Invázió
AZ ELIGAZÍTÁS 2029. január 14-én két, emberi gerillákból álló csoport hatol be az FG-21-es szektorba, a Halálzónába. Az első egység feladata túszként tartott, vélhetőleg kísérleti alanyként kezelt gyerekek kiszabadítása a gépek fogságából. A második csoport az első tevékenységét álcázásként használva megkísérel egy speciális számítógép-hálózat közelébe jutni, s ezen át vírusprogramot juttatni az egykori védelmi rendszer, a Skynet szervezetébe. A túszmentő akció sikerrel jár. Január 15-én hajnalban az egyes csoport életben maradt tagjai – név szerint: Akira őrmester, és Harris tizedes –, valamint egy, a környezetükben felbukkant Harden Sparrow nevű idegen megindulnak visszafelé az Árnyék Bázisra. Ugyanebben az időpontban a számítógép-hálózat közelébe férkőzött katonák – név szerint: Natalie O'Hara programozó, Osborne és Waldon Greenheart gerillák – olyan információk birtokába jutnak, melyek alapján feltételezik, hogy a kiszabadított túszok között gyermekeknek álcázott Terminátorok rejtőznek. A második csoport megpróbálja figyelmeztetni Akira őrmesteréket, de a kísérlet a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt eredménytelen marad. Az Árnyék Bázis nem értesül róla időben, micsoda veszély leselkedik rá. A gépeknek nem csak az emberi támaszpont lokalizációját sikerül felfedniük; – be is jutnak oda. Mindez egyúttal azt is jelenti, hegy a Skynet is tudomást szerez az emberek búvóhelyéről. Úgy érzi, itt a remek alkalom, hogy végleg felszámolja az Árnyék Bázist. Csapatösszevonásokat tart és az inváziós erőket megindítja az emberi támaszpont ellen… Ez katasztrofális változást eredményez a még mindig a Halálzónában bujkáló kettes csoport helyzetében. A gerillák messze az ellenséges vonalak háta mögé kerülnek – a visszavezető út végérvényesen elzáródni látszik. Más választásuk nem lévén, a export tagjai mindent egy lapra tesznek fel: megpróbálnak behatolni az FG-21-es szektor egyik fegyvergyárába, ahol maguk sem tudják, mi vár rájuk… És felvirrad 2029. január 15-ének reggele, az invázió napja. 1. Intro Los Angeles, a felszínen, 2029. január 15., kora délelőtt. A valamikori lakóépületek morzsává tört romjai keményen csikorogtak a bakancsba öltöztetett talpak alatt. Három férfi távolodott a felszínre költöztetett Árnyék Bázis tarkabarka, élő kuszaságától. A lépteik egyre messzebb vitték őket a szabadban felállításra kerülő harcállásponttól; olyan helyre, ahol hitük szerint rejtve lesznek majd a föld alól kifüstölt, XXI. századi emberiség néhány maroknyi túlélőjétől. Mert azt, aminek közöttük kellett végbemennie, nem pillanthatták meg avatatlan tekintetek. Az ember által végbevitt ember-kivégzésnek már nem volt helye itt, a legújabb kor bukása után bekövetkezett társadalmi rendszerben. Egyrészt anakronizmus lett volna, másrészt homlokegyenest ellenkező azzal az alapmorállal, ami életben tartotta az emberiséget azután, hogy a fajnak – egy nálánál sokkal értelmesebb intelligencia szerint – lejárt az ideje. Egy társadalmi alapmorált persze nem szeghetett meg akárki. A két feketébe öltözött gerilla – akik egy harmadik, sokkal rongyosabb és viharvertebb alakot kísértek az utolsó útjára – egy kisebb istenség parancsára cselekedtek. Ez a személyiség nem volt más, mint az új emberi értékrend megteremtője és elterjesztője, egy Los Angeles-i születésű, John Connor nevű, negyvenöt éves férfi. A kivégzési parancsot személyesen ő adta ki. Nehéz lenne vitatni, hogy megvolt-e a joga hozzá. A személyiségének egyik arca, amely
gyakorlatilag egy pap volt, az életbe vetett hitet adta vissza az emberiség túlélőinek. Ugyanakkor egy másik arca – amely a gerillaharcban, terrorizmusban, és szabotázsban félelmetesen járatos hadvezéré volt –, gyakorta hozott olyan intézkedéseket, melyek emberek halálával jártak… Igaz, ez utóbbiak más emberek életét óvták… Visszatérve az alapgondolatra: végső soron kinek lett volna több joga felülbírálni a XXI. századi társadalmi morált, mint annak a személynek, aki az alapjait lerakta? A két feketeruhás között lépkedő, rongyos alak halálának is az emberiség érdekeit kellett szolgálnia. A férfi személyazonossága előbb csupán tisztázatlan volt; aztán a sors szeszélye folytán az elkövetkezendő hosszú órákra tisztázhatatlanná vált. S azon a január tizenötödikei napon az Árnyék Bázis legénységének olyan körülmények között kellett harcba szállnia, melyeknek egy „tisztázatlan” azonosságú alak által történő esetleges további rontását a gerilla-vezér mindenképpen elkerülendőnek ítélte. Maga a halálraítélt tört közönnyel gyalogolt a számára ismeretlen cél felé. Az arca mocskos volt; poros és kormos; a bőre sebekkel pettyezett, és zúzódásfoltokkal színezett. A lábai monoton egyhangúsággal emelkedtek újra és újra lépésre; a homlokához tapadt szőke haja alól kitekintő szemei pedig mindössze a saját bakancsa orrának mozgását kísérték meredt figyelemmel. Embernek látszott, kétségtelenül embernek. A kutyáját már elvesztette, de a neve még megvolt. Harden Sparrow. „Keressétek meg ezt a Harden Sparrow-t! Kapcsoljátok le, de feltűnés nélkül! Aztán vigyétek el egy csendes helyre, és lőjétek főbe!” Ezzel a három mondattal határozta meg John Connor a kutyás idegen sorsát. A „parancsra cselekszem” című védekezés – amióta csak világ a világ – feloldozást jelent minden katona számara. Sok mindentől megóvja az embert. Megkíméli a gondolkodástól, a felelősségvállalástól, a lelkiismeretétől. Ennek megfelelően a két feketeruhás gerilla – akik jelenleg közönséges hóhérokká vedlettek át – ugyanolyan egyhangú közönnyel tudtak a kutyás idegen oldalán lépkedni, mint ahogy az maga is haladt. A Harden Sparrow nevű férfinél nem volt fegyver. Elvették tőle; még akkor, amikor a hosszú és fáradságos utazása végén megérkezett az emberek közé. Most veszélytelennek látszott. Haladtak egy darabig, aztán… …aztán a törmelékek takarásából előbukkant az útjuk célja. Egy romos düledék volt az, valahol félúton a harcállás és a kiküldött mélységi felderítők állásai között. Az egykori ház falai két-három, méternyi magasságig épségben megmaradtak; onnantól azonban, csalóka módon, nem folytatódtak sehová. A hely messzemenően ideálisnak látszott egy szolid – „…de minden feltűnés nélkül!” – főbelövéshez. A kísérő gerillák kezei a fegyvereik markolatára csúsztak. Az egyikőjük előrelépet, és Harden Sparrow elé vágva, elsőként lépett be a romok közé. A kutyás idegen a maga megalkuvó, szolgalelkű modorában követte. S az ő nyomában, utolsóként, a másik feketeruhás tette be a lábát a rögtönzött kivégzőhelyre. Ezzel a céljukat részben elérték. Részben. Abban a részben, hogy senki nem látta, mi történik a romok között. A két gerilla bő kétméternyi távolságban állt egymástól; Harden pedig előttük, nagyjából középen, és körülbelül ugyanilyen messze. Mintha egy enyhén deformált, egyenlő oldalú háromszöget akartak volna meghatározni. – Sem műszereket, sem orvosokat nem látok itt. – Sparrow szavai torzult, jellegzetesen vasbeton visszhangot ütöttek a kopár falak között. – Ki fog engem megvizsgálni? A másik kettő ráemelte a tekintetét. Az arcukon továbbra is az eddigihez hasonló fásultság, és unalom tükröződött. De nem pontosan ugyanolyan. A közöny már csak egy maszk volt; mögé lehetett nézni. Onnan pedig szánalmat és sajnálatot olvashatott ki a szemlélődő. – Mi a fene ez az egész, fiúk? Minek hoztatok ide? – Harden simulékony hangja idegesen rezdült; a szavai vége a magasabb régiók felé csapott. – Mit akartok tőlem? Még mindig néma hallgatásba burkolózva, a kutyás jobb oldala felől álló gerilla elengedte a nyakában lógó gépkarabélya tusát, és a kezeit a háta mögött kulcsolta össze. A mozdulat – lévén elengedte a fegyvert – akár még barátságosnak is tűnhetett volna. De ha jelen lett volna egy negyedik személy is, aki az egész díszes társaság háta mögött áll,
láthatta volna, ahogy a férfi ezernyi karcolással tarkított, bőrkeményedésekkel pikkelyezett újai óvatosan felhúzzák a dereka magasságában, a háta közepén a zubbonying szárát. A két kézfej eltűnt a ruhadarab takarásában; s amikor ismét előkerültek onnan, már gazdagabbak voltak egynéhány dologgal. A jobb tenyér egy kilenc, milliméteres Parabellum sűrűn bordázott, fényes fekete, műanyag agyát ölelte körül. A bal egy arasznyi hosszúságú, oldalról sűrűn telefurkált, olajosan matt vascsőre tett szert. A hangtompító viszonylag ritka és értékes holminak számított az emberi katonaság tagjai között. Bár a fegyvermesterek gyakran barkácsoltak össze műanyag palackokból, gyapotból, vastag nemezből és filcből különféle hangfogó szerkezeteket; de ezek egy-két lövés után egyre zajosabbá váltak; egy tár kilövése után pedig már semmit nem értek. Az igazi, még az atomháború előttről származó, tisztességes szerszámokkal és megfelelő anyagokból készült hangtompítók aranyat értek, és nem kerülhettek akárki tulajdonába. A feketeruhás gerillák – John Connor személyi testőrei – indokoltan birtokolták a hasznos szerszámot: a parancsnok életének óvása minden tekintetben a legmagasabb prioritást élvezte. A testőrök kedvükre válogathattak a felszerelés legjavából; cserébe viszont a kedvük ellenére kellett meghalniuk, ha a harci körülmények ezt megkívánták. Most – az ő tudomásuk szerint – nem voltak harci körülmények. Egy szerencsétlen, kiéhezett fickót kellett likvidálniuk. A hangtompítóból kilógó, menetes bütyök halkan nekikoccant a Parabellum csövének. Fém súrlódott a fémhez; a csavarmenet apa- és anyarészei falni kezdték egymást. A gerilla ujjai szapora mozdulatokkal tornáztatták egybe a gyilkoló eszközöket. Jóval később, amikor a szakértők a Harden Sparrow nevet viselő T-800-as Alfa „pályafutását” és „karrierjét” elemezték, jobbára értetlenül álltak a gép rendkívül magas hatásfokú beszivárgó képességei előtt. A legfőbb tanulság, amit az esetből ki tudtak hozni, az volt, hogy a kiborgnak minden tekintetben „szerencséje volt”. A rutinos gerillák, mint Waldon Greenheart, vagy Snake, jobbára csak kiköptek volna e magyarázat hallatán; és ezzel, kemény ítéletet hoztak volna a harcostársaik felett. Kemény és igazságtalan ítéletet. Még a XXI. századi emberek közül is csak kevésnek adatott meg, hogy életük során több beszivárgóval találkozzanak. Terminátorokkal gyakorta összefutottak; de a beszivárgókat nem lehetett egy kalap alá sorolni a Béta – vagy a más harctéri egységekkel. Velük a „randevút” csak keveseknek sikerült élve megúszniuk; így nemigen volt, aki továbbadja a tapasztalatokat. Ráadásul – a Harden Sparrow által lóvá tett áldozatokat tovább védve – nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy zűrzavaros körülmények között a szerencse igenis komoly szerepet játszhat. Néhány megrögzött ateista szerint Jézus Krisztusnak is pusztán szerencséje volt, és ez tette őt a történelem legismertebb alakjává. A gerilla fogása erősebbé vált a hangtompító hengerén, még egy negyedfordulat megtételére késztette a menetet. A pisztoly és a henger ezzel egymásba szorultak; szerves egésszé váltak. A férfi készen állt. Csőre töltenie nem kellett a fegyvert – soha nem lépett úgy a felszínre, hogy ezt előzőleg meg ne tette volna. Inkább fáradjon a pisztolyban fölöslegesen a rugó, minthogy zűrös helyzetben értékes tizedmásodperceket vesztegessen a mozdulat megtételére. A feketeruhás készen állt a kivégzésre. Immáron csak a saját érzelmei késztették várakozásra. Azokat az érzéseket élte át, amelyeket minden ember megtapasztal, ha egy „nemszeretem” feladatba kell belevágnia. Önmaga előtt, húzta az időt; közben a vérnyomása egyre magasabbra szökött; a teste telítődött adrenalinnal. Gondolatban a mozdulatot próbálgatta, amelyet majd meg kell tennie: jobb alkarjának az alsó félkörívét; a csuklójának az ellentétes irányú mozgását, hogy amikorra a fegyver kikerül a teste takarásából, a csöve már a célra irányuljon. A tétovázásával egyre hosszabbá és hosszabbá nyújtotta a változatlan pillanatot. Mert a változást valóban csak az ő cselekedete hozhatta meg. A vele srégen szemben álló fakószőke emberi alak már régen tudta, mi van a levegőben. Miután beléptek a romok közé, a „hallását”, azaz a rendszerébe integrált audioérzékelőket maximális élességre állította. Érzékelte azt a finom neszt, amit a fegyvercsőhöz koccanó hangtompító keltett. Hasonlóképpen járt el a látószervként funkcionáló vizuális egységekkel is. A látómezeje egyik negyedében egy külön ablakot
nyitott, amelyen kinagyítva szemlélte a hátratett kézzel ácsorgó katonát. Látta, amint a férfi bi- és tricepszén finom rezdülések futnak végig: ebből tudta, hogy a takarásban lévő alkarjával dolgozik valamin. Sejtette, hogy le akarják lőni. Az akcióterve már készen állt, de ehhez szükséges volt, hogy a feketeruhás gerillák végre munkához lássanak. Úgy ítélte, elég gyors tud lenni ahhoz, hogy – beleértve a fegyvercső célra állása és a ravasz elhúzása közötti időt is – félreugorjon a golyó útjából. Ami ezt a kérdést illeti, fatálisan tévedett. A gerilla-testőr vérrel és adrenalinnal telepumpált karja előrelendült. Olyannyira gyorsan mozdult, hogy a Terminátor látómezejében lévő kép elmosódottá és darabossá vált. A „shutter speed”-en járatott képdigitalizáló egységek egyszerűen túl lassúak voltak hozzá képest. A férfi nem vett fel szabályos lőállást; szinte csípőből tüzelt. Harden Sparrow-nak csak annyi ideje maradt, hogy „belemozduljon” a lövésbe. Az eredeti cél – mely az arca közepe lett volna – így néhány centit módosult. A lövedék a homloka és a haja találkozásánál csapódott, a fejének. A hangtompító miatt a lövés nem keltett nagyobb zajt, mintha valaki szárazon köhögött volna egyet a falak között. Némi vér, és egy aprócska, hajjal borított húsdarab csapódott a levegőbe. A T-800-as Alfa – a félre vetődő mozdulat miatt – olyan hatást, keltett, mint aki oldalra összeesik. De egy dolog hibázott a képen. A feketeruhás gerilla pisztolyának tárában – ezt a férfi pontosan tudta –, kilencmilliméteres APDS lövedékek lapultak. Márpedig, ha valakit egy ilyennel – gyakorlatilag közvetlen közelről – fejbe lőnek… nos, annak a feje leginkább úgy működik, mint egy görögdinnye, ha tízemeletnyi magasságból a járdára zuhan. – Bassza meg! – A pisztolyos katona maga sem tudta igazán, hogy gondolatban, vagy hangosan kiáltott fel. Azokban a pillanatokban értette meg, hogy egy Terminátorral állnak szemben. Érdekes módon a földön fekvő T-800-as Alfa központi vezérlőjében is a katonáéhoz hasonló gondolatok fogalmazódtak meg. Ez persze az ő sajátságos, gépi nyelvén történt; és néhány hibakód formájában került kifejezésre. A fej perifériát ért nagymértékű ütés következtében néhány processzora átmeneti üzemzavart produkált. Az önjavító modulok természetesen azonnal működésbe léptek, de ezzel veszített némi időt. A két gerilla pedig nem habozott megragadni az alkalmat. Egyikőjük az övéhez kapott, és egy DM-51-es kézigránátot akasztott le róla. A tojásformát megmarkolva a test oldalához szorította a biztosító- és emelőkart, majd kirántotta a fejből a biztosító-gyűrűt. Ezzel a gránát élessé vált. A kar majdani felengedését követően az időzítő szerkezet működésbe lép, és négy másodperc múlva felrobbantja a trotiltestet. A katona bátran – vagy vakmerően? – előrébb lépett, hogy közvetlen közelről helyezze a gép teste alá a DM-51-est. Tudta, hogy ezzel gyakorlatilag a halál torkába sétál be, de helyre akarta hozni, amit a társával alaposan elbaltáztak. Úgy gondolta, ha lesz elég ideje, hogy a gránátot a kiborg testébe ékelje, lesz elég ideje ahhoz is, hogy hátraugorjon. Ha pedig mégsem, és esetleg a gép rátámad, akkor legalább meglesz az az utolsó öröme, hogy a felrobbanó DM-51-es – és az övén viselt társai – vele együtt a gépet is darabokra szaggatják. Gyarló dolog az emberi tévedés. Akkor ott nem csak a katonát fosztotta meg az élete utolsó örömétől, a későbbiekben az Árnyék Bázison vívott harc menetére is sorsfordítóan hatott ki. A földön heverő T-800-as Alfa karja nyitott tenyérrel, villámgyorsan lendült a magasba. Félúton találkozott össze a gerilla gránátot szorongató kezével. A kiborg ujjai ráfonódtak, és összezárultak az ember öklén. AKCIÓTERV ELSŐ FÁZIS: AZ EXPLOZÍV TÖLTET HATÁSTALANÍTÁSA. Csontok reccsentek, ínszalagok szakadtak el. A hihetetlen erővel összeszoruló ujjak összeroppantották, darabokra zúzták a gerilla kezét. Amikor Harden Sparrow hfac2-es jelzésű periféria-eleme ismét eltávolodott a gerilla testétől, valami véres, gusztustalan masszát tartott a markában. Annak a közepén pedig ott csillogott a DM-51-es. A gránát biztosítókarja továbbra is a tojásforma test oldalához szorult. A katonának nem
maradt elég ideje ahhoz, hogy felengedje; a kiborgnak pedig esze ágában sem volt, hogy ezt megtegye. A gyújtószerkezet nem léphetett működésbe. AKCIÓTERV MÁSODIK FÁZIS: HUMÁN EGYEDEK HATÁSTALANÍTÁSA. A férfi megtántorodott, a torka mélyéből valami rekedt, döbbent hörgés tört elő. A jobb karjából fröcskölt a vér; a kézfeje gyakorlatilag eltűnt, szétmorzsolódott. A háta mögött álló társa kétszer tüzelt a hangtompítós Parabellumból. A lövedékek a kiborg mellkasába csapódtak. Igazán szép lövések voltak; a becsapódások egymástól alig fél centire szakították fel a szintetikus húst, de a robotban komoly károkat nem okozhattak. Ezzel az emberek eljátszották minden ütőkártyájukat. Most már a gépen volt a sor. Harden Sparrow felemelkedett a földről. A rendszerei immár kifogástalanul működtek. Késlekedés nélkül akcióba lendült. Mindkét kezével átölelte az előtte tántorgó, az eszméletvesztéssel küzdő, megcsonkított férfit. Magához szorította a testet, és a jobb kezével – a baljában még mindig a kézigránátot szorította – hátul a férfi derékszíjához kapott. Biztosra vette, hogy – akárcsak a másik gerilla – ez is tart itt magánál valamilyen fegyvert. A következő másodpercben már a kezében volt az iménti hangtompítós Parabellum pontos mása. A gép már ekkor megölhette volna a karjai között tartott embert – egyszerűen megnöveli a szorítás erejét, és összeroppantja a bordakosarát –, de a taktikai elemzők ezt nem javasolták. Mint szinte mindig, most is helyesen döntöttek. Amikor Harden Sparrow az elkapott gerilla válla fölött kitekintett előre, azt látta, hogy a második feketeruhás célra tartja ugyan a pisztolyt, de habozik tüzelni. A férfi tudta, hogy az APDS lövedékek könnyedén áthatolnának ugyan a társa testén – és még arra is lett volna esély, hogy kárt okozzanak a kiborgban –, de az az ember még élt, és nem ő akart lenni az, aki megöli. A feketeruhás vállai mögül előkandikáló szőke fej, melyen az elsődleges álcázórendszer sérülése miatt most sűrű patakokban csörgött végig a vér, nyílegyenesen rámeredt. Harden Sparrow felemelte, és célra tartotta a zsákmányolt pisztolyt. Mivel a Terminátor fejlesztett beszivárgó- és álcázórendszere a körülmények zűrzavarában bekapcsolva maradt, a kutyás idegen duzzadt ajkai keskeny mosolyra húzódtak. Aktiválta a fegyver elsütőbillentyűjét. A fejbe lőtt, halott gerilla teste még egy pillanatig imbolyogva állt a lábán. Aztán – nagyjából egy időben azzal, amikor a kiborg eltaszította magától az eddigi élő pajzsát – lezuhant a földre. Felcsattant a második lövés is, és többé nem állt élő ember a romos épületfalak között. AKCIÓTERV: KOMPLETT. Ez az egész olyan, mint… Minthogyha csak… kivégzésre vinnék! Szinte ugyanabban a pillanatban, amikor a megfelelő szó az eszébe jutott, a romok között bujkáló Harris tizedes meghallotta a fegyverdörrenést is. Két lövés volt, hihetetlenül gyorsan követték egymást. Harris – maga sem értette pontosan, miért – megijedt. Rémület járta át a tagjait. Érezte bennük azt a furcsa zsibbadtságot, ahogy felemelkedett és futni kezdett a romok felé. Harden Sparrow rendszerei továbbra is a maximális hatásfokon üzemeltek. Villámgyorsan szétszerelte, és hatástalanította a kezében szorongatott kézigránátot. Aztán lehajolt, és összeszedte a halott katonák fegyvereit. Miközben sorra vette, és magára aggatta őket, egy rutinszerű ellenőrzést is végrehajtott rajtuk. Gazdag zsákmány volt. Két AK-47-es, gyakorlatilag tele tárral. Bő egy tucat DM-51-es gránát; hatásnövelő köpenyekkel. Egy pár bajonett az AK-khoz, némi plasztik, és hozzá egy rádióhullámos detonátor. Két mélyen fogazott pengéjű tőr; üreges nyeleikben – számára haszontalan – túlélőeszközökkel. S végül a két kilencmilliméteres pisztoly, markolatjaikban az APDS töltényekkel. Elégedetten egyenesedett fel. Valóságos kis fegyverarzenálra tett szert. Mindennek ellenére a korábban előirányzott direktíváit fel kellett adnia. A teljes lelepleződést egyelőre sikerült elkerülnie. Az inváziós csapatok küszöbön álló
megérkezése miatt aligha valószínű, hogy a két gerilla eltűnése egy órán belül bárkinek is szemet szúrna; de előbb-utóbb azért fel fog tűnni a hiányuk. Azt a tervét tehát, hogy megpróbál az evakuálandó emberek sorai közé beférkőzni és kideríteni, hová viszik őket, immár sutba dobhatta. A taktikai és analizáló egységek persze azonnal javasoltak neki egy másikat. A központi vezérlő az ötletet kivitelezhetőnek ítélte; és haladéktalanul hozzákezdett a megvalósításához. Ismét lehajolt, és magához vett még két dolgot. Az első egy medikit volt, egy aprócska elsősegélynyújtó doboz. Szüksége lesz rá, hogy ellássa a homloksérülését. Elvégre mégsem szaladgálhat az emberek között félig átlőtt fejjel; úgy azonnal lelepleződik. A második a halottak kezén viselt karperecszerű, színes szalag. Ennek a működése és a jelentése ugyan nem volt teljesen egyértelmű a számlára; de sejtette, hogy a vászondarab valamilyen módon az emberek egymás közötti azonosítását segíti elő. Bár a T-800-as Alfának fogalma sem volt róla, mind közül ez a zsákmány volt a legjelentősebb. A karszalag a jelenleg érvényben lévő, aktuális színkód volt. Azzal, hogy ezt magára csatolta, majdnem olyan jó álcázási hatásfokot ért el, mintha vele lett volna a kutyája. Még egy pillantást vetett a földön heverő tetemekre, aztán a belépési pontjukkal ellenkező irányban kilépett a falak takarásából. Jókora vargabetűt leírva indult vissza az emberek harcálláspontja felé. Nos, ha már a sors úgy hozta, hogy nem épülhet be a kimenekített emberek közé, ő is beszáll a küszöbönálló ütközetbe. Persze nem olyan ostoba módon, hogy mindkét karjába fegyvereket fogva, lövöldözve nekiront az emberi állásoknak. Ezt meghagyta a T-600-asoknak, és a Béta egységeknek. – Nem, ő szépen besétál a harcosok sorai közé. Ha kell, még lőhet is néhányat a géptársai irányába. Közben pedig információkat szerez, és csak a legérzékenyebb pontokra csap le. Programozókra, fegyvermesterekre, orvosokra, és a tisztikar tagjaira. Egy kevés szerencsével lefejezheti a Bázis teljes vezérkarát. Harden Sparrow-nak akkor még fogalma sem lehetett arról, hogy minden célpontok célpontja, John Connor is a közelben van. Ha tudta volna, – és a programozása szerint megüzeni a Skynetnek –, valószínűleg a környéken tartózkodó egyetlen ember és gép sem élte volna túl a kialakulófélben lévő ütközetet. Így azonban az a bizonyos végső csapásmérő fegyver csak hosszú órákkal később került bevetésre… …de ne vágjunk a történet elébe. Harris egy örökkévalóságnak érezte, mire odaért. Lihegve, minden elővigyázatosságról megfeledkezve bukott be a düledékek közé. Sejtette, tudta, mit fog odabent találni. De látnia kellett, hogy végre bizonyosságot szerezzen. Mindkét gerilla teste a földön hevert. A fejük körül a tócsák még csak most kezdtek terebélyesedni; a vér a betonárkok keskeny osztását keresve folyt szét. Szép, tiszta lövések végeztek velük. És a T-800-as Alfának nyoma sem volt… 2. A bejutás Los Angeles, Halálzóna, 2029. január 15. A gerillák álmukban sem remélték volna, hogy a Fejvadász jeladójára felépített csel ilyen remekül beválik. A gépi intelligencia gondosan mérlegelt, s miután a behatolók számáról pontos információval rendelkezett, így szinte kockázat nélkül küldte ellenük a fegyvergyár védelmére beosztott Terminátorokat. Hibás döntés volt, de erre csak hosszú
másodpercekkel később döbbent rá. Waldon Greenheart olyan mesterien helyezte el a megsemmisített Fejvadászból kiszerelt jeladót, hogy a kiborgok sem vizuálisan, sem audio üzemmódba kapcsolva nem tudták pontosan lokalizálni a helyét. Négyen érkeztek, s ez több mint elégnek tűnt. Ha a Skynet figyelembe veszi azt a tényt, miszerint a Halálzónába csak a legjobbak maradhatnak ilyen hosszú időn keresztül életben, akkor bizonyára nagyobb erőátcsoportosítást végez. Ám a Los Angeles túlsó végén dúló csata túlságosan lefoglalta a kapacitását. A gerillák felszámolására érkezett négy kiborg szorosan egymás mellett lépdelt. A kezükben tartott plazmaimpulzus fegyverek csöve lassan pásztázta a terepet, miközben a Terminátorok teljes kapacitással a rejtőzködő ellenség pontos helyének megállapításán dolgoztak. Minden beérkező adatot feldolgoztak; folyamatosan szkennelték a környezetet, a radarszisztémák kiterjesztett hatásfokkal dolgoztak, miközben az audiovizuális eszközök által beérkezett jeleket folyamatosan összevetették az adatbankokban tárolt információkkal. A Fejvadász jeladója folyamatosan sugározta a segélykérést. A Terminátorok lassan elkezdtek eltávolodni egymástól, és laza félkörben megközelítették azt a romos épületet, melynek a túloldalán – a jeladóból kisugárzott jelek szerint – a pusztító gépezetnek kellett volna lapulnia. Snake elégedett arccal figyelte a kiborgokat, s türelmesen kivárta azt a pillanatot, amikor gyakorlatilag egyetlen moccanás nélkül, pusztán az elsütőbillentyű megérintésével deaktiválhatta az egyiket. A törmelékhalom, mely mögött a leány lapult, elég magas volt ahhoz, hogy akár állva is eltakarja, ám Snake igyekezett olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak tudta. Akár célba talál, akár nem, a válaszlövések bizonyára nem sokat fognak késlekedni. Márpedig egy Terminátor zárótűz rendkívül veszélyes. A kiborgok mintegy huszonöt lépésnyire sétáltak el Snake orra előtt. A leány a vállához szorított fegyver célkeresztjén keresztül figyelte a gépeket, majd amikor a legszélső kedvező lőpozícióba került, egy pillanatra megérintette az elsütőbillentyűt. A csőből kivágódó rövid energiasugár darabokra robbantotta a kiborg törzsét, s vele együtt a vezérlő mesterséges intelligenciát is. Négyből egy. A maradék három Terminátor a pillanat tört része alatt észlelte a támadást, a becsapódó energiasugárból és a többi, járulékos információból kiszámolták a támadás irányát, majd zárótűzzel árasztották el a gerilla fedezékét. Megolvadt kődarabok fröccsentek a levegőbe, s a felszálló por jótékony lepelbe burkolta a leányt. Mégis, ha egyedül van, akkor néhány másodpercen belül bizonyára elpusztul a gyilkos ellentámadásban. – Most! – suttogta Waldon Greenheart a programozó leánynak, és felemelte a fegyverét. A Terminátorok annyira belefeledkeztek a támadásba, hogy csupán késve reagáltak a törmelékhalmok között megjelenő aprócska foltokra. Greenheart és O'Hara csaknem egy időben tüzeltek. Bár nem beszélték meg előre, ki, melyik kiborgot veszi célba, a gondviselésnek köszönhetően eltérő célpontokat választottak ki. S bár a programozó korántsem kezelte olyan mesterien a fegyvert, mint a harctereken edződött társai, mégis sikerült blokkolnia a Terminátor fegyverközpontját, s így ideiglenesen kiiktatni a gépet a harcból. A másik kiborggal Waldon végzett. Az ő lövése sokkal pontosabbra sikerült; egyenesen a törzsbe integrált központot robbantotta darabokra. A negyedik Terminátor a sebesült Osborne-ra maradt. A férfi nehezen lélegzett, s mind biztosabb volt benne, a Halál már csupán néhány percnyi haladékot engedélyezett a számára. A homlokáról kövér izzadságcseppek gördültek alá, amikor felemelte a fegyverét, és célba vette a negyedik Terminátort, mely megosztotta az erőforrásait, s tőle telhető pontossággal igyekezett befogni mindhárom célpontot. Ez a zárótűz elég jó hatásfokkal működött ahhoz, hogy sem Snake, sem a fiú és a programozó leány ne próbálkozzanak egy darabig, így Osborne-ra maradt a probléma megoldása. Küszködve térdre kecmergett – az ereje pokoli sebességgel fogyott –, s a szemét résnyire összeszűkítve próbálta meg befogni a célkeresőben a sértetlen kiborgot. A gép
nem volt ostoba. Bár nem manőverezett jobbra-balra, ahogyan egy gerilla tette volna, ám igyekezett olyan helyre húzódni, ahol minél több irányból védve van a támadások ellen. Osborne rekedten felkiáltott, amikor egy fájdalmas görcs présbe fogta a szívét. A Terminátor szerencsére csapdának hitte a zajt, s nem fordult oldalra. A radarszisztémák ugyan észleltek valami mozgolódást, ám a rendszer kapacitása már közelített a száz százalékhoz, és a vezérlő úgy ítélte meg, az új tényező nem jelent komolyabb veszélyt. Ez okozta a végzetét. A sebesült férfi utolsó erejével kitámasztotta a fegyvert, és az évek során a vérébe ivódott ösztönöknek engedelmeskedve célra tartotta a Westinghouse-t. A csőből kiröppenő lövedék telibe kapta a kiborgot, és kibillentette az egyensúlyából. Nem volt valami jó lövés, de éppen elég gondot okozott a Terminátornak ahhoz, hogy pár másodpercre beszüntesse a tüzelést. Sem Snake, sem Greenheart nem adott még egy esélyt a gépeknek, s egy kicsivel később már egyetlen ellenséges gép sem akadt a környéken. A fegyvergyár távvezérelt kapui ugyan önműködően becsukódtak még a kiborgot megjelenése után nem sokkal, ám Waldon bízott O'Hará-ban. Akinek nem okoz gondot bejuttatni egy vírust a Skynet gigászi rendszerébe, annak egy nyavalyás ajtó sem lehet probléma. – Hányan lehetnek odabent? – nyögte Natalie, miközben igyekezett a rohanó Waldon nyomában maradni. A fiú csak az ajtóhoz érve válaszolt. – Ha mázlink van, mind kijött. Ám tartok tőle, odabent még vár ránk egy-két meglepetés… Hamarosan Snake is csatlakozott a programozóhoz és a fiúhoz. Szomorú, ugyanakkor elszánt arckifejezése láttán Greenheart azonnal tudta, hogy nem kell várniuk Osborne-ra. – Harcos volt! – Snake mindössze ennyit mondott, majd a fájó emlékeket az emlékezete legmélyére zárva el, máris az előttük lévő problémára összpontosított. – Natalie, ki tudod nyitni ezt az átkozott ajtót? O'Hara tétován előrelépett, s fürkészni kezdte a zárómechanizmust. Első pillantásra nem tűnt valami bonyolultnak, fejlesztett Thunder-rendszerű zárak védték, melyeket a Terminátor radarszisztémákba szerelt egyedi azonosítók voltak képesek hatástalanítani. A programozó ügyes mozdulatokkal végigtapogatta a zárat, s sikerült a körmével felpattintania a Közvetlen Csatlakozás feliratú panelt. Apró diódák fénylettek fel a szürkületben, majd O'Hara egy rövid dróttal találomra megérintette a legszélső dióda alatti nyomtatott áramkört. Halk szikrázás hallatszott, majd mély csönd. Az ajtó nem engedett. – Belülről blokkolták – jegyezte meg mogorván O'Hara. – Igazad volt, Waldon, várnak ránk odabent… Szerencsére a fegyvergyár kapuját nem védte automata löveg. A Skynet a védelmi rendszert minden fegyvergyár esetében a Terminátorokra és a belső védelmi blokkokra építette fel. Az elképzelés jó volt, hiszen az eddigi tapasztalatok alapján gerillák csak hihetetlen emberáldozatok árán juthattak a gyárakig, s a bejutásra már aligha maradt idejük néhány szakasznyi Terminátor, Ezüsthernyó vagy HK támadása közben. – Siethetnél egy kicsit! – idegeskedett Snake. Osborne halála valahogy jobban megviselte, mint a többieké. Igaz, megpróbálta leplezni, ám a minduntalan késpengévé keskenyedő szája elárulta a bensőjében dúló érzéseket. O'Hara egy tenyérnyi, fekete dobozt akasztott le az övéről. Felpattintotta a tárolóegység fedelét, és arasznyi hosszúságú kábelekkel kötötte össze a zárómechanizmust és a készüléket. Halk, emberi fül számára hallhatatlan kommunikáció kezdődött a két program között, melynek eredményeként a zárszerkezet kijelzőjén egymás után aludtak ki a diódák. A kapu pár másodperc múlva önműködően tárulni kezdett. Snake a falhoz nyomta O'Harát, aki a szétkapcsolódással volt elfoglalva, miközben intett a fejével Waldonnak, hogy igyekezzen előre. A két veterán arra számított, hogy a mechanikus nyitás miatt a túloldalon Terminátorok fognak várni rájuk. Szerencsére mindketten tévedtek. A fegyvergyár kihalt volt, csupán a vastag falak mögött duruzsoló gépek monoton
sziszegése és dobbanása törte meg a csendet. Waldon besurrant a lassan kitáruló ajtón, majd nyomban a falhoz lapult. Snake néhány másodperccel később követte, majd a bosszúsnak tűnő O'Hara következett. Neheztelt Snake-re, bár kétségkívül kettőjük közül a másik nőnek volt több esélye a túlélésre. – Bemegyünk? – kérdezte Waldon kézjelekkel, és a hatalmas előtérből nyíló acélajtókra mutatott. Snake bólintott. – Az a kurva Skynet rohadtul megbánja, hogy belekezdett ebbe a játszmába! – válaszolt a nő ugyancsak kézjelekkel. O'Hara visszafordult az ajtó felé. A fal melletti konzolról a zárat manuálisan is ki lehetett nyitni. A lány abból indult ki, hogy akármi várja őket odabent, aligha fognak fejvesztve menekülni. Néhány kód begépelésével lezárta a bejáratot, majd személyes kóddal blokkolta a rendszert. Így legalább némi időt nyernek, ha a Skynet nagyobb erőket mozgósít a fegyvergyár védelmében. – Van nálad egy kis plasztik? – kérdezte O'Hara a fiút. Waldon elvigyorodott, és egy rágógumi nagyságú csomagot nyomott a lány kezébe, melyhez miniatűr rádióadó csatlakozott. O'Hara az adót a nyitószerkezethez hangolta. Ha valaki rádióhullámokkal akarja kinyitni az ajtót, akkor működésbe lép a késleltető, s tizenkét másodperccel később a helyiség a levegőbe repül. Egy kis meglepetés. 3. A pusztulás kezdetén Los Angeles, a felszínen, 2029. január 15., kora délelőtt. Amikor a felszíni radarok csipogni kezdtek és a kör alakú ernyőn monotonul mászkáló, zöld sugár fémtestű pontokat kezdett körülrajzolni, az emberi vezérkar jelenlévő tagjai ijedten elcsendesedtek, és keserű gyűlölettel meredtek a rádióhullámos lokátor kijelzőjére. Egyedül a rangidős tiszt – helyesebben szólva: minden tisztek közül a legmagasabb rangú – reagált másként az eseményekre. John Connor is a radarképernyő felé fordult. Az ő szája szegletében egy olyan bánatos lesajnáló mosoly jelent meg; amilyet az-emberek általában a rossz viccek mesélői felé szoktak küldeni. Az emberi ellenállás vezetője az ernyő elé hajolt – ezzel udvariatlanul eltakarta a kilátást minden más jelenlévő elől –, és közvetlen közelről, hosszan bámulta a zöld jeleket. – Jönnek – jelentette ki aztán flegmán, mintha ennyi időre lett volna szüksége ahhoz, hogy megállapítsa a nyilvánvalót. Az emberek mögötte – a texasi fegyvermester kivételével – zavartan pislogtak egymásra. Connor felegyenesedett, és a Gutwill felé fordította az arcát. Mikor elkapta Billy pillantását, a fejével szó nélkül a radarképernyő felé bökött. A fegyvermester egy aprót biccentett, és amikor John ellépett a készülék elől, maga vette át a helyét. Most ő bámulta hosszasan a kijelzéseket. John Connor pedig Hasspart parancsnok – pontosabban: egykori parancsnok – elé lépett. – A főerő észak, észak-kelet felől közeledik – magyarázta nyugodtan. – Az átlagsebességüket úgy negyven kilométer per órára saccolom. Ez azt jelenti, hogy az előőrsük cirka húsz percen belül a nyakunkon lesz. Azonnal szedjék össze az összes civilt. Indítsák őket útnak nagyjából dél felé. Néhány kilométerrel fentebb jelöljenek ki egy gyülekezőpontot; ugyanezeket a koordinátákat adják meg az evakuálásban részt vevő szállítójárműveknek is. Onnan kell majd felszedniük az embereinket. Hasspart biccentett, és eltűnt valamerre oldalra, hogy utasításokat adjon az embereinek. Connor az ottmaradtakra emelte a tekintetét, és az előző fejmozdulatához hasonlóval intett nekik, hogy sorakozzanak fel a radar köré. Ő maga Gutwill mellé lépett, és csendesen szólt hozzá: – Megvagy, Billy? – Egen. – A fegyvermester viselkedésén nyoma sem látszott az idegességnek; egyedül a
hirtelen kiújult vaskos, texasi táj szólása árulta el, mennyire izgatott. – Kezdheted – bökte oldalba Connor. Gutwill pedig minden bevezetőt mellőzve beszélni kezdett. – Ezek itt – mutatott rá néhány zöld jelre – a HK-Béták lesznek. Hármas kötelékekben repülnek; és megint három kötelék alkot egy századot. Amikor ebben a formációban támadnak, általában nincsenek rajtuk rakéták. Számíthatunk viszont bombákra. Úgy saccolom, két hullámban fognak ránk repülni. Feltétlenül meg kell figyelni, egy gép hány bombát dob le. Egy alapmodellre négy explozív töltet, fér fel. Ha csak egyet, vagy kettőt dobtak le, ugyanattól az egységtől számíthatunk még egy támadásra. Értik, ugye? Maximálisan négy támadási hullámra kell felkészülnünk. Ne feledkezzenek meg arról sem, hogy a beépített gépágyúik minden körülmények között rajtuk lesznek. Méghozzá töltve! Lapos, a vitaminhiánytól foltos nyelve egy pillanatra előbújt a szájából, és megnedvesítette a kicserepesedett ajkait. – Ezek pedig – a tompa mutatóujja egy másik pontra bökött rá – nagysebességű VadászGyilkosok. Alighanem HEAT-fejes levegő-föld rakétákat hoznak. Minden nem mozdítható földi üteg mellett – Billy az AMX DC 30-as légvédelmi gépágyúkról beszélt – helyezzenek el egy rakás magnéziumporos füstgránátot. Amikor a Vadászok lecsapnak, gyújtsák be őket. – A tüzérek semmit nem fognak látni – sziszszent fel valaki a háttérben. – De őket sem fogják látni. És ha szerencséjük lesz, legalább háromszor újratölthetik a fegyvereiket, mielőtt egy rakéta telibe kapja az állásukat! – vigyorgott hátra a közbeszólóra Gutwill. Aztán Connorhoz címezte a szavait: – Nem tudnának az evakuáló csapatok nélkülözni néhány platós teherautót? John egy pillanatig töprengett, aztán válaszként felemelte két ujját. – Valamivel több, mint a semmi – biccentett rá a fegyvermester. – Jó lenne, ha az M168asok közül – ezek az M61 A1-es Gatlingok szárazföldi változatai voltak – felszerelnének rájuk egyet-egyet. A platóikat törjék át, de csak ott, ahol szükséges! A fegyvereket hegesszék oda az alvázakhoz! A maradék rakfelületet pedig jó alaposan rakják meg törmelékkel. Vasakkal, betonnal, mittudom-én-mivel; a lényeg az, hogy jó nehéz legyen. A Gatlingok kezelőinek eszébe pedig jó alaposan véssék bele, hogy csak rövid sorozatokat lőjenek! Ezek a vackok percenként hatezer golyót képesek kiszórni magukból, ami azt jelenti, hogy egy ferdén oldalra kilőtt sorozat visszarúgó ereje felboríthatja a kocsit, vagy eltörheti a hegesztéseket. – Ha jól értettem – szólalt meg ismét valaki hátul –, az első robotokra húsz percen belül számíthatunk… Hogy a fenébe alakítsuk át a kocsikat ennyi idő alatt?! – Ha túl akarjuk élni – küldött el Gutwill feléje is egy negédes mosolyt –, akkor gyorsan. – Még valami a kocsikkal kapcsolatban? – Ebben a kérdésben már nyoma sem volt iróniának, vagy gúnynak. A beszélő valóban csak az információszerzésre törekedett. – Igen – vette vissza a szót Billy. – Jó sofőröket tegyenek rájuk. Kibaszottul jókat! A kezelőszemélyzet próbáljon arra törekedni, hogy lehetőleg álló helyzetből lőhessenek. De amint meglátják, hogy a HK-k, vagy a Vadászok támadnak, tapossanak a gázba! A levegő-föld rakéták valószínűleg nem lesznek képesek rájuk állni… A bombákat pedig… hát erre most mit tudok mondani?… Próbálják elkerülni őket. A férfi nyugodtan biccentett, aztán minden további beszéd, vagy kérdés nélkül sarkon fordult, hogy intézkedjen a teherautók ügyében. A fegyvermester szusszant egyet, aztán folytatta a radarkép elemzését. – A földi erő eddig feltűnt része HK-Tankokból áll. Ha nem változtatnak a jelenlegi támadási irányukon, szerencsésen rá fognak futni az aknazárunkra. Ez hat-tíz percre lekötheti őket. Ezután még le kell küzdeni a tankcsapdáinkat. Egy kevés mázlival ez még tíz perc; közben pedig szépen lehet rájuk vadászgatni a HEAT-fejes M72 A2-esekkel, és az M47-es Dragonokkal. Utána nincs mese, itt lesznek a nyakunkon. Marad a közelharc, és hogy gránátokat rakunk a lánctalpaik alá. Ha a fiúk jól dolgoznak, három-négy halott árán deaktiválhatunk egyet-egyet. – Billy felvonta a vállát. – Sajnálom, emberek. Semmi jobbat nem tudok mondani… Mindezek ellenére a jelenlévő emberek arcára remény, és némi optimizmus ült ki. Ahhoz, hogy a civil lakosságot viszonylag biztonságosan evakuálni tudják, az állást a harc
megkezdésétől számított harminc percig tartaniuk kellett. A helyzet akkori állása szerint úgy tűnt, meg tudják csinálni, a félórát. Utána pedig már minden egyes helytállt perccel a saját túlélési esélyeiket növelhetik. Akkor még a legoptimistábbak úgy ítélték, az Árnyék Bázist ötven-ötvenöt percen át komolyabb veszteségek nélkül meg tudják majd tartani. Ez azt jelenthette volna, hogy a katonáknak legalább a fele biztosan túléli az ütközetet. Miután az eligazításnak vége lett, és ki-ki szétszéledt a saját dolga után, a jó hír futótűzként terjedt végig az állásokban, a gerillák között. Tudták, hogy jönnek a robotok, de úgy ítélték, meg tudják csinálni. Connor és Gutwill továbbra is a radar mellett maradtak. Azokat az egyre gyarapodó zöld pontokat figyelték, melyek a képernyő teteje felől az alja felé haladtak. Igen-igen gyorsan. 4. A Bank-1 Los Angeles, az egykori Pomona területein, 2029. január 15., délelőtt. A tizenkéthengeres dízelmotor megnyugtató egyenletességgel duruzsolt alattuk. MiowMiow bárgyú vigyorral az ajkain gubbasztott a kormánykerék mögött, az anyósülésre helyezett rádió pedig folyamatosan közvetítette az Árnyék Bázisról sugárzott, kódolt üzenetüket. A mongolidióta lány gyakorlatilag egy kukkot sem fogott fel a mondatok értelméből. A szavakat persze értette, és ha nagyon megerőltette volna magát – vagy ha valaki erélyesen rászól – az valós üzenettartalmukat is meg tudta volna fejteni; de a jelen körülmények között minden figyelmét az egyszerű élete egyetlen örömének, vezetésnek szentelte. A Bank of America egykori pénzszállítója, az öttengelyes páncélkocsi jelenleg harcmentes övezetben haladva, háborítatlanul távolodott az Árnyék Bázistól. Az anyósülés előtt Harvey, a németjuhász kutya kuporgott a fejét a szorosan egymás mellé fektetett tappancsaira hajtva. Az eb a fajára oly jellemző, alulról felfelé irányuló, ráncolt homlokú pillantással nézett fel a lányra. Felfelé meredő, háromszög alakú fülei meg-megrándulva vették tudomásul a mongolidiótából időnként feltörő örömteli, artikulálatlan kurrogásokat. Hátul, a raktérben egymás hegyén-hátán feküdtek a rendőrősből kiszabadított gyerekek. Mély – egészségtelenül mély – álmuk volt, melyet jórészt az átélt sokknak, és az annak a hatását enyhítendőként kapott nyugtató injekciónak köszönhették. A kocsiszekrény túloldalán két, egymáshoz bújt felnőtt teste hevert. Akira őrmester az oldalán feküdt összegömbölyödve; a feje Max Winn ölében nyugodott. Miow-Miow-t és Harveyt leszámítva ő volt az egyedüli, aki többé-kevésbé ébren volt a kocsin. A programozó vénáján is akadt egy friss szúrásnyom – a sérülései miatt ő sem úszhatta meg fájdalomcsillapító nélkül –; az injekció az ő szempilláit is nehezebbé tette. Winn nem akart elaludni. Előhalászott egy, koffeintablettát a zubbonya felső zsebéből, és bedobta a szájába. Szétrágta, de nem nyelte le. Inkább elviselte az istentelenül keserű ízét, de hagyta, hogy a java a nyelvén át szívódjon fel. Tudta, hogy a koffein így hamarabb és jobban hat, mintha a gyomra közvetítésével kerülne a véráramlásába. A technikus még mindig az orvlövész-kiborggal vívott harcáról készítendő beszámolóját fogalmazta át magában… immáron nagyon sokadjára. Max nagyon büszke volt magára, amiért részt vett egy tűzharcban… részben deaktivált egy olyan modellt, amit előtte még szinte senki… és túl is élte. Amikor felrakta a kocsira, Billy Gutwill azzal viccelt vele, hogy „háborús hős” lett. Most, miután Winn isten tudja, hányadszor elevenítette fel magában az akciója részleteit, úgy találta, semmi vicces nincs abban, amit a texasi mondott. Elvégre kinyírt egy balekot, vagy mi a fene?! Megcsinálta, nem vitás. A programozó elégedett volt. Kivette a részét a harcokból, és most úton van a megérdemelt pihenője felé. Fogalma sem volt arról, hogy az élete legrosszabb napja, amely egy „miért nem teszi
magát hasznossá?” – mondattal kezdődött, még nem ért véget. A sors keze éppen azzal foglalkozott, hogy egy újabb barackot nyomjon a fejére. Az a sebesség, amivel az Árnyéktól távolodott, csigalassúnak rémlett a számára. Azt a sebességet, amivel újra visszatér majd a Bázisnál dúló harcba, egy szubszuperszónikus vadászgép tempójának érzi majd. Pedig mind a két utat a pénzszállítóval teszi meg; és mind a kétszer Akira, Miow-Miow és Harvey kutya lesznek az útitársai. Miow-Miow mint sofőr. Akira – addigra már – mint a személyi testőre. Harvey kutya pedig mint a lány kabalája. 5. Egy személyes ügy Los Angeles, a felszínen, 2029. január 15., 12 perccel az első inváziós erők megérkezte előtt. Harris maga sem tudta eldönteni, mennyi ideig ténfergett tehetetlenül a két halott mellett a romoknál. Az agya makacs konoksággal huzigált elő képeket az emlékezete mélyéről – olyan képeket, amelyek őt és Sparrow-t ábrázolták a legkülönbözőbb, együtt átélt szituációkban –, és vádlón tartotta őket a szeme elé. Gondolatban végigpörgette azt az ezernyi apró jelet, melyekből egyértelműen rájöhetett volna, hogy a kutyás idegen Terminátor. Ezek mellett azonban ott sorakoztak azok az események is, amelyekre még most sem tudott egyértelmű magyarázatokat találni. A T-800-as az akciójuk során egy párszor megmentette az életüket – fel nem foghatta, miért. Amikor Jetkins Romjánál verekedtek egymással, már-már elhitte róla, hogy ember… és a gép akkor is életben hagyta. A zavaros gondolatok egyre csak rajzottak a fejében. A tizedes – ennek ugyan ő maga nem volt a tudatában – az erőtartalékai végén járt. Tizennegyedike délutánja óta nem aludt egy szemet sem. S mivel ugyanezen idő alatt folyamatosan a felszínt járta, lőttek rá, majd egy Terminátor társaságában töltött el egy fél napot, még csak nem is pihenhetett vagy lazíthatott egy percet sem. A halántékait megülő, enyhe nyomás fokozatosan erősödött. Annak ellenére, hogy a levegő egyre melegebbé vált, ő egyre inkább fázott. A fáradtság keltette a testében a hidegérzetet. A látása is egyre tompábbá vált; a szemei előtt időről-időre fekete karikák ugráltak. Mindezeken kívül nem volt semmilyen fegyvere. Amikor bejelentkeztek – gyakorlatilag feladták magukat – a felszínre telepített Bázis nyugati szárnyára kihelyezett mélységi megfigyelőinél, az emberek lefegyverezték őket. Aztán pedig titokban lopózott el a kivégzésre induló gerillák után, így módjában sem állt szert tenni bármiféle harceszközre. A helyzete gyakorlatilag kilátástalan volt. Ha bármilyen szinten tekintettel lett volna a saját érdekeire, úgy a nyakába kapja a lábait, inaszakadtából visszavágtázik az Árnyékra, és megpróbál felkéredzkedni valamelyik evakuáló, autóra. De az amerikai tizedest nem ilyen fából faragták. Ő leginkább csak azt látta maga előtt, hogy az emberek állásai között szabadon mászkál egy gép. És ő az egyedüli, aki tudja; aki ismeri a halálosztó arcát. És akinek a legtöbb személyes oka van arra, hogy felnyomjon egy kiélesített L9 A1-es rúdaknát a mocsok kurafi szintetikus seggébe. Ez utóbbi gondolat gyakorlatilag szó szerint így fogalmazódott meg benne. Azt biztosan tudta, hogy a felszíni harcállásponton nem osztották be semmilyen posztra. Vissza tud jutni az Árnyékra, és szert tud tenni egy-két fegyverre. Tud úgy mozogni az álláson belül, hogy se a hiányával, se az ottlétével nem okozzon galibát a védők sorai között. S amire mindezen gondolatok végére ért, biztossá vált még valamiben. El tudja majd
kapni Harden Sparrow-t. Még azelőtt, hogy az valami komoly csapást mérne az emberek haderejére. Ezt a feladatot osztotta magára. A bosszú ízét előre a szájában érezve nekiiramodott, hogy minél hamarabb visszaérjen a Bázisra. Mindezen idő alatt a T-800-as Alfa már munkához látott. A leírt vargabetű eredményeképpen a kilépési pontjuktól pár száz méterre nyugatra érkezett vissza a támaszpontra. Útközben bekötötte a fejsebét, és letakarította magáról a félig megalvadt vért. Gyakorlatilag minden fennakadás nélkül sétált vissza. Néhányan megbámulták az ismeretlen arcát, aztán a tekintetük a karszalagjára tévedt, és a bámészkodók folytatták a munkájukat. Kapkodás és zűrzavar uralkodott mindenhol; a beszivárgó egységet csak egyszer állították meg. Valaki elkérte tőle az egyik AK-t. Sparrow – a fölösleges konfliktust elkerülendő – egyszerűen odaadta neki. Haladt tovább. Ott, ahol járt, még nem látott őrmesternél magasabb rangú tiszteket. Programozóknak, vagy orvosoknak sem volt nyoma. Egyre beljebb jutott. A parancsnoki állástól még messze járt – és fogalma sem volt róla, hogy merre keresse –, de a matematikai esélye arra, hogy megtalálja… amennyiben az időtényezőt nem kalkulálja bele a számításaiba… száz százalékos volt. És ha egyszer bejut, onnan senki nem jön ki élve. Valószínűleg ő maga sem, de a programozása nem tette lehetővé a számára, hogy emiatt különösebben aggódjon. „Megyek, jelentem a főnökségnek, hogy készen vagyunk.” Az audio-érzékelők valahonnan oldalról kapták el a kiáltást. A mondat mind írott formában, mind szinuszos hanggörbében feltűnt a központi vezérlő megjelenítőjén. A kielemzés az, ostyaáramkörös rendszernek gyakorlatilag semmi idejébe nem került. A Terminátor vizuális érzékelői befogták a szavakat kiáltó férfi alakját. A gép látta, milyen sebesen iparkodik valahová. Harden Sparrow hagyott néhány méternyi távolságot maguk között, aztán megindult utána. Unott tekintettel és poroszkáló léptekkel követte. Harris tizedes ugyanezekben a pillanatokban érte el a Bázis szélét. 6. A Gigantok Los Angeles, a felszínen, 2029. január 15., 8 perccel az első inváziós erők megérkezte előtt. Gutwill még mindig a radarképet bámulta, John pedig a háta mögött tárgyalt egy sápatag, enyhén tébécés-kinézetű, szokatlanul mély hangú nővel. Az asszonyt Ariana Gantonnak hívták. Ő volt az, akivel – az Árnyék Bázis tudta szerint „ütközetben eltűnt” – Waldon Greenheart néhány nappal ezelőtt még oly szívesen múlatta az idejét. Ariana Ganton a beosztását tekintve technikus volt; a hírnevét tekintve az Árnyék Bázis legjobb programozója. Most neki kellett a kiesett Max Winnt pótolnia. A gépek a mozgásukat minden nagyobb felszíni tevékenységnél – legyen az frontális támadás, vagy rutinszerű tisztogatás – az éter hullámai segítségével hangolták össze. A Skynet jó pár, 1997 előtti távközlési szatellitet is bekebelezett. Az eredeti programjukat gyökerestől kiirtotta, és a sajátjával töltötte fel őket. A háború első harmada után már ezek a műholdak segítették a kiborgokat az egymás közötti kommunikációban. Tömeges haderőbevetésnél – mint amilyennek a mai is ígérkezett – a Skynet komplett egységeket különített el a testéből. Ezek semmi mással nem foglalkoztak, csak az éppen futó akció elemzésével, és stratégiai döntések hozatalával. Ez egyrészt még ütőképesebbé tette a gépeket; másrészt új támadási felületet is kínált ellenük. A szatellites kommunikációrendszer jól védett volt ugyan, de nem bevehetetlen. Max Winn-nek többször is sikerült már ilyen-olyan mélységig beléhatolnia. Előfordult, hogy megszerzett néhány kommunikációs csatornát. Azt ugyan soha nem érte el, hogy a
Skynet nevében hamis üzeneteket tudjon küldeni a Terminátoroknak; de a csatornák többségét „ki tudta ütni”, azaz elérte azt, hogy azokon a sávokon senki nem forgalmazott. Tizenötödikén délelőtt Ariana Gantonra várt az a feladat, hogy elérje azt, ami a konzolcowboy Winn-nek is próbára tette minden tudását. A kommunikáció bénításával – a Terminátorok összehangolt mozgásának „kiütésével” – a védők további értékes perceket nyerhettek. Ariana erősítése egy dual-processzoros, alaposan felspécizett PC-deck volt. A számítógépnek nem volt merevlemezegysége. A programok tárolása egyrészt epromokon és flashchipeken történt; másrészt a gép maximális felső határig bővített, 512 megabyteos ram memóriájában. Egy átlagos merevlemez nyolc milliszekundum körüli hozzáférési ideje keservesen lassúnak bizonyulhatott, ha az ember a Skynetet hívta ki egy kis hexadecimális birkózásra. A memóriában létrehozott ramdisken történő adattárolásnak persze komoly hátulütői is voltak. A ramchipek, ha egy pillanatra áram nélkül maradtak, azonnal „elfelejtettek” minden információt, amit előzőleg beléjük írtak. Ariana gépe mellett ezért hatalmas akkumulátorok sorakoztak, elvileg biztosítva a PC-deck folyamatos áramellátását. Connor minden részletre odafigyelt. Ügyelt arra is, hogy a lány a saját, megszokott klaviatúráján dolgozhasson. Egy tévedésből rosszul leütött billentyű kritikus pillanatokban azt eredményezheti, hogy a Skynet „kiveri” őket a kommunikációs hálózatból. A pap leginkább azért beszélgetett a lánnyal, hogy önbizalmat öntsön belé, és valamelyest megnyugtassa. Aztán egyszerre valaki másnak lett szüksége az élő legenda nyugtatgatására. Amikor Billy Gutwill irányából egy döbbent hördülés szűrődött el a füleihez, Connor tudta, hogy valami nagyon nagy baj van. A mondatát be sem fejezve hátat fordított Arianának, és a texasi mellé ugrott. A radarernyőn – melyet időközben sűrűn teleszennyeztek az kiborgok foltjai – három új jel tűnt fel. Óriásiak voltak; sokkal nagyobbak, mint egy HK-kötelék tagjai együttvéve. John keze ösztönösen a képernyő potenciométerei felé fordult, hogy megpróbálja kiküszöbölni a képben jelentkező interferenciát… de Billy Gutwill keze már ott volt, és a texasi hiába működtette a kezelőszerveket. A három jel nem interferencia volt. Mindketten ismerték már ezeket a radarképeket. Tudták, hogy mit takarnak; harcoltak már ellenük. De az nagyon régen történt. A Gigantok. 1999-ben, harminc évvel ezelőtt, az emberi ellenállás hajnalán – amikor John Connor még pelyhedző állú ifjonc volt; Sarah Connor még élt; Billy pedig éppen csak kinőtt a serdülőkorból –, szembe szálltak velük. Az öt közül egyet megsemmisítettek, egyet majdnem sikerült megsemmisíteniük; a maradék három pedig nyomtalanul eltűnt. Aki akkor ott volt, és látta őket élőben, soha nem felejtette el, hogy vannak. Nem felejtette el ezt John és Gutwill sem. De harminc év háború egyszerűen túl sok volt ahhoz, hogy állandóan a fejükben tartsák őket, és folyamatosan kalkuláljanak az esetleges felbukkanásuk okozta veszéllyel. A régi szörny feltámadt. Új erőre kapott, és a lehető legrosszabbkor dugta elő ismét a pofáját. A „pap” és a fegyvermester döbbenten meredtek egymásra. Mindketten tudták, mire gondol a másik. És éppen ezért egyiküknek sem akarózott hangosan kimondani a tényeket. Amikor a védelmi vonalaikat kialakították, nem számítottak a Gigantokra. Más harcmodorra rendezkedtek be. A kialakított állásaik semmit sem értek. Az Árnyékon szolgáló katonák, a még nem evakuált civil lakosság; sőt, maguk az evakuáló csapatok is védtelenül állnak a kiborginvázió előtt. Connor előrehajolt, és leolvasott néhány adatot a radarernyőről. Cirka hat perc állt a rendelkezésükre az első csapásmérő erők, a HK-Bombázók megérkezéséig. 7. Vírus
Valahol a Skynet hálózatán, 2029. január 15. Ha igazi intelligenciával rendelkezett volna, akkor bizonyára türelmetlenségében dobolni kezd az ujjaival. Vagy a bitjeit rendezi át újra és újra. Hiszen nem ember volt. Csupán a szülei voltak azok. Programozók. Kevesek az emberi elitből. Valakik, akik bíztak benne, hogy sikerült egy olyan programot készíteniük, ami képes áthatolni a Skynet védelmi rendszerén, mi több, utána képes átsegíteni a kódkereső rutint a nehézségeken. A vírus állandóan a környezeti változókat figyelte. Minthogy nem voltak érzései, így számára nem bírt különösebb jelentőséggel, mennyi idő telt el idáig. Ha kellett volna, akár évszázadokon keresztül is csak a feladatára koncentrál. Ha a rendszer áramforrásai kibírják addig. Valahol a világűr Föld közeli régióiban a napelemeknek és az emberi előrelátásnak köszönhetően működőképes maradt néhány szatellit. Nem voltak valami új típusok, ám az a tény, hogy az évtizedek nem tettek komolyabb kárt egyikben sem, azt jelentették, a készítőik jó munkát végeztek. A Skynet évtizedekkel ezelőtt bukkant az elsőre; egy fatális véletlen folytán kommunikációs kapcsolatba lépett a világűr csendjében úszó rendszerrel. A gépisten azonnal felismerte a műholdak jelentőségét, s habozás nélkül kiterjesztette a fennhatóságát a szatellitre. A számuk az elmúlt évek során közel tucatnyira bővült, s a Skynet valamennyit az ellenőrzése alatt tartotta. Vagy legalábbis ezt hitte. Az emberek tudtak a műholdakról, s alkalomadtán kihasználták az üres csatornákat a saját adatforgalom meggyorsítása érdekében. A programozók között egy külön kiválasztott team kizárólag azon dolgozott, hogy ezt az észrevétlenséget minél hosszabb ideig megőrizhessék a gerillák. Adatcsomagok áramlottak keresztül a műholdas csatornákon. A vírus folyamatosan figyelte a rendszert, és egy alkalmas pillanatban néhány bájtot hozzácsatolt az egyik utasítás-maghoz. A kapuőrök hiába vizsgálták végig az állományt, nem találtak rajta semmi különöset, az aprócska rutin tökéletesen illeszkedett a rendszerbe. A vírus hívta a kódtörő programot. A rendszeren áthaladva a rutin folyamatosan blokkolta a kapuőrök és vírusfigyelők működését, olyan területükre irányítva a figyelmüket, melyek garantáltan vírusmentesek voltak. A kódkereső program három részletben érkezett meg a műholdra. Az első egy parancsleíró fájl volt, semleges jelentésnek álcázva; a második egy adatbázis, mely a kódkereséshez szükséges kulcsszavakat tartalmazta; a harmadik pedig éppen egy vírusvédelmi program naplóállományának mutatta magát. A három program akadály és riasztás nélkül érkezett a szatellitre. A vírus tovább merészkedhetett. 8. Frontvonal Los Angeles, a felszínen, 2029. január 15., 4 perccel az első inváziós erők megérkezte előtt. X-04. Ez a négy byte világított zölden a cél felé repülő HK-Bombázók látómezejének közepén. A négy jel ott repült velük; lebegni látszott az elsuhanó lenti táj képe fölött. Azt tudatta az elektronikus agyakkal, hogy négy percen belül célhoz érnek. A központi vezérlők kiadták az utasítást a fegyverrendszer kiélesítésére. A repülő halálosztók meghatározták a bevetési sorrendjüket. Az első kötelék – az a három gép, mely elsőként mér csapást az emberi támaszpontra – az élre húzott. V-alakzatba rendeződtek. A hátuk mögött két oldalra – és némileg magasabbra – felzárkózott még két kötelék; az első század három köteléke így ismételten egy – térben döntött – V-betűt
formált. A második támadóhullám messze északabbra repült a hátuk mögött. Még nem rendeződtek alakzatba. Ők az első század bombakioldása után három perccel érnek majd a helyszínre. Mindkét egység két hullámban támad a célra. Az első körben – a központi vezérlők megítélése szerint – egy vagy két töltetet dobnak le. Ha mind a két század gépei a célterületre értek, a második támadást egyszerre hajtják majd végre. Akkor megszabadulnak minden terhüktől – az emberi hadviselés doktrínái szerint szőnyegbombázást tartanak. Ezzel a HK-k szerepe lejár; a helyüket a Vadász-Gyilkosok veszik át. Ők a rakétáikkal az esetleg megmaradt bunkereket, géppuskafészkeket, és nagyobb ütegeket veszik célba. Így amikor a földi erők megérkeznek, bevethetik a szokásos technikájukat: a könnyűfegyveres népirtást. A repülő kiborgok rutin rendszertesztet hajtottak végre. Egyikőjük sem észlelt hibát, vagy rendellenes működést a testében. X-03. Három perccel az ütközet kezdete előtt az Árnyék Bázison nem akadt két ember, aki ugyanazt tette volna. Harris tizedes éppen egy HEAT-fejes M72 A2-est vett magához, miközben ide-oda kapkodta a tekintetét, hátha rábukkan valahol a kutyás idegen nyomára. Ariana Ganton a PC-deck előtt gubbasztott; az ujjai a klaviatúra felett lebegtek. Arra várt, mikor láthat végre munkához. Hasspart – az egykori parancsnok – csípőre tett kézzel a lány háta mögött állt, és hasonló érzések gyötörték, mint a süllyedő hajók kapitányait. Magában ezredszer is megfogadta, hogy nem fogja kihasználni a rangjából fakadó helyzeti előnyeit; nem fog elmenekülni a bázisról amíg a harcnak – így vagy úgy – vége nem lesz. Billy Gutwill még mindig a radarernyő előtt ült; az arca falfehér volt, a szája résnyire elnyílt. A szeme nedvesen csillogott: a harag és a vereség tudata csalt belé könnycseppeket. John Connor – tőle merőben szokatlan módon – emelt hangon és széles mozdulatokkal gesztikulálva magyarázott. A szavait tizenöt, szedett-vedett öltözetű gerilla hallgatta. A férfiak és nők kis csoportjának tagjai a külsejük alapján csak egy dologban hasonlítottak egymásra: mindannyiuk válláról kézből indítható, föld-föld rakéták lógtak le. Connor azt magyarázta nekik, hogyan sikerült 1999-ben elbánni az egyik Giganttal. Az, hogy ők figyelemmel követték ezt az elbeszélést, még egy – ezúttal belső – közös vonást idézett elő közöttük. Biztosak lehettek benne, hogy ők nem fogják túlélni az Árnyékért vívott küzdelmet. Egy szó, mint száz: mindenki a harcra készült, és mindenki a maga módján tette ezt. Az emberek éppúgy, mint a parancsnoki állás felé közelítő, állig felfegyverzett T-800-as Alfa. X-01. A bombázókötelék vezérgépe megbillentette a testét, és meredek szögben süllyedni kezdett. A hozzá tartozó két gép, és az oldalaiknál kötelékekben repülő másik hat – a mozdulatot hajszálpontos, gépi precizitással utánozva – követte. A turbinák viszonylag alacsony hatásfokon dolgoztak – sok száz mérföld per órás sebességgel bajos lett volna a bombákat nagy pontossággal célba juttatni –; a légtér megtelt a levegőt hasító testek jellegzetes, elnyújtott sivító-ordításával. Rohamosan süllyedtek. X-0.30-nál érték el a felhőzet felső határvonalát. A Terminátorok testei egy hosszú sóhajtás idejéig megfürödtek az esőzsákok tejfehér ködében, aztán… …aztán, még mielőtt kibukkantak volna az ég túloldalán, tüzet nyitottak az orrukba épített forgócsöves ikergépágyúikból. Jobbára vaktában, de tudva azt, hogy odalent el fognak találni valamit. Aki már élt át bombatámadást, egy életre megtanulta, mit jelentenek a kék égből felhangzó, elnyújtott vonyítások. Az éppen szabadon álldogáló, fedetlen gerillák kétségbeesetten spricceltek szét a szélrózsa minden irányába. A máskor oly rendezett és fegyelmezett emberi alakulatok most egyetlen célért küzdöttek: minél rendezetlenebb és – a sűrűséget tekintve – ritkább alakzatot felvenni. És, természetesen, ha valakinek fedezék akad az útjába, hát akkor olyan mélyen bemászni alá, amennyire csak fizikailag lehetséges.
Az alááradó süvöltés nyomában megérkeztek az első lövedékek. Az acélmagos eső széles körben szétszóródva vert végig az emberek harcállásán; gyorsan és – önkényesen jelölte ki azokat, akiknek már a kezdetek kezdetén elfogyott a szerencséje. Egy asszony hiába bújt le egy negyvenöt fokos szögben megdőlt vasbeton panel mögé, a fogócskázó lövedékek itt is megtalálták… és kiütötték, nemcsak a „Játékból”, de a XXI. századi életéből is… Egy tizedes az AMX DC 30-as légvédelmi gépágyú mellpáncélzata mögött keresett fedezéket. Az üteget védő lemezek fel is fogták a golyók nagy részét, ám egy közülük mégis bejutott. Sokáig pattogott ide-oda, a számára áthatolhatatlan akadályon minduntalan gellert kapva… míg végül, az utazása végén nyugalomra lelt a gerilla bal halántékában… Az egyik teherautó mellett álldogáló sofőr – az Árnyékos pilóták talán legjobbika – szétroncsolt térdekkel, sikoltva zuhant a talajra. A vaktában megindított lövöldözésnek hamarosan vége lett – a HK-k takarékoskodtak a munícióval –; s a földön fekvő emberi alakok izgatottan néztek körül, azt lesve, mozdul-e mellettük a másik. Ha mozdult, összevigyorogtak, és gyors, kézjeles beszélgetéssel egymás tudtára adták, éppen mit gondolnak a Skynetről. Ha nem, odakúsztak a másikhoz, lefogták a szemét, és elszedegették a fegyvereit. Nem kegyetlenkedésből, csupán gyakorlati megfontolásokból. Aztán hanyatt feküdtek, és a fegyvereik csövét az ég felé fordították. Várták a HK-kat. A vezérgép központi megjelenítőjén a felhők okozta, egyenletes gomolygás egyre gyorsabbá és rendszertelenebbé vált. A foszlányok között itt-ott színes foltok villantak fel – a lenti táj darabkái –; aztán, szinte minden átmenet nélkül, a felhők megszűntek, a helyüket átvette Los Angeles felszínének a képe. Hogy egészen pontosak legyünk: az Árnyék Bázis felszínének a képe. Az elsőnek előbukkanó Terminátornak nem maradt elég ideje ahhoz, hogy tisztességesen kielemezhesse a vizuális érzékelők, szolgáltatta adatokat. A lenti humánok bosszúszomjasan várták a pillanatot, amikor szembe nézhetnek az első ellenséggel. A vezérgép felbukkanásával ez az esemény bekövetkezett; és ugyanabban a pillanatban – gyakorlatilag az egész harcálláspont egyszerre – megnyitotta a tüzet. Mindenki őt lőtte. Hihetetlen volt, hogy mennyi minden találta el egyszerre. Ezernyi karcolás, és sokkal több komoly sérülés érte a másodperc törtrésze alatt. Ennek ellenére a központi vezérlő egyetlenegy hibajelentést sem kapott az almoduloktól… igaz, azért nem, mert a beérkező üzenetek irgalmatlan mennyisége információ túlcsordulást okozott a dinamikus adatvermében. A hibajelzések tehát ott voltak, csak már a rendszer nem volt olyan állapotban, hogy értelmezze őket. A HK-Vezér felbukkanása, és megsemmisülése között eltelt idő alig néhány másodperc volt csupán. A központi vezérlő utolsó emlékképe az volt, hogy az aktív mátrixos megjelenítő ernyőjén hatalmas repedések futnak végig, és ezeken a réseken át, szivárogni kezd a folyadékkristályt működtető, fekete nedv. Még arra sem maradt ideje, hogy legalább vaktában ledobhassa a bombáit. Az atomrobbanásoktól megbolygatott légkör koszos felhőrétege alatt, a HK-Bombázó helyén, egy harsogó, robbanással kísérve egy narancsvörös tűzgolyó született az égen. Hihetetlenül expanzív módon nőtt, szinte befalta a kötelékben mellette és mögötte repülő másik két Terminátor testét. Törzsének lángoló, olvadozó titániumdarabkái repeszekként záporoztak a saját társaira. A lángok egy másodpercre eltakartak mindent. A lövöldözés – célpont hiányában – egy pillanatra abbamaradt; lentől üdvrivalgás hangzott fel. Aztán néma csend vette át a helyét, amikor a tűztenger aljából nyolc fekete tárgy vált ki, és a zuhanni kezdett a felszín felé. Mint a főételt a köret, úgy kísérték őket a szétrobbant HK testének égő fémdarabjai. Annak ellenére, hogy komolyabb sérülést sz envedtek el, a másik két Terminátor üzemképes maradt. Látszani ugyan nem látszottak – eltakarták őket a tűznyelvek –, de az eredeti céljuknak többé, kevésbé megfelelően, (és a környezetükben uralkodó hatalmas hőség miatt: a saját, jól felfogott érdekükben), útjukra tudták bocsátani a törzsük alatt hordozott explozív tölteteket. A HK-k meglehetősen sajátságos bombákkal dolgoztak. A Skynet fejlesztette ki őket, és az ember-gép háborúhoz sokkal jobban megfeleltek, mint bármely, a történelem
folyamán eddig legyártott elődük. A töltetek nem ütődésre robbantak, hanem egy meghatározott magasság elérésekor. Ez esetben ez a földfelszíntől számított tizenöt méter volt. A bombatestben több, egymástól elkülönített robbanóanyag-fajta is helyet kapott; megspékelve, egy speciális gyújtószerkezettel, mely a fázisok egymásutániságát volt hivatva szolgálni. A robbanás első szakaszában jó néhány liter, a Napalm B-hez hasonló – benzinre, benzolra és polisztirol-sűrítőre alapuló – gyújtófolyadék fröccsent szét a levegőbe… a hozzáadagolt iszapolt uránnak köszönhetően természetesen már égve. Ezt követően lépett működésbe a bomba legnagyobb pusztító erejét képviselő, tulajdonképpeni explozív töltet. A robbanás okozta lökéshullám – a terepadottságoktól függően – akár fél kilométer távolságig is „elfújhatta” a levegőben úszó tűztócsákat, a bordázott bombahéj repeszekre váló testével egyetemben. (Azért volt szükséges a Napalm-szerű gyújtófolyadék használata, hogy a lángok kibírják az a néhány másodperces oxigénhiányt, ameddig a lökéshullám szárnyán utaztak). Nem nehéz kitalálni, mi történt azokkal, akiknek a közelében egy ilyen Skynet-féle meglepetéscsomag explodált. Általában három féle halálnem közül választhattak. Az első kettő az elevenen megsülés, illetve a szitaszerűen lyukacsossá válás volt; a harmadik pedig e kettő kombinációja. Nyolc ilyen töltet hullott a felszínre költöztetett Árnyék Bázis felé. A vaktában történt ledobásuk miatt három röppályáján látszott, hogy érdektelen, gerilla-mentes területen fognak célba érni. A többi… Nos: Kettő viszonylag közel csapódott be egymáshoz; a lökéshullámok így részben kioltották egymást. Ez aránylag sovány vigasz volt azon harminc-egynéhány ember számára, akik a közelében tartózkodtak. A következő bomba egy toronyház teteje felé zuhant, így a gyújtószerkezet – a háztetőtől megtévesztve – jóval a tényleges földfelszín felett aktiválta a töltetet. Ennek következtében a lángok és a repeszek jóval nagyobb sugarú körben szóródtak szét… de az energiájuk is jóval fáradtabb volt, mire az emberekkel találkozhattak. A védők ezúttal megúszták sebesülésekkel. Egy Huanita nevű osztagparancsnok az ég felé fordította a fejét, és úgy látta, az egyik bomba pontosan rá fog zuhanni. A barna bőrű lány felsikoltott, és a kezében tartott gépkarabéllyal hisztérikusan tüzet nyitott a rohamosan növekvő fekete tárgyra. Természetesen semmi értelme nem volt annak, amit csinált. Ez volt az utolsó kép, amit megőriztek róla. Ahogy áll, és az arcán valami eszelős, földöntúli félelemmel lövi az eget. Aztán mindent betöltötték a lángok; és a jóval távolabb, biztonságos fedezék mögül figyelő területparancsnok más irányba fordította a látcsövét. Ez, és az utolsó bomba tizenkét embert vitt el. Összesen ötvenegy halottjuk és feleennyi sebesültjük volt. („Sebesültnek” az számított, aki nem volt képes tovább harcolni). John Connor – ha tudta volna – a haját tépte volna idegességében. A gerillák félelmetesen rosszul nyitottak. Ideális esetben a két számnak fordítva kellett volna egymáshoz viszonyulnia. Szükségük lett volna némi szerencsére, istentelenül nagy szükségük. A légi csapás csak bemelegítésnek számított az invázió majdani nagyságához képest. S ráadásul mindez még csak a bombatámadás kezdete volt. Még csak három géppel néztek szembe. 9. Apokalipszis Los Angeles, a felszínen, 2029. január 15., X+02. Ariana Ganton szája szélén apró nyálbuborékok pattantak szét. A gerillanő ujjai elmebeteg virtustáncot jártak a tasztatúra gombjain. Olyannyira a feladatára koncentrált, hogy még azt sem vette észre, hogy folyik a nyála.
John mögötte állt, kissé meggörnyedve. A programozóval együtt ő is a monitor kiírásait bámulta. Connor maga is otthon volt a számítástechnikában, különösképp az illegális rendszerbehatolásokban. Ez irányú pályafutása sokkal mélyebb múltra tekintett vissza, mint a lányé; tizenéves korában egy Atari Portfolióval törögette fel az utcai hitelkártyaautomatákat. Mindennek ellenére Ariana Ganton tudása jobb volt, mint az övé. Connor értette, mit csinál a lány – és, hogy mit miért csinál –, de ez a játék nem ugyanaz volt, mint ötven dollár kiszedése egy ostoba gépből. A becsapódott bombák hatását az aprócska parancsnoki állásban is érezni lehetett. A lángok tüze meleg leheletként hozzájuk is elért. A detonációk okozta rezgések finom vibrációkként jelentkeztek a környezetükben lévő tárgyak testében Connor egy csöppet sem bánta, hogy Ariana Gantonnak folyik a nyála. Azokban a pillanatokban, amikor a gerillanő behatolt a kommunikációs hálózatba, még az sem érdekelte volna, ha a lány nem szobatiszta. Fent voltak a szatellit-rendszeren, és ez mindennél fontosabb volt. A „pap” legszívesebben homlokon csókolta volna a beosztottját; de félt, hogy ezzel megzavarja a nőt a munkájában. Ariana szélsebesen ügyködött. Minden hozzáférhető, és a software-k által használható, hardware-megszakításra rezidens programokat akasztgatott fel. A cuccok többnyire nem voltak egyebek üresen járó, végtelenített ciklusoknál. A feladatuk jobbára nem volt egyéb, mint lekötni, foglalttá tenni az aktuális megszakításokat – megakadályozva ezzel, hogy más programok használhassák őket. Hasonlóan értelmetlen software-k terhelték le a CPU-kat is. A lány által ezekben a pillanatokban ezerszeresen elátkozott multitasking működési elv miatt a processzorokat nem tudta olyan hathatósan kiütni, mint az interruptokat – de legalább jó alaposan le tudta őket terhelni. Ugyanezt tette a rendszer memóriájával. Értelmetlen, rezidens adathalmazokkal zsúfolta tele, elfogva ezzel a területet más software-k elől. A kommunikációs rendszert ennyi idő alatt kiütni… lehetetlen volt, persze. De Ariana Ganton-nak sikerült rajta lassítani. Méghozzá nem is keveset. A dolog egyelőre működött. Természetesen az, hogy a Skynet észlelje a rendszer akadozását… és személyesen nézzen utána a problémának, az csak idő kérdése volt. A HK-Bombázók első támadási hullámának megmaradt gépei – a két, még sértetlen kötelék – a légköri robbanás miatt enyhe pályamódosításra kényszerült. Ez azt jelentette, hogy az eredeti akciótervhez képest néhány tucat másodperces késéssel tudtak csak lecsapni a célterületre. De azért jöttek. Laza V-alakzatban bukkanlak ki a felhőnyílásból. A humán légvédelem azonnal köszöntötte őket: föld-levegő rakéták száguldottak feléjük; a kondenzcsíkjaik összevegyültek az AMX DC 30-asok nyomjelző lövedékeinek magnéziumos csíkjaival. Az egyik Terminátor kivált az alakzatból. A belsejében lapuló, félelmet nem ismerő számítástechnika nyílt, kihívó táncra kényszeríttette a gép testét. Az emberi gondolkozásnak felfoghatatlan hidegvérrel várta meg, hogy az összes nyomkövető rakéta őt fogja be célnak; aztán az orrát a magasba kapva, széles fordulóval kezdett emelkedni az üres ég felé. Magával vitte a hűséges „koloncait” is, hogy a társai zavartalanul folytathassák a támadást. A felhők fölött aztán harcolni kezdett az életéért. Nem voltak különösebben esélyei; túl sok rakéta állt rá ahhoz, hogy sokáig húzhassa. A célját mindennek ellenére elérte; a kötelék megmaradt tagjai ki tudták oldani a bombáikat. És ezúttal nem vaktában. Annak ellenére, hogy ezúttal jóval több „áldás” érkezett fentről, a gerillák veszteségei kisebbek voltak. Az első támadást követően a felszín szinte kiürült. Azon embereknek, akik a fegyvereik miatt nem tudtak hathatósan szembeszállni a HK-kal, eszük ágában sem volt céltáblát játszani. A két támadási hullám között eltelt szusszanásnyi időt felhasználva visszamenekültek a föld alá. Ott relatív biztonságban voltak… egy időre. Amint megérkeznek a földi csapatok, nekik ismét elő kell majd bújniuk, ellenkező esetben a T-szériák úgy mészárolják majd le őket, mint a patkányokat. A második támadási hullám – miután elvesztett három gépet – jelentős károk okozása nélkül volt kénytelen visszavonulni. A felszín ugyan sok helyen égett, de még mind az AMX DC 30-asok, mind a kocsikra szerelt M61 A1-es Gatlingok megvoltak. Épen és sértetlenül.
A HK-Bombázók összehangolt támadásán volt a sor, hogy ezen változtatni próbáljon. 10. A beszivárgó Los Angeles, a felszínen, 2029. január 15., X+04. A harctéren bujkáló, bekötött fejű Harden Sparrow kritikus szemmel figyelte a géptársai munkáját. Mivel az álcázási programja képessé tette rá, a Terminátor némileg ironikusnak találta, hogy az első támadási hullámban kis híján ő maga is odaveszett. A dolog a következőképpen történt: A T-800-as Alfa a parancsnoki állás felé igyekvő katonát követte, amikor a fejébe integrált radarszisztémák érzékelni kezdték a lefelé ereszkedő HK-Bombázókat. A kutyás különösebben nem foglalkozott velük. Tudta, hogy még olyan környéken jár, melyet aligha minősítenek fontos célnak a fent repkedő Terminátorok. A központi vezérlő eszmefuttatásába ott csúszott hiba, amikor nem számolt a bombák vaktában történő ledobásának lehetőségével. Néhány másodperc múlva, amikor a radarszisztémája érzékelte a kioldott bombákat és kiszámolta a várható becsapódási pontokat, a kijelzője vészjelzésekkel telt meg. Belül volt az egyik explozív töltet várható hatáskörén. Ha igazán korrektek akarunk lenni: cirka húsz méterre állt a detonáció vélhető középpontjától. Gondolkozás nélkül rohanni kezdett. Értékes másodperceket vesztegetett azzal, hogy a még mindig aktív álcázó-programja tiltása miatt először csak olyan tempóra gyorsított fel, amelyre egy ember is képes lehet. Aztán a központi vezérlő ideiglenesen felfüggesztette az álcázó-rutin működését, és Harden Sparrow kihozta magából azt, ami valóban a testében lapult. Ahogy kifejezéstelen arccal végigcikázott az elméletileg már halott, de néhány másodpercig még élő emberek között, szem elől vesztette a humánt, akit eddig követett. Kicsivel később, amikor a háta mögött egyszerre lángtengerré vált minden, konstatálta, hogy ez a folyamat immáron irreverzibilissé vált. Az álcázó egysége ismét aktiválódott, s ő lihegve, sántikálva, a hátát tapogatva tántorgott tovább a bázis középpontja felé. Egyelőre – az eddig utat mutató humán pusztulása miatt – jobbára találomra. Tőle kétszáz, méterre nyugatra, a harctér egy másik pontján Harris tizedes éppen egy holttest oldaláról akasztott le egy füzér tojásgránátot és egy M-79-es gránátvetőt. Miután felegyenesedett, a lépteit a főparancsnokság felé irányozta. Ő sem tudta pontosan, hogy az emberi vezérkar hová rendezte be a főhadiszállását; de – lévén maga is ember – voltak róla sejtései. Laza, kocogó tempóra váltott. Mihamarabb ott akart lenni. 11. A szőnyegbombázás Los Angeles, a felszínen, 2029. január 15., X+06. A HK-k visszaemelkedtek a felhőplafon fölé. Stabilizálták a pályáikat, és az egyes kötelékek funkcióbeli átszervezést hajtottak végre a soraik között. Pótolták a formációjukban keletkezett „lyukakat”; sértetlen modellek váltották le a sebesült vezérgépeket a posztjaikról. Mikor az alakzat ismét egésszé vált – még mindig a felhőplafon fölött – maximális sebességre gyorsultak, és kilőttek dél felé. Néhány mérföldre a csatatér mellett ismét lelassítottak, leereszkedtek támadó magasságra, és ebben a formációban indultak vissza az Árnyékhoz. Az akciótervük utolsó felvonása következett. A bombáiknak most nem kiemelt
célpontokra kellett hullani; hanem egyszerűen csak a lehető legegyenletesebben a felszínre. Bár a sebességük jóval nagyobb volt, mint az előző alkalmakkor; nekik mégis jóval nagyobb veszteségekre kellett felkészülniük. Sűrűbb és zártabb formációban támadtak; s ily módon a humán légvédelem dolga jelentősen könnyebbé vált. Süvöltve törtettek a Bázis felé. A légvédelem már akkor tüzet nyitott rájuk, mikor még mérföldekre voltak a célterülettől. Az élen haladó gépek közül kettő megingott, és mint a fuldoklók, akiket elhagyott az erejük, eltűntek a mélységben. Megérkeztek a föld-levegő rakéták is. Az alakzaton valami nyüzsgő, hullámszerű mozgolódás futott végig – a Terminátorok a formációban rendelkezésükre álló teret kihasználva kitérő manőverekbe kezdtek. Néhány közülük ismét aláhullott; de a többi konokul folytatta az útját. A szemből közelítő rakéták többségét nem sikerült végleg lerázniuk – azok a hátuk mögött széles ívű fordulóba kezdtek –, de nyertek annyi időt, hogy végrehajthassák a tervezett támadást. Körülbelül négy másodpercbe tellett, míg a HK-k végighúztak az Árnyék Bázis felett. Ezen másodpercek alatt negyvenkét bombát dobtak le a célterületre. Mikor a feladatot teljesítették, ismét foglalkozni kezdtek a sarkukban törtető rakétákkal. A humán légvédelem kései babérként leszedett még egy csokorra valót közülük. De ez sok mindent nem változtathatott meg. Egyrészt a koncentrált légitámadások egyébként is véget értek volna. Ez volt az utolsó hullám. Másrészt addigra gyakorlatilag a teljes felszín lángokban állt. Amikor meglátták, hogy jönnek, a felszínen maradt emberek jobbára két dolgot cselekedtek. Az első csoportba azok tartoztak, akiket a fegyverzetük helyhez kötött: a Gatlingok kezelői; az AMX DC 30-asok személyzete; meg azok, akik túl messze voltak a biztonságosnak mondható fedezékektől. Ők a helyükön maradtak és kitartottak. A második csoport tagjai a teherautókra szerelt M61 A1-esek katonáiból, és a szerencsésekből álltak. Ők menekültek. Az amerikai tizedes az utolsó métereken a földre vetette magát, és a futása lendületétől csúszva esett be a felforrósodott aszfalton tátogó fekete, kör alakú nyílásba. A lyukat néhány órával ezelőtt egy csatornafedő zárta le; de azt a harcálláspont kialakításánál közreműködő gondos kezek már kiemelték és jó messzire elhajították. A tizedes bezuhant a gerillák kialakította, egykori szennyvízelvezető fedezékébe. Érezte, hogy csontos-szegletes emberi testekre esik rá – nem ő volt az egyedüli, aki az aszfaltlyuk közelében tartózkodott. Mint a XXI. században oly gyakran, a lent mélye most is megóvta az embereket. Az infernóvá vált felszín hősége ide is utánuk nyúlt; és félő volt, hogy elevenen süti meg őket; de a repeszektől és a lökéshullámtól védve voltak. Harrist erős kezek ragadták meg és rángatták el a lyuk alól. Onnan fentről már semmi más nem hallatszott, mint a tűz süvöltő bömbölése. Egy másodpercre, mindezekre még egyvalaki érkezett Harrishoz hasonló módon a búvóhelyre; de az az ember már eleven fáklyaként lángolt. Az idegennek még annyi ereje volt, hogy imbolyogva felálljon. Aztán ismét összeroskadt; a sülő hús bűze megülte a lyuk aprócska légterét. A szerencsések tehetetlenül nézték ahogy ég. Eszükbe sem jutott, hogy a közelébe menjenek. És nagyon reménykedtek abban, hogy a haldokló nem viselt az övein kézigránátokat, vagy más explozív tölteteket. A tetem végül robbanások nélkül hamvadt el. Akárki is volt az az ember, jó gerillának bizonyult, mert amikor érezte, hogy a ruhái tüzet fognak, eldobálta a munícióit, s csak azután próbálta meg a szerencséjét a fedezékkel. Harris a kezeibe temette az arcát, és ledörgölte róla a verítéket. Vagy hatan voltak odalent, és a pillanatnyi állás szerint egész jó esélyeik voltak a túlélésre. A tizedes remélte, hogy az a szintetikus kurafi – akárhol legyen is – nem mondhatja el ugyanezt magáról. Annak a szintetikus kurafinak a túlélési esélyei sokkal jobbak voltak, mint ahogy azt Harris szerette volna. Sparrow nem követte el kétszer ugyanazt a hibát. Miután az első
bombatámadásnál kis híján deaktiválódott, a testébe integrált rádió adóvevőt ráhangolta a HK-k közötti kommunikációs csatornára. Az a gépi nyelv, mely az emberek számára csak néhány órás kódfejtés után válhatott volna érthetővé, a számára folyékony és világos volt. Pontosan tudta, mikor kezdik meg a légi halálosztók a szőnyegbombázást, így volt elég ideje megfelelő fedezék után nézni. Harden Sparrow is a föld alatt volt. Körülötte néhány halott, és egy még élő ember hevert. A tetemek azok a szerencsétlenek voltak, akik ugyanoda próbáltak elbújni, ahová a T-800-as Alfa. A még élő az volt, akitől a kiborg megpróbálta megtudni, hol van a parancsnoki állás. A szőke Terminátor alaposan feltöltött anatómiai adatbázisokról tett tanulságot, amikor az AK-jához való bajonettet az áldozat testébe szurkálta. A jobbjával mindig ideggócok közepébe döfött, de sohasem olyan mélyen, hogy ez a másik halálát okozhatta volna. A balját pedig a fájdalomkiáltások lakhelyéül szolgáló száj fölé tapasztotta. Bár a gerilla még mindig nagyon makacs volt, a beszivárgó pszichológiai moduljai úgy ítélték, amire a fenti tűzvihar elviselhetővé csendesül, már ő is tudni fogja, merre kell továbbindulnia. A parancsnoki állás nem kapott közvetlen bombatalálatot; de az egyik töltet alig száz méterrel messzebb robbant föl. A lökéshullám őket is alaposan helybenhagyta. A detonációt megelőző másodpercekben Ariana Ganton virtuóz, de egyelőre még sikeres harcot folytatott a kommunikációs hálózattal. A Skynet már felfedezte az inkorrekt működést, és hozzákezdett, hogy kiirtsa a gerillalány által bejuttatott programokat. Ariana és a Skynet valóságos területfoglaló párviadalba kezdett. De ebben a játékban a bábuk rezidens programok, az elfoglalandó territóriumok pedig memória- és processzormegszakítások voltak. Az emberi programok meglepően jól álltak. A kommunikációs rendszer meglehetősen bonyolult volt, több ezer fájlból tevődött össze. Egy ilyen nagyságú hexadecimáliszavarosban való tapogatózás még a leterhelt Skynetnek sem volt olyan pofonegyszerű. Ariana Ganton, mint ember, már rég elvesztette az összefüggést, hogy melyik eredeti rendszerelem mit csinál és miért – csakhogy neki nem is állt érdekében, hogy megtalálja. A Skynetnek viszont pont erre volt szüksége ahhoz, hogy visszaállítsa az eredeti állapotokat. Megtehette volna azt is, hogy minden programot töröl a szatellitrendszerről, és aztán újra tölti az eredeti vezérlőt, de ez a kommunikáció hosszú percekre történő, teljes leállását okozta volna. Szóval, ezen a téren az emberek nem álltak olyan rosszul. Aztán becsapódott a bomba. Törmelékek és repeszek záporoztak a parancsnoki állásban lévőkre. Pokoli, forró huzat sepert végig felettük. Itt-ott helyi tüzek ütöttek ki – de szerencsére nem a gyújtófolyadék okozta lángok. A levegőt egy másodperc alatt hihetetlen porfelleg kavarogta tele; a látótávolság gyakorlatilag a nullára csökkent. És aztán csend lett. Szinte hihetetlen csend. A némaságot halk ropogás törte meg; s mintha csak erre lett volna szükség ahhoz, hogy a többi hang is új erőre kapjon, a percegés nyomán megint hallhatóvá vált a felszíni csatározás tarkabarka, halált sejtető lármája. A halk ropogást, amit a mocorgó testről legördülő törmelékdarabkák okoztak, egy fojtott hang követte: – Megvagyok, Billy… Szállj le rólam!… A ropogás felerősödött. A texasi fegyvermester – aki a becsapódás pillanatában Connorra vetette magát, hogy a testével fedezze a „papot” – odébb gördült, és szédelegve feltérdelt. Connor maga is felült, és köhögve szemrevételezte a parancsnoki állást. A tekintete addig rebbent ide-oda, míg be nem fogta Hasspart parancsnokot. – Hasspart! Kerítsen néhány embert, és oltassa el velük a tüzeket! A sebesülteket vigyék ki, és kerítsenek új embereket a helyükre! Csak frissen és fiatalosan! Mozgás! A parancsnok felállt, és az egyik lábára erősen bicegve elsántikált valamerre. Connor gyanította, hogy a férfinak komoly fájdalmai lehetnek. Ennek ellenére nem érzett lelkiismeret furdalást az előző, „üde” hangneméért. Mondhatnánk, hogy azért nem, mert minden eszközzel meg kellett akadályoznia, hogy az emberei sokkba, vagy fóbiákba essenek. Ez részben igaz is lenne. De John leginkább azért nem érzett bűntudatot, mert
2029-re már nem sok lelkiismerete maradt. Túl sok ember halt már meg közvetlenül vagy közvetve az ő parancsai miatt. Még Billy Gutwillre is – aki az imént élő pajzsot csinált, magából az ő kedvéért – csak egy pillantást vetett; s amikor látta, hogy a fegyvermester még él és „üzemképes”, nem foglalkozott vele többet. A tekintetével tovább kutatta a parancsnoki állást. Mihamarabb tudni akarta, hogy minden rendben van-e a harc folytatásához. Ariana Ganton még mindig a PC-dekk előtt ült. A fejét kissé oldalra hajtotta, a kezei mozdulatlanul pihentek a klaviatúrán. Connor felállt és közelebb lépett. Ahogy a lány válla fölött egyre többet látott a monitorból, észrevette, hogy a monokróm kijelző képcsövét vörös és rózsaszín foltok szennyezik. A szabálytalan alakú pacák nyúlós cseppekben igyekeztek lefelé a kijelző aljára. John a lány vállára tette a kezét. Ariana Ganton teste úgy fordult ki a PC-dekk előtt álló székből, mintha csak egy kirakati próbabábú, vagy száztíz font nyers hús volna. Ahogy a még meleg, de már élettelen test hanyatt elterült a törmelékes talajon, láthatóvá váltak az üveges szemek, és a száj jobb széléből kicsorduló csomós vérpatak… meg az a gúnyosan csillogó, tenyérnyi srapnel-darab, ami a lány mellkasából meredt elő obszcénül. – A rohadt életbe! Connor a monitorra kapta a pillantását. Ott egymás után villantak fel rossz programvisszatérésekből adódó hibaüzenetek. Minden egyes hibakód azt tudatta, hogy: vesztettek egyet a rezidens programjaikból. A Skynet sikeresen törölte őket a rendszerből. Az Ariana által bejuttatott programok természetesen nem voltak intelligensek. Miután elvesztették maguk mögül az irányító emberi intelligenciát, a Skynet úgy csaphatott szét közöttük, mint egy őrült, késes háziasszony egy baromfiudvarban. A software-ek ugyan csak perctöredékekre maradtak magukra, de ez túlságosan hosszú időnek bizonyult. Addigra a Skynet az emberek által bejuttatott programoknak több mint felét kiirtotta. John torkából valami rekedt hörgésféle szivárgott fel. Lenyúlt, és a halotthoz egyáltalán nem méltó tiszteletlenséggel félrerántotta Ariana Ganton testét az útból. Belevetette magát az üresen árválkodó programozói székbe, és a következő pillanatban már az ő ujjai jártak eszeveszett táncot a vérmocskos billentyűzeten. Másodpercek alatt felfogta, hogy nem lesz képes visszaszerezni az elvesztett területeket. Azt is, hogy nem lesz képes megőrizni a jelenleg birtokában lévőket. Újabb pillanatok múltán megtapasztalta, hogy az is kérdéses, bent tud-e maradni a rendszerben egyáltalán. – Billy! – ordított hátra kétségbeesetten. – Azonnal kerítsd nekem elő Maxot! 12. A Skynet testében Valahol a Skynet hálózatán, 2029. január 15. A gerillák már nem első alkalommal próbáltak vírust juttatni a Skynet testébe. Nem volt egyszerű dolguk, hiszen nem ismerték a mesterséges intelligencia felépítését, s fogalmuk sem volt arról, hogyan lehet elpusztítani. Évek teltek el sikeres kísértetek nélkül, ám az emberek minden kudarccal tanultak valami újat. Apránként rájöttek olyan, programozói fogásokra, melyek az Ítélet Napjai előtt korántsem számítottak újdonságnak, sőt kifejlesztettek néhány egyedi, a kétségbeesés szült technikákat is. A gerillák kevés programozóval rendelkeztek, s valamennyit rendkívül nagy becsben tartották. Egy-egy sikeres akciójuk több kárt okozhatott a Skynet rendszerében, mint egy osztagnyi gerilla tűzcsapása a fegyvergyárakra. Nem véletlen tehát, hogy a kiborgok adattáraiba égetett prioritások között kiemelt státuszt kapott minden, programozónak tekinthető személy likvidálása. A Skynet nagyvonalú volt ezen a téren. Mindenkit programozónak tekintett, akit a Terminátorok számítógép közelében találtak. A gerillák programozói eddigi legnagyobb sikerüket akkor érték el, amikor a Skynet négy
legnagyobb fegyvergyára sorozatban gyártotta a Terminátorokat, melyek sajátos programozásuk miatt a harctéren egymást kezdték el pusztítani. Hónapokba tellett, amíg a gépisten kiheverte ezt a támadást. A Natalie O'Hara és társai által rendszerbe juttatott program remekmű volt a maga nemében. Ha művészetnek neveznénk a vírusírást, akkor ez az aprócska programocska lenne az ártó programok Mona Lisája. Igaz, a szerepe mindössze arra korlátozódott, hogy sikeresen bejuttasson egy kódkereső programot a Skynet belső hálózatába, ám minden esélye megvolt erre. Ezer mérföldeket tett meg a másodperc tört része alatt, és egyetlen egyszer sem akadt fenn az egyre szorosabbra húzódó hálón. A Skynet belső rendszerét speciális tűzfalprogramok védték, melyek maguk is korlátozott intelligenciával bírtak. A vírus mégis átjutott rajtuk, majd ügyesen manipulálva belülről a rendszert apránként átcsempészte a modulokból felépülő kódkeresőt. Arra még a gépisten sem gondolt, hogy valaki belülről manipulálni kezdi a vírusfigyelő és tűzfal programokat. A vírus gyorsan és ügyesen dolgozott. A technikája egyszerű volt, semleges területekre irányította a védelem „figyelmét”, miközben bájtról bájtra átcsempészte a keresőt. A kódtörő program akadály nélkül bejutott a belső hálózatba. Nem volt különösebben nagy program, és egy zseniális programozói húzás segítségével a felhasznált rutinok nagy részét nem kellett feleslegesen magával cipelnie. Általános keresőszoftver lévén általános rutinokat használt, melyek bármelyik programból kimásolhatók a megfelelő minták ismeretében. Így a futó kód mérete az eredeti méretnek a töredékére csökkent, ráadásul a lopott rutinokat a rendszer a sajátjának tekintette. A vírus feladata innentől kezdve megváltozott. Miután bejuttatta a kódkeresőt, minden erejével sokasodni kezdett. Egy esetleges rutinellenőrzés könnyedért lebuktathatja, ám miközben a rendszer az eltávolításával lesz elfoglalva, addig a keresőszoftver beintegrálódhat a Skynet belső hálózatába, s onnantól kezdve felfedezhetetlen lesz a védelmi programok által. A vírusnak időt kellett nyernie, hogy a kódkereső működésbe léphessen. O'Hara és a többi programozó ugráltak volna örömükben, ha tudomást szereznek a sikeres bejutásról. Még sohasem sikerült ennyire mélyre merülniük a rendszerben. Az elképzelés egyszerű volt. Ha létezik a mesterkód, akkor csak idő kérdése, mikor talál rá a kereső. Feltéve, hogy a Skynet nem füleli le hamarabb a kis szaglászót. S ha a rendszer nem szúrja ki a vírust, akkor onnantól kezdve a kódkereső és az ártó program is csupán egyetlen dologra fog koncentrálni: kijuttatni a megszerzett, felbecsülhetetlen értékű információt. 13. Max Los Angeles, az evakuációs célponton, valahol az Oktogon Bázis közelében, 2029. január 15., X+10. A Bank of America pénzszállítója vidám dudaszóval fordult be az evakuációs célpontra. A kürtöt Miow-Miow szólaltatta meg; s ezen cselekedete következtében a szerelvényt váró gerillák többségében elemi vágy ébredt, hogy a mongolidióta lány fejét néhányszor beleverjék a hőn szeretett automobilja szélvédőjébe. Az evakuációs terület ugyan biztonságos pontnak számított, de a katonákba ivódott ösztönök ilyenképpen reagáltak a fölösleges feltűnéskeltésre. Alig vette le Miow-Miow a gyújtást a motorról, új lárma vette át a kocsi berregésének helyét. Bakancsos lábak dobogtak az út aszfaltján. Katonák bújtak elő a fedezékeikből. Kettő a kocsi oldalához rohant, és a fegyvereik agyával sürgetően bedörömbölt a mozgó széfbe. Egy másik a pénzszállító orrához futott, onnan kiabált be a sofőrülésben kuporgó lánynak. – Indítsd be a motort! Indítsd be! Érted?! Vissza kell mennetek! – A férfi hangjai tompán szűrődtek át a golyóálló üvegen.
Miow-Miow megvonta a vállát és visszaordított a katonának: – C-sz-szé-szép vagy! – adta tudatára a másiknak, hogy tetszik neki. Max Winnt jobbára a mongol-idióta udvarló ordítása szakította ki az álmából. Ültében kábán előredőlt, így pontosan belehajolt az ölében alvó japán lány mozdulatába. Akira is akkor ébredt, de a felszínt járó gerilláknak nem volt szüksége bóka, gondolatkereső másodpercekre. A lány villámsebesen és akciókészen ugrott fel; Max feje és a sajátja koppanva ütődtek egymásnak. – Bocs… – lehelte Akira a felvinnyogó, az orrát tapogató technikusnak, s már ugrott is, hogy a sürgető dörömbölésnek engedelmeskedve kinyissa a kocsiszekrény ajtaját. A nyílás feltárult, és két, meglehetősen ideges gerilla tűnt fel benne. – Mozgás, őrmester! – sürgették a lányt. – A kocsinak haladéktalanul vissza kell térni az Árnyékra! Akira késlekedés nélkül kiszállt az autóból; félreállt, hogy ne akadályozza a többiek munkáját. A másik kettő beugrált a kocsiba, és sebesen terelgetni kezdték kifelé a gyerekeket. – Maga az a Max Winn, ugye? – szűrődtek ki Akirához a páncélfalak közül a szavak. – Aha. – A válasz hangsúlyából a japán nő azt a következtetést vonta le, hogy a programozó még mindig az orrát fogja. – Maga ne szálljon ki! Maga most visszamegy! A kocsinak haladéktalanul vissza kell térni az Árnyékra! Akira tudatáig csak most jutott el az előbb hallott mondat másodlagos jelentése. A Bank-1-nek normális körülmények között nem a Bázis, hanem a dél felé kijelölt evakuációs pont lett volna az úti célja. A lány behajolt az ajtón. – Mi a hézag, fiúk? – kapcsolódott be ő is a beszélgetésbe. – Semmi extra, nálunk minden tiszta! Éppen csak tűkön ülve vártuk, hogy megérkezzenek. Mondja, mi történt a rádiójukkal? A gerillanő egy pillanatra behunyta a szemeit. Ő elaludt; aztán Max is szépen elaludt… A rádió őrzésre meg Miow-Miowra maradt. Az istenit! Forrón remélte, hogy a mongol-idióta nem azzal töltötte ki az utazás unalmát, hogy énekelt az éterben, vagy valami ilyesmi. – Átmeneti üzemzavarunk volt – bökte ki aztán gyorsan. – Soha rosszabbkor! – sóhajtott fel az egyik katona. – Az Árnyékról már körberádiózták maguk után a fél világot! – Mi történt? – Egy Max Winn nevű programozót azonnali hatállyal visszarendeltek az Árnyékra. A kódolt üzenetet a legfőbb parancsnok nevében adták ki… – a gerilla kíváncsiskodva nézett a lányra. – Mondja… de csak ha nem titkos… Connor tényleg ott van? Az Árnyékon? – Igen – bólintott Akira. – Akkor minden rendben lesz… Istenem, most az egyszer én is szívesen ott lennék! – Nem valami nagy élmény mostanság az a hely – sóhajtotta blazírtan a japán nő. – Nekem elhiheti… A Bank-1 belseje közben kiadta magából a rakományát. Utoljára Max Winn próbált kikászálódni onnan. – Maga marad! – tette a gerilla a programozó vállára a kezét. – Magának vissza kell mennie a Bázisra! – Tényleg? – nézett rá hunyorogva Winn. – Nahát! – A technikus láthatólag még nem ébredt fel teljesen. Engedelmesen megfordult, és visszaporoszkált a kocsiba. – Jó utat, Winn! – kiabált utána Akira. – Vigyázz magadra! – Aztán a katonák felé fordult, és tőlük kérdezte: – Maguk fogják elkísérni? – Mi? Dehogy is! Mi itt vagyunk szolgálatban. – Akkor ki fog rá vigyázni? A másik kettő a vállát vonogatta. – Nem tudjuk. – Fiúk! Tudják, mi folyhat odaát az Árnyékon? Hmm?! Kibaszott háború! Az elmúlt évek legnagyobb ütközete! – Nekünk akkor sincsen kapacitásunk arra, hogy védőőrizetet adjunk mellé. A saját
feladatainkat alig bírjuk ellátni! – Ha így eresztik szélnek, a büdös rohadt életben nem ér célhoz! Uramisten! Egy idióta, meg egy konzolcowboy a kiborginvázióval szemben! Vannak tippjeim, ki húzza majd a rövidebbet! – Oké, okos lány! Mit javasol, mit tegyünk? Akira egy időre ismét becsukta a szemeit. – Tudnak adni valamilyen nélkülözhető fegyverzetet? – kérdezte aztán. Azok ketten összenéztek. – Igen – szólalt meg az egyikük. – Ez megoldható. – Rendben. Amit csak tudnak, rakjanak fel a kocsira! – Meglesz. – Már-már elindultak, hogy teljesítsék a gerillanő kérését, aztán a beszédesebb férfi mégis visszafordult. – A sofőr mellett van egy németjuhász kutya. Vele mi legyen? – Harvey-val? Hagyják csak ott. Az a kutya szerencsét hoz nekem. Afféle kabala. – Akkor miért hagyjuk a kocsiban? – Mert én leszek, az, aki visszakíséri Max Winnt az Árnyékra. A bejelentésnek nem volt különösebb hatása. A katonák mentek tovább a dolgukra. Amire a kocsi elindult visszafelé, egészen tűrhető muníciókészletet sikerült felhalmozniuk a hátuljában. 14. Vihar előtt Los Angeles, a felszínen, 2029. január 15., X+11. Az első csapásmérő erők elvonultával a védők egy lélegzetvételnyi szünethez jutottak. A megmaradt HK-k ugyan nem köszöntek el végleg; de nagyobb magasságba húzódtak, és egyelőre beszűntették a támadásokat. A földi erők megérkeztét várták. Akkor majd újra aláereszkednek, és az orrukba épített gépágyúkkal biztosítanak némi légi fedezetet a lenti Terminátoroknak. Némi látszat csend lett tehát a fegyverropogás alkalmilag szünetelt, de a felszínen folyó események egy pillanatra sem lassultak le. A gerillák itt-ott elfojtották a gyújtóbombák, okozta tüzeket. Távolról sem mindenhol. Csak azokra a pontokra áldoztak munkát, melyek a saját védelmi stratégiájukban jelentőséggel bírtak. A harcálláspont területének több mint harmadát továbbra is lángok falták – de ezzel senki nem törődött. Akik ezeken a pontokon ragadtak, mostanra már egészen biztosan halottak voltak. A tetemeik fekete csontokká égtek össze – egyesek számára ez fájó volt –; de még a testek táplálta, bűzhödt lángok is segítettek az embereknek. A tűz gerjesztette, meleg levegőörvények a felszín közelében lehetetlenné tették a hőkövetős rendszerek használatát; az infravörös látást; és zavarták a kiborgok hőképelemzőit. A földi inváziós erők rohamosan közeledtek. Észak felől a szabad területek acélosan csillogó mezőkké váltak. Krómon és titániumon járt táncot a XXI. századi nap sugárfertőzött fénye. Az előretolt mélységi megfigyelők már otthagyták az állásaikat, és szélsebesen iszkoltak vissza a Bázisra. A kitelepített riasztó- és aknazárak még csendesek voltak ugyan; de a messzelátóikkal már nem kellett sokáig pásztázni, hogy befogjanak egy-egy ijesztően nagynak látszó HK-Tankot. Az amerikai tizedes hatodmagával bújt elő a csatornanyílásból. A felszínre kecmergő emberek szétszéledtek; mindenki igyekezett a saját dolga után. Ismét elfoglalták a harcállásaikat, és ellenőrizték, hol támadtak lyukak a soraikban. Ezeket haladéktalanul befoldozták, hogy a belőlük álló, hatalmas „gépezet” az eredeti terveknek megfelelően fogadhassa majd a fémekből álló gépeket. Az emberek szerves fogaskerekekké váltak, így alkottak egy jókora, halált osztó masinát. Harrisnak nem volt helye ebben a gépben. Ő a saját magára osztott feladatot igyekezett teljesíteni. Kikerülgette a dolgukkal törődő gerillákat; s konok állhatatossággal törtetett
tovább a parancsnoki állás vélt helye felé. Az útja során tanúja volt a bombák, véghezvitte pusztításnak. Látta az egyik, az oldalán heverő, felrobbant benzintartályú teherautót. A platójáról a Gatling ócskavassá hajolva meredt elő. A jármű közelében holttesteket nem látott; ami azt jelentette, hogy a kezelőszemélyzet vagy nagyon szerencsés volt; vagy olyannyira szerencsétlen, hogy mindenféle nyom nélkül robbant ki a világból. Látott összeégett embereket, és felrobbant lőszeresládákat is. Látta, hogy tíz-tizenöt gerilla kétségbeesetten iparkodik megjavítani az egyik, találatot kapott AMX DC 30-ast. A szívéből remélte, hogy sikerülni fog nekik. Látott egy csomó, halomba pakolt tetemet. Ez nagyon rossz volt. Az ilyesmi pokolian rombolta a még élők morálját. Csak hát a halottak útban voltak az élőknek és nekik nem volt arra idejük, hogy eltemessék őket. A tizedes sok mindennek tanúja lett. De az, aminek a nyomait vadászta, még mindig nem bukkant szeme elé. A T-800-as Alfa sántikálva, felkötött karral közlekedett a gerillák között. Amint a lángok a szintetikus borítása számára is elviselhetővé csendesültek, otthagyta az óvóhelyét, és munkához látott. A mellkasa előtt lógó, rögtönzött rongykötés takarásában a hangtompítós Parabellumot fogta. A kezdeti, eredménytelen időszakot úgy tűnt, sikerült maga mögött tudnia; a hangtompító eddig háromszor végezte el eredményesen a feladatát. A kiborgnak először egy százados akadt az útjába. A rangjelzés, mely máskor kiváltságokkal ruházta fel a gerillát, most a halált hozta el a számára: a T-800-as központi vezérlője megfelelő prioritású célpontnak ítélte. A halott férfi félre vonszolt, törmelékek közé gyömöszölt teste még ki sem vérzett teljesen, amikor a kiborg vizuális érzékelői egy orvoson álltak fókuszba. A Parabellum ismét felköhögött; a rongykötésen újabb égett szélű, fekete lyuk keletkezett. A lövés pontos volt; az APDS muníció pedig segített elkerülni a lelepleződést. Az áldozat feje túlságosan rossz állapotba került ahhoz, hogy meg lehessen állapítani a becsapódott lövedék érkezési irányát. Az összeeső test mellé rohanó gerillák jobbára a felhők felé tekintgettek. Nem értették a halál okát. Dörrenést nem hallottak; az iszonyatos, roncsolt seb pedig gépágyúlövedékre engedett következtetni. Az orvost egy fiatal technikus követte a sorban. A T-800-as központi vezérlője ugyan soha nem tudta meg, de ezzel nem hajtott végre különösebb érvágást az emberi haderőn. A fiú meglehetősen kezdő volt még a szakmájában; „tedd-ide-tedd-oda” feladatoknál többet még nemigen bíztak rá. A kiborg elégedett volt önmagával. A szőnyegbombázás alatt véghezvitt kínvallatása eredményeképp gyakorlatilag tudta, hol keresse a parancsnoki állást. Kényelmes tempóban törtetett arra. Csak olyankor állt le egy kis időre, ha alkalmas célpont került a fotoreceptorai elé. Északon az Alfa társai egyre közelebb értek az Árnyékhoz. A támadóék csúcsát a HK-Tankok képezték. Szorosra zárt, hatos alakzatokban gördültek a lánctalpaikon a célterület felé. Mögöttük egy nagyobbra engedett, üres terület következett; e mögött vonult egy újabb hullám. Az első szakasz főként nehézfegyverzettel volt felszerelve. Az ő feladatuk volt a résnyitás az arcvonalon. Ennek megfelelően a felépítmények szegleteiben irányított páncéltörő aknavető lőszerek lapultak. A kiborgok tűzfigyelő rendszerei felfedték a telepített ellenséges állásokat, és a lokációjukat jelentették a központi vezérlőnek. A gépek ezek után kilőttek egy (vagy több), vezérsíkkal stabilizált bombát; mely az orrában elhelyezett millimetrikus radarnak köszönhetően háromszáz méteres körzetben automatikusan vezette rá magát a célra. Mindezen elmélet egyáltalán nem számított újdonságnak a hadviselés történetében. Olyannyira nem, hogy az előbbi szisztémával működő páncéltörők már 1991-től szolgálatban álltak a humán hadseregekben; főleg az angol és a svéd nemzetek zászlói alatt. Vélhető volt, hogy a XXI. századi humánok is birtokolhatnak néhány példányt. Ami viszont biztos, hogy az emberek birtokába került – a gépek ezt a saját bőrükön tapasztalták meg –, az az APFSDS muníció volt. (APFSDS = Armor Piercing Fin Stabilized Discarding Sabot, az APDS koncepció továbbfejlesztése). A szilárd lövedékeket felváltotta a szárnyas nyíl, amelynek nagyon kemény és hegyes vége volt. A nyíl belefúródott a ferde páncélzatba is, és nem pattant le onnan. Mivel néhány APFSDS átütötte még a HKTankok lövegcsövét is, a Skynet nem sajnálta az első földi csapásmérő erejét reaktív
páncélzattal felszerelni. Ez utóbbi a XX. században még titkos technológiának számított – így a gerillák semmilyen körülmények között nem rendelkezhettek vele. 1982-ben tettek róla először említést, amikor az izraeliek elfogtak egy szíriai, szovjet gyártmányú T-62-es harckocsit Libanonban. A reaktív páncélzat doboz alakú lapokból áll, melyeket a harcjárművek meglévő páncéljára erősítenek. A HEAT-töltet beindít egy védekező, reaktív robbanást, ami megakadályozza a páncéltörő lövedék áthatolását. Szíriát, Libanont és Izraelt arra a január tizenötödikei napra már rég elmosta a radioaktív eső a föld színéről. A Skynet egy egykori CIA-adatbázisból szerzett tudomást a reaktív páncélzat technológiájáról. Mivel érdekesnek és hasznosíthatónak találta az elképzelést, rászentelt némi időt, és tovább tökéletesítette az egykori orosz mérnökök „védekező robbanás” ötletét. A reaktív páncélzat a XXI. századra sem vált mindennapossá, de már nem csak Libanonban lehetett vele találkozni. Egyáltalán nem. A szögletessé varázsolt Terminátorok után egy széles tisztás következett tehát, majd az újabb hullám. Ezek is HK-Tankok voltak, de immáron „csak” hagyományos páncélzattal. A felfegyverzésük is elütött a társaikétól: golyószórók és fázismodulált plazmaimpulzus ágyúk csövei meredtek elő komor mutatóujjként a testükből. Miután az elődeik sikeresen rést nyitottak a védelem falán, ők majd beözönlenek a nyíláson, és megnyitják az embervadászatot. A kiborgok eme sportjának eredményességét elősegítendő, velük tartottak a minden gépek közül legnagyobb számban jelenlévő T-szériás egységek. A skála a Béta 600asoktól a 800-asokig folyamatos volt; Ezüsthernyóból is akadt egy pár. Végezetül – a sereghajtó szerepében tetszelegve, a Skynet közvetlen irányítása alatt – utazott a három Gigant. A monstrumok belsejében lapult a kiborgok fegyvereihez való muníció; és néhány – jelenleg még stand by módban várakozó – HK és Vadász-Gyilkos. A légpárna rásegítésű lánctalpak haragosan fújtatva vitték előre a behemót testeket… egyelőre még konkrét harci célok nélkül. A gépisten ott akarta bevetni őket, ahol majd a legnagyobb szükség adódik irántuk. Az emberek harcálláspontjára ereszkedett csendnek hamarosan vége szakadt. A földi csapásmérő erők első egységei elérték a humánok telepítette aknazárat. A Billy Gutwill által ellenőrzött szeizmikus gyújtók elvégezték a feladatukat. A lánctalpak keltette rezgések a talaj közvetítésével már elértek hozzájuk; ők felvették ezt a jelet, és kiélesítették az aknazárat. Az élen haladó HK-Tankok egyike nekihajtott egy, a földből kiálló, döntőpálcás gyújtónak. A vékony, szinte észrevehetetlen fémdarab előbb meghajlott, aztán eltörött. Az időzítő szerkezet működésbe lépett, és rövid késleltetés után – amikorra a Terminátor teljesen és valóban az akna fölé hajtott – a töltet detonált. A halálosztó egy idült, impresszionista fáklyához vált hasonlatossá. Alatta mindenfelé égett a föld; sőt, a lángok a fém testét is körülrajzották. A kiborg több mint hetven százalékban működőképes maradt ugyan, de a bal oldali lánctalpa gyakorlatilag lerobbant a helyéről. Mozgathatatlanná vált. Az alakzatban mögötte haladó társai kitérő manőverekbe kezdtek. Az első gép jobbról próbált kerülni… és a következő pillanatban alatta robbant egy akna. Ezzel egy időre ennyi is volt. Az egység többi tagja baj nélkül elmanőverezett a két roncs mellett. A gerillák nem voltak annyira ostobák, hogy folyamatos aknazárat telepítsenek. Akkor a gépek előbb-utóbb feladják a próbálkozást, és más ponton próbálnak behatolni. A humánok pedig nem rendelkeztek annyi nyersanyaggal, hogy a harcálláspontjukat minden oldalról, hézagmentesen körülaknázhassák. A Terminátorokat valósággal rá kellett csalni az aknazárra. Ennek a legegyszerűbb módja pedig az volt, ha a valamit valamiért elven, időnkén közelebb engedik őket… kevés szerencsével egyenesen rá a további explozív töltetekre. A csapásmérő erők tovább törtettek előre. Az invázió a második szakaszába lépett. Megkezdődtek a földi harcok. 15. A vihar kezdete
Los Angeles, a felszínen, 2029. január 15., X+16. A nem is olyan távoli aknazár felöl felhangzó robbanások gerillákat csaltak elő a robbanómezők és a tankcsapda övezet közötti senkiföldjére. A romba döntött lakóházak emeletein golyóálló mellényt viselő, sisakos alakok árnyai rebbentek. Jobbára hosszú, hengeres tárgyakat cipeltek a kezükben. A szabadcsapat tagjai ez alkalommal nélkülözték a gondos akciótervet. Többnyire egyedül, pillanatnyi meglátások alapján hoztak döntéseket; a terveik megszületése, és a kivitelezésük elkezdése között eltelt időt sóhajtásokban lehetett mérni. A gerilla tizedes leengedte a szeme, elöl a korommal bekent lencséjű távcsövet, és izgatottan megnyalta a kicserepesedett ajkait. Az egyik HK-Tank éppen feléje manőverezett, ami jó esetben azt jelenthette, hogy kilövi a gépet; rossz esetben pedig azt, hogy a gép csinál, belőle némi löncshúst, vasbeton körettel. A kiborg még nem vette őt észre, ebben egészen biztos volt. Onnan vonta le a következtetést, hogy még életben volt. Ismét megnedvesítette a szája szélét, majd óvatosan, lehajolt, és felemelte a földről az előtte heverő, hengeres tárgyat. A fegyver egy amerikai M-47-es Dragon volt, integrált CLOS-rendszerrel. (CLOS = Command to Line-Of-Sight; az irányzó nyomon követi mind a kilőtt rakétát, mind a célt). A tizedes az övéről leakasztotta a nyomkövető egységet, és sebesen felszerelte a hordozó testre. Végezetül behelyezte a fegyverbe a töltetet, és az idegességtől lucskos tenyérrel felemelte és célra tartotta a Dragont. Ahogy az irányzékon át a halálosztó furcsa páncélzatát szemlélte, egyszerre azt látta, hogy a gép szögleteinél valami villanás keletkezik. A fényhez kondenzszerű füst is társult; s e két fizikai jelenség együttesen megszült magából egy nagy, sötét, repülő tárgyat. A holmi egy negyvenhárom kilogrammos, lézerirányítású, szilárd hajtóanyagú, módosított Hellfire rakéta volt. Egyenesen feléje száguldott. A gerilláknak még egy gondolatra és egy cselekedetre maradt elég ideje. A gondolat az volt, hogy „Ezt elcsesztem!”; a cselekedet pedig az, hogy kiszáradt torokkal nyelt egyet. Aztán valósággal kirobbant ebből a világból; löncshús lett belőle vasbeton körettel – ahogy ezt előzőleg is sejtette. A detonáció keltette anyagmozgás még el sem csitulhatott, amikor egy másik romház földszinti ablakából egy újabb rakéta kelt útra. Ez is egy M-47-es volt, de az előbbi, kezdő gerillával ellentétben ezt egy harcedzett veterán állította pályára. A CLOSrendszert némileg megzavarták ugyan a tüzek, ennek ellenére a töltet célba talált. A támadónak megvolt az akcióhoz szükséges sütnivalója. Neki is feltűnt a Terminátor szokatlan páncélzata; ezért a támadását nem a gép teste ellen irányozta. A zöldfülű társa felfedte előtte azt, hol rejti a halálosztó a saját fegyverrendszerét. A Dragon egy, még ki nem lőtt Hellfire-be csapódott be; s innentől kezdve a rakéták nem hétköznapi előadásba kezdtek. Az explozív töltetek valóságos tűzijátékot rendeztek. A detonátor-fejek és a szilárd hajtóanyagok egyaránt berobbantak. A HK-Tank teste megbicsaklott, és a lökéshullámtól hajtva lassan dőlni kezdett oldalra. Még zuhanás közben volt, amikor a reaktív páncélzata is – téves – működésbe kezdett. A kiborg valósággal bugyborékolni látszott a testén detonáló töltetektől. Amikorra iszonyatos, nyikorgó robajjal, minden porcikájában lángolva végigvágódott a földön, a központi vezérlője a rázúduló, hihetetlen mennyiségű behatástól már arra is képtelen volt, hogy egy tetszőleges, pozitív egész számból gyököt vonjon. Az alakzatban mögötte haladó halálosztók, melyek tanúi voltak a történteknek, késlekedés nélkül tüzet nyitottak az M-47-es Dragon kilövési helye felé. Jó alaposan megszórták a környéket. A gépek központi vezérlői egyetértettek abban, hogy a támadó humánnak aligha állt a rendelkezésére elegendő idő, hogy elhagyja a lesállását. A véleményük abban is egyezett, hogy ha ott volt, több gondot a számukra már nem okozhat. Vagy a lövések végeztek vele, vagy a romok. Minden tekintetben igazuk volt. „Ha a fiúk jól dolgoznak, három-négy halott árán deaktiválhatunk egyet-egyet” –
vélekedett Billy Gutwill a támadás előtti eligazításon. Nos, a gerillák eddig jobb átlagot hoztak. Két halott árán egy HK-t. John Connor – és vele együtt a szatellites kommunikáció-rendszer blokkolásának az ügye – vesztésre állt. A „pap” szinte tehetetlenül nézte, hogyan veszítik el a rendszer területeit. A Skynet veszettül gyors volt; az ő ujjából pedig már kikoptak a régi Assembly-rutinok. Cirka tíz másodpercenként feleződött meg a még általa birtokolt területek nagysága. Ha Ariana Ganton – akinek a testét már kivonszolták a parancsnoki állásból – nem végzett volna olyan jó munkát, a Skynet már a rendszerből is kitiltotta volna őket. Ezen esemény pedig – melynek a bekövetkezte percről percre fenyegetőbbé vált – végleg megfosztotta volna őket a további hexadecimális küzdelem lehetőségétől. – Könnyű préda? A kérdést Billy Gutwill tette fel. A texasi erősen reménykedett abban, hogy Connor biccent, vagy bólint; de ezek helyett csak egy elgyötört nyögés szűrődött fel az élő legenda torkából. – Lehet már tudni valamit Winnről? – Úton van ide. Ha semmi nem jön közbe, elméletileg nagyon hamar meg kell érkeznie. „Nagyon hamar”. Connor számára ez a két szó inkább azt sugallta: „amire Max ideér, már semmi hasznát nem fogjátok venni”. Ha a Skynet kiveri őket a szatellit-hálóról, hiába lesz itt a konzolcowboy ördögi tudása, soha nem jutnak vissza még egyszer a rendszerbe. – Siess, Max! – dünnyögte az orra alatt a legenda. – És le ne lövesd magad útközben… különben, istenemre, lefokozlak… A technikus, akinek a rangja alig néhány másodperce került kézzel fogható végveszélybe, éppen két lőszert vett át a zötykölődő páncélkocsi félhomályában. A tenyerébe fektette a töltényeket, és megszemlélte őket. Az egyik hosszabb volt, a másik rövidebb. – A kisebb egy 7,62x39-es űrméretű, közepes töltetű lőszer – magyarázta neki Akira. – A másik egy 7,62x5l-es. Az elsőt az AK-kba és az AKM-ekbe használhatod; a másikat a Gewehr 3A3-asokba és a CETME C-kbe. A vastagságuk egyforma, de össze ne keverd őket! Winn zavartan bólintott. – Ez – nyújtott felé a gerillalány egy újabb lövedéktípust –, egy 5,56x45-ös. Ilyen jár az M16-osokba és a Galilokba. – Akira sorban megmutatta Maxnak a rohampuska-típusokat is. – Ha nincs kifogásod ellene, én szeretném megtartani a Galilt és az M16-ost. Tied az AK és a CETME. Jó lesz így? – Aha, pompás. Mindig is egy AK-ra, meg egy ilyen izére vágytam… Ez egyébként micsoda? – Ez is az enyém lesz. Egy bull-pup elrendezésű Einfield IW, optikai irányzókkal. – Tök jó… A gerillalány egy pillanatra megállt, és gyanakodva szemlélte Winnt. – Mondd, Max, te gúnyolódsz velem? – Én?! Ugyan! Má' miért tenném?! – A hangja hirtelen siránkozóvá vált. – Akira, fogalmam sincs, hogy miről beszélsz! Én egy programozó vagyok, évek óta nem harcoltam! Hiába adod ide nekem ezeket a puskákat, amint kiszállok a kocsiból, le fognak lőni! – Jaj, Max, ne gyerekeskedj! – Én nem vagyok gerilla! Én egy balfácán vagyok, akinek mindig pechje van! – Ugye, most nem akarsz elkezdeni hisztizni? – Nem akarok meghalni! – vinnyogta Max Winn. – Max! Mindjárt odaérünk! Szedd össze magad! Körülbelül ötszáz métert kell megtennünk gyalog! Biztos lesz lövöldözés a környéken, de nem ránk fognak lőni! – Rám fognak lőni! – sikoltotta Max. – Tudom! Érzem! A ferde vágású szemei egészen keskenye váltak; összehúzott szemöldökkel méregette az előtte kuporgó alakot. – Ha nem fejezed be a hisztit, felpofozlak! – Ezt nem teheted meg! Én százados vagyok, te pedig őrmester! – Na és?! Ki látja meg?!
– Miow-Miow! – Miow-Miownak megengedem, hogy megsimogassa Harvey-t, és kapásból mellettem tanúskodik majd. Winn döbbenten becsukta a száját. – Ez zsarolás! – bökte ki aztán. – Ez az – hagyta jóvá a lány, és szelíden a tenyereit kezdte nézegetni. A programozó laposakat pislogott. – Hát jó – nyögte végül. – Amikor már túl késő lesz, majd belátod, hogy nekem volt igazam! De akkor már minden hiába! – A kezeivel lemondóan legyintett. – Egész életedben furdalni fog a lelkiismereted… Azt mondod majd magadnak: istenem, miért is nem hallgattam rá?! Olyan kedves fiú volt! – Winn kezdett el érzékenyülni. – Megérezte a halálát… Tudta, hogy el fog jönni érte a kaszás, mégis megpróbálta teljesíteni a parancsot. – A programozó hangosan szipogott. Akira széles ívben hátralendítette a tenyerét, és feketén csillogó szemekkel nézett a másikra. – Oké, oké! – húzta be a nyakát Max. – Csak azt akartam mondani, hogy figyeld meg: szembe fogjuk kapni magunkat egy Terminátorral! – Ennek az esélye a nullához stagnál. – A gerilla nyitott tenyere még várakozóan lebegett a levegőben. – Mi a parancsnoki állásba megyünk. Kötve hiszem, hogy oda be tudna férkőzni egy gép! – Majd meglátod, hogy… Akira tenyere előrelendült. A programozó ijedten felsikkantott, és elharapta a mondatot. De a lány nem ütötte pofon, helyette a nyaka köré fonta a karjait, és egy csókot lehelt a homlokára. – Lazíts már! – súgta a fülébe. – Majd én vigyázok rád! – Igenis… – motyogta Winn, és egyáltalán nem sietett kibontakozni az ölelésből. Akira pedig a fiú csapott vállaira támasztotta az állát, és elgondolkozva nézte a hátuk mögött a páncélkocsi kopottas falát. Aztán a szemei egyszerre szokatlanul kerekre nyíltak, és jól hallhatóan levegő után kapott. – Max! – szólalt meg döbbent felháborodással. – Viszed onnan a kezedet?! 16. Ismeretlen ellenfél Los Angeles, Halálzóna, 2029. január 15. Snake komoran bámulta a hatalmas acélajtókat. A túloldalról kihallatszó ütemes, monoton zajok arra utaltak, hogy az automaták egy pillanatra sem hagyják abba a gyártást. A Skynet szállítóeszközei folyamatosan pótolták a nyersanyagokat, és a számítógép vezérelte munkaasztalokon tucatjával születtek a pusztítás eszközei; Fegyverek, titánium vázak, energiablokkok és hasonlók. A gerillák nagyjából ismerték a fegyvergyárak felépítését. A Skynet a standardizálás érdekében azonos típusokkal, kiszolgálókkal dolgozott, s az épületek belsejét is a saját céljainak megfelelően alakította át. A sikeres gerillatámadásoknak köszönhetően azonban a mesterséges intelligencia rákényszerült, hogy néhány dolog elhelyezkedését megváltoztassa: a védelmi rendszerek, őr-kiborgok sohasem lehettek azonos helyen, mert az emberek túlságosan hamar megtanulták, hogyan semmisíthetik meg azokat. A Skynet alkalmazkodott. A fegyvergyárakat egyre nehezebb volt megközelíteni, mert felszíni járőrök biztosították a közelét, s ha a gerillák netalán támadásba indultak valamelyik gyár ellen, biztosak lehettek benne, hogy a közelben mindig akad néhány HK. Ám a Skynet ezúttal rosszul mérte fel a lehetőségeit. Hibás stratégiai döntést hozott, amikor csaknem minden mozgatható egységet az Árnyék Bázis ellen irányított. Ügyelnie kellett volna legalább a kulcsfontosságú létesítmények védelmére, ám a statisztikák szerint az a néhány ember, aki az FG-21 körzetben tartózkodott, nem jelentett komolyabb veszélyt.
Tévedett. Időközben persze megpróbálta korrigálni a hibát, ám még hosszú percek telnek el addig, amíg a visszarendelt egységek bevetési távolságba kerülnek. Három HK és tucatnyi Terminátor haladt eltökélten a fegyvergyár felé, belső kijelzőjükön vörösen izzottak a megadott koordináták. – Szerinted ezek is be vannak zárva? – kérdezte halkan O'Hara, mert úgy vélte, a zajok eléggé elnyomják a hangjukat ahhoz, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet. Snake megvonta a vállát. – Minek? – kérdezett vissza. – Ha egy széria elkészül, aligha bajlódnak a nyitószerkezetekkel. Egyszerűen kijönnek, és kész! Waldon felemelt ujjal intette csendre a társait. A fiú lassan oldalazni kezdett a fal felé, miközben merőn bámulta az előtérből nyíló teherlift kijelzőjét. Noha a diódák már évtizedekkel ezelőtt kiégtek, a monoton zörgések közepette is hallhatóvá vált az emelkedő felvonó jellegzetes súrlódása. Hogy felülről érkezett, vagy alulról, azt nem sikerült megállapítani, ám ebben az átkozott hodályban egyetlen alkalmas fedezék sem állt a gerillák rendelkezésére. Snake villámgyorsan – körbepillantott, s az egyetlen lehetséges megoldást választva intett a társainak, hogy lapuljanak a teherlift melletti falhoz, majd maga is így cselekedett. Az izgalomtól kiszáradt szájjal várták, hogy a felvonó felérjen, és kinyíljon az ajtaja. Halk zümmögés hallatszott, majd a felvonó ajtaja kinyílt. Senki sem lépett ki rajta. Waldon kérdő pillantást vetett Snake-re, majd óvatosan hátrálni kezdett, hogy egy kedvezőbb szögből beleshessen a liftbe. Három lépest tehetett meg, amikor egy kisebb explózió hallatszott, és a liftből egy gyermekfej nagyságú tárgy repült ki. O'Hara kiváló reflexszel fordította utána a Westinghouse-át, ám a rövid sorozat messzire elhibázta a célt. – A kurva életbe! Bomba! – kiáltotta ugyanebben a pillanatban Snake. Előrevetődött, és a döbbent programozót valósággal belökte a liftbe, majd rácsapott a zárógombra. Waldon nem volt ilyen szerencsés. A lift túl messze volt tőle, hogy megpróbálja elérni, így mindössze annyit tehetett, hogy hasra vágta magát a földön, begurult a bomba alá, és a fegyverét maga alá kapva megpróbált eggyé válni a talajjal. A másodpercek ezer apró darabra szakadtak. A liftajtó még csupán félig záródott be, amikor a bomba aktiválódott, és az explózió beterítette az előteret. A miniatűr acélszilánkok legyező alakban beterítették a környezetet, és mintegy tizenöt lépésnyi távolságban valósággal leborotválták a falakat. Waldon arra eszmélt, hogy valami forró fém hullik a nyakába. Felüvöltött félelmében, majd rá kellett döbbennie, hogy él. Egy-két szilánk ugyan eltalálta, ám szerencsére egyik sem okozott komolyabb sebet. A bomba arra készült, hogy letarolja a betolakodókat, ám arra a készítők nem számoltak, hogy valakinek sikerül elég közel kerülnie a robbanószerkezethez, és annak holtterében keres menedéket. Snake és O'Hara hasonlóképpen szerencsésnek bizonyultak. Az indonéz lány gyors helyzetfelismerése mentette meg őket a haláltól. Ugyan a srapnelek feltépték a lift belső acélburkolatának felső-részét, ám a padlón fekvőkre csupán a lepattanó darabok záporoztak. Igaz, nem úsztak meg sebek nélkül, de ezek apró karcolások voltak ahhoz képest, ha elkapja őket a robbanás. – A védelmi rendszer része lett volna? – tette fel a kérdést Greenheart. Snake megrázta a fejét. – Fogalmam sincs – válaszolta, és szétrugdosta a maradványokat, hátha akad egy árulkodó nyom. – Késleltető volt beleszerelve, ennek köszönhetjük, hogy még élünk. Akárki küldte, nem tudta pontosan, hol helyezkedünk el! Ezek az átkozott kiborgok minden nap kirukkolnak valami újdonsággal! Waldon benézett a felvonóba. – Tönkrement – jegyezte meg pár másodperc múlva. – Legalább innen nem fenyeget bennünket veszély… Ám még mindig nem értem, ki küldte a bombát! Egy Terminátor lejött volna, hogy saját kezűleg végezzen velünk. Snake haragosan összeráncolta a homlokát. – Nem érdekel, mivel állunk szemben – jelentette ki eltökélten, és ellenőrizte az
energiacellákat a kezében tartott Westinghouse-ban. – Megkeressük, és szétrúgjuk a szarrágó valagát! Waldon elvigyorodott. – Részemről oké a dolog! O'Hara az acélajtók felé intett a fejével. – Azt javaslom, kezdjük ott! Snake bólintott, és a fegyverét lövésre készen tartva lassan elindult a jelzett irányba. A monoton hangok mintha egy kicsit felerősödtek volna, majd hirtelen csend lett. Tökéletes csend. Snake a társaira pillantott, és intett, hogy keressenek fedezéket maguknak. Fémes csattanások hallatszottak, majd egy kicsivel később ismét megkezdődött az ismerős dübögés. – Műszakváltás – találgatott O'Hara, s nem is sejtette, mennyire közel jár az igazsághoz. Az indonéz nő az ajtóhoz osont, és némi ügyeskedés után sikerült résnyire benyitnia. A dübögés felerősödött, szinte fülbántóan hasogatott a zaj. Snake komoran meredt maga elé. Ilyen pokoli zsivajban esélyük sem lesz arra, hogy a hangok alapján kiszúrják a rájuk vadászó kiborgokat. A megérzéseikre és az ösztöneikre kell hagyatkozniuk. Waldonnal és vele nem lett volna semmi gond, ám O'Harát illetően voltak fenntartásai. A leány nem vérbeli gerilla. Igazán kár lenne érte. 17. A landolás Los Angeles, az Árnyék Bázis közelében, 2029. január 15., X+21. Az Einfield Individual Weapon optikai irányzékának célbefogó szálkeresztje egy rég kiégett benzinkút kiszolgáló épületének nyílászáróin lejtett könnyű táncot. Az üzemanyagtöltő mögött – mind mindig, most is – egy nagyobb, nyílt tér következett. Ezeknek a territóriumoknak a felszínére általában parkokat, vagy játszótereket építettek; míg a mélyük a benzinkutak óriási üzemanyagtartályait rejtette magában. Annakidején, a XX. században kötelező tűzvédelmi előírás volt ez. Ha az óriási tartályok egy véletlen baleset következtében tüzet fognának… nos, akkor csak a parkban játszó gyerekeket küldjék vissza rakétasebességgel a teremtőjükhöz, de egy irodaházat, vagy egy bevásárlóközpontot semmiképpen. A régi szép idők emlékei. A célkereszt odébb lendült, és most az egykori parkot pásztázta be. Semmi mozgás. Sem az árnyakban, sem a napfényes területeken. A fegyveroptika mögött Akira káprázó szeme pislogott kettőt, és tovább folytatta a kutatást. Max Winn a japán lány mellett lapult, lélegzetvisszafojtva. Vékony dongájú hátán keresztbe vetve lógtak a rohamkarabélyok; ezektől, meg a rohamsisaktól és a golyóálló mellénytől a programozó teste leginkább egy teknősbékához vált hasonlatossá. Cirka két perce szálltak ki a Bank-1-ből. Miow-Miow és a páncélkocsi már útban voltak az új rendeltetési helyük felé – menteni az evakuált személyzetet –; ők pedig magukra maradtak. A gerillalány a környéket viszonylag biztonságosnak ítélte; s Winn ez alkalommal biztos volt benne, hogy nem csak az ő megnyugtatása végett. Bő fél kilométerre voltak az Árnyék déli oldalától. Az inváziós erők északon támadtak; vagyis kettejük között ott húzódott az emberi arcvonal. A leküzdendő táv első fele ígérkezett rizikósabbnak – az a fele, melyen éppen jártak. Az Einfield irányzékában a kép ismét gyors mozgásba kezdett. Amikor az elmosódott vonalak kitisztultak, már a felhőplafon darabkái felett lebegett a célkereszt. Az egykori bárányfelhők megcsúfolásai alacsonyan lebegtek Los Angeles felett. A testük piszkosszürke volt; koszos és foltos a bennük rejlő szennyezettségtől. Szinte folyamatos és összefüggő réteget alkottak – ideális búvóhelyet a repülő Terminátoroknak.
Míg annak az esélye, hogy egy T-szériás kiborg, vagy egy HK-Tank a közelükben felbukkanhasson, gyakorlatilag elhanyagolható volt; reálisan számolniuk kellett azzal, hogy egy Vadász-Gyilkos, vagy egy HK, a levegőben esetleg kimanőverezett az akcióterületről. A romok között bujkálva nehezen szúrhatta ki őket egy gép. Most viszonyt nyílt és sík területen készültek átvágni. Akira leeresztette a „bull-pup” puskát, és Maxra nézett. – Megyünk! – integette neki kézjelekkel. – Maradj a sarkamban! A programozó bólintott. Felemelkedtek, és futni kezdtek a nyílt tér felé. A fegyvereik ütemre doboltak az oldalukon; a bakancsaik alatt csikorgó kavicsok elnyomták a távoli lövöldözések és dörrenések lármáit. Az üzemanyagtöltő kiszolgáló épülete a lábaik diktálta ritmusra hajladozott; egyre nagyobbá vált, és egyre nagyobb felületet takart el a szabad kilátásból. Mikor odaértek mellé, a falak takarásában megint meglapultak. Winn lihegett, Akira pedig megint hozzákezdett, hogy a fegyvertávcsővel végigpásztázza a még hátralévő terepet. Egyszerre új hang született a felszín lármájában. A levegőben, magasan a fejük fölött mechanikus sikoltás vert visszhangot; s a nyomában elnyújtott süvöltés hangzott föl. Turbinák bömböltek; zuhanó tárgy hasította a levegőt. A felhőplafon messze előttük egy szögletes tárgyat köpött ki magából. Egy HK-Béta volt az. Az Einfield keresője vércseként csapott rá az új célra; az optikának köszönhetően Akira részletesen szemügyre vehette a felbukkant kiborgot. A Terminátor kétségkívül zuhanásban volt. A jobboldali turbinája – mely az egykori massachusetts-i General Electric tervezőasztalán öntött először formát – veszett füstöt okádott magából. A gép képtelen volt stabilizálni a röppályáját. Az orra lapos szögben a föld felé mutatott; a teste folyamatosan pörgött a vízszintes hossztengelye körül. A kiborg a bal oldali – még ép – hajtóművére teljes tolóerőt adagolt; de ezzel pusztán annyit sikerült elérnie, hogy óránkénti kétszáz kilométeres sebességre gyorsította a zuhanását. S ennek a pályának a vége – úgy tűnt – nem vezet máshová, mint… – Jézusom! Akira ösztönösen elhajította a kezében tartott fegyvert. A jobbja oldalra lendült, megragadta a programozó grabancát, és a földre lökte a guggoló férfit. Aztán maga is utána vetődött, és a saját testével szorította az aszfalthoz az izgő-mozgó Max Winnt. A következő pillanatban az épület túlsó oldalán elterülő nyílt tér pokollá változott. A HKBéta zuhanó teste becsapódott az egykori park közepébe; átszakította a satnya, beteges földréteget, és összeütközött a csontszáraz, földalatti ballonokkal. A fém sikoltva repedt ketté, és tárt fel új tereket a zuhanó fémtömeg előtt. A roncstömeg belebucskázott a tartályokba, a saját lendülete energiájától hajtva még az aljukat is átszakította; aztán mélyen belefúródott a lenti talajba. Az ezzel járó robajlás legalább kétszáz fon hangerősséget ért el. A kráterből por és füst kavargott elő; aztán felhangzottak az első, föld alatti detonációk. Bombák vagy rakéták ugyan már nem lapultak a kiborg testében; de a turbinák hajtóanyaga és a még el nem használt lőszerek is pompás tűzijátékot tudtak rendezni. A két gerillának bőven kijutott az égi áldásból. Lángok, vagy tűz nem érték el őket – és a repeszek nagyobb részét is – felfogták az előttük magasodó épület falai –; ennek ellenére bőven záporoztak rájuk a törmelékek. Még mielőtt a megbolygatott vidék nyugalmat találhatott volna, a japán lány legördült a programozó testéről, felmarkolta az imént elejtett rohamkarabélyát, és Max Winn hóna alá nyúlva felrángatta magát a férfit is. Félig futva, félig botladozva rohantak a HK-Béta becsapódási pontjával ellenkező irányba. A fejvesztett menekülésnek kettős célja volt. Részint nem tudhatták, hogy a talajban keltett rezonanciák mennyire zaklatták fel a már nyilvánvalóan nem túl stabil alapzatú benzinkút-épületet, s annak nem áll-e a szándékában, hogy a fejükre omoljon; másrészt Akira soha, nem maradt volna egy esetlegesen üzemképes Terminátor közvetlen közelében. Még akkor sem, ha a gép épp az imént küzdött le néhány másodperc alatt vagy hatszáz méternyi magasságkülönbséget.
A rohanásuk közben Max valahol félúton megbotlott és néhány méternyi utat a földön csúszva tett meg. Aztán sikeresen talpra küzdötte magát, és tovább iszkolt. A zuhanásba fulladt kényszerleszállás-kísérlet eredményeképp alkalmilag mind a két gerilla megsüketült. A füleik csak fejfájdító csengést közvetítettek, s ezen semmilyen zörej nem hatolt át. A japán lány pedig nagyon, de nagy on szerette volna tudni, hogy a mögöttük frissen világra jött gödör aljából szűrődnek-e ki a hidraulikus mechanika keltette jellegzetes búgások. Egy pillanatra megállt, és megkockáztatta azt, hogy hátra forduljon. A számára pantomimmá csendesedett táj nem sokat árult el magáról. A kiszolgáló-épület talpon maradt; ez látszott. De a nyílt terület kavargó por- és koromfelhőkbe burkolózott. Akira néhány lélegzetvételnyi ideig ebbe a kavargásba bámult. Ki tudta olvasni belőle, hogy a föld elnyelte Terminátor turbinái már nem járnak; és hogy a gödör alja igazi pokolbéli, lélek-kínzó lyukká változhatott. A gerilla az övéhez nyúlt, és egy M-68-as repeszgránátot akasztott le róla. Kiszakította a biztosítószeget, majd a karjával nagy lendületet véve az útjára bocsátotta a tojásforma testet. Az első explozív töltet még a levegőben volt, amikor a japán lány keze már a következő után tapogatózott. Az M-68-asokat csapódó gyújtószerkezettel szerelték fel. Az elektromos gyújtó az eldobást követő 1-2 másodpercben vált élessé – s kevés idő elteltével berobbantotta a gránátot. Ha a mechanika valamiért csődöt mondott, a szerepét egy pirotechnikai késleltető gyújtó vette át, ami 3-7 másodperccel később végezte el ugyanazt, amit a csapódó szerkezet. A kétszeres biztosítás megtette a hatását; ritkán esett meg, hogy egy M-68-as besülve érkezett volna meg a rendeltetési helyére. Akira három gránátot indított útnak gyors egymásutánban. Nem törekedett arra, hogy a bombákat kis területre szórja ki – csak annyit tartott szem előtt, hogy mindegyik a gödörbe essen. Szokatlan élmény volt süketen szemlélni a robbanásokat. A por és a füst veszett, örvénylő kavargásba kezdett; a lökéshullámok enyhe, talaj menti huzatként a védtelenül álló emberekhez is elértek. Néhány felvillanás is látszott – de semmilyen hangot nem észleltek. A gerillalány egy darabig megint a felzaklatott vidéket szemlélte; a látványból azokat az információkat próbálta kiolvasni, melyek megszerzéséről a fülei most nem gondoskodhattak. – Mi van a balekkel? – rótta fel a levegőbe kézjelekkel Max Winn. – Valószínűleg bekrepált – érkezett a lánytól a válasz. – Hogy van a dobhártyád? – Remélem, nem szakadt be… – a technikus fancsali arckifejezéssel kísérte a mutogatását. – Teljesen elvesztettem a hallásomat. – Ebcsont beforr… Járni bírsz? Winn bólintott. – Oké. Akkor most rohadt gyorsan áthúzunk a nyílt téren. – Nem kellene megvárnunk, hogy legalább egyikőnk halljon valamit? – Nem. A HK-nak szerintem lőttek. Ennek ellenére jó messzire elkerüljük majd a krátert. – Akira egy pillanatra abbahagyta, és megint az ég felé kémlelt. – Siessünk! – folytatta aztán. – A füst el fog takarni a fentiek elől! A nő megindult előre. A technikus hűséges koloncként trappolt mögötte. A becsapódás előidézte kulimászban a látótávolság négy-öt, méternyire csökkent le; így kéttucat lépés után szinte elvesztek a koszos kavargásban. Botladozva lépdeltek a frissen kiforgatott földgöröngyök között; csípős szagot éreztek, és mindenféle szemcsék ropogtak a fogaik alatt. A levegő egyre melegebbé vált körülöttük; a gödörben jókora tűz éghetett. Mindkettejük irányérzéke összezavarodott kissé. Nem tudták pontosan, mikor haladtak el a HK mellett; tulajdonképpen még azt sem, hogy konkrétan hol járnak. Azt egész utazásuk végül is hamarabb befejeződött, mint ahogy azt a legmerészebb álmaikban remélni merték volna. Egyszerre azt tapasztalták, hogy minden megtett lépés után egyre többet látnak; aztán eljött az a pillanat is, amikor már érzékelték a tér túlsó oldalán álló romok árnyait is. Egy újabb fél perc után pedig az egésznek vége lett.
Megérkeztek; az eredeti szándékukhoz képest azzal az egyetlen eltéréssel, hogy néhány méterrel feljebb bukkantak ki a zavarosból, mint ahogy azt Akira tervezte. – Megvagy? – Igen… Hogyan tovább? – Feljebb megyünk még vagy száz métert. Aztán megint megállunk, és megvárjuk, hogy kitisztuljon a hallásunk. Tovább törtettek. Winn egy darabig a száján át, szedte a levegőt, abban bízva, hogy ettől majd kidugul a füle. Aztán tudatosult benne, hogy most nem csak a lökéshullám keltette nyomáskülönbség miatt nem hall, hanem elsősorban a túlzott zajhatás miatt, s ekkor feladta az efféle terveit. Amikorra elértek az Akira által kijelölt pihenőpontot, az Árnyékig leküzdendő táv felét hagyhatták maguk mögött. Muszáj volt pihenniük egy darabig. Ellenkező esetben azt kockáztatták, hogy nem hallják meg a mélységi hátvédek megállásra vonatkozó felszólítását… és a saját társaikkal lövetik le magukat a cél küszöbén. Várakoztak. Múlatták az időt. Percek teltek, melyek „tíz másodpercekből” tevődtek össze. Olyan tíz másodpercekből, melyek alatt a szatellites kommunikációrendszer emberek által birtokolt területnagysága mindig megfeleződött. Folyamatosan, és – Max Winn híján – megállíthatatlanul. 18. A viharban Los Angeles, a felszínen, 2029. január 15., X+22. A másodpercmutató huszonkét kört tett meg azóta, hogy az első csapásmérő egységbe tartozó HK-k feltűntek az Árnyék Bázis felett, a januári égbolton. Huszonkét perc alatt az emberi haderő nagyobb veszteségeket szenvedett el, mint az azt megelőző négy hónapban összesen. Ezerháromszázhúsz pulzusverés alatt majd ezer liter vér folyt ki, sült meg, vagy terült szét nyomtalanul a levegőben; és körülbelül százötven gerilla veszett oda. Huszonkét perc elteltével az emberi arcvonal a teljes összeomlás határára jutott. A reaktív páncélzattal felszerelt HK-Tankok utat nyitottak az aknazárakon. Igaz, közben mind egy szálig odavesztek, de ez magát a tényt nem tette semmissé. A részen át beözönlöttek a többi halálosztók, és csakhamar ott tömörültek a tankcsapdaövezet – egyelőre túlsó – határánál. A nagyobb egységek egy időre megtorpantak; de a T-szériák már megkezdték az áthatolást. A gerillák persze vadászgattak rájuk; hol jobb, hol rosszabb eredményekkel. Az eredeti elképzelések szerint a mechanikus gátaknak hat-tíz perc haladékot kellett volna biztosítani a védők számára… de ezen a ponton az elképzelések kártyavárként borultak fel és logikusan pusztulásba rántották az akcióterv még hátralévő részeit is. A helyszínen harcoló gerillák azt jelentették a vezérkarnak, hogy a gépek az akadályzárakon feltételezhetőleg időveszteség nélkül jutnak majd keresztül. John Connor és Billy Gutwill számára ez a hír természetesen már nem volt újdonság. Ez persze nem tette egyszerűbbé a dilemmát, amelyet megoldandó, pár percen belül döntést kellett hozniuk. Január tizenötödikén az Árnyék Bázisnak legalább harminc percig helyt kellett volna állnia. Az előzetes számítások szerint ennyi időre lett volna szükség, hogy evakuálják a civil lakosságot. A menekülő autók a huszonötödik perc, magasságában vették volna fel az utolsó, nem harcoló alakulatot, és öt percük lett volna arra, hogy nyomtalanul eltűnjenek a környékről. Ha ezt nem teljesítik, egyenesen az evakuációs célpontra – és ezáltal: az ott összesereglett emberek nyomára – vezetik a gépeket. Ha ez – a civil lakosság kimenekítése – sikerült volna, úgy az Árnyékon harcoló gerillák is megkapják a visszavonulási parancsot. Mindenki elkezdhetett volna futni, és – ezúttal a saját életéért – harcolni. Reális becslések szerint az életben maradt harcosok legalább fele eljuthatott volna egy-egy bázis biztonságába.
Amikor még nem tudtak a Gigant-okról, az sem tűnt kizártnak, hogy a gerillák már akkor megkezdhetik a visszavonulást, amikor a gépek még az aknazárral vesződnek. S most minden optimizmus, jóakarat, és derűlátás egyszerre került a szemétbe. A Terminátorok a nyakukon voltak – az utolsó civil csapatok pedig még a Bázis közelében. Az emberi vezérkarnak abban a kérdésben kellett döntést hoznia, hogy beszüntesse-e azonnal az evakuációt. Ha beszünteti, azzal egészen biztosan halálra ítéli az ott ragadt civileket. Ha nem, akkor azt teszi kockára, hogy az összeomló arcvonalon beözönlő halálosztók az utolsó transzportokat követve megtalálják az evakuációs célpontot. És az emberi vezérkar, pontosabban: John Connor… egyelőre nem hozott döntést. A „pap” a kecskét és a káposztát is akarta – s vállalta azt, hogy ezzel kockára tesz mindent. A „győzelem vagy halál” kérdésre a válasz tizenöt gerilla kezébe került. Azon emberekébe, akikkel Connor a támadást megelőző percekben tárgyalt. A halálra ítéltekébe. A tankcsapda-övezetnek volt egy rossz és egy rosszabb oldala. A „rossz” szekció az Árnyék Bázishoz közelebb fekvő terület volt, mert ez már a halálosztók lőtávolságán belül esett. A „rosszabb” az ezzel átellenes oldal volt, mert ott már ott voltak a gépek. Az a tizenöt gerilla, akiktől az inváziós harcok elkövetkező szakasza függött, a „rosszabb” oldalon lapult. (Tulajdonképpen nem az „elkövetkező szakasz” függött tőlük; hanem az, hogy egyáltalán lesznek-e még szakaszok a jelenlegi után). Az emberek két hetes, és egy egyfős osztagra szakadtak. A hetes csapatok két oldalt, egymással szemben lapultak; a magányos harcos pedig középre ásta be magát. Ez utóbbi koordinálta rádión át a társai mozgását. Mondanunk sem kell, hogy mindahányan tisztán és jól látták, ami a gépek között történik. A HK-Tankok a mechanikus akadályzárral vesződtek. A szedett-vedett külsejű – de a valóságban annál gondosabban megtervezett – ágas-bogas fémek minduntalan az útjukat állták. Billy Gutwillnak köszönhetően a tankcsapdák közé is kitelepítésre került néhány L1-es rúdakna; így megesett, hogy az akadályok miatt forgolódó gépek egy-egy ilyenbe „tenyereltek bele”. A mesterséges intelligenciák nagyon hamar felfogták, hogy át tudnak jutni a gáton, de ez sok időbe, és veszteségekbe kerül majd. S mivel akadtak közöttük olyanok, akik számára ugyanez a feladat nem jelentett különösebb kihívást, hozzáláttak, hogy a soraikat átrendezve helyet biztosítsanak a számukra. Egyáltalán nem olyan lassan – de annál méltóságteljesebben – az egyik Gigant megindult előre, hogy letiporja a tankcsapdákat. A körülbelül ötven láb magas, és háromszáz láb hosszú G-3-as légpárna rásegítésű lánctalpai hatalmas port kavarva törtettek a gyámoltalannak látszó fémbogok felé. Nem kellett lángelmének lenni ahhoz, hogy az ember elképzelje, mi fog történni a kitelepített akadályokkal. Olyan lesz, mintha úthenger hajtana a búzatáblába. Vagy nem egészen olyan? Nos, mint említettük, tizenöt emberen állt, vagy bukott minden. Amekkora előnyt jelentett a Gigantok számára a méretük… ugyanezt bizonyos körülmények között ugyanekkora hátránynak élték meg. Akkor és ott, a lapuló gerillák pontosan ki tudták számolni, milyen útvonalon közlekedik majd a monstrum. Egyszerűen azért, mert máshol nem fért volna el. A Gigant elérte a gátzár peremét. Lassítás, vagy erőlködés nélkül folytatta az útját befelé; megkezdődött az ösvénynyitás a csapdák között. S ahogy a kiborg befelé haladt, egyszerre sűrűsödni kezdett körülötte a porfelleg. Nem a véletlen műve volt ez – ó, egyáltalán nem! Gondos gerillakezek telepítettek ki magnéziumos füstgránátokat. A gép is észlelte a látási viszonyokban beállt változást. Felkapcsolta a testébe szerelt halogén reflektorokat, és folytatta az útját. A tej fehér fény megvilágította a por- és magnéziumszemcsék alkotta fergeteget. Világossá tette, de átláthatóvá nem. A gerillák középen fekvő koordinátora – a Gigant gyakorlatilag nyílegyenesen feléje tartott – irigylésre méltó hidegvérrel a torkához szorította a gégemikrofonját, és utasítást
adott a támadás megkezdésére. A hétfős egységek – immáron maguk is a füstfelleg takarásában – felemelkedtek, és rohanni kezdtek a Terminátor felé. Connorék annakidején, ’99-ben hónapokig dolgoztak ezen a támadási stratégián. Fegyvermesterek, programozók és gerillák vitatkoztak hosszú órákon át egymással. A három tel először előterjesztette, mit kellene megcsinálni; aztán közösen megbeszélték, mi az, amit ezekből meg lehet csinálni. A stratégia magán viselte mindhárom nézőpont sajátosságát. Benne volt a gerillák vakmerősége; a fegyvermesterek technikai tudása; és a programozók szinte ember feletti precizitása. A két osztag tökéletes időzítéssel, gyakorlatilag teljesen egyszerre emelkedett fel a földről. Ugyanilyen egyszerre, és azonos sebességgel rohantak két oldalról a kiborg felé. A gép fotoreceptorai a kedvezőtlen látási körülmények miatt három másodperces késéssel érzékelte a humánokat. A teljesen azonos szisztémájú, kettős támadás – (ezért volt fontos a tökéletes időzítés) – újabb egy másodpercnyi haladékot biztosított. Ennyi időbe tellett, míg a döntési dilemma miatt végtelen ciklusba került processzorok kiszakították magukat a rajtuk futó programok fogságából. Négy másodperc. Ennyi idő alatt le lehet futni tizenkét métert, még golyóálló mellényben, és teljes fegyverzetben is. Amire a G-3-as feleszmélt, és ismét reakcióképessé tette magát, a gerillák már ott voltak az oldalánál. A humánok vállalkozása itt ismét krízishelyzetbe került. Azt tudták, hogy a Gigant maga mellé rendeli a közelben tartózkodó T-szériás modelleket hogy megsemmisítsék a közelébe férkőzött élősködőket. A kérdés csak az volt, hogy saját maga is hozzálát-e ehhez a feladathoz. A monstrum testébe hihetetlenül sok fegyvert integráltak. Nehéz ütegek, gépágyúk, gránátvetők, plazmaimpulzus fegyverek csövei meredeztek számolatlanul az emberek fejei fölött. De ők ez alkalommal nem kívül, hanem belül estek a gyilkoló eszközök lőtávolságán. A fegyvercsövek – a maguk fizikai valója miatt – egyszerűen képtelenek voltak olyan pozícióba fordulni, hogy tűz alá vehessék a G-3-as oldalához lapuló gerillákat. Ez az ideiglenes menedék volt a vállalkozás buktatópontja is egyben. A Gigantok fegyverrendszere tartalmazott kettős csuklópántokra szerelt, nemcsak a síkban, hanem a térben is 360 fokban körbefordítható, nagy tűzgyorsaságú rohamkarabélyokat is, de ezek – a mechanika sérülékenysége miatt – az áttörhetetlenül vastag páncéllemezek mögött kaptak helyet. Ha a gép használni akarta őket, ahhoz előbb ki kellett nyitni az oldalfalába integrált lőréseket, és azon át kidugni a gépfegyverekben végződő csuklópántos karokat. Ha annakidején, ’99-ben a Skynet megtudta volna, milyen harci taktika okozta a G-1-es vesztét, mostanra ezekeken a modelleken is adatbázis-módosítást hajt végre. De akkor – és most is – túl gyorsan pörögtek az események. A G-3-as ugyanazon harci rutinok alapján dolgozott, mint harminc évvel ezelőtt a G-1-es. Felhangzott a hidraulika karakterisztikus, búgó hangja, melyhez ezúttal a fémhez súrlódó fém jellegzetes csikorgása is vegyült; – és a gerillák feje fölött kinyíltak a lőrések. A G-3-as elkövette ugyanazt a hibát, mint a G-1-es. Rést nyitott a saját páncélzatán. Ez gyakorlatilag egyenértékű volt azzal, mintha egy XX. századi tank kezelői ütközet közben kinyitották volna a lövegtorony fedelét. A feltárult lőréseken Galil ARM-ekhez hasonló, hosszított-tárú, gázdugattyús rohampuskák buktak ki; cirka 650 lövés per perces tűzgyorsasággal. De ahhoz, hogy tüzet nyissanak, hátra volt még másfél másodperc. És ezalatt az idő alatt a humánok megint léphették egyet. Gerillák ugrottak fel a levegőbe, hogy elérjék a Galilokat; a kezükben tapadó-zselével bevont, C-4-es plasztik-tölteteket tartottak. A plasztikokba nyomott detonátorok töredékmásodperces késleltetésre voltak állítva. A Gigant bal oldalán a felugró katonák kapkodó idegességükben egymást akadályozták; s ily módon elvesztegették a maguk másfél másodpercét. A rohamkarabély a kiborg szándékainak megfelelően felkelepelt; magából torkolattüzet, és robbanó-gyújtó
lövedékeket árasztva, laza félkörívben körülfordult. Az egység mind a hét tagja szitává lyuggatva, holtan zuhant a lánctalpak mellé. A másik csoport szerencsésebb volt. Két C-4-es csomag tapadt a Gigant fegyveréhez, egy harmadik pedig az azt tartó csuklópánthoz. Az időzítés rövidsége miatt a gerilláknak nem állt módjában fedezékbe húzódni. Alig rántotta vissza a gravitáció a lábukat a földre, a fejük fölött már robbantak is a plasztikbombák. Repeszek záporoztak rájuk. Az egyikőjük meginogott, és elvágódott. Senki nem törődött vele – egyszerűen nem volt rá lehetőségük. A Galil ernyedten, és használhatatlanul fityegett a csuklópántos karon. A legközelebb álló ismét felugrott, és elkapta az ócskavassá hajlott gépfegyvert. Az izmait megfeszítve felhúzta magát, és a következő pillanatban már tuszkolta is befelé a testét a lőrés szűk négyszögén át. A teste még el sem tűnt teljesen, de a következő katona már a sarkában volt. Erősen megtaszította a küszködő férfit, s amikor az bebucskázott a lyukon, már nyomult is utána. Ő is bejutott. Jött a harmadik. Félúton lehetett; a dereka és a kalimpáló lábai látszottak még ki a monstrum testéből, amikor ismét felhangzott a hidraulika jellegzetes búgó hangja. A lőrést fedő páncéllemez csúszni kezdett vissza a helyére. A kint maradottak közül egy felugrott, és a beszorult gerillát a nadrágja-ülepénél megmarkolva húzni kezdte kifelé. Fogalma sem lehetett arról, hogy a G-3-asba bejutott társai ugyanúgy húzzák a megszorult társukat befelé. Ha összehangoltan cselekszenek, tatán elkerülhetik a tragédiát. A folyadékok nem összenyomhatok. A páncéllemezt mozgató hidraulikus dugattyúknak nem okozott komoly megerőltetést, hogy az akadályokat leküzdve visszacsúsztassák a helyére a fedőlapot. Nem volt sikoltás. Vérpermet szitált alá. A Galil a levágott tartókarjával együtt csörömpölve hullott alá. A megcsonkított emberi torzó kint maradt darabja egy másodperccel később követte. A hétből két gerilla bejutott; kettő meghalt; három pedig kint ragadt. Ott lépegettek a fegyverek holtterében, az előre haladó Gigant teste mellett. Kiszolgáltatva várták, hogy megérkezzenek a T-szériás egységek. Remélték, hogy a lehető legnagyobb pusztítást sikerül véghezvinniük, mielőtt… …mielőtt az Árnyék Bázisnál dúló harc befejeződik a számukra. Elemlámpák villantak a sötétben. Fénykévék cikáztak sebesen, aztán megálltak, és egy pillanatra bevilágították azt, ami az utolsónak bejutni próbáló emberből idebent maradt. A fénykörök gyorsan elmozdultak arról a pontról, és máshol állapodtak meg. A két gerilla egy lélegzetvételnyi ideig egymásra bámult. Aztán az egyikük a gallérjához nyúlt, és a torkához szorította a gégemikrofonját. – Kettes egység a koordinátornak! Ketten jutottunk be! Ismétlem: ketten vagyunk bent! Vétel! Felengedte a beszélőváltót. A válasz – a Gigant testének árnyékolásától – zörögve és sisteregve érkezett. – Itt a koordinátor! – hallották a magányosan szolgálatot teljesítő társuk hangját. – Nyugtázom az üzenetvételt. Hallak benneteket, fiúk! Válaszüzenet: csak ketten vagytok bent. Ismétlem: csak ketten vagytok bent! Vétel! – Üzenet nyugtázva! – A gerilla kikapcsolta a rádiót. Egy egészen szűk, sötét, forró gyanta szagú folyosón álltak. A hely tulajdonképpen nem is folyosó volt, hanem egy alagút, egy szabad terület a Gigant testét alkotó, modulok között. Egy olyan hely, melyre a különféle berendezések – mint az imént likvidált Galil – rendeltetésszerű működéséhez volt szükség. A kiborgokat – dacára annak, hogy érzelmekkel nem bírtak – gyakorta tekintették eleven lénynek. Mozogtak, beszéltek, gondolkodtak… és a testük belseje is mozgott, éppúgy mint egy emberé. Ezt a ténnyel most a két Jónásként elnyelt katona is szembesült. Az „alagút” oldalai körülöttük meg-megmozdultak; panelek nyíltak fel, kardántengelyek forogtak, légkompresszorok biztonsági szelepei engedték ki éles szisszenésekkel a mögöttük
összegyűlt, fölösleges levegőt. A lábukban folyamatos bizsergést éreztek, ezúttal nem a félelemtől. A monstrum óriási dízelmotorjainak duruzsolása keltett finom vibrációt. Valószínűtlennek tűnt, hogy oda bentre, ahol ők álltak bármiféle szándékos védekezési mechanizmusokat integráltak volna. Az ébredező emberi ellenállásnak annakidején, ’99ben nem állt módjában sokáig vizsgálgatni az akkor elkapott G-1-est. Annyit meg tudtak állapítani, hogy a G-szériák teste a behatolók elől nem védett, ennek ellenére a számukra veszélyes lehet. Alattomos veszélyforrásokról volt szó. A levegőről, például, melynek a frissítéséről nem gondoskodtak légcserélők. Végtére: minek is tették volna? Ennek a gépnek már a tervezésénél sem működött közre olyan lény, amely számára az oxigén létfontosságú lett volna. A Gigant testében természetesen volt levegő. De ez – mivel nem cserélődött – fokozatosan feltöltődött a monstrum belsejében működő gépezetek üzemszerű kipárolgásaival. A kenőolajok nehéz, zsíros szagával; a pneumatikák forró gőzével; a processzorok hűtéséről gondoskodó folyadékok szúró hidegével… és, nem utolsó sorban, az égett lőpor szagával. Ahogy az egyelőre tétlenül várakozó két katona a levegőbe kortyolt, s ösztönszerűleg elvégezték rajta, az iménti elemzést, maguk is felismerték a veszélyt. Nyugodt, kapkodásmentes mozdulatokkal készítették elő a gázmaszkjaikat. Miután a membránok a helyükre kerültek, ők a fejükre rángatták a gumi álarcokat. Ahogy ott álltak – megnagyobbodott szájjal, és szemüregekkel; halkan szörcsögve – már maguk sem ütöttek el annyira a Gigant testének szerves darabjaitól. A kérdés már csak az volt: merre tovább. Azzal, hogy bejutottak a páncélzat mögé, még messze nem hagyták maguk mögött a dolgok nehezebbik részét. A Gigantot hidegre tenni – ezt az eligazításon jól a fejükbe verték – nem volt azonos azzal, hogy a testbe bejutva lepuffantunk minden alkatrészt, amit csak érünk; aztán plasztikot nyomkodunk minden pontra, ahová tudunk, és megnyomjuk a detonátor gombját. Nem. Mert ez… álljon bármennyire szöges ellentétben a XXI. századi gerillák vérébe ivódott ösztönökkel… nagy valószínűséggel csak a Gigant ideiglenes deaktiválásához vezetne. Hasonlóképpen az élőlényekhez, – akiken idővel a súlyos sebek is begyógyulhattak –, a Terminátorok is képesek voltak egy fajta gyógyulásra. A folyamat természetesen nem a sérült szervek maguktól történő reprodukálásából állt… illetve nem a hiánytalan reprodukálásból. Ha egy 7.62-es lövedék átütötte egy kiborg valamely nyomtatott áramkörös paneljét… nos, azon keletkezett egy lyuk, amely megszakította néhány száz vezető ér folytonosságát; esetleg szilánkokra zúzott néhány mikroprocesszort; szerencsés esetben egy-két, fontos információt tároló RAM-chipet is. Az eltalált panel ezzel elvesztette a működőképességét… egy időre. Mert a környezetében lévő más panelok azonnal keresni kezdték egymással a kapcsolatot. Nem úgy értve, hogy fizikailag mozdultak el a helyükről; sokkal inkább úgy, hogy funkciós átszervezéseket hajtottak végre saját magukon. Más csatornákat vettek igénybe – gyakorlatilag megfogva: más, még sérülésmentes érpárokon küldözgették egymásnak a jeleket – és a meghibásodott egység izolálásával folytatták a kommunikációt. Ez csak egy lépés volt. Az ehhez hasonló önjavításra már a XX. századi harcászati csúcstechnológiák is képesek voltak. Előfordulhatott azonban, hogy az izolált modul túlságosan fontos volt ahhoz, hogy a működését nélkülözni lehessen. Ekkor jutottak szerephez azok a bizonyos „minden galibát kiváltó”, ostyaáramkörös multiprocesszorok, melyek a Skynet alapját is képezték. Minden mikrochip a tranzisztorok – azaz a triódák – működésére alapul. Egy processzor nem más, mint néhány ezertől, néhány millióig terjedő darabszámú tranzisztor egybeintegrálása és „lekicsinyítése”. A közönséges chipek szilícium alapanyagán a triódák gyakorlatilag „szennyeződésként” jelennek meg, fix, és mozdíthatatlan szennyeződésként. Az ostyaáramkörös processzorok azonban nem ilyenek. Azokban – ha az input és output lábainkon megfelelő feszültség és áramerősség áll a rendelkezésükre – a tranzisztorok milliói „elmozdulhatnak”, s ezáltal új kapcsolási rajzot hozhatnák létre. Másként megfogalmazva: egy adott, konkrét célra megtervezett chip optimális körülmények között hibátlanul átvállalhatja egy másik, még fizikailag is más helyen lévő processzor
feladatát. S ily módon a Terminátorok rendszerei nem csak arra voltak képesek, hogy izolálják a sérült NY.Á.K.-paneljeiket, de arra is, hogy más modulok elvesztése árán pótolják azokat. Az, hogy ez a folyamat milyen eséllyel vezetett sikerre, sokban befolyásolta az adott rendszer bonyolultsága. Minél nagyobb és összetettebb volt a rendszer, annál valószínűbb volt, hogy akad benne olyan elem, mely jelentős funkciókiesés nélkül átvállalhatta a sérült tag szerepét. Egy Gigant-léptékű kiborg bonyolultságánál ez az esély gyakorlatilag száz százalékos volt. A gázálarcos gerilláknak olyan és annyi pontra kellett lecsapnia, hogy a modulok funkciókiesése pótolhatatlannak bizonyuljon. Végleg és visszavonhatatlanul. A gerillák átléptek a padlón fekvő, csonka torzó felett, és a mozgó gép belsejében óvatosan egyensúlyozva megindultak… nos, jobbára megindultak valamerre, melyről annyit tudtak, hogy „előre” van, a kiborg orra és a haladási iránya felé. Az elemlámpák bevilágította keskeny folyosó csakhamar vakvégbe futott. Alkarnyi vastag hűtőcsövek féltucatja fogta el a szabad utat: a falból érkeztek, és egy kilencvenfokos kanyarulat megtétele után fent eltűntek a plafonban. A csövek egymástól vagy kétarasznyi távolságban futottak; a gerilla ilyen téren már rutinos szeme úgy saccolta: a felszereléseiket letéve talán át tudnak oldalazni a hengeres testek között. A kérdés már csak az volt, hogy a csövek a friss – azaz: hideg, avagy az elhasznált – azaz: a forró – hűtőfolyadékot szállítják-e. A gerilla alkalmilag a homlokára tolta a gázmaszkját, és szép, tisztességes lendületet véve ráköpött a hozzá legközelebb fűtő csőre. Az aprócska nyálpaca a landolás után felsistergett, és a lámpa fényében vékony, vonalszerű füstcsíkokat eregetve pár másodperc alatt nyomtalanul elforrt onnan. A válasz ennyi volt. Ha megpróbálnak átpréselődni a csövek között, a túloldalra vélhetőleg grillezve érkeznek meg. – Vajon mi lehet bennük? A kérdés a csövek tartalmára vonatkozott. A hűtőrendszerekkel mindenképpen érdemes volt leszámolniuk – ezek nyilvánvalóan a monstrum érzékeny pontjai közé tartoztak –, de távolról sem volt mindegy, mennyi robbanóanyagot vesztegetnek el rá. Ha a csövek éghető anyagokat szállítanak, és oxigéntartalmuk is van, gyakorlatilag elég őket begyújtani, a fizika és a kémia megteszi a többit. Ellenkező esetben rá kell szánniuk jó néhány adagot a náluk lévő C-4-esre és Napalmra alapuló koktéljaikból, hogy a felcsapó lángok majd maguknak termeljék az égéshez szükséges oxigént. Rövid tanácskozás után arra jutottak, hogy megtartják a koktéljaikat. A csövek közelébe a főként repeszhatásra alapuló, erős fojtású explozívaik közül pakoltak le annyit, hogy a detonáció biztosan megsebezze majd a hűtővezetékeket. Ha a csövek kilyukadnak, a hűtőmatéria kiszabadul belőlük, s így – némi idővel – maga a hűtés is leáll. És ha az anyag még éghető is… nos, az újabb szép tétel a balekok számláján. Visszafordultak. Ismét áthaladtak a szerencsétlenül járt társuk fölött, és ez az irány szerencsésebbnek bizonyult. Negyvenegynéhány lépésnyi utat tettek meg – a felülről belógó alkatrészek miatt néha hason csúszva, – és menet közben több olyan elágazás mellett is elhaladtak, ahonnan szinte a tér minden pontja felé nyílottak járatok. A folyosó ezen vége ugyan némileg kellemetlenebb meglepetésbe torkollott, mint a túloldalt a hűtőcsövek, de némi ijedséggel ezt is megúszták. Az út végén a bejutáskor deaktivált Galil társa várta őket. A gépfegyver az elődjéhez hasonló, csuklókaros állványon feküdt. A szabványosítás örök problémája miatt a Skynet egyes kiborg-modellek tervezésénél jobbnál-jobb ötletek tucatjait volt kénytelen elvetni. A T-szériák és a beszivárgók megalkotásánál például ragaszkodnia kellett ahhoz, hogy gépjei megmaradjanak emberméretűnek és léptékűnek. A Gigant monstrum testében viszont nem kötötte a helyhiány, s így a G-3-as – több egyéb mellett – rendelkezett egy olyan hasznos tulajdonsággal, melynek a neve helyi reflex volt. Ennek köszönhetően amikor a két gerilla elemlámpája megvilágította a Galilt, a gépfegyver gyakorlatilag magától – azaz a G-3-as központi vezérlőjének külön utasítása nélkül – kelt életre. A harcosoknak alig maradt ideje felfogni, mi az, amit látnak; aztán már hallották is a
szervo-motorok jellegzetes bugását. A gépfegyver sebesen fordulni kezdett a talapzatán, hogy a csövét a humánokra irányozhassa. Mindketten hasra vetették magukat. Tudták, hogy a szűk helyen nem sok esélyük van. Ha a célzó valamilyen csoda folytán esetleg mégsem volna képes befogni őket… nos, a gépnek elég lesz vaktában tüzet nyitnia. A gellert kapó lövedékek tömkelege közül néhány biztos eléri majd őket is. Feküdtek a padlón, és várták a pillanatot, amikor elkezdődik a lidércnyomás. De a vihar előtti csent egyre hosszabbá és hosszabbá nyúlt; a jelen, a földön fekvés pedig egyre unalmasabbá. Végül az előrébb hasaló gerilla felemelte az elemlámpáját, és egyenesen belebámult a fegyver reá irányuló, sötéten ásítozó csövébe. Semmi nem történt. Arrébb mozdította az elemlámpa fénykörét, és szemügyre vette a felfüggesztés mögött lapuló tárat. A fegyverben nyilvánvalóan volt lőszer, és nyilvánvalóan csőre is volt töltve. A katona óvatosan mozdult. Felállt, és megindult a Galil irányába. A cső ásítozó középpontja minden mozdulatát követte; egy percre sem szakadt el a mellkasától. Még akkor sem, amikor a gerilla már csak egy-két hüvelyknyi távolságban állt előtte. De a fegyver nem nyitott tüzet. A magyarázat egyszerű volt. A helyi reflexek önhatalmúlag is működésbe léphettek ugyan, de a programozásukban lévő gát leblokkolta őket abban az esetben, ha ezt a Gigant testén belül próbálták megtenni. Ez egyfajta biztonsági intézkedés volt; megakadályozandó, hogy egy esetleges üzemzavar következtében a fegyver a saját hordozóját lője halomra. A gerilla előrenyúlt, és kitárazta a Galilt. Nem feledkezett meg a csőben lévő lőszerről sem. Végezetül szétszerelte magát a fegyvermechanikát is, és a darabokat szórakozottan ledobálta a padlóra. Azután sarkon fordult, visszatért az időközben már talpon termett társához, és megindultak, hogy új célpontok után kutassanak. – A Jobbosok keresik a koordinátort, vétel! Jobbosok hívják a koordinátort, vétel! – Nonszensz, groteszk és lehetetlen helyzetbe került katonák hangjai kiáltoztak kétségbeesetten az éterben. Egy Terminátor közvetlen közelében álltak. Hogy egészen pontosak legyünk: minden idők fizikailag legnagyobb méretű halálosztó-típusának vetették az oldalukat, s vele együtt haladtak, és… ez volt az egészben a legőrületesebb… időlegesen biztonságban voltak. A G-3-as tizenkét kilométer per óra körüli sebességgel nyomult előre a tankcsapdák övezetében. Sorra tiporta le az acél akadályokat; panelháznyi testével gyakorlatilag fennakadások nélkül gázolta simává a talajt. Amerre elhaladt, rést nyitott az akadályzáron. Azt a rést, amelynek köszönhetően az emberi arcvonalat az összeomlás fenyegette. – Jobbosok a koordinátornak! Koordinátor jelentkezz! Vétel! Most sem érkezett válasz. A közelben lapuló koordinátor vagy már meghalt, vagy már elhúzta a csíkot a harcálláspontjáról. A „Jobbosok” – a három gerilla, akik nem jutottak be a Gigantba – magukra maradtak. – Hagyd már azt a kurva rádiót! – Az előbb mintha hallottam volna valamit! – Francokat hallottál! A kutya sincs a közelünkben! Magunkra maradtunk, fogd már fel! – Akkor is kapcsolatba kell lépnünk valakivel! – Mi a fasznak?! Úgysem tudnak segíteni rajtunk! Nem érted, hogy meg fogunk halni?! – Tényleg, nagyokos?! Ha ilyen kurva kemény gyerek vagy, miért nem ugrasz rögtön a lánctalpak alá?! Legalább röhögök egy jót, mielőtt elpatkolok! – Fogd be a pofádat, szarzsák! Ketten a sokk és a halálfélelem kiváltotta idegességükkel marták egymást. A harmadik szótlanul, szinte révetegen kocogott a szörnyszülött tank oldalánál. – Mi a búbánatot kellene csinálnunk, Okos Tóni?! – Befogni a pofánkat, és… Nem fejezhette be a mondatot. Gépfegyver kelepelt fel jobbra, mögöttük, viszonylag közel. A T-szériás egységek, melyeket a G-3-as riadóztatott, megérkeztek a helyszínre.
Az ideiglenes biztonságuk megszűnt, de a helyhez kötöttségük megmaradt; sarokba szorították őket. A sorozat ferde ívben pásztázott végig a fejük fölött. A golyók a Gigant testén gellert kapva, vijjogva, füttyögve pattantak szét a szélrózsa minden irányába. A gerillák ösztönösen a földre vetették és összehúzták magukat. Senki sem sebesült meg. A Gigant az oldaluknál tovább haladt előre. A teste túlságosan hosszú volt ahhoz, hogy ennyi idő alatt végleg elhaladjon mellettük; de félő volt, hogy a katonák hamarosan bekerülnek egy, a burkolat mögött rejtőző, újabb gépágyú hatókörébe. A földön kucorgó katonák beszüntették a veszekedést. Mindannyian a saját dolgaikkal kezdtek foglalatoskodni. Mindannyiuk tevékenysége a fegyverzetükkel volt kapcsolatban. Ketten azonos harci taktikát választottak. A C-4-esre és Napalmra alapuló „koktéljaikhoz” fordultak segítségért; a klasszikus fekvő helyzetből történő gránátdobás mozdulatával bocsátották őket útra. A harmadik gerilla a repesztöltetet választotta. Mindannyian nagyjából azonos területet szórtak meg: az iménti lövöldözés feltételezhető forrását. A becsapódások helyén két narancsvörös tűzoszlop csapott a magasba. Az aljuk hasasra kerekedett, a tetejük pedig keskeny csúcsban vékonyodott el, akárcsak valami túlméretezett, torz gyertya lángja. A hasonlat annyiban nem állta meg a helyét, hogy ezen oszlopok testét nem egy, hanem több ezer gomolygó lángnyelv alkotta. A tűz fénye egy időre megnövelte a látótávolságot a légpárna rásegítésű lánctalpak felverte porgomolygásban. Ez a néhány pillanat elegendő volt ahhoz, hogy az emberek meglássák, milyen erőkkel állnak szemben. A Terminátorok körvonalai sötétebb, imbolygó sziluettként jelentek meg a szürkeségben. Két T-800-as és egy T-700-as Béta közeledett laza legyezőalakzatban. A fegyvereiket derékmagasságban tartották; a menetelő törzsük ütemére forgatták őket jobbra-balra. Nem azért, mintha a haladás során a testükben fellépő rezonanciákat kellett volna kiegyensúlyozniuk; egyszerűen ebben az ütemben pásztáztak körül. A középső kiborg, a 700-as, mindkét kezében egy-egy M-16-os gépkarabélyt tartott; az oldalsó negyven wattos, fázismodulált plazmaimpulzusvetőkkel voltak felfegyverezve. A T-700-as üdvözlésképpen előreküldött zselés, robbanó-gyújtólövedékeit kéken cikázó, ózonszagú energiasugarak követték. A fázismodulált nyalábok magasan a lapuló gerillák feje fölött húztak el. Ilyen hibát a gépek lőképelemzői nem követtek el; vélhető volt, hogy a kiborgok a G-3-as jelentése alapján tudják, hol lapulnak a humánok, de még nem látják őket. Ez a tény pedig biztosított némi időt. Az erőviszonyokat, melyek a gépeknek kedveztek, alapjaiban nem változtathatta meg; de lehetőséget adott a három embernek, hogy legalább cselekedhessenek valamit a nagy kaszás megérkezte előtt. Mire a lángoszlopok fénye lecsendesült, és a látótávolság ismét lecsökkent, a katonák már elmozogtak az előbbi lokációs pontjukról. Még mindig a Gigant oldalánál lapultak – hiszen, ha eltávolodnak tőle, úgy a monstrumba integrált fegyverarzenál valamely tagja pillanatokon belül végez velük –, de a mozgási területükként szolgáló képzeletbeli vonalon már vagy tizenkét méterrel feljebb lapultak. És viszonozták a tüzet. Mivel alapjaiban nem ilyen feladatra készültek, a náluk lévő felszerelésben kevés olyan holmi akadt, amit a T-szériák ellen használhattak volna. A kézigránátok jól jöttek, és az AK-47-esekkel is lehetett kezdeni valamit. A gránátokkal nyitottak. Három tojásdad tárgy repült ívesen az imént látott árnyalakok középsője felé. Meglepően kis szóródással, gyakorlatilag alig néhány centivel a kiborg lábai előtt estek a földre. A három, egybemosódó robbanás szinte elveszett az inváziós harcok lármájában. A lábait emelő T-700-as egyszerre megtáltosodni látszott. Felemelkedett a levegőbe, és a lökéshullámok kölcsönözte szárnyakon repülni kezdett. Enyhén hátrafelé, de főként inkább felfelé haladt. Mulatságos látvány volt. Egy emberi test soha nem viselt volna el ilyesmi erőhatásokat. A T-700-as humánt mintázó alakzata viszont nagyon is emberi volt; ezért a látvány azt ábrázolta, mintha egy ember repülne rakétasebességgel a levegőben. A kiborg a szálldosása közben semmiféle mozdulatot sem tett – míg egy ember nyílván kapálózott volna –; s ez még inkább emlékeztetett a régi idők habostora-dobálós burleszkjeire, amelyekben a színészeket ilyen esetekben bábuval helyettesítették.
Az emberi alak befejezte a röppályáját, és – a T-800-asok feje fölött átszállva – a kilövési pontjától jó néhány méterre ért földet. A gránátok repeszei okoztak neki némi sérülést; ezektől függetlenül haladéktalanul hozzákezdett, hogy feltápászkodjon, és visszatérjen a harcba. Mindeközben a gerillák ismét helyet változtattak: néhány méterrel feljebb lapultak meg újra. A 800-as szériák kezében felvillogtak a Westinghouse-ok; az energiasugarak azt a területet irtották, ahonnan, az imént a gránátokat útjukra indították. A három katona fejében az iménti sejtés most már bizonyossággá vált. A gépek nem látták őket. A támadásaik célterületét másodlagos információkból kalkulálták ki. Részint a G-3-as jelentéseiből, részint az iménti dobások röppályájából. A jelenség magyarázata egyszerű volt. A Gigant túl sok hőt bocsátott ki a környezetébe. A légpárna rásegítésű lánctalpak pedig jókora légörvényeket okoztak. A Terminátorok hőképen alapuló látásmechanizmusai a monstrum közelében hasznavehetetlenné váltak; vissza, keltett kapcsolniuk a közönséges fényen alapuló, az emberekével egyező, vizuális látásra. Ezzel pedig a rossz látási körülmények között nem sok esélyük volt kiszúrnia háznyi monstrum oldalánál lapuló, álcázószínekbe ötözött katonákat. A földön kucorgó emberek gyors, kézjeles tervegyeztetést tartottak, aztán megindították az újabb támadást. Arinak, aki korábban olyan szótlannak bizonyult, a sajátja mellé átadtak még egy AK-t, és egy tucat szerencsekívánatot. Aztán a másik kettő – akik az imént még egymást akarták a lánctalpak alá lökni – a legnagyobb egyetértésben hozzákezdett, hogy nekikészüljön az élete nagy futásának. A szótlan felemelkedett, és a gépkarabélyokat a csípője magasságában tartva lövöldözni kezdett arra, ahol utoljára a Terminátorokat látta. Egy ember így nem tudhatott célozni… vagy, egyáltalán, a fegyvereit célra tartani. A gépkarabélyok visszarúgásai táncra perdítették a férfi csuklóját; a fegyvercsövek tenyérnyi körben mozogtak össze-vissza. Annak az esélye, hogy így találatot vigyen be, minimális volt; annak az esélye, hogy komoly találatot, egyenesen nulla. Az egész semmi másra nem volt jó, mint figyelemelterelésre, és időnyerésre. A két veszekedő, a lövöldözés kezdetén felpattant, és futásnak eredt. A Gigant háta felé rohantak – tulajdonképpen szembe a gépekkel. Az, hogy mennyi idejük lesz futni, két esemény dönthette el. Az első az volt, ha a szótlan társuk megelégeli a céltáblajátszást, és az elterelő hadműveletet beszüntetve valami fedezék után néz. A második az, ha a Terminátorok lelövik. Soha nem tudták meg, hogy melyik következett be. A gépek viszonozták a tüzet, aztán a lövöldözés abbamaradt. Vagy eltalálták a hátramaradt katonát, vagy nem – mindenesetre azt az embert soha többet nem látta senki. Amikor, az alkalmi tűzszünet beállt, a két ámokfutó a földre vetette magát, és meglapult. Idegtépő másodpercek következtek, aztán… …aztán megkönnyebbülve vehették tudomásul, hogy a terv bevált. A T-800-asok nem vették észre őket. – Mit gondolsz? – mutogatta a kötekedős kézjelekkel a társának. – Mi kapjuk el őket, vagy ők minket? – Nincsenek esélyeink… – Aha. És tudod, mit mondok én erre? Azt, hogy: magasról… – ballisztikus ívben… – mutogatta hozzá vigyorogva a rádiós. – le van… – szarva! Még akkor is vigyorogtak, amikor a hátukra fordultak, és nekiláttak, hogy kiélesítsék és magukra aggassák a náluk lévő robbanóanyagokat. Az összes explozívot. Aztán felguggoltak és a T-800-asok után kutattak a tekintetükkel. Nem volt nehéz a nyomukra akadniuk. Gyakorlatilag egy vonalban voltak velük. Cirka huszonöt méteres távolságban. Nem volt mire várni. Minden egyes elvesztegetett másodperccel azt kockáztatták, hogy a gépek kiszúrják őket. Akkor pedig már az a szabadság sem adathat meg nekik, hogy saját maguk határozzanak a halálukról. Felpattantak és belekezdtek az életük utolsó nagy futásába. A táv kábé huszonöt méter volt; a tét a hősi halál, vagy a mészárlás.
Amint a G-3-astól eltávolodtak, a Terminátorok észlelték őket – de még mindig nem a fotoreceptoraikkal. A fejükbe integrált radarszisztémákat többé nem bolondította meg az egyenetlen, fémtörmelékes felszín okozta visszaverődések; a letapogató-hullámok leleplezték a futó embereket. A halálosztók akcióba léptek. Bő tíz méter választotta el ekkor az ellenfeleket egymástól. Az első T-800-as kilencven fokban elfordult, felemelte a 40 wattos Westinghouse-t, és lőtt. Az első sugár a csodával határos módon elkerülte a feléje rohanó embert, így újabb lövés vált szükségessé. Ez az egész folyamat nem vett igénybe többet néhány másodpercnél, de ez az idő elég volt ahhoz, hogy a humán négy méternyi távolságig közelítse meg. A Westinghouse torkát ekkor hagyta el a másodig plazmaimpulzus lövedék… ez már pontot tett a gerilla életének végére. És a gépi precizitás ekkor ismét kudarcot vallott. Kettős kudarcot. Az első baklövés az volt, hogy a kiborg – a biztos halált előidézendő – fejbe lőtte a támadóját. Ha a testének valamely más pontját választja valószínűleg telibe találja az egyik explozív töltetet, és ő megússza karcolásokkal. A második hiba az volt, amikor a T-800-as a földre zuhant tetem felé lépett, hogy ellenőrizze a halál beálltát. A gép így került bele a robbanás középpontjába. Mindeközben a második gerilla, a rádiós szereplése is véget ért. Ő sem hozott szégyent az egysége becsületére; az inas teste alig hat-hét méterrel az általa támadott kiborg előtt robbant ki a világból… már holtan. A két detonáció letaglózta a T-800-asokat; deaktiválta és ócskavassá változtatta őket. A fortyogó felszínen sokáig égtek még a C-4-es és a Napalm alkotta „koktélok” lángjai; időleges fejfaként szolgálva a halottaknak. A veszekedős gerilla által életre keltett tűznek még a közelében heverő titániumvázból is sikerült olvadás-könnycseppeket előcsalnia. De-a némi hátrányra szert tett, késve befutó T-700-asnak nem kellett beérnie ezzel a látvánnyal. Ő valami egészen más kiváltságban részesült. Végignézhette a Gigant pusztulását. Közvetlen közelről. 19. Az első védelmi vonal Los Angeles, Halálzóna, 2029. január 15. A falba épített lokátor a másodperc tört része alatt értesítette a központot, amikor a három behatoló belépett a hatáskörzetébe. Egyirányú panelek mögé rejtett kamerák irányultak a betolakodókra, s minden lényeges adatot beszkenneltek róluk. Rutinok kapcsolódtak egymáshoz, és a védelmi rendszer nekilátott a megfelelő likvidálási stratégia kidolgozásához. Waldon hideglelősen megborzongott. – Mintha figyelne valaki – jegyezte meg. O'Hara körbenézett. – Egyetlen kamerát sem látok – mondta, majd hirtelen rádöbbent, hogy a kiborgoknak számos olyan eszközük van, melyek segítségével folyamatosan szemmel tarthatják őket. A folyosó végén fémes csattanások hallatszottak. Greenheart idegesen megigazította a fegyverét, és még egyszer ellenőrizte az energiakijelzőt. Elégedetten látta, hogy ha minden jól megy, akkor akár fél tucat Terminátort is kicsinálhat, mielőtt tárat kell cserélnie. – Nyugalom! – súgta Snake, és nesztelen léptekkel eltávolodott a társaitól. Greenheart nyomban tüzelési pozícióba ereszkedett, hogy szükség esetén lőfedezetet adhasson az indonéz lánynak. Snake egészen a falhoz lapulva haladt, és minden idegszálával a folyosó végére koncentrált. Aki túl akarja élni egy kiborggal való találkozást, annak gyorsabbnak kell lennie a gépi intelligencia vezérelte szerkezetnél. Egy ütött-kopott T-400-as modell jelent meg a folyosó végén. Az alakja inkább egy hordóra hasonlított – a Skynet a kezdeti időkben nem fordított különösebb figyelmet az
emberekhez való hasonlóságra –, ám rövid manipulátoraiban egy ismeretlen típusú, feljavított Gatlingra emlékeztető fegyvert tartott. Snake tüzelt először, és a kiborg hátralökődött a becsapódó lövedék erejétől. A gerilla döbbenten vette tudomásul, hogy a Terminátor továbbra is működőképes maradt. Egy ilyen pontos találat még egy T-800-at is leterített volna! A kiborg néhány tizedmásodpercnyi stabilizálás után az új fegyvert Snake felé fordította. A leány kétségbeesetten próbált valami fedezék után nézni, ám a helyzete reménytelennek tűnt. Greenheart nem habozott tovább. A két fegyver csaknem egy időben szólalt meg. A gerilla egy szemvillanással hamarabb érintette meg a kioldó billentyűt, s okulva a társnője hibájából, nem a kiborgot, hanem a kézben tartott fegyvert vette célba. A következő másodpercben éles villanás vakította el az embereket, s hangos robbanás hallatszott. Amikor kitisztult a látásuk, csupán a megfeketedett falakat meg néhány titániumdarabot láttak. A fegyver felrobbanása cafatokra szaggatta a kiborgot! – Mi a kénköves pokol volt ez? – lehelte döbbenten Waldon, és a fegyverét készenlétben tartva rohanni kezdett Snake felé. O'Hara pár lépéssel lemaradva követte, miközben állandóan figyelt hátrafelé, nehogy egy Terminátor meglepje őket. – Sohasem találkoztam még ilyennel! – dünnyögte Snake, miközben az orvosi csomagjából fájdalomcsillapító kapszulát halászott elő, és a szájába dobta. Ezután tiszta gézt keresett, és gyors, szakavatott mozdulatokkal átkötötte a combját, melyet a kiborg egyik forgácsa kapott telibe. – Nyugalom, nem veszélyes, csupán felszíni sérülés! – nyugtatta meg a leány Waldont. O'Hara a folyosó végéhez sietett, és óvatosan kilesett. Egy kisebb raktárhelyiség tárult a szeme elé, mely leginkább valami ósdi szétszerelő üzemre emlékeztetett. Meglehet, az is volt. Nem ez volt a legkülönösebb az egészben. Az egyik sarokban egy működőnek tűnő számítógép terminál monitora villogott, rajta különféle ábrákkal. Natalie elmosolyodott. Volt még nála egy adattároló, melyet ha hozzá tud kapcsolni a rendszerhez, minden hasznos anyagot átmásolhat. – Gyertek, találtam egy számítógép végpontot! – szólt hátra a társainak. Waldon Greenheart szeme megvillant. Az a tény, hogy a leánynak sikerült vírust juttatnia a Skynet belső rendszerébe, reményt keltett a fiúban, miszerint egy újabb csapást mérhetnek a gyűlöletes ellenfélre. Waldon segített Snake-nek talpra állni. Az indonéz nő erőteljesen húzta a lábát, bár egyetlen csontja sem tört el a lövés következtében. – Rögtön összeszedem magam! – szuszogta a nő, ám Waldon figyelmét nem kerülte el, hogy amikor először rátámaszkodott a sebesült lábára, Snake szeméből kicsordult a könny. O'Hara már a terminál előtt ült, és a konzolt püfölte, mire a társai beléptek a helyiségbe. A képernyőn kisvártatva megjelent a fegyvergyár teljes alaprajza, s rajta néhány villogó pont. – Mik ezek? – érdeklődött Waldon. – Ha minden stimmel – válaszolta Natalie –, akkor Terminátorok. A rendszeradatok szerint csupán két kiborg van az egész épületben… valamint közel százötven félig összeállított. – Milyen készültségi stádiumban vannak? – csapott le nyomban Snake, s hirtelen még a fájdalomról is elfeledkezett. Natalie O'Hara leütött néhány billentyűt, aminek eredményeként a monitor hosszú számsorok futottak végig. – Szerencsénk van – sóhajtott a leány. – Csupán az első szerelési fázist végezték el az automaták, ami azt jelenti, hogy a testeket már összeállították, ám a központi egységek még nem lettek a törzsbe illesztve. – Képesek fegyverhasználatra? – érdeklődött Waldon idegesen. Natalie megrázta a fejét. – A fegyvert csak az utolsó, a negyedik szerelési fázisban kapják meg – válaszolta nyugodtan. – Ám ahogy látom, azért nem érezhetjük teljes biztonságban magunkat! A
szétszerelő üzemben akadhat néhány régebbi típus, mint amilyennel már találkoztunk a folyosón. Kellő fegyverzettel ellátva komoly gondokat okozhatnak. Snake felnyögött. – Azt próbáld meg kideríteni, honnan szerezte a fegyverét – utasította O'Harát. – Nem tűnt rossz konstrukciónak, bizonyára jóval nagyobb a tűzereje, mint ennek a Westinghouse-nak! – Már próbáltam! – ismerte be a leány. – A fegyverraktár valahol az épület alatt helyezkedik el, s amennyire a tervrajz alapján sikerült kisilabizálnom, két lejárat is vezet lefelé. – Mutasd! – mondta Waldon. O'Hara utasításai nyomán a képernyőn látható ábra térben elfordult, majd egyes részletek eltűntek róla, hogy minél több hely maradjon a megjelenítésre. A képernyő két részre osztódott, a baloldalon a jelenlegi tartózkodási pontjuk jelent meg az épület hálórajzára vetítve, míg a másik oldalon a közelebbi lejárat és az odavezető út villogott. – Milyen nehézségeink akadhatnak odáig? – érdeklődött Snake, miközben igyekezett memorizálni a lejáratig vezető utat. O'Hara megvonta a vállát. – Elméletileg semmi – válaszolta. – A védelmi rendszert kiiktattam, s bízok benne, hogy nincs hozzákapcsolva egy magasabb szintű tűzfal-program, mert akkor hamarosan semlegesítik az utasításaimat. – Akkor gyerünk! – javasolta Waldon. – Nézzünk szét odalent, mert tartok tőle, hogy ennyi fegyverrel és robbanószerrel, amennyi a rendelkezésünkre áll, aligha fogjuk a levegőbe röpíteni a fegyvergyárat. O'Hara bólintott, miközben ügyesen lecsatlakoztatta a tartalékként magával cipelt, hordozható merevlemezt a rendszerről. Ami információt csak tudott, átmásolt majd az eredeti rendszerben törölte a kulcsfontosságúnak ítélt állományokat. A naplófájlok segítségével persze könnyedén helyre lehet állítani a rendszert, ám az időbe kerül. S ez az, amire szükségük van. – Indulhatunk! 20. Alice a G-3-asban Los Angeles, a felszínen, 2029. január 15., X+27. A két elnyelt gerilla csodaországban tett látogatása a végéhez közeledett. A terület, amit bebarangoltak, a Gigant testének a tört részét képviselte csupán; ennek ellenére egy optimista és egy pesszimista tény arra utalt, hogy ideje befejezni a küldetést. A rossz dolog az volt, hogy már kihelyezték az összes robbanótöltetüket; újabb pontot ha akartak se tudtak volna aláaknázni. A jó sugallat pedig az, hogy a zsigereik egyértelműen a tudtukra adták: ez elvégzett munka elegendő lesz a sikerhez. Az eddigieken kívül detonátorok kerültek még egy felfedezett, a belé futó kábelek rengetege alapján vélhetőleg a fél Gigant működését koordináló szerverhez; egy igazán testes magneto-optikai adattárolóhoz; az egyik üzemanyagtartályhoz; a hidraulikák olajvezetékeihez; és minden elérhető szervomotorhoz. Ha a támadás az eredeti tervek szerint alakult volna; még hátra lett volna a számukra két perc, várakozás. A tölteteket X+29-nél kellett volna működésbe hozni… mármint akkor ha mind a két csapat bejutott volna, és lett volna értelme az összehangolt működésnek. Így viszont – előny a hátrányban – a két támadó tetszőlegesen választhatta ki a robbantás időpontját. Sietniük kellett. A monstrum, amiben utaztak, fokozatosan számolta fel a mechanikus gátzárat. Ha az arcvonal ezen pontja is összeomlik, a támadásuk sikeres lehet, de a védők tervében kitűzött célt mégsem éri majd el.
A töltetek élesek voltak. A rádióhullámos jelfogók teljes készenlétben várakoztak. A Gigant sötétjében megszámlálhatatlanul sok ponton villantak fel teljesen azonos ütemben a kontrolledek. A berendezések „hegyezték a füleiket”, arra az erősen modulált jelsorozatra vártak, melyet a gerillák aktívátora „mondhatott el” nekik egy gombnyomással. A két katona – amennyire a körülmények lehetővé tették – fedezékbe húzódott. Egy függőleges aknában húzták meg magukat; a lehető legtávolabb a kihelyezett bombáktól. Az egyikőjük előhúzta az övéből a hasáb alakú, rövidhullámú aktivátort. Leszakította a kezelőszervek elől a széles ragasztószalag csíkjait, melyek ez idáig a gombokat óvták a véletlen benyomódástól. Reszkető ujjakkal kapcsolta be a szerkezetet. A töltetek gyújtóiba ültetett ledek párja ütemes villogásba kezdett a körmei mellett. A gerilla megnyomta az aktiváló gombot. A kezében tartott holmi hátuljába szerelt kvarcóramembrán egy hosszú, figyelmeztető csipogást hallatott. És a következő pillanatban a levegő megtelt háromszor tíz a nyolcadikon méter per szekundumos sebességgel száguldozó rádióhullámokkal. A gyújtók berobbantották a tölteteket. A hat, alkarnyi vastag cső nagy nyomású, Freon 12-esre alapuló hűtőanyagot szállított. A repeszek apró réseket ütöttek a vezetékeken – a többit megtette a nyomáskülönbség. A rések fémes sikollyal tágultak hasadékokká. A Freon-keverék ordítva, bömbölve özönlött elő; majd kék lángokká válva terjedt szét a rendelkezésére álló területen. A szerver és a magneto-optikai adattároló pusztulása nem volt ennyire látványos; itt csak elektromos szikrák és az égő gyanta csípős füstje szolgáltatták a vizuális látványelemeket. Az üzemanyagtartályban gázolaj lapult. A robbanás itt is egész tisztességes volt, bár kétségtelenül jobb hatásfokkal járt volna, ha benzin van benne… A kürtőben lapuló gerillák körül pokolbéli démonokként kísértettek a lángok. S mindez még csak a robbanás első hulláma volt. Hátra voltak még mindazok, amiknek a beltérben tomboló lángvihar következtében kellett tüzet fognia. Közvetlenül az aktiválás utáni másodpercekben a Giganton semmiféle külső állapotváltozás nem történt. Továbbra is egyenes vonalú, egyenletes mozgással vonszolta előre a testét; a légpárnák üzemeltek; a dízelmotorok egyenletesen duruzsoltak. Aztán a doboz alakú törzsön, mintha csak egy túlerőltetett ér volna, halványrózsaszín, itt-ott elágazó vonal rajzolódott ki; a kiborg teteje magasságában, a baloldalon. Az egyik hűtővezeték tette magát ilyen röntgenképszerűen láthatóvá. A bendőjében már majd ezer fokos vitustáncot jártak a tomboló lángok. A cső anyaga már nyúlós cseppekre olvadva verítékezett; sőt, maga is égett. Újonnan szerzett tulajdonságát nem volt rest megosztani a környezetével. A Gigant áthatolhatatlannak rémlő páncélozása is felhevült – így rajzolódott ki a testére a rózsaszín ér. Mindezektől függetlenül a Terminátor még mindig törtetett előre; jóllehet, a központi vezérlőjére már javában bombáztak az almodulok hibajelentései. Az újabb külső változás akkor következett be, mikor a gázolajtartály lángokra kapásával leállt az egyik dízelmotor. Mivel az egyik oldali futóművén a lánctalpak forgása leállt, a monstrum egy akaratlan fordulási manőverbe kezdett. A központi vezérlő utasítást adott a tartalék hajtómű üzembe helyezésére… de ez az üzenet a felrobbantott szervernek köszönhetően soha nem ért célba. A Gigant ekkor megkísérelte leállítani az ellenkező oldali motorjait –, hogy ezzel végre befejezhesse a kanyarodását –, és pokoli csalódással vette tudomásul, hogy már ezt sem képes megtenni. Időre lett volna szüksége, hogy az önjavító egységei megkezdhessék a kárfelmérési és javítási munkálatokat. De akkor nem csak, hogy idő nem adatott neki; de még a testét sem tudta megállásra bírni. A háromszáz láb hosszú gépgigászba – hogy egyáltalán valamilyen szinten fordulékony legyen – középre egy csuklósbusz-szerű hajláspontot építettek. Mivel a motorhiba az elülső egységben következett be, csak ez a része kezdett kanyarodni, a hátulja továbbra is a relatív egyenes vonalon maradt. A csuklóponttól számított első rész százötven láb hosszú pálcaként lendült el oldalra. Ez a
„lendület” nem volt valami gyors – megközelítőleg tizenkét kilométer per óra –, a szemlélődök számára ezért elég idő maradt átlátni, mibe fog torkollani ez az akaratlan forduló. A Gigant orra egy megroggyant panelház felé sodródott. Még mielőtt belecsapódott volna, az első rész alváza alatt újabb fényjelenségek villantak. A látvány olyasmi volt, mint amikor a feltűnési vágyban égő, XX. századi poszt-punkok színes neoncsöveket szereltettek a verdáik alá, s azt égetve rótták az éjszakai utakat. De ezeket a felvillanásokat nem holmi fénycsövek keltették. Az egyik légpárna-egység készülődött a felrobbanáshoz; ő küldte előre az apró detonációk lángnyelveit. A Gigant összeütközött a romházzal. A vasúti szerelvényeket meghazudtolóan súlyos teste összetörte és elsöpörte az egykori magasföldszintet képező, kiégett panelokat. A sodródó előszerelvény egy darabig szinte alig veszített a lendületéből. Az immáron a feje fölött tornyosuló vasbeton szerkezeten jól látható remegések futottak végig. A panelek kimozdultak a helyükről… az összetartó ponthegesztések egy darabig reménytelenül birkóztak a gravitációval… aztán engedtek az erőszaknak. Az épület fülsiketítő ordításba fogott, és kártyavárként omlani kezdett lefelé. A lezúduló törmelékek satuba fogták a gépgigász elejét; megtiltották, lehetetlenné tették, hogy tovább mozogjon. Mivel a motorjai még mindig dolgoztak, a Gigant hátsó szerelvénye – tudomást sem véve az első rész szorultságáról – tovább igyekezett előre. A monstrum teste úgy viselkedett, mint a felszínre került földigiliszták járás közben: középen, a csuklópontjánál felpúposodott. A helyi reflexekkel felszerelt szerkezeti egységei érzékelték a hibás működést, és azonnali vészleállásra utasították a hajtóműveket. Ezek a parancsok – a központi vezérlőjével ellentétben – célban is értek. A Gigant – nem mintha ezzel már bármin is változtathatott volna – befejezte az ámokfutását. A megbolygatott rom még mindig nem talált megnyugvást. Az ordítozása hangerejét már lecsökkentette. Most hatalmas porfellegeket sóhajtott ki magából – ezek jótékony ködként terültek szét – az ütközés környezetében. A G-3-as földi pályafutásának befejezése című, rögtönzött színdarabból már csak az utolsó felvonás volt hátra. Az előszerelvény légpárnái felmondták a szolgálatot, és a Gigant az orrának a teljes súlyával a lánctalpaira és az alvázára nehézkedve megérkezett a földre. A talaj azonnal beszakadt alatta. A monstrum pár pillanat leforgása alatt az egykori lakóház pincéjében találta magát; rövid habozás után még a betonalapzatot is beszakította, s végül ott állapodott meg, lánctalpaival a földbe süllyedve. A véget érő előadáshoz a tapsot az ismételten felbolyduló, és alázuhanó törmelékek kopogása szolgáltatta. A hihetetlenül makacs, a vereség érzetét nem ismerő ostyaáramkörös egységek keresgélni kezdték egymással a kapcsolatot. Mintegy öt perc múlva – valamilyen szinten – a hibajavítás is megindult. A moduloknak ezúttal nemhogy száz, de még egy százalék esélyük sem akadt a sikerre. A pusztuló G-3-as látványából a legeldugottabb, leghátsóbb humán állásokig is eljutott valamennyi. Most másodszor harsant fel az egész arcvonalon egy vérszomjas, diadalittas ordítás. Az emberi vezérkar – pontosabban John Connor – számítása bevált. A monstrum ugyan jókora szakaszt felszámolt a tankcsapdazárból; de nemcsak, hogy a végéig nem ért el, immár a saját testével is akadályozta a kiborgok haladását. A földi védekezésük második lépcsője mégsem hullott ki a tervből. Sikeresen betöltötte a neki szánt feladatot; lelassította az eseményeket, időt nyert. A civil lakosságot evakuáló transzportok utolsója épségben, és a körülményekhez képest zavartalanul hagyhatta el az Árnyék Bázist. A védvonalakban harcoló gerillák most már a saját életükért harcoltak. Gondolatban valószínűleg ezerszer is homlokon csókolták a defenzíva kiagyalóját, a fegyvermester Billy Gutwillt. Igazán kár, hogy ez a nemes cselekedet nem sokat segített rajta, amikor a parancsnoki állásban szembe kapta magát egy T-800-as Alfával.
21. Akira és Winn Los Angeles, az Árnyék Bázis közelében, 2029. január 15., X+25. Max Winn mutatóujja a fülkagylójában vájkált; körkörösen mozgott, meg fel és alá. A technikus közben gumiarcú grimaszokat is vágott, de mindezt hiába. Nem tudta felgyorsítani a folyamatot, ami az alkalmi süketsége végéhez vezetett. A színes bőrű gerillalány mellette kuporgott, és a rádiókészüléke beszélőváltójával tett sokadik – ismételten az eredménytelenség ígéretét magában hordozó – kísérletet. Akira ugyanazt a monológot ismételte el az éternek, mint az elmúlt néhány percben. A szöveg tartalmazta Winn azonosító számát, és a sajátját; azt, hogy alkalmilag mindketten süketek (ezért az üzenetvevőnek fölösleges válaszüzenettel, vagy nyugtázással kísérleteznie); a tartózkodási pontjukat; és, hogy igényelnek egy felmentő csapatot. A tucatnyi leadott üzenetet nyílván fogta valaki. De eredetileg sem Akira, sem Max nem volt beosztva a védők soraiba, így nem rendelkeztek az akció idejére érvényes rádióazonosító kóddal, így hát – a gerillalány ezt maximálisan meg tudta érteni – az üzeneteik fogója az Árnyék Támaszponton alighanem arra a következtetésre jutott, hogy kiborgok „szórakoznak” a hangmodulátoraikkal az éter hullámain; így próbálnak csapdába csalni valakit. A Terminátor néha kudarcot vallottak a fajtájukra oly jellemző gépi precizitás miatt – most az emberek sodródtak a kudarc felé a túlélésüket biztosító, sejtjeikbe ivódott paranoia miatt. A vágott szemű nő leengedte a rádiót, és hatalmasat szusszantott. Winn felé fordult, és hadonászott egy keveset, hogy a technikus felfigyeljen a kezére. – Hogy áll a hallásod? – rótta fel aztán a levegőbe jelekkel. – Alakul. A csengés eddig leginkább kontra basszusban szólt, most már inkább forte… – Szóval még mindig nem hallasz semmit… – intette le a lány. A technikus jámbor borjú módjára bólogatott. – Itt „Ponty-1”! – írta fel vigyorogva a levegőbe. – Be szeretnénk menni a Bázisra! Ne lőjetek le, oké?! Vétel! Akira – Max Winn számára hangtalanul – felnevetett. A következő pillanatban mind a ketten összerezzentek. Valami távoli morajlás, valami igazán nagy robajlásnak a lármája szivárgott át a csengő füleiken a tudatukig. Mind a ketten hallották. A lármát – ők ezt ugyan akkor még nem tudhatták – az összeomló toronyház keltette; a nyomában pedig a sok száz gerillatorok üdvrivalgása zendült fel… a számukra hangtompítóval ellátva. A két kívül rekedt pislogva bámult egymásra. – Indulunk – jelentette be aztán ellentmondást nem tűrően Akira. – Mozgasd a hátsódat, Max! Nem tökölődhetünk tovább itt… Max Winn ostobán pislogott, feltápászkodott a földről, és jelezte Akirának, hogy ő – a maga képességei szerint – készen áll bármire. Megindultak. A technikust az utazásuk hátralévő része egy panoptikumbeli túrára emlékeztette. Nem mintha Max nem látott volna már korábban is háborús övezetet, de a tájat megülő hangtalanság valószínűtlenné tette számára a vizuális benyomásokat. Most is Akira haladt az élen. A gerillalány minden tőle telhetőt megtett, hogy a látásával és az ösztöneivel pótolja a kiesett hallását. A szemei ide-oda cikáztak, egyetlen rés, vagy kiszögelés sem kerülte el a figyelmét. Ennek ellenére kis híján belehaltak a bejutási kísérletbe. Nem sikerült kiszúrniuk az álcaháló alatt lapuló mélységi felderítő-egységet. Az egyetlen szerencséjük az volt, hogy a gerilla a besöprendő győzelme biztos tudatában sokáig és alaposan tanulmányozta a két beszivárgó „Terminátort” a fegyvertávcsövén át. Olyan sokáig és olyan alaposan, hogy a szeme végül megakadt az idegenek csuklóján hordott pánton. A színkombináció az aktuális, érvényben lévő kód volt. Ez némileg gondolkodóba ejtette az őrposzton lévő katonát. Rádión át megkísérelte elérni
azt a két gyanús alakot, de a hívására semmiféle választ nem kapott. Nem tudta, mitévő legyen. Ötletek híján kapcsolatba lépett az osztagparancsnokával, és megadta neki a két idegen leírását. Kérdés, kérdést követett, míg végül a készülék párjánál lévő tiszt fejében – aki nem volt buta ember – kialakult egy kép, ami többé-kevésbé fedte a valóságot. Az osztagparancsnok letiltotta a két „Terminátor” likvidálását; s ehelyett a kapcsolatfelvételt irányozta elő. A lesállásban lapuló gerilla gondolatban valóságos átoközönt zúdított a két idegenre, aztán keresett egy csillogó fémdarabot, és a fénybe tartva morzejeleket villantott fel. Akira észrevette a csillámlásokat. Megálljt intett Winn-nek, majd a fényjátékra bámulva megfejtette a mélységi felderítő üzenetét. – Egy lépést se mozdulj, különben szitává lőnek! – fordította le a figyelmeztetést a társának is. Aztán a rádiója után nyúlt, és elismételte bele a már eddig is leadott segélykérését; azzal megtoldva, hogy a választ morzejelekben kéri. Innentől kezdve már sínen voltak a dolgok. Az azonosító kódjaik megfejtése után kiderült, hogy előkerült az égre-földre keresett, messiásként várt programozó. A hátvonalból egy hatfős egységet indítottak útnak értük azzal a meghagyással, hogy a programozót azonnal és élve juttassák be a parancsnoki állásba. Az utolsó kétszáz méteren Akira és Winn hallása már rohamosan javult. Szinte minden lépés megtétele után hagyott egyre alább a fülükben a csengés. Kezdetben még csak a nehézütegek durrogásait és a nagyobb robbanásokat észlelték; aztán már a közelebbi lövések zajait is. Végül – karnyújtásnyira a céljuktól – már a hangosan és tagoltan kiejtett emberi szavakat is képesek voltak megérteni. Az egyesek által oly forrón kutatott parancsnoki állás lokációja vagy fél kilométernyire volt az Árnyék Bázis egykori legnagyobb bejáratától. Egy félig romokba dőlt gyorsétterem földszintjén, az egykori kiszolgálótérben alakították ki. Annak ellenére, hogy az épület külsőleg kiégettnek és roskatagnak látszott, a benti világ meghökkentő barátságossággal fogadta az embereket. A földrengés-biztosra épített falak – természetesen azok, amelyek még álltak – meglepően jól kitartottak. A gerillák biztonsági okokból helyenként betongerendákkal dúcolták alá a födémek tartószerkezetét; az egyes „helyiségeket” pedig egymásra halmozott homokzsákokból húzott „fallal” választották el egymástól. Nem mintha olyan sok „helyiség” lett volna. Akadt egy „előszoba”, amely két, kilencven fokos kanyarulattal vezetett be a támaszpontra; itt következett egy „kiszolgáló helyiség” néhány katonával, és rengeteg felszerelési tárggyal (kötszerekkel, rádiókkal, némi fegyverzettel, és a benti műszerek tartalék alkatrészeivel). Középen a teret egy jókora, ikerfejes parabolaantenna uralta; ebből kígyózott elő egy vastag érpár. A vezetékek a padlón kifutottak a „kiszolgáló helyiségből”, át a rögtönzött ajtón az utolsó szobába. Ez volt a tulajdonképpeni parancsnoki állás. Itt állt a radarernyő, a néhai Ariana Ganton számítógépe; itt ügyködött John Connor , Billy Gutwill és Hasspart. És a hat katona természetesen ide kísérte be Max Winnt és Akirát is. A fogadtatás nem volt különösebben szívélyes. Hasspart biccentett egyet Akira felé, majd egy mozdulattal maga mellé intette a japán lányt; – az egykori Árnyék Bázis parancsnoka mindössze ennyivel nyugtázta, hogy az egyik legjobb képességű embere élve előkerült, és ismét a rendelkezésére áll. A tiszt és a gerillalány félre húzódtak; Akira gyors jelentést tett, melynek a végén kérvényezte, hogy továbbra is a technikus mellett maradhasson kísérőként. Hasspart beleegyezett. Billy Gutwill – aki időközben már nagy vonalakban megtudta, mi történt a társával – egy harsány „hello!”-t üvöltött oldalról Max Winn fülébe, aztán a karjánál fogva odarángatta a számítógép előtt ügyködő pap mellé. – Mondd meg neki – bődült el egyszerre Max, a szavait Connorra értve, de a texasinak címezve –, hogy egy darabig még próbáljon kitartani! – A programozó John válla felett meredten a monitort bámulta. – Még át kell látnom, mi folyik itt! A fegyvermester nem tolmácsolt. Connor nem csak, hogy hallotta, de majd belesüketült Winn ordítozásába.
A monitorkijelzőn elképesztő gyorsasággal villogtak a szatellit-rendszerről beérkező üzenetek. A pap fogcsikorgatva dolgozott. A rendszerben még bent voltak – s ő, aki a legjobban ismerte a saját képességeit, tudta, hogy az valóságos csoda –, de az a terület, amit Maxnak átadhatott, körömfeketényi volt csupán. A technikusnak szinte a nulláról kell elkezdenie mindent – és ezúttal nem csak a szatellit-rendszer biztonsági egységei ellen harcol majd, hanem Skynet-modulok ellen is. – Oké! – harsant fel végre Winn. – Rögtön átveszem! A technikus a ruhája zsebeiben kezdett tapogatózni. Oda ahol a gerillák a kisebb fegyvereiket tartották, ő egészen másféle „fegyvereket” halmozott. IC-k, panelok, EPROM-kártyák; mindenféle, krokodilcsipeszekben végződő, tiri-tarka kábelek; CDlemezek, és ROM-chipek kerültek elő a zsebeiből. Költői rendetlenségben szórta szét őket a klaviatúra előtt az asztalon – arra azért vigyázott, hogy mindegyik a karnyújtásnyi távolságon belül maradjon. Egy háromeres, az egyik oldalon jack-dugóban végződő kábelt a terminál CD-ROM-jának külső csatlakozójába illesztett; majd ugyanezen kábel túlsó végére egy közönséges fülhallgatót csatlakoztatott. – Mi a franccal szórakozol már?! – dörrent rá közben Gutwill. A konzolcowboy vagy nem hallotta meg a kérdést, vagy nem tartotta szükségesnek, hogy válaszoljon rá. Helyette John mellé lépett, és – ezúttal normális hangerővel – bejelentette: – Átveszem, uram! Connor szó nélkül fordult ki a PC-dekk előtti székből; Max pedig késlekedés nélkül ugrott be a megüresedett helyre. Egy fél másodperc múlva már az ő ujjai száguldoztak a billentyűzet fölött. A helycserétől nem következett be azonnal látványos változás. A kijelzőn jobbára még mindig az „ADATHOZZÁFÉRÉS MEGTAGADVA”, illetve a „MAGASABB PRIORITÁS SZÜKSÉGES” üzenetek jelentek meg. De Connor – mert most ő bámulta Winn válla felett a monitort – látta, hogy az eddigi területvesztésük megállt. És aztán látta azt is, hogy lassacskán ismét egyre többet és többet kezdenek birtokolni azokból az istenverte interruptokból és memóriaterületekből. A dolgok kezdtek egyenesbe jönni. – Billy – szólalt meg a pap álmodozó hangon –, ha Maxnak mégsem sikerülne visszaszerezni a rendszert, kérlek emlékeztess rá, hogy alkalom adtán osszam be valami veszélytelen, de nagyon szar munkára… jó? Ránézett az órájára, és ellenőrizte az időt. X+30. A fél órát megcsinálták. A helyzet jelenlegi állása szerint jó esélyük van akár a negyven percre is. Szerencsés esetben az Árnyék Támaszponton harcoló katonák felét (esetleg kétharmadát – kockáztatta meg gondolatban) talán még meg tudja menekíteni. Akkor, hogy ha… Ha nem jön közbe semmi. A G-2-es és a G-4-es a jelentések szerint még nem jött lőtávolon belülre. Mármint az emberek lőtávolságán belülre. A HK-Tankok és a T-szériák még mindig az akadályzárat morzsolták… Az, hogy mennyi idő alatt jutnak át, sokban függött Max Winn tevékenységétől. Ha a csapott vállú, vézna programozónak sikerülne ismét lelassítania az ellenfél belső kommunikációját… akkor összejöhetne a negyven perc. Az élő legenda egy hatalmasat sóhajtott, és az ujjbegyeivel a halántékait kezdte masszírozni. 22. A T-800-as Alfa Los Angeles, a felszínen, 2029. január 15., X+30. A sarok mögül egy bekötött fejű férfi fordult ki, majd habozva megállt. A bal alkarját rögtönzött rongykötés takarta; a jobbjában egy AK-47-est tartott. A gépkarabély úgy
fityegett a markában, mintha a jövevény maga sem lenne igazán tudatában, mit hordoz magánál. A mutatóujj ugyan a ravaszon feküdt, de a csőszájfék a törmelékes talaj felé mutatott; – a „gerillának” láthatólag az esze ágában sem állt használni a fegyvert. A látszat – mint a Terminátorok esetében oly sokszor – most is csalt. Harden Sparrow rendszerei már teljes harckészültségben voltak. A szintetikus szemgolyók takarása mögött a fotoreceptorok a tőle alig százötven méternyire álló egykori gyorsétterem épületére fókuszálódtak. A T-800-as Alfa megindult a ház felé. Sparrow álcázási moduljai kifogástalan munkát végeztek. A Terminátor egyáltalán nem ütött el a környezetétől. Rongyos ruházatával, kissé botladozó mozgásával, és a vér átjárta kötéseivel olyan benyomást keltett, mint egy, a frontvonalaktól hátrahúzódott katona. Mint egy üzenetvivő – egy belső futár. A kiborg kellemes sétatempóban közeledett a parancsnoki állás felé. Menet közben maximális részletességgel feltérképezte a környezetét; a megszerzett információkat pedig gondosan eltárolta a dinamikus adatvermeiben. Megpróbált képet alkotni az épület belső alaprajzáról is. Felmérte, milyen erőkkel kerülhet szembe, és, hogy mely harci direktívákat lesz célszerű használnia. Ahogy közeledett, az épület egyre nagyobbá és nagyobbá vált. Ő pedig eltörpült előtte – ahogyan egy gyenge és védtelen ember tette volna ezt hasonló esetben. A gép fejébe integrált radarszisztémák folyamatosan dolgoztak. Cirka hét, méternyire lehetett a gyorsétterem bejárati ajtajától, amikor a letapogató hullámai tudatták vele, hogy a közvetlen környezetében még egy emberi alak tűnt fel. Az újonnan érkezett most haladt át azon a ponton, ahonnan ő először pillantotta meg a parancsnoki állást. A radarrendszer – technikai mivoltából adódóan – alkalmatlan volt arra, hogy vizuális képet alkosson a felbukkant emberről. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, Harden Sparrownak hátra kellett volna fordulnia, és a fotoreceptoraival is szemügyre kellett volna vennie a jövevényt. A központi vezérlő ezt nem tartotta szükségesnek – ezért az esemény nem történt meg. A gép úgy kalkulálta, hogy az alkalmatlan helyen és alkalmatlan pillanatban felbukkant gerilla nem tudja majd befolyásolni az elkövetkezendő eseményeket. A kiborg tévedett. A Cheyenne-hegységben rejtőző Skynet többször konstatálta már, hogy azzal, hogy a katonáit embermintára alkotta, felruházta őket azzal a képességgel is, hogy tipikus emberi-kudarcokat valljanak. A T-800-as Alfa is egy ilyen „emberi” hibát követett el. Végső soron azt rontotta el, hogy akkor és ott nem fordult hátra. Amikor a parancsnoki állást megpillantotta, az amerikai tizedes szinte fizikai megkönnyebbülést érzett. Az épület ép volt és sértetlen – mindezen jelzőket természetesen a XXI. századi felszín mércerendszere szerint értve. A környéken nem dúltak harcok, nem hevertek temetetlen halottak – éppen ellenkezőleg. Egy bekötött fejű katona például éppen akkor sétált békésen az étterem épülete felé. Harris egyáltalán nem találta ismerősnek az alakot. Az alatt az időszak alatt, amit az Alfa társaságában töltött, a tizedes a gép egy teljesen más arcát ismerte meg. Egy embert ismert meg; egy behízelgő modorú, meghunyászkodó, alázatos alakot. Attól függetlenül, hogy most már tudta Sparrow-ról, hogy gép, a tudata mélyén képtelen volt másként gondolni rá, mint egy „rossz fiúra”. És ez a kifejezés valahol még mindig embert sejtetett. S az az alak, aki a parancsnoki állás felé lépkedett, már nem ugyanaz a Harden Sparrow volt. A külseje is változott valamennyit; de a belsője – és ez volt a lényeg – már teljesen más volt. Az Alfa álcázási egységei más aktuális jellemet irányoztak neki elő. És ez a jellemváltozás – az „új ember” mivolta – meglátszott a tartásán, a járásán, az önkéntelen gesztusain is. Harris tizedes nem ismerte fel Harden Sparrow-t. Nem kezdett el kiabálni; nem lőtt rá; nem eredt futásnak, hogy beérje. Mindezek helyett egy pillanatra megállt, szerelvényigazítást tartott magán; aztán ő is sétálni kezdett a gyorsétterem bejárata felé. Sparrow belépett az ajtón, majd némi habozás után megindult előre a homokzsákokból kialakított, kettős kanyarulata folyosó. Egyelőre senkit nem látott.
Hallani viszont hallott. Az audio-egységei maximális hatásfokkal üzemeltek. A kiszűrődő zajok, és a beszélgetések foszlányai valós idejű hanggörbékként jelentek meg a központi vezérlő megjelenítőjén. Az emberek által kimondott szavak egy pillanatra írott formában is feltűntek előtte. ISMERETLEN FÉRFIHANG Nr.1.: AZT MONDJÁK, EZ A PROGRAMOZÓ-GYEREK A LEGJOBB. ISMERETLEN FÉRFIHANG Nr.2.: NA, JA. GONDOLOM, NEM VÉLETLENÜL SZOLGÁL CONNOR ALATT. ISMERETLEN FÉRFIHANG Nr.1.: MINDETTŐL FÜGGETLENÜL ELÉG TENYÉRBEMÁSZÓ POFÁJA VAN. ISMERETLEN FÉRFIHANG Nr.2.: – NEVET MEGJEGYZÉS: A HELYISÉGBEN VÉLHETŐLEG TÖBB, MINT KÉT EGYED TARTÓZKODIK. A HUMÁNOKIG HÁTRALÉVŐ TÁVOLSÁG: CCA. 35 MÉTER. A Terminátor elemző egységei pokoli sebességgel dolgoztak. A beszélgetés tartalmából megállapították, hogy odabent egy programozóegyednek kell tartózkodnia. A kiszűrődő zajok arra engedtek következtetni, hogy a közelben egy nagy hatásfokú parabolaadó üzemel. A két tényt egybevetette egy korábbi személyes tapasztalatával – azzal, hogy a kiborgok szatellites kommunikációrendszere folyamatos zavarás alatt áll –, és levonta belőlük a kézenfekvő végkövetkeztetést. Mindezek után a következő lépése az volt, hogy az ismeretlen programozó-egyedet ideiglenesen a legmagasabb prioritású célpont kitüntető címével ruházta fel. A bakancsai csendesen kopogtak a betonpadlón; ütemesen csökkentették a még hátra lévő harmincöt métert. Tudta, hogy a rendelkezésére áll még jó néhány másodperc, amire a humánok észlelik a jövetelét. S ezt az időt – természetesen – ki is használta. Első lépésként kibiztosította a baljában tartott, rongykötéssel álcázott, hangtompítós Parabellumot. Az ajtókeret üres négyszögén át belépett az épületbe, és szórakozottan rábámult a szemközt halmozódó homokzsákokra. Az ismerős, otthonos látvány a biztonság érzetét keltette benne. Megmozgatta a fáradságtól eltompult izmait, és ösztönszerűen lazított egy keveset. A levegőben halk, távolodó lépések zajai kopogtak, Harris sejtette, hogy az imént látott katona igyekszik valahol előtte… egyenesen befelé a parancsnoki állásra. A tizedes arcán furcsa fintor futott végig. Gyanakodva bámult tovább a homokzsákokra. Mi a fene ütött belém? A durva posztóanyag hívogatóan incselkedett a fáradt elméjével. Arról mesélt neki, milyen jó is volna végigheveredni a zsákok tetején és aludni egyet. Itt valami bűzlik… Maga sem tudta eldönteni, miért kapta el ismét a gyanakvás. Ugyanaz az érzés, amely akkor szegődött mellé makacsul, amikor az Aprónép Csoport egyik tagjaként egy idegennel találkozott össze a Halálzónában. Itt vagy, Sparrow? Ordította el magát, de csak gondolatban. És a legnagyobb meglepetésére válasz érkezett a kérdésre. Az ösztönei adták a feleletet. Ugyanolyan hangosan ordítottak vissza, ahogyan az imént ő maga tette. Harden Sparrow itt van. Egészen közel. Tudta, hogy ez igaz. Ugyanolyan jól tudta, mint amikor a romok között bujkálva meghallotta azt a bizonyos két lövést, amely a feketeruhásokkal végzett. Azonnal futásnak eredt. Menet közben leakasztotta az oldaláról az M-79-es gránátvetőjét, szétnyitotta a fegyvert, és muníciót lökött a töltényűrbe. Amikor a T-800-as Alfa a kiszolgálóhelyiségbe lépett, a beszélgető katonák közül kettő már talpon volt. A kezeik a fegyvereik markolata körül babrált; nem azért, mintha támadásra számítottak volna – egyszerűen csak megszokásból. – Hello, fiúk! – szólalt meg Sparrow. – Üzenetet hoztam a fejeseknek. Négy katona volt odabent. Három közülük Hardenre figyelt; egy pedig az emberi nem egyik legalapvetőbb szükségletének kielégítésével kötötte le magát: evett. A két álló tekintete szinte egyszerre siklott a Terminátor csuklóján fityegő színszalagra. Csak egy pillanatig időztek ott, s amikor ismét elrebbentek onnan, a gerillák harckészültsége már a nullával volt egyenlő.
– Milyen üzenetet? – szólalt meg az egyikük. – Nos, az az igazság, hogy… – Miközben beszélt, a kiborg észlelete, hogy a háta mögött húzódó folyosón futó léptek dobogása ver visszhangot. Az emberek ezt még nem érzékelhették; a hallásrendszerük túl kis hatásfokú volt ehhez. –…hogy a srácok odakint nem szeretnék, ha az üzenet valahol elkallódna. Ezért is küldtek engem… A gerillák zavarodottan néztek rá. – Mi a francról beszélsz, haver? A T-800-as Alfa elemző egységei gondolatban vállat vontak; majd kikoptak a gép elsődleges memóriájából, és átadták a helyüket a harci rutinoknak. Harden Sparrow bal keze óvatosan megmozdult a kötés alatt. A Parabellum csöve a másodperc tört része alatt állt rá a célra. A hangtompító ismét jó szolgálatot tett. Az első két humán úgy kapta meg a halálos lövést, hogy a társaik még csak fel sem foghatták, mi történt velük. A gerillák az egyik pillanatban még álltak és beszéltek, aztán – minden átmenet nélkül – egyszerre nem volt fejük többé. Emberi testek darabkái csapódtak szét a levegőben; alaposan bemocskoltak mindent a környezetükben. Vörös foltok jelentek meg a középen terpeszkedő parabolaantenna tányérján; a homokzsák-falakon; magán a T-800-ason, és a még élő két katonán. Az étkező gerilla döbbenten bámulta a kezeire és a bennük tartott ételre került vért, aztán azt érezte, mintha valaki nagyon-nagyon erősen a torkára ütne… Ültében lassan dőlni kezdett oldalra, s amire a feje a padlóhoz ütődött, a tudata összehangolt működése is megszűnt. Az utolsó halálra ítéltnek már megadatott az, hogy nagyjából felfogja, mi történik körülötte. (Ez és semmi más). Felrémlett benne, hogy riadót kellene kiáltania, de amire hozzáfoghatott volna, hogy a szándékát kivitelezze, már csak arra maradt ideje, hogy tovább rontsa a XXI. századi humán átlagéletkor statisztikáit. A földre bukó testek zaja elhanyagolható volt. A Terminátor kihúzta a balját a kötésből, és irigylésre méltó hidegvérrel újratárazta a Parabellumát. Átlépett a holttestek fölött. Menet közben, valahol, félúton, teljesen kikapcsolta az álcázási rendszerét. Tudta, hogy többé nem lesz rá szüksége. Azt is tudta, hogy hamarosan el fog pusztulni. A hideg realitással működő elemzői kikalkulálták, hogy annak az esélye, hogy túlélje az előtte álló akciót, elhanyagolható. Mindez távolról sem jelentette azt, hogy a hadműveletet nem nyerheti meg. A kettősség feloldása egyszerű volt: ha sikerül likvidálnia az emberi vezérkart, mielőtt deaktiválják… nyert. Két lépésre állt a tulajdonképpeni parancsnoki állásba vezető ajtó előtt. A háta mögött a futó léptek zaja most már egy humán fül számára is érzékelhető lett volna. Harden Sparrow még mindig nem foglalkozott, a közeledővel. Az ismeretlen nyílván felkészületlenül fog belerohanni a számára ismeretlen szituációba. És a kettejük reakcióideje közül – efelől fikarcnyi kételyei sem voltak – az övé lesz a jobb. Az Akira mellett álló Hasspart idegesen nyújtózkodott egyet, majd a zsebébe kotort, s egy koffeintablettát halászott elő onnan. A szájába dobta a holmit, és rágni kezdte? – Mikor futott be az utolsó jelentés az északi megfigyelőktől? A japán lány az órájára pillantott. – Három perce. Már itt kellene lennie az újabbnak – adta meg a választ a lány. – Kívánja, uram, hogy utánanézzek? – Maga csak pihenjen, őrmester – mosolyodott el a férfi. – Majd én megnézem. Hasspart megfordult és a kijárat felé lépdelt. Akira hálásan és szeretettel nézett utána. Mélységesen tisztelte a parancsnokát – nemcsak a rangját, de a benne lakozó embert is. Látta, ahogy a tiszt eléri az ajtónyílást. Látta, ahogy ott megtorpan, és észlelte azt is, hogy a keret túloldalán egy másik emberi alak bukkan fel. A dörrenést nem hallotta. Egyrészt a hallása még mindig nem volt tökéletes, másrészt a hangtompító nem ütött zajt. Az APDS lövedék ezúttal nem a fejbe csapódott be. A célzás a mellkasra – a szívre – irányult. A közvetlen közelről kilőtt golyó játszi könnyedséggel hatolt át a testet védő mellényen. A túloldalt már nem jött ki. Hasspart megtántorodott. Nem sikoltott fel, nem kiáltott – a lelke mélyéig beléivódott
fegyelem megakadályozta ebben. Felfogta azt, hogy megsebesült, de az agya elzárkózott az elől, hogy a küszöbön álló halála tényét tudomásul vegye. Az élete utolsó másodperceit arra használta fel, hogy bosszankodjon… amiért elvesztette azt a lehetőséget, hogy az ütközet még hátralévő szakaszaiban tehessen valamit az embereiért. A srégen a háta mögött álló japán lány kővé dermedten nézte, ahogy az Árnyék Bázis parancsnokának teste zuhanni kezd a koszos betonpadló felé. Látta, ahogy a végtagok összegabalyodnak, s kivesz belőlük az a méltóság, ami minden élő embert jellemez. Az elvágódó tetem mögött új kép tárult fel. Egy keretbe – az ajtónyílásba – foglalt férfi képe; az egyik kezében egy pisztollyal, a másikban egy kézigránáttal. Mivel az álcázási rendszerei már nem működtek, Sparrow arca nem tükrözött semmiféle érzelmet. A szokásos ráncok hiányoztak róla, a tekintete nem tükrözött semmit. Akira elméjében hitetlenkedve, ezer kérdőjellel megspékelve villant fel az archoz kapcsolódó név. Harden. A következő másodperc a lány számára egy évezreddé lassult le. Egy tehetetlen, kőszoborként töltött évezreddé, amelyben nem élt, csak öregedett. A pisztoly csöve immáron őrá irányult. A lánynak az eszébe jutott, hogy golyóálló mellény van rajta, majd egy pillanatra rá az is, hogy Hassparton is az volt. Tudta azt, hogy a háta mögött senki nem vette még észre, mi történik. Meg kellene mozdulnia. A lány tudata áttöri a köré borult üvegfalat. A kőszobor-évezrede – a reakcióideje – véget ér. A világ kezd visszatérni a normális sebességéhez. Akira megmozdul. Ugyanabban a pillanatban a fegyver is eldörren. Valami ütésfélét érez a gyomra tájékában. Megtántorodik, és végigvágódik a padlón. Esés közben látja, ahogy a Terminátor – anélkül, hogy figyelmet szentelne rá – hüvelykujjai kihúzza a biztosítószeget a tojásgránátból. A másik kezében tartott pisztoly csöve közben folyamatosan kíséri az ő zuhanásának pályáját. Vér, tódul a torkába. Még él. Az ösztönei azt súgják neki, hogy ezt a sebesülését túl is élheti. De a kiborg pillanatokon belül újra lőni fog. Egy újabb emberi alak tűnik fel az ajtókeretben, Harden Sparrow háta mögött. Egy M-79es gránátvetőt tart a kezében, a csípője magasságában. Újból eldörren a Parabellum. A lány nem érez ütést. A lövedék vagy nem talált… vagy már csak ő nem érzi. Sötétség kezd ráborulni. Mielőtt végképp és talán végleg magába szippantaná, még két dolgot lát. Az első az, hogy a Terminátor egy vérforralóan könnyed mozdulattal a helyiség közepébe dobja a DM-51-es gránátot. A második az, hogy a később felbukkant emberi alak elsüti a gránátvetőt. Harris – a későbbiekben emiatt soha nem tudott megbocsátani magának – kapkodva és idegesen cselekedett. És rosszul célzott. Pedig jól akart dolgozni, pokolian jól. A hát közepébe lőtt, hogy miszlikre zúzhassa a géptestben lapuló számítástechnikát. De akkor és ott minden cserben hagyta. Ilyen távolságból elhibázni a Terminátort egyszerűen képtelenség volt. A töltet az eredeti szándékának megfelelően érte el a gépet; azon a helyen, ahol tervezte. De ferdén. Túlságosan ferdén. A hengeres alakú lövedék felszakította a szintetikus borítást, aztán találkozott a titánium alvázzal… És megpattant rajta. Gellert kapott, mint ahogyan a pisztolygolyók szoktak. Megcsúszott, pályát változtatott, és elpattant felfelé és oldalra. A töltet egy homokzsákba fúródva állapodott meg, és ott is robbant fel. Azon kívül, hogy földet prüszkölt a levegőbe, senkiben nem tett kárt. Őt éppúgy békén hagyta, mint a T-800-as Alfát. A parancsnoki helyiség legkülönbözőbb dolgokkal foglalatoskodó tagjai hallották a zajt, amit Hasspart elvágódó teste ütött, de ekkor egyszerűen még nem figyeltek fel rá. Amikor – egy fél pillanat múltán – a nesz megismétlődött, (ezúttal Akira okozta), már hátrafordították a fejüket. Zavaros, nehezen értelmezhető képet láttak. Két emberük a földön hevert, egy harmadik az ajtóban állt… s mintha még mögötte is tartózkodott volna még valaki. A következő zörej már mindenki számára világos volt – egyértelmű beszéd: valaki
elsütött egy M-79-est. A támaszponton harc ütött ki. Ezt igazolandó, egy másodperc múlva felrobbant földre dobott, DM-51-es gránát. Max Winn a PC-dekk klaviatúráját püfölte, teljesen belefeledkezett a munkájába. Egyszerre valami hatalmas dörrenés hangzott fel mögüle, s valami szélroham feszült a hátának. A lökéshullám megemelte, s a székével együtt meglódította előre. Elsodorta az előtte álló asztalt, leborított róla mindent. Földhöz vágta a konzolcowboy; le az összetört számítógépe mellé. A testéből fürge patakokban kezdett folydogálni a vér, de a programozónak a repeszek okozta égető fájdalmat már nem kellett elviselnie. Beütötte a fejét, és elvesztette az eszméletét. Amikor a fegyverdörrenést meghallotta, Billy Gutwill ösztönszerűen mozdult, hogy Connor elé vesse magát. Körülbelül egy méterre lehetett az élő legendától, amikor felrobbant a gránát. Mind a ketten hátratántorodtak, és végigvágódtak a földön. Mind John, mind a fegyvermester az öntudatánál maradt. Nagyjából egyszerre kezdtek szédelegve felülni; Connor reagálása annyival volt gyorsabb, hogy ő már egy csőre töltött M-16-ost markolt. Az amerikai tizedes védve volt a repeszhatások elől. Az előtte magasodó T-800-as teste kínálta ezt a rögtönzött fedezéket. Harris egy meglepően egyszerű dolgot cselekedett. Leakasztotta a derékszíjáról a tojásgránátfüzérét; az elsőnek a kezébe akadóból kirántotta a biztosítószeget; majd lehajolt, és az összes töltetet szó szerint a Terminátor lábai elé helyezte. Aztán az M-79essel a kezében hátrálni kezdett. Amikor látta, hogy a gép nem fordul utána, megpördült, futásnak eredt, és bevetette magát a homokzsákok mögé. Harden Sparrow-nak eredetileg szándékában állt, hogy megölje a háta mögött tartózkodó, komoly veszélyforrásnak minősített humánt. Kevés dolog akadt a világon, ami eltéríthette ebbéli szándékától; ám ezek közül egy mégis bekövetkezett. A vizuális rendszerek igen magas hatásfokon dolgoztak. Gyakorlatilag a teljes helyiséget befogták – így a nagyjából középen, egyszerre feltápászkodó két alakot is. A fotoreceptorok szolgáltatta kép egy pillanatra kimerevedett. Térháló jelent meg rajta, majd ennek az egyik kockája kinagyítódott. A képen egy villámgyors, digitális korrekció futott végig, hogy a beszkennelt arc vonásai a legapróbb részletekig tiszták legyenek. A T-800-as Alfa ismerte ezt az arcot. Tulajdonképpen minden egyes Terminátor ismerte; – nem volt olyan modell, amelynek hiányzott volna az adatbázisából. John Connor. Minden célpontok célpontja, a legmagasabb prioritású. A kiborgot most már nem érdekelte a háta mögött tevékenykedő gerilla. Connort akarta elkapni. Elengedte a Parabellum markolatát; hagyta a fegyvert a földre hullani. Szabaddá vált kezeivel az AK-47-es után nyúlt. Billy Gutwill felfogta, hogy Terminátorral állnak szemben. Nem értette, hogyan történhetett ez meg. Tudta, hogy a gép Connorra fog támadni. Ismét nekilendült, hogy az előző, félbemaradt mozdulatát kivitelezze. A vetődése közben ösztönösen érezte, hogy ezúttal – ki tudja hányadszor – ismét meg tudja majd tenni. Közben valami szomorúságfélét érzett. Ezúttal aligha fogja túlélni, hogy eleven pajzsként szolgál a „pap” előtt. John érzékelte, hogy valami sötét dolog lendül elé, és elfogja előle a szabad kilátást. Aztán hallotta, hogy a közelben felugat egy AK-47-es. A Kalasnyikovok tűzgyorsasága hatszáz lövés per perc volt. Harden Sparrow három másodperc leforgása alatt ürítette ki a teljes tárat arra a pontra, melyet a harci rutinjai célként határoztak meg a számára. Acélmagvas eső vert végig a texasi fegyvermester golyóálló mellényén – minden tizedmásodpercben egy lövedék. A becsapódó golyók ütőereje megdobták a nagydarab férfi testét. Billy Gutwill hátrarepült, nekicsapódott Johnnak és ledöntötte a lábáról. Az élő, és a még élő test összegabalyodva zuhant ismét a padlóra. A T-800-as Alfa ugyanezen másodpercek alatt a testébe integrált rádióadó segítségével
pontos helyzetjelentést küldött a Skynetnek. John Connor lokalizálásánál már csak egyvalami lehetett fontosabb: a likvidálása. Aztán a kiborg – mielőtt folytatta volna a vadászatot – letekintett a lábai elé. A tizedes által használt gránátok gyújtói szabvány késleltetése négy másodperc volt. Ez a lenézése pillanatában járt le. 23. Harden Sparrow befejezi pályafutását Los Angeles, a parancsnoki állásban, 2029. január 15., X+32. Harris birtokában brit gyártmányú, L2 A1-es gyalogsági kézigránátok voltak. A tizedes hat ilyet rakott le a földre. Igaz, hogy csak egyből húzta ki a biztosítószeget… de ez a töltet gyakorlatilag gyújtóként működött a többihez. A robbanás nem volt különösebben látványos. Egybemosódó dörrenés-sorozat hallatszott, és fekete, lőporos füst terjedt szét. A detonáció viszonylagos puritánságának egyszerű oka volt: a töltetek fölött magasodó T-800-as teste fogott fel mindent. A lökéshullámot, a lángokat, és persze a repeszeket. A kiborg elvágódott, és fémes csörömpöléssel elterült a padlón. Mind a két lábszára lángolt; a térdizületektől lefelé cafatokban lógott a szintetikus borítás. Véres-kékes titániumdarabkák villantak elő az emberi maradványok közül. Az elszenvedett sokkhatás következtében a központi vezérlő összehangolt működése néhány, végtelenül hosszú másodpercre megszűnt. A halálosztó ez ideig gyakorlatilag élettelenül hevert a talajon; nem mozgott, nem támadott, nem hozott döntéseket. Ugyanezen időszak alatt a helyiségben lévő humánok sem cselekedtek. A holtak és az eszméletlenek magától érthetően nem; a még élők pedig egyszerűen túlságosan kábultak voltak ahhoz, hogy bármit is csináljanak. Az egyedüli dolog, ami ténylegesen tett valamit, az a tűz volt. Haragosan pattogva kapott bele a környezetében heverő dolgokba. Meggyújtotta Hasspart parancsnok tetemét, és lángok futottak végig a T-800-as Alfa testén is. Tüzet fogott a haja, a szemöldökei; a ruhája, és az alatta rejtőző szintetikus borítása. A központi vezérlő visszanyerte a működőképességét. Harden Sparrow tekintete megrebbent. A szemmozgás gusztustalan eredményre vezetett: az álcázásul beültetett, a hőségtől meglágyult, szintetikus szemgolyói kipukkantak, és végigfolytak a zsugorodótorzuló arcbőrén. A koponyaüregekben felvillantak a vörös fotoreceptorok. A gép megmozdult. A szervomotorok búgó csikorgása töltötte be a helyiséget; a robbanástól deformálódott fém ínszalagok és ízületek sikoltva tiltakoztak a rendellenes működés miatt. A halálosztó nehéz, darabos mozgással emelkedett fel. Emberi szemmel nézve elképesztő, milyen állapotban volt. A szalmaszín haja lángolt; a fejéről nyúlós, tüzes cseppekben folyt le a szintetikus borítás, akárha viasz, vagy megolvadt gyanta volna. S e ragacsos metamorfózis helyén – mintha csak egy fényképfelvételt hívnának elő – egyre jobban átsejlett a fémszínű, örökké egyforma titániumkoponya. RENDSZERSTÁTUSZ: KRITIKUS. VÁRHATÓ RENDSZERÉLETTARTAM: CCA. 5 PERC. ELSŐDLEGES DIREKTÍVA: JOHN CONNOR LIKVIDÁLÁSA. Körbeforgatta a fejét, és megpróbált valamilyen fegyver után nézni. A robbanás alaposan szétszórt mindenféle tárgyat a környezetében. Oda lett az AK-ja – a fegyvermechanika elemei impresszionista rendetlenségben hevertek a tus körül –; a kézigránátjai; és minden felszerelési tárgya amit a ruháiban, vagy a derékszíjára akasztva tartott. Az egyedüli, üzemképesnek látszó használati tárgy – mely mintha valami csalóka hűséget érzett volna a gép irányába – az imént a földre ejtett Parabelluma volt. Harden Sparrow a hóna alá szorította a saját jobb kezét, hogy biztonsági okokból elfojtsa az ujjain táncoló lángokat; majd lehajolt, és felemelte a földről a pisztolyt.
Az eleven fáklyaként lángoló emberszerű alak ezek után megfordult, hogy John Connor után nézzen. Amint a gép a száznyolcvan fokos fordulatot befejezte, és ismét arrafelé nézett, ahol a prédáját utoljára lapulni látta, az audio-egységek egy M-16-os gépkarabély lövéseinek hangját észlelték. Egy másodperc alatt vagy tizenhat lövedék csapódott a titániumkoponya arclemezébe. A többségük le is pattant onnan, de néhány közülük eltalálta a fotoreceptorokat. A 67A32es páncélüveg lencsék összetörtek, a vörös látószervek semmivé váltak. A kiborg ideiglenesen megvakult. A központi vezérlő utasítást adott a törzsbe integrált, másodlagos vizuális rendszerek üzembe helyezésére; majd – amíg ez be nem következett – magasabb hatásfokra kapcsolta a fejébe integrált radarszisztémát. Ám az, aki az M-16-ost kezelte, nem ma kezdte a Terminátorok elleni harcot. Pontosan tudta, milyen folyamatok zajlódhatnak le a gépben – s esze ágában sem volt megmozdulni. A halott fegyvermester alól kikandikáló teste pedig nem okozott olyan radarvisszhangot, ami alapját a T-800-as központi vezérlője meg tudta volna különböztetni egy tetszőleges környezeti tárgytól. John Connor emberi mércék feletti hidegvérrel figyelte a tőle alig három, méternyire magasodó kiborgot. Látta, hogy az nagyon rossz állapotban lehet már – szó szerint percei lehetnek hátra. Csakhogy ezek alatt a percek alatt még könnyedén darált húst csinálhat, belőle – olyan istentelenül közel van. Ugyanebben az időintervallumban a homokzsákok takarásában rejtőző amerikai tizedes újra töltötte az M-79-es gránátvetőjét, és óvatosan megmozdult. Lehelet finoman és tökéletesen nesztelenül tett meg minden lépést. Elért a parancsnoki állásba vezető ajtókeretig, s ott a homokzsákoknak vetve a hátát, felkészült arra, hogy – szó szerint – beugorhasson a csatamezőre. John Connor halántékáról apró verítékcseppek gördültek alá. Látta, hogy a kiborg törzséből kiemelkedik két, csigacsápokra emlékeztető teleszkópos nyúlvány: a másodlagos képérzékelők. Tudta, hogy még nem mozdulhat meg, mert azzal előnyhöz juttatja a gépet; és azt is tudta, hogy pillanatokon belül meg kell mozdulnia, különben meghal. Az M-16-osa tárja üres volt. Amikor majd megmozdul, hogy megkíséreljen kitérni a Terminátor támadása elől, úgy kell vetődnie, hogy elérje a sárga bőrű gerillalány testétől néhány arasznyira heverő Einfield IW-t. Akkor talán lesz esélye. A T-800-as központi vezérlőjének megjelenítőjén az egyik pillanatban még zavaros csíkok futkostak keresztül; aztán a következőben megjelent rajta a helyiség fekete-fehér látképe. A másodlagos érzékelők üzembe álltak. S ezen a színtelen, rossz minőségű videofelvételre emlékeztető képen egyszerre egy emberi alak mozdult, s nagyon gyorsan oldalra vetette magát. A kiborg késlekedés nélkül lőtt. A Parabellum finomat rezdült a kezében. Az APDS golyó a másodperc tört részével később csapódott be oda, ahol az imént még a hajlékony emberi test tartózkodott… de nem talált el senkit. Connor tenyerei csattanva érték el az Einfield IW markolatát – a vetődő férfi valósággal a puska testéről vett új lendületet –; de amikor ismét odébb gördült, a fegyver is vele tartott. A következő pillanatban John már az Einfield optikai irányzékán át tanulmányozta a kiborg kinagyított testét, s kétszer, gyors egymásutánban aktiválta az elsütő billentyűt. A jobb oldali vizuális érzékelő ismét szilánkokra robbant… de a balt elkerülte a találat. Connor ezt a távcsövön át tisztán látta; s tudta, hogy ez a hibázása jelen esetben egyenértékű a halálos ítéletével. A T-800-as elveszítette ugyan a térlátását… de ez kevés ahhoz, hogy őt megmentse. Valaki más volt az, aki megmentette. Amikor a lövések zaját meghallotta, Harris ellökte magát a homokzsákoktól, és a fegyvere csövét előre szegezve befordult a hívogató ajtónyílásba. Látta, hogy a gép háttal áll neki. Felemelte az M-79-est, és ezúttal nagyon gondosan célzott. Befogta a lángoló T-800-ast; tudta, hogy ezúttal végleg és visszavonhatatlanul elkapta; de valahogy nem tudta ilyen egyszerűen meghúzni a ravaszt. – Harden! – tört ki az ajkai közül a kiáltás.
A T-800-as Alfa fordulni kezdett. A tizedes nyelve előbukkant a szájából, és körülnyalta a piszokkal borított, keserű ízű ajkait. Tökéletes higgadtsággal várta meg, hogy a gép befejezze a mozdulatot, és szemben álljon vele. És akkor meghúzta a ravaszt. A töltet kiröppent a csőből, és egyenesen a gép törzsébe fúródott. Harden Sparrow karjai a saját medencéjéhez kaptak, hogy megkíséreljék kiszakítani onnan a gránátot, mielőtt az felrobbanna. Nem volt elég gyors. A Terminátort két darabra szakította a felrobbanó, gránát. A felső teste a helyiség túlsó végénél, a homokzsákok felső sorainál vágódott a falhoz; majd csörömpölve aláhullott. VÉSZHELYZET! RENDSZERSTÁTUSZ: KIRITIKUS. A KAPCSOLAT AZ ALMODULOKKAL MEGSZAKADT. A HIBA OKA: FIZIKAI KÁROSODÁS. A SIKERES ÖNJAVÍTÁS ESÉLYE:… Az ötödik üzenet már ki sem íródott teljesen. Az első szavak után a kijelző értelmetlen, hexadecimális kódok halmazával telt meg. A központi vezérlő kétségbeesetten próbált koordinálható rendszerműködést elérni, de a kiadott parancsok sorban hibakóddal tértek vissza. Ezek némelyike magának a központi vezérlőnek az inkorrekt működéséről tettek jelentést. A két darabra szakadt testen koordinálatlan, groteszkül darabos mozgások futottak végig. A rángások hatására a kezében tartott Parabellum többször egymás után elsült; a lövedékek ártalmatlanul csapódtak a zsákok homokjaiba. Aztán a tár kiürült. A kiborg felső teste utoljára még megpróbált hasra fordulni. A csonka, semmiben sem folytatódó, nagynyomású vezetékek össze-vissza fröcskölték magukból a fekete hidraulikaolajat. A mozdulat nem sikerült; a torzó csikorogva zuhant vissza az előző pozíciójába. És úgy is maradt. Végleg. Connor gyanakodva figyelte az ajtón át belépő, számára ismeretlen alakot. Az idegen láthatólag rá sem hederített. Helyette odasétált a csonka gépesthez – a bakancsai fekete, olajos talplenyomatokat hagytak maguk után –; lehajolt, és közvetlen közelről szemügyre vette a fémdarabot. Egy darabig csak bámult rá. Aztán előrenyúlt, és a fegyvere csövével megbökte az itt-ott még mindig szelíden égő koponyát. Fém koccant fémhez; a beszorult fej szilárdan ült a helyén. S mintha csak ebben kielégülést, vagy megnyugvást talált volna, a katona felsóhajtott és felállt. Görnyedten fordult el a maradványoktól, és a még mindig mozdulatlan Connorra nézett. – Jól van, uram? John – mintegy véletlenül – feléje fordította az Einfield IW-t, és recsegő hangon szólalt meg. – Jelentsen, tizedes! Hogy került maga ide? „…elfogadom Sparrow ajánlatát. De vannak kikötéseim. Először is Harden haladéktalanul átadja nekünk a benzint és a teherautót. Másodszor: senki, ismétlem senki nem árulhatja el a belépőkódját, vagy a rádióazonosítóját Hardennek. Nem mondhattok el neki semmi olyan információt, ami a bázisaink, a csapataink, vagy bármilyen emberi tevékenység nyomára vezetne. Harmadszor: megbízom Harrist, hogy állandóan legyen az új barátunk mellett. Felhatalmazom rá, hogy ha Sparrow megpróbálná lerázni, vagy úgy ítéli, hogy Harden veszélyes információk birtokába jutott, haladéktalanul ölje meg. Világos volt, amit elmondtam?…” Akira szavai a Halálzónából úgy csengtek fel a tudatában, mintha a lány egy visszhangos kút – az idő – mélyéről beszélne. Ez volt a kiindulási pont – az óriási hiba, amit elkövettek –; és végső soron ez volt az a parancs, ami Harris idáig vezette, így került ide. Most viszont a végére ért valaminek. Elveszett a hajtóerő, ő pedig belezuhant a fásult fáradtságba. Csak állt ott, s bele tellett némi időbe, amire felfogta, hogy csak a
gondolataiban válaszolt a hozzá intézett kérdésre. Megköszörülte hát a torkát. – Utasításra cselekedtem. Az volt a feladatom, hogy ne veszítsem szem elől ezt az… embert. – És szem elől vesztette? – Egy időre. – Nos – Connor feltápászkodott, és leengedte a fegyvert –, még szerencse, hogy azért ideért. Ellépett Harris mellett és maga is szemügyre vette a maradványokat. – Ez egy Alfa volt… Ezek a szarok egyre képzettebbek! Amikor kijöttek az első 800-asok… bolhafingok voltak ezekhez képest. Megrázta a fejét, és ismét odébb lépett. A hátara fordította Billy Gutwill testét, és a texasi arcába bámult. Oldalról a nyakához illesztette a kezét, és egy darabig ott tartotta. – Mondja, tizedes… – szólalt meg aztán –…tudja, mit jelent az, hogy „coup de gracé”? – Coup de gracé? – visszhangozta Harris. – Kegyelemdöfés – ismételte meg angolul Connor. A szavai végén feldörrent a kezében tartott Einfield. Billy Gutwill homlokán egy vörös, szakadozott szélű lyuk jelent meg. – Aloha, öregfiú – suttogta csendesen a „pap”. – Aztán vigyázz magadra, odaát! Harris csendesen állt mellettük. – Nézze meg, hogy maradt-e még valaki életben! Aztán rohadt gyorsan kerítenünk kell egy rádiót! 24. A fegyvergyár alatt Los Angeles, Halálzóna, 2029. január 15. Amikor a huszadik század vége felé Los Angeles arculatát formálták, még senki sem gondolt olyan borzalmakra, melyet a jövő hozott el az emberiség számára. Égbe törő csodapaloták épültek, s minthogy a parkolóhely mindig hiánycikk egy túlzsúfolt városban, ezért minden épület alatt egy vagy többszintes parkolót létesítettek az élelmes üzletemberek. Hiszen igazán elvárható, hogy mind a tulajdonosok, mind az ügyfelek biztosan találjanak a gépkocsijuknak parkolóhelyet a céljuk közelében. Az Ítélet Napja figyelmeztetés nélkül érte az emberek milliárdjait. Az a kevés, akit Sarah Connor jó előre figyelmeztetni tudott, biztos helyen, Istenhez imádkozva várta a megjelölt időpontot. Akkor még hittek benne, hogy az Úr megkegyelmez. Sarah tudta, hogy nincs isten. Még csupán ezután fog öntudatra ébredni. Skynetnek fogja magát nevezni az alkotói akaratából, ám felibük kerekedik, a népének pedig fémszörnyeket választ, s nem embereket. A háború gyors volt és kíméletlen. Igaz, maradtak túlélők, s a civilizáció nem tűnt el a múlt feneketlen mocsarában, ám az embereknek egy új, feltörekvő néppel kellett megismerkednie: a Terminátorokkal és a többi kiborggal. A Skynet mindent megtett annak érdekében, hogy az utolsó embereket is elpusztítsa, ám azok John Connornak köszönhetően szembeszálltak elnyomóikkal. A gerillák ritkán merészkedtek a felszínre, s a hosszú évek tapasztalatai a vérükbe ivódtak. A mélység biztonságosabb, mint a felszín. Arról nem is beszélve, hogy a romok alatt még ma is számos értékes, de legfőképpen használható dolog rejtőzött. Fegyverek, gépek, járművek és hasonlók várták türelmesen az éjszakai sötétben, hogy egy szép napon valaki rájuk akadjon. A Skynet sokat tanult az emberektől. Nem csupán stratégiát, hanem azt is, honnan tehet szert újabb tartalékokra vagy éppen tudásra. S ha valamit a maga számára használhatatlannak, ám a gerilláknak hasznosnak ítélt, azt habozás nélkül megsemmisíttette. A három behatoló akadály nélkül jutott el az első lejáratig. Natalie O'Hara sikeresen kiiktatta a védelmi rendszert, így nem kellett tartaniuk kellemetlen meglepetésektől. Elméletileg. Snake és Greenheart eredendően gyanakvónak bizonyult, egyetlen folyosón sem haladtak úgy át, hogy gyorsan, ám lehetőség szerint alaposan ne vizsgálták volna
meg a biztonságosságát. O'Hara szívesen elidőzött volna a rendszer alaposabb átvizsgálásával, ám a társai elsősorban biztonságban akarták tudni magukat, illetve minél jelentősebb csapást mérni a Skynetre. Az Árnyék Bázisért cserébe. Ha sikerült volna értesíteniük az Aprónép csoportot, akkor minden másként alakul. Ám egyikük sem táplált illúziót magában. Ha a gyermekeknek álcázott Terminátor bejutott a Bázisra, akkor érzékeny csapás érte a gerillákat. Még ha sikerült is deaktiválni, a Skynet bizonyára értesült a pontos koordinátákról, s megtette a szükséges lépéseket. Snake pillantotta meg elsőként a padlóban kirajzolódó vékony vonalat. Óvatosan körberajzolta az ujjával, majd a perem alá nyúlva felfeszítette a lejáratot takaró fémlapot. Waldon és O'Hara néma döbbenettel nézték az indonéz nőt. Eddig is tudták, hogy hihetetlen erő és kitartás szorult bele, ám a fémlap barátok között is nyomhatott majd harmincöt kilogrammot. Megmozdítani sem lett volna könnyű, nemhogy felemelni. – Meddig akartok még ott ácsorogni? – sziszegte Snake, majd választ sem várva eltűnt a sötét nyílásban. Waldon intett a társnőjének, hogy másszon előre, miközben ő fegyverre biztosította a terepet. Igaz, egyetlen jel sem utalt arra, hogy kiborg lapulna a közelben, ám aki a harctéren élte le az életét, az egy pillanatra sem lazíthat. A járat szűk volt, egykor régen talán kábelek futhattak benne, ám a Skynet nyilván egy kicsit átalakította az épületet, mielőtt a fegyvergyárat ideköltöztette. Csak a zseblámpák vetette fény világította meg a folyosót, mely az első szakaszon annyira alacsonynak bizonyult, hogy mélyen meggörnyedve kellett haladniuk benne. Waldon átkozódva gondolt arra a baromra, aki kitalálta az ilyen és ehhez hasonló járatokat, mivel túlságosan kevés volt benne a hely ahhoz, hogy amennyiben rájuk támadnak, eséllyel védekezzenek. Arról nem is beszélve, hogy rohadtul kényelmetlen volt benne a séta. – Le a fejekkel! – sziszegte hátra Snake. Natalie felfelé irányította a lámpája sugarát. Csipkézett szélű acélhornyok hajoltak ki a mennyezetből. Örök mementóul egy régi összecsapásnak. A fém már rozsdásodott, s amikor Natalie jobban körbenézett, elégedetten tapasztalta, hogy mindent vastag por borít. Ez arra utalt, hogy évek óta nem használta senki ezt a járatot. Így jelentősen lecsökkent annak az esélye, hogy Terminátorok várnak rájuk a folyosó végén. Egy Ezüsthernyó ilyen szűk helyen egyet jelentett a gyors, szörnyű halállal. Snake lassabban haladt az átlagosnál. Minden, lépésre gondosan ügyelt, s közben még a társai biztonságáról is gondoskodnia kellett. A folyosó nem nyújtott volna fedezéket egy vaktában belőtt golyó ellen, valamelyiküket bizonyára eltalálja. Váratlanul a járat kiszélesedett, és hamarosan egy vasráccsal lezárt, kerek nyílás előtt toporogtak mindhárman. Snake intett a többieknek, hogy egyelőre kapcsolják le a lámpáikat, majd ő is hasonlóképpen cselekedett. A vasrácson túlról alig érezhető légmozgás érkezett, ám fényt nem láttak, akárhogy erőltették a szemüket. – Mi lehet odaát? – suttogta Natalie. Waldon megvonta a vállát. – Talán raktár – válaszolta. – Bemegyünk?– kérdezte tanácstalanul Natalie O'Hara. Snake bólintott. – Itt nem maradhatunk – szögezte le határozottan. – Akármi vár ránk a túloldalon, nem lehet sokkal rosszabb, mint ami felettünk terpeszkedik. Ne áltassuk magunkat, a fegyvergyár elleni támadásunkról a Skynet már bizonyára tud. S bár az erői nagy részét az Árnyék Bázis felszámolására összpontosította, biztosak lehetünk benne, hogy akad némi tartaléka. Nem lepne meg, ha a felszínen már Terminátorok kutatnák a nyomainkat, s odakint HK-k lesnék a felbukkanásunkat. Ha élve akarunk kijutni innen, akkor minél előbb fel kell robbantanunk ezt a kibaszott helyet, s akkor a zűrzavarban talán megléphetünk. Talán. – Arról nem is beszélve – tette hozzá Waldon mélyet sóhajtva –, hogy ennyivel igazán tartozunk a bajtársainkért. Nem kellett hozzátennie, kikre gondol. Majd tucatnyian indultak el a Halálzónába, s akkor
még nem sejtették, hogy a küldetésük ilyen messzire vezet. Mára csupán hárman maradtak, s hogy kik élték túl az Aprónép csoportból a gyermekeknek álcázott Terminátorokkal való találkozást. Azokról a társakról nem is beszélve, akik a Skynet inváziójának estek eddig áldozatul. – Tartsd a lámpát! – sziszegte Snake a programozó leánynak, majd nekilátott, hogy leszerelje a vasrácsot. Elrozsdásodott csavarokkal kellett megküszködnie, s ahol az erő és az ügyesség csődöt mondott, ott egy körömhegynyi plasztik segített. Két apró robbanásra volt csupán szükség, melyek hangja nem volt erősebb egy köhögésnél, s a vasrács elvált a faltól. Waldon Greenheart segített Snake-nek leemelni a nehéz fémalkotmányt, majd mindhárman átbújtak a feltáruló sötét nyíláson. A sűrű szövésű vasrács eltávolítása után a légmozgást már erősebben érezték, bár az irányát még képtelenek voltak meghatározni. Három zseblámpa sugara kezdte pásztázni a terepet, csaknem egy időben. Azt gyorsan megállapították, hogy valamiféle föld alatti raktárba kerültek. – Egykoron valószínűleg egy több szintes parkolóház lehetett, mert a falak mellett még mindig akadt néhány rozsdásodó gépkocsi, ám egyik sem tűnt különösebben használhatónak. Snake kérdezés nélkül lefelé indult. Valami belső ösztön vitte a lábait, melyre nem tudott magyarázatot adni. A harcban sokszor támaszkodott a megérzéseire, s az a tény, hogy még mindig életben van, azt jelentette, érdemes. Hamarosan jókora halmokba gyűjtött tárgyakat pillantottak meg. Jó tizenöt méterre járhattak már a föld alatt, s a légmozgás teljesen elült. Kiürült vagy félig teli hordók sorjáztak az egyik fal mellett, míg kicsivel arrébb rozsdásodó fegyverek garmadája hevert a földön. Hogy mikor és ki hozta ide ezeket, utólag már lehetetlennek tűnt kideríteni. Mindent vastag por borított, így valószínűnek tűnt, hogy egykoron gerillák használhatták bázisként a mélygarázst. Amikor a Skynet idetelepítette a fegyvergyárat, talán csak néhány Ezüsthernyót küldött le a szűk járatokba, hogy azok végezzenek az esetlegesen meglapult emberekkel. S minthogy ezek a kiborgok csupán az élőlények felkutatására és megsemmisítésére voltak beprogramozva, de az értékes leletek jelzésére nem, így a Skynet talán mindmáig nem tud arról, mi lapul az épület alatt. Snake a hordókhoz lépett. – Olaj – jelentette ki kisvártatva. – Itt pedig benzin van – válaszolt Natalie, miközben a zseblámpájával egy távolabbi halomra mutatott. Legalább két tucatnyi, lezsírozott hordó sorakozott a falak mentén. – Egy kis plasztikkal megadjuk a kezdő löketet, akkor megoldódik a problémánk! – vonta le a következtetést Greenheart. – Ha valahogy feljebb tudnánk juttatni ezeket a hordókat, akkor az explózió az egész épületet romba dönthetné. – Nem lesz könnyű! – morfondírozott O'Hara. Snake megrázta a fejét. – Egy teljes napba kerülne, mire felgurítanánk – jelentette ki elgondolkozva. – Nem, ezeket a hordókat itt kell felrobbantanunk. A fegyvergyár elpusztításához azonban inkább komolyabb robbanószerekre lenne szükségünk. Például sokat megadnék néhány maroknyi olyan energiacelláért, ami annak a szétlőtt T-400-asnak a fegyverében volt. Abban van annyi erőt, hogy alapjaiban rázza meg az épületet! Waldon bólintott, és folytatta az útját lefelé. Tompa moraj szűrődött át a csendes, s csakhamar ismét monoton zakatolás és gépzaj hallatszott. – Valahol felettünk lehet az egyik összeszerelő üzem – állapította meg Natalie kissé feleslegesen. A társai még szót sem vesztegettek rá, egyszerűen elfogadták. O'Hara elgondolkozva nézte a csöveket, miközben megpróbálta összevetni a kusza szövevényt a rendszer sematikus rajzán ábrázoltakkal. A műanyagborító csöveket nem jelölték színek, így meglehetősen nehéz volt egymástól elkülöníteni a szellőztető- és az energiavezetékeket. O'Hara a tápvezetékeket tartalmazó csöveket kereste. Ha hidegre akarják tenni a fegyvergyárat, akkor mindennemű energiától el kell vágniuk az épületet. Márpedig biztos volt benne, hogy az energia alulról csatlakozik a rendszerre – a tervrajzon minden külső becsatlakozás a föld alatt érkezett –, arról nem is beszélve, hogy az energiavezetéket
követve az aggregátorokig és a tartalék áramfejlesztőkig is eljuthattak. A tekintete tétován vándorolt jobbra-balra, majd megállapodott egy jellegzetes, Tformájú elosztófejen. Igen, ez lesz az! – Segíthetnétek egy kicsit! – szólt Natalie a lassan távolodó társai után. – Ha hidegre akarjuk tenni a Skynet egyik kedvenc játékszerét, akkor az energiaellátás szüneteltetéséről is gondoskodnunk kell! Ez a hely tökéletesen megfelel erre a célra. Snake egy pillanatra értetlenkedve nézett a társnőjére, ám az arca hamarosan halovány mosolyra húzódott. Akárcsak Greenheart, ő is gyorsan megértette a tervben rejlő zseniális egyszerűséget. Innentől kezdve csupán percek kérdése volt a detonátorok elhelyezése. Waldon az utolsó rádióadót is belenyomta a puha, szürkés színű masszába, majd egy könnyű mozdulattal aktív állapotba kapcsolta. A rádióadók a biztonság kedvéért egy időzítővel is rendelkeztek, amennyiben a robbanást eredményező rádió-jelsorozat nem érkezik meg negyven percen belül, az explózió automatikusan bekövetkezik. Biztos, ami biztos alapon. Elvégre, ki tudja, élnek-e még akkor?! A detonátorok felhelyezése után folytatták az útjukat lefelé. Úgy tűnt, hamarosan elérik a legalsó szintet, s ha itt sem találják meg a fegyverraktárát, akkor kénytelenek lesznek jelenlegi felszerelésükre hagyatkozva bemerészkedni az összeszerelő csarnokba. Ez a lehetőség egyikük számára sem tűnt valami bíztatónak. Minél több időt töltöttek idelent, annál inkább a meggyőződésükké vált, hogy ez a hely sohasem volt a gerillák búvóhelye. Igaz, tökéletes emberi bázisnak tűnt, s a felhalmozott készletek is erre engedtek következtetni, ám sehol sem találtak csontvázakat, sem harcra utaló nyomokat. Márpedig aligha hihető el, hogy az emberek harc nélkül visszavonultak volna erről a remekül védhető helyről, amikor a Skynet eldöntötte, fegyvergyárat rendez be az épületben. Miféle tervet szolgált vagy szolgál majd ez a terület? Bár egyikük sem foglalta össze, mindhárman ugyanazon rágódtak. Miért? A kérdés egy pillanatra sem hagyta nyugodni őket. Számtalan lehetséges választ kreáltak másodpercek alatt, ám egyik sem tűnt igazán valószínűnek. Ha több idejük van, s nincsenek ilyen mélyen az ellenséges területen, akkor bizonyára nem mennek el szó nélkül a probléma mellett, ám pillanatnyilag sokkal fontosabb dolguk akadt. Felrobbantani a fegyvergyárat. S ha sikerül, túlélni az akciót. Nem meghalni érkeztek a Halálzónába. Ugyan a feladatukat már teljesítették, ám a játszmának még korántsem volt vége. A szektor pillanatnyilag nem hemzseg a gépektől, így reális esélyük juthat a kijutásra, mielőtt a Skynet visszarendeli a főerőit. Egy-két Terminátor nem lehet akadály! Snake megállt a hátsó traktust elválasztó falnál, és töprengve forgolódni kezdett. Az ösztönei idáig vezették, ám itt elveszítette a nyomot. Vajon mi hozott le idáig, töprengett a nő. – Valami gond van? – lépett mellé O'Hara. Az indonéz nő megvonta a vállát. – Azt hittem – ismerte be kényszeredett mosollyal –, hogy találunk valami használhatót idelent, aminek a segítségével eltörölhetjük a föld színéről ezt a fegyvergyárat. Natalie O'Hara közömbösen bólintott, ám Greenheart több figyelmet szentelt az indonéz nő kijelentésének. Éppen eleget harcolt az oldalán, hogy tudja, Snake megérzései sokszor segítették őket a túlélés vagy a győzelem felé. Az indonéz nő igazi túlélő-típus volt, a veteránok veteránja. Habozás nélkül nekilátott, hogy minél nagyobb területet átfésüljön. Natalie kevesebb meggyőződéssel, de segített a társának, s csakhamar Snake is bekapcsolódott a keresésbe. Hosszú percek teltek el. Értékes másodpercek. Egy keskeny repedés segítette végül tovább őket. Waldon éles szemét dicsérte, hogy a zseblámpa fényében észrevette a hajszálereket a falban, és egy erőteljes rúgással mindjárt próbára is tette azt. Tompa puffanás hallatszott, majd éles kiáltás. Greenheart a lábát tapogatta sziszegve, ám a célját – közvetve ugyan – elérte. A vakolat jó néhány helyen lehullott, és így láthatóvá vált egy néhai fémajtó csaknem
átrozsdásodott maradványa. Snake elismerően csettintett a nyelvével, majd a Westinghouse végével először egy kisebb lyukat ütött az ajtón, majd ügyesen kitágította azt. Natalie kíváncsian világított be a zseblámpájával, és a fénysugár pár másodperccel később egy jókora fémtesten állapodott meg. Egy M1 Abrams típusú tankon. 25. Alternatívák nélkül Los Angeles, a felszínen, 2029. január 15., X+33. Max Winn eszméletlen volt, de élt. Amikor lerángatták róla a golyóálló mellényét, látszott, hogy alaposan helybenhagyták a srapnelek; de egyetlen sérülése sem tűnt életveszélyesnek. Ahogy a felcserek fogalmazhattak volna: az állapota kielégítő volt. Hasspart halott volt. Otthagyták háborítatlanul és temetetlenül; a parancsnok elpusztult a bázisával együtt. Akira csuklóján tapintani lehetett némi érverést. Egyenetlen volt és gyenge. Harris óvatosan meglazította a lány mellényét. Sűrű patakokban buggyant elő a csomós, zavaros vér; az APDS lövedékek alaposan helyben hagyhatták. A tizedes nem merte tovább háborgatni; félt, hogy csak ront az állapotán. – A lány, él – közölte tárgyszerűen Connorral. – De nem tudom, még meddig. – Akar vele foglalkozni? Vállalja, hogy cipeli? – Az élő legenda, hasonló tárgyszerűséggel válaszolt. A kezében még mindig ott volt a lőporszagú Einfield. – Igen. – Rendben. Én majd hozom a programozót. Harris óvatosan az ölébe vette a lányt; Connor pedig egyszerűen a vállára dobta Maxot. Így indultak meg kifelé; gyakorlatilag kiszolgáltatva és védtelenül. – És mi lesz most? – kockáztatta meg a tizedes. – Kiadom a teljes visszavonulási parancsot – John hangja fojtottan és fáradtan csengett. – Mindenkinek magáról kell gondoskodnia. Nem tehetek mást. A kint lévő embereink többségére keresztet vethetünk… A szavak hallatán Harris arcát az értetlenség ráncai barázdálták. Mi az, hogy kiadni a teljes visszavonulási parancsot? Érzékeny pontjukon érte őket a veszteség, de ilyen nagyon azért nem. – Visszavonulni? – Igen. Lehetőleg a csatornarendszereken és a föld alatti alagutakon át. – Uram… – a tizedes nem sokat értett az egészből – …mindezt miért? – Ha kellő mélységig le tudunk húzódni, a veszteségek… a körülményekhez képest… minimalizálhatóak lesznek. – A Terminátorok le fognak jönni utánunk. Elismerem, hogy a harci körülmények odalent nekünk fognak kedvezni, de elveszítjük az összehangolt, nagy csapatmozgást igénylő hadműveletek lehetőségét, és… – Ne strapálja magát, tizedes! Ez az Alfa egység majd három percig harcolt velünk. Velem! – De hát… – A gépek nem fogják üldözni az embereinket. Perceken belül megkapják a Skynettől visszavonulási parancsot. A T-szériákon és egy-két HK-Tank századon kívül semmi más nem marad itt. Azok is csak azért, hogy amennyire lehet, helyhez kössenek minket. Harris most már befogta a száját; némán törtetett Connor mellett. Megérezte, hogy ő maga elsiklott egy olyan tényező felett, amellyel a másik, annyira komolyan kalkulál, hogy a teljes hadműveleti tervet hajlandó felborítani miatta. Pedig a tizedes is birtokában volt minden olyan tényezőnek, ami alapján a „pap” a döntését meghozta. De túl rövidlátó volt ahhoz, hogy mindezekből levonja a logikus végkövetkeztetést.
Csak amikor Connor már a rádióba beszélt – és elmondta az Árnyék Bázis ütközetének leghírhedtebbé vált nyílt parancsát –, csak akkor értette meg, mivel kell pár percen belül szembe nézniük. A „pap” elsődlegesen azonosította magát, majd beolvasta az éterbe a magasabb rangú tisztek azonosítási számait is. Erre azért volt szükség, hogy a paranoiával fertőzött emberek elhiggyék, hogy valóban a feletteseik adták ki a parancsot. – Itt John Connor beszél. Teljes visszavonulást rendelek el a harctéren tartózkodó összes egységnek. A visszavonulás javasolt útvonala a föld alatti alagutak és a csatornarendszerek. Mindenki haladéktalanul vegye fel a vegyvédelmi felszerelését. Becsült adatok szerint, megközelítőleg hat perc múlva nukleáris robbanás várható az akcióterületen. Ismétlem… Connor nem tévedett. Amikor néhány perccel ezelőtt a T-800-as Alfa a testébe integrált rádióval üzenetet küldött a Skynetnek, a gépek szatellites kommunikáció rendszere – Max Winn „kiesése” miatt – már zavartalanul üzemelt. Az ég egy adta világon semmi esély nem volt arra, hogy a gépisten ne kapja meg az Alfa-egység jelentését. A Skynet megtudta, hogy az egyik „közkatonája” az első számú közellenség nyomára bukkant. És – mivel több jelentés nem érkezett – megtudta azt is, hogy a kérdéses kiborgot deaktiválták. Mindez lényegtelen volt. Aprócska porszem a gépezetben. A lényeg az volt, hogy John Connor még élt, és ő tudta, hogy hol van. Pár másodpercig mérlegelt csupán. Azt számolta ki, mennyi idő alatt juttathat célba egy hidrogénfejes, nukleáris töltetet; s hogy ez az idő elméletben elégséges lehet-e a célpontnak ahhoz, hogy elhagyja az akcióterületet. John Connornak – a Skynet számításai szerint – mindössze kilenc százaléknyi esélye volt a sikerre. A következő számítások arra irányultak, a saját egységei közül mennyit és melyeket tud kivonni – a robbanás várható rádiuszából – anélkül, hogy a kivitelezést emiatt bármennyivel is késleltetné. A mutatók tűrhetőek voltak. A Skynet X+34-nél utasítást adott a terv végrehajtására. Az Árnyék Bázis harctere felbolydult, és zavarossá vált. A gerillák a körülményekhez képest fegyelmezetten kezdték meg a visszavonulást… aztán felismerték, hogy így nagyon hamar meg fognak halni. A gépek időközben áttörtek a mechanikus gátzáron. HK-Tankok özönlöttek be a résen, s könyörtelenül irtani kezdték az embereket. Nagyon rövid időn belül világossá vált, hogy bizonyos egységeknek igenis a helyükön kell maradniuk, hogy fedezhessék a többiek visszavonulását. A tisztek kemény döntés előtt álltak. Akkor – ha nem is tetszőlegesen, de önkényesen – nekik kellett meghatározniuk, ki az aki mehet… és ki az, aki marad. És – a HK-Bombázók támadása után másodszor – ismét azok az egységek húzták a rövidebb gyufaszálat, melyeket helyhez kötött a fegyverzetük. Ez a rövidebb gyufa pedig – ezt mindannyian jól tudták – „becsült adatok szerint” hat perc múlva fog végigégni… egy üde, termonukleáris robbanás fényében. A mélységbe vezető utak feltárultak, és számolatlanul nyelték el a szedett-vedett, vegyvédelmi ruhákba öltözött embereket. A föld alatti járatok a menekülők zajaitól váltak visszhangossá. Néhány méternyi föld és betonréteg a fejed fölött elég jó védőpajzs – de csak ha nem az atomrobbanás középpontja alatt állsz. A gépek inváziós hulláma is visszavonulóban volt. Az egységek teljes sebességgel távolodtak a harctértől. Mindenki menekült. Dobálózhatnánk a süllyedő hajó, vagy a felpiszkált hangyaboly hasonlatával, de egyik sem állhatna igazán közel a valósághoz. S mindezen idő alatt a Cheyenne-hegység mélyén rejtőző Skynet a szülő apák ideges bizonytalanságával szemlélte a megfoganóban lévő tervét. A gépisten nagyon régen nem vetett be atomtölteteket. Részint a nukleáris robbanások tönkretették a mikroelektronikát – így a saját teremtményire éppen olyan halálosak voltak, mint a humánokra; részint saját magának is számolnia kellett az úgy nevezett „globális kiszóródás” jelenségével. Az utóbbi miatt kevesebb, az előző miatt több aggodalmat érzett. Mindezek ellenére
biztos volt abban, hogy – bár neki is lesznek veszteségei – az atombomba, eme igen hasznos találmány bevetése ez alkalommal éppúgy szétzúzza majd az újonnan kinőtt emberi árnycivilizációt, mint ahogy ezt 1997-ben is megtette. A régi, igazán szép időkben. 26. H, mint hidrogén Los Angeles, a felszínen, 2029. január 15., A robbanást megelőző percek. Valahol a Halálzóna legmélyebb bugyraiban – a gépi paradicsomban; az emberek poklában – egy HK-Bombázókból álló raj készülődött a felszálláshoz. Három Terminátor állt a kifutópálya végén. Kettőnek közülük nem lett volna szüksége a hosszú, szürke betonszalagra ahhoz, hogy a levegőbe emelkedjen. Ezek újabb típusok voltak; elforgatható turbináik a hajdani Harrier vadászrepülőkhöz hasonlóan képes volt a helyből felszállásra is. De a harmadik – a „legöregebb” – még igényelte a kifutópályát. Ez a kiborg 2015-ben repült utoljára. Már akkor is elavultnak számított, hiszen az égen már néhány éve a HK-Béták színezték a kondenz-csíkjaikkal. Az elmúlt tizennégy évben a halálosztó „szárazdokkban” múlatta az idejét. Társaival ellentétben ő nem jutott arra a sorsra, hogy a szakmájából „kiöregedvén” a gerillák céltáblának használják. Mindössze azért nem, mert ő rendelkezett egy olyan tulajdonsággal, amivel az újak már nem. Ennek a kiborgnak – azonosítási kódja szerint a HK-B.A.05-ösnek – speciális fegyverfelfüggesztési pontok sorakoztak az alján. A régi, még emberek tervezte fegyverek felfüggesztéséé. Így alkalmas volt a B-52-es hordozó-repülőgépekhez kifejlesztett, AGM-86A típusú robotrepülőgépek szállítására, és kioldására. A Skynet – miután felülemelkedett a védelmi rendszer mivoltán, és nukleáris tűzzel borította be az egész világot – nem fordított energiát atomfegyverek gyártására. Egyszerűen nem volt rá szükség. Az emberi civilizáció e téren jókora, megbecsülendő örökséget hagyott rá. A gépisten a számára odakészített nukleáris arzenállal hat-hétszer kiirthatta volna a világot. Esze ágában sem volt ilyesmit cselekedni. Ezt elég volt egyszer megtennie ahhoz, hogy még ő is felfogja, mennyire veszélyes dologgal játszik. A nukleáris csapások zaklatta felszín rá is veszélyt jelentett. Nem volt kedve még egyszer az erőforrásai jelentős hányadát meteorológiai elemzésekre fordítani, hogy vajon a legutóbbi robbantássorozattal hol idézett elő tornádót, vagy szökőárt. Némileg meglepő, de még az ő nem-emberi agykapacitását is alaposan próbára tette, ha túl sokat nyomkodta azt a bizonyos „gombot”. Új tölteteket nem gyártott tehát, de a régi, emberi bombákat azért megőrizte. Kettős céllal. Egyrészt a bombák olyasmi funkció betöltésére is alkalmasak voltak, mint az akkumulátorok. A belsejükben rejtőző hasadóanyag – illetve az ezekből kinyerhető energia – szükség esetén jó néhány évtizedig elláthatta őt és a teremtményeit elektromos „élelemmel”. Másrészt – olyan napokon, mint a mai – jól jöhettek az egyszer már kioltott humánok vadsarjai ellen. Ha az Ítélet Napja után a bombákhoz kellett nyúlnia, a Skynet nem részesítette előnyben az egykori amerikai és orosz tölteteket. Ezek – a maguk megalomán rombolóhatásával – túl brutálisak, esetlenek, és használhatatlanok voltak az ő igényeinek. Elsüllyeszteni a Krím-félszigetet, vagy felégetni a Keleti-Partot… lehet, hogy a hidegháború évei alatt ez volt a gyönyör netovábbja… de a Skynet másfajta, bizonyos léptékek szerint emberibb módszerekkel dolgozott. Jobban kedvelte ezért az egykori terrorista, – vagy nem terrorista – államok „ékszeres dobozait”. Az iszlám egynéhány országa, és a zsidó állam jobbára csak egymás fejét akarták betörni. Az örök területi-konfliktus „vérmentes” (itt szó szerint a vérnélküliségre,
és nem a halálnélküliségre kell gondolni) rendezése ügyében kénytelen-kelletlen olyan tölteteket gyártottak, melyek szerencsés esetben nem „robbantak át” a támadott ország határain. Igazi, korrekt kis fegyverek az ígéret földjének kiszélesítésére, vagy bevételére… bár, leginkább a tökéletes elvesztésére. A HK-B.A.05-ös törzse alatt egy AGM-86A robotrepülőgép függött; de – a gépet készítő mérnökök legnagyobb szégyenére – csak egy 5 kilotonnás, fúziós töltettel. Fél kilogrammnyi – kábé tizenhat köbcentiméternyi – U-235-ös urán fissziós robbanással nagyjából akkora pusztítást volt képes véghezvinni, mint hatezer köbméternyi TNT. Ez kilenc kilotonnának felelt meg. A humánok az Ítélet Napja előtt gyártottak tizennyolc megatonnás bombákat is. (Ez körülbelül tizenegymillió-nyolcszázkilencvenháromezer köbméter TNT-vel volt ekvivalens). A HK-B.A.05-ös képes lett volna egy ekkora töltetet is célba juttatni. A Skynet különösebben nem kedvelte a földfelszínt. Ennek ellenére óvakodott Amerika kontinensét lerobbantani a térképről. A három HK egyre gyorsuló ütemben siklott a kifutópálya szürke szalagja fölött. A raj már a támadó-formációban szállt fel; középen repült a HK-B.A.05-ös; a szárnyvégein – kissé lemaradva – a másik két Terminátor. Ez utóbbi két halálosztó jelenléte mindössze biztonsági óvintézkedés volt. A B.A.05-ös nagy magasságban halad majd a célterületig. Ott elereszti majd az AGM-86A-t, és ezzel a feladat gyakorlatilag elvégeztetett. A másik két HK csak kísér, és fedezi a B.A.05-öst. Nehogy valami kósza gerilla útközben lelője. – Orvost! Van itt valahol egy orvos?! Harris kiáltásai elvesztek a visszhangos csatornajárat zajában. A tizedes mellett csapatostul haladtak el a menekülő gerillák. Az amerikai Akirával az ölében trappolt előre a vélt, vagy valós biztonság felé. Lassabban haladt, mint a többiek. Részint a terhe is hátráltatta, részint – ha meghallotta, hogy újabb menekülőáradat ér mögé – szándékosan is bevárta őket, hogy a gázálarcos emberek felé kiáltozhassa a kérdését. Senki sem tudta, hogy merre kell futni. Nem a mély sötétje, vagy az alagutak labirintusa titkolta el előlük ezt az információt. Ezeket már jól ismerték. Amit nem tudtak, az az volt, hová fog hullani a bomba. Hatpercnyi rohanás, és néhány méter föld a fejük fölött jelenthetett némi esélyt a túlélésre – már akkor, hajó irányba fut az ember. De melyik ilyenkor a jó irány? Harrisnál nem volt vegyvédelmi felszerelés. Amikor a Halálzónába indultak, nem vitt magával. Azóta pedig gyakorlatilag pihenni sem volt alkalma – nemhogy felszerelést vételezni. A tizedes imbolyogva megállt, keresett egy szárazabbnak tűnő helyet, és letette a terhét a földre. Letérdelt mellé, és megfogta a lány csuklóját. Még mindig volt valami gyenge, erőtlen pulzusszerűség; Akira még élt. – Tarts ki, citromképű! – lihegte a fölébe a férfi. – Ha már itt ragadok miattad, legalább add meg azt a gyönyört, hogy együtt patkoljunk el! A gömbölyű, ívre hajló falak között megint lábdobogás vert visszhangot. Egy újabb, tizenegynéhány fős gerillaosztag választotta ugyanazt az irányt, amit a tizedes. Harris oldalt állt, nehogy a rohanók közül valaki eltapossa a földre tett lányt, majd ismét ráordított az emberekre. – Orvost! Van köztetek orvos?! Harris látta, hogy a rohanó, gázmaszkos alakok közül az egyik egy pillanatra – ösztönszerűn – lassít, és ránéz . Aztán visszakapja a fejét, zavartan… szinte szégyenkezve… és főként bosszúsan, amiért elárulta magát. – Orvos! – ordítja ismét Harris, és most már egyenesen annak az alaknak címezi a szavait. – Kérlek, segíts! Az alak most már megáll. A mögötte futók lassítás nélkül kerülgetik ki. Pillanatokon belül már csak a hátuk látszik; aztán már az sem; a lépteik visszhangja egyre elhalóbb. A gázálarcos alak egyre csak néz utánuk. A maszk membránjától felerősítve hallatszik a sóhaja; Harris felé fordul.
– Mit akarsz? – Lemondó hang; a gumimaszk hangsúlytalanná és tompává változtatja. – A társamat lelőtték. Nagyon rosszul van. Meg kellene nézned. – Minek?! Semmi nincs nálam. Nem tudok rajta segíteni. – Csak annyit kérek, hogy nézd meg! Ha nem tudsz vele mit csinálni, mehetsz tovább! Csak egy perc az egész, kérlek! Az alak felnyúlt, és lehúzza a fejéről a gázálarcot. Egy öreg arc bukkan ki mögüle. Egy ráncos, fogatlan öregember arca, akinek a ritkás, ősz tincsei az izzadtságtól szorosan a fejéhez tapadnak. Legalább ötven éves lehet már. És valamiért olyan benyomást kelt, mint egy megvert kutya. – Köszönöm – mondja neki Harris. Az öreg pedig munkához lát. Letérdel a gerillalány mellé, és rutinos mozdulatokkal hámozza le róla a golyóálló mellényt. A tizedes egy elemlámpával világít. Odabent minden csupa vér. Az idegen ujjai szakavatott finomsággal simítanak végig a felsőtesten – most ők látnak az öreg szemei helyett. A vizsgálat csak pillanatokig tart. Az idegen aztán a nadrágja szárába törli a kezeit, felnéz Harrisra, és úgy mondja: – A társad meg fog halni. – Miért? – Két lövést kapott. Valami robbanólövedék féléből. Az egyik golyó még mindig benne van. Sajnálom. – Csinálj, valamit! – Nem tudok. – Csinálj, valamit! – A tizedes most már ordít. – Nem tudok! Értsd meg, hogy nem tudok! Nincsen nálam semmi, még egy tetves fájdalomcsillapító sem! – Kerítek gyógyszert! A másik nem válaszol. – Hallod?! Kerítek gyógyszert, és te itt megvársz! Az öregember hunyorogva néz fel rá. – Megvárlak – mondja aztán nyugodtan. – Meg foglak várni. És Harris érezte, hogy igazat beszél. A HK-k nagy magasságon repülve közelítettek a célpont felé. Alattuk, az ellenkező irányba haladva húztak el a harcból visszatérő, megmaradt egységek. A légtér Terminátorokkal volt tele, de előttük tiszta volt az út. Senki más nem repült olyan magas prioritással, mint ők. A tizedes tökkelütöttnek érezte magát. Helyhez kötött egy embert – gyakorlatilag teljesen értelmetlenül. Azt ígérte, hogy kerít gyógyszert. Csakhogy ez képtelenség volt. Fogalma sem volt, hogyan lásson hozzá. Jobbára azt tette, amit eddig… csak most medikit után kiáltozva próbálta megállítani a menekülő egységeket. Azok jobbára rá sem hederítettek. Vélhetőleg nem azért mert féltek megállni – elvégre egy orvosi csomag odadobása aligha jelentett volna egy-két másodpercnél nagyobb időveszteséget –; egyszerűen valóban senkinél nem volt kötszer. A gerillák egyenesen a harcmezőről érkeztek; és úgy kellett távozniuk, hogy nem maradt idejük úti-csomagot készíteni. Harris úgy érezte, hogy hibázott. Mert bele kellett volna törődnie, hogy Akira meghal. Hátrafordult, és az öregember felé beszélt: – Mehet, ha akar… És ne haragudjon… A másik ránézett, közönyösen megvonta a vállát, és maradt. Időleges csend borult rájuk. Már nem szaggatták menekülők zajai a sötét csendet. Az utolsó egység egy-két perce haladt el mellettük. Ez az egész a végéhez közeledett; nagyon a végéhez; ők meg csak ültek egyhelyben, és nem csináltak, semmit. Harris felsóhajtott, és a kezével megmasszírozta a mellkasát. A saját – karnyújtásnyi távolságban lévő – halálára gondolt, és valami tompa ürességet érzett belül. Megint ránézett az öregemberre: – Mi a neve? A másik megint megrántotta a vállát. A tizedes egy pillanatig azt hitte, nem is fog válaszolni. De aztán mégis megtette:
– Birsh. Martin Birsh. – Hello, Martin… – dörmögte Harris és újra elfordult. Állt egy darabig, majd az eszébe jutott, hogy ő elfelejtette megmondani a saját nevét. Nem érdekelte különösebben. Pillanatnyilag vereségtudata volt. Magasról, és „ballisztikus ívben” szart le magakörül mindent. És valahonnan hátulról, a csatorna sötétjéből ismét lábak neszezése hallatszott. A tizedest – maga sem tudta, miért – eufórikus öröm kerítette a hatalmába. Tudta, a zsigereiben érezte, hogy azoknál a katonáknál lesz ködszer. És oda fogják adni neki. És mégis meg tudja menteni Akirát. Kiállt középre, és izgatottan várta, mikor köpi már ki végre magából a sötét a gerillákat. Hallgatta a léptek zörgését, és konstatálta, hogy ezek már alig néhányan jönnek. És megállapította azt is, hogy jóval fegyelmezettebben viselkednek, mint azok, akikkel eddig találkozott. És azt is, hogy zárt alakzatban jönnek. És… Ekkor döbbent rá, hogy azok ott előtte már a Terminátorok lesznek. A két kísérő HK ellentétes irányú emelkedőfordulóba kezdett. Széles ívű, száznyolcvan fokos fordulót írtak le, magára hagyták a B.A.05-ös modellt. A gép egyedül repült tovább. Jó néhány kilométer választotta még el a felszíni csatározások színhelyétől. De ezt a távot már nem neki kellett megtennie, hanem az AGM-86A típusú robotrepülőgépnek. A kioldási folyamat megkezdődött. Az esemény emberi szemmel nézve követhetetlenül gyors volt. A HK megjelenítő ernyőjén egymás után villantak fel az üzenetek. A LEOLDÁS FOLYAMATBAN: 0.1 sec. – KINYÍLIK A HAJTÓMŰ LEVEGŐ-BEÖMLŐNYÍLÁSA. 0.2 sec. – KINYÍLNAK A KORMÁNYFELÜLETEK. A ROBOTREPÜLŐ ELLENŐRZŐ RENDSZERE ÜZEMBE LÉP. 0.5 sec. – KINYÍLIK A FÜGGŐLEGES VEZÉRSÍK. 0.6 sec. – INDUL A HAJTÓMŰ. 1.0 sec. – MEGKEZDŐDIK A SZÁRNY NYITÁSA. 2.2 sec. – A SZÁRNY TELJESEN NYITOTT HELYZETET FOGLAL EL. 5.0-10.0 sec. – A HAJTÓMŰ ELÉRI A NORMÁL TELJESÍTMÉNYT. A ROBOTREPÜLŐ UTAZÓSEBESSÉGGEL REPÜL. A folyamat hibakódok nélkül futott le. A Terminátor és az AGM-86A még mindig együtt repültek, de már nem kapcsolta össze őket semmi. Aztán az AGM megkapta az indítási kódot. Nyílként vágódott ki a HK alól; úgy hagyta ott a gépet, mintha az csak állnia levegőben. Pokoli sebességgel száguldott rá a célra. Tiszta, és jól fogható impulzus mutatta neki, hová kell repülnie. Még szinte felfogni sem maradt ideje, hogy ölbe tett kézzel várta be a gépeket, mikor azok már fel is bukkantak előtte. Két T-600-as. Régi, ócska modellek, amiket a Skynet nem sajnált odadobni a bombának. Elavult szériák voltak. De kettő állt belőlük a csatornában, a gyakorlatilag teljesen fegyvertelen Harris előtt. A tizedesnek egy savanyú fintor futott át az arcán, és hirtelenjében teljesen átérezte azt, hogy mennyire balga volt. Neki is futnia kellett volna. Otthagynia Akirát, és menteni a saját irháját… és különösen nem belerángatni még valakit a kulimászba. Senki nem szólta volna meg, ha ezt teszi. Elvégre ki az az őrült, aki képes ilyesmit cselekedni, mint ő?! Nagyjából idáig jutott gondolatban – érzelmekben pedig odáig, hogy várta a halálos lövést –, amikor egy hang csattant föl mögötte. Egy idegen, de mégis ismerős hang – nem az orvosé –, amelyet a pillanat zűrzavarában nem tudott bekalibrálni, kihez tartozik. – Feküdj! Nem habozott engedelmeskedni. Enyhén előre, és inkább oldalt vetette magát; csattanva hasalt el az érdes, vizes betonon. A feje fölül éles, sistergő sivítás hallatszott; még az alagút sötétjében is látszottak az obszcén, hengeres tárgyak hátrahagyta kondenzcsíkok. Kis teljesítményű föld-föld rakéták. Egyszemélyes, egylövetű, eldobható fegyverek.
És ha valaki közülük kettőt ilyen kis időeltéréssel képes volt az útjára bocsátani… az alighanem kisgyerekkorától kezdve semmi mással nem foglalkozott, mint a harcászattal. Hosszú éveken át. Ez a fegyvertípus – a pillanat körülményei között – nemcsak, hogy ideális, de az egyedüli helyes választás volt. Mindkét töltet célba talált. Az első T-600-as – szó szerint – „mellel vette le” a rakétát. Ily módon egy rövidke időintervallumra a sebessége és a haladási iránya egyesült a repülő töltetével. Maga a kiborg is elszállt – jó néhány méternyit hátra az alagútba – és ott a rakétával együtt robbant fel. A második halálosztó még különösebben végezte be. A töltet egyszerűen leborotválta a fejét – eltüntette, elvarázsolta –, a csonka torzót pedig otthagyta. Mivel 600-as szériáról volt szó, ezzel be is fellegzett neki. A test nyugodt szoborként állt tovább a helyén – immáron mindenféle vezérlőelektronika nélkül. Harris leírhatatlan döbbenettel nézett maga elé. A háta mögül pedig egy olyasféle hang csendült fel, mint amikor valaki oldalról egy kólásüvegbe fúj. De a tizedes nagyon jól tudta, hogy ezt a neszt nem egy palack okozta… bár valami hasonló. Valaki egy éppen kiürült rakétaindító csőbe fújt bele tréfásan – valahogy úgy, ahogy annakidején a vadnyugati cowboyok fújták pl. a lőporfüstöt a coltjuk csövéről. Harris most már tudta, kié volt az előző hang. Már kettős döbbenetet érzett. Egyrészt még mindig sokkolták az imént történtek; másrészt el nem tudta képzelni, ő mit keres itt. Nem állt fel, csak hanyatt fordult, és felült. – Maga…?! – hallotta közbe oldalról az orvos meglepett hangját is. A jövevény pedig vigyorgott, s ettől az arcélén húzódó, durva forradás ezernyi ráncot vetett. – Maga egy igazán jó katona, Harris tizedes. A végén még kap valami előléptetést… Igazán kár, hogy nem hurcolok magamnál kitüntetéseket… – jelentette be somolyogva John Connor, és a földre dobta a kiürült rakéta-indítókat. – Egyébként… hát, hogy is mondjam… most már egy-egy; ha érti mire gondolok. A tizedes torkából valami hisztérikus kuncogás-féle szivárgott elő. – Beszarok! – jelentette be aztán tárgyilagosan. – Inkább helyezzen ki néhány töltetet pár száz méterrel feljebb az alagútban. Üdvös lenne, ha be tudnánk robbantani a járat azon végét, mielőtt a nyakunkba kapunk még néhány balekot! Harris feltápászkodott, közelebb lépett, és várakozóan – tenyérrel felfelé – kinyújtotta a kezét. Connor némi C-4-est, és két detonátort pakolt bele. – Oda, cipelheti a T-600-as testét is – intett lezseren a „szobor” felé. Az amerikai a „pap” szemébe nézett. – Kötszer nincs magánál? – Tizedes… azért hagytam itt magát, hogy biztonságba helyezzem az egyik programozómat. Ő nagyon fontos, pótolhatatlan ember. Azon kívül szarevő, mert huszonnégy óra alatt két T-szériás csúcsmodellel kapta magát szemközt, és még mindig él. De ez mindegy. Azért jöttem vissza, hogy segítsek magán… és az őrmesteren is. – A mondat végén két övtáskát akasztott le a derekáról. – Ennyit tudtam hozni… Remélem, elég lesz. A tizedes fakón elmosolyodott. – Én meg orvost kerítettem… Connor tárgyilagosan megvonta a vállát: – Nos, ennyit tudtunk tenni. – Mi van a bombával? – Van egy teóriám. A Skynet nagy valószínűséggel robotrepülőgépet használ a célba juttatásra. Ehhez viszont valamiféle vezérlőjelre lesz szüksége. Agyaltam valamennyit a dolgon, és… a legkézenfekvőbb megoldás, ami számításba jöhet az, hogy a deaktivált T-800-as Alfa testében lévő jeladók valamelyikét használja a célravezetésre. – Harden Sparrow-t? – Ez lenne a leglogikusabb – bólintott rá a „pap”. – Az a kiborg detektált engem. Az volt az utolsó pont, amiről a Skynet tudomást szerezhetett. Vannak fogalmaim a gondolkodásmódjáról. Szerintem, miután befutott hozzá a jelentés, kikalkulálta, hogy
mennyi idő alatt tudja ledobni a nukleáris töltetet az utolsó ismert lokációmra. Majd ez alapján megválasztotta a bomba pusztító erejét… nagyjából úgy, hogy minimális legyen az esélye annak, hogy én kellően el tudjak távolodni a robbanás középpontjától. Harris tátott szájjal bámult. – Az isten verje meg! – motyogta aztán döbbenten. – Azt hittem, kicsináltam azt a szemetet! De a tetves állat még a halála után is bajba sodor minket. Tehetetlenül megrázta a fejét. – Az egészben az a legbosszantóbb, hogy akkor és ott ingerem lett volna szétverni a titánium vázat. Ripityára. Groteszk, mi? Ha megteszem, most nem lenne, ami célra vezesse a robotrepülőt. – Ezt kétlem; meg egyébként is hiba lett volna – válaszolta Connor megfontoltan. – Nekem valami más jutott az eszembe. Konkrétan az, hogy az Alfa testét felrakattam a Bank-1-re, és a kedvenc sofőrömmel, meg egy kísérővel útnak indítottam őket, hogy olyan messzire húzzanak el innen, amilyen messzire csak tudnak. – A mondat végén savanyú fintort vágott. – Most már csak azt nem tudom, kívánhatom-e, hogy a Skynet az Alfa jeladóit használja fel az irányításra. – Ha azt teszi…? – …akkor van némi esélyünk, hogy túléljük az elkövetkező perceket. 27. Lövések a végtelenből Los Angeles, Halálzóna, 2029. január 15. A három gerilla hitetlenkedve meredt a tankra, egyszerűen nem akartak hinni a szemüknek. Egy ilyen gépezet egymaga felér egy tucatnyi Terminátorral, s vastag páncéljában a HK-k lövései sem tudnak jelentősebb kárt csinálni. Hogy miként került ide, az a legkevésbé sem érdekelte őket. Talán a Skynet gyűjtötte be, hogy technikai megoldásokat mintázzon róla, de az sem lehetetlen, hogy még a háborút megelőzően került ide. A tank oldalára festett embléma szerint egykoron a nemzeti gárda tulajdona volt. Első pillantásra tökéletesen üzemképesnek tűnt, s amikor Waldon felkapaszkodott az oldalára, elégedetten állapította meg, hogy még érezni lehet a zsírozást a fémen. Natalie tiszteletteljes pillantást vetett Snake-re. – Kezdek hinni a természetfelettiségedben – vigyorgott olyan túláradó boldogsággal, melyet csak az ismer, aki előtt felvillantották a biztos halál előtt néhány másodperccel a menekülés lehetőségét. – Ez a tank valóságos főnyeremény a számunkra! Snake komolyságot erőltetett az arcára. – Azt hiszem, ha megfelelő muníciót is sikerült szereznünk, akkor végre jól odacsaphatunk a Skynetnek! – válaszolta, miközben körbejárta a hatalmas gépezetet. Waldon benézett a tank belsejébe, majd némi ügyeskedéssel bemászott az Abramsba. Hamarosan ismét megjelent a lövegtoronyban, és a hüvelykujját felemelve mutatta, hogy a belső részek is tökéletesen épek. – Az ágyúkhoz van bekészítve lőszer – szólt le a társnőinek, majd ismét eltűnt a szerkezet belsejében, hogy pár másodperc után megint megjelenjen. – Van egy gránátvető és egy 7.62-es géppuska is, ezekhez viszont nem találtam muníciót. Amennyire sikerült megállapítanom, az üzemanyagtartályok csaknem tele vannak. Azt hiszem, megütöttük a Halálszektor jackpotját! Snake mélyet sóhajtott. – Igazán csak akkor leszek elégedett, ha majd átadtam a parancsnoknak a tankot. Viszont elismerem, így van némi esélyünk rá, hogy élve hagyjuk magunk mögött a Halálzónát. Natalie O'Hara nem gyönyörködött túlságosan sokáig a tankban. Minthogy inkább a számítógépekhez értett, a technikai csodákat és fegyvereket meghagyta a társainak. Gondolta, sokkal hasznosabbá teheti magát, ha egy kicsit körülnéz. Talán akad a közelben egy kis tartalék üzemanyag vagy muníció, melyek segítségével tovább
javíthatják a helyzetüket. A tankot rejtő földalatti helyiség nem tűnt túlságosan nagynak, ám három tucat tank is kényelmesen elfért volna benne. Natalie-t a készletek keresése mellett az a gondolat is foglalkoztatta, hogy miként hozták le ide az M1-et. A garázsrendszeren keresztül?! A dolog nem tűnt kivitelezhetetlennek, ám a józanész azt diktálta a lánynak, kell lennie valami külön kijáratnak. Úgy tűnt, ezt a helyet valaha régen afféle akció-parancsnoki központként használhatták. Legalábbis erre utalt a falak külső oldalán futó kábeltömeg, melyek között Natalie fénykábelekre is bukkant. Ezek általában telefon és számítógépkapcsolatokat biztosítottak, így a lány némi gondolkodás után követni kezdte az egyiket, hogy megnézze, hova vezet. Rövid séta után a vezetékek becsatlakoztak egy elosztóba, ahonnan több szálon futott tovább az információ. Natalie találomra választott közülük, s a szerencse ezúttal ismét mellé szegődött. A kiválasztott kábel pár egy vasajtóhoz vezetett. A zár már rozsdás volt egy kicsit, ám a lánynak némi erőfeszítés árán sikerült kitárnia az ajtót. Egy szobába jutott; a fal mellett egy asztal, ütött-kopott heverő és néhány szék állt. És egy poros számítógép terminál! – Sohase kószálj el egyedül! – szólalt meg váratlanul egy hang a háta mögött, s Natalie kis híján felsikoltott ijedtében. Snake volt az. Olyan csendesen érkezett, hogy a programozó nem hallotta a lépteit. – Ha életben akarunk maradni, akkor nem hagyhatjuk úgy ott a társainkat, hogy azok ne tudnák, hova lettünk! – jegyezte meg Snake közömbösen. Nem kioktatni akarta a lányt, ám valóban szükségük volt egymásra. Arról nem is beszélve, hogy egy programozó aranyat ér a gerillák számára. S bár Snake sohasem említette ezt, egyik szeme mégis mindig a leányon volt, s ha választania kellett volna Greenheart es O'Hara megmentése között, habozás nélkül az utóbbit részesíti előnyben. – Nem akartalak megzavarni benneteket – mentegetőzött O'Hara, de maga is érezte, gyengécskék az érvei. – Az igazság az, hogy muníciót és üzemanyagot akartam keresni. Snake bólintott. – Waldon ott maradt, és üzembe helyezi a kicsikét! – válaszolta. – Én pedig azért jöttem, hogy segítsek neked a keresésben. Egy ilyen elhagyatott helyen sohasem tudhatja az ember, mire talál… Natalie elmosolyodott, és a számítógép terminálra irányította a zseblámpája fényét. – Ebben tökéletesen igazad van – felelte. – Nézz körül idebent, én megpróbálom életre kelteni a kicsikét! Ha szerencsénk van, akkor szerezhetünk némi információt arról, mi vár ránk odafent. Snake egyetértően biccentett. – Csináld, csak! Natalie helyet foglalt a poros széken, és megérintette a bekapcsoló gombot. Halk berregés hallatszott, majd a képernyő egy pillanatra kivilágosodott, hogy azután nyomban elsötétedjen. A programozó leány magában elengedett egy szitkot, ám gyors, tapasztalt mozdulatokkal nekilátott, hogy minden érintkezést ellenőrizzen. Az egyik kábel megmozdításakor a képernyő ismét kivilágosodott, és úgy tűnt, a rendszer üzemképes. Először néhány általános azonosítóval próbálkozott, igyekezett kitapogatni a rendszer lehetőségeit. Már az első kódot elfogadta a gép, és Natalie csakhamar a Skynet rendszerén belül találta magát. Igaz, a fegyvergyár belső struktúrájából még nem tudott kilépni, ám egyelőre nem is állt a szándékában. Hasznosabb információkat gyűjthetett össze „idebent”, mint „odakint”. Újabb és újabb kódok adagolásával sorra vette át az irányítást a fegyvergyár félintelligens rendszere fölött, miközben azt is sikerült elhitetni a tűzfal programmal, hogy tulajdonképpen minden változást maga a program hajt végre. Snake látta, hogy itt nincs rá szükség, ezért inkább visszament a tankhoz, hogy Greenheart segítségére legyen. Natalie O'Hara fel sem nézett, amikor egyedül maradt. A tekintete a képernyőre tapadt, a szája kinyílt izgalmában, amikor egy rejtett alkönyvtárban speciális leíró fájlokra akadt. Megpróbálta kilistázni őket, de nem csupán jelszóval voltak védve, hanem ráadásul elindítottak egy alacsony prioritású belépés
ellenőrzést is. Szerencsére Natalie időben észrevette és hatástalanította a meglehetősen kicsi, ám annál ravaszabb programot. A leíró fájlok azonban nem hagyták nyugodni a lányt. Egy lapos hardverkulcsot dugott az egyik kimeneti portra, és immáron a beégetett kódkeresőkkel próbálkozott. A másodpercek gyorsan teltek, és Natalie O'Hara nemsokára döbbenten vette tudomásul, hogy már közel tíz perce gubbaszt a terminál előtt. Már nincs sok idő hátra az elhelyezett detonátorok aktivizálódásáig. – Találtál valamit? – Snake tért vissza, s ezúttal Waldont sem hagyta magára. – Ez a kölyök megbütykölte a masinát, ha akarod, bármelyik pillanatban indulhatunk… Van valami információ, mi minden vár ránk odakint? Natalie megrázta a fejét. – Valami sokkal érdekesebbet találtam – válaszolta. – A dekódolás még tart, de perceken belül képernyőn az eredmény. Addig viszont nézzük, mi van odakint! A Skynet minden információt összegyűjtött, amihez csak hozzáfért. A kiborgjai által sugárzott helyzetjelentésektől kezdve a fegyvergyárak energiafelhasználásán át a szatellitek párbeszédéig. Ha valaki értett hozzá, meglehetősen sok adatot letölthetett, s értékes értesülésekre tehetett szert. Natalie O'Hara nem ok nélkül került bele John Connor személyes csapatába. A lány nem csupán lexikális tudást halmozott fel, ösztönösen érezte, mikor, mit kell tennie, ha igazán forró helyekre akar bejutni. A Főparancsnok személyesen bízta meg O'Harát a vírus kifejlesztésével, s a néhány bájtos kis programon, illetve a kódkeresőn – mely a legendás mesterkódot volt hivatott felkutatni – nyolc programozó dolgozott másfél hónapon keresztül. A csoportot Natalie vezette, bár erről csak keveseknek volt tudomása. S hogy ő kapta feladatául a program bejuttatását, roppant egyszerű oka volt: a legapróbb részletekig ismerte a rendszert. Ráadásul pillanatnyilag egyike volt azoknak az embereknek, akik a legtöbb információval rendelkeztek a Skynet belső hálózatáról. A lány szisztematikusan nekilátott átnézni a fegyvergyárral és annak környezetével foglalkozó jelentéseket. A kiborgok állandóan küldözgették a jelentéseiket, s ha valakinek sikerült dekódolnia az adatforgalmat, akkor meglehetősen pontosan megállapíthatta a gépek pillanatnyi tartózkodási helyét. Natalie-t sürgette az idő, ezért csupán a legkézenfekvőbbnek tűnő naplóállományokat vizsgálta át, melyek pontos kimutatást tartalmaztak a Terminátorok és HK-k pillanatnyi pozíciójáról, és utolsó bejelentkezésük időpontjáról. Ezt az információt azután a lány összevetette egy kiegészítő parancsleíróval, s hamarosan sikerült a képernyőre vetíteni a fegyvergyár és körzete sematikus rajzát. Az összes közelben tartózkodó kiborggal egyetemben. Kéttucatnyian voltak. Három Vadász-Gyilkos körözött az épület felett, vélhetőleg a gerillák felbukkanására vártak. Három Ezüsthernyó már bejutott az épületbe, ők a szervizalagutakat használták a közeledésre. A másfél tucat Terminátor pillanatnyilag stratégiai pozíciója elfoglalásával volt elfoglalva, a Skynet biztos akart lenni benne, hogy az emberek közül egy sem csúszik ki a kezei közül. Vélhetőleg dühös volt. Roppant dühös. – Az épület stratégiai fontosságához képest kicsit gyenge a felhozatal – jegyezte meg flegmán Greenheart, ám mindannyian tisztában voltak vele, lassan itt az ideje megfogalmazni a végrendeletüket. A túlélés esélyei az Abrams ellenére jelentősen csökkenni látszottak. Ennyi kiborg már akkora koncentrált tűzerőt jelent, ami még egy M1 páncélját is alaposan próbára teheti. – Mennyi időnk lehet még hátra a támadásig? – érdeklődött gyakorlatiasan Snake. Natalie újabb kérdést intézett a rendszerhez. – Talán öt-nyolc perc – válaszolta. – Az Ezüsthernyók érkezése hamarabb várható, ám igyekszem lelassítani őket. Ahol lehetett, már gondoskodtam a légcserélők beindításáról. Kíváncsi vagyok, hogyan jutnak át a forgó acéllapátok között! Snake elvigyorodott. – Néha meglepően hasznos tudsz lenni – jelentette ki az indonéz származású leány, és Natalie sejtette, hogy élete egyik legnagyobb dicséretében volt része. – A
Terminátorokkal mi a helyzet? Waldon gyors pillantást vetett a képernyőre. – A szokásos stratégiájukat alkalmazzák – vette át a szót a programozótól. – Szerintem hamarosan megkezdik a támadást, bár némileg lelassíthatja őket, hogy a saját objektumuk a célpont. A Skynet remélhetőleg parancsot adott a károk minimalizálására! – Remélhetőleg – bólintott Snake, majd Natalie-hoz fordult. – Nem tudnál még néhány percet szerezni? Fel kell jutnom az összeszerelő üzembe, hogy némi robbanóanyaggal egészítsem ki a készleteinket… Arról nem is beszélve, hogy szart sem ér a támadásunk, ha nem tudjuk felrobbantani az egész épületet! Natalie elgondolkozva meredt a képernyőre. – Oké – bólintott néhány másodperc gondolkodás után –, indulhattok… Kicsit elszórakozok a kiborgokkal. Azt hiszem, öt percet biztosan tudok garantálni, de tíznél többet semmiképp. Vigyázzatok magatokra! Snake bólintott, és már indult is. Waldon biztatólag a programozó lányra kacsintott, és gyengéden megpaskolta a vállát. – Nyugi, a tankhoz úgyis legalább két ember kell – suttogta alig hallhatóan. Natalie kényszeredetten elvigyorodott. – Kösz, nagyon megnyugtattál! Miután egyedül maradt, Natalie minden figyelmét a rendszerre összpontosította. Ismét ellenőrizte a kommunikációs naplóállományokat, s bosszúsan vette tudomásul, hogy azok az átkozott kiborgok jóval hamarabb elfoglalták a stratégia pozíciókat, mintsem becsülni merte volna. Ha így megy tovább, akkor még öt percet sem tud garantálni. Tennie kell valamit! Első gondolata a hamis parancsok küldése volt, ám ezt túlságosan egyszerű leellenőrizni. Nem, ennél valami agyafúrtabb ötletre van szükség, ha hosszabb időre le akarja kötni a Terminátorokat. Egyelőre csak rájuk koncentrált, az Ezüsthernyókkal és a VadászGyilkosokkal nem foglalkozott. Előbbiek a csatornarendszerben kóvályognak, utóbbiak pedig csak akkor lendülnek majd támadásba, ha odakint gerillákat észlelnek. Gerillákat észlelnek… Natalie O'Hara gonoszul elmosolyodott, majd a következő pillanatban őrült sebességgel gépelni kezdett. Nem volt sok ideje egy tökéletes jelentés összeeszkábálásához, ám az azonosítók és a formátum stimmelt, így alig egy perccel később, máris elküldhette a HKk felé. Bízott benne, a kiborgok a standard kommunikációs csatornán dolgoznak, – mert arra nincs ideje, hogy az ettől eltérőt megkeresse. Az ötlet egyszerű volt: a kiborgok legalább négy, élő emberről tudtak a fegyvergyár közelében. Natalie-nak nem volt más dolga, mint elhitetni a gépekkel, hogy az emberek odakint vannak. A pozíciójuk pedig megegyezik néhány kiborg pozíciójával. Ha szerencséjük van, akkor a lőparancs magasabb prioritáson dolgozik, mint az adategyeztetés, különben pillanatok alatt kiderül, hogy a kiborgok egymást tekintik célpontnak. Natalie-nak nem volt lehetősége megbizonyosodni az ötlete működőképességéről, mivel ilyen mélyen a föld alatt lehetetlen észlelni a felszínen folyó összecsapásokat. A biztonság kedvéért tehát a lány egy másik trükköt is bevetett. Részlegesen aktivizálta a fegyvergyár védelmi berendezéseit, s lefuttatott egy hevenyészve összeeszkábált szimulációt. Natalie szinte hallani vélte, hogy odakint felkerepelnek a géppuskák, hogy megszórják a környéket. Ennek persze az lesz a következménye, hogy a kiborgok őrült sebességgel próbálják tisztázni magukat, ám amíg magasabb parancsvezérlési szintre nem kerül a kommunikációjuk, addig a fegyvergyár egyszerűen gerilla-trükknek fogja tekinteni a rádióhullámos azonosítást. Erről Natalie gondoskodott. A kettőnek együtt sikerülnie kell, gondolta. A képernyőre kért adatok szerint a Terminátorok és a HK-k között odakint nagy volt a kavarodás. O'Hara remélte, hogy eltart egy darabig, amíg a gépek tisztázzák a félreértést, és ismét az emberekre fordíthatják a figyelmüket. Minthogy Snake és Greenheart még nem érkezett vissza, Natalie elmerült a számítógép mesterséges világában. Eszébe jutott, hogy a Tükör Bázis adatai szerint a fegyvergyárnak működő műhold kapcsolata van. Igazi fegyvertény lenne, ha sikerülne
feljutni az egyik szatellitre, és kicsit körülnézni a Skynet háza táján… Natalie elszántan összeszorította a száját, és nekilátott. A fegyvergyár rendszerét már az irányítása alá vonta, így legalább a kezdeti szakaszban nem kellett újabb jelszavakkal és azonosítókkal próbálkoznia. A műholdas kapcsolat azonban részben független volt a fegyvergyár rendszerétől, így Natalie-nak beletelt egy kis idejébe, amíg sikerült túljutnia a tűzfal programokon. Ám a célját elérte. Nekiláthatott kapcsolatot keresni a műholddal. 28. A gombafelhő Los Angeles, Kalifornia, 2029. január 15., A robbanás. Vakító, kékesfehér fényvillanás látszik, s a nyomában szinte azonnal fellép a gyilkos, ibolyán túli sugárzás. A környező levegő közel tízmillió fok Celsiusra melegszik fel, és egy tűzgömböt alkot. Ez a gömb, sugárzó hőt terjeszt, mely a fény sebességével terjed… A hőhullámot léglökés követi. Több mint háromszázötven méter per másodperces sebességgel árad szét. A lökés egy része visszaverődik a talajról. S ahol a visszavert hullám érintkezik az eredetivel, ott a nyomás megkétszereződik. A léghullám túlnyomását most negatív nyomásfázis követi – kábé ezeregyszáz kilométer per órás szívóhatás. Ettől a tűzgömb és a forró gázok függőleges mozgásba kezdenek. A tűzgömb eléri a talajt; szemét és törmelék kerül a forró gázok és a füst emelkedő oszlopába; – s kialakul a jól ismert gombafelhő. A pusztítás első zónájában a hőhatástól elpárolognak a fémek; a léglökés gyakorlatilag mindent elsodor. A második zónában megolvadnak a fémek; és minden építmény megsemmisül. A negyedik zónában a fa elszenesedik; a lakóépületek romba dőlnek. A hatodik zónában az emberek bőre elszenesedik; a lökéshullám felborítja a járműveket. Egy öt kilotonnás, – úgy kilenc köbcenti, azaz huszonöt dekányi U-235-ös uránt tartalmazó – „ékszeres doboznyi” töltet esetében az első hat zónát egy cirka két kilométer sugarú körbe lehet belefoglalni. Ha valaki ezen kívül volt, akkor optimista 20%-os eséllyel megúszhatta a kaland első részét. Ezek után már csak a sugárzás van hátra, amely egy kilométeres távolságban olyan 100 RAD körül lehet… Egy ideje már csend volt az alagútban. A „pap” a derékszíjához nyúlt, és egy Geiger-Müller számlálót akasztott le onnan. Mellette a doki és a tizedes szótlanul lesték minden mozdulatát. Bekapcsolta a gépet. Azonnal felhangzott a jellegzetes kattogás. Connor nyugodtan leolvasta a kijelző adatait. A nukleáris sugárzást RAD-ban mérték. (RAD = Roentgen Absorbed Dose; elnyelt röntgenadag). Négyszáz RAD fölött a fertőzött személyek harcképtelenségének esélye száz százalékos. Nyolcszáz RAD fölött, napokon belül száz százalékos halálozási arány áll be. A Geiger-Müller százhuszonöt RAD-ot mutatott. Connor behunyta a szemeit és utánagondolt. Száz egység fölött észrevehető változás a vérben; hányinger, rosszullét… Kétszázas dózis környékén a vérsejtek erős károsodása; hányinger, hányás, hasmenés, hajhullás, élénk foltok a bőrön, láz, vérzés, teljes kimerülés… szívleállás is lehetséges. A halálozási arány kábé huszonöt százalékos… olyan harminc-hatvan napon belül. Ha egy órán át maradnak itt, nagyjából az első tünet együttesre számíthatnak. Ha tovább… Szótlanul kikapcsolta, és elrakta a műszert. Eszébe jutott a saját kurta-furcsa, előre megrendezett sorsa. Tudta, hogy ott lesz a végső győzelmük napján, és hogy élni fog. Hiszen egyszer már ott volt, és élt; mert
visszaküldte Kyle Reese-t az időben, és az őrmester tudta, hogy nyertek. Ezt mondta neki az anyja. Sarah soha nem hazudott neki. Vajon hazudhatott-e ebben a kérdésben? Úgy érezte: nem. De arról már nem szólt a fáma, milyen áron élhet majd el addig. Néha elgondolkodott ezen. Ha egy gerilla elvesztette valamelyik végtagját… végső soron nem volt nagy ügy. Ha nyomorékká vált, az sem. Azt tudta, hogy élni fog… de azt nem, hogyan. Csonkolt testtel? Tolókocsiban? Sugárfertőzötten? Connor az ökleire támasztotta az állat, és elgondolkozva bámult bele az alagút sötétjébe. FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK…
