonyítja, hogy az agy válogat a külső ingerekben, és folyamatosan alakítja őket. – Hogyan? – Az emlékezet nem megbízható. Először egy 1902-ben, Berlinben elvégzett kísérlet mutatott rá arra, hogy az emlékezet semmit sem rögzít hitelesen. Egy egyetemi órán két hallgató parázs vitába keveredett, amely azzal végződött, hogy az egyik pisztolyt fogott a másikra, és a professzor odaállt közéjük. Igazából az egész jelenetet megrendezték, és utóbb a professzor arra kérte a többi hallgatót, akik az egész összeszólalkozást valóságosnak hitték, hogy írjanak egy feljegyzést arról, ami történt. A professzor, miközben a szövegeket olvasta, feljegyzést készített a tárgyi tévedésekről, a legkevesebb huszonhat, a legtöbb pedig nyolcvan százalék volt. – A mindenit. Ilyen sok? – A feljegyzésekből kimaradt a két hallgató több mondata és tettleges megnyilvánulása, ugyanakkor pedig olyanoknak tulajdonítottak szóbeli megnyilatkozásokat, akik ki sem nyitották a szájukat, és tettleges fellépést olyanoknak, akik nyugodtan ültek. Ez a kísérlet utat nyitott egy sor
kutatásnak, amelyek rendre bebizonyították az emlékezet megbízhatatlanságát. Felfedezték, hogy az emlékek nem vésődnek be az észlelés pillanatában, hanem újraszerveződnek, ahogy az idő múlik, az elme egyes elemeket kihagy, másokat eltorzít, sőt új dolgokat is hozzátesz. Úgyhogy azok az események, amelyeket az elménkben felidézünk, nem felelnek meg egy külső valóságnak, annak csupán az újjáalkotásai. – Ez azt jelenti, hogy a saját magammal kapcsolatos emlékeim is csak káprázatok? – Bizonyos fokig igen. Ahhoz, hogy legyen tudatom, tisztában kell lennem azzal, ki vagyok. Az emlékezet a tudat alapvető feltétele. Az orvos hátradőlt, és egyenként végignézte az ebédlőben lévő betegeket. A tekintete megállt egy középkorú, sovány, görnyedt férfin, aki az ablaknál állt, és mereven kifelé nézett. – Látja ott Gonçalves urat? – mutatott rá. – Neki is súlyos epilepsziás rohamai voltak, és húszéves korában megoperálták, de a sebész műhibát követett el, és véletlenül kioperálta a hippocampusát. Gonçalves úr húszéves koráig mindenre emlékszik, de attól fogva csak a megelőző tíz percben történt eseményekre emlékszik vissza. Amikor egy orvos vagy egy családtagja beszél vele, mindig úgy viselkedik, mintha először látná. Az élet számára folytonos jelen idő, ami megtörténik vele, nyomban eltűnik az emlékezetéből, az emlékei olyanok, mint egy szitán átfutó víz. A naplója mindennap ezzel a mondattal kezdődik: A mai nap tudatos létezésem első napja. – Jaj, szegényke! – Gonçalves úr esete mutatja, hogy lehet valakinek úgy is tudata, hogy nincsenek emlékei, de ez naponta képtelen helyzetet teremt. A tudat, bár folyamatosnak látszik, igazából az elménkben fölmerülő különböző igények versengésének eredménye. Amikor egy tájat nézek, az esztétikai késztetés veszi át a vezetést, de elmegy arra egy csinos lány, és a szexuális késztetés veszi át az irányítást, hogy rögtön utána átadja a helyét az étvágy késztetésének, amely arról tudósít, hogy éhes vagyok, és felidézi előttem egy ízletes trás-os-montesi feijoada képét, amelyet egy közeli étteremben ehetek, és így tovább. Ezért jut az eszünkbe öt vagy tíz perc alatt annyi különböző gondolat. Egymás után különböző ének tolakodnak előre. Ez kelti a tudat folytonosságának illúzióját, mert amikor eszünkbe jutnak mindenféle dolgok, azt hisszük, hogy oszthatatlan az egyéniségünk és egynemű a tudatunk, nem pedig különböző személyiségek eredője, amelyek folytonosan harcolnak azért, hogy uralják a tudatot. Az ablak előtt álló beteg története és az emlékezetnek a tudat szervezésében betöltött szerepe kiragadta Tomást a hallgatásból. – Ma, idefelé jövet különös dolog történt velem – szólalt meg. – Emlékszem arra, hogy beszálltam a kocsiba és arra, hogy megérkeztem Coimbrába, de
arra egyáltalán nem, ami közben történt. Egész más dolgok jártak a fejemben, és nem emlékszem arra, hogy láttam volna az autópályát, a többi autót, a tájat, arra, hogy merre jöttem, egyáltalán semmire nem emlékszem. Pedig tisztában voltam mindennel, amit a vezetés megkíván, és eleget tettem a bonyolult cselekvéssoroknak: sebességet váltottam, nyomtam a pedálokat, ügyeltem arra, hogy össze ne koccanjak a többi autóval, nem tértem le az ide vezető útról, betartottam a közlekedési szabályokat, észrevettem a piros lámpákat… meg a többi. – A példa nagyon jó – jegyezte meg az orvos. – A kérdés a következő: tudatában volt mindennek, ami megtörtént? – Bizonyosan tudatában voltam. Az a probléma, hogy ehhez a Gonçalves úrhoz hasonlóan nem emlékszem, hogy jöttem Lisszabontól Coimbráig. Egyáltalán semmire nem emlékszem. – Valójában, és ezt bizonyítja be Libet kísérlete is, valójában nem a tudata vezetett, hanem egy önműködő számítógép – az agya – jelentette ki Colaço doktor. – A tudata egészen más dolgokkal volt elfoglalva, és csak akkor kellett volna a vezetéssel foglalkoznia, ha az agya úgy dönt, hogy külön figyelmet érdemel egy fontos esemény, mondjuk, egy ütközés lehetősége. Másfelől, Libet kísérletei megmutatják, hogy a szándékos döntéseket ugyan nem tudatosan hozzuk meg, de a tudat megvétózhatja őket. Összefoglalva, a tudat nem több, mint olyan szülemény, amelyet az agy azért hozott létre, hogy felügyelje az agy biokémiai számításait, és tökéletesebben tervezzen. Maria Flor már-már feladta. De valami azt súgta neki, hogy tartson ki. Nem fogadhatta el, hogy a tudomány puszta számítógéppé degradálja őt, és mint egy hajótörött, aki a viharos tengeren ide-oda cibált gyönge bójába kapaszkodik, újra felhozta azt a kérdést, amelyre az egész beszélgetés nem adott választ. – És amit dona Graça látott? – kérdezte vékonyka hangon, mintha az utolsó szalmaszálba kapaszkodna, amellyel a lelket kimentheti a tudósok kezéből és a megsemmisülésből. – Magyarázza meg nekem valaki, hogy mit látott, amikor a klinikai halálban volt. Colaço doktor és Tomás egymásra pillantottak, mintha egyik a másiktól engedélyt kért volna arra, hogy válaszoljon. – Dona Graça Alzheimer-kórban szenved, nem igaz? Amikor az igazgatónő megsejtette, hogy ez a kérdés milyen irányba viszi el a választ, a két szeme bizalmatlanul összeszűkült. Mi köze van a betegségének ahhoz, amit látni vélt, mialatt megállt a szíve. – Igen, és? – Az Alzheimer-kórban szenvedő betegek tudata érdekesen alakul. Amikor egy ilyen beteget kezelünk, láthatjuk, hogy tűnik el fokról fokra az énje. Aki követi egy Alzheimer-kórban szenvedő beteg fokozatos leépülését, nagyon jól
tudja, hogy a tudat nem egyik pillanatról a másikra szűnik meg, úgy, mintha egyik pillanatban még volna, a másikban meg már nem. A dolgok nem így történnek. – Ez így igaz – felelte Maria Flor. – Az idősekotthonában nagyon sok Alzheimer-kórban szenvedő idős ember van, és már megfigyelhettem, hogy a tudatuk lassan alszik ki, nem váratlanul. Valahogy úgy fest, mintha ezeknek az embereknek az énje lépésről lépésre széthullana. – Pontosan így van. – De ez még jobban elbizonytalanít – jegyezte meg a nő. – Ha dona Graçának az Alzheimer miatt leépülőben van a tudata, és amíg a szíve állt, a klinikai halál állapotába került, és nem volt agyműködése, mivel magyarázható, hogy érezte, amint kilép a testéből, látta, ahogy az orvos beveri a térdét egy bútor sarkába, belépett egy alagútba, amelynek a végén fény világított, látta halott családtagjait, és beszélt is velük, sőt az egész élete is lepergett előtte? Milyen magyarázatot tud minderre adni? Colaço doktor megvonta a vállát, és mélyet lélegzett, mintha nem bírna egyszerre megküzdeni ennyi kérdéssel. – Ez rejtély – ismerte be. – De valamit szeretnék aláhúzni. Nagyon is valószerű élményben volt része.
XIV A kis téren egy tölgyfa alatt, a járda mellé állva parkolt a kocsival. Miután leállította a motort, levette a szemüvegét, és szemügyre vette az épületet. Alacsony, cserjékkel benőtt falat látott, amelyen egy vaskapu nyílt, és egy fehér azulejo csempén kék betűkkel olvasható volt az intézmény neve. A Nyugalom Háza. A zöld növények mögött emelkedett a fehér falú, kétemeletes épület, amely mellett egy nyugalmas fenyőerdő terült el. James Krongard, miután szemrevételezte mindezt, kiszállt a fehér Portiból, amelyet Coimbrába érve bérelt, és lassú léptekkel megindult a ház felé, alaposan megfigyelve minden részletet. Belökte a kaput, amely csikorogva nyílt ki, és átment a kerten a gyepszőnyeg közepén húzódó, kövekkel szegélyezett úton az épület ajtajáig. Megnyomta a gombot, és a házban felberregett a csengő. Kinyílt az ajtó, és megjelent egy fehér köpenyes, főkötős asszony. – Parancsoljon. – Jó napot kívánok, asszonyom. – mondta orrhangú, erősen idegenszerű kiejtésével. – Egy amerikai egyetemről jöttem, és sürgősen találkoznom kell Tomás Noronha professzorral. Úgy tájékoztattak, hogy az édesanyjának valami egészségi problémája volt, és a professzor úr itt van Coimbrában. – Ó, igen, szegény dona Graçának szívrohama volt – mondta a nő. – Az igazgató asszony mentőt hívott, és elvitte a kórházba, gondolom, Noronha
professzor úr is ott lehet. – Meg tudná mondani, melyik kórházba mentek? – Hát az egyetemi kórházba. De azt hiszem, nemsokára megjönnek. – Igen? – Felhívtuk a doktornőt, hogy mi a helyzet, és azt mondta, hogy dona Graça már jól van, és nemsokára kiengedik a kórházból. Még ma délután itt lesz. – Noronha professzor úr is? – Valószínűleg. Telefonáljak neki? – Ne fáradjon – vágta rá az amerikai, mert nem akarta, hogy a célszemély tudomást szerezzen arról, hogy valaki keresi. – Ne zavartassa magát, amúgy is sok gondja lehet. Később, vagy talán holnap visszajövök. Köszönöm. Mielőtt az alkalmazott válaszolhatott volna, a CIA embere megfordult, és kiment a Nyugalom Házából. Visszament az autóhoz, beült a volán mögé, és elgondolkodott a helyzeten. Mit tegyen? Elmenjen a kórházba? De ha a célszemély nemsokára visszahozza ide az anyját, akkor fennáll annak a veszélye, hogy elkerülik egymást. Nem, a legjobb az lesz, ha itt marad, és nyugodtan vár, amíg megjön, ez az egyetlen módja annak, hogy ne szalassza őt el. Addig is csapdát állít neki.
XV A kávéscsészék már rég üresen álltak a pszichiátria ebédlőjének asztalán, amely mellett már több mint egy órája ültek, de egyikük sem állt fel, hogy új kávét hozzon. A beszélgetés fordulatot vett azzal, hogy dona Graça halálközeli élménye szóba került, és Tomás szerette volna megtudni, hogy az orvos miképpen vélekedik erről az esetről. – A XIX. század a szemmel nem látható világ tudományos feltérképezésének nagy korszaka volt – kezdte Colaço doktor a múltba révedve. – Felfedezték a kapcsolatot az elektromosság és a mágnesesség között, a rádióhullámokat, a fény hullámainak hosszát, a radioaktivitást, a röntgensugarakat és így tovább. Ebben az időben kezdtek egyre többet beszélni a spiritiszta szeánszokról, ahol megidézték a szellemeket. Mivel egyre többet tudtak meg az emberi szem számára láthatatlan világról, egyáltalán nem tűnt különösnek az a lehetőség, hogy léteznek szellemek, amelyek észrevehetetlenül bolyonganak közöttünk, ezért ez a kérdés felkeltette a legkiválóbb tudósok figyelmét is, akik kísérletekben vizsgálták, mi is történik ezeken a szeánszokon. Úgy gondolták, hogy a lélek materiálisan létezik, ami azt jelenti, hogy van térbeli kiterjedése, következésképpen súlya is. – Nem rossz következtetés – szólt közbe Maria Flor. – Csak az a gond, hogy nem lehet megmérni, ugye?
– Volt egy amerikai sebész, egy bizonyos Duncan Macdougall, aki nem így gondolta – mondta az orvos. – Ki is találta, hogy lehetne megmérni ezt a súlyt. – Ez lehetséges? – Kétségkívül – jelentette ki az orvos. – Macdougall elgondolása egyébként végtelenül egyszerű volt. Csak meg kellett mérni egy élő embert, és ellenőrizni kellett ezt az értéket a halál utáni pillanatban. A két mérési eredmény közötti különbség adja meg a lélek súlyát. – Ez képtelenség. Az emberek súlya állandóan változik, még egy napon belül is. Hogyan lehetett biztos abban, hogy az élő emberek esetében a súlykülönbség a lélekre vonatkozik, és nem a táplálkozás változásaira? Colaço doktor Maria Flor felé bökött a mutatóujjával, mintha jelezné, hogy ez a kérdés lényege. – Macdougall ezt a problémát zseniálisan oldotta meg – mondta. – Csak arra volt szükség, hogy az orvos ott legyen, amikor a beteg meghal. Macdougall arra gondolt, hogy egy ágyat ráhelyez egy ipari mérleg raklapjára, és oda fektette a haldokló beteget. Olyan betegekre volt szüksége, akik nyugodtan, szinte mozgás nélkül halnak meg, ezért olyan idős embereket választott, akik tüdőbajban szenvedtek. A testük már nagyon könnyű volt, és a betegség jellege folytán néhány órával korábban már tudni lehetett, hogy meghalnak. – És ténylegesen elvégezte ezeket a méréseket? – Igen. 1901-ben, egy délután történt az első haláleset Macdougall ágyában. A beteg halála pillanatában, amely több tudományosan elismert tanú jelenlétében történt, a mérleg nyelve hirtelen megbillent, azután megállt. A mérések megállapították, hogy a súlycsökkenés huszonegy gramm volt. Az elhangzottaktól Maria Flor szája tátva maradt. – Huszonegy gramm. Ennyi a lélek súlya? – Ez volt Macdougall mérési eredménye. Voltak, akik megkérdőjelezték a kísérlet hitelességét, arra hivatkozva, hogy amikor valaki meghal, a hólyagizmok és a végbél záróizma elernyed, így ez a csekély súlyveszteség abból ered, hogy egy kevés vizelet vagy széklet távozik a testből. Macdougall megcáfolta ezt az állítást, azzal érvelve, hogy az ipari mérleg az ágyat méri, és ilyen körülmények között a vizelet és a széklet ott marad az ágyon. A másik ellenvetés az volt, hogy a mérleg által mutatott súlycsökkenés a halott utolsó kilélegzése nyomán következik be, mert a lélegzettel együtt molekulák is távoznak, amelyeknek súlyuk van. Ezért veszít a súlyából a haldokló. Hogy ezt a feltételezést ellenőrizze, Macdougall felugrott az ágyra, és kifújta a tüdejében lévő összes levegőt. A mérleg mutatója meg sem rezzent. – Tehát a lélek súlya pontosan huszonegy gramm. – Meglehet. A gond az, hogy a tudományos kísérletek hitelesítésének
feltétele az, hogy ismételhetők legyenek. A második beteg, akit megmértek, délután négy óra tíz perckor halt meg, de a mérleg nyelve csak tizenöt perccel később mozdult ki. Macdougall elismerte, hogy ebben az esetben igen nehéz volt pontosan meghatározni a halál bekövetkeztét, és a súlyveszteség nem huszonegy gramm volt, mint az első esetben, hanem csak tizennégy gramm. A harmadik beteg is tizennégy grammot veszített, amikor bekövetkezett a halál. Az külön problémát jelentett, hogy néhány perccel később még huszonnyolc grammot vesztett, ami újra csak megkérdőjelezte a mérés pontosságát. A negyedik és az ötödik beteg mérését a mérleggel kapcsolatos problémák tették hiteltelenné. Végeredményben csak az első mérés történt ideális körülmények között. – Az mindenképpen nagyon érdekes, hogy mindig volt súlyveszteség a halál pillanatában – állapította meg Maria Flor. – Miért nem végzett további kísérleteket? – Etikai okokból. Tudományos méréseket végezni haldokló emberekkel nem igazán ízléses dolog, nem gondolja? Maria Flor zavarában, hogy ez nem jutott az eszébe, elvörösödött. – Magától értetődően – hagyta helyben. – Milyen ostoba vagyok, hogy erre nem gondoltam, de annyira lekötött a téma, hogy minden másról megfeledkeztem. – A tudományos közélet etikai kifogásai is arra ösztönözték Macdougallt, hogy hagyjon fel az emberekkel végzett kísérletekkel. Ezért azután kutyákkal kezdett kísérletezni. Az elkövetkező években tizenöt kísérletet végzett. Megmérgezte az állatokat, és a halál beálltakor megmérte a súlyukat. De a mérleg egy esetben sem jelzett súlyveszteséget. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy az állatoknak, az emberekkel ellentétben, nincs lelkük. A következtetés ironikus mosolyt csalt Maria Flor ajkára. – Van, aki pontosan az ellenkezőjét gondolja… Tomás az egész beszélgetést csendben hallgatta végig, de itt úgy érezte, közbe kell szólnia. – Az igaz, hogy eleinte a tudósok bizonyos érdeklődéssel tanulmányozták a spiritizmust – jegyezte meg. – De ha jól emlékszem arra, amit a kérdésről olvastam, hamarosan rájöttek, hogy az egész csak sarlatánok mesterkedése, akik kihasználták az emberek hiszékenységét, és az egész ügy hiteltelenné vált a tudósok szemében. – Így igaz – bólintott rá Colaço doktor. – Az első időszak lelkesedése után a tudósok a szellemekkel és a másvilágra igyekvő lelkekkel folytatott beszélgetést komolytalannak ítélték, és többet nem foglalkoztak vele. A halál kapuján átlépő emberek elbeszéléseit, akik beszámoltak arról, hogy kiléptek a testükből és találkoztak meghalt családtagjaikkal, hiteltelennek ítélték, és úgy tartották számon, mint a szélhámosok által megtévesztett hiszékeny emberek
termékeny fantáziájának eredményét. – Én is ezt gondolom. Az orvos felemelte a kezét, mintha meg akarná állítani Tomást. – De mára ez már megváltozott. A történész felemelte az egyik szemöldökét. – Megváltozott? De hogyan? – A halálközeli állapotról szóló beszámolók hosszú időn keresztül annyiszor ismétlődtek, annyira azonosan jelentek meg a legkülönbözőbb emberek elbeszélésében, és számtalan orvos is igazolta, hogy ezek közül az emberek közül nagyon sokan gyakorlatilag halottak voltak, amikor a szavaik szerint átélték ezeket az élményeket, hogy át kellett gondolni az ezzel kapcsolatos álláspontot. – Komolyan beszél? – kérdezte csodálkozva Tomás. – A tudósok hisznek abban, hogy ezek az élmények valóságosak? – A tudományos közélet mai álláspontja szerint van valami valóságos alapjuk. – Felemelte az ujját, mintha ki akarná igazítani magát. – Természetesen lehetséges, hogy nem azok, aminek látszanak. De ez már más kérdés. – Aha. – Egy vizsgálat, amelyet Hollandia tíz kórházában végeztek egy kétéves időszakban a szívműködés megállását túlélő betegek körében, megállapította, hogy a betegek tizenkét százalékának volt halálközeli élménye. Az Egyesült Államokban a szívműködés megállását túlélő betegek körében végzett kutatások tíz és huszonhárom százalék között regisztráltak halálközeli élményeket. Ezek az élmények nem azonosak, de vannak közös elemeik. Néhány túlélő alagútról és fényről beszél, mások azt mondják, hogy kiléptek a testükből, és látták, ahogy az orvosok és az ápolók próbálják újraéleszteni őket, megint mások találkoztak halott családtagjaikkal, és voltak olyanok is, akik néhány pillanat alatt látták leperegni maguk előtt az egész életüket. Egyikük-másikuk két vagy három dolgot is megélt ezek közül, de akadt olyan is, aki úgy emlékszik, hogy mindezeken az állapotokon keresztülment. – Ez történt az édesanyámmal is ma reggel. – Pontosan. Nagyon különös, de néha megtörténik. Azt mindenesetre hangsúlyoznunk kell, hogy a kutatók határozottan állítják, miszerint ezek a túlélők teljesen őszinték, és ahogy tapasztalták, nem keresik a nyilvánosságot. Sőt sokan nem is szívesen beszélnek az átéltekről, nehogy azt higgyék róluk, hogy elment az eszük. Azt is tudjuk, hogy ezeknek az élményeknek a hatására megváltoznak. Nyugodtabbá és boldogabbá válnak, és nem félnek többé a haláltól. Mindez azt bizonyítja, tisztában vannak azzal, hogy valami különös tapasztalatot éltek át. – Rendben van, fogadjuk el, hogy a tanúk nem hazudnak, és elhiszik, ami
velük történt, vagy amiről azt mondják, hogy megtörtént velük – egyezett bele a történész. – Nem lehet, hogy puszta hallucinációról van szó? – A tudóstársadalom is szívesen él ezzel a magyarázattal. Gondolja csak el, a halál közelsége minden haldoklóban lebírhatatlan félelemmel, erős stresszel és az agy oxigénhiányával jár együtt. Egy ilyen helyzet előidézheti, hogy a látásért felelős területek kontroll nélkül aktivizá-lódjanak, és egy alagútként érzékelt sötét tér középpontjában előidézzék a fény illúzióját. Vizsgálatokat végeztek szuperszonikus repülők pilótáival, és bebizonyosodott, hogy a hirtelen nagy gyorsuláskor csökken az agyba áramló vér mennyisége, és ilyenkor álomszerű, eufórikus, ön maguktól elidegenedett állapotba kerülnek. – Ez az! – kiáltott fel Tomás. – Azoknak a betegeknek sem kering vér az agyában, akiknek leáll a szíve… – Így van, csak az a gond, hogy vannak olyan halálközeli élményekről szó beszámolók, amelyekben a beteg még semmiféle sérülést sem szenvedett, például egy autóbalesetet megelőző pillanatokban – vetette ellen az orvos. De voltak olyan esetek is, amikor a betegek még nem voltak a végső stádiumban, és nem maradt abba vagy nem csökkent az agyon áthaladó véráram. Másfelől az agy oxigénellátásának csökkenése zavart kognitív állapothoz és kontrollálatlan viselkedéshez vezet, ami nagymér tékben különbözik attól a kiegyensúlyozott, következetes és derűs maga tartástól, amelyet a halálközeli állapotban lévőknél tapasztalunk. – Nos, hát… – Egy másik hipotézis a haldokló betegeknek adott gyógyszerekkel van kapcsolatban. Tudnivaló, hogy vannak olyan készítmények, amelyek összetett hallucinációkat váltanak ki, mint például az LSD, és lehet, hogy ezen az úton eljutunk valami eredményhez. Csak az a gond, hogy vannak olyan betegek, akik úgy élték át a halálközeli élményt, hogy nem kaptak sem gyógyszert, sem fájdalomcsillapítót. De a legérdekesebb az, hogy a halálközeli élmények a gyógyszerezett betegeknél sokkal kevésbé összetettek, mint azoknál, akik semmiféle gyógyszert nem kaptak. – De ugye tudja, hogy az édesanyám Alzheimer-kór miatt szedett gyógyszert… – Az Alzheimer-kórra adott gyógyszerek nem okoznak hallucinációkat. Az előbb hallucinogén készítményekről beszéltem – jegyezte meg az orvos. – A halálközeli élmények egy másik magyarázata szerint egy pszichológiai védekező mechanizmusról van szó. Köztudott, hogy egy ijesztő eseménnyel szembesülve az ember elszemélytelenedhet. Tomás odamutatott arra a betegre, aki egy virágcserép mellett ült az ebédlő túlsó felén, és magában beszélt. – Mint az az asszony, akinek a tudatában három személyiség van?
– Dona Sâo az elszemélytelenedés és a disszociáció esete. Az emberek végletes helyzetekben, hogy érzelmileg védjék magukat, elhagyják saját önazonosságukat, és elszigetelik magukat a szörnyű külső agressziótól, amelyben részük volt, hogy valami kellemes ábrándképbe meneküljenek, amelyből vigasztalást meríthetnek. – Ez tényleg magyarázat lehet ezekre az élményekre – mondta a történész. – Szerintem egészen természetes, hogy azok az emberek, akik a halál küszöbén állnak, kitalálnak maguknak egy másik és sokkal kellemesebb valóságot, mondjuk, hogy felszálltak az égbe, találkoztak a családtagjaikkal, és úgy érzékelték, hogy a halál nem a teljes vég. A valóságtól való elszigetelődés egészen kézenfekvő védekező mechanizmus, ha valaki drámai helyzetbe kerül. – De ezt a hipotézist két tény is gyengíti – ellenkezett az orvos. – Az egyik, ahogyan néhány pillanattal korábban utaltam rá, hogy olyan betegeknél is vannak halálközeli élmények, akiket nem fenyeget közvetlenül a halál. A másik, hogy nem minden halálközeli élmény kellemes. Viszonylag kis számban, de vannak olyan beszámolók, amelyek gyötrelmes halálközeli élményekről vallanak, amit nehezen lehet beilleszteni abba a helyzetbe, hogy kellemes ábrándkép lép a gyötrelmes valóság helyébe. Tomás, mintha kényelmetlenül ülne, mocorogni kezdett a székén. A klinikai magyarázatokat érdekesnek és ígéretesnek találta, noha igen súlyos hiányosságaik voltak. Nem győzték meg, ezért újabb csatába indult. – Tudja, doktor úr, ha jól emlékszem, egy tudományos folyóiratban olvastam az aggyal kapcsolatban egy igen fontos felfedezésről, amelyik megmagyarázza azt az élményt, hogy valaki kilépett a testéből, amelyet igen sok ember, közöttük az édesanyám is, megtapasztalt – mondta. – Nem gondolja, hogy ez legalább részben megmagyarázza a halálközeli élményeknek ezt a különös elemét? – Arra a svájci felfedezésre gondol? – Pontosan arra… – Az valóban… Maria Flor úgy érezte, hogy a beszélgetés a két férfi párbeszédévé válik, amelyből kiszorul, ezért közbevágott. – Elnézést – szólt, felemelve a kezét. – Elmondanák nekem is, milyen felfedezésről van szó? – Bocsásson meg – rezzent össze Colaço doktor, és ránézett a nőre. – Noronha professzor úr arra a felfedezésre utalt, amelyet véletlenül tettek a svájci orvosok, miközben egy súlyos epilepsziában szenvedő beteget kezeltek. A kezelés során elektródákat helyeztek el az agyának különböző részein, köztük az angularis gyruson is, amely az ember testének önképéért felelős. Az orvosok bekapcsolták a elektródákat, amire a beteg közölte, hogy úgy érzi,
mintha a mennyezet alatt lebegne, és onnan látná a testét. A svájci orvosok arra a következtetésre jutottak, hogy a testből való kilépés élménye, amelyről több olyan beteg beszámolt, aki halálközeli állapotba került, föltehetőleg kapcsolatban van azokkal az agyi változásokkal, amelyek működésbe hozzák az angularis gyrusból kilépő neuronokat. – Látja? – kérdezte diadalmasan Tomás. – Tehát van neurológiai magyarázat a testből való kilépés élményére. Az orvos elbiggyesztette a száját. – Azt azért nem mondanám – felelte. – A felfedezés valóban érdekes. Csak az a gond, hogy a svájci betegnek nem olyan testen kívüli élménye volt, mint azoknak, akik halálközeli állapotban voltak. Csak a lábát és a törzse alsó felét látta, a testének többi részét nem, ahogyan az orvosi szobát, a bútorokat, a felszerelést és a körülötte lévő orvosokat sem. A halálközeli élményt átélő betegek viszont látják az egész testüket, a szobát, illetve azokat az orvosokat és ápolókat is, akik az ágya körül vannak, és próbálják újraéleszteni őt. Másfelől a svájci nő tudatánál volt, miközben azok a beszámolók, amelyekről itt beszélünk, az esetek túlnyomó többségében olyan személyektől származnak, akik eszméletlenek voltak, és az EEG-jük azt mutatta, hogy semmiféle agyi tevékenységük nem volt azokban a pillanatokban, amikor állításuk szerint mindent láttak a magasból. Mi több, olyan részletekről is beszámoltak, amelyeket a hordágyról nem láthattak. – Például azt, hogy a doktor úr a térdét beverte egy bútorba – vetette közbe Maria Flor. – Dona Graça nem volt eszméleténél, a szeme csukva volt, és nem láthatta, hogy ez történt. – Így igaz – helyeselt Colaço doktor. – Miképpen láthatta, hogy beverem a térdem a bútorba? Az az állítás, hogy mindez csak hallucináció, nem magyaráz meg olyan dolgokat, amelyeket a túlélők láttak, és azt sem, hogy hogyan láthatták. Ott van például annak a nőnek az esete, aki egy sebészeti beavatkozás során fellépő komplikációk következtében elvesztette a szeme világát, és sürgősen bevitték a műtőbe. Úgy érezte, hogy kilépett a testéből, és azt mondta, hogy látja a kedvesét és a fiának az apját, akik nézték, hogy viszik hordágyon a liftbe. Mind a ketten állították, hogy valóban ott voltak a kórházban, amikor az asszonynak megállt a szíve. Számon tartanak egy másik esetet is, amikor egy nőnek összeomlott a keringési rendszere, és azután elmondta egy ápolónak, hogy látta az őt újraélesztő orvosokat. Megemlítette azt is, hogy kilebegett az orvosi szobából, és látott egy pár edzőcipőt az épület északi szárnyának harmadik emeletén, egy ablakpárkányra kirakva. Az ápoló még aznap felment a harmadik emeletre, és az északi oldal egy ablakpárkányán meglátta az edzőcipőket. – Elgondolkodott. – Különös, hogy a nők, akik olyan szögből látják a dolgokat, ahonnan nem láthatnák, ha hallucinálnának, leginkább a cipőkre figyelnek, ki tudja, miért.
Maria Flor nevetett. – Látszik, hogy nem ismeri a nőket – jegyezte meg csúfondáros pillantással. – Hát nem tudja, hogy egy férfin először azt nézzük meg, hogy milyen cipőt hord? A nők legalább annyira szeretik a cipőt, amennyire a férfiak az autót. Az orvosnak tetszett a szellemes megjegyzés, de Tomás kifejezéstelen arccal ült, míg az elméje azon járt, amit az imént hallott. – Ezek az apró részletek, amelyeket a betegek láttak, de nem láthattak volna, ha hallucinálnának, szerintem igen fontos mozzanatnak tekinthetők – mondta jelentőségteljesen. – Született olyan tanulmány, amely rendszerezte ezt a jelenséget? – Természetesen igen. Az atlantai Emory Egyetem professzora például elvégzett egy kísérletet két csoport részvételével. Az első csoportban olyanok voltak, akik túlélték, hogy megállt a szívük, és érezték, hogy kiléptek a testükből, a másik egy kontrollcsoport volt, és olyanokból állt, akik bizonyos időt eltöltöttek olyan szívosztályon, ahol súlyos eseteket láttak el, de maguk nem élték át, hogy kilépnek a testükből. A kutató megkérte az első csoport tagjait, hogy írják le azokat az orvosi eljárásokat, amelyeket fekvő testük körül megfigyeltek, a második csoport tagjait pedig arra kérte, hogy képzeljék el, mit tesznek az orvosok, ha valakinek megáll a szíve, mert ilyen eseteket láthattak a többi beteg esetében. Meglepő eredmények születtek. Azok közül, akik elmondták, hogy már voltak halálközeli állapotban és látták, nogy mi történik a testük körül, mindenki hibátlanul leírta az orvosok által alkalmazott eljárásokat. Mi több, az elbeszélésük pontosan megfelelt annak, amit a sürgősségi eset ellátása után az orvosok a jelentésükben leírtak. A kontrollcsoport huszonöt tagja közül huszonketten elemi hibákat vétettek, amikor megpróbálták elképzelni, mit tesznek az orvosok és az ápolószemélyzet az újraélesztés során. – Ez az! – kiáltott fel Maria Flor. – Ez a bizonyíték arra, hogy azok az emberek, akik úgy érezték, kiléptek a testükből, nem tódítottak, amikor erről beszéltek, nem igaz? Colaço doktor széttárta a kezét, mint aki nem tudja, mit gondoljon. – Azt nem mondanám, hogy bizonyíték – mondta. – De igen felkavaró dolog, azt nem tagadom. Mind a ketten Tomásra néztek, várva, hogy mit mond. A történész a szemét és a homlokát dörzsölte, ezzel jelezve, hogy valami zavarja. – Doktor úr, van itt valami, amit nem értek – mondta ki végül. – Amennyire tudom, a halál nem egyik pillanatról a másikra következik be. Egy elnyúló biológiai folyamat, úgyhogy a halál beálltának pontos meghatározása olyan orvosi problémaként jelentkezik, amely máig sincs megnyugtatóan megoldva. Régebben úgy tartották, hogy a halál akkor következik be, amikor a szív megáll, nem? De ma már olyan valakit is lehetséges újraéleszteni, akinek
néhány perce áll a szíve. – Ez történt az édesanyjával is. Amikor a szív megáll, nem jut több oxigén az agyba, és a beteg húsz másodperc múlva elveszíti az eszméletét. Az agysejtek ilyenkor egy olyan nagy energiájú, kémiai közvetítőanyagból táplálkoznak, amely lehetővé teszi, hogy legalább öt percig életben maradjanak, ezután az energiaforrás kimerül, és az agysejtek fokozatosan elhalnak. Ha a szívműködést nem sikerül megindítani tizenöt-húsz percen belül, akkor az agysejtek túlnyomó többsége elpusztul. Kis idő múlva a halál visszafordíthatatlanná válik. – Nos – vette át a szót a történész, kihasználva a pillanatnyi szünetet. – Pontosan itt van a probléma. Olyan emberekről beszélünk, akiknek megállt a szíve, és ennek következtében megállt az agyműködésük, nem igaz? – De így van. – Ahogy már észrevehette, ezekkel a dolgokkal kapcsolatban elég sok kétségem merült föl, de nem vagyok sem vak, sem ostoba, és ebben az egész ügyben egy dolog nagyon zavar. A kételyeimet így foglalhatnám össze: hogyan lehetséges, hogy ezeknek a túlélőknek olyan világos és részletes emlékeik vannak arról, amit láttak és hallottak, amikor az agyuk nem működött? Colaço doktor a fejét vakarta, a kérdés láthatólag zavarba hozta, mélyet sóhajtott. – Nem tudom – vallotta be végül, és lemondóan legyintett. – A kérdés nagyon jó, és ahogy tudom, még senki sem adott rá kielégítő választ. Az a helyzet, hogy azok a betegek, akik visszaemlékeznek a halálközeli állapotukra, szinte egyáltalán nem tudják felidézni a szívinfarktusuk körülményeit. Az egyetlen hipotézis, amit el tudok képzelni, hogy létezik egy olyan, még fel nem derített agyi tevékenység, egy olyan aprócska folyamat, amelynek az érzékeléséhez még nincsenek elég finom műszereink. – De az lehetséges-e, hogy ez a még ki nem mutathatóan kicsiny agyi tevékenység elég hatékony ahhoz, hogy ilyen nagy kognitív képességgel rendelkezzen? A kardiológus a fejét ingatta. – Nem lehetséges. Ha a kognitív tevékenység eléggé nagyméretű, akkor az EEG-nek mindenképpen rögzítenie kell. Úgyhogy ez elképzelhetetlen. A maga részéről lezárta a kérdést, és az órájára pillantott. Látta, hogy eltelt az idő, és mennie kell. Fel is kelt az asztaltól. – De hát – szólt utána Tomás – a halálközeli tapasztalatok elbeszélései igen sok részletet tartalmaznak, és ahogy következtethetek, tömérdek képet, hangot, színt és érzelmet foglalnak magukban. Ha az agy nem működik, vajon hol jött létre mindez? A kérdés elbizonytalanította az orvost, aki egy pillanatra megtorpant, mielőtt megfordult volna, hogy visszatérjen a kardiológiára. Az arcán grimasz
futott végig, bizonytalanságot, tanácstalanságot és értetlenséget tükrözve. – Jó a kérdés – mondta. – Ez bizony rejtély.
XVI A lehalkított mobiltelefon rezegni kezdett, a sötét szemüveges férfi rápillantott a kis képernyőre, és felismerte a számot. A hívás nemzetközi előhívója egyes volt, az Egyesült Államok, a kétszázkettő pedig Washington, D.C. Nyilvánvalóan Langley akart vele beszélni. Megnyomta a zöld gombot, és a füléhez emelte a készüléket. – Krongard beszél. – Elkaptad már a motherfuckert? A vonal másik végén felhangzó erőszakos hangot senki máséval nem lehetett összetéveszteni. – Helló, mister Fuchs. Arra várok, hogy a célszemély megérkezzen, ez bármelyik pillanatban megtörténhet. A CIA Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálatának igazgatója elégedetlenül morgott. – Miért húzza az időt? – Nem húzom az időt, mister Fuchs – közölte az ügynök, a hangja nyugodt volt, eltérően beszélgetőtársáétól. – Az a helyzet, hogy a célszemély egy másik városban tartózkodik, és oda kellett mennem, hogy találkozhassak vele. Ne aggódjon, elkapom. A mobiltelefonból ingerült hang hallatszott. – A szállítógép már elindult a hanscomi légibázisról a csomagért, hogy elvigye kihallgatásra Langley-be – közölte. – De ismétlem, hogy ez csak szemfényvesztés, és a Kongresszus fuckereinek a félrevezetésére szolgál, hogy igazolva legyünk, ha netán idejönnének, hogy beleüssék az orrukat a dolgainkban. Ezért biztos akarok lenni abban, hogy megértette, hagyja, hadd próbáljon szökni a cocksucker, hogy legyen ürügye lelőni. Van kérdés? – Nincs, sir. – Minden világos? – Tökéletesen, sir. – Ne felejtse el, hogy ez az ürge megölte az egyik társunkat, aki ráadásul az Ügynökség egyik igazgatója volt, úgyhogy fizetnie kell. Nem hibázhat. – Értem, sir. – Amint végzett, hívjon. Mindenről tudni akarok. Got it? – Igen, s… Katt. A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója letette a telefont, még mielőtt Krongard befejezhette volna a választ. A CIA-ügynök egy darabig bámulta a néma telefont, bosszantotta őt a főnök modortalan viselkedése.
Normális körülmények között nem ez a barom hivná, hanem a saját műveleti osztályának a felelőse. Ha egy olyan big shot, mint Harry Fuchs személyesen telefonál neki, ez azt jelenti, hogy az ügy igen fontos. Krongard tudta, hogy nem hibázhat. A kezét becsúsztatta a zakója alá, és óvatosan előhúzta a szolgálati Glockot. Ellenőrizte a tárat és a ravaszt, megbizonyosodott róla, hogy tiszta a csöve. Elégedetten dugta vissza a fegyvert a helyére. Már biztosan nem látja a Boston Celticset játszani, gondolta lemondóan. Ma este másfajta játék vár rá. Embervadászat.
XVII A kerekes szék nagyokat zöttyent a kórház külső feljáróján heverő köveken, miközben kigurult a járdára, egészen odáig, ahol Tomás kocsija állt. A történész megállította, majd megkerülte a kerekes széket, és a kezét nyújtotta, hogy a benne ülőt kisegítse. – Jöjjön, édesanyám. Tud járni? – Már hogyne tudnék – felelte dona Graça, felháborodva a kérdés hallatán. – Még ilyet, csak egy múló rosszullét volt az egész. Nem vagyok nyomorék. A magabiztos kijelentés ellenére az idős asszony kénytelen volt elfogadni a fia segítő kezét, hogy felállhasson a székből. Maria Flor közben kinyitotta a Volkswagen ajtaját, és intett, hogy üljenek előre, ami azt jelentette, hogy ő hátra fog ülni. De Tomás másképpen gondolta. – Nem akarnék belőled sofőrt csinálni, de talán jobb, ha én ülök hátra édesanyámmal, hogy közel legyek hozzá – mondta, átadva a slusszkulcsot. – Elvezetsz odáig. Az igazgatónő nem szólt semmit. Miközben az anya és fia elhelyezkedett a hátsó ülésen, ő beült a volán mögé, és bedugta az indítókulcsot. Már éppen elfordította volna, amikor észrevette, hogy a mellette lévő üres ülésen egy különös tárgy hever. Megfogta, és hátranyújtotta Tomásnak, aki mögötte ült, és az édesanyja kezét fogta. – Mi ez? A történész rápillantott a tárgyra, amelyet aznap reggel kapott Genfből. – Egy amulett. Maria Flor nevetett. – Csak nem vagy babonás… – Nem hiszek sem az asztrológiában, sem az amulettekben, mert Kos vagyok – felelte Tomás kaján mosollyal. – Nem tudod, hogy a Kosok természettől fogva kétkednek mindenben… Ez az ellentmondásos állítás őszinte nevetést váltott ki a kocsiban ülőkből. – Nagyon szellemes az úr – bólogatott a barátnője. – De még nem
válaszoltál. – A nagy pentaculumot tartod a kezedben. Egy Clavis Solomonis, vagyis Salamon kulcsa című mágikus könyv kéziratában bukkantak rá, amelyet Salamon királynak tulajdonítanak. A magyarázat kíváncsivá tette Maria Flort. Látható izgatottsággal, közelebbről is alaposan szemügyre vette az amulettet. – Ez igaz? Rettenetesen érdekes… – Hátranézett Tomásra. – De miért van itt nálad egy ilyen ritkaság? A történész megvonta a vállát. – Őszintén szólva nem tudom. A Volkswagen megérkezett a kis térre, és megállt egy fehér Ford előtt, éppen szemben a Nyugalom Házának kapujával. Amikor Tomás és Maria Flor kinyitotta az ajtót, hogy kiszálljon, dona Graça halk zokogása megállította őket. – Anyuka, mi a baj? Egy könny csordult végig az asszony arcán, a szeme sarkától egészen az álla oldaláig, csillogó vonalat húzva az időtől ráncos bőrén. – Az édesapád – sírdogált alig hallhatóan, zöld szemében szomorúság tükröződött. – Most, hogy láttam őt, úgy érzem, nagyon hiányzik… A fia megint megfogta a kezét. – Ne bánkódjon. Az élet már csak ilyen – próbálta kedvesen vigasztalni. – Legalább már tudja, hogy jó helyen van. Efelől nyugodt lehet, nem igaz? Dona Graça szipogott, és a fiára emelte a szemét, mintha kérni akarna valamit. – Tudod, mit szeretnék most? Nem folytatta, mintha próbára akarná tenni Tomást, hogy hajlandó-e segíteni neki. – Mondja, anyuka. – Szeretném megnézni a házassági fényképalbumunkat. Tudod, melyik az? Amelyikben a templomi szertartáson és az esküvői ebéden készült képek vannak. – Miért ne nézhetné meg azt az albumot. Az idős asszony szomorúan lesütötte a szemét. – Az a gond… hogy az album nincs itt velem. – Otthon van? – Igen. Abban a faládában, a folyosó végén. Tudod, melyik az? – Elmenjek érte? Dona Graça arcán mosoly fénylett fel. – Ha megtennéd, kisfiam. Maria Flor, aki a vezetőülésből hallgatta a beszélgetést, megkérdezte: – Tudok valamiben segíteni? Kérem, csak szóljanak.
– Ha nem jelent gondot, eljönnél velem? – kérte Tomás. – Szeretnék veled útközben néhány dolgot megbeszélni, legfőképpen azt, hogy miképpen történik majd anyám kardiológiai megfigyelése a következő napokban, és én mit segíthetek. Az idősekotthonának igazgatónője, aki már kioldotta a biztonsági övét, most újra bekötötte magát. – A mai napot kivettem, hogy dona Graçával lehessek a kórházban – mondta. – Úgyhogy semmi gond. Tomás kinyitotta maga mellett az ajtót. – Akkor számíthatok rád – mondta. – Bekísérem édesanyámat az otthonba, és máris itt vagyok. Kiszállt, édesanyjának is segített kikászálódni a kocsiból, megfogta a kezét, és megindult vele a Nyugalom Háza kapuja felé, ügyet sem vetve arra a sötét szemüveges illetőre, aki megindult felé, hogy az útját állja.
XVIII James Krongard a kocsijában meghúzódva egy pillanatra sem vesztette szem elől a kék Volkswagent attól a pillanattól fogva, hogy a kis térre begördült. A gépkocsi és a rendszám megegyezett azzal, amely a Langley-ből küldött anyagban szerepelt, úgyhogy biztos volt abban, hogy elérkezett a cselekvés ideje. A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálattól kapott utasítások egyértelműek voltak, de miközben várakozott, volt ideje gondolkodni, és kétségei támadtak azzal kapcsolatban, vajon vakon engedelmeskednie kell-e annak a parancsnak, hogy hagyja megszökni a gyanúsítottat, és utána lője le. Az nem jelentett számára különösebb gondot, hogy valakit meg kell ölnie, mert likvidálta már az ai-Kaida egy toborzótisztjét Pesavarban, valamint két tálib imámot Kandahár környékén, de előbb meg akart bizonyosodni arról, hogy Tomás Noronha valóban meggyilkolta Frank Bellamyt. A neki megküldött anyag megdönthetetlen bizonyítékokkal szolgált ezzel kapcsolatban, de szerette volna azt is hallani, hogy a gyanúsított mit mond minderről. A célszemély elég lassan szállt ki a kocsiból, de amikor már kint volt, a CIA ügynöke kipattant bérelt autójából, és megindult felé, hogy az útját állja, az egyik kezében a rá vonatkozó iratokat és a CIA-jelvényét tartotta, a másikkal pedig, még a zakója alatt, a pisztolyát fogta. – Noronha professzor? – kiáltotta. – Ön Noronha professzor? Tomás megállt, és a sötét szemüveges idegen felé fordult. – Én vagyok. A férfi meglátta a célszemély mellett álló idős asszonyt, de mivel nem akarta, hogy bárki is hallja, mit mond, ezért a néhány méterrel odább álló
tölgyfa felé intett. – Szeretnék négyszemközt mondani önnek valamit, ha lehetséges. A történész gépiesen engedelmeskedett, kíváncsivá tette, mit akar tőle éppen ott az az egyértelmű amerikai kiejtéssel beszélő idegen. – Történt valami? A sötét szemüveges férfi, miután meggyőződött arról, elég távol annak ahhoz, hogy az idős nő ne hallhassa, amit mond, kinyújtotta a kezét, és megmutatta az igazolványát a történésznek. – James Krongard vagyok – azonosította magát alig hallhatóan. – Central Intelligence Agency. A történész, akinek a gondolatai egész máshol jártak, értetlenül nézett az idegen nevet meghallva. – Bocsánat? – CIA – ismételte meg az amerikai, azután levette a szemüvegét, és látni lehetett sötétkék szemét. – A CIA portugáliai részlegének alkalmazottja vagyok. Ezt hallva Tomás egy pillanatig tétovázott, miközben az agyában egymást kergették a gondolatok, vajon miért jön valaki az amerikai Központi Hírszerző Ügynökségtől Coimbrába, hogy beszéljen vele. Azután egyik pillanatról a másikra megszületett az egyetlen lehetséges válasz erre a kérdésre. – Ez nem lehet! – kiáltott fel. – A Frank Bellamyval kapcsolatos ügyben jött, ugye? Vajon mit akarhat tőle a CIA Műszaki és Tudományos Igazgatóságának vezetője, tudakolta magában. Az öreg rókának valószínűleg megint valami őrült ügyben van szüksége a segítségére. Megkeményítette magát. Eldöntötte, most nem hagyja, hogy Bellamy ismét belerángassa valami eszement dologba. Fenyegethetik, fegyvert foghatnak a fejéhez, sőt még erőszakoskodhatnak is vele, de ez alkalommal semmiképpen nem enged nekik. Nem fogják megtörni. – Még jó, hogy bevallja – mondta Krongard. – Ezzel megkönnyíti a dolgomat. A történész nem értette a megjegyzést. – Bevallok? Mit vallok be? – Hogy maga ölte meg. Azzal, hogy a jelenlétemet összekapcsolja Frank Bellamyval, egyértelműen beismerésnek tekinthető. – Milyen beismerésnek? – Már nincs értelme a mellébeszélésnek – mondta az amerikai, és az autója felé mutatott. – Azt hiszem, jobb, ha velem jön. Tomás értetlenül nézett. – Hova menjek magával? – Nem értett semmit. – Mégis, mi folyik itt? – A hangja egyre ingerültebb volt. – Kicsoda maga, hogy idejön, és azt mondja nekem, hogy gyilkos vagyok, és egyértelműen beismerek valamit, amiről
fogalmam sincs. Hova akar ezzel kilyukadni? – Nagyon jól tudja, mit követett el – mordult rá Krongard. – Frank Bellamy halála nem maradhat büntetlenül. Legyen szíves, és jöjjön velem. A portugál meg se mozdult. – Frank Bellamy meghalt? – Ne adja itt az ostobát. Jöjjön velem, legyen szíves. – Bocsánat, de itt valami tévedés lesz. Először is, nem tudtam Bellamy haláláról. Másodszor, fogalmam sincs, mire céloz. Talán arra akar utalni, hogy valami közöm van ehhez a halálesethez? – Nem utalok rá, hanem állítom. Tomás hitetlenkedve nevetett. – Ez nevetséges! – kiáltott fel. – Évek óta nem láttam Bellamyt, és nem élek Amerikában! Azt elismerem, hogy sokszor kedvem lett volna megfojtani őt, mert többször is olyan helyzetbe hozott, amiből alig tudtam kimászni, de ez csak egy kifejezés. Még hogy megöltem őt, micsoda képtelen feltételezés. Az amerikai mereven nézte, az arcán bizalmatlan kifejezés ült. – Meg tudja mondani, hol volt tegnap? – Éppenséggel nem is voltam itthon – mondta Tomás, mintha a válasz rögtön semlegesítené a kérdést. – Genfben voltam. Bizonyítani is tudom, mert még itt van nálam a beszállókártya. – Még jó, hogy beismeri. Meg tudná mondani, milyen intézményeket látogatott meg Genfben? Az amerikai reakciója elbizonytalanította a történészt. Gondolta, ezzel, hogy közölte, az előző nap Svájcban volt, pontot tesz ennek az egész zavaros ügynek a végére, de éppen az ellenkezője történt. Az ismeretlen még csak meg sem lepődött. Tomás elbizonytalanodott. – Itt valami félreértés lesz… – Milyen intézményeket látogatott meg Genfben? A portugál úgy döntött, jobb, ha válaszol. – Elmentem a Perrin Régiségboltba, a Léman-tó mellett. Délután visszajöttem Lisszabonba. A választ hallva Krongard belenézett a kezében tartott papírokba. – Csak a régiségboltban volt? – kérdezte a CIA-ügynök, miközben a papírok között turkált. Rátalált a keresett lapra, és előhúzta. – És ez? Erről mit mond? Tomás ránézett a papírlapra, és látta, hogy egy videóról kimásolt kép van rajta, valószínűleg az egyik biztonsági kamera vette fel, amikor belépett abba az épületbe, amelyet azonnal felismert. – Hát igen – kiáltott fel, a homlokára csapva. – Jártam a CERN-ben is, most jut eszembe. Az amerikai egyre bizalmatlanabbá fürkészte, mintha éreztetni akarná, hogy a tudós nem jár túl az eszén.
– Jól jön néha egy kis feledékenység, nem? A hangsúly felháborította Tomást. – Azt akarja mondani, hogy szándékosan hallgattam el ezt a látogatást? Valóban jártam a CERN-ben, de kiment a fejemből, mert annyira jelentéktelen ügyben ugrottam be. Krongard szája rosszindulatú mosolyra húzódott. – Aha. És mégis, mit keresett ott? Tomás a kérdést hallva összezavarodott. Eszébe sem jutott volna, de a kérdések hallatán egyre inkább gyökeret vert a lelkében a gyanú, hogy valami kapcsolat van Frank Bellamy halála és a CERN között, és a tudományos központban tett rövid látogatásának részletei valóban különösnek tűnhetnek. – Azért… azért mentem oda, mert odahívott… valaki. – Ki hívta oda? A portugál nagyot nyelt. Minden egyes kérdés újabb kényelmetlen részleteket hoz felszínre. Bár a rájuk adott válaszok ártatlanok és a valóságnak megfelelőek lesznek, mégis bárki abszurdnak találhatja őket, és még jobban belekeverik őt ebbe az egészbe. – Egy régiségkereskedő – mondta halkan, tudva, hogy nevetséges a válasza. – Azt mondta, hogy van egy réges-régi műtárgya, amely érdekelhet, és elhívott a CERN-be, hogy ott nézzem meg. A CIA-ügynök hitetlenkedve nevetett. – Egy régi műtárgy a CERN-ben? – gúnyolódott. – Mintha a CERN egy régiségkereskedés vagy egy múzeum volna? Azt hiszi, beveszem ezt a dajkamesét? – Tudom, hogy képtelenségnek tűnik, de ott és akkor erre az ellentmondásra nem figyeltem. Azért utaztam Genfbe, hogy ritkaságokat vásároljak a Gulbenkian Múzeumnak, és úgy gondoltam erre, mint egy újabb lehetőségre. Azt a tájékoztatást kaptam, hogy egy érdekes régiséget mutatnak a CERN épületében, és jóhiszeműen elfogadtam a meghívást. Időm is volt. – És ki volt az a régiségkereskedő, akitől ezt a tájékoztatást kapta? Ettől a kérdéstől Tomás összerándult. Egyre reménytelenebb ül belebonyolódott. – Nem tudom. – Bocsánat? – Őszintén szólva semmiféle régiségkereskedővel nem beszéltem – vallotta be, megbánva, hogy nem mondott el mindent részletesen az elejétől fogva. – Az történt ugyanis, hogy amikor visszamentem a szállodai szobámba, észrevettem egy papírdarabkát, amelyet az ajtóm alatt csúsztattak be, és azon az állt, hogy megnézhetem ezt a régi műtárgyat, ha elmegyek a CERN-be. A levélkében az intézményen belül, az Atlasz-detektor közelében jelölték meg a találkozó helyét.
– Hol van ez a levélke? – Kidobtam. – Legalább alá volt írva? – Igen. – Kínjában a fejét vakarta. – De olvashatatlan volt, ha jól emlékszem. Krongard mordult egyet, láthatólag egyik válasz sem győzte meg. – Mi volt ez a régiség? – kérdezte, mintha még egy utolsó lehetőséget adna, hogy igazolja, amit mondott. – Hol van? Erre a kérdésre is nehezen lehetett elfogadható választ adni. – Odamentem a levélkében jelzett helyre, amelyet a régiségkereskedő megjelölt, de senki nem volt ott. Vártam egy órát, azután feladtam, és elmentem, mert indult a gépem Lisszabonba. Az amerikai mélyen beszívta a levegőt, és a fejét ingatta. – Őszintén szólva, Noronha professzor – mondta egy olyan tanár hangján, aki egy szót sem hisz el a diákja zavaros magyarázkodásából, hogy miért nem jelent meg az órán és miért nem készítette el a házi feladatát –, csak nem várja el tőlem, hogy bevegyem ezt a sok képtelenséget, amit most előadott nekem? – Pedig ez az igazság. – Az igazság az, hogy mindent összehordott itt nekem, amiből egy szó sem igaz – mondta hirtelen vádló hangon. – Megjelenek itt, és rögtön tudja, hogy Frank Bellamy ügyében jöttem. Megkérdezem, hol járt tegnap Genfben, és a CERN-t meg sem említi. Amikor megmutatok egy fényképet, amely bizonyítja, hogy ott járt a CERN-ben, akkor megpróbálja bemesélni nekem, hogy csak azért feledkezett el erről, mert rövid ideig volt ott. Megkérdezem, hogy miért ment el oda, és arra azt mondja, hogy valami régiségkereskedő kérte, hogy menjen oda, mert megmutat egy régi műtárgyat, mintha ezeket a dolgokat olyan helyen árulnák, mint a CERN. Azután, amikor megkérdezem ennek a régiségkereskedőnek a nevét, hogy ellenőrizhessem az állításai igazságát, ellentmond önmagának, és azt állítja, hogy nem is beszélt semmiféle régiségkereskedővel, csak egy levélkét kapott, amelyet olvashatatlan aláírással hagytak a szobájában, ami a legjobb módja annak, hogy még véletlenül se lehessen azonosítani. Rákérdezek a levélkére, és kiderül, hogy már kidobta. Hol van a régiség? Végül is nem vette meg, mert senki nem jelent meg a megjelölt időben a találkozó helyén. Ennek az egész mesének se füle, se farka. A CIA embere által elmondottak, jegyezte meg magában Tomás, kísértetiesen emlékeztetnek arra, ahogy bármely bizalmatlan rendőr értelmezné a szavait. Nem érdekelte, ami valójában történt, csak az, amit elképzelt, és bizonyítani akart. – Tudom, hogy amit most mondok, magyarázkodásnak hat, de az az
igazság, hogy a kérdései kissé váratlanul értek – mentegette magát. – Minden úgy történt, ahogy elmondtam, és akkor mindennek nem tulajdonítottam különösebb fontosságot. Volt némi szabad időm a felszállás előtt, és úgy gondoltam, hogy kihasználom ezt a néhány órát, hátha megvásárolhatok valamit, de ez végül is nem sikerült. Nem gondolkodtam különösebben a dolgon, mert annyira lényegtelennek éreztem, és minden bizonnyal meg is feledkeztem volna róla, ha nem jelenik meg, és nem teszi fel nekem ezeket a kérdéseket. Az amerikai fölvonta a szemöldökét. – Csak nem akarja azt állítani, hogy Frank Bellamy meggyilkolása és a maga látogatása a CERN-ben ezzel egy időben a puszta véletlen műve? Tomás lehunyta a szemét, a helyzet annál is rosszabb volt, ahogy elképzelte. – Frank Bellamy akkor halt meg a CERN-ben, amikor ott jártam? A CIA-ügynök megvetően nézett rá, ebben a pillanatban teljesen biztos volt abban, hogy valóban az előtte álló férfi a gyilkos. – Azt akarja elhitetni velem, hogy nem tudta? – Már akkor rájöttem, hogy Bellamy a CERN-ben halt meg, amikor olyan nagy fontosságot tulajdonított a tudományos központban tett látogatásomnak, de még reménykedtem abban, hogy tévedek – mondta lemondóan. – De mindezek olyan mellékes körülmények, amelyek nem állják meg a helyüket a bíróság előtt. Meggyőzőbb bizonyítékokat kell találniuk annál, hogy ott voltam a CERN-ben, amikor Bellamy meghalt. Végül is abban az órában több mint ezer ember lehetett abban az intézményben. Miért éppen rám gyanakodnak, és nem bárki másra, aki ott volt? A történész lemondó hangját és a meggyőzőbb bizonyítékokra vonatkozó megjegyzését Krongard úgy értelmezte, mintha elismerte volna a bűnét. A CIA ügynöke az elmúlt néhány óra alatt alaposan áttanulmányozta az ügyre vonatkozó anyagot, és csak arról akart meggyőződni, hogy a gyanúsított magyarázkodása megállja-e a helyét. Az igazat szólva Tomás nem győzte meg. – Látom, hogy a jogi csűrés-csavarásban reménykedik – jegyezte meg. – A bűnösök általában ezt a taktikát követik… – Semmi közöm Bellamy halálához, azt sem tudtam, hogy ott van Genfben – mondta a portugál férfi. – De azt már észrevettem, hogy maga egy szavamat sem akarja elhinni, de hogy őszinte legyek, ez a legkevésbé sem érdekel. Ha úgy gondolják, hogy bűnös vagyok, azt maguknak kell bizonyítaniuk. – Tudja, nagyon szerettem volna hinni az ártatlanságában, de a hazugságai leleplezték – vágott vissza a CIA embere. – Kiderítettük, hogy maga és mister Bellamy ugyanabban a szállodában, a Marriottban laktak. – Előhúzott egy másik fényképet is abból az anyagból, amelyet Langley-ből kapott. – Ezt a képet a szálloda egyik biztonsági kamerája vette fel. Láthatja, hogy ott ül az
előcsarnokban, és újságot olvas, mister Bellamy pedig elmegy maga előtt. Tomás elképedve nézte a képet. – Ugyanabban a szállodában laktunk? – csodálkozott. – A teringettét, micsoda pokoli véletlen. Az amerikai eltette a fényképet. – Azt megtanultam az életben, Noronha professzor, hogy nincsenek véletlenek – nyilatkozta ki. – Számunkra egyértelmű, hogy csak úgy tett, mintha olvasná az újságot, de igazából szemmel tartotta őt. Jól ismerem ezt az újságos trükköt, régi jól bevált fogás a szakmámban. – Biztosíthatom arról, hogy véletlen egybeesés csak, hogy egy időben voltunk ott a szállodában – ismételte meg a történész. – Nem több, mint még egy mellékes körülmény. Az az érzésem, hogy semmit nem tudnak Bellamy haláláról, és ezért nagyon szeretnék rám kenni az egészet. Krongard tétovázott, de azután előhúzta az utolsó papírlapot is, és odanyújtotta a történésznek. – Azt hiszi, hogy nincs a birtokunkban semmi olyan, ami magára vonatkozna ebben a gyilkosságban? Akkor nézze meg ezt.
Tomás figyelmét az írásjel alá írt szavak kötötték le. – Mit keres itt az én nevem? Az amerikai úgy mosolygott, mint a vadász, aki már biztos abban, hogy övé a zsákmány. – Erre ugye nem számított? – Nem válaszolt a kérdésemre – mondta a történész, aki úgy érezte, hogy rengeteg információ található azon a kis papírlapon. – Mi ez? Mit keres itt az én nevem? – Ez egy másolat, amelyet a genfi rendőrség küldött meg nekünk – hangzott a válasz. – Ezek a szavak azon a cédulán voltak, amelyet a halott mister Bellamy kezében találtak. A jelképes jelentés egyértelmű, különösen az aznapi tevékenykedésének a fényében. A fölül lévő ábra a keresztre feszítést jelképezi. Mister Bellamy nyilvánvalóan a saját halálára utal vele. Alatta pedig ott van annak az illetőnek a neve, aki megölte őt, erről vall a the key, azaz a „kulcs” szó is, amivel azonosítja a gyilkost. Ez a dokumentum, Noronha professzor, egyértelmű és megdönthetetlen bizonyítéka annak, hogy maga gyilkolta meg a CIA Műszaki és Tudományos Igazgatóságának a vezetőjét. Tomás csak bámulta a cédulát, miközben igyekezett megemészteni, amit hallott és amit látott. Az, hogy a neve ott szerepelt egy cédulán, amelyet az
áldozat kezében találtak, igencsak ellene szólt. Tudta, hogy ártatlan, de ezt hogyan tudja mégis megmagyarázni. Az a tény, hogy Frank Bellamy ilyen egyértelműen megvádolta őt utolsó üzenetében, valószínűleg sokat nyom a latban a bírónál, amikor meghozza az ítéletet. – Biztos abban, hogy Bellamy írta ezt? – kérdezte, mintegy utolsó szalmaszálba kapaszkodva. – Nem lehetséges, hogy ezt a bizonyítékot a valódi gyilkos készítette, hogy engem belekeverjen? Az amerikai megmutatta a nála lévő dokumentumokat. – Tudjuk, hogy ténylegesen mister Bellamytól származik ez az üzenet, mert írásszakértőink megvizsgálták a leírt szavakat, és gondosan elemeztük a tintát és a papírt is. Már az első elemzések is kimutatták, hogy az írás egyértelműen az övé, a tinta a saját töltőtollából származik, és a papíron található egyetlen ujjlenyomat is mister Bellamyé. Úgyhogy biztos lehet benne, Noronha professzor. Az üzenetet ő hagyta. Minden út bezáródott, a történész kétségbeesetten összeomlott. – Ezt egyáltalán nem értem – fakadt ki. – De azt továbbra is állítom: nem csináltam semmit. Krongard megvonta a vállát. – Nem érdekelnek a hazugságai – mondta. – Legyen szíves velem jönni. – Hová? A beszélgetés véget ért, az amerikai durván megragadta a karjánál fogva, és a tölgyfa alatt álló fehér autó felé lökdöste. – Le van tartóztatva.
XIX – Jaj, mindjárt kiszalad alólam a lábam. Dona Graça hangjára Tomás magához tért abból a kábulatból, amelybe belesüppedt, miközben az ismeretlen a karjánál fogva vonszolta. Amikor a CIA-ügynök már-már belökte volna a kocsijába, egy hirtelen mozdulattal kiszabadította magát, és szembefordult Krongarddal. – Figyeljen csak, ez nem eljárás! – tiltakozott. – Az anyámnak reggel szívrohama volt, és segítenem kell neki. Másfelől a legjobb tudomásom szerint itt nem rendelkezhet velem. Csak a portugál rendőrség kényszeríthet arra, hogy akaratom ellenére elmenjek valahová. Az amerikai szeme szikrát hányt. – Megölte a CIA egyik igazgatóját – mordult rá, a foga között szűrve a szót. – Amerikában ezért halálbüntetés jár. Azt hiszi, hogy az Ügynökség belemegy ebbe a hivatalos huzavonába, aminek semmi eredménye nem lesz, mert Portugália soha nem egyezik bele, hogy egy állampolgárát az Egyesült Államokban elítéljék és kivégezzék. – A fejét ingatta. – Nagyon téved,
Noronha professzor. Ebben a pillanatban már az Atlanti-óceán fölött jár az a Hercules C-130-as, amelyet magáért küldtek. Ettől a pillanattól fogva a CIA foglya, és még ma éjszaka titokban átszállítjuk Langley-be, ahol kihallgatják, és megindítják maga ellen az eljárást. – Kezével bérelt kocsija felé intett. – Úgyhogy legyen szíves velem jönni. – Nincs joga ahhoz, hogy letartóztasson. A CIA ügynöke félrelibbentette a zakója szárnyát, és megmutatta a pisztolytáskát, amelyből kikandikált a melléhez szíjazott Glock markolata. – Már hogyne lenne jogom – morogta bicskanyitogató mosollyal, fenyegető hangon, miközben a kezével a pisztoly markolatát simogatta. — Nos, jön velem szépszerével, vagy sem. Maga dönt. A fegyver, még így, a zakó alatt megbúvó pisztolytáskában is, hatásos érvnek bizonyult. Tomás a Glockról a kezét a pisztoly markolatán nyugtató amerikai elszánt képére, majd az édesanyja törékeny alakjára pillantott, aki a kapu mellett várta. – Rendben van – engedett végül megtörten. – De előbb még hadd kísérjem be az otthonba az anyámat, rendben? Láthatja, hogy alig áll a lábán, és pihennie kell. Krongard odanézett dona Graçára. – Kísérje csak be. Tomás visszament az édesanyja mellé, kézen fogta, átsegítette a kapu küszöbén, és vezette a Nyugalom Házának bejárata felé. Az amerikai egy méterrel mögöttük ment, elégedett volt a dolgok alakulásával. A kapott információk szerint előre tudta, hogy a célszemély az anyja kíséretében jelenik majd meg a téren, és így is történt. Az is a tervei között szerepelt, hogy bemegy az otthonba. Miután megbizonyosodott arról, hogy a célszemély a tettes, tudta, hogy habozás nélkül lelőné, ha úgy jön ki a lépés, és adandó alkalommal szökni próbálna. – Dona Graça – kiáltott fel a bejáratnál álló alkalmazott, kitárta a karját, és kedvesen mosolygott, amikor megpillantotta a belépő idős asszonyt. – Hogy van? Jobban érzi magát? – Hála istennek – mosolygott erőtlenül dona Graça. – A kisfiam, szegényke, eljött értem a kórházba. Ritka kincs az ilyen fiúgyerek, nem gondolja, Ermelinda asszony? – Így van! Így van! Belül kerültek az ajtón. Az épület előcsarnokában Tomás elgondolkodott, hogy mit kellene tennie, vagy mit tehetne egyáltalán. Máris megbilincselik, és kiviszik a kocsihoz? Vagy az amerikai még hagyja, hogy néhány pillanatig együtt legyen az édesanyjával? Megfordult, és szembe találta magát az üldözőjével. – Nem gond, ha bekísérem az édesanyámat a szobájába? – kérdezte. –
Szeretném ágyba fektetni, és megnyugtatni. – Menjen csak – mondta Krongard hangosan, de azon nyomban odahajolt a történész füléhez. – Búcsúzzon el a mamájától, búcsúzzon csak el – susogta neki. – Most látja utoljára, mert Amerikában nem kerüli el a villamosszéket. Ezt hallva a portugál döbbent tekintettel meredt a CIA-ügynökre, nem gondolta volna, hogy egy ilyen pillanatban ennyire érzéketlen lehet valaki. – Fuck you! – mormolva megvető hangon és megvető pillantással. – Fuck you! – Csitt, csitt legyen! – mondta az amerikai csúfondárosan. – Tegyen féket a nyelvére, jóember. – Azután odaszólt a távozni készülő alkalmazottnak. – Kedves asszonyom, nincs itt valami, amit ehetnék? Elképzelni sem tudja, milyen éhes vagyok… Az alkalmazott megállt, meglepte a kérdés, de azonnal válaszolt. – Jöjjön csak – invitálta. – Van trás-os-montesi feijoadánk.* A tálalóban kell ennie, ha nem bánja. Az ebédlő az itt lakók számára van fenntartva. *Húsos, kolbászos babétel.
Az idegen körbehordozta a tekintetét. – Merre vannak? – tudakolta, de nem a kíváncsiság vezette, hanem a szakmai rutin. – Olyan üres itt minden… Az alkalmazott nevetett. – Néhányan sétálnak a fenyvesben, a többiek a szobájukban pihennek – magyarázta. – De a legtöbben a társalgóban vannak. Tudja, milyenek az ilyen idős emberek, üldögélnek és nézik a tévét… – Látom – bólintott az amerikai, és az ételre gondolva összedörzsölte a kezeit. – Menjünk a tálalóba, hadd lássuk, milyen az a feijoada. Miközben Tomás felkísérte édesanyját az első emeletre, Krongard az alkalmazott nyomában megindult a konyha felé, és a szája mosolyra húzódott. Miután közölte a történésszel, hogy Amerikában villamosszék vár rá, azért ment el a tálalóba enni, hogy ezzel rábírja a szökésre. A csapda készen állt. Az amerikai viselkedése meglepte Tomást. Miközben fölfelé ment a lépcsőn, és segített dona Graçának felkapaszkodni az emeletre, tétova gondolatok kergették egymást a fejében. Miképpen lehetséges, hogy az ügynök, aki le akarta tartóztatni, annyira megbízik benne, hogy magára hagyja az anyjával? Nem vette volna észre, hogy ezzel szinte tálcán kínálja a lehetőséget, hogy megszökjön? Vajon miért ilyen magabiztos? Hogy bízhat ennyire abban, hogy Tomás nem él a lehetőséggel? Egyre több kérdés merült fel benne, de választ egyikre sem tudott adni. Megpróbált a CIA-ügynök fejével gondolkodni, hogy megértse és kiszámíthassa a viselkedését, de nem jutott semmi eredményre. Bárhogyan nézte is a dolgokat, biztos volt abban, hogy csak egy kielégítő válasz van. Az üldözője
alábecsülte őt. Nincs más magyarázat. Azt gondolta, hogy Tomás egy olyan tudós, aki könyvek között töltötte minden idejét, és egész életében csak régi kéziratokat tanulmányozott, egy könyvkukac, egy olyan értelmiségi, akit elrettentenek az élet kihívásai, és képtelen arra, hogy merész lépésre szánja el magát? Ezt az elbizakodottságot már szinte sértőnek érezte, – Hú, de fáradt vagyok – sóhajtotta dona Graça, amikor felértek a lépcső tetejére. – Azt hiszem, lefekszem. – Jól teszi, édesanyám – helyeselt a fia. – Pihennie kell, nagyon nehéz napja volt. Nem mindenki hal meg és támad fel egyazon napon. Még Jézus is három napot várt. A történész még egy pillantás vetett az alsó emeletre, és meggyőződött róla, hogy az előcsarnok teljesen üres. Azután a folyosón a szobájáig kísérte édesanyját. Bementek, segített neki levetkőzni, ráadta a hálóingét, beadta a gyógyszereit, azután lefektette az ágyba. – Köszönöm, fiam – mormolta az édesanyja, miközben megigazgatta a takarót, és elhelyezkedett a párnán. – Látlak a vacsoránál? Tomás tétovázott, eredetileg egy vagy két hetet akart maradni Coimbrában, hogy az édesanyjával legyen, elkísérje őt a kórházba, és kivárja, amíg teljesen felépül, de az események olyan váratlan fordulatot vettek, hogy ezt most nem tudta megtenni. – Sajnos nem – felelte. – Közbejött egy sürgős ügy, vissza kell mennem Lisszabonba. – Jaj de szörnyű! Aztán nagyon vigyázz az úton, hallod? Néha nagyon gyorsan hajtasz, és ez veszélyes. És tudod, hogy mennyi őrült száguldozik az utakon… – Ne aggódjon. Dona Graçát legyűrte a fáradtság, és szinte azonnal elaludt. A fia lehajolt hozzá, homlokon csókolta, és azt kérdezte magában, vajon látja-e még. Bellamy olyan szorult helyzetbe hozta, amelyből lehet, hogy nem tud kimászni. Ahogy felegyenesedett, újra elkezdett gondolkodni az elodázhatatlan problémán, amit a jelenlegi helyzete jelentett. Az események képtelen fordulatot vettek, amikor néhány perccel korábban a CIA ügynöke megállította az idősekotthonának kapujában. Az új helyzet már-már szürreális volt, de élnie kellett vele. Ha belegondolt abba, ami rá vár, különösen, hogy elrabolhatják, titokban az Egyesült Államokba küldhetik, ahol villamosszék várja, az egyetlen választási lehetősége az volt, hogy megszökik. Efelől semmi kétsége nem volt. Meg fog szökni. Eldöntötte. Fülét édesanyja szobájának az ajtajára tapasztotta, hogy meghallja, van-e valami zaj a folyosón. Nem hallott semmit. Lassan kinyitotta
az ajtót, és kinézett. A folyosó üresnek látszott. Kiment a szobából, óvatosan behúzta maga mögött az ajtót, és lábujjhegyen végigment a folyosón, ügyelve minden gyanús mozgásra. A fából készült padló úgy nyikorgott, mintha mélabúsan fel-felsóhajtana, úgyhogy még óvatosabban lépkedett. Amikor a lépcső tetejére ért, áthajolt a korláton, és lenézett az előcsarnokba. Üresnek látszott. Elérkezett a pillanat, hogy odébbálljon. A fölső emelet padlójának recsegése nem kerülte el James Krongard figyelmét. Feszülten figyelte azokat a zajokat, amelyek a célszemély mozgását kísérték, miközben az anyja szobája felé haladt, és legelőször arra figyelt fel, hogy recseg a padló, ha valaki végigmegy rajta. Megjegyezte magának ezt a zajt, mert biztos volt benne, hogy akkor is hallja majd, ha a célszemély visszafelé jön a folyosón. – Na, milyen ez a kis feijoada – tudakolta az alkalmazott. – Ugye finom? – Pompás – felelte az amerikai, miközben a villájára vette az utolsó falatot. – De már nem kérek többet. – Jaj, hát nem eszi meg az egészet? A férfi felállt, és megindult a folyosó felé. – Nagyon szépen köszönöm a jóságát, de nem kérek többet. Megyek, megkeresem Noronha professzor urat. Kiment a tálalóból, és megállt az előcsarnokba vezető folyosón. A feje fölött abbamaradtak a padló reccsenései, ez azt jelentette, hogy a célszemély megállt, hogy megnézze, merre tudna kereket oldani. Krongard szája mosolyra húzódott, de rögtön el is fojtotta, mert a feladatra akart koncentrálni. A végjáték előre látható volt. Mivel a portugál tudta, hogy a CIA titokban Amerikába viszi, ahol az egyértelmű bizonyítékok birtokában elítélik az Ügynökség egyik igazgatójának a meggyilkolásáért, amikor látta, hogy váratlan lehetősége nyílik a szökésre üldözője elől, megpróbált elmenekülni. – Gyerünk már, öregem – susogta, mintha abban bízna, hogy elsuttogott szavai gyorsabb cselekvésre ösztönzik Tomást. – Indulás. Krongard a jobb kezét becsúsztatta a zakó alá, és megsimogatta a Glock hűvös markolatát. Még nem akarta előhúzni. Ha valaki megpillantja pisztollyal a kezében, lármát csap, és lőttek a csapdának. De fel kell készülnie arra, hogy hirtelen előrántsa a pisztolyt, és lőjön. Mutatóujjának a végével kioldotta a szíjat, amely a pisztolytáskába rögzítette a Glockot, azután a hüvelykujjával kibiztosította a fegyvert. Amikor ezzel végzett, megfogta a markolatot, és ujját a ravaszra tette. Készen állt arra, hogy lőjön, és tudta, hogy meg is teszi, amikor a célszemély megindul, és a fa nyögései kísérik a lépteit. Ebben a pillanatban a fölső emelet padlózata újra megreccsent.
XX Úgy érezte, hogy valami nincs rendben. A földszinten üresen tátongó előcsarnok nyugtalansággal töltötte el Tomást, maga sem tudta, miért. Valamiféle hatodik érzéke azt súgta, hogy nem kellene élnie ezzel a váratlanul felkínálkozó lehetőséggel. Hozzászokott ahhoz, hogy megbízzon a hatodik érzékében, nem azért, mintha ez valamiféle érzékfeletti tapasztalás képességével ruházta volna fel, hanem mert tudta, hogy ez a hatodik érzék egy olyan bonyolult elemzés nyomán jelentkezik, amely mozgósítja elméjének minden kognitív képességét, és a tudatos szint kihagyásával ösztönösen átlátja a helyzetet. A hatodik érzéke pedig óvatosságra intette. Más utat kell találnia arra, hogy megszökjön. Valami tényleg nem volt rendben. – Valahol megbújtál, és vársz rám – mormolta magában, és egyre jobban átjárta a bizalmatlanság, miközben gyanakvó tekintettel fürkészte az utcára nyíló ajtó környékét. – Valahol ott bújt meg, arra várva, hogy megszökjek… Mindez talán túlzott óvatosság volt, de Tomás úgy döntött, hogy megbízik az ösztöneiben. Még egy pillantást vetett az üres előcsarnokra, és nagyon remélte, hogy nem téved, amikor kihagyja ezt a kiválónak látszó alkalmat a szökésre. Amilyen óvatosan csak tudott, megindult visszafelé a folyosón, miközben mindent megtett, hogy a padló minél kevésbé recsegjen alatta, azután visszament az édesanyja szobájába. Behúzta maga után az ajtót, megforgatta a kulcsot a zárban, és miközben majdnem kiugrott a szíve a helyéből, az ágyon fekvő édesanyja felé fordult. Dona Graça mélyen aludt, apró horkantásokkal lélegzett az orrán keresztül, miközben a takaró lélegzetvételének lassú ritmusában emelkedett és süllyedt. Más körülmények között a fia elnevette volna magát, hallva ezeket a lassú szusszantásokat, de most túlságosan súlyos volt a helyzet. – Na és most? – kérdezte magában, mert még mindig nem volt biztos abban, hogy nem hagyta-e ki az egyetlen kínálkozó lehetőséget a szökésre. – Innen hogy jutok ki? Körbepillantott, mint egy űzött vadállat, és a pillantása megállapodott a szoba kis erkélyén. Ha a folyosóra nyíló ajtón át nem vezetett út, ahogy a hatodik érzéke erre figyelmeztette, akkor csak arrafelé menekülhetett. Kiment az erkélyre, lenézett. Csak az első emeleten volt, de elég magasan a földtől, és nem volt túl biztató, amit maga alatt látott, csiszolt gránitkő lapok sora húzódott a ház külső fala és a füves rész között. Ha oda esik le, biztos, hogy eltöri a lábát és néhány bordáját. Nem szabad leugrania. Ebben a pillanatban vette észre a fenyőfát. A fölső emelet fapadlójának újabb reccsenései nyugtalansággal töltötték el Krongardot. Mit jelent ez? Az előbbi roppanások után azt várta volna, hogy a
célszemély csendben, lábujjhegyen leereszkedik a lépcsőn, hogy megszökjön. De ez nem történt meg. Ellenkezőleg, az újra nyiszorgó padló arra utalt, hogy valami történik odafent, de sehogy sem érzékelte, hogy merrefelé. – Mi a francot művel ez ott fönt? A CIA-ügynök várt néhány másodpercet, hátha megoldódik a helyzet, és a gyanúsított megindul lefelé a lépcsőn, hogy elszökjön, ahogy számított rá, de nem történt semmi. Ahogy múltak a másodpercek, és semmi nem történt, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az események más irányba haladnak. És ami a legrosszabb, Krongard úgy érezte, hogy az irányítás kicsúszik a kezéből. Az újra felhangzó reccsenések azt jelen tették, hogy az otthon lakói föl-alá jártak az emeleten, vagy pedig… Kővé meredt. – Lehet, lehet, hogy… Az amerikainak csak most villant az agyába, hogy Tomás talán más utat választott a menekülésre. Azonnal előbújt a rejtekéből, ahol a történészt várta, odament a lépcső aljához, és felnézett. Nem látott senkit. Rájött, hogy valószínűleg szörnyű baklövést követett el, ezért kettesével véve a lépcsőfokokat megindult fölfelé, majd végigrohant a folyosón a negyvennyolcas szobához, ahol, amint az alkalmazottól megtudta, a célszemély édesanyja lakott. Bezörgetett az ajtón. – Noronha professzor – szólt be fojtott hangon, nehogy felzavarja az egész otthont. – Ott van, Noronha professzor? – Megint zörgetett. – Noronha professzor? Mivel nem érkezett válasz, a kilincsgomb után nyúlt, és megforgatta. Nem engedett. – Goddam. Krongard abban a pillanatban, amikor érzékelte, hogy a szoba ajtaja be van zárva, biztos volt abban, hogy a célszemély valóban meg akar szökni előle, de más utat választott. Már nem volt ura a helyzetnek, ezért úgy érezte, szükségtelen továbbra is körültekintően eljárnia, és radikálisabb eszközökhöz folyamodott. Két lépést hátralépett, előrántotta a Glockot, és megcélozta a zárat. A dörrenés felzavarta az idősekotthonát. Amikor a lövés eldördült, Tomás már a fenyőfa törzsén mászott lefelé. Akkor hangzott fel az ajtó felől a kopogás, amikor a kis erkélyről szemügyre vette a fát, és azt méregette, vajon biztonsággal lejut-e rajta a föld felszínéig. Amikor az amerikai a nevét mondta, tudta, hogy már nincs sok ideje. A menekülés lehetősége hamarosan bezárul előtte, ezért ha el akar szökni, azonnal cselekednie kell. Átölelte a fatörzset, és amikor megindult lefelé, felhangzott a lövés, amely
darabokra szaggatta dona Graca szobájának a zárját. Az édesanyja jutott az eszébe, arra gondolt, mennyire megijedhetett, és attól tartott, hogy a dörrenés újabb szívrohamot okoz, s már-már megbánta, hogy megpróbált egérutat nyerni, de már túl késő volt ahhoz, hogy visszakozzon. Tovább kellett mennie a megkezdett úton. Mégpedig olyan gyorsan, ahogyan csak tudott. – Noronha professzor? Az erős amerikai kiejtéssel elhangzó szavak a szoba mélyéből érkeztek, de Tomás tudta, hogy az üldözője egy másodperc múlva már kint lesz az erkélyen, ezért igyekeznie kell. A törzs közepén járt, nem messze a földtől. Elrugaszkodott, és lehuppant. Meghengeredett a füvön, felugrott és futásnak eredt a kerten át a kis tér irányába. Újabb lövés dörrent. A lövés zaja másképpen hangzott, feltehetően azért, mert nyílt térben, a szabad levegőn történt, és a menekülő férfi látta, hogy az orra előtt egy fűcsomó a levegőbe repül. Ebben a pillanatban rájött, hogy az amerikai meg akarja ölni őt. Nem kiabált utána, nem próbálta megállítani. Egyszerűen rálőtt, hogy megölje. És Tomás háta kiváló célpontot nyújtott, és még nyújt is legalább öt másodpercig, amíg eléri az épület sarkát, ahol bekanyarodhat, és eltűnik üldözője szeme elől. Négy másodperc. Hirtelen kitért balra, és ebben a pillanatban hangzott fel az újabb lövés. A ClA-ügynök biztos kiválóan lőtt, mert a lőgyakorlat részét alkotta a kiképzésének, de nem láthatta előre azt a hirtelen irányváltoztatást, és újra elvétette a célt. Három másodperc. Még néhány lépést tett egyenesen, de tudta, hogy nincs takarásban, ezért újabb hirtelen irányváltoztatásra van szüksége, hogy esélye legyen a menekülésre. Úgy tett, mintha jobbra fordulna, de megint balra ugrott el. Az újabb lövés is célt tévesztett. Két másodperc. – Sonnavabitch! A három lövésből egy sem talált, és ez váltotta ki az elkeseredett felkiáltást az amerikaiból. Amióta megtanult lőni, még soha nem tévesztett el egymás után két lövést, hármat pedig végképp nem. Az első még megbocsátható volt, mert épphogy kilépett az erkélyre, máris lőtt a menekülő célszemélyre, jóformán célzás nélkül, de a következő két félrement lövés már elfogadhatatlan hiba volt. Az biztos, hogy a portugál férfi folyamatos irányváltoztatása váratlanul érte és megzavarta, de azzal követett el hibát, hogy rossz helyre célzott. A fejét vette célba, hogy azonnal meghaljon, de ilyen körülmények között ez pisztollyal szinte lehetetlen volt. Ha a törzsére
céloz, akkor hiába cikázik, nem kerüli el a golyót. A következő lövést oda fogja leadni. És a negyedik lövés végre célba talál. Egy másodperc. James Krongard pisztolyának célgömbjét Tomás hátára irányozta, és tudta, hogy bárhogyan cikázik is a menekülő, nem fogja eltéveszteni. Először leteríti. És a földön fekvő férfira leadott következő lövés szétloccsantja az agyát. Tudta, hogy csak a másodperc törtrésze áll rendelkezésére, ezért mutatóujjával meghúzta a ravaszt. – Gazember! Valahonnan ütés érte az amerikait, és ez kibillentette az egyensúlyából, épp abban a pillanatban, amikor lőtt. – Mi, micsoda… – hebegte, megkapaszkodva az erkélyrácsban. Látta a célszemélyt eltűnni az épület sarka mögött, és tudta, hogy megint mellélőtt. – Damn! – Csirkefogó! Az előbbi ütés megismétlődött, a fejét érte. A karjával védekezett, miközben megpróbálta kideríteni, mi történik. Dona Graça verte a fejét a kézitáskájával, a haja szétborzolódott, a szeme dühödten forgott, mindennek elmondta, és közben megállás nélkül csapkodta a fejét a táskájával. – Útonálló! Megbánta, hogy nem gondolt a célszemély anyjára. A lövés, amellyel szétroncsolta a zárat, felébresztette az idős asszonyt, aki látva, hogy egy fegyveres férfi lép be a szobába a fiát szólongatva, azonnal felocsúdott. Amikor meglátta, hogy az idegen kilép az erkélyre, és lövöldözni kezd, átlátta a helyzetet, feltámadt benne az anyai ösztön, és rögtön tudta, hogy mit kell tennie. – Takarodjon innen! – üvöltötte Krongard, felállt, és karjával félrelökte az idős asszonyt. – Ne akadályozzon a munkámban! A CIA ügynöke pisztollyal a kézben végigrohant a szobán, majd a folyosón, és magában azon imádkozott, hogy ne érjen túl későn az utcára, miközben a fejében ott dobolt a kérdés: miként fogja Langley-ben elmagyarázni, hogy egy leépülőben lévő öregasszony akadályozta meg, hogy megölje Frank Bellamy gyilkosát.
XXI Maria Flor először arra gondolt, hogy valakik a papírsárkányt meg fellövik, és nagyon felbosszantotta, hogy ez egy idősekotthona mellett jut az eszükbe, aztán meglátta a kapuban Tomást, aki zihálva futott az autó felé. – Mi történt? – kérdezte meglepetten, amikor a férfi feltépte az ajtót. – Valami baj van?
Tomás bevágta magát a Volkswagen első ülésére, a fejével nekiütődve a nő vállának. – Indulás! – kiáltotta. – Indulj már! A barátnője értetlenül nézett rá. – Induljak, hová? A történész a kormánykerékre mutatott. – Azonnal indíts! – mondta. – Amilyen hamar csak tudunk, el kell tűnnünk innen! – De miért? Mi történt? A férfi a hüvelykujjával a falon és a sövényen túlra bökött, ahol az idősekotthona állt. – Az az illető… aki a téren megállított, le akar lőni! – mondta, nyugalmat erőltetve magára, tudva, hogy a magyarázat az elhihetőség határán van. – Azonnal el kell innen tűnnünk. Az a fickó meg akar ölni, érted? Maria Flor arcára döbbenet és hitetlenkedés ült ki. – Micsoda? Mi ez az egész história? Tomás kétségbeesetten felnyögött. – Indíts már! – kiáltotta magánkívül, a pillantása a nőről az otthon kapujára, majd megint a nőre ugrott. – Indíts, mielőtt az a pasas kijön! A motor halkan zümmögött, Maria Flor nem kapcsolta ki, mert nem gondolta volna, hogy a férfi annyi ideig elmarad, és látva a férfi felindultságát, lenyomta a kuplungot, és egyesbe kapcsolt, de eszében sem volt bármit is tenni, amíg nem tisztázza, mi is történt. Egy ember lövöldözött az otthonban? Ennek semmi értelme nincs. Tomás bizonnyal megbolondult. – Figyelj ide – mondta nyugodtan, mintha így akarná a férfit is meg nyugtatni. – Mégis mi…? De ebben a pillanatban el is hallgatott, mert meglátta a pisztolyt kezében tartó férfit a kapuban. Igazából még fel sem fogta, mit látott, nem volt ideje rá, mert az ösztöne, az a bizonyos hatodik érzék, amely lényegében az ember agyának abból a részéből indul ki, amely a tudat bevonása nélkül hozza meg a döntéseit, gyorsabban reagált, és máris meghozta a döntést. Felengedte a kuplungot, gázt adott, a kocsi hirtelen kilőtt, és nagyot nyekkenve teljes sebességgel elszáguldott. A lövés abban a pillanatban dördült el, amikor a Volkswagen nekilódult. James Krongard nem számított arra, hogy a kék autó éppen abban a pillanatban lendül mozgásba, és emiatt megint eltévesztette a célt. A golyó átfúrta a hátsó ablakot, de nem találta el a benne ülőket. Úgyhogy megint mellélőtt. – Fuck! – káromkodott az ügynök, pedig gyűlölt minden trágárságot. – Fuck! Fuck! Fuck! Aznap minden balul sült el.
A menekülő autó kikanyarodott a térről, barnásszürke füstfelhőt húzva maga után, amely lassan eloszlott a levegőben, és már a szomszédos utcában járt. A CIA-ügynök gyorsan átrohant a kapun, és a tér közepére érve benézett a kis utcába, célba vette a kocsit, de csak azt látta, ahogy bekanyarodik a következő sarkon, és eltűnik egy ház mögött. – Hát ez nem igaz! Krongard máris odarohant a fehér Fordhoz, amely ott állt a tölgyfa alatt, a zsebéből kihúzta az indítókulcsot, amely egy nevetséges kis dallammal feloldotta az ajtók blokkolását. Beült a volán mögé, beindította a motort. Ebben a pillanatban nagyon sajnálta, hogy nem bérelt egy erősebb kocsit, bár tudta, hogy végül is nem ez számít. Hiszen a kiképzés idején megjárta a CIA quintai kiképzőközpontját, ahol az indianapolisi versenypályán is kellett autóznia. Az Ügynökség megtanította az ügynökeinek a nagy sebességű vezetést, úgyhogy a menekülőnek semmi esélye sem volt. Azonkívül látta, hogy a volánnál egy nő ül, és Krongard szentül hitt benne, hogy a nők nem tudnak olyan jól vezetni. A Ford kilőtt, majd fékezett, csikorogtak a kerekei, és megfarolt minden egyenesre következő kanyarban, sebesen száguldott az áldozata nyomában, veszélyesen ide-oda kacsázott az úton haladó autók között, amelyek inkább félreálltak, és utat engedtek neki, mert tartottak a sofőr erőszakos vezetési stílusától. Ahogy Coimbra belvárosához közeledtek, egyre sűrűbb lett a forgalom, amely gondot is okozott, de előnnyel is szolgált. A CIA embere tudta, hogy a menekülőknek nincs gyakorlatuk a speciális vezetéstechnikában, ami azt jelenti, hogy a sűrű forgalomban lassabban haladhatnak, mint ő. Alig ötperces, őrült szlalomozás után Krongard végre megpillantotta a Volkswagen kék foltját egy mikrobusz és egy kisteherautó közé szorulva. – Hát itt vagy… – mosolygott, fogát csikorgatva az üldözés izgalmában. – Nem menekülsz! Rátaposott a gázra, és a forgalommal szemben haladva tucatnyi autót megelőzött, mintegy kétszáz métert haladva előre. Ha így megy tovább, mindjárt eléri a kék kocsit. Egy perc sem telik bele. Tomás egy pillanatra sem tévesztette szem elől a gyorsan közeledő Fordot, mert hátrafordulva figyelte, ahogyan a fehér folt sebesen maga mögé utasítja a többi autót, szerencsésen megúszva a legveszélyesebb helyzeteket is. Tomás tudta, hogy ebben az esetben szó sincs szerencséről, csak ügyességről. – Gyorsabban! – kérte. – Még gyorsabban! – Gyorsabban, de hogyan? – tudakolta Maria Flor, és lemondóan előremutatott. – Nem látod, hogy pirosat mutat a lámpa. Mégis mit csináljak? – Csinálj úgy, mintha nem látnád. Menj át a másik sávba, és menj át a piroson!
– De… de… – Tedd azt, amit mondok! – rivallt rá Tomás, felemelve a hangját. – Meg kell tennünk, különben beér! Az érv hatott. A volánnál ülő nő mélyet sóhajtott, mintha felkészülne arra, hogy valami őrültségbe fog, majd kivágott balra, és megindult a forgalommal szemben. Hirtelen feltűnt egy autó, amelyik éppen akkor kanyarodott be, de nagy ijedtsége ellenére el tudta kerülni, és elsiklott a szembejövő autó és egy dzsip között, amelyik a sorban állt. Amikor az útkereszteződésbe ért, gázt adott, és átvágott a balról érkező kocsik között, de amikor már azt gondolta, hogy szerencsésen túljutott a jobbról jövő második soron is, nagy csattanás hallatszott, és a Volkswagen, mint egy búgócsiga megpördült az óramutató járásával egy irányban. Ütköztek. – Indulj! – kiabált Tomás, aki előbb tért magához az ütközés után. – Indulj már! Gyorsan! Maria Flor kinyitotta a szemét, felfogta, hogy baleset történt, és ott állnak az út közepén. A visszapillantó tükörben látta a mögöttük összetorlódó autók tömegét. A beléjük futó autó felborult, több kocsi egymásba futott, és a forgalom leállt, de üldözőjük fehér autója már ott járt a kereszteződésben. Szerencséjükre úgy pördültek meg, hogy a kocsi a menetirányba fordult, és a motor sem állt le. Az ütközésben csak az egyik hátsó ajtó sérült meg. Maria Flor gázt adott. Tomás megint hátrafordult, hogy lássa, hol van az üldözőjük. Nem volt túlságosan biztató a helyzet. Látta, hogy a fehér Ford ide-oda kanyarodik a balesetet szenvedő kocsik között, és alig háromszáz méternyire tőlük újra a nyomukba ered. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudják lerázni, és néhány pillanat múlva az üldözőjük beéri őket. Valamit tenni kellett. – Ez nem lehet! – jajdult fel Maria Flor, az arcára kiült a kétségbeesés és a reménytelenség. – Csak ezt ne! A történész odapillantott, és rögtön megértette, mi a gond. A szemközti járdát újrakövezték, azért az út felét lezárták. Csak egy sávon lehetett haladni, és csupán egy tapasztalt autóvezető lett volna képes azzal a sebességgel átjutni rajta, amivel jöttek. Mögöttük a Ford alig százméternyire volt, és már-már beérte őket. Nem volt menekvés. – Állj meg – parancsolta Tomás. – Állj meg az útfelbontás mellett. A volánnál ülő nő szeme kimeredt a kétségbeeséstől, amikor meghallotta az utasítást, de az üldözés első pillanataiban rájött arra, hogy jobb, ha engedelmeskedik minden parancsnak, még ha némelyik teljesen képtelenül hangzik is. Az utasa, úgy látszik, képes arra, hogy a legkilátástalanabb helyzetben jó döntéseket hozzon. Úgyhogy ráléped a fékre, bár őrültségnek tartotta, hogy abban a helyzetben megálljának, a Volkswagen csikorgó
kerekekkel megállt az útburkoló munkások mellett, akik csodálkozva bámultak. Tomás azon nyomban kiugrott az autóból, és megragadott két hatalmas követ azok közül, amelyeket az útburkolók halomra raktak, és teljes erejéből a mellettük éppen fékező Ford felé hajította őket. Az első kő széttörte a kocsi szélvédőjét, a másik pedig eltalálta az amerikai vállát, ahonnan felpattant a fejére. A történész visszaült az első ülésre, és a Volkswagen nyomban indult is tovább, otthagyva az útfelújítási munkálatok miatt mozdulni képtelen üldözőjét, akinek a fejéből ömlött a vér.
XXII A neheze még hátravan, morfondírozott magában James Krongard. Az ápolónő már bekötözte a vállát, és most a fején lévő sebet látta el, a jobb füle mellett vezetve el a ragtapaszt, de ez semmiség volt. Az amerikai az ajtó felé tekintett, és látta a portugál rendőr pocakos alakját, aki türelmesen várakozott a folyosó falának dőlve, néhány papírlappal a kezében. – Ó, a bürokrácia – mormolta bosszúsan – Ebben az országban imádják a bürokráciát. De még ez sem lett volna baj. A gond, a mindennél nagyobb gond az volt, hogy ma még telefonálnia kell Langley-be. Hogy magyarázza meg, ami történt? Mondja el, hogy egy kézitáskájával hadonászó öregasszony akadályozta meg abban, hogy eltalálja a célszemélyt? Vagy hogy két mazsolát nem tudott beérni a Coimbra utcáin rendezett eszement autós üldözésben? Lesz-e bátorsága elmondani az igazat? Vagy kitalál valami dajkamesét? – Készen vagyunk – mondta az ápolónő anyáskodó hangon, és hátralépett, hogy megszemlélje a munkáját. – Minden rendben. A fejen lévő sebek mindig nagyon véreznek, de a legtöbbjük nem annyira súlyos. Úgyhogy, ne aggódjon. – Úgy nézte a kötést, mint egy művész a munkáját. – A kötés nagyon szépen áll. Lefogadom, hogy Amerikában sem csinálják különbül… – Elmehetek? – Részünkről minden rendben. A röntgenen nem látszik, hogy valamije is eltört volna, csak néhány zúzódása és véraláfutása van. – Odamutatott a kövér rendőrre, aki a folyosón állt. – De az az érzésem, hogy az az úr beszélni akar magával. Volt egy kis felfordulás a város közepén, ugye? Az amerikai nem válaszolt azonnal. Megigazgatta mellén a pisztolytáskát, és felvette a zakóját. – A fegyverem? Az ápolónő megint a rendőrre mutatott. – Beszéljen a biztos úrral. Végül is, tanakodott magában Krongard, ilyen esetekben egészen természetes, hogy lefoglalják a Glockot. Megfordult, kilépett az orvosi szobából, és megindult a rendőr felé. A rendőr, amint meglátta az amerikait, kiegyenesedett, és elébe ment. – Az iratait kérem. A CIA ügynöke elővette amerikai útlevelét és az Egyesült Államok nagykövetsége által kiállított igazolást, amely diplomáciai mentességet biztosított a számára, és átnyújtotta a pocakos rendőrnek. – A pisztolyom? A rendőr összehúzott szemöldökkel tanulmányozta az iratokat, mintha valami nagyon bonyolult eljárásról lenne szó, amely komoly elmélyülést igényel.
– Itt az áll, hogy az úr a lisszaboni amerikai nagykövetség kulturális attaséja… – Így van. A rendőr szeme megcsillant, mintha rajtakapta volna az előtte állót. – Mondja csak – szólalt meg –, maguknál a kulturális attasék is fegyverrel járnak? – Feltételezem, hogy hallott már az al-Kaidáról – válaszolt Krongard, könnyedén megvonva a vállát. – Biztonsági okokból vagyok kénytelen fegyverrel járni. Soha nem tudni, hogy mi történik… A rendőr elképedt a választól. Jobb lesz szigorúan hivatalos mederben tartani a beszélgetést, szögezte le magában. – Van fegyverviselési engedélye? A CIA ügynöke megint belenyúlt a zsebébe, és átnyújtott egy másik iratot. A rendőr végigtanulmányozta a szöveget, a bélyegzőt és az aláírást, és csalódott arckifejezést vágott. – Minden rendben van? – Igen – morgott elégedetlenül a rendőr. Nyilvánvalónak látszott, hogy szerette volna letartóztatni a delikvenst, de mostanra rájött, hogy nem teheti meg. – Úgy látom, igen. – Akkor visszaadná a pisztolyomat? A rendőr kénytelen-kelletlen belenyúlt egy zacskóba, ahonnan kivette a Glockot, és átnyújtotta az amerikainak. Krongard a pisztolyt belecsús/tatta a mellén lévő tokba, és aláírt egy átvételi elismervényt, miszerint megkapta a fegyvert. Ezután a rendőr visszaadta neki az iratait, amelyeket az amerikai beletett egy másik zsebébe. – Tisztában vagyok vele, hogy diplomáciai mentességet élvez, és ezért nem kell vallomást tennie – mondta a rendőr. – De lenne szives elfáradni velem az őrsre, hogy elmondja, mi történt? Az amerikai elképedt arcára gúnyos mosoly ült ki, azután fennhéjázva megfordult, és megindult a kórház kijárata felé. – Van fontosabb dolgom is.
XXIII A hirtelen leszálló sötét éjszakában mentek az országúton. Tomás átvette a kormányt, feszülten figyelte az előtte lévő autók kígyózó vörös lámpasorát és a szembejövő kocsik fehér fényeit. A mellette ülő Maria Flor igyekezett úrrá lenni az idegességén. A délutáni üldözés Coimbra utcáin teljesen kikészítette, ezért az elmúlt két órában magába roskadva ült. – Miért a régi országúton jövünk? – kérdezte, megtörve a hosszú csöndet. –
Nem lenne jobb, ha az autósztrádán mennénk? Gyorsabb és biztosabb is… A kormánynál ülő férfi hátrabökött a hüvelykujjával a kilyuggatott üvegre és a behorpadt karosszériára. – Láttad, milyen állapotban van a kocsim. A rendőrség már biztosan értesítette a nemzeti gárdát és az autópálya-rendőrséget. Lefogadnám, hogy már keresnek is bennünket. Az autópálya tele van kamerákkal. Ha ott mennénk, egy szempillantás alatt lefülelnének. A nő egy szót sem szólt, elfogadta az érvelést. Abban ugyan nem volt biztos, hogy az a legjobb, ha elrejtőznek a rendőrség elől, éppen ellenkezőleg, úgy gondolta, hogy a hatóságokhoz kellene fordulniuk, és el kellene mondaniuk, mi történt, de bízott abban, hogy Tomás tudja, mit csinál. Ha úgy döntött, hogy óvakodik a rendőröktől, annak biztos oka van, és akkor vagy megbízik benne, vagy a maga útját járja. – Ki volt az a férfi? – kérdezte, kimondva azt a kérdést, amely attól fogva benne motoszkált, hogy a kis téren menekülőre fogták. – Miért üldöz bennünket? – Igazából nem bennünket üldöz – igazította ki Tomás. – Csak engem. Te úgy kerültél bele az ügybe, hogy velem vagy. – Mégis mi ez? Mit akar? – Le akart fogni… azt hiszem. – Tétovázott, majd kijavította magát. – Vagy egyszerűen csak meg akart ölni, nem tudom. – Miért? Mit csináltál? Tomás felsóhajtott; nem igazán tudta, honnan kezdje. – Nem csináltam semmit – kezdett bele. – Néhány évvel ezelőtt dolgoztam a CIA-nak, és akkoriban kapcsolatba kerültem… – Kinek dolgoztál? – A CIA-nak. Az észak-amerikai titkosszolgálatnak. Maria Flor hitetlenkedve nézett rá, azt várta, hogy a férfi elneveti magát, és azt mondja, csak vicc volt az egész, de a történész arca komoly maradt. – Tréfálsz velem – kérdezte, mert nem tudta, hogy komolyan veheti-e, amit hallott. – Tényleg a CIA-nak dolgoztál? – Részt vettem két akcióban. Néhány éve történt. Együtt dolgoztam egy igazgatóval, akit most Genfben meggyilkoltak. Az amerikaiak azt hiszik, én öltem meg őt. – Tegnap jöttél meg Genfből… – Igen – bólintott a férfi. – De ez nem jelent semmit. Nem öltem meg ezt az embert, azt sem tudtam, hogy ott van. Véletlen egybeesés volt. – Akkor miért vádolnak téged? – Mert ugyanabban a szállodában laktunk, és akkor halt meg a CERN-ben, amikor én is odalátogattam – mondta. – Ráadásul a gyilkosa hagyott egy cédulát, amelyen az állt, hogy én vagyok a kulcs.
– Minek a kulcsa? – A CIA azt hiszi, ez arra vonatkozik, hogy én vagyok a gyilkosság kulcsa. – Nyelt egyet. – Azaz, én vagyok a tettes. – A fejét ingatta. – Nekem viszont meggyőződésem, hogy az áldozat valami másra utalt. – Mire? Tomás az utat bámulta, az arcát újra meg újra megvilágították a régi országúton szembejövő autók fényei. – Hadd gondoljam végig. Amint minden a helyére kerül, megmondom. A válasz nem tetszett Maria Flornak, de nem erőltette a kérdést. – Azon az üzeneten, amelyet az a CIA-igazgató hagyott, csak a te neved volt? – Nem, volt rajta egy írásjel is. – Miféle írásjel? – A CIA láthatólag úgy gondolja, hogy ez az áldozatra vonatkozik – mondta. – Olyasféle rajzolat, amely egy keresztre feszített emberre emlékeztet. A keresztre feszített ember itt az áldozat maga. – Lehetséges, hogy egy haldokló emberre utaló vallásos jelkép? Végül is, valahányszor a keresztre feszítésről van szó, mindig a kereszten lévő Jézus jut az eszünkbe. A történész megvonta a vállát. – Meglehet, ki tudja? Annyira félvállról válaszolt, mintha egy kisgyereknek válaszolna, aki az elméjét meghaladó kérdésekről faggatja. Maria Flor megérezte ezt, és nem volt elégedett a válasszal; konkrét válaszokat akart, nem lenéző félszavakat. – Látom, hogy neked más a véleményed – jegyezte meg. – Jól van, ha ez a rajzolat nem annak a bizonyos CIA-igazgatónak vagy Jézusnak a keresztre feszítésére utal, akkor mégis mire? Tomás hosszú percek óta most először fordította el a szemét az országútról, és kifürkészhetetlen tekintettel nézett rá, miközben válaszolt: – A valaha megalkotott, legrejtélyesebb tudományos egyenletre.
XXIV A szám, amelyre James Krongardnak szüksége volt, szinte azonnal megjelent a készüléke címjegyzékében. Az autópályára, majd a mobiltelefon kijelzőjére pillantva, az ügynök még egyszer gyorsan végiggondolta, hogy mit fog mondani, majd megnyomta a gombot. A mobiltelefon működésbe lépett. – Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat – hallatszott egy gépies női hang. – Miben segíthetek? – Itt James Krongard beszél, Lisszabonból. Azt hiszem, Harry Fuchs
igazgató úr várja a hívásomat. – Egy pillanat, mister Krongard. Zene hallatszott, de máris megszakította a CIA titkos akciókért felelős igazgatójának a hangja. – Mister Krongard – harsogta Fuchs csaknem kedélyesen. Láthatólag jó hangulatban volt. – Nos, mi újság? Elérkezett az a pillanat, amelytől Krongard annyira tartott az elmúlt órák során. Teleszívta a tüdejét levegővel, hogy erőt gyűjtsön, azután nekikezdett. – Sajnos nincs jó hírem, mister Fuchs – mondta. – A madárka kiszökött a fészekből. Rövid csönd támadt a vonalban, amíg a feljebbvaló megpróbálta megemészteni a hírt. – Mi történt? Egészen más volt a hangja; mélyen és feszülten hangzott, mint egy óvatlan gazellára támadó nagymacska fenyegető morgása. – Utasításai szerint egérutat adtam a célszemélynek, hogy likvidálhassam, de a dolog rosszul sült el – magyarázta az ügynök a lehető legszűkszavúbban. – Üldözés közben súlyos baleset történt az egyik kereszteződésben, és úgy hiszem, nyomát vesztettem. Azt hiszem, most… – What the fuck, Krongard! – káromkodott Fuchs, és egyre jobban felemelte a hangját. – Miféle magyarázkodás ez? Mióta szokás az, hogy egy CIA-ügynök, aki valamire is tartja magát, siránkozni kezd, mert elszúrt egy szaros ügyet, amelyet egy gyerek is el tudna intézni, mégis hogy gondolja ezt? Maga hülyének néz engem? – A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója magából kikelve üvöltött. – Ne magyarázkodjon és ne siránkozzon ilt nekem, világos? Eredményeket akarok! Eredményeket, érti? És erre mit kapok magától? Siránkozik itt nekem, hogy baleset volt meg, hogy szegénykém, nem tehet róla, meg minden. Marhaság! Viselkedjen úgy, hogy méltó legyen ehhez az Ügynökséghez, nem pedig úgy, mint egy hímringyó, aki behúzott farokkal jön beszámolni nekem. Megbíztam magát valamivel. Teljesítse! Krongard halántékán kövér verejtékcseppek gyülekeztek, és lecsorrantak egészen az álláig. – Yes, sir. A vonal mások végéről hangos zihálás hallatszott, úgy látszik, Fuchs teljesen kifulladt a dührohamban. – És most mi lesz, drágalátos cocksuckerem? – kérdezte, uralkodva magán, bár a hangjában még mindig érződött a harag. – Hogy oldja meg ezt a helyzetet? – Szükségem volna néhány ügynökre az akcióhoz, sir. Már nem tudok meglepetésszerűen lecsapni rá. A madárka tudja, hogy a nyomában vagyok, és megpróbál elrejtőzni. Kiterjedt nyomozást kell folytatnom, hogy megtaláljam,
és ehhez emberekre van szükségem. – Rendben van. Vigye magával a követségről a tengerészgyalogosokat. Én magam beszélek a nagykövettel, hogy segítse a munkáját. Még valami? – És a helyi rendőrség, sir? – Eszébe ne jusson a rendőrséget belevonni ebbe az ügybe, maga állat– ordított Fuchs, ahogy a torkán kifért. – Hányszor kell még elmondanom, hogy az egészet a legnagyobb titokban kell végigcsinálni? – Tudom, sir. De az a gond, hogy a rendőrség már tud az ügyről. – Mit beszél? – Ne felejtse el, hogy történt egy baleset, és több lövés is eldördült. Azt hiszem, a rendőrség már szemmel tartja a madárka kocsiját. Mivel én a diplomáciai mentességre hivatkozva nem segítettem a nyomozásban, valószínűleg ki fogják hallgatni a másik jármű utasait. A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatóját elgondolkodtatta az információ. – Hmm… lássuk csak – mormolta. – És fönnáll annak a veszélye is, hogy a madárka segítséget kér a rendőrségtől. – Nem hiszem, hogy megteszi. – Nem? És miért? – Elolvastam mindent róla az anyagban, amit elküldött nekem, uram, és annak alapján nem látszik olyan valakinek, aki a rendőrséghez fordulna. Éppen ellenkezőleg, a maga kezébe veszi a dolgok irányítását. Fuchs néhány pillanatig elgondolkodott, hogy felidézze magában, amit Tomás Noronháról olvasott az anyagban. – Igaza lehet – mondta. – Ha így van, nem teljesen reménytelen az ügy. Hallgasson ide, fél szeme mindig legyen a helyi rendőrségen, de ne vonja be őket az akcióba. Ha ráteszik a kezüket a madárkára, soha nem tudjuk megbosszulni Bellamy halálát. Lehet, hogy a vén marha egy pain in the ass volt, de az Ügynökség igazgatójaként dolgozott, és mi felelősek vagyunk minden egyes emberünkért. Ha valaki megöli a CIA egyik emberét, annak meg kell halnia. Ha mi nem teszünk meg mindent azért, hogy tiszteljenek, senki nem teszi meg helyettünk. – Yes, sir. – Nos, igyekezzen megoldani a problémát. És nehogy még egyszer bakot lőjön, érti? – Yes, sir. Biztosíthatom, hogy ez alkalommal nem… Krongard nem fejezhette be a mondatot. A főnök már letette a telefont.
XXV Egy tábla jelezte, hogy elérték Lisszabont, de ennek semmi jelentősége nem
volt, mivel a régi országút egy ideje már a folyó mentén sűrűn álló házak között haladt. Az utazás lassan a végéhez közeledett, és dönteniük kellett. – Most mihez kezdünk? – kérdezte Maria Flor. – Van valami ötleted? Ebben az órában autók tömege igyekezett kifelé a városból, befelé viszont igen gyorsan haladhattak. – Először is, elviszlek az Oriente pályaudvarra – mondta Tomás, a kocsiban lévő órára pillantva. – Ha nem tévedek, fél óra múlva indul egy intercity, amelyik megáll Coimbrában. – Erre ne is gondolj. A férfi oldalra pillantott, és a nőt nézte. – Tudod, hogy eléggé kockázatos velem maradnod. Veszélyes emberek vannak a nyomomban, és… – Éppen ezért. Segítségre van szükséged, és egy ilyen pillanatban nem hagyhatlak egyedül. Veled maradok. – De ez nem… – Nincs vita. Maria Flor hangja olyan határozottan csengett, hogy Tomás nem mert ellenkezni vele. De tudta, hogy nagyon veszélyes helyzetben van, és úgy gondolta, nincs joga a barátnőjét is veszélybe sodorni. Ezért más úton-módon próbálta meggyőzni. – Szükség van rád Coimbrában. Édesanyám szívrohama nagyon súlyos volt, valakinek mellette kell lennie. – Már felhívtam az idősekotthonát, minden a legnagyobb rendben van – mondta Maria Flor, akin látszott, hogy eszében sincs megváltoztat ni a döntősét. – Meghagytam, hogy viseljék a gondját. Margarida mindennap elkíséri a kórházba az édesanyádat, és odafigyel rá, ne aggódj. – Határozott mozdulatot tett a kezével. – Szót se többet. Tomás hosszan nézett rá, mintha még egy utolsó lehetőséget akarna neki adni. Igazán szép nő volt, és csábító perspektívának látszott, hogy az elkövetkező néhány napban együtt lehetnek, még ha ilyen körülmények között is. – Biztos vagy benne? – Teljesen – jelentette ki a nő. – Meg kell oldanunk néhány gyakorlati kérdést, először is azt, hogy hol alszunk. Biztos van vendégszoba a lakásodban. Ha nincs, akkor a pamlagon kell aludnod. Tomás a fejét rázta. – Hozzám nem mehetünk. A CIA ügynökei biztosan megfigyelik. – Akkor hová megyünk? Egy szállodába? – Nagyon veszélyes volna. Be kell mutatnunk az igazolványainkat a recepción, és minden adatunk rákerül a számítógépre. Az amerikaiak rögtön lecsapnának ránk.
Maria Flor arcára kiült a tanácstalanság. – Ez baj, hogy nem mehetünk sem hozzád, sem egy szállodába. Akkor mi legyen? – Elmegyünk a Gulbenkianba. – Ilyenkor? – Akár ilyenkor is. Csak az a gond, hogy ott van a biztonsági szolgálat. – És nem engednek be. – Miért ne engednének. De nem jó, ha meglátnak minket. Képzeld el, ha a CIA, amely biztos tudja, hogy a Gulbenkian tanácsadója vagyok és van ott egy irodám, elküld valakit, hogy beszéljen a biztonsági szolgálat embereivel, és ez az illető csak úgy mellékesen megkérdezi, hogy láttak-e? Rögtön kiderülne minden. – Akkor hogy megyünk be oda? Tomás fél szemével az utat figyelve, belenyúlt a zsebébe, és kihúzott onnan egy csilingelő kulcscsomót, majd mosolyogva így szólt: – Nálam vannak a kulcsok. A Gulbenkian föld alatti garázsa nyitva állt, valószínűleg koncert voll a Nagyteremben, de Tomás inkább a Berna sugárút másik oldalán állította le a kocsiját, az Espanha tér sarkán elnyúló üres földdarabon, meri nem akarta, hogy bárki is meglássa, amint bemegy az alapítványba. Kiszálltak, átmentek az úton, és megálltak az épületegyüttest övező alacsony fal előtt. A történész körbepillantott, és meggyőződött arról, hogy senki nem látja őket. – Ugorj! Maria Flor engedelmeskedett, és beugrott az alacsony falon át az alapítvány kertjébe, Tomás utána. Megindultak a fák és a bokrok között, megbújva a sövények mögött és az éjszaka sötétjében, így kerülték meg a főépületet. Lassan és óvatosan haladtak, míg végül elértek egy oldalsó szervizajtó közelébe. – És most? – susogta a nő. – Mit csinálunk? – Bemegyünk. A történész balra, majd jobbra pillantott, de nem látott senkit, ezért kilépett a bokrok árnyékából, és természetes léptekkel haladt, nehogy gyanút keltsen, ha mégis meglátná valaki. A barátnője követte a példáját, és nyugodtan haladt a nyomában. Odaértek a szervizajtóhoz, Tomás beledugott egy kulcsot a zárba, és kinyitotta az ajtót. Beléptek az épületbe, áthatolhatatlan sötétség vette őket körül. – Nem látok semmit – szólalt meg a nő. – Merre megyünk? – Tedd a kezed a vállamra, hogy el ne maradj, és gyere utánam. Vigyázz, itt van két lépcső… Tomás a falat tapogatta, miközben Maria Flor a vállát fogta a két kezével,
így haladtak a sötétben, amíg el nem érkeztek egy ajtóhoz, amely alatt fény szűrődött ki. A túloldalon egy kivilágított helyiség volt. Meg álltak és füleltek, hogy hallatszik-e valami túlfelől. Gyanús hangot nem hallottak, úgyhogy résnyire nyitották az ajtót, és a kétujjnyi nyíláson át kilestek. Az ajtó másik oldalán volt a nagy előcsarnok. – Arrafelé van valaki – mondta csöndesen a férfi. – De szabad az út a laboratóriumba. – Nem a te irodádba megyünk? – kérdezte csodálkozva a barátnője. – Mégis egy megszokott hely… – Az irodámból kiszűrődő fény elárulná, hogy ott vagyok. A laboratóriumban viszont sokszor egész éjszaka dolgoznak. Szerintem tökéletes búvóhely, nem gondolod? A kérdés akadémikus volt, de Maria Flor rábólintott. Már rájött, hogy nem érdemes a barátja gondolatmenetét megkérdőjelezni, mert Tomás mindent végiggondolt, mielőtt cselekedett. Kinyitották az ajtót, a szervizfolyosóról beléptek az előcsarnokba, és megindultak a lépcső felé. Fölmentek az első emeletre, átmentek egy másik, félhomályos előcsarnokon, és végighaladtak egy folyosón egészen egy széles fémajtóig, amelyet kinyitottak. Bent sötét volt, de Tomás kinyújtotta a kezét, és megérintette a kapcsolót. Hideg, fehér fények sora gyúlt ki a mennyezeten, megvilágítva az elektronikai berendezésekkel teli termet. – A laboratórium. Maria Flor körbenézett a helyiséget betöltő bonyolult gépezeteken. – Fogalmam sem volt róla, hogy a Gulbenkian Alapítványban tudományos kísérletek is folynak… – Már miért ne folynának. De ez a laboratórium, itt a központi épületben csak másodrangú szerepet játszik. Az igazi kutatások a Gulbenkian Tudományos Intézetében folynak, Oeirasban. A nő nyugtalanul pillantott a bejárati ajtóra. – Gondolod, hogy itt biztonságban leszünk? – Persze. Ezt a laboratóriumot meghatározott időben használják, ne aggódj. Elvileg senki nem jön ide. Néhány karosszékről levették a párnázott ülőkét, és hevenyészett matracként lerakták a padlóra. Utána használták a mellékhelyiséget, és leoltva a mennyezet fényeit, leheveredtek a párnákra, amelyeket egy kis állólámpa mellé raktak. Hosszú és nehéz nap volt mögöttük, erőt kellett gyűjteniük a másnapi megpróbáltatásokhoz. Tomás kinyújtotta a karját, és lekapcsolta a lámpát. Rájuk borult a sötétség. De egy perc múlva rájött, hogy nem egykönnyen fog elaludni. Nem az elmúlt nap eseményei miatt, ahogy várni lehetett volna, hanem Maria Flor miatt. Ez volt az első éjszaka, amelyet a nővel töltött, és hozzá sem érhetett; eddig nem
gondolta volna, hogy ez ilyen gyötrelmes lehet. Szeretett volna odabújni mellé, elgondolta, hogy majd azt mondja, hideg van, és melegítsék meg egymást, Maria Flor pedig beleegyezne, odasimulna hozzá, ő rátenné a kezét a hasára, minden rossz szándék nélkül, de azután, mintha csak véletlenül történne, megindulna fölfelé, lassan, egészen lassan, amíg… Sóhajtott. Milyen nehéz is elaludni, ha ott van mellette! – Tomás? A susogó hang egy órával azután hangzott fel a sötétben, hogy leoltották a fényeket. – Igen? – Alszol? Mély sóhajtás hallatszott. – Szeretnék aludni. De annyi minden történt, hogy zúg tőle az agyam. Az agyát betöltő tüzes képzelgésekről inkább nem szólt. – Nekem is – kuncogott a nő. – Azt hiszem, nem fogok tudni ilyen korán elaludni. Hiába győzködöm magam, hogy ne gondoljak semmire, egyik gondolat a másikat kergeti a fejemben. Leginkább arra a rejtélyre lennék kíváncsi, amiről beszéltél. – Milyen rejtélyre? – Arra a rajzra, ami a CIA igazgató kezében lévő cédulán volt ott Genfben, emlékszel? Azt mondtad, hogy ez a legnagyobb tudományos rejtély, ami valaha létezett, és … szóval nagyon szeretném megtudni, mi ez. Miről beszéltél? A kérdésre nem lehetett egyszerű választ adni, és a történész rövid töprengés után, miközben végiggondolta, hogy inkább aludniuk kellene-e, vagy fogadják el, hogy úgysem tudnak egyhamar álomba merülni, újra mélyet lélegzett. Hirtelen felpattant, és meggyújtotta a lámpát. – Kellene egy papír meg egy toll. A barátnője is felkelt. Szinte megkönnyebbült, hogy nem kell tovább küzdenie az álmatlansággal, odament ahhoz a fiókhoz, amelybe belenézett, miután beléptek a laboratóriumba. Kinyitotta, és kivett belőle egy Gulbenkian logós jegyzetfüzetet meg egy fekete rosttollat. – Tessék. Tomás levette a rosttoll kupakját, és rajzolni kezdett valamit a jegyzetfüzet első lapjára. – Nem maradt nálam Frank Bellamy cédulájának a másolata – mondta –, de egészen egyszerű dolog volt rajta. – Emlékszel rá, mi volt oda írva? A történész nem válaszolt azonnal. Néhány másodpercig rajzolgatott a
papírra, majd odanyújtotta a nőnek. – Valami ilyesmi.
Maria Flor a szeme elé tartotta a rajzot, és alaposan szemügyre vette. Az írásjel alatti felirat nem jelentett gondot, arra utalt, hogy Tomás A kulcs. Az adott körülmények között ez valóban jelenthette azt, hogy az áldozat valóban rá utalt, mint a gyilkosság elkövetőjére. De az üzenet lényege az ábrában rejtőzött. – Ez valóban olyan, mint egy keresztre feszített ember vázlatos rajza – nyugtázta. – A függőleges vonal a törzs, és mellette a két magasba emelkedő kar, amelyeket mintha odaszögeztek volna. – A CIA emberei legalábbis így értelmezték – jegyezte meg a történész. – Vagy így akarták értelmezni. – De azt mondtad, hogy ez a rajzolat egy tudományos rejtélyre utal. Tomás a mutatóujját a rajzolatra tette. – Ez egy pszi. – Mint a parapszichológia pszije – csodálkozott a nő. – Az extraszenzoriális és a paranormális érzékelésre meg a többi ilyesféle dologra gondolsz?! Éppen te, aki csak abban hiszel, ami tudományosan bizonyítható? Nem ismerek rád! – Az igaz, hogy a pszi az elmét vagy lelket jelentő görög pszükhé szó első betűje – mondta a férfi, és újra a kezébe vette a filctollat. – De ebben a rejtélyben sokkal fontosabb, hogy a pszi a görög ábécé huszonharmadik betűje. És így írják. Apró betűkkel leírta a szót és az írásjelet, melléjük a latin betűs olvasatot.
– Igen. De mi ebben olyan rejtélyes? – A pszit a fizikában a hullámfunkció jelölésére használják, amely talán a legkülönösebb tudományos felfedezés. A hullámfunkció az anyag legelemibb, szubatomi állapotának egy jellegzetességét írja le, amely lehetővé teszi, hogy egy foton, egy elektron, egy atom, sőt egy molekula egy időben több helyen is legyen. Végeredményben a hullámfunkció arra ébresztett rá bennünket, hogy a valóság csak azért létezik, mert mi létrehozzuk. – A mutatóujját a saját homlokára tette. – Ahogy a szivárvány képe vagy az erdőben kidőlő fa hangja, ahol senki sem hallja, a valóság is psziikhé, és az agyban létezik. A pszi
annyiban került a probléma középpontjába, mert a hullámfunkciót jelöli, Schrödinger híres egyenletének rejtélyes megoldását. – Melyik Schrödinger? Az osztrák fizikus? Tomás úgy nézte a jegyzetlapra felírt görög írásjelet, mintha benne rejtőzne a világmindenség, az idő és az anyag minden titka. – Igen, ő – bólintott. – Schrödinger egyenlete a létező legrejtélyesebb tudományos formula. Tudod, miért? – Nem, de remélem, elmagyarázod. Az akadémikus kinézett az ablakon, és titokzatos arckifejezéssel bámulta a fényes növő holdat, amely lassan felemelkedett a tiszta, csillagos éjszakai égre. – Némiképpen eltúlozva: ha senki nem nézné a Holdat, akkor egyszerűen nem létezne.
XXVI James Krongard új autója, amelyet Coimbrában bérelt, és most az autósztrádán száguldott, olyan volt, mint egy műveleti központ. A CIA-ügynök a bal kezével fogta a kormányt, miközben a jobbal a mobiltelefon gombjait nyomogatta, a szemével pedig a fénylő képernyőn sorjázó neveket és számokat figyelte. A Harry Fuchsszal folytatott beszélgetés után gyorsan cselekednie kellett, hogy kapcsolatba lépjen azokkal, akik segíthettek a menekülő kézre kerítésében. Beszélt a bűnügyi rendőrség két nyugdíjas tagjával, akik Coimbrában laktak, és megbízta őket, hogy tartsák szemmel az idösckotthonát és dona Graça lakrészét. Ugyanakkor meggyőződése volt, hogy a célszemély Lisszabonba menekült, ahol könnyebb eltűnni szem elől. Az akciónak ezért a portugál fővárosra kell koncentrálódnia. Megtalálta a számot, amelyet keresett, és megnyomta a zöld gombot, hogy megindítsa a hívást. – Itt Swartz – szólt bele egy hang a vonal túlsó végén. – Merre jársz, Jim? Greg Swartz volt a lisszaboni amerikai nagykövetség biztonságáért felelős egység vezetője. – Az autósztrádán vagyok, szükségem van rád és a tengerészgyalogosaidra egy kényes ügyhöz, amelyet el kell végeznem az Ügynökségnek itt, Portugáliában. A dolog top secret, világos? A másik ingerülten fújtatott. – Mindig ugyanaz van veletek ott, a CIA-nál – morgott. – Azt hiszitek magatokról, hogy hú de okosak vagytok, elcseszitek a dolgokat, és amikor baj van, akkor hívjátok a tengerészgyalogságot, hogy takarítsa el a szart. Semmiből sem tanultok!
– Ne papolj itt nekem, Greg. Langley már biztos tájékoztatta a nagykövetet mindenről, ti pedig perceken belül megkapjátok a parancsot, hogy álljatok a rendelkezésemre. Úgyhogy jól figyelj rám. – Hangot váltott. – Egy Tomás Noronha nevű illetőt keresünk. A nagykövettől megkapod az anyagát. Egyetemi tanár, és egy kék Volkswagenje van. A rendszáma benne lesz az anyagban. A kocsi megsérült, egy golyó átlyukasztotta hátul az egyik oldalsó üveget, és a karosszéria jobb hátsó felén is van egy horpadás. Megvan? – Feljegyeztem. – Lehetséges, hogy a célszemély kíséretében van egy Maria Flor Sequeira nevű fiatal nő, egész csinos pofija van. Dolgozunk, hogy összeállítsuk az anyagát, de nem egy nagy durranás. Ahogy elnézem, nem olyan valaki, aki érdekes volna számunkra. Lehet, hogy nem is kell törődni vele, mert a professzorunk mostanra már megszabadult tőle, hogy ne hátráltassa őt. – Ennek ellenére jobb szemmel tartani… – Ezen dolgozunk. Amint a kicsike leszakad, ami valószínűleg Coimbrában megtörténik, a két volt rendőr, akiket megbíztam ezzel, begyűjti és megdolgozza egy kicsit. Lehet, hogy hasznos információkkal szolgálhat a célszemély búvóhelyéről és szándékairól. – Kiváló — nyugtázta Swartz. – Van három emberem itt a követségen. Mi lesz a dolgunk? – Öltözzenek át civilbe, és az egyiküket küldd el a célszemély lakására, a másikat a Lisszaboni Új Egyetemre, ahol az illető tanít, és ahol talán megpróbál elbújni, a harmadikat pedig a Gulbenkian Alapítványhoz, ahol tanácsadó, és van egy irodája. Így elsőre ez az a három hely, ahol a professzorunk megpróbálhat elrejtőzni. A címeket megtalálod abban az anyagban, amit megkapsz a nagykövettől. – És mit csináljunk vele, ha megtaláljuk? Letartóztatjuk, és hívjuk a rendőrséget? – Semmit – válaszolta Krongard, és hangsúlyozott minden szót, hogy egyértelmű legyen, amit mond. – Ha megtaláljátok, ne csináljatok semmit, kivéve, ha menekülni próbál, érted? Hívjatok fel, és majd én elrendezem az ügyet. Ha menekülni próbál, tartsátok vissza, és várjátok meg, amíg odaérek. A legfontosabb: a helyi rendőrség nem tudhat semmiről, világos? Ez lényeges. – Értettem. Látom, hogy tényleg titkos akcióról van szó… – Nem szeretnék összeütközésbe kerülni a helyi hatóságokkal, mert az tönkretenné az egész akciót. Nagyon oda kell figyelnünk, mert lehetséges, hogy a rendőrség is keresi az illetőt, és ezt a magunk javára kell fordítanunk. Szeretném, ha figyelnéd a közlekedési és a bűnügyi rendőrség vonalait. – Rövid szünetet tartott, várva, hogy a másik esetleg kérdez valamit, de egy hangot sem hallott. – Valami kérdés? – Minden világos.
– Ha beérek a követségre, megkereslek, hogy egyeztessük a részleteket – mondta végül. – Viszlát. Krongard letette a telefont, és az előtte húzódó autósztrádát figyelte. A távolban, a fényekkel pettyezett szemhatáron feltűnt Lisszabon sugárkoszorúja, mintha a város díszbe öltözve várná a Tomás Noronha elleni hajszát.
XXVII – Most mit csinálsz? Maria Flor érdeklődéssel figyelte Tomást, aki egyenként végignézte a laboratórium műszereit, mintha valamit keresne. Alaposan megvizsgálta mindegyiket, kipróbálta, hogy összekapcsolhatók-e egymással. Ha nem járt sikerrel, kikapcsolta a gépet, és ment a következőhöz. – Valamit keresek – válaszolta szórakozottan. – Egy projektorra volna szükségem. – Még nem válaszoltál arra, amit az előbb kérdeztem – mondta a nő, türelmetlenül elhúzva a száját, miközben csüggedt kifejezés ült ki az arcára. – Arra szeretnék választ kapni, amit az előbb mondtál. – Igen? – Ha senki nem nézné a Holdat, akkor egyszerűen nem létezne – idézte szó szerint a nő a néhány perccel korábban hallott mondatot. – Ugye nem mondtad komolyan? Ez, amit mondtál, egyszerűen képtelenség. A Hold attól függetlenül is létezik, hogy valaki nézné. A történész letette a kezében tartott szerkezetet, és a barátnője felé fordult. – Komolyan beszéltem – mondta határozottan és teljes meggyőződéssel. – A dolgok csak akkor léteznek, ha valaki nézi őket. Ez nem valamilyen metafora és nem is tréfa. Elhiszed vagy sem, akármilyen különösnek is tűnik, ez a valóság végső lényege. A nő megvonta a vállát. – Menj már. Beszélj végre komolyan… Tomás ügyet sem vetett a Maria Flor szavaiból kicsendülő hitetlenkedésre, újra nekiállt kutakodni. Végignézett még néhány műszert, majd átment a laboratórium másik felébe, ahol mintegy tízperces keresés után ráakadt arra a készülékre, amit keresett. Ökölbe szorított kezével a levegőbe csapva, diadalmas kiáltást hallatott: – Na, végre! A laboratórium egyik üres sarkában keresett egy konnektort, bekapcsolta a készüléket, majd a fénysugarat a falon lévő vetítővászon felé irányította. – Ez most mire jó?
– Amit látsz, az egy vetítőgép – mondta a férfi. A falon lévő vetítővászonra mutatott. – Az meg a vetítőgép által kibocsátott fényre érzékeny felület. Lényegében olyan, mint egy fényképlemez. – A kezébe vett egy fekete kartonlapot, és a golyóstolla hegyével két párhuzamos rést vágott a közepébe, amelyek olyan vékonyak és hosszúak voltak, mint az egyenlőségjel. – Most megmutatom neked a kétrés-jelenséget. A XIX. században fedezték fel, és hosszú éveken át tökéletesítették. Nincsen benne semmi természetfölötti, olyan egyszerű, hogy bárhol, itt vagy egy iskolában is meg lehet csinálni, és több milliószor meg is csinálták. Maria Flor karba fonta a kezét, nem értette, hova akar kilyukadni a férfi. – Na és? – fakadt ki. – Mi köze van ennek ahhoz a pszihez, amelyet a CIA igazgatója írt arra a cédulára, meg a Holdhoz, amely nem létezik, ha senki nem látja? Tomást annyira lefoglalta a kísérlet előkészítése, hogy nem válaszolt azonnal a kérdésre. Hallgatott, miközben bekapcsolta a vetítőgépet, és meggyőződött arról, hogy megfelelően működik. Csak miután mindezt befejezte, akkor fordult újra a nő felé. – Mi a fény? A nő megvonta a vállát, mintha a kérdés túlságosan egyszerű volna ahhoz, hogy egyáltalán felkeltse a figyelmét. – Elektromagnetikus sugárzás – válaszolt. – Már mondtad Coimbrában, amikor arról beszéltünk, hogy az elme miképpen alkotja a képeket. – Nagyon jó – mondta a férfi elismerően. – De hosszú időn át nem ismerték a fény valódi természetét. Miben is állt pontosan ez az elektromagnetikus sugárzás? Isaac Newton úgy gondolta, hogy olyan részecskék, amelyeket később fotonoknak neveztek, de Christian Huygens azt állította, hogy hullámokról van szó, amelyek csaknem olyanok, mint a tenger hullámai. A vita jó ideig tartott, amíg az angol Thomas Young 1801-ben fel nem fedezte a kétrés-jelenséget, és rá nem talált a válaszra. Legalábbis egy lehetséges válaszra. Nézzük csak meg, hogy mire jött rá. A bekapcsolt vetítő fénykévéje teljesen megvilágította a vetítővásznat. Tomás a két réssel ellátott kartonlapot a fénykéve útjába tette, ügyelve arra, hogy a fény csak a két résen át haladhasson át, és a vetítővásznon egészen más kép rajzolódott ki. A teljes vetítővásznon szétterülő fény helyett egymás mellett sorakozó fény- és árnyékcsíkok jelentek meg. – Nagyon érdekes – mondta ásítozva Maria Flor. – Mit is akarsz ezzel bizonyítani? Tomás rámutatott a vetítővásznon sorakozó fénycsíkokra. – Látod ezeket a fénycsíkokat? – kérdezte. – Ha a fény részecskékből állna, ahogy Newton állította, csak két fénysáv jelenne meg a vetítővásznon, egy, amelyik az egyik, és egy másik, amelyik a másik résen megy át. De nem ezt
látjuk, ugye? Nem két fénycsík van ott, ahogy láthatod, hanem öt. – Hoppá! – jegyezte meg a nő, akit most kezdett érdekelni a kísérlet. – Különös. Valóban csak két fénycsík lehetne, mert két rés van a papírlapon, de öt van. Van ennek valami magyarázata? – Az a magyarázata, hogy a fény nem részecskékből, hanem hullámokból áll – magyarázta. – Olyan, mint a víz. Ha bedobsz egy követ egy tó vizébe, körkörös hullámok keletkeznek, ugye? De ha két követ dobsz bele, akkor a létrejövő hullámok interferenciába lépnek egymással, és egymást követő nyalábokban érik el a partot. Itt is ugyanez történik. Amikor a fény két résen halad át, akkor ezek interferálnak, és a vásznon egymást követő sávok jelennek meg. – Világos a következtetés, de a folyamatot nem igazán értem… A történész a kezébe vette a jegyzettömböt, és a fekete filctollal gyorsan felrajzolt egy ábrát.
– Látod? – kérdezte, és az ábrára mutatott. – Ez történik. A vetítő fénye elindul az S pontból, eléri a kartonlapot, és áthalad a két résen, amelyet S1 gyel és S2-vel jelöltünk. Ettől fogva az S1-en áthaladó fényhullámok interferálnak az S2-n áthaladó fényhullámokkal, úgyhogy a felerősödő fény nem két ponton éri el a vetítővásznat, ahogy abban az esetben történne, ha partikulákról volna szó, hanem öt ponton, amelyeket itt B és D betűvel jelöltünk. – Szóval a fény úgy viselkedik, mint egy hullám. – Pontosan. Young kísérlete bizonyította, hogy Huygensnek igaza volt, és meggyőzte a tudományos világot. Ügy látszott, hogy a vita véget ér. De azután Max Planck német fizikus, aki szeretett volna magyaráza tót találni a fekete testek sugárzásának különös sajátosságaira, amelyek ellentmondtak a klasszikus fizika tanításainak, 1900-ban kijelentette, hogy az elektromagnetikus energia kibocsátása és elnyelése nem folyamatosan történik, hanem kis csomagokban, amelyeket kvantumoknak nevezett el, és ilyenképpen létrehozta a kvantumelméletet, amely a részecskék és atomok mikroszkopikus világát tanulmányozza. Planck megoldotta a fekete testek sugárzásának kérdését, amelyre a hagyományos fizika nem tudott elfogadható
magyarázattal szolgálni, bár magyarázata olyan különös és szürreális volt, hogy csak egyvalaki vette komolyan – mondta felhúzva a szemöldökét. – Albert Einstein. – A XX. század leghíresebb tudósa… – A kétrés-elmélet alapján végzett bizonyítások ellenére Einstein hitt abban, hogy a fényt részecskék alkotják. Ezért Planck elméletéhez fordult, és 1905-ben a kvantumelméletet megpróbálta felhasználni a fizika egy másik rejtélyének, a fényelektromos hatásnak a megmagyarázására. Einstein bebizonyította, hogy ezt a rejtélyt csak úgy lehet megoldani, ha abból az elvből indulunk ki, hogy a fény azokból a bizonyos csomagokból, a kvantumokból kibocsátott vagy azokban elnyelt részecskékből áll. Maria Flor megrázta a fejét, és a lézerprojektor meg a két réssel ellátott kartonlap felé mutatott. – Bocsáss meg, de nem értek semmit. Ezek szerint a kétrés-kísérlet nem bizonyította be, hogy a fény hullámtermészetű? Akkor pedig mit kezdjünk azzal, hogy Einstein szerint végül is részecske? Most akkor hullám vagy részecske? Mi a végső álláspont? A kérdések mosolyt csaltak Tomás ajkára. – A fény hullám is, meg részecske is. – Ennek semmi értelme. Emberi lény vagyok, vagy sem, laksz egy lakásban vagy nem laksz, Portugália Európában van, vagy Európán kívül, a fény hullám, vagy nem. Nem lehet valami két dolog egyszerre. – Valóban nem, de az az igazság, hogy a fény az hullám is és részecske is. – Ez meg hogy lehetséges? A történész újra bekapcsolta a készüléket, és amikor a fény újra megjelent a vetítővásznon, újra az útjába tette a két réssel ellátott kartonlapot. – A kérdésedre igen furcsa lesz a válasz – mondta. – Ennek a különös hullám-részecske kettősségnek a megjelenésével és a technológia fejlődésével lehetővé vált a kétrés-kísérlet tökéletesítése abból a célból, hogy a fény viselkedését meg lehessen vizsgálni. Miután világossá vált, hogy a fény az részecske is, az a bizonyos foton, a fizikusok kidolgoztak egy olyan vetítőberendezést, amely nem több fotonból álló csomagot bocsát ki, hanem egyszerre csak egy fotont. – Egyszerre csak egy fotont? – Igen. – Odahajolt a vetítőberendezéshez. – Elvégezhetjük most a kísérletet, ha gondolod. Tomás módosította a gép objektívjének gyújtópontját, és addig csökkentette a fénynyalábot, amíg az teljesen el nem tűnt. Ebben a pillanatban apró fénypontok jelentek meg a vetítővásznon, egy, majd még egy, majd egy újabb és így tovább, többé-kevésbé szabálytalan időközökben. – Eltűnt a fény.
– Nem, a vetítőgép továbbra is bocsát ki fényt. De a fénykibocsátást úgy szabályoztam, hogy egy fotont bocsásson ki, nagyjából két másodperces időközönként. Egy foton olyan kicsiny, hogy emberi szemmel gyakorlatilag láthatatlan, gondold csak el, de ez a vetítővászon egybe van építve egy fotomultiplikátorral, így érzékeli és rögzíti a felületét nagyjából két másodperces időközönként elérő fotonokat. Következésképpen a vetítővásznon megjelenő minden egyes pont megfelel egy részecske állapotú fotonnak. – Világos. És hova akarsz ezzel eljutni? Tomás rámutatott a vetítővászonra. – Nézd csak a kirajzolódó képet… Maria Flor rámeredt a vetítővászonra. Látta, hogy az apró kis pontocskák egyre szaporodnak, és öt sorba rendeződnek. – Ez az a hullámok interferenciájánál kialakult kép. – Tehát a fény akkor is hullám módjára viselkedik, amikor a fotonok kerülnek interferenciába egymással, nem igaz? A nő késett a válasszal. Hosszan nézte a vetítővásznat, amelyen az egyre szaporodó fotonok interferenciájának képe kialakult, összehúzta a szemöldökét, az arcára pedig fokozatosan kiült az elképedés. – Ez azt jelenti… várj csak, van itt valami… valami igen furcsa dolog – dadogta izgatottan. – Ugye azt mondtad, hogy egyszerre csak egy fotont vetítesz? – Így van. – Akkor… akkor ez az egy foton mivel interferál? Tomás arcán győzedelmes mosoly terült szét. – Ez itt a nagy kérdés – mondta mindentudó arckifejezéssel. – Ha egyszerre csak egy fotont bocsát ok ki, a vetítővásznon mégis kirajzolódik interferáló fény képe, akkor ez az egy foton vajon mivel lép interferenciába? – Hát igen, nincs több foton, hogy interferáljon ezzel az egyetlen fotonnal. Akkor mégis mivel lép interferenciába ez a foton? A történész várt néhány pillanatig, hogy a kérdésben felvetett ellentmondás minél nyilvánvalóbbá váljon, és csak utána válaszolt. – A foton önmagával interferál. Maria Flor értetlenül bámult rá. – Bocsánat. Hogyhogy önmagával interferál? Tomás odamutatott a kartonlapon levő két résre, amely még mindig ott volt a vetítő és a vetítővászon között. – És mit gondolsz, melyik résen halad át a foton? A nő megvonta a vállát, de mozdulata nem nemtörődömségről, hanem a teljes értetlenségről árulkodott. – Nem tudom. Az egyiken vagy a másikon, teljesen mindegy. A történész a fejét csóválta.
– Akár elhiszed, akár nem, a foton a két résen egy időben halad át. – Mi? – A fény elemi egysége, amely úgy lépett ki a vetítőből, mint egyetlen foton, egy időben két helyen van, érted? Egyszerre halad át az S1 és az S2 résen. Úgy állítottam be a vetítőt, hogy egyszerre egy fotont bocsásson ki, de a vetítővásznon kirajzolódó kép azt mutatja, hogy a fénynek ez az elemi egysége interferál a fény egy másik elemi egységével, amely a másik résen lépett ki. De milyen másik elemi egységgel? Nincs másik foton, mert csak egyet bocsátok ki egyszerre. Minderre az a magyarázat, hogy a fény elemi egysége önmagával interferál, mivel mind a két résen egy időben halad át. – Azt akarod ezzel mondani, hogy a foton kettévált? – Nem! A vetítőből egyetlen és oszthatatlan foton indult útnak. A fény elemi részecskéjéről van szó, amely nem válik szét kettőbe. De amikor egy résen halad keresztül, ez az elemi egység interferál önmagával, amelyik a másik résen halad át. Azaz nem megy sem az A, sem a B úton. A hullám sajátosságainak megfelelően a fénynek az az elemi egysége, amely úgy indult útjára a vetítőből, mint egyetlen és oszthatatlan foton, egy időben az A és a B úton halad! A magyarázat túlságosan hihetetlen volt ahhoz, hogy igaz legyen, Maria Flor tágra nyílt szemmel bámult a beszélgetőtársára, mert szerette volna tudni, hogy van-e valami csalafintaság abban, amit mond, és mi az. – Ez lehetetlen. – Pedig így igaz, noha ellentmond minden logikának, de ez történik a kétrés-kísérletben. Sőt van, aki azt állítja, mint például Richard Feynman, hogy a foton nemcsak két úton megy egy időben, hanem minden lehetséges úton. – Minden lehetséges úton…?! Ez meg mit jelent?! – „Minden”, az azt jelenti, hogy minden. Elsősorban az olyan lehetséges útvonalakra kell gondolni, mint az A és a B pont közötti egyenes út, azután pedig az összes többi lehetséges útra. – Az ablakra mutatott. – Például a foton kilép a vetítőből, elindul arra kifelé, kétszer megkerül egy fát, és azután visszajön a vetítővászonra. A foton megkerüli Lisszabont, a Földet, a Marsot és a Jupitert, elmegy mindenfelé, azután visszajön ide, a vetítővászonra. Minden lehetséges útvonalat, még a legképtelenebbeket és a legvalószínűtlenebbeket is figyelembe kell venni. A klasszikus útvonal, a vetítő és a vetítő– vászon közötti egyenes vonal a legvalószínűbb, de nem az egyetlen. – Ez… ez már szinte tudományos fantasztikum! – Ez a fizikai Nobel-díjjal kitüntetett Richard Feynman alaptétele. Útintegrálnak nevezik, és lehetővé teszi, hogy eljussunk Schrödinger egyenletének egyik következtetéséhez. – Hihetetlen!
A történész figyelmeztetően fölemelte a mutatóujját. – Készülj fel arra, hogy még különösebb dolgok következnek. – Mire akarsz kilyukadni? Tomás a kezével végigsimított a vetítőn, miközben kihívó mosoly játszott az ajkán. – Megmutatom neked, hogy pusztán megfigyelés által hogyan hozza létre a tudat részlegesen az anyagot.
XXVIII Az asztal sarkán a gőzölgő, amerikai sassal díszített mug csak arra várt, hogy James Krongard a kezébe vegye és megigya belőle a forró kávét, amelyet a követségen álló automatából hozott magának. A CIA ügynök Lisszabonba érve belehallgatott a rendőrségi hullámhosszon továbbított rádióüzenetekbe, de a bejelentett baleseteknek semmi közük nem volt az akcióhoz. Türelmetlenül felkapta hát a telefont, és felhívta az első számot, amelyet Swartz leírt neki. – Dávid beszél – szólt bele a telefonba egy férfihang a vonal másik végéről. – Egy órája itt vagyok a célszemély lakásán. – Volt valami aktivitás? – Negatív. Miután megkapta a helyzetjelentést a Tomás lakására kiküldött tengerészgyalogostól, felhívta a Lisszaboni Új Egyetemen várakozó emberüket, akitől hasonló választ kapott. A Gulbenkian Alapítványon körbeszaglászó beosztott pedig beszámolt arról, hogy a történész dolgozószobája kulcsra van zárva, nem látni benne fényeket, és egy biztonsági őr sem látta őt arrafelé aznap este. Miután körbekérdezte a stratégiai pontokra kihelyezett embereket, Krongard újra belehallgatott a rendőrségi üzenetekbe: – …Hetvenhét hatvannégyes, induljon Damaia körzetébe, bejelentés érkezett, hogy kiraboltak egy bankautomatát. További információkat útközben kap. – …Huszonegyes, itt a hetvenhét hatvannégyes. Tájékoztatom, hogy vettem az üzenetet, és indulok Damaia felé. Kérem az utcát és a házszámot. – …Hetvenhét hatvannégyes, rendben. A Carvalho Araújo utca… Érdektelen volt számára ez a beszélgetés, amely egy egyszerű bűntény ügyében folyt a rendőrség parancsnoki és kommunikációs központja meg egy járőrkocsi között, amelynek útjába kellett ejtenie a Damaia városrészt, de mit tehetett, tovább kellett várnia. A CIA-ügynök munkája, mondta magában, minden ilyen helyzetben, amikor várakoznia kell, sok türelmet és mindenre
kiterjedő figyelmet igényel. Érezte, hogy valaki megjelent mögött, és hátrafordult: – Van valami újság, Swartz? A lisszaboni amerikai nagykövetség biztonsági főnöke a fejét ingatta. – Kapcsolatba léptünk minden szállodával a városban és a város környékén – mondta. – Negatív. Nem jelentkezett be egy vendég sem a mi jóembereink nevével. – Damn! – káromkodott Krongard. – A pasas teljesen felszívódott. – Elgondolkodva vakargatta az állát. – Az is lehet, hogy az ürge nem is jött Lisszabonba, hanem valahová máshová ment. – Ránézett a kollégájára. – Terjeszd ki a keresést az ország összes szállodájára és moteljére. Swartz szeme kimeredt. – Megőrültél? Tudod, hány szálloda és motel van egész Portugáliában? – Nem érdekel – válaszolta nyersen. – Állj máris neki. Hogy elkerülje a vitát, a CIA-ügynök visszafordult a számítógép felé, jelezve, hogy a döntése megfellebbezhetetlen, és van fontosabb dolga is. Swartz lemondóan eleresztett egy fuckot az orra alatt, de mivel látta, hogy nincs más választása, visszavonult, hogy teljesítse a parancsot. A menekülőket meg kellett találni, kerül, amibe kerül. Krongard, miközben megpróbálta elnyomni a lelkében újra meg újra idegesítően feltámadó kétségeket, hosszan nézte a számítógép képernyőjén kirajzolódó női arcot, amelyet az idősekotthonának megfigyelésével megbízott két nyugdíjas rendőr egyike küldött neki. Az otthon igazgatónőjének az arca volt, ezzel a nővel szökött meg a célszemély. – Nem rossz – mormolta, elnézve a kedves és érzéki arcot, amelyet a fénykép kimerevített az időben. – Ez a Flor egy nagy B betűs Babe. A nő egy hollywoodi színésznőre emlékeztette. Erőlködött, hogy eszébe jusson a neve, ott volt a nyelve hegyén, ez a nő játszott Russell Crowe-val az Egy csodálatos elmében… Damn!, hogy a fenébe hívták? Nem jutott az eszébe, és néhány pillanat múlva már el is feledkezett róla. Végül is nem fontos, az idősekotthonának igazgatónője most már biztos el is búcsúzott a menekülő férfitől, és elindult hazafelé. Eszébe jutott valami. Felemelte a mobiltelefont, és kikereste annak a volt rendőrnek a számát, akit felfogadott Coimbrában. Már-már megnyomta a zöld gombot, hogy felhívja, amikor a rendőrségi hullámhosszon további tott üzenetek között hirtelen felfigyelt egy ismerős elemre, ezért félbe hagyta a mozdulatot, és minden figyelmét a rádióra összpontosította. – … hetven. Ellenőrizték a bejelentést. – Igen. A központ megkapta a rendszámot, és most ellenőrizzük… Harminchárom harmincegyes: egy kék színű Volkswagenről van szó? – Igen.
– Harminchárom harmincegyes, közölje a gyanú okát. – Huszonegyes, a jármű közterületen áll, a hátsó ablakon feltehetően golyótól eredő lyuk van, a jobb hátsó sárhányó pedig behorpadt. Ellenőrizze a járművet. – Harminchárom harmincegyes, kis türelmet. A beszélgetés megszakadt, Krongard legnagyobb bosszúságára. – Hol, damn it? – kérdezte a rádiókészüléktől kétségbeesetten, mivel a harminchárom harmincegyes járőrkocsi meg a parancsnoki és kommunikációs központja közötti párbeszédből nem tudott meg mindent, amire szüksége lett volna. – Hol a fenében áll ez a Volkswagen? A CIA ügynöke el nem mozdult volna ültőhelyéből, minden idegszálával a rádiókészülékre figyelt. A portugál rendőrség megtalálta Tomás Noronha autóját, az biztos, de az nem derült ki, hogy hol. így csak annyit tud, hogy a menekülő férfi valóban Lisszabonban van, így szükségtelen a vidéki szállodákban és motelekben keresni őt. – Swartz! – kiabált, mert félt arról, ha feláll és elmegy megkeresni őt, akkor esetleg lemarad valami fontos információról, ami segítheti abban, hogy rátaláljon Tomás Noronhára. – Swartz! Gyere ide! Hallotta, hogy a kollégája valamit kiabál, de a rádió recsegéséből arra következtetett, hogy a portugál rendőrség emberei újra kapcsolatba lépnek egymással. – Harminchárom harmincegyes, itt a huszonegyes. – Itt a harminchárom harmincegyes. Hallgatom. – Harminchárom harmincegyes, a szóban forgó jármű ma délután autós üldözés közben balesetet okozott Coimbrában. Kapcsolatba lépek az Eco harmincegyessel hogy küldjön egy helyszínelőt a járműhöz. Adja meg a jármű tartózkodási helyét, harminchárom harmincegyes. – Huszonegyes, a Berna sugárút és az Espanha tér sarkán álló üres telek. Itt várjuk a helyszínelő érkezését. Krongard, amint meghallotta, hogy hol találták meg a kék Volkswagent, felugrott a székről, és diadalmasan a levegőbe csapott az öklével, már tudta, hogy hol rejtőzik Tomás Noronha. A Berna sugárút és az Espanha tér sarka csak egy helyre utalhatott. – A Gulbenkian!
XXIX Maria Flor szemében hitetlenkedés csillant. – A tudat pusztán megfigyelés által részlegesen létrehozza az anyagot? A kérdésben ott visszhangzott Tomás állítása, amely annyira különös és kihívó volt, hogy mindenképpen bizonyításra szorult. De ehhez az a vetítőberendezés, amelyet a laboratórium sarkában összeállított, nem volt
elég. A történész megfordult, magához vett egy szerkezetet, amelyet egy asztalon hagyott, majd elhelyezte a vetítő és a vetítővászon között, a két réssel ellátott kartonlap előtt. – Ezt a készüléket arra használják, hogy a réseken áthaladó fényt vizsgálják vele – mondta, miközben mindent előkészített az új kísérlethez. – Bekapcsolom, és amikor a vetítő kibocsát egy fotonnyi fényt, a mérőeszköz megmutatja, melyik résen jött át. – Rámutatott a gép kijelzőjére. – A mérés eredményei itt jelennek meg. Idejönnél, hogy segíts, és magad is lásd, mi jelenik meg a kijelzőn? – Természetesen. Befejezte az új berendezés összeállítását, és bekapcsolta. Hirtelen egy fémes ping hang hallatszott. – A berendezés azt rögzíti, hogy egy foton áthaladt a réseken – magyarázta. – Nézd meg, melyiken ment át… A szerkezetet Maria Flor felé fordította, hogy az asszony láthassa a képernyőt. – A jobb oldalin, az S2-n – mondta a barátnője. Kezét a csípőjére tette, mintha provokálni akarná a férfit. – Látod? Nem úgy történt, ahogy az előbb mondtad, a foton nem ment át egy időben a két résen. Tomás néhány másodpercig hallgatott, hagyta, hogy a vetítő kibocsássa a fotonokat, és a berendezés rögzítse, melyik résen haladtak keresztül, fémes hanggal jelezve és a képernyőn mutatva minden egyes áthaladást. Egyes fényrészecskék az S1, mások pedig az S2 résen haladtak át. A barátnője arcán diadalmas kifejezés ült, mintha azt mondaná, hogy lám, a kísérlet meghazudtolta az előbbi képtelen kijelentést, mert a mérőeszköz megmutatta, hogy a foton nem halad át a két résen egy időben, csupán az egyiken. De a férfi nem zavartatta magát. Egy kis idő múlva odamutatott a vetítővászonra. – Mit látsz ott? A korábban látottaktól eltérően csak két sáv látszott. – Eltűnt az öt sáv – mondta a nő meglepetten. – Most csak kettő látszik. – Amit mondasz, az azt jelenti, hogy az interferencia megszűnt. A fotonok már nem interferálnak egymással, ugye? – Hát… valójában. – Most kikapcsolom a készüléket, amelyik jelzi, hogy a fény részecskéi áthaladtak a két résen. Megnyomott egy gombot, és a rendszer abbahagyta a számlálást. A vetítővásznon megjelent az öt sáv. Azután újra bekapcsolta a réseken áthaladó fotonokat számláló berendezést, és a képernyőn újra csak két sáv volt látható. Ki-be kapcsolta a mérőeszközt, és mindig ugyanaz történt: amikor a szerkezet mérte a réseken áthaladó fotonokat, két sáv látszott, de amikor ki volt kapcsolva, megjelent az öt sáv.
– Milyen… különös jelenség – mondta a nő egy idő múlva, miközben megpróbálta megemészteni, amit látott. – Mi a csuda történik itt? Miért változtatja meg a mérőeszköz a fény viselkedését? Nem értem… Tomás letette a két réssel ellátott kartonlapot, kikapcsolta a vetítőt és a mérőeszközt, majd szembefordult az asszonnyal. – Egészen különleges felfedezéssel állunk szemben – jelentette ki. – A tudósok rájöttek arra, hogy a fény sajátosságai annak a függvényében változnak, amilyen módon tanulmányozzák, azaz, hogy megfigyelik-e a réseket, vagy sem. Amikor a réseket nem figyelik meg, akkor úgy viselkedik, mint egy hullám. De amint elkezdjük megfigyelni, akkor részecske lesz. Mintha a fény tudná, hogy megfigyelik-e, vagy sem. Maria Flor az ujjaival beletúrt világos gesztenyebarna hajába, és szórakozottan dörzsölte a fejét, miközben elképedt arcot vágott. – De honnan tudja mindezt a fény? Tomás nem válaszolt azonnal, a kérdés túl jó volt ahhoz, hogy elsikkadjon. – Ez a lényeg – mondta. – Honnan tudja a fény, hogy megfigyelik? Igazából nem tudja, és a kérdést nem is lehet így feltenni, mert ahogy tudjuk, a fénynek nincs tudata, nincsenek ismeretei. Ezért a kérdésnek valójában így kellene hangzania: miért változtatja meg a megfigyelés a fény természetét? Miért hullám a fény, amikor közvetlenül nem figyeljük meg, és miért változik részecskévé, amikor közvetlenül megfigyeljük? Ez feloldhatatlan titok. De még nem mondtam el mindent. Valójában szubatomi vagy kvantumszinten még különösebb dolgok történnek. – Még ennél is különösebbek? – A kétrés-kísérletet eredetileg fotonokkal végezték el, olyan fényrészecskékkel, amelyeknek nincs sem tömegük, sem töltésük, de elektromágneses energiát továbbítanak. Azután felfedezték, hogy maga az anyag is ilyen tulajdonságokkal rendelkezik, ezért ugyanezt a kísérletet elvégezték elektronokkal is, azaz azokkal a tömeggel és töltéssel rendelkező elemi egységekkel, amelyekből az anyag felépül. – Rácsapott a kezével a mellette álló asztalra. – Tudod, hogy miből áll ez az asztal atomi szinten? – Természetesen atomokból. Minden anyag atomokból épül fel, amelyekben egy neutronokból és protonokból álló mag körül elektronok keringenek, olyanformán, ahogy a bolygók keringenek a Nap körül. Ez olyan elemi ismeret, amelyet az iskolában is tanítanak. – Az az atomkép, amely szerint az atom olyan, mint egy aprócska naprendszer, egy kissé már túlhaladott, a lényeg az, hogy az elektronok olyan tömeggel rendelkező elemi részecskék, amelyek részt vesznek az anyag létrehozásában. A tudósok elvégeztek egy kísérletet, amelyben már nem két réssel ellátott kartonlapon keresztül sugározták a fotonokat, hanem az elektronok kibocsátására egy izzó volfrámszálat használtak, a két párhuzamos
rést egy vékony fémlemezen alakították ki, és képernyőként egy elektron jelzőt használtak. Ez a kísérlet jóval bonyolultabb, és technikailag jóval nehezebb végrehajtani, mint a fotonokkal végzett kísérletet. De elvégezték, és meglepő eredményre jutottak. Ahogy a fotonok esetében is történt, a képernyő rögzítette, hogy az elektronok hullámként viselkedtek, amikor nem figyelték meg őket közvetlenül. Amikor csökkentették a sugarat, és csak egy elektront bocsátottak ki a képernyő felé, akkor azt tapasztalták, hogy ez az egy elektron ugyancsak egyszerre halad át mind a két résen. Figyelj jól, nem fényről beszélünk, hanem elektronokról, az anyag elemi egységeiről. – Az anyag is egy időben haladt át a két résen? Tomás zöld szeme elismerően villant. – Különös, nem? És nem csak az elektronok. Egész atomokkal is megismételték a kísérletet, és ott is pont ugyanaz történt. Azután kiterjesztették a kísérletet a molekulákra, és az eredmény megint ugyanaz volt. Sőt az elektronok, az atomok és a molekulák mind ugyanúgy hullámként viselkedtek, amikor a réseket nem tartották megfigyelés alatt, és részecskeként, amikor megfigyelték. – Kis szünetet tartott, hogy leülepedhessen az információ. – Felfogod ezeknek a felfedezéseknek a jelentőségét? Maria Flornak tátva maradt a szája, miközben hitetlenkedve meg próbálta megemészteni, amit hallott. – Arra akarsz ezzel utalni, hogy az anyag nem létezik abban a formában, ahogy ismerjük, ha nem figyeljük meg közvetlenül? Tomás bólogatott. – A kétrés-kísérlet, amelyet már több milliószor elvégeztek, és egy iskola kellően felszerelt laboratóriumában bármikor megismételhetnek, feltárja előttünk a valóság titokzatos természetét. A valóság megfigyelése csak részben mutatja meg magát a valóságot. De a legfontosabb az, hogy ha tudatosan döntök a valóság megfigyelésének módjáról, az megváltoztatja magát a valóságot is. Például, ha úgy figyelem meg az elektront, hogy nem ellenőrzőm a réseket, csak azt nézem, hogy mi történik a vetítővásznon, akkor hullámtermészete lesz, de ha úgy döntök, hogy megfigyelem, hogyan haladnak át a réseken, akkor az elektron részecskeként viselkedik. Azaz, és ezt szeretném aláhúzni, ha kiválasztom, milyen kísérletet akarok elvégezni, a tudatom dönt arról, hogy milyen lesz a valóság, hullám-e, vagy részecske. Fel tudod fogni, milyen mélységeket tár fel ez a felfedezés? A nő tátott szájjal bámult. – A megfigyelés alkotja meg részlegesen a valóságot. – Ez a következtetés eléggé vitatott, és sok tudós számára elég kényelmetlen, de több híres fizikus, közöttük Nobel-díjas fizikusok is határozottan állítják. A megfigyelés szó tulajdonképpen a tudat eufemisztikus
megnevezése, mivel csak azért tudjuk, hogy létezik megfigyelés, mert tudomásunk van róla. Az anyag hullám, ha tudatosan úgy döntök, hogy egy meghatározott módon figyelem meg, és részecske lesz, ha tudatosan úgy döntök, hogy másféleképpen figyelem meg. Én döntöm el, szabad és tudatos akarattal, hogy milyen lesz a valóság. Ez végső soron azt jelenti, hogy a tudat alkotja meg részlegesen a valóságot. – Ez nem lehet. – A tudományos kísérletek megmutatják, hogy valamiképpen a tudat alkotja meg részlegesen a valóságot – ismételte meg szó szerint előbbi állítását a férfi. – A fotonok, az elektronok, az atomok és a molekulák nem léteznek részecskeként, csak ha megfigyeljük őket! Kénytelen vagyok megismételni ezt a gondolatot, valahányszor erről beszélgetünk, mert a felfedezés olyan képtelen és hihetetlen, hogy természetesen mindig elfeledkezünk róla, valahányszor számba vesszük a mindennapi valóságot, és a könnyebbik utat választva, hagyományos módon gondolkodunk róla. Úgy hisszük, hogy a dolgok önmagukban léteznek, tőlünk függetlenül, és egyrészről ott vagyunk mi, másrészről pedig ott van a világ, végeredményben pedig felfedezzük, hogy a valóságot megfigyelő tudat nélkül a dolgok valóban nem úgy léteznek, ahogy gondoljuk. Nincs a megfigyeléstől független valóság. – Ennek nincs semmi értelme. Hogyan lehetséges, hogy a tudat alkotja meg a valóságot? – Csak részlegesen – javította ki. – A tudat részlegesen alkotja meg a valóságot. Ahhoz, hogy a részecske megjelenjen, nem elég, ha nézem a rést. Kell, hogy ebben a résben legyen egy hullám is. – Egy hullám? Miféle hullám? – kérdezte a nő tanácstalanul. – Energiáé? Anyagé? Mié? Tomás az arcát dörzsölte a kezével; a jelenségnek ezt a részét is nehezen lehetett megérteni. – Nem tudni pontosan – ismerte be. – Egy rejtélyes hullámról van szó. Schrödinger egyenlete megmutatja nekünk a hullám függvényét, amelyet lehetséges függvényként értelmeznek. A kvantummechanika számításai esetében nem egy hullámzó anyag- vagy energiamezőről van szó, hanem az anyag vagy energia létezésére utaló hullámzó mezőről. – Azt akarod ezzel mondani, hogy a hullám nem létezik a valóságban? Az akadémikus arcán grimasz suhant át. – Nehéz ezt kijelenteni. Az elektronnak van töltése és tömege, ezek nem tűnhetnek el csak úgy, egyik pillanatról a másikra. Másfelől pedig világosan látjuk, hogy a vetítőernyőn egy interferenciarajzolat jelenik meg. Ez arra utal, hogy valami tényleg van ott. De mi? Schrödinger úgy gondolta, hogy az elektron szétterül a térben, és így hullámzik. De akkor hol van az energiája és a tömege? Az a hullámzás, amit Schrödinger feltételezett, azzal járna, hogy
egyik és másik is parttalanul szétterül a térben, van egy kis tömeg itt, egy kis tömeg ott, egy kis tömeg amott, de már tudjuk, hogy nem ez történik. Következésképpen Schrödinger tévedett. – De hát ha az elektron nem terül szét a térben, akkor ez miféle hullám? – Senki nem tudja. Az interferencia vetítőernyőn kirajzolódó képe és a megmaradás elve, amely megkívánja a töltés és a tömeg állandóságát, arra utal, hogy a hullám valóságos, nem puszta elvont matematikai formula. Az elektron töltésének és tömegének valahol lennie kell, nem igaz? De hol? Einstein Gespensterfeldnek nevezte ezt a hullámot, azaz szellemtérnek, én viszont inkább virtuális vagy lehetséges hullámnak nevezném, azaz olyan hullámnak, amely egyszerre rendelkezik minden lehetséges virtualitással és lehetőséggel. Maga Werner Heisenberg írta, hogy „az atomok vagy elemi részecskék nem valóságosak, a lehetséges vagy valószínű világába tartoznak”. Mintha a lét és a nemlét mezsgyéjén léteznének, egy olyan mezsgyén, amely szuperpozícióra utal, és csak akkor jutnak meghatározott és valóságos létezéshez, amikor megfigyelés tárgyaivá válnak. A kétrés-kísérletből kiindulva talán kijelenthetjük, hogy egy atom, Einstein kifejezésével élve, szinte szellemformában létezik, de amint megfigyelés tárgya lesz, létrejön a hullámfunkció összeomlásának jelensége, ahogy a fizikusok mondanák. A szuperpozíciós helyzetben lévő, szellemformában létező hullám összeomlik, és valóságos részecskévé alakul át. Maria Flor megborzongott. – Hú… ez ijesztő! – Egy kicsit az – mondta a férfi. – Például egy alkalommal, amikor a megfigyelés előtt az anyag csupán hullám, belehelyezzük egy atom hullámát egy dobozba, azután ezt a dobozt félbevágjuk, és két dobozunk lesz. Azaz, van egy hullámunk és két dobozunk. A kérdés a következő: a kettéosztott doboz helyébe lépő két doboz közül melyikben van a hullám? A bal oldaliban vagy a jobb oldaliban? – Mit tudom én… az egyikben. A történész felvonta a szemöldökét, mintha bűvészmutatványra készülne. – A hullám mind a kettőben ott van. – Azt akarod mondani, hogy a hullám kettévált, és az egyik fele az egyik dobozban maradt, a másik pedig átkerült a másikba. – Nem, nem. A hullám egyetlen és oszthatatlan, és egyszerre jelen van mind a két dobozban. De amikor kinyitom az egyik dobozt, és belenézek, a hullám összeomlik, és az atom átalakul egy olyan részecskévé, amelyik csak az egyik dobozban van. – Aha, már értem. Ez egy kicsit olyan, mint a bűvészek mutatványa, akik elrejtenek egy pénzdarabot a kezükben, és ki kell találnunk, hogy melyik kezükben van ez a pénz, a jobb vagy a bal kezükben.
– Nem – mondta határozottan a férfi, aki tisztában volt azzal, hogy nehéz ezt a nyugtalanító igazságot elfogadni. – Amikor egy bűvész ezt a látványosságot bemutatja, a pénz ténylegesen az egyik kezében van. Csak mi, a nézői nem tudjuk, hogy melyikben. Attól, hogy meglátjuk a pénzdarabot a kezében, a pénz nem változik hirtelen valóságossá, mert korábban is valóságos volt, csak el volt rejtve. De a mikroszkopikus világban ténylegesen egy atom sem létezik részecske formában addig, amíg meg nem figyelem, érted? A valóságban az atom hullám formában létezik egy időben a két dobozban – éppen úgy, mint az elektron és a fény elemi formája. Bár oszthatatlanok, mégis egyszerre ott vannak a két résben. Azaz, a pénzt elrejtő bűvész példájával ellentétben, az alom előzetesen nem létezik az egyik vagy a másik dobozban részecske formájában. A részecske csak az egyik dobozban jelenik meg abban a pillanatban, amikor megvizsgáljuk az egyik vagy a másik dobozt, ugyan úgy, ahogyan a fény és az elektron is csak akkor alakul át részecskévé, amikor közvetlenül azt a rést vizsgáljuk, amelyen áthalad. Érted? Még ha elvisszük is messzire egymástól a két dobozt, és az egyiket a mindenség egyik végére, a másikat pedig a másik végére helyezzük, a hullám továbbra is ott van mind a két dobozban, egységesen és oszthatatlanul, szuperpozícióban. A szemlélő, következésképpen a tudat az, amely a valóság puszta megfigyelése által, miközben kölcsönhatásba kerül vele, arra kényszeríti az atomot, hogy feladja hullám voltát, és részecskévé alakuljon. – Ez olyan különös… – A kvantumok különösségét Heisenberg is rendszerezte 1927-ben, akkor, amikor felfedezte a határozatlansági elvet. Ez azt állítja, hogy egy részecske helye és sebessége egyidejűleg nem határozható meg tetszőleges pontossággal. Ez nem a mérés közben felmerülő technikai nehézségek következménye, hanem a valóság lényegi sajátossága. Amikor meghatározzuk egy részecske helyét, a sebessége lényegében meghatározhatatlanná válik, és amikor meghatározzuk a sebességét, a helye lételméleti szempontból meghatározhatatlan lesz. Megismétlem, hogy a részecskék helyének és sebességének ez a bizonytalansága nem a megfigyelés korlátaiból fakad, hanem a valóság tényleges természetéből. – Ez hihetetlen. – Valóban nagyon különös. A kétrés-kísérlet valójában megmutatja a határozatlansági elv által leírt kettősséget. Amikor méréseket végzünk a réseknél, nagy pontossággal meghatározzuk egy elektron helyzetét, de ebben az esetben a mozgása, azaz a hullám eltűnik. Amikor nem végzünk méréseket a réseknél, pontosan meghatározzuk a mozgást, azaz a hullám sajátosságait, de ebben az esetben az elektron helyzete meghatározhatatlanná válik, ténylegesen több helyen is van egy időben. Nagyjából abban az időben, amikor Heisenberg eljutott a kvantummechanikáig, Erwin Schrödinger megalkotott
egy egyenletet, amely ugyanazt a valóságot fogalmazza meg, de más matematikai megközelítéssel. Miközben Heisenberg kifejlesztette a mátrixmechanikát, Schrödinger a hullámmechanikával dolgozott, de hamarosan rájött, hogy mind a kettő ugyanazt a valóságot írja le. A Schrödinger által létrehozott egyenlet lehetővé teszi annak a kiszámítását, hogy egy hulláin milyen valószínűséggel alakul át részecskévé egy bizonyos ponton, ezt a valószínűséget másképpen hullám funkciónak is nevezik. – Szóval ez az a bizonyos Schrödinger-féle egyenlet… Tomás megint a kezébe vette a jegyzetfüzetet meg a rosttollat, és felírt egy képletsort:
– Ez Schrödinger egyenlete az időtől független változatában. – Rámutatott az egyenlet mindkét oldalán szereplő írásjelre. – Látod, a görög pszi betűt itt arra használják, hogy a valóság legkülönösebb sajátosságát jelöljék vele. – Hatásszünetet tartott. – A hullámfunkciót. A nő megbűvölten tapadt rá a szemével a hullámfunkciót jelölő írásjelre. – Ez ugyanaz… ugyanaz az írásjel, amely… A történész visszalapozott a jegyzetfüzetben, majd rátalált arra a lapra, ahol emlékezetből lerajzolta Frank Bellamy utolsó üzenetét, és rámutatott az ott lévő pszi-re.
– Ez az az írásjel, amely Bellamy üzenetében szerepelt – mondta Tomás – befejezve a nő félbehagyott mondatát. – Ez az írásjel nem valamiféle keresztre feszítést akar jelenteni, ahogy azok a hülyék ott a CIA-ban helytelenül kikövetkeztették. Sokkal inkább arra a hullámfunkcióra utal, amelyet Schrödinger megsejtett híres egyenletében. A pszi jelét választották ki arra, hogy a hullámfunkciót jelképezze, ez Schrödinger egyenletének a megfejtése, amely megállapítja, hogy egy elektron két vagy több helyen is lehet egy időben, és végső következtetésként elvezet oda, hogy a megfigyelés részlegesen létrehozhatja a valóságot. – Azaz – adta meg magát Maria Flor – a Hold és minden, ami a világmindenségben van, valójában csak azért létezik, mert valaki megfigyeli. – Végső soron erről van szó. Végeredményben a Hold meg te meg én is bizonyos értelemben hullámfunkciók vagyunk. A nő felnevetett. – Én? Mint hullámfunkció?
– Természetesen a gyakorlatban ez nem így van, mert a makroszkopikus szinten létezel, és a hullámfunkciód összeomlott. De elméletileg miért ne lehetne így? Maria Flor bizonytalan mozdulatot tett az arca előtt. – Ha hullámfunkció volnék, hogy néznék ki? Mint egy felhő? – Valószínűleg ugyanúgy néznél ki, mint most. Ne felejtsd el, hogy a hullámfunkció valószínűségként jelentkezik. Ha a hullámfunkció túl nagy egy helyen, az azt jelenti, nagy a valószínűsége annak, hogy az atom ott megjelenjen. A tested valószínűleg ott jelent meg, ahol a hullámfunkciód a legerősebb. De az is lehet, hogy néhány vonásod olyan zónákban alakult ki, ahol valamivel kisebb a hullámfunkciód, ki tudja? Minden a valószínűség kérdése. A nő nevetett. – Két fizikus, Bryce DeWitt és John Wheeler fölvetette annak a lehetőségét, hogy az egész világmindenség hullámfunkcióként létezik. Stephen Hawking átvette ezt a gondolatot, és azt sugallta, hogy a világmindenség valójában nem más, mint egy hullám szuperfunkciója, aminek az elméletét James Hartle-val együtt dolgozta ki. – A világmindenség is? – Miért is ne? Ha a világmindenség egy gigantikus hullámfunkció, akkor szuperpozícióban van, és tartalmazza magában az összes lehetséges valószínűséget. Egy másik fizikus, Hugh Everett felvetette, hogy az egyetemes hullám szuperfunkciója megoldaná a kvantumképtelenségeket, bár ez még nagyobb képtelenségekhez vezetne. Everett azt állította, hogy a szuperpozícióban lévő Világegyetem folyamatosan hatalmas arányban osztódik, és pillanatonként billiónyi párhuzamos világmindenséget hoz létre, amelyekben minden univerzum egy hullámfunkció összeomlásának felel meg. Érted? Amikor a rések megfigyelés alatt vannak, a fotonnak döntenie kell, hogy hol halad át, és ebben a pillanatban a világmindenség kettéhasad. Amit mi a hullámfunkció összeomlásának látunk, valójában a hullámfunkció szertehasadása számtalan új világmindenséggé. Az egyik univerzumban a részecske a jobb résen halad át, a másikban a bal résen. Most terjeszd ki mindezt az összes kvantumlehetőségre, amelyik felkínálja a választást. A metauniverzumban minden, ami megtörténhet, valóban meg is történik, de a párhuzamos világmindenségekben. – Ez… ez kész őrület! – kiáltott fel a nő hitetlenkedő arckifejezéssel. – Nem más, mint kétes értékű tudományos fantasztikum. Ostobaság! Mennyi butaságot képesek még összehordani? – Elfogadom, hogy mindez különös, és elismerem, hogy nincs semmi bizonyíték arra, hogy mindez megtörténik. De szeretnélek figyelmeztetni arra, hogy egyre több fizikus hisz abban, hogy ez a multiverzumokra vonatkozó
hipotézis igencsak valóságos. – Tréfálsz… – Komolyan beszélek. De az a legijesztőbb, hogy a valóság különös természetével kapcsolatos tudományos kísérletek által felfedezett titkok világában ez csak az első lépés. – Micsoda? Van, ami még ennél is különösebb? A történész elködlő, rejtelmes tekintettel nézett, de az ajkán halvány mosoly játszott; nem mindennap történt meg, hogy egy, a hétköznapokban élő ember, mint a barátnője kapcsolatba kerül olyan elképesztő tudományos eredményekkel, amelyeknek felsejlő következményeit még nagyon sok fizikus is elutasította. – A kétrés-kísérlet még annak a lehetőségét is felveti, hogy a jövő befolyásolja a múltat.
XXX Amikor James Krongard és Greg Swartz odaért a Berna sugárút és az Espanha tér sarkán nyíló, parkoló autókkal teli kis térségre, a rendőrség járőrkocsija még ott állt. Az amerikai nagykövetség diplomatarendszámos Chevroletje megállt a Berna sugárút utolsó közlekedési lámpájánál, és a benne ülő két férfi szemügyre vette a kis parkolót, amelyben olykor két tucat autó is állt. Látták, hogy az egyik rendőr bent ül a járőrkocsiban, a másik pedig ott áll a kék Volkswagen mellett. – Ez az – erősítette meg a volánnál ülő Krongard, és odamutatott a kocsi hátsó ablakára. – Látod azt a lyukat a hátsó üvegen? Swartz odanézett. – Az egy lövés nyoma. – Én lőttem rájuk. A követség biztonsági főnöke gúnyosan felnevetett. – Többet kellene gyakorolnod – jegyezte meg némi éllel. Végignézett a kis térségen, ahol állt néhány autó, de bőven akadt még szabad hely. – Most mit csinálunk. Odaállunk mellé? – Nem ment el az eszünk! Még csak az kellene, hogy a rendőrök meglássanak. Minél kevesebben tudnak arról, hogy itt vagyunk, annál jobb. Az akció titkos, világos? – És a Volkswagen? A közlekedési lámpa ebben a pillanatban zöldre váltott, a CIA-ügynök rálépett a gázra, és a kocsi nekilendült. – Mit érdekel! Nem a Volkswagen a fontos, hanem az, hogy éppen itt van. – Rámutatott az apró lámpákkal megvilágított modern épületre, amelyet bal kéz felől maguk mögött hagytak. – Az ott a Gulbenkian. Ha a kocsi itt áll, ez azt jelenti, hogy az emberünk ott rejtőzködik. Ne felejtsd el, hogy az alapítvány
tanácsadójaként dolgozik. Be kell mennünk, és el kell kapnunk. A Chevrolet megkerülte az Espanha teret, és megállt az António Augusto de Aguiar sugárút elején. A civil ruhát viselő tengerészgyalogos, akit Swartz kiküldött, hogy megfigyelje az alapítványt, a sarkon állt, átellenben Calouste Gulbenkian bronzszobrával, aki az egyiptomi Hórusz isten kőből faragott hatalmas figurája előtt ült. Amint a tengerészgyalogos meglátta a parancsnokát meg a CIA-ügynököt, kihúzta magát, összecsapta a bokáját és tisztelgett. – Jó estét, sir. – Az utcán ne tisztelegj nekem, te hülye! – mordult rá Swartz ingerülten. – Nem kell felhívni magadra a figyelmet. A kioktatást hallva a fiatal férfi zavarba jött, ellazította az izmait, és megpróbált természetesen viselkedni, farmernadrágja és bőrdzsekije valóban nem illett a katonás viselkedéshez. – Elnézését kérem, sir. A felettese körbepillantott. – Mi a helyzet a célszeméllyel? – Semmi, sir. Miután tájékoztatott arról, hogy valószínűleg itt tartózkodik, bementem, és újra végigkérdeztem az alapítvány biztonsági embereit. Senki nem látta őt ma este. Azután bejutottam az épületbe, kinyitottam az illető dolgozószobájának az ajtaját, hogy megbizonyosodjam, nem rejtőzik odabent. A dolgozószoba üres volt. Swartz kérdő tekintettel fordult Krongard felé, mintha utasításra várna. – Mit csináljunk? A CIA ügynöke szemügyre vette az alapítvány épületének sötét tömegét. Hatalmas építmény volt, de azért annyira nem nagy, hogy ne lehessen két óra alatt átfésülni. Odafordult a tengerészgyalogoshoz, aki már megjárta az épületet. – Van térképe az alapítványról? A civil ruhába öltöztetett katona belenyúlt a bőrdzseki zsebébe, és előhúzott egy félbehajtott papírlapot. – Parancsoljon, sir. Krongard széthajtotta a térképet, és szemügyre vette az épületegyüttest, különösen figyelmesen tanulmányozta a főépület belső részeit és a kijáratokat. Ebben a pillanatban hangokat hallott, és látta, hogy két férfi közeledik, az a két tengerészgyalogos volt, akiket Swartz a Lisszaboni Új Egyetemhez, illetve Tomás lakásához küldött. A CIA-ügynök megállapította, hogy már öten vannak; ő, a biztonsági főnök és a három tengerészgyalogos. Tökéletesen elég. Egy pillantást vetett az összeállt csapatra, félbehajtotta a térképet, és bedugta a zakója zsebébe. Odaintett Swartznak, aki minden emberének adott
egy Glockot és egy walkie-talkie-t. Miután ezzel végeztek, Krongard körbehordozta tekintetét a körülötte állók arcán, fejével az alapítvány felé intett, amelyet a reflektorok kiemeltek a sötétségből, majd intett. – Indulás.
XXXI Azok után, ami elhangzott, Maria Flor elképedve bámult a levegőbe. Az volt az érzése, hogy a beszélgetés már-már szürreális fordulatot vett. – A jövő befolyásolhatja a múltat? – kérdezte megrettenve. – Micsoda képtelenség. Ennek se füle, se farka. Az idő normális menete az ok-okozati összefüggések szerint halad, amikor az okok mindig a múltban vannak, az okozatok pedig a jövőben. – A lézerprojektor felé intett. – Teljesen lehetetlen, hogy ez a vetítő előbb összetörjön, és én csak utána ejtsem le a földre. Az a normális, hogy földhöz vágom a gépet, és azután ott hever összetörve. Először történnek meg az okok, és az okozatok csak utánuk következnek. Hogyan volna lehetséges, hogy egy jövőbeli esemény vált ki egy múltbeli történést? Ez azt jelenti, hogy lehetséges volna… akár az időutazás is! Ami pedig teljességgel lehetetlen. Képtelenség! – A kétrés-kísérlet mégis fölveti ennek a lehetőségét. Illetve ennek a kísérletnek egy módosított változata. – De… mégis miképpen? Tomás újra a lézervetítő, a két réssel ellátott kartonlap és a fényérzékeny vetítővászon felé pillantott, de nem kapcsolta be a szerkezetet. – Először is azt kell megértened, hogy mikroszkopikus szinten, amelyet kvantumszintnek neveznek, minden egészen másképpen történik, mint ahogyan makroszkopikus szinten napról napra tapasztaljuk. Azt már láttuk, hogy a valóság megváltozik a megfigyelés hatására, és hogy az A pontból a B pontba haladó elektronok, fotonok és atomok nem egyetlen utat választanak, hanem egy időben az összes lehetséges utat. Például 1996-ban a fizikusok egy csoportjának sikerült egyetlen berilliumatomot egy időben két különböző helyre eljuttatnia, pontosan úgy, ahogy azokkal a fotonokkal és elektronokkal történik, amelyek egyszerre két résen haladnak át. De a mikroszkopikus anyag egyéb furcsa viselkedésére is felfigyeltek. A férfi szavai felkeltették a nő érdeklődését. Tomás odább ment néhány lépést, és felvett egy régi újságot, amelyet valaki ott hagyott a polcon. A lapot a kezében tartva visszament a lézervetítőhöz, és miután megnézte az első oldalt, odafordította a társnője felé. – Nézd csak, ki van ott – mosolygott a nő. – A mi miniszter… A történész rámutatott a politikus arcképére, amely az egész első oldalt
betöltötte. – Mi ez itt? – A miniszterelnök. Ne mondd, hogy annyira nem figyelsz a hírekre, hogy még fel sem ismered… A férfi bosszankodva vágott közbe. – A fénykép nyomtatásának eljárására gondolok, nem a tartalmára igazította helyre a nőt, hogy eljusson a bizonyításhoz. – Ha messziről nézzük ezt a fényképet, akkor egy összefüggő képet látunk, ugye? – Igen – bólintott rá a barátnője, nem sejtve, hová akar a férfi kilyukadni. – Na és? – Most nézd meg a fényképet egészen közelről. – Intett a kezével. – Gyere közelebb. Maria Flor odahajolt az újságlaphoz, a szemével már-már rátapadt a papírlapra… – Még mindig fénykép. – És a kép összefüggő? – Természetesen nem. – Összehúzta a szemét, minden erejét összeszedve próbálta meg értelmezni a nyomat szövedékét. – A fényképet… mit tudom én… apró kis pontok alkotják, az egyik kisebb, a másik nagyobb. Távolból folyamatosnak látszik a kép, de közelről pontokra esik szét, amelyeket távolabbról nem érzékelünk, ezért látjuk összefüggőnek. Tomás félbehajtotta az újságot, és letette a háta mögött álló asztalra, és ezzel befejeződött a szemléltetés. – Nos, a tudósok rájöttek arra, hogy a valóság is többé-kevésbé ilyen – jelentette ki. – Ha a mindennapi tapasztalatainkból indulunk ki, akkor a dolgok folyamatosan mozognak. Ahhoz például, hogy egy méternyit előrehaladjunk, az egész távolságot be kell járnunk. Ezzel a kérdéssel már egy görög filozófus, Zénón is foglalkozott. A tudósok felfedezték, hogy a mikroszkopikus mindenségben a valóság nem folyamatos, és a részecskék az egyik állapotból a másikba ugranak, mert nincsen átmeneti állapot, ahogy az útvonal egyik pontjától is közbülső átmenet nélkül ugranak át a másikra. Maria Flor hitetlenkedve hallgatott. – Ez meg hogy lehetséges? – Egy elektron nem halad az egyik állapotból a másikba, vagy a haladási pálya egyik pontjától a másikig, hanem ugrik az egyik állapottól vagy ponttól a másikba. Ezt nevezik kvantumugrásnak. És, jó, ha tudod, ez nem véletlen jelenség, hanem a mikroszkopikus világ sajátossága. A valóság szövete ilyen típusú ugrásokból épül föl. – Már hallottam a kvantumugrásról, de soha nem értettem teljesen a lényegét. Sokszor feltettem magamban a kérdést, hogy ezeket az ugrásokat nemcsak az okozza-e, hogy technikailag még nem tudjuk meghatározni azt a
haladási pályát, amelyen az elektronok haladnak. Vagyis egy közbülső pályán haladnak az A és a B haladási pont között, de mivel a technikánk még nem elég tökéletes, ezért nem látjuk, miként halad nak, és az a benyomásunk, hogy az elektronok ugranak. – Az az igazság, hogy eleinte sok tudós gondolt erre – mondta a férfi. – De ma már bizonyosak vagyunk abban, hogy az elektronok nem ha ladnak egy közbülső haladási pályán, mert ilyen egyáltalán nem létezik. Szó sincsen arról, hogy a megfigyelési technikánk fejletlen volna, mert az a helyzet, hogy valóban ugrálnak, mégpedig olyan sebesen, hogy az egyik és a másik ugrás között nem telik el semmi idő. Ha egy kocsival óránként ötven kilométeres sebességgel megyünk, és fel akarunk gyorsítani óránként hatvan kilométerre, akkor a valóságban a sebesség folyamatosan nő, nem igaz? Először óránként ötvenegy kilométeres sebességre gyorsulunk, azután ötvenkét kilométerre és így tovább, amíg el nem érjük a hatvan kilométeres sebességet. De még az ötven és ötvenegy kilométer között is végtelen számú köztes sebesség van. De a kvantumvilágban az energetikus állapotokat figyelembe véve az autó ötven kilométeres óránkénti sebességgel haladna, azután váratlanul hatvan kilométeres sebességgel menne, kihagyva a közbülső sebességeket. Körülbelül ilyen egy kvantikus ugrás. – Rámutatott az újságra, amelynek az első oldalát néhány pillanattal korábban szemügyre vették. – Mint ez a fénykép az újságban. Innen nézvést a miniszterelnök képmása folyamatos, de amikor figyelmesebben szemügyre vesszük, akkor látjuk, hogy szemcsés, egymástól független pontok alkotják, és a folyamatosság csak illúzió, amelyet a távolságnak köszönhetünk. – Világos. – De van még egy különös jelenség a szubatomi világban. Egy részecske akkor is képes eljutni az egyik pontból a másikba, amikor ezeket a pontokat átjárhatatlan gát választja el egymástól. Akkor is ugrik, ha nincs elég energiája és nem tud átmenni a gáton, érted? Az egyik pillanatban bent van, a következő pillanatban pedig már kint. Ezt a jelenséget alagúteffektusnak nevezik. Olyan, mintha a részecske belépne egy láthatatlan alagútba, és valahol máshol lépne ki belőle. – Ez valóban lehetséges? – Nemcsak lehetséges, de a valóságban meg is történik. Például az urán radioaktív bomlásakor a magban lévő alfa-részecske hirtelen eltűnik onnan, és a magon kívül jelenik meg, pedig az erős nukleáris erő gátként működik. Maria Flor elgondolkodott. – Az előbb azt mondtad, hogy a mikroszkopikus mindenségben a jövő befolyásolhatja a múltat. Mit akartál ezzel mondani? – Albert Einstein a relativitáselméletben bebizonyította, hogy a tér és az idő egységet alkot – kezdett bele Tomás. – Ezért a téridő formulát használta. Ha
tehát a kétrés-kísérlet azt mutatja, hogy a tudat részben befolyásolja a térben lévő valóságot, és ha az idő egységes a térrel, akkor lehetséges, hogy a tudat részben megváltoztassa az időbeli valóság viselkedését. – Logikusnak tűnik – bólintott a nő, elgondolkodva, milyen kérdéseket vet fel ez az új lehetőség. – De jó lenne tudni, hogy lehet-e bizonyítani… Az akadémikus rátette a kezét a vetítőgépre. – A bizonyítás a kétrés-kísérlet egy bonyolultabb változatával végezhető el. – Felemelte az előző bemutatónál használt kartonlapot, és megint a vetítő objektívje elé illesztette, közben pedig rámutatott a lap közepén lévő két résre. Már láttuk, hogy amikor nem figyeljük meg ezeket a réseket, akkor a fény és az elektronok hullámformában haladnak át rajtuk, de abban a pillanatban részecskévé alakulnak, amint megfigyeljük őket, nem igaz? – Furcsa jelenség, de fogadjuk el, hogy igaz. – Igaz – állította határozottan Tomás. – Tudnod kell, hogy ezt a kísérletet több ezerszer elvégezték, és az eredmények, bár hihetetlennek tűnik, mindig arra utaltak, hogy a megfigyelés részlegesen megalkotja a valóságot. Most a következő a kérdés: mi történik akkor, ha a megfigyelés nem az előtt történik, hogy a fény elérné a réseket, hanem a rések és a vetítővászon közötti térségben. Azaz, mi van akkor, ha a megfigyelő megvárja a megfigyeléssel, hogy a fény áthaladjon a réseken, de még nem éri el a vetítővásznat? A késleltetett megfigyelés esetében melyik pillanatban alakul át a fény hullámból részecskévé? Abban a pillanatban, amikor megszületik az elhatározás a megfigyelésről, vagy még az előtt? Lehetséges-e, hogy a fény hullámként hatol át a réseken abban a pillanatban, amikor még nem volt megfigyelés, és csak akkor alakul át részecskévé, amikor a tudat úgy dönt, hogy megfigyeli? A nő megzavarodva ingatta a fejét. – Ne haragudj, de nem igazán értem… – Elismerem, elég zavaros – mondta megértően Tomás. – Egyszerűbben megfogalmazva, az a kérdés, hogy a jövő hathat-e a múltra? – Ezt értem. – Ezt a kérdést 1984-ben John Wheeler fogalmazta meg elméletileg, és azután kísérletileg is megvalósította a Marylandi Egyetem laboratóriumában egy véletlenszerű számokat generáló ultragyors elektronikus készülék és egy bonyolult tükörrendszer segítségével, majd a későbbiek során többször is megismételte, egyre kifinomultabb eszközökkel. Ez az úgynevezett késleltetett választásos kísérlet. – Kísérleteket végeztek, hogy ezt ellenőrizzék? – kérdezte Maria Flor őszinte csodálkozással. – És mire jutottak vele? – Meglepő eredményre – felelte a férfi. – A tudósok csupán mintegy milliomod másodperccel voltak képesek késleltetni a döntést, de ez elegendő volt ahhoz, hogy a kérdésre választ adhassanak. Kiderítették, hogy a fény
részecskévé alakul át, még mielőtt a megfigyelésre vonatkozó döntés megszületne. – Megismételte a kulcsszót. – Mielőtt. – Szünetet tartott, kivárva a hatást. – El tudod képzelni, milyen következményekkel jár ez, amit most mondtam neked? A barátnője döbbenten kinyitotta, majd becsukta a száját. – Ez azt jelenti, hogy a fény úgy viselkedett, mintha tudná, hogy megfigyelik, még mielőtt a megfigyelő ezt eldöntötte volna! – Pontosan! Ennek a felfedezésnek beláthatatlan következményei vannak. Ha a hullám csak akkor alakul át részecskévé, amikor megfigyelik, akkor egy olyan ellentmondásos ok-okozati kapcsolattal állunk szemben, amelyben az okozat előbb történik meg, mint az ok. – A kezét újra rátette a lézervetítőre. – Valahogy úgy van, hogy ez a szerkezet még előbb összetörik, mielőtt a földre dobnád. – Az nem lehetséges! – De a kísérletek erre utalnak. Ebben a módosított kétrés-kísérletben az okozat láthatólag megelőzi az okot. Valahogy úgy, hogy az információ visszakerült a múltba, és az okozatot még az ok előtt létrehozta. Mintha csak azért mondanánk ki valamit, hogy befolyásoljuk, ami már megtörtént. Az az érzésünk, hogy a kvantikus univerzum mikroszkópikus szintjén az idő eltűnik, nincs előbb vagy utóbb, akárha a részecskék nem vennének tudomást magának az időnek a létezéséről. Gondold csak el, milyen messzire ható következményei lehetnek ennek a felfedezésnek. Az ablakon át kimutatott a csillagos égre. Az a fény, amelyet ott látunk az égbolton, millió és millió évvel ezelőtt indult ki azoktól a csillagoktól, és részecske formájában érkezik el hozzánk, mintha valami képpen már akkor, amikor elindult felénk, tudta volna, hogy a jövőben megfigyeljük. Ugyanez érvényes arra a fényre is, amelyet ötmilliárd évvel ezelőtt bocsátottak ki magukból a távoli galaxisok. Az embernek az az érzése, hogy a jövő elküldte a távoli múltba azt az információt, hogy ma este mi itt megfigyeljük ezt a fényt, és ezzel arra késztette, hogy ez alatt az ötmilliárd év alatt ne hullámként, hanem részecskeként viselkedjen. Vagy másféleképpen fogalmazva, az az érzésünk, mintha mi döntenénk el, hogy milyen legyen a foton, és az már a múltban a döntésünk szerint viselkedik. Azaz, a mai megfigyelés képes a múltban befolyásolni a fény természetét. Maria Flor még hitetlenebbül csóválta a fejét. – Ez lehetetlen, lehetetlen! – Helytelen úton járunk, ha azt gondoljuk, hogy a múlt már minden részletében létezik. A múlt létezése nincs meghatározva, szuperpozícióban van, és csak azért nyer határozott formát, mert a jövő erre kényszeríti. – Felemelte az ujját. – A dolog még furcsábbá válik, ha ugyan lehetséges egyáltalán, a kétrés-kísérlet egy másik változatával. – A két réssel ellátott
kartonlap felé intett. – Ez a kvantumkioltó. A réseken elhelyezett jelzőkészülék után elhelyeznek egy szerkezetet, amely megjelöli a fotonokat, és így a későbbi vizsgálatnál tudni lehet, hogy a foton melyik résen haladt keresztül. Mit gondolsz, hogy viselkedik a fény ilyen körülmények között? – Nos, annak alapján, amit a kísérletekről mondtál, ez egy megfigyelés. Tehát nincsen interferenciarajzolat, nincs hullám. A fény ebben a kísérletben részecskeként viselkedik. – Helyes. Most jön a trükk: és mi lesz akkor, ha miután a foton áthaladt a résen, de még nem érte el a vetítővásznat, eltávolítjuk a jelzést, amellyel a szerkezet minden fotont megjelöl, úgyhogy nem lehet tudni, melyik résen haladt át? Azaz a fényrészecskéket megszámlálják, amikor áthaladnak a réseken, de a számlálás eredménye azután eltűnik. – Lehetséges egy ilyen kísérletet elvégezni? – Kényes és nehéz kísérlet, de végül sor került rá: 1991-ben Kaliforniában, a Berkeley Egyetemen végezték el először. A jelölés az egyik résen áthaladó fotonok polarizációjával történt. Most az a kérdés: mit gondolsz, mi történt ilyen körülmények között? A fény hullámként vagy részecskeként haladt át a réseken? Maria Flor hosszan nézte a szeme előtt álló szerkezetet. – Nos, megfigyelés történt, nem igaz? Még ha ennek a megfigyelésnek a nyomait el is tüntették, a megfigyelés ténye megmaradt. Ebben az esetben, nem jelenhetett meg az interferencia rajzolata. A fény úgy haladt, mint részecske. A történész a fejét ingatta. – Tévedsz, kedvesem – jelentette ki. – A vetítővásznon az interferencia rajzolata jelent meg. A fény hullámként terjedt. A nő arcára kiült a csodálkozás. – Hullámként. De hiszen megmérték… – Igen – ismerte el a férfi. – Itt, úgy látszik, a fény természetét nem csupán a résekben történt mérés határozza meg, hanem a mérésből következő információ, azaz, ha úgy akarod, a mi tudásunk a fényről. Annak ellenére, hogy megmérték, amikor áthaladt a réseken, a fény megtartotta az interferenciarajzolatot. A meghatározó tényező láthatólag nem a mérés, hanem az, amit a mérés nyomán tudhatunk. Mivel az a lehetőség, hogy megismerjük a fényt, eltűnt, a fény hullámként viselkedett. Azaz úgy látszik, mintha a fényt csak az érdekelné, hogy valaki tudjon róla. Ha senki nem tudhat róla semmit, noha a mérés megtörtént, a fény továbbra is hullám marad. Az a véleményem, hogy láthatólag a puszta megfigyelés lényegtelen. A részecske akkor jön létre, ha megjelenik a megismerésének a lehetősége. – Ez… hihetetlen! Teljességgel elképzelhetetlen! – A valóság nem az, amit gondolunk róla, vagy amit szeretnénk hinni róla,
hanem az, ami. Amikor érzékelni véljük a valóságot, de a megfigyelés és a matematika valami mást mutat meg nekünk, akkor mindig a megfigyelés és a matematika kerül ki győztesen. Reggelenként látjuk a Napot, ahogy fölkel a horizonton, egész nap látjuk, ahogy lassan végigmegy az égen, és este látjuk, ahogy lenyugszik a másik oldalon. Mit mond erre az érzékelés és a józan paraszti ész? Hogy a Nap forog a Föld körül. De csillagászati megfigyelések és matematikai számítások révén Kopernikusz arra a következtetésre jutott, hogy a Föld forog a Nap körül. Azaz, a tudományos megfigyelés és a matematikai számítások legyőzték az érzékelést és a józan észt. Most is ez történik. Az érzékelés és a józan ész azt sugallja – mert erre vitainak azok a tapasztalataink, amelyeket a környező világról szereztünk hogy a világ tőlünk függetlenül létezik. De a kétrés kísérleten és ennek különböző változatain alapuló tudományos meg figyelés pont az ellenkezőjére utal. Minden tudós tisztában van vele, hogy ha sor kerül rá, a megfigyelés és a matematika felülkerekedik a józan észen. Ezért, kérlek, felejtsd el azt, hogy mikroszkopikus szinten minden ugyanúgy történik, mint makroszkopikus szinten, csak más nagyságrendben. A mikroszkopikus világ másképpen és igen különös módon viselkedik. A tudomány hisz a megfigyelésben, még akkor is, ha ellentmond a józan észnek, és ebben az esetben a megfigyelés azt mutatja, hogy elemi szinten a mindenség végtelenül különös. Bármennyire meglepőnek és a józan ésszel felfoghatatlannak tűnik is, részlegesen a tudatunk alkotja meg a valóságot, és nemcsak a térben, hanem az időben is. A nő fölemelte a kezét. – Rendben van, megadom magam – kiáltott fel. – De mindez annyira zavarba ejtő, hogy nehéz elhinni… – Igazad van – egyezett bele a férfi. – Nekem is évekbe telt, amíg elfogadtam, hogy a valóság ilyen különös, és csak akkor fogadtam el teljesen, amikor alapjaiban megismertem a kétrés-kísérletet és a különböző változatait. Ne feledd, annak a lehetősége, hogy a valóság megalkotásának elemi szintjén előbb történik az okozat és csak utána jön az ok, olyan következményekkel jár, amelyek szinte felfoghatatlanok. Azt jelenti, hogy a tudat ma és holnap látszólag rendelkezik azzal a képességgel, hogy részben megteremtse a múlt fizikai valóságát, különösen pedig azt a múltai, amely arra az időre vonatkozik, amikor még nem voltak tudatos lények, sem világmindenség. Azaz, amíg a világmindenség nem alkotta meg a tu datot, a Big Bang nem volt több, mint egy virtuális esemény, mint valamiféle hullám, amelyben egyidejűleg megvolt mindennek a lehetősége. És csak amikor a világmindenségben megfogant az öntudat, akkor váltotta valóra ezeket a lehetőségeket, a világmindenség előtörténetét. Valamiképpen nemcsak a múlt hozza létre a jövőt, hanem a jövő ugyancsak létrehozza a múltat. A valóság megfigyelése nemcsak részlegesen létrehozza a mai valóságot, hanem
létrehozza a múltat is, amely lehetővé tette a mai valóságot. Olyan, mintha a jövő és a múlt kölcsönösen hoznák létre egymást, és mind a kettő bizonytalan volna: ugyanúgy, ahogy van több lehetséges jövő, létezik több lehetséges múlt is. Maria Flor a fejét vakarta. – Csak azt ne mondd, hogy amit elmondtál, bizonyították is… – Mindaz, amiről most beszéltem neked, azoknak a felfedezéseknek a következménye, amelyekhez a kétrés-kísérlet vezetett. Ez a kísérlet felfedi előttünk azt a csalóka világot, amely a valóság mögött rejtőzik. A világmindenség elemi szinten a valóságos és a tudati kettősségéből épül föl, amely addig bonyolódott, hogy létrejött a fizika, amely addig bonyolódott, hogy létrejött a kémia, amely addig bonyolódott, hogy létrejött az élet, amely addig bonyolódott, hogy létrejött a tudat, amely mind bonyolultabbá válva létrehozta a… a valóságot. – Mintha a bonyolultság minden egyes szintje azokat a váratlanul bekövetkező sajátosságokat hozta volna magával, amelyekről ma dél után beszéltél Coimbrában – mondta lassan Maria Flor, elgondolkodva azon, amit hallott. – De… mi a jelentősége mindennek? Mivel az érvelés köre bezárult, Tomás mélyet lélegzett, felkészülve arra, hogy szavakkal megfogalmazza a Világegyetem legkülönösebb, legelbizonytalanítóbb és legmélyebb természetét. – A valóságos megteremti a tudatot, és a tudat megteremti a valóságost.
XXXII Ezernyi csillámló pont sziporkázott a csaknem teljesen tiszta égen aznap éjszaka. A legfényesebb csillagok ott tündököltek az égbolt fekete bársonyán, de a Tejút halványabb foltja láthatatlanná vált a város fényeinek kisugárzásában. A harmadik negyedbe érkezett fogyó hold fennen ragyogott, az alapítványt körülvevő utcák közvilágításának fényei pedig alig észrevehetően ugyan, de átjártak mindent, és elnyomták a mennybolton szerteszóródó finom fénypor sápadt csillogását. James Krongard óvatosan haladt előre az alapítvány kertjében, vigyázva arra, hogy mindig árnyékban maradjon. Közben alaposan szemügyre vette a modern vonalú épületet, amely a Gulbenkian székhelyéül szolgált, hátha észrevesz egy árulkodó jelet, amely a célszemély nyomára vezetheti. A kezében tartott walkie-talkie hirtelen életre kelt. – Komancs Kettő Apacsnak. A CIA-ügynök tudta, hogy az egyik tengerészgyalogos hívja. A három civilbe öltözött katona a Komancs Egy, Kettő és Három fedőnevet kapta, Swartz volt a Buffalo, ő pedig, mint az akció vezetője, az Apacs nevet választotta. – Apacs Komancs Kettőnek – válaszolt, a szájához emelve a kézi adóvevőt.
– Van valami? – Pozitív, Apacs. Mozgást észleltem az első emeleten. A fények égnek, és láttam valakit kinézni az ablakon. – Adja meg pontosan az esemény helyét, Komancs Kettő. – Nem tudom, Apacs. Nincs nálam az épület térképe. Krongard morgott. A térkép ott volt nála. Rápillantott az órájára, megnézte, mennyi az idő. Éjfél elmúlt, és úgy gondolta, nem természetes, hogy valaki olyan későn még bent legyen az alapítványban, annál is inkább, mert a Nagyteremben már befejeződött a koncert. Ha valahol égett fény, és emberek néztek ki az ablakon, annak mindenképpen utána kellett nézni. – Komancs Kettő, merrefelé észlelte a mozgást? – Délnyugati sarok, az első emelet. Megnyomta az összes gombot, hogy az egész csoportot elérje. – Buffalo, Komancs Egy, Komancs Kettő és Komancs Három – szólt bele a készülékbe. – Stand by. Miután készültségbe helyezte az embereit, a CIA-ügynök letérdelt, és a füvön széthajtotta az épület tervrajzát. Bekapcsolta az elemlámpát, és tanulmányozni kezdte a Gulbenkian Alapítvány főépületének első emeleti helyiségeit. Eljutott a délnyugati sarokhoz, és rátalált a sarokra nyíló helyiségre. A tervrajzon úgy szerepelt az átlagosnál nagyobb helyiség, mint a Gulbenkian Tudományos Intézetének laboratóriuma. Tomás tudós volt, és a laboratóriumban mozgást észleltek. Ez csak egyet jelenthetett. Megfogta a kézi adóvevőt, és újra megnyomta az összes gombot, hogy utasítsa az embereit. – A laboratóriumban – közölte. – A gyanúsított a laboratóriumban van.
XXXIII Az atomi világ elemi szintjén lévő anyag hihetetlen és elképesztő viselkedését bemutató magyarázat annyira letaglózta Maria Flort, hogy mozdulni sem tudott, csak ült döbbenten. Eljutott egy olyan pontra, ahol már semmi nem lepte meg, mert kezdte sejteni, hogy a világmindenség még annál is felfoghatatlanabb rendszer, mint azt valamikor is elképzelte. De eközben nem feledkezett meg arról az alapvető kérdésről, amely az egész beszélgetés kiindulópontjául szolgált. – Mindez, amit elmondtál, igen érdekes és felkavaró, leginkább azért, mert kétségkívül nem ezoterikus képzelgés, hanem tudományos kutatás eredménye – ismerte be. – De egyáltalán semmi kapcsolatban nincs azzal az üggyel, amely bennünket érint… – Mire gondolsz?
– Arra az üzenetre, Tomás, amelyet az a bizonyos CIA-igazgató hagyott. Miért döntött úgy a halála pillanatában, hogy lerajzolja a Schrödinger egyenletében szereplő hullámfunkció jelét, és alá hivatkozásként odaírja a neved, meg hogy te vagy a kulcs? Minek a kulcsa? A történész lezöttyent egy székre, mert tudta, hogy ezek valóban fontos kérdések, amelyekre mihamarabb választ kell találnia, ha abba akarja hagyni végre a menekülést. – Hát… – bizonytalankodott, miközben a fejét törte. – Ez még nem teljesen világos előttem. Talán érdemes volna megnéznünk a feladványt, és összefoglalnunk, mit tudunk róla. Lehet, hogy így rájövünk, mi járt Bellamy fejében. Maria Flor leült a férfi mellé, és figyelte, ahogy a kezében tartott jegyzetfüzetben lapozgat. Ide-oda pörgette a lapokat, azután megállt annál, amelyen ott volt az az üzenet, amelyet a CIA Műszaki és Tudományos Igazgatóságának elhunyt vezetője hagyott.
– Már láttuk, hogy ez a pszi – mondta gépiesen a nő, és rámutatott a feladvány felső felébe rajzolt hatalmas Ψ-re. – Ez Schrödinger egyenletében a hullámfunkció szimbóluma. Tomás a mutatóujjával többször is határozottan odabökött a hatalmas pszíre, hogy ezzel is aláhúzza a fontosságát. – Tudod, a pszi sokkal több, mint puszta szimbólum, és Frank Bellamy, aki ugyancsak fizikus volt, ezt nagyon jól tudta. Az a hullámfunkció, amelyet a pszi jelöl, azt a világot írja le, amely körülvesz bennünket, mielőtt még megfigyelnénk, tökéletes képét és részletes leírását adja annak a lét és nemlét között húzódó senki földjének, amelyet Einstein úgy jellemzett, mint egy látomásos világot. A pszi mindaz, ami létezik a létezés előtt, a kimunkálatlan anyag szövete, a még valósággá nem vált virtuálisan létező valóság, a hullám, ahol még híre-hamva sincs a részecskének. Vagy ha úgy tetszik, a pszi a valóság kísérlete. – Valóban, de nem önmagában létezik. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a pszivel jelölt hullámfunkció Schrödinger egyenletének megoldása, nem így van? – De. Az a helyzet, hogy a hullámfunkció nemcsak a kvantumvilág megfigyelés előtti szubatomi, atomi és molekuláris rendszereinek a leírását adja, hanem a makroszkopikus rendszerekét is, amelyeket itt látunk magunk körül, és az is meglehet, hogy az egész világmindenségét. – Ez jelenti azt, hogy a Hold is meg én is csupán mint hullámfunkció
létezünk – mondta beletörődve Maria Flor. – De ha jobban megnézzük, mindaz, amit eddig mondtál, lényegében a mikroszkopikus szinten lévő anyag viselkedésére vonatkozik, nem igaz? – Körbemutatott a karjával. – De a mindennapokban a dolgok nem ilyen különös módon viselkednek, ahogy te is tudod. – Ide-oda mozgatta a jobb kezét. – A kezem nem ugrál egyik pontból a másikba: végigjárja a teret az egyik ponttól a másikig. – Rámutatott a székére. – Itt ülök, és nem egyszerre az egész világmindenségben. – Felállt, és hátat fordított az ablaknak. Ebben a pillanatban nem nézem a kinti eget, de bizonyos vagyok ben ne, hogy a Hold továbbra is fönt van az égen. – Tett három lépést, es a vetítőgépet balra fordította. – Amikor körbe-forgatom ezt a gépezetet, csak balra forgatom, és nem balra is meg jobbra is egy időben. – Nem mondott többet, visszaült a székre, befejezte a szemléltetést. – Csak azt akarom mondani, hogy mindezek a kvantikus furcsaságok, amelyekről beszélsz, egyszerűen nem léteznek a mindennapi valóságban. A mi valóságunk, a makroszkopikus világ nem ilyen módon működik. Tomás az állát vakargatta, a szemével valahová a távolba nézett. – Miért? A nő megvonta a vállát. – Mit tudom én, miért. A tudósok fölfedezhetik, hogy a mikroszkopikus mindenség törvényei határozzák meg az anyagnak ezt a különös viselkedését, de a makroszkopikus világban az anyag másképpen működik. Nézz körül, és rögtön rájössz. – De miért? – ismételgette a férfi, két kezét csodálkozva tárta szét. – Miért? Miért működik a mikroszkopikus világ más szabályok szerint, mint a makroszkopikus? Ez az egyik olyan kérdés, amelyet minden fizikus feltesz, ahogy bizonyosan Frank Bellamy is feltette. – A kézfejét csipkedte. – Végül is nem részecskékből, atomokból és molekulákból állunk? Gondold csak el, a partikulák atomokká egyesülnek, az atomok molekulákká, a molekulák sejtekké, és ezek a sejtek alkotják az emberi lényt. Ha az atomok a hullámfunkció által leírt hullámban léteznek, és mi atomokból állunk, akkor mi is hullám vagyunk? Ha az anyag csak akkor létezik, amikor a részecskét megfigyelik, akkor én is csak akkor létezem, amikor a részecskék egy együttesét megfigyelik? Miért engedelmeskednek az elektronok, az atomok és a molekulák egyféle törvénynek, miközben a sejtek és élőlények és a nagyméretű élettelen dolgok, mint a kövek és a víz másféle törvénynek engedelmeskednek? Lehetséges, hogy a Világegyetem törvényei a tárgyak mérete szerint változnak? – Úgy látszik, így van. – De hol van pontosan az a határ, ahol ez a változás végbemegy. Létezik olyan határ, amelyen túllépve a kvantumtörvények már nem érvényesek, és a klasszikus törvények életbe lépnek? Miképpen történik meg mindez? Hol van
egyáltalán ez a határvonal? Maria Flor nem igazán tudta, mit válaszoljon. – Fogalmam sincs róla – vallotta be. – Te vagy a tudós. Történészként te tanulmányozod a tudományt és a tudománytörténetet. Nem neked kellene tudnod a választ ezekre a kérdésekre? Most Tomás vonta meg a vállát. – Kibogozhatatlan titok ez az egész. A fizikusok ezerszer nekikezdtek a kérdés tanulmányozásának, de soha nem találtak elfogadható választ. Talán egy osztrák fizikus, Paul Ehrenfest jutott a legközelebb a válaszhoz, akinek az elmélete szerint a részecskék atomi szinten megvalósuló kvantikus ugrásai egyre kisebbekké válnak, ahogy az objektumok egyre nagyobbak lesznek, amíg végül eljutnak egy olyan ponthoz, amikor ezek az ugrások teljesen eltűnnek. – Akkor ez a magyarázat. – De hol van az a pont, ahol ez megtörténik? Másfelől pedig, mi a magyarázata annak, hogy ez a kvantumviselkedés megszűnik? Ehrenfest elmélete csak megállapítja, hogy ez a viselkedés megszűnik, ahogy közeledünk a makroszkopikus szinthez, de ezt már tudjuk, elég körbenézni. Az elmélet viszont azt nem magyarázza meg, hogy miért történik így. Maria Flor elgondolkodó arcot vágott. – Volna rá mód, hogy meg lehessen találni azt a határvonalat, ahol a szabályok megváltoznak – jelentette ki. – Csak folyamatosan növekvő méretű objektumokkal kell végrehajtani a kísérleteket, és akkor meg lehet határozni, hol van az a pont, ahol a kvantikus törvények már nem érvényesek. – Kiváló ötlet, de meg kell mondanom, a világ több laboratóriumában elvégezték már ezt a kísérletet. A tudósoknak sikerült hetvenkét atomból álló nagy molekulákat kvantumállapotba helyezni, amikor is ezek a molekulák két helyen voltak egy időben. Lehetséges volt több milliárd elektront is egyszerre két különböző irányban mozgatni. A kísérleteket tovább folytatták, és 1997ben sikerült megtörni a makroszkopikus univerzumot, mert a Massachusettsi Műszaki Egyetem fizikusai képesek voltak több millió nátriumatomot egy időben két ponton elhelyezni úgy, hogy egymástól való távolságuk nagyobb volt, mint egy emberi hajszál. Ez ugyan nagyon kis távolságnak látszik, de az a helyzet, hogy már emberi szemmel látható, ami azt jelenti, hogy a kvantikus furcsaságok jelen lehetnek a makroszkopikus világban is. 2009-ben kaliforniai fizikusok egy számítógépes chip szabad szemmel is látható két lemezkéje között létesítettek kapcsolatot kvantikus állapotban. Vannak olyan kísérletek is, hogy proteineket és egy vírust helyeznek el egy időben két különböző helyre. Innen már csak egy lépés, hogy élő sejtekkel is megtegyék ugyanezt, gondold csak el. – A mindenit! – kiáltott fel elképedve a nő. – Ez azt jelenti, hogy a
kvantikus furcsaságok nem korlátozódnak a mikroszkopikus világra. Tomás belefáradt a sok ülésbe, ezért felállt, odament az ablakhoz, és elnézte, hogy telik meg fénnyel a csillagos égbolt. – Hát igen – mondta. – Ha Frank Bellamy úgy döntött, hogy utolsó üzenetében azt a pszit használja, amely Schrödinger egyenletében a hullámfunkciót jelöli, akkor biztos vagyok benne, hogy a fejében mindez megfordult. De vajon mért gondol erre valaki egy olyan pillanatban, amikor a halálán van? Az ember azt gondolná, hogy ezek a kérdések nem igazán fontosak, amikor a halál közelségével nézünk szembe, nem igaz? Vajon mire gondolhatott egy ilyen drámai pillanatban? – Ez a férfi tudhatott azokról a kísérletekről, amelyek bizonyítják, hogy a kvantikus törvények működnek a makroszkopikus világban? – Természetesen igen – kiáltott fel Tomás. – Ahogy már mondtam, Bellamy fizikus volt. Fiatalkorában dolgozott a Manhattan-tervben, amelynek keretében megépítették az első atombombát. Tökéletesen tisztában volt minden újdonsággal ezen a területen, már csak azért is, mert a CIA-ban ezzel foglalkozott. Tudod, amikor az előbb azt mondtam, hogy ha senki nem nézne a Holdra, akkor a Hold egyszerűen nem létezne, akkor nem vicceltem. Bellamy egészen biztosan tudott arról, hogy a kvantikus anomáliákat már a mi mindennapi szintünkön is megfigyelik, és… és… Elhallgatott, félbehagyva a mondatot, és kimeredő szemmel nézett az ablakon túli sötétségbe. – Mi az? – kérdezte a nő, mert nem értette a hirtelen hallgatás okát. – Mi történt? A történész hirtelen megfordult, az arcára kiült az ijedtség, a szemében rémület tükröződött. – A CIA! – kiáltott fel. – Itt vannak a CIA emberei!
XXXIV A zseblámpa fénykévéje ide-oda mozgott a papír felületén, megvilágítva az épület tervrajzát, azután megállapodott az első emeletnek azon a részén, amelyet a Gulbenkian Tudományos Intézete foglalt el. A férfiak körbevették a nedves füvön szétterített tervrajzot, és figyelmesen hallgatták a csoport vezetőjének szavait. – Én meg Greg megyünk be az épületbe – jelentette ki James Krongard, rámutatva a követség biztonsági főnökére. Ujjával rábökött az egyik tervrajzon jelzett ajtóra. – Ezen a szervizbejáraton át jutunk be, hogy föl ne figyeljenek ránk az őrök. Elmegyünk a lépcsőig, és felmegyünk az első emeletre. A laboratóriumba bejutva elfogjuk a célszemélyt. Van kérdés? – Van – szólt Swartz, felemelve a kezét. – Az embereim? ők nem jönnek? A CIA-ügynök a fejét rázta. – Nem szeretném, ha egy nagy csapat menne be az épületbe, mert így nehezebben maradnánk észrevétlenek. A küldetésünk titkos, és a legnagyobb körültekintéssel kell végrehajtanunk. Talán nem szükséges senkit emlékeztetnem arra, hogy egy NATO-országban vagyunk, és nem szeretnénk kínos helyzetbe hozni senkit. – Akkor mit csináljanak az embereim? Krongard ide-oda mozgatta az ujját a térképen, és rámutatott az alapítványkertjének három bejáratára. – Tartsák ellenőrzésük alatt ezt a három pontot. – Az előtte álló cilvil ruhás tengerészgyalogosra bökött. – Komancs Egy az északkeleti kapuhoz, Komancs Kettő a főkapuhoz, Komancs Három a délnyugati kapuhoz. – Mi a parancs? – kérdezte az egyik civil ruhás katona. – Mit tegyünk, ha a célszemély megjelenik előttünk, és megpróbál kilépni a kapun? – Tartóztassák fel. – És ha valahogy kereket old? Követnünk kell őt, vagy várjunk a back upra? – Lőjék le. A három tengerészgyalogos egymásra nézett, meglepte őket a parancs, és csaknem egyszerre kérdő pillantással a felettesük felé fordultak, feltehetően azért, hogy megtudják, megerősíti-e, amit az imént hallottak. – Van felhatalmazásunk arra, hogy lelőjük a célszemélyt? – kérdezte csodálkozva Swartz, érezve magán emberei kérdő tekintetét. – Ki a fenétől jött ez a parancs? – A parancsot szóban kaptam Harry Fuchstól, a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatójától, és csak szökés esetén érvényes. Az az utasítás, hogy tartóztassuk le a gyanúsítottat. De ha megpróbálna szökni, akkor nemzetbiztonsági okokból, amelyeket itt nem áll módomban részletezni, le kell őt lőni. – Írásos parancsra van szükségem – mondta határozottan a követség
biztonsági főnöke. – Ellenkező esetben bűntettet követünk el, és nem szeretnénk ha… Krongard félbeszakította, és a körülötte álló négy emberre mutatott. – Vállalom a teljes felelősséget, és mindannyian a tanúim annak, amit teszek – jelentette ki. – Annak a felhatalmazásnak az értelmében, amelyet a nagykövet által ma reggel neked átadott, Washingtonból érkezett dokumentum is megerősített, a szavam ér annyit, mint egy írásos parancs, ezt jól tudod. – Ránézett a csapat minden egyes tagjára, mert biztos akart lenni abban, hogy nem vonják még egyszer kétségbe a szavait. – Van még kérdés? Swartz egy pillanatig elgondolkodott azon, amit hallott, majd visszakozott. – Nincs. Látva, hogy a közvetlen felettesük engedett, a katonák bólintottak. A CIAügynök látva, hogy helyreállt a hatalma, mélyet lélegzett. – Akkor megismétlem – mondta határozottan. – Ha a célszemély szökni próbál, le kell lőni. Világos? Swartz arcán még mindig kétség tükröződött, tekintetét merőn Krongardra szegezte. – A tiéd minden felelősség? – Igen. A biztonsági főnök odafordult a parancsnoksága alatt álló emberekhez, és alig láthatóan bólintott. – Hallottátok, boys – mondta. – Lássunk neki. Kézbe vették a Glockokat, és ellenőrizték a tárat. Utána kibiztosították a fegyvereket, és felcsavarták a hangtompítót a csőre. Ezután, mintha egy jól begyakorolt táncjátékot adnának elő, egyszerre fordultak meg és indultak el: a tengerészgyalogosok az alapítvány kertjének bejáratai felé, Krongard és Swartz pedig az épület belsejébe.
XXXV A Tomás arcán tükröződő ijedtség annyira megrettentette Maria Flort, hogy a férfi úgy érezte, uralkodnia kell az érzelmein, ha azt akarja, hogy egyáltalán esélyük legyen a menekülésre. A nő bízott benne. Ezért nem mutathatott bizonytalanságot, mert ha kockáztatta azt, hogy a barátnője pánikba esik, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Nagyon jól tudta, hogy olyan nehéz pillanatokban, mint ez is, mindenképpen meg kell őriznie a hidegvérét, világosan kell gondolkodnia és gyorsan kell cselekednie. Nem maradhattak ott. – Gyerünk – mondta, és karon fogta a nőt. – Amilyen gyorsan csak tudunk, el kell mennünk innen. Gyors léptekkel átvágtak a laboratóriumon, és odaértek az ajtóhoz. A
történész kipillantott, nem látott semmi mozgást. Kinyújtotta a kezét, hogy leoltsa a lámpákat, de meggondolta magát, és félbehagyta a mozdulatot; még hasznos lehet, ha az üldözőiket odacsalják a laboratóriumba, mert közben egérutat nyerhetnek. Visszahúzta a karját, égve hagyta a fényeket. – Most mi lesz? – kérdezte a nő, a keze remegett, a tekintete rémült volt. – Mit csinálunk? Tomás arra figyelt, hogy mi történik az első emeleti előcsarnokban, ezért nem válaszolt. Intett a nőnek, hogy kövesse őt, kiment az ajtón, és lassan megindult a lépcső felé. Ha lejutnak a földszintre, gondolkodott, akkor még megmenekülhetnek. De amint odaértek a lépcsőhöz, észrevett egy árnyékot, majd egy másikat, óvatos léptekkel jöttek felfelé az első emeletre. Lerítt róluk, hogy nem akarnak zajt csapni. – Óvatosan – susogta, miközben ide-oda járt a szeme, valami búvóhely után kutatva. – Ott jönnek! Nem látott egyetlen alkalmas helyet sem, és az árnyak tovább jöttek felfelé a lépcsőn. Alig két másodpercük maradt, hogy elbújjanak. De hová? Hová? Sarokba szorítva behúzódtak az árnyékba, és szorosan oda simultak a falhoz, de Tomás legnagyobb meglepetésére a háta nem ütközött kemény felületbe, ahogy várta, hanem valami puha anyaghoz ért. Egy függöny. Mind a ketten villámgyorsan behúzódtak a súlyos drapéria mögé, éppen abban a pillanatban, amikor a lépcsőn közeledő két árny két hús és vér emberré alakult át, a CIA emberei voltak, akik felértek az első emeletre. A kárpit mögött megbújó Tomás és Maria Flor alig mert lélegzetet venni. A történész a nő vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa, és érezte, hogy ettől egy kicsit megkönnyebbül. Azután kilesett egy nyíláson, és látta, hogy a két férfi mintegy három méterre tőlük, az utolsó lépcsőfokon áll. – Greg, te itt maradsz – susogta az elöl haladó. Szemmelláthatóan ő volt a parancsnok. – Ha valaki megpróbálna lemenni a lépcsőn, tudod, mit kell tenni. – Ne aggódj. És te? A parancsnok belenyúlt a zakója zsebébe. Egy pisztolyt fogott a kezében, amelynek vastag hengerben végződött a csöve. – Elkapom a laboratóriumban – mondta. – Ha meghallod a hangtompító pukkanásait, ne törődj semmivel. Csak tűnj el minél hamarabb, nehogy elkapjanak az őrök, és mondd meg az embereidnek, hogy azonnal hagyják el az őrhelyüket, és menjenek haza. Én is hazamegyek, ne aggódj. A nagykövetség a találkozási pont. – És ha nem lősz? A parancsnok olyan eltökélten nézett a társára, hogy a tekintete mindent elárult. – Fogok lőni, ne félj.
Az elöl álló árny megfordult, és megindult a laboratórium felé, a pisztolyt alig lehetett látni a kezében, lassan, óvatosan lépdelt. Az ajtó körül kiszűrődő fény egyértelműen arra utalt, hogy valaki van ott bent, ezért elővigyázatosabban közeledett. A függöny mögött megbúvó Tomás növekvő ijedtséggel figyelte az eseményeket. A két betolakodó beszélgetésének utolsó szavai egyértelműen arra utaltak, hogy nem letartóztatni akarják őt, hanem megölni. Ezt már Coimbrában is sejtette, amikor a CIA ügynöke előzetes figyelmeztetés nélkül rálőtt, de akkor még nem volt biztos ebben. Most más volt a helyzet: amit mondtak, az egyértelmű volt, azért jöttek, hogy végezzenek vele. A menekülés lehetősége a nullával volt egyenlő. Azzal, hogy időben kijöttek a laboratóriumból, csak egy-két percnyi időhöz jutottak. A CIA ügynöke már Gulbenkian Tudományos Intézete ajtajánál járt, és hamarosan meggyőződik arról, hogy nincsenek ott. És mi lesz azután? Az ismeretlenek egészen biztosan alaposan átkutatják az első emeletet. Fölkapcsolják a folyosók és az előcsarnok fényeit, azután megnézik, mi rejtőzik az első kézenfekvő rejtekhely, a függöny mögött. Nincs kétség, elvesztek. Az egyetlen lehetőségük, futott át Tomás agyán, ha a lépcsőn menekülnek, miközben a CIA-ügynök átvizsgálja a laboratóriumot. De az a férfi, aki ott áll, mindenképpen gondot jelent. Hogy szabadulhatnának meg tőle? Meg kell kísérteniük a szerencsét, szögezte le magában. Mindenképpen menekülni kell, és itt az idő, hogy mindent egy lapra tegyenek fel. Behunyta a szemét, és gondolatban háromig számolt. Egy. Tompa zörrenés hallatszott, amikor a CIA-ügynök feltépte az ajtót, és lövésre emelt pisztollyal belépett a laboratóriumba. A történész tisztában volt vele, hogy nem marad ott sokáig. Legfeljebb húsz-harminc másodpercig, amíg megbizonyosodik róla, hogy a laboratórium üres. Kettő. Ki kell hát használni azt a csekélyke eshetőséget, amit a sors kínál. Tudta, igen kicsi a lehetősége annak, hogy sikerrel járnak, mégis meg kellett próbálniuk. Élniük kell a meglepetés erejével, az a férfi, aki a lépcső tetején őrködik, talán nem képes megállítani a sötétben láthatatlan függöny mögül váratlanul meginduló rohamot. Beszívta a levegőt, és nekikészült a támadásnak. Elérkezett a pillanat, hogy a fejében befejezze a számolást, és nekiinduljon. És há… – Damn! – hallatszott a pisztolyt tartó férfi káromkodása a laboratóriumból. – What the fuck! Ezek a szavak láthatólag nyugtalanná tették a lépcső tetején álló férfit, aki néhány lépést tett a laboratórium irányába.
– Jim – szólt. – Mi történt? Ez a fordulat megállította Tomást. Nem rohanhatott most ki, mert az ellenfele odább ment, így nem tudta váratlanul lerohanni. Ha pedig futásnak ered, és megpróbál leszaladni a lépcsőn, akkor a háta könnyű célponttá válik. Hátranyúlt, hogy kitapogassa, mi van mögöttük meg a függöny mögött, és egy üveges ajtót érintett a keze. Ha ajtó van, akkor legalább egy kis erkélynek is lennie kell. A lépcsőnél álló férfi eléggé eltávolodott ahhoz, hogy ne hallja meg őket, ha nem csapnak nagy zajt, de gyorsan kellett cselekedniük. Vaktában a kilincsgomb felé nyúlt, és amikor megtalálta, megforgatta, és kinyitotta az ajtót. Még egyszer kipillantott a függöny nyílásán, és látta, hogy a férfi a lépcső és a laboratórium között félúton megállt, arra várva, hogy megtudja, mi történt a CIA ügynökkel, és mi lehetett az oka annak, hogy elkáromkodta magát. Eljött az idő. – Gyere – susogta a barátnőjének. – Menj ki. Maria Flor engedelmeskedett, és kipréselte magát a félig nyitott ajtón. Tomás követte, egy kis erkélyre jutottak. A szíve majd kiugrott a helyéből, olyan szaporán vert, mint még soha, de nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Ahogy Coimbrában, itt is az erkélyen át menekül meg. De az ironikus kifejezés rögtön lefoszlott az arcáról, amint meg látta, hogy egészen más a helyzet, mint a Nyugalom Házánál. Itt nem volt egy fa sem, amelyben megkapaszkodva lemászhattak volna a földig. Egyáltalán semmi nem volt. Csak a mélységes sötétség. – Csapdába kerültünk! – mondta a nő, és a kétségbeeséstől elhomályosult a tekintete. – Elfognak bennünket. Látva, hogy a nő eljutott a pszichológiai tűrőképessége határáig, Tomás közelebb húzódott hozzá, hogy megmondja, minden rendben lesz, és ezzel megnyugtassa, de ebben a pillanatban az üveges ajtón, amelyen az imént átjöttek, fény csillant. Ebből azonnal rájöttek, hogy az ismeretlenek felgyújtották az első emelet előcsarnokában a lámpákat, és elkezdték átfésülni az egész szintet. Kétségük sem fért hozzá, hogy a függöny, amely mögött menedéket találtak, rögtön magára vonja az őket keresők figyelmét, és ha látják, hogy egy erkély van mögötte, biztosan meg is nézik. A menekülőknek mindössze tíz másodpercük maradt, de az is lehet, hogy még annyi sem. A történész látta, hogy kutyaszorítóba kerültek, ezért újra körbenézett az erkélyen. Nem tudtak sehová sem menekülni, de még elbújni sem volt hol. Ha az üldözőik az üveges ajtón keresztül kinéznek, egészen biztos, hogy észreveszik őket. Kétségbeesett pillantást vetett lefelé, mert tudta, hogy a sötétség mennyi veszélyt rejthet, de a legnagyobb meglepetésére látta, hogy az első emeleti előcsarnokban kigyulladó fények, ha gyengén is, de megvilágították az alattuk elterülő földdarabot, amely így előtűnt az előbb még
áthatolhatatlannak tetsző sötétségből. Fű. A közvetlenül az erkély alatt húzódó föld nem kemény felület volt, hanem gyepszőnyeg. Az első emelet kiszűrődő fényeiben a fűszálak hullámzó csúcsai úgy ragyogtak, mint a drágakövek, de a megcsillanó gyémántszemek igazából vízcseppek voltak. Nemrégen locsolhatták meg őket, és Tomás rögtön átlátta ennek az előnyeit. – Ugorj – parancsolt rá a barátnőjére, ő maga pedig már mászott is az erkély korlátjára. – Ez az egyetlen lehetőségünk. Maria Flor elborzadva nézett lefelé. – Megbolondultál? Ha innen leugrunk, akkor kitörjük a lábunkat. – Ott alul fű van, nem látod? – mondta a férfi, és az elnyúló gyepre mutatott. – Nemrégen locsolták, és ez azt jelenti, hogy a föld nedves. Azaz puha. – Ujjával az üveges ajtóra mutatott. – Bármikor megjelenhetnek. Vagy most leugrunk, vagy elkapnak bennünket! A nő nem tétovázott tovább, felkapaszkodott a korlátra a férfi mellé, a tüdejét teleszívta levegővel, hogy bátorságot gyűjtsön, és csaknem egyszerre elrugaszkodtak a mélység felé. Keményen nekicsapódtak a földnek, de a talajt valóban átitatta a víz, és ez, ahogy Tomás előre látta, csökkentette a becsapódás erejét. Mind a ketten megfordultak a tengelyük körül, és elgurultak a füvön, ami szintén gyengítette a zuhanás erősségét, azután csak feküdtek a füvön, és megpróbálták számba venni az elszenvedett károkat. – Jól vagy? Elsuttogott kérdésére egy nyögés érkezett válaszként. Maria Flor fájlalta a lábát, Tomásnak pedig a háta nyilallt. Óvatosan végigtapogatták magukat, és megállapították, hogy fáj ugyan, de tudnak mozogni, nem tört el semmijük. – Én jól vagyok – válaszolt Maria Flor. – És te? A történész felállt, mintha tettekkel is bizonyítani akarná az állapotát, és kezét nyújtotta a nőnek, hogy felsegítse. – El kell… Azonnal el is hallgatott, és mozdulatlanná dermedt. Föntről hangokat hallott. A bérgyilkosok kiléptek az erkélyre. Tomás felpillantott, és meglátta a két férfit, akik előrenyújtott kezükben tartották a pisztolyukat, csövük éppen feléjük nézett.
XXXVI Sötét volt az éjszaka, és James Krongard meg Greg Swartz szeme az épület belsejének fényei után nem egykönnyen alkalmazkodott a kinti homályhoz. Csak az éjszaka árnyait látták, nem voltak képesek bármit is kivenni az
előttük szétterülő feketeségben. – Nincs itt – jelentette ki Swartz, aki máris visszafordult az erkélyről. – Menjünk tovább. A CIA-ügynök azonban nem adta föl ilyen könnyen, és még egyszer körbenézett, hátha fölfedez egy árulkodó árnyat vagy mozgást, de a kert álmosan piheni, csak szellő mozgatta a fák ágait. Lemondó sóhajjal elfogadta a tényeket, és megfordult, hogy meginduljon a követség biztonsági főnöke nyomában a Gulbenkian épületének belsejébe. – Az egész szintet át kell kutatnunk – mondta reményvesztetten. – Valahol itt kell lennie. Swartz rámutatott a folyosóról jobbra és balra nyíló ajtókra. – Lehet, hogy itt bújt meg valamelyik szobában. Logikus volt, amit Swartz mondott, de Krongard megállt, és a szeme sarkából a laboratórium nyitott ajtajára nézett, amely mögött még égtek a lámpák. – Az embered látott valakit ott bent, nem igaz? De ha a laboratórium üres, akkor bárki is járt ott, csak most jöhetett ki onnan. És ha ez a valaki a mi célszemélyünk volt, ahogy egyre inkább bizonyos vagyok benne, akkor nem puszta véletlen az, hogy nem volt ott. – Mit akarsz ezzel mondani? – Azt, hogy meglátott minket, és egy olyan kijáraton át menekült el, amelynek a létezéséről nekünk fogalmunk sincs – találgatott. – Ne felejtsd el, hogy a pasas itt dolgozik a Gulbenkianban, és alaposan ismerheti az épületet… Swartz rögtön elértette, mire utalt a társa megjegyzése. – Gondolod, hogy már kint van? A CIA-ügynök nem válaszolt. Elővette a walkie-talkie-t, és megnyomta mind a három gombot, ami lehetővé tette, hogy a kint őrködő tengerészgyalogosokkal egyszerre beszéljen. – Apacs Komancs Egynek, Kettőnek, Háromnak – szólt bele. – Hallanak engem? – Komancs Egy Alfának. Tökéletesen. A másik két katona is bejelentkezett, és várták a parancsot. – Lehet, hogy a madárka kiszökött a kalitkából – mondta Krongard. – Megkettőzött figyelemmel őrködjenek, és ne engedjék, hogy elhagyja a kertet. Krongard úgy érezte, hogy Tomás kisiklott az ujjai közül, mint egy angolna, de még nem játszotta ki az utolsó lapját. A tengerészgyalogosok ott voltak biztonsági tartalékként, de nagyon remélte, hogy nem lesz rájuk szükség. Végül is, lehet, hogy a célszemély az egyik folyosóról nyíló szobában keresett menedéket.
XXXVII A félelemtől bénult Tomás csak akkor lélegzett fel, amikor az üveges ajtó becsukódott. Amikor meglátta az erkélyen a két férfit, akik felé fordították a pisztolyukat, azt hitte, hogy meglátták, és már lehunyta a szemét, várva a végzetes lövéseket, de semmi nem történt. Végül rájött, hogy az ismeretlenek szeme még nem szokott hozzá a sötétséghez, ezért nem látták meg, de csak akkor nyugodott meg teljesen, amikor eltűntek az épület belsejében. – Gondolod… gondolod, hogy már mehetünk? Maria Flor elvékonyodó, tétova, remegő hangon tette fel ezt a kérdést. Mind a kettőjük szíve olyan erővel vert, hogy szinte hallották a tébolyult, szabálytalan dobbanásokat. Mintha valami ki akart volna szakadni belőlük. Különös módon csak most érezték, hogy a lábuk mennyire remeg, és hogy összeszorul a gyomruk a félelemtől; végtére tudatosult bennük, milyen veszélyben voltak. – Igen – mondta a férfi, nagyot nyelt, és újra a kezét nyújtotta, hogy fölsegítse a nőt. – jobb, ha olyan gyorsan elmegyünk innen, amilyen gyorsan csak tudunk. Hamarosan rájönnek, hogy nem vagyunk bent, és bármikor megjelenhetnek. Maria Flor belekapaszkodott a felé nyújtott kézbe, és bizonytalanul, remegő lábbal felállt. Az volt az érzése, mintha a lábai helyén két tökszár hajladozna. Botladozva tett egy lépést, és majdnem elesett, de azután nagy nehezen visszanyerte az egyensúlyát, és határozottan lépkedett tovább. A társa, látva, hogy összeszedte magát, a sűrű növényzet felé húzta, és az alapítvány kerítése mellett megindultak a Berna sugárútra nyíló főbejárat felé. – Hogy tudták meg, hogy itt vagyunk – kérdezte a nő. – Lehet, hogy valaki meglátott, amikor bejöttünk? Tomás, miközben ügyelt arra, hogy a sötétben bele ne ütközzenek valamibe, elgondolkodott a kérdésen. Tudta, hogy jogos. Végiggondolta, mit csináltak attól fogva, hogy bementek az alapítvány épületébe, és hamarosan tudta a választ. – Abban biztos vagyok, hogy nem láttak bejönni – mondta. – De meglehet, hogy a laboratórium fényei túl sokáig égtek. Tudod, olyan érdekes dolgokról beszélgettünk, hogy szinte el is feledkeztem arról, hogy üldöznek bennünket… Maria Flor nagyot sóhajtott, és idegesen felnevetett. – Hű! Hát így még soha nem ijedtem meg – szakadt ki belőle, miközben megpróbálta valahogy feldolgozni a történteket. – Nem is tudom, hogy ugrottam le arról az erkélyről, hogy nem tört el semmim! – A keze remegett, de újra kibuggyant belőle a csendes nevetés. – És amikor megláttam azt a kettőt, hogy éppen ránk céloznak a pisztolyukkal! Majdnem futásnak eredtem! – Megint idegesen nevetett. – Rám jött a szívbaj. Most, hogy úgy érezték, elmúlt a veszély, a vérükben szétáradó adrenalintól
szinte eufórikus állapotba kerültek. Életben maradtak, a levegő kristálytiszta volt, a növő hold hatalmas C-t formázó gyémántként úszott az égen, a növények illatárja körbefogta őket, és a fűből részegítő frissesség áradt, minden elképzelhetetlenül szép volt, fel-felbugyborékoló kacarászásuk hamarosan felszabadult nevetéssé változott, és végül egymással versengve harsányan kacagtak. Összevissza fecsegtek és nevetgéltek, megmenekültek, szabadon lélegeztek, életben voltak, semmi más nem érdekelte őket. – Stop! – dörrent rájuk valaki orrhangon, feltehetően egy külföldi. – Azonosítsák magukat. Felpillantottak, és látták, hogy egy széles vállú fiatalember állja útjukat, szőke haja kefére vágva, mint a katonáknak. De nem viselt egyenruhát; farmer volt rajta és barna bőrdzseki. Amerikai kiejtéssel beszélt, és nem kellett hozzá sok ész, hogy rájöjjenek, ő is ahhoz a csapathoz tartozott, amelyik a nyomukban volt. Nyakon csípték őket. De a felszabadult adrenalin hatása még tartott, és Tomás ebben a pillanatban arra gondolt, talán a régen dédelgetett vágy tört fel benne, és a felfokozott izgalom ledöntötte a gátlásait, hogy nincs vesztenivalója, és ezért megengedhet egy utolsó őrültséget. Szenvedélyes mozdulattal átölelte Maria Flor vállát, odahúzta őt magához, azután olyat tett, amit senki sem várt volna tőle. Szájon csókolta. Érzéki, nedves és féktelen csók volt, de csak rövid ideig tartott. Amikor véget ért, kissé távolabbról belenézett a nő szemébe. A barátnője szeme elkerekedett, az arcán hitetlenkedő kifejezés ült. Az elmúlt néhány pillanat alatt kavargó érzelmek sokaságát élte meg, a megmenekülés feletti örömet felváltotta a rémület, amikor az amerikai megállította őket, és ez a váratlan cselekedet velejéig megrázta. Tomás hangosan nevetett. – Csinos lány, nem? – kérdezte, és a nő arcát odafordította az elképedt amerikai felé. – Lefogadom, hogy Amerikában nincsenek ilyen lányok! – Ismét szembefordult Maria Florral, elnézte szabályos vonásait, nagy, barna szemét, amelyben meglepetés tükröződött, félig elnyíló telt ajkát, barna-piros arcát és a végükön csigába göndörödő fürtjeit. – Hát, talán… talán csak az a színésznő, hogy is hívják? Á, igen… Jennifer Connelly! – Megint megfogta a nő arcát, és odafordította az amerikai felé. – Ugye, hasonlítanak egymásra? A tengerészgyalogos azt sem tudta, mit mondjon. – Pozitív, sir – mondta végül, mert látnia kellett, mennyire hasonlított az előtte álló nő az amerikai színésznőhöz. – A maga kedvese a portugál Jennifer Connelly, all right. Tomás újra megcsókolta a barátnőjét.
– Szépséééégem. A katona nem tudta, mit tegyen. Azt a parancsot kapta, hogy ne engedje tovább a célszemélyt, de az az igazság, hogy azt sem tudta, hogy néz ki, és itt nem egy emberről volt szó, hanem egy szerelmespárról. Be akarta kapcsolnia a walkie-talkie-t, hogy utasítást kérjen a feletteseitől. De ebben a helyzetben ez elég furcsa lett volna. Az volt az utasítás, hogy a lehető legkörültekintőbben járjon el, és ne keltsen felesleges feltűnést, ha nem elengedhetetlenül szükséges. Különben is, mondta magában, nem egy kétségbeesetten menekülő férfi áll előtte, hanem egy szerelmespár, amelyik valószínűleg eljátszadozott valahol a kert sötét zugaiban, és most hazafelé tart. Milyen ürüggyel tarthatná vissza őket? Már-már továbbengedte volna őket, amikor hirtelen kétségei támadtak. – Bocsásson meg, sir – mondta, és egyik pillanatról a másikra gyanakvó kifejezést öltött az arca, miközben közelebb lépett, hogy elállja a férfi és a nő útját. – Honnan tudta az úr, hogy amerikai vagyok? A portugál férfi felnevetett, és csúfondárosan megkérdezte: – Nem hallotta még magát portugálul beszélni? A tengerészgyalogos felvonta a szemöldökét. – Mi a baj a portugálságommal? – kérdezte szinte sértetten. – Talán hibásan beszélek? – Nyelvtanilag tökéletes – nyugtatta meg Tomás. – A kiejtéssel van gond. Csak a cowboycsizma hiányzik magáról. Még egyszer felnevetett, és Maria Flor vállát szorosan átölelve, mintha valóban szerelmesek volnának, gúnyosan bye-bye-t intett, miközben kimentek a Gulbenkian kertjéből, és belevesztek a lisszaboni éjszakába.
XXXVIII Bármennyire is igyekeztek észrevétlenek maradni a betolakodók, a Gulbenkian épületének átfésülését abba kellett hagyniuk, mert az alapítvány biztonsági szolgálatának őrei lecsaptak rájuk, amikor éppen az egyik mosdót vizsgálták át. James Krongard a vécéajtókat nyitogatta, Greg Swartz pedig a tisztítószereket tartalmazó szekrénybe nézett be, amikor a három férfi gumibottal a kezében belépett a mosdóba. – Maguk meg kicsodák? Swartz a meglepetéstől teljesen megbénult, mukkanni sem tudott, de a CIAügynököt kiképezték az ilyen helyzetekre, ezért megőrizte a nyugalmát. – A Nagyteremben tartott koncerten voltunk, és amikor véget ért, rám jött a hasmenés – mondta a lehető legtermészetesebb hangon. – A barátom volt olyan kedves, és felkísért ide a mosdóba, hogy… segítsen. A magyarázat tökéletesen meggyőzőnek és hihetőnek hangzott, mintha olyasvalaki mondta volna, akinek tiszta a lelkiismerete, úgyhogy az őrök elbizonytalanodtak. De a betolakodók ellen vallott, hogy nem érződött
semmiféle kellemetlen szag a levegőben. – Azonosítsák magukat, legyenek szívesek. A két amerikai elővette az útlevelét és az Egyesült Államok lisszaboni nagykövetsége által kiadott igazoló dokumentumokat, azután átnyújtotta a biztonsági őröknek. – Láthatják, a Portugáliába rendelt kulturális attasé vagyok – mondta Krongard. – Úgyhogy nem hagyhattam ki a ma esti koncertet. – Kezet a gyomrára szorította, és fájdalmasan meggörnyedve szenvedő képet vágott. –Csak ez az átkozott hasmenés ne jött volna rám… Az iratok rendben voltak, tulajdonosaik diplomáciai mentességet élveztek, és láthatólag semmit nem loptak el az intézményből, úgyhogy miután feljegyzést készítettek az eseményről, és feljegyezték a betolakodók személyazonosságát, az őrök elkísérték őket a kijárathoz. Miután kiléptek az épületből, a két amerikai férfi odament a főbejáratnál őrködő tengerészgyalogoshoz. A szőke, kefefrizurás, bőrdzsekis fiatalember volt. – Nem járt erre a célszemély? A katona megrázta a fejét. – Negatív, sir. – Damn! – mordult fel csalódottan Krongard. – Hova a fenébe tűnhetett az ürge? Átfésültük az alapítvány egész épületét… – Még a múzeumban lehet – vetette fel Swartz, és odapillantott az épületre, amelyben az alapítványt létrehozó jeles személyiség értékes gyűjteménye volt. A CIA-ügynök kétkedő arcot vágott. – Nem hiszem – mondta. – A Gulbenkian Múzeumban Rembrandt, Rubens, Monet és hozzájuk hasonlók festményeit őrzik, igen szigorú biztonsági feltételek mellett. Nem rejtőzhetett el ott az emberünk úgy, hogy észre ne vegyék. Az őrök különben is mondták, amikor finoman rákérdeztünk, hogy nem látták őt ma este, nem? Ez kizárja a múzeumot. Úgy látszott, zsákutcába jutottak. Krongard végiggondolta annak a lehetőségét is, hogy Tomás nem is járt a Gulbenkianban aznap este, de ebben az esetben mivel volt magyarázható, hogy a kocsija ott állt az utca másik oldalán? Lehet, hogy csak ott hagyta, és máshová ment? – Szóval, sakk-matt, nem járt itt senki? – kérdezte Swartz a beosztottját, miközben a CIA-ügynök átgondolta a helyzetet. – Senki, senki? A tengerészgyalogos tétovázott. – Szóval… járt erre egy szerelmespár. A kert mélyéből bújtak elő. – A tengerészgyalogos arcán mosoly terült szét. – A babe igazi cukorfalat volt. Tökre olyan volt az arca, mint Jennifer Connellynek, csak a szeme volt barna. Ha nekem egyszer…
Amikor ezt a nevet meghallotta, Krongard szeme kimeredt. – Mit mondott? Olyan gorombán tette fel a kérdést, hogy a fiatal tengerészgyalogos rögtön mentegetőzni kezdett. – Hozzá sem nyúltam a kicsikéhez! – mondta rögtön, mintha attól tartott volna, hogy megsértette a szolgálati szabályzat valamelyik pontját. – Csak annyit… – Jennifer Connelly – A CIA ügynöke gondolatban összehasonlí totta az amerikai filmszínésznő arcát az idősekotthonának igazgatónőjéről küldött fényképpel, amelyet a nyugdíjas rendőr küldött neki e-mailben néhány órája. Jennifer Connelly neve nem jutott az eszébe, amikor este megpróbálta felidézni azt a színésznőt, aki Russell Crowe-val játszott az Egy csodálatos elmében. Döbbenten állt, amikor szembesüli a helyzettel. – Ő az! Ő az! – Ő? Kicsoda? – A célszemély – kiáltott fel izgatottan. – Az a férfi, akit keresünk. Damn! – Megragadta a katona vállát, és hevesen megrázta. – Hová ment az a férfi? A tengerészgyalogos ijedten nézett rá, nem értett semmit. – Azt hiszem, itt valami tévedés van, sir – szólalt meg. – Egy nőről beszélek, aki úgy nézett ki, mint… – Azt a férfit keressük, aki vele volt, te félnótás schmuck! – vágott a szavába, mert tudta, hogy nincs veszteni való idejük. – Érted már? Merre ment? A katona végre felfogta, miért ilyen ideges a másik, és kinyújtotta a kezét a kis parkoló irányába, ahol Tomás leállította kék Volkswagenjét.
XXXIX Maria Flor dereka és csípője olyan tökéletesen belesimult Tomás ölelésébe, mintha a teste eleve arra lett volna teremtve, hogy a férfiét kiteljesítse, ezért a történész nem szívesen vette le a válláról a kezét, amikor odaértek a parkolóhoz, és már nem kellett egymáshoz bújniuk. A Volkswagen ott állt, ahol hagyta, de amikor odament volna hozzá, észrevette, hogy egy közlekedési rendőr álldogál mellette. Az egyenruhás viselkedésén látszott, hogy valószínűleg a kocsi miatt áll ott, ezért irányt változtatott, és ment tovább, mintha csak sétálna. – Mondd csak – csodálkozott a barátnője, aki nem értette a helyzetet. – Hát nem kocsival megyünk? – Psszt – suttogta a férfi, és szemével a rendőr felé intett. – Csak óvatosan. Amint meglátta a rendőrt, Maria Flor előtt világossá vált minden, és ő is úgy tett, mintha csak sétálnának. Elmentek a parkoló mellett, és megindultak az
Espanha téren át, az autókat figyelve. Amikor megpillantottak egy taxit, a karjukat felemelve megállították. A kocsi megállt mellettük, beültek a hátsó ülésre, és Tomás bemondta a címet a sofőrnek. – A Cais do Sodréhoz, legyen szíves. A kocsi megindult, és a nő kérdőn nézett a férfira. – Miért a Cais do Sodréhoz megyünk? – tudakolta. – Elmegyünk vonattal Cascaisba? Tomás elfordította a tekintetét, nem akart a nőre nézni. – A Cais do Sodréban vannak olyan kis garniszállók, ahová a hivatásosak viszik a klienseiket. Olcsók, és senki nem kér igazolványt. – Kissé feszélyezetten megvonta a vállát. – Bocsáss meg, de nincs más választásunk… Maria Flornak fennakadt a szeme attól, amit hallott. – Szép esténk lesz, igen szép – jegyezte meg gúnyosan, amikor magához tért a meglepetésből. – Figyelj rám, ne hidd, hogy mindent megtehetsz. Azok után, amit velem műveltél az alapítvány kijáratánál… csak az volt a szerencséd, hogy váratlanul ért, és a körülmények megkívánták. De jól jegyezd meg, hogy nem szeretném, ha visszaélnél a helyzettel, világos? A történész maga volt a megtestesült ártatlanság. – Én? Még hogy én visszaéljek? – Sértett képet vágott. – Most mondd meg, Flor, képesnek tartasz ilyesmire? – Bizony, hogy képesnek tartalak, és még sok minden másra is – felelte a nő, és figyelmeztetőleg felemelte az ujját. – Eszedbe ne jusson még egyszer eljátszani a kisded játékaidat! Egyszer meghívtál vacsorázni, kellemes este volt, és barátokként váltunk el. Ennyi az egész. Semmi több. – A taxira mutatott, amelyben ültek. – Most csak azért vagyok veled, mert úgy érzem, hogy segítségre szorulsz ebben a nehéz helyzetben. De ne élj vissza ezzel, hallod? – Megrázta a fejét. – Már abban sem vagyok biztos, jól tettem-e, hogy belevágtam ebbe a kalandba veled. Nyugalmasan éltem a világom Coimbrában, most pedig itt vagyok veled, nyomunkban egy csapat fegyveres emberrel, és éppen egy rossz hírű szállócskába igyekszünk. Egyre kevésbé tetszik ez nekem. Nem szeretném, ha visszaélnél a helyzettel, és többet engednél meg magadnak az illendőnél. Világos voltam? – Teljesen. A taxiból egy Cais do Sodré mögött húzódó utcácskában szálltak ki, amelyben harmadosztályú bárok és éjszakai mulatók sorakoztak. Elővigyázatosan mentek céljuk felé a járdán dülöngélő részegek és a rikító színekkel kifestett, girhes nőkbe kapaszkodó férfiak között. Az utca közepén megpillantottak egy lerobbant panziót, amelynek neonfelirata az Álmok Palotáját hirdette, ide mentek be. Bent gyászos környezet fogadta őket, a szegényes díszítés lehangoló volt. A recepcióspult mögött kövér nő ült, a szájából cigaretta lógott, és olcsó kölni
szagát árasztotta. Közömbösen fogadta őket, nem tett fel kérdéseket. Tomás előre fizetett, és a nő rosszkedvűen átnyújtott neki egy rozsdás kulcsot. – A kétszázhatos – tette hozzá. – Második emelet, jobbra a harmadik ajtó. A zuhanyból nem jön a meleg víz, de azt hiszem, ez nem lesz gond. – Vastag ajkán cinikus mosoly játszott, és cinkosan csippentett a szemével. – A hideg víz még jót is tesz egy forró éjszaka után… Maria Flor nem értékelte a tréfát, az ilyesféle kétértelmű megjegyzések bosszantották, de hallgatott. Világos volt számára, hogy ebben a helyzetben csak egy ilyen nyomortanya jöhet számításba. Benyomakodtak az ősrégi liftbe, amely egy vashálóval borított vasketrec volt, és ettől úgy nézett ki, mint egy kalitka, azután megnyomták a második emelet gombját. A lift induláskor felnyögött, lassan, csikorogva emelkedett fölfelé, és nagyot nyekkenve állt meg. A második emeleten kiszálltak, megindultak a folyosó padlóját borító lyukas szőnyegen, és beléptek a szobájukba. Aprócska, dohos, nyomasztó helyiség volt. Egyik sarkában egy régi íróasztal meg egy fából készült szék állt, a falra egy foncsorját vesztett tükör volt felszegezve, a nagy vaságyon lévő krémszínű matracon foltok éktelenkedtek, a kis ablakon át pedig egy falra nyílt kilátás. A fürdőszoba falát fehér csempe borította, amitől az egész úgy nézett ki, mintha egy lepusztult kórházban volnának. Az egyetlen tárgy, amely kivált ebből a nyomorúságos környezetből, az íróasztalon álló számítógép volt, oda nem illő modernsége ellentétben állt az elaggott környezettel. Maria Flor végigtekintett a szobán, és csüggedten sóhajtott, nem hitte volna, hogy alig néhány óra alatt idáig süllyed. – Micsoda nyomorúságos odú – tört ki belőle, és boldogtalan arccal lerogyott az ágyra. A férfira nézett, és amikor látta, hogy csak topog ide-oda, miközben tétova pillantásokat vet az ágy felé, rögtön felfortyant, és a koszlott padlószőnyegre mutatott: – Te a padlón alszol, világos? Az üzenet egyértelmű volt, úgyhogy Tomás fogta a széket, és leült az íróasztal elé. – Túlságosan a szívedre vetted azt a színjátékot, amelyet az amerikainak rendeztem… – Nem vettem a szívemre – mondta a nő, miközben megigazgatta a párnát, és kényelembe helyezte magát. – De szeretem az egyértelmű dolgokat, és azt is, ha minden a maga helyén van. Nem akarom, hogy azt higgyék, hogy… Nyiszorgó ágyrugók ütemes neszezése hangzott fel valahonnan, félbeszakítva Maria Flort. Az ágybetét ritmikus csikordulásait egy nő nyögései kísérték, amelyek harminc másodperccel később egy férfi torkából feltörő diadalmas hördüléssel értek véget. A kétszázhatos szoba lakói kerülték egymás tekintetét, amíg a hangzavar tartott, és csak akkor törték meg a kényszeredett csöndet, amely körbefogta őket, amikor minden elnémult.
– Hoppá – jegyezte meg ideges nevetéssel Tomás. – Micsoda… micsoda élet folyik ebben a panzióban. A barátnője rosszalló pillantásából látta, hogy ez az odú nem érdemli meg a panzió nevet. – Micsoda bűnbarlang – sóhajtott. A fejét ingatta, soha nem hitte volna, hogy egyszer egy ilyen helyre veti a sorsa, nagy levegőt vett. – Figyelj csak, valamit tennünk kell, mert ez így nem mehet tovább. Mii akarsz tenni? A történész csüggedten nézett rá. – Erre nem könnyű válaszolni – ismerte be. – Az az igazság, hogy nem látok kiutat ebből a helyzetből. A CIA emberei a nyomomban vannak, és ha elkapnak, nekem annyi. Nincs ellenem semmi bizonyítékuk, de minden ellenem szól. – Gondolkodjunk csak – mondta a nő. – Mi kell ahhoz, hogy bizonyítani lehessen az ártatlanságodat? A barátnője megközelítése nem rossz, gondolta Tomás. Elgondolkodott, és már tudta is a választ. – Először is meg kell fejtenünk a Bellamy által feladott rejtvényt – jelentette ki. – Azt már tudjuk, hogy az a szimbólum, amely utolsó üzenetében szerepel, a görög pszi betű, nyilvánvaló és félreérthetetlen utalás a Schrödinger egyenletében szereplő hullámfunkcióra, annak a tudományos ténynek a kifejezése, hogy a tudat részben megalkotja a valóságot. Ebből a rejtvényből annak a titokzatos sornak az értelmét kellene valahogy felfejtenünk, ugye emlékszel rá? Arra a mondatra gondolok, amelyben szerepel a nevem, és az, hogy én vagyok a kulcs. – Tanácstalanul széttárta a két kezét. – De minek a kulcsa? Miféle kulcs az… ami…? Elhallgatott, teljesen elmerült a gondolataiban, amelyek a beszélgetés nyomán rátörtek, szavak és gondolatok sűrűjében kutatott, új összefüggéseket keresett, váratlan lehetőségekkel szembesült. – Mi történt? – kérdezte a nő, látva Tomás kiüresedő tekintetét, üveges szemét. – Mi történt? Valami baj van? Tomás hirtelen felugrott, a teste élettel telt meg, a szeme felszikrázott a váratlan felismeréstől. – Már tudom! – kiáltott fel, mint aki azt mondja, heuréka! – Már tudom! – Mit tudsz? A történész belenyúlt a nadrágzsebébe, és előhúzott belőle egy tárgyat, amely jojóra emlékeztetett, de elég régi és kopottas volt. – A nagy pentaculum! – kiáltott fel, és úgy emelte magasba a tárgyat, mint egy győzelmi trófeát. – Bellamy küldte nekem. Bellamy volt, az biztos! – Micsoda? Elmagyaráznád? Tomás leült mellé az ágyra, és a kezébe adta a nagy pentaculumot, amelyet még Coimbrában vágott zsebre.
– Nézd csak, ma reggel a Gulbenkianban átadtak nekem egy csomagot, amely Genfből érkezett, de nem volt rajta feladó. A csomagban volt ez a tárgy, a nagy pentaculum. Azt hittem, hogy az a régiségkereskedő küldte, aki eladta nekem a Tabula Smaragdinát, Hermész Triszmegisztosz ókori kéziratát, más néven a Smaragdtáblát vagy Hermész Titkát, amelyet a Gulbenkian gyűjteménye számára vettem meg. Nem volt teljesen hibás feltételezés, mert a nagy pentaculum is régiség volt, és Genfből érkezett, ahol a régiségkereskedő élt. De most már világosan látom, hogy a nagy pentaculumot nem a régiségkereskedő küldte. Hanem Bellamy. – Mitől vagy ebben olyan biztos? – Mert ez a nagy pentaculum. Ne felejtsd el, mit írt Bellamy a feladványába. A kulcs: Tomás Noronha. – És? Mi köze van a nagy pentaculumnak ehhez a mondathoz? A történész számára ez az egész olyannyira kézenfekvő volt, hogy maga is meglepődött, miért nem jött rá már előbb a két dolog között lévő kapcsolatra. – Nem látod? – mondta szinte méltatlankodva, és rámutatott a nő kezében lévő tárgyra. – Ez a nagy pentaculum! A Mafteah Sholomoh-ban felsorolt mágikus eszközök egyike. – A Maf… miben? Tomás megmutatta neki a pentaculum elülső oldalára vésett rajzolatot, és rámutatott a feliratra, amely a külső kör tetején volt olvasható.
– Látod ezt? – kérdezte. – Héberül van, és azt jelenti Mafteah Sholomoh. Latin fordítása szerint Clavis Salomonis. Már érted? A nő a fejét rázta. – Nem. – A Salamon kulcsa – mondta a férfi. – Egy Salamon királynak tulajdonított mágikus szöveg. A kéziratból meg lehet tudni, hogy lehet az isteni energiát felhasználva alkimista kísérleteket végezni. De ez most nem érdekes. Sokkal lényegesebb, hogy Bellamy azt írta, A kulcs: Tomás Noronha, aminek egyértelműen két jelentése van. Egyfelől rám utalt, mint kulcsra, amely segíthet halála titkának megfejtésében. Másfelől hivatkozik Salamon király kulcsán, azaz a nagy pentaculumra, amelyet ő maga küldött el nekem postán. – Újra kézbe vette a pentaculumot. – Úgy látszik, ez a tárgy nagyon fontos
szerepet játszik az ügy megoldásában. Maria Flor tekintete rátapadt a nagy pentaculumon látható rajzolatra, amelyet most más szemmel látott. A kulcs: Tomás Noronha utalás volt Tomásra, akinek a birtokába került az a kulcs, amelyet Bellamy postán elküldött neki, azaz a Salamon kulcsában említett nagy pentaculum. Most már minden érthetőbb volt. – Már kezdem érteni… A történész is az eszközt nézte, és alaposan szemügyre vette, mert tudta, hogy minden apró részletnek jelentősége lehet. Valahol el kellett kezdenie a felfejtését. Úgy döntött, hogy a rajzolaton lévő központi kört választja, és rátette a mutatóujját. – A pentaculum középpontját egy hexagram foglalja el, látod? – kezdett bele. – A hexagram egy hatágú csillag, amely két dolgot jelképezhet. Lehet egy Magen David, vagy Dávid pajzsa, amelynek közismert neve a Dávidcsillag, és több száz éve használják mint Izrael Istenének jelképét, mint ahogyan gyakran megjelenik az olyan mágikus, kabbalisztikus szövegekben is, mint a segulot táblái. – Biztos ez lehet. Tomás a fejét ingatta. – Nem hiszem – vélekedett. – Nézd csak meg jobban, a hexagram egy körön belül helyezkedik el, és ez az ábrázolás sokkal inkább hasonlít egy másik alkimista szimbólumhoz, Salamon pecsétjéhez, amely az alkímiában az egymással szemben álló elemek társításának és az átalakulásnak az ábrázolására szolgált. A tűz alkimista szimbólumát, a felfelé álló háromszöget a víz alkimista szimbólumához, a lefelé mutató háromszöghöz kapcsolva, létrejön a föld és a levegő szimbóluma, ami Salamon pecsétjéből létrehozza a természet tökéletes egyensúlyának a szimbólumát. Másfelől, igen különös, hogy a hindu kultúrában a hexagram a mandala egyik szimbóluma, amely az ember és az Isten közötti, a nirvána felé vezető tökéletes meditatív egyensúlyt jelképezi. Néhány percig nézték Salamon pecsétjét, de hamarosan mindkettőjük figyelmét a nagy pentaculumon látható rajzolat más elemei keltették fel, különösen azok, amelyek a külső körön voltak, ahol a héber felirat és a latin TTVPYN4SOTPYRK betűk helyezkedtek el. – És ez a külső felirat? – kérdezte a nő, rámutatva a körgyűrűre. – Ez a két, héber írásjelekkel írt szó azt jelenti, hogy Salamon kulcsa, ezt már mondtad. És a többi? Tomás az állát vakarta, elgondolkodott. – Őszintén szólva, nem tudom – ismerte be. – Alaposan tanulmányoznom kell. – Rámutatott a nagy hétágú csillagra, amely a külső kör és Salamonnak a rajzolat közepén lévő pecsétje közé ékelődött. – Már ez a csillag is igen
sokatmondó. Egy Babilon csillaga néven ismert heptagramma. A Teremtés hét napját jeleníti meg, bár az alkímiában az ókori alkimisták által ismert hét bolygóra utal, és arra a hét alapelemre, amelyeket a nyugati és a keleti kultúrák is ismertek. – És mi ebben olyan sokatmondó? A történész ujja ide-oda mozgott a heptagramma csúcsain belül és kívül elhelyezkedő számok, jelek és betűk között. – Ezeknek a jeleknek meghatározott jelentésük van – mondta elgondolkodva. – Nézd csak meg, a csúcsokon belül különös kis jelek találhatók, körök és vonalak. A csúcsokon kívül pedig egy sor számot látni. Látod? Megjelenik egy harmincnyolcas, egy hetvenhetes, egy ötvenhetes, egy nyolcas… szóval nem véletlenül kerültek ide. Maria Flor rámutatott két betűre, amelyek a jobb oldalon voltak. – És itt van ez a két betű, egy N egy W fölött – jegyezte meg. – Ezek mit jelentenek? Tomás szemügyre vette a két betűt. Miképpen lehetséges, hogy eddig el kerülték a figyelmét? Az N-ből és a W-ből kiindulva újra végigböngészte a számsorokat és a csillag csúcsaiban lévő jeleket, és máris tudni vélte, miről van szó. Elkerekedett a szeme, mintha villámcsapásként érte volna a megoldás. – A mindenségit! – kiáltott fel, a barátnőjére nézve. – Ezek koordináták! Bellamy koordinátákat küldött nekem. Nem is kellett többet mondani, mert Maria Flor rögtön tudta, mit kell tennie. Végigpillantott a szobán, hol talál egy kis papírt. – Kellene valami, amivel írni lehet. A történész belenyúlt a zakója zsebébe, és kihúzta onnan a jegyzetfüzetét. A fogával lehúzta a golyóstoll kupakját, és a nagy pentuculurnon lévő rajzolatról lemásolta a koordinátákat.
Mind a ketten elképedve bámulták a két sort, biztosan voltak abban, hogy valóságos nyomra leltek. Mintha Odaátról kaptak volna üzenetet. Az volt az érzésük, mintha Frank Bellamy a nagy pentaculum segítségével üzent volna Tomásnak, tudomására hozva, hogy van egy hely a bolygón, ahol megtalálhatja halálának a rejtélyét. Ennek a helynek a koordinátái voltak ott a szemük előtt. Maria Flor tért magához előbb a meglepő felfedezés után. Az íróasztal felé nézett, és a tekintete megállapodott a monitoron. – Legalább lesz valami hasznunk ebből a számítógépből… Bekapcsolták a gépet, és türelmetlenül várták, hogy kivilágosodjon a képernyő. Rákattintottak az internet ikonjára, és megnyugodva látták, hogy a
kapcsolat elfogadható sebességgel létrejött. – Nagyszerű – mormolta Tomás, és az egérrel a keresősávra mozgatta a nyilat. – Lássuk csak. Megnyitott egy keresőmotor-oldalt, és íráshoz készülődve maga elé húzta a billentyűzetet. Beírta a nagy pentaculumba rajzolt heptagramma csúcsaiban lévő koordinátákat, és az oldalon megjelent a bolygó térképe. Kinagyította a képet, hogy jobban lássa a célpontot, és az Egyesült Államok térképe betöltötte a képernyőt. Újra nagyított, és kép újra eltűnt, majd megjelent, közelről megmutatva azt a pontot, amelyre a nagy pentaculumon lévő koordináták utaltak. A szájukat tátva néztek hosszú másodpercekig, az arcuk merev volt, mint egy fényképen, annyira meglepődtek attól, mi volt az a hely, amelyet Frank Bellamy megjelölt, hogy ott keressék a titok nyitját. Tomás ismerte a Műszaki és Tudományos Igazgatóság vezetőjét, tudta, hogy ravasz és könyörtelen, de soha nem hitte volna, hogy ennyire perverz viccekre is képes. A térképen Washington D.C. jelent meg előttük, célpontként pedig egy, a Potomac folyó partján álló épület. A CIA székháza.
XL Harry Fuchs tartotta magát, és arcán csak akkor jelent meg az aggodalom, amikor az Ovális Terem ajtaja becsukódott mögötte, és egymaga állt a folyosón. Az esti briefing, amelyet a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója tartott az Egyesült Államok elnökének a miniszterelnök, a hadügyminiszter és a nemzetbiztonsági tanácsadó részvételével megrendezett tanácskozáson, nem volt igazán sikeres. Aznap délután bomba robbant a tripoli amerikai nagykövetség előtt, az épület egyik szárnya romba dőlt, többtucatnyian meghaltak, és a CIA nem rendelkezett információval a tettesekkel kapcsolatban, csupán találgatott, hogy talán a maghrebi al-Kaida követhette el a merényletet. Az elnök nehezményezte, hogy nincsenek konkrét információk, és kijelentette, hogy „ez még egyszer nem történhet meg”, mert különben „fejek fognak hullani”. Fuchsot bosszantotta a megrovás, mert tudta, ki a bűnös. – Fucking Bellamy – morogta a foga között. – Remélem, lassú halálod volt, te motherfucker. Azt remélte, hogy a Műszaki és Tudományos Igazgatóság vezetőjének eltűnése automatikusan megnyitja előtte az utat a CIA nagy projektjéhez, a Kvantumszemhez, amely lehetővé teszik, hogy mindenről azonnal tudomást szerezzen, de a vágyai még nem teljesültek. Hol a fenében rejthette el az öreg azt az átkozott Kvantumszemet? Bellamy helyettese, Walter Halderman már átkutatta a Műszaki és Tudományos Igazgatóság által az utóbbi években
kidolgozott összes titkos projekt anyagát, de semmit nem talált. Tehetetlen figura ez a Walt, gondolta. Hogy lehetséges, hogy ez az ostoba alak nem találta meg a Kvantumszemet? Fuchs végigment a folyosón, elhaladt az elnökhelyettes, majd a nemzetbiztonsági tanácsadó irodája előtt, átvágott az előcsarnokon, és a lépcsősoron lement a földszintre. A nyugati szárny főkapuján át kilépve elhagyta a Fehér Házat. A hideg levegő szinte mellbe vágta, de jótékony hatással volt rá. Már este volt, de az elnök hivatalos lakóhelyét megvilágították a fű közé rejtett reflektorok. Egy csillogó, fekete, sötétített üvegű Cadillac gördült elé, és a testőr kinyitotta a hátsó ajtót. A CIA igazgatója elhelyezkedett az ülésen, és megmondta a gépkocsivezetőnek az úti célt. – Langley. A limuzin elindult, Fuchs kinyitotta a minibár ajtaját, és whiskey-t töltött magának. Hova az ördögbe rejtette el az öreg a Kvantumszemet?, kérdezgette magában, miközben aprókat kortyolt a pohárból. A kocsi végigsuhant a West Executive Avenue-n, és miközben Fuchs a felvillanó fényeket figyelte, több feltételezést is végiggondolt. Frank Bellamy titkos projektjének hollétével kapcsolatban számos elképzelése volt, míg végül, az egymásra következő gondolatok során át eljutott az elhunyt CIA-s kollégája holttestének kezében talált feladvány képéig. A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója nagyon is tisztában volt azzal, hogy a feladványon szereplő rajzolat nem a keresztre feszítésre utal, ahogyan az Ügynökség kijelentette, hogy ezáltal szentesítse a megfelelő portugál áldozati bárány elleni hajszát, hanem valamilyen kvantikus egyenletre. Valami olyan kvantikus egyenletre, mint a… Kvantumszem. Az előbbi gondolatsor újra átgondoltatta vele az ügyet. És ha…? És ha…? Bekapcsolta a belső telefont, hogy beszéljen az asszisztensével, aki a sofőr mellett ült. – Bill, kapcsolja nekem a lisszaboni emberünket. Ivott még egy korty whiskey-t, és eközben megérlelte a gondolatot, amely megfogamzott a fejében. Bellamy a kvantikus szimbólum alá írt mondatában Tomás Noronhára utal, mint kulcsra. Fuchs tudta, hogy nem a portugál a gyilkos, csupán olyan valaki, akit különösebb erőfeszítés nélkül felelőssé lehet tenni a Műszaki és Tudományos Igazgatóság vezetőjének halálában, de az, hogy a történész neve szerepel a feladványban, egyre jobban zavarta. Hogy került oda az a név a kvantikus szimbólum alá? Lehet, hogy valami kapcsolatban van vele? Világos, hogy van valami kapcsolat, mondta ki rögtön. Az öreg szándékosan kapcsolta össze a két dolgot, a kvantumkutatásokat és Tomás Noronhát. Mi több, a portugál tudóst kulcsként jelölte meg. De minek a kulcsaként? A válasz lépésről lépésre formálódott meg az agyában. A portugál tudós csak a Kvantumszemhez vezető út kulcsa lehet.
Megszólalt a telefon. – Önt hívják, sir – mondta az asszisztense. – James Krongard, Lisszabonból. A telefonkagylóban kattanás hallatszott, jelezve a hívás kapcsolását. – Mister Krongard – mondta Fuchs üdvözlésképpen. – Tudom, hogy Lisszabonban még csak hajnalodik, de szeretném tudni, hogy mennek a dolgok. Elkapta az emberünket? A vonal túlsó felén beszélő férfi hangja tétovázott, érezhetően kényszeredett volt. – Az akció rendben folyik, sir – válaszolt a CIA-ügynök a portugál fővárosból. – Több nyomon is haladunk, hogy elérjük. Tegnap este már majdnem a kezünkbe került, de sikerült elmenekülnie. De már közel vagyunk, sir. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan jó hírekkel szolgálhatok. – Nagyon remélem – mondta a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója semleges hangon. – Mindazonáltal módosítom a parancsot. A célszemélyt nem kell megsemmisíteni, hanem élve kell elfogni, és repülőn Langley-be kell küldeni. Megértett? – Tehát a megsemmisítési parancs törölve? – Pozitív. Itt kihallgatjuk őt, és csak azután… balesetet szenved. Krongard megkönnyebbülten felsóhajtott a vonal másik oldalán; soha nem értett egyet az előző paranccsal. – Aye aye, sir! Fuchs egy szót sem szólt, letette a telefont, és hátradőlt az ülésen, megnedvesítette az ajkát egy újabb korty whiskey-vei. A Kvantumszem feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a jövőben elkerüljék az olyasféle fiaskókat, mit ez a ma délutáni tripoli merénylet. Ha a helyén akar maradni, akkor meg kell kaparintania a projektet. És mindent egybevéve, leginkább ez a Tomás Noronha jelenti a hozzá vezető utat. Végül is maga az öreg jelölte meg őt kulcsként.
XLI A látogató némán és idegesen nézett szembe a vámőrség fülkéjében ülő hivatalnokkal. – Utazásának a célja? A hivatalnok, egy tojásdad arcú, harcsabajszot viselő férfi, akinek a neve, Sanchez ott volt a mellére tűzött táblácskán, gépiesen tette fel a kérdést. A látogató nagyot nyelt, de nyugtalansága nem látszott békés arckifejezésén. – Turizmus – felelte. – Mindig kíváncsi voltam Washingtonra, és szerettem volna látni… – Tegye az ujját erre a lapra, sir – szakította félbe a vámhivatalnok, akit egyáltalán nem érdekelt a beszélgetés – Először a bal keze hüvelykujját, azután a többi ujját, majd a jobb kezével ismételje meg ugyanezt.
A látogató engedelmeskedett, miközben tudatában volt annak, hogy ettől a pillanattól lógva nincs visszaút, és a sors kezében van. A lap rögzítette az ujjlenyomatát, amelyet továbbított az Egyesült Államok nemzetbiztonsági szolgálatának és az ország többi ügynökségének, beleértve a CIA-t is. – Megvan. – Kérem, nézzen bele a kamerába, sir! A kamera, amelyre a kék egyenruhás férfi mutatott, egy halszemoptikás gép volt, apócska lencsével. A látogató belenézett e lencsébe, és mosolyt erőltetett az arcára, mert biztos volt abban, hogy valaki nemsokára megkeresi a képét, mert kíváncsi lesz arra, milyen körülmények között lépett be az országba. Akárhogy is lesz majd, legalább mosolyogni látják. – Kész? A vámhivatalnok bólintott. – Nagyon köszönjük, mister Noroña – mondta a férfi, és visszaadta az útlevelét. – Érezze magát jól nálunk. Hihetetlen, hogy az amerikaiak képtelenek helyesen kiejteni a nevét, gondolta Tomás, amikor áthaladt a vámfolyosón. Az angol nyelvűek Noronának nevezték, a hispánok Noroñára spanyolosították. De minden rendben ment, és elégedett lehetett. A neve nem szerepelt azoknak a gyanús elemeknek a listáján, akik nem léphettek be az Egyesült Államokba. Hátrafordult, és látta, hogy Maria Flor ellép a vámhivatal egy másik fülkéje mellől, az arca sápadt, de az útlevele a kezében van és az arcán megkönnyebbülés látszik. Ahogy feltételezték, a CIA el sem tudott képzelni olyan arcátlanságot, hogy a szökevények egyszer csak megjelennek a küszöbükön. – Ez totál őrület – mondta a nő, és a fejét ingatta, mert még mindig hitetlenkedve gondolt arra, milyen esztelen vállalkozás volt ez az utazás. – Bedugjuk a fejünket az oroszlán szájába! Tomás elmosolyodott. – Ha meg akar harapni minket, egy-két foga biztos beletörik. Kiléptek a vámőrség területéről, és a nyilakat követve megindultak a poggyászkiadó csarnok felé. A járatukkal érkezett csomagok már ott kerengtek a futószalagon. Két kisméretű és viszonylag könnyű csomagjuk volt, amelyet ráraktak egy poggyászkocsira, és megindultak a kijárat felé. – És most? – kérdezte a nő, miközben beálltak a taxira várók sorába. – Hová megyünk? – Továbbra sem biztonságos szállodába mennünk – jegyezte meg Tomás. – Ha a CIA emberei megtudják, hogy itt vagyunk az országban, rögtön végignézik a környékbeli szállodák, panziók és egyéb szálláshelyek vendégeinek listáját, és ha semmit sem találnak, akkor egész Amerikára kiterjesztik a keresést.
A barátnője odafordult felé, és bizalmatlanul összehúzta a szemöldökét. – Ugye nem akarsz megint egy lepusztult, rosszféle nőknek való garniszállóba menni? – Felemelte a kezét, és figyelmeztetően rázta a mutatóujját a férfi orra előtt. – Kedves barátom, tudd meg, hogy még egyszer nem járatod velem a bolondját. Egyszer bőven elég volt. – Nyugodj meg, eszemben sincs. Jóravaló helyre megyünk, ahol senki nem kérdezi a nevünket. Rájuk került a sor, betették a csomagjaikat az előttük megálló taxi csomagtartójába. – Valóban? – csodálkozott Maria Flor, és beült a kocsi hátsó ülésére. – És hol van ez az idilli hely? Tomás beült mellé, becsukta az ajtót, és azzal, hogy megmondta a címet a sofőrnek, egyben megadta a választ is. – A Georgetown Egyetemre, legyen szíves. Washington D.C. meglepte őket európaias hangulatával. A várost ugyan egymást derékszögben metsző, párhuzamosan futó széles utak szelték át, mint az amerikai települések legtöbbjét, de bőven voltak zöld területek, és az épületek homlokzatának klasszikus vonalú megformálása a görög-római építészetet idézte. Amerika többi nagyvárosával ellentétben, itt nem voltak magas épületek. A felhőkarcolók országának fővárosát alacsony épületek népesítették be. Az európaias hangulat még erősebb lett, amikor Washington D.C. régi negyedébe, Georgetownba érkeztek. Errefelé keskeny, kanyargós utcák nyíltak, akárcsak Európában, bennük számtalan aprócska bolt, kávézó és kis étterem, amelyekben nyüzsögtek az emberek. A járdákon egymást érték a farmeres diákok meg a zakót és nyakkendőt viselő idősebb járókelők. A taxi a Georgetown Egyetem kapujáig vitte őket. Kivették a csomagjaikat, kifizették az utat, és bementek a recepcióra, ahol egy kopasz, csigásán göndörödő, fekete szakállas férfi fogadta őket. – Isten hozott benneteket! – mondta portugálul a férfi, miközben elébük ment. – Nos? Hogy sikerült az utazás? A történész megölelte. – Üdv, Jorge. Hogy s mint? – Rámutatott a barátnőjére. – Ő Maria Flor. Jorge, miután kibontakozott Tomás öleléséből, ránézett Maria Florra, és alaposan megszemlélte. – Hm! Tomás barátomnak szerencséje van – kiáltott fel, és jobbról-balról csókot nyomott Maria Flor arcára. – Örvendek a szerencsének.l Már éppen ideje volt, hogy ez a legény megállapodjon, és egy komoly partnert szerezzen magának. – Csak barátok vagyunk – mondta elvörösödve a történész. Az útitársnője felé fordult, és bemutatta a férfit. – Jorgéval évfolyamtársak voltunk a
Lisszaboni Új Egyetemen. Matematikából doktorál, a matematika számítógépi alkalmazásából írja a dolgozatát. Tudtam, hogy itt tanul a Georgetown Egyetemen, indulás előtt felhívtam, és kértem, hogy szerezzen nekünk egy lyukat, ahol meghúzhatjuk magunkat. Jorge azt mondta, hogy egy luxuslakosztályt szerez nekünk az egyetemi campuson. – Csak egy szerény szoba – nevetett a férfi, és megfogta Maria Flor csomagját. – Az egyik finn kolléga elutazott két hétre Kaliforniába, és nálam hagyta a szobája kulcsát, hogy locsoljam a virágait. Tomás azt mondta, hogy csak maradnak néhány napig, ezért úgy gondoltam, az a legjobb, ha ott alszanak. – És nem fog megorrolni a kollégája? – Ellenkezőleg, ha valaki locsolja a virágokat, még hálás is lesz. – Már bent jártak az egyetem területén, és Jorge feléjük fordulva kacsintott. – És ha egy kis pénzt is hagytok szállásköltség fejében, akkor aztán minden a legnagyobb rendben lesz. A portugál matematikus házigazdaként egészen az egyetemi campus kollégiumáig vezette őket. A finn kolléga az első emeleten lakott egy kis bükkfa parkettás szobában, amelyben tölgyfa bútorok voltak, egy ágy meg egy íróasztal, rajta számítógép, az aprócska fürdőszobában nem volt kád, csak zuhanyzó. Az ablakpárkányon sorakozó cserepekben lévő vörös orchideák egzotikus hangulatot kölcsönöztek a szobának. – Egész kellemes – bólogatott Maria Flor. Tomásra nézett, és a padlóra mutatott, mert jó előre ki akarta jelölni a határokat. – Te, szokás szerint, a padlón alszol. Az egyetemi campus menzáján ebédeltek. Miután a tálcáikkal elhelyezkedtek az asztalnál és enni kezdtek, Tomás úgy érezte, mintha enyhe műanyagíze volna az ételeknek, és megkérdezte magában, nem lenne-e jobb, ha inkább Georgetown valamelyik éttermében ennének. De azon nyomban el is vetette ezt az ötletet. Nem azért jöttek Amerikába, hogy jókat egyenek, hanem hogy megfejtsék azt a rejtvényt, amelyben Frank Bellamy megemlíti Tomást, és így eloszlassák a ráterelődött gyanút. Tisztában volt vele, hogy minél hamarabb a végére járnak ennek az ügynek, annál jobb, mivel az idő ellenük dolgozott, és minden egyes órával, amelyet ebben az országban töltöttek, nőtt a veszélye annak, hogy rájuk találnak. – Figyelj csak – mondta Jorge, amikor elkezdtek enni. – Mikor mégy vissza az Új Egyetemre, öreg? – Minden attól függ, hogy sikerül ez az utazás. Tomás barátjának felszaladt a szemöldöke, nem igazán értette a választ. – Mit akarsz ezzel mondani? A történész mély levegőt vett, bátorságot gyűjtött, hogy régi évfolyamtársát beavassa a dolgokba, majd röviden elmondta neki, hogy mi történt vele attól
fogva, hogy megérkezett Genfből. A CIA színre lépése és a coimbrai lövöldözés olyannyira hihetetlen volt, hogy Jorge azt hitte, valami kitalált történetet hall, de az, ahogyan az ijedt Maria Flor megerősítette a történteket, végül is eloszlatta a kétségeit. – Hallgass ide, Jorge, szükségem volna a segítségedre – mondta Tomás, miután belekezdett abba, miért jött Amerikába. – Te még mindig nagymenő vagy az informatikában, ugye? A matematikus nevetett. – Most szórakozol velem? Ne felejtsd el, hogy matematikából készítem a doktori dolgozatom, és a témám a számítógépek programozása, öreg, én mindent tudok az informatikáról. – Be tudnál titokban lépni egy szigorúan védett rendszerbe? – Mindent tudok, amit meg lehet csinálni – mondta a férfi egy csöpp büszkeséggel és fensőbbséggel a hangjában. – Ne feledd el, hogy még kamaszként beléptem az indonéz kormány informatikai rendszerébe, és beraktam oda egy vírust. – Hangosan felnevetett. – Emlékszel erre a balhéra? – Valami Kelet-Timorral kapcsolatos dolog volt, nem? – A vírus azt írta ki, Free East Timor, your motherfuckers! – megint nevetett. – Jaj, öreg, milyen jól szórakoztam! Szívesen láttam volna, milyen képet vágnak, amikor meglátják! Jókedve átragadt a két beszélgetőtársára. Amikor kinevették magukat, Tomás úgy érezte, itt az ideje, hogy kijátssza a kártyáit. – Tegyek be valahová egy Free East Timor szövegű vírust? Minek? Úgy tudom, Kelet-Timor már felszabadult … – Nem erről van szó, te bolond – mondta a történész. – Azt szeretném tudni, hogy képes volnál titokban belépni egy szigorúan védett rendszerbe, megszerezni egy bizalmas információt, és azután úgy kilépni, hogy senki ne vegye észre, hogy ott jártál. Tudsz ahhoz eleget, hogy ezt megcsináld? A beszélgetőtársa bizalmatlanul nézett rá. – Milyen rendszerről volna szó? A történész krákogott, mintha a terv puszta említése is kész őrültség volna. – A CIA rendszeréről. Csend támadt az asztalnál. A matematikus Tomást nézte, azután Maria Flort, azután megint Tomást. A két újonnan jött várakozó pillantása azt súgta, hogy komoly dologról van szó. – Te megőrültél, öreg – kiáltott fel Jorge, a fejét ingatta, és mutatóujjának a végével a halántékát ütögette. – Komplett őrült vagy. Csakhogy Tomás túl jól ismerte őt, és tudta, milyen húrokat kell megpendítenie ahhoz, hogy a barátja megfeledkezzen minden óvatosságról, és ne hallgasson a józan eszére. – Értem én – mormolta, és hátradőlt a székében, mintha letett volna a
tervről. – Nem tudod megcsinálni. – Ezt meg ki mondta neked? – fújta föl magát a matematikus, önérzetében megsértve. – Már miért ne tudnám megcsinálni! Mondtam neked, hogy informatikában verhetetlen vagyok. Még Bill Gates sem tesz túl rajtam. – Akkor talán nincs hozzá bátorságod… – Mit akarsz ezzel mondani? Hogy gyáva vagyok? – Arról nincs szó, hogy gyáva lennél, de kellene egy kis… – Megvan, ne félj! A történész már tudta, hogy egykori évfolyamtársát megnyerte az ügynek. Csak óvatosan és ügyesen kell irányítania, és akkor mindent megcsinál neki. – Akkor viszont nem értem – kiáltott fel színlelt csodálkozással. – Ha tudod, hogy kell titokban belépni a CIA informatikai rendszerébe, és van is hozzá bátorságod, akkor mi a gond? A házigazdájuk rádöbbent, hogy tőrbe csalták. – Szóval… azt akarom csak mondani, hogy nem akármilyen hálózatról van szó, ugye érted. A CIA biztonsági rendszerei valószínűleg nagyon kifinomultak, és a titkosítás hihetetlenül bonyolult, valószínűleg vannak csapdák is, és… és… – Ezért nem tudod megcsinálni. – Már mondtam, hogy meg tudom csinálni. De azt tudnod kell, hogy a CIA hálózatába akarunk betörni. Ha megtudják, hogy valaki megpróbál belépni a rendszerükbe, akkor megvannak az eszközeik ahhoz, hogy kiderítsék, ki volt az. Nem igazán szeretném, ha ezek a jóemberek ott dörömbölnének az ajtómon. – Matematikus vagy, és a számítógépek programozásával kapcsolatos doktori témán dolgozol, és ezzel kapcsolatban ki akartad próbálni a CIA hálózatának biztonságát. Azt nem garantálhatom, hogy nem fognak a nyakadra járni, de van egy hatásos mentséged. Azt mondod, hogy a dolgozatodhoz kutattál, azért léptél be a rendszerükbe. Jorge az alsó ajkát rágta, miközben az eshetőségeken gondolkodott. – Nem rossz gondolat – bökte ki végül. – A dolgozatom egyik fejezete úgyis az informatikai hálózatok biztonságáról szól, és föltehetőleg a konzulensem is elfogadná, hogy a CIA rendszerének tesztelése komoly, bár ellentmondásos tapasztalatokkal gazdagítaná a tudományos kutatásaimat. – Grimaszolt. – De nem biztos, hogy azok a jóemberek elfogadnának egy ilyen magyarázatot. És ha elkapnak, öregem, akkor bizony jó pár évre börtönbe csuknak. – Hogy kapnának el? – Elég például, ha azonosítják a számítógépet, amely titokban belépett a rendszerbe. – El tudod tüntetni a nyomaidat, te is jól tudod. – Igen, így van, de ne felejtsd el, hogy a CIA-ról van szó, öreg. Van emberük és eszközük arra, hogy felismerjenek és azonosítsanak minden
betolakodót. – Hátradőlt a székben, mintha nem akarna tovább foglalkozni a kérdéssel. – Nem, túl nagy a kockázat. – Másképpen is nekikezdhetünk. Mi lenne, ha egy másik számítógépen keresztül indítanánk el a támadást? A javaslat elgondolkodtatta a matematikust. Tűnődött egy darabig, majd rábólintott. – Ebben az esetben lehet, hogy sikerülne – egyezett bele. – Megcsinálhatjuk. Tomás csak ezt akarta hallani. Felugrott, és megindult a menza ajtaja felé. – Itt az idő, hogy megtámadjuk a CIA-t.
XLII Don Snyder felfigyelt a képernyőn villódzó riasztásra, miközben lábát az íróasztalra feltéve rágcsálta a pizzát, amelyet vacsorára rendelt. A jelzésre kíváncsian felegyenesedett a székén, az ételt visszatette a papírdobozba, az ujjáról lenyalta a zsírt, és odahajolt a monitorhoz, hogy lássa, mi történik. – What the fuck?! – káromkodott halkan, miközben megpróbálta kihüvelyezni a villódzó betűsor értelmét. – Mi a fene lehet ez? Ez az üzenet valami olyan dologra figyelmeztetett, amit Snyder nem hagyhatott figyelmen kívül. Tizenöt éve dolgozott a CIA Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálatánál antiterrorista elemzőként, és lehet, hogy ez a számítógépén éppen most megjelenő vészjelzés olyan információkkal van kapcsolatban, amelyek kulcsfontosságú adatok nyomára vezethetnek. Lehet, hogy az előző este Tripoliban elkövetett merényletről van szó? Rákattintott a riasztás ikonjára, és megnyílt előtte egy korlátozott hozzáférésű oldal. Beírta a passwordjét, és a belső oldal megnyílt a képernyőn. Elolvasta a szöveget, megnyitott két másik oldalt, hogy ellenőrizze az adatokat, felmérte az Ügynökség nyomozásba bevont elemeinek elsőbbségi szintjét, és látva, hogy valami olyat talált, ami fontos lehet, kinyomtatta az oldalakat. Miután kivette a nyomtatóból a papírlapokat, sietve kiment a folyosóra, és meg sem állt a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatójának irodájáig. – Beszélnem kell mister Fuchsszal. A titkárnő, aki éppen egy levelet írt a gépén, fel sem emelte a szemét. – Attól tartok, hogy az igazgató úr éppen értekezletet tart – mondta gépiesen. – Jöjjön vissza… – Most kell vele beszélnem. – Már mondtam, hogy… Látva, hogy a titkárnő csak megnehezíti a dolgát, Snyder kinyitotta az iroda ajtaját, és benézett. Látta, hogy a főnöke ott ül az asztalnál azzal a csoporttal,
amely a tripoli merényletről gyűjtött információkat. Fuchs, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó, hátrafordult a bejárat felé, és szembenézett a betolakodóval. – Fuck, Don! Nem látod, hogy nem érek rá? A titkárnő megjelent az ajtóban, és megpróbálta kivonszolni az antiterrorista elemzőt a szobából. – Elnézést kérek, igazgató úr – mondta a főnökének kényszeredett mosollyal. – Mondtam neki, hogy értekezletet tart, de ő… Snyder hátrébb lökte a titkárnőt, és meglobogtatta a nyomtatóból kivett papírokat. – Olyan információkat kaptam, amelyek nagyon fontosak lehetnek, sir. – Kapcsolatban vannak a tripoli merénylettel? – Nem, sir – mondta. – De olyan értesüléshez jutottam, amely a Kvantumszemmel kapcsolatos. A titkárnő újra támadásba lendült, és újra megpróbálta kirángatni Snydert az igazgató irodájából. – Legyen szíves kijönni – ismételgette. – Nem látja, hogy… Fuchs, amit meghallotta, hogy a beosztottja Frank Bellamy projektjét emlegeti, amelynek senki nem akadt a nyomára a Műszaki és Tudományos Igazgatóságon, felemelte a kezét, hogy megállítsa a titkárnőjét. – Hagyja, hadd jöjjön be – utasította, felemelkedett a helyéről, és megindult az antiterrorista elemző felé. – Azt mondtad, Kvantumszem, Don? Mi történt? Snyder, miután diadalmas pillantást vetett a titkárnőre, aki zsémbelődve visszavonult, odanyújtotta a papírlapokat az igazgatónak. – Néhány perce riasztást kaptam a rendszertől, sir – kezdte mondani. – A Bevándorlási és Vámhivatal adatbázisával történő információcsere rutinellenőrzése során a rendszer felfigyelt valamire. – Rámutatott az egyik papírlapra. – Itt a riasztás, amely arra vonatkozik, hogy belépett az országba az a célszemély, aki, ahogy kivettem, kapcsolatban lehet a Kvantumszem eltűnésével. – Egy másik papírlapot húzott elő. – Itt van a fedőlapja a szóban forgó projekt felderítésére indult kutatások műveleti anyagának, amelyhez nincs engedélyem, de láttam, hogy csak igazgatói engedéllyel lehet hozzáférni. Feltételeztem, de nem tudom, helyesen-e, hogy kiemelt fontosságú ügyről van szó. – Helyes – hagyta helyben Fuchs. – Csak én és még két ember láthatja ezt az anyagot. – Mi van még? Az elemző rámutatott a nála lévő harmadik lapra. – Itt van a Bevándorlási és Vámhivatal listája, amelyen a Dulles repülőtéren az országba belépő személyek listája látható, sir. Javasolnám, hogy nézze meg a huszonharmadik sorban található nevet.
A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója végigszámolta a sorokat, és ránézett az ott lévő névre. – I’ll be damned! – kiáltott fel elképedten, amikor elolvasta a nevet. Ránézett a beosztottjára. – Ez a mai lista? – Igen, uram. Harry Fuchs felegyenesedett, és felnevetett. – Ki gondolta volna? Az a fucking Thomas Noronha Amerikában van.
XLIII Közismert elektronikus márkák ikonjai díszítették a csomagokat, amelyekkel Tomás kilépett a Georgetown központjában lévő számítógépboltból. A karja alatt két csomaggal tért vissza az egyetemi campusra, ahol első útja a szobájukba vezetett. Maria Flor az ágyon feküdt és aludt, ezért inkább csendesen visszalépett, és átment a barátja szobájába, amelyik két ajtóval odább volt. Becsöngetett, és Jorge azonnal kinyitotta az ajtót. – Hoztam két laptopot – kezdte a történész, a két csomagra mutatva, amiket a boltból hozott. – Remélem elég lesz. Kicsomagolták a hordozható számítógépeket, bekapcsolták őket, és elkezdték letölteni a szükséges programokat. A számítógépek üzembe helyezése egy óráig tartott, ezalatt alig-alig szóltak egymáshoz, csak néha váltottak egy-egy szót a gépek működésével kapcsolatban. Amikor a laptopok készen álltak, odaültek a világító képernyők elé, és felkészültek a támadásra. – Öreg, és a barátnőd? – kérdezte Jorge, mintha csak akkor vette volna észre, hogy hiányzik valaki. – Ő nem jön? – Nagyon álmos volt, és lefeküdt aludni. Tudod, hogy van ez, és még csak este tíz óra van, de Portugáliában már hajnali háromra jár… – Ja, a jet lag komoly dolog… Ettől a pillanattól fogva a matematikus vette kézbe a dolgok irányítását. Miután sajnálkozott egy darabig azon, hogy nincs ott velük Maria Flor, akiről azt mondta, hogy „ez a kicsike még egy temetőt is fel tudna vidítani”, belevetette magát a munkába, és minden másról megfeledkezett. Belépett az internetre, keresett egy különös linket, és onnan kezdett el dolgozni. – Mit csinálsz? – kérdezte csodálkozva Tomás, aki nem ismerte ezt az oldalt. – Nem a CIA honlapjára kellett volna bemenned? – Elrejtem a nyomaimat, öreg. Úgy tervezem, hogy előbb egy proxyt használok, és utána egy Tor hálózaton keresztül küldöm az üzeneteket. – Aha, két biztonsági réteget akarsz létrehozni… – Pontosan. – A képernyőre mutatott. – Ez a proxy nem őrzi meg a bejelentkezéseket. Amikor belépünk ide, akkor minden, ami a számítógépből
kimegy, úgy megy át rajta, mintha a kapcsolat a proxyból jönne, nem pedig a tényleges kiindulópontból. A Tor hálózat pedig arra jó, hogy az adatok a földkerekség jó néhány számítógépén ide-oda ugrálnak, mielőtt elérnék a CIA hálózatát. Úgyhogy, még ha valamelyik adat árulkodó volna is, az egész rendszer érintetlen marad, ellentétben a proxyval, amely, ha kompromittálják, többé nem használható. – Nevetett. – Szóval azt akarom mondani, ha a CIA emberei ránk akadnak, nem lesz könnyű dolguk, amikor ezt az egész gubancot fel akarják fejteni. – Nagyon jó, de nézd meg, hogy olyan programot használjunk, amelyben nem jelenik meg az IP-cím. Így biztosabb… – Légy egészen nyugodt… A matematikus több mint egy órán keresztül dolgozott azon, hogy programozza a proxyt és a Tor hálózatot, hogy álcázza a laptopjaik azonosítóját. Tomás úgy érezte, majd leragad a szeme, a jet lag rajta is éreztette a hatását, de sikerült ébren maradnia annak a két csésze kávénak a segítségével, amelyeket a campus diákszállójának folyosóján található automatából vett magának, és azonnal felhajtott. A kávé egyáltalán nem volt erős, de lehetővé tette, hogy türelmesen szemlélje barátjának a munkáját. Egy idő múlva látta, hogy Jorge még megnyom egy billentyűt, azután felsóhajt, a karját rázza, hogy megmozgassa az izmait, és a jól végzett munka örömével hátradől a széken. – Kész van? A matematikus odafordult felé, elégedett mosoly terült szét az arcán, hunyorított a szemével, a kezét dörzsölte, majd ránézett az egyik laptopra. – Itt az idő, hogy bekukkantsunk a CIA hálózatába. Belépett az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség site-jára, a www.cia.gov-ra, és megvizsgálta, hogy lássa a felépítését. Azután kikeresett egy programot, letöltötte a laptopra, és miközben a program dolgozott, kezét karba fonva várt. – Most mit csinálsz? – Futtatok egy CGI-programot, hogy elemezzem a rendszert, és kiderítsem a gyenge pontjait. – Gondolod, hogy a CIA hálózatának vannak gyenge pontjai? A házigazda harsányan nevetett. – Minden rendszernek vannak gyenge pontjai, öreg. Csak keresni kell őket, hogy azután hasznot húzzunk belőlük. – A lábát maga alá húzta, hogy kényelmesebben üljön, miközben a CGI eredményeire várt. – Nemrégen a Pentagon emberei nekiálltak, hogy teszteljék a hálózatuk biztonságát, és teljesen sokkolta őket, amikor rájöttek, hogy egy közepesen képzett hacker képes volna megbénítani Amerika egész katonai rendszerét. A hackerek arra is képesek voltak, hogy a Csendes-óceáni flotta hadihajóinak számítógépei fölött
átvegyék az irányítást, mit szólsz? – A mindenit! Ez lehetséges volna? – Nemcsak lehetséges, hanem meg is csinálták. Gondold csak el, hogy a Windows operációs rendszerében több tízmillió kódsor van. Egyetlen biztonsági rendszer sem képes százszázalékos védelmet biztosítani egy ilyen hatalmas rendszerben. Minden olyan program, amely nagy mennyiségű információt kezel, szükségképpen sebezhető valahol. Csak tudnunk kell… A képernyőn hirtelen kimerevedett egy oldal. – Megvan! – kiáltott fel Tomás. – A program talált egy sebezhető pontot. Igazad volt! A barátja kiegyenesedett, és alaposan szemügyre vette az oldalt. – Van egy lyuk a PHP-ben – jegyezte meg. – Itt fogunk belépni. – Ez meg micsoda? – A PHP? Egy olyan interface, amely inputként elfogad egy nevet, és a szolgáltatón megkeresi a megfelelő információt. Egyfajta telefonkönyv, ha így jobban tetszik. Nézzük meg, hová jutunk vele. Jorge ujjai úgy futottak a billentyűkön, mintha zongorázna, a PHP-vel kíméletlenül kihasználta a sebezhető pontot. Egy idő múlva az escape_shell_cmd funkciót alkalmazta, ami felkeltette a barátja figyelmét. – Most mit csinálsz? – Ez egy olyan funkció, amely eltünteti az inputokat – magyarázta. – A programozó itt elkövetett egy hibát, és valamit kihagyott a listából, de a nyoma benne maradt. Ezt a hibát fogom kihasználni. – Rámutatott a monitoron megjelenő újabb oldalakra. – Látod, hol vagyok? Beléptem a CIA hálózatának e-mail rendszerébe. – Mosolygott. – Nem rossz, mi? Telitalálat! – Visszafordult a billentyűzet felé. – Most álcázom a jelenlétemet. Begépelt egy hosszú parancssort, és várta a rendszer válaszát. A monitor azonnal kíjelzett, és a betolakodó maga elé húzta a második laptopot. – Most a másik géppel dolgozol? – Így van – bólintott. – Megdolgoztam a CIA rendszerét, úgyhogy küldött egy xtermet a mi második gépünkre. Azaz, nem mi kapcsolódunk a CIA hálózatához, hanem a CIA hálózata lép kapcsolatba velünk. Zseniális, nem? A karjával olyan nagy ívű mozdulatot tett, mint egy bűvész, aki éppen most hajtott végre sikeresen egy mutatványt, és rámutatott a második laptop monitorára. A képernyő látszólag értelmetlen betűsorokkal volt tele.
– Ez meg micsoda? – Ez a Linux passwords archívuma – felelte Jorge. – Mindegyik sorban egy olyan ember neve van, aki elektronikus postafiókkal rendelkezik a CIA-ban. Tomás szeme elkerekedett; itt volt a lehetőség, hogy megszerezze a rendszerből, amire szüksége van. – Keresd meg a Frank Bellamy nevét tartalmazó sort. A matematikus újra a billentyűzet fölé hajolt, megnyomott néhány billentyűt, és a CIA rendszerének oldalán másik lista jelent meg.
– A mindenit! – Mi történt? Jorge a második sor utolsó szavára mutatott. – Látod ezt az sdschellt? Azok a felhasználók, akiknek a nevénél ez a hivatkozás található, különleges védelmet élveznek, amely egy RSA SecurelDből áll. Ez egy olyan alkalmazás, amely hatvan másodpercenként egy újabb hat számból álló jelszót generál. Azt kell hogy mondjam, ezek a régi eljárások… – Kijátszhatjuk valahogy? – Be kell írnunk azt a hatjegyű számot, amelyet az alkalmazás egy percre generált, és hozzá kell tennünk az illető passwordjét. – Elfintorította az arcát. – Nem lesz egyszerű, öreg. – De meg lehet csinálni? Jorge a szája szélét rágta, miközben az előtte álló feladaton gondolkodott. – Vagy a felhasználó választja ki a passwordöt, vagy az Ügynökség adja neki. Az első eset nem jelent különösebb gondot, mert az emberek leginkább hozzájuk közel álló szavakat választanak. A második eset már jóval bonyolultabb, mert olyan esetleges passwordökről van szó, amelyet a felhasználó ugyan nehezebben jegyez meg, de ezért biztosabbak. Mivel a CIAval állunk szemben, amely paranoiásan ügyel a biztonságra, ezért nagyon valószínű, hogy ez itt a második eset. – Nézd, Bellamy már elég öreg volt ahhoz, hogy mindenféle bonyolult jelszót megjegyezzen… A matematikus elgondolkodott. – Ebben az esetben meglehet, hogy kivételt tettek vele. – Újra ránézett a monitorra, és újabb utasításokat gépelt be. – Megkeresem az életével kapcsolatos olyasféle adatokat, mint a születési idő, a házasság ideje, meg hasonlók, és beírom őket, mint jelszavakat. Lehet, hogy szerencsénk lesz, és
rátalálunk a tényleges jelszóra. Jorge újra sebesen gépelni kezdett, és nekiállt megkeresni azokat a személyes információkat, amelyekből következtethetett a Bellamy által kiválasztott jelszóra. Ez hosszú és fáradságos munkának ígérkezett, úgyhogy Tomás, miközben az eredményre várt, elnyúlt a barátja ágyán. A szemhéja egyre súlyosabb lett, és semmit nem tehetett ellene, hamarosan érezte, hogy elernyednek az izmai, és álomba merült. Álmában először Maria Flort látta, és szerette volna megölelni őt, de a nő elfutott előle egy repülőgép közlekedőfolyosóján. A következő pillanatban már nem a repülőgépen voltak, hanem egy New York-i felhőkarcoló tetején, és egy erkély mellvédjén egyensúlyoztak. A nő váratlanul leesett, és Tomás kétségbeesetten utánalépett az erkély mellvédjén, egyenesen a mélység pereméig, és egy sniffer után kiáltott… – Egy sniffer! A történész álomittasan felserkent, és látta maga előtt a barátját, akinek a szemében rémület tükröződött, és a teste riadtan megfeszült. – Mi… micsoda? – hebegte. – Mi történt? Jorge sebesen verte a laptop billentyűit, és néhány másodperc múlva a gép kikapcsolt. – Öreg, a nyakamba szakadt egy sniffer! Tomás, aki még kába volt a hirtelen átmenettől az álom és a valóság között, ahol a dolgok összekeveredtek, nemigen értette, mi történik, és mit mond a barátja. – Egy micsoda? – Egy sniffer, öreg – mondta lemondóan a matematikus, mint akiből kiszállt minden élet. – A CIA valamelyik rendszergazdája felfigyelhetett arra, hogy valaki belépett a hálózatba, és elküldött egy sniffert, hogy megtudja, ki az. – De aztán megkönnyebbülten sóhajtott. – Szerencsére van egy programom, amivel kiiktathatom a sniffert, mert ha nem, akkor megnézhetem magam. – Aztán olyan képet vágott, mintha mégsem volna oka arra, hogy fellélegezzen. – De azért nem vagyok benne teljesen biztos. Remélem, időben sikerült semlegesítenem… Tomás szeméből már teljesen elszállt az álom. – Még ha észre is vettek, csak a proxyt találják meg – emlékeztette. – És ha ezen az első biztonsági hálón túljutnak, akkor beleütköznek a Tor hálózatába. Ha pedig mégis átjutnának ezeken az akadályokon, akkor sem találnak rá a mi laptopunkra, mert egy olyan programot használtunk, amelynek nem volt IP-je. De tegyük fel, hogy mégis megtalálnak minket, akkor is csak azt látják, hogy ők kapcsolódtak hozzánk. Ezen a laptopon pedig semmi olyan nincs, ami kapcsolatban volna veled. Én vettem. Úgyhogy nyugodj meg.
Jorge nagyot sóhajtott. – Igazad van. A történész ránézett az órájára; hajnali három volt, jó ideig aludt, de még szüksége volt pihenésre. Feltápászkodott az ágyról, és a barátjához fordult. – Találtál valamit? – Igen, kiderítettem Bellamy jelszavát. A születési dátuma, de visszafelé. Végtelenül egyszerű, és semmi gógyi nem kell ahhoz, hogy valaki kiderítse. A legtöbben beleesnek abba a hibába, hogy a személyes adataikat használják… – Ez most nem érdekes – vágott közbe türelmetlenül Tomás, aki már szeretett volna lefeküdni. – Azt szeretném tudni, hogy jutottál-e valami olyan információhoz, amelynek hasznát vehetném. Jorge arckifejezése nem volt túl lelkes. A matematikus eléggé kedvetlennek látszott. – Nem igazán – vallotta be végül. – Letöltöttem egy-két általános adatot, de amikor beléptem az e-mailjeibe, megjelent a sniffer, és ki kellett lépnem. Nem volt túlságosan biztató a helyzet. – A mindenségit! – morogta Tomás, és kétségbeesésében az ég felé emelte a kezét. – Ennyi munka, és nincs semmi eredménye! A barátjának ez láthatólag rosszulesett. – Bocsáss meg, de csak ennyit tehettem. A történész bosszúsan felsóhajtott, miközben a szeme Jorge jegyzeteire tévedt. – Ez mi? – Csak az, amit kiderítettem – mondta, és odanyújtotta a papírlapot, amelyre lefirkantott néhány adatot. – Hozzájutottam a mobil telefonja számához, a lakcíméhez, néhány bankkivonathoz és egy villanyszámlához. – Ennyi az egész? – Ennyi, azt hiszem – mondta. – Tudom, hogy nem sok, de csak ennyi van. – Kérdő arccal fordult a barátjához. – Most mit akarsz tenni? Tomás maga elé tartotta a papírlapot, amelyen ott voltak azok az adatok, amelyeket a matematikus kimásolt a CIA honlapjáról, és az arcán sokatmondó mosoly terült szét. – Elmegyek a lakására.
XLIV A mindig éhes Don Snyder ma reggel is, miután megérkezett a Langley-ben lévő irodájába és letette az újságot az íróasztalára, elment a Terroristaellenes Osztály folyosóján álló automatához, vett magának egy kávét és egy muffint. A felesége ugyan elmondta neki mindennap, hogy ehelyett inkább gyümölcsöt és zöldséget kellene ennie, mert vigyáznia kell a koleszterolra, a
trigliceridekre meg a többi ilyen dologra, meg így meg úgy, de hiába, mert ő csak azt szerette, amit most enni készült. Van-e jobb dolog annál, mint hogy az ember egy forró kávéval meg egy muffinnal kezdi a napot. Leült az íróasztalához, és bekapcsolta a számítógépet, miközben a csokoládés süteményt majszolta. Hmm… mennyei ízek!, gondolta, és behunyt szemmel élvezte a pillanat gyönyörűségét. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy néhány dokumentum hever a billentyűzet mellett. Legfölül egy mappa volt, benne a tripoli merényletre vonatkozó legfrissebb adatok. Alatta egy sárga, jelentéktelen külsejű, vékony dosszié. Átlapozta a mappát, és látta, hogy amit a helyiek küldtek Langley-be, nem volt több puszta spekulációnál. Hosszasan írtak a líbiai hadsereg fegyverarzenáljáról, amely a forradalom zűrzavarában az iszlám szélsőségesek kezére jutott, és lehetővé tette számukra, hogy fegyveres konfliktusokat robbantsanak ki Afrika és a KözelKelet olyan országaiban, mint Mali, Irak és Szíria, és még néhány más forrongó terület. – Damn! – morogta, miközben utolsót harapott a muffinba, mert feldühítette, hogy nem történt semmi előrelépés a merényletre vonatkozó adatok összegyűjtésében. – Mit csinálnak ezek ott? Konkrét információkra van szükségünk, nem pedig tapogatózásra és a nyilvánvaló dolgok ismételgetésére. Kedvetlenül félretette a mappát, és kinyitotta a sárga dossziét. Két papírlap volt benne, amiket az Informatikai Osztály küldött át neki az éjszaka. Elolvasta, amit írtak, azután bosszúsan kihúzta az egyik fiókot, és megnézte az előző nap kapott információs anyagot. Semmi kétség, szögezte le magában. Úgy néz ki, a két ügy kapcsolatban van egymással. Gondolkodott egy darabig, azután hirtelen eszébe jutott valami. Letette a kávéspoharat, a billentyűzet után nyúlt, és ellenőrizte a vásárlásokat; begépelt egy nevet, és várta az eredményt. Néhány másodperc múlva ott volt előtte. – Holy shit! Azon nyomban felugrott ültőhelyéből, kiment a folyosóra, és megindult az igazgatói iroda felé. A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat főnökének titkárnője nem igazán örült, hogy látja, mert még nem felejtette el az előző napi incidenst, de most nem állt az útjába. Bejelentette a főnökének a látogatót, de Snyderhez egy szót sem szólt, csak a fejével intett, hogy mehet. A terrorellenes elemző kinyitotta az ajtót, és benézett. – Bejöhetek, sir? Harry Fuchs a karosszékében ült, és az aznap reggeli The New York Timest olvasta, füstölgő szivarral a szájában, de olyan ingerült volt, hogy az ember azt gondolta volna, ő maga füstölög. Az újság első oldalát betöltötte az a fénykép, amelyen a tripoli követségnek az előző napi merénylet nyomán károkat szenvedett épületszárnya látszott. Amikor meglátta a szobájába
belépő terrorizmusellenes szakértőt, az újságot rázva így szólt hozzá. – Láttad ezt, Don? Ezek a motherfucker újságírók impotensnek neveznek bennünket! Impotens, azt mondják! Nézd csak meg, mit írtak a vezércikkben. – Fellapozta az újságot, és a szerkesztőségi oldalt nézte. – „Ahogy többször is megtörtént az utóbbi időben, a CIA-t meglepetésként érte ez a merénylet, amely megkérdőjelezi az Ügynökség hozzáértését és hasznosságát, nemhiába nevezik a miniszterelnökség folyosóján elsuttogott megjegyzésekkel a CIA-t Cikis Idióták és Analfabéták társaságának.” Felemelte a fejét. – Láttad, mennyi shitet összehordtak ezek a cocksuckerek ebben a nyomorult cikkben. Idióták és Analfabéták. Fuck a The New York Timest. Fuck a miniszterelnökséget! Fuck ezt az egész átkozott bagázst! – Ez igen sajnálatos, sir. Snyder még mindig az ajtóban állt, és várta, hogy bemehessen, mi közben elnézte dühöngő főnökét; jól tudta, hogy a felettese szangvinikus ember, aki az egész Ügynökségben híres volt dühkitöréseiről. Fuchs a vezércikktől földühödve a földre hajította az újságot, és indulatos mozdulattal szétmorzsolta szivarját a hamutartóban, mintha az a The New York Times újságírója volna. Miután így szabadjára engedte az érzelmeit, megpróbált uralkodni magán, és lecsendesedve, hellyel kínálta a beosztottját, az íróasztallal szemben álló székre mutatva. – Gyere be, Don – mondta valamivel nyugodtabban. – Van valami újság a Kvantumszemmel kapcsolatban? Snyder alázatos kutyapózt felvéve, átlépdelt a szobán, és leült a székre, amelyre a főnöke rámutatott. – Igen, van, sir – felelte. – De az az érzésem, nincs közvetlen kapcsolatban a Kvantumszemmel. – A sárga dossziét letette az igazgató asztalára. – Most kaptam az Informatikai Osztálytól ezt az anyagot. Úgy tűnik, ma hajnalban megpróbáltak behatolni a rendszerünkbe. Fuchs felvonta a szemöldökét. – Valami komoly behatolási kísérlet volt? – Azt hiszem, nem. Egy firewall riasztotta a rendszergazdát, aki egy snifferrel elijesztette a behatolót. A rendszergazda ezután ellenőrizte, mire voltak kíváncsiak, és látta, hogy nem különösebben érdekes, amit kerestek. – Az jó – bólintott megkönnyebbülten az igazgató. – Már csak az hiányzott, hogy itt is legyen valami gond. – Összehúzta a szemöldökét. – De ha nem volt különösebben súlyos a behatolás, akkor miért jöttél be hozzám? A terrorizmusellenes elemző szemével a sárga dosszié felé intett. – Kérem, sir, vessen egy pillantást a beszámolóra. A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója kezébe vette a dossziét, és elolvasta az Informatikai Osztály jelentését. – Nem látok benne semmi különösebben érdekeset…
– Nézze meg, kérem, kinek a passwordjére volt kíváncsi a behatoló. Fuchs rámeredt az Informatikai Osztály logjában kinyomtatott névre, és amint felfogta, kiről van szó, a szeme szikrákat szórt. Frank Bellamy. – Fuck! – kérdő tekintettel nézett a beosztottjára. – Ki a csoda lépett be a hálózatba az öreg jelszavával? – Ahogy a hasonló helyzetek esetében szokásos eljárásrend előírja, a rendszergazda egész éjszaka és egész reggel kereste a behatoló nyomait mondta. – A második oldalon található, hogy mire jutott. Az igazgató megvető mozdulattal tolta félre a dossziét. – Nem értek én ezen a bikkfanyelven – jegyezte meg. – Mondd el a saját szavaiddal. – A behatoló proxy rendszert és Tor hálózatot használt, hogy elfedje a nyomait. A rendszergazdánknak az egész bolygót végig kellett járnia, számítógépről számítógépre, de végül zsákutcába jutott. Úgy tűnik, a behatoló egy IP nélküli programot használt, úgyhogy nem tudtuk azonosítani a számítógépét. – Az ördögbe is, profi munka… – Az, sir. De végiggondoltam magamban, kinek állhat érdekében, hogy behatoljon a CIA weboldalára, és információt gyűjtsön Frank Bellamyról. Végignéztem a listát, hogy kik vásároltak tegnap laptopot Washingtonban… és nézze, mit találtam. – Jeez! Csak azt ne mondd, hogy az FBI cocksuckerei már beleütötték az orrukat ebbe az ügybe… Snyder a fejét rázta. – Szó sincs róla, sir. – Akkor ki a fenének van szüksége az öreg passwordjére? Valakinek a családból? Talán az a sonnavabitch fia… – Negatív, sir. Gondolkozzon egy kicsit. Fuchs gondolatban végiggondolta a lehetséges személyeket, de azután el is vetett minden egyes nevet, ami az eszébe jutott. A CIA-n kívül ugyan kinek állhat érdekében, hogy belenézzen Frank Bellamy postaládájába? Miután az FBI-t és a volt igazgató családtagjait kiszűrte, szinte nem is maradt senki. Hirtelen megrázkódott, mintha áram járta volna át. – Thomas Noronha? A beosztottja mosolygott. – Bingó. – Noronha? Biztos vagy benne? – Nem teljesen – vallotta be a beosztott. – De nézze csak végig, hogy követik egymást az események. Tegnap este fél kilenckor Noronha barátunk, aki megölte mister Bellamyt és valamivel korábban megérkezett
Washingtonba, a hitelkártyájával pénzt vett fel egy számítógépes bolt szomszédságában lévő georgetowni bankautomatából. Megnéztem az üzlet eladásait, és láttam, hogy tíz perccel később eladtak két laptopot, amelyekért készpénzzel fizettek, ami több mint furcsa. Két órával később valaki titokban belépett a rendszerünkbe, és mit gondol, kinek a jelszavával? Mister Bellamyéval. És miért? Azért, hogy információt szerezzen a Műszaki és Tudományos Igazgatóság elhunyt főnökéről. Vajon puszta véletlen mindez? – De nem lett volna-e természetesebb, hogy nem használja a hitelkártyáját a bankautomatánál, ha be akar lépni a rendszerünkbe azzal a két laptoppal, amelyet nem sokkal korábban vásárolt? – Meglehet – jegyezte meg Snyder. – De lehet, hogy figyelmetlen volt, vagy nem tudta, hogy a bankautomaták forgalmát is megfigyeljük. Vagy nem is gondolt minderre, mit tudom én. De az tény, hogy elég nyugtalanító egybeeséssel állunk szemben. A mi szakmánkban figyelnünk kell arra, hogy minden egybeesés a továbblépés lehetőségét kínálja, nem igaz? A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatóját meggyőzték az érvek, helyeslően mormogott. Intett a beosztottjának, hogy elmehet, és amikor magára maradt, megfordult a forgószékével, és a távolban futó Potomac folyót nézte. A víz sima, kék felületén felsejlett a felhők tükörképe. Washington D.C. békés, zöld tájképe, amely körbevette a CIA épületegyüttesét, alkalmas háttérül szolgált a gondolataihoz. Öt perc alatt nyugodtan végiggondolta a helyzetet, majd határozott. Visszapördült a székén, és a telefon gombját megnyomva, kiszólt a titkárnőjének. – Tish, küldje be hozzám Fuentes őrnagyot. A legjobb emberét küldi Tomás Noronha nyomába.
XLV Ebben az éjszakai órában már minden lecsendesedett, mivel a Dupont Circleen a forgalom megritkult, és a városra rátelepedett a nyugalom. Tomás és Maria Flor egy coffee-shop ablakánál ült a félhomályban, és az utca túlsó felén lévő épületet figyelte, leginkább pedig az őrt, aki az előcsarnokban ült, és újságot olvasott. Az amerikai kávé elég sok kívánnivalót hagyott, de a portugál férfi és a barátnője szórakozottan kortyolgatta, miközben várta az események alakulását. – Mennyi idő van még hátra? A történész megnézte az óráját. – Hat perc. Hosszú és eseménydús nap állt mögöttük. A jet lag következtében hajnali hat órakor ébredtek fel, Maria Flor kipihenten, a férfi nem annyira, mert végül is elég későn került ágyba, de Washington D.C.-től eltérően Lisszabonban már tizenegy óra volt, és az agyuk ébresztőórája nem hagyta, hogy tovább aludjanak. Ezért már igen korán útnak indultak a Georgetown Egyetem campusáról, és még a reggeli csúcs előtt elmentek a Dupont Circle-re, hogy szemügyre vegyék azt az épületet, amelyben Bellamy lakása volt. Nem volt szükség hosszas szemlélődésre ahhoz, hogy rájöjjenek, a legnagyobb gondot az előcsarnok jelenti. Amikor megpróbáltak felmenni a harmadik emeletre, az őr elébük állt, és egyértelműen a tudomásukra hozta, hogy csak annak a lakónak az engedélyével mehetnek be, akit meg akarnak látogatni. Valami bocsánatkérés-félét hebegtek, hogy eltévesztették az épületet, és visszafordultak. Volt abban valami megalázó, ahogyan elküldték őket, de azzal a fontos tapasztalattal járt, hogy megtudták, a biztonsági őr lesz a legfőbb akadály, amelyet este le kell győzniük. Miközben ott ült a coffee-shop ablakánál, és a kávéját kortyolgatta, Tomás elmosolyodott, amikor újra végiggondolta, milyen tervet talált ki, hogy legyőzzék az elébük tornyosuló akadályt. Amíg Maria Flor visszament a campusra, hogy telefonáljon Bellamy lakására, és megbizonyosodjon róla, nem költözött be senki, ő késő délelőtt megvett egy olcsó újságot, és rögtön fellapozta az apróhirdetéseket tartalmazó oldalt, hogy… – Figyelj – figyelmeztette Maria Flor, kiragadva a gondolataiból. – Ott jön! Megláttak egy taxit, amelyből kiszállt egy dekoratív szőke nő, akinek testére simuló vörös ruhája és magas sarkú, fényes fekete cipője látványosan hangsúlyozta vékony derekát, hatalmas melleit és testének csábító vonalait. A nő kifizette a taxit, és a járdára kilépve megindult az épület bejárata felé. – Gyerünk. A két portugál máris kilépett a coffee-shopból, átsietett az utcán, és megállt az épület bejárata mellett, ahol az őr nem láthatta meg őket. A kihívó szőke szépség elment mellettük, erős, kissé édeskés illatot hagyva maga után.
Magas volt, sima, csábítóan aranyszínű haja a válláig ért, kék szeme volt és érzéki szája, akárcsak egy hamisítatlan Playboy nyuszinak. Látták, ahogy a szőkeség kígyózó mozdulatokkal belép az épületbe, és eltűnik az előcsarnokban, ahonnan minden szó kihallatszott. – Hi, big boy! – mondta negédes hangon. Azután hangosan felkacagott. – Te ugye új fiú vagy itt? – Hát… nem – mondta bizonytalanul az őr. – Igazából már jó pár éve itt dolgozom ebben az épületben. Segíthetek valamit? A szőkeség nevetett. – Segíthetsz, de még mennyire! – mondta. – De… lehet, hogy nem is ebbe a házba kell jönnöm? Ez nem a Rhode Island Avenue körház? – Azt hiszem, rossz helyen jár, asszonyom. Ez itt a Dupont Circle. A Rhode Island Avenue körház arrafelé van. – Damn! – káromkodta el magát a szépség. – Ha egy kis pezsgőt iszom, mindig ez van. Bosszantó, de azt sem tudom, merre járok. – Ha akarja, hívok egy taxit, hogy hazavigye. – Jaj, de aranyos! De ne csinálj belőle gondot magadnak – A szőkeség felnevetett. – Figyelj csak, rokonszenves fiúnak látszol… és milyen jóképű vagy. Elmondhatok neked egy titkot? – Hát… mondja. – Tudod, a pezsgőtől mindig elvesztem a fejem. Először is, teljesen összezavarodok. Sokszor azt sem tudom, hol vagyok. Másodszor pedig… rám jön a… – Megint nevetett. – Ugye érted, mire gondolok? – Huh… – Ezért nem mehetek még haza, ugye értesz engem? A férjem már öreg. – Hosszan felnyögött. – Jaj, szükségem volna valakire, aki kielégít. És neked… neked olyan férfias a megjelenésed, kemény, erős férfinak látszol… – De… – Hallgass ide, nem bírom már sokáig, ez kész gyötrelem. Egy férfira van szükségem. És most rögtön. Arra, hogy valaki a magáévá tegyen. Nincs… nincs itt valahol egy hely, ahol együtt lehetnék veled? – De én most dolgozom, hölgyem, nem mehetek el innen. Két óra múlva jön a váltás, és akkor, ha akarja… – Most rögtön, big boy! Most akarom! Nincs itt egy eldugott sarok, ahol megkaphatnám azt, amire vágyok? Csak öt perc az egész, hallod? Öt percig tiéd a mellem, a szám, mindenem… – Talán… – bizonytalanodott el az őr, és elfúló hangon folytatta. – Talán ott az irodámban. Azt mondta, hogy csak öt perc? – Csak öt szenvedélyes perc, és meglátod, milyen boldog leszel, te szőrös kandúr, te csődör, de vad bika… – Jöjjön, jöjjön… ott nyugodtan csinálhatjuk.
A hangok távolodtak, ajtócsapódás hallatszott. Tomás bekukkantott az előcsarnokba, majd hátrafordult és ránézett Maria Florra, akinek szégyenpír borította az arcát. – Szabad az út – jelentette be. – Mehetünk. Beóvakodtak az épület bejáratán, és átmentek a kis előcsarnokon. Két lift is volt, de inkább a lépcsőt választották, mert az biztonságosabbnak tűnt. Amikor elmentek a portás szobájának ajtaja előtt, hallották a belülről kiszűrődő nyögéseket és sóhajtásokat. Maria Flor egy szót sem szólt, mert csendben kellett maradniuk, de amikor odaértek a lépcsőhöz, kitört belőle. – Hallod-e, hol szerezted ezt a… ezt a közönséges nőszemélyt? Tomás elnevette magát a kérdés hallatán. Attól fogva, hogy a szőke nő megjelent, már várta, hogy Maria Flor kérdez tőle valami hasonlót. – Az újságból. – Az újságban találtad? – Azt biztosan tudod, hogy a prostituáltak is fel szoktak adni apróhirdetést az újságokban. Felhívtam az egyiket, megtudtam a nevét és azt is, hogy egy olyan luxusbordélyban dolgozik, amely a Capitolium honatyáinak szállít lányokat. Elmentem, és miután szemügyre vettem az összes lányt, ezt választottam. Egy vagyonba került, nem is mondom meg, mennyibe. – Te elmentél egy bordélyházba? – Természetesen – felelte a férfi. – Meg kellett bizonyosodnom arról, hogy olyan lányt választok, aki képes lefoglalni az őrt, amíg mi bemegyünk. – Karjával a földszint felé intett. – Jól választottam, nem gondolod? Elérte, amit szerettünk volna, nemde? Akkor mi a baj? A barátnője nem válaszolt. Ment tovább fölfelé a lépcsőn, miközben az orra alatt mormogott magában valamit, amiből csak egy-egy ilyesféle fordulatot lehetett hallani: „ilyen egy szégyentelen nőszemélyt”, „a férfiak mind egyformák” meg „mit esznek az ilyen repedtsarkún?”. Közben felértek a harmadik emeletre, és folyosón elmentek Frank Bellamy lakásának ajtajáig. – Most rajtad a sor – mondta Tomás az ajtó előtt, és közelebb hívta a nőt. – Ki tudod nyitni? Maria Flor tétovázott, – Figyelj csak, biztos vagy benne, hogy nincs riasztó? – Nem vagyok biztos benne. De gondolj arra, hogy a lakás lakója meghalt. Ha ő nincs itt, ki tudná bekapcsolni a riasztást? – Ennek ellenére… – Figyelj, ezt a kockázatot vállalnunk kell – mondta a történész, és az ajtóra mutatott. – Nincs más választásunk. A barátnője beletörődő sóhajtással letérdelt a folyosó szőnyegpadlójára, és szemügyre vette a zárat. – Elég bonyolult – jegyezte meg. – De légy nyugodt, nem fog ki rajtam.
Kivett egy kampót a táskájából, bedugta a zárba, majd ide-oda forgatta, hogy megismerje a zár felépítését és működését. – Hol tanultad meg, hogy kell egy zárat kinyitni? – A rendőrségen – mondta a nő, fel sem pillantva a zárról. – Az otthon lakói néha bezárkóznak a szobájukba, és kész kínszenvedés kicsalogatni őket onnan. Minden kulcsról van másolatunk, de néha úgy eltűnnek, hogy többet nem akadunk a nyomukra. Hogy egyszer s mindenkorra megoldjuk ezt a problémát, elmentem a rendőrségre, ahol gyakorlati képzésben részesítettek, megtanítottak arra, hogy kell kívülről kinyitni egy zárat. – Nagyon hasznos tudomány. Maria Flor a fülét a zárra tapasztotta, és hallgatta, milyen hangot ad a szerkezet az ide-oda mozgó kampó nyomán. Az eljárás már túl hosszúra nyúlt, és Tomás kezdett nyugtalankodni. Ha valaki megjelenik a folyosón, és látja, mit csinálnak, egész biztosan betörőnek nézi őket. Gyorsabban végére kellene járni a dolognak, de ez nem tőle függött, és Maria Flor akkor sem végez hamarabb, ha nekiáll sürgetni. Ügyhogy nyugalomra intette magát, és szorongva várt, remélve, hogy senki nem jár arrafelé. Váratlanul egy kattanást hallott. – Megvan. Tomás nyugtalanul odapillantott a zárra, de látta, hogy a barátnője sikerrel járt. Az ajtó megnyílt.
XLVI A vészjelzés idegesítő zümmögés kíséretében villogni kezdett a számítógép képernyőjén, miközben Peter a beszámolót írta, amelyet előző nap kértek tőle, és másnap jókor reggel át kellett adnia a közvetlen főnökének. A férfi tiszta fényű, kék szemével odapillantott a vészjelzésre, és az egérrel odahúzta a nyilat a biztonsági jelzés ikonjára. A képernyőn felvillanó két sor minden kétségét eloszlatta.
– Fuck! Az általános riasztás hangja ki volt kapcsolva, de a belső biztonsági rendszer továbbra is aktív maradt, és a számítógépen keresztül tájékoztatta arról, hogy valaki feltörte a bejárati ajtót, és ebben a pillanatban behatolt a lakásba. Máris kikapcsolta a számítógépet, hevesen kalapáló szívvel összekapdosta a papírjait, és bemenekült a pánikszobába, amelyet még idejében megépítettek a konyha mellé. Zihálva belépett, megnyomta a biztonsági gombot, és a
fémajtó bezáródott, elszigetelve őt a külvilágtól. A falnak dőlt, hallgatta a mellkasában izgatottan dobogó szívét, és lehunyta a szemét. Lassan a földre csúszott, és összegömbölyödve mélyen beszívta a levegőt. – Huh – sóhajtott. – Kicsibe múlt. Biztonságban volt. Két napon belül ez volt a második betörés a lakásban. Az első idején nem volt otthon, bent kellett maradnia a munkahelyén a miatt az ostoba beszámoló miatt, amellyel a főnöke megbízta. Amikor aznap este megérkezett, apró jelekből látta, hogy valaki járt ott. Azóta félt attól, hogy ez a látogatás megismétlődik. Sokan érdekeltek voltak ebben a történetben, közöttük igen tekintélyes személyiségek is. Úgy tett, mintha tudomást sem vett volna erről az egészről. Nem vette fel a telefont, akárhányszor hívták is napközben. Tudta, hogy a betörők általában odatelefonálnak abba a lakásba, ahová be akarnak hatolni, mert így tájékozódnak arról, hogy szabad-e a terep, de eldöntötte, hogy meglepi őket. Most elérkezett ez a pillanat. Miután képes volt újra nyugodtan lélegezni, bár nem a futástól, hanem az izgalomtól zihált, felállt, és bekapcsolta a megfigyelőrendszert. A lakásban mindenütt voltak videokamerák, a tükrök mögött, a virágcserepek között elrejtve, sőt még a mennyezeten lévő tűzjelző készülékek mellett is. A hatalmas képernyő kivilágosodott, és a már nyugodt Peter előtt megjelent a kilenc részre osztott felület, amelyen a szobákban vagy a folyosókon megbúvó kamerák által közvetített kép látszott. Az előszobában lévő kamera két embert mutatott, amint éppen óvatosan belépnek a lakásba. A lakás tulajdonosa kézbe vette a távirányítót, és megnyomott egy gombot, hogy kinagyítsa a képet. Az előszoba képe betöltötte az egész képernyőt, és Peter alaposan szemügyre vehette a betolakodókat. Nem ismerte őket, de látta, hogy egyikük egy nő. – Jeez! – mormolta kétségbeesetten. – Már ilyen csinos kis nőket is alkalmaznak… A férfi kezében hirtelen felfénylett valami, bekapcsolt egy elemlámpát, úgy látszik, ő volt a vezető kettejük közül. A képeken a két ismeretlen óvatosan haladt előre, olyan lassan mentek, hogy öt másodpercbe telt, amíg a kis előtérből beléptek a folyosóra. Peter a pánikszoba mélyén elgondolkodott azon, mit is tehetne. Természetesen hívhatná a rendőrséget, hiszen ott volt a telefon, és rögtön kapcsolnák a legközelebbi rendőrőrsöt. De ha a betolakodók azok, akikre gondolt, akkor ennek semmi értelme nem lett volna. Az a legjobb, ha megmarad eredeti tervénél. Megfigyeli őket, és kivárja, hogy mi történik. De a legfontosabb, hogy minden lépésüket rögzíti. Soha nem lehet tudni, hogy egy
ilyen felvétel mire jó, szükség esetén mindig előveheti. Kinyitotta a zárt láncú videó kezelőpaneljét, és belecsúsztatott egy szűz DVD-t a felvevőbe. Azután megnyomta a record feliratú piros gombot, és miután meggyőződött arról, hogy a felvétel megindult, megkereste a kamerák mellé beszerelt audiorendszer kapcsolóját. Elforgatta a gombot, és a hangszórókból jövő hang betöltötte a páncélozott szobát, közvetítve számára a behatolók között folyó beszélgetést. – Először végig kell néznünk az egész lakást – mondta az a behatoló, aki elöl ment, zseblámpával a kezében. – Meg kell róla győződnünk, hogy nincs itt senki.
XLVII – Először végig kell néznünk az egész lakást – mondta az elöl haladó Tomás, aki zseblámpát tartott a kezében. – Meg kell róla győződnünk, hogy nincs itt senki. A lakásban koromsötét volt, és a portugál férfi meg a nő nem mert lámpát gyújtani. Csak a zseblámpa fénye segítette őket a tájékozódásban, ahogy ideoda rebbent a sötétbe burkolózó falak és bútorok között, vékony sugarával keskeny ösvényt nyitva előttük Nem volt kellemes érzés, hogy titokban egy idegen ember házában járnak, nyomasztotta, nyugtalansággal töltötte el, folyamatos feszültségben tartotta mindkettőjüket, hogy bármelyik pillanatban beléphet valaki a lakásba, és tetten érheti őket. Ezért a legszívesebben mihamarabb kereket oldottak volna. Tomás megrázta a fejét, hogy megszabaduljon nyomasztó képzelgéseitől. Milyen nevetséges, futott át az agyán, a lakás gazdája, Frank Bellamy halott, éjszaka van, Maria Flor nemrégen telefonált, és meggyőződött róla, hogy a lakás üres, és minek jönne ide bárki is éjnek évadján, úgyhogy nincs mitől tartaniuk. Újra meg újra visszatért ehhez a gondolathoz, ehhez a reményhez, ehhez a bizonyossághoz, hogy ezáltal úrrá legyen azon a legyűrhetetlen félelmén, hogy valaki, aki váratlanul belép, mégis lecsap rájuk. De még így sem tudott szabadulni attól a vágytól, hogy mihamarabb eltűnjenek innen. Lassan végigjárták a lakást, nagyon óvatosak voltak, attól tartva, hogy esetleg összetalálkoznak valakivel, de üres volt az összes helyiség, amelyet végigjártak. – Nincs itt senki – susogta végül Maria Flor fellélegezve, de még nyugtalanul. Nem igazán érezte jól magát a betolakodó szerepében. – Most mit csinálunk? – Ha valami fontos dologra szeretnénk akadni, azt biztosan a dolgozószobában találjuk – felelte a férfi ugyanolyan halkan. – Ugye láttad te is, amikor bementünk oda, hogy ott van mit keresnünk?
A nő látta, de nem válaszolt. Végigmentek a lakás központi folyo sóján, ahol már szabadabban mozogtak, mert ismerték a járást, és beléptek egy szobába, amely láthatólag arra szolgált, hogy a lakás tulajdonosa ott dolgozzon, ha éppen otthon van. – Szerinted felgyújthatom a villanyt? – kérdezte a nő. – Hisz’ úgysincs itthon senki… – Rendben van – egyezett bele a történész. – De húzd be a függönyt, mert az ördög nem alszik. Miután Maria Flor behúzta a függönyöket, a történész lámpát gyújtott. A dolgozószoba ettől titkait feltárva, teljes valóságában tárult elébük. A falait tölgyfa borítás fedte, és ugyancsak tölgyfából volt a perzsaszőnyegek alatt meghúzódó padló, az egész helyiséget pedig egy tekintélyes mahagóni íróasztal uralta. A falakon körben bekeretezett fényképek függtek. Tomás figyelmét megragadták ezek a fényképek, alaposan megnézte őket, szerette volna, ha valami történet kikerekedik belőlük. Először egy tőle jobbra lévő fekete-fehér képhez lépett oda, amelyen a fiatal Frank Bellamy ült egy laboratóriumban. A fénykép sarkába kusza betűkkel az volt írva, Los Alamos, 1944, ami azt jelentette, hogy abban az időben készült, amikor a CIA Műszaki és Tudományos Igazgatóságának a vezetője a Manhattan-tervben dolgozott az atombomba létrehozásán. Ezt egyébként a mellette levő kép is megerősítette. Ezen is a fiatal Bellamy volt látható Róbert Oppenheimer mellett, a Trinity ground zero szintjén, ott, ahol az új-mexikói Alamogordóban felrobbantották az első atombombát. – Ő az a bizonyos Bellamy? – kérdezte Maria Flor, miközben ő is megszemlélte a bekeretezett képeket. – Milyen szép férfi. Mint a fiatal Clint Eastwood. – Szóval elvered rajtam a port a miatt a Marilyn Monroe miatt, akit rászabadítottam a portásra, azután nekiállsz itt dicshimnuszokat zengeni Bellamyról – tiltakozott Tomás, mintha meg lenne sértve. Olyan képet vágott, mint a nő néhány perccel korábban, amikor fölfelé jöttek a lépcsőn. – Minden nő egyforma… – Bizony, bizony – bólogatott Maria Flor, és a szeme sarkából gúnyosan nézett a férfira. – Sokat tudsz te erről… A két betolakodó újra a falon függő, bekeretezett fényképekre nézett. Tomás azt a képet nézte, amelyen a fiatal Bellamy a CIA lőgyakorlatán vesz részt, feltehetően a Manhattan-terv lezárása után, majd pedig egy színes kép következett, amelyen egy fiatal, mosolygós menyasszony mellett áll egy templom kapujában. Maria Flor azonnal odalépett, és érdeklődve nézett a képre a férfi válla fölött. – Hadd nézzem – kérte. Hosszan nézte a fotót. – Csinos lány. Nem tudod, él
még? – Fogalmam sincs róla. – Körbemutatott a szobában. – De a szoba spártai berendezését elnézve, azt mondanám, hogy nem. A többi bekeretezett és a falra kitett fénykép is sokatmondóan vallott a CIA elhunyt igazgatójának életéről. Az egyiken langley-beli irodájában volt látható. A másikon Werner Heisenberg és Erwin Schrödinger oldalán állt egy kusza matematikai képletekkel teleírt tábla előtt, a következőn éppen Dwight Eisenhower elnökkel beszélgetett az Ovális Teremben. Az egymás után sorakozó képek Frank Bellamyt egyre öregebbnek mutatták; sovány és szikár termete nem sokat változott, de a szeme sarkában lassan megszaporodtak a ráncok, és szökés hajába ősz szálak keveredtek. Már nem volt fiatal azon a képen, ahol egy Camp Davidben rendezett fogadáson John Kennedyt üdvözli; a férje mellett álló Jacqueline arcán erőltetett mosoly ült. Egy másik fotó Cap Canaveralon készült, egy Saturn rakéta előtt áll Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában, fölötte pedig egy kép, amelyen egy vacsoraasztalnál ül Richard Feynman és John Bell között, mindhárman ünnepi hangulatban vannak, kezükben csurig töltött pezsgőspohár. Két fénykép nemrégen készülhetett, elég öreg már rajtuk, az egyiken éppen átvesz egy kitüntetést Bili Clintontól a Fehér Ház kertjében, a másikon pedig Barack Obama elnök és Hillary Clinton társaságában ül a situation roomban, miközben figyelemmel kíséri az Oszama bin Laden meggyilkolására indított akciót. Miután az összes képet végignézte, Maria Flor elismerően füttyentett. – Azért nem volt senki ez a jóember. – Évtizedeken át a CIA Műszaki és Tudományos Igazgatóságának a feje volt – nyugtázta Tomás. – Csak egy kivételes képességű ember képes ennyi ideig betölteni ezt a posztot. – A falon lévő bekeretezett képekre mutatott. – Élő legenda volt. – Azután váratlanul kedvesze – getten sóhajtott. – Elgondolhatod, hogy milyen súlyos következményekkel jár az a vád, hogy én öltem meg. Ha tényleg azt hiszik, hogy én voltam, a CIA nem kegyelmez. A halálomat akarja. Ez nem volt túl biztató perspektíva, de arra ösztönözte őket, hogy megújult erővel folytassák a keresést, amíg választ nem találnak arra a rejtvényre, amelyet Bellamy utolsó üzenetével és a Genfből elküldött nagy pentaculummal hagyott maga után. A portugál férfi és nő ezért teljes figyelmével a dolgozószoba középpontjában álló, és ezért központi helyet elfoglaló mahagóni íróasztal felé fordult. Az íróasztal mögött keretbe foglalva egy kitüntetés függött. Az elnöki aláírásból kiderült, hogy Clinton elnök adományozta Bellamynak. Közben a két betolakodó alaposan szemügyre vette, mi van az asztalon. Három könyvet láttak, Claude Shannon klasszikus művét az információelméletről, meg Seth Lloyd és Freeman Dyson egy-egy könyvét a számítástudomány kérdéseiről.
– Ez az ember bolondult a fizikáért – jegyezte meg Maria Flor kissé mélabúsan. – A fejében nem lehetett más, csak egyenletek és képletek. – Elhúzta a száját, és félrefordította a tekintetét. – Unalmas egy pasas lehetett! – Ne felejtsd el, hogy Bellamy fizikus volt. A kitett fényképeken is látható, hogy kapcsolatban állt a XX. század olyan kimagasló fizikusaival, mint Heisenberg, Schrödinger, Bell és Feynman. Az asztalán lévő könyvek pedig azt mutatják, hogy lépést tartott a fejlődéssel. Az íróasztal sarkán két, papírokkal teli műanyag irattartó volt, amelyeket alaposan átnéztek. Tomás kezébe vette a kék irattartót, és látta, hogy egy Mind Wave címet viselő dokumentum van benne, a fedőlapján a vörös top secret bélyegzővel. Belelapozott az iratcsomagba, amely az agy működésének kvantumhatásairól szóló tanulmány volt. Maria Flor közben megnézte a másik irattartót. Áttetsző fedele volt, és egy bostoni klinika orvosi szakvéleményét tartalmazta. – Láttad ezt? – kérdezte a nő a férfitól, aki belemélyedt a kék irattartó tartalmának tanulmányozásába. – Szegény Dare. Már csak két hónapja van hátra. – Kicsodának? – Egy Daniel Dare nevű illetőnek. Az orvosok hasnyálmirigyrákot állapítottak meg nála. – Sóhajtott. – Borzalmas! – Mutasd csak. A barátnője odanyújtotta az orvosi szakvéleményt, amelyet Tomás figyelmesen elolvasott. Az anyagban volt néhány Daniel Dare nevére szóló TAC-felvétel és tumormarkerek klinikai elemzése. Az orvosi konklúziót tartalmazó oldalon a bostoni klinika orvosai hasnyálmirigyrákot állapítottak meg, és legfeljebb hat hónapot adtak a betegnek. A történész ellenőrizte a dátumot, és megállapította, hogy a szakvéleményt négy hónappal azelőtt készítették, úgyhogy a betegnek valóban már csak két hónapja volt hátra. – Ki ez az ember? – kérdezte együttérzéssel Maria Flor. – Egy családtag? A történész megvonta a vállát, és visszatette a szakvéleményt oda, ahonnan elvették. Az asztalon már mindent megnéztek, úgyhogy a fiókok következtek. Egymás után kihúzta őket, és beletúrt a belsejükbe, valami olyat keresett, ami segíthet a továbblépésben. Az első fiókban néhány levél és tömérdek képeslap volt, amelyeket a betolakodó egyenként megnézett. Az egyik képeslapon a Grand Canyon látszott, a hátoldalán pedig With love volt olvasható, Helen aláírással. – Milyen romantikus – mondta a barátnője elmélázó hangon, miközben megnézte a képeslapot. – A felesége lehetett? – Vagy a szeretője. – Menj már! – tiltakozott a nő, bosszúsan cuppantva. – Ti, férfiak mindig csak arra gondoltok!
Tomás válaszul felnevetett, és kihúzta a következő fiókot. A belsejében jegyzetfüzetek voltak, tele érthetetlen matematikai egyenletekkel. Volt néhány munka közben készített fénykép is, közöttük egy, amelyen férfiak csoportja csoportosult egy épület lépcsői előtt, Bellamy a bal szélen állt. A harmadik fiókban irattartók voltak, bennük nyugták, adónyilatkozatok, szerződések és tulajdonjogi nyilatkozatok. A történész megbizonyosodott arról, hogy Bellamynak azon a Washington D.C.-beli lakásán kívül volt egy tanyája a georgiai Savannahban, és egy hétvégi háza a floridai Clearwater környékén. Ebben a fiókban volt egy zöld bankjegyekkel teli boríték is. Megszámolták, kétezer-kettőszáz dollár volt benne. – Ez minden – mondta Tomás, amikor visszatolta a harmadik fiókot. – Azt hiszem, ebben az íróasztalban mást már nem találunk. – Akkor mit csinálunk? A történész körbepillantott, és a tekintete megállapodott két kis polcon, amelyen könyvek sorakoztak. – Nézzük meg, ott mit találunk. Az első polcon tudományos-fantasztikus művek voltak. A két betolakodó tekintete végigfutott a könyvek gerincén, amelyeken a műfaj olyan klasszikusainak a neve volt olvasható, mint Robert A. Heinlein, Arthur C. Clarke, Isaac Asimov, Ray Bradbury és Philip K. Dick. – Nem igazán szeretem a tudományos-fantasztikus irodalmat – vallotta be Maria Flor. – A bűnügyi regényeket viszont annál inkább. Emlékszel még a Vámpír-sorozatra? Amikor kicsi voltam, faltam Agatha Christie, Erle Stanley Gardner és Edgar Wallace könyveit… – elérzékenyülve sóhajtott. – Micsoda történeteket írtak! Tomás a Bellamy polcán álló könyvekre mutatott. – Én viszont az Argonauta-sorozat könyveit szerettem – mondta. – Emlékszem rá, hogy amikor gimnazista voltam, ezeket mind olvastam. A kedvencem Arthur C. Clarke Randevú a Rámával című regénye volt. Odáig voltam érte. A polc alján olyan régi tudományos-fantasztikus folyóiratok számai voltak egymásra dobálva, mint az Astounding, az Amazing és a Tales of Wonder. Többkötegnyi, tudományos fantasztikus képregényeket tartalmazó folyóirat is volt, olyan címekkel, mint Flash Gordon, Eagle és Weird Science, amelyeket a történész mind átlapozott. A következő polcon a fizika klasszikusai sorakoztak. Frank Bellamy oda gyűjtötte össze Max Planck, Werner Heisenberg, Louis de Broglie, Erwin Schrödinger, Richard Feynman, John von Neumann, John Wheeler, John Bell és más kimagasló fizikusok műveit. A fő helyet természetesen Albert Einstein és Niels Bohr könyvei foglalták el, mellettük egy fénykép volt, amelyen a relativitáselmélet atyja egy nála jóval soványabb, jelentéktelen külsejű ember
oldalán gyalogol az utcán. – Nézd, itt van Einstein – mondta a nő elérzékenyülve, és hosszan nézte a fekete-fehér fényképet. – Imádom. Hát nem aranyos? – Úgy tett, mintha megsimogatná. – Cuki pofa, nem? – Egy kicsit olyan, mint egy plüssmaci – mondta nevetve Tomás, hogy kedvében járjon a barátnőjének. – Különösen akkor, amikor borzas a haja. Maria Flor rámutatott az Einstein mellett gyalogló emberre. – Ő kicsoda? – Niels Bohr – mondta a férfi. – Egy híres dán fizikus. – Ez a kép Brüsszelben, a Solvay-konferencián készült, amelyen az egyik híres párbajukat vívták. – Párbajt vívtak? – kérdezte Maria Flor, és felnevetett. – Pisztollyal vagy… A történész legyintett. – Nem valóságos párbajról volt szó – jegyezte meg. – Einstein és Bohr heves vitába bonyolódott a valóság természetéről, azaz lényegében véve a pszi által jelképezett hullám funkciójának tényleges jelentésével kapcsolatban. Arról, hogy létezik-e a valóság tőlünk függetlenül, vagy csak a megfigyelés által jön létre? Hogy a valóság előre meghatározott-e, vagy valószínű? Ebben a kérdésben kerültek egymással szembe ezeken a konferenciákon. – Természetesen Einstein győzött… – Ezt nem tudom – válaszolt Tomás szórakozottan, miközben a képre meredt. – Az után, ami Brüsszelben történt, a fizika gyökeresen megváltozott. – Miért? Mi történt éppen ezen a konferencián? – Itt fogalmazódott meg először az a gondolat, hogy minden egymástól különböző létező lényegében ugyanaz. – Hogyhogy ugyanaz? Mit akarsz ezzel mondani? A történész a kezébe fogta a fényképet, amelyen a két fizikus egymás mellett gyalogolt a járdán; mindketten kalapot viseltek, Einsteinen kabát volt, és fekete bajsza alól belemosolygott a fényképezőgépbe, Bohr a bal karján hozta kettőbe hajtott felöltőjét, és láthatólag belemerült a beszélgetésbe. A képet valójában Ehrenfestben készítették, a hatodik Solvay-konferencián, 1930-ban, de tökéletesen illusztrálja a két nagyszerű elme által három évvel korábban elkezdett vitát. Tomás hátralépett, hogy jobban szemügyre vegye a fényképet. Lelkesen nézte, csodálat és nosztalgia keveredett a pillantásában, mintha a felvétel szemlélése közben időben és térben utazva visszakerült volna az 1927-es év őszének varázslatos napjaiba, amikor az ötödik Solvay-konferencián először csapott össze a két fizikus. Mindez tizenhét Nobel-díjas jelenlétében történt, akik a brüsszeli Leopold Parkban lévő Fiziológiai Intézetben összegyűltek. Az összes kimagasló elme ott volt. Az összes. Max Planck, Albert Einstein, Marié Curie, Louis de Broglie, Erwin Schrödinger, Werner Heisenberg, Max Born, Paul
Dirac, Wolfgang Pauli… A XX. századi fizika legkiválóbbjai, nem hiányzott közülük senki. Tomás álmodozó tekintettel nézett a távolba, mintha transzba került volna, és egy rövid mondattal összefoglalta az ötödik Solvay-konferencián elhangzottakat. – A világmindenség egy oszthatatlan egész.
XLVIII Peter minden idegszálával a pánikszobában elhelyezett monitorra tapadt, és egyre tanácstalanabbul figyelte, ami a lakás többi részében történt. Látta, ahogy a két behatoló bejárja az összes helyiséget, hogy megbizonyosodjon arról, senki sincs otthon, és végül megállapodik a dolgozószobában. Látta, ahogy megnézik a bekeretezett fényképeket, átvizsgálják az íróasztalt, beletúrnak a fiókokba, és szemügyre veszik a polcokon lévő könyveket, de leginkább a közöttük folyó párbeszéd okozta számára a legfőbb meglepetést. – Kik ezek az emberek? – kérdezte magában elképedve, és a zárt videolánc monitorán lévő képekről próbálta meg leolvasni a választ. – Ki küldhette ide őket? Amikor meghallotta, ahogyan beszélnek, az ijedtség helyébe fokozatosan a meglepetés lépett. Először azt hitte, oroszul beszélgetnek, és azon töprengett, hogy vajon nem a Szluzsba Vnyesnej Razvedki, az SVR, a KGB Első Osztályának utódjaként fellépő orosz titkosszolgálat kommandója jelent-e meg nála. De jobban odafigyelve arra, amit mondtak, megállapította, hogy a behatolók nem oroszul beszélnek. Talán egy másik, hasonló hangzású szláv nyelv lehet, a bolgár vagy a lengyel? Ez képtelenség, futott át azonnal a fején, hiszen ezek az országok most az Egyesült Államok szövetségesei. És ha nem szlávok? Ez a feltételezés számos újabb lehetőséget villantott fel előtte. Feszült figyelemmel hallgatta azokat a szavakat, amelyek a hangszórón keresztül eljutottak hozzá, és hirtelen az eszébe jutott, hogy hasonlóan beszélő embereket hallott már néhány évvel korábban, amikor Rio de Janeiróban teljesített egy küldetést. Hirtelen rádöbbent, hogy a behatolók portugálul beszélnek. – Jeez! – mormolta döbbenten. – A brazilok is belekeveredtek ebbe a történetbe? Az események egészen váratlan fordulatot vettek. Peter, miután hosszú percekig tétovázott képernyőre szegezett tekintettel, mert fogalma sem volt arról, mi a helyzet, és mit kellene tennie, döntött. Elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Felemelte a telefont, és hívta a rendőrséget. De miután két számot beütött, lerakta a telefonkagylót. Az lesz a legjobb, gondolta végig magában, ha saját
maga veszi kézbe az ügyet. Bár nem ezen a területen dolgozott, mégis kapott megfelelő kiképzést, hogy a hasonló helyzeteket kezelni tudja, és nem fog megijedni két, valamelyikzavezában összeszedett semmirekellőtől. Odalépett a pánikszobában álló szekrényhez, és kinyitotta. Volt benne két automata karabély és néhány, különböző kaliberű pisztoly. Kiválasztott egy Smith & Wesson M&P40-est, megtöltötte, és belecsúsztatta a pisztolytáskába, amelyet az övére erősített. Azután két bilincset akasztott az övére. Végül a kezébe fogott egy M16-os automata karabélyt, betöltötte és felhúzta. Miután így felfegyverkezett, odament a pánikszoba ajtajához, és megnyomta a falba épített zöld gombot. Az ajtó csendes zümmögéssel kinyílt, Peter a fogát összeszorítva átlépett a küszöbön, és megindult a folyosón. – Most rajtam a sor.
XLIX A régi fénykép, amelyen Einstein és Bohr egymás mellett lépdel, visszakerült a polcra, de a két betolakodó továbbra is ott állt előtte, és úgy nézte, mintha az a négyszögletes papírlap egy ablakot nyitna az időben, amelyen át megláthatják, mi történt 1927-ben, azon a híres ötödik Solvay-konferencián. Tomás imént elhangzott szavai kíváncsisággal töltötték el Maria Flort, főleg azért, mert megszokta, hogy megalapozott észérveket hall a férfitól, nem pedig misztikus fantáziálást. – A világmindenség egy oszthatatlan egész? – csodálkozott. – Mit akarsz ezzel mondani? A történész egy karmozdulatával átölelte az egész dolgozószobát és a falain túl elterülő mindenséget. – Azt, hogy az a színes változatosság, amit magunk körül látunk, nem más, mint illúzió – felelte. – A részecskék egymáshoz kapcsolódnak, noha úgy látszik, mintha időben és térben függetlenek lennének egymástól. Mindez csak káprázat, és minden dolog egy és ugyanaz, még ha különböző formában jelenik is meg előttünk. Az ötödik Solvay-konferencia adott indító lökést annak a felmérhetetlen tudományos felfedezésnek, amelyről az emberek legnagyobb többsége még nem tud. Maria Flort nem elégítette ki ez a magyarázat. Amit hallott, olyany– nyira felfoghatatlan volt a számára, hogy ha nem Tomás szájából hallja, teljes képtelenségnek tartja. – Van ennek valami köze ahhoz, hogy megértsük azt a rejtvényt, amelyet a CIA megölt igazgatója hátrahagyott? – Azt hiszem, igen. – Akkor mondd el, milyen fontos dolog történt azon a konferencián. Tomás lassú mozdulattal kinyújtotta a karját, és levett egy könyvet a
polcról. Max Planck Die Ableitung der Strahlungsgesetze című művének eredeti, német nyelvű példánya volt. – Ahogy már Lisszabonban is mondtam neked, a kvantumelmélet Max Plancknak a fekete testek által kibocsátott sugárzással kapcsolatos, 1900-ban született különös magyarázatával kezdődött – mondta. – Azzal, amit később úgy írt le, mint „kétségbeesett kísérletet” a megmagyarázhatatlan megmagyarázására, Planck kifejtette annak a lehetőségét, hogy a fényforrások csomagokban, quantában bocsátják ki magukból az energiát. Csak így lehetett megmagyarázni a sugárzás sajátosságait, de ez a gondolat annyira különös volt, hogy senki nem vette komolyan. – A polcon sorakozó könyvek közül kiválasztott egy másikat, amelynek Albert Eistein volt a szerzője. – Kivéve ezt az urat. Einstein 1905-ben, a fotoelektromos hatást elemezve, elővette és továbbfejlesztette Planck gondolatát, kifejtve, hogy maga a fény sem folyamatosan, hanem részecskecsomagok formájában terjed. Ez az úgynevezett quanta. – Ezt magyaráztad el tegnapelőtt, amikor a Gulbenkian laboratóriumában voltunk. – Így igaz – bólintott rá a férfi. – De fontos volt felidézni ezt a két felfedezést, hogy megértsd, amit ezután mondani fogok. Gondold végig, hogy amikor Planck és Einstein az energiáról és az energiacsomagokról vagy quantáról beszélt, akkor anélkül, hogy tudtak volna róla, megalkották a kvantumelméletet. A dolog iróniája, hogy mind a ketten abban a hitben haltak meg, hogy a valóság egyáltalán nem olyan, mint amilyennek az általuk megalkotott az elmélet leírja. Maria Flor a fejét ingatta. – Mit akarsz ezzel mondani? Nem hittek abban, amit felfedeztek? A történész rámutatott a fényképre, amelyen Einstein és Bohr egymás mellett lépked. – Csak az ötödik Solvay-konferencia idején, 1927-ben váltak világossá felfedezésük valóságos következményei – jelentette ki. – Gondold csak el, Einstein és Planck hagyományos fizikus volt, és mind a ketten abban a meggyőződésben éltek, hogy a valóság rajtunk kívül van, a világ tőlünk függetlenül létezik, és mindennek, ami történik, sajátos oka és meghatározott működése van, mintha a világmindenség egy hatalmas óra volna, amelyben minden eseménynek van kiindulási pontja, és amelyben ok-okozati összefüggés uralkodik. Azt valamiképpen már az első pillanattól fogva sejtették, hogy a quanta feltételezése megváltoztatja a hagyományos szemléletet, de azt elképzelni sem tudták, hogy ekkora forradalmat hoz magával. – És mikor történt a nagy áttörés? – Fokról fokra. – Rámutatott arra az apró termetű emberre, aki Einstein
mellett lépkedett egy brüsszeli utcán. – Miután Planck és Einstein megadta a kezdő lökést, színre lépett ez a dán tudós. Niels Bohr 1912-ben Manchesterbe ment, hogy Ernest Rutherford mellett tanuljon, aki az előző évben fedezte fel az atomok planetáris szerkezetét. De volt egy probléma, amelyet Rutherford sehogyan sem tudott megoldani. Ugyanis Newton és Maxwell klasszikus egyenleteit követve arra következtetett, hogy az elektronoknak, amelyek az atommag körül keringenek, elveszítve energiájukat egymilliomod másodperc alatt mindenképpen bele kellene hullaniuk. De a valóságban ez nem történt meg. Mivel magyarázható meg ez a rejtély? Bohr is elkezdett foglalkozni a kérdéssel, merészen átlépett Newton és Maxwell egyenletein, ami akkoriban elképzelhetetlen volt, és a quanta gondolatából kiindulva feltételezte, hogy meghatározott számú körpálya van, amelyeket az elektronok elfoglalhatnak, és amikor elveszítik az energiájukat, akkor kvantikus ugrással átkerülnek egy nagyobb körpályáról egy kisebbre, egészen addig, amíg eljutnak egy olyan kis körpályára, amely alá már nem mehetnek, és ez magyarázza azt, hogy nem esnek bele az atommagba. A dán fizikus által végzett számításokat és feltételezéseket a későbbi kísérletek teljesen igazolták, úgyhogy a modellje megfelelt a valóságnak. – Ezzel magyarázta meg az atomok állandóságát? – Pontosan. Csak az volt a gond, hogy Bohr ennek a rejtélynek a megmagyarázásával még nagyobb rejtélyeket teremtett. Az az igazság, hogy ekkorra néhány fizikus már belezavarodott a kvantumelméletbe. Az elektronok egyik pályáról a másikra, illetve egyik energetikai állapotból a másikba ugrálnak anélkül, hogy körpályán haladnának, vagy átmeneti állapotokon mennének keresztül? Milyen képtelenségek sülhetnek ki ebből? Maria Flor felnevetett. – Elhiszem, hogy akkoriban mindez igen különösnek tűnhetett. Hiszen még ma is az, a mindenit! A történész visszatette Max Planck könyvét a polcra, majd levett két német nyelvű művet. Werner Heisenberg Quantentheorie und Philosophie: Vorlesungen und Aufsatzéjét és Erwin Schrödinger Geist und Materie-jét. – Bohr felfedezése zűrzavarhoz vezetett a fizikusok között. Szöges ellentétben állt az eddigi elmélettel, ezért a tudósok rádöbbentek, hogy a kísérleti megfigyelések magyarázatára új elméletet kell kidolgozniuk. Erre Bohr egyik tanítványa, a fiatal német fizikus, Werner Heisenberg vállalkozott, aki 1925-ben elutazott Helgoland szigetére, ahol az elektronok által létrehozott kvantikus ugrások spektrális vonalainak gyakoriságát vizsgálta. Néhány nap alatt megalkotott egy mátrixmatematikát, amely kizárólag a megfigyelhető sajátosságok viszonyain alapult. Heisenberg Max Born és Pascual Jordan segítségével fejezte be a kutatásait, és létrehozta a kvantummechanikát, amelynek a megállapításai egybevágtak az eddigi,
kielégíthetően meg nem magyarázható megfigyelésekkel. Ezzel kirobbantotta a második kvantumforradalmat. A barátnője rámutatott a másik könyvre. – És mi volt Schrödinger szerepe? – Schrödinger szinte vele egy időben lépett színre. Louis de Broglie a hullám-részecske kettősségből kiindulva azt sugallta, hogy az anyag is lehet hullám, nem csak részecske. Ez a gondolat az első pillanattól fogva rokonszenves volt Einsteinnek és Schrödingernek is, aki úgy gondolta, hogy a hullámsajátosság kiküszöbölné a Bohr által javasolt zavaró kvantikus ugrásokat, mert a hullámok jellegüknél fogva folyamatosak. Egy konferencián De Broglie javaslatával kapcsolatban egy Peter Debye nevű fizikus csak úgy mellékesen felvetette, hogy a hullámfizika általában leírható egy hullámmal. Amikor ezt Schrödinger meghallotta, arra gondolt, hogy talán lehetséges volna egy olyan egyenletet létrehozni, amely leírná a kvantikus hullámokat, és belekezdett a munkába. 1925 végén továbbfejlesztette a kvantikus hullámok mechanikáját, és 1926-ban közzétette híres egyenletét. Maria Flor belelapozott a barátja jegyzetfüzetébe, és rámutatott a Ψ-re, amelyet még Lisszabonban rajzolt. – Ez az egyenlet vonatkozik arra a bizonyos hullámfunkcióra? – Pontosan – bólintott Tomás. – Schrödinger a hullámfunkciót pszível jelölte. Einstein gratulált neki, és lelkesen foglalkozni kezdett a hullámfunkció hullámmechanikájával. Schrödinger egy idő után rádöbbent, hogy az egyenlete ugyanazt a valóságot írja le, amelyet Heisenberg mátrixmechanikája. Óriási megrázkódtatás volt a számára. – Ez azt jelenti, hogy két egyforma mechanikáról van szó. – Nem, mert különböznek egymástól. Csak ugyanazt a valóságot írják le. A legkülönösebb az volt, hogy a valóságnak látszólag ellentmondó sajátságokat rögzítettek. Heisenberg mechanikája mártixalgebrát használt, és a részecskéket írta le, megmutatva a kvantikus ugrásokat, az okság megszakadását és az atomi világ folyamatosságának hiányát, Schrödinger mechanikája viszont a hullámmechanikából indult ki, és hullámokként mutatta be a folyamatos fejlődést, az okságot és a folyamatosságot. Formailag és tartalmilag is különböztek egymástól. De mindketten helyes válaszokat adtak ugyanazokra a problémákra. Technikailag egyenértékűek voltak, bár a fizikai világot különbözőképpen mutatták meg. – Különös – jegyezte meg a nő. – Hogy lehet mind a kettő helyes, ha a valóságot annyira különböző módon mutatják meg. A valóság vagy folyamatos, vagy nem folyamatos, oksági, vagy nem oksági, vagy minden folytatólagos, vagy vannak kvantikus ugrások… – …vagy hullám van, vagy részecske. Tomás mosollyal kísért megjegyzése ismerősen csengett Maria Flornak.
– A választ a kétrés-kísérletben kell keresnünk? – A kétrés-kísérletben benne van a kvantikus világ minden rejtelmessége – bólintott a férfi. – Schrödinger rájött, hogy komoly gondok vannak a hullámjelleggel. Hol helyezkedik el pontosan a hullám? Tudnivaló, hogy a hullámok nem egyetlen helyen vannak, hanem általában olyan szabálytalanságok, amelyek energiát hordoznak. A tenger hullámait vízmolekulák alkotják, a hanghullámokat pedig levegőmolekulák. De mi alkotja a fényhullámokat és az anyag hullámait? Miből vannak? Schrödinger szerint egy elektron hullámfunkciója egy elektromos töltés kisugárzásához kötődik, amely olyan, mint egy térben utazó felhő. A részecske-hullám kettősség Schrödinger véleménye szerint csupán káprázat. A valóságban csak hullám létezik. De rájöttek, hogy ez a leírás megsértette a fénysebesség határait. Másfelől pedig nem tisztázott olyan jelenségeket, mint Planck sugárzástörvénye, a fotoelektromos határ vagy másképpen Comptóneffektus, amelyek csak a részecskék létezése esetén magyarázhatók, úgyhogy igen hamar bebizonyosodott, hogy ez a feltételezés nem állja meg a helyét. – Akkor mi a helyes válasz? A kvantikus hullám miből áll? – Ez máig titok, ahogy már Lisszabonban is mondtam. Ha a hullámfunkció nem valóságos hullámokat képvisel a háromdimenziós térben, akkor vajon mit képvisel? Ez a kérdés még ma is megválaszolhatatlan. Max Born, aki egy Einstein által fölvetett ötletből, a fantomhullám-mezőből indult ki, adta a legelfogadhatóbb választ. Azt mondta, hogy Schrödinger egyenlete a valószínű hullámokra vonatkozik. Azaz, az egyenlet csak valószínűnek tekinti, hogy az anyag megjelenik valahol a hullámban. Ennek a megoldásnak egyértelműen az az ára, hogy megkérdőjelezi a hullám valóságos létezését, és a determinisztikus ok-oko zati viszonyokat. Ami pedig még rosszabb, ezután Nils Bohr azt sejtette, hogy amíg nincs megfigyelés, addig az elektron nem is létezik. Két mérés közötti időben egy elektron csupán a hullámfunkció által adott elvont lehetőségek között létezik. Azaz, nemcsak Schrödinger egyenletéből nem következik az, hogy nem léteznek a tarthatatlan kvantikus ugrások, amire megoldást kínált az egyenlet megalkotója, hanem ráadásul a hullám sem létezik a valóságban. A nő nevetett. – Elképzelem, hogy Schrödinger nem igazán örült ennek… – Még hogy nem örült? A teringettét, ezek a következtetések bombaként robbantak – kiáltott fel a férfi. – Teljességgel ellentmondtak a Newton-féle klasszikus fizikának és a józan észnek. Ráadásul néhány hónappal később, már 1927-ben Heisenberg felállította a határozatlansági elvet, amely kimondja, hogy nem lehetséges pontosan és egyidejűleg meghatározni egy részecske helyét és sebességét. Amikor meghatározzuk a pontos sebességét, akkor gyakorlatilag nem határozható meg hol van, és viszont. Nem lehetséges
megfigyelni egy részecske eddigi és ezután következő útvonalát, mert Heisenberg szavaival élve, „az útvonal csak akkor létezik, ha megfigyeljük”. – Ezt így nem hiszem el. Valószínűleg azt akarta mondani, hogy nem ismerhető meg a részecske korábbi útvonala… – Nem így van, Flor. Tévedsz. Ez az útvonal tényleg nem létezik. Érted, mit akart Heisenberg ezzel mondani? Hogy csak a megfigyelés révén létezik valóságosan a részecske útvonala! Maria Flor eltátotta a száját. – Te jóisten! – Még abban az évben Bohr felállította a komplementaritás elvét, amely szerint egy elektron vagy a fény vagy bármilyen más kvantikus objektum vagy részecske, vagy hullám, attól függően, milyen kísérlet része, de soha nem lehet egyik és másik egyszerre. Azaz a valóság attól függően változik, hogy milyen típusú kísérletet végzünk. „Nem létezik kvantikus világ”, jelentette ki Bohr. „Csak a kvantikus mechanika elvont leírása létezik.” Elképzelheted, milyen megrökönyödést keltett ez a kijelentés azoknak a fizikusoknak a körében, akik hozzászoktak ahhoz, hogy a valóság a megfigyeléstől függetlenül létezik, és hittek az ok-okozati összefüggések mindent meghatározó viszonyában. Schrödinger egyenletétől, Heisenberg határozatlansági elvétől, a komplementaritáselvtől és a Bohr atommodelljében kvantikus ugrásokat végrehajtó elektronoktól összeroppantak a fizikusok. Maria Flor rámutatott a fényképre, amelyen Einstein és Bohr egymás oldalán sétál. – Akkor kezdődött az a bizonyos párbaj… – Úgy bizony. A világ legjelentősebb fizikusai 1927 októberében az ötödik Solvay-konferencián találkoztak, hogy megvitassák ezekel a nyugtalanító felfedezéseket és filozófiai jelentőségüket. Miféle história ez, hogy az elektronok pillanatonként átugrálnak az egyik körpályáról a másikra, és egyik állapotból a másikba szökkennek anélkül, hogy köz tes állapotok során haladnának? Micsoda ostobaság, amit a bizonyta lansági elv mond, hogy egy kvantikus objektum helyzete és sebessége nem létezik egy időben, és hogy amikor az egyik létezik, a másik nem? Micsoda bolondság az, amit Schrödinger egyenlete bizonyítani akar, nevezetesen, hogy egy elektron vagy egy atom egy időben számtalan helyen lehet, és csak valószínűleg jelenik meg egy helyen, nem pedig determinált szükségszerűség következtében. Miféle fantomhullám jelenik meg ebben a képletben? Mégis, mi ez az egész? Schrödingert halálra gyötörték a képletével kapcsolatos előre nem látható reakciók, és már megbánta, hogy nyilvánosságra hozta. Planck és De Broglie hitetlenkedve ingatta a fejét, Einstein pedig… nos, Einstein egészen elképedt. Eleinte elfogadta a hullám gondolatát, sőt még annak a lehetőségét is, hogy talán létezik valamiféle fantommező, amely hullámként működik, de nem volt képes
megbarátkozni a természet valószínűségének a gondolatával, és képtelenségnek tartotta, hogy ne létezne tárgyi valóság. Einstein azzal vádolta Bohrt és a társait, hogy figyelmen kívül hagyják a fizikai valóságot, és ezt írta: „Nem bírom elviselni azt a gondolatot, hogy egy fénysugárnak kitett elektron saját maga dönthessen arról, hogy melyik pillanatban és milyen irányba szökken.” – Az tényleg elég különös, hogy egy elektron saját maga… – Természetesen az, hogy az elektron saját maga, csupán egy szófordulat. Einstein számára az jelentett problémát, hogy a dolgok oksági determinizmus nélkül megtörténhetnek, és hogy a valóság nem létezik ténylegesen, hanem a megfigyeléstől függ. Pedig tény, hogy a különböző kísérletek, a határozatlansági elv és Schrödinger egyenlete, világosan arra utal, hogy a dolgok megtörténtét nem determinisztikus szükségszerűség határozza meg, hanem a valószínűség, a valóság lényege pedig véletlenszerűség, és a természete attól függ, miképpen figyelik meg. Úgyhogy ez a két szemlélet, a klasszikus és a kvantikus kibékíthetetlenül szembekerült egymással az ötödik Solvay-konferencián, ami mély és végleges töréshez vezetett a fizika világában. – Micsoda áldatlan civakodás lehetett – mosolygott a nő. – És ki csapott össze kivel? – Az egyik oldalon álltak a klasszikus fizika hívei, azok a megállapodott tudósok, akik abban hittek, hogy a valóság a megfigyeléstől függetlenül létezik, és minden az ok-okozati meghatározottság szerint működik. Ebbe a csoportba tartozott Planck, Schrödinger, De Broglie és természetesen Einstein, a vezetőjük. A másik oldalon a kvantumfilozófusok új nemzedéke gyülekezett, azok a fiatalok, akik kitartottak amellett, hogy részben a megfigyelés alkotja meg a valóságot, és az anyag viselkedése nem determinisztikus, hanem lényegét tekintve valószínű. Ennek a képtelen gondolatnak a hívei olyan fiatal tudósok voltak, mint Heisenberg és Pauli, akik Bohr mögött sorakoztak fel, és számíthattak az öregek közül Horn támogatására. Maria Flor rámutatott arra a fényképre, amelyen Einstein és Bohr egymás mellett lépkedett. – Ekkor történt meg az a párbaj, amelyről az előbb beszéltél? – Pontosan – mondta a férfi, miközben visszarakosgatta a levett könyveket a polcra. – Hosszas vitába keveredtek a valóság természetéről. Az első lövések ebben a brüsszeli vitában akkor dördültek el, amikor Born és Heisenberg a formális bevezető után eléggé provokatív módon kijelentette, hogy a kvantummechanika lezárt elmélet. Ezzel arra utaltak, hogy az elmélet hiánytalan, és egy jövőbeli felfedezés sem módosíthatja az alapelveit. Amikor ezt Einstein meghallotta, felnevetett. Ehrenfestnek, aki megkérdezte, miért nevet, csak annyit válaszolt: „A naivitásukon nevetek.” A hivatalos üléseken
Einstein ez szót sem szólt. Csak egyszer ment oda a táblához, hogy felrajzolja rá a kétrés-kísérlet vázlatos ábráját, és felhívja a figyelmet arra, hogy ha a hullámfunkció szerteszóródik a térben, és azonnal összeomlik, amikor megfigyelik, akkor eszerint a részecskék, amelyek kirajzolódnak a képernyőn, átlépik a fénysebesség határait. Azután újra hallgatásba merült, és a továbbiakban csak egy kérdést tett fel. A következő néhány napban viszont reggeli közben az asztaltársainak felvázolta azokat a problémákat, amelyekkel bizonyította, hogy a kvantumelmélet nemcsak hiányos –és így ellentmond Heisenberg és Born kinyilatkoztatásának hanem következetlen is, ezért téves. Bohr figyelmesen hallgatta, majd miután egész napra visszavonult Heisenberggel, Bohrral és Paulival, vacsora közben részletesen megcáfolta a kritikát. Ez a vita, amely Brüsszelben kezdődött, még több évig tartott. – De pontosan miről szólt a vita? – Einstein határozottan meg volt győződve arról, hogy a világ tőlünk függetlenül létezik, és mindennek ok-okozati összefüggése van. Ha a határozatlansági tényező és a kísérletek azt mutatják, hogy a valóság ténylegesen nem létezik, ez nem azért történik, mert a valóságot valóban a megfigyelés hozta létre, hanem mert a megfigyelésre szolgáló eszközök megcsúfolják magát a megfigyelést, vagy vannak még olyan fel nem fedezett változók, amelyek megmagyaráznák az anyag különös viselkedését. Schrödinger egyenletének valószínűségi hulláma túlmutat ismereteink határán. Az anyag csak azért jelenik meg spontán és véld lenszerű módon a hullám valamelyik pontján, mert valami arra kény szeríti, hogy ott megjelenjen, és az, hogy nem tudjuk ennek az okát, még nem jelenti azt, hogy ne legyen tényleges oka. A valószínű viselkedés nem több, mint egy olyan illúzió, amely abból táplálkozik, hogy nem vagyunk képesek mikroszkopikus szinten meglátni az ok-okozati összefüggéseket. De a valóság nem valószínű, hanem determinált, mert Isten nem szerencsejátékos. – Ebben van valami… – Bizonnyal, de leszögezném, hogy Schrödinger egyenlete és a határozatlansági elv nem erről szól, mint ahogy nem erről szólnak a kísérletek sem, ahogy Lisszabonban bemutattam neked a kétrés-kísérlettel. Kitartok amellett, hogy amikor a kísérletek és a matematikai számítások ellentmondanak a józan észnek és az ösztönös megérzéseinknek, akkor mindig a kísérlet és a matematika győz, ahogy akkor is történt, amikor Kopernikusz kijelentette, hogy a Föld forog a Nap körül, és nem fordítva. Ezért fakadt ki Bohr, amikor azt hallotta, hogy Einstein azt állítja, Isten nem szerencsejátékos: „Einstein, ne mondja már meg Istennek, hogy mit tegyen!” Bohr arra akarta felhívni a figyelmet, hogy a valóság az, ami, nem pedig az, amit elképzelünk róla. A matematikai számítások és a kísérletek pedig arra utalnak, hogy a megfigyelés hozza létre részlegesen a valóságot, a részecskék
kvantikus ugrásokat tesznek, és nem közbülső állapotok során át haladnak, mert ilyenek nem is léteznek, egy időben különböző helyeken és állapotban vannak, az anyag pedig ténylegesen esetleges és előre nem látható módon változtatja meg az állapotát és a helyzetét, és nincs semmiféle determináló ok, amitől ez függene, úgyhogy a viselkedését csak valószínűségi terminusokkal lehet leírni. És ez nem azért van így, mert korlátai vannak a megfigyelésünknek, hanem mert a valóság ténylegesen véletlenszerű. Nem azért nem látjuk bizonyos kvantikus események meghatározó okát, mert nem ismerjük fel, hanem mert valóban nincs ilyen ok. A részecskék kvantikus ugrásaihoz nem kell semmiféle determinisztikus kényszerítő erő. Sőt, ami még rosszabb, a valóság csak akkor létezik, ha megfigyeljük. Ahogy Bohr kinyilvánította, hogy „a kvantikus világ nem létezik”, és hogy „a hagyományos fizikai értelemben független valóság nem tulajdonítható sem a megfigyelés jelenségének, sem a megfigyelés eszközeinek”, ugyanúgy Heisenberg is kijelentette, hogy „az atomok, illetve az elemi részecskék nem valóságosak; egy lehetséges vagy valószínű világot alkotnak”, majd pedig Pascual Jordan mindehhez hozzátette, hogy „a megfigyelés nem megzavarja a mért kvantikus tárgyat – a megfigyelés hozza létre ezt a tárgyat”. Mindebből Bohr arra a következtetésre jutott, hogy ha valaki nem döbben meg a kvantumfizikától, akkor nem értette meg igazán. Mert aki megérti, elborzad. – Ezek valóban összeegyeztethetetlen nézetek – ismerte be Maria Flor. – És ki győzött a vitában? Tomás újra odapillantott arra a képre, amelyen Einsteint és Bohr egymás mellett állt. – Találd ki, melyikük győzött.
L Peter a legrosszabbtól tartott, ezért nyitva hagyta a pánikszoba ajtaját, bár tudta, hogy igazából már nincs visszaút. Az automata karabélyt célra tartva megindult a folyosón, óvatosan lépkedett, minden idegszála megfeszült, miközben a sötétben rejtőző árnyakat kémlelte, és figyelt a legapróbb zörejre is. Miután elfordult az első sarkon, a pánikszobából kiszűrődő fény már nem világította meg a folyosót, ezért az orráig sem látott. Megállt. Áthatolhatatlan feketeség vette körül, ezért várt egy darabig, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez. Legalább egy percig tartott, amíg a homályban lassan feltűntek a tárgyak körvonalai. Összeszedte magát, lassan ment tovább. A folyosó átszelte az egész hatalmas lakást, már a felénél járt, és tudta, hogy a következő kanyar után ott a dolgozószoba ajtaja. Odaért a sarokhoz, kipillantott mögüle. Ahogy számított rá, a dolgozószoba
ajtaja nyitva volt, és bent égett a villany. Peter valami mozgást érzékelt, lepillantott a földre. A padlószőnyegen látta a dolgozószobából kiáramló fény négyszögét, amelyre mozgó fekete árnyék vetült. Az egyik behatoló lehetett. Ettől majd megállt a szívverése. Egészen más volt látni a betolakodókat a pánikszoba monitorján keresztül, ahol távoli alakokként jelentek meg, mintha egy tévéműsorból léptek volna elő, és más volt ott állni, látni, hogy a dolgozószobában tényleg ég a villany, és megpillantani az egyik behatoló árnyékát a földön, szembesülve azzal, hogy négy-öt méterre tőle ismeretlenek vannak. Nem képernyőn kirajzolódó figurákkal, hanem hús-vér emberekkel áll szemben. A falhoz tapadva túljutott a sarkon, és odalépett az ajtóhoz. Meghallotta a belülről kiszűrődő beszédet, amelyet eleinte orosznak vélt, de már tudta, hogy portugál. Szerette volna érteni, miről folyik a beszélgetés, így kihámozhatta volna, kik és mit akarnak a betolakodók, de nem tudott portugálul. Eldöntötte magában, hogy két vagy három másodperc múlva támadásba lendül. Magában számolni kezdett. – Három… Először a férfit iktatja ki. Ő jelentett nagyobb veszélyt, előbb vele kell végezni. – Kettő… Ha valamelyikük ellenáll, nincs más választása. Azonnal golyót röpít a koponyájába. – Egy… Kibiztosította az M16-ost, és a ravaszra tette az ujját. Ahogy a kiképzés idején megtanulta, ez a legfontosabb. Rajta!
LI Ahogy elnézték a brüsszeli utcán gyalogló Einstein és Bohr fényképét a dolgozószoba polcán, nem gondolták volna, hogy abban a pillanatban éppen heves vitába bonyolódtak a valóság legmélyebb természetéről. A testes, sötét és hivalkodó bajszot viselő Einstein mosolyogva és felszabadultan lépkedett, miközben az alacsony termetű dán tudós valamit éppen magyarázott, és szinte futni látszott, hogy lépést tarthasson tudóstársával és ellenfelével. – És ki győzött a vitában? Tomás tudta, hogy egy szóval válaszolhatna Maria Flor kérdésére, de ezt későbbre hagyta, amikor már a nő képes a válasz értelmét is felfogni. – Meg kell értened, hogy a fizikusok túlnyomó többsége számára a kérdés igen egyszerű megoldást kínált – mondta. – A kvantumelméletnek látszólag nincsen sok értelme, mert elképesztő és döbbenetes, de az az igazság, hogy
minden vele kapcsolatos számítás tökéletesen megfelel a valóságnak. Kivétel nélkül. Sok fizikus úgy gondolkodott, hogy az a legjobb, ha elvégezzük a számításokat, a többivel pedig nem törődünk. Egy számítás azt mutatja, hogy egy részecske egy időben kétszáz helyen van? A komplementaritáselv azt bizonyítja, hogy egy elektron lehet részecske vagy hullám, annak megfelelően, hogyan azonosítja a megfigyelő? A kvantummechanika azt feltételezi, hogy egy részecske nem létezik a valóságban, ha nem figyelik meg? Puszta véletlen. Ne is törődjünk ezekkel a megdöbbentő képtelenségekkel, csak végezzük el a számításokat. Tegyünk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Ha nem foglalkozunk azzal, milyen nyugtalanítóak ezek a számítások és kísérletek, akkor nincs semmi gond. És ha valamelyik zöldfülű fizikus azt mondja nekünk, „ez nem elfogadható eredmény, mert az jön ki belőle, hogy az elektron egy időben ennyi és ennyi utat járt be, meg más efféléket”, akkor azt mondjuk neki, hogy „Hallgass, és számolj!”, Ha minden rendben van, nem törődünk a számítások és kísérletek különös következményeivel. – Einstein is részt vett ebben a párbeszédben? Tomás a fejét rázta. – Schrödingerhez hasonlóan Einstein sem volt hajlandó arra, hogy ne vegyen tudomást a kvantumelmélet mélyenszántó filozófiai következményeiről. A kvantumfizikában az volt a legkevésbé elfogadható gondolat a számára, hogy a valóság nem létezik, ha nem figyeljük meg. Ezt a legmesszebbmenőkig elutasította. Úgy tartotta, hogy a világ determinisztikus, a valóság ténylegesen létezik, és a dolgok nem spontánul vagy valószínűleg történnek meg, hanem a determinisztikus okság nyomán. Ha a kvantumelmélet abból indul ki, hogy a valóság véletlenszerű, nem pedig oksági alapon nyugszik, és csak akkor létezik, ha megfigyeljük, akkor ez az elmélet még nem teljes, és egy nap még felfedezünk valamit, ami bebizonyítja, hogy a mikroszkopikus univerzum a megfigyeléstől függetlenül létezik, és a valóságot az ok-okozati determinizmus irányítja. Már Bohr is kijelentette, hogy a kvantumelmélet koherens egész, Heisenberg és Born pedig már azt hirdette, hogy lezárt és teljes egész. A véletlenszerűség nem ismereteink korlátaiból következik, érvelt Bohr, hanem ez a valóság legmélyebb természete. A párbaj, amely kettejük között ezen az ötödik Solvay-konferencián kezdődött, még sok éven át tartott. Einstein megpróbált valami kiutat találni ebből a zsákutcából, ezért egy sor olyan problémával és példával állt elő, amelyek szerinte megmutatták, hogy a kvantumelmélet téves vagy – hogy kevéssé sértő kifejezéssel éljünk – nem következetes, de Bohr mindegyikre választ adott. – Eljutottak valamiféle megoldáshoz? – Bohr végül meggyőzte Einsteint, hogy a kvantumelmélet koherens egész,
és így 1930 után a relativitáselmélet atyja elismerte az új elmélet igazságát. – Felemelte az ujját, és hozzátette. – De csak részben. Einstein igazából úgy gondolta, hogy a kvantumelmélet, bár igaz és koherens, mégis hiányzik belőle valami, mert még meg kell találni azokat a változókat, amelyek megmagyarázzák a képtelenségeket. A végső érv 1935-ben született meg, amikor két másik fizikussal, Podolskyval és Rosennel együttműködve megfogalmazta az EPR-paradoxont, amelynek az elnevezésében mindhármuk nevének a kezdőbetűje szerepel, s ezt elküldte Bohrnak. A tétel végeredményben arra vonatkozott, hogy létezhet úgy is egy részecske, hogy nem figyelik meg, alapgondolata pedig a kvantumfizika eladdig kevéssé ismert sajátosságából indult ki, hogy egy részecske azonnal hat egy másik olyan részecskére, amellyel kapcsolatban áll, függetlenül attól, milyen távolságra találhatók egymástól. – Azonnal? – csodálkozott a barátnője. – Ez lehetetlen! Ha egy részecske itt van a Földön, egy másik pedig, mondjuk, a Tejút túlsó felén, akkor nem hathatnak azonnal egymásra. Még a fénysebességgel haladó információnak is több ezer évre van szüksége, hogy eljusson oda, úgyhogy elképzelhetetlen ez az azonnali hatás. Te is tudod, hogy a fénysebességet semmi sem lépheti túl. – Ezzel érvelt Einstein is. De a kvantumelmélet egyik sarkalatos pontja, hogy az egymással kapcsolatban álló részecskék azonnal hatnak egymásra, függetlenül a közöttük lévő távolságtól, így látszólag túllépnek a fénysebesség határain. Einstein a következő kérdést vetette fel Bohrnak: vagy a megfigyelés által jöttek létre a részecskék, és a viselkedésük nem felelt meg a fénysebességről és a helyi oksági viszonyokról szerzett ismereteinknek, vagy a részecskék már léteztek a megfigyelés előtt is, és ebben az esetben a kvantumelmélet még kiegészítésre szorul, ő úgy gondolta, hogy ez a paradoxon a második feltételezés igazságát támasztja alá, mert az elsőnek nincs semmi értelme, és olyannyira elképzelhetetlen, hogy spukhafte Fernwirkungnak, azaz „távolban végbemenő fantomesemény”-nek nevezte el. – És természetesen igaza volt. – De az ellenfelének nem ez volt a véleménye. Amikor Bohr megvizsgálta ezt a paradoxont, arra a következtetésre jutott, hogy a megfigyelés lételméleti szempontból meghatározza a részecskéket, és a részecskék közötti hatás ténylegesen azonnali. Egy részecske megfigyelése nemcsak ennek a részecskének a hullámfunkcióját szünteti meg, hanem ugyanabban a pillanatban azét a részecskéét is, amelyikkel kapcsolatban áll, bármekkora távolság válassza is el őket egymástól, mivel a szóban forgó kvantikus tárgyak oszthatatlanok. Ilyenformán a kvantumelmélet teljes és egységes. – Ez nem lehetséges – makacskodott Maria Flor. – Ha a kvantumelmélet előre számol egy ilyen dologgal, akkor nyilvánvaló, hogy nem hiánytalan! Einsteinnek igaza volt.
Olyan meggyőződéssel mondta ezt ki, hogy a szavai hallatán Tomás egy pillanatra elbizonytalanodott. Végig kell vezetnie Maria Flort az egész bizonyításon? Nagyot sóhajtott. Ám legyen. – Az EPR-paradoxon valóban igen megalapozott, és Einstein tréfálkozott is Bohr válaszán, kijelentve, hogy a részecskék közötti azonnali kommunikáció biztosan „telepatikus” úton történik. Úgy gondolta, hogy a tudományos közélet az ő oldalára áll majd ebben a kérdésben. De nem ez történt. Az ötödik Solvay-konferencia után a fizikusok arra a következtetésre jutottak, hogy Bohrnak és a követőinek van igaza, akik mindannyian kiálltak az úgynevezett koppenhágai értelmezés mellett, már csak azért is, mert állításaikat a sorozatos kísérletek egymás után bizonyították. – És mi van a kvantikus különösségekkel? Senkit nem riasztottak el? – Sokakat elriasztottak. De ahogy már mondtam, sok fizikus tudomást sem vett ezeknek a különösségeknek a filozófiai következményeiről. A kvantumelmélet azt sugallta, hogy az anyag nem létezik a valóságban, sem a megfigyelés előtt, sem a megfigyelés után, következésképpen a tudat teremti meg részlegesen a valóságot, és egy elektron egy időben számtalan helyen lehet. Számos tudós azonban nem vett erről tudomást, és azt mondta, hogy a tudat nem fizikai probléma, és kizárólag Schrödinger képletéből kiindulva végezte a számításait. Mintha csak arra törekedtek volna, hogy túllépjenek a problémán, és a szőnyeg alá söpörjék, amire nem találnak megoldást. Mintha az, amit nem lát nak, nem is létezne. Az a fizikus, aki megbolygatta ezt a kérdést, és szerette volna jobban körüljárni a kvantikus világ különös jelenségeit, kitette magát annak, hogy a kollégái, sőt, ami rosszabb, a felettesei gyanakvással nézzenek rá. Minél kevésbé vannak szem előtt a szőnyeg alá söpört titkok, annál jobb. Maria Flor elhúzta a száját. – Ez nem igazán tudományos álláspont. A történész odább lépett, és megállt az előtt a dolgozószoba falán függő, bekeretezett fénykép előtt, amelyet fél órával korábban már szemügyre vett, Frank Bellamy volt rajta, és láthatólag vidám hangulatban ült Richard Feynmannal és John Bell-lel egy asztalnál, pezsgőspohárral a kezében. – A fizikusok nem tudtak mit kezdeni a kvantikus különösségek filozófiai következményeivel és a valóság létrehozásába bevont megfigyeléssel, ezért döntöttek úgy, hogy a számításokra figyelnek, és másról inkább tudomást sem vesznek. – Rámutatott az egyik fizikusra, aki Bellamy mellett ült az asztalnál. – Kivéve ezt az ír tudóst. John Bell a CERN-ben dolgozott, és 1965-ben egy napon, amikor éppen szabbatikus évét töltötte, távol kollégáinak nyomásától és kritikájától, nekiállt a kvantumelmélet átgondolásának. Hitt abban, hogy Einsteinnek igaza volt ebben a vitában, és a valóság a megfigyeléstől függetlenül is létezik, de tudta, hogy bármenyire furcsa is, nincs semmi
bizonyítéka erre. Az EPR-paradoxon, amely szerinte is bizonyította, hogy a kvantumfizika kiegészítésre szorul, nem volt több, mint elméleti felvetés, amelyet soha nem ellenőriztek. Bell volt az a fizikus, aki véghezvitte ezt az ellenőrzést egy olyan kísérlettel, amelyre laboratóriumban került sor, és Bellteoréma néven szerepel az elméleti irodalomban. – Elvégezték ezt a kísérletet? – Természetesen, többször is. Bell David Bohmnak a „rejtett változók” létezésével kapcsolatos, a kvantikus különösségeket magyarázó gondolatát felhasználva kieszelte, hogyan lehetne az EPR-t ellenőrizni. Ha a kísérletek felfedik ezeknek a rejtett változóknak a létezését, akkor a valóság a megfigyeléstől függetlenül létezik, és nem lehetségesek az olyan azonnali hatások, amelyek túlmutatnak a fénysebességen. így bebizonyosodik, hogy Einsteinnek igaza van, Bohr pedig téved. Másfelől, ha a rejtett változók nem léteznek, a kvantumelmélet helyes és Einstein tévedett. Az első kísérletet John Clauser hajtotta végre 1972-ben, majd jobb körülmények között 1974ben és 1976-ban. Azután 1982-ben sor került egy még bonyolultabb és végleges eredményt hozó kísérletre, amelyet Alain Aspect végzett el a Paris Sul Egyetemen. Ennek a kísérletnek az eredményeit a következő években más laboratóriumok is megerősítették. – És…? Maria Flor égett a kíváncsiságtól. Tomás hatásszünetet tartott. De látva a barátnője izgatott türelmetlenségét, elmosolyodott, és kimondta a végső szót. – A kísérletek bebizonyították, hogy nincsenek rejtett változók – mondta. – Bohrnak igaza volt, Einstein pedig tévedett. A barátnője a szájához kapta a kezét. – Te jóisten! – Elképzelheted, hogy ezek a kísérletek milyen súlyos következményekkel jártak, mivel két lényeges premisszáról volt szó: arról, hogy a valóság a megfigyeléstől függetlenül létezik, és nincsenek olyan azonnali hatások, amelyek túllépnének a fénysebességen. A kísérletek bebizonyították, hogy az egyik premissza, de az is lehet, hogy mind a kettő hibás. Mivel filozófiai meggondolásból a fizikusok nagy többsége a lelke mélyén hisz abban, hogy a valóság a megfigyeléstől függetlenül létezik, bizonyítson bármit a kvantumelmélet, a kisebbik rosszat választották, és úgy döntöttek, hogy a második premissza hibás. Azaz, bármilyen távolságban vannak is egymástól az összekapcsolódó részecskék, még ha az egyik a világmindenség egyik szélén van, a másik pedig a másikon, akkor is azonnal hatnak egymásra. – De… de… mi van a fénysebességgel? – Úgy gondolják, hogy az továbbra is létezik. – Azzal te is tökéletesen tisztában vagy, hogy a relativitáselmélet kimondja,
semmi sem mozoghat gyorsabban, mint a fény, hacsak a tömege nem növekszik a sokszorosára, ami lehetetlen. Ez azt jelenti, hogy egy részecskétől az információ nem juthat el azonnal egy másik részecskéhez, mert idő kell ahhoz, hogy az egyik helyről a másikra eljusson. Te pedig azt mondtad, hogy ezek a részecskék azonnal hatnak egymásra, akármilyen távolságra vannak is egymástól. Hogy lehet ezt összeegyeztetni a fénysebességgel? A férfi megvonta a vállát, nem tudott mit mondani. – Rejtély – mondta beletörődően. – De tény, hogy Aspect kísérletei bizonyították, hogy a valóság nem létezik megfigyelés nélkül, illetve, amit a fizikusok nagyobb része hajlandó elfogadni, hogy bármely részecske, amelyik kapcsolatba kerül egy másikkal, örökre hozzá kötődik. és a két részecske kölcsönösen és azonnal hat egymásra, bármilyen tá-volságban legyenek is egymástól. A barátnője azt sem tudta, mit mondjon. Amit most hallott, ellentmondott mindannak, amit az iskolában tanult a világmindenségről és a világmindenség működéséről. – Ez hogy lehetséges? – A két részecske látszólag nincs állandó összeköttetésben egymással. A kapcsolatuk ennél sokkal árnyaltabb és elbizonytalanítóbb: nem egymástól független létezők. – De hát két részecskéről van szó… – Talán inkább ugyanarról a részecskéről, amely két különböző ponton van. Schrödinger entanglementnek, azaz egybefonódásnak nevezte a kvantikus univerzumnak ezt a jelenségét. Ez azt jelenti, hogy a világmindenséget átmeg átszövik oszthatatlan részecskéinek láthatatlan összekapcsolódásai. – Merően nézett a nőre, mintha a következő kérdés mindent eldöntene. – Tudod, mi a végső értelme ennek a döbbenetes felfedezésnek? Maria Flor arca szétesett, mintha transzban lenne. A világmindenség ilyetén egybefonódását nem egykönnyen lehetett megemészteni. Néhány pillanatig tétovázott, majd bólintott, és így válaszolt. – A világmindenség egy és oszthatatlan. – Úgy látszik, mintha a mindenséget számtalan különböző dolog alkotná, de valójában egy és ugyanaz – mondta Tomás. – Abban a hitben élünk, hogy különbözünk egymástól, mindattól, ami körülvesz bennünket, a kert füvétől kezdve a legtávolabbi csillagokig, de ez csak káprázat. Minden mindenhez kapcsolódik, minden egybefonódik, minden ugyanaz, látszólag más és más felszín alatt. A világmindenség valóban egy és oszthatatlan, a különbözőség elrejti az egyneműséget, a sokszínűség eltakarja az oszthatatlanságot. A nő megrázta a fejét, mintha szabadulni akarna a rátörő kábulattól. – Ezek a felfedezések… egyszerűen hátborzongatóak – dadogta. – Nemcsak a valóság természetét kérdőjelezik meg, de azt is, amik valójában vagyunk.
Ha az atomok a köztük lévő távolságtól függetlenül kapcsolódnak össze, mi pedig atomokból állunk, akkor ugyanúgy összefonódunk egymással. De nem így működünk. Ha nekem itt Washingtonban megfájdul a hasam, az anyám, aki Cernache de Bonjardimban van, nem érzi rögtön ezt a fájdalmat. Hogy van ez? – Ez hatalmas rejtély – mondta a férfi. – Maga Einstein is fáradhatatlanul hirdette, hogy a világmindenség nem működhet különböző törvények szerint: mikroszkopikus szinten az indeterminista és véletlenszerű kvantumfizika, a makroszkopikus szinten pedig a determinista és objektív hagyományos fizika törvényei szerint. Számtalan fizikus szerette volna egyesíteni az elméleteket, és létrehozni az úgynevezett „mindenségelmélet”-et. Nem tudni, miért működhetnek az atomok bizonyos törvények szerint, mi pedig, akik atomokból állunk, miért működünk más törvények szerint. A mindenség-elmélet, amely egyesítené a makroszkopikus univerzumot és a kvantikus univerzumot, a fizika szent Grálja. De máig senkinek nem sikerült létrehoznia. – Értem már. Ez a mindenségelmélet véget vetne a kvantumelméletnek, és így megoldódnának ezek a különösségek… – Tévedsz – vágott közbe Tomás. – Ha van valami, amiben a mai fizikusok biztosak, az a kvantumfilozófia, amely bármilyen furcsának is tetszik, a fizika legbiztosabb és legmegingathatatlanabb bástyája. Amennyiben a mindenségelmélet szükségtelenné tesz valamilyen elméletet, az biztos nem a kvantumelmélet lesz, hanem a hagyományos fizika. Ez teljesen biztos. Már több ezer kísérletet végeztek, hogy a kvantumelmélet eredményeit igazolják, és eddig mindegyik pozitív eredményt hozott. Mi több, felfedezték, hogy… – Hands up! – hallatszott váratlanul egy kiáltás, amely arra utasította őket, hogy emeljék fel a kezüket. – Senki ne mozduljon! A két betolakodó ijedten összerezzent, és a dolgozószoba ajtaja felé fordult, ahol megpillantottak egy sovány, egyenes szálú szőke hajú, ritkás szakállú férfit, aki automata karabélyt fogott rájuk. Rajtakapták őket.
LII Néhány pillanattal azután, hogy véget ért az esti értekezlet a tripoli merénylet kivizsgálására összehívott munkacsoporttal, Harry Fuchs benyúlt az íróasztala fiókjába, elővette a Tomás Norohna-dossziét, majd sietve kiment az irodájából. Gyors léptekkel megindult a folyosón, és belépett abba a kis szobába, ahol a legjobb embere már várt rá. – Fuentes őrnagy – mondta üdvözlésképpen, amint belépett. – Ma várnom kellett magára… Amikor meglátta a szobába belépő felettesét, a műveleti tiszt felpattant,
összecsapta a bokáját, ahogy egy katonához illik, és csak ezután nyújtotta a kezét, hogy Fuchs megszoríthassa. – Úton voltam, sir – kezdett bele. – Bevetésen voltam Jemenben, és visszaúton kaptam meg… – Tudom, tudom – vágott közbe a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat főnöke, akinek túl sok volt a dolga, ezért nem ért rá mellékes kérdésekkel foglalkozni. – Üljön le oda. Beszélnünk kell. Az igazgató rámutatott az ablak mellett álló pamlagra. Odakint már sötétedett, de a hatalmas ablak azt az érzést keltette, mintha a szabadban volnának, és ez jó érzéssel töltöttel el Fuchst, aki egész napját zárt térben töltötte. A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat főnöke egy ideje már nem találkozott ezzel a műveleti tisztjével, akinek mindig telefonon vagy közvetítők révén adta ki a parancsait, ezért most kihasználta az alkalmat, hogy jobban szemügyre vegye. Az őrnagy negyvenes férfi volt, testes, barna bőrű és kerek fejű, mint azték indián ősei, kefefrizurát viselt, és ködös volt a tekintete, mint azoknak, akik számára napi rutinná vált a gyilkolás. Fuchs ismerte a pszichológiai tesztek eredményét, amelyekből egyértelműen kiderült, hogy a beosztottja pszichopata, ezért keresve sem lehetett volna nála jobbat találni, ha a CIA ki akarta iktatni valamelyik ellenségét. Az elmúlt hónapban is Kandahár körzetében behatolt az egyik törzsi vezető házába, és mindenkit megölt, akit csak ott talált, beleértve a csecsemőket is. Ezért a jelenlegi ügyben is elengedhetetlen szükség volt a képességeire. – Feltételezem, hogy a tripoli ügyben van szüksége rám – szólalt meg Fuentes őrnagy, akit zavart a beálló csend, amelyben a főnöke fürkésző tekintettel meredt rá. – Sikerült azonosítani tetteseket? Fuchs a fejét rázta. – Következő megbízatásának semmi köze Tripolihoz – mondta a genfi ügyről van szó. – Egyik lábát keresztbe vetette a másikon, és kényelmesen elhelyezkedett. – Feltételezem, tudja, hogy a Műszaki és Tudományos Igazgatóság vezetőjét meggyilkolták a CERN-ben… – Yes, sir. Az igazgató átnyújtotta neki a dossziét, amelyet idefelé jövet kivett a fiókjából. – Ebben a mappában megtalál mindent Bellamy gyilkosáról. Thomas Noronhának hívják, portugál történész, és egy lisszaboni alapítvány tanácsadója. Az őrnagy ránézett az órájára. – Az európai járatok éjszaka indulnak – jegyezte meg. – Megrendelem a jegyet, és ha lehetséges, még ma éjjel átrepülök Lisszabonba. – Bellamy gyilkosa itt van Washingtonban.
Fuentes őrnagynak, aki már elővette a jegyzetfüzetét, hogy leírja a szükséges információkat, megállt a kezében a toll. Meglepett arckifejezéssel pillantott a főnökére. – Itt? – Igen. – De… már letartóztatták? – Sajnos még szabadlábon van. Szeretném, ha minél hamarabb lokalizálná, és… – Mi nem dolgozhatunk hazai földön, sir – emlékeztette a műveleti tiszt, aki tisztában volt azzal, hogy a képességei kiteljesítéseinek vannak olyan határai, amelyeket nem tanácsos átlépnie. – Nem az FBI-nak kellene lépnie ebben az ügyben? Harry Fuchs öklével hatalmasat csapott a közöttük lévő dohányzóasztalra. – Fuck FBI! – üvöltötte magából kikelve, ahogy szokása volt. – Ez a cocksucker megölte az egyik igazgatónkat, és maga azzal jön nekem, hogy adjuk át az ügyet a Szövetségiek pasijainak. Mióta mosatjuk az FBI-jal a szennyesünket? Ez a motherfucker meggyilkolta Bellamyt, és ezért meg kell fizetnie, érti? Megvédjük a mieinket, és aki valamelyik emberünkre kezet emel, az drágán megfizet ezért, akár külföldön, akár itt, Amerikában, a többi nem érdekel. Van valami kérdése ezzel kapcsolatban? – Nincs, sir. Az igazgató mélyet lélegzett, valamennyire lecsillapodott, és rámutatott a dossziéra, amelyet az előbb átadott a beosztottjának. – Tanulmányozza át figyelmesen ezt az anyagot. Megtalálja benne, hogy mikor lépett be az országba az a cocksucker a Dulles repülőtéren, egy babe kíséretében, aki együttműködik vele, hol vett fel pénzt egy bank automatából, Georgetown melyik elektronikai boltjában vásárolt két hordozható számítógépet, valamint egy jelentést arról, hogy valaki titokban megpróbált belépni az informatikai rendszerünkbe, feltételezésünk szerint ez a sonnavabitch lehetett. Már ellenőriztük az összes szállodát, panziót és szálláshelyet a környéken, de sehol nem találtuk meg a párocska nevét a bejelentkezett vendégek között. – Rámutatott a beszélgetőtársára. – A maga dolga lesz, hogy megtalálja őket. Ha segítségre van szüksége, rendelkezésére bocsátom Don Snydert. De mivel amerikai területen vagyunk, ahol nincs jogunk eljárni, gondolom, nem kell emlékeztetnem arra, hogy diszkréten kell cselekednie. Minél kevesebben tudnak az ügyről, annál kisebb a lehetősége annak, hogy valami információ kiszivárog, és a Szövetségiek vagy a Kongresszus beleköp a levesünkbe. – Értettem. Fuchs felemelte a mutatóujját, hogy nyomatékosítsa mondandóját. – Mindennél fontosabb, hogy az Ügynökség sehol ne jelenjen meg az
ügyben, világos? Csináljon úgy mindent, mintha egy közönséges bűnügyről volna szó, érti? Például, rendezze úgy a dolgokat, mintha a motherfucker véletlenül belefulladt volna a Potomacba, egy drogkereskedő tette volna el láb alól, vagy valami hasonló. – Szóval, egyszerűen végezzek vele úgy, hogy nyoma se maradjon… – Nem egészen. Előbb szedje ki a sonnavabitchból, hogy mit tud a Kvantumszemről, a Műszaki és Tudományos Igazgatóság meggyilkolt főnökének titkos projektjéről, amelynek a részleteit ugyancsak megtalálja ebben a dossziéban, amit megkapott. Olvassa el figyelmesen. Az egész anyag bizalmas. Fuentes őrnagy ködös tekintetével néhány pillanatig a dossziéra meredt, majd újra hivatali főnökére pillantott. – Szóval, mi a parancs? Harry Fuchs lassan feltápászkodott a helyéből, megigazgatta a nadrágját, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek. – Lokalizálja és alaposan kínozza meg, hogy kiszedje belőle az információt – parancsolta. – Azután végezzen vele. – Már indult volna, de visszafordult, hogy még egy utasítást adjon. – Nem szeretném, ha elvarratlan szálak maradnának, érti? Senki nem maradhat életben, aki ebben az ügyben kapcsolatba került az Ügynökséggel. Ezt jól vésse az eszébe. Nem szabad, hogy bárki is kapcsolatba hozzon bennünket ezzel az üggyel. A műveleti tiszt is felállt, kiszámított, merev mozdulatokkal. Kezét a homlokához emelte, tisztelgett. – Aye aye, sir – mondta katonásan. – Minden rendben lesz.
LIII A dolgozószobába berontó ember zihálva lélegzett, és automata fegyverével Tomás szívére célzott, de Maria Flort sem vesztette szem elől. – Kik maguk? A két betolakodó felemelt kézzel állt, ijedten és meglepődve azon, hogy rájuk tört valaki, akit nem hallottak közeledni. Azt mind a ketten előre tudták, hogy kockázatos vállalkozás bemenni egy idegen lakásba, különösen akkor, ha ez a CIA egyik felső vezetőjének a lakása, de mindketten úgy gondolták, hogy ha valaki megjelenik, akkor előtte hallják a bejárat előtti zörejeket, a zárba csúszó kulcs csörrenését vagy az ajtó csapódását, valamit, ami figyelmezteti őket, hogy rejtőzzenek el. De semmi ilyen nem történt, csak váratlanul megjelent ez a felfegyverzett ember, aki mintha a semmiből tűnt volna elő. – Kik maguk? – kérdezte újra az ismeretlen, és fenyegetően megrázta az M16-ost. – Mit keresnek itt? – Mi… mi csak valami nyomot keresünk – dadogta a történész, miközben az
járt az eszében, milyen védekezési taktikával éljen. – Nem akarunk semmit elvinni, nem vagyunk rablók. – Milyen nyomot? Nehéz úgy valami tervet kigondolni, hogy az ember nem tudja, kivel áll szemben – futott át Tomás fején. Ki lehet ez az ember, aki fegyvert fog rájuk? Mi a viszonya mindahhoz, ami az utolsó negyvennyolc órában történt? Miért van itt a lakásban, és mi a célja? Ha minderről semmit nem tud, akkor fogalma sincs arról, hogy mit csináljon. – Adatokat szeretnénk gyűjteni, hogy azonosíthassuk a lakás tulajdonosának gyilkosát vagy gyilkosait – mondta ki végül az igazságot. – És ön? Ön kicsoda? Az automata fegyver újra megmozdult. – Itt én kérdezek – mordult az ismeretlen merev arccal. – És nem mondom még egyszer: kik maguk? A nevük, a foglalkozásuk, és semmi mellébeszélés. – Tomás Noronha vagyok, történész, Lisszabonból. – Én pedig Maria Flor Sequeira, igazgató egy… – Tétovázott, mert képtelenségnek érezte, hogy ilyen körülmények között megmondja, hol dolgozik. – Ügyvezető igazgató vagyok. A fegyveres férfi mereven nézte Tomást, mintha a belsejébe akarna látni. – Tomás Noronha? – mormolta, elgondolkodva a hallott néven. – Lám, lám. – Füttyentett egyet meglepetésében. – A gyilkos maga jött el hozzám! A történész meglepetten hallotta ezeket a szavakat. Miképpen lehetséges, hogy az előtte álló férfi már ismeri a nevét? – Nem én vagyok a gyilkos. – Nem ez áll az Ügynökség genfi gyilkossággal kapcsolatos anyagában. Ott úgy szerepel a neve, hogy maga követte el a gyilkosságot. Csak azt szeretném tudni, ki adott erre utasítást. Az első nyom, futott át Tomás fején. Az előtte álló férfi hozzáfért a CIA Bellamy halálával kapcsolatos anyagához. Kétségbeesetten arra gondolt, hogy biztos a Központi Hírszerző Ügynökség embere, akit azért telepítettek ebbe a lakásba, hogy megfigyelje, belép-e valaki. Ebben az esetben elvesztek. A CIA Amerikában biztos nem vall úgy kudarcot, mint Lisszabonban. – Nem öltem meg senkit – ismételte meg. – Sajnálatos tévedés folytán kerültem ebbe az ügybe. – Bullshit! – Higgye el nekem, hogy semmi közöm nincs Bellamy halálához! – Semmi? Akkor megtudhatnám, hogy mit keres itt a lakásában? – Azért vagyok itt, hogy az ártatlanságomat bizonyítsam. A CIA megpróbált végezni velem Portugáliában, és rájöttem, hogy csak úgy élhetem túl ezt a történetet, ha sikerül kiderítenem, mi történt Genfben. Ezért jöttem… jöttünk el ide, Frank Bellamy washingtoni lakásába. Valami olyan nyomot keresünk,
ami megmagyarázza a történteket. Az M 16-ost szorongató férfi Maria Flor felé fordult. – És maga ki, asszonyom? – Én rángattam őt bele ebbe a történetbe – szólt közbe Tomás, hogy megvédje a barátnőjét. Semmi köze az egészhez, nem tudja… – Pofa be – dörrent rá durván az ismeretlen. Az övéből előhúzott egy bilincset, és Tomás felé hajította. – Csatolja a jobb csuklójára és ahhoz az ablakrácshoz. A történész engedelmeskedett. Az egyik karperecet a csuklójára kattintotta, a másikat pedig az ablakrácsra. A fegyveres férfi odalépett hozzá, és ellenőrizte, hogy minden rendben van-e. Azután Maria Florhoz fordult, és a dolgozószobából nyíló kis ajtóra mutatott. – Most bemegyünk oda – rendelkezett. – Lesz egy-két kérdésem magához. Maria Flor engedelmesen megindult a kis ajtó irányába, és kinyitotta. Egy kis helyiségbe lépett, amely teli volt papírokkal meg régi, porlepte használati tárgyakkal, és dohszag terjengett benne. Olyan volt, mint egy takarítóhelyiség. Érezte, hogy az M16-os csöve a bordái közé nyomódik, arra ösztönözve őt, hogy menjen tovább. Az ismeretlen becsukta az ajtót, és magukra maradtak. A kikérdezés nem tartott sokáig. Maria Flor halálra rémült, a keze annyira remegett, hogy nem tudott uralkodni rajta; rá sem mert pillantani fogva tartójára, annyira félt és annyira szégyellte magát. Szinte gondolkodás nélkül, rövid mondatokkal válaszolt minden kérdésre, eszébe sem jutott, hogy hazudhatna. Az egész helyzetet irreálisnak érezte, mintha a tudata elvált volna a testétől, és kívülről figyelné, mit mond. Mintha álmot látna, vagy egy ahhoz hasonló tapasztalásban lenne része, mint néhány napja dona Graçanak volt, amikor megállt a szíve. – Ennyi volt – hallotta az ismeretlen szavait, mintha álomból ébredt volna. – Most ellenőrzőm az információt. – Ennyi volt? – kérdezte csodálkozva. A kikérdezés igen hamar megtörtént, és döbbenten állapította meg, hogy csak homályosan emlékezett arra, amit a férfi kérdezett. Miközben ráfogta a fegyverét, először a személyazonossága és Tomással való kapcsolata iránt érdeklődött, azután arra volt kíváncsi, mit tud Bellamy haláláról. Végül arról kérdezte, miért jött Amerikába. A CIA emberét láthatólag kielégítették a kérdéseire adott válaszok, látszott rajta, hogy gyakorlata van az emberek megítélésében, és tudja, mikor mondanak igazat, vagy mikor hazudnak neki. – És most? – kérdezte a nő izgatottságtól elfúló hangon. – Most mi lesz? A CIA embere elővette az övébe tűzött második bilincset, és felmutatta. – Fogja be a száját, és maradjon nyugodtan. Az egyik karperecet a nő csuklójára pattintotta, és szemével egy biztos
helyet keresett, ahová a másikat erősíthetné. Az egyetlen alkalmas pont a dolgozószobába nyíló ajtó kilincse volt. Az ajtóhoz lökte a portugál nőt, és a kilincsre kattintotta a másik karperecet. Ellenőrizte a bilincset, majd elégedetten kinyitotta az ajtót, és odaintett Maria Flornak: – Bye-bye. Az ismeretlen kiment a takarítószobából, és magára hagyta őt. A szobácskábán nem volt szék, ahová leülhetett volna, és a földre sem telepedhetett le, mert a csuklója a kilincshez volt erősítve. Mivel más választása nem maradt, letérdelt az ajtó előtt, pattanásig feszülő idegei felmondták a szolgálatot, érezte, hogy megnyílnak benne a zsilipek, és könnyek áztatják az arcát. De nem sokáig sírt. Hamarosan visszanyerte az önuralmát. Úgy érezte, megkönnyebbült, a sós könnyekkel együtt elszállt belőle a félelem, és egészen könnyűnek érezte magát, mintha megtisztult volna. Körbepillantott, és megkérdezte magában, mit tehetne. Semmit, állapította meg szipogva. A bilincs az ajtóhoz kötötte őt, nem mehetett el onnan. Ebben a pillanatban zajt hallott a dolgozószobából, és aggodalommal eltelve, odaszorította a fülét a kulcslyukhoz. Így legalább hallhatta foglyul ejtőjük beszélgetését Tomással. Az alatt a fél óra alatt, amíg a CIA embere magára maradt Maria Florral, Noranha teljesen megbénult az aggodalomtól, és csak utána mérte fel teljes egészében azt az őrült döntést, amellyel a barátnőjét belekeverte ebbe a kalandba. Nem lett volna szabad magával hoznia, bármit mondjon is Maria Flor. A barátnője biztonságát mindennél előbbre valónak kellett volna tartania. Alaposan végiggondolva a dolgokat, megbocsáthatatlan naivitás volt azt hinni, hogy Washington D.C.-ben megoldhatja ezt az ügyet. Mi járt a fejében, amikor hagyta, hogy a barátnője elkísérje? Tény, hogy nem volt sok választása, élhetett volna, mint egy űzött vad, arra várva, hogy egy nap rátaláljon a CIA bérgyilkosa. Ez az utazás Amerikába jó ötletnek tűnt, sőt ez volt az egyetlen reális lehetőség, amely megoldást kínált számára. Mégsem volt joga belerángatni a barátnőjét ilyen esztelen és eleve kudarcra ítélt kalandba. Ezt soha nem bocsátja meg magának. Amikor a fogva tartójuk visszatért a dolgozószobába, megpróbálta kiolvasni a tekintetéből, hogy mi történt, jól van-e a barátnője, bántotta-e őt a férfi. De az ismeretlen arcáról nem lehetett leolvasni semmit, kifejezéstelen volt, mint egy pókerjátékosé. A CIA-nál kapott kiképzés is hozzájárult ehhez. Meglehet, hogy az ellenfele ki fogja használni Maria Florhoz fűződő viszonyát, hogy még sebezhetőbbé váljon, és azt tegye vele, amit csak akar. Ebben az esetben csak egy választása marad. Jelentéktelennek kell feltüntetnie Maria Florral való kapcsolatát, úgy kell tennie, mintha semmit nem jelentene a számára, hogy ne lehessen felhasználni ellene. – Nos – vetette oda, aggódását legyőzve, és közömbös kifejezést erőltetve
az arcára. – Milyen volt a kicsike? Jó kis nő, nem? A CIA embere fürkészőn pillantott rá, szerette volna megtudni, mi rejtőzik e mögött a megjegyzés mögött. – Milyen viszonyban van vele? Tomás érdektelenséget tettetve megvonta a vállát. – Semmi különös. Csinos nő, kellemes partner, semmi több. De szegénykének üres a feje. Liba, és liba is marad mindörökre. Maguk itt Amerikában bimbónak nevezik az ilyesfajta nőket, nem? Hát ő is ilyen. Csinos és butácska. Hagytam, hogy elkísérjen, hogy legyen kivel elszórakoznom. – Úgy láttam rajta, hogy tetszik neki. Szeretnéd, hogy ezen a banánhéjon elcsússzak, mi?, gondolta a megbilincselt ember. Ügyelnie kellett a fogva tartója kérdéseire. – Biztosan azért, mert zöld szemem van – felelte félvállról. – Nekem is tetszenek a mellei. – Az arcára álnok mosolygást erőltetett. – És milyen csodálatos dolgokat művel a szájával. Mint a csorgatott méz, olyan a nyelve. A CIA embere merőn nézett rá, mintha bele akarna látni, de nem szólt semmit. Azután odalépett elé, és alig egyméternyire tőle megállt, szikrázó szemmel, fogát kivillantva, lóbálva az M16-ost. – Most pedig elmeséled nekem ezt az egész történetet, az elejétől fogva, hallod? – parancsolta rideg, fenyegető hangon. – Láttam a genfi gyilkossággal kapcsolatos anyagot, és tudni szeretném, mit ke restéi a CERN-ben, hogy került a neved arra a papírlapra, amelyet az áldozat kezében találtak, és egyértelműen rád utalt, mint a gyilkosság kulcsára. Most mindezt részletesen elmondod nekem. Tomásnak hosszúra nyúló történetet kellett elmondania, de az idő számított most a legkevésbé. Nem tudta, hogy kicsoda valójában a fogva tartója, mi a szerepe ebben az egészben, és mi mozgatja, ezért a sötétben tapogatózott. Az biztos, hogy a CIA-hoz tartozik, ezért ha ott van, akkor ellenfelének kell tekinteni. Vagy még inkább, az ellenségének. Azonkívül jól ismerte Bellamy CERN-beli halálának részleteit, s minden bizonnyal tagja volt a gyilkos kézre kerítésére szervezett csapatnak – ami a CIA szempontjából egyet jelentett Tomás kézre kerítésével. Viszont még nem eresztett golyót a fejébe. Ami a jelen körülmények között biztató jelnek számított. A történész, mivel nem maradt más választása, és tudta, hogy a fogva tartója már alaposan kikérdezte Maria Flort, az elejétől fogva részletesen elmesélt mindent. Genfi utazását, az antikváriust, a CERN-ben tett látogatást, visszaútját Portugáliába, a nagy pentaculumot, amelyet Genfből küldött nekik egy ismeretlen, a CIA ügynökével Coimbrában folytatott szóváltást, a lövéseket és az üldözést, a Bellamy által hagyott képes üzenettel kapcsolatos észrevételeit, a Tomás Noronhára mint kulcsra való utalás és a Salamon kulcsa kézirata közötti összefüggést, azután rátért a nagy pentaculumra és arra a
rejtett üzenetre, amelyre a Genfből kapott mágikus amulett egyik oldalán bukkant rá. – A nagy pentaculum itt van nálam – mondta. – A zsebemben. Ha akarja, megnézheti. A CIA embere kivette a zsebéből a mágikus amulettet, és szemügyre vette. Feltett néhány kérdést Salamon pecsétjével kapcsolatban, a foglya pedig felhívta a figyelmét a pentaculum egyik csúcsán lévő számokra, amelyek megadták Langley földrajzi koordinátáit. A fogvatartó is félbe-félbeszakította az elbeszélést, hogy tisztázzon egy-egy részletet, vagy más irányba terelje a kihallgatás menetét. De amikor a történet befejeződött, elégedettnek látszott. Rövid hallgatás után, amely alatt végiggondolta, amit hallott, belenyúlt az övén lévő bőrtokba, és kivett belőle egy aprócska kulcsot, majd odalépett a fogolyhoz, hogy levegye róla a bilincset. Ez a fordulat meglepte Tomást. Mindenre inkább számított, mint arra, hogy megszabadul. Az ismeretlen rámosolygott. – Peternek hívnak – mutatkozott be. – De a barátaimnak csak Pete. – Nagyon örülök – mondta Tomás, miközben fájó csuklóját masszírozta, és megpróbálta úrrá lenni a bizalmatlanságon. Gyanús volt ez a hirtelen rokonszenv. – De ki ön valójában? Peter, miután a bilincset becsúsztatta az övén lévő bőrtokba, a kezét nyújtotta, és határozott, már-már lelkes kézszorítással üdvözölte: – Frank Bellamy fia vagyok.
LIV Washington D.C. hatalmas térképe csaknem betöltötte annak a kis dolgozószobának az egyik falát, amelyet Fuentes őrnagy csak akkor használt, ha nagy ritkán ellátogatott Langley-be, s olyan részletes volt, hogy még a fák is látszottak rajta. Az őrnagy büszke volt arra, hogy módszeres és hatékony ember, követve mexikói nagyszüleinek legnemesebb hagyományait, akik ugyan a XX. század elején bevándoroltak Texasba, de büszkék voltak azték őseikre. Ennek a hatékonyságnak a jegyében szögezte föl a térképet a falra, hitt abban, hogy így hamarabb célhoz ér. – Az első találkozási pont – mormolta, miközben egy zöld rajzszög után nyúlt. – Dulles repülőtér. Beszúrta a rajzszöget abba a pontba, ahol Washington D.C. nemzetközi repülőtere volt, nem messze Langley-től, a Potomac déli partján. Megfogott egy másik, ezúttal sárga rajzszöget, és belepillantotta a Tomás Noronha anyagában szereplő beszámolóba. – Második találkozási pont – mondta, és odalépett a térképhez. – A georgetowni Walmart bolt melletti bankautomata.
Beleszúrta a második rajzszöget is a térképbe. Azután néhány lépést hátrált, és megpróbálta megfejteni a rajzszögek üzenetét. A zöld rajzszög semmi mást nem közölt, csupán annyit, hogy a célszemély megérkezett a városba, mivel a Dulles nemzetközi repülőtéren kötelezően át kellett haladnia mindenkinek, aki közvetlenül külföldről érkezett. A sárga rajzszög viszont már jóval többet mondott. Semmi nem kényszerítette Tomás Noronhát, hogy éppen azt a georgetowni boltot keresse fel. – Ha ilyenkor elmentél a Walmartba – jegyezte meg, állát a kezébe támasztva, mintha hangosan gondolkodna –, akkor valószínűleg vala hol a közelben lakhatsz… De hol? Végignézte a közeli szállodák, panziók és szálláshelyek listáját. Már mindegyiket ellenőrizték, és a gyanúsítottak nevét sehol nem találták a bejelentkezett vendégek között. Az is lehet, hogy hamis nevet használtak, de ebben az esetben ugyanezt tették volna, amikor a Dulles repülőtér bevándorlási és vámszerveinél ellenőrzésre került sor. Másfelől ez szükségessé tette volna, hogy hamis útlevelet szerezzenek vagy készítsenek maguknak, de ez a szóban forgó személyek esetében nem látszott valószínűnek. Amatőr szökevényekkel volt dolga, nem pedig vérbeli profikkal. Ahhoz, hogy lecsapjon rájuk, a bőrükbe kellett bújnia, és úgy kellett gondolkodnia, ahogy ők. Résnyire szűkült szemmel vizslatta a térképet. – Nem, ti valahol Georgetownban bújtatok el… Finomítani kell a módszeren, gondolta Fuentes őrnagy. Számításba véve, hogy mikor vásárolták a laptopokat, érvelt magában, a célszemély lakóhelyének valahol a közelben kellett lennie. Elővett egy körzőt, és kört rajzolt a Georgetownban a Walmart üzlet körül. Türelmetlen mozdulattal a dosszié után nyúlt, és megnézte Tomás Noronha személyiségének leírását. Az anyagban volt egy életrajz, amelyet figyelmesen végigolvasott. Az életrajzban szerepelt, hogy a célszemély hosszú éveken át a Lisszaboni Új Egyetem tanára volt. Felnézett, és szemével megkereste a Georgetown Egyetemet a térképen. Néhány másodpercig gondolkodott. Ez nem lehet véletlen egybeesés, szögezte le magában. Különben is azon a területen, ahol dolgozott, soha nem voltak véletlen egybeesések. Lassú, kiszámított mozdulattal felvett egy piros rajzszöget, és beszúrta oda, ahol Washington térképén az egyetemet jelölték. – Megvagy, cabrón!
LV A Peter viselkedésében beállott hirtelen változás némi gyanúval töltötte el Tomást. Ha az a férfi, aki kikérdezte, valóban Bellamy fia, akkor kézenfekvőek az indítékai: bizonyosságot akar szerezni arról, ki ölte meg az apját. De
valóban az öreg ügynök fiával áll-e szemben? Ki kezeskedik azért, hogy nem játszanak-e vele a titkosszolgálatok régi szokása szerint, amikor az áldozatok befolyásolása érdekében megtévesztő helyzetet teremtenek. Hogyan lehetne biztos abban, hogy Peter nem a CIA ügynöke, aki másnak adja ki magát, mint ami a valóságban? És valóban Peter-e az igazi neve? A történész tisztában volt azzal, hogy egy olyan tükörjáték részese lehet, amelyben senki nem az, akinek látszik, vagy aminek kiadja magát. Mivel nem tudhatta, hogy mi igaz és mi színlelés ebben az ügyben, óvatosságra és visszafogottságra intette magát. Úgy gondolta, az a legjobb, ha úgy tesz, mintha nem sejtene semmit. Ezért, amikor Peter hellyel kínálta az íróasztal előtt, és megindult a takarítószoba felé, hogy kiszabadítsa Maria Flort, Tomás megrázta a fejét. – Maradjon csak ott – javasolta, híven ahhoz a stratégiához, hogy kisebbíti a fontosságát, hátha így jobban megvédheti. – Nem sokat tud erről a históriáról, és ahogy már mondtam, csupán alkalmi partner. Mondjuk úgy, hogy hasznossága a fizikai megjelenésére korlátozódik. Peter tétovázott, de végül belenyugodott, és megindult az íróasztal mögött álló párnázott szék felé. – Ahogy akarja – mondta megadóan, és elhelyezkedett a karosszékbe. – Tudja, elhiszem, hogy semmi köze nincs apám halálához. Elolvastam az Ügynökség jelentését, és kissé különösnek tűnt, hogy egy akadémikus képes lenne titokban bejutni a CERN egyik részecskedetektorának a közelébe, és folyékony héliumot kiszabadítva megölni egy olyan tapasztalt és gyakorlott valakit, mint egy CIA-igazgató, még akkor is, ha nem a legfiatalabb. – A fejét ingatta. – Nem, egy ilyen akciót egy amatőr nem tud végrehajtani. Másfelől, hiányzik az indíték. Ugyan mi a fenéért akarta volna maga megölni az apámat? – Azt mondta, hogy olvasta az Ügynökség jelentését – jegyezte meg Tomás. – Gondolom a CIA-ra utalt. – Természetesen. – Hogy jutott hozzá? Beszélgetőpartnere belenyúlt a zakója zsebébe. – Az Ügynökség munkatársa vagyok, kedves barátom – válaszolt Peter, megmutatva neki az igazolványát. – Az Információs Igazgatóság Stratégiai és Elemző Irodájának politikai elemzője vagyok, ez a Langley-ben működő négy igazgatóság egyike. – Úgy, szóval a CIA-ban dolgozik. – Körbemutatott a lakásban. És itt lakik? – Nem. Van egy lakásom Foggy Bottomban, az utca másik oldalán lévő Watergate komplexumban. Itt van a közelben. – És hogy jutott be a lakásba? Nem hallottuk, hogy bejött volna… – Már itt voltam, amikor megjöttek. Ne felejtse el, hogy az apám az
Ügynökség egyik igazgatóságának a feje volt. Akik ilyen pozícióban vannak, azoknál a legelemibb biztonsági szabály, hogy kiépítsenek a lakásban egy pánikszobát, egy olyan páncélozott helyiséget, amelyből közvetlen kapcsolatot lehet létesíteni a külvilággal, zárt láncú videóval van ellátva, amellyel szemmel lehet tartani az egész lakást, van benne enni– és innivaló meg fegyverek. Bezárkóztam oda, és onnan figyeltem magukat. Tomás elsápadt. – Tehát mindent látott, amit csináltunk és beszéltünk? – Mindent. – Felnevetett. – De semmit nem értettem. Nem igazán értek portugálul. Csak annyit tudok mondani, hogy caipirinha és tudo legal. – Pedig mi idetelefonáltunk, mielőtt idejöttünk volna, és senki nem vette fel… – Hallottam, hogy csöng a telefon – mondta, és az íróasztalon lévő vonalas telefonra pillantott. – De jó okom volt, hogy ne vegyem fel. – Mit akar ezzel mondani? – Nagyon jól tudom, hogy a telefonhívás a betörők kedvelt eszköze – magyarázta. – A betörés előtt odatelefonálnak, hogy meggyőződjenek arról, van-e valaki a lakásban. Ha senki nem veszi fel a telefont, azt jelenti, hogy a lakás üres, és odamehetnek. – De honnan sejtette, hogy a hívás a betörőktől jön? Arra nem gondolt, hogy valaki azért telefonál, mert meg akar tudni valamit az édesapjáról? Ha csöng a telefon, szerintem mindenre előbb gondol valaki, mintsem rablókra, akik tudni akarják, üres-e a lakás… A kérdés jó volt, és arra késztette Petert, hogy részletesebb választ adjon. Mély lélegzetet vett, és csak azután válaszolt. – Figyeljen ide, nem maguk voltak az elsők, akik bejöttek ide, az apám lakásába, világos? Amikor ma reggel idejöttem, hogy megnézzem a postát, láttam, hogy valaki bejött ide éjszaka. Megnéztem a pánikszoba videofelvételeit, és láttam, hogy letörölték őket. Ugye tudja, hogy ez mit jelent? A beszélgetőtársa értetlenül bámult rá. – Fogalmam sincs róla. – Azt jelenti, hogy a behatolók tudtak a pánikszoba létezéséről, és ami még ennél is fontosabb, semlegesíteni tudták a videorendszert. Egy köznapi betörő erre nem képes. A történész szeme résnyire szűkült, amikor megértette a mondottak jelentőségét. – Azt hiszi, hogy… a CIA emberei hatoltak be ide? – Nemcsak hiszem, hanem biztosan tudom. Gyanúsnak találtam a tegnapi és a ma reggeli betörés körülményeit, és amikor ma reggel bementem dolgozni az Ügynökségre, jeleztem, hogy újabb anyagot találtam az apámmal
kapcsolatban, és éjszaka otthagyom a lakásában. Ezért döntöttem úgy, hogy itt éjszakázom. Tudni szerettem volna, hogy eljön-e ide valaki. Ha megjelenik, akkor biztos lehetek benne, hogy Langley-ben valaki titokban embereket küld ide. őszintén szólva, mivel ismerem az Ügynökség módszereit, azt vártam, hogy a behatolás csak egy kicsit később, hajnal felé történik meg. Ezért meglepődtem, amikor vacsoraidőben csengett a telefon, és utána nemsokára megjelennek itt. Még inkább meglepődtem, amikor hallottam, hogy nem angolul beszélnek. Tomás arcán meglepetés tükröződött, még nem emésztette meg, amit az imént hallott. – A CIA behatolt az édesapja lakásába? – kérdezte. – Miért? Mi volt a céljuk? – Nem az Ügynökség hatolt be – javította ki Peter. – Valaki az Ügynökségről, ami nagy különbség. – Kicsoda? A megkérdezett kis szünetet tartott, mintha meggondolná, hogy válaszoljon-e erre a kérdésre. – Az a valaki, aki megölette az apámat. A történész eltátotta a száját. – Frank Bellamyt a CIA ölette meg? – kérdezte ijedten. – Ezt meg honnan veszi? – Valami különös dolog történt, mielőtt elutazott Genfbe – mondta Peter. – Nagyon izgatottnak látszott, ami nem volt jellemző rá. Tudom, hogy nagy nyomás alatt állt, és vannak olyan befolyásos emberek az Ügy nökségben, akik el akarták onnan távolítani, ha megy, szépszerével, ha nem, akkor erőszakkal. A munkáját mindig a nemzet érdekében végzell szolgálatnak tartotta, és többször is mondta, hogy csak akkor hagyja abba, ha meghal. Nagyot sóhajtott. – Attól tartok, hozzásegítették ehhez. – Személy szerint is gondol valakire? Peter balra fordult, kihúzta az íróasztal második fiókját, és kivett egy fényképet. – Nézze csak meg – mondta, és megmutatta a képet a beszélgetőtársának. – Az Ügynökség öt igazgatóját és öt helyettesüket látja. A főigazgató középen áll, mellette a helyettese, az oldalán pedig a négy igazgatóság igazgatója és helyetteseik. Tomás megnézte a fényképet, amelyen a tíz férfi egy épület lépcsője előtt állt, Bellamy is közöttük volt. Amikor átnézte a fiókok tartalmát, már látta ezt a képet. – Ezt Langley-ben készítették? – Igen. – És mindannyiukra gyanakszik?
Peter áthajolt az íróasztal fölött, és rámutatott a Bellamy mellett álló férfira. – Csak kettőre – közölte. – Egyikük ez az alak. Walter Haldermannak hívják, és apám helyettese volt. Egy hitvány féreg, aki mindenre képes, hogy feljebb kapaszkodjon a ranglétrán. Kőolajban utazott, Nixon idejében került hozzánk. Valószínűleg az elnöki kampányokat finanszírozó nagy kőolaj társaságokkal fenntartott kapcsolatai következtében támogatta őt minden kormány. – Miért akarta volna az édesapja halálát? – Hát, hogy a helyébe lépjen! Walt Halderman a karrierista mintapéldánya, nagy intrikus és bajkeverő, aki nem törődik azzal, milyen áron jut egyre feljebb egy szervezetben. Most, hogy apám már nem áll az útjába, egészen biztosan ő lesz a Műszaki és Tudományos Igazgatóság vezetője, bár a végső célja az, hogy az egész CIA igazgatója legyen. Amilyen fondorlatos figura, még az is lehet, hogy ezt is eléri. – Nem bizalomgerjesztő alak, az tény – bólintott a portugál férfi. – És ki a másik gyanúsított? Peter mutatóujja egy mogorva férfira mutatott, aki a CIA-igazgató jobbján állt. – Henry Fuchs – azonosította. – Más néven Fucking Fuchs vagy Dirty Harry. A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója, az ő feladata az Ügynökség titkos akcióinak megszervezése. Fucking Fuchs irányítja a terepen működő egységeket, és ennek következtében az igazgató után ő a második legerősebb ember a szervezet ben. Indulatos és könyörtelen férfi. Egészen biztos, hogy ő küldte ki azokat az embereket, akik tegnap éjszaka behatoltak a lakásba. – Tomásra mutatott. – Ahogy azokat is, akik Portugáliában meg akarták ölni magát. Minden terepmunkára Harry Fuchs ad utasítást. – Rá miért gyanakszik? – Mert, ahogy már mondtam, az apámat egész biztosan egy profi ölte meg. Nem akárki képes behatolni a CERN egyik részecskedetektorába, megölni a CIA egyik igazgatóját, és utána nyom nélkül felszívódni. Amennyiben az apámat az Ügynökség valamelyik embere ölte meg, akkor azt csak Fuchs parancsára vagy a tudomásával tehette. A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója parancsol az Ügynökség összes műveleti egységének. – De mi oka lehetett ennek a Fuchsnak arra, hogy megölesse az apját? Az amerikai férfi elgondolkodva dobolt ujjával az íróasztal fényes mahagónilapján, mintha azon tanakodna magában, hogy beavassa-e a másikat a titokba. – A Kvantumszemnek nevezett projekt.
LVI
A CIA rendszerébe belépő Fuentes őrnagy tisztában volt vele, hogy gyerekjáték lesz bejutni a Georgetown Egyetem honlapjára, és letölteni onnan a külföldi tanárok és diákok listáját. Alig tíz perc alatt megtalálta a neveket meg a lakhelyeket, és kinyomtatta a listát. Azután kezébe fogta a nyomtatott papírlapot, és megkereste a portugál hangzású neveket. Talált két Silvast, Egy Ferreirát, egy Coutinhót, két Sousát, egy Marquest, egy Aguiart és még tíz hasonló nevet. Legalább tizennyolcan biztosan portugálok voltak. Volt néhány kétséges név is, mint Santos és Torres, meg még néhányan, akik lehettek portugálok is meg spanyolok is. Fuentes őrnagy, módszeresen, mint mindig, újra belépett az egyetem honlapjára, és egyenként ellenőrizte a neveket. Előrevette a bizonytalan eseteket, és meggyőződött róla, hogy csak két portugál van közöttük. A többiek Mexikóból, Puerto Ricóból, Peruból vagy valamelyik más spanyol nyelvű országból jöttek. Végül csak húsz portugál név maradt. A következő lépésben ezeket ellenőrizte. Egykettőre megbizonyosodott arról, hogy tizennégyen brazilok, egy zöld-foki-szigeteki, egy mozambiki egy meg angolai. Ezeket rögtön kihúzta. Elnézte a három megmaradt nevet. – Egyikőtök befogadta az én emberemet… Megnézte, mit tudhat meg a Georgetown Egyetemre járó három portugálról. Ketten még egyetemi hallgatók voltak, az egyik Portóból, a másik Aveiróból érkezett. A harmadik egy matematikatanár, aki doktori tanulmányokat folytatott. Ő keltette fel leginkább a figyelmét hármójuk közül. Jorge Sousa Marquesnek hívták, és a fejlett informatikai rendszerek kutatásával foglalkozott. – Hmm… egy lehetséges hacker – mosolygott az őrnagy, aki már érezte, hogy hamarosan lecsaphat az áldozatára. – Ha nem csalódom, te szaglásztál a rendszerünkben… Rákattintott Jorge de Sousa Marques szakmai életrajzára, amely rögtön megjelent a képernyőn. Az életrajz adatai szerint a gyanúsított Vila Nova de Gaiában született, és jelenleg a Lisszaboni Új Egyetem tanára. Ennek az információnak a birtokában Fuentes őrnagy újra fellapozta Tomás Noronha anyagát, amelyet Fuchstól kapott. Ott volt a bizonyíték. Noronha is ugyanazon az egyetemen tanított. – Bingó! Kinyomtatta azt a lapot, amelyen Jorge életrajza volt, és aláhúzta, hogy hol lakik. A matematikatanár a Georgetown Egyetem campusán volt elszállásolva. A papírlapot beletette Tomás dossziéjába, és felállt, hogy odamenjen a fegyverszekrényhez. A polcokon különféle fegyverek közül válogathatott, attól függően, hogy milyen munkára készült. Ebben az esetben diszkréten kellett eljárnia, ezért
egy félautomata Sig Pro pisztolyt választott. Ellenőrizte a tárat és a hangtompítót, a pisztolyt becsúsztatta a pisztolytáskába, amelyet rögzített a hóna alatt. Azután felvette a zakóját, kezébe fogta a vallatáshoz szükséges szerszámokat tartalmazó táskát, leakasztotta az ablak mellett álló fogasról a kabátját, amelyet már az ajtón kilépve vett csak magára. A kör lassan bezárult.
LVII – Érdekes ez az elnevezés! A Kvantumszem elnevezés hallatán Tomás alig észrevehetően felhúzta a szemöldökét. A portugál akadémikus tisztában volt azzal, hogy a kvantumelméletet számtalan helyen alkalmazzák a mindennapi életben, a lézerektől kezdve a tranzisztorokig, a mágneses rezonancián és számtalan más fejlett technikai megoldáson át, amelyek mind a kvantikus különösségeken alapulnak, úgyhogy érthető volt a CIA érdeklődése. – Csak azt ne mondja, hogy már hallott erről a projektről… – Még nem, de jól ismerem a kvantumfizika lehetőségeit – jegyezte meg a történész. – El tudom képzelni, hogy a részecskék különös világa milyen haszonnal járhat az információszerzésben. Biztosíthatom, hogy ez egy egész sajátos világ. – Az apám ezzel foglalkozott – erősítette meg Peter, aki még mindig az íróasztal mögött ült. – A Műszaki és Tudományos Igazgatóság vezetőjeként kötelessége volt olyan új eszközöket és technológiákat kifejleszteni, amelyeket fel lehetett használni az Ügynökség hírszerző tevékenységében. A Kvantumszem volt a leginkább nagyra törő ezek közül a tervek közül. Ezért az apám igyekezett titokban tartani, és az elért eredményeket nem osztotta meg senkivel. „Majd akkor, ha már megvan”, mondta többször is. A Kvantumszemet szinte a saját személyes projektjeként kezelte. Ezt a Fucking Fuchs igen nehezen viselte. Teljesen kifordult magából. – De miért? Mi volt olyan sürgős Fuchsnak? – Tudja, a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat erős nyomás alá kerüli az utóbbi idők sorozatos kudarcai miatt. Fuchs emberei képtelenek voltak olyan információkhoz jutni, amelyek lehetővé tették volna, hogy az Ügynökség tudomást szerezzen arról, mikor és hol lesz az amerikai érdekek ellen elkövetett merénylet. Tegnap is újabb bomba robbant az Egyesült Államok egyik nagykövetsége előtt, az épület egyik szárnya összedőlt, még most is keresik a halottakat a romok alatt, és az Ügynökség semmit sem tudott arról, hogy valami készül. Kínos helyzet. – A Tripoliban történt merényletre gondol? – kérdezte Tomás. Láttam a ma reggeli újságokban a nagykövetségük előtt lévő kráterről készült fényképet. Micsoda hatalmas gödör. – Tripoli csak a legutóbbi az Ügynökség kudarcainak a sorában. Az az igazság, hogy amióta nem alkalmazhatunk kemény eszközöket a Guantanamóba és más titkos börtönökbe küldött rabokkal szemben, azóta nem vagyunk képesek a megfelelő információkat megszerezni az iszlám radikálisoktól. Az új elnök igen erős nyomást gyakorol az Ügynökségre, különösen pedig Fuchsra. Azzal vádolja, hogy nem képes irányítani az embereit. A Fucking Fuchs ettől teljesen ki van borulva, mert tudja, hogy ha
nem változik meg rövid időn belül a helyzet, és nem tud eredményeket felmutatni, akkor leváltják. Ezért úgy tekint a Kvantumszemre, mint az egyedüli eszközre, amely megmentheti. A legfőbb probléma az, hogy hiába van már igen előrehaladott állapotban a projekt, az apám kitartott amellett, hogy addig nem osztja meg a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálattal, amíg nincsen teljesen kész. Fuchs számára ez elfogadhatatlan volt. – Gondolja, hogy ő ölette meg az édesapját, hogy rátehesse a kezét a projektre? – Igencsak elképzelhető, ezért ő az első számú gyanúsított – mondta. – Az a legfőbb probléma, hogy a dolgok nem úgy mennek, ahogyan Fuchs szeretné. Bár az apám meghalt, senki sem tudja, hogy hol van az az átkozott projekt. Hiába kerestem bárhol is, sehol nem találtam. – Körbemutatott az ujjával. – Ezért jöttek ide azok az emberek is az elmúlt éjjel, érti? Fel akarták forgatni a lakást, hátha megtalálják a Kvantumszem dokumentációját. Ezért vagyok biztos abban, hogy miután mindenkinek elmondtam az Ügynökségen, hogy megtaláltam az apám által őrzött anyagot, és ma éjszaka idehozom a lakásába, a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat emberei ma hajnalban újra eljönnek. Fuchsnak mindenáron szüksége van a projektre, mert csak így mászhat ki a csávából, és ezért senki és semmi nem állíthatja meg. – De mi az a Kvantumszem? – kérdezte kíváncsian a történész. – Az édesapja beszélt magának róla? – Csak futólag említett valamit, mielőtt elindult volna Genfbe. Nagyon feszültnek éreztem, szorosan megölelt, és… őszintén szólva nem is nagyon figyeltem arra, amit mond. Tudja, az én területem a geostratégia, ahogy már mondtam. Ezért is dolgozom elemzőként az Információs Igazgatóság Stratégiai és Elemző Irodájában. – Erőltesse meg egy kicsit az agyát – kérte Tomás, mert tisztában volt vele, hogy ez a dolog nyitja. – Pontosan mit mondott magának az édesapja, amikor említette a Kvantumszemet? Peter szeme összeszűkült, miközben megpróbált visszagondolni arra, hogy mit hallott egy héttel korábban. – A Higgsről mondott valamit, meg azokról a CERN által végzett új kísérletekről, amelyek segítségével még egyszer meg akarják találni. – Igen. Ez igaz. A CERN 2012-ben megtalálta a Higgs-bozont, amelyet isteni részecskének is neveznek. Olvastam az újságokban, hogy újabb kísérletekre készülnek, és a nagy hadronütköztetőben újra létrehozzák a Higgst, hogy jobban tanulmányozhassák a viselkedését. Azt hiszem, ezek a kísérletek éppen akkor folytak, amikor Genfben voltam… – Apám éppen ezekre a kísérletekre volt kíváncsi a CERN-ben – jegyezte meg az amerikai férfi. – De őszintén szólva, nem igazán értettem meg ennek a
bozonnak a jelentőségét. – Halkan felnevetett. – Azt sem tudom, mi a bozon… – Azokat a részecskéket nevezik bozonnak, amelyek az alapvető erőket hordozzák – kezdett bele a történész. – A fotonok például bozonok, mert az elektromágneses energiát hordozzák, amilyen például a Nap energiája. – A kezével rácsapott az íróasztal mahagónifájára. – De azokat a részecskéket, amelyek az anyagot alkotják, mint például ennek az asztalnak a fája, fermionoknak nevezik. Ennélfogva az elektronok, a protonok és a neutronok fermionok. – Értem. A Higgs egy bozon. És akkor? Miért olyan fontos? A kérdést hallva Tomás mélyen beszívta a levegőt, mintha egy nehéz súlyt kellene felemelnie. Igazából nem látszott egyszerűnek elmagyarázni a Higgs lényegét egy laikusnak. – Figyeljen jól, felételezem, azt tudja, hogy a világmindenség egy brutális energiakoncentrációból keletkezett. Ez az energiakoncentráció hirtelen szétrobbant, és létrehozta a teret, az időt, az energiát és az anyagot. – A Big Bangről van szó? – Pontosan – bólintott rá a történész megkönnyebbülve, hogy nem a legelejéről kell kezdenie a magyarázatot. – A Világegyetem a BigBang-gel született meg mintegy tizennégymilliárd évvel ezelőtt. Eleinte roppant magas volt a hőmérséklet, mivel nagy mennyiségű energia összpontosult kis térben. A világmindenség egyetlen létező ereje a szupererő volt. A világmindenség szimmetrikusnak született, ami azt jelenti, hogy minden irányban pontosan ugyanúgy jelent meg. Azonban néhány pillanat múlva, annak mértékében, ahogy a tér kiterjedt és a hőmér séklet csökkent, a szimmetria megtört. Ha most kimenne, és felpillantana az égre, láthatná, hogy a csillagképek nem egyformák, és a dolgok különböznek egymástól, nem? – De igen. De még mindig nem értem, hogy mi az a Higgs, és mi a jelentősége… – Mindjárt elmondom, legyen türelemmel – mondta a történész. – Most az a fontos, hogy megértse, valami felborította a világmindenség szimmetriáját, és a szupererőt arra kényszerítette, hogy helyet adjon különböző más erőknek is, létrehozva először a nehézségi erőt, azután az erős nukleáris erőt, majd a gyönge elektromos erőt, amely később átadta a helyet a gyenge nukleáris erőnek és az elektromágneses erőnek. Ekkor jöttek létre az első részecskék, majd az első atomok, közülük is a legegyszerűbbek, a hidrogén- és a héliumatomok. Valami létrehozta ezt az összetettséget és a változatosságnak azt az illúzióját, amelyet magunk köré tekintve látunk, elrejtve előlünk azt a tényt, hogy világmindenség egy és ugyanaz. De mi lehetett ez a valami? Peter Higgs skót fizikus azt feltételezte, hogy a tömeg szimmetriáját egy speciális bozon váltotta ki, amelyet Higgs-bozonnak nevezett, ennek a létezését bizonyították a CERN 2012-es kísérletei. Következésképpen a Higgs-bozon az
a részecske, amely a Világegyetem eredeti szimmetriáját megtörte. A magyarázat láthatólag nem elégítette ki Pétért. – Csak ennyi? – kérdezte csalódott arckifejezéssel. – Ennyi hűhó egy ilyen jelentéktelen dolog miatt? – A világmindenség egy és oszthatatlan, és a Higgs-bozonnak köszönhető, hogy létrejött a változatosság illúziója – ismételte meg Tomás. – Ez szerintem nem is olyan jelentéktelen dolog. – Felemelte az ujját. – De az isteni részecske felfedezése ennél többet jelent. Amikor megtalálták a Higgs-bozont, akkor bebizonyosodott egy olyan mező létezése is, amelyet Higgs-mezőnek neveztek el, ez átjárja az egész teret, és rajta keresztül folyamatos áramlásban van a világmindenség valamennyi részecskéje. Ez a mező törte meg az erők közötti szimmetriát, és hozta létre az úgynevezett Higgs-erőt, amely tömeghez juttatta a részecskék nagyobb részét, és befolyásolta a tulajdonságaikat. A CIA elemzője legyintett, miközben kétkedő kifejezés ült ki az arcára. – Egy mező átjárja az egész teret? – kérdezte csodálkozva. – Hol? Soha nem hallottam még erről! – Színpadias mozdulattal fordult erre-arra. – Akármerre nézek, nem látok egy mezőt sem. Maga lát? – Figyeljen csak, ugyanúgy nem érezzük a Higgs-mezőt, ahogy nem érezzük az elektromágneses mezőt vagy a gravitációs mezőt sem, de érezzük ezeknek a mezőknek a hatását. Például körbenézünk, és látjuk a tárgyakat, mert létezik a fény, ami nem más, mint az, hogy az elektromágneses mező rezgésben van. A földhöz tapadva járunk, mert a gravitációs mező a Föld közepe felé húz bennünket. – Kezével rácsapott az íróasztalra. – Hasonlóképpen tapasztaljuk, hogy ennek az asztalnak tömege van, mert a Higgs-mező tömeghez juttatta azokat a részecskéket, amelyekből összeáll. Azok a részecskék, amelyek nagyobb kölcsönhatásban állnak a Higgs-mezővel, nagyobb tömeggel rendelkeznek, azok, amelyek kisebb kölcsönhatásban vannak vele, kisebb tömeggel rendelkeznek. A fotonok, például, semmiféle kölcsönhatásban nincsenek a Higgs-mezővel, ezért nincs is tömegük. – Körbemutatott. – Jusson eszébe, valahányszor egy tömör testet lát, beleértve a saját testét is, akkor a Higgs-mező hatását látja. Ezért tudjuk azt, hogy ez a mező átjárja az egész teret, noha nem látjuk, és nem érezzük. Peter hátradőlt a párnázott székben. – Kezdem érteni – mondta. – De ez még nem magyarázza meg, miért érdekelték apámat annyira a CERN kísérletei, amelyek a részecskéi és a Higgsmezőt keresték. – Minden attól a projekttől függ, amelyben benne volt. Emlékszik arra, hogy az édesapja mondott valamit a Kvantumszemről azelőtt, hogy elutazott volna Genfbe? A beszélgetőtársának az arca megfeszült, miközben valami emléknyom után
kutatott a fejében. – Mintha azt mondta volna, hogy csak egy lépésre van a legnagyobb kvantumszámítógép felfedezésétől, amit csak el lehet képzelni, egy makroszkopikus valami, de azután nem folytatta, mert látta, hogy nem tudom követni a szavait. – Felfedezés? – csodálkozott Tomás. – Nem azt akarta mondani, hogy létrehozás… – Úgy emlékszem, azt mondta, hogy felfedezés… – Az nem lehet. Egy számítógép olyan szerkezet, amely nem létezett, és létre kell hozni, nem pedig olyan valami, ami már létezett, és fel kell fedezni… – Igen, igaza van – egyezett bele az amerikai férfi. – Feltehetően rósz szül értettem. Valószínűleg azt mondta, hogy létre kell hozni. – Az édesapja azt mondta, hogy létre fogja hozni a legnagyobb kvantumszámítógépet, amit csak el lehet képzelni? És azt mondta, hogy makroszkopikus valami lesz? Tényleg ezeket a szavakat használta? – Legalábbis ez volt az értelmük. A történész ujjai végével az állát dörzsölgette, elgondolkodott a hallottakon és ami belőlük következik. – A mindenségit! – kiáltott fel. – Kezdem már érteni, mi a Kvantumszem és mi a jelentősége. Már nem csodálkozom, hogy ez a bizonyos Fuchs minél hamarabb meg akarja kaparintani. – Már tudja, mi a Kvantumszem? – Természetesen. Maga mondta, az édesapját idézve: egy makroszkopikus kvantumszámítógép. – Igen, és? Mi olyan különös ebben. Tomás elnevette magát. – Ugye, fogalma sincs arról, milyen egy kvantumszámítógép? – Nincs, de biztos vagyok benne, hogy majd elmagyarázza… – Egy olyan számítógép, amely képes minden titkosírást felfejteni, még a legbonyolultabbakat is. Csak egy példa, a nyilvános kriptografikus kulcsok, amelyek nagyobbrészt az interneten megtalálható titkosírási rendszerek alapján állnak, egyirányú rendszerek, s ilyenformán könnyen létrehozhatók, de nehezen feltörhetők. Ez azért van így, mert egy hagyományos számítógép könnyedén összeszoroz bármely két számot, de igen nehezen birkózik meg azzal, hogy összetett számokat faktorokra bontson szét. Egy olyan számot, amelyet egy hagyományos számítógép évmilliárdok alatt bontana faktorokra, egy kvantumszámítógép néhány perc alatt felbont. Gondolom, átlátja, mit jelent egy ilyesfajta készülék egy olyan hírszerző ügynökség számára, mint a CIA. Az édesapja feltalálta a hírszerzés szent Grálját. Nem többet és nem kevesebbet. Attól a pillanattól fogva, hogy a CIA rendelkezik egy makroszkopikus kvantumszámítógéppel, nincs az al-Kaidának vagy bármely
más terrorista szervezetnek olyan titkos üzenete, amelyet az Ügynökség ne lenne képes elfogni és megfejteni. Nem lenne egy sem. Az üzembe helyezett Kvantumszem ellenében egyszerűen lehetetlen lenne bármilyen titkos merényletet is végrehajtani. A Kvantumszem olyan szem, amely a kvantikus hatások következtében minden lát. Peter elismerően füttyentett. – Holy shit! kiáltott tel. – Az apám feltalálta a Big Brothert. Most már értem, miért olyan sürgős a dolog a Fucking Fuchsnak… – De hadd mondjak valamit – folytatta a portugál akadémikus. – Ha az édesapja valóban feltalálta a makroszkopikus kvantumszámítógépet, a Nobelbizottságnak kivételt kell tennie, mert Nobel-díjat csak élő személy kaphat. De ezért a találmányért még a posztumusz fizikai Nobel-díjat is megérdemli. – Gondolja? És miért? – Mert egy makroszkopikus kvantumszámítógépről van szó. – Na és? Miért olyan különlegesek ezek a kvantumszámítógépek? Végül is a számítógépet már jó pár éve kitalálták, nem igaz? Tomás ránézett arra a három könyvre, amelyeket egy órája látott az íróasztalon. Odahúzta őket magához, és kiválasztotta az egyiket, Claude Shannon The Mathematical Theory of Commucation című művét. – Egészen más számítógépről van szó – mondta, és a könyv címlapját odafordította a beszélgetőtársa felé. – Nézze meg ezt a könyvet, amelyet az édesapja az íróasztalán tartott. Egy hagyományos számítógép azon elvek szerint működik, amelyekről itt Shannon ír, eszerint az információ valós fizikai létezéssel bíró dolog, akárcsak az energia vagy a tömeg. A természet néhány legalapvetőbb törvénye, mint például a termodinamika második törvénye, ténylegesen az információra vonatkozik. Ezek a törvények érvényesek az anyagra és az energiára, meghatározzák azt, hogy az atomok miképpen hassanak egymásra, és hogyan működjenek a csillagok, és még bennünket is szabályoznak mint élőlényeket, mert a génjeinkben ott van az az információ, amelynek megfelelően a testünk felépül, sőt szabályoznak mint embereket is, mivel az agyunkban olyan információk vannak, amelyeket a tudat hoz létre. Amikor azt mondják, hogy a relativitáselmélet szerint semmi nem haladhat gyorsabban, mint a fény, akkor olyan állítással élnek, amely nem teljesen pontos. Van, ami gyorsabb a fénynél, például az univerzum kiterjedése. Van azonban valami, ami nem terjedhet gyorsabban, mint a fény, és ez jószerével az információ. A természet az információ nyelvén fejezi ki magát. – Várjon csak, nem a bit az információ legkisebb egysége. – Így igaz. A bit, azaz a bináris számjegy. – Bocsásson meg, de a bináris az valami kettősség meglétét feltételezi. Hogy lehet egy legkisebb egységben kettősség? – A bináris valóban arra utal, hogy két részből áll. De ez nem azt jelenti,
hogy a bit két dolog volna, hanem azt, hogy két választható dolog közül az egyik: igen vagy nem, jobb vagy bal, föl vagy le, nulla vagy egyes. Érti? A számítógép információfeldolgozó gépezet, azaz a számítógép Miieket dolgoz fel. Még soha nem figyelt fél rá, hogy egy számítógép programja nullák és egyek végtelen sorából áll? – Most hogy mondja, tényleg – bólogatott a másik. – Az ember beleszédül az egymás után következő nulla-nulla-egy-nulla-egy-egy-egy-nulla-egy-nullák és így tovább végtelen sorába. Ezek a bitek? – Pontosan. Egy hagyományos számítógép mindig két útvonal közül választja ki az egyiket. Például ahhoz, hogy egy tizenhat lehetséges kombinációval rendelkező páncélszekrény kódszámát meghatározza, a hagyományos számítógépnek négy bináris kérdést kell feltennie. Tegyük fel, hogy a titkos szám kilenc. A hagyományos számítógép először ezt a kérdést teszi fel: a helyes szám páratlan? Az igen a nulla, a nem az egy. A válasz ebben az esetben nulla. Következik a második kérdés: a kérdéses számot kettővel elosztva, és lefelé kerekítve a következő egész számig, páratlan számot kapunk? A válasz egy, ami azt jelenti, hogy nem. Ezt a második kérdés még kétszer megismétlődik. A négy, nulla vagy egy választ adó kérdés után a hagyományos számítógép megtalálja a helyes választ. Ahogy láthatja, elég hosszú folyamat eredményeként lehetséges csak egy olyan egyszerű számot meghatározni, mint a kilenc, úgyhogy a hagyományos számítás eléggé időigényes. A kvantumszámítógép egészen más módon működik. – A kvantumszámítógép nem a nulla és egy bináris rendszert használja? – De igen, csakhogy másképpen kezeli. Amíg a hagyományos számítógép az igen és a nem, a bal és a jobb, a nulla és az egy között választ, a kvantumszámítógép az igent és a nemet, a balt és a jobbot, a nullát és az egyet dolgozza fel. – Bocsánat, nem értem. – A kvantumszámítógép nem két lehetőség között választ, hanem egyszerre dolgozik minden lehetőséggel. így miközben a hagyományos számítógépnek négy bináris válasszal megválaszolható kérdést kell feldolgoznia, hogy a páncélszekrény titkos kódszámát megtalálja, a kvantumszámítógép a négy kérdést egy kérdésként teszi föl. Peter szeme elkerekedett, a szája elnyílt, miközben az arcára érteden és hitetlenkedő kifejezés ült ki. – Ez lehetséges? – Természetesen. Hallgasson ide, Pete, a kvantumszámítógép a kvantikus világ szabályai szerint működik. Nem tudom, tudja-e, de a kvantumfizikában egy elektron nem az útjába álló akadályon lévő egyik vagy másik nyíláson halad át, hanem egy időben mind a két nyíláson. A kvantumszinten az elektronok, a fény, az atomok és a molekulák egyszerre járják végig az összes
utat, és egy időben mindenütt ott vannak. A kvantumszámítógép a kvantumfizikának ezt a különös sajátosságát használja föl, hogy egy időben hatalmas mennyiségű számítást végezzen el, ellentétben a hagyományos számítógéppel, amely egyszerre csak egy számítást végez. A kvantumszámítógép ezért sokkal gyorsabban dolgozik az információval, mint a hagyományos számítógép, és képes arra, hogy a legbonyolultabb kódolást is pillanatok alatt föltörje. A CIA elemzője elképedve bámult. – Jeez! Ha a Kvantumszem valóban olyan projekt, amely egy ilyen számítógépet épít, akkor félelmetes fegyverre teszünk szert a terrorizmus elleni harcban! – Így igaz. Csak az a gond, hogy egy makroszkopikus kvantumszámítógép megépítéséhez előbb meg kell oldani a fizika egyik legnagyobb problémáját, azaz, miképpen lehet összeegyeztetni a határozatlan, valószínűségen alapuló kvantumfizikát a hagyományos, determinista és okságon alapuló fizikával. Először ki kell alakítani a mindenelméletet. A fizikusok már jó ideje próbálnak úrrá lenni ezen a kimérán, de egyelőre sikertelenül. Azt hiszem, ezt a roppant akadályt kellett legyőznie az édesapjának. – Azt mondja, hogy a mindenelmélet nélkül nem lehetséges kvantumszámítógépet építeni? – Nem, mert a kvantumszámítógépeket már feltalálták. Csak azt nem tudták megvalósítani, hogy elég összetett szinten és makroszkopikus dimenzióban működjenek. Ahhoz, hogy az internet legösszetettebb kódszámait feltörhesse, a kvantumszámítógépnek több száz kvantikus bittel, azaz qubittel kell tudnia számításokat végeznie, de a tudósok eddig csak tíz qubitig jutottak el. És ez kevés. – Akkor mit is csinált pontosan az apám a Kvantumszem projektben? Egy olyan kvantumszámítógépet épített, amely képes több száz qubittel számításokat végezni? – Csak ennek volna értelme – jegyezte meg Tomás. – A probléma abban áll, hogy több száz qubittel történő számításokhoz az szükséges, hogy ez az információ az összefonódás kvantikus folyamatával egy makroszkopikus szinthez kapcsolódjon. Ez pedig igen nehéz. A kvantikus események mikroszkopikus szinten mennek végbe, nem pedig a mi makroszkopikus szintünkön, érti? Miközben a mikrokozmoszban megállapítjuk, hogy a megfigyelés részlegesen megteremti a valóságot, az atomok egy időben különböző helyeken vannak, és egyszerre járják végig az összes lehetséges utat, de a mi makroszkopikus szintünkön nem ez történik. Vajon miért, ha mindannyian atomokból állunk? Mivel bennünket is kvantikus részecskék alkotnak, nem úgy volna-e logikus, hogy ezek a különös jelenségek velünk is és körülöttünk is megtörténjenek? A válasz erre az, hogy így kellene hogy
legyen, de nem így van. Ahhoz, hogy egy olyan makroszkopikus kvantumszámítógépet készítsen az édesapja, amely eléggé nagy teljesítményű ahhoz, hogy könnyen feltörje az interneten megjelenő legösszetettebb rejtjelezéseket, előbb meg kell oldania ezt a nagy rejtélyt, ezt a titkot, amely olyan mélységes, hogy még senki nem volt képes magyarázatot adni rá. – Kezdem érteni. Ezért mondta az előbb, hogy ha a Kvantumszem projekt magában foglalná egy makroszkopikus kvantumszámítógép megalkotását, akkor az apám megérdemelné a fizikai Nobel-díjat? – Még többet is. Peter büszke és szomorú pillantással nézte egy darabig Frank Bellamy alakját a fényképen, amely a Langley lépcsőjén álló csoportot ábrázolta. Mélyet sóhajtott, és határozatlan, bizonytalan pillantást vetett a beszélgetőtársára. – Most mit csináljunk? – Ha nem akarok a CIA-s barátainak a karmai közé kerülni, és túl akarom élni ezt a zűrzavaros helyzetet, először is édesapja titokzatos halálának a körülményeit kell tisztáznom – mondta Tomás határozottan. – Ehhez pedig az kell, hogy válaszoljon egy kérdésemre. A portugál férfi kis szünetet tartott, hogy ezzel is aláhúzza a kérdés fontosságát. – Természetesen megteszem. Mit szeretne tudni? – Kicsoda az a Daniel Dare? – Kicsoda? Tomás kinyújtotta a kezét, és felvette az íróasztalról azt az átlátszó műanyag fedelű dossziét, amelyre a dolgozószoba átvizsgálása közben bukkant. – Felteszem, hogy már elolvasta, ami itt áll – mondta, miközben ide oda lapozgatott a benne lévő anyagban. – Egy bostoni klinika orvosi jelentése egy bizonyos Daniel Dare-ről. Az áll itt, hogy hasnyálmirigyrákja van és csak néhány hónapja maradt. – Odanyújtotta a dossziét a CIA emberének. – Ki lehet ez a Dare? Peter megvonta a vállát. – Én is elolvastam ezt az orvosi jelentést, de őszintén szólva, fogalmam sincs, kiről van szó. Soha nem találkoztam ilyen nevű emberrel. – Az apja sem tett említést róla? – Nem. – Máshol sem hallotta a nevét? – Nem. A válaszok hallatán a történész elgondolkodott. Az íróasztal fölé hajolt, rákönyökölt a fényes mahagónifelületre, bal kezével a száját és az állát simogatta, miközben elgondolkodott. Végigpillantott a könyvespolcokon,
mintha bármit is mondhatnának neki, és végül hátradőlt a székén. – Hmm… – mormolta, mintha hangosan gondolkodna. – Csak ez lehet… – Micsoda? Mintha áramütés érte volna, hirtelen felegyenesedett, és merőn nézett a beszélgetőpartnerére, olyan pillantással, mint aki megtalálta egy probléma megoldását. – Már tudom, ki ölte meg az édesapját.
LVIII Ebédidő után a Georgetown Egyetem campusa ijesztően elnéptelenedett. Hideg szellő fújt, és felkavarta a földön heverő faleveleket, mintha maguk a fák tépáznák meg a levélszőnyeget. Egy-két pár sétált kézen fogva, két szerelmes emésztő csókba forrt össze egy kollégiumi épület bejárata előtt, de nyoma sem volt a napközben szokásos zsivajgásnak, amely leginkább az órák előtt és után tetőzött. Fuentes őrnagy összehúzta magán a felöltőjét, hogy védekezzen a csípős szél ellen, és táskájával a kezében átvágott az udvaron, elhaladt a felkavart porral együtt a levegőben örvénylő levelek mellett, majd belé pett a kollégiumi épület főbejáratán. Kényelmesen felment a lépcsőn, olyan otthonosan mozogva, mintha mindennap megfordulna itt, és bekanyarodott az első emeleti folyosóra. Az ajtók számozását követve eljutott a keresett szobáig. Ujját behajlítva, finoman bekopogott, és az ajtó néhány másodperc múlva kinyílt. Egy borzas szakállú férfi nézett ki rajta. – Senor Jorge de Sousa Marqueshez van szerencsém? Az ajtót nyitó férfi bizalmatlanul nézett az előtte állóra, tetőtől talpig végigmérte. – Én vagyok az – mondta bizonytalanul, szinte ijedt hangon. – Mit óhajt? – A campus egészségügyi szolgálatától jöttem – mutatkozott be Fuentes őrnagy, egy ügybuzgó tisztviselő modorában. – Panasz érkezett arra, hogy nem megfelelő a tisztaság a szobájában, és ellenőriznem kell, hogy minden rendben van-e. Remélem, nem veszi zaklatásnak. – Panasz? Kitől? – A bejelentő személyét bizalmasan kezeljük, sir. De mintha rágcsálókat láttak volna a szobájában. – Micsoda ostobaság! – Jorge, bosszúsan az oktalan rágalmazás miatt, kinyitotta az ajtót, és betessékelte a felügyelőt a szobába. – Nézze meg a saját szemével. Nincs itt sem egér, sem másféle rágcsáló, láthatja. – Elhúzta a száját. – Hacsak nem rám gondoltak. Néha elrágcsálok egy kevés sült krumplit. Nevetett a saját viccén, miközben becsukta az ajtót. Fuentes őrnagy
körbenézett a szobában, és a tekintete megakadt egy laptopon, amely az íróasztalon hevert. Odament, kézbe vette. – Nézd csak, a legújabb modell! – kiáltott fel, és megfordította, hogy megnézze a sorozatszámát. – Ha jól látom, még teljesen új. Jorge, amikor látta, hogy az idegen kézbe veszi az egyik hordozható számítógépet, amellyel az előző este törvénytelenül behatolt a CIA informatikai rendszerébe, érezte, hogy jeges kéz szorítja össze a szívét, és a legrosszabbtól tartva, visszafojtott lélegzettel várt. – Egy… egy barátomé. Fuentes őrnagy nem válaszolt azonnal. Ehelyett elővette a zsebéből a jegyzetfüzetét, és ellenőrizte a laptop sorozatszámát. Megegyezett azzal, amelyet a georgetowni Walmart adott el nem sokkal azután, hogy Tomás Noronha pénzt vett fel az üzlet mellett lévő bankautomatából. Már tudta, hogy jó helyen jár. A CIA műveleti tisztje megfordult, és fenyegető kifejezéssel odalépett a portugál matematikus elé. Már nem az egyetemi campus tisztaságért felelős buzgó hivatalnoka volt, hanem az a pszichopata, akit a Hírszerző Ügynökség a legvéresebb feladatok végrehajtására használt. – Hol van a barátja? A kérdés hallatán Jorge nagyot nyelt. Már sejteni kezdte, hogy rajtakapták, csak még azt nem tudta, hogyan, és semmi másban nem volt biztos, csak hogy az előtte álló férfi igencsak vészjósló kifejezéssel áll előtte. – Nincs… nincs itt. – Hová ment? – Nem tudom – hazudta a matematikus. – Nem mondott semmit. Fuentes őrnagy belenyúlt a kabátja zsebébe, kihúzta a CIA-igazolványát, és megmutatta az ijedt portugál férfinak. – Már csak egyszer ismétlem meg a kérdést, válaszoljon, ha jót akar – mondta baljós, nem sok jóval kecsegtető hangon, miközben az igazolványát Jorge arca elé tolta. – Hová ment a barátja, Thomas Noroña? A portugál matematikus fejbőréről kövér verejtékcsepp indult útnak, és lecsordult a halántékán. A CIA-igazolvány bizonyította, hogy a látogatás az előző esti felelőtlen informatikai kalanddal van kapcsolatban. – Nem tudom – mondta szinte könyörögve. – Esküszöm, nem tudom. – Újabb verejtékcseppek gördültek lefelé halotthalvány arcán, nedves nyomot húzva maguk után. – De… de, kérem, ne vegyék komolyan, csak játék volt, nem akartunk… Fuentes őrnagy villámgyors ökölcsapást mért a matematikus gyomrára, és amikor az elfúló jajkiáltással összegörnyedt, a tarkójára csapott. Jorge félig öntudatlanul, lassan a földre csúszott, olyan volt, mint egy félredobott játékbaba. Az őrnagy azon nyomban alányúlt a két kezével, látható erőfeszítés
nélkül felemelte, és hanyattdobta az ágyra. Azután kötelet vett elő, karját és lábát az ágy kiszögelléseihez kötözte, úgyhogy a portugál matematikus úgy feküdt ott kiterítve, mint Leonardo da Vincinek a Vitruvius-tanulmányon ábrázolt férfiaktja. Amikor ezzel végzett, Fuentes őrnagy odament a fürdőszobai csaphoz, és egy pohárba vizet töltött. Visszament a szobába, és hideg vizet fröccsentett az alélt Jorge arcába. – Mi…? – mormolta a megkötözött férfi, amikor magához tért. – Mi… mi történt? Fuentes őrnagy fogta a széket, amelyik az íróasztal mellett állt, odahúzta az ágy fejéhez, és leült rá. Azután egészen odahajolt Jorgéhoz, mintha valami titkot akarna súgni neki. – Na, ki vele, cabrón – súgta neki reszelős hangon – Tudni akarom, hogy hová ment a barátod, Thomas Noroña. Biztos lehetsz benne, hogy így vagy úgy, de mindent el fogsz nekem mondani. Te tudod. Megteszed szép szóval, vagy jöjjön a hardcore változat? A matematikus még nem tért teljesen magához, kábán bámult maga elé. Megrázta a fejét, mint egy csatakos kutya, hogy eltávolítsa a vizet az arcáról, majd már teljesen tiszta aggyal odafordult a támadója felé, és szemében kihívó villanással nézett rá. – Ezt nem teheti! – Tiltakozott, felemelve a hangját, azzal a meggyőződéssel, hogy fogvatartója túl messze ment. – Azonnal engedjen el! Jogaim vannak, és követelem, hogy tartsák őket tiszteletben. Ügyvédet akarok, és addig nem beszélek, amíg nem hoz ide egyet, hallja? – Túl sok törvényszéki filmet néztél, cabrón – mordult rá Fuentes őrnagy, és belenyúlt a táskájába, hogy elővegyen egy fehér kendőt. – Most majd egy olyan filmet kapsz, mint A texasi láncfűrészes, biztosan hallottál már róla. Hirtelen mozdulattal beletömte a kendőt Jorge szájába, és egy széles ragasztóval átragasztotta. Áldozata kétségbeesetten kapálódzott és rugdalt, hogy megszabaduljon, de a lába és a keze szorosan meg volt kötve, úgyhogy csak néhány elhaló nyögést tudott magából kipréselni. A CIA ügynöke, miután meggyőződött arról, hogy a foglya teljesen kiszolgáltatott, és nem tud segítségért kiáltani, újra belenyúlt a táskájába, és kivett belőle egy kis barna tokot. Kinyitotta, és látni lehetett a benne lévő fémeszközöket. Kiválasztott közülük egyet, és odatartotta Jorge szeme elé, hogy lássa, mi vár rá. Egy kis fogó volt. – Kezdődik az előadás. Megragadta a portugál kezét, a kisujját bedugta a fogó éles karmai közé, és összeszorította őket. – Uuuu! – jajdult föl Jorge, megpróbált átüvölteni a szájába tömött kendőn.
– Uuuuu…! Uuuuu…! A vér spriccelt kifelé a megcsonkított ujjból, miközben a megkötözött férfi kétségbeesetten hányta-vetette magát az ágyon, félőrülten a fájdalomtól és a félelemtől, az arca vörös volt és verejtékben úszott, a szeme pedig kimeredt a kíntól. De Fuentes őrnagy tovább tépte-szaggatta fogójával a húst és a csontot, mintha a másik fájdalma tökéletesen hidegen hagyná. Miután az utolsó szöveteket is átvágta, felmutatta áldozatának a leoperált kisujjat. – Látod, hová vezetett a makacsság? – firtatta ártatlan képpel. – Ha továbbra is adod nekem az ostobát, levágom az összes ujjadat a kezedről, azután meg a lábadról, világos? Ha ez nem elég, akkor utána átfűrészelem a csuklódat és a bokádat. És ha még akkor sem beszélsz, következik a könyököd és a térded. Azután a vállad és az ágyékod. – Felhúzta a szemöldökét. – A többit már sejtheted… Felszeletellek, lassan, fájdalmasan. Nem lesz kellemes. – Hangot váltott. – Úgyhogy gondolj magadra. Mondj el egyszerre mindent. Sok szenvedéstől kíméled meg magad, rendben? – Hosszan nézett a foglyára, mintha válaszra várna. – Nyögj kétszer, ha beleegyezel. – Mmmmm… mmmmm… A CIA embere gyors mozdulattal eltávolította a ragasztószalagot meg a rongyot, hagyta, hogy lélegzethez jusson. – Nohát? Hová is ment a Noroña barátod? Jorge arcát eltorzította a fájdalom. Nehezen lélegzett, de valamennyire sikerült összeszednie magát, úgyhogy képes volt válaszolni. – El… elment a CIA-s illető házába. – Melyikébe? – Aki… aki meghalt Genfben. – Frank Bellamy? – Igen, azt hiszem. – Erősen zihált, nehezen tudott beszélni. – Nem emlékszem a nevére. – Hol van ez a ház? – Egy lakás. Nem emlékszem a pontos címre, esküszöm. – Itt van Washington D.C.-ben? – Igen. Valahol Dupont Circle-ben. Fuentes őrnagy újra belegyömöszölte a foglya szájába a kendőt, és átragasztotta a száját. Azután elővette a mobiltelefonját, kikeresett egy számot a memóriájából, és felhívta. – Remélem, jó híreid vannak – kezdte Harry Fuchs, amint felvette a telefont. – Elkaptad? – Rajta vagyok. Úgy tűnik az illető elment mister Bellamy lakásába. – Jeez! – csodálkozott el a Titkos Nemzet biztonsági Szolgálat igazgatója. – Ez a motherfucker igen gyorsan dolgozik. – Szükségem volna a címre.
– Dupont Circle. Még ma túl kell ezen az ügyön lennünk, mert… szóval egy másik ügy miatt, ami már folyamatban van. Kell a pontos cím is? – Ha nem jelent gondot. – Kikerestetem, és elküldöm neked SMS-ben. A beszélgetés véget ért, Fuentes őrnagy zsebre tette a mobilját. A Titkos Nemzetbiztonsági szolgálat igazgatójától kapott információ, miszerint Bellamy a Dupont Circle-ben lakik, megegyezett azzal, amit a foglya mondott neki. Úgyhogy nem volt már rá szükség. Odanyúlt a pisztolytáskához, és elővette kedvenc fegyverét, a félautomata Sig Prót, amelyet előszeretettel használt az ilyen esetekben. Azután fogta a hangtompítót, és feltekerte a pisztoly csövére. – Mmmm…! Mmmm…! Jorge az ágyon feküdt, és a levágott ujja helyén lüktető fájdalom ellenére növekvő rémülettel figyelte az előkészületeket. Foglyának rettenetét látva, a CIA műveleti tisztje halvány mosolyra húzta a száját. Befejezte az előkészületeket, odament a szekrényhez egy párnáért. Azután visszament az ágy fejéhez, a párnát rászorította Jorge arcára, mintha meg akarná fojtani, és odanyomta a fegyver csövét. – Mmmm…! Mmmmmm…! Elsütötte a pisztolyt.
LIX Tomás kijelentését hallva Peter néhány pillanatig szólni sem tudott. Frank Bellamy fia csak ült mozdulatlanul a székben, és nézte beszélgetőtársa arcát, megpróbálta leolvasni róla, hogy most tréfál, vagy tényleg komolyan beszél. Végiggondolta magában az elmúlt félórában folytatott beszélgetés részleteit, hátha rátalál valamire, amiből a másik erre a következtetésre juthatott. Nem tudott felidézni semmit, ami különösebben érdekes lett volna. – Már tudja, ki ölte meg az apámat? – kérdezte hitetlenkedve. – Ez hogy lehetséges? A történész széles mozdulattal körbemutatott a dolgozószobában. – Minden nyom itt van. A házigazda tekintete körbejárt, végigpillantott a falra akasztott, bekeretezett fényképeken, az íróasztalon lévő tárgyakon, a fiókokon, a könyvekkel megrakott polcokon, hátha ő is meglátja ezeket a nyomokat, és rájön, mit jelentenek, de amit látott, semmit nem árult el arról, ami Genfben történt. – Most szórakozik velem… – Épp ellenkezőleg, nagyon is komolyan beszélek. Teljesen biztos vagyok abban, ki ölte meg az apát, azt is tudom, hogyan és miért. – Ki volt az?
– Mielőtt megmondanám – folytatta a történész –, el kell olvasnom a Kvantumszem projektet, hogy a gyanúm beigazolódjon. Peter arcán keserű mosoly suhant át. – Ehhez meg kellene találni azt az átkozott projektet – jegyezte meg. – Ez pedig, azt hiszem, nem megy egyhamar. – Téved. Tudom, hol rejtette el az apja. A keserű mosolyt csodálkozó arckifejezés váltotta fel. – Elnézést? Azt mondta, tudja, hol van elrejtve a Kvantumszem? Tomás felállt a székből. – Természetesen tudom – felelte. – De mindent a maga idejében. – A takarítószoba ajtaja felé intett. – Talán kiszabadíthatnánk azt a szegény nőt. Már jó ideje be van oda zárva… – Igaza van. Peter felállt, kijött az íróasztal mögül, és a bőrtokból kivette a bilincs kulcsát. Tomással a nyomában megindult a takarítószoba ajtaja felé, ahol Maria Flort ugyanott találta, ahol hagyta, az ajtó kilincséhez bilincselve térdelt. – Nos – kérdezte angolul a történész, nehogy a házigazda azt higgye, hogy ki akarják hagyni őt a beszélgetésből, és kettős játékot játszanak. – Jól vagy? – Hmm-hmm. Peter beledugta a kulcsot a bilincs zárjába, és a fémkarom halk kattanással kinyílt. – Bocsásson meg – mondta az amerikai férfi. – Meg kell érteniük, hogy miután titokban behatoltak az apám lakásába, meg kellett tudnom, kik maguk, és mit akarnak. Nem volt benne semmi személyes, és remélem, jól van. – Ne aggódjon, tökéletesen értem a helyzetet – válaszolta Maria Flor, fájó csuklóját dörzsölgetve. – Az én hibám, hogy ostobán belesodródtam ebbe az ügybe, amihez őszintén szólva semmi közöm. Azt hiszem, az a legjobb, ha most minél hamarabb elmegyek innen. Tomás megkönnyebbülten sóhajtott, amikor látta, hogy minden rendben van. A barátnőjét láthatólag nem viselte meg a kikérdezés, amely nem lehetett túlságosan erőszakos, sokkal rosszabb volt a ránehezedő lelki nyomás, és az a kényelmetlenség, hogy több mint egy óráig bilincs volt rajta. Szerette volna megölelni, megcsókolni, megköszönni neki, hogy olyan erősen kitartott, és elmondani, hogy mennyire csodálja, meg még számos más dolgot is, de visszafogta magát. Megbízott Peterben, meggyőződött róla, hogy az, akinek mondja magát, de tudatában volt annak, hogy egy hírszerző szervezet ügynökével áll szemben, aki rutinszerűen gyakorolja a megtévesztést és a manipulációt. Ilyenképpen fenn kell tartania azt a látszatot, hogy Maria Flor közömbös a számára, és semmit nem lehet elérni nála azzal, ha bántják. Úgy gondolta, továbbra is ez a legjobb módja, hogy megvédje őt.
– Már megyünk is – mondta a férfi. – De előbb el kell mennünk oda, ahol megtaláljuk… – El akarok menni! – szakította félbe éles hangon a barátnője. – Mégpedig most, azonnal. Határozott és ingerült hangja meglepte Tomást, de megértette őt; az idegei pattanásig feszültek, és ki hibáztathatja ezért azok után, ami történt? – Rendben van, kitérünk a Georgetown Egyetem felé, és ott hagylak a campuson. Jorge biztosan… – Nem, Portugáliába akarok menni – mondta a nő ugyanazon az éles és türelmetlen hangon. – Még ma éjszaka. Ez a határozott kijelentés elbizonytalanította a történészt. Maria Flort láthatólag jobban megviselték a történtek, mint gondolta, és ezért a lehetetlent kérte. Már-már nyitotta volna a száját, hogy elkezdjen érvelni, bebizonyítva, hogy ennek nincs semmi értelme, mert későre jár, és csak másnap ülhet repülőre, de jobban belegondolt, és rájött, hogy az a legjobb, ha minél hamarabb elmegy az Egyesült Államokból, mert ez az ügy egyre veszélyesebb, és tényleg az lett volna a legjobb, ha nem jön el vele. Azután eszébe jutott, hogy Amerikából általában éjszaka indulnak a gépek Európába. Megnézte az óráját. – Tíz óra van – mondta. Kérdőn nézett Peterre. – Indul még gép Lisszabonba? A CIA elemzője leült az íróasztalhoz, és bekapcsolta a számítógépet. – Megtudhatjuk – mondta, miközben fénnyel telt meg a képernyő. – Ha megnézzük az interneten. A webhely öt másodperc alatt kiadta a két város közötti repülőjáratok listáját. – Washingtonból már nincs közvetlen járat – mondta Tomás. – El kell menned New Yorkba, de lekésnéd a csatlakozást. – Ujjával rámutatott egy sorra. – De itt van ez az éjféli járat Londonba. – Rákattintottak a sorra, és a repülési adatok megjelentek a képernyőn. – Hajnalban érsz a Heathrow-ra, és a délelőtti tíz órás géppel továbbmehetsz Lisszabonba. – Megvegyük? – Igen. Tomás megadta a hitelkártyája számát és a biztonsági kódot, Peter pedig továbbította ezeket az adatokat. Néhány másodperc múlva a légitársaság jelezte, hogy elküldte a jegyet a vásárlásnál megadott e-mail címre. – Damn! – káromkodott az amerikai férfi, amikor meglátta az üzenetet. – Elfelejtettem, hogy rossz a nyomtató. – Ezek szerint nem tudjuk kinyomtatni a jegyet? Válasz helyett Peter megnyitotta elektronikus postaládáját, és rákattintott a légitársaság e-mailjére. Azután az egyik fiókból előhúzott egy jegyzetfüzetet, és elkezdte leírni a légitársaság üzenetéhez csatolt jegyen lévő adatokat.
– Semmi baj – mondta, miközben írt. – Itt van a foglalás száma. A check-in pultnál a rendszerben ellenőrzik a számot, és utána odaadják a beszállókártyát. – Biztatóan mosolygott. – Nem lesz semmi baj. Kitépte a jegyzetfüzetből a repülőút adatait tartalmazó lapot, és odaadta Maria Flornak. A portugál nő elolvasta a leírtakat, és mosolytalanul a kijárat felé nézett. – Mire várunk még, induljunk.
LX A fekete Chevrolet megkerülte a Dupont Circle-t, és megállt a járda mellett. A benne ülő férfi végigpillantott az üres járdán, elégedetten leoltotta a lámpát, leállította a motort, azután kiszállt a kocsiból. Éjszakára igencsak lehűlt a levegő, de ez nem zavarta Fuentes őrnagyot. Hosszú léptekkel végigment a járdán, és belépett az épületbe. A biztonsági őr újságot olvasott a pult mögött, és felpillantott az érkezőre. – Jó estét kívánok – üdvözölte. – Segíthetek? Fuentes őrnagy kivette a zsebéből a CIA-igazolványát, és megmutatta az őrnek. – A lakógyűlésre jöttem. Az őr ellenőrizte az igazolvány hitelességét. – Az utóbbi időben igencsak sok megbeszélnivalójuk van – mondta enyhe iróniával. – Tegnap hajnalban is ketten jöttek maguktól erre a lakógyűlésre… Fuentes őrnagy szája szétnyílt, vicsorított a fogával, mint egy hívatlan vendégre fenekedő kutya. – Magának is igen sok dolga lehet – vágott vissza, és rámutatott az őr gallérjára. – Ez a kis rúzsfolt arra utal, hogy magának is kijutott valami kis összejövetelből… Az őr elvörösödött, és intett, hogy menjen. Fuentes őrnagy megindult a lift felé, átvágott az előcsarnokon. Megnyomta a hívógombot, és várt. Mivel az épület lakói közül többen is a CIA-ban dolgoztak, a Hírszerző Ügynökség kibérelt egy kis lakást a legfölső emeleten, hogy ott tartsák a gyűléseiket. Frank Bellamy halálát követően az a lakás nagyon hasznosnak bizonyult, mert szükségtelen komplikációk nélkül be lehetett jutni az épületbe. A lift megérkezett a földszintre, a műveleti tiszt belépett, és megnyomta annak az emeletnek a gombját, ahol a Műszaki és Tudományos Igazgatóság nemrég meggyilkolt vezetőjének a lakása volt. Amikor becsukódott az ajtó, és a lift egyet nyekkenve megindult fölfelé, Fuentes őrnagy elővette a hóna alatt rögzített pisztolytáskából a fegyverét, és ahogy félórával korábban az egyetemi campuson tette, felcsavarta a csövére a hangtompítót. A lift egy zökkenéssel megérkezett a céljához. A betolakodó kinyitotta az
ajtaját, kilépett belőle, végignézett a folyosón, és a számozást követve megérkezett ahhoz a lakáshoz, amelyet Harry Fuchs SMS-e Frank Bellamy lakásaként jelölt meg. Térdre ereszkedett a zár előtt, és szemügyre vette. Újra meg újra csodálkozva vette tudomásul, hogy bár mindenki high-tech intézménynek tartotta a CIA-t, mint ahogy bizonyos szempontból az is volt, a Hírszerző Ügynökség felső vezetői mégis olyan primitív zárakat használtak, amelyek az ötvenes években voltak divatban. Az őrnagy belenyúlt a zsebébe, előhúzott egy drótdarabkát, és belecsúsztatta a zár nyílásába. Egykettőre rájött a nyitjára. Azután megforgatta a drótot, és érezte, hogy a zárszerkezet enged, megnyílt az ajtó. Ha Tomás Noronha ott van bent, kellemetlen meglepetésben lesz része.
LXI A garázskapu egyhangú elektromos zümmögéssel lassan felemelkedett, majd a mennyezethez simulva megállt. Peter Bellamy megfogta a kormánykereket, rálépett a gázra, és az ezüstszínű Jeep Grand Cherokee végiggurult a rámpán, majd az épület garázsából kikanyarodott az utcára. Kevés autó járt arrafelé ebben az órában. A dzsip akadálytalanul körbekerülte a Dupont Circle-t, rátért a New Hampshire Avenue-ra, és megindult a Foggy Bottom, illetve a Potomac irányába, ahol a repülőtér volt. – Félóra alatt kint vagyunk a Dullesen – mondta az amerikai férfi, odaodapillantva a dzsip órájának borostyánszínű mutatóira. – Nincs forgalom, időben ott leszünk. A mellette ülő Tomás hátrafordult, és biztató mosollyal nézett Maria Florra. – Jó is, hogy hazamész – mondta bátorítólag. – Szerintem ez a legjobb, amit tehetsz. Itt nem vagy biztonságban, és veszélyben is vagy. – Hmm-hmm. A barátnője rá sem nézett; tekintetét mereven a sötét utcákra és az éjszakai fényekre szegezte, mintha valahol egészen máshol járna az esze. A tekintetében volt valami nyugtalanító, és a történész akárhányszor ránézett az arcára, zavarba jött. Valami nem volt rendben, Maria Flor nem szokott így viselkedni. – Jól vagy? – Hmm-hmm. Nem, valami tényleg nem volt rendben. Maria Flor levertnek és érdektelennek látszott, mintha már nem az a jókedvű, életvidám és lelkes nő lett volna, aki az elmúlt negyvennyolc órában volt. Mi történhetett? Lehet, hogy Peter erőszakosan hallgatta őt ki? A szeme sarkából megvizsgálta az arcát, és testének látható részeit, a nyakát és a kezét; semmi nyoma nem látszott rajtuk az erőszaknak. De Tomás tudta, hogy látható nyomok nélkül is lehet bántalmazni valakit, ezért tovább tudakozódott.
Ránézett az amerikai férfira, aki vezetés közben az utat figyelte. – Mondjon meg nekem valamit, Pete – mondta halkan, hogy a nő lehetőleg ne hallja, mit mond. – Mi történt, miközben kikérdezte a barátnőmet? A volánnál ülő megvonta a vállát. – Semmi különös. Feltettem neki néhány kérdést, amelyekre válaszolt. Azután magával beszéltem, hogy ellenőrizzem, ugyanazt mondják-e mindketten. Ugyanazt mondták. Ennyi volt az egész. – Nem lépett fel vele szemben túl keményen? A CIA elemzője felvonta a szemöldökét, és furcsállva nézett a portugál férfira. – Ezt most komolyan kérdezi? – A legkomolyabban – felelte Tomás komor hangon. – Nem volt durva vele? Az amerikai férfi sóhajtott. – Csak a minimális pszichológiai nyomást alkalmaztam, hogy az igazat mondja a kérdéseimre – mondta. – Természetesen ráfogtam a fegyvert, és megfenyegettem. De ennél többre nem volt szükség, mert annyira megijedt, hogy azonnal elmondta nekem azt a történetet, amelyet azután maga megerősített. Meggyőződésem, hogy őszintén elmondott mindent, amit tudott. – Biztos, hogy nem alkalmazott fizikai erőszakot? Egészen biztos? – Feltételezem, hogy ha valakit odabilincselnek egy takarítószoba ajtajához, az bizonyos szempontból fizikai erőszaknak számít. De ha pofonra vagy verésre vagy valami ilyesmire gondol, biztosíthatom, hogy semmi ilyenre nem került sor. És nem is kerülhetett, mert ahogy tudja, nem vagyok műveleti szakember, csak egy egyszerű politikai elemző az Információs Igazgatóságon. Az erőszakos fellépés a Harry Fuchs által vezetett Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat kizárólagos joga. Természetesen a többi Langley-ben dolgozó munkatárs is megkapta az önvédelmi alapkiképzést. Ebben benne van a fegyverhasználat is, de egyikünk sem ért ahhoz, hogy kiverjen valakiből bármit is. Nyomasztó csönd ülte meg a terepjáró belsejét. A Jeep Grand Cherokee áthaladt a Theodore Roosevelt Island fölött átívelő Potomac-hídon, és folytatta útját a főúton, a Custis Memorial Parkwayn, majd mintegy tíz perc múlva balról feltűntek a repülőtér fényei. Az utasok hirtelen erős búgást hallottak, és a dzsip megremegett; amikor ijedten felnéztek az égre, látták, hogy egy repülőgép száll el alacsonyan a fejük felett, miközben leszálláshoz készülődik a Dulles egyik kifutópályáján. A szinte karnyújtásnyira megjelenő gép látványa egyértelművé tette, hogy hamarosan búcsút kell venniük Maria Flortól, és egyedül maradnak. Határozniuk kellett. – Mindjárt ott vagyunk – mormolta Peter a megmásíthatatlan tényt. – És utána mi lesz?
– Megkeressük a Kvantumszemet. – Halderman és Fuchs az összes rendelkezésükre álló eszközt bevetették, és az utóbbi néhány napban mindent átkutattak az apám projektje után – jegyezte meg Peter. – De eddig még semmit nem találtak. Miből gondolja, hogy magának sikerülhet, ha nekik nem ment? – Mert tőlük eltérően nekem van egy kiváló informátorom. – Kicsoda? – Az édesapja. Az amerikai férfi odafordult, és döbbent arckifejezéssel meredt rá. – Hogyhogy? Tomás belenyúlt a zsebébe, és előhúzta a nagy pentaculumot. – Nem emlékszik erre a tárgyra, amelyet az apja elküldött nekem? – kérdezte, és felmutatta a jojó méretű tárgyat, amelyet postán küldtek el neki a Gulbenkian Alapítványba. – Ahogy már megmutattam magának, ennek a mágikus amulettnek az egyik oldalán bonyolult rajzolat látható, héber nyelvű utalással a Mafteah Shelomoh-ra, azaz Salamon kulcsára, amely egy Salamon királynak tulajdonított mágikus kézikönyv. – Igen, megmutatta nekem ezt a régiséget, miközben kikérdeztem. Már azt is megmondhatom magának, hogy ez a Salamon kulcsára való utalás győzött meg arról, hogy az apám erre az általa A kulcsnak nevezett tárgyra gondolt, amikor a maga nevét említette, nem pedig arra, hogy bármi köze volna a gyilkossághoz. – Jó, hogy így gondolja, mert meggyőződésem, hogy az édesapja pont erre gondolt – mondta Tomás. – Nézze csak, a nagy pentaculumba rajzolt heptagramma hét csúcsa között különféle jelek látszanak. Ha alaposan megvizsgáljuk ezeket a jeleket, akkor rájövünk, hogy egyesek közülük valójában földrajzi koordináták. Megkérdezem magától: vajon minek a koordinátái? Az amerikai férfi szeme elkerekedett a kérdés, de még inkább a kérdéshez vezető út hallatán. – Azt akarja mondani, hogy az apám így adta meg magának azt a helyet, ahol Kvantumszemet megtalálhatjuk? – Látja, milyen fucking lángész maga? A kifejezés hallatán Peterből kitört a nevetés. – Mintha az apámat hallanám – mondta. Krákogott, komolyra fordítva a szót. – Talán már azt is kiderítette, a világ mely tájára utalnak ezek a koordináták? A dzsip begördült az indulási oldal parkolójába, és megállt a csomagszállító kocsik soránál. Tomás felkapcsolta a kocsi belső világítását, hogy lássa a nagy pentaculumra vésett rajzolatot. – Természetesen igen – Jegyezte meg. – Most írja be az adatokat a kocsijának a GPS-ébe. Hadd
lássuk, mit mutat a térkép. – Jó ötlet. Peter megérintette a GPS érintőképernyőjét, és megjelent egy virtuális billentyűzet. Amikor létrejött a kapcsolat, odafordult a portugál férfihoz, és várta az adatokat. Tomás figyelmesen nézte a heptagramma csúcsain belül és kívül található számokat és jeleket. – Harmincnyolc fok, ötvenhét, hat egész öt tized, Észak – sorolta a nagy pentaculumon szereplő szélességi és hosszúsági koordinátákat. – Hetvenhét fok, nyolc, negyvennégy, Nyugat. A CIA elemzője bepötyögte a földrajzi koordinátákat a GPS számítógépébe, és a képernyőn megjelent egy térkép, amelyen Washington D.C. volt látható. Peter kinagyította a képet, és megjelent egy Potomactól délre eső terület képe. Tovább nagyította, és egy épület körvonalai tűntek lel. – Jeez! – szakadt fel belőle a csodálkozó kiáltás. – Langley. – Ahogy a mellékelt ábra mutatja, a repülőtér után el kell mennünk a CIAba – mondta Tomás. – Ott van elrejtve a Kvantumszem. A történész kinyitotta az ajtót, hogy kiszálljon, és segítsen Maria Flornak a repülőtéren, de Peter felemelte a kezét, hogy maradjon még egy kicsit. – Várjon – mondta. – Még jobban kinagyítom a képet, hogy lássuk, pontosan hová mutatnak a koordináták. Megnyomta a nagyítás ikonját, és az épület képe megnőtt a képernyőn. Még egyszer, kétszer, háromszor, négyszer megérintette, míg a képernyőt betöltötte az épületegyüttes, majd megjelent a CIA központjának egyik épületszárnya. – Ez melyik része az épületnek? Az amerikai férfinak kimeredt a szeme, döbbenten nézte az épületnek azt a részét, ahová a GPS-be gépelt koordináták elvezették. Miután megemésztette az információt, lassan összeszedte magát, és Tomás felé fordult, mert már teljesen biztos volt abban, hogy a történész telibe talált. – Az apám irodája.
LXII Fuentes őrnagy gyors és módszeres ellenőrzés után, amelynek során pisztollyal a kézben bejárta az összes helyiséget, meggyőződött arról, hogy az egész lakás üres. De a dolgozószobában talált nyomok arra utaltak, hogy valaki nem is olyan régen ott járt; papírok hevertek szétszórva az íróasztalon, és néhány könyvet elmozdítottak a helyéről a könyvespolcon. Benézett a takarítószobába, és érezte, hogy finom női illat lebeg a levegőben. Señor Noroña és a chica, aki vele van – suttogta elgondolkodva. – Úgy látszik, éppen csak elkerültük egymást… Beült az íróasztal mögött álló párnázott székbe, és elgondolkodott a helyzeten. Minden arra utalt, hogy a célszemély nem sokkal előtte ment el.
Egyre szorult a történész körül a hurok, de még mindig egy lépéssel előtte járt. Gyorsabbnak kell lennie, és ha lehetséges, ki kell következtetnie, hogy mit akar a portugál férfi tenni a következőkben, hogy még időben felkészülhessen rá. Mit tenne, ha az áldozata helyében volna?, gondolkodott el Fuentes őrnagy. Minden attól függött, hogy Tomás mit talált Frank Bellamy dolgozószobájában. De egyvalamiben biztos volt: valahol el kellett töltenie az éjszakát. És ehhez a legjobb hely az egyetemi campus. – Fuck! – káromkodott csüggedten. – Éppen most jöttem el onnan! Valószínűleg célravezetőbb lett volna bevárni Tomást a Georgetown Egyetem kollégiumában, mint megpróbálni elkapni őt a Dupont Circle-i lakásban, de már késő volt ezen gondolkodni. Mindenesetre vissza kell mennie a campusba, mert ott találhat rá legbiztosabban a célszemélyre. Az biztos, hogy ha a történész megtalálja meggyilkolt barátjának a holttestét, akkor világossá válik a számára, hogy nem maradhat ott, és a lehető leggyorsabban igyekszik elmenni onnan, de talán még ott éri az egyetemi városban. Felállt a székből, de hirtelen megakadt a szeme az íróasztalon heverő jegyzetfüzeten. Végighúzta a mutatóujját a fölső lapon, és érezte, hogy nem tejesen sima a felszíne. Szemügyre vette a láthatatlan nyomokat, és rájött, hogy valaki valamit írt a jegyzetfüzetből nemrégen kitépett lapra, és a toll által hagyott barázda átnyomódott az alsó lapra is. Ezt a váratlan lehetőséget nem hagyhatja figyelmen kívül. Kihúzta az íróasztal fiókját, és egy ceruzát keresett. A grafithegyet oldalára fordítva, hogy a hegy ne hagyjon olyan nyomot, amely eltünteti a barázdát, végigsatírozta a papírlapot, amíg fehéren, mint egy filmnegatívon, meg nem jelent az a szöveg, amelyet valaki leírt az eltávolított fölső lapra. Nemigen lehetett kiolvasni, de Fuentes őrnagynak nagy nehezen sikerült azonosítania egy szót, amely talán Lisbon volt, egy másikat, amely éjfélre vonatkozott, és egy szinte olvashatatlan betűkkel írt harmadikat, amely sokadik próbálkozásra, innen-onnan nézve, Heathrow-nak tűnt. – A repülőtér! – kiáltott fel, rögtön megtalálva a szavak között a kapcsolatot. – A cabrón a repülőtérre ment. És a CIA műveleti tisztje azon nyomban folytatta a vadászatot.
LXIII Tomás kihúzott egy kiskocsit a sorból, azután odaállt vele a Jeep Grand Cherokee csomagtartója mögé, amelynek az ajtaját Peter már kinyitotta, és kivette Maria Flor bőröndjét. Csendben baktattak a parkoló kocsik között, átmentek az úttesten, majd beléptek a Dulles repülőtér nemzetközi termináljába. Az induló járatokat mutató hatalmas elektronikus kijelzőn megnézték annak a légitársaságnak a chech-in pultjait, amelyikkel Maria Flor
utazott, és elindultak arrafelé. A portugál nő megállt a pult előtt, és odanyújtotta az útlevelét. Azután megnézte a papírlapot, amelyre Peter felírta a járat adatait. – Lisszabonba megyek Heathrow-n keresztül – közölte. – A foglalási kódom: YQBCD8. Miközben a pultnál dolgozó alkalmazott ellenőrizte az adatokat a számítógépen, Tomás rátette a szállítószalagra a bőröndöt, amelyet lemértek és továbbítottak a repülőgéphez. – Maria Sequeira? – kérdezte a légitársaság alkalmazottja, lerövidítve az utas nevét. – Éjfélkor indul a gépe Heathrow-ra, a beszállás a negyvenharmadik kapunál történik, huszonhárom harminckor. – Visszaadta az útlevelet, és átnyújtott két téglalap alakú papírlapot. – Itt vannak a beszállókártyái, az egyik Londonba, a másik Lisszabonba. – Jól begyakorolt mosollyal még hozzátette: – Kellemes utat! Maria Flor eltette a papírokat, és erőltetett mosollyal odafordult Peterhez. – Azt hiszem, itt az idő, hogy elbúcsúzzunk – mondta, és a kezét nyújtotta. – Nagyon köszönöm, hogy elhozott idáig, és remélem, hogy egyszer, más körülmények között is… – Elkísérünk a tranzitig – szólt közbe Tomás zavartan, mert nem tudta mire vélni, hogy a barátnője olyan látványosan idegenül viselkedett vele szemben, mintha nem is ismerné. – Csak nem hagyunk itt egyedül a terminálon. Maria Flor hidegen pillantott rá világosbarna szemével. – Megvagyok egyedül is, elmehettek – ismételte meg. – Beállok a sorba a biztonsági ellenőrzéshez és az útlevélvizsgálathoz. – Felemelte a kezét, és intett. – Minden jót. – Várj – mondta a történész –, elkísérünk odáig. – Isten veled. Mintha nem is hallotta volna, vagy mintha ott sem lenne a férfi, Maria Flor megindult. Tomás nem értette ezt a viselkedést, csak állt egy helyben, és ostobán, zavartan nézett a távolodó nő után. Azután magához tért, és megindult a nyomában. – Hogyhogy isten veled? – tört ki belőle kétségbeesetten, türelmét vesztve, miközben meggyorsította a lépteit, hogy beérje a barátnőjét. – Mi történt? Miért viselkedsz így? Mit vétettem neked? Maria Flor hirtelen megállt, és szembefordult vele, a teste megfeszült, a szeme villámlott, az arcán haragos kifejezés ült. – Nem, Tomás Noronha, nem vétettél semmit! – emelte föl a hangját. – Csak elegem lett abból, hogy továbbra is egy bimbó legyek, akit csak azért cipelsz magaddal hogy legyen kivel elszórakoznod. Ha üres a fejem, és csak kellemes partnernek hoztál el, akkor minek maradjak tovább egy percig is! Jobban jársz, ha egy szajhát bérelsz magadnak, hogy legyen társaságod!
A történészt váratlanul érte ez a dühödt szóáradat. Biztos volt benne, hogy ezt a változást és a mogorva viselkedést az a megrázkódtatás váltotta ki belőle, hogy fegyveres emberek elől kellett menekülnie, és Bellamy lakásában kivallatták. Erre álmában sem gondolt volna. – Te… te hallottad a beszélgetésünket? A barátnője arcát eltorzította a düh. Kivörösödött a bőre, a szemöldökét összehúzta, és a szeme dühödt szikrákat szórt a sértett büszkeségtől. – Mégis mit gondolsz, te ügyeletes zseni? Határozottan, gyors léptekkel újra nekiindult, átfúrta magát a többi utazó között, akik meglepetten és kissé furcsállva néztek rá, egyesek mosolyogtak, mások szemrehányó arckifejezéssel kísérték a repülőtér kellős közepén civakodó párt. – Várj – mondta a férfi, és újra futott a barátnője után. – Várj! Félreértés az egész! Maria Flor ment tovább, miközben megvető pillantást lövellt a férfira. – Te voltál a félreértés! – Nem érted – mondta a magáét a történész, aki közben újra beérte. – Csak azért mondtam mindezt Pete-nek, hogy téged óvjalak, nem érted? Nem akartam, hogy tudja, mennyire… – Óvjad csak az édesanyádat! – vetette oda a nő, sebesen továbbhaladva. – Nincs szükségem arra, hogy idióták védelmezzenek! Tomás megfogta a vállát. – Várj, meg kell… A nő heves mozdulattal lerázta a kezét. – Hagyj békén! – Kérlek, hallgass meg – könyörgött a történész. – Csak csel volt az egész, hogy ne lássa, milyen fontos vagy nekem, érted? Nem akartam, hogy Pete azt higgye… – Hagyj már békén – kiabált Maria Flor. – Látni sem akarlak többé, világos? – Meg… Hirtelen egy kék egyenruhás valaki jelent meg mellettük. – Ez az úr zavarja önt? Egy egyenruhás rendőr lépett oda hozzájuk a tömegből kiválva, feltételezhetően a nő kiáltására figyelt fel. – Igen, uram, zavar. Megkérhetem, hogy tartsa távol tőlem? A rendőr bólintott, és fenyegetően nézett a portugál férfira, kezét az övéhez vitte, és az ujjaival sokat sejtetően simogatta a pisztoly markolatát. – Igazolja magát. Tomás merően nézett a rendőrre, majd a barátnője felé fordult, és látta, ahogy eltávolodik az útlevélvizsgálat és a biztonsági ellenőrzés bejárata felé, azután újra a rendőrre nézett. Mélyet sóhajtott, és a helyzetbe beletörődve,
belenyúlt a zsebébe, és elővette az útlevelét. – Tessék. – Nem tudom, van-e fogalma arról, hogy ebben az országban a szabadság korlátozása bűntettnek minősül – közölte, és intett a történésznek, hogy kövesse. – Jöjjön velem, kérem. Ebben a pillanatban megjelent Peter, és megmutatta CIA-s igazolványát a rendőrnek. – Nem szükséges, biztos úr – mondta határozottan. – Noronha úr velem van, és majd én elkísérem az Ügynökségre. Egy igen fontos terrorizmusellenes ügyben segít nekünk. Remélem, megérti, nemzetbiztonsági ügyről van szó. A CIA-igazolványt meglátva a rendőr tétovázott. Szeretett volna érvényt szerezni az akaratának, de a „terrorizmusellenes ügy” és a „nemzetbiztonsági ügy” kifejezés megtette a hatását. – Rendben van – mondta végül. – De nehogy ez még egyszer előforduljon, hallja-e? – Legyen egészen nyugodt. Jó éjszakát. Peter a karjánál fogva kivonszolta Tomást a repülőtérről. A történész ment utána, de vissza-visszafordult, hogy láthassa Maria Flor karcsú alakját a sorban, amely a repülőtér tranzitvárója felé igyekezett, azután a repülőtér automata ajtaja becsukódott mögötte, és szem elől vesztette, megcsapta az éjszaka hidege, a szívében pedig jeges űr támadt. Mindörökre elveszítette.
LXIV A fekete Chevrolet végigszáguldott a felhajtón, és csikorgó gumikkal megállt a repülőtér termináljának bejárata előtt. Fuentes őrnagy kiugrott a kocsiból, és sietősen bement az épületbe, ügyet sem vetve a táblára, amely jelezte, hogy ezen a helyen csak rövid időre lehet megállni, de parkolni nem szabad. Az ajtó automatikusan kinyílt, a belépőt körbefogta a terminál meleg levegője és lámpáinak vakító fénye. Azonosította a jegyzetfüzet lapjáról leolvasott légitársaság jegykezelő pultját, és megindult arrafelé, de Tomást nem látta a csomagjaikat leadni készülő és a beszállókártyára váró utasok sorában. – Coño! – káromkodott az orra alatt, mert félő volt, hogy a célszemély már bement az utazóknak fenntartott területre. – Na, most hogy legyen? De ez a helyzet valójában nem jelentett tényleges akadályt egy tapasztalt CIA műveleti tisztnek. Tudta, hogy több lehetőség közül választhat, amelyek közül csak néhányban jutna szerep Harry Fuchs mindenható kezének, de talán nem is volna szükség arra, hogy a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat mindenható főnökét zavarja. Bement ezért a Dulles repülőtér biztonságai szolgálatának irodájába, és igazolványát felmutatva bemutatkozott az ott lévő tisztnek.
– Manuel Fuentes őrnagy, CIA – azonosította magát. – Haladéktalanul be kell jutnom az utasoknak fenntartott területre. Meg kell akadályoznom, hogy egy gyanúsított feljusson az éjfélkor induló londoni gépre. – Rápillantott az indulásokat mutató kijelzőre. – Azt hiszem, a negyvenhármas kapunál van a beszállás. A rendőrtiszt, akinek a neve, Brown hadnagy, ott díszelgett a mellén lévő táblácskán, szemügyre vette az igazolványt, és miután meggyőződött a valódiságáról, feltápászkodott a székéből. – Jeez, úgy látszik, a CIA-nak ma csak itt a Dullesen van dolga – szellemeskedett, miközben odaintett Fuentesnek, hogy kövesse. – Jöjjön velem. Brown egy oldalajtón át kivezette az őrnagyot egy folyosóra, amelyik megkerülte a biztonsági ellenőrzés, az útlevél- és vámvizsgálat területét. – Mit akar azzal mondani, hogy úgy látszik, a CIA-nak ma csak itt van dolga? – Tíz perccel ezelőtt megjelent itt egy kollégája. Volt egy kis incidens a terminálon, és amikor a beosztottam odament, hogy letartóztassa a nézeteltérés okozóját, a kollégája megjelent, és elvitte magával. Mintha azt mondta volna, hogy igen fontos figura a terrorizmus elleni harcban. Fuentes őrnagy semmit nem értett az elmondottakból, de ez az egész nem is érdekelte különösebben, mert nem gondolta, hogy bármi köze lenne hozzá. Ezért csak ment Brown hadnagy mögött. A folyosó végén felmentek néhány lépcsőn, és a két dutyfree bolt közé rejtett ajtón keresztül beléptek a nemzetközi indulási csarnokba. Megindultak a beszállókapuk sora előtt, és néhány perc múlva ott voltak a negyvenhármas kapunál. A beszállócsarnokban óriási tömeg volt, legalább kétszázan zsúfolódtak össze. A CIA műveleti tisztje a biztonsági szolgálat emberének kíséretében kereste a tömegben Tomást, akinek az arcát bevéste a memóriájába. Miután kétszer bejárták a csarnokot, megállt, sóhajtott egyet, és feladta. – Nem látom sehol. Brown hadnagy odamutatott a beszállópultnál álló alkalmazottra, aki már készülődött, hogy hívja az utasokat. – Nem akarja megnézni az utaslistát? – Jó ötlet. A két férfi odament a pulthoz, és a biztonsági szolgálat tisztje elmondta az alkalmazottnak, hogy van egy kis probléma, és meg kell győződniük arról, hogy egy bizonyos utas felszáll-e a repülőgépre. Mivel a repülői fenyegető veszélyről volt szó, ezért az alkalmazott készségesen betöltötte az utasok listáját a számítógépre. Fuentes őrnagy odahajolt a képernyőhöz, végignézte a neveket, de Tomás nevét nem találta. Amikor azonban másodszor is elolvasta a listát, akkor megakadt a szeme egy portugál néven.
Maria Sequeira. Ismerősnek tetszett a név. Kinyitotta a táskáját, és kivette a dossziét, amelyet Harry Fuchstól kapott. Fellapozta az anyagot, és megtalálta annak a nőnek a nevét és fényképét, aki a gyanúsítottal együtt utazott; a szövegben egy bizonyos Maria Flor Sequeira szerepelt, és ott volt a fényképe is, amelyet a CIA lisszaboni embere küldött Langley-be. – Már láttam ezt az arcot – jegyezte meg az őrnagy, azután felemelte a fejét, és végigpillantott a londoni beszálláshoz készülődő tömegen. – Mégpedig néhány perce. Egy ilyen arcra felfigyel az ember… Újra megindult a negyvenhármas kapu előtt összetorlódott sokaságban, ez alkalommal Maria Flor képével a fejében; biztos volt benne, hogy néhány pillanattal azelőtt, amikor Tomás Noronhára vadászott, látta őt. Végigpillantott az ülő utasok során, majd egy másikon, amelyik szemben volt az ablakkal. Az egyik sarokülésen, egy virágcserép mellett végre rátalált. Maria Flor összegörnyedt, a feje lehorgadt, a szeme vöröslött, mintha sírt volna. A Tomás Noronha utáni hajsza még nem ért véget, de Fuentes őrnagy tudta, hogy ebben a pillanatban nagyot lépett előre. – Asszonyom, velem jönne? A portugál nő felemelte a fejét, és elkerekedő szemmel nézett a két férfira, láthatólag igencsak meglepődött, hogy megszólították. – Tessék? – Brown hadnagy vagyok, a repülőtér biztonsági szolgálatától. Legyen szíves velem jönni. Maria Flor arcára kiült a félelem. – Miért? Mi történt? Valami baj van? Brown hadnagy határozott mozdulattal a beszállócsarnok bejárata felé intett. – Jöjjön velem, legyen szíves. – De most indul a gépem Londonba… – Csak rutinellenőrzésről van szó, nem kell aggódnia. – Felmutatta jobb kezének öt ujját. – Öt perc az egész. A portugál nőnek, aki már a legrosszabbtól tartott, nem volt más választása, engedelmesen megindult a repülőtér biztonsági szolgálatának tisztje mögött. Nyugtalansággal töltötte el, hogy egy indiánnak kinéző, üres tekintetű, testes férfi, aki Brown hadnagy kíséretében volt, szorosan mögötte ment, mintha arra vigyázna, hogy kereket ne oldjon, de egy szót sem szólt. Az elöl haladó biztonsági ember a duty free boltok felé vette az irányt, bekanyarodott egy oldalajtón, azután egy folyosón haladva bevezette őt a repülőtér biztonsági szolgálatának irodájába. Brown hadnagy félreállt az ajtóból, azután udvarias mozdulattal előreengedte a mögötte haladó két embert egy kis szobába, amelyben egy
asztal és néhány szék volt, leültek. – Fuentes őrnagy feltesz önnek néhány kérdést – mondta, bemutatva a műveleti tisztet. – A CIA munkatársa. Az amerikai Hírszerző Ügynökség nevét meghallva Maria Flor elsápadt. – A… a CIA-é? – Igen, asszonyom – erősítette meg Fuentes őrnagy, megtörve a hallgatást, amelybe azóta merült, hogy azonosították a portugál nőt. – Az a feladatom, hogy az Ügynökség informatikai rendszerébe ma hajnalban történt törvénytelen behatolással kapcsolatban kihallgassam önt. Mielőtt bármit kérdeznék, van valami, amit el szeretne mondani? A portugál nő kinyitotta, majd becsukta a száját, nem tudta, mit tegyen ebben a helyzetben. – Én… én… – dadogta. – Egy ügyvéd jelenlétében nyilatkozom. A CIA műveleti tisztje felnevetett, és cinkos pillantást váltott Brown hadnaggyal, mintha csak azt mondta volna, hogy ez a kérés már a bűnösség elismerését jelenti. – A maga idején megkapja az ügyvédet. De lehet, hogy nem is lesz rá szüksége… ha együttműködik. Csak egy információra lesz szükségünk. Ha ezt megkapjuk öntől, máris felszállhat a repülőre, és minden további nélkül hazatérhet. – Várakozóan felhúzta a szemöldökét. – Nos, hajlandó együttműködni. – Igen… természetesen. Mit akar tudni? A műveleti tiszt szúrós szemmel nézett a nőre. – Hol van Thomas Noronha? A kérdés nem érte váratlanul Maria Flort ebben a helyzetben, amikor egy CIA-ügynök hallgatta ki, de más, amikor valaki elgondolja, mii kérdeznek majd tőle, és megint más, amikor tényleg meghallja a kérdést. A portugál nő tétovázott, Brown hadnagyra nézett, biztatást, esetleg védelmet remélve tőle, de hiába, és amikor rájött, hogy csak magára számíthat, összeszedte magát, és szembefordult Fuentes őrnaggyal. – Nem tudom. – Nem tudja, vagy nem akarja megmondani. – Itt hagyott a repülőtéren, és ment tovább. – Hová ment? – Fogalmam sincs róla. A CIA műveleti tisztje hosszan nézte, mérlegelve, amit mondott, és ahogy mondta. Néhány másodperc múlva elhatározásra jutott, és mélyet sóhajtott, mintha érzékeltetni akarná, hogy kötelessége a józan belátás ellenére cselekedni. – Ebben az esetben sajnálattal közlöm, hogy velem kell jönnie Langley-be – közölte. – Hazugságvizsgálatnak vetjük alá. Ha bebizonyosodik, hogy igazat
mondott, akkor az Ügynökség megveszi a repülőjegyet a hazájába. Ha viszont nem mondott igazat, letartóztatjuk, és vádat emelünk ön ellen a nemzetbiztonság veszélyeztetése miatt. Tisztában van a helyzetével? – Tökéletesen. – És továbbra is fenntartja, hogy nem tudja, hová ment a barátja, Thomas Noronha? – Igen. Fuentes őrnagy feltette az asztalra a táskáját, és kivett belőle egy bilincset. – Ebben az esetben tájékoztatom, hogy az Egyesült Államok antiterrorista törvénye értelmében letartóztatom – közölte hivatalos hangon, elhadarva a híres Miranda-figyelmeztetést. – „Joga van hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Joga van ügyvédet kérni, és joga van ahhoz, hogy ügyvédje jelen legyen minden kihallgatásán. Ha nincs pénze ügyvédre, állami költségen kirendelnek maga mellé egyet.” A figyelmeztetés leginkább azért hangzott el, hogy Brown hadnagy lássa, a letartóztatás törvényes keretek között zajlik, annál is inkább, mert a CIA általában nem élt a Miranda-formulával, amikor letartóztatott valakit. Amikor ez a formális aktus véget ért, Fuentes őrnagy felállt, megkerülte az asztalt, és Maria Flor két karját a háta mögé feszítve a csuklójára kattintotta a bilincset. Azután kivezette a repülőtéri biztonsági szolgálat irodájából, és húzta maga után a Dulles terminálján keresztül, ügyet sem vetve a foglya sápadt arcán lecsorgó könnyekre.
LXV A bekanyarodó Jeep Grand Cheroquee ezüstmetál karosszériáján egy pillanatra megcsillant a reflektor rávetülő fénye, majd a bejárat előtt megálló dzsip újra egybeolvadt az éjszakával. A terepjáróhoz odalépett egy őr, Peter leengedte az elektromos ablakot, és megmutatta a belépőjét. – Jó estét – köszönt. Rámutatott az utasára. – Van egy vendégem. – Az igazolványát kérem, sir. Tomás kezében már ott volt az útlevél, átnyújtotta az őrnek, aki visszament a fülkéjébe, hogy felírja az adatait, és elvégezze az ilyenkor szükséges biztonsági ellenőrzést. Két perc múlva visszatért, és egy ideiglenes belépőt nyújtott át a portugál férfinak. – A szabályzat szerint csak a mindenki számára látogatható épületrészben mozoghat – tájékoztatta. Azután Peterhez fordult, és odanyújtotta neki a felelősségvállalási nyilatkozatot, hogy aláírja. – Mint tudja, sir, nem hagyhatja egy pillanatra sem magára a vendégét, aki nem mozoghat szabadon az intézményben. A belső szabályozás értelmében ön felelős érte. – Lazán tisztelgett. – Szép estét. Az őr intett a társainak, akik egy bombakeresővel alul-fölül ellenőrizték a
kocsit. Azután megnyílt a kapu, és a gépkocsi behajtott a Langley épületegyüttesébe, a CIA központjába. Peter a számára fenntartott helyen állt meg a parkolóban, amely csaknem teljesen üres volt ebben az éjszakai órában, és miután kiszálltak a kocsiból, megindultak a főépület felé. Tomás az ég felé integetett. – Mit csinál? – Gondolom, hogy ezt a helyet, ahol most vagyunk, éjjel-nappal megfigyelik az orosz és a kínai kémműholdak – tréfálkozott. – Mivel most bennünket is megfigyelnek, gondoltam, integetek nekik. Ezen jót nevettek, de az épületbe belépve komolyságot erőltettek magukra. Az előcsarnokban biztonsági korlátok voltak, amelyeken a belépést ellenőrző fegyveres őrök engedték át a belépőket, a portugál történészt az egész berendezés a hidegháború időszakában felállított híres Checkpoint Charlie-ra emlékeztette. Az Információs Igazgatóság elemzője az őrök pillantásaitól kísérve végighúzta belépőkártyáját a biztonsági kapu elektronikus leolvasóján, és a kapu megnyílt előtte. Tomás ugyanezt tette a maga ideiglenes belépőjével, és ő is bemehetett. – Na és most – kérdezte Peter, amikor magukra maradtak a korlátokon átjutva –, merre menjünk? A történész kissé elbizonytalanodott attól, hogy ott áll a bolygó legfontosabb hírszerző ügynökségének a központjában. Elveszettnek érezte magát azon az ismeretlen helyen, nem tudta, hogy mit tehet és merre mehet. – Szabadon mozoghatok? – Természetesen nem. – Aztán megmutatta a saját belépőkártyáját. – De én bemehetek a legtöbb helyre. Viszont, figyelembe véve annak az ügynek a fontosságát, amelyben eljárunk, figyelmen kívül hagyok néhány korlátozást, és beviszem olyan helyekre, ahová rendes körülmények között nem lenne szabad bejárása. – A hangját lehalkítva, bizalmasan mondta. – Tudnia kell, hogy ezzel törvényt sértek. Ha rajtakapnak, elbocsátanak, és akárcsak magát, letartóztatnak, azután vádat emelnek ellenem a nemzetbiztonság veszélyeztetése miatt. Ezért kérem, hogy legyen óvatos. Hová kell mennünk? – Arra a helyre, amelyet az édesapja által küldött földrajzi koordináták megjelöltek – mondta Tomás. – Azaz, az irodájába. Gondolja, hogy bejuthatunk oda? Az amerikai férfi megfordult, és megindult a folyosón. – Milyen szerencse! – mondta. – Nincsen messze. Csendben mentek a folyosón. A látogatót kissé meglepte, amit látott; azt gondolta, hogy a CIA központja egy rideg és elzárt épület, amely tele van high tech biztonsági berendezésekkel, ehelyett olyasféle irodai hangulat fogadta, mint egy nagyvállalatnál. Itt-ott ital-, csokoládé- és szendvics-automaták
álltak, és a folyosó falán nagy ablakok nyíltak, amelyeken át meg az éjszakai sötétségben is látni lehetett az épületet körbeölelő dús zöld növényzetet. Olykor-olykor keresztezte az útjukat egy ingujjas, nyakkendőt viselő alkalmazott, aki egy pohár kávét vagy egy doughnutot vitt a kezében, és láttak egy-egy takarítónőt is, amint vödörrel és felmosófával a kezében végezte a munkáját az éjszakai nyugalomban. Egy fémajtóhoz érkeztek, amely mellett egy falba mélyesztett billentyűzet látszott. Peter belecsúsztatta a belépőkártyáját a mágneses leolvasóba, beütött egy számot, és odanyomta a mutatóujját, hogy leolvassák az ujjlenyomatát. Az ajtó megnyílt. – Ez már a zárt terület – mondta, és óvatosan felpillantott a mennyezetre, hogy ellenőrizze a videokamera helyzetét. – Csináljon úgy, mintha azt tenné, amit az imént tettem. A látogató engedelmeskedett, odaillesztette a belépőkártyáját a billentyűzet érzékelőjéhez, úgy tett, mintha beütne egy számot, és az ujját közelítette, de nem nyomta oda a fémlaphoz, amely az ujjlenyomatokat ellenőrizte. Azután szorosan Peter mögött haladva átment a fémkapun. Bent voltak a magasabb biztonsági fokozatú zárt területen. Igazából minden ugyanúgy nézett ki, mint az előzőleg végigjárt épületrészben. A szobák nagyobb része üres volt, feltehetően azért, mert már későre járt, de néhány irodában még dolgoztak, leginkább azokban, ahol figyelemmel kísérték a világ más részein, például Ázsiában folyó beavatkozásokat, ahol már jócskán bent jártak a délelőttben. Miután megkerültek egy kis belső udvart, Peter megállt egy ajtó előtt, ahol megismételték az előbbi biztonsági eljárást. Az ajtó kinyílt, és a házigazda udvarias mozdulattal betessékelte a látogatóját. – Rendes körülmények között az én belépőkártyámmal nem lehetne ide belépni – magyarázta. – De az apámra való tekintettel bejöhetek. Úgy látom, még nem vonták vissza az engedélyt. – Csak az apja miatt kapta meg az engedélyt? Az igazgatók fiainak különleges jogaik vannak? Beléptek egy előtérfélébe, amelyben egy íróasztal és néhány dívány volt, mint egy várószobában. A következő ajtó is biztonsági berendezéssel volt ellátva, de Peter ezt is kinyitotta a belépőkártyájával, a kóddal és az ujjlenyomatával. Az ajtó kinyílt, és az amerikai férfi a házigazda otthonosságával engedte be a vendégét a szobába. – Igen, amennyiben a saját apjuk irodájáról van szó. Tomás Noronha belépett Frank Bellamy dolgozószobájába.
LXVI
Maria Flor tarkóját abban a pillanatban érte az ütés, amikor beült a terminál rámpáján álló fekete Chevroletbe. Élettelenül összecsuklott, és Fuentes őrnagy azon nyomban beszuszakolta az anyósülésre. Azután lezárta az autó összes ajtaját, indított, és megindult a Dulles repülőteret elhagyva a Washington D.C. felé vezető autópályán. Az első kijáratnál azonban lekanyarodott az autópályáról, és rátért egy másodrendű útra, majd egy autóútra, amely egy terpentinfenyő-erdőn haladt keresztül. Egy éles kanyarhoz érve, rákanyarodott egy alig látható döngölt földútra, amelyet már jól ismert, és azon eljutott egy kies tisztásig. Megállt egy bokor mellett, és még eszméletlen foglyát erre-arra forgatva, a két kezét odakötözte a biztonsági öv csatjaihoz, a két lábát pedig megbilincselte. Amikor ezzel végzett, megszemlélte az eredményt. A feltételek nem voltak a legjobbak, egy ágy sokkal jobb lett volna, de a körülményekhez képest nem volt rossz. Eszébe jutott, hogy egyszer egy tálib férfit kellett vallatnia egy autóban, és egész jól ment, bár nem volt tökéletes. Kinyitotta a kocsi bárszekrényét, és kivett egy üveg szénsavas ásványvizet. Letekerte a kupakját, és a hideg folyadékot az áldozata arcába fröcskölte. – Mi… hol vagyok? – kérdezte a nő portugálul, lassan eszméletre térve, de még akadozó nyelvvel, mintha részeg volna. – Mi történt? – Senorita Sequeira – mondta a CIA műveleti tisztje. – Senorita Sequeira, jól hall engem? A portugál nő lassan felnyíló szemével ránézett a férfira, aki beszélt hozzá. – Mi történt? – Megpróbált mozogni, de rájött, hogy a keze és a lába meg van kötözve. – Hát ez meg mi? Miért kötözött meg így. Azonnal engedjen el! Nyilvánvalóvá vált, hogy igen gyorsan visszanyerte az eszméletét, és már csaknem teljesen a szellemi képességeinek a birtokában volt. – Senorita Sequeira, feltennék néhány kérdést – mondta Fuentes őrnagy, aki oda sem figyelt arra, mit mond a nő, mert követte a vallatáskor szokásos forgatókönyvet. – Két lehetősége van, egy jobb és egy rosszabb. Melyiket szeretné? Maria Flor a kezét és a lábát rángatta, ki akarta szabadítani őket, de nem tudta. – Vegye ezt le rólam – kiabálta. – Nem bánhat így velem. Vannak jogaim! A CIA embere a szemét forgatta; ha egy amerikait vagy egy európait vallatott, mindig előhozták a jogaikat. Nem értette, miért ilyen lassú felfogásúak. – Érti, amit mondok magának? – kérdezte, meggyőződve arról, hogy a nő szellemi képességeinek teljes birtokában van. – Vagy válaszol rendesen a kérdéseimre, amelyeket felteszek magának, vagy inkább csak azután beszél, miután igen kellemetlen perceket szerzek magának? Maga választ. – Engedjen el!
A párbeszéd még azelőtt véget ért, mielőtt elkezdődött volna, Fuentes őrnagy ezzel tisztában volt, mert minden jól kiszámítható sablon szerint zajlott. A foglyai először mindig dühödten vagy magukba roskadva, de mindenképpen kevéssé együttműködő módon reagáltak, és csak az igen fájdalmas tapasztalatok után kezdett belőlük ömleni a szó. Amíg a nő öntudatlan állapotban volt, gondosan előkészítette a szükséges eszközöket, és elrendezte őket a kocsiszekrény tetején. Már csak az volt hátra, hogy a megfelelő sorrendben használja őket. Először begyömöszölte a kendőt az áldozata szájába, és rögzítette a szájára illesztett ragasztószalaggal, hogy ki ne tudja lökni. – Mmm! Mmm! Ezeket a hangokat adta ki magából az összes foglya a vallatás alatt, úgyhogy ügyet sem vetett rájuk; Maria Flor nem az első, és valószínűleg nem is az utolsó, aki ebbe a helyzetbe került. Kézbe vette a fogót, amelyet kikészített a kocsiszekrény tetejére, és a nő szeme elé tartotta. – Látja ezt? Ez az a holmi, amely a legmegátalkodottabb emberből is kiszedi, amit hallani akarok. Látni akarja, hogy működik? Beült az autó hátsó ülésére, hogy könnyebben odaférjen a nő jobb kezéhez. Megragadta a foglya kisujját, és benyomta a fogó éles karmai közé. Nem ment egykönnyen, mert a nő kitekeredve ült az első ülésen, de ez nem akadályozhatta meg abban, hogy a kínvallatás legfontosabb lépését végrehajtsa; általában egy ujj levágása elegendő volt ahhoz, hogy a még a legmegátalkodottabbak is megtörjenek, és csak igen kevés alkalommal, a legfanatikusabb tálibok esetében kellett több ujjat vagy a kézfejet levágni. A mobiltelefon éppen abban a pillanatban kezdett el csörögni, amikor összenyomta volna a fogó két szárát, hogy átvágja az ujjat. Káromkodott, hogy éppen egy ilyen pillanatban zavarja meg a telefonáló, és belenyúlt a zsebébe, hogy kivegye a készüléket. A kis kijelzőn nem jelent meg a hívó fél neve. – Ki beszél? – A motherfucker ott van az Ügynökségen! Harry Fuchs telefonált. – Mit mond? – Mondd, mi a fenét csinálsz? Fuentes őrnagy Maria Florra nézett. A főnöke valószínűleg biztonságos vonalon hívja, de még így is jobb, ha ügyel arra, hogy mit mond. – Igen… hát… információkat szerzek a célszemély hollétéről. Elkaptam a chicát, aki vele van, most megpróbálom… megpróbálok elbeszélgetni vele. Biztos vagyok benne, hogy néhány perc múlva úgy fog csacsogni a mi kis madarunk, mint egy fülemüle, és…
– A sonnavabitch ott van az Ügynökségen! – szakította félbe a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója, megismételve az előbb mondottakat. – Két perce hívtak Langley-ből. Az informatikai forgalmat monitorizáló rendszer érzékelte, hogy egy Thomas Noronha nevű portugál illető húsz perce belépett az Ügynökség épületegyüttesébe. Fuentes őrnagy szeme elkerekedett a csodálkozástól. – Micsoda? – Az öreg cocksucker fia vitte be. – De… de hisz ez nagyszerű! – Nem. A lehető legrosszabb! – Hogyhogy a lehető legrosszabb? A gyanúsítottunk ott van Langley-ben! Nem kellett elfognunk, ő maga jött el hozzánk. Mit akarunk még! Hogy ez a Noronha megcsókolja a seggünket? – A dolog nem ilyen egyszerű – torkollta le Fuchs. – Ha ez a jóember Bellamy fiának a segítségével jutott be az Ügynökségre, akkor az azt jelenti, hogy valahogy összejöttek. Ami azért jelent gondot, mert van egy szövetségese Langley-ben. Ilyen körülmények között igen nehéz bármit is csinálni vele, mert az ifjabb Bellamy még borsot törhet az orrunk alá, és nem lehet egykönnyen túllépni rajta. – Nem értem. Bellamy fia annak az embernek a pártjára állt, aki megölte az apját? Ennek se füle, se farka… – Ahogy mondtam, a dolog nem ilyen egyszerű. Ez a Noronha egy minden hájjal megkent gazfickó, aki valahogy elérte, hogy az öreg fia a pártját fogja. Nem érdekes, hogy csinálta. Most az a fontos, hogy gyorsan cselekedjünk, és nem a szokásos módszerekkel. Eddig bevált módszereink nem alkalmazhatók ilyen helyzetekben. – Van valami ötlete? A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója egy darabig hallgatott, mintha megpróbálná új oldalról végiggondolni a problémát. – Figyelj csak, jól hallottam, hogy Noronha nője veled van? – Igen. Elkaptam, és most itt van velem. Éppen elkezdtem kihallgatni, hogy megtudjam a célszemély tartózkodási helyét, de ahogy látom, erre már nincs szükség. Most mit csináljak vele? Likvidáljam? – Eszedbe ne jusson. Ez a lány adu a kezünkben, és felhasználhatjuk a magunk érdekében. – Hogyan? Van még olyan információ, amit kiszedhetünk belőle? – Nem arra fogjuk használni, hogy információt szerezzünk tőle, hanem csalinak, érted? Máris indulok, hogy ezt a Noronhát begyűjtsem Langley-ben. Ahhoz, hogy elérjük a célunkat, a motherfuckert ki kell csalogatnunk az Ügynökségből, de úgy, hogy ne is sejtse, mire készülünk. A pasasnak a saját lábán kell kijönnie onnan, világos?
– De ehhez meg kell győznünk őt arról, hogy kijöjjön. Ezt hogy csináljuk? – Na, figyelj, az elkövetkező néhány órában nem a CIA műveleti tisztje leszel, hanem egy emberrabló, aki elrabolta a lányt. Vidd el őt valahová, és fenyegesd meg, hogy rövid időn belül kinyírod. Ahogy Noronha anyagából látom, ha ezt meghallja, rögtön rohan, hogy megmentse. így érjük el, hogy a saját akaratából kijöjjön Langley-ből. – És utána? Mit teszek, amikor a pasas megjelenik? – Ha a cocksucker kijött az Ügynökségből, már azt teszünk vele, amit akarunk. Lekapcsolod, és alaposan kivallatod a Kvantumszem hollétéről. Eljuttatod hozzám az információt, én pedig ellenőrzőm. Ha megtaláljuk a terveket, akkor kiiktatod a motherfuckerí, azután pedig eltűnsz a térképről. A rendőrségnek fogalma sem lesz arról, hogy mi történt, és úgy kezeli az ügyet, mintha köztörvényes bűntény történt volna. Mi pedig így nemcsak a Kvantumszemet szereztük meg, hanem bosszút álltunk Bellamyért is, és ezt a világ összes kémszervezetének a tudomására hozzuk, hadd lássák, hogy nem lehet büntetlenül meggyilkolni egyik emberünket sem. És ezzel lezárjuk az ügyet. – És mi legyen a chicával, miután Noronha a kezünkbe kerül? Fuentes őrnagy azzal egy időben, hogy ezt a kérdést feltette, ránézett Maria Florra, aki betömött szájjal, és megbilincselve ült. A válasz azonnal megérkezett és egyértelmű volt, feleslegessé téve minden további kérdést. – Mégis mi? Végezz vele.
LXVII Tomást meglepte a dohszag, amely átjárta Frank Bellamy langley-beli irodájának állott levegőjét. Jó ideje zárva lehetett már. Peter felgyújtotta a fényeket, és elébük tárult a klasszikus stílusban berendezett tágas helyiség. Fényezett tölgyfa borítású polcok, a mamutfenyőből készült parkettán egy CIA-emblémával díszített szőnyeg, és az egész szobán eluralkodó hatalmas mahagóniasztal, amely az Egyesült Államok zászlaja és az ország aktuális elnökének bekeretezett fényképe előtt állt. A szoba egyik falán ablak nyílt, a másik előtt pedig könyvekkel megrakott polcok álltak, a faépítmény monotóniáját csak egy térkép szakította meg, amelyen kis pontok jelölték a világ főbb fővárosait. – Most vagyok itt először, azóta… azóta, hogy… – dadogta Peter. – Azóta, hogy az apám már nincs. Tomás elmélyülten nézte a hatalmas teret, az ajtónál állva próbálta felmérni a szoba berendezését. – Hol van a páncélszekrény? A házigazda az íróasztal mögött lévő falon, az amerikai zászló mellett függő
bekeretezett fényképre mutatott, amelyen a Fehér Házban éppen elnöki hatalmat gyakorló politikus volt látható. – Ott van, a fénykép mögött – mondta. – Tudom, hogy Halderman és Fuchs már kinyitotta. Azt hiszem, találtak benne néhány bizalmas jelentést, néhány folyamatban lévő projektet és valamennyi pénzt. Ami a Kvantumszemet illeti… nagy semmi. – Utalást sem talállak rá? – Semmit. A portugál történész körbejárta az irodát, számba véve a legapróbb részleteket is. Végignézte a polcokon sorakozó könyveket, amelyek tudományos problémákkal vagy a geostratégia kérdéseivel foglalkoztak, megtalálta közöttük Neumann János, Richard Feynman és Stephen Hawking műveit, és a klasszikusokat, Lao-ce-t, Clausewitzet, Hobbest, Macchiavellit, T. E. Lawrence-t, és természetesen Kissingert meg Churchillt. A polcok között függő térképnek viszont láthatólag semmi különösebb szerepe nem volt az irodában; csak dekoráció volt, amelyen vörös gömböcskét mutatták a világ nagy fővárosait. Elég régi térkép lehetett, valószínűleg még a hidegháború időszakából származott. Tomás látta rajta Washingtont, Londont, Párizst, Rómát, Berlint, Moszkvát, Pekinget és Tokiót, de mivel a térkép semmi más érdekességet nem ígért, folytatta kutatóútját az irodában. Az átellenes falon lévő ablak arra a kis belső udvarra nyílt, amely mellett néhány perccel korábban eljöttek. Tomás odaállt az ablakhoz, és kinézett rajta, látta, hogy az udvar nagyobb részét egy absztrakt szobor foglalja el, egy hullámzó alakzat, amelyen itt-ott betűk látszanak, akárha egy régi rotációs nyomdagép volna. Azután megfordult, és alaposan megnézte magának azt a helyiséget, ahol Frank Bellamy az elmúlt néhány évtizedet töltötte, miközben olyan találmányokon törte a fejét, amelyek biztosították a CIA technológiai fölényét az egész világra kiterjedő hírszerzésben. – Ebben az irodában kell lennie valaminek, ami elvezet bennünket a Kvantumszemhez, és fellebbenti a fátylat édesapja haláláról – mormolta elgondolkodva Tomás. A tekintete vissza-visszatért a mahagóni íróasztalhoz, amelynél valamikor a Műszaki és Tudományos Igazgatóság vezetője ült. Odament, és egyenként végignézte a fényes asztallapon halmozódó dokumentumokat. Nem talált semmi érdekeset, ezért kihúzogatta a fiókokat. Belenézett az elsőbe, a másodikba és a harmadikba, de hiába. – Az a szemét Halderman és a Fucking Fuchs már többször átrágta magát ezen – mondta Peter. – Ez a két jómadár órákat töltött azzal, hogy alaposan átvizsgálja az apám íróasztalát és a könyvespolcait. Nem találtak semmit. – Kétkedve ingatta a fejét. – Őszintén szólva, nem tudom, mire juthatunk, ha ők kudarcot vallottak.
Tényleg úgy látszott, hogy hatalmas, fényezett mahagóniasztal nem rejt semmi különösebben érdekeset, amit használhatnának. Tomás tétován körbepillantott, azt remélve, hogy hirtelen a szemébe ötlik valami, vagy ösztönzést kap a továbblépéshez. Erre-arra kalandozó tekintete végül megállapodott az Egyesült Államok elnökének bekeretezett fényképén. – Hogy lehet kinyitni a páncélszekrényt? – Ott nincs semmi érdekes – ismételte meg Peter. – Mondtam már, hogy Halderman és Fuchs átbogarászták a tartalmát, és … – Lehet, hogy látták, mi van benne, de abban biztos vagyok, hogy nem tudták értelmezni, amit találtak. Látnom kell, mi van ott, hogy eljuthassak a saját következtetéseimhez, érti? Lehet, hogy észreveszek valamit, amire nem figyeltek fel. – Nagyon kétlem – mondta az amerikai, és elhúzta a száját. – Különben sem megyünk semmire, mert nem ismerem a kódot, amivel ki lehetne nyitni a páncélszekrényt. Úgy látszik, zsákutcába jutottak. Tomás elgondolkodott, miképpen lehetne valami kiutat találni, és amikor szórakozottan zsebre dugta a kezét, az ujjai kitapintottak valamit. – A nagy pentaculum – kiáltott fel, és kihúzta a zsebéből az amulettet. – Ez biztos segít a megoldásban! – Miért gondolja? A földrajzi koordináták miatt? – Erről a tárgyról, amelyet az édesapja küldött nekem, sokkal több le olvasható, mint azok a földrajzi koordináták, amelyek elvezettek minket ide – válaszolt Tomás, és úgy fordította a nagy pentaculumot, hogy mind a ketten láthassák az egyik oldalára vésett rajzolatot. – Nézzen csak ide.
– Itt vannak a koordináták a csillag hét csúcsa között – mondta Peter. – Azután itt van a csillag. Gondolja, hogy az is jelent valamit? – A hétágú csillagot heptagrammának nevezik, és az alkímiában arra használják, hogy jelezzék vele a nyugati kultúra négy alapelemét, azaz a földet, a tüzet, a vizet és a levegőt, valamint a keleti kultúra három alapelemét, azaz a sót, a higanyt és a ként. Úgyhogy a heptagramma rajza nem véletlen, mert mindazt ábrázolja, ami megtalálható a Világegyetemben. – Ez tökéletesen egybevág az apám tudományos kísérleteivel. – Rámutatott
a héber jelekre, amelyek a heptagrammát körülvevő kör felső ívén voltak. – Itt vannak ezek a héber szavak, amelyek, ahogy mondta, a Salamon kulcsáréi, arra a mágikus kézikönyvre utalnak, amelyet Salamon királynak tulajdonítanak. – De van még valami ezen kívül is, ugye? – Igen, itt van még a Dávid-csillag, középen… és ezek a betűk a heptagrammát körülvevő köríven. – Tudja, mit jelentenek ezek a betűk? – Azt hiszem… nem. – Semmi nem került rá véletlenül erre a rajzolatra, Pete. Az édesapja azért tüntette fel itt ezeket a betűket, mert valami szerepük van. Ha pedig tudni akarjuk, mit üzent, ki kell derítenünk, mit jelentenek. A történész leült az íróasztalhoz, kézbe vett egy tollat, és maga elé húzott egy üres papírlapot. Végignézte a heptagramma körívén lévő latin betűket, és átmásolta őket a papírlapra. Az eredmény egy értelmetlen betűsor volt.
– Látja? Nem jelent semmit. Tomás szeme végigfutott a köríven, és mint titkosírás-szakértő két perc alatt rájött a megfejtésre, amely olyan egyszerűnek bizonyult, hogy elszégyellte magát. – Úgy gondolja? – kérdezte, és rámutatott a írásjelekre. – Itt ugye az van leírva, hogy Mafteah Shélomoh? Nos, a héber betűket jobbról balra kell olvasni. A kérdés tehát a következő: mi van akkor, ha azokat a latin betűket, amelyek ugyanazon a köríven vannak, hasonlóképpen jobbról balra olvassuk? Nézzük csak, mi történik… Leírta a rejtjeles betűket, de most ellenkező irányban.
Majd újra leírta a betűrejtvényt, de most minden egyes szót elválasztott egymástól.
Az amerikai elképedésében eltátotta a száját, a szeme kimeredt és rátapadt az első szóra. – Kryptos – kiáltott fel, és hirtelen remegni kezdett az izgatottságtól. – Látja, mi áll itt? Kryptos! – Odafutott a szoba ablakához, és kimutatott az udvarra. – Kryptos az a… az a… – Szobor – fejezte be a mondatot a történész, és ő is odament az ablakhoz.
– Valóban, Kryptos az a szobor. A két férfi ott állt a dolgozószoba ablakánál, ámuló szemük rátapadt a hullámformára, amely a belső udvar északkeleti sarkában állt: a bronzfelületet itt-ott érthetetlen betűhalmazok törték meg, mintha a hullámfunkcióinak és a részecskéknek a váltakozását szimbolizálnák. Frank Bellamy ott rejtette el a titkát.
LXVIII Harry Fuchs, miközben az autója begördült a Langley épületegyüttesébe, és megállt a számára fenntartott helyen, egyfolytában Tomás Noronha különös viselkedésén töprengett. Mi járhat az eszében, hogy eljött éppen ide, a CIA központjába? Lehet, hogy teljesen elment az esze? Vagy az öreg fia valami maszlaggal teletömte a fejét? Vagy azt hiszi, hogy itt valami fontosat találhat? És ha így lenne, akkor az vajon mi? – A Kvantumszem – adta meg magának a választ abban a pillanatban, amikor lezárta a kocsiját, és megindult az épület felé. – A motherfucker azt hiszi, hogy megtalálja a Kvantumszemet! Megvetően nevetett. – Röhejes. Tényleg elég nevetséges az egész. Hiszen ő, Halderman és a két igazgatóság emberei már töviről hegyire átnézték az épületet a projekt anyaga után kutatva, és mindeddig semmi eredményre nem jutottak. De voltak ebben a történetben olyan részletek, amelyekről nem feledkezhetett meg, és ezért nyugtalanították. Igazából két ilyen részlet volt. Az első, hogy az öreg utolsó üzenetében Tomást a kulcsnak nevezte. De minek a kulcsa? Nyilvánvaló, hogy csak az a kulcs lehet, amely elvezet a Kvantumszemhez. Ez eddig világos. A második részlet viszont már kevésbé volt egyértelmű. A történész, nem törődve a veszéllyel, eljött Amerikába, mi több, huszonnégy óra alatt feltörte a CIA informatikai rendszerét, és behatolt a Hírszerző Ügynökség székhelyére. Ez nemcsak képtelenül merész lépés volt, hanem nyugtalanító is. Miért vállalt ekkora kockázatot? Azt hitte talán, hogy nem fedezik fel? Az egyetlen elfogadható válasz az, hogy Tomás olyan információ birtokában van, amely arra kényszerítette, hogy eljöjjön. Csak ezzel magyarázható ez a képtelen merészség. Belépett az épületbe, és meglátta igazgatóságának éjszakai ügyeletét irányító férfit, Sam Dunnt, aki az előcsarnokban várt rá. Ő figyelmeztette húsz perce arra, hogy a portugál ott van a CIA székhelyén. Nem bízott túlságosan Dunnban, de tudta, hogy hatékonyan dolgozik, ezért nagy vonalakban meg kell ismertetnie vele a Kvantumszem megszerzéséért folytatott akciót. – Hol van az a sonnavabitch? – Az öreg irodájában, sir. Sietősen áthaladtak a biztonsági kapukon, a belépőkártyájukat odaérintették az érzékelőkhöz, és megindultak a Műszaki és Tudományos Igazgatóság felé vezető folyosón. – Remélem, senki nem lépett közbe. – Senki, sir. Követtem a parancsait, és hagytam őket, hadd csináljanak, amit akarnak. Mindössze követtem a mozgásukat, ahogy a telefonon keresztül
utasított. Nem tartott sokáig az út, bár a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatójának és a munkatársának át kellett haladnia egy magasabb biztonsági szintű zónába vezető ajtón. Fuchs eközben röviden elmagyarázta a beosztottjának, hogy a portugál férfit nyomás alatt kell tartaniuk, ezért a barátnőjét elrabolták, és halálosan megfenyegették. – Ne aggódjon – mondta a CIA műveleti főnöke. – Csak arra szolgál ez az egész, hogy Noronhát együttműködésre kényszerítsük. Ez természetesen igaz volt, de nem teljesen. Azt Fuchs nem mondta el, hogy a lányt meg fogják ölni. A CIA hazai földön nem hajthatott végre semmiféle akciót, ezért nem maradhatott a tanú életben. Másfelől ott volt a Georgetown Egyetemen meggyilkolt portugál matematikus is, akinek a halálát ugyancsak el kellett tussolni, hogy eltüntessék a nyomokat, amelyek elvezetnek Fuentes őrnagyhoz és rajta keresztül a műveleti igazgatóság élén álló vezetőhöz. Az egész épületet szigorú, bár észrevétlen ellenőrzés alatt tartották, ezért nyilvánvaló volt, hogy Peter Bellamy segítsége és a belépők mozgását a távolból figyelemmel kísérő Sam Dunn figyelmetlensége nélkül a portugál történész nem tudott volna ilyen messzire eljutni. Idáig pedig végképp nem. A Műszaki és Tudományos Igazgatóság épületszárnyába érve a két férfi egyenesen az aligazgató szobájába ment. Walt Halderman, akit Fuchs telefonon riasztott, már türelmetlenül várta őket az ajtóban. – Az illető az öreg irodájában van – mondta Halderman, szórakozottan rágcsálva egyik hüvelykujjának a körmét. – Mit csináljunk? – Elkapjuk. Az épületnek ez a szárnya néptelen volt, mert már késő éjszakára járt, és a Műszaki és Tudományos Igazgatóságnak nem voltak olyan munkatársai, akik a földgömb másik oldalán lettek volna bevetésben, utasításra várva úgy, ahogy ez a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat és az Információs Igazgatóság embereivel történt, akik huszonnégy órás szolgálatot teljesítettek a földgömb különböző pontjain. Az újonnan érkezettek látták, hogy a titkárság ajtaja félig nyitva van, beléptek az előtérbe, ahol Frank Bellamy titkárnője szokott dolgozni, de nem láttak senkit. – Az öreg irodájában vannak. Megpillantották a dolgozószoba ajtajának résein át kiszűrődő fénysugarakat. Valaki van ott bent. Halderman a biztonsági monitorhoz érintette belépőkártyáját, bepötyögte a kódszámot, elvégezte az ujjlenyomatazonosítást, és az ajtó kinyílt. Egymásra néztek, hogy lássák, mindhárman készen állnak, és fegyverüket felemelve, elszántan berontottak a szobába. Tökéletes meglepetésben volt részük.
– What the fuck! A szoba üres volt. Várakozásukkal ellentétben, hiába égtek a fények, nyoma sem volt Tomásnak és Peternek. Dunn látva, hogy az események túlszaladtak rajta, hiába mondta a főnökének, hogy az ellenőrzése alatt állnak, odalépett az ajtóhoz, amely mögött a Műszaki és Tudományos Igazgatóság vezetőjének külön fürdőszobája volt. Eközben Fuchs és Halderman körbejárta az irodát valami nyom után kutatva. Amikor a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója elsétált az ablak előtt, felfigyelt rá, hogy emberek vannak a belső udvarban, ami elég különös volt ebben a késői órában. Alaposabban szemügyre vette a két embert, akik éppen körbejárták a Kryptos szobrot, és az egyikükben felismerte Peter Bellamyt. A másikat eddig még soha nem látta személyesen, de sejtette, ki lehet, és az utóbbi napokban többször látta is a fényképét a Bellamy-ügy dossziéjában.
LXIX Különös érzés kerítette hatalmába Tomást, amikor megérintette a belső udvar északnyugati sarkát díszítő hullámforma szobrot. A Kryptos négy hatalmas rézlemezből összeállított térstruktúra volt, amelynek egyes részei fehér kvarckőből, zöld és vörös gránitból készültek, és a történész bizonyos volt benne, hogy különös titkokat rejt, ahogy a neve is sugallta. Egy hullámzó, vízszintes S alakot formázott, és úgy nézett ki, mint egy kézirat, amelyet betűk tengere lyuggat át. Tomás a tenyerével végigsimított a rézlemezek egyenetlen felszínén, mintha a puszta érintésükkel feltárulnának a szoborba rejtett titkok. – Ehhez a szoborhoz az első pillanattól fogva titkok fűződtek – jegyezte meg Peter, aki a történész mögött állt. – Azt beszélik, hogy különböző üzeneteket hordoz, de hiába veselkedtek neki újra meg újra a titkosírásszakértők, egyet sem sikerült megfejteni. Döbbenetes, ugye? A portugál történész még mindig a rézlapba vésett betűket simogatta, kitapogatva a körvonalaikat. – Nem tudom, tudja-e, hogy nemcsak történész vagyok, hanem titkosírásszakértő is – mondta Tomás, akit elvarázsolt a térstruktúra, amely előtt állt. – A Kryptos nagy kihívás a titkosírás-elemzők számára. A művész ezen a szobron négy titkosított szöveget ábrázolt, amelyek közül – nem szeretném elkeseríteni – hármat már megfejtettek. A negyedik viszont még őrzi a titkát. – Világos! És a három megfejtett szövegben mi áll? Valami misztikus titok? – Nyugodjon meg, semmi földöntúli dolog. – Rámutatott a szobor egyik feliratára. – Ez az első üzenet. Ezt a betűsort, amelyet Vigenère egy táblázata
alapján, polialfabetikus rendszer szerint titkosítottak, a palimpsest kulcsszóval lehet feloldani. A megfejtés valahogy így hangzik: „az áttetsző árnyék és a fény hiánya között húzódik az illúzió keskeny ösvénye”. – Hű! Milyen költői! Tomás a második táblára mutatott. – A második üzenet… igen mulatságos, tudja, mi van benne? – Elgondolkodott, mintha a tábla láttán eszébe jutott volna valami. – Földrajzi koordináták. – Mint a nagy pentaculumon? – Pontosan. Harmincnyolc fok, ötvenhét, hat egész öt tized északi szélesség, hatvanhét fok, nyolc, negyvennégy nyugati hosszúság. Már ellenőriztem a GPS-en. – Délkelet felé mutatott. – Egy ebben az irányban innen negyvenöt méterre levő pont. A házigazda arrafelé fordította a tekintetét, hogy megnézze, hová mutat a Kryptos második titka. – De hiszen… az az apám dolgozószobája. – Ez azt mutatja, hogy az édesapja és a művész, aki kigondolta ez a szobrot, megosztották egymással a Kryptos titkait. Ne felejtse el, hogy az édesapja volt a CIA legrégibb munkatársa. Akkor lépett be a szervezetbe, amikor megalakult, és feltehetően minden titkával tisztában volt. – Így igaz. – Ez a második üzenet az édesapja szobájának földrajzi koordinátáival együtt azt is közli velünk, hogy az a titok, amelyet át akar nekünk adni, ebben a szobában van, és itt, a Kryptoson találjuk meg hozzá a kulcsot. A két férfi a szobrot nézte, és azon gondolkodott, hogy hol találják meg rajta a kérdésre a választ. – Mégis, mi lehet az? – kérdezte Peter, az állát vakarva. – Gondolja, hogy a kulcsot a harmadik üzenet rejti? Mind a ketten a harmadik táblára néztek. – Talán – mondta Tomás, de az arcán látszott, hogy nem igazán hisz benne. – De nem valószínű. Tudja, ezt az üzenetet transzpozíciós rendszerrel titkosították. Már megfejtették, és egy Howard Carter-idézet volt, abból a könyvéből, amelyik Tutanhamon sírjának felfedezéséről szól. Jobban mondva, abból a részből, amelyben Carter kinyitja a kriptát. – Ez az. A kripta kinyitásához egy kulcsra van szükség. – De Howard Carter nem használt kulcsot ahhoz, hogy eljusson Tutanhamon sírjához. Ezért nem hiszem, hogy ebben az üzenetben lenne elrejtve az a kulcs, amelyre szükségünk van. Peter türelmetlenül felsóhajtott. – Ha a megoldás nincs a Kryptos első üzenetében, sem a másodikban, sem a harmadikban, akkor hol az ördögben van elrejtve? A negyedik üzenet
nyilvánvalóan szóba sem jöhet, mivel még nincsen megfejtve, így az apám sem használhatta. – Talán így van – bólintott a történész. – Talán nem. – Mit akar ezzel mondani? Tomás nem válaszolt. Ehelyett odament a szoboralakzaton lévő negyedik táblához, és elgondolkodva nézte, mintha szeretné felfedni a titkát. – A válasz ebben a negyedik üzenetben található.
LXX Az utolsó néhány óra váratlanabbnál is váratlanabb eseményeit Maria Flor lidércnyomásként élte meg. Az után a csalódás után, hogy Tomás ostoba bimbónak nevezte, ő pedig elhatározta, hogy repülőre száll, és visszatér Európába, faképnél hagyva a történészt, aki így megalázta őt Washingtonban, miközben ilyen megpróbáltatásnak volt kitéve, a repülőtéren letartóztatják, leütik, hogy elveszíti az eszméletét, és megkötözve tér magához egy autóban. És mintha ez még nem volna elég, a fogva tartója betömi a száját és egy csípőfogóval fenyegeti. Csaknem elvesztette a kisujját, csak egy telefonhívás mentette meg ettől. – Nos? – kérdezte a férfi, aki elrabolta. Miközben vezetett, az útra szegezte a tekintetét, de érzékelte a foglya mozgolódását. – Csak nyugodtan. Nemsokára megkapod, ami kijár neked, cukorfalat. Légy egészen nyugodt. Ezek a szavak nyilvánvalóvá tették, hogy a „telefonhívás megmentette” puszta szófordulat volt. A hívás nem mentette meg, csak adott még neki valamennyi időt. Nem nagyon hallotta, amit a hóhéra beszélt azzal, aki hívta, de amit kivett belőle az elég volt ahhoz, hogy megtudja, őt akarják csalétekként használni, hogy elfogják Tomást. Ez az elgondolás annál is ijesztőbb volt, mert az a beszélgetés, amelyet a kulcslyukon keresztül hallott, miután Peter odabilincselte a takarítószoba kilincséhez, teljesen egyértelművé tette a számára, hogy a történész csak játékszerének tekinti. Soha nem vállalja a kockázatot, hogy megpróbálja kiszabadítani. És még ha Tomás el is jönne érte, mit érne el vele? Mit tehetne egy akadémikus a CIA bérgyilkosával szemben? Megkötözött csuklója sajgott, a keze elzsibbadt, a kötelékei valószínűleg úgy voltak megkötve, hogy elszorították a vér áramlását. Ha a fogva tartója legalább egy kicsit meglazítaná a kötelékeit, akkor valamivel jobb lenne. De hogy is kérhetne tőle ilyesmit, ha még a szájáról sem veszi le a ragasztószalagot? – Mmm! – erőlködött, hogy felhívja magára a figyelmet. – Mmm! Mmm! Maria Flor nyögdelésére felfigyelt a férfi, aki foglyul ejtette őt, és az útról a nő felé fordította a tekintetét. Rosszindulatú mosolyra húzódott a szája, és
engedve a kísértésnek, megmarkolászta a nő mellét. – Gusztusos darab – jegyezte meg. – Kár, hogy nem próbálhatom ki. Élveznéd. – Sóhajtott. – De tudod, hogy van ez, szakember vagyok, és nem keverem a munkát az élvezettel. – Felnevetett. – Ez a te szerencséd. A portugál nő hányta-vetette magát, szerette volna lerázni magáról a CIA emberének a kezét. – Mmm! Mmm! – Tiltakozunk, he? Szeretem az ilyen nőket. Begerjedek tőlük, ha érted, mire gondolok. – Mélyet sóhajtott, mintha beletörődne az elkerülhetetlenbe. – Sajnos, számodra ez az egész rosszul fog végződni. – Mmm! Mmm! A sofőr még egyszer odapillantott, azután újra az útra szegezte a szemét. Az arcát időről időre megvilágították a szembe jövő autók, de ez elég ritkán történt meg. Ebben az órában alig volt forgalom az autóúton. – Majd meglátod, mit kapsz te tőlem…
LXXI Tomás hosszan nézte a Kryptoson lévő negyedik táblát, remélve, hogy eszébe jut valami megoldás. Az odavezető utat, mondta magában, annak az üzenetnek kell tartalmaznia, amelyet Frank Bellamy küldött neki Genfből. A házigazdája felé nyújtotta a kezét. – Pete ott van magánál a papírlap azzal az üzenettel, amelyet az édesapja küldött a nagy pentaculummal? – A CIA elemzője kivette az A4-es lapot a zsebéből, és megmutatta azt a betűsort, amelyet a portugál történész írt rá, nem sokkal előtte, amikor Frank Bellamy szobájában voltak.
– A Kryptos szó jelentése egyértelmű – jegyezte meg Peter. – Gond ezzel a Négy Nypvtt-vel van. A CIA elemzője elgondolkodott a sor végén álló latin betűkön, NYPVTT. Az első kettőt rögtön felismerni vélte. – NY természetesen New York kezdőbetűi. – Az ajkát harapdálta, ebből kiindulva próbált meg további logikus következtetésekre jutni. – A négyes szám talán New York negyedik kerületére, Bronxra vonatkozik. Csak ez lehet, nem? Valamiféle utalás Bronxra. A portugál történész mosolygott. – Maguk, hírszerzők imádnak túlbonyolítani minden egyszerű dolgot. – A papír felé intett. – Nem látja, hogy a Kryptos Négy egyértelműen arra a negyedik üzenetre vonatozik, amelyik a Kryptoson van elrejtve. A házigazda pillantása a szoborkompozíción elhelyezett negyedik táblára ugrott, és arcára tartózkodó kifejezés ült ki.
– Úgy gondolja, hogy ennek van valami értelme? Éppen az előbb mondta, hogy a Kryptos negyedik üzenetét még nem fejtette meg senki! Hogyan írhatta bele apám egy üzenetbe a halálának titkát, ha ezt még maga sem tudta? – Gondolja, hogy nem tudta? Ne felejtse el, minden arra utal, hogy az a művész, aki ezt a szobrot készítette, megosztotta az édesapjával a Kryptos titkait. – Beleértve a negyedik tábla utolsó titkát is? Tomás várt a válasszal. Visszafordult a rézből készült hullámzó kompozíció negyedik táblájához, és figyelmesen szem ügyre vette a látszólag önkényesen elhelyezkedő betűk egymásutánját. A kryptos szó több sorban is szerepelt, de minden más érthetetlen volt. – Nos, talált valami megoldást? A titkosírás-szekértő halkan mormolva olvasta a betűket, majd meg állt a hatvannegyedik és a hatvankilencedik betűhely között. – Itt van! – kiáltott fel, és odaintette magához. Petert. – Jöjjön közelebb. A CIA elemzője odahajolt, és nézte, amit a történész mutatott. Ugyanaz a hat betű volt, amelyet már többször látott. NYPVTT – Holy shit! – kiáltott fel meglepetten. – Ugyanazok a betűk, amelyek ott vannak a nagy pentaculumon. – Odafordult a portugál férfihoz. – Mi az ördögöt jelent ez? Tomás hátralépett, hogy nagyobb összefüggéseiben lássa a táblát. – Bár ez a negyedik tábla gyakorlatilag megfejthetetlen, a Kryptost megalkotó művész felkínált két értelmezési lehetőséget. Az első az az információ, liogy a megelőző táblák válaszaiban benne van az utolsó megoldása. Rámutatott az NYPVTT betűsorra. – A második pedig az, hogy ez a hat betű, amelyik a negyedik tábla hatvannegyedik és a hatvankilencedik betűhelye között található, Berlinnek olvasható. – Berlinnek? – A szobrász ezt üzente. – Megint szemügyre vette a Frank Bellamy üzenetét tartalmazó papírlapot, amelyen ez állt: KRYPTOS 4 NYPVTT. – Ilyenképpen, amikor az édesapja ezt a sort elhelyezte a nagy pentaculumon, azt kérte, hogy menjünk a Kryptos negyedik táblájáig, és derítsük ki, mit jelent az NYPVTT. Ahogy a Kryptos alkotója maga elárulja: Berlin. Bellamy fiának elállt a lélegzete attól, amit hallott, és amit ez jelentett. – Apám halálának titkát Berlinben kell keresnünk? – kérdezte döbbenten. – De… de micsoda őrült ötlet… – Kezeket fel! A rideg felszólítás nyomán mélységes csönd támadt a belső udvaron, ahol a
Kryptos emelkedett. Tomás és Peter megfordult, és szembe találta magát azzal az emberrel, aki a fenyegető szavakat kiejtette. Harry Fuchs állt előttük, rájuk szegezve a pisztolyát.
LXXII Olykor egy-egy neonfény villant fel az ablakon át, de a portugál nő ezen kívül semmi mást nem látott abból a testhelyzetből, amelybe kényszerítették. A vezető melletti üléshez kötözött Maria Flornak fogalma sem volt arról, merre járnak, mert csak a fénytelen éjszakai égboltot vagy a kormánykeréknél ülő, fékező és gázt adó vezetőt látta. Egy pillanatra megpillantotta az obeliszk csúcsát, és ebből sejtette, hogy átmentek a Potomacon, és most Washington történelmi belvárosában járnak, de a gépkocsi ment tovább, ő pedig továbbra sem látott semmit. Szerencsére a férfi figyelmét most más kötötte le, de a megkötözött nő tisztában volt vele, hogy ez nem sokáig marad így. A sorsa meg volt pecsételve; csalinak fogják használni ahhoz, hogy Tomást lépre csalják, és ez akár sikerül, akár nem, megölik. – Mindjárt a célnál vagyunk, cukorfalatom – mormolta a vezetéssel elfoglalt CIA-ügynök. – Már csak azt kell tudnom, hogy mennyire leszel készséges. De ez is mindjárt kiderül. A kocsi bekanyarodott, lassított, majd megállt. A nő fogva tartója behúzta a kéziféket, majd körbe-körbenézett, mint egy vadászkutya, amelyik azt kutatja, merre vezetnek a zsákmány nyomai, de a férfi a vadászkutyával ellentétben szerette volna, ha nem bukkan semmire. De nem teljesült a kívánsága, legalábbis abban a pillanatban nem, mert elégedetlen képet vágott. – Hajnali két óra van, és akadnak még olyan idióták, akik az utcán sétálnak – morgott, miközben leállította a motort, és kikapcsolta a biztonsági övét. – Hogy ezeknek sincsen jobb dolguk. A férfi hátradőlt az ülésen, és várta, hogy a járókelők távolabb kerüljenek. A foglyára nézett, és Maria Flor legnagyobb rémületére megint az érdeklődés fénye villant meg a szemében. Kinyújtotta a karját, és a blúz kivágásán át benyúlva megpróbálta megmarkolni a nő jobb mellét. – Mmm! Mmm! A portugál nő hányta-vetette magát, lehetetlenné téve, hogy elérje a célját. Ez elég volt ahhoz, hogy a fogva tartója visszavonulót fújjon. Elvileg azt tehetett vele, amit csak akart, de mégiscsak közterületen voltak. Másfelől, még csak próbálkozott, hogy addig is teljen az idő, amíg a járókelők eltakarodnak onnan. – Látom, hogy ideges vagy – mondta. – Nagyon jó, most egy darabig nem foglalkozom veled. Van fontosabb dolgunk is, és ha már itt vagyunk, előbb azzal végzünk.
A férfi elővette a nadrágzsebéből a mobiltelefont, és beütött egy számot. Várt egy pillanatot, és amikor valaki jelentkezett a vonal túlsó felén, megtörte a csendet. – Thomas Noronhával akarok beszélni.
LXXIII Nincs annál ijesztőbb, mint amikor valakire fegyvert fognak. A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatójának hirtelen felbukkanása, ráadásul úgy, hogy pisztolyt tartott a kezében, Tomást teljesen megbénította. Attól fogva, hogy belépett a CIA központjába, nyugtalan volt, és ott motoszkált benne az a kényelmetlen érzés, hogy bármelyik pillanatban lecsaphatnak rá azok az emberek, akik Coimbra óta a nyomában vannak. És mégis, mit tett? Bemerészkedett az oroszlán barlangjába. A legrosszabb félelmei igazolódtak be abban a pillanatban, ott, a belső udvar sarkában, ahol a Kryptos állt, és éppen akkor, amikor megfejtette azt az üzenetet, amelyet Frank Bellamy elrejtett a nagy pentaculumon. Először a Műszaki és Tudományos Igazgatóság elhunyt vezetőjének a fia tért magához, mivel mégiscsak hazai terepen mozgott. – Mit csinál, Harry? – kérdezte kihívó hangon Peter. – Miért fogja ránk a fegyverét? Fuchs a portugál férfit nézte. – Nem magukra fogom – mondta. – Arra az alakra fogom, ami némi különbség. Frank Bellamy fia két lépést tett, a pisztoly csöve és Tomás közé lépett. – Csak nem azt akarja mondani, hogy Noronha professzor az apám gyilkosa? – Én ilyet nem állítok – mondta a CIA műveleti erőit irányító igazgatóság vezetője. – Ezt az apja állította, emlékezzen csak. Vagy talán elfelejtette már, hogy mit írt abban az üzenetben, amelyet a halálakor maga után hagyott? – Mit beszél?! Nagyon jól tudja, egy szóval sem írta, hogy Noronha professzor ölte meg őt… – De határozottan utalt rá. Az apja azt írta, hogy mister Noronha A kulcs. Számomra ez egyértelmű. Mister Noronha Frank Bellamy halálának a kulcsa. Azaz, ő a gyilkos. – Ne beszéljen ostobaságokat. – Nincs ebben semmi ostobaság, ez az igazság. Az az ember, akit védelmébe vett, az apja gyilkosa. Az az üzenet, amelyet Frank kezében találtak Genfben, minden kétséget kizár. Peter mélyet lélegzett.
– Tudja, miért ostobaság ez? – kérdezte, továbbra is kihívó hangon. – Mert maga ölette meg őt. A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója felnevetett, de erőltetett nevetése igen kevéssé volt meggyőző. – Magának elment az esze! – kiáltott fel. – Miért tennék bármi ilyet? Frank Bellamy a barátom volt. Most Peter nevetett, de ez a nevetés sem csengett őszintén. – Maguk? Barátok? – Utálkozva ingatta a fejét. – Ne legyen nevetséges, Fuchs. – Azt hiszi, hogy nem láttunk át magán? – Megint a fejét ingatta. – Nem, maga nem úgy nézett az apámra, mint barátjára, hiába ont most krokodilkönnyeket, ő a maga számára csak nyűg volt. Lefogadnám, hogy még pezsgőt is bontott, amikor a halálhírét meghallotta! A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója hátralépett, és sértődött képet vágott. – Sértő, amit mond – tiltakozott. – Csak az édesapja iránt érzett tisztelet miatt nem… nem… folyamodom határozott eszközökhöz. Peterre nem nagyon hatottak ezek a szavak, karba fonta a kezét, és megvetően nézett Fuchsra. – Hagyja már abba ezeket a nevetséges tirádákat – kiáltott fel. A Fuchs kezében lévő pisztolyra mutatott. – Pontosan mit is szeretne csinálni? A CIA műveleti erőinek vezetője Tomásra mutatott, aki csendben állt Peter mögött. – Ki akarom hallgatni az új barátját. – Mégis miről? – Az apja haláláról meg… néhány más dologról. – Milyen dolgokról? A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója nagyot nyelt. – Például a… a Kvantumszemről. Frank Bellamy fia nevetett. – Gondoltam, hogy a Kvantumszemről akarja kikérdezni! Őszintén szólva, ez a projekt az egyetlen dolog, ami tényleg érdekes ebben az egész történetben. Minden más csak üres fecsegés, hogy valódi szándékait elrejtse. – Nem érdekel, hogy mit gondol, vagy mit nem gondol. – Fejével Tomás felé intett. – Az viszont igen, hogy ki kell hallgatnom a barátját. – Nagyon jól tudja, hogy nem fogja megtudni tőle, amit meg akar tudni. És mit gondol, miért nem? Mert tisztában van azzal, hogy maga csak a saját érdekeit nézi, és az első adandó alkalommal elteszi láb alól. És azt is tudja, hogy ha a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója hajnali kettőkor személyesen jön letartóztatni őt, ez azt jelenti, hogy sokkal értékesebb, mint az első pillanatban látszik. Harry Fuchs tétovázott, ezzel akaratlanul is elárulta, hogy mindezt jól
tudja. – Ez… ez csak képzelgés. Vannak olyan részletek ebben a történetben, amelyeket tisztázni kell. Miközben Peter azon gondolkodott, hogy mit is keres ott a CIA műveleti igazgatója, egyre biztosabban érezte, hogy a másik valamit titkol előtte. – Tudja, hogy itt Langley-ben nincsenek eszközei arra, hogy bármit is erőszakkal kiszedjen belőle, az pedig, hogy mellette állok, mint a szövetségese, garancia arra, hogy itt, a központban semmi törvénytelen lépés nem fog történni – jegyezte meg elgondolkodva. – Úgyhogy igencsak szeretném tudni, hogy mivel akar előállni? Mit agyalt ki azzal a fondorlatos elméjével, hogy… A zárt udvarra nyíló ajtó kitárult, és megjelent két ember. Frank Bellamy fia az újonnan érkezettek felé fordult, és felismerte Walt Haldermant, aki az apja mellett dolgozott a Műszaki és Tudományos Igazgatóságon, meg Sam Dunnt, a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat éjszakai ügyeletvezetőjét, mindketten feléjük tartottak, és ez utóbbi egy mobiltelefont tartott a kezében. – Thomas Noronhával akar beszélni valaki – jelentette be Dunn, aki erről előzetesen egyeztetett a főnökével. – Valaki betelefonált az Ügynökség telefonközpontjába, és azt mondta, vele akar beszélni. – Tomásra nézett. – Úgy tájékoztattak, hogy Peter Bellamy barátja. Feltételezem, ön az. A portugál történész, aki attól a pillanattól fogva, hogy Harry Fuchs megjelent, egy szót sem szólt, meglepetten, értetlenkedve nézett a most érkezett férfira. – Hívás, nekem? – csodálkozott. – Ez valami tévedés lehet… Dunn odanyújtotta neki a telefont. – Nincs semmi tévedés. Fogja csak. A történész még mindig bizonytalanul átvette a készüléket, és szinte félve emelte a füléhez. – Igen? – A londoni járat éjfélkor egy utast nem vitt magával – szólt bele egy hang a telefonba anélkül, hogy bemutatkozott volna. – Ez az utas itt van velem, és lassan lejár az ideje. Már csak egy órája maradt hátra. – Maria Flor? – mormolta Tomás, megrémülve attól, amit hallott. – Mégis mi ez? Kivel beszélek? – Én vagyok az a lidércnyomás, amely megkeseríti az éjszakáját. A barátnője itt van mellettem, és mindjárt köszönti. Most figyeljen. Különös hang hallatszott, mintha valami végigsurrogott volna a telefonvonalon, vagy még inkább, mintha hirtelen és brutális mozdulattal letéptek volna valamiről egy ragasztószalagot. Jajdulás követte, és Tomás felismerte azt a női hangot, amely kétségbeesetten próbált pár szót kiejteni, mint egy hajótörött, aki azért küzd egy viharos éjszakán, hogy fennmaradjon
a víz felszínén. – Tomás, te vagy az? Vigyázz, ez a pasas meg akar… Tompa zaj szakította félbe a szavait, majd fájdalmas jajszó hallat szott. A történész számára egyértelmű volt, hogy erőszakkal hallgattatták el a barátnőjét, valószínűleg egy fejére mért ütéssel. – Flor! – kiáltott Tomás kétségbeesetten. – Flor! – A barátnőd elszundított – mondta a férfihang, átvéve a telefont – Ahogy mondtam, csak egy… – Hozzá ne merjen nyúlni! – szakította félbe a portugál férfi, magából kikelve. – Ha csak egy haja szála meggörbül… én… én… Az ismeretlen felröhögött. – Na mégis mi lesz, te szerencsétlen? – mondta megvető hangon. – Na, most jól figyelj, mert lehet, hogy soha többé nem látod a kis barátnődet. Fel szeretnék tenni neked néhány kérdést. Személyesen. A barátnődet pontosan háromkor kivégzem Salamon Temploma Házának törvényszékén, a pentagramma tizenhármas száma fölött, Mauszolosz síremlékében. Ezt csak úgy kerülheted el, ha idejössz, és meggyőzöl arról, hogy a kérdéseimre adott válaszok érnek annyit, mint az élete. A vonal megszakadt, még mielőtt a történész válaszolhatott volna. Csak nézett jó darabig a mobiltelefonra, tétován, elbizonytalanodva, cselekvésre képtelenül, tudomást sem véve a körülötte lévő emberekről, mintha minden kapcsolata megszakadt volna a külvilággal, és csak Maria Flor érdekelné, akit szeretett volna biztonságban tudni, és most még nagyobb veszélybe került. – Mi történt? – kérdezte Peter Bellamy nyugtalanul a félig-meddig hallott beszélgetéstől és a portugál arckifejezésétől. – Valami gond van a barátnőjével? Tomás gépiesen bólintott, teljesen letaglózta ez az új helyzet, bár még mindig nem hitte el, hogy igaz. – Elrabolták. – Micsoda? – Azt mondják, hogy kivégzik hajnali háromkor, ha nem megyek oda hozzá, és nem válaszolok a kérdéseikre. Harry Fuchs, aki még mindig a kezében tartotta a pisztolyt, meglepődést színlelve nézett. – Milyen képtelen történet – mondta. – Ha úgy van, ahogy mondja, jobb, ha máris indulunk, hogy kimentsük a barátnőjét. Itt, Amerikában a fegyverviselési törvény következtében nagyon sok hasonló eset történik. Egy őrült fogja magát, bemegy az üzletbe, vesz magának egy automata fegyvert, részt vesz néhány lőgyakorlaton, azután… bumm!, besétál egy iskolába, és elkezd lövöldözni, vagy az autópályán veszi célba a sofőröket. Kész őrület. A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója már indult is volna, hogy
segítsen Tomásnak megoldani ezt a problémát, eltette a pisztolyát, és intett a portugál férfinak, hogy kövesse. A történész, aki még mindig a váratlan fordulat hatása alatt állt, engedelmesen ment volna utána, és megindult a belső udvarra nyíló ajtó felé, de Peter megfogta a karját. – Várjon – mondta. – Itt valami bűzlik. A portugál üres tekintettel nézett rá, még mindig képtelen volt józanul gondolkodni. – Miért? Frank Bellamy fia a mutatóujjával a halántékára bökött. – Gondolja csak végig – mondta. – Pontosan milyen információkra is kíváncsi ez az illető? Hogyan akarja megszerezni magától? És legfőképpen, mit tesz magával és a barátnőjével, miután megtudta, amit akar? – A fejét ingatta. – Nem, ez az egész egy rögtönzött csapda. Tomás lemondóan intett a kezével. – Egészen világos, hogy csapda – ismerte be tétován. – De mit tehetek? – Ne csináljon semmit. Arra használják a lányt, hogy elkapják magát, nem látja? – Látom. De nem hagyhatom meghalni… – Inkább ő haljon meg, mint maga – érvelt Peter. – Maga mondta, hogy ez a lány csak egy bimbó, alkalmi partner. Elég sajnálatos dolog, hogy meghal, de nem maga öli meg. Ha nem jelent semmit magának, miért kockáztatja az életét, hogy megmentse? A történész sóhajtott. – Nem egészen ez a helyzet – ismerte be. – Amikor ott voltunk a lakásában, és maga vallatóra fogott, azért beszéltem így róla, hogy ne próbáljon meg zsarolni vele. Az az igazság, hogy nem hagyhatom meghalni… – Harry Fuchsra mutatott. – Különben is, lesz segítségem, ugye? – Természetesen – erősítette meg a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat vezetője. – Adok maga mellé valakit, hogy elkísérje a… – Fuchs nem a maga oldalán áll – vágott közbe Peter, és a vállánál fogva megrázta. – Higgyen nekem, itt dolgozom az Ügynökségen, és tisztában vagyok az összes itteni taktikával, trükkel és hatalmi viszony nyal. – Megint a halántékára bökött a mutatóujjával. – Gondolkodjon, Tomás. Honnan tudhatta az az illető, aki elrabolta a barátnőjét, liogy maga itt van Langley-ben? Ki tájékoztatta őt erről? – Vádló tekintettel nézett Fuchsra. – A válasz egyértelmű, nem gondolja? – Mégis mit beszél itt összevissza? – kérdezte a CIA műveleti osztályának vezetője sértődött hangon. – Azt gondolja, hogy van valami közöm ehhez a… ehhez az emberrabláshoz? Mégis, mit képzel? Az, hogy régi barátom, Frank fia, még nem jogosítja fel arra, hogy azt mondjon, amit csak akar, hallja-e? Jusson eszébe, hogy az Ügynökség négy igazgatósága közül az egyiket én
vezetem, és ezért, még ha nem is vagyok a közvetlen főnöke, tisztelettel tartozik nekem! Az Információs Igazgatóság elemzője a fejét ingatta. – Ejha, micsoda színjáték! – felelte megvetően. – De engem nem vezet az orromnál fogva, Fuchs. Túl jól ismerem az aljas kis trükkjeit ahhoz, hogy bedőljek ennek a kutyakomédiának. – Megint a portugál férfi felé fordult. Hadd tegyem lel megint a kérdést: honnan tudta az emberrabló, hogy itt van Langley-ben? Csak akkor tud helyesen dönteni, ha erre a kérdésre kielégítő választ kapott. Ez a kérdés valóban igen lényeges pontot érint, futott át Tomás fején, aki már képes volt világosan gondolkodni. Honnan az ördögből tudta az emberrabló, hogy ott van. A történész Fuchsról Dunnra, majd Haldermanra és Peterre pillantott, megpróbált leolvasni valamit az arcukról. Az járt a fejében, hogy a CIA székhelyén van, ahol semmi és senki nem az, aminek látszik, és mindenki mindenkit manipulál, mintha az egész épületegyüttes egyetlen tükörjáték volna, ahol a valóság és a káprázat annyira összekeveredik, hogy nem lehet kideríteni, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik. Arra gondolt, ha meg akarja menteni Maria Flort, meg kell találnia azt az utat, amely kivezet ebből az útvesztőből. Ehhez hideg fejre és acélidegekre van szüksége. – Az nyilvánvaló, hogy el akarnak távolítani ebből az épületből, hogy szabadon kivallathassanak, és tanúk nélkül elbánhassanak velem – foglalta össze végül a kirajzolódó tervet. – De ez nem lesz olyan egyszerű. – Megnézte az óráját. – Az emberrabló azt mondta, hogy Maria Florral hajnali háromkor végez, nem igaz? Ez azt jelenti, hogy egy órám van arra, hogy megtaláljam a Kvantumszemet. – Peterre nézett, majd rámutatott Sam Dunnra. – Ebben az emberben megbízhatunk? Frank Bellamy fia tétovázott. – Sam Fuchs beosztottja – mondta. – De nem tartozik a klikkjéhez. Ezért is osztották rá az éjszakai ügyeletet. – Végül bólintott. – Igen, megbízhat benne, a kimondottan szakmai feladatokon túl nemigen áll a főnöke mellett. Tomás odafordult Dunnhoz. – Figyeljen rám, amikor én átadom ezt a projektet, és elmondom, ki, hogyan és miért ölte meg Frank Bellamyt, maguk épségben átadják nekem Maria Flort. Számíthatok a segítségére? Fuchs beosztottjának az arcára kiült a rémület. – Hozzám beszél? – kérdezte. – Figyeljen csak, nekem semmi közöm sincs a barátnője elrablásához… – Már hogyne lenne – válaszolta a portugál férfi, olyan meggyőződéssel, hogy minden kétséget kizárt. – Az emberrablásban mindannyian felelősek. Most csak azt akarom tudni, hogy megegyezhetünk-e vagy sem.
Dunn Fruchsra pillantott, mintha utasításra várna. – Én… – Ne várjon utasítást a főnökétől, mert ő az egyik gyanúsított Frank Bellamy halálában – vágott a szavába Tomás. – Ezért neki áll a legkevésbé érdekében, hogy az ügy tisztázódjon, és fény derüljön az igazságra. – Rámutatott a Műszaki és Tudományos Igazgatóság igazgató– helyettesére. – És magától értetődően Walt Halderman úr is a gyanúsítottak közé tartozik. – Dunnra nézett. – Ezért fordulok magához. Szeretném tudni, biztosít-e arról, hogy ha kibogozom ezt a rejtélyt, visszakapom-e élve és épen a barátnőmet. – Valamivel barátságosabban folytatta, hogy meggyőzze az előtte állót. – Figyeljen rám, ez nagyon jó üzlet mindenkinek, kivéve természetesen azt, akinek vaj van a fején. Nos, igen, vagy nem? – Úgy beszél, mintha döntési pozícióban volna… – Mert abban vagyok. Abból, amit eddig megtudtam, az előttünk álló egy óra elég ahhoz, hogy megtaláljam a megoldást, de csak akkor, ha a barátnőmnek nem esik baja. Ha mégis megölik, akkor higgye el, soha nem tudják meg, ki ölte meg Frank Bellamyt, és hogy hol akadnak rá Kvantumszemre, sem pedig azt, hogy mi a lényege, pedig föltehetőleg megvédhetné Amerikát a terrorizmustól. Azaz, felajánlom Frank Bellamy titkát, amely lényeges az országuk biztonsága számára, a barátnőm életéért cserébe. – Felvonta a szemöldökét. – Ez elég jó üzlet, nem? Dunn legyőzte magában a kísértést, hogy utasítást kérjen Harry Fuchstól, majd pedig indirekt módon elismerve ezzel, hogy az igazgatóság, amelyhez tartozott, benne van a lány elrablásában, kezet nyújtott. – Megegyeztünk.
LXXIV A hívás befejezése után néhány pillanattal a CIA műveleti tisztje belecsúsztatta a zsebébe a mobiltelefont, és elkábított utasára nézett. Maria Flor lassan felocsúdott a fejére kapott ütés után. Néhány pillanattal később már teljesen a tudatánál volt, ekkor a fogva tartója cinikusan rávigyorgott. – Minden rendben van, drágaságom – mondta. – Az elvarázsolt herceged hegyeken szökellve jő, mintha ő egymaga volna a Hetedik Lovasezred. – Körülnézett, és elégedetten kinyitotta a kocsi ajtaját. – Úgy látszik, végre magunkra maradtunk, cukorfalatom. – Várj egy keveset, és mindjárt a karomban viszlek be a mi kis fészkünkbe. A CIA embere kiszállt, és magára hagyta Maria Flort a kocsi belsejében. A portugál nő megkönnyebbült, amikor látta, hogy a fogva tartója eltávolodik, de ez az érzés nem tartott tovább néhány másodpercnél. A kocsiajtó kinyílt mellette, és a hajnal hidege átjárta a testét, a férfi keze pedig becsúszott a
háta és a feneke mögé. – Mmm! – nyöszörgött és vergődött, hogy megnehezítse a férfi dolgát. – Mmm! A férfi ügyet sem vetett a néma tiltakozásra, átfogta a nő testét, és látható erőfeszítés nélkül felemelte őt. – Hoppá – szakadt ki belőle, amikor kiemelte a kocsiból. – Milyen csinos kicsike! Most elmegyünk a legszentebb helyre. Salamon türelmetlenül vár már a templomában… A portugál nő, akit úgy vitt a férfi, mintha csak egy kisgyerek volna, képtelen volt bármit is tenni. Csak feküdt a karjaiban, de azért izgett-mozgott, fordult erre-arra, hogy lássa, merre járnak. Ebben a helyzetben nem volt könnyű tájékozódni. Csak annyit tudott megállapítani, amikor a szeme sarkából megpillantott néhány épületet és az utcai lámpák fényét, hogy a szabad ég alatt vannak valahol a városban, ezért azt kutatta a szemével, hogy van-e arra egy rendőr vagy járókelő, de hajnali kettőre járt, és nem volt az utcán senki. Másfelől arra a következtetésre jutott, hogy a foglyul ejtője azért vitte oda, mert előzőleg meggyőződött arról, hogy nem akad össze kényelmetlen tanúkkal. Hirtelen meg-megzöttyent, ebből rájött, hogy a férfi fölfele megy egy lépcsőn. Nagy nehezen lefelé fordult, és látta a lépcsőfokokat. Azután megpróbált fölfelé nézni, de a CIA műveleti tisztjének a feje eltakarta előle az épület homlokzatát, így nem láthatta, hová mentek be. Csak egy különös szobrot látott a lépcsősort szegélyező fal végén, olyan volt, mint egy egyiptomi szfinx, azután a görög építészet klasszikus motívumait pillantotta meg, amelyek anakronisztikussá tették ezt az Amerika fővárosában emelt modern épületet. Az épület belsejében a férfi bevitte őt egy hatalmas terembe, és letette a fényes márványpadlóra. Különös hely volt, kemény és jéghideg padlózattal, de mivel továbbra is rajta maradtak a kötelékek, nem tudott mit tenni sem a hideg, sem a kényelmetlen testhelyzet ellen. Azután nagy nehezen összegömbölyödött, és csaknem ülő helyzetbe tornázta fel magát összekötözött két kezével és lábával. Körülnézett, és látta, hogy egy üres, téglalap alaprajzú teremben van, amelynek a közepén egy fehér márványasztal áll, a magasba nyúló falakat zöld gránitból faragott dór oszlopokon nyugvó súlyos tölgyfa mennyezet zárta le, amelyről tojásdad alakú alabástromlámpák csüngtek. A belső tér óegyiptomi templomra emlékeztetett, mert a magas ablakokat hieroglifák díszítették, és fáraók sötét ülő szobrai emelkedtek a bejárat két oldalán. Halvány elképzelése sem volt arról, hol lehet ez a különös hely, ahová került; színházi díszletnek látszott, de minden nagyon is valóságos volt. A CIA műveleti tisztje észrevette a foglya bizonytalanságát, és széles
mozdulattal körbemutatott a termen. – Megérkeztél a sírboltba.
LXXV Amikor Tomás egy pillantást vetett a Frank Bellamy dolgozószobájának falán lévő órára, hogy meggyőződjön róla, mennyi ideje van még hátra Maria Flornak, összeszorult a gyomra. Ötvennyolc perc. Tehát kevesebb mint egy óra. Azzal tökéletesen tisztában volt, hogy ez az idő gyorsan elszalad. Másfelől pedig nem volt teljesen biztos abban, hogy az a megoldás, amely a fejében formálódott, minden szempontból helyes. Mindjárt sor kerül a bizonyításra, és semmi sem garantálja, hogy sikerrel jár. – Itt most mit csinálunk? – kérdezte Peter, akit kíváncsivá tett, hogy a portugál történész visszament az apja dolgozószobájába. – Ezen a helyen már ezerszer milliméterről milliméterre megvizsgáltak mindent, és nem találtak semmit. Miben reménykedik, mit talál? Tomás válaszképpen hüvelykujjával az ablakból látható szoborra mutalott. – Már elfelejtette, hogy a Kryptos milyen megfejtést kínált arra az üzenetre, amelyet az édesapja elrejtett a nagy pentaculumon? – Nem felejtettem el, ezért igen csodálkozom azon, hogy idehozott bennünket. Hadd emlékeztessem arra, hogy a nagy pentaculumon található utalás a Kryptosra Berlinbe irányít bennünket, azaz, az apám ezzel azt üzente, hogy a Kvantumszem Berlinben van. – Elbizonytalanodott, hogy talán valami elkerülte a figyelmét. – Vagy mégsem? A történész átment a szobán, a három amerikai férfi szorosan a nyomában haladt. – Természetesen Berlinben van. – Ez meg mit jelent? – dohogott Fuchs. – Akkor most el kell mennünk Berlinbe? Tomás nem válaszolt, megállt a hidegháború időszakából származó hatalmas világtérkép előtt, amelyet Frank Bellamy felerősített a falra, és karba fonta a kezét. – Nem látnak valami különöset ezen a térképen? Az amerikaiak fürkészve nézték az 1950-es vagy 1960-as évekből származó hatalmas világtérképet, amelyen még ott látszottak Vietnam, Jemen vagy Németország már régen nem érvényes határai. – Mi a furcsa ezen a térképen? Felemelte a kezét, és rámutatott a kiválasztott városokat jelző vörös gömböcskékre. – Azt ugye észrevették, hogy a térképen a világ legjelentősebb fővárosai
láthatók? Nézzék csak, itt van Washington, London, Párizs, Berlin, Moszkva, Peking, Tokió… – Na és? A történész megfordult, és úgy nézett a CIA embereire, mint a tanár a figyelmetlen nebulókra. – Ugye ezek a városok mind jelentős fővárosok? – Természetesen – mondta Peter. – De még mindig nem értem, miért olyan érdekes mindez? – Nos, ezt a térképet a hidegháború idején készítették. Abban az időben ezek közül a városok közül valamelyik egy ország fővárosa sem volt, nem igaz? A dolgozószobában álló férfiak szeme ugyanarra az Európa közepén pirosló gömböcskére meredt. – Fuck! – kiáltott fel Harry Fuchs, aki végre rájött arra, hová akar kilyukadni a portugál férfi. – Hogy ezt nem vettük észre! Abban az időben Nyugat-Németország fővárosa Bonn volt. – Ez volt, amit először furcsálltam ezen a térképen. Ez a részlet akkor vált különösen fontossá, amikor a Kryptos megfejtése megerősített abban, hogy a nagypentaculum valóban Berlinre utalt. Azaz Frank Bellamy a tudomásunkra hozta, hogy a titok nyitja ezen a térképen található, amely pont ott van, ahová a nagy pentaculumon látható földrajzi koordináták mutatnak. Azaz a saját dolgozószobájában. A történész ünnepélyes mozdulattal, hasonlóan ahhoz, ahogy Howard Carter tárta a világ elé Tutanhamon rejtélyét, felemelte a kezét, és megnyomta a Berlint jelző piros gombot. Kis kattanás hallatszott, a világtérkép elvált a faltól, amelyen előtűnt egy rejtett páncélszekrény. – What the fuck! – káromkodta el magát Fuchs, elképedve a felfedezéstől. – Még ilyet! Az öreg a térkép mögé dugta el a páncélszekrényt! Az a rejtekhely nem szerepel az épület egyetlen tervrajzán sem… – Ne felejtse el, hogy Frank Bellamy volt az egyetlen a CIA alapítói közül, aki még dolgozott – emlékeztette Tomás. – Amikor az Ügynökség beköltözött az új székházba, feltételezhetően titokban készíttette el ezt a páncélszekrényt, hogy ide rejtse legfontosabb és legtitkosabb anyagait. Az öt férfi körbeállta a páncélszekrényt, a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója és a Műszaki és Tudományos Igazgatóság helyettes vezetője majd felrobbant a türelmetlenségtől, hogy meglássa, mit rejt a belseje. Az előlapon nem látszottak sem szám-, sem betűsorok, amelyeken be lehetett volna ütni valami kódot, csak egy csillag alakú bemélyedés. Kedveszegetten nézték. – Nem lesz egyszerű – mondta Halderman. – Ide kell hívni a karbantartókat, hogy szétszedjék. Óvatosan kell eljárnunk, mert lehet, hogy a
belsejébe önmegsemmisítő szerkezetet rejtettek, arra az esetre, ha erőszakkal akarnák kinyitni. Ebben az esetben alaposan végig kell gondolnunk, hogyan járjunk el. – Ez mennyi időbe telik? Halderman mélyet lélegzett. – Egytől hat hétig. Tomás a falra erősített órára pillantott. Ötvenöt perc. – Már egy óránk sincsen. – Micsoda? Az lehetetlen – mondta az amerikai. – Nagyon sajnálom a barátnőjét, de nem törhetjük csak úgy fel ezt a páncélszekrényt. Túlságosan nagy a kockázata annak, hogy megsemmisül a tartalma. – Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy hagy egy embert meghalni azért, mert nem sikerül egy páncélszekrényt egy óránál rövidebb idő alatt kinyitni… – Természetesen nem – mondta Fuchs. – De jogom van azt követelni, hogy tegyen meg mindent, amit csak tud. A történésznek valójában volt még egy adu a kezében. Előhúzta a zsebéből azt a tárgyat, amit a Műszaki és Tudományos Igazgatóság elhunyt vezetője Géniből küldött neki, és gondosan szemügyre vette az előlapján lévő rajzolatot, különösen pedig a nagy pentaculumba vésett két csillagot. – Amikor Bellamy arra utalt, hogy én vagyok A kulcs, azt hiszem, többértelmű kifejezéssel élt – jegyezte meg. – Megjelölt mint kulcsot, amely segíthet felderíteni különös halála rejtélyét, de arra is célozhatott, hogy elküldte nekem a probléma kulcsát. – Erre a tárgyra gondol? Tomás végigsimogatta az alkimista jelképet az ujjaival. – A nagy pentaculum rajza először Salamon király könyvében jelent meg. Úgy tartják, hogy ezt a mágikus kézikönyvet a jeruzsálemi Templomot megépíttető király írta. A nagy pentaculumon egy hétágú csillag, azaz heptagramma található, amelynek belsejében egy hatágú csillag van, amelyet Salamon pecsétjeként is ismernek, és a körvonalait arannyal futtatták be. A kezével végigtapogatta a második csillagformát, és megforgatta az óramutató járásával egy irányban, a hatágú csillag elfordult, és aranyozott körvonalai kiemelkedtek a felszínből. Az amerikaiak szeme rátapadt az amulettre, bámulva nézték a szerkezetet. – I’ll be damned! Tomás a CIA emberei felé fordította a nagy pentaculumot, és megmutatta nekik a tárgy felszínéből kiemelkedő hatágú csillagot. – A legenda szerint Salamon király pecsétje valójában Aandaleeb gyűrűje, és a királynak hatalmat adott hetvenkét démon felett. Nézzük hát meg, hogy
milyen démonokat szabadít ki ez a csillagforma gyűrű a páncélszekrényből. A nagy pentaculumot a páncélszekrény előlapjához emelte, és mindannyian láthatták, hogy a kiemelkedő hatágú csillag tökéletesen beleilleszkedett az előlap közepén lévő csillagforma bemélyedésbe. A történész színpadias mozdulattal megforgatta az amulettet, és a páncélszekrény csillaga is vele fordult, miközben a páncélszekrényt záró szerkezet folyamatosan kattogott. – Ó! – Salamon király kulcsa az utolsó kulcs Frank Bellamy titkaihoz – jelentette ki Tomás, és utolsó mozdulatát halk csettenés kísérte. – Szezám, tárulj! A páncélszekrény ajtaja kinyílt. Mint egy éhes koldus, ha meglátja a gazdag vacsorára terített asztalt, Fuchs ellökdöste a társait, és sóvár sietséggel belenyúlt a falba mélyesztett fémszekrénykébe. Miután mindent végigtapogatott a sötétben, mohón előhúzta a bent talált legnagyobb tárgyat. Amikor az iroda fényei megvilágították, amit a kezében tartott, látta, hogy egy dosszié. Jobban megnézte, és elkerekedett a szeme, amikor megpillantotta a fehér kartonfedélre írt címet. Quantic Eye. – A Kvantumszem! – kiáltott fel, szinte visítva az örömtől. – Végre! Itt van a Kvantumszem! Megragadta a gyűrűvel összefogott papírlapokat, és már bele is lapozott, miközben odavitte Frank Bellamy íróasztalához. Mintegy kétszáz oldal lehetett, ami nem kecsegtetett azzal, hogy hamar végeznek. Tomás aggodalmasan odapillantott az órára, hogy mennyi ideje maradt még, hogy megmentse Maria Flort. Ötvenegy perc. A portugál férfi reményvesztetten és türelmetlenül Sam Dunnhoz fordult. – Figyeljen ide, megtettem, amire kértek – mondta. – Most telefonáljon az emberüknek, hogy engedje szabadon a barátnőmet. A CIA embere a főnökére nézett. – Nos? – kérdezte. – Megvan? A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat főnöke a homlokát ráncolta, és kétségbeesetten legyintett a kezével. – Semmit nem értek ebből a szarból! – morgott. – Egyenlet egyenlet hátán! Érthetetlen számítások! Utálkozva az asztal sarkába lökte a dossziét. – Meg kell mutatnom ezt a zavaros anyagot a szakértőimnek, hogy biztosak lehessünk abban, mit találtunk. Dunn lemondó mozdulattal intett Tomás felé. – Nagyon sajnálom, de amíg nem szerzünk bizonyosságot, addig semmit nem tehetek. – A dosszié címe elég egyértelmű, Kvantumszem, ez nem elég? – mondta
kétségbeesetten a portugál. – Még milyen bizonyságot akarnak? – Mister Fuchs számára ez nem elég bizonyíték. Különben is, még nem szolgált magyarázattal Frank Bellamy halálával kapcsolatban. Emlékeztetném arra, hogy ez is szerepel a megállapodásunkban. Tomás kétségbeesésében csettintett a nyelvével, és az íróasztalhoz ment. Megnézte azokat az oldalakat, amelyeket Fuchs átlapozott, és csak nehezen uralkodva a belsejét feszítő türelmetlenségen, kézbe vette az anyagot. – Majd én megnézem. A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója furcsa módon semmit nem szólt. Hagyta, hadd nézze meg a dossziét, felkelt a székből, és kezében a mobiltelefonjával megindult az ajtó felé, telefonálni akart. Tomás leült az ablak mellé, és bele-belelapozott az írásos anyagba. Bár eredetileg történész volt, az egyetemes kérdések iránt érdeklődő tudósként a tudománytörténetbe is belekóstolt, és ezért azt gondolta, így szerzett ismeretei elegendőek lesznek ahhoz, hogy egy matematikus szemével nézze a képleteket és egyenleteket, amelyek egy laikus számára érthetetlennek látszanak. Ezt az is bizonyította, hogy könnyedén eligazodott a kvantumfizika legbonyolultabb fogalmai között, beleértve Schrödinger különös egyenletét, és a hullámfunkció titokzatos Ψ-jét. Gyorsan olvasott, nemegyszer egész oldalakat átugrott, de mindig ügyelt arra, hogy egy fontos részletet se hagyjon ki, úgyhogy alig több mint húsz perc alatt végzett azzal a fejezettel, amely összefoglalta a tudományos dolgozat lényegét. Amikor behajtotta a dossziét, ránézett az órára, hogy lássa, Maria Flornak mennyi ideje volt még hátra. Harmincöt perc. – Nos, mister Noronha – érdeklődött Sam Dunn. – Megvan a válasz arra, ami érdekel bennünket? Tomás még szerette volna megemészteni az olvasottakat, de tudta, hogy az idő sürget, ezért felállt, és odament a két amerikai férfihoz. Mivel Fuchs kiment telefonálni, csak Dunn és Flalderman hallgatta, amit mondott. – Frank Bellamy megoldotta a Világegyetem legnagyobb rejtélyét – kezdett bele. – Megvalósította a fizikusok álmát. – Miféle álmot? A történész letette a dossziét az asztalra, és mélyet lélegzett, még mindig a CIA Műszaki és Tudományos Igazgatóságának elhunyt vezetője által az utókorra hagyott szöveg hatása alatt állt. – A mindenség elméletét.
LXXVI Fuentes őrnagy már éppen lehajolt volna Maria Florhoz, hogy fölemelje és feltegye az asztalra, de amikor megszólalt a mobiltelefon, félbehagyta a mozdulatot. Felegyenesedett, kivette a zsebéből a készüléket, és a füléhez emelte. – Megváltozott a helyzet – jelentette be Harry Fuchs, amint létrejött a kapcsolat. – Megtaláltuk a projektet, amit kerestünk, és a motherfucker már dolgozik azon, hogy megfejtse a tartalmát. – Nagyszerű, sir. Akkor most mit tegyek. – Hajtsa végre az eredeti tervet, egy kis változtatással. Az az idióta Dunn megállapodott a portugállal, hogy lefújjuk az eljárást. Abban egyeztek meg, hogy ha a motherfucker hajnali háromig megoldja a problémát, akkor felhívlak, hogy megakadályozzam a kicsike likvidálását. Úgyhogy, még ha a mi kis professzorunk nem végez is a megadott időn belül, utasítanunk kell téged arra, hogy engedd szabadon a kiscsajt, nehogy nyakunkra hozza a Kongresszust meg az FBI-t. Jól ismerem ezt a Dunnt, beszari, gyönge alak, aki imádja betartani a szabályokat. A dolgok ilyetén alakulása elég zavaró volt, és a CIA műveleti tisztje úgy érezte, kutyaszorítóba került. – Bocsásson meg, sir, de én már elraboltam a nőt, aki látta az arcomat. Azonkívül ott van a barátjuk, akit likvidáltam a Georgetown Egyetemen. Nem szabadulhat élve, mert rám tereli a gyanút. De nemcsak rám, hanem mindannyiunkra. – Tudom. Ennek ellenére felhívlak három előtt, és kiadom a parancsot, hogy engedd szabadon. – De, sir… – Mégsem kapod meg ezt a parancsot. Fuentes őrnagy felhúzta a szemöldökét, megint összezavarodott, ennek az egésznek semmi értelme nem volt. – Elnézését kérem! De… éppen az előbb mondta nekem, hogy… – Nem kapod meg azt a parancsot, mert nem lesz lehetőség arra, hogy megkapd – tette hozzá Fuchs, nem hagyva, hogy befejezze a mondatot. – A telefonodban nem lesz akkumulátor, mondjuk… két percen belül, így nem lehet veled kapcsolatot létesíteni, mielőtt lejár az idő, érted? – Szóval azt szeretné, hogy kapcsoljam ki a telefonomat? – Azt akarom, hogy ne lehessen veled kapcsolatot létesíteni. Hajnali háromkor pedig, mivel nem adok neked más parancsot, mert telefonon nem tudlak elérni, lejár a kiszabott idő, és végzel a kicsikével, így leradírozod a térképről az egyetlen embert, aki tanúsíthatná, hogy az Ügynökség törvénytelen akciót hajtott végre amerikai földön, amely, mint tudod, nem tartozik a hatáskörünkbe, és senki nem fog tudni arról sem, hogy mi végeztünk
azzal a matematikussal Georgetownban. Nem szeretném, ha bármi nyoma maradna annak, hogy valami szerepünk volt az ügyben, úgyhogy ennek a nőnek el kell tűnnie. Igen kényelmetlen volna, ha tanúskodna. Jó volna, ha miután likvidáltad őt, felszívódnál egy időre, mondjuk, elutaznál Líbiába valamilyen megbízatással, érted ugye, mire gondolok? Csak én tudok minderről, ezért sem Dunn, sem az ifjabb Bellamy nem tehet ellened semmit. És természetesen ellenem sem. Nem marad tanúja az ese-ményeknek, csak egy különös szertartás keretében feláldozott külföldi nő holtteste, az Amerika biztonsága érdekében végrehajtott fontos akció sajnálatos járulékos veszteségeként. – Nem marad egy szál sem elvarratlanul. A vonal túlsó felén nevetés hallatszott. – Kedvellek, mert hatékony és tapasztalt munkatárs vagy. Minden jót. A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója szétkapcsolta a vonalat, Fuentes őrnagy pedig sietve teljesítette az imént kapott parancsot. Betelefonált Langley-be, és amikor helyet kért az első Tripoliba induló járatra, tájékoztatták, hogy a légierő egy gépe reggel nyolckor indul oda az andrewsi légi támaszpontról. Azután kivette az akkumulátort a mobiltelefonjából, így elérhetetlenné vált. Maria Flor sorsa ezzel megpecsételődött.
LXXVII Semmi nem állíthatta meg az időt. Az iroda falán lévő óra mutatói vad versenyfutásba kezdtek. Tomásnak az volt az érzése, hogy egyre gyorsabban mozognak, és ettől pattanásig feszültek az idegei. Harmincnégy perc. Alig több, mint félórája volt, hogy meggyőző és érthető módon ismertesse a rejtélyt, eleget téve ezzel annak, amit a CIA emberei követeltek, és így megmentse Maria Flort. Nehéz feladat volt, de nem lehetetlen. Odafordult az előtte álló négy amerikaihoz. Harry Fuchs pillanatokkal korábban jött vissza a szobába, és karba font kézzel nézett rá, miközben pimasz kifejezés ült az arcán. – Nem tudom, van-e fogalmuk arról, milyen erőfeszítéseket tettek a fizikusok annak érdekében, hogy a mindenség elméletét kidolgozzák? – kérdezte a történész, aki szerette volna tudni, hogy a beszélgetőtársai milyen tudományos ismeretekkel rendelkeznek. – Tudják-e, milyen nehézségekkel jár a hagyományos és a kvantumfizika összeegyeztetése? A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat két embere és a Műszaki és Tudományos Igazgatóság helyettes vezetője mosolygott. – Van róla valami fogalmam – kockáztatta meg Dunn.
– Ezekkel a kérdésekkel Frank foglalkozott – hárított Halderman. – Én a mérnöki tudományokhoz értek. – Már hallottam erről – felelte Fuchs. – Azt hiszem, akkor, amikor a Star Treket néztem a tévében. Tomás látta, hogy csak Peter Bellamy járatos a kérdésben. Nem lesz könnyű néhány percben összefoglalni mindent, járt a fejében, de az idő sürgetett. Az idő rövidsége miatt bizonyítás nélkül mondok el néhány megállapítást – jelentette ki. – De mindez szükséges ahhoz, hogy meg lehessen érteni a Kvantumszem projektet. Lehet, hogy már hallottak ezekről a részletkérdésekről, de nem árt felfrissíteni, amit tudnak. Később, ha valami kétségük támad, megtárgyalhatják tudósokkal a kérdést, hogy biztosak legyenek a dolgukban, kezdhetjük? – Kezdjen bele! A történész a torkát köszörülte. – A hagyományos fizika, amelyhez Newton felfedezései és Einstein relativitáselmélete tartozik, a makrokozmosz valóságos és determinista világában mozog. Például, ha ismerjük a hagyományos fizika törvényeit, és tisztában vagyunk a Hold helyzetével és sebességével, meg tudjuk határozni, hol lesz égi kísérőnk ezer év múlva, vagy hol volt ezer évvel ezelőtt. Ha vannak adataink a világmindenség valamennyi objektumáról, akkor kiszámítható egész története, múltja és jelene. Az aszteroida nem azért fordul balra vagy jobbra, mert úgy tetszik neki, hanem mert a szükségszerűség úgy hozza. A hagyományos fizika törvényei szabályozzák a mozgását. Ebből következően a makrokozmosz minden objektumának a viselkedése előre determinált. – Hát persze – ismerte el Fuchs, és megmutatta a hónalja alá erősített pisztolyt. – A ballisztika is determinált. Ha ismerjük azt a sebességet, amellyel a lövedék indul, és hozzávesszük a nehézkedési erő hatását meg a lövés pillanatában fújó szelet, akkor teljes pontossággal meg tudjuk határozni, hol fog a golyó becsapódni. A mesterlövészek ezt ösztönösen is tudják. – Pontosan így van – erősítette meg Tomás. – Ám felfedezték, hogy a kvantumfizika mikroszkopikus világa, ahol az atomok találhatóak, teljesen másként viselkedik. Az elektronok például képesek az egyik állapotból egy másikba, vagy egy magasabb keringési pályáról egy másik, alacsonyabb pályára ugrani úgy, hogy közben nincsenek átmeneti fázisok, és erre semmi nem készteti őket. Ennél is rosszabb, hogy egy időben mindenütt ott vannak, és amikor az A pontból a B-be jutnak, egyszerre minden útvonalon végigmennek. De még ennél is hihetetlenebb, hogy vannak olyan fizikusok, akik számítások és végrehajtott kísérletek alapján azt vallják, hogy egy mai megfigyelő képes befolyásolni egy elektron vagy egy foton tegnapi viselkedését, ami azt jelenti, hogy nemcsak több különböző jövő, hanem több
különböző múlt is van. És ami még különösebb, az anyag nem létezik abban a formájában, ahogyan ismerjük, és egészen addig, amíg meg nem figyeljük, csupán abban a hullámformában jelenik meg, amelyet a Ψ-vel jelölt hullámfunkció jelez Schrödinger egyenletében. Ráadásul, a valóság nemcsak a megfigyeléstől függ, hanem végeredményben függ magától a tudattól is. Felfedezték, hogy a mikrokozmosz megfigyelésére vonatkozó tudatos döntésünktől függ ennek a mikrokozmosznak a valósága. Ha például úgy döntök, hogy egy elektront vagy egy fotont meghatározott módon figyelek meg, amit közvetett megfigyelésnek neveznék, a valóság egy olyan hullám formájában jelenik meg, amely szétárad a térben. De ha másképpen figyelem meg őket, amit közvetlen megfigyelésnek neveznék, akkor a hullámfunkció megtörik, és az elektron vagy foton a tér egy pontján lévő részecskévé alakul át. – Ezek szerint – mondta Peter, megkísérelve összefoglalni a hallottakat – egy elektron egyszerre hullám és részecske. – Tévedés. Amikor az elektron hullám, akkor csak hullám. Amikor részecskévé alakul, csak részecske. Az, hogy az elektron valójában milyen formát ölt, attól függ, hogy tudatosan milyen megfigyelést végzünk. Képesek felfogni ennek a felfedezésnek a legmélyebb jelentőségét? Mindez azt jelenti, hogy az ilyen vagy olyan módon történő megfigyelésre vonatkozó döntés megváltoztatja a valóság belső lényegét. – Bocsásson meg, de ez teljesen olyan, mintha a Star Trekben hangzana el – röhögött hitetlenkedve Fuchs. – Tiszta tudományos fantasztikum. – Elfogadom, valóban annak látszik. De mindazt, amit itt elmond tam, több ezerszer bizonyították olyan kísérletek során, mint a kétrés-kísérlet és ennek változatai. Más szavakkal, bármennyire is képtelenségnek tetszhet, ez a valóság legmélyebb természete. A világmindenség addig nem létezik abban a formában, ahogyan ismerjük, amíg megfigyelés tárgya nem lesz, a megfigyelés pedig, amely kapcsolatban áll a tudattal, részben megteremti a valóságot. Ezeknek a kísérleteknek az eredményeit napjainkban nemigen vonják kétségbe tudományos körökben. A tudósokat csak az így kapott adatok jelentőségének az értékelése osztja meg, mivel nagyon sokan filozófiai meggondolásból kiindulva elutasítják, hogy a megfigyelés hozza létre részben a valóságot. – Joggal! – Figyeljen rám, most nincs mód arra, hogy bizonyítsam is, amit elmondtam, és különben is, később mindezt ellenőriztethetik megbízható fizikusaikkal –mondta. – De szerelném, ha tudnák, eleinte magukhoz hasonlóan Einstein is úgy gondolta, hogy a kvantumfizikának vannak olyan képtelen megállapításai, amelyek elfogadhatatlanná teszik, ám amikor szembesült a kísérletek eredményeivel, amelyek bizonyították, amit az
előbbiekben elmondtam, kénytelen volt meghátrálni. De továbbra is úgy gondolta, hogy valamit még fel kellene fedezni, amely determinisztikus alapon megmagyarázza a mikrokozmosz különös viselkedését, mivel azt nem fogadta el, hogy a megfigyelés részben létrehozhatja a valóságot, és hogy a valóság lényegét tekintve valószínűnek tekinthető. Valójában igen hatásos érv volt a kezében: a világmindenségben nem létezhetnek más-másféle törvények a makroszkopikus és a mikroszkopikus szinten. A valóság vagy determinált, vagy valószínű, vagy a valóságtól függetlenül létezik, vagy részben a valóság teremti meg. Nem lehet egy dolog a makrokozmoszban, és nem lehet valami egészen más a mikrokozmoszban. – Ez nyilvánvaló – ismerte el Dunn, aki különösebb nehézség nélkül követte az érvelést. – Ha egy atom egyszerre mindenütt lehet, és ha mi mindannyian olyan atomokból állunk, amelyek így viselkednek, miképpen lehetséges, hogy nem vagyunk egy időben mindenütt? Mivel magyarázható, hogy másféle fizikai törvényeknek engedelmeskedünk, mint azok az atomok, amelyekből felépülünk? Ez teljes képtelenség! – Ez bizonytalanított el sok tudóst is – jegyezte meg Tomás. – Hogy ezt az ellentmondást feloldják, létre kellett hozni a mindenség elméletét, amely összeegyezteti a mikroszkopikus világmindenségben bizonyítottan létező kvantikus képtelenségeket azzal a megszokott világgal, amelyet makroszkopikus méretekben magunk körül látunk. Fuchs, aki növekvő türelmetlenséggel követte a beszélgetést, türelmetlenül közbevágott. – Mindez nagyon szép, uraim – csattant fel, mert nem bírta már türtőztetni magát. – De mi köze ennek az üres fecsegésnek a Kvantumszem projekthez? – Nagyon sok köze van. – Hogyhogy? Én meg Walt ott voltunk azon a tanácskozáson a Fehér Házban, amelyen az elnök arra utasította az Ügynökséget, különösen pedig az öreget, hogy fejlesszen ki egy olyan makroszkopikus kvantumszámítógépet, amely percek alatt képes a terroristák által használt legnehezebb rejtjelezést is megfejteni. Bellamy azért hozta létre a Kvantumszem projektet, hogy kifejlessze ezt a kvantumszámítógépet. Solia nem hallottam, hogy valamiféle mindenségelméletről vagy bármi hasonlóról szó esett volna… Tomás meggyőződött róla, hogy a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója ravasz ember, de hiányzott a tudományos felkészültsége. Nem csodálkozott azon, hogy nem érti annak projektnek a jelentőségét, amellyel a Műszaki és Tudományos Igazgatóságot vezető kollégáját megbízták. – Tudja, a kvantumszámítógép már létezik – magyarázta a portugál tudós. – Csak az a gond vele, hogy legfeljebb tíz qubittel, azaz kvantikus bittel képes számításokat végezni. Ahhoz, hogy hatékonyan lehessen használni, képesnek kell lennie arra, hogy több száz qubittel tudjon számításokat végezni.
– Még ilyet! – kiáltott fel a másik, mintha magától értetődő választ talált volna a kérdésre. – Akkor építsenek nagyobb kvantumszámítógépeket. A történész elképedve nézett, és magában azt kérdezte, hogy tölthet be a tudományban ennyire járatlan valaki, mint Fuchs, ilyen fontos pozíciót a CIAban. – Egy hagyományos számítógép bitekkel dolgozik, ahol a válasz nulla vagy egy. Nem tudom érti-e? –Megváltozott hangon folytatta, mint ha zárójelben jegyezne meg valamit. – A valóságban, ha szigorúan vesszük, a qubitek egyszerre dolgoznak a nulla, egy, kettő, három, négy es így tovább válasszal. – Azután az előbbi hangon folytatta. Ahogy kvantumszinten egy elektron az A és a B résen halad át, és így egyszerre két helyen van, a kvantumszámítógép olyan információval dolgozik, ahol a válasz nulla és egy, igen és nem, bal és jobb egy időben. De ahogy mondtam, képes arra, hogy egyszerre kettőnél több szuperpozícióban lévő szinttel is dolgozzon. Ez egyértelműen sokkal hatékonyabbá teszi. A gond csak az, hogy amikor megnövelik a kvantumszámítógép méretét, akkor a hullámfunkció összeomlik, és ez megnehezíti, hogy kvantum-szinten működjön, világos? Amint megnövelik a kvantumszámítógép méretét, akkor kikerül a mikroszkopikus világból, és átlép a makroszkopikus világba, itt pedig már nem képes arra, hogy a mikrokozmosz kvantikus szabályai szerint működjön, hacsak nem biztosítjuk a szupervezetést. Ezért nem sikerült eddig makroszkopikus kvantumszámítógépet készíteni. Sam Dunn váratlanul megértette, hová akar Tomás kilyukadni. – Ehhez kellett Frank Bellamynak a mindenség elmélete – jegyezte meg, beleborzongva a feladat nagyságába. – Csak a mikrokozmosz és a makrokozmosz közötti kapcsolat megértésével lehetséges egy makroszkopikus kvantumszámítógépet építeni. – Bingó! – kiáltott fel a portugál elégedetten, hogy valaki megértette. – Csak a mindenség elméletének megértésével lehetséges olyan kvantumszámítógépet építeni, amely a szupravezetésen túl, a makroszkopikus univerzumban is rendelkezik a kvantikus képességekkel, mint a szuperpozíció és az összefonódás. Ezért Bellamynak, amennyiben teljesíteni akarta az Egyesült Államok elnökétől kapott utasítást, először meg kellett oldania egy olyan tudományos rejtélyt, amelyet még Einstein sem volt képes megoldani. A Műszaki és Tudományos Igazgatóság elhunyt igazgatójának a fia hitetlenkedve kérdezte: – Miről beszél? Hogy az apám megoldotta a mindenség elméletének rejtélyét? A történész bólintott. – Igen. – Jeez! Hogy volt képes erre?
– Claude Shannon információelméletének a segítségével. – Végigsimított az állán, miközben azon gondolkodott, hogy magyarázhatná ezt el a legegyszerűbben. – Ma már tudjuk, hogy a kvantumelmélet lényegében véve információelmélet, és az információ nem valami elvont valami, hanem nagyon is fizikai sajátosságokkal rendelkezik, melyek az anyagban és az energiában fejeződnek ki. Az egész Világegyetem az információ törvényeinek van alárendelve, és ami csak létezik benne, az információ szabályai szerint működik. Az információ határozza meg az atomok viselkedését, az életet és magát a világmindenséget is. Minden szubatomi részecske, minden atom, minden molekula, minden sejt, minden élőlény, minden bolygó, minden csillag és minden galaxis tele van információval. Az információ jelen van minden kölcsönhatásban, ami megtörténik a Világegyetemben. A természet az információ nyelvén fejezi ki magát. – Egyszóval – jegyezte meg Peter – minden információ. – Minden atom egyforma, a testemben lévő valamennyi hidrogénatom pontosan ugyanolyan, mint bármelyik hidrogénatom, amelyik a Napban vagy valamelyik távoli galaxisban van, és a dolgok közötti különbséget csak az atomok közötti viszonyokat szervező és felépítő információ határozza meg – mondta a portugál a keze bőrét csipkedve. – Maga meg én például kicserélhetjük a szénatomjainkat. A magáéi átjönnek belém, az enyémek átmennek magába, de én ugyanaz maradok és maga is ugyanaz marad. Az, hogy mindegyikünk az legyen, ami, végeredményben a bennünk lévő információtól függ. Akárcsak annak a híres kosárlabdacsapatnak a… hogy is hívják… esetében. – Chicago Bulls? – Ez az. A Chicago Bullst nem az a bizonyos öt játékos alkotja, hanem az együttes információ. Ha helyettesítik a megszokott öt játékost másik öt játékossal, akkor is Chicago Bullsról beszélünk. – Széles mozdulatot tett a karjával. – A Világegyetem is ilyen. Nem ez vagy az az atom érdekli, hanem az az információ, amely egybekapcsolja és elrendezi az atomokat. Nézzük csak meg az életet, lényegében az információ megőrzésének és továbbadásának a folyamata. A génjeinkbe beleírt információ nagyobb része több milliárd éves, és nemcsak a halálunkat, de a fajunk kihalását is túléli. Az agyunk és a génjeink szerepe ugyanaz, mint a számítógépek hardware-ének. Úgyhogy az információ nem valami elvont és légies dolog, hanem valóságos létező. Benne van egy génben, egy szóban, egy mágneses mezőben vagy egy atom forgásában. Az információ mindenütt megtalálható. Fuchs türelmetlenül fészkelődött. – Rendben, mindent értek – mondta, arra ösztönözve Tomást, hogy gyorsabban haladjon. – A világmindenséget információ alkotja. Na és? – Einstein megsejtett ebből valamit, amikor kigondolta a relativitás-
elméletet, ami lényegében nem más, mint információelmélet, vagy másképpen szólva, információközvetítési elmélet. Mert, kérdem én, mit bizonyítanak ezek a fénysebesség határaival kapcsolatos elméletek? – Erre könnyű válaszolni – jegyezte meg Dunn. – Einstein kimutatta, hogy semmi nem halad gyorsabban, mint a fény. – Rendszerint valóban ezt mondják, de ez így nem pontos – mondta a portugál. – Jól tudott például, hogy a világűr tágulása gyorsabb, mint a fény sebessége. A relativitáselmélet igazából azt bizonyítja, hogy nem lehetséges a fénynél gyorsabb sebességgel információt továbbítani, ami egészen más. – Végignézett az íróasztalon, valamit keresett. – Van itt valahol egy darab papír? Sam Dunn kivett egy lapot az asztal sarkán álló nyomtatóból, és odanyújtotta neki. – Tessék. Tomás egy tollal valamit rajzolt a papír üres oldalára. – Képzeljék el, hogy két űrhajó a galaxis közepén ráakad egy emberre, aki olyan nagy, hogy egy fényévbe telik a fejétől a talpáig repülni – mondta. – Az egyik űrhajó megáll a lábánál, a másik a fejénél. Képzeljük most el, hogy az óriás, a maga perspektívájából, egyszerre megmozdítja a fejét és a lábát. Mit látnak a két űrhajóból? Abból, amelyik a lábánál van, azt látják, hogy a lábát előbb mozdította meg, mint a fejét, nem igaz? Miért? – Mert abba a hajóba, amelyik a lábánál van – érvelt Peter –, az az információ, hogy megmozdította a lábát, előbb odaérkezik, mint az, hogy a fejét megmozdította, amely csak egy idő múlva ér oda. – Helyes. Ugyanúgy abból a hajóból, amelyik a fejénél van, azt látják, hogy az óriás előbb mozdította meg a fejét, mint a lábát, mert mivel ott lebeg a feje mellett, ez az információ előbb odaér, mint az az információ, hogy a lába megmozdult. A kérdés pedig a következő: ki látja inkább a valóságot? Melyik perspektíva a helyes? – Nos… feltételezem, hogy az óriásé, mivel ő mozdította meg a fejét és a lábát. – Ez az a benyomás, amely a saját fejéből származik, de lehet, hogy téved, mert a lábával kapcsolatos információ egy fényévnyi időt tesz meg a lábáig, és újabb fényévnyi ideig megy visszafelé a fejébe, nem igaz? – Három ujját rátette a rajzra, egyet-egyet az űrhajókra, és a harmadikat a vázlatos emberalakra. – Az az igazság, hogy mindannyiuk– nak igaza van, de csak a saját perspektívájukból. Ha különböző megfigyelőkhöz jut el ugyanaz az információ, gyakran különböző és ellentmondásos eredményeket figyelhetünk meg, noha ezek mindegyike megfelel a valóságnak. – Ez igen érdekes – jegyezte meg Fuchs. – De mi a jelentősége ennek a felfedezésnek?
– A relativitáselmélet azt vallja, hogy a valóság megfigyelésének számításba kell vennie a megfigyelő viszonylagos helyzetét – szögezte le Tomás. – Einstein bebizonyította, hogy az információ befolyásolja a valóság befogadását. Az egyik űrhajóból a lábak mozdultak meg először. De a második űrhajóból a fej mozdult meg először. Az óriás szempontjából a feje és a lába egyszerre mozdult. Mindhármuknak igaza van, noha mindegyikük igazsága ellentmond a többiek igazságának. És miért történik így? Mert az információ a megfigyelő egyéni szempontjából kiindulva alkotja meg a valóságot. Nem lehet elválasztani az egyik dolgot a másiktól. – Nem ezt bizonyította a kvantumfizika is? – kérdezte ámulva Peter. – Einstein pedig nem hitte el? – Az a különbség, hogy a relativitáselmélet abból az előfeltevésből indul ki, hogy a valóság a megfigyelőtől függetlenül létezik, a kvantum– mechanika előfeltevése pedig az, hogy a megfigyelő és a valóság lételméleti szempontból függnek egymástól. Einstein nem fogadta el azt a két alapvető sajátosságot, amely az anyag mikroszkopikus szintű viselkedését jellemzi, pedig tudjuk, hogy ezek a sajátosságok valóban léteznek. Az egyik a kvantikus világ lételméletileg indeterminista természete volt. Azt mondta, hogy Isten nem szerencsejátékos. A másik jellegzetesség, amit elutasított, az volt, hogy a valóság nem létezik megfigyelés nélkül. Einstein először is a kvantikus szuperpozíciót vonta kétségbe, azaz a fény elemi egységének, egy elektronnak vagy egy atomnak azt a képességét, hogy egyszerre különböző helyeken és különböző állapotokban legyen. Ott van az A résben és a B résben, jobbra és balra fordul egyazon időben. Különösnek tartotta azt is, hogy ez a szuperpozíció eltűnik, amikor a fotont, az elektront vagy az atomot közvetlenül megfigyeljük, és amikor információt kapunk róla, akkor ez a foton, elektron vagy atom úgy dönt, hogy csak egy helyen és egy állapotban van. Azt, hogy az információszerzés folyamata ilyen módon részlegesen megalkotja a valóságot, ugyancsak nem fogadta el. Ezenkívül a szuperpozíciónak és a hullámfunkció összeomlásának a jelensége hozta létre az összefonódást, azt a kvantikus állapotot, amelyben két, az univerzum távoli pontján lévő ikerrészecske feltehetőleg kommunikál egymással, amikor valaki az egyiket megfigyeli és információt szerez róla, ilyen módon pedig láthatólag túllépik a fénysebesség határait. Einstein megpróbálta kimutatni, hogy kell még lennie valaminek, amit nem fedeztek fel, és ami logikusan és determinisztikusán megmagyarázza ezeket a képtelenségeket. – Azt hiszem – szólt közbe Peter –, voltak olyan tudósok, akik felvetették, hogy a mikrokozmoszból a makrokozmoszba történő átmenetnél történik valami, ami ezeket a kvantikus képtelenségeket átalakítja egy olyan valósággá, amelyben élünk. – Ez igaz. De a sorozatos kísérletek sem mutattak ki olyan határvonalat,
amelyen átlépve megváltoznának a fizika törvényei. A kérdés a következő: miért nem lehetünk egyszerre Washingtonban és Párizsban, amikor egy atom képes erre? A rejtély máig megoldatlan. – Az apámnak sikerült megoldania? – kérdezte Frank Bellamy fia. – Tényleg megtalálta a módját, hogy megmagyarázza, miért nincs szuperpozíció a makroszkopikus anyagban, amely körülvesz bennünket? A portugál történész elmosolyodott, miközben a szeme lelkesen csillogott, mert tudta azt, hogy a válasza nyomán megváltozik az emberi lények viszonya a mindenséghez. – Elképednek a válaszon.
LXXVIII Miután eltette a használhatatlanná tett mobiltelefont, Fuentes őrnagy fölemelte a megkötözött kezű-lábú Maria Flort, és rátette a különös terem közepén álló márványasztalra. Rákötözte az asztal lapjára, mintha áldozati bárány volna, azután két lépést hátralépett, és megnézte, mit végzett. – Nagyszerű – mondta elismeréssel magának. – Készen áll minden a nagy pillanatra. A portugál nő nem hallotta, mit mondott Harry Fuchs a telefonba, de fogva tartójának szavai és hideg tekintete nem hagytak kétséget szándékai felől. Szeretett volna beszélni, szót érteni az amerikai férfival, meggyőzni őt arról, hogy semmi értelme ennek az egésznek, de leragasztott száján keresztül csak néhány kétségbeesett nyögés hagyta el a száját. Bár mindent megtett, hogy megőrizze a nyugalmát és elrejtse a félelmét, nem volt képes uralkodni megállíthatatlanul remegő kezén és elernyedő lábán. Ráadásul, amikor érzékelte, hogy milyen módon kötözték le arra az asztalra, amelyet egyiptomi istenek vettek körül egy görög stílusú teremben, elfogta a rettenet, hogy egy antik áldozati szertartás oltárán fekszik. Fuentes őrnagy elégedetten szemlélte az elébe táruló látványt, azután megfordult, hogy megkeresse a táskáját. Belenyúlt, kotorászott benne, azután előhúzott egy tőrt. Felegyenesedett, és odalépett Maria Florhoz, miközben a kezében megvillant az áldozati penge. – Szeretnéd úgy végezni az életedet, ahogy az én azték őseim? – kérdezte szadista mosolygással. A tőrt a nő testéhez közelítette, és a hegyét nekinyomta a hasának. – Felnyitom a tested, és kitépem a tortádat, ahogyan ők nevezték a szívet, azután áldozati adományként felkínálom Huitzilopochtlinak, a Napistennek. Hideg volt, de verejtékcseppek ütköztek ki a fogoly homlokán, aki rémült tekintetével hol az ijesztően közelítő tőr mozgását, hol a CIA gyilkosának arcán szétterülő jéghideg őrületet nézte. Semmi kétsége nem volt. A fogva
tartójának gyönyörűséget jelentett mindez. Ki volt szolgáltatva egy pszichopata kényének-kedvének. Fuentes őrnagy a tőrrel játszadozva megnézte az óráját, és mosolygott. – Már nem sok hiányzik. Huszonöt perc volt hátra.
LXXIX Nehezen tudta volna bármi is elterelni abban a pillanatban az amerikaiak figyelmét, annyira lekötötték őket Tomás szavai. A négy férfi szinte transzban volt, megbabonázta őket az a talány, amellyel a portugál akadémikus megismertette őket. – Ez hogyan lehetséges? – kérdezte Peter. – Hogyan magyarázzák meg azt, hogy az atomok két különböző helyen lehetnek egy időben, mi pedig, akik atomokból állunk, csak egy helyen vagyunk? Hogyan magarázzák meg azt, hogy a mikrokozmoszt egyfajta törvények irányítják, a makrokozmoszt pedig másfélék. Hogyan lehetséges mindez? Tomás rátette kezét a Kvantumszem feliratot hordozó dossziéra. – Az édesapja rájött, hogy a választ az információelméletben kell keresni – mondta. – Az a tény, hogy a megfigyelés részlegesen megalkotja a valóságot azáltal, hogy egy hullámot, amely párhuzamosan több lehetőséget is magában hordoz, átalakít egy olyan részecskévé, amelynek csak egy valósága van, rámutat arra, hogy a probléma lényegét az információ továbbítása jelenti. Egy elektron, amelynek létezése ismeretlen, azaz amelyről nincs információ, olyan elektron, amely nem létezik részecskeként. Olyan, mintha az elektron csak virtuálisan létezne, és csak akkor alakulna át valóságossá, amikor megjelenik a létezésével kapcsolatos információ. – Ez azt jelenti, hogy a kvantikus információ az anyag és az energia viselkedését szabályozó törvényekkel van kapcsolatban. – Pontosan. Most jön a következő kérdés: mi az a Világegyetemben, ami információt gyűjt egy elektronról, és továbbadja ezt az információt, megtörve ilyenformán azt a hullámot, amelyben párhuzamosan megvan minden lehetőség, és az elektront így olyan részecskévé alakítja, amely ezekből a lehetőségekből csak egyet valósít meg? A három amerikai egymásra nézett, mert nem tudtak válaszolni a kérdésre, de ezt nem akarták beismerni. – Hát… – tétovázott Peter. – Az emberi lények? Tomás ajka mosolyra húzódott, és zöld szeme megvillant, olyan egyszerű és mégis bonyolult volt a valóság természetével kapcsolatos mélységes talány megoldása. – Maga a Világegyetem. – Mit beszél?
– A Világegyetem folytonosan megfigyeli önmagát – mondta a történész diadalmasan. – Frank Bellamy erre jött rá. A Világegyetem folyamatosan méri önmagát, információkat gyűjt az alkotóelemeiről, a roppant csillagoktól kezdve egészen az aprócska elektronokig. – Kimutatott az iroda ablakán túl nyíló belső udvarra. – Mikor kinézünk, és látjuk a fákat meg a köveket, az agyunk olyan információkat dolgoz fel, amelyeket a világmindenség már összegyűjtött. A Nap kibocsátott egy fotont, ami visszaverődött a Kryptos fémszerkezetéről, ilyenformán felmérte a szobrot. Az a folyamat, ahogy a foton kölcsönös kapcsolatba lép a Kryptos fémmolekuláival vagy egy fa levelének sejtjeivel, az egyik módja annak, ahogy a világmindenség megfigyeli az anyagot, megméri, és azután a körülötte lévő térnek továbbadja az információt. A foton miközben megméri a molekulákat vagy a sejteket, megfigyeli és részecskékké alakítja őket. Azaz a molekula hullámfunkcióját, amelyben a molekula párhuzamosan rendelkezik az összes lehetőséggel, a kvantikus molekulának a környezettel fenntartott kölcsönös kapcsolata töri meg. Ebben az esetben a környezet kölcsönhatása a molekulának a fénnyel történő érintkezése útján történik. – És ha nincs Nap? Mivel magyarázható, hogy éjszaka is létezik a világ? – A világmindenség telis-tele van fotonokkal, amelyek legnagyobb része nem a Napból jön, hanem a csillagokból, vagy talán a világmindenséget létrehozó BigBang-től fogva létezik. Ezek a fényrészecskék folyamatosan szétáradnak minden irányban, és minden pillanatban információt gyűjtenek az anyagról és az energiáról. Peter nem egykönnyen adta meg magát. – Rendben van, de mi történik akkor, ha tökéletesen el tudjuk szigetelni a Kryptost minden olyan részecskétől, amelyet a világmindenség kibocsát? Mondjuk, beletesszük a szobrot egy olyan légüres teret biztosító ládába, amely megakadályozza, hogy a fotonok, a neutrínók, az elektronok és az a milliárdnyi részecske, amely mindenfelé megtalálható, eljuthassanak a Kryptos molekuláiig, és így' lehetetlenné válik, hogy információkat gyűjtsenek róluk? Ha a Kryptost teljesen elszigeteljük, akkor létezik-e a valóságban? – Ha ez megtörténne, a Kryptos kvantikus szuperpozícióba kerülne, olyan hullámmá alakulna át, amelyben párhuzamosan megvan az összes lehetőség. Azaz, a Kryptos nem részecskékből állna össze, hullám lenne belőle. De még ha teljesen el is lenne szigetelve ebben légüres teret biztosító ládában a kozmikus részecskéktől, a szobor végül mégis részecske lenne. – Miért? – kérdezte Frank Bellamy fia. – Ha a Kryptost elszigeteljük a világmindenség többi részétől, hogy képes a világmindenség megfigyelni? A történész rámutatott a dokumentumra, amit a páncélszekrényből vettek elő. – A Kvantumszem projekt, amelyet az édesapja vezetett, azt mondja ki, hogy a világmindenség mindig megfigyeli önmagát, még a legnagyobb
vákuumban is. – Miképpen? – Ez a Heisenberg határozatlansági elvében felvázolt jelenség révén megy végbe – válaszolt Tomás. –Kvantikus fluktuációnak vagy vákuum– fluktuációnak hívják. Fuchs, Halderman és Dunn felvonta a szemöldökét. – Ez meg mi a fene? – Tudják, a világmindenség még a legnagyobb vákuumban is folyamatosan létrehoz és megszüntet részecskéket. Ezek a semmiből tűnnek elő, rövid idő alatt információt gyűjtenek arról, hogy mi történik a világmindenség meghatározott részében, azután megint eltűnnek a semmiben. A vákuumfluktuációt olyan részecskék hozzák létre, amelyek véletlenszerűen fluktuálnak a lét és a nemlét között, és az előfordulásukat már a Casimireffektusnak nevezett jelenséggel kísérletileg is bizonyították. – Ezek szerint nem lehetséges egy tárgyat teljesen elszigetelni, és elkerülni azt, hogy a világmindenség megfigyelje… – Lehetséges, de csak időlegesen. Gondolják csak el, minél kisebb egy tárgy, annál kisebb az esélye arra, hogy felfedezik a kozmikus részecskék vagy a véletlenszerű részecskék, amelyek a vákuumfluktuációból keletkeznek. A kvantumfizika egyik legnagyobb rejtélye éppen annak a felismerése, hogy a testem mikroszkopikus részecskéi lehetnek két helyen egy időben, de a testem nem lehet. Hogy magyarázható ez meg, ha atomokból állok? A Frank Bellamy által adott válasz elbizonytalanítóan egyszerű. – És mi ez? – A Kvantumszem projektben fölvetette azt, hogy a mikroszkopikus és a makroszkopikus szintű valóság között azért van eltérés, mert az univerzum által kibocsátott részecskék, amelyeknek az a feladata, hogy megfigyeljék, mi történik a belsejében, nehezebben találnak rá az aprócska tárgyakra, de könnyedén beleütköznek a nagyobb kiterjedésű tárgyakba. A mikrokozmoszban ezért vannak hullámok, amelyekben párhuzamo san minden lehetőség megtalálható, míg a klasszikus makrokozmosz csak egy valósággal rendelkezik. A világmindenség folytonos önmagára irányuló megfigyelése alakítja át egy elektron hullámát, amelynek funkcióját Schrödinger megadja egyenletében, és lehetővé teszi, hogy az elektron egy időben több helyen legyen, és számtalan úton haladjon egyszerre, egy részecskévé, amely csak egyetlen helyen van. Azaz, a mikrokozmoszt és a makrokozmoszt valóban ugyanazok a törvények irányítják. Csak azért látszik úgy, mintha különbözőek lennének, mert a világmindenség nehezebben szerez információt mikroszkopikus szinten, mivel az olyan mikrorészecskék, mint a kvarkok és az elektronok végtelenül aprók, és nagyon könnyen maradhatnak elszigetelt állapotban bizonyos ideig. Ez a lényegi különbség a kvantikus és a
makroszkopikus világ között. A mikrorészecskék párhuzamos virtuális állapotban vannak, mert kicsinységük miatt a világmindenség nehezen képes érzékelni őket, míg a nagy tárgyak azonnal érzékelhetőek, ezért azonnal elveszítik a szuper– pozíciójukat, és részecskévé alakulnak. A CIA négy embere, de különösen Peter a száját tátva hallgatott. Még ha nem is voltak járatosak a kvantumfizikában, a felfedezés horderejét képesek voltak felmérni. – Jeez! – kiáltott fel Frank Bellamy fia, megrázva a fejét, hogy érezze, nem álmodik. – Még ilyet! Az apám megoldotta a tudomány legnagyobb rejtélyét. – Valójában nemcsak egy rejtélyt oldott meg, hanem többet is. – Tomás két ujját a fejéhez emelte. – Ez a felfedezés lehetővé teszi számunkra, hogy a tudat jelenségének a működését is jobban megismerjük. A hagyományos fizika segítségével a világot mechanikus helyként értelmezzük, ahol minden egyes esemény mögött egy vagy több ok áll, és ezek következményekkel járnak, amelyek újabb következmények okai lesznek, mintha egy hatalmas, végtelenbe nyúló determinisztikus dominó volna az egész. Ha így gondolkodunk tovább, akkor az agyunkat biokémiai információfeldolgozó szerkezetnek tekinthetjük, amelyben minden ránk jellemző viselkedési forma és döntés ténylegesen mechanikus ok-okozati rendszerbe illeszkedik, hiába gondoljuk úgy, hogy szabad akaratunkból cselekszünk. Mindazonáltal a kvantumfizika feltárta előttünk, hogy a világmindenség alapjaiban véve nem determinisztikus, hanem véletlenszerű. A kvantikus fluktuáció részecskéi úgy jelennek meg és tűnnek el, hogy semmi nem okozza a megjelenésüket, és semmi nem váltja ki az eltűnésüket. – Negatív – vágott közbe Halderman, aki eddig csendben hallgatta a tudományos magyarázatot, de ebben a kérdésben mérnökként határozott álláspontja volt. – Semmi nem történik ok nélkül. Lehet, hogy nem tudjuk, mi okozza a kvantikus fluktuáció részecskéinek megjelenését, de ez nem jelenti azt, hogy ne volna oka. Az ok létezik, csak mi nem ismerjük. – Pontosan ezt vallja több olyan tudós is, akik nem ismerik a kérdés lényeget. De az egymást követő kísérletek és a határozatlansági elv bebizonyították, nem arról van szó, hogy nem ismerjiik az okokat, hanem ténylegesen nincsenek olyan determináló okok, amelyek a kvantikus fluktuációt kiváltanák. Tudom, hogy ezt nehéz elfogadni, de a kutatások erre az eredményre jutottak. Gondoljanak arra, valahányszor a matematika és a tapasztalatok ellentmondtak a józan észnek, mint abban az esetben is, amikor Kopernikusz rájött, hogy nem a Nap forog a Föld körül, hanem éppen ellenkezőleg, a józan ész maradt alul. Tudom, teljesen értelmetlennek tetszik az, hogy a világmindenségben vannak olyan dolgok, amelyek determináló ok nélkül történnek, de a matematika és a kísérletek mégis ezt igazolták. A kvantikus fluktuáció részecskéi úgy jelennek meg, hogy ténylegesen semmi
nem készteti őket erre, és akkor és úgy jelennek meg valahol, mintha a saját akaratukból tennék. Vagy ha így jobban tetszik, a világmindenség önálló akaratából történne mindez. Ez a valóság legmélyebb lényege. – De ez az egész… már-már szürreális. – Ezért döbben meg mindenki, aki a kvantumfizika lényegét megérti. De most az a legfontosabb, hogy felfogjuk, milyen hatással van Frank Bellamy felfedezése a tudat jelenségének megértésére. A hagyományos fizika szerint az agy az információkat mechanikusan feldolgozó bonyolult gépezet, és ebből következően a szabad akarat nem létezik, merő illúzió, mivel a hagyományos fizika azt vallja, hogy minden megnyilvánulásnak szükségképpen oka van, még ha ezt nem is ismerjük. A kvantumfizika ellenben arra késztet bennünket, hogy újragondoljuk az agy működését. Egyre több fizikus veti föl, hogy mivel az agyat atomok alkotják, feltehetőleg az agyban is lejátszódnak kvantikus jelenségek. – Ez mit jelent? – Hogy valóságos forradalom előtt állunk. Gondolják csak meg, a kvantikus szuperpozíció azt jelenti, hogy minden valóság lehetséges, és egyik sem szükséges, nem igaz? Amikor megfigyelésre kerül sor, egy elektron szuperpozíciója megtörik, és az elektron a számtalan lehetőség közül egyet valósít meg egy részecskében. Ugyanígy az agy is számtalan gondolat és feltételezés közül választhat, amelyek úgy jelennek meg, mintha szuperpozícióban volnának, de a döntés pillanatában mégis csak egyet választ ki. Ha valóban léteznek kvantikus folyamatok az agyunkban, a tudatunk által elfogadott döntések nem szükségszerűen determináltak, és nem egy okokozati mechanisztikus folyamat eredményei, hanem tényleges választások. A tudat valóban több különböző lehetőség között dönt, ugyanúgy, ahogyan egy elektron is ezt teszi abban a pillanatban, amikor megfigyelik, és megtörik a szuperpozíciója. Az agy kvantikus működését még tanulmányozzák, magyarázattal szolgálhatnak a tudat bizonyos sajátosságaira. Ezeket a neurotudomány, amely a hagyományos, mechanisztikus és determinisztikus fizika szabályaiból indul ki, nem fogadja el. Sok neurotudós vallja azt, hogy az agy csupán egy biokémiai számítógép, és következésképpen a tudat csak illúzió, de a kvantumfizika felfedezései arra utalnak, hogy ha valóban lejátszódnak kvantikus folyamatok az agyban, akkor a tudat nem a puszta biokémiai számítások eredményeképpen létrejött illúzió. – Nem értem – mondta Peter. – Miképpen játszódhatnak le kvantikus folyamatok az agyban? Tomás fellapozta a dossziét, és felolvasott egy részt a szövegből. – Az édesapja ebben a részben ezzel a kérdéssel foglalkozott, és hipotézisként megjelölte az agy egy részét, ahol megtörténhetnek kvantikus ugrások. Ezek a szinapszisok. Az agy idegvégződései közötti apró térközökről
van szó, amelyek feldolgozzák az információt, és ahol a döntések és a gondolatok születnek. Ezeken a helyeken az egyik neuronból kiinduló impulzus beindítja a következő neuront. Ha azt a lehetőséget, hogy egy impulzus beindítja-e vagy sem a következő neuront, úgy tekintjük, mint hullámfunkciót, akkor nyitva áll az út a kvantikus valószínűségi folyamatok megjelenése előtt. – De miképpen történnek meg ezek a folyamatok? Mi a mechanizmusuk? – Ezek az alagútban történő kvantikus ugrások, amelyek során egy elektron eltűnik az egyik helyről, és megjelenik egy másikon. Tény, hogy ezek a kvantikus ugrások általában hét atomnak megfelelő távolságban történnek meg, bár igen ritkán megvalósulhatnak legfeljebb száznyolcvan atomnyi távolságban is. Nos, ez a száznyolcvan atomnyi távolság, különös egybeesés folytán, de az is lehet, hogy nem, éppen megfelel a szinapszisok közötti térköznek. Mivel az elektronok folytonos mozgásban vannak, százmilliárdszor is megpróbálhatnak áthaladni a szinaptikus membránon a másodperc ezredrésze alatt, amikor egy elektromosan feltöltött szinapszis kisül, ami a kvantikus alagútjelenség megvalósulásában mintegy ötvenszázalékos esélyt ad az ilyen távolságok esetében. Ha figyelmesen megvizsgáljuk egy szinapszis szerkezetét, láthatjuk, hogy a felépítése, és ez megint igen különös egybeesés, tökéletesen alkalmas arra, hogy a szinaptikus résen keresztül lehetővé tegye a kvantikus alagút-jelenséget. Amikor egy impulzus eléri a szinapszist, a rés elektromosan töltötté válik, és ez az erős elektromos mező teszi lehetővé a kvantikus alagút-jelenséget. Ennélfogva el lehet gondolkodni azon, hogy a hullámfunkció megtörik a szinapszisokon, amikor egy gondolat megszületik, és ebből a jelentésből formálódik meg a tudat. Ezeknek a felfedezéseknek a jelentőségét már értették a jelenlévők. – Holy shit! – fakadt ki Peter, aki próbálta megemészteni a hallottakat. – Az agyunk tehát nem pusztán egy mechanikusan működő biliárdasztal, amelyben az egyik esemény másikat vált ki, és viselkedésünk a pavlovi reakciók sorozataként jelenik meg. Ez azt jelenti, hogy valóban létezik a szabad akarat. Tomás egy írásjelet rajzolt a papírlapra, amelyet Dunntól kapott.
Ψ – A pszi a legdöbbenetesebb szimbólum, amelyet valaha létrehoztak – jelentette ki. – Ott van Schrödinger egyenletében, hogy leírja a hullámfunkciót, amely magában foglalja a valóság összes lehetőségét. De annak a fényében, amit felfedeztünk, ez a szimbólum két más dolgot is ábrázol, amelyek különböznek egymástól, mégis ugyanazok. – Felmutatta egy ujját. – Az egyik a tudat. A Kvantumszem projektnek köszönhetően ésszerűen feltételezhető, hogy a tudat valamiféleképpen leírható egy hullámfunkcióval, amelyben az összes lehetőség párhuzamosan benne van. Ugyanúgy, ahogy az
atom, amely virtuálisan több dolog egy időben, de amikor megfigyelik, egyetlen dologgá alakul át, az agy is számtalan virtuális lehetőséggel számol, amelyek váratlanul egy gondolatban vagy konkrét döntésben nyilvánulnak meg, mintha az agy számítógép volna, a tudat pedig hullám. Abból, ahogyan az agy a determinista makrokozmoszban működik, el kell fogadnunk, hogy olyan, mint egy mechanikus biokémiai számítógép, de a tudat, amely az indeterminista kvantikus mikrokozmoszban létező szuperpozícióból születik meg, lehetővé teszi a tényleges választást. – Felmutatta még egy ujját. – Az a másik dolog, amit a pszi jelképez, ha lehet, még fontosabb. – Mi lehet fontosabb a tudatnál? A portugál tudós körbemutatott. – A világmindenség. A három amerikai hitetlenkedve nézett egymásra. – Micsoda? Tomás tudta, hogy a most következőket nehéz lesz megemészteni. De igen lényeges volt annak a tudományos ténynek a megértése szempontjából, amely Frank Bellamy projektjének alapját alkotta. – Ahogy tudják, a Kvantumszem projekt célja eleinte az volt, hogy létrehozzon egy makroszkopikus kvantumszámítógépet. Egy kvantumszámítógép pedig lényegében egy egyetemes adatkezelő szerkezet. Ettől csak abban különbözik, hogy egy makroszkopikus kvantumszámítógép képes felhasználni a hullámfunkció különösségeit, és egy időben milliónyi bittel képes dolgozni, és így leképez bármilyen rendszert, amely a fizika törvényeinek megfelelően működik. Az az idő, amelyre a kvantumszámítógépnek szüksége van ehhez a leképezéshez, pontosan annyi, mint az az idő, amely alatt a leképezett rendszer kialakul, és az ehhez a leképezéshez szükséges memória nagysága is megfelel terjedelmileg a leképezett rendszer alrendszereinek. Felfogják, mit jelent ez? – Amit abban a bizonyos Borges-elbeszélésben is olvashatunk – jegyezte meg Peter, felidézve ifjúkori olvasmányait. – Az a legpontosabb térkép, amelyet egy az egyhez méretarányban készítettek, azaz pontosan megfelel a valóságos méreteknek. Egy tíz kilométeres országút legpontosabb térképe tíz kilométeres hosszúságban, aprólékosan ábrázol mindent, ami az eredeti országúton megtalálható, beleértve a köveket és a port is. – Pontosan így van. A kvantumszámítógépek olyan nagy teljesítményűek, hogy bárki, aki látja a számításaik eredményét, nem képes különbséget tenni a leképezés és a leképezett rendszer között. A kvantumszámítógép által végzett műveletek ugyanazt az eredményt adják, mint a valóságos rendszer műveletei. – De mi köze van ehhez a világmindenségnek? – Hát nem egyértelmű? A világmindenség maga is tartalmaz egy hullám
szuperfunkciót, és leírható, mint olyan fizikai rendszer, amelyben minden mikrorészecske, minden atom, minden molekula, minden egyes dolog, amit tartalmaz, kölcsönös kapcsolatban áll a többi dologgal, és ilyenformán dolgozza fel az információt. Mint tudják, az információ feldolgozását nevezik számításnak. Azaz a világmindenség számításokat végez. És mivel olyan kvantikus információval dolgozik, amely a hullámfunkció viselkedésének megfelelően működik, kvantikus számításokat végez. A világmindenség nem bitekkel, hanem qubitekkd vagy kvantikus Miiekkel dolgozik. Fel tudják mérni, mi következik ebből? A Műszaki és Tudományos Igazgatóság elhunyt igazgatójának fia tétovázott, hogy kimondja-e, ami az imént hallottakból logikusan következett. – Azt akarja mondani, hogy a világmindenség egy… egy… – A világmindenség egy makroszkopikus kvantumszámítógép. A három amerikai hitetlenkedve bámult. – Micsoda? – Frank Bellamy erre jött rá. A világmindenség olyan fizikai rendszer, amely egyre összetettebb információt hoz létre, és egy olyan egyetemes kvantumszámítógéppel lehet leképezni, amely hasonló méretű. Ez azt jelenti, hogy a világmindenség egyenlő egy kvantumszámítógéppel. Itt, Amerikában azt szokás mondani, hogy ha látunk az utcán egy állatot, amelyik kacsához hasonlít, úgy lépdel, mint egy kacsa, és azt mondja, hogy háp-háp, ugyanúgy, mint egy kacsa, akkor ez azért van, mert egy kacsa. Ugyanígy, ha a világmindenség qubitekkel végez számításokat, ha az információfeldolgozó képessége azonos egy kvantumszámítógépével, és a műveletei nem különböznek egy hasonló méretű kvantumszámítógép műveleteitől, az ezért van, mert a világmindenség egy kvantumszámítógép. Az érvelést hallva a CIA emberei hallgattak egy ideig. Fuchs szólalt meg legelőször, mert ő szerette volna leginkább rátenni a kezét a Kvantumszemre. – Akkor hol van az a makroszkopikus kvantumszámítógép, amelyen az öreg dolgozott? – kérdezte, és rámutatott a dossziéra, amit a páncélszekrényben találtak. – Hol vannak a tervrajzok, amelyek alapján elkészíthető? – Frank Bellamy nem talált ki semmiféle makroszkopikus kvantumszámítógépet – mondta Tomás, tudva, hogy a beszélgetőtársa nem ezt a választ várta. – Az összes számítógép közül a legnagyobbat fedezte fel. Magát a Világegyetemet. A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója megrázta a fejét, mintha így szeretne rendet teremteni az agyában. – Nem értem… – Frank Bellamy rájött arra, hogy a világmindenség egy makroszkopikus kvantumszámítógép. A Kvantumszem az a projekt, amelyben ezt bizonyítja. Fuchs arca elfehéredett, és a ráncai annak mértékében váltak egyre
mélyebbé, ahogy rádöbbent, hogy a projekt, amelyben annyira reménykedett, nem fogja megmenteni a helyét. – Akkor… akkor hol van az én makroszkopikus kvantumszámítógépem? – vinnyogta, és összegörnyedt, mintha fájdalom nyilallott volna belé. – Hol van? A portugál a két kezével körbemutatott az irodában. – Mindenütt ott van. Fuchs magából kikelve ugrott fel. – Fuck! Fuck! – üvöltötte kétségbeesetten, mert nem bírt uralkodni a csalódottságán. – Az a fucking Bellamy kibabrált velem. Az a fucking Bellamy az orromnál fogva vezetett. Hogy kerülne a pokolra az az átkozott vénember. A CIA műveleti tevékenységének felelőse szidta és mindennek elmondta halott kollégáját, amiért nem úgy dolgozott a Kvantumszemen, hogy az az igazgatóság kedvére váljon. Tomásnak eszébe villant, hogy sürgető tennivalók várnak rá, ezért odapillantott a faliórára; a mutatók hajnali két óra negyven percei mutattak. Húsz perc maradt. Maria Flor életéből már alig volt hátra valami. Még a határidő lejárta előtt le kellett zárni ezt az ügyet, hogy ne végezzen vele az emberrabló. – Figyeljenek ide, teljesítettem, amit tőlem vártak – mondta. – Elmondtam mindent a Kvantumszemmel kapcsolatban. Arról nem tehetek, hogy nem ezt várták, én ismertettem, amit kellett. Most hívják fel az emberrablót és… – Szó sem lehet róla – vágott a szavába Fuchs, aki még nem tért magához a sokktól. – Azt mondta, hogy az öreg haláláról is elmondja az igazat. Akkor tegye meg, amit megígért. – Nem látja, mennyi az. idő? – kérdezte Tomás, és a faliórára mutatott. Csak húsz percünk maradt arra, hogy megmentsük. – Tökéletesen elég. A történész a másik három férfira nézett, mintha segítséget kérne tőlük, de Peter, Halderman és Dunn nem sietett a segítségére. – Igaza van – ismerte el Dunn. – Abban egyeztünk meg, hogy elmagyarázza a projektet, és elmondja, hogyan történt a gyilkosság. – De megölik… – Van még húsz percünk, ez elég, sőt sok is. – Fuchs felé intett. – Csak odatelefonál, és minden megoldódik, nyugodjon meg. Tomás teljesen összetört, mélyet sóhajtott; szeretett volna biztos lenni abban, hogy megmentette Maria Flort, de nem tehetett semmit. Valóban megígérte, hogy elmondja, mire jött rá Frank Bellamy halálával kapcsolatban, és csakugyan elég idő volt még ahhoz, hogy telefonáljanak a barátnője elrablójának, és megakadályozzák a kivégzést. – Rendben van – mondta beletörődve. – Ahogy láthatták, Frank Bellamy megoldotta korunk legnagyobb tudományos rejtélyét, és bebizonyította, hogy
a Schrödinger egyenletében szereplő hullámfunkció nemcsak arra korlátozódik, hogy a valósággá válás előtt leírja ennek a lehetőségét, hanem tudósít a tudat és az egész világmindenség természetéről is. De amikor ezt a fontos felfedezést megtette, egy orvosi jelentés tudatta vele, hogy Daniel Dare hasnyálmirigyrákban szenved, és csak hat hónapja van hátra. Bellamy paranoid állapotba került. – Miért? – kérdezte csodálkozva Peter. – Ki az a Daniel Dare? A portugál rászegezte a szemét, mert biztos volt abban, hogy a bejelentéstől összeomlik. – Az apja gyilkosa.
LXXX Fuentes őrnagy egy apró hengert vett elő a táskából. A CIA műveleti tisztje beledugta mutatóujját a csőbe, és megnézte, mennyire lett koszos az ujjbegye. Elővett egy rongydarabot, belenyomta a hengerbe, majd gondosan meghúzogatta benne. Miután meggyőződött róla, hogy a cső tiszta, megfogta és rácsavarta félautomata Sig Prójára. A hangtompító a helyére került. Megnézte az óráját. Tizenkilenc perc. Közeledett a pillanat, bár lassabban, mint ahogy szerette volna. Felnézett, és megszemlélte a nőt, akit odakötözött a terem közepén álló márványasztalra. Miért várjon háromig? Ha már megszületett az ítélet, ha már úgyis likvidálni kell, hogy elvarrják az akció szabad szálait, minek ez a színjáték, hogy vár addig, amíg a határidő letelik? Micsoda bohóckodás ez? Végül is már kivette az akkumulátort a telefonból, és nem érheti el senki. Kiemelte a tárat, és egyenként kivette belőle a golyókat. A lövedékek csúcsa aranyos fényben ragyogott, valódi mestermunka volt mindegyik. Egytől egyig gondosan megtisztogatta, megdörzsölgette őket, hogy még jobban csillogjanak. Utána elrakta valamennyit, és a tárat belecsúsztatta kedvenc pisztolyába. Minden készen állt. Egykedvűen állt föl. Révült állapotban volt, hatott rá annak a helynek a levegője, amelyet a kivégzés színhelyéül választott. Lassú léptekkel átment a termen, és megállt az áldozati asztalnál. Maria Flor rémült tekintettel meredt hóhérára, majd a fegyverre nézett, amelyet a kezében tartott. Fuentes az órájára nézett. Tizenhét perc. Miért várjon hajnali háromig?, kérdezte magában. Miért halasztgassa a gyilkolás élvezetét, ha a parancsot már megkapta, és az áldozati báránynak amúgy is meg kell halnia? Semmi értelme sincs. Ha fel kell áldozni, miért nem lehet már most megtenni?
– Elérkezett a pillanat, drágaságom – mormolta rekedten, a szeme eufórikusán csillogott, mint minden pszichopatának, aki átéli a gyilkolás kéjes gyönyörűségét. – Légy egészen nyugodt, nem fogsz szenvedni. Felemelte a félautomata Sig Prót, és a csövét áldozata jobb halántékához nyomta. A portugál nő rádöbbent, hogy csak néhány pillanat választja el a haláltól, és kétségbeesett igyekezettel dobálta erre-arra a fejét, hogy félrelökje a pisztoly csövét, de hiába. – Mmm! Mmm… A fájdalmas, rémült nyögés abbamaradt, amikor a gyilkos meghúzta a ravaszt.
LXXXI Nem tudni, miért, de abban a pillanatban Tomás szívébe valami belenyilallott, és elhagyta az ereje. Maria Florra gondolt, és különös melankólia, baljós előérzet járta át, mintha valami visszafordíthatatlan dolog történt volna, de erőt vett magán, mert a Frank Bellamyt meggyilkoló ember nevének említése óriási döbbenetet okozott a langley-i Műszaki és Tudományos Igazgatóság vezetőjének szobájában. Igazolnia kellett a kijelentést, amelyet az imént tett. Óriási erőfeszítéssel sikerült összeszednie a gondolatait. A név hallatán, amelynek viselőjét, Frank Bellamy gyilkosaként jelölte meg, Sam Dunn arcán kérdő kifejezés jelent meg. Látszott rajta, hogy soha nem hallotta. Peter viszont elvörösödött, amikor meghallotta, Halderman és Fuchs pedig halálsápadtra vált. A történész jól látta mindezt, mert összeszedte magát a korábbi váratlan és megmagyarázhatatlan elgyengülésből. – Látom, Pete, nem ismeretlen maga előtt a név… Frank Bellamy fia bólintott. – Nem ez az a név, amelyik… – De az – vágott közbe a történész, nem hagyva, hogy befejezze, mert látni akarta, hogyan reagál Fuchs és Halderman, ezért rögtön feléjük fordult. – Lehet, hogy maguk sem ismerik ezt a nevet? Mondják meg az igazat. Ugye találkoztak már Daniel Dare-rel? Mind a ketten alaposan kitanulták az álcázás művészetét, ezért a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója és a Műszaki és Tudományos Igazgatóság igazgatóhelyettese pillanatok alatt visszanyerte a hidegvérét. Halderman hallgatott, Fuchs pedig megpróbált kitérni a válasz elől. – Magyarázza meg, miként jutott arra a következtetésre, hogy ez az illető gyilkolta meg az öreget. Tomás egy végtelenbe nyúló pillanatig fürkészve nézte Fuchs és Halderman arcát. Bár mind a ketten jól leplezték az érzelmeiket, az arcuk ról leolvasható volt a feszültség. Egyelőre békén hagyta őket. Egyelőre igen, de nem sokáig.
– Frank Bellamy rájött a tudomány legnagyobb rejtélyének a megoldására, bár még hiányzott a végső bizonyíték – mondta. – A Higgs-mező. Az emberi érzékelés számára láthatatlan mezőről van szó, amely ha részecskékkel találkozik, tömeget kölcsönöz nekik. Azaz a Higgs-mező ad az anyagnak halmazállapotot. Ez a kérdés nem elhanyagolható, ugyanis sok tudós állítja, hogy a tudat alkotja meg a megfigyelés által részlegesen a valóságot. De ha a Higgs-mező alkotja meg az anyagot, érvelt Frank Bellamy, akkor a Higgs-mező részét alkotja a világmindenség kvantikus összefonódásának. – Ez mit jelent? Tomás végigsimított a haján, mert tudatában volt annak, hogy minden felfedezés olyan váratlan és hihetetlen távlatokat nyit meg, amelyeket nehéz megérteni. – Azt, hogy a világmindenség tudatos lény. Döbbent csend ülte meg az irodát. Néhány másodpercre volt szükség ahhoz, hogy az amerikaiak megemésszék, amit hallottak. – Mit mondott? – Még mindig nem értik, hogy ez volt Frank Bellamy nagy felfedezése? A sorozatos kvantikus kísérletek, különösen pedig a kétrés-kísérlet azt sugallják, hogy a valóságot részlegesen a megfigyelés alkotja meg. Ha úgy döntünk, hogy bizonyos módon megfigyelünk egy elektront, amit én közvetett megfigyelésnek neveznék, akkor ez az elektron olyan, mint egy térben szétterülő hullám. De ha tudatosan úgy határozunk, hogy másféleképpen figyeljük meg, amit én közvetlen megfigyelésnek neveznék, az elektron a tér egy pontján rögzült részecskévé változik. Azaz a valóság attól függően épül fel ilyen vagy olyan módon, hogy miképpen figyeljük meg. Ez a tőlünk függő, ez a tudatunktól függő döntés jelenti azt, hogy részlegesen a tudat alkotja meg a valóságot. – A kétrés-kísérlet valóban erre utal – mondta Peter, aki még mindig nem tért magához attól, amit hallott. – De hogy következik ebből az a képtelen gondolat, hogy a világmindenség tudatos? – Mert ahogyan az édesapja is rájött, a világmindenség folyamatosan megfigyeli önmagát. Ezt a vákuumfluktuáció révén teszi meg, de édesapja szerint a Higgs-mező révén is ugyanezt teszi. A Világegyetem önmagára irányuló megfigyelése töri meg a hullámfunkciót, és alkotja meg azt a valóságot, amelyet ismerünk. De ahhoz, hogy a hullám-funkció megtörjön, szükséges, hogy egy tudatos lény végezze a megfigyelést, és ez a meggyőző bizonyítéka annak, hogy a világmindenség tudatos lény. – A valóságot megalkotó megfigyelésnek nem kell szükségszerűen tudatosnak lennie – vitatkozott Frank Bellamy fia. – Amikor például egy Geiger-számláló megméri az atomokat, megtöri a hullámot, amelyben párhuzamosan megvan minden lehetőség, és létrehozza a részecskéket. Ne
mondja nekem senki, hogy a Geiger-számláló tudatos valami! – Téved, Pete. Amikor a Geiger-számláló mérést végez, nem töri meg a hullámot, és következésképpen nem alkotja meg a valóságot. Az történik, hogy kvantikus összefonódást kezdeményez a hullámmal, amellyel kapcsolatba került, és kvantikus összefonódás jön létre közöttük. Azaz, a Geiger-számláló nem készteti arra a hullámot, hogy részecskévé váljon. A Geiger egybefonódik ezzel a hullámmal, és ő maga is hullámmá változik. Ahogy Neumann János feltételezte nem sokkal a Solvay-konferencia után, ez az összefonódás csak akkor törik meg, és a hullám csak akkor változik részecskévé, ha egy tudatos lény megfigyeli a Geiger-számlálót. Bár nagyon sok tudós filozófiai meggondolásból nem fogadta el, és sokan még ma sem fogadják el ezt a magyarázatot, mint például Einstein, az az igazság, hogy a kísérletek is bizonyítani látszanak: tudat nélkül nincs valóság. – Hmm… majd meglátjuk. – Az édesapja arra a következtetésre jutott, hogy a világmindenség tudatos. Számára a Higgs-mező volt a végső bizonyíték erre, amely azáltal, hogy tömeggel ruházza fel a részecskéket, megfigyeli őket, és olyan szerepet játszik, mintha a világmindenség valamifajta tudataként működne. A CERN azért építette meg a nagy hadronütköztetőt, hogy meggyőző bizonyítékot szerezzen a Higgs-mező létezéséről, és kísérleteket folytatott a Higgs-bozon megtalálása érdekében. Ez a bozon az „isteni részecske” néven lett közismert, és a létezéséről szerzett bizonyság alátámasztotta a Higgs-mező létezését, ami édesapja számára igazolta megoldásának helyességét, nevezetesen, hogy a Világegyetem valószínűleg egy hatalmas hullámfunkció, amelyben párhuzamosan minden lehetőség létezik mindaddig, amíg a tudat által kezdeményezett megfigyelés valamelyik lehetőséget valósággá nem változtatja, és ezzel törli az összes többit. Peter mutatóujjával rábökött a rejtelmes Ψ-re, amelyet Tomás nem sokkal azelőtt rajzolt a papírlapra. – Ezek szerint a világmindenség és a tudat egy és ugyanaz – jelentette ki. – Mind a kettő lehetséges hullám, és mind a kettő pszi. – Ez a legvégső értelme az édesapja kezében talált üzenetnek-bólintott a történész. Ujját a homlokához nyomta. – De figyelem, a Világegyetemhez hasonlóan az agy is kvantumszámítógép. A hullámfunkció a képzelet, amelyben minden lehetőség párhuzamosan létezik, a hullámfunkció összeomlása a döntés, amelyben egyetlen lehetőség tárgyiasul. Ennek a felfedezésnek a következményei kiszámíthatatlanok. Mivel az agy kvantumszámítógép, ezért a benne végbemenő számítások tudatot hoznak létre. És ha így van, akkor a világmindenség számításai is tudatot hoznak létre. Következésképpen a világmindenség tudatos lény. – Hihetetlen.
– De amikor Frank Bellamy rájött erre, komoly problémával kellett szembenéznie. Egy Bostonban végzett orvosi vizsgálat hasnyálmirigyrákot diagnosztizált Daniel Dare-nél. Amikor Sam Dunn újra meghallotta ezt a nevet, ingerülten fakadt ki. – Ki az ördög ez a Daniel Dare? Elérkezett a pillanat, hogy megszorongassa Harry Fuchst, és Walt Haldermant. Tomás kihívóan nézett rájuk, mint aki elől nem lehet elrejtőzni. – Talán a főnöke válaszolni tud a kérdésre… A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat vezetője hevesen rázta a fejét. – Én aztán biztos nem! Fogalmam sincs róla, ki lehet. – Én sem – mondta Halderman is. – Soha nem találkoztam senkivel, akit így hívtak volna. A portugál kétkedő képet vágott, mint aki azt mondja, engem aztán nem vezettek ilyen könnyen félre. – No, no! Ne mondják már, hogy soha nem találkoztak a Daniel Dare névvel… Fuchs tudta, hogy leleplezték, és érezte, hogy jobb, ha beletörődik a helyzetbe, ezért a felső ajkát harapdálta. – Őszintén szólva nem tudom, ki lehet – mondta újra. – De azt elismerem, hogy már találkoztam ezzel a névvel. – Meg tudná mondani, hol? Mielőtt válaszolt volna a kérdésre, a CIA műveleti igazgatója rezignáltan pillantott Haldermanra, majd Peter Bellamyra nézett, mintha tartana attól, mit válaszol erre. – Az öreg otthoni dolgozószobájában. – Szóval elment oda? – Igen. Én, Walt meg az embereim. Peter fejébe szállt a vér. – Szóval maguk törtek be a lakásba! – ordította. – Maguk forgattak fel ott mindent, miután az apám meghalt! Rosszabbak, mint a keselyűk! – Meg kell értenie, hogy mindenképpen meg kellett találnunk a Kvantumszemet – védekezett Fuchs. – Tripoliban merényletet követtek el, mi nem tudtunk semmit, a Fehér Ház őrjöngött, az elnök tajtékzott, hogy miattunk veszíti el a választásokat, és azzal fenyegetőzött, hogy mindenkit levált. Megijedtünk, és alaposan átvizsgáltuk az apja dolgozószobáját, de a keresett anyagot sehol nem találtuk. Természetesnek tűnt számunkra, hogy a lakásán őrzi, ezért meg kellett néznünk, ott van-e. – Nyugodjon meg – szólt oda Tomás Peternek. Megint Fuchs és Halderman felé fordult. – Ezek szerint átvizsgálták Frank Bellamy otthoni dolgozószobáját. – Elismerem, hogy igen. Ott találkoztam ennek a Daniel Dare-nek a
hasnyálmirigyrákjával kapcsolatos orvosi jelentéssel. De esküszöm, fogalmam sincs róla, ki lehet. Átnéztük az itteni anyagainkat, és ezen a néven senkit sem találtunk. Utánanéztünk a Társadalombiztosítás anyagaiban is, ahol két ember szerepel ezzel a névvel, az egyik egy New York-i hajléktalan, a másik egy lousianai farmer. Egyiküknek sincs hasnyálmirigyrákja, úgyhogy ezzel nem sokra mentünk. Rejtély, hogy ki lehet. Senki nem tud erről az orvosi jelentésben említett személyről. – De van, aki ismeri őt – mondta a portugál. – Én például. A négy amerikai rámeresztette a szemét. – Tudja, ki ez a Daniel Dare? – Ha jártak Frank Bellamy dolgozószobájában, biztosan látták a könyvespolcon lévő könyveket – jegyezte meg Tomás, és megint Fuchsra meg Haldermanra nézett. – Emlékeznek rájuk? – Temészetesen – ismerte be a Műszaki és Tudományos Igazgatóság igazgatóhelyettese. – Fizikai tárgyú könyvek voltak. – Csak fizikai tárgyúak? – Nem. Voltak ott tudományos-fantasztikus művek is. – Milyen tudományos-fantasztikus művek? Regények? Halderman arca megfeszült, annyira gondolkodott. – Voltak képregények is. Emlékszem rá, hogy láttam a Flash Gordon, Eagle, Weird Science régi számait is… – Olvasott Eagle-t valamikor? – Kiskoromban Angliában laktam. Az Eagle egy angol folyóirat volt, és izgalmas történetek voltak benne. – Melyik hőst szerette legjobban az Eagle-ben? – Természetesen Dan Dare-t. És… és… A CIA-igazgató elhallgatott. – Megismételné a nevet? – Dan Dare. – Mereven nézett Tomásra. – Damn! Daniel Dare. Micsoda véletlen egybeesés. – Gondolja, hogy véletlen egybeesés? – Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Halderman. – Arra céloz, hogy a képregényben szereplő Dan Dare-nek hasnyálmirigyrákja volt, és megölte Frank Bellamyt? Micsoda képtelenség! – Emlékszik-e a Dan Dare-sorozat legjobb rajzolójára? A CIA igazgatója összeszűkült szemmel próbált meg valamit előkaparni az emlékezete mélyéről. – Nem Frank Bellamynak hívták? Tomás mosolygott. – Érti már? Az amerikai zavartan pillantott az Ügynökség embereire.
– Nem igazán. – Pedig igen egyszerű az egész – mondta a portugál tudós. – Frank Bellamy ifjúkorában szívesen olvasott tudományos-fantasztikus műveket. Az olvasmányai között természetesen szerepelt az Eagle is, amelyet meghozatott magának Angliából. Miközben az űrhajós Dan Dare kalandjait olvasta, feltehetően megjegyezte a szerző nevét is. Dan Dare-t Frank Harcourt alkotta meg, de a sorozat legjobb rajzai egy Frank Bellamy nevű művésztől származtak. Véletlen egybeesés volt, hogy az angol Dan Dare-sorozat legjobb rajzolóját éppen úgy hívták, mint fiatal amerikai olvasóját, de attól fogva Frank Bellamy mindannyiszor a Dan Dare nevet használta, amikor névtelenségbe akart burkolózni, ahogy a bostoni orvosi vizsgálat esetében is történt. – Ez a Daniel Dare a mi Frank Bellamynk? – Így igaz. – De… de miért álnéven végeztette el az orvosi vizsgálatokat? – Mert mint a CIA alkalmazottja tudta, hogy az információ hatalom, és ezért minél kevesebb információt akart megosztani a magánéletével kapcsolatban. Valószínűleg nem akarta, hogy bárki is megtudja, milyen közel áll a halálhoz. Ha az Ügynökség tudomást szerez arról, hogy a hasnyálmirigyrák utolsó fázisában van, mi történik? – Természetesen felmentik az állásából – mondta Fuchs, akit igencsak bosszantott, hogy egy ilyen fontos információról nem volt tudomása. – Egy ilyen fontos pozíciót nem tölthet be valaki, aki a halálán van. – Azt hiszem, pontosan ezt szerette volna elkerülni. Frank Bellamy egész életében a régimódi kemény fiúk közé tartozott, és úgy tartotta, hogy haláláig ki kell tartania a posztján. Eltitkolta a betegségét, és a maga módján akart eltávozni az életből. Tudta, hogy a CERN arra készült, hogy újabb kísérleteket futtasson le a Higgs-bozon tanulmányozása érdekében. Frank Bellamy elment Genfbe, hogy jelen legyen ezen az eseményen. A Higgs-részecske és a Higgsmező felfedezése bizonyította, hogy a tudatos világmindenségről alkotott elmélete megfelel a valóságnak. Bellamy úgy gondolta, hogy a kvantikus világmindenség és a makroszkopikus világmindenség egyesülésére vonatkozó elmélete, amelyet úgy fogott fel, mint a Schrödinger egyenletében szereplő hullámfunkció összekapcsolódását a tudattal és a világmindenséggel, bizonyítást nyert. Bellamy erre nagyon büszke volt. A CIA Műszaki és Tudományos Igazgatóságának vezetőjeként összes kapcsolatát felhasználva elutazott Genfbe, és valószínűleg a nagy hadronütköztetőben végrehajtott új kísérletek közben jutott az eszébe, hogy a maga módján vesz búcsút az élettől. De nem akart úgy meghalni, hogy valakire rá ne bízza az elméletét. Gondot csak az jelentett, hogy az ismerős tudósok és bizalmas emberei az Egyesült Államokban voltak.
– Felvehette volna a kapcsolatot velük – okoskodott Fuchs. – Telefon is, email is van a világon… – Igen, de ha mindent elmagyaráz nekik, azzal kockáztatja, hogy értesítik a svájci amerikai nagykövetséget, és ezzel meghiúsítják a tervéi. – Valószínűleg így történt volna. – De ezt nem engedhette meg. Ezekben a napokban történetesen én is Genfben voltam a Gulbenkian Alapítvány megbízásából, hogy beszerezzek egy régi kéziratot, és ugyanabban a szállodában laktam, ahol ő. Frank Bellamy meglátott engem, feltételezem, hogy a szállodában, és felismert, mert néhány évvel korábban rávett arra, hogy részt vegyek egy akcióban. Jól ismerte a képességeimet, mert fucking lángelmeként emlegetett, és… – Nem csak magával volt így – mondta Peter nosztalgikus mosollyal. – Az apám fucking lángelmének nevezett mindenkit, akinek értékelte a szellemi képességeit. – Jól van – nyugodott bele a történész. – Mindenesetre úgy gondolta, én vagyok a megfelelő személy arra, hogy a fejében megfogalmazódó tervet véghezvígyem. Kiderítette, melyik szobában lakom, és az ajtó alatt becsúsztatott egy papírlapot, hogy másnap reggel keressem meg őt a CERNben, mert szeretne nekem megmutatni egy igen érdekes régi tárgyat. Én meg, amilyen ostoba voltam, lépre mentem. – De miért a CERN-be hívta? – Természetesen azért, hogy gyanúba keverjen. Azt akarta, hogy ott legyek a CERN-ben, amikor meghal. – Ezt nem értem – makacskodott Fuchs. – Miért kellett neki, hogy gyanúba keverje magát? És honnan tudta, hogy meg fogják gyilkolni? – Frank Bellamynak, mint CIA alkalmazottnak csavaros észjárása volt, ahogy jól tudják, és imádta a feladványokat. Engem jól ismert, mivel valamikor dolgoztunk együtt, úgyhogy bízott abban, hogy leszek olyan ügyes, és lerázom az üldözőimet. Tudta, hogy ha tisztázni akarom magam a gyilkosság vádja alól, el kell jutnom ehhez a páncélszekrényhez. A többi már egyszerű volt. A nagy pentaculumot postán elküldte a nevemre, és így minden szükséges útmutatást megadott, amelyre szükségem lehetett, és csak arra várt, hogy másnap elmenjek a CERN-be. Ezután elkészítette utolsó üzenetét, amelyen ott volt egy hatalmas pszi, alatta pedig a nevem, mint A kulcs. így gondoskodott arról, hogy kellően rám terelje a gyanút. Azután bement az Atlasz-detektorba, hogy bevégezze a tervét. Főbben a pillanatban Peter Bellamy alig tudta visszatartani a könnyeit. Érezte, hogy a szeme elhomályosul, az álla remeg, és nehezére esik megállni a lábán. – Szegény édesapám – mondta szipogva. – Nem akarta, hogy a rák ölje meg.
– Tudatában volt annak, mit cselekszik, kezében tartotta a sorsát. Halála helyéül azt a részecskegyorsítót választotta, amely modellezte a Big Bang-et, és azt a detektort, ahol megtalálták a Higgs bozont. Megtalálta a módját, hogy bejusson az Atlasz-detektorba, megrongálta a hűtésrendszer csöveit, amelyekben a folyékony hélium keringett… és a többit már tudják. Szinte azonnal meghalt. Súlyos csönd ülte meg az irodát. – Fuck! – mormolta Harry Fuchs. – Az öreg öngyilkos lett. Fény derült Frank Bellamy halálára. De Maria Flor ügyét még meg kellett oldani. Tomás szorongva nézett a faliórára. Tizenhárom perc. – Figyeljenek ide, én teljesítettem, amit megígértem – mondta. – Most magukon a sor. Legyenek szívesek, hívják fel az emberüket, és mondják meg neki, hogy engedje el a barátnőmet. Sam Dunn Harry Fuchs felé fordult, mintha azt mondaná, hogy hagyja abba a játszadozást. – Rendben van, rendben van – morogta a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója, és előhúzta a mobiltelefont a zsebéből. – Felhívom. Kikereste a számot a telefon memóriájából, és megnyomta a hívás gombot. Kiment a hívás, de egy pillanat múlva aggodalmas képet vágott. – Mi történt? – kérdezte Tomás szorongva. – Telefonáljon már, ne szórakozzon itt nekem! – A jóember telefonja nem jelentkezik – mentegetőzött Fuchs. – Vagy nincs térerő, vagy lemerült az aksija. A pénzügyi megvonások miatt az Ügynökség arra kényszerült, hogy olcsó telefonokat… Tomás heves mozdulattal kitépte a kezéből a telefont, és újra megnyomta a hívás gombot. Kicsöngött, majd egy női hang jelentkezett: – A hívott fél nem elérhető. Kérjük, hagyjon üzenetet a jelzés után. – A mindenségit – kiáltott magából kikelve, és kétségbeesetten nézett a három amerikaira. – És most? Most mit csinálunk? A CIA emberei tétován bámultak, különösen Peter Bellamy és Sam Dunn, akik felmérték a helyzet súlyosságát. Haldermant láthatólag nem érdekelte a kérdés, Fuchs viszont teljesen nyugodt maradt. Kél karját tehetetlenséget sugalló mozdulattal széttárta, és levert képet vágva fordult a portugál akadémikus felé. – Attól tartok, hogy a barátnőjének annyi.
LXXXII Nem lehet szavakkal leírni, mit érzett Maria Flor abban a pillanatban, amikor Fuentes őrnagy a félautomata Sig Pro csövét a jobb halántékához nyomta és
meghúzta a ravaszt. De ennek a borzalmas pillanatnak a hatása nem múlt el egykönnyen. A terem közepén álló asztalhoz kötözött, beragasztott szájú nő, akinek a sorsáról számára ismeretlen emberek döntöttek, olyan okból, amelyről fogalma sem volt, megállíthatatlanul vacogott, a keze és az álla úgy remegett, mintha önálló életre kelt volna. – Nohát, cukorfalat – mosolygott a CIA műveleti tisztje, szadista kifejezéssel az arcán. – Ez aztán a pech! A portugál nő mindent megtett, hogy ne kelljen ránéznie, nem akarta megadni neki ezt az elégtételt, de egyre jobban hatalmába kerítette a rettegés, és csak arra tudott gondolni, hogyan szabadulhatna a halántékához nyomódó pisztolycsőtől. De az volt az igazság, bármilyen szörnyűnek hangzott is, hogy semmiképpen nem tudta megállítani ezt a pszichopatát, akinek a kezei közé került, ahonnan élve nem szabadulhat. Fuentes őrnagy megint odaállt mellé, és letörölte a homlokán gyöngyöző verejtéket. – Nyugodj meg – susogta, hogy még jobban meggyötörje. – Ez még csak egy kis előjáték volt, bevezetés ahhoz, ami pontosan hajnali háromkor fog történni. – Kivette a tárat, megmutatta. – Látod? Ebben nem volt egy golyó sem. – Megint megmutatta a pisztolyát. – Amikor meghúztam a ravaszt, a fegyverben nem volt lövedék. Úgyhogy nem forogtál veszélyben. Csak egy kis előjáték volt. Azután elővette a golyókat, egyenként belerakta őket a tárba, amelyet egy kattanással a helyére tolt, hadd tudja a nő, hogyha legközelebb meghúzza a ravaszt, nincs menekvés. Ezután a táskájából elővett egy összegöngyölt fekete vásznat, amelyet nyomban kihajtogatott, azután ezt a leplet szétterítette a csiszolt kőpadlón, közvetlenül az asztal mellé, amelyen a nő feküdt. – Senki nem mondhatja, hogy nem vagyok elég gondos – jelentette ki. – Ez a lepedő fogja majd fel az agyad darabkáit és a vért, hogy ne piszkoljuk be a padlót, azután pedig beletekerlek. Cukorfalat, a Potomac folyóban végzed, a halak eledele leszel. Tizenegy perc volt még hátra.
LXXXIII Még egyszer megpróbálták felhívni az emberrablót, de továbbra sem volt elérhető. Tizenegy perc. A falióra mutatói kérlelhetetlenül haladtak előre, mintha minél hamarabb el akarnák érni a hármas számot, és Tomás úgy érezte, nincs remény. Harry Fuchsot láthatólag nem érdekelte, hogy valamiféleképpen kapcsolatba lépjen az emberével, CIA-s kollégái pedig nem tudták, mint csináljanak.
– Csak ezt a telefonszámot ismerjük – mondta határozatlanul Peter. – És azt sem tudjuk, hová vitte. De Tomás nem adta meg magát, hirtelen elhatározással leült az íróasztalhoz, és bekapcsolta a számítógépet. – Ez nem igaz – mondta. – Az illető azt mondta, hogy Salamon Temploma Házának törvényszékén lesz hajnali háromkor. Ha jól emlékszem, a pentagmmma fölött lévő tizenhármas számot említette, és Mauszolosz síremlékét. – De mi ez az egész? Salamon temploma, ahogy én tudom, Jeruzsálemben van, és jószerével már nem is létezik. Az illető Izraelbe vitte volna a barátnőjét? Ez teljességgel lehetetlen. És mit jelent ez a tizenhármas szám a pentagramma fölött? Miféle tizenhármas szám? Miféle pentagramma? És Mauszolosz síremléke? Ki a fene ez a Mauszolosz? A számítógép képernyője kivilágosodott, és a történész máris belépett egy keresőprogramba, ahol Washington D.C. térképére kattintott. – Mauszolosz síremléke a világ hét csodájának egyike. A törökországi Halikarnasszoszban található. – Törökországban?! Jeez!, ez kínos! Az amerikai főváros térképe betöltötte a képernyőt. – Pete, van itt Langley-ben egy elérhető helikopter? Frank Bellamy San Dunnra nézett, mintha a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat munkatársától várná a választ, mert műveleti kérdésekben neki volt döntési joga. – Természetesen – felelte Dunn. – Miért? – Készítsék elő felszállásra. Néhány perc múlva indulunk. A CIA műveleti osztályának éjszakai ügyeletese nem kérdezett semmit, mert tudta, hogy kevés az idő, és meg kell bíznia a portugál tudós döntéseiben, elővette a mobiltelefonját, és kiment, hogy értesítse az embereit. A szobában maradt amerikaiak kérdőn néztek egymásra, nem értették a kérdés okát. – Minek kell a helikopter. Tomás az egérrel rákattintott Washington hivatali központjára. – Látják a Fehér Házat? – kérdezte, és a kezébe fogott filctollal rámutatott a térkép egy pontjára, ahol az Egyesült Államok elnökének hivatalos rezidenciája volt. – Ha egy vonalat húzunk a Connecticut Avenue-n, akkor ezzel összekötjük a Fehér Házat és a Dupont Circle-t, ahol Frank Bellamy lakott. Azután húzunk egy vonalat a Massachusetts Avenue-n, összekötve a Dupont Circle-t, a Scott Circle-t és a Vernon Square-t, majd egy másikat a K Streeten, a Vernon Square és a Washinton Circle között, azután egyet a Rhode Island Avenue-n a Washington Circle és a Logan Circle között, végül egy utolsót a Vermont Avenue-n, a Logan Square és a Fehér Ház között. Miután
mindezt megtettük, a következő eredményt kapjuk. Nézzék csak. A CIA emberei a képernyőhöz hajoltak, és megnézték az ábrát, amely a filctoll nyomán kirajzolódott az amerikai főváros térképét megjelenítő képernyőn.
– Egy ötágú csillag. – Igen, de nem akármilyen csillag. Ahogy láthatják, egy olyan penta–gramma, amelynek két csúcsa felfelé mutat, egy pedig lefelé, pontosan a Fehér Házra. Ez egy megfordított pentagramma, amelyet más néven Baphomet bűnbakjának neveznek. Ez a Sátán jelképe. – Micsoda? – Washington kormányzati központját a XVIII. században Pierre Charles l’Enfante úgy tervezte meg, mint egy hatalmi központot. Mi testesíthetné meg jobban a hatalmat, mint az Ördög jelképe. – Azt akarja ezzel mondani, hogy Amerika hatalma… az Ördögtől való? – Semmiképpen sem. De tény, hogy a hatalom megront bárkit, bármelyik országban éljen is, ezért a megfordított pentagramma az a szimbólum, amely a legtökéletesebben ábrázolja azt, aki szeretné megkaparintani a hatalmat. – Rámutatott a lefelé fordított csillag csúcsára. – De érdemes megfigyelni, hogy Baphomet bűnbakjának a csúcsa a Fehér Házon nyugszik. Ez nem véletlen. – Mit akar ezzel mondani? Hogy a barátnőjét a Fehér Házba vitték? – Természetesen nem. Ahogy már mondtam, az emberrabló azt mondta, hogy Salamon Temploma Házának törvényszékén, a pentagramma tizenhármas száma fölött, Mauszolosz síremlékében keressem őt. A Fehér Ház következésképpen nem Salamon Templomának Háza, de ha kiindulópontként használjuk, akkor eljuthatunk oda. – Újra kézbe vette a filctollat. – Ha húzunk egy vonalat a 16th Streeten, amely a Fehér Háztól kiindulva vízszintesen halad tizenhárom háztömbön át, akkor átjutunk a Scott Circle-n, és eljutunk… ide. – A térképen rámutatott egy pontra. – Itt találkozik az R Rtreet és az S
Street közötti háztömb a 16th Streettel. – Kérdő tekintettel nézett az őt körülálló amerikaiakra. – Meg tudnák mondani, hogy van-e ezen a helyen egy furcsa épület. Fuchs és Halderman a fejét ingatta, nem tudtak, vagy nem akartak segíteni, de Peter figyelmesen nézte az útkereszteződést, miközben az agyában felidézte az ott látható épületeket. – A szabadkőműves templom – kiáltott fel hirtelen. – Ott van Salamon Templomának Háza. – Mi az? Ebben a pillanatban Sam Dunn belépett a dolgozószobába, arcán sürgető kifejezéssel intett nekik, hogy siessenek. – Gyorsan, gyorsan! – kiabálta. – A helikopter máris indulhat. Mi az úti cél? Nem törődve a békésen álldogáló Fuchsszal és Haldermannal, Tomás és Peter futásnak eredt. A portugál történész még egyszer felpillantott a faliórára, amelynek mutatói két óra ötvenhárom percet mutattak. Hét perc. Már a Langley folyosóin rohantak a felszállóhely felé, ahol a helikopter felpörgetett forgószárnyakkal várta őket, amikor Frank Bellamy fia végre megadta az úti célt. Az amerikai szabadkőművesség központja.
LXXXIV Fuentes őrnagynak nem sokszor volt lehetősége arra, hogy őseinek áldozati rítusai szerint készítsen elő egy kivégzést, de ez az alkalom most elérkezett. Eltérően attól, ami általában történt egy szokásos afganisztáni vagy iraki akcióban, amikor be kellett szivárognia az ellenséges vonalak mögé, azonosítania kellett a célszemélyt, majd gyorsan végezve vele, a lehető leghamarabb el kellett hagynia a színteret, ez alkalommal elég ideje marad rá, hogy a szertartás minden részletére figyeljen. Szeretett volna tőrt használni, de tudta, hogy a felettesei nem egyeznének bele, hogy ilyen körülmények között és ezen a helyen megtegye. Végül is a Skót Rítusú Szabadkőművesség Harmincharmadik Fokozatának székhelyén volt, a nagy hatalmú amerikai szabadkőművesség központjában, légvonalban tizenhárom háztömbnyire északra a Fehér Háztól. Ez arra intette, hogy gondosan járjon el. Minden ilyen esetben a legkisebb szennyeződés nélkül kellett gyilkolnia, ami azzal járt, hogy pisztolyt kellett használnia, de ez nem jelentette azt, hogy lemondjon annak a szertartásnak az elemeiről, amelyeket hasonló esetekben a Yucatán-félszigeten élő mélyen tisztelt ősei használtak. Megállt az áldozata mellett, arcát a mennyezet felé fordította, és áldozathoz készülődve széttárta két karját, azután tőrrel kezében, szemét alázatosan
lehunyva elmondta az aztékok ősi áldozati imáját. – Hol van a szív? – mormolta náhuatlul, az aztékok nyelvén, és az arca átalakult a vallásos révületben, a teste megához ölelte az eget, és az árnya keresztformán hullott Maria Florra. – Ajánld fel a szívedet, mert ha elviszed magaddal, összetöröd a Föld szívét. Az asztalhoz kötözött nő nem értette a különös szavakat, amelyeket a fogva tartója kántálva ismételgetett, de felfogta, hogy valamiféle szertartásba kezdett. A férfi kezében tartott tőr ugyanakkor biztos jele volt annak, hogy ez a szertartás jól nem végződhet, ezért egy pillanatra sem vesztette őt szem elől. Nem mintha ebből valami haszna lehetett volna, ahogy keserűen elismerte magában, de legalább mindennek tudatában várja a véget. Miután a szertartás véget ért, Fuentes őrnagy visszament a táskájához, és belerakta a tőrt. Maria Flor szíve kalapált, miközben rémülten figyelte a férfit, tudta, hogy elkerülhetetlenül itt a vég. Látta, ahogy kezébe veszi komor, félautomata Sig Próját, és még egyszer alaposan ellenőriz rajta mindent. Azt kívánta, bárcsak megállna az idő, örökké tartana az a másodperc, de nem teljesült a kívánsága. A CIA bérgyilkosa odalépett hozzá, és megnézte az óráját. Két óra ötvenkilenc. – Még egy perc.
LXXXV A mélyben alattuk Washington városa elrejtőzött az éjszakai sötétségben, mint egy fekete folt, amelyet át-meg átszelt a fényes csíkok és pontok messzeségben elvesző sora. A Sikorsky nagy ablakain át Tomás csak az amerikai állam hatalmának olyan szimbólumait láthatta, mint a Capitolium és a Fehér Ház vagy a Lincoln-emlékmű és az obeliszk, amelyeknek a falait hatalmas fényszórók világították meg. De már maguk mögött hagyták a városnak ezt a részét, és a helikopter az északi városrész sötét lakónegyedei fölött repült. Előttük csupán az úti céljuk látszott a cockpit elülső ablakán át, az volt az egyetlen kivilágított épület a városnak azon a részén, egy különös, kocka formájú, zömök és magasba nyúló építmény, amelynek négyfelé néző homlokzatát görög oszlopok sorai tagolták. – Az ott! – mutatott arrafelé Peter. – Annak az épületnek a belsejében ülésezik a Nagytanács, az amerikai szabadkőművesek legfőbb szerve. A pilóta megmozdította a botkormányt, és a gép lassan ereszkedni kezdett lefelé, miközben közeledett a hatalmas épület felé. – Erre az épületre utalt az emberrabló, amikor Salamon Templomának Házáról beszélt – magyarázta Tomás, történelmi ismereteire támaszkodva. Igyekezett uralkodni a türelmetlenségén. A helikopter sebesen haladt, de nem
olyan sebesen, ahogyan szerette volna, ezért, hogy másra terelje a figyelmét, folytatta: – A szabadkőművesek szeretnek Salamon királyra hivatkozni, ezért vele kapcsolatos elnevezéseket adnak az épületeiknek. – Peterhez fordult. – Az édesapja szabadkőműves volt? – Az apám? Szóval… akarom mondani… – Természetesen az volt – válaszolta a történész, mert kiolvasta a választ Franck Bellamy fiának tétovázásából és pillantásából. – Nem véletlenül lakott a Dupont Circle-ön. Peter nem válaszolt, mereven nézte az épületet, amelyhez közeledtek. – Ez a Templom Háza. Csak azt az utalást a síremlékre nem értem… kinek is a síremlékére? – Mauszolosz. – Az. épületre mutatott. – Az amerikai szabadkőművesség székhelyét a XX. század elején építették a Mauszolosz síremlékéről fennmaradt leírások alapján, mert ez az építmény volt az ókor hét csodájának egyike. Olyan csodálatos síremlék volt, hogy Mauszolosz nevéből származik a mauzóleum szó. – Maria Florra gondolva a fogát csikorgatta. – Fuchs embere egészen biztosan ezért választotta ki ezt a helyet… hogy ide hozza a barátnőmet. A helikopter pilótája megfordult a géppel, és lassan közeledett az épület felé. – Harminc másodperc – közölte hátrafordulva. – Nem fogok tudni leszállni, ezért nyissák ki a gép ajtaját, és eresszék le a kötelet. Olyan alacsonyra ereszkedem, amilyen alacsonyra csak tudok, körülbelül tíz méterre leszek a földtől. Ugorjanak ki, amikor jelt adok. Egyedül Sam Dunn-nak volt ebben tapasztalata, aki mielőtt ügyeletvezető lett volna Langley-ben, a mogadishui CIA kirendeltségén dolgozott. A Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat munkatársa kinyitotta a Sikorsky oldalajtaját, és a gép belsejét átjárta a hideg levegő, azután meggyőződött arról, hogy a kötél jól van rögzítve, és leeresztette. Majd a társaihoz fordult, akik aggodalmasan nézték, és egy-egy pár kesztyűt nyomott a kezükbe. – Tudom, hogy még soha nem csináltak ilyet, és félnek attól, hogy fog sikerülni, de ez az egyetlen módja annak, hogy minél hamarabb földet érhessünk – magyarázta. – Vegyék fel a kesztyűt, mert az védelmet nyújt a horzsolódás ellen. A kötél, ahogy látják vastag és egyenetlen, ez lehetővé teszi, hogy legyenek rajta olyan pontok, amelyekben meg lehet kapaszkodni ereszkedés közben. Fogják a kezük és a lábuk közé, és induljanak el, Ha túl gyorsan csúsznak, markolják meg szorosabban, és lelassulnak, világos? – Nem veszélyes? – De igen. De nincs más választásunk. – Lenézett. – Előremegyek, hogy lássák, hogy csinálom. Ha öt méterre vagyok, kezdhetnek maguk is ereszkedni. Valami kérdés?
Lett volna még kérdés, de senki nem merte feltenni. Mivel biciklizni sem lehet megtanulni néhány másodperces elméleti oktatás után, sem Tomás, sem Peter nem hitte azt, hogy le tud ereszkedni a kötélen előzetes gyakorlás nélkül, de mind a ketten büszkén hallgattak. Különben is Dunn-nak igaza volt; nem volt más választásuk. A nyitott ajtón keresztül fülsiketítőn dörgött a motor, és a metsző, hideg szélben lobogott a három férfi haja. A gép még lejjebb ereszkedett, és már látszott az alattuk levő úton körben forgó portölcsér, amikor a cockpitből felharsant a pilóta kiáltása. – Go! Sam Dunn abban a pillanatban megragadta a kötelet, elkezdett csúszni lefelé, és eltűnt a szemük elől. Tomás és Peter aggodalmasan egymásra néztek, mintha azt kérdeznék, ki lesz a következő, de a történész előrelépett. Lenézett, és tudta, hogy rajta a sor, a föld elképzelhetetlen távolságban volt, és az volt az érzése, hogy még annál is nehezebb lesz leereszkedni, ahogy gondolta, de nem volt idő arra, hogy bizonytalankodjon. Megfogta a kötelet, a lába közé szorította, és halált megvető bátorsággal kilépett a semmibe. Érezte, hogy megindul lefelé, de amikor már csaknem pánikba esett, eszébe jutott Dunn tanácsa, és erőteljesen megmarkolta a kötelet, lelassítva ezzel a zuhanást. Még jó, hogy van a kezén kesztyű, gondolta, mert különben minden hús lejönne a tenyeréről. A mélybe siklás néhány másodpercig tartott, minden körben forgott körülötte. Az utcai fények szeszélyes táncot jártak, aztán hirtelen azt érezte, hogy a lába valami keménynek csapódik, és véget ért a zuhanás. Megérkezett a földre. – Álljon félre – parancsolt rá Dunn, odább lökve őt a kötéltől. – Adjon helyet Pete-nek. Tomás odább tántorgott a kötéltől, de azt még érzékelte, hogy valaki mögötte földet ér. Peter Bellamy volt, aki leereszkedett a magasból, és lezöttyent a földre. Körülnézett, és látta, hogy egy útkereszteződésben vannak. Nem messze tőle, mint egy hatalmas, néma óriás, ott emelkedett Salamon Temploma Házának klasszikus tömbje. Visszanézett, és látta, hogy a helikopter a magasba emelkedik, miközben légcsavarjának dübörgése egyre tompul, a társai pedig indulásra készen állnak. – Indulás! Végigfutottak az utcán, felkaptattak az épület lépcsősorán, amelyet Egyiptomot idéző szfinxek szegélyeztek. Amikor odaértek a főkapuhoz, amelyet oroszlánfejet formázó bronzkopogtató díszített, látták, hogy zárva van. Futólépésben megkerülték az épületet, és észrevették, hogy az egyik
oldalkapu zárját feltörték; egészen nyilvánvaló volt, hogy az emberrabló ott hatolt be az amerikai szabadkőművesek székhelyére. Tomás belökte volna az ajtót, de Dunn visszafogta. – Várjon! – kiáltott rá a CIA műveleti osztályának munkatársa. – Lehet, hogy csapdát állítottak nekünk a bejáratnál. Dunn a sötétben körbetapogatta a kapu zárja mögötti területet, amelyet nem láthattak, és felhúzta a szemöldökét, amikor a kezébe akadt valami. Egy szót sem szólt, elővett egy kis fogót, és beledugta a zárba. Kattanás hallatszott. – Megvan? Az amerikai megkönnyebbülve felsóhajtott. – A motherfucker tényleg csapdát állított nekünk. Ha úgy löktük volna be az ajtót, hogy nem vágom el a vezetéket, felrobbant volna egy akna. De elvágtam a drótot, úgyhogy szabad az út. – Kinyitották az oldalajtót, és beléptek Salamon Templomának Házába. Valószínűleg szolgálati bejárat lehetett, mert egy szűk folyosóra nyílt. Dunn előhúzta Heckler & Koch pisztolyát a zakója alól, és megindult előtte, Tomás és Peter szorosan a nyomában haladt. A folyosó egy lépcsőhöz vezetett, amely az átriumba torkollott, ahol a falakat egyiptomi figurákkal díszített, karcsú bronzoszlopokon nyugvó alabástrommécsesek sárga fénye világította meg. A széles főlépcsőn a felsőbb emeletekre lehetett menni, a melléklépcsőkön pedig vissza a földszintre. – Most mit tegyünk? – suttogta Dunn hátrafelé. – Bemegyünk a templomba? A portugál ujját a szájára téve csendet parancsolt. Fülelt, hátha meghallanak valamit, ami útba igazíthatná őket, merre, hová menjenek. – Mmm… Mmm! Alig hallották a távoli, elhaló hangot, de legalább már tudták, merre induljanak. – Ott lent. Dunn kezével a társai felé intett, és a lábukra mutatott, levette a cipőjét, mert a kemény talp megcsikordulhat a márványon, és elárulhatja a jelenlétüket. Két társa megértette, mit akar, követték a példáját, és ott álltak mindhárman zokniban. Csendesen végigóvakodtak a felső átriumon, és vigyázva megindultak lefelé a főlépcsőn a földszintre. Léptek egy lépcsőfokot, megálltak, hogy füleljenek, majd léptek még egyet. Elhaladtak az amerikai szabadkőművesség megalapítójának, Albert Pike-nak a szobra mellett, és az utolsó lépcsőfordulóhoz érve feltárult előttük a hatalmas központi átrium. Az átrium közepén egy márványasztalt pillantottak meg. Fekete lepedő volt szétterítve mellette, és az asztallapon egy emberalak feküdt.
Maria Flor volt az…
LXXXVI Tomás visszahőkölt. Elviselhetetlen volt számára a látvány, hogy Maria Flor úgy fekszik lekötözve az asztalon, mint egy áldozatra szánt állat. A feje a lépcső felé nézett, ahol leereszkedtek. A lába a másik oldalon, a bejárat felé nyúlt el, és nem mozdult. Barátnőjének mozdulatlan teste balsejtelemmel töltötte el Tomást. Lehet, hogy meghalt? Majdnem eszét vette a bizonytalanság, hányinger környékezte. Kiáltani szeretett volna, hogy hívja őt, felébressze abból a szörnyű mozdulatlanságból, de visszafogta magát. Még nem voltak abban a helyzetben, hogy biztonsággal felfedhessék a jelenlétüket. A portugál nő megmozdította az egyik lábát. – Él! – mormolta Tomás izgatottam. – Látták? Él! – Psszt! – parancsolt rá Dunn, aki szakértő szemmel fürkészte a nagy átriumot. – Ha ő itt van, az az illető sem lehet messze. Az asztalhoz kötözött portugál nő meghallhatta a susogást, amelyet felerősítettek a nagy átrium márványfalai, mert feléjük fordította a fejét, és meglátta őket a lépcső tetején. – Mmm! Mmmmm! A történész látva, hogy a nő megmozdult, és hangokat adott ki, megnyugodva fellélegzett. Maria Flor élt, és még megmenthetik, mi mást akarhat? De a nő szemében tükröződő szorongás óvatosságra intette, gyanakvással és nyugtalansággal töltötte el. Azt hiszem, mondani akar nekünk valamit… – Természetesen – somolygott Peter mögötte. – Azt akarja, hogy szabadítsuk ki. Sam Dunn határozott mozdulattal csendre intette őket. Miután tekintetével többször is végigpásztázta a termet, újra megindult lefelé a lépcsőn, két kezével maga előtt tartva a pisztolyát, készen arra, hogy bármelyik pillanatban elsüsse. A két társa mögötte ment, Tomás sietősen, hogy minél hamarabb ott lehessen a barátnőjénél, Peter látszólag ráérősebben. – Mmm! Mmm! Az asztalra kötözött Maria Flor egyfolytában nyögdelt, a torkából préselve ki a hangokat. A férfiak látszólag ügyet sem vetettek rá, továbbra is arra figyeltek minden idegszálukkal, hogy azonosítsák a fenyegetést, amelynek a jelenlétét ott érezték az átriumban. Lassan lépkedtek lefelé a lépcsőn, és elértek a lépcsősor aljára, ahol kétfelől egy-egy sötét szobor volt, amelyek guggoló egyiptomi alakokat ábrázoltak, faragott hieroglifákkal a lábuk helyén. A műveleti igazgatóság embere célpontot keresve erre-arra fordította a
Heckler & Kochot, de nem látott semmit. Dunn ugyan semmit nem látott, de tudta, hogy valahol ott rejtőzik láthatatlan ellenfelük, ezért valami terven gondolkodott. – Csapjanak zajt – susogta maga mögé, majd a megcsillanó dór oszlopok sora felé intett. – Meghúzom magam az egyik oszlop mögött, és ha az illető életjelt ad magáról erre az elterelő hadműveletre, elcsípem. Tomás bólintott, és az amerikai az átrium fala mentén végigóvakodva, megbújt az egyik oszlop mögött. Amikor a helyére ért, jelt adott a társainak, akik a lépcső tövében álltak. – Hallasz? – mondta a történész portugálul, a megkötözött nőhöz fordulva. – Mondd csak, az elrablód itt van az átriumban? A nő hevesen bólogatott a fejével. A válasz aggodalommal töltötte el a férfit. Körbe-körbepillantott, de nem látott semmi gyanúsat. Hol lehet az illető, ha nem látják sehol. – Tudja, hogy itt vagyunk? Maria Flor megint bólogatott. – Merre van? – Mmm! Mmmm! A kérdésnek nem volt semmi értelme, és erre rögtön rádöbbent, mert a nő szája be volt ragasztva, és nem tudott válaszolni. – Vigyázzon, Sam! – mondta angolul, hogy figyelmeztesse Dunnt. – A barátnőm azt mondja, hogy az emberrabló itt van az átriumban. Csend ülte meg a csarnokot. Mintha mindannyian visszafojtották volna a lélegzetüket, arra várva, hogy valaki egy óvatlan lépést tegyen. Tomás meztelennek érezte magát, mert semmilyen fegyvere sem volt. Peterre nézett, és látta, hogy ő is fegyvertelen. Micsoda ostobaság. Ez azt jelentette, hogy az egyetlen fegyver a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat emberénél volt, aki a jobb oldali oszlopsor mögött rejtőzött. Ha lelövik, akkor a gyilkos azt tesz velük, amit akar. – Jól figyeljen – harsogta Dunn, Maria Flor elrablójához intézve a szavait. – Langley-ből jövünk, és Harry Fuchs parancsát hozom. A jelenlegi akciónak vége. Érti? Az akciónak vége. Fuchs megpróbált telefonálni magának, hogy lefújja az akciót, de a készüléke ki volt kapcsolva. Ha most bekapcsolja, láthatja, hogy Harry Fuchs telefonjáról több hívást is kapott. Adok két percet, hogy ezt ellenőrizze, utána előjövünk a fedezékből, és kiszabadítjuk a nőt. Értette? Vártak két percet, de nem érkezett válasz. Nem csoda, mert akkor az illető elárulta volna, hol rejtőzik. Dunn viszont bízott benne, hogy az iménti információ eléggé megalapozott volt, és az emberrabló megbizonyosodhatott arról, hogy az igazat mondta. Csak ellenőriznie kellett, hogy a mobiltelefonja nem működött, és nem érkeztek be ra a hívások.
– Rendben – mondta Dunn hangosan. – Ettől a pillanattól számol juk a két percet. – Tomás alig bírt magával, rohant volna Maria Florhoz, hogy kiszabadítsa, de tudta, hogy ki kell várnia a megfelelő alkalmat. Figyelmesen nézte a barátnőjét, és látta, hogy újra meg újra bal felé fordítja a fejét, a terem Dunn rejtekhelyével ellentétes oldala felé. A nagy átrium két oldala egyforma volt, és azon az oldalon, amerre a portugál nő a fejével intett, ugyancsak dór oszlopok sorakoztak. A nő ismétlődő fejmozdulatai csak egyet jelenthettek. – A pasas ott bújt meg – susogta magában a történész, megfejtve az üzenetet. – Az oszlopok mögött… Alaposan megfigyelt mindent. Az oszlopokat zöld windsor gránitból faragták ki, és fényesre csiszolták, rajtuk nyugodtak a keresztgerendák, mindegyik oszlop előtt, az átrium közepe felé fordulva egy fa karosszék állt, támlájukra egyiptomi szárnyakat faragtak. Ezen kívül semmi olyat nem látott, ami gyanút ébresztett volna benne. Semmi nem utalt arra, hogy valaki más is ott van. De Maria Flor újra meg újra a bal oldal felé intett a fejével, mintha fel akarná hívni a figyelmet az oszlopokra, és Tomás úgy érezte kötelessége erre figyelmeztetni Sam Dunnt. Odapisszegett, és az ujjával az oszlopsorra mutatott. A műveleti osztály embere bólintott, jelezve, hogy megértette, és figyelmesen nézett arrafelé. Az órák másodpercmutatója megtette a második kört is, és ezzel a kiszabott idő eltelt. – Letelt a két perc – jelentette be fennhangon Dunn. – Remélem, látta, hogy a mobiltelefonja ki volt kapcsolva. Ha bekapcsolta, biztosan megjelentek rajta Harry Fuchs hívásai. Ismétlem, az akciót lefújták a Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálat vezetőjének, Harry Fuchsnak az utasítására. Megértette? – Szünetet tartott a válaszra várva, de semmi nem történt. – Most kiszabadítjuk a foglyot. Ezt könnyebb volt bejelenteni, mint véghezvinni. Fuchs műveleti tisztjének hallgatása nyugtalanító volt. Lehet, hogy nem jó ötlet bárkinek is kockáztatnia, amíg az ellenfél nem válaszol arra, hogy engedelmeskedik az akciót lefújó parancsnak. Tomás és Dunn bizonytalanul egymásra nézett, nem tudták, mit tegyenek ebben a helyzetben. A portugál férfi tudatában volt annak, hogy a szövetségese semmiképpen nem teheti ki magát veszélynek, mert csak nála van fegyver. Neki kell vállalnia a felelősséget. Odaintett Dunn-nak, jelezve, hogy maradjon fedezékben, és jelt adott, hogy megindul. A műveleti osztály munkatársa tétovázott, nem tartotta igazán jó ötletnek, de végül bólintott, és felkészült arra, hogy tüzeljen. – Megyek, és kiszabadítom a foglyot – jelentette be fennhangon Tomás. – Nincs nálam fegyver, és nem jelentek fenyegetést. Ne lőjön. A szíve hevesen vert a mellében. Az agya azt mondta, hogy ostobaság, amit
csinál, a lába meg-megroggyant a félelemtől, mintha kocsonyából volna, de a történész ellépett a lépcsőtől, és megindult az átriumban, kezét a levegőbe emelve, hogy mutassa, nincs nála fegyver. – Mmm! Mmmm! Maria Flor elfojtott kiáltásai egyre erősebben hangzottak, a szemében rettenet tükröződött, és a fejét újra meg újra balra kapta, mintha nem értene egyet azzal, amit a férfi csinál, és figyelmeztetni akarná a veszélyre. A nő reakcióit látva, a férfi megtorpant. A barátnője tudhatott valamit, amiről neki fogalma sem volt. A legszívesebben visszavonulót fújt volna, már majdnem meg is indult visszafelé, de már késő volt. Miután bejelentette, hogy kiszabadítja a nőt, és megmutatta magát, nevetséges lett volna behúzott farokkal visszavonulni. Az, hogy nevetségessé válik, a kisebbik baj, súgta valami az agyában, arra biztatva, hogy még mindig jobb, ha gyávának mutatkozik, és életben marad, mint az, hogy hősködik, és egy amerikai temetőben végzi. De a büszkesége és az az eltökélt szándéka, hogy kiszabadítja Maria Flort, kerül, amibe kerül, arra ösztönözte, hogy menjen tovább, még ha belepusztul is. Úgy érezte, hogy a hivatásos bérgyilkos fegyverének csöve egyenesen rámered, de hiába nézett a bal oldali dór oszlopok irányába, nem érzékelte, hogy valami is mozogna arrafelé. Tudta, hogy a legnagyobb fenyegetést mindig az jelenti, ami láthatatlan marad. Lassan, hirtelen mozdulatok nélkül közeledett, a kezét a magasba tartotta. Remélte, hogy ilyenformán a személye nem jelent veszélyt. A szeme sarkából látta Dunnt, aki megbújt egy oszlop mögött, és Heckler & Kochját lövésre készen tartotta, ez némi biztonságot adott neki. Odaért az áldozati asztalhoz, látta a megkötözött, beragasztott szájú Maria Flort, akinek a szeme szinte kiszakadt az üregéből, és kétségbeesetten integetett a fejével balra, ahol a fekete lepedő és a csiszolt márványoszlopok sora volt. – Mmm! Mmmmm! Abban a pillanatban, amikor Tomás megfogta a ragasztószalagot, és már tépte volna le, a fekete lepedő felemelkedett, mint egy szellemalak, és egy pisztoly tűnt elő a ráncai közül, majd két lövés hallatszott, amelyet csendes pukkanássá szelídített a hangtompító, és két test zuhant a földre. A történész megfordult, és döbbenten, elborzadva látta, hogy Sam Dunn kifordult, üveges szemmel, élettelenül fekszik az átrium márványpadlóján. Egy golyó ütötte lyuk volt a homlokán.
LXXXVII Mind a két lövés egy kiváló mesterlövész becsületére vált volna. Az első San
Dunnt terítette le, a második Peter Bellamy bal szeme alatt hatolt be, és azonnal megölte. Mindez olyan gyorsan és váratlanul történt, hogy Tomás szinte fel sem fogta, zavart pillantással hol a padlón fekvő Dunnt nézte, akinek elnyíló kezében még ott volt a Heckler & Koch, hol pedig Peter testét, amely a lépcsőn hevert, feje lelógott, lábai pedig megakadtak a magasabb lépcsőfokokon. – Hadd gratuláljak, señor Noroña – mondta Fuentes őrnagy, és lelökte magáról a fekete leplet, amely alatt megbújt. – Igen gyorsan ideért hozzám. Nem gondoltam volna. A történész elképedve állt, és hitetlenül, csodálkozva nézte, mi történt, mintha mindez csak rossz álom volna, olyan valótlan, mint egy beteg elme terméke. De nyomban eszébe vette, hogy mindaz, ami történik, igencsak valóságos, és mindketten, Maria Flor meg ő is, ostoba módon halnak meg. – Tisztában… tisztában van azzal, mit csinált? – dadogta. – Megölte két munkatársát, annak az ügynökségnek a két alkalmazottját, amelynek dolgozik. Fuentes őrnagy megvonta a vállát. – Katona vagyok, és parancsot teljesítek. – De kitől kapott ilyen parancsot? Nem hallotta, mit mondott a kollégája? Harry Fuchs lefújta az akciót. Maga a CIA Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálatának az igazgatója adta ki a parancsot. Ez magára nem érvényes? – Éppen az ő parancsának engedelmeskedve kellett végeznem ezzel a két idiótával – válaszolta. – És ennek megfelelően kell végeznem magukkal is. Én mindig teljesítem az adott parancsot, ahogy már tapasztalhatta. – Az akciót lefújták – ismételte meg Tomás. – Nem tudom, érti-e, amit mondok? Harry Fuchs többször is megpróbált magának telefonálni, hogy tájékoztassa erről, de a telefonja nem válaszolt. Az akciónak vége… nincsen több dolga. A CIA bérgyilkosa a fejét ingatta, nem hatottak rá az érvek. – Nagy hibát követett el azzal, hogy idejött – mondta ridegen. Rámutatott a földön heverő két testre. – És ők is. Nagyon is jól tudom, hogy az akciónak vége, Fuchs a megfelelő időben tájékoztatott erről. De arra is parancsot adott, hogy mindent takarítsak el magam után, világos? Erre a titkos akcióra jellemzőek bizonyos… mondjuk úgy, szabálytalanságok, ha úgy tetszik. Mint annak a kollégájának a halála a Georgetown Egyetemen. – Jorge? Megölte Jorgét? – Azt tettem, amit meg kellett tennem, és most rendet rakok magam után. A szemtanúkat el kell hallgattatni, hogy ne maradjon nyom, ami hozzám vagy Fuchshoz vezethetne. – Maria Flor felé intett. – Az akció lefújására vonatkozó parancsot az után kaptam meg, hogy a kis barátnőjét elkaptam. Balszerencséjére ártatlanul került bele egy ügybe. De azért végeznem kell
vele. Vele is, ahogy a többiekkel, akik az utamba álltak. – Dunn és Peter testére mutatott. – Mint velük is. – Tomásra nézett. – Mint magával is. – Ez nevetséges, csak súlyosbítja a helyzetét. – Úgy gondolja? Ha maguk meghalnak, ugyan ki keverhet gyanúba? A történész végiggondolta, kivel került kapcsolatba a CIA bérgyilkosa. Jorge, Dunn, Peter, ő maga és Maria Flor. Mindannyian halottak már, vagy hamarosan azok lesznek. – Harry Fuchs – válaszolta. – Ő tudja, hogy maga is benne volt az ügyben. Fuentes őrnagy jóízűen felnevetett. – Az igazgatóm soha nem vallana ellenem, én vagyok a legjobb embere, és amit tettem, az ő parancsára történt. Kihagyhatja erről a listáról. Mondja meg, van-e még valaki, aki tudja, hogy benne voltam ebben az ügyben? – Valaki biztos tud még róla… – Ha nem találkoztak volna velem, tudnák-e, hogy Fuentes őrnagy benne volt ebben az akcióban? Nagyon jó kérdés, állapította meg Tomás. Jobban belegondolva az egészbe, Harry Fuchs egyszer sem említette meg előttük a műveleti tisztjének a nevét. Csak annyit lehetett tudni, hogy az egyik ügynöke foglyul ejtette Maria Flort. Csak ennyit, semmi többet. Nem marad nyoma annak, ki telte mindezt. – Tudja, helikopterrel jöttünk, hogy hamarabb ideérjünk – mondta a portugál történész, fordítva egyet a beszélgetés menetén, hátha rést üthet valamivel ellenfele bizonyosságainak a falán. – Mindjárt megérkezik az erősítés. A maga helyében… – Tudom – felelte Fuentes őrnagy, felemelte félautomata Sig Próját, és célba vette vele beszélgetőpartnerét. – Ezért végzek magukkal, mielőtt késő volna. Tomás, meglátva a fejének szegeződő pisztolycsövet, két lépést hátralépett. – Figyeljen, beszélgessünk… – Adiós. A CIA embere meghúzta a ravaszt, de nem történt semmi, csak egy bosszantó kattanás hallatszott. Újra meghúzta a ravaszt, de a fegyver megint csütörtököt mondott. – Mi… Fuentes őrnagy a Sig Próra pillantott, nem értette, mi történt, és amint felfogta, összevonta a szemöldökét. – Caray! – káromkodott, és csúnyán nézett a pisztolyára. – Beragadt! Beragadt ez a hülye! Meglepő fordulat. Tomás felfogta, hogy a sors váratlan lehetőséget kínált fel számára, és ezt ki kell használnia. Megfordult, és a nagy átrium másik oldalán húzódó oszlopsor felé futott, ahol Sam Dunn élettelen teste hevert. Meg a Heckler & Koch. Odaért Dunn pisztolyához, hajolt volna érte, hogy felvegye, de ebben a
pillanatban úgy érezte, kihagy a lélegzete. A teste a földre zuhant, és éles fájdalom hasított az oldalába, amitől tűz áradt szét a bordái között. Egy ütés érhette, nem tudta, honnan jött, de nem is foglalkozott azzal, hogy megtudja, mert csak a Heckler & Koch volt a fontos. A földön fekve kinyújtotta a bal kezét, hogy felvegye, de valahonnan előbukkant egy láb, és rálépett a karjára, úgyhogy nem érte el a fegyvert. Felnézett, és kétségbeesve látta, hogy Fuentes őrnagy magasodik fölé. A CIA műveleti tisztje fürgén a nyomába eredt, és a földre taszította, amikor a pisztolyért lehajolt, azután nyomban rátaposott a karjára, hogy ne érje el. – Körmönfont alak maga, és gyorsan reagál – mondta Fuentes őrnagy. – De sajnos, ez sem menti meg. Sem magát, sem a kis szerelmét. Ez a Heckler & Koch az egyetlen használható fegyver, amely itt van, és sajnálattal közlöm, hogy már az enyém. Lehajolt, és kinyújtotta a karját, hogy felvegye Dunn fegyverét. Minden elveszett, gondolta Tomás. Kapott egy lehetőséget, és nem élhetett vele. Maga sem tudja, hogyan, gyorsan reagált, és odafutott a pisztolyhoz, de az az igazság, hogy az ellenfele fürgébbnek bizonyult. Hivatásos gyilkos volt, és sikerült megelőznie őt. Minden elveszett. Vagy mégsem. A portugál tudós látta, ahogy Fuentes őrnagy lehajol a pisztolyéit, és kétségbeesésében, szinte ösztönösen kihúzta a zsebéből a nagy pentaculumot, amelyet Frank Bellamy küldött neki, és mintha egy kődarab volna, belevágott vele a CIA bérgyilkosának a képébe. A nagy erejű ütés telibe találta és eltörte az ellenfele orrnyergét. A férfi arcát elöntötte a vér, feljajdult a fájdalomtól, és ebben a pillanatban Tomás karja kiszabadult. A történész felugrott, megragadta a pisztolyt, és két kezébe fogva a markolatát, célba vette Fuentes őrnagyot. Az amerikai magához tért az arcát ért ütés után, és fenyegetően előrelépett. Tomás meghúzta a ravaszt, és lőtt. Egyszer. Utána még egyszer, még egyszer, még egyszer, és még egyszer. Ötször lőtt, és a Heckler & Koch lövéseinek dörrenése csaknem megsüketítette, zúgott a füle. Maga sem tudta, miért, ötször tüzelt. Vagy mégis tudta. Először maga miatt, hogy megállítsa az ellenfelét, és meg meneküljön tőle. A második lövés Jorgeért volt, a harmadik Peterért, a negyedik Dunnért. Az ötödik, és talán ez volt az egyetlen, amelyikben élvezetet talált, Maria Florért. Öt lövés, egy mindegyik áldozatért, és az ötödik a barátnőjéért, azért, amit tett vele, és amit még tenni akart. Leeresztette a még füstölgő fegyvert, és elnézte a márványpadlón elnyúló, az oszlopok egyikének dőlt testet. Vérfolt terjedezett Fuentes őrnagy mellén, annak a három lövésnek a nyomán, amely ott érte őt, az egyik biztosan a szívébe talált. De a feje még szörnyűbb látványt nyújtott. Teljesen szétroncsolódott, különösen a tarkója. Két golyó fúródott az arcába, és amikor
hátul távoztak, darabokra törték a koponya hátsó részét, nyomukban vér, csontszilánkok és az agy darabkái fröccsentek szél a földön. – Mmm! Mmm! A nagy átrium közepén álló asztal felé fordította a tekintetét. Maria Flor megkönnyebbült, könyörgő és hálás szemekkel nézett rá. Tekintetét látva, kiejtette kezéből a Heckler & Kochot, és megindult felé, mint egy alvajáró. Amikor az asztalhoz ért, bizonytalanul körbetekintett, mert fogalma sem volt, hogy mivel kezdje. Vegye le a szájáról a ragasztószalagot? Oldozza ki, mielőtt még bármi mást csinálna? Leginkább a hangját szerette volna hallani. Ezért a száját szabadította ki először. A ragasztószalagot gyors mozdulattal tépte le, hogy egy múló pillanatra csökkentse a fájdalmat, azután kivette a szájába tömködött kendőt. – Jól vagy? – hangzottak a nő első szavai. – Nem sebesültél meg? Nincs semmi bajod? – Már hogy lenne, butácskám – válaszolt, és megsimogatta a nő forró arcát. – És te? Te hogy vagy? Maria Flor barna szemét elfutotta a könny, megnedvesítette kipirult arcát, hullámos haját, és a férfit annyira meghatották a nő feltörő érzelmei, hogy átölelte őt, először csak óvatosan, mintha attól tartana, hogy összeroppantja az ölelés, majd egyre erősebben, hogy érezze a testét és a benne lüktető életet, szorosan tartotta, mintha félne, hogy elveszíti, olyan szorosan, hogy soha többé ne kelljen elengednie.
Epilógus Portugália belső vidékeinek zöldellő tájképe gyorsan futott az ablak előtt, mintha a fenyőfák, a bokrok és a kertekkel körülvett kis házak mennének, nem a vonat. Tomás, miután mélabús pillantást vetett a kis fenyőerdőre, amely mellett elhaladt a szerelvény, újra fellapozta, ki tudja, hányadszor már, az előző esti The Washington Post ötödik oldalát, amelyet a Dulles repülőtéren vásárolt, mielőtt gépre szállt volna. A figyelmét felkeltő cikk a „ClA-különítmény a tripoli áldozatok között” címet viselte, a szöveg pedig arról tudósított, hogy az iszlám szélsőségeseknek a líbiai amerikai nagykövetség ellen intézett merénylete nyomán összedőlt épületszárny romjai alatt megtalálták az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség egyik műveleti osztálya vezetőjének, Samuel Dunn-nak, Peter Bellamy stratégiai elemzőnek és Manuel Benitez Fuentes őrnagynak a holtestét, ez utóbbit az írás a „CIA legsikeresebb műveleti tisztjének” nevezte. A hír idézte a hírszerző szervezet igazgatójának dicsérő szavait, aki szerint ez a három ember „Amerika biztonságáért” adta az életét. Valamint, hogy
kitüntették őket „a haza érdekében tett kiemelkedő szolgálatukért”. Ugyanennek az oldalnak az alján egy másik hír beszámolt a CIA Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálata igazgatójának, Henry Anderson Fuchsnak az öngyilkosságáról, akinek a holttestét a Potomac folyóban találták meg, majd jól tájékozott forrásokra hivatkozva hozzátette, hogy az áldozat az utóbbi időben „depresszióban szenvedett”. Ugyanez a néhány soros hír arról is beszámolt, hogy ez az öngyilkosság annyira megrázta Fuchs régi barátját, a Műszaki és Tudományos Igazgatóság igazgatóhelyettesét, Walter Haldermant, hogy ennek hatására idő előtti nyugdíjaztatását kérte. A történész hangosan felnevetett volna, ha mindaz, ami az utóbbi napokban történt, nem okozza annyi ember halálát, beleértve a barátját, Jorgét is. Nem, futott át a fején. Ez egyáltalán nem vicces. Ide-oda lapozott az újságban, és megint elolvasta azt a rövid hírt, a The Washington Post tizedik oldalán, ahol a helyi eseményekről számoltak be. A szűkszavú szövegben Washington D.C. R Streetje és az S Streetje környékének lezárásáról lehetett olvasni, mert tűzvédelmi gyakorlatot tartottak az egyik épületben. Az ott élők számtalan helikopter, mentőautó és rendőrségi járőrkocsi kivezényléséről számoltak be, és tiltakoztak amiatt, hogy ilyen képtelen időpontban, hajnali három és négy óra között tartottak nagyszabású gyakorlatot. A tűzoltóság szóvivője azt a magyarázatot adta erre, hogy szerencsésebb az ilyen gyakorlatokat olyan időpontban tartani, amikor nem „zavarják a nappali forgalmat”, de megjegyezte, hogy „a jövőben nagyobb körültekintéssel járnak el hasonló helyzetekben”. Egy kéz elvette tőle az újságot. – Kedvesem, mi lesz? Itt maradsz? Tomás feltekintett, és látta, hogy Maria Flor mosolyogva néz rá. – Micsoda? – Mindjárt ott vagyunk. Nézz csak ki! A történész az ablak felé fordult, és látta, hogy Coimbra házai mellett halad a szerelvény; hallotta a fékek csikorgását, és érezte, hogy a vonat lelassul. Eszébe villant, mintha valamit hallott is volna a vagon hangszóróiból, biztosan azt mondták be, hogy megérkeznek az állomásra, és látta, hogy körülöttük többen felállnak, és leszálláshoz készülődve megfogják a csomagjaikat. – Igazad van – mondta, és az újságot összehajtva felállt, hogy levegye a csomagjaikat. – Teljesen belefeledkeztem abba, hogyan tálalták azt, ami történt. Hihetetlen. Még Fuchsból is öngyilkost faragtak, gondold csak el! – Felejtsd már el, vége van. A vonat két perccel később megállt a coimbrai vasútállomáson, ahol Tomás és Maria Flor leszállt a csomagjaival. Sütött a nap, tiszta volt a levegő, és minden ragyogott, ahogy csak Portugáliában ragyoghat, és ez elég volt ahhoz, hogy boldogok legyenek.
– Nos, kis bimbóm – kedveskedett ingerkedve a férfi. – Ne nevezz bimbónak. – Bimbócska – nevetett. – Kihallgatod egy ajtón keresztül mások beszélgetését, és lám, milyen zűrzavar keletkezik belőle… – Olyan dühös voltam rád, hogy el sem képzeled. Ha… ha… tehettem volna, ott helyben kitekerem a nyakad! Annyira felbosszantottál. – Csitt! Én meg azon igyekeztem, hogy eltereljem rólad Pete figyelmét, amikor rajtacsípett bennünket az édesapja lakásán, hogy kárt ne okozzon benned, és békén hagyjon, erre így köszönöd meg nekem. Hálátlan egy nőszemély vagy! De még milyen hálátlan. Maria Flor arca elfelhősödött, amikor meghallotta Frank Bellamy fiának a nevét. – Szegény Pete – mormolta. – Eljött, hogy megmentsen, és végül ő maradt ott. Beszálltak egy taxiba az állomás előtt, és miután megadták az idősekotthonának a címét, csendben ültek a hátsó ülésen, egymás kezét fogva és visszagondolva azokra, akikkel az elmúlt napokban találkoztak, és olyan ostoba véget értek. Jorge, Peter és Dunn emléke megülte a lelkűket. Ha legalább valami értelmes ügyért haltak volna meg, az még elfogadható lett volna, de… így meghalni? Mindaz, amin keresztülmentek, értelmetlen volt. – Nyolc euró. A taxisofőr hangja felrázta őket a letargiából. Megérkeztek a kis térre, és a sofőr a fizetségre várt. Odaadták neki a pénzt, kiszálltak a kocsiból, majd Tomás megfogta a két csomagot, bementek a kapun, és máris ott voltak az idősekotthonában. A beosztottak a bejáratnál fogadták az igazgatónőt, a történész viszont sietett az édesanyjához. – Ott van, fönt – mondta az egyik alkalmazott. – Dona Graça szívesen üldögél a teraszon, ha süt a nap. A férfi, miután a két utazótáskát lerakta az előcsarnokban, felszaladt a lépcsőn, és kiment a ház nagy teraszára, ahol az idősekotthonának a lakói összegyűltek. Meglátta az édesanyját, aki egy nyugágyon feküdt, a szemét lehunyta és arcát a nap felé fordította, élvezve a meleget. Lehajolt hozzá, és arcon csókolta. – Csókolom, anyuka – üdvözölte. – Minden rendben van? Dona Graça meglepetten kinyitotta a szemét, és a fia felé fordult. – Maga meg kicsoda? – Én vagyok, anyuka. Tomás. Az édesanyja a fejét ingatta. – Az én kis Tomásom az iskolában van – mondta. – Detinha asszony, a negyedik osztályosok tanítónője, nem tudom, ismeri-e, azt mondja, hogy számtanból nagyon jó! Tudja az egész szorzótáblát! – Sóhajtott. – Tiszta apja!
De azt hiszem, a történelem is érdekli. Ebből a gyerekből még lesz valami! Egy nap még ismerni fogják a nevét az egész országban, én mondom. Fontos ember lesz belőle! És mindenki úgy fog majd beszélni rólam, mint Tomás Noronha édesanyjáról. Ez a gondolat megvigasztalta, lehunyta a szemét. A fejét visszahajtotta a nyugágyra, és arcát a nap felé fordította. „Az én Tomásomból még lesz valaki. Majd meglátja…” A mama állapota rosszabbodott, állapította meg szomorúan. Vagy nem kapta meg rendesen a gyógyszereit, amin nem is csodálkozott, mert Maria Flor távollétében nem ellenőrizhette, hogy megkapja-e mindet, vagy rossz napja volt. Tomás tisztában volt vele, hogy egyre gyakrabban lesznek rossz napjai, és ezen semmi gyógyszer nem segít. Leült mellé a földre, és szeretettel végigsimított a haján. Azután végigjártatta tekintetét az otthon mögött elterülő fenyőerdőn, és érezte, ahogy a nap forró sugarai égetik az arcát. Kellemes volt ott ülni azon a teraszon. Elmerengett, és a fejében feltolult az elmúlt napok eseményeinek az emléke, először az a csomag, amelyet a Gulbenkianban kézbesítettek a számára, majd a menekülés képei Coimbrában és Lisszabonban, az utazás Amerikába, a találkozás Peterrel, a kutatás a Kvantumszem projektje után a CIA Műszaki és Tudományos Igazgatósága elhunyt vezetőjének a szobájában… Ezen a ponton megállt. Maria Flor elrablása után a kiszabadítása ott és abban a pillanatban annyira fontos volt a számára, hogy minden más a háttérbe szorult. De ahogy most visszagondolt minderre, úgy érezte, hogy több figyelmet kellett volna szentelnie annak az anyagnak, amelyet Frank Bellamy rájuk bízott. A Kvantumszem minden kétséget kizáróan kimagasló szellemi teljesítmény eredménye volt, méltó a Nobel-díjra. A tudomány évtizedeken keresztül nem vett tudomást annak a felfedezésnek a mélyreható filozófiai következményeiről, hogy részlegesen a tudat alkotja meg a valóságot, annyira felkavaró volt ez a megállapítás, Bellamy viszont megtalálta a kapcsolódási pontokat a kvantumfizika, a relativitáselmélet és a hagyományos fizika között, és teljes egésszé tette a valóságot, bizonyítva, hogy a világmindenség hozza létre az életet, amely létrehozza a tudatot, amely létrehozza a világmindenséget. „Az értelemben születtem újjá”, mormolta, fejből idézve a Hermeticum XIII. könyvéből, Hermész Triszmegisztosz több ezer éves szövegéből. Azután eszébe jutott a rejtelmes hermetikus tudás létrehozójának egy másik mondata a Smaragdtábla elejéről: „Ahogy minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett. ”* *Hamvas Béla Fordítása
Ez valóban páratlan felfedezés volt, és talán magyarázatul is szolgálhatott arra a halálközeli élményre, amelyet az édesanyja élt át, amikor megállt a szíve. Ha az értelemből születtem, és minden dolog az egyből származik, és a
tudat ott van minden mögött, akkor miért ne lehetne ott a halál mögött is? Nem éppen a kétrés-kísérlet bizonyítja, hogy létezik egy elképzelt szint a valóság és a semmi között, egy olyan szint, amelyben a dolgok még nem valóságosak, csak a lehetőségük van meg arra, hogy valóságosak legyenek? Lehet, hogy ebben a valóság alatti rétegben helyezkedik el a halál szintje? Ha a tudat ott van a valóság létrejöttében, és ha a halál részét alkotja a valóságnak, lehet, hogy a tudat is ott van a halál mögött? És lehet, hogy túléli ezt a valóság és a semmi közötti limbust? És miért ne élhetné túl? Még ennél is meglepőbb volt az a következtetés, hogy a világmindenség alkotja meg a valóságot az állandó megfigyelés révén. A valóság nem létezik azelőtt, hogy megfigyelnék. Milyen különös gondolat, mondta magában. A megfigyelés megtörte a kvantikus szuperpozíciót, amelyet a Schrödinger egyenletében szereplő, hullámfunkciót leíró titokzatos Ψ képvisel, és arra kényszeríti, hogy létrehozza azt a valóságot, amelyet ismerünk. Ha a kétréselmélet bizonyítja, hogy a tudat határozza meg azt a formát, amelyben a valóság megjelenik, akkor abból, hogy a világmindenség megfigyeli saját magát, egy elbizonytalanító és szörnyű következtetés vonható le: a világmindenség tudatos valami. Képtelenségnek tetszett nemcsak a gondolat, hanem a megfogalmazása is, de megkérdőjelezhetetlen tény volt. A világmindenség és minden virtuálisan létezik egyvalamiben, mert „minden dolog az egyből származik”, a valóság megszületik, mert „minden dolog átvitellel az egyből keletkezett”, a valóság azért jön létre, mert a világmindenség tudatos valami, és figyeli önmagát. A világmindenség tudatos valami. Milyen következményekkel jár ez vele, az életével, a környezetével kapcsolatban?, kérdezte magában Tomás. Egy gondolat kezdett formálódni az agyában, különös, merész, kihívó gondolat. Kínzó gondolat. Ha a világmindenség tudatos, akkor ő, Tomás kicsoda? Kicsoda az édesanyja? Kicsoda Maria Flor? Ha a világmindenség a tudata által teremtette őket, akkor ez mit jelent a létezésének a kiindulópontja és a jelentése szempontjából? Igen, akkor kicsoda ő? Egy elképzelt figura. A válasz felért egy jókora pofonnal. Ő, Tomás, nem több, mint egy bábfigura. Egy puszta báb. Ez a gondolat kitartóan és kegyetlenül dobolt az agyában. Megpróbálta elhessegetni, meggyőzni magát, hogy ez nem igaz, a képzelete elszabadult, és játékot űz vele, de valahányszor visszakanyarodott ahhoz, amit biztosan tudott a valóság legmélyebb természetéről, és arra az ijesztő megállapításra gondolt, hogy a világmindenség tudatos valami, ez a gondolat újra előjött. Ő, Tomás csak egy bábfigura volt. Az édesanyja, Maria Flor, Frank Bellamy, a fia, Pete, sőt még a Fucking Fuchs és a nemtudomki pszichopata őrnagy is, aki majdnem megölte, csak bábfigurák voltak, és az
életük nem volt más, csupán a mindenség szeszélye, amely megteremtette és irányította őket, megmondta nekik, hogy mit tegyenek és mit mondjanak, és még azt is megszabta, hogy óránként, naponként, minden egyes lapon mi történjék velük. Minden egyes lapon. Ha a világmindenség tudatos, akkor a világmindenség egy író, ő, Tomás pedig egy elképzelt figura, akit ez az író elképzelt. Igen, bármennyire is szörnyű gondolat volt, mégis úgy érezte, igaz és igencsak hihető. Valaki megalkotta őt, valaki megélette vele ezeket a képtelen kalandokat, valaki talán még pénzt is kapott ezért. Ő, Tomás nem több, mint egy regényalak, és az a tudatos világmindenség, amely életet adott neki, egy író agya. Milyen képtelen állítás. Valóban képtelen és felháborító, de nagyon is valóságos… A világmindenség egy író agya az alkotás pillanatában. Ha író találta ki azokat az eseményeket, amelyek az utóbbi napokban megtörténtek vele, akkor azt is el kellett döntenie, hol kezdi el a történetet. Az biztos, hogy Svájc mellett döntött, de Svájc melyik részét választotta? Zürichet? Genfet? Bernt? Vagy egy eldugott alpesi falut? Annak a szerzőnek, aki megalkotta őt, Svájc egy hullámfunkció volt, ahol az összes lehetőség szuperpozícióban létezett, de mindegyiknek más volt a valószínűsége, Zürich és Genf nagyobb valószínűséggel bírt, mint az ország valamelyik kis faluja. Egy adott pillanatban azonban a szerző megkérdezte magától, hogy pontosan hol is kezdi el a történetet. Ez a kérdés, amelyet feltett magának, tudatos észrevételnek volt tekinthető, és ebben a pillanatban azok a valószínű lehetőségek, amelyek egész Svájcot magukban foglalták a szuperpozícióban lévő valószínűségek hullámában, összeomlottak, és egy tényleges pontot elfoglaló valóságos részecskévé változtak át. Genf és a CERN. Amikor még csak lehetséges volt a történet, egész Svájcot magában foglalta, de valóságossá vált, amikor a szerző úgy döntött, hogy Genfben és éppen a CERN-ben kezdi. A világmindenség így alkotja meg a valóságot. Kiindul egy hullámból, amely magába öleli a szuperpozícióban lévő összes lehetőséget, és a döntés pillanatában egyetlen állapotban lévő részecskévé alakul át. A világmindenség író. Csak az az ironikus ebben az egészben, hogy maga az író is teremtmény. Ezzel talán nincs is tisztában, de az is lehet, hogy megértette. De bárhogy van is, nem különösebben érdekes. Tény az, hogy ha a világmindenség tudatos, és ha a tudat irodalmilag alkotja meg a valóságot, akkor Tomás Noronha kalandjainak kigondolója ugyancsak regényalak, az őt létrehozó világmindenség tudatos képzeletének puszta terméke. Akárcsak az olvasói. Mindenki, aki ennek az írónak a történeteit olvassa, ugyancsak regényalak, még ha erről nincs is tudomása. A világmindenség, amely magában foglalja az írót és minden egyes olvasóját, azért képzeli el és ruházza fel őket élettel,
mert tudatos, és a tudat teremti meg a valóságot. Hermész Triszmegisztosznak igaza volt. Az értelemben születünk meg – Tomás, kérsz egy teát? Maria Flor kedves, dallamos hangja ugyanolyan szelíd határozottsággal szakította félbe Tomás Noronha különös gondolatait, ahogyan a szél kergeti szét a felhőket. A fejét ingatta, mintha el akarná űzni belőle ezeket a furcsa és felkavaró gondolatokat, azután felállt, és odament a barátnőjéhez. Maria Flor mosolyogva nyújtotta felé a gőzölgő csészét. – Kedvesem. És szenvedélyesen szájon csókolta.
A szerző utószava Akár az írói fantázia terméke is lehetne az a gondolat, hogy a megfigyelés részlegesen megalkotja a valóságot, de valójában a XX. századi tudomány terméke, amelyről hosszasan vitatkozott Albert Einstein, Niels Bohr, Erwin Schrödinger, Werner Heisenberg és minden jelentős fizikus az 1927-es Solvaykonferencián és számos további találkozón és megbeszélésen. A kérdés sok vitát kavart, és megosztotta a tudósokat, akik nem tudták, hogyan értelmezzék a kvantumok különös világával kapcsolatos felfedezéseket. A megfigyelésnek a valóság megalkotásában betöltött szerepe a viták központjába került, és néhány kiváló tudós, mint John Wheeler és Neumann János felvetette, hogy a megfigyelés a tudat szinonimája. Elég vitatott következtetés volt, bár néhány nagy fizikus elfogadta. A fizikai Nobel-díjas Wigner Jenő például azt írta, hogy a „tudat tartalma a legvégső valóság”, és „nem lehetséges a kvantummechanika törvényeit a tudatra való utalás nélkül teljesen egységesen megalkotni”, miközben a táguló Világegyetem elméletének egyik megalkotója, Andrei Linde kijelentette: „Nem tudok olyan maradéktalanul egységes elméletet elképzelni, amely ne venne tudomást a tudatról.” Másfelől ezt az állítást visszhangozta Sir Róbert Penrose is: „A tudat része a Világegyetemnek, ennélfogva bármely fizikával kapcsolatos elmélet, amely nem veszi ezt számításba, alapvetően helytelen úton jár, ha valóságosan le akarja írni a világot.” A kérdésnek ez a része azonban eléggé vitatott. Sok fizikust nyugtalanítanak e felfedezések ijesztő következményei, ennek következtében filozófiai és gyakorlati okokból eleve elutasítják a tudat szerepét. Ezzel a kétrés-kísérlet, illetve a kvantummechanika által felvetett problémákat megpróbálják egy megfelelő technikai elnevezés, az ún. „mérési hiba” alá söpörni. A kényelmetlen ügy ilyenformán ártalmatlan kifejezéssé egyszerűsödik, és elrejti, amit a mérés szó végeredményben jelent. Tudatos megfigyelés. Amikor megmérünk valamit, megfigyelést végzünk. A kétrés-kísérlet azt bizonyítja, hogy egy kvantikus tárgy, egy atom, egy molekula vagy hullám, vagy részecske, attól függően, hogy a szubjektum tudatosan milyen formában határozza el a megfigyelését. Azaz, a szubjektum döntése határozza meg a valóság természetét, ahogyan ezt Bohr a komplementaritás elméletében és Heisenberg a határozatlansági elvben lefektette. A kétrés-kísérlet olyan felkavarónak bizonyult, hogy egy másik fizikai Nobel-díjas, Richard Feynman arra a következtetésre jutott, hogy „magában foglalja a kvantummechanika egész rejtélyét”. Ennek a rejtélynek jelentős részét a részecskék megfigyelés előtti rejtelmes természete alkotja. Egy elektron például hullám, mielőtt a tudós megméri, mi történik a résekben akkor, amikor az elektron részecskévé alakul. Schrödinger
úgy találta, hogy a hullám valóságos, és ebben Louis de Broglie egyetértett vele, de korának több fizikusa másképpen gondolkodott. Bohr mindig óvatosan nyilatkozott, végül mégis kijelentette, hogy „nem létezik kvantikus világ”, és ilyenképpen elutasította a megfigyelés nélküli valóságot, Heisenberg pedig, a nyomában haladva, azt állította, hogy „az atomok, illetve elemi részecskék nem valóságosak; a lehetőségek vagy a valószínűségek világát alkotják”. Einstein pedig, aki a barikád másik oldalán állva, a megfigyeléstől független valóság létezése mellett tört lándzsát, végül kijelentette, hogy a hullámfunkció által leírt hullám Gespensterfeld, azaz „fantommező”, azaz nem létezik valóságosan abban a formában, ahogyan felfogjuk. Mintha a valóság megfigyelése, következésképpen tudat nélkül önmagában fantazmagórikus volna, valamiféle virtuális vagy – Heisenberg szavával élve – lehetséges valóság, és csak abban a pillanatban válna meghatározottá vagy valóságossá, amikor megfigyelik. Ezen a ponton lép be a tudat a valóság részleges megalkotásába. A „fantom” kvantumfolyamat kiszámítását lehetővé tévő matematikai képlet, az a Schrödinger egyenletében található rejtélyes hullámfunkció, amely ugyanazt a valóságot írja le, mint Heisenberg mátrixmechanikája. Itt jelenik meg a valóság természetével kapcsolatos nagy talány. „A tudomány nem képes megoldani a természet végső titkát”, írta Max Planck. „A leginkább azért, mert végső soron mi magunk is részét alkotjuk a természetnek, következésképpen részei vagyaink annak a titoknak, amelyet megpróbálunk megoldani.” A kísérletek és az elemi részecskék viselkedését megdöbbentő pontossággal kiszámító matematika által felvetett nyugtalanító filozófiai kérdésekkel szembesülve sok tudós évtizedeken keresztül inkább behunyta a szemét a titok előtt, és úgy viselkedett, mintha minden egészen rendben lenne. A kvantumelmélet egyetlen kísérletben sem bukott meg, és ezért mindenki egyetért abban, hogy valóban igen nagy pontossággal írja le azt, ami a valóság létrejöttének folyamatában végbemegy, úgyhogy a fizikusok jelentős része úgy döntött, hogy a Schrödinger egyenlete által lehetővé tett számításokra összpontosítja a figyelmét, és nem vesz tudomást azokról a nem mindennapi filozófiai kérdésekről, amelyek ezekből a számításokból következnek. Ezek a végkövetkeztetések valóban túlontúl különösek voltak a számukra, nem véletlenül jegyezte meg Feynman: „Azt hiszem, biztosan állíthatom, hogy senki nem érti a kvantummechanikát.” Az 1927-ben megrendezett híres és kulcsfontosságú ötödik Solvay konferencia és a nyomában kibontakozó vita után a kvantikus felfedezések filozófiai következményeinek a tanulmányozása alább hagyott. Szakmai előrejutásukat kockáztatták azok a fizikusok, akik komolyabban foglalkoztak ezekkel a kérdésekkel. Maga John Bell is – aki az EPR-paradoxonról szóló
munkájában arra a végső következtetésre jut, hogy a valóság nem létezik megfigyelés nélkül, vagy másképpen, az egymással kapcsolatban álló részecskék olyanképpen kapcsolódnak egymáshoz, mintha valamennyi egy és ugyanazon volna – bevallja, hogy csak akkor merte közzétenni híres elméletét, amikor szabbatikus évét töltötte, és távol volt kollégáinak bírálatától. Ezzel arról tudósított, hogy napi kapcsolatban állva velük nem merte volna ezt kimondani. A fizikusok még ma is bizonytalanul állnak az energia és az anyag kvantikus szintű viselkedésével és az úgynevezett koppenhágai érlel mezéssel szemben, amely szerint a megfigyelés alkotja meg részlegesen a valóságot. Kevés tudós hiszi el valóban, hogy a valóság létezése a meg figyeléstől liígg, ezért most alternatív megoldásokat keresnek. Az egyik a dekoherencia elmélete, amely szerint a hullámfunkció összeomlása annak köszönhető, hogy a környezet interferál a kvantikus rendszerrel, és arra kényszeríti őt, hogy úgy határozza meg magát, mintha „megfigyelés” történt volna, ez a magyarázat arra, hogy a makroszkopikus céltárgyak hullámfunkciója gyorsabban összeomlik, mint a mikroszkopikusoké – ez a feltételezés került történetünkbe a regény végén. A másik, népszerűvé vált magyarázat Hugh Everett sokvilág-elmélete, amely elveti a hullámfunkció összeomlását – e szerint minden lehetőség megvalósul a párhuzamos világokban. így, amikor az elektron a két rés felé halad, és megfigyelik, sohasem csak az egyiken halad át, hanem mind a kettőn, de párhuzamos világokban. Az egyik világban az elektron az A résen halad át, a másikban a B résen. A sokvilág-elmélet, amelyről hosszú időn át nem vettek tudomást, később népszerűvé vált a tudósok között, mert vele magyarázták meg az antropikus elvvel kapcsolatos nyugtalanító felfedezéseket, amelyekről Az isteni formula című regényemben írtam, és amelyek felvetik a világmindenség finomhangoltságát annak érdekében, hogy létrejöjjön az élet és a tudat. A sokvilág-elmélet védelmezői szerint trilliónyi világ-mindenség van, úgyhogy statisztikailag elkerülhetetlen, hogy legyenek életre alkalmas világok. Az a nagy probléma, hogy a koppenhágai értelmezés, amely igazából jóval több, mint puszta értelmezés, soha nem hibázott egyetlen előrejelzésében sem, bármennyire fantasztikus volt is, mint az EPR-paradoxonból következő összefonódás esete, úgyhogy egyetlen fizikus sem mond le róla. Így jön létre az a felettébb ironikus helyzet, hogy a fizikusok nem adnak hitelt annak a képnek, amelyet a koppenhágai értelmezés ad a valóságról, de vakon bíznak a működésében. Az igazsághoz tartozik, hogy volt olyan pillanat, amikor a koppenhágai értelmezés támogatói maguk is kételkedtek elméletük filozófiai folyományaiban, olyan különösnek látszottak, és könnyen találhatni kétértelmű, sőt ellentmondó részleteket is a szövegeikben. Heisenberg egy helyütt védelmébe vesz egy fenomenológiai perspektívát, azzal érvelve, hogy
„amit megfigyelünk, az nem az önmagában vett természet, hanem a mi kérdésfelvetésünk módszereinek kiszolgáltatott természet”, és hogy „a megfigyelő és a megfigyelés tárgya közötti kölcsönös hatás hatalmas és ellenőrizhetetlen változásokat okoz, amelyek módosítják a megfigyelt rendszert”, amiről ma már tudjuk, hogy a kvantikus képtelenségek helytelen magyarázata, de a következő pillanatban már elismeri, hogy lételméleti problémáról van szó, mert azt állítja, hogy „az atomok vagy az elemi részecskék nem valóságosak” és hogy „(egy részecske) útvonala csak akkor válik létezővé, amikor megfigyeljük (ezt a részecskét)”. Bohr mindig nagyon ügyelt arra, hogy mit mond. „Helytelen úgy gondolkodni, hogy a fizikának fel kell fedeznie a természetet”, jelentette ki a fenomenológiával kapcsolatban. „A fizika arról szól, hogy mit mondhatunk el a természetről.” Einstein nem szállt bele ebbe a szavakkal való játszadozásba, és célratörő, félreérthetetlen módon írta le a kvantumelmélet filozófiai kövei kezményeit, közvetlenül lételméleti viszonyaiban tárgyalva a kérdési. „A kvantummechanika ismert következtetése az, hogy amikor egy részecske mozgása ismert, akkor a helyzetének nincs fizikai valósága”, írta Boris Podolskyval és Náthán Rosennel együtt abban a szövegben, amelyben az EPRparadoxont megfogalmazta, és amelyet így zárt le: „A valóság egyetlen ésszerű meghatározása sem fogalmazhat ilyen módon.” Noha Bohr komplementaritáselve már magában foglalta, hogy a megfigyelés alkotja meg részlegesen a valóságot, az EPR-paradoxon hatására kénytelen volt egyértelműen megfogalmazni ezzel kapcsolatos kijelentéseit. Bohr egyik tanítványa, John Wheeler fogalmazott a legvilágosabban a kvantumfizikusok között, és tőle származik az a híres mondat is, hogy „egyetlen jelenség sem valóságos addig, amíg megfigyelés tárgya nem lesz”. Wheeler soha nem bújt a szavak játéka mögé. „Tökéletesen tud juk, hogy a foton nem létezik a kibocsátása előtt és az érzékelése után", írta a kétréselméletről, mintha csak azt mondaná, hogy a Hold egyálla Ián nem létezik, ha nem figyelik. Wheeler bevallotta, hogy volt, amikor határozottan hitt abban, miszerint a valóság nem létezik, ha nem figyelik meg, mert a kísérletek erre utalnak, máskor viszont ezt a gondolatot túlságosan is valószínűtlennek tartotta, és nem volt képes elhinni. Min denesetre, minden képtelensége ellenére a koppenhágai értelmezés, amely ad absurdum azt állítja, hogy a végső filozófiai következtetésnek megfelelően a valóságot részlegesen a megfigyelés alkotja meg, további á is a leghatalmasabb és leghatékonyabb eszköz a kvantikus világmindenség megismerésére. És ha a megfigyelés a tudathoz irányit bennünket, az a gondolat nyitja meg előttünk az utat, hogy a tudatból indul ki a valóság. Felfedezték, hogy hasonlóság van az agyunk működése és a kvantumelmélet között. Egyre több fizikus veti fel a kérdést, hogy nincs-e igen szoros kapcsolat a kettő között.
Wheeler feltételezte, hogy a Világegyetem csak azért létezik, mert van egy olyan tudat, amely megfigyeli, és ez a gondolat a Marylandi Egyetemen elvégzett késleltetett kétrés-elmélet révén terjedt el. „A fizika létrehozza a résztvevő-megfigyelőt, a résztvevő-megfigyelő létrehozza az információt; az információ létrehozza a fizikát”, írta Wheeler. Számos fizikus, közöttük Bohr és Schrödinger is vallja, hogy az élet, beleértve az agyat is, a hagyományos elmélet szempontjából elfogadhatatlan módon működhet. Henry Stapp fizikus például felvetette, hogy a kvantum– mechanika szerepet játszik a tudat létrehozásában, ezt a gondolatot Penrose is átvette, és azt valószínűsítette, hogy a tudat kapcsolatban áll a kvantikus nehézkedéshez kapcsolódó téridő fluktuációkkal. Sir Roger Penrose azt is állította, hogy a tudatot szuperpozícióban lévő kvantikus állapotok hozzák léte, és a lehetséges kvantikus állapototok a szinapszisokban keletkeznek, amire már John Eccles neurofiziológus felhívta a figyelmet. Ez a terület elég elvont és ellentmondásos, de lassan itt is megindulnak a kutatások. Regényem a valóságról, a világmindenségről és a tudatról szól. Azok a nyugtalanító felfedezések, amelyekre a fizikusok az 1900-as évek elejétől jutottak a valóság még mélyebb természetével kapcsolatban, itt elhagyják a tudomány és az ilyesféle kérdések iránt érdeklődő és azt szenvedélyesen tanulmányozó kíváncsiak szűkebb körét, hogy eljussanak a szélesebb közönséghez is. Ez a könyv ugyanakkor egy kitalált történetet is elmesél, de megkérdeznénk, hogy maga a valóság nem olyan izgalmas-e, mint egy kitalált történet? Könyvem megírása előtt számos művet tanulmányoztam, amelyeket kötelességem most felsorolni, leginkább azért, mert a fejemben szuperpozícióban lévő történeten kívül semmi mást nem én találtam ki. A tudat jelenségével kapcsolatban a következő műveket néztem át: John Searle Mind, Language and Society – Philosophy in the Reál Wordjét; António Damásio O Sentimento de Si – O Corpo, a Etno^ao e a Neuro– biologia da Consciénciáját; Dániel C. Dennett Consciousness Explained– jét; Eduardo Ponset A Alma Está no Cérebro – Urna Radiografia da Máquína de Pensarját; Susan Blackmore Consciousnessjét; Sir Roger Penrose A Search fór the Missing Science of ConsciousnessjéU Hlizabeth Loftus Eyewitness Testimonyját. Meg a következő tanulmányokat: John C. Eccles: Evolution of consáousness; Benjámin Libet, Curtis Gleason, Elwood Wright és Dennis Pearl: Can conscious experience affect brain activity?, Unconscious cerebral initiative and the role of conscious will in voluntary action és Do we havefree will?; Larry Squire: Biological founda– tions of accuracy and inaccuracy in memory; Dávid Krech és Richard Cruchfield: Perceiving the world. A kvantumfizikával kapcsolatban a kvantumelmélet klasszikusainak néhány
művét tanulmányoztam, olyanokat, mint Erwin Schrödinger My View of the Wordjét és Mind and Mattterjét; Max Planck Determi– nismo ou lndeterminismó)&\ és Where is Science Going?-ját; Werner Heisenberg The Physical Principles of the Quantum Theoryját és Physics and Beyondját és La natúré dans la physique contemporaine-jét; Dávid Bohm Wholeness and the Implicate Orderjét és John Bell Speakable and Unspeakable on Quantum Mechanicsát. Meg az alábbi életrajzokat: Abraham Pais Subtil É o Senhor – Vida e Pensamento de Albert Einsteinjét; Denis Brian Einstein-A Life-ykt és John Gribbin Erwin Schrödinger and the Quantum Revolutionját. Hasznosak voltak számomra az olyan klasszikus írások, mint Albert Einsteintől a Physics and reality és a Reply to criticísm; Albert Einstein– tői, Boris Podolskytól és Náthán Rosentől a Can quanlum-mechanical description of physical reality be considered complete; Niels Bohrtól a Discussions with Einstein on epistemologicalproblenis in atomié physics, a The quantum postulate and the recent development of atomic theory, a The structure of the atom és a Can quantum-mechanical description of physical reality be considered complete; Erwin Schrödingertől a Thefun– damental idea ofwave mechanics és a The present situation in quantum mechanics; Werner Heisenbergtől a The development of quantum me– chanisc; Max Borntól a The statistical interpretation of quantum mechanics; Wigner Jenőtől a Remarks on the mind-body problem; Abraham Paistól az Einstein and the quantum theory; John Wheelertől az Information, physics quantum: the search fór links, a Law without law és az Asscssnient oz Everet Cs 'Relatíve State’ formuládon of quantum theory; Dávid Deutschtól a Quantum theory, the Chureh-Turing prineiple and the universal íjnuiilmii computer; I )ieter Zeh-lől a I be wave limetion: it 01 bit? es a (Jnuiitiim iliseretene^ is iin illiision; |ohn Beillői az ( )n the intetem z\)zsA r lü^en Panniin, az ( >zz the pioblem <»z hiihli ii vtu iiihh^ in quantum mechanics és az On the impossiblepilot wave; Alain Aspect– től a John Bell and the second quantum revolution; Alain Aspecttől, Jean Dalibardtól és Gérard Rogertől Az Experimental test of Bell’s inequa– lities using time-varying analyzers és az Experimental realization of EinsteinPodolsky-Rosen-Bohn Gedankenexperiment: a new violation of Bell’s inequalities; Anton Zeilingertől és Márkus Aspelmeyertől az A quantum renaissance; Anton Zeilingertől, Gregor Weihstől, Thomas Jenneweintől és Márkus Aspelmeyertől a Happy centenary, photon; Hugh Everett III-tól a The theory of the universal wave function és a ’Relatíve State’ formulation of quantum mechanics; James Hartle-től a The state ofthe universe és a Theories of everything and Hawking’s wave function ofthe universe; Bryce DeWitt-től a Quantum theory ofgravity I. The canonical theory; G. I. Taylortól az Interference fringes with feeble light; Marian Scullytól és Kai Drühltől a Quantum eraser: a proposed photon correlation experiment concerning
observation and ’delayed choice’ in quantum mechanincs; Paul Kwiattól, Aephraim Steinbergtől és Raymond Chiaótól az Observation of a ’quantum eraser’: a revival of coherence in a two photon interference experiment. Egyéb tudományos művek, amelyeket forrásként használtam fel, a következők: Stepen Hawking és Leonard Mlodinow O Grande Desígniója; Richard Feynmann A Estranha Teória da Luz e de Matériája és a The Character of Physical Law-ja; Brian Greene O Universo ele– gante – Supercordas, Dimensőes Ocultas e a Busca da Teória Finalja, The Hidden Reality – Parallel Universes and the Deep Laws of the Cos– mosa és az O Tecido do Cosmos – Espa^o, Tempó e Textúra da Realida– déja; Manjit Kumar Quantum – Einstein, Bohr and the Great Debate about the Natúré of Realityje; Jim Baggott The Quantum Story – A His– tory in 40 Momentse; Guido Bacciagaluppi és Antony Valentini Quantum Theory at the Crossroads: Reconsidering the 1927 Solvay Confe– rence-e', Charles Seife Decoding the Universe-e; Seth Lloyd Programm– ing the Unvierse-A Quantum Computer Scientist Takes on the Cosmosa; Michio Kaku Parallel Words – A Journey Through Creation, Higher Dimensions, and the Future ofthe Cosmosa; Vlatko Vedral Decoding Reality – The Universe as Quantum Informationje; Nicholas Mee Higgs Force – Cosmic Symmetry Shatteredje; Brian Clegg The God Ejfect – Quantum Entanglement, Science’s Strangest Phenomenon)a; Michael Brooks The Big Questions – Physicse; Joanne Baker 50 Quantum Physics Ideasa; Bruce Rosenblum és Fred Kuttner Quantum Enigmája; Heinz R. Pagels The Cosmic Code – Quantum Physics as the Language ofNature-je; Gary Moring Theories ofthe Universe-e; Evan Harris Walker The Physics of Consciousnesse; Róbert Lanza Biocentrismje; Hubert Reeves Crónicas dós Atomos e das Galáxiasa; Amit Goswami, Maggie Goswami és Richard Reed The Self-Aware Universe-e; Paul Davies The Goldilocks Enigma – Whyls the Universe Just Right fór Life?-ja és a God & The New Physicse; Paul Davies és John Gribbin The Matter Myth – Dramatic Dis– coveries That Challenge Our Understandig ofPhysical Realityje és a Paul Davies és Niels Henrik Gregersen szerkesztésében megjelent Information and the Natúré of Reality – From Physics to Metaphysics. A halál és a halálközeli állapotok kérdésével kapcsolatban, amely egyébként jóval közismertebb, mint gondoltam volna, áttanulmányoztam Mary Roach Spook – Science Tackles the Afterlife és Sam Parnia What Happens When WeDie-A Groundbreaking Study intő the Natúré ofLife and Death című könyvét. Köszönettel tartozom még a következő személyeknek: Hubert Reeves kanadai tudósnak, akivel érdekes beszélgetést folytattam párizsi házában, amelynek során felhívta a figyelmemet Bell elméleteinek a fontosságára, és így kinyitott egy kaput, amely elvezetett ehhez a regényhez.
Hálás köszönetemet kell kifejeznem regényem tudományos korrektorainak, közöttük Pedro Ferreirának, a Lisszaboni Felsőfokú Mérnöki Tudományok Intézete és a Lisszaboni Egyetem Elméleti Fizikai és Számítástudományi Központja fizikaprofesszorának, Carlos Costa Leitének, a Luzofón Egyetem Kognitív és Számítástechnikai Tudományok professzorának. Magától értetődik, hogy tudományos korrektoraimnak semmi köze nincs azokhoz a kalandokhoz, amelyeket bemutattam a könyvemben, sem pedig azokhoz az esetleges tévedésekhez, amelyek véletlenül elkerülték a figyelmüket, noha szokásos makacsságommal mindent megtettem a tévedések kiiktatásáért. Szeretnék még köszönetét mondani Paulo Ornelas Flornak a portugál rendőrségtől (PSP); a CERN két tudósának, akik sokat segítettek, de az intézmény szabályzatának megfelelően nem tehetem közzé a nevüket; a kiadóimnak szerte a világon, nevezetesen Guilherme Valentének és a Gradiva Kiadó valamennyi munkatársának; valamint párizsi, barcelonai, amszterdami, moszkvai, plovdivi, budapesti, bukaresti, prágai, helsinki, oslói, athéni, isztambuli, New York-i, bangkoki, Rio de Janeirói és más országok– és városokbeli, műveimet különböző nyelveken gondozó kiadóimnak és munkatársaiknak. És köszönetét mondok Önöknek, olvasóim, akik vállalkoztak velem erre az útra. Végül pedig köszönetét mondok Florbelának, első számú utasomnak. És még egy titok, mielőtt elbúcsúznánk. Regényem (portugál eredetijének! – aford.) lapjain elrejtettem azokat a szavakat, amelyekkel az antik bölcsesség meghatározta a körülöttünk lévő világmindenséget. Ha az olvasó összeolvassa a fejezetek első betűit, a prológustól az epilógusig, megnyithatja a kaput, amely a létezés nagy titkára nyílik.
