J. GOLDENLANE EDDIG MEGJELENT KÖNYVEI A szélhámos és a varázsló (Valhalla kiadó) Isteni Balhé Papírtigris Farkastestvér Csillagfény A herceg jósnıje A jósnı hercege
J. GOLDENLANE
POKOLI BALHÉ
BEHOLDER KIADÓ BUDAPEST, 2004 írta: Goldman Júlia Copyright © Goldman Júlia, 2004 All rights reserved. A borítón Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye látható Borítóterv: BorosSzikszai Grafikai Stúdió Cover art copyright € by Zoltán Boros & Gábor Szikszai ISBN 963 9399 86 8 Kiadja a Beholder Kft. Levélcím. 1680 Budapest, P£ 134 Felelıs kiadó. Mázán Zsolt, Tihor Miklós Felelıs szerkesztı: Dani Zoltán Korrektor: Németh Szabolcs, Szakál Marianna Tördelés: Dikó István Készítette áz Alföldi Nyomda Rt. Felelıs vezetı: György Géza vezérigazgató Készült 2004-ben.
THANI avagy a kíváncsiság eszméletlenül frászos adottság
Fejjel lefelé lógok a sötétben. – Oké, most engedj még lejjebb! – Biztos ebben, Thani úrnı? – Naná, hogy biztos, te hülye tintamaszatoló! Mégis, mit gondolsz, itt akarok megöregedni, félúton lógva a semmi és a semmi között? – méltatlankodom, hangom ezer visszhangot vet a szők aknában. – Szerintem vissza kéne fordulnia. – Szerintem neked az agyadra ment az a fene nagy mőveltséged. Vagy lejjebb eresztesz, vagy felmegyek, és felpofozlak. Világos? – Világos, Thani úrnı! – sóhajt odafent Azren, minden titkárok legsokoldalúbbika, aztán hamarosan por és kıtörmelék szakad a nyakamba, ahogy lejjebb ereszt a derekamra kötött kötéllel. Ám a pofáját képtelen befogni. – Szeretném felhívni becses figyelmét, hogy mintha egy árnyalatnyit veszedelmesebb dolgot mővelne, Thani úrnı, mint amivel más, elıkelı hölgyek szabad idejüket elütik. – Miért, szerinted mivel szórakoznak az átlag úri spinék? – nyögöm, miközben igyekszem úgy tekeredni, ahogy ez az átkozott, majdnem függıleges járat kanyarog. És mellesleg hallgatom Azren rózsaszín habos meséit. – Kendıcskéket hímeznek, virágkoszorúkat fonnak, lanton vagy fuvolán játszanak, és gyakorta áhítatoskodnak, férjük sikereiért imádkozva a házi istenekhez. Esetleg széphistóriákat olvasnak, de természetesen csak olyanokat, melyek alkalmasak hótiszta lelkük építésére! – magyarázza. İ, odafent. Én, idelent, fejjel elıre lógok, és a mancsommal tapogatódzva igyekszem elkerülni, hogy minden útba esı sziklába beverjem szıke tincsekkel koronázott, és attraktivitásán kívül még más okokból is módfelett értékes kobakom. Közben izzadtság csorog a szemembe, kövek hullanak körülöttem. – És ha szabadna megjegyeznem... – Nem szabad! – unok bele végül a vég nélküli prédikációba. Azren lényegében akármeddig, lélegzetvétel nélkül tud sopánkodni, néha muszáj leugatnom. No, nem mintha ennek olyan sok eredménye lenne. – Ennek ellenére csak bátorkodnám megemlíteni, hogy Q al Aquim lovag úr nemtetszését fejezte ki, amikor Thani úmı felvetette neki ennek a kis kirándulásnak az ötletét. Ha jól emlékszem... – Én tök jól emlékszem, Q szó szerint azt mondta, hogy”kitekerem a nyakad, ha be mersz mászni bármiféle barlangba”. Mi ezzel a baj?
Fentrıl megtört sóhaj hallatszik, idelent kövek horzsolják a tenyerem, vállam, arcom. – Semmi baj sincs ezzel, Thani úmı! – No, azért. És folytatódik a kedélyes barlangász túra! A járat megint kanyarodik, immár vízszintesre, a tartókötél meglazul, és én végre négykézlábra emelkedhetek. Fogalmam sincs, hol vagyok, hulla sötét van. – Állj, elértem az alját! – Hála Bölcs Elionnak! Akkor most visszafordul, és mehetünk haza, ugye? – lelkesedik Azren a semmi másik végében. – Frászt! Nem azért jöttem ide, hogy szétnézés nélkül távozzak. Engedd le a cuccom! – De Q lovag nagyon mérges lesz. Kiabálni fog velem! – Azt neked még meg kell élned, tintamaszatoló, és én, szavamra mondom, szétverem a fejed egy nagy husánggal, ha tovább húzod az idıt! – förmedek rá, aztán rámtör a köhögés. Rohadt nagy idelent a por, de ezen nincs mit csodálkozni. Ha jól sejtem, itt az elmúlt évszázadokban senki sem takarított. Közben koppan mögöttem a hátizsákom, magam elé húzom, belekotrok, majd fényt csiholok speciális, a leghúzósabb körülmények között is makacsul kitartó mécsesembe. – No, Azren, itt egészen kitágul a járat, teljesen vízszintes, és abszolút járható – kiabálok fel rövid szemlélıdés után. – Biztonságos? – Persze! – biztatom, miközben felállok, leporolom a nadrágom, arrébb rugdosok néhány emberi csontot, rothadó bır- és szövetdarabokat, rozsdás fegyvereket. – Tök kihalt itt minden! – Azért jobb lenne, ha visszafordulna, Thani úrnı! – Egy picit még elıremegyek – tiltakozom, és felveszem az egyik koponyát, alaposan megvizsgálom. Valami dárdaféle üthette át a homlokát, de vajon honnan érkezett, nézek körbe. – Biztos, hogy veszélytelen? – Hulla nyugis a hely, nem eshet bajom. Rohadt sok itt a csont, leginkább emberi, lehet, hogy itt valakik harcoltak? Vagy inkább valami rejtett csapda van a közelben? – Akkor jó, de kérem, vigyázzon magára, Thani úrnı! Ez mégis egy régen kivájt, elhagyott járat, sok veszedelmet rejtegethet! – Ugyan, nem frászosabb, mintha otthon sétálnék, a kertben, a virágágyások közötti – nyugtatgatom a srácot, aztán felkapok egy lábszárcsontot, kifejtem a rárohadt, immár könnyen foszló ruhadarabok közül, majd letérdelek, és mélyen elırenyúlva elkezdem kopogtatni a padlót. – Te csak várj türelmesen, mindjárt megyek! – Várok, Thani úrnı!
A padló egy helyütt mintha másként dobogna, alaposan megszemlélem, és tényleg, ott más az anyaga is. Tehát ha oda lépnék, már kapnám is a dárdát, bele a pofámba. De honnan? Felemelem a fejem, szétnézek, ám mécsesem fénye kevés, a folyosó meg hosszú. Mindegy. Fedezékbe kushadok, majd teljes erıvel ráütök a furcsa padlórészre. Semmi. Még egyszer ütök. Még egyszer semmi. Tehát az eltelt évszázadok alatt berozsdált a kütyü. Kár, szívesen megnéztem volna, hogyan mőködik, de ha nem, hát nem. Megadóan vállamra kapom a zsákom, kezembe a mécsest, és elindulok az orrom után A folyosó hosszú, kicsit lejt, és totál poros. Az oldala tele van kiszögellésekkel, egy ideig érdeklıdve vizsgálom meg ıket, aztán megunom, egyik sem több apró, koszos lyuknál. Amúgy semmi izgalmas nem jön szembe, se rejtett csapdák, se kísértı szellemek. Még egy árva patkány se, pedig azok imádják az ilyen elhagyott helyeket. Személyes tapasztalat! Ám végül minden folyosó véget ér, ez is ezt teszi, és én kénytelen vagyok megállni egy masszív, kövekbıl rakott fal elıtt. Jól megszemlélem, a tetején mintha vésett jelek lennének. Pipiskedve emelem fel a fényt, kisilabizálom a betőket. Ó-semni szöveg, ez tuti. – Jelzés nélkül tilos betörni a sírra... Nem, nem sírra, ez hülyeség, inkább sírkamrába, mert... mert megesz az átok! – olvasom hangosan. Ez nem stimmel. De gond egy szál se, izom elırelátóan készültem én erre a hullarablásra! Lekuporodom, elıkotrom a hátizsákom mélyérıl féltett kincsemet, a kézzel írt ó-semni szótárt, meg azt a fába foglalt grafitrudacskát, amit Mae Cristintıl kaptam, a nászajándékom részeként, aztán nekilátok fordítani. – Ne törd meg e sírbolt nyugalmát, mert az lesz a jelzés, ami után elszabadul az élıt elemésztı átok – olvasom végül a végsı verziót. Remek! Milyen hasznos is a tudás! Tényleg meg kéne tanulnom ó-semniül! Ám ezen elhatározásom tettekre váltásával még vámom kell, minimum addig, míg bedöntöm ezt a falat. Ezt a nagy, vaskos falat. Hol is kezdjem? Nos, talán annál a résnél. Szép, széles rés, egészen magasan, klasszul beleillik a feszítıvasam, hát habozás nélkül bele is illesztem. Még alaposan beverem a kalapáccsal, aztán rákapaszkodom, megpróbálom a súlyommal kibillenteni a felsı köveket. Nos, súlyom csekély, ám ezt a falat nem az örökkévalóságnak rakták. Az elsı nekirugaszkodásra bedıl az egész. Majdnem maguk alá temetnek a lezúduló kövek, éppen csak sikerül elvetıdnöm elılük. Mázlim van, megúszom egy darabban, bár csaknem megfulladok a hirtelen felcsapódó porban. Hosszan köhögök, aztán lassan levegı is jut a tüdımbe, ami tiszta jó. Végül kitörlöm a szemembıl a kıporszemcséket, és körbenézek. Nem látok semmit, amibıl azonnal levonom a brilliáns következtetést: mécsesem kialudt. De hát mi mást is tenne egy mécses,
legyen bármennyire is ütés-, víz-, és hülyeségálló, ha rádıl pár mázsa szikla, nem? Azaz semmi extra, körülölel a megszokott sötétség. Tapogatódzva keresgélek, végül találok egy kıszarkofág-tapintású tárgyat. Ez tehát a sírkamra. De hol a hátizsákom? Tovább mászom, tovább tapogatódzom, átbukdácsolok pár nagyobb kıhalmon, végül meglelem a cuccom. Köszönöm Mist, te Titokzatos! Fényt persze így sem tudok gyújtani, de ez nem is annyira fontos. Visszamászom a szarkofágig, alaposan végigtapogatom hideg felületét. Az anyaga nyilván márvány, és tele van vésve, részben valami lovast ábrázoló dombormő, részben meg írás, persze ó-semni. A szótáram pedig tök használhatatlan a sötétben, hát jobb híján megpróbálom vakon lemásolni a kitapogatott jeleket. Miután végzek – kizárólag tudományos indíttatású! – kíváncsiságom kielégítésével, elteszem a papírt, és nekilátok kinyitni a szarkofágot Nem nagy ügy, talán két-három mázsa lehet a teteje! De hát muszáj megmozgatnom, hiszen az igazán érdekes dolgok nyilván odabent vannak. Tehát. Elıször is elıkotrom hátizsákomból a két éket – vasalt tölgyfa mind a kettı, direkt erre a célra csináltattam –, és beverem ıket a szarkofág lábánál a tetı és az aljzat közötti, a mővelet elején még meglehetısen vékonyka résbe. Elvesztett kalapácsom helyett egy elszabadult követ használok, az van itt, dögivel! Hajszálnyi lépésekkel haladok, lassan, mint a köszvényes csiga, de végül csak sikerül megbillentenem a tetıt. Sajnos, a keletkezı, mintegy ujjnyi vastag résen a legjobb akarattal sem férek be, így kénytelen vagyok tovább küzdeni. Beillesztek a két ék mellé két simára csiszolt márványhengerecskét. Összesen nyolc van belılük, tök spéci darabok, kifejezetten szarkofágfeltöréshez! Na jó, ez nem igaz, egyszerően az otthoni kistábla lábai, amiket elcsórtam, remélhetıleg senkinek sem fog feltőnni a hiányuk. Miután a koporsó lábánál megemeltem a fedılapot, kicibálom az ékeket, és megismétlem az egészet a fejrésznél is, majd a még megmaradó négy hengert is bepréselem a tetı alá, ami így már egész kis hengersoron áll. Illetve görög, bár csak akkor, ha teljes erıbıl nyomom. Hát ezt teszem, mintegy arasznyira elmozdítva a szarkofág tetejét az aljához képest. Lábirányba, mivel a fej felıl közvetlenül a fal mellett áll ez a böhöm nagy koporsó. És ezek után már akár a hulla szemébe is nézhetnék, ha nem lenne halott sötét. De van, így kénytelen vagyok a tapintásomra hagyatkozni. Belenyúlok a szarkofágba, ám nem érek le az aljáig, hát felmászom elcsúsztatott tetejére, elhasalok, és fejjel elıre behajolok a koporsóba.Így már nem kell nagyon gebeszkednem, hamarosan kitapintok egy száraz, pókhálós koponyát, rajta sisak, lejjebb talán valami páncél. Elmosolyodom, végigtapogatom a rég halott ember csontját. – Szia, öregfiú! Tehát te lennél az Aquim család ıs-ısapja! – suttogom neki kedvesen. – Ne nézz bunkónak, tuti, hogy ez rajta van a koporsód oldalán, de a sötétben nem tudtam elolvasni. Ennek ellenére én fix vagyok, hogy te vagy Q
ük-üknagypapája. Én meg a felesége lennék, a nevem Thani. Mae Thani, a Sárkányölı. Meg azt is szoktam mondani, hogy fekete boszorkány, de ebben van egy árnyalatnyi csúsztatás, mivel fekete praktikákkal csakis autodidakta módon foglalkozom. Meg más izgalmas dolgokat is mővelek, most például éppen családfakutatással töröm magam. Mármint Q családfájának a kutatásával, mert hogy nekem nincs ilyesmim. No, látod, ez közös bennünk, egyikünk szülei sem ismertek. Neked azért, mert te alapítottad a családot, nekem meg csak úgy leléptek, mielıtt találkozhattam volna velük. Miközben beszélek, alaposan végigtapogatom a koponyáját, aztán a testét, már ameddig elérem. Tényleg páncélt visel, karjai a mellkasán összefőzve, csontujjai egy pallos markolatára kulcsolódnak, aminek a pengéje nyilván a lábfejéig ér. Igazi lovag-ıs, pont ahogy Qtól elvárhatja az ember. Nyakában amulett, súlyából ítélve tömör arany. Apró, nyolcszögő lapocska, telekarmolászva. Írás? Finoman leakasztom, láncostól. – Ne haragudj, ezt kölcsön venném. Csak amíg elolvasom, aztán tutira visszahozom. Meg bocs a rumliért, amit csináltam, majd rendet is rakok a következı alkalommal. Most nem, most már nincs sok idım, Q feltehetıleg aggódik értem, és biztosan utánam jön, ha estig nem érek haza. Mellesleg büszke lehetsz rá, annyi hıstettet hajtott már végre, hogy elsorolni sincs idım; harcolt az északiak ellen, ı védte Reelant, amikor ostromba fogták, persze sokszoros túlerıvel, aztán még sárkányt ölni is elment, grátisz. Daalt, a fehér férget. Tuti így volt, én is vele mentem! Szóval, Q igazi hıs, imádom, és hidd el, rád sem hoz szégyent! A részletekrıl majd késıbb, legközelebb majd ezzel kezdem. Legközelebb majd hosszan beszélgetünk, most viszont tényleg mennem kell! Viszlát! – suttogom még, aztán legördülök a szarkofág tetejérıl. A medált a nyakamba akasztom, természetesen az ingem alá rejtve, aztán összeszedem szétszórt cuccaimat. A szarkofágot nyitva hagyom, macerás lenne visszacsukni. És amúgy sem árt Aquim ısapának, ha levegızik egy kicsit, hiszen évszázadok óta nem mozdult ki! Miután begyőjtöm a holmimat, vállamra kapom a hátizsákot, és elindulok a külvilág felé. A továbbra is masszív sötétség miatt elég vakrepülés jellegő az egész, de azért lankadatlan török elıre. Illetve vissza. Azren nyilván már halálra idegeskedte magát, és bizonyosan Qnak is feltőnt, hogy nagyon elhúzódik a délelıtti sétalovaglásom. A végén még megkérdezi, mit csináltam, és nem biztos, hogy tudok majd olyan választ adni, amivel nem akasztom ki tökéletes lovagomat!
Q AL AQUIM avagy azok az átkozottul strapás, egyhangú hétköznapok Lassan ébredek, és elég késın. Az ablakon túl már pirkad, hamarosan a nap is felkel. Eltunyultam. Reelanban ilyenkor már túl voltunk egy-két hajnali csetepatén. De most, ugye, béke van, és ez nem egy ostromlott vár, hanem az otthonom. Ám ezzel együtt sincs okom sokat lustálkodni, hát további merengés nélkül felkelek. Ez persze nem olyan egyszerő, mivel Thani természetesen még alszik. Apró termete ellenére kiválóan képes elterpeszkedni az egész ágyon, és rossz szokása szerint már megint a vállamat használja párnaként. – Na, maradj még... – motyogja, amikor óvatosan kibújok a feje alól, aztán belecsavarodik a takaróba, és rendületlenül alszik tovább. Nesztelenül távozom, majd gyors arcmosás, öltözés. Mellvértet is veszek meg hátamra szíjazom pallosom, aztán lemegyek, és meghallgatom az éjszakai ırség parancsnokát. – Minden rendben van, Q uram, semmi szokatlan nem történt – jelenti elıírásszerően, majd együtt körbejárjuk a posztokat a várfalon Persze semmi furcsát nem tapasztalok. Wareen, ez az öreg, fekete kövekbıl rakott vár megfellebbezhetetlen biztonsággal uralja a környék lankás hegyeit, magas falai még komoly ostrom esetén is biztonságot nyújtanának. És most éppen béke van. Ám óvatosnak lenni sosem árt! Ennek jegyében az ellenırzı körút után visszavonulok a gyakorlóterembe, és végigcsinálom megszokott, reggeli gyakorlataimat. Mikor végzek, már magasan jár a nap, hát visszamegyek a lakosztályomba, rendesen megmosakodom, majd immár páncél és fegyver nélkül reggelizni megyek. Egyedül eszem, nem mintha ez rangommal járna, egyszerőn csak most éppen így alakult. Embereimnek nyilván dolga van, Thani pedig bizonyos, hogy még alszik. Így amikor befejezem az étkezést, elindulok lakosztályom felé, hogy felkeltsem szívem szeretett hölgyét, és megtudakoljam, vajon miféle úri foglalatossággal óhajtja elütni a mai napot? Ám nincs szerencsém, még az emeleti folyosón szembejön velem Azren. Kitérni elıle már késı, állapítom meg sajnálkozva, és egyébként is, hogy a saját váramban bujkáljak valaki elıl? Azt már nem, tehát karbafont kézzel, felemelt fejjel várom be. – Jó reggelt, Q uram! Elnézést, de lenne néhány elintézendı apróság... Szívem szerint azt válaszolnám, döntsön mindenben belátása szerint,
megbízom hozzáértésében, és egyébként is, engem a birtok apró-cseprı ügyei nem igazán kötnek le. Más oldalról viszont ez egyszerően nemtörıdömség és lustaság lenne részemrıl, amit mindig is igyekeztem kerülni. – Rendben, nézzük át gyorsan! – biccentek határozottan, és elindulok a könyvtár felé. Azren már megérkezése napján bevetette magát ebbe az apám idejében nem nagyon használt helyiségbe. A sarokba beállíttatott egy hatalmas íróasztalt, amit hamarosan teljesen beleptek kupacokba rendezett könyvei, irattartói. Amint belépünk, ı máris az asztal mellé ül, én egy karosszékbe rogyok le. – No, halljuk! – intek, és elnyomok egy sóhajt. Azren nem sokkal az esküvınk után került mellém, írnoknak és személyi titkárnak. Maga Paadre nagymester küldte, a lehetı legjobb ajánlással, amire nem cáfolt rá. Jó emberem; hősége biztos, szorgalma töretlen, tehetsége és tudása is elegendı a rábízott feladathoz, ám mindezzel együtt is nagyon nehezen szoktam meg személyét. Még most is zavar egy kicsit fontoskodó beszédmodora, meg ahogy tintafoltos ujjaival dörzsölgeti ritkás szakállát, és rövidlátó szemeit meresztgeti mindenre, ami egy karnyújtásnál távolabb van tıle. Most éppen rám. – Nos, a tegnapelıtti vihartól megáradt a Hideg-patak, és ki kellett nyitni a zsilipet, minek következtében megrongálódott a felsı vízimalom kereke – kezdi végül. Hm. Megrongálódott a vízimalom kereke. Értem. Ó, Frej-jah, nem mondhatod, hogy bármi elém állított feladat elıl meghátráltam volna valaha is. Pedig már hányszor nézhettem szembe a halállal! De úgy látszik, az élet mindig tud újdonsággal szolgálni. Mondjuk egy összetört malomkerékkel, nézek fel a mennyezetre. – És ehhez nekem mi közöm? – kérdezem, csekély érdeklıdéssel hangomban. – Éppen a mi búzánkat ırölték volna. A molnár szerint legalább két nap, amíg rendbe rakják a kárt. – És? – Így két napot fognak késni. Azt kérik Q uramtól, hogy ezt engedje meg nekik. Frej-jah, ez nem lehet igaz! Vajon miket terjeszthetett rólam az apám, hogy ennyire félnek tılem? – Megengedem, hogy késsenek – sóhajtok, végül is mi mást tehetnék? – Van még valami? – Igen – bólint Azren, és zavartan turkál egy kicsit az iratok között – Most már tényleg válaszolnia kéne az öccse levelére. Mindössze megszokásból nyúlok a vállam felé, aztán eszembe jut, hogy nincs nálam kedves pallosom. Elvégre itthon vagyok, és jelenleg éppen béke van. – Majd holnap válaszolok neki. Ráér! – legyintek. Egyszerően nincs kedvem Eshuval törıdni!
– A végtelenségig nem lehet halogatni – jegyzi meg Azren csendesen, lehajtott fejjel. Dühösen kilököm magam alól a széket, és elkezdek fel és alá sétálni az asztala elıtt. Meggyızıdésem, hogy nagyon is lehetne ezt a választ halogatni, akármeddig. Kedves öcsém levele alig pár héttel ezelıtt érkezett a királyi fıvárosból, Hiszaenbıl, és ékes szóvirágokba öltöztetett fenyegetésekkel volt tele. Hogyha nem mondok le „apánk akarata szerint” Wareen váráról, „családunk ısi sasfészkérıl,” akkor nem fog habozni „a törvény szigorát szegezni makacsságomnak”. Na, és akkor mi van? Ha a királyhoz fordul panaszával, az legalább másfél esztendı. İfelsége bírái nem a gyorsaságukról híresek. És ugyan mit számít, hogy hogyan döntenek? A fıváros messze van, az északiak pedig közel. Fényességes királyunk legyen boldog, hogy itt, a határvidéken álló rendházak még egyáltalán védik birodalmát! De amíg pénz és fegyver helyett csak szép szavakkal támogatja harcunkat, addig ne akarjon beleszólni a belügyeinkbe. Ha öcsémnek ítélné Wareent, akkor maga Paadre nagymester lenne az elsı, aki tiltakozna. Szóval, Eshunak nincs más lehetısége, ha már annyira akarja apai örökségét, mint hogy megküzdjön érte. A háborúhoz viszont nem ért, fegyverrel bánni nem tud, míg én... Eh, akárhogy nézzük is, nincs okom aggódni öcsém miatt, sem elkapkodni a választ. Ám ha így vesszük, hát halogatni is felesleges azt! – No, jó! – állok meg Azren elıtt. İ erre elıvesz egy tiszta lapot, de határozott mozdulattal kiveszem a kezébıl a tollat, és magam elé húzom a papírt is. – Nyugodtan diktálhatja, Q uram! – tiltakozna, ám mogorván leintem. – Köszönöm, tudok írni! – nézek rá fenyegetıen, majd fél kézzel az asztalra támaszkodva papírra vetem válaszomat. „Wareen az enyém. Vedd el, ha tudod!” Aztán felegyenesedem, és leteszem a tollat. Azren maga elé húzza a lapot, majd megcsóválja a fejét. – Elnézést, uram, hogy beleszólok, de tulajdonképpen, bizonyos szempontból, esetleg, mintha talán lehetett volna valamivel árnyaltabban is fogalmazni ennél! – Lovag vagyok, nem holmi cifra beszédő jogtudor! A kardot tudom forgatni, a szavakkal meg játsszon az, akinek ez a mestersége! – horkanok fel. – Hát... én pont ezen okból lennék Q uram mellett – válaszol csendesen. Meghökkenten pillantok rá, rövid ideig összekulcsolódik tekintetünk, aztán elkapja a fejét, és zavartan arrébb tesz néhány lapot az egyik kupacról. Nos, ha ezt ı is így látja, akkor én miért ne fogadhatnám el? – Jó, akkor írj valamit te! – hagyom rá. – De ez legyen az értelme! – figyelmeztetem, aztán visszaülök a karosszékbe.
Azren újabb tiszta lapot vesz maga elé, kézbe fogja a tollat, egy kicsit félrefordított fejjel bámulja a mennyezetet, aztán munkához lát. Gyorsan ír, és hamarosan átnyújtja a kész levelet. „Kedves öcsém! Szomorú szívvel olvastam leveledet, és bár fáj, hogy a köztünk lévı testvéri viszonyt felhık árnyékolják be, de mégis erıs lelkemben az elhatározás, hogy semmi körülmények között sem vagyok hajlandó lemondani Wareen váráról, és az azt övezı birtokaimról, amelyek jogos apai örökrészemet képezik. Ha te ennek ellenére ragaszkodsz azon megalapozatlan állításodhoz, hogy ezen javak téged illetnek, és nem átallod ezen kérdéssel a mi nagybecső királyunk bölcs bíráinak értékes idejét rabolni, akkor én természetesen készséggel állok a törvény szolgáinak elébe, és bizonyos vagyok benne, hogy ık is az én igazamat fogják megerısíteni. Továbbá figyelmeztetnélek, hogy bár semmi sem áll távolabb szándékaimtól, mint a testvérháború, de abban az esetben, ha te fenntartod nevetséges követelésedet, akkor nem fogok habozni, hogy akár fegyverrel is érvényt szerezzek elsıszülötti jogaimnak.” Leengedem a papírt, és megtörten nézek Azrenre. İ idegesen megvonja a vállát. – Újrafogalmazzam? – kérdi félénken. – Hagyjuk! – legyintek. Meggyızıdésem, hogy öcsém ennyi tintát sem ér, minek még idıt is fecsérelni rá? Hát aláírom, és győrőmmel lepecsételem a levelet. – Még valami? – Semmi, uram! – mosolyog. – Helyes! – állok fel megkönnyebbülten, és már lépnék is az ajtó felé, amikor az kivágódik, és beesik Thani. – Azren, azok a barlangok... – kezdi nagy hangon, aztán észreveszi, hogy én is ott vagyok. Pillanatra megtorpan, majd szélesen elmosolyodik, és a nyakamba veti magát. – Jó reggelt, Q! – Jó reggelt, kedvesem! – fejtem le magamról óvatosan. Vajon csak a szemem káprázott, vagy tényleg meghıkölt egy picit, amikor észrevette, hogy én is hallottam az Azrennek szánt mondandóját? – Miféle barlangokról beszélsz? – Á, semmi! – legyint. Egy pillantást vetek Azrenre, titkárom bıszen beletemetkezik valami papírlapba, mintha itt se lenne. Tehát jó volt a megérzésem, itt valami baj készül. Visszanézek Thanira, akinek arcáról viszont messze világít a természetes, ıszinte ártatlanság. Tehát nagyon nagy baj készül. Ó, Frej-jah, oly teljesíthetetlen kérés, hogy ne legyen se ön-, se közveszélyes, amit szívem szeretett hölgye tervez? – Mi van a barlangokkal? – kérdem még egyszer, immár kissé élesebb hangon.
– Hát... – kezdi Thani, ég felé emelt tekintettel, majd felém sandít, aztán csak folytatja. – Vannak. Barlangok, azok vannak. Én meg gondoltam, összegyőjtöm, hogy hány, meg milyen, meg hol, és írok róluk egy listát, ami aztán majd tök hasznos lesz, ha valakit történetesen egyszer érdekelni kezdenek a Wareen környéki barlangok – hazudja a szemembe, könnyed eleganciával, rezzenés nélkül. – Ugyan kit érdekelnének a Wareen környéki barlangok? – csodálkozom vissza. – Hát most történetesen engem, és talán a jövı században is lesz valaki, meg egyébkent is, jól jön az! Mondjuk, ha lerohannak minket az északiak, akkor majd klassz lesz tudni, hol lehet elbújni. Szóval, mindenképpen nagyon hasznos, ha írok egy ilyen listát – vágja ki, megkoronázandó az eddig összehordott hetet és havat. Világos. Lista a barlangokról! – És ehhez mi köze Azrennek? – lépek tovább, mintha eddig hinném meséjét – Hát, mint minden kutatást, ezt is a könyvtárban kell kezdeni, ezt egy nagyon komoly és vastag könyvben olvastam, így arra gondoltam, megkérdem Azrent, miféle írások vannak errıl a témáról, hogy aztán jól elmélyedjek bennük – magyarázza olyan stílusban, amit kénytelen vagyok egyszerően nagyképőnek nevezni. – Tehát nem arról van szó, hogy valami eszement ötlettıl vezérelve te le akarsz ereszkedni a föld alá – szögezem le. – Abszolút nem! – rázza a fejét teljes komolysággal. – Így nem is kell felhívnom a figyelmedet, hogy milyen veszélyes is az ilyesmi. Az ember beszorulhat, eltévedhet, vagy mindössze megcsúszik, és összetöri magát a sötétben. Sose találják meg, még a holttestét sem. – Na igen, tiszta veszélyes lehet – helyesel. – Arról nem is beszélve, hogy én meg egyszerően kitekerem a nyakad, ha be mersz mászni bármiféle barlangba! – emelem fel a hangom, csak hogy kiemeljem a lényeget. – Sose tennék ilyet! Nem vagyok hülye! Nem, „hülyének” kifejezetten nem az, ám cserébe felelıtlen, vakmerı és kíváncsi. Nagyon valószínő, hogy be fog mászni az elsı barlangba, ami az útjába kerül. Vajon hogyan lehetne lebeszélni róla? Nos, sehogy. Jól ismerem szívem szeretett hölgyét, ha valami eszeveszett ostobaságot a fejébe vesz, azt onnan kiverni lehetetlen. A legészveszejtıbb dolgokba is képes belevágni, méghozzá gondolkodás nélkül, ha pedig megpróbálják valamirıl lebeszélni a józan ész nevében, akkor még makacsabbul ragaszkodik kényszerképzeteihez. Így hát meghajtom elıtte a fejem. – Magam is biztos vagyok benne, hogy semmi veszedelmes kalandba nem vágnál bele felelıtlenül – mosolygok rá, hálásan visszamosolyog. Attól tartok, ismer annyira, hogy tudja, mi jár a fejemben. – Tehát errıl ne is ejtsünk több szót! Inkább az érdekelne, mit szándékozol tenni ma délelıtt?
– Nos, elıször is olvasgatok egy kicsit, itt, a könyvtárban, aztán talán kilovagolok... – biggyeszti le a szája szélét, mint egy unatkozó dáma. Tehát elmegy barlangászni. – Remek ötlet! – mosolygok rá, majd Azren felé fordulok. – És amint látom, te már eddig is támogattad Thani úrnı új, úri szeszélyét, mely szerint barlangokat keres. – Nos... – nyöszörgi a titkár, és az arcára telepedı aggodalomból úgy sejtem, jobban be van avatva szeretett hölgyem ügyeibe, mint amit még tisztességesnek érez velem szemben. Nem baj, legalább kicsit visszafogja, különösen, ha ezt megparancsolom neki, ami azért is hasznos, mert így legalább nem teszem feleslegesen próbára irántam való hőségét. Mondom, ez nem baj, ám azért kellıen zord marad a hangom, hogy átérezze, helytelen dolgot cselekedett, amikor nem szólt nekem Thani terveirıl. – Amikor befejezi az olvasgatást Thani úrnı, és kilovagol, akkor feltétlenül kísérd el, elvégre Wareen úrnıje nem járhat kíséret nélkül. Ha bármi baja esik, téged teszlek érte felelıssé! – nyomom meg az utolsó mondatot, majd elvágva a további vitát, otthagyom ıket. Hiába, bár nem kedvelem Azrent, de tagadhatatlanul vannak hasznos tulajdonságai. Például a kötelességtudata. Komolyan fogja venni, hogy ı felel Thani biztonságáért ebben a felelıtlen kalandban, és talán bízhatok benne, hogy higgadtsága és józan esze hatni fog egy kicsit szívem szeretett hölgyére. És ezen felül, Frej-jah, te is figyelsz majd rá, ugye? Ezzel vigasztalva magam, még mindig gondolataimba mélyedve (barlangok, miért éppen barlangok?) nekivágok a keleti bástyára felvivı lépcsınek. Éppen semmi dolgom sincs, és mindig is kedveltem az onnan, fentrıl nyíló kilátást. Jól el lehet elmélkedni a végtelen távolságot bámulva. Ám alig fél emeletet teszek meg, amikor utánam szólnak. Megállok, megfordulok, észreveszem a lépcsı alján álló, kissé görnyedt tartású alakot. – Mi történt, jó Nator? – sóhajtok, az öreg pedig lassú, nehézkes léptekkel elindul felfelé a lépcsın. Végtelenül hosszúnak érzem, míg felér, ám megsértıdne, ha elé mennék, hát tehetetlenségre kárhoztatva megvárom. – Q uram, bocsásson meg, hogy rabolom az idejét, de van egy kis baj, amit jobb, ha jelentek. – Jelentsd! – törıdök bele, és intek, hogy kezdje. Nator régi csatlós, apámat is szolgálta már, sok másokkal együtt, akiktıl leginkább az különbözteti meg, hogy nem győlöl. Sıt, úgy érzem, ı a legmegbízhatóbb emberem, ezenfelül pedig mindent tud Wareen váráról, amit élı ember tudhat, hiszen születése óta itt él. Amikor megörököltem a birtokot azonnal bizalmi emberemnek választottam, és azóta sem csalódtam benne. Nagyon lelkiismeretesen végzi a munkáját. Néha talán túl lelkiismeretesen is.
– Reggel, ahogy átmentem a Nagyasszony termén, észrevettem, hogy eltőntek a kis-tábla lábai. Mind a nyolc. Utánakérdeztem a cselédek között, de mind tagadja, hogy elvitte volna. Attól tartok, valaki ellopta ıket, Q uram! – jelenti precízen, majd rám néz, utasításra vár. Hm. A Nagyasszony termében a kis-táblának vannak lábai? Kicsit töröm a fejem, és sikerül felidéznem, vannak bizony. Mind a nyolc sarkában, márványból. Olyan kis hengerecskék, talán valami karcolt díszítéssel, a részletek nem jutnak az eszembe. Nagyjából két-három ujjnyi magasra emelik a táblát, hogy alá lehessen csúsztatni az éppen nem játszó bábukat. És ezeket a lábakat most valaki ellopta. Értem én. – Mire kellhet bárkinek is nyolc, ujjnyi vastag kis márványhenger? – Talán valami gyereknek megtetszett, és elvitte, játéknak. Nyilván. De Frej-jah összes csodájára, miért kell nekem ilyesmivel foglalkoznom? Felnézek Natorra, az öreg tisztelettel néz vissza, és láthatóan neki nagyon fáj, hogy kár esett a gondjára bízott javaimban. Ha semmibe venném aggódását, akkor talán máskor, fontosabb alkalommal nem lenne ennyire alapos. Arról nem is beszélve, hogy ha most leinteném, mondván nem lényeges, elég nagy vagyonom van, hogy ne érdekeljen egy ilyen apró veszteség, azzal megsérteném, ami nem lenne szép, tekintve korát és eddigi szolgálatait. – Értem Nator, és köszönöm, hogy szóltál. Jól tetted, hogy utána kérdeztél, most pedig hagyjunk pár napot a tolvajnak, hogy visszavigye. Hátha megbánja tettét, amit ez esetben nagylelkően megbocsáthatunk neki. Ha pedig nem hozza vissza, hát akkor faragtass nyolc új lábat a kis-táblának. Pont ugyanolyanokat, mint az eredetiek! – utasítom, ı pedig engedelmesen fejet hajt. – Úgy lesz, Q uram! – felel, majd lassú lépésekkel elindul lefelé. Részemrıl lényegesen gyorsabban felsietek a torony tetejére, ahol végre egyedül lehetek. Nekitámaszkodom a mellvédnek, elnézek a lankás dombok felett. Odalent erdık váltakoznak szántókkal, bal kéznek kanyarog a Vae-be vivı út, arrébb a Hidegpatak völgye, és ma szép az idı, idelátszanak a Holló-hegyi apátság tornyai is. Az már nem az enyém, de addig itt minden az én birtokom. Néha. ha belegondolok, furcsa érzés, pedig hát ki másé is lehetne? Nos, például az öcsémé, merül fel bennem önkéntelenül, de nem, ezzel most nem akarok foglalkozni. Azren majd elküldi azt a levelet, minden héten jár futárom Vae-be, onnan még legalább két hét Sol, onnan két-háromszor annyi a Laurandriumon lefelé Hiszaen, azaz hónapok telnek el, mire megkapom öcsém válaszát. Amire válaszolok, ami újabb hónapokat jelent, nem hiszem, hogy idén dőlıre jutna a kérdés. Legkorábban jövı tavasszal jelenhet meg fegyveresek élén Wareen falai alatt, már amennyiben rá tudja venni valamely, a freitanokkal ellenséges lovagrend embereit, hogy részt vegyenek egy ilyen kétes vállalkozásban. Lovag legyen a talpán, aki beveszi Wareent, amíg én védem!
És innen önkéntelenül is a védelem fontosabb kérdései felé fordulnak a gondolataim, jövıre rendbe kéne tetetni a régi víztározót is, és ha már kımőveseket hozatok Solból, akkor lenne még pár apróság, amit megcsinálhatnának. Ilyesmiken jár a fejem, teljesen elveszek az apró, ám lényeges részletekben, kürt hangja szólít vissza a tervezgetésbıl. Megjött a vár alatti falu bírója, hát lesietek a palota kapuja elé, és a lépcsı tetején állva fogadom. Még tegnap este üzentek lentrıl, hogy elfogtak valami csirketolvajt, aki felett persze nekem kell ítéletet mondanom. Illetve úgy sejtem, ık alig várják, hogy felköttessem a gazembert, amihez mellesleg családomnak joga van, és tudom, hogy apám élt is ezzel a joggal. Ezzel szemben magam nem érzem feltétlenül szükségesnek, hogy halottakkal csúfítsam el a faluból a várba felvivı út mellen álló ısöreg fákat. Láttam halált eleget északon! Ezen nézetemet viszont nem értik a helyi gazdák, akik életének legvéresebb eseménye a disznóölés. Amikor a bíró és az emberei besorjáznak a várudvarra, látom a szemükben, elvárják uruktól, hogy keménykező legyen, amit ık összekevernek a véreskezővel, és magukban már halottnak tartják az elém cibált csirketolvajt. – Nem helyi, valami városi csavargó. Nekünk nincs jogunk ítélkezni felette, ezért kérjük nagy tisztelettel Q al Aquim lovag úr, hogy tessék a megfelelı módon adjusztálni az esetet! – vágja ki elszántan a bíró, a nagy beszéd közben két kezével győrve amúgy is megviselt kalapját. Nekem rossz nézni, mit mővel szerencsétlen fıfödıvel, hát sietve intézkedem. – Jól tettétek, hogy elém hoztátok – hagyom rájuk, aztán érezhetıen hidegebb hangon a fickó felé fordulok. – Halljam, honnan való vagy? Habozik a válasszal, és én már majdnem kiadom a parancsot a katonáimnak, hogy vigyék – megveretni nem akarom, de azt sem hagyhatom, hogy valaki dacolni merjen velem a saját birtokomon, amikor hirtelen csak megszólal. – Solból jövök. Szabad polgár vagyok Solban, semmi földesúr nekem nem parancsolgathat! És mellé büszkén méreget, pedig látszik rajta, hogy nem is olyan régen alaposan megverték, és amúgy is csak egy csavargó. A ruhája szakadt, mocskos, de új korában sem lehetett valami fényes öltözék, viselıje pedig már hónapok óta nem látogatta a borbélyt. No, de ezzel együtt is városi polgárnak vallja magát, ó, Frej-jah, mennyivel egyszerőbb egy csatatéren, ahol azonnal látszik, kitıl mit várhatok! Ám most itthon vagyok, és éppen béke van. – Persze, fiam, ha Sol városának a polgára vagy, akkor tényleg nem ítélkezhetek feletted – biccentek kimérten, de a hangom megmarad hideg és éles. – Úgyhogy a következı küldönccel majd üzenek is Sol városi tanácsának, és ık nyilván igazolják, hogy szerepel a neved a városi polgárok nyilvántartásában Ha
valóban így lesz, akkor egy ujjal sem ér hozzád itt senki, vasba verve visszaküldelek Solba, ítéljenek el ott. – De méltóságos lovag úr, ellopott két libát, és mikor a legények utána futottak, meg is verte ıket! Hát nem tetszik felköttetni? – csodálkozik a falusi bíró, mintha számon kérné rajtam! Persze, mi máshoz szokhattak volna apám idejében? – Nem köttetem fel, míg nem járok utána, hogy valóban Sol polgára-e. Aztán, ha kiderül, hogy ez csak hazugság volt, akkor majd ezért is fizetni fog. Addig pedig itt marad, láncra verve a vártömlöcben – adom ki utasításaimat. Ez hosszú heteket jelent, addig csak elcsitulnak az indulatok. Hetek múlva senki sem fogja szerencsétlen fickó vérét kívánni, és hát némi fogság benne is lecsillapítja az indulatokat. Utána elengedem, hacsak nem jön közbe valami, döntök magamban, és intek embereimnek, vigyék a foglyot. A parasztokra több szót nem is vesztegetve sarkon fordulok, és visszamegyek a palotába. Úgy sejtem, Thani már kilovagolt, a érdekes kérdés csak, hogy vajon Azren vele ment-e? A válasz egyszerő, a szobám elıterében, az asztalon levél hever, titkárom kiírt betőivel. „Uram, bár Thani úrnı az íróasztalom felgyújtásával fenyegetett, én mégis tartva magam az Ön parancsaihoz, kíséretébe szegıdtem, ám attól tartok, ez által magam is részese leszek olyan eseményeknek, melyekben nem lelik örömüket némely istenek.” Aha! Szóval szerinte a feleségem olyan dolgokra készül, amiben „nem lelik örömüket némely istenek”. Van ebben valami, biccentek rá magamban, további magyarázkodását és túlzó bocsánatkéréseit éppen csak átfutom, nem érdekel. Az annál inkább, hogy hova mentek, de errıl nem ír Azren. Szívem szeretett hölgye nyilván nem kötötte az orrára, vagy ami valószínőbb, még magában sem döntötte el, pontosan hova is tart. Rábólintok, ez a kaotikus felelıtlenség jellemzı Thanira. Ám ezen tulajdonságához társul még egy, jelesen, hogy szinte bármit képes ép bırrel túlélni, mert részben bármilyen helyzetben feltalálja magát, részben pedig igen nagyon minden istenek kegyében áll. Meggyızıdésem szerint már kicsiny gyermekkorától kéz a kézben jár a szerencsével, amire szüksége is van. Mindezeket együttvéve elképzelhetınek tartom, hogy túlélje ezt a kis kirándulást, bár az is biztos, hogy ı mindent meg fog tenni, hogy próbára tegye Kétarcú Rashadel türelmét. No de hát nem mehetek vele, részben mert úgysem hagyná, más oldalról meg nem foghatom egy életen át a kezét, hogy megóvjam a világtól! Nem mehetek vele, de ha estig nem jön vissza, utána megyek. Addig viszont nem, döntök, így felesleges töprengés helyett lemegyek az istállóba, hogy megnézzem az új csikót, (az éjszaka született, a lovász szerint szép állat lesz) és már kint vagyok az udvaron, amikor felharsan a kürt jel: freita lovag érkezik.
Nohát, nem vártam senkit! Vajon ki lehet az? Vendégségbe jön, vagy talán valami hivatalos ügy miatt keres fel valaki a tetihuanai rendházból? Bárhogy nézem is, muszáj személyesen fogadnom, hát illendı módon, a palota kapujából sietek eléje. Két csatlós kísérte, magányos lovag léptet be, a hosszú út nyomát magán viselı páncélban, arca elıtt ismerem fel címerét. – Üdvözlet Q al Aquimnak, a Sárkányölınek! – Üdvözöllek, Rash al Farel, végtelen öröm számomra, hogy vendégül láthatlak szerény otthonomban! – felelek a szokások szerint hiszaeni rendházunk második fegyvermesterének, akivel eddig még nem sokszor találkoztam. Talán kétszer a királyi fıvárosban, meg ott volt abban a seregben, amely végül előzte a Reelant vívó északiakat, felszabadítva a várat a hosszú ostrom alól. Akkor nagyon örültem látásának, most kissé furcsállom érkezését. – Mivel érdemeltem ki a megtiszteltetést, hogy váramban fogadhatlak? – Átutazom errefelé, és gondoltam, megszállok nálad pár napra, ha nincs ellenedre, mint ahogy ezt írtam is – száll le a lováról, majd kezet fogunk. Ennél barátibb üdvözlésre nincs is szükség, nem vagyunk többek rendtársaknál. – Nem kaptam meg üzenetedet, talán elveszett valahol. – Eh, nyomorult postagalamb, az ember már ennyit sem bízhat Iziana, a Kiszámíthatatlan kegyeire? – bosszankodik Rash, majd fejet hajt. – Természetesen, ha így alkalmatlan lenne jelenlétem... – Dehogy, Rash, dehogy! Kerülj beljebb, azonnal nyittatok neked és embereidnek egy-egy szobát, és készíttetek fürdıt is. Pihenjetek le, és majd vacsoránál, jó borok mellett megbeszéljük, mi járatban vagy! Ezzel beterelem ıket a palotába, majd kiadom a megfelelı utasításokat. A cselédek hamarosan elvezetik ıket, én pedig csak eljutok az istállóig, ahol megszemlélhetem az új csikót. Hiszaeni rendtársam érkezése ugyan meglep, de tulajdonképpen örülök neki. Legalább megtudom, mi hír a fıvárosban, úgyis régen jártam arra, meg talán rendünk ügyeinek alakulásáról is hallok pár érdekes apróságot, nem árt az! Az istállóban gyorsan telik az idı, hamarosan mennem kell, ha nem akarom lekésni a vendégek érkezése miatt korábbra hozott vacsorát. Utam a Nagyasszony termén át vezet, önkéntelenül is vetek egy pillantást a sarokban álló kis-táblára. Tegnap játszottunk Thanival, méghozzá egy egészen elnyúló, érdekes játszmát, de aztán szívem szeretett hölgyének kérésére félbehagytuk. Azt mondta, megfájdult a feje, én úgy hiszem attól, hogy reménytelenül vesztésre állt. A kétszínő bábuk még mindig változatlan helyzetben várakoznak a megcsonkított, láb nélküli táblán. Illetve, mégsem. Valaki lépett egyet Thani fekete korongjaival. Feltételezem, ı maga, talán ma reggel, mielıtt elment. Méghozzá egészen jót lépett, mérem fel a helyzetet, majd alaposan megszemlélem a megváltozott állást. Le is ülök a tábla mellé, tenyerembe temetem állam, hosszan, hosszan mérlegelek.
Elıbb csak a játékon töröm a fejem, aztán már Thanin. Hova mehetett? Nyilván nem egyszerően egy barlangba, hanem egy különösképpen érdekes, esetleg veszélyes helyre. Hm. A legtöbb legenda kétségtelenül a Holló– hegyi, régi apátság alatt húzódó katakombákról szól. Az egy félig-meddig természetes járatrendszer, amit régen, még az apátság elıtti idıben temetkezési helynek is használtak. Igen, errıl könnyen hallhatott érdekes dolgokat a környékbeli parasztoktól, akik úgy hiszik, kísértetek járnak arrafelé, és utána a könyvtárban is olvashatott róla pár apróságot, mivel a családi hagyományok szerint ott nyugszanak az ıseim is. Bizonyosan oda ment, azaz ha nem téved el a föld alatt, akkor délutánra vissza is érhet. Egy szolga rezzent fel töprengésembıl, jelenti, hogy tálalva, és hogy a vendég lovag úr már vár. Gyorsan lépek, elıre tolva egy fehér korongot a táblán, aztán már sietek a nagyterembe, nem lenne szép, ha sokáig váratnám Hiszaenbıl érkezett rendtársamat. A terembe lépve köszöntjük egymást, majd leülök az asztalfıre. Balomra Rash al Farel kerül, megilleti ez a hely, jobbom üres, az Thani széke, aki még nem ért vissza. Így összesen öten vagyunk, Rash két csatlósával, és Natorral. De Thaninak itt kellene lenni, nemcsak azért, mert akkor végre megszőnhetnék aggódni miatta, hanem mert ezt a vendéglátás szabályai is megkövetelik. Hiányát szinte azonnal szóvá is teszi Rash. – Kedves feleséged talán beteg? – Nem, csak délelıtt kilovagolt. Talán megsérült a lova, vagy valami más okból késik. Sajnálom, remélem hamarosan megérkezik. – Reméljük – bólint rá, de itt abba is marad a társalgás, mert a cselédek elkezdik felszolgálni a vacsorát. Csendesen eszünk, nem akarom háborgatni vendégeimet, amíg éhesek, csak az utolsó fogás után kérdezek rá jövetelük céljára. – Tetihuanába tartok, Q, a rend ügyeit intézem. Apró-cseprı haszontalanságok, lényegtelen formaság az egész, de nagymesterem ragaszkodott hozzá, hogy megbízható ember járjon utána a dolgoknak, így végül engem küldött. Ám mivel nem sürget az idı, úgy gondoltam, teszek egy kis kitérıt Wareen felé. Régen találkoztunk, szívesen hallanám elsı kézbıl dicsı tetteidet! – Reelan óta talán csak egyszer kellett fegyvert ragadnom, Daal ellen, de hidd el, az sem az én dicsıségem. Frej-jah, a Gyızhetetlen áldásával jártam, ı segítene lépteimet, övé az érdem, én pedig nem vagyok több, mint egyszerő lovagja! – védekezem, és aztán mosolyogva koccintunk, mi,”Frej-jah egyszerő lovagjai” A nehéz vörösbor jól esik, enyhíti aggodalmam, amit Thani iránt érzek. Már lassan sötétedik, hol lehet? És mintha csak olvasna a gondolataimban, Rash is felıle kérdez. – Kedves feleséged hosszan elmarad. – Nem tudom, mi történhetett. Ám ha maradsz pár napot, amit el is várok tıled, ha már ily hosszú utat tettél meg, holnap bizonyosan találkoztok majd.
– Köszönöm a meghívást, azt hiszem, élek vele. És igencsak remélem, hogy megismerkedhetek a feleségeddel – mosolyog rám sokatmondón. Pillanatra nem értem, mire akar utalni, szemöldököm önkéntelenül is magasba szalad, mire hangosan elneveti magát. – Eh, barátom, ne aggódj, ne féltsd asszonyod! – legyint, és ismét fenékig üríti poharát, amit a gondos cseléd eddigre ismét teletöltött. – Ám azt se hidd, hogy Hiszaenbe nem jutott el a híre! – teszi aztán hozzá cinkosan, és mellé még kacsint is. – Híre? Minek? – kérdezek vissza óvatosan, az éppen csak fejembe szállt ital mámora máris elillan, mirıl beszél Rash? – Nem minek, kinek! A feleségednek! Mondhatom, futótőzként terjedt a pletyka hogy Q al Aquim, aki pedig bármelyik fıúri családba beházasodhatott volna, elvett egy egyszerő asszonyt. Elhiheted, mindenki oldalát fúrta a kíváncsiság, vajon mi állhat a dolog hátterében? – Mi lenne? Thani maga Frej-jah, a Gyızhetetlen küldetésében volt a társam, együtt jártuk meg a Xantiani-szorost, gyıztük le Daalt, a fehér férget. Mi furcsa lenne abban, hogy elvettem feleségül? – kérdem, talán egy picit ingerültebben, mint az illendı lenne. De Rash feltehetıleg nem érzi meg hangulatom változását, vagy talán csak a súlyos bor nemtörıdömsége beszél belıle, amikor fölényes mozdulattal leint. – Eh, értem, elkísért sárkány ölni, szép cselekedet, de ez nem változtat a helyzetén. Nincs családja, vagyona, lássuk be, még csak nem is nemes! Ez pedig sértés. Majdnem sértés. Thani származása nem nemesi, de aki ezt elıttem felhozza, az számítson a legrosszabbra! – Thani a feleségem, Wareen úrnıje – jelentem ki csendes, hideg hangon, és már csak megszokásból is pallosom után nyúlok. Feleslegesen, nincs nálam, mint ahogy vendégeim is fegyvertelenül ültek asztalhoz, mégis ez az a mozdulat, ami megérteti Rash al Farellel, hogy milyen messzire merészkedett. – Persze, persze, értem én! – visszakozik gyorsan. – Csak éppen Hiszaenben az az ostoba pletyka járta... De tényleg, magam egy pillanatra sem hittem, hagyjuk is! Persze, tudom. Hiszaenben nyilván ugyanaz a pletyka terjed el, mint Solban, vagy akár Tetihuanában. Hogy Thani fekete boszorkány, és egyszerően megigézett valami sötét bőbájjal, hogy beleszeressek. Ó, Frej-jah, ostobák, ostobák az emberek! – Thani nem foglalkozik fekete praktikákkal – jegyzem meg csendesen. Rash felkapja a fejét, egymás szemébe nézünk, ı láthatóan zavarban van. Ám nem akarom lábbal tiporni a vendégjogot, lassan elmosolyodom, és megemelem felé a poharam. – De ne beszéljünk rólam, válasszunk magasztosabb témát! Mi hír Hiszaenben, dicsı, fıvárosi rendházunk miféle nagyszerő, Frej-jahnak tetszı tettekkel öregbítette a hírnevét az elmúlt esztendıben? – kérdem barátságosan.
– Nos, igyekszünk Frej-jahnak kedves dolgokat cselekedni, de nem akarom szerénytelen dicsekvéssel próbára tenni kedves vendéglátónk türelmét! – szerénykedik Rash, ám utána csak mesélni kezd. Alig tud lekötni. Eh, Frej-jah, mi értelme van itt ülnöm, és hallgatnom ezt az embert, aki feltehetıleg egyszerően azért jött, hogy kikémlelje, mi a helyzet Wareenben, hogy aztán otthon, a fıvárosban újabb pletykákat eresszen szét a széllel? Aztán elszégyellem magam, Rash is freita lovag, a rendtársam, nincs jogom ítéletet hozni felette. Így visszafogom dühöm, kedvesen unszolom, beszéljen tovább a fıvárosról, ı pedig megteszi. Érdekes dolgokat mond, bár fıként számomra érdektelen udvari pletykákat. Titkon számítok rá, megemlíti öcsémet, aki szintén ott van most, de ennél tapintatosabb. Vagy legalábbis nem akarja tovább feszíteni a húrt féltestvérem emlegetésével. Alapvetıen jól teszi. Szóval az idı gyorsan telik, a bor is fogy, így késıbb mégis elmesélem Daal legyızésének történetét, még késıbb Reelanra terelıdik a szó, és a közös hadi élmények felemlegetése végleg barátivá teszi a hangulatot Együtt nevetünk és búslakodunk, mikor mi kerül szóba, odakint megfakul a délután, a terem falait vörösre festi a nyári alkonyat ragyogása És Thani még mindig sehol. Talán baj érte? Bizonyosan. Itt az ideje, hogy utána menjek. – Ez mind igen érdekes, és remélem, hogy holnap még folytatjuk a beszélgetést, ám most mennem kell – bontok asztalt, majd minden további magyarázkodás nélkül visszavonulok a lakosztályomba. Úgy hiszem, Rash is örül, hogy korán lepihenhet a hosszú út után. Magam is érzem, hogy fáradt vagyok, a lakosztályomba lépve megszédülök, és csak a falnak támaszkodva sikerül megıriznem az egyensúlyomat Eh, sokat ittam, túl sokat, de most nincs idım kipihenni a mámort. Nagy hangon szólítom a szolgát, és vizet hozatok, aztán alaposan megmosom az arcom, tarkóm. A helyzet javul, és az éjszakai hideg levegı majd teljesen kijózanít, hát nem pazarlom tovább az idıt, bár kicsit ingatagon, dc sietve lemegyek az ırszobába. – Szólj nyolc embernek, a régiek közül! – utasítom az ott szolgálatot teljesítı posztot, feszes tisztelgés után távozik. Magam is megyek, le, az istállóba, bár a folyosó némileg ing a lépteim alatt, de hát Frej-jah, ez nem lehet akadály! Megelızöm embereimet, és bár a szédülés nem csillapodik, én már Armagedon nyergében várok, mire megérkeznek, és elkezdik felnyergelni hátasaikat. – Mindenki hozzon két fáklyát is, a Holló-hegyre megyünk! – parancsolom kurtán, aztán kilovagolok az udvarra. A hős levegı tényleg jót tesz, bár még mindig rosszul vagyok, ennek ellenére kihúzott háttal, rezzenéstelen arccal várom be a katonákat. İk a legmegbízhatóbb embereim közül valók, nem egy már Reelanban a kezem alatt szolgált, némán sorjáznak elı az istállóból, komor, lovas árnyak, pedig sejtem, nem örülnek neki, hogy éjszaka a kísértetjárta hegyre készülünk.
Persze, ennek az egésznek nem sok értelme van, éjjel csak akkor találjuk meg szívem szeretett hölgyét, ha maga is keres minket. Ha a föld alatt jár még mindig, akkor most még nem tudok neki segíteni. Ám a hajnal elsı fényeinél megtalálhatjuk a jelet, amit a barlang bejáratánál hagyott. Tudom, hogy hagyott, no nem Thani, hanem Azren. Tehát hajnalban utána mehetek a föld alá. Bár ezt elkerülném, hisz egész éjszakás keresés után semmi kedvem sem lesz még holmi barlangba is leereszkedni. Különösen a Rashsal való mulatozás után. Amint kilovagolunk a vár kapuján, a szédülés visszatér, és egy pillanatra meg kell támaszkodnom Armagedon nyakán, hogy meg tudjam tartani az egyensúlyomat. Csak nem Rózsaarcú Rilan csókolt arcon? De bármilyen betegség is bújkál bennem, arra még lesz erım, hogy elıkerítsem Thanit, ebben biztos vagyok, hát veszek egy mély levegıt, és rosszullétemmel nem törıdve szorosabbra fogom a szárat. – Te menj elıre, ti ketten hátul maradtok, a többiek mögöttem jönnek egymás után! – parancsolom hangosan, aztán sokkal halkabban, magam elé suttogva még hozzáteszem: – Frej-jah, vezess a gyızelemig!
THANI avagy mihez is tartozhat az a fény az alagút végén
Méla beletörıdéssel bukdácsolok elıre a sötét folyosón, néha neki megyek a falnak, néha meg is ütöm magam, de amúgy nyugodt unalommal vánszorognak a percek. Egy idı után kezd elegem lenni, érzésem szerint jóval több ideje megyek kifelé, mint amennyi ideig a befele jövés tartott! Végül megunom az egészet, és elıkotrok a hátizsákomból egy remélhetıleg üres lapot. Szikrát csiholok, majd felemelem a lángoló papírt, gyorsan körbenézek. Tök idegen falak néznek rám vissza, sıt, röhögnek a pofámba. Ezek szerint a lefele vezetı, látszólag egyenes, elágazásmentes folyosó suttyomban csak rejtegetett néhány mellékjáratot. Vagy a sírkamrából indult egy másik járat is. Ez izgalmasabb, mint hittem! Ám sajnos fény nélkül az egész fele olyan mókás sincs, mint kivilágítva, meg hát van más dolgom is, így csak visszafordulok. Azren vár rám, és nyilván nagyon ideges, nincs szívem halálra szívatni a fickót azzal, hogy még járok idelent egy kört. Qt meg végképp nem akarom kiakasztani. Bár nagyon szeretem látni, amikor haragszik, akkor olyan fenemód férfias, de ezzel együtt is, most talán okosobb dolog hazamenni. Mászni. Bukdácsolni. Esetleg orron
csúszni, ahogy a folyosó diktálja. És fenébe a pimasszal, már megint csak húzza és halasztja, hogy megleljem a kötelet, aminek a másik végén Azren, a kötelességtudó titkár dekkol. Lehet, hogy még volt pár elágazás a sötétben, amiket elvétettem? Lehet. Igazából sajnálok még egy lapot elpazarolni, inkább továbbmegyek. A gyomrom unja meg leghamarabb. Tuti, hogy elmúlt már az ebédidı, talán már a vacsora is. Nincs mese, eltévedtem. Pontosan, ahogy Q megmondta. De hát tökéletes lovagom nem szokott tévedni, ha valamit megmond, az bizony úgy lesz! Nincs ebben semmi furcsa, hát nyugodtan folytatom a barangolást a hullasötét járatokban. Végtelennek tőnı idı után vízcsobogást hallok, majd hamarosan bele is gázolok a hozzá tartozó föld alatti (továbbá álnok és alattomban támadó) patakba A nyomorult megpróbál elgáncsolni, de eszembe sincs beleesni. Akkor szétázna a hátizsákomban ırzött szótár! Amit persze nem hagyhatok, így végül talpon maradok a csúszós köveken. Hosszan tapogatódzok, míg végül találok egy elegendıen magasan lévı kiszögellést. Felakasztom rá a hátizsákom, egyelıre úgysem lesz rá szükség. Amint ezzel megvagyok, tovább gázolok a patakban. Ha mázlim van, valahol kitör a felszínre. Ha nem, akkor pedig szégyellje magát! De végül is jól van megszervezve a világ, hamarosan világosság dereng fel elıttem, a patakocska széles, félhomályos terembe fut be. A fény felülrıl jön, alábukdácsolok a nyílásnak, a mennyezeten kürtı nyílik, és nagyon, nagyon magasan látom az eget is, rácsokkal szabdalt, kör alakú lyukon át. Biztosan valami régi kút alján állok. – Hahó, itt vagyok, engedjenek ki! – kezdek kiabálni, persze, tök feleségesen. Ez tuti régi kút lehet, talán valahol a hegy tetején álló apátság egyik mellékudvarán. İsz szakállam nı, mire valaki idetéved, és kihúz. Azaz már megint magamnak kell magamat megmenteni. Nem ügy! Azt tudom, hogy az apátság alatt tele a hegy mindenféle régi járatokkal. Amikben csak úgy nyüzsög rengeteg nyughatatlan szellem, de hát nem kell minden hülye szövegnek bedılni, amit a babonás parasztok terjesztenek! A lényeg, hogy van itt egy csomó barlang, meg csatorna és pince, errıl sok mesét hallottam már. Tehát itt is kell lennie egy elérhetı kijáratnak, nézek körbe, és valóban. Oldalt a terem kiszélesedik, és van ott valami kocka forma, azaz mesterséges nyílás is. Jól látom, mert arrafelé fehér színő minden, közelebbrıl megnézve mészben fürdik az egész. Bukdácsolva indulok el a kijárat felé, másfél ember magasan van, meredek fal tetején, ami szintén meszes, fehér csíkokban folyt végig rajta a szutyok, feltehetıleg elég régen. Botladozás közben az egyik mészcsomó elgáncsol, amikor visszanézek rá, egy halott arc bámul felém. – Hát neked sincs jobb dolgod, mint molesztálni az élıket? Mit vétettem én neked, te leselejtezett hulla! – morgom neki, aztán feltápászkodom, megyek tovább, immár óvatosabban kerülgetve a terem ezen oldalán igen nagy
sőrőségben elıforduló tetemeket. Nyilván valahol az apátság alatt járhatok, valami régebbrıl itt maradt tömegsírban. Hát, ez már csak egy ilyen nap! Aztán néhány hullát mégis kénytelen vagyok megzavarni az öröklét az élethez képest mégiscsak stabil nyugalmában, mert nem érem el a kijáratot Hát összehordok pár tetemet egy csinos kis kupacba, aminek tetejérıl már elérem a nyílást, és kimászom. Tuti, hogy az apátság alatt vagyok, talán egyenesen a templom alatt, a régi járatokban, amit ma már csak csatornának használnak. Legalábbis fehérre meszelt falú alagút indul elıttem, és a lábamnál piszkos víz maszatolódik Persze fogalmam sincs, merre a kijárat, de nem is kell keresni. Fentrıl énekszó hallatszik, aztán emberi beszéd. – És mind ti istenek, vegyétek magatokhoz tisztelt holtaink lelkét, és mind ti istenek, fogadjátok ıket megilletı módon, és mind ti istenek közül te, Ashel, te Aranyfürtő, te vezesd ıket a túlvilágon! Aha, ez nyilván valami temetés, nyugtázom magamban, vagy legalábbis valami friss hulláért imádkozhatnak odafent. Méghozzá nem is akárkiért, ha már egyszer az apátság fınöke vezeti a szertartást, ismerem fel a kenetteljes férfihangot, de közben már mászom is. Kétrét görnyedve az alacsony alagútban, amit még tök régen építettek, amikor errefelé mindenféle rablóhordák garázdálkodtak. Ez tuti, olvastam róla! Mellesleg ezeknek a járatoknak fı tulajdonsága, hogy labirintusszerően kuszák, és aki nem ismeri ki magát benne, az garantáltan eltéved, de hát engem egy egész férfikórus vezet, mert hogy odafent ismét énekelni kezd egy csomó hang. Gond nélkül követem a nyekergést, aztán még mászom egy keveset, egy függıleges kürtıben, aminek a végét széles vaslap zárja le. – Most pedig magasra emelem e kelyhet, áldozatunk jegyét! – citálja odafent az apát, én meg nekifeszülök a vaslapnak, félrelököm, és kimászom az oltár mögött, majd elkap egy köhögıroham (hát mi a fenének égetnek itt annyi füstölıt?), és beleesek az oltáron álló áldozati kehelybe. Na, helyben lennénk. Fejem felett ragyognak a hajnali fények, velem szemben pedig ott áll a teljes apátság, sok kikericssárga csuhás szerzetes, meg pap bámul, arcukon a totális megdöbbenés, mintha maga Aranyfürtő Ashel lépett volna le a freskókról. Különösen az apát kifejezése röhejes, ıt tök közelrıl megszemlélhetem, mert pont velem szemben áll, egészen az oltárnál. – Sziasztok! Remélem, nem zavarok... nagyon... – teszem még hozzá, aztán felkecmergek az oltárról, és megkísérlem leverni magamról a ruhámra győlt szutykot, mészesıvel terítve be környezetemet. – Aranyfürtő Ashel, kegyelmezz! – motyogja az apát, és tágra nyílt szemmel hátrál, megkísérlem megnyugtatni. – Elnézést, nem akartam bajt! – Távozz közülünk, kísértı szellem!
– Távozok, és nem kell így kiakadni, nem vagyok kísértı szellem. Mae Thani vagyok, innen, Wareenbıl. Tudod, a vár úrnıje – magyarázom, mivel totál értetlen pofát vág. – Na, biztosan emlékszel, az esküvımön találkoztunk! – Emlékszem, és felismerlek, Mae Thani – borzong meg a fószer, hulla-színre sápadva. Na igen, talán mégsem kellett volna említeni az esküvımet.. – Te, már mondtam, bocsánatot kérek, én nem akartam, hogy... – magyarázkodnék sietve, de a szavamba vág. – Távozz kísértı lelke Thani úrnınek, ki háborgatod az élıket! Mi most készülünk megadni neked a végtisztességet, ne kísérts minket, gonosz asszony! – rázza felém magasba emelt két kezét, és bár általában gyorsan szoktam kapcsolni, most egy kicsit lemaradok. – He? – Láthatod, megadjuk neked a végtisztességet, ne háborgass minket! – Végtisztesség? Mármint, ez az én temetésem? – értetlenkedem, és nem számítok igenlı válaszra, hát nagyon megdöbbenek, amikor senki sem tiltakozik – Lásd, megadjuk neked a végtisztességet, hát térjen meg lelked megnyugodva a túlvilágra! – Frászt térek, fafej! – válaszolok elszántan, ilyen tömény hülyeség bıven elegendı, hogy kiakasszon. – Nyissátok már ki a szemeteket, élek! Fenti állításom alátámasztására büszkén kihúzom magam, és végigmutatok vizes, foltos, frissen szakadozott ruhámon, beletúrok kócos tincseimbe, amibıl porzik a mész és a kosz. Nem lehet túl bizalomgerjesztı látvány, errıl rögtön az apát biztosít. – Látlak, te túlvilágfehér kísértı lélek, és nem félem hatalmad, Aranyfürtő Ashel fénye megvéd! – kiabál, és közben kikerülve az oltárt bátran felém lép. Kedvem lenne elgáncsolni, de inkább hátrálok egy kicsit. – Rendben, belátom, kicsit talán furcsán nézek ki, de csak azért, mert most jövök az Aquim család ısapjától és közben még összefutottam egy csomó lemeszelt hullával egy tömegsírban – magyarázkodom, hogy megnyugtassam a sok fehérre sápadt papot, de közben rájövök, ez még rosszabb szöveg, mint az esküvım felemlegetése, a csürhe csak idegesebb lesz tıle. Az apát meg tovább adja a rendíthetetlent, és megkísérel visszaőzni az túlvilágra, ahova szerinte tartozom. – Térj vissza a holtak közé, és ne háborgasd az élıket, gonosz asszony! Közben még közelebb jön, és szélesen lóbálja a kezében unott füstölıt. Mögötte meg a teljes apátság, egy csomó jó kötéső pap meg paptanonc, akik láthatóan nagyon komolyan veszik magukat. Tényleg kiakasztóak! Méghogy én hulla! Már éppen nyitnám is a számat, hogy immár teljesen szalonképtelenül elmagyarázzam nekik, mekkora barmok, amikor hirtelen meggondolom magam. Nekem agyamra ment a sok mőveltség, amit Azren, meg Q igyekezett belém gyömöszölni. Hát mikor akartam én bármit is elmagyarázni korlátolt
marháknak? A tömeget nem meggyızni kell, hanem elérni, hogy ne lincseljenek meg! Ezzel az ifjabb éveimben alaposan megtanult alapigazsággal felvértezve felkapok egy súlyos ezüst gyertyatartót, és belevágom az oltár mögötti ablakba. Szép magas ablak, gyönyörő színes üveggel, ami valami fontos, szent jelenetet ábrázol Aranyfürtő Ashel csodatételeibıl. Már gondolom, azt ábrázol. Bár tulajdonképen mindegy is, mert amikor belevágom a gyertyatartót, irdatlan csörömpöléssel beszakad az egész. Hullik az üvegszilánk, kiabálnak a papok, én meg csak megszokásból sikoltok, az jól feldobja az ilyen mulatságokat, és elmélyíti a káoszt, amiben el lehet tőnni. Nem is habozom, mászom késlekedés nélkül, át az ablakon, ki az udvarra. Nagyot huppanva érek földet a széles kıkockákon, felmérem, hol is vagyok (jobbra a kolostor fıépülete, szemközt falak, balra lesz a kapu), és már futok is. A külvilágba vezetı kapu tényleg balra van, de sajnos zárva, így egy dicstelen kitérı után tovább loholok a konyhakertek felé. Pechemre szembe jön pár pap, láthatóan engem kergetnek, de még láthatóbban nem szívügyük, hogy el is kapjanak, könnyen kereket oldok elılük. Bekeveredem egy mosóudvarba, aztán jön valami istálló, padlás, raktárak, és végül bemászom egy elhagyott udvarocska sarkában korhadó hordóba. Passzív megoldás, de tízbıl kilencszer bejön. Éppen csak hosszan, nagyon hosszan kell lapulni, hogy odakint megunják a hajszát. Tekintve, hogy egész éjszaka bolyongtam a föld alatt, kiválóan megy a lapulás, és szerencsére nem is hortyogok közben, vagy legalábbis nem annyira, hogy bárki meghallja. Aztán valaki leemeli felılem a hordó tetejét, és rám önt egy kis szemetet – Hé, ez mi volt! – emelkedem fel félig még álomban, egy ijedt képő. vén szerzetes áll velem szemben, sıt, térdre rogy! – Ne bánts, kísértı lélek! – Mae Thani vagyok. – Felismertelek, ezért könyörgöm, ne bánts, kísértet, reggel magam is ott voltam az imádságon, és a jelenésed utáni engesztelésen is! – magyarázza. Mirıl beszél? Felnézek az égre, már elmúlt dél, nyilván befejezték az általam megzavart imádságot. Mellesleg az udvar még mindig kihalt, éppen csak szegény öreg szerzetes reszket elıttem a kopott köveken. Térden állva! Komplett megveszett a világ, amíg én odalent tettem egy kört? – Na, állj fel! – kászálódom ki a szemeteshordóból – Ahelyett, hogy itt nyivákolsz, inkább hozz valami kaját, aztán az asztal mellett majd beszélgetünk – Ne fald fel a szívem, kísértet, én Aranyfürtő Ashel szolgája vagyok! – Én meg élek, és nem eszem emberi szívet. Bár ha sokáig idegesítesz, akkor lehet, hogy veled kivételt teszek – Halott vagy, jól tudom! – könyörög elıttem összetett kézzel. Mist, te Titokzatos, szavamra mondom, ha eleget ismétlik, még a végén elhiszem.
– Nem vagyok kísértet. Élek! – rázom meg, szemében ég a téboly, hát nagyot sóhajtok, és feladom. – Na jó, tényleg kísértet vagyok. Ha így, hát így! – Tudtam én, tudtam! – Bölcs vagy, én meg tényleg kísértet vagyok, Mae Thani kísértete, és kiszipkázom az orrodon át az agyadat, ha nem engedelmeskedsz nekem. – Nem teszek ellened! – Remek. Akkor halljam, hogyan haltam meg! – Én nem hiszem... – Mindegy, mit hiszel, hallani akarom, mit tudsz a halálomról! – Csak ami reggel érkezett hír. – Miszerint? – noszogatom, mire csak mesélni kezd. – Hogy Thani úrnı szíve megszakadt, amikor az éjjel felhozták elé a meggyilkolt Q al Aquim lovag úr holttestét. – Mi?! – csodálkozom el. – Ezt most még egyszer, kinek a holttestét? – Q al Aquim úr, aki a férje volt ebben a világban, ha elfelejtette volna odaát... – Qt nem lehet elfelejteni! És meggyilkolni sem. Hogyan halt meg? – Éjszaka kilovagolt, és csapdát állítottak neki. Haramiák. Az emberei küzdöttek mellette, de hiába, csak a holttestét tudták visszavinni a várba. Sírva terítették ki az úrnı elıtt, aki sikoltva rárogyott, és meghalt. – Nem, az nem én voltam. Én nem szoktam sikoltva rárogyni senkire és semmire – rázom a fejem, aztán morcosan horkantok egyet. – Ez totál hülyeség. Qt nem lehet csak úgy megölni, nincs az a haramia, aki csapdát tudna neki állítani. Ez mind hülyeség! – De kísértı lelke Thani úrnınek, ne tagadja a valót! Csak akkor térhet meg istene mellé a túlvilágra, ha elfogadja halálát, mindaddig míg nem hiszi, addig ideláncolva bolyong a mi világunkban. – Eddig is ide voltam láncolva ebbe a világba, ezután is menni fog – szögezem le hidegen. – Most pedig fürdeni akarok. – De... – Nincs de! Ha élek, akkor Mae Thani vagyok, Wareen úrnıje, akinek jobb, ha engedelmeskedsz, ha meghaltam, akkor pedig egy nagyon dühös, és rengeteg fekete praktikában járatos kísértet vagyok, akinek még inkább jobb, ha engedelmeskedsz. Világos? Tehát, most elvezetsz a fürdıbe, csinálsz meleg vizet, és amíg megfürdöm, addig kerítesz nekem egy tiszta ruhát! Nos, ez az érvelés végre eljut imádságokkal aszalt agyáig, így hamarosan egy kellemes, langyos vízzel teli dézsában ücsörgök, és teljes figyelmemet a kétnapos kosz levakarásának szentelem. – Óhajt még valamit, Thani úrnı? – érdeklıdik kimérten a paraván másik oldaláról a pap, aki lassan csak elfogadja, hogy nem vagyok hulla, mindössze a szomszéd földesúr felesége. – Persze! Hozz ruhát, szerezz kaját, és jelents be audiencián az apátnak! Remélem, ki tud találni valami nagyon jó mesét a délelıtt történtekre!
– İ semmirıl sem tehet, a hírhozót kell felelısségre vonni! – védi azonnal evilági fınökét a szerzetes, aztán hallom, ahogy elcsoszog, és végre magam maradok. Nagyot sóhajtva kinyújtózom a dézsában, és hallgatom a csendet. Szép, nagy fürdıje van a kolostornak, sok, paravánnal elválasztható dézsával, de ilyenkor, déltájban nem szokás fürdeni, senki sem zavar meg az elmélkedésben. Leginkább persze a reggeli eseményeken töröm a fejem. Helybıl elvetem, hogy meghaltam, azt azért észrevettem volna, és hát persze az is marhaság, hogy Qt bárki is legyızze. Így inkább azon merengek, vajon ki és miért költené a mi halálhírünket, de nem jutok sokra. Qt nem mindenki kedveli Wareenben, vannak, akik még most is inkább az apját szolgálnák, pedig az öreg már több mint egy éve feldobta a talpát. Tehát ember még csak lenne, aki a halálunkat akarja, de olyan, aki elég agyatlan, hogy ilyesféle hülyeségeket terjesszen, már kevesebb akad. De hát majd megtudom az apáttól, mi az ábra, nincs más dolgom, mint mihamarabb találkozni vele, így sietve tisztálkodom, és már meg is törölköztem, mire a szerzetes visszajön. – Azt akarod, hogy ezt vegyem fel? – csodálkozom nagyot, mikor elém terít egy helyre kis rikító sárga szerzetest csuhát. – A nıvérektıl kértem. Ha nekik,Aranyfürtő Ashel szolgálólányainak megfelel, akkor Thani úrnınek sem lehet ellene kifogása! – közli a szerzetes, hogy mennyire semmit sem számít neki a világi rang. Aha, tehát már egyáltalán nem tart kísértetnek Ezt akár haladásnak is felfoghatom, ami mindössze rá nézve szomorú. – Rendben, pöpec ez a gönc, adjad! – marom el a cuccot, és öltözés közben utasítgatom tovább. – Most pedig az apáthoz vezetsz, és míg én tárgyalok vele, szerzel valamit enni, rendben? – Az apát úrral nem tudtam beszélni, mivel éppen fontos vendéget vár... – Lehet, hogy most vendéget vár, de aztán már csak várat, mert hogy én megyek be elıbb, ez fix, világos? – morranok rá, aztán büszkén felvetett fejjel hagyom, hogy az apát fogadószobájába vezessen. Elıkelıségemen kicsit ront csak, hogy néha megbotlok ebben a vacak csuhában, de hát nincs mit csodálkozni rajta, nem vagyok én az ilyen hülye göncökhöz szokva! Az esküvın is rám adták azt a marha cuccot, aztán mi lett belıle, merengek, míg a kolostor öreg, savanyú szagú falai között bolyongunk. A szerzetes gond nélkül vezet át a roskadozó épületen, egy tágasabb terembe. Oldalt, a falak mentén kényelmetlen fapadok, a fény pár keskeny ablakon szivárog be, csak hogy látni lehessen a sarokban felhalmozódott koszt. Világos, ez az apát rosszabbik fogadószobája. – Várjon itt, Thani úrnı, amint lehet, bejelentem az apátnál, hogy itt van, és ı majd nyilván sietve fogadja – közli a szerzetes, majd égnek fordított orral távozik.
Nyelvet öltök a mögötte becsukódó ajtóra, aztán odalépek az ablakhoz. Mélyen kihajolok, füves kis udvarocskára nyílik, és az orrom hegyét tenném rá, hogy a másik oldalán már magának az apátnak a lakosztálya húzódik. Vagy nem, de akkor még mindig visszamászhatok ide unatkozni, huppanok ki a gyepre, és átosonok a másik oldalra. Az egyik ablak mögül mintha beszéd hangzana, belesekedni nem megy, de hallgatódzni prímán tudok! Fiatalos, ám sajnos nekem idegen férfihang szitkozódik odabent, nyilván az a bizonyos fontos vendég, aki miatt nekem várnom kell. – Ájtatos csürhe, hát ezért háborgattok? Vajon ki lehet, aki ilyen hangot mer megütni az apáttal? – Uram, ez nem semmiség, nem ok nélkül kérettem ide, és nem véletlen, hogy nem elégedhettem meg másnak a látásával. Nem szabad félvállról venni, ha valahol kísértı lélek jelenik meg. Az mindig égi jel! – Ostobaság, kísértetek nem léteznek. – Valóban ritkán látni ıket, éppen ezért kell ismét megkérdeznem, személyesen öntıl, Aranyfürtő Ashel szent nevére, valóban látta Q al Aquim lovag úr és Thani úrnı halott testét? Érdeklıdve hallgatódzom, a válasz kifejezetten érdekel. – Igen, láttam a saját szememmel! A hazug állat! Vajon ki lehet? – Esküszik istene szent nevére? – Esküszöm Frej-Jahra, a Gyızhetetlenre, és kardommal vágom fel annak a hasát, aki kétkedik a szavamban! – nyomja a sódert a fiatal férfihang, és mintha fém csörrenne, mint aki éppen az oldalára kötött kardot paskolgatja. Na, csak találkozzunk szemtıl szembe, pillanatok alatt be fogja látni, hogy bizonyos helyzetekben mit sem ér, ha fegyverekkel aggatja tele magát! – Ha valóban halottak, akkor reggel kísértet lépett a világunkba, és mindaddig míg el nem őzik vagy meg nem engesztelik, maradni fog – folytatja az apát. – És én adakozzak, hogy előzzétek vagy megengeszteljétek? – nevet rá a másik – Hát nem, kísértetek nem járnak, különösen nem annak a kis ribancnak a kísértete! Még egy rossz pont a pasasnak. Nem vagyok kis ribanc! – Thani úrnı veszedelmes asszony volt, míg élt, sokak szerint egyenesen fekete boszorkány. Nem becsülném le a hatalmát! – ellenkezik az apát. Majd jól beolvasok neki is, hát mit képzel magáról? – Senki volt, és már halott! – mordul fel a másik és lépések koppannak, mint aki távozni készül, de az apát utána szól. – És hogyan halt meg Q al Aquim? – Már elmondtam! Rablók támadták meg, és kész! – Biztos? Ismét fémcsörgés, amit az apát hideg hangja nyom el. – Tedd el a fegyvert, fiam, Aranyfürtő Ashel papja vagyok, a túlvilágon arany mezık és méltó hely vár rám istennım gazdagon terített asztala mellett, engem nem fenyegethetsz halállal. Én nem félek, és remélem, neked sincs okod félni.
Mert ha egy fekete boszorkány kísértete a nyomodba ered, akkor rosszabb sors vár rád a halálnál! És mi egy fekete boszorkány kísértete hozzám képest, ha igazán feldühítenek, kontrázom magamban, míg a pap zavartalanul folytatja: – Imádkozz, fiam, hogy ne érezzen téged felelısnek férje haláláért Úgy hallottam, szerette, és megeshet, bosszút áll érte. – Ne fenyegess, nincs okom félni! Nem terhel felelısség Q halálért – köpi az idegen férfi szeretett lovagom nevét, mintha szitkozódna, én meg morcosan rávicsorgok a falra. Ezt a rossz szöveget adja be másnak, én csak tudom, mikor hazudik valaki, és mikor hiszi, amit mond. Ez fószer pedig sáros, tiszta ügy! Az persze hülyeség, hogy Qnak bármi baja eshetett, de azért ez a fazon számítson egy alapos sípcsontrúgásra, ha találkozunk! Ezt én idekint szigorúan elhatározom, ık odabent elköszönnek, igen kimérten, aztán a férfi távozik, és most akár lecsaphatnék az apátra, hogy számon kérjem rajta reggeli udvariatlanságát, de inkább az idegen nyomába szegıdöm. Valahol csak megleshetem az arcát, hátha felismerem. Így az üvegezetlen ablakok alatt osonok, hallom odabent határozott lépteit, aztán ajtó csikorog, én meg jobb híján bemászom a soros ablakon a függöny védelmében, és belapulok a kézre esıen sarokban álló, ısöreg szekrény és a fal közé. Természetesen azonnal telemegy az arcom pókhálóval. – Uram! – tiszteleg közben valaki odakint, nyilván valami katona, aki itt várakozott eddig, az idegen férfi felel neki. – A ribanc itt van – sziszegi csendesen és nagyon dühösen. – Az apát azt mondja, kísértetként jelent meg nekik hajnalban. A kijelentést csend követi, érdeklıdve várom a katona válaszát. Nem csak én, de a tag késik a magyarázattal. – Szóval, ennyit arról, hogy meghalt, ostobák! – un bele a hallgatásba a férfi, és igen ingerültnek hallatszik. – De... – Hallgass, Harrat, nem akarom hallani, hogy mentegetıdzöl! Hazudtál, amikor azt mondtad, hogy láttad a holttestét! Harrat, Harrat ismételgetem magamban a nevet, de sajnos nem ismerem, konstatálom szomorúan, miközben a fazon idegesen védekezik. – De hát lement valami barlangba, négy emberemet utána küldtem, halott kell, hogy legyen! Hm, remélem, Azren nem keveredett semmi bajba, szánok egy gondolatot a kötelességtudó titkárnak, aki feltehetıleg még mindig annak a kürtınek a szájánál dekkol, és várja, hogy felhúzhasson. Hacsak négy marcona fegyveres meg nem akadályozta ebben. De hiába érdekelnének a részletek, a Harrat nevő katona nem tud semmi biztosat, ezt a fınöke is tisztán látja. – És visszaértek már azok az emberek? – kérdi élesen, a válasz sokkal tétovább – Nem, de hát csak meg tudtak ölni egy nıt, meg egy tintaféreg írnokot.
– Hát nem ölték meg ıket! A nıt látták reggel, az egész apátság! – Talán tényleg a kísértetet, amilyen gonosz asszony volt, meg hát fekete praktikákkal is foglalkozott – magyarázza a katona, feliratkozva a felpofozandók listájára. Méghogy én gonosz? Én, aki a palota padlásán macskamenhelyet alapítottam, Q legteljesebb ellenkezésével dacolva! – Él vagy halott, az a lényeg, hogy itt van. És nem akarom, hogy innen távozzon. Úgyhogy itt maradsz az emberekkel, és átkutatjátok ezt a kócerájt! – De ez egy kolostor! Nem szentségteleníthetjük meg. – Nem érdekelnek a kifogásaid. Elıkeríted a ribancot, és elhozod nekem, élve vagy holtan, semmi más nem érdekel. Látni akarom, és lehetıleg saját kezőleg megölni – pattog a férfi. Hm, nem kedvelhet túlzottan. Vajon miért, merül fel bennem, elıször, mióta elkezdtem leselkedni utána. Jó lenne kinézni a szekrény mögül, talán ismerem az arcát, csak éppen akkor esetleg észrevesz, és átvágja a torkom, mielıtt beolvashatnék neki. Úgyhogy jelenleg örülök, hogy vissza tudom tartani a tüsszöghetnékemet, piszok sok itt a por! – Nos, ha az apát megengedi, hogy átkutassam a kolostort... – Természetesen nem engedi, de nem is érdekel az ı engedélye. Azt mondtad, valamelyik embered ismer pár nagykutya csuhást, hát fizesd le ıket, és a segítségükkel, az apát háta mögött kerítsétek elı azt a fekete boszorkányt! Utána várlak, Wareenben. – Értem, uram – tiszteleg ismételten a Harrat nevő katona, aztán távoznak, egyik jobbra, a másik balra. Én maradok a pókokkal. Fejemet a szekrény öreg fájának támasztva elmélkedem, de semmi új nem jut az eszembe. Meghalni nem haltam meg, ez még mindig tuti, a többi totál káosz. Tehát nincs semmi baj, a terep nekem megszokott, sóhajtok, aztán kilépek a szekrény mögül. – Te meg mit keresel itt, nıvérem? Fiatal, csinos, bár kicsit kancsal nı áll elıttem, napsárga csuhában, kezében vizeskancsó. – Nahát, hogy mekkora itt a kosz! Tényleg ideje, hogy valaki kitakarítson méltatlankodom, majd a ruhaujjammal buzgó csapdosásba kezdek, száll körülöttem a por. – Te vagy a soros a takarításban? – Pontosan, ahogy mondod! – hagyok rá mindent csuklóból, ilyen helyzetben igazán felesleges vitatkozni. – Most itt takarítok, aztán utána a konyhán segítek, ez egy ilyen nap – mosolygok rá, aztán elfordulok, és buzgó munkába merülök, kezemmel törölgetem a szobácska közepén álló székeket, asztalokat. – Én azt hittem, itt már délelıtt takarítottak. – Na igen, délelıtt kellett volna, de már végeztem is, látod? Csak tudod kicsit késtem, mert ugye jött az a szellemjárás a templomban, meg az imatermekben. – Az imatermekben is? – csodálkozik, és leteszi a vizeskancsót az asztalra.
– Ott csak igazán! Hú, csak úgy röpködtek az imazsámolyok, meg a többi kaca... izé, holmi. – Nos, nem lehetett mást várni – sóhajt, és bizalmasan közel hajol. – Állítólag Thani úrnıı mindenféle fekete praktikákkal foglalkozott, igazi fekete boszorkány volt. – Igen? – csodálkozom vissza, és tulajdonképpen tényleg érdekel, mit tartanak rólam a kolostorban. – Igen, fekete boszorkány volt, én errıl már sokat hallottam, már hónapok óta itt élek. Te nyilván az új nıvérek közül való vagy. – Naná! – vetem oda, aztán gyorsan észbe kapok. – Ez a nevem, Naná, és természetesen az újonnan jön nıvérek közül való vagyok, én nıvérem Aranyfürtő Ashel ragyogó kegyelmében – nyomom a sódert, mintha magam is csuhás lennék. A nı persze nem értékeli, lazán beleköt. – Naná? Furcsa név, még sosem hallottam. – A Nana becézése. Nálunk megszokott. – „Nálunk”? Honnan való vagy? – Hiszaenbıl – felelem gondolkodás nélkül, az jó messze van. – Ó, ez remek! Az egyik nıvérünk szintén hiszaeni. Összeomlik bennem a világ. – Hiszaeni? Ez tényleg remek! – nevetek azért töretenül, és elébe megyek a következı katasztrófának. – Biztosan találunk majd egy csomó közös ismerıst. Mit is mondtál, melyik rendházból való? – Azt nem tudom, de ha már úgyis befejezted, hát keressük fel, nyilván örülni fog neked! – Keressük! – karolok bele, és hagyom, hogy kivezessen a terembıl. Elvégre nincs más dolgom, mint megpattanni a kolostorból, anélkül, hogy a Harrat nevő katona vagy a vele szövetséges papok elkapnának. Hát rendületlenül követem a nıt, aki közben csacsog, hısiesen tőröm, csak akkor akasztom meg, amikor a kinti folyosón elérjük az elsı ajtót. – Egy pillanat, nekem itt dolgom van! – mosolygok rá bocsánatkérın, és mielıtt tiltakozhatna, belépek az ajtón. Megnyugodva csukom be magam mögött, nagyot sóhajtok, aztán szemébe nézek a teremben ácsorgó mintegy féltucat papnak és fegyveresnek. Pár csuhás, közöttük a legrangosabb egyenesen az apát helyettese, és éppen egy kardos, bırpáncélos fickóval beszél, aki nyilván az imént még az idegen férfihanggal tárgyalt, és bár vele alázatos volt, de azért ı sem akárki! Féltucat csatlósa lebzsel hátrébb, illedelmesen a fal mellett szobrozva. Aha, tehát belefutottam az apát háta mögötti, titkos megbeszélésbe, ahol az én elfogásom a téma. Éppen az apáthelyettes magyaráz, a mondat közepén torpan meg, bámul rám. Egy végtelen pillanatig hulla csend, amit sietve kihasználok.
– Azt hiszitek, nyughatok a sírban, míg azt fegyveresek lába tapossa, és gyilkosaim élnek? – kiáltom bele a terembe, és vádlón felemelem két kezem. – Kísérteni foglak titeket, míg bőnös üzelmeitekrıl le nem rántja a leplet az igazság, minden istenek segítségével! Ezzel sikoltok egy kísértethez méltót – strapás ám ez a szellemjárás, de kezdek belejönni! – aztán hátat fordítok nekik, és kilépek. – Mi dolgod lehet neked az apáthelyettes úr fogadószobájában? – botlok bele a kint felejtett nıvérbe, akit pár pillanattal ezelıtt hagytam ott, szándékaim szerint örökre. De fordulatos ez a világ, a nı megint itt van, arcán töretlen mosoly és ártatlanság. – Oda be sem szabad menni! – Akkor talán zárjuk is be, nehogy valaki véletlenül betévedjen – támasztom ki egy kézre esı székkel a kilincset, és ismét belekarolok a lányba. – No, hol is tartottál a történetben a másik hiszaeni nıvérrıl? Akadozva indul, vissza-visszanéz a bezárt ajtóra, különösen akkor, amikor vagy féltucat fegyveres koppan rajta. – De... Megzavartál odabent valakit? – Ilyenkor? Ugyan, ki járhatna itt? – Akkor ez mi? – vonja fel a szemöldökét. Nyilván az ütemes ütésekre céloz, amikkel a fegyveresek éppen szétverik az ajtót. – Csak patkányok motoznak, menjünk, mielıtt kijön egy! – Ó, akkor tényleg menjünk! Utálom a patkányokat. – Én is – hazudom, mert hát egy jó fej rágcsáló mennyivel barátságosabb jelenés, mint egynémely emberszabású marha! Így a nıbe karolva, szép, nyugis lépésekkel magam mögött hagyom az ajtót törı katonákat, és persze töretlenül bízom, hogy hamarosan kijutok akolostor öreg, kopott épületébıl. Sietnék Wareenbe. Módfelett szeretnék annak a férfinak a szemébe nézni, aki azt hiszi, hogy meggyilkolta Qt!
Q AL AQUIM avagy odaát
Mocsárban lépkedek, sőrő sár kapaszkodik csizmámba. A fekete sötétségben szinte semmit sem látok, göcsörtös facsontvázak borulnak fölém. Mögöttem valami jön, valami fenyegetı. Nem fordulok hátra, igyekszem megszaporázni a lépteimet, mindhiába. Hosszú szálú hínár kap a lábam után, és hiába sietnék, lépni is alig tudok. Aztán egy alattomos gyökér leránt a földre, arcom belemerül a hideg mocsokba. Az a valami már itt van, egész kızd, csalhatatlanul tudom, pedig nem hallatszik, ahogy közelít. De jön. Megpróbálok feltápászkodni, vagy legalább hányan fordulni, hogy szembe nézhessek vele, de kezem, lábam nem engedelmeskedik. Bénán fuldoklom a sárban, aztán, bár mozdulni még most sem tudok, enyhül mellkasomban a szorítás. Sötétben fekszem, fagyosan hideg sötétben. A koporsómban. Hallom, hogy felettem, valahol a sír mellett Frej-Jahhoz imádkozik egy monoton, ismeretlen hang. Szeretnék kiáltani, hogy ez tévedés, hogy még élek, de nem tudok szólni. Béna vagyok. És bár ez lehetetlen, de mégis látom, hogy kik állnak a sírom mellett, felismerem Paadre nagymestert, mellette anyám árnya, távolabb Yein, és más lovagok is, de az ı arcuk már homályba vész. Anyám sír, az idegen pap pedig közömbös arccal citálja a búcsúztató imát. A többiek némán várnak a csöpögı esıben. Kétségbeesetten keresem közöttük a jól ismert, vékony kis alakot, de hiába. Kicsi Thani, miért nem vagy itt? Miért nem gyászolsz meg?! Nem hagyhatom el ezt a világot úgy, hogy ne vessek még legalább egy pillantást az arcodra! De hiába szólítanám kedvesemet, idım lejárt. A pap befejezi az imádságot, aztán hallom, ahogy kopognak a göröngyök a koporsófedélen. És rámborul a néma csend. Hideg van. Nagyon. Halálosan. Lassan feltámad a szél is, már nem egyszerően fázom, hanem reszketek. Aztán csak sikerül feltápászkodnom, bár a vihar többször visszalök a földre, havat és jeget kavar az arcomba. A sötét még mindig teljes, vaktában indulok el, valamerre. Nagyon, de nagyon sokára meglátok egy apró, vörös pontot a távolban, ami hamarosan kettéválik és fölém emelkedik. Belenézek a hatalmas szempárba, bár fáj a belıle sütı szemrehányás. Aztán lassan felderengnek a sárkány körvonalai, és én önkéntelenül is belekapaszkodom pallosom markolatába. Daal nem törıdik vele, ellép elılem, aztán fordul, és ismét elsétál elıttem Mintha csak hívna, játszani egy játékot, az ı szabályai szerint. Felveti a fejét, szikrákat köp, széttárja szárnyát, majd újból összecsukja. Hatalmas termete ellenére macskás könnyedséggel mozog, pikkelyei tompán fénylenek, titokzatos, fehér derengésbe vonva mindkettınket. – Félsz, freitan? – nevet rám, felvillantva agyarait. Iszonytatóan mély és egyben furcsán behízelgı hangja van.
– Te halott vagy! – emelem magam elé védekezın a fegyvert. Felveti a fejét, és kacag. – Igen? Jó, hogy említed, már majdnem elfelejtettem. Vajon mit gondolsz, mit gondolok rólad, a gyilkosomról? És tüzet prüszköl, fel, a fejem fölé. – Frej-Jah, a Gyızhetetlen akarata volt – védekezem. – Te pedig Frej-Jah lovagja vagy – figyelmeztet, feleslegesen. – Az vagyok, és vállalom minden tettemért a felelısséget – emelem fel büszkén a fejem, majdnem hogy rám nevet. – Ó, persze, persze! Vállalod a felelısséget! Sose hittem volna, hogy egy sárkány arcán ennyire kifejezıen tükrözıdhetnek az érzelmek! Mintha ember lenne, ahogy haragvón összevonja a szemöldökét, ahogy dühében kitágulnak az orrlyukai. – Halandó ember, van neked egyáltalán bármi fogalmad arról, hogy mit tettél, legalább töredékét sejted annak, hogy mi mindenért vállalsz itt nekem nagy hangon felelısséget? – Ha kevés az erım a felvállalt feladathoz, akkor belebukom, de nem hátrálok meg. Lovag vagyok, Frej-Jah, a Gyızhetetlen lovagja. – Igen, belebuksz – hagyja rám, és felvillan a sötétben félelmetes fogsora. – Talán belebuksz, talán nem, errıl nem az én feladatom dönteni, és nem is ezért vagyok most itt, az istenem rá a tanú! – Akkor miért jöttél? – kérdem élesen. – Hogy átküldjelek. – Hova át? – Evilág, túlvilág, ki tudja, most éppen melyik oldalon vagyunk – sziszegi, és fölém emeli a fejét. Én félrelépnék, de hiába, lassú vagyok hozzá képest, egy kígyót idézı mozdulattal elhátrál, aztán kitátja pofáját, és tüzet lehel. Felzúgnak köröttem a forró, vérvörös lángok, szinte megsüketít a dübörgés. – Vissza! A szoros felé! – kiáltom, ahogy egy kicsit csitul a zaj, és megragadom lovam szárát. Armagedon engedelmesen hátrál az éjszaka csillagteli sötétségében, én pár palloscsapással ritkítom meg az utánunk zúduló katonákat. De hiába, a szoros messze van, az ellenség pedig számos. Kik lehetnek, és hogy nem vettem észre, hogy csapdába sétálunk? Ám nincs idım szidni magamat az ostobaságom miatt. Körbetáncoltatom Armagedont, nyerek egy kis helyet, de ez kevés, és a köröttem állók hiába akarnának hátrálni, az idegenek már körbevették maroknyi csapatomat. Hamarosan össze fognak tömörülni köröttem a testek, és akkor vége, nekem hely kell, hogy forgathassam pallosomat! Néhány ütésre még van idım, aztán valaki megragadja a lábam, és lerántana. Könyökkel sújtok felé, hogy elszédül, de a másik oldalt is vannak már, és végül kilöknek a nyeregbıl. Estemben letarolok néhány embert, és szerencsém van, megkapom azt a fél lélegzetvételnyi szünetet, ami ahhoz kell, hogy felállhassak.
Közben ugyan eltalál pár csapás, ám kit érdekel, már amúgy is több sebtıl vérzem. De talpon vagyok megint, kezemben fegyverem, tehát még nem ért véget a harc. – A gyızelemig! – kiáltom, pedig már régen nem errıl van szó. Nem a gyızelemért küzdök, sıt, még csak nem is az életemért. Itt már mindössze az a kérdés, hogy lovagként halok meg, vagy nem. És én freitan vagyok, hát harcolok, ütéseim nyomán hullanak ellenfeleim. De sokan vannak, ahogy a szemembe csorgó izzadtság látni engedni, embereimet pedig hiába keresi pillantásom, ık már elestek. Aztán végül nem én adom fel, az egyik csapásnál kettétörik fegyverem. Habozás nélkül dobom el a semmire sem jó csonkot, és puszta kézzel folytatom tovább. Hamarosan összezárul körülöltem a tömeg. És aztán csak fekszem, a hideg, nyálkás földön. Átkozott mocsár! Látom a fejem felett összehajló, csupasz ágakat. A köd megakad bennük, szürkén vak masszája csillogó cseppekké győlik, aztán lehullik a földre. Kopp, kopp, végeláthatatlanul, monoton egyhangúsággal. Nem, nem bírom tovább hallgatni! Megpróbálom kezemmel befogni a fülemet, de nehéz minden mozdulat. Lassan, a földön csúsztatom karomat a fejem felé, ujjaim idegen testbe ütköznek. Egy áll, nyitott száj, kimeredt szemek. Egy másik halott. Másik?! Lassan és óvatosan nyitom ki a szemem. Félhomály Csak egy magányos fáklya világít, valahol, egy ajtó nyílása mögött, gyér fényét megszőrik a rácsok. A fejem zúg, a szám száraz. Vizet kérnék, de csak valami érthetetlen hörgést sikerül kipréselnem ajkaim közül. Ha pedig segítséget nem kérhetek, akkor magamnak kell cselekedni. Hát elhatározom, hogy felülök. Dicsı feladat! Freitanhoz méltó! Egy örökkévalóságig tart, amíg véghez viszem. De hiába csuklom vissza számtalanszor a padlóra, végül térdre küzdöm magam, bár kezemmel kell megtámaszkodnom, hogy ne dıljek el. Még szédülök, de felemelem a fejem, és szétnézek. Idegen, koszos-borostás arc néz rám vissza, talán ha karnyújtásnyira. – Csak magadhoz tértél, lovag, pedig az ırök, akik idehoztak, négy az egyhez ellened fogadtak. A párod még délután elpatkolt – int a fejével oldalra, lassan odanézek. Janil. Reelanban csatlakozott hozzám, amikor meghalt az ura, Sem al Arak, azóta engem szolgál, tegnap este pedig elkísért Thani után. Vedd a lelkét, Frejjah, hő szolgád volt, hunyom le egy pillanatra a szemem, aztán visszafordulok a beszélı felé. – Ismerlek... – nyögöm, már amennyire tudok beszélni. Fojtogat a szomjúság, ám ahogy kezdek magamhoz térni, lassan bár, de jobb lesz. – Na, ez szép, lovag uram! – neveti el magát a másik, látszanak csorba fogai. – A tisztelt uraság nem felejtette el az egyszeri csavargót, akit tömlöcbe
vettetett! De Kétarcú Rashadelre, azt ugye nem hitte volna, hogy rá fél nappal már maga is mellette raboskodik a saját várában, igaz? Persze, felismerem a tömlöcöt. Az utolsó a sorban, a keleti torony alatti tömlöcök sorában, amiket nemrégen hozattam rendbe, hogy ne a katonák barakkjainak a pincéjébe kelljen bezárni a gonosztevıket. De hogyan kerültem én ide? – Úgy sejtem, nagy bajban van, lovag uram! A katonák, akik hozták, nem úgy bántak magával, mint ahogy egy lovaggal szoktak bánni. Azt hiszem, rosszat akarnak magának, nagyon rosszat. Még egy darab kötelet is itt hagytak nekem, és nevetve biztattak, hogy most megfizethetek annak, aki miatt itt vagyok – magyaráz tovább a csavargó, és két kezében megfeszül az a bizonyos kötél. Nem hosszú, de ahhoz kényelmesen elég, hogy megfojtsanak vele egy védtelen embert. Ám én nem vagyok védtelen, emelkedem feljebb, és igyekszem stabilan feltérdelni. Legalább a kezem legyen szabad, amihez mindössze az kell, hogy a lábam megırizze az egyensúlyomat, és ne kelljen mellé támaszkodnom. – Na mi van, lovag uram, csak nem akar verekedni? Pedig lássa be, félájultan nincs esélye! – pattan talpra a csavargó könnyen és ruganyosan. Ha a hátamba kerül, valóban nincs sok esélyem, de én freitan vagyok, aki vagy gyız, vagy veszít, de mindenképpen küzd. – Persze, nem kell ezt úgy elkapkodni. Én sem vagyok hülye – kocogtatja meg mutató ujja hegyével a halántékát. – Nekem is van egy olyan érzésem, hogy a piszkos munkát végezteti el velem éppen valaki! Világos, ha megöl, akkor már meg is halhat, valaki – vajon ki? – pedig ıszintén állíthatja, nem tudja, mi történt velem. Ezt látom, az kicsit meglep, hogy a csavargó is tudja. – Más oldalról, ha nekem így is, úgyis végem, akkor miért ne küldeném magam elıtt azt a Q al Aquimot, akirıl azt beszélik, hogy élı ember még nem gyızte le – és a kötél ismét megfeszül a kezében. – Szóval, halljam? Mivel kecsegtet lovag uram? Mit ígérhet egy egyszerő csavargónak? Mit ér az élete, vagy legalábbis az a pár óra haladék, amíg reggel értünk jönnek? Eh, most mit játszik itt velem? Minek néz, mit hisz? Arra számít, hogy alkudozni fogok? – Lovag... nem kereskedı... vagyok! – Nos, ezt így ebben a helyzetben hallva valakitıl kénytelen vagyok elhinni! – kacag fel, aztán odébb lép, leül a fal mellé. – Tudom egyébként, akármit kérhetek, egy lovag nem felejti el azokat, akik megmentik az életét. De jó az én szívem, nem kell semmi ostoba szolgálat, egy zacskócska ezüsttel megelégszem. Amolyan nagyobbacska zacskóra gondoltam. Ha véletlenül kikerülnénk innen, majd jelentkezem érte. Ha meg reggel felkötnek minket, ami azért majdnem biztos, akkor remélem, a túlvilágon beajánl Frej-Jahnál. Végül is, ha már itt meghalok magával, akkor ennyit igazán megtehet! – hunyja le a szemét, és utána már nem szól, aludni próbál.
Még hosszan várok, a légzését figyelve egy idı után úgy sejtem, valóban elnyomta az álom. Nagyot sóhajtva fújom ki a levegıt, és visszarogyok a padlóra. Lehunyom a szemem, a hideg kövek kellemesen hősítik az arcom. Hamarosan összeszedem magam annyira, hogy hanyatt forduljak, aztán csak várok, hogy a méreg teljesen kitisztuljon a testembıl. Megmérgeztek, a saját váramban megmérgeztek! Már tisztán emlékszem, a szédülés, ami nem múlt, hiába lovagoltunk hosszan a hős éjszakában, sıt, percrıl percre rosszabb lett. Alig tudtam ébren maradni, könnyen csapdába csalhattak azok az idegen katonák, és harc közben is alig bírtam el a fegyvert. Nem csoda, hogy legyőrtek! Tehetetlen dühömben öklömmel a földre csapok, a fájdalom észhez térít. Nincs rá jogom, hogy fellángoljon lelkemben a harag. Magamnak köszönhetem, hogy itt vagyok. Hibáztam. Elveszítettem egy csatát. Nem, nem ott, az éjszakában, a Holló-hegyre vezetı úton, hanem elıtte. Magam mellé engedtem valakit, akit nem kellett volna. Nem figyeltem oda valakire, aki győlölt, és ráadásul elég elszánt és fondorlatos volt, hogy csapdát állítson nekem. Hogyan mérgezhetett meg valaki a saját váramban? Ebben hibáztam, nem a holló-hegyi úton, de végül is mindegy. Veszítettem, csak ez számít. Elıször ebben az életben. És ezek szerint utoljára. Felnézek a fölénk boruló kıboltozatra. Jól ismerem a tanításodat, Frej-Jah! A veszteseknek nincs helye ebben a világban. Aki méltatlan élni, az meghal! Legyen így, ha így rendelted! Ám ha én meghalok, akkor mi lesz Thanival? Aki az én vesztemre tör, az ıt is meg akarja majd gyilkolni? Egyáltalán, visszatért már a barlangi kirándulásából, vagy most is ott bolyong a föld alatt? Nyilván eltévedt, ez biztos, de vajon megtalálja-e magától a kivezetı utat? És ha nem? Ha segítségre van szüksége? Én pedig nem mehetek utána, szikrázik fel bennem az aggodalom, de veszek egy mély levegıt, kényszerítem magam, hogy megnyugodjak. Utána kell mennem, tehát utána fogok menni, döntök. Aztán csak fekszem, pihenek. Hagyom, hogy visszatérjen az erım. Szükségem lesz rá. Az éjszaka telik, a tömlöc apró ablaka mögött vándorolnak a csillagok, míg a közeledı hajnal megfakítja a fekete eget. Bárkinek a katonái ırködnek odakint, hamarosan in a reggeli ırségváltás. Amikor eljön az idı, felkelek. Nem is olyan nehéz, bár némileg szédülök, de ez már nem a méreg, csak a vérveszteség hatása. Igen, a lábamon, karomon van pár csúf kinézető seb, érzem mindet, ám egyik sem gátol túlzottan a mozgásban. Azért takarékoskodnom kell az erımmel, figyelmeztetem magam, míg odalépek a fal mellen hortyogó csavargóhoz, és felrázom. – He? Mi? Hogy?– ébredezik, rázok rajta még egyet. – Mi a neved? – Mi mi? A nevem? Gilan, Vándor Gil után
– Kelj fel, Gilan, és húzd be hátra a csatlósom holttestét, hogy az ajtóból ne nagyon lehessen látni! Utána szólítsd ide az ıröket, és mondd meg nekik, hogy megöltél, ott a holttestem, vigyék ki! – utasítom, szemét dörzsölve ásítozik. – Na ne... Este még itt haldokoltál, most meg úgy parancsolgatsz, mintha... – méltatlankodik, de a szavába vágok – Q al Aquim vagyok, freita lovag, Wareen ura. Felajánlom, hogy csatlakozz hozzám, és mellé szavamat adom, hogy Frej-Jahnak, a Gyızhetetlennek tetszı cselekedetekben lesz részed, ha velem tartasz. Nem parancsolgatni akarok neked, kövess szabad akaratodból, vagy maradj itt békességben, és imádkozz az istenedhez, lehet, hogy ı majd kisegít a bajból, Solból való Gilan! Bambán bámul rám, de nem válaszol, hát megragadom a kezét, felrántom, és amíg elhúzza szegény Janil testét, a karomra csavarom a kötelet, amit azért kapott, hogy megfojtson vele. Aztán a falhoz húzódom, egészen az ajtó mellett, hogy kintrıl ne lehessen látni, ellenben könnyen elérjem a majd belépı katonákat. Gilan gyorsan végez, aztán rám néz, tétova pillantással. – Hé, lovag uram, ha verekedni akar, rám ne számítson! Azok a Frej-Jahnak tetszı cselekedetek, amikrıl beszélt, nekem nem annyira tetszık ám! – Elég, ha képességeid szerint segítesz. Rajta, kiabálj az ıröknek! – Hát... Végül is majd mindegy, hogy felkötnek, vagy agyonvernek – von vállat végül, aztán éktelen hangon elkezd óbégatni. – Hát ez mindennek a teteje! Miféle börtön ez, minden istenekre! Hát az egyszerő csirketolvajnak hullákkal kell hálnia? Húzza már ide valaki a belét, és takarítsa el ezeket a dögöket, mert mind megpusztulunk a büdösben. Egy ideig semmi nem történik, aztán valahonnan, a folyosó végébıl csak érkezik válasz. – Hallgass már el, te...! – Hallgasson az öreganyád! Már éjfél óta itt kékül az a lovag, vagy mifene, akit hoztatok, hát most már tüntessétek el! Vagy talán azt akarjátok, hogy a reggeli váltás dicsekedhessen el vele az uratoknak' Az ır morog valamit, aztán csoszogó léptek hallatszanak, legfeljebb két, három pár láb. Egy halott kihúzásához nem kell sok ember. – Na, hol van? – sötétül el a rácsos ajtó, ahogy a katonák megállnak elıtte. – Ott, hátul – bök maga mögé Gilan. – Húzd közelebb! – Húzzátok ti! Én megöltem, a többit már igazán elintézhetitek. Hé, és ne felejtsetek el szólni az uratoknak, hogy én csináltam, nekem kell érte jutalmat adnia! – Ne félj, megkapod a jussod! – röhög rá a katonák vezetıje, ık nyilván tudják, miféle jutalmat szán ismeretlen uruk gyilkosomnak – Na, gyerünk, takarítsuk el a dögöt! Az ajtóban csikordul a kulcs, Gilan félrehúzódik, még kicsit hajlong is, mintha pusztán tiszteletbıl tenné, nem pedig a bırét féltené, de ezen merengeni már
nincs idım. A nyíló ajtót teljes erımbıl visszacsapom, hogy az elsı katona lehanyatlik, a másodiknak elkapom a nyakát a kötéllel, és akkor már tudom, kétszeresen is szerencsém van, mert nincs harmadik, és mert amelyik a földre került, az elvesztette az eszméletét. A megmaradt pedig a kezeim között vergıdik, de szorosan tartom a kötelet, nem tud kiáltani, és hamarosan elgyengülnek mozdulatai. Akkor leeresztem a földre, és ütök egyet a halántékára, hogy lent is maradjon. Aztán minden erımet leköti, hogy talpon maradjak, a hirtelen mozgás után alig bírom megırizni az egyensúlyomat. – Megáll az eszem! Ez... Ez két felfegyverzett katona volt, lovag uram! – hitetlenkedik mögöttem Gilan, csak pár pillanat múlva fordulok felé, amikor már nem látszik az arcomon a fájdalom. – Vedd el az egyik kardját, aztán húzd ıket beljebb, hogy rájuk zárhassuk az ajtót! – parancsolom, szándékaim szerint hideg hangon. Immár nem ellenkezik, sietve teszi amit mondok, én meg kicsit félreállok, feltőnés nélkül megtámaszkodom a falnál, és igyekszem összeszedni az erımet. Eh, az egyik vágás a vállamon csak komolyabb lehet, és a térdemben is nyilall a fájdalom, nyilván az a régi, reelani sérülés, ami rosszabb napjaimon elıvesz. Ám most kisebb gondom is nagyobb, mint holmi régi sebeket számolgatni! – Vezess, Frej-Jah, a gyızelemig! – sziszegem magam elé, aztán ellököm magam a faltól. Gilan már felfegyverkezett, magam is elveszem a másik katona kardját, meg az övére akasztott kulcskarikát. – Hozd a fáklyát! – szólok hátra az emberemnek, aztán bezárom a tömlöcbe a két katonát, és indulok, végig a sötét folyosón. Közben minden cellába bevilágítok, de csalatkoznom kell, senki sincs idelent. Mi történhetett az embereimmel? Ám ez majd egy késıbbi gond. A keleti torony alatt vagyunk, innen egy út vezet ki, a torony földszintjén keresztül. Ott szép, nagy terem húzódik, ideális nagyobb ırposztnak, esetleg egyenesen katonai szállásnak, ha a barakkok már tele vannak. Akárki is az úr most a várban, biztos kihasználja ezt a lehetıséget, legalább pár ırre számítanom kell, ám a helyzet nem reménytelen, már van kardom. A kulcskarikának hála, könnyen átjutunk a lenti folyosó két rácsos ajtóval is megerısített végén, majd fel a toronyba, ahol valóban katonák várakoznak. A meglepetés a mi oldalunkon áll, láthatóan nem számítottak rám. – Frej-Jah segíts, a gyızelemig! – kiáltom, és már megyek is elıre. Csak pár csapás, vagy kettı elesik, a többi fut, szerencsémre. Nem vagyok bolond utánuk futni. – Halljam, ki a te urad? – ragadom meg az egyik földre került férfi nyakát, és alaposan megrázom. Az arcát csúf fintorba húzza a fájdalom, a lábát vágtam meg, most is folyik a vére. Ha hamarosan nem kap segítséget, meghal, de még nem tudja.
– Nem... – tiltakozna halványan, nem hagyom végigmondani, nem akarom, hogy erıt merítsem a saját szavaiból. – Akkor meghalsz! Ha élni akarsz, beszélj, hallod! Ki a te urad? – Harrat bérelt fel... – Ki az a Harrat? – Ismerıs... Solból, régrıl... – És ı kit szolgál? – kérdezek tovább, Gilan zavar meg. – Hé, lovag uram, akik elszaladtak, már fújják is a riadót! – szól vissza az udvarra vezetı ajtóból. A menekülık nyitva hagyták, ahogy odakapom a fejem, látom, hogy odakint többen összefutnak. – Indulj az istálló felé! – utasítom Gilant, és még egyszer visszafordulok a földön fekvı katona felé. – Hol van Thani úrnı? Itt a várban? visszajött? Fogságba vetették? Láttad egyáltalán? – kérdezem a férfit rázva, de már ereje végén jár. – Nem láttuk a fekete boszorkányt, hiszen... – suttogja, és elájul. – Merre van az az átokverte istálló? – kérdi kintrıl Gilan, hangjában érzıdik, közel jár a teljes kétségbeeséshez. – Maradj mögöttem, vezetlek! – kiáltok ki neki, megnyugtatónak szánt hangon, miközben visszaejtem a földre az ájult katonát, aztán a kardja szíjával átkötöm a térde felen a lábát. Nagyon sietek, így is hosszú, sok lélegzetnyi idıt vesztek, de hát nem hagyhatom elvérezni, életet ígértem neki cserébe a segítségért. – De jönnek! – kiabál közben ideges hangon Gilan, aztán a félelem elragadja, futva indul, maga sem tudja merre. Szerencséjére már ott vagyok mellette, megragadom a karját, magam mellé rántom – Erre! Maradj a nyomomban! Engedelmeskedik, együtt indulunk az istálló felé. Ott is áll két katona, jó helyen, hozzáértı ember jelölte ki a posztjukat, könnyen elénk kerülnek. – Félre az utamból, Frej-Jah nevére, Q al Aquim vagyok! – kiáltok rájuk, ez elég, hogy elbizonytalanodjanak, harc nélkül meghátrálnak, és hangos”ide, ide, itt van!”kiáltásokkal riasztják a többi katonát. Akkor már lovon vagyok, a hő Armagedon könnyedén tépi el az istrángot hívásomra. – Arra szállj fel! – mutatom Gilannak Harmatot, nagyon szelíd, ám igen kitartó paripa, idegen, gyengébb lovasokat is jól megtőr a hátán. A csavargónak szüksége is van a ló jóindulatára, magától nem maradna fent egy felnyergeletlen paripán, ezt rögtön látom, ám többet nem segíthetek neki Ha leesik, lemarad, akkor neki vége, remélem, istene vigyáz rá! Aztán vágtatunk. Ki az istállóból, el az ott már gyülekezı fegyveresek között, akik ijedten rebbennek szét, ahogy csapatuk közepébe irányítom Armagedont. A nagytermető harci paripa utat csinál Gilan hátasának, aki különösebb parancs nélkül is követi, át az udvaron, végig a fent lakó mesterek házai elıtt, el a kapuig.
A kapurostély fent van, meglep a magabiztosság, amivel az idegen betolakodók nyitva merték hagyni a várat, késıbb majd bizonyosan lelek rá magyarázatot, most csak megköszönöm Frej-Jahnak a segítséget, és kivágtatok a szabadba. A vár gyorsan hátramarad mögöttünk, az elsı leágazáson letérek az erdıbe, hamarosan elveszünk a lankás domboldalakat fedı, árnyas ligetekben. Rövid haladék, ha fentrıl üldöznek, hamarosan meglelik nyomunkat. – Gilan! Indulj azon az ösvényen, abban az irányban hamarosan ki fogsz jutni a Vae-be vivı útra. Menj egyenesen Tetihuanába... – mutatom karommal az utat, de itt közbe szól. – Hé, lassabban! Eszembe sincs Tetihuanába menni, az innen vagy egy hét. – Négy nap. Ha sikerül lovat váltanod, akkor csak három. – Három vagy négy, egyre megy, én ugyan nem megyek oda, nincs ott semmi dolgom. – A freita rendházba kell menned, ott járulj Paadre al Es-Con nagymester elé, és mondd el neki részletesen, hogy mi történt Wareenben! – Persze, egyenesen a nagymesterhez! Lovag uram, engem az elsı kapus kivág a szemétdombra, de az nekem nem hiányzik – tiltakozik gúnyosan. – Te most az én nevemben jársz, tisztelettel fognak fogadni. – Hát... – visszakozik zavartan, de nem sikerült meggyıznöm. – Csak azt nekem bizonyítanom kell ám, hogy a lovag úr küldött. Önkéntelen mozdulattal nyúlnék pecsétgyőrőm felé, persze, nincs az ujjamon. Elvették, nincs ezen mit csodálkozni, csak a harag csap magasabbra bennem. Hogyan hihette azt bárki is, hogy elveheti tılem a birtokom, a rangom, az életem? De meg fogja bánni! Frej-Jah, segíts, és én harcolni fogok, a gyızelemig! – Mondd meg Paadrénak, üdvözlöm, és sok szerencsét kívánok, ne járjon úgy, mint Leeter alatt vagy két esztendeje! Ott rajta ütöttek, ha nem érek oda idıben, talán meg is hal, ám persze errıl senkinek sem beszéltem soha, mert nem akartam az ı rovására hírnevet szerezni. – És ettıl majd hinni fog nekem? – kérdezi Gilan, magabiztosan rábólintok. – Hinni fog. Mondd meg neki, hogy arra kérem, küldje el Yein al Eshadot Wareenbe! A régi vadászházban fogok rá várni, vagy legalább hagyok ott üzenetet. Igen, Paadre hinni fog neki, ha nem is annyira, hogy idejöjjön a rendház lovagjait vezetve, de nem is engedi el a füle mellett az üzenetet. Yein pedig a barátom, ennél jóval kevesebbért is eljönne Wareenbe. Az ı segítsége remélhetıleg elég lesz, ha másra nem, hát hogy haladékot szerezzek, míg összeszedem magam, embereket győjtök, és persze megtudom, ki ellen kell vezetni ıket. – Megjegyezted az üzenetet? – Igen – bólogat Gilan, aztán elismétli szavaimat.
– Rendben. Frej-Jah kísérjen, a gyızelemig! – búcsúzom tıle, de miközben megfordítom Armagedont, még utánam szól. – És a lovag úr? Mit csinál itt a lovag úr, miért nem maga viszi az üzenetet? – Nekem dolgom van. Most pedig siess, hamarosan üldözni fognak! – fordulok vissza egy pillanatra, aztán összezáródnak mögöttem a lombok. Nekem meg kell találnom Thanit, aki persze, hát miért is ne, Frej-Jah, te végtelen bölcsességő, a legjobb pillanatot találta meg az eltőnésre! Illetve, ezért haragudni rá ostobaság, valóban a legjobb pillanatban tőnt el. Így elkerülte, hogy az idegen, aki csapdát állított nekem, ıt is meggyilkolja. Cserébe mindössze a föld alatt veszett el, valami barlangban, kicselezve Kétarcú Rashadelt, és ismételten próbára téve Kiszámíthatatlan Iziana türelmét, de hát onnan majd csak kihozom valahogy! Hiába, néha meg kell menteni szívem szeretett hölgyét, ehhez már volt lehetıségem hozzászokni. Így nem is idegeskedve, egészen higgadtan vágok át a Wareen alatti ligeteken a Holló-hegy felé. A fejem felett néha látszik egy-egy pillanatra a fekete kövekbıl rakott vár, minduntalan eszembe juttatva kételyeimet. Mi történhetett? Ki mérgeztetett meg? És az embereim? Élnek, halnak, esetleg fogságba vetették ıket is? Szükségük lenne a segítségemre? Tehetek értük egyáltalán bármit jelen helyzetemben? A kétségek mély barázdákat szántanak a homlokomon, de nem, most erre nincs idım, majd ha megtaláltam Thanit, majd akkor! Hosszan semmi sem zavarja meg utamat, aztán megállok egy útba esı tanyánál Az elısietı parasztasszonytól gyolcsot és élelmet kérek, majd leszállok a nyeregbıl, és vizet merek a kútból. Mohón iszom, lemosom magamról a bırömre kérgesedett vért, végigvizsgálom sebeimet. Hát, nem szívderítı a látvány, de nem is olyan vészes, volt már rosszabb is! Közben visszajön a parasztasszony, és nem is hagy magamra, miközben a tornácán ülve bekötözöm súlyosabb sebeimet. – Így minden jó, uram? – Igen. – De hogy esetleg a kísérete... – Nincs kíséretem – Csak mert uram, tudom... Szóval én nem igazán merném háborgatni, de... – Már mondtam, nem akarlak bántani. Menj, és csomagolj nekem ebédre meg vacsorára valamit! Látom, hogy szegények vagytok, majd elküldöm mindennek az árát – unom meg végül, ahogy a lényeget kerülgeti. Az ígéret végül megnyugtatja, ha nem is maradéktalanul, elmegy a dolga után. Nyilván ismer arcról, sokszor bejártam a birtokot az elmúlt évben, ám ezzel együtt is megértem, rongyos-mocskos külsım megijesztette. No meg a történetek, amiket apám terjesztett rólam... Ám apám halott, én viszont bizonyosan élek, és még sok dolgom van! Rövid pihenı után nekivágok az út utolsó szakaszának, késı délután érem el a Holló-hegy alsó lankáit. Jól ismerem ezt a környéket is, szépen végigjárom a szóba jöhetı barlangnyílásokat.
Már a másodiknál rammosolyog Kiszámíthatatlan Iziana. A gyér bozótosban pár ló áll kikötve, közöttük Szöszmösz, szívem szeretett hölgyének kedves hátasa. Mellette még egy ló az én istállómból, ezzel jöhetett Azren, és még négy másik, idegen paripák. Mind nyugodtak, látszik, hogy ellátták ıket reggel, tehát emberek is lesznek a közelben. Lecsusszanok Armagedon hátáról, gyalog megyek fel a barlang szájáig, ahonnan halovány füst szivárog elı. Talán rejtve kellett volna megközelítenem, de hát nincs idım játszani. Gyorsan meg kell találnom Thanit, hogy mihamarabb visszamehessek Wareenbe, ahol igen sürgıs és fontos dolgom van! – Q al Aquim vagyok, Frej-Jah, a Gyızhetetlen lovagja. Van ott valaki? – kiabálok fel, némi ágrecsegés felel, kövek csuszamlanak, feltehetıleg sietısen szedett lábak alatt. – Segítség, Q uram, én itt vagyok! Erre, erre! – kiabál lefelé egy ismerıs hang, nyomában könnyen meglelem hő titkáromat, Azrent. Hamvadó tábortőz mellett fekszik, alaposan megkötözve, és jobb híján a fejével igyekszik integetni nekem. – Segítség! – Itt vagyok, segítek – állok meg a tőz mellett, de nem hajolok le elvágni a szíjait, csak kivont fegyverrel körbenézek – Van itt valaki? – Két katona ırzött engem, két idegen fegyveres, de amikor ön jött, Q uram, elszaladtak – világosít fel szolgálatkészen titkárom, ám csak akkor nyugszom meg, amikor lódobogás jelzi az idegenek valóban elmentek Csak ekkor térdelek Azren mellé, hogy kiszabadítsam. – Hol van Thani? – kérdem köntörfalazás nélkül. – Lemászott egy hasadékba, a barlang mélyén – mutat hátra titkárom a meg– hökkenés legkisebb jele nélkül, majd még kötelességtudóan hozzáteszi: – Nagyjából tegnap ilyenkor. Nos, pontosan erre számítottam. – Halljam a részleteket! – Tegnap reggeli utasítása szerint Thani úrnı kíséretébe szegıdtem – kezdi a történetet Azren, miközben igyekszik életet dörzsölni elgémberedett végtagjaiba. – Ehhez a barlanghoz jöttünk, ahol lemászott az egyik, bent lévı hasadékba – Miért? – szúrom közbe, és elıveszem a magammal hozott élelmet, megkínálom a titkárom, aki jót étvággyal lát neki. – Köszönöm, uram. Azért ment le, mert úgy sejtette, hogy itt nyugszik az ön családjának ısatyja. Némán biccentek, ez is úgy van, ahogy gondoltam. – Mondd tovább! – Tehát, Thani úrnı lemászott, én pedig vártam rá, ahogy megparancsolta nekem. De egészen késı estig nem jött, és már éppen a lemászást fontolgattam, amikor megjelent négy katona. – Kinek az emberei?
– Nem mondták Csak azt, hogy, már elnézést, de hogy ön, Q uram, halott És hogy megölnek, ha nem árulom el nekik, hol van Thani úrnı, és a kincs, amit keres. Égnek ugrik a szemöldököm. Tehát ıseim csontjai mellé még kincsrıl is szó van. Mesélnek errıl a családi legendák, tudom, de én sosem hittem el ezeket a részeket. – Persze, nem árultam el, mert hő vagyok önhöz, meg hát magam sem tudtam – magyaráz tovább Azren. – Nem hittek nekem, hosszan fenyegettek, ám végül nem bántottak, és ketten leereszkedtek a föld alá. Azok sem jöttek vissza azóta. A maradék kettı várt, aztán megjött maga. Erre elszaladtak Gondolom, azt hitték, mégsem halt meg, hanem katonák élén keresi a feleségét – fejezi be óvatosan, és picit kémleli a lejtıt, ahol feljöttem. – Egyedül jöttem, nincsenek velem katonák. – Ööö... Megkérdezhetem, miért? – Mert valaki bevette Wareen várát, és tömlöcbe vettetett. Csak amikor kimondom, akkor érzem meg igazán a tények súlyát. Mintha pofon vágnám magam! Ezért valaki fizetni fog, Frej-Jah, te... Ám nem most, most más dolgom van. Míg engem elragadnak az indulatok, Azren, a kötelességtudó titkár mindössze picit félrenyel, majd némi köhögés után sürgıs szemüveg-törölgetésbe kezd. – Értem, uram – közli végül, a szemüveg is visszakerül a helyére, titkárom újra a régi, szokott módon utasításra vár. – Megtudhatom, mit szándékozik tenni most, uram? – Elıször megkeresem Thanit. Ha befejezted az evést, gyere, mi is leereszkedünk a barlangba! – Igenis, Q uram – teleli habozás nélkül, és nem ad hangot kételyeinek. Ellenvetés nélkül segít, elıbb a lovakat vezetjük be a barlang elülsı termébe, hogy biztonságban legyenek, majd megmutatja az adott hasadékot, ahol Thani és a két katona lemászott. Még a kötelet is buzgón hozza. – Szívesen leeresztem önt, Q uram! – Talán mégis jobb, ha magamtól megyek – utasítom el, még csak az kéne. hogy magammal rántsam. A kötél azért jó ötlet, hozzákötöm egy kiálló sziklacsúcshoz, aztán lábbal elıre elkezdek leereszkedni. Hamarosan elnyel a sötétség. Ez itt nyilván a katakombákba vezet le, a kolostor alatti pincerendszerrıl sokféle szóbeszéd jár a környék parasztjai között, ám én tudom, felét sem kell elhinni. Kísértetek legalábbis biztosan nem járják, és eltévedni sem olyan egyszerő benne, mint mesélik. Thani, hacsak nem törte össze magát, biztonsággal kijuthatott belıle, esetleg egy szabadba vivı járaton, vagy még valószínőbben egyenesen a kolostorban. Ám ez a tudat nem nyugtat meg! Az apátság már nem az én birtokomon áll, és egyáltalán nem biztos, hogy a szerzetesek között biztonságban tudhatom szívem szeretett hölgyét.
Vajon a kolostor apátja mellém, vagy idegen ellenségem melle áll, ha választania kell? Bújtatja Thanit, vagy kiadja a kolostor biztonsága érdekében? Nem tudom, ezt nem tudom, hát összegyőjtöm lassan elfogyó erımet, és tovább ereszkedem lefelé a sötétben. Tulajdonképpen sok rosszabb dolog van, mint bujkálni egy kolostorban. Például, ha bujkálás közben suttyomban még katonák is kergetik az embert, akik meg akarják ölni. Tehát megpróbálok minél kevesebb feltőnést kelteni, ami nem ügy, ilyenkor, koradélután zsong az egész épület, egy csomó csuhás lót-fut a dolga után, senkinek sem tőnik fel egy új arc. Egy ideig az engem vezetı nı nyomában kullogok, utána egy zajosabb teremben lemaradok, átvágok egy kihalt folyosón, és végül megérkezem valami udvarocskába, ahol éppen egy szerzetes magyaráz pár szerzetestanoncnak. – Ha jól látom, új nıvérünk sokat késett – fordul azonnal felém szavát félbeszakítva – Talán azért, mert már jól ismeri a zsályafő fajtáit, és fel is tudja nekünk sorolni. Meg kell vallanom, a kérés kicsit meglep, de ha ez kell a boldogságukhoz! – Van olyan kis lapos, ami zöld, meg kórószerő, sárgásabb, és van az a fajta is, amit teába tesznek – magyarázom, és a jól végzett munka örömével már mennék is, de ekkor az udvar másik oldalán belép egy pap meg egy fegyveres, és fejforgatva körbenéznek. Tehát maradok, és édesen mosolyogva várom, hogy az ısz szerzetes példát statuáljon belılem a többieknek. – Fiatal nıvérünk nyilván összekever valamit, mivel a zsályafő nem lapos, sem nem kórószerő, és teába sem célszerő tenni, mivel mérgezı – kezd hosszú szónoklatba, de ekkor az engem keresık távoznak, azaz én is mehetek.
THANI avagy egy víg özvegy
– Úgy értettem, hogy teába teszik azok, akik meg akarják mérgezni a szomszédjukat, csak nem hagyta végigmondani! – vágok az ısz szerzetes
szavába, és már indulok is. – Most pedig mennem kell, remélem, hamarosan találkozunk! Aranyfürtő Ashel mosolyogjon rátok, és a többi, és a többi. Nem állítanak meg, simán kilépek, aztán bevágódom egy arra járó, termetes asszonyság által cipelt kosár mögé, remélve, hogy így elkerülöm a szintén gyanúsan éles szemmel nézelıdı szerzetespárt, akik szemben jönnek. Persze, ha olyan egyszerő lenne semmivé válni! – No, nıvér, mit csinál? – szól, sıt, kiabál rám az asszony, a két szerzetes, naná, hogy rögtön felfigyel ránk. – Ó, csak leejtettem valamit! – hajolok földig, és hagyom, hogy a csuhához szerencsés módon központilag rendszeresített csuklya az arcomba hulljon. Aztán méla beletörıdéssel fésülgetem ujjhegyeimmel a poros kıpadlót. – Majd mi segítünk, nıvér – hajol mellém a két gyanús arc, egyelıre talán még jószándékkal, de mindenképpen elszántan. – Mit keresel? – A kabalámat. – Milyen kabala? – Megvéd a kíváncsi tekintetektıl, idegen fegyveresektıl, alulfejlett szarvasmarháktól – magyarázom csuklóból, persze nem elégedett vele a kis mohó. – Nem ezt kérdeztem, hanem hogy hogyan néz ki? – Amolyan izé, meg némileg talán kisebb, de azt is mondhatnánk, hogy nem. Azt hiszem, ezen a ponton elvesztené a türelmét, de ekkor, mázli vagy pech, megérkezik mellénk két katona is. – Végignéztük a folyosót, de nem találtuk – jelenti az egyik, mire a szerzetes, aki eddig engem faggatott, felemelkedik, és végre nem velem foglalkozik tovább. – Ne ilyen hangosan! – inti csendre idegesen a katonát, aztán észbe kap, magyarázni kezd, immár kenetteljesebb hangon. – Már úgy értem, ez egy kolostor, fiam, itt halk beszéd a szokás. Ha nem leltétek meg vágyaitok tárgyát, talán induljatok azon a folyosón, és ott keressétek! – int el valamerre a fejem felett. Én buzgón markolászom tovább a semmit. – Jobb lenne, ha maguk is jönnének, mert a parancsnok úr azt mondta, hogy ne szakadjunk el, merthogy... – Én is ott voltam, fiam, tudom, mit mondott! – vág a szavába a szerzetes, láthatóan feszélyezi az ottlétem. Hát ezen már ne múljon a jó kedve! – Hoppá, megvan! – kiáltok fel boldogan, aztán megragadom a semmit, felkapom, majd azonnal sarkon is perdülök, és üres markomat mellkasomhoz szorítva elsietek. – Köszönöm a segítséget a keresésben!– kiáltok még vissza, aztán belépek egy ajtón, és utána egy ideig elcikcakkolgatok az imateremben térdelı szerzetesek között, de végül elérem a szemközti falat, nincs tovább út. Jobb híján térdre zuttyanok, és elmerült imádkozást imitálva várok, míg az utánam sietı egyik katonát kitessékeli a teremben felügyelı szerzetes.
Felismertek? A, kizárt, inkább rutinból koslattak a nyomomban, de azért mégis! Ki kéne találni valamit, mert ez a vak bolyongás nem vezet sehova. Ám semmi sem jut az eszembe, és ráadásul a vak bolyongás is ugrott. Nem mehetek tovább, mert rém feltőnı lenne ám, ha negyed perc imádkozás után lelépnék. Tehát hosszan maradok, többször megszámolom, hogy az orrom elıtti kövön negyvenkét repedés található, ha azt a hosszút kettınek számítjuk, akkor negyvenhárom. Mist, te Titokzatos, elegem van, dobj be valami izgalmasat, mert megpusztulok az unalomtól! Mintegy vezényszóra, a nyakamból elıre bukik az a nyolcszögő medál, amit Aquim ıspapától csórtam, izé, vettem kölcsön. Csinos darab, és itt, a fényben, megállapíthatom, hogy tényleg arany, és tényleg írás van rajta. Illetve ó-semni jelek, amiket valaki hasraütéses rendszerben felfirkálgatott, legalábbis ez az elsı benyomásom. De nyilván bírnak valami jelentéssel, így végül az imádkozás maradékát azzal töltöm, hogy megfejtsem titkos értelmüket. Totál agyhalál, majd talán máskor. Aztán véget ér a közös ima, a szerzetesek és nıvéreik szépen sorba rendezıdnek, és távoznak. Beállok én is, bár nem ismerem az imát, amit fennhangon énekelnek, de tátogni prímán tudok, simán beleolvadok a tömegbe. Mázlim van – már éppen ideje is –, a csoport kiénekli magát az udvarra, ahol feltőnésmentesen lemaradok, és útba veszem a kaput. Nyitva van, ami el is várható egy kolostortól, ám sajnos fegyveresek vigyázzák, illetve inkább szigorú”kötetlen társalgásba”merülnek, alibiként. Jelenlétük nyilván nekem szól, udvariatlanság lenne, ha nem értékelném. Szóval, habozás nélkül odasétálok, és meg is állok az egyik katona elıtt. – Jó katonák, nemes vendégeink, segítségükre lehetek valamiben? A faluba megyek, és szívesen hozok valamit önöknek, ha szükségét látják! – ajánlom fel, és mellé ıszintén rájuk mosolygok, belenézek a szemükbe. Egyiknek a másik után. Bambán visszavigyorognak – Nem igazán van semmire szükségünk. – Ne fáradjon, nıvér, hamarosan úgyis elintézzük a dolgunkat, és megyünk. Na, ha az én elfogásomra gondol, akkor az nem lesz olyan hamar. Mert hogy ezek a fafejek nem ismernek arcról. Garantált, hogy nem helyiek, a kiejtésük alapján arra tippelnék, hogy import banditák Solból. – Akkor csak egy korsó bort hozok fel, az megkönnyíti a várakozást, és Aranyfürtő Ashel nagy szeretettel veszi, ha áldomást isznak a nevére terített asztal mellett! Ebbe meg naná, hogy nem kötnek bele, még integetnek is utánam, amikor kimegyek. A marhák. De talán az csak feltőnne nekik, ha jókedvően leugrabugrálnék a hegyoldalban lankásan vezetı úton, így addig szigorúan jólnevelten megyek, amíg láthatnak. Aztán kicsit feljebb cibálom a csuhát, és így némileg könnyedebben leslattyogok a faluba.
Muszáj szereznem valami kaját, mielıtt éhen halok, és az is érdekel, hogy itt vajon mit hallottak a halálomról. A szóba jöhetı vacsora- és információs gócpont pedig a helyi kocsma. Kint már esteledik, mire belököm az ajtaját, és kizárom magam mögött a feltámadó hős szelet, viharfelhıkkel feketedı eget. Cserében bent állott sörszag és tömény izzadságbőz fogad. – Elnézést, hogy bejöttem, jó fogadós uram, de úgy látom, vihar készül odakint, és igen félnék egyedül, sötétben nekivágni a hegyoldalnak, bár az én hibám, hogy ily hosszan maradtam, de ha Aranyfürtő Ashel nevében megtőrnének egy éjszaka erejéig... – hamukázom csont nélkül. Itt hamarosan muszáj lesz változtatni, a végén még maradandó károsodást szenvedek, és egy életen át nem tudom lemosni ezt a kenetteljes stílust. – Hát, maradhat, ha nem bánja, hogy a padon alszik – vonogatja a vállát a kocsmáros, szerintem nem szeret, de nem is akar belekötni a falu felett magasodó kolostor szerzeteseibe. – A pad, az nekem nagyon jó! És ha lehet, kérnék valami vacsorát is. Majd holnap, a kolostorból leküldöm az árát – pofátlankodom tovább. De panaszra nincs okom, bejön a szöveg, hamarosan már az egyik sarokasztalnál, egy nagy tányér kása felett bámulhatom, hogy hogyan bámulnak a helyiek. Sok paraszt, nekem mind tök egyforma, de tuti van közöttük valami hierarchia, mert nem szólítanak meg, egészen amíg az egyik gazda beszélgetést nem kezdeményez. – Úgy hallottuk, nıvér, hogy fent a kolostorban járás volt. – Az volt, bizony, de milyen! – hagyom rájuk, és most, hogy a csorda vezére megtisztelt szavával, mind kicsit közelebb húzódik, részletekre kíváncsian. – A nıvér is látta? – Saját két szememmel – bizonygatom. – És nagyon rettenetes volt? – Kilelt a hideg. Nem fiatal lányoknak való az – sóhajtok, de nem unja meg, tovább kérdez. – És mondott is valamit7 Most már tényleg jó lenne megtudni, hogy mirıl is beszélünk. – Nézze, gazda uram, ha mondott, ha nem mondott, az én dolgom. Miért kérdezi? – Mert hát mi is láttuk ám! Nem az asszonyt, a férjét, biza'. Ezek rólam meg Qról beszélnek? Az jó lenne, ez a téma módfelen érdekel. – És hol látták? – No, fiam, mondjad! – int hátra a fıgazda, mire egy nyolc-tíz év körüli gyerek, aki eddig a másik sarokban gubbasztott, kicsit elırejön, és magyarázni kezd. – Én láttam Q al Aquim lovag úr kísértetét. Bizony, ma reggel láttam! – Részletek? – kérdezek vissza tányérom felett, mire a gyerek büszkén beszélni kezd. Láthatóan bejön neki, hogy mindenki lesi a szavát.
– Hajnalban a tanyánkra jött, egyenesen az erdıbıl. Nagy lovon vágtatott, a ruhája csupa rongy, az arca meg tiszta vér. Már biztosan nem élt, halott volt, de egyenesen ült a lovon, és pontosan a tanya felé jött. Anyám azonnal felzavart engem meg a két húgomat, és ideküldött, hogy itt várjuk meg, mi lesz. İ maradt, hogy megtudja, mit akar, mert hogy Wareen ura élve és holtan is parancsol a környéken, de minket ideküldött a Holló-hegy alá, hogy biztonságban legyünk, és nem is szabad hazamennünk, amíg nem üzen. – Aha. Ez érdekes – biccentek, mert a gyerek láthatóan dicséretet vár a sok sületlenségért. – És én is láttam Q lovag úr kísértetét! – kontrázik valaki oldalról. A helyiek már nyilván ismerik a meséjét, de nekem, az új arcnak mindent elı lehet még egyszer adni, és amúgy is hálás közönség vagyok. – Szintén ma reggel? – kérdezem, hogy bátorítsam. – Nem, én még hajnalban, kicsivel napfelkelte elıtt. Kifele mentem, amikor a wareeni elágazásnál, fent a domboldalon észrevettem egy árnyat. Hát, jól megnézem magamnak, mi lehet az, talán valami elkódorgott marha vagy öszvér, de bizony nem. Egy nagy mén volt, de vagy másfélszer akkora, mint egy rendes ló, díszes szerszámban, takarókkal, mint a lovagoké. Rajta meg ült egy páncélos alak, jól megtermett férfi az is, vértben, pajzzsal, nagy karddal a hátán. Akkor még nem hittem volna, hogy kísértet, mert egészen valónak nézett ki. Gondoltam is, de korán reggel kilovagolt ma Q lovag úr, mert hogy a takarók, meg a pajzs is az Aquimok címerével volt festve. – És biztosan nem ı volt? Mármint, élve, nem holtan? – akadékoskodom egy picit a józan ész nevében, de a paraszt meggyızhetetlen elszántsággal rázza a fejét. – Nem evilági volt! Mert amikor felértem az elágazáshoz, akkor nyomát sem láttam. Eltőnt, nem is látszott merre, sıt! A földön sem látszott nyoma, pedig ott táncoltatta azt a ménkő nagy lovat, a gyep meg gyenge, sáros a harmattól. De nyoma sem látszott, hát biztosan kísértet volt. – Tuti. Akarom mondani, ez nyilván így igaz, gazda uram! – No, ezt láttuk mi a mai napon – veszi át a szót ismét a fıparaszt. – Ezért kérdeztem, igaz-e, hogy a templomban meg megjelent Thani úrnı kísértete. És nehogy már lemaradjak tılük, bunkó falusi parasztok! – Hogy igaz-e? Igaz! Én ott voltam, láttam a saját szememmel. Az oltár felett jelent meg, lebegve. Kitárta a karját, és nagyot sikoltott. Ott mindenki térdre hullt, azonnal, mert tiszteljük ám azt a nagytudású asszonyt, de nagyon. İ meg azt mondta, a halál neki semmi, és hamarosan fel fog támadni. Akár már holnap is láthatják élve, ha olyan a kedve. De ha akar, megint meghal, neki nem ügy, mert sárkányölı fekete boszorkány. Aztán kirepült az ablakon keresztül. Így éljek, a saját szememmel láttam! Az oltár mögötti nagy üvegablak teljesen össze is tört – bizonygatom elszántan. Kár a gızért, a parasztok nem kételkednek, csak hümmögve összenéznek, értın bólogatnak. Lelkük rajta.
– Hát, azt hiszem, nehéz idık jönnek – közli a konklúziót a fınök, és ezt még el is hiszem neki. – Ja. De most egy pillanatra ki kell mennem, ha megbocsátanak – állok fel, és szépen távozom hátrafelé. A vacsit megettem, a hülyeségünket kicseréltük, tılük értelmes, Qról szóló híreket nem remélhetek, mehetek tovább, dolgom van Wareenben! Kint már mélysötét, plusz erıs szél fogad, aztán hamarosan kitör a vihar. De legalább egyedül vagyok, hát nyugodt lélekkel feltépem a csuha mindkét oldalát csípıig, ebben már nem kell megjelennem senki elıtt, ellenben így legalább ki tudok lépni. Tényleg sietek, ám sajnos az út sártengerré válik, nehéz végigcuppogni benne mezítláb, meg persze zuhog az esı, dörög és villámlik, a fák nyögnek és zúgnak, pöpec kis nyári vihar tombol a fejem felett. Lassan már hajnalodik, mire kikeveredem Wareen alá. Napfelkeltekor engedélyezek magamnak egy kis szünetet, egy, az éjszaka kidılt fán ülve pihenek egy kicsit. Már idelátszik a vár, és ha a szemem nem csal, még mindig a családi lobogónk lebeg az öregtorony felett, olyan nagy nem lehet a baj. Jobb híján ennek örülök, meg a lábamat lógázom, amikor patacsattogás hallatszik, és hamarosan beléptet a képbe egy freita lovag, meg két csatlósa. Amint észrevesz, megállítja a lovát, és végigmér, szkeptikusan várom, hogy mire jut. Nem sokáig húzza az idıt, gyorsan leereszkedik hozzám egy kérdés erejéig. – Nıvér, csak nem kint érte a vihar? – Miért, maga szerint hobbiból fürödtem meg a sárban? A válasz meglepi, de végül fejet hajt, elmosolyodik. – Bocsásson meg nıvér! Igazából csak azt szerettem volna kérdezni, hogy szüksége van-e valami segítségre? – Kell a lovad. Vagy az egyik csatlósod lova, az is jó lesz. – Csak ennyi? – kérdez vissza, immár szúrós szemmel méregetve. – Na jó, a kíséretembe is szegıdhetsz. Dolgom van Wareenben. Picit hallgat, aztán komoran összevonja a szemöldökét. – Te nem vagy Aranyfürtő Ashel nıvére. – Talált. Te viszont freitan vagy, akinek kötelessége bajba jutott hölgyeken segíteni. – Bajba jutott hölgy vagy? – mér végig még egyszer. Hiába strapálja magát, a látvány nem változik, mezítláb vagyok, sáros lábbal, derékig szakított csuhában. Csurom vizesen. – Igen, Wareen úrnıje vagyok, Mae Thani, a sárkányölı. Elhiszed? – kérdezek rá élesen, vitára számítva. – Nos... Amennyire ismerem Thani úrnı hírét, nem hinném, hogy bárki ezt merné hazudni – ezzel lelendül a nyeregbıl, és meghajol elıttem, csatlósai követik a mozdulatot.
– Akkor halljam! Ki vagy, mit kerestél Wareenben, honnan jössz, és hova mégy? – Lassabban, úrnım! – int, és az arca komorra vált, mint aki valami nagyon rosszat készül mondani. – A nevem Rash al Farel, freita lovag vagyok, a rend hiszaeni rendházából. Wareenbıl jövök, ahol két éjszakát töltöttem Q al Aquim vendégeként, és máskor talán boldog lennék, hogy téged is megismerhetlek, Thani úrnı, ám most szomorú hírekkel tartok Tetihuanába. – Kitalálom! Azt a hírt viszed, hogy meghaltam Qval együtt, és most mindjárt elkezdesz visszaőzni engem a túlvilágra. – Nem, úrnım! – rázza a fejét, és leold valami kisebb csomagot a nyereg mögül. – Valóban azt hittük, mindketten meghaltak, és hála Frej-Jahnak, hogy a hír legalább félig hamis. De csak félig. És itt letérdel elıttem, és átnyújtja azt a bizonyos csomagot. Mivel mostanában úrinı vagyok, hát kelletlenül felállok a kényelmes fatörzsrıl, úgy veszem át. Egy kettétörött kard van benne. Még pontosabban Q pallosának markolata, olyan arasznyi pengével. – Q al Aquim, Frej-Jah legigazabb lovagja halott – főz hozzá magyarázatot Rash al Farel – Aha – hagyom rá, és így, hogy túl vagyunk a formaságokon, visszahuppanok a fatörzsre. A lovag rám emeli tekintetét, talán valami hosszadalmasabb reakciót vár, tılem ugyan nem kapja meg. Dög fáradt vagyok, fenének hiányzik, hogy még sápítozzak is elıtte. Így rövid várakozás után ismét fejet hajt, és tovább nyomja az ilyenkor szokásos sódert. – Engedje meg, Thani úrnı, hogy felajánljam a szolgálataimat Ha bármivel is segíthetek ebben a nehéz órában, örömmel teszem. – Naná, hogy segíthetsz. Most szépen feljössz velem a várba, és irtózatosan szétrúgjuk a seggét annak, aki ezt a baromságot terjeszti! – rázom a fejem, átmenetileg mégiscsak szüneteltetve úrinı mivoltomat. – Ez nem rémhír, Thani úrnı! – tiltakozik a lovag, még mindig elıttem térdelve. – Tegnap részt vettem Q temetésén, és akkor is ott voltam, amikor meghalt. – Akkor tudod a részleteket is. Halljam! – biztatom, mire mesélni kezd. – Tegnapelıtt érkeztem Wareenbe, egyszerő vendégségbe Hisza enbıl tartok Tetihuanába, és útközben megálltam itt, nem is sejtve, miféle tragédiának leszek szemtanúja. – A rizsát hagyd ki! Fáradt vagyok, szorítkozzunk a lényegre! – Értem, Thani úrnı. Qval ültünk vacsoraasztalhoz, és téged is vártunk, de hiába. Így férjed este, napnyugtakor kilovagolt utánad, én pedig a kíséretébe szegıdtem. És innentıl hazudik. Tudum, hogy hazudik Q soha nem engedné meg egy hiszaeni freitannak, hogy vele menjen rám vadászni A tetihuanaiak között sem mindnek, csak jó barátainak, például Yeinnek meg még vagy féltucat régi harcostársának akikkel együtt küzdött még Reelanban. De egy fıvárosi
lovagtársát soha nem hívná ilyesmire, egyszerően az eszébe sem jutna. Elvégre, hogy én hol vesztem el, és miért nem kerülök elı, ez ugye ránk tartozik, nem egy jöttment vendégre. – Értem, a kíséretébe szegıdtél. És utána? – biztatom, megakadás nélkül hazudik a szemembe. – Haramiák támadtak meg minket. Jól szervezetten, az éj leple alatt csaltak csapdába. Küzdöttük, freitanhoz méltó módra, ám Q fegyvere eltört, és utána lerántották a lóról. Nem tudtam neki segíteni. Meghalt. Tegnap eltemettük és most megyek Tetihuanába, hogy elvigyem a hírt. – Akkor most ki van Wareenben? – Férjed hő emberei vették át a birtok vezetését, míg Paadre al Es-Con tetihuanai nagymester kijelöli a vár új urát. Azt hittük, Thani úrnı is végleg elveszett. Ám nagy szerencse, hogy nem, így azt hiszem, az a legjobb, ha visszakísérem Wareenbe. – Ja, az lenne a legjobb. Amúgy is felelıtlenség itt jártatni a szánkat, amikor olyan rablóhordák garázdálkodnak a környéken, amik még Qt is meg tudják lepni – bólogatok buzgón, a szemem sarkából látom, hogy megrezdül az arca, a szúrás talált. Sáros ez a lovag, de nagyon! Persze, nem csoda, a freitanok tetihuanai és hiszaeni rendháza rég ápolja a kölcsönös ellenségeskedést, egymást jobban utálják, mint a szomszéd lovagrendeket, az eredendıen ellenséges északiakkal meg, akik ellen gyakran vezetnek hadjáratokat, szinte puszi pajtások a mindenféle belvillongásokhoz képest. Szóval, mindenképpen fenntartásokkal viseltetem ezzel a pasassal szemben, ı viszont látszólag nem veszi észre. – Induljunk, Thani úrnı! – hajt fejet rezzenéstelenül, muszáj kipróbálnom, mennyire ad a látszatra! – A lovadra én szállok fel. De te gyalogolj elıttem, és vezesd száron, mert rossz lovas vagyok! – Így lesz, Thani úrnı – hagyja rám ezt is, hát felpattanok a lóra, és hagyom, hogy vezessen. Így indulunk vissza a várba, mögöttünk léptet a két csatlós, alattunk fogy az út. Jó ez így, az legalábbis mindenképpen jó, hogy ez a díszes lovag nem jut el egyhamar Tetihuanába. Ha nagy a baj, Qnak biztosan az az elsı dolga, hogy üzen a rendházba, és jobb, ha az ı küldönce ér oda hamarabb, tehát módfelett hasznos vagyok, ha feltartom ezt a Rash al Farelt. Persze, ezzel együtt is a legokosabb lenne jól elszaladni, mert ez a pasas rosszat akar nekem, az biztos. Vagy ha nem is ı, de aki a várban vár minket, az már tutira. Annak már hallottam a hangját a kolostorban, tudom, hogy most Wareenben van, és hogy ez a lovag nem árulta el a nevét, az azt jelenti, hogy cinkosok. De miben? Ezek tényleg megölték Qt? Mondjuk álmában, hátulról, miután leitatták, esetleg talán képesek lehettek bántani, de hogy nyílt csatában? És azt
hiszik, én ennek bedılök? Na nem, ez a rajtaütısdi nem igaz, és Q nem halt meg, mert ha meghalt volna, akkor a valódi mesét hallom róla, nem ezt a rózsaszín habos baromságot. Méghogy haramiák, meg csapdába csalás! Ám ha tudni akarom az igazat, akkor Wareenbe kell mennem, még akkor is, ha ez némileg életveszélyes. Ám más oldalról, mitıl esne bajom? Ha meg mégis, akkor Q majd csak elıkerül, és megment, lassan itt lenne az ideje, hogy belépjen a képbe, és rendbe rakja ezeket az arcokat. És amint beléptetünk a várba teljesen bizonyossá válik, hogy igen, itt Qra lesz szükség, de gyorsan, mert a palota kapujában, büszkén felvetett fejjel az általam módfelett felületesen ismert Eshu al Aquim várakozik, az én tökéletes lovagom selejtes féltestvére.
Q AL AQUIM avagy ki kit kísért?
Az akna, melyben Thani nyomán ereszkedem lefelé, pokolian szők. Nem egy helyen el sem férnék, csizmám sarkával igyekszem helyet törni magamnak az omladékos járatban. Kövek, kavicsok hullanak alá a mélybe, remélem, nem temet maga alá a barlang. Egy örökkévalóság, míg leérek, tökéletes feketeségben emelkedem talpra. – Most ereszd le a fáklyát! – utasítom Azrent, hamarosan táncoló lángok világítják meg a fehér, sötétségbe veszı falakat. Magasra emelve a fényt nézek szét. Lábaimnál halottak hevernek, többségük már évszázadok óta, de a régen itt porosodó csontok felett friss tetemek is fekszenek, két idegen katona. Bizonyosan azok, akik leereszkedtek Thani után. Óvatosan, egy lépést sem téve szemlélem meg ıket, dárda ütötte át egyiknek az arcát, a másiknak a mellkasát. Harcra utaló nyomok nincsenek, ez nyilván valami régi csapda, ami ırzi az innen induló folyosót. Kicsit még szemlélem a sötétbe veszı falakat, aztán üres bal kezembe felkapom az egyik, lábaimnál korhadó pajzsot, és magam elé emelve lassan elindulok elıre. Nyilván a padló egyik köve indítja a szerkezetet, legalábbis a lábam alatt kattan valami, aztán fentrıl hallom a nyikorgó suhanást, és már jön is a dárda, méghozzá egyenesen három, szépen, egymás mellett, fakeretre rögzítve. Gyorsabb, mintha emberkéz vetné, de számítottam rá, kezemben a pajzs, sikerül belefordítanom az ütésbe. Elkapom a felém lendülı fegyvert, emberfeletti ereje majdnem fellök, végül mégis talpon maradok. A csattanás
pillanatában a pajzs és a dárda is eltörik, nem csoda, évszázados eszköz mind a kettı, faforgács porzik az arcomba Ezenfelül viszont semmi bajom sem esik, némi pislogás után megszemlélhetem, ahogy a szerkezet felhúzza az immár foghíjas keretet a törött dárdával együtt, és utána szabad az út. – Valami baj történt, Q uram? – hallatszik felülrıl titkárom hangja, a csattanás nyilván felhallatszott. Eldobom a pajzs semmire sem jó roncsát, és visszakiabálok neki. – Semmi baj, minden a legteljesebb rendben van. Ereszkedj le! – Igenis! – jön az elszánt felelet, utána még hosszan kell várakoznom, mire a mennyezet kürtıjébıl aláereszkedik Azren. – Maradj szorosan a fal mellett! – utasítom, nehogy ı is elindítsa a csapdát, majd elıreemelt fáklyával elindulok a folyosón. Kihalt, koszos járat, semmi érdekest nem találunk, egészen hosszan. Végül kicsit kiszélesedik, utunkat térdmagas kıhalom keresztezi. Fal volt valaha, oldalt még áll belıle valamennyi, mögötte pedig fehér kıbıl faragott, monumentális szarkofág magaslik. Hát, Frej-Jah, ez nem lehet igaz! Thani tényleg megtalálta családom ısapjának sírját! – Gondolja, Q uram, hogy Thani úrnı ide jött? – kérdezi mellettem bátortalanul Azren, és szemüvegét tologatja az orrán, hol fel, hol le. Feleslegesen, azon a poros üvegen keresztül semmit sem fog látni. – Biztos vagyok benne, hogy Thani ide jött. – De akkor most hol van? Mi történhetett vele? Kicsit nézelıdöm, aztán észreveszem, hogy a kırakás alól, oldalt, valami nedvesség szivárgott ki. Minden rosszra készen dobálom félre a köveket, ám végül megnyugodva sóhajtok, nem Thani holtteste kerül elı, csak a lámpása, abból folyt ki az olaj, amikor rádıltek a kövek. – Ez Thanié – emelem fel a szétpréselıdött lámpát. – Bizonyosan akkor vesztette el, amikor bejutott a sírkamrába. Azaz attól kezdve sötétben maradt. – Sötétben? – szörnyülködik Azren. – Akkor miért nem kiáltott segítségért? Vetek rá egy megsemmisítı pillantást, ért belıle. – Persze, világos, Q uram! Bejutáskor elvesztette a mécsesét, és persze nem kiáltott segítségért – bólogat, de rögtön utána bizonyságot tesz róla, hogy a nemes dámákról alkotott elıítéleteit még nem rombolta földig szívem szeretett hölgye. – Vajon mit csinálhatott szerencsétlen, a sötétben bolyongva, egyedül és védtelenül? – Kinyitotta a koporsót – felelem, a szarkofág tetejét tartó márványhengerecskékre bökve. Meg sem kell ıket közelebbrıl néznem, tudom, hogy a Nagyasszony termében álló kis-tábla lábai. – És gondolom, utána belenézett, amit mi sem halogathatunk tovább – sóhajtok, és fáklyámat elıre emelve odalépek a szarkofághoz.
Az oldalán ó-semni írás, ez bizony valóban az ısapám, War al Aquim sírja, akirıl a családi legendák szólnak, és akinek a nyughelyét mély titok ırzi. İrizte, egészen addig, míg Thani be nem került a családba, mert lám, ı megtalálta! Most már kíváncsi vagyok, hogy vajon az a bizonyos, általam mindig is mesebelinek tartott kincs is itt van-e? De a koporsó üres, amikor belenézek, sem kincs, sem páncél vagy fegyverek, amiket pedig bizonyosan mellé temettek ısapámnak. Persze, megeshet, hogy pár sírrabló mégis eljutott idáig, de a csontoknak akkor is itt kellene lenniük. Ám nincsenek, a szarkofág tökéletesen üres. – Kinyitotta a koporsót, aztán csalódottan távozott. Feltételezem, a sötétben sok idıt vesztegetett, már délután lehetett, mikor elindult vissza. – Biztosan így volt, Q uram. De az is biztos, hogy nem érte el a hasadékot! Nem jött ki, és mivel az ide vezetı folyosón sincs... – ...ezen lenni kell itt valahol egy másik kijáratnak, amit eddig nem vettünk észre – fejezem be a gondolatot, mielıtt titkárom felvet valami fekete praktikákkal és sötét varázslatokkal megtőzdelt megoldást. Thani nem boszorkány, és kísértetek is csak igen ritkán járják ezt a világot, ez pusztán egy sírkamra, semmi több. – De hol lehet az a járat? – Nem lehet nagyon elrejtve, mert Thani sötétben is megtalálta – vélekedem, majd körbejárom a helyiséget. A továbbvezetı járat valóban nincs elrejtve, a terem hátsó sarkából nyílik egy olyanforma alagút, mint amin bejöttünk, ám amikor bevilágítok a fáklyával, kicsit meghıkölök. Talán ha arasznyi padka vezet itt közvetlenül a fal mellett egy gyorsan mélyülı hasadék peremén. Elıredılök, és lefelé nyújtva a fáklyát igyekszem belátni a mélységet, úgy becsülném, két embernyi, de az alja csupa hegyes szikla és kı, aki itt leszédül, az nem éli túl! – Thani úrnı itt ment végig? – csodálkozik Azren magasra szaladt szemöldökkel. – Sötétben? – Igen. Nyilván egyik kezével a falat követte, és biztosan azt hitte, az majd visszavezeti a kijárathoz. Csak éppen itt volt ez a folyosó is, amirıl nem tudhatott, hiszen amikor bedöntötte a sírkamra falát, akkor elvesztette a mécsesét. – Akkor nincs mit tenni, utána kell mennünk – sóhajt mindenre készen Azren, érzem a hangján, hogy mennyire nem örül ennek, de az is világos, hogy nem fog meghátrálni. Hő emberem. – Pontosan – hagyom rá, és elıreindulok a keskeny padkán. Leginkább lefelé kémlelek, de nem látom odalent Thani holttestét, ezt is túlélte, hála neked, FrejJah! Mi is baj nélkül végigmegyünk a veszélyes szakaszon, utána megint rendes, járható az út, csak éppen sokfele ágazik. Már az elsı keresztezıdésnél kettéválunk, és szépen, szisztematikusan végigjárjuk az elágazásokat a fáklyával megjelölve a járatokat magunk mögött. Kész labirintus húzódik itt a hegy alatt, vajon Thani eltévedt, és még mindig itt
bolyong, vagy innen is kijutott Kiszámíthatatlan Iziana kezét fogva? Persze, kijutott. Több órás, fárasztó kutatás után az egyik folyosóból vízcsobogás hallatszik, elérek egy föld alatti patakmedret. És ahol az út a vízbe vezet, megtalálom szívem szeretett hölgyének hátizsákját. A vízszint felett lóg, szépen felakasztva, könnyen elérem, és belekotrok. Pár lényegtelen kacat, meg a szótára van benne, nyilván azt féltette annyira, hogy ne vigye magával a vízbe, így inkább ide akasztotta, hogy biztonságban legyen. Az viszont a világ legmegérthetetlenebb rejtélyeinek egyike, hogy vajon hogyan képzelt visszajönni érte? Nos, fogalmam sincs róla, de ez nem is lényeges. Szerencsés módon itt vagyok, hát belesüllyesztem a zsákba a már hamarabb megtalált mécsest, a vállamra veszem az egészet, és kiáltok Azrenért. Titkárom fehér porral tetıtıl talpig belepett árnya hamarosan elıkerül. – Hívott, Q uram? Még nem fejeztem be, arra még sok járat indul – int a háta mögé. – Nem kell bejárni ıket. Thani megtalálta ezt a patakot, és a nyomába szegıdött, abban reménykedve, hogy az majd kivezeti a felszínre. – Ó! Ez igen biztatóan hangzik – mosolyodik el mérsékelt örömmel Azren. Úgy sejtem, ı még mindig azt hiszi, csak Thani tetemét leljük majd meg a hosszú keresés végén, én viszont egyre bizakodóbb vagyok. – Gyerünk! – intek elıre, és indulok is. Derékig a patakban gázolunk, de szerencsénk van, sehol sem kell úszni. A hős víz egy ideig kellemesen felfrissít, aztán már inkább fázom, meg hát a sebeimnek sem tesz jót, így nagyon örülök, amikor a patakmeder kiszélesedik, és végre kigázolhatunk a partra. – Ez már a kijárat? – értetlenkedik Azren egy, a mennyezeten nyíló lyuk alatt állva. – Igen. A kolostor alatt vagyunk, ez lesz a régi kút, ami az istálló mögötti udvaron nyílik. Rég nem használják, rács fedi, és senki sem megy a közelébe se, mert kísértetjárta hely hírében áll. Vagy félszáz éve, amikor megostromolták a kolostort, jobb híján ide eresztették le a halottakat. Oda ni! – intek elıre, ahol mészbe fagyott testek hevernek végig a köveken. Azren beleborzong, de összeszorított szájjal követ, amikor odamegyek, és átgázolok köztük. Frej-Jah vegye a lelküket, és bocsásson meg nekem, de muszáj háborgatnom örök nyugalmukat, erre vezet az utam. Láthatóan nem is olyan régen valaki már átvágott a tetemek között, azaz Thani itt járt! – Ezek már nyilván a kolostor alatti katakombák – mászom fel a továbbvezetı járat szájába, aztán felsegítem Azrent is. Titkáromat tetıtıl talpig por borítja, itt-ott mészmaszatokkal színesítve. Kísérteties látvány, különösen szemüvege, melyet rendületlen elszántsággal törölget. Ám nem mosolygom meg, részben mert igen fáradt vagyok, és hát magam is hasonlatosan nézhetek ki. Ráadásképpen az én ruhámat még vér is
mocskolja, az az átkozott vágás a vállamon átvérezte a kötést, de nem számít, még bírom. Magam elıtt tartva az utolsókat pislákoló fáklyát, elindulok a katakombákban. Nem tudom az utat, de fent valahol énekhang hallatszik. Nyilván az esti imádság. Az éneklı hangok kórusát követve megyek, végig a folyosókban, aztán egy függıleges aknában kapaszkodom fel, melynek vastetejét félretolva kijutok a napvilágba. Úgy számítom, valahol a templomban fogok felérni a felszínre, esetlegesen kicsit megzavarva az imádságot is, mondom, erre számítok, ám azon azért meghökkenek, hogy egyenesen az oltár mögött emelkedem fel. Szembe velem a kolostor összes szerzetese, éppen imádság közben, még pontosabban megdermedve, leesett állal. Az ének abbamarad, kísérteties csend tölti meg a hatalmas csarnokot. – Aranyfürtő Ashel, megint... – motyogja maga elé kimeredt szemekkel az apát, aki egészen közel áll hozzám, kezében az áldozati kelyhet nyújtva istene felé, aztán csak összeszedi magát, megemeli a hangját. – Q al Aquim freita lovag, térj meg a túlvilágra, ahova tartozol, ne kísértsd az élıket! És hát mit lehet erre válaszolni? Alapvetıen semmit, világos, hogy nem kezdek el magyarázkodni, hogy még élek, és amúgy sem lenne helyes, ha hosszan zavarnék egy idegen istentiszteletet, sem Frej-Jah, sem én magam nem találnám helyénvalónak. Ám valamit mondanom kell, ha már itt vagyok! – Üdvözlöm, apát uram, és nagyon sajnálom, hogy megzavartam az imádságot. Ha nem bánja, most távoznék, majd odakint megvárom, és mindent megbeszélhetünk. Választ nem kapok, nem is várok, a csend még mindig teljes, mindössze az aknából hallatszik ki Azren lihegése, ahogy az utolsó métereket igyekszik megtenni. Lehajolok és felhúzom, aztán nyugodt, hosszú léptekkel elindulok az ajtó felé. Titkárom követ, elıttem a szerzetesek széthúzódnak, széles utat adva kifelé. Rájuk sem nézek, hátra sem fordulva lépek ki a szabadba, de amint Azren becsukja mögöttünk az ajtót, picit megszédülök. Hosszú volt ez a nap, nagyon hosszú! Fáradt sóhajjal ülök le a templom fala melletti, egyszerő kıpadok egyikére, kezembe temetem az arcom. Pedig minden rendben, illetve ami fontos, az rendben. Az apát azt mondta”megint”, mint akivel nem elıször esik meg, hogy valaki hasonló módon megzavarja az imádságot. Tehát Thani elıttem járt, kijutott, élve kijutott. A többit nem is sejthetem, de hamarosan kiderül, csak ki kell várni. – Freitan, figyelj! Felkapom a fejem, búzasárga csuhás szerzetes áll elıttem, felismerem, az apát helyettese. – Freitan, itt nem vagy biztonságban, gyere! És hívva int, de közben fejét felkapva körbenéz, mint aki fél, hogy valaki szemtanúja lesz a jelenetnek. Feleslegesen, a lassan teljesen sötét éjszakában
senki sem jár, csak a közeli vihart ígérı szél tereli a port a kolostor széles udvarán. – Freitan, kövess, az életed és asszonyod élete múlik rajta! Thani említésére pedig azonnal talpra állok, még egyszer feledve a fáradtságot. – Mit tudsz Thaniról, szerzetes? – Menjünk, itt nem beszélhetünk, az apát hamarosan befejezi az imát, és az elsı dolga az lesz, hogy szól a katonáknak! Katonák? A kolostorban? Ez nagyon rosszat jelent, ám nem töprengek el felette. – Gyerünk! – intek Azrennek, a szerzetes pedig sietve vezet, végig a kolostor öreg épületének sötét, hideg folyosóin. Az üvegezetlen ablakokon befúj a szél, és esıpermetet szór az arcomba, de mire az elsı villám meg– dörgeti az eget, már egy apró szerzetesi cellába érünk, melyet barátságos gyertya világít meg. – Az apát eladta magát? – kérdem élesen a szerzetest, aki vezetett minket; lehajtott fejjel védi elöljáróját. – Aranyfürtő Ashel szerzetesei nem értenek a fegyverforgatáshoz, az öregekben még élesen él az utolsó alkalom, amikor megostromolták a kolostort. Az apát urunk igen helyesen úgy döntött, hogy nem vall szint, és támogatja Wareen urát, bárki is legyen az. – Én vagyok az! – csattanok fel, de magam is érzem, mennyire semmit nem jelent ez a jelen pillanatban. Fáradtan rogyok le a kis cella egyik oldalát végig elfoglaló, kemény priccsre, hátamat nekidöntöm a hideg kıfalnak, és egy hosszú pillanatra lehunyom a szemem. – Q lovag, nem tudom, hogyan kerülsz ide, mit tudsz, ám attól tartok, már más tartja Wareent! – figyelmeztet az apátheryenes. – Tegnap kaptuk a hírt, hogy Q al Aquim meghalt, és hogy mostantól az öccse, Eshu al Aquim a birtok ura. – Eshu! Tudtam, tudtam, hogy nem lehet más, ı elég alattomos és agyafúrt, hogy ehhez hasonló, mocskos módon szerezze meg a földemet, és neki megvolt a lehetısége is cselekedni. Apánk is freitan volt, hát Eshut nyilván befogadták a hiszaeni rendházban, és ott könnyen találhatott magának támogatókat. Ott sokan örülnek annak, ha a tetihuanai rendház nehéz helyzetbe kerül, vagy esetleg szégyenben marad, nem véletlenül látogatott meg Rash al Farel. És Eshut ráadásul itthon, a környéken is ismerik, ı könnyen elfogadtathatja magát a falvak parasztjaival, vagy akár ráveheti a holló-hegyi apátság vezetıjét, hogy ne segítsen engem. Eshu, te átkozott, ezt nem fogod túlélni! – Az imént, kint Thanit említetted. Mit tudsz róla, mi történt vele, hol van most? – Nem tudom hol jár most. Reggel érkezett, ugyanazon az úton, mint te, freitan, és az elsı ijedelmében sok testvérünk kísértetnek nézte. Ám élt, ebben biztos vagyok, és nem lehetett semmi komoly baja, mert pár keresetlen kifejezést hozzánk vágva távozott, kitörve az egyik énekes ablakot.
Igen, ez Thanira vall. De a szerzetes téved, ettıl még lehetett komoly baja, hiszen szívem szeretett hölgye nagy valószínőséggel félholtan is meg tudna botránkoztatni pár szerzetest, értékes tárgyak eltöréséhez pedig általában elég megmozdítania a kisujját. – Hova ment? – Eltőnt a kolostorban, és igazából senki sem akarta keresni. Az apát magához hívatta Eshu al Aquimot, hogy felelısségre vonja, miért üzente Wareen úrnıjének halálát, de nem jutottak egymással semmire, így Eshu a kapitányán keresztül engem kért meg, hogy segítsek neki. – Kapitánya? Az ki? – Egy Harrat nevő zsoldosvezér. Solból érkezett, de az emberei között van egy, aki helyi, és akit személyesen ismerek. Úgy hitték, ennyi elég, hogy ıket segítsem, no meg megfenyegettek, hogyha nem állok melléjük, akkor megölnek. Így látszatra megegyeztem velük, ám testvéreimet titkon arra kértem, próbálják becsapni a kíséretükbe rendelt katonákat, és nélkülük keressék meg Thani úrnıt. Abban bíztam, meglelem, és elrejthetem, de csalatkoztam. Úgy hiszem, már nincs a kolostorban. Csendesen rábólintok. Thani reggel ért ide, mondjuk aludt egyet valamelyik rejtett sarokban, majd utánaérdeklıdött a helyzetnek, és végül sietve elindult Wareenbe. Mondjuk, hogy megtudja, mi történt velem, vagy inkább hogy visszafoglalja, nem hiszem, hogy kevesebbel megelégedne szívem szeretett hölgye. Az éjszaka pedig viharos, ami azt jelenti, csak reggelre ér majd a vár alá. Ha sietek lóval még elé kerülhetek, ez biztos, éppen csak az a kérdés, hogy ezt akarom-e? Egy oldalról természetesen, hiszen Thani felelıtlen és vakmerı, kihívja Kétarcú Rashadelt, még akkor is, ha az szeretne már egy kicsit békét hagyni szívem szeretett hölgyének. Egy oldalról utána kellene mennem, mint ahogy a barlangokba is utána mentem. Más oldalról viszont mit tehetnék éne Wareenben? Jelenleg semmit, fegyverre van szükségem, lóra, talán katonákra, és pihenésre. Már két napja nem aludtam, hacsak nem számolom alvásnak azt a pár órát, amit lázálmokkal töltöttem. Nem, most nem mehetek Wareenbe, most nem állhatok Eshu elé, az nem Frej-Jahnak tetszı harc lenne, hanem pusztán öngyilkosság. Ezt világosan látom, ám így is nehéz a döntés. Teljes lelkemmel Thani után indulnék, most rögtön, hiába tudom, hogy nem tehetem meg. Nem tehetek semmit, csak bízhatok, hogy megéli a másnapot a segítségem nélkül is. Ha Rash még ott van, akkor nem fogják egyszerően meggyilkolni, akkor nem nyúlhatnak hozzá, akkor megkapja azt az egy nap haladékot, amire szükségem van. Mert holnap, holnap már ott leszek, és jaj mindenkinek, aki a szemem elé kerül, ha szívem szeretett hölgyének akár csak a haja szála is meggörbült! Ezt eldönteni nem telik hosszú idıbe, a szerzetes legalábbis szó nélkül kivárja, míg ismét az arcába nézek.
– Figyelj, szerzetes, köszönöm a segítséget, de még többre lenne szükségem. Lóra, fegyverre, páncélra, de leginkább nyugalomra. Itt kell töltenem az éjszakát, de reggel megyek tovább, mert holnap estére Wareen alá akarok érni, teljes fegyverzetben – állok fel a priccsrıl, az apát helyettese két kézzel tart vissza. – Freitan, értem, hogy aggódsz, de vannak pillanatok, amikor rá kell bíznod magad Kétarcú Rashadel jóakaratára! Fáradt vagy, sebesült, legalább négy-öt napos pihenésre van szükséged, de ha mindezt semmibe is vennéd, mert tudom, te rettenthetetlen lovag hírében állsz, akkor sem indulhatsz el reggel. A kolostorban nincsenek harcra nevelt lovak, se lovagi páncél vagy pallos – magyarázza, és közben megpróbál óvatosan visszaültetni a priccsre. Mintha valami óvni való beteg lennék! – Értem, ha nincs fegyveretek, nem baj, majd kerítek máshol, de az idıt nem vesztegethetem. Sok a tennivalóm, holnap reggel indulok – közlöm, és nem akarok errıl vitázni, de nincs is rá szükség. A szerzetes lassan bólint, mellé nagyot sóhajt, de ennél többet nem tiltakozik. – Legyen, freitan, és kísérjen Aranyfürtő Ashel áldása, bár kétlem, hogy az ı segítségére lenne most szükséged. Pihenj le, ez a cella biztonságos, és mindjárt ideküldöm két testvéremet, akik majd segítenek ellátni a sebeidet. Ezzel az apát helyettese távozik, magam maradok Azrennel a hős, magányos gyertya fényét táncoltató kıfalak közön. Fáradtan ülök le a priccsre, és szívem szerint azonnal lehevernék, de titkárom állva marad, és bár száját beharapva hallgat, de az arca nagyon beszédes. – Mi van? – Csak... Nos... Azon gondolkodtam... – Mondjad! – Ne aggódjon, Q uram, Thani úrnı élve kijutott a holtak föld alatti birodalmából, hát nem hiszem, hogy pont az ön öccse árthatna neki. Minden istenek mély kegyében áll, és ezenfelül is... Ezenfelül is fekete boszorkány, de ezt nem mondja ki. Jól teszi, így legalább igazat adhatok neki. Igen, Thani tud vigyázni magára a maga ırült, kaotikus módján, nekem pedig tényleg pihennem kell, ha vissza akarom venni Wareent az öcsémtıl. Frej-Jah, tudom, az élet szüntelen küzdelem, de a halandóknak néha mégis szükségük van egy pici kis alvásra! – Igazad van, de most pihenj, holnap is hosszú napunk lesz – intem, aztán elheveredem a kemény ágyon, magamra húzom a vékony pokrócot, és a következı pillanatban már alszom. Másnap reggel a vártnál frissebben ébredek, ám úgy érzem, kicsit késıbb a megszokottnál. Felülök, mozdulatomra vén szerzetes ébred a cella távolabbi sarkában, hunyorogva emeli felém ráncokkal barázdált arcát. – Jól van, uram? – Remekül – hagyom rá, és fel is állok.
A vén szerzetes hisz nekem, elcsoszog, távozása után nem sokkal az apát helyettese érkezik. – A katonák még mindig itt vannak, és mivel még mindig nem találták meg a feleséged, Q lovag, ezért elhatározták, hogy módszeresen átkutatják az épületet. Ebbe már az apát is beleegyezett, de idıbe telik, míg ideérnek, és amúgy is kevesen vannak, ki tudjuk kerülni ıket. – Köszönöm, hogy segítesz, szerzetes. Gyızhetetlen Frej-Jah és az istened áldása kísérjen érte. Ha majd visszaszerzem Wareent, nem felejtek el illı jutalmat küldeni. – Nem jutalomért teszem, freitan, pusztán a kolostor érdekébıl. Nem hiányzik, hogy a feldühödött tetihuanai lovagtársaid bosszúból feldúlják a környék falvait. – Nem fognak ilyet tenni, ezt megígérem – mondom komoly hangon, fıhajtással köszöni meg, és utána azonnal témát vált, ezzel is mutatva, elég biztosíték neki a szavam. – Néhány testvérünk hamarosan elhagyja kolostort, a közeli faluba mennek, megáldani a vihar elverte földeket. Ha közéjük álltok, feltőnés nélkül távozhattok, a kapunál ırt álló katonák nem fogják megállítani ıket. Ezzel két csuhát terít ki elıttünk, az övéhez hasonló, ragyogó sárga ruhákat. Összevont szemöldökkel mérem végig ıket. – Hogy öltözzem álruhába? – Nincs más megoldás, ha csak nem akarod a kardoddal kivágni magad, freitan – csóválja a fejét, és sajnos igaza van. Ó, Frej-Jah, értem én, nagyot hibáztam, értem, hogy neheztelsz rám, de nem viszed túlzásba? Álruhában, szerzetesnek álcázva bolyongjak egy kolostorban, mint egy csavargó, egy szélhámos... mint Thani, aki nyilván még élvezte is, hogy lóvá tehet egy csomó, ártatlan szerzetest. No, ha neki ment, talán nekem is sikerülni fog! – Essünk túl rajta! – sóhajtok, és ruhám fölé húzom a csuhát Azren külön parancs nélkül is öltözik, nyilván tetihuanai iskolájában is hasonló öltözetet hordott, majd engem is végigmér. – Elnézést, Q uram, de ha megigazíthatnám... – kérdi óvatosan, mint aki valami rossztól tart, pedig nem haragszom rá. Nem rá haragszom. – Ha úgy látod jónak, igazítsd! Titkárom további szószaporítás nélkül megköti helyettem a csuha övét, aztán még egyszer végigmér. – Talán ha kicsit meggörnyesztené a vállát, Q uram – javasolja, és tanácsokban az apát helyettese sem szőkölködik. – Talán az is szerencsés lenne, ha letenné a kardját, átüt a csuha anyagán a markolat. Szó nélkül oldom le a fegyvert, ha már ezt az utat választottam, akkor ezen kell járnom, és egyébként is! Ha pár zsoldos katona támad meg, a meglepetés erejével csak el tudom venni az egyik kardját. Ha meg többen jönnek, felkészülten, akkor úgyis mindegy.
Hát fegyvertelenül és meggörnyesztett vállal vágok neki a kolostornak, az apát helyettese vezet, Azren pedig mögöttem lépked. Az épület kihalt, mindössze az egyik sarkon jön szembe pár szerzetes, zavartan lehajtom a fejem, hogy a csuklya eltakarja az arcomat, és közben idegesítı érzés kúszik fel a torkomon. Eh, Frej-Jah, nem mondhatod, hogy valaha féltem volna, akár az északiak földjén csatázva, akár mondjuk Daallal, a fehér sárkánnyal szemben állva, hát nem, most sem vagyok hajlandó rettegve végigosonni a falak mentén! De kicsit késıbb maga az apáthelyettes kér meg, hogy kicsit hajtsam lejjebb a fejem, mert így nagyon feltőnıek vagyunk. A társaság, mely a földeket megáldani készül, az udvaron gyülekezik, szent énekeket mormolva várják össze egymást, nincs mit tenni, kénytelen vagyok közéjük állni. Az apát helyettese itt már magamra hagy, egyetlen társam Azren, aki hozzám hasonlatosan nem ismeri Aranyfürtő Ashel dalait. Egyikünk sem imádkozott még sosem a gabona éréséért! Tehát csendben vagyunk, és jobb híján Frej-Jahot kérem, hogy picit hunyja le mindent látó szemét. Aztán érkezik valami vezetı, a szerzetesek sorba rendezıdnek, és lassan elindulunk. Mellém egy fiatal férfi kerül, aki szélesen mosolyogva szemléli az udvart, a kék eget. – Igen szép ez a reggel, testvér, békés és nyugodt. – Igen – hagyom rá, a földet fixírozva, aztán, mivel némaságát úgy értelmezem, még vár valamit, hát kényszeredetten hozzáteszem: – A vihar szépen kitisztította a levegıt. Közben szerencsésen elindulunk, már látom, a kapu mellett valóban áll két katona, könnyed beszélgetést tettetve figyelnek, és tılük nem túl messze, az egyik oldalépület árnyékában még másik tucatnyi fegyveres várakozik. İk nem is igyekeznek ártatlan képet vágni, majdnem hogy fegyvereik markolatán nyugtatott kézzel lesik az udvart. – No igen, a vihar kitisztította a levegıt, ám én mégsem örvendeznék neki. Nem tesz jót a gabonának, az év ezen szakában, különösképpen nem. – Nyilván – hagyom rá, már megint olyasmirıl van szó, ami soha sem érdekelt, de szó nélkül hajlok rá, hogy elfogadjam egy hozzáértı szerzetes véleményét. – Te hogy látod, testvér, párosunk melyik részét kérje a határnak, hol szeretnél imádkozni? És ezt pontosan a kapu boltíve alatt kérdezi, a két katona szeme elıtt. – Nekem mindegy, testvér, te talán javasolnál valamit? Szerencsém van, javasolna, elég hosszan magyaráz, baj nélkül magunk mögött hagyjuk a kolostort. Az út lefele visz a hegyrıl, és tényleg szép az idı így, vihar után, hát lelkemben mély megnyugvással haladok a szerzetesekkel. Frej-Jah, te Gyızhetetlen, hát olyan mély lenne a sár, amiben megsüllyedt a lábam? Eshut megölöm, csak adj rá egy picinyke lehetıséget, vagy akár ne is, ezt magam is elintézem, ha addig élek is! Thani pedig biztosan túléli, sıt, baj nélkül túléli azt a fél napot, amit késlekedem. És az is biztos, bármikor érkezem,
lesz lehetıségem megmenteni valamiféle veszedelembıl, ehhez már volt alkalmam hozzászokni az elmúlt esztendıben! Igen, a legbiztonságosabb helyzetekben is kiprovokálja az életveszélyt, erre példának mindjárt ott volt az esküvınk, de megdöbbentı módon azt is túlélte, hála Kiszámíthatatlan Izianának! Ezzel nyugtatom magam, míg leérünk a falu határába, ahol aztán a szerzetesek párokra bomlanak, és ki-ki a neki rendelt földek felé indul, imádkozni. Az én társam az a fiatal férfi, aki már a kapuban mellém sodródott, most ı választ nekünk területet, aztán szerencsés módon sietve elıreindul, nincs más dolgom, mint picit lemaradva követni. Közben fecseg is, szerzeteshez képest igen szószátyár, egy ideig hallgatom, aztán amint elmaradnak mögöttünk a többiek, megállítom. Semmi kedvem a feltétlen szükségesnél többet lapulni! – Álljunk meg egy pillanatra, szerzetes – lököm hátra a csuklyát, a torkán akad a szó. – Q al Aquim vagyok, és csak kényszerbıl öltöttem fel a csuhátokat, hogy elhagyhassam a kolostort, ami megtörtént. Köszönöm, hogy segítettél, most pedig vezess az utánunk jövı párnak kijelölt területre, mert ott van az egyik emberem. – De... De... Q al Aquim halott! – Nem tıled hallom elıször ezt az ostobaságot. Vagy talán azt hiszed, ez egy halott ember keze? – ragadom meg a nyakát fél kézzel, nem túl erısen, de érezhetıen. Persze, semmiképpen sem bántanék egy szerzetest, vagy úgy általában, egy védtelen, ártatlan embert, ám jelen esetben ez a legegyszerőbb módja, hogy elkerüljem a hosszas magyarázkodást. Sikerül is, a fiatal szerzetes élénken visszakozik. – Értem, lovag uram, biztosan valami rémhír volt, nem akartam megbántam azzal, hogy szóba hoztam! – Akkor vezess sietve az emberemhez, utána pedig térj vissza a munkádhoz! Tényleg nagy volt az éjszakai vihar, ráfér ezekre a földekre, hogy valaki imádkozzon énük – intek körbe hanyagul. A szerzetes pedig szó nélkül vezet. Pár perc gyaloglás után megtaláljuk Azrenék párosát, láthatóan ık sem jutottak messzire. – Testvérem, jó hogy jöttök – köszönt minket már messzirıl a titkárom párjának rendelt szerzetes. – Ez... Ez a fickó itt mellettem közönséges, csaló, egy szélhámos, egy gazember! A párom láthatóan csitítaná a kitörést, de hiába! – Képzeljétek, egy dalt, egy imádságot sem ismer, de én lelepleztem. Csaló! A legjobb lesz, ha közösen visszakísérjük az apát színe elé, aki majd kikérdezi, és meg is bünteti. – A titkárom feletti ítélkezést hagyd rám, szerzetes! Való igaz, hogy egy Aranyfürtő Ashelhez szóló imát sem ismer, de ügyesen fogalmaz meg hivatalos leveleket, és elboldogul a gazdasági kérdésekben is, elégedett vagyok vele –
szólok neki oda, amint elegendıen közel érünk, hogy ne kelljen megemelnem a hangomat. Szavaim hallatán kicsit elszédül, ám Azren megkönnyebbült mosollyal fogad. – Éppen idıben, uram! Sajnálom, de... – Ne sajnáld, felesleges lett volna tovább becsapni Aranyfürtő Ashel szerzeteseit, akik immár mehetnek a dolguk után. Gondolom, majd ha megtérnek a kolostorba, mindenrıl részletesen beszámolnak az apátnak, és a többieknek. Amikor megtérnek a kolostorba, azaz este – hangsúlyozom ki a lényeget, még ha valaki szégyennek is érezné, de ennyi egérútra szükségem van! És ahogy a szerzetesek arcát nézem, meg is fogom kapni. – Mi mindig igen tiszteltük Wareen urát! – A családom a vár alatti faluban él, remélem, nem esik bajuk! Pár szóval még megnyugtatom ıket, aztán titkárommal levetjük a csuhát, és immár megszokott öltözetemben, ám még mindig páncél és fegyver nélkül nekivágunk a határnak. Márpedig kell a felszerelés, ha meg akarok küzdeni Wareenért! – Figyelj, Azren – fordulok szembe a titkárommal, mikor a dőlıút kanyarulatában eltőnnek a szerzetesek. – Téged nem ismernek annyira, mint engem, tehát szabadabban mozoghatsz, mint én. Menj el a barlanghoz, ahol a lovakat hagytuk aztán vezesd ıket a régi vadászházba, amelyik a Hideg-patak felett áll! Ott várj rám, de csak holnap estig, ha addig nem jönnék menj Wareenbe. Vidd el a lovamat, mondd, hogy én leereszkedtem abba a barlangba, és nem jöttem vissza. Kérj jutalmat, hogy visszavitted Armagedont, névleg állj Eshu szolgálatába, közben pedig próbáld megtudni, mi lett Thanival. Ha megtalálod, kövesd mindenben a parancsait, kétkedés nélkül – Értem, uram – feleli a megszokott módon Azren, mintha csak holmi papírmunkáról lenne szó, nem pedig az életét tenném kockára. Ha Wareenbe megy, könnyen megeshet, hogy értékes tudása ellenére is kivégzik, bár talán Eshu elhiszi, hogy mindenki hozzá hasonlatosan könnyen feledi adott szavát. No de Frej-Jah, bízzunk, hogy idáig nem jutunk el! Elvégre mindössze meg kell élnem a holnap estét, hogy titkáromnak ne kelljen Eshu szolgálatába lépnie. – Frej-Jah vigyázzon rád! – veregetem meg a vállát, és további búcsúzkodás nélkül folytatom az utam, hátra hagyva Azrent. Fegyvert kell szereznem, és már tudom, hogy honnan. Bocsáss meg, Frej-Jah, ám úgy látszik, az álruhába öltözést már nem is választja el olyan sok a közönséges rablástól. Merthogy én most felmegyek a Jaris-szirti szentélyedbe, és kölcsön fogom venni az ott díszként szolgáló régi páncélt és kardot!
THANI
avagy rég látott rokonok ha találkoznak Eshu látható örömmel fogad, mármint ha az arcát eltorzító ronda grimaszt mosolynak értelmezem. – Rash, azt hittem, már félúton jársz Vae-be, de szavamra, ahogy a társaságodat látom, jól tetted, hogy visszafordultál! – Megnyugtat, hogy helyesled a tetteimet – válaszolja Rash, jól érezhetı gúnnyal a hangjában. Eshu nagyjából velem egyidıs lehet, azaz sokkal fiatalabb, mint a már lassan korosodó freitan, természetes, hogy nem fogad el tıle bírálatot. Eshu is érzi, hogy csak magát blamálja, ha menızni akar, hát némán kísér fel minket a nagyterembe. Ám ott, hatszemközt, már nem fogja vissza magát. – Hogyan kaptad el ezt a kis ribancot? – vigyorog rám ismét, szemében csúnya lelkesedés lobog. Akár meg is ijedhetnék tıle, de inkább kedélyesen visszavigyorgok, majd háttal megtámaszkodom a nyugati oldalon futó ablaksor egyik párkányán. Tudom, hogy háttérben a fénnyel dögösen nézek ki. – Nem kellett engem elkapni, jöttem magamtól, amint egy lelkiismeretes kísértettıl el is várható – válaszolom meg a nem nekem feltett kérdést, és közben mellesleg végigfut tekintetem a termen. De semmi lényeges nem változott, minden a helyén. Remek, utálnám, ha Eshu felkoncolása után még pakolni is kellene! – Nagy a szád, emlékszem, régen is az volt De mindegy, rajtad ez már nem segít, én most megöllek! – húz kardot. Ja, merthogy kardot hord, vért nélkül, tarkán hímzett zekéje mellé. Nyilván ez a hiszaeni divat, Solban is láttam ilyet gazdag piperkıcökön, szerintem röhejes. – Na gyere, te béka, bár Q biztos szomorú lesz, hogy én öllek meg, merthogy nagyon szeretne személyesen megfojtani! – lököm el magam az ablakpárkánytól, és felemelem ökölbe szorított két kezem. Persze, Eshut nem torpantja meg ennyi, de nem is a saját erımben bízom, hanem az eddig némán figyelı freitanban. Aki csak nem nézi karba tett kézzel, hogy a jelenlétében felkoncolnak egy nıt! Q melletti tapasztalatom azt súgja, hogy ilyet a legelvetemültebb, saját társukat is eláruló freita lovagok sem tesznek, és még igazam is lesz, mert valóban közbe szól. – Eshu, tedd el a kardod, és vedd elı a jobbik modorod! Wareen úrnıjével beszélsz. – Bizony, én vagyok Wareen úrnıje, tök klassz, nem? – pimaszkodom, tudván, hogy egy baromira nagy pallos védi az életemet. És szerencsére Eshu is tisztában van ezzel, megtorpan, ránéz a lovagra. – Rash, csak nem hajtasz fejet egy solbéli kis szajha elıtt? – Ide vigyázz, te békaképő! Szajha vagyok, vagy nem, tök mindegy, minimum kézcsókkal kell köszöntened, mint sógornıdet. Ezt egy illemtankönyvben
olvastam, de úgy látszik, te ilyet még sosem láttál. Hajlonganod kellene elıttem, mert hogy én Q felesége vagyok! – Csak az özvegye, szajha! – vág vissza gonosz vicsorral, és látom a szemén, szívesen felkoncolna, de egy lépést sem mer felém tenni, amíg Rash meg nem engedi neki. – Ha özvegy, akkor még jobb! – kontrázom. – Akkor ez az egész vár az enyém, és csak akkor maradhatsz, ha megengedem. És tudod mit, frászt! Menj a fenébe, békaképő sógorka! Erre talán mégis leszúrna, de Rash közénk emeli a kezét, amit szerencsés módon megtold a pallosával is. – Eshu, tedd el a fegyvert! – De hát csak nem akarod életben hagyni? – Te hagytad életben, csak magadat okolhatod ügyetlenségedért. Ha kezet mersz rá emelni a jelenlétemben, meghalsz! Itt merül fel bennem, hogy vajon meddig marad a pasas? – De Rash, akkor hiába volt az egész? Ha övé marad Wareen, akkor semmit sem értünk el – magyaráz Eshu, immár fegyver nélkül, de tök idegesen. – Meg kell szereznem a birtokot, kudarcot vallottunk, ha életben marad ez a kis szajha. Ez nyilvánvaló, de nincs annyi mákom, hogy ezt beismerve távozzanak. Rashnak, sajnos, vannak elképzelései. – Azt mondod, Q halott – szögezi le. – Esküszöl rá Frej-Jah, a Gyızhetetlen nevére? – Láttam a holttestét, mint ahogy te is láthattad, amikor felhoztuk a vár alól, és a kapuban találkoztunk. Láttad a holttestet, és ott voltál a temetésén, tudnod kell, a bátyám halott! – hazudik könnyedén. – Itt vetném közbe, hogy tegnap a holló-hegyi kolostor apátjának még úgy adtad elı ezt a rizsát, hogy láttál Qt és engem is holtan – kotyogok közbe. – És ott is Frej-Jahra esküdtél, szegénynek nagyon elege lehet már belıled! A beszólás talál, Eshu arcán átvillan a megdöbbenés, amit Rash is lát, és rögtön rájön ám belıle, hogy igazat mondok. – Honnan tudhatod, Thani úrnı, hogy mit beszélt tegnap Eshu az apáttal? Errıl még én sem hallottam. – Na mit gondoltok, fafejek, mi a fenének vagyok fekete boszorkány, ha még ennyit sem tudok? – nézek rájuk sértıdötten, majd karba font kézzel duzzogni kezdek, mint akinek belegázoltak a szakmai becsületébe. De magamban halálira élvezem a mókát! – Látod, ez egy átkozott fekete boszorkány, mindent tud, ha életben hagyjuk, ránk hozza a tetihuanai nagymestert – rázza az öklét felém Eshu, a béka. – Eh, utolsónak Paadre al Es-Contól fogok félni! – horkan fel Rash, lelke rajta. Mellesleg én sem félek a tetihuanai nagymestertıl, én hullanyugodtan el tudom képzelni, ahogy felszecskázza ezt a két bohócot. – Akkor? – türelmetlenkedik Eshu. – Mi legyen, ha nem ölhetjük meg? Hogy szerezzük meg a birtokot?
– Megszerezzük. Tisztán, és jogosan, hogy senki se szólhasson egy szót se. – Hogyan? – Elveszed feleségül. Nos, az ötlet nem vált ki osztatlan lelkesedést. – Mi, hogy befeküdjek ennek a békának az ágyába? – Ezt a ribancot vegyem el, akibe még a csizmámat sem törölném bele? – Szó nem lehet róla, hogy igent mondjak! – Nem veszem el! – Márpedig elveszed! – ragadja meg Rash Eshu vállát, és meg is rázza. – Elveszed a bátyád özvegyét, ebben senki sem találhat kivetnivalót. Hogy aztán mi lesz, az rád tartozik, én pár nap múlva elutazom, utána azt teszel, amit akarsz. De addig követed a parancsaimat, érted? Mert ha nem, akkor feledem apád emlékét, és leveszem a kezem rólad! Ez ütıs érv, meg általában, én sem kedvelem, ha páncélba öltözött, baromira nagydarab lovagok morcosak rám. Eshu sem bukhat az érzésre. – Rendben, ha nincs más mód, elveszem – nyögi kényszeredetten, de közben rám vicsorog. Na jó, ha így, hát így! – Rendben, hozzámegyek, de csak akkor, ha minden marad a régiben. Ugyanazt a szobát kapom, ugyanannyi szolgám lesz, megmaradnak az ékszereim, meg a ruháim, meg lesz saját lovam, és ugyanannyi havi költıpénzt kapok, mint eddig – közlöm feltételeimet, amivel egységes megdöbbenést váltok ki belılük. – Mit beszélsz? – rökönyödik meg a lovag, ez jó, a mese leginkább neki szólt. Fontos,, hogy elhiggye, én együttmőködöm, így talán nem ıriztet annyira. – Költıpénzrıl beszélsz, amikor még alig temettük el a férjedet? – De eltemettétek, tehát ı már nem fizet. A feltételeimet hallottátok, de cserébe ígérhetem, hogy feledhetetlen éjszakákat tölthetsz velem! – kacagok kacéran Eshura, aki viszont csak a száját húzza el. İ talán jobban ismer, de legalábbis gyanakvóbb típus. – Megmondtam, hogy a csizmámat sem törölném beléd, szajha. Megöllek, amint lehetıségem lesz rá! – Nem ölsz meg. Rám Rash vigyáz, igaz? Ha gyanús körülmények között meghalnék, biztosan visszajön, és jól lefejez téged! – Nem, Thani úrnı, attól kezdve, hogy elmentem innen, már nem az én gondom a sorsod. Nekem, mint freitannak csak az a dolgom, hogy gondoskodjam egyik rendtársam özvegyérıl. Ha hozzámégy a férjed testvéréhez, akkor ezzel eleget tettem a feladatomnak – torkoll le a lovag, és látszik a szemén, hogy nagyon megvet, de én ugyan nem érzem magam ettıl rosszabbul. Kurvának lenni komoly hivatás, ezzel szemben hátba szúrni egy rendtárs lovagot színtiszta gazemberség. – Miért, lezavarjak veled egy numerát, freitan, hogy emlékezzél rám? – kérdezek rá kihívóan, és élvezem, hogy kiül az arcára az undor.
Nem is méltatja válaszra a felvetést, inkább csatlósait hívja, akik sietve jönnek is. – Te felkíséred Thani úrnıt a szobájába, és ott maradsz ırizni. Nem akarom, hogy bármi baj érje ezekben a vészterhes napokban, ezért saját biztonsága érdekében nem hagyhatja el a palotát. Ezért te felelsz, személyesen – ad utasítást az egyiknek, aztán jön a másik. – Te az istállóba vezeted a lovakat, ellátod ıket, aztán felviszed a csomagjainkat. Maradunk pár napig Szeretnék mihamarabb túlesni az egészen, honnan lehet a leggyorsabban papot keríteni? Az utolsó mondat már kifejezetten nekünk szól, sietek megválaszolni. – Vae-bıl, ott van a legközelebbi Frej-Jahnak szentelt templom. Onnan legalább két, ha nem három nap, míg megjön valaki, addig simán elintézem ezt a két marhát. Ám sajnos elfeledkeztem róla, hogy Eshu is helyi. – Van gyorsabb megoldás, ribanc! A Jaris-szirten áll egy szentélye Frej– jahnak, ahol szolgálatot tesz egy vén szerzetes. İ holnapra itt lehet, ha ma üzenünk érte. – Üzenünk mind a kettınek. Aki hamarabb érkezik, az tartja meg a szertartást, a másik meg kap valami adományt a fáradtságáért – dönt habozás nélkül Rash. Ezzel részérıl le is zárta a témát, már megy is, hogy ez ügyben is intézkedjen, engem meg csatlósa kísér, udvariasan, de ellentmondást nem tőrve. Mielıtt kilibbenek az ajtón, még elkapom Eshu pillantását”Megöllek”formázza hangtalanul a szája, édesen visszamosolygok,”én leszek a gyorsabb”ígérem, szintén hangtalan, aztán megpaskolom az ırzésemre rendelt csatlós vállát. – A fürdıbe, öregem, rohadt mocskos vagyok, muszáj piperészkednem egy picit. – Értem, Thani úrnı – feleli. Olyan negyven körüli, sok csatát látott pasas, sebes arccal, fegyverforgatástól megkérgesedett tenyérrel, és persze jó modorral, elvégre egy freita lovag embere. Ám ami egy oldalról elıny, az más oldalról baromi hátrány. A fószer lazán magamra hagy a teli dézsa mellett, eszébe sem jut, hogy jelen legyen, amikor egy úrinı – pedig rólam van szó! – fürdik, és nyilván arra sem számít, hogy az adott úrinı bemászik a kéménybe, ahol könnyen leereszkedhet a konyhába. Megjegyzem, nem elıször teszem meg az utat, az elsı hetekben, amiket Wareenben töltöttem, bejártam az egész várat. A pincétıl a padlásig minden átjárót, rejtett utat és titkos szegletet kiválóan ismerek A lakosztályunkhoz tartozó fürdıhelyiség vízmelegítı tőzhelyének a kéménye például egyenesen össze van kötve a nagykonyha kisebbik tőzhelyével, hiba nélkül elérem, aztán fejjel lefelé lógva kikukucskálok a szerencsésen alig parázsló tőzön rotyogó kondér felett. Az ismerıs szakácsok tesznek-vesznek odabent, a szokottnál sokkal, de sokkal csendesebben, a sarokasztalnál idegen katonák esznek olyan féltucat fegyveres. Sok, ennyibe szívem szerint nem kötnék bele, de Mist kedvel engem, hamarosan hívatják ıket, és csak kettı marad. Annyival meg elbánok.
Szóval egy szerencsésen kézre esı fadarabbal felborítom a kondért, a tőz sisteregve kialszik, és elegendı mennyiségő gız csap fel, hogy megfelelıen misztikus körülmények között jelenhessek meg. – Mae Thani vagyok, sárkányölı fekete boszorkány, Wareen úrnıje! – mászom elı a kéménybıl, kellıen kormosan, némileg szakadtan, felcsapó gızbe burkolózva. – Azokért a katonákért jöttem, akiknek rossz a lelkiismerete! A rossz lelkiismeret pedig a legtöbb katona sajátja, ez a két példány is totál befrászol tılem. Kardot rántanak, kétségbeeséstıl villogó tekintettel várják, hogy lecsapjon rájuk valami csúnya varázslat. Ám ebben már nem vagyok olyan jó, kénytelen vagyok megelégedni azzal, hogy kényelmesen letelepedem a padra, amirıl az imént ugráltak fel. – Hú, ez remekül néz ki! Kaphatok belıle? – hajolok a tányérjuk fölé, és engedély nélkül is elkezdek enni. Tényleg nagyon éhes vagyok. – Te... Te ki vagy? – szedi össze végül a bátorságát az egyik fegyveres, kardjával hadonászva az orrom elıtt. – Már mondtam, de ha nem hiszel nekem, kérdezd meg tıle! – intek Orsa, kedvenc szakácsnım felé. – A nagyságos Mae Thanival beszélsz, katona – feleli az engedelmesen, édesen rámosolygok a fegyveresre. – Na látod, megmondtam, Mae Thani vagyok Te meg nyilván annak a rongy Eshu-békának az egyik tetves katonája, nem? – Nem! – csattan fel, Eshu az ı köreikben sem lehet népszerő. – Én Harratnak dolgozom, senki másnak – vágja ki büszkén, elismerıen bólogatok. – Ó, hogy Harrat! Az más, róla sokat hallottam, hogy jó fej, meg nagy harcos, és hogy remek emberei vannak, mert nem választ ám maga mellé minden lelkiismeretlen utcai csavargót, csak ügyes, megbízható fegyverforgatókat. Ha neki dolgozol, akkor gyere, ülj mellém, Orsa mindjárt hoz még egy adag sültet, ebédelhetünk együtt! – invitálom barátságosan, de csak nem akaródzik mellém ülnie. – De... Szóval, mi azt hallottuk... – Hogy halott vagyok Qval együtt, tudom, tudom – sóhajtok rohadtul unom már ezt a hülye szöveget. – Nem vagyok halott, illetve halott voltam, de visszatértem kísértetként, megettem a szívét annak a pasasnak, aki megölt, és ettıl feltámadtam, tucatsztori, hagyjuk! Na, gyertek, egyetek velem! – invitálom ıket, de valahogy még mindig nem akaródzik mellém ülniük – És most mit csinál itt, Thani úrnı? – Hülye kérdés, én itt lakom. Az érdekesebb, hogy ti mit csináltok itt? – vágok vissza élesen, kezemben egy kedélyes cupákkal gesztikulálva. – Mi Harrat parancsára vagyunk itt – védekezik az egyik katona, a másik bólogat, és bár még mindig nem teszik el a fegyvereiket, de már nem akarják használni, ami tök megnyugtató. – Ja, ha Harrat parancsa, akkor Harrat parancsa. İt meg nyilván Eshu fizeti, tehát a felelısség az övé. Rátok nem haragszom, tegyétek már el azt a fegyvert,
egyetek tovább, és valaki hozzon bort! A vendégeim vagytok, a fene esne belétek! Ezt végre elfogadják, a kardok eltőnnek, a két katona leül, és meghúzzák a hirtelen elıkerült boroskancsót, de azért enni nem mernek. Mindegy, én éhes vagyok, szóval két kézzel tömöm a hasam. – Akkor Q úr is él? – kérdez közbe ezen a ponton az egyik kukta, látván a helyzet normalizálódását, mert hogy már mindenki az asztal körül csoportosul, vagy fél tucat cseléd, meg a szakácsok is. – Persze, hogy él! Mitıl halt volna meg, hülyék! – török ki dühösen, azért az én humorérzékemnek is van határa. Tökéletes lovagom legyızhetetlen, mint maga Frej-Jah, tuti, hogy nem halt meg! – Hát... Én láttam, amikor felhozták a holttestét... – jegyzi meg bátortalanul az egyik katona. – Két napja, kicsivel éjfél után. A lován átvetve feküdt, és csupa vér volt! – És ezt te honnan is láttad? – nézek rá élesen. – Hát... – akad el a szava, de nem hagyom hamukázni. – Tudom, tudom, ti hoztátok, nyilván, elıtte meg rablók támadták meg, és ı harc közben meghalt, ugye? Ez lenne a mese, mi? – Igen! Illetve, nem, mármint ez nem mese – rázza a fejét a katona, de elég zavart, biztos vagyok benne, hogy ı is ott volt azok között a mesebeli”rablók”között. – Na jó, tegyük fel, tényleg úgy kellett visszahozni, és? – lépek át a problémán nagyvonalúan, de megjegyzem az arcát, majd valamikor, ha alkalom adódik, még alaposan sípcsonton rúgom. – Mi volt utána? – Láttam, hogy bevitték a keleti toronyba, és utána másnap ott voltam a temetésén, mint mindenki a várban. Ha ez igaz, akkor az én tökéletes lovagom élt, akármilyen holtan is nézett ki. A keleti torony alatt tömlöcök vannak, hullát meg minek bezárni? Szóval, élt – mi mást is csinálhatott volna? – de akkor minek vitték a tömlöcbe? Nyilván, hogy ott véletlenül meghaljon. Ha nem élte volna túl a rajtaütést, akkor lehetett volna azt mondani mindenkinek, hogy „harc közben” halt meg, a felelısség meg senkié, de mivel ugye túlélte azt a vacak támadást, ezért már nem lehetett simán átvágni a torkát. Paadre nyilván Frej-Jah oltáránál esketi meg szavainak igazságára azt, aki azt állítja, látta meghalni Qt, azaz minden disznóság könnyen kiderült volna. Tehát levitték a tömlöcbe, hogy meghaljon, és utána? És utána nem halt meg, és kész! A gondolatmenet határozottan megnyugtat, és igyekszem azt az érzést a többiekkel is megosztani, elvégre nem szerencsés, ha az emberei halottnak hiszik tökéletes lovagomat. – Eltemették, vagy sem, neki az nem ügy! Akkor láttátok volna, amikor legyızte Daalt, a fehér sárkányt! – legyintek hát unottan, és körbeadom a korsót. – Hét napig feküdt holtan egy szekér hátuljában, míg végre megérkeztünk Tetihuanába. Aztán felgyógyult, rá egy újabb héttel kutya baja sem volt!
A kukták és szakácsok kétkedés nélkül bólogatnak, a bor körbejár, páran még el is mosolyodnak. – Én láttam is ma reggel – veti fel az egyik kukta. – Pontosabban hajnalban. Bár azt hittem, kísértet, mert hogy teljesen félelmetes volt. Megborsódzott tıle a hátam! – Jalar, te a saját árnyékodtól is félsz, ha kutya lennél, minden macska megkergetne – nevetem ki, a többség velem nevet. – Hol láttad, és mitıl hitted kísértetnek? – Hajnalban láttam, a szemközti hegyoldalban táncoltatta a lovát. Még félig sötét volt, meg kicsit párás is a levegı, de tisztán láttam, hogy egy Aquim címeres lovag az. Szép, régimódi vértben, teljes fegyverzetben. Nem csinált semmit, csak ott parádézott, mintha kihívna valakit. Aztán megállt, és felém nézett. Én úgy megijedtem... – Mint ahogy mindig, amikor egy kakas felkukorékol – legyintek és igazából ezt a mesét már nem hiszem. Hogy Q már reggel itt lett volna, szabadon, teljes fegyverzetben, lóháton? De akkor hogy lehet, hogy még nem foglalta vissza Wareent? Nem, ez így nem lehet igaz, ez már csak a szokásos kísértethistória, azaz itt már nem tudhatok meg több tényt, akár mehetek is. Közben a kaja is elfogy, a bor szintén, meg odakint is mozgolódás hallatszik, így a „stratégiai visszavonulás ”mellett döntök már ahogy Q nevezi a sietıs elmenekülést. Könnyed búcsút veszek közönségemtıl, majd visszamászom a kéménybe. – De ha ı volt Thani úrnı, a vár asszonya, akkor miért a tőzhelyen keresztül jár? – hallom magam mögött az egyik katona kétkedı hangját, Orsa, kedvenc szakácsnım nyugtatja meg: – Mert teljesen lökött, de te azzal ne törıdj, csak arra vigyázz, meg ne haragudjon rád, mert az ı haragja rosszabb, mint Ro, a Kegyetlen átka! Legyen igaza! Odafent aztán sietve bemászom a dézsába, és a már alig-alig langyos vízben ledörzsölöm magamról a kormot, majd elegáns köpenyt öltök, és kilibegek az ajtó elıtt békésen strázsáló szerencséden csatlós mellé. – No, most kicsit jobb, de nagyon fáradt vagyok – affektálok, mint bármely másik tucat úrinı – Talán jobb lesz, ha visszavonulok estig. – Este Rash lovag várja a vacsorán, ahol bejelentik eljegyzését Eshu úrral. – Ó, máris? Ez remek! Akkor este ébressz fel, semmiképpen sem akarok késni. De addig senki se zavarjon, hullafáradt vagyok – csukom magamra a hálószoba ajtaját, majd ruhát váltok, és kimászom az ablakon. Strapás ez az élet! Az ablakom mellett kötélhágcsó feszül, én magam tettem oda, egy holdas éjszakán, hogy suttyomban is meglátogathassam a padláson álló, teljesen titkos macskamenhelyet. Most kapóra jön, gond nélkül felmászom a borostyánlevelek között elveszı hágcsón, egészen a padlásig, ahonnan már egészen egyszerő feljutni a postagalambok tornyába.
Kívülrıl közelítem meg a dúcokat, elkerülendı a nyilván iderendelt ıröket, a cseréptetı gerincén egyensúlyozgatva félelmetes mélység ásít a lábam alatt Wareenban nincsenek égbe törı tornyok a bástyák alig magasodnak a falak fölé, a palota meg kifejezetten zömök épület, de mégis egy hegy csúcsán vagyunk, a dúcok meg a legmagasabb tetırész oldalában állnak rendesen fúj ám a szél idefent, majdnem lecibál a mélybe. Ám baj nélkül bejutok a tetı alá, körülöttem galambok káosza kavarog, amíg megkeresem az itt tartott régi tintatartót meg hozzá való papírt, tollat. Persze, ezeket sosem használjuk, mindent Azren ír meg odalent, de Q ragaszkodott hozzá, hogy itt is legyen írószerszám. – Ugyan, Thani, ha éppen rajtaütnek a váron, és sietve kell üzenni, akkor az ide felmenekülı embert ne terheljük még azzal is, hogy észben tartsa, tintát kell szereznie! Akkor csak vállat vontam, mert én mindent kiválóan észben tudok tartani – akkor is, ha ostromolják a várat, vagy villám csap a palotába, vagy éppen ég a hajam – ám ráhagytam Qra, legyen, ahogy akarja. Most, utólag igazat adok tökéletes lovagomnak, miközben megírom a levelet. Nem viszem túlzásba a fogalmazást, elvégre egy nagyon pici hengerbe kell majd belegyömöszölni, úgyhogy mindössze annyit vetek a papírra, hogy „Lady No! Baj van! Gyere gyorsan!”Utána még aláírom, hogy „Thani”, és az egészet felkötöm egy tetihuanai galamb lábára. – Nagyon ügyes legyél ám, Pötty! Sok múlik rajta, hogy megérkezzél épen, és átadd az üzenetet, szóval ne keress kibúvót, meg semmi nyavalygás, csak lazán passzold le a levelet, és mindezt sietve – eresztem útjára, aztán hosszan utána nézek, míg eltőnik a messzeségben. Persze, jobb lett volna egyenesen Paadrénak üzenni, ám attól tartok, egy postagalamb kevés ahhoz, hogy megmozgassa a nagymestert. De a Lady, az más, ı kedvel engem, a tıle lopott smaragdköves győrőm ellenére is. Jól emlékszem, az esküvımön is ott állt a sok halálra sápadt, fegyverébe kapaszkodó lovag mögött, és alig bírta visszafogni a nevetését. İ ért ennyibıl is, el fog jönni, és akárhogy is alakul a helyzet, nem hátrány, ha van egy igaz lovag is a várban, nem csak az a mocsok, áruló Rash. Aztán kicsit habozok mert igazából van még valaki, akitıl segítséget kérhetnék De most pusztán azért háborgassam Mae Cristint, mert az unokáját eltemették, Wareent elfoglalták, és engem hozzá akarnak adni egy békához, akit egy életen át csókolgathatok akkor sem lesz belıle királyfi? Nem, ez kevés ahhoz, hogy megzavarjak egy igazi fekete boszorkányt, és egyébként is, ı biztosan tudja, mi történik és biztosan közbe is szól, ha szükségét érzi. Mist, te Titokzatos, aki az ı szívéhez is közel állsz, súgd meg neki, hogy adódott némi problémánk, és utána lehetıleg saját kezőleg hozd el az általa küldött segítséget! No, nem mintha olyan nagyon nagy baj lenne, az sokkal húzósabb volt, amikor a sárkányod, Daal küzdött Qval, és hát abból sem lett semmi katasztrófa, szóval végül is, nem fontos, hogy személyesen közbeszólj,
majd megoldom én az egészet. De azért ha ráérsz, vess egy pillantást Wareenre, jó? Tekintetem elvész a végtelenben, alant a várudvaron emberek sertepertélnek mint apró hangyák, elıttem a nagy kék semmi, zöldellı erdık felett szürke ormok, köztük itt-ott mővelt mezık. Hulla röhej, hogy papír szerint én vagyok az úrnıje ennek az egész hóbelevancnak, azt hiszem, sosem fogom megszokni, még mindig gyakran álmodom Sol sikátorairól, néha még mindig szeretnék hazamenni. És hát ugye itt most sokan dolgoznak azon, hogy haza is jussak de végleg, akiknek mihamarabb ki kell tekernem a nyakát, meg utána valami helyes családi vérbosszút is állhatunk, majd meglátjuk, szakítom el tekintetem a semmirıl, és visszamászom a szobámba. Csont nélkül megy, lent semmi sem változott, feltételezem, a jól idomított csatlós még mindig az ajtóm elıtt strázsál. Kedvem lenne kikukkantani, de végül leteszek róla, inkább elheveredem az ágyon, úgy fordulok hogy ne kelljen látnom Q üres helyét, és alszom egy rövidet. Jóval vacsora elıtt ébredek, és hosszan piperészkedem, hogy majd csinos legyek este. Az egyik hófehér, csupa selyem meg csipke ruhát veszem fel, meg Q apai nagymamájának borostyángiccseit, így nagyon menın nézek ám ki, és a bı szoknya alá könnyen elrejthetek egy lábamra csatolt hiani tırt. Nem mintha szükségem lenne rá, de hátha adódik egy átvágandó torok! A csatlós némán szegıdik a nyomomba, akkor sem szólal meg, amikor a Nagyasszony termében megállok a kis-tábla mellett. Pár napja játszottunk Qval. de nagyon nyerésre állt, úgyhogy abbahagytuk, aztán másnap reggel eszembe jutott, mit kéne lépni. Furcsa, de az állás még mindig megvan, sıt, tökéletes lovagom lépett is! Méghozzá egészen jót, ülök le a tábla mellé, aztán elgondolkodom, mit lehetne tenni. Elıbb csak a játékban, aztán a valóságban is. Qt a tömlöcökbe vitték ez az utolsó tény, amit tudok Ha nagyon beteg, akkor ott van még mindig, ha kicsit jobban lett, akkor megszökött, és most engem keres a barlangokban. Vagy már ki is jutott a kolostorba. Akármi is történt, elıször a tömlöcökbe kell lemennem, ott tudhatok meg többet, ami azért is jó, mert a rendes emberek most nyilván odalent vannak. Például Nator, meg még páran, akik tuti nem álltak Eshu szolgálatába. Tehát le kell mennem, de nem most, most nem lehet, ezzel meg kell várnom az éjszakát. – Thani úrnı, a vacsora tálalva – rezzent össze egy szolga, és mellettem megmozdul az eddig engedelmes némaságban szobrozó csatlós. – Rendben, rendben! – morgok, még sietve lépek egyet, aztán már megyek is. Csak az ajtóban jut eszembe, hogy az Aquim ıspapustól szerzett medalionom épp úgy nyolcszögletes, mint egy kis-tábla, de ezen már nincs idım merengeni, belépek a nagyterembe, ahol színvonalas társaság gyülekezik a szórakoztatásomra. Ott van az Eshu-béka, meg az áruló freitan Rash, csatlósostul, és mellé egy láthatóan viharvert katona forma pacák, bırvértben, karddal, úgy hiszem, a Harrat nevő zsoldosharamia.
Elsı pontként szépen kimegyünk a palota kapujába, az udvaron összegyőlt várnép elé. – Emberek! Bár nemrég szomorú tragédia esett, mikor rendtársam, a Sárkányölı Q al Aquim meghalt, ám az élet nem áll meg – kezd szónokolni Rash. – Ma már azért győltünk össze, hogy szerencsét és boldogságot kívánjuk Eshu al Aquimnak és Thani úrnınek akiknek ezennel bejelentem az eljegyzését. Frej-Jah, a Gyızhetetlen vigyázzon rátok! – Megöllek – suttogja a fülembe Eshu, miközben úgy tesz, mintha arcon puszilna. – Ha megéled, béka – mosolygok rá vissza alig mozgó ajkakkal, és valahogy elkap a nosztalgia. Ó, a múltkori eljegyzésemen nagy buli volt! Q beszélt, röviden és szépen, itt volt egy csomó freitan, és lelkesen éljeneztek, meg lóbálták a kardjaikat. Aztán meg felitták a fél borospincét, miközben én karját cibálva próbáltam meggyızni Qt, hogy a nászéjszakát meg lehet tartani az esküvı elıtt is. Persze, hallani sem akart róla. Na igen, az jó móka volt, most néhány sápatag paraszt győlt csak össze, és idegen katonák győrőjében igyekeznek jó pofát vágni a nagy eseményhez. İk, meg hát én is! Ott állok Eshu mellett, tiszta vigyor vagyok a szép emlékeken merengve, és juszt is megfogom a kezét, sıt, édesen rámosolygok. Rühellem a fószert, és a hányinger kerülget, de lelkesít, hogy ı van rosszabbul. Amint vége a nyilvános szereplésnek, ki is tépi a kezét a kezembıl – Ne merj még egyszer hozzám nyúlni! – fenyeget, ahogy becsukódik mögöttünk a kapu, és elıresiet a nagyterembe. – Értékelhetnéd, hogy én legalább a látszatot igyekszem tartani, béka! – morgok utána, és sokkal lassabban követem. A vacsi ilyen felvezetés után persze csak rossz lehet. Ülünk a vörösödı alkonyatban, a nyugati boltívsoron befolyik a rıt napfény, el nem tudom képzelni, miért támadt valakinek az az ötlete, hogy a nagyteremnek csak nyugaton legyenek ablakai, de ott faltól falig! A fakuló fények mellett a hangulatot tovább süllyeszti, hogy mindenki hallgat, még a szolgák is úgy sápítoznak, mintha halott lenne a háznál. – Nem igaz, itt mindenki másnapos? – morgok teli szájjal, mert persze én lelkesen eszem. – Vagy senki sem tud egy nyomorult viccet? Kezdjem én? Például, azt ismeritek-e... – próbálkozom némi életet csempészni a társaságba, de itt Rash a szavamba vág. – Legalább tégy úgy, mintha gyászolnád a férjed! – Itt leginkább neked van okod gyászolni, mert rohadtul dühös lesz ám rád, amikor megtudja, hogy elárultad! – Engem senki sem nevezhet árulónak! – csattan fel a lovag, és azonmód kapja elı a vállán átvetett pallost, de nekem jók a reflexeim, már el is tőntem az asztal alatt, a fegyver csak a tányéromat csapja szét.
– Kiváló, tudod, hogy ez mind baromira értékes porcelán, teljesen pótolhatatlan, és mellesleg az egyik kedvencem? – háborodom fel, miközben négykézláb mászom az asztal távolabbi vége felé, ám mire elérem, már ott van valaki, aki aztán kihúz, és mellé jól megragad, hogy nehogy elszökjem. Harrat, a zsoldosharamia. – Thani úrnı, üljön vissza a helyére – sziszegi az arcomba, világos, hogy utoljára a mamája mosta meg neki a fogát. Cirka két évtizede, de lehet, hogy megvan már három is. – Én ülnék, de itt engem mindenki fel akar koncolni. Pedig csak viccet akartam mesélni. De ha ti inkább gyászoljátok Qt, legyen. Végül is szép, ha a gyilkosok lelkiismeret-furdalást éreznek, csak éppen rohadtul elkésett egy érzés. Én mondom nektek, hamarabb kellett volna gondolkodni, most aztán már késı, Q napokon belül szétveri a fejeteket! Senki sem felel, Rash is visszaül a helyére, elteszi a fegyverét, Harrat meg engem kísér vissza a székemhez. Az est további részét magányos viccmeséléssel töltöm, meg hát elmondok még párat számtalan kalandjaimból, ami éppen az eszembe jut. Amint vége az étkezésnek, Rash asztalt bont, és mindenki söpör el a helyszínrıl. Én is zokszó nélkül hagyom, hogy a mellém rendelt csatlós visszakísérjen a szobámba, ahol aztán az ablakon kihajolva lesem a mélyülı éjszakát. A tömlöcbe lejutni nem egyszerő, oda semmi rejtett járat nem vezet be. Aminek ugye az a lényege, hogy semmilyen rejtett járat ne vezessen ki sem, erre maga Q ügyelt, amikor felújíttatta az egészet. Egyetlen út a keleti tornyon, és az ott posztoló ırökön keresztül vezet, hát rajta! A csatlós a szobám elıtt látható rosszkedvvel fogadja, hogy még nem alszom. – Thani úrnı, tudja, hogy nem engedhetem ki a palotából. Hova tart ilyen késı este? – Közöd nincs hozzá, marha – felelem diplomatikusan, de aztán csak rámosolygok. – Jaj, nem kell ennyire idegesnek lenned! Nem akarlak átvágni, nem akarlak bántani, nem akarok semmi mást, csak ágyba bújni, és aludni egy jót, lehetıleg egy pohár rendes bor után. A vacsorán csak azt a vacak tavalyi löttyöt szolgálták fel, szóval most a borospincébe megyünk, szerzünk valami tisztességes italt, és megisszuk! – javaslom építıleg, persze gyanakszik a kis agyafúrt! – Én nem ihatok bort, amíg a lovagom parancsaival járok. – Jó, akkor egyedül iszom meg, nem ügy – rázom a fejem, és nekivágok a palotának. – Gyere már, fáradt vagyok, szeretnék mihamarabb elaludni! Szolid gyanakvással kísér, egészen a pincéig, ahol ugyan megállna az ajtóban, de ezt nem hagyom. – Gyere be, mert a legtöbb borosállvány nekem túl magas, nem érem el. Amúgy is azt mondta a lovagod, hogy tarts szemmel – tőnök el a pince korhadó, penészszagú mélyében. – Értem, Thani úrnı! – követ mogorván, kedélyesen vezetem befelé.
– Na, ez itt nagyjából a velem egyidıs traktus, ott fent vannak a jobb vörösök, de lehet, hogy mégis valami fehér kéne? – sétálok az állványok között, az ajtó már nem látszik a csatlós édes mamlaszsággal követ. – Azt hiszem, az jó lenne! – mutatok fel végül az egyik magas polcra, ı sem éri el, de a sor végében van sámli, pont ilyen célra. A fickó engedelmesen hozza, mászik leszedi a bort, és feltételezem, legkésıbb ekkor észreveszi, hogy már nem vagyok mellette. De erre már nem figyelhetek teljes erımbıl futok kifelé. Én jól ismerem az utat, ı talán picit elkever az idegen terepen, de mindegy is, én vagyok a gyorsabb. Mire kiér, én már ráfordítom a kulcsot. – Hahó, megszökik! – kiabálja odalent, de teljesen feleslegesen, a vastag faajtó jól hangszigetel. – Mondtam már, ne idegeskedj, nem fogok megszökni. Nem is lenne értelme, elvégre én itt lakom – magyarázom, leginkább magamnak, mert ahogy ı nem hallatszik ki, én nem hallatszom be, tehát lelki vigasz nélkül hagyom ott, ellenben több száz üveg nemes bor társaságában. Ha nem teljesen élhetetlen, lesz egy jó éjszakája. Nekem is alakul az est, a pince körbejárása után egyenesen a tömlöcökbe megyek, a keleti torony alá. Az udvar kihalt, a csillagok ragyognak a fejem felett, csupacsicsa fehér ruhám a felszedett pókhálókkal együtt is elég attraktív, bár amikor elérem az ırposztot, pár gyengébb idegzető katona kicsit szívinfarktust kap. – Tegyétek el a kardokat, mert egyrészt senkit sem akarok bántani, másrészt meg ha akarnék akkor sem érnétek el semmit egyszerő fegyverekkel egy fekete boszorkánnyal szemben – nyugtatgatom ıket, és behúzom magam mögött a torony ajtaját. – Thani úrnı, mit keres itt? – nyögi ki végül az egyik, azt hiszem, ı a parancsnok, bár nem visel semmiféle rangjelzést. Tehát ezek mind Harrat zsoldoscsürhéjébe tartoznak. – Le akarok menni. Illetve, talán jobb lenne úgy mondanom, le fogok menni. – Nem engedhetünk le senkit, így szól a parancs. – Persze, persze, de higgyétek el, van egy jó érvem – mosolygok rájuk, és leveszem a karomról Q apai nagymamájának borostyánkarperecét. Szép, antik darab, arany-ezüst foglalatban csuda klassz sárga kövek, egy vagyont ér, illetve, ami jelen esetben lényeges, lehet belıle venni vagy féltucat átlagzsoldost. – Ezért cserébe csak leengedtek egy picit, jó? Utána visszajövök semmi baj sem lesz belıle, aztán fátylat rá. Nekem sem tenne jót, ha kiderülne, elhagytam a palotát, közösen elfelejtjük majd az egészet. Nemigen vonakodnak, ha marad bennük némi kétkedés, az leginkább annak szól, hogy ugyan miért nem cibálják le rólam a többi ékszert is? – És amúgy is, ki merne ellenkezni egy sárkányölı fekete boszorkánnyal? – adom meg erre a kérdésre is a választ, ezek után már gond nélkül lejutok. Kezemben fáklyával, óvatos lépésekkel megyek végig a folyosón, oldalt
egyentávolságra rácsos ajtók, minden bekukucskálok. Nem kell hosszan mennem, hogy találjak ismerıst, az egyik cellában pár katona kuksol, közöttük meg az öreg Nator. – Thani úrnı? – Szervusz, de jó, hogy még élsz! – köszöntöm lelkesen az öreget, aki Q jobbkeze, és nekem jó haverom. Mindig nagy tisztelettel beszél velem, amit nagyon bírok. – Az még nagyobb öröm, hogy Thani úrnı is él – udvariaskodik most is. – Mi történt Thani úrnıvel? – Mindenféle apróság, szót sem érdemel! Jobban érdekel, mi történt in, a várban, utána, hogy én elmentem barlangászni. Ma reggel értem vissza, és minden a feje tetején áll, mitıl lett itt Eshuból várúr? – Miután Thani úrnı távozott, freitan vendég érkezett, Rash al Farel, Hiszaenbıl, akit Q úr illendıen vendégül látott. Aztán este, a vacsora után, kilovagolt Thani úrnı után. Nem sokkal késıbb Rash lovag közölte, hogy ı is kilovagolna, és nyissuk ki a kaput. Tiltakoztam, mondván, csak Q úr személyes parancsára lehet kimenni sötétedés után, de erıvel kinyitotta, és mire odaértek az embereim, az egyik csatlósa tönkretette a csörlıt, úgyhogy ha akartuk volna sem lehetett becsukni a kaput. Utána pedig katonák özönlöttek be, és bár küzdöttük, de gyorsan legyőrtek minket. Attól tartok, jóvátehetetlen hibát követtem el... – hajtja le a fejét szomorúan, és amúgy is rosszul néz ki, az ı korában már nem tesz jót a pinceklíma. – Á, fel a fejjel, öreg, semmit sem lehetetlen jóvátenni! Hidd el, semmi komoly baj nem történt! – nyugtatgatom, mert az nem kerül semmibe. – Rögtön idehoztak titeket, miután bejöttek az embereik? – Nem, engem elıbb a szobámba zártak, aztán megjelent Eshu úrfi. Azt mondta, Q úr már halott, és felajánlotta, hogy szolgálhatom ıt, de nem hittem neki. Utána hoztak csak le ide, másnap délben. A többiek addig a barakkokba voltak bezárva, de aztán közülük is kiválogatták azokat, akik hajlandóak az új urat szolgálni, és utána a Q úrhoz hőeket lehozták ide. Tehát itt mindenki csak sokkal Q után érkezett. Kár. – Igaz, hogy Q úr meghalt? – töri meg a röpke hallgatást, míg én gondolkodom. – Hülyeség! – csattanok fel. – Ez a Rash egy mocsok áruló, Eshu meg a szokott módon tapló, hazudoznak össze-vissza, de majd Q jól szétveri a fejüket! Most egyébként kint a vár alatt győjt sereget, freitanokat Tetihuanából, meg a szomszéd birtokokról is katonákat. Pár nap múlva itt lesz, és utána gyorsan visszafoglalja a várat. Addig tartsatok ki! – Így lesz, Thani úmı! Ezután szívem szerint már mennék is, de sajnos, egy várúrnınek vannak kötelességei, mint például példát mutat, meg tartja a lelket az emberekben, tehát még mondok pár biztató szót, és totál optimista vagyok. Végül jókedvő embereket hagyok magam mögött, ami félsiker. És félkudarc, mert még mindig
nem tudom, hol van Q. A tömlöcben nem volt, tehát megszökött, ez biztos, de utána? A lehetıségeket mérlegelve távozom, éppen csak a kijáratnál vesztegetek egy kis idıt, míg hálásan végigölelgetem a katonákat, és közben visszalopom a karperecemet. Emlékszem, annak idején Q elsı kérésre nekem adta, ám látszott rajta, hogy félti, szóval megígértem, hogy felelısségteljesen fogok vele bánni. És lám, valóban elég érett vagyok már ilyen komoly fogadalmak megtartására is, húzom fel újra a visszalopott ékszert, aztán hirtelen ötlettıl vezérelve a palotába való visszamenetel elıtt még benézek az ispotályba. Na jó, az elnevezés túlzás, a barakkok mellett van egy oldalsó szoba a betegeknek, senki sem ırzi, teljesen egyszerő bemászni az ablakán. Négy– szép, puha ágy is van benne, most csak egy idegen férfi fekszik az egyikben Arca verejtékes, a kintrıl besütı hold fényében látom, hogy csúnyákat álmodhat, szóval nem érzek lelkiismeret-furdalást, amikor felkeltem. – Hahó, te ugye láttad Qt? – érdeklıdöm, elvégre ha szeretett lovagom megszökött, akkor annak a szemtanúi a temetıben, illetve az ispotályban keresendık. – Italom, hogy láttad Qt, Wareen urát, mielıtt megsebesültél, halljam, hol és hogyan? – Ki... Ki vagy? – bámul az arcomba, kedvesen visszamosolygok – Thani vagyok, a sárkányölı, Q felesége. És ıt keresem, szóval halljuk, mit tudsz róla? Nos, a mosoly felesleges pazarlás, a pacák totál befrászol tılem.Talán a pinceés börtönjárta fehér csipkeruha tesz rá rossz benyomást – Távozz, kísértet, én nem voltam azok között, akik csapdába csalták az urad! – tiltakozik, és elhátrálna elılem, de hát fekve ez nem túl egyszerő – Akkor miért vágta fel a lábad? – vetek egy pillantást az ágy vége felé, az elcsúszott takaró mellett lehet látni a pasas lábszárát fedı, vastag kötést. – Én... Én csak ırt álltam. A tömlöcök elıtt álltam ırt, amikor megjelent... – Megjelent Q, és? Utána mi történt? – Levágta a társaimat, azok mind meghaltak! – Ez nem csoda, legfeljebb az, hogy te nem. Na, tovább! – Az én életemet megkímélte, mert kellett a segítségem. Thani úrnırıl kérdezett tılem, és végül ellovagolt. – Hova lovagolt? – A túlvilágra... – nyögi, szerintem nincs magánál. – Hé, nem lehetett halott, ha egyszer végigverekedte magát az ırségen! – Halott tetem volt, nem élı ember! Csupa vér volt az arca, a ruhája rongyos, hogy látszottak a sebei. Azokkal tehetetlenül feküdnie kellett volna, és mégis úgy forgatta a kardot, mint maga Frej-Jah, a Gyızhetetlen. Nem lehetett élı ember! Nos, a fickó nyilvánvalón nem ismeri az én kedvesemet, ha azt hiszi, pár karcolás miatt már nem tudja megemelni a fegyvert. Q utoljára a kardforgatást
fogja abbahagyni, közvetlenül a lélegzés befejezése után, és nagyjából a halála pillanatában. Tehát a túlvilágra való lovaglás baromság. Ám világos, többet ebbıl a pasasból nem szedhetek ki, hát hagyom, hogy békésen tovább kómázzon. Úgy sejtem, láz ide, seb oda, túl fogja élni, és ezt nem is bánom, sokat segített. Az ispotály után egyenesen az istállóba megyek, és alaposan végigjárom. Aztán mosolyogva, ábrándos léptekkel táncolok ki az udvarra. Armagedon nincs bent, azaz Q megszökött! Köszönöm, Mist, te Titokzatos, vigyázd tovább a lépteit, bár mindegy is! Q szabad, él és szabad, a többi mindegy! Bár fogalmam sincs, mit csinál, de egy biztos: az az Eshubéka hamarosan megbánja, hogy belénk kötött!
Q AL AQUIM avagy hogyan szerezzünk fegyvert, vértet, hadsereget
A délelıtti napfény ragyog a fák itt-ott még nedves levelein, és susog körülöttem az erdı, miközben a Jaris-szirt felé baktatok fel a hegyoldalban Tavaszváró Arleen számtalan apró teremtményének zümmögése megtölti a levegıt. Nem az úton megyek, hanem egyenesen, felfelé az erdıben, így rövidebb, meg hát megeshet, Eshu katonái keresnek, és jelenleg nem örülnék, ha összefutnánk. Majd, ha lesz fegyverem, majd akkor! Délben rövid pihenıre állok csak meg, így is késı délutánba hajlik a nap, mire elérem a szirtet. Az apró, terméskövekbıl rakott szentély magasan áll a csupasz sziklák felett, a hegy legmagasabb pontján, örökkön kitéve a szél ostromának, körülötte, kicsit lejjebb magas fal, amit csak egy szők kapu szakít meg, ahol az út kivezet az alant elterülı erdıbıl. Többször jártam itt az elmúlt esztendıben, jól ismerem a környéket, rövid szemlélıdés után rátérek az útra, majd az ajtófélfán lógó, megkopott kıdarabbal bekopogtatok. Ez a kapu mindig zárva van, a szentély mindig készen áll arra, hogy megtámadják. Frej-Jah, a Gyızhetetlen magányosan itt élı szerzetese pedig
cipıt ugyan nem visel, de mindig csupasz kardot hord csuhája felett, rendje regulái szerint. És sosem nyit ajtót felelıtlenül – Ki jár odakint? – hallom hamarosan rekedtes, vén hangját, közvetlenül az ajtó mögül. – Q al Aquim vagyok. Kicsi csend. – Akirıl az a hír járja, meghalt? Frej-Jah, hát nincs a világnak olyan eldugott szeglete, ahova nem ért el a halálhírem? – Q al Aquim vagyok, de tévedsz, ha azt hiszed, ezt majd hosszan bizonygatom. Nyiss ajtót, vagy rádtöröm, Frej-Jahhoz jöttem, nem hozzád! – Hah, ez majd kiderül – morog, aztán nyikorog a zár, és lassan kinyílik az ajtó. De csak két ujjnyira. Nem is kell több, teljes erımmel betaszítom, aztán egy hosszú szívdobbanásnyit várok, éppen csak hogy a lesújtó kardpenge elsuhanjon az orrom elıtt, majd belépek, megragadom a szerzetes eres, vén kezét, és kicsavarom belıle a fegyvert. – Most már felismersz? – szegezem a torkának a kardot. Szeme sem rebben, vén arcán nem tükrözıdnek érzelmek. – Már a hangodat felismertem, freitan, csak tudni akartam, a régi vagy-e még? De látom, bármi is történt veled, küzdeni még tudsz, a többi meg nem számít, majd elmeséled. Kerülj beljebb! Visszaadom a fegyverét, csendesen végigvárom, míg gondosan bezárja az ajtót, majd követem befelé. Az egyenetlen udvar legmagasabb pontján áll a szentély nem oda megyünk, a büszke kıépület mögött a fal belsı oldalához apró kunyhó támaszkodik, ide vezet a szerzetes. – Ülj le, vacsorázz velem, és közben mesélj, ki és miért terjeszti a halálhíred, Sárkányölı Q al Aquim! Leülök a kunyhó elıtti padra, a hátam nekivetem a kıfalnak. – Az öcsém, Eshu, bevette Wareent, és magát nevezte ki a birtok urának. – Ismerem mind a kettıtök hírét régrıl. Eshu sosem lenne képes bevenni semmiféle várat, amit te védesz. – Megmérgeztetett, és utána csapdába csalt a vár alatt – magyarázom, és most, sokadjára végiggondolva hálát adok Thaninak, hogy éppen aznap tőnt el. Ha nem lovagolok ki utána, akkor feltehetıleg egyenesen az ágyamban öl meg az öcsém. Félájultan a méregtıl könnyen meggyilkolhatott volna, ha Rash valahogyan besegíti a falak mögé. – A méreg egy ronita harcos kezébe való, de aminek Ro, a Kegyetlen örül, az Frej-Jahnak már kevésbé tetszik – vélekedik a szerzetes, és közben fatányéron kenyeret meg sajtot hoz a kunyhóból, leteszi mellém a padra. – Ez nem mentség. Számítanom kellett volna rá, hogy Eshu mindenre elszánt, és éppen csak apánk iránti tiszteletbıl áldoz Frej-Jahnak, de lélekben mást követ – rázom a fejem, és közben oda sem figyelve elfelezem az élelmet, és nekilátok
az én részemnek. – Ez nem mentség, és ami súlyosabb, nem is segít rajtam. Most ı parancsol Wareenben, és támogatja egy rendtársam is, Rash al Farel. – Még sosem hallottam róla. – Hiszaeni. – Ó! – néz nagyot a szerzetes, aztán csendesen bólogat egy kicsit, majd felnéz. – És mit akarsz csinálni, freitan? – Visszaveszem a várat, és megölöm az öcsémet. – Frej-Jah áldása kísérjen! Ezzel el is ül a társalgás, csendesen eszünk. Az eszem már azon jár, hogy mit csináljak holnap, amikor közeledı lódobogás figyelmeztet, azt még meg is kell élni! A szerzetes sietve feláll mellém a padra, kilesekszik, én is fellépek, és hamarosan látom már, két lovas közeledik egy vezetéklóval. – Nekem idegenek – közli a szerzetes, csak biccentek, hogy nekem is. – Eshu fogadott pár zsoldost. – De mit akarhatnak itt? Majd meglátjuk. A két lovas egyenesen a kapuhoz léptet, abból, ahogy körbe néznek, látszik, hogy még sosem jártak itt, aztán bekopogtatnak. A szerzetes már megy is az ajtóhoz, én még felmérem a fickók vértjét, kardjaikat, aztán felkapom a kunyhó falához támasztott, erdıjáráshoz nyesett botot, és az öreg után sietek, aki már a kapu elıtt áll. – Ki akar bejutni Frej-Jah, a Gyızhetetlen szentélyébe? – Wareen urának nevében járunk, nyiss ajtót! – válaszol az egyik fegyveres, a szerzetes felvont szemöldökkel fordul felém. Éppen csak ujjaim hegyével érintem meg a felkarját, nyugalom, nem lenne jó felelet, hogy Wareen ura éppen mellette áll, mert érdekel, mit akar a két fickó. És nem félek tılük. – Wareen urának embereit örömmel látom, mert ıt Frej-Jah, a Gyızhetetlen igaz követıjének ismerem – nyit ajtót a szerzetes, én szerényen a háttérben állok, míg a két fickó délcegen beléptet. Merthogy nem veszik a fáradtságot leszállni a nyeregbıl. Hm. – Mit akartok? – kérdi a szerzetes nyersen, neki sem tetszik a két idegen viselkedése. – Érted jöttünk, szerzetes, Wareen ura kéret a várba – int a vezetékló felé az egyik. – Az a feladatunk, hogy odakísérjünk. – És mit akar tılem Wareen ura? – Az mindegy, te csak gyere, ha hívat! – csattan fel a katona, a vén szerzetes rám pislant, aztán nyugodt arckifejezésemet látva alázatosan fejet hajt a katonák felé. – Katona urakT természetesen megyek, ha Wareen ura hívat, és azonnal, ha ez az óhaja, de tudnom kell, miért. Lehet, hogy vinnem kell valamit, például kegyszereket, és általában, ha több napra kéret, akkor a falu felé kell kerülnünk, szólni valakinek, hogy néha feljöjjön, és felügyeljen a szentélyre.
– Ne készülj sok napra, szerzetes. Nem hallottad, hogy Eshu úr hamarosan házasodik? Pap kell neki az esküvıre. Bár eddig igyekeztem háttérben maradni, csendesen, két kézzel támaszkodva a botra, most mégis felkapom a fejem. – Ki a menyasszonya? – kérdem élesen, a két fegyveres felém kapja a pillantását. – Hé, udvariasabban beszélj, ha hozzánk szólsz, paraszt! – csattan fel az egyik. Hm, szóval paraszt... – Elnézést, katona urak! – hajtok azért fejet lassan, engesztelın mosolyogva, még a szememet is lesütöm. – Csak éppen érdekelne, ki lesz Wareen új asszonya. – Eshu úr valami Thani nevő nıt, Q al Aquim özvegyét veszi el. Én éppen csak felvonom a szemöldökömet, tagadhatatlan, hogy érdekes fordulat, no de láttam én már cifrábbat is Thanitól, ám a szerzetes arca azonnal bele vörösödik. – Ebben én ugyan nem... – csattan fel, és sajnos késın intem csendre. – Márpedig jössz velünk, csuhás! – böki meg térdével lova oldalát a fegyveres, és közben társa fegyvert húz. – Szép szóval, vagy erıvel, de velünk jössz! Frej-Jah, tudom, a te szerzeteseid nem holmi fiatal leánykák, akiket meg kell védeni az élet ezer veszedelmétıl, ám ez egyszer engedd meg, hogy közbeszóljak, elvégre két lovas támad rá, és mégiscsak nagyapám korabeli öregember! – Itt lenne az ideje, hogy tisztelet tanulj, fiam! – ragadom hát meg az elıre léptetı katona lovának a kantárját, és rántok is egyet rajta, hogy szegény pára zavartan megtorpan. – Elsınek is szállj le a lóról, ha Frej-Jah, a Gyızhetetlen szentélyében jársz! – Mit képzelsz magadról, paraszt! – néz rám dühösen, és kardot ránt, de mire felemeli, már ki is lököm a nyeregbıl. – Másodszor, ne merészelj engem még egyszer parasztnak szólítani! – Te... – nyögné döbbenten, miközben a csuklójára lépek, és kicsavarom a kezébıl a fegyvert. – Harmadsorban pedig, ha Q al Aquim feleségérıl beszélsz, akkor szólítsd tisztelettudóan Thani úrnınek, mert ı Wareen asszonya! Megértetted? – szegezem a torkának a kardot, szólni sem tud megdöbbenésében. Pillanatra elfordulok tıle, de akkor már a társa is a porban hever. – Eh, Frej-Jah, öregszem, régen a fél fogamra is kevés lett volna két ilyen fickó – törölgeti mellette homlokát a vén szerzetes, ı láthatóan sértetlen. A lovasukat vesztett paripák ijedten az udvar másik szegletébe kocognak, maradunk mi ketten, karddal a kezünkben, szemben a két földre pottyant katonával. Olcsó, semmire sem jó zsoldosok ezek, de hát Eshu mindig is szőken bánt a pénzzel, ebben teljesen apánkra ütött. – Ide figyeljetek, katonák. Q al Aquim vagyok, Wareen ura, akinek a halálhírét terjesztik. Ám, mint láthattátok, élek, és hamarosan megint enyém lesz Wareen.
Rátok nem haragszom, ha most elhordjátok az irhátokat, nem esik bajotok. Ha visszamentek Eshuhoz, akkor végetek. Megjegyeztem az arcotokat, titeket ki foglak végeztetni, még ha a többieknek meg is kegyelmezek. Világos? Most pedig futás, amíg meg nem gondolom magamat! – emelem meg a hangom, pedig erre már nincs is szükség, a két fickó gyáván elszalad, hátrahagyva lovat, fegyvert, becsületet. – Túl engedékeny vagy – morog a vén szerzetes, és még mindig nehezen veszi a levegıt. – Meg kellett volna ıket ölni, így elviszik a híred Wareenbe, freitan. – Nem mennek vissza, gyávák hozzá. És Frej-Jah nem nézi jó szemmel, ha védtelen embereket mészárolnak le. – Az öcsédet is elengedted már egyszer... – feleli erre az öreg, de közben nem néz rám. – Hiba volt – válaszolok kis habozás után. – Másodszor nem követem el. A válasz hallgatás, a vén szerzetes csak övére főzi a kardját, becsukja a menekülık által nyitva hagyott kaput. Én a lovak után megyek, lecsillapítom ıket, és szépen kikötöm a kunyhó mellett. Nem vesztegetek idıt a lenyergelésükre, már nem akarok itt éjszakázni. – Az egyik lovat elviszem, sietıs a dolgom. – Értem, freitan, hogy sietsz. Nyilván aggódsz az asszonyodért… – feleli a szerzetes, érdeklıdve pillantok rá. Hogy aggódnék Thaniért? Nem, most a lehetı legkevésbé! Ennél nagyobb biztonságban egyszerően nem is lehetne. Most nem akarhatják megölni, az esküvınek meg kell lennie, hogy törvényesítse Eshu uralmát. Nyilván nagyon vigyáznak rá, hogy ne szökjön meg, azaz talán nem hagyják, hogy újabb veszedelmekbe vágjon bele, vakon, felelıtenül és önfejően. Illetve, ez utóbbi talán hiú ábránd, ám mégis meggyızıdésem, Thani most teljes biztonságban van. – Miért aggódnék érte? – kérdem hát kíváncsian. – Nos, hát az egész... Persze nyilván erıvel kényszerítik, nem hiszem, hogy magától... ám mégis, nem lehet jó hallani, hogy Eshuval esküszik meg... – nyögi zavartan a szerzetes, és közben nem mer rám nézni. – Thanit nem lehet kényszeríteni, a végén úgysem történik olyasmi, amibe nem egyezett bele, emiatt nem aggódom. Ha más akarna vele valami ünnepélyes, formális eseményen megjelenni, talán sajnálnám szegényt, de Eshu megérdemli azt az esküvıi szertartást, amiben része lesz! – teszek egy vízszintes mozdulatot a kezemmel, és részemrıl le is zártam ezt a kérdést. – Az egyik lóra szükségem van. A másik kettıt itt hagyjam, vagy ne? – Ne hagyd itt, freitan! Megyek én is veled. Egészen eltespedtem ebben a kényelmes kis erıdben, itt az ideje, hogy ismét harcba szálljak És ha választanom kell Eshu és közted, akkor ezerszer is téged választalak. – Köszönöm! – mosolyodom el. – Ha Frej-Jah is velem van, bizonyosan gyızni fogok.
– Én veled leszek, ennyi biztos, hogy Frej-Jah hova áll, azt majd eldönti ı, de így is, úgy is jó harc lesz, higgy nekem! – nevet vissza. – Miben segíthetek? Picit elgondolkodom, mire is lenne szükségem? Az biztos, hogy Eshunak papot kell szereznie az esküvıhöz, és a szentélybıl hiába várja vissza az embereit. Legközelebb Vae-ben áll Frej-Jahnak szentelt templom, az oda-vissza bı kétnapi járás, de úgy hiszem, az oda küldött emberei már elindultak. Igen, Rash eléggé siet, hogy egyszerre küldjön üzenetet mindkét helyre, tehát már holnap reggel megérkezhet a pap. A szertartást leghamarabb holnapután tarthatják meg, ha szerencsém van, lent a falu alatt, abban a ligetben, ahol a nagyobb ünnepeket üli meg a környék népe. Ott könnyő lesz rajtuk ütni, ám attól tartok, ezt Rash is látja, és a szők körő ünnepséget választja, a vár szentélyében. Oda már nehezebb bejutni, de az sem lehetetlen. Különösen, ha mellettem harcol pár tapasztaltabb freitan a rendházból. Yein leghamarabb négy nap múlva érkezhet meg, azaz most leginkább idıre van szükségem... – Szállj lóra, és menj ki a vae-i útra. Ha jól sejtem, holnap reggel jönni fog a városból Frej-Jah egy papja. Add át neki üzenetemet, mely szerint élek, és nem bocsátom meg, ha a feleségemet hozzáadja bárki máshoz. Ennek tudatában döntsön, ki mellett harcol, vagy forduljon vissza Vae-be, ha Frej-Jahra hagyja a választást. – Átadom az üzenetet, freitan. – Katonák fogják kísérni, legalább kettı – figyelmeztetem, elégedetten elmosolyodik. – Remélem, hogy legalább ketten lesznek, hisz a vae-i pappal együtt mi is párban harcolunk majd. Nem lenne tiszta küzdelem, ha túlerıben lennénk, nem tetszene Frej-Jahnak! – teszi még hozzá, és elsiet a kunyhóba, csomagolni. Én pedig felmegyek a szentélybe. A nehéz vaskapu nyikorogva nyílik, odabent sötét fogad, csak a szemközti, alig tenyérnyi ablakokon szivárog be a kinti alkonyat fénye. Behúzom magam mögött az ajtót, aztán egyenes, kimért léptekkel odamegyek az oltár elé, mély fıhajtással köszöntöm istenem, és letérdelek. Frej-Jah, te Gyızhetetlen, köszönöm, hogy Thani él, hogy megóvtad, köszönöm, hogy rá vigyázol, és már csak azért könyörgöm hozzád, hogy adj lehetıséget bebizonyítani, méltó vagyok követni téged! Adj lehetıséget, hogy fegyverrel a kézben küzdhessek az engem elárulók ellen, adj lehetıséget, csak egy lehetıséget, hogy harcolhassak, és én nem fogok szégyent hozni rád! Amíg forgatni tudom a kardot, küzdeni fogok tanításod szerint, míg csak ellenségeim élnek, és vezesd az én lépteimet, a gyızelemig! Aztán felkelek, fellépek az oltárhoz, és leemelem az ott álló páncél darabjait. Szép, régi vértezet, pajzzsal és pallossal, Kir-lanban kovácsolták. Dédnagyapám készíttette, kifejezetten ennek a szentélynek, így családom címerét vésték rá, és soha senki sem használta még. Elsı ránézésre rám egy árnyalatnyit talán kicsi, de nem vészesen, ha lazábbra veszem a szíjakat, jó lesz.
Közben a szerzetes visszaér, megbotránkozás nélkül segít elcsomagolni a vért részeit. Mindössze Frej-Jahnak rebeg rövid imát, amiben biztosítja, hogy ezt a remek páncélt hozzá méltóan nagyszerő alkalommal fogja vér festeni, kegyetlen küzdelemben, és igaz lovagja fogja forgatni a kardot, a gyızelemig. Utána kint kiválasztom neki a háromból a legjobb hátast, a leggyengébbre meg felszíjazom a becsomagolt páncélt. Persze, jobb lenne rögtön felvenni, de attól tartok, ezek a lovak nem bírnának el teljes vértezetben, harc közben legalábbis biztosan nem, tehát a páncél egyelıre a málhás állaton marad, a szerzetestıl kapott vizestömlı mellett. Élelmet nem tud adni, de pénzt és egy csuklyás köpenyt igen, így útközben vehetek majd valamit. Elıször nem is akarom elfogadni, aztán eszembe jut, Azren is étlen-szomjan vár rám, hát mégis elteszem a felajánlott ezüstöket, szigorú ígérettel, hogy sokszorosan visszaadom. Gyorsan elkészülünk, mégis már sötét éjszaka van, amikor elhagyjuk a szentéin. Éjfélig egy irányba visz az utunk, aztán elválunk, a szerzetes Vae felé indul, én meg letérek az útról, és az erdıben letáborozom. Másnap korán reggel indulok, könnyő tempóban, elég estig elérnem a vadászházat, ahol Azren vár rám. Bıven van idım, így délelıtt útba ejtem a Vadkanvadászt. A hegyoldalban megbújó fogadó már nagyapám idejében is ott állt, a gyér forgalmú, völgyekben kanyargó út mentén szerény, ám biztos megélhetést nyújtva tulajdonosának. Most meglepıen zsúfolt, az udvaron vagy féltucat ló és két idegen szekér áll, meg pár málhás öszvér. Jó ez így, legalább eltőnhetek az emberek között, mert persze itt személyesen ismernek. Nem is szállok le a lóról, csak mélyen arcomba húzott csuklya alól intem magamhoz a vendégekkel teli verandán sürgı-forgó fogadóst. – Fáradjon beljebb, uram, egy embernek mindig tudunk helyet szorítani! – Nem. fogadós, sietek. Csomagolj egy embernek való két napi élelmet, itt várom meg, míg végzel. A fogadós elsiet, én maradok lóháton, bár kicsit közelebb léptetek az épülethez. A leeresztett csuklya mögül mérem fel a verandán pihenı-étkezı embereket, pár kóbor szerencsevadász fegyveres, meg talán valamiféle kereskedık, akik nyilván a málhás öszvérekkel jöttek. – Így történt! – magyarázza az egyik nagy hangon, bırzekéje módosabb embert sejtet, majdnem mindenki rá figyel. – A tőz elhamvadva, lovak sehol, a szerencsétlenek meg ott feküdtek a sárban. – Gazdagok voltak? – kérdez közbe az egyik fegyveres. – Azt én nem tudom – húzza el a száját a kereskedı. – Miért, nem az volt az elsı dolgod, hogy kikutasd a zsebeiket? – Minek nézel engem, katona? Én tisztességes kereskedı vagyok, nem hullarabló! Mindkét szerencsétlent idehoztam, minden vagyonukkal, hogy rendben eltemethessétek, éppen csak az ezért jogosan járó fejpénzt szeretném megkapni.
– De nem tılem! – szól közbe a fogadós, aki közben két teli korsóval körbejár, és újra tölti a kiürült poharakat. – Én nem ismerem azt a két halottat, nekem elég baj, hogy foglalják a helyet hátul. Semmit nem adok azért, mert a nyakamra hoztad ıket. – Majd ad az uratok – von vállat a kereskedı. – Wareennek fizetitek az adót, nem? Úgy hallottam, ott Sárkányölı Q al Aquim az úr, az a híres freitan csak nem marad adósságban! Ez így igaz, ha idegen holttesttét találják a környéken, nekem kötelességem intézkedni a temetésérıl, bár én általában a puszta fizetésen felül szeretek utánajárni, mitıl is halt meg a szerencsétlen. – Fegyver végzett velük? – kérdezek hát közbe, felém kapják a fejüket, értetlenül merednek rám. – Két halottról beszéltek. Fegyver végzett velük? – Fegyver, és nem is akármilyen – állítja a kereskedı nagy hangon. – Az egyiket lefejezték, a másiknak meg az oldalát vágták fel, ahogy az elıbb már meséltem. Bizonyosan valami nagyobb, élesebb karddal, mert még vértet is viselt a fickó. Gondolom, rablók garázdálkodnak a környéken – találgat, nekem is van elképzelésem, miféle gazemberekrıl van szó. Eshu, te átkozott! A verandán ülık arcáról látom, nekik is vannak ötleteik, mindenki igen beszédesen hallgat. Éppen csak a kereskedı nem érti a csendet, jót kortyol italából, aztán visszafordul a fogadós felé. – Szóval, Wareenbe kell mennem, ott kapom meg a fejpénzt, igaz? – Bizonyosan – hagyja rá a fickó, és sietıs pakolászásba kezd, ami már a kereskedınek is feltőnik. – Valami baj van talán? – Nem éppen baj – válaszol kicsit megkésve az egyik fegyveres – Csak már másé a vár. Q al Aquim halott, az új úr az öccse, Eshu al Aquim. – És ı nem fizet? – érdeklıdik tovább a kereskedı, neki, aki idegen errefelé, nem sokat jelenthet a két név. – Biztosan ı is fizet – morogja a fogadós, aki viszont nem állíthat mást a földesuráról. – De lehet, hogy most más gondja van – magyarázza a katona – Mi még Solban hallottuk, hogy embereket győjtenek errefelé. Egy ismerısöm súgta meg, nem is kevés pénzért, hogy jöjjünk Wareenbe, itt akad majd valamiféle fegyveresnek való munka, és valóban. No, merthogy amikor új úr érkezik, mindig jó, ha vannak fegyveresei is, csak úgy, általában – teszi hozzá sietve ártatlan képpel, aztán felém fordul. – Te is ezért érkeztél, igaz? – Nem igazán – térek ki, de a fickó nem hagyja ennyiben. – Látom rajtad, hogy katonaviselt vagy, meg a málhás lovad sem posztót cipel, mint ezeknek a kereskedıknek az öszvérei – int a vezetékállatra, aminek a hátán átvetett csomagból kilátszik a pallos markolata. Úgy tettem el, hogy könnyő legyen elıvenni, ha úgy hozná Kétarcú Rashadel.
– Valóban, fegyverforgató vagyok – hagyom hát rájuk, elvégre egy freitan nem hazudhat soha, semmilyen körülmények között sem. A katonák összenéznek, a döntés gyorsan, szavak nélkül megszületik. – Ha Wareenbe tartasz, csatlakozhatsz hozzák. Most biztosan felvesznek mindenkit, és ha már zsoldban vagyunk, neked is jobb, ha van ismerısöd, akire számíthatsz. – Köszönöm a nagylelkő ajánlatot, majd meggondolom – hajtok fejet visszakozva, és utána elfordulok tılük, vissza a kereskedı felé. – Hol találtad azt a két holttestet? – Az út mentén, arra, feljebb. Azoknál a régi falaknál, biztosan te is láttad ıket, ha arról jössz – magyarázza. – Ismerem a környéket, az egy régi udvarház romja, és igencsak messze van az úttól. Mit kerestél ott? – kérdem, közben a fogadóból kisiet az egyik lány, kezében két nagyobb csomaggal, és felém indul. Nyilván az általam kért élelem, hamarosan indulhatok tovább. – Észrevettem ıket, azért tértünk le az útról. – Hogyan vetted észre ıket? – kérdezek tovább, és csak intek a lánynak, hogy szíjazza fel a holmit a málhás lóra. – Azt mondtad, a tüzük már kialudt, tehát a füst nem vezethetett nyomra, lovaik nem voltak, a halottak meg nem látszhattak ki a magas főbıl. – Eh, hát észrevettem, mi ezzel a baj? Mi közöd neked hozzá, vagy talán a törvény embere vagy, hogy így kérdezısködsz? – védekezik emelt hangon, a fogadós itt szól közbe. – Akárki is az úr, jól kérdez, te meg jobban teszed, ha válaszolsz rá. Nem jó, ha az ember szomszédságában meggyilkolnak két utazót, különösen nem, ha ilyen gyanúsan. – Igen, hogyan is találtad meg ıket? – érdeklıdnek a katonák, a lány közben befejezi a pakolást, elém lép, hogy megkérdezze, akarok-e még valamit, aztán megdöbbenésében megdermed, tágra nyílt szemekkel bámulja az arcom. Szám elé emelt mutatóujjal intem hallgatásra. – Csak nem hiszitek, hogy én öltem meg ıket? – védekezik közben nagy hangon a kereskedı, és szerencsés módon most mindenki rá figyel. – Ártatlan utazó vagyok, még csak fegyverem sincs. De ennek az idegennek van, mi van, ha ı gyilkolt? Ismét minden szem rám mered, a lány összerezdül, még mindig hallgatva hátrál pár lépést. – Nem vádol senki téged, kereskedı, de ha vádolna is, nem az a védekezés módja, hogy rátámadsz valaki másra. Én csak tudni akarom, hogyan találtad meg a két holttestet, és nem értem; ha nincs takargatni valód, akkor miért nem válaszolod az igazat? – Aranytáncoltató Jalil súgta a fülembe, hogy térjek le az útról! – vágja ki a kereskedı, majd a már éppen felnevetni készülı katonákra emeli mutatóujját. –
Ez nem babonaság, pénzszámoló ember vagyok, kereskedı, máskor is megtörtént, hogy az istenem megsúgta, hol vár rám haszon. – Tehát istened szavára tértél le az útról. És megtaláltad a hasznot? – kérdem, közben a lány magához tér, sarkon perdül és elszalad, be a ház hátsó felébe. – Nem, most megcsalt a megérzésem – feleli immár csendesen a kereskedı. – Az a két szerencsétlen szegény volt, alig pár ezüst csörgött az erszényükben. Tulajdonképpen hiszek neki, és engem ez a magyarázat egyelıre meg is nyugtat, nem úgy a fogadóst. – Elı azokkal az ezüstökkel, vendég uram! Azért akármennyire is kevés volt, arra elég lesz, hogy eltemessük ıket tisztességgel! Jobb, ha nem kell háborgatnunk Eshu al Aquim urat ilyen csip-csup apróságokkal – magyarázza, a katonák is élénken helyeselnek, a kereskedı emberei meg felállnak, védın uruk köré sorakoznak, ám ez engem már nem érdekel. Ügyet sem vetve a pillanatok alatt felcsapó perpatvarra lecsusszanok a lóról, és hátramegyek a lány után. Nem kell keresnem, amint befordulok az ajtón, ahol eltőnt, meglátom; ott áll az ajtófélfa mellett, a félhomályban is látszik a szemében csillogó rémület. – Jaj, nagyságos Q lovag uram... – Hallgass! – tapasztom be a száját két ujjammal. – Nem hiányzik, hogy felfigyeljenek rám. Hol van az a két holttest, amit a kereskedık hoztak? – Hátul, az istálló mögött. – Vezess oda! – parancsolom, sietve mutatja az utat. A fogadó mögött, az udvar hátsó felében, magasra nıtt gazok között szénaszagú deszkaépület áll, leszakadt ajtajában torpan meg a lány, félve elıremutat. – Ott, Q lovag úr! – Várj meg! – lépek be. Magas helyiség, ablaka nincs, az egyenetlenül összeillesztett deszkák közötti hasadékokon süt be a nap, fényes csíkokat festve a középen fekvı, fehér ronggyal letakart testekre. Pusztán kötelességtudatból megnézem az arcukat, de ahogy vártam, ez az a két katona, akit elengedtem tegnap este. Az egyiket valóban lefejezték, tiszta, erıs ütéssel, a másiknak az oldalán fut egy vágás, ami még nem lenne furcsa, de oldalt, az épület fala mellett ott hever a szerencsétlen páncélja is. A kereskedı „vértet”mondott, ez valóban nem bır, hanem fémbıl való mellvért, nem is rossz munka, állapítom meg, ahogy melléguggolok, megtapogatom. És majdnem kettéhasította az a csapás, ami megölte a viselıjét. Szépen, oldalról és kicsit fentrıl, mint amikor lovas vág le egy védtelen, menekülı embert. Ám ez az ütés nemcsak megölte, hanem majdnem kettévágta a katonát, vérttel együtt! Ehhez pedig nem elég, ha valaki nagyon erıs, ehhez több kell; sokéves gyakorlat, remek fegyverzet, jól idomított ló. Végigfuttatom az ujjaim a vért csorba, begörbült szélén, kicsit elgondolkodom, aztán felpattanok, és kimegyek.
– Láttatok valakit az úton? – kérdem a lányt, de csak némán rázza a fejét. – Egy nagytermető lovas, pallossal, harci paripán. Észre kellett vennetek, ha erre jött. – Én nem láttam, de az öcsém... – Mit látott? – Egy lovast, hajnalban. Nem az úton, a mezıben. Nagy lovon, teljes páncélban, pajzzsal, pallossal, tollforgós sisakban. – Freita lovagot? – Aquim-címeres lovagot... – suttogja, és elhal a hangja, lesüti a szemét. – Nem én voltam! – védekezem, pedig nem is vádolt. – Persze, tudom, biztosan! Sosem állítanék ilyesmit Q lovag úrról, én nem, soha! – hátrál védekezın maga elé emelt kézzel, aztán megperdül, és riadtan elszalad. Lassú léptekkel követem vissza a ház elé, az út felıli udvarra. A verandán már nagy a hangzavar, mindenki talpon, ingerült emberek rázzák az öklüket, ki pénzt, ki tisztességet emlegetve. Felszállok a lovamra, és megjáratom egy kicsit, hogy rám figyeljenek. – Hé, emberek, nyugalom! – kiáltom, paripám két lábra áll, felnyerít, ez már elég, hogy észrevegyenek. – Nyugodjatok meg, nem a kereskedı tette, nem gyilkos. – Ezt meg honnan tudod? – kérdez rá vitára készen az egyik katona. – Nem a kereskedı tette, és nem is ti. Nézzétek meg a testeket, ha nekem nem hisztek, itt senkinek sincs olyan csapásra ereje, ami végzett velük. – Mi? Minek nézel minket, hogyhogy nincs hozzá erınk? – háborodnak fel a zsoldosok, nem várom még, még ismét lecsendesednek, halkan válaszolok, és mivel érdekli ıket a mondandóm, maguktól is elhallgatnak. – Nem akarok vitatkozni, elıbb-utóbb úgyis megtalálom ennek a két szerencsétlennek a gyilkosát, inkább beszéljünk egy kicsit a ti jövıtökrıl. Vagy talán akartok egy olyan urat szolgálni, aki megmérgezte a saját testvérét, hogy a helyébe léphessen? Eshu hazug, ha úgy látja jónak, nem tartja be a szavát, ám ha rá akarjátok bízni az életeteket, legyen! Menjetek Wareenbe, álljatok a zsoldjába, ez egy lehetıség. A másik pedig, hogy holnap délre eljöttök az oroszlános kúthoz. Frej-Jah, a Gyızhetetlen segítsen nektek a választásban! Ezzel megfordítom a lovam, és már léptetek is ki. – Hé, miért mennénk mi oda ahhoz a... milyen is... na, kúthoz? – Hogy elszegıdjetek hozzám, tisztes zsoldért, tisztes munkára – felelem, hátra sem fordulva. – Miért, ki vagy te? – kiáltja még valaki utánam, de úgy döntök, már elég messze vagyok, hogy erre ne kelljen válaszolnom. A katonák úgysem hagyják annyiban, a lány meg úgyis elmondja, hamarosan mind tudni fogják, hogy Q al Aquim járt itt. Talán lesznek, akik sietve Wareenbe rohannak a friss hírrel, de nem bánom. Reszkessen csak Eshu, hogy
immár fegyvereseket győjtök ellene! És hogy lesz-e közöttük bárki, aki hozzám csatlakozik... Majd kiderül. Az biztos, hogy senki sem jön utánam, és aztán már eseménytelen az utam, míg megérkezem a régi vadászházba, ahol Azren vár rám. – Üdvözlöm, Q uram! – jön elém boldogan, ha jól sejtem, nem teljesen bízott megérkezésemben. – Minden jól alakult? Nem esett bajod, Armagedon jól van? – lendülök le a nyeregbıl, és elsı utam az istállóba visz. – Igen. Minden rendben, elhoztam Armagedont, és Thani úrnı lovát, Szöszmöszt is. – Történt közben valami érdemleges? – kérdem menet közben, Azren buzgón rázza a fejét. – Semmi, Q uram, szerencsére semmi! – Helyes – hagyom rá, aztán bemegyek az istállóba. Armagedon fujtatva üdvözöl, megveregetem az oldalát, megnézem alaposan, valóban nincs semmi baja. – Bátorkodhatom megkérdezni, hogy mit tervez Q uram a közeljövıben? – érdeklıdik közben udvariasan Azren, aki végig a nyomomban jár. – Elıször is, hoztam vértet, segíts kicsomagolni! Hátul van itt pár harci nyereg, mindjárt választunk egyet, mire besötétedik, már teljes felszerelésben akarok lenni. – Tehát nem alszunk itt – állapítja meg szomorúan. – Nem, sok a tennivalónk. Vannak friss híreim Wareenból. Ott most Eshu az úr, és hogy törvényesítse uralmát, el akarja venni Thanit. Sietnünk kell, hogy ezt megakadályozzuk, hamar meg akarják tartani az esküvıt. – Ó! – csodálkozik el, aztán rögtön nyugtatgatni kezd, pedig Frej-Jah, te vagy a tanúm, fegyverrel a kézben, a lovam hátán ülve nem szoktam idegeskedni – Ne aggódjon, Q uram, Thani úrnı biztosan csak tetteti, meg biztosan csak úgy állítja, hogy házasodik, de nem hiszem, hogy komolyan gondolja. Persze nem merném hazugsággal vádolni, inkább ravasz cselt vet, hogy elringassa ırzıinek a figyelmét, és utána, az esküvı álcájával megszökhessen... – magyarázza, jól mutatván, jobban ismeri szívem szeretett hölgyét, mint a Jaris-szirti szentély szerzetese, de nálam azért kevésbé. – Azren, senkinek sem kell ıt védenie elıttem. Inkább segíts, málházd le a lovakat, a szádat meg tartsd csukva, elég lesz, ha vacsora közben jártatod – intem csendre, amit meg is fogad. Némán segít, míg felöltöm a vértet, és ellátjuk a lovakat. Amint elkészültünk, eszünk is, de sietve, mire bealkonyodik, elhagyjuk az öreg vadászházat. Bár minden tagomban érzem a fáradtságot, és szívem szerint végigaludnám az éjszakát, a jelen helyzet nem alkalmas a lustálkodásra. Holnaputánra Wareen alá kell érnem, hogy segítsek Thaninak, és visszafoglaljam a váram, ráadásképp ha ez nem lenne elég, még azt is meg kell tudnom, ki merészelte magára ölteni a családom címerét?
Erre csak nekem van jogom, illetve nekem és Eshunak, de öcsém nem jár vértben, és nem én a kardforgatáshoz. Nem ı volt az a lovas, akit a Vadkanvadász fogadóból láttak, és aki feltehetıleg meggyilkolt két katonát. Nem ı, tehát valaki jogtalanul hordja a címerünket, és ráadásul embereket öl, pallossal, lóról. Tudomásom szerint az egyetlen a környéken, aki képes lehet hasonlóra az Rash al Farel, de ı meg miért tenné? Ha valami baja volt azzal a két szerencsétlennel, sokkal egyszerőbben, és sokkal tisztességesebben elintézhette volna. Vagy azért csinálta, hogy engem gyilkos hírébe hozzon? De még ha ilyesmi lenne is a célja, amit egyébként nem hiszek, azt sokkal könnyebben megtehetné. Nem, nem hiszem, hogy ı volt. De akkor ki? Ki és miért ölte meg azt a két katonát, azt a látszatot keltve, hogy én voltam az? És bár rengeteg más gondom is van, ez a kérdés valahogy nem hagy nyugodni. Módfelett kíváncsi vagyok, ki merészel ilyesmit!
THANI avagy családi és egyéb titkok Másnap hosszan alszom, illetve, úgy tervezem, hogy hosszan alszom, de napfelkeltekor rám törik az ajtót. – Na, Eshu, te tapló, bírd ki az esküvıig! – kiabálok félálomban, miközben legördülök a földre, és tempósan bemászom az ágy alá. – Thani úrnı, ne merészelj még azzal is sértegetni, hogy kihasználnám védtelen asszonyi mivoltodat! – mennydörgi felettem valaki, mind a hangszín, mind a szóhasználat inkább Rash-ra vall, hát megnyugodva elımászom. – Ja, az más. Ha szerinted a normális, civilizált viselkedési normákba belefér, hogy hajnalban rám töröd a hálószobám ajtaját, akkor rendben, fátylat rá. Mi kell? – dörzsölöm a szemem, és ásítozva lecsüccsenek az ágy szélére – Reggel a borospincében találták meg a melléd rendelt csatlósomat, erre követelek magyarázatot. – Iszákos? – találgatok habozás nélkül, már ha ez kell neki. – Vagy spontán kleptomán. Esetleg alvajáró... – teszem még hozzá, de itt már olyan arcot vág, hogy jobbnak látom abbahagyni. – Thani úrnı, ne játssz velem! Tudom, hogy te csábítottad le, és zártad rá az ajtót. – Minden istenekre, ha tudod akkor mit macerálsz engem? Hajnalok hajnalán!
– Már felkelt a nap – veti oda, persze, ez is freitan. Q sem bírná ki, ha délig kéne lustálkodnia, ebben elképesztıen jobb vagyok nála. – Na igen, felkelt a nap. Látom, ezért kár volt felébresztened. Az embered is megvan, én is kibírtam valahogy, hogy éjszaka senki sem állt az ajtóm elıtt, szóval minden remek. Van még valami megoldandó problémád, vagy visszafekhetek aludni? – Tudni akarom, mit tettéi, miután becsaptad a csatlósomat. – Jaj, Rash, gondolkozz egy kicsit! Ha olyat akartam volna tenni, amirıl te is tudhatsz, akkor nem rázom le az embered. De leráztam, tehát nyilván titkos dolgokat mőveltem. Amiket nem kötök az orrodra. Vagy megversz, ha nem beszélek? – kérdem kihívóan, mert mellesleg abban is profi vagyok, hogy hogyan kell kiakasztani egy freitant. Ez is rögtön elvörösödik, és felhúzza az orrát. – Sosem érnék hozzád, Thani úrnı, de azt sem hagyhatom, hogy felügyelet nélkül maradj Ha még egyszer otthagyod a csatlósomat, kénytelen leszek bezáratni téged a tömlöcökbe – közli határozottan, majd további vita nélkül távozik. Az ajtót ugyan behajtja maga mögött, de az összecsuklik, hiába, nem arra találták ki, hogy kibírja mindenféle válogatott barmok átvonulását. Na mindegy, az ilyesmire nem vagyok kényes, kinyitott, pardon, betört ajtó mellett is képes vagyok aludni, tehát visszafekszem, ám érzésem szerint talán ha fél perc telik el, és ismét felzavarnak. – Te mocsok szajha, átkozott fekete boszorkány, halljam, mit tettél az éjszaka? No, ez már nyilván Eshu, állapítom meg félálomban, miközben bezuttyanok az ágy alá. – Aludtam, és még mindig aludnék, ha nem randalírozna a hálószobámban a várat megszálló hordák fele. Olyan nehéz kivárni, míg felkelek, és lemegyek reggelizni? – Dél is régen elmúlt, szajha, de látom, te az egész napot végighenyélnéd. Nahát, lesekszem ki az ágy majdnem földig érı takarója alól, de valóban, a fényviszonyok késı délelıttöt sejtetnek, nem kora hajnalt. – És ha végighenyélném az egész napot? Mi alapján ugatsz bele, békaképő sógorom? Te talán halálra dolgoztad magad reggel óta? – Azt teszek, amit akarok a saját otthonomban. Most például meg foglak fojtani, amiért fekete varázslattal meggyilkoltad Frej-Jah egy papját. – Tényleg? – kérdezek vissza döbbenten, meghökkenésemben teljesen ıszintén. – Mármint, ezt még egyszer; meggyilkolás, Frej-Jah papja, és én együtt szerepeltünk az utolsó mondatban? – Ne tégy úgy, mintha meglepıdnél, szajha! – De, meglepıdtem. Nem lehet, hogy arra gondoltál, a Frej-Jah pap ölt meg engem? – érdeklıdöm, mert az elmúlt napok fényében ez valószínőbben hangzik.
Eshu persze tapló, és nem vesz komolyan, fel-alá járkál az ágy körül, és lefogadom, azt várja, hogy mikor jövök elı. Na, lesheti, ha kell napokig tudok dekkolni, és ha megunja a várakozást, és bemászik, már el is húztam a másik oldalon. – Tudom, hogy te tetted! Vagy talán tagadod, hogy tegnap éjszaka fekete varázslattal megölted a Jaris-szirti Frej-Jah szentély szerzetesét? – A szerzetest, akinek össze kéne minket adnia? Nem, nem varázsoltam el, ıt nem – védekezem, mintha másokat tucatszám ölnék meg fekete varázslatokkal. – Ne tagadj, mindent tudok! Az imént hozták vissza a várba az érte küldött két katona holttestét. – És ha visszahozták? És ha megöltem? És ha egy pokolian dühös és teljesen gonosz fekete boszorkány vagyok, akit éppen tovább hergelsz? – fenyegetıdzöm, de itt elkap a köhöghetnék. Csupa por az ágy alatt minden, tényleg rendszeresebben kéne takarítani, ha már egyszer ennyit vagyok kénytelen itt lapulni. – Gyere elı, boszorkány, gyere elı, és megöllek! – fogadkozik odakint Eshu. – Te gyere ide be az ágy alá, és majd jól elvarázsollak! – vágok vissza, és ezzel a helyzet befagy, ı tehetetlenül toporog odakint, én meg tehetetlenül vicsorgok a lábfejére. Azt hiszem, nem zavarja. Ezzel nyilván hosszan ellennénk, mint már említettem, én nagyon jó vagyok a lapulásban, ám itt megérkezik Rash is. – Magyarázatot követelek! Ez a pasas tök egyhangú, de legalább most nem engem faggat. – Ugyan, Rash, mi a baj? – kérdez vissza Eshu, olyan hangon, mint akinek a mellkasához egy pallost szorítanak. – Tudni akarom, hogyan halt meg az a két katona! – Éppen most akarom kiszedni az igazat ebbıl a fekete boszorkányból – védekezik Eshu, ami után rövid, hökkent csend következik. – Thani úrnı itt van? – Itt bizony – ugatok közbe, mielıtt még ennél is jobban elfajul a helyzet. – Nem tartanád vissza egy picit a sógor-vılegényemet? Csak addig, míg kimászom innen. – Gyere elı, Thani úrnı, téged itt senki sem fog bántani – közli, és azt hiszem, nem is velem, hanem Eshuval. Megnyugodva elımászom, picit leporolom magam, lecsüccsenek az ágy szélére. – Na, szóval, mi is történt? Miféle két katonáról szövegeltek itt? – Most érkezett egy idegen kereskedı két holttesttel, akiket a határban talált – magyarázza Rash higgadtan. – A fejpénzt kéri, ami azért jár, mert elhozta ıket, hogy tisztességgel eltemethessük szerencsétleneket. Az a két katona az, akit a Jaris-szirti szentélybe küldtem tegnap. Tudni akarom, hogyan haltak meg!
– Nyilván ez a boszorkány ölte meg ıket. Éjszaka kicselezte a csatlósodat, aztán kirepült a várból, és elintézte a két katonát meg a szerzetest. Nem akar megesküdni velem, így húzza az idıt. – Ha annyira nem akarnék megesküdni veled, téged öltelek volna meg, és ahhoz nem is kellett volna kirepülni sehonnan sem – mutatok rá, és úgy tőnik, Rash hisz nekem. – Eshu, azt a két szerencsétlent pallossal ölték meg, lóról, méghozzá nem is akárki, hanem a fegyverhez jól értı, gyakorlott és módfelett erıs harcos. Az emberek pedig napok óta suttognak egy lovasról, aki Aquim címerben járja a vidéket, és csak éjszaka látni. Biztos ıszinte voltál velem? Mármint arra gondol, Q ölte meg azt a két katonát? Eshu arcára pillantok, úgy sejtem, ı tudja, hogy szeretett lovagom él. İ tudja, hogy megszökött, mint ahogy azt is tudta, hogy nem halt meg a rajtaütésben, hiszen ezért vitette a tömlöcbe, és közben nyilván azt hazudta Rash-nak, hogy Q már halott. Igen, ı még csak-csak hazudhat, de egy freitan semmiképpen sem, ezért ha már bevette a lovagot ebbe a mocskos buliba, ügyelnie kell rá, hogy az semmi csúf dolgot ne tudjon meg. Azaz hazudik neki, annyit feltétlenül, hogy Rash tiszta lelkiismerettel mellette állhasson, csak hát ı sem hülye, és most már biztosan sejt valamit. Két, pallossal megölt katona legalábbis gyanús. Ezzel együtt mégsem hiszem, hogy Q ölte volna meg ıket. Ha meg akarja akadályozni, hogy pap kerüljön az esküvıre, egyenesen a szerzetessel beszél, az biztosan az ı pártját fogja Eshuval szemben... – Rash, Frej-Jahra esküszöm, Q al Aquim halon! Legfeljebb valamelyik embere akarja azt a látszatot kelteni, hogy még él. Ha nem így lenne, akkor miért csak éjszaka jelenik meg az a lovas, amikor nem lehet kivenni az arcát? Miért nem látják nappal is, szemtıl szemben? Ez jó kérdés, még én is elgondolkodom rajta, Rash meg egyenesen bedıl a mesének. – Rendben, hiszem szavad. Ez esetben meg kell találnunk az illetıt, és megbüntetni, hogy jogtalanul használja az Aquimok címerét. Errıl majd késıbb döntünk – szögezi le, ezt nyilván nem az én fülemnek szánja. – Az esküvı a fontosabb, honnan kerítünk papot? – Ma este már megjöhet Vae-bıl. – Nem – tesz egy vízszintes mozdulatot Rash. – Aki megakadályozta a szerzetest, hogy ideérjen, az gondoskodott arról is, hogy a városi pap se érkezzen meg. Ez okosan hangzik, Q biztosan így csinálta. – Akkor honnan hozzunk Frej-Jah papot? – kérdi Eshu – A környéken nincs több. – Nem kell Frej-Jah pap. Majd a menyasszony istene elıtt esküsztök. Hiszaenben nem szokás, de még ott is megengedett, errefelé meg, Tetihuana alatt senki sem köthet bele. Thani úrnı, te kit követsz?
– Természetesen Szépszemő Lianát – vágom ki mosolyogva. Annak még csak szentélye sincs a közelben! – Eh, boszorkány, hazudsz! Húzni akarod az idıt, hisz tudod, hogy Liana, a Szépszemő csak a városokban erıs, vidéken nem tisztelik – morogja Eshu, Rash fél kézzel és egy egész pallossal csendre inti. – Akkor a birtok népe iránti tiszteletbıl a helyi legerısebb isten papját kérjük meg a szertartás levezetésére, és kész! Eshu, üzenj Aranyfürtő Ashel kolostorába, és hívasd ide az apátot! Ha beteg, vagy bármi gátolja, küldjön maga helyett valakit, de holnaputánra érkezzen ide egy szerzetes, különben magam ostromlom meg azt a kolostort, freitanokat vezetve. Holnapután megtartjuk az esküvıt, bármi is lesz! – Hallod, boszorkány, holnapután elveszlek, és utána... – sziszegi Eshu az arcomba, de nem hátrálok meg, mérgesen elırehajolok, hogy egy pillanatra összeér az orrunk. – És utána meghalsz, béka! Q megöl, ez biztos, mint a halál! Szép végszó, és ezzel akár távozhatnának is, de sajnos elég közel kerül ahhoz, hogy észrevegye az ıspapájától csórt, és azóta a nyakamban lógó medálomat. Na igen, a hálóruhám némileg dekoltáltabb az átlagosnál, Q szereti, bár persze nincs az az isten, akién ezt közölné is, de én tudom, amit tudok. És mélyen kivágott hálóruhát hordok, minek következtében Eshu észreveszi az aranymedált. – Ezt meg hogy van képed viselni, szajha! – ragadja meg, és letépné, csak éppen nem elég erıs hozzá, így mindössze annyit ér el, hogy jól elıreránt az aranyláncnál fogva. – Aú! – csattanok a mellkasának, és ha már ott vagyok, ellopom az erszényét, puszta szórakozásból. – Az az enyém, engedd el! – Rash, ez az ékszer Frej-Jahnak van szentelve, a házi szentélyben ırzött kegytárgyak közül való – magyarázza Eshu sietve a lovagnak, és meg is gyızi. Kiváltképp, mivel én még tiltakozni is elfelejtek a csodálkozástól. Mit hadovál ez itt össze-vissza a saját, két kezemmel lopott, sıt, tíz körmömmel a föld alól elıkapart medalionomról? – Thani úrnı, ha az az amulett Frej-Jahé, akkor add oda Eshunak! A vár urának kötelessége a házi kegytárgyak ırzése. – Jó, jó, adom! – morgok, és leakasztom a nyakamból. – Adom, de most aztán mindenki takarodjon a hálószobámból, de tüstént, mivel fel akarok öltözni. Világos? Felfogják, immár szó nélkül távoznak, mindössze Eshu vicsorog rám elmenet, én pusztán a kontaktus fenntartása végen visszavicsorgok, de amint behajtják maguk mögött a tırön ajtót! Olyan tempóban öltözık, mint még soha, az övem az ajtóban húzom meg, a fél pár csizmámat pedig aközben cibálom fel, hogy az ajtót ırzı csatlós visszarángat. – Thani úrnı, önt itt kell ıriznem! – Gyızhetetlen Frej-Jahhoz megyünk imádkozni, élet-halál kérdése!
– Rash lovag azt mondta, hogy... – Hogy ırizz a szobámban, naná, de azt ı sem akarhatta, hogy ne imádkozhassak? A házi szentélybe megyünk, te is végig jöhetsz, akár a kezem is foghatod, de muszáj, érted, muszáj mennünk! – húzom teljes erımbıl. – Vagy magadra akarod vonni Frej-Jah, a Gyızhetetlen haragját, hogy nem hagytál hozzá imádkozni egy hívıt? Ez némileg hat, jön utánam, elıbb tétován, aztán már futva, mert hogy én futok, mint az ırült. Meg kell elıznöm Eshut! A házi szentély a pincében van, illetve az alsó szinten, ahogy elegánsan nevezik, azaz tök sötét, amikor beesünk. Lihegve gyújtok gyertyát, az engem kísérı csatlós követi a példát, így kicsit lemarad, míg a fényt magam elé tartva bemegyek, végig a hideg, kongó kövő kis helyiségben. Legbelül oltár áll, a megfelelı szent limlomokkal, nem érdekel, letérdelek oldalt, és a dúsan faragon kılapon meghúzom az egyik díszt. Apró kis rekesz tárul fel, tele ékszerekkel. – Thani úrnı, mit csinál? – ér mellém a csatlós, és zavartan beles a vállam felett. – Leltározom a szentély rejtett kincstárát – felelek precízen, és betúrok az arany-drágakı kacatok közé. Még amikor összeházasodtunk Qval, megtaláltam ezt a rejtett ajtócskát, a bent lévı ékszerekkel együtt. İ nem ismerte ezt a rekeszt, úgyhogy nagyon büszke voltam, hogy évszázadok óta elveszett kincseket leltem meg, de lám, most kiderült, Eshu tudott ittlétükrıl. Persze, Ran al Aquim, Q apja nyilván a kedvesebbik fiának árulta el a rejtett rekesz titkát. Na de korábban keljen fel, aki elılem akar elrejteni valamit! Gond nélkül megtaláltam annak idején, csak aztán el is felejtkeztem az egészrıl, mert Q azt mondta, ezek nyilván Frej-Jahnak szentelt családi ékszerek, amolyan felajánlások, és nem szabad elvinni ıket, mert akkor magunkra vonjuk az isten haragját. És volt itt is egy nyolcszögő aranymedál, pont olyan, mint amit együtt temettek a Aquim ıspapával! Sietve keresem, midın bárki megzavarna, és meg is találom. Olyan, mint amire emlékeztem, a másik cucc kiköpött mása. – Úgy hiszem, ezeket nem lehet innen elvinni, Thani úrnı! – figyelmeztet a csatlós. – Eszembe sincs elvinni. Csak meg akartam nézni, hogy megvannak-e? De megvannak, szóval minden rendben, menjünk innen! Ezzel látványosan visszateszem az ékszert, majd suttyomban a ruhaujjamba csúsztatom, és becsukom a rekeszt. – Tőnés, menjünk! – ragadom karon a bámuló csatlóst, nem akarom, hogy Eshu itt érjen minket. Nyilván ide fog jönni, amint tud, hogy visszahozza a tılem elvett ékszert, amit összekever az ittenivel. Hogy lehettem olyan hülye, hogy nem jutott magamtól eszembe, itt is van egy! Most meglenne mind a kettı! De mindegy, majd azt is visszalopom, amint adódik alkalom.
Ezzel biztatom magam, miközben kihúzom a csatlóst a szentélybıl, aztán, immár lassabban, felmegyünk az emeletre, és az egyik folyosón végül megállok, kifújom magam. – Ennyi volt az imádkozás, Thani úrnı? – Ennyi. Gyızhetetlen Frej-Jah nem a szavak, hanem a fegyverek istene, ennyibıl is kiválón ért. Szerintem – teszem hozzá óvatosan, aztán megnézem magamnak a pasast. Tegnap könnyen átvágtam, most láthatóan gyanakvóbb, de nem hiszem, hogy sokra megy vele. Egy freitan csatlósa, és ezzel mindent elmondtam róla! – Hogy hívnak? – Errannak, Thani úrnı. Visszakísérhetem a szobájába? éles szemő csatlós kiszúrja ám, hogy neki rossz irányba megyünk! – Thani úrnı, a szobája nem erre van. – Na itt álljunk meg egy szóra, Erran – torpanok meg, és szembefordulok vele, igyekszem olyan hangot megütni, amit Q használ, amikor rendre int valami szolgát. – Tudod, baromira nagy ez a vár, és van benne egy csomó szobám. Mert itt én vagyok a várúrnı, ugye. Ha teszem azt, egy lecsúszott solbéli csizmadia felesége lennék, feltételezhetnéd, hogy egy szobám van, amiben mellesleg együtt lakom a férjemmel, a gyerekekkel, a nagymamával meg azzal a négy ágyrajáróval, akiknek a pénze nélkül minden másodnap éhezne a család, de mint említettem, én Wareen úrnıje vagyok. Vagy talán Rash szó szerint azt mondta, hogy ırizz a hálószobámban? – Nem ezt mondta, de... – De te egy csatlós vagy, egy freitan csatlósa, tehát a minimum, hogy ismered az illemet. Nem várhatod el, hogy idegen férfiakat fogadjak a hálószobámban! Vagy arra akarsz rávenni, hogy a nászágyamon ücsörögve fecsegjek mindenféle jöttment parasztokkal? – Nem, de... – Ezért nem csak Q vagy Rash, de még Eshu is mérges lenne rád, szóval gyere, kísérj a fogadószobámba, és sietve hívasd oda a kereskedıt, aki most érkezett. Tuti van nála valami menı cucc, és én vásárolni akarok pár új göncöt az esküvımre! Vagy majd ha Rash megkérdezi, hogy miért egy parasztasszonyhoz méltó gúnyában akarok esküdni, akkor mondjam azt, az az Erran nevő csatlós megtiltotta, hogy új ruhát vegyek magamnak? – Én sosem tiltanék meg önnek semmit, Thani úrnı, csak a lovagom parancsait követem! – húzza ki magát büszkén, elégedetten indulok tovább. – Na látod, én sem tennék semmit a saját fejem után, elvégre csak egy asszony vagyok, és tök jó, hogy van mellettem egy erıs lovag, akinek követhetem az utasításait, és nem kell törnöm a fejem máson, mint hogy jól nézzek ki – magyarázom, de csak mert tudom, annak idején jól megépítették Wareent, tehát nem fog a fejemre szakadni a plafon. – Szóval irány a Nagyasszony terme, és ha látsz valahol egy szolgát, szalaszd el a kereskedıért, nem akarok hosszan várakozni!
A Nagyasszony termében egyenesen a kistábla mellé ülök, de féloldalasan, kifordulva a szoba közepe felé, ez majdnem olyan, mintha trónuson ülnék, vagy mondjuk a nagyteremben az asztalfın, Q helyén. Itt fogadom a kereskedıt, miközben Erran a jobbomon áll, és rám vigyáz. Mármint, hogy ne szökjek el, pedig ez hülyeség, a kereskedıvel beszélni akarok, ı talán tud valamit Qról, meg a két általa hozott katona gyilkosáról. Mellesleg a pasas pár perc múlva már elıttem hajlong, mögötte két embere hoz be egy súlyos, rézveretes ládát, nyilván a legjobb holmikat. – Na, lássam, van-e valami olyasmid, ami tetszhet egy ilyen nagyon nagy vár úrnıjének – kényeskedem rutinosan, miközben a kereskedı kiküldi az embereit, és kezével elfedve a zárat, kinyitja a ládát. Feleslegesen strapálja magát, így is kiválóan látom, hogy miféle trükkök teszik betörıbiztossá a ládát. De most úrinı vagyok, azaz nem fogom feltörni, de nem ám, fogadkozom aztán sietve. – Talán ezek a finomabb kelmék elnyerik Thani úrnı tetszését, akirıl már oly sokat hallottam, különösen mesebeli szépségét dicsérték, amirıl messze földön híres – emel ki egy selyemgurgulát, én meg úgy teszek, mintha csak köhögnék, nem a nevetés rázna. Ha hallott is rólam, tuti, hogy nem a szépségemrıl meséltek neki. – Aha, ez okés, de talán kicsit túl csicsás, nem? – Ez a sötétebb talán némileg visszafogottabb – dug az orrom elé egy másikat. Más várúrnık nyilván élvezik a hosszú bemutatót, de engem nem dob fel. Solban a piac utcáin órákon át lehet bolyongani, ennél sokkal jobb cuccokat bámulva, ó, de régen csavarogtam én arra! – Na jó, ne cakkozd tovább, ezt megveszem. Mi az ára? – zárom rövidre a témát, a kereskedı nem is érti. – Mármint... – Jó, igazad van, mind a kettıt megveszem, ezen ne múljék. És ha már a mocskos anyagiaknál tanunk, mennyi fejpénzre számítasz? – kérdezek rá, és nem kerüli el a figyelmemet, hogy a csatlós felkapja a fejét. Végig mellettem posztol, ı az egyeden fültanúnk, de ı aztán biztosan beszámol mindenrıl Rashnak, ezt jó lesz fejben tartanom. – Mennyi fejpénzre? – Igen, igen. Hoztál két hullát, hogy eltemethessük, amiért pénz jár. Szerintem baromság, Solban békésen elrohadhat bárki a csatornában, de itt ez a szokás, szóval, mondjad, mennyi fáradságod volt vele, mennyi fejpénzre számítasz? – Nos, úgy hiszem, fél arany igen méltányos lenne, legalábbis, amikor megemlítetem, Eshu úr pártolta... – Ennek meg mi köze Eshuhoz? – csattanok fel mogorván. – Eshu úr fogadott, amikor megérkeztem, és kegyesen meg is ígérte a pénzt. – És te hiszel a szavának? Eshu egy hazug disznó, különösen akkor nem szabad hinni neki, ha pénzt ígér, mert fösvény is. Meg általában, én vagyok a vár úrnıje, ha ilyesmi ügyben jársz, velem beszélj, ne a sógorommal, aki csak potyázik itt, meg játssza a nagymenıt, amíg haza nem jön a bátyja! – vágok a
szavába dühösen, és közben kifizetem neki a pénzt. Eshu erszényébıl, amit ugye neki nem kell tudnia. – Köszönöm, Thani úrnı! – csodálkozik a kereskedı, és végre úgy hajol meg elıttem, mint egy igazi várúrnı elıtt. Helyes, szeretem, ha komolyan vesznek! – Most pedig halljam, ki ölte meg ıket? – Ezt én nem tudhatom – védekezik riadtan, gyorsan leugatom. – Nem tudhatod, de biztos vannak tippjeid. Vándorkereskedı vagy, azok meg mind minden lében kanál mitugrászok, tuti van valami elképzelésed. – Nincs, úrnım! Én egyszerően csak egy romos épület mellett leltem ezt a két szerencsétlent, közel a Vadkanvadászhoz címzett fogadóhoz. – Tehát meglelted, aztán kiraboltad ıket, és elvitted a fogadóba, ez eddig rendben – biccentek rá, közbeszólna, de végül nem teszi, csak az arcáról olvashatom le, beletrafáltam, ami ıt jócskán meglepi. – És utána? A fogadóban mondták, hogy ide gyere? Gondolom, az ottaniakkal jól megbeszéltétek, hogy mi történhetett. – Úrnım, semmi nem történt, csak megkérdeztem, hova fizetik az adót, és mikor a fogadós Wareent említette, ide jöttem – hazudozik tovább, a végén még kénytelen leszek a nyers erıszak eszközéhez nyúlni. – Erran! – szólítom a csatlóst, aki persze rögtön felém kapja a fejét. – Igen, Thani úrnı? – Rash, aki a te lovagod, mit szokott csinálni, ha egy kereskedı hazudozik neki? – Általában fegyvert húz, de szinte sosem kell használnia, mert ez már magában meggyızi az ostobákat. – Értem. És szerinted mit tenne, ha jelen lenne, amikor nekem, egy gyámoltalan nınek hazudozik valaki? – Úgy hiszem, habozás nélkül közbelépne. – Ez remek! – derülök fel, aztán sietve intek neki. – Te most az ı nevében vagy mellettem, az a feladatod, hogy rám vigyázz, hát rajta! Lépj közbe, húzz fegyvert, csak mint ahogy ı csinálná! – biztatom, elıször nem ért, tétován nyúl a kardja felé, de a pengét már gyorsan, olajozottan veszi elı, hisz ez a mozdulat már rég a vérébe ivódott. A kereskedı végtelenül ledöbben ám, amikor a mellkasának feszül a fegyver. – De Thani úrnı... – védekezne, elszántan vágok a szavába. – Most mit adod itt az ártatlant, tetőkém? Hazudsz, bele a pofámba, amitıl valahogy rám jött a verekedhetnék. Utálom, ha nem vesznek komolyan, és azt hiszik, én minden hülye mesének bedılök! – Thani úrnı, én nem hazudom! – tiltakozik a kereskedı, nem észrevéve, hogy a csatlós nem emelne rá kezet, de végül nincs is rá szükség, elég, ha fél. – Halljam, mire jutottatok, ki ölte meg ezt a két katonát? De most már az igazat mondd ám! Ha tényleg hallottál rólam, tudhatod, hogy fekete boszorkány vagyok, ha hazudni mersz, hát úgy elátkozlak, hogy a fal adja a másik! – lengetem meg harciasan az öklömet az orra elıtt.
Lehajtja a fejét, nagyon, nagyon halkan válaszol. – Én nem akartam önt megbántani, Thani úrnı, de úgy sejtem, a gyilkosuk Qal Aquim... – Aha! Na ugye, hogy van véleményed! – mosolyodom el diadalmasan. – És szerinted élt közben, vagy már halott volt? – kérdezek tovább, de a kereskedı lemarad mögöttem, ijedten pislog fel rám. – Nem haragszik, hogy ilyet mondtam a férjére? – Nem, nem minden hülyeség húz fel, némelyiken inkább csak mulatok. Szóval, élt vagy nem? – A fogadós fia azt mondta, holtan látta éjszaka, de... – De aztán láttátok élve, igaz? – vágok közbe, aztán sietve Erranhoz fordulok. – Figyelj, fogd be egy kicsit a füled. Tudom, neked rám kell vigyáznod, de azt nem mondta Rash, hogy ki is kell hallgatnod. Vagy tán arra számítsak, hogy este a kulcslyukon keresztül meglesed, amint átöltözöm? – Sosem tennék ilyet! – háborodik fel a csatlós. – Akkor rajta, tedd el a kardot, arra már nem lesz szükség, és fogd be a füled! – utasítom, amit vörösödı fejjel megtesz. – Szóval, kereskedı, most már négyszemközt vagyunk, halljam, hol láttad Qt? – Sajnálom, Thani úrnı, de nem segíthetek! Q al Aquim halott, ez biztos, Rash al Farel lovag úr errıl hosszan faggatott, és én akkor is, most is csak az igazat mondtam. Q al Aquim halott, a fogadós fia látta a szellemét, lóháton, teljes fegyverzetben kísért, talán valami befejezetlen ügye maradt ezen a világon, azért nem lel nyugtot, és öl idegen katonákat. Sajnálom, Thani úrnı, hogy nem szolgálhatok jó hírekkel, de Q al Aquim halott – ismétli harmadszor, nyílt arccal, bele a szemembe. – A kért kelméket pedig mindjárt felküldetem a szobájába. Rábólintok, lassan és nyugodtan, csak mint amikor az ember Solban egy orgazdával alkudozik a lopott cuccokról a piac egyik zsúfolt utcáján, ahol hemzsegnek a városırségi besúgók. – Értem, kereskedı. Küldd fel a kelméket, de megbízható emberrel, mert vele küldöm vissza a pénzt. Ne félj, jól jársz ezzel az üzlettel – teszem még hozzá sokatmondóan, és utána némán nézem végig, ahogy hajlongva távozik, sietve behívott szolgái kicipelik a ládát. – Most már elvehetem a kezem a fülemrıl, Thani úrnı? – kérdezi közben Erran, a mellém rendelt csatlós, és meg is teszi. – Persze. Ugye, mindent hallottál, igaz? – Sajnálom, Thani úrnı, nem akartam, de hangosan beszéltek. – Á, nem baj, úgysem hangzott el semmi különleges. Rashnak is elmondhatod szóról szóra, ha kérdezi. – Ha kérdez valamit a lovagom, sosem hazudok neki. És most, ha már tényleg nincs más dolga Thani úrnınek, engedje meg, hogy visszakísérjem a hálójába. Tudom, sok szobája van, és Rash lovag nem jelölte ki, hogy pontosan
melyikben kell tartózkodnia, de úgy érzem, mégis arra gondolt, hogy ott ırizzem önt. Vagy talán még akad más, elhalaszthatatlan dolga is? – Á, nem, mehetünk! – legyintek, és elindulok vissza, a szobámba. De ez az Erran végül is kedves fiú, mielıtt rámhajtaná az ajtót, még megpróbál vigasztalni. – Én is sajnálom, hogy a kereskedı nem szolgált jó hírekkel Q al Aquim lovagról. Gondolom, ebben bízott Thani úrnı, ezért is hagytam, hogy beszéljen a kereskedıvel, de láthatja, a férje halott. Sajnálom, és ıszinte részvétem. Ezzel itt hagy, de szerencsére nem sokáig kell magamat a kisebbik gyertyatartó orromon való egyensúlyozgatásával szórakoztatnom, megjelenik a kereskedı embere a vásárolt anyaggal. Szépen leteszi, ahova mutatom, aztán bemond egy árat, amit cirka a reális duplájának érzek, de végül kifizetem, elvégre a kereskedı az életével játszik, nekem meg semmit sem számít a pénz, mostanában marha gazdag vagyok. Amint magam maradok, kigöngyölöm a szövetgurgulát, de a pasas nem vágott át, van benne egy kis levélke. „Thani úrnı, a lovagnak nem mondtam, hogy Q al Aquim él, mert ı halottnak akarta tudni, és talán meg is öl, ha ellentmondok neki. Akkor viszont biztos, hogy megöl, ha kiderül, hogy hazudtam neki, míg önnek igazat mondok, ezért kérem, égesse el ezt a levelet. Ma délelıtt láttam a férjét, a Vadkanvadászban. Lovon jött, málhában harci felszereléssel, és az ott megpihenı zsoldosokat akarta felfogadni. Holnap délre várja ıket az oroszlános kútnál. A zsoldosok egy része hajlik elszegıdni hozzá, de mások inkább Wareenbe vágtattak, és megegyeztek Eshu úrral. Tudom, mert véletlenül hallottam, hogy Rash al Farel holnap csapdát állít annak a lovasnak, aki jogtalanul viseli az Aquim címert. Én nem tudok segíteni, de önért imádkozom, hogy ne essen baja.” Mi, hogy nekem ne essen bajom? Nem, nekem nem fog, mélázom el, miközben megeszem a levelet. Tudom, égetnem kellene, de nappal gyújtsak gyertyát? Tök feltőnı lenne. Inkább elmajszolom a papírt, és közben töröm a fejem. Alig végzek, amikor Erran bedugja a fejét. – Thani úrnı, most, hogy elment a kereskedı embere, mit óhajt csinálni? Mit is? Dolgom lenne rengeteg. Jó lenne megtudni, mit csinál most Q, miféle csapdát állítanak neki, vagy ki lehetne szabadítani Natort és a hő embereket a börtönbıl. Vagy általában, megfojthatnám Eshut és visszafoglalhatnám a várunkat, lassan ennek is itt az ideje. Mit is válasszak? – Gyere be, Erran, kisezzünk egyet! Azt lehet itt, a szobámban is, így még Rash is boldog lesz, és majd megdicsér, hogy sikerült bent tartanod. – Azt hiszem, ezért külön nem jár dicséret, ez a feladatom. – De nagyon nehéz feladat, nekem elhiheted – legyintek, és behívom a szobámba, leülünk az egyik asztalhoz, elıveszem az úti kis-táblát. Pici, meg a bábok is egyszerőek, fából, de játszani kiválóan lehet vele. Nagyjából tucatszor ronggyá verem a csatlóst. És közben töröm a fejem.
Q él, ez nem újság. Mitıl halt volna meg? És hogy csapdába szalad? Á, Rash esélytelen tökéletes lovagom ellen, sem átvágni, sem legyızni nem tudja, ezen nem is töröm tovább a fejem, inkább a két hulla érdekel. Q nem ölte meg azt a két katonát, se holtan, se élve. A testeket ugyan nem láttam, de Rashnak ebben hiszek, ha pallost és lovast emleget, akkor nyilván igaza van. De akkor sem Q ölte meg azokat a katonákat. Tökéletes lovagom sosem bántana nála gyengébbeket. Kivéve, ha azok kiprovokálják, de ez a zsoldoscsürhe nem öngyilkos hajlamú ırültekbıl verbuválódott, úgy hiszem, ha lehetıségük van, inkább elszaladnak Q elıl, mint hogy meghaljanak. Ellenben a környéken valami lovagról beszélnek, egy Aquim címeres lovagról. Magam is hallottam, háromszor is, egyszer a Holló-hegy alatti faluban, aztán meg itt, a palota konyhájában, és végül a kereskedı is ezzel jött. Mesének hittem, de mi van, ha nem az? Ha mégis jár itt egy Aquim címeres lovag, aki csak éjszaka látható, és mondjuk öl is, méghozzá Eshu katonáit? Játék közben lopva meglesem a nyakamban lógó nyolcszögő medált, forgatom, hozzámérem a táblához. Lehet, hogy a rajta lévı jeleknek van valami közük egy kisjátszmához? De hogyan? Segít a játék a megfejtésükben, vagy nem? És van még ezekbıl a medálokból? Egyet az ıspapával temettek, egyet Frej-Jahnak szenteltek, ha van harmadik, vajon hova tehették? És miért? Ó, Mist, te Titokzatos, köszönöm ezt a pöpec kis rejtélyt, kísértı lovassal, elrejtett, titkos jelekkel televésett medálokkal, áruló freitanokkal együtt, ennél jobb mulatságot el sem tudok képzelni! – Thani úrnı remekül játszik – zökkent ki a gondolataim közül Erran. – Á, csak elbambultam – védekezem. – Te, te hallottál már az Aquimok családalapító ısapjáról? – Nem sokat. Ha jól tudom, évszázadokkal ezelıtt élt. – Aha, ez egy szép, régi család, durván háromszáz éves ısökkel, és a hozzájuk tartozó babonákkal. Az ıspapáról azt mesélik, hogy itt, a környéken megölt egy gonosz varázslónıt, amiért cserébe nemesi címet kapott. Utána hosszan betegeskedett, mert a varázslónı elátkozta, de Gyógyító Sion egyik csodatévı szerzetese végül talpra állította, annyira, hogy elment egy hadjáratba, és ott jól kitüntette magát. Így szerezte ezt a földet, jutalomból a hıstetteiért, ami azóta is családi birtok. Utána még elvett egy gazdag nıt, és a hozományból építette a várat. És mindezt nagyon tempósan csinálhatta, merthogy állítólag fiatalon halt meg, valami vadászbalesetben. Ez a mese. – Nagyon szépen hangzik. – Szerintem agyatlan baromság. De hátul, a vár alsó udvarában még áll az az épület, ahol állítólag annak idején lakott. Amíg épült a palota. Most persze a fele tiszta rom, a másik fele meg halottasház, merthogy közben odatemettek pár embert, na nem a családból, hanem a várnépbıl, bár csak a jobbakat, akik megérdemelték. – Ez igen érdekes.
– Na igen. Tényleg, ha te kísértet lennél, hol kísértenél? – kérdem, és nem is várok választ, de a fickó a buzgalom mintaképe. – Ha nem lelhetnék nyugalmat Frej-Jah, a Gyızhetetlen mellett a túlvilágon, nyilván a csatamezıket keresném, ahol talán még végrehajthatnék olyan tetteket, ami miatt maga mellé fogad. Érdekes, jellemzıen freita nézet, magamtól sosem jutott volna az eszembe. – Jó, akkor elıször a várbeli temetıt vizsgáljuk át, utána meg keresünk pár elhagyatott csatateret. Muszáj lennie a közelben annak is, nem? – Nem ismerem a környéket, nem tudom, voltak-e errefelé nagyobb csaták, Thani úrnı, ám szeretném figyelmeztetni, hogy ön még mindig nem hagyhatja el a szobáját. – Ó, persze. Akkor talán hagyjuk – vonok vállat, elvégre tök mindegy. Kísértetet lesni csak éjszaka van értelme, tehát a csatlóst úgysem vihetem, neki kint kell posztolnia a szobám elıtt. De nekem nem, én bizony fogom magam, és éjszaka teszek egy sétát. Hátha találkozhatom Aquim ısapa nyughatatlan, kísértı lelkével. Hulla mókás lenne!
Q AL AQUIM avagy rokonok, barátok és üzletfelek Kísértetiesen szeles és tiszta az éjszaka, bár egyben kellemes meleg is, az út menti kövek visszasugározzák a nyári nap melegét. Késıbb már erdıben léptetünk, a lombok sötéten borulnak össze fölöttünk, elfogva a csillagok gyenge fényét. Mindegy, tudom az utat, sötétben is biztosan megtalálom a megfelelı leágazást, hamarosan elérünk egy kıfalat, ami a Gesztenyés majorság határát jelzi. Jelképes, alig derékmagas, kapu sem áll a befele tartók útjába, hamarosan már a földszintes, cseréptetıs kıház elıtt állunk. – Nyisd ki, Valor! – döngetem meg a kaput páncélkesztyős öklömmel, le sem szállva lovamról. Nem telik bele sok idı, amikor egy reszketeg hang kiszól. – Ki jár itt éjnek évadján? Felismerem, maga Valor az. Tılem bérli ezt a házat, meg mögötte némi szılıst és legelıt. Nem sokkal azután költözött ide, hogy megörököltem a birtokot, azaz Eshunak nem lehet befolyása felette. Amúgy is kedves öreg, saját bevallása szerint régebben Vándor Gilt követte, de én úgy hinném, mostanság már inkább
Tőzırzı Ulinomnak áldoz, nem valószínő, hogy itt csapda vár rám, habozás nélkül megmondom a nevem. – Q al Aquim vagyok. – Q al Aquim halott! Lassan kezdem unni, hogy minden találkozás így kezdıdik! – Élek, különben hogyan törhetném be az ajtódat, amit meg is teszek, ha nem nyitod ki! – Nem élsz, Q lovag, higgy nekem, nem élsz! Csak kísértet vagy, aki azt hiszi, még evilágban jár, holott már csak a túlvilágról kísért. Különben miért csak este jelensz meg, miért nem értél ide még napnyugta elıtt? – Azért nem értem ide, mert elhúzódott a vacsorám, most pedig nyisd ki az ajtót! – Nem, Q lovag, én tanult ember vagyok, több könyvet olvastam a túlvilági kísértı lelkekrıl, melyek szerint... És megakadás nélkül beszél tovább, láthatóan eszébe sincs kinyitni az ajtót. Amit persze nem török be, csak intek Azrennek, hogy maradjon, aztán leszállok a lóról, hátramegyek, és benyomom a hátsó ajtót. Kis csattanással beszakad, üres, sötét konyhába érkezem, onnan közvetlenül az elülsı ajtó mögötti szobába, ahol kezében gyertyával az öreg éppen a kísértetek lelki egyensúlyáról beszél. – Hagyd abba, csak a titkárom hallgatja, és ı is él. Vagy talán azt hiszed, a kutyád nem csaholna hangosan, ha kísértet lennék? – intek magam mögé, ahol a házat ırizni hivatott, hatalmas testő fehér eb áll, és lelkes farkcsóválással üdvözöl. Megvakarom a füle tövét, jól ismerjük egymást, gazdáját is megnyugtatja a látvány. – Elnézést, Q lovag, hogy halottnak néztelek, de hát az elızı éjszaka igenis csaholt a kutya, amikor egy hozzád kísértetiesen hasonló lovas léptetett át a kerten – magyarázza azért elszántan. – Miféle lovas? – Q al Aquim kísértete – feleli magától értetıdıen. – Legalábbis az Aquimok címerét viselte, ezért tőnt logikusnak, hogy te vagy az, Q lovag, aki frissen meghalt, ráadásul az öccse ölte meg. – Nem ölt meg, de ezt most hagyjuk. Engedd be a titkárom, aztán hozass bort, fontos ügyben jöttem, és sietek. Bólogat, aztán már intézkedik is, szolgák után kiált, majd bevezet a ház legnagyobb szobájába, ahol hosszú étkezıasztal áll. Hezitálás nélkül az asztalfıre ülök, ez az én birtokom, még akkor is, ha most más bérli a házat. Valor a jobbomhoz ül, Azren vele szembe, míg egy felriasztott, aggodalmas képő cselédlány bort tölt nekünk. – Mennyit is fizetsz nekem évenként ezért a tanyáért, meg a hozzá tartozó földekért? – fordulok Valor felé, aki pislogva számol utána.
– Kétszázhuszonnyolc és fél arany, Q uram, ami az év végén esedékes – segíti ki sietve Azren, kurta biccentéssel nyugtázom a számot. – Nos, meggondoltam magam. Azt akarom, hogy most fizesd ki az egész éves bérletet, elıre. – Ez nagy pénz, Q lovag, ennyim most nincs! – csodálkozik el Valor. – A bérletet a törvény védte szerzıdés szerint év végén fizetem ki Wareen urának. Olyan lendülettel állok talpra, hogy mögöttem felborul a szék. – Én vagyok Wareen ura! – csapok az asztalra, pillanatra néma csend borul ránk. Aztán, hogy senki sem kérdıjelezi meg ezt az egyszerő tényt, Azren felállítja mögöttem a széket, és én megnyugodva visszaülök. – Most fizetsz, Valor, és akkor elengedem az éves bérlet felét. Mindössze száz aranyat akarok, de most, azonnal. Az öreg lassú mozdulattal hajt fejet, látom, hogy igen kínosan érzi magát. – Köszönöm, Q lovag, ez nagyon méltányos ajánlat, szívem szerint azonnal elfogadnám, de... egyszerően nincs itthon ennyi pénzem! – Akkor fizess annyit, amennyid van, a maradékot pedig a legényeid ledolgozzák. Szükségem van emberekre is. – Ezt is megértem, de nem hinném, hogy pár ház körüli cselédnek hasznát látná. Az én szolgáim nem fegyverforgatók, nem viheti ıket harcba, Gyızhetetlen Frej-Jah nem az ı istenük. – Ám ismerik a környéket, és ez éppen elég. Aztán kell nekik ló, felszerelés, élelem, ezt mind hajlandó vagyok beszámítani a száz aranyba. Erre már nem ellenkezik, ismételten fejet hajtva fogadja el feltételeimet, a további részleteket meg Azrenre bízom. Titkárom elemében van, ügyesen számol, hány ember, hány ló van, mennyi pénzért számoljuk ıket, mi legyen az a bizonyos felszerelés, meg egyéb részletkérdések. Magam ebbe már nem szólok bele, a bort kortyolgatva figyelek, és csak a végén bólintok, elégedett vagyok az eredménnyel. – Az emberek most azonnal készüljenek, még az éjszaka továbbindulunk – adom ki a parancsot, és felhajtom a bor maradékát, felállok az asztaltól. – Azren, ügyelj rá, hogy minden rendben menjen! Titkárom elsiet, Valor is intézkedik, hamarosan megtelik a ház élettel, fáklyák gyúlnak, emberek kiabálnak, és hallom, ahogy a lovakat kivezetik az istállóból. – Az emberek nem örülnek, hogy napfelkelte elıtt el kell hagyniuk a házat – morog mellettem az öreg Valor, ahogy visszaér egy kis pénzesládikóval, aminek tartalmát az asztalra önti, és elkezdi megszámolni. – Majd alszanak délután. – Nem ez zavarja ıket... Persze, hogy nem ez, hanem ostoba babonák, gondolom, miközben elsétálok az asztaltól. Jót tesz a mozgás, ülve talán még elaludnék, amit most nem engedhetek meg magamnak. Hajnalra az oroszlános kút fölé akarok érni, hogy lássam, kik érkeznek délre, és vajon van-e közöttük olyan botor, aki csapdát akar nekem állítani.
– Azt mondod, tegnap este láttatok egy lovast az udvarban, akit a kísértetemnek hittél. – Elnézést, tévedtem, nem akartam vele megbántani senkit. Nyilván valaki másnak a kísértete volt. – Nem lehetett élı? – vetem fel, pusztán a józan ész nevében, de az öreg elszántan rázza a fejét. – Semmiképpen sem! – Mert? – Nem volt árnyéka – válaszolja magától értetıdıen. Felvonom a szemöldököm, visszafordulok az asztal felé. Valor tanult ember, egyetemre is járt, aztán megtette a nagy zarándokutat Hattantól Tetihuanáig, és hosszan élt Tetihuana felett is, fent, a hegyekben. Így mesélte, amikor ide érkezett. Csak aztán a hófödte hegyekbe is beleunt, és mivel elég gazdag, hogy megtehesse, hát leköltözött a Laurandrium alföldjére. Ide, a birtokomra. Neki elhiszem, hogy jól látta, még pontosabban, hogy nem látta annak a lovasnak az árnyékát. – És ha kísértet? Megesik néha-néha, hogy egy-egy lélek nem talál nyugalmat a istene mellett, és kísért élete színhelyein. Többségében ártatlan árnyékok, az élıknek nem kell tılük félnie. – Gondolod, lovag? – kérdez vissza, de nem néz fel, számol tovább. – Én úgy tudom, a holtak lelkei már nem ehhez a világhoz tartoznak, nem számítanak semmit sem. – Általában így van. De vannak különösen erıs lelkek, akik valamiért nem tudnak elszakadni ettıl a világtól, valami nagyon szorosan ideköti ıket. Akár olyan szorosan, hogy maguk sem tudják, már halottak, és nem is vezeti rá ıket semmi. – Errıl még sosem hallottam. Még nem találkoztam ilyen kísértettel. – Találkozni én sem találkoztam, sem ilyennel, sem másmilyennel, de sokat olvastam róluk. Teljesen valósan megjelenhetnek, beszélhetnek, tudnak fegyvert forgatni, és akár embert ölni is. De ennek ellenére is halottak, túlvilági mivoltuk sok mindenben segíti ıket. Nem éreznek fájdalmat, fáradtságot, éhséget, a tér sem számít nekik, egy szempillantás alatt megtehetnek nagy távolságokat. Összevonom a szemöldököm, ez nem kecsegtet semmi jóval. – És a gyengéik? Kell hogy legyen gyenge pontjuk is, amit kihasználva le lehet ıket gyızni! – Helyes, egy igaz freitannak ez kell hogy legyen az elsı kérdése – motyogja maga elé elrévedı félmosollyal, mint aki mindent tud az igaz freitanokról, ám utána engedelmesen sorolja. – Vannak gyengéik, például mindig csak a számukra életükben fontos helyek, tárgyak, személyek közelében járhatnak, és a fény is ellentétes létezésükkel. Csakis éjszaka kísértenek, napfelkelte után eltőnnek, és ami nagyon fontos; szinte döntı ismertetıjegyük, hogy nincs árnyékuk. Ez talán a legbiztosabb jel, amirıl felismerhetıek. Önkéntelenül is lepillantok a földre, ott az árnyékom, ahogy lenni kell – Én élek.
– Persze! – feleli sietve, aztán gyors mozdulattal besöpri a megszámolt pénzt egy zacskóba. – Negyvenkét arany, harminc és fél ezüst, meg még hatvanegy rézpénz, kicsit több is, mint amire emlékeztem, tessék! – nyújtja át, gondosan elteszem az erszényt páncélom alá. – Ha pedig érdekel az az Aquim címeres lovas, akkor gyere! Korát megcáfoló, ruganyos, friss léptekkel indul, látszik a járásán, hogy régebben maga is fegyverforgató lehetett, mint mindenki, aki sokat utazik veszélyes, messzi tájakon. Fáradtan, számtalan sebemet fájlalva követem, pusztán mozgásunk alapján úgy nézhetünk ki, mintha nem is én lennék kettınk közül a freita lovag, hanem ı! A hátsó szobába vezet, ez a legkisebb helyiség a házban, nem jártam itt, amióta beköltözött. Könyvesládák állnak körben a fal mellett, az egyiket kinyitja, és kivesz belıle egy kötetet, leteszi a középen álló asztalra, közelebb int. – Ez a könyv a környék történelmével foglalkozik, van benne egy passzus a te családodról is, lovag. Már régen vettem, ıszintén szólva ez volt az egyik oka, hogy pont Wareen közelébe akartam költözni, tele van érdekes részletekkel. Például ötven éve, amikor megostromolták a holló-hegyi kolostort. – Elıbb egy, a családomról szóló passzust említettél. – Persze, persze, máris – lapoz oda sietve, aztán ujjával mutatja az adott részt – Itt azt írják, hogy a családalapító ısapa, bizonyos War al Aquim megölt egy ronita varázslónıt, aki halála pillanatában elátkozta. Az átok szerint sosem találhat nyugtot... – ...és örökkön bolyongani fog a lelke a vár kazamatáiban, tudom, ezt a mesét ismerem, mint ahogy azt is, hogy a kolostor alatt temették el, egy színarany koporsóban. Az utóbbi nem igaz, hát minek hinném el az elıbbit? – Honnan tudod hogy nem igaz a színarany koporsó? – kérdez vissza, nem gyanakodva, pusztán rutinból, azon emberek hangján, akik megszokták, hogy mindenféle, sehova sem vezetı elmebeli feladványokkal szórakoztatlak magukat. – Tudom, hogy nem színarany a koporsója – felelem hidegen, és nem teszem hozzá, azért, mert láttam, alig pár napja, nem sokkal azután, hogy Thani feltörte a sírt. – És mi van, ha az ı kísértetét látták a környéken az elmúlt pár napban? – Eszerint a könyv szerint a varázslónı átka úgy szólt, hogy nemcsak hontalanul bolyong, de megöl minden élı embert, aki az útjába akad. İt pedig senki sem ölheti meg, hiszen halott, azaz aki nem menekül el, annak vége. – Meglepıen jól ismered családom történet – hajtok elıtte fejet. – Ám amikor nekem ezt tanították, azt is hozzátették, hogy ennek a legendának legfeljebb ha a fele igaz. – Melyik fele, freitan? – kérdez vissza, szinte gúnyosan, mintha nem is egyszerő bérlım lenne, hanem valaki, aki kioktathat. – Lásd be, erısen úgy tőnik, hogy ısapád kísértete elhagyta a túlvilágot. Tagadhatod, de ettıl nem változnak meg a tények. Ha pedig az átok mibenléte is igaz, akkor a vár, ami a
varázslónı sírja felett áll, hamarosan kihalt lesz és gazdátlan. İsatyád kísértete örök magányban bolyong majd a lassan leromló épületekben, és csak a szél söpör testetlen árnyán keresztül, végig a mohos kıfalak között, és kergeti a lehullott faleveleket. – Nyár derekán járunk, sehol egy lehullott levél. Nem fogok félni egy halottól, még akkor sem, ha valami félelmetes átok teszi nagyerejő, vérengzı fenevaddá. – Azért, ha mégis a legyızhetetlen freita lovag hírében állt War al Aquim szállt ki a sírjából, akkor nem árt, ha felkészülsz egy Frej-Jahhoz méltó, nagyszerő küzdelemre, Q lovag. Még akkor is ezeken a szavakon gondolkodom, amikor embereimmel kilovagolok a Gesztenyés majorság udvarából. Persze, számtalan legenda jár az ısapámról, például, hogy állítólag megölt egy ronita varázslónıt, és várat építetett annak az otthona helyén, északon vagyont szerzett a háborúban, és az apátság alatt temették el, teméntelen aranykinccsel együtt, meg ilyesmik, de én eddig ezeket nem igazán hittem. Ám reggel két holttestet láttam, akiket pallossal öltek meg, az öreg Valor udvarán árnyék nélküli, Aquim címeres lovag járt éjszaka, és nem sokkal elıtte magam gyızıdhettem meg róla, ısapám sírja üres. Nem szeretem azokat az embereket, akik a könnyebb utat választva csodát kiáltanak minden apró furcsaságot látva, ám ennyi érv után még mindig makacsul tagadni a túlvilágit inkább ostobaság, mint józan megfontolás. Kísértetek bár ritkán, de járhatnak. Ez nyilván egy ilyen ritka alkalom. Ám hogy pont most, amikor annyi más bajom is van, pont most kellett ısapám kisértetének elszabadulnia! Még ezzel is törıdjek, amikor öcsém megmérgeztet, és egy idegen freita lovag tartja Wareent? Nos, a válasz igen, ezzel is törıdnöm kell. Két katona halt meg, két katona, akiket én elengedtem, és valaki mégis meggyilkolta ıket. Ez olyan, mintha semmit sem érne a szavam a saját birtokomon, mintha a saját embereim életét sem tudnám megvédeni! Tehát igenis törıdnöm kell ezzel is, és mihamarabb visszazavarnom azt az átokverte szellemet a túlvilágra, mielıtt még több vért ont. Az emberek már így is félnek, mögöttem szokatlan mély csendben léptet Valor hat legénye. Pásztorok meg háziszolgák, a maguk módján bátrak is, a nyájat tizedelı farkassal habozás nélkül szembenéznek, de nem lehet tılük elvárni, hogy túlvilági kísértetek ellen csatázzanak. Bıven elegendı, ha Eshu ellen kitartanak. Felvezetem ıket a Hideg-patak völgye fölé, aztán átkelünk a hegygerincen, és végül elérünk egy megfelelı tisztást. Alattunk lankás hegyoldal, a hajnali fényben már látszik a kövezett út, könnyen meglelem az oroszlános kutat is Áll ott egy régi szentély, kicsit felette apró liget, ahol megpihenhetnek az utazók, innen, fentrıl, jól belátni az egészet. Egyelıre csendes, senki sem jár odalent, hát visszahúzódom, és kiadom:i megfelelı parancsokat. Letáborozunk, egy emberre rábízom a lovakat, egyre a
reggeli gondját, a harmadikat ırségbe rendelem, a többiek meg lepihennek Magam is ledılök a puha füvön, csak úgy, páncélban, kezembe fogott karddal. Mint nem is olyan régen, az északiak között vezetett hadjáratokon, hiszen most is ellenséges földön táborozom. Pillanatok alatt elalszom, de könnyő az álmom, arra ébredek, hogy az ırségbe állított ember megérinti a vállam. – Lovag uram, fegyveresek jöttek. – Lássam! – kelek fel, és már megyek is. Óvatosan, a bokrok takarásában lesek ki, elheverve az ágak árnyékában. Jól látom, odalent lovasok érkeztek, tizenegy jókötéső ember, lovakkal, felfegyverkezve. De nem együtt vannak, innen, fentrıl jól látszik, egy kisebb csoport kiválik, és hamarosan újabb emberek jönnek, ezekkel együtt már ık vannak többen. Úgy sejtem, Harrat zsoldosai. Tehát megtudták, hogy itt lecsaphatnak rám, és megpróbálnak csapdába csalni. Tulajdonképpen számítottam rá, hiszen itt védtelen vagyok, könnyen elfogható, egy freitan mindenképpen kihasznál egy ilyen lehetıséget ellenfele legyızésére. Nem kell sokáig várnom, belovagol maga Rash al Farel is. Sietve intézkedik, az elsınek jött embereket félreterelik, aztán Rash körbe léptet, megszemléli a csata várható helyszínét. Összevont szemöldökkel nézem, ahogy felméri a számára ismeretlen terepet, súlyos gondolatok járnak a fejemben. Ha lemegyek hozzá, ki kell hívnom párbajra. Illetve meg fogom kérni, hogy adjon magyarázatot a tetteire, de nem hiszem, hogy ı a magyarázkodást választaná, és te látod a lelkem, Frej-Jah, magam is inkább fegyvert forgatva vonnám felelısségre árulásáét, hát ki fogom hívni párbajra, ez szinte biztos. Amitıl önmagában nem félek. Sokszor párbajoztam már, még a renden belül is, bár életre-halálra még csak más istenek lovagjaival, freitannal még sosem. Ám még mindig élek, és nem félek Rash-tól sem, Frej-Jah, a döntés a te kezedben van, én készen állok a harcra. A baj csak az, hogy ha Rash meghal, akkor Eshu megöli Thanit. Biztos vagyok benne, hogy a házasság nem az ı ötlete volt, hogy Rash ragaszkodott a legalább látszatra törvényes megoldáshoz, hogy öcsém, ha lehetısége adódik, azonnal meggyilkolja szívem szeretett hölgyét, már csak hogy nekem fájdalmat okozzon. Ha most megölöm Rash-t, akkor Thaninak nem marad esélye. Tehát nem ölhetem meg, azaz nem hívhatom ki párbajra, még pontosabban most nem találkozhatunk. – Gyere ide, Laren! – intem magamhoz az egyik legényt, amint visszahúzódtam a meredély szélérıl, és a bokrok elfedik elıttem a csatára készülıdı Rasht. Este megfigyeltem, ez a suhanc a legjobb lovas, láthatóan nagyon jól megértik egymást a hátasával. – Igen, uram?
– Lovagolj le a kúthoz, oldalt, kerülı úton! Mondd azt az ott összegyőlt embereknek, hogy tılem hozol üzenetet! Q al Aquim várja a hozzá elszegıdni kész katonákat, a te feladatod hozzá vezetni ıket. A lenti lovag majd nyilván megfenyeget, hogy állj mellé, mert hogy én már halott vagyok, csak valami szélhámos él vissza a nevemmel. Mondd neki, hogy ez téged nem érdekel, téged azért fizetnek, hogy elvezesd az embereket! Hagyd, hogy többet ajánljon neked, aztán vezesd át a szurdokon! Legalább fél órán át csald el, utána pedig ugorj meg! Este várlak a Hideg-patak fölötti régi erdészházban. Megértetted? – Meg – feleli, és nagyot nyel. Látom rajta, hogy fél, ha most elengedném, még talán meg is szökne tılem, muszáj lelket öntenem belé. – Ha nem sikerül, könnyen lehet, hogy megölnek, és én nem tudok rajtad segíteni. Ha sikerül, neked adom a lovat, amit ülsz, és magam mellé veszlek Wareenbe, csatlósnak. Vállalod a feladatot, vagy keressek mást? – Persze, hogy vállalom! – ragyog fel a szeme, aztán már nyergeli is a lovat. Lelkesedését leginkább a nagy jutalom, no meg persze fiatalsága és tapasztalatlansága szítja, remélem, ennyi is elég lesz a rábízott feladat teljesítéséhez. Frej-Jah, vezesd a lépteit, a gyızelemig! A suhanc ellovagol, a bokrok rejtekébıl hamarosan látom, hogy leér, a zsoldosok körbe veszik, aztán Rash odaléptet hozzá. Szám szélét beharapva szemlélem az eseményeket, nem tetszik ez a megoldás, minden porcikám azt kívánja, hogy magam menjek le és vonjam felelısségre áruló rendtársamat, de nem lehet, Thani miatt nem lehet! Adódik még alkalom összemérni a fegyverünket, Rash al Farel, ne félj, találkozunk mi még! Odalent közben a suhanc beszél, és végül a vezetésével ellovagol a fegyveresek nagy része, maga Rash is. Nem csoda, hogy hitt a fiúnak, nyilván fel sem merül a fejében, hogy én inkább gyáván meglapulok, mint hogy kiálljak ellene. Nem baj, legalább a gyerek élete nem terheli a lelkiismeretemet. Remélem, sikerül megszöknie tılük, de ezen merengeni már nincs idı. Amint odalent eltőnik Rash az út fordulójában, otthagyom leshelyemet, és felszállok Armagedon nyergébe. Azrent magam mellé intem, és a többieket is lóra parancsolom. – Várjatok itt fent, és ha majd jelzek lentrıl, gyertek utánam! Azt nem teszem hozzá, hogy ha megölnek, menjenek vissza Valorhoz.Maguktól is van ennyi eszük, és nem akarom mutatni az embereim elıtt, hogy kétségek gyötörnek. Pedig ez sem lesz könnyő, legalább tucatnyi fegyveressel kell szembenéznem, és mellettem csak titkárom, akire harcban nem számíthatok. – Q uram, van valami külön utasítása számomra? – kérdi, amikor otthagyjuk a többieket. – Nem, csak maradj hátul, majd szólok, ha szükségem van rád. – Értem – biccent, és kicsit lemarad, egyedül léptetek ki az oroszlános kút elıtti tisztásra. Nem is próbálom titkolni kilétem, még Armagedont is visszább
fogom, nemes paripám peckes léptekkel, felvetett fejjel vonul be, mintha valami nagyobb gyızelmet ünneplı díszparádén lennénk, pajzsomon messze fénylik családom címere. Mintha követ hajítanának a darázsfészekbe, úgy rebbenek fel a kút körül pihenı, fecsegı katonák. – Q al Aquim vagyok, freita lovag, a sárkányölı, Wareen ura. Zsoldosokat toborozni jöttem, halljam, van-e köztetek, aki mellettem harcolva követné FrejJah, a Gyızhetetlen útját? Meg kell hagyni, Harrat embereinek a vezetıjében van annyi tisztesség, hogy kiálljon elém. – Idegen, mielıtt tovább hazudozol, jobb, ha megmondod az igazi neved! Tudom, hogy Q al Aquim halott. Ott voltam a temetésén. – Q al Aquim vagyok, és aki hazugnak tart, nem él sokáig. Készen állok fegyverrel megvédeni az igazamat, akár mindannyiótokkal kiállok viadalra. Halljam, ki lesz az elsı? – emelem fel büszkén a fejem, közben felmérem ıket; vagy egy tucatnyian a Vadkan vadászból jöttek, másik tucat lehet Harrat embere, de ebbıl is talán csak hét-nyolc méreget harcra készen, a többieknek láthatóan nem főlik a foga a küzdelemhez. – Vagy ha nincs köztetek senki, aki elsınek vállalna a megmérettetést, hát gyertek egyszerre, én készen állok! – Több mint húszan vagyunk ellened – mered rám döbbenten a vezér, aki az imént is beszélt. – Add meg magad! Válaszra sem méltatom. Vezess engem Frej-Jah, és én nem hátrálok meg, a gyızelemig! A katonák sem számítanak békés megegyezésre, van, aki sietve lóra kap, van, aki bolond módon gyalogosan akar kiállni ellenem, de mind igen óvatos, csak körbevesznek, méregetnek, várják a megfelelı pillanatot. Hát megadom nekik, ha már ez a vágyuk. Picit megugratom Armagedont, majd gyorsan visszafogom, kívülállónak úgy tőnhet, mintha egy pillanatra elvesztettem volna az uralmat a ló felett. Van itt pár gyakorlottabb harcos, aki sietve kihasználja az alkalmat, a többiek pedig szívdobbanásnyival lemaradva követik ıket. Hangosan kiabálva jönnek nekem egyszerre minden oldalról. A gyalogosokra alig figyelek, ıket Armagedon, meg pár jól irányzott rúgás távol tartja, a lovasok veszélyesebbek. Egyet pajzzsal lökök ki a nyeregbıl, két másikat Armagedon legázol, egy oldalról mellém ér, és kardjával vállon üt, de közben fedezetlen hagyja a mellkasát, a többi a közelembe sem jut. Széles csapásokkal nyitok magamnak teret, talán ha féltucat fickó esik el, mire a többiek visszavonulnak. Páran elszaladnak, van, akit sebe akadályoz, de nem törıdöm velük, amint senki sem áll már velem szemben, kimérten odaléptetek a kicsit távolabb álló, a harcot eddig tétlenül figyelı katonákhoz. İket láttam a Vadkanvadászban, ık lehet hogy beállnak hozzám. – Van még, aki kételkedik abban, hogy én vagyok Q al Aquim? Mindennél beszédesebb csend felel, hát leeresztem fegyverem, végigmérem ıket.
– Ki a kapitányotok? – Az nincs, de úgy egyeztünk, én beszélek a többiek nevében. A nevem Tizir. Solból való vagyok. – Nos, Solból való Tizir, láthatod, mi lett azok sorsa, akik szembeszálltak velem – vetem oda büszkén, de közben még csak a fejem sem fordítom az elesettek felé. – Halljam, hajlandóak vagytok elszegıdni hozzám, vagy inkább ellenem akartok harcolni, áruló öcsém mellett? – Mi ezt megbeszéltük – feleli vonakodva, nyilván valami olyan részlet következik, amit az iménti küzdelem után már nem tart annyira bölcsnek elıadni, de hát köti a többiekkel való egyezség. – Mi megbeszéltük, hogy elszegıdünk, szokott módon havi tíz ezüstért, ami Solban szokásos. Elszegıdünk, de elıre kérjük minden havi zsoldunkat... Tehát nem igazán bíznak abban, hogy ki tudom fizetni ıket. Persze, miért bíznának, nem ismernek. – Hó végén fizetek, mint ahogy az mindenütt szokás. Akinek nem tetszik, mehet, nem fogom tartóztatni. Viszont fizetek egyszeri fél arany toborzópénzt, most, helyben. Tizir nem néz hátra, nem keresi a többiek támogatását, csak elgondolkodik egy pillanatra, aztán megérti, mit mondtam, és azonnal elmosolyodik. – Én beállok, a többiek meg majd eldöntik. Nos, a többiek sem haboznak, ahogy végignézek a holttesteken, amiket magam mögött hagytam, hát nem csodálkozom. Vedd a lelküket, Frej-Jah, hozzád méltón harcoltak, nem tehetnek róla, hogy testvérviszályban hullottak el, nem igazi ellenség fegyverétıl! Aztán hirtelen sok dolgom akad, sietve intézkedem. Jelzek a fent hagyott embereknek, hogy jöhetnek, magamhoz intem Azrent, odaadom neki az erszényem, és rábízom, írja össze az embereket, meg fizesse ki ıket. Aki megvan, azt sietve a sebesültek mellé rendelem, segítsenek azokon, akiken tudnak, akiken meg nem, azokat vigyék fel a szentélybe, a falusiak majd eltemetik ıket. Szerencsére akad olyan közöttük, akivel még beszélhetek, de nem tudok meg sok újat Eshuról. Öcsém tartja a várat, és holnapra tőzte ki esküvıjét Thanival, amit Aranyfür– tő Ashel elıtt tartanak meg. Fı támasza Rash, ı szervezte meg Wareen védelmét, a katonákat meg Harrat adja, akinek majdnem száz embere van. Ennyi, sajnos, elég is mindenre, a várat egyelıre nem tudom bevenni. Tehát ki kell ıket csalogatni a falak közül, nyílt színen már sokkal egyenlıbbek az esélyek. Hát rajta! Amint Valor emberei leérnek, három részre osztom csapatomat, ügyelve, hogy mindenhova jusson helyi is, aztán elküldöm ıket a Holló-hegy és Wareen közötti utakra. – Öcsém holnap esküszik, de elıtte beszélni akarok a pappal, aki vezeti a szertartást. Hozzátok el a Hideg-patak fölötti régi vadászházba, mielıtt elérné a
várat! – adom ki a parancsot, aztán még kijelölöm a csapatok vezetıit, akik felelısek az emberek életéén és a feladat végrehajtásáért, majd elküldöm ıket. Sietve vágtatnak el, hamarosan csak a lovak patája által felvert por szállong az út felett, a csendes kis völgyben, mellettem mindössze Azren marad. És elıtte végre nem kell mutatnom, hogy rendíthetetlen, legyızhetetlen freitan vagyok! – Gyere, lazítsd meg a vállamon a páncélt, egy csapás behorpasztotta, alig bírom mozdítani a kezem. – Igenis, Q uram – biccent meghökkenés nélkül, aztán segít, utasításaim nyomán meglazítja a vértet, és hoz hideg vizet is. Máris jobb, hamarosan készen állok továbbmenni. Elvégre nincs semmi bajom, ezt a zúzódást én nem is nevezném igazi sérülésnek. Elég jó a páncélom, hogy kibírjon pár ütést, éppen csak kényelmetlen volt, hogy nem lazíthattam meg, ám azok a zsoldosok ugyan miért csatlakoztak volna egy olyan lovaghoz, aki minden apró karcolás után asszony módra nyavalyog? Nem is pocsékolom hosszan az idıt, amint kicsit jobban leszek, visszaszállok Armagedonra, és elvágtatunk. Rash akármikor visszatérhet, nem akarom, hogy rám találjon. Amint rájön, hogy becsaptam, keresni fog, és a vadászház sem jó menedék, nyilván gyorsan az eszébe jut, ha érdeklıdik a helyiektıl az esetleges búvóhelyekrıl. Mindegy, erre az estére jó lesz, holnap meg úgyis esküvıre megyünk, és ott minden eldıl! Így visszatérünk a vadászházba, és részemrıl alszom egyet, meg eszem is. Délutánra jobban érzem magam, amire szükségem is van, mert visszatér a Tizir által vezetett csapat az esküvıre tartó pappal, aki maga a holló-hegyi kolostor apátja. Persze, Wareen ura miért is elégedne meg egy kóbor csuhással! – Üdvözlöm, apát uram, furcsa módokon találkozunk mostanság! – köszöntöm nagy hangon, míg két katona lesegíti a nyeregbıl. Udvariasak és elızékenyek vele, de látom rajtuk, ügyelnek, hogy ne szökjön meg értékes foglyuk. Megjegyzem az arcukat, úgy hiszem, kényesebb feladatot is rájuk lehet bízni. – Q al Aquim, Aranyfürtő Ashelnek hála, hogy élsz! Azok után, hogy megjelentél és eltőntél a templomban, úgy hittem, mégiscsak halott vagy. – Szerencsére élek, erre ne is vesztegessünk több szót. Inkább vacsorázzunk együtt, az asztalom mellett van még szabad hely. Egy oldalról az apát gyenge ember. Elvégre tétlenül hagyta, hogy Eshu eláruljon, elıttem állva viszont kedves és elızékeny, mintha mindig is a pártomat fogta volna. Nyilván akkor lenne a legboldogabb, ha kettınk között, békés semlegességben várhatná meg, melyikünk marad életben, és aztán elégedetten éldegélne a gyıztes szomszédságában. Ám mégis Aranyfürtő Ashel papja, a gabona érését vigyázó istennı pedig nem kedveli a csalárdságot. Talán vacsora mellett meg tudom gyızni, hogy válassza a tisztességesebb utat ı persze húzódozik. – Nagyon kedves, hogy meghívsz, de sajnos, nekem sietıs lenne az utam, estére várnak.
– Wareenben, igaz? – kérdezek rá élesen, és nem várom meg a választ. – Nincs az olyan messze, van idınk beszélgetni pár fontosabb kérdésrıl, mielıtt elindulsz. Ezzel sarkon fordulok, és bemegyek az épületbe. A vadászház tulajdonképpen egész kicsi, lényegében csak egy helyisége van, nagyobb vadászatok elıtt itt szolgálnak fel reggelit, amúgy üresen áll. Az asztalfıre ülök, amikor az apát a katonák kíséretében belép, kicsit megtorpan. Intek, és két ember sietve széket tol alá, velem szemben, a hosszú asztal másik végében. Aztán hátra állnak, a fal mellé, meg ott van Tizir is, és engem néz, de nem küldöm el. Maradhatnak, nincs okom titkolózni. – Ha jól halottam, azért tartasz most Wareenbe, hogy összeadd a feleségemet az öcsémmel – térek azonnal a lényegre, nem kenyerem a hosszú mellébeszélés. – Ez... Ez nem ilyen egyszerő, Q lovag – tiltakozik az apát, bár legalább nem tagadja le. – Azt az üzenetet kaptam, hogy menjek el az esküvıre, és csak azért indultam el, mert úgy hittem, te már halott vagy. Az özvegyed megházasodhat szabad akaratából, de persze, így, hogy élsz, más a helyzet! Amint megérkezem, elmondom mindenkinek, hogy az esküvıt nem lehet megtartani, a halálhíred nem volt igaz. – És biztos vagy benne, hogy öcsém majd hallgat a szép szóra? – Igyekszem majd meggyızni, ha esetleg ellenkezne. Aranyfürtő Ashel szerzetesének nyilván hisz, bár igaz, a döntés utána már az ı kezében van. – Én fele ennyire súlyos kérdés megoldását sem bíznám Eshura – jelentem ki hidegen. – Esetleg úgy dönt, nem érdeklik a tények, és megtartja az esküvıt. Miután megölte a rossz hír hozóját – teszem hozzá, a szerzetes konokul emeli fel a fejét. – Már fenyegetett halállal, de nem hiszem, hogy megölne egy papot. Vagy ha mégis ez Aranyfürtő Ashel szándéka, hát legyen! – Aranyfürtő Ashel nem kardforgató istennı. Miért nem térsz vissza a kolostorodba, másra hagyva a viszályt? – kérdem kicsit barátságosabban, tényleg érdekel a válasz. – A rendtársad üzent, Rash al Farel – feleli kis habozás után, és úgy sejtem, az igazat. – Holnap esküvıt akar tartani, és ha nem lesz ott egy szerzetes, akkor fegyverrel vonul a kolostor ellen. – Elhiszem, hogy megteszi – bólintok rá, a helyében én sem cselekednék másként. – Éppen csak azt nem értem, miért félsz tıle jobban, mint tılem. Vagy tényleg azt hiszed, én már élve is halott vagyok, és az öcsém képes lesz tartani velem szemben Wareent? – Bocsáss meg, freitan, de hosszan úgy hittem, tényleg meghaltál. – És siettél az új úr kedvére tenni, feledve, hogyan szerezte meg a birtokot! – csapok az asztalra, elfut a düh, de aztán pár mély lélegzettel lecsillapítom magam. Ami megtörtént, az megtörtént, azon már nem lehet változtatni.
– Ismétlem, freitan, sajnálom, nem tehettem mást. Én egy egész kolostorért tartozom felelısséggel, minden döntésemmel testvéreim boldogulását igyekszem segíteni. – Hát ez alkalommal rosszul döntöttél. Most már bármit teszel, harc lesz a vége. – Tehát te is azzal fenyegetsz, hogyha nem állok a szolgálatodba, akkor feldúlod Aranyfürtő Ashel szent templomát? Kicsit habozom, de ebben a kérdésben nincs választásom. – Nem fogom feldúlni sem a kolostort, sem a környezı falvakat, erre lovagi szavam adtam valaki másnak – felelem hidegen. Elvégre az apát helyettesének ezt ígértem cserébe a segítségéért, másodszor már nem ígérhetem meg, pedig ez lenne a legegyszerőbb. Csak éppen hazug, és egy freitan nem hazudhat. Soha, semmilyen körülmények között sem. Az apát is meghökken a válasz hallatán. – Kinek tettél ilyen ígéretet? – kérdi, nem felelek, hát csendesen bólint, azt hiszem, sejti maga is. – Tehát mindössze azzal hozol végromlást a kolostoromra, hogy most nem engedsz tovább, és ezért rendtársad csap le ránk. De te, te megtartod a szavad, igaz, freitan! – sziszegi ingerülten. Csendesen válaszolok, holott nagyon felháborít a feltételezés. – Nem a foglyom vagy, hanem a vacsoravendégem, el foglak engedni, bármiben is egyezünk most meg, ha egyáltalán megegyezünk. Utána azt teszel, amit akarsz. – Úgy értsem, nem fenyegetsz fegyverrel, és elengedsz innen, embereid körébıl, ahol pedig kényszeríthetnél, hogy melléd álljak? – kérdez rá hitetlenül. – Nem szoktam papokat kényszeríteni. Mélyen hiszem, hogy istenük az én közremőködésem nélkül is megóvja ıket az ostoba, erkölcstelen, halálba vezetı cselekedetektıl. Ezen hosszan elgondolkodik, közben Valor egyik embere behozza az egyszerő vacsorát, de nem nyúlok hozzá, várok. – Akkor miért hozattál ide, freitan? – kérdi végül az apát, valóban értetlenül. – Hogy a segítségedet kérjem. Nem fogom tétlenül hagyni, hogy az öcsém elvegye a feleségem, ezt te sem hihetted. Meg fogom akadályozni, így vagy úgy. – És arra kérnél, hogy én ne adjam össze ıket... – Nem! – csattanok fel. – Nem tıled várom, hogy megakadályozd ezt a házasságot, ez rám vár, senkit sem fogok megkérni, hogy megtegye helyettem. Csak segítséget szeretnék hozzá kapni. Ha a várban esküsznek, nem tudok jelen lenni, ezért kérlek, ne a palota szentélyében, hanem a falu felett, a szabadban tartsd meg a szertartást. – Ennyi? – Ennyi – felelem kimérten, aztán intek a mögöttem álló embernek, hogy töltsön.
Míg lassan elkortyolgatom a bort, az apát elmélkedik. Nyilván nem kerülte el a figyelmét, hogy semmit nem ígértem neki cserébe, de hát nem holmi piaci kofa vagyok, hogy alkudozzak! Vagy segít önként, vagy más utat keresek, de könyörögni nem fogok. – Megteszem, ami tılem telik, Q al Aquim, ám látnod kell, nem biztos, hogy sikerrel járok. Ha az öcséd ragaszkodik a vár szentélyéhez, én hiába kérek mást. De azt megígérem, hogy kérni fogom. Köszönöm, Frej-Jah, és neked is, Aranyfürtő Ashel! Kimérten bólintok, aztán nekilátok enni. Többet nem is beszélünk a korai vacsora végeztéig, nincs kedvem lényegtelen dolgokról fecsegni, a fontosakat meg már megbeszéltük. Az apát némán eszik, aztán elmegy, elıtte már vörösesre festi a közeledı alkonyat az eget. Remélem, sikerrel jár, remélem holnap nem kell betörnöm a várba, abba sok emberem belehalna, legvalószínőbben én magam is. De ezen most nincs mit töprengeni, holnap majd minden eldıl. Kiadom még a megfelelı parancsokat az éjszakára, meg visszahívatom a másik két csapatot is, utána elvonulok pihenni. Holnap nehéz napom lesz. Kicsivel napnyugta után visszaér Laren, a suhanc, akit elküldtem, hogy csalja el Rash-t Kutya baja sincs, lelkesedéstıl csillogó szemmel jelenti, hogy sikerrel járt. Összehívom a katonákat, és ott, mindenki elıtt esketem fel a kardomra, fogadom csatlósaim közé. Megérdemli, hogy a többiek is lássák, és amúgy is jót tesz a katonáknak, ha újból és újból szembesülnek vele, nem holmi rabló haramiát szolgálnak, hanem egy freita lovagot követnek.
THANI avagy varázslatok feketén-fehéren Úgy hiszem, kísértetlesre az ember nyugodtan öltözhet könnyedén. Tehát laza vadászruha, a hajam leengedve, oldalamra egy hiani tır, szép látványosan, hogy elvonja a figyelmet a késrıl, amit a csizmámba rejtek. Aztán már csak Errant kell lerázni, de az igazán nem ügy! Egyszerően behívom azzal az ürüggyel, hogy oltsa el a gyertyákat, így megszemlélheti, hogy már ágyban fekszem. Nyakig betakarva, ahogy egy szemérmes úrinıtıl elvárható. – Jó éjszakát, Thani úrnı! – búcsúzik végül megnyugodva, és beteszi maga mögött a nyagda ajtót, én meg kisettenkedem az ablakon. A falon futó borostyánon leereszkedni nem kunszt, az udvaron kicsit már óvatosabb vagyok, de itt sem botlok bele senkibe. Egyenesen hátra megyek, ott
a keskeny kertecske mögött szők kapu vezet a palotához képest kicsit már lejjebb fekvı, alacsonyabb kıkerítéssel körbevett sírkertbe. Nem hoztam gyertyát, a halovány csillagfénynél botladozom a sírok között, néha el-elvágódva egy-egy kıben, fő csomóban, és persze buzgó fejte– kergetéssel keresem Q kísértı ısapját. De hosszú percekig nem kerül elı. Már kezdem unni a nagy semmit, amikor végre észreveszek egy pici fénypacnit a sötétben. A hátul álló halottasház ablaka mögött világít valami, totál lelkesen trappolok oda, elvégre ez annak idején Aquim ıspapa otthona volt, hol kísértsen, ha nem itt, ám csalódnom kell. Amikor bekukucskálok az ablak peremén, sehol egy kísértet, mindössze egy feketébe öltözött, nyiszlett kis pasas szöszmötöl odabent. Talán ha negyven lehet, bár erısen ıszül, a padlón meg valami ábra, afölé görnyedve motyog. Oldalt egy nyitott láda áll, ahogy látom, mindenféle furcsa izékkel telepakolva. Nos, ha jobban meggondolom, ez is van olyan izgi, mint egy kísértet! Tágra nyílt szemekkel bámészkodom, mert a fószer tök elmélyültnek tőnik, ám hamar kiderül, ez bizony csak látszat. Seperc alatt észrevesz. – Ki jár kint az éjszakában? – emelkedik fel hirtelen, és pont felém fordul. – Thani vagyok, várúrnı és fekete boszorkány – felelem habozás nélkül, aztán érdeklıdve bekönyökölök az ablakon. – Te ki vagy, és mit csinálsz a váramban? – Ah, Sárkányölı Thani! – mosolyodik el a fószer, szép fehérek a fogai, de csalódnia kell, ha azt hiszi, ettıl már hasra esek elıtte. – Lám, nem cáfolsz rá a rólad szóló hírekre, ügyes, nagyon ügyes, hogy máris megtaláltál Pedig úgy hittem, pár napig még rejtve maradhatok. – Aki rejtızik, az miért világítja ki magát? – nézek nagyot a fáklyái felé bökve. – Szellemidézéshez kell a fény, ha nem ismernéd fel a rúnákat, Sárkányasszony! – Szellemidézés? Á, az felesleges, az már van! Apropó, nem láttad valamerre Aquim ıspapát? Tuti in kódorog, és szeretnék vele találkozni. – Meghiszem, hogy szeretnél, de ne hidd, hogy átengedem neked. Nehéz volt elıcsalogatnom, de most már bekebelezem! Mintha egy félig elrágcsált almáról beszélne! – Hogyhogy te csalogattad elı? – háborodom fel. – Én találtam meg, hol nyugszik, én törtem fel a koporsóját, és én raboltam ki a sírt. Ha jobban belegondolok, ez a kísértet teljesen az enyém. – Úgy hiszed? Hát tévedsz, én voltam, ki beteljesítette az ısi átkot. Nos, be kell vallanom, fogalmam sincs, mirıl beszél. – Na várj, melyik átokról van szó? A medálosról? – Milyen medálosról? – kérdez vissza picit kiesve a nagymenı szerepébıl. Remek, most már ketten vagyunk, akik nem értünk semmit, így már mindjárt jobban tetszik. – A medálos átok, ami azt sújtja, aki ellopja Aquim ısapa Frej-Jah, a Gyızhetetlen által megáldott aranymedálját. Mert azt én loptam el, bizony! –
magyarázom, ami éppen az eszembe jut. – Így várható, hogy hamarosan elkapom a szárazleprát vagy a pestist. Hogy melyiket, azt nem tudom, nem sikerült pontosan megfejtenem az ó-semni szöveget, de az biztos, hogy nagyon fertızı lesz, amit ugyan én simán túlélek, de nem biztonságos ilyenkor a közelemben lenni. – Miket beszélsz? Én úgy tudom, és ez így igaz, hisz megtörtént, hogy War al Aquim kísértetét akkor szólítja elı az általa megölt varázslónı átka, ha családjában belviszály tör ki, és testvér testvért öl. – Hé, akkor viszont az öreg elsiette. Q még nem ölte meg Eshut. Bár igaz, tuti, hogy meg fogja tenni. – Nem, már nem! – kacagja el magát a pasas, vézna testét rázza a jókedv, és láthatóan megint nyeregben érzi magát. – Lovagod halott. Én kevertem neki a mérget. Ezt még senki sem élte túl. Nahát, itt egyre érdekesebb dolgok derülnek ki a derült égbıl! – Hé, ez a megmérgezés, ez új, eddig csak csapdába csalás volt, meg rablóbandák. Legközelebb egyeztessetek, hogy mit hazudtok! – vágok vissza, lazán egy kalap alá véve a tagot az Eshu-békával, de nem is tagadja a haverságot. – Gondolod, Q al Aquimot, a nagyerejő freitant el tudta volna intézni nyomorult féltestvére, ha nem bátorítom és segítem varázslataimmal? – Hát, ahogy így mondod, lehet benne valami... – bizonytalanodom el egy pillanatra. – Így volt, nem tagadom, sıt, büszke vagyok rá, én öltem meg Q al Aquimot, elszabadítva ısapja szellemét, aki hamarosan engem fog szolgálni. És mellé kihúzza magát. Így is alig magasabb nálam, és ráadásul úgy kidülleszti a mellét, mint Sol sikátorainak menıbb kurvái. – Na, elég a szövegbıl, öregem, beszéljünk tisztán! – unok bele a szituba, a tag nem szimpi, itt az ideje, hogy ezt a tudomására hozzam. – Közöd nincs Wareenhez, közöd nincs az Aquimokhoz, és legfıképpen pedig nem vagy a haverom, szóval szállj le a kísértetemrıl, és pattanj meg, mielıtt földig varázsollak! Elvégre Aquim ıspapa a rokonom, az a legkevesebb, hogy kiállok érte. Nem régóta van családom, de kezdek belejönni! – Gondoltam, hogy téged le kell gyızzelek, Sárkányasszony. Felkészültem, jöjj hát, varázserım elemészt! És ezzel kitárja a karját, rám mered. Úgy néz ki ebben a fekete szerelésben, mint egy régóta éhezı, idegbeteg holló. – Te, ha nem említettem volna, én fekete boszorkány vagyok, már sárkány is öltem, és ami a legfontosabb; egy legyızhetetlen lovag szeret, aki szétveri azoknak az arcát, akik belém kötnek. Mert hogy Q nem halt meg, biztosan tudom – fenyegetıdzöm elszántan, de a pasas nem hátrál meg. – Higgy az ostoba szóbeszédnek, ha ez megkönnyíti utolsó perceidet, és öleljen magához halálhideg öleléssel Ro, a Kegyetlen! – lengeti a karját, majd
motyogni kezd. Erısen úgy néz ki, eltökélte magát, hogy szétvarázsolja a fejemet. Nos, szép dolog a rokoni összetartás, de azért vannak jól meghúzott határai. Bocs, Aquim ıspapa, egy ronita méregkeverıvel való nyílt csörte, ha nem is sokkal, de kívül esik a megteendı szívességeken. – Pukkadj meg! – rikoltom, aztán sarkon perdülök, és már futok is, de mint az ırült. Mögöttem olyan hangok hallatszanak, mintha egy olajozatlan ajtó nyílna, meg valami sikoltás és nyögés, és hideg szellı szalad utánam, ami akár valami ronda varázslat is lehet, de akármi is az, én vagyok a gyorsabb. Ja kérem, sok évnyi csavargórutin nem válik vízzé csupán egy kis várúrnısködés miatt! Úgy cikk-cakkolok a sírkövek között, mintha otthon lennék, kedvenc sikátoraimban, és a pasas varázslata is pont úgy marad el mögöttem, mint egy túlsúlyos városır. Ám nem vagyok hülye, tudom, hogy ez csak átmeneti megoldás, tuti, hogy itt koslat a nyomomban. Ezért amint elhalnak mögöttem a túlvilági neszek, bevágok a várfal felé, leereszkedem az egyik aknában, és meglapulok a régi víztározó oldalában, egy kedves, nálam alig szélesebb repedésben. Békés hely, meg büdös is, de nem számít, csak az, hogy itt lapulva kicselezhetem a ronitát, itt talán nem talál meg, és szerintem a megszálló zsoldosok sem igen járnak erre. Merthogy a régi víztározó tök elhagyatott, és csupa rom, mert végül Q nem újította fel a keleti torony pincerészével együtt. Anyagi okokból, ugye, ahogy Azren fogalmazott, én úgy mondtam volna, le voltunk égve, mint a rongy, de mindegy, ebbıl csak az következik, hogy még van mit tanulnom úrinısködésbıl. Meg az, hogy a régi víztározóban most derékig áll a híg sár. De nem baj, ez nekem most jól jön, ülök a medencényi trutyi szélében, és lapulok. Hamarosan hallom, ahogy odakint valaki szitkozódik, de nem hiszem, hogy megtalál, jó rejtekhely ez. Aztán hirtelen hős szél támad, pillanatra megijedek, hogy a ronita varázslata meglelte a nyomomat, majd rádöbbenek, hogy nagyobb a baj. Halvány fény dereng fel, kísérteties holdszínőre festve a régi medence töredezett kıfalait, lovagi páncélos alak körvonalai tőnnek fel a sötétben. – Na, te sem tudtál volna jobbkor jönni – morgom az orrom alá, de azért rendületlenül lapulok a repedésben, és amikor rám emeli üres szemgödrének hideg tekintetét, még ki is köszönök neki. – Szia ısapa! Hogy telt az idı, mióta nem találkoztunk? Persze, csak csendben, mert nem akarom felhívni magamra az odafent engem keresı ronita figyelmét. Mellesleg az ıspapa nem köszön vissza, ami csak azt bizonyítja, hogy a jólneveltség igenis felesleges úri allőr, és kiválóan el lehet élni nélküle. – Remélem, kellemesen telik az idıd ideát evilágon, de ha nem haragszol, most nem fecsegnék sokat, odafent rám vadásznak – bökök a fejem felett nyíló
akna felé, ahonnan prímán hallom ám, hogy a csúful motyogó ronita mégiscsak közeledik. Aquim ıspapa erre sem válaszol, csak néma léptekkel elindul felém, nem tudom nem észrevenni a hátán átvetett baromira nagy pallost. Amúgy is hideglelıs egy tag, térdig gázol a medence sarában, de még csak nem is cuppog, és a csizmája sem lesz sáros. Azt hiszem, nem teljesen van jelen, de ez vajon mennyire igaz a fegyverére? – Figyelj, én nem akartam bajt! – kezdek suttogó magyarázkodásba. – Tényleg bocs a rumliért, amit a sírboltodban csináltam, már vissza is mentem volna, hogy rendet tegyek, de jött ez a kis közjáték a sógorommal. Békaképő Eshu, ismerned kell, a te leszármazottad! Na, nem mintha felrónám, mindenkinek lehetnek béna ükunokái, ez a legjobb családban is megesik. Erre sem felel, csak jön, változatlan tempóban, hulla elszántan. Felmerül, hogy el kéne futni, de hát most nem lehet! A fejem felett szinte érintés– közeiben érzem a méregkeverıt, akármennyire is frászolok Aquim papától, a tuti halál helyett inkább ıt választom. Egyébként is, látni akartam egy kísértetet, tessék, most itt van. A legkevesebb, hogy jól megnézem! – Mist, segíts! – sziszegem hát, és elırehajolok ültömben, a halott lovag megtorpan, talán ha egy karnyújtásnyira tılem. Csupasz koponya néz velem szembe, hófehér csontfogak között fekete földgöröngyök, az üres szemüregek mélyén végtelen sötétség. – Saját véremet nem ontom – suttogja lehelet halkan, a hangja végigkúszik a falak mentén, és megtölti hideggel az amúgy sem meleg pincét. Aztán egyszerően továbbmegy. Csizmás lába továbbra sem csap zajt, távolodtával tompulnak az amúgy is tompa fények, aztán befordul a sarkon, és belevész a sötétségbe. – Hú, ez meleg volt! – sóhajtom önkéntelenül is, és megtörlöm a homlokom, mi a fenétıl izzadtam én meg ebben a baromira hideg sárban ücsörögve? Csak nem féltem? Egy vacak kísértettıl? Na ne, ennyire azért nem kéne átmenni úrinıbe, kisasszonyos allőröket ráérek felvenni, ha majd hullik a fogam a vénségtıl! Hát gyors arcdörzsölés, fegyverellenırzés – megvan a helyén, ki tudná tılem észrevétlen ellopni? – aztán feljebb kapaszkodom az aknában, és hallgatódzom egy kicsit. Barátságosan távolodó lépteket hallok, úgy tőnik, a ronitát is leráztam. Elégedett mosollyal várom meg, míg teljesen elhal az általa keltett zaj, aztán kimászom a sziporkázó csillagfénybe. Rövid terepszemle, betájolom magam, aztán futok. Ki a temetıbıl, ki a hátsó udvarból, vissza a palota felé. Az ablakom alatt torpanok csak meg, lihegni, meg szétnézni. Sehol senki, ellenben sár csorog a hajamból, ruhámból, csizmámból. Na jó, a titkolódzás ugrott Még ha észrevétlen be is jutok, holnap lesznek, akiknek feltőnik a magam
után hagyott kosz, aztán már jönnek is a kellemetlen kérdésekkel. És, pechére szegénynek, csak egy emberben bízom annyira, hogy a segítségét merjem kérni. Erran természetesen éberen ırködik, ezt abból látom, hogy az ablakába dobott elsı kavicsra kinéz. – Ki jár kint? – Thani vagyok, akire vigyáznod kell! Erre eltőnik, bármibe fogadok, hogy most siet át a szobámba, ahol nyilván gyorsan megállapítja, hogy nem vagyok jelen. Egy freitan tapasztalt csatlósa ennyivel csak elboldogul! Pár pillanat múlva már az én hálóm ablakán bámul lefelé. – Thani úrnı, hogyan került oda? – Az ablak mellett fut a borostyán, azon ereszkedtem le. Jó erıs, még egy olyan nagydarab fószer is le tud rajta mászni, mint te. Ott, balra! Elszánt a pasas, bár egy ideig eltart neki, míg leesik, de utána már habozás nélkül mászik. Én a borostyánnak szurkolok, nem jönne jól, ha leszakadna, és a tag a nyakát törné. De baj nélkül mellém ér, aztán csodálkozva végignéz rajtam. – Hol járt, Thani úrnı? – Gyere, odavezetlek! – mutatnám az utat vissza, de elkapja a karom. – Engedje meg, hogy visszakísérjem a szobájába, Thani úrnı, vagy a fürdıbe, ha mosakodni óhajt! – Naná, hogy óhajtok, de nem most. Most fontos dolgunk van, gyere! – Ismét imádkozna Frej-Jahhoz? – gúnyolódik, de nem szeppent meg. – Frászt, most egy ronita méregkeverıt kell leütni. Itt van hátul, a temetı mögött, a halottasházban. Éppen szellemet idéz, simán elkaphatjuk! – Ez megint valami mese? – Mese? Én a lelkemet kiteszem, hogy Frej-Jahnak tetszı módon lecsaphass egy gonosz varázslót, te meg lemesézed itt nekem? Hát átvágtalak én már egyszer is? – Nos, tegnap este a pincében... – Na jó, otthagytalak, ez tény, mert dolgom volt, de az nem átvágás, csak egy pici átejtés, igaz? Ez meg még az sem, az a ronita tényleg ott hókuszpókol a hátsó udvarban – rángatom, de nem akar jönni. – Ha nem jössz, addig sikoltozom, míg felkel a lovagod, elvégre a fekete varázslók lecsapdosása lovagmeló. Téged meg majd jól letol, hogy nem hallgattál rám! – Ne fenyegessen, Thani úrnı! – Te meg ne idegesíts! Gyere, kell a segítséged! Vagy gondolod, pusztán azért hívtalak ki a palotából, hogy becipelj? Magamtól is be tudtam volna menni, ha ez lett volna a célom. Szerencsére belátja, hogy ebben van valami, és csak elindul. Egy ideig húzom, utána meg elıremegyek, és vezetem. Futunk, ı kardmarkolatra tett kézzel, hamarosan ott állunk a temetı közepén, a nagy sötétben. – Hol? – Ott! – mutatom.
– Ott nincs semmi. – Nézd meg közelebbrıl, aztán beszélj! – Frej-Jah, segíts, a gyızelemig! – morogja az orra alá, aztán elindul, kivont karddal a kezében. A halottasház sötéten magasodik elıttünk, szerencsére tudom, hol tartjuk a fáklyákat, hamarosan tüzet gyújtok, és magasra emelt fénnyel követem a bátor csatlóst. Mindhiába. Tényleg nem találunk semmit, az egész kiábrándítóan üres. Tehát az ürge lelépett. – Szóval mégiscsak mese volt – ereszti le a kardját Erran, és keserően rám néz. – Nem, itt volt egy tag, rúnákat rajzolt a földre, és Aquim ısapa meg– idézésére készült – mutatok le kövekre, ahol széles koromcsíkok mutatják, valaki tényleg írt valamit a földre, de aztán szétkente olvashatatlanra. – Itt van a nyoma, látod? – Koszt látok csak, Thani úrnı, leginkább az ön ruháján. Kérem, engedje meg, hogy a fürdıbe kísérjem! Ó, a korlátolt marha! Bezzeg Q nem habozna utánam mászni a csatornába, ha azt mondanám, ott van valami érdekes, és Frej-Jahnak tetszı módon agyoncsapandó! Más oldalról meg, miért is mérem ezt a szegény csatlóst az én tökéletes lovagomhoz? – Rendben, rendben, csak mese volt. Nincs itt semmi különleges, se kísértet, se ronita méregkeverı, se semmi izgi. Mára eleget hazudoztam, kísérj a fürdıbe! Szó nélkül megteszi, aztán a dézsában ücsörögve, immár sérthetetlen magányban jól elgondolkodom. Tehát Eshunak nem magától jutott az eszébe ide jönni, ez az idegbeteg, vézna holló adta alá a lovat. Meg a kezébe a mérget, ám Eshu még ezt is elbénázta, és nem sikerült rendesen megetetnie a szert Qval. Biztosan nem sikerült, hiszen szeretett lovagom él. Ám az ısapa mégis megjelent. Vajon miért? Elég volt neki a próbálkozás? Vagy a ronita téved, és nincs is semmiféle testvérölıs átok, pusztán én zavartam fel az ükit a látogatásommal? Bár végül is mindegy, miért, a lényeg, hogy az öreg Aquim kísértete megjelent, és egyesek szerint szabad préda. Legalábbis úgy tőnt, a méregkeverı begyőjtené szegény kísértetet. Nyilván hasznos lehet, ha valakinek egy túlvilági lény ugrik a parancsaira. Én is buknék rá, ha nem éppen Q egy rokonáról lenne szó, de szeretett lovagomat nem bántanám meg azzal, hogy szolgámmá teszem az ısapját. Tehát nem fogok ilyet tenni, és másnak sem engedem meg. Az elhatározás rögtön jobb kedvre hangol, lelkesen pancsolok tovább. És vajon hogyan jön a képbe a két aranymedál? Amibıl a másikat vissza kéne lopni, de sietve, mielıtt Eshu is elgondolkodik felette, és megkeresni a harmadikat, ami vagy létezik, vagy nem. És ha igen, hol? Tulajdonképpen vannak tippjeim, de ezeket ellenırizni majd csak holnap tudom, jelenleg viszont kezd kihőlni a víz, és a fenének van kedve jéggé fagyni
a hős éjszakában, hát felöltözöm, bevonulok az ágyamba, és elalszom. Erran felügyelete mellett, aki ragaszkodik hozzá, hogy az ágyam mellen állva figyelhessen. – Bent töltheted az éjszakát a szobámban, csak ne ébressz fel! Mellesleg rosszul esik, hogy nem bízol bennem! – zsörtölıdöm, de a választ nem várom meg, elnyom az álom. Másnap hajnalban arra kelek, hogy odalent az udvaron nagy a felfordulás. Félálomban kipislogva az ablakon megszemlélhetem, ahogy Rash kilovagol egy csomó katonával, meg a másik csatlósával. Aha, tehát mennek Qt csapdába csalni. Szegénykék! Olyan fél napot adok nekik, hogy bevert fejjel visszatérjenek, az nekem mindenre elegendı. – Gyere, Erran! – Thani úrnı, a szobájában kell ıriznem, ha ismételten elfelejtette volna. – Tudom, tudom, de reggelizni muszáj. Vagy megversz, ha nem engedelmeskedem? – csusszanok el mellette az ajtóban, és aztán ügyesen hátrálok, mindig csak éppen kilépve elıle. – Na, rajta, kapj el, ha tudsz! Vagy lásd be, hogy nem tudsz, és gyere velem! Enni van kedvem, meg kisezni, meg mindenféle szép dolgot csinálni, amit nem lehet a szobámban kuksolva. Gyere! – A lovagom már így is mérhetetlenül dühös lesz, ha jelentem neki, hogy Thani úrnı éjszaka elhagyta a szobáját. – Ha úgyis dühös lesz, akkor nem mindegy? Ez nagy igazság, a csatlós, bár kissé vérben forgó szemekkel, de elfogadja, és követ. Tényleg reggelizni megyek, csak éppen elıtte szeretnék valamit ellenırizni, így hát kitérünk a palota nem túl gyakran használt emeleti termei felé. – Bár látom, nincs sok értelme, de mégis megjegyezném, hogy nem az ebédlı fele tart, Thani úrnı. – Persze, hogy nem, mert elıtte még kincset keresünk – felelem az igazat, és mivel látom a szemén, hogy nem elégszik meg ennyivel, meg is magyarázom. – Tudod, van a családnak egy szép, régi órája. Az a falhoz támaszthatós, szekrénybe épített, böhönc vacak, vagy két századdal ezelıtti divat szerint, nagy súlyokkal, meg ingával. Ismered a típust, nem? – Természetesen láttam már ilyen régimódi órát. – Na, itt is van egy ilyen. Hagyomány szerint mindig jár. De komolyan, Nator minden reggel felhúzza, saját kezőleg. Egyébként minden ilyen régrıl maradt marhaságra ügyel, nagyon lelkiismeretes a pasas, most a börtönben kuksol, hú, még ıt is ki kell szabadítanom! – Azt már tényleg nem fogom hagyni, hogy Thani úrnı bárkit is kiszabadítson a tömlöcökbıl. – Jó, jó, akkor majd nélküled csinálom, nem ügy. Most maradjunk az óránál, ami nem állhat meg. Leginkább azért, mert ha mégis megállna, akkor valami
szerkezet megüt benne egy gongot. De irtóra hangos ám, én kipróbáltam, amikor ide költöztem, hát, felébredt rá a fél palota! – Okos ötletnek tőnik. Ha megáll, azonnal jelez, hogy húzzák fel... – Persze, persze, ebbıl a szempontból is praktikus. De van egy másik megközelítés. Ha valamit nagyon féltesz a tolvajoktól, akkor célszerő olyan helyre tenni, ahonnan nem lehet csendben elemelni, igaz? – Valóban? – Aha, a tolvajok rühellik a zajt, még akkor is, ha nem csıdít oda senkit Ez amolyan beidegzıdés, érted, ott osonsz, aztán egyszer csak felnyivákol egy macska a lábadnál, hát kész szívinfarktus. Ez személyes tapasztalat. – Talán jobb, ha nem kérdezem meg, hol tapasztalt ilyet Thani úrnı. – Jobb, tényleg jobb – hagyom rá, aztán a következı ajtóban megtorpanok. – Na, ott az óra. Hát nem borzalmasan ormótlan? – Szerintem igen impozáns. – Impozáns, ez is egy jó szó! – hagyom rá, aztán odamegyek az órához. A fal mellen áll, fent a számlap, mutatókkal, alatta szép, faragott farácsos, hosszú szekrény, ott van az óra szerkezete. Most persze áll, az elmúlt napok zőrzavarában senkinek sem jutott eszébe felhúzni, sıt, a megállásakor felcsendülı gong sem tőnt fel a kutyának se. – Gyere, nyissuk ki! Erran persze nem igazán akar segíteni, de nincs is rá szükség, a késemmel feltöröm a gyenge zárat, kitárom a faragott szekrénykét. Ahogy emlékeztem, az inga végén a súly pont nyolcszögletes, méretben is megfelel, hát megpróbálom lefeszegetni. Végül a hátulja enged, a súly kinyílik, és a kezembe pottyan egy újabb aranymedál. Köszönöm, Mist, te Titokzatos! – Mi az? – kérdez rá Erran, aki a vállam felen kukucskál, de remélem, semmit sem látott. – Családi ereklye. Ügyesen van elrejtve, nem? Ha el akarod venni, meg kell fognod az ingát, akkor viszont megáll az óra, és már szól is a gong. – Tényleg ötletes – csodálkozik Erran, és közben elfelejti, hogy nem árultam el neki, pontosan mirıl is van szó. Így szerencsésen nem kell tovább magyarázkodnom, és igen, megvan a harmadik medál! Már csak az eredetit kell visszalopnom Eshutól, hogy teljes legyen a készlet. Én legalábbis úgy tippelném, negyedik nincs. A három elég misztikus szám, hogy ennyivel megelégedjen az ismeretlen, aki ezeket csinálta. De vajon mikor és miért? Nos, remélem többet fogok tudni, ha meglesz mind a három, tehát irány Eshu! Békaképő és kígyójellemő sógorom nyilván ilyenkor reggelizik, ezen a nagyterembe megyek, ami azért is jó, mert én is éhes vagyok, de nagyon Eshu tényleg ott van, éppen eszik, de amikor meglát abbahagyja, kardot ránt, és üvölteni kezd. – Hát még ide mersz jönni, te szajha? Átkozott gyilkos, fekete boszorkány!
– Naná, hogy ide merek jönni, ez az én váram, az én palotám és az én ebédlım, úgyhogy seperc alatt tedd el azt a kardot, és kérj meg, de illendıen ám, hogy maradhass! – üvöltöm vissza sietve, bár lilám sincs, most éppen mi a konkrét oka a zőrnek. Persze, hamar kiderül. – Megtaláltam a sírkertben hátrahagyott holttesteket, tudom, hogy te ölted meg ıket! – Te meszet ettél, mert spontán nem lehetsz ilyen hülye. Egész éjszaka a szobámban aludtam, Erran a tanú rá, ı ırzött. Ki sem dugtam az orrom, akármi hullát is találtál, közöm sincs hozzá. – Hazudj csak, szajha, tudom amit tudok, most tényleg megöllek. És közben fegyverrel hadonászva közeledik! A tapló! – Én itt meg vagyok ám védve, te véres szájú béka! – állok be bátran a mellettem némán figyelı csatlós háta mögé. – Rajta, Erran, elı a kardot, és magyarázd el ennek a nyomoroncnak, hogy hogyan nem szabad bánni egy úrinıvel! – Pusztulj! – hörgi Eshu, és tovább közeledik, én meg már éppen elfutnék, amikor a csatlós csak megmozdul. Kardot húz, és igen komoran Eshu elé áll. – Rash al Farel azt mondta, hogy Thani úrnı nem halhat meg. Az én feladatom, hogy vigyázzak rá, és nem fog csalódni bennem. – Rash nincs a várban, ellenben Harrat itt vár az ajtó elıtt, és lesi a parancsaimat. Állj félre, mielıtt hívatom az embereit! Egyszerően lekaszabolnak. – Gyızhetetlen Frej-Jah mosolyogva fog fogadni, ha látja, hány harcost küldtem magam elıtt a halálba. Te leszel az elsı, Eshu úr! Hm, általában nem tetszik az effajta hozzáállás, de meg kell vallanom, most nagyon örülök, hogy egy elmebeteg freita csatlós áll köztem, és az engem meglincselni vágyók között. Eshu is érzi, hogy túllépett a határon, megtorpan, a szeme résnyire szőkül. – Amint Rash visszajön, megmutatom neki a két holttestet, és utána már biztosan hagyja, hogy felkoncolják ezt a fekete boszorkányt. Mocsok gyilkos! – Aha, szóval be akarsz vádolni Rash-nál – mosolygok rá édesen, Erran védelmezın kitárt karja mögül. – Ha megteszed, én beköpöm a ronita hollót, akit a hátsó udvarban rejtegetsz! Leesik az álla, még a kardot tartó keze is lehanyatlik. – Mi? Honnan tudsz Jirrisrıl? Hát nem édesen seggfej ez a fószer? – Azt hiszed, nem hallottam a híres Jirrisrıl, a mérgek nagy mesterérıl? Ó, órákat mesélhetnék róla Rash-nak! Megtegyem? Vagy inkább leszállsz rólam, és az esküvınkig nem próbálsz megölni. Láthatóan nagy lelkitusa dúl benne, amit végül én nyerek meg. – Pusztulj, mocskos boszorkány! – sziszegi, majd sarkon perdül, és távozik.
– Hő, ez aztán remek volt! – kacagok fel, és boldogan megveregetem Erran vállát. – Te aztán jó fej vagy! Nagyon szépen kiálltál mellettem, pedig úgy hiszem, komolyan gondolta, amikor Harrat zsoldosaival fenyegetett. – Úgy hiszem, még mindig komolyan gondolja – feleli a lassan, de biztosan ıszülı csatlós, aztán megragadja a karom. – Thani úrnı, most visszamegyünk a szobájába! – De ezt már megbeszéltük, én utálok ott lenni – hisztizem, de nem tudom kiszabadítani a karom, Erran elszántan vonszol. – Nem érdekel. Azt a szobát jól lehet védeni, ott kitarthatunk még akkor is, ha Eshu úr valóban ránk küldi a zsoldosait. Ezzel eltoloncol a szobámba, ahol eltorlaszolja a ajtót, becsukja az ablak spalettáit, és még azt is csak hosszas vonakodás után engedi meg, hogy reggelit hozassak magunknak. Orsa, kedvenc szakácsnım jön fel végül pár falattal, és ı tudja a legújabb pletykákat. Éjjel többen is láttak egy páncélos kísértetet a várban, legalább féltucat helyen megjelent. Az emberek félnek, és reggel, Rash kilovaglása után találtak két holttestet is. Két ırjáratozó katona, mindkettıt pallossal ölték meg a régi víztározó közelében. Sokan azt fontolgatják, megszöknek, mert Q lovag kísértete elkezdett bosszút állni, és mindenkit meg fog ölni, aki elárulta. – Eshu hülye, ha ennek alapján akar gyilkossággal vádolni – rázom a fejem, amikor Orsa távozik. – Világos, hogy közöm sincs a két pallossal megölt hullához. – Thani úrnı, én nem bánom, ha Eshu úrnak hazudik, de engem ne tartson ennyire ostobának – néz rám mogorván a csatlós. – Én tudom, hogy éjszaka elhagyta a szobáját. – Na és? Ahogy én elhagytam, más is elhagyhatta – védekezem csodálkozva. Ez tényleg gyilkosnak tart? – Ne engem gyızködjön, Thani úrnı, nem az én feladatom ítéletet mondani ön felett. Amint Rash lovag úr visszatér, mindent jelentek neki, a döntés az ı kezében van. – Undok áruló! – öltök rá nyelvet aztán megsértıdöm, és elvágódom az ágyon. Még a takarót is a fejemre húzom. De tényleg haragudhat rám, mert nem próbál megengesztelni, én meg gyorsan elunom a duzzogást. Hát jobb híján elıveszem a soros könyvet, nagy készletet tartok belılük az ágy melletti kisszekrényen, és megpróbálok olvasni. Nem megy, állandóan elkószálnak a gondolataim. Saját véremet nem ontom. Ezt mondta az öreg tegnap este, amikor nem ölt meg, de vajon mit érthetett ez alatt? A családtag neki tabu, azt nem szeleteli? Nyilván, hisz végül engem sem bántott, bár az meglep, hogy „saját vérnek” tekint. Kedves tıle, hogy befogad, én azt hitem, Mae Chstinen kívül nincs Qnak olyan felmenıje, aki nem kap frászt személyemtıl. Mondom, szép tıle, hogy nem irt ki, de vajon másokat miért bánt?
Egyszerően nem értem, mi hajtja az öreget, hát eljátszadozom a nyakamban lógó két aranyamulettel, de azoktól sem leszek okosabb. A harmadik még mindig Eshunál van, vagy talán már vissza is vitte, az lenne az egyszerőbb eset. Mihamarabb el kéne lopni, akkor talán tisztábban látnék. Nos, úgy néz ki, egy ideig még nem adódik alkalmam teljessé tenni aranymedál-győjteményemet. Késı délután visszatérnek a vert seregek, akik Qt akarták csapdába csalni. Hoznak halottat is, meg sebesülteket, valami ilyesmire számítottam. Az furcsább, hogy Rash vezeti ıket, azt hittem, ı is meghalt, de ezek szerint ıt Q még életben hagyta. Nyilván volt rá oka, nem is töröm rajta a fejemet. A lényeg, hogy Rash nagyon morcosnak látszik, már amennyire az ablakból látom az arcát. Elıbb Eshuval veti be magát a nagyterembe, aztán Erra– nért küldet. Velem beszélni sem akar, rólam alkotott véleményét tökéletesen kifejezi azzal, hogy a csatlóst féltucat katonával megerısítve küldi vissza. – Thani úrnı, lovagomnak az leghatározottabb parancsa, hogy nem hagyhatod el ezt a helyiséget. Ha mégis megpróbálkozol vele, le kell kísérjelek a tömlöcökbe. – Á, ma már késı van, nyugton fogok ülni a fenekemen! – biztatom, aztán kimegyek pisilni, és kimászom a palota hátsó kertjébe. Pici szépséghibája a megoldásnak, hogy a mellékhelyiségbıl mindössze egy járat vezet ki a külvilágba, amin rajtam kívül minden más, ide való anyag távozni szokott, de az én múltammal ez nem lehet akadály. Sol sikátorai ennél sokkal büdösebbek, és némileg koszosabbak is. A hátsó kert kicsi és elvadult, átverekszem magam pár bohéman virágzó csipkebokron, majd belebotlom a ronita méregkeverıbe. – A frászt hozod rám, marha! Holdat bámulni jársz itt, hogy ilyen bamba vagy? Nyilván a sírkertbe tart, hiába, a koraesti szürkületben már kényelmesen lehet titokban lopódzni, vélem én, aztán jól kiábrándít. – Nem, Sárkányasszony! Rád vártam. E várnak csak egy ura lehet, el kell döntenünk, melyikünk ereje hatalmasabb! – Ahogy akarod! – hajtok fejet, majd az arcába csapok egy kézre esı, csupatüske bokorágat, és már futok is. Elérem a palota falát, de amint befordulok a sarkon, ki, a várudvar felé, hirtelen szembe jön féltucat fegyveres. Nagy tétben fogadnék rá, engem keresnek, hát elgáncsolom magam, begurulok a bokrok alá, és négykézláb menekülök tovább. Mögöttem jön a halálra szánt ronita, de ı sem kedvelheti a zsoldosokat, amint a látóterébe kerülnek, egy lendületes karmozdulat kíséretében eltőnik. Most felszívódott, láthatatlanná vált, vagy pusztán káprázik a szemem? Egyik rosszabb, mint a másik! És ez a pasas össze akarja mérni velem a varázserejét? Mist, szórd tele rozsdás vasszögekkel az ágyát, ha véletlenül nekem nem lenne rá alkalmam!
Hason csúszva vágok át a bozóton, ruhám egy részét hátrahagyva, aztán elérek egy pinceablakot, és bemászom a palotába. Itt is kiválóan kiigazodom, ezek a raktárak, innen csak egy pici köpés a keleti átjáró folyosó, amirıl könnyő besuhanni a házi szentélybe. Baj nélkül be is jutok, szerencsére üres. Odakocogok az oltárhoz, a teljes sötétben is ki tudom nyitni a rejtekajtót, de akárhányszor is tapogatom végig az ott ırzött kincseket, nincs közöttük nyolcszöglető. Az össz eredmény, hogy jól megszúrom az ujjam egy tiara kiálló csúcsával. Kiábrándító. Lecsüccsenek az oltárra, és sebesült ujjamat szopogatva gondolkodni kezdek. Hol lehet a medál? Egy lehetıséget tudok elképzelni, Eshu nem hozta vissza, hanem még mindig a nyakában hordja. A hiú béka! Nem baj, ha hamarabb nem, hát majd az esküvın visszalopom. Ha összeadnak minket, muszáj lesz nyílt színen megcsókolnia, majd akkor elemelem. És addig? Nos, csak azt kell elérnem, hogy se Rash, se a méregkeverı, se Eshu ne öljenek meg. Leginkább a méregkeverı, ugye, mert a másik kettıt nem ügy leszerelni. Tehát kell egy biztonságos zug, ahol alhatok. Nos, a szentélynél jobbat keresve sem találhatnék. Egy ronita utolsónak Frej-Jahnak, a Gyızhetetlennek szentelt helyeken keresné fekete praktikákkal kinyírandó áldozatát. Feltehetıleg mások sem fognak megzavarni, nyújtózom egy jót az oltáron ülve, aztán nyílik az ajtó, és a kint égı fáklyák fényében belép Rash, meg egy sárga csuhás szerzetes. – Feleslegesen keresel kifogásokat. Ez a szentély mindenben megfelel a szertartás levezetésére – int körbe büszkén a freitan, aztán észrevesz Mozdulat közben dermed meg, és az arca! Nincs az az ó-semni kifejezés, ami ezt le tudná írni! – Sziasztok! – integetek nekik édesen mosolyogva, hogy enyhítsem a feszültséget, persze nem értékelik erıfeszítésemet – Eme szentségtelen helyen kellene istennımnek tetszı esküvıt tartanom? – mennydörgi a csuhás, mellesleg az apátság fınöke, naná, hogy személyesen jött, nem bízta egy csicskására sem ezt a kényes melót. – Ez Frej-Jah, a Gyızhetetlen szentélye, és ha nem jó... – kezdené vállán átvetett pallosába kapaszkodva Rash, de eddigre már kapcsoltam is. Ha itt lesz a szertartás, Q a fél napot végigverekszi, míg bejut! Tehát vesszen a szentély, döntök, és belefújom az orrom az oltárterítıbe. – Bocs, csak megfáztam egy picit! Nyár van, de azért amikor végigmásztam a csatornában, csupa víz lett a ruhám – magyarázom szélesre tárva karomat, hogy sárpöttyök szállnak szerteszét az amúgy makulátlanul tiszta padlón. Nem kell túljátszanom, az apát ennyibıl is ért. – Freitan! – fordul komoran Rash felé. – Azért kértem, hogy odakint tartsuk meg az esküvıt, mert Aranyfürtő Ashel a szabad ég alatt járó istennı, ám most, hogy látom eme szentély állapotát, szó sem lehet róla, hogy én itt összeadjak bárkit is. Különösen nem ıt! – mutat rám vádlón, szemében szent borzadály. –
Te idegen vagy itt, hát kérdezz utána, mi történt eme nıszemély utolsó esküvıjén! Imádkozni fogok, hogy egyáltalán túléljük a holnapi szertartást. Ezzel a csuhás sarkon perdül, és távozik. Tök jó, ha kint lesz az esküvı, Q sokkal könnyebben szétverheti az egészet! Ezt nyilván Rash is látja, olyan szemekkel méreget, hogy félek, még a végén felkoncol. Aztán nem teszi, csak int a háttérben lebzselı embereinek, és elvezettet. A nagyterembe megyünk, leül, aztán kiküld mindenkit. Kettesben maradunk, én sárosan, büdösen, jókedvően, ıt kisuvickolt páncéljában eszi a méreg. Kint már sötét van, a nyugati ablaksoron csak az éjszakai szél szökik be, táncoltatja a mindenhol égı gyertyák lángját, nyári főillatot terít szét az elfoszló füst helyett. – Na, hogy sikerült a találkozás Qval? – töröm meg a csendet kedélyesen, és lecsüccsenek én is, szemben a lovaggal. Jól jöhet még, hogy egy nagyon hosszú asztal van közöttünk! – Ma sok emberem meghalt, Thani úrnı – szól rám rém komolyan. Láthatóan nem zavarja, hogy szeretett lovagom helyén ül. A mocsok! – Most ıszintén, ez téged meglep? Qt akartátok csapdába csalni, szerintem az a csoda, hogy még élsz. – Thani úrnı, látom te töretlenül hiszed, hogy a férjed él. Hát halljam, van rá valami különös okod? – Q legyızhetetlen – felelem, majd kis várakozás után még visszakérdezek – Ennyi, vagy talán többet vártál? – Tehát nincs kézzelfogható, valós bizonyítékod? – Most jöttél meg féltucat hullával, mi lehet ennél kézzelfoghatóbb? – Az embereimre egy lovag támadt rá, aki valóban Q al Aquimnak nevezte magát, de mivel ıt egyik túlélı sem ismeri arcról, hát nem tudhatom, nem egy csatlósa állt-e a helyébe. – Hát ide figyelj! Gyárthatsz csodálatosan szép, és veszettül nyakatekert magyarázatokat a történtekre, ha kell, szívesen segítek, imádok tarka meséket mesélni, de nem lenne ésszerőbb szembenézni a tök egyszerő valósággal, mely szerint Q él? – És te ezt hiszed töretlenül, bizonyítékok híján, és pusztán véletlen az is, hogy pont ott voltál a szentélyben, amikor bevezettem az apátot. Teljesen véletlenül adtál neki tökéletes indokot, hogy odakint tartsa meg a szertartást, ahol könnyen rajtunk üthet bárki. – Véletlen volt, meg mázli, meg rögtönzés, amiben én nagyon jó vagyok. – És a két holttest? – vált hirtelen témát. – A két katona, aki meghalt tegnap éjszaka? – Meghaltak tegnap éjszaka – ismétlem kifejezéstelenül. – Közöm nincs hozzájuk. – Tehát nem Q osont be valami titkos járaton, hogy veled beszéljen, és nem ı ölte meg ıket pallossal, amikor véletlenül beléjük futott. – Szóról-szóra így történt. Illetve nem így történt. Q nem osont be, már napok óta nem láttam.
– De tudod, hogy él – szögezi le, én pedig önkéntelenül is elmosolyodom. – Hisz legyızhetetlen! Kis csend nehezedik ránk, Rash lehajtott fejjel gondolkodik, aztán nagyot sóhajt. – Igen. Alulbecsültelek, Thani úrnı – morogja, aztán felnéz, egyenesen a szemembe. – Ám én akkor sem hiszem, hogy Q él, amíg bizonyítékot nem találok rá. Holnap megtartjuk az esküvıt, aztán pedig elutazom, és nem érdekel, mi történik utána itt, Wareenben. Ez megmásíthatatlan döntésem. – Tılem – vonok vállat. Mi mást is mondhatna? Pedig nem ostoba, biztos, hogy most már tudja, Q él. Csak éppen nem vallhatja be, mert akkor Eshu ellen kéne fordulnia. – És hogy ne okozz több galibát, Thani úrnı, kérlek, fáradj le a tömlöcökbe – folytatja, morcosan állok fel az asztaltól. – Jó, jó, tudtam, hogy a ma esti nyugalomnak lıttek. Csak aztán holnap reggel küldj le valami göncöt, ha nem akarod, hogy ebben esküdjek! – intek végig sáros, koszos, szakadt ruhámon.
– Mindenrıl gondoskodni fogok – bocsát el Rash, és sajnos, tényleg megteszi. Errannal és sok katonával kísértet le a keleti torony alatti tömlöcökbe, közben esélyem sincs meglógni. A csatlós saját kezőleg zárja rám a rácsos ajtót, aztán szó nélkül otthagy. Na, ezzel megvolnánk. Lecsüccsenek a hideg kıpadlóra, a hátam nekivetem a falnak. Nem olyan rossz ez a cella, Solban jó pénzért ki lehetne adni lakásnak, lenne rá jelentkezı. Az is jó, hogy holnap végre Q megment. Legalábbis nem hiszem, hogy az apát magától találta volna ki, ı kint akarja tartani a szertartást. Tuti, hogy szeretett lovagom beszélt a fejével, azaz holnap jön, és ismét együtt lehetünk. Ó, nagyon hiányzik, úgy szeretnék már jól hozzábújni! Holnap, holnap majd találkozunk, biztatom magam. Éppen csak túl kell élnem hozzá az éjszakát. És utána már azon gondolkodom, hogy vajon egy ronita méregkeverı be tud-e jutni egy jól ırzött tömlöcbe? Nos, attól tartok, minden különösebb nehézség nélkül.
Q AL AQUIM
avagy egy hosszúra nyúlt esküvıi mulatság Az éjjel vihar tombol, fel-felriadok a villámokat követı dörgésre, a zuhogó esıt újra és újra meglódító széllökésekre. A vadászház gerendái recsegnek és nyögnek, engem pedig zavaros, rossz álom gyötör. Lovon vagyok, teljes páncélban, és küzdök valakivel, de hogy kivel, azt nem tudom kivenni az éjszakai esıben. Mert hogy álmomban is vihar dúl, nem is tudom igazan elválasztani a valóságtól, amikor néha felébredek. Ha egyáltalán felébredek, nem csak álmodom az egészet. Hogy nem csupán a képzeletem játszott velem, az másnap reggel derül ki, odakint minden vizes, és frissen leszaggatott harsányzöld levelek hevernek az udvar sarában. Ám emberben, lóban nem esett kár, csapatom hiány nélkül sorakozik fel induláshoz, amikor felkel a nap. A lombokon áttőzı, elsı fénysugarakban már lóhátról gyönyörködöm, korán otthagyjuk a vadászházat. Ezt a helyet már nem érzem biztonságosnak, ide nem fogunk visszatérni. Talán csak pár nap múlva. Ha megélem. Frej-Jah, te Gyızhetetlen, hogy hányszor könyörögtem már hozzád véres csaták hajnalán, hányszor kértem segítséged, már magam sem számolom Emlékszem, ifjan még úgy imádkoztam, hogy”csak most az egyszer”, ma már tudom, hiába tőnik sorsdöntınek ez a csata is, ha túlélem, elvész a múltban, és helyébe a jövı hoz majd új, szintén”sorsdöntı”, nagy csatákat Ha túlélem. Állj mellém, Frej-Jah, csak most az egyszer és aztán újból és újból, a gyızelemig! Larent, legfiatalabb és jelenleg egyetlen csatlósomat elıreküldöm, tudja meg a faluban, hogy hol és mikor lesz az esküvı. Unokatestvérei élnek ott, bízhatom, hogy épen visszaér. Magam a várral szemközti hegyoldal egyik szők völgyébe vezetem csapatomat, ott táborozunk le, megerısített ırséggel. Ez már ellenséges terület. Nem is pihenek le, habár a nyugtalan éjszaka után fáradt vagyok, inkább kimegyek a völgy oldalában álló poszt mellé, és onnan fürkészem a szemközti hegyoldalt. Járnak a vár alatti erdıben, nem is kevesen, ezt látom, az itt-ott felrebbenı madárrajokból, és lentebbrıl kalapács csattogását is hallom, visszhangzik bele a hegyoldal. Így nem ér meglepetésként, amikor Laren visszatérve azt a hírt hozza, hogy kint lesz az esküvı, délután tartják meg a falu felett, az erdıben. Köszönöm, FrejJah! Jókedvően, de a megkönnyebbülést nem mutatva intem magamhoz Tizirt, a zsoldosok szószólóját. Vele, a csatlósommal és Azrennel négyesben vonulok vissza. – Tizir, ti keletrıl megkerülitek a várat, és meglapultok az ünnepség színhelye felett. Laren veled megy, ı ismeri a környéket. Legyetek óvatosak, arrafelé sok lesz az ırszem. Semmiképpen se vegyenek titeket észre, álljatok meg biztos távolságban! Én a falu felıl megyek. Ott nem lesz komoly ırség, Rash nem vár lentrıl rohamot. Amikor megérkezem, mindenki velem fog törıdni, ti baj nélkül
megtehetitek az utolsó szakaszt, és fentrıl lerohanhatjátok az ünnepséget. Csak megtámadjátok ıket, és tartjátok magatokat, míg jelt nem adok a visszavonulásra. Harrat solbeli zsoldosaival törıdjetek leginkább, a freitant hagyjátok rám. – Értem, uram – bólint Tizir. – És a falubeliek? – Nem fegyverforgatók. Feleslegesen ne ontsatok vért! – És ha megtámadnak minket? Larenre nézek. – Hogyan vélekednek a faluban, Eshut pártolják, vagy engem? – Van aki Eshut, és van aki Q lovagot. De mind félnek – feleli, és nem lep meg. Persze, hogy félnek. Még a legrosszabb úrnál is sokkal rosszabb két marakodó úr. – A falusiak nem fognak harcolni – fordulok vissza Tizir felé. – Ha mégis megteszik, hát védjétek meg magatokat, de ha utána valakirıl kiderül, hogy nem önvédelembıl ölt, azt halálra fogom ítélni. Ez persze így nem komoly fenyegetés, elvégre mit jelent az, hogy”valakirıl kiderül”? Magam hosszas vizsgálatot értek ez alatt, a zsoldos inkább azt, hogy valakire rosszindulatból rávall egy haragosa, hát nyilván nagyon fognak vigyázni, hogy a falusiaknak ne essen bántódása. Jó ez így, Frej-Jah, úgy hiszem, egyikünk sem kedveli, ha ártatlan földmővesek halnak meg. – Ha jelt adok a visszavonulásra, azonnal fussatok meg. Gyülekezzetek az oroszlános kútnál, ahol elıször találkoztunk, és utána vonuljatok a vae-i útnál álló ırtoronyhoz! Ha üres, szálljatok meg odabent, erıs ırséggel! Ha Rash-nak eszébe jutna katonákat küldeni oda is, akkor vegyétek körbe. Az embereket szólítsátok fel feltétel nélküli megadásra, de ne támadjatok, míg oda nem érek! – Értem, uram! – hajt fejet kurtán Tizir. – És az én feladatom mi lesz? – szól közbe bátortalanul Azren. – Velem lovagolsz. – Értem, Q uram – biccent titkárom is, némileg nehézkesebben, de elszántabban, mint elıtte a zsoldos. Velem kell, hogy jöjjön, mert valakinek látnia kell a halálomat, és elmondania mindent Tetihuanában, hogy Paadre megtorolhassa. Ám ezt semmiképpen sem akarom hangosan is megfogalmazni, a zsoldosok elszántságát derékba törné, és Azren magától is tudni fogja, mit kell tennie, ha meghalok. Ami egyébként nem áll szándékomban, a terv megvalósítható, éppen csak egy kis szerencse kell hozzá, no meg Frej-Jah jóakarata, de töretlenül bízom, hogy bírom istenem áldását. Amikor pedig átlovagolok a falun, már egyáltalán nem töröm a fejem az esélyek latolgatásán. Kihalt minden épület, az emberek fent vannak, az ünnepségen. Dél már jócskán elmúlt, nyilván elkezdték a szertartást. Nem zavar, tulajdonképpen még az sem számít, hogyha esetleg befejezik, mire odaérek. Thani a feleségem, FrejJah elıtt esküdtünk, Eshu nem veheti el, amíg élek, vagy bele nem egyezem. Ami egy és ugyanaz.
Így nem kell kapkodnom, szépen, komótosan felléptetek az ünnepség színhelyére, senki sem áll az utamba. Amikor odaérek, már valóban tart a szertartás, elöl az apát éppen imádkozik, elıtte az ifjú pár, körben a teljes falu bámulja a látványosságot. Rash-t nem látom, de ez sem baj. Elı fog kerülni, ebben nem kételkedem. Egykedvően nézelıdöm, ahogy beérek a bámészkodó emberek közé. Elébb utat sem nyitnak nekem, a közvetlen elıttem állók méltatlankodó arccal fordulnak felém, valaki még le is pisszeg. Aztán arcukra fagy a döbbenet, ahogy felismernek, és mint ahogy a tőz fut végig a száraz szalmán, úgy nyílik elıttem széles út a másik oldalon álló, jelen alkalomra ácsolt dobogóig. Az apát is felnéz, megakad a szava, tökéletes csend üli meg a hegyoldalt. Aztán felrikkant a jól ismert hangocska. – Na végre, már azt hittem, sosem mentesz meg! – méltatlankodik Thani, majd közvetlen utána Eshu kiált fel, olyan hangon, mint akit éppen sípcsonton rúgtak. A kiáltás elfújja a csendet, egy pillanatra mindenki egyszerre beszél, a falusiakat majdnem elsöpri a félelem, de van, aki útjába álljon a kitörı pániknak. – Ki vagy, idegen? Rash az, az emelvény lépcsıjérıl lép elém, megáll köztem, és az oltár között Gyalog van, de páncélban, hátán átvetett pallossal. – Ki vagy, idegen? – Q al Aquim vagyok, ha nem ismernél meg, freita testvérem – kiáltok vissza. – Q al Aquim meghalt, de én lennék a legboldogabb, ha kiderülne, hamis volt a hír. Gyere, állj elém, hadd lássam tényleg te vagy-e? Bolondnak néz? Ha leszállok Armagedonról, már végem is. Jól látom, innen, fentrıl jól látom, hogy két oldalt, a tömegen túl katonák futnak. Valahol, kicsit hátrébb viharvert arcú zsoldos oszt utasításokat kézjelekkel, pár idısebb katona érti csak, de a többiek könnyen követik ıket. – Te állj elém, Rash, vagy talán elfelejted, hogy az én birtokomon vagyunk? Állj elém, és adj magyarázatot, mi történik itt éppen! – intek az oltár felé. Thani már nincs ott, Eshut sem látom, ellenben valakik mintha verekednének a dobogó mögött. Ám most még nem mehetek, most még fel kell tartanom a zsoldosokat, míg meg nem érkeznek az embereim Nincs nehéz dolgom, Rash is csak az idıt húzza. İ is tudja, ha nem menekülök el addig, míg bekerítenek, akkor a túlerı könnyen legyőr. – Nem tartozom neked magyarázattal, Q. Ha panaszod van, hiszaeni rendházunknak küldd el, és nagymesterem elıtt majd elszámolok mindennel. – Tán félsz tetteid következményétıl, hogy nagymesteredhez futsz segítségért? – kiáltok vissza, elvörösödik a sértéstıl, de mielıtt válaszolna, folytatom is. – Öcsém mellé álltál, aki elárult, és orvul meg akart gyilkolni, majd mikor ez nem sikerült neki, te tovább támogattad. Vagy van bármi más magyarázatod arra,
hogy miért vagy most in ezen az esküvın, ahol öcsém magához kényszeríti a feleségemet? – Eshu al Aquim ennek a birtoknak a jogos ura. Apád végrendelkezett így, akit te gyorsan elfelejtettél, de vannak, akik emlékeznek. Arra is, hogy hogyan halt meg! – Én nem emlékszem rá, hogyan halt meg, mert nem voltam ott, mint ahogy te sem, Rash al Farel. Ha öcsém gyilkossággal vádol, a szemembe mondja, ne a hátam mögött rágalmazzon! Persze, Eshu nincs sehol, ha jól sejtem, Thani épp most magyarázza el neki a saját, közvetlen stílusában, hogy miért neheztel rá. Öcsém gyenge legény, így joggal remélhetem, szívem hölgyének közben nem esik baja, de most már ha akarnék, sem tudnék utána menni. Körülöttem bezárul a fegyveresek győrője, pedig nekem még idıre van szükségem! – Rajta, Rash, ne bújj zsoldoskatonák háta mögé, állj ki ellenem fegyverrel, vagy talán gyáva vagy hozzá? – kiáltom, és erre nem mondhat nemet. – Félre, álljatok félre, csürhe, ez az én harcom! – ordít Rash. – Erran, hozd a lovamat, te pedig hamarosan meglátod, Q al Aquim, hogyan küzdenek az igaz freitanok, a gyızelemig! Jó lenne ez így, csak egy a baj. Ezeket a zsoldosokat nem Rash fizeti. Ez világosan látszik, mert amikor félreparancsolja ıket, nem engedelmeskednek, hanem kérdın hátranéznek, kapitányuk megerısítését várva. Amit vagy megkapnak, vagy nem, ezt már nem várom ki, ez az utolsó pillanat a cselekvésre. Hát kihasználom, hogy egy hosszú szívdobbanásig nem rám figyelnek, és elıreugratok. Lényegében azonnal kitör a már eddig is a levegıben lógó pánik. A falusiak kiáltozva menekülnek, a zsoldosok nagy hangon biztatják egymást, meg fıleg magukat, hogy bekerítsenek. Rash-ra nem figyelhetek, táncoltatom Armagedont a katonák közön, vigyázva, nehogy sarokba szorítsanak. Éppen csak ha muszáj, védek egy-egy ütést, de nagyon ügyelek, hogy ne keveredjek harcba. A túlerı legyızne, ha nem mozognék elég fürgén. Persze, ez csak rövid haladék, de ennyi is elég, mert mikor már összeszőkül körülöttem a hely, a fák közül elırontanak az embereim, amivel teljes lesz a káosz. Nem vagyunk sokan. Sıt, nem vagyunk elegen, de a meglepetés kis idıre mégis felénk billenti a mérleg nyelvét. Ezt a kis idıt kell kihasználom, hogy megtaláljam és kimentsem innen Thanit. Harcoló párok között ugratok elıre, Armagedon ügyesen cikcakkol a csata forgatagában, és már látom is szívem szeretett hölgyét, amikor Rash ismét elém kerül. Pallosa kezében, de nem harcol, embereim parancsom szerint kitérnek elıle. – Rajta, Q, nem nevezhetsz gyávának, készen állok megküzdeni az igazamért! – Hát gyere, Rash, én harcolni fogok, a gyızelemig! – felelem, és visszafogom Armagedont.
Rash még nincs készen, egyik csatlósa most vezeti utána a lovát, a másik felszállni segít neki, még kell pár pillanat, amíg nekem ronthat. Megvárom, elvégre nem megölni akarom, hanem legyızni. Míg felkészül, megemelkedem a kengyelben, és körbenézek, Thani már megint eltőnt! Aztán hirtelen ismét látom megvillanni szıke tincseit, de csak egy pillanatra. Eshu elıtt ül egy lovon, illetve az ülés nem fedi teljesen a valóságot. Talán mondjuk úgy, veszettül kapálódzik. – Hé, itt vagyok! – kiáltja közben, egy pillanatra találkozik a pillantásunk, aztán öcsém bevágtat vele az erdıbe. Eh, Frej-Jah, már eddig is próbára tettem türelmedet, tovább tényleg nem késlekedhetem! Habozás nélkül fordítom a lovam, és már vágtatok is a nyomukba. – Q al Aquim, te gyáva féreg, állj ki ellenem! – üvölt mögöttem Rash, lelke rajta. Nem veszem magamra a sértést, hisz nem elıle futok, hanem Thani után. – Vissza, visszavonulás! – kiabálom közben kétoldalra, még látom, hogy Tizir átveszi a parancsszót, aztán beérek az erdıbe. Összeborulnak fölöttem az ágak, ritkás bozóton száguldunk át, köröttem hullámzik a zöld levéltakaró, öcsém közvetlenül elıttem járhat. És nem jó lovas, nálam legalábbis nem jobb, hamarosan már látom is fel-felvillanni elıttem lova árnyékát. İrült módon hajtja szegény párát, ı is tudja, hogy mindjárt utolérem, aztán kiérünk a vae-i útra. – Maradj el! Maradj el mögöttem, vagy megölöm az asszonyod! – kiabál hátra. Talán ha két lóhossznyira lehet elıttem, és közeledem. – Itt ne hagyj ezzel a békával! – sivalkodik Thani, miközben mellesleg veszettül küzd a szabadságáért. Vajon belegondolt, hogyha sikerül kiszabadítania magát öcsém karjai közül, akkor egy vágtató lóról fog leesni? – Lelököm, ha tovább jössz! – Lökjél már, fafej! Unom a társaságod, de baromira! Tehát belegondolt. És vajon abba is, hogy odalent kitörheti a nyakát? – Tényleg megölöm! – fenyegetıdzik Eshu, mintha nem értettem volna meg elsıre is, ám ekkor hátam mögött is felharsan egy hang. – Q al Aquim, állj meg, és küzdj meg velem, mintha freitan volnál! Pillanatra hátranézek, Rash követ, mögötte csatlósai, meg hátrább pár kósza katona. Frej-Jah, hát olyan nehéz lett volna elintézni, hogy kicsit még késlekedjenek? De egyelıre nem számít, még elegendıen távol vannak. Megsarkantyúzom Armagedont, hamarosan utolérem Eshut. – Nem csak fenyegetıdzöm, megteszem! – üvölti. – Gyáva féreg! – ordít a hátam mögött Rash is, de ekkor már elég közel vagyok. – Thani, gyere! – hívom szívem szeretett hölgyét, aki kicsusszan Eshu szorításából, és kitárt karokkal lezuhan. Elıre dılök a nyeregben, és elkapom a kezét.
Utána pár kaotikus pillanat következik, de megırzöm az egyensúlyomat, felhúzom Thanit. Közben Eshu lova megkönnyebbülve a dupla tehertıl megugrik, mögöttem pedig hallhatóan közelebb ér Rash és kompániája. – Egy áruló lovag, két béna csatlós, négy tető katona, meg még ketten, de azok nagyon távol, nem játszanak – közli Thani a hónom alatt kikukucskálva üldözıim pontos listáját. – A szorosig tarts ki! – biztatom, elıttünk Eshu visszafogja a lovát, és fegyvert húz. Hamarosan mellé érek, de nem látom, miféle penge van a kezében. – Én kitartok akármeddig – hisztizik Thani, közben beérem öcsémet, aki mélyen elıredıl a nyeregben, majd hirtelen felém csap, kezében apró tır – Csak a szorosig, nem tovább! – sziszegem Thaninak, és mellesleg karommal védem az ütést. Páncélomon elsiklik a gyenge fegyver, közben szívem szeretett hölgye elırehajol, és esküvıi fátylát beleborítja Eshu lovának az arcába. Szegény pára komolyan megijed, oldalra dobja magát, és majdnem leveti lovasát. Öcsém elmarad mögöttünk. – De nem akarok elválni tıled! Pont, amikor végre megmentettél! – Csak amíg elcsalom ıket. Az embereim az ırtoronynál várnak, ott találkozunk – teszem még hozzá, aztán elérjük a szorost. Az erdı fái közelebb hajolnak, sőrő lombjuk alatt elvész a merészen kanyarodó út. Visszafogom Armagedont, de megállni nincs idı, Thani a mozgó lóról csusszan a földre, majd eltőnik a bokrok között. Vigyázz rá helyettem is, Frej-Jah, míg újra találkozhatunk! Ami optimista becslés szerint pár óra, ám az ember ritkán választja az optimistább becslést, ha éppen tíz fegyveres vágtat mögötte. Amint Thani leszáll, Armagedon ismét megugrik. Hátranézve látom, üldözıim hiánytalanul sorjáznak elı az egyre messzebb maradó szorosból, láthatóan senki sem vette észre, hogy szívem szeretett hölgye eltőnt Késıbb persze lehet, hogy valaki visszafordul majd érte, de Thaninak minden szívdobbanással nı az elınye, és ha valaki, hát ı aztán kiválóan tud menekülni. Ráadásul ismeri a terepet, az erdıs hegyoldalt pedig rengeteg ösvény szeli át, nem hiszem, hogy utolérik. Azért változatlan tempóban vágtatok tovább, magam után csalva a fegyvereseket. Elérjük a Hideg-patak völgyét, az út szeszélyesen kanyarog a meredek hegyoldalban, míg végül kiszélesedik a szurdok, elmarad az erdı, kiszáradt, nap égette mezı tárul fel elıttünk. Csak ekkor fogom vissza Armagedont. Még bírná a vágtát, de most még harcolnom kell, hát nem meríthetem ki kedves paripámat. Nyakát veregetve fordulok meg, mögöttem lépésre fogják lovaikat az üldözıim is. Most már nekik sem sürgıs, beértek. Mély lélegzetet véve, hátasaikat nyugtatgatva használják ki a rövid pihenıt, míg félkörívben nekiszorítanak a patak medrének, egyelıre még tisztes távolságból.
– Hát csak utolértünk, te gyáva! Semmit sem értél el vele, hogy megfutottál – szólít meg végül Rash, a hangján érzem, ı is nehezen veszi a levegıt. – Párbajra hívtalak, meg fogom tartani. Gyere, Rash, és harcolj, a gyızelemig! – emelem magasba a pallosomat a kihívás jeleként. Nem viszonozza a gesztust, mindössze a szemembe nevet. – Párbaj? Jól hallom, becsületes párbajra hív valaki, aki az imént még a hátát mutatva futott? Talán az a célja, hogy feldühítsen, de valahogy nem tudom komolyan venni szavait. Thanit mentettem, mert szívem szeréten hölgyének élte százszor is fontosabb nekem, mint holmi rendtársaikat eláruló freitanokkal való párbaj, de most kezdjem el ezt magyarázni? Te úgyis megérted, Frej-Jah, ı meg úgysem fogadná el! – Ha nem akarsz párbajozni, kitérhetsz elılem, de akkor rendházunk szabályai szerint át kell adnod a fegyvered, míg nagymestereink tisztázzák a viszályt – ajánlom fel, ám magam sem hiszem, hogy ezt az utat választaná. – Az imént még menekültél, mint egy gyáva asszony, felrúgva a lovagi becsület minden parancsát, most meg, hogy utolértünk, azonnal a freita szabályokkal takaródznál? Eljátszottad a jogot, hogy lovagként párbajozz velem, Q al Aquim! Harcolni akar? Nem egyedül, párbajban, hanem embereit vezetve, csatában? Az esküvın még bıszen védte becsületét, és elfogadta a kihívást, de hát ott sokan voltak, parasztok és zsoldosok, ott nem engedhette meg magának a szégyenteljes visszavonulást. Itt viszont, távol a falutól és az emberektıl, a futásomat indoknak használva... – Rajta, add át a fegyvered, Q al Aquim! Ha így teszel, megkímélem életed, és Hiszaenbe kísérlek, ahol nagymesterem elıtt tisztes tárgyaláson védekezhetsz. Ha nem adod meg magad, akkor viszont meghalsz, mielıtt leszáll az éj! – int a már jócskán lefelé tartó napkorongra, de ekkor már nem is figyelek rá. Méghogy „tisztes tárgyalás”! Hiszaenben? Amúgy sem adtam még meg magam sosem. Nem hiszem, hogy tetszene neked, Frej-Jah, te nem kedveled, ha valaki kitér a harc elıl, hát már a küzdelem esélyeit latolgatom. Kilencen vannak, Eshu valahol elmaradt, talán nem bírta a vágtát, jobb esetben a nyakát is kitörte, amikor megbokrosodott a lova, de akkor is! Kilenc harcos, ebbıl egy lovag, két gyakorlott, összeszokott csatlóssal, míg én fáradt vagyok, és sebesült... Ez így sok, túl sok, bár talán páran megfutnak, ha elég gyorsan elvesztenek néhány embert. Úgy sejtem, ez az egyetlen esélyem. – Q al Aquim vagyok, a reelani gyızı, a sárkányölı, Wareen ura! Ha harcolni akartok velem, hát gyertek, én küzdeni fogok, a gyızelemig! És meg sem várom a választ, vagy hogy cselekedjenek, azonnal megsarkantyúzom Armagedont, és közéjük vágtatok. Szinte minden mellettük szól, semmi elınyrıl nem mondhatok le, azaz nekem kell elıször támadni! De így sem sikerül áttörni közöttük, ezek mind tapasztalt harcosok.
Pár ütésre azért van idım, valaki lehanyatlik a nyeregbıl, egy másik kiáltva hátrál, de helyette magával Rash-sal kell szembenéznem. Jól küzd, alig gyızök védekezni, és mellesleg csapásokat osztogatok mindkét oldalra, hogy távol tartsam magamtól a többieket. Izzadtság folyik a szemembe, vér festi a kardom, páncélom, nagyobb részt talán nem az én vérem, végül teljesen körbevesznek, az utolsó pillanatban nyílik rés ellenfeleim között. Armagedon szinte magától ugrik, valaki még utánam üt, a csapás csikorogva csúszik meg a vállamon, aztán kint vagyok. Nem nézem, hányan maradtak ott holtan, hány jön utánam, most mindegy. Ha megint körbevesznek, vége, bár ha egyenként jönnének... De hát nem ostobák egyenként támadni, és egy áruló miért is lenne kényes a becsületére? Ha most meghalok, Rash már fordítja is a lovát, és meg sem áll Hiszaenig, ahol nagymestere nyilván örömmel fogadja, és megvédi Paadre jogos haragjától. Ha meghalok, de nem tervezem! Van még némi elintéznivalóm Eshuval, vissza kell vennem a váramat, és a legfontosabb: Thani vár rám! Nem hagyhatom cserben pont most! Még utoljára megsarkantyúzom Armagedont, aztán megnyílik alattunk a föld, és zuhanunk. Nem sokat, itt alacsony part húzódik a Hideg-patak medre felett, ráadásul a víz mély, nem messze vagyunk a vízimalmok gátja felett Ezzel együtt is, teljes páncélban folyóba zuhanni már önmagában is elég veszélyes. Egyetlen reményem Armagedon, nyakába kapaszkodva igyekszem a felszínen maradni, hő paripám pedig teljes erejével küzd, míg végül elérjük a túlpartot, és kikapaszkodunk a vízbıl Szívem szerint felállni sem szeretnék, a part kavicsai hirtelen kényelmesebbnek tőnnek minden puhán vetett ágynál, de nem, még nincs vége! Visszanézek, odaát a közeledı naplemente vöröses fényében büszke lovas feszít a meredély szélén. Rash az, felismerem. Egyik csatlósa mellette, a másik a megmaradt embereket vezeti lefelé a víz mellett. Már félúton vannak a gát felé, negyed óra múlva a nyomomban lesznek. Hát még egyszer összeszedem az erımet, felkapaszkodom Armagedon nyergébe, és rajta, tovább! Keskeny ösvényen indulok felfelé, az erdı elfedi elıttem üldözıimet. Ha elérem a tornyot, a zsoldosaimat vezetve könnyen levágjuk ezt a pár katonát, akik most a nyomomban járnak. Rash is tart valami ilyesmitıl, hisz különben miért nem maga jött utánam? Átkozott legyen a neve is, hát hogyan nevezheti magát freitannak az, aki nyolcadmagával támad rá saját rendtársára? Persze, az északi hadjáratok alatt tapasztaltam ennél sokkal ocsmányabb dolgokat is, a háború általában nem a tisztességrıl szól, de békeidıben, a saját otthonomban? Frej-Jah, tudom, véresen, víztıl csapzottan menekülni nem igazán fér össze a te törvényeiddel, de remélem, enyhít valamit a megítélésemen, hogy egyik hő szolgád segítségével jutottam idáig. Ha ezek után is képes vagy Rash al Farelt lovagodnak tekinteni, akkor rám egy szót sem szólhatsz!
Mindez persze nem segít, úgy sejtem, üldözıim már átkeltek a patakon, és azt hiszem, meg fogják találni a nyomaimat, hisz páncélom eresztékeibıl még mindig csöpög a víz. A kérdés csak az, hogy én leszek a gyorsabb, vagy ık? Ám túl sokat nem várhatok szegény Armagedontól, akit kifárasztott a hosszú vágta, a harc, az úszás. Alig több mint lépésben haladunk a fák alatt. Az árnyékok belevesznek az aljnövényzetbe, a nap valahol nyugaton eltőnik a hegyek mögött, az erdı elcsendesedik, a színek szürkévé fakulnak. Elıttem kiszélesedik az út, aztán már nem vagyok egyedül. Magányos lovas áll elıttem, túl messze, hogy a részleteket kivegyem a sötét alkonyatban, de elég közel, hogy lássam páncélját, vállán átvetett kardjának markolatát. Pajzsán címer, Frej-Jah, a Gyızhetetlen, és az Aquimok címere. Az ısapám. Pillanatra nem is tudom, mit tegyek, Armagedon pedig megérzi tanácstalanságom, megtorpan, idegesen felveti fejét, felhorkant. Nem hibáztatom, halott ló áll vele szemben. Ahol nem fedi páncél, látszanak a csupasz, földtıl fekete csontok, és ısapám sisak keretezte arcát is látom, csak csupa csont. De semmi fenyegetıt nem tesz, csak áll velem szemben az úton, én pedig magamhoz térek a pillanatnyi megdöbbenésbıl. Aztán megbököm Armagedont a térdemmel, hő paripám engedelmesen indul elıre. Elvégre, mit tehetnék mást? Mögöttem katonák, ha késlekedem, biztosan utolérnek. Hogy ısapámnak mi a szándéka, az majd kiderül. Megszokástól vezérelve megigazítom a vállamon átvetett pallos markolatát, megvan, egyelıre a helyén. Ha kell, majd használom, és legfeljebb kiderül, hogy az öreg Valornak mennyire volt igaza, amikor a kísértetek sebezhetetlenségérıl beszélt. Velem szemben ısapám egy ideig még vár, aztán ı is elindul elıre. Szépen, lépésben halad egymás felé a két ló, a súlyos paták tompa visszhangot vetnek a kihalt, elcsendesedett erdıben. Hős szél szalad végig az út mentén, víztıl átázott ruhámban megborzongok, mintha maga a túlvilág érintene meg. De nem félek, Frej-Jah, te vagy a tanúm! Kihúzom magam a nyeregben, tenyeremmel nyugtatom Armagedont, és közben végig a kísértet arcát nézem, így léptetünk el egymás mellen, egymás szemébe nézve, némán, teljes fegyverzetben, két lovag. Amint elhalad mellettem érzem a halál szagát, a föld szagát, látom a páncélján lebegı pókhálófoszlányokat, aztán elmarad mögöttem. Nem fordulok utána, az otromba kíváncsiság lenne. Mindössze hallom, ahogy távolodnak léptei, míg végül elérem a kanyart, és a bokrok elfogják elılem a hangot. Mintha valami nagy teher hullana le a vállamról, hirtelen olyan könnyő lesz lélegzetet venni, az erdı pedig megtelik az éjszaka barátságos, apró neszeivel. Csak most fordulok hátra, de ahogy vártam, semmi. Mögöttem kanyarog az út, pár lépés távolságban belevész a sötétbe, már késı van Én viszont ısapámmal ellentétben élek, és még sok a dolgom. Thani vár rám!
Igyekszem sietısebbre fogni Armagedont, hiszen katonák járnak a nyomomban. Abba nem gondolok bele, hogy esetleg ık is találkoznak ısapámmal, és akkor... Nem, erre nem gondolok, bár hamarosan kiérek az erdıbıl, és a csupasz hegyoldalon már jól látom, senki sem jön mögöttem Ennek ellenére nem állok meg pihenni, leginkább azért, mert nem vagyok biztos, hogy utána ismét nyeregbe tudnék szállni. Éjfél után jár már az idı, mikor az ırtorony keskeny sziluettje felrajzolódik elém a csillagos égre. Nem valami masszív épület, nem is erıdítménynek építenék, hanem csak a nagy ritkán átutazó karavánok megvámolására. Mindössze egyetlen torony, körötte magas kıkerítéssel elkerített udvar Félek, hogy most Rash emberei tartják, egy hajnali ostromhoz van a legkevesebb kedvem, ám ahogy közelebb érek, látom, hogy senki sem veszi körbe a tornyot. Méghozzá azért, mert a zsoldosaim már bent vannak, erre tanulság a jöttömre sietve kinyíló kapu. Összeszedve az erımet kihúzom magam a nyeregben, és nyugodt, kimért tempóban léptetek be az udvarba. Az ır kiáltva szólítja a többieket, az emberek elém győlnek, és megéljeneznek. Nem csoda, hogy jó a kedvük, a tőzön egy teljes ökör sül, és ha jól látom, a háttérben áll egy megcsapolt hordó. Merészség, hisz nem vagyunk biztonságban, ám más oldalról helyes, az embereknek szükségük van pihenésre a csau után. A lovon ülve hallgatom meg Tizir jelentését a veszteségekrıl, kiadom a szükséges parancsokat, aztán magamhoz intem Azrent. – Thani úrnı hol van? – A torony elsı emeleti helyiségét rendeztette be magának – jelenti kötelességtudó titkárom precízen, és szemében aggodalom csillan, ahogy felméri az állapotomat. – Mutassam, Q uram? Még csak az kéne, hogy támogasson, mint egy beteg öregasszonyt! – Nem, pihenj le nyugodtan! Holnap is nehéz napunk lesz – utasítom hideg hangon, aztán leszállok a lóról, és egyenes, kimért léptekkel felmegyek a toronyba. Thani láthatóan ép és sértetlen, amikor benyitok éppen a fal menti ágyon ücsörög, és három aranyérmével játszadozik. Komoly homlokráncolással tologatja ıket, mellette papír, rajta agyonpacázott írás. – Szia, Q, végre itt vagy! Nem tudod, hol hagytam az ó-semni szótáramat? – A hátizsákodban, egy föld alatti patak felett fellógatva. Most a csomagomban van, aminek ideszállításáról, feltételezem, Azren gondoskodott. Egyébként jól vagy? – Kiválóan! – mosolyog rám. Rábólintok, aztán minden átmenet nélkül ájultan végigvágódom a padlón.
THANI
avagy egy lovagfeleség esküvıje
Már vagy negyed órája sínylıdöm a tömlöcökben, amikor végre megjelenik Erran, pár katonával, és egy nagy tálcányi vacsorával. – Ezt a lovagom küldi, és ha van valami kívánsága Thani úrnınek, azt is szívesen teljesítem. – Kell annak a pasasnak a köpenye! – bökök az egyik mögötte álló, aránylag kisebb termető katonára. – Ha takarót kér Thani úrnı... – Akkor majd azt mondja, hogy takarót kér, de nem akarom feleslegesen túlcifrázni. Az a köpeny tök jó, és aztán reggel idıben ébresszetek, mert mosakodnom, meg öltözködnöm kell. Nem nézhetek ki szakadtan az esküvımön! – affektálgatok, majd megkapom a köpenyt, és Erran kíséretével együtt távozik. A rácsos ajtón át kikukucskálva meggyızıdöm róla, hogy tényleg elmentek, majd a lábszáramra rögzített késsel kinyitom a zárat. Nem megy gyorsan, de tulajdonképpen ez most nem is sürgıs. Amikor kész, akkor szép szélesre tárom az ajtót, majd magamra húzom a frissen szerzett katonaköpenyt, és távozom. Egészen a szomszéd cella ajtajáig, ahol kényelmesen le– csüccsenek a penészes fal mellé. Innen jól látom a saját cellám ajtaját, de engem nem lehet könnyen észrevenni, és ez a lényeg. Mellesleg a hely kényelmes, sokkal kényelmesebb mint egy átlag solbéli csatorna, még el is alszom, aztán lábdobogásra ébredek. Katonák jönnek, fáklyákkal, egy vézna, alacsony, fekete csuhás alakot kísérnek A ronita méregkeverı, akit Jirrisnek hívnak, és aki megmérgezte Qt, élt saccperká negyven évet, meghal holnap, amikor szeretett lovagom szétveri az esküvıi mulatságot, foglalom össze magamban sietve, amit tudni kell róla. Jelenleg éppen csalódott, fogait összeszorítva szitkozódik a nyitott cellaajtót látva. – Kísérjen titeket Ro, a Kegyetlen átka, ostoba népség! Hogy zárhattatok közönséges vaslakat mögé a boszorkányt? – Nem én döntöttem így, hanem az a nagyképő lovag – morogja válaszként egy hang, amit csípıbıl felismerek. Ez Harrat, a zsoldosharamia. – Alig várom már, hogy átvágjuk a torkát, állandóan csak parancsolgat, és olyan magasan hordja az orrát, hogy beleesik az esı! – Majd ha eljön az ideje, zsoldos, ha eljön az ideje. Most fontosabb megölni a Sárkányasszonyt. – Nehéz lesz átkutatni a várat, tele van rejtett zugokkal – húzza a száját Harrat, miközben bemegy a cellába, magasra emelt fáklyával körbenéz. Hiába strapálja magát, nem vagyok ott.
– Nem, ne is próbálkozzatok vele, a ti szemetek elıl el tud tőnni. Bízzátok rám, majd én elıcsalogatom. – A férjét is rád bíztuk, és még mindig él – méltatlankodik a zsoldos. – Legfeljebb holnapig, legfeljebb holnapig! – sziszegi a kedélyes ronita, majd sarkon fordul, és lendületes léptekkel elmegy. Harrat hosszan utána néz, aztán még kötelességtudóan betekint a cellába, ismét konstatálja, hogy nem vagyok ott, majd embereit maga után intve szintén távozik. Talpra pattanok, és sietve hozzácsapódom a bandához. Miközben kifele loholok a nagyot lépı katonák mögött, az jár a fejemben, hogy a kint posztoló tagok komplett hülyék, vagy csak szırmentén? Mert azt azért nem feltételezném róluk, hogy tudnak számolni, és észreveszik, eggyel több fegyveres kíséri a fınököt kifele, mint befele. Az már kérdésesebb, hogy vajon feltőnik-e nekik, ezen katonák közön az utolsó mezítlábas, és egy fejjel alacsonyabb a többieknél? De Mist csak segít, ha meg nem, hát majd lesz valami, így kihúzom magam, és katonaköpenyem magasra hajtott gallérja mögé húzódva, a fáklyák gyenge fényében táncoló árnyékok között bátran kimasírozom a többiek mögött. Csont nélkül kijutok. Odakint aztán elmaradok Harrattól, és eltőnök a hátsó udvar felé. A méregkeverı azt ígérte, elıcsalogat, nagyon érdekel, hogy vajon mivel? Tehát bemászom a sírkertbe, a halottasház hátsó oldalán felkapaszkodom a tetıre, becsusszanok a padlásra, majd a poros deszkákra hasalva lelesekszem egy kézre esı, majd ujjnyi vastag résen. Izgalmas, fekete szertartásokra, járó hullákra, kísértı kísértetekre számítok, ehelyett mindössze Eshut látom odalent, aki toporogva idegeskedik. Hulla unalmas, de szerencsére hamarosan megjelenik a méregkeverı, és feldobja a hangulatot, Eshu rögtön felélénkül tıle. – Eh, ronita, megvárattál. Máskor ilyet ne tégy uraddal! – Értem, Eshu úr! – hajol mélyre az alamuszi és álszent méregkeverı. – A szertartásokhoz kellett elıkészületeket tennem. – De most már minden rendben van, igaz? – Természetesen. A fekete boszorkány immár tehetetlen velem szemben, csak azt kell kivárni, míg megtámad, és már halott is. – A bátyámnak adott méregre is esküdtél, aztán mi lett belıle! Ha most is olyan munkát végzel, leveszem rólad a kezem, és mehetsz vissza az akasztófa alá. – Nem érdemlem meg ezeket a szavakat, Eshu úr! Én megöltem Q al Aquimot, az egyezségünk szerint, éppen csak a felesége, az átkozott boszorkány a sárkánytól rabolt erejével feltámasztotta. – Akkor nem ölted meg elég jól. – Többet nem hibázom, Eshu úr, az új tervem immár teljesen biztos hajlong a ronita, mint egy rosszabb fajta kereskedıinas, és köpenye rejtekébıl elıvesz egy
cifra markolatú kést. – Ezt a tırt Q al Aquim nevével bájoltam el. Magától is megtalálja az átkozott szívét. – Gyengének tőnik... – veszi át a fegyvert kétkedve Eshu. – Kívül gyenge, de belül erıs! – hallgatom a ronita szövegét megdöbbenve. Ezek tényleg totál hülyék? – És mit érek vele? – Használd, Eshu úr! Mindent látó szememmel láttam, hogy Q al Aquim holnap eljön az esküvıre. – Ezt én is tudom, mindent látó szem nélkül is. – Mert bölcs vagy! És te vagy Wareen igazi ura, nem pedig az apádat meggyilkoló bátyád, és annak fekete boszorkány felesége. De holnap bosszút állhatsz. Q al Aquim ott lesz, neked csak annyi a feladatod, hogy elé állj, és szívébe döfd e tırt. Átsiklik majd a páncélon, és megöli bátyádat, ebben biztos lehetsz. Igen, ezek totál hülyék, állapítom meg a poros deszkákon fekve, miközben Eshu elteszi a fegyvert. – Hát jó, bízom benned, és használni fogom. Meg is halsz bele, annak rendje és módja szerint, bólogatok, de nem szánom. Megérdemli. Méghogy egy vacak bicskával odaállni a teljes fegyverzetben harcoló Q elé? Szimpla öngyilkosság, semmi több! Ám Eshu hülye, boldogan távozik, szívéhez szorított fegyverrel, a vézna kis ronita meg marad, és nekilát valami csinos kis szertartásnak. Tök izgi, és én végre kényelmesen végignézhetem, hogy hogyan kell szellemet idézni. Igyekszem minden részletet jól megjegyezni. Végül is nem nehéz, csak egy csomó kriksz-krakszot kell felrajzolni a porba, meg gyertyát gyújtogatni, és motyogva kántálni értelmetlen szövegeket. Tulajdonképpen túl egyszerő is az egész, és én már kezdek kételkedni a dolog hatásosságában, amikor egy különösen nyakatekert ó-semni versecske után vibrálni kezd a levegı. Hoppá, majdnem elbambultam, kapom össze magamat. Hisz kísértetet láttam tegnap, most már kísértetidézı szertartást is, azt talán nem kéne megvárni, míg a méregkeverı tényleg megidézi és szolgájává teszi Aquim ıspapát! Hát felkapok egy kövecskét, és a résen keresztül leejtem, pontosan az átszellemülten kántáló ronita orrára. A hatás még engem is megdöbbent. A méregkeverı felkiált, és elejti a kezében lóbált tálacskát, a levegı felizzik egy pillanatra, és közben olyan hangot ad, mint egy évek óta nem olajozott pinceajtó, ha végül valaki marha mégis kinyitja. A feltámadó, feltehetıleg egyenesen a túlvilágról besurranó szél elfújja a gyertyákat, aztán hideg tőz lobban, és hirtelen leszakad alattam a padló. Arccal elıre érkezem a kövekre, deszkák és kıtörmelék hullik a nyakamba, ráadásul még az egyik gyertya forró viaszába is beletenyerelek. – Te átkozott boszorkány, azt hiszed, szembeszállhatsz hatalmammal? – üvölti a ronita, amint leesik neki, hogy én estem le.
Körbepislogok, a kísértet sehol, magunk vagyunk, én, a ronita, meg a szoba közepén egy nagy kupac építési törmelék. Remek, ebbıl máris önbizalmat merítek. – Épp most akadályoztam meg, hogy megidézd családom ısapját, úgyhogy ne add a nagymenıt, csak szívódj fel, marha, mielıtt agyonvarázsollak egy nagy sárkánylánggal! A ronita nem igazán ijed meg, tırt húz, és mellé motyogni kezd, de én sem vagyok fegyvertelen! Felkapok a lehullott mennyezetdarabok közül egy jókora pallótöredéket, és teljes erımbıl fejbe vágom a méregkeverıt. Rögtön abbahagyja a kántálást, a kis béna! Fogadok, még sosem verekedett kocsmában, fogalma sincs róla, hogy megy ez, hát pusztán az ı érdekében, hogy jól megtanulja, még vagy kétszer arcon vágom a léccel. – Átkozott! – krahácsolja, és közben vért prüszköl, meg talán pár elkószált fogat – Holnap éjfélkor úgyis megidézem War al Aquimot, és az lesz az elsı parancsom, hogy téged öljön meg, Sárkányasszony! Holnap éjfélkor? Tehát ezt a szertartást éjfélkor kell csinálni, azaz ma már nem ismételheti meg, derülök jobb kedvre. – Holnap te már semmit nem idézel, legfeljebb téged idéznek, seggfejkém! Q lazán agyonver! – rikoltom, majd elégedetten elszaladok. Túl nagy itt a ricsaj, még elıkerülnek Harrat zsoldosai, és ıket nem hinném, hogy meghatná a fegyverként forgatott fapallóm, ami ráadásul félig eltört a ronita orrán. Tehát eldobom, majd lelécelek. Ki a halottasházból, a sírkertbıl, akár ki a várból is. Úgy sejtem, itt most egy híján mindenki engem üldöz, hát úgy döntök, Rash ablakán mászom be a palotába. Nem alszik, a sarokban álló gyertya fénye mellett áhítatoskodik, de mire ez kiderül, már késı visszafordulni. – Izé, besegítenél? Elveszteném a lábammal a támaszt – zavarom meg félig a semmiben lógva, természetesen felhúz. Bepottyanok a szoba ablakán, ám mire felegyenesedem, már egy pallos feszül a hasamnak. – Thani úrnı! Mit keresel itt? – A tömlöc nem volt jó. Kijöttem mosakodni, mert hogy holnap nem lehetek koszos. – Kiengedtek? – Ezt nem mondtam. Legalább egy dézsa meleg víz kellene, és kiválasztottad már a ruhámat? – hamukázom, ami éppen eszembe jut. – Holnap esküvım van, muszáj csinosnak lennem! – Hogy nézel ki? – mér végig, hát, rosszabbul mutathatok, mint este, pedig már akkor sem voltam teljesen szalonképes. – Valaki megtámadott talán? – Á, senki, csak elestem – hazudok, pusztán az ı érdekében. Ha elköpném a ronitát, már menne is leabálni, az meg véletlenül tényleg levarázsolja, hogy kiskanállal sem kaparják össze a maradványait. Engem meg az egyedül maradt
Eshu jól felkoncol. Tehát rezzenéstelen arccal hazudom, de Rash nem értékeli a megmentését szolgáló törekvéseimet. – Ezek komoly horzsolások, nem foghatod rá holmi esésre – kekeckedik pattogó hangon. – Ki merészelt rád támadni parancsom ellenében? – Nos, lehet, hogy fáj ezzel szembesülni, de ebben a várban vannak olyanok, akik magasról tesznek a parancsaidra. Itt vagyok mindjárt én, aki kifejezetten azért hagytam el a börtönt, hogy megmosakodjam és átöltözzem. Segítesz, vagy válasszak magam esküvıi ruhát? Természetesen eszébe sincs lealacsonyodni prózai problémáim mellé. – Ne zaklass ilyen ostobaságokkal, most Frej-Jahhoz, a Gyızhetetlenhez imádkozom éppen, hogy holnap mellém álljon. – Na igen, te holnap Qval verekedsz, amiért nem irigyellek, de nekem meg Eshuhoz kell hozzámennem, ami majdnem olyan húzós. Ha lehet, ne legyen sok csipke ám az esküvıi göncömön, mert aztán beleakad valamibe, és már kész is a baj. A múltkor is így kezdıdött, aztán mi lett belıle! – legyintek mindent tudón, pedig megeshet, ez a szerencsétlen freitan az egyetlen háromnapi járóföld körzetben, aki nem tudja, mit lett belıle az utolsó esküvımön. De nem is ez a lényeg, hanem hogy kiakad annyira, hogy Erranért szóljon, és utána rábíz a csatlósra. Immár azzal a mellékmegjegyzéssel, hogy faragjon belılem csinos menyasszonyt. Nincs nehéz dolga, ez alkalommal magam is csinos szeretnék lenni. Hisz holnap végre találkozom Qval, nem nézhetek ki úgy, mint egy szakadt csavargó! Tehát legszebb ruhámat veszem elı, sok fehér selyem, meg rengeteg hímzés. Kár érte, mert hát nyilvánvaló, hogy estére ronggyá szakad, de a lényeg az, hogy most dögösen nézek ki benne. Még Eshu is sőrő pislogással fogad, és egyáltalán nem tiltakozik, hogy kézen fogva kell a sebtiben ácsolt oltár elé vezetnie. A tömeg visszafogottan ujjong, a háttérben zsoldosok strázsálnak, Aranyfürtő Ashel papja pedig kétszer is belezavarodik az imába, szóval a megszokott módon indul a buli. Aztán a megszokott módon folytatódik; beléptet Q, teljes páncélban, hátán átvetett pallossal. – Na végre, már azt hittem, sosem mentesz meg! – kiáltom lelkesen, majd sietve sípcsonton rúgom a mancsom taperolásába belefeledkezett Eshut, hogy nagyot ordít. Aztán meg tırt ránt, és menne a csatába, leszúrni Qt, amit önmagában nem bánok, haljon bele a hülyeségébe, de csak akkor, amikor már megszereztem az aranymedálját. Szóval elgáncsolom, és amikor leszédül az emelvény mögé, habozás nélkül ugrom utána. – Megöllek, te kis szajha! – üvölti, és megpróbál feltápászkodni, de nehéz ám az, ha éppen az embert hátán ülnek, és két ököllel verik a fejét! – Fenéket ölsz, Q kinyír, mielıtt annyit mondasz, hogy fapapucs. – İt is megölöm – hörgi a béka, és leborít magáról, talpra áll.
Jobb híján megragadom a lábfejét, és erısen belekapaszkodom. Ettıl persze még menne, vagy két lépésen át húz maga után, aztán döbbenten megtorpan. Fél szemmel kilesek a nadrágszára alatt, de semmi furcsa nem tárul elém. A parasztok fejvesztve rohangálnak, a zsoldosok idegen katonákkal verekednek, folyik a vér, és feltételezem, az egész közepén, a legnagyobb káoszban ott harcol Q is. Átlagos délutáni muri, nem értem, mit kell ezen fennakadni, hát inkább felkapaszkodom Eshu lábán, hogy végre elérjem azt a vacak medált. Megdöbbentı módon pont tıle kapok segítséget. – Na gyere, te ribanc! – rángat talpra, majd elindul hátra, a lovak felé. – Megyek, ha akarok, ne cibálj! – tiltakozom, de csak megszokásból. Most éppen akarok menni, mert még mindig nincs meg a medál. Aztán amikor felszáll egy lóra, és felhúz maga mellé, akkor végre megszerzem a vacak ékszert. Érdeklıdve nézek körbe, és majdnem leesek a lóról, amit éppen akkor sarkantyúz meg Eshu. Hogy nem pottyanok le, az kifejezetten annak köszönhetı, hogy megragadja a nyakam. – Gyere, túsznak jó leszel, aztán majd meglátjuk, az én édes bátyám feladja-e magát, vagy hagyja meghalni imádott feleségét! – Feladja magát, és aztán puszta kézzel agyonver téged, ezen nincs mit meglátni – érvelek, elıtte lógva a nyeregben. Nem hatja meg, fél kézzel engem tart, a másikkal meg a lovat irányítja, kifele tartunk a mulatságból. Hol lehet Q, emelem fel a fejem, aztán észreveszem szeretett lovagomat. Délcegen feszít a nyeregben, vele szemben Rash mászik fel a lovára, két csatlósa segíti. Ó, tehát még egy vacak párbajt is ki kell várnom, míg megment! Picit elszontyolodom, de nem akarok közbeszólni, Q annyira komolyan veszi az ilyen marhaságokat! Biztosan a szívére venné, ha nem kockázhatná fel Rasht most azonnal. – Hé, itt vagyok! – kiáltom még informatív módon, látom, hogy észrevesz, a tekintetünk találkozik, aztán Eshu bevágtat velem az erdıbe. Amúgy is utálok úgy vágtázni, hogy a ló nyakán lógok, ezt megfejeli még a sok saláta, amin áttörtetünk. Telemegy a pofám levelekkel, ellenben a ruhám fıbb selyemgiccsei elmaradnak az ágak között. Mire kiérünk a vae-i útra, már totál herótom van a szitutól, aztán észreveszem, hogy mögöttünk vágtat Armagedon, nyergében szívem szeretett lovagjával. Hát mégis utánam jött! Új erıt merítek közelségébıl, igyekszem kiszabadulni, de Eshu csak még elszántabb lesz Q közelségétıl. – Maradj el! Maradj el mögöttem, vagy megölöm az asszonyod! – ordibál neki hátra. – Itt ne hagyj ezzel a békával! – kiáltok én is, csak hogy tiszta legyen a helyzet, és közben veszettül küzdök a szabadságomért. Közben talán hátul is jönnek még, meg Eshu is veszettül ordítozik, láthatóan mindenki elég ideges a környéken, de engem nem zavar, békésen kiszabadítom magam, és nézem, mikor ér elég közel szeretett lovagom.
– Thani, gyere! – hív, amikor elérkezettnek látja az idıt. Na végre! Leugrom, ügyesen esem, és nem ütöm meg magam, mert Q a megfelelı pillanatban elkap. Helyes! Nem hiába imádom, tökéletes pasas! Aztán felmérem, ki is lohol a nyomunkban, meg mellesleg megvadítom Eshu lovát, remélem leesik, és kitöri a nyakát. A részleteket nem szemlélhetem meg, mert veszettül vágtatunk, jó sokan jönnek utánunk. Persze Q nem cakkozza agyon, magára vállalja a balhét, engem meg parkoló pályára állít; elküld az embereihez, ahol szerinte nem eshet bajom. Sajnos tisztában vagyok vele, hogy ez egy olyan rögeszméje, amirıl nem tudom lebeszélni. Ragaszkodik hozzá, hogy én a körülményekhez képest biztonságban legyek, mindig és mindenhol. Kicsit unalmas, de tudom, hogy ez neki fontos, hát megtörten lecsusszanok Armagedon hátáról, és lógó orral elhúzok a leprába. İ persze most izgalmas, nyaktörı hajszában menekül a túlerı elıl, meg biztosan verekszik is egy jót, a mázlista. Nekem marad a meló unalmasabb része, átcsörtetek a bozóton, teljes biztonságban, egészen az ırtoronyig, ahol belefutok a körben táborozó zsoldosokba. Ez rögtön feldob, még nem foglalták el az erıdöt, tehát nem maradtam le a mókáról. Jó kedvem egészen addig tart, míg valami marha katona a torkomnak nem szegez egy kardot – Hát te meg ki vagy, kisanyám? – Mae Thani, Wareen úrnıje, Q visszatértéig a te fınököd. – Na ne szédíts! Az igazat, vagy átvágom a torkod, te csavargó! Lepillantok, na igen, a ruhámról nehéz lenne megmondani, hogy reggel még fehér selyem esküvıi gönc volt. De már ennyi elég, hogy mindenféle jöttment fegyveres belém kössön? – Hát ide vigyázz! Utálom, ha a külsım után ítélnek meg, és neked is jobb, fafej, ha megtanulod, bárki elıkelı hölgy beleeshet egy tócsába, vagy átmászhat egy kéményen, és akkor máris ugrott a reggeli sminkje. Én speciel most egy csatából jövök, és részt vettem egy mókás lovas üldözésen is, szóval pokolian nem értem, mi a fene alapján várjátok tılem, hogy úgy nézzek ki, mint akit skatulyából húztak ki! – vágom az arcába. A katona meghıköl, és míg azon töri a fejét, most agyonüssön, vagy ne, elıkerül a háttérbıl Azren. – Thani úrnı, Thani úrnı, milyen nagy öröm, hogy itt van! – Na látod, hogy nem hazudtam, marha! – tolom félre a katona még mindig nekem szegezett kardját, aztán a titkár felé fordulok. – Szia Azren, én is örülök, hogy nem koncolt fel senki, sem téged, sem engem. Majd muszáj lesz elmesélned a kalandjaidat, de most hozd a lovam, meg kerítsd elı ennek a zsoldos bagázsnak a fınökét! Szerencsére immár senki sem kekeckedik, pillanatok alatt elıvezetik kedves pacimat, Szöszmöszt, meg mellesleg egy rosszarcú zsoldosharamia is odacsörtet. Örömmel üdvözlöm a lovam, fel is szállok rá, aztán lenézek a lassan körém győlı tömegre. – Szóval, ki a kapitányotok?
– Kapitányunk nincs, de én beszélek a többiek nevében. A nevem Tizir, Solból való vagyok. – Remek. Na tehát, aki nem tudná, én Mae Thani vagyok, biztos hallottatok már rólam. Q küldött, ı is mindjárt jön, amíg megérkezik, én helyettesítem. Most éppen mit csináltok itt? – Q lovag parancsa szerint körbevettük az ırtornyot, és felszólítottuk a bentieket, hogy adják meg magukat. Azt mondták, nem, hát most várunk – feleli az a Tizir kimérten, és mellé összehúzott szemmel méreget. Nos, ismerem ezt a tornyot. Csipet kis erıd, pár kósza ırrel, Q nyilván félálomban is kényelmesen el tudja foglalni. De ugyan minek vacakoljon vele, amikor végre ideér? Biztos fáradt lesz, meg sebesült is, már amennyire ıt ismerem. És akkor fogadjam azzal,”szia, kedvesem, még el kéne foglalni ezt a pici erıdöt, mielıtt ágyba bújhatunk”Hát szó sem lehet róla! – Rendben, srácok, ha nem adják meg magukat, akkor bevesszük! – adom ki az utasítást büszkén feszítve Szöszmösz nyergében, csak mint a menı hadvezérek. Ám sajnos, nekem nem lelkes katonák, hanem mindössze nyomorult zsoldosok jutottak. – Q lovag azt mondta, várjuk meg – ellenkezik Tizir. – Nem szívesen cselekednék a parancsa ellen. – Bezzeg ha azt mondanám, rúgjatok be, mint az állat, eszedbe sem jutna tiltakozni – morgok, de látom a szemén, nem fogom meggyızni. Ez egy túlélésre szakosodott zsoldos, nem vág bele felelıtlenül minden eszetlen– ségbe. Mindegy, ha már elhatároztam, hogy várat foglalok, ilyen apróság, mint seregem lázadása, nem akadályozhat meg! – Rendben, akkor ti itt maradtok, én meg elfoglalom, ebbe már nem köthettek bele. Tényleg nem kötnek, Tizir hitetlenkedve néz rám, de egyben hátralép, legyen ahogy akarom. Persze, azért akad, aki tiltakozik. – De Thani úrnı, tényleg el akarja foglalni az ırtornyot? – néz rám kétségbeesetten Azren. – Q úr nélkül? – Naná! Te mondtad állandóan, hogy az igazi lovagfeleségek mindenben segítik a férjüket, támaszt és biztos hátteret nyújtanak nekik az élet viharaiban, kész vacsival, meg kitakarított várral várják ıket haza. Azt hiszem, ezt a pici erıdöt elfoglalhatom helyette, az pont egy ilyen úri feleségnek való, pöpec kis munka – mérem fel szemhunyorítva a torony magasságát. Innen nézve nem nagyobb, mint a hüvelykujjam, ez még belefér a mai napomba! – De gondoljon bele, egyedül... – Természetesen nem egyedül – vágok a szavába. – Te velem jössz! Ez elég is, hogy elhallgasson, nagyot nyel, megigazítja a szemüvegét, és már készen is áll a várfoglalásra. Nekem még ennyi sem kell, megbököm a térdemmel Szöszmösz oldalát, és bátran elıreléptetek.
– Értetek meg majd visszaküldöm Azrent, ha elfoglaltam a tornyot, és már minden teljesen biztonságos lesz – nyugtatom meg a zsoldosokat, majd kilovagolok a táborból. A torony körüli kıfal csak kerítés, az általa körülvett udvar meg mind– össze arra jó, hogy bent éjszakázhasson pár szekér, a hozzá tartozó lovakkal és kereskedıkkel. Gond nélkül belovagolhatunk, ezt messzirıl látom, még a sötét éjszakában is. Bent meg legfeljebb pár katona dekkolhat, nem hiszem, hogy Harrat túl sok emberét küldte volna ide, a nagy semmibe ırködni. A problémát maga a torony jelenti. Vastag kapuja van, az alsó szint teljesen ablaktalan, és van odabent tartalék víz, meg kaja, szóval hosszan lehet tartani Azaz ide mégiscsak komoly haditerv kell. – Azren, az lesz a legjobb, hogy odamégy, és szóval tanod ıket, míg én hátul bemászom. – Szóval tartom? De hogyan? – Mit tudom én! Beszélj valamirıl, ami elég izgalmas, hogy odafigyeljenek – És megtudhatom, mit szándékozik tenni Thani úrnı, ha bejut? – Nos, csak adódik valami – vonok vállat, majd otthagyom a titkárt. Biztosan ügyesen boldogul egyedül is, én inkább körbelovaglom az ırtornyot, persze tisztes távolban, majd leszállok Szöszmöszrıl, és bemászom az udvar falán. Várakozásomnak megfelelıen simán megy, hát hasra vetem magam, és a várfoglaló hısök elszántságával elkezdek kúszni a torony felé. Közben hallom, hogy a másik oldalt Azren nagy hangon beszél. Ha jól veszem ki, a királyi jog azon passzusát ecseteli, amely alapján fel lehet kötni a kereskedelmi utak mellett álló ırtornyokba jogtalanul beköltözı elemeket. És ez neki egy izgalmas téma? De bejön, a”jogtalanul beköltözı elemek”nyilván odafigyelnek, mert engem senki sem vesz észre. Könnyen elérem a torony tövét, majd az ott felhalmozott szemétdombról leemelek egy hosszabb farudat, nekitámasztom a kıfalnak az egyik ablak alatt, és elkezdek rajta felmászni. Jól megy, csak sajnos ez a deszka nagyon rövid, a tetejérıl sem érem fel a keskeny ablakot, tehát kénytelen vagyok felállni. A falhoz simulva egyensúlyozom, míg szerencsésen az ujjbegyemmel elérem a párkányt. Ez is kevés, hát ráadásként ugrom egy picit. Így már rendben, szerencsésen megkapaszkodom az ablak peremében, ám ezzel egyidejőleg a támasznak használt léc nagy csörömpöléssel lecsúszik. Olyan nagy csörömpöléssel, hogy azt Azren legjobb meséi sem tudják kompenzálni, a következı pillanatban, három zord katona mered le rám az ablakból. – Sziasztok srácok! – mosolygok rájuk kedvesen szorult helyzetemre fittyet hányva, és szerencsére nem kell kérnem, hogy húzzanak fel, maguktól is megteszik. – Még jó, hogy ideértem, már azt hittem, sosem jutok fel! – Jobb is lett volna neked, ha lent maradsz – morog az egyik, és a másik kettı is morc. – Ki vagy, és mit akarsz itt?
– Hát ti semmit sem hallottatok arról, hogy mi történt az esküvın? – csodálkozom tágra nyílt szemekkel, és tök boldog vagyok, hogy nem ismertek fel. Idegen, solbéli zsoldosok, pont ugyanazon elıítéletekkel, mint annak a Tizimek a haverjai; elıbb esznek meszet, mint hogy egy szakadt csavargóból kinézzék a várúrnıt. – Gondolom, minden rendben ment. Az a kis boszorkány már nyilván Eshu urat szórakoztatja – röhögnek kórusban, mintha ez vicces volna. Majd nevetek én még a ti károtokon! – Na ja, rendben ment, egészen addig, amíg be nem lovagolt Q al Aquim, egy királyi bíróval, és le nem tartóztatták Rash al Farelt kétszeres rablógyilkosságért. Sikerül megdöbbentenem ıket, beáll a néma csend. – Mit beszélsz? Ez nem lehet igaz! – intézne el egy laza csuklómozdulattal az egyik, de én sem ma másztam le a falvédırıl, lazán nyomom tovább a sódert. – Gondolod, mondanék ilyen hülyeséget, ha nem lenne igaz? Ha hazudnék, száz jobb mesém lenne, de ez a szomorú igazság, Rash lovag immár Wareen tömlöcében csücsül. Esküszöm Szépszemő Lianára, hogy így igaz! – emelem meg a kezem, és mellé olyan ártatlanul nézek, mint kéttucat szőzlány. El is gondolkodnak a fickók. – És ha igaz? Mi közünk hozzá, hogy börtönbe zárták azt a nagyképő lovagot? Tehát ez nem hatja meg ıket, na lássuk tovább. – Ja, eddig én is csak élveztem a mókát, de aztán Eshu úr teljesen elvesztette a fejét, átkozódott, meg szidta az isteneket, míg végül kardot rántott, mire a bátyja leszúrta. – Ott, az esküvıjén? – hitetlenkednek. – Szavamra, ezzel a két szememmel láttam. A teljes násznép elıtt megölte, aztán meg büszkén körbehordozta a fejét, hogy mindenki okuljon belıle. Lett is nagy csend – bizonygatom, az egyik katona fejcsóválva, tétova hangon támogat meg. – Hát, én szolgáltam errefelé, még az apja idejében, akkor az a hír járta, hogy hiába jó harcos, vérszomjasabb, mint maga Ro, a Kegyetlen. – Na, azóta csak vérszomjasabb lett, meg teljesen kegyetlen is, az öccsét legalábbis lazán meggyilkolta. Úgyhogy most mind nagy bajban vagyunk! – teszem hozzá, hogy végre rátérjek az általam vágyott témára is. Sajnos nem értenek velem egyet. – Te bajban vagy, csavargó, de mi nem. A mi vezérünk Harrat, ı a legzavarosabb helyzetben is megtalálja a számítását! – Na igen, most is megtalálta. Gyorsan átállt az új úr mellé, aki azzal a feltétellel vette a szolgálatába, ha feladja a régi cimboráit. – És megtette? – De hát ti is ismeritek – legyintek lazán. – Az anyját eladná egy kisebb zacsi ezüstért! Szóval, lepaktált Q al Aquimmal, és most éppen a várban akasztanak, de azt hiszem, már ide is küldött embereket, értetek. Ezért jöttem én ide.
– Ezért? – Ezért, naná. Hogy figyelmeztesselek titeket. – Tiszta szívjóságból, mi? – Dehogy! Pénzért. Solbéli vagyok magam is, csak azért utaztam el ide, a világ végére, hogy jól meggazdagodjam Harrat mellett, erre ı lazán cserben hagy. Hát gondoltam, titeket figyelmeztetlek, az csak ér két ezüstöt, mibıl már hazautazhatok. No, ezen aztán egységesen felháborodnak. – Két ezüst? – Szavad sem hisszük! – Inkább jól elszórakozunk veled, aztán kidobunk az éjszakába! Hogy mennyire utálom az effajta, korlátolt marhákat! – Elszórakoztok a jó anyátokkal, barmok! Azt hiszitek, nem láttam én is, hogy katonák táboroznak az út mellett? Fogadom, Q al Aquim nevében akartak bejönni. Még az is lehet, hogy maga a királyi bíró áll itt a kapu elıtt, aztán ha elfoglalják a tornyot, mindannyiótokkal példát statuál. – Királyi bíró? – Aha, én láttam.Vézna kis alak, szemüveggel, azt sem nézné ki belıle az ember, hogy kettıig tud számolni, de ott az akasztásnál nagyon serénykedett, csak úgy sorolta a jogszabályokat, kit miért kell felkötni! No itt végre elgondolkodnak. – Csak nem az az alak az – mutat le egyikük a másik ablakon, érdeklıdve kileselkedem mellette. Semmi meglepı, odalent Azren tartja jogi kiselıadását, csak mintha otthon lenne, a könyvtárban, és engem untatna valami fontos megtanulandóval. – Ja, ez a fıszer az. Királyi bíró. Ha itt van, hamarosan itt lesz Q lovag is, aztán nekünk lıttek, ha addig nem pucolunk meg. – De hát körbe vették a tornyot. Gondolod, ki lehetne még jutni? – Ahol bejutottam, ott ki is lehet – vonok vállat. – Teljesen hátul senki sem ırködik. Nyilván azt hiszik, eszetekben sincs elmenni, mert bíztok Harratban, és itt maradtok a parancsa szerint hülyén meghalni. – No, azért annyira nem vagyunk ostobák! Ezt a mondatot kıbe kéne vésni. – Akkor rajta, mielıtt késı lesz! Ezzel a három okos katona kötélen lemászik a torony hátsó oldalán Én vezetem ıket, egészen a falig, amin átkapaszkodunk, majd hamarosan beleakadunk Tizir ott hagyott ırszemeibe. Kicsit aggódom, hogy a zsoldos teljes mértékben rám akarja hagyni a bulit, ám errıl szó sincs. Amint világossá válik, hogy komolyabb kockázat nélkül lehet átütı sikert elérni, azonnal beindul az a bizonyos hadi gépezet. Harrat katonáit körbeveszik, lefegyverzik, megkötözik, a toronyba bevonulnak, teljesen hiba nélkül, és végül még tılem is megkérdezi valaki, hogy mi a következı utasításom. Éppen semmi értelmes nem jut az eszembe, de azért nem hagyom ki, hogy felnéznek rám!
– Izé, rendezzetek be nekem szobát a torony emeletén, utána meg süssetek ökröt, és verjetek csapra egy hordó bort! Bulit akarok – intézkedem gyorsan. – Nincsenek vágómarháink, se borunk. Sıt, tulajdonképpen nincsenek készleteink – feleli Tizir, és átüt a hangján a rosszallás. Mintha ez olyan fene nagy hiba lenne. Hát mikor voltak nekem készleteim, aztán mégis itt vagyok, épen és egészben. – Fenébe a készletekkel. Itt az útkanyarban van egy tanya, alig negyed óra lovon, onnan hozzátok el, ami kell. – Mennyi pénzt kapunk rá? – Pénzt? Az felesleges, csak ígérjétek meg nekik, hogy majd mindent megfizetünk. Ismerik Qt, tudják, hogy úgysem marad adósságban. – És ha nem hiszik el, hogy az ı emberei vagyunk? – kekeckedik tovább Tizir, de ekkorra megunom a pasast. – Jaj, hát akkor hozzatok el valami ehetıt engedély nélkül! Zsoldosok vagytok, nem igaz, hogy nekem kell elmagyarázni nektek, hogyan kell marhát lopni De emberben ne essen kár, ne éljetek vissza azzal, hogy egyedül mentek, mert ha feleslegesen bajt csináltok, nagyon megjárjátok. – Mert te fekete boszorkány vagy, akinek a szeme mindent lát, és a keze mindenhova elér? – kérdezi a zsoldos. Nem is túl gúnyosan, de értem, mire gondol közben. Nem hisz a fekete boszorkányokban, sem a babonákban, csúf csodákban, túl varázslatos varázslatokban. Solbéli. Akárcsak én. – Fenéket, marha! Nincs mindent látó szemem, csak éppen mindenki a haverom a környéken, tehát beköpik azt, aki rosszul viselkedik. És nem ér el mindenhova a kezem, de egy legyızhetetlen freitan a fickóm, aki rosszul viseli, ha packáznak velem. Szerintem láttátok már verekedni, szóval értitek, mire célzok. Bevállaljátok, vagy inkább kerülitek a zőrt, és csendesen viselkedtek? – Minden úgy lesz, ahogy Thani úrnı parancsolta – hajt fejet Tizir, látom a szája szélén, mosolyog. Jó fej solbéli szerencsevadász, azt hiszem, remekül ki fogunk jönni egymással. Nem is lesz baj, hamarosan megjön a hadiellátmány, a zsoldosok beveszik magukat az udvarra, én meg úrinıket megszégyenítı önmegtartóztatással nem vegyülök közéjük berúgni, hanem felmegyek a torony elsı emeletére. Végre van lehetıségem megnézni a három medált, amit nagy nehezen összelopkodtam! Így, együtt is tök homály, hogy mit jelenthetnek, de fáradhatatlanul küzdök. Azren ad papírt és tollat, így jegyzeteket is készíthetek. Ettıl sem jobb. Az a gyanúm, ezek elég régi érmék, tehát feltehetıleg ó-semni szöveget rejtenek. Vajon hol a fenében hagytam a szótáramat? Szerencsére hamar befut Q, aki megadja a választ, de mielıtt elıkereshetném, szívem szeretett lovagja elájul. Megkísérlem felemelni az ágyra, de dög nehéz, hát behívom Azrent. A titkár elsı kiáltásra jön, beteszi maga mögött az ajtót, majd döbbenten megdermed.
– Mi történt Q úrral? – Elájult – közlöm vele, tök feleslegesen, mert ez jól látszik. – De mitıl? Elgondolkodva veszem számba az ujjaimon. – Hát, elıször is megmérgezték, aztán börtönbe zárták, onnan kitört, akkor csapdába akarták csalni, ezeket az ostobákat szétverte, aztán csatába ment sok tucat gyakorlott zsoldos ellen, és végül hosszan üldözte egy lovagtársa, pár csatlóssal és katonával karöltve, ezeket is nyilván elintézte valami módon. Én legalábbis csak ennyirıl tudok, de lehet, hogy közben még verekedett párszor a saját szórakoztatására is, kinézem belıle. Szóval, azt hiszem, ettıl ájult el. – Azonnal szólok a zsoldosoknak, biztosan van közöttük valaki, aki el tudja látni a sebeit – buzgólkodik Azren, és már indulna is kifelé, de helybıl visszarántom. – Frászt szólsz nekik! Q kitekeri a nyakadat, ha lebuktatod a zsoldosai elıtt. Mert ı legyızhetetlen freitan, aki nem mutathatja az emberei elıtt, ha gyenge, vagy sebesült. A tekintély miatt, vagy mi. Ezt részletesen nem értem, de mindegy, a zsoldosoknak nem szólunk, megoldjuk magunk – És ha meghal? Odahajolok Q arca fölé, de semmi baj, érzem, hogy lélegzik. – Nem hal meg. Legyızhetetlen, mint maga Frej-Jah. Gyere, segíts leszedni a páncélját, anélkül talán be tudjuk fektetni az ágyba. Így is lesz. Azren immár szó nélkül segít, szépen leszedjük Q páncélját, majd számba veszem a sebeit. Illetve elkezdem összeszámolni, de aztán feladom. Tele van sérülésekkel, nagy részük többnapos, és hanyagul ellátott, tényleg kész csoda, hogy még él, az meg pláne, hogy fel tudott jönni az emeletre. Befektetjük az ágyba, aztán lemosom, és nekilátok bekötözni Nincs nagy gyakorlatom, de Azren lelkesen segít. Kicsit levon a tanácsai értékébıl, hogy ı most csinálja ezt elıször. – De könyveket, természetesen, már olvastam a témában. – Az jó. Akkor tépj még egy csíkot, olyan fél arasz széleset, de hosszabbat, mint az elızı! Hamarosan végzünk, és mellesleg ez adja meg az utolsó döfést az esküvıre választott ruhámnak is. Nem kár, a lényeg, hogy Q meggyógyuljon Egyelıre persze ájultan fekszik, és hiába virrasztok mellette, ettıl nem lesz jobban. A végén oda jutok, hogy fenébe a lovagi büszkeségével, mégis szólni kéne a zsoldosoknak, amikor Mist végre meghallgatja az imámat. Hajnalban, nem sokkal napfelkelte után megérkezik Lady No, és ráadásként magával hozza Yein al Eshadot is.
Q AL AQUIM
avagy haditerv három lovagra és egy kvázi-boszorkányra
Kényelmetlen ágyban térek magamhoz, enyhe fejfájással. Mi is történt? Oldalt fordítom a fejem, egy falhoz húzott széken Thani alszik az ágy mellett. Az ablakon betőzı napfény aranyra festi örökkön szemébe hulló, szıke tincseit, arcát felhúzott térdére fekteti, a szája picit nyitva, látni lehet apró, fehér fogait Pár pillanatig gyönyörködhetem csak benne, aztán pislogva kinyitja a szemét. – Végre magadhoz tértél! – mosolyog azonnal rám, felpattan, fölém hajol, és óvatosan megcsókol. Nos, annyira azért nem vagyok rosszul, hogy ennyire kímélni kelljen, magamhoz vonom, egy rövid idıre elfelejtem minden bajom. Végül Thani csak elhúzódik. – Fáj valamid, kell segítség, hozzak valamit? Egyáltalán, hogy vagy? – Jól – felelem csendesen, és megkísérlek felülni. Megy. – Aha, látom – közli kritikusan méregetve, de végül szó nélkül hagyja állapotomat. – Mi történt miután elváltunk? Mi is? – A sárkány... Éreztem a sárkány tüzét... – simítom végig tétován a mellkasom. De semmi égésnyom, mindössze pár szakszerően bekötözött vágást kereszteznek ujjaim. – A sárkány tüze? – csodálkozik Thani is, aztán gyorsan megrázza a fejét. – Az régen volt, azóta már sok minden történt. Amikor elváltunk, például, éppen egy csomó zsoldos, meg Rash al Farel loholt a nyomodban. Leráztad vagy agyonverted ıket? És ennyi elég is, hogy minden az eszembe jusson. – Eshu, te átkozott! – szorul ökölbe a kezem önkéntelenül, Thani lelkesen bólogat, és mellesleg elıcibál valahonnan egy öltözet ruhát. Majd komolyan úgy tesz, mintha megkísérelne felöltöztetni, miközben persze egy pillanatra sem hallgat el. – Ja, Eshu egy átkozott béka, meg Rash is ritka tapló, mármint ahhoz képest, hogy freitan, de azt hiszem, a legrosszabb arc, akit Wareenbe evett a fene, az a ronita méregkeverı. – Ronita méregkeverı? – kérdezek rá csodálkozva, és kiveszem a kezébıl az inget, magam öltözöm. Nem vagyok holmi magatehetetlen beteg! – Imádni fogod, igazi gyilkos-típus, fekete praktikákhoz értı zsebmágus. Többet nem tudok róla, mert akárhányszor összefutottunk, állandóan meg akart ölni. Tök nehéz ám úgy ismerkedni, hogy közben teljes erıbıl szaladsz az életedért Szóval egy ronita lakik most Wareenben...
– Ne legyenek kétségeid, ha tényleg méregkeverı gyilkos, meg fogok vele küzdeni. Ez Frej-Jahtól való szent feladatom. – Mondtam, hogy imádni fogod – szögezi le, és utána nyilván kifejtené bıvebben, de engem más érdekelne. – Mi történt veled miután elmentél ısapám sírját feltörni? – Á, nem sok izgalmas – legyint a szokott módon. Thani talán még sosem válaszolt mást effajta kérdésre, és néha nagyon érdekelne, vajon minek kellene történnie ahhoz, hogy szívem szeretett hölgye”érdekesnek”, vagy”izgalmasnak”nevezze. Egy egész várost elmosó szökıár már elég, vagy legalább egy isteni jelenés kéne? – Azért engem érdekelnének az unalmasabb részletek is – felelem hát, mire engedelmesen mesélni kezd. – Megtaláltam a sírt, de nem volt túl érdekes, hát visszamentem Wareenbe. Félúton belebotlottam abba a nyomorult Rashba, aki magával toloncolt, majd hozzá akart adni az Eshu-békához. Én mindenre rábólintottam, hagy legyenek boldogok, mert tudtam, hogy a végén úgyis szétvered az arcukat, meg visszafoglalod a várat. És így is lett! – mosolyog fel rám, komoran vonom össze a szemöldököm. – Nem, nem lett így. Még mind a ketten élnek, és tartják Wareent – Most dühös vagy? Ne legyél, tök felesleges. Azok a mocskok hátulról megmérgeztek, nem csoda, hogy erre nem számítottál, mert hogy te lovag vagy, ellentétben velük, akik mindössze taplók. És ha nem ma, hát majd holnap felszeleteled ıket. Tulajdonképpen ráér. – Talán igen, talán nem – merül fel bennem egy pillanatra ısapám, ahogy büszkén elléptet mellettem a sötét erdıben, de előzöm a képet. – És az embereim? Mi van az embereimmel? – Ne aggódj, Natorral az élen dekkolnak a tömlöcökben, rád várnak, édes unalomban és biztonságban. Ez most megnyugtató, a részletek meg majd kiderülnek késıbb. – És mi történt azóta, hogy elváltunk az esküvı után? – Ügyesen leléceltem, aztán belefutottam a katonáidba. Egész jó fejek, ahhoz képest, hogy pénzvadász zsoldosok, még csak meg sem vertek. Bár megjegyzem, várat foglalni nem jöttek velem. Szóval egyedül vettem be a tornyot, elfogtam az itt ırködı katonákat, aztán megvártalak, csendben és tétlenül – füllent könnyedén. Azt, hogy egyedül bevette az ırtornyot, elhiszem. Azt, hogy utána csendben és tétlenül várakozott, azt nem. Meg úgy általában, csekély kis történet ez, ennél nyilván sokkal több esett Wareenben, és talán nem is csak lényegtelen részletekrıl hallgat szívem szeretett hölgye, de jelen állapotomban ennyivel is megelégszem. Ha valami fontos dolog történt, az úgyis kiderüli – Mennyi ideig feküdtem ájultan?
– Á, talán ha fél napot! Azt hiszem, tovább is elkómáztál volna, de a Ladynél volt valami fő, amibıl csinált egy ütıs teát. Na meg az sem ártott, hogy átkötözte a sebeidet. No igen. Ha valami fontos történt, az tényleg hamar kiderül. – Miféle Lady? – Ja, még nem mondtam? Itt van Lady No, meg Yein is. Most éppen lent pihennek, de ragaszkodtak hozzá, hogy felkeltsem ıket, ha jól vagy. Szóval, ha tényleg jól vagy, akkor lemegyek értük. Természetesen jól vagyok, annyira, hogy magam mennék le, de Thani ez ellen kifejezetten tiltakozik. Nem ellenkezem, tudom, csak féltésbıl kímélne. Már az is szép tıle, hogy szó nélkül hagyta napok óta ellátatlan sebeimet, és ennek kapcsán nem emleget”agyatlan lovagi büszkeséget'' vagy mondjuk „hülye freitan arcozást”, így végül hagyom, hogy ı hívja fel lovagtársaimat. Arról viszont szó sem lehet, hogy ágyban fogadjam ıket. Felöltözve, az asztal mellett ülve várom meg, míg felérnek, és utána szokott módon váll veregetve, nevetve üdvözöljük egymást. – Jó hogy újra látlak, Q – mosolyog a Lady, és nem teszi szóvá, hogy nyilván egész délelıtt engem ápolt. Kellemes meglepetés, hogy ı is eljött, bár titkon számítottam rá, hogy Yein magával hozza. – Végre történik valami, a kardom már lassan berozsdállt a rendház poros unalmában – köszönt ı is, aztán letelepednek az egyszerő, durván ácsolt asztal mellé. – Hát most lesz alkalmad leverni a kardodról a rozsdát – ülök le magam is, meg fáradt vagyok, de a hangom nem mutatja. – Korábban jöttetek, mint számítottam, az emberem gyorsan megjárhatta az utat. – A postagalamb járta meg gyorsan – helyesbít a Lady, mély, seszínő hangján. – Amint megkaptam Thani üzenetét, rögtön lóra kaptam, és indultam Wareenbe. Mivel fogalmam sem volt, miféle a baj, nem háborgattam Paadrét, csak Yeint hívtam. – Én meg örömmel mentem. Az embereddel a Damnet gázlója után találkoztunk. Szerencsénk volt, tılünk kérdezte meg, jó úton jár-e Tetihuana felé, a Lady meg rögtön kifaggatta, kit keres ott. Tıle tudtuk meg nagy vonalakban, mi történt, aztán továbbküldtük, de megtiltottuk neki, hogy a rendházban Paadrén kívül bárkivel is beszéljen. Feleslegesen nem kell felkavarni az indulatokat, nem igaz? – De most már látom, hagyhattuk volna, hogy fellármázza akár az egész várost is. Ami itt történt, az szégyenletes! Miután megérkeztünk, Thani részletesen elmesélt mindent, felfordul tıle a gyomrom – fejezi be a beszámolót a Lady. Hm. Szóval Thani nekik is elmesélt mindent. Részletesen. Szívem szeretett hölgyére pislantok, az ágyon ül, felhúzott lábakkal, és láthatóan boldog. Fogalmam sincs, mit mondhatott, de vajon miért rontanám el az örömét?
– Akkor már nem kell a múltra pazarolni a szót, elég azt megbeszélnünk, mi legyen? – Mi lenne? Visszafoglaljuk Wareent, felkötjük az öcsédet, Rash al Farelt meg a lova mögé kötözve elhajtjuk Tetihuanába, Paadre elé – feleli könnyedén Yein. Sosem szerette túlcifrázni a dolgokat. – Wareent valóban könnyen bevehetjük – bólint rá a Lady elgondolkodva. – Üzenünk Tetihuanába, immár részletes levélben elmondva mindent Paadrénak, aki nyilván azonnal sereget küld a megsegítésünkre. Mi addig figyeljük a várat, és ha a bőnösök megpróbálnak elmenekülni, lecsapunk rájuk a zsoldosokkal. Egyszerőnek tőnik, talán ha két, esetleg három hét múlva már Wareen nagytermében lakomázhatunk. Már természetesen csak akkor, ha te is így látod jónak – hajt fejet felém kecsesen. Igen, a Lady mindig is visszafogottabb volt a többieknél. – Ez jó megoldás, de csak végsı esetben kérném Paadre segítségét. Végül is, mi lenne a rendbıl, ha mindenki mindenféle apró-cseprı személyes problémájával azonnal a nagymesterhez szaladna? – tárom szét tenyerem, mindketten megértıen bólogatnak. Bár tudom, Paadre örömmel jönne segíteni, de nem élhetek vissza a barátságával, arról nem is beszélve, hogy bizony az ı halántéka már erısen ıszül. Nem szívesen rángatnám ki a rendház békés kényelmébıl, az északiak úgyis hamarosan megteszik ezt, amikor újra megtámadják határainkat, legalább két hadjárat között legyen alkalma pihenni! – Akkor mi oldjuk meg a problémát, igaz? – rezzent össze Thani, aki persze örül, hogy nem kell tétlen várakozással töltenie az idıt a többi freitan érkezését lesve. És róla eszembe jut valami más. – Feltehetıleg kénytelenek leszünk magunk rendezni a kérdést öcsémmel és Rash al Farellel, ám mielıtt ezt megbeszélnénk, szót kell ejtenünk még valamirıl. Nem tudom, Thani mennyit mesélt, ám jobb, ha tudjátok, ami Wareenben esett, az csak az egyik oldala ennek az elátkozott, rozsdás érmének. Miközben engem megmérgeztek, ısapám kísértete kiszállt a sírjából, és azóta minden éjszaka a környéken bolyong, sıt, néha embereket öl. – Kísértet? – csodálkozik Lady No, majd élesen Thanira néz. – Errıl egy szót sem szóltál! Yein is láthatóan megdöbben. – Tényleg kísértet? Nem lehet, hogy csak pár ijedıs paraszt látott éjszaka egy elkódorgott, fehér kecskét? – Tegnap este magam is találkoztam vele. Nem fehér kecske, hanem egy csontváz lovat ülı, páncélos, fegyveres freitan. A címere alapján War al Aquim, az ısapám. Társaim bólintással nyugtázzák a tényt, Thani sokkal élénkebben fogadja. – Tényleg összefutottatok? – lelkesedik, mintha ez valami jó móka volna. – És, legyızted?
– Nem, nem is vettem elı a fegyverem – rázom a fejem. – Nem tett semmi fenyegetıt, és nekem volt más bajom is. Vagy féltucat zsoldos loholt a nyomomban, akiket Rash al Farel uszított rám, ahelyett, hogy tisztességesen megküzdött volna velem, amikor kihívtam párbajra. Erre viszont lovagtársaim kapják fel a fejüket, hangjukban hitetlen döbbenet cseng. – Kitért a párbaj elıl? – Zsoldosokat küldött rád, ı meg tétlenül várta, hogy visszahozzák neki a tetemed? – Azt mondta, eljátszottam a lovagi becsületemet, amikor elıbb Thanit hoztam ki a csatából, és csak utána foglalkoztam vele – mentem Rash becsületébıl, ami menthetı, de csak tovább szítom dühüket. – Egy hiszaeni freitan, aki csaták helyett királyi bálokra jár, míg mi hosszú hadjáratokban küzdünk az északiak ellen, ne papoljon nekem a becsületrıl, mert esetleg összetöröm az arcát! – méltatlankodik Yein. majd észbe kap, és zavartan a Lady felé fordul. – Tisztelet a kivételnek, természetesen. Lady No Hiszaenbıl költözött át Tetihuanába, megvan már három vagy négy éve is. – Ne mentegetıdz, hiszen igazad van, Yein – bólint ennek ellenére csendesen, és ı csak tudja, Frej-Jah, ı csak tudja! – Jól ismerem Rasht, megtartja a szabályokat, de nem mert a szívébıl fakadnak, hanem mert a külvilág elıtt nem akar szégyenben maradni. Ám amint lehetısége van titokban valami elınyt elérni, nem törıdik tovább Frej-Jah törvényeivel, csak a saját érdekét nézi, ezt volt alkalmam megtapasztalni – húzza keserő mosolyra a száját, de további magyarázkodás helyen csak tesz egy vízszintes mozdulatot a kezével, és utána már tiszta a hangja, amikor ismét felnéz: – Eshu jól választott, hogy ıt hívta segítségül. Efelett aztán hallgatunk egy sort, elvégre mit lehet ehhez még hozzátenni? – Így vagy úgy, de most ı tartja Wareent – csapok az asztalra végül. – Ami persze nem akadály, de tudnunk kell, ı-e az egyetlen ellenség, vagy számítanunk kell más, kellemetlen meglepetésekre is – nézek Thanira, aki úgy fészkelıdik, mint valami ajándékot váró gyerek. Biztosan hallgat valamirıl, ám amint ránézek, rögtön megérti, ha fontos, most kell mondania. – Ó, ez a várfoglalás végül is a ti melótok, nem annyira akarok beleugatni, de nekem is vannak más, érdekes híreim! Amit nyilván mindannyiunknak tartott élménybeszámolójából kihagyott, hogy minél színpadiasabban adhassa elı. – Halljuk! – hajtok fejet, és érdeklıdve várom újabb meséjét. – Nos, míg ti össze-vissza verekedtetek, meg rohangáltatok fel és alá a Laurandrium alföldjén, én megfejtettem ezeknek a medáloknak a titkát! – vágja rá végtelen büszkeséggel szívem szeretett hölgye, és megveregeti a nyakában lógó aranyamuletteket.
Feltehetıleg csendesebben fogadjuk a hírt az elvártnál. – Na, mondom megfejtettem a rejtélyt, a buli innen tiszta ügy! – lengeti meg ismét a medálokat, hát rákérdezek, mert láthatóan többet vár tılünk a néma hallgatásnál. – Miféle medálok azok? – Az egyik Aquim ısapa hullájának nyakában lógott, a másikat egy állóórából szereltem ki, a harmadik meg Frej-Jah várbeli szentélyében volt, elrejtve a többi szentség között. – Tehát hullarablás, lopás, és szentséggyalázás útján jutottál hozzájuk – összegzi a Lady precízen. – Pontosan, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy megfejtettem a rajtuk lévı titkos írást. Elıször bonyolultnak hittem, de tök egyszerő. Mindhárom medálon van két-két kisjátszma állás, mindkét oldalukon egy-egy. A tábla van felkarcolva, a bábok helyén meg betők, a legtöbb mezıben több is. Ha annak alapján olvasod ıket végig, hogy az egyik állásból hogyan lehet át– meg visszajutni a másik állásokba, akkor a három medál együtt értelmes, ó-semni szöveget ad ki. Például itt... – kezd belemelegedni, és már lelkesen mutatja is, amikor hirtelen ránk néz, meggondolja magát. – Na, szóval tök egyszerő, elolvastam, és most már mindent tudok. – Nem kételkedem benne, hogy könnyedén megfejtetted a titkot – mosolygok rá, boldogan visszamosolyog. – Naná! Szóval, remek mese van a medálokra írva. Azzal kezdıdik, hogy az ısapád megölt egy borzalmasan gonosz ronita varázslónıt. Itt, a mostani vár helyén. Az meg elátkozta. Mivel Frej-Jah, a Gyızhetetlen nevében ölte meg, az átok úgy szólt, hogy ha a családjában annyira semmibe vesznek a freita eszmények, hogy testvér testvért öl, akkor a kísértete kiszáll a sírból, és megöl minden embert, aki a környékre merészkedik. – Mármint válogatás nélkül, aki csak az útjába kerül? – kérdezek rá. Én tegnap találkoztam vele, de semmi ellenséges szándékot nem mutatott. – Hát, úgy sejtem, lényegében igen, de talán mégsem teljesen – húzza el a szája szélét Thani. – Gondolom, nagy freitan volt, akinek nem tetszik, hogy ártatlanokat kell meggyilkolnia, szóval lehetıségeihez képest igyekszik nem ölni. Például, amikor találkoztam vele, szó szerint azt mondta, hogy saját vérét nem ontja, ami szerintem azt jelenti, hogy átok ide vagy oda, családtagokat nem bánt. – Találkoztál vele? – visszhangzom zordan. – Ja, még nem mondtam? Összefutottunk, a várban, a régi víztározó mellett, eldumcsiztunk, aztán ment a dolgára, és én is elszaladtam. Tudod, kergetett a ronita – teszi hozzá mintegy mellesleg. Feltételezem, a részleteket leszámítva most éppen igazat beszél. Annyiban biztosan igazat, hogy látta a kísértetet, és a méregkeverı is biztosan üldözte A többi legalább felerészben mese, de nem érdekes. A lényeget nem érinti.
– Hogy mondtad, a saját vérét nem ontja? – kérdez rá a Lady elgondolkodva. – Ez nekem úgy hangzik, mintha csak a leszármazottaira gondolna. Azoknak az ereiben fut saját vére, azaz jelenleg Q és Eshu életét kímélheti meg ezen az alapon. – Akárhogy is, az én életemet is megkímélte, tehát nyilván nem feltétlenül kell vérrokonnak lenni. És azt is megértem, hogy Qt sem bántotta, részben aztán ı tényleg saját vér, részben meg szerintem fél tıled, és okkal, de errıl majd késıbb, haladjunk sorjában! – közli titokzatosan, arcán gıgös mindentudással, majd csacsogva folytatja. – Akárhogy is, lehet egy pici beleszólása a dolgokba, de a lényeg ettıl változatlan. Gyilkolnia kell a varázslónı átka szerint. – Egy ilyen ocsmány átok valóban illik Rohoz, a Kegyetlenhez – biccent a Lady komoran. – És az öcséd beteljesítette, amikor megpróbált megölni – teszi hozzá Yein, de ez nekem nem tetszik. – Thani, én még élek. Senki sem ölt testvén a családban. – Lehet, hogy szélsıséges esetben elég a szándék is – von vállat szívem szeretett hölgye tanácstalanul. – Lehet, hogy valamit félreolvastam, nem vagyok perfekt ó-semni. Ha nem tetszik, elolvashatjátok ti is – lengeti meg az amuletteket, egyszerre tiltakozunk mind a hárman. – Nem szükséges, mondd tovább nyugodtan! – Na, eddig a szöveg a medálokon, a többit Wareenben láttam. Oda titokban beköltözött egy ronita méregkeverı. – Nekünk nem említettél semmiféle ronitát – dıl elıre fenyegetıen a Lady, de a hangjából úgy sejtem, nem dühös. Jól forog az esze, ráadásul ismeri Thanit, nem számíthatott rá, hogy szívem szeretett hölgyének beszámolója teljes mértékben követi a valóságot. – Lehet, hogy siettemben nem tértem ki minden apró részletre, de tulajdonképpen van egy ronita. A tag ványadt kis zsebpiszok, alig lehet magasabb nálam, és mellé nagy tető! Valahogy rájött, hogy van egy ilyen átok, meg kísértet, meg fıleg egy Eshu-béka, akit kihasználhat. Hát mellé állt, felheccelte, aztán zsoldosokat kerített neki, ezt a Harratot, meg annak gyanús haverjait. – İ hozta a zsoldosokat? – csodálkozik a Lady. – Miért gondolod? – Hallottam ıket beszélgetni, régi tettestársaknak tőnnek, ezért hiszem, hogy a ronita szervezte be Harratot Eshu mellé. – Tehát harcban inkább neki engedelmeskednek a zsoldosok, nem Eshu al Aquimnak – morogja az orra alá Yein, jól látva a kérdés lényegét – És Rash? – kérdem hirtelen. – Rash is a ronita társa? Ez súlyos vád, nagyon súlyos, Thani fejrázva nyugtat meg. – Azt hiszem, nem. Rash-t inkább Eshu palizta be, az apátok emlékével. – Jó – hajtok fejet, és errıl ennyi elég is. Az apám emléke az utolsó, amivel ma foglalkozni szeretnék! – Folytasd, a ronitáról beszéltél.
– Na igen. A méregkeverı összeszervezte a társaságot, aztán meg mérget adott Eshu kezébe, hogy megöljön téged, kedvesem. És hogy teljes legyen a baj, én marha ráadásul pont akkor törtem fel a sírt, amikor ez csinos kis társaság beesett Wareenbe. – Nem fér a fejembe, hogy egy freitan felesége hogyan lehet képes feltörni egy freitan sírját – morog Yein az orra alatt. – Na, nem volt az igazi feltörés, csak éppen benéztem, meg áhítatoskodtam egy kicsit. Azért senki sem ítélhet el, mert imádkoztam a családom ısapjának a sírja felett! – védekezik Thani, véleményem szerint legfeljebb közepesnek minısíthetı hazugságokkal, aztán megdörzsöli az orrát. – De azt hiszem, már ennyi is elég volt, már ezzel is megkönnyítettem a ronita dolgát. Most pedig határozottan elhallgat valamit, ami miatt biztos benne, hogy ottléte segítette a ronitát, vélekedem, miközben a Lady nyugtatgatja. – Ne szidd magad, hogy segítetted ıket, mert nem hiszem, hogy véletlen mentél le a sírba. Talán maga Ro, a Kegyetlen vezette lépteidet, tudván, az átok hamarosan beteljesedik. Eszköz voltál a kezében, hogy kiszabadítsd Aquim ısatya kísértetét, elvégre az istenek örökkévalóak, nem számít nekik, jövı vagy múlt. Kegyetlen Ro könnyen elrendezhette, hogy te a megfelelı idıben a megfelelı helyen légy. – Ro, vagy bármelyik másik isten, elvégre nagy mázli, hogy éppen akkor találtam meg a medált, amikor kellett – helyesbít Thani óvatosan, aztán megrázza szıke tincseit. – Mindegy, a lényeg, hogy az átok beteljesült, és most hála a ronitának, itt van a nyakunkon Aquim ıspapa nyughatatlan lelke. – Mire volt ez jó annak a méregkeverınek? – kérdez közbe szemöldökráncolva Yein. – Kellett neki a kísértet. Ismer egy szertartást, amivel a szolgájává teszi. Ma éjfélkor, a palota mögött. Már tegnap is akarta, de akkor ott voltam, és egy ügyes trükkel megakadályoztam, hogy megcsinálja. De ma nem leszek ott. Ha megteszi, akkor a kísértet neki fog engedelmeskedni. Azt ígérte a tag, hogy az elsı parancsa az én kinyírásom lesz! – büszkélkedik el. Mellesleg ezt a történetet majdnem elhiszem neki. Mondjuk, az”ügyes trükk”nyilván mindössze költıi túlzás, de a többi igaz lehet. – Miért pont téged akar megöletni? – értetlenkedik közben Yein. – Országszerte rettegett fekete boszorkány vagyok, megérdemlek ennyi figyelmet! – húzza ki magát büszkén Thani. Olyan nevetséges, hogy Yein leplezetlenül elkacagja magát, és még Lady No is elmosolyodik – Ostoba babonák – legyintek, aztán visszafordulok Thani felé. – Tehát ez történt, a kérdés már csak az, mit lehetne tenni? A medálok írnak valamit arról, hogyan lehet megszabadítani ısapámat az átoktól? – Írnak bizony! – vigyorog rám Thani – Legelıször is leszögezem, hogy bármennyire is szeretnéd, te nem ölheted meg Eshut. Az ugyanúgy testvérgyilkosság lenne.
– Ez nem jelent lényegi akadályt – legyint Yein, majd szórakozottan megigazítja a vállán átvetett pallos markolatát. – Nem kételkedem, hogy számíthatok rátok – hajtok felé fejet kimérten Pedig tényleg szerettem volna saját kezőleg megfojtani az öcsémet, de igazad van, Frej-Jah, az valóban sértené a törvényeidet. Más kérdés, vajon az nem sérti-e ugyanúgy, ha más vállalja át tudtommal és beleegyezésemmel a feladatot, de egyelıre korai még errıl gondolkodni. – Eh, Eshu nem számít, az a lényeg, hogy hogyan lehet előzni az átkot! – sürgeti a Lady Thanit, aki büszkén elmosolyodik. – Nagyon egyszerően. A medálok szerint békésen visszafekszik a sírjába, ha Wareen ura legyızi. Szóval, Q, ha legközelebb összefuttok, akkor abáld le az öreget, és már meg is oldottuk a kérdést! – Ennyi? – nézek rá hitetlenkedve. – Ez így nagyon egyszerően hangzik. Biztos nem írnak még valamit a medálok? – Á, piszlicsáré részletek – vonogatja a vállát, de úgy nézek rá, hogy végül nagyot sóhajtva megadja magát. – Rendben, szó szerint azt írják a medálok, hogy Wareen ura visszaőzheti a kísértetet, ha igaz lovagja Frej-Jahnak. Ez amolyan ellensúly. Az átok beteljesedik, ha valaki úgy kitér Frej-Jah hitébıl, hogy testvért öl, de ha van vele szemben egy igaz freitan, akkor az valahogy ellensúlyozza a hibát, és az átok megszőnik. De hát ez nem lehet akadály, ki lenne Frej-Jah igaz lovagja, ha nem Q? – kérdi végül széttárva a karját, mire két társam helyeslıen bólogat. Egyedül nekem nem tetszik ez az egész, de tulajdonképpen nem tudom, hol van benne a hiba. – Thani, te megbízol abban, ami a medálokon áll? – kérdem, lehet, hogy itt van a kutya elásva? – Nem lehet, hogy valahol van benne valami tévedés, vagy egyenesen hazugság? – Teljesen megbízom benne. – Miért, ki csinálta ıket? – Rajta van ez is. Az a tag, aki meggyógyította az öreg Aquimot. Mert hogy a varázslónı legyızésébe majdnem belehalt, de mégsem, mert jött egy pap, aki talpra állította, meg észrevette az átkot is. Megszüntetni nem tudta, de megcsinálta a medálokat, és elrejtette ıket, hogyha jön a baj, akkor legyen segítség. – Ez ostobán hangzik – rázza a fejét Yein. – Ha segíteni akart, miért nem tette egyenesen? Hagyhatott volna rendes levelet, akár többet is. Egyet a családnak, egyet a rendháznak, vagy bárhol máshol, ahol bízhatott benne, hogy megırzik. Honnan tudta, hogy megtaláljuk és megfejtjük a medálokat? Mién csinált belıle rejtvényt? – Ó, hát gondolom, hogy neki is meglegyen a szórakozása – von vállat Thani, és úgy tesz, mintha ez egyáltalán nem lenne fontos. Ha pedig titkolja, az egyet jelenthet.
Szívem szeretett hölgye, bár fennhangon több istent is emleget, ha esküdnie kell, és rendszeresen jár imádkozni a családi szentélybe Frej-Jah elé, mégis mély meggyızıdésem, Mistet, a Titokzatost követi. Nincs ellene kifogásom, úgy érzem, a rejtélyek és titkok istenasszonya kedvelheti ıt, hozzá illik Thani örök kíváncsisága és beteges nagyotmondása. De tudom, Mist elvárja, hogy követıi titkolják hitüket, hát nem szoktam errıl beszélni vele. Mostani, hirtelen közömbössége is ezt rejtheti. Erıs gyanúm, az a bizonyos pap szintén Mistet követhette, ezért üzent ilyen nyakatekert, bonyolult módon, aranymedálokba rejtett, titkos üzenettel. Ám errıl Thani nem fog beszélni, mert sértené a hitét. – Hagyjuk, Yein! – intek hát nagyvonalúan. – Ha így üzent, nyilván oka volt rá. Talán nem akarta, hogy illetéktelen kezekbe jusson a titok, és lám, igaza volt. Hisz rögtön mekkora baj lett belıle, hogy az a ronita méregkeverı rájött, Wareenben megcsinálhatja a szerencséjét. – Nyilván így volt! – bólogat Thani is, és hálásan néz rám. – A medálokat egy gyógyító pap csinálta, azaz megbízhatóak. Igen, ha Thaninak meggyızıdése, hogy egy Mist-pap csinálta ıket, akkor megbízhatóak. De akkor sem tetszik, hogy én majd csak úgy odaállok egy legyızhetetlennek tartott kísértet elé, és legyızöm. Nem, Frej-Jah, nem abban kételkedem, hogy igaz lovagod vagyok-e, elvégre egy életen át mást sem próbáltam, mint megfelelni a törvényeidnek, valamennyire csak sikerült. Egyszerően rosszat sejtek az egésszel kapcsolatban. – Valortól azt hallottam, a kísértetek sebezhetetlenek, és láttam két katonát is, akiket ı ölt meg. Úgy sejtem, nagyon jól forgatja a pallost, emberfelettien jól – rázom a fejem kétkedve. – Háromszáz éve van a pályán, az a legkevesebb, ha pokolian jó – von vállat Thani nemtörıdöm módon, majd elmosolyodik. – De te sokkal jobb vagy nála, ez fix. Tuti fél tıled! – Nem tudom, miért kéne félnie... – harapom be a szám szélét, és homlokráncolva gondolkodom egy kicsit, de Yein nagyot csap az asztalra, és visszaránt a valóságba. – Eh, részletek! Ha meg van írva, hogy Q legyızi ezt a kísértetet, hát az nyilván úgy lesz, ezen kár törni a fejünket. De a kísértet mellett van itt még egy mocskos ronita, egy áruló freitan, meg egy testvérgyilkos féreg, úgyhogy jut mindenkinek dicsıség bıven. Vágjunk bele, mert részemrıl nem azért tettem meg idáig az utat Tetihuanából, hogy tétlenül sírjak a világ sanyarúsága felett! – Igazad van, vágjunk bele! – felelem rövid töprengés után, immár határozottan, felemelt fejjel. A cél megvan, az eszközök adottak, innen már egyszerő! – Mindenekelıtt ısapámat kell megszabadítanunk, mert ı minden éjjel ölhet, azaz mihamarabb be kell vennünk Wareent. – Hé, hé! – rázza a fejét Thani. – Az nem volt benne a medálokban, hogy be kell venni Wareent, csak az kell, hogy a vár törvényes ura igaz freitan legyen.
– Thani, kérlek, nézz körbe! Hát így néz ki Wareen ura? Egy nagyobb szemétdombon ül, pár zsoldos, és néhány lovag társaságában? – Néhány kiváló lovag – szúrja közbe Yein, kezd elemében lenni, mint mindig, ha nagyobb küzdelmek elıszelét érzi a levegıben. – Nem elég jog szerint uralni Wareent, belül kell lenni a falakon, ez mély meggyızıdésem – magyarázom közben Thaninak. – Aztán, addig is meg kell akadályozni, hogy az a ronita uralmat szerezzen ısapám szelleme felett. Már pusztán családi jóérzésbıl, meg az sem mellékes, hogy nem szeretném, ha egy legyızhetetlen kísértet akarna téged megölni. – Hát, tulajdonképpen én sem szeretném – vakarja a fejét Thani Frej-Jah nevére meg mernék esküdni, hogy ezen még nem gondolkodott el. – Azt mondtad, a szertartást ma éjszaka kell megtartani, igaz? – Éjfélkor. Így mondta a fószer, ma éjfélkor, bent, a palota mögötti kertben. – Akkor már nincs sok idınk – tekintek ki az ablakon, jócskán benne janink már a délutánban, és Wareen nincs közel. – Nincs sok idınk, de Thani már egyszer megakadályozta, hogy a ronita végigcsinálja a szertartást, hát úgy hiszem, másodszor sem lesz nehezebb. – Nem ügy! A tag egyedül varázsolgat a hátsó udvarban, mert hogy Rash elıl bujkálnia kell, szóval könnyő préda – legyint szívem szeretett hölgye Éppen csak be kell lógni, és lényegében kész. Én például szívesen megyek, míg ti kint vívjátok a várat! – ajánlkozik azonnal és lelkesen, ezt egyelıre nem hallom meg. – Nem kint akarom vívni a várat, nincs elég emberünk, hogy nyílt ostromba fogjunk. Az lenne a legjobb, ha valahogy bejuthatnánk, mi hárman, és elintézhetnénk a fıembereket. – Hárman? És Lady Not akarod itt hagyni, vagy Yeint? – kérdez közbe immár kicsit ingerültebben Thani, hát, ezt már nem hagyhatom szó nélkül. – Velünk szeretnél jönni? – Naná! – pattan talpra. – Fogalmatok sem lenne az átokról, én meg még azt is elmondtam, hogyan kell megszüntetni. Semmit sem tudnátok a ronitáról, ha nem beszélek róla. Lilátok nem lenne a várat uralók belsı viszonyairól, ha én nem kémkedem ki. Vagyok annyira hasznos, mint bármelyikıtök! – Hasznosságodat egyikünk sem kétli, éppen csak képességeid mibenlétének ismeretében javasolnám, hogy a nyílt harcból maradj ki! – Kiváló képességeim legfıbbike a józan ész, ami alapján magam sem vagyok annyira agyament, hogy nyílt harcba kívánkoznék – közli gıgösen felvetett fejjel. – De hogyan akartok bejutni az várba, hiszen pont az imént mondtad, hogy nem nyílt ostrommal veszitek be, hanem ti hárman elıre mentek. Szóval, hogyan? – Erre több lehetıség is van – térnék ki, de nem hagyja ennyiben. – Ne fáradj a felsorolásával, nagyon jól tudja itt mindenki, mi a legjobb megoldás. Én, a patkánynak is becézett Thani, álruhában belógok a fıkapun, és este kötelet eresztek le nektek a várfalon.
– A gyilokjárón – helyesbítek nagyot sóhajtva, picit kiesik a lendületbıl, amivel eddig érdekeit védte. – Tessék? – A várfalon ırjáratok járnak, én legalábbis Rash helyében sok embert vezényelnék oda – magyarázom lehajtott fejjel, az asztal lapját fodrozva. – Tehát ott nem ereszthetsz le kötelet, mert észrevesznek, de ha lemegy az öreg torony alatti gyilokjáróra, ott az egyik kiszögellésben meglapulhatsz, és a kémlelırések egyikén besegíthetsz minket. – Na, én is pont ezt akartam mondani! – vágja ki diadalmasan. – Csak velem tudtok bejutni, illetve velem tudtok a legbiztosabban bejutni, falrengetı marhaság lenne itthagyni engem! Nem tagadhatom, van ebben valami. Szívem szeretett hölgye éppen csak arról feledkezik meg, aki megpróbál ma éjszaka bejutni a várba, az az életét teszi kockára Ezt mi hárman, freitanok látjuk, két társam mégsem szólal meg, mindössze kérdın rám néznek. – Thani, miért akarsz jönni? – Csak! – vágja ki szivem szeretett hölgye, és megáll a szoba közepén, karba fonja kezét, felveti állát. Frej-Jah, hát miért is vártam értelmesebb választ? Tudhattam volna, ez a kisértethistóriás várfoglalás sem más, mint Thani újabb, soros vesszıparipája, ész és értelem nélkül választott hóbortja, bolond kedvtelése, ami után loholva vészt és pusztulást hagy maga mögött, mint a jeget szóró, villámokat csattogtató nyári vihar. Ismerem szívem szeretett hölgyét, ha így lángol szemében a lelkében tomboló káosz visszfénye, akkor nincs értelme az útjába állni. Ha nem vinnénk magunkkal, akkor menne magától, titokban, csak hogy ne maradjon le a nyilván nagyon izgalmas részletekrıl. – Jól van, Thani, ha szeretnéd, akkor csatlakozhatsz hozzánk. – Rendben! Megyek, bejutok a kapun, és az öregtorony alatt ledobom nektek a kötelet, még éjfél elıtt, hogy ne maradjunk le a ronitáról sem! – magyarázza szélesen gesztikulálva, és már készülıdik is. Nagyot sóhajtva felállok, és egy határozott mozdulattal visszanyomom az ágyra, ahol eddig ücsörgött. – Csatlakozhatsz hozzánk, elfogadjuk a segítségedet, ez rendben van. Ám mielıtt mindent feledve elrohannál, haditervet egyeztetünk, hogy legalább tudjad, mitıl fogsz eltérni, amikor valami érthetetlen szeszélybıl nekilátsz bajba keveredni! – Na, nem vagyok én olyan... – morogja, ám immár beletörıdve. Azt hiszem, látja, hogy mekkora engedményt tettem az imént, és cserébe hajlandó még egy picit tétlenül ülni a fenekén. Ó, Frej-Jah, miféle lovagod az, aki a feleségét küldi maga helyett várat foglalni?! Bár, ha sárkányt ölni eljöhetett...
– Elıször is, Thani nem egyedül megy, Yein elkíséri – magyarázom, immár fel és alá sétálva a szobában. – Kell, hogy legyen mellette valaki, ha mégis rosszra fordulnak a dolgok. Engem ismernek arcról, Lady No meg túl feltőnı jelenség. Barna bıre Hiszaent idézi, tartása minden álruhán átütıen fegyverforgatót jelez, ami asszonyban ritkaság. Mindenképpen Yein szúr legkevésbé szemet az idegen zsoldosoknak. – Értem, Q. Rám bízhatod Thani életét, Frej-Jahra esküszöm, nem hal meg, amíg én élek – hajt fejet szertartásosan barátom, és tudom, hogy komolyan gondolja. – Köszönöm. Ha akartok, vegyetek magatok mellé zsoldosokat is! – Á, csak hátráltatnának! – legyint Thani. – Ketten, álruhában lazán bejutunk, többen nem kellenek. – Jó – torpanok meg egy pillanatra, aztán folytatom a sétát. – Amint bent vagytok, hátramentek, az öregtorony alá, és leeresztitek nekünk a kötelet. Visztek magatokkal, vagy ott szereztek? – Á, a kapuban azért tök feltőnı lenne egy nagy halom kötél, odabent meg nem ügy lopni, szóval felesleges lenne cipekednünk – véli Thani, pillanatra felvonom a szemöldökömet, de hát nem mindegy? Frej-Jah, bocsáss meg. de úgy néz ki, a mai csata elıtt a többi között azért fogok hozzád imádkozni, hogy a feleségem sikeresen lopjon némi kötelet. És utána igaz lovagodként megküzdök az ısapámmal is, ha addig nem sújtasz agyon az égbıl jogos haragodban. – Ha leeresztettétek a kötelet, azonnal elmentek onnan. Sok idı, míg felmászunk, felesleges kockáztatnotok, arról nem is beszélve, hogy egy lapuló árnyat könnyebben észrevesz az ır, mint egy magában lógó, leeresztett kötelet – Ne aggódj, elmegyünk, hogy jól biztonságban legyünk, míg ti a veszedelemben felmásztok – bólint Thani komolyan, és tudom, hogy most hazudik. – Elmentek, de nem azért, hogy biztonságban legyetek, hanem hogy elérjétek a ronita szertartását. – Ja, az mindjárt más! – derül fel, és ıszintén elmosolyodik. – Azt hittem, a ronitához együtt megyünk – szól közbe Lady No. – Lehet, hogy tényleg varázshatalma van, és akkor nem árt, ha többen vagyunk ellene. – Ez igaz, de mi nem érünk oda éjfélig – rázom a fejem járás közben. – Egyrészt mászni sem megy gyorsan, másrészt én még kint elı akarok készíteni egy elterelı hadmőveletet, amivel a zsoldosaink reggel kicsalhatják a katonák egy részét. Minél kevesebben maradnak bent a várban, annál könnyebb dolgunk lesz. De ennek az az ára, hogy Lady No és én feltehetıleg nem érünk oda éjfélig. – Tehát a ronita a miénk – biccent Yein. – Ne feledjétek, nem kell legyıznötök, elegendı, ha megzavarjátok a szertartást. Azzal is nyerünk egy napot, ami sorsdöntı lehet – figyelmeztetem,
fıleg Yeint, mert nem hiszem, hogy Thani meghallaná az óvatosságra intı szavakat. – És mi mit csinálunk, ha beértünk? – kérdez a Lady. – A tömlöcökhöz megyünk, és kiszabadítjuk az embereimet, majd megtámadjuk a palotát. Yein, ha végeztetek a ronitánál, ti is osonjatok vissza a palotához, és csatlakozzatok hozzánk, még mielıtt bemegyünk! – A konyhai hátsó kapunál – szól közbe Thani, vetek rá egy rendre intı pillantást. – Természetesen a konyhai hátsó kapunál, máshol nem lenne értelme próbálkozni. Odamegyünk az embereimmel, és utána bevesszük a palotát. Azt hetekig is tarthatjuk, ha rosszul alakulnak dolgok, ha meg szerencsénk van, akkor a vezetıiket veszten zsoldosok egyszerően megfutnak, és holnap estére miénk a vár. – Frej-Jah segítségével, a gyızelemig – morogja Lady No. – A gyızelemig – ismétlem, és ezzel vége is a tanácskozásnak. Lovagtársaim ezt szavak nélkül is értik, egyszerre állnak fel az asztaltól – Hozom a lovakat – jegyzi meg Lady No kifele menet. – Én meg szerzek valami harapnivalót az útra a zsoldosoktól, ha jól láttam, tegnap nagyot mulattak – teszi még hozzá Yein, és egymás után kilépnek az ajtón. Magam maradok Thanival, aki lelkesen, dudolászva pakol, azaz telegyömöszöli mindenféle, szerintem ötletszerően választott kacattal a hátizsákját Jól láthatóan boldog, hogy részt vehet egy ilyen „remek mulatságban”. Én viszont nem örülök ennek a haditervnek. Éppen csak elfogadom, mert ez a lehetı legbiztosabb út a gyızelem felé, amit nekem mindig, mindenhol el kell érnem, de Frej-Jah! Engedd meg, hogy legalább győlöljem a helyzetet, amiben Thani az életét kockáztatja! És ezen nem enyhít, hogy mi mind ezt tesszük, hogy önként vállalta, illetve hogy erıvel sem lehetne visszatartani. Ám megint más oldalról, kire számíthatnék, ha már Thanira sem? – Ne idegeskedj, megúszom! – rezzent össze, elıttem áll, vállán teli hátizsák, a szeme nevet. – Nem idegeskedem. – Aha, és a fogaid is jókedvedben csikorognak, kedvesem. De mondom, ne félts, kifejezetten a te kedvedért nagyon fogok vigyázni magamra! És ööö, te is tedd ezt, jó? Semmi felelıtlen”egyedül elbánok ezzel a félszáz zsoldossal!”meg”mit nekem halálos varázslatok, lecsapom a ronitát!”rendben? – Ha jól mennek a dolgok, a ronitával nem is találkozom holnap. – Persze, persze – hagyja rám, aztán még búcsúzóul megöleljük egymást, majd kilép a szobából, az ajtó nyekkenve becsukódik utána. Remélem, nem küldöm túl nagy veszélybe, remélem, sértetlenül visszajön. Yein pedig Frej-Jah igaz lovagja, irgalmatlanul jól tud küzdeni. Sokszor láttam már csaták forgatagában, remélhetem, megóvja Thanit.
De ezen töprengni most már késı, ezt már eldöntöttem, most már nem tehetek mást, mint végigmegyek a kijelölt úton. Hát Azrentıl tollat és tintát kérek, majd hosszú levélben leírom mindazt, ami az elmúlt napokban Wareenben esett. – Ezt rád bízom, Azren – adom végül át a lapokat titkáromnak, aki türelmesen, az asztal mellett állva várta végig, míg elkészülök. – Egyelıre menj Valor birtokára! Ha két napon belül nem üzenek, akkor vidd ezt a levelet Tetihuanába, egyenesen Paadre kezeibe, aztán bízd rá magad! – Értem uram – teszi el, majd kicsit tétovázik, de végül csak összeszedi a bátorságát. – Nem lehetne, hogy... Bár tudom, én nem értek a fegyverekhez, de szívesen Q uram mellett maradnék, talán segíthetnék valamit. – Sokat segíthetsz, ha elviszed ezt a levelet. Nyugodtabb vagyok, ha biztos lehetek benne, Paadre megtudja majd az itt történteket, és a helyzetet ismerve dönthet, ha velem történne valami. – Értem, uram – törıdik bele Azren, és fıt hajtva távozik. Egyedül nyergeli lovát, mikor elvágtat, már magam is lent vagyok az udvaron. – Azért neki sincs könnyő dolga – jegyzi meg Lady No utána nézve, miközben átnyújtja nekem a felnyergelt Armagedon kantárját. – Illetve, én semmiképpen sem cserélném el vele a kényszerő tétlenséget a ránk váró küzdelemmel. – Igen, magam is így érzek. Hát akkor meg miért nem tudom nyugodt szívvel elfogadni, hogy Thani is így vélekedik? És megint más oldalról, miért kéne elfogadnom, hogy szívem szeretett hölgye éppen életveszélybe lovagol? De ez már tényleg nagyon késı bánat. Thaniék párosa jóval elıttünk vágtatott el, nekik sietısebb a dolguk. Mi a zsoldosokkal komótosabban készülıdünk, és lépésben vágunk neki az útnak. Még világossal hagyjuk el az ırtornyot, de már sötét éjszaka van, mire elérjük a Wareen alatti falut. A vár fekete tömbként magasodik felettünk, az apró, fehér falú házak csak összedobált kavicsoknak tőnnek alatta a hegyoldalban. Minden kihalt, pedig nincs olyan késı, hogy a kocsma ajtaján se szőrıdjön ki fény, nyilván a félelem tarja otthonaikban a parasztokat. És a félelem csalja ıket elı, amikor szétküldöm az embereimet a módosabb gazdákért – Q lovag, mi egyszerő emberek vagyunk, azt hittük, meghalt, mindössze ezért... – mentegetıdznek, nem hallgatom végig. – Élek, és aki kételkedik benne, az meghal, csak hogy világosan lássa a különbséget élık és holtak között – jelentem ki élesen, hajlongva hátrálnak elılem, és persze igazat adnak nekem. Pedig így, az éjszakában, lovamon ülve majdnem biztos, hogy halottnak néznek, túlzottan is hasonlítok ahhoz a fegyveres, páncélos kísértethez, aki már napok óta rettegésben tartja a környéket. Ám most nem számít miért, ha engedelmeskednek nekem! Elıször az elmúlt nap eseményeirıl kérdezek, ám semmi érdekes nem derül ki. Rash bezárkózott a várba, és mindössze készleteket hozatott fel a faluból. Még késı este is indultak fel szekerek, remélhetem, Thaniék kihasználták a sürgésforgást, de nem kérdezek rá, nem akarom felhívni rájuk a figyelmet.
– Adtuk, amit kértek, mert fegyverrel kérték, de természetesen mi Q urat szolgáljuk – fejezi be a falu bírója a beszámolót. – Hát akkor most bizonyítékát adhatjátok, hogy valóban mellettem álltok, és nem csak a bırötöket mentitek mindenféle hazug fogadkozással. Azt akarom, hogy ma éjszaka minden épkézláb ember menjen fel a patak feletti erdıbe, és készítsetek ostromgépeket. A zsoldosaim majd elmondják, hogyan kell. Reggelre legalább két hajítógép legyen készen, világos? – Természetesen meglesz, Q lovag – nyel nagyot a bíró, aztán vele már nem is törıdöm többet. Míg ı összeszedi a favágókat, ácsokat, megszervezi a munkát, én Tizirrel és új csatlósommal, a fiatal Larennel megbeszélem a részleteket. – Még pirkadat elıtt vontassátok fel a két gépet a Szarvas-fokra! Napfelkeltekor kezdjétek lıni a várat, kövekkel! A torony alatt, kicsit keletnek, ahol a fal mohos, az a gyenge pont, ott van esélyetek megomlasztani a bástyát – magyarázom, mindketten komoly arccal figyelnek. – Így lesz, Q lovag – fogadkozik Laren lelkesen, a tapasztalt Tizir viszont aggodalmasan vonja össze a szemöldökét. – Egyedül leszünk fent? Na igen, zsoldos, nem freita csatlós. Kell neki a biztosíték, hogy nem a halálba küldtem ıket. Nyilván jól látja, hogy két, sebtiben ácsolt kıvetıvel a tél beálltáig sem dönti be a falat. – Egyedül lesztek, nekem más dolgom van. Tartsátok a szirtet, amíg komolyabb veszteség nélkül lehet, aztán vonuljatok vissza Valor birtokára! Oda küldök majd üzenetet. – Értem, uram – bólint Tizir, immár nyugodtan. A”komolyabb veszteségek nélkül”számára annyit jelent, hogy az elsı támadásra el fognak menekülni. Tegyék, nem nekik kell visszavívniuk a várat, ez ránk vár. Mégsem a közeledı küzdelem részleteit tervezgetem, amikor Lady Novai kettesben elhagyjuk a falut, hanem Thani jár a fejemben, vajon épen beért a várba, vagy valami baja esett? Nos, hamarosan kiderül. A lovainkat a gazdákra bíztuk, erdıben megyünk felfelé, egyelıre kényelmes ösvényeken. Meg kell kerülnünk a hegyet, az öregtorony a másik oldalon áll. Monoton léptekkel haladok elöl, mögöttem jön a Lady, hosszú ideig csendben, aztán csak megszólal. – És ha nem jönnek ki? – kérdi minden felvezetés nélkül. – Kijönnek. Az a fal a bástya alatt tényleg nagyon romos, teljesen átmosta a víz, az elsı becsapódó kövektıl végig fog repedni. Kicsit hallgat, nem látom az arcát, mögöttem lépked, csak a hangjából sejtem, hogy rosszallóan vonja össze a szemöldökét. – És te ekkora rést hagytál a saját várad oldalában? – Nem számít. Meg fog repedni, de nem dıl be, mert építettem egy támpillért belülre, kicsit oldalt, hogy átvegye a teher egy részét. – Akkor ezt Rash látni fogja.
– Ezt a várat csak névleg védi Rash, ám nem hiszem, hogy az odabent összegyőlt díszes társaság tagjai megbíznának benne – mosolyodom el gúnyosan, bár tudom, nem láthatja. – És bizony sem a méregkeverık, sem pedig a zsoldosharamiák nem értenek a falakhoz. Sem az öcsém, hogy Frej-Jah fojtsa meg, ha már nekem nem lehet! – Tehát látják, hogy reped a fal, megijednek, azt hiszik, Rash immár ıket is elárulta, ezért tétlen, és kijönnek szétverni az ostromgépeket. – Pár zsoldost kiküldenek, feltételezem. – De Rash, aki tudja, hogy semmi baj, bent marad. – Meg a ronita, meg az öcsém, meg talán Harrat is. És a zsoldosok egy része. Ezen megint gondolkodik egy sort. – Mi hárman vagyunk. – Az embereim csatlakoznak hozzánk. Némán elmélkedik. – Jó harc lesz! – csettint végül, megyünk tovább. Hosszan, unalmasan, míg a Lady megint megtöri a csendet. – És ha nem jönnek ki? – Akkor mind ott lesznek, amikor megpróbálunk betömi a palotába. – Az nem lenne jó, inkább más utat kéne keresni. Talán tényleg be lehet dönteni a falat. – Nem. Egyrészt erıvel nem jutunk semmire, hisz ık vannak többen, másrészt meg Yein és Thani már bent vannak. Nem hagyhatjuk cserben ıket. – Íjászok. Kéne két íjász, akik tüzes vesszıkkel felgyújtják a palota tetejét, meg a bástyák felépítményeit. Arra kijönnének. – A váramról beszélsz! Nem fogom felgyújtani – tiltakozom dühös suttogással. – Egyébként is, használható íjászokat legközelebb Hiszaenben lehet találni. – Akkor olajos szalmát a hajítógépbe. Vagy a víztározó. Te pontosan tudod, hol van a víztározó teteje. Bele kell lıni a hajítógéppel egy három napos halott birkát. – A víztározó teteje elég mélyen van, hogy semmit se lehessen belelıni – ellenkezem, de a Lady elemében van. – Ostromtornyot építeni, és fel egyenesen a kapuhoz. Itt teljesen sima az út, akadály nélkül feljutnánk vele, levágnánk az ırséget, leeresztenénk a kaput, és beengednénk a seregeinket. – Mielıtt túlzottan beleéled magad, figyelmeztetnélek, nincsenek seregeink – Ó, Q! Olyan lehangoló vagy! A falu tele van lelkes, fiatal suhancokkal Kiegyenesítik a kaszáikat, kapnak egy marhabır zekét, aztán még némi kiképzés, egy kis stratégia, taktikai alapismeretek, röpke fél év, és már csak az élükre kell állni. – Mit vétettek neked, hogy csatába akarod ıket vezetni? – Hát van szebb, mint Frej-Jah dicsıségére gyızni? – kérdez vissza a Lady, de már más, megfáradt, csendes hangon. – Eh, hosszú ez az út! Nekem is elegem van belıle.
– Kijönnek. Hidd el, kijönnek, mi addig bejutunk hátul, egészen a tömlöcökig, ott kiengedjük az embereimet, a palotánál csatlakozik hozzánk Yein, és akkor már tudjuk tartani magunkat. – És utána? Utána? Le kell gyıznünk Rash-t, el kell zavarnunk az öcsémet, meg kell ölnünk a méregkeverıt, vissza kell őznünk a túlvilágra az ısapámat, és mindezek mellett feltehetıleg még Thanit is meg kell mentenünk az életveszélybıl, amibe bizonyosan belekeveredik. Fáradtan sóhajtok, ahogy ezt végiggondolom magamban, amit a Lady kiválóan megért. – Persze, ostoba kérdés. Utána is lesz valami, Frej-Jah segítségével, a gyızelemig! – hagyja rám, aztán csak jön mögöttem, hosszú, kimért léptekkel Hamarosan elérjük a sziklafalat az öregtorony alatt, kezemet a kövekre simítva haladok tovább mellette. Ha Thaniék sikerrel jártak, itt kell lennie a lelógó kötélnek. Ha nem jártak sikerrel... De nem, Frej-Jah, ez nem történhetett meg! Kezemet a hideg sziklákra simítva keresem a kötél végét.
THANI avagy fekete praktikák középhaladóknak
Lady No meg Yein tök jó fejek. Mindenki elıl titkolják, beleértve saját magukat is, de totál egymásba vannak zúgva. Többször belegondoltam, hogy kéne írnom nekik egymás nevében egy-egy szerelmes levelet, hiszen olyan szép egy freita esküvı, pláne, ahol nem csak a vılegény, de a menyasszony is teljes páncélban, hátán átvetett pallossal járul az oltár elé, de végül letettem róla. A legszebb esküvı élvezeti értékébıl is sokat levon, ha az ember már csak a túlvilágról szemlélheti meg. De tényleg ez az egyetlen ok, hogy nem ugatok bele az életükbe, mert amúgy megérdemelnék, hogy valaki felkarolja ıket. Most is együtt érkeznek, hullafáradtak, mert persze éjjel is utaztak, de mindenféle nyavalygás helyett azonnal segítenek. Szakszerően bekötözik Qt, meg fıznek neki valami gyógyfőbıl teát, ami például nekem eszembe sem jutott. Aztán magamra hagynak vele, és lepihennek aludni. Én buzgón virrasztok szeretett lovagom mellett, és mellesleg ó-semni szótáram segítségével megfejtem a három medál titkát. Bele is fáradok annyira, hogy hajnaltájban elnyom az álom. Mikor felriadok, nem is tudom, mire, Q már ébren van, engem néz, és halványan mosolyog. Rögtön a nyakába vetem magamat, olyan jó, hogy hozzábújhatok, aztán persze észbe kapok, és igyekszem úgy viselkedni, mint
egy lelkiismeretes lovagfeleség, akire tökéletes lovagom büszke lehet. Segítek neki öltözni, meg szóval tartom; amikor kérdez, mesélek pár apróságot az elmúlt napokból. Képességeim szerint szórakoztató stílusban, elvégre beteg. Persze, ı az utolsó, aki ezt elismerné, és amint kiderül, hogy itt van Yein meg Lady No, azonnal kipattanna az ágyból. Tényleg kiakasztó az az agyatlan lovagi büszkesége, súlyosbítva némi hülye freitan arcozással, de nem teszem szóvá, mert nem akarom tovább fárasztani, inkább felhívom neki hasonszırő lovagtársait. Majd pedig irtó magasszintő és nagyon mélyenszántó haditanács következik. Nem olyan izgi, mint elıre számítottam rá, még a medálos mesémmel is csak második nekifutásra sikerül magamra vonni a figyelmüket. Hülye lovagok! De végül csak elismerik, hogy nagy melót végeztem, jutalmul Q még azt is megengedi, hogy velük menjek elfoglalni Wareent. Kedves tıle, hogy hagyja, elvégre az ilyesmi tényleg életveszélyes, de hát szeretett lovagom szeret, és nem ítél unalmas láblógázásra, míg ık izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokat élnek át. Kettesben indulunk, Yein, meg én. Szöszmösz élvezi a vágtát, most végre szabadon ereszthetem, fusson, ahogy csak tud. Már így is késı délutánba hajlik a nap, mire elérjük Wareent. Amint feltőnik elıttünk a vár, lépésre fogjuk lovainkat, Yein felzárkózik mellém – Van valami terved, Thani? – Á, dehogy, az csak elrontja az ember szórakozását. De valami úgyis adódik. – Legalább ismersz valami bejáratot, ahol be tudnánk jutni? – Naná! Ott van például mindjárt a várkapu. – Ha csak a kapuırségrıl lenne szó, akkor azokat könnyen levágom! – igazítja meg a hátán átvetett pallos markolatát Yein. – De amíg kerülhetjük, ne keveredjük harcba mindenféle olcsó zsoldosokkal. A ronita ellen úgyis küzdhetünk egy jót, meg hát Frej-Jahra esküdtem Qnak, hogy téged épen visszaviszlek, tehát kerüljük a fölösleges veszélyt. – Én is így gondoltam. – Azaz marad az alakoskodás és az álruha – ajánlja fel hısiesen. – Aha, ez tőnik a legpraktikusabbnak – bólogatok oda sem figyelve. – És, honnan kerítünk? – Mit? – térek vissza a valóságba. – Álruhát. Meg a lovamat sem bíznám rá akárkire. Szóval, kihez megyünk? Kihez is? – Itt, jobbkézre, a falu alatt lakik egy kedves paraszt, aki egy kisebb vagyonnal lóg nekem. Tudod, gyakran lejárok hozzá kártyázni. Szóval örömmel megırzi az itt hagyott cuccainkat, meg ad helyette tuti szakadt göncöket, és mellé hallgatni is fog, mint a sír. – Te parasztokkal szoktál kártyázni? – döbben meg Yein, de a többit szó nélkül hagyja
Akkor sem ellenkezik, amikor fel kell vennie egy birkapásztor leszakadt gúnyáját Én éppen csak összekenem az arcom hamuval meg sárral, a tegnap reggel választott esküvıi díszruhám immár kiválóan alkalmas a nincstelen koldus szerepének eljátszására. Nézeteltérésünk mindössze akkor adódik, amikor vendéglátónk megérinti Yein összecsomagolt páncélját. – Ahhoz ne nyúlj hozzá, paraszt! – inti freita haverom. – Azt magammal viszem. – A pallost is? – érdeklıdik hökkenten a pasas, aki mellesleg nem komplett hülye. – Feltőnı lesz! – Adj valami pokrócot, belecsavarom, de nem marad itt. Odabent szükségem lesz rá. Hát, mit lehet itt tenni? Vendéglátónk sem ellenkezik tovább, én meg pláne nem, jól tudom, milyen agyatlanul makacsok tudnak lenni a freitanok! Mély meggyızıdésem, hogy egyszerőbb lesz bedumálni a cuccot a várkapu ırségén át, mint rávenni Yeint, hogy hagyja itt. De a többi holminkat, meg a lovakat is hátrahagyjuk, gyalog vágunk neki az utolsó szakasznak. Le is késnénk a kapuzárást, ám Mist kedvel engem, és egy megkésve érkezı szekérhez még hozzácsapódhatunk. Persze az éber kapuırök rögtön látják ám, hogy nem vagyunk átlagparasztok. – Ti meg kik vagytok? – Vándorszínészek – vágom ki az elsıt, ami az eszembe jut. – Színészek? – Naná, színészek, Solból – folytatom immár folyékonyan. – A mi játékunk csak móka és kacagás, izgalmas produkciók, fergeteges mulatság, nevetés és tréfa! – Nevetés és tréfa? Ez a pasas nem tőnik túl szórakoztatónak – int az egyik katona a szokásosan komor arcú Yein felé, akinek a hátán ugye baromira nagy zsák, benne a páncéljának fıbb darabjai, meg persze a takaróval álcázott pallos. – İ a társulat erımővésze – paskolom meg habozás nélkül a mellkasát. – Ki lehet próbálni, két rézért szkanderezik, három rézért csomót köt a piszkavasra, és negyed ezüstért bárkit felemel a feje fölé, és megforgatja! – És mi van a csomagjában? – Üllı, amit behorpaszt a fejével, meg egy baromira nagy kalapács, amivel bárki ráüthet a mellkasára, és ı fel sem szisszen. Világszám! – Lássuk! – lelkesednek a katonák, egyelıre még visszafogottan. – Naná, majd az elıadáson! Ingyen nem dolgozik, de egye fene, csak a ti kedvetekén puszta kézzel összetör egy övcsatot. Rajta, valaki feláldozza a szórakozásotokért a csatját, vagy elhiszitek enélkül is? Picit bízom benne, hogy mind fösvény disznó, de sajnos az egyik elég nagyvonalú, hogy beáldozza a csatját. – Ne! – veti Yein felé, aki persze nem mozdulna, így sietve elkapom az orra elıtt.
– Na, most megmutathatod nekik, barátom, hogy milyen erıs vagy. Csak zúzd össze a kezeddel, ahogy szoktad! – nyújtom át neki a fémkacatot, és amíg háttal vagyok a katonáknak”a ronita, a ronita, a ronita agyonverésére gondolj!”suttogom hangtalan szájmozgással. Yein így is nehezen veszi át a csatot, de végül nagyot sóhajt, és fél kézzel kis ronccsá győri, csak mint más a papírt. – Produkció! – kiáltom lelkesen, majd kikapom a kezébıl a kis galacsint, diadalittasan felemelem a fejem fölé, aztán körbeadom, hagy essen le az álluk Van is hatása, a katonák kezdik élvezni, összenevetnek, méregetik a freitan amúgy tényleg látványos izmait, egyikıjük odáig merészkedik, hogy ujjával megböki a bicepszét is. Yein elsı megszokásból a pallosáén nyúl, aztán észbe kap, és úgy tesz, mintha csak a vállát akarná megvakarni. – És te, te ki vagy? – lépnek végül túl rajta az ırök. – Táncosnı és kígyóbővölı. – Hol a kígyód? Tényleg, hol is? – A kígyó lent maradt a faluban, a többiekkel. Sokan vagyunk, el sem tudjátok képzelni, miféle csodás kompániával jöttünk! – kerítek sebtiben egy mesebeli társulatot a légbılkapott kígyó mellé. – És ti miért jöttetek fel? – Hát elıször is hírverésbıl. Holnapután nagy elıadást tanunk odalent, aki akar, jöjjön le megnézni! Mi ketten adunk egy kedvcsináló mősort. – Kígyó nélkül – kekeckedik egy gyanakvóbb, gyorsan leugatom. – Itt most nem kígyót fogok bővölni, hanem jóslok. Mert mellesleg tenyérbıl, teából, felhıkbıl és csillagokból is megmondom a jövıt – vágom ki, de látom, hogy ez kevés, hát emelem a tétet. – De nem veletek akarok itt pletykálkodni naphosszat, mert van fontosabb dolgunk is. Azért is jöttünk, illetve azért jöttünk fıleg, hogy meghajoljunk az új úr elıtt, és megtudakoljuk, akadna-e egy este, amikor mesés játékunkkal szórakoztathatjuk lakomája közben? Szánakozva mérnek végig. – Te világcsavargó, Eshu úr nem szokott pénzt pazarolni semmiféle csepőrágókra, nem hiszem, hogy fogad titeket. – És ezt te szoktad eldönteni helyette? – bökök a tag mellkasára agresszíven. – És mi van, ha hírét veszi az elıadásnak, aztán felelısségre von minket, hogy miért nem ıt szórakoztattuk a parasztok elıtt, ami neki, mint várúrnak, természetes elıjoga? Akkor majd mondjam azt, hogy egy katona nem engedett be? – Figyelj, te csavargó, a te érdekedben mondom, ne zavarjátok meg Eshu urat, mert ha feldühítitek, kardlappal veret ki titeket innen. – Az már a mi bajunk. Engedj be, hagy próbáljunk szerencsét! – Hát... Ha annyira akarjátok, de aztán ne engem szidjatok! – vélekedik az egyik katona, és a másik is nagyon bölcs ám! – Mostanság ugyan nincs jó kedve Eshu úrnak, de talán ti felvidítjátok – okoskodik, ám ez már mindegy.
A lényeg, hogy beengednek, felemelt fejjel lépek be a kapun. Az akció szépségébıl kicsit levon, hogy négy katona is kísér, méghozzá egyenesen Eshu elé. Yeinre pislantok, egykedvően sétál mellettem. Rá van írva az arcára, hogy ı akár fegyvertelenül is elintéz négy vacak zsoldost. Illetve, én ezt olvasom le a fene nagy nyugalmából, remélem, a zsoldosok analfabéták. Részemrıl fütyörészve slattyogok, aztán, amikor megunom a némaságot igyekszem feldobni a hangulatot. – Figyeljetek, mi csak hallottuk, hogy volt itt valami esküvı. Hogy sikerült, szép volt, pompás? Nos, Yein helytelenítıleg vonja össze a szemöldökét, de a katonák jó fejek, helybıl válaszolnak. – Ha kedves az életed, ne emlegess semmi esküvıt! Különösen ne Eshu úr elıtt. – Nem jött be neki az új asszony? – Eh, hát semmit sem tudtok? Az esküvın megjelent Q al Aquim, a nı elızı férjének kísértete, és egyedül szétverte az egész násznépet! – Hú, ez izgin hangzik! – Hát, mi ott voltunk, borzalmas volt az a kísértet. Utána meg elragadta a menyasszonyt, és ellovagolt. Rash al Farel lovag, aki most itt vendégeskedik Eshu úr mellett, mert jó barátja, utána is ment, a legjobb embereivel. Hosszan üldözték, majd sarokba szorították, és végül megküzdöttek vele. De az átkozott legyızte ıket. Picit elgondolkodom, végül arra a következtetésre jutok, ez a mese nem azt takarja, hogy szimplán csak nem kapták el Qt. Azt nagy hangon hirdetnék, boldogan legyáváznák az én hıs szerelmemet. Úgyhogy itt mégiscsak arról van szó, hogy valaki szétverte a minket üldözı különítményt. Van is tippem, hogy ki. – Sokan belehaltak? – kérdem azért közben csillogó szemekkel, mint ahogy illik is egy pletykákra éhes vándorszínésztıl. – Heten! Láttam ıket, legtöbbjét egyszerően félbevágta a szörnyeteg. Rash úr egyik csatlósa is meghalt. Remélem, nem Erran, akivel mégiscsak összehaverkodtam az elmúlt napokban. A félbevágás meg... Hát, Aquim papa, jól adod! De ne félj, Q hamarosan megszabadít az átoktól, vélekedem. Tovább is kérdeznék, de ekkor patadobogás zavar meg, és utolér minket pár lovas, akik vészes tempóban bevágtatnak a palota elé, megelızve minket. Külön érdekesség, hogy egyikük fején fekete csuklya, és ahogy jobban megnézem, a keze gúzsban. Az ilyesmit nem szeretem szó nélkül hagyni. – Nahát, azt hittem, mi voltunk az utolsók, akik bejutottak a kapun! Ezek kik? – İk Harrat kapitány legjobb emberei – magyarázza az egyik minket vezetı katona. – Szerintem nekik még a csukott kaput is kinyitják.
– Akkor biztosan valaki fontos embert hoztak – vélekedem, de erre már csak vállvonás a válasz. Hát nem erıltetem a társalgást, annál is inkább, mivel elérjük a palotát, ami elıtt ott állnak az imént látott lovasok hátasai, egy magában hagyott ır társaságában. – Ti várjatok kint, az urak most elfoglaltak – szól ránk azonnal, hát engedelmesen letelepedünk a fal mellé. De várakozni itt is unalmas! – Figyelj, kit hoztatok? – Mi közöd hozzá? – Semmi. Csak gondoltam, írok egy darabot Wareenrıl, hogy az új úr milyen csodás küzdelmekkel vette be, legyızve gonosz testvérét, és abban szerepelhetne ennek a fickónak az elfogása. Mert hogy vándorszínészek vagyunk, én, meg a társam, járjuk a Laurandrium alföldjét, és mindenhol elıadjuk a darabjainkat. Ha elmondod a neved, te is szerepelhetnél benne. Már ha elég jelentıs ember, akit hoztatok. – Hogy elég jelentıs-e? – dıl be nagyképő mosollyal az elit, ám csekély értelmi képességekkel rendelkezı katona. – Egy ronita méregkeverı neked elég jelentıs? Ó, csak nem csapták le elıttünk a ronitát, szomorodom el, de azért jókedvően válaszolok. – Hát, ha tényleg varázsereje van, nem csak szélhámos, akkor bele kéne venni a történetbe. Mi a neve? – Van varázsereje. A neve meg Valor, itt lakik az uradalom egyik kisebb birtokán, az istentelen Q al Aquim fogadta be. És úgy köpi szeretett lovagom nevét, mint valami szitkot! A mocsok! Méghogy Q istentelen, Frej-Jah, hallod ezt? Az meg hogy Eshu, vagy még inkább Rash idehozatta a vén Valort, nem lep meg. Az öreg biztosan segítette Qt, naná, hogy érdekli az ittenieket, mivel és hogyan? – Szóval ez a Valor ronita. És mit tett? – İ idézte meg halála után Q al Aquim kísértetét – közli a katona, és láthatóan hiszi, amit mond. – Közülünk való katonák vérét áldozta Ronak, a Kegyetlennek! – Tényleg? Hú! – borzongok meg. Ennyi hülyét egy rakáson! Félelmetes! – Ezzel magához láncolta az átkozott Q al Aquim lelkét, aki most ıt szolgálja jó kutyaként – folytatja, amit Yein már nem bír ki, mély levegıt vesz, hogy válaszoljon valamit, sietve vágom gyomron. – Te, haver, ezt meg fogjuk írni, még ma, és pár nap múlva, ha szerencsénk lesz, elıadjuk a nagyságos Eshu úrnak. – A nevem meg Mozer – folytatja a katona, nem észrevéve freita haverom vörösödését. – Solból való Mozer, csak hogy belevehessetek a történetbe. – Benne leszel, ne félj! – bólogatok, elvégre minden történet jobban mutat, ha van benne pár okleveles hülye, akik mellett még inkább látszik, hogy mennyire
okos vagyok. – Még ma megírom, szavamra. De figyeljetek, ha már itt úgyis várni kell, nem mehetnék el a haverommal inni? Láttam, itt a sarkon túl mentünk el a kút mellett, ott ihatnánk, meg megmoshatnánk az arcunk, ha nem bánjátok. – Menjetek csak! – hagyja ránk az eredendıen mellénk rendelt katonák vezetıje, társai is bólogatnak. – De nem kéne egyikıtöknek velünk jönnie? – kekeckedem, lazán megnyugtatnak. – A kapu már zárva, el nem mehetsz, itt bent meg mi bajt csinálhatnál? Vagyunk vagy százan, akik tartjuk a várat! Hát, órákon át tudnám sorolni, hogy mit tudnék csinálni Wareenben száz hüledezı és persze tehetetlen katona orra elıtt, de nincs idım hosszasan fecsegni, inkább szimplán megteszem, mindenféle elırejelzés nélkül. Elıször is kivezetem a komor képő Yeint ıreink győrőjébıl, el, egészen a kútig. – Thani, ismered ezt a Valort, igaz? – kérdi, amint befordulunk a sarkon, és már nem kell félni tıle, hogy meghallanak minket. – Aha. Jó fej, itt lakik a birtokon, van egy csomó könyve, meg tök jó történeteket tud mesélni. Régebben sokat utazott. Azaz ért a fegyverekhez is, a bottal például még ma is jól bánik – teszem hozzá, feltételezve, Yeint ezek a részek jobban érdeklik, mintha Valor fordulatos meséinek szépségét ecsetelném. – Az ırtoronynál az emberek egy része hozzá tartozott. Nem a zsoldosok, hanem pár hegyi pásztor, meg háziszolgák, rákérdeztem. – Nem lep meg. Q biztosan tıle kért segítséget, és Valor nyilván nem ke– keckedett. Szerintem pénzt is adott, meg felszerelést, embereket, ami tellet tıle. – Tehát Q hő embere. – Olyasmi. Közben elérjük a kutat, Yein engedelmesen kezdi leereszteni a vödröt – És mi lesz, ha Eshu elé kerül? – Gondolom, baj. Eshu is sejtheti, hogy valaki segítette Qt, hát nyilván igyekszik megtudni, mit adott Valor, illetve, hogy tud-e valamit Q késıbbi terveirıl. De nem hinném, hogy ebben tud nekik segíteni, szóval mégsem akkora a vész – legyintek, és mivel közben a vödör leért, felpattanok a kútkávára, és lecsúszok a kötélen a víz színéig. Klasszul megy, sokszor gyakoroltam. Felnézek, Yein döbbent képe néz rám vissza, feje felett pici égboltívecskével. – Gyere! – hívom, suttogó hangomat felerısíti a kút aknája Yein még szétnéz, feleslegesen, este már senki sem jár errefelé, aztán összefogja a kötél két szárát, és ı is könnyedén leereszkedik. – Mit keresünk mi itt? – Itt vezet egy alagút a palota mögé, a temetıbe – mutatom a csorba kövek repedésein egyensúlyozva. Nem sokkal a vízszint felett félember magas nyílás sötédik. Vaskos rácsokkal lezárva.
– Erre? – kérdez rá a biztonság kedvéért Yein, aztán amint rábólintok, kis lendületet vesz a kötélen, és lábbal berúgja a rozsdás vasat. Négykézláb indulok elıre, Yein mögöttem mászik, és közben ott folytatja a fenti társalgást, ahol abbahagyta. – Hogyan fogadhatod ilyen közömbösen, hogy egy hő embered biztos életveszélybe került? – Valor ügyes pasas, épen meg fogja úszni – suttogok hátra – Eshunak tudnia kell, hogy értékes fogoly, Rash-nak meg méginkább. Nem nyírják ki! – De ha megkínozzák, hogy árulja el Qt? – Késı este senki nem kínoz meg senkit – mászom tovább ingerülten a járat trutymós talaján – A hóhérnak is kell valamikor aludni, holnapra meg Q úgyis elfoglalja a várat, és kiszabadítja Valort is. – Egy hő ember életét nem lehet ilyen apróságra bízni. Ne feledd, Thani, te vagy Wareen asszonya! – oktat, miközben tetıtıl talpig összeken minket a szők folyosó évszázadok óta győlı mocska. – Felelısséggel tartozol mindenkiért, még az utolsó parasztért is, aki itt él a vár alatt! És ebben, sajnos, igaza van. Jaj, de macerás is úrinınek lenni! – Akkor mit javasolsz? – torpanok meg, és a sarkamra guggolva visszafordulok. A sötétben nem látom Yeint, de úgy hiszem, szokott módon komor arcot vág. – Segíteni kell rajta, hacsak ez nem gátolja eredeti feladatunkat. – Gátolja. Valor most a palota nagytermében van, felteszem, ott beszélnek vele, utána meg talán a tömlöcökbe viszik, ami ellentétes irányban van a temetıvel, ahova mi tartunk. Arról nem is beszélve, hogy le kell engednünk a kötelet Qnak. – A kötél a legfontosabb, a ronita a második, az embered csak a harmadik, de nem hiszem, hogy három tételt ne tudnánk ketten teljesíteni, Frej– jah segítségével, a gyızelemig – véli Yein. Ó, ezek az öntelt freitanok! – Ja, ha Frej-Jah is segít, akkor semmi gáz. Enyém a ronita, tied Valor, ha már annyira a szíveden viseled a sorsát, a kötelet meg eressze le a Gyızhetetlen maga. – Ne gúnyolódj vele, Thani! – int le Yein. – És nem válunk szét, így is nagy túlerı áll velünk szemben. – Na döntsd el, mit akarsz! Kevés az idınk éjfélig, ami a ronita órája, addig nem intézzük el a kötelet és Valort is. – Megígértem Qnak, hogy vigyázok rád, amihez melletted kell maradnom. – Nem kell – vonok vállat, pusztán csak objektivitásom megırzése végett, mert igazából nem ragaszkodom Valor kimentéséhez. – Engem sem fognak azonnal megölni, ha véletlenül elkapnak, tehát lesz idıd harcolni egy jót, amíg kiszabadítasz. Szóval, kell neked Valor élete, vagy nem?
– Nem az én döntésem, itt te vagy az úrnı, én csak vendégeskedem – szögezi le Yein. – Szóval, kell neked annak az embernek az élete, aki segítette Qt, amikor egyedül maradt? Hát mit lehet egy így megfogalmazott kérdésre válaszolni? – Rendben, váljunk szét, és osszuk le a feladatokat! A ronitához ragaszkodom, az lesz az est fénypontja, és Valort is csak én szabadíthatom ki, te meg sem találnád a palotában. – Tehát rám hagynád a kötél leeresztését – elégedetlenkedik a sötétben. – Add nekem Valor kimentését, az a veszélyesebb, én megteszem, míg te könnyen és biztonságban leereszted a kötelet, aztán majd a ronita mellett találkozunk. Ne feledd, én Frej-Jahra esküdtem, hogy védeni foglak, nem hagyhatom, hogy veszedelembe szaladj! Egy hosszú pillanatig elgondolkodom, hogy mi is lenne a legjobb, de hát világos; Yein a maga csekély helyismeretével senkit sem tud kiszabadítani a palotából. – Nem, Valor kimentése nekem nem ügy, számomra nem veszélyes. Nagyon jól ismerem a várat, elintézem csellel, míg neked végig kéne verekedni magad az összes termen. Erre nincs szükség, hagyd rám, kérlek. És bízz bennem, életben maradok, nem játszom el holmi meghalással a becsületedet, freitan! Nem látom a sötétben az arcát, de tudom, szertartásosan fejet hajt. – Legyen akaratod szerint, Wareen úrnıje, én pedig küzdeni fogok érted, FrejJah segítségével, a gyızelemig! Hát persze, páncélja, pallosa itt van vele, tehát hullanyugodtan vállal be bármi veszedelmes mókát. Freitan. – Akkor gyere – hagyom rá, aztán tovább mászom a fekete alagútban. Fejünk felett elmarad pár fedett akna, az egyik alatt aztán megállok. – Neked itt kell felmászni a gyilokjáró felé. Én továbbmegyek, elintézem Valort, aztán majd a ronitánál találkozunk. Ne késs, mert bár egyedül is meg tudom akadályozni a szertartást, de lehet, hogy utána morcos lesz, és megöl – figyelmeztetem még, aztán másznék tovább, a lábamnál fogva húz vissza. – Kötél. Leeresztem a kötelet, de honnan vegyem? Ja, persze! – Az istálló hátsó részében, a padláson van egy csomó új kötél, meg bırszíjak, onnan hozhatsz, csak légy óvatos, mert a lovakat biztosan ırzik! – Jó. Éjfélkor találkozunk a temetı mögött. Ha Mist és Frej-Jah is úgy akarja, teszem hozzá magamban, aztán immár háborítadanul mászom tovább. Valort, vagy tulajdonképpen bárkit kiszabadítani a palotából nem ügy A konyhában mászom fel a föld alól, egyenesen bele féltucat katona vacsorájába, de kedvenc szakácsnım, Orsa, felborítja a kondért, majd ügyesen adja a sikítófrászt, amíg én eltőnök a kéményben. Nem hiába ı a kedvencem a konyhán! A sütijeit mindig odaégeti, a teája agyon van cukrozva, a húst meg rendszeresen elfelejti megforgatni, hogy félig nyers marad, míg a másik fele elszenesedik, de a lélekjelenléte bámulatos! A sikítófrászai meg egyszerően kiválóak.
Most is hosszan hallom még magam mögött visszhangozni a kéményben, míg elérem a Nagyasszony termét, ahol elımászom, majd a hirtelen, semmibıl elıtermı ırök elıl bebújok az egyik ott álló lovagi páncél mögé. A katonák fejforgatva ırjáratoznak, de mielıtt észrevennének, síron túli hörgéseket hallatva, illetve”én vagyok War al Aquim, a gyilkos kísértet”óbégatásokkal kísért páncélzörgetéssel megfutamítom ıket, aztán magam is futok, bele egyenesen Eshuba, aki loholva tart a nagyterem felé. Egy kézre esı dísztálcával arcon ütöm, de tovább szórakozni nincs idı, mert már mások is jönnek, hát kilépek az ablakon, és a párkányon egyensúlyozgatva elérem a nagyterem boltívsorát. Odabent éppen Rash adja a nagymenıt szegény Valornak, de a nagyképőnek szánt, „itt már én vagyok az úr”produkcióját agyoncsapja a vérzı orral betántorgó Eshu. – A ribanc itt van a palotában! Erre karöltve elrohannak, felkoncolni engem. Jó ritmusérzékkel pont a mögöttük becsapódó ajtó nyekkenésével egyidıben huppanok be a terembe, és felkapom a hosszú asztal egyik végében álló gyertyatartót. – Itt jön a sárkányláng, bénácskáim! – üvöltöm bele a Valor két oldalán álló ır arcába, és elhajítom az égı gyertyákkal teli tartót. Szegény ezüst kacat felkenıdik a kandalló fölött lógó fegyverek közé, ártalmatlan viaszcseppeket szórva szét, ám Valort kiváló reflexő, gyakorlott zsoldosok ırzik. Habozás nélkül vetik magukat hasra a várhatóan felcsapó, híremmel arányosan óriási sárkányláng elıl, és mire konstatálják, hogy tőz nuku, addigra én már kirángatom az ablakon Valort. – Gyerünk, öreg! – Merre? – Mit tudom én! – kiabálok hátra, az agyamra megy, hogy mindenki tılem várja a megoldásokat. – Ugrani mersz? – Nagyon magasan vagyunk! Ez nem egyértelmő nem, döntök, majd karon ragadom, és lerántom a mélybe. – Na ugye, hogy nem volt vészes, Gyógyító Sion papja fél perc alatt rendbe rakja! – biztatom, míg törött lába felıl támogatva igyekszem beleveszni az éjszakába. Itt már semmi dolgom, elvégre a részemrıl vállalt feladat kipipálva, a tag meg van mentve. Bár azt talán a szememre lehet vetni, hogy nem voltam csendes, pillantok fel a palotára, melynek lényegében minden ablakában ég a fáklyák visszfénye, és csizmás lábak dobogása veri fel a termek csendjét. Vajon Yein hol tarthat? Nos, nagyjából ebben a pillanatban válik világossá, hogy ı is jól halad, illetve ha valaki számon is kérheti rajtam a diszkréciót, az nem Yein lesz. – Tőz van! Ég az istálló, tőz van! – harsan fel egy kiáltás, ami nyomán az egész várban kitör a pánik.
Mindenfelé katonák meg szolgák rohangálnak, mi meg felkapunk két korhadó esıvizes vödröt az egyik sarkon, és belevegyülünk a mulatságba. – Most mi lesz? Itt mindenki minket keres, hova bújunk? – sápítozik Valor, ahogy vezetem. – Sehova sem bújunk. Van vödrünk, tőzeset közelében felér egy királyi menlevéllel. Senki sem állít meg két átlag vízhordót. – De nem is viszünk vizet. – Na, csak merjen valaki belenézni a vödrömbe, hogy mit viszek benne! Úgy az arcába vágom, hogy a fal adja a másikat! – nyugtatgatom az öreget, aztán átvezetem a kavarodás kellıs közepén, végig az istálló mellett, egészen el a palota hátsó oldaláig. Közben fél szemmel látom, hogy a lángok között páncélos alak forgatja pallosát, körötte hullanak a katonák. Már azok az agyamentek, akik bementek a tőzbe verekedni, mert persze a többség kívülrıl szurkol. Szóval, semmi vész, Yein nyilván hamarosan végez. – Gyere, Valor! – vezetem az öreget hátra, mögöttünk távolba vész a világi ricsaj, gond nélkül bejutunk a temetıbe. Végül az egyik sírnál vezénylek megállást, a burjánzó gazok itt eltakarnak minket. – Azt hiszem, in már biztonságban vagyunk. Na mesélj, mit akart tıled Rash? – Az idegen lovag? Katonáival elhurcoltatott a házamból, aztán Q lovagról kérdezett. Hogy mikor láttam, mit tudok róla, meg a terveirıl. Elmondtam az igazat, hogy járt nálam, de nem tudom, mit tervez. Nem hitt nekem, és éppen fenyegetıdzni kezdett, amikor megérkeztél, Mae Thani. Köszönöm, azt hiszem, megmentetted az életemet! – Á, semmiség! Te Qtól bérled a földed, azaz Wareen védelme alatt állsz Wareen úrnıje meg én vagyok, ugye, és mint ilyen, felelısséggel tartozom még az utolsó paraszt életéért is. Természetes, hogy megmentettelek – vágom ki nagyképően, fejet hajtva fogadja. – Azért én köszönöm a figyelmet. Most mit tervezel, Mae Thani, merre menekülünk tovább? – Semerre, helyben vagyunk. Ott, hátul, a halottasházban egy ronita méregkeverı hamarosan megidézi az Aquimok ısapjának kísértetét, ez a következı programpont, amin részt kell vennünk. – Magam is láttam a kísértetet, pár napja, otthon. Ha tényleg kilépett a sírjából, akkor rossz idık jönnek. – Á, dehogy, nem kell pánikolni! Wareen ura előzheti, ha igaz hitő freitan. Akkor visszafekszik a sírjába, így szól az átok, megfejtettem – lengetem meg az orra elıtt büszkén a még mindig a nyakamban hordón aranymedálokat. – Csak abból lehet baj, ha most a ronita méregkeverı szolgálatába kerül. Na, ezt meg kell akadályoznom. – Minden istenek segítsenek, Mae Thani! – feleli diplomatikusan, amiben ugye az is benne van, hogy ı nem.
– Jó, te maradhatsz, ha nem érdekel, egy törött láb elég mentség. Lapulj nyugodtan, Q hamarosan in lesz, holnapra miénk a vár. Ha nem, akkor meg úgyis mindegy, nem? – Nyilván – feleli, és kezével intve elbúcsúzik, nagy sóhajjal vágok neki az éjszakának. Vajon hol késik Yein? Persze, neki, miután megszerezte a kötelet, még ki is kell lógatnia az öregtorony alatt, az beletelik valamennyi idıbe. Tehát lovagi támogatás nélkül osonok elıre, hogy felvegyem a küzdelmet egy gonosz, ronita méregkeverıvel. Tényleg mindenre el vagyok szánva, ám amint közelebb érek, világossá válik, ennél kevesebb is elég lesz. Bár a ronita cucca bent van, a tagot magát sehol sem látom. Hosszan, olyan négy-öt szívdobbanáson át leselkedem befele az ablakon, de mivel semmi sem történik, megunom, és bemászom. A tag ládája megvan, a padlón szétszórva csontok és gyertyák, meg felrajzolt ábrák mint tegnap, de a ronita sehol. Peckesen kihúzom a hátam, és már éppen kezdeném biztonságban érezni magam, mikor a temetıbe vezetı ajtó hirtelen beszakad. – Hol vagy, te átkozott méregkeverı? – kiáltja Yein, félrerúgja maga elıl az ajtó roncsait, és kivont pallossal belendül a terembe. – Ne engem kérdezz, én sem tudom! – védekezem felemelt kezekkel, és szerencsére felismer, nem kaszabol le. – Már elszökött? – kérdi felvont szemöldökkel. Mellesleg arca, páncélja csupa korom, a haja itt-ott kicsit leégett, a pallosa véres, de szemében ragyog a jókedv. – Nem, itt sem volt. Talán megijesztette az a fene nagy ricsaj, amit az istállónál csaptál. – Vagy az a mulatság, ami a palotában zsibongott – von vállat, aztán elteszi fegyverét, körbe sétál. – Na mindegy, ha így alakult, így alakult. Várjunk éjfélig. Ha addig nem jelenik meg, akkor lekéste a szertartást, azaz mehetünk tovább, vissza a palotához. – Aha. Gondolom, a kötelet leeresztetted. – Persze – feleli, de akkor már nem is figyelek rá, bámészkodva sétálok körbe a szobában. A ronita nemcsak értelmetlen kacatokat hagyott itt, hanem a láda tetején egy szép, fekete kötéső könyvet is. Érdeklıdve veszem fel, tapintásra sima, mit a márvány, és hideg is. De belül nagy csalódás! Tele van érthetetlen krikszkrakszokkal, egy szót sem tudok elolvasni belıle. Yein a vállam felen kukucskál bele. – Ez biztos annak a ronitának a varázskönyve – állapítja meg hanyagul, aztán kérés nélkül veszi ki a kezembıl. – Fekete mágia, tőzre vele! És habozás nélkül bedobja a könyvet a kandallóban égı lángokba. Na igen, nem a megfontoltsága miatt kedvelem a srácot. – Tőzre vele – igyekszem azért legalább szóban lelkesedni, miközben úgy nézek a gyorsan elégı, csodálatos, titkokkal teli varázskönyvre, mintha közeli
hozzátartozóm szenvedne máglyahalált. A kötet ennek ellenére gyorsan elég, hát, errıl ennyit. Vigaszképpen megnézem a többi kacatot. A ládában hagyott cuccok nem mondanak sokat, ellenben a szétszórt holmikat, meg a padlóra felrajzolt ábrát felismerem. In bizony valaki szépen elıkészített egy hullaidézı szertartást. Ezen picit elgondolkodom, aztán felkapom azt a tálkát, amit a ronita tegnap tartott, míg hívta a kísértetet, és felidézem magamban a szavakat, amiket akkor kántált. Yein összevont szemöldökkel tér ki elılem, mert ehhez járni is kell, meghatározón lépésekkel. – Mit csinálsz, Thani? – Éjfél van, nem? – kérdezek rá, de fel sem nézek, a következı igén töröm a fejem. Nem feledhettem el, hisz tegnap hallottam! – Idehívom Aquim ısapát. – De minek? – Megkérdem tıle, hogyan lehet legyızni. Neki tudnia kell! – Tudjuk, hogyan lehet legyızni. Meg van írva a medálokon. – De Qnak nem tetszik, ami a medálokra van írva. Márpedig ha neki nem tetszik, akkor hiba kell, hogy legyen benne! Ezen hosszan eltöpreng, én közben elmondom a második versikét is. Megy ez! – Igazad lehet – hagyja rám közben Yein, homlokráncolva mered a szertartás kellékeire. – Tényleg jó lenne megkérdezni az öreget, mit tud a dologról, de biztonságos ez? – Nem, fogalmam sincs, mi lesz a vége. Illetve legvalószínőbben semmi sem lesz belıle, mert varázsolni nagyon bonyolult ám, én meg csak egyszer láttam, hogyan kell csinálni – válaszolok, aztán jön a harmadik vers, amiben még meg is botlik a nyelvem. De elmondom! – És ha mégis megjelenik? Honnan veszed, hogy válaszol a kérdéseinkre? – Bánnád, ha megjelenne, és szövegelés helyett inkább kardot rántana? – Dehogy! Kísértettel még sosem küzdöttem – rázza a fejét, és vágyakozva belebámul az éjszakába. – Nem bánnám, ha mégis megjelenne, és talán tényleg tud nekünk segíteni, de ez akkor is fekete mágia. – Honnan tudod? És ha fehér? – Thani, fehér mágia csak az, amit Varázshatalmú Atot adott az embereknek, hogy... – kezdené kioktató modorban, de közbevágok. – Hogy megkönnyítse a sorsukat, tudom, tudom, tudom! És herótom van tıle! Semmi rosszat nem akarok, csak beszélni az ıspapussal, muszáj rögtön fekete mágiát kiáltanod? – Csak az fehér, amit Varázshatalmú Atot rendjei ıriznek, minden más praktika fekete mágia. Ez meg kifejezetten az. Halottidézés! – Tehát mi, Frej-Jah, a Gyızhetetlen igazszívő hısei, nagy áldozatot vállalunk, hogy megcsináljuk a jó ügy érdekében – váltok stratégiát. Pillanatra döbbenten elhallgat, már ekkor sejtem, hogy nyertem, aztán végül tényleg rábólint.
– Látod, így megfogalmazva egészen másként hangzik. Kockázatot, azt szívesen vállalok, különösen a jó ügy érdekében, Frej-Jah, bocsáss meg, és vezess, a gyızelemig! És Mist, most akár te is megnyilatkozhatnál, és segíthetnél egy kicsit. Kísértetet még sosem idéztem! Ennek ellenére biztos vagyok, hogy sikerülne, sıt, már majdnem befejezem, és lelki füleimmel hallani is vélem a kísértet közeledı, néma lépteit, amikor megzavarnak. Na, mozgalmas éjszakánk van, de hát mit panaszkodom? Ezért akartam idejönni, szögezem le, miközben kéttucat katona beront, körbe vesznek minket, Yein pallost ránt, páran még benyomulnak az ablakon, a huzat elfújja a gyertyákat, és arcán magabiztos mosollyal belép Rash. – Üdvözöllek, Thani úrnı, és téged is, Yeinl Micsoda meglepetés, hogy in talállak! Nos, meglepetés ide vagy oda, azért még egy pici lépést teszek a szertartás szerint, és magamban tovább motyogom az utolsó versszakot, míg Yein magára vállalja a társalgást. – Hát élvezd ki a találkozás örömét, Rash al Farel, amíg élsz – válaszol azonnal megemelt hangon, és úgy méri végig a másik freitant, mint egy nagy kupac szemetet. – Vagy talán most is csak az embereidet küldöd magad helyen küzdeni, mint tegnapelıtt, amikor a sebesült Qval nem mertél kiállni? Még egy pici lépés, ismét feltámad a huzat, pedig senki sem nyit ajtót. – Miért, tán te is a gyáva megfutamodást választanád, mint ahogy Q tett végül? Na világos, helyben vagyunk. Itt valamit tenni kell, mielıtt Yein válaszol valami nagyon durvát, és visszavonhatatlanul elszabadítja a ránk lesı katonákat. – Hé, Rash, én is örülök, hogy látlak, minek köszönhetjük nagybecső figyelmedet? Nem az ágyikódban kéne békésen aludnod, várva a reggelt, amikor Q megostromolja a várat? – szólok közbe, és megteszem az utolsó lépést. Ahonnan nincs tovább, a szertartás befejezését nem ismerem, azt nem láttam tegnap. – Amilyen ribilliót itt egyesek csapnak, nincs ember, aki ma éjszaka békében alhatna Wareenben. Az ostrom pedig nem fog váratlanul érni, állok elébe a te lovagodnak, Thani úrnı. Hiszen miféle freitan az, aki inkább a feleségét küldi küzdeni, míg maga békésen pihen valahol. Mist, te Titokzatos, segíts idehívni Aquim ısapát, most tulajdonképpen szükségünk lenne rá, mert ez itt totális túlerı! Ismét hideg szellı támad fel, beleborzongok, de nincs idım tovább várni. Ha kapunk túlvilági segítséget, rendben, de ha nem, akkor menteni kell magam, és Yeint. – Na ide vigyázz Rash, Q azért küldött, mert hogy neki olyan felesége van, aki simán elbán egy magadfajta, béna, hiszaeni freitannal! – ejtem el az eddig tartott tálkát, és felragadok helyette egy lécet. A tegnap beszakadt plafon romjait még nem takarították el, csak betúrták a sarokba, adódik kézbe való darab dögivei.
Ám ez meg Yeinnek nem tetszik. – Thani, maradj hátul, ezeket a hiénákat hagyd rám! – forgatja meg harcra készen pallosát, a gyilkos fém sziszegve szeli a levegıt. És mintha a kialudt gyertyák egyike újra pislákolni kezdene, hideg, fehér fénnyel, de lehet, hogy csak odaképzelem. Közben a katonák szorosabbra vonják a győrőt, Rash kihátrál az ajtóig, láthatóan nem lesz benne az elsı rohamban. És az is világos, hogy a szavak ideje lejárt, most már illenék cselekedni. – Jó, Yein, tied az eleje – hagyom rá a freitanra, majd mögé húzódom, és a kezemben tartott léccel irgalmatlanul tarkón csapom. Jó ütés, de nem ájul el, arcán mérhetetlen döbbenettel fordul hátra. Szóval ütök még kettıt, de ez is éppen csak elég neki. Csodálkozva szédül el, kezébıl csörömpölve esik ki a pallos, az arcát elfutja a vér. De mindegy, a lényeg, hogy most teljes biztonságban fekszik, mert hogy különben halálig harcolt volna, fogadalma szerint védve engem. Azaz megmentettem az életét. Csak ne öljön meg érte, ha majd magához tér! – Megadom magam – dobom el a lécet, amint Yein eldıl, és magasba emelem a kezem. – Nem kell verekednetek, megadom magam, és látjátok, lecsaptam nektek a nehézfiút is, ez csak megér némi jóindulatot, nem? – Jóindulatot? – visszhangozza Rash vörösödı arccal. – Hátulról leütöttél egy igaz freitant, te némber, és még a jóindulatomra vágysz? – Megmentettem egy csomó embered életét, és bizonyítottam, hogy átállok melléd. – Hogy aztán engem is hátulról árulj el. Kötözzétek meg! – szól az embereinek, akik persze sietve engedelmeskednek. – Na, nem ezt érdemlem, hagyjatok békén – sivalkodom, és ellenállok, de csak mérsékelten, nem vágyom rá, hogy ronggyá pofozzanak. Na, hol vagy Aquim papa? – Tudod mit érdemelsz te? Bitót, de meg is kapod, fekete boszorkány! – ırjöng közben visszafogottan Rash, és körbe jár a teremben, bele-belerúg a fekete szertartás éppen útjába esı darabjaiba. – Látom, hogy itt valami sötét varázslatot végeztél, ne is tagadd! Hajnalban felköttetlek a várnép elıtt, boszorkány! – Nem éled meg, seggfej! Az imént megidéztem War al Aquimot, aki mostantól engem szolgál. Pillanatok alatt itt lesz, és megment engem! Rövid csend fogadja a bejelentést, a katonák fejforgatva várják a támadást, én nem különben érdeklıdve nézelıdöm Semmi. – Hah, ha megjelenik, majd Frej-Jah nevében előzzük, ronita varázslónı! – un bele hamarosan a szituba Rash. – Vigyétek! Szívesen felelnék neki valami vérlázítót, de csak magamban tehetem, mert egy túlbuzgó zsoldos még a számat is beköti. Borzalmas, még csak beszélni sem hagynak, a szadista állatok, és az is gyanús, hogy a szertartás sem sikerült.
Legalábbis senki sem jelenik meg a túlvilágról, hogy segítsen rajtam. Persze, mit is vártam! – És még valami, boszorkány! – fordul vissza az ajtóból az éppen távozni készülı Rash. – Tudom, hogy leeresztettetek egy kötelet hátul, nyilván hogy bemászhasson a szerencsétlen Q al Aquim, akit fekete mágiával elbájoltál, pedig hıs freitan volt a maga módján. Az embereim várni fogják, és ha tényleg próbálkozik, hajnalra a foglyom lesz. İt is, meg Yeint is elviszem Hiszaenbe, ahol majd a pártatlan bírák elítélik az apja, Ran al Aquim meggyilkolásáért. Csak hogy tudd, mi vár rájuk a halálod után, boszorkány! Ezzel sarkon perdül, és kiviharzik. Engem, meg az eszméletlen Yeint katonák visznek, némileg lassabban, s egyáltalán nem kesztyős kézzel. Na, mindegy, a ma este mérlege így is elégedettségre ad okot. Valor szabad, a kötél lent lóg – naná, hogy nem húzzák fel, ha egyszer Qt ott akarják elfogni! és ráadásul a ronita szertartását is megakadályoztuk, hiszen éjfél elmúlt, ma már nem idézheti meg az ısapát. Igen, jól teljesítettünk, vélekedem elégedetten, miközben mogorva zsoldosok toloncolnak el a palota felé az éjszakában, amit vidám fényekkel világít meg a még mindig égı istálló.
Q AL AQUIM avagy hogyan foglaljuk el a saját várunkat könnyen és gyorsan
Nagy kı gördül le a szívemrıl, amikor meglelem a sziklafal mentén lógó kötelet. Tehát Thaniék sikerrel jártak. Illetve, helyesbítek szinte azonnal, a kötél leeresztéséig eljutottak, ám hogy utána érte-e ıket bármi baj? Egy módon tudhatom meg, nézek fel a fejünk felett tornyosodó falra. Magas. – Négyszázig számolj el, aztán indulj utánam – szólok hátra a Ladynek, majd elkezdek mászni. Nem nehéz, vértben, pallossal sem az, igazából csak az az érdekes, hogy vajon fentrıl a nyakamba öntenek-e némi forró vizet? Ám nem, a sziklafal kövei monoton tempóban maradnak el mögöttem, negyvennégy, negyvenöt, elhagyom a fák árnyékát, és bár sötét az éjszaka, de innen már jobban látok És jobban látszódom, de feltehetıleg senki sem vesz észre, nem harsan odafent riadó. Nyolcvankettı, nyolcvanhárom, mellettem elmarad a természetes szikla, ez már ember emelte kıfal. Hamarosan elérem az alsó kémlelı nyílások sorát, akkor kicsit megállok.
Ezek csak rések, még egy gyermek sem mászhatna be rajtuk, némileg feljebb van még egy sor belılük, azok szélesebbek, hogy onnan már támadni lehessen az ostromlókat. A terv szerint azok egyikén eresztették le a kötelet Thaniék, már látom is, honnan. De nem sürgıs bemásznom. Száztizenegy, száztizenkettı, némán várok. Szisszenés hallatszik, talán csak a szél, pici fémes zaj, egy távoli, olajozatlan ablaktábla nyekkénése is lehet. Vagy valami más? Ha valaki észrevette a leeresztett kötelet, az most itt lapul, nem sokkal a fejem felett. Ha egyedül van, nem fogom meghallani, egy ember tud csendben várni, de hát miért is félnék egy embertıl? Ha viszont nagyobb csapat les rám odafent, akkor csak csapnak valami zajt! Kétszázhetvenöt, kétszázhetvenhat, páncél csörren, ahogy viselıje megmozdítja elgémberedett tagjait, kétszázkilencvenhét, kétszázkilencvennyolc, valaki elnyom egy ásítást, hát, nekem is kedvem lenne aludni. Ezek sokan vannak, és nem hiszem, hogy a holdkeltét várják. Ha pedig kifejezetten miattam virrasztanak itt, akkor bocsáss meg, Frej-Jah, de nem szívesen találkoznék velük. Félig a kötélen lógva, gyakorlatilag fegyvertelenül támadni nem harc, csak puszta öngyilkosság. Valami más megoldást kell keresnem, módszeresen számba veszem csekély lehetıségeimet, közben átkapaszkodom az alsó kémlelınyílások egyikére. Bemászni nem lehet rajta, de a kezemnek jó kapaszkodót nyújt, a lábamnak meg találok támasztékot a fal durván megmunkált kövei között Így nem kell tovább terhelnem a kötelet súlyommal, nem elhanyagolható szempont ez sem. Háromszázkilencvennyolc, háromszázkilencvenkilenc, négyszáz. A kötél ismét megfeszül, majd ütemesen meg-megrezdül, ahogy a Lady felfelé kapaszkodik rajta. Könnyen és gyorsan felér, nem látom az arcát, ám úgy sejtem, nem lepıdik meg, hogy ott talál, a falon kapaszkodva. Fél kézzel elmutogatom neki, hogy fent többen várnak ránk, és hogy kerülı úton fogunk bejutni. Rábólint, aztán már cselekszünk is. Elıször is biztosítjuk magunkat, nem hiányzik, hogy valamelyikünk leszédüljön a mélybe. Aztán a maradék kötelet felhúzom, és rácsomózom a Lady közben lecsatolt a pallosára. Szokatlan az idegen fegyver fogása, sokkal könnyebb, mint a sajátom, de hát pont ezért az övét használjuk. Kicsit méregetem a súlyát, meg a távolságot, nem hiszem, hogy két dobásra lenne lehetıségem. Aki leeresztette ezt a kötelet – úgy sejtem, Yeiné az érdem –, jól választotta ki a helyét. Itt a fal meredeken felfele fut, követve a hegyorom emelkedését, és fölé szalad az oldalt biztosító bástyának. Tehát annak alsó ablakai nagyjából egy szintben vannak velünk. Kicsit még méregetem a távolságot, aztán elhajítom a Lady pallosát. Mélyen beleáll a csukott ablaktáblába Aztán csak várunk, fülelünk az éjszakában. Ez zajos volt, zajosabb, mint a sötétség leplezte többi nesz, de talán nem tőnik fel a fent várakozó katonáknak,
ık ránk készülnek, lefele figyelnek, és szerintem már kezd elegük lenni a virrasztásból. Én legalábbis módfelett unom a lapulást. hát amint biztonságosnak érzem, intek a Ladynek, mehet. İ a könnyebb, ıt biztosabban elbírja a kötél íve Könnyedén mászik, majd amikor megérkezik, csendesen feszíti szét az ablaktáblákat, és már bent is van. Kis idıt hagyok neki, hogy biztosabban rögzítse a kötelet, aztán megyek én is. – Kinéztem, a csigalépcsı is üres, in most biztonságban vagyunk – fogad a Lady, amint belépek az ablakon, majd gúnyosan rám nevet. – Hah, Q, ez semmiség volt! Hát ilyen könnyen bevehetı a te várad? – Ha én védem, akkor ebben a szobában két katona alszik, váltott ırségben – nézek körbe a jelenleg üres helyiségben. – Azt hiszem, Rash-nak nincs elég embere, neki a szolgákat is külön zsoldosokkal kell figyeltetnie, nehogy elszökjenek, vagy egyenesen fellázadjanak. – Ó, értem – hagyja rám. – És most? Gondolod, észrevették Yeinéket, ezért várt ránk ez a pár olcsó zsoldos? Bajban lehetnek? – Thani biztosan bajban van. És ha vele maradt, akkor Yein is – teszem még hozzá, aztán döntök. – Nem megyünk el az embereimért. Ha Rash katonákat rendelt a kötélhez, akkor nyilván eszébe jutott, hogy a tömlöcökben is elıkészítsen valami kellemetlen meglepetést. – Akkor egyenesen a palotába megyünk? – Kettesben? – kérdezek rá kényszeredett mosollyal. Ha Yein bajba került, akkor nyilván nem vár minket a konyhai hátsó kapunál, aminek módfelett kínos következménye, hogy nem harcol mellettünk. – Egy ember is elég lefejezni a kígyót – vont vállat a Lady. Igen, ez lenne a helyes stratégia, de vajon hol a feje ennek a kusza társaságnak, ami összegyőlt Wareenben? – Elıször megnézzük a palotát, hátha ott várnak ránk Thaniék. Persze, nem várnak. A palota oldalában néma csend, a konyhai kapu zárva. A Lady bagoly kuvikolását utánozza, csak mint ahogy az északiak között jeleztünk egymásnak, de ahogy sejtettem, nem kapunk választ. Yein nincs itt. És Thani sem, mert akkor már égne az épület, nézek oldalra. Az istálló felıl fustszagot hoz a szél, csak remélem, nem égett bent sem ember, sem ló. – Lépjünk egyet vissza! – javasolja a Lady. – Talán a ronitáig eljutottak, és ide közel a temetı, ha jól rémlik. – Ott van – bökök elıre az állammal, aztán már indulok is. Ám a halottasház kihalt és néma, mindössze betört ajtaja árulkodik; nem telt itt sem csendesen az éjszaka. – Nemrég még égett a tőz – húzza végig ujjait a Lady a kandalló belsı falán, míg én körbejárok, vérfoltokat keresek. Nem lelek semmit, de lehet, hogy csak a sötét fedi el elılem a halálra utaló jeleket.
– Azt hiszem, akikre itt rajtaütöttek, azok harc nélkül megadtak magukat – közlöm végül. – Akkor Yein nem volt közöttük. Mellesleg ezek a gyertyák szerinted is a kísértetidézéshez kellenek? – Nem is holmi gyerekjátékhoz. És égtek – guggolok az egyik mellé, kanóca korommá mállik az ujjaim közön. – Tehát a ronita legalábbis elkezdte a szertartást Önkéntelenül is pallosunk markolatára kulcsolódik a kezünk, egyszerre lépve fordulunk körbe a sötét teremben, egymás hátát fedezve. Ha ısapám már ellenségeimet szolgálja... Ám az éjszaka néma, aztán hirtelen mintha az egyik ablak alól hallanék valami neszt. Egyszerre válunk szét, a Lady az ajtó félé kerül, én egyszerően csak kilépek az ablakon. – Ne bántsanak! – kiált valaki, a pallosommal lököm félre a Lady ütését. – Nem ellenség. Valor, az egyik bérlım. – És mit keres itt? – kérdi ingerült sziszegéssel a Lady, az iménti kiáltás hangos volt, túl hangos! – Halljam, de gyorsan, hogy kerülsz ide? – térdelek az öreg mellé, és megrázom a vállánál fogva. – Q lovag? Hála Bölcs Elionnak! Rash lovag hurcoltatott el, de aztán Mae Thani megszöktetett a palotából. Azóta itt lapulok. – Nem tudod, hol van most Thani? – kérdezek rá a számomra legfontosabb részletre. – Bement a halottas házba, utána zsoldosok jöttek, sokan. Rash lovag ve– zene ıket. Nem mentem közelebb, így nem láttam jól, de azt hiszem, elhurcolták a feleségedet, Q lovag. – És Yein? Ö is egy freitan, meghalt odabent? – kérdezi a Lady pengeéles hangon, miközben ránk sem néz, kivont fegyverrel kémleli az éjszakát. – Nem tudom, mi tönént odabent. Törött lábbal nem mertem közelebb menni! – mentegetıdzik Valor. Azonnal felállók mellıle, a Lady velem egyidıben térdel le, óvatosan végigtapogatja az öregember lábát. Én átveszem a helyét az ırségben, onnan kérdezek. – Mikor tört el a lábad? – Amikor Mae Thani lerántott a nagyterem ablakából – feleli precízen – Q lovag, már mondtam, a feleséged szöktetett meg a palotából, az ı kissé felelıtlen modorában. – Említett neked bármit a terveibıl? – Csak hogy valami fekete szertartást akar megakadályozni a halottas házban. Eh, ettıl nem lettem okosabb! – Erıs a tested, öreg, ez mindössze egyszerő bokarepedés, holott az emeletrıl leugrani a te korodban a legtöbbeknek már halálos kihívás – fejezi be közben a vizsgálódást a Lady – Borogasd, és vagy két hétig rá ne állj, ha nem akarsz egy életen át bicegni!
– Három hét – helyesbítek, mert bár igaza a van a Ladynek, Valor nagyon szívós lehet, de azért csak öreg ember. – Most pedig menj vissza a palota oldaláig, ott kihúzhatod, ami az éjszakából maradt, majd reggel küldetek érted szolgákat, akik hazasegítenek. Ezzel otthagyjuk, egyszerre veszve bele a temetı fekete csendjébe. – Thani még biztosan él, Rash nem ölné meg felindulásból – vigasztal a Lady, aztán sokkal keserőbben még hozzáteszi. – Yein viszont halott, ha bent volt. – Ha Thanival volt bent, talán még él. Ismét elérjük a palotát, hátamat nekivetem a hideg kınek. Eh, átkozott éjszaka, csak keringünk itt fel és alá, fejvesztettem, mint holmi gyerkıcök, holott fogy az idınk, hamarosan ránk virrad! – Figyelj, ha Thanit elfogták, szerinted a tömlöcökbe vitték vagy a palotába? – kérdezem a Ladyt hinelen, meghökkenés nélkül válaszol. – Ha Eshu kezében van, a tömlöcökbe, ha Rash a saját felügyeletében tartotta, akkor a palotában. – Ha Rash felügyel rá, akkor nem érdekel. Mégis le kell mennünk a börtönökbe. – A falnál még nem akartad. – Bíztam benne, hogy megleljük Yeint, és vele hárman elegen lettünk volna. De Yein is a tömlöcökben van, ha még él, az egyetlen reményünk, hogy bejutunk, és kihozzuk. – És Rash kellemetlen meglepetése? – Rash az éjszakára várt minket. Megvárjuk a hajnalt, már nincs sok hátra, amikor az embereim elkezdik lıni a falat. Akkor kiküldik a zsoldosokat, tehát az esetleg lent lapuló emberek nem kaphatnak már sehonnan segítséget. És amúgy is, senki sem számít arra, hogy fényes nappal, teljesen nyíltan támadunk a vár közepén. – Fényes nappal, teljesen nyíltan – ismétli a Lady szkeptikusan azt a részletet, ami a legkevésbé tetszik neki, aztán megrázza a fejét. – Igazad van, miért is várjon ránk Yein hosszan Frej-Jah mellett? De elıtte keressünk valami nyugodt helyet, ahol alhatunk egy kicsit, mert nem akarok holtfáradtan átlépni a túlvilágra! Hát hátra megyünk, a keleti oldalon a fal mellett egy szakaszon elhagyott parasztházak állnak, oda vesszük be magunkat, és alszunk vagy fél órát, ami a pirkadatig még hátravan. Illetve, én nem alszom, Thani jár a fejemben, él még, ép, egészséges? Bántották? És méltó vagyok a freitan névre, hogy itt lustálkodom, míg ı esetleg szenved?! De nem, Frej-Jah, nem tehetek semmit, most nem tehetek semmit, és te látod a lelkem, ez a kényszerő tehetetlenség sokkal rosszabb, mint egyedül harcolni a túlerıvel szemben, végig a palota minden termén, holtakat hagyva hátra, míg végül legyőr a túlerı. Mert ha ezt az utat választanám, legyőrnének, de én nem fogok veszíteni, hát te vezess engem, Frej-Jah, a gyızelemig!
Ám aludni így sem tudok, és hallom, a Lady is virraszt. De legalább pihenünk egy kicsit, aztán felkel a nap. A világosság elsı sugarai már a tömlöcök mögött találnak. Itt több nagy kupac megmunkált követ tartok, hogy legyen anyag javítani a falakat, ha egy esetleges ostromban aknászok leomlasztanák valahol. És lám, most is jól jön, kiváló rejtekhelyet nyújt nekünk, ahonnan nem csak a börtönt ırzı torony kapujára, de a várudvarra is rálátunk. A sötétség lassan oszlik, még erıs a félhomály, mikor valahonnan, messzirıl tompa, koppanó zaj hallatszik. Tizirék jó munkát végeztek odakint! Nem kell sokat várni, és már láthatjuk is, hogy egy csapat zsoldos ellovagol. – Negyven felett. Negyvenkettı, vagy talán negyvenhárom – számolja ıket össze elégedetten a Lady, aztán megigazítja a pallosát. – Mondjuk vagy húszan várnak rád a tömlöcökben, azaz nem maradhatott sok, aki megsegíti ıket, amikor majd kiderül, hogy ketten vagyunk. – Akkor gyerünk, Frej-Jah vezessen, a gyızelemig! – A gyızelemig! Nem vagyunk mi magunknál. Azt hiszem, Thani így fogalmazna, ha nem durvábban. Nem játszunk fedezékkel, stratégiával, felderítéssel, csak bele a közepébe. A torony elıtti két ırt levágjuk, mielıtt riadót fújnának, aztán berontunk, és gyakorlatilag addig ölünk, amíg van kit Szép, nagy ez a terem, van helyünk forgatni pallosunkat, és két freitan több, mint kétszer egy freitan. Egymás hátát védve küzdünk, súlyos fegyvereink egyszerően elsodorják a zsoldosokat. – Mészárszék! – törlöm le arcomról az izzadtságot, amikor végzünk, de a Lady hangja hideg marad. – Lehet, hogy ott voltak, amikor meghalt Yein. – Lehet, hogy Yein még él. – Akkor tovább! És ı megy elıre, lefelé a cellákhoz vivı lépcsın, pedig ez tulajdonképpen az én feladatom lenne. Mégsem tiltakozom, a rövid pihenı jólesik. Amikor leérek, az egyik ır már halott, a másik fegyverét eldobva térdel a Lady elé. – Uram, kegyelmezzen! – Nı vagyok – feleli a Lady, szerintem pusztán megszokásból, majd leüti. Utána megint én megyek elöl. A frissen szerzett kulcs a kezemben, amint kinyitom a folyosóra vivı vasrácsot, már kiáltok is. – Nator! Hol vagy, Nator? – Vigyázzon, uram, csapda! – kiált vissza, a figyelmeztetése nyomán kétoldalról az elsı cellaajtók kinyílnak, és fegyveresek rontanak elı. Nem is rossz terv, már ha megvárhatták volna, hogy bemenjek, és persze ha egyedül lennék! Az elsı fickót felkapom, és testét fedezéknek használva török elıre, a hátamat a Lady fedezi. A túlerejük nem számít, a szők folyosón legfeljebb csak kettesével jöhetnek, így hamarosan elérem Natorék celláját.
– Gyertek! – parancsolom, odadobva a kulcsot, aztán tartom az ajtót, amíg kijönnek. Utána gyorsan vége lesz. Az embereim felkapják a halottak fegyverét, pár tömlöcben még folytatódik egy ideig a harc, aztán az idegenek megadják magukat. Betereljük ıket egy cellába, és rájuk zárjuk a vasat, aztán sietve kiadom a parancsot, ki innen! – Fel a toronyba, és készüljetek, a következı lépés a palota ostroma! Az emberek lelkesen mennek, bár nyilván összetörte ıket az elmúlt pár nap fogsága, de most erıt merítenek hirtelen jön szabadulásukból. Csalóka erı ez, nem tart sokáig, ki kell használnom, annál is inkább mert itt már semmi dolgom. Utolsónak maradok a kifele tartók mögött, minden sarokba benézve, nehogy valakit hátrahagyjunk, aztán a Lady szólít elıre az egyik cellából. Rám sem néz, amikor belépek, egy, a földön heverı, páncélos test mellett térdel, csuklóját fogja. Némán megállok az ajtóban, a Lady töri meg a csendet pár pillanat múlva. – Él! Végtelen megnyugvással sóhajtok, aztán magam is odatérdelek Yein mellé. – Sebesült? Súlyos? – Nem, csak leütötték Hátulról! Hah, Yein, te tökfilkó, kit engedtél magad mellé, akit nem kellett volna? – gúnyolódik a Lady felszabadultan. – Na várj, amint magahoz tér, elismétlem neki! – Elismétlem én magam, ha kell, pallost forgatva! Lassan megtanulhatna vigyázni magára – élcelıdik, közben felemeljük Yeint, és már húznánk is kifelé, de a mozgástól magához tér – Jól vagy? – Jól?Jól! Hol a pallosom? – néz körbe. – Elvesztetted, de majd szerzünk egyet helyette, csak gyere! – Régi családi darab volt, nem hagyhatom itt – tápászkodik fel karjainkba kapaszkodva, sietve tereljük a cella ajtaja felé, fel a toronyba. – Megkeressük. Rash vette el? – Az átkozott! Igen, azt hiszem, ı vette el, csak most nem tudom végiggondolni, mert egy kicsit furcsa, ahogy libeg ez a lépcsı. A Ladyvel összenézünk a válla felett, csendesen nyugtatgat. – Ne félj, nem maradandó, csak vigyük friss levegıre. Szerencsére igaza lesz, odakint Yein már megáll a saját lábán, pislogva mered bele a hajnali napsütésbe. – Mi történt veletek? – kérdem sietve, bár a Lady arcán látom, nem örül, hogy félig eszmeieden társunkat faggatom. De nem is szól közbe, hiszen tudja, hogy ez fontos. – A ronitáig eljutottunk, hiba nélkül, ez biztos – tapasztja halántékára két kezét Yein. – De ott már készültek ránk, csapda volt. A méregkeverı nem is volt jelen, csak jött Rash, meg a csürheje. Aztán...
És itt komor ráncok győlnek a homlokára, ahogy ujjaival tétován megérinti a tarkóját. Nem tudja, vagy inkább nem akarja mondani? – Nem lényeges – segítem túl zavarán. – Thani akkor még élt? – Kutya baja sem volt! – csattan fel, kissé ingerültebben, mint ahogy egy ártatlan kérdést fogad az ember. Mindegy, majd késıbb, négyszemközt, most feladatunk van. – Még el kell foglalnunk a palotát. Elég erıs vagy, hogy küzdjél, vagy hátramaradsz? – Na tudod kit sértegess, Q! – löki félre barátian nyújtott kezemet, majd a földön heverı halottak közül felvesz egy kardot. – Ez a piszkavas átmenetileg megteszi, bent meg csak találok valami rendes fegyvert is, szóval gyerünk, a gyızelemig! A gyızelemig! Immár hárman vagyunk, katonákkal megerısítve, és ez elég. Lady No és Yein mellé is rendelek egy-egy osztagot, sietve kiosztom a feladatokat. Három oldalról rohanjuk le a palotát, könnyen verekedjük végig magunkat a konyhai traktuson, a szolgák szállásain, a díszes termeken. Itt-ott futunk csak bele pár ötletszerően szembejövı zsoldosba, úgy sejtem, Harrat sietve kiadott, kusza parancsait követik, nem jelentenek akadályt. Könnyen megy, túl könnyen, ami azt jelenti, Rash teljes visszavonulásra adott parancsot. Igaza van, én is ezt tettem volna. Minek pazarolja embereinek vérét, amikor kívülrıl körbe fogva a palotát könnyen csapdába ejti egész seregemet? Ám most nem számít ha tényleg be is szorulunk a palotába, itt vannak készletek, és erısek a falak, itt hetekig unhatjuk magunkat. Lesz idım bıven kitalálni, hogyan tovább. Ami sürgıs, sıt halaszthatatlan, az egyetlen ok, amiért most itt vagyunk, és nem a várkaput vesszük be, az az öcsém. Tudom, hogy Eshu nem az én lakosztályomba vette be magát, az elıtte apánké volt. Nem hiszem, hogy látni akarja, mit változtatott meg ott az általa győlölt asszony. (Semmit, Thanit mélységesen nem érdekli, miféle ágyon vagy akár szemétdombon hajtja álomra a fejét, én magam hozattam új bútorokat Tetihuanából, mert látni sem akartam bármit, ami apámé volt). Tehát öcsém most nyilván a régi szobájában lakik. Nem véletlen módon magam vezetem azt a csapatot, amelynek útjába esik az a szoba, saját magam töröm rá az ajtót. Aztán a belépés elıtt egy pillanatra megtorpanok, az orrom elıtt csap le egy fegyvert tartó kéz, ha nem várok ki, egyenesen a nyakamat találja. – Üdvözöllek, drága öcsém, na melyikünk is itt a halott? – ragadom meg a kezet, és bependerítem Eshut a szobába. – Tévedsz, ha azt hiszed, legyıztél! – mosolyog, sıt, nevet az arcomba! FrejJah, még szerencse, hogy nincs idım foglalkozni vele, mert még megfojtanám! – Ti ketten hozzátok, de ha elszökik...! Gyerünk, fel a lépcsıházban!
És vezetem tovább az embereimet, remélve, valaki ostoba csak az utunkba áll, és pár ütéssel csillapíthatom a lelkemben tomboló haragot, de nem. A palota már a miénk. A nagyterembe győlünk össze, mi, freitanok, de már odamenet osztom az új parancsokat; a bent ragadt szolgákat összeterelni, a földszintet kiüríteni, az elsı emelet ablakait bedeszkázni, a lépcsıházban torlaszt építeni, és gyorsan, a meglepetés a fı elınyünk! Odafent Nator vár, máris jelent, hány katona, hány szolga, ebbıl hány férfi, nı, gyerek van bent a palotában, kik a könnyő sérültek, és kiknek kell sietve ellátni a sebeit. Rábízom az intézkedést, közben jön a Lady, véres páncélban, csapata élén, és neki az is eszébe jutott, hogy valakit elszalasszon Valorért, az öreg is ott biceg mögötte. – Kész, a mi szárnyunk rendben! – jelenti, Yein a másik ajtón át érkezik, vállán átvetve hatalmas, kétfejő csatabárd, ami az elmúlt évtizedekben a fegyverterem fı dísze volt. – Minden csendes, de fel kéne gyújtani az öregtorony felé vezetı átjárót, mert onnan még bejöhetnek. – Majd ha tényleg jönnek. Ne égessünk fel semmit hiába, legalább páran pusztuljanak ott közülük! – Igazad van – hagyja rám, és letámasztja a kétfejő bárdot. – És most? – Most beszélek az öcsémmel – közlöm hidegen, és lerogyok a hosszú asztal végében álló karosszékembe. Vége, a palota a miénk, de ez még nem a gyızelem, még a felében sem vagyok. Hát elıvezettetem Eshut. – Nem akarom rabolni az idıt, nincs kedvem ostoba játszmákhoz – nyitok minden kertelés nélkül. – Szívem szerint megölnélek, puszta kézzel, és nem érdekelnek a következmények. Hogy nem tettem meg eddig, annak egy oka, hogy Thani Rash fogságában van, és sajnos közel s távol te vagy az egyetlen ember, akit elcserélhetek vele Wareen asszonyára. De ha ellenkezni mersz, a legcsekélyebb mértékben is ellenem teszel, akkor lecsapatom a füleidet, mert úgy sejtem, Rash azok nélkül is elfogad. – Én nem ellenkezem, bátyám, de nem fog sikerülni az a csere. Thani halott! Ha azt hiszi, majd felpattanok, és azt kiáltom,”hazudsz!”, akkor téved. Csak várok, némán és kifejezéstelen arccal, tudom, úgyis eldicsekszik a részletekkel. És valóban. – Én magam öltem meg! – folytatja pár pillanat múlva, és elıhúzza a nyakából a három aranymedaliont, mintha az bármit is jelentene. – Rash várni akart reggelig, hogy nyilvánosan köttesse fel a boszorkányt, mindenki okulására, de én nem akartam halasztani egy perccel sem. Minek az? Hát egyszerően odamentem, és leszúrtam. Saját magam. Láttam, ahogy meghalt. Végiggyönyörködtem. És nem bánom, ha megfojtasz, mert tudom, akármennyivel élsz túl, boldog már nem leszel!
Hát Frej-Jah, nem foglak megsérteni azzal, hogy neked ajánlom a lelkét! Felállok, és elindulok felé, a Lady lép mellém, de csak egy pillanat erejéig. – Q, az indulat nem bölcs tanácsadó! – suttogja, majd elmarad mögöttem. Tudom, bár nem árt, ha erre néha figyelmeztetik az embert. Odalépek öcsém mellé, letépem a nyakából a három aranymedált, aztán sarkon fordulok, és visszamegyek az asztalfıre. – Vigyétek fel az egyik padlásszobába, és ketten folyamatosan ırködjenek mellette. Egy pillanatra se vegyétek le róla a szemeteket! Mikor becsukódik az ajtó mögöttük, már ismét a karosszékemben ülök. – Q, én Frej-Jahra esküdtem, hogy megvédem Thanit, tehát ha most... – kezdi Yein, de a szavába vágok. – Hagyd el! Nehogy azt gondold, hogy hiszek neki! Majd ha bizonyítékot látok Thani halálára, majd akkor elkezdek gyászolni, és ne legyenek kétségeid, fegyverrel vonom felelısségre azokat, akik tehetnek róla. De nem most! Most sok a dolgunk! – Értem! – hajt fejet, és szintén leül az asztalhoz, a Lady kicsit megkésve követi a példáját. – Mindenekelıtt tárgyalni akarok Rash-sal – kezdem, és körbenézek, mi a véleményük. – Nem éri meg – szögezi le azonnal a Lady. – Mindent elvállal, ám közben a zsoldosok vezetıjére hagyja, hogy”cselekedjen saját belátása szerint”, és utána majd nagy hangon sajnálkozik, hogy ı ugyan nem szegte meg az esküt, de hát ezért a csürhéért nem tud felelısséget vállalni. – Ezzel együtt is ı az egyetlen, akivel van értelme beszélni a kintiek közül. İ legalább addig nem támad ránk, míg tárgyalunk. – Akkor legalább azt engedd meg, hogy jelen legyek – hajt fejet a Lady. – Ismerem régrıl, és egyébként is, én, a hiszaeni jobban átlátok rajta, mit te vagy Yein. – Jó, akkor ketten megyünk ki elé – döntök, és felállok az asztaltól, megigazítom a pallosomat. – Yein, te maradsz védeni a palotát, hátha közben valami alattomos módon hátba támadnak. És még egy! – szólok még vissza. – Ha minket megölnének, senkit se hagyj életben közülük! – Úgy lesz! – hagyja rám, aztán megy, hogy olajos szalmával beteríttesse az öregtorony felé vivı átjárót. A tárgyalásra hívó üzenetet egy önkéntes viszi ki Rashnak, és épen vissza is ér, a hiszaeni lovag hajlandó találkozni velük. Délben, a palota elıtti téren. Jó hely, elég széles, hogy ne kelljen hirtelen rajtaütéstıl tartani, és rá lehet látni a palotából épp úgy, mint a közeli bástyákról. A Ladyvel kettesben, teljes fegyverzetben vonulunk ki, a déli verıfényben hamar elfutja az arcom az izzadtság, de ez nem az az alkalom, amikor meglazíthatom a páncélom szíjait. A tér közepéig megyünk, aztán megállunk, várunk.
Nem sokat, Rash lép ki a túloldalt álló házak közül, ıt magányos csatlós kíséri. Tılünk jó négy lépésnyire áll meg, aztán végigmér minket, a Lady láttán még kicsit meg is hökken, de végül büszkén felemeli a fejét. – Nos? – Azért vagyok itt, hogy felajánljam, ha feltétel nélkül, azonnal megadjátok magatokat, és fegyvert letéve elvonultok Wareen alól, akkor megkímélem az életeteket. – Nem. Hát, ezt megbeszéltük. De sajnos, meg kell próbálnom megegyezni vele, sok ember élete múlik ezen! – Miért ragaszkodsz ehhez a háborúhoz, Rash? Miért törsz fegyvert Eshu oldalán? – Apád emlékére esküdtem, hogy megbosszulom a halálát. – Akkor a semmire esküdtél. Apám haláláért senki élı sem felelıs, nem megölték, meghalt. És lásd be, nincs esélyed, Rash! Odabent hetekig unhatjuk magunkat, addig ideér Paadre Tetihuanából, és elsöpri ezt a zsoldoskompániát. – Azt neked meg kell élned. Lehet, hogy egyszerően felgyújtatom a palotát. Tılem ez az egész tetves vár leéghet. – Valóban, ezzel a tettel elérheted, hogy mindenütt megismerjék a neved Hattantól Tetihuanáig. De nem hiszem, hogy pont efféle hírnévre vágysz. Mást kell kitalálnod. – Tudod mit? Add meg magad, akkor fogolyként kisérlek Hiszaenbe, ahol majd pártatlan királyi bírák döntenek sorsodról, cserébe pedig jelenlévı lovagtársaid és embereid sértetlenül visszatérhetnek Tetihuanába. – Nem. Persze, ı sem várt mást, megértıen biccent, aztán csak áttér a másik megoldásra. – Q, lássuk be, egyikünknek sem érdeke, hogy hosszan húzódjon ez az ügy. Mi meg már kétszer is kihívtuk egymást, örök szégyenként rajtunk marad, ha ezek után sem küzdünk meg. Mérd össze velem a fegyvered! Ha gyızöl, embereim elvonulnak a feltételeid szerint, ha én gyızök, akkor meg társaid felviszik fegyverzeted nagymesterem elé, és enyém marad Wareen. Igen, ennyi idı alatt felmérhette, hogy hány sebtıl vérzem, mennyi esélyem van, most már nyilván látja, hogy ez számára a legvalószínőbb mód a gyızelemre, hiszen Paadrét nem várhatja meg, az biztos vereség, fut át a fejemen a gondolat, de aztán előzöm. Tényleg kihívtam, tényleg szégyen, ha nem állok ki ellene. – Mielıtt válaszolnék, még egy kérésem lenne. Az öcsém, akit te az Aquim család utolsó törvényes tagjának tartasz, a foglyom. Szeretném elcserélni Thanira, Wareen asszonyára. Láthatóan nem éri felkészületlenül a kérés. – Sajnálom, Q, de nem cserélhetünk, bármennyire is vágyom épen látni Eshut. A feleséged halott.
– Akkor add ki a holttestét Eshuért cserébe. Nem tagadhatod meg tılem, hogy méltó módon eltemettessem. – Ezt sem tehetem, nem tudom, hol fekszik – feleli kényszeredetten, és remélem, nem látszik rajtam, hogy mennyire megkönnyebbültem. – De halott, Erran saját szemével látta, amikor leszúrták! A háta mögött a csatlós bólint, de ez már nem érdekel. Ha tényleg leszúrták volna, akkor holttestnek is lennie kellene, és hát Rash pár napja még az én halálhíremet terjesztette boldog-boldogtalannak! – Akkor Eshu egyelıre a foglyom marad. A párbajt pedig elfogadom – hajtok fejet, ám ekkor a Lady megérinti a vállam. – Q, add át nekem a megmérettetést! Egy pillanatra nem is értem, mit mond. – Te akarsz helyettem párbajozni? – A te csapatodban küzdöttem az északiak ellen, hosszú évek óta harcostársak vagyunk, a rend szabályai szerint megtehetem, hogy átvállalom tıled a párbajt! Ha te is megengeded. – Miért harcolnál helyettem? – emelem meg a hangom, és ha most képes lesz idegenek elıtt elıhozni, hogy sebesültnek tart, aki nem tud a saját nevében küzdeni...! De nem. – Q, Rash al Farel ott volt azok között, akik elosztották az apám örökségét! – sziszegi elırehajolva, egész közelrıl, hogy talán csak én hallhatom. – Add nekem ezt a harcot, jogom van hozzá! Joga van hozzá? Ha így érzi, nyilván. A Lady sosem beszélt róla, csak elejtett megjegyzéseibıl tudom, hogy nem békésen vált el régi rendházától. Meg mondjuk egyszer Paadre kapott Hiszaenbıl egy levelet, amiben felelısségre vonták, miért fogadta be. Csak nekem beszélt róla, mert a Lady az én csapatomban küzdött, mire ingerülten kikértem magamnak, hogy holmi fıvárosi hivatalnokok beleszóljanak a dolgomba. A Lady egyike volt a legjobbaknak, az életemet is rábíztam volna Már akkor is, hát most miért habozok? Joga van hozzá, hogy elégtételt vegyen az ıt ért sérelmeken, ez mindennél erısebb, ezzel szemben nem lehet azt számolgatni, hogy melyikünknek van több esélye gyızni! Még akkor is, ha mindkettınk élete múlik rajta. Mégis hosszan, hosszan gondolkodom, végül Rash unja meg a várakozást. – Tehát? Mi lesz? – Hiszaeni Lady No, régi harcostársam szeretné átvállalni tılem ezt a párbajt. A nevemben küzd majd, és veresége esetén a szabályok szerint átadom a kardomat neked. Rash felvont szemöldökkel fordul a Lady felé, és sokkal alaposabban méri végig, mint elsı alkalommal, amikor kijött elénk. De nem habozik sokat. – Elfogadom! – hajt fejet, és nem tudja palástolni mosolyát. Eh, ı is látja, ahogy én is láttam, igenis több így az esélye, mint velem szemben lett volna! A Lady remek mestere a pallosnak, fürgén mozogva, táncos
könnyedséggel küzd, de akkor is sokkal gyengébb, mint egy férfi. Rash el fogja sodorni! Vagy csak az önteltség beszél bennem, amikor azt hiszem, jobb lennék nála így, sebesülten, fáradtan, soknapos, pihenı nélküli küzdelem után? Mindegy, már döntöttem, hát nem tehetek mást, mint szépen kihátrálok, és megvárom a végét. Lady No nem sokat készülıdik, fegyvert húz, majd magasba emeli, a kihívás jeleként. Vajon mire véli mindezt Yein, aki bentrıl figyel minket? Rash közben még beszél pár szót a csatlósával, nekem idıhúzásnak tőnik, aztán ı is felemeli pallosát. – Gyere, kishölgy, csak mint régen, amikor még én tanítottalak, hogyan küzdj, a gyızelemig! – Az apám tanított, más soha! És úgy mennek egymásnak, mint akiket sok éves indulat feszít. Talán mert tényleg így van. Rezzenéstelen arccal figyelem, ahogy küzdenek elıttem, szikráznak a pallosok a déli verıfényben. Rash folyamatosan támad, kihasználja, hogy erısebb, megy elıre, a Lady pedig védekezve hátrál. Úgy hinném, veszíteni fog. Ám mit sejtheti elıre a halandó ember, hogyan döntenek a halhatatlan istenek? Egy efféle összecsapás néha szinte a semmin dıl el, a biztos diadal kapujában is el lehet bukni, csak az tekintheti magát gyıztesnek, akinek a lábainál egy nem lélegzı test hever. Itt is olyan gyorsan történik fordulat, hogyha éppen pislogtam volna, észre sem veszem. Rash keze megbicsaklik, az ütése levegıbe szalad, a Lady pedig kihasználja a hibát. Ennyi. Aztán csak áll, nehezen veszi a levegıt, míg odalent Rash al Farel vére fekete tócsába győlik a porban. – Köszönöm, Frej-Jah, elvezettél a gyızelemig – suttogja maga elé, aztán felemeli a hangját– Csatlós, te láttál mindent. Vidd el urad fegyverzetét Hiszaenbe, és mondd meg a nagymesternek, Lady No gyızte le! De akkor már látom, a házak között emberek közelednek. – Gyere! – ragadom karon a Ladyt, csak kicsit kell húznom, rögtön észhez tér. Sietve hátrálunk vissza a palotába, mikor becsukják mögöttünk a kaput, a tér már tele van zsoldosokkal. – Torlaszt, és aztán fel az emeletre! – parancsolom. – A földszintet feladjuk, mindenki vissza a lépcsıházba! Ezzel elıremegyek, a Lady a nyomomban siet. Félúton a nagyterem felé Yein jön szembe, az arcát vörösre festi az indulat. – Remek munkát végeztetek, mondhatom! Kimentek, hogy békésen rendezzétek a kérdést, és mit csináltok? Megölitek az egyetlen embert, akinek legalább félig el lehetett hinni a szavát. Most már nincs kint senki, akivel tárgyalni lehetne.
– Most már nincs kint senki, aki tudná, hogyan kell egy várat megostromolni – csitítom. – Egyébként is, olyan nagy baj, hogy nem egyezünk meg, hanem végigküzdjük az egészet becsülettel? – Nem, persze nem – hagyja rám, de azért láthatóan mérges. – Mivel ugrasztott bele titeket abba, hogy a Lady küzdjön? – Volt rá okunk. És végül is gyızött, a többi nem számít. – Nem vagyok vak, láttam, hogy mindössze véletlen volt! – rázza a fejét Yein palástolatlan indulattal, és már majdnem leintem, hogy ne beszéljen így egy rendtársának tisztességes gyızelmérıl, amikor maga a Lady ismeri el a vádat. – Tudom, hogy mindössze szerencsém volt. Legyőrt volna, csak elszakadt az alkarvédıjének a szíja. Sajnálom, hogy puszta önzésbıl kockára tettem az életeteket. – Nem számít – rázom a fejem, így utólag tényleg nem. – Kiszámíthatatlan Iziana hatalma sem végtelen, hát leginkább magadnak köszönheted, hogy nem te fekszel most odalent holtan, no meg Frej-Jahnak, hogy elvezetett, a gyızelemig. Aztán már nincs több idınk merengeni, a zsoldosok odakint úgy hiszik, most készületlenül ér minket egy ostrom. Tévednek. A lépcsıházat Yein csapata tartja, embert sem veszítenek, a Lady a katonáival az elsı emeleten veri vissza azt a pár ostobát, aki az ablakokon akar bemászni, én pedig az öregtoronyba vivı átjárót gyújtom fel. Itt sok a sebesült mindkét oldalon, de végül beomlik a folyosó, most már csak egy úton lehet kijutni a palotából. Már késıre hajlik a délután, mire elül a harc, a zsoldosok visszavonulnak. Még körbejárok, részben hogy lássam, minden rendben, részben meg hogy az emberek lássák, hogy minden rendben van velem, aztán visszatérek a nagyterembe, ahol egyszerő vacsora vár. Lovagtársaimmal együtt eszem, közben csak a védelem apró részleteirıl esik szó. Amint befejeztük, sietısen asztalt bontok, és mindenki megy a dolgára. Ám mikor a Lady feláll az asztaltól, utánalépek. – Köszönöm, hogy átvállaltad – hajtok fejet csendesen, ebben tulajdonképpen benne van, hogy igenis nekem lett volna nehezebb a megmérettetés, de a Lady nem kicsinyes, hogy ezt nyíltan ki is mondja. – Neked tartalékolni kell az erıdet az ısatyáddal való harcra, nem meríthetted ki magad! – néz a szemembe, aztán megy. Pedig már majdnem elfelejtettem! Kinézek a nyugatra nyíló, hosszú boltívsoron, a nap már csak vörös maszat a felhıs, alkonyi égen. Hamarosan eljön az éjszaka, a kísértetek ideje. Rash halott, Eshu a foglyom, de odakint még ott vár az a Harrat nevő zsoldosvezér, és persze a ronita, aki az egészet kezdte, aki Wareenben szándékszik megerısíteni hatalmát. Vajon sikerült tegnap szolgálatába rendelnie ısapámat? És ha nem, vajon mi fogja megakadályozni ma, hogy elérje célját? Töprengve indulok vissza a szobámba, hogy legalább pár órát aludjak, utam a Nagyasszony termén keresztül vezet. A padlót itt is vér mocskolja, de
Kiszámíthatatlan Iziana szeszélye folytán a fal mellett épen áll a kistábla. Láb nélkül, körülötte a székeket valaki felborogatta, de a tábla ép, és rajta még ott az a játék, amit pár nappal ezelıtt hagytunk abba Thanival. Milyen rég volt! Aztán megdermedek, észreveszem, hogy valaki lépett Thani bábuival! Az elıtt láttam utoljára a táblát, mielıtt utánalovagoltam volna a barlangokba, most szívem szeretett hölgyének bábuiból az egyik elırébb van két mezıvel. Felkapom az egyik leborult széket, mellé ülök az asztalnak, kezem önkéntelenül a zsebemben ırzött aranymedálokra kulcsolódik, amiket Eshu nyakából téptem le. Persze, egy arrébb csúszott korong nem jelent semmit. Thani napokig fogoly volt a palotában, nyilván akkor lépett. De ha még él... Tétován, lassú mozdulattal tolom elıre az egyik bábumat. Frej-Jah, sıt, Mist, te Titokzatos, ha él, és él, tudom, hogy él, akkor segítsétek! Hosszú éjszaka vár ránk, segítsétek ıt, és adjatok nekem jelet, ami erıt ad, a gyızelemig! Aztán felállok a táblától, még egy pillantást vetek az állásra, jó játszma ez, ezzel az új lépéssel ismét kétesélyes. Utána már egyenesen a szobámba megyek, pihenni.
THANI avagy újabb haláli mulatság
Utálok megkötözve toloncolódni. Ráadásul bekötött szájjal, iszonyú! Rash persze fütyül rá, mit szeretek, elégedetten dühöng elıttem, engem meg cibál az a két marha katona, de megjegyeztem ám az arcukat! Csak még egyszer találkozzunk, aztán szétverem azt az elégedett pofájukat, akár Q közremőködése nélkül is. A palota oldalában aztán a még mindig eszméletlen Yeint továbbviszik a tömlöcbe, Rash nagy hangon utasítgatja a katonákat. – Külön cellába vele, és nagyon vigyázzatok rá! Utána az elsı két cellában rejtızzön el egy-egy szakasz! Hajnalig várjanak, mert elképzelhetı, hogy a kötél csak csalétek, és Q valahol máshol szökik be. Tehát a kötélhez telepített emberek után még két szakaszt el fog veszíteni hajnalra ez a pojáca, fordítok magamban. Megérdemli! Ám ha azt hiszem, én is kapok egy nyugis cellát, akkor csalódnom kell. Rám igényt tart a mocsok disznó. – Hozzátok, rá személyesen fogok felügyelni.
Ezzel a katonák belökdösnek a palotába, felcibálnak a lovag szobájáig, és ott bependerítenek a sarokba. Majd feszesen tisztelegnek, és mint akik jól végezték a dolgukat, mennek aluszkálni. Na jó, tılük több mókára nem számíthatok. Picit még bízom benne, hogy Rash majd elég érdekes lesz, hogy ne unatkozzam, de sajnos tök lehangoló a srác. Rám se néz, csak lecsatolja a páncélját, szépen, komótosan. Ez hülye, de legalábbis nagyon rutintalan! Ostromlott várban nekivetkızni az éjszakának? Ennyire biztonságban érzi magát? Ráadásul hosszan tart, míg szépen, precízen kicsatolja az összes vacak szíjat. Dögunalom, Q is pont így csinálja, és ı sem ezzel szokott esténként feldobni. Aztán bejön Erran, és ez végre jobb kedvre hangol. Szeretném vele megosztani, hogy nagyon örülök neki, meg klassz, hogy nem ıt szeletelte fel az ıspapa, hanem a másik csatlóst, akit én nem is ismertem, de ez mind bennem szorul, mert a szám még mindig be van kötve. Meg kéne szabadulni ettıl a pecektıl, mielıtt belebetegszem! Rash közben végez, fáradtan feláll a székrıl. – Erran, hajnalig maradj ébren, és vigyázz erre a boszorkányra. A szemed se vedd le róla, mert minden fekete praktikára kész! Ezzel békésen átvonul a szomszéd szobába, felteszem, aludni. Na, ennyit arról, hogy majd személyesen felügyel rám. Teljesen megsértıdöm. Erran persze jól tőri ura taplóságát, szó nélkül letelepszik, velem szemben, és bár nem kapott rá utasítást, de nekilát kifényezni lovagja páncélját Ez már igazán mindennek a teteje! Q ezt mindig maga csinálja. Teljesen rosszul van tıle, ha valaki hozzáér dédelgetett mellvértjéhez, az alkarvédıkhöz pedig meghittebb viszony főzi, mint hozzám. Legalábbis néha így érzem. Ám ez után a felvezetés után mégsem fullad unalomba az est, mert mikorra Erran éppen végez a takarítással, kurta kopogás hangzik, és belép Harrat. – Csak ellenırzöm, hogy minden rendben – hamukázik, aztán gúnyosan végigmér. – Jó munkát végzel, Erran, de nem lenne jobb, ha külön szobába zárnánk a boszorkányt? – Rash lovag parancsa szerint itt marad, az én felügyeletem mellett, amíg hajnalban fel nem kötik. Ne is bízz rá erre a seggfejre, Erran, mert tuti leszúr, amint négyszemközt maradunk! – Ugyan, felesleges ilyesmire pocsékolnod az idıdet. Erre a boszorkányra bárki vigyázhat, majd mellé rendelek két embert, te meg pihenj le! A lovagnak nagyobb szüksége van rád maga mellett, holnap majdnem biztosan megostromol minket az az istentelen Q al Aquim. – Harrat, menj el, ha csak azért jöttél, hogy elvidd innen a boszorkányt! Én nem szegem meg lovagom parancsát. Tiszta, egyenes beszéd! Ennek ellenére tetszik, ám mielıtt túlzottan örülni kezdenék, kopogás nélkül belép Eshu. – Ah, tehát igaz, elfogtátok a szajhát!
Erre senki sem felel, ez nyilvánvalóan látszó tény, bár Erran kicsit elhúzza a szája szélét, kiválóan kifejezve, mit tart békaképő sógoromról. Ellenben Harrat örül neki, és sietve kihasználja jelenlétét. – Pont most akartam átvitetni egy jobban ırizhetı helyiségbe a boszorkányt, Eshu úr, de Erran az utamba állt. – A lovagom parancsa szerint itt kell ıriznem – ismétli a csatlós, és fel is áll, kezét kardja markolatára teszi. Csak támogatni tudom elszántságát. – Pedig Harratnak igaza van. Jobb, ha nem te döntesz ilyen kérdésekben, menj be, és hívd ki Rash-t! Ezt én parancsolom, Wareen ura, akinél vendégeskedtek. Erran arcán világosan látszik, hogy mit tan errıl a”vendégeskedésrıl”, de végül sarkon fordul, és bemegy ura szobájába. – Na végre! – sziszegi Eshu, amint becsukódik a csatlós mögött az ajtó, majd tırt ránt, és megpróbál leszúrni. Két okból nem sikerül neki. Egyrészt Harrat megragadja a csuklóját, és félrerántja, másrészt én, kiváló életösztönömnek köszönhetıen bravúros gyorsasággal penderülök félre az útjából. Persze, összekötözve azért nem tudom tökéletesen irányítani magamat, ezért nekicsapódom az egyik szék lábának, ami feldıl, rám borítva Rash teljes páncélzatát, de nem számít. Miért hagyja széjjel a cuccát, nem? – Ne tégy ostobaságot, Eshu! – inti rendre közben Harrat orgyilkos hajlamú sógoromat. – Jirris még beszélni akar vele. Valami varázslatról, vagy mirıl. Remek, ha a méregkeverı még beszélni akar velem, az fél életbiztosítás. Eshunak persze más esik le. – Neked, zsoldos, úr vagyok, ha megszólítasz! – Elnézést, Eshu úr! – vonul vissza a zsoldosvezér, és meghajtja a fejét. Én meg közben kényelmesen elhelyezkedem a rámborult páncéldarabok között, és mivel úgysincs jobb dolgom, elkezdem az éppen kezem közé akadó egyik alkarvédı szíját szétreszelni a szintén kézre esı lábvért szélén. Megtehetem, a kezemet hátra kötötték, senki sem veszi észre. Annál is inkább, mert ekkor végre elıkerül Rash is. – Hát ti meg mit kerestek itt? – Rash, csak aggódtam a boszorkány miatt – magyarázza Eshu, sietve háta mögé rejtve a tırt, amivel az imént majdnem leszúrt. – Látod, még mindig magánál tartja a Frej-Jahnak szentelt aranymedálokat, bizonyosan valami fekete szertartásra készül velük! – mutat aztán a nyakamra, ahol jól látszik a három vastag aranylánc. Rash nem is habozik, hogy leakassza ıket. – Ez is a te felelısséged. Már megmondtam, hogy vidd vissza a szentélybe, az ilyesmi nem játék – feddi meg Eshut, és odaadja neki a medálokat. – Azonnal, Rash. De azt hiszem, még így sincs itt jó helyen a boszorkány. Át kéne vinni egy másik, jobban zárható szobába, és több ember kéne mellé, Erran egyedül nem elég!
– A boszorkány itt marad, az én felügyeletem alatt, és Erran fogja ırizni, mert ı az egyetlen az egész várban, akiben megbízom. Errıl vitát nem nyitok. És te Harrat, mit akarsz? – Uram, csak meg szeretném kérdezni, hogy mi legyen azzal a szolgával, aki a hírt hozta, hogy látta annak a Valornak a szobájában azokat az elrejtett kegytárgyakat. Ami alapján ugye ide hozattuk, mint ronita méregkeverıt – hazudik feszes vigyázzban a rutinos zsoldos. Rash arcán látom, hogy legszívesebben kivágná a fenébe, de kötelesség– tudata nem engedi. – Eh, az a szolga egy mocsok besúgó! Dobjátok ki, nem értem, miért háborgattok ezzel engem! A zsoldosvezér alamuszi hangon elıadott mentegetıdzésére nem figyelek, már majdnem teljesen elintéztem az alkarvédı szíját. Nem egyszerő meló, mert ugye úgy kell kinéznie, mint a természetes kopás. Ha látszana, hogy vágás, irtó botrány lenne belıle utána, vizsgálat meg melldöngetı felelısségkeresés, de a természetes kopás, az ugye természetes kopás, az ellen még Frej-Jah sem tehet! És ráadásul mindezt a hátam mögött, vakon, de azért meg kell jegyeznem, jól megy. Ha Rash reggel sietve öltözik, mert mondjuk éppen vívják a várat, akkor jó eséllyel nem fogja észrevenni, aztán ha majd harc közben a szíj elszakad... Hát, remélem, a legrosszabbkor teszi! Közben Harrat befejezi a seggnyalást, Rash láthatóan örül neki, hogy végre elhallgat. – Jó, rendben. Most pedig menjetek, fáradt vagyok. Jó éjszakát – fordul sarkon, és meg sem várva a választ, visszamegy aludni. – Hallottátok, menjetek! – mordul fel Erran is, aztán nekilát rendbe tenni lovagja szétszóródott páncéldarabjait. És közben hátát fordítja Harratnak! A marha! Nekem fáj, ahogy leütik. – Eh, ostoba csatlós, meg a nagyképő lovag! – méltatlankodik suttogva Harrat, ahogy leereszti az eszméletlen testet, nehogy zajt csapjon a zuhanása. – Miért van rájuk szükségünk? Jirris egyedül elbánik Q al Aquimmal, az én zsoldosaim meg úgyis nekem engedelmeskednek. – Nem a te feladatot eldönteni, hogy kire van szükségem, zsoldos! – vág vissza Eshu, aki ezek szerint komolyan gondolja, hogy ı az úr kettıjük között. – Na, kapd fel a szajhát, és vigyük Jirrishez, ha már beszélnie kell vele, mert minden pillanatban itt lehet a bátyám, és én azt akarom, hogy a felesége addigra már halott legyen! Nos, gyenge közepesek a kilátásaim, állapítom meg, ahogy a zsoldos félig földön húzva, félig a vállamat rángatva kicibál a szobából. Eshu mögöttünk jön, kezében a tır, a folyosón már vár ránk az eddig nyilván csendben hallgatódzó ronita is. – Siessetek, nincs idınk!
– A lovag húzta az idıt, meg az ostoba csatlósa, akit le kellen ütnöm! – morog a zsoldos, ami persze nem tetszik a méregkeverınek. – Leütötted? Akkor hozd ıt is, majd elássuk valahol hátul, de abból baj lesz, ha a lovag megleli! Kezdenek alakulni a dolgok, vélem, miközben engem a nyápic ronita, meg a vérszegény Eshu-béka hurcol, mögöttünk jön a zsoldos, vállán átvetve a csatlóssal. Az egyik elhagyott, oldalsó szobába megyünk, Errant csak ledobják a földre, én egy kényelmetlen széket kapok. – Na, boszorkány, most végre nem szökhetsz meg elılem! – vigyorog a képembe a ronita. Hümmögve ingatom a fejem, azt bekötött szájjal is lehet. – Ne udvarolj neki, öld meg! – követeli Eshu, és Harrat is ezt támogatja. – Öljük meg mind a kettıt mihamarabb, mert csak bajt hoznak ránk! Nem tudnak újat kitalálni, sóhajtok magamban, és miközben tágra nyílt szemekkel bámulom a fejem felett vitatkozókat, könnyed vakaródzás örve alatt nekilátok kibújni a gúzsból. Elvégre ezt senki sem fogja az itt gyülekezı tömegbıl megtenni helyettem. – Ostobák, mit is értetek ti a felsıbb misztériumokhoz! – hordja le a vérre szomjazókat a méregkeverı. – Menjetek ki, súlyos kérdésekrıl kell beszélnem ezzel a boszorkánnyal, ami nem tartozik rátok. A két pasas láthatóan nem örül a fejleménynek, de azért kimennek, ékesen prezentálva, ki is az úr közöttük. Én meg egyedül maradok a ronitával, aki még az ajtót is bezárja mögöttük, majd szélesen mosolyogva rám mered – Nos, most végre beszélgethetünk. Pecek van a számban, hörgöm, a lehetıségeimhez képest artikuláltan. – Bocsáss meg, de nem vagyok bolond hagyni, hogy megszólalj, és rám hozd a halált, Sárkányasszony! Akkor ez elég egyoldalú beszélgetés lesz. – Ma éjfélkor belesétáltál a csapdámba, elfoglaltad magad a széthagyott, a szertartásra elıkészített kegytárgyaimmal, míg én teljes békében megidéztem War al Aquimot. Én meg a király álruhás kislánya vagyok, naná. Ha tiéd a kísértet, akkor mit fecsegsz, miért nem irtatsz ki vele mindenkit a környéken? – Ám hiba esett a számításaimba, és a kísértet nem jelent meg. Azt kell hinnem, te mégis a hatalmadba kerítetted, a sárkánytól való erıddel. Ja, ha ezt hiszed, akkor nincs baj. Rajta, próbálj csak meggyızni, hogy átálljak hozzád, mókás lesz! – Most meg kéne téged ölnöm, de hajlandó vagyok a megegyezésre. Biztosan találunk valami közös megoldást, annál is inkább, mivel neked is szükséged van rám, hogy megvédjelek. Az a bolond Eshu, vagy az orráig sem látó Harrat szívesen átvágná a torkod!
Meg a tiédet is, ha kiderül, hogy megint elpackáztad, marha! Tudom, már azért is dühösek voltak, hogy Qt bénán mérgezted meg, ha ez is kiderül, ugrott a haverságotok! – De én adok egy esélyt az életre. Add át nekem a kísértetet, és cserébe szabadon elmenekülhetsz! Aha, tehát nem tudod elvenni tılem. Akkor tudod mit, juszt sem adom oda! Az enyém! – Ha hajlasz a megegyezésre, csak bólints. Jó? Ez teljesen hülyének néz? – Nem! – köpöm ki a számból a rég szétrágott pecket, majd arcon csapom a kötéllel, ami eredetileg a kezemet tartotta hátul. Kiáltva megtántorodik, én meg felpattanok, felkapom a székemet, és szétverem a fején. Sikoltozva hátrál, aztán el is esik, akkor már nem megyek utána. Ez is megijeszt egy kicsit, magam is megdöbbenek saját agresszivitásomon. Régebben talán nem voltam ennyire harcra kész. Persze, nyilván Q hatása. Mellette az emberre egyszerően ráragad, hogy elıször üssön, és csak utána nézze meg, hogy mit tett ártalmatlanná. Ám akárhogyan is, de a ronita átmenetileg harcképtelenül fekszik elıttem, Harrat meg Eshu éppen az ajtót törik, és sajnos, Erran még mindig eszméletlen! – Hé, ébredj, de gyorsan, hallod, nagy a baj, irtó nagy, kell a segítséged! – rángatom szegény csatlós vállát, tétován ébredezik, de jelen esetben ez kevés. – Ébredj már, te mamlasz! – pofozom, az ajtó beszakad, az eddig kint rekedt barmok benyomulnak. – Azt hittétek, megkötözve ártalmatlan vagyok? Hát tévedtetek! – rikoltom, majd egyenesen nekik rontok. Fegyvert tartva dermednek meg, készen a küzdelemre, de mielıtt elérném ıket az utolsó pillanatban elgáncsolom magam, és a lábaik között, arcon kicsúszom a folyosóra. Aztán talpra, és sprint, csak mint szokásos. Azt még látom, hogy a feltápászkodó Erran elkapja Harratot, és bemos neki egy irtó nagyot, de a részleteket nem figyelhetem meg, mert mögöttem jön ám a tırrel felszerelt Eshu. Hát méla unalommal futok elıle, in– hon, a saját palotámban azért nála klasszisokkal jobbakat is leráznék. Átvágok pár folyosón, meg szobán, az egyik üres ırposzton még egy véletlenül otthagyott katonaköpenyt is ellopok, majd átvágok a felsı konyhán, és kimászom az ablakon az öregtorony felé vivı átjáró tetejére. Zsindelyes fa, szóval nagyon kopog, de végül kiérek a mellvédre, és ott már biztonságban érzem magam. Jól beleburkolódzom a katonaköpenybe, majd kimért léptekkel sétálni kezdek. Távolról most úgy nézek ki, mint egy ırszem. Már reményeim szerint. Közben lesem a sötét éjszakát, de semmi, Eshu lemaradt. A béna! Már kezdenék is megnyugodni, ám ahogy egyenes léptekkel besétálok az öreg– toronytól számolt elsı, mellvéd fölé emelt fatetızetnek, ami emlékeim szerint a hangzatos „tizenkettes ırposzt” névre hallgat, hirtelen a semmibıl vékony kis fekete árnyék válik ki elılem.
– Jobb, ha nem mozdulsz, mert egy mérgezett tırt tartok a kezemben. Vagy talán azt hitted, ennyivel legyıztél, Sárkányasszony? – fröcsögi a légbıl jött ronita, minden szavával csak úgy prüszköl belıle a vér. – Igen, azt hittem, hogy ennyivel legyıztelek, de egye fene. Tárgyaljunk! Az ısapus az enyém, de nem tudom használni, mert Q kiátkoz érte, nekem meg kell a palimadár, hogy társadalmilag elismert pozíciót biztosítson. Érted, Wareen asszonyának lenni sokkal jobb, mint utcai kurvának, nem? – mosolygok rá cinkosan, a sötétben csak annyit látok, hogy talán egy pár foga felvillan, azaz nyilván ı is mosolyog. – Tudtam, hogy végül értelmesen is tudunk beszélni, Wareen asszonya. Én szívesen segítek neked, mik a feltételeid? – Feltételeim, azok vannak – kezdek bele, és közben szépen, lassan, fél lépésekkel igyekszem kikerülni. El kéne futnom, de tényleg! – Nos, halljam! – Elıször is, vedd el a tırt a hasamtól, mert csikiz – kezdek bele, és már majdnem kikerültem, amikor a szemem sarkában, az öregtorony felıl mozgást látok, valaki jön! – Eh, ne légy ostoba! Beszélj komolyan, ez az utolsó alkalom, hogy még szép szóval kérdezlek! – türelmetlenkedik a ronita. – Ha leszúrsz, mindkettınknek vége, mert akkor Aquim papa megöl téged. Megöli a gyilkosomat, ezt a parancsot adtam neki – blöffölök, miközben lesem mögötte az éjszakát, vajon ki is a közeledı megmentım? – Hah, gyilkosod e tır lesz, nem én! Kiábrándító! Eshu jön, méghozzá sietve. Nyilván nem lát be a tetı alá, itt sötétebb van, mint kint, de hallhatja, hogy valaki beszél. Amirıl eszembe jut valami. – Eh, csak játék a szavakkal, az én erım maga a sárkány ereje! – kezdek nagyhangú fecsegésbe, csak amint egy igazi fekete boszitól el lehet várni – Erım a sárkány, erım a szél, erım a hold ereje, és a hegyekben szikrázó tavak hős vizének ereje! – szónoklom, és látom, hogy Eshu már majdnem itt van. Még oldalazok egy keveset, hogy a ronita pont közém és veszett sógorkám közé essen, de közben beszélek is, nehogy megszólaljon a méregkeverı, elárulva, hogy nem egyedül vagyok itt a sötétben. – Szolgál engem világ, miként én szolgálom uram, aki megsegít, hát hozzá imádkozom, Ro, te Kegyetlen, ne hagyj el ezen a fekete órán! – Tán beszéld meg vele személyesen! – ér ekkor hozzánk Eshu, és ezzel a kedélyesnek szánt végszóval szúr. Nos, a mély sötétben az egyik köpenyes alak olyan, mint a másik, és úgy hiszem, ráadásul Eshu azt hiszi, itt csak egy alak áll, szerintem eszébe sem jut, hogy mást szúrt le siettében. Pláne, mert még sikoltok is, hogy elnyomjam a ronita hörgését, aztán szívem szerint futnék, de irtó mákom van! A méregkeverı még lép egyet, majd nekicsapódik a mellvédnek, és kiszédül a mélybe. Eshu ott
áll velem szemben, kezében véres tır, de szerintem az orráig sem lát, hát kihasználom a sötétséget, és bevágódom a fal menti pad alá. Jó hely ez, itt szoktak ücsörögni az ırposztra rendelt katonák én meg kényelmesen elférek alatta, már egyszer kipróbáltam. Most is szépen belapulok, aztán lesem, hogy mit csinál Eshu, aki innen nézve csak egy fekete sziluett az árnyalatnyival világosabb háttér elıtt. Nos, elıször is megtörli a homlokát, meg Frej-Jahot is megemlíti, aztán elteszi a tırt, és utána néz a ronitának, mélyen kihajolva a mellvéden.Sietve körbe nézek, vajon van szemtanúnk, vagy utána dobhatom a méregkeverınek, de azért ennyire nem kedvel Kiszámíthatatlan Iziana, az öregtorony felıl új versenyzı érkezik. – Mit tettél, Eshu úr! – ismerem fel Erran hangját, aztán berobog az elnyőtt csatlós, és kis híján fojtogatni kezdi a sógorom. Szerintem jólnevelt– sége utolsó morzsáit emészti éppen, hogy legyen ereje nyugton megvárni a választ. – Megöltem a boszorkányt. – Rash lovag hajnalban akarta felkötteti, hogy mindenki lássa a halálát! – Hajnalra itt lesz a bátyám. Megmentette volna, ha nem ölöm meg. De megelıztem! Szavamra, szinte várom, hogy elé állhassak, és elmondjam neki. Szerinted milyen arcot fog vágni? – kacarászik kedélyesen Eshu, de Erran érzéketlen a problémáira. – De honnan tudhatjuk, hogy meghalt-e? – Csak látom, hogy kit szúrok le! – méltatlankodik Eshu, hét határ legnagyobb hatökre. – Itt volt, sikoltott, te is láttad. Igen, mind a ketten láttuk, hogy lezuhant. – Láttam, hogy lezuhant, de honnan tudhatjuk, hogy belehal-e ennyibe egy fekete boszorkány? – tesz fel egy engem érdeklı kérdést a csatlós. Vajon visszajön-e lentrıl a ronita, vagy ıt már elintézettnek vehetem? – Eh, leszúrtam és lezuhant. Nem lehet életben! Bizonyos minimális kétségeim vannak, ám ekkor új ember fut be. – Hát ti meg mit álltok itt? – kocog be az ırposztra Harrat, láthatóan bicegve, de amúgy szokott agresszivitással. – Eshu úr leszúrta Thani úrnıt! – felel dühösen Erran, akit utoljára még a zsoldossal verekedni láttam, de úgy látszik, meggyilkolásom örömére nem kezdik újra a bunyót. – Leszúrtad? – visszhangozza a zsoldos. – Eszeden vagy? Hiszen tudod hogy.. És itt elhallgat, naná, hogy nem akar beszélni a ronitáról. Megnyugtathatnám, hogy ne idegeskedjen, a méregkeverı éppen most zuhant vagy félszáz métert, ha él is, a kisebb gondja is nagyobb, mint hogy ıket felelısségre vonja a hülyeségükért, de bölcsen hallgatok a pad alatt. – Eh, mit vagytok úgy oda! – védekezik közben Eshu. – Meghalt, és kész, ez mindenkinek a legjobb! És mielıtt ezen összevesznének, egy harsány hang üvölt bele az éjszakába
– Hát itt meg mi folyik? – méltatlankodik Rash, majd ı is csatlakozik a hullám felett győlı keselyőcsapathoz. Jaj, Mist, hányan jönnek még? Tökre el fogok gémberedni, mert azért annyira nem kényelmes ez alatt a pad alatt. – Uram, Eshu úr leszúrta Thani úrnıt, aki leszédült a mélybe, és meghalt – jelenti Erran, immár vigyázzban állva. – Leszúrtad? – rázza meg Rash Eshut a vállánál fogva. – Leszúrtad? Te ostoba! Hogyan fogjam a pártját valakinek, akinek vér tapad a kezéhez? Hogyan ölhetted meg az éjszakában, úgy, hogy utána még csak el se lehessen temetni? A parasztok mától kezdve másról sem mesélnek majd, mint arról, hogy él, és ellened szervezkedik. Hogyan akarsz itt uralkodni, ha mindenki a visszatértétıl fél majd? – Rash, én... – Ostoba kölyök vagy! És mi lesz, ha híre kel, hogy meggyilkoltál egy asszonyt? – De egy fekete boszorkány... – Egy fekete boszorkány is asszony, hogy a fene esne belé! – dühöng a lovag, aztán higgadtabban folytatja. – Rendben, megoldjuk. Nem kell mindenkinek tudnia, hogy te voltál. Ki látta? – Csak én, uram – hajt fejet Erran engedelmesen, Rash mégis Harratra néz. – És te, zsoldos? – Nem láttam. Hiszen Eshu úr fizet – teszi hozzá igen célzatosan Rash felhördül, de aztán csak lecsillapodik. – Jól van, ezek szerint mi tudunk róla, és senki más. Ne is terjedjen el! Amíg Q al Aquim él, nem derülhet ki, hogy hogyan halt meg, mert még kihív téged bosszúból, és akkor maga Frej-Jah sem ment meg a haláltól! – Értem, Rash – bólogat Eshu, de szerintem nem is figyel. – És akkor mit mondjunk? – kérdi Harrat. – Elszökött? – Nem. Egy freitan nem hazudik. Soha, semmilyen körülmények között sem, zsoldos! Majd azt mondjuk, leszúrták, és kész. Erran, felejtsd el. hogy Eshu úr tette, Harrat, te pedig még inkább hallgass, mert egy halott nem fizet! Amíg megoldjuk itt ezt a kérdést, addig nem terjedhet el semmi rosszakaratú pletyka, utána majd lesz valami. Most pedig mindenki takarodjon vissza a szobájába! Ezzel már senki sem vitatkozik, Eshu nyilván örül, hogy kinyírt, a többi nem érdekli, a másik két tag meg immár hivatalból néma Erran nem pofázhat vissza az urának, Harrat meg játssza az engedelmes zsoldost. Persze, neki majd még azt is meg kell magyaráznia, hogy mién ütötte le Errant, de nem hiszem, hogy ez hamarosan terítékre kerülne. Immár cinkosok Rash-sal, közös titkuk van, meg hát a lovagnak kell a sereg, anélkül mit sem ér haditudománya, nem fogja magára haragítani a zsoldost És vajon mikor veszi észre Harrat, hogy tettestársronitája szırén-szálán eltőnt? Ilyesmiken rágódom, míg a díszes társaság nagy nehezen eltakarodik, utolsónak Erran marad, ı még egyszer lenéz a mélybe.
– Frej-Jah vegye a lelked, Thani úrnı, remélem, nála megbocsátást találsz! Kedves a sráctól, kicsit meg is hatódom. Már másodszor halok meg az elmúlt napokban, de ı az elsı, aki imádkozik értem, nem hivatalból, mint a szerzetesek, hanem tényleg, mindenféle érdek nélkül. Nagyon aranyos! Mosolyogva nézek utána, ahogy eltőnik az éjszakában, aztán, mikor végleg egyedül maradok, kimászom a pad alól. Kicsit megmozgatom magam, aztán kimegyek a mellvédre, lecsüccsenek a földre, felhúzom a lábaimat, és törni kezdem a fejem. Felettem ragyog Haksha, a Csillagfényő ajándéka, bámulom, és gondolkodom. Aztán csak feltápászkodom, és belesuttogok a sötétbe. – Gyere elı, ıspapa! Semmi. Kicsit megemelem a hangom. – Hé, én hívlak, a megidézıd, gyere ide, Aquim papa! Semmi. – Mondom, azt parancsolom, én, Mae Thani, a sárkányölı, hogy jelenj meg a színem elıtt, War al Aquim, te elfuserált kísértet! – szónoklom bele az éjszakába, de ismét semmi. Nem lepıdöm meg. Miért is vártam, hogy sikerüljön? Egészen kezdı fekete boszorkány vagyok, eddigi pályafutásom alatt csak egy egyszer látott, befejezetlen szertartást csináltam, nem várhatom, hogy menjen. De akkor miért nem sikerült a ronitának megidéznie a kísértetet? Mert nem sikerült neki, különben mit szívóskodott volna velem, ahelyett, hogy alaposan megmérgez? Bámulom az éjszakát, a csillagok zavartalanul pislákolnak. Hamarosan hajnalodik. Ezt mindenki láthatja, aki felnéz az égre, és kicsit is kiismeri magát rajta. Meg lehet tippelni az éjfélt is, elég jól, persze, nem óramő pontossággal. Én ugyan ügyeltem, és nagyjából az éjszaka közepén csináltam a szertartást, de vajon mennyire sikerült? És ha nem nagyon? Csak úgy nagyjából? Eleve, mi van, ha csak segít, de nem kizáró feltétel a pontosság? Vagy tán látott már bárki is kísértetet idézı fekete boszorkányt, fél kezében homokórával, amin az éjfélt leste? Na ugye! Én legalábbis nem tudom elképzelni. Valószínőbb, hogy egy picit lehet pontatlannak lenni, és ebben az esetben valaki simán jöhetett, és mikor minket elhurcoltak, csinált egy új szertartást. Valor ott volt. Valor, akire valaki rávallott, hogy”furcsa kegytárgyai”vannak. Aki sokat utazott, és nemrég telepedett le itt, mert tetszett neki a környék története, ahogy nekem többször is mesélte. Ezen felül is olvasott ember, sok érdekes dolgot tudhat. És most itt van a várban! Végigfut a tekintetem a fekete épületeken, sehol semmi mozgás. Nem, azt hiszem, Aquim papa ilyen vagy olyan okokból, de ma éjszaka még nem jelent meg, akárki is szerezte meg a lelkét. És már nem is fog, mindjárt virrad. Azaz van még egy napom, egy teljes napom a következı éjszakáig. Ennek ellenére ırült módon futva vágok neki. Kijutni egy várból sokkal egyszerőbb, mint be. Lazán lemászom ott, ahol aránylag alacsony a fal, és kész. Utána futok, le a falu alá, ahol a lovainkat
hagytuk Yeinnel. Már pirkad, mire odaérek, kedvenc kártyapartnerem ásítozva fogad. – Jó reggel, Thani úrnı, remélem... – Majd máskor, most gyerünk, nyergeljük a lovam, sietek, élet-halál kérdése! Aztán nekieresztem Szöszmöszt, a reggel éles fényeiben vágtatunk, egyenesen Valor birtokára. Déli forróság perzseli a levegıt, mire odaérek. Nem számítok rá, hogy bárki is fogadna, ám pár jókedvő cseléd körében Azrent lelem itt, aki persze boldogan jön ki elém az udvarra. – Thani úrnı, ezek szerint Q lovag sikerrel járt, és... – Naná, Q nyilván sikerrel járt, máshogy nem szokott, ide a könyvtárszoba kulcsait! Persze, ilyenrıl itt senki sem hallott, a cselédek csak sajnálkoznak, és urukról kérdeznek. – Klasszul van, csak eltörte a lábát, de erıs a gyanúm, nem kell félteni – nyugtatgatom ıket, míg feltöröm a zárat, aztán Azrennel bemegyünk. Poros csend fogad az apró szobában, az íróasztalon pár kacat szétszórva, a fal mellen könyvesládák, mind szép, veretes lakattal. – Azren, te hova tennél egy olyan könyvet, amit nem akarod, hogy mások is megtaláljanak? – Mondjuk a padló pallói alá rejteném, egy titkos üregbe – találgat Titkos üreg? Hülyeség. – Akkor másként kérdezem. Hova tennél valamit, amit egyáltalán nem baj, ha megtalálnak? – Arra a polcra ott! Mutatja is, az íróasztal felett rövid polc van felszögezve a falra, rajta egyszerő, olcsó, gyakrabban használt könyvek, például énekek és imádságok Tőzırzı Ulinomhoz, ünnepnapok könyve, öröknaptár, álmoskönyv és más ilyesmik. Egymás után kapom le ıket, de egyik sem tőnik titkosnak, aztán mögöttük, becsúsztatva a fal mellé találok egy lapos, agyonnyőtt könyvecskét. – Általános elvek a kísértetekkel való bánásról, Rittis tollából – olvasom fel a címét, alatta varázshatalmú Atot szent pecsétje. – Ki a fene az a Rittis? – Nagy hírő tudós, Bölcs Elion papja – felel Azren szolgálatkészen. – A múlt században élt Hiszaenben, az ı nevéhez főzıdik a királyi könyvtár átalakítása. Minden gyereknek tanítják történelembıl. – Ne személyeskedj itt nekem, nem tehetek róla, hogy az égvilágon senkinek sem jutott eszébe történelmet tanítani nekem gyerekkoromban! – ugatom le, bár most mindegy. – Szóval ez a Rittis tudós volt. De azt kötve hiszem, hogy nyilvánosan is megjelentethetett volna egy ilyen idézıkörökkel telefirkált könyvet – lapozok bele, hát, érdekes kis ábrákkal van teli, az biztos! – Ha foglalkozott is ilyesmivel, akkor azt nyilván Varázshatalmú Atot híveinek gondos figyelmével tette, akik köztudomásúlag féltve ırzik a mágia minden fajtájú mővészetét, és nem osztják meg, csak azzal, akit istenük kiválasztott.
– Akkor Valor vagy lelécelt varázsló, vagy nagy tolvaj, egyik sem kecsegtet sok jóval – lebegtetem meg a fejem felett a füzetkét, mint ékes bizonyítékot; az öreg sáros. – És a hülye Rash bevitette a várba, én meg, a csúcsmarha, még ki is szabadítottam! Egyenesen beletuszkoltuk szegény Aquim papa lelkét a mocskos mancsaiba! – Miért, ma este megjelent a kísértet, és bizonyítékát adta, hogy Valort szolgálja? – csodálkozik Azren. – Nem jelent meg, pont ez volt a gyanús. Pedig én is kerestem, meg az a szerencsétlen barom Jirris is, szóval tuti, hogy Valornál van! – Már elnézést, Thani úmı, de egy kísértet nem valami elhagyott kabát– gomb, amit az vág zsebre, aki megtalálja. Komoly tudás kell egy lélek elrablásához, és aki vállalja, az nyilván használni is akarja! – Nyilván akarja használni is, csak nem feltőnıen. Ma éjszaka szerintem csak kivárt, hogy lássa, ki marad Wareen ura, de holnap este? Hú, mi lesz itt, ha holnap szólítja, és mondjuk leöleti vele azokat, akik az útjában vannak? Például minket, akik ismerjük a titkot! – Megölet minket? Még alig múlt dél, van idınk ellovagolni! – Lovagolni? Jó ötlet, irány Wareen! – kapom a hónom alá a füzetet, és már futok is ki, az udvarra. – Én nem úgy gondoltam! – kocog mögöttem Azren. – Azt javasoltam, meneküljön, Thani úrnı! – Menekül a halál! Rengeteg dolgom van – pattanok fel Szöszmösz hátára. – Gyorsan, lóra, Azren, még világossal be kell vennünk Wareent, mert éjszaka már nem akarok ezzel szöszölni, akkor már a kísértetre kell koncentrálunk! Rajta! Lóháton várom, hogy nyergeljen, nagyon siet, ám mikor éppen felül lova hátára, a kapu felıl patadobogás hallatszik, és jókedvő társaság léptet be. Az élen Tizir, mögötte zsoldosai, arcuk csupa mosoly, ami csak szélesebbre szalad, amikor meglátnak. – Thani úrnı, a feladatunkat teljesítettük! – jelent már a kapuból a jókedvő zsoldosvezér. – Kivonultunk a kıvetıkkel a Szarvas-fokra, hajnalban megomlasztottuk a falat, majd elmenekültünk a ránk törı zsoldosok elıl. Sokan voltak, de mindet leráztuk, Q lovag parancsa szerint. Az én hıseim! – Kiváló, nagyok vagytok, és jókor jöttök. Most lovat fordíts, megyünk vissza Wareen alá, kifüstölni a megszálló zsoldosokat. – Már elnézést, Thani úrnı, de... – Q már ott van, tartja a várat, illetve a vár nagy részét, a béna idegenek beszorultak egy pici toronyba, már csak órák kérdése, hogy megadják magukat. Aki lemarad róla, az bizony nem kap jutalompénzt, ami pedig minden gyıztes csatáért jár, ugye. Nos, nem állítom, hogy Tizir maradéktalanul hisz nekem, de azért sikerült megmozgatom a fantáziáját.
– Tehát nem kell harcolnunk, és mégis megkapjuk a gyıztes csatáért járó különpénzt? – Jól vetted le, haver! Utánam, aki harácsolni akar! Azt hiszem, nagy hadvezérek mondtak már fennköltebb beszédet csaták elıtt, de hatásosabbat nemigen. A zsoldosok hozzám csapódnak, immár szinte észrevehetı sereggel vonulok fel Wareen kapuja alá Legalábbis az éppen aktuális ırök nem röhögnek ki, amikor felkiabálok nekik, hogy várat foglalni jöttem, tehát nyissák ki a kaput – Amúgy is Mae Thani vagyok, ha nem ismernétek, marhák! – Thani úrnı meghalt – kiált le az egyik. – Nem kell figyelmeztetned, észrevettem. Tele is a hócipım, hogy állandóan fel kell támadnom, szóval ne idegesítsetek tovább, hívjátok ki a parancsnokotokat, azzal van beszédem. Erre csak hümmögés a válasz, de végül megjelenik Harrat. Miért nem Rash, merül fel bennem a kérdés azonnal, elvégre csak megérek annyit, hogy a legnagyobb fınök dugja ide a pofáját! Ám nem, a lovag sehol, marad a zsoldosvezér. – Ki vagy, idegen asszony? – Ezt most ne játsszuk el, könyörgöm, nincs idım minden hülyeségre! Mindketten tudjuk, hogy Mae Thani vagyok. Ez itt mellettem pedig az elıvéd, kétszáz fıs seregem a faluban várakozik, mert potyára nem akartam felhúzatni velük azt a húsz darab, bazi nehéz kıvetıt. Szóval, nyissátok ki az ajtót, és engedjetek be! – Ha húsz kıvetıje van, Thani úrnı, akkor miért könyörög itt a kapuban? – Te csak ne azzal foglalkozz, hogy mim van nekem, azt számolgasd, mid maradt neked! Semmid! Egyedül vagy, mint az ujjam. Ja, vagy még nem mondtam, hogy miután Eshu leszúrt, iszonyú varázspárbajban megöltem Jirrist, a ronitát? – Milyen ronitát? – mosolyodik el kínosan Harrat, az emberei elıtt nyilván nem reklámozta sötét kapcsolatait. – Azt, aki megmérgezte Qt, de még ahhoz is béna volt, varázspárbajozni meg egyáltalán nem tudott, szóval lazán legyıztem. Az ı segítségére már nem számíthatsz. És vajon hol van Rash al Farel? Miért is nincs most itt, hogy beszéljen velem? – teszem fel a kérdést, úgy hangsúlyozva, mintha tudnám a választ. – Halott. Ma délben párbajban becstelenül meggyilkolta ıt a tetihuanai Lady No. – Csak elszakadt az alkarvédıjének a szíja? – kérdezek rá önkéntelenül, az arcán látom a választ, hát sietve folytatom. – Az is az én nagy varázslatom volt, elátkoztam, hogy elszakadjon a szíj, mert az nekem semmi. Titeket is elátkozlak, ha nem nyittok kaput!
Elégedetten látom, hogy Harrat képe rendesen torzul, biztosan sejti, miféle „átokkal” intéztem el a szíjat, de az emberei elıtt nem kezdhet magyarázkodásba, arról nem is beszélve, hogy tényleg egyedül maradt. – Vagy talán Eshuban bízol? – kiáltom, de erre már nem is ı felel, hanem egy katona szól közbe. – İ már a bátyja fogságában van, talán ki is végezték. – Mondom, hogy egyedül maradtál, Harrat, add meg magad! – rikoltom boldogan, mire a zsoldosvezér, ha lassan is, de fejet hajt. – Ha méltányos feltételeket szabsz, elvonulunk. – Nyissátok ki a kaput, és fussatok, de gyorsan! Mire leszáll az éj, senki se legyen a közelben. Azt hiszem, sejti, ennél jobb ajánlatra nem számíthat, ellenben az emberei lazán feladják, ha reménytelennek látják a helyzetüket. Tehát a kapu pillanatokon belül nyitva áll. – Tizir, ti maradjatok, és figyeljétek az elvonulásukat, aztán csukjátok be a kaput, és ırizzétek! Ha aztán majd valaki kijön a palotából, mondjátok azt, hogy az ostromgépes buli után kicsit menekültetek, de aztán észrevettétek, hogy a zsoldosok futnak, hát idejöttetek. Senkit nem találtatok itt, fogalmatok nincs, mi történt, jó katona módjára várjátok, hogy hírt halljatok Qról. Rendben? És ami a lényeg, engem nem láttatok. Én halott vagyok, de ti még ezt sem tudjátok, világos? – Valahogy majd megbirkózom vele – vakarja a fejét Tizir. – Akkor jó. És már megyek is, mögöttem vörösen izzik az alkony, nincs már sok idım! Hátul vágtatok el, egészen a palotáig, aztán Szöszmöszt elrejtem az egyik udvarban. Teljes titokban osonok be az épületbe, hisz most mindenki halottnak hisz, ennél jobb álca nincs. Addig nem is akarok feltámadni, míg le nem leplezem Valort. Vagy nem találok bizonyítékot, hogy puszta jó– szándékból rejteget kísértetekkel foglalkozó szakkönyveket, mert persze, hála rugalmas életszemléletemnek és széles látókörömnek, ezt sem tartom lehetetlennek. Mögöttem valahol lenyugszik a nap, lelki füleimmel szinte hallom, ahogy a mélyülı árnyékokban vascsizmás léptek suhannak végig a szél mentén. Ne félj, Aquim papa, jövök, és megmentlek!
Q AL AQUIM avagy nyugodtan számoljuk fel nyugtalan ıseinket!
Valami keveset alszom, de még világos az ég nyugaton, amikor felkelt egy emberem, és jelenti, hogy a zsoldosok visszavonultak a palota mellıl.
– Egyelıre minden poszt marad a helyén, lehet, hogy csak csapda. Majd holnap, világossal kimegyünk, most már túl sötét van hozzá. Ha kint várnak ránk, az biztos vereség. A katona tiszteleg és távozik, de az álom elszállt a szemembıl. Bár fáradt vagyok, mégis inkább megmosom az arcom az ágy mellé készített mosdótálban, majd megyek. Nincs kedvem tovább maradni a szobánkban, mely Thani nélkül fájdalmasan üres. A nagyterembe indulok, de már a szoba elıtti folyosón szembe jön velem Valor. – Hallottam a jó hírt, hogy az idegenek elvonultak – szegıdik mellém, hát lassabbra fogom lépteimet, hogy ne erıltesse meg repedt bokáját. – Így igaz. – Gondolom, nem maradt vezérük – biceg mellettem. Talált valahol egy megkopott, öreg botot, azzal egészen ügyesen jár, remélhetem, hogy fel fog gyógyulni. – Rash al Farel halott, az öcséd pedig a foglyod... – Ezt most hagyjuk – rázom meg a fejem, de nem tágít. – Elıbb-utóbb szembe kell vele nézned! Mit akarsz tenni az öcséddel? – Nem tudom, te mit javasolsz? Ha már így szóba hozta, csak van elképzelése, nekem meg igencsak hasznomra lenne pár jótanács. – Ha jól tudom, egyszer már elengedted. – Igen. – Ha most is ezt teszed, akkor ismét próbálkozni fog. A híre alapján makacs ember lehet. – Ebben apánkra ütött. Mint ahogy én is, de ezt már csak magamban teszem hozzá. – Sajnos az tőnik logikusnak, hogy végeztesd ki. Különben nem lesz tıle nyugtod halálodig. – Be is zárhatom, élete végéig – ellenkezem különösebb meggyızıdés nélkül. Sajnos módfelen szeretném kitekerni Eshu nyakát, ó, Frej-Jah, hát nem tudnád arra a pár pillanatra becsukni a szemed? – De hát saját bevallása szerint meggyilkolta a feleséged – folytatja aggodalmasan felém pislogva Valor, de nem fut el a harag, sem a fájdalom. – Úgy hiszed, igazat állít? – kérdem, pedig magam majdnem biztos vagyok, hogy Eshu csak hazudik. Ám ha már az eszembe jutott, meggondolom magam, és a Nagyasszony terme felé fordulok. Pedig milyen ostobaság, miért is hiszem, hogy bármi is megváltozón azon a kis-táblán? Ki lenne az, aki halálhírét cáfolandó kisezik? Úgy sejtem, ezért bárki bolondnak nézne, ám más oldalról ismerem szívem szeretett hölgyét, és tudom, hogy az ilyesfajta eszement apróságok nem állnak távol tıle.
– Rash lovag is azt mondta, hogy Thani úrnı halott – magyaráz közben Valor, nem észrevéve, hogy elkalandoztak gondolataim. – Egy freitan pedig nem hazudik, soha, semmilyen körülmények között sem. – De tévedhet – szúrom közbe. – Sajnálom, Q lovag, de azt hiszem, ebben a kérdésben nehéz tévedni. Kevesen lehetnek olyan ostobák, hogy nem tudják megállapítani, él-e még a foglyuk. Ha pedig Thani úrnı halott, akkor általános felfogás szerint a gyilkosa sem élhet tovább. Persze, ebbe nem akarok beleszólni, ezt tényleg nem az én feladatom eldönteni – visszakozik sietve Alig odafigyelve biccentek, belépünk a Nagyasszony termébe, tekintetem végigsiklik a falak mentén, a még álló kis-táblán, és tovább, mintha semmi sem történt volna. – Igen, a szokás azt követeli, hogy bosszút álljak – mondom, és meg sem állva megyek tovább. De a lelkem ujjong. Frej-Jah, köszönöm! Köszönöm, hidd el, nagyobb boldogságot semmivel sem szerezhettél volna nekem, mint azzal a vacak kis fekete kıvel, ami immár egy mezıvel elırébb áll, ékesen bizonyítva, Thani él, és szokott módon pimasz; tılem ellesett csellel igyekszik gyızelmet aratni felettem. – Bosszúnak akkor nevezném, ha indulatból, saját kezeddel ölnéd meg– bölcselkedik közben mellettem Valor. – De ha tisztességes tárgyaláson ítéled el, az más. – Nem mindegy, hogy megfojtom, vagy elítélem, és kényelmes székbıl nézem végig, ahogy a hóhér felköti? – kérdezek vissza alig odafigyelve. De ha él, sıt itt van, bent a palotában, amit jól védek, akkor miért nem mutatja magát? Talán mert mégsem védem olyan erısen, mint hiszem, és az ellenség, aki elıl bujkál, már bent van. – Nos, így is fel lehet tenni a kérdést, de ha nem akarod semmi módon megölni, akkor csak azt kérdezhetem, mit akarsz tenni vele? – magyarázza Valor, és mellé szélesen gesztikulál is szabad fél kezével. Hirtelen megtorpanok, szembe nézek vele. – Te most csak azért kerestél fel, hogy azt javasold, végeztessem ki Eshut? A kérdés egyenes és nem igazán tapintatos, picit meg is hıköl, majd fejet hajt. – Nehéz ilyet javasolni, de hát... İ maga talán más sorsot szánt neked, Q lovag? – Nem gyilkolhatom meg a saját testvérem – rázom a fejem, már csak a családomat sújtó átok miatt sem, de ezt megint nem mondom ki hangosan, ez csak rám tartozik. – Más a gyilkosság, és más a tisztességes tárgyalást követı ítélet. Ha megadod neki a lehetıséget, hogy védekezzen, nem sérülnek jogai, és ha bebizonyosodik, hogy megölte a feleséged, akkor nincs az a törvény vagy szokás, ami ne engedné meg neked, hogy halálát kérd. Vagy hogy életfogytig bezárd, ha ezt tisztességesebbnek érzed. És ha már ilyen nyíltan kérdezel, hát azt javaslom,
most rögtön hozasd magad elé, és kérdezd ki alaposan Thani úrnırıl, mert ahogy telik az idı, úgy lesz egyre kevesebb esélyed élve meglelni. Okos tanács, meg is fogadnám, ha nem tudnám, hogy Thani él. De tudom, és ráadásul azt is, hogy szokott önbizalmával vadászik valakire – ha ı lapul, azt nem ızgidaként teszi – valakit az ellenség közül el akar kapni, aki ráadásul itt van a palotában. Ki lehet az? Egyedül arról a titokzatos ronitáról nem tudok semmit. Ha a zsoldosok tényleg megfutottak, akkor már nincs szövetségese. Ezen felül még azt sejtem, tegnap nem sikerült hatalmat szereznie ısapám lelke felett, hisz nem jelent meg a kísértet, ám ma éjfélkor nyilván újra próbálkozik. És ha sikerrel jár, akkor nincs is szüksége az elfutott zsoldosokra, egyedül is Wareen urává válhat. Éjfélig még van idım... – Hát jó, beszélek öcsémmel – sóhajtok végül, no nem mintha Thanit keresném rajta, egyszerően csak akarok adni neki egy esélyt, hogy feladja ronita cinkosát. Persze, nyilván nem teszi meg, de a tiszta lelkiismeret megér ennyi fáradtságot, ugye, Frej-Jah? Tehát immár kitérı nélkül a nagyterembe megyek, lassan, mert hogy Valor velem tart, és Eshuért küldetek. Aztán leülök az asztalfıre, és lehunyt szemmel pihenek, csak pár pillanatot, mert az elszalasztott ember már jön is vissza. – Q lovag, baj van – jelenti fehér arccal. – Az öccse megszökött! Az álmot mintha elfújták volna a szemembıl, felkapom a fejem, és már talpon is vagyok. – Hogyan történt? – kérdem, de már menet közben, hosszú léptekkel sietek a szobába, ahova öcsémet zárattam, két ır felügyeletével Nos, ez a két ember most eszméletlenül hever az ajtóban, odabent csak az üres szoba. – Nem tudjuk, hogyan történt! – ér be lihegve a katona, aki a hírt hozta, és közben mások is érkeznek, elsınek a felcser, aki sietve a leütött ırök mellé térdel. Én körbejárok a szobában, egy felborult szék, de más nem utal harcra, ezt a két embert alaposan meglephették. Oldalt, az asztalon levélpapír hever, látványosan elöl hagyva, mint amit egyenesen nekem szántak. „Bátyám, légy éjfélkor a palota mögötti halottasházban. Ott mindent eldönthetünk. Egyedül gyere. Eshu” Többször is elolvasom, a kurta, egyenes mondatok zavarnak. Ezt nem Eshu írta. Mint ahogy nem egyedül szökött meg, képtelen lenne leütni két rá vigyázó katonát. Megszöktették, nyilván a ronita – Remélem, még nem jutott messzire. Abban a levélben mi áll? – zavar meg nyakát nyújtogatva Valor, neki ennyi idejébe telt utolérnie Valor, aki pont most javasolta, hogy hívassam öcsémet. Külön ezért elbicegett a szobámba! Thani pedig bujkál valaki elıl. Biztos, hogy áruló van közöttünk
– Nem hinném, hogy messze jár. Éjfélre hív, hogy rendezzük a kérdést – És elmégy? – Majd meglátjuk – hajtom össze a lapot, aztán visszamegyek a nagyterembe, üzenek Yeinért és Lady Noért. – Maradj te is, Valor, a bölcsességedre számítok. – Köszönöm, remélem, megszolgálom – hajt fejet, én elmélkedve várok. İ például könnyen lehet a ronita cinkosa. Ha Thani nem figyelmeztet, elsiklok felette, végül is csak apróságok szólnak ellene. Talán tévedek, talán csak kémkedik neki, talán többet is tesz. Nem baj, legyen csak jelen a tanácskozáson! Addig is szem elıtt lesz, és talán bizonyosságot is szerezhetek bőnösségérıl. – Maradj, és beszélj nyugodtan, hallgatni fogok rád – biztosítom még, aztán megérkeznek társaim. Elıbb Yein, felborzolódott hajjal, karikás szemekkel, utána Lady No, ı ırségben virrasztott, de rajta is látszik, hogy álmos. – Öcsém megszökött, ezt a levelet hagyta hátra – vetem oda nekik a papin, amint leülnek. – Van-e valami nyom? – kérdi a Lady. – Semmi! Öcsém egyszerően levegıvé vált, és mellesleg úgy leütötte két ırét, hogy azok még mindig eszméletlenek. Talán reggel már ki lehet ıket kérdezni, de valószínőbb, hogy csak délután. – Hogyhogy leütötték ıket? Tömlöcbe velük, semmire sem jó léhőtık! – háborodik fel Yein, gyorsan leintem. – Ez most nem olyan egyszerő, mint Laliterben volt, ahol el sem fértek az emberek a falakon, itt kétmaréknyi katonával védekezünk, mindenkire szükségünk van! Laliterben alig volt ember, ellenben áruló furakodott a sorainkba, csak Kiszámíthatatlan Izianának köszönhettük, hogy leleplezıdött. – Ha ember nincs is, bort még hozathatsz. Jót tenne, egyszerően fáradt vagyok a gondolkodáshoz – sóhajt halántékát masszírozva a Lady, aki nagyon ritkán iszik. – Késıbb, elıbb beszéljük meg, mit tegyünk! Nem megoldás leitatni Valort, hosszan tart, és nem is hiszem, hogy részegségében fecsegne. – Elhiszed, ami a levélben áll? – kérdi Yein. – Igaz, minthogy ököllel még sosem gyıztél le – mosolygok rá gúnyosan, pedig tulajdonképpen nem szeretem, ha ezt az orrom alá dörgölik. Legtöbb megmérettetésben kétesélyes, melyikünk gyız, de fegyver nélkül Yein bizonyosan jobb nálam. – Akkor ki is mégy, ahogy a levélben hív? – kérdez a Lady, Valor felé fordulok. – Mit javasolsz? – Hát, úgy hiszem, ez csapda – felel óvatosan. – Bár nem tudom, Eshu kinek a segítségére számít, hiszen a zsoldosai megfutottak. Ez az egy támasztja alá,
hogy mégis tisztességes megoldást keres, ami ha igaz, akkor ezt a lehetıséget maga Kétarcú Rashadel küldte, hogy végleg leszámolj öcséddel. Én alaposan meggondolnám, mielıtt semmibe veszem a levél tartalmát Ha áruló, akkor ez jó válasz. Semmi olyat nem mondott, amit magam sem tudtam volna. – Én kimennék – csap az asztalra Yein – Zsoldosai biztosan nincsenek már, az árnyékodtól meg csak nem ijedsz meg, akármilyen fekete is. Igaza van, csak a ronita fekete praktikáitól kell félnem, más lényegi veszély nem fenyeget. – Igen, kimehetek, csak az a kérdés, egyedül, vagy csapattal? – fordulok Valor felé. – Hát, csapattal lenne ésszerő, de talán titokban kellene jönniük, vagy legalábbis maradjanak hátra, ha már Eshu egyedül hívat – mondja Valor, aki nem olvasta a levelet. Én legalábbis nem mutattam meg neki, és eddig nem került szóba, hogy öcsém egyedül hív. Az öreg tehát máshonnan ismeri a tanalmát. – Csak ha egyedül vagyok, akkor lehetek biztos, hogy nem támadnak hátba, Valor – jegyzem meg zordan, mindenki ért belıle. Áruló ül közöttünk. – Méghogy titokban kövessék Qt a katonái? Vagy nyíltan menjenek veled, vagy sehogy! – háborodik fel Lady No, szerintem csak azon, hogy miért kell neki egy hazug gazemberrel fecsegnie. – Nyugalom! – intem csendre, nem akarom, hogy Valor megsejtse, immár tudjuk, nem a mi oldalunkon áll. Éjfélig még lenne ideje, hogy üzenjen a ronitának, de én azt akarom, hogy a méregkeverı biztonságban érezze magát. Legjobb meglepetésbıl támadni. – Én inkább azt javasolnám, vigyél magaddal valakit, olyat, akiben teljesen megbízol. De végül is a döntés a tied – hajt fejet Yein, és a Lady is várakozón tekint rám. – Kimegyek, méghozzá úgy, ahogy hív, egyedül. Nem akarok embereket kivinni, kevesen vannak, mindenkire szükség van a védelemhez. Nem csodálkoznék, ha amíg kint vagyok, az éj leple alatt mégis megtámadnák a palotát. Rátok kettıtökre számítok, hogy a helyeteken lesztek. Azaz mellettem. Elvégre hol is lenne rájuk nagyobb szükség, mint harcban, a ronita ellen küzdve. Ezt ık is jól értik, biztosítanak helytállásukról, aztán még nagy hangon kérjük Frej-Jaht, hogy segítsen minket, a gyızelemig, és ezzel vége is a színjátéknak. Társaim elsietnek a dolguk után, én maradok a nagyteremben, és szépen rendbe rakom a páncélom, megvizsgálom a szíjakat, letisztítom róla a koszt. Van idım éjfélig, pontosabban erre van idım. Még élesen emlékszem Rash al Farelre, aki ezt elfelejtette. Valort ott tartom magam mellett, addig sem csinálhat semmi kárt. A kísértetekrıl kérdezem, kedves öregember módjára mesél, titkon remélem,
elszólja magát a szándékairól, de ennyire nem ostoba. Nem tudom, mit akarhat, csak az biztos, ismerte a levelet, amelyet „öcsém” hagyott hátra, ez a jelen esetben elég ahhoz, hogy árulónak tartsam. Már nem sok van hátra éjfélig, amikor Yein jön, és figyelmeztet, ideje indulnom. – Nem lesz baj, Q, megcsinálod! – Ha Frej-Jah segít, a gyızelemig! – búcsúzom. Egyedül megyek le a kihalt földszintre, a teljes sötétben is kiigazodom, a hátsó ajtón át hagyom el az épületet. Odakint csillagfényes sötét fogad, bokrok árnyéka hajol fölém, és csak a szél sziszeg a levelek között, amúgy kísértetiesen mély a csend. Beteszem magam mögött az ajtót, megigazítom vállamon átvetett pallosomat, aztán nekivágok a halottasház felé vivı útnak. Nem döbbenek meg, amikor egy karcsú árnyék csatlakozik hozzám. – Szóval egyedül, meg tuti nem csapda, mi? – Örülök, hogy nem esett bajod, Thani. – Ja, Eshu mellészúrt, fátylat rá – legyint, és lassú léptekkel követ az éjszakában. – Szóval, miért is mégy most öngyilkosnak lenni? – Úgy sejtem, a ronita csalt ki, hogy megölessen az ısapámmal. – A ronita halott. Mondom, Eshu mellészúrt! – Ennyire? – csodálkozom, de nem hosszan. Akármi is történt, jól történt, ha Thani él, és kész. – Valor már tudja? – Talán nem, talán igen. De könnyen lehet, hogy nem bánja, mert nem egy csapatban játszanak. Szerintem egyenesen ı csapott le szegény ıspapusra tegnap este, mindenki elıl elhappolva a tagot. Legalábbis találtam az otthonában egy ezzel a témával foglalkozó könyvet. Mik derülnek ki az ember megbízhatónak tartott bérlıjérıl! – Végül is, mindegy, hogy egy idegen ronita, vagy Valor idézi meg azt a kísértetet. A lényeg, hogy ott biztosan találkozhatok vele. – És mit tervezel, ha megjelenik? – Gondolom, megküzdünk. Ha igaz freitan vagyok, legyızhetem – vonok vállat kevés meggyızıdéssel, majd gúnyosan még hozzá teszem: – Ha meg nem, hát még mindig ott lesz az öcsém, hátha neki sikerül. – Nem lesz ott. El fog szaladni, mint a pinty, gyáva ahhoz, hogy szembe nézzen egy öldöklı hullával. – Akkor elszalad. Legalább nem kell törnöm a fejem, hogy mit csináljak vele. És persze ott lesz valahol Yein, meg Lady No is, ha minden jól alakul – Megjegyezném, Wareen igaz freitan urának elszánt lovagtársairól egy szót sem írtak a medalionok, rájuk se számíts! – Rájuk számítok csak igazán. Ha véletlenül feltőnik a közelben pár zsoldos, meglátod, mindenféle medálba foglalt tanács nélkül is kiválóan szétverik ıket. – Zsoldosok sem lesznek, elfutottak. – Láttam. De még visszajöhetnek.
– Nem teszik. Én, saját kezőleg zavartam el ıket, szóval nem hiszem, hogy ebben az életben még vissza merik dugni a pofájukat Wareen alá Ez elıtt meg kell hajolnom. – Nem kételkedem, hogy sikerült meggyıznöd ıket. – Sikerült, ó, remekül. Szóval, még csak idegen, támadó zsoldosok sem lesznek. Egyedül leszel az ısapád kísértetével szemben. – Legalább nem kell majd a jelenlévı ártatlanok életéért aggódnom. – Szóval, a szokott módon nem pánikolsz, és készen állsz elsikálni a balhét, igaz? Tétován bólintok, aztán csak megrázom a fejem. – Tudod mi zavar, Thani? Egy igaz freitan nem támadhat rá a családtagjaira, különösen nem ha azok az ısei. – Hülyeség. Te például már az apáddal is harcoltál. Egy pillanatra felmerül bennem az a régi kép, az alkonyat rıt ragyogásában küzdünk, páncélunkon csillog a vörös fény, aztán megrázom a fejem, előzöm az egészet. – Akkor elvesztettem a fejem. De amint észhez tértem, abbahagytam, sebet nem ejtettem, vér nem folyt. Hiba volt, de azt hiszem, ettıl még freitannak nevezhetem magam. Ám megküzdeni a családalapító ısapámmal? – Legyızni egy hullát. Egy elátkozott hullát, aki szerintem maga is arra vágyik, hogy legyızd, mert ezzel megszabadítod az átoktól. – De nem tehetem! Nem gyalázhatom meg az ısöm emlékét azzal, hogy porrá töröm a csontjait! – Tehát, ha megtámadod, nem vagy igaz freitan, és így nem gyızheted le, ellenben ha igazi freitan vagy, akkor nem támadhatod meg, és ezért nem gyızheted le. Erre gondolsz? Picit hökkenten hallgatok, majd rábólintok. – Igen. Magam talán nem tudtam volna ilyen jól kifejezni, de errıl van szó. Lehet, hogy ez a lényege annak, amit a medálok írnak. Hogy nincs megoldás, nem lehet megtörni az átkot, csak éppen ezt ilyen nyakatekert módon fogalmazta meg az a bizonyos pap. – Aha – sóhajt, majd pár pillanatig lehajtott fejjel, némán jön mellettem. Ez nála a legmélyebb gondolkodás jele, ebbıl mindig hajmeresztı ötletek születnek. – Arra gondoltál már, hogy nem szétverni kell? – kapja fel most is hirtelen a fejét, és látom a sötétben, hogy mosolyog. – Már érted, legyızni sokféleképpen lehet valakit, nem csak fegyverrel. – Üljek le vele kisezni? – kérdezek vissza felháborodva, lelkesen bólogat. – Nem is rossz ötlet. Érted, a kísértet”visszaőzése”nem feltétlenül jelent fizikai, fegyverrel való legyızést. Lehet, hogy csak azt kell mondanod, takarodj, és rögtön megszőnik.
– Attól félek, ennél azért bonyolultabb lesz. De mindegy, köszönöm a tanácsot. És ha már rólam ennyit beszéltünk, esetleg megkérdezhetném, hogy te mit szándékszol tenni? – Ó, én majd a háttérbıl szurkolok! – Frej-Jah vigyázzon rád, és vezessen, a gyızelemig – morgom csekély meggyızıdéssel a hangomban. – Ja, a múltkor, a sárkánybarlangban is ott ültünk abban a fene nagy gyızelemben, de végül még a lábadat sem kellett levágni, szóval nem panaszkodom. Most is lehet, hogy megéljük a reggelt, vezessen hát Frej-Jah, a gyızelemig! Ezzel Thani eltőnik a sötétségben. Hogy majd a „háttérbıl szurkoljon” FrejJah, ez ugye nem azt jelenti, hogy egy félbetört asztallábbal kergeti át a fél temetın a kísértetet? Ám más oldalról, ha ezt teszi, hát nyilván oka lesz rá, és végül ı sem tiltakozott az ellen, hogy én meg egyedül álljak halott ısapám elé. Miért annyira nehéz bíznom benne, amikor ı határtalanul bízik bennem? Azt hiszem, én egész életemben aggódni fogok érte, bár, a jelen helyzetet tekintve, lehet, hogy ez nem valami kibírhatatlanul hosszú idı. Elérem a halottasház ajtaját, fél kézzel tolom félre a múlt éjszakán betört ajtót Bent csak apró mécses világít, kísérteties árnyékok táncolnak a falon, ahogy az apró lángok ingnak a szélben, közöttük fekete alak ül, jöttömre felpattan. – Üdvözöllek, bátyám! – hajol meg gúnyosan, a feketeségben nem igazán veszem ki az arcvonásait, leginkább csak sötét árnyék. Furcsa, tegnap nem is tőnt fel, hogy soványabb lett, mióta utoljára találkoztunk. Igen, határozottan soványabb, nyurgább. – Valor szöktetett meg, igaz? – A sánta öregember, bottal? Igen, ı volt. Azt mondta, itt és most visszavehetem a birtokomat. És lám, tényleg itt vagy! – Nem azért jöttem, hogy veled küzdjek. Menj el! – Hah, persze! Hogy utána boldogan élj Wareenben, amit pedig apánk rám hagyott. Itt most csak mi ketten vagyunk, nem kell alakoskodnunk, mind a ketten tudjuk, hogy így történt! – Menj el! Valor nem azért küldött téged ide, hogy hozzásegítsen a bosszúhoz, csak csaléteknek szánt, amivel kicsalhat engem a várból, és elveszejthet. – Én veszejtlek el, nem hagyom másra! Tedd le a pallosod, és gyere, küzdjünk meg ököllel életre-halálra, csak ahogy Frej-Jah tanítja, a gyızelemig. – Mondom, hogy nem akarok veled küzdeni! Legyıznélek, tudjuk mind a ketten, hogy legyıznélek, fegyver nélkül is. Páncélban vagyok, te csak ingben, két hadjáratot végigverekedtem, te még csak csatát sem láttál, és ráadásul nyolc évvel idısebb vagyok nálad, te még csak gyerek vagy hozzám képest! – Nem érdekel a páncélod, a hadjárataid, vagy a korod! Gyere! – Nem, nekem itt most más feladatom van. Ha minden igaz, meg fog jelenni az ısapánk, és talán megtörhetem az átkot, ami elıszólította.
– Persze, kiváló kifogás, hozzád méltó. Miért is hinnél mást, mint hogy pont te vagy képes megtörni egy évszázados átkot? – Szívesen rád hagyom, nem kell kétszer kérned! Tiéd az elsı próbálkozás, ha annyira vágysz rá. – Tudod mit? Próbálkozzon, aki életben maradt! Gyere, kihívtalak, gyere, ha igazi freitan vagy! Az vagyok? Neked kell tudnod, Frej-Jah! – Ha mindenképpen ragaszkodsz hozzá, megküzdök veled, az általad választott fegyverrel, mert én is módfelett szeretném már, ha békét hagynál nekem, de csak éjfél után. – Igen, csak éjfél után? Majd meglátjuk! – lép mellém, és pofon vág. Illetve, pofon vágna, de kilépek lendülı keze elıl, elkapom, és átpenderítem a szobán. – Mondom, hogy nem akarok veled megküzdeni éjfélig. Feláll, lassan körözni kezd a fal mentén, éppen csak utána fordulok, hogy szem elıtt tartsam. – Ha nem küzdesz, gyáva vagy! – Te aztán csak meg tudod ítélni. – Te ölted meg apánkat! – Elég volt neki a rossz lelkiismeret. – Egy solbéli szajha játékszere lettél! Na ebbıl elég! Bocsáss meg, Frej-Jah, de van egy határ, amit nem lehet túllépni! Szó nélkül oldom le a fegyverem, és messzire rúgom, csörömpölve siklik végig az egyenetlen kıpadlón, aztán csak a kezemmel intek öcsémnek, jöjjön, ha veszíteni akar! És elég bolond hozzá, hogy elfogadja! Némán körözünk egymás körül, nekem nem sürgıs, tudom, hogy gyızni fogok. Egyenlıtlen, nevetséges küzdelem ez, de ha öcsém ennyire akarja, hát legyen! Úgy sejtem vége lesz éjfélig. Hogy az idıt számoltam el, vagy csak öcsém halogatja túl sokáig az összecsapást, azt nem tudom, de mindegy is. A sötét terem szegleteiben feldereng valami hideg, túlvilági ragyogás, és nehéz lesz lélegzetet venni, mint ahogy már éreztem, pár napja, amikor elıször találkoztam ısapámmal. Lassan fordulok meg, tudom, hogy miféle látványra számítsak, és mégis beleborzongok a túlvilág közelségébe. A terem közepén holdszín fénnyel izzó, magányos alak áll, vállán átvetve pallos, mellvértjén családom címere. Tartása, páncélja egyaránt méltóságot sugall, de nincs arca; csak a csupasz csont, üres szemgödrök, vicsorogva vigyorgó csontfogak. Lassan fordítja körbe a fejét, hosszú szívdobbanásnyi idıt adva nekem. Pillantásom a sarokba siklik, ahova a pallosomat dobtam, de elég csak gondolnom rá. Thani már ott van, és visszalöki, pontosan a lábamhoz, de még nem hajolok le érte. Hallom, hogy mögöttem lépések dobbannak, magam mögé engedtem az öcsémet, már jön, pontosan akkor hajolok elıre, amikor elér.
Könnyen átfordítom a fejem felen, nem is kell rajta nagyot löknöm, viszi saját lendülete, még ebbıl a mozdulatból felveszem a pallost, aztán felegyenesedem. Eshu is talpon, tılem messze, ısapánk közöttünk, de nem minket fog választani, hisz saját vérét nem ontja. De itt van Thani, aki ki tudja, mennyire számít”saját vérnek”, itt vannak lovagtársaim, akik nyilván éppen az ısapámat megidézı embert keresik, ha nem egyenesen küzdenek vele, itt van ez az egész, fekete vár, az itt élı emberekkel, akikért felelısséggel tartozom, ha már egyszer Wareen urának nevezem magam. – War al Aquim! Nézz ram, War al Aquim! – kiáltom hát, a kísértet felém kapja fejét, és közben kezébe siklik pallosa, mintha együtt élne a halott fémmel. – Nézz rám, War al Aquim, freita lovag, Wareen építıje, az Aquimok ıse! Kint mintha csattanna valami, talán lovagtársaim küzdenek Valorral, vagy bárkivel, aki ide szólította ısapámat. Ott kellene lennem mellettük, de nem lehet, nem akarom elszalasztani az alkalmat. – Q al Aquim vagyok, freita lovag, Wareen ura, sárkányölı, Reelan védıje, rám emelj fegyvert, ha ölni akarsz! – indulok felé hosszú, elszánt léptekkel. Teljesen felém fordul, kísérteties némasággal, még csak páncélja sem csikordul. Nekem, aki megszoktam a fém halk neszezését minden apró mozdulatra, olyan, mintha megsüketültem volna. Pedig nem, mert azt látom és hallom is, ahogy öcsém, kihasználva az alkalmat, hogy ısapánk már nem figyel rá, felpattan, és hanyatt-homlok elszalad. Thani megmondta. Másban is igaza lesz. – Rajta, War al Aquim, ölj meg, ha tudsz! – dobom el a pallost, nem lesz rá szükség. – Lássam, képes vagy-e fegyvert emelni a rendtársadra, képes vagy saját véredet ontani? Tudom, hogy nem képes rá. Köti mindaz, ami engem is köt, Frej-Jah törvényeivel ı sem dacolhat, nem küzdhet velem, mint ahogy én sem küzdhetek vele, mert mindketten igaz freitanok vagyunk. Bár emeli a pallost az átok parancsa szerint, de végtelen lassan, lesújtani már nem sújt le, túl közel érek, aztán egyszerően átgyaloglok rajta. Egy pillanatra érzem a jeges telek hidegét, csak mint északon, a háborúban, aztán túllépek rajta, és ismét körülölel a megszokott, langyos éjszaka. Megállok, lassan, lassan fordulok hátra, de nincs mögöttem semmi. A terem üres, csak Thani ül az egyik sarokban, és láblógázva nevet. – Szép volt, Q! Szegény papus köpni sem tudott, nem hogy visszafeleselni. Ha legközelebb megjelenik, megint elıadod neki, ugye? Nem, Frej-Jah, tisztázzunk valamit! Nem lesz legközelebb, jó? Egy életre elegem van a kísértı lelkekbıl! De hangosan egy szót se szólok, csak odaülök Thanihoz a fal mellé, fél kézzel átkarolom a vállát, és lehunyom a szemem. Szükségem van némi pihenésre.
THANI avagy minden jó, ha megéled a végét! A palotába beosonni nem gond. Bár Q ügyesen szétszórt egy csomó ırt, de a kémények és csatornák nyitva állnak mindannak, aki nem túl finnyás használni ıket. Na, én ilyen vagyok. Bent aztán már lazább a helyzet, keresek egy új álcaköpenyt, és simán végigvonulok a folyosókon. Valort keresem. Remélem, bent van, ha kint maradt, akkor sokkal nehezebb lesz megtalálni. Utam a Nagyasszony termén is átvezet, ahol örömmel veszem észre, hogy Q lépett a kistáblán. Nem is rosszat, persze, de akkor is le fogom gyızni! Egy tıle ellesett cselbe vágok bele, aminek a végét kicsit átvariáltam, tuti megszívja! Elégedettségemet tovább növeli, amikor meglelem Valort is. Bicegı lépteirıl ismerem meg, aztán követni kezdem. Mázlimra nem vesz észre, pedig nagyon figyel ám! Tuti rosszban sántikál, szinte végigoson a folyosókon, és végül benyit egy szobába. Gyorsan bevágódom a szomszédos ajtón, majd a falhoz szorítom a fülem. Elsınek is két csattanást hallok, majd ámult kiáltást. – Hé, öreg, ez volt ám a szép ütés! – Csendesebben, Eshu úrfi – inti le Valor, amit persze békaképő sógorom nem tőr jól. – Úr vagyok, vagy esetleg csupán Eshu, ha úgy hiszed, felettem állsz, de nem nevezhetsz úrfinak, nem vagyok már gyerek! – Valóban nem vagy gyerek, de nem is vagy úr. Wareen nem a tiéd. Még nem a tiéd, ám megszerezheted, ha megfogadod a tanácsaimat. Elıször is ott van papír, tinta, írd a következıt. Bátyám, légy éjfélkor a palota mögötti halottasházban. Ott mindent eldönthetünk. Egyedül gyere. Aláírás. – És erre szerinted odajön, egyedül? Nem olyan ostoba, sajnos. – Egyedül lesz, errıl én gondoskodom. És te is egyedül leszel. Egyenlık lesznek az esélyeitek. – Egyenlık? ı páncélban, pallossal, nekem meg semmim sincs, csak ez a vacak tır, amit annyira sem tartottak, hogy elvegyék tılem! – Egyenlık lesznek az esélyeitek, és kész. Bízz bennem, ha akarsz, vagy fuss el, de akkor soha nem leszel Wareen ura, ezt elhiheted nekem! Rossz duma, rázom a fejem a szomszédban, miközben Eshu elszökik, és Valor is tovább biceg titkos útján. Én helybıl jobb hazugságot elı tudnék adni, ha ki akarnám csábítani valami okból Eshut a halottasházba, és tulajdonképpen Valorból is kinézném, hogy ki tud találni valami ügyesebbet. Csak nem azért nem teszi, mert ez az igazság?
Akkor pedig tök izgi a pasas, elvégre miféle tag lehet az, aki éjjel még kísértetet idéz, másnap meg a becsület bajnokaként egyenlık közötti küzdelemben ajánlgatja Wareent minden jön-ment békának? Mivel nem tudok kiigazodni rajta, maradok a nyomában, aztán kihallgatom, amit Qval beszél, meg a kandalló kéményében ücsörögve végigunatkozom az új helyzetet megvitató haditanácsot, ahol végül le is bukik. Remek, akkor erre már nem kell Qt figyelmeztetnem, derülök fel, és nem töröm magam, hogy sietve találkozzunk, megvárom, míg kijön a palotából. – Szóval egyedül, meg tuti nem csapda, mi? – Örülök, hogy nem esett bajod, Thani. Mitıl esett volna? Néha tényleg túlzás, ahogy aggódik értem, de végül nem bánom, ezt is szeretem benne. Azt meg imádom, amikor valami nagyobb szabású életveszélybe indul! Most is látszik ám rajta, hogy komolyan veszi magát, és totál halálra szánt, ilyenkor kedvem lenne a nyakába ugrani, annyira férfias! Ám pont ilyenkor hajlamos a legkevésbé mindenféle ledér idıtöltésekre. Szóval mindössze gyorsan közlöm vele a legfontosabb tényeket, adok pár jótanácsot szellemőzésbıl, aztán sietek, hogy jó helyet csípjek meg magamnak a nézıtéren. Nem egyszerő ám, mert nagy a tolongás, hamarosan ott lapul már Yein, Lady No, meg persze Valor is, én végül a halottasház megnyagdult padlását választom, onnan jó a kilátás. Elsıként azt szemlélhetem meg, ahogy Eshu-béka beleköt Qba. Tökéletes lovagom nem vevı rá, igyekszik levegınek nézni, de végül csak betelik nála a pohár. Nem csoda, ami mocskot itt összehord ez a béka, az még nekem is elég lenne, hogy kiakadjak, és alaposan hátba szúrjam. Q persze nem így kezeli a kérdést, lazán eldobja a pallosát, és arccal elıre belemegy a buliba Én meg már mászom is, hogy a fegyver mellett maradjak, tuti, hogy kelleni fog még, és persze igazam van, mert máris nyakunkon Aquim ıspapa. Fél szemmel látom, ahogy Yein a menekülést választó Eshu után rohan, meg Lady No leüti Valort, de a fı attrakció mégis Q, aki lazán lemossa a kísértetet. Aztán csak ülünk egymás mellett, lógázzuk a lábunkat. Szeretem ezeket a meghitt, barátságos pillanatokat, amikor az ellenség már csak a lábunknál heverı hulla, és a legsürgetıbb kérdés nem az, hogy ki, kivel, hol és mikor verekszik, hanem hogy mi lesz vacsira? Aztán befutnak a többiek is. Elsınek Lady No, aki a vállán átvetve hozza Valort. – Láttam, ahogy idehívta a kísértetet, de többet tenni már nem tudott, mert leütöttem – dobja a lábaink elé, majd fáradtan megtörli az arcát. Tök dögösen néz ám ki a páncélja nélkül, mert hogy levette, nyitván, hogy utána tudjon osonni Valornak. Csupa izom csaj, most látszik, meg az is, hogy kényelmetlenül érzi magát, láthatóan hiányolja azt a csekély félszáz kiló fémet, amit minden nap visel.
– Köszönöm a segítséget – hajt fejet Q, a Lady mosolyogva fogadja. – Semmiség. És örülök, hogy élsz, Thani. – Én is, elhiheted, én is – bólogatok. – A tag tényleg varázsolt? – Nem tudom. Motyogott valamit, az után jelent meg a kísértet. Többre nem volt ideje, mert odaértem. Na igen, el tudom képzelni, mint ahogy mindenki a jelenlévık közül. Be is fagy a társalgás, majd újabb csekély unatkozás után visszaér Yein is. – Bocsáss meg, Q, de elszalasztottam! Egyszerően beleveszett a sötétbei – sajnálkozik nagy hangon, majd észrevesz engem. – Thani, te élsz? – ujjong fel, aztán jól elkomorodik. Igen, sejtettem, hogy neheztelni fog. – Kit szalasztottál el? – kérdezek hát rá gyorsan, és teljesen feleslegesen, mert láttam, hogy Eshu után futott el, ám ha már mindenképpen kínos kérdéseket feszegetünk, akkor inkább ı legyen az alanya, mint én. – Eh, Eshut veszettem el, mondom, Q, sajnálom, talán ha... – Nem érdekes, Yein – legyint a kedvesem fáradtan. – Elfutott, hát elfutott, sose halljak róla többet. Valort meg zárjuk be valahova a palota pincéjébe, majd reggel, ha magához tér, meghallgatjuk a mentségeit, és döntünk a sorsáról. Ezzel gyıztes seregünk visszavánszorog a palotába, ahol a hıs freitanok szétszóródnak aludni. Kiváló program, lelkesen csadakozom Qhoz; és összebújva, együtt zuhanunk mélységesen mély álomba. Az éjszaka maradéka nyugisan telik. De a másnap! Már kora hajnalban beléptet délcegen Tizir, zsoldosaink vezére, és büszkén jelenti, hogy milyen kiválóan megfigyelték a futó ellenséget, majd egész éjszaka rettenthetetlenül tartották a kaput, most pedig új utasításokra várnak. Q félálomban is nagyon jó fej velük, megkapják a zsoldos lelkük nyugalmához elengedhetetlenül szükséges parancsokat. Utána Yeinnel és Lady Noval együtt visszavonulnánk reggelizni, ami szintén egyike kedvenc idıtöltéseimnek, de ekkor befut a Jaris-szirti Frej-Jah szentély szerzetese, meg egy másik Frej-Jah pap, Vae-bıl. – Bocsáss meg, Q lovag, hogy késlekedtünk, hidd el, mi sajnáljuk a leginkább, hogy lemaradtunk a nagy csatáról, amiben visszavívtad a várad. Az ide vezetı út minden percében imában kértük rád Frej-Jah, a Gyızhetetlen áldását! – Istenünk áldásánál többet semmi sem érhet, nem számít, hogy késtetek. Gyertek, üljetek asztalhoz, vendégeskedjetek nálam pár napot! A vendégséget visszautasítják, de a potya kaját persze nem hagyják ki, elvégre adományokból élı papok. Közben az elmúlt napok eseményeirıl kérdeznek, de még Yein is túl fáradt, hogy hısi élménybeszámolót tartson, láthatóan rám hárul a szerep, hogy elıadjak egy érdekes mesét. Qnak nem lehet rám panasza, remek kis történetet dobok össze, jó háziasszony módjára szórakoztatom a vendégeket. Tökéletes lovagom mindössze ott köszörüli meg egy picit a torkát, mikor azt ecsetelem, hogy milyen félelmetes csapásokat osztogatva küzdött ısapja kísértetével, míg két társa fütyülve a körülöttük zúgó, halálos varázslatokra, lefejezte a ronita méregkeverıt.
– Na, és utána már nem volt semmi izgi. Gyıztünk – fejezem hát be a mesét, úgy sejtvén, tőrıképessége határára érkeztem. – Hihetetlenül csodálatos egy történet ez! – ámuldozik a vae-i pap, a három freitan pedig igazat adva bólogat, de jó fejek, nem szólnak közbe. – Az egyetlen nyitott kérdés már csak az, mi lesz a sorsa annak a Valor nevő gonosztevınek, aki most a fogságodban van – kérdi a szentély szerzetese. – Kihallgatom, aztán majd meglátjuk – von vállat Q. – Talán ha mi Frej-Jah, a Gyızhetetlen nevében kérdeznénk, könnyebben válaszolna – javasolják a papok, az én tökéletes lovagom pedig nem tiltakozik, pedig lehet sejteni, hogy oltárian nagy baromság az ötlet. Naná, hogy Valor nem köp két csuhásnak, a papok rövid, és feltételezésem szerint roppant egyoldalú társalgás után feladják. A nagyterem egyik ablakának a párkányán ücsörögve bámulom végig, ahogy távoznak. Lovon. Vae lóval egy nap. Oda-vissza kettı. Közben zsoldosoktól való szökéssel, verekedéssel, hullák elhantolásával együtt mondjuk három, de akkor nagyon jó voltam. Mi a fenét késlekedtek ezek? Frej-Jah hívei nem arról híresek, hogy szánt szándékkal lemaradnak a nagy csatákról! És mit akartak Valortól, mert hogy nem szóra bírni, az tuti. Bántani se. Ha ki akarták volna nyírni, annak az okait elıadhatták volna Qnak, mert amiért ık, Frej-Jah papjai valakinek a halálát akarják, azért lovagom is simán kivégeztet bárkit. Marad egy lehetıség. Nos, ha valaki közepesen ismeri Wareent, és észrevétlenül szeretne távozni a palota pincéjébıl, akkor azt legbiztosabban a régi víztározóhoz vivı féligmeddig már beomlott folyosón teheti meg. Azaz ha a két pap szökni segített Valornak, ott lehet megcsípni, pattanok talpra, és már futok is, hogy elé kerüljek. Hátra, a falhoz, le a régi víztározó mellett, aztán térdig vízben gázolok tovább a folyosón. Tök sötétben, mert mécsest nem hoztam, azaz már megint szép púpkollekciót győjtök a fejemre, de van ennek elınye is. Például messzirıl észreveszem a szemben imbolygó fényt. A fal egyik omlásában, egy nagy kövön ücsörögve várom be, míg Valor befordul velem szemben a sarkon. – Szia, öreg! – nevetek rá, még intek is egy kicsit, és halálira élvezem az arcára kiülı megdöbbenést. – Üdvözöllek, Mae Thani! – szedi végre össze magát, aztán vár, méreget. – Mit keresel itt? – Elhinnéd, ha azt mondanám, azért jöttem, hogy agyonvarázsoljalak a sárkánytól való erımmel? – Nem. Bocsáss meg, Mae Thani, ez nagyon átlátszó hazugság. – Na, igen – sóhajtok fáradtan. – Te nem új vagy, mint az a ronita méregkeverı volt, te tudod, hogy semmiféle sárkánytól való erım sincs. – Igen, tudom. – Azt is tudod, hogy igazából nem ismerek fekete praktikákat, szóval ezzel sem fenyegethetlek.
– Nem, Mae Thani, ezt sem hinném el. – És lássuk be, bárkit leütök, aki olyan hülye, hogy felidegesít, majd hátat fordít nekem, de amúgy nem vagyok valami nagy harcos. Aki csont nélkül elintézte Eshu két ırét, annak nem lehetek ellenfele. Ott a botod, én meg itt ülök fegyvertelenül, lazán lecsaphatsz. – Így igaz, Mae Thani. – És hát azt is tudjuk, hogy ez az egyetlen út, amin elszökhetsz. Én meg elállóom – pattanok talpra, és csípıre tett kézzel beállok a folyosó közepére. Erre nem válaszol, talán magyarázatot vár, eltelik pár perc. – Tehát nem varázsolsz el? Nem ütsz agyon? Még csak meg sem fenyegetsz? – kérdem végül. – Na, Valor, ezek után te ugyan nem adod be nekem, hogy valami mindenre elszánt gonosztevı vagy! Nemhogy Ro, a Kegyetlen nem a te istened, de még Seel, a Pusztító is kivetne kegyeibıl ezért! – Így igaz, mindketten távol állnak a szívemtıl, ezt valóban be kell vallanom. De te nagy kockázatot vállaltál, Mae Thani, ha pusztán ezért a próbáért idejöttél. – Nem próba, komplett magyarázat! Azért jöttem, hogy megtudjam, ki a fene vagy? Aki hullát idéz, azt nem segítik a szökésben Frej-Jah papok, aki ki akarja nyíratni az ısapjával Qt, az nem szövegel Eshunak egyenlı esélyes harcról. – Nem idéztem „hullát”, War al Aquimot az átok szólította elı, én csak egy napra megkötöttem, hogy ne bolyonghasson. És nem azért szabadítottam el tegnap éjfélkor, hogy megölje Q lovagot. – Hanem? – Sajnálom, Mae Thani, jobb, ha bizonyos dolgok titokban maradnak. – Ja, én is pont ezt a nézetet vallom. A titok az titok, ne is áruld el! Én meg hívom Qt, hogy szöksz éppen – fordulok sarkon, és tényleg úgy teszek, mint aki menni akar. – Jobb, ha nem teszed, Mae Thani! – szól utánam élesen, a vállam felett nevetek vissza. – Ezzel elkéstél, Valor! Az imént beszéltük meg, nem vinne rá a lélek, hogy ellenem tégy, tehát most már ne fenyegess azzal, hogy bántanál, nem hiszek neked! – Nem azzal fenyegetlek, hogy téged bántalak, hanem hogy Q lovagot. Ez annyira hülyeség, hogy megállok, megfordulok. – Q legyızhetetlen. Nem tudsz ártani neki – Fegyverrel nem. De vannak dolgok, amik nagyon fájnának neki. ha megtudná. És ha nem engedsz el, ha arra kényszerítesz, hogy beszéljek vele, akkor megmondom neki. Akarod, hogy így legyen? – Igazad van, ne mondj Qnak semmit! Inkább pakolj ki nekem, én majd eldöntöm, hogy mi bántaná, és mi nem. Vagy talán azt hiszed, ha elmondod neki, titokban tartja elıttem? Tehát én így is, úgy is megtudom, a tied a döntés, akarod, hogy megtudja ı is? – fordítom vissza az érvet. – Jól forgatod a szavakat, Mae Thani.
– Kíváncsi vagyok, semmi több. Na, halljam a mesét, ki vagy, és mit keresel Wareenben? – Frej-Jah, a Gyızhetetlen papja vagyok, aki azért jött Hiszaenbıl Wareenbe, hogy megtudja, Q al Aquim meggyilkoltae az apját, ahogy azt Eshu al Aquim terjesztette, illetve igaz-e, hogy felesége fekete boszorkány, aki elrabolta a lelkét, illetve hogy Wareen Frej-Jah igaz vára-e még. Ezt úgy adja elı, mint valami kis litániát, és utána vár, talán arra, hogy jól megdöbbenjek. De minek tenném? – Aha. Értem. És ezért kellett fekete szertartással kísértetet idézned. – Már mondtam, nem idéztem kísértetet! Csak megkötöttem. – Megkötötted, és a megfelelı pillanatban tök ártatlan lélekkel eleresztetted, naná! De rendben, kussolok. Lökd a sódert, hagy halljam az egészet! – csüccsenek vissza a kıre, Valor állva marad, a botjára támaszkodva kezd neki. – Tehát, mint mondtam, Hiszaenbıl érkeztem, és mint egyszerő bérlı letelepedtem, hogy megfigyeljem, hogyan mennek a dolgok Wareen várában – Na, és hogyan mentek? – kérdezek vissza gúnyosan, de aztán gyorsan visszakozom is. – Rendben, rendben, mondjad, nem szólok közbe többet! – Jól mentek, bár hosszan nem szereztem bizonyosságot feltett kérdéseimre. Aztán szerencsétlen módon megérkezett Eshu al Aquim, és ráadásképpen War al Aquim is kilépett sírjából. Némán biccentek, és nem jegyzem meg, hogy ez a kettı összefügg egymással. Amúgy sem okos dolog mindent kifecsegni, lehet, hogy a tag az átok részleteit nem ismeri. – Elıször nem tudtam, mit tegyek. Mikor Q lovag tılem kért segítséget, még tanácsaimmal is támogattam, mert akkor már sejtettem, hogy nem igazak az ellene felhozott vádak. Aztán találkoztam két paptársammal, akik éppen Vaebıl jöttek, hogy Q lovag mellé álljanak a küzdelemben. Felfedtem nekik kilétem, és együtt kezdtünk el tanakodni, mit lehetne tenni. Sok lehetıséget megvitattunk, de azt hiszem, nem jutottunk volna elırébb. Ám ekkor nagy szerencsémre Rash lovag elhurcoltatott. – És még nagyobb szerencsédre én megszöktettelek tıle, csak hogy ezt se hagyd ki – morgom, biztos ami biztos alapon. Ez jó pont a szemében, az tuti. – Igen, ezért köszönetet kell mondanom, Mae Thani – pislant a lábára, de végül nem hozza szóba. – Hirtelen itt voltam az események középpontjában, és még azt is megtudtam tıled, hogy War al Aquimot csak egy igaz freitan, Wareen ura őzheti el. – És te ezt lazán elhitted nekem? – csodálkozom. – Hisz ismersz! – Ismerlek, de nem csak téged. Minden fellelhetı utalást elolvastam Hiszaenben az Aquimokat sújtó, titokzatos átok mibenlétérıl, és ez szépen beleillett a képbe. – Aha, szóval leesett neked, hogy megvan a bizonyítékod.
– Jól látod, Mae Thani. Utána már csak azt kellett elérnem, hogy Eshu al Aquim és Q lovag egyszerre álljanak a megjelenı kísértet elé. Amelyik előzi, az Wareen igazi ura. – És ha mindketten előzik? Vagy egyik se? Akkor mit tettél volna? – Buzgón imádkoztam volna Frej-Jahhoz, hogy mutasson kivezetı utat. – Tipikus. Lassan elhiszem, hogy pap vagy – húzom el a szám szélét. – És a kísértetidézés, pardon, megkötés, az benne van nálatok a tananyagban? – Hosszú életem során sok érdekes aprósággal foglalkoztam. Talán éppen ezért küldtek engem erre a feladatra – tér ki az egyenes válasz elıl – Most már elégedett vagy, Mae Thani? – Hát, most hirtelen nem jut több kérdés az eszembe. – Akkor azt is érted, hogy miért kellett végig árnyékban cselekednem, és miért nem mondhatom el ezt mind Q lovagnak. – Ja, totál felháborodna. Méghogy valaki komolyan apagyilkosnak tartja, és ráadásul még a hitét is megkérdıjelezi! Heteken át dühöngene. Azt hiszem, tényleg bölcsebb, ha nem mondjuk el neki. Különben esetleg lecsapja a fejed dühében, ami nem lenne jó. – Köszönöm, ha így látod, Mae Thani. Akkor, ha nem haragszol, én mennék is. – Ja, persze, tessék – húzódom félre az útjából. – A víztározót majd balról kerüld meg, a jobb oldala csupa moha, még elcsúsznál rajta. – Köszönöm, Mae Thani. Hálát adok Frej-Jahnak, hogy megismerhettelek! Ezt szerényen mosolyogva fogadom, és én is hálát adok Mistnek, hogy megtudtam egy csomó új titkot. Persze senkinek sem dicsekedhetek el vele, mert nem akarom megbántani Qt, de azért jó, hogy megtudtam. Hasznos követni, hogy mi történik az ember vára körül. És hát ez a Valor mekkora szélhámos! Tanulhatnék tıle. Eshu pedig komplett hülye volt, hogy holmi ronitákkal szövetkezgetett, amikor egy ilyen Valor-forma tagot is bepalizhatott volna. Akkor, ha nem is lenne övé Wareen, de legalább valami pénzváltságot biztosan kipréseltek volna belılünk, a megboldogult Ran al Aquim nem létezı végrendeletére hivatkozva. Eshu nagyon mellényúlt, de persze madarat tolláról, békát szövetségesérıl, ugye. Ezen filózva slattyogok fel a felszínre, de nem megyek vissza a palotába, Q most úgyis elfoglalt, minek zavarjam? Inkább megszemlélem az istálló romjait, gondos várúrnıként megdicsérem a körötte szorgoskodó parasztokat, majd megnézem, jól van-e Szöszmösz? Kedves paripám kiváló hangulatban fogad, kicsit eldumcsizunk az elmúlt napok eseményeirıl, aztán megzavarnak. – Thani úrnı, bocsásson meg egy pillanatra! Erran az, Rash al Farel egyetlen megmaradt csatlósa. Két lovat vezet, az egyiken nyereg, a másikon szépen rendben felkötve egy lovagi páncél, a hozzá tarozó pallossal. Na igen, neki most haza kell vinnie Rash cuccait, és beszámolnia az ottani nagymesternek lovagja haláláról. Hát, nem irigylem, még nekem is nehéz lenne összehozni egy olyan verziót, amibıl Rash hısként kerül ki, aki dicsıséges halált halt.
– Tehetek érted valamit? Nem felejtettem el, hogy jó fej voltál, amíg ırizned kellett – biztosítom sietve. – Csak egy apróságot kérnék, Thani úrnı. Lovagom holmija között találtam ezt a pallost, ami Yein al Eshadé. Nem szeretném még azzal is húzni az indulást, hogy megkeresem, már így is sokat késlekedtem. Átadná neki, Thani úrnı? Na, ez elég átlátszó, nyilvánvalóan a történtek után nem akar Yein elé kerülni, amit teljesen megértek. Momentán én sem akarok Yein elé kerülni. De nagy taplóság lenne nemet mondani, ha már egyszer elıtte fogadkoztam, hogy segítek neki. – Rendben, lepasszolom neki, indulj csak el nyugodtan! – veszem át a bazi nagy csomagot, már a pallos is nehéz, a tokja meg még nehezebb, éppen csak le tudom támasztani a lábamhoz. – Illetve várj, szeretnék adni neked valamit emlékbe! – hívom vissza, pedig már indulna. – Igen, Thani úrnı? – Tudod, az esküvım után itt mulatott a fél tetihuanai rendház, heteken át – intem magamhoz közelebb, és halk hangon folytatom. – Akkor esett, hogy kettesben berúgtam Lady Noval, aztán fecsegtünk mindenfélérıl, tudod, nıi dolgok. Többek között azt is elmesélte, hogy az apja mindent ráhagyott, de sejtette, hogy nem fogják komolyan venni a végrendeletét, ezért pár nagyon értékes páncélt meg fegyvert elrejtett a kastélyuk nagytermében, a kandalló elıtti kı alatt. Csak aztán amikor meghalt, olyan gyorsan kirúgták szegény Ladyt a birtokukról, hogy még ezeket sem tudta magához venni. Minden valószínőség szerint még mindig ott van az a sok értékes cucc... – magyarázom, de Erran itt vörösödı arccal közbevág. – Ha arra akar rávenni, Thani úrnı, hogy ellopjam... – Nem, nem, nem! Nem akarlak semmire sem rávenni, te marha! Ez az ajándékom. Egy titok! Valami, amit az isteneken kívül csak ketten tudnak, a Lady, meg én. És most már te is. Nem akarlak semmire rávenni, csak éppen adtam neked egy titkot, használd legjobb belátásod szerint. És az istenem áldása kísérjen vele, Erran! Ezzel ott hagyom, bár a palota mellıl még visszanézek, és integetek is neki, ahogy elmegy. Igenis szép útravalót adtam neki, megnézném, hol van az a várúrnı, aki ilyen lehetıséget ajándékoz távozó vendégeinek! Persze, ha Erran nem értékeli, akkor elfelejti, és nem használja fel semmire. De én ennél azért valószínőbbnek tartom, hogy legalábbis elmondja a nagymesterének, aki majd jól kitünteti érte. Ha élelmesebb, akkor meg maga szerzi meg a szajrét, és suttyomban eladja, hogy aztán élete végéig gazdagon élhessen. És ha igazi nagy vagány, de tényleg olyan fajta becsületes, makacs, Frej-Jah törvényeit követı pasas, mint ahogy megismertem, akkor el fogja lopni az egészet, és elhozza jogos tulajdonosának, Lady Nonak. Akitıl utána bármit kérhet, illetve aki kérés nélkül is felajánl érte bármit, amit csak egy freitan felajánlhat. Hát miért ne lehetne így, nem igaz, Mist, te Titokzatos?
Elégedetten megyek vissza a palotába, jó kedvemet mindössze a magam után vonszolt pallos csökkenti. De az aztán minden egyes lépéssel, merthogy baromira nehéz. Tehát Yein haragja ide vagy oda, le kell neki passzolnom, mielıtt sérvet kapok. Hısies bátorsággal szenvedem fel a cuccot az emeletre, mire elérem Yein szobáját, már szakad rólam a víz, kopogni is alig van erım. – Fegyvert hoztam – válaszolok kilétemet firtató kérdésére, ez az a felelet, amivel biztosan nem rúg ki. A kinyíló ajtóban aztán diszkréten beslisszolok, míg Yein boldogan felkapja, és fél kézzel megforgatja elveszettnek hitt fegyverét, hogy csak úgy zúg a levegı a fejem felett. Aztán magam is meglepıdöm, mert nem csak a pallosának, de nekem is örül. – Jó, hogy látlak, Thani, és még inkább örülök, hogy élve. Végül is Q rám bízta az életedet, nem szerettem volna csalódást okozni neki. – Mondtam, hogy vigyázok a becsületedre, Yein – csüccsenek fel a sarokban álló asztal szélére, és érdeklıdve szétnézek a szobában. Yein még csak fél napja költözött be, de már látszik, hogy itt lakik; szétszórt fegyverek, pár üres boros üveg, és ezüsttálcán rengeteg morzsa meg csupasz csont, talán egy sebtiben felhozatott tízórai, merthogy nemrég még együtt reggeliztünk. – Na igen, remek harc volt, remek ellenfelekkel! – lelkesedik, és gondosan elteszi visszakapott pallosát. Láthatóan megbocsátotta, hogy leütöttem, nyilván Q beszélt vele, az jellemzı lenne rájuk. Tehát talán most nem lesz baj, ha kicsit idegesítem. – Aha, remek harc volt. Csak azt bánom, hogy Eshu elszökött, megérdemelt volna pár komolyabb sípcsontrúgást. Így attól tartok, visszajön – pislogok fel rá oldalról, el is komorodik a témára, ahogy számítottam rá. – Igen, kár, hogy megszökött. De ı is méltó ellenfél volt – hajt fejet, csak mint aki egy halottnak adja meg a végtisztességet. – Megmutatta, hogy Frej– jah igaz híve, amikor tegnap éjszaka kihívta Qt, és vállalta azt az egyenlıtlen küzdelmet. – Naná, egyenlıtlen küzdelem, az lett volna – fortyanok fel dühösen. – Csini kis birkózás, aztán egy óvatlan pillanatban belé vágja Qba a spécin neki csináltatott tırét. – Milyen tırt? – csodálkozik Yein nagyra nyílt szemekkel. – Ja, hogy elfelejtettem mondani? Ó, biztosan elsikkadt a nagy kavarodásban, bocs. Szóval Eshu a ronitától kapott egy Q nevére elbővölt tırt. Olyat, ami átsiklik a páncélon, és magától megtalálja Q szívét. Ez nála maradt valahogy, talán elrejtette a csizmájában, nem tudom, de az biztos, hogy egy ilyen vacakkal felszerelve nem tisztességes küzdelemre készült – magyarázom lazán, Yein hitetlenül ingatja a fejét. – Volt egy ilyen fegyvere? És te errıl nem szóltál? – Mondom, elfelejtettem – vonom meg a vállam. – Nem hittem, hogy komoly, mert helybıl hülyeségnek tartottam, hogy ilyet lehet csinálni, de Eshu hitt
benne. Én meg nem, szóval nem is mulasztottam, amikor kimaradt az élménybeszámolómból, igaz? Most meg már semmit sem számít, hiszen elszökött. – Elszökött – ismétli Yein komoran, aztán egymás szemébe nézve hallgatunk, amit ı un meg. – Megesküdjek Frej-Jahra, hogy így történt? Hát nem remek egy pasas? Kizártnak tartom, hogy Eshu lerázta volna, majdnem tuti, hogy Yein elkapta, majd elsuvasztotta valahova a hullát, hogy ne találjuk meg. Aztán gavallérosan letagadta az egészet, vállalva a hazugságot, sıt, most még istenére is hamisan esküdne, csak hogy Q lelkiismerete nyugodt lehessen. Ezt nevezem ám igazi barátnak! És én képtelen vagyok ennek a fickónak a boldogságáért vállalni, hogy esetleg agyon ver? Eh, ez nem lenne tisztességes tılem! – Á, hagyd el, Yein, ne esküdj, elhiszem, hogy Eshu lelépett, és abban is biztos vagyok, nem jön vissza többet. Jól megütötte a bokáját, szerintem örül, hogy élve elszaladhatott – csusszanok le az asztalról, és már félúton vagyok kifelé, amikor megfordulok, mintha csak most jutna az eszembe – Tényleg, más. Beszéltem rólad Lady Noval. – Tessék? – mered rám döbbenten. – İ kezdte, mert tudni akarta, mi a véleményem, lehet-e, hogy van neked valami titkos szerelmed, aki miatt nem futsz a csajok után. – De Thani..! – Jó, jó, természetesen megnyugtattam, hogy ilyenrıl nem tudok. Csak éppen mindketten furcsálltuk, hogy egy ilyen jóképő, kiváló harcos, és mellesleg ezek az ı szavai, még csak nem is udvarol senkinek Persze, ı ezt sosem hozná fel, pláne neked, megszokta már, hogy harcos lovagként lepleznie kell gyöngédebb érzelmeit, de azt hiszem, elég szomorú szegényke Talán már azt is fontolgatja, hogy elutazik Tetihuanából, mielıtt megszakad a szíve. – Miért utazna? És hova? – pislog értetlenül Yein, teljesen úgy teszek, mint akit ez a legkevésbé sem érint. – Mit tudom én, hova. De a helyedben személyesen beszélnék vele errıl, te biztosan meg tudnád gyızni, hogy maradjon – libegek ki az ajtón, már a küszöbrıl dugom vissza a fejemet. – Szemben, a másik szárnyban választott magának szobát, szerintem most is ott van! Ezzel gyorsan kisurranok, magam mögött hagyva a döbbenettıl szólni sem tudó Yeint. Aztán elégedetten dudolászva végigtáncolok a folyosón a nagyterem felé. Ma már négy emberen segítettem, pedig még dél sincs! Azt hiszem, most kell abbahagyni, mert lehet, hogy némelyikük pallost forgatva akarja majd visszafizetni, a kis hálátlanok. De ha így alakulna, hát majd túlélem azt is, igaz, Mist? Nem kell a jövı tervezgetését túllihegni, majd lesz valahogy, és addig is csak találok magamnak valami érdekes elfoglaltságot. Ennek a jegyében vágok neki a palotának, hogy megkeressem Qt, mert véleményem szerint itt az ideje, hogy végre békésen kettesben maradjunk, mindenféle ránk törı zsoldosok, áruló freitanok, orgyilkos
kisöcsik, méregkeverı roniták és sírjukból kikelt, gyilkos kísértetek eredendıen izgalmas, de lassan már unalmassá váló társasága nélkül.
Q AL AQUIM avagy amikor azt hiszed, hogy túl vagy rajta, akkor jön a neheze
Nem hosszan pihenhetek Thani mellett ülve, békés csendben, hamarosan megérkeznek lovagtársaim. Azon megdöbbenek, hogy Yein elszalasztotta Eshut, de fáradt vagyok haragudni, Valor meg végképp nem érdekel. Majd kiderül, kicsoda, és mit akart, ráérek vele késıbb foglalkozni. Egyedül maradva csak nem veszélyes, vélem, aztán visszavonulok a szobámba, és Thanival együtt elalszunk. Szívem szerint ez egyszer az egész elkövetkezı napot végigpihenném, de természetesen erre nincs lehetıségem. Már hajnalban meg kell jelennem az emberek elıtt, ki kell adnom az új utasításokat. Az ellenség elfutott, Frej-Jah segítségével eljutottunk a gyızelemig, de az élet ettıl még megy tovább A szolgák lassan visszatérnek, ıket meg kell nyugtatni, hogy elmúlt a vész, aztán ott a leégett istálló, amit újra kell építeni, addig is elhelyezni valahol a lovakat, a palota legtöbb terme vértıl mocskos, és a halottak! Minden csata úgy fejezıdik be, hogy temetünk. Aztán visszavonulunk Thanival és lovagtársaimmal reggelizni a nagyterembe, de még az étkezést sem fejezhetjük be békével, mert közben megérkezik a Jarisszirti szentély szerzetese a pappal, akit eredendıen Rash hívott, hogy összeadja a feleségem az öcsémmel. Kicsit bánt, hogy távol maradtak a küzdelemtıl, számítottam rájuk, de végül is nem vetem a szemükre furcsa késlekedésüket. Miért lennék érdemes a segítségükre, ha magamtól nem tudnék boldogulni, és ugyan miért segítenének, ha nélkülük is képes vagyok gyızni? Az étkezés befejeztével aztán elmennek, Thani is elrohan valahova, nyilván halaszthatatlan teendıit intézi. Lady No visszafogottabban távozik, de szerencsémre Yein a reggeli óra ellenére hajlamosnak mutatkozik inni még egy kis bort, hát van okom felbontatni még egy palackkal. Aztán csak csendben iszogatunk. Részemrıl azt latolgatom, hogy vajon rákérdezzek-e, hogyan szalaszthatta el Eshut. Kínos téma mindenképpen, engem legalábbis mindenféle csúf kételyek gyötörnek, csak éppen nem vagyok biztos, hogy el akarom azokat oszlatni. Sajnálom, Frej-Jah, vannak kérdések, melyeket nem bölcs dolog feltenni!
Ezért habozok, aztán a megfelelı pillanat elszalad, Yein töri meg a csendet, mást hozva szóba, az ı szokott, egyenes stílusában. – Tudod, hogy a temetı mögötti halottasházban, amikor Rash ránk tön, Thani egyszerően leütött? Megemelem a poharam, és megvonom a vállam. – Nos, nem tudtam, ám nem lep meg. Máskor is szokott ilyen észveszejtı felelıtlenségeket tenni. – Egy oldalról úgy érzem, meg kéne ölnöm éne, más oldalról viszont megmentette az életemet. Hát most mit csináljak? A szemébe sem merek nézni. Néha attól félek, tényleg boszorkány – rázza a fejét Yein. – Nem az. Csak okos, nagyon okos, és mellé kíváncsi. Ott van mindenütt, észrevesz mindent, amit meg nem, arra rájön. Majd pedig kérés nélkül cselekszik, merészen és meggondolatlanul, hogy aztán legnagyobb megdöbbenésemre épen túlélje, amibe belevágott. – Úgy sejtem, bírja minden istenek áldását. Mással legalábbis nem igazán tudom megmagyarázni, hogy eddig még nem verték sehol agyon. Már bocsánat, hogy így beszélek a feleségedrıl. – Nem sértesz vele. Magam is sejtem, ha valaki nem ismeri, tényleg megijedhet tıle. Az ijedt emberek pedig sok ostobaságra képesek, például lincselnek, vagy fekete varázslatot kiáltanak. De Thani nem fekete boszorkány, én tudom. És bocsánatot kérek a nevében is, hogy félelmében elragadtatta magát a halottasházban. Yein rám néz, látom a szemében, jól tudja, hogy Thani nem félelmében cselekedett, mert ilyen érzést nem ismer szívem szeretett hölgye, de végül elfogadja a felkínált megoldást. – Megbocsátok neki, hisz végül mindketten túléltük, és Frej-Jah segítségével eljutottunk, a gyızelemig! Ezzel fenékig ürítjük kupáinkat, aztán megyek, sok a dolgom. Valor kihallgatásával akarom kezdeni, de a folyosón belefutok Azrenbe, aki szokott módon új gondokkal vár. Megadóan követem a könyvtárszobába, ahol beül szeretett iratai közé, felteszi szemüvegét, tologatja maga elıtt a papírkupacokat. Láthatóan boldog, hogy az élet visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Majd mindenféle lényeges, ám nem túl felemelı kérdésben kell döntenem; meddig tartjuk itt Tiziréket, kifizetjük-e a Rash által felhozatott, és lényegében szükségtelen készleteket, hol szállásolja el Larent, az új csatlósomat, meg minden más. Persze nincs nagy szabadságom dönteni, Tizirék egyelıre maradnak, mert sok embert vesztettem, a falubelieket kifizetjük, mert nem akarom magamra haragítani ıket, Laren meg szállást kap a többiek között, és persze fegyvert, páncélt, lovat, ami jár egy csatlósnak. Utána még kérdezek az elmúlt napokról, érdekel, mi történt, fıleg Thanival, amíg nem voltam mellette, és Azren szavaiban megbízom. Körülményesen, részletekbe veszve mesél, lassan dél van, mire ott hagyom a könyvtárban. Ám
ebéd elıtt még feltétlenül ki akarom hallgatni Valort, eddig is hiba volt késlekedni. Hogy mekkora hiba, az akkor derül ki, amikor ırei kinyitják nekem a helyiséget, és nem találok benne senkit. – De... De amikor Frej-Jah papjai itt jártak, megnéztük, még itt volt! – fogadkoznak a katonák, ám nem figyelek rájuk, körbenézek a sötét kis lyukban. Nos, a köteleket elvágták, éles késsel, az ajtón pedig nincs nyoma, hogy valaki feltörte volna. Jól ismerem azt a jellegzetes kaparászást, ami a zárak kulcs nélkül való kinyitásával jár, szinte minden palotabeli ajtón ott ékeskedett, míg meg nem kértem Thanit, hogy csináltasson magának kulcsokat. Itt pedig ilyesminek nyoma sincs. Összességében nagyon úgy tőnik, hogy Valor könnyedén elsétált, feltehetıleg titokban elszundító ırei mellett. Miután valaki egyszerően kiengedte. Tulajdonképpen egy emberrıl tudom elképzelni, hogy ennyire szembe szegül az akaratommal Wareenben, tehát otthagyom a katonákat, velük majd késıbb számolok, és felmegyek, megkeresni Thanit. Nem kell sokáig kutatnom utána, a Nagyasszony termében lelem, éppen a kistábla felett töpreng – De jó, hogy jössz! Még nem léptél, rajta, meg akarlak verni! – Nem fogsz – közlöm tömören, majd leülök, és lépek. Thani hümmögve fogadja, szokott módon kezdünk játszani. – Most jövök a pincébıl. Valorral akartam beszélni. – És? Mit mondott neked? – kérdez vissza ıszinte nemtörıdömséggel, mélyen a tábla fölé hajolva. – Semmit Megszökött. – Nem lehet rajta csodálkozni. Nyilván ismer egy csomó fekete praktikát, ha már egyszer Ro, a Kegyetlen az istene. – İ is ronita lenne? Honnan veszed? – Nem mondtam? Az otthonában találtam egy csomó ronita kegytárgyat, meg imádságos könyveket, a kísértetidézıs füzetke mellett. – A füzetet mondtad. A kegytárgyakat meg imádságos könyveket nem. – Pedig ott voltak, szavamra! De ha most megszökött, akkor nyilván magával viszi ıket – bólogat buzgón, és lép, én alig figyelve játszom ellene. – Tehát szerinted egyszerően valami fekete praktikával szökött meg. – Nyilván. Ahogy Eshut is megszöktette. Ott voltam, láttam, ahogy szétvarázsolta azt a két katonát. – Az a két katona magához tért, és arra esküdtek, hogy Valor leütötte ıket. – Én nem adok arra, hogy mit vall két béna katona, akik elvesztik a rájuk bízott foglyot. Valor ırei is nyilván aludtak. Ha ébren vannak, még mindig meglenne a tag. – Meglehet – hagyom rá, és elgondolkodom. Thani hazudik, ez világos. Feltehetıleg ı szöktette meg Valort, de miért? Miért nem engem kért, hogy engedjem el, megtettem volna, ha elárulja az okát.
És mi lehet ez az ok, amit nem tudhatok meg? Mi lehet az a rettenetes igazság, amihez képest még azt hazudni is mentség, hogy ronita volt, aki fekete praktikákkal szökött meg? Elképzelni sem tudom, de nem nyugszom bele. Pedig látom, hogy Thani beharapott szájjal hajol a tábla fölé, ez nála az elszántság jele, azaz most nincs az az isten, akinek a kedvéért elárulná nekem dédelgetett titkát. De holnap? Jól ismerem szívem szeretett hölgyét, makacs, ám a kitartás nem tartozik legfıbb erényei közé. Egy hét, egy hónap, vagy mindössze egy negyed óra kell, hogy elveszítse jelentıségét szemében a kérdés, utána el fogja mondani, teljesen mellékesen fecsegve, valami más témához kapcsolódva. Éppen csak addig nem szabad faggatni, hát egyelıre hagyom, és tovább lépek. Egyébként is, ha kínos részleteket akarok firtatni, van rá más lehetıségem. – Thani, Azren azt mesélte, hogy te a kapuban, mikor Harrattal beszéltél, megemlítetted, hogy Rash al Farel alkarvédıjének a szíja elszakadt. – Baj? Gondolod, belegázoltam a lovagi becsületébe, hogy szétkürtöltem, ilyen hülyeségtıl vesztett? – Nem, jól tetted, azt hiszem, enélkül nem nyitottak volna neked kaput. Csak azt nem tudom, honnan tudtad? – Sehonnan. Csak úgy tippeltem, és bejött. Nevezzük megérzésnek, jó? Nevezzük megérzésnek, Frej-Jah, mert különben talán gyilkosságnak kéne, de Rash al Farel miatt nem vagyok hajlandó még egy terhet a vállamra venni. Ha gondosabb lett volna, még élne, én pedig rabként követném Hiszaenbe, és akkor sem lenne senki, aki a pártomat fogva tisztességtelen párbajt emlegetne. Nem rajtam, és igazából nem is Thanin múlt, hogy másként alakult, és Rash al Farel most már itt nyugszik Wareenben, örök idıkig. Vedd a lelkét, Frej-Jah, bármit is tett az elmúlt napokban, csak freitan volt! – Ja, mellesleg megtaláltam a pecsétgyőrődet! – zavar meg Thani, és újra lép, miközben fél kézzel elıcibálja ruhája rejtekébıl az apró aranykarikát. – Hol? – veszem át, és mit tagadjam, nagyon örülök neki. Már féltem, hogy végleg elveszett a nagy kavarodásban. – Á, Eshutól loptam, amikor le akart szúrni. Teljesen hihetı magyarázat. – Jó, hogy eszedbe jutott, nekem kiment a fejembıl. Szükség is van rá, mihamarabb írni szeretnék a szomszédos birtokokra, hogy még mindig én vagyok Wareen ura. Nem szeretném, ha mindenféle ostoba pletyka támadna az esetrıl. – Akkor ne maradj meg a levelezésnél, hívd meg ıket, és meséld el nekik a történteket magad! – javasolja tárgyilagosan, majd rögtön bele is éli magát – Rendezhetnénk egy olyan bált, tudod, mint tavasszal, sok lampionnal meg rengeteg kajával. Solbéli színészekkel és mutatványosokkal. Jaj, úgy hiányzik, vagy ezer éve nem hallottam egy tisztességes kocsmazenészt! – bámul bele ábrándosan a levegıbe, és ı lelkes. Én nem annyira vágyom rá, hogy elszabadítson Wareenben több tucat városi gonosztevıt. – Nem kell túlzásokba esni, egy levél elég lesz, abból is ért mindenki.
– Frászt. Bulit akarok, és neked is az a jobb, mint ha mindenki otthon találgat, aztán meg összejönnek, és a hátunk mögött megbeszélik, hogy mi történhetett Wareenben. Jövı hétre rendbe is lehetne tenni a palotát. – Jó, tartsunk egy egyszerő összejövetelt, de kicsit késıbb, mert jövı héten lesz Aranyfürtő Ashel aratóünnepe. – Micsoda? Jövı héten már aratóünnep? Így elszaladt az idı? – Elszaladt? Nekem éveknek tőnt ez a pár nap. De tény, jövı hétre esik Ashel, az Aranyfürtő szent ünnepe, tehát nem tarthatunk bált, mert mindenki a kolostorba látogat. Eh, oda is küldenem kell majd valami ajándékot, hogy biztosítsam az apátot jóindulatomról, elvégre csak kiállt mellettem – magyarázom, majd felnézek, Thani helyeslését vagy ellenkezését várva, de nem szól, csak ujjain számolgat, és még a nyelvét is kint felejti nagy odafigyelésében. – Valami baj van? – Ne zavarj, számolok. – Mit számolsz? – Napokat. Mikor volt holdtölte? – Tizenhét napja – felelem habozás nélkül, habár fogalmam sincs, miféle jelentısége van ennék. – Tehát tizenhét nap, elıtte meg még huszonnégy, az összesen, izé... – Negyvenegy. – Negyvenegy? Hú, az nagyon sok! – Nem olyan sok, alig több, mint egy hónap – bizonygatom értetlenül, ám meg sem hall, mindössze szélesen elmosolyodik. – Te, Q, ha igaz, akkor ez irtó állat! – Nyilván. Egyébként mirıl beszélsz? Persze, végtelen lelkesedésében nem veszi észre, hogy kérdeztem valamit. – És igaz! De hát hogyan lehetek ilyen hülye, amikor már Aquim ıspapa is megmondta! – csap a homlokára. –„ A saját véremet nem ontom.” Ezért nem ölt meg, világos, mint a nap! – Persze, nem ölt családtagot, ezt már megbeszéltük. Ám szavaim semmibe hullnak, mert Thani táblástól felborítva az asztalt felpattan, a nyakamba ugrik, mindkét oldalt arcon csókol, majd elrohan. – Eszméletlen! Megyek, elújságolom Szöszmösznek is, jó? – kiabál még vissza, majd további magyarázkodás nélkül kiszalad a terembıl, a huzatra hagyva az ajtó becsapását. Szavamra, az a szerencsétlen ló többet tud a családom magánéletérıl, mint én magam! Mirıl beszélt Thani? Mit számolta a napokat, meg hogy jön a holdtölte az ısapámat sújtó átokhoz? Mi lehet annyira fontos, hogy még a táblát is felborította siettében, pedig szavamra, nyerésre állt! Elképzelésem sincs, miféle felismerés rázta meg ennyire, de végül mindössze megcsóválom a fejem, és felállok a felborult asztal mellıl. Ha engem is érint, majd csak megosztja velem is, vélem örök optimizmussal, aztán megszokott mozdulattal megigazítom a hátamon átvetett pallost, és
magam is megyek. Kedvem támadt végigjárni a várat, amely immár megfellebbezhetetlenül az enyém.
