Jane.goldenlane.1.Isteni.balhe

J. GOLDENLANE

ISTENI BALH É

BEHOLDER KIADÓ BUDAPEST. 2001 írta: Goldman Júlia Copyright © Goldman Júlia, 2001 Ali rights reserved. A borítón Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye látható Borítóterv: BorosSzikszai Grafikai Stúdió Cover art copyright © by Zoltán Boros & Gábor Szikszai

ISBN 963 9047 85 6 Kiadja a Beholder Kft. Levélcím: 1680 Budapest, Pf.: 134 Felelıs kiadó: Mázán Zsolt, Tihor Miklós Felelıs szerkesztı: Dani Zoltán Korrektor: Miskolci Szilvia, Kovács János Tördelés: Erdıs Árpád Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt Felelıs vezetı: György Géza vezérigazgató Készült 2001-ben

Shadowmasternek, ı tudja, miért.

THANI avagy minden úgy kezdıdik, hogy belecsöppensz, és nem érted – Hé, állj csak meg, te kis ribanc! – Mármint hogy én? – Te bizony! – ordítja a nagydarab, csavargó jellegő fazon, és megragadja a karomat is. – Engedj el, te tető állat! – sivalkodom nagy hangon, de csak azt érem el vele, hogy most már minket bámul a kocsma teljes közönsége. Na ja, hogy a sok mezítlábas léhőtı élvezi a balhét! – Elıbb szépen megmondod, hogy hova tőnt az erszényem! – Honnan a búsból tudhatnám, hogy hol hagytad el a kacatjaidat, te trehány paraszt! – hisztizem, és megpróbálom kitépni magam a szorításából. Kár a gızért, esélyem sincs, és ezzel a fazon is tisztában van. Hát még közelebb húz, és meg is emel egy kicsit, hogy pipiskedni vagyok kénytelen. – Azt kérdeztem, hol a pénzem, te akasztani való tolvaj! – mennydörgi a képembe, mire meglehetısen kiakadok. – Hogy a lepra rendezze át a pofádat, te állat! Hidd már el, hogy semmi, de semmi közöm sincs azokhoz a vacak, elveszett rézgarasaidhoz! – védekezem emelt hangon, és még mondanék mást is, de közben a fickó megunja a fecsegésemet, és bevág a sarokba. Röptömben letarolok néhány asztalt, végül koppanok a fal tövében. Gyors rutinellenırzés, kezem, lábam megvan, nosza, megpróbálok négykézláb kikotorni a balhéból. Naná, hogy a fazon résen van, kis híján beleütközöm a szırös lábába, és nincs idım korrigálni a pályámon, megint felkap, most egyenesen a nyakamnál fogva. Ajaj, gondolom, miközben lábaim veszettül kalimpálnak, de az anyaföld sehol. Kétségbeesetten megpróbálom kiszúrni azt az istent, akihez ilyen helyzetben érdemes fohászkodni, természetesen beáll az agyhalál, semmi épkézláb nem jut az eszembe. Illetve, ötletem még csak lenne a túlélésre, de ezek többségének megvalósítása egyelıre jócskán utópisztikusnak tőnik. Nem csoda, hisz például esélyegyenlıségnek még halovány nyomát sem vagyok képes felfedezni a helyzetben, az engem immár tettleg molesztáló pasas majd kétszer akkora, mint én. – Én a helyedben nem ütnék meg egy nıt! – hallom hirtelen a vállam mögül, de nem tudom odafordítani a fejemet.

Ennek ellenére igyekszem égbıl pottyant pártfogóm tudtára adni, hogy mélységesen egyetértek vele, bár buzgó bólogatásom elvész ellenfelem mancsai között. – Semmi közöd hozzá, ha szétverem ennek a ribancnak a képét! – hızöng az engem tartó fazon. – Biztos? – kérdezi a még mindig arcnélküli lovagom. Hangszínébıl ítélve én nem ellenkeznék vele. A termetesre nıtt kocsmatöltelék viszont nem így látja, inkább verekedni akar. Gondolom, megkönnyítené a dolgát, és látványosan elájulok. Örömmel konstatálja, hogy velem már nem kell foglalkoznia, hát ejt, szó szerint értve, és nekimegy az új versenyzınek. Én (szándékaim szerint feltőnésmentesen) bemászom a legközelebbi asztal alá, aztán annak fedezékébıl szemlélem a pillanatok alatt kibontakozó kedves kis mulatságot. Bár már volt alkalmam néhányszor szemtanúja lenni hasonló csetepatéknak, most mégis érdeklıdve szemlélıdöm, hisz itt most valaki értem küzd! Illetve, ha nem is értem, de legalább miattam. És nem is akárki! Ismeretlen pártfogóm termete hangjához hasonlóan fenemód férfias. Kék szeme versenyt villog mellvértjével, meg klasszul csillogó kar- és lábszárvédıket is hord, továbbá bırcsizmát, ami elsı látásra egy vagyont érhet. A hátán átvetett pallos teszi teljessé a képet, egy olyan velem egy magas, kedves kis fegyver. Az összhatás két szóval jellemezhetı; gazdag és elıkelı. Ám a kocsma törzsközönségét nem hatják meg ezek az apróságok, ıket inkább az érdekli, vajh halandó-e. De nem tőnik annak, elıször laza ütésekkel padlóra küldi azokat, akik botor módon puszta kézzel mennek neki, ebbıl olyan három lehet, aztán valaki hozzá akar vágni egy asztalt, ez elıl kitér, majd eldózerolja a meggondolatlan fickót, a teljes berendezéssel együtt. A keletkezı lélegzetvételnyi szünetben elıveszi a pallosát. – A következı meg fog halni – jelenti be, és mit tesz isten, hisznek neki. Az eddigi verekedık átmennek békésen beszélgetı piaci árusokba, a háttérben egy rablógyilkos megpróbál úgy tenni, mintha csak körömpiszkáláshoz vette volna elı félméteres kését, másoknak most jut eszébe, hogy milyen sok fontos dolguk van, és mennyire messze. De hısöm immár nem törıdik velük, hisz jól láthatóan letarolta az ellent, inkább felém fordul, rám mosolyog. Még a haja szála sem görbült meg! – Kisasszony, örvendek a találkozásnak, Q al Aquim a nevem. Megengedi, hogy hazakísérjem? – kérdezi, és nincs mese, tılem! – Izé, hát... persze – nyögöm, és megpróbálok talpra állni. Természetesen felsegít, én pedig rögtön elhatározom, hogy bele fogok szeretni. Elképesztı baromság lenne, ha nem tenném. – Megtudhatnám, hol lakik a hölgy? – kérdezi még mindig udvariasan. Minden istenekre, hogy engem valaki hölgynek tituláljon!

Hogy ezt ismegértem! Aztán megpróbálok felnıni a helyzethez, leporolom térdnadrágomat, másik két mozdulatot szánok szakadozott ingem rendbetételére, végül határozottan intek egy tetszıleges irányba. – Arrafelé lakom! – teszem még hozzá magyarázólag. A pasas némán bólint, aztán elıre tessékel az ajtóban. Édes kettesben távozunk. Persze én sem ma másztam le a falvédırıl, számítok rá, hogy vannak hátsó szándékai, így futásra készen, feszült idegekkel lépkedek mellette a kihalt és sötét utcákon. De hiába várom, hogy megpróbáljon pofára ejteni, ı csak nyugisan sétál, az utcasarkokon türelmesen kivárja, hogy merre indulok, és nem teszi szóvá, hogy már negyed órája körben járunk. Persze az is lehet, hogy egyszerően csak nem ismerıs a városban. Na mindegy, ha ı nem, akkor majd én, vonok vállat magamban. – Köszönöm, hogy elkísért, innen már közel lakom – állok meg egy épp útba esı kapualjban, majd hálásan a nyakába borulok, aztán elszakadok tıle, búcsút intek, és bemegyek az udvarra. Aztán meg futok, mezítlábas talpam nem csap zajt, ahogy elosonok a sokemeletes bérház falai alatt. Néhány forduló után ismét kint vagyok az utcán, végül két perc sprint, és már biztonságban is érezhetem magam. Kicsit lihegek, majd bemérem, hogy hova is kerültem, aztán lassú sétára váltva irányba veszem kedvenc kocsmámat. Menet közben kibontom a fickó erszényét, és vigyorogva számolom meg a tartalmát. Gazdag vagyok, és még csak agyon sem vertek, ez egy jó nap, gondolom elégedetten. A következı utcasarkon mindent visszavonok, amikor nekiütközöm egy csillogó páncélnak. Futni késı, a semmibıl elıtermett Q megragadja a karomat. – Lennél olyan kedves visszaadni a pénzemet? – kéri kedvesen. A helyzetbıl adódóan éppen ehhez van kedvem, hát a kezébe nyomom az erszényét. – Ó, bocsásson meg nagyuram – kezdek mellé szívtépı rimánkodásba de már napok óta éhezem a családommal együtt, az anyám beteg, apámat elvitték katonának, szegény öcsém pedig... Itt sírásba csuklik a hangom, mivel fogalmam sincs, hogy miféle jól hangzó katasztrófával lehetne sújtani az öcsémet. – Nem haragszom – jegyzi meg a fickó, aztán elindul valamerre. Ez még nem zavarna, de sajnos elıtte elfelejt elengedni. – Uhugyehe nehem akar feheladni... – sírok megtörten, és megpróbálok lecövekelni. Nincs látszatja, megyünk, amerre húz, én hisztizve, ı szótlanul. Aztán feltőnik, hogy merre is tartunk. – Hé, erre nincs is ırposzt! – váltok hangnemet és stratégiát. – Tudja, ugye, hogy errefelé szigorúan büntetik az önbíráskodást! Követelem, hogy adjon fel! Nekem jogaim vannak, én városi polgár vagyok! – magyarázom emelt hangon, és folyamatosan küzdök a szabadságoméit.

– Halkabban, késı este van! – int rendre. – Megígérem, hogy nem foglak bántani. Hát, ez édeskevés, de mivel mást nem igazán tehetek, beletörıdöm a helyzetbe, és immár csendesen követem. Annál is inkább, mivel a jobb negyedek felé tartunk, itt már fáklyák égnek az utcasarkokon, és erre bizony ırjáratok is járnak. Két rossz közül pedig habozás nélkül az ismeretlent választom, tehát feltőnésmentesen sétálok Q mellett a csak általa ismert cél felé. – Mi a neved? – kérdezi menet közben. – Beatrix – válaszolom habozás nélkül. Mindig is vágytam valami elıkelı névre, de szüleim ezt is végképp elszúrták, annyi minden mással együtt. – Nos, Beatrix – kezdi –, én freita lovag vagyok, ami többek között azt jelenti, hogy tisztelem a nıi nemet, illetve kötelességem támogatni a szegényeket. Tehát ha óhajtod, hajlandó vagyok meghívni téged vacsorára, és egy estére fizetem a szállásodat is – fejezi be, aztán megáll, és elenged. Helybıl hátrálok négy lépést, csak utána nézek szét. Hát bizony a város legmenıbb fogadója elıtt vagyunk. – Hallottam én már a freita lovagokról! – húzom fel az orromat. – Szép dolgokat prédikálnak, de pont olyan gazemberek, mint minden fegyverforgató, mocskos szájú katona. Én ugyan nem dılök be egy ilyen rózsaszín mesének, el tudom képzelni, mi lenne, ha elfogadnám a meghívásodat! – fejezem be, és köpök is, csak hogy kifejezzem megvetésemet a fajtája iránt. – Ahogy gondolod – bólint, és még csak fel sem emeli a hangját. – Jó éjszakát! – köszön még el könnyed meghajlással, és belép az Aranysárkány ajtaján. Én meg maradok saját, hülyécske társaságomban. – Te barom, ezt is elcseszted – összegzem végül érdemeimet. Aztán megrázom piszkosszıke tincseimet, na nehogy már ilyen könnyen lemondjak egy potya vacsoráról! Határozott mozdulatokkal töröm fel az ajtó zárját, majd habozás nélkül benyitok. A fogadóban tök sötét van, így pár tétova lépés után sikerül feldöntenem valamit, aminek a fı jellemzıje az lehet, hogy zajos, most mindenesetre rendesen csörömpöl. Az emeletrıl mozgás hallatszik, aztán elılibeg egy fáklya, a hozzá tartozó fogadóssal. – Kotródj innen, te csirkefogó! – kiabál, amint feltőnık neki, és határozottan ki akar vágni. – Hagyjon engem békén, maga gazember, én Q al Aquim bizalmas barátja vagyok, és ı nagyon mérges lesz ám, ha megtudja, hogy maga nem úgy bánt velem, ahogy egy úrinıvel bánni kell! – sivalkodom teljes hangerıvel. Persze nem hallgat rám, így rövid kézitusa következik, aminek a végén repülök. Miután megtapasztalom az utcakı keménységét, feltérdelek, és sírva emlegetem fel az összes ıseit, elıtérbe helyezve azok rossz, és még rosszabb tulajdonságait. Szónoklatom nem hagyja hidegen, hozzám vág valamit, szerencsére célozni nem tud. És más eredményeket is elkönyvelhetek, a közeli

házak ablakaiban fények gyúlnak, és a sarkon befordul egy ırjárat. Már éppen fontolóra venném a gyors távozás elınyeit, amikor a fogadós mögött megjelenik Q. Felpattanok, és odarohanok hozzá. – Nem akarnak beengedni! – panaszolom, nem mintha ez nem lenne a napnál is világosabb. – Azt ígérted, meghívsz, nem lehetsz olyan szemét, hogy most visszakozol! Tudod, lovagi becsületszó, meg egyéb marhaságok! – intem még. Nem látszik rajta, hogy elıadásom megemelné a vérnyomását, rezzenéstelen arccal fordul a fogadós felé. – A hölgy a vendégem – jelenti ki, aztán visszamegy az épületbe. Láthatóan eszébe sem jut, hogy szavainak nem lesz foganatja. Ahogy a fogadós megnyúló arcát nézem, én sem kételkedem ebben. Hát gyors lépésekkel követem, de az ajtóban még megállok a kıvé dermedt tulaj elıtt. – Na, ugye mondtam, hogy Q bizalmas barátja vagyok! – nézek rá diadalmasan, alig ront a hatáson, hogy pipiskedve is legfeljebb a válláig érek fel. – Marha! – vetem még oda megvetıen, aztán bemasírozok az épületbe. Bent Q hellyel kínál az egyik sarokasztal mellett. Egyedül vagyunk a nagy teremben, a rendes emberek ilyentájt nyilván aludni szoktak. Nem mintha a rendes emberekkel kapcsolatban lennének gyakorlati tapasztalataim, egyszerően csak így gondolom. A fogadós hajlongva veszi fel Q rendelését, persze gyakran közbeszólok, felemlegetve kedvenc kajáimat. Hamarosan az asztalra is kerülnek, mohón nekilátok, mellızve a tányér mellett heverészı evıeszközöket Q nem eszik, csak egy pohár bort iszogatva szemléli a pusztítást, amit véghezviszek. – Nem vagy éhes? – kérdem teli szájjal. – Köszönöm szíves érdeklıdésedet, de már vacsoráztam – válaszol, így hagyom, amíg fizet, nincs hiba! Aztán magam is a boroskancsó felé nyúlok. Félúton elkapja a kezemet. – Elnézést az esetleg szemtelennek tőnı kérdésért, de tulajdonképpen hány éves vagy? – Tizennyolc – válaszolom szemrebbenés nélkül. Ennyit néha ki szoktak belılem nézni. Q is elhiszi. –Jó, de csak egy pohárral ihatsz – engedi el a kezemet. Mindegy, ez is több a semminél. Felhörpölöm, aztán jóllakottan hátradılök. – Jó fej vagy – jegyzem meg, bizonyítékául békés hangulatomnak. Q bólintva veszi tudomásul, nyilván születése óta tisztában van vele, aztán hívja a fogadóst, és nyittat még egy szobát. – Talán az istálló mellett van még szabad hely – mereng el a fickó. Én örömmel venném, de Q nem olyan fajta. – Szobát mondtam, nem istállót – vonja össze a szemöldökét. – Elnézést uram, de telt ház van! – mentegetızik a kötényes. Mesebeli lovagom fáradtan sóhajt.

– Felajánlhatom a hölgynek a szobámat? Nekem megfelel az a lyuk az istálló mellett – főzi hozzá magyarázólag. – Hagyd a hamukát, úgy lesz, ahogy akarod! – egyezek bele. És így is gondolom, ellenben azt egy pillanatig sem hiszem, hogy ı úgy képzelné az éjszakát, ahogy elıadta. Így jócskán meglepıdöm, amikor szobája ajtaja elıtt átadja a kulcsait, majd kurta meghajlás után távozik. Egy ideig idegesen toporgok az ajtóban, aztán benyitok. Pazar egy hely, van itt szınyeg, ágy, asztal, paplan, meg más, általam oly ritkán látott luxuscikkek. Nem zárom magamra az ajtót, belehuppanok az ágyba, és gátlástalanul élvezem a helyzetet. Egészen addig, amíg a szomszéd szoba lakója el nem kezdi verni a falat, felhívva figyelmemet a késıi órára. Dühösen nyelvet öltök a falra, aztán lenyugszom. Elvackolódom a paplan alatt, és várom, hogy Q felkeressen. Addig-addig várok, meg ábrándozom persze, amíg el nem alszom. Másnap irtó korán ébredek, kopogásra. – A nyüvek nyuvasszanak meg, te tető, hogy nem hagysz aludni! – kiabálok ki, aztán a párna alá dugom a fejemet. Kintrıl valami zaj hallatszik, feltehetıleg emberi beszéd, igyekszem kizárni a tudatomból, aztán megüti a fülemet a „reggeli” szó. – Hé, el ne menj! – pattanok elı az ágyból, és ajtót nyitok. Odakinn valami cselédlányféle ácsorog, karjában telirakott tálcával. Gyorsan átveszem a cuccot, barátságosan rámosolygok megdöbbent arcára, aztán szabad kezem nem lévén, lábammal hajtom be az ajtót. Ám mielıtt nekikezdhetnék a reggelinek, újra megzavarnak. – Kösz, más nem kell, legfeljebb még egy üveg bor – szólok, aztán felnézek Q áll az ajtóban, kifejezéstelen arccal, merengı tekintettel. Lehet, hogy most számol tízig, lelkét nyugtatandó? – Izé, igen? – nézek rá kétszeresre tágult szemmel, adva az abszolút ártatlant. Mesebeli lovagom kicsit még vár, végül csak megszólal. –Jó reggelt. Hogy érzed magad? – kérdezi kedvesen. – Remekül – morgom, rosszat sejtve. – Örülök neki. A reggelidet, a szobával együtt kifizettem, és egy fürdıt is. Ahogy elnézem rád fér, bár ezt ne vedd kritikának, távol álljon tılem, hogy beleszóljak a magánügyeidbe. Azonkívül itt egy öltözet ruha. Azt hiszem, ezzel megtettem mindent, amire rendem regulái köteleznek. Most sajnos dolgom van, így nem élvezhetem tovább felemelı társaságodat, de szeretnélek megkérni, hogy várj meg itt. – Oké, itt dekkolok, amíg visszajössz! – ígérem komoly képpel. – Köszönöm – hajol meg lazán, és kilép az életembıl. Mert hogy eszembe sincs megvárni, ez tuti, de persze, mielıtt lelépnék, még megeszem, amit kifizetett. Jól megrágok minden falatot, ki tudja, mikor lesz alkalmam legközelebb kajálni? Aztán megnézem a Q által adományozott ruhát. Hát fix, hogy ezt én ugyan nem fogom viselni! Mindenféle fodrok, meg

szoknya, brrr. Hülyére röhögnék magukat az ismerıseim, ha meglátnának benne. Bár azért eladható, így a hónom alá csapom, és távozom. Egyszerre lépek ki a folyosóra a szomszéd szoba lakójával. Kicsit elakad a lélegzetem, amikor meglátom, kit sikerült tegnap felébresztenem! Egy teljesen valódi arlenita pap áll elıttem. – Tegnap meglehetısen nagy zajjal járt az érkezésed, lányom! – von azonnal felelıségre, miközben szúrós tekintettel végigmér. – Ó, ne haragudjon rám uram! Magam is Tavaszváró Arleent követem, ha tudtam volna, hogy az ı papja lakik a szomszédomban, jóval csendesebb lettem volna! Bocsásson meg kérem! – ereszkedem féltérdre, és megcsókolom csuhája szegélyét. Közben szememben igaz könnycseppek villannak meg. Hát van aki ellent tud állni a látványnak? A pap semmiképpen sem, elmosolyodik, aztán a fejemre teszi a kezét, mormol valamit, majd távozik. Mosolyogva nézek utána, aztán amikor eltőnik a lépcsın, szamárfület mutatok, és magam is iszkolok a színrıl, az ellenkezı irányba. A folyosó végén ablak nyílik az udvarra, szerencsémre közvetlen alatta van valami melléképület cserépteteje. Kincseimet vállamra vetve kimászom, aztán megcsúszom a mohos cserepeken, és végiggurulok a tetın. Ezt másfél méterre saccolt zuhanás követi, puha földet éréssel, hála a mély sárnak. Kimászom a trutymóból, és átkapaszkodom a kerítésen. A fogadó melletti sikátorba jutottam, körbekémlelek, hála minden isteneknek, egyedül vagyok, kis mutatványomnak nincs szemtanúja. Lekuporodom a fal mellé, és megnézem, mit rejteget a pap ígéretesen kövér erszénye. Na mit? Kavicsokat! Vacak, fekete kavicsokat! Fenébe Arleen összes lökött követıjével, akik többre tartják a természet kétes értékő kincseit a normális emberek által inkább kultivált fémpénzeknél! Csak ki kellett volna rabolni Qt! Na, most már mindegy, vele úgysem találkozom már, remélhetıleg ezzel a pappal sem, a ruhát pedig még mindig eladhatom. Elhatározásomat tett követné, feltápászkodom, de mielıtt elindulhatnék kedvenc orgazda ismerısöm háza felé, kiabálást hallok. Mivel a hang ismerısnek tőnik, fülelek egy kicsit. Nem kell megerıltetnem magamat, hamarosan látom is Qt, amint elrohan a sikátor elıtt, aztán feltehetıleg befordul a fogadóba. Közben valami Beatrix után kiabál. Nohát, pedig nem gondoltam volna, hogy valami nıszemély képes ıt ennyire kiakasztani. Aztán leesik, én mutatkoztam be neki Beatrixként. Vajon mit akarhat? Mindenesetre a pap erszényét kavicsostul bevágom a szomszéd kertbe, csak hogy megszabaduljak a bőnjeltıl, aztán kimegyek a térre, és beszólok a fogadó ablakán. – Engem keresel? Q már a lépcsıfordulóból néz vissza, aztán láthatóan megnyugszik, és visszasétál.

– Hála Gyızhetetlen Frej-jahnak! Igen, téged kereslek. Kényelmesen bekönyökölök az ablakon, már nincs olyan nagyon korán, a teremben jócskán nyüzsögnek a népek, de nem zavartatom magamat bámész pillantásaiktól. – Nos, itt vagyok, mi kell? – kérdem kedvesen mosolyogva, miközben mancsommal elkenem az arcomra tapadt sarat. – Beszélni szeretnék veled – feleli kitérıen Q. – Rendben. Egy pohár bor mellett elfecseghetünk – egyezem bele, majd feladom ablakbeli pozíciómat, és besétálok az ajtón. Q egy csöndes kis sarokasztal mellett vár, alám tolja a széket, rendel egy kancsó bort, aztán maga is letelepszik, velem szemben. A terem közönsége sem bámul már minket, nem mintha sárfoltos ruhámban nem rínék ki közülük, egyszerően feszélyezi ıket az illem nevő, számomra elég megfoghatatlan neveltetési hiba. No, mindegy, az arlenita pap nincs köztük, a többit meg nem ismerem, tehát nem is lehetnek a haragosaim. – No, mi kell? – kérdem, miután megkaptam félpohárnyi adagomat a borból. – Úgy látom, nem vetted igénybe a fürdıt – kezdi Q. – És azért vágtattál át ırült módra a városon, hogy emiatt cikizz? – kérdem. Idegesít, hogy hamukázik, ez azt jelenti, hogy valami kínos mondandója van. Egy pillanatra hökkenten néz rám, aztán elmosolyodik –Jó van, nem kerülgetem a lényeget. Szeretném, ha elkísérnél. – Ez házassági ajánlat volt? – kérdem összevont szemöldökkel, sose értettem én a nagyurak szava járását! Q elsápad, tehát most is melléfogtam. – Dehogy, Gyızhetetlen Frej-jah szent nevére, dehogy! Egyszerően csak arra kérlek, hogy utazz el velem tetihuanai rendházunkba. – Aztán minek? – csodálkozom nagyot. – Nos, most istenem templomából jövök, ahol a fıpappal volt beszédem, és,szóval, feloldozást kaptam egy régebbi bőnöm alól azzal a feltétellel, hogy segítek rajtad. Illetve, feloldozást fogok kapni, ha felnevelem azt a lányt, aki Beatrixkent mutatkozott be nekem tegnap este, szó szerint ezt mondta a fıpap – magyarázkodik kelletlenül. Nahát, ez érdekesen hangzik! – És nekem miért lenne jó, ha elmennénk abba a Tetituitanába? – kérdem. – Tetihuana. És egyszerően csak arról van szó, hogy nekem most ott van dolgom Ha pedig fel kell neveljelek, akkor velem kell hogy maradj, mert itt, Solban nincsenek ismerıseim, akiknél otthagyhatnálak. – Szóval, arról van szó, hogy istened azzal büntet, hogy egy ideig el kell, hogy viselj! – nevetek fel hangosan. Többek felénk fordulnak, így megpróbálom visszafogni magamat. Hogy milyen hülyék is ezek a komoly képő, nagytisztelető lovagok! – Na – folytatom –, nem hiába mondják, hogy Frej-jah a sötét tréfák kedvelıje, ez igazán mulatságos! De nehogy azt hidd, hogy én majd úgy ugrálok, ahogy te fütyülsz! – váltok hangnemet, és igyekszem jól hozni a mogorvát. – Hogy majd

abban a Tetitinataban falhoz támaszthatsz, mint valami megunt kardot, és otthagyhatsz egy ócska lelencházban! Én már tizenkilenc is elmúltam, fel vagyok nevelve, kösz, nem kérek belıled. – Tegnap még csak tizennyolcat mondtál, és én még abból is levonnék vagy kettıt – jegyzi meg, és még nagyjából igaza is van. – Továbbá eszemben sincs otthagyni téged egy lelencházban, legfeljebb valamely barátom kastélyában – kecsegtet. Idegesen megvakarom a fülemet. Ez az egész vezeklıs duma most vagy igaz, vagy nem, de a fickó akar tılem valamit, tehát zsarolható. – Nos, talán elkísérlek, de van néhány feltételem – kezdeném összeállítani kívánságlistámat, amikor nyílik az ajtó, és beviharzik a reggel megismert csuhás. Feldúltan néz körbe, és hangos szóval szólítja a fogadóst. Itt nagy baj lesz, és milyen hamarosan! Lecsusszanok a padlóra. – Elıször is, add ide a köpenyedet! – morgom Qnak, az asztal biztos fedezékébıl. İ sem hülye, gyors elmerülésemet szemöldökráncolva vonja párhuzamba a pap megjelenésével, de odaadja az általam vágyott ruhadarabot. Magamra tekerem, arcomba húzom a csuklyáját, és visszamászom boros– poharam mellé. A pap, hála minden isteneknek, semmit sem vett észre, leköti idegessége, és várja a fogadóst. Ám hiába próbálok én teljes erıbedobással beleolvadni a háttérbe, Q feláll, és odasétál a csuháshoz. – Segíthetek valamit, atyám? – kérdi. – Többet is annál, mint amit kérni merek Gyızhetetlen Frej-jah lovagjától, fiam! – cifrázza a pap. – Kötelességem, hogy segítsek, ahol tudok – szögezi le Q. Lovag a lelkem! – Igen nagy értéket vesztettem el ma reggel, és csak remélhetem, hogy itt, a fogadóban, nem pedig a piactéren! – siránkozik a csuhás. Mogorván hallgatom, ismerem már ezt a szöveget. Most valószínőleg megpróbálja drágaköveknek beállítani azokat a nyomorú kavicsokat, a hülyén naiv Q meg meg fogja szívni. Aminek az lesz a következménye, hogy gyámkodása elsı napján laposra ver. – Miféle értéket? – Arleen csodatévı szent köveit. Hattanból jövök, csak azért vállaltam a fél esztendıs zarándokutat, hogy elhozzak néhány követ kolostorom számára. Pótolhatatlan lenne, ha ellopták volna ıket! – nyavalyog tovább a pap, én meg kezdem rosszul érezni magamat. A helyzet már megint azt sugallja, hogy valamit nagyon elszúrtam. Közben befut a fogadós, és felvezeti a kétségbeesett pofájú csuhást az emeletre, hogy megnézzék, hátha ott vannak még a kövek. Q kimért léptekkel visszasétál hozzám. – Hova tetted? – kérdi zordan.

– Kidobtam – válaszolom megszeppenten. – Az úgy volt – magyarázkodom gyorsan arckifejezése láttán –, hogy találtam egy vaskos erszényt, de amikor kibontottam, akkor kiderült, hogy tele van fekete kövekkel. Pénz meg semmi. Hát eldobtam. – Találtál egy erszényt – ismétli Q szkeptikusan. – És hol dobtad el? – lép túl a problémán. – Gyere! – lököm a székre lovagom köpenyét, és nekiindulok, ki a fogadó ajtaján, a sikátorba. Csak az elıtt a magas kıkerítés elıtt torpanok meg, amin alig pár perccel ezelıtt átdobtam a szajrét. Q a nyomomban van, látván pillanatnyi habozásomat, felkap, és feltesz a kerítés tetejére, aztán maga is felhúzódzkodik. Odaát messzemenıkig koedukált udvar terül el, két kutya, tucatnyi csirke, kacsa, meg más szárnyasok, továbbá egy ifjú malac, és egy szamár néz ránk megdöbbenten. Nekem viszont nincs idım bámészkodni, közéjük huppanok, és elkezdem feltúrni a sáros talajt. – Valahova ide dobtam! – magyarázom közben Qnak, aki csípıre tett kézzel, és felvont szemöldökkel áll a baromfiudvar közepén, és semmi mást nem csinál, mindössze uralja a helyzetet. Közben a szárnyasok megunnak minket, és elkezdenek hisztizni, a kutyák is veszettül ugatnak, aztán hamarosan befut a gazda. – Elnézést uram, a hölgy elvesztett valamit, de mihelyst megtalálja, azonnal távozunk, és természetesen megtérítjük az esetleges kárát! – szereli le Q, mielıtt akár megszólalhatna a szerencséden. – De... Hát... Tőzırzı Ulinom szent nevére, mit keresnek itt, jó uram? – tördeli a kezét, és heveny csuklásrohamot kap, amikor az egyik túlzottan is közel merészkedı baromfit hozzávágom a szamárhoz. – Egy erszényt, fekete kavicsokkal – magyarázza Q teljes nyugalommal. Az ı szemében most feltehetıleg szent küldetésben járunk, Arleen papját segítve. És neki ez otthoni terep lehet, nyilván a világ megváltásával szokta tölteni a szabad idejét. – Igen, találtam itt egy erszényt, néhány kaviccsal – nyögi ki a zavart gazda. Térdre emelkedem a trutymóban. – Hol van?! – kérdem, feltehetıleg villámló tekintettel, de mindenképpen nyakig sárosan. – Odaadtam a kölyköknek, játszani. Nem hittem volna, hogy értékes! – vonogatja zavartan a vállát, és a ház felé int. Lehet, hogy Q még ad neki valami pénzt, én nem törıdöm vele, rohanok az általa mutatott irányba. Átvágok egy helyes kis konyhán, onnan egy szatócsmőhelybe érkezem, és a meghökkent inasok között kiviharzom az utcára. Néhány gyerek tényleg egy erszénnyel játszik, megragadom a legközelebbi karját. – Hol vannak a kövek, amik benne voltak? – kérdem idegesen. – Bedobáltuk a csatornába! – büszkélkedik a kölyök.

Mire Q utolér, addigra már a csatornanyílás mellett hasalok, és vállig merülve a szennyvízbe, kotrom az alját. Esélyem sincs, itt gyors folyású a víz, és ráadásul fedett, csak a sarkokon van egy-egy arasznyi nyílt szakasz, ahol a vékony árok elnyeli az utca szennyét. – Reménytelen! – sóhajtok. – Hogy lehettél ennyire felelıtlen? Egyszerően eldobni valamit, amirıl azt sem tudod, hogy micsoda!? – von felelısségre csendesen, mire én csak a vállamat vonogatom. – Fene hitte volna, hogy értékes, de nem vagyok ezzel egyedül. Az a fazon se tudta, akinek a kertjébe esett, meg a kölykök sem. Mi van, ha a csuhás szívat minket, és tényleg szimpla kis kavicsokról van szó? – vetem fel reménykedve. Q megrázza a fejét, és elindul vissza, a fogadóba. Vert seregként vonulunk be, szerencsére a pap sehol. Én szeretnék feltünésmentesen elsunnyogni valamerre, de Q erre fittyet hányva hívatja a fogadóst, és halk hangon utasításokat osztogat neki. Hallgatóznék, de semmi siker. Végül megtisztel bizalmával, visszajön, és beavat terveibe. – Itt az ideje megejteni azt a fürdıt. Most már egyáltalán nem vagy szalonképes. – Nono! – döbbenek meg – Nem olyan sürgıs az! Fürödtem már a múlt hónapban, nem kell azt túlzásba vinni – kezdek hátrálni, de elkapja a karomat. – Azt akarod, hogy feladjalak annak a papnak? – kérdezi. – Ez zsarolás! – morgok, de hat az érv. A fogadós elvezet minket a fürdı céljait szolgáló kis szobácskába, ami az épület hátuljában húzódik meg. Középen hatalmas dézsa áll, benne a még gızölgı vízzel. Mogorván szemlélem a helyzetet. Q megáll az ajtóban, karba fonja a kezét, és vár valamit. Feltehetıleg értelmes reakciókat, és pont tılem! – Muszáj? – kérdem kétségbeesetten. Hısömnek mára elege lehet belılem, megfog, és ruhástól beletesz a dézsába. Én ellenkeznék, de ennek nincs látszatja, benyom a víz alá, a szadista állat! Egy ideig fuldoklóm, aztán feladom, jöjjön a halál. Ekkor Q végre felszínre enged. – Hörk... anr... – prüszkölöm, aztán próbálok értelmesebb dolgokat felköhögni. –Jaaj! Ha jaj! Q érzéketlen gondjaimra. – Ezt szappannak hívják! – nyom a kezembe valami idegen anyagú cuccot. – Használd! – javasolja, aztán visszasétál az ajtó elé. Karbafont kezekkel, de immár nekem háttal vár. Lelkesedés nélkül piszkálgatom a tenyeremben nyugvó piszkosfehér vacakot, tapintásra olyan, mint egy döglött hal. És viselkedésre is, kicsusszan kezembıl, és elmerül. Röpke sóhajtással utána bukok, lehalászom. Aztán mérsékelt lelkesedéssel mosakodom. Azt hiszem, így kell. – A paraván mögött találsz törölközıt, és tiszta ruhát is – jegyzi meg végül Q. Én ezt úgy értelmezem, hogy vége a mulatságnak, és gyorsan kipattanok a dézsából. Betrappolok a paraván mögé, ledobálom vizes gönceimet, és buzgón

elkezdek szárítkozni. És tényleg, itt van egy másik öltözet ruha, nem olyan, mint a délelıtti, hanem egy lovaglónadrág, meg ing. Ma ez már a második, amit nekem ad! – Te, Q, te ugye gazdag vagy? – kiáltok ki neki. – Nem mondanám. Pénzem ugyan van, és ha megszorulnék, akkor a rend is kisegítene, de birtokom nincs. És ha apámon múlik, nem is lesz – válaszolja. – Tehát gazdag vagy – szögezem le. – Ha úgy látod – hagyja rám. – Kint várok rád a nagyteremben. Siess, kérlek – fejezi be, és hallom, ahogy csukódik az ajtó. Megtörölközöm, felöltözöm. És most hogyan tovább? Hátsó ajtó van, örökre leléphetnék. Q soha sem találna meg, nagy a város, és neki itt nincsenek ismerısei, legalábbis rémlik, hogy mondott valami ilyesmit. De minek? Mikor fogok én ki még egyszer egy ilyen pasast? Soha. Tehát felvetett fejjel, fülig érı vigyorral vonulok ki a nagyterembe. Q vár, aztán int, és távozunk. Az istállóban még felszedünk egy pacit, nagydarab fekete példányt. Hısöm elszöszöl vele, aztán felül. – Én meg gyalogoljak! Szép kis gondoskodás! – motyogom félhangosan. – Armagedon nem kedveli, ha ketten ülnek rajta, de ha elvezetsz egy lókupechez, veszek neked egy hátast – válaszolja. Az iránt nem érdeklıdik, hogy vajh tudok-e lovagolni, de ez nem is fontos, jókedvre derít, hogy ismét gyarapíthatom földi javaimat, hát lelkesen mutatom az utat. Az alig ismerıs kereskedı bizalmatlankodva fogad, de Q fölényes stílusa, és úri modora megenyhíti kedélyét. Hısöm elıadja szándékainkat, a kupec ajánl egy lovat, Q választ egy másikat, én meg lecövekelek egy harmadik mellett. Röpke vita következik, melyben ki ékesebb, ki hangosabb szavakkal védi álláspontját. – Végül is mi közötök hozzá, én fogok rajta lovagolni! – vágom ki a döntı érvet, minekutána Q megveszi az általam választott, fehér alapon barna pacnikkal ékes pacit. A kereskedı szerint a prózai Foltos névre hallgat, de amíg a fazon Qval a pénzügyeket intézi, a lovacska füléhez hajolok. – Nekem sem tetszik. Szöszmösznek foglak nevezni, az én nevem pedig Thani, így egyszerően, minden családnév nélkül. Bár néha hozzá szokták tenni, hogy Thani, a pimasz kis patkány – súgom neki bizalmasan. Rábólint, tehát ez is el van intézve. Aztán a formaságok letudása után felszállhatok rá. Ez könnyen megy, gyakran láttam már, hogyan kell csinálni. – Csak kövesd Qt – adom ki neki az utasítást. Szerencsére nem kell más módon rávezetni a tennivalókra, a büszke léptő Armagedon után Szöszmösz is engedelmesen kicsattog a kereskedı udvarából. Kint ráfordulunk a fıtérre vivı utcára, és én új perspektívából szemlélhetem meg a várost, amirıl pedig már évekkel ezelıtt is azt hittem, hogy ismerem. Ám nem, így a magasból egészen másként néz ki. Vigyorogva nézek el a tömeg feje

felett, és rohadt magabiztosnak érzem magamat, ahogy Szöszmösz nyergében hintázva követem a fekete köpönyeges Qt. A diadalmenet a városházáig tart, ott lovagom megálljt int, és leszáll. – Itt még van egy kis dolgom, bejössz, vagy megvársz? – kérdi. – Menj csak, megvárlak, és ígérem, hogy vigyázok magamra! – legyintek könnyedén, nincs kedvem ismét belesüllyedni a tömegbe. Miután magamra maradok, egykedvőséget tettetve nézelıdöm, mintha tényleg nagyúr lennék, olyan, akinek igazán semmiség, hogy tiszta ruhában, lóháton várakozik a fıtéren. Meg mintha nem kéne attól félnem, hogy akármikor megláthat egy ismerıs ır, vagy egy rám morcos rablógyilkos. Persze erre nagyon nagy esély van, így igazából nem is lepıdöm meg, amikor valaki megrántja a szárat. – Hol loptad a lovat, kis mocsok? – zavar fel elmélkedésembıl egy durva hang. – Nem loptam, az enyém! Egy Hiszaenbe utazó nagyúr fogadott fel, társalkodónınek a felesége mellé, úgyhogy kopj le rólam, kıfejő barom, vagy szolgáimmal veretem be a képedet! – vetem oda gıgösen Lartonnak, akirıl dióhéjban azt kell tudni, hogy vagy egy húszfıs martalócbandát igazgat, több kocsma fizet neki védelmi pénzt, és még arra is van ideje, hogy lányokat futtasson, bár csak a silányabb fajtából. – Elmész te a jó búsba! Tegnap Cinsane panaszkodott rád, hogy állítólag elloptad az egész napi bevételét – tér át földhözragadtabb témára. És közben nem engedi ám el a lovamat! Vajon Qnak mennyi dolga lehet odabent? – És te elhiszed? Cinsi egy részeges, rossz kurva, elissza a pénzedet, te meg bolondmód engem hajtasz? – háborodom fel hangosan. Néhányan meglepetten néznek rám fel, persze, itt elıkelı szavú népek járnak, de akkor mi a fenét keres itt ez a vadbarom Larton? – No szállj le a lóról, aztán kotorj, amíg jó a kedvem! – mordul rám a nyomornegyedek hatodrangú ura. – Egy jó büdös frászt! – kiabálom fesztelenül, aztán belekapaszkodom Szöszmösz sörényébe, mivel Larton le akar rángatni kedves paripámról. Ez megvadítja pacimat, felágaskodik, és majdnem levet, de szerencsém van, egyelıre még nyeregben maradok. Aztán kitör a káosz, Larton rángatja Szöszmösz kantárját, Szöszmösz engem dobál, én meg sivalkodom. Hamarosan a földre kerülök, és nem csak megütöm magamat, de ráadásul a nyakamba kapom Lartont is, késestül. Ám azért nem reménytelen a helyzet, a szemem sarkából megpillantom Qt, aki a városháza kapujából szemléli az eseményeket. Bízom benne, hogy van annyi esze, hogy közbelépjen. – A barátom ott áll a hátad mögött, és mogorva, de nagyon! – nyöszörgöm Lartonnak. Harsány kacaj a válasz.

– Majd pont neked hiszek, Thani, te hazug csatornatöltelék – vág vissza, és most pofonok következnének, de valaki megragadja a karját. – Ma amúgy is rossz napom van, és egyébként sem kedvelem, ha egy magadfajta gazember molesztál egy hölgyet! – foglalja össze a helyzetet Q, a rá jellemzı, visszafogott modorban. Aztán felrántja Lartont, és elkezdi módszeresen verni. A gazember ugyan védekezne, de hát nincs olyan trágyahalom, ami megállna a pusztító szélviharral szemben. Nem is igen törıdöm vele, míg hısöm lerendezi a rablóvezért és embereit, inkább megpróbálom megnyugtatni a még mindig jócskán ideges Szöszmöszt. – Látod, hogy Armagedon nem hisztizik! – feddem halk hangon, míg lehalászom kantárját. – Róla példát vehetnél! És valóban, a mesés fekete harci paripa vitéz módon küzd gazdája mellett, rúg, harap, oszlik körülötte a csıcselék. Aztán hamarosan befutnak a városi katonák is, elvégre a fıtéren vagyunk, itt még mőködik a törvény, és innentıl elcsendesedik a kép. Gyorsan összeszedik azt a féltucat gazembert, aki fekve maradt, a többi elszelel, Q magyarázkodik, miközben fél kézzel a vért törli le a szája szélérıl. Ezalatt sikerül megbékítenem Szöszmöszt, holmi dupla zabadag felemlegetésével, majd más, jócskán felelıtlen ígéretekkel. Mire Q végez, és nyeregbe száll, már én is lóhátról, és ebbıl adódóan jókedvően szemlélem a világot. – Máskor légy oly kedves elıre figyelmeztetni, ha verekednem kell érted. Módfelett egyhangú tud lenni – mogorváskodik szívem hıse. – Baromság! Jó vagy, mit jelent neked pár gazember felkockázása? – nyugtatgatom. Ezen egy kicsit elmélázik, közben elindulunk. – Tulajdonképpen mennyi idıre van szükséged, hogy bajba keveredj? – kérdi késıbb. – Bárhol, bármilyen körülmények közön képes vagyok öt perc alatt tökéletes káoszt elıidézni! – büszkélkedem. Bár ebben van némi túlzás, de a lényeg stimmel, én is jó vagyok a magam választotta mőfajban. İ csak fáradtan sóhajt, világos, neki nehéz útja lesz, bárhova is megyünk. – Bocsánat, hogy felvetem, de nem hallottam jól, hogy hogyan szólított az a mogorva úriember – vált témát. – Amelyik a hasamba térdelt, és át akarta vágni a torkomat? – kérdezek rá, nehéz néha követnem a szavait. – Az – hagyja rám. – Thaninak. Mert hogy ez a nevem – válaszolok könnyedén. – Tehát nem Beatrix – szögezi le, csak hogy tiszta legyen a helyzet még az ı egyszerő lovagagyának is. – Nem Beatrix. Thani – ismétlem lassabban.

– Szép név – mosolyodik el. – Ó-semniül annyit tesz, hogy kedves, szeretetre méltó. Bár gondolom, ezt mindenki el szokta mondani neked, akinek csak bemutatkozol – von vállat, és ettıl kezdve néma marad. Én is. Azon gondolkodom, hogy miért nem ismertem eddig senkit sem, aki tudott volna ó-semniül. Így hát csendben hagyjuk el Solt, a várost, ahol eddigi életemet leéltem. És innentıl végleg néma vagyok, szemlélem az ismeretlent. Még soha sem jártam a falakon kívül.

Q AL AQUIM avagy az igaz út rögös és nehéz, de biztos lehetsz benne, hogy legalább nincs rajta nagy tömeg Sol hatalmas város, ó Gyızhetetlen Frej-jah, hogyan fogom megtalálni választottadat, gondolom fáradtan, miközben lassú léptekkel szállásom felé tartok. A sötétség, mint maga a néma halál borul rám, hiába küzdenek ellene magányos harcosokként az utcasarki fáklyák, pisla fényük elvész a semmiben. Lehet, hogy ostobaság volt megpróbálni lerövidíteni az utat, bár ez most már mindegy, innen visszafordulni sem lenne rövidebb. Hirtelen gyenge melegséget érzek a nyakamban, de mire kesztyős kezemmel elıszedem medalionomat, már késı, nem tudom eldönteni, az jelezte-e hirtelenváratlan, hogy közel a cél, vagy csak csalóka érzékeim játszottak velem, de megállok, és körbenézek. Itt lenne a közelben, akit keresek? Sötét sikátorok fekete szája ásít rám fenyegetıen, tétova léptekkel megindulok valamerre, csak megérzéseim vezetnek. A házak árnyai a csillagtalan égig magasodnak, a csatornákból az elmúlás szaga árad. Sok mindennel találkoztam már istenem útjait követve, amit jobb len volna elkerülni, de ilyen mélyen még soha sem jártam, gondolom, aztán megállok, és előzöm kételyeimet. Feladatom van. Megacélozott akarattal, biztos lépésekkel indulok tovább. A tespedt csendet hamarosan durva kiabálás töri szét, megszaporázom lépteimet, a zaj forrása felé tartok. A következı sarkon túl egy kocsma ablakai világítanak, a ricsaj onnan hallatszik ki, most már határozottan nıi sikoltások is vegyülnek bele. Lehet, hogy csak azért vezetett erre Gyızhetetlen Frej-jah erejével áldott medalionom, hogy segíthessek valakinek, gondolom, de nem töltöm az idımet ostoba merengéssel, benyitok. Bár öltözetem jócskán kirí a kocsma vendégeinek rongyai közül, mégsem vonzom magamra bámész pillantásaikat, van más látványosságuk. Tagbasza-

kadt, izmos fickó kergetıdzik egy gyereklánnyal, és bár az fürgén mozog, hamarosan sarokba szorítja nálánál jóval erısebb és nagyobb ellenfele. – Én a helyedben nem ütnék meg egy nıt! – szólalok meg, és elırelépek. A csavargó küllemő bámészkodók ijedten rebbenek szét elılem. – Semmi közöd hozzá, ha szétverem ennek a ribancnak a képét! – heveskedik a fickó. Harchoz szokott szemem rutinosan méri fel a terepet. Ez a csavargó nem ellenfél, lassú, és bizonyosan ivott is. A veszély a tömegben van, mely ha megmozdul, akkor maga alá tiporhat. Sokan végezték már csúful, ostobán lebecsülve a túlerıt. Gyorsan kell cselekednem, hogy ne legyen idejük feleszmélni. – Biztos? – kérdem a fickót, de már csak figyelme elterelése végett. Elırébb lépek, ı elejti áldozatát, de vele most nem törıdhetek, felgyorsulnak az események. Ellenfelem megpróbál támadni, ám még messze van, míg közelebb lép, kitérek, és ököllel fedezetlen oldalába vágok, ettıl egy kicsit meginog, aztán az állcsúcsa következik, és ez elég is, fatuskó módjára eldıl. A keletkezı fél lélegzetvételnyi szünet alatt közelebb hátrálok a falhoz, hogy legalább a hátam fedezve legyen. Alig van elég idım, megmozdul az eddig némán várakozó csıcselék. Ketten jönnek, a kisebbet visszarúgom a többiek közé, a másik ütését tompítja mellvértem. Visszaütök, aztán védek egy csapást, ami a fejemet vette célba, de ekkor már vagy négyen vannak rajtam. Az egyiket fellököm, hogy elérjem a legközelebbi asztalt, közben egy elcsúszott ütést kapok a tarkómra, aztán megragadok egy széket, és végigsöprök rajtuk. Valaki elég ostoba, hogy megpróbálja hozzám vágni az asztalt, de csak társait találja, aztán leütöm. És ezzel az elsı rohamnak vége. – A következı meg fog halni! – veszem elı pallosomat. Komolyan gondolom. Békésebb módon innen nem juthatok ki A tarkóm még mindig sajog, és a lábam is fáj, valaki combon rúghatott a nagy kavarodásban, bár tulajdonképpen szerencse, hogy csak combon. Ám nem kell beváltanom fenyegetésemet, elhiszik, hogy komolyan beszélek. Persze ez csalóka nyugalom, ha csak egy is elveszti a fejét, és megtámad, akkor itt iszonyú vérfürdıt kell rendeznem, ami nem tetszene Gyız– heteden Frejjahnak. Saját esztétikai érzékemnek meg még annyira sem. Tehát talpra segítem az ájulása után még mindig kissé kába hölgyet, aztán távozunk. Valaki utánunk köp, de ez itt nyilván szokásos módja lehet az érzelmek kifejezésének. Amint biztos távolba kerülünk, hagyom, hogy a lány vezessen. Közben óvatosan megtapogatom a medaliont, de nem melegebb, mint a minket körülölelı, langyos nyáréjszaka levegıje. Tehát nem találtam meg társamat, de ezen nem csodálkozom. Hisz egy segítı kezet ígértél, Frej-jah, nem egy szerencsétlen, piszkos arcú kislányt a nyomornegyedek mélyérıl!

Gondolataimból egy falikút látványa rezzent fel, mintha már egyszer elmentünk volna mellette! Elég régóta vagyunk úton, lehet, hogy csak körben járunk? Mielıtt azonban kérdıre vonhatnám útitársamat, az megáll, és közli, hogy megérkeztünk. Sötét, rossz szagú bérház magaslik elıttünk, nehéz hinnem, hogy itt emberek élnek. Egy pillanatra megesik a szívem a lányon, kérdezném ki és miért akarta bántani a kocsmában, de nincs rá idım, elköszön, és bemegy a házba. Nem megyek utána, más dolgom van, figyelmeztetem magamat, és elindulok a fogadó felé. A harmadik lépésnél veszem észre, hogy erszényem már nem tart velem. No, lám, a leányzó korántsem annyira szánni való, mint hittem, de különösképpen ez inkább megnyugtat. És nincs szándékomban utána menni, pénzem nagyobb felét a másik, mellvértem mögé rejtett erszényben hordom, és így legalább a leányzó holnap meleget ehet. Ez is a jótékonykodás egy módja. Ám ekkor megint jelez a medalion, erısebben, mint az elıbb, szinte tőzforróvá melegszik. – Frej-jah, segíts! – suttogom magam elé, mi van, ha tényleg a lány a kijelölt társam? Azonnal futásnak indulok. Nem is figyelem, merre megyek. Talán a medál vezet, talán valami más, de bizonyosan nem magam döntök a sarkokon, hogy merre tovább. Én idegen vagyok erre, eltévednék a házak kusza összevisszaságában, de istenem velem van, és biztosan vezet, egy sarkon befordulva összefutok a lánnyal. Nem kell különösebben sokat gyızködnöm, hogy visszaadja erszényemet. Szívszaggató siránkozását elengedem a fülem mellett, és megpróbálok dönteni, hogyan tovább. Frej-jah, miért vezettél hozzá? Ám mivel az idı nem sürget, elhatározom, hogy megvárom a holnapot, hátha a felkelı nap ragyogó fényében tisztábban fogok látni. Kézen fogva vezetem a lányt az Aranysárkány felé. Egy ideig szipogva panaszolja fel sanyarú sorsát, édesanyja betegséget, aztán, amint feltőnik neki, hogy nincs szándékomban feladni, megmakacsolja magát, kénytelen vagyok csendre inteni. Mire elérjük a fogadót, már kész tervem van. Felajánlom neki lovagi támogatásomat az éjszakára, ez szinte kötelességem lenne amúgy is, és reggel még megkérhetem, hogy legyen társam szent küldetésemben, ha addig erre utaló jelet adna istenem. Ám nem kér belıle, közvetlen stílusban utasítja el segítségemet, és én nem erıltetem, nem igazán vágyom társaságára, azt pedig jócskán kétlem, hogy hasznomra lehetne bármiben is. Frej-jah, akármi is a te fényességes szándékod, erısítsd meg valami biztosabb jellel! Imigyen pontot téve kis esti kalandomra, fáradt lépésekkel megyek fel szobámba. Menet közben megdörzsölgetem tarkómat, már nem fáj annyira. Holnapra nyoma sem marad! Ledılök ágyamra, de alig hunyom le szemem, irdatlan csörömpölés hallatszik fel a fogadó ivójából. Nem az én dolgom, figyelmeztetem magamat, és mozdulatlanul fekve hallgatom végig, ahogy egy sivalkodó hang „tésztafejő,

hibbant nyárspolgárnak” titulálja a fogadóst, „árokszéli, leprás ribancnak” a tisztelt édesanyját, és „düledezı tetőfészeknek” a fogadót, melyben akkor sem lenne hajlandósága megszállni „ha hat lóval húzatnál bele, te töketlen seggfej!” Csak abbahagyják, gondolom fáradtan, de nem, sıt, hamarosan újabb csörömpölés hallatszik, mintha tányérok törnének. Értem, Frej-jah, megyek, tápászkodom fel, majd lesietek, és néhány diplomatikus szóval elsimítom a nézeteltérést. Aztán meghívom vacsorára a leányzót, aki jó étvággyal eszik, és épp oly természetes könnyedséggel állítja magáról, hogy tizennyolc, mint ahogy Beatrixként mutatkozott be. Tudom, Frej-jah, nem szép dolog kételkedni felebarátaink szavában, de valami mégis azt súgja nekem, hogy némileg hajlik a rideg tények kiszínezésére. Majd átengedem neki a szobámat, és megtekintem a fogadós által emlegetett „szerényebb” helyiséget. Kiábrándító, de ha már kértem, hát kifizetem, aztán mégis átmegyek az istállóba, Armagedon mellé. A gyönyörő, fekete harci mén jól elkülönítve a közönséges lovaktól, magányosan áll az épület hátsó traktusában. – Emlékszel Reelanra? Amikor az északiak csapatai már hónapok óta ostromolták várat, egy kósza nyílvesszı eltalálta a lábamat, elfogyott az élelem, és kitört a pestis? Akkor például mennyivel rosszabb volt – suttogom neki, majd leterítem köpenyemet a lábához, és elalszom. Másnap korán kelek, és ha már itt vagyok, ellátom Armagedont, majd megmosakszom. Imígyen felkészülve keresek egy csendesebb helyet, és imáimba mélyedek. Frej-jah, te kívántad, hogy jöjjek e városba, parancsoltad, keressek társat, akit te majd kijelölsz, és elém vezetsz, hogy a te dicsıségedre megcselekedj ük azon tetteket, amik a te hatalmad és hírneved nagyobbítják, hát most adj jelet, amit követhetek, a gyızelemig! Választ azonban nem kapok, így magam döntök. A fogadóssal elintézem a számlát, és ruhát hozatok a lánynak, aztán felmegyek hozzá, és meghagyom neki, hogy várjon meg, majd nekivágok a városnak, Frej-jah temploma felé. Bekopogok a hatalmas, fekete márvány templom mellett álló, ékesen díszített fıpapi rezidencia ajtaján, és audienciát kérek a fıapáttól. Szerencsémnek, és persze jó ajánlóleveleimnek köszönhetıen rövid várakozás után bebocsáttatást nyerek. Az apát sovány, ısz öregember, szinte elvész súlyos brokát köntösében. Fıpapi trónusán ülve fogad, én az illem és etikett diktálta meghajlás és köszönés után pallosomat magam elé támasztva állok a teljes beszélgetés alatt. – Add át üdvözletemet a tetihuanai rendház nagymesterének! – szólal meg végül. – Feltétlenül, nagyuram! – válaszolom, de még várok, nincs még itt az ideje, hogy felhozzam látogatásom célját. – Te lennél hát a kiválasztott. Családod valóban jó hírnévnek örvend, de azt hallottam, apád nem teljes szívével áll mögötted. Ez igaz, apám tényleg a kitagadásomat fontolgatja már évek óta.

– Valóban, nagyuram. Aztán a fıpap kis habozás után témát vált. – „És a tetihuanai nagymester válassza ki az egyik harcost, és az menjen Sol városába. És én kiválasztom társát, és elküldöm Sol városába. És ık együtt menjenek legyızni a nagy Daalt, és gyızelmük legyen az én dicsıségem!” – citálja nagy hangon Frej-jah jóslatát, szerintem csak jólértesültsége fitogtatása végett. És valóban érdekes kérdés, hogy honnan tudja, hisz rendházunk nem ápolta túlzott figyelmességgel a solbéli nagytemplommal való kapcsolatot. – Így szól a jóslat, nagyuram – válaszolok csendesen. – A nagymester pedig téged választott. – Igen, nagyuram. – És te méltónak érzed magad erre a dicsı feladatra? – Nagymesterem méltónak talált rá, nagyuram – válaszolom kurtán. Nem szeretnék a túlzott önbecsülés hibájába esni, minthogy a fölös szerénységet is igyekszem kerülni. – És miért kerestél meg engem? – kérdi, és én végre elıállhatok jövetelem céljával. Elmesélem hát a tegnapi estét, megáldott medalionom furcsa viselkedését, és a lányt, aki sokmindennek tőnt, de istenünk által mellém rendelt segítınek egyáltalán nem. Végezetül tanácsát kérem, mit tegyek a közeljövıben. – Bizonyos vagy benne, hogy lényegtelen az a lány? Milyen nevet is említettél, Beatrix? Ez elıkelı származásra utal. – Nem hiszem, hogy ez lenne a valódi neve. – Akkor meg érdekes kérdés, hogy vajon mi oka lehet rá, hogy eltitkolja az igazságot? Miért ne lehetne álruhás bőbájos, vagy nagyerejő fekete boszorkány? Vagy halálra nevelt fejvadász, aki valaki elıl bujkál? Jegyezd meg, semmi sem az, aminek látszik! – mondja, és résnyire szőkül szeme. Nem osztom meg vele kételyeimet, a lány nagyon meggyızıen adta a senkit, de ennek ellenére megfontolandók a szavai. Közel nyolcvan évnyi bölcsességre nem hallgatni nagyfokú elbizakodottság lenne. – Tehát fedjem fel elıtte kilétem, és hívjam társamul? – kérdem. – Nem, az talán túlzás. Vidd el nagymesteredhez, ı majd eldönti, hogy valóban Frej-jah, a Gyızhetetlen által kijelölt kísérıd, vagy sem. És addig ne említs neki semmit küldetésedrıl. Inkább... igen, penitenciaképpen reád szabom, hogy neveld fel azt a lányt, aki tegnap Beatrixként mutatkozott be neked! Ez rended elveivel összhangban van, Frej-jah sem láthat benne kivetni valót, és így nyugodtan magaddal viheted, senki sem szólhat meg érte. Ha pedig mégsem ı lenne a választott, még mindig rábízhatod egy nıi szerzetesrend gondjaira – fejezi be. Egy pillanatra elképzelem a leányzót szerzetesi ruhában, ájtatosan komoly képpel, és majdnem elmosolyodom, de szerencsére sikerül úrrá lennem

arcizmaimon. Végül is, ı nem látta, nem ismeri azt a lányt, mentegetem magamban a fıpapot. – Köszönöm, nagyuram – hajlok meg azután, és távozom. Kifele menet elgondolkodom tanácsán. Nem mondhatnám, hogy sok segítséget adott, inkább úgy érzem, megpróbálta a felelısséget áthárítani nagymesteremre, de ehhez végül is nincs sok közöm. Tennivalóim viszont nyilvánvalók, hát elindulok visszafelé. Közben még egyszer átgondolom a fıpap szavait, meg a tegnapi napot, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem veszthetem el a lányt, szinte idegessé tesz a lehetıség, mely szerint lehet, hogy nem hallgatott kérésemre, és visszatért külvárosi otthonába, ahol én soha sem találhatom meg. Ostobaság volt magára hagynom! Az utolsó párszáz métert már futva teszem meg, amikor befordulok az Aranysárkányba, hangosan kiáltom nevét, és már indulnék felfelé, amikor utánam szól. – Engem keresel? Megfordulok, és megnyugodva konstatálom, hogy megvan, még nem merült bele a nagyváros általam átláthatatlan útvesztıjébe. – Hála Gyızhetetlen Frej-jahnak! Igen, téged kereslek. Meglehetısen nagy feltőnést keltünk, ahogy sáros-mocskos ruhájában helyet foglal az asztalnál, de most nem érdekel a kívülállók véleménye. Igyekszem valami semleges témával kezdeni, de gyorsan letorkol, és közvetlen stílusban kéri, hogy térjek a lényegre. Hm, nem is olyan nagyon ostoba, gondolom meglepetten, és elıadom kérésemet, hogy kísérjen el Tetihuanába. Eleinte ugyan vonakodik, de gyorsan meggyızöm, és már éppen beleegyezne, amikor megzavar minket egy arlenita pap. Már tegnap láttam, és tudom, hogy a mellettem lévı szoba volt az övé, így hangos jajveszékelésérıl önkéntelenül az jut az eszembe, hogy talán könnyő erkölcső, és még könnyebb kező védencemnek köszönheti gondjait. Ezt látszik megerısíteni, hogy az ártatlan szemő leányzó kígyót megszégyenítı sebességgel tőnik el az asztal alatt, és amíg nem bocsátom a rendelkezésére kedves köpenyemet, addig elıbújni sem hajlandó. Így szóba elegyedem a pappal, és megtudom, hogy elvesztett néhányat istene szent köveibıl. Bár magam soha sem értettem az arleniták természetimádatát, mégsem hagyhatom, hogy valaki, akiért felelısséggel tartozom, meglopjon egy papot. Hát amikor az arlenita felmegy az emeletre, számon kérem a lánytól, vajh mit tett azokkal a kövekkel. – Kidobtam – hangzik a több, mint meghökkentı válasz, amit hevenyészett, fele talán igaz magyarázkodás követ, majd elindulunk a kövek után. Elıször egy népes baromfiudvart túr fel a leányzó, míg én a gazdát tartom szóval, aztán rohan tovább, részemrıl alig gyızöm kifizetni a károsultakat. A szárnyasok tulajdonosa, egy feldöntött fazék felett sopánkodó háziasszony, és néhány meghökkent szatócsinas marad mögöttünk, ez utóbbiak legalább nem kérnek pénzt.

Mire utolérem a leányzót, már fejjel elıre lóg egy csatornanyílásban, és buzgón, ám eredménytelenül kotorja a vizet. Szerencsére nem jut eszébe, hogy bele is mászhatna, oda tudniillik semmi kedvem se lenne követni, így visszatérünk a fogadóba. A tulajdonostól megérdeklıdöm, hogy hol van most az elıbb látott arlenita Nem ér meglepetésként, hogy már elment. Tehát egyelıre nem tudok vele beszélni, ami nagyon zavar, nem szeretek befejezetlen ügyeket hagyni magam mögött. Most azonban nem tehetek semmit, így inkább rendelek egy fürdıt, és még egy öltözet ruhát, aztán határozottan a tudtára adom a leányzónak, hogy jó lenne, ha megmosakodna, mivel az ıt övezı csatornabőz immáron kibírhatatlan. Némi huzavona után hajlik a szavamra, és csekély testi erıszak, illetve rövid párharc után már magától fürdik. Míg mindezt elintézem, döntök az arlenita pappal kapcsolatban is Majd a városatyáknál hagyok neki pénzt, azt remélhetıleg megkapja. Persze, lényegesen jobb lenne egyenesen Arleen, a Tavaszváró egy templomának adni az adományt, de az erdık és mezık istenének nincsen szentélye egyeden kıfallal övezett városban sem. Tehát amint a frissen mosdott leányzó megjelenik a színen, elindulunk a városháza épülete felé. Közben még betérünk egy lókupechez, ahol hosszas mérlegelés után választok neki egy szívós, könnyő léptő paripát. Ám nem kér szaktudásomból, és nekem nincs kedvem még ezen is összeszólalkozni, hát ráhagyom, legyen boldog azzal, amelyik neki tetszik. Pedig erıs a gyanúm, hogy választásának egyetlen oka van, nevezetesen pedig a szeszély, de ha így él, legyen. Minek prédikálnék neki a józan észrıl, az annak hiányából adódó gondokat úgyis megtapasztalja hamarosan, amikor új lova le fog sántulni. Mert le fog, ez nyilvánvalóan látszik szegény párán. Amikor megérkezünk a városháza elé, közli, hogy inkább kint maradna, még azt is hozzáfőzi, hogy ne aggódjam, vigyáz magára. Ezt kissé furcsállom, elvégre mi baja eshetne a fıtéren? Bemegyek az épületbe, és határozott fellépésemnek köszönhetıen, hamarosan bebocsáttatást nyerek az egyik városatya elé. A nagyhatalmú férfiú a dolgozószobájában fogad. – Számomra öröm, hogy találkozhatok egy ily magas rangú freita lovaggal. Mit tehetek önért? – köszönt kedvesen, és széttárja aranygyőrőkkel ékes kezét. – Tavaszváró Arleen egy papját keresem. Sajnos a nevét nem tudom, csak annyit, hogy mára virradó éjszakán az Aranysárkányban szállt meg. – Sol nagyváros – feleli kitérıen a városatya. – Tudom. Mégis örülnék, ha megkeresnék helyettem a pap kolostorát, és eljuttatnák neki eme szerény adományt – nyújtok át egy aranyakkal terhes erszényt.

Ezt azért kaptam, hogy társam esetleges, nagyon sürgıs kiadásait fedezni tudjam. Nos, megítélésem szerint ez egy ilyen eset, bár Paadre nagymester, aki a pénzt adta, nyilván nem erre gondolt. – Megpróbálhatjuk – veszi át vonakodva az erszényt a városatya, és még folytatná, de ekkor kiabálás hallatszik fel a térrıl. İ az ablakhoz lép, hogy megtudja, mi baj van, én felismerem a sivalkodó nıi hangot. – Bocsásson meg, most távoznom kell, sürgıs dolgom akadt – hajolok meg, és kétlem, hogy észreveszi távozásomat, meredten figyeli a kint zajló eseményeket, amikkel hamarosan magam is szembesülök. Az épület ajtajában hökkenten torpanok meg, és azt kell látnom, hogy éppen egy rosszöltözető, rézfülbevalós fickó teperi maga alá útitársnımet. Bár nem értem a helyzetet, ám a lényeg, és szerepem is világos. Odalépek a fickóhoz, és megragadom ütésre emelkedı karját. – Ma amúgy is rossz napom van, és egyébként sem kedvelem, ha egy magadfajta gazember molesztál egy hölgyet! – figyelmeztetem, aztán felrántom a földrıl. Innen pedig a szokásos módon folytatódik az affér, nekem esik, én pedig kénytelen vagyok védekezni. Pillanatokon belül beszállnak a verekedésbe a fülbevalós fickó véletlenül itt lebzselı barátai is, olyan kéttucatnyian lehetnek. Az én oldalamon csak a hőséges Armagedon küzd, fújtatva, prüszkölve próbál a közelembe férkızni. Nekem egyetlen esélyem, ha elér, és felszállhatok rá, ekkora túlerı ellen nem gyızhetek, és ráadásul most utcai verekedéshez szokott ellenfeleim vannak. Már-már kénytelen vagyok fegyvert rántani a túlélés érdekében, amikor váratlan segítséget kapok, futva érkezik egy osztag katona. A városırség színeit viselik, jöttükre elszelelnek ellenfeleim. Ezután már csak az ı parancsnokuk elıtt kell kimagyaráznom magamat, de ez könnyen megy, elég megmondanom nevem, rangom, és hogy éppen kivel beszéltem az imént. Hajlongva kér bocsánatot, hogy egyáltalán ilyesmi elıfordulhatott velem, és biztosít, hogy az engem megtámadó haramiák hamarosan a börtönben fogják végezni. Igen, gondolom kicsit késıbb, a leányzónak valóban érdekes ismerısei vannak! És én még fölösleges megjegyzésnek tartottam, amikor megígérte, hogy vigyáz magára! Mi lett volna, ha meg sem ígéri? Ezt fel is vetem neki, amikor már kifelé lovagolunk a városból, amire csak valami csacskaságot felel. Már most látom, hogy nehéz utam lesz mellette. De végre megtudom a nevét; Thani. Valóban kedves név, szószerint, ám gazdája rácáfol Kétarcú Rashadel követıinek azon nézeteire, mely szerint mindenki nevében hordozza a sorsát, jellemét. Bár ki tudja, így, hogy megmosakodott, egészen tőrhetıen néz ki, csak ne sivalkodna annyit. Aztán, amikor elhagyjuk a város kellemetlenül szők utcáit, csak szótlanul bámulja az egyhangúan sárgálló búzamezıket, a szorgosan munkálkodó parasztokat. Engem is megnyugvással tölt el a békés látvány, majd fél órán át

csendesen, lépésben haladunk az amúgy forgalmas úton. Amikor is Thani megunja a nézelıdést, elıvesz egy erszényt, és elmélyülten számolgatni kezdi tartalmát. Rosszat sejtve ráncolom össze homlokomat. – Bocsáss meg, tudom, nem az én dolgom, de ez a te erszényed? – kérdem kétkedve. –Ja. Most már az enyém! – vigyorodik el. Nem tudom, mi a célja, az bizonyos, hogy megnyugtatnia nem sikerült. – És eddig kié volt? – kérdezek tovább. – Lartoné. Igen, igen, az a pacák, aki belémtérdelt, fojtogatott – vág elébe következı kérdésemnek. – Azért támadt rád, mert megloptad? – vonom felelısségre, nagyon nem örülnék neki, ha holmi közönséges tolvajlás védelmében álltam volna la azok ellen a fickók ellen. – Á, dehogy, régi haragos! – nyugtatgat. – De csak mostanában mérgesedett el a helyzet. Eddig még elnézte a fazon, hogy néha ez vagy az a kezemhez ragadt, de most már azt követeli, hogy cserébe álljak be a nıi közé. Hát ezt neki! – lendíti fel ökölbe zárt kézzel alkarját, egy szembejövı paraszt hökkenten néz fel ránk. – Akkor mikor loptad el azt az erszényt? – kérdem mogorván. Nagyon nehezen hiszem meséjét. – Hát amikor át akarta vágni a torkomat! – magyarázza ártatlanul nagyra nyílt szemekkel. – Mikor? – ismétlem hitetlenül. – Mondom, amikor nekem esett! Majd fél percig ilyen közel volt! – értetlenkedik, közben átkarolja maga elıtt a levegıt, és szimbolikus fojtogatásba kezd. – És te közben azzal törıdtél, hogy meglopd? – Mi mással törıdtem volna? Én nem tudtam volna kicsinálni a fazont, és láttalak, hogy ott vagy! Biztos voltam benne, hogy megmentesz! – mosolyog rám kedvesen. – Te egy hıs, verhetetlen lovag vagy! – közli még, aztán elteszi az erszényt, és szerintem ı már túl is van ezen a kérdésen. Ami nekem még csak most következik. – Nyomatékosan megtiltom, hogy ezentúl lopj. Erkölcstelen – emelem fel egy kicsit a hangomat. –Jól van. Megígérem! – hagyja rám könnyedén. – Esküdj meg istenedre! – kérem, valahogy egy egyszerő ígéretben nem bízom. – Esküszöm Tőzırzı Ulinomra! – Pont a házibéke istenét követed? – kérdem furcsálkodva. – Á, Solban mindenki ıt követi! – magyarázza, de már nem figyel rám, egy dalt dúdolgat, és bámészkodik. Magam is hagyom a témát, hisz végül is meglehet, hogy megtartja szavát, inkább más, engem érdeklı kérdéseket vetek fel. – Van valaki, aki esetleg aggódik érted, akinek szólnunk kellett volna,

hogy elutazol? – Ugyan! Az apám menı kovács, nagy mőhelye van, meg sok inasa, törıdik is ı velem! Tıle aztán igazán azt teszek, amihez kedvem van! – válaszol, még mindig a messzeséget fürkészve. – Tegnap este mintha azt mondtad volna, hogy apádat elvitték katonának, anyád pedig súlyos beteg – figyelmeztetem. – Á, az csak duma volt – legyint. – Az ott erdı? – kérdi elıre mutatva. – Az még nem, csak arra egy kicsit ligetesebb vidék következik. Azon túl a Sidraki dombok terülnek el, melyek alsó része szılı, de mi nem a forgalmasabb, kerülı úton megyünk majd, hanem átvágunk a dombságon, és akkor majd láthatsz erdıt – magyarázom. – Igaz, hogy az erdıkben gonosz boszorkányok laknak, meg manók és tündérek? – kérdi gyerekes lelkesedéssel. – Dehogy! – legyintek. – Boszorkányok még csak-csak, de azok sem feltétlenül gonoszok, legfeljebb kiszámíthatatlanok. Manókat meg tündéreket pedig biztosan nem fogunk látni. İk már réges-rég elköltöztek a Laurandrium alföldjérıl, és csak meséket hagytak hátra. Feljebb, a hegyek senki sem járta, lakatlan fenyveseiben lehet ıket esetleg még meglesni, de ahhoz is nagy szerencse kell. Az bizonyos, hogy a Sidraki dombok közön nem fogunk összefutni velük. – Tehát semmi érdekeset sem fogunk látni – sóhajt szomorúan. – Kár. – Azért ha még nem jártál erdıben, akkor számíthatsz néhány újdonságra! – figyelmeztetem. Ezt rövid csend követi, de Thani nem bírja sokáig szó nélkül. – Kényelmetlen ez a ló! – sziszegi, és megpróbál másként elhelyezkedni a nyeregben. Kis kárörömmel, orrom alatt mosolyogva figyelem, magam is sokakat tanítottam lovagolni, ismerem a tüneteket. Pedig egészen ügyesen csinálja, bár eddig lassan jöttünk, de tapasztalatom szerint egyeseknek még ez sem megy zökkenımentesen az elején. Aztán megint eltelik vagy fél óra, és újabb gondok jelentkeznek. – Ez a ló ferde! És hullámzik is! – morogja útitársnım. – Lesántult. Már egy ideje biceg – fejtem meg a talányt. – És ezzel most mit kell csinálni? – kérdi kétségbeesetten. – Nem sok mindent lehet tenni. Azért megnézem – mondom, aztán leszállok Armagedon nyergébıl. Megvizsgálom a lova lábát, de csak azt látom, ami már a kereskedınél is nyilvánvaló volt, kicsit meg van erıltetve. – Egy kissé megdagadt a térde. Valószínőleg túlhajtották. Be lehet fáslizni, de az nem sokat számítana – közlöm végül. – Mást nem lehet tenni? – szomorodik el Thani. – Pihentetni lehetne. Ha mondjuk hajlandó lennél gyalog jönni... – hagyom nyitva a mondatot, és Thani már a földre is csusszan.

– Szegény kis Szöszmösz, valaki megdolgoztatott, de ne félj, mellettem jó sorod lesz! – bíztatja a lovat, amely egykedvően bámulja az utat. Aztán száron fogja, és vezeti. Még kapóra is jött neki hátasának lesántulása, tekintve alfelének elképzelhetı állapotát. Most úgyis kényelmesebb neki sétálni, holnapra meg még mindketten rendbe jöhetnek. És ha Sidraknál rövidítünk, akkor ennél nagyobb késedelmet is könnyen behozhatunk. Arról nem is beszélve, hogy mindössze azért sietünk, hogy minél hamarabb megszabaduljak tıle, de más, konkrét határidınk nincs. Magamban mosolyogva visszaszállok Armagedon nyergébe, és folytatjuk utunkat. A nyugalom most egy kicsit tovább tart. – És mi lesz a dombok után? – kérdi Thani minden bevezetı nélkül, mintha nem telt volna el az útirányunk megbeszélése óta már csaknem egy óra. – Átkelünk a Damnet folyó gázlóján, aztán egyenesen felfelé megyünk, míg el nem érjünk Tetihuanát. – Az nagyváros? – Lényegesen kisebb, mint Sol, de így is a környék legnagyobb települése, és rengeteg templomnak, meg kolostornak ad otthont. Az Istenek Városának is nevezik. – Ez tök nagyképően hangzik – von vállat Thani. – Akkor beszélj, ha már láttad! – intem, és felidézem magamban a hegyoldalba simuló, márványból álmodott épületeket. – Egyáltalán ne úgy képzeld el, mint Sol vályogfalú házakból álló, mocskos utcákkal behálózott nyomornegyedeit. – Sol város – szögezi le komoly képpel. – Nem szép. Nem is az isteneké, csak az embereké. De város. Én speciel szeretek ott élni. Erre csak bólintok, mi mást is szeretne, nyilván most elıször jár a falakon kívül. Aztán szerencsére elfárad, legalábbis már nem fecseg tovább, és így nyugodtan elmélkedhetek. Igen, majd otthon Paadre nagymester eldönti, hogy mi legyen. Lehet, hogy Solba tett kis kirándulásom nem több, mint egyszerő kudarc, és nem „csak” a rend, de az én személyes kudarcom is. Ezt pedig nem kedvelném. Mondhatni, módfelett zavarna. Ha pedig mégis úgy dönt a nagytudású Paadre, hogy Thani a választott, és vele az oldalamon kell nekiindulnom Daal elpusztítására, hát az sem kecsegtet sok jóval. Ez már magában is halálos küldetés, még ha egy sokat próbált lovagtársam lenne velem, még akkor is szinte biztos a pusztulásunk. Ám ha így nézzük, akkor nem mindegy, ki kísér? Akár ez a leányzó is jöhet, legalább nem fogok unatkozni! Ó, Gyızhetetlen Frej-jah, kifürkészhetetlenek a te szándékaid! Közben lassan kezd sötétedni, és leereszkedik közénk a jószagú, langyos nyári éjszaka. Emlékszem az útra, itt alig félórányira következik egy fogadó, de ahogy elnézem a dús füvő, ligetes lankákat, semmi kedvem a négy fal közé bezárva tölteni az idıt reggelig. Felpillantok az égre, vihar sem várható, erre törvényen kívüli haramiák se nagyon járnak, lévén sőrőn lakott a vidék, Thani meg láthatóan nagyon fáradt, nyilván nem fog tiltakozni.

– Állj, itt fogunk éjszakázni – szállok le Armagedonról, és levezetem az útról, egy barátságos bozótos felé véve az irányt. – Éjszakázni? Itt? Hol? – néz körbe meglepetten Thani. – Itt, a gyepen. Mondjuk azok között a bokrok között! – mutatom. – Na ne marhulj velem! – háborodik fel. – Én úgy tudtam, hogy a lovagok puha ágyban, kellemes fogadókban szoktak aludni. Egy kiadós vacsora után – teszi még hozzá. – Hoztam magammal húst és kenyeret, vacsorázni fogunk. És hidd el, a fő puha, az éjszaka pedig meleg. É azt hittem, te hozzászoktál ahhoz, hogy egyszerő körülmények között éjszakázz! – Ja, egyszerő körülmények, azokhoz hozzá szoktam. Aludtam én már csatornában, frissen leégett házban, temetıben, templompadláson, meg az utcán is, teméntelenszer – büszkélkedik. – De mindig volt a hátam mögött egy fal! És ez itt hiányzik – szögezi le, miközben durcásan felvonja az orrát. Azonban engedelmesen követ, és vezeti lovát is. Ez utóbbit kipányvázom, aztán elıveszem a nyeregtáskámból a vacsoránkat. Várakozásomnak megfelelıen Thani jó étvággyal eszik, és innentıl már nem zavarja a szabadban való éjszakázás gondolata. Evés után ellátom Armagedont, és Thani lovát is, majd lefekszem aludni. Magamra csavarom a köpenyemet, és csak bámulom a csillagokat. Mindig is szerettem nézni az istenek fénylı ékköveit, amit csak és kizárólag az emberek kedvéért szórt el az égen Haksha, a Csillagfényő, hogy azok utat mutassanak a vándoroknak, világítsanak a szerelmes pároknak, és megsúgják a jövıt az ahhoz értı bölcseknek. Mellettem Thani mocorog, és visszahoz a földre emelkedettebb gondolataim közül. – Mi ez a zaj? – kérdi idegeskedve. – Tücskök – válaszolom sóhajtva. – És mikor hagyják abba? – Reggel. Ne mondd, hogy még nem hallottál tücsökmuzsikát! – Ennyire feltőnıen még soha – morogja kedvetlenül. – Denevért, azt igen. Egyszer jó mulatság volt, valamiért kergettek néhányan, és én bemenekültem az alsóvárosi régi Ulinom templomba. Felmásztam a toronyba. Jó, így utólag tényleg nem egy világbajnok ötlet, én is majdnem megszívtam, csak mákom volt. Felriasztottam egy csomó denevért. Azok meg ott repkedtek, meg kerengtek a toronyban, engem a frász kerülgetett, de valahogy a rám ragadt fazonoktól jobban féltem, mint a bıregérkéktıl. A nagymenı, csúcsvagány pasasok meg ott átkozódtak lent, a torony tövében, és nem mertek feljönni. Jót nevettem rajtuk, az állatkáknak meg megígértem, hogy többet nem eszem olyan kaját, amirıl tudom, hogy denevérbıl készült – fecsegi. – Aludnék – jegyzem meg, célzatosan. – Én is, csak nyom ez a vacak – int körbe, egy laza mozdulatban összefogva a világmindenséget.

– Te! – kezdi újra egy lélegzetvételnyi szünet után. – Te nem félsz a sötétben? Én persze nem, de Solban nincs is igazán sötét, ott fáklyák égnek az utcasarkokon. Bár mindenki lopja ıket, súlyosan büntetik is, na de hát hülye lennék nem leszedni egyet, ha senki sem látja! És jól el lehet adni, sok látszatra hófehér, de amúgy tök sáros kereskedı megveszi, aztán tovább adják a városnak, a bolondok meg megint kiteszik, és így tovább. – Aludnék – ismétlem zordan. – Meg az is jó mulatság, ha beállsz egy utcasarokra, és úgy teszel, mintha kurva lennél, aztán jön valami részeg pali, és leemeled az erszényét, utána meg elkezdesz sikoltozni a stricid után. Szinte mindenki megszívja, márhogy van stricid, mert anélkül nem sok nı mászkál az utcákon. Csak a gyerekek. Nem mintha én gyerek lennék, én egyszerően megállok a saját lábamon is! – lendül bele. Talán ha nem lennék ennyire fáradt, élvezettel hallgatnám fecsegését, érdekesen új világról mesél, mint például, hogy hogyan élnek azok. akik neveltetésében nem kapott elég hangsúlyt az erkölcs, illetve hogyan is néz ki egy nagyváros mocska, de most nincs kedvem az egészhez. Elıveszem a magam mellé készített pallost, és határozott mozdulattal lefektetem kettınk közé. – Csönd! – parancsolom – Jó, jó... – morogja, aztán tényleg elhallgat. Én pedig, sok év megszokásának köszönhetıen, szinte azonnal elalszom.

THANI avagy elképzelhetı, hogy az unalom is öl, de az fix, hogy egy nagyobb szabású mulatság közben remekül el lehet patkolni Holt unalom az útt egy ideig bámészkodom, de semmi olyan igazán izgi dolog nem jön szembe, úgyhogy hamar felhagyok ezzel is. Közben Qval mindenféle lényegtelen dolgokról fecsegünk, ı kérdezget, én válaszolok, ami éppen eszembe jut, ezzel is telik az idı. Aztán szegény Szöszmösz lesántul. Én megragadom az alkalmat, hogy gyalog mehessek tovább, amúgy is teljesen feltörte a fenekemet ez a vacak nyereg. Az estét a szabad ég alatt töltjük. Ez elıször még csak elviselhetınek hangzik, de aztán kiderül a gyeprıl, hogy csak játssza ám az álnok, hogy ı puha, közben frászt, szúrós, és tele van mindenféle randalírozgató állatkákkal. Nem mondom, a tetvet, patkányt

megszoktam, de ezek más fajták, és kissé undorítóak. Figyelmem elterelendı én még fecserésznek valamirıl, de Q csendre int, és úgy tesz, mint aki aludni akar, így elhallgatok. Egy ideig forgolódom, hátha történik valami érdekes, de nem és nem. – Te, Q... – kezdeném újból suttogva, ám válaszként csak egyenletes szuszogást kapok. Szóval ı nyugisan alszik. Ezek szerint kénytelen vagyok magam gondoskodni valami mulatságról. Mert aludni bizony nem tudok. Nem csoda, normális esetben ilyentájt szoktam felébredni! Óvatosan feltápászkodom, körbenézek. Minden kihalt, csendes. Odébb kúszom, aztán felegyenesedem, és visszasétálok az útra. Élvezem a magányt, az éjszakát, jó itt, csendes és titokzatos Távolabb, feltehetıleg az út mentén fényeket látok, így elindulok arrafelé, hátha lesz ott valami szórakozni való. Hamarosan elérem az épületeket, pár ház, fakerítések, középen valami kocsma. Bár nem hallatszik ki belıle zeneszó, vagy nevetgélés, de azért bátran benyitok. Majd csinálok én nekik hangulatot, ahhoz értek! Hát, rohadtul megbámulnak, az tuti, csupa középkorú fazon, tök vidéki göncökben, és mellé néma csend. Azért fesztelenül odasétálok a pulthoz. – Csapos, egy korsó sört! – intek, és nagyvonalúan kipengetek pár rezet, futja Larton erszényébıl. A kocsmáros komótosan végigmér. – Osztán kivel van a kisasszonyka? – kérdi. Elvigyorodom, olyan hülyén ejti a szavakat. És az is furcsa, hogy nem akar kiszolgálni, Solban azért egy magam korú kölyöknek lazán adnak inni, még pálinkát is, de persze elképzelhetı, hogy itt vidéken egy kicsit maradibbak a népek. – A faterommal vagyok. İ most szerszámozza le a lovakat, mindjárt jön – válaszolom. – Akkor majd neki kimérem azt a sört – közli a kocsmáros. – Hé, taplókám, az én pénzemre már nem is buksz? – háborodom fel. És bár számítok rá, hogy mogorván fog reagálni, de semmi sem történik, még megütni se próbál, csak bámul kifele a fejébıl, a többi jelenlévı földtúróval együtt! Az összes istenekre, lehet, hogy ezek nem is értik, amit mondtam? – Na ide vigyázz, haver! Megfizetem! Akár a dupláját is adom azért a rohadt sörért, Solból jövök, reggel óta úton vagyok, megszomjaztam. Adod, vagy begorombuljak? – teszek le még néhány rezet a pultra. Ezért Solban már egy üveg bort is kaphatnék. – Asszonyszemélyt én biz nem szolgálok ki! – húzza ki magát a fogadós, és még büszkének is látszik erre az egetverı baromságra. – Seggfejkém, te aztán gyorsan tönkremennél Sol valamelyik vöröslámpás negyedében! – csodálkozom rá önkéntelenül.

– No, kisasszonyka, ha szállás kell, hát menjen át a szomszéd házba! Itt, balról. Ott egy özvegyasszony lakik, annál éjszakázhat, de itt biz nem kap semmit, ha egyedül van! – közli végül a fogadós kimért lassúsággal, és elfordul. Egy ideig nem kapok levegıt a felháborodástól, aztán úgy döntök, hogy lazán veszem a kérdést, és hangosan, tiszta szívbıl elnevetem magam. – Az összes istenekre, hogy egyesek milyen barmok tudnak lenni! – törölgetem a könnyeimet. – No, menjen innen kisasszonyka! – fordul vissza, és immáron tényleg morcosnak látszik. – Frászt! – vetem neki oda. Gyorsan besöpröm a pultra dobott rezeket, és leülök az egyetlen asztal mellé, amelyik még szabad. Érdeklıdve szemlélıdöm, vajon kidobnak, vagy sem? De tetvek ezek nagyon! Bár láthatóan útban vagyok nekik, de egyik sem mer kezdeményezni, csak bámulnak. Én visszabámulok, és akinek a szemébe nézek, az elkapja a pillantását. Ám amúgy semmi. Állatira türelmesek ezek a vidéki fickók, Solban már rég repültem volna. Aztán elmászik a fejünk felett pár perc, de a patthelyzet marad, és már kezdek unatkozni, amikor kintrıl lódobogás hallatszik. Máris itt lenne Q? Akkor én bizony szétveretem vele ezt a kócerájt, az fix! De nem kedvenc lovagom lép be, hanem egy idegen fickó. Városi divat szerint van öltözve, könnyő besorolnom, alig-gazdag lehet. Tehát megvágható. Érdeklıdve körülnéz, láttomra felszalad a szemöldöke. Aztán nem foglalkozik tovább velem, csak odalép a pulthoz, ismerıs lehet, mert a kocsmáros már tölti is neki a sört. Fizet, és leül az asztalomhoz, velem szemben. Én úgy érzem, itt az ideje, hogy megismerkedjünk. – Hello! Lisa vagyok, a dokkok mögötti mulatónegyedbıl. Te, adnál egy korty sört? Ezek a vidéki taplók nem akarnak kiszolgálni! – nézek rá kedvesen, majd választ se várva elveszem elıle a korsót, és jót húzok belıle. Aztán angyali mosollyal visszateszem elé a poharat, látványosan lenyalogatom a habot a szám szélérıl, és kedvesen rákacsintok. – Örülök, hogy találkoztunk, Lisa! Én Karl vagyok. Szívesen meghívlak egy italra! – vigyorodik el, aztán visszamegy a pulthoz. – Még egy sört. A hölgy a vendégem. Egy tucat megkönnyebbült sóhaj hallatszik, és az emberek, mintha mi sem történt volna, elfordulnak az asztalunktól, és lassacskán visszatalálnak az érkezésem elıtt csócsált témákhoz. Én visszaveszem magam elé a söröskorsót, és rázom a fejemet! A hülyék! – És mi járatban vagy itt egyedül? – kérdi Karl, miközben visszaül az asztalunkhoz. – A barátomat várom, itt beszéltünk meg találkozót. – Nem biztonságos ám egyedül utazni egy nınek! Egy átlagos vidéki fogadóba, pláne valahol Soltól messzebb, be se engednek asszonyszemélyeket!

Itt is csak a nagy átutazó forgalom miatt kénytelenek megtőrni a nıket, de még errefelé sem szolgálnak ki, ha nincs kísérıd! – magyarázza. – Vettem észre – morgok, és jóval hangosabban, a kocsmáros felé fordulva hozzáteszem – Vidéki bunkó mindahány! Aztán visszafordulok Karl felé, és jóval békülékenyebben folytatom. – Bár, lehet, hogy én is egy kicsit hamar érkeztem a randira! Nem jóképő a pasas, tüsihajú, kapafogú. Továbbá tırt visel az övébe tőzve, és ez óvatosságra int. Lehet, hogy nem fogom átejteni. Illetve nem nagyon. De semmiképpen sem nagyon látványosan, fogadom magamban. – És miért keltetek útra? – kérdi, miközben vizsla szemekkel méricskél. – Kártyaadósságok, tudod – vonogatom a vállamat nagyképően és sokatmondóan. – Olyan sokkal tartozik a fiúd, hogy le kellett lépnetek? – kérdi hökkenten. – İ még nem is, de én...! – legyintek. Plusz homlokráncolás, fáradt kis sóhaj, és persze elmerengı tekintet. – Szóval kártyás vagy – vonja le a következtetést. Ez is egy észlény! – Igen – erısítem meg. – Hát, ha van nálad pakli... – kezdené, de közbevágok. – Már azt is elzálogosítottam, hát nem nevetséges? – kacagok egy kicsit. Mégis, mit képzel ez a hülye, honnan a fenébıl lenne nálam egy kártyapakli, sose volt annyi pénzem! – Hát kockázni szoktál? – kérdi. – Persze! – válaszolok lazán. Erre elıvesz három kopottas csontkockát, és megrázza ıket. Hamarosan kapunk egy rézkupát a kocsmárostól, aztán megegyezünk a tétben, és mehet a játék! Egy ideig még csak-csak rám kacsint Iziana, a Kiszámíthatatlan, de aztán végképp pofára ejt, bukok rendesen. Azért vigyorgok, meg fecsegek, mintha nem számítana. Végül persze az utolsó rezemet is elvesztem. – Kár, legközelebb biztosan szerencséd lesz! – bíztat, és látszatra velem együtt szomorkodik. – Várj, van még egy fülbevalóm! – intem le, ahogy besöpörné a nyereségét. Larton, az a hiú barom tartott az erszényében egy sárga fémbe ágyazott, zöld üvegkövő fülbevalót, most elıveszem, megvillogtatom. Igyekszem nem idıt hagyni Karlnak, hogy megvizsgálhassa. – Smaragd! – suttogom elırehajolva. – Felteszek ellene mindent! – hagyja rám. Most vagy Karl a gyenge agyilag, hogy ennyit adna a semmiért, vagy Larton a lökött, és tényleg drágakıkavicsokat aggat jobb napjain a fülébe. Nekem ugyan mindegy! Elıször én dobok, tizenhármat, ami peches egy szám, már egyesek szerint. De tényleg, mert aztán ı dob, tizennégyet, ami ugye tök ciki. Már hogy csak egy rohadt számmal maradtam le! No mindegy, lehet, hogy egy napon majd összejön! – Jó játék volt! – biccentek, és felállnék, de megfogja a karomat.

– Sajnálom, hogy elbuktad a pénzed. Bár, ha kedved lenne, esetleg a szobámban... visszaadnám – mondja titokzatoskodva, és rondán mosolyog hozzá. – Aha – válaszolok homlokráncolva. Ez meg akar fektetni. Engem! Tök röhej, lehet, hogy ennyit számítana egy tiszta ruha, meg egy fürdı? – Na jó, megdumáltál! – hagyom rá pár pillanatnyi habozás után. Erre mécsest gyújt, átkarol, és emigyen felszerelkezve bevezet egy hátsó helyisége. A zsebébıl veszi elı a kulcsot, tehát tényleg elég gyakran járhat itt, ha már saját szobája van. Odabent nincs semmi, csak egy nagyobbacska ágy. – Te, én meggondoltam magamat – lépek el mellıle. Szándékom szerint az ajtó felé, de hát ott ugye ı van, és semmi kedvem a karjaiba szaladni, hát behátrálok a szobába. – Ugyan, ne cicázz, jó lesz! – bíztat. – Kötve hiszem – vigyorgok rá kínosan, immáron az ágy másik oldaláról. – Viszlát! Hogy nincs ebben a rohadt helyiségben ablak! Egy kicsit táncolunk, én kikerülném, hogy elérjem az ajtót, ı meg nem hagyja, köztünk díszeleg az ágy, szinte jelképezve problémánkat. A fickót láthatóan zavarja a kezében lévı mécses, a tıre nyilván nagyobb nyomatékot adna kívánságának, de nem veheti elı, mert akkor nem maradna szabad keze, amivel elkaphatna. – Te, én vérbajos vagyok, és azért menekülök Solból, hogy ne zárjanak karanténba! – vetem fel, próba-szerencse alapon. – Elég fürgének látszol ennek ellenére! – lihegi, és sasszézgat rendesen, ahogy diktálom. De mi lesz, ha megunja, és átgázol az ágyon? Ó, minden istenek, miért nincs itt egy ablak?! Ám a fickó még nem jön nekem, egyelıre csak a mécsest dobja el, és elıveszi tırét. – Gyere ide, amíg szépen mondom! – Nem én! – Na! – mordul fel. – Nana! – rázom meg a mutatóujjamat, fenyegetıleg. Közben a takaró megunja egyhangúvá váló csevelyünket, és úgy dönt, hogy magára vonja a figyelmet. Fellángol. – Te barom, pont az ágyra kellett dobnod azt a mécsest! Benn fogunk égni! – kiabálok, de Karlnak más jár a fejében, és belegázol a lángokba. Én szintén, megpróbálok elhussanni mellette, persze miért is sikerülne, elkapja a grabancomat, magához ránt. Az ágy követi az eseményeket, és egyre hevesebben ég. Fix, hogy szalmából van, mert gyorsan terjed a tőz, mi meg birkózunk a lángokban. Én vagyok a hátrányosabb helyzetben, minden szempontból, Karl nagyobb nálam, meg erısebb, és tőzállóbb is. De szerencsére nem teljesen, mire maga alá győr, kicsit ı is megpörkölıdik. Ennek kapcsán végre észreveszi, hogy valami nem stimmel. Egy picit elbambul, én meg

felrántom a térdemet, izomból tökön rúgom Aztán lelököm magamról az összegörnyedı testét, és iszkiri! Kint néhány csodálkozó káposztafej fogad, a bunkó parasztoknak tehát feltőnt, hogy baj van. Érdeklıdve csoportosulnak az ajtó elıtt Elsuhanok közöttük, de a kocsmaajtóban is állnak, így marad az ablak. Fejest ugrom bele. Szerencsére kiférek a szők nyíláson, bár megtép az ablakkeret. Aztán félsima érkezés, majd iszonyú fájdalom, a bokámban. Világos, hogy túlzott elégedettségre nincs okom, de egyelıre még szabad vagyok Bicegve igyekszem beleolvadni az éjszakába. Q vajon mit csinál ilyenkor?

Q AL AQUIM avagy ha valaki együtt utazik a viharral, az meg fog ázni Arra ébredek, hogy Armagedon beleszuszog az arcomba. Azonnal nyúlok a pallosom után, és amikor már a kezemben érzem megnyugtatóan hideg vasát, csak akkor nyitom ki a szememet, és nézek szét. Még alig pirkad, a fák árnyai épp hogy csak kiválnak az ég szürkeségébıl. Csend vesz körül. Vajon mire akart figyelmeztetni hő paripám, kérdem magamban, miközben hangtalanul felülök, és körbekémlelek. Kissé távolabbról zajt hallok, de nem lopakodó lábak neszezését, inkább durva csörtetést. És a hangokból ítélve mindössze egyetlen egy ember közeledik, tehát valószínőleg nincs aggódnivalóm. Alig jutok el idáig, amikor feltőnik, hogy Thani nincs sehol. Tehát mégis baj van, remélhetıleg nem nagy. Bár az eddigi, a leányzóval kapcsolatos tapasztalataim arra intenek, hogy ezt feltételezni nem több, mint megalapozatlan optimizmus. Felemelkedem, és a bokrok takarásából meglesem, ki közeledik. Alaposan megszemlélem a csapzott árnyat, pedig nem nehéz felismerni. Thani az, de hogy hogyan néz ki! Nem vesz észre, sıt, megállás nélkül elbicegne táborhelyünk mellett, így rövid várakozás után kilépek a fényre, és megköszörülöm a torkomat. Összerezzen, nagyot ugrik, szisszenve érkezik fájós lábára, aztán felismer. – Hello! – köszön bátortalanul. – Szép ez a reggel, nem? – közli, tettetetten könnyed hangon. Nem, nem kérdezem meg tıle, hogy miért ment el, hol járt, ki verte meg, mivel égette meg a haját, ruháját, miért biceg, nem, ezt mind nem kérdezem meg, mert akkor válaszolna, és kötve hiszem, hogy magamba tudnám fojtani haragomat,

aminek az lenne a vége, hogy örökre elválnának útjaink. Ez pedig nem egyezik meg rendem érdekeivel. Így csak egyetlen dolgot kérdezek. – Üldöznek? – Nem. Leráztam ıket! Azt hiszem – mosolyodik el bátortalanul. Nem válaszolok, csak visszamegyek Armagedonhoz, és megnyugtatom Thani utánam biceg, aztán leheveredik, és pár pillanat múlva már egyenletes szuszogása jelzi, elaludt. Jók az idegei! Magam, bár fáradt vagyok, de úgy érzem, nem lennék képes pihenni. Kicsit feljebb megyek a domboldalban, hátamat egy fa törzsének vetve leülök, és felnézek az égre. Ó, Gyızhetetlen Frej-jah, tényleg büntetésnek szántad ezt a lányt, tényleg csak tréfa, halálos tréfa volt a szemedben ez a küldetés, valóban kívánod, hogy legyızzem, legyızzük Daalt, és igazán szándékod szerint való, hogy ez a semmi múltú, semmi jelenő, tudatlan, felelıtlen lány legyen a társam, és kövessen, a gyızelemig? Közben lassan felkel a nap, és én merengve csodálom meg, ahogy végigfolyik a fény a dombok lejtıin, arany ragyogással ruházva fel a réteket, és az ıket körülfogó fákat, bokrokat. Nehéz a szívem, de a látvány hamarosan feloldja rossz kedvemet, és lassan csak elmosolyodom. Igaz a te tanításod, Gyızhetetlen Frej-jah, az élet csupán csak küzdelem, melyet nem szabad feladni, a gyızelemig! E módon felvértezve magam az elkövetkezı nap viszontagságaira visszatérek a táborhelyünkre, és durván felébresztem Thanit. – Indulunk! – közlöm vele, és igyekszem haragvó nak látszani. Nem is nagyon kell színészkednem. – Rajta! – morogja, és a másik oldalára fordul. Végül csak sikerül felvernem, álmosan törölgeti a szemét, miközben én reggelizem. Tényleg fáradt lehet, mert amikor étellel kínálom, elutasítja. Aztán félrevonul a lovához, és halk, komoly hangon tárgyal vele valamirıl. – Szöszmösz belegyezett, hogy amíg jobban fáj a lábam, mint neki, addig ülhetek rajta – közli teljes komolysággal, amikor visszajön. Elgondolkodom, hogy mit lehet erre válaszolni, és rájövök a megoldásra. Nem kell komolyan venni a leányzót! – Jó – hagyom rá. – Te is úgy látod? – derül fel, majd tör magának egy darab kenyeret. És induláskor tényleg felül lova hátára. Szerencsére szegény pára eléggé kipihente magát az éjszaka. Így talán a délelıtt folyamán még tartható lesz ez a felállás. De aztán? Ám korai még a délután gondját a vállamra vennem, alig pár perce lehetünk úton, amikor a jelen figyelmeskedik el gondolkodni valóval. Feltőnik a távolban néhány ház, nyilván a fogadó az, de mit jelenthet a körülötte csoportosuló emberek látványa? – Izé, szerintem hideg van – jegyzi meg Thani. – Gondolod? – Igen. Nagyon. Ideadnád a köpenyedet? – kéri, de nem néz rám. – Persze – válaszolom.

Thani pedig a langyos reggeli szellı dacára bebugyolálja magát a fekete vászonba, még a csuklyát is felteszi, és lehorgasztott fejjel, mélyen lovára hajolva jön tovább. Magam érdeklıdve nézelıdöm, vajon mi lehet az oka a korai óra ellenére oly nagy a nyüzsgésnek. Hamarosan észreveszem, a fogadó hátsó része kissé ki van égve, fekete koromcsíkok ékítik a falakat, mintha Seel, a Pusztító karmának nyomát viselnék a vaskos gerendák. Bár már nem ég, és bármi vész is érte éjjel a házat, az már messze járhat, az emberek immáron a romok eltakarításával foglalkoznak. A fogadós siránkozva tárgyalja az eseményeket atyafiaival az udvaron. Megállítom Armagedont, és magamhoz intem az amúgy barátságos küllemő, kissé pocakosodó fickót. – Mivel szolgálhatok, nagyuram? – kérdi, illendı meghajlás után. – Mi történt itt az este? – kérdem. – Egy átkozott, csavargó asszonyszemély járt itt, és felégette a fogadóm, hogy Ro, a Kegyetlen bosszúja érje utol! De bármit is kíván nagyuram, megpróbálom elıteremteni! – buzgólkodik. Elmélázva nézek Thani után, a leányzó feltehetıleg a világ minden kincséért sem állna meg. Miért, Frej-jah, miért pont engem sújtasz vele? – Köszönöm, ember, de nincs szükségem semmire. Mekkora a kár? – Talán két vagy három aranypénz is megvan! Az erszényembe nyúlok, és adok neki négy aranyat. – A freita rend mindig szívén viseli az elesettek sorsát! – főzöm hozzá, aztán hálálkodására oda sem figyelve Thani után indulok. Hamar utolérem. – Miért is ilyen sietıs? – kérdem, de nem válaszol. Pár perc néma csend után újra próbálkozom. – A fogadós valami „átkozott, csavargó asszonyszemélyt” emlegetett. Nem gondolod, hogy ez a leírás kísértetiesen illik rád? – Tiszta kizárt! – morogja. Tehát nem akar róla beszélni. Jól van, lehet, hogy nekem is jobb, ha nem tudom meg a részleteket! Aztán egy kicsit gyorsabb tempóra ösztökélem Armagedont. Lovaink lába alatt lassan kopik az út, elmaradnak a ligetek, déltájra szılık, gyümölcsösök veszik át a helyüket. Thani néma, és magam is vagyok olyan makacs, hogy ne erıltessem a társalgást. Csend feszül közöttünk, amit csak Tavaszváró Arleen apróbb teremtményei törnek meg folyamatos zsongással. Forró fénnyel ragyog körülöttünk a nyár. Kora délután intek elıször megállást, egy barátságos, és egyelıre még ép fogadó elıtt. Thanival nem törıdve leszállok lovamról, és bemegyek az épületbe. Pár szóval utasítom a fogadóst, hogy csomagoljon két emberre három napi élelmet, és egy öltözet ruhát, valami suhancnak valót, egyszerőt, aztán visszamegyek az udvarra. Vajon hol lehet útitársnım, nézek körbe. Ennyi idı nyilván elég neki, hogy bajba kerüljön, és reggeli haragom ellenére igenis aggódom érte. Meg persze a környezetéért is

Azonban hamar meglelem, az udvar közepén álló kerekes kút melletti, olyan négyszer négy lépésnyi medence derékig érı kıfalán ücsörög, lábát hősíti a vízben. Magam is odavezetem a kúthoz Armagedont, és vizet merek a lóitató vályúba. Aztán odalépek a medence mellé. – Nagyon fáj? – kérdem, a bokája felé intve. – Á, dehogy! – legyint. – És jó neki a hideg víz! Estére oké leszek – bíztat. – Te tudod – hagyom rá vállat vonva, aztán elıveszem a nyeregtáskából a szappant, és nekilátok lecsatolni alkarvédıimet. – Neked nincs kedved megfürdeni? – javaslom közben. Szent borzadály ül ki az arcára. – Ugyan, menj a francba, tegnap reggel már vizes lettem! Hát, ez is egy felfogás, gondolom, és leveszem mellvértemet is. – Azóta történt ez meg az – intem. – Meglehetısen füstszagú vagy. – Nincs az az isten, aki miatt belemennék! – szögezi le komoly képpel a leányzó. Aztán felkapja a fejét, és egy aprócska „hajaj” nyögés kíséretében ruhástól belecsobban a medence vizébe. No lám, gondolom, de mielıtt megérdeklıdhetném, miféle szeszély miatt hajlandó mégis mosakodni, lódobogást hallok. Érdeklıdve fordulok a fogadó udvarára bevágtató lovas felé. Egyáltalán nem bizalomgerjesztı figura, tüskés hajú, rosszarcú, viseltes göncei meglehetısen kormosak Visszafogja lovát, és egyenesen hozzám léptet. Egy pillantással ellenırzöm Armagedont, megbízható hátasom felemelt fejjel, harcra készen áll, és bár az imént vettem le mellvértemet, és pallosom is jó másfél lépés távolságra van tılem, de valahogy nem látom okát, hogy aggódnom kéne egy esetleges, a fickóval való verekedés miatt. – Uram, nem látott egy fiatal fruskát erre menekülni? Szakadt a ruhája, meg kormos is, és fél lábára biceg. Lisa a neve – szólít meg. Sietség nélkül nekidılök a medence kıkorlátjának, ott, ahol a másik oldalon Thani reszket, orrig a vízbe merülve. Hm, szóval Lisa. – De, láttam – jegyzem meg. Hisz egy freitan nem hazudik. Soha, semmilyen körülmények között sem. – És merre ment? – kérdi a fickó mohón. – Miért keresi? – kérdem merengve. – Tegnap este kockáztam vele, de csalt a kis ribanc, elvesztettem az összes pénzemet. Aztán, amikor kiderült, hogy ólmozottak ám a kockák, akkor meg rámgyújtotta a fogadót. Arra, Sol felé, ha onnan jön, talán láthatta is – int a fickó. – Tényleg láttam azt a fogadót – bólintok Ez is így van. – Segítsen elkapni a kis mocskot! – kérlel. – Szerintem nem lehet messze – vonogatom a vállamat, és ennél aztán tényleg semmi igazabbat nem lehetne mondani. – Sánta a lova is – magyarázom. – Köszönöm, uram! – int nevetve, aztán megsarkantyúzza hátasát, és elvágtat.

Nem törıdöm tovább vele, megfordulok, és nem fogom vissza magamat, megteszem, mit szívem kíván; határozott mozdulattal víz alá nyomom Thani szöszi fejét. No, nem sokáig, csak amíg elszámolok tízig, lelkem nyugtatandó A leányzó vitézül küzd, aztán amikor a felszínre engedem prüszkölve vág át a medence másik oldalára, és csapzottan, köhögve kihasal a kıfalra. – Fá-ázo-om! – vacogja felém, sőrőn összekoccanó fogakkal. – Szóval csalsz szerencsejátékban, gyújtogatsz, és még le is tagadod! – mordulok rá, de magamban kíváncsian várom, vajon miféle jól hangzó mesével fogja kimagyarázni magát. – Frászt! – köpi felém. – Ez a fazon rávett, hogy játsszak, pedig nem is akartam, aztán ı csalt a játékban, amíg el nem nyerte az összes pénzemet, és utána még ráadásul meg is akart erıszakolni. Tiszta szerencse, hogy közben véletlenül felgyulladt a ruhája! – Aha, „közben véletlenül felgyulladt a ruhája”, úgy el tudom képzelni! Ha ez így van, és ráadásul ı nyert, akkor most miért üldöz? – kérdem, de csalódnom kell, ha azt hiszem, hogy erre nem tud mit válaszolni. – Mert utána visszaloptam az egészet, amit elvesztettem – morogja, és közben még az arcát is nekiszorítja a meleg köveknek. – Miközben erıszakolt – jegyzem meg, és alig bírom visszafogni nevethetnékemet. – Ne is magyarázd, értem én, mi mással is törıdhettél volna közben, igaz? – Na látod, hogy látod – hagyja rám, és passzívan fázik tovább. Vigyorogva megrázom a fejemet, de nem forszírozom tovább a kérdést. Immár három szemtanútól is hallottam a tegnap éjszakai eseményekrıl, ebbıl már el tudom képzelni, hogy körülbelül mi is történhetett. Bár a teljes igazságot feltehetıleg soha sem fogom megtudni, de nem is fontos. Hogy Thanit elıbb, vagy utóbb meglincselik, az már ennyibıl is világosan látszik. Aztán leveszem az ingem, és megmosom arcomat meg a tarkómat a kellemesen hideg vízben. Kis idı múlva már nem hallom Thani fogvacogását, érdeklıdve pillantok fel, de még megvan. Feje alá kulcsolt kézzel, félig leeresztett szempillákkal néz. Nem mondom, általában kedvelem, ha megakad rajtam némely kedves mosolyú hölgyek pillantása, de most határozottan zavar, ahogy Thani bámul, hát gyorsan megtörölközöm, és felöltözöm. A borotválkozást is mellızöm, pedig lassan ideje lenne. No, majd. – Ha megszáradtál, indulhatunk! – vetem még oda neki, és bemegyek az épületbe, ahol kifizetem és elteszem a számunkra csomagolt elemózsiát, meg a Thani nak szánt ruhát. Mire visszatérek az udvarra, a leányzó már vezeti kifelé a lovát. Sietség nélkül felszállok Armagedon nyergébe, és követem. Csak az úton érem be, lassan, alig bicegve lépked hátasa mellett. Hamarosan elérjük az elágazást, és lefordulunk a forgalmas, kövezett útról. Innentıl meredekebben tartunk felfelé, és ritkulnak körülöttünk a mővelt földek is.

Thani nemsokára elfárad, felül a nyeregbe, de a lova sem bírja, így hamarosan leszáll, és ezt még megismétli néhányszor a délután folyamán. Közben páratlan éleselméjőségrıl tesz tanúbizonyságot, midın több tucat kifogást talál arra, hogy akár egy pillanatra is, de megálljunk, úgymint; „egy tüske ment a talpamba”, „innék egy kortyot”, „megigazítom Szöszmösz nyergét”, „jé, egy pillangó”, „kifésülöm Szöszmösz szemébıl a sörényét”, „megigazítom az övemet”, „kifésülöm a saját szemembıl a hajamát”, „vakít a napfény”, „visszafésülöm a szemembe a hajamat”, „hú, de magasan vagyunk!”, „hú, még olyan magasra fel kell mennünk!”, „megigazítom az ingemet”, „fáj a lábam”, „Szöszmösz lába is fáj”, „Armagedon biztosan nem fáradt még el?”, és legvégül; „az ott már erdı?” – Igen, az már erdı – pillantok le a mellettem versenyt sántikáló párra, aztán felnézek az alkony ezer színében játszó égre. Hallod-e Daal, te nagyhatalmú, féled-e már a jöttünket?!

THANI avagy feminizmus ide vagy oda, néha kell egy fickó Miután sikktelenül kivágódom a fogadó ablakán, kedélyes vidéknézı túra veszi kezdetét. Sántán és abszolút helyismeret nélkül menekülök, átvágok egy disznóólon, felmászom egy szénapadlásra, beleesek egy sekélyviző patakba, átcsörtetek valami nádason, és ezen felül járok még gyümölcsösben, szántáson, legelın és bozótosban. A legtöbb hely érdekesnek tőnik, de nincs idım szemlélıdni, csomó helyi paraszt lohol a nyomomban. Ám végül sikerül leráznom ıket. Ezek után rájövök, hogy teljesen eltévedtem. Bicegve indulok neki, hogy megtaláljam táborhelyünket. Felhasználva nyilvánvalóan pompás tájékozódó képességemet, reggelre meg is lelem Qt. Lovagom már ébren van, és bár mogorvának látszik, de nem teszi fel az ilyenkor szokásos kérdéseket, mint például, hogy hol jártál, ki vert meg, és az összes istenekre, ugyan miért? Nagyon hálás vagyok a tapintatosságáért. Aztán az éjszakához hasonlatosan strapás nap vár rám, bár Szöszmösz igyekszik helytállni, de látszik, hogy ı sem nagyon bírja. Én meg pláne nem bírom. És Q sem segít, pedig szerintem neki már régen fel kellett volna ajánlania, hogy átadja a lovát, de láthatóan jobban félti azt a flancos paripát annál, hogy rá merjen engedni! És hogy még rosszabb legyen, délben kényszerfürdıt veszek tegnap esti játékostársam jóvoltából, bár meg kell jegyeznem, itt Q kiáll mellettem, és nem köp el, ami tiszta jó dolog. De aztán megint csak megyünk, egyre felfelé, egészen estig, amikor is újra szabadban töltött éjszaka következik. Most nincs

kedvem nyavalyogni, fáradt vagyok, amint lefekszem a Qtól elkuncsizott takaróba burkolózva, azonnal elalszom. Másnap gyötrelmes ébredés után folytatódik a mulatság, még az sem derít jobb kedvre, hogy Q reggel nekem ajándékoz egy újabb öltözet tiszta ruhát. Aztán hamarosan beérünk az erdıbe, és tényleg teljesen más, mint ahogy elképzeltem, néha percekre elfeledkezem arról, hogy tulajdonképpen nagyon nyomorultul érzem magamat. De ha egyszer valóban klassz, izeg-mozog az egész, hiába nézel többször ugyanoda, nem látod kétszer ugyanazt, változik, épp úgy, mint a csatorna szennyvizének a futása. Csak éppen ez nem büdös, sıt, jószagú! Mindezek ellenére a lábam fáj, így örömmel veszem, amikor Q közli, hogy szerinte eljött az ebédidı. Bevetjük magunkat a fák közé, és távolabb az úttól, egy kedélyes kis tisztáson letáborozunk. – Azt hiszem, helyes lenne, ha holnap reggelig már nem mennénk tovább, és pihennél, a lovaddal együtt – mondja kaja után, és mit tagadjam, én is „helyesnek” érzem az ötletet. Szóval elheveredek a főben, és bámészkodom. Tulajdonképpen mi a fenét keresek én itt? Most Karl erszényével kiegészítve Larton pénzét, egészen jól állok anyagilag, semmibıl sem állna lelépni, visszamenni Solba, és feltenni az egészet egy patkányfutamra. Még meg is gazdagodhatnék. Vagy elbukhatnám az egészet, de ez ugye majd mindegy. Mindenképpen jobb mulatság lenne, mint valami kisasszonynak való nevelést kapni Q ismerıseitıl, amivel jelenleg a jövım fenyeget. Az ok, amiért nem dobbantok, nos, elég prózai. Most éppen szemöldökráncolva szöszöl valamit kedvenc lova nyergével, és folyamatosan tök komolyan veszi magát. – Te, Q, ez mennyit ér szerinted? – veszem elı Larton fülbevalóját. Felém fordul, aztán idesétál hozzám, és elveszi a kis vacakot. – Nem sokat, bár azt hiszem, a kı smaragd – válaszolja rövid vizsgálódás után. – Talán egy tucat aranyat, talán annyit sem. Egy picit nem kapok levegıt! –Az egy vagyon! – sóhajtok, és rögtön szebbnek látom a világot. – Kitıl loptad? – kérdi ezzel mit sem törıdve lovagom. – Teljesen jogosan az enyém! – háborodom fel. – Az a fickó, aki most engem üldöz, az nyerte el tılem kockán, de csalt, így szerintem nincs benne hiba, hogy visszavettem – bizonygatom, és az ékszer után nyúlok. – Nem szívesen adnám vissza – vágja zsebre Q. – Hé, ezt én loptam, az enyém! Kikaparom a szemedet, ha nem adod vissza! – fenyegetem, de nem vesz komolyan. – Lehet, hogy valakinek hiányzik. Majd megpróbálom visszajuttatni az eredeti tulajdonosához – adja elı nevetséges tervét. –Juszt se mondom meg, kié volt!

Nyelvet öltök rá, aztán durcásan elfordulok. De mivel nem igyekszik megengesztelni, hamarosan elfeledkezem haragomról, és máson kezdem el törni a fejemet. – Te, Q, te miért nem akarsz megkefélni? A szólított egy pillanatra megdermed. – De kérlek...! – néz aztán rám tágra nyílt szemekkel, felháborodva. – Jó, jó, csak azért kérdem, mert érdekel, hogy miért nem vagyok neked elég jó nı – magyarázkodom, fene hitte volna, hogy zavarja a téma. – Távol álljon tılem, hogy kétségbe merném vonni nıi mivoltod tökéletességét, egyszerően rendem szabályaival ellentétes lenne, ha úgy próbálnék meg hozzád közeledni, ahogy férfi közeledik a nıhöz! – mentegetıdzik, még mindig meglehetısen zavarban. Egy picit összeráncolom a szemöldökömet, és megpróbálom lefordítani magamnak kacifántos kifejezéseit. – Te, csak nem azt akarod mondani, hogy szüzességi fogadalmat tettél? – Nem, ez azt jelenti, hogy majdani feleségemen kívül nem kereshetem más hölgyek kegyeit – magyarázza. – És addig semmi? – csodálkozom el, szegény fickó! – Hát... Ööö... Természetesen látogathatom Szépszemő Liana papnıit. – Azokat az úri kurvákat? – emelem fel a hangomat. – Akik képesek akár két aranyat is elkérni egy menetért? Nincs semmi csodálni való ellenszenvemben, hisz Liana, a Szépszemő leányait mindenki rühellte a környezetemben. Nagyon rontották a boltot. – Úriember legalább húsz aranyat adományoz a templomnak – javít ki Q, aki úgy látszik, még ebben is gáláns lovag, aztán felszáll a lovára. – Azt hiszem, jobb lesz, ha körülnézek, ez a vidék nem annyira biztonságos, nem szeretném, ha rajtunk ütnének! Eme magyarázat után kilovagol a veszélyövezetbıl, aminek én vagyok a gócpontja, és miközben elmélázva szemlélem a fák közé veszı alakját, meg kell állapítanom, hogy hátulnézetbıl is tetszik. Aztán csak várom, hogy összeszedje a bátorságát, és visszajöjjön. Hát igen, a szexszel sose volt szerencsém! Illetve, ki mit nevez szerencsének. Fiatalabb éveimben nem jelentett problémát, egyszerően gyorsabban tudtam futni, és kész, de aztán kinıttem ebbıl a korból. Elsı szerelmem Lai volt, egy nálam alig idısebb pékinas. Mindig lopott nekem friss kalácsot, hát van ennél igazabb bizonyítéka az érzelmek ıszinteségének? Hamar megdumált, és jól emlékszem, a padlásukon randiztunk Ám épp hogy elkezdtünk csókolódzni, amikor egy szög, amirıl megjegyzem, lilám sincs, hogy hogyan került a zsebembe, szóval egy szög kihasította a liszteszsákot, aminek éppen nekidıltünk. Én köhögı rohamot kaptam, Lai anyja meg sikítófrászt, amikor felszaladva a padlásra azt látta, hogy mindent beborít a fehér cucc. Szóval, tempósan kellett távoznom, és Lait sem láttam többet. Ráadásul hetekig nem tudtam kivakarni a hajamból a csirizt.

Aztán Hidren következett, egy kezdı strici, aki, ahogy utólag megtudtam, éppen lányokat győjtött. Mivel elég szépen tudott mosolyogni, hát hagytam magamat. Kedvenc kocsmájának a hátsó szobájában ütöttük volna nyélbe a dolgot, és szerintem legfeljebb három másodperc volt még hátra a döntı pillanatig, amikor ránk törték az ajtót a rivális banda emberei. Secperc alatt agyonverték Hidrent, de szerencsére nagy volt a kavarodás, így legalább én leléphettem. Aztán hosszan bujkáltam elılük. Utána valahogyan elterjedt, hogy akivel én kezdek, az hamarosan szívni fog. szóval kezdtek rossz ómennek tekinteni. Na, körülbelül itt tartott a helyzet, amikor az a nevesincs barom megpróbált agyonverni Sikha kocsmájában, és feltőnt az életemben Q, a mindent elsöprı szerelem. Mert hát ugye, akik azóta ellenem mernek tenni, azokat elsöpri, sıt, a földdel teszi egyenlıvé. Én meg szerelmes vagyok. Legalábbis feltételezem, hogy ezt így hívják. Mire mindezen végigrágódom, addigra eltelik a fejem felett a délután, Q sehol, aztán el is alszom. Nem is tudom, mire ébredek, talán Armagedon fujtatására, vagy lovagom lépteire. Már éjszaka van. Álmosan feltápászkodom, és már éppen megkérdezném, hogy mikor vacsizunk, amikor Q megragadja a karomat, és durván visszalök a földre. – Lapulj! – suttogja is, mintha gyengéelméjő lennék, és nem értenék az elıbbi atrocitásból. – Mi baj? – kérdem, szintén halkan. Nem válaszol, csak nyeregbe pattan, aztán már el is szabadul a pokol, néhány fickó kerül elı a semmibıl, bısz harci ordítással, és nekilátnak leabálni minket. Q meg nem hagyja. Ezzel elvannak egy darabig Én egy ideig passzívan heverészek, csak arra ügyelek, hogy senki se lépjen rám, aztán azon gondolkodom, hogy attól, hogy valaki azt mondja, lapulj, attól még minek engedelmeskedni neki? Tudok én jobbat is, mint nyomorultul dekkolni! Egyelıre négykézláb, de elindulok arrafelé, ahol Szöszmösznek kell lennie. Meg is lelem, de nem sokáig örülhetek neki, megjelenik néhány lovas is a képben, és mielıtt tiltakozhatnék, az egyik maga elé emel a nyeregbe. – Hogy a lepra verje el a képedet, tető állat! – sivalkodom, aztán beleharapok csupasz, és véletlenül az orrom elé kerülı csuklójába. Talán kiált is, én minden esetre szorgalmasan rángatom az állkapcsomat, és feltett szándékom, hogy a csontig meg sem állok. Közben persze tempósan tartunk valamerre, és egyre kevésbé hallom a csata zaját. Végül megérkezünk valahová. Átlovaglunk egy boltíves kapun, romos udvarház magaslik elıttünk. Fogvatartóm megpróbál leszállni, de elég nehezen boldogul. – Szedje már le valaki rólam ezt a kis ribancot! – sziszegi. Én mondanám, hogy szájzárat kaptam, de ez valahogy hülyén venné ki magát, arról nem is beszélve, hogy úgysem hinnék el. Aztán amikor összegyőlnek hárman, akkor azért egyesült erıvel lefaragnak a fickó csuklójáról. Ideje volt,

tele van a szám vérrel, hát beleköpöm a nagyvilágba. Nem törıdnek vele, lökdösve terelnek be az épületbe. Az elıtér szintén elég lerobbant állapotban van, halovány fényő fáklyák világítják meg, két oldalt korhatag lépcsı vezet az emeletre. Nagy a kavarodás, talán egy tucatnyi fickó vesz körül, mintha látnám közöttük Karlt is, de nem szemlélıdhetem sokáig, betolakszik a képbe egy ronda, sebhelyes fazon. Nyilván ı a fınök, egy intésére kizsebelnek. – Hé, az az én pénzem, kemény munkával kerestem, és mérges leszek ám, de nagyon, ha nem adjátok vissza! – Kuss! Hol a fülbevaló? – mordul rám a fınök. Már nyúlnék is a zsebembe, amikor beugrik, hogy Qnál maradt. Holmi erkölcsi okok miatt. Én meg itt belehalok, no, szép kis nevelés! – Elvesztettem! És jobb, ha békén hagytok, mert pillanatokon belül itt lesz ám a lovagom, aki a freita rend tetihuanai rendházának a nagymestere, továbbá teljesen legyızhetetlen, és mellesleg az én pártfogóm! – Na, ne mesélj, mert széttöröm a képedet! – Könnyő ám egy védtelen nıvel verekedni! – kiabálok, de erre nem felelnek, hisz igazam van, tényleg könnyő. Kapok is pár pofont, aztán bejön egy elég idegesnek tőnı pacák, és súg valamit a fınök fülébe. – Zárjátok be a kislányt az öreg mellé! – parancsolja erre a sebhelyes fazon két anyagyilkos-forma fickónak, aztán int a többieknek, hogy kifelé. – Na, ugye, már itt is van az én kedvesem, fogadom, egy negyed órán belül patkányeleséget csinál belıletek – vigyorgok a képükbe, miközben felráncigálnak az emeletre, és belöknek egy sötét szobába. Az ajtót ugyan rámzárják, de azért prímán hallom, hogy odalent többen ordibálnak, még talán valami kardcsattogást is kiveszek a zajból. Helyes, húzom ki magamat a sötétben, Q itt van, és én rögvest meg leszek mentve. Már csak addig kell eltölteni az idıt valami kellemessel, meresztgetem a szememet, bárminemő érdekfeszítınek tőnı cuccot keresve börtönömben. – Ki az? – kérdezi hirtelen egy rekedtes hang a sarokból. – Sisi vagyok, erdıjáró és vadász. Ha közelebb jössz, szétrúgom a térded – válaszolom határozottan. Csukladozó nevetés a válasz. – Most mi ezen a mulatságos?! – vonom fel a szemöldökömet. – Semmi, kislány, semmi. De fölösleges fárasztanod magadat azzal, hogy az én térdeimet rugdosod, megtették már helyetted. Tılem nem kell félned – mondja az ismeretlen, és mocorog, ami nem kevés lánccsörgéssel jár. – Fél a halál! Te ki vagy? – Senki, igazán senki. – Na jó, én megyek. Viszlát! – fordulok el a saroktól, és letérdelek az ajtó elé. – Gondolod, megengedik, hogy távozz? – kérdi a hang. – Soha senki véleményére nem voltam kíváncsi, ha éppen távozhatnékom volt! – válaszolom nagyképően, miközben körbetapogatom a zárat

No igen, vannak, akik esküsznek a jobbnál-jobb álkulcsokra, de szerintem az ilyen világi hiúságok csak arra valók, hogy döntı bizonyítékként szolgáljanak a tárgyaláson. Láttam én már mestertolvajt, hétféle kulccsal, feszítıvassal, fojtóhurokkal az övében, késekkel a csizmájában. Arasznyira kilógó, kékszín nyelvvel, akasztófán. Köszönöm, ebbıl nem kérek! Két girbe-gurba, megfelelıen ormótlan rézcsat is remekül ki tud nyitni egy zárat, és ezekbıl nagy készletet lehet feltőnésmentesen tárolni az ember hajában. Ugyan a frizura fékentartására már nem alkalmasak az elsı árokban töltött éjszaka után, de ez a legkevesebb. Hát elıkaparok két csatot, és nekilátok a zárnak. Nem vagyok csendes, meg gyors se, de hova is sietnék? Jól hallom, hogy odalent még verekednek, súlyos lópaták dobognak az elıtér padlóján. Aztán hosszas, kemény munka után kinyílik a zár, kilököm az ajtót, és beleleselkedem a fáklyafényes külvilágba. Sehol senki. Kilépek, és még egyszer visszanézek A szoba sarkában ısz öregember gubbaszt, szakálla, haja csapzottan lóg, kezén-lábán láncok. Üres szemgödrei vakon merednek bele a semmibe. Egy kicsit meg is sajnálom. – Te, tehetek érted valamit? – Ha itt hagynád azt az álkulcsot, amivel kinyitottad az ajtót. – kéri szégyenkezı mosollyal, felvillantva mindhárom fogát. Visszatrappolok, és a kezébe nyomom a két csatot, legyen vele boldog, nekem van másik! Aztán futva távozom. Odalent már elhalt a csatazaj, és nem akarom nagyon megváratni Qt.

Q AL AQUIM avagy néha még az is felelıtlen optimizmus, ha elhatározod, hogy megéled a napfelkeltét A következı nap jól kezdıdik, Thanit lenyőgözi az erdı, még arról is elfeledkezik, hogy fáj a bokája, de ez sem tart örökké. Már-már hajlanék rá, hogy kölcsön adjam neki Armagedont, de végül mégsem teszem. Kedves paripámon még soha sem ült senki, rajtam kívül. Így arra az elhatározásra jutok, hogy jobb lesz pihenéssel tölteni a délutánt. Thani sem ellenkezik, hát letáborozunk. Csak az a baj, hogyha nem fáradt, akkor beszél, és ha beszél, akkor fıként hetet-havat. Amikor már nem bírom tovább, lóra pattanok, és azzal az indokkal, hogy körülnézek, elvágtatok. Ám pár percnyi magány is elég ahhoz, hogy belássam, mennyire nem volt szép tılem egyedül hagyni szegény leányzót. Már éppen visszafordulnék, amikor szemembe ötlik valami, ami nem illik az erdı békéjébe.

Csizmás lábak taposta nyomot lelek. Összehúzott szemöldökkel, lassú lépésben követem, mélyen elırehajolva Armagedon nyergében. Zavar, hogy nem vagyunk egyedül, ez tényleg nem veszélytelen környék. Hamarosan véget ér a nyom, egy idısebb tölgyfa alatt. Armagedon prüszkölve jelzi, hogy idegen ló szagát érzi, és hamarosan meglelem az állat nyomait a talajon. Persze, nem kell feltétlen rossz szándékot feltételezni valakirıl, akirıl csak annyit tudok, hogy sétált egyet a táborunk környékén, aztán elvágtatott. Abból azonban semmiképpen sem lehet baj, ha egy ideig követem a nyomait, és megbizonyosodom róla, hogy tényleg elment. Arról nem is beszélve, hogyha nem ment el, akkor érdemes lenne megtudakolni tıle, vajon mit keres ebben az ember nem járta rengetegben? Hát elindulok az idegen ló nyomait követve. Néhol majdnem elvesztem szem elıl, és nagyon lassan haladok a fák rám boruló árnyékában. A nyom elıször nagy ívben megkerüli a táborhelyünket, aztán áthalad egy kisebb dombon, aminek a másik oldalán elhagyott kúria épülete magaslik. Hosszasabb szemlélıdés után észreveszek némi mozgást a magas falak határolta udvarban. Érdekes, gondolom, miközben közelebb lovaglok, aztán egy megfelelınek tőnı tölgy alatt megállítom Armagedont. Felállok a kengyelben, majd megkapaszkodom a fejem felett kinyúló faágban, és felhúzódzkodom rá. Aztán még feljebb mászom, míg elég jó rálátásom nem nyílik a kastélyocska udvarára. Tizenkét lovat számolok meg odabent, és huszonegy embert. Az egyik kísértetiesen hasonlít arra a fickóra, aki Thani után érdeklıdött tegnap délelıtt, annak az útmenti fogadónak az udvarán. Lehet, hogy most mozgósítja a cimboráit? Ezek szerint már tisztában lehetnek vele, hogy hol a táborunk, sıt, ki is kémlelték azt, feltehetıleg este rajtunk is ütnek. Nem hangzik bíztatóan, merengek el a lassan lebukó napkorongot szemlélve. Aztán látom, hogy elkezdik felnyergelni a lovaikat, hát lemászom a fáról, és sietve indulok vissza Thanihoz. Várakozásommal ellentétben nem ideges, sem nem türelmeden hosszas távollétem miatt; egyszerően alszik. Remek, gondolom, és gyorsan felszerszámozom a lovát. Lehet, hogy a futás szégyen, de egy átgondolt, szervezett visszavonulás már helyt állhat egy stratégiailag jól szervezett hadmővelet szerves részeként is. Ám nincs rá idınk, hogy ellovagoljunk, Armagedon már jelzi is az idegenek közeledtét. És hogy egyszerre nagyon sok dolgom legyen, Thani is ébredezik. – Lapulj! – lököm vissza a földre, és meglepıdöm, amikor engedelmeskedik. Utána még kérdez valamit, de már nem tudok válaszolni, megelevenednek a bokrok, és hirtelen fél tucatnyi banditával találom magamat szemben. Az ostobák bíznak számbéli fölényükben, hát megmutatom nekik, hogy hogyan küzd egy freita lovag. Körbetáncoltatom Armagedont, pallosommal vágva köztük rendet. Gyorsan vesztenek két embert, ez észre téríti ıket, és visszább vonulnak, körbevesznek.

Most feltehetıleg arra várnak, hogy én majd kitörök közülük, és míg az az egy szerencsétlen, aki felé indulok, megpróbál védekezni, addig a többi hátba támad. No lássuk, legyen meg az örömük! Megsarkantyúzom Armagedont, és nekilendülünk. Pompás ménem egyszerően legázolja az útjába esı haramiát, magam néhány palloscsapással veszem el az felém mozduló útonállók kedvét a további harctól. Örökre. Amint megszabadulok a közvetlen veszélybıl, igyekszem felmérni, mi történt közben. Határozottan lódobogást hallok egy irányból, és az imént mintha Thani sikoltozott volna, de merre is, meresztgetem szememet. A táborhelyünkként szolgáló kis tisztáson és környékén teljes a fejetlenség, ellenfeleink nyilván nem gondolták végig a lerohanásunk részleteit, bolond módon, és vakon bíztak a meglepetésben, no meg nem csekély túlerejükben. Ez most jócskán a hasznomra válik, ık nem tudják bajtársaikról, hogy azok mit csinálnak, én meg nagyjából átlátom a helyzetet. Hiába, a csaták lelke a jólszervezettség, ha egy hadvezér elfeledkezik errıl, akkor már vesztett is! Gyors elhatározással a távolodó lódobogás irányába vágtatok, de csak addig, amíg megbizonyosodom, hogy a közeli kúriába tartanak, aztán visszafordulok. Mire visszaérek csak a csend fogad, támadóink sehol. Halottaikat elvitték, távolból hallom, hogy merre mennek. – Thani? – szólítom halkan útitársnımet, de nem kapok választ. Körbeléptetem a tisztást, sehol semmi, még a lova is eltőnt. Tehát mégsem csak képzeltem azt a sikoltást, gondolom rosszkedvően, aztán vágtára fogom Armagedont. Mély meggyızıdésem, hogy nincs kísértetiesebb látvány annál, mint amikor az ember mellett fékevesztett tempóban rohannak el a fák semmibıl hirtelen feltőnı ágai. Bár végsı soron, amit egy éjszakai, erdıbeli vágtáról tudni érdemes, az belesőríthetı egy szóba is: esztelenség, csak éppen nekem sietnem kell, Thani esetleg bajban van. Bízom szerencsémben, no meg Armagedon ösztöneiben, hogy egyeden alattomos gyökér sem fogja lerántani a földre. Negyed óra sem telik el, amikor feltőnnek a völgy túloldalán a kúria halvány fényei. Még a délután megfigyeltem erıs, kétszárnyú kapuját, azon nem lenne egyszerő átjutni, de észrevettem azt is, hogy hátul, a fal bozótba veszı része elég omladékos. Most ide irányítom Armagedont, aztán keresek egy olyan szakaszt, ahol elég alacsonyak a fal romjai. Nem pocsékolom az idıt leszállásra, ezen az éjszakán bizonyosan figyel rám Gyorslábú Yl, a lovasok istene, hát még egyszer kérem segítségét, és átugratok. Bent, az udvar elülsı részén néhány fickó nyergeli le a lovakat, nincs idejük feleszmélni, ahogy közéjük vágtatok A lovak horkantásai, majd emberi kiáltások verik fel a csendet, vér szennyezi pallosomat, ahogy elcsendesítem ıket, de nem pazarlok rájuk több idıt a kelleténél. A ház bejárata felé veszem az irányt, és szerencsém van, az éppen akkor nyílik, és újabb, talán harcra készebb haramiák rontanak ki rajta. Közéjük

ugratok, át szeretnék törni a kapun, be, a házba. Összetorlódnak körülöttem a testek, fájdalom nyilall a lábamba, talán eltaláltak, talán súlyos. – A gyızelemig! – sziszegem összeszorított fogakkal rendem jelszavát, és pár csapás után megnyílik az út elıttem. A hallban csak néhány menekülıt látok, ıket sem sokáig, elnyeli árnyukat a ház ezernyi sötét zuga. Csak két fickó csörtet a nyomomban, a többinek volt annyi esze, hogy elmeneküljön. Mivel itt van hely, hát kihasználom, megfordulok. Rövid összecsapás után az egyik elfut, a másik pedig meghal. És most merre tovább? –Jövök már, nyugi, egy pillanat! – hallom valahonnan felülrıl az ismerıs hangocskát, aztán lábak dobognak a korhadt falépcsın. És feltőnik Thani. Amint leér, magam elé kapom a nyeregbe, aztán elindulunk kifelé. Senki sem próbál meg az utunkba állni, gond nélkül távozunk a kapun át. Az úton rövid ideig még vágtában haladunk, aztán, amikor megbizonyosodom róla, hogy egyelıre nem követnek, akkor visszább fogom lovamat. De csak órákkal késıbb, hajnal felé állunk meg. Itt már talán biztonságban vagyunk, innen már nincsen messze Vae, ha sietünk, az estét már a városban tölthetjük. Csak éppen fáradt vagyok, nagyon, és ennek nem mindössze az átvirrasztott éjszaka az oka. – Tisztában vagy vele, hogy hányan haltak meg miattad ezen az éjjelen? – kérdem Thanit, miközben ismét lépésre fogom Armagedont. Azonban nem válaszol, a maga módján dolgozza fel az éjszaka megpróbáltatásait. Alszik. Én sem erıltetem, végül is a haramiák támadtak meg minket, feltehetıleg sok munkától kíméltük meg a helyi hóhért. Vedd a lelküket, Frejjah, te Gyızhetetlen, és légy hozzájuk kegyes! Aztán felkel a nap, és elérjük a kövezett, forgalmas utat. – Te, Q, mikor fogunk reggelizni? Tehát felébredt. – Jó reggelt! Hogy aludtál? – kérdem, rá se nézve. –Jól, csak fáj az állkapcsom. Értem. És mellesleg szakadt, véres, bár mondjuk most éppen nem kormos. Már megint tiszta ruhát kell neki venni, mi vagyok én, szárazdajka? – Az állkapcsod? – kérdem szórakozottan. – Ja. Piszok kemény csuklója volt az egyiknek! Remélem, jól szétverted a fejüket! – Igen, azt hiszem ez a megállapítás helytálló, ha magam nem is így fogalmaznék. – De tényleg, baromi jól verekszel ám! Te még Sol legrosszabb negyedeiben is simán megélhetnél, téged aztán nem merne kifosztani senki! Valahogy még soha sem merült fel bennem efféle karrier lehetısége. – Köszönöm elismerésedet. Alig két évtizednyi szorgalmas gyakorlás kell hozzá, meg két-három végigverekedett hadjárat, és utána az ember akár hozzáértı harcosnak is nevezheti magát. Ezt lehet, hogy nem érti, mert egy picit hallgat.

– Ja. Szóval, mikor reggelizünk? – tér aztán vissza a kiindulási ponthoz. – Majd holnap. Az úti csomagjaink ott maradtak az utolsó táborhelyen. – Tehát nincs kajánk – szögezi le. – Valóban. Ám az elsı emberlakta helyen megállunk, és kiigazítjuk ezen apró hiányosságot – biztosítom. Ez egy ideig megnyugtatja. – És Szöszmösz? – Elveszett – közlöm, és magam elıtt nem titkolom, ez nagy örömömre szolgál. Nem kedveltem azt a szerencsétlen lovat, talán csak azért, mert nem én választottam. – Akkor menjünk vissza érte! – követeli. – Nem megyünk – szögezem le. Remélhetıleg ellentmondást nem tőrı hangon. – Dehogyisnem! – ragadja meg a kantárt, és tényleg azt hiszi, hogy Armagedon ettıl meg fog fordulni. – Mondom, hogy nem! Egy kicsit dulakodunk, aztán megelégelem, és lerakom a földre. – Visszamehetsz érte. Én itt megvárlak. Pillanatra habozni látszik, aztán legyint. – Te, nem annyira fontos – és visszaszállna. – Szerintem egy ideig gyalogolhatnál, Armagedon meglehetısen fáradt. – He? – néz rám tágra nyílt szemekkel. – Na menj a francba, megkeresem Szöszmöszt! – fordít háta, és elindul, visszafelé. Dühösen nézek utána. Hát nem és nem! Eszembe sincs visszahívni! Bizonyos, hogy kettınk közül én vagyok a makacsabb. De ı az eszementebb! – Frej-jah, errıl még beszélünk! – morgok az orrom alatt, es a leányzó után vágtatok. Gyorsan beérem, egy ideig mellette léptetek. – Felszállhatsz – közlöm, de nem nézek rá. Csendben lépked, nem felel. Hát lehajlok, és felkapom magam elé a nyeregbe, aztán megfordulunk, és vágtára ösztökélem Armagedont. Jó lenne mielıbb elérni Vae-t! Thani egy ideig még sivalkodik, emlegeti ıseimet is, én nem bánom, legyen igaza, különösen az apámmal kapcsolatba hozott pestist illetıen, de nem válaszolok, így hamar lenyugszik. Délre elérünk egy fogadót, és megebédelünk. Illetve Thani ebédel, én pedig bekötözöm a bal lábamon lévı kis karcolást. Szerencsére nem komoly, bár jót tenne neki, ha egy ideig pihenhetnék. Amúgy is fáradt vagyok, hát megengedek magamnak egy óra alvást. Aztán folytatjuk az utunkat, és estére el is érjük Vaet. Szerencsénk van, hogy még kapuzárás elıtt, semmi sem hiányzik kevésbé, mint egy, a falak alatt töltött éjszaka! Odabent a fölénk görbülı házak szegte sikátorokban a megszokott nyüzsgés fogad. Thani, aki az egész nap folyamán csendesen viselkedett, illetve szerintem

fıként aludt elıttem a nyeregben, most felélénkül. Fej– forgatva bámészkodik, és persze fecseg. – Hogy hívják ezt a várost? – Vae. – Az ott a börtön? – mutat elıre, ahol feltőnik a fıteret körülölelı épületek komor és impozáns homlokzata. – Nem, az a városháza. A börtön mögötte van – tájékoztatom. Remélhetıleg nem lesz hozzá szerencséje. Aztán kifordulunk a fıtérrıl, és átvágunk a kedvenc fogadómhoz vivı, árusokkal zsúfolt utcák egyikén. – Ez a piac? Csak ekkora? Ez Solhoz képest semmi! – tekergeti a fejét Thani. – Valóban, de ne feledd, Sol majdnem milliós város, Vae pedig legfeljebb csak tízezer lelket számlál – intem. – Látszik is! Itt is börtönnel meg kényszermunkával büntetik a lopást, vagy ez elmaradott hely, és levágják a szegény tolvajok kezét? – A csonkítást már majdnem száz éve tiltja a királyi törvény. Mindenütt, azaz itt is – sóhajtok. – No, azért én hallottam történeteket! Ám szerencsére már nincs ideje elmesélni ıket, megérkezünk a Vándorsólyom elé, és lerakom a földre. Aztán magam is leszállok, és az elısietı lovászgyerek gondjaira bízom Armagedont. Szeretném a lelkére kötni, hogy válassza külön a többi lótól, adjon neki zabot, és általában, legyen vele több, mint figyelmes, de mivel Thani kígyó módra már el is tőnik a söntés felé, hát hagyom, és a leányzó után sietek. Bent nagyobb tömeg fogad a szokásosnál, talán a heti vásár miatt nagy a forgalom. Odalépek a pulthoz, és magamhoz intem a fogadóst. – Üdvözlöm, Q uram, a szokott szobáját méltóztatik kivenni? – kérdi az alázatosan. – Igen, és még egy vele szomszédosat is. Továbbá vacsorát is kérnék. És még folytatnám kívánságaimat, de közben Thani megrángatja a karomat. – Bocs, de pisilnem kell! – Arra! – intek diszkréten a hátsó kijárat felé. Gyorsan eltőnik a tömegben, nekem meg késın jut eszembe, hogy figyelmeztetni kellett volna, ne csavarogjon el, holnap korán indulunk tovább. Utána mennék, de egy ismerıs hang megszólít. – Q! Nem az én napom ez! Megfordulok, ám nem tévedtem, Si-Kurrah áll mögöttem. – Üdvözöllek, rég találkoztunk, fiam! – köszönt. – Számomra öröm, hogy látom, uram – válaszolok. Egyikünk sem mosolyog, módfelett feszült közöttünk a viszony már évek óta. Én még nem is erıltetném az ellenszenvet, de ı, mint apám jobbkeze, kötelességének tekinti, hogy győlöljön. És az, hogy most itt van, az azt jelenti, hogy az öreg megint szervez valamit a háttérben. Lehetıleg nem ellenem, gondolom, hisz határtalan az én optimizmusom!

– Apád hírét vette, hogy erre jársz mostanában! Mi mozdított ki tetihuanai sasfészkedbıl? – kérdezi. Igazán nem sok köze van hozzá, nem mintha titkolnám, de semmi kedvem pont neki beszélni küldetésemrıl. Úgyis bizonyosan tud róla, apámnak mindenfelé vannak kémei. – A rend ügyes-bajos dolgait intézem – válaszolok kitérıen. – És ezek annyira lekötnek, hogy már nincs is idıd meglátogatni szeretı apádat? – kérdi, és meg sem rezdül a szempillája. – Sajnos, tényleg nincs sok idım... – felelem, és még azt is hozzá tenném, hogy „talán majd máskor”, de közbevág. – Pedig apád azzal a nyomatékos kéréssel küldött elébed, hogy ha már úgyis erre jársz, keresd fel otthonodat pár napra! Otthon? Ha van is nekem ilyesmim, hát akkor sem Wareen fekete várában! – Meggondolom... – És remélem elfogadod! – vág ismét a szavamba, ami módfelett illetlen dolog, de lévén nálam idısebb, még csak rendre sem inthetem. – Úgy lesz, de bocsásson meg! – hajlok meg kurtán, és mielıtt válaszolhatna, határozott léptekkel távozom, a hátsó kijáraton át. Zsúfolt udvarba jutok, de hiába nézek körül, Thani sehol. Világos, eltőnt valahova, de bizonyos vagyok benne, hogy amint bajba kerül, vissza fog térni. Azaz hamarosan. Legrosszabb esetben reggel megtalálom a börtönben, és ez legalább annyiban jó, hogy addig is biztonságban van a rácsok mögött. Rövid ideig még várakozom, nehogy megint összefussak Si-Kurrahhal, aztán visszamegyek a fogadóba. Utasítom a csapost, hogyha feltőnne Thani, akkor adják oda neki a kulcsát, aztán felmegyek az emeletre, a szobámba. Fáradtan dörzsölöm meg a halántékomat. Magam sem tudom, mit csináljak, hisz elıttem áll egy teljes szabad éjszaka. Mondjuk végigaludhatnám. Vonzó az ötlet. Vagy megkereshetném Si-Kurraht, és megpróbálhatnám megtudni tıle, vajon miféle szívörvendeztetı meglepetéssel vár az apám. Ez körülbelül annyi sikerrel kecsegtet, mint egy hat napja éhezı hiéna szájából kirimánkodni a döghúst. Azzal a számottevı különbséggel, hogy egy átlagos hiéna messzemenıkig kellemesebb személyiséggel bír, mint Si-Kurrah. Vagy például aggódhatnék Thaniért. Ám ebbıl igazán nem kérek, végül is az elmúlt napok jó részét ezzel töltöttem. Tehát tennivaló lenne bıven, de egyik iránt sem érzek olthatatlan vágyat, hát megborotválkozom. Ezt már úgysem halogathattam tovább, és legalább addig nem töröm a fejemet hiábavalóságokon, amíg arra koncentrálok, hogy ne vágjam meg magam. Aztán lemegyek a nagyterembe, és megérdeklıdöm, vajon kedves útitársnım feltőnt-e már? Nem lep meg a válasz, hogy még nem jött vissza, tehát úgy döntök, hogy megvacsorázom. Most már kisebb a tömeg, több szabad asztal is van, ennek ellenére habozás nélkül azt választom, ahol Si-Kurrah és két csatlósa

borozgat. Az túlzás, hogy örömmel fogadnak, de nem látszik rajtuk, hogy mennyire nem kívánják a társaságomat, egy ideig kedélyesen fecsegünk. Nem kérdezek sem apámról, sem öcsémrıl, úgyis azt a választ kapnám, hogy remek egészségnek örvendenek, és ezt egyszerően nem akarom hallani, így inkább Reelan ostromáról beszélek, meg más hadi eseményekrıl, amiknél volt szerencsém jelen lenni. Közben azon töröm a fejemet, vajon mi lehet apám szándéka. Bár nyilvánosan nem hirdette ki Paadre nagymester, hogy én Daal elpusztítására indulok, ám apám bizonyosan hírt szerzett róla. Ám akkor mién akar találkozni velem? Mennyivel egyszerőbb lenne neki, ha elfeledkezne rólam, egészen addig, míg meg nem hozzák halálhíremet! Azt habozás nélkül elvetem, hogy felébredt a lelkiismerete, és még egyszer látni kíván. Nem, az öreg nem szentimentális fajta. Egy oka lehet csak meghívásának; még most szeretne elveszejteni, mielıtt dicsıségesen visszatérek. Igen, akkor már nehezen tehet ellenem bármit is. Ez pedig azt jelenti, hogy számol azzal, hogy egyáltalán visszatérek! Módfelett örömmel tölt el ez a felismerés, íme az elsı jel, ami arra utal, hogy túl fogom élni! A vacsorát csak egyetlen kis közjáték zavarja meg, egy szerencsétlen kereskedı siránkozva rohan le a szobájából, és nagy hangon panaszolja el erszényének eltőnését. Hm, nem ı lépett be a hátsó ajtón, amikor Thani éppen távozott? Bár nem vagyok ebben bizonyos, de semmiképpen sem szeretném Frej-jah haragját a fejemre vonni, így kifizetem szegény ember kárát. Ha más haszna nem is lesz eme jócselekedetnek, legalább öregbítem rendem hírnevét! Thanival pedig feltéüenül el fogok beszélgetni! Mihelyst elıkerül! Vacsora után jó éjszakát kívánva távozom Si-Kurrahék lélekemelı társaságából. Nagyon fáradt vagyok, és nem mintha nem bírnám akár három napig is alvás nélkül, de józan eszem azt súgja, hogy holnap érdemes lenne kipihenten és frissen nekivágni a Wareenbe vezetı útnak Ám Thani még mindig sehol, és bizonyos vagyok benne, hogy megint bajba keveredett Vajon miért hiszi azt, hogy én majd segítek neki, morgom, miközben kimegyek a hátsó udvarra. Innen csak egy kapu vezet ki, és az a délután folyamán zárva volt, tehát feltehetıleg a kerítésen át távozott. És mivel nem egy magas termető leányzó, hát valószínőleg annak az esıvizes hordónak a tetejérıl. Nos, végül is rám bízták, hogy elvigyem Paadre nagymester elé, gondolom mogorván, miközben fellépek a hordó peremére, aztán átendülök a kerítésen. És innen hova tovább? Az utcasarokról muzsikaszó hallatszik, és egy réztábla patkányversenyt ígér. Ez Solban népszerő mulatság, tehát lehet, hogy Thani is kedveli. Kimért léptekkel bemegyek a kis kocsmába. A hely szakadt közönsége furcsálkodva néz rám, nem illek közéjük. Körbesétálok a két helységben, de nem látom Thanit. Az ajtóban egy fickó ácsorog, megállok elıtte. – Nem láttál egy alacsony, szıke és szakadt ruhájú, fiatal lányt itt az este folyamán? – veszek elı egy rézpénzt.

– Egy pasassal távozott. Oda mentek! – bök egy sarkon túli házra, miközben elteszi az érmét. Rosszkedvően követem útmutatását, és szolid, de stabil erkölcsi undort érzek, amikor belépek a fickó által jelzett ház piros lámpával ékített ajtaján. Itt is megnéznek, és ez sem jobb hely, mint az elızı. Egy koros hölgy szólít meg. – Mivel szolgálhatunk, uram? – kérdi mézes-mázos hangon. – Egy lányért jöttem, aki hozzám tartozik. Magammal vinném. – Minden nálunk dolgozó hölgy önszántából van itt, és csak akkor távozik, ha akar – komorul el. Félretolom az útból, és beljebb megyek. Fülledt, homályos terembe érkezem, ahol lengén öltözött lányok bámulnak meg. Thani nincs köztük, ezt egy pillanat alatt felmérem, aztán felmegyek az emeletre. Szők folyosóra jutok, számolatlan sok ajtó nyílik belıle. In nagy botrány lesz, gondolom fásultan, miközben elindulok a folyosón, és elkezdem berúgni az ajtókat. Sikoltozás kíséri lépteimet, rögtön az elsı szobában megzavarok egy fickót, aki nagy hangon, és meglehetısen hiányos öltözetben nekem támad. Kilépek elıle, és nekilököm a falnak, hogy eszméletét vesztve rogy össze. A vele lévı hölgy teli torokból sikoltozik, de nem foglalkozom vele, és neki van annyi esze, hogy kitérjen az utamból. Szám szerint három párocskát rebbentek még szét, mire végre meglelem, amit keresek. Az egyik szobában magányos öreganyóka takarítgat. Az ágyon jókora vörösborfoltok éktelenkednek, de észreveszek köztük néhány vércseppet is. Továbbá az egyik molyos falikárpit kissé kormosnak tőnik. – Hol van az a lány, aki ezt csinálta? – szólítom meg az asszonyt. – Há ném tom! Dé az embere lenn van a konyhába! – sipogja valami alig érthetı tájszólásban. Méghogy az embere! Visszamegyek a lenti terembe, és már éppen találomra belöknék egy ajtót, amikor futva feltőnik egy marcona fickó, aki feltehetıleg az intézmény ıre lehet. – Állj meg, te! – kiáltja felém, és megpróbál feldönteni. Az utolsó pillanatban lépek félre, gáncsolom el, aztán rátérdelek a hátára. – Hol a konyha? – szorítom le a földre. Nyilván nem számított ily gyors vereségre, teljesen kétségbeesettnek látszik –Arra! – nyöszörgi, és mutatja az irányt. Ököllel tarkón sújtom, aztán folytatom a ház feldúlását. A konyha pici és módfelett büdös, a fal menti lócán megviselt fiatalember piheg. Arcát friss vágások ékítik, körülbelül hetvenhét darab. Beléptemre felpattanna, de lassú, elkapom a nyakát, s nekiszorítom a falnak. – Azt a lány keresem, akivel jöttél! – közlöm vele, és a torkának feszítem kosaras markolatú tırömet. Nagyon vigyázok, hogy meg ne vágjam, rendem regulái szerint a kegyelemdöfésre használatos tırt nem érheti vér, csak gyızedelmes párbaj után,

ha a legyızött ellenfél a halált választja. Ám a fickó nincs ezzel tisztában, fehérre sápad. – Lailát? – kérdi. – İt – hagyom rá. Bosszantó szokása a leányzónak, hogy nem tud kétszer ugyanúgy bemutatkozni. – Elvitte Hisper. – Hova? – Gondolom a Rıt Sárkányba. Elengedem, rongyként csuklik össze. Visszamegyek a nagyterembe, és nem törıdve a sikoltozva menekülı lányokkal, elindulok a kijárat felé. – A betört ajtókért! – vetek oda pár érmét a fal mellett sápadozó ma– dámnak, és kilépek a ház fülledtsége után kellemesen hős utcára. Szóval a Rıt Sárkány, és Hisper. Az a gazember egyszer még megjárja velem, bár már a múltkor is hasonlatosan fogadkoztam, és akkor is kimagyarázta magát a simabeszédő fickó, akirıl csak annyit tudok, hogy az általa vezetett rablóbanda a vae-i alvilág legstabilabb alapköve. Vajon felépült-e már az utolsó találkozásunk óta, merengek el, de persze nyilván, egy egyszerő lábtörés kiheverése nem tart fél esztendeig. Aztán megállok a Rıt Sárkány mocskos kapuja elıtt. Bentrıl füst és röhögés szőrıdik ki. No, majd elrontom én a kedvüket, lépek be, és tényleg, a nevetést mintha elvágták volna. Lassú lépésekkel elsétálok a pultig, közben pár gyors pillantással felmérem a jelenlévıket. Néhány csavargó lebzsel csak itt, senki ismerıs, senki idegen. A megszokott, az évek alatt arctalan masszává olvadt törzsközönség, piti tolvajok, részeges, duhaj népség. A fogadós azonban ismer, amint meglát, már rakja is a pult alá az éppen keze ügyébe akadó demizsonokat. – Hispert keresem – állok meg elıtte. Hiába a masszív pult közöttünk, nem érzi biztonságban magát, hátra lép. – Nincs itt! – Akkor hol van? – Nem tudom. Elıveszem pallosomat, és megtámasztom a lábam elıtt. Félelmetes, hogy mekkora nyomatékot tud adni az ember szavának egy alig másfél méteres, kétélő penge. – Délután elment, dolga volt! – Kivel ment el? – Egyedül. Ez az elsı határozott válasz. Az elsı, amit nem hiszek. – Nézd, paraszt, engem nem érdekel, hogy a ti mocskos bandátok lefizette a fél városırséget, és most szabadon lophattok, rabolhattok, én freita lovag vagyok, és ha hazudozni mersz itt nekem össze-vissza, akkor szétverem ezt a lepratanyát, Gyızhetetlen Frej-jah nevére mondom! Szóval, kivel ment el? – mennydörgım. – Hát néhány ivócimborájával – rezzen össze a fogadós. – Nem hittem volna, hogy a nagyméltóságú lovag úr ezt figyelemre méltatná.

Pedig figyelemre méltatom. Ez tudniillik azt jelenti, hogy Hisper olyan tucatnyi rablógyilkos társaságában vágott neki a ma esti kalandjának, aminek az lett a vége, hogy elragadta Thanit. Azaz másnak is fontos a lány. – Ki beszélt Hisperrel ma délután? – Hát itt sokan megfordulnak, váltanak egy pár barátságos szót... – hadovál összevissza a kötényes. Jó lenne egy kicsit szétcsapni az üvegek között, akkor nyilván lényegretörıbbé válna monológja, de lehet, hogy csak azt érném el vele, hogy a hátam mögötti csıcselék felbátorodna, és nekem esnének. Határozottan megfordulok, és fél kézzel elırelendítem pallosomat. A legközelebbi asztal pozdorjává zúzódik a csapás alatt. A mellette ülı figura hökkenten kapna boroskupája után, de nem éri el, szabad kezemmel a torka után nyúlok. – Nos, ki kérte ma estére Hispert segítségét? – rántom a magasba. A fickó ijedten kapkodja a pillantását, nem hitte volna egy pillanattal ezelıtt, hogy ily hamar az események középpontjába kerülhet. – Si-Kurrah – nyögi, aztán ráébred, mit tett. Frej-jah nevére merném fogadni, hogy a hajnal már nagyon messze fogja érni. Egy senki csavargó ne vonja magára földesura dühét. Ha pedig valaki elárulja Si-Kurraht, arra biztosabban sújt le apám haragja, mint vadászsólyom a sebzett galambra. Visszalököm a földre, és szétnézek. Az emberek még ülnek, de már a kancsókra kulcsolódott kezük, már összeszőkült szemmel latolgatják az esélyeket. Hamarosan rájönnek, hogy legyőrhetnek egy magányos lovagot. Innen csak egy lépés, hogy belegondoljanak, mit fizetne apám a gyilkosomnak. Szerintem az illetı példás büntetést kapna, az öreg mindig is szerette az olcsóbb megoldásokat választani, de ez most nem érdekes. – Ha Hisper visszajönne, adjátok át neki szívélyes üdvözletemet! – vetem oda nekik, aztán gyors léptekkel távozom. Az utcán, sok sarokkal arrébb gondolok csak bele a helyzetbe. Si-Kurrah, azaz apám elraboltatta Thanit. És erre már akkor kiadta az utasítást, amikor még meg sem érkeztünk a városba, tehát tudott a leányzóról. Azt is sejti vajon, hogy az esetleg Frej-jah választottja? Nem hiszem, ezt csak a solbéli fıpapunk tudja rajtam kívül, és benne megbízom. Azaz apám hírét vette, hogy egy lánnyal utazom, és elvitette, remélve, hogy ezzel megzsarolhat Ám mivel nem tudja, hogy ki is a foglya, nem fog kesztyős kézzel bánni vele. Vajon rákényszeríthetném-e, hogy engedje el? Nem, apámat nem lehet kényszeríteni, ahhoz legalább Paadre nagymester tekintélye kéne, és még az ı közbenjárása is nyilván csak ennyit érne el, hogy az öreg letagad mindent, majd egy sötét éjszakán elásatja Thani felismerhetetlenségig összevert tetemét. Nem, a leányzón csak úgy lehet segíteni, ha megszöktetem, ehhez pedig elıször is tudnom kéne, hogy hol van. Hol lenne, Wareenben. Csakhogy én is odakészülök, nem?

Megengedek magamnak egy fanyar félmosolyt. Épp csak végtelenül óvatosnak kell lennem. Apám kemény ellenfél. Bár eddig kerültem vele a nyílt összecsapást, de ezek szerint ezt immáron túlhaladta az idı. Ahogy Kétarcú Rashadel követıi mondják, hiába rejtızködsz, minden harcodat meg kell vívnod elıbb-utóbb. Hát rajta! Visszamegyek a fogadóba, és bár szívem szerint vágtában indulnék Wareenbe, most mégis kényszerítem magam, hogy aludjak. Egészen másnap nyolcig, mikor is lassan összekészülıdöm, és lemegyek reggelizni. Lent ideges társaság vár, Si-Kurrah és emberei beszélgetnek egy asztal mellett. Jöttömre elhallgatnak. – Jó reggelt, urak! – intek oda nekik, aztán leülök egy üres asztal mellé, és komótosan rendelek. Mintha eleddig észre sem vettem volna útitársnım eltőnését. Hisz, ha kimutatnám, hogy Thani nagyon fontos nekem, azzal alá is írnám a halálos ítéletét! Si-Kurrah nem bírja sokáig, átjön az asztalomhoz. – Sietned kéne fiam, hosszú az út Wareenbe, nem érünk oda estig, ha még sokat késlekedsz! – Sajnos úti társnım még nem ért vissza, és nincs szándékomban nélküle elindulni – jegyzem meg közömbösen. Az sem lenne jó, ha Thanit azért ölnék meg, mert szemrebbenés nélkül fogadtam eltőnését. – Eh, utánunk jöhet bármikor! – legyint Si-Kurrah, és talán egy kicsit megkönnyebbültebb a tekintete, mint az imént. Rövid vonakodás után hagyom magamat meggyızni, és magamhoz intem a fogadóst. A lelkére kötöm, hogy amint Thani visszajön, azonnal küldje utánam Wareenbe, pénzt is hagyok hátra a leányzónak, egy egész aranyat. Aztán befejezem a reggelit, felnyergeltetem Armagedont, és elindulunk. A játék teljessége végett még a városházán is hagyok üzenetet, meg pénzt Thaninak, aztán a türelmeden Si-Kurrah társaságában a kapu felé veszem az irányt. Lehet, hogy nem fogok visszatérni, de ha mégis, akkor bizonyos vagyok benne, hogy gyıztesen, és nem futva. Nem vagyok képes elviselni a vereséget. Éppúgy, ahogy az apám sem.

THANI

avagy faltól falig Tehát Q megment a mocskos útonállók mancsai közül, és ráadásul felkerülhetek az ı féltett Armagedonjának a nyergébe is. Hátradılök, és szorosan hozzá simulok, ahogy elvágtázunk a tetthelyrıl. Az összhatáson némileg ront, hogy fejem a ló lépteinek az ütemére, monoton egyhangúsággal kopog Q mellvértjén, de zokszó nélkül tőröm. A sok mesében ilyesmirıl ugyan nem volt szó, de nyilván a megmentett királykisasszonyok is tőrték. Aztán megunom az egészet, és elalszom. Az egész napot félálomban töltöm, fáradt vagyok a strapás éjszaka után, meg egyébként sem jön semmi érdekes szembe. Közben kiderül, hogy Szöszmösz lelépett, de nem bánom olyan nagyon, szabadon biztosan jobb lesz neki! Este megérkezünk egy városba, és ez már izgibb. Ám hamar be kell látnom, hogy csak egy városkezdemény, sıt, még annyi sem, Solhoz képest. No, de ha ez van, ennek kell örülni! A fogadóban gyorsan lerázom Qt, és kimegyek a hátsó udvarra. Az ajtóban nekiütközöm egy befele tartó, kereskedı kinézető fazonnak. – Bocsánat! – motyogja, de nem néz meg magának. Jó ez így! Aztán felmérem az udvart. A kapu zárva, hát felkapaszkodom egy, a kerítés melletti vizeshordóra, és átesek az utcára. Feltápászkodom, és leverem magamról a port. No, hova tova? Az esti nyüzsi még épp csak elkezdıdött, lazán lézeng a nép az utcában. Távolabb, egy kocsma ajtaja felett kommersz rézpatkány hirdeti a mulatságot, hát bemegyek, most úgyis van pénzem, hála a szórakozott kereskedınek. A csehó kedves kis hely, sok megfejhetı palimadárral. A külsı teremben asztalok állnak, a belsı szoba közepén téglából rakott patkánylabiríntus foglalja a helyet, körötte tolonganak a magukat nagymenınek tartó vidéki bunkók. Egy ideig csak figyelem a játékot, vagy hat futamot kibírok, aztán elkezdek tenni. Eleinte még csak menne, de azért fél óra alatt elbukom az összes pénzemet. Fenébe! Most mehetek Qhoz kölcsönkérni. Bár kétlem, hogy adna. Sıt, tulajdonképpen milyen indokkal is léptem le mellıle? Lehet, hogy már visszavár? Hát lehet, de nincs idım ezzel vacakolni, egy helyes, fiatal fazon lép mellém. – Vesztettél, pici? – kérdi, és vigyorog. Szépek a fogai. – Aha. Adsz kölcsön? – Nem, annyim nincs, hogy ketten is bukjunk belıle! – nevet rám. Tehát nem hülye. Kár. – Te nem idevalósi vagy, igaz? – kérdi aztán. – Ja, Solból jöttem. A nevem Laila. Mibıl látszik, hogy nem vagyok helyi? – Nézz körbe, hány nı játszik itt? – kérdez vissza. Körbenézek. Egy sem. Aha, tehát ezért néztek rám ilyen furcsán. – Á, Solban tök természetes, hogy nık is játszanak!

– Tudom, jártam már ott egyszer – válaszol, és büszke rá. A kis világlátott! – Akkor hívj meg egy italra! – javaslom. Megteszi, a külsı teremben leülünk, és sört rendel. Fecserészek mindenfélérıl, és sokáig nem teszem szóvá, hogy a mancsát rajta felejtette a combomon. – Ne ugorjunk el egy nyugisabb helyre? – kérdem, amikor már nagyon macerál. –Jó, tudok a közelben szabad szobát. Még felszerelkezünk egy üveg vörös borral; ı fizet, én megnézem, hogy hova teszi az erszényét, aztán átsétálunk az alig fél utcányira álló kupiba. Ismerıs lehet, tudja a szoba tarifáját, odavet hét rezet a madámnak. Ahogy a nagyteremben lévı kurvákat felmérem, ha nem hozott anyagból dolgozna, hanem helyi lánnyal menne el, akkor még másik hét-nyolc reze bánná. Piti hely, nem lehet sok pénzük nehézfiúkra, klassz ez így! Fenn, a szobában rögtön a lényegre térne, de ehhez tulajdonképpen csak addig van kedvem, amíg meg nem szerzem az erszényét. És ez még az ingem kigombolásának a magasságában megtörténik. – Várj, elıbb bontsuk fel a bort! – javaslom kacéran nevetve, és felemelem az üveget a nyakánál fogva. Aztán a fickó háta mögé lépek, és tarkón vágom a palackkal. Illetve tarkón vágnám, de valamit sejthet, mert megfordul, így a pofáján törik szét az üveg. Hát, ebbıl se lesz már emberi arc, gondolom sajnálkozva, miközben a fickó lehanyatlik az ágy mellé, magával rántva a kisasztalt, és a rajta pislákoló mécsest. Majd ijedten összerezzenek, eldobom kezembıl az üvegcsonkot, és kifordulok az ajtón. Futva indulok a lépcsı felé, hirtelen egy jókora árny tőnik fel a folyosó végén. Máris üldöznének? Ez valószínőtlennek tőnik, de azért már megszokásból is elkerülném a kidobó-küllemő pasast. Hátat fordítok neki, és a másik irányba futva próbálok meg lelépni. De nincs szerencsém, már errıl is jön egy fekete kendıs fazon, amint észrevesz, kést is ránt. És ez egy zárt folyosó, ablak nélkül! Megkísérlek benyitni az egyik mellettem nyíló ajtón, de zárva, aztán meg már a nyakamon is van a pasas. Elkap, és maga elıtt toloncolva eltaszigál addig a szobáig, ahonnan az imént törtem ki. Szembe jövı társai is betömörülnek, vagyunk vagy hatan a szők helyiségben. Alkalmi fickóm épp feltápászkodik a földrıl, és bıszen csapkodja az éledezı lángokat a ruháján. – Hé, mit akartok? – néz rá kísérıimre idegesen. – Nem tartozom Hispernek! – magyarázkodik kapásból. – Kuss! Nem láttál semmit, nem történt semmi, és akkor nem kapsz kést a hátadba! – bíztatja fogva tartóm. Eddig aránylag passzívan tőrtem, hogy molesztáljanak, azt hittem, a fickóért jöttek, most meghökkenek, hogy mégse. De akkor mit akarnak? Engem? Ez majdnem kizárt, ki hallhatott egyáltalán rólam ezen a világ végi lepratanyán?

– Izé, nem tudnád óvatosabban rángatni a vállamat? Fáj! – szólok bele a társalgásba, és felsandítok az engem tartó pacákra. – Kuss! – mordul rám. Vajon hány elemő a szókészlete? – Anyádat! – válaszolok, és sípcsonton rúgom. Aztán távoznék az ablak felé, de valaki utánam ugrik, leránt a földre. Rövid pankráció következik, de mivel látható a túlerejük, gyorsan úgy teszek, mintha elájulnék. Sajnos kicsit késın. Valaki még üt rajtam egy búcsúzót, és ez tényleg elfújja az eszméletemet. Arra térek magamhoz, hogy rám öntenek egy vödör hideg vizet. Nem nyitom ki a szememet. Vacakul vagyok, ez rányomja bélyegét kedélyemre is. Halál a világra! Ha most, ilyen hangulatban felvenném a kapcsolatot a környezetemmel, tutira az lenne belıle, hogy megint leütnek, hát mozdulatlanul fekszem tovább. Néhány könnyed pofont kapok még, aztán újabb adag vizet. – Hagyd, majd felkel! – szól közbe egy mély hang, és ez leállítja a felélesztésemen kísérletezı valakit. Épp jókor, még egy adag víz, és nem tudtam volna visszatartani fogvacogásomat. Aztán várok egy keveset, és résnyire kinyitom a szememet. Kıpadlón fekszem, látóterem középpontjában egy asztal, és azon egy gyertya áll Mellette feltehetıleg az elızı hanghoz tartozó, macsós küllemő fickó könyököl, de olyan igazi nagy vagány. Fekete kendıvel van bekötve a feje, kékesen villog borostája, sötét inget, nadrágot, fekete bırcsizmát visel. Valami aprósággal vacakol, amit takar elıttem az asztal lapja. A másikat nem látom, továbbá ablakot sem veszek észre. És most hogyan is tovább, merengek el. De nem hagynak gondolkodni, kintrıl dulakodás zaja hallatszik, aztán nyílik az ajtó, és néhányan be is jönnek. A részletekrıl egyelıre fogalmam sincs, a bejárat sem esik a látóterembe. – Nohát! – néz fel hökkenten az asztalnál ücsörgı fazon. – Szóval csak elıkerültél, te mocsok! Ostoba vagy, ha azt hitted, hogy ellóghatsz! – Bocsáss meg Hisper, én nem tehetek róla! – nyöszörgi valaki, akinek érdekesen ismerıs a hangja. – Ki vele, mi történt! – rúgja ki maga alól a széket a Hispernek szólított fazon, és rátámaszkodik az asztalra. – De az igazat mondd, ha még szeretnél élni! Ám a másik hallgat. Tippelgetek, vajon most elverik, vagy nem? De Hisper egy álnok, kétszínő alak lehet, mert elmosolyodik. – Hagyjatok minket magunkra egy kicsit! – int, és emberei kidobognak. – No, lépj ide, barátom! – hívja kedvesen az eddig szidott fickót. Az elırébb is jön, egészen az asztalig. Nahát, ismerem fel a sebhelyeset, aki azon a vidéki rablótanyán a fınököt játszotta. Tehát ı sem a maga ura. – Fiam, én kedvellek, szerintem tehetséges vagy! Jól emlékszem, hogy egyszer megmentetted az életemet, és tudom, mit követel a becsület. Mondd el szépen, hogyan döglött meg annak a kéttucat embernek a fele, akiket rád bíztam, és akkor megúszod! – folytatja szinte nyájasan ez a Hisper.

Aki feltehetıleg a helyi atyaúristen ebben a porfészekben. Hisz ha csak az egyik alfınökére kéttucat ember jut! – Nézd, Hisper, nem tehetek róla, tényleg! Sima balhénak indult. Karl megismerkedett egy kiscsajjal, akinek volt egy smaragdköves fülbevalója. Ami húsz aranyat is megérhet! – kezdi a sebhelyes, egyelıre még akadozva – Akkor Karl miért nem késelte meg a lányt, és vette el az árut? – Mert az lelépett. Karl szerint véletlen volt! – Véletlenek nincsenek, csak seggfejek, akik elcseszik a dolgokat – morogja Hisper, és megkerüli az asztalt. A sebhelyes ettıl nagyon frászt kap, és szinte hadarva folytatja. – De nem volt gond, megtaláltuk a tyúkot, egy magányos lovaggal utazott! Aztán este rájuk törtünk, elraboltuk a lányt, és minden pöpecül ment, amikor megjelent az a lovag, és egyszerően lemészárolta az embereket! – Egyetlen lovag?! – Mindenre esküszöm, hogy így volt! Egy freitan, nagy, fekete ménen! Hisper ezen elgondolkodni látszik, aztán hirtelen mellém lép. Épp hogy visszacsukom a szememet, amikor már meg is ragadja a hajamat, és a fény felé fordítja az arcom. – İ az a lány? – kérdi. – Igen – nyögi hökkenten a másik. – Hogy kerül ide? Na, ez engem is érdekelne, de Hisper nem válaszolja meg a kérdést. – Tudod kibe kötöttetek bele, ti hígagyúak? Q al Aquim volt az a lovag! – Az öreg Aquim idısebb fia? – szörnyed el a másik. – Igen, az. Akirıl azt mesélik, hogy amikor Reelanban az északi aknászok munkája nyomán egy helyütt leomlott a fal, és egy szekérnyi helyen szabaddá vált volna az út befelé, akkor egymaga tartotta fel az ostromlókat, több, mint negyed órán át, míg megérkezett a segítség! Hát egy ilyen fickóval húztatok ujjat, nyomorult húsz aranyért! Ó, Q, tudtam én, hogy te vagy a legagyonverhetetlenebb, széles e határban, kalandoznak el egy pillanatra ábrándos gondolataim. De hol vagy most? Nagyon itt lenne már az ideje, hogy beronts ide, magányosan, ám rettentheteüenül, és egy szál pallossal kiirts mindenkit, aki él és mozog! – Bocsáss meg, Hisper, nem is sejtettem... – kérleli közben a sebhelyes fınökét, aki ekkor végre elengedi a fejemet, és feláll mellılem. És mivel kíváncsi vagyok, hát leselkedem tovább. – Ne félj, megbocsátok! – lép oda hozzá Hisper, aztán egy randán gyors mozdulattal átvágja a torkát. – Megbocsátok, de még egy esélyt nem kapsz! – fejezi be embere megfeddését, majd odalöki mellém a holttestet. Ami persze pont a pofám elé esik. Ezt a pechet! Ezzel lıttek a további kukucskálásnak, immár nem látok mást, mint a sebhelyes piszkos arcát, kimeredı szemeit, és a száján lassan kibugyborékoló vért. A fenébe, még ezt az egyetlen kis szórakozásomat is elveszik! Egy ideig passzívan lapítok tovább, de

semmi sem történik. Hisper nem hívja az embereit, csak felállítja a székét, és leül. Aztán dudolászik. Na jó, in az ideje, hogy kezembe vegyem a sorsom irányítását! –Jaj, a fejem! – nyögöm, talán kissé színpadiasabban is, mint kellene, de valahol azt hallottam, hogy ájulásból így illik ébredni. Aztán megpróbálok feltápászkodni. Pici sikollyal veszem észre a nekem támasztott hullát, idegesen hátrébb lököm magamat, és sikkesen beverem a fejem a falba. Majd felhúzom a lábamat, sírásra görbülı ajkakkal felnézek, és megszemlélem színészi játékom eredményét Hisper arcán. Nagyon menı lehetek, a fickó gúnyosan mosolyog. Szadista állat! Fogok én még nyakláncot hordani a te harminckét ragyogó fogadból! Mihelyst Q kiveri ıket! – Mi van, kicsi, felébredtél? – Jaj! Én nem csináltam semmit! Mit akar tılem? – bıgöm el magamat. Bár szívem szerint inkább hangos szóval adnám tudtára, hogy mennyi marad belıle, ha Q megtudja, hogy meggörbült a hajam szála, de ez nem lenne célra vezetı stratégia. Ez a fickó tisztában van vele, hogy én Q pártfogását élvezem, így hiába is fenyegetıznék lovagommal. Tehát valami mást kell felmutatnom, ha innen meg akarok lépni. És meg akarok! Így hát szívszaggatóan sírok, ez mindig jól ment, és a fickók általában buknak rá. Hisper is. – Ha tovább sipákolsz, kaphatsz két pofont! – nyugtatgat. Értek én a szóból, elcsöndesedek, aztán nagy szemeket meresztve, hajszálvékony hangon megszólalok. – Most mi lesz velem? – Nyugi, kis taknyos, nem bántunk. Egy kedves úriember szeretne veled találkozni, hát leszállítalak neki. Nem kell félned, áldott jó lélek a pasas! – bíztat. Ja, én meg Szépszemő Liana örökszőz leánya vagyok! Azért elgondolkodom Hisper szavain. Valakinek kellek, ez megdöbbentı újdonság. Eddig mindenhonnan kidobtak. Ám, ahogy hirtelen, a semmibıl szert tettem egy nagyhatalmú pártfogóra, ugyanannyi erıvel nagyerejő ellenfeleket is begyőjthettem, tudtomon kívül. Vajon miért? De semmi épesző nem jut az eszembe. És én már évekkel ezelıtt is azt hittem, hogy értem a világot! Ám a világ mostanában nem óhajt úgy viselkedni, ahogy megszoktam tıle. Na, mindegy, a lényeg, hogy talpon maradjak! Hát adom az ártatlan kis hülyét, szipogva, a sarokba húzódva szemlélem az eseményeket. Hisper nagy sokára hívatja az embereit. – Pakoljátok el a kislányt, hamarosan nyitják a kapukat, indulunk. És ezt is takarítsa el valaki! – int hanyagul a hulla felé. Nagyvonalú fınök. Imádhatnak neki dolgozni! Magam részérıl tőröm, hogy négy nagydarab verılegény kirángasson az udvarba.

– Szállj be! – parancsolja az egyik marcona, és egy ponyvás szekérhez taszigál. Mit tehetnék, beszállok, leülök. Két oldalamra jut egy-egy tömeggyilkos haramia, jól elvagyunk. Nekidılök a ponyvának, és repes a szívem, vacak, régi anyag, hasadna is, csak lenne mivel hasítani! Nem mintha vágóeszközben hiány lenne, szinte rögtön a torkomnak szorítanak egy kést. – Ha megmukkansz, kinyírlak! – egészíti még ki a mozdulatot jobb oldali ıröm. Hát nem mukkanok, csak megvetem ıket pancserségük miatt. Akármilyen nyamvadéknak is látszom, azért egy profi bizonyosan megkötözne, betömné a számat. Lehet, hogy attól félnek, hogy valaki esetleg benéz? Igen, lehet, mondjuk a kapuırség. Az fix, hogyha elhagyjuk a várost, akkor a kapuban meg fognak állítani minket. Közben valaki leereszti a kocsi hátsó ponyváját, aztán elindulunk. Sajnos, így nem látom, merre megyünk, de azért nem vagyok teljesen elzárva a külvilágtól. Érzem, hogy kockaköveken rázkódik a kocsi, meg hallom a felébredı város megszokott neszeit is. Végül a kocsis megállítja a szekeret, gyalogosok sertepertélnek köröttünk, fegyvercsörgést hallok. No, akkor én most távozom. – Te! – suttogom halkan és óvatosan a kést tartó fickónak. – Én tüsszenteni fogok! – Elmégy a jó búsba! – De muszáj! – nyavalygok orrhangon, lassan könnyesedı szemekkel. A fickó látja, hogy komolyan gondolom, egy kicsit odébb húzza a kést, nehogy véletlenül elvágja a torkomat. Nagyon tudom ám értékelni a figyelmességét! Odakint egy érces hang „Mehet!-et vezényel, én vele egyidıben prüszkölök egy hatalmasat. Jól elıre is vágódom közben, ıröm alig bírja elrántani elılem a kést. És ha már elıre estem, maradok is a padlón, aztán kigurulok a kocsiból. Nem vesztegetem az idımet bámészkodásra, találomra elkezdek futni valamerre. Mögöttem felbolydul a nép, a szemem sarkából látom, hogy néhány lovas is van velünk, meg ırök, tucatszám, és ez most mind utánam zúdul. Jöjjenek csak! Bevágódom a legközelebbi sikátorba, onnan tovább, a következı sarkon fordulok, aztán megint. Persze nyomulnak utánam, és nekik van helyismeretük is, de szart sem érnek vele, én egész életemben mást sem csináltam, mint szők utcákban menekültem, klasszisokkal jobb vagyok náluk! Hamar elérem az egyik, piacként szolgáló utcát, aztán meglapulok két hordó mögött. Mellettem egy zöldséges pakol le a szamaráról, a másik oldalon egy cserzıvarga mőhelye áll. Szóval, jó hely, nyugton is maradok, hosszan, nagyon hosszan. Néhányszor látok egy-egy ismerıs arcot elhaladni, buzgón tekergetik a fejüket, de nem vehetnek észre, hála a fejem fölé száradni kiakasztott bıröknek. Ahogy halad az idı, egyre kevesebb esélyük van meglelni, egyre nagyobb

tömeg nyüzsög az utcán, vásárolnak, alkusznak, lökdösıdnek, pletykálkodnak Egészen város-szerő az összhatás, mintha otthon lennék. Déltájban unom meg a dekkolást, és elımászom. Már jó ideje nem láttam senkit, aki keresne, feltehetıleg feladták, gondolom elégedetten, aztán feltőnésmentesen, a falak mellett osonva megkeresem a kocsmát, ahol megszálltunk. Q biztosan mérges lesz, merengek, miközben beóvakodom a söntésbe. De meg kell értenie, hogy most igazán nem tehetek a késésrıl! Hispert meg agyonveretem vele. – Q lovagot keresem – könyökölök hanyagul a pultra. – Reggel elutazott – válaszol szemrebbenés nélkül a fogadós. Megfordul velem a világ. – Az tök kizárt! – De bizony. Si-Kurrah nemesúrral ment el! – Üzenetet sem hagyott? – kérdem, már–már kétségbe esetten. – De. Te vagy Thani? – Ki lennék, te barom! – tér vissza azonnal határozottságom. – Láthattad, tegnap vele jöttem! Na, bökd ki, mit üzen! – Azt, hogy Wareenbe ment, és oda vár téged is. És hagyott itt pénzt neked, egész tizenöt ezüstöt! – vágja ki büszkén, mintha ı adta volna, aztán komótosan elkezdi kiszámolni az összeget. Miközben nézem, ahogy piszkos ujjakkal, lassú megfontoltsággal veszi elı az érméket, megpróbálom elképzelni Qt, ahogy éppen kiguberálja a pénzt. Nem megy. Nem, Q belenyúl az erszényébe, és számolatlanul kivesz egy marék ezüstöt. Ami miért lenne kerek tizenöt darab? Vagy inkább a másik erszényét veszi elı, amit a páncélja alatt tart, és ad egy aranyat Igen, ez hihetıbb! – Na, passzold csak ide azt a maradék tíz ezüstöt is, ami az arany híja! – mordulok a fogadósra, de közben besöpröm a már kiszámolt tizenöt pénzt, biztos, ami biztos. De nem tévedtem, a pasas elhől, aztán kiegészíti egy aranyra az összeget – No, így mindjárt más! És máskor meg ne próbálj átverni! – fenyegetem meg az mutatóujjammal. – Igenis, kisasszony, elnézést, biztos elszámoltam... – hebegi zavarodottan. Biztosan! Ám már nem pazarlom rá az idım, sürgıs dolgom van .Be kell érnem Qt, és fel kell világosítanom, hogy mi az amit megtehet velem, és mi az amit nem. Például, hogy itt hagyjon egy idegen városban, tök egyedül, ráadásul amikor éppen pár tucat gazember vadászik rám; nos, ez mesze túl van minden határon! A legközelebbi, pontosabban az általam ismert egyetlen kapu felé veszem az irányt. Nem akarom arra pazarolni az idıt, hogy megvegyem az esetleg rám váró, hosszabb utazáshoz szükséges cuccokat Egyébként is, lilám sincs arról, hogy mit kellene magammal cipelni a túléléshez, az meg nem hiányzik, hogy a városban feltőnjek valakinek. És még azt sem tudom, hogy hol a fenében is lehet az a Wareen, de majd kint megkérdezek valakit!

Már feltőnik a kapu, amikor szembe jön velem Szöszmösz! Kicsit leesik az állam. Nahát! Már éppen megölelném, de hirtelen feltőnik, nincs ám egyedül, zsoldos-kinézető pasas vezeti, saját lova után. Egy pillanatra felvetıdik bennem, hogy meg kéne mondani a pacáknak, Szöszmösz az enyém, de aztán gyorsan elvetem az ötletet. Úgysem hinne nekem! Talán meg tudnám tıle vásárolni, hisz Solban kevesebb, mint egy aranyért vettük, de akkor meg az keltene feltőnést, hogy egy utcagyereknek honnan van pénze lóra. Meg egyébként is, hogy azért fizessek, ami jogosan az enyém? Soha! Tehát el fogom lopni, döntök, aztán megindulok visszafelé. Az egyik útbaesı árustól veszek egy ormótlan bırzekét, de alku közben is fél szemmel lesem a zsoldost, nem szeretném elveszíteni. Aztán elévágok, hamarabb érek a fıtérre, mint ı. Itt több kocsma is van, az egyik teraszán katonák mulatoznak, gondolom ide tart. Gondolom. Elvegyülök a kocsma elıtt lézengı kölykök között. – Srácok! – zörgetem meg a kereskedıtıl kapott rezeket a zsebemben. – Akartok pénzt keresni? Azonnal sikerül figyelmük középpontjába kerülnöm. – Akkor keressétek! – dobom be az érméket a kocsma melletti csendes sikátorba. Utána vetıdnek, mint patkányfalka a kiszórt szemétnek, így egyedül maradok a placcon. Felveszem a bırzekét, és várom az emberemet, aki hamarosan fel is tőnik. A kocsma elıtt, még mielıtt leszáll na a lováról, megszólítom. – Uram! Elláthatom a lovát? – kérem buzgón, pár árnyalattal elmélyített hangon. Többször játszottam már suhanc fiút, most is remekül megy, hála a zekének, és persze remek színészi tehetségemnek. A fickó gyanakvás nélkül megszívja, hogy egy vagyok az itt lézengı utcagyerekekbıl. – Vidd be az istállóba, csutakold le, és adj neki inni! – száll le, és a kezembe veti a kantárt, majd mivel nem mozdulok, elıkapar egy rezet is. Rutinosan elkapom a pénzt, aztán elmosolyodom. – Úgy lesz, uram! – hajlongok lelkesen. A pasas nem figyel rám, felmegy a teraszra, beszédbe elegyedik cimboráival, de ez nekem már nem fontos. Szépen elvezetem a lovát, Szöszmösszel együtt. Amikor elhaladok a sikátor elıtt, látom, hogy bent a kölykök már összeverekedtek, nem baj, a legerısebbnek ma jó napja lesz, gondolom, és megállás nélkül megyek tovább. Az elsı sarkon otthagyom a zsoldos barna paciját, kedvesen köszöntöm Szöszmöszt, és kis türelmét kérem. Egyelıre nincs idınk megbeszélni, hogy elválásunk óta mi is történt. Velem ugyan semmi érdekes, de neki biztosan klassz kalandjai voltak. Aztán kivezetem a városból. A kapuig semmi sem jön közbe, de ott az éber városırök azonnal kiszúrnak minket. – Kölyök, honnan ez a ló?

– A gazdám vette. A piacon. Most e. Egy zsoldos-forma embertől. Velem kődi haza, a gazdasszonyomhoz – népieskedem, igyekezve annak az útmenti csehónak a csaposa által használt akcentust beszélni. –Ja – szól közbe a másik ır. – Az imént láttam Luiht bejönni, ı vezette száron. Azt mondta, valahol az erdıben találta, szerszám nélkül – magyarázza társának. Ezt jó tudni, de nem mutatom ki, hogy érdekelnek a részletek is, egykedvően várom, hogy tovább engedjenek. Meg is teszik, hisz nincs a mesémben semmi feltőnı. Még fél órán át vezetem Szöszmöszt, míg elég messze nem kerülünk a várostól. Aztán megállítom az elsı szembejövı szekeret. – Uram, merre van Wareen? – kérdem a parasztot, aki hajtja. – Arra! – bök egy irányba, ami mindenfele van, csak arra nem, amerre megyek. No, nem baj. – És mi az a Wareen? Város, falu, kocsma, eseteg erdı? – kérdezısködöm tovább. Nagyon furcsán néz. – Vár – böki ki, kis szünet után. – Aha. És kié? – feszegetem tovább az idegeit. – Ran al Aquim az ura – mondja, szinte tisztelettel ejtve a nevet. Ami gyanúsan ismerıs! – Nem Q al Aquimot akart mondani? – kérdezek rá. – Ne szórakozz velem kölyök! – mordul rám, és nagyon idegesnek látszik, rögtön az ökrök közé is csap. – Nem szép ám csak úgy, köszönés nélkül távozni! – kiabálok még utána, de szerencsére nem fordul meg. Aztán még órákon át tekergek a szántók között, a Wareenbe vivı utat keresve, és még többeket megkérdezek, mire végül rálelek a helyes irányra Ám ekkor már késı este van. Nem bánom, ami most következik, az amúgy sem publikus. Megállok, és szembe nézek Szöszmösszel. – No, eddig megvolnánk. De tudod, én sietnék – kezdek magyarázkodni – Mert különben esetleg Q lelép, és nem akarok lemaradni a srácról. Persze, te mehetnél lényegesen gyorsabban, elvégre, te ló vagy. De én nem Szóval fel fogok ülni a hátadra. Nem mintha eddig nem ezt tettem volna, de most van egy kis extra problémám. Eddig fel voltál nyergelve. Most nem vagy. Én meg nem vagyok jó lovas. Neked megsúghatom, hogy te vagy az elsı ló, amin lovagoltam. Tehát legyél olyan kedves óvatosan menni. Jó? – kérem, aztán eme lelki elıkészítés után felmászom a hátára, és megpróbálok kényelmesen elhelyezkedni. – Mehetünk! – szólok le végül, és a sarkammal is jelzem ebbéli szándékomat, ahogy a profi lovasoktól láttam. És Szöszmösz ért a szóból, elindulunk. Nos, egy ló kipárnázva is elég kényelmeden, de így natúr! Iszonyú! Néhányszor majdnem leesek, de szerencsére még idejében megkapaszkodom

Szöszmösz felhörrenve kéri, hogy kíméljem a sörényét. Aztán csak kezdem megszokni a szitut. – Azt hiszem, hogy gyorsíthatnánk – jegyzem meg bátortalanul, és megint finoman oldalba rúgom. Szinte azonnal megugrik, én meg lerepülök az árokba. Megáll, és merengve nézi, ahogy összeszedem magamat. – Jó, nem haragszom, biztosan én szúrtam el! Nem is fáj! – nyugtatgatom, aztán visszamászom. Aztán megint vágta, megint repülés, megint árok. És újra. De nem adom fel, Q vár rám. Remélhetıleg. Éjfélre már minden csontom fáj, így arra hivatkozva, hogy késı van, bevezetem Szöszmöszt az útmenti bozótba, és másnap reggelig alszunk. Aztán tovább! És végül a kitartás meghozza gyümölcsét, pedig ez egy olyan szólás, aminek igazságát még soha sem volt türelmem kipróbálni; délutánra már-már stabilan fenn tudok maradni Szöszmösz hátán. Ez mérhetetlen önbizalommal tölt el, amire hamarosan szükségem is van, amikor egy domb tetejérıl feltőnik Wareen. Bár nem írták le nekem, hogy hogyan néz ki, de biztos vagyok benne, hogy megérkeztem. És abban is, hogy ez a hely semmi jót nem tartogat nekem. A szemközti csúcson trónoló, fekete falú vár egyszerően taszít. – Hülye vagy, Q kedvesem, ha te pont itt akarsz randizni velem! – morgok az orrom alá, aztán csak nekivágok. Esteledik, mire elérem a kaput, amit mogorva ırök vigyáznak. – Állj, kölyök! Ki vagy, és mit keresel itt? – lép elém egyikük. – Q al Aquim csatlósa vagyok, ı rendelt ide! – magyarázom, és csupasz sarkammal megbököm Szöszmösz oldalát. De a katona elkapja a kantárt. – Azt mindenki mondhatja! – akadékoskodik. – Ja. De most én mondom – nézek rá nagy szemekkel. – Te pimaszkodsz! – kiált, és kardja után kap. Mit mondhatnék erre? Eltalálta, tényleg pimaszkodom, de ha ezt a pofájába vágnám, akkor felnégyelne. És milyen kár lenne értem! – Nem pimaszkodom – kezdem sejtelmesen mély hangon, elırehajolva a nyeregben, közvetlen közelrıl a fickó szemébe bámulva. – Nem pimaszkodom, csak megfáradtam a hosszú úton. Én ott voltam Reelanban, amikor beomlott a fal, és Q al Aquim, aki az én uram, egymaga fél órán át verte vissza az ostromlókat. Én ott voltam, amikor a Sidraki dombokon, Vae-tıl egynapi járóföldre egymaga kiirtott egy harminc fıs rablóbandát, ami volt botor megtámadni minket. Én ott voltam. Én megszoktam, hogy az uram mellett vagyok. Mindig. Bármi áron. Az utamba állsz? – fejezem be a hangsúlytalan, monoton hangon elıadott monológomat. Hökkenten néz rám, aztán hátralép. – Te nem vagy épesző, kölyök! – És? – kérdem.

Csendesen, pislogás nélkül, kimeredı szemekkel, ezen kívül nyitva felejtem a számat is. Eszköztáram további felvonultatott darabjai szintén mutatósak, úgymint tépett ruha, kócos haj, kék-zöld foltok. – Na menj! – áll félre az utamból, arcán szánalommal vegyes félelem tükrözıdik. Felegyenesedem a nyeregben, és elégedetten beléptetek. Hiába, a hülyét adni a legkönnyebb, legalább is nekem az, és babonás népeknél tök hatásos tud lenni! Bent érdeklıdve bámészkodom, de senki sem siet elém. Hamar kiszúrom az istállót, és arrafelé irányítom Szöszmöszt. Leszállok, aztán végigvezetem az épületen, Armagedont keresve, de nincs bent. Már épp kezdenék Q miatt idegeskedni, amikor kiderül, hogy magam miatt is nyugodtan idegeskedhetek; valaki utánam szól. – Ki vagy, kölyök? Megfordulok, egy idıs pasas áll elıttem, kopott ruhában, karddal az oldalán. – Kiz vagyok, Q al Aquim csatlósa. İt keresem, hol van? Az ipse szúrós szemmel végigmér. – A csatlósa? – Ja. Mi ezen a furcsa? És hol van Q? Már elutazott? – Nem, vadászni ment reggel – válaszolja vontatottan, és közben engem méreget. – Az jó. Mikor jön vissza? – kérdem megkönnyebbültebben. – Lehet, hogy soha. Hopp, meresztek nagy szemeket, de patetikus ez a fazon! – Mire fel ez a borúlátás, öregem? – kérdem barátilag. – Mert az apja és Si-Kurrah kísérik – magyarázza résnyire szőkülı szemekkel. Én igyekszem értelmes képet vágni, de attól tartok, nem megy. – Aha. Nézd, én csak egy tapló kis városi utcagyerek vagyok, megmagyaráznád? – Te nem tudsz semmit? – kérdi hökkenten. – Csomó mindent tudok, de speciel azt, hogy Q miért halna bele egy vadászatba, nos, azt nem. – Hagyd el, tényleg ostobaság! – legyint, és megpróbálja palástolni zavarát. No, majd pont én fogok valamit hagyni! – Várj! Kitalálom! Q rosszban van az apjával, ugye? – vigyorgok rá. – Hát így is lehet mondani – morogja kedvetlenül. – Miért? – Hosszú! – von vállat, de látszik rajta, hogy csak nem akarja elmondani. – Azt tudom neked javasolni, hogy légy óvatos, és lapulj meg. Én nem kívánom urad halálát, de ezzel azt hiszem, hogy egyedül vagyok Wareenben. Legfıképpen Eshu al Aquimot kerüld. – Báty, nagybácsi, nagyapa? – találgatok. – Öccs. Féltékeny öccs.

Elmosolyodom, a fazon végül is tök kedves, és immáron remekül értjük egymást. – Vigyázni fogok – bólintok komolyan. No, de az ember tervez, az istenek meg packáznak vele. – Te vagy az a kölyök, aki Q szolgálatában érkeztél? – szólal meg egy harsány hang, az istálló ajtaja felıl. – Én. Mi kell? – lépek elıre. – Eshu al Aquim hívat! – mondja a hang gazdája., – Jó, megyek! – kiáltok vissza, aztán odafordulok az öreghez: – Szóval, hol is tartottunk? Ja, igen, vigyázni fogok. Te addig ellátnád a lovamat? – nyújtom át neki Szöszmösz kantárját. – El – bólint. – Frej-jah legyen veled! – búcsúzik még. Meg minden istenek, teszem hozzá magamban, aztán egyenes derékkal, határozott léptekkel nekivágok. A szolga végigvezet az udvaron, a lassan már lenyugvó nap vöröses fényében megszemlélhetem, hogy tényleg hideglelıs egy hely. Egy szők, vasalt kapun megyünk be a palotába, majd baromi sok lépcsı megmászása után belépünk egy felcsicsázott terembe. Egy fazon van csak jelen, pillanatnyilag az egyik nyugatnak nyíló, boltíves ablakon könyököl kifelé. – Elmehetsz, szolga – szól hátra, de nem fordul meg. A szolga teszi, amit ura mond, én maradok, bámészkodom. Jobbkézre, az ablaksorral szemközti falon fegyverek, meg zászlók díszelegnek, középen terjedelmes asztal foglalja a helyet, és csak két menekülési utat látok, az egyik a szemközti falon nyíló ajtó, a másik meg az, ahol bejöttem. És esetleg számításba jöhet még a kandalló kéménye, bár ezt kétszer meggondolnám. – Szóval te a bátyám csatlósa vagy – szólít meg az ürge, és végre megfordul. No, ha az utcán jönne szembe, bizony nem találnám ki, hogy Q testvére. Jóval alacsonyabb, nyeszlettebb, a szeme is sötétebb. Az arca meg egy békára emlékeztet, legalábbis engem, ellentétben Q arcával, amin alig fér el a sok nemes vonás. Bár ez is csak magánvélemény. – Ja, Q csatlósa vagyok – válaszolom rezzenéstelenül. – És nem félsz? – tesz fel egy hülye kérdést. – Kéne? – kérdezek vissza önkéntelenül. Erre összeráncolódik a homloka, és elszakad az ablaktól. Lassú lépésekkel jön közelebb, körüljár, és amikor végez, a szemembe néz. – Mutassam a fogaimat is? – kérdem szolgálatkészen. Azt hiszem nem ilyen reakcióra számított, résnyire szőkül a szeme. – Te nı vagy! – vágja ki végül diadalmasan. Ezt neki ennyi idıbe telt eldönteni? – Ja. Érdekel közelebbrıl is? – kérdem, hisz a fickóban az egyetlen szimpatikus elem az a vaskos erszény, amit az övén hord. Ám láthatóan megint nem azt válaszoltam, amit várt, idegesen a hajába túr, aztán rondán elvigyorodik. – És mióta vagy Qval?

– Solban szedett fel – vonok vállat. – No, kell valami, vagy leléphetek? Egész nap nem ettem, meg fáradt is vagyok – unok rá a szitura. Közben kényeskedve felvonom a vállamat, és hagyom, hogy vacak zekém egy kicsit lecsússzon róla. Énem normálisabb fele ugyan felveti, hogy esztelenség, amit csinálok, továbbá figyelmeztet, hogy nem olyan régen valami olyasmit is ígértem, hogy vigyázok magamra, de aztán elhessegetem lüke gondolataimat. Ha Q él, úgyis kihúz a pácból, ha meghalt, úgyis mindegy Hát igyekszem továbbra is dögösen nézni a pacákra. – Ne siess úgy, kicsikém! – dörzsöli meg az orrát, majd mellém lép, és átkarol. Egy ideig nem tudok odafigyelni, hogy mit csinál, aztán amikor végre elteszem az erszényét, felmérem, hol is tartunk. Nos, éppen most fektet fel az asztalra. Hátradılök, és szétnézek a fejreállt világban, fegyvert keresve. Szerencsém van, az asztal másik oldalán boroskancsó magányoskodik. Miközben Eshu az övemmel vacakol kinyújtózkodom, és elérem a kancsót. Fülön fogom a kis cserépvackot, aztán felülök, és fejbe csapom a helyzetbe belefeledkezett udvarlómat. Sajnos a cucc valami porcelánfélébıl, vagy más elıkelı anyagból lehet, nagyot szól, de kicsit üt, a pasas megtántorodik, ám nem ájul el. Magam részérıl felrántom a lábaimat, és átfordulok a vállamon, aztán talpra pattanok az asztal tetején. – Mocskos ringyó! – szitkozódik a momentán kiöntött patkányra hasonlatos Eshu, és kardot ránt. – Q kibelez, ha elmesélem, mit tettél! – vágok vissza, de én sem hiszem, amit mondok. İ meg pláne nem. Üt néhányat, én táncolok az asztalon, nagyon lassú hozzám képest. Már épp lelépnék, amikor stratégiát vált, és megpróbálja feldönteni az asztalt. Gyenge legény, a cucc a talpam alatt viszont masszív, megbízható bútordarab. Mire sikerül felborítania, addigra én leugrom, és már majdnem az ajtónál vagyok. Ám korai annak örülnöm, hogy megúsztam, hirtelen belép egy pasas. Elıször azt hiszem Q, olyannyira hasonlít rá. De nem, szeretett lovagom szeme kéken csillog, ezé a pasasé meg fekete, mint az éjszaka! És egyébként is, erısen ıszül, lehet vagy ötven éves matuzsálem! Hát behúzom a vészféket, de késın, megcsúszom, és nekicsattanok a pasas páncéljának. Nem hezitál, elkapja a nyakamat, és megemel. – Mit tettél itt, te csavargó?! – kérdi, ellentmondást nem tőrı, komor, mély hangon. Azt hiszem, valami nagyon meggyızı mesét kéne beadnom, ám éppen nem jut eszembe semmi, hát hallgatok. Aztán már ha akarnék, sem szólalhatnék meg, mert a fickó elkezd megfojtatni.

Q AL AQUIM

avagy otthon, édes otthon, és más élet-halál harcok Már lassan délre jár az idı, amikor elhagyjuk Vae-t, és nekivágunk a Wareenbe vivı útnak. Si-Kurrah kemény tempót diktál, nyilván oda akar érni sötétedés elıtt. Magam is sietek, féltem Thanit, akivel az eltőnése óta akármi megtörténhetett. Így gyorsan suhan el mellettünk az ismerıs táj. Lehet, hogy nosztalgiát kéne éreznem gyermekkorom rég látott vidékén, de nem megy. Talán csak mert elmémet lekötik gondjaim, talán mert már nem jelent számomra semmit, amikor feltőnik a fekete kövekbıl emelt, az ısök dicsıségét hirdetı vár. Alkonyat elıtt fél órával lovagolunk be a kapun, és el kell ismernem, hogy ily gyorsan ideérni igen szép teljesítmény volt az öregedı Si-Kurrah-tól. Az udvaron leszállok, és magam vezetném az istállóba Armagedont, de egy csatlós elveszi kezembıl a gyeplıt. Mielıtt felháborodhatnék, Si-Kurrah közbeszól. – Csak nem fontosabb neked a lovad, mint hogy találkozz rég látott apáddal? – kérdi gúnyosan. Lám, itthon vagyok megint, nyomok el egy sóhajt. – Rendben, siessünk, apám már bizonyosan epedve vár – hagyom rá komoly hangon. Aztán felmegyünk a nagyterembe. A vár minden épülete a régi idık stílusában épült, egyedül ennél a teremnél szabadult el a mesterek teremtı fantáziája, így meglehetısen furcsára sikerült. Három oldalról falait nem szakítja meg egy lırés sem, míg nyugatról végig bolthajtásos ablakok nyílnak az udvarra. Középen, a nagy tölgyasztalnál ül apám, elıtte az elmaradhatatlan porcelán boros kancsó, állítólag ükapai örökség, és egy kilencágú gyertyatartó áll. Jöttömre felnéz, de nem jön elém. – Üdvözöllek, apám! – hajolok meg az ajtóban, aztán belépek. – Szóval csavargásod során végre akadt fél napod, hogy hazanézz, élek-e még – kezdi kihívó hangon. Szinte mindenben hasonlítunk egymásra. Termetben, arcvonásokban, a hajam is hasonlóan barna, mint neki, bár az övébe már ısz tincsek vegyülnek. Csak a szemünk más, az övé majdnem fekete, az enyém kék, mint anyámnak volt. Talán ez az egyeden dolog, amit tıle örököltem. Természetem is inkább apámé, épp oly makacs és lobbanékony vagyok, mint ı. És mindkettınk keze könnyen megtalálja a kardmarkolatot, ha elszabadulnak az indulataink. A közöttünk feszülı, nem is oly nagyon egyoldalú győlölet pedig kiapadhatatlan forrása haragvó dühünknek. Ám én, mint fiú, nem szállhatok vitába vele, aki az apám. Így hát ı igyekszik minél vérlázítóbban viselkedni velem, remélve, hogy egy nap elvesztem a fejemet, és ellentmondok neki, ami után már joggal kitagadhat. Eddig még nem tettem meg neki ezt a szívességet.

– Bocsáss meg, hogy oly hosszan távol voltam! – kérem nyugodt hangon. – És tettél is valamit? Sok pletyka jár, hogy állítólag ott voltál Reelan ostrománál, és Gyızheteten Frej-jah kegyébıl lehetıséged volt megcsillogtatni tudásodat. Mi igaz ebbıl? És erre nincs igazán jó válasz. Ha elmondanám azokat a tetteket, amikben volt szerencsém „Frej-jah kegyébıl részt venni, dicsekvéssel vádolna, ha letagadnám, akkor nyúlszívőnek bélyegezne. Ám nem is hallgathatok, ha kérdezett! – Megvédtük a várat – foglalom össze tömören az eseményeket. – És most mi járatban vagy? – Paadre nagymester parancsára Solban intéztem el néhány apróságot. Most sietek vissza hozzá, hogy beszámoljak neki a történtekrıl – felelek kitérıen. Remélem nagymesterem neve elég tekintélyt parancsoló ahhoz, hogy ne kérhessen ezek után hosszabb itt-tartózkodásra. – Nos, azért remélem, holnap részt veszel a te hazalátogatásod alkalmából rendezett szarvasvadászaton! – mosolyog rám, és engem majdnem kilel a hideg. Szóval szarvasvadászat. Az én tiszteletemre. – Boldogan! Ám attól tartok, utána már nem sokáig idızhetek itt! – bólintok, és én nem tudok mosolyogni. Eddig még nem fajult el annyira a helyzet, hogy megpróbáljon meggyilkoltatni. Apám is Frej-jah lovagja, aki tiszteli a vér kötelékét. Bár ez a vadászat mi másra lenne jó, mint hogy hihetı hátteret adjon a halálomnak? – Akkor térj meg a szobádba, fiam, fél óra múlva vacsora – bocsát el apám. – Öröm lesz ismét családi körben tölteni az estét! – hajolok meg, aztán sarkon fordulok, és határozott léptekkel elhagyom a termet. Az ajtóban ott áll Si-Kurrah, de csak néz, és ı még marad. Jó lenne tudni, vajon mit terveznek ezek ketten! Nos, idıvel ki fog derülni, nyugtatom magamat, miközben lemegyek az istállóba. Az, hogy felkeressem a szobámat, eszembe se jut. Minek? Nyilván olyan, ahogy évekkel ezelıtt hagytam. Mikor is voltam legutóbb itthon? Talán két éve, vagy van már három is? Lent megkeresem Armagedont, és meggyızıdöm róla, hogy legalább vele rendesen bántak. Már éppen elégedetten távoznék, amikor ismerıs hang szólít meg. – Örülök, hogy hazajött, Q úrfi! Gyorsan, reflexbıl fordulok, de azonnal megnyugszom, valóban csak az öreg Nator áll mögöttem. Talán ı az egyeden, aki még szeretettel ırzi az emlékemet Wareen várában. Valaha tıle tanultam lovagolni, és amikor elköltöztem itthonról Tetihuanába, ı volt az egyetlen, aki nem csak jó utat, de szerencsés visszatérést is kívánt. – Nator! Jó téged újra látni! – mosolyodom el, és átölelem az öreget. Nem tudom nem észrevenni, hogy milyen kopott a ruhája, de szerencsére még jól tartja magát, oldalán elmaradhatatlan kardja villog. İ talán tudja, hogy hol

ırzik Thanit, de ostobaság lenne nyíltan megkérdezni tıle. Apám mindent lát és hall, ami a várában történik! – Segíthetek valamiben, Q úrfi? – kérdi Nator, és Armagedon felé int, de látom a szemén, ahogy cinkosán néz rám, hogy nem a lovam ellátására gondol. – Igen, azt hiszem. Kérlek felügyeld, hogy a hátasom a lehetı legjobb bánásmódban részesüljön – válaszolok lassan, aztán látszólag témát váltok. – Apám fogadott mostanában vendéget? Kérdın felvonja a szemöldökét. – Nem igazán járnak erre idegenek. Q úrfi vár valakit? – Azt hittem, itt találom egy régi jó barátom, és szerettem volna vele találkozni. De hát ha tévedtem... – hagyom nyitva a mondatot. – Talán még megérkezik. Kirıl van szó? – kérdi. – Nem lényeges! – legyintek. – Most sietnem kell vacsorázni, apám vár, de talán utána elbeszélgethetünk. – Én inkább azt javasolnám Q úrfinak, hogy pihenjen le. Holnap nehéz napja lesz! – figyelmeztet. – Tudom – nézek rá szomorúan. – Már nem is emlékszem, mikor voltam utoljára szarvasvadászaton! – sóhajtok, aztán elköszönök, és lassú léptekkel távozom. Remélem, értette, mit akartam neki mondani, remélem utána tud nézni, hogy hoztak-e foglyot a várba az elmúlt napokban. Amit pedig ı mondott, az nem ért váratlanul. Holnap tényleg nehéz napom lesz! Ám nem merengek tovább, hisz lekésni a vacsorát nagy illetlenség lenne, amivel újabb okot adnék apámnak a megfeddésemre. Mire felérek a nagyterembe, már meg van terítve az asztal. Apám ül a fıhelyen, én a jobbján foglalok helyet. Másik oldalamon Si-Kurrah, velem szemben réglátott öcsém ül. Meg kell állapítanom, hogy ı sem sokat változott az elmúlt években, egyszerően undor fog el, ahogy ránézek. Igazán remek vacsora elıtt állunk! A hallgatás azonban egészen hosszan tart, és csak amikor a szolgák elhordják a tányérokat, és megtöltik a kupákat testes, vörös borral, akkor szólal meg apám. – Nos, azt ígérted, hogy beszélsz Reelanról – figyelmeztet, Ígértem? – Nem sok érdekes történt! – szabadkozom. – Azt mondják, nyílvesszı találta a lábadat! Nem akarsz eldicsekedni ezzel a hısi sebbel? – kérdi öcsém pimaszul, elıre hajolva. Mit is ért ı hozzá! Még a páncélt sem bírja el csenevész teste! – Nem volt komoly! – vonok vállat. Tényleg nem. Bár a vérveszteség miatt elvesztettem az eszméletemet, és Gyógyító Sion papja már éppen nekikezdett volna levágni a lábam, amikor végre magamhoz tértem. Elsı felindulásomban adtam egy akkora pofont szegénynek, hogy két métert repült tıle. Utána, amíg segédei megpróbálták feléleszteni, összeszedtem magamat, és visszabicegtem a falakra. Szerencsétlen

kis pap teljes meggyızıdéssel állítja máig, hogy egyenesen isteni csoda volt, hogy nem rohadt le a lábam. Szóval, apró kis sérülés volt, szóra sem érdemes! – Gondolom, kedves öcsém, holnap kilovagolsz velünk a vadászatra! – szúrok vissza. – Feltétlenül! – válaszolja. Azért én módfelett csodálkoznék, ha így lenne. Aztán kis szünet után apám töri meg a csendet. – Látom, semmiképpen sem óhajtasz minket hadi élményeid elmesélésével szórakoztatni. Pedig az álszerénység csúf tulajdonság! – Dicsekedni épp oly csúf – jegyzem meg, de halkan, lesütött szemmel Ám még nincs vége, apám tovább faggat, tetihuanai viselt dolgaimról, én pedig engedelmesen válaszolgatok. Öcsém néha közbeszól, de csak hogy szavaimat kiforgatva rúgjon rajtam néhányat. Összeszokott páros, minden találkozásunk alkalmával eljátsszák ezt a játékot! Egyedül Si-Kurrah hallgat, és bár biztosan nem jóindulatból, de mégis szinte hálás vagyok neki ezért. Bıven elég, ha ketten próbálnak meg élve felboncolni, így is kész megváltás, amikor apám végre feláll az asztaltól, jelezve, a vacsora véget ért. Gyorsan elbúcsúzom, és a holnapi koránkelésre hivatkozva kimenekülök a terembıl. Nem a szobámba megyek, hanem az istállóba, Armagedonhoz. Ám hiába nézelıdöm, nem látom meg Natort. Kicsit aggódok az öregért, de ha elkezdeném keresni, azzal csak még több bajt zúdítanék a fejére. Így végül felmegyek a szobámba. Nem nézek szét, nem érdekel, mi változott, mi nem. Épp csak meggyızıdöm róla, hogy egyedül vagyok, aztán megvizsgálom az ablaktáblákat, hogy jól zárnak-e. De minden rendben, úgy látszik, biztonságban vagyok, hát leterítem a takarót a küszöb elé, beleburkolódzom, és lassan elnyom az álom. Páncélban, pallosom markolatára kulcsolódott kézzel. Ahogy ellenséges földön táborozva szoktam aludni. Másnap korán kelek, és lesietek az udvarra. Si-Kurrah már ébren van, nagy hangon rendezkedik, osztogatja parancsait a szolgáknak és a hajtóknak. – Jó reggelt, Q fiam! A lovad már felnyergeltettem, apád is hamarosan jön! – Köszönöm – válaszolok, aztán felmegyek a nagyterembe. A reggeli elı van készítve, de nem eszem sokat, eléggé el nem ítélhetı módon ideges vagyok. De ugyan, minek? Eh, Frej-jah, te Gyızhetetlen, légy velem, és én a te hő szolgád leszek! Hisz hányszor bizonyítottam már, véres csatákban küzdve, hogy igaz híved vagyok! Most is te vezess engem, a gyızelemig! Aztán visszamegyek az udvarra, ahol apám már vár. – Ellustultál, fiam, indulnunk kéne! – Bocsáss meg, apám! – válaszolok hangosan. Szemem Natort keresi, miközben fellendülök Armagedon nyergébe. Ám öreg barátom sehol. Pedig beszélnem kell vele, minél hamarabb! Ám erre nincs már alkalom, kilovagolunk.

– Kedves öcsém nem tart velünk? – kérdem apámat, talán kissé gúnyosabb hangon, mint ahogy az illendı lenne. – Sajnos kissé beteges mostanában, de ígérte, hogyha jobban lesz, utánunk fog jönni! – válaszolja ingerülten. Csak magamban mosolygok. Hiába, kedvesebbik fia nem igazán hasonlatos a lovagi eszményképhez! Aztán fél órás lovaglás következik, hamar letérünk az útról, és erdei vadcsapásokon haladunk. Majd elválnak tılünk a hajtók, és maradunk négyen, apám, Si-Kurrah, én, és egy szolga, aki a fegyvereket hozza. Hamarosan elérjük a Szarvas-fokot, és hátrahagyjuk a lovakat a szolga felügyelete alatt. Sajnos kénytelen vagyok a nyeregre szíjazva itt hagyni a pallosomat is, de hát több, mint feltőnı lenne, ha egy ilyen, vadászatra oly alkalmatlant fegyvert magammal vinnék. Ám hiába kapok helyette három nehéz vadászlándzsát, szinte meztelennek érzem magam megszokott fegyverem nélkül, ahogy csatárláncban nekiindulunk a lejtınek. Sokáig semmi érdekes nem történik, megpróbálok minél csendesebben haladni. Tılem balra, szők dárdavetésnyi távolságra apám jön, rajta túl SiKurrah. Jobbra, nem is oly messze a Hideg-patak meredek falú völgye húzódik. Ideális hely valami nagyobb vad csapdába csalására. És ideális helyszín egy véletlen vadászbalesetre is. Egy nagyobb tisztás szélén megállunk, és meglapulunk. Elıttünk, a gyér füvő nyílt térség alatt sőrő bozótot látok, és már hallom a hajtók kiáltásait is lentrıl. Nagy félkörívben jönnek, a patak völgye felé, és ezzel fıként felém terelve a vadat. Ám hiába figyelek, egyelıre semmi jelét sem látom, hogy nagyobb bajban lennék, mint amire amúgy is számítottam. Aztán majdnem velem szemben megrezdül a bozót, és elıtőnik egy agancskoronás fej. Nincs közöttük igazán szép példány, állapítom meg, ahogy négy könnyőléptő szarvas, két nıstény és két hím, kióvakodik a tisztásra. Ám ahhoz még ennek a pár állatnak a feltőnése is éppen elég, hogy felélessze a lelkemben égı vadászlázat. Feszülten figyelve várom, hogy elegendıen közel érjenek, de ez alkalommal nem nekem kedvez Iziana, a Kiszámíthatatlan, az állatok elfordulnak, és apám felé indulnak. Így is jó, legalább az öregnek lesz valami sikere, ami talán eltereli rólam a figyelmét, gondolom, és leeresztem fegyveremet. Közben a hajtók is kiérnek a tisztásra, és nagy hangon kiabálnak, habár erre már semmi szükség. És ahogy egy pillanatra rájuk figyelek, feltőnik, hogy egymással veszekednek. Visszanézek, a szarvasok már apám fegyverének dobótávolságán belül vannak, és gyorsan távolodnak, de az öreg még kivár. Legyen, ott már minden eldılt, hát felállok, és futva indulok a hajtók felé, akik már verekednek. – Hagyjátok abba, szolganépség! – kiáltok rájuk, de hiába, nagy hangon bíztatják a középen küzdı párost. Könyökkel török magamnak utat közöttük, de elkések, mire elérném a verekedıket, azok megcsúsznak, és legurulnak a Hideg-patak szakadéka felé.

Az utolsó pillanatban kapnak észbe, és szétválnak. A szerencsésebbnek sikerül megkapaszkodnia, a másik eltőnik a meredélyben. És hirtelen néma csend vesz körül. Hátrapillantok a vállam felen, a szarvasok sehol, apám és Si-Kurrah egymás mellett állnak a tisztás másik oldalán, engem néznek. Köröttem a néma hajtók bámulnak ostobán. – Segítség! – töri meg a csendet egy kiáltás, a szakadék mélyérıl. Közelebb lépek, lenézek, és látom a szerencsétlent, lent fekszik, ki tekeredett lábakkal. Az agyam gyorsan jár, innen majd egy óra járóföld a legközelebbi hely, ahol gond nélkül le lehet ereszkedni. A fickó ennél jóval hamarabb elvérzik, ha valami súlyos sebe van! – Te! Hozz kötelet, ti meg vágjatok két fát, hordágynak! – kiáltok rá a mellettem állókra, aztán ledobom a dárdákat, és elkezdek leereszkedni. Hamar belátom, hogy kissé elhamarkodottan döntöttem, a fal jóval meredekebb, mint ahogy fentrıl látszott. És ugyan nem értem, hogy hogyan, de bizonyos vagyok benne, hogy megrendezett színjáték mit sem sejtı fıszereplıjeként küzdök, a darab mőfaja pedig tragédia. Ám csak azért sem vagyok hajlandó örömöt okozni apámnak azzal, hogy leesek, és kitöröm a nyakamat! Pedig erre van lehetıség bıven, a szikla omladékos, ám legalább át, meg át szövik a növények, kapaszkodót nyújtva a lábamnak. Azt hiszem, egy örökkévalóságot töltök makacsul összeszorított szájjal lefelé ereszkedve. – Köszönöm, uram, köszönöm! – hálálkodik lent a fickó, mikor végre leérek. Én is köszönöm, Frej-jah! Aztán megvizsgálom a hajtó lábát, korántsem annyira vészes, mint amilyennek fentrıl látszón. – Dobhatjátok a kötelet! – kiáltok fel, és az hamarosan hosszú kígyóként közénk tekeredik. – Meg tudsz kapaszkodni? – kérdem a fickót. – Nem hiszem... – nyöszörgi. Elég ferdén tartja a jobb kezét, lehet, hogy az is eltört? Rövid hezitálás után átkötöm a derekán és lábán a kötelet, ahogy a hegylakó északiak szokták biztosítani magukat. – Húzhatjátok! – kiáltok fel, aztán aggódva szemlélem, ahogy a fickó szép, lassan elkezd emelkedni. Ám hamarosan felér, és utána újból letekeredik a kötél, nem kevés gondot okozva. Egyszerően nem tudom kiverni a fejembıl, hogy milyen könnyen elszakadhat egy ilyen jószág, de most induljak neki gyalog, és kerüljek két órányit? Mintha gyáva lennék? Nem, eszemben sincs! Hát a derekam köré kötöm a kötelet, és elkezdek felfelé mászni. – Felhúzzuk, Q uram! – hallom fentrıl. – Kell is a ti segítségetek! – morgok az orrom alatt, és tovább kapaszkodom. Felfele jóval könnyebb, és már ismerem is ezt a falat, bíztatom magamat. És ha mégis megcsúsznék, pár pillanatig még mindig megtarthat a kötél! Ha nincs nagyon átvágva. Ám baleset nélkül érek fel. Feltápászkodom, és letörlöm az

izzadtságot a homlokomról. A hajtók némán néznek, de apám most is talál ide illı szavakat. – Gondolom, most hısnek hiszed magad, mert megmentettél egy parasztot! Gratulálok! Én meg miattad elszalasztottam életem legszebb szarvasát! – dühöng, majd sarkon fordul, és a hő Si-Kurrahhal a nyomában távozik. Remek, legalább tettem valami jót is ma, gondolom szkeptikusan, aztán követem ıket. Szó nélkül megyünk vissza a lovakhoz, Armagedon vidáman köszönt, ez kissé jobb kedvre hangol. Némán lovaglunk vissza Wareenbe. És útközben sem tudom kiverni a fejembıl, hogy ez megszervezett baleset volt, amibe nekem is bele kellett volna halnom. Ó, tudom, Frej-jah, nem szép dolog ilyet feltételezni a saját apámról, hisz te megköveteled a vérrokonok közötti összetartást és tiszteletet. De azt te sem kérheted, hogy legyek vak, süket, és még ostoba is! Már alkonyodik, mire visszaérünk, apám nem vesztegeti az idejét, le– ugrik lováról, és szó nélkül bemegy a palotába. Én örömmel veszem észre az istálló ajtaja mellett álló Natort, felé vezetem lovamat. – A csatlósa megérkezett, és most fenn van a nagyteremben, Eshu úrral! – suttogja felém, miközben átveszi Armagedon kantárát. A csatlósom? Eshuval? Thaniról lenne szó? De hogyhogy megérkezett? És bár ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni, de egészen biztos vagyok benne, hogy ha itt van a leányzó, akkor már megint bajba került! Hisz még a legártatlanabb helyzetekbıl is képes kiprovokálni az életveszélyt, ezt már teméntelenszer bizonyította, és hol van itt akárcsak egyetlen ártatlannak tőnı helyzet is! Futva indulok apám után, de csak a nagyterem ajtajában érem utol. Bent az öcsém és Thani fogad minket. A feldöntött asztalt, és apám kedves kancsójának szilánkjait már csak úgy tekintem, mit a leányzó szokásos velejáróját, és valahogy nem tudok meglepıdni. Sıt, határozottan kárörömöt érzek, mikor végigmérem Eshut, aki csapzott, mint a kiöntött ürge, és arcát számolatlan karcolások ékítik. No de miért is kellett neki kikezdenie a Thani lelkében élı káosszal? Ám nem foglalkozhatok vele, mert mellettem apám éppen felkapja a leányzót. – Mit tettél itt, te csavargó?! – mennydörgi ellentmondást nem tőrı hangon. Bizonyos vagyok benne, hogy jogosnak vélt felháborodásában meg is akarja fojtani, de nekem, ugye, az lenne a feladatom, hogy a leányzót élve eljuttassam Paadre nagymesterhez. – Tedd le! – kiáltok apámra. Meghökkenten néz rám, aztán még mindig csodálkozva leereszd Thanit a földre. – Mit mondtál, fiam? – kérdi hátra lépve, és látom a szemében, hogy bár nem érti a helyzetet, de már tudja, hogy könnyen kihasználhatja. –Arra kértelek, apám, hogy tedd le – ismétlem, jóval csendesebben, és lassan elengedem a vállamon átvetett pallos markolatát.

– Ó, arra „kértél”? Nem hangzott „kérésnek”! Netalántán ismered ezt a csavargót? – kérdezi gúnyosan. Ám mielın válaszolhatnék, és esetleg megmagyarázhatnám a helyzetet, Eshu, az én szeretett öcsém közbevág. – Az ı társaságában utazik ez a kis ringyó, már Sol óta! És amikor ezt a szemére vetettem, megtámadott! Eshu, meg foglak ölni, csak egyszer legyen alkalmam megszorítani azt a hazug torkodat, és többet nem lesz gondod ezen a világon, esküszöm! – Szóval, miközben fennen hirdeted a lovagi erényeket, saját szajhát tartasz, aki ráadásul az öcséd életére tör! – veszi elı kardját apám. És látom rajta boldog, hogy ezt végre megteheti. Sziklaszilárd elhatározással várom, hogy tegyen, amit akar, én nem fogok harcolni vele. De nehéz ám parancsolni az ezer csatában edzıdött reflexeknek, azok belegyezésem nélkül is megtétetik velem azt negyed fordulatot, ami ahhoz kell, hogy apám ütése ne találjon el. – Rajta, fiam! – sziszegi, ahogy elsuhan mellettem a penge, és újból támad. Nem, Frej-jah, hidd el, nem én vagyok, aki elıveszi a pallost, és kivédi az ütést. Aztán a következıt, és a következıt is. Gyorsan hátrálok, a nyugatra nézı ablakokon beáradó vörös fény még valószínőtlenebbé teszi a jelenetet. Hamarosan a falhoz szorít apám, fegyvereink egymásnak feszülnek. Ám ekkorra már elvesztem a hidegvéremet, talán a józan eszemet is, ellököm magamtól, és most már én támadok, gyors ütésekkel haladva elıre. Hátrálva védekezik, és hiába tapasztaltabb nálam, veszíteni fog, mert én vagyok a fiatalabb, és nem bírja az általam diktált tempót Már a terem közepén vagyunk, amikor magamhoz térek, és nem lépek utána Lassan leeresztem a fegyvert, és körbenézek. Apám pár lépéssel elıttem áll, sötét szemében nevetve villannak meg az alkonyi fények. Oldalt Thani térdel, és bámul, mellette Eshu csodálkozik. Mögöttem lábak dobognak, nyilván most érkeztek meg apám zsoldosai, hogy megvédjék urukat, de egyelıre még nem támadnak. Egy pillanatig nem tudom felfogni, hogy mit tettem. Aztán apám töri meg a csöndet. – Szóval, olyannyira nem követed a lovagi eszméket, és oly messze vagy már Gyızhetetlen Frej-jah tanításaitól, hogy kardot mersz emelni rám! – mondja halk, fenyegetı hangon. – Nem akarlak többet látni! Ám én tisztelem a vér parancsát, nem mészároltatlak le! Csakhogy amikorra felkel a nap, már nem leszel a fiam! És látom, hogy közben nevet a szeme, gyızött! Tétova mozdulattal teszem el a pallost. Mit is lehetne ilyenkor mondani, nézek körül, de azt hiszem, semmit. Sarkon fordulok, és lerohanok az udvarra. Lent Nator vár, és nem értem, hogyan, de tud mindent, kérés nélkül is elıvezeti Armagedont. Aztán meghökkenek, mert az elveszettnek hitt Szöszmöszt is. Errıl jut eszembe Thani, de nem kell keresnem, itt lohol mögöttem, és szó nélkül száll fel felnyergeleten lovára.

– Segíthetek valamiben, Q úrfi? – kérdi Nator csendesen. – Nincs szükségem semmire, szolga! – válaszolok hangosan, és fellendülök Armagedonra. Látszik az öregen, hogy durva válaszom megsértette, de nem akarom, hogy baja essék miattam, hogy azt higgyék, a szövetségesem volt. Szó nélkül léptetek ki a kapun, és nem nézek vissza a fekete várra. Aztán lassan kezdek magamhoz térni. Hát, Frej-jah, mit cifrázzam, kitagadtak! – Te, nem kéne gyorsabban mennünk? – kérdezi mögöttem egy bátortalan hangocska. És, Frej-jah, legyünk ıszinték, lényegében ı az oka, ıt pedig te varrtad a nyakamba, legyen áldott a te bölcsességed! Ám nem fordulok hátra, és nem ösztökélem gyorsabb haladásra Armagedont. Nem akarom, hogy úgy tőnjék, mintha menekülnénk, és reggelig még sok idınk van! – Te! – szólal meg nagy sokára Thani, nagyon, de nagyon halkan. – Valamit elszúrtam? Nohát, több mint hihetetlen, hogy ilyesmi is felmerül a fejecskéjében! – Nos, azt hiszem, itt már régen el lett szúrva valami – válaszolok rövid hezitálás után. – Tehát nem az én hibám! – lelkesedik fel, és mellém léptet. – Nem teljesen – válaszolok, de nem nézek rá. Nincs az az igazán fecsegni való kedvem. Ám ı ezt nem érzékeli. – Tulajdonképpen mi történt? – Semmi. Épp csak kitagadtak. De ez már jó ideje esedékes volt – mondom, inkább magamnak, mint neki. – És akkor most elbuktad az örökségedet? Tényleg, azt is „elbuktam” – Nem számít. A rend eltart. És bármikor szerezhetek földeket, amíg tudom forgatni a kardomat. Vagy elvehetek egy gazdag lányt. Nem, a pénz nem számít – vonok vállat. –Aha. Egy ideig eltöpreng a hallottakon, de persze képtelen huzamosabban nyugton maradni. – Miért rühell az apád? – Hosszú! – Az az öreg fazon is ezzel rázott le! Most van idınk, meghallgatom! Ránézek, komolyan gondolja. – Nos, apám maga is freita lovag volt fiatalabb éveiben, de aztán kilépett, és megházasodott – kezdem, kifejezéstelen hangon. Tényleg hosszú ez az éjszaka! – Érdekházasság volt, de ez még nem lett volna baj, jól elélhettek volna egymás mellett, nem kell ahhoz szerelem – folytatom. – Ám nem csak nem szerették, hanem hamarosan nagyon meg is győlölték egymást. Azt hiszem, így volt. Aztán megszülettem. Anyám azt szerette volna, ha nagytudású mesterek

nevelnek, zenére, történelemre, apámnak meg az volt a véleménye, hogy egy lovagnak elég ha le tudja írni a nevét, a lényeg, hogy jól forgassa a kardot. Ezen sokat veszekedtek. Anyám hegyvidéki nı volt. Határozott jellem. Ahol ı született, ott még az is megtörténhet, hogy fiúgyermek híján egy lány örökölje a birtokot és a címet. Apám nem tudott vele mit kezdeni, ı itt nevelkedett a Laurandrium alföldjén, ahol asszonynak hallgass a neve. Hét éves lehettem, amikor egyszer a szokottnál is jobban összevesztek. Itt egy kis szünetet tartok. Hidd el, Frej-jah, vannak olyan dolgok, amiket jobb titokban tartani. Néha még egy freitan is kényszerülhet hazugságra. – Anyám kirohant a folyosóra, aztán megcsúszott, és legurult a lépcsın – folytatom. – Meghalt. Apám nem várta ki a gyászévet, egy hónapra rá újból megházasodott. Engem az esküvı napján elküldött Tetihuanába, apródnak. Azóta ott élek. Apám második házassága azt hiszem, boldog volt, de nem sokáig, megszületett az öcsém, és ebbe belehalt az új asszony. Azóta apám minden erejével azon van, hogy ne én, hanem Eshu örökölje a vagyont, meg a címet. És most elérte célját – fejezem be, és ránézek Thanira. – Ó! – válaszolja a leányzó, aztán mereven elıre néz, és nagyon komoly arcot vág. Vajon mennyit értett meg a történetbıl? – Azaz most itt maradtál, apa nélkül – szögezi le. Tehát nem sokat. Nem baj, sıt, jobb ez így, így legalább késıbb nem fogom megbánni hirtelen szószátyárságomat. – Igen. Többek között az apámat is elvesztettem – bólintok rá. – Ne félj, ez nem vészes, én is apa nélkül nıttem fel, és jól elvagyok! – biztatgat. – Tényleg? – kérdezek rá, és érdeklıdve várom az elsı meséjében még katonaként szereplı, késıbb kováccsá avanzsált apa újabb metamorfózisát. – Aha. Én egyáltalán nem ismerem a családomat. Lelencben nıttem fel. Egy reggel kilépett az ügyeletes nıvér, és én ott voltam a küszöbön. Rossz nyelvek szerint egyenesen rám lépett, de ez baromság, magamtól vagyok olyan, amilyen! És a lelenc tényleg tök szar volt. Napi kétszer imádkozni a vízben fıtt zabkása felett, pfuj! Aztán, amikor kicsit idısebbek lettünk, még dolgoztatni is akartak minket, egy fonóban. Na, ezt már nem bírtam, és az elsı munkával töltött nap után leléptem. Azóta köszönöm, jól vagyok. És apa sehol sem szerepel a történetben! – fejezi be, nem kis büszkeséggel. – Értem – válaszolok, és tényleg. Ez akár igaz is lehet. Épp úgy, mint a többi meséje. Hisz már az elsı szava is hazugság volt, amikor Beatrixként mutatkozott be. – Most mi lesz? – zavarja meg elmélkedésemet. – Utazunk tovább. Aztán csend borul ránk, de úgy sejtem, megint nem fogja sokáig bírni, és ha már beszél, akkor miért ne engem is érdeklı dolgokról?

– Mi történt az elválásunk óta? Emlékszel, amikor fél percre elugrottál a mellékhelységbe – kérdem. – Hát... – kezdene bele nagy lendülettel, de közbevágok. – Addig tudom, hogy megloptál egy kereskedıt, aztán patkányversenyen elvesztetted a pénzét, majd a közeli bordélyban összetörted egy neked szépet tevı ifjú arcát, és végül apám elraboltatott. Szóval, ne fáraszd magad azzal, hogy ezek helyett is hazudsz valamit. Meghökkenten néz rám. – Honnan tudod? – kérdi idegesen – Nem fontos! Nos? – Hát, utána már nem sok érdekes volt. Ellógtam, és a fogadóban megtudtam, hogy Wareenbe vársz, hát útnak indultam. Közben összefutottam Szöszmösszel, és visszaloptam. Amikor megérkeztünk, egy kedves, öreg pasas arra intett, hogy vigyázzak magamra, de sajnos nem volt rá alkalmam. Az az Eshu-béka hivatott, és meg akart fektetni, aztán az apád próbált megfojtani. Szóval, semmi érdekes – fejezi be, és mosolyog. Felnézek az égre. Semmi érdekes; a lovát visszalopta, Eshu arcát összetörte, engem földönfutóvá tett. Neki átlagos másfél nap, másnak egy életre elég lenne. Csak azt nem értem, miért nem fojtom meg egy kanál vízben? Lehet, hogyha túl leszek az engem ért megrázkódtatások okozta sokkon, akkor még sort kerítek erre is. – Például, Eshuba miért kötöttél bele? – kérdem félhangosan. – A pénzéért! – válaszolja, és elıvesz egy erszényt. Elmosolyodom, hogy mit szól majd öcsém, ha észreveszi a hiányt! És bár ez nem nevezhetı nemes bosszúnak, de Frej-jah, hidd el, ezek azok az apró örömök, amikért érdemes élni! – Apádat is megloptam, miközben fojtogatott! – büszkélkedik tovább Thani, és elıveszi családunk pecsétgyőrőjét. Egy kicsit megfordul körülöttem a világ. – Mit csináltál?! – Ugyan, semmiség! Pár aranyat sem érhet, nem köves! A nyakában hordta, láncon, könnyő volt elemelni! – vonogatja a vállát a leányzó. – Thani, egy pecsétgyőrő az szimbólum! – mondom komoly hangon, és megállítom a lovamat. – Nem azt a kevéske aranyat éri, amibıl készült, hanem a birtokot, amit jelképez! És ahhoz a birtokhoz jelenleg már nekem sincs semmi közöm, rólad nem is beszélve! Vissza kell juttatnunk apámhoz, ezt követeli a legelemibb tisztesség, a büszkeségrıl már nem is szólva! Add ide! – Frászt! A smaragdköves fülbevalómat is izomból zsebre vágtad, aztán majd megöltek érte! Vedd el, ha annyira akarod! Gyerünk, Szöszmösz! Ezzel belevágja sarkát a ló vékonyába, és elvágtat. Gyorslábú Ylre, hol, és különösképpen mikor tanult meg lovagolni? Hisz pár napja még nagyon meggyızıen adta a kezdıt! De nem töprengek sokat, magam is vágtára ösztökélem Armagedont.

És ahogy felzúg fülemben a szél, ahogy elsuhannak mellettem a fák, néha-néha felvillantva a mögöttük húzódó, holdfényben fürdı dombokat, tudatosul bennem, hogy valaha ez a táj volt az otthonom, és hogy most el fogom hagyni. Talán örökre. És ez fáj, pedig nem hittem volna, hogy még kötıdöm ide. Hát visszább fogom Armagedont, és már nem akarom utol– érni Thanit. Egy freitan nem hagyhatja, hogy úrrá legyenek rajta az érzelmei, és ha mégis, akkor legalább ne legyen tanúja rá. Így lassú vágtában haladok, nem sokkal lemaradva a leányzó mögött, elég hosszan ahhoz, hogy elcsituljon a fájdalom. Aztán pedig már csak magáért a lovaglásért maradok mögötte. Armagedon akkor éri utol Szöszmöszt, amikor akarja! Egyáltalán nem sürgıs, és addig legalább nem kell beszélgetnem a leányzóval, aki egyre kevésbé bírja a tempót, de makacsul halad elöl. Telik az idı, és már feltőnnek a távolban Vae falai, mikor megállítja lovát, és bevár. – Oké, gyıztél! – közli kicsit lihegve, és buzgón paskolgatja remegı lábú lova nyakát. – Szoktam – vonok vállat, aztán lépésben megyünk tovább. Éjfélre járhat az idı. – Legyen a tied a győrő, ha neked fontos! – közli végül nagyot sóhajtva. – Én majd lopok magamnak másikat! – Köszönöm – veszem át az ékszert. Majd Tetihuanából visszaküldöm apámnak, legyen vele boldog! – Hol táborozunk le? – kérdi aztán Thani, az ı átlagos, félperces csendszünete leteltével. – Majd a Damnet gázlója elıtt. – Hé, te nem akarsz bemenni Vae-be? – csodálkozik nagyot. – Nem akarom itt megvárni a napfelkeltét, apám emberei már úton lehetnek. – De nincs kajánk, és én napok óta nem ettem! – háborog. – Lehet, hogy nálad nincs úti felszerelés, de nálam van. Reggel majd megállunk, és eszünk. Addig bírd ki, kérlek. – De ebben a városban él egy csavargó, akinek tartozom pár pofonnal! – vet fel egy új érvet. – Amit saját kezőleg akarsz törleszteni? – kérdem gúnyosan. – Nem. Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy te majd jól szétvered annak a Hispernek a fejét – motyogja. – Nos, meggyızıdésem, hogy Hisper erre rászolgált, de mint említettem, nincs rá idınk. – Esetleg visszafelé? – kérdi bátortalanul. Visszafelé? Messzire kalandoznak a leányzó gondolatai! Esetleg lesz visszafelé, de én erre nem mernék megesküdni. – Jó, majd visszafelé! – hagyom rá. – Ígérd meg, hogy amikor majd legközelebb erre járunk, betöröd az orrát! – akadékoskodik. – Jó, megígérem!

Ha megélem a visszautat, akkor ez már igazán semmiség lesz! Thanit láthatólag megnyugtatja ígéretem, csendesen dudolászva követ, ahogy megkerüljük a falakat, és rátérünk a gázlónak vivı útra. Reggelig megyünk, lépésben, aztán letáborozunk, és eszünk. Bár mindkét ló, és Thani is fáradt, de kétórás pihenés után indulást vezénylek. – Muszáj? – fordul Thani a másik oldalára. – Nem. Apám nyilván örömmel találkozik majd újra veled – válaszolok, és erre felkel. – Jó. Megyek. De egyszer még meg fogom mondani az öregednek, hogy mit gondolok róla! – fenyegeti meg a kék eget. Saját érdekében remélem, hogy nem lesz rá alkalma. Aztán megyünk tovább, egész nap, mindössze rövid pihenıket tartva. A gázló elıtti kis faluban ér minket az este, fáradtan állunk meg a helység egyetlen fogadójának barátságos fényő ablakai elıtt. Thani felvillanyozva az újabb botrányok lehetıségétıl, frissen a földre pattan, és belohol az épületbe, én elıbb elvezetném a lovakat. Ám még fél úton sem vagyok az istálló felé, amikor Thani utolér. – Te, Q, muszáj itt megszállnunk? – kérdi, és idegesnek tőnik. – Nincs más fogadó a faluban! – hívom fel a figyelmét eme egyszerő tényre. – Izé, hogy néz ki egy gázló? Mármint, át lehet rajta kelni sötétben? – Arra gondolsz, hogy azonnal induljunk tovább? – kérdem meghökkenten. – Hát,... igen. Induljunk! – bólint. – Egész nap nyavalyogtál, hogy pihenni szeretnél! – Elmúlt. Ki vagyok pihenve! – biztosít. – Hát, jó, gyerünk! – hagyom rá, és pár perc múlva elhagyjuk a falut. Közben azon töröm a fejemet, hogy kit láthatott bent, akitıl így megijedt, de azt hiszem, jobb ha nem kérdezek rá, még esetleg verekednem kéne miatta, amire jelen állapotomban nincs sok kedvem. Aztán gond nélkül átkelünk a gázlón, szerencsére az év ezen szakában alacsony a víz A másik oldalon meredeken indul felfelé az út, mi lassan követjük Thani néha elalszik lova hátán, aztán vagy felébred, vagy leesik, de nem akar megállni, és magam sem erıltetem a pihenést, jó lenne már találkozni Paadre nagymesterrel, és kikérni tanácsait az elmúlt napok eseményeirıl! A végtelennek tőnı éjszaka után felkel a nap, és a hajnali fényben felragyognak elıttünk Tetihuana fehér falai. Hazaérkeztem!

THANI avagy apró-cseprı, ám módfelett titokzatos csodák Aztán a pasas mégsem fojt meg, amiért roppant hálás vagyok neki. Pedig nem magától dönt így, az én Q kedvesem áll e mögött a csoda mögött is.

Lassan feltérdelek a padlón, és összeszedem magamat. Érdekes balhé közepébe csöppentem már megint, a jelenlévık ideges párbeszédébıl megtudom, Ran al Aquim, azaz Q apja nem ölt meg az imént. De nagyon frusztráltnak látszik az öreg, aminek köszönhetıen végignézhetem életem elsı lovagi párbaját. Tök izgi, és én ökölbe szorított kézzel, ám némán szurkolok Qnak. Nem hiába, egyszerően klasszisokkal jobb, lemossa az öreget, aki ezen még jobban kiakad, és úgy kivág minket, mint a taknyot! Q felemelt fejjel hallgatja végig a nagymonológot, aztán büszkén és szótlanul távozik. Ekkor veszem észre, hogy magamról egy kicsit elfeledkeztem, és most mindenki engem bámul. Hát felpattanok, és Q után sietek. Az ajtóból még visszafordulok. – Szerintem... szerintem még visszajön, és ti nagyon nagyot fogtok szívni! – fenyegetem meg ıket a mutatóujjammal, aztán iszkolok lefelé. Az udvaron beérem Qt, lóra pattanunk, és elhagyjuk a várat. Természetesen észveszejtı tempóban menekülünk, még éjfél sincs, amikor elérjük Vae-t. Ám sajnos Q nem akar megszállni a városban, így megyünk tovább, reggelig. Aztán rövid szünet, ami után ismét Szöszmösz hátán találom magamat. Majdnem délig lovagiunk, megállás nélkül, amikor végre betérünk egy útmenti fogadóba. Én azonnal lepattanok Szöszmöszrıl, és már épp elindulnék egy kényelmesnek tőnı szénaboglya felé, amikor Q szertefoszlatja szép elképzeléseimet. – Ne aludj el, csak megitatom a lovakat, meg veszek valami harapnivalót, aztán megyünk tovább! Aha, tehát megyünk tovább. –Jó, nem alszom el! – bólintok, aztán elheveredek ott, ahol éppen vagyok, az udvar közepén. – Azt mondtam... – kezdené Q, de közbevágok. – Én meg azt mondtam, hogy nem alszom! Csak pihenek egy kicsit! Nyugodtan intézd el a dolgodat, aztán tılem már mehetünk is! – mordulok rá, majd fejem alá kulcsolom a kezem, és lehunyom a szememet. Aztán tényleg nem alszom, de nem én tehetek róla. Egy ingerült kocsis szitkozódására ébredek. De hogyan került ide a semmibıl egy szekér, ülök fel szememet dörzsölgetve. Az imént még sehol sem volt! –Mondom, te csavargó, hogy kotródj már az útból! – üvöltözik a kocsis. Körbenézek, lovaink a vályúnál isznak, Q sehol. – Jó, jó, hallom, nem vagyok süket! – zsörtölıdöm magamnak, és arrébb mászom. A szekér elhalad mellettem, és az udvar végében megáll. – Elnézést, kislány, de nem találkoztunk mi már valahol? – kérdezi aztán valaki. – Mi? – dörzsölöm ki szemembıl az álmot ismételten. Meglepı módon a fogadó elıtti padon fekszem, minden istenekre, hogy kerültem én ide?

– Azt hiszem, hallottam már a hangodat! Öreg, szakállas ipse áll elıttem, pontosabban támaszkodik egy botra. Belenézek üres szemgödreibe, és beugrik, fogoly volt azon az erdei rablótanyán, amit aztán Q szétvert. – De, találkoztunk – morgok, és felülök. Tényleg nem fogok aludni, nyomok el egy ásítást. – Most érkeztem a szekérrel, és ismerıs volt a hangod, ahogy szidtad a kocsist! – folytatja az öreg. Szidtam a kocsist? Tényleg? Hm. Az álmosság valahogy mindig szétszórttá tesz! – És mit akarsz? – kérdem, hadd legyen boldog! – Csak a hálámat szeretném kifejezni neked, Mae Thani! Erre felébredek. Most éppen nem ugrik be, hogy neki milyen néven mutatkoztam be, de hogy nem Thaniként, és pláne nem „Mae” Thani-ként, az tuti! – Honnan tudod a nevemet? – Vae-ben mindenki rólad beszél? Hisper két aranyat tőzött ki a fejedre, élve, vagy halva – mondja a vénség, és leül mellém a padra. Két arany? Hu, hogyan is lehetne ezt összeszélhámoskodni? – Te, mi lenne, ha te feladnál, én lelépnék, aztán felezünk! Két arany egy vagyon! – javaslom azonnal. – Tegnap volt két arany. Én ma reggel jöttem el a városból, és akkor már húszat adtak volna érted. Hátradılök, és két tenyérrel megtámasztom a halántékomat. Ez nem stimmel – Öregem, te nagyon meszes vagy! – összegzem végül véleményemet. – Lehet, hogy már kissé megöregedtem, és nem vagyok a régi, de ez így van! A húsz aranypénzt egy arlenita kolostor ajánlotta érted, a Főzkarolók. Reggel érkezett a városba néhány papjuk, és téged kerestek, valami szent kövek ellopása miatt. Ezen felbátorodva a Vándorsólyom csaposa is megvádolt, hogy fekete varázslattal elcsaltál tıle egy aranyat. Meg akarnak égetni, mint boszorkányt! – De azt az aranyat Q hagyta nekem! – védekezem, és annyira ki vagyok akadva, hogy igazat mondok. – Már régóta nem bölcs dolog Ran al Aquim birtokain az ı idısebb fia nevére hivatkozni, és most, hogy ki is tagadták Q al Aquimot, most egyenesen esztelenség! – emeli rám üres szemgödreit az öreg. – De hogy a fenébe lennék én boszorkány! – csapok a térdemre, aztán lassan lehorgasztom a fejemet. Szívás ez az élet! – Vae babonás népe féli a mágiát, de én nem közülük való vagyok, én a hegyekbıl származom! Elıttem nem kell titkolnod! – mosolyog a vénség, ami nála azt jelend, hogy bemutatja mindhárom fogát.

– Mit titkolok én? – Mindegy, Mae Thani! Óvakodj az arlenitáktól, és legyen veled Mist, a Titokzatos! Köszönöm, hogy segítettél rajtam, és örülök, hogy segíthettem rajtad! – mondja, és részérıl befejezte a társalgást, feláll, majd elbiceg. Nekem persze még rengeteg kérdésem lenne, leginkább, hogy ki a fene az a Titokzatos Mist (sose hallottam még ilyen nevő istenrıl), de szemem leragad egy pillanatra, és mire sikerül újra kitámasztanom, addigra már Q áll elıttem. – Indulunk! – adja kezembe Szöszmösz kantárját. Ajaj! Körbenézek, a szekér ott áll az udvar végében, de az öreg sehol. Most ebbıl mennyit álmodtam, és mi volt az, ami tényleg megtörtént? – Te, Q, mit jelent az, hogy „Mae”? – kérdem, miközben felkapaszkodom lovam hátára. – Megszólítás. Annyit tesz, hogy nagyasszony vagy elıkelı hölgy. Ó-semnita szó, bár Tetihuanától feljebb még ma is használják. Miért, hol hallottad? – Sehol. Egyszerően csak hülye vagyok – rázom le. – És erre magadtól jöttél rá? – kérdi egy félmosoly kíséretében, és azt hiszem, most pimaszkodik velem, de nem figyelek rá. Leköt, hogy ne essek le a lóról. Aztán késıbb megpróbálom rávenni Qt, hogy álljunk meg pihenni, de ragaszkodik hozzá, hogy majd csak annál a vacak gázlónál. És ı bezzeg nem fárad el, délcegen lovagol elıttem! Én suttyomban néha alszom egy keveset, de általában gyorsan felébredek egy-egy nagyobb döccenınél. Meggyızıdésem, hogy ezek azt jelzik, Szöszmösz is elaludt. De élve érjük el a Q által emlegetett falut, nem sokkal sötétedés után. Ettıl rögtön jobb kedvre derülök, lehet, hogy itt lesz valami kis kedves móka! Vagy ha nem, akkor majd csinálok! Míg a kötelességtudó Q elvezeti a lovakat, addig bemegyek a fogadóba. Az ajtóban megállok, és körülnézek. Na, és mi az ami rögtön a szemembe ötlik? A sarokban helyet foglaló, cirka hat fıs arlenita társaság. Helybıl visszalépek a szabadba, és becsapom az ajtót. Hát itt nagy baj lesz, támasztom neki a hátam a hideg fának. Aztán belegondolok a helyzetbe. Nem is biztos, hogy azok közé a Főzfaölelgetık közé tartoznak! Lehet, hogy soha sem hallottak rólam. Lehet. És ha mégis? Akkor itt van Q, és szétveri ıket. Csak egy a bibi, lilám sincs róla, hogy a freitanok hogy állnak hozzá Tavaszváró Arleen papjaihoz. Mi van, ha puszipajtások, és Q nem akarja betörni az orrukat az én védelmemben? Másrészt pedig mindig is fenntartásaim voltak az arlenitákkal szemben. Még soha sem jártam Arleen egyeden templomában sem. hisz azok valahol a vadon mélyén rejtıznek. És ki tudja, milyen szertartásokat őznek ott, az erdıket és állatokat kedvelı, de az emberekkel módfelett ellenszenvezı istenük tiszteletére! Gyors elhatározással Q után futok. – Te, Q, muszáj itt megszállnunk? – kérdem és rövid szóváltás után ráveszem, hogy menjünk tovább.

Hajlik rá, azt hiszem, neki is sürgıs, talán az apja idegesíti, talán más. Így hamarosan megtekinthetem a szóban forgó gázlót, a hozzá tartozó Damnet folyóval együtt. Nos, nem nagy szám, saccra negyed olyan széles, mint a Solon átfolyó Laurandrium, bár kissé gyorsabb sodrású. Azért sikeresen átkelünk, és erre módfelett büszke vagyok. A dolog szépségébıl egy keveset levon, hogy közben csupa víz leszek, de ehhez már kezdek hozzászokni! Aztán kemény éjszaka következik, végig felfelé megyünk. Ha Szöszmösz beszélni tudna, szerintem folyamatosan káromkodna, neki nagyon nehéz lehet. Én feladom, és alszom. De reggel elérjük Tetihuanát, és az újdonság, mint mindig, most is fellelkesít. A város két nagyobb hegycsúcs közötti szorosba épült, elég erıdszerően néz ki, sok tornyával, fehér falaival. Kívülrıl is csuda szép, de az igazi meglepetések bent várnak. Széles utcák, fehér kövekbıl emelt, tiszta, rendes házak, és magas falak mögül kikandikáló zöldfélék jellemzik a terepet. – Te, Q, itt mindig ilyen kevés ember lézeng? – kérdem, miközben fejforgatva bámészkodom. – Itt soha sincs akkora tömeg, mint Solban! – vigyorog rám, és láthatóan büszke a városára. – Mikor hagyjuk el a fıutcát? – kérdem pár perc múlva. – Már rég elhagytuk. – De ez az utca is épp olyan széles, mint ahol bejöttünk! – méltatlankodom. – Tetihuana minden utcája ilyen széles. – A nyomornegyedekben is? – Itt nincsenek nyomornegyedek! – vet rám egy megvetı pillantást lovagom. – De akkor hol laknak az emberek? – Házakban, Thani, házakban! Egy kicsit ingerültnek látszik, de ettıl még nem vagyok hajlandó hinni neki. – Mindenki? – Mindenki. Meg a kolostorokban, a rendházakban, és a templomokhoz tartozó palotákban. Tetihuana nem véletlenül az Istenek Városa! – int körbe. Szememmel követem a keze mozdulatát. – Elhiszem – bólintok. Csendben és lenyőgözötten szemlélıdöm tovább, mert látnivaló, az aztán van bıven! Itt kívülrıl is díszítik a házakat, festményekkel, meg csuda törékenynek tőnı, csipkésre faragott fehér kövekkel, és sok kis terecskén is átvágunk, amiken szobrok ácsorognak, meg márványmedencés szökıkutak. Mintha valami királyi palota kertjében lennénk! Igen, fenemód elıkelı ez a város! Némi aggodalommal tölt el, hogy Q esetleg itt akar hagyni, de nincs idım hülyeségeken rágódni, hamarosan megállunk egy boltíves kapu elıtt. Q megdöngeti a kopogtatót, ami praktikus módon ló-magasságban van, hiába, ez mégiscsak egy lovagrend háza! Hamarosan nyílik a kisablak, de szinte azonnal csukódik is, hangos „Azonnal nyitom, Q uram!” felkiáltás kíséretében. És tényleg, kitárul a kapu, mi pedig belovagolhatunk egy kövezett udvarra.

Itt is majdnem annyian mászkálnak, mint kint, az utcákon, bár ezzel nem mondtam sokat. Míg elléptetünk az udvar közepéig, többen köszönnek, egyesek meg is hajolnak, mások csak tisztelettel intenek felénk. Q mindenfelé mosolyog, és bólogatva viszonozza az üdvözléseket. Amikor megállunk azonnal hatan ugranak két lovunk kantára után. Q frissen lepattan a nyeregbıl, és már indulna is, de addigra már én is a földön vagyok, és elkapom a karját. – Te, Q! – kérdem halkan. – Ezek mind ismernek téged? – Persze! – néz rám megdöbbenten. Kicsit közelebb húzom, hogy le is kell görnyednie. – Te ugye valami nagykutya vagy köztük? – suttogom a fülébe. – Címem szerint az Északi Mezsgyék İre vagyok, de ne foglalkozz vele, ez teljesen lényegtelen – feleli immár ı is visszafogott hangon, a szemembe nézve. Egy picit eltöprengek. – Mégis, ez úgy körülbelül mit jelent? – Azt, hogy itt én vagyok Paadre nagymester után a második ember – válaszolja szégyenkezı félmosollyal, aztán felegyenesedik. – Most fel kell mennem jelenteni, hogy megjöttem, te addig próbálj meg nyugton maradni! Jó? Örülnék, ha nem valami botránnyal mutatkoznál be! Tétován bólintok, ı meg sietve bemegy az egyik közeli ajtón az épületbe. Persze, miért is ér váratlanul, hogy ı itt is menınek számít, illetve mi más is lehetne? Merengésemben durva atrocitás zavar meg, valaki elhúzza mellılem a lovat, aminek eddig támaszkodtam. – Ó, te tető paraszt, hogy lehetsz ilyen ügyetlen! – káromkodom hangosan, miközben feltápászkodom. Majd idegesen mérem végig az elıttem tornyosuló fazont. Korban nem lehet nálam sokkal idısebb, de lényegesen nagyobbra nıtt, továbbá bırpáncélt és kardot visel, azon túl kezében tartja lovaink kantárszárát. – Minek neveztél? – kérdi, egyelıre inkább érdeklıdı, mint felelısségre vonó hangon. – Azt mondtam, hogy lusta, tahó és ügyetlen paraszt vagy – szögezem le. – Bár nem biztos, hogy szó szerint, de mindenesetre erre gondoltam közben – teszem még hozzá, és rezzenéstelenül állom tekintetét. – Szóval parasztnak neveztél. Ez is egy gyenge felfogású alak lehet! – Igen, parasztnak neveztelek – biztosítom. Picit végigmér, és a kardja markolatára teszi a kezét. – Te Q al Aquim úr kíséretébe tartozol? – kérdi végül. – Ja, Q a haverom, és vele utazom, Sol óta. Zavar? – Ez esetben hajlandó vagyok elfelejteni elıbbi, meggondolatlan kijelentésedet, ha bocsánatot kérsz! Hát, ez a kölyök módfelett komolyan veszi magát! – Ha bocsánatot kérek? – Igen.

– Azért, mert parasztnak neveztelek? – Azért, mert parasztnak neveztél! – bólint komolyan, és minden istenekre esküszöm, nem veszi észre, hogy csak szórakozom vele! Körbenézek, többen bámulnak minket, sıt, azt is mondhatnám, mi vagyunk a figyelem középpontjában. Lassan csípıre teszem a kezem, és élvezem, ahogy a fickó elvörösödik. – Tudod mit? Nem kérek bocsánatot! Szerintem bunkó paraszt vagy! – döntök végül, és várok. Ha lovag, akkor nem üthet meg egy nıt! Azt hiszem. Már ha én egyáltalán nınek számítok neki. Ám egyelıre habozni látszik, és fehéredı kézzel szorongatja kardmarkolatát, mintha attól valami tanácsot kaphatna. Aztán csak elkezdi elıvenni a fegyvert, én meg felmérem, hogy merre lehetne elfutni. Ám mielıtt elfajulnának az események, valaki közbeszól. – Hert! – Igen uram! – ugrik a fickó, és felnéz az ıt megszólító, az emeled ablakban álló, bajszos, ıszes pacákra. – Vezesd Thani kisasszonyt az egyik vendégeknek fenntartott szabad szobába! Aztán lásd el a lovát, és utána jelentkezz nálam! – utasítja az határozottan, majd ellép az ablak mellıl, és eltőnik a szemünk elıl. A Hertnek nevezett fickó egy kicsit még téblábol, aztán kényszeredetten meghajol felém. – Thani kisasszony, lenne oly kedves követni? Megmutatnám a szobáját – nyögi ki végül. – Leszek olyan kedves követni! – vigyorgok rá, és menet közben még hozzáteszem. – Kellett neked ugrálni, most majd kapsz a pofádra az emeleti pacáktól! De nem válaszol, csak megy elıttem, azaz az ablakbeli pasas valóban nagyfınök lehet. És minden istenekre esküszöm, hogy Qt láttam mögötte a teremben! Végig megyünk néhány folyosón, aztán megállunk egy ajtó elıtt, és Hert elıre enged. – A szobája, kisasszony! – hajol meg. Én óvatosan belépek, de semmi veszélyesbe nem ütközöm. Egyszerő szoba, apró ablakkal, olyan ötször hét lépéses lehet. Solban két-három család is lakik egy ekkora lakásban, itt csak egy ágy, egy fiókos asztal és két szék foglalja a helyet. Bátortalanul visszanézek a fickóra. – Az én szobám? Ez fix? – Igen, kisasszony! – válaszol, és bizonytalanságomtól egy kicsit visszatér a határozottsága. De hát csak nem hagyhatom, hogy elvesszen nehezen szerzett tekintélyem! – Aha. Jó kis helynek tőnik. Már ha nincs jobb. No, elleszek valahogy! – válaszolom nagyképően, és ezt elbocsátásnak veszi, magamra hagy.

Miután egyedül maradok, körbenézek, megpiszkálom az asztalt, kipróbálom az ágyat, kileselkedem az ablakon az udvarra. De semmi érdekes. És bár rohadtul fáradt vagyok, nagyon frusztrál ez a környezet. Hol lehet Q? És mit csinálhat éppen? Hát kimegyek a folyosóra, aztán találomra elindulok az egyik irányba. Az elsı szembejövıt megállítom. – Izé, uram! Meg tudná mutatni, hol van Q al Aquim szobája? – kérdem iszonyú udvariasan, a Herttel való balhéból okulva. – Miért keresed Q urat? – kérdi a középkorú pasas. – Óöö, üzenetet hoztam neki! – vágom ki magam. Ezt elhiszi, magához int egy szolgát, aki elvezet egy ajtó elé. – Kösz! – biccentek neki, és megvárom, míg eltőnik a fordulóban. Aztán benyitnék, de zárva, hát elıhalászom csatjaimat, és nekilátok feltörni a zárat. Elég nehezen fog menni, ezt rögtön látom, de mielıtt nagyon belemelegedhetnék, kitárul az ajtó, és én pofára esek a küszöbön, egyenesen Q lába elé. – Örülök, hogy ismét láthatlak, Thani! – köszönt, és alig látszik idegesnek. – Minek köszönhetem ajtóm zárja iránt érzett mély kíváncsiságodat? – Izé, csak be akartam menni, és zárva volt! – mentegetıdzöm, és lassan feltápászkodom. – Az nem jutott az eszedbe, hogy kopogj? Erre csak a vállamat vonogatom, tényleg nem. Majd legközelebb! – És miért szerettél volna bejönni? – kérdi, még mindig aránylag higgadtan – Csak nagyon utáltam a szobámban maradni. Vacak, rideg, és én félek egyedül! Fenti kijelentésem alátámasztására sírásra görbítem ajkam, és kétségbeesett tekintettel nézek rá. No, de lehet is ıt meghatni? – Jó, gyere, elintézzük! – fogja meg a karomat, aztán kilép, és bezárja maga mögött az ajtót. Elindulunk valamerre, Q módfelett határozottnak tőnik. – Te, figyelj, nekem az is jó lenne, ha elalhatnék a szobádban! Mondjuk a küszöbön! Na, kérlek! – könyörgök, de hiába. – Thani, ez egy rendház, ahol a hölgyek hálóhelyisége jól el van választva a férfiakétól. Nem alhatsz a szobámban! – Ó, akkor vigyél vissza a saját szobámba! – mogorvulok el. De undok is tud lenni! – Nem, azt hiszem, jobb, ha felügyelet alatt maradsz. – Te be akarsz zárni valahova? – esek kétségbe, de erre már nem válaszol. Hamarosan elérünk egy aranyozott kovácsoltvas kaput, itt Q megáll, és meghúzza a fal mellett csüngı csengızsinórt. Kis idı múltán feltőnik a másik oldalon egy fehérbe öltözött lány. – Üdvözlöm, Q uram! Miben lehetek a szolgálatára? – kérdi, mély meghajlás kíséretében.

– Lady Noval szeretnék beszélni. – Azonnal szólok neki! – hajol meg a lány, aztán eltőnik egy fordulóban, ahol nem sokára megjelenik egy vállas, barna bırő, páncélba öltözött, de ennek ellenére határozottan nıi alak. – Q, jó téged újra látni! – köszön kedvesen, és kinyitja elıttünk az ajtót. – Számomra öröm a találkozás! – hajol meg Q, szerintem roppant elegánsan. Én leesett állal bámulom a jelenetet, és kezd nagyon rossz kedvem lenni. – Milyen volt az utad? Sikerrel jártál? – Korai lenne még errıl beszélni, hölgyem, hisz még a felében sem vagyok a feladatnak! – mosolyog Q szerényen. – Bocsáss meg, hogy érdeklıdtem! Tehetek érted valamit? – Igen, egy apróbb szívességet szeretnék kérni! – lök egy picit elırébb Q. – Kis útitársnımrıl, Thaniról lenne szó. Nagyon egyedül érzi magát ebben a számára oly idegen környezetben, és én bár szeretnék, de sajnos nem tudok vele foglalkozni, számolatan sok dolgom van, amit el kéne intéznem. Megtennéd, hogy pár napra befogadod, és gondját viseled? Na, nem hittem volna igazszívő lovagomról, hogy így tud hamukázni! Méghogy sok dolga van! Meg hogy szívesen foglalkozna velem! De a hölgy csak kedvesen elmosolyodik, és helybıl bedıl Q dumájának. – Öröm, hogy tehetek érted valamit! – ezzel megfogja a kezemet. – Légy vele megértı, kissé vadóc, de jószívő teremtés! – mellékel hozzám használati utasítást lovagom aztán elenged, és ismét meghajol. – Remélem hamarosan ismét találkozunk, hölgyem! Ezzel sarkon fordul, és távozik. És vissza sem néz! Engem szóra sem méltat! A piszok! Míg én mérgelıdöm, a Lady becsukja a kaput, aztán elkezd vezetni. Egy virágokkal teleültetett udvarocskán vágunk át, majd keskeny lépcsın felmegyünk az emeletre, és belépünk egy ajtón. A Lady bezárja mögöttünk, és zsebre vágja a kulcsot. Lehet, hogy azt hiszi, én ettıl már nem tudok kimenni? Bár egyelıre nem aktuális a probléma, lenyőgöz a hely, ahol vagyok. Jóval nagyobb szobája van, mint nekem, de semmi bútor, csak a falakra aggatott különféle fegyvereket látok, meg a csupasz, fehér követ, amibıl ez az egész város épült. Bámészkodásomat a Lady zavarja meg. – Hiszaeni Lady No vagyok! – hajol meg felém könnyedén. – Tudom, Q is így szólított. – Ha valakik elıször találkoznak, illendı, ha bemutatkoznak – fedd meg azonnal. –Aha. Solbéli Thani vagyok – mondom, de nem nézek rá, csak bámészkodom. – Te egy ilyen kietlen helyen tudsz lakni? – kérdem. – Ez csak az elıcsarnok, a hálóterem arra van! – int egy ajtó felé. Kérés nélkül is átmegyek, és mit mondjak, az elızı szobának tökéletes ellentéte fogad! Nagy ágy, puha szırmék a földön, csicsás szıttesek a falon, a sarokban kisasztal, tükörrel. Mint egy jobb bordélyban!

– Gondolom fáradt lehetsz, készíttetek fürdıt, aztán alhatsz az ágyamban – lép utánam a Lady. – Ne fáradj, az a fürdı tök fölösleges! – intem, de hiába. – Mocskos vagy, hát meg fogsz mosakodni! – közli, és ez már nem kérésnek hat. Hajaj! Ahogy végigmérem páncélját, vaskos karjait, övére csatolt fegyvereit, hát nem merek ellenkezni. Amúgy is nagyon fáradt vagyok, így hamarosan egy dézsa meleg vízbıl szemlélhetem az életet, ami immáron kissé tragikusnak tőnik. De ha ez van, ezt kell élvezni, így végigpróbálgatom a dézsa mellé készített, jó- és kevésbé jószagú porokat, kencéket, olajokat. Végül egy szolgálólány törölközıt hoz, és valami köntösszerőt. – Hol a ruhám?! – háborodom fel, amikor visszatrappolok a hálószobába, a vadiúj, fehér köpenyembe burkolódzva. – Nagyon szakadt, meg mocskos, itt lenne az ideje, hogy lecseréld. Majd keresek neked valamit a régi holmijaim közül – feleli a Lady szemrebbenés nélkül. – Aludj nyugodtan, mire felébredsz, elintézem! Engedelmesen bemászom az ágyba, de mielıtt elmenne, még utána szólok. – És ezt mind azért, mert Q megkért rá? – Igen. – Buksz rá, igaz? – morgom, nagyon kedvetlenül. És hiába néz ki elég férfiasan, sajnos szép, a fekete hajával, meg a sötéten csillogó szemével! – Csodálom – fordul vissza, aztán megtámaszkodik az ajtófélfán, mint aki hosszabb beszédre készül. – Tudod, mi itt a rendben mind igyekszünk Frej-jahnak tetszı módón élni, de bizonyos vagyok benne, hogy mindünk közül Q az, aki leginkább hasonlatos hozzá. A lelkében él mindaz, ami lovaggá emeli az egyszerő harcost, a nagyvonalúság, a büszkeség, a rend iránti elkötelezettség, és harcban sincs senki, ki megállhat ellene. Q legyızhetetlen, mint maga Frej-jah! – magyarázza széles, lassú gesztusokkal, aztán elmosolyodik. – És ne hidd, hogy ez másoktól hallott, eltorzított, toldott-foldott pletyka, magamnak volt lehetıségem mindezt megtapasztalni. Az utolsó északi hadjáratban az ı csapatába tartoztam, s ott alaposan megismertem! Akkor váltunk el, amikor ı néhány választott emberével betört az akkor már másfél éve ostromlott Reelanba, hogy megsegítse a védıket, amíg megérkeznek a felmentı csapatok. Azt beszélik, hogy az a vár elesett volna, ha nincs ott Q, és én ezt fenntartások nélkül elhiszem. De most már aludj, látszik rajtad a fáradtság! – int, aztán kilép a szobából, és becsukja az ajtót. Méghogy fáradtság! Meg hogy „lehetısége volt megtapasztalni”! Képzelem! Dühösen megfordulok, hogy a fenébe lehet egy ilyen puha ágyon aludni? Amikor felébredek, már sötét van odakinn, csak a kinti terembıl szőrıdik át némi fény. Kimászom az ágyból, megdörzsölöm az arcomat, és várok egy kicsit, hogy magamhoz térjek. Aztán felkapom a köntösömet, odaóvakodom az

ajtóhoz, és kilesek. A fogadóteremben fáklyák égnek, középen Lady No áll. Illetve, inkább táncol, kezében karddal. Tiszta furcsa mozdulatokat mutat be, vágások, szúrások, meg miegymás. Némán lesekszem, aztán amikor befejezi, kilépek. Meghökkenten néz rám. – Tetszett – jegyzem meg, és összébb húzom magamon a köpenyemet. – Solban már láttam csepőrágókat, akik valami ilyet csináltak. – Kötve hiszem, hogy bárhol láthattál volna ilyet! – veti oda, és gıgösen felhúzza az orrát. Igazán nem akarok kötözködni vele, ráhagyom, és körbesétálom a termet, a falon függı fegyvereket szemlélve. Végül egy aranyos kis kés tetszik meg, ez a legkisebb az arzenálban, a pengéje alig hosszabb, mint az alkarom. Leveszem, és kipróbálom. – Nem úgy kell tartani! – figyelmeztet a Lady. – Á, rengeteg késelést láttam már, tudom, hogy kell bánni egy ilyennel! – nagyképősködöm. – Ez nem kés, hanem hiani tır. Így kell fogni, a mutatóujjat egy kicsit feljebb, és lazítsd el a karodat! – áll mellém, és eligazítja a kezemben a fegyvert. – A másik kezedet pedig tartsd hátul! Ez utóbbinak legalább van értelme, a hátratett kézben lehet tartani egy hatásosabb fegyvert, okoskodom magamban, miközben hagyom, hogy beállítson. Aztán mellém guggol, és a lábaimat is arrébb tolja. – Ez a helyes állás. És a következık a mozdulatok, figyelj! Ezzel a kezébe vesz egy hasonló vackot, mellém áll, és bemutat néhány szúrást, meg hárítást. Egy ideig a szemem sarkából figyelem, nem merek kimozdulni az általa beállított helyzetbıl, de hamarosan megunom, leengedem a karomat, és felé fordulva nézem végig a nem is olyan hosszú gyakorlatsort. A végén rám néz, aztán vállat von. – Bocsáss meg, hogy ilyesmivel untatlak! Gondolom, éhes lehetsz, és én már felhozattam a vacsorát. Erre eszembe jut, hogy milyen régóta nem ettem, és tényleg halálosan éhes vagyok, hát lelkesen fogadom az ötletet. Átmegyünk egy másik szobába, ahol már vár ránk egy terített asztal. Azonnal melléülök, és nekilátok a finomságoknak. A harmadik szelet hús legyömöszölése után felnézek. A Lady velem szemben ül, és széles pengéjő késével szelve az ételt, lassan és megfontoltan eszik. Tehát így kéne csinálni. Na, erre én is képes vagyok! Felveszem a kést, amit tiszta véletlenül kihoztam magammal, és igyekszem utánozni a mozdulatait. Közben pedig megállapítom, hogy nagyon szép ez a kis vékony pengéjő vacak, hogy is mondta, hiani tır. – Ha tetszik a fegyver, szívesen neked ajándékozom! – találja ki a gondolataimat Lady No. Ijedten rezzenek össze. – Á, mit kezdenék én vele! – teszem le, és így már nem is kell. Aztán eszem tovább, kézzel.

– Te, az pecsétgyőrő? – mutatok közben a kisujján hordott ékszere. – Dehogy! – néz fel meglepetten. – A pecsétgyőrőknek soha nincs köve! Aha. Nekem pont az a szép zöld kavics tetszett meg benne. – Mit szeretnél ma éjszaka csinálni? – kérdi aztán. – Hát alszom! – válaszolok lazán. – De csak most ébredtél! – ellenkezik tágra nyíló szemekkel. – Az éjszaka alvásra való! Tehát én aludni fogok! – szögezem le határozottan. – Nos jó, ahogy akarod. Azt teszel, ami jólesik – hagyja rám. Remek, gondolom, aztán visszamegyek a hálószobába, és nem törıdve tovább a hölggyel, lefekszem az ágyába. Fél perc múlva már egyenletesen szuszogva heverek a takaró alatt, és szerintem nagyon jól adom az alvót. Egy ideig még hallom, ahogy elmotoszkál körülöttem a szobában, aztán lefekszik valahova az ágy mellé. Még nagyon sokat várok, amikor végre ki merem nyitni a szemem, és felülök. Óvatosan kimászom az ágyból, egyenesen a sarokban lévı tükrös asztalkához megyek. Gyorsan megtalálom az ékszeres kazettát, és kiveszem belıle a győrőt, amit a vacsoránál viselt. Ha nem pecsétgyőrő, akkor nem lehet nagyon értékes, biztos nem fog haragudni, hogy elvettem! És nagyon jól fog állni a Lartontól lopott, smaragdköves fülbevalómhoz, feltéve, ha azt valaha vissza tudom könyörögni Qtól. Majd a jól végzett munka örömével visszafekszem, és azonnal elnyom az álom. Másnap korán kelek, és nem magamtól. – Ébresztı! Paadre nagymester hívat! Hoztam ruhát, van még öt perced, hogy elkészülj! – rángatja a vállamat a Lady. Öt perc? Hm, abba semmiképpen sem fér bele egy fürdı, derülök fél, aztán kiesem az ágyból. Szemdörzsölés, öltözködés, és tényleg, pár perc múlva már a folyosón loholhatok nagyokat lépı pártfogóm nyomában. Gyorsan elérjük azt az aranyozott kaput, ahol tegnap Q leadott, most valami szolga vár itt rám. – Frej-jah legyen veled, kislány! – búcsúzik a Lady. Kislány? – Hé, szerinted mi kéne ahhoz, hogy belılem is nagy harcos legyen? – kérdem idegesen, de már a kapu másik oldalán. – Elıször is tedd rendbe a frizurádat! – nevet rám. – Ha egy szerencsétlen pillanatban a szemedbe hullik a hajad, és akár csak egy töredékmásodpercig is nem látsz; nos, abba bele lehet halni! – magyarázza, és szerintem nem vesz komolyan. Ezt már nem mondhatom meg neki, sarkon fordul, és elsiet. Én meg követem a szolgát, egészen addig, míg az be nem tessékel egy jókora helyiségbe. Ez is valami fogadóterem lehet, a falak tele vannak aggatva fegyverekkel, szemközt az ajtóval egy trónszék-szerő izé áll. Benne az a pasas ül, aki az emeleti ablakból megfeddte tegnap Hertet. És mögötte ott áll Q, ettıl rögtön jó kedvem kerekedik! – Sziasztok! – köszönök nagy hangon, és közelebb megyek.

Ám nem viszonozzák az üdvözlést, mindketten tök komoly pofát vágnak. Lehet, hogy itt valami fontos dolog fog történni? – Kedves lányom, azért hívattalak... – kezdi a bajszos, de azonnal közbevágok. – A nevem Thani. – Mi? – esik ki a szerepébıl egy pillanatra a fazon. – Én úgy tudom, hogy akik elıször találkoznak, azok bemutatkoznak egymásnak. Így illik! Engem Thaninak hívnak! – magyarázom felvetett fejjel, megvillogtatva frissen szerzett tudásomat. A pasas nem jut szóhoz. Mellette Q fa pofával, hátrakulcsolt kezekkel fixírozza a plafont. Szerintem elég ideges lehet, így a feszültség oldása végett felvillantok egy kedves kis mosolyt. Aztán az öreg csak összeszedi magát. – Valóban, igazad van Thani. Az én nevem Paadre al Es-Con, és a Freita Lovagrend tetihuanai rendházának a nagymestere vagyok. Gondoltam, vigyorodom el, de csak magamban. – Aha. És mi kell? – kérdem lazán. Erre elnyom egy sóhajt, de nincs nála fegyver, tehát nem aggódom, hogy felszecskázna. – Mint az imént kezdtem volna, azért hívattalak, hogy mind számodra, mind rendünk számára igen fontos dolgokról essen szó. – Essen! – hagyom rá, bár közben egy kicsit összeráncolom a homlokomat. Most rizsázik, ez fix! – Nos, mint tudod, Q al Aquim nehéz, és fontos küldetésben járt Sol városában. – Nem tudtam – szakítom meg, aztán látva haragos tekintetét gyorsan mentegetıdzöm is. – De sejtettem! – A feladata pedig az volt, hogy megkeresse és idekísérje Frej-jah másik választottját. És sikerrel járt. Itt egy kicsi szünetet tart, és nekem gyorsan leesik ám, hogy mirıl beszél. – Ugye nem rám gondoltatok? – nézek rájuk idegesen. Q bólint, de a nagymester beszél továbbra is. – Minden jel arra mutat, hogy te vagy Q al Aquim mellett az a választott, akit Frej-jah jelölt ki egy nemes feladatra. Anyukájukat! – Q, te hazug állat, te arról rizsáltál nekem, hogy felnevelsz, istened büntetéseképpen! Feladatról szó sem volt! – akadok ki, és szép lassan elkezdek hátrálni. – Ne szidd hiába Q al Aquimot, az ı ajkát hazugság soha sem hagyta el még! – hajol elıre az öreg lovag. – Legfeljebb nem mondott el mindent, de amit állított, az úgy van. És ha nem vállalod, amire kérünk, akkor nem lesz semmi bajod, ı gondoskodni fog rólad, amíg férjet nem találsz magadnak. És ha ı meghalna, akkor a rend veszi át ezt a feladatot. Tehát aggódnod nincs miért, a jövıd biztos, téged senki be nem csapott.

– Azért azt leszögezném, hogy munkáról szó sem volt az eredeti egyezségben! – figyelmeztetem, és már majdnem az ajtónál vagyok. – Munkáról most sincs szó! Egy nemes küldetésrıl beszélek, amihez igazi hısök kellenek! Meghibbant, nincs mese. Q hıs, ez eddig oké, de én? – Aha. Szóval küldetés. És miféle? – érdeklıdöm, és elkezdem kitapogatni a kilincset a hátam mögött. Az öreg egy pillanatra lehunyja a szemét, de aztán csak elhatározza magát és kiböki a lényeget. – Arra kérnélek titeket, hogy pusztítsátok el Daalt, a Xantiani-szoros sárkányát. – Tessék? – lépek vissza a folyosóról meghökkenten. – Sárkány? Olyan igazi, amik a mesében vannak? Tőzfújó, repülı, nagy dög? – Igen – ismeri be Paadre nagymester. Elvigyorodom, és közelebb sétálok. Egy igazi sárkány! – És én láthatom? – Igen. – Azt is, ahogy Q kibelezi? – Thani lányom, azt hiszem nem értetted meg! Arról van szó, hogy nektek kettıtöknek együtt kell elpusztítanotok a fekete férget! Így szól a jóslat, amit kaptunk Gyızheteden Frej-jahtól! – magyarázza a nagymester türelmesen. – Jó, jó, értem! – legyintek, de már máshol jár az eszem. Hogy láthatok egy igazi sárkányt! Tök jó! Milyen nagyot fognak nézni kedvenc kocsmáimban, ha visszatérek, mint Sárkányölı Thani! – Tehát elvállalnád? – zavarja meg álmodozásomat Paadre. – Persze! – nevetek rá. Bolond lennék kimaradni egy ilyen klassz buliból! Aztán pát intek, és kilépek a folyosóra. Szinte rögtön táncra perdülök, hisz szép az élet! Híres leszek, legendák fognak rólam szólni, és ráadásul együtt maradhatok Qval! Van is szebb, mint édes kettesben sárkányt ölni! Mérhetetlen nyugalom önt el, amikor végre belovagolunk Tetihuana kapuján. Mint mindig, ha hazaérkezem, most is úgy érzem, hogy magam mögött hagytam az összes gondot és bajt, ami eddig a vállamat nyomta. Thani is csendesen bámészkodik, és némi rövid kötözködéstıl eltekintve néma marad. Tekintve az ı átlagos fecseghetnékjét, nagyon mély benyomást tehet rá a város. Ám ezen nincs mit csodálkozni. Ez az Istenek Városa. Aztán belovagolunk a rendház udvarára, és én magára hagyom a leányzót. Bár megígéri, hogy vigyáz magára, és nem csinál botrányt, de ezzel kapcsolatban vannak fenntartásaim. Ám csak nem vezethetem azonnal Paadre elé! Felsietek az emeletre, és röviden kopogok a jól ismert ajtón. Nem sokat kell várnom, kinyílik, és kilép elém a nagymester. – Q fiam, végre megjöttél! – ölel át, aztán vállaimra teszi a kezét, és kutató szemmel végigmér. – Fáradtnak látszol!

– Wareen óta jövünk, rövid pihenıkkel – válaszolok, és hagyom, hogy beljebb tereljen. – Vae-bıl érkezett postagalamb, tudom mi történt! Majd sort kerítünk ezen dolgok elrendezésére is, most inkább arról beszélj, sikerrel jártál-e? – Nem tudom, Paadre! – rázom meg a fejemet. – Solbéli fıpapunk elég ellentmondásos üzenetet küldött. Azt írja, talán megvan a választott. – Egy lányhoz vezetett a medalion, de nehéz hinnem, hogy ı lenne az – válaszolok, és kinézek az ablakon az udvarra, ahol Thanit hagytam. Talán úgy két perce.

Q AL AQUIM avagy nem minden hógolyóból lesz lavina, de minden lavina hógolyóként kezdi Frej-jah nevére, még nem koncolták fel, de ahogy látom, ez már nem sokon múlik! Éppen szegény Herttel beszélget, és bár nem hallom, mirıl, de a fiú nagyon kapaszkodik kardjába! Paadre mellém lép, lenéz, és azonnal átlátja a helyzetet. – İ az? – Igen. Thani a neve. Aztán a nagymester kihajol az ablakon, épp akkor, amikor Hert elıveszi fegyverét. – Hert! – Igen uram! – hangzik lentrıl a válasz. – Vezesd Thani kisasszonyt az egyik vendégeknek fenntartott szabad szobába! Aztán lásd el a lovát, és utána jelentkezz nálam! – utasítja a fiút, majd visszalép. – Pedig Hert nyugodt, tisztelettudó fiú, nem hittem volna, hogy így elveszti a fejét! – Ne büntesd meg túl szigorúan, ez a lány nála erısebbeket is könnyen az ırületbe tud kergetni – kérem. – Tapasztaltam! Azt már csak magamban teszem hozzá, hogy saját bırömön. – Egy freitan nem veszítheti el a hidegvérét, és különösképpen nem emelhet fegyvert egy védtelen nıre, ezt Hertnek meg kell tanulnia! De végül is, ez nem rád tartozik – néz rám szigorúan, és tekintetét látva úgy érzem, nagyon is jól tudja, hogy magamat mentegettem az imént. Idegesen félrefordítom a fejemet, de a nagymester látszólag nem veszi észre zavaromat, és folytatja. – A küldetésedrıl pedig majd este beszélünk. Most átmegyek a templomba, és kikérem a papok véleményét!

Bólintok, aztán leakasztom a nyakamból a Frej-jah erejével áldott medaliont, és átnyújtom Paadrénak. – Ezt visszaadnám. Lehet, hogy segítségére lehet a papoknak, és nekem már nem lesz rá szükségem. Paadre átveszi az ékszert, és ruhája belsı zsebébe süllyeszti. – Jó. Te addig pihenj le! Este várlak vacsorára, akkor majd eldöntjük, mi legyen. Megint bólintok, aztán eszembe jut apám pecsétgyőrője, amit Thani ellopott. – Még szeretnék megbeszélni valamit... – kezdem, de közbevág. – Semmi sem lehet olyan fontos, hogy ne várhatna egy fél napot! Kipihenten szebbnek fogod látni te is a világot! – mosolyog rám. És ebben igaza van, hát elköszönök, és távozom. Egyenesen a szobámba megyek, belépek, és magamra zárom az ajtót. Fáradtan rogyok le a karosszékembe, a szomszéd szobából áthallatszik, ahogy egy figyelmes szolga belezúdítja a forró vizet a dézsába. Aztán csend és nyugalom vesz körül. Hátravetem a fejemet, és felnézek a szoba mennyezetére. Mint mindig, most is elbővöl a rég halott Yal munkája. A valaha volt mester a szoba valamelyik régi lakójának a kérésére az éjszakai égboltot festette fel a boltívek közé, mélykéken, ezüst csillagokkal, amik mellé nevüket is odaírta. Szemem önkéntelenül is megakad a középsı jegyen. A Sárkány, Daal. Most azonban tényleg nem ezzel kellene foglalkoznom, és már épp felállnék, hogy átmenjek a fürdıbe, amikor furcsa kaparászás hallatszik a zár felıl. Csend? Nyugalom? Amikor Thani itt van a közelben? Határozott mozdulattal feltépem az ajtót, és nem csodálkozom, hogy a leányzó esik be a lábam elé. Hát ebbıl elegem van! Nem igazán figyelve mentegetıdzésére, fülön fogom, leviszem az asszonyok szárnyába, és rábízom Lady Nora. Ugyan módfelett kedvelem a nemes lovaghölgyet, és tisztában vagyok vele, hogy ezzel a lépéssel nem csak a barátságunkat, de a köztünk lévı köszönıviszonyt is kockáztatom, ám egyszerően nem látok más megoldást. Nekem semmi kedvem sincs még Thanival is foglalkozni, elég volt belıle az elmúlt napokban! Lady No pedig elég határozott jelenség ahhoz, hogy talán egy ideig visszafogja a leányzót. Miután Thanit otthagytam, visszamegyek a szobámba, de elıbbi, békés hangulatom már nem tér vissza. A víz is nyilván kihőlt. Hát levetem csizmáimat, aztán páncélostól beleájulok az ágyba, és azonnal elnyom az álom. Este ébredek, gyorsan elkészülök, és átmegyek Paadre szobájába. Reggeli rossz kedvemnek már nyoma sincs, és amikor a szolga feltálalja vacsorát, akkor teljesen megbékélek az élettel. Étkezés közben elmesélem Paadrénak, hogy mi történt velem, egészen attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztam Thanival, a reggeli kis intermezzóig bezárólag mindent. Nem hagyok ki semmi apróságot, és igyekszem nem megszépíteni saját szerepemet a történetben. İ figyelmesen hallgat, néha kérdez csak közbe. Mire befejezem, már csak az üres tányérok állnak elıttünk. A szolga bort tölt kupáinkba, aztán távozik.

– Megértem kételyeidet. Én is nehezen hiszem ezen tények ismeretében, hogy ez a lány lenne Gyızhetetlen Frej-jah választottja, akit melléd rendelt, hogy megöljetek egy sárkányt! – kezdi végül hosszú hallgatás után a nagymester. – Igen – bólintok. – Valóban nem olyan teremtmény, akinek akár egyetlen jellemvonása is tetszhet Frej-jahnak Mit mondtak a papok? – Semmit. Szertartásban kérték istenünket, hogy tegyen bizonyságot, de nem történt semmi – válaszolja Paadre sóhajtva. Tényleg nem lehetett mást várni! – Végül is, Frej-jah már kinyilvánította az akaratát. Miért felelne a kétkedık kérdéseire? – vonom meg a vállamat, és jót kortyolok a tüzes borból. – Én is így látom. Ezek szerint pedig el kell fogadni, hogy a lány a társad – összegzi a véleményét. Hát, el. – Legalább nem fogok unatkozni! – mosolyodom el kesernyésen. – Ne fogd fel ennyire léhán a helyzetet! – rázza meg Paadre a fejét, aztán hátradıl, és leteszi poharát. – Komoly dolgokról van itt szó! Én választottalak ki, mert úgy szólt a jóslat, hogy a nagymester választja ki az egyik harcost, és Frej-jah küldi a másikat. De most, ha akarod... visszavonom választásomat. Hökkenten tiltakoznék, de leint. – Várj! Én tisztában voltam már akkor is azzal, hogy nemhogy két, de tizenkét harcos sem tud legyızni egy sárkányt, ám mégis kijelöltelek, mert azt hittem, hogy valami nagyhatalmú, erıs társad lesz. Egy mágus, valamely titokzatos, távoli rendbıl, egy istenünk kegyében álló pap, legrosszabb esetben egy fekete boszorkány. Valaki, aki ellen tud állni egy sárkány erejének, akit neked csak segíteni kell. Ám a jelenlegi helyzetben úgy néz ki, hogy te vagy a páros ütıképesebb tagja, és téged legfeljebb támogatni tud a lány. Ha nem hátráltat. És ennek tudatában már nem vagyok biztos abban, hogy sikerrel jártok Akármilyen erıs is a hitem, a józan eszem tiltakozik, így hát ha vissza akarsz lépni, nem bánom – fejezi be csendesen. És igaza van. Én is azt hittem, hogy egy nagyhatalmú társat rendel mellém Frej-jah, valakit, aki felér egy sárkány erejével. Nos, úgy tőnik, nem ez történt. De vissza lehet-e most már táncolni? Elvállaltam valamit, amirıl akkor még nem lehetett tudni, hogy mennyi esély van a túlélésére. Most kiderült, hogy nem sok Vajon tisztességes lenne-e visszalépni ennek ismeretében? – Nem, Paadre, végigcsinálom. Legyen meg Gyızhetetlen Frej-jah akarata! – sóhajtok Bólint, és tudom, hogy nem várt tılem mást. – Jó, akkor beszéljük meg a részleteket – tér át a gyakorlatibb gondokra. – Melyikünk mondja meg a lánynak? Kicsit habozok, de azt hiszem, ez majdnem mindegy. – Te – döntök végül. – Nem fogadná el tıled könnyebben? Téged ismer.

– Igaz, de attól tartok, hogy nincs elıtte sok tekintélyem. És talán egy kicsit megszeppen, ha egy idegen nagyúr hívatja maga elé. Bár lehet, hogy ez nem több hiú reménynél, teszem még hozzá magamban. – Jó. Akkor holnap reggel magam elé rendelem, és elmondom neki. De legyél ott te is – egyezik bele Paadre. – Rendben, ott leszek. Ám kérlek, légy vele türelmes! – kérem, és közben az jár a fejemben, hogy vajon rá tudjuk-e venni Thanit az együttmőködésre. – Türelmes leszek! Elmondott történeted alapján szükség is lesz rá! – bólint Paadre, és aztán felveti azt kérdést is, ami épp a fejemben jár. – Szerinted beleegyezik, hogy menjen? – Nem tudom, Paadre. Nehéz átlátni a rendszert a szeszélyeiben. Ha egyáltalán van valamilyen rendszer. – És ha nem vállalja? Rövid csend telepszik közénk. – Megyek egyedül. A nagymester erre csak megrázza a fejét. – Ennek végképp nem örülnék, Q. A jóslat határozottan két emberrıl beszél. És mivel nincs más okunk bízni a gyızelemben, mint az istenünk által adott jel, ezért legalább az ı szavaihoz tartsuk magunkat. Szóval nagyon remélem, hogy a lány nem fog akadékoskodni – mondja szigorú tekintettel, aztán vár egy kicsit. – Azt mondtad, Solban meglopott egy arlenitát. – Igen. – Nos, tegnap hallottam, hogy a Főzkarolók keresnek valakit. Lehet, hogy ıt? Tanácstalanul tárom szét a karomat. – Lehet! – Ha a lány a mi küldetésünkben jár, akkor fel kell vállalnunk a botlásait is. Holnap küldök egy üzenetet Arleen papjainak, és megpróbálok megegyezni velük – dönt végül Paadre. – Gondolod, hogy hiába hagytam nekik ott kétszáz aranyat? – Tudod milyen kevésre becsülik az ember készítette holmit, és mily sokra tartják a természet alkotta tárgyakat! – mordul fel megvetıen. – Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán ki lehet ıket engesztelni! Van még valami hátra? Csendesen bólintok, aztán elıveszem apám pecsétgyőrőjét. – Még egy szívességet kérnék, Paadre! Visszajuttatnád ezt apámnak? Lassan felveszi, és megforgatja az ujjai között a győrőt. – Ez a te dolgod. Jobban örülnék, ha személyesen vinnéd vissza neki. Nehogy az legyen a látszat, hogy félsz tıle. – Félni? – vonom fel a szemöldökömet. – Nem félek tıle, csak nem szerettem volna még ezzel is halogatni az indulást. – Hát akkor majd elviszed neki, ha visszajöttél! Vissza? – És ha... valami történik velem? Paadre leteszi a győrőt, de nem néz rám.

– Jó. Hagyd itt, megırzöm amíg visszajössz, és majd utána elviszed apádnak. Ha pedig, veled... történne valami akkor majd visszaküldöm én – válaszolja végül. – Köszönöm! – mosolygok rá. És megint csend nehezedik közénk. Azt hiszem, már mindent megbeszéltünk. Még megkérhetném ugyan néhány apróságra, de az már úgy nézne ki, mintha végrendelkeznék, és ezt szeretném elkerülni. – Mikor indultok? – kérdi aztán Paadre. – Nem kéne halogatni, mert ısszel már járhatatlan a szoros. Mondjuk holnapután hajnalban. Rábólint. – Legyen! Kísérjen Frej-jah, a gyızelemig! – A gyızelemig! – búcsúzom, aztán kiürítjük kupáinkat, és távozom. Visszamegyek a szobámba, de hiába jár már éjfélre az idı. nem vagyok álmos. Hát rendbe rakom a páncélom részeit és kedves pallosomat, a monoton, megszokott munka leköti figyelmemet. Még van pár óra hajnalig, amikor végzek, és lefekszem aludni. Másnap korán kelek, és a megbeszéltek szerint felkeresem Paadre nagymestert, hogy jelen legyek, amikor megkéri Thanit, hogy vállalja el a küldetést. İszintén szólva minden fajtájú és mértékő hisztériára el vagyok készülve, és így is sikerül meglepnie, tudniillik lelkesedik. Hogy láthat egy „olyan igazi” sárkányt, „amik a mesében vannak”, és hogy jelen lehet, amikor „Q kibelezi” a „tőzfújó, repülı, nagy dögöt” Aztán egy gyermekdalocskát dúdolgatva kisasszézik! Paadre aggodalmas pillantást vet rám. – Nos? Mit is lehet ilyenkor mondani? – Szerintem kissé túlértékeli a képességeimet – mondom ki végül azt, ami leginkább megfogott a jelenetbıl. – És mikor fogja meggondolni magát? Egy pillantást vetek a mennyezetre. – Frej-jah, a Gyızhetetlen a megmondhatója. Paadre gondterhelten megcsóválja a fejét. – Szóval holnap indultok. – Igen. Holnap. És most, ha megengeded utána megyek, nehogy valami ostobaságot csináljon! Erre rábólint, így sietve Thani után indulok. Jó érzékkel éppen akkor érem utol, amikor ki akar mászni egy ablakon. – Bocs, Q, csak sétálni megyek! – mentegetıdzik, miközben karon ragadom, és visszaemelem az ablakpárkányról. – Szeretném megjegyezni, hogy holnap reggel indulunk, tehát nincs olyan sok idınk! Még csomagolni is kell! – Majd! Ráér. És nekem úgysincs semmim! Délre visszajövök, becsszóra! – Na jó. De melléd rendelek egy szolgát, hogy vigyázzon rád.

– Frászt! És egyébként is, ha te féltesz, akkor gyere velem te! – húzza ki magát, és közben nevetségesen gıgös arcot vág. Végül is, miért ne? Hiszen egyébként sincs olyan emberem, akirıl nyugodtan feltételezhetném, hogy tudna vigyázni rá. – Jó. De ha szabad egy bátortalan javaslatot tennem, talán menjünk az ajtón át – eresztem el a kezét. Ám ezt nem kellett volna tennem, amint elengedem, azonnal fellendül az ablakpárkányra, és kiesik az utcára. – Nem szeretem a maradi dolgokat! – szól vissza kintrıl, és feltápászkodik a kövezetrıl. – Gyere, ha igazi, bátor lovag vagy! – A bátorságot nem ebben mérik! – morgok az orrom alatt, de mit tehetnék, mászom. És buzgón remélem, hogy nincs szemtanúja a jelenetnek, nem hinném, hogy jót tenne a rend hírének ez a látvány. Az emberek lelkében nem ilyen kép él a freitanokról. Aztán csak sétálunk a városban, Thani minden után érdeklıdik, mindent tudni, látni akar, és lehetıleg ki is próbálná. Bemegy az utunkba esı templomokba, gátlástalanul bámészkodik, én közben a kapuban várom, nem mintha Frejjahnak kifogása lenne az ellen, ha más istenek szent helyein járok, egyszerően kerülni akarom a feltőnést. Persze, kevés eséllyel, Thanit szinte mindenhonnan ki akarják dobni egy idı után, ilyenkor bemegyek, nyakon ragadom, pár szóval kimentem, és távozom vele együtt. Érdeklıdik a piac után is, hát megnézzük a kereskedık házait, és ez az elsı dolog, amiben talál kifogásolni valót. – Hogy lehet itt lopni? – méltatlankodik, amikor kijövünk a második üzletbıl. – Miért akarsz lopni? Ha tetszik valami, szólj, és megveszem! – ajánlom fel könnyelmően, és innentıl kezdve minden „tetszik neki”. Alig bírom lebeszélni, hogy vegyen magának egy favágószekercét, Szöszmösznek pedig kinéz egy nehéz, harci lovaknak való páncélzatot, amiben szerintem a szerencsétlen pára lépni sem tudna, ha ráadnák. Közben persze rengeteg ismerıssel is találkozom, de egyikkel sem beszélhetek pár szónál többet, mert Thani rendkívül látványosan unatkozik mellettem. Nézi az eget, karba fonja a kezét, dobol az ujjaival a combján, vagy egyszerően csak nekidıl az oldalamnak, és kimeredt szemekkel bámulja beszélgetıtársamat. Mikor megelégelem viselkedését, és Frej-jah, te vagy a tanúm, hogy sokáig bírom, akkor karon fogom, és átvezetem a fıtérre. Tetihuanában a fıtér a legszebb, legalábbis szerintem. Középen márványszobrok díszítette szökıkút pompázik, és körben, az árkádok alatt számtalan kis oltár bújik meg. Azt mondják, hogy minden istennek van legalább egy olajmécsese ezen a téren, aminek, már csak ebbıl is sejthetıen, a mérete is lenyőgözı. Thani bámul, aztán elkezdünk körbesétálni. – Ez például kinek az oltára? – Könnyőléptő Jaeré. İ a keleti szél istenasszonya. – És az? – Rózsaarcú Rilan. İ okozza a lázat, és néhány más betegséget is.

– Ó. És melyik Mist oltára? Erre a kérdésre nagyot nézek. Hisz a rejtélyek istenasszonyának a kultusza nem igazán elterjedt a Laurandrium alföldjén! Hol hallhatott róla? – Miért pont Titokzatos Mist érdekel? – Csak – vonogatja a vállát. – Ha persze nem tudod... Persze tudom, így pár perc múlva ott állunk a sima, dísztelen márványlap elıtt. – Biztos ez az? – kérdi, és csalódottnak látszik. – Igen. – Honnan tudod? – Rá van írva. Ott, lent – mutatom, és már megint kezd elegem lenni a leányzóból. – Te tudsz olvasni? – Hogyne tudnék. – És hogy írják a nevemet? Erre türelmesen megmutatom nevének betőit a szomszédos, Aranyfürtő Ashelnek szentelt oltáron lévı imádságos szövegben. Mivel érdeklıdni látszik, végigmutatom az ábécét is, de ezt már gyorsan elunja. – Egyáltalán, figyelsz? Vissza tudod mutatni a nevedet? – kérdem, amikor megelégelem, hogy a levegınek magyarázok. – Aha. Szög, létrafok, háztetı padlással, háztetı kéménnyel, és magányos pálcika – hadarja. – Unatkozom. Menjünk vissza! És ezzel indul is. Bár az ellenkezı irányba, de ezt gyorsan korrigálom, és hazamegyünk. Szerencsére nem késünk le az ebédrıl. Egyenesen a közös étkezıbe vezetem Thanit, ahol már sokan vannak, és bár egyesek kissé megilletıdve fogadnak, de hamarosan feloldódik a hangulat. Jó újra látni a régi ismerısöket, gondolom, miközben helyet foglalok a hosszú asztal közepe táján. Thani kérés nélkül is mellém telepszik. Aztán csak élvezem a megszokott környezetet, és hallgatom a pletykákat. Megtudom, hogy mi a helyzet északon (a fegyverszünet ellenére már megint elveszett egy portyázó csapatunk. No, de minek portyázunk mi odaát, ha egyszer fegyverszünet van?), valaki elmeséli solbéli utazásának kalandjait (ehhez a témához hozzá tudnék szólni, de bölcsen hallgatok), a másik oldalamon pedig egy esetleges házasság esélyeit latolgatja két fiatal lovag (az al Rean házba akar beházasodni az egyik, de keveselli a hozományt). Tehát lényegében semmi sem változott, amíg távol voltam. Aztán egy vékony kis hangra rezzenek össze. – Ez baromság! – mondja Thani, elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallhassa a körülöttünk ülık közül. Csoda, hogy eddig bírta csendben! És vajon mirıl lehet szó? – Engedje meg, kisasszony, hogy kételkedjek a szavában, én egyenesen Tőzırzı Ulinom solbéli fıpapjától hallottam, hogy abban a leégett templomban kísértetek jártak! – mondja a velem szemben ülı Weer, aki eddig is az ıt Solban ért élményekrıl mesélt.

Aha, tehát leégett Ulinom templom, meg kísértetek! Ehhez bizonyosan nagyon ért a leányzó! – Mondom, hogy baromság, abban a kormos romhalmazban ugyan nem jár senki épesző, még kísértet se! – vág vissza Thani, és most már nagyon sokan rá figyelnek. – Aludtam ott egy párszor, fixre állíthatom, hogy így van. Épp csak arról van szó, hogy egy idıben a lökött Sik ott futtatta a lányait. Mert ıt akkor éppen az összes kupiból nagyon kinézték, ami nem csoda, mert beverette a Hullafejő Gazen legjobb csajának a képét, szóval volt vele balhé. Akkor terjedt el, hogy a templomban szellemek járnak, de mondom, hogy a kurvák miatt volt ott néha sikítozás, meg nyögdécselés! A helyi papok meg nagyon buktak a dumára, mert így megvághattak boldog-boldogtalant, valami megtisztító imádságra győjtve. Amibıl cirka a hetedik sikeres is lett, mert akkor végre valaki megkéselte Siket, és elvitte a lányait. Tuti így volt, ott voltam! Ezzel Thani elégedetten körbenéz, várva, ki akar vele vitába bocsátkozni. Nos, egyelıre senki sem jut szóhoz. – Ha a kisasszony ebben bizonyos... – nyögi ki végül Weer, akit ebben a pillanatban nagyon tisztelek a jólneveltségéért. Thani még valami válaszra nyitná a száját, de ekkor óvatosan bokán rúgom. Erre összerezzen, majd néhány követheteden mozdulattal részben a saját, részben a másik oldali szomszédja ölébe borítja a tányérját. Az ott ülı Teim szabadkozva ugrik fel, néhány szolga is odarohan, és utána egy ideig leköti ıket a romok eltakarítása. Közben vetek egy mélységesen helytelenítı pillantást Thanira, aki pici vállvonással jelzi, hogy mit tehet ı errıl? – Q, igaz, hogy holnap indulsz elpusztítani a fekete férget? – kérdi másik szomszédom, és hálás vagyok neki a témaváltásért. – Igen – bólintok. – És ki Gyızheteden Frej-jah által kijelölt társad? – Hát én, ki lenne! – szól bele Thani, aki eddigre úgy-ahogy rendbeszedte magát. Lovagtársaim csak pár kétkedı pillantással felelnek, minek köszönhetıen én ismét módfelett kényelmetlenül érzem magamat. – Te, Q! – folytatja a leányzó rezzenéstelenül. – Mikorra fogunk visszaérni? – A Xantiani-szorost két hét alatt meg lehet járni, még ha nem is kedvezı az idıjárás – válaszolok csendesen. – Az jó, akkor visszaérhetünk a solbéli nagy vásárhét elıtt, arról nem szeretnék lemaradni! Erre nem válaszolok, sıt, nem is nézek fel. Ennyi optimizmus egyszerően nagyképőségnek számít a szememben, és ezt szégyenlem társaim elıtt. Aztán mégis véget ér az ebéd, szerencsére további bajok nélkül, és visszavezethetem a szobájába Thanit. – Figyelj, hajnalban indulunk, és szeretném, ha addig nem mozdulnál ki innen, jó? – kérem az ajtóban. – Jó, jó, persze! – bólogat, de szerintem nem figyel rám.

– Ha megtudom, hogy át merted lépni a küszöböt, nem viszlek magammal! – fenyegetem, és ez hat, a leányzó azonnal belép a szobába. – Maradok! Becs szóra! – biztosít. Aztán rácsukom az ajtót, és hallom, ahogy bentrıl ráfordítja a zárat is. Helyes! Mára elegem van belıle, és még tényleg sok a dolgom! Visszamegyek a szobámba, ahol az asztalomra készítve egy levél vár. Érdeklıdve töröm fel a kígyójegyő pecsétet, és gyorsan átfutom anyai nagyanyám üzenetét. Semmi váratlant nem ír, csak tudatja velem hogy értesült mindarról, ami „a közelmúltban esett meg”, és tisztában van azzal is, hogy miféle „nagy tettekre” készülök, tovább arra kér, hogy látogassam meg „szerény, tóparti otthonában”, még mielıtt nekivágnék „a messze vivı útnak”, hogy kérhesse rám az „összes istenek áldását, a közös vér jogán.” Az aláírás pedig egyszerően csak „Mae Cristin”, mindenféle más címe és rangja felsorolása nélkül. Végül is, anyám családja mindig is mögöttem állt, így nem csodálkozom, hogy most is biztosít a támogatásáról, annak ellenére, hogy apám kitagadott. Az pedig természetes, hogy látni kíván még egyszer, mielıtt hamuvá égek Daal tüzében. És mivel kastélya majdnem útba esik a Xantiani-szoros felé, így különösebb lelki tusa nélkül elhatározom, hogy fel fogjuk keresni. Gyorsan írok egy tömör válaszlevelet, aztán behívom a szolgát, és szigorúan utasítom, hogy gyorslovú futár vigye azt, azonnal indulva Sinembe. Miután ezt elintéztem, lemegyek, és személyesen készítem össze a hosszú úthoz kellı holmikat, figyelembe véve azt is, hogy Thani helyett is én csomagolok. Így is végzek kora estére, hisz nagy gyakorlatom van már az ilyesmiben. És mivel holnap korán kell indulnunk, elhatározom, hogy maradék idımet pihenéssel fogom tölteni. Ám miközben átvágok az udvaron a szobám felé menet, valaki megszólít. – Q! Várj! – int Yein, régi barátom, és kiválik az árkádok alatt beszélgetı kisebb társaságból. Számolatlan sok csatát küzdöttem vele végig, ott volt Reelanban is, de amióta elutaztam Solba, nem találkoztunk. Vajon mivel tölti mostanában az idejét? – Szervusz Yein! Veled mi van? – nevetek rá. –Velem semmi. De hallottam, mi történt Wareenben. Erre egy kicsit elkomorulok. – Hagyjuk! – Ugyan! Most beszéltem a fiúkkal, és lenne kedvük egy kicsit kiruccanni arrafelé. Csak egy rövid kis portyára! – Nem, semmi értelme sem lenne! – tiltakozom. – Ó, nyugodj meg, egy falut se dúlnánk fel, még egy nyomorult parasztkunyhót sem égetnénk le, csak éppen megmutatnánk Ran al Aquim embereinek, hogy hogyan küzdenek az igazi freitanok! A fiatalok nagyon élveznék a mókát, jó tapasztalat lenne nekik! – Mondom, hogy fölösleges. Egyáltalán, ki az a Ran al Aquim? – nézek rá tettetett értetlenséggel. Egy kicsit közelebb hajol, és cinkosan suttogva folytatja.

– Paadre nagymester is szemet hunyna felette! – Azt hiszem, nem érted, hogy mit mondok – vesztem el a türelmemet. – Megtiltom! – Jól van, no! Felejtsd el! – emeli fel védekezıen a kezét. – Jó, de több szó ne essék róla! – Úgy lesz! – bólint, és már mennék is tovább, de folytatja. – És mit csinálsz reggelig? Lenne kedved velünk jönni, és személyesen meggyızıdni arról, hogy az Aranykupában mért bor még van olyan jó, mint régen? Ezen egy kicsit eltöprengek. Hát, az igaz, hogy holnap nagyon korán kell indulnom, de addig végül is szabad vagyok. És egyébként is, ki tudja, mikor lesz még egyszer alkalmam mulatni egy kicsit! Ha egyáltalán lesz még alkalmam! – Rendben! – nevetek rá, aztán magamhoz intem az árkádok alatt várakozó lovagokat. – Igyunk egy utolsót Daal egészségére, legközelebb már úgyis csak az emlékére ihatunk! Ma este mindenki a vendégem! Ezt harsányan megéljenzik, majd nekivágunk a városnak, négyen, öten a régiek közül, és még olyan fél tucatnyi, fiatal és lelkes freitan. Elsı utunk valóban az Aranykupába vezet, ahol hosszas és alapos, mondhatni a serlegek mélyére tekintı kóstolgatás után megállapítjuk, hogy az intézmény még tartja a régi, jól megszokott hagyományokat, és boraik minısége semmi kivetni valót nem hagy maga után. Aztán, kissé már felszabadultabban szemlélve a világot, de még mindig határozott és egyenes léptekkel felkeressük Szépszemő Liana lányainak szentélyét, és itt is eltöltünk pár kellemes órácskát. Részemrıl egy kedves mosolyú, szıke papnı ölelı karjaiban. Innen már megcsappant létszámban megyünk tovább, a többiek valahol kidılhettek, de nekünk, a késıi óra ellenére még nincs kedvünk megtérni a rendházba. – Mi lenne, ha benéznénk a Siralomházba? – veti fel valaki. Mi, freitanok a Fekete Hollót gúnyoljuk ezen a néven, talán már emberöltık óta. – Gondolod, Pusztító Seel hő szolgái nagyon eltespedtek, rájuk férne, hogy valaki megmutassa nekik, hogy is kell harcolni? – fordulok vissza, és kezemmel megtámasztom a falat, hogy a hirtelen mozdulat után is meg tudjam ırizni egyensúlyomat. A Siralomházba Seelnek, a Pusztítónak felesküdött lovagok járnak. Kegyetlen, általunk megvetett társaság. – Hát? – von vállat valaki, én meg rábólintok. – Legyen! Van még pár órám az indulásig! Hát felkeressük a rosszhírő helyet. Természetesen jókora feltőnést kelt, amikor belépünk, szám szerint öten, és nagy hangon beszélgetve elfoglaljuk az egyik sarokasztalt. Itt sincsenek sokan, hisz késıre jár, de azért jelentıs a túlerejük. Két-három fickót felismerek, Reelanban együtt küzdöttünk, és róluk tudom, hogy jó harcosok, a többiekrıl csak sejtem. Még alig rendelünk, amikor az asztalunkhoz lép Ulrin. Nyilván ı lehet közöttük a legtekintélyesebb.

– Nem szeretjük, ha mindenféle patkányok végighányják a kedvenc helyünket. Tőnjetek el, vagy megbánjátok! Erre persze elé lépek, és tudom, hogy társaim harcra készen figyelik minden mozdulatomat. – Alig háromszoros túlerıben vagytok, miért félnénk tıletek? Inkább azon csodálkozom, hogy már ennyi elég, hogy ki merd nyitni a szádat! – vetem oda hanyagul Ulrinnak. – Szétverhetnénk azt a nagy arcotokat, de legyen becsületes párharc! Ha van köztetek olyan, aki ki mer állni ellenem, ököllel – emeli fel büszkén a fejét. Tudom, hogy bármelyikünk örömmel vállalná a megmérettetést, de ez tagadhatatlanul az én estém, a többiek kérés nélkül is nekem hagyják a dicsıséget. Hát elkezdem lecsatolni a fegyvereimet. – Állj, veled nem küzdök! Te küldetésben jársz, amiben törött kézzel nem lesz esélyed gyızni! – visszakozik Ulrin. – Tehát félsz tılem! – vágom az arcába, és ez elég ahhoz, hogy rávegyem a küzdelemre. Hátra lép, és felemeli ökleit. – Gyere, freitan, és pusztulj! – sziszegi elvakultan. – A gyızelemig! – felelem, és ezzel egymásnak megyünk. Elınyben van velem szemben, a Pusztító lovagjai könnyebb vérteket hordanak, mint a freitanok, fegyverben is jobban kedvelik az egyszerő kardot, vagy a hosszú pengéjő tırt, mint a pallost. Szeretnek gyorsan, tisztán ölni. Ulrin is igyekszik mihamarabb végezni velem, elsı ütéseit alig bírom kivédeni, olyan tempóban záporoznak rám, de nyugodtan hátrálok, és egyelıre eszembe se jut vissza támadni. Aztán, kicsit késıbb, amikor kifullad, és lendülete megtörik egy pillanatra, visszaütök, és ez talál, kesztyős kezem nyomán vér fakad a szája szélén. Ettıl elborul az agya, nekem ugrik, és megpróbál feldönteni, ami oly váratlanul ér, hogy elvesztem az egyensúlyomat, de magammal rántom a padlóra ıt is. Megpróbálok felülre kerülni, ı közben könyökkel sújt felém, és bár félre rántom a fejemet, de eltalál, és megszédülök. Ennek ellenére mégis sikerül magam alá győrnöm, aztán kap egy ütést az állcsúcsára, és ez eldönti a küzdelem kimenetelét. Csak a forma kedvéért ütök még kettıt, hogy el is ájuljon, majd feltápászkodom. Erısen forog velem a világ. A többi Seel-lovag némán figyel, társaim gyorsan körém győlnek, hogyha esetleg verekedés törne ki, akkor egymásnak vetett háttal küzdhessünk. De nem, pár pillanatig semmi sem történik. – Nos – nyúlok végül a fegyvereim után, amiket Yein gyorsan a kezembe is ad –, további jó mutatást! Ezzel kitántorgok az ajtón. Csak a legközelebbi utcasarokig jutok, ahol aztán a falhoz támaszkodva felöklendezem az éjszaka alatt elfogyasztott tetemes mennyiségő bort. Utána a többiek hazatámogatnak. Mennyi idım is van még hajnalig?

Talán két óra alvásra még futja, gondolom, miközben lefekszem, és azonnal el is nyom az álom. Nem tudom, mennyi idı múlva, de iszonyatos hangokra ébredek, mintha valaki két kézzel verné az ajtót. Kinyitom a szemem, és az ablakon kinézve megállapítom, hogy még nem kelt fel a nap. Még alhatok! – Q, te lusta tető, nyisd már ki! – kiabálja egy ismerıs hang kívülrıl. Frej-jah minden csodájára, mitıl kelt fel ilyen korán? De nem érdekel, a fejemre borítom a takarót, és megpróbálok tovább aludni. Nem rajtam múlik, hogy nem megy. Bár hamarosan abbamarad az ajtó püfölése, de szinte azonnal hallatszik, hogy valaki a zárral matat, aztán nyikorognak a sarokvasak, és belép egy könnyő léptő személy. – Thani! – kezdeném, kioktató modorban, de a leányzó azonnal közbevág. – Nem mondhatod, hogy nem kopogtam! – Nincs érzéked az árnyalatok iránt – sóhajtok. – Te nem kopogtál. Te dörömböltél! – És? Te meg nem nyitottál ajtót! Mikor indulunk? Látni akarom azt a sárkányt! Mit lehet erre válaszolni? Lelököm magamról a takaróm, aztán felülök, és egyenként lerakom a lábaimat a padlóra. Tovább egyelıre nem megy, hát a tenyerembe temetem az arcom, és várok. Iszonyúan fáj a fejem. – Hé, az még csak-csak, hogy páncélban alszol, de csizmában is? – csodálkozik el a leányzó. Felnézek. Nos, Thanin valami apródszerő öltözék van, csak éppen nálánál lényegesen nagyobb személyre szabták. Hol van a tegnapi ruhája? Abban határozottan jobban nézett ki. Legalábbis nıiesebb volt. Persze, azt nyilván Lady No adta neki, de akkor miért cserélte le? És bár ez a kérdés lényegtelennek látszik, de én csúf titkokat sejtek mögötte. Mindegy, majd! – Miért nem vettél valami cipıt? – állapodik meg végül a tekintetem mezítelen lábán. – Mert az kényelmetlen – válaszolja. – Szeretnélek felvilágosítani, hogy a hegyekbe megyünk, ahol nyáron is hideg van. Igen nagyon hideg. – Ó, én azt jól bírom! Jeget is láttam már. Egyszer. Talán hét-nyolc éve rém kemény volt a tél Solban, és egy reggel befagytak a kisebb tócsák. Túléltem! Hát, ennyi tapasztalat elıtt muszáj fejet hajtanom. Tehát még ezt is el kell intézni. Majd, késıbb. – Te, Q, kinek köszönheted azt a pöpec vágást a homlokodon? – kérdi aztán. – Leginkább magamnak – válaszolok, az igazsághoz híven, miközben végigsimítom a kezemmel a homlokomat. Tényleg van rajta valami karcolás, valószínőleg Ulrin alkarvédıjének a nyoma. – Te másnapos vagy – jut el végül a korszakalkotó felfedezésig a leányzó, és kicsit elıre dılve hosszasan, kutatón a szemembe néz.

– Na jó, most már elegem van belıled! Mars lefelé, az istállóba, és készítsd fel az útra a lovadat! Tünés! Öt perc múlva megyek utánad! – zavarom ki, és végre sikerül magamra maradnom. Mivel pedig aludni már úgysem leszek képes, hát összeszedem magam. Bár nem öt, de inkább tizenöt perc múlva, ám nagyjából frissen, és szándékaim szerint határozott léptekkel megyek le az istállóba, ahol már útra készen vár Armagedon. És Thani, meg Szöszmösz is. – Na, menjünk! – intek végül, és felszállok a nyeregbe. Senki sem búcsúztat minket, nem szokás, de azért látok néhány alakot az udvart ölelı árkádok oszlopai mögött, akik végignézik távozásunkat. Felpillantok az emeletre, és mintha egy fekete sziluett figyelne minket Paadre nagymester szobájának az ablakából. Még intek neki búcsúzóul, aztán kifordulunk az utcára, és nemsokára elhagyjuk Tetihuanát. Amint kitombolom magamat abbéli örömömben, hogy sárkányt fogok ölni, eszembe jut, hogy ez csak egy késıbbi mulatság lesz, de ugye, addig is el kell tölteni valamivel az idıt! Így elmegyek sétálni, és tök jó, hogy véletlenül Q is ráér, és elkísér. Megnézünk mindenféle érdekes dolgot a városban, aztán egy kellemes hangulatú ebéd következik a rendházban, ami után lovagom szigorúan rámparancsol, hogy el ne merjem hagyni a szobámat a holnapi indulás elıtt. Igazán furcsa, hogy valaki így aggódik értem, hisz éveken át éltem teljesen magányosan Sol utcáin, és a hajam szála sem görbült meg! Egy ilyen jól ırzött rendházban ugyan mi veszély leselkedhetne rám? Azért komoly ígéretet teszek, hogy jól fogok viselkedni, bár nem igazán látom át, hogy mi az, ami ebbe még belefér, és mi az, ami már nem. No, de egy sárkányölı hısnek meg kell felelnie bizonyos elvárásoknak, tehát elhatározom, hogy tényleg nyugton fogok maradni. És ez remekül is megy. Egészen estig. És akkor is csak azért nyitom ki az ajtót, hogy legyen egy kis huzat. Tényleg! De alig dugom ki az orromat a folyosóra, az elsı, ami feltőnik, egy, a szobám elıtt posztoló figura. Q ıriztetne? Nahát! – Nem akarok kimenni! – védekezem azonnal, és gondosan a küszöbnél beljebb állok. – Elnézést Thani kisasszony, hogy megzavarom, mindössze tegnap reggeli udvariatlan viselkedésem miatt szeretnék bocsánatot kérni! – hadarja az árny, Hert hangján. – Igen? – nézek nagyot, és kitárom az ajtót. – És miért? – Azért, amit tettem. Nem volt...

THANI avagy asszonyszemélyek, egymás között

– Nem, nem azt kérdem, hogy mit tettél, arra emlékszem! Azt bökd ki, hogy miért jutott eszedbe idejönni, és bocsánatot kérni! – fojtom belé a szót. Erre egy kicsit elhallgat. – Hát, a lovagi jómodor megköveteli... – kezdené, de nem várom be a végét a szónoklatnak. – Ez rizsa! – figyelmeztetem azonnal. Erre nagy levegıt vesz, aztán megtörli a homlokát. Láthatóan nagyon zavarban van, és én ezt halálira élvezem! – Nem szeretném, ha meggondolatlanságom miatt elátkozna, Thani kisasszony – böki ki végül. Én nekidılök az ajtófélfának, aztán lecsusszanok a földre, és nevetek. – Te hülye vagy! – törölgetem közben a könnyeimet. – Nem hinném! – fakad ki dühösen. – Véletlenül hallottam, ahogy néhány lovag úr beszélgetett az ebéd után, és Weer úr azt mondta, hogy Thani kisasszony nyilván nagyerejő fekete boszorkány, ha Frej-jah, a Gyızhetetlen ıt rendelte legyızni a sárkányt. És Yein lovag úr azt mondta, hogy ha Q al Aquim úrral valami történne útközben, akkor ı ki fogja tekerni Thani kisasszony nyakát, mert ha baj ér egy olyan legyızhetetlen lovagot, mint Q al Aquim, akkor amögött valami fekete praktikának kell állnia. Leesett állal hallgatom a kölyköt. Mit jönnek ezek állandóan a boszorkányokkal? Jó, Solban is beszélték némely öregasszonyról, hogy banya, de ezt senki sem vette komolyan. Igaz, Vae-ben meg meg akartak égetni, tehát azok a kisvárosi seggfejek hittek ebben a maszlagban! És mit is mondott az a vak fazon, hogy ı hegyvidéki, és elıle nem kell titkolnom? Miért, vajon errefelé hogy állnak hozzá ehhez a kérdéshez? Hiába, érdekesen sokszínő ez a világ! – Szóval, ezért kérem Thani kisasszonyt, hogy bocsásson meg nekem, és ne veszejtsen el fekete mágiával! – zavar meg a kölyök ismételten. Na, jó, legyen meg az öröme! – Oké, haver, tutira mondom, hogy nem foglak elbőbájolni, még békává sem változtatlak, de van egy feltételem. – Igen? – kérdezi, és idegesen néz rám. – Van nálad kártya? – Nincs – hökken meg. – Kocka? – kérdem reménykedve, de csak rázza a fejét. – Egy freitannak tilos szerencsejátékot játszania! – védekezik. Na, megette a fene, akkor mivel töltsem ezt az estét? – Jó, akkor tudsz valami nem szerencsének számító játékot? Ilyen táblás vackot, vagy valami hasonlót? – kérdem. Ebben a témában elég korlátozottak az ismereteim, én eddig minden játékot azért játszottam, hogy nyerjek. Az más kérdés, hogy ez soha sem jött össze igazán.

– Esetleg kisezhetnénk – javasolja bátortalanul. Soha sem hallottam még a szóban forgó micsodáról, de legyen, az is jobb lehet, mint magányosan unatkozni! – Oké, megdumáltál, játsszunk! Gyere be! – lépek el az ajtóból. – Nem lehet. A rendházban egyetlen hölgy hálójába sem léphet férfi. – Na ide vigyázz, én abszolút nem vagyok hölgy, te pedig alig-alig lehetsz férfi, szóval befelé! – ragadom meg a karját, és becibálom. Aztán leülünk az asztalhoz, és elıadja a kis szabályait. Mivel kétszínő bábuk kellenének hozzá, elıveszem Eshu al Aquim erszényét, abban aranyak meg ezüstök vannak, és ez megfelel a célnak. A táblát Hert karcolja fel az asztalra a késével, bár ehhez elıször meg kell fenyegetnem, hogyha nem teszi, akkor sikoltozni fogok, hogy meg akart erıszakolni. Szóval, jól mennek a dolgok, és amint felfogom, hogy mi a lényege a játéknak, kezdem élvezni is. És rövid idı után már nyerek, ami számomra teljesen új érzés! Milyen kár, hogy nem tétben játszunk! – Té, nincs nálad valami ital? – kérdem, de már éjfél felé. Ekkorra kezdem unni a kist, már nem kihívás megverni Hertet. – Nincs, Thani kisasszony. Ezt is nagyon bírom a srácban, hogy megingathatatlanul kisasszonyozik! Például Q mikor nevezne engem így? – De valami pinceféle csak van ebben a kócerájban! – Persze, Thani kisasszony. – Akkor gyerünk! – pattanok talpra. Már csak a folyosón jut eszembe, hogy én azt igértem Qnak, hogy ki sem mozdulok a szobámból! De a fene belé, ı sem hihette komolyan, hogy én ezt be is tartom! Gyors léptekkel sietünk végig a kihalt folyosókon, de nem bánom, túl sötét van ahhoz, hogy legyen értelme nézelıdni. Hamar eljutunk egy baromi nagy konyhába, ahonnan pár lépcsıfok vezet le egy vasalt ajtóig. – Kulcs? – kérdem, de azért nem számítok sokra – A konyhafınöknél – válaszolja Hert készségesen. Remek! A zárról messzire ordít, hogy a csatjaimmal semmire sem fogok menni. – Add a késed! És tartsd közelebb azt a gyertyát! – utasítom, aztán letérdelek a zár elé. Pillanatok alatt meggyőlölöm, vacak egy szerkezet. Pedig az ember azt hinné, hogy egy rendházban nem félnek a betörıktıl. Bár az is igaz, hogy mit ırizhetnének jobban, mint a borospincét? Azért lassan csak kikattintom a zárnyelvet, de mielıtt ujjongásba kezdhetnék, lépések hallatszanak a konyhából, és feltőnik egy új fényforrás. Hú, ha Q megtudja, hogy kilógtam! Ajaj! – Tartsd a frontot, fiú! – döntök gyorsan, aztán a kezébe nyomom a kését, besurranok a pincébe, és magamra csukom az ajtót. Amint rám borul a sötét, azonnal látom ám, hogy hülye volt az ötlet, de már nincs lehetıségem korrigálni rajta. Beljebb tapogatódzom, és keresek valamit,

ami mögött elbújhatok, ha az idegen benyitna. Végül egy böhöm nagy akármi alig poros hátuljában húzódom meg. De feleslegesen, kintrıl rövid szóváltás hallatszik, aztán egy ismeretlen hang megfeddi Hertet, és végül az idegen el is cipeli a színrıl a srácot. De elıtte még jól hallom a zár csikordulását. Tehát maradtam magam, bezárva egy sötét és ismeretlen helyre. Mondhatom, tök jó! Visszabotladozom az ajtóhoz, közben belelépek valami nyúlósba. Megpróbálom lerázni a lábamról, de nem megy, ahhoz meg nincs gusztusom, hogy kézzel hozzányúljak, hát hagyom, és nekilátok kitörni. Mellesleg megjegyezném, hogy egy cseppet sem vagyok ideges. Ha a zárat a másik oldalról ki tudtam nyitni, akkor innen is menni fog. Csak éppen most szerszámom nincs! Tehát visszamerülök a pince ismeretlen vidékeire, végigtapogatok valami szúrósat, az orrommal találok egy falat, szintén fejjel leverek egy csörömpölıset, aminek következtében rámömlik valami nedves, és végül a lábamat megszaglássza egy szırös. Ez utóbbira rámorgok, erre elmenekül. Aztán lelek egy feszítıvas-tapintású akármit, ami remélhetıleg megfelel a célnak. Visszabotladozom az ajtóhoz, és nekilátok a zárnak. Nem sokára zajokat hallok kintrıl, erre leállok. Most másszak vissza a semmibe, hezitálok kedvetlenül, de szerencsére maradok az ajtó mellett. – Thani kisasszony? – hallatszik egy hang kívülrıl. – Még élek – közlöm tömören a tényeket. – Kulcs? – Még mindig nincs! Ezt a tehetetlen kölyköt! – Jó. Várj, mindjárt kinyitom – morgom, de ez nagyon optimista becslés, közel negyed órát küzdök még a sötétben, mire kiszabadulok. Kint Hert vár, és áldott gyertyafény. – Hajaj – nyögi, amint végigmér. Aztán magam is megborzongok, ahogy szemrevételezem ruháimat. Megviseltnek tőnnek, és ezzel még nagyon szolidan fejeztem ki magamat! – Gondolom, ki lehet mosni... – vetem fel bátortalanul, ilyesmivel még soha sem kísérleteztem. – Mindjárt pirkad! – figyelmeztet Hert. És tényleg. – Van valami kinıtt ruhád? – kérdem, aztán elkísérem a szobájába, ahol elém tárja összes gönceit, és kedvemre válogathatok. Közben közli azt is, hogy hideg vizes fürdıt tud csinálni, de meleget, azt nem. – Víz? Minek? – esem kétségbe, de végül meggyız, hogy büdös vagyok, nagyon. Leginkább amiatt az aludttejes folt miatt. Meg a fejemre ömlött céklalé is feltőnı lenne Q elıtt. Szóval ismételten mosakodnom kell, ezt bírom legkevésbé eddig ebben a kalandban, de aztán gyorsan túlesek ezen is. Végül pedig ott állok, habtisztán, szagtalanul, Hert kinıtt ruháiban. Amikbe úgy kétszer beleférnék. De kicsire nem adok, és most már sietnem kell sárkányt ölni, tehát elbúcsúzom alkalmi tettestársamtól. – Remélem, sikerrel jár majd, Thani kisasszony! – köszön el a srác. Erre rábólintok, én is remélem, és távozom.

Felslattyogok Q szobájába. Ugyan még nem kelt fel a nap, de hát minél korábban indulunk, annál korábban odaérünk! Persze Q álomszuszékoskodik, de lazán betörök hozzá, ma formában vagyok. Aztán kirángatom az ágyból, ami roppant nehezen megy. Minden jel arra mutat, hogy tökéletes lovagom tegnap úgy berúgott, mint a kiscsacsi! Szóval engem bezár, aztán elmegy mulatni. Nélkülem! Rögtön elhatározom, hogy ezért még számolunk, de nem most, mivel jelen pillanatban több, mint mogorva. Aztán csak elindulunk. A rendház udvarában még látom egy pillanatra Hertet, egy oszlop mögül figyeli távozásunkat. Rákacsintok, aztán kifordulunk az utcára, és hamarosan elhagyjuk Tetihuanát. Persze, az út felfelé vezet, szerintem csak azért, hogy ne legyen túl könnyő. És erre már egészen más a táj, mint a Laurandrium alföldjén, kevésbé zöld, és sokkal szúrósabb. Ezt az elsı pihenınél tapasztalom meg, amire gyanúsan hamar sort kerít hıs lovagom. De mivel egyben meg is reggelizünk, így nem tiltakozom. Amikor megint elindulunk, rendbe szedem kacatjaimat. Gyorsan feltőnik, hogy például Eshu erszénye jelentısen megkönnyebbült a múlt éjjel, de aztán beugrik, hogy Hertnél maradtak az ı bábui. Mindegy! További rövid kotorászás után meglelem egyik zsebemben Lady No zöldköves győrőjét is. Mivel most már nem lehet belıle baj, fel is húzom. Még a középsı ujjamon is lötyög egy kicsit, de azért jól áll. És ezzel együtt kiderül, hogy Q azért koránt sincsen annyira dögrováson, mint hittem. Amint észreveszi a győrőt, rögtön felélénkül. – Kitıl loptad? – kérdi, felelıségre vonásnál használt, zord hangján. Szomorú, hogy más az eszébe sem jut! – Lady No ajándékozta nekem! – húzom ki magamat. Ezen eltöpreng, de aztán rám hagyja, ami tiszta jó. Közben megyünk. Hosszan, unalmasan, némán. Q másnapos, tehát nem óhajt velem beszélgetni, Szöszmösz születésénél fogva szófukar. Késıbb felérünk végre a hegy tetejére, de csak hogy kiderüljön, van ám mögötte másik. Nagyobb, meredekebb, szürkébb. – Ez már végig így lesz? – kérdem kiábrándultan. – Igen – hagyja rám Q. De végül csak eltelik a nap, elkezd sötétedni, és lovagom ezzel együtt megállást vezényel, letáborozunk éjszakára. – Győjts rızsét, én addig leszerszámozom a lovakat – utasít Q. Én nem hiszek a fülemnek. – Mit csináljak? És miért? – Mert hideg lesz este. Tüzet gyújtunk. És ne gyere azzal, hogy te bírod a hideget, mert én nem. – Akkor miért nem megyünk be egy fogadóba? – értetlenkedem. – Thani, ez nem a Laurandrium alföldje, ahol lépten-nyomon állnak a fogadók! A következı lakott helyet holnap este fogjuk elérni, ha sietünk. Errefelé kevesen járnak. Ha jól emlékszem, egy emberrel sem találkoztunk reggel óta.

Jól emlékszik. Hát hamarosan azon veszem észre magamat, hogy bóklászom a bozótban, és fát győjtök. Eleinte egészen érdekes elfoglaltság. Aztán, mivel Q szerint nem haladok elég jól, lovagom beáll segíteni, majd azt is bemutatja, hogy hogyan kell tüzet rakni. Munkám jutalmául hamarosan kapok meleg teát, meg vacsorát, majd az is kiderül, hogy Q véletlenül két takarót csomagolt magának, és az egyiket hajlandó nekem adni. Vacsi után meg leheveredünk aludni. Köztünk vöröslik a parázs, felettünk szikráznak a csillagok. – Te, Q, te egyszer azt mondtad, hogy az erdıkben élnek mindenféle kiszámíthatatlan boszorkányok. Mit tudsz még róluk? – Boszorkányok – ismétli meg Q kifejezéstelenül, szerintem már aludt. – Igen. Tudod, Solban nem hisznek az ilyesmiben. És errefelé? Lemondó sóhaj hallatszik, aztán Q felkönyököl. – Errefelé hisznek. Mindenfélében. Erdei tündérekben, remete varázslókban, furcsa csodákban. – És boszorkányokban is – kötöm az ebet a karóhoz. – Igen – hagyja rám Q, aztán csak elkezd mesélni. – Azt tartják, hogy élnek boszorkányok. Napközben nem különböznek a hétköznapi asszonyoktól, de teliholdas estéken belekapaszkodnak az északi szélbe, és elrepülnek. Ilyenkor összegyőlnek a magasan fekvı, hideg viző tavak partján, megbeszélik, kivel mi történt, megosztják egymással sötét titkaikat, és végül megfürdenek a vízben, amivel megerısítik varázshatalmukat. És habozás nélkül megölik azt, aki ki meri lesni találkozójukat. Egy picit elmélázok a történeten. – Ez hülyeség. Honnan tudod, hogy így van, ha mindenkit megöltek, mielıtt elmesélhette volna? – Nem tudom, hogy így van-e. Errefelé ezt mesélik. Magam még nem találkoztam boszorkánnyal. Csak egy mágussal, egyszer, és vele sem itt, hanem messze, északon. Aztán láttam még néhány csodatévı szerzetest, meg gyanús alkimistákat, és persze varázslatos szertartásokat végzı papokat is. De ennél többet nem. És most hagyj aludni! – heveredik vissza. – Elmeséled, hogy milyen volt a mágus? – Öreg. Jó éjszakát! Méghogy öreg! Bosszúsan forgolódom egy kicsit. Felettünk könnyő szél jár, nem tudom, merrıl fúj, mindenesetre megpróbálok belekapaszkodni. Persze nem megy. Világos, hisz nem vagyok boszorkány. Meg telihold sincsen. Ezzel elnyom az álom. Másnap mindenféle zajokra ébredek, Q rendezkedik valamit. Tehát lovagom ismét a régi, friss és fitt. Ezt hamarosan meg is tapasztalom, amikor megrázza a vállamat. – Ébresztı! Mindjárt indulunk!

Remek! Nagy nehezen ülı helyzetbe tornázom magam, erre kapok egy bögre forró teát. Elıttem friss tőz lobog, a lovak már útra készek. Q csomagol, és ezen indokkal lerángatja rólam a takaróm. – Hideg van! – dörzsölgetem meg a kezemet. – Csak nem? Felajánlhatok egy köpenyt? – vigyorog rám. – Jöhet! – hagyom rá. Így elıszedi a fent említett prémes és jó meleg ruhadarabot. Nagyon gyanús ám, hogy nem magának hozta, hisz van neki saját, de nem bánom, szeretem, ha gondoskodnak rólam. Aztán amint kisüt a nap, kezd melegebb lenni, de azért nem viszi túlzásba, így amikor Q megállást int délben, kérés nélkül is becsörtetek a bozótba, rızsét szedni. Hamarosan kazalnyi gallyal a kezembe jövök vissza, és mire Q elintézi a lovakat, addigra már ég a tőz. – Ügyes vagy! – értékeli tevékenységemet rettenthetetlen pártfogóm, és mintha meg is lenne hökkenve kissé. Úgy érzem, eljött az ideje, hogy feldobjam régóta dédelgetett ötletemet. – Izé, nem lenne kedved visszaadni a fülbevalómat? – Mit? – néz rám értetlenül. – Hát azt a zöldköves cuccot, amit Lartontól loptam, te meg erkölcsnevelı célzattal elvettél. Kicsit töpreng, én bíztatóan mosolygok. – Tessék! – kotorja végül elı az erszényébıl a kis vackot. – Be is tennéd a fülembe? – kérdem, fellelkesedve engedékenységén. – Fájni fog! – figyelmeztet, de én ragaszkodom hozzá. Hát megadó sóhajjal a parázsba tartja kését. Összeráncolt homlokkal figyelem, ahogy felforrósodik a fém, aztán szorosra csukott szemmel szenvedem végig a mőtétet. Jó pár csepp könnyembe belekerül, de persze elıre borzolom a hajamat, hogy ne látszódjék, hogy sírok. Aztán gyorsan összeszedem magam. – Jól áll? – kérdem. – Remekül! – mosolyog. Pont ezt akartam hallani! Ezek után eszünk, majd megyünk tovább. Éppen kezdeném megunni, amikor a soros hegy megmászása után valami új kerül a szemünk elé, egy hatalmas, zöld völgy, csinos kis tóval a közepén. Innen fentrıl jól látszik a víz egyik sarkában álló váracska is. Ott ugyan nem lakhatnak túl sokan, ám szerteszét a völgyben, a legelık között rengeteg elszórt ház áll, nagyobbak, kisebbek egyaránt. A legszebb szinte palota. Az is a tó partján van, de az erıddel átellenes oldalon. Nagy kert veszi körül, ami innen, fentrıl bonyolult mintát mutat, egyszerően magához vonzza a tekintetemet. Tiszta titokzatos! – Benézhetnénk oda? – kérdem reménykedve, és a palotára mutatok. – Oda megyünk! – vigyorodik el büszkén Q. – Az ott Sinem palotája, és jelenlegi úrnıje anyai nagyanyám, Mae Cristin. Már vár minket! – ezzel megsarkantyúzza Armagedont, és nekilendül.

Én is sietve követem, fix, hogy tiszta jó buli vár ránk odalenn, de hiába a remek tempó, már erısen esteledik, amikor belovagolunk a kapun. Aztán átvágunk a kerten, ami közelrıl is mesés, általam még soha sem látott gizgazok, meg furcsán szép virágok szegélyezik utunkat, míg végül elérjük a palotát. Bár egyetlen lélekkel sem találkoztunk eddig, még a kapu is nyitva volt, ami szerintem észveszejtı felelıtlenség, most mégis kisebb tömeg vár minket a palota lépcsıjén. Mindenféle, szebbnél szebb ruhába öltözött fazonok, középen pedig, talpig feketében egy ısöreg vénasszony. Tutira hetven – de az is lehet, hogy nyolcvan – felett járhat. Q leugrik a lováról, felmegy a lépcsın, aztán mélyen meghajol a nyanya elıtt, még kezet is csókol neki! – Örülök, hogy ismét láthatlak, Mae Cristin! – Számomra öröm, hogy ha rövid idıre is, de vendégül láthatlak, Q unokám! – válaszolja az öreglány, és tisztára megdöbbenek; épp olyan behízelgı hangja van, mint a jobb kocsmai zenészeknek! Aztán rám néz, és azt hiszem, most nekem kéne csinálni valamit. Hát lecsusszanok Szöszmösz nyergébıl, és tétova léptekkel felmegyek a lépcsın. – Gondolom – kezdi a vénasszony –, te vagy Thani, akit Gyızhetetlen Frej-jah jelölt ki unokám társául! – Ja. Stimt – bólintok, és szerencsére ennyivel megúszom, az öreglány megfordul, és bevezet minket az épületbe. – Fáradtak lehettek, így most nem terhellek titeket élményeitek elmeséltetésével, de holnap feltétlen el kell beszélnetek kalandjaitokat! Ám most térjetek meg pihenni, a szolgák megmutatják szobáitokat! – rendelkezik, aminek kapcsán hamarosan elszakadok Qtól, és egy gyertyatartós pacák felvezet az emeletre. Mit mondjak, a palota belseje is pazar, hirtelenjében azt sem tudom, hogy mit lopjak el, hát elhalasztom a problémát, majd távozás elıtt választok valami kedves emléket magamnak! Most csak bámészkodom. A szobám is eszméletlen, tiszta aranycsicsa a fal, meg tele van festményekkel és flancos bútorokkal. Az ágy tetszik a leginkább, amint magamra maradok, rögtön ki is próbálom. Szerencsére nem hallom meg, amikor a szomszéd szobából egy szolga bekiált, hogy kész a fürdı, és utána ügyesen tettetem az alvót is, tehát békén hagynak. Amint elhal körülöttem a nyüzsgés, nekilátok feltérképezni a környéket. Kimegyek a folyosóra, ahol bár nem jár senki, de gyertyák égnek a falikarokban. Micsoda pocséklás! Egyet eltulajdonítok, majd hasra ütés alapján választok egy ajtót, és kis macerával benyitok, aztán tovább kószálok. Menı módon berendezett termeken haladok végig, amik ablakai a tóra nyílnak. Magányos gyertyám megtáncoltatja az árnyékomat a különbözı színőre festett falakon, az aranykeretes festményeken és tükrökön. És ami a legszebb, egyedül vagyok, enyém ez az egész csodavilág!

– Azt hittem, hogy részt veszel a vacsorán! – zavar meg hirtelen egy hang, amint belépek az éppen következı terembe. Ijedtemben elejtem a gyertyát. Ugyan gyorsan felkapom, de a viasz így is kikaparhatatlanul belefolyik a szınyegbe. – Elnézést! – mentegetıdzöm, és szétnézek a sötét teremben. A sarokban, hatalmas karosszékben az öreglány ücsörög, magányosan. – Nem tesz semmit! Szóval, miért nem étkezel együtt a többiekkel? Tényleg, el is feledkeztem róla, hogy egy ilyen puccos helyen nyilván van vacsora is! – Izé, nem vagyok igazán éhes! – nyögöm ki. – De te sem vagy ott! – Megszólításom Mae Cristin! – utasít rendre azonnal, de aztán elmosolyodik. – Az én koromban már fárasztó a társaság! Inkább csak magamban pihengetek, nézem a tavat! Pedig ahol ül, onnan nem is lehet rálátni! – Hát, akkor én megyek! – hagyom rá, és tenném is, de utánam szól. – Maradj! Néha jó elbeszélgetni a távolról jöttekkel! Erre kényszeredetten visszamegyek, pedig nincs kedvem az egészhez, nagyon frusztrál a szitu! Aztán csak hallgatok, elvégre ı akar beszélgetni, hát dobjon fel egy témát! – Miféle családból származol? – kérdi végül kis szünet után. – Anyám felszolgálólány egy solbéli kocsmában, az apámat nem ismerem – válaszolom habozás nélkül. – És milyen gyakran szoktál igazat mondani? – Ó, izé, napjában többször is! – biztosítom, teljesen ıszintén, bár kissé talán zavartan. – Értem. És téged jelöltek az istenek, hogy megsegítsd az én Q unokámat. Ez kijelentésnek hangzik, de nekem vannak kételyeim ezzel kapcsolatban, amiket nem rejtek véka alá. – Szerintem ez ügyben valaki valamit nagyon elcseszett. Tuti tévedés! – Miért, szerinted nem fogtok sikerrel járni? – dıl egy kicsit elırébb. – Dehogynem! Q majd szépen elintézi a dögöt, mint ahogy mindent és mindenki mást is remekül elintéz. Csak azt nem tudom, hogy én mit keresek az egészben. Én egyszerően nem is konyítok a sárkányöléshez! – Ó, a sárkányok! – néz rám elmélázva, aztán hátradıl, és egészen más hangon folytatja. – Nem lehet sokat tudni róluk. Seel, a Pusztító teremtményei ık, a régi idıkbıl maradtak közöttünk. Valaha nem számítottak ritkaságnak, valaha egész könnyen megeshetett, hogy feltőnt egy sárkány, és elkezdte fosztogatni a vidéket. És ilyenkor megjelentek a nyomukban az önjelölt hısök, és halomra haltak, a fekete férgek egyetlen leheletétıl. És persze voltak valódi hısök is, kevesen, akik néha gyıztek, és azóta is ırzi nevüket a krónika. Ám ez már régen a múlté, és ma már csak gyermekmesének jó.

– És mi van azzal a Daallal, akit nekünk kell kicsinálni? İ hogy maradt meg? – kérdem, és már a lába elıtti szınyegen, átkulcsolt térdekkel kucorogva hallgatom a mesét. – Daal, aki ellen ti mentek? İt is megpróbálták már megölni, sokan, nagyon sokan, de hosszú éveken át senki sem járt sikerrel – válaszolja – Aztán eltőnt. Visszavonult a barlangjába, és elaludt. A sárkányok gyakran alszanak. Évszázadokat is, akár. Talán tíz esztendeje, hogy felébredt. A pásztoraim hozták a hírt, hogy valami félelmetes megtizedelte a nyájat. – És akkor kérted a freitanok segítségét? – kotyogok közbe. – Dehogy! – kacag rám, ıszinte derővel. – Minek? Utasítottam a pásztorokat, hogy ezentúl minden éjszaka kössenek ki egy állatot valami magasból jól látható, közeli sziklára. És úgy lett. Az állat néha megélte a reggelt, néha nem. Néha farkasok tépték szét, néha nem, de nem zavart. Elég vagyonos vagyok ahhoz, hogy egy sárkányt is etethessek, ha úgy hozza a kedvem! Ám a kereskedık! Azok mások! Nyughatatlan népség! İk nem tudnak szemet hunyni afelett, ha elvész egy-egy teherhordó öszvér. Különösképpen, ha drága kelmékkel, ritka főszerekkel van megrakva. Pár éve Daal fosztogatni kezdte az átutazó karavánokat. Gondolom, egyre éberebb, és ezért egyre éhesebb is. És a kereskedık nagy adományt ígértek a freitanoknak, ha elpusztítják a sárkányt – fejezi be a történetet. – Tehát bérgyilkosi melót végzünk. Az jó, az kifizetıdı – összegzem a hallottakat. – Így is lehet mondani. De mindenképpen veszélyes út elıtt álltok! Én a helyedben óvatosabb lennék! – figyelmeztet. Mindenki, mindig ezzel jön! – Óvatos leszek! És Q úgyis kifekteti a dögöt! – Ebben egyetértünk! – mosolyog rám, és most elıször igazán barátságos. – Ha nem lennék ebben biztos, nem is engedném el! És ezt egy cinkos kis kacsintás követi, a Qéhoz oly hasonlóan kék szemekbıl. – De ne haragudj, eléggé elfáradtam, és neked is pihenned kell, holnap nehéz napod lesz! – komorul aztán ismét el. – Már holnap utazunk tovább? – szontyolodom el. Tetszik a környezet. – Nem, majd csak holnapután. – Akkor miért lesz holnap nehéz napunk? – Ne félj, a maga idejében ez is ki fog derülni. De most már tényleg jó éjszakát! – int, aztán hátradıl, és lehunyja a szemét. Én még egy kicsit ácsorgok, majd visszamegyek a szobámba, és hamarosan elalszom. Sárkányokról álmodom. Másnap déltájban kelek, az ágyba kapok reggelit, ami jó, és mellé egy fura nıszemélyt, ami rossz. – Si-Mej vagyok, Mae Cristin társalkodónıje. Arra kért, hogy ma én szórakoztassalak – nyomul be, amint befejezem az étkezést.

Loknikba göndörített, piros szalagokkal felkötött haja, fodros-bodros ruhája legalábbis távolságtartásra ösztökél. – Q? – kérdem zordan. – Kilovagolt az unokatestvéreivel. Tudom, nyilván vadásznak, és nem biztos, hogy élve visszajön, idézem fel a legutolsó rokonlátogatásunk emlékeit. – De én azért vagyok itt, hogy te jól érezd magad! – biztosít közben a kis liba, és mosolyog. – Legyen! – törıdöm bele, de hamarosan iszonyúan megbánom. Si-Mejnek érdekes elképzelései vannak a szórakozásról, rögtön azt javasolja, hogy csónakázzunk egyet. Pillanatnyi kihagyás miatt rábólintok, aztán már csak a tó közepén térek magamhoz, és jut el a tudatomig, hogy mit is teszek. Belenyújtom a kisujjamat a vízbe, de hideg és nedves, ahogy vártam. Elıttem egy szolga evez, mellettem Si–Mej csacsog, a környezı hegyeket mutogatja, neveiket sorolja. Én szédülök, és elhatározom, hogy nekem komoly víziszonyom van. A döntés meghozatala után gyorsan rosszul is leszek, de nem veszik észre, így majd csak egy óra múlva kerül ismét szilárd talaj a lábam alá. Si-Mej még rajtam ragadna, de én észreveszem Qt az egyik ablaknál, így azonnal faképnél hagyom a libát, és odarohanok lovagomhoz. – Q, hiányoztál! Mit csináltál, és most mit fogunk csinálni? – érdeklıdöm köszönés helyett – Nem hallottad? Mae Cristin bált ad ma este! – Ó! – képedek el. Mi minden érdekes esett meg a nagyvilágban, míg én a vad habok játékaként hányódtam a tavon! – Bár szerintem te nem élveznéd! Csupa kiöltözött ficsúr lesz jelen, unalmas formaság az egész. Inkább feküdj le korán, holnap indulunk! – javasolja lovagom. Elhőlve nézek rá. – Te is kihagyod a mulatságot? – kérdem gyanakodva. – Hát... Nem. Tudod, rengetegen jönnek, hogy találkozzanak velem, és jó utat kívánjanak, nem hagyhatom ıket faképnél! – védekezik, és engem villámcsapásként ér a felismerés, hogy egyszerően fél, hogy én majd valami botrányt csinálok. Mintha olyan lennék! És egyébként is, átkozott áruló! – Á, eszemben sincs végigunatkozni az estét valami álszent társaságban, nyugi, nem mozdulok ki a szobámból! – húzom fel az orromat, aztán sértıdötten távozom. Remélem, utánam jön. Remélem, megpróbál megengesztelni. De frászt, hülye fickó a szentem, és nincs szeme a nıi lélek finom rezdüléseihez! Így a szobám ablakából bámészkodom végig az elıkészületeket, aztán a díszesen öltözött vendégek érkezését. Végül, amikor kellıen megmogorvulok, és erre nem kell olyan sokat várni, hát nekivágok a háznak.

A földszintrıl felhallatszik a zene, de az emeleten senki sem jár. Elhatározom, hogy ott folytatom az épület bebarangolását, ahol tegnap abba– maradt. Ám teljes megrökönyödésemre ugyanott találom a ház matrónáját, ahol tegnap, ugyanabban a karosszékben ül, és ugyanúgy fogad. – Nem vagy lent a bálon? Azt hittem, érdekel a színes vendégsereg! – Á, te sem vagy lent! Mae Cristin – teszem még gyorsan hozzá, nehogy gyengeelméjőnek nézzen, aki nem ért az elsı szóból. Hisz a múltkor világosan megmondta, hogy így kell szólítanom, és bár általában nem szoktam adni a formaságokra, de tulajdonképpen szeretnék bevágódni az öreglánynál. – Én öreg vagyok a tánchoz, de te! Biztosan élveznéd! – bíztat. Én igen, de Q, a piszok, nem biztos, hogy megbocsátaná. – Nem hiszem. Meg kilógnék a sorból – nézek végig Hert egykori apródruháján, amit immáron három napja folyamatosan hordok. – A ruha, meg egyéb apróságok, az csak külsıség! Könnyen lehet rajta segíteni! – mosolyog rám, aztán egy kicsit töpreng. – Igen, tudnék neked adni valamit. Valamit, ami hozzád illik – gondolkodik hangosan. – Olyan nincs! – vágnék közbe, de nem figyel rám. – Azt hiszem, van egy régebbi zöld selyem ruhám, az illenék az ékszereidhez! Az esküvımre csináltatta anyám, de végül nem azt vettem fel, hanem egy fehér csipkefátylas haloványkéket. A zöld pont jó lesz neked! – fejezi be, és feláll. Attól tartok, valami komoly elhatározás érett meg benne, és elıre fázom Aztán pillanatok alatt kiderül, jók voltak a megérzéseim. Az öreglány tapsol kettıt, erre rögtön megjelenik néhány szolgálólány, és innentıl kezdve nekem nincs beleszólásom a történetbe. Egyszerően magukkal ragadnak a az események. Persze, ez is úgy kezdıdik, naná, hogy belenyomnak egy dézsa forró vízbe, de ez már nem oszt, nem szoroz. Lassan vízálló leszek. Most az az újdonság, hogy pár szolgálólány segít, így végre megtudhatom, hogy hogyan kell szakértı módon mosakodni. Megtudom. Aztán más érdekes dolgok jönnek, úgymint mire jó a féső, és hogy hogyan keletkezik a frizura. Megjegyzem, sose hittem volna, de a semmibıl. Majd rámhúzzák az öreglány által emlegetett ruhát, ami a haloványzöld különféle árnyalataiban pompázik, és messze nem úgy néz ki, mint ami fél évszázadot porosodott egy szekrényben. Márpedig a vénasszony legalább ilyen régen házasodhatott, szerény becslés szerint is. Végül festék kerül az arcomra, és cipı a lábamra. Ez utóbbiról elıször nem hiszem el, hogy feljön, aztán kiderül, hogy kényelmes. Pedig magas sarkú, karcsú kis vacak. És mindezen hadmőveleteket uralja Mae Cristin, zordan felügyelve minden apró mozdulatot, továbbá állandóan utasítgatva a szolgálólányokat, meg engem is. Végül, mikor ismételten egyedül maradunk, mély kritikával szemléli az eredményt. Én mozdulni sem merek, épp úgy, mint amikor Lady No beállított harci pózba.

– Nem is olyan rossz! – állapítja meg végül az öreglány, és végre megnyugodva kifújhatom a levegıt. – Nézd meg magad! – vezet aztán egy tükörhöz. Én meg majd elájulok. Elıször nem hiszem el, hogy az a hölgy, ott, szemben, én lennék. Aztán megérintem a képet, és az a másik lány is kinyújtja a kezét, de nem találkoznak az ujjaink, üveg választ el minket. Utána megérinteném a saját arcomat is, de az öreglány megfogja a kezemet. – Legalább addig ne kend el a sminkedet, amíg lemégy. No, mozgás, Q biztosan vár! – ereszt szélnek, és visszaül magányos trónusára. Tétován elindulok, aztán az ajtóból visszafordulok – Mae Cristin, szerinted én tényleg választott vagyok? – A maga módján minden ember választott, és egyéni, meg nem ismételhetı életet él – válaszolja kurtán. – Ez rizsa. Azt kérdeztem, hogy én Frej-jah választottja vagyok-e, aki sárkányt fog ölni. Egy kicsit hallgat, aztán elmosolyodik. – Bizonyos vagyok benne, hogy választott vagy. Bár korántsem biztos, hogy Frej-jahé. És hogy sárkány fogsz-e ölni... Ki tudja? No, menj! – legyint, aztán becsukja a szemét. Én meg megyek. Le. Bálozni. Reszkess világ! Ám egyelıre inkább én reszketek. Aztán a lépcsı tetején összeszedem magamat. Hisz akkor sem féltem, amikor Fekete Roof meg akart késelni, holmi elveszett rézkarperecek miatt! Tehát felvetett fejjel, büszkén vonulok le, és elvegyülök az elıkelı tömegben. Hát, nagyon megbámulnak, pedig igyekszem úgy mozogni, mint ahogy ık mozognak, de lehet, hogy elsıre nem megy tökéletesen. Ám legalább nem szólnak meg. Sıt, egyesek teljesen leesett állal néznek rám. Egy idı után kezdem élvezni a feltőnést, amit keltek! Végül nagy sokára megtalálom Qt. Messzire kirí vállas alakja a tömegbıl, meg ı az egyetlen, aki még itt is mellvértet és pallost hord. Nekem háttal beszélget egy pár fıs társaságban. Odamegyek, aztán kecsesen a vállára ejtem a kezemet. Az imént láttam egy hölgytıl, hogy hogyan kell! – Q, kedvesem, bemutatnál a barátaidnak?

Q AL AQUIM avagy kisebb-nagyobb kitérık a Xantiani-szoros felé menet

Az utazás elsı napját, mit szépítsem, végigszenvedem. Iszonyú módon fáj a fejem, és a másnaposság egyéb tünetei is elıvesznek. Thani talán erre figyelemmel lévén, vagy talán csak véletlenül, de szintén csendes, és így egészen kibírható társaság. A nap végén, miután lefekszünk, még ugyan társalogni óhajt egv kicsit, de egy aránylag rövid mesével megelégszik. Másnapra már sokkal jobban vagyok, és élvezem az utat, a fenséges hegyeket, és a háborítatlan csendet. Mert Thani ismételten megajándékoz hallgatásával, lassan kezdek aggódni érte, lehet, hogy valami baja van? De nem, délben kiderül, miért volt olyan érthetetlenül szófogadó, vissza szeretné kapni azt a kis fülbevalót, amit még a Sidraki dombok között vettem el tıle. Akkor még azt hittem, hogy ilyen egyszerő módszerekkel jó útra téríthetem. Rövid habozás után megteszem neki ezt a szívességet, végül is, tényleg semmi sem múlik rajta. Amikor megkér, még a fülét is kilyukasztom hozzá, bár szinte nekem is fáj, ahogy szipogva, de szó nélkül szenved. Furcsán nıies vonása a leányzónak, hogy pont a vadon közepén jön rá a szépítkezhetnék! Estére megérkezünk Sinembe. Anyai nagyanyám a palota elıtt üdvözöl minket, ami tekintettel magas korára és gyenge egészségére nagy megtiszteltetés. Ezen felül többször is unokájának szólít, ezzel is hangsúlyozva, hogy a családja tagjának tart, bármit is tett apám. Nagyon megnyugtat, hogy nem neheztel rám, kevés keservesebb dolgot tudok elképzelni, mint Mae Cristin ellenségének lenni! Üdvözlése után megkapjuk szobáinkat, én a szokottat, Thani pedig az egyik vele szomszédosat. Helyes, legalább szem elıtt lesz a leányzó! Miután lepakolom csomagjaimat, sietek le, hogy ne késsek el a vacsoráról. Nem csodálkozom, hogy Mae Cristin nem vesz részt az étkezésen, azon annál inkább, hogy Thani sem. Pedig nem szokott kihagyni egyetlen lehetıséget sem, hogy ehessen! Aggódva várom, hogy valamilyen katasztrófa történjen, aminek aztán a gócpontjában feltőnik a leányzó, de Frej-jah megkímél ettıl, és ezzel nem kevés hálára kötelez. Másnap nagyon korán kelek, ám nem eléggé, nincs idım megreggelizni sem, Mae Cristin szinte azonnal hívat a lakosztályába. Fent kedvesen köszönt, aztán megkér, hogy meséljem el, mi érdekes történt velem az elmúlt hetekben. Jóval tömörebb élménybeszámolót szándékszom tartani, mint amit Paadre nagymesternek adtam elı, de anyai nagyanyám folytonosan közbekérdez, és bár nagyon öreg már, de az esze jobban vág, mint a legtöbb fiatalnak. Meggyızıdésem, hogy hamarosan még nálam is többet tud a velem történtekrıl. Dél is elmúlik, mire a végére érünk a kihallgatást is megszégyenítıen alapos kérdéseinek. És mivel tisztelem korát, és nagyra tartom bölcsességét, utána még tanácsait is kikérem, Daal elpusztításának a legjobb módjáról. – Mit mondhatna neked egy öregasszony a harcról? – szerénykedik.

– Sokat tudsz, Mae Cristin, ha nem is a harcról, de a régvolt idıkrıl! Nem segíthetnének a valaha volt sárkányölıkrıl szóló mesék? – Gyermekkorod óta sok idıt töltesz itt, ismered már jól az én történeteimet! – szabadkozik. Sajnálnám, ha nem akarna segíteni, így teszek még egy próbát. – Legalább annyit árulj el, hogy tetszı-e az istenek szemében a feladat, amit elvállaltam. Azt tudom, hogy Gyızhetetlen Frej-jah áldása van rajtam, de a többiek? Szinte dühösen néz rám. – Kinek gondolsz te engem, Q unokám? Miért hinnéd, hogy az istenek pont nekem árulják el a szándékaikat? Mit tudhatja egy halandó is, hogy mit terveznek a halhatatlanok! Nyilván sokuk örömmel tekintené Daal halálát, és nyilván vannak közöttük, akik ez ellen vannak! De ha még ezt sem tudod magadtól, akkor mivégre mered magad lovagnak tartani? – Bocsáss meg, Mae Cristin! Elhamarkodottan szóltam! Erre megengesztelten bólint, és én megkönnyebbülten témát váltok. – Ha nem haragszol, most távoznék. Vilnem és Arin unokaöcséim tegnap üzenetben hívtak, hogy töltsem náluk a délutánt, és ígérték, hogy délre átjönnek értem. Nyilván már itt vannak. – Jól van – mosolyodik el megértıen. – Helyes, ha a fiatalság éli az életét! Menjél, Q unokám! De siess vissza, estére bált adok a tiszteletedre! Ezen nem csodálkozom, Mae Cristin legkedvesebb elfoglaltsága, hogy szervez, bált, esküvıt, temetést, várostromot és zarándokutat, lovagi tornát és születésnapi meglepetést, vagy bármit, aminek éppen alkalma van. De soha sem veszt részt az általa összehozott mulatságokon. Akkor a legboldogabb, ha nagy vendégsereget győjthet a házába, ám amíg a meghívottak lent táncolnak, addig ı kedvenc karosszékében üldögél, és feltehetıleg újabb jeles események szervezésén töri a fejét. Nem tud huzamosabb ideig tétlen lenni. Rövid meghajlás és kézcsók után távozom, és valóban, unokatestvéreim már lent várnak. Örömmel üdvözölnek, aztán lóra pattanunk, és átvágtatunk a várba, apjukhoz. Nagybátyám jó színben van, és ı is rögtön azzal kezdi, hogy biztosít, mindenben mellettem áll, mégha emiatt magára is vonja apám haragját. Majd sikert kíván küldetésemhez, és megkér, hogy hallgassam meg egy nemrég érkezett öregember történetét, aki állítólag már találkozott sárkánnyal. Örömmel beleegyezem, részben mert nagy udvariatlanság lenne elutasítani, részben mert ki tudja, hogy mi minden lehet még a segítségemre? De a fogatlan, vak, torzonborzan ısz öreg története szinte semmirıl sem szól; egyszer, amikor még megvolt a szeme világa, akkor látott az égen egy furcsa felhıt, ami akár egy nagy állat is lehetett. Ennek ellenére gazdagon megjutalmazom, hisz Frejjah jó szemmel nézi az öregekkel szembeni könyörületességet, aztán nagybátyám és unokaöcséim társaságában megebédelek. Utána már sietek vissza, de nem húzódik el nagyon a búcsú, hisz este, a bálon még találkozunk.

Visszafelé azon töprengek, hogy hogyan tarthatnám távol Thanit a mulatságtól. Mert ha megjelenik, akkor szinte biztosan botrányba fullad az est, és ez joggal vonhatja maga után anyai nagyanyám haragját. Ám semmit sem tudok kitalálni, amivel lebeszélhetném a leányzót a bálon való részvételtıl. Amikor aztán összefutok vele a házban, mégis teszek egy kísérletet a meggyızésére, és Frejjah minden csodájára, sikerrel járok! A leányzó engedelmesen, bár kicsit durcásan visszavonul a szobájába, én pedig végtelen optimizmusommal remélem, hogy reggelig ott is fog maradni. A vendégek napnyugta után kezdenek érkezni, én a bejáratnál fogadom ıket, ahogy illik. Mindenki jó utat kíván, és biztosít szeretetérıl, meg sok a gyermekkoromból ismerıs arc is, akiket jó újra látni, de ennek ellenére nem több ez, mint fárasztó munka. Késıbb, miután mindenki megérkezett, már kereshetek magamnak kellemesebb elfoglaltságot. Hamarosan unokatestvéreim társaságában beszélgetek az egyik sarokban, és kezdek megbékélni az élettel. Majd oly hirtelen, mint derült égbıl villámcsapás, bekövetkezik a tragédia. – Q, kedvesem, bemutatnál a barátaidnak? – hallom magam mögött Thani hangját. A velem szemben állók arcáról mérhetetlen megdöbbenést olvasok le, így mindenre, de igazán mindenre elkészültén fordulok hátra. Thani nyilván véres, szakadt, esetleg egy kicsit égett, talán épp egy disznóólból jön, talán az egyik kéményen keresztül, mit lehet nála tudni? Aztán magam is csak nézek, mert ahol Thaninak kéne lennie, ott egy mélységesen gyönyörő, ám teljesen idegen fiatal hölgy áll. – Nos? – kérdi bátortalanul a hölgy, még mindig Thani hangján, bennem pedig mőködésbe lépnek a jól belém nevelt illemszabályok, és celebrálom a bemutatást. – Az urak az unokaöcséim, Vilnem és Arin. A hölgy Thani kisasszony, az útitársnım. Aztán hátrább lépek egy kicsit, mert az élmény feldolgozásához idıre van szükségem. A fiúk persze rögtön lecsapnak a lehetıségre, és egymással versengve teszik a szépet a leányzónak, aki ezt egyelıre jól tőri. Hagyja ıket beszélni, maga csak röpke „Aha”, „Nahát!”, és „Tényleg?” közbeszólásokkal vesz részt a társalgásban, amit felettébb bölcsen tesz, mivel bármely bonyolultabb félmondattal porig rombolhatná az úrinı illúzióját. Én pedig csak nézem, és csodálkozom. De ı az, bizonyosan, hisz már kezdenek is győlni a ráncok a homlokán, mindjárt be fogja jelenteni, hogy unatkozik, és utána minden bizonnyal szó nélkül faképnél is hagyja kedves unokaöcséimet, hogy keressen magának valami izgalmasabb szórakozást. Ezt megelızendı mellé lépek, és a karomat nyújtom. – Kisasszony, felkérhetem egy táncra? Thani szemei pedig felragyognak. – Oké! – suttogja, és hagyja, hogy felvezessem a parkettre. Szerencsére Mae Cristin zenészeinek ízlése megbízhatóan ódivatú, így jól elboldogulok annak a néhány tánclépésnek az ismeretével, amit még fiatalkoromban sajátítottam el,

végtelen türelmő nevelıim jóvoltából Azon már jobban csodálkozom, hogy Thani bír követni, de úgy látszik, ez a csodák estéje, és én nem bánnám, ha az is maradna. Ám a leányzó a külsejét ért változások ellenére is a régi, és nem bírja pár percnél tovább csendben. – Tudod, gondoltam, leugrok egy kicsit, hogy ne unatkozz annyira – kezdi hamarosan. – Végtelenül bölcs ötlet volt! – hagyom rá. – Tényleg? Szóval, nem haragszol? – Soha sem vetıdne fel bennem, még egy röpke pillanatig se, hogy a haraghoz bármely, legcsekélyebb mértékben is hasonló érzelemmel viseltessek irántad! Ezen egy kicsit töpreng, aztán felderül. – Te aztán jól begızöltél! Azt hiszem, most bármire bepalizhatnálak, és csak bólogatnál – mondja végül, és én még magamban sem tagadom, hogy igaza van. – Örömmel megteszek érted bármit, amit kérsz! – Ezt az ígéretet mint freita lovag tetted? – nevet rám. – Én a nap minden percében freita lovag vagyok! Minden tettemet és szavamat vállalom, freitanként is – nézek a szemébe büszkén. – Nyugi, mindjárt kitalálok valami érdekeset! – biztosít. Ebben nem kételkedem. Azonban már nincs idım meg is hallgatni ötletét, valami ide nem illı kerül a látóterembe. Egy pici villanás, egy apró kis furcsaság az egyik nyitott ablak sarkában. Talán csak a szemem káprázik, talán csak képzelıdöm. De ha nem? Ó, Frej-jah, ti, akiknek odafenn megadatott az öröklét, idelent miért csak kurta percekben osztjátok a boldogságot? Ám ezt már nincs is idım igazán végiggondolni. Lelököm Thanit a földre, és magam is elvágódom. A fejem felett hallom a tır sziszegését Még esés közben rántom elı pallosomat a hátamról, és amikor földet érek, azonnal fordulok tovább, aztán már dobom is a fegyvert. A nehéz penge nagy zajjal szeli át a levegıt, majd csörömpölést hallok, Mae Cristin egyik féltett üvegtáblájának a halálkiáltását. A terem felbolydul, nıi sikolyok hallatszanak, de nem törıdöm a vendégekkel, már talpon is vagyok, és rohanok az ablakhoz. Még talán látom a fekete alakot, ahogy elvész a kert növényei között, de csak egy villanásig. Egy gyakorlott orgyilkos nyilván jól megszervezi a menekülést is, és ez nagyon gyakorlottnak tőnt, hát pillanatnyi habozás után úgy döntök, hogy nem megyek utána, bár ezzel talán hibázom. Hát kiszabadítom a pallosomat az ablakkeretbıl, majd szétnézek bent, de a várt kép fogad. Ahogy hirtelen fel tudom mérni, senkinek sem esett baja, bár meglehetısen nagy a fejetlenség. Lassan visszasétálok, Thanit keresem a felbolydult vendégek között. Hamarosan elı is kerül egy asztal alól. Báli ruhája nem igazán sínylette meg az orvtámadást, de cipıit valahol elhagyta az elmúlt másfél másodpercben.

– Thani kedves, kikísérnél egy pillanatra a teraszra? – mosolygok rá, bár szívem szerint vicsorognék, és az orgyilkos eltőnésével átellenes oldalon nyíló ajtóra mutatok. – Jó, jó, megyek! – törıdik bele, aztán szó nélkül követ. Az ajtóból még visszafordulok. – Elnézést hölgyeim és uraim! Kérem mulassanak jól továbbra is, nekünk sajnos közbejött egy kis elintéznivaló! – mondom, és a néma csendben mindenki jól hallhatja szavaimat. Aztán a leányzót követve kilépek a tóra nyíló, és a bálterem ablakai által halovány fénybe vont teraszra. – Kicsi Thani! Lennél oly kedves beavatni, hogy mit csináltál ma délelıtt? – kérdem, nagyon, de nagyon barátságosan. – Aludtam! Becsszóra! – dıl neki háttal a korlátnak. Még így, kicsit tépetten is szép, fájdalmasan szép, ahogy csillog mögötte a víztükör. Csak éppen teljesen életveszélyes! – Semmi más? – folytatom azért kíméletlenül. – Meg csónakáztam, és arra még tanú is van, egy Si-Mej nevő liba! – vonogatja a vállát. – És mivel töltötted a tegnap estét? – Az öreglánnyal beszélgettem! Azelıtt meg veled utaztam, két napon át, Tetihuanától, ha elfelejtetted volna! – vágja hozzám, és most már dühös. Nem baj, legfeljebb ketten vagyunk. – És akkor mivel érdemelted ki ezt a módfelett elszánt orgyilkost? – teszem fel a lényeges kérdést. – Ó, ha én azt tudnám! – legyint nagyot. – Mondjuk, Larton küldte, mert megneheztelt az ellopott fülbevalójáért. – Nem, Sol messze van, mondj jobbat! – Akkor esedeg Hisper? – találgat tovább. – İ csak a saját szemétdombján úr, Vae-n kívül nincs szava. – Akkor az apád! Meghökkenten hallgatok el. Miért voltam olyan ostoba, hogy fel sem merült bennem, nem ı volt a célpont? Lehet, hogy már itt tart az öreg? Az biztos, hogy stílusos halál lett volna, anyám házában, apám kezétıl! De amíg én elmélkedem, Thani megunja a helyzetet. – És egyébként is, az én életem, az én orgyilkosom, az én halálom! Te meg alig fél perce még itt esküdözöl, hogy értem mindent, utána meg ilyen csekélységért fel akarsz koncolni! Kellesz a fenének! Ezzel ellöki magát a korláttól, és futva nekivág a tóparti sétánynak. A kertben, ahol az imént tőnt el egy orgyilkos. Frej-jah, nagyon próbára teszel már megint! A szemem sarkából látom, hogy a bálterem ablakaiból minket bámul a teljes vendégsereg, de hát mit tehetek, futok Thani után, és bizonyos vagyok benne, hogy ha utolérem, kitekerem a nyakát. Ehhez éppen csak az kell, hogy akkor még éljen. És mit fogok holnap mondani Mae Cristinnek, amikor megkérdi, hogy ugyan miért fulladt botrányba a bál?

Ám ez még messze van, egyelıre futok. A sétány a tó mellett vezet, néha egészen a víz mellett, néha kicsit beljebb, a bokrok és fák között. Magam elıtt hallom Thani lépteit, ahogy csikorognak az apró kavicsok a talpa alatt, nem lehet nagyon távol, de a növények elrejtik elılem alakját. Mae Cristin féltve szereti kertjét, igen büszke rá; messze földrıl hozott, furcsa fák, bokrok, egzotikus, általam máshol még sosem látott virágok díszítik, bonyolult rendben. Ha itt valaki el akar rejtızni, minden különösebb gond nélkül megteheti! Végül egy kisebb tisztáson érem utol Thanit, illetve arról van szó, hogy egyszerően nekem szalad. – Az a fa meg akart harapni! – közli velem teljes kétségbeeséssel, és belém kapaszkodik. Fél kézzel átfogom a vállát, jobbomat a pallos markolatára kulcsolom. – Thani, a fák nem harapnak! – figyelmeztetem, de azért kutatva fürkészem a minket körülvevı, sőrő bozótost. Bár semmit sem látok, csak az errefelé oly idegen növények furcsa, groteszk sziluettjeit, mégis ideges érzés kerít hatalmába, valaki les minket, az szinte biztos. – Ha mondom! Nem vagyok hülye! – kéri ki magának a leányzó. Erre nem válaszolok, csak lassan hátrálok, vissza a palota felé, magammal húzva Thanit is. Közvetlenül mögöttem apró reccsenés hallatszik, fordulok és ütök, de a pallos pengéje megakadás nélkül csapódik a földbe. Ám mintha egy alakot látnék a sőrőben. – A fenébe! – sziszegi mellettem Thani, és lerángat valami kúszónövényfélét a lábáról. – Ezek meg akarnak kötözni! – jelenti ki, és attól tartok, komolyan gondolja. És magam is látom, mily furcsán ingadoznak a fák lelógó ágai, pedig nem fúj a szél. – A vízbe! – parancsolom Thaninak, és belehátrálunk a tóba. Itt nem túl mély, talán térdig ha érhet, de hideg nagyon. Elnézek a ház barátságos fényei felé, legalább ötszáz méter, lehetetlenség leúszni mellvértben. A partról pedig, nem is olyan messze, egy főz ágai lógnak a vízbe, valahogy nem lenne kedvem az alatt átgázolni! – Ez mozog! – kiáltja Thani idegesen, és gyorsan odakapom a fejemet Valami kígyószerő lény siklik a vízen, nem hezitálok, ütök, és bár látom, hogy véresen habzik fel a tó, de amikor újabb ütésre emelem a pallost, csak hínár és más vízinövények lógnak róla; csapzottan, ám teljesen ártalmatlanul. – Gyerünk! – ragadom meg Thani karját, és elkezdek a ház felé gázolni, messze a tó közepe félé kerülve a főz gyanús ágait. Szerencsére a víz nem mélyül gyorsan, végig leér a lábam, de aztán valamiben elbotlom. Gyorsan talpra kecmergek, mellettem, az alig derékig érı vízben Thani haldoklik, meggyızı élethőséggel. Megragadom a nyakát, és talpra állítom. – Bocs, de nem tudok úszni! – védekezik.

Szemére vetném, hogy itt erre nincs is szükség, de hagyom, hisz láthatóan a tó sem biztonságos. Az elsı, tisztábbnak tőnı részen kigázolunk a partra. Idegesen nézek szét, a köröttünk lévı növények fenyegetıen bólogatnak, a bozót titokzatos árnyakat rejt. Frej-jah, segíts! Hisz a fák nem harapnak, a hínár nem vizikígyó, és semmiféle kúszónövény sem lehet képes elkapni az emberi lábat, hunyom be egy pillanatra a szemem. Kicsit megrázom a fejem, aztán újra körbenézek. És valóban, az árnyak eltőntek, csak egy kert, furcsa, de evilági kert az, ami körülvesz. Ám szemben, a virágágyásokon túl, egy nagyon is hús-vér alakot látok. – Te! Ki vagy? – kiáltok rá, és határozott léptekkel elindulok felé, Thani mögöttem csörtet. Az alak nem fut el, ı is közelebb lép. – Ez nem a te ügyed, freitan! Ne állj az utamba! – sziszegi. – Nekem a lány kell! – A lányhoz semmi közöd! – kiáltom, és bár még messze van, de már emelem pallosomat. Jól látom, hogy furcsa mozdulatokba kezd, de nem érdekel. Frejjah, légy velem, a gyızelemig! Ám ekkor ellentmondást nem tőrı hang csattan közöttünk. – Álljatok meg, ti ostobák! Mindketten, illetve Thanival együtt mindhárman odakapjuk a fejünket. –Azt mondtam, állj! – kiáltja ismét Mae Cristin. Mögötte a sétányon fáklyás emberek közelednek, ı az élen biceg, aztán, amikor elég közel ér, megáll, és botjára támaszkodik. – Amióta én uralom ezt a völgyet, itt soha, senki sem szegte meg Tavaszváró Arleen törvényeit! – kezdi, az ismeretlen felé fordulva. – De... – vágna közbe a barna csuhás, keshedt alak, no de ki tudhatná anyai nagyanyámba fojtani a szót? – Épp ezért nem tőröm, hogy az ı papjai feldúlják a kertemet, és a vendégeim életére törjenek. Azt különösen nem tőröm, hogy unokámat, akivel közös a vérem, megtámadják! – De... – mentegetızne a pap, ám hiába. – Hallgass, csuhás! Hallgass, és fuss! Mert ha még egyszer meglátlak a környéken, az istenemre mondom, hogy nem foglak futni hagyni! – fogadkozik Mae Cristin. És tıle az ilyen fogadalmakat komolyan kell venni, ezt én jól tudom. Ám az arlenita is sejtheti, mert szó nélkül sarkon fordul, és eltőnik a fák között. Mae Cristin szúrós szemmel figyeli távozását, aztán felém fordul. – Q unokám, felkísérnél a szobámba? – kéri, én pedig mellé lépek, és a meghökkenten figyelı vendégek között szótanul visszavezetem a házba. Thani kérés nélkül is követ minket. Amikor felérünk, nagyanyám fáradtan roskad kedves karosszékébe, és elbocsátja a szolgákat, csak mi ketten Thanival maradunk mellette.

A leányzó a szokott formáját hozza, immár nem lehetne megmondani, hogy alig negyed órája még kifogástalan báli díszben volt, ruhája csapzott, szakadt, lábát és karjait horzsolások ékítik, haja a szemébe lóg. Magam sem nézek ki úgy, mint egy dicsıséges freitan, csizmámban tocsog a víz, és fegyverem is mocskos, de nem vér, csak sármaszat borítja. Anyai nagyanyám kutató szemekkel végigmér minket, aztán nagyot sóhajt. – Öreg vagyok én már az ilyen megpróbáltatásokhoz. Az, hogy ti mit csináltok, hogyan mulattok a ti tiszteletetekre adott bálon, az a ti dolgotok. Bár furcsán képzelitek el a szórakozást, ha kedvetek lelitek a rátok törı orgyilkosokban, és utána még kimentek a kertbe, bosszúszomjas arlenita papokkal kergetızni. De rendben. Tegyétek! – kezdi csendesen, aztán felemeli a hangját. – Ám ehhez miért kellett kitörni a nagyterem egyik ablakának az üvegtábláit? Frej-jah, segíts, nem lehetne visszakapni azt az arlenitát? Vele szemben legalább azt tudtam, hogy mi kell tennem! – Bocsáss meg, Mae Cristin... – Nem bocsátok! Nagyon ostobán viselkedtél, Q unokám! Rátámadsz apádra, aki ezért kitagad, aztán pedig még a család pecsétgyőrőjét is elhozzátok, és azt hiszed, ennek nem lesznek következményei? Megloptok egy zarándoklatot járó arlenita papot, és azt hiszed, hogy pár arany, és szeretett nagymestered megengesztelheti kolostorát? És te akarsz megküzdeni Daallal? Egy sárkánnyal szemben fele ennyi hiba is végzetes lehet! – vágja a fejemhez, aztán kimerülten hátradıl. Szóval elhoztuk a családi pecsétgyőrőt, és megloptuk az arlenitát, de az ebbıl adódó gondokért már kizárólag én vagyok a felelıs! Thani pedig egy ártatlan és hótiszta lélek! Persze eszembe sincs anyai nagyanyám szemére vetni furcsa részrehajlását, de lelkemben nagyon bánt az igazságtalansága. – Bocsáss meg, Mae Cristin, azt hittem, a te messze földön híres házadban biztonságban vagyunk! – Minek nézed te az én házamat, valami bevehetetlen erıdnek? Eh, mindegy! Menjetek aludni! Csak arra kérnélek titeket, hogy lehetıleg ma este már ne legyen több botrány! Téged Q unokám, pedig külön figyelmeztetnélek, hogyha már Frej-jah rád bízta ezt az ártatlan kislányt, hát vigyázz rá! Legalább addig, amíg az én házamban vagytok! Mérhetetlen módon megneheztelnék, ha valami baj érné reggelig! És most menjetek! – bocsát el minket, majd hátradıl, és lehunyja szemét. Én megragadom Thani kezét, és átvezetem a szobájába. – Szedd magad rendbe! – morgok rá, mire szó nélkül eltőnik a fürdıhelyiségben. Én egy pillanatra átmegyek a saját szobámba, de csak magamhoz veszem köpenyemet, aztán visszamegyek Thanihoz. Hisz Mae Cristin világosan kifejezte óhaját, vigyázzak az „ártatlan” leányzóra. Frej-jah, miért büntetsz, fohászkodom hangtalanul, majd leheveredem a küszöb elé, magam mellé veszem pallosomat, és úgy, ahogy vagyok, sárosan, tépetten, vizesen,

beburkolódzom a köpenyembe. Hisz messze, északon is így töltöttem majdnem minden éjszakát, és akkor még hideg is volt! Aludni azonban nem tudok, mérhetetlen düh forr bennem. Indulataim alanya pedig vígan dudolászik a szomszédban, aztán nagy sokára belibeg, de csak azért sem nyitom ki a szememet. – Látom, hogy nem alszol, nincs kedved kisezni? Találtam egy táblát, meg bábukat! – kedélyeskedik. – Nincs kedvem – felelem, az igazsághoz hően. – De tudsz, igaz? – Persze! – fordulnék a másik oldalamra. –Akkor jobb, ha játszol, az öreglány rád bízta, hogy szórakoztass! Nos, Mae Cristin nem ezt bízta rám, de mivel úgysem hagyna aludni a leányzó, felkelek. Thani immáron megszokott úti ruhájában ücsörög az ágyon, elıtte a tábla, és épp a bábukat pakolja a helyükre. Fáradtan letelepedem vele szemben, aztán játszunk. Elıször nem figyelek, aminek jutalmaképpen hamarosan megver. – Jobb vagyok nálad, Q! – vigyorog, és ezt persze nem tőrhetem. A következıt én nyerem, és utána még néhányat, de aztán változó szerencsével megy a játék. Mire észbe kapok, már hajnalodik. – Mindegy, majd alszunk útközben, gyere, már biztosan kész a reggeli! – bíztat Thani, és bár én nem osztozom optimizmusában, de lemegyek vele enni. A bálterem már fel van takarítva, és a kitört ablakot is megcsinálták a mesterek, a tegnapi incidensre immár semmi sem utal. Reggeli után természetesen hívat anyai nagyanyám, így rábízom a szolgákra az elıkészületeket, és felmegyek a lakosztályába. Mint mindig, most is karosszékében ülve fogad. – Fáradtnak tőnsz, Q unokám, talán nem aludtatok? – kérdi mosolyogva. – Fárasztó volt a tegnapi este! – mentegetıdzöm, és nem örülnék neki, ha megint szememre vetné ballépéseimet. De nem, csak mosolyog. – Ó, ha Szépszemő Liana rátok kacsintott, akkor legalább jól éreztétek magatokat! – néz rám cinkosán, bennem meg megfagy a vér. – De kérlek, Mae Cristin! – háborodok fel a feltételezésen. – Ó, nem baj, fiatalság bolondság! A ti korotokban az én vérem is forró volt! No, de hagyjuk, menjetek, és térjetek vissza mihamarabb jó hírekkel! – bocsát el nevetve, és én idegesen hagyom el lakosztályát. Aztán gyorsan kiverem a fejembıl az egész beszélgetést. Lent már vár Thani, és büszkén mutatja, milyen szép, kényelmes szırmecsizmát kapott ajándékba. Ezzel kapcsolatban vannak fenntartásaim, épp úgy, ahogy a Lady Notól kapott smaragdköves győrőjével kapcsolatban is voltak, de nem kérdezek rá. Addig jó, míg azt hihetem, hogy igazat beszél! Ráérünk a leányzó körmére nézni, ha majd feltőnnek a megkárosítottak, és visszakövetelik tulajdonukat! Így megdicsérem, hogy tényleg szép csizma, és

nagyon örülök, hogy egy gonddal kevesebb, elvégre hóban nem lehet mezítláb gyalogolni! Ezt szóvá is teszem, mire Thani nagyot néz. – Gyalog megyünk tovább? De te lovag vagy! Itt hagyod Armagedont? – Nem szívesen, de hát a Xantiani-szoros járhatatlan lóval! Ne félj, Armagedon itt biztonságban lesz, Szöszmösszel együtt! Ebbe beletörıdik, aztán kitörı örömmel üdvözli málhás öszvérünket, amit azonnal átkeresztel Terepszínnek. – Nem lehet más neve, nézd ezeket a szürke alapon szürke foltokat az irháján! Tiszta rejtızködı típus! – magyarázza döntését. Ebbe pedig én törıdöm bele, legyen meg az öröme! És eme elıkészületek után nekivágunk az útnak. Thani egyelıre még lelkes, olyannyira, hogy hajlandó vezetni Terepszínt, én mögöttük baktatok, vállamat nehéz hátizsák húzza. És Mae Cristin utolsó szavain töprengek. Anyai nagyanyám kedves szórakozása, hogy a fiatalok boldogságáról gondoskodandó, párokat hozzon össze. Kéretlenül, de igen sikeresen. Az elmúlt ötven évben a környéken kötött házasságok több, mint fele az ı lelkén szárad, és titkon már én is aggódva vártam, hogy mikor hozza tudomásomra, talált egy remek, fiatal leányt, alti tökéletes feleségem lenne. Eddig szerencsésen elkerültem, hogy megpróbáljon beházasítani valahova, hála érte Kiszámíthatatlan Izianának! De hogy pont Thani, mérem végig a leányzót, aki elıttem megy, és éppen Terepszínnek magyaráz valamit nagy hangon. Ha jól veszem ki a szavaiból, a bálozás rejtelmeit ecseteli. Nem mondom, tegnap tényleg jól nézett ki. Egészen jól. Na, de egy dolog a látvány, és egy másik, amikor kinyitja a száját! Arról már nem is beszélve, amikor elkezd cselekedni, és erre soha sem kell túl sokat várni, hogy Kétarcú Rashadel legyen irgalmas mindazokhoz, akik ilyenkor a közelében vannak! Továbbá se családja, se hozománya, se neveltetése. Mae Cristin nem gondolhatja komolyan, döntök végül, és határozottan megkönnyebbültebben folytatom az utat, felfelé, a Xantiani-szorosnak.

THANI avagy kisebb problémák a sárkányölés témakörébıl

Aztán Q megfordul. – Nos? – nézek rá, és várom értékítéletét. De kötélidegei vannak, szemrebbenés nélkül közli beszélgetı partnereinek nevét, aztán engem is bemutat, mint „Thani kisasszony”. Nem figyelek a

többiekre, pedig azok próbálnak beszélgetni velem, csak Qt nézem, aki pár lépést hátrálva hagyja, hogy társai vigyék a szót. Végül mikor már kezdem unni a helyzetet, és ezt éppen szóvá is tenném, elhatározza magát, és mellém lép. – Kisasszony, felkérhetem egy táncra? – kérdi, és tılem! Ezzel elvezet, és ujjong a szívem! És a szitu továbbra is olyan, mint egy szép álom, táncolunk, és én magassarkú cipım ellenére – vagy talán épp azért? –, de nem botlok el. Édes zene szól, köröttünk hajlongnak a gyertyák karcsú lángnyelvei, és tényleg varázslatos az est, mert még Q is felelıtlen kijelentésekre ragadtatja magát. Na, de mi is a szép álmok és a reményteljes esték vége? Igen, talált, agyon akarnak verni minket! Ezt én ugyan észre sem venném, de tökéletes lovagom persze erre is figyel, aztán a megfelelınek ítélt pillanatban a földhöz vág. Én, bár nem értem, hogy mi van, de hülye sem vagyok, így már kotrok is be egy asztal alá, aztán még ugyanabból a lendületbıl lerúgom a cipıimet, mezítláb biztosabban tudok menekülni! De erre nincs is szükség, az ellen menekül helyettem. Helyes! Ám amit már egyszer elcsesztek, azt rendbe rakni nem lehet, a mulatságnak lıttek! Q kicibál a teraszra, és felelıségre von, hogy miért jött nekünk az orgyilkos. Mondhatnám, hogy ı tudja, ne tılem kérdezze, de inkább hagyom az egészet, és sértıdötten elrohanok a kertbe. Egészen addig futok, míg egy nagydarab fa rám nem mordul. És innentıl folytatódik az álom, csak éppen rémként. A terjedelmes kert minden gize és gaza minket kerget, egészen addig, míg a semmibıl elı nem kerül az öreglány, aki aztán seperc alatt rendet tesz! És az est megkoronázásaként még részt vehetünk Qval egy kollektív letoláson, Mae Cristin fejünkre olvassa vélt és valós bőneinket De olybá tőnik, mintha Qt okolná inkább, és ez nagyon megnyugtat. Mindezen mulatságok után lovagom visszakísér a szobámba, és rám parancsol, hogy szedjem rendbe magamat. Ennek a kérésnek a lehetı legalaposabban eleget teszek. Sajnos új báli ruhámtól végleg meg kell válnom, bár nagyon tetszett, de hát mostanra úgy néz ki, mint egy felmosórongy; így kidobom. Mire végzek a piperészkedéssel, és visszaóvakodom a szobámba, Q már az ajtó elıtt fekszik, köpenyébe burkolódzva, és azt mimikrizi, hogy ı alszik. Egy picit elgyönyörködöm benne, hiába, no, vannak, akik rongyocskájuk sarkát szorongatva alszanak el, Q magához ölelt pallossal, hát nem igazi férfi a lelkem? Aztán gyorsan felverem, és reggelig kist játszunk. Kemény küzdelemben kiderül, hogy én vagyok a jobb! Másnap reggel kölcsönveszek egy csizmát az öreglány egyik szekrényébıl, és mivel úgyis szívesen ideadná, hát az elkérésére nem fordítok nagy gondot. Mikor kiderül, hogy a lovak maradnak, érzelmes búcsút veszek Szöszmösztıl, majd vidoran köszöntöm Terepszínt, új csacsinkat. Q ugyan váltig állítja, hogy öszvér, de ez oly mindegy! Aztán elindulunk. Én megyek elöl Terepszínnel, aki majdnem olyan jó beszélgetıtárs, mint Szöszmösz, mert nem kotyog közbe, és figyelmesen

hallgatja tegnapi élményeimet. Q mögöttünk jön, és persze szótlan. A déli pihenıig sem érünk ki a völgybıl, és meg kell állapítanom, hogy lovon és lefele sokkal gyorsabb volt! – Te, Q, te tuti vagy benne, hogy nem láttál még boszorkányt? – kérdem, amikor kaja után megint elindulunk. – Minek köszönhetı mostanában a boszorkányok iránti mély érdeklıdésed? – kérdez vissza. – Á, semminek. Szóval, egy ici-picit sem láttál még? – Nem tudok róla, hogy valaha találkoztam volna eggyel is – ad végül pontos választ. Aha. Tehát ı nem. Még egyszer visszanézek a völgybe, a palotára. És Qval ellentétben én remekül el tudom képzelni, hogy este, amikor nem láthatja senki sem, Mae Cristin kisétál házából a tóhoz, és megfürdik annak hideg vizében, hogy megerısítse varázserejét. Az a Mae Cristin, aki félhomályos szobájából, magányos trónszékén ülve, megfellebbezhetetlen teljhatalommal és mindenre kiterjedı figyelemmel uralkodik a völgyön, épp úgy, ahogy az istenek uralják a világot. Az a Mae Cristin, aki ha szeszélye úgy kívánja, akkor saját sárkányt tart, és amikor megunja, akkor kivégezteti a dögöt a saját unokájával, biztosítva annak az örökké tartó dicsıséget és hírnevet. De ezt persze nem mondom ki, sıt, igazából nem is gondolom komolyan Hálás vagyok az öreglánynak, és kész. Mindössze azt határozom el, nagyon, de nagyon szigorúan, hogy soha, de soha nem fogom magamra vonni Mae Cristin haragját. Attól tartok, nem lehet kellemes ellenség. Aztán visszafordulok, és Q után sietek. Tök fölöslegesen, amikor utolérem, kiderül, hogy semmi érdekes sem történt vele abban a fél percben, amíg én gondolkodtam. És utána, a változatosság kedvéért, megyünk. Késı délutánra érjük el a völgyet övezı hegyek gerincét, és itt végre történik valami érdekes. Az ösvényen, velünk szemben egy csuhás pasas áll, és vár. Gyorsan felismerem, ı az, aki a tegnap esti horrort szervezte a kertben. Már épp ideges is lennék, amikor Terepszín észreveszi a fazon lábánál heverészı farkast, és ı nem habozik pánikba esni. Így minden erımet leköti a csacsi féken tartása, nincs idım hisztizni. De nincs is itt rám szükség, Q kézben tartja az eseményeket. – Mae Cristin tegnap megtiltotta, hogy visszatérj a birtokára! – figyelmezteti a csuhást, de láthatóan nem bízik a diplomácia sikerében, lábához ereszti hátizsákját, és belekapaszkodik a pallosába. – Ti még a nagyasszony birtokán álltok. Én már nem. Várom, hogy kilépjetek! – szól vissza az arlenita. Cikis! – Ne állj az utamba, én Gyızhetetlen Frej-jah nevében járok, küldetésem van! Megöllek, ha akadályozol – válaszol Q, immár fegyverrel a kézben. Egyszerően imádom nézni, ahogy lobog a szemében a férfias határozottság!

– Téged nem akarlak bántani! De a lány számadással tartozik nekem! – emeli magasra csontos kezeit a csuhás, és még a farkasa is lelkesen bólogat hozzá. – Tetihuanai nagymesterem már üzent a kolostorodnak, főzkaroló! Megadjuk a kért váltságot a kövekért, amit a lány ellopott. Miért nem akarod a megbékélést? Ó, ezt jó hallani, tehát ezt is elintézik a fejem felett! – Vérbosszúról van szó. Az öcsém volt az, akit meglopott, és az ı elméje belezavarodott a veszteségbe! – szónokol az arlenita, tök komolyan. – Hé, taplókám! – szólok közbe békítıleg. – Arról én már nem tehetek, ha az öcséd nem bírta idegekkel! Egyszerően tirpák vagy, ha rajtam akarod leverni! Erre mindketten rám néznek, egyikük lesújtóbban, mint a másik. Láthatóan nem hiányzom nekik. – Jó, jó! – mentegetıdzöm. – Csak azért szóltam bele, mert hát mégis csak rólam van szó! De bocs, igazatok van, tegyetek amit akartok, nekem nyolc! Ezzel duzzogva elfordulok, és ık folytatják, mintha mi sem történt volna. – A lányt Frej-jah rendelte mellém! – morogja Q, de inkább beletörıdve, mint lelkesen. – Akkor Frej-jah rendeljen melléd mást! Vakon választva is jobbat talál! – vág vissza a pap. Utána csend. Én meg várom, mikor mennek már egymásnak. Jó lenne, ha Q mihamarabb feldarabolná az ipsét, lassan sötétedik. Már vacsorázhatnánk. – Figyelj, főzkaroló! Egyezséget ajánlok! Halaszd el a bosszúdat! Csak amíg visszatérünk Daal barlangjából. Utána Tetihuanában a rendelkezésedre fogok állni, a lánnyal együtt. Frej-jahra esküszöm! – javasolja végül lovagom kompromisszum-készen, és ez nagyon meghökkent. Miért nem akar verekedni? – És ha nem jöttök vissza? – kötözködik a csuhás. – Akkor már nem mindegy? – kérdez vissza Q. És megint csend ereszkedik közéjük. Én unottan belerúgok egy kavicsba, ami nagy hanggal legurul a hegyoldalon, de ezzel sem sikerül magamra vonnom figyelmüket. – Jó! Úgy legyen! Tetihuanában találkozunk! – bólint végül nagy sokára az arlenita, és választ sem várva elindul, toronyiránt, neki a hegynek. Házi farkasa nehézkesen feltápászkodik, és utána üget. Nahát, ezek mindig ilyen kurtán-furcsán szoktak távozni, bámulok utánuk, aztán már mennék is tovább áz ösvényen, de Q elkapja a karomat. –Várj! Így várunk, amíg a vékony alak el nem tőnik a szemünk elıl, és csak utána folytatjuk az utunkat. – Te, Q, miért nem belezted ki? – Tényleg nem láttad, hogy mit tett tegnap este? Nagyhatalmú szerzetes lehet, Tavaszváró Arleen kegyeltje! Egyáltalán nem biztos, hogy le tudom gyızni! – Tehát gyávaságból nem estél neki – szögezem le. Erre csak nagyot sóhajt.

– Ha a szemedben ez gyávaság, akkor bár fáj, de tarts gyávának. Ám nem kockáztathatom azzal a sikerünket, hogy még útközben megöletem magamat a semmiért. És nem tudom, mennyire tőnt fel, de meg fogok vele küzdeni, amint visszaértünk Tetihuanába. – Te tényleg meg fogod ott várni? – hőlök el teljesen. És én még büszke voltam rá, hogy milyen ügyesen lerázta! – Thani, a szavamat adtam rá! – néz rám nagy szemekkel. Ja, persze! Lovag az én kedvesem, eszement freitan! Fejcsóválva követem, és estig már nem is történik semmi érdekes. A táborozás a megszokott rendben zajlik, egy apróság zavarja csak meg, amikor megpróbálom Terepszín oldaláról leoldani az ott hozott fát. – Thani, azt hagyd békén! – szól rám Q. – Miért, nem tüzelni hoztuk? – De. Ám csak akkor fogjuk elhasználni, ha már nem lesz fa a környéken. Itt még lehet rızsét győjteni! – mutat körbe, én meg nagy sóhajjal nekilátok a melónak. Aztán vacsora után lefekszünk, és felragyognak a csillagok. – Te, Q, te ugye sokat tudsz a sárkányokról? A szólított hanyatt fekszik a tőz másik oldalán, de legalább nem akar úgy tenni, mintha aludna. – Mielıtt elvállaltam volna a küldetést, elolvastam a rend könyvtárában mindent, ami a sárkányokról szólt – válaszolja kitérıen. – És? Mit lehet róluk tudni? – Veszélyesek! – nevet fel, aztán folytatja. – Felépítésükben leginkább a gyíkokra hasonlítanak, pikkelyesek, hosszú farkuk és vaskos nyakuk van. Eddig minden ismert példány húsz méter felett volt, de láttak már állítólag több, mint százötven méter hosszút is. Színük sötét, a vörösesbarnától a kékesfeketéig, fejüket három-öt szarv díszíti, mind a négy lábukon öt-öt karom található. Hatalmas, bırlebernyeges szárnyuk van, aminek szélessége kitárva a teljes hossz két-háromszorosa lehet. Belsıjükben nem evilági tőz ég, így testük mindig forró, és képesek tüzes leheletet fújni, ami pillanatok alatt elhamvasztja a fát, de megolvasztja a fémet, sıt, néha a követ is. Nagy termetük ellenére fürgén és kecsesen mozognak. A levegıbıl vadásznak, lecsapnak az áldozatukra, és magukkal ragadják Pikkelyeik jól védik ıket minden fegyverrel szemben – mondja, mintha valami betanult leckét fújna, aztán csak felkönyököl, és rám néz. – Legalábbis a krónikák ezt állítják, de vagy száz éves volt a legfiatalabb feljegyzés is, amit találtam. Elhőlten hallgatom. Hú, ez kemény buli lesz! – Te, nem lehet, hogy ezek a krónikák itt-ott kicsit kiszínezik a dolgot? – vetem fel. – Bízom benne! – mosolyodik el. – De persze könnyen lehet, hogy a valóság még ennél is kegyetlenebb!

– És te ezt már tudtad, amikor elvállaltad Daal megnyuvasztását? – csodálkozom tovább. – Igen. – És önként és dalolva belementél a buliba! – Így is lehet mondani. Talán fél éve néhány kereskedı kereste fel a rendházat, nagy adományt tettek, és még nagyobbat ígértek, ha elpusztítjuk a sárkányt, amely fosztogatja a karavánjaikat a Xantiani-szorosban. Paadre nagymester eleinte nem akarta elvállalni, de aztán Gyızhetetlen Frej-jah tanácsát kérte, és istenünk megnyilatkozott. A jóslat úgy szól, hogy a nagymester válasszon egy hıst, Frej-jah pedig küld egy másikat, és azok ketten majd gyıznek, Frej-jah dicsıségére. Én ekkortájt érkeztem vissza Reelanból. Paadre elıször maga akart menni, de sikerült lebeszélnünk, hogy az ı bölcsességére nagy szüksége van a rendnek, így végül engem jelölt ki. – Tehát bepaliztak, hogy vidd el a balhét – kotyogok közbe. – Magam döntöttem, lehetıségem volt visszautasítani a megtiszteltetést! –Ja, persze, ez a duma, de hát, ugye, a lovagi büszkeséged úgysem engedi, hogy gyávának nézzenek, tehát aki rádlıcsölte a bulit, az biztos lehetett benne, hogy te el is mégy sárkányt ölni! – Ha így látod! – mordul fel bosszúsan, aztán elfordul, és szerintem megsértıdött. Nem baj, úgyis fáradt vagyok, hát hamarosan elalszom. És persze sárkányokról álmodom, nagy, ronda, fekete férgekrıl. Másnap korán kelünk, és megyünk tovább. Már megint én vezetem Terepszínt, attól tartok, ez a munka végleg rajtam ragadt, hála elsı napi lelkesedésemnek. Q most elıttünk megy, ami nem rossz, mert ı, velem ellentétben, tudja az utat is. De látszik rajta, hogy ideges, állandóan nézelıdik, és néha megáll az ösvény sarát fürkészni. – Te ilyenkor mit keresel? – Nyomokat – világosít fel. – Aha. Így mindjárt más! – Milyen nyomokat? Szerintem egyedül vagyunk ezen a hegyen, az arlenita már rég elporzott. – Remélhetıleg. De nem csak ı vadászott ránk, hanem egy orgyilkos is – fordul egy pillanatra felém, aztán csak visszamerül a trutymó vizsgálatába. – Szerinted még nem adta fel? A múltkor nagyon pofára esett. – Ha eleget fizet neki az apám, akkor még itt van! – egyenesedik fel végül. – Tehát csak a te orgyilkosod! És te még engem szidtál érte! – Bocsánatot kérek. Elhamarkodottan tettem – néz rám, aztán megy tovább. Én megdicsıülten követem. Életemben elıször kértek tılem bocsánatot! Utána egy ideig lefelé megyünk, de csak azért, hogy hamarosan minden eddiginél észveszejtıbb meredély bukkanjon elı egy szikla mögül. – Én oda nem megyek fel! – morgok, és leülök egy kıre. Q nem tiltakozik, csak összevont szemöldökkel vizsgálja a ránk váró szakaszt.

– Jobb is, ha egyelıre maradsz. – Tessék? – esik le az állam. Nem ilyen reakcióra számítottam. – Az ott fenn ideális helyszín a rajtaütésre. Elıre megyek. Te csak akkor indulj utánam, ha látod, hogy integetek. Ott, azon a sziklán! – mutat fel, és indulna is. – Hé, állj meg! Megyek én is! – Nem jössz. Veszélyes. – Kit zavar, én halálira bátor vagyok! – húzom ki magamat, és elkezdek felfelé kapaszkodni. De lehet is Qval vitatkozni? Azonnal elkapja a karomat, és visszaránt. – Kicsi Thani! – mondja feszült hangon, a szemembe nézve. – A bátorság az az, ha valaki felméri a veszélyt, és tudatosan vállalja. Te nem vagy bátor. Te egyszerően nem veszed észre, ha baj van. Ezt eszetlenségnek nevezik. Ha ott fenn egy orgyilkos lapul, akkor az számodra, aki nem tanulta a harcot, biztosabb halál, mintha most tırt döfnék a szívedbe, és hidd el, ilyen közelrıl nem hibáznám el! – Ja, de te menı vagy, neked szabad felmenni, mi? – zsörtölıdöm, és visszaülök. – Itt maradsz! – ismétli lovagom, figyelmen kívül hagyva morgolódásomat, aztán lerakja a hátizsákját, és megy. Egy ideig még látom, ahogy mászik felfelé, de aztán gyorsan letér az ösvényrıl, és elmerül a gyér bozótosban. Mert hogy ı gyakorlott harcos, akinek szabad életveszélyes dolgokat mővelnie! Én meg itt unatkozzak! Soha! Gyors elhatározással kibontom a hátizsákot, elıveszem Q kését, és kurta mozdulatokkal lenyesem a szemembe lógó tincseimet. Ily módon harcossá avatva magamat visszateszem a kést – minek, csak megvágnám magam vele! –, aztán odafordulok Terepszínhez. – Én felmegyek, te maradsz, és ha majd integetek arról a szikláról, akkor majd utánam jöhetsz. És nincs hiszti, ez veszélyes móka, amihez a puszta bátorság kevés! İ engedelmesen rábólint, én meg ott hagyom, és elkezdek felfelé mászni. Hát, nem tévedtem, meredek. És ráadásul nem is merek az ösvényen menni, hisz azt Q is kerülte, és ı csak tudja! Így vendégmarasztaló bozótosban furakodom elıre. Az elsı tüskét még megpróbálom kiszedni az ujjamból, a cirka hetediket már észre sem veszem. Aztán csak elérem a Q által mutatott sziklát. A köveken lapulva leselkedem, de semmi mozgást sem látok. Se Q, se orgyilkos. Se semmi. Szóval vaklárma volt, és én potyára csináltam magamból tőpárnát. Mogorván feltápászkodom, a sziklán állva még egyszer felmérem a terepet. És akkor észreveszem a fickót. Talán egy karnyújtásnyira van tılem, és persze, hogy lát engem, sıt, nyilván régóta bámul, kezében valami kis pengét szorongat, aminek a hegye gyanúsan felém néz. – Hajaj! – nyögöm, és megpróbálok csinálni valamit, lehetıleg gyorsan. Mivel még a mozdulat végrehajtása közben sem döntöm el, hogy ez

most hasra vágódás, vagy oldalra való elugrás, így persze az lesz belıle, hogy elvesztem az egyensúlyomat, és lezuhanok. Picit gurulok a lejtın, de nem arra, ahonnan jöttem, és a meredély ezen oldaláról már fél fordulat után meg tudom állapítani, hogy sokkal meredekebb, mit az, ahol az ösvény vezet. Kétségbeesetten igyekszem megkapaszkodni valamiben, és csak miután ez összejön, csak akkor döbbenek rá, hogy az a valami persze egy bokorhoz tartozik, és mint ilyen, szúrós. Ám valahogy a kisebb problémám is nagyobb ennél, ahogy ott lógok a semmiben, egy baromira mély szakadék oldalában. Felnézek, de az orgyilkos társaságával együtt is biztonságosnak tekinthetı szikla messze van, nagyon. – Segítség! – jegyzem meg, egyelıre félhangosan, az azért nem lenne jó, ha a ránk vadászó pacák hallaná meg. Persze nem ez történik, hanem rosszabb, senki sem veszi észre, hogy bajban vagyok Mit csinál ilyenkor az én Q kedvesem? De nincs idım ezen rágódni, mert a bozót kezdi feladni. Hát átkapaszkodom egy másikra, és ha már megmozdultam, akkor a lábamnak is keresek valami támasztékot. És mivel csak nem akar senki megmenteni, elkezdek felfelé mászni. Lassan haladok, folyamatosan dohogva, hogy miért kell nekem mindig szívni? Most nem láthatom, ahogy Q hidegre teszi a pasast! Amikor már majdnem fenn vagyok, megmozdul valami a fejem felett, de mielıtt megijednék, felismerem Qt. – Na, végre! Segítenél? – kérdem. És ı, bár kissé ziláltnak látszik, de tiltakozás nélkül hasra fekszik a sziklán, és lenyújtja értem a kezét. Könnyedén felhúz, és kutató szemekkel végigmér. – Mi történt a hajaddal? – kérdi aztán. Hogy neki miért ez a fı probléma! – Levágtam, hogy ne zavarja a kilátást. Harc közben ezen az életem múlhat! – vetem neki oda hanyagul a Lady Notól tanult bölcsességet, majd szétnézek. A várt látvány fogad, a rossz fiú teteme ott fekszik az ösvényen. Lovagom lényegében ép, bár ıt is megtépték a bokrok. Jó, akkor ezen túl vagyunk. – Te, Q, segítenél kiszedni belılem a tüskéket? – kérdem, és leülök egy sziklára mind a hullától, mind a szakadéktól biztos távolban. Q idegesen a hajába túr, de aztán nem koncol fel, hanem segít. Utána lezavar Terepszínért, és mire felérek a csacsival, meg lovagom csomagjával, addigra eltőnteti a halottat. Kár, pedig szívesen kiraboltam volna a hullát! No, mindegy. Aztán már estig nem történik semmi érdekes. No de másnap! Csodát látok, bizony! Még délelıtt észreveszek egy nagy szürkésfehér foltot a hegyoldalban egy vízmosásban, kicsit feljebb, mint ahol az ösvény visz. – Az mi? – kérdem, és kihasználva a lehetıséget, meg is állok pihenni. Dög fáradt vagyok. – Hó – közli Q. Én elıször csak meresztem a szememet, aztán gyorsan bevetem magam az útmenti bozótba, és odacsörtetek a hónak titulált izéhez. Rátérdelek, de nagyon hideg, és ahogy megkopogtatom, kemény is.

– Te, Q, én úgy hallottam, hogy a hó puha, mint a gyapot! – kiabálok vissza. – A friss hó, az igen. Ez a folt viszont télrıl maradt itt, és jeges a teteje – magyarázza. – És látunk majd friss havat is? – Igen, rengeteget – bólint, és úgy tőnik, ı nem örül ennek. Én viszont fellelkesedem, és újult erıvel indulok neki. A délután folyamán még több hófoltot is látunk, ami közel esik az ösvényhez, azt mind meg is vizsgálom, de nagyon egyforma anyagból vannak. Elsı tapintásra mint a vizes homok, aztán elkásásodik, és végül elfolyik. Másnap változik a terep, persze, marad meredek, de a szürke alapon fehér foltokat felváltják a fehér alapon szürke foltok, és elmaradnak a növények is. Estére már összefüggı hótakaró fedi a hegyoldalt. Furcsán szép, de izom hideg. Q nagy gonddal választja meg a táborhelyet, végül egy nagyobb szikla szélárnyékában rakunk tüzet, és immár a hozott anyagból. Én végigdidergem a éjszakát, ezért reggel elég nyőgös vagyok, de Q határozottan ragaszkodik hozzá, hogy tovább menjünk. Na, ez a nap legvacakabb, talán az összes eddigi közül. Elıször is hideg van. Aztán a hó néhol majd térdig ér, és állandóan le akarja cibálni rólam a csizmámat Továbbá csúszik, mint a veszett fene, és tök kiábrándító ám, hogy felkapaszkodsz valahova, aztán egy rossz lépés miatt visszagurulsz, és kezdheted elölrıl. Ám délután újabb csoda történik, elkezd esni a hó. Észveszejtı. Megpróbálok minél többet levadászni a lehulló csillagokból, de hiába kapok el akárhányat, mert mire megvizsgálhatnám, addigra vízzé foszlik. – Ha a kezedben melengeted, akkor elolvad. Mind – közli lovagom, aki lábhoz eresztett hátizsákkal, és nagy türelemmel szemléli vadászatomat. – Akkor mire jó ez a sok vacak, ha még csak el sem lehet gyönyörködni benne? – méltatlankodom. A következı pillanatban valami nagyon gyomron vág, le is huppanok a hóba, bár inkább csak a meglepetéstıl. – Ez mi volt? – kérdem megrökönyödve. – Hógolyó – közli lovagom, aztán ismét prezentálja, hogy is keletkezik az ilyesmi, és kapok még egyet a vállamra. – Te piszok, majd adok én neked! – vesztem el a fejemet, és utána zápor módra elárasztom hóval, de csak nevet. – Thani, ezzel célozni is kell! – figyelmeztet, aztán elhallgat, mert végre csak sikerül pofán találnom. És ettıl persze rögtön késztetést érez, hogy velem is megetessen pár marék havat. Én hısiesen védem a váramnak kikiáltott sziklát, de hát nem hiába mesélik róla, hogy jó a szakmájában, fedezékbıl fedezékbe haladva megközelíti bevehetetlennek hitt erıdömet, és végül persze gyız. Egy kicsit még nevetve birkózunk a hóban, aztán sajnos eszébe jut, hogy ı egy komoly freitan, aki

éppen halálosan fontos küldetésben jár. Elkomorodik, és zavartan feltápászkodik. – Ma már nem megyünk tovább. Az ott jó lesz táborhelynek! – mutatja, és innentıl Terepszínnel foglalkozik. Én is leverem magamról a havat, aztán megadóan tüzet rakok Eszünk is, utána pedig komoly lépésre szánom el magamat. – Te, Q, itt baromira hideg van. Ne vedd tolakodásnak, de én melletted fogok aludni – közlöm határozottan, és leterítem mellé a pokrócomat. Majd gyorsan beleburkolódzom, és lecsukom a szemem. Mivel nem akarok vitát nyitni a kérdésrıl, úgy teszek, mintha aludnék, és a fárasztó nap utan ez igen élethően sikerül. Aztán jön a másnap. És én, a kis naiv, aki azt hittem, hogy ennél már nem lehet nehezebb, már megint jól pofara esek. Mert a meredek hegyoldal marad, hó marad, sıt, a hóeses is marad, és ráadásként még szelet is kapunk Egyenesen a képünkbe. No, de mi ez két sárkányölı hısnek? Legalábbis Q ezt az álláspontot képviseli, mert megy, megállás nélkül, és maga mögött vezeti Terepszint is. A csacsi mogorván, leszegett fejjel követi, szerintem ezt a módszert rettenthetetlen lovagomtól tanulta, én a sor végén bukdácsolok Közben azon ábrándozom, hogy milyen jó is volt a solbéli csatornákban patkányt vadászni Az a meleg! Az a langyosan tocsogó szennyvíz! Ó, boldog ifjúság! De végül eljön az este. Részemrıl sztrájkolok, és Terepszín mellett kuporogva várom ki, hogy Q tüzet rakjon. – Na, ne légy már ilyen mogorva! – jön utána oda hozzám. – Az ott már a szoros! – mutat fel, valahova a fehér kavargásba. – Ugye a sárkány barlangjában jó meleg lesz? – kérdem vágyakozva. – Ebben biztos vagyok – komorul el. Aztán eszünk, és lefekszünk aludni. Nem is tudom, mire ébredek. Q moccanatlanul alszik mellettem, tehát nem rá. A szél sem fúj, hó sem kavar. Talán az álmomra, de nem tudok visszaemlékezni. Valami zavaros dolog volt, és sárkányok is szerepeltek benne. Óvatosan feltápászkodom, nem akarom felébreszteni Qt, és szétnézek. A holdfényt szikrázva veri vissza a fehér hegyoldal, és most nagyon messze lehet látni. Pár lépést teszek, és megszemlélem azt a szorost. Nos, nem nagy szám, mindössze egy jókora repedés a fehér sziklák között. Nem is lehet olyan messze. És mit csinálunk, majd ha odaértünk? Várjuk, hogy megjelenjen Daal? Vagy helybıl bemegyünk a barlangjába? Egyáltalán, Q vajon tudja-e, hogy hol a barlang, vagy azt is keresni kell? És közben leesik, hogy mire keltem fel. Hisz itt meleg szél fúj! Illetve csak szellıcske, de határozottan melegebb, mint ez a szikrázva hideg éjszaka. Rögtön el is indulok, mert érdekel, hogy honnan jön. Egyenesen felfelé haladok egy kicsit, aztán elvesztem, de türelmesen várok, és nem sokára újra feltámad. Ügyességem jutalmaképpen hamarosan megtalálom a forrását, egy nyílást a hegyoldalban. Fix, hogy innen indul, a lyuk környékén olvadozik a hó. Beleselkedem, de nem látom a végét. Persze, hisz sötét van.

Hát visszaügetek a táborunkhoz, aztán magamhoz veszek egy fáklyát, és tőzszerszámot. Terepszín álmos szemekkel figyeli csendes ténykedésem. – Ha beköpsz Qnak, akkor görcsöt kötök a füleidre! – fenyegetem meg suttogva, majd visszamegyek a barlangocskához. Fáklyával sem látom be az egészet, hát bemegyek. Egy ideig csak négykézláb férek el, utána tágul, és egy kicsit emelkedik. És jó meleg! Lelkesen dudolászva trappolok elıre, aztán, amikor a helyzet megkívánja, akkor csúszom-mászom is. Nem is tudom, mennyi ideig mehetek, mikor rájövök, hogy nagy marha voltam. Fáklyám az utolsókat pislákolja, és nálam nincs másik! No, mindegy, ahol bejöttem, ott sötétben is ki tudok menni, legfeljebb tovább tart, vonok vállat, és megyek tovább elıre. Mivel a terep egyre melegebb, hamarosan ledobálom vacak, nehéz, téli holmijaimat, és a csizmámtól is megszabadulok. Kicsit késıbb elfogy a fény, tegye, egy picurkát még igazán mehetek elıre! Hát óvatosan, csendesen tapogatódzom a halott sötétben, nem is tudom, mire számítok. Aztán valami csekély fényt látok magam elıtt. Már reggel lenne? És ahogy tovább óvakodom, a következı forduló után meglátom Daalt. Ó, nem olyan, mint amilyennek képzeltem! Hófehér, hatalmas, és fénylenek a pikkelyei! Egy jókora barlang közepén hever összetekeredve, és alszik. Mellette egyik oldalt a falakig tartó tavacska gızölög, a másik irányban lehet a kijárat, de azt hó és jég torlaszolja. Az a járat, amelybıl én érkeztem közvetlenül a barlang plafonja alatt nyílik, alattam a víz, elıttem a nagy semmi. De innen remek rálátás nyílik a sárkányra, és én leesett állal bámészkodom. Nagyon szép, csillog, mint odakint a hómezı! Aztán lassan megmozdul, felemeli a fejét, felém fordul, és én belecsodálkozhatok a vérvörös szempárba. Ám ekkor felgyorsul a tempó, Daal talpra ugrik, és hirtelen egészen közel tolja a pofáját. Hiába nagy a barlang, hosszú teste könnyen hidalja át a távolságot. Én meg megijedek, összerezzenek, aztán leesek. Pöpec zuhanás után nagyot csattan körülöttem a tó vize, elmerülök, és szinte azonnal veszetten elkezdek kapálódzni. Utálnék megfulladni! Hamarosan levegıhöz jutok, és ahogy látom, egész közel a part. Közben körülöttem elkezd forrni a víz, de figyel rá a fene, én csak azokat a karnyújtásnyira lévı sziklákat látom, és végtelennek tőnı, kétségbeesett kapálódzás után el is érem ıket. Ám amint kikecmergek a partra, és már kezdenék is örülni az életemnek, ráébredek, hogy nem vagyok egyedül, egy álmából felzavart sárkány néz velem farkasszemet. Hát talpra pattanok, aztán futok. Mivel nincs nagy hely menekülni, egyenesen Daal felé. Dédelgetett tervem, hogy átsuhanjak a lábai között. Szép is lenne, csakhogy ez a monstrum gyors, mint a halál, könnyen utánam fordul, és hallom, ahogy nagy levegıt vesz. Gondolkodás nélkül ugrom, koppanva érkezem, és még örülhetek neki, hogy nem sültem meg elevenen, mögöttem izzik a levegı. Ám mire megint talpon vagyok, már megint szemben van velem a sárkány, szinte érintésközeiben.

És ez nagyon felháborít. Ha ilyen gyors, akkor ne szórakozzon itt velem, mint macska az egérrel! Dühömbıl erıt merítve felugrom a mancsára, aztán onnan kapaszkodom tovább, és hamarosan a pofája elején lévı, kisebb, alig combvastagságú szarvon lógva himbálódzom. İ hökkenten felkapja a fejét, olyan két emelet magasságba, én meg szédülök. Aztán, mivel az orrából forró levegı csap ki, feljebb kapaszkodom, át a homlokán, a nyakára, de közben majdnem leesek, rázkódik az egész sárkány, de nagyon. Kicsit lejjebb is csúszom, a lapockái közé, és itt végre meg tudok rendesen kapaszkodni a szárnya tövében. Közben, bár ezt csak mellesleg jegyezném meg, de a pikkelyeibıl kiálló tüskéken majdnem szanaszét cincálódik a ruhám, és az az alatta hordott bıröm is. Hamarosan Daal abbahagyja a lerázásomra tett kísérleteket, és taktikát változtat, leül, és a bal hátsó lábával megpróbál levakarni. Hajlékonynak elég hajlékony a mutatványhoz, de nekem van eszem, átcsusszanok a jobb oldalára. Ekkor újra próbálkozik, immáron a jobbról, én meg már mászom is a másik oldalra. Ezt még néhányszor eljátsszuk, míg végül megunja. Utána a fejét próbálja meg elfordítani, hogy elérjen, de erre esélye sincs. Legvégül tesz még egy sikertelen kísérletet a lerázásomra, majd megnyugszik, és leheveredik. Hát remek, gondolom, és kényelembe helyezem magamat a tenyérnyi pikkelyeken. Legyünk optimisták, azt hiszem, megtaláltam a környék legsárkánybiztosabb pontját. Csak az a kérdés, hogy innen hova tova?

Q AL AQUIM avagy nagyobb problémák a sárkányölés témakörébıl Már utunk elsı napja is tartogat kellemetlen meglepetéseket. Mae Cristin birtokának a határán találkozunk azzal az arlenitával, aki elızı este fekete mágiával ellenünk bővölte anyai nagyanyám kertjének növényeit Bár a hangulat több, mint feszült közöttünk, és Thani meggondolatlan, ám a leányzóra oly nagyon jellemzı megjegyzései még csak rontanak a helyzeten, de mégis sikerül vele megegyeznem, és hajlandó visszaérkezésünkig elhalasztani a leszámolást. Bár ez nem több, mint rövid haladék, ennek ellenére elégedett vagyok vele. Ez az egyetlen dolog, amit kedvelek Tavaszváró Arleen bogaras követıiben, hogy lehet velük beszélni, hajlanak az észérvekre! Az más kérdés, hogy a helyzet jelenlegi állása szerint, ha túl is élem a Daallal való küzdelmet, akkor is jó eséllyel bele fogok halni a küldetésünkkel

mellékesen együtt járó számtalan apró csetepatéba. Amik jó részét Thani vonja a fejünkre! A másnap reggel már ú j gondokkal kecsegtet, idegen nyomokat veszek észre az ösvényen. Lehet, hogy az apám által küldött orgyilkos jár elıttünk? Innentıl kezdve jóval figyelmesebben haladok, kutatva szemlélem az éppen belátható útszakaszt, és újra meg újra felteszem magamnak a kérdést; ha én akarnék lecsapni valakire, akkor hol rejtıznék el? Végül egy nagyon meredek szakasz elıtt érzem úgy, hogy ez az ideális hely. Tisztán belátható emelkedı, gyér növényzet, és odafent egy fedezékként szolgáló szikla biztosítja a támadás sikerét. Bár nem lehetek benne biztos, hogy az orgyilkos is így gondolkodik, nem akarok kockáztatni, és elhatározom, hogy elıre megyek. Ezt rövid vita elızi meg, amiben ráveszem Thanit a maradásra, aztán nekiindulok. Gyorsan letérek az ösvényrıl, és feljebb, a bozótosban kúszom elıre. Lassan, a csendre ügyelve mozgok, és baj nélkül elhagyom a meredély tetején álló gyanús sziklát, de megállás nélkül mászom tovább, míg vagy tizenöt lépéssel feljebb nem jutok. Innen már remek rálátás nyílik a terepre, rövid keresgélés után észre is veszek egy lapuló árnyat. Óvatosan elkezdek lefelé ereszkedni. Minden jel arra mutat, nem vette észre, hogy a hátába kerültem. De ez nem is csoda, hisz szinte meredten egyfelé figyel, az alatta elterülı bozótost fürkészi. Vajon mi lehet ott, töprengek, aztán nagyon gyorsan megkapom a választ, amikor a lapuló orgyilkostól alig egy lépésre felemelkedik Thani alakja. Frej-jah, segíts! Ám nincs idım fohászkodni, mert az orgyilkos már dobná is tırét, így nagy zajjal felállok, és felé vetem pallosomat. Ennek leglátványosabb eredménye, hogy lefegyverzem magamat, miközben ellenfelemet egy karcolás sem éri, hisz nem nehéz kitérni egy tizenkét lépés távolságból dobott ormótlan penge útjából, de valahogy meg kellett akadályoznom, hogy leszúrja Thanit, aki közben apró sikollyal leesik a szikláról, egyenesen bele az alant nyíló szakadékba. Ennek nagyon örülök, így legalább ı biztonságban van. Már a körülményekhez képest. Viszont én nem, hát futva indulok az orgyilkos felé, sıt, szinte legurulok. Gyökerek kapnak a lábam után, ágak csapnak az arcomba, ahogy megteszem a közöttünk lévı tucatnyi lépést. Ám akármilyen gyorsan érek mellé, ez is elég neki, hogy két tırt vessen felém. Az egyik mellvértemen koppan, a másik felkaromon szakít jelentéktelen sebet. Amint elérem, ütök is, de könnyen kitér, szúr, és én ismételten csak páncélomnak köszönhetem az életemet. A fickó nagyon gyorsan mozog, még ugyanabból a lendületbıl visszatámad, ám ekkor végre sikerül megragadnom a csuklóját. Rövid dulakodás után feldöntöm, és innentıl már nem használhatja ki fürgeségét. Közben ugyan kiszabadul a tırt tartó keze, de akkor már egy ideje fél kézzel fojtogatom, így utolsó szúrásában szinte semmi erı sincs, aztán érzem, hogy összetörik a gégéje. Utána kimerülten lihegve tápászkodom fel a holttest mellıl, letörlöm homlokomról az izzadtságot, és elıre félem, hogy esetleg még nincs vége, és

lehet, hogy Thaniért is le kell másznom a mellettünk nyíló szakadékba. Ám Frej-jahnak hála, erre még sincs szükség, mikor lenézek, a leányzó már majdnem fent van, és ezért magamban nagyon hálás vagyok neki. Aztán gyorsan kialszanak szívemben a melegebb érzelmek, amikor közli, hogy miért vágta le kedvesen kusza tincseit, és hogy ugyan segítsek már tüskétleníteni a tenyerét, ruháját, haját. Ám visszafogom magamat, és még egy rossz szót sem szólok rá, sıt, megteszem, amire kér. Amíg lemegy Terepszínért, megvizsgálom a holttestet. Nem találok nála semmi jelet, amivel azonosíthatnám a hovatartozását, így félrevonom az útról, és ráborítok néhány követ. Vedd a lelkét, Frej-jah! Bár nem hiszem, hogy ez neki a megnyugvást jelenti majd a túlvilágon. Utána megyünk tovább. Másnap elérjük az elsı hófoltokat, és ez nagy hatással van Thanira, egyenesen eszét veszti tıle. Minden egyes utunkba akadó jeges részt megvizsgál, és alig várja, hogy az egyik végre olyan puha legyen, „mint a gyapot” Hiába magyarázom, hogy majd feljebb, a friss hó lesz esetleg puha, nem hisz nekem, és lelkesen vizsgálódik tovább. Egy idı után kezd idegesíteni, hogy mindenrıl sajátkezőleg akar meggyızıdni! A következı nap meglehetısen nyugodtan telik, elérjük a „hegyek tetejét”, ahogy Tetihuanában szokták nevezni azt a vidéket, ahol még a legmelegebb nyarak derekán sem olvad el a hó. Ennek megfelelıen az éjszaka is hideg, de cserében páratlan fénnyel szikráznak a csillagok. A másnap reggel is szép, elég tiszta idınk van, ám délutánra elkezd esni a hó, ami Thaninak újabb csoda. Nevetve vadászik a hópelyhekre, és értetlenkedik, hogy mire is jó ez az egész. Megmutatom neki, aminek következtében vérre menı hógolyócsata alakul ki köztünk Thani kacag, ahogy megfürdetem a fehérségben, apródéveimet idézi a mulatság. Aztán ráeszmélek, hogy azok az évek már rég elmúltak. Lefekvéskor a leányzó komoly kinyilatkoztatást tesz, elhatározta, hogy mellettem fog aludni. Vitát nem tőrve mellém is fekszik, és úgy látszik, hogy számít ellenkezésemre, mert rögtön úgy tesz, mint aki mélyen alszik Nekem azonban eszembe sincs lebeszélni, hisz tegnap este hallhatóan vacogtak a fogai, így csak átteszem a másik oldalamra a pallost, hogy véletlenül meg ne vágja magát, aztán hamarosan én is elalszom Másnap bekövetkezik, amitıl tartottam, kemény szélvihar támad Bár a szoros az év ezen szakában általában járható, de úgy látszik, hogy Fehér Zaon szemében nem áldott a küldetésünk. Vagy egyszerően csak szeszélybıl nehezíti utunkat. Bár a zord idıjáráshoz képest nagyon jó tempóban haladunk, és az este már a szoros lábánál ér minket. Ám ennek megfizetjük az árát, Thani teljesen kimerül, és nekem is fáj egy kicsit a bal térdem, mikor végre tábort verünk. A leányzó olyannyira fáradt, hogy alig eszik, aztán szó nélkül a takarójába burkolódzik, és hamarosan elnyomja az álom. Én még ellátom Terepszínt, majd lefekszem mellé, de hiába a kimerültség, nem tudok aludni. Holnap elérjük a szorost. Lehet, hogy holnap találkozom Daallal.

Pedig olyan, mintha tegnap kezdıdött volna. Jól emlékszem, elızı nap érkeztem Reelanból, és ezt jócskán megünnepeltük, így nagyon fájt a fejem, amikor elbeszélgettem Paadréval a kereskedık kérésérıl. İ ostoba ötletnek tartotta, hogy embereket küldjön egy sárkány ellen, nekem viszont tetszett a feladat lehetetlensége. Paadre tiltakozott, mondván, ehhez valami mágus, vagy más, fekete praktikákhoz értı személy kell, és el akarta küldeni a kereskedıket azzal, hogy forduljanak Varázshatalmú Atot valamely rendjéhez. Egyetértettem vele, de aztán, az én kérésemre mégis átmentünk a templomba, és Frej-jah útmutatását kértük, az istenünk pedig megnyilatkozott, és elhangzott az a jóslat, aminek köszönhetıen most itt vagyok. Elıször Paadre akart menni, de persze mindketten tudtuk, hogy úgyis én fogok, ı ehhez már öreg. Aztán tényleg elvállaltam. Pedig nyilvánvaló volt, hogy lehetetlen, de bíztam Frej-jahban, az általa küldött segítıben, és biztos voltam benne, hogy ez alkalommal is gyızni fogok. És lám, mi lett a vége, nézek le a mellettem szuszogó Thanira, akinek épp csak az orra hegye látszik ki a takaróból. Hát, Frej-jah, köszönöm a társat! Lehet, hogy nem fog segíteni, és eddig is sokat hátráltatott, de ıszinte szívvel köszönöm! És ne hidd, hogy csalódottságomban meghátrálok, hogy megszegem a szavam, és gyáván elfutok az utolsó pillanatban. Nem! Nem mondhatod, hogy valaha is tettem volna ilyet! Felesküdtem a lovagjaid közé, és azóta nem vesztettem csatát. Megesküdtem neked, hogy megvédem Reelant, és annak a várnak a tornyain most is a mi lobogóinkat tépi a szél. Megesküdtem neked, hogy megküzdök Daallal. Meg fogom tartani ezt is! De megesküszöm neked, itt és most, mind az eddigiekkel egyenlı erıs esküvel, hogy meg fogom óvni ezt a kislányt, akit mellém rendeltél, szeszélybıl, vagy rossz tréfaként, és nem fogom hagyni, hogy meghaljon, amíg én élek! Mert ı nem fogja fel a veszélyt, amit én hoztam a fejére, és ezért az én kötelességem, hogy vigyázzak rá! Mert az ı tiszta lelke nem ilyen halálra született! Mert fájna, ha meghalna! Mert... És legyen meg a te akaratod, és vedd az életemet, ha úgy látod jónak, vagy segíts teljesítenem mindazt, amit felvállaltam, ha érdemesnek tartasz rá, és vezesd az én lépteimet, a gyızelemig! Aztán elrendezem a takarómat, fél kézzel magamhoz húzom Thanit, és lassan elalszom. Félálomban még hallom, ahogy elcsitul a szél, és ezt jó jelnek veszem. Másnap nagyon korán ébredek. Az elsı, ami feltőnik, hogy Thani nincs mellettem. Felkelek, körbenézek a ragyogó hómezın, de sehol sem látom, pedig nagyon tiszta az idı. Összekotrom a parazsat, aztán fát vetek a tőzre, és havat győjtök a teához, de Thani még mindig sehol! Hova mehetett ez a lökött nıszemély?

– Thani! – kiáltok körbe, de nincs válasz. Rossz elıérzettél a szívemben körbejárom a tábort, és a tiszta hóban gyorsan meglelem a nyomait, melyek tanúsága szerint kétszer is elment valahova, és másodszorra már nem jött vissza. Követem a nyomokat, és hamarosan eljutok egy sziklamélyedésbe, aminek az alja a sötétbe vész. – Thani! – kiáltok be, de semmi. Hát ez képes volt éjnek évadján bemászni egy ismeretlen barlangba! Kitekerem a nyakát, csak kapjam még egyszer a kezem közé! Visszafutok a táborhelyünkhöz, és elıszedem a fáklyákat. Itt ér a következı meglepetés; egy hiányzik! Tehát a leányzónak volt annyi esze, hogy vigyen valami világítóeszközt! Nem várt fordulat! Ezek szerint addig mászott befelé, amíg leégett az egyetlen fáklyája, mert azért azt nem tételezem fel róla, hogy figyelembe vegye; ameddig befele ment, addig kifele is jönnie kell. Na jó, de mit csinált aztán, amikor kialudt a fény? Azt valahogy nem tudom elképzelni róla, hogy bármilyen helyzetben is nyugton maradjon. Nem, ezek szerint most is ott bolyong a föld alatt. Esetleg engem szid, hogy miért nem mentettem már meg! Ám hagyom az értelmetlen fejtörést, hamarosan ki fog derülni minden. Meggyújtom a fáklyát, majd visszamegyek az üreg bejáratához, és leereszkedem. Thani lehet, hogy kényelmesen lefért, nekem szők nagyon a járat, de aztán kicsit tágasabb lesz, és fel is egyenesedhetem. És már sejtem, miért jött ide, itt meleg van, sıt, langyos szél fúj. Ami csak egyet jelenthet. Daal. Hát, nem hangol jobb kedvre a felismerés! Az elsı fáklya már majdnem leég, mikor meglelem a leányzó ledobált csizmáját, és köpenyét. Nem sokkal utána egy fáklyacsonkot is És mivel az üreg vezet tovább, hát megyek. Kicsit késıbb koromnyomokat veszek észre a falon, rosszat sejtve végigsimítom. Friss. Gyors elhatározással ledobom a fáklyát, és rátaposok, aztán szoktatom egy ideig a szemem a sötéthez. Hamarosan feltőnik, hogy valami dereng elıttem. Óvatos lépésekkel elmegyek a következı pontig, ahol megtörik a barlang egyenes vonala, és kilesem. És nem csodálkozom, hogy egyenesen a sárkány barlangjára nyílik a kilátás, középen a békésen alvó Daallal. Mondom, nem csodálkozom. Azon is csak alig-alig hökkenek meg, hogy Thani a sárkány hátán ül, és jól láthatóan unatkozik. El nem tudom képzelni, hogy hogyan került oda. Ne firtassuk! Megesett! De Frej-jah összes csodájára, hogy fogom én ıt leszedni onnan? Kiállok a folyosóra, és néhány széles kézmozdulattal megpróbálom észrevetetni magamat a leányzóval. Hamarosan fel is figyel rám, és rögtön észveszejtı kalamolásba kezd, de semmit sem értek gyorsan pergı gesztusaiból. Inkább felmérem a lehetıségeimet, amelyek igazán nem túl számosak. Innen lejutni legfeljebb ugorva lehet (remélem elég mély a víz alattam), és a jobb kézre esı partszakaszon a legkönnyebb kimászni, ha addig nem süllyedek el (remélem nem túl mély a víz). Ezen az úton azonban már nem juthatunk ki,

még ha valami csoda folytán nem ébresztjük fel a sárkányt, akkor sem. Talán a szemközt lévı kijárattal lehetne próbálkozni. Bár azt behordta a hó, de kell, hogy legyen ott még valami nyílás, mert a barlang levegıje friss, és most is érzem a langyos szellıt. Még töröm egy kicsit a fejemet, hogy hogyan lenne a legésszerőbb elkezdeni, de aztán ez már nem rajtam múlik. Talán Thani mozgolódása miatt, talán másért, Daal összerázkódik, aztán lassan felemeli a fejét. És valószínőleg tudhat a jelenlétemrıl, mert rögtön felém fordul. További hezitálás nélkül ugrom, és összecsapnak a fejem felett a hullámok. Remélem, Thani majd rögtönöz valamit, ebben úgyis jó a leányzó, és többet már nem gondolok rá, kemény karcsapásokkal úszom a fentrıl kiválasztott, kimászáshoz alkalmas sziklapad felé. Felforrósodik körülöttem a víz, de szerencsémre engem nem ér Daal tüze. Partra lököm magamat, és máris fordulok tovább, így is hajszállal mellettem csapódik a sziklába egy nagykarmú mancs. Talpon termek, a következı sújtása elıl elhajolok, és utána csapok a mellettem elzúgó lábának. Eltalálom, de mintha követ ütnék, kemény a bıre. Ám vágásom mentén rubinszín cseppek záporoznak, tehát csak megsebeztem! Daal tengermély morgással felel a fájdalomra, aztán megpróbál átgázolni rajtam, és én, víztıl elnehezedett csizmáimban épp hogy csak ki tudok térni a felém lendülı, hatalmas test elıl. Ahogy elsuhan mellettem, újabb ütésre emelem a pallost, és végighasítom oldalának remélhetıleg gyengébb pikkelyeit. Erre már iszonyú bömbölés a válasz, aztán megcsodálhatom a sárkány tüzes leheletét, ahogy felveti a fejét, és a lángok végigsöpörnek a barlang mennyezetén. Kavics-zápor hullik a fejünkre, de nem foglalkozhatom ilyen apróságokkal, szerencsésen kilépek Daal hátsó lábai elıl, ám ormótlan farkának a csapását már nem kerülhetem el, és az lever a lábamról. Hasmánt érkezem a kemény sziklára, és azonnal gurulok tovább. Ennek az életemet köszönhetem, mert a sárkány már fordul is, és hatalmas teste ellenérc könnyed mozdulattal ugrik oda, ahova eredetileg érkeztem. Megremeg a szikla, ahogy földet ér, én megpróbálok talpra kecmeregni, mielıtt felém fordulna, de még féltérden sem vagyok, amikor újra rám ront, megint elvágódom, szarvakkal ékes feje felettem csapódik a sziklafalba. Kétségbeesetten emelném fegyveremet, de ebbıl a helyzetbıl már nincs sok esélyem, ám ekkor Daal felkapja a fejét, majd hirtelen elindul a barlang kijárata felé, és tőzzel árasztja el az azt eltorlaszoló havat. Egy pillanatig nem értem menekülését, én igazán nem adtam rá okot, aztán ráeszmélek, hogy immár jókora sziklák hullanak körülöttem. A barlang nem fogja sokáig állni a bent tomboló sárkányt! Felmerül bennem, hogy talán meg kéne próbálni kijutni, de már látom, hiába, nincs rá idı Hát úgy, ahogy vagyok, fekvı helyzetben, nekivetem a hátamat a falnak. Frej-jah, segíts! A mindent elárasztó porban nem látom, hogy Daal kijut-e végül, szorosra zárom szememet, és nekisimulok a kınek.

– Thani! – kiáltok, de a beszakadó mennyezet robaja elnyom minden más hangot. Aztán sokáig csak ez a zaj visszhangzik a fülemben. Lassan kezdek magamhoz térni, kinyitom a szemem, de csak a fekete és néma sötétet látom. Körbetapogatódzom, és megállapítom, hogy valami repedésben fekszem, mozgolódásom nyomán iszonyú fájdalom hasít a bal lábamba. Megpróbálok felülni, nehezen, de megy, és megtapogatom a fájdalom helyét. Ám nem érhetem el, valami kı fekszik rajta Hirtelen belém vág a félelem, hogy esetleg már nincs is lábam, de aztán erıvel megnyugtatom magam. Még ha így is van, akkor sincs jogom elégedetlenkedni, az is kész csoda, hogy még egyáltalán van lehetıségem észrevenni a hiányt! Ekkor mintha zajt hallanék az egyik irányból – Thani? – kérdem reménykedve. Ismét kövek gurulnak, aztán valami elfojtott szitkozódást hallok – Thani! – ismédem hangosabban. – Jó, jó, jövök már! – hangzik a kelletlen válasz, aztán egy koppanás – A fenébe, ez kemény! – szitkozódik újra a leányzó, de már közelebbrıl – Merre vagy? – kérdem. – Én itt vagyok, te merre vagy? – vág vissza, aztán fémes csörömpölés hallatszik. – Minden istenekre, minek hagyod szét ezt a vacak pallost! Majdnem megvágtam magamat! Mérhetetlen öröm tölt el, minden jel szerint a leányzó ép és sértetlen. No, de hogyan fogunk kijutni? Ismét felülök, és elıszedem az övemre rögzített, fekete, vízhatlan zsákocskát. Szerencsére még megvan. Kibontom, és kiveszem belıle az apró, imádkozáshoz használt gyertyát, és a hozzá tartozó tőzszerszámot. – Figyelj, Thani. Beszorult a lábam, és nem tudok mozdulni. Most gyertyát fogok gyújtani, de nincs sok idınk, legfeljebb pár percig fog égni. Addig ki kell valahogy szabadítani a lábamat, kérlek, segíts! – Oké, persze. Mehet! – hallom a választ, és már mellettem ül, egész közel. Szikrát pattintok, aztán lángot fog a tapló, és meggyújtom a gyertyát. Óvatosan felállítom egy lapos kıre, és megnézem a lábam helyzetét. Nem olyan reménytelen, egy nagyobb kı fekszik keresztben a térdemtıl lefelé, a körülöttem felhalmozódott sziklatörmeléken, de azon felül semmi. – Hozd a pallost! – utasítom Thanit, aki szó nélkül engedelmeskedik. Beékelem a pengét a lábam melletti hasadékba, és megtámasztom a kövön. – Ha megmoccanna a szikla, emeld ki alóla a lábam, én nem biztos, hogy tudom mozgatni! – parancsolom, majd nekifeszülök a rögtönzött emelınek. Nehéz, de mozdul, ezzel egyidıben újabb fájdalom csap a lábamba, ahogy Thani arrébb rántja. Egy pillanatra könnyek futják el a szemem, aztán hallom,

hogy megindulnak a kövek, de hamarosan ismét csend lesz, és a lábam már szabad. Ám ezzel még nincs vége. – A csizmámat! Thani nekiveselkedik, és lehúzza, ez is fáj, de kit érdekel. Elıveszem övembıl a kegyelemdöféshez használatos tırt, és felhasítom a nadrágom szárát. Óvatosan fejtem le a sebrıl a szövetet, nem szép látvány. – Hajaj – kommentálja Thani az eseményeket, én pedig gyors mozdulatokkal kötést rögtönzık a sebre. Már ellobban a gyertya, mire befejezem. A pallosért nyúlok, és mankónak használva lábra állok. Szédülök, de nem esem vissza. – Én arról jövök, és szerintem arra vezet tovább valami járat – magyarázza Thani, és nyilván mutogat is, de a tökéletes sötétben ezt nem láthatom. – Akkor gyerünk! – indulnék, ám majdnem elvesztem az egyensúlyomat. – Gyerünk! – egyezik bele a leányzó, és megtámaszt. Majd bicegve, lassan, de megyünk. – Fantasztikus volt látni, ahogy megküzdöttél Daallal! – lelkendezik közben Thani. – Ahogy fújta a tüzet! Ahogy bömbölt! – Hagyjuk – intem le, nem szívesen emlékezem. De hát ı nem tud huzamosabban csendben maradni. – Ez az egész pont olyan, mint amikor Solban a Rózsa-templom mögötti negyedben laktam. Amikor az leégett. Minden sötét volt a koromtól, és behúzódtam a leomlott házak pincéjébe. Sokan mászkáltak arrafelé, fosztogattak, és nem volt ritka a késelés. Akkor éreztem magamat hasonlóan, feküdtem a lassan emelkedı talajvízben, mellettem szöszöltek a patkányok, tök sötét volt, és még moccanni sem lehetett, hogy nehogy valaki rám találjon, és kinyuvasszon. Bár ahogy most belegondolok, ez itt sokkal jobb! – csacsog, és örülök, hogy ezzel eltereli a figyelmemet a fájdalomról. Hamarosan az is kiderül, hogy mi történt Daallal. Egy forduló után halovány derengés oszlatja a sötétet, és nem sokára meglátjuk a sárkányt. Illetve, az oldalát, vagy a hátát, a többit a szikla maga alá temette. És jóval halványabban, mint a harc közben, de még mindig fénylenek a pikkelyei. –Várj, átmászom, hátha a másik oldalon vezet út! – közli Thani, és mielıtt tiltakozhatnék, megy is. Magam leülök a sárkány mellé, kellemesen meleg. Vajon halott-e, húzom le a kesztyőmet, és ráfektetem a tenyerem a pikkelyekre, de semmi mozgást nem tapasztalok. Elıveszem utolsó, átázott fáklyámat, és nekitámasztom a sárkánynak, remélhetıleg meg fog száradni annak nem evilági melegében. Majd újból megvizsgálom a lábamat. Most mit áltatom magam? Láttam már sebesülést a harctéren, éppen eleget! Még van pár órám. Aztán jön a láz, aztán lassan, de biztosan vége, ha addig nem kapok szakértı segítséget. Ám Thani ép, és ha nem hurcol magával, akkor ki is juthat, már ha egyáltalán van kijárat az omlásból. Utána lefelé kell csak mennie, és elıbb-utóbb elérhet egy ösvényt,

vagy legelıt, vagy bármit, még ha nem találja meg Terepszínt, akkor is. Ha pedig megleli az öszvért, akkor biztos a túlélése! Közben zajt hallok felülrıl, és már jön is a leányzó. – Erre semmi! Menjünk tovább, arra még van valami hasadék! – mutat a sárkány testétıl innen lévı lyukra. – Menj, én fáradt vagyok. Megvárlak! – Oké, ha lesz kijárat, visszajövök! Ezzel eltőnik megint a sötétben. Helyes. Én lassan leszedem horpado-zott mellvértemet, aztán a kéz- és lábszárvédık jönnek. Lehet, hogy még esetleg ki fogok jutni a napvilágra, de nem ebben a súlyos vértezetben! Végül kényelmesen elhelyezkedem a fehér pikkelyek tövében. Lehet, hogy tényleg megöltem? Köszönöm Frej-jah. Elvezettél a gyızelemig. És most hogyan tovább? Nem sokáig tépıdhetek, hamarosan elnyom az álom, zavaros képek gyötörnek. Mikor felriadok, még minden változatlan. Illetve a száradni kitett fáklya eltőnt, és Daal fehér oldalán kormos, kriksz-kraksz betők sorjáznak. ,,ELMENTEMVISSZAJÖVÖKNYUGITHANI” Értem. Mármint az üzenetet. Azt már kevésbé, hogy hol tanult meg írni. Lehet, hogy mégsem a levegınek magyaráztam Tetihuana fıterén, amikor a betőkrıl kérdezett? Lehet. Fáradt vagyok a megdöbbenéshez. Aztán várok tovább, miközben érzem, hogy emelkedik a lázam, majd hamarosan lépteket hallok az egyik irányból. – Van kijárat! – lelkesedik Thani, amikor észrevesz. – Fele úton ugyan kiment a fáklya, de van kijárat! Gyere! Ezzel talpra segít, és elindulunk, mögöttünk a sötétbe vész Daal teste. Hosszan, nagyon hosszan csúszunk-mászunk a kövek között, végül feldereng elıttünk a külvilág, egy meredekebb omlás végében. Thani fürgén elıre szalad, én mérsékeltebb tempóban követem. Kintrıl visszanyúl, hogy felsegítsen, de nem vagyok ostoba elfogadni a kezét. Kizárt, hogy elbírjon, csak visszarántanám a barlangba, így magamtól kapaszkodom ki. Aztán még érzem a hó hidegét, de többet már nem.

THANI avagy adjatok egy fél pár csizmát, és én megváltom az emberiséget! Baromi hosszan ücsörgök a sárkány hátán, és fıként unatkozom. Néha ugyan fel-felmorran, de semmi komoly kísérletet nem tesz a lerázásomra Szóval,

semmi érdekes. Már éppen azon töröm a fejemet, hogy akár aludhatnék is egy kicsit, amikor észreveszem Qt. Ugyanannak a folyosónak a szájában áll, amin én is jöttem, és integet. Én visszaintegetek, hogy ugyan leszedhetne már innen, mert megöl az unalom. İ meg persze úgy dönt, hogy ha már itt van, akkor Daalt is elintézi egy füst alatt. Leugrik a vízbe, és ugyanakkor talpra áll a sárkány is. én meg majd elrepülök. És bár iszonyúan kíváncsi vagyok a részletekre, de sajnos szinte semmit sem látok, mert leköt, hogy megırizzem aránylag biztonságos pozíciómat. De Q tutira nagyot alakít, mert Daal veszettül ırjöng alattam. Aztán egy különösen nagy ugrásánál végül el is szállok. Irtó mákom van, hogy pont a tavacska felé. Landolás után összecsapnak a fejem felett a hullámok, én pedig elkezdek spontán módon küzdeni az életemért. Kalamolás közben ugyan feltőnik, hogy kövek hullanak az égbıl, de a részleteket már csak akkor tudom megfigyelni, amikor kikecmergek a partra Hát, amíg pancsikoltam, alaposan megváltozott a kép! Elıször is tök sötét van, Daal sehol. Feltápászkodom és elindulok, ekkor jön a másik meglepetés, közben valaki a barlangot is lelopta a fejünk fölül, és én izomból neki– megyek valami nagyon keménynek. Káromkodom egy jót. aztán elkezdem kitapogatni, hogy hol is vagyok. Egy ideig csúszom-mászom a semmiben, majd meghallom Q hangját, és hamarosan meg is találom lovagomat. Aztán egyesült erıvel kikaparjuk a lábát a sziklák alól. Ahogy a gyertya gyér fényében fel tudom mérni, rettenetesen csúf a sebe, térdtıl a bokájáig csurom vér a lába, és ugye, feltehetı, hogy a csontja is ripityára tört. De azért lelkesen mesélgetek neki régi élményeimbıl, hogy eltereljem fájdalmáról a figyelmét, miközben a feltételezett kijárat felé tartunk. Rövid botorkálás belebotlunk Daalba, szegénykét teljesen betemették a sziklák. Én átmászom, hogy megnézzem, vezet-e arra járat, Q a sérült lábával nem tud ilyen bonyolult dolgokat mővelni, hát marad. Könnyedén felkapaszkodom a pikkelyeken, aztán leereszkedem a sárkány hasán. Az egyik mellsı lába teljesen a teste alá szorult, és a másik is összetörten, bénán lóg alá. Átbújok a nyaka mellett, és megnézem, mi maradt a fejébıl. Hát, nagyjából ép, csak elöl szakadt rá egy nagyobb kı. És ahogy bámészkodom, a sárkány szép lassan kinyitja a szemét. Én belenézek, olyan, mintha valami vörös örvényt bámulnék, és hirtelen nagyon nyomorultul érzem magamat, végtelen szemrehányás sugárzik a rubinszínő tekintetbıl. Aztán lassan visszacsukja szemhéját, és engem elenged a varázs. – Bocsánat! – suttogom ijedten, és kihátrálok, ahogy jöttem, majd amilyen gyorsan csak tudok, visszakotródom a másik oldalára, Qhoz. Lovagom nyugodtan ücsörög, hát kis habozás után úgy döntök, én sem esem pánikba. Végül is, nincs abban semmi frászos, hogy valaki egy élı sárkányon ül, vagy esetlegesen mászkál! Így fölényes magabiztossággal jelentem Qnak a helyzetet.

Beleegyezik, hogy felderítsem az ezen az oldalon nyíló folyosókat is, de ı marad, láthatóan rosszul van. Én hısiesen elvégzem a rám bízott feladatot, de elsı körben nem lelek kijáratot. Amikor visszaérek, Q alszik, mellette szép rendben lepakolva páncéljának darabjai hevernek, és egy fáklya, aminek nagyon megörülök. Nem mintha félnék a sötétben, de lassacskán már nem fér új dudor a fejemre, annyiszor koppanok az oly ötletesen hol itt, hol ott felbukkanó falakon. Gyorsan fényt csiholok, és a fáklya kormával felírom Daal oldalára, hogy hova mentem. Mielıtt elindulnék, eszembe jut még valami, hát visszamegyek Qhoz, és elteszem az övébe tőzött, klassz markolatú tırt. Elvégre, én most rém komoly és holt veszélyes munkát végzek, ennyi felszerelés csak jár hozzá! Mindezek után elbóklászom még egy ideig, és persze hamarosan lelek egy kijáratot. Lelkesen viszem meg a hírt Qnak, aztán segítek kitámogatni szívem egyetlen lovagját a külvilágba. Amikor kimászom, csalódottan tapasztalom, hogy megint feltámadt a szél, és a látótávolság pont annyi, mint a töksötét barlangban volt, továbbá feltőnik, hogy fázik a lábam. – Te, Q, ideadnád a csizmádat? – kérdem, miközben buzgón fürkészem a szemem elıtt táncoló havat, de Q nem válaszol. – Hé, ne légy már ennyire smucig! – fordulok felé. Ám jó mentsége van a hallgatásra, teljesen ájult szegénykém! Teszek egy tétova kísérletet az eszméletre pofozására, de semmi. Na, és most mit csináljak vele? Elıször is, mivel nem tud tiltakozni, lehúzom a csizmáját. Azt az egyet, ami rajta van, a másik fél párat még ott vette le, ahol kiszedtük a szikla alól. És a halálnak van kedve olyan messzire visszamenni, így egyik lábamra a megmaradt darab kerül (nagyon lötyög), a másik lábamat meg betekerem Q köpenyének a roncsaival (ami nem túl sok). Aztán megfogom lovagom karját, felhúzom a vállamra, és elindulok vele az orrom után. Hát mit mondjak, Q még így, páncéljának vaslemezei nélkül is nagyon nehéz. Olyan tíz lépést cipelem, aztán le kell tennem. Kifújom magamat, és elkezdem törni a fejem, ide komoly koncepció kell, különben nekünk kampec! Elıször is, lilám sincs arról, hogy hol vagyunk. Ez nem baj, a gond csak az, hogy arról sincs elképzelésem, Terepszín hol lehet? És vajon mi az esélye, hogy véletlen módon bóklászva belefutok? Saccra úgy semmi, nagy ez a hegy, baromira. És ha csacsinkat nem lelhetem meg, akkor valaki mást kell találnom, aki segít. Az esetlegesen beugratható palimadarak pedig valahol lent vannak. Én meg itt fent. Tehát világos, hogy merre kell menni. Lefelé! És ez azért is tök jó, mert arra a legkönnyebb. Miután ezt így megrágom magamban, ismét vállamra veszem Qt, és elindulok, lefelé. És ez sem olyan könnyő! Fél perc múlva, hideg ide, hóvihar oda, már folyik rólam az izzadtság. Néhányszor elesem, néha gurulunk, de haladunk, töretlen elszántsággal. Q passzívan nehéz, én aktívan fáradok. De csak térjen

magához egy röpke pillanatra, és én úgy, de úgy meg fogom mondani neki a magamét, hogy csak na! Nem sokára elcsitul a vihar, és immár láthatom, hogy hol vagyunk. Egy nagy, hófehér hegyoldal kellıs közepén. Ki hitte volna? Mogorván vánszorgok tovább, miközben a nap feladja, és lenyugszik. Még egy áruló! Én megállnék pihenni, de hamar kiderül, hogy nagyon hideg van ám, így muszáj tovább mennem. És a lejtı csak nem akar elfogyni, bár a hótakaró egyre vékonyabb. Végül hajnaltájban csak történik valami bíztató. Messze, lent, ahol már alig-alig van hó, mozgolódást látok. Némi szemmeresztgetés után kiválik a szürke kövek közül egy ló. Aztán egy másik, és szekerek is, bizony. Na, végre! Harsány ordibálással, és ırült karlengetéssel próbálom felhívni magamra a figyelmet, de ebben mindig is jó voltam, hamarosan pár lovas kiválik a karavánból, és elindulnak felénk. Én is felemelem Qt, és újult erıvel cipelem tovább. – Segítség! – kiabálok, amikor közelebb érünk. Ha esetleg eddig nem lett volna világos a helyzet. De csak valami idegen nyelvő halandzsát kapok válasznak. – Persze, tılem! Csak segítsenek! – hagyom rá a lovasokra. Aztán az egyikük közelebb léptet. – Kik vagytok, és honnan jöttök? – kérdi idegen akcentussal. – A gazdámmal, aki freita lovag, a Xantiani-szoroson át Tetihuanába tartunk. Tegnap nagy szélviharba kerültünk, és elszabadultak a lovak, a gazdám pedig eltörte a lábát – magyarázom a fickónak. – Ostoba a te gazdád, ha lovakkal mentetek neki a Xantiani-szorosnak! – morogja a fazon megvetıen. És bár a sok szırme jól takarja az arcát, de így is feltőnik jellegzetes szakálla. Ilyesmit az északi kereskedıkön láttam, akik borért, gyapotszövetért meg más cuccokért járnak Solba. – Uram, kérem, segítsen, eltévedtem, azt sem tudom, hol vagyunk! – No, kölyök! Ez a reelani út. Tetihuana pedig arra van! – mutat egy irányba. Gyors felmérés, a szekerek orra is arra mutat. Remek! – Elvinnének minket? Kérem szépen! – esedezem meghatóan, mivel látszik rajta, hogy nem akaródzik neki segíteni. – Most persze szépen kéred, mi! És hol volt az ékes szólásotok, amikor, és még fél éve sincs, felégettétek a falvainkat, és kíméledenül lemészároltatok mindenkit, aki az utatokba került! Akkor nem éppen a könyörületességükrıl voltak megismerhetık a freitanok! – morog rám, és látványosan győlölködik. A tapló! – Uram, ne hagyjon itt meghalni minket! – nyavalygok tovább, és még sírok is, hadd élvezze a játékot, ha már ez a vágya a szadista lelkének. – Na jó, kölyök! Mi nem vagyunk olyan szívtelen barbárok, mit amilyennek tartotok minket. Tetihuanáig elviszünk titeket, az egyik szekéren még van talán hely! – egyezik bele végül, aztán parancsokat osztogat az embereinek, láthatóan ı itt a fınök.

Én meg alig bírom visszafogni a jókedvemet! Qt felemelik, és leviszik, majd az egyik, hátsó szekérben megágyaznak neki néhány pokróccal, és lefektetik Még valami kuruzsló-féle is van velük, egy öregebb pacák, aki megnézi a sebét, és átköti, de közben nagyon csóválja a fejét, és bár egy szót sem értek hadoválásából, de fix vagyok benne, hogy elég reménytelennek ítéli a helyzetet. Na, de mit tudja ı, hogy milyen agyonverhetetlenül szívós az én szívem egyetlen hıse! Miután eltakarodik, én is felmászom a szekérre, Q mellé. Azt még megvárom, hogy elinduljunk, utána elalszom. Másnap reggel ébredek fel, és ez jó, mert így nem késem le a reggelit. Kapok is valami vacak kaját, de hát éhes vagyok, így mohón megeszem. Aztán bejárom a tábort, és nézelıdöm. Tizenegy kocsit számolok meg, és teherhordó öszvéreink is vannak, továbbá fegyveres lovasok kísérik karavánunkat. Senkivel sem találkozom, aki beszélné az anyanyelvemet, és nagyon élvezem, hogy szóba elegyedek mindenkivel, aztán mosolyogva trágárságokat vágok a fejükhöz. İk nem értik, és kedvesen válaszolnak, visszamosolyognak. Persze, lehet, hogy ık is csak az anyámat szidják. És tényleg a tegnapi pacák a fınök, neki külön sátra van, és két szolga ugrál körülötte, míg térképeibe mélyedve vacakol valami furcsa kis szerkezettel. Jó alaposan megbámulom, mert érdekesnek látszik, amit csinál, de sajnos semmit sem értek meg az egészbıl. Kis terepszemlém után visszamegyek Qhoz, és hamarosan elindulunk Egész nap zötyögök a szekéren, ami azért mennyivel jobb, mint túrni a havat a vihar közepén! Lassan változik körülöttünk a táj, ismét feltőnnek az oly emlékezetesen szúrós bozótok, és én örömmel üdvözlöm ıket. Délben a sebszakértı pacák visszajön, megint hókuszpókuszul egy kicsit, aztán hagy nekem egy kulacsnyi löttyöt. Szagról nem ismerem fel, ízre vacak, de határozottan alkoholtartalmú, így néha meg-meghúzom Persze szorgosan öntözöm Qba is, aki ma már határozottan jobban néz ki Estefelé fel is ébred, bár ez így elsıre nem nagyon feltőnı. Csak arra figyelek fel, hogy beszélni próbál, aztán hamarosan kinyitja a szemét is – Meghalt? – kérdi, amikor fölé hajolok. – Meg – hagyom rá. – Amúgy kicsoda? – Daal. Ugye, meghalt? Nahát, hogy min jár az agya, amikor békésen döglıdhetne! – Persze, hogy meg. Egy nagy kı esett a fejére, és tisztára szétkente az agyvelejét. Láttam. Tutira meghalt – biztosítom. – Jó – nyugszik meg. Aztán hagyja, hogy megitassam. – Most hol vagyunk? – kérdi utána. – Egy kedves kereskedı felvett minket, épp Tctihuanába tartunk Szóval, nyugi, kezemben tartom az eseményeket, minden pöpecül megy, te csak lábadozz nyugodtan!

Erre visszahanyatlik, és elmélázik. Talán alszik is. Én még rendezkedem egy sort, elsimítom a takaróját, egyéb apróságok. Aztán ahogy ránézek, látom, hogy ébren van, és haloványan bár, de mosolyog. – Mondom, hogy minden oké! – morgók rá. – Te csak pihenj, van kaja is, meg minden! Épp csak egy fürdı hiányzik – vakarom meg a fejemet. Tiszta ragacs a hajam, és ez most valahogy zavar. – Azt hiszem, hallucinálok – közli erre. Szinte gúnyosan. – Majd jól beverem a képed – morognék, de ı csak közelebb húz, és alig-alig, de teljesen szabad akaratából megcsókol. Majd, mintha mi sem történt volna, becsukja a szemét, és elalszik. Én megvárom, míg alább hagy szívem veszett kalimpálása, aztán boldogan hozzábújok, és engem is elnyom az álom. Másnap arra kelek, hogy beszél, ám nem hozzám. Csak általa látott árnyaknak parancsolgat, kissé összefüggéstelenül, de nagyon határozottan. Ha jól veszem ki a szavaiból, éppen várat véd, bár ez nem biztos, én nem értek az ilyesmihez. De nagyon zavar az állapota, láthatóan megint lázas. Lemászom a szekérrıl, és megkeresem azt a fazont, aki eddig a gondját viselte. Mivel beszélni nem tudok vele, hát a ruhájánál fogva húzom a szekerünkhöz. Jön, de rövid vizsgálódás után legyint, és elmegy. A pimasz! Ez leírta Qt! Estére tovább romlik a helyzet, lovagom már nem beszél, csak fekszik. És láttam én már halált eleget, hisz sokszor gubbasztottam kihalt sikátorokban, trehányul megkéselt csavargók utolsó óráit lesve. Ez az arcszín azt jelenti, hogy már nyugodtan ki lehet rabolni a fickót, mert tutira nem tud védekezni! Világos, hogy tennem kell valamit! Ezen koncepció jegyében, mikor megállunk, felkeresem a fınököt. Elıtte gondosan eligazítom Q tırét az övemben, mindenre el vagyok szánva, itt nagy balhé lesz, ha nem akar segíteni! – Uram, elnézést, de mikor érünk Tetihuanába? – Még három nap, legfeljebb négy– von vállat, és nekikezd a vacsorájának. İ bezzeg húst eszik, a pimasz, miközben szolgái bajlódnak a sátrával. – És Sinem palotája milyen messze van innen? – kérdem, hisz Mae Cristin is biztosan tud segíteni. Különben mire fel boszorkány? – Egy napi járás, arra! – mutatja hanyagul a kereskedı. – De nem ejtjük útba. Nagy kerülı. Gyorsan töröm a fejemet, három nap az nagyon sok, még egy is az! – Nem lehetne esetleg, mégis kitérni egy kicsit arra... – kezdem bátortalanul, de szinte azonnal rám förmed. – Minek nézel te engem, kölyök! Örülj, hogy egyáltalán felvettelek titeket! Nekem az idı pénz, tudod mibe van egy ekkora karaván etetése, csak egy napig is? – Akkor, nem tudna adni néhány embert, hogy elvihessem Sinembe a gazdámat? Nagyon rosszul van!

– Szó sem lehet róla! Ha meghal, az ı dolga! Én nem fogok megsiratni egy déli freitant! – morog. – És, esetleg nem tudna adni egy lovat? Egy öszvért? Egy ici-pici csacsit? Lehet, hogy tudnék érte adni valamit! – rimánkodom tovább. – Nézd, kölyök! Lehet, hogy egy öszvért még meg is tudnál fizetni! De a rajta lévı árut bizonyosan nem! – magyarázza, aztán felemeli a hangját. – És elegem van belıled, takarodj vissza, vagy elvesztem a türelmemet, és itt hagylak, a lovagoddal együtt! Ám bennem is forr a düh. Mit képzel magáról, hogy sárkányölı hısökkel packázik! – Azt hiszi, az én gazdám valami senki kis lovag? Tudja, hogy ki ı? – kérdem emelt hangon, aztán belegondolok abba, amit mondtam. Ez az északi kereskedı biztosan tudja, hogy ki az a Q al Aquim Az a freitan, aki miatt nem tudták bevenni Reelant. Valaki, aki éveken át portyázott északon, mindig gyızelemre vezetve embereit. Bár ezt így konkrétan soha senki sem mondta, de én kinézem hısömbıl, hogy sose vesztett csatát. És nyilván habozás nélkül égette fel a falvakat, ha úgy hozta a sor Lehet, hogy nem kéne ezzel dicsekedni? – Miért, mi a neve a te lovagodnak? – kérdez rá a kereskedı, nem bírva kivárni hallgatásomat. De én csak legyintek, aztán eltakarodom. Módfelett mogorván A pacáknak annyi, nálam végleg elvágta magát. Visszamegyek a szekerünkhöz, és egyelıre várok, még mindenki ébren van, így nem tehetek semmit. Ám hamarosan kialszanak a tüzek, és elcsendesednek az emberek. Én kimászom, és visszamegyek a fınök sátrahoz. Csendesen, lopódzva közelítem meg, és nem az elıtte parázsló tőz felıl. Semmi kedvem felverni a szolgáit. Még megkérdeznék, hogy mit keresek ott, és nem tudnék szalonképes magyarázatot adni. Zőr nélkül a sátor mögé kerülök, aztán kis hallgatózás után – bent valaki horkol, remek!– becsúszok a ponyva alatti résen. Persze semmit sem látok, majdnem olyan sötét van, mint Daal beomlott barlangjában volt, de tudom, hogy a szolgák ide hozták be azt a kis ládikát, amibıl reggel elıvette a térképet, meg más érdekes cuccokat. Most tapogatva keresem, találok is valamit, aminek fémveretes zárja van, fel is töröm. Kinyitom, aztán belemarkolok a tekercsekbe. Mivel nem tudom, melyikre lenne szükségem, hát lopom mindet, meg még néhány furcsa tapintású tárgyat. Kifele menet még elmélázom, hogy leszúrjam-e a szívtelen, kegyetlen barmot, de aztán leteszek errıl, nagy zajjal járna. Kint még szerzek fáklyát (nem nehéz meló, a szomszéd szekéren tartják ıket), aztán keresek egy megbízhatónak tőnı öszvért. Ez már rázósabb, mert az állatokat vigyázzák, tehát komoly cselszövést igényel. Elıször egy kicsit megtépem a hajamat, meg a ruhámat, hogy ziláltabbnak tőnjön. Nem kell sokat rájátszanom, zilált vagyok már alapban is. Aztán kimegyek a táborból, és

amikor elegendıen messze vagyok, vágok magamnak egy megfelelı botot. Ez alatt azt értem, hogy olyat, amivel eredményesen fejbe lehet csapni valakit. Emigyen készen a játékra, megkörnyékezem az állatokra felügyelı pasast. Észreveszi messzirıl, hogy jövök, de nem is áll szándékomban titkolódzni. – Beszélsz valami emberi nyelvet? – kérdem tıle idegesen suttogva. Maga is halkan válaszol, ki tudja mit. – Remek, számítottam rá, hogy bunkó vagy! – magyarázom, és majdnem sírok. – Gyere velem, mert itt, nyílt színen, mégsem üthetlek le! – kalamolok elıtte halálra váltan, a bozót felé mutogatva, ahonnan jöttem. Értetlenkedik, megfogom a ruháját, és finoman húzom, de tiltakozik. – Igazad van, én is rühellem ezt a mókát, tök jó lenne, ha olyan egyszerően kezelhetném a problémákat, mint Q. Akkor már régen nyugisan feküdnél egy bokor alatt, garantált agyrázkódással – siránkozom vacogó fogakkal, és húzom tovább. Végül jön, én meg bevezetem a vadonba, aztán megállok, és félénken elıre mutatok. – Ott szerintem kényelmes lesz! A marha meg elıre lép. Nagy levegıt veszek, és teljes erıbıl kupán vágom. Elfekszik, nyikkanás nélkül. Én ledobom a botot, aztán visszatrappolok az állatokhoz, és választok egy öszvért. Egy olyan szekér-magasat. Szívesebben vinnék lovat, de hát arra nem tudnám felemelni Qt. Még így is megszenvedek vele, amíg áttrógerolom lovagomat a szekérrıl az állat hátára. De csakhamar megvagyok ezzel is. Utána kivezetem az öszvért a táborból. Amikor visszanézek, mintha látnék valami mozgolódást, de hát az ı bajuk, én megyek. Talán másfél óráig haladok abba az irányba, amerre a kereskedı mutatta Sinemet, hegyen-völgyön, de leginkább bozóton át. Aztán megállok, fáklyát gyújtok, és megvizsgálom a ládából lopott cuccot. Térkép van dögivel, olyat keresek, amin ismerıs nevek vannak. Összehúzott szemmel betőzöm ki a papírra vetett szavakat, végül lelek egy olyat, amin rajta van Reelan, meg Sinem, és Tetihuana is. Ez utóbbi kettı közötti távot két nap alatt tettük meg lovon, a kereskedı szerint most három-négy nap távolságban vagyunk az Istenek Városától a reelani úton (ez a piros vonal lesz az), Sinem meg egy napra van innen. Ezek ismeretében semmibe sem kerül az ujjammal méricskélve megkeresni azt a helyet, ahol vagyunk. Legalábbis én bátran vállalom, hogy éppen azon az ujjnyi folton táborozom. Ezek szerint balra kell lennie egy nagy hegynek, jobbra meg egy még nagyobbnak, feltéve, ha ezt a térképet így kell tartani. No, de mire is való az iránytő? És azt is loptam, legalábbis van egy furcsa, kerekes kütyü nálam, a többi ismereten célú kacat mellett. Egyszer hallottam, hogy a tengeren ezzel határozzák meg az irányt, de nyilván itt, a hegyekben is mőködik, mert a kereskedı használta. Tehát felteszem a térképre, ahogy tıle láttam reggel, és várom a csodát. Semmi. Egy kicsit még vacakolok vele, de

végül megunom, és kijelentem, hogy ez így jó, ahogy. Miután ily tudományos igényességgel meghatároztam a helyzetemet, nekivágok. Bozót, tüske, kövek, és minden más földi jó kísér, de mit is vártam? A hajnal fényeinél megállapíthatom, hogy tényleg megvannak a nagy hegyek, ahogy a térképen állt. Nyilván, hisz hova mentek volna? Aztán haladok, és találok egy patakot is déltájban. Ezt is megkeresem a térképen, és lelek is valami vizet, ami akár itt is lehet. Bár akkor eltértem egy kicsit felfelé. Vagy lefelé, ha fordítva tartom a térképet. De végül nem terhelem a lelkemet ilyen kicsinyes problémákkal, és tovább indulok, annál is inkább, mert sietnem kell. Tiszta ciki lenne, ha Q most halna meg, egy lépéssel a cél elıtt! Végül estefelé, egy meredekebb emelkedı után feltárul elıttem a völgy, úgy, ahogy számítottam rá. Ideje is volt, meglehetısen fáradt vagyok, hát sietségre ösztökélem Maszatot, kedélyes lelkülető öszvéremet Hamar elérjük az elsı házakat, és én teli torokból ordibálva követelek segítséget „Mae Cristin nevében'', akit itt jobban tisztelhetnek, mint az isteneket, mert seperc alatt kerül ló, szekér, meg minden, amint elmondom, hogy mi járatban vagyok. Amikor beérünk a palotába, az öreglány már vár minket, de persze nem velem foglalkozik, hanem Qval, amit most kivételesen meg tudok bocsátani. Mivel pedig velem senki sem törıdik, keresek egy kényelmes sarkot a házban, és lefekszem aludni Mire felkelek, megint este van. Ezt a felismerést követıen tőnik fel, hogy ágyban fekszem, abban a szobában, ami a múltkor is az enyém volt.Akkor Q a szomszédban kell hogy legyen, pattanok talpra, aztán magamra rángatom az ágy mellé készített köpeny-félét, és átsettenkedem. Ott is van, gyanúsan fehér arccal fekszik az ágyában. Egy ideig idegesen figyelem, de aztán észreveszem, hogy szuszog, tehát él. No, de mitıl is halt volna meg? Így megnyugodva otthagyom, és átmegyek az öreglányhoz. Ugyanott, ugyanabban a karosszékben ül, talán egy kicsit szunyókál is, amikor belépek, de gyorsan felébred. – Légy üdvözölve, Thani. Azt hiszem, még nem volt alkalmam megköszönni, hogy hazahoztad az unokámat – kezdi. – Semmiség! – legyintek. – Elmesélnéd kalandjaitokat? – kéri, én meg leülök a szınyegre, és nekivágok. Nagyon gyakran közbeszól, és mindenféle kellemetlen kérdéseket tesz fel, amik miatt nem alakíthatom kedvem szerint a történetet. De aztán csak elfogad egy verziót, ami nem is áll olyan nagyon messze az igazságtól (talán csak az én szerepem van túlhangsúlyozva, bár szerintem nem eléggé). – És aztán az iránytő, meg a térkép alapján idejöttem. Remekül értek az ilyen mechanikus kacatokhoz – fejezem be. – Ez derék. De ha valóban a reelani útról jöttél, ami ide keletnek van, akkor nem értem, hogy miért nyugatról ereszkedtél le a völgybe – mosolyog rám. Hát, én sem értem.

– Részletkérdés! – kenem el nagyvonalúan a problémát – Ugye Q hamarosan jobban lesz? – Persze. Pár nap, vagy egy hét is beletelhet, de talpra fog állni – bólint. Én meg nem kételkedem. Egy boszorkány nyilván meg is tud valakit gyógyítani. Hisz ez sem lehet nehezebb, mint repülni az északi széllel! – Nagy hıstett ám, hogy megöltétek a sárkányt – szólal meg kis idı múlva az öreglány. – A fekete férgek nagyon szívósak, rengeteget kibírnak! – Ráomlott a hegy – bizonygatom, tettetett közömbösséggel. Mert ehhez az egyhez ragaszkodom, az a sárkány halott kell, hogy legyen! Különben én nem vagyok sárkányölı, és akkor potyára szenvedtem végig az egész túrát. – Ha tényleg láttad kifolyni az agyvelejét, akkor nincs gond, az elég kell, hogy legyen neki, de valami apróbb dolog, az kevés. Sokan ezen buktak el, a régi idık krónikái mesélnek ilyen hısökrıl is. Akik azt hitték, hogy megölték a fekete férget, és boldogan ünnepeltek a holtteste felett. Aztán a halottnak hitt sárkány felkelt, és szénné égette az ostobákat. Igen, nagyon szívósak. Még akkor is képesek felgyógyulni, ha penge járja át a szívüket! – mereng el Mae Cristin. Én meg egyre idegesebben hallgatom. – Leszúrják, és ı meg csak úgy ripsz-ropsz felkel? – kérdezek rá, hogy jól értettem-e. – Nem, azért ez nem így megy. Évekbe, esetleg évtizedekbe is beletelik, míg felgyógyul, különösen, ha súlyos a sebe. És belefárad, utána akár évszázadokat is kell aludnia. De túléli! Évszázadok? Akkor nincs hiba, nyugszom meg, én nem hogy száz évre, de száz percre sem szoktam elıre tervezni. Már csak egyet nem értek, miért most kell ezt nekem megtudni? Hisz mielıtt elindultunk innen, az öreglány beszélt nekem a sárkányokról, mién pont ezt a részletet hagyta ki? Vénsége ellenére nem tőnik feledékenynek, ha nem mondta, annak oka van! – Mondd, Mae Cristin, te Seelt követed? – kérdezek rá rövid töprengés után. – Nem, messze áll a szívemtıl a Pusztító! Miért kérded? – válaszol hökkenten. – Csak hogy mennyire sajnálod Daalt. De ha nem buksz Seelre, akkor gondolom a sárkányokat sem kedveled, hisz, és ezt is te mondtad, ık a Pusztító teremtményei – magyarázkodom. İ meg felnevet. – Igen, Seel teremtette ıket, de nem mind maradt a híve! – És Daal kit szolgál? – Honnan tudhatnám? Én nem értem, hogy miért hisztek ti engem minden titkok tudójának! Egyszerő öregasszony vagyok, nem holmi jós! – morogja, de látom, hogy nem ideges, sıt, jókedvő. – És most már hagyj pihenni, megfáradtam! – Jó, jó, megyek – törıdöm bele, hogy lerázott. – Az istenem hálája kísérjen! – köszön még el, mikor kilépek, de ekkor már máson jár az eszem.

A múltkor, az egyik terem falán láttam egy menın kinézı hiani tırt, díszként kiaggatva. Most megkeresem, és elteszem. Kelleni fog a reprezentációhoz, mert sajnos Q tırét elhagytam valahol a nagy rohanásban És nagyon hülyén venné ki magát egy fegyvertelen sárkányölı hıs! Aztán eljön a reggel. És ismételten a nyakamba szakad Si-Mej! Szerintem az öreglány direkt azért sózta rám már megint, hogy ne maradjon erım a magam feje után menni, és el is éri vele célját, minden energiámat leköti a liba elviselése. Most azonban már rutinosabb vagyok, csípıbıl hárítom a csónakázást, könnyen kivédem, amikor a zeneteremmel fenyeget, és végül találunk kompromisszumot. Beülünk a könyvtárba, és felolvas. Nekem. Tiszta lelkő leányoknak való történeteket! És én még azt hittem, hogy aki tollat fog a kezébe, és ír, az bölcs ember! Hát nagy tévedés' Hogy mekkora marha lehetett, aki ezeket a rózsaszín habos meséket papírra vetette! És milyen fölöslegesen! Ám hamar rájövök, hogy hogyan kell nem figyelni, és így elmélkedéssel töltöm az idıt, amíg Si-Mej olvas Nem zavar a csacsogása, mi ez a sárkánybıgéshez képest! Délután feltőnik Q két unokatestvére, kedélyesen elfecsegnek velem, épp csak az okoz problémát, hogy a nevüket elfelejtettem, de azért jól tanom a frontot. Amikor kiderül, hogy lovagom még gyengélkedik, akkor nagyon szomorkodnak, de megígérik, hogy holnapra visszajönnek, aztán összenyálazzak a kezemet (ezt kézcsóknak titulálják), és távoznak. Fenébe velük! Este nemigen tudok aludni, hát bebarangolom a házat, de aztán csak elfáradok Végül beosonok Q szobájába, és megszemlélem szívem választott lovagjának állapotát. Nem látszik, hogy javulna, de azért leülök mellé, és elmesélem, mi minden esett meg velem, amióta megérkeztünk. A következı nap is hasonlóan alakul, délelıtt Si-Mej boldogít, délután a két lelkes pacák. Ez is dögunalom, de legalább elvisznek lovagolni, és Szöszmösz jó társaság. A fickókat meg kibírom. Hamar észreveszem, hogyha egyformán kedves vagyok velük, akkor nem velem foglalkoznak, hanem egymást cikizik, így végül is elvagyok. Aztán privát esti sétám következik (Mae Cristinnek isteni üveggyőjteménye van, csuda színes poharak, meg szobrocskák!). Végül beugrok Qhoz is, de még mindig nem néz ki jobban. És aztán még egy nap, és még egy, az elızıekhez teljesen hasonlóan. Reggeli, délelıtt Si-Mej, délután Q unokaöccsei, aztán magántúra a házban, este egy egyoldalú beszélgetés Qval, és végül alvás. Azt hiszem, most elıször mondhatom, hogy valaki – és itt határozottan az öreglányra gondolok! – rendszert vitt az életembe. Dögunalmas! Alig várom, hogy Q végre felkeljen, és elhúzzunk innen a leprába!

Q AL AQUIM avagy szemtıl-szemben a szınyeg alá söpört porral

Sinemben térek magamhoz, megszokott szobámban. Épp mintha csak könnyő álomból ébrednék, elıször nem is értem, hogy hogyan kerültem ide. Homlokráncolva próbálom meglelni az események általam valahol elvesztett fonalát. Igen, kijutottunk Daal beomlott barlangjából. Hideg volt... És utána megszakad a kép. Mennyi idı telhetett el azóta? Felülök, és kinézek az ablakon, kora délután lehet. Bár nyilván egy sokadik napon És nem emlékszem, néhány furcsa kép maradt csak meg, a hómezı fehérsége, meg fölém hajoló arcok, de ezek nagy része nyilván csak álom volt, hisz láttam szegény Sernt is, aki pedig elesett Reelannál. Nos, majd kiderül, hogy mi történt, lépek le az ágyról, aztán fel is állnék, de ekkor már megszédülök, és visszaroskadok. Közben megkapaszkodom az ágy melletti kisasztalban, és leverem a rajta lévı ezüsttálcát, amire beszalad egy cseléd. – A ruhámat! – parancsolom, és igyekszem nem mutatni, hogy táncol körülöttem a szoba. – De Q uram... – Azt mondtam, add a ruhámat, szolga! – torkollom le nyersen, és ennek meg is van az eredménye, immár tiltakozás nélkül engedelmeskedik. Magamtól öltözöm, és amikor becsatolom az övemet, a megszokás által vezetve kutatón körülnézek, hogy hol a mellvértem. Aztán eszembe jut, ott maradt Daal barlangjában, a többi felszerelésemmel együtt. És egyébként is, korai ennyire sietve gyógyultnak nyilvánítani magamat, hisz a lábam még határozottan fáj. Ám alig bicegve hagyom el a szobám, és kint is csak a lépcsı okoz kisebb gondot. Odalent szinte rögtön meghallom Thani hangját, bár egyelıre még nem tudom kivenni, hogy mit beszél. Mindenesetre elindulok arra felé, ahol a leányzót sejtem. És valóban, a nagyterem gondatlanul behajtott ajtajának köszönhetıen már látom is szöszi fejét. – ... és akkor Qval megegyeztünk, hogy két oldalról közelítjük meg a rettegett Daalt! – magyarázza éppen a leányzó. Tessék? Én ehhez még csak hasonló részletre sem emlékezem, és korántsem biztos, hogy csak betegeskedésem miatt! Most már óvatosabban lépkedve odaosonok az ajtóhoz. – Szerencsésen találtunk egy hátsó bejáratot a barlangba, és én azon indultam, míg Q meglapult az elıtér felıl. Beleselkedem, és szinte elakad a lélegzetem, ahogy meglátom Thanit. Egyáltalán nem hasonlít ahhoz a kis utcalányhoz, akit volt alkalmam megszokni. Egy kényelmes karosszékben ül, lába keresztbe vetve, és kezében porcelán teáscsészét tart, hanyag eleganciával. Könnyő, nıi vadászruhát visel, csizmával,

és még egy tır is van az övébe tőzve. Haja tiszta, szıke fürtjeit valaki gondosan kifésülte és frizurába rendezte. – A járat nagyon szők volt, de gond nélkül sikerült végigjutnom rajta, bár két fáklyám is leégett – magyarázza visszafogott gesztusokkal. – A harmadikat magam tapostam el, amikor már láttam a sárkány fényét. Ez a folyosó a magasban torkolt bele a fıterembe, de szerencsére alatta mélyviző tó tükre csillogott. Amint megláttam Daalt, tudtam, hogy nem késlekedhetem, a szörnyeteg ébren volt, és mint köztudott, a sárkányok szaglása kitőnı.Így eldobtam elsı tırömet. – Ó, ehhez nagy bátorság kellett! – vág közbe egy ismerıs hang, és hogy kicsit arrébb fordulok, észreveszem Vilnem unokaöcsémet. Mellette ott ül Arin is, és mindketten leesett állal, csillogó szemekkel hallgatják Thani meséjét. – Dehogy! Ez volt a dolgom! A szemét vettem célba, és nem is hibáztam el, a sárkány felbömbölt, és felém fordult. Erre Q elılépett, és kihasználva, hogy Daal nem felé figyel, iszonyú sebet ejtett az oldalán! Kedves a leányzótól, hogy egyáltalán megemlíti, hogy ott voltam! Kicsit hátrébb húzódom, hogy véletlenül se vehessenek észre, de hallgatózom tovább. Tudom, Frej-jah, ez nem szép dolog, de most kérlek hunyd le egy pillanatra mindent látó szemed! – Én ezt nem figyelhettem végig, persze, mivel amint Daal felém fordult, azonnal tüzet is lehelt, de erre számítottam, így nem ért a láng, mert idıben belevetettem magamat a tó vizébe. Aztán gyors csapásokkal úsztam kifelé. A partraszállás volt a legrizikósabb, de szerencsére Daal ekkor már Qval foglalkozott. Az én kedvesem pedig szörnyő csapásokat osztogatva küzdött vele! – csacsogja Thani. Hogy, ezt még egyszer, mi vagyok én neki? „Kedvesem?!” Frej-jah, most, hogy már nem a te küldetésedet járom, és immáron nem a teáltalad küldött társam, most ugye már kitekerhetem a nyakát? – Én közben dobtam még két tırt, de azt hiszem, ez nem tett nagy kárt benne, hisz a sárkányok pikkelyei nagyon erısek, képesek ellenállni szinte minden fegyvernek. Legalábbis ezt olvastam egy töredékes feljegyzésben, amit a tetihuanai rendház könyvtárában leltem, indulásunk elıtt. Végül Qnak sikerült felhasítani a torkát. Daal erre teljesen elvesztette a fejét, iszonyú ordítással ugrott, de már alig tudta irányítani magát, és nekiment a falnak. A barlang pedig beomlott. Nekem szerencsém volt, de Q eltörte a lábát. Végül sikerült kijutnunk, aztán egy kedves, solbéli kereskedı karavánja felszedett minket. Elvittek volna Tetihuanába, de sajnos Q állapota egy kicsit romlott, így követeltem, hogy adjanak egy öszvért, hogy idehozhassam az én kedvesemet Sinembe. És miután felfedtem nevét és rangját, azután az ıt oly nagyon csodáló kereskedı még a térképeit is nekem adta, csak hogy biztosan idetaláljunk.

Hm, szóval egy kedves, solbéli kereskedı nekiadta a térképeit. Nos, ha nem hallottam volna az eddigieket, ebben akkor is kételkednék. De hallottam, így egyszerően egy szót sem hiszek belıle! – Szóval, igazán semmiség volt kinyírni Daalt, legyen áldott Frej-jah neve, hogy elvezetett minket, a gyızelemig! – fejezi be Thani kicsiny meséjét. Unokatestvéreim megjegyzései már nem érdekelnek, az ı jólneveltségük úgysem engedi meg, hogy kételkedjenek Thani szavában, hát visszamegyek a lépcsıig, és onnan nagy zajt csapva indulok ismét feléjük. Amint benyitok, Thani tágra nyíló szemekkel elejti csészéjét, aztán felpattan, és a nyakamba ugrik. Én még idıben megtámaszkodom, alig gyógyult lábamnak így is kemény próbatétel, hogy ne essünk hanyatt, ami igazán nevetséges lenne, tekintve, hogy immár sárkányölıként tarthatnak minket számon. – Q! Tök jó, hogy felébredtél! Hullaunalom itt minden! Menjünk a fenébe! – kezdi minden bevezetı nélkül a leányzó, míg én lerakom a földre. Aztán túlesem unokatestvéreim (Thaniénál jóval visszafogottabb) köszöntésén is, és végül leülhetek egy kényelmes karosszékbe. A fiúk kedvesen érdeklıdnek hogylétem felıl, én csak szabadkozom, hogy köszönöm, jól vagyok. – Tehát holnap reggel indulhatunk is! – szól közbe Thani. – Az talán túlzás! – intem le lassú határozottsággal. – Még Mae Cristinnel sem beszéltem! Anyai nagyanyám nevének megvan a hatása, a leányzó némileg mintha megszeppenne, aztán mivel már megint szédülök egy kicsit, kimentem magamat, és visszatérek a szobámba. Ahogy ledılök az ágyra, már alszom is, és csak másnap reggel ébredek fel. Reggeli után pedig hívat Mae Cristin. Amikor belépek a szobájába, kedvesen üdvözöl, és rögtön kalandjaim iránt érdeklıdik, én pedig tılem tellı részletességgel el is mesélek mindent, egészen addig a pontig, amíg el nem vesztettem eszméletemet. – Gondolom, te már beszéltél Thanival, Mae Cristin, elmondanád, hogy utána mi történt? – kérdem végül. – Ó, hát Thani nyilván neked is szívesen elmeséli – csóválja a fejét anyai nagyanyám. Nos, ebben nem kételkedem, csak éppen örültem volna, ha nem nekem kell kihúznom belıle a szemenszedett hazugságai közé rejtett igazat. – Attól tartok, szeret nagyot mondani, és te nyilván ki tudod válogatni szavaiból az igazságot! – mutatok rá kételyeimre. – Ahhoz képest, hogy neki köszönheted az életedet, igen csúfakat gondolsz róla, Q unokám! Semmi érdekes nem történt veletek, egyszerően csak szerencsétek volt! Rátok talált egy kereskedı, és nektek adta egyik öszvérét! – foglalja össze szőkszavúan a történteket Mae Cristin, és ha ı ezt hiszi, annak nyilván jó oka van. Utána még kérdeznék, de nincs rá alkalmam, mert fáradtságára hivatkozva elbocsát, én pedig engedelmesen távozom. Közben az öszvérrıl eszembe jut Armagedon, így egyenesen az istállóba megyek. Örömmel üdvözöljük egymást

kedves harci paripámmal, aztán felnyergelem, és kilovagolok. Szándékaim szerint csak negyed órácskára, de már késı délután van, mire visszatérek, fáradtan és éhesen. Thani az istálló elıtt vár, karbafont kézzel, mogorva arccal. – Ha ilyen jól vagy, akkor holnap indulhatunk! – hozza fel kedvenc rögeszméjét. – Annyira még nem vagyok jól – védekezem. – Akkor meg mit csavarogsz, te lökött lovag? Ezt nem méltatom válaszra, inkább bevezetem Armagedont az istállóba, és rábízom az egyik lovászra. Aztán visszaindulok a házba. Thani egy ideig pár lépés távolságból követ, majd felzárkózik mellém. – Sántítasz! – közli végül szemlélıdésének eredményét. – Igen. Fáj a lábam. – Ha fáj a lábad, akkor beteg vagy. Ha beteg vagy, akkor miért lovagolsz álló nap, fel és alá? Ó, asszonyi kicsinyesség! – Most mi az, amiért ennyire sürgıs neked az indulás? Ha pár napot még várunk, akkor sem fogsz lemaradni a solbéli nagy vásárról! – figyelmeztetem, felidézve egy régebben említett tervét. – Kit érdekel, hogy piti piaci kofák rekedtre ordítják magukat? – néz rám meghökkenten. – Én Tetihuanába szeretnék érni mihamarabb, hogy végre megkapjam a sárkány megöléséért járó pénzt és tiszteletet! Nohát, ezek szerint a leányzó immáron magasra emeli a tekintetét! Aztán elszégyenlem magamat, végül is tényleg sokat köszönhetek neki. Illetve, mit cifrázzam, mindent. – Figyelj, Thani! Nyilván kibírnám az utat Tetihuanáig, de ne feledd el, hogy ott már vár ránk egy bosszúszomjas arlenita. És vele csak akkor szeretnék kiállni, ha már teljesen meggyógyultam. Jó? – kérdem, és ahogy kimondom, szinte azonnal teljes súlyával nehezedik rám mindaz a teméntelen probléma, amit nem is olyan rég azzal halasztottam el, hogy „majd Daal legyızése után” Hogy ez akkor milyen távolinak tőnt! – Oké – morog rám Thani, aztán csak elmosolyodik. – De ígérd meg, hogy foglalkozol velem, amíg itt vagyunk! – Miért, nagyon unatkoztál? – kérdem, miközben elıreengedem az ajtóban. – Naná! Hogy az unokaöcséid milyen seggfejek! Iszonyú, és állandóan rajtam lógtak! Te, hogy lehet az ilyeneket lerázni? Magamban mosolygok, szegény fiúk! – Csak azért keresik a társaságodat, mert azt hiszik rólad, hogy egy kedves, barátságos ifjú hölgy vagy. Amint meggyızöd ıket arról, hogy nem annyira, és ez alaptermészetedet ismerve nem eshet nehezedre, nos, onnantól kerülni fognak – tanácsolom. – Oké – bólint rá. Hát igen, szegény fiúk. – Aztán meg van itt egy rémes liba – folytatja Thani. – Aki felolvas nekem, minden áldott délelıtt! Oltári nagy baromságokat! Hogy én miket tanultam!

Hallottál már olyat, hogy „szívének minden rezdülésével óhajtván”? Azt hiszem, azt jelenti, hogy az illetı izomból bukik rá. Vagy hogy „szerényebb képességekkel megáldott', ami annyit tesz, hogy balfasz. – Thani! – intem le. – Én is egészen jól bírom közös anyanyelvünket, nem kell részletezned. Most pedig vacsorázhatnánk. Ezzel habozás nélkül egyetért, így átmegyünk az ebédlıbe. A vacsora kellemes hangulatban telik el, aztán fáradtságomra hivatkozva visszavonulok a szobámba, és szinte azonnal elalszom. Másnap nem túl korán kelek, majd rövid készülıdés és könnyő reggeli után kimegyek a ház tó felıli teraszára. Lábam már nem fáj annyira, úgy érzem, itt az ideje, hogy egy kicsit megmozgassam. És a terasz kellemesen elhagyatott hely ehhez. Ám alig kezdek el fel és alá bicegni, amikor megjelenik Thani. – Jó reggelt! – köszönt vidoran, aztán felül a víz felıl húzódó széles kıkorlátra. – Jó reggelt – biccentek, és folytatom sétámat. Egy ideig lábát lógázva bámészkodik, de persze nem bírja sokáig csendben. – Rémesen bicegsz. Rendbe fog ez valaha jönni? Kicsit sóhajtok. – Módfelett remélem. – Á, csak mert én ismertem egy fazont, akinek valami verekedés alkalmából eltörték a karját, és ferdén forrt össze. Utána már csak félig hajlott a könyöke, meg kattogott is közben. És ezzel ugrott a fickó karrierje is. Addig menı orgyilkos volt, de hát nem lehet lesbıl, észrevétlen támadni recsegı izületekkel, nem? Így végül egy kocsmában talált helyet, mint kidobó. De ugye te ettıl a sérüléstıl még lovag maradsz? – kérdi érdeklıdve, és mellesleg angyali mosollyal. – Amíg megtartom Gyızhetetlen Frej-jah törvényeit, addig a lovagja maradok – válaszolom az igazsághoz híven, és hangulatomhoz képest barátságosan. Thani ezen elgondolkodik. Én bicegek tovább. És mivel feltételezem, hogy a leányzó hallgatása most sem fog fél percnél tovább tartani, hát magamhoz ragadom a társalgás irányítását, és igyekszem elterelni a szót sérült lábamról. – Lennél oly kedves elmesélni, hogy miért másztál be abba a barlangba anélkül, hogy szóltál volna nekem? – teszek fel egy engem érdeklı kérdést. – Nos, az úgy volt... – kezdi nagy lendülettel a leányzó, aztán egy picit felsandít az égre, majd elmosolyodik. És Frej-jah szent nevére, nem káprázat; látom, ahogy a szemében félvillannak a dévaj fények, és biztos vagyok benne, hogy immár kész a meséje. És ez bizonyosan így lehet, mert szinte azonnal lelkesen folytatja is. – Szóval, este felébredtem arra, hogy meleg szél fúj. Rögtön tudtam, hogy ez csak a sárkány barlangjából jöhet, elvégre mi más lehetett volna meleg azon a hideg hegytetın?Így csendesen megkerestem a barlangnyílást, és leereszkedtem. Gondoltam, nagy lesz, ha találok egy hátsó bejáratot, amin keresztül meglephetjük Daalt. – Értem – szakítom félbe. – De elıtte miért nem szóltál nekem?

– Ó, mert arra gondoltam, hogy lehet, hogy a járat szők, vagy más okból járhatatlan, és nem akartalak feleslegesen zavarni. Meg egyébként is, neked szükséged volt az alvásra a nagy harc elıtt! – bólogat buzgón. Ezt a figyelmességet! Már majdnem kikérem magamnak, hogy helyettem mérje fel, mire van szükségem egy küzdelemhez, és mire nem, de aztán eszembe idézem; amit most hallgatok, az csak mese. Talán szép, de bizonyosan igen gyenge valós alapokon álló mese! Tehát semmi okom mérgelıdni felette. – Tegyük fel, hogy eddig elhiszem – sóhajtok nagyot. – És utána? – Nos, egyszer csak egy forduló után ott voltam Daal barlangjában. És azonnal indultam is vissza, mivel semmiképpen sem akartam megzavarni a sárkányt, de úgy látszik, ez is sok volt, mert felébredt, és már tátotta is a száját, hogy tüzet fújjon rám. Én gyorsan belegondoltam, hogyha elkezdek visszafelé futni a folyosón, akkor lehet, hogy a lángnyelv elér, így inkább beleugrottam a vízbe. Utána egy kicsit még kergetıztem vele, míg végül sikerült felmásznom a hátára. Azért oda, mert jól látszott, hogy az az egyetlen biztonságos hely a barlangban – fejezi be, és büszkén kihúzza magát. Magam eltöprengek, de nem a hallottakon. Egy szót sem hiszek az egészbıl, más kérdés foglalkoztat. – Amikor átmásztál a sárkány testén, miután beomlott a barlang, gondolom láttad, hogy miben halt meg. Vagy csak egyszerően agyonütötték a lezuhanó kövek? – kérdem, és szúrós tekintettel ránézek. Ez fontos kérdés, és nem fogom elfogadni, hogy valami szép mesével fizessen ki. – Egy nagy kı a fejére esett, és szétkente az agyvelejét. Abba halt meg. legalábbis más látványos sérülése nem volt – von vállat a leányzó, látszólag ıszintén. – Ami meg utána jön, azt lényegében tudod. Nos, valóban, innen már ismerem a történetet. Egy darabon. – És miután elvesztettem az eszméletemet? Utána mi történt? Hogyan kerültünk Sínembe? – kérdezek tovább, egyelıre elfogadva elıbbi válaszát. – Ó, nem volt nagy ügy! A hátamra kaptalak, és elvittelek a Reelani útig. Azért oda, mert az elég közel volt, és arrafelé csak van valami forgalom is. És tényleg felszedett minket egy kereskedı – mosolyog, aztán kicsit összevonja a szemöldökét – Tényleg nem emlékszel semmire, ami útközben történt? – kérdi csendesebben. És egy freitan nem hazudik, igaz? – Semmire – felelem ıszintén, bár szinte biztos vagyok benne, hogy ezzel csak tovább élesztem a lelkében lángoló mesélıi kedvet, és még egy kitalált történetet a nyakamba fog zúdítani. Ám nem ez történik. Thani elkomorodik, aztán csak ücsörög némán, lehajtott fejjel, és láthatóan töpreng valamin. Nem értem mi bánthatja, ám szeretném jobb kedvre hangolni, hát felajánlom, hogy elviszem csónakázni, ha kedveli az efféle mulatságot. Ha jól emlékszem, múltkori itt jártunkkor Si-Mejjel kimentek a tóra, tehát van okom ilyesmit feltételezni. Ám amikor felvetem az ötletet,

hökkenten néz rám. Aztán mégis belelegyezik, így lemegyünk a csónakházba, és kievezünk a tóra. Thani hamarosan tényleg jobb kedvre derül, és elkezd magyarázgatni a környékrıl. Hegyek neveit emlegeti, meg a hozzájuk tartozó meséket, amit ugyan én már régtıl ismerek, de hogy ı hol hallhatta ıket? És mivel kedves hangján még a rég hallott történeteket is érdekesen tudja elıadni, teljesen leköt, így nagyon késıre jár, mire visszatérünk a házba. A másnap már az útra való készüléssel telik, és bár Thani elıször hallani sem akar róla, de végül meggyızım, hogy jobb, ha segít. Délután átjönnek unokatestvéreim, velük hosszan elbeszélgetek, aztán elbúcsúzom tılük. És a következı hajnalon nekivágunk a Tetihuanába vivı útnak. Az utazás jól kezdıdik, remek idınk van. Armagedon frissen halad, élvezi a szabad levegıt az istálló bezártsága után. Mögötte Szöszmösz kocog, hamarosan elhagyjuk a völgyet. És persze Thani is jókedvően fecseg, hisz utazunk, én pedig a jövın töprengek, alig figyelve meséjét. Csak akkor kapom fel a fejemet, amikor a leányzó hirtelen elhallgat – Tessék? – Azt kérdeztem, hogy Mae Cristin melyik istent követi? Ezen elmerengek egy kicsit. – Nos, ez egy jó kérdés. Váltig állítja ugyan, hogy Szépszemő Lianát, de azt hiszem, hogy Mist, a Titokzatos jóval közelebb áll a lelkéhez. – És te, az unokája, ebben nem vagy biztos? – hökken meg a leányzó. – Nem. Tudod, a rejtélyek istenasszonyának követıi nagyon titokzatosak, és nem szeretik fennhangon hirdetni hitüket. Azt mondják, Mist még azt is megbocsátja nekik, ha idegen isteneknek áldoznak, a látszat fenntartása végett. Amúgy, miért érdeklıdsz? – Semmiség! – hagyja rám, és témát vált. – Én szinte semmit sem tudok Mistrıl. Miféle? – Hát, a Laurandrium alföldjén öt már elfeledték, de azt mondják, hogy itt, a hegyekben még uralkodik. Azonban én sem tudok róla sokat. – Mesélj csak, hallgatom! – kéri, én meg, mi mást tehetnék, mesélek. – Állítólag van néhány temploma az ember nem járta szirtek között, de ezek mindegyikének a helyét mély homály fedi. Oltára is kevés van, és azok sem feltőnıek, általában csak egy simára csiszolt kılap, vagy valami hasonló az egész, és csak apró jelekkel van rávetve, hogy Mistnek szentelte készítıje. Papjai is kevesen vannak. Általában egyszerő embereknek, vagy akár csavargóknak álcázzák magukat, és életük nagy részét utazással töltik, istennıjük által sugallt feladatokat teljesítve. Nagyon zárt, összetartó társaság, nemhogy papnak, de hívınek sem vesznek maguk közé akárkit! A kíváncsiságot tartják a legértékesebb emberi tulajdonságnak, akár az életüket is habozás nélkül kockáztatják, ha valami rejtett tudás megszerzésére nyílik lehetıségük. Ennek köszönhetıen általában sokmindennel tisztában vannak, de nem szívesen

osztják meg titkaikat senkivel, szerintük mindenkinek magának kell megfejtenie az élet rejtélyeit – fejezem be. Tulajdonképpen még soha sem találkoztam Mist egyetlen papjával sem, így tudásom leginkább szóbeszéden alapszik, meg a rendházunk könyvtárában fellelhetı töredékes utalásokon. A leányzó érdeklıdve figyel, végül gondolataiba mélyedve hallgat. Én élvezem a csendet. A hegyek is méltóságteljes némasággal szemlélik, hogyan kopik az út lovaink lába alatt. Bizony, hamarosan visszaérünk Tetihuanába. Vajon mi lesz utána? Nos, Frej-jah, te talán tudod, én nem is sejthetem. Én még azt sem vagyok képes elhinni, hogy megcsináltuk, hogy túl vagyunk rajta. És ez a hitetlenség lassan, de biztosan erısíti szívemben a kételyt; vajon Daal tényleg meghalt? Ám erre válasz nincs, illetve csak amit magam is tapasztaltam, meg amit Thani mesélt. És mivel nem hiszem, hogy megnyugtathatnám magamat holmi további fejtöréssel, hát hagyom az értelmetlen tépıdést, és megpróbálok más, kellemesebb dolgokra gondolni. Aztán eljön az este, és ekkor Thani minden bevezetés nélkül nekem szegez egy másik kényes kérdést. – Te ugye félsz attól az arlenitától? – kérdi vacsora után, már a tőz másik oldalán fekve, alváshoz készülvén. – Az ismeretlen mindig veszélyes! – térek ki az egyenes válasz elıl. – És az ı fekete praktikáit nem ismerem. Ki tudja, mire képes? – De te már igazi mágust is láttál! – Igen – hagyom rá. – És? Milyen volt, azon túl, hogy öreg? Mit lehet errıl mondani? – Régen volt, talán három éve is megvan már – kulcsolom össze a kezem a tarkóm alatt. – Akkor már dúlt a háború északon. Én egy kisebb csapatot vezettem, és azt a parancsot kaptuk, hogy szálljunk meg egy hegyfokot, és tartsuk, amíg odaér egy mágus. Valaki, akit Varázshatalmú Atot egy velünk szövetséges rendje küldött. Megjegyzem, gond nélkül teljesítettük feladatunkat, aztán megérkezett a mágus. Gyaloghintón hozták, és ötven feketeruhás szolga kísérte, mindnek az arcára volt tetoválva valami furcsa jel. Nem foglalkoztak velünk, amint megérkeztek, nekiláttak elsimítani egy tucat lépés átmérıjő, kör alakú részt a szirt alatt. Minket elküldtek, de engem érdekelt a dolog, és távolabbról, egy szikla tetején hasalva végignéztem a mágus ténykedését. Nem volt látványos. A gyaloghintóból kiszállt egy öregember, furcsa, fémabroncsos botra támaszkodva. Odament a letisztított rész közepére, aztán számomra ismeretlen jegyeket kezdett felkarcolni a köves földbe. Közben halkan kántált, olyan volt az egész, mint egy furcsa, darabos tánc. Órákig tartott. Aztán középre állt, valami port dobott a levegıbe, és ezzel vége volt. Visszaszállt a hintójába, és elmentek. Állítólag valami olyan szertartást végzett, ami megsegítette a diadalunkat. És utána tényleg megnyertünk néhány nehéz és fontos csatát. Ennyi a történet – fejezem be, és lehunyom a szememet.

Néha nagyon sajnálom, hogy nem értek a felsıbb misztériumokhoz. Thani is így érezhet, de ı ki is mondja. – Menı lenne mágusnak lenni! – Már te is öreg vagy hozzá, hogy elkezd tanulni, arról nem is beszélve, hogy állítólag csak azt fogadják be tanoncnak, akit istenük kiválaszt. De igaz szívedre, lenne kedved naphosszat ülni mindenféle poros könyvek felett? – Nem sok. Igazad van, hagyjuk. Inkább boszorkány leszek. Vagy szerinted ahhoz is öreg vagyok? Mit akar állandóan a boszorkányokkal ez a leányzó? – Nem tudom. Lehet, hogy nem. De aludnék. Jó éjszakát. –Jó, jó – hagyja rám, és aztán lassan elnyom minket az álom. A következı nap boldog eseménytelenségben telik el, és estére megérkezünk Tetihuanába. Paadre nagymester és lovagtársaim már a városkapuban fogadnak minket, azokkal a köszöntı formulákkal, amik rendházunk regulái szerint megilletik mindazokat, akik Frej-jah valamely fontosabb küldetésébıl érkeznek, gyıztesen. Kisebb ünneplı menet élén lovagolunk be a rendház épületéig, ahol az udvaron végre a formaságoktól mentesen is üdvözölhetjük egymást. Thani módfelett élvezi az ünneplést, de engem fáraszt, minduntalan a Reelanból való visszatérésemet idézi. Aztán a leányzót a lakosztályába kíséri egy szolga, és én pedig végre egyedül maradok Paadréval, a nagymester szobájában. Részletesen beszámolok neki utunkról, mint ahogy kötelességem is, amirıl viszont saját emlékeim nincsenek, arról szőkszavúan nyilatkozom, fıleg arra a néhány tényre támaszkodva, amit Mae Cristin megosztott velem. Thani beszámolóiból egy szót sem veszek át, hisz ki tudja, mi abból az igaz. – Dicsıséggel jártatok, és rendünk hírneve ismét nıtt tetteitek nyomán. Köszönöm! – mosolyog végül Paadre, aztán a múlt emlegetése helyett a jövıre tereli a szót. – Most azonban még várnak rád feladatok, például apád győrőjét vissza kell vinned. – Persze – bólintok. – Gondolod, hogy visszamehetek Wareenbe? Ugyan kitiltott, de lehet, hogy most már nem mer ellenem tenni – vetem fel, bár magam sem igazán bízom szavaimban. – Talán visszamehetnél, bízván puszta hírnevedben. De én közben gondolkodtam a dolgon, és találtam biztosabb megoldást. Írtam egy menlevelet neked, hogy a rend nevében menj Wareenbe, és vizsgáld meg, hogy az még mindig „Gyızhetetlen Frej-jah igaz vára-é” – mosolyog rám, több, mint gúnyosan. Magam is elhúzom a számat, nagyon tetszik az ötlet. – Apám módfelett dühös lesz, hogy ily szemtelen módon teszed semmissé parancsát, amellyel kitiltott otthonról! – figyelmeztetem Paadrét. – Legyen! Ugyan, mit tehet egy sárkányölı hıssel szemben, akit a rend támogat? Ha csak a hajatok szála is meggörbül, földig rombolom azt a patkányfészket! – húzza ki magát a nagymester, és nem kételkedem a szavaiban.

És abban sem, hogy ezzel apám is tisztában van. Továbbá nagyon elnyeri tetszésemet, hogy ily módon, ha csak ideig-óráig is, de fölé kerülhetek. Legalábbis ha mint a rend küldötte látogatom meg, akkor már nem parancsolhat nekem, és ez érdekes változást fog hozni eleddig igen egyhangú kapcsolatunkban! – Jó, ha te vállalod a kockázatát, akkor én is – nevetek a nagymesterre. – Akkor ez így lesz – bólint Paadre, és tovább lép. – Tehát egy arlenitának megígérted, hogy megküzdesz vele, ha visszatérsz. Én közben megegyeztem a Főzkarolókkal. Semmit sem kértek, nyilvános bocsánatkérésen túl, de ık is figyelmeztettek, hogy Hajló Nád testvérük vérbosszúnak tekinti az ügyet. Ezen elmerengek egy kicsit. – Hallottam már a nevét. İ volt, aki elátkozta Hisne erdejét, és ott azóta vadász nem ejtett vadat, ha igaz a szóbeszéd. – Igen, ı volt az. Nagyerejő, istene kegyében áll – bólogat Paadre, aztán közösen hallgatunk. Törjük a fejünket valami megoldáson, amiben nem sérül becsületem, és mégis elkerülhetı a küzdelem. – Mi lenne, ha személyesen keresném fel a kolostorukat, és ott megpróbálnék magam megegyezni a fıpappal? Annak a parancsait neki is követnie kell – vetem fel végül. – Bizonyosan – vonja meg a vállát Paadre. – De ha nem sikerül egyezségre jutnotok, akkor lehet, hogy ott kell megküzdenetek, a számára ott– honi területen. És nem lenne jó neki megadni ezt az elınyt. Végül is, ı a kihívó! És nem igazán hiszek a megegyezésben, én már nagyon sokat ajánlottam fel nekik. Még birtokot is – morogja rosszkedvően. Hát, ezek szerint nincs sok esély a kérdés békés rendezésére. – Jó, akkor még gondolkodom, hogy hogyan legyen. Legfeljebb tényleg megküzdünk. Végül is, megígértem neki – sóhajtok. Most túl fáradtnak érzem magam, hogy a jövın törjem a fejemet. – Hát, még tényleg nem vagy túl a küldetésen – hagyja rám Paadre. Én felállok, és elsétálok az ablakig. Már sötét este van, odakint fénylenek a csillagok. – Tudod, Paadre, ennek ellenére csak egy dolgot félek, de nagyon – kezdem, és nehezemre esik az engem már napok óta ırlı kételyrıl beszélnem. – Igazából én nem láttam, hogy Daal halott. – De ott voltál mellette! Rászakadt a mennyezete a barlangnak! – hallom magam mögött a nagymester hitetlenkedı hangját. – Igen, persze. De mégis – fordulok vissza az ablakból. – Szóval szerinted igaz a halálból visszatérı fekete féreg legendája. – Daal fehér volt. Még utalást sem láttam sehol fehér sárkányra! Bánt, hogy nem másztam át a tetemén, és nem néztem meg jobban. El kellett volna választani a fejét a törzsétıl! – rázom meg dühösen a fejemet.

– Ne vádold magad, sebesült voltál, csoda, hogy túlélted! – int le Paadre, aztán egy kicsit gondolkodik. – A lány azt mondja, hogy meghalt. – Thani úgy hazudik, mit a vízfolyás, minden ok nélkül, szeszélybıl – mordulok fel. Nem szép ezt állítani valakirıl, de itt most fontos dolgokról van szó. – De ı látta Daalt, tehát tudja az igazat. Behívatom, és meghallgatjuk! – dönt Paadre, és már cselekszik is. Idegeskedve várom, hogy visszatérjen a szolga, aztán hamarosan nyílik az ajtó, és belibeg Thani. – Szervusz, Paadre! – köszön oda a nagymesternek, aztán felém is bólint. – Mi kell? – Te láttad a sárkányt, miután beomlott barlangja – kezdi nyíltan Paadre, és nem látszik megrendültnek a leányzó kötetlen stílusa miatt, amit pedig a múltkor még nehezen viselt. – Aha. Ha kíváncsi lettél volna az élménybeszámolómra, amit az imént fejeztem be, akkor ezt tudhatnád. Egyébként sietek vissza a fiúkhoz, úgyhogy bökd ki, mi bánt! – teszi még hozzá, célzatosan. Frej-jah, mit mesélhetett, és kiknek? – Te azt állítod, hogy meghalt – folytatja Paadre. – Igen. Kifolyt az agyveleje. Láttam – bólint Thani határozottan. És ezt már Sinemben is mondta, ha jól emlékszem. – Megesküdnél rá? Az istened nevére? – kéri Paadre feszülten. – Persze – bólint a leányzó könnyedén, aztán esküre emeli a kezét. – Láttam, hogy Daal halott, esküszöm Szépszemő Lianára! És teljesen ıszinte tekintenél végigmér minket. De Frej-jah, hát lehet neki hinni, akár még ebben az igazán alapvetı kérdésben is? Hisz amikor elhagytuk Solt, akkor még Tőzırzı Ulinomra esküdött, és most Szépszemő Lianát emlegeti, épp oly könnyedséggel. Egyáltalán, van istene? Ki lehet az az égi hatalom, amely magához közelállónak érezheti ezt a beláthatadanul szeszélyes lelket? Ám alighogy felteszem magamban a kérdést, már sejtem a választ is. – Nem, Thani! – rázom meg lassan a fejemet. – Mistre esküdj! Thani érdeklıdve felvonja a szemöldökét, aztán vállat von. – Tılem! Esküszöm mindenek felett való Mistre, a Titokzatosra, hogy Daal halott – aztán egy kis szünetet tart. – Most elmehetek? És bár nem gyızött meg maradéktalanul, de mit tehetnék, ezt már elfogadom, és nagymesterem is így láthatja. – Elmehetsz, Thani lányom! – bólint Paadre. – Mae Thani, ha kérhetném! – szól vissza a leányzó, és egy hercegnı is megirigyelhetné a szemébıl sütı gıgöt, ahogy rendre inti az oly sok csatát gyızelemre vivı nagymestert. Majd távozik, ahogy jött, könnyedén és frissen.

– Gyızhetetlen Frej-jah nevére, vele mit kezdjünk? – sóhajt Paadre, a becsukódó ajtót bámulva. Vállat vonok. – Felnevelem. Rám bízta solbéli fıpapunk. Remélem, a rend segít. – Persze. Tartozunk neki, a mi küldetésünket járta. De nehéz lesz neki férjet találni – rázza meg a fejét a nagymester. Ebben nem kételkedem. – Nem baj, legfeljebb rajtam ragad, vénlányként. Már egész jól megtanultam elviselni. – Meg aztán, északon úgyis ingatag a béke, szerintem hamarosan megint kitör a háború, aztán a harctérre csak nem fog követni! – mosolyog rám cinkosan Paadre. Ebben viszont koránt sem vagyok biztos, de azért rábólintok, és a nagymester folytatja. – Daal miatt pedig ne aggódj. Meghalt. És bár ezzel kapcsolatban is vannak kételyeim, de megint csak bólintok. – Meghalt. Ha pedig még valaha hallanánk felıle, hát visszamegyek, és befejezem, amit elkezdtem! – válaszolom végül, saját lelkiismeretem megnyugtatására. És mivel már minden fontosat megbeszéltünk, engedélyt kérek a távozásra. Már így sincs sok idım, nemsokára kezdıdik a tiszteletünkre adott lakoma. Miután kilépek Paadre lakosztályának ajtaján, átsietek a szobámba. Bent elsınek egy mellvért ötlik a szemembe, amit valaki, míg én távol voltam, az ágyamra készített. És ott vannak mellette a kar– és lábszárvédık, meg minden, ami egy páncélzathoz hozzá tartozik, a fegyvereket is beleértve. Kissé hitetlenkedve vizsgálom meg ıket, bár számítottam valami hasonlóra, hisz a rendnek kötelessége gondoskodni lovagjai felszerelésérıl, de elképeszt a holmik finomsága. Láthatóan Kir-lanban kovácsolták, vagy legalábbis ott tanult a mester, aki készítette. Egy vagyont érhet, de persze, nem ez számít. Gyorsan felöltöm, és csak most tudatosul bennem, hogy mennyire kiszolgáltatottnak is éreztem magamat az elmúlt napokban, páncél nélkül, mindössze azzal a díszes markolatú karddal felfegyverezve, amit Sinembıl hoztam magammal, Mae Cristin ajándékaként. Aztán övembe tőzöm a tırt, kézbe veszem a pallost. Egyszerően tökéletes a fegyver súlyelosztása. Végigcsinálom a nyolc lépéses formát, és szívem szerint azonnal megcsinálnám a hatvannégy lépésest is, de hát nincs idım, várnak rám. Lemegyek az étkezı terembe, ahol már szinte mindenki ott van, még meg is éljeneznek, amikor belépek. Aztán elfoglalom a helyemet Paadre jobb oldalán. A másik oldalon már ott ül Thani, és lelkesen szóval tartja környezetét. Majd Paadre néhány szóval elmondja, hogy miért is győltünk össze, és elkezdıdik a vacsora. A hangulat hamar emelkedetté válik, és már a második fogás felhordásakor többen kérik, hogy meséljük el kalandjainkat. Engem kissé

feszélyez a kérés, sosem szerettem dicsekedni, így szabadkozom, de hát Thaninak nincsenek gátlásai. Amint lehetısége van rá, azonnal talpra pattan, sıt, feltérdel a székére, hogy jobban kiemelkedjen a hallgatóságából, és nekikezd mesélni. Szépen főzött mondatokkal, izgalmasan adja elı történetét. Ha jól számolom, ez a harmadik változata a mesének, amit van szerencsém meghallgatni, és mint az elızı kettı, ez is tele van újdonsággal. Hamarosan mindenki lenyőgözve figyeli az elıadást, Paadre az egyetlen, aki zavartnak tőnik, és néha ideges pillantásokat vet rám. Hát igen, ı tılem is hallotta már kalandjainkat. Én kis vállvonással válaszolok, most mit lehetne tenni? Lehet, hogy a többi legenda is így született? Sajnálnám, hisz például mennyire kedveltem gyermekoromban Sárkányölı Fiare történetét! De nincs szívem leinteni Thanit, hisz nagyon élvezi, hogy ı lehet a figyelem középpontjában, és végül is, nem mond semmi végzetes ostobaságot. Sıt, szinte hihetı az elıadása. Amikor befejezi, megéljenzik, aztán folytatódik az étkezés. A szolgák buzgón hordják az italokat, és hamarosan mindenki élénk beszélgetésbe merül. Egyedül Paadre az, aki csöndes, karosszékében hátradılve iszogat, és figyel. Én másik szomszédommal, Yeinnel társalgok, mindenféle érdekes dolgokról. (Nemrég látott egy Seel-lovagot, akinek kardpengéje egyik oldalt be volt fogazva, és most nagyon érdekli a kérdés, hogy lenne-e értelme egy pallost is bereszelni, főrészfogasra. Én élénken tiltakozom, csak ne vegyünk már át ilyen aljas trükköket, és pont a Pusztító embereitıl, de bennem is feltámad a kíváncsiság, ki kéne próbálni.) Néha vetek egy-egy pillantást Thanira, aki láthatóan remekül szórakozik, és ezenközben fecsegve szórakoztatja fıleg fiatalabb lovagokból álló hallgatóságát is. Közben pedig iszik. Ha jól számolom, a harmadik pohárnál tart, amikor megelégelem, és némi torokköszörüléssel felhívom magamra a figyelmét. İ csak undok pofát vág, de amikor a szolga legközelebb arra jár, és tölteni akar neki, akkor nevetve húzza el poharát, és kedvesen szabadkozik, hogy már nem kívánja az italt. Szerintem most is hazudik, ám nagyon örülök, hogy ha nem is mindig, de legalább néha hallgat rám Aztán lassan véget ér a mulatság, társaim kezdenek kidılni, egy idı után magam is belefáradok, és visszavonulok a szobámba. Hajnalban ébredek arra, hogy dörömbölnek az ajtómon. Fáradtan tápászkodom fel, kissé fáj a fejem, de mielıtt elérhetnék az ajtóig, az kinyílik, és betoppan Thani. – Azt hallottam, hogy itt akarsz hagyni! – támad rám azonnal, és nem csak szóban, de tettleg is. Váratlanul ér, hogy fel akar lökni, visszaesek az ágyra, ı pedig elkapja a mellvértemet a nyakamnál. – De ha van pofád ezt megtenni, kikaparom a szemedet! – fenyeget, teljes komolysággal. Finoman megfogom a csuklóit, és eltolom magamtól, mielıtt valami kárt tenne magában, és megpróbálom követni az eseményeket.

– Lassabban! Mit hallottál? – Hogy elmégy a Főzkarolók kolostorába, kicsinálni Hajló Nádat, és engem meg itt hagysz, valami lányoknak való helyen! Átkozott áruló! – És ezt ki mondta? – kérdem. Mit mondjak, egyelıre nehezemre esik a felfogni a helyzetet – Valaki! Mindenki! Tegnap este mesélték a fiúk! – És te elhitted? – kérdem lassan, és lényegesen halkabban. – Miért, itt állítólag tilos hazudni, nem? – kérdez vissza. – De igen, hazudni tilos, ám tévedni szabad. Valóban volt róla szó, hogy elmegyek a Főzkarolókhoz. De még nem döntöttem! – válaszolok, még mindig higgadtan. Lassan kezdek felébredni; ki, és honnan tudhatott arról, amit én négyszemközt beszéltem Paadréval? Igazán elképesztı módon terjednek a hírek ebben a rendházban, mintha nem is freitanok, hanem pletykás vénasszonyok laknák! – De elviszel, igaz? – folytatja Thani, habozás nélkül. – Minek? Veszélyes dolog felkeresni a Tavaszváró kiismerhetetlen híveit! – De én sokat próbált, sárkányölı harcos vagyok! Ugye elviszel? – Thani, az, hogy fegyvert kötsz az oldaladra, az kevés, azzal bánni is tudni kell! – De tudok vele bánni! – hisztizik, aztán beáll vívóállásba, és elképesztıen pontatlanul, de felismerhetıen elıadja a hiani tır nyolc lépéses formáját. Én döbbenettel nézem végig, igazán el sem tudom képzelni, hogy ezt hol láthatta! – Nos? – kérdi a végén. – A harmadik lépésnél sokkal jobban emeld ki a könyöködet – motyogom magam elé, inkább a megszokástól vezérelve. Sokaknak tanítottam én már ezt! İ persze nem erre kíváncsi. – Elviszel? – rágja tovább a fülemet, én meg beletörıdötten bólintok. – Ha elmegyek, elviszlek – hagyom rá, és már most tudom, hogy ezt nagyon meg fogom bánni, ha egy kicsit magamhoz térek. – Na azért! – veti fel a fejét, és távozik. Csattanva csukódik be mögötte az ajtó, én meg egyedül maradok szolid másnaposságommal.

THANI avagy ki mondta azt a baromságot, hogy a virág a szeretet szimbóluma?!

Q persze hamarosan felébred, de elég meggyızıen szimulálja azt, hogy ı beteg, és ezzel eléri, hogy még pár napot lustálkodhasson. Az elsıt rögtön arra használja fel, hogy lóháton elcsavarogjon, de bezzeg amikor ezt számon kérem tıle, akkor máris elkezd bicegni! Másnap reggel a tó felıli teraszon lelek rá, épp menetgyakorlatot tart. Én meg nézem, egyszerően csak mert tetszik a fickó. Aztán még arra is adódik lehetıség, hogy egy szép, érdekes élménybeszámolót tartsak. Igyekszem kitenni magamért, és izgalmas sztorit elıadni. Lovagom nem is kötekedik sokat, tehát nyilván jó a mesém Mindössze Daal halálának a körülményei érdeklik behatóbban, de ebben a kérdésben szigorúan tartom magam az agyvelıs figurához. Aztán továbblépünk a történetben, és nem kevés csalódással szembesülök a ténnyel; Q tudatában nem hagyott mély nyomot, hogy megcsókolt. Azzal mentegetem a helyzetet, hogy akkortájt a tudata éppen messze járt, de ettıl még kiábrándító marad az egész. El is komorulok, aztán majd beleesek a tóba, amikor lovagom holmi csónakázgatással akar vigasztalni. Ám ekkor meglátom Si-Mejt a bálteremben, és tuti, hogy felénk tart, hát beletörıdöm a sors akaratába, és kimenekülünk a vízre. Másodjára már nem olyan borzalmas, és amint levegıhöz jutok, rögtön fecsegni is kezdek, félelmem feloldandó. Azokat a lüke kis történeteket adom elı, amiket Si-Mejtıl hallottam, persze pár érdekesebb momentummal feldobom ıket. Az eredmény jó közepes, de Q udvarias, és érdeklıdve hallgat. Ezzel el is telik a nap. Másnap megjelenik Vilnem és Arin, ám sajnos, nincs lehetıségem velük foglalkozni, mert sürgıs csomagolni valóm van, hála minden isteneknek! És ez az egész útra készülıdés végül is érdekes, fene hitte volna, hogy ennyi apróságra kell gondolnia annak, aki nekivág a nagyvilágnak! És másnap elindulunk Tetihuanába, ami klassz! Útközben megpróbálom megtudni, hogy mégis mekkora jutalomra tarthatunk számot, de az én kedvesem nem szívesen beszél a kérdésrıl. – Thani! Mi szent küldetésben jártunk, hogyan kérhetnénk érte bármit is! – Egy szent hısnek is kell ennie! Meg innia, ruházkodnia, és nekem speciel még a szerencsejáték sem tilos, mint egyeseknek! – Akkor sem kapunk semmit, pusztán a dicsıség a mienk! – köti az ebet a karóhoz. – Számszerősítve ez mit jelent? – Semmit! Elméletileg semmit! Aha, hát csak kibújt a szög a zsákból! – És gyakorlatilag? – Gyakorlatilag engem eltart a rend. És mivel te is a rend küldetésében jártál, ezért téged is, arról nem is beszélve, hogy az semmit sem változott, miszerint nekem fel kell nevelnem téged. Tehát a jövıd biztos. A patkányverseny, az már nem – fejezi be, rém zordan.

– Fenébe a patkányversennyel! Elég érett vagyok már a hamiskártyázáshoz! – morgolódom, de azért elégedett vagyok. Ezek szerint valamit tutira kapok, a részletek meg majd kiderülnek! És hát ugye, az a bizonyos dicsıség sem semmi! Ezt elıször akkor tapasztalom meg, amikor megérkezünk Tetihuanába. Egy csomó fénylıre suvickolt páncélú lovag fogad minket, aztán Paadre tart egy csodás beszédet, amiben Daal legyilkolását a legnagyobb legendák hıstetteihez hasonlítja, és más baromságokat is mond; az egész fene jól hangzik. Aztán díszmenet élén megyünk a rendházig, van virágesı, ünneplı tömeg, meg minden flanc, amit végül is, ha belegondolok, jól kiérdemeltünk. Amikor megérkezünk a rendházba, egy szolga megmutatja a szobámat, de nem ám azt a kis lyukat kapom, amit a múltkor, hanem rendes, háromszobás lakosztályt, amögött az aranyozott kovácsoltvas kapu mögött, ahol Lady No szobája is van. Bár kicsit ideges vagyok az ellentmondást oly nehezen tőrı hölgy közelsége miatt – vajon feltőnt-e neki, hogy hiányzik az egyik győrője? –, de szerencsére nem futok vele össze. Épp befejezem szobám felderítését, amikor egy szolgálólány jön, és megkérdi, hogy ugyan fogadnám-e Hertet. – Na ja, hogy fogadnám! Jöhet! – bólintok. – De hölgyem, az ön hálójába férfi nem léphet! –Jó, jó, értem, megyek már! – törıdöm bele, strapás ám úrinınek lenni! –Ja, és a megszólításom Mae Thani! – mordulok még rá. Ha már úrinı vagyok, akkor csináljam izomból! Kint, a vaskapu elıtt Hert vár egy szál virággal a kezében, és amint meglát, féltérdre ereszkedik. – Örülök, hogy ismét láthatom, Thani kisasszony, és szeretném meghajtani a fejemet dicsıséges színe elıtt. És meghajtja. Én picit zavarban vagyok, miközben átveszem a felém nyújtott gizgazt. – Izé, és? – kérdem, lilám nincs, hogy mit kéne most csinálni, és semmiképpen sem szeretném megbántani ezt a kedvesen hülye kölyköt. – Visszahoztam a nálam maradt bábukat is – folytatja, és egy erszényecskét nyújt, felém, tele frissen csengı érmékkel. Ja, persze, Eshu pénzével kiseztünk a távozásunk elıtti estén! –Á, tartsd meg, nekem van másik! – hagyom rá nagyvonalúan, hisz immár gazdag sárkányölı vagyok. – Köszönöm – bólint, de még nem távozik. – Néhány barátommal arra kérnénk Thani kisasszonyt, hogy tiszteljen meg minket csodálatos kalandjainak elmesélésével – folytatja. Erre pedig nem lehet nemet mondani! –Jó, ugorjunk át a haverjaidhoz, aztán én szívesen mesélek! – válaszolom. Egy társalgóba vezet, ahol hozzá hasonló korú srácok várnak minket. Rögtön széket tolnak alám, én pedig nekikezdek elmesélni „csodálatos kalandjaimat. A fı hangsúlyt titokzatos megérzéseimre, és az általam végzett fekete praktikákra

helyezem, mivel ık boszorkánynak hisznek, és nem akarom lerombolni az illúzióikat. Aztán még elfecsegünk más dolgokról is, de mielıtt igazán belemelegedhetnék, vége szakad a traccspartinak, és hívat a nagymester. Ezt gyorsan letudom, az érdekli, hogy Daal halott-e. Esküdözöm az összes istenekre, hogy naná, de magamban kissé aggódom, lehet, hogy Q sejt valamit? Meg az is frusztrál egy kicsit, hogy lovagom éppen Mistet emlegeti. Ám azért bízom benne, hogy nem lesz balhé belıle, elvégre minden istenek közül Mist az, aki a leginkább hálás lehet nekem! Nagyon sokat mernék tenni rá, hogy az ı sárkányát nem öltem meg kis kirándulásunk alkalmával! Bár ebben némi szerepe azért Mae Cristinnek is volt, de lényegében rajtam múlt az egész, nem? Ezzel bíztatom magamat, aztán amint kiszabadulok Paadre szobájából, jön egy szolga, és figyelmeztet, hogy hamarosan kezdıdik a tiszteletünkre adott lakoma. És hát ez egy olyan mulatság, amit semmiképpen sem hagynék ki, így visszatrappolok a szobámba, megfürdök, elpiperészkedem, és szerintem rém csinosan megyek le az étkezıbe, bár koránt sem vagyok annyira szívtipró jelenség, mint Mae Cristin bálján. De azért van hatásom, hamarosan elıkelı lovagok vesznek körül, és lesik a szavamat. Nagyon bírom. Késıbb, mivel kérik, elmesélem nekik is a sárkányölés menetét. Igyekszem érdekes, új fordulatokat szıni a történetbe, mivel nagyon utálom állandóan ismételni magamat. Azt hiszem, jól sikerül, mert megéljeneznek, aztán folytatjuk a fecsegést. Közben gyakran átlesek a Paadre másik oldalán ülı kedvesem felé, de ı talán az egyetlen, aki nem érdeklıdik irántam, valami holt unalom témáról beszélget a szomszédjával, és mint mindig, most is rém komolyan veszi magát. Olyan éjféltájban véget ér a mulatság, Q legalábbis lelép, és körülöttem is már csak ketten, vagy hárman vannak. – Holnap találkozhatnék a kisasszonnyal? – kérdezi egyikük, aki végig nagyon tágra nyílt szemekkel bámulta a melleimet. – Nem tudom – vonogatom a vállaimat, semmi kedvem a fazonhoz, és úgy döntök, hogy szívem szerelmére kenem a lerázását. – Nem tudom, hogy mikor indulunk tovább Solba, beszélnem kell Qval – magyarázkodom. – Nem hiszem, hogy Q al Aquim hamarosan indulna Solba, hisz azt tervezi, hogy elmegy a Főzkarolók rendházába, hogy leszámoljon az ıt kihívó Hajló Náddal. Amíg ı távol van, addig szívesen vállalom a szórakoztatását, Thani kisasszony! – mosolyog. Én visszamosolygok, de lelkemben fellobban a haragvó tőz. Szóval ez a szemétláda Q az én beleegyezésem nélkül akar ellógni, hogy szétveresse a képét azzal a tapló arlenitával! Akirıl pedig még azt sem tudja, hogy miféle fekete praktikákra képes! Ezt a felelıtlenséget nem hittem volna róla! Ez kész öngyilkosság! És ráadásul engem kihagyna belıle! Gyorsan visszavonulnék, hisz komoly megrázkódtatás ért, de a lovag nem tágít. – Szóval, holnap elkísérhetem egy sétára, hogy megmutassam Tetihuana nevezetességeit? – kérdi.

Mit is mondott Q, hogy kell az ilyeneket lerázni? – Na figyelj, fafej, ha meg akarsz fektetni, akkor jobb, ha már most leteszel róla, mielıtt letépem a tökeidet, én Q nıje vagyok, és pont! A hatás egyszerően fantasztikus, szerintem levegıt sem kap, és én a keletkezı szünetet kihasználva lelépek. Visszamegyek a szobámba, de fáradtság ide vagy oda, nem tudok aludni, csak forgolódom, és dühöngök. Még nem is pirkad, amikor megunom, és felkelek. Átmegyek Q szobájába, és határozottan bedörömbölök. Persze, hogy eszébe sincs kinyitni, de engem ma nem fog megúszni, lazán feltöröm az ajtót. (Ez a hiani tır hasznos kis kacat, sokkal jobb az ilyen ormótlan zárakhoz, mint a csatjaim!) Amint bejutok határozott hangon kérem számon árulását, és persze az lesz a vége, hogy megígéri, magával visz. A jól végzett munka örömével térek vissza a szállásomra, és aztán nyugodtan, mélyen alszom, egészen estig. Akkor is csak azért kelek fel, mert bejön a tegnapi lány, és közli, hogy Q akar velem beszélni. Megadóan magamra kapkodom a ruháimat, aztán kisétálok hozzá. – Legalább te kímélhetnél ezzel a „hölgyek szobájába nem lépünk” baromsággal! – ásítozom. – A rendház szabályai mindenkire vonatkoznak, még a nagyságos Mae Thanira is – válaszolja mogorván, és elég morcnak tőnik amúgy is. – Készülj, holnap indulunk Lase erdejébe, a Főzkarolókhoz. – Ó. Ez remek. Az milyen messze van? – Egy napi lovaglás. – És készüljek visszaútra is, vagy annyira azért nem kell optimistának lenni? – kérdem vigyorogva, mert imádom ám frusztrálni szívem lökött lovagját, aki most éppen frusztrálható állapotban van. És tényleg, láthatóan felszikrázik a szeme. – Készülj a legrosszabbakra – veti oda, aztán lazán meghajol (szerintem csak pusztán szórakozottságból), és távozik. Hát, ez elég kiábrándító, tehát szívem rettenthetetlen lovagja fél az arlenitáktól! Mi másért zavarná, hogy meg kell küzdenie Hajló Náddal? – Legközelebb senki, de senki kedvéért ne kelts fel! – szólok még oda a lánynak mogorván, aztán ismét egyedül maradok. Elmélázva visszafekszem, persze aludni nem tudok. Felvetıdik bennem, hogy elnézhetnék valami mulatságot keresni, de aztán ezt elvetem, és csak heverészem, forgolódom, elmélkedem. Nem örülnék, ha Qnak valami baja esne miattam. Az más kérdés, hogy ugyan ki lenne képes ıt legyızni? Ezzel nyugtatgatom magamat, aztán, biztos, ami biztos, felkelek, és kétszer végigcsinálom a hiani tır gyakorlatát, különösképpen ügyelve a kiemelt könyökre. Ezek után, bár már hajnal felé jár az idı, visszafekszem az ágyba, mivel már megint álmos vagyok, és gyorsan el is alszom. Arra ébredek, hogy kedves lovagom rázza a vállamat. – Most akkor bejöhetsz, vagy nem? – fordulok a másik oldalamra.

– Nem. Csak éppen közölni szeretném, hogy most indulok. Ha elkészülsz öt perc alatt, akkor jöhetsz. Hoppá, már megint majdnem átaludtam valami fontosat! – Hát te nem tudsz nyugton maradni egy pillanatra sem! – ülök fel az ágyban, és az álomnak annyi, felébredek helybıl. – Thani, majdnem egy teljes napot átaludtál. Szóval, öt percig még várlak. – közli, aztán távozik. Az anyukáját! Eszement tempóban öltözöm, és közben még a lány is idegesít. – Bocsásson meg Mae Thani, de azt mondta, hogy ne engedjek be senkit. Q úr már harmadjára volt in, és most nem volt hajlandó elmenni! Egyszerően betört, erıvel! Nem tudtam neki ellenállni! – siránkozik. Nekem magyarázza? Qnak senki sem tud ellenállni! – Nyughass már, inkább segíts! Hol a harisnyám? És a fegyverem, a csatjaim, és a féső? Négy és fél percnyi tökéletes káosz után futva rohanok az istállóba, és akkor esek be az ajtaján, amikor Q éppen kilovagol. –Jövök már, várj meg! – bíztatom, fél lábon ugrálva, és sikeresen felhúzom a másik csizmámat is. Aztán tényleg jövök. És a piszok is erre készült, mert Szöszmösz is fel van nyergelve, hát felpattanok rá, és követem Armagedont. Egy számomra idegen úton hagyjuk el a várost, illetve inkább csak ösvényen, ami meredeken fut a kopár hegyoldalban. Lovam jókedvő, de Q morc és hallgatag, azt hiszem, ezzel azt titkolja idegességét, de persze ha ezt szóba hoznám, akkor letagadná. Hát én sem zajongok nagyon, csak bámészkodom, és közben azon gondolkodom, hogy mennyire félek én az arlenitáktól. Az eredmény kiábrándító, tulajdonképpen nagyon. Déltájban átkelünk valami szoroson, és innentıl kezdve változik a kép, lefele tartunk, egy kedves, és nagyon zöld kis völgybe. Hamarosan erdıben visz az utunk, ami szép, de fenyegetıen csöndes. Aztán a semmibıl elénk lép két csuhás. – Kik vagytok, és miért kerestétek fel Tavaszváró Arleen, az élı lelkő istennı templomát? – kérdi az egyik. – Q al Aquim vagyok, freita lovag, kísérım neve pedig Thani. A fıpaptól szeretnék audienciát kérni – válaszolja lovagom, ami szerintem egy rém udvarias megfogalmazása annak, hogy agyon akarjuk verni Hajló Nád testvérüket. Illetve, ha belegondolok, agyon akarjuk verni? De ezt a kérdést nem tehetem fel, mert az egyik csuhás int, és elkezd minket vezetni Q azonnal leugrik a nyeregbıi, én követem példáját, aztán megyünk a látszólag totál átjárhatatlan bozótban. Végül, egy kisebb tisztáson a pap Q felé fordul. – Innen csak te kövess! – parancsolja, és szívem lovagja engedelmeskedik. – Itt maradsz! – szól még vissza nekem, mintha bármi okom is lenne elbóklászni, majd távozik az arlenitával együtt.

Én egy ideig nyugisan várakozom, de semmi sem történik. Aránylag meleg van, mindenféle bogarak zizegnek a levegıben, az összhatás egyszerően unalmas. – Itt maradsz, Armagedonnal együtt, és nagy baj lesz, ha nem viselkedtek jól! – intem végül Szöszmöszt, aztán becsörtetek a bozótba. Isteni ez az erdı, szebb, mint amit a Sidraki dombok között láttam, tágra nyílt szemmel bámészkodom, követem az orromat, és csodálom a nagyra nıtt gizgazokat. Végül egy furcsa tisztásra lyukadok ki. Finom, selymes füve van, hatalmas fák veszik körül, és középen, egy átfolyó patakocska partján ısöreg főz áll. Közelebb sétálok, és teljesen belefeledkezem a látványba. – Idegeneknek tilos engedély nélkül a szentélyben tartózkodniuk! – rezzent fel egy hang a gondtalan nézelıdésbıl. Odakapom a fejemet, és nem csodálkozom, hogy Hajló Nádat látom, kedvenc farkasa társaságában. – Bocs, nem tudtam! – védekezem, és hátrálok pár lépést. – Tudod, Q is itt van ám, mindjárt jön, megverekedhetsz vele, ha ez a szíved vágya! – magyarázom kapkodva, idegesít, hogy kettesben vagyok vele, és ráadásul az ı istenének a szent helyén. – Ugyan, kicsi lány, miért rántod magaddal a romlásba azt a híres freitant is? İt nem bántanám, csak veled van számadásom! İ miért haljon veled? Légy bátor, vállald el a tettedet! – válaszolja, halk, sıt, szinte suttogó hangon. Csodálkozva hallgatom, ezek szerint ı sem akar megküzdeni Qval. Talán fél? És tök rossz ám belenézni a fekete szemébe, el is kapom a pillantásomat, amint befejezi a szövegelést. Csak éppen nem szeretem, ha meg akarnak gyızni valamirıl, és ráadásul ebben a kérdésben megingathatatlan véleményem van. – Miért, az talán okés, hogy neked bekrepál az öcséd , és te erre még egy ártatlan kis csavargót is ki akarsz csinálni? Ezek után te nem ítélhetsz el, hogy inkább hagyom Qt, hogy verekedjen helyettem, ı ebben amúgy is jobb nálam! – közlöm vele az álláspontomat habozás nélkül. Az arlenita csak elmosolyodik. – A vérbosszúnak ısi hagyományai vannak! – Ja, de a lényeg ettıl változatlan, téged frusztrál, hogy baj érte a testvéredet, és ezt le szeretnéd vezetni valahogy. Ami rendben is van, de miért rajtam? – Megloptad. Ez bőn. İ semmit sem tett ellened. Te elvetted az életét. A semmiért! – magyarázza, és közelebb sétál. Én hátrálok, és közben beszélek. Nem mintha meg akarnám gyızni, az ırültek nem hallgatnak a szép szóra, csak idıt szeretnék nyerni. – Tudod, azért ı sem tök ártatlan. İ is tudhatta, hogy veszélyes úton jár, hogy megszívhatja. Az, hogy nem volt felkészülve a kudarcra, és ebbe belehülyült, az az ı baja. És amúgy is, miért kellett neki pont Solban megszállnia? Hisz Arleennek nincs hatalma a kıvel kerített városokban! Szóval, ostobán döntött. És nem ám a semmiért loptam meg! Nekem épp csak az életem múlott azon, hogy tudok-e pénzt szerezni, vagy nem. Mert ha nincs pénzed, akkor éhen halsz,

ez a város törvénye! Szóval, vannak mentségeim! – magyarázom nagy hangon, folyamatosan hátrálva. İ válaszolna valamit, de ekkor megcsörren a bozót, és odakapja a fejét, én pedig habozás nélkül kihasználom pillanatnyi kihagyását A szemem sarkából még látom, ahogy Q senkivel sem összetéveszthetı árnya belép a tisztásra, de nem törıdöm vele, én már futok. Szinte azonnal összezáródik körülöttem a bozót, és szem elıl vesztem Hajló Nádat, hadd szórakozzon Qval! De mielıtt nagyon elkezdenék örülni, hogy leráztam a pacákot, hallom ám, hogy puha léptekkel üget valami a nyomomban. Nem nézek hátra, ki tudom találni, mi lehet az. Egy aranyos kis farkas, hát mi más? Még életemben nem menekültem vadállat elıl (Daal nem volt állat, legalábbis én nem tartom annak), de nem csak a gyakorlatlanságom miatt szívok, egyszerően ez az erdı nem kedvel engem, és egy alkalmas pillanatban elgáncsol. Elterülök, mint a Laurandrium alföldje, és arra még van idım, hogy hanyatt forduljak, de többre már nincs, a farkas rám ugrik. Ezzel egy kicsit elül a mozgás, én frászt kapva fekszem, ı rajtam áll, picit liheg, kicsit vicsorog, de aránylag passzív. Nekem így is majd három másodpercbe telik, míg magamhoz térek a sokkból. Eltelik. És elkezdek gondolkodni, hogy most hova tova? Persze, maradhatnánk ebben a helyzetben, de nem sokáig, a dög nagyon nehéz. Így óvatosan megpróbálom felemelni az egyik kezemet. – Figyelj, kedves, aranyos, kicsi farkas! – suttogom, megnyugtatandó a dögöt. – Szép vagy, okos, meg kedves, de nehéz is, nagyon. Nem lenne kedved kilépni a gyomromból? És mivel nem reagál, lassan megpróbálom ellökni. Na, de erre már berág, és a kezem után kap. Én nem rántom odébb, ı meg ráharap a csuklómra, de alig-alig, inkább jelképesen. Ez után megint várok egy kicsit, de ennyi, nem akar többet tenni ellenem. – Figyelj, kedves farkas! – kezdem kihúzni a kezemet a szájából. – Ez nem vezet jóra, csak csupa nyál lesz a mancsom. De nem akar elengedni, kicsit megszorítja a kezem, meg morog is És minden istenekre, közben Q ki tudja mit csinál azzal az eszement Hajló Náddal összezárva! Nekem mellette kéne lennem, hogy segítsem! De legalábbis, hogy szurkoljak neki! Egyáltalán, miféle barom ötlet miatt kezdtem én el erre futni, amikor helybıl elbújhattam volna Q széles háta mögött? – Figyelj, te gyengeelméjő dög! – kezdem ismét, immár talán egy kicsit morcosabban. – Amíg te itt szórakozol, addig a gazdidat leabálja egy nagyerejő és tök legyızhetetlen freitan Neked ott kéne lenned, hogy segíts neki! És mivel nem tiltakozik, hát felemelem a másik kezemet is, és elkezdem lefejteni magamról a mancsait. Hökkenten néz, de gyorsan belátja, hogy neki csak egy szája van, nekem meg két kezem, tehát ki kell találnia valamit, ha meg akarja ırizni felsı pozícióját. Végül egyszerő farkas-agyából az az ötlet pattan ki, hogy elengedi a kezemet, és nagyot mordul. Én viszont nem vagyok hajlandó neki megijedni, és végre lelököm magamról. Aztán szép lassan elkezdek

feltápászkodni. İ morog, és dühösen néz, párszor felém kap, de nem harap, tehát nem foglalkozom vele. Lehet, hogy ez egy farkas normális reakciója ilyen helyzetben? Nem tudom, én vadállatokat még csak a mutatványosok ketreceiben láttam, de Q vár rám, hát sietnék Ám mielıtt talpra állnék, dönt, és a következı harapása tényleg felsérti a kezemet. – El mégy a jó anyádba! – horkanok fel, és visszakézbıl pofon vágom Nem is tudom, melyikünk ijed meg jobban. – Bocs – visszakozom, ı hökkenten leül a hátsó lábaira. – Tudod mit, keressük meg a fiúkat. Lehet, hogy szükségük van ránk – mondom aztán békítıleg. És én ezzel a vele való problémázást lezártnak tekintem. Szemezek, hogy merre tovább, aztán megakad a lélegzetem. Egész a közelben, alig három lépésre tılem ott áll Hajló Nád, és figyel. Sıt, leesett állal csodálkozik Vajon mióta lehet Itt? És akkor mit csinál most Q? – Izé, hol is tartottunk? – venném fel vele a kontaktust. – Hagyd el! – legyint, és magához inti farkasát. – Legyen meg Arleen, a Tavaszváró akarata. Ezzel sarkon fordul, és eltőnik az erdıben. Én maradok magam. Hülye, gondolom aztán megpróbálom kitalálni, hogy hol lehetek, de mivel erre úgy sincs esélyem, hát elindulok a fejem után, valamerre. Hamarosan meghallom Q hangját, engem hív. – Jövök már, nyugi! – bíztatom, és majd hasra esek egy alattomos gyökérben. Ám végül csak meglelem kedvenc lovagomat. – Te, Q, te találkoztál Hajló Náddal? – kérdem aggódva. – Igen. Mindent megbocsát neked. De most siessünk! – ragad kézen, és vezet. Nem tudom, hogyan találja meg a lovainkat, mindenesetre fél perc múlva már kifelé vágtatunk a völgybıl. Csak miután elhagytuk az erdıt, akkor merek megszólalni. – Végül is mi történt? – Mondom, hogy megbocsátanak. Te mit csináltál? – kérdez vissza. Mit is? – Ó, elbeszélgettem egy farkassal, és megkértem, hogy dumálja rá Hajló Nádat az egyezségre – válaszolom lazán, de erre már nem felel, csak kétkedı tekintettel néz rám, és innentıl néma. Én meg nem erıltetem, így csendben vágtatunk hazafelé az alkonyatban. Aztán lemegy a nap, de éjszaka ide, fáradtság oda, mi pihenés nélkül megyünk. Q jól ki lehet akadva, hogy ilyen tempót diktál, csak tudnám mitıl? De most nem akarom feszegetni a témát, majd, esetleg késıbb elmagyaráztatom vele, hogy mi történt. Végül is a lényeg tiszta, immáron nem vadászik rám egy arlenita sem! Remek!

Egész éjszaka megállás nélkül lovagolunk, csak a másnap reggeli napvilágban tőnik fel, hogy ismeretlen úton járunk. – Hé, nem megyünk vissza Tetihuanába? – érdeklıdöm idegesen. – Nem, még van elintézni való dolgunk! – néz rám Q, és szerintem már kezd megenyhülni. Legalábbis kicsit mosolyog, ami jó, így magam is visszamegyek fesztelenbe. – Mi a fene? – Rövid az eszed, Thani! Ha nem emlékeznél, elloptad apám pecsétgyőrőjét, és azt vissza kell neki vinni! – Na de ez baromság, mire valók a szolgák? Miért nem küldöd el neki, egy kedves kis bocsánatkérı levélkével együtt? – Hogy gyávának nézzen? – háborodik fel Q, aki a nap huszonnégy órájában lovag. – Miért, az jobb, ha felkoncoltat? Aki orgyilkost küld, az nem kedvelhet minket túlzottan! – Most nem bánthat. Paadre adott menlevelet, a rend nevében járunk, és ezt apámnak is tisztelnie kell, hisz maga is freitan volt valaha! Szent naivitás! – Ó, így mindjárt más! Tehát semmi mészárszék, csak egy kedves kis vadászat, mi? – Nos, persze van benne kockázat! – nevet rám Q, és szerintem élvezi a helyzetet. Bár legalább nem hagy ki a buliból, és ez kedves tıle. Egy kellemes helyen táborozunk pár órát a délután folyamán, de még napvilágnál indulunk tovább. Estére érjük el a Damnet gázlóját, az éjszakát abban a fogadóban töltjük, ahonnan a múltkor elmenekültünk az arleniták miatt. Most nincs semmi balhé, közepes minıségő vacsi után visszavonulunk szobáinkba, és senki, de senki sem akar minket felkoncolni reggelig. Helyes! Reggel pedig megint Szöszmösz nyergében találom magamat, és bámulhatom, hogy hogyan mászik el mellettünk a szürkén ismerıs táj Sose hittem volna, hogy ezt is meg lehet unni! Ráadásul gutaütött meleg van, meg por. Másnap késı délután tőnnek fel Vae falai, de Q, legnagyobb megdöbbenésemre letérne a városba vivı útról. – Hé, nem megyünk be? – érdeklıdöm, és megállítom Szöszmöszt – Minek töltsük az idınket? Wareen arra van! – mutatja. – Hé, de te megígérted, hogy szétvered Hisper pofáját, ha legközelebb erre járunk. És most erre járunk! – hívom fel a figyelmét. – Thani, jobb lenne, ha nem adnánk sok idıt apámnak a felkészülésre! – Q, jobb lenne, ha betartanád az adott szavad! – húzom fel az orromat. – Hát jó! – bólint elkomoruló arccal, aztán vágtára ösztökéli Armagedont. Hamar beérünk a városba, de Q szótan marad, amíg végigléptetünk a szők utcákon. Én gyakran megállnék bámészkodni, tök jó, hogy megint ismerıs világ vesz körül, a fülledt nyár, a csatornák bőze, a lökdösıdı tömeg. De lovagom

nem hagy idıt léhaságokra, láthatóan tudja, hogy hova tart. Végül egy kocsma elıtt állunk meg, ı leugrik lováról, én követem. Futtomban még felsandítok a cégérre, egy piros hernyót ábrázol, amit szerintem itt sárkánynak becéznek. Mit tudják ık a rettenetes igazat! De nincs idım merengeni, Q már bent is van, és én nem akarok lemaradni a mulatságról. Megjelenésünkre ledermednek a bent békésen iszogató rablógyilkosok és úti haramiák. Van is rá okuk, Q, a köszönés mellızésével (vagy ahelyett) felkap egy széket, és bevágja a pult fölötti italos polcba. A demizsonok nagyrésze csattanva adja fel, a kocsmáros hökkenten mered ránk, de lovagom nyomul, és elkapja a nyakát. – Hol van Hisper? – kérdi, mondhatni fenyegetı hangnemben. – Bent... – nyöszörgi a tulaj, és mutogat is a helyiség másik oldalára. Q ejti a fazont, aztán már rúgja is szét a mutatott ajtót. Csak úgy száll a forgács, imádom a határozottságát! Bent már várnak minket, erre tanúság a Q feje mellett az ajtófélfába beleálló kés, de hát ez nagyon gyenge próbálkozás hısöm megfékezésére. Még egy lépés, és lovagom már bent van, én meg lelkesen követem. Hisper egyedül csodálja meg belépınket, az asztalon álló tányér arra utal, hogy éppen vacsora közben zavartuk meg a rettegett rablóvezért. – Mit merészelsz, te fattyú freitan! – kezdi, de szerintem potyára strapálja magát, Qt ennél már nem lehet sokkal jobban felidegesíteni. Ezzel egymásnak mennek, elcsattan néhány pofon. Én természetesen hangosan szurkolok hısömnek. – Ez az Q, mutasd meg a szemétnek, hogy hogyan molesztáljon védtelen nıket! – kiabálom, aztán félretáncolok, mert a falhoz szorított Hisper ellöki lovagomat, hogy az rázuhan az asztalra, ami annak rendje és módja szerint össze is törik. A rablóvezér ugrana utána, de Q talppal a hasába rúg, és ezzel nyer annyi idıt, hogy felállhasson, majd megtorpan, ahogy Hisper kezében felvillan egy késpenge. – Óvatosan, Q, nehogy kibelezzen ez a tapló! – javaslom, és mivel szeretek cselekvı módon részt venni a körülöttem zajló eseményekben, felkapom az összetört asztal egyik lábát. Közben Hisper támad, Q az alkarvédıjével akasztja meg a szúrást, aztán megragadja a rablóvezér csuklóját, és szerintem arra játszik, hogy kicsavarja ellenfele kezébıl a fegyvert. Hogy könnyebb dolga legyen, izomból fejbe is csapom Hispert az asztallábbal. Ezek után Qnak már semmibıl sem áll lefegyvereznie, majd néhány remek ütéssel végleg elkómásítania a fickót. – Ez igazán szép volt! – nevetek rá, jó a kedvem. Az ajtóból leselkedı kocsmatöltelékek is így érezhetnek, legalábbis, ahogy Q elindul kifelé, szétspriccelnek a szélrózsa minden irányába. Mi pedig büszke léptekkel elhagyjuk a letarolt csehót. Odakint Q megáll, és szembe fordul velem, tekintete villámokat szór.

– Ha még egyszer, akárcsak rá is próbálsz venni valami hasonlóan aljas munkára, akkor kitekerem a nyakadat! – förmed rám, aztán óvatosan megtapogatja a halántékát, és megbizonyosodik a messze látszó tényrıl, az bizony rendesen vérzik. De persze nem vacakol ilyen apróságokkal, felpattan Armagedon nyergébe, és hátra sem nézve távozik. Én jókedvően követem. Hát nem tökéletes a pasas?

Q AL AQUIM avagy újabb családi problémák

Lassan összeszedem magamat, és alig fél óra múlva már lent vagyok az udvaron. Elıször is megnézem, hogy Arrnagedonnal minden rendben van-e, aztán átmegyek a rendház szentélyébe, és megköszönöm Frej-jah segítségét. Utána reggelizem, és felkeresem a gyakorlótermet Bár rengeteg fontosabb dolgom lenne, de nem bírom megállni, hogy ne tegyem próbára új pallosomat. Remélem, hogy találkozom valakivel, aki hajlandó pár ütésváltásra. Nem is csalatkozom, Lady No velem egyszerre ér az ajtóhoz. Erre eszembe jut, hogy még nem találkoztam vele azóta, hogy Thani meglopta, tehát kicsit félve köszöntöm, nem örülnék neki, ha nagyon haragudna, de nem tőnik dühösnek, kedvesen nevet rám. – Üdvözlet és dicsıség a sárkányölınek! Hallottam a történeteteket, igazán csodálatos hıstenet vittél végbe, Q! – Köszönöm ez elismerést, hölgyem! De én inkább azt mondanám, hogy szerencsénk volt – visszakozom, kicsit zavarban vagyok. – Kiszámíthatatlan Iziana csak az arra érdemeseket segíti meg! – legyint, és belép elıttem. És bár felettébb kínos, de sajnos nem kerülhetem el, hogy felhozzam Thani botlását. – Nem vagyok benne bizonyos, de azt hiszem, a múltkori találkozásotok alkalmával Thaninál maradt véletlenül az egyik győrőd – kezdek neki. – Igen? – néz rám, és látványosan csodálkozik. – Nem vettem észre, hogy eltőnt volna bármim is. Talán valaki mástól kapta – vonogatja a vállát, látszólagos nemtörıdömséggel. Végtelenül megnyugtat, ezek szerint nem haragszik. Hiába, igazi, nemeslelkő lovag a hölgy, akitıl messze áll a kicsinyesség! – Gondolom, új fegyveredet szeretnéd kipróbálni – fordul aztán felém, és leoldja saját pallosát. – Hát... – hagyom rá, és felállunk egymással szemben. A Lady remek mestere a pallosnak, habár gyengébb, mint egy férfi, de ezt ellensúlyozza fürgesége, és fegyvere is egyedi darab, jóval könnyebb az

átlagosnál. Most is néhány gyors vágással nyit, én egyelıre visszakozom. Volt alkalmam megismerni a küzdıstílusát, majd fél évig az általam vezetett csapathoz tartozott. – Azt hallottam, meg akarsz küzdeni Hajló Náddal, a híres arlenita szerzetessel – veti fel, amikor az elsı összecsapás után kicsit elhátrálunk egymástól. – Azt hiszem, ezt nem kerülhetem el – válaszolok, és várom, hogy mikor támad újra. – Miért nem egyezel meg velük? Biztos fel lehet nekik ajánlani valamit, amit többre tartanak a bosszúnál, Arleen követıi nem a vérszomjukról híresek! – nevet, és azonnal üt is. Én védek, és cselbıl támadok. İ utána mozdul, az utolsó pillanatban rántom vissza a pallosomat. Majdnem elvesztem az egyensúlyom, de szerencsém van, és idıben vissza tudom hozni a fegyvert, hogy fedezetlen oldala felé sújthassak. Az utolsó pillanatban fogom vissza az ütést, a pallos lapjával csapódik páncéljának, és így is ellöki egy kicsit. Gyorsan visszanyeri egyensúlyát, aztán leengedi fegyverét. – Még mindig legyızhetetlen vagy – biccent, elismerve vereségét, majd leveszi kesztyőjét, és megtörli a homlokát. – De ki tudja, mire képes egy arlenita. Nem örülnék neki, ha fekete mágiával elveszejtene. – Paadre már ajánlott nekik birtokot, meg pénzt is, de nem akarnak megegyezni – vonom meg a vállam. A Lady felnevet. – Hát miért nem olyan dolgot ígértek nekik, amit tartanak valamire! – Úgymint? – Nos, mi lenne, ha felajánlanád a kardodat a Főzkarolók fıpapjának? – kérdi. Én meghökkenek. Mert ez bizony komoly dolog, gyakorlatilag azt jelenti, hogy az életemet teszem egy idegen kezébe. – Persze, csak egyszeri szolgálatra – folytatja a hölgy. – Ezt biztosan elfogadnák, hisz nekik nincsenek igazán jó harcosaik. És ebben igaza van, hisz kinek lehetnének olyan jó harcosai, mint a freitanok? – Persze, elfogadnák. De mennyivel jobb nekem, ha valami bizonyosan halálos küldetés bíznak rám? – morogom, és elteszem fegyveremet. – Lehet, hogy így cselekednek. De nem hiszem, az arleniták bolondosak, ám nem ostobák. Minek pazarolnák el az életedet valami halálos feladatra, amikor rád bízhatnak egy nagyon nehezet is. És ne feledd, míg egy párbajban magad vagy, addig egy küldetésben melletted áll a rend! Szerintem lennének néhányan, akik örömmel elkísérnének. Például Yeinnel alig lehet bírni, mióta elutaztál Solba, mindenáron csinálni akar valamit, és én is kezdem unni a semmittevést. Kedvem lenne visszaidézni az elmúlt idıket, jó csapat voltunk mi! – nevet rám, aztán maga is leteszi pallosát. – Elkísérsz reggelizni? – kérdi, ezzel lezárva az elıbbi témát.

– Nem, köszönöm, már ettem. És köszönöm a tanácsot is, hölgyem – hajlok meg tiszteletteljesen, majd gondolataimba mélyedve kilépek a gyakorlóterembıl. Hiába, Lady No nem ostoba, gyakran vannak meghökkentı, ám értelmes ötletei! Miért ne tehetnék egy szolgálatot az arlenitáknak? Tulajdonképpen szívesen elvállalnám amit rám bíznak, ıszintén szólva van némi lelkiismeret furdalásom az elveszett kövek miatt. És tényleg módfelen szeretném elkerülni a harcot egy nagyhatalmú szerzetessel. Hát felkeresem Paadrét, és elmondom neki, mit beszéltem a Ladyvel. İ sem akadékoskodik sokat, és rövid gyızködés után megengedi, hogy felajánljam a kardomat a Főzkarolóknak. Végül is, most nincs háború, egy ideig tud nélkülözni! Aztán megegyezünk, hogy már holnap indulok is Lase erdejébe, és utána felkeresem apámat is. Paadre átadja családunk pecsétgyőrőjét, a menlevelet, és papírra veti azt az írást, amiben megengedi, hogy „egyszeri alkalommal” az ı emberei közé tartozó „Sárkányölı Q al Aquim” szolgálatot tegyen a Főzkarolók fıpapjának, egy „minden megkötések nélkül való, nemes feladatban.” Mindezek után távozom tıle, és elıkészülök az útra. Lase erdeje egynapi lovaglás, és fölösleges visszajönni, hisz onnan már a Damnet közelebb van, mint Tetihuana. Aztán másfél nap Vae, de ott nem akarok megállni, és legfeljebb még egy nap Wareen. Tehát kevesebb, mint hat nap, igazán semmiség, és ráadásul sőrőn lakott vidéken. Este megkeresem Thanit, és közlöm vele, hogy reggel indulunk, de nagyon álmosnak tőnik a leányzó, így nem hívom vacsorázni. Az étkezıben a szokott hangulat fogad, Yein most is mellém ül. – Figyelj, Q, hallottam, hogy hazamégy a napokban. Mi lenne, ha néhányan elkísérnénk? Bele sem gondolok, hogy honnan tudja. – Minek? – nevetek rá fölényesen. – Menlevelem van Paadrétól, ki merne bántani? Erre nagyot néz. – Miféle feladattal küld Wareenbe? – Felül kell vizsgálnom, hogy vajon apám házában még tisztelik-e Frej-jahot. – Ezen nagyon meg fog sértıdni az öreg Aquim! Hogy bárki is megkérdıjelezheti a hitét! – szörnyülködik. Nos, valóban ritka dolog, hogy egy freitannal kapcsolatban felmerüljön ilyesmi, de Paadrénak joga van a rend volt lovagjainak a hőségét is ellenırizni. Persze, talán még soha sem élt ezzel a lehetıséggel, hisz minek sértené vérig a nagy nevő, öreg lovagokat, ám ez most különleges eset. – Hát, akkor sok szerencsét, Q! – hagyja rám Yein, és ebben maradunk, vacsora után felmegyek a szobámba, és lefekszem, de még sokáig bámulom álmatlanul a mennyezetre festett csillagokat. Én nem osztom Lady No magabiztosságát, hogy a Főzkarolók meg fognak velem egyezni. Ha fontos

számukra a bosszú, akkor én holnap ilyenkorra halott vagyok. Hacsak nem hagyom cserben Thanit, de ez persze ostobaság. Igen, Frej-jah, emlékszem a fogadalmamra, amit a Xantiani-szorosban tettem. Megvédem a leányzót, bármi is lesz! Aztán végül elnyom az álom. Másnap korán kelek, és megpróbálok beszélni Thanival, de a szolgálólány nem enged be. Így magányosan reggelizem, majd újra próbálkozom a leányzóval, de az eredmény változatlan. Hát felnyergelem Armagedont meg Szöszmöszt, és ismét felmegyek az asszonyok szárnyának ajtaja elé. – Sajnálom, Mae Thani megtiltotta, hogy bárki is zavarja! – hallom a jól ismert választ. Azonban tovább már nem várhatok, ha pedig itt hagyom Thanit, akkor a leányzó hatalmas botrányt fog csapni, ez bizonyos. És akkor már inkább én sértsem meg a rendház szabályait, nekem talán könnyebben megbocsátják. Hát félretolom a lányt, bemegyek, és magam keltem fel Thanit. Aztán megyünk, csendesen, megszokott módon. Szeretem ezt a nyugalmat, ami útközben ránk telepszik, még akkor is, ha Thani fecsegése néha kissé felborzolja az idegeimet, de most még errıl sincs szó. Ó, Frej-jah, milyen kár lenne meghalni holmi ostoba vérbosszú miatt, amiben ráadásul én teljesen ártatlan vagyok! Délutánra érkezünk meg Lase völgybe zárt erdejébe, a Főzkarolók kolostorába. Egy csuhás hamarosan elválaszt Thanitól. A leányzó lelkére kötöm, hogy ne merjen elcsavarogni, mert meggyızıdésem, hogy annak beláthatatlan következményei lennének, és töretlen hittel bízom Frej-jah-ban, hogy hallgatni fog rám. Aztán követem a csuhást, és hamarosan a fıpap színe elé léphetek. – Nos, az életedért akarsz könyörögni, freitan? Nem lenne hozzád méltó! – köszönt az öreg pap, gúnyos hangon. İ egy kidılt fa törzsén ül, én elıtte állok, egy aranyfényben fürdı kis tisztáson. – Semmiért sem fogok könyörögni, nem adhatsz nekem alamizsnát! – vetem fel a fejemet, mert azt nem hagyhatom, hogy megalázzon. Persze nem akarok vele is összeveszni, így jóval békésebb hangon folytatom. – Ám hajlanék a megegyezésre. Halottam már Hajló Nád nevét, és tisztelem ıt. Miért veszítsenek el a Főzkarolók egy ily nagyerejő testvért? – És te minek kockáztatnád az életedet egy névnélküli lányért – szúrja közbe a pap. Erre összevonom a szemöldökömet. – Thani a társam, akit Frej-jah, a Gyızhetetlen jelölt ki mellém. Harcolok a nevében, ha kell – válaszolok határozottan, aztán megint kedvesebben folytatom. – De miért kellene? – És mit ajánlasz? – kérdi, immár összeszőkülı szemekkel. Én szó nélkül átadom neki Paadre levelét, ı gyorsan átfutja, és látom, hogy felcsillan a szeme. Sokat kap, és szinte semmiért. – És Arleen elıtt is megesküdnél, hogy megtartod, ami ebben az írásban áll? – kérdi.

– A nagymesterem parancsát mindenképpen követem, ezen nem változat, hogy teszek-e errıl esküt idegen isteneknek, vagy nem – nézek rá büszkén. – Nos, szívesen elfogadnám az ajánlatodat – kezdi lassan. – De az az igazság, hogy én ezért cserébe nem adhatok semmit. Hajló Nád testvérünk az, aki vérbosszút követve akarja a lány elveszejtését, ha ı nem egyezik bele, akkor nem fogadhatom el – feleli végül. Nos, ez semmi jóval nem kecsegtet. – Tehát, mi a válaszod? – kérdezem, és igyekszem nem idegesnek látszani. – Megkérdezzük Hajló Nádat! Kövess a szentélybe! – áll fel, és elindul a fák között, egy számomra alig észrevehetı ösvényen. Vajon egy bosszúszomjas arlenita mennyivel helyezi a kolostora érdekeit a saját érdekei elé, gondolom mogorván, miközben követem az aggastyánt. Hamarosan kitisztul elıttünk az erdı, és kijutunk egy újabb tisztására. Ez jóval nagyobb, mint ahonnan jövünk, közepén ısöreg főz áll, nyilván a rend szent fája. Látszólag egyedül vagyunk, de a szemközti bozótosban mintha látnék egy eltőnı árnyat, ám nem vagyok benne biztos. A fıpap egy hosszabb imát mormol a fa felé, majd valami madárhangot ad, és vár. Kis idı múlva megrezdülnek a bokrok, és belép a tisztásra a már jól ismert, csontos arlenita, nyomában farkasával. – Hívtál, uram, és én jövök. Mi a parancsod? – Jó hírt közlök veled, Hajló Nád! – mosolyog rá a fıpap. – Q al Aquim hajlandó lenne szent küldetésben szolgálni rendünket, az öcsédet ért szerencsétlenség megváltásaképpen. Ezzel ı, és társnıje is, a testvérünknek számítana. Hogy vélekedsz minderrıl? – kérdi a fıpap, szertartásos hangon. Én feszülten várok. Nálunk ez parancs lenne arra, hogy nem bánthat minket, de ki tudja, az arleniták hogyan értelmezik a hőséget? Hajló Nád elmosolyodik, és mélyen meghajol felém. – Számomra lenne megtiszteltetés, hogy egy ilyen híres freitan a testvéremmé válhat. De attól tartok, nem fogadhatjuk el – feleli felvetett fejjel. Tehát küzdeni akar, gondolom beletörıdötten, és közben oda sem figyelve hátrálok fél lépést. Legalább ennyi helyre lesz szükségem, hogy használhassam pallosomat. – Ne félj freitan, engedd el fegyvered markolatát! – emeli fel kezét fáradtan a csuhás, aztán egész más, színtelen hangon folytatja. – Nem fogadhatjuk el nemes ajánlatodat, mert nem adhatunk érte semmit. Mert a lány áldott Tavaszváró Arleentıl, és ıt bántani senki se merje! – fejezi be, és megérinti a fát. Ezt úgy értelmezem, hogy esküt tett, de fel nem foghatom, mi változtatta meg a Thani iránt viselt érzelmeit. Vajon mit csinálhatott a leányzó? Lehet, hogy képes volt otthagyni a lovakat, és nekivágni egy arlenita erdınek, kísérı nélkül? És vajon hány szentséget gyalázott meg tudatlanságában? Idegesen a fıpapra pillantok, de az rezzenéstelen arccal néz rám.

– Ha Hajló Nád így látja, akkor nem fogadhatjuk el kardodat – mondja hideg hangon. Lehet, hogy ı érti, mi történt? Én nem, és mint mindig, most is gyanakvással tölt el, hogy általam ismeretlen okok miatt, látszólag megoldódott egy gondom. Talán Thani keze lehet ebben, ki tudja, mit csinált, amíg nem voltam mellette. És ha rajta múlik, akkor soha nem is fogom megtudni, ez messze bizonyos! A fıpap pedig magyarázat nélkül folytatja. – Így nincs tovább mirıl beszélnünk. Társnıd már vár. Arra! – emeli fel a kezét. És ezzel jól láthatólag vége az audienciának, hát kurta köszönés után elindulok a mutatott irányba, aztán hamarosan meglelem Thanit. Utána, ki tudja, hogyan, (áldott-átkozott ez az erdı), belebotlunk a lovainkba, és sietve elhagyjuk a völgyet. Közben megkérdem a leányzót, hogy ugyan mit tett abban a negyed órában, amíg nem volt alkalmam vigyázni a lépteit? Nagyon érdekelne, hogy mi áll Hajló Nád szándékainak megváltozása mögött, de persze megint valami ostobaságot kapok válaszként. Hogy az arlenita farkasával tárgyalt! És mivel nem értem a helyzetet, azon vagyok, hogy a lehetı leggyorsabban elhagyjuk arlenita „testvéreinket”, így megállás nélkül vágtatjuk végig az éjszakát. A másnap zavartalanul telik, és amikor elérjük a Damnet gázlóját már teljesen nyugodt vagyok. Utazunk. Errıl szól az élet, nem? Thani kedvesen fecseg, én pedig a jövın töprengek. Már nem zavar az arleniták értetlen viselkedése, ık tudják, mit miért tesznek! Nem, most már máson töröm a fejem. Alig várom, hogy elérjünk Wareenbe, hogy ismét apám elé állhassak, és eldicsekedhessek neki; megcsináltam, a lehetetlent is, és az ı segítsége nélkül lettem az, aki vagyok! Vae elıtt azonban Thaninak megint sikerül felbosszantania, követeli, hogy már szinte elfelejtett esküm szerint „verjem szét Hisper pofáját”. És mivel tényleg megígértem, hát nem tehetek mást, mint ráhagyom. Így mégis bemegyünk a városba, aztán felkeressük a Rıt Sárkányt. Eddigre már nagyon utálom magamat, ez nem több, mint ócska, piti zsoldosoknak, törvényen kívüli verılegényeknek való munka, egy freitan ilyennel ne mocskolja be a kezét! És mivel más módom nincs, haragomat Hisperen töltöm ki. A verekedés közben kapott pofonok sem hangolnak jobb kedvre, így amikor kijövünk, határozottan közlöm az örömmámorban úszó Thanival, hogy mit is tartok az ilyen dolgokról. Attól tartok, nem igazán sikerül megértetnem vele, hogy mire gondolok. És mivel a kapuzárás ideje már elmúlt, a Vándorsólyom felé veszem az utamat. Közben lekötnek gondolataim, oda sem figyelve léptetek a régrıl ismerıs utcákon, így szinte összerezzenek Thani hangjára. – Te, Q, várj egy kicsit! – mondja, de nem néz rám, és már el is indul. Megállítom Armagedont, és érdeklıdve követem a tekintetemmel. Az utca végén lévı terecskére tart, ahol több kocsi is vesztegel, feltehetıleg valami

kereskedı karaván. Nyilván északiak, mert bár Vae-nek van árumegállító joga, de ennek a kisvárosnak a hatalma kevés ahhoz, hogy azt a befolyásos, solbéli kereskedıkkel szemben is érvényesítse, így általában csak az idegen karavánokat vámolják meg. Akik akár veszélyesek is lehetnek, döntök gyorsan, és Thani után léptetek. A leányzó közben már odaért, és most összehúzott szemekkel keres valakit, aztán feltehetıleg meg is leli. – Hé, te, kereskedı! – kiált oda az egyik szekér mellett várakozó fickónak. Az ránéz, de láthatóan nem ismeri fel Thanit. – Én vagyok az, a reelani úton futottunk össze! Itt van annak a sánta öszvérnek az ára! – folytatja a leányzó gıgös hangon, aztán odadobja a kereskedınek az erszényét. Az elkapja, és jól látom, hogy elborul az arca, de Thani már nem foglalkozik vele, büszkén kihúzza magát, és elléptet. Én próbálom követni az eseményeket, ezek szerint ez az a karaván, amelyik felvett minket, és a leányzó most fizette ki a távozásunkkor elvitt öszvért. És bár lehet, hogy a kereskedı megbékéltetése volt a célja, én jól látom, hogy épp az ellenkezıjét érte el. Büszke nép az északi, én csak tudom! Volt alkalmam alaposan megismerni ıket, két hadjáratot is végigverekedtem a földjükön! Egy ilyen gesztussal halálosan meg lehet ıket sérteni! – Állj, északi! – kiáltok oda, amikor a kereskedı fegyverére kulcsolt kézzel Thani után lépne. – A lány hozzám tartozik, velem győlik meg a bajod, ha bántani mered! Gondolom, hallottál már rólam Q al Aquimnak hívnak! – vetem neki oda fenyegetı hangon, és mint mindig, nevemnek most is megvan a hatása. Hát igen, két hadjáratot is végigverekedtem a földjükön... A kereskedı elképedten néz rám, talán mondani is akar valamit, aztán anyanyelvén szitkozódva eltőnik a kocsik közön. Helyes. Magam is távozom, de hiába érdeklıdöm Thanitól, amikor utolérem, nem ad magyarázatot. – Tartoztam neki, megadtam. Nem a te dolgod! – veti oda, és innentıl néma. Hát mit tehetek, hagyom, és hamarosan elérjük a Vándorsólymot .A jól ismert kocsmáros meghökkenten fogad, és nagyon ideges lesz, amikor bejelentem, hogy itt fogunk megszállni. – Sajnálom, Q uram, de a szokott szobáját kiadtam! – válaszol, de szerintem ez csak kifogás. Nem csodálkozom, hogy nem lát szívesen, hisz apám haragját kockáztatja, ha csak egy vacsorára is vendégül lát. – Mindegy, jó bármelyik szobád! – mordulok rá. – De nincs kettı, csak egy, így nem tudom, a hölggyel mi lesz. – vonakodik tovább. – Elég az az egy szoba. Kérem a kulcsot. Most, rögtön! – emelem fel a hangomat, aztán fizetek, és Thanival együtt felmegyünk az emeletre.

– Hé, itt csak egy ágy van! – csodálkozik el a leányzó, amint belépünk. Frejjah nevére, lelkesedést hallok ki a hangjából! – A tiéd – hagyom rá, és megvizsgálom az ablaktáblákat. Jól zárnak. Mit tagadjam, aggódok a biztonságunk felıl, ha nem is apám, de Hisper emberei könnyen rajtunk üthetnek. Igazán nem hiányzott még ez is, már fél úton lehetnénk Wareen felé! De ezen már nincs miért sajnálkozni, hát leheveredem az ajtó elé, kézbe fogom fegyveremet, de sokáig nem tudok aludni. És hallom, hogy Thani is hosszan forgolódik az ágyban. Baj nélkül érjük meg a reggelt, aztán sietve reggelizünk, és kapunyitáskor elhagyjuk Vae városát. A nap eseménytelenül telik, gyors tempót diktálok, szeretnék mihamarabb elérni Wareenbe. Így is lesz, még van pár óra naplementéig, amikor feltőnnek a vár fekete tornyai. Innentıl visszább fogom Armagedont, méltóságteljes lassúsággal léptetünk a kapu elé. Az ır mélységes döbbenettel ismer fel, még arról is megfeledkezik, hogy megállítson minket. – Hé, katona! – vetem neki oda nagy hangon. – Szólj uradnak, hogy a tetihuanai rendházból keresik! Siess! Habogna valamit, de nem várom végig, bemegyünk, egyenesen a palota kapujáig. Itt egy szolga már nyúlna is lovam kantárja felé, de leintem. – A lovak itt maradnak! Mert az bizony megeshet, hogy gyorsan kell távoznunk, menlevél ide, büszkeség oda. Leszállok Armagedon nyergébıl, és elindulok befelé. Thani kérés nélkül is követ, és látszik rajta, hogy nagyon élvezi a helyzetet. Én egyre kevésbé, rossz elıérzetem van, nem fog ez simán menni! Ennek ellenére határozott mozdulattal lököm be a nagyterem ajtaját, és készen állok rá, hogy apám szemébe nézzek. Ám fölöslegesen, odabent csak Eshu fogad. – Hát visszajöttél, te átkozott! – köszönt, igaz testvéri melegséggel. Lassú léptekkel megyek közelebb hozzá, minden rosszra készen. – Apánk? – kérdem, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy valami baj van. Thani követ, aztán hallom, hogy valaki más is belép. Lassan fordulok, úgy, hogy mind öcsémet, mind az ajtóban álló Si-Kurraht szemmel tarthassam. – Mi járatban vagy itt? – kérdi nagy hangon apám jobbkeze. – Paadre nagymester küldött. Apámat keresem. Hol van? – Apád kitiltott innen! – folytatja Si-Kurrah, és nem veszi figyelembe, hogy kérdeztem valamit. –Van menlevelem! –Mutasd! Óvatosan, messzirıl nyújtom át neki a papírt, és közben a szememmel intek Thaninak, hogy húzódjon közelebb az ajtóhoz. Itt baj van, ez biztos! De nincs idım megbizonyosodni, hogy a leányzó érette-e jelzésemet. – Ez a menlevél Ran al Aquimnak szól – néz rám Si-Kurrah. – Igen, neki. Hol van most, miért nem siet az üdvözlésemre? – kérdem, immár harmadszor, hogy hol az apám.

– Nem jöhet – sziszegi Eshu. – Meghalt! Érdekes, egyáltalán nem rendít meg a közlés, az az elsı gondolatom, hogy innen mi nem fogunk élve kijutni. – Most én vagyok a birtok ura! – folytatja öcsém felvetett fejjel. – És mivel engem nem köt a nagymestered parancsa, hát én nem fogom megkímélni az életedet! Add át a fegyvered, bátyám! Fél pillantást vetek Si-Kurrah felé, harcra készen áll, és nyilván az emberei is közel vannak. Thani már elérte a szemközti ajtót, vele senki sem foglalkozik. Aztán ránézek Eshura, de ı csak győlölködve vigyorog. İ nem ellenfél. Hát legyen, ahogy akarja! – Tessék! – emelem le a pallosomat a hátamról, és felé nyújtom, a pengénél fogva. Kicsit meghökken, de átveszi a fegyvert, ám gyenge, hogy meg is tartsa, letámasztja a lábához. – Hogyan halt meg? – kérdem, kicsit közelebb lépve. Nem mintha érdekelne. Most csak a figyelmüket szeretném egy kicsit ellankasztani. Mert még nem adtam fel. Meg akarom élni a másnapot. – Te ölted meg! – sziszegi elvakultan öcsém. – Már abba belebetegedett, hogy visszatértél Daal barlangjából! Dühöngött, hogy miért segít téged Gyızhetetlen Frej-jah, amikor nem vagy rá érdemes! Ma délután kapta a hírt, hogy ennyi nem is elég neked, hogy Paadre nagymestered téged küldött, hogy felülvizsgáld, rendben mennek-e a dolgok Wareenben. Nem bírta felfogni, hogy ennyire senkinek nézik, hogy megalázzák! Bezárkózott a szobájába, fennhangon szidott téged, és a sorsot. Egész délután aggódva hallgattunk, aztán alig egy órája elcsendesedett. Betörtük az ajtót, akkor még élt. A karjaimban halt meg! És az utolsó szavaival is téged átkozott. Kék szemeket emlegetett, amik a halálba őzik! Te ölted meg! – fejezi be öcsém, szinte már sikoltva. De nem törıdöm vele, hogy mit mond, nekem csak az számít, hogy immár alig két lépésre vagyok tıle. És ı nem harcos, amikor hirtelen mellé lépek, és megütöm, hang nélkül csuklik össze, pedig nem is teljes erımet adom bele a mozdulatba. Kezébıl kifordul a pallos, ám mielıtt csörrenve lehullhatna a kövezetre, én már utána is kapok, aztán fel sem egyenesedve, fordulatból hárítom Si-Kurrah csapását. Tisztában vagyok vele, hogy az öreg gyakorlott harcos, és hogy pillanatokon belül itt lesznek az emberei, hát gyorsan visszatámadok. Védekezve hátrál, ı is tudja, hogy másodpercekre van csak szüksége, de Frej-jah nem adja meg neki még ezt sem. A harmadik ütésem elsodorja a fegyverét, a negyedik felhasítja a mellkasát. Gyorsan körbenézek, Thani akkor már a második széket rángatja a szemközti ajtó elé. – Itt nem fognak betörni! – kiált, de a másik ajtón már jönnek is. Habozás nélkül támadok rájuk, az életünk múlik azon, hogy ne tudjanak bejönni. Itt, a teremben kihasználhatnák túlerejüket, de a szők lépcsın egyesével

küzd hetek meg velük. Az elsıt visszalököm, magával rántja a többieket, és megindulok lefelé. – Zárd az ajtókat mögöttünk! – kiáltom Thaninak. Még így is nehéz lesz kijutni, de ha hátba is támadnak, akkor tényleg vége, gondolom, aztán kivédek egy csapást, és átlépem az újabb lehanyatló testet. Wareen összes épülete úgy terveztetett, hogy könnyő legyen megvédeni. A palota termei is hosszú láncként vannak felfőzve, hogy az ostromlóknak minden egyes ajtót külön kelljen bevenniük, míg eljutnak a nagyteremig. Most kifelé kell végigküzdenünk magunkat ezen termek hosszú során. A következı szobában már vannak hárman, ennyivel elbírok, és hallom, ahogy mögöttem bekattan a zár Thani áldásos tevékenysége folytán. Aztán tovább! Még hét terem van elıttünk, még hat, már csak négy. A következı ajtóban megállok egy pillanatra, hogy kitöröljem a szemembıl az izzadtságot, és leengedem vérmocskos pallosomat. Ám megint jönnek, friss emberek, és elvesztek három értékes lépést, amiért pedig egyszer már megküzdöttem. Közben az ablakok alól is zaj hallatszik, talán kiáltások, de nem foglalkozom vele. Még három terem. Megcsúszom a vérben, és majdnem elesek. Miközben visszanyerem az egyensúlyomat, addig soros ellenfelem csapása talál. A penge végigsiklik a mellvértemen, és még van ereje, hogy sebet is ejtsen rajtam. Aztán visszaütök, a fickó lehanyatlik Tovább! A következı ajtó mögött rengetegen fogadnak, de azonnal feltőnik, hogy nem rám várnak, a szemközti bejáratot figyelik. Amint belépek felbolydulnak, aztán az elsı elejti a fegyverét. A többiek követik a példáját, és hamarosan kiderül, hogy miért adták meg magukat. A szemközti ajtó beszakad, és belép néhány páncélba öltözött katona. Freitanok. És nem is csodálkozom, ahogy felismerem vezetıjükben Yeint. – Q! Jó téged látni! – kiált felém nevetve. – Már féltem, hogy elkésünk! – Pont idıben érkeztetek! – nevetek vissza megkönnyebbülten. Köszönöm a csodát, Frej-jah! Aztán összetereljük a katonákat, hisz még nincs vége a harcnak. – Mi itt tizenketten vagyunk, hárman a kaput tartják, másik három az istállót, és heten a katonák szállására mentek – magyarázza közben Yein. Tehát huszonöt lovag, velem együtt huszonhat. Sok. – A foglyokat zárjátok be a barakkok pincéjébe, az üres, és biztonságos, apám is azt használja börtönnek. Ketten-ketten menjenek fel a tornyokba, bár szerintem ott nincs senki. A szolgákat, meg családjaikat zavarjátok vissza a szállásukra, de ketten ıket is felügyeljék! És ketten maradjanak továbbra is a kapunál! – osztom ki gyorsan a még szükséges tennivalókat. Yein kijelöli az embereket, aztán együtt visszaindulunk a nagyterembe. – Hogy kerültetek ide? – kérdem menet közben. – Paadre a távozásod után említette, hogy kicsit aggódik érted. Én meg arra gondoltam, hogy néhányan szívesen jelen lennének, amint újra üdvözlöd rég látott apádat! – kacsint rám.

Tehát Paadre hallgatólagos beleegyezésével eljöttek egy kicsit portyáz– gatni. – Két napig táboroztunk a sőrőben, a vár alatt – folytatja Yein. – Amikor megjöttetek, hárman utánatok indultunk. Gyorsan levágtuk a kapuırséget, aztán jöttek a többiek is, de akkor már nagy volt itt a nyüzsgés, nem mi zavartuk fel a katonákat! – Honnan tudtátok, hogy rám fognak támadni? – kérdem hitetlenkedve. –A sólyom nem vak, a hal nem repül, én pedig nem vagyok ostoba! – mordul rám, de azért nevet. Közben felérünk a nagyterembe. Si-Kurrah teste ott fekszik, ahol a halál érte, öcsém a szemközti falnál kuporog, és sír. Én megvetıen elfordítom tıle az arcomat, de Yein nem rejti véka alá a véleményét. – Asszonylelkő! – morogja, aztán rám néz. – Jobb, ha nem haragítod magadra az isteneket testvérgyilkossággal. Menj le, és nézd meg, hogy minden rendben van-e, ıt bízd rám! – vállalja át a feladatot, és elıveszi keskeny pengéjő, kegyelemdöféshez használatos tırét. Én egy kicsit habozok. Azt hiszem, öcsém nem is fogja fel, hogy az életérıl van szó. – Köszönöm, de nem! – intek végül. – Hibázol, ha elengeded. Örökre az ellenséged lesz! – figyelmeztet Yein. Bizonyára igaza van. Mindegy. Odalépek öcsémhez, és felemelem a földrıl. – Hallod, Eshu! Fuss, többet ne lássalak! – mondom fáradtan. – De hova? – motyogja. Erre már elvesztem a türelmemet. – Ahol befogadnak, nekem mindegy! – kiáltok rá bosszúsan, és visszalököm – De menj, mindazokkal, akik még hőek hozzád! Vigyetek mindent, amit akartok és tudtok, de a hajnal már ne érjen itt titeket! Aztán otthagyom. Fáradt vagyok, nagyon. Leteszem a pallosomat az asztalra, majd leülök apám karosszékébe. Eshu közben eltakarodik, tegye. – És most? – kérdi Yein. – Vele mi legyen? – int Si-Kurrah felé. – Ravatalozzátok fel apám mellé. Holnap eltemetjük ıket. És a többi halottat is győjtsétek össze, nekik is kijár, hogy valaki imádkozzon a testük felett Néhányan felügyeljék, hogy öcsém az embereivel együtt rendben távozzék, de senki se merje bántani ıket. Aztán keressétek elı a szakácsokat, ma este megtartjuk a halotti tort. És hozzatok fel bort a pincébıl! – intézkedem, oda sem figyelve. Yein elmosolyodik. – Úgy lesz! A borra személyesen fogok felügyelni! – ígéri, és magamra hagy. Végre! Leveszem kesztyőimet, odadobom ıket a pallos mellé, és a kezembe temetem az arcomat. Meghalt az apám. De Frej-jah, te vagy a tanúm, hogy nem én öltem meg! Nem én kergettem a halálba, ebben bizonyos vagyok! Anyám felejthetetlenül kék tekintete követte ıt a túlvilágról, ı állt bosszút a gyilkosán! És ez így jó!

Erszényembıl elıkeresem családom pecsétgyőrőjét, és rövid habozás után az ujjamra húzom. Kicsit még zavar, de bizonyos vagyok benne, hogy hamar meg fogom szokni. Aztán felnézek, bele a boltívek alatt beáramló rıt, esti fényekbe. Az egyik ablakban Thani ácsorog. – Na, most gondolom fel vagy dobva – morogja, nem kis ellenszenvvel a hangjában. „Feldobva?” – Thani, neked meg mi bajod van? – sóhajtok, és fáradtan hátradılök a karosszékben. – Nekem? Nekem semmi, és amint látom, te sem panaszkodhatsz! Mintakarrier a tiéd! – válaszolja élesen. – Hisz mindent elértél! Hıs vagy, a reelani gyızı, az embereid kérés nélkül is követnek, akár a halálba is, sárkányölı vagy, és íme, már birtokot is szereztél magadnak – int körbe hanyag mozdulattal. – Ha majd meghal Paadre, te leszel a nagymester is, ez fix! A tökéletességhez már csak egy jó házból való, nagyhozományú asszony kell, aki hajlandó neked fiúkat szülni, hogy fennmaradjon a neved! – fejezi be epésen. – Thani, az élet magában is nehéz, ne nehezítsd még mindenféle mondvacsinált gondokkal is! Jelenleg semmi sem áll távolabb tılem, mint a családalapítás gondolata! – Majd eszedbe fog jutni! – mondja, és határozottan vádló hangon. Mintha ez valami bőn lenne! – Kicsi Thani! Holnap majd megvitatjuk, de most nagyon fáradt vagyok, jó? Holnapig tedd, amit akarsz, máskor soha sem okozott neked fejtörést, hogy találj valami mulatságot, remélem most is el leszel. Holnap pedig megbeszéljük, hogy mi bánt, és ígérem, hogy mindent meg fogok tenni, hogy jobb kedvre hangoljalak. Holnap! –Jó, jó! – morogja, és magamra hagy. Sejtem én, hogy utána kéne menni, mielıtt valami visszavonhatatlan ostobaságot csinál, de tényleg fáradt vagyok hozzá. És ma még részt kell vennem egy lakomán, amihez igazán semmi kedvem, viszont társaim megsértıdnének, ha még ezzel sem mutatnám ki a hálámat Azonban addig még van pár szabad percem. Hát végignézem a naplementét.

THANI avagy néha még a jövı i s érdekes újdonságokkal tud szolgálni Elindulunk valamerre, Q vezet, és nekem lilám sincs, hogy merre járhatunk, nem vagyok ismerıs ebben a porfészekben. Aztán az egyik sarkon összefutunk

azzal az északi karavánnal, amelyik felvett minket. Gıgös hangon váltok pár szót a fınökkel, élvezem a meghökkenését, amikor felismer. Végül még alamizsnát is adok neki, remélem sikerül vérig sértenem! És valóban, láthatóan vörösödik a feje, de sajnos nem akad ki teljesen, és nem szolgáltat okot Qnak a karaván szétverésére. No, mindegy, végül is nekik köszönhetjük az életünket, hagyom ıket magam mögött. Ugyanabban a kocsmában éjszakázunk, ahol a múltkor is megpróbáltunk. Most gond nélkül megy, tök eseménytelen az egész, pedig ráadásul közös szobánk van. Na, de majd pont Q az a férfi, aki ezt kihasználja! Kár. Kezdem azt hinni, hogy csak káprázat volt az a csók, ott, az északiak karavánjának lassan döcögı szekerében. Vagy, ami még inkább valószínő, hogy lovagom csak akkor mutatja ki gyengédebb érzelmeit, ha éppen haldoklik, és emiatt már nem jut elég ereje az önkontrollra. Másnap megyünk tovább, és estére elérjük Wareent. Én eredetileg úgy képzelem, hogy mondjuk beadjuk a győrőt, aztán spuri, de lovagom persze nem így gondolja. Bemegyünk, sıt, nagyképően megyünk be. Azért a lovakat kéznél hagyjuk, jól jöhetnek azok még a menekülésnél! Szóval, Q sem hülye, számít valami balhéra, és ettıl tuti jó kedvem lesz. Fix, hogy itt valakinek izomból szét fogjuk verni a fejét! És ez valóban így lesz. Bár hamar kiderül, hogy Q apja már beadta a kulcsot, de a verekedés nem marad el! A mulatság kitörésekor én (lovagom diszkréten sugallt parancsára), éppen a szemközti ajtónál vagyok, és sikerül eltorlaszolnom, mielıtt a mögötte tülekedı, morc harcosok beronthatnának. Aztán elindulunk kifelé, és feladatom marad, zárom az ajtókat mögöttünk. Mert Q nem olyan pasas, aki meghátrálna. És nincs is miért, elıtte hullik az ellen! Végül, mielıtt kijutnánk, még segítséget is kapunk, néhány, a rendházból ismerıs lovag képében. Erre ugyan semmi szükségünk sincs, de Q udvarias, és úgy tesz, mintha örülne nekik, meg hálás lenne. Aztán már nem foglalkozik velem, csak kurta parancsokat osztogat, és végül visszaindul a nagyterembe. Én lemaradok, és elbóklászom a palotában. Elég világos a helyzet, az öreg Aquim halott, tehát itt már minden a miénk. Illetve Qé. Ezen gondolkodom, miközben visszamegyek a nagyterembe. Még hallom Q utasításait, aztán magunkra hagy minket a másik lovag. Hát, igen. Nem is tudom, miért hittem azt, hogy pusztán csak azért, mert együtt voltunk sárkányt ölni, azért én már egyenrangú vagyok vele. Nem. İ láthatóan parancsoláshoz szokott úr. Én meg? Ezt szinte rögtön a szemére is vetem, de nincs érzéke a problémáim iránt. Hogy majd holnap! Hol van az még! És hol leszek én már akkor! Lefele slattyogva azon filózom, hogy én soha sem fogom magamat itthon érezni ebben az átokverte, fekete várban. Köze nincs az egésznek Solhoz! Kikönyöklök az egyik útba esı ablakon, és bámulom a naplementét. Solban ilyenkor meggyújtják a fáklyákat, és alábbhagy a bazár zaja, de marad a tömeg

az utcákon. Minden istenekre, hiányzik a lökdösıdés, a kocsmákból áradó sültszag, a soha sem csituló élet! Hát lesétálok az udvarba, és megkeresem Szöszmöszt. Közben összefutok az öreggel, akivel a múltkor már találkoztam. – Szia! – intek felé hanyagul. İ hökkenten néz rám. – Elnézést, kisasszonyka, de nem emlékszem, hogy találkozunk volna már. – Dehogynem, öregem! Amikor Qt kitagadták, akkor én is itt voltam ám, mint a csatlósa. Elıtte beszélgettünk is, és én megígértem, hogy vigyázni fogok magamra. Amúgy Mae Thani a nevem – teszem még hozzá, mert ezt azért biztosan nem mondtam neki a múltkor. – Ó, így már emlékeszem! Bocsásson meg, hogy elsı ránézésre nem ismertem fel, de azóta sokat változott a kisasszonyka, és az elınyére! – dicsér mosolyogva. Aztán még váltunk pár kedves szót, és segít felnyergelni Szöszmöszt. Utána elbúcsúzom tıle, és elindulok. A kapuban két lovag ırködik, az egyik megállítana, de a másik felismer. – Meddig marad kint, Thani kisasszony? Hamarosan zárjuk a kaput! – figyelmeztet. – Ó, velem ne törıdjenek, én a magam útját járom! – intem le ıket, aztán elvágtatok És tényleg így van, immáron ismét egyedül vagyok a világban, kötöttségek nélkül. Qnak már nemigen lehet rám szüksége. És bár fáradt vagyok, de nem akarok pihenni, élvezem, ahogy vágta közben a könnyő, nyáresti szél simogatja az arcomat. Felszárítja a könnyeimet. Reggelre érek vissza Vae-be, de csak azért ugrok be a városba, hogy beszerezzem az utazáshoz szükséges cuccokat. A piac utcáiban gond nélkül veszek élelmet, tőzszerszámot, takarót, és egy vizestömlıt is. Ez utóbbit feltöltöm a fıtéren lévı kútnál. Már éppen kifele indulnék, amikor meglátok egy ismerıst. A tér oldalában álló Ulinom-templom lépcsıjén ott ücsörög az az öreg, fogatlan fazon, akivel már kétszer is összefutottam, elıször Hisper embereinek az erdei tanyáján, másodszor letihuana felé menet, az úton. Odaléptettek, aztán megszólítom. – Üdvözöllek, öreg! – Üdvözöllek, Mae Thani! – mosolyog rám. – Miként szolgál egészséged? – Kösz, jól – csusszanok le a nyeregbıl, és mellékucorodom. – Azt hittem, te már rég visszatértél a hegyekbe, ahonnan származol! – folytatom. Nem érdeklıdöm a hogyléte felıl, világos, hogy ı jól van. Bár tépett, meg szánalomra méltó, de láttam én már koldust eleget, ismerem a mesterség trükkjeit. Neki nyilvánvalóan jól megy a sora. – Ó, én már régen itt élek! Legutóbbi találkozásunkkor csak Tetihuanába zarándokoltam el, hogy hálát adjak istenemnek! És te merre tartasz éppen? – Haza – válaszolom, aztán még hozzáfőzöm, hátha neki nem egyértelmő. – Solba.

– Akkor légy óvatos, és kerüld el a Sidraki dombokon át vivı, rövidebb utat, mert a romkastélyban, ahol elıször találkoztunk, most is veszély les rád. Hisper menekült oda, és bosszút esküdött ellened! – Menekült? – kérdezek rá. – Igen. Hajnal elıtt jött a hír, hogy Ran al Aquim halott, és hogy ıt idısebb fia, Q al Aquim fogja követni a családfıi székben. Ettıl pedig igen megrettentek azok a haramiák, akik eddig az öreg Aquimot szolgálták, és elhatározták, hogy megölik Hispert, hogy ezzel megengeszteljék az új urat – magyarázza. Nahát, hogy ezek mit hihetnek az én tiszta szívő lovagom lelkületérıl, ha azt gondolják, hogy egy felmutatott hulla jobb kedvre deríti! – Hisper túlélte – folytatja az öreg. – Megsebesült, de túlélte. Megmaradt hő embereivel elmenekült a Sidraki dombok közé, de elıtte még meghagyta, hogy téged okol az ıt ért sorscsapások miatt, és bosszút fogadott. Légy vele óvatos! – Aha – bólintok, aztán odavetek a tálkájába néhány érmét. Tényleg gyakorlott lehet, mert azonnal ki is veszi ıket. Nem bölcs dolog ezüstöket tartani mások által látható helyen, és az üzletet is rontja. – Köszönöm! – intek még, aztán visszaszállok Szöszmösz nyergébe. – Az istenem óvjon! – búcsúzik, és errıl eszembe jut valami más. – Te, a múltkor említetted, de én elfelejtettem, te kit követsz? – szólok vissza a nyeregbıl. És persze, hazudok megint, mert jól emlékszem ám, hogy Titokzatos Mist nevével áldott meg legutóbbi találkozásunkkor! – Vándor Gilt, az utazók és csavargók istenét tisztelem – feleli azért fa– pofával. – Ó, milyen furcsa, én is – válaszolok, tök komolyan. İ bólint, aztán csak összenevetünk. – Kerüld a rövidebb utat! – int még barátságosan, és elfordítja rólam vak tekintetét. Én jókedvően lovagolok ki a városból, de persze letérek a járt, forgalmas útról. Nem késlekedhetek holmi kerülıkkel, muszáj rövidítenem. Sietek. Vár Sol ezer csodája! Az estét már az erdıben táborozva töltöm, mélyen alszom, és nem álmodom semmirıl sem. Másnap délutánra érem el a romos kúriát. Mivel a kapu tárvanyitva, hát belovagolok. Az udvarban látszólag senki sincsen, de hátrébb látok valami mozgást. – Mae Thani vagyok, fekete boszorkány, a sárkányölı! Hispert keresem! – kiáltok nagy hangon. Erre egy kicsit felélénkül a mozgást, aztán megcsodálhatok néhány menekülı alakot. Tılem! Megbököm a térdemmel Szöszmösz oldalát, és beléptetek a házba. Akármilyen nagy is az elıcsarnok, mégis tisztán érzem benne a halál semmivel sem összekeverhetı, édesen rothadó szagát. A lépcsı tövében, ócska szalma derékaljon, szakadt takaróba burkolva egy ember fekszik.

Leszállok lovamról, egy kicsit megveregetem a pofáját, hogy megnyugodjon, aztán odalépek a fekvıhöz. Még közelebbrıl is nehéz felismerni. – Szia, Hisper! – köszöntöm halkan. Nehézkesen kinyitja a szemét, és rám bámul. – Átkozott! – suttogja, majd visszahanyatlik. Tehát ı is felismert. – Hol van az a gıgös lovagod? – kérdi aztán mégis. – Wareenben. Ünnepli a gyızelmét – válaszolom az igazságnak megfelelıen. Hisper nagyon rongyul néz ki, rettenetesen össze van verve (ez még Q mőve), de nem ez a visszataszító benne, hanem beesett arca, lázcsatakos haja, homályos tekintete, a vállát fedı piszkos kötés. Hol van már az a vagány, aki akkor volt, amikor elıször láttam! Akit akkor még csodáltam, és irigyeltem. – Te meg idejöttél, hogy gyönyörködj a halálomban! – sziszegi győlölettel. – Nem gyönyörködni jöttem. Nem szép. De ha akarod, végigvárom veled azt a keveset, ami neked még hátra van – válaszolom hideg hangon. – Nagyon kedves tıled! – morogja gúnyosan, aztán pihen egy kicsit – Hozz vizet! Felemelem az ágya melletti kancsót, kimegyek az udvarra, aztán megtöltöm vízzel. Utána megitatom, és mivel nem tiltakozik, a sebét is megnézem. De reménytelen. Furcsa, hogy ebbe az apró kis szúrásba fog belehalni! – Ne bízz benne, hogy hamar szabadulsz! Még meg fogom érni a hajnalt! – fenyeget gúnyosan. Aztán pihen, talán alszik. Késıbb beszél, de csak lázálmában, parancsokat osztogat, lányok neveit emlegeti, és még engem is meghökkentıen ocsmány hangon szidja az isteneket. Én néha hozok vizet, próbálom itatni, hősíteni a homlokát. Tényleg hajnalodik már, amikor elcsendesedik, de nem tudom, hogy megéli-e a napfelkeltét. Amikor besüt az elsı fénysugár, már halott. Ráborítom a takarót az arcára, aztán felegyenesedem, és belerúgom a fekhelye mellett pislákoló kis mécsest a szalmába. – Vedd a lelkét, Mist, te Titokzatos! Bár kétlem, hogy az még jó lenne bármire is! – adom meg neki a végtisztességet. Azt már nem várom meg, hogy fellángol-e a tőz. Tılem leéghet az egész erdı, rossz a kedvem! Felpattanok Szöszmösz nyergébe, aztán elvágtatok Ám hamarosan megbékélek a világgal, majd eltelik a nap, és még egy, és én utazom. Magányosan. Végül elérem a kövezett utat, innentıl lenne társaság, akármelyik szekereshez hozzácsapódhatnék, de tulajdonképpen minek? Ki pótolhatná az én tökéletes lovagomat? Hát lehetıség szerint gyors tempóra ösztökélem Szöszmöszt, szeretnék már megérkezni. Egyre-másra maradnak el mellettem a már látott fogadók, de én minden éjszakát a szabadban töltök. Csak az utolsó napon állok meg az egyik kocsma elıtt, aztán beléptetek az udvarra. Lám, lám, rég jártam itt, már kicserélték a kiégett gerendákat! A tulaj a kertben sertepertél, amint meglát elmosolyodik, felém fordul. –Jöjjön beljebb, fiatalúr! Még van szobánk!

Most csináljak neki balhét? És bár ez volt eredeti szándékom, de meggondolom magamat. Sietek. – Ide figyelj, te tapló paraszt! Én nı vagyok, akit te nem látsz szívesen, pláne ha szakadt és csóró! Szóval hagyj békén, és kísérjen Ro, a Kegyetlen átka! – búcsúzom tıle, ennyit megérdemel, ı is ezt kívánta nekem a legutóbb. Aztán távozom. A felkelı nappal együtt pillantom meg Sol falait, és rögtön kapunyitáskor be is jutok. És ez jó! A forgatag, a színek és illatok, a zaj, a tömeg! Gyorsan átvágok a külvároson, aztán a fıtér felé lassítok a tempón. Az egyik sarkon megcsodálok néhány csepőrágót, együtt nevetek a közönséggel, majd Tüzırzı Ulinom fehérmárvány temploma mögötti pecsenyesütıknél veszek magamnak harapnivalót. Régi vágyam, hogy megkóstoljam portékájukat, ez mindig drága volt nekem, és nagyon vigyázták, úgyhogy lopni sem lehetett, de tulajdonképpen nem is finom annyira. Utána elmegyek a folyóig, és megcsodálom szürke hullámait. Ki hitte volna, hogy ennek a látványnak én még valaha örülni fogok! Szóval, gyorsan eltelik a nap. Késı délután kedvenc sikátoraim felé veszem az irányt. Végiglovaglok a jól ismert utcácskákon, a régi kis csehók elıtt, és bár sok ismerıssel is találkozom, egyik sem ismer fel. Néhányan vannak, akik kutatva néznek rám, de mivel közömbös képpel bámulok rájuk vissza, így nem veszik a bátorságot, hogy megszólítsanak. No igen. Ezen nincs mit csodálkozni Egy kocsma ablakába kitett, fényes oldalú rézkorsóban megbámulom a tükörképemet. Fiatal lány, lovon. Tiszta vadászruha, csizma, oldalán tır, haja szorosan hátrafogva. Fülében, ujján smaragdköves ékszerek hirdetik gazdagságát és hatalmát. Valaki, aki nem illik ide. És ezzel kapcsolatban felmerül bennem egy kérdés, ami igazán még sosem foglalkoztatott. Mit fogok én holnap csinálni? De hát a fenébe a holnappal! Gyors elhatározással felkeresem a kocsmát, ahol elıször találkoztam Qval. Amikor leszállok a nyeregbıl, hanyagul egy utcagyerek kezébe vetem Szöszmösz kantárját, megcsillogtatok egy rezet is, aztán bemegyek. Még nincs nagy forgalom hát leülök egy üres sarokasztal mellé. Sikha, a kocsmáros persze nem ismer meg azonnal. – Sört! – kiáltok neki. İ kijön, kutatón végigmér – Elnézést kisasszony, de... – Ne kisasszonyoz itt nekem, te hígagyú meszes! Thani vagyok! – Thani? Hát veled mi történt, kis patkány? – mosolyog rám hitetlenkedve, de nincs kedvem haverkodni vele. – Hozd azt a sört, vagy szétverem a pofádat, te marha! – vetek neki oda pár rezet, és igyekszem mogorva lenni. – Igenis, kisasszony! – ugrik azonnal, és már hozza is az italt. Belekortyolok, de borzalmas, hát eltolom magamtól, aztán csak várok.

Kíváncsi vagyok, kik jönnek el találkozni velem, de nem hiszem, hogy sokan. Ez a világ gyorsan felejt, ma még benne élsz, holnapra meg megkéselnek, minek sokáig emlékezni az arcokra! Aztán csak kapok társaságot, alig fél óra múlva Larton és pár embere sorjázik be. Az a kevés vendég, aki volt, az meg távozik, szinte azonnal. – Hallottam, hogy visszajöttél, kicsi patkány, de nem hittem, hogy igaz! – köszönt a pasas, és tényleg csodálkozik. – De látom, élsz, és ráadásul hordani mered a cuccot, amit tılem loptál! De tudod mit, én jó fej vagyok! Visszaadod, azzal a baba győrővel együtt, aztán meg sem verlek. Sıt, szívesen kerítek neked kuncsaftot is. Okés? – teszi meg nagylelkő ajánlatát. Én lassan felállok, aztán szórakozott mozdulattal elıveszem a tırömet. Jól játszom az unottat, ajkam lebiggyed, pillantásom kósza. – Na nézd már, ugat a kutya! Larton, te pont akkora tető maradtál, mint ahogy emlékeztem rád. De én megváltoztam. Szóval, kopj le, míg szépen kérem! Ezzel felemelem a fegyvert, és beállok vívóállásba, ahogy Lady No tanította, és látszólag hanyagul várom a támadásukat. Larton egy ideig habozik, de aztán int az embereinek, és azok elkezdenek lassan körbevenni. Kicsit kilel a hideg, ha nem jön be a blöff, akkor szívok, én nem értek a tırhöz, ezek meg mind nagymenı bicskások. De hát értettem én valaha is bármi fegyverhez? Nem. És szívtam meg valaha is kocsmai bunyót? Hát, igen, de ritkán, és sose nagyon. És mi változott azóta? Szinte semmi! Ha komolyra fordul a helyzet, most is lelécelhetek, hisz vagyok, aki voltam; kicsi Thani, a sikátorok mélyérıl! Ebbıl újra erıt és magabiztosságot merítek, aztán tényleg higgadtan várom, hogy mi lesz.

Q AL AQUIM avagy soha se hidd, hogy ez volt a sors utolsó tréfája Napnyugta után nem sokkal elıkerülnek lovagtársaim. Kedvesen köszöntöm ıket, majd hamarosan megjelenik néhány szolga is, és elkezdik felhordani a vacsorát. Bár az ételek egyszerőek, senki sem panaszkodik, és jobbnál jobb borokkal pótoljuk ki a szakács sietsége miatti hiányokat. A hangulat hamar emelkedetté válik, hisz ma Frej-jah vezetett minket, a gyızelemig, és ráadásul közben senki sem sebesült meg komolyan. Egyedül én vagyok csendesebb a szokottnál, karosszékemben üldögélve iszogatok, és nem folyok bele társaim jókedvő beszélgetésébe. A többiek megértik és tiszteletben tartják hallgatásomat, én ma az apámat gyászolom, akármilyen is volt köztünk a viszony. Yein az egyetlen, aki néha kérdez tılem

valamit, de neki is csak szőkszavúan válaszolgatok. Végül éjfél felé, mikorra a többiek is elfáradnak, felállok, és visszavonulok a szobámba. Másnap hajnalban kelek, elsı utam a vár szentélyébe vezet, apám ravatalához. Aztán temetünk, elıször ıt és Si-Kurraht, utána másik, közös sírba a többi halottat. Ez utóbbi szertartáson már határozottan nyőg részt vennem, de nem tehetem meg, hogy ne legyek jelen, mit szólnának a megmaradt katonák és szolgák? Ám közben folyamatosan Thanit keresem a tekintetemmel. Az nem csoda, hogy most nincs itt, de miért nem vett részt a tegnapi lakomán? A ceremónia végére meggyızıdéssé érik bennem a gyanú; már megint valami ostobaságot csinált a leányzó. Hisz amikor utoljára beszélgettünk, akkor is milyen mogorva volt! Végigjárom a palota termeit, de sehol sincs, aztán sötét megérzéssel lemegyek az istállóba, és megnézem, meg van-e még Szöszmösz. Nincs. Tehát elment. És ez nagyon fáj. Ám mit is vártam, hisz soha sem volt képes nyugton lenni huzamosabb ideig! Mién is ne ment volna el, hisz lényegében csak küldetésünk kötött össze minket, és az immár befejezıdött. Ami meg azt illeti, hogy fel kellene nevelnem? Nos, ez már indulásunkkor is csak üres kifogás volt! Hogy is gondolhattam azt, hogy ı majd igényt tart az én gyámkodásomra! Hát kértem én, hogy maradjon, akár egy szóval is? Nem, soha. Miért is hittem azt, hogy ugyanúgy követni fog, ahogy eddig is tette? Miért pont én lennék képes megfékezni szeszélyeit? Lassú, megfáradt léptekkel hagyom el az istállót, az udvaron megállok, és felnézek a tiszta, kék égre. Hát, Frej-jah, ezt a küldetést befejeztem, ennek az útnak minden ösvénye lezáratott. Aztán hirtelen egy ismerıs hang zavar meg, és ránt vissza a valóságba. – Örülök, Q úrfi, illetve mit is beszélek, Q úr, hogy visszatért! Felnézek, az öreg Nator áll elıttem. És feléled a szivemben a remény, ı talán látta Thanit távozni! – Köszönöm, öreg! Nem tudod, hogy hova ment az a lány, akié az a barna foltos ló volt? – Thani kisasszony? De tudom, beszéltem vele, mielıtt kilovagolt. Azért is mertem most megzavarni Q uramat, mert ı küldött velem üzenetet. Hogy hazamegy, Solba, és „még az is lehet, hogy vissza fog jönni”! Szó szerint ezt mondta. Köszönöm, Frej-jah, mosolyodom el, aztán rádöbbenek, hogy ez még nem jelent semmit. Ez csak egy lehetıség. Kihasználjam? Rövid habozás után döntök. – Nyergeld fel Armagedont, és készíts úti csomagot négy napra! – utasítom Natort. – Már megtettem! – mosolyodik el az öreg.

Én meghökkenek, ennyire kiszámítható lennék? De aztán megvonom a vállamat, ha egy bölcs öreg is helyesnek tartja, hogy utána menjek a leányzónak, akkor az úgy van jól! – Köszönöm! – mosolyodom el. – Yeinnek üzenem, hogy döntsön teljhatalommal minden felmerülı kérdésben, az én felelısségemre. Én sietek vissza, és hogy ne legyen annyira hosszú a várakozás, hát nyugodtan keressenek kedvükre való szórakozást. Ha jól tudom, a pincében még van néhány üveg bor, amit megboldogult nagyapám tétetett félre, jelesebb alkalmakra. Nator megértıen bólogat. – Úgy lesz, Q uram! Ezt azonban már alig hallom, elıvezetem Armagedont, aztán kilovagolok. Nem kímélem kedves lovamat, Thaninak fél nap elınye van, nehéz lesz behozni. Vae-t elkerülöm, és természetesen a rövidebb utat választom, amely a Sidraki dombok közön visz. Másnapra érem el azt a romos kúriát, amit idejövet volt alkalmam megostromolni, hála kedves útitársnımnek. Most eszembe sincs a közelébe menni. Ám erre nincs is szükség, messzire látszik a füstje. Így mégis meggondolom magamat, és beléptetek az udvarra. Néhány szakadt csavargó túrja az üszkös, itt-ott még parázsló romokat, jöttömre majdnem elszaladnak. – Mi történt itt? – kérdem, és kicsit félek a választól. – Tegnap tőz ütött ki, de nem a mi hibánk, uram! Egy boszorkány tette, lovon jön. Azt kiáltotta, hogy ı sárkányölı, és ura a sárkányok erejének, aztán tüzet lehelt az épületre! – magyarázza az egyikük. Hm, szóval egy boszorkány! – És mi lett vele? – Ellovagolt, és én még láttam, ahogy felrepült a levegıégbe, a lovával együtt! – hazudja a szemembe. Én bár a repülést kötve hiszem, de egy biztos, Thani járt itt, és ezek szerint élve, sértetlenül távozott is. Abban pedig ugyan mi csodálni való van, hogy nyomában jár a káosz és pusztulás? Szó nélkül otthagyom ıket, és folytatom utamat. Rá két napra elérem a síkságot, és innentıl kezdve minden fogadóban utána érdeklıdöm, látták-e a leányzót? Szinte mindenütt rémlik valami a helyieknek, ahogy leírom külsejét, de sehol sem szállt meg. Solig nem érem utol, bár már nem lehet sokkal elıttem. Délelıtt érem el a városkaput, odabent egyenesen az Aranysárkányba megyek. Tulajdonképpen remélem, hogy itt megtalálom, de a fogadós esküdözik, hogy nem is látta. Így kiveszek egy szobát, az istállóba vezetem Armagedont, és gyalog vágok neki a városnak. Ennek persze nincs sok értelme, hisz itt majd millióan laknak, kizárt, hogy véletlen módon rátalálnék, így azt a kocsmát keresem, ahol elıször találkoztunk. Ott talán ismerik. De nem vagyok én otthon ebben a városban, újból és újból

eltévedek a sikátorok útvesztıiben, zavar a mocsok, a tömeg, a rikácsoló zaj! Hogy lehet itt élni? Végül már esteledik, amikor meglelem a kocsmát, és ennek is örülhetek, tekintve, hogy életemben egyszer jártam még csak itt. Az elsı, ami feltőnik, a helyiség elıtt kikötött barna foltos ló. Ha pedig Szöszmösz itt van, akkor Thani is! Azonban nem megyek be, most már nem sürgıs. Visszább húzódom, az egyik sikátorba, és egy rossz szagú kapualjból elkezdem figyelni az épületet. Tulajonképpen azon töröm a fejemet, hogy hogyan tovább. Tudom, Frej-jah, nem méltó egy freitanhoz, hogy habozzon, de most mégis adok magamnak egy kis idıt, míg összeszedem a gondolataimat. Mit is mondjak neki, amitıl nem sértıdik meg, és velem jön, haza. Ám mielıtt elhatározásra juthatnék, feltőnik egy ismerıs alak, az a Larton nevő, akit még indulásunk elıtt volt szerencsém megverni. Természetesen már akkor is Thani kedvéért, mi másért is! A fickó többedmagával érkezik, aztán bemennek a kocsmába. Én egy ideig még várakozom, de Thani egyik ablakon át sem távozik. Csak nem akar velük verekedni? Hát azért ezt már mégse! Ha ilyen felelıtlen, akkor megérdemli! És miért is segítenék neki, nyilván van valami okos ötlete, amiben bízik, hisz arra most nem építhet, hogy majd én megmentem! De aztán csak ellököm magamat a piszkos faltól, és besétálok. Eszembe sincs segíteni rajta, egyszerően csak érdeklıdöm! Bent a várt kép fogad, Thani középen áll, tökéletes vívótartásban, körötte hat rosszarcú csavargó készülıdik az agyonverésére. Jöttömre a leányzó szeme felcsillan, de nem szól semmit. Csendesen beteszem magam mögött az ajtót, aztán félreállok a fal mellé, és karba font kezekkel várom a fejleményeket. Thani továbbra is úgy tesz, mint aki nem ismer, de Lartonban mély nyomokat hagyhattak pofonjaim. – Hé! Te vagy az a lovag, aki már a múltkor is kiálltál emellett a kis patkány mellett! – mutat rám. Erre csak bólintok, hisz igaza van. – Azt hiszed, te nagypofájú, hogy most is olyan könnyen elintézhetsz? Itt nincs ám városırség, hogy megvédjenek! Na gyere csak, ha annyira meg akarsz küzdeni! – dohogja, és késével int. Én csak felvonom a szemöldökömet, és továbbra is karba fönt kézzel várakozom. Még nem vészes a helyzet. Egyedül Larton van elég közel, hogy szúrhasson, ıt egy rúgás megállíthatja, és utána lesz idım elıvenni a pallosomat. Bár ezt szívesen elkerülném, hisz nem szeretnék a semmiért (pontosabban Thani szeszélye miatt) vérfürdıt rendezni. – Eszemben sincs verekedni – vonom meg végül a vállamat – Különösképpen a hölgyért nem. De ı nem is szorul rá! – morgom, aztán a leányzó felé fordulok. – Thani kedves, sietnél? Már késıre jár! – figyelmeztetem csendesen. Larton meghökkenten hátrál egy lépést, Thani pedig elég szemtelen, hogy leüsse az általam feldobon labdát.

– Én sietnék, Q kedves, de hát ezek nem akarnak nekem jönni! – int körbe bocsánatkérı mozdulattal. A szerencsétlen haramiák ideges fejforgatással osztják meg a figyelmüket kettınk közön. Nem lesz itt verekedés, gyávák ezek hozzá! – A fenébe veletek! – horkan fel végül Larton, és öklével a levegıbe sújt. – Még találkozunk! – sziszegi, aztán leszegett fejjel kirohan mellettem. Emberei követik, végül magunk maradunk. Thanira nézek, és egy pillanatra felmerülnek bennem az imént megfogalmazott, szép mondatok töredékei, de aztán meggondolom magam. Eh, minek cifrázzam, nem vagyok én a szavak embere! – Na, gyere! – intek fáradtan. – Jó, jó, egy pillanat! – morogja, aztán körbenéz. – Hé, Sikha, hol vagy! Rossz a söröd, haver, nem hiszem, hogy még fogok hozzád járni! – kiáltja, valahova a söntés felé, aztán visszafordul. – Mehetünk! – mosolyog rám kedvesen. Én elıre engedem az ajtóban, aztán türelmesen megvárom, míg eloldja Szöszmöszt. – Az Aranysárkányban szálltál meg? – kérdi, és én bólintok. – Természetesen. – Akkor arra! – mutatja az irányt, és lovát vezetve elindul. – Tulajdonképpen örülök, hogy véletlenül erre jártál, lassan már kezdtem unatkozni! – csacsogja, de aztán nem fecseg tovább, így szótlanul vágunk át a zajos városon. Nem mintha nem lenne mit közölnöm vele, de hogyan kezdjem el? És egyáltalán, mit mondhatnék? Hát nem elég beszédes az az egyszerő tény, hogy itt vagyok? Mit tehetnék még ehhez hozzá, jól-rosszul fésült szavakban, amit a komoly dolgokra oly kevéssé fogékony leányzó nem nevet ki? Azt meg, hogy Thani miért nem fecseg, nos, azt még csak nem is sejthetem. Amint megérkezünk az Aranysárkányba újabb gondokkal kell szembenéznünk, mert már nincs szabad szoba Thaninak. – Bocsánat, uram, ha délután kérte volna, akkor még lett volna, de ilyenkor? – szabadkozik a tulajdonos. Ha én olyan optimista lennék, hogy elıre foglaljak szobát a leányzónak! Mindegy, ezen a helyen már megesett velünk egyszer hasonló, hát beletörıdötten bólintok. – Rendben, alszom az istállóban! Aztán felkísérem Thanit a szobámba. – Te, Q! – szól még vissza az ajtóból. – Holnap mit fogunk csinálni? – Hazamegyünk. – Nem úgy értettem! Hanem utána, hosszú távon? Nohát, hogy mi nem jut az eszébe! Aztán elgondolkodom, még magam sem töprengtem rajta sokat. Pedig egyszerő a megoldás. – Nos, azt hiszem, hogy a hazaérkezésünk után olyan két héttel megtarthatnánk az esküvıt – mondom, és nem nézek a leányzó szemébe. – Lehetne hamarabb is, de én feltétlenül meg szeretném kapni Mae Cristin és Paadre áldását is.

Persze, ez csak formaság, nem hiszem, hogy lenne ellenvetésük. És utána... – fejezem be egy vállrándítással a magyarázkodást. Lehet, hogy kissé zavarban is vagyok. Thani tágra nyílt szemekkel bámul rám. – Hogy te milyen édesen hülye vagy! Minden lánynak ilyen ellentmondást nem tőrı módon szoktál udvarolni? – nevet rám kedvesen. – Ha nem egyezel bele, akkor természetesen eszemben sincs rád kényszeríteni az akaratomat! Biztos lehetsz benne, hogy bárhogy is döntesz, én azt tiszteletben fogom tartani, és hogy mindig szívesen látott vendég leszel a birtokomon! – biztosítom gyorsan. A leányzó erre csak kényeskedve felvonja a szemöldökét. – Nos, majd meglátjuk, hogy döntök! A reggelt nyugodtan megvárhatod! – közli felemelt fejjel, aztán belibeg a szobába. – Jó éjszakát, kedvesem! – szól még vissza, aztán hallom, ahogy bekattan a zár. Megszokásból még körülnézek, a folyosó csendes, az ablakok pedig az udvarra nyílnak, ami meg csak biztonságos! Remélhetem, hogy a leányzót semmi veszélyesebb nem fenyegeti, mint saját maga. Ezzel megnyugtatva magam lemegyek az istállóba, és elalszom. Reggel korán kelek. A nagyteremben a hajnali órához képest is nagy csend fogad. Idegesen nézek szét, van miért aggódnom, mint mindig, ha Thani a közelben van, de hamarosan meglelem a szokatlan nyugalom okát. A sarokban egy furcsa öregember ül, fekete ábrákkal ékes vörös csuhában, maga mellé támasztott bottal. Varázslóbottal. És ha az azon lévı vasabroncsok száma rangot jelöl, akkor nem is akárki, mert hét fémkarikát számolok meg a boton. Érthetı a csend, az emberek ideges pillantásokkal méregetik, valószínőleg még soha sem láttak élı mágust, babonáik pedig óvatosságra intik ıket. Magam sem akarom háborgatni a tiszteletre méltó öreget, csendesen leülök egy tıle távoli asztalhoz, aztán halk hangon bort rendelek a hamarosan feltőnı fogadóstól. Azonban hiába húzom meg magamat, a mágus láthatóan felfigyel rám, feláll, és felém indul. Közben hátracsúszik csuklyája, szabadon hagyva tar koponyáját, amit mindenféle, számomra érthetetlen, tetovált jelek fednek. Pár lépéssel átszeli az ivót, és megáll az asztalom mellett. – Te lennél Q al Aquim. Ez nem is kérdés, hanem kijelentés. – Igen, uram! – állok fel, és meghajtom a fejem. – Ülj le! – kéri a parancsoláshoz szokott emberek hangján, aztán ı is maga alá húz egy széket, velem szemben. Közben visszajön a fogadós, és áldom az eszét, hogy két poharat hoz a kancsó mellé. – Bort tölthetek, uram? – kérdem szolgálatkészen a mágust, mintha csak holmi suhanc apród lennék. – Nem. Így magamnak sem öntök, és várom a fejleményeket.

– Te lennél, akit Paadre al Es-Con tetihuanai nagymester kijelölt Daal megölésére – folytatja a mágus. – Igen – bólintok, és kezdem nagyon rosszul érezni magamat. Ha valamit elrontottunk! Frej-jah, segíts! De istenem nem hallgat meg, sıt, a következı pillanatban kivágódik az ajtó, és betoppan Thani. Nos, ı igazán semmit sem érez meg a teremben izzó feszültségbıl, körbe sem nézve hozzám csörtet, és megragadja a vállamat. – Te, Q, én gondolkodtam, de tényleg! – kezdi. Mit tehetnék, gyorsan lerántom egy székre. – Elnézést uram, ı Thani, a társam. – A menyasszonyod, Q, a menyasszonyod! – vág közbe a leányzó, és megint talpra áll. Azt hiszem ezzel a közléssel, bárhol, bármikor, boldoggá tudna tenni. A jelenlegi talán az egyetlen helyzet, ahol nem. – Thani, itt fontos dolgokról van szó! – inteném, de ekkor megszólal a mágus is. – Valóban, lányom! Lovagod velem együtt veszélyes útra indul, Gyızhetetlen Frej-jah parancsát követve. Daal, a fehér sárkány elpusztítása a célunk! Én egy pillanatra nem kapok levegıt. Finom kifejezés a helyzetre, hogy nem értem. De persze Thani nem hallgat el. – Hé, öreg, le vagy maradva! Daal halott. Mi öltük meg! Bizony! – dicsekszik. A mágus szeme résnyire szőkül. – Mit beszélsz, lányom? Én Frej-jah, a Gyızhetetlen parancsára vágtam neki az útnak, Sine-szigeti iskolámból, és bár egy jó hónapot késlekedtem a tengeren minket sújtó, szokatlanul vad viharok miatt, de ez nem változtat a helyzeten. Ismerem Frej-jah Tetihuanában adott jóslatát, mely szerint két hıst küld Daal ellen, akik egyikét a nagymester jelöli ki, a másikat pedig maga Frej-jah választja. És ez utóbbi én lennék, félreérthetetlen jelet kaptam rá! Én, és Q al Aquim vagyunk rendelve a feladat végrehajtására! – dıl elıre fenyegetıen. Én még mindig nem jutok szóhoz, de Thani természetesen szemrebbenés nélkül követi a fejleményeket, és mint minden helyzetben, most sem tartja meg magának gyorsan kialakuló véleményét. – Márpedig errıl a buliról lemaradtál, tata! De ne légy morc, nem te tehetsz róla! Szerintem odafent kavart el valaki valamit! – bök a mennyezet felé a hüvelykjével. – Én végig állítottam, hogy nem vagyok választott, de ezek erısködtek, hát elmentem helyetted. De nincs hiba, a sárkányt elintézünk, feladat kipipálva. Tuti, hogy soha sem fogunk róla többet hallani! Te szívtál, de nem nagyot! Hidd el, nem fogod megbánni, ha néhány napot eltöltesz Solban, ez egy hangulatos hely, pláne, ha eddig csak az iskoládban porosodtál! És lehet, hogy akad neked valami más, szent feladat is! Szóval, fel a fejjel! – bíztatja kedvesen a mágust, aztán felém fordul. – Te, Q, mielıtt elmennénk, szeretném ha elkísérnél a szabók felsı utcájába, ott isteni holmik vannak! Választhatnánk nekem valami klassz kelengyét!

Ezzel megfogja a karomat, és elkezd kifelé húzni. Én gyorsan megpróbálom végiggondolni a hallottakat. Igen, pillanatnyi kétkedés nélkül képes vagyok elhinni, hogy a mágus volt jelölve társamnak, ı sokkal inkább illik a képbe, mint a kósza lelkő Thani. Persze most, utólag, ugyan miért bolygatnánk, ami megesett? Sajnálom Frej-jah, ha nem így akartad, de én elégedett vagyok a kialakult helyzettel. És ha te nem, hát akkor majd adsz valami jelet! Az ajtóból még visszapillantok, a varázsló csak ül, és döbbenten bámul maga elé. Megértem, engem is megrázott a Thanival való elsı találkozás! De ı is megtalál, ha akar tılem valamit, döntök végül, aztán követem szívem szeszélyes hölgyét, ahova csak vezet.

A TÖRTÉNETBEN SZEREPLİ ISTENEK Arleen, a Tavaszváró – erdık, szabad természet Ashel, az Aranyfürtő – gabona, aratás Atot, a Varázshatalmú – fehér mágia, (fekete mágia) Frej-jah, a Gyızhetetlen – küzdelem, gyızelem Gil, a Vándor – utazók, csavargók Haksha, a Csillagfényő – éjszaka, csillagok, jóslás Iziana, a Kiszámíthatatlan – szerencse Jaer, a Könnyőléptő – keleti szél Liana, a Szépszemő – szerelem, szépség Mist, a Titokzatos – rejtélyek, titkok, (fekete mágia) Rashadel, a Kétarcú – sors, múlt és jövı Rilan, a Rózsaarcú – láz, súlyos betegségek, (fekete mágia) Ro, a Kegyetlen – átkok, rontások, (fekete mágia) Seel, a Pusztító – pusztulás, halál Sion, a Gyógyító – gyógyítás, könnyő betegségek Ulinom, a Tőzırzı – családi béke, jólét Yl, a Gyorslábú – lovak, lovasok Zaon, a Fehér – hó, északi szél, viharok