HÍRES CÍMLAPSZTORIK KÍMÉLETLEN
KÍMÉLETLEN GYILKOSOK Szenvedélybl elkövetett gyilkosságok Hidegvér sorozatgyilkosok
VENTUS LIBRO KIADÓ BUDAPEST A FORDÍTÁS ALAPJA THE WORLD'S WORST MURDERS SINGLE, MULTIPLE AND SERIAL KILLINGS… MURDERS OF PASSION AND COLD BLOOD LONDON, OCTOPUS PUBLISHING GROUP LTD. 2002 FORDÍTOTTA
GERGELY ANIKÓ ISBN 963 86333 01
MINDEN JOG FENNTARTVA © OCTOPUS PUBLISHING GROUP LTD. 2001 © VENTUS LIBRO KIADÓ 2003 HUNGARIAN TRANSLATION © GERGELY ANIKÓ 2003
HÍRES CÍMLAPSZTORIK KÍMÉLETLEN
KÍMÉLETLEN GYILKOSOK Szenvedélybl elkövetett gyilkosságok Hidegvér sorozatgyilkosok
VENTUS LIBRO KIADÓ BUDAPEST A FORDÍTÁS ALAPJA THE WORLD'S WORST MURDERS SINGLE, MULTIPLE AND SERIAL KILLINGS… MURDERS OF PASSION AND COLD BLOOD LONDON, OCTOPUS PUBLISHING GROUP LTD. 2002 FORDÍTOTTA
GERGELY ANIKÓ ISBN 963 86333 01
MINDEN JOG FENNTARTVA © OCTOPUS PUBLISHING GROUP LTD. 2001 © VENTUS LIBRO KIADÓ 2003 HUNGARIAN TRANSLATION © GERGELY ANIKÓ 2003
Hírhedt gyilkosságok
A dicsfénybe vont szerelmespár Bonnie és Clyde, éles ellentétben a róluk a köztudatban él képpel, a valóságban nem afféle botcsinálta bankrablók voltak, hanem elvetemültnél is elvetemültebb tolvajok és gyilkosok. A jókép Clyde, egy szegény texasi farmer fia, 1909. március 24-én látta meg a napvilágot. Szadista természete már kisgyermekkorában megmutatkozott: nagy örömét lelte háziállataik kínzásában. Bonnie Parker buzgó baptista famíliában született 1911-ben. A helyes, törékeny, kék szem, szke kislány mindössze négy esztends volt, amikor apja meghalt, és a család a texasi Cement Citybe költözött. Tizenhat éves korában Bonnie hozzáment egy Roy Thornton nev dallasi csirkefogóhoz, házasságuk azonban véget ért, amikor a férjet gyilkosságért 99 év börtönbüntetésre ítélték. Nem csoda hát, hogy Bonnie mamája, annak reményében, hogy az új gavallér majd segít feledni a zátonyra futott frigyet, kitör örömmel fogadta, amikor lánya összeismerkedett Clyde Barrow-val. Bonnie tizenkilenc éves volt ekkor, Clyde huszonegy. Kapcsolatuk baljós el jellel indult. Az els el s estén, amikor a fiú ellátogatott a lányos házhoz, letartóztatták hétrendbeli betörésért és autólopásért. Két évet kapott, de sikerült megszöknie annak a fegyvernek a segítségével, amit kedvese csempészett a börtönbe. Néhány nap múlva elkapták – épp egy vasúti pénztár fegyveres kirablásával foglalatoskodott. Ezúttal tizennégy évet róttak ki rá. A texasi börtönökben különösen kemény, kegyetlen volt az élet. Clyde bármi áron ki akart kerülni, kényszerítette hát egy rabtársát, hogy fejszével vágja le két lábujját. A „baleset”„ után kiengedték, s mankójára támaszkodva egyenest Bonniéhoz indult. Hogy reménybeli anyósának kedvére tegyen, munkát vállalt Massachusettsben, megpróbált becsületesen megélni. Nem bírta azonban sokáig távol az otthontól, hamarosan visszatért Nyugat-Dallasba. Alig három nap múltán Bonnie elhagyta a családi fészket, és nekivágott a rablógyilkos életnek. A párhoz csatlakozott Clyde egy barátja, Ray Hamilton és még két férfi. Az els gyilkosságot 1932 áprilisában követték el, nyomorúságos negyven dollár kedvéért; John W. Bücher ékszerészt ltték le a texasi Hillsboróban. Bonnie ekkor éppen börtönben ült, autólopással gyanúsították, három hónap múltán azonban szabadon engedték, anélkül hogy vádat emeltek volna ellene. Idközben Clyde a társaival agyonltt egy sheriffet a helyettesével együtt. A banda ezután szerezte meg pályafutásának legjelentsebb zsákmányát, amikor is 3500 dollárt loptak egy benzinkútnál. Bonnie és Clyde úgy határozott, hogy a jó fogást egy Missouriban, Kansasban és Michiganben tervezett nagy autótúrával ünnepli meg: a legjobb hotelekben fognak megszállni, drága vendéglkben étkezni. Cseppet sem meglep, hogy a pénz nem tartott sokáig. Visszatértek hát a kisstíl bnözéshez. Gyilkoltak újra, úgyszólván nevetséges összegekért. Bonnie hidegvérrel háromszor hasba ltt egy texasi hentest, hogy aztán kirabolja; William Jones, a banda tizenhat éves tagja pedig, amikor autólopás közben tetten érték, leltte a kocsi tulajdonosának fiát. Már reflexszeren szórták a gyilkos golyókat. 1933-ban Missouriban csatlakozott a bandához a feleségével, Blanche-sal együtt Clyde fivére, Buck. Éppen csak megúszták a letartóztatást, amikor egy szállásukul szolgáló lakásban rajtuk ütöttek. Menekülés közben két rendrre halálos lövést adtak le.
Most már sehol sem érezhették magukat biztonságban, városról városra menekültek hát, s raboltak, gyilkoltak, ha éppen úgy esett. Bonnie és Clyde tisztában volt vele, már nem sokáig lehetnek szabadlábon, s Bonnie egy versben, amelynek a Bonnie és Clyde története címet adta, megjövendölte halálukat. Mindketten attól rettegtek leginkább, hogy soha többé nem találkozhatnak szüleikkel, akikhez mélységesen ragaszkodtak. Texasban, Wellington közelében autójuk egy szakadékba csúszott. Clyde és Jones megúszta, de Bonnie beszorult, és amikor a kocsi kigyulladt, súlyos égési sérüléseket szenvedett. Egy helybeli farmer segítségével menekült meg. A társaságnak a farmer és családja néhány napra menedéket nyújtott, de hamarosan gyanút fogtak és rendrt hívtak. A banda ismét tzharc árán nyert egérutat. Buck és Blanche újból csatlakozott hozzájuk. Bonnie még igen rossz egészségi állapotban volt. Júliusban elhatározták, hogy Missouriban megpihennek egy turista-táborhelyen. A rendrök újból körülfogták ket, s a banda megint csak lövöldözés árán szabadult. Buckót eltalálták a halántékán, Blanche-ot pedig üvegszilánkok vakították meg. Mindannyiukat kínozta az éhség, a két n súlyos állapotban volt, Buck haldoklott, így meg kellett állniuk valami élelmet vásárolni. Perceken belül nyakukon volt a rendrség. Buck cip jét, vállát és hátát is lövés érte. Amikor a közelharc végeztével a rendrök rátaláltak, felesége a testére borulva zokogott. Buck hat nap múlva egy kórházban meghalt; Blanche-ot tízévi börtönbüntetésre ítélték. Bonnie és Clyde az ezt követ három hónapban kétségbeesetten menekült a rendrség ell, de szerencséjük nem tarthatott örökké. 1934. május 23-án Ford kupéjukra lecsapott hat rendr. Nyolcvanhét találat érte a kocsit, Bonnie és Clyde teste vérben úszott, szörnyethaltak. Clyde huszonöt éves volt, Bonnie épp huszonhárom. Hihetetlen, de az elvetemült szerelmespárt már ekkor legenda fonta körül: dallasi temetésükre csak úgy özönlöttek az emberek, koporsójukról szuvenírként letépdesték a virágokat. Emléküket nem törölte el az id, s bár könyörtelenek voltak és kegyetlenek, sokan mint népmesei hsökre gondolnak vissza rájuk.
A rettegés hajója
1896. július 13-ának viharos éjszakáján Lester Monks, a Herbert Fuller vitorlás hajó utasa kinyitotta kajütje ajtaját, majd töltött revolverrel a kezében óvatosan belépett a kapitány kabinjába. Monks arra riadt fel álmából, hogy a szél éles hangon süvít a kötélzet között. De ahogy visszanyerte éberségét, már tudta, hogy mást hall: egy n sikoltozik. A kapitány, Charles Nash függágya oldalra kifordult, maga pedig mellette, egy vértócsa közepén haldoklott. Felesége, Laura a saját ágyában feküdt szétzúzott koponyával, összetört állkapcsokkal. Monks feltántorgott az elüls lépcsn, s a fedélzeten ott találta a fel-alá járkáló els tisztet, Thomas Bramet, aki attól a pillanattól fogva, hogy hírét vette a történteknek, igen furcsán viselkedett: nem volt hajlandó riasztani August Blomberget, a másodtisztet, mondván, az az ember ellene uszítja a legénységet. Végül a fedélzetre rogyott, s védelemért könyörögve átölelte az elképedt utas lábát. Hajnalban aztán felkeltették Jonathan Spencer stewardot, és hármasban mégiscsak elindultak Blomberg kajütjébe. Az ajtót tárva-nyitva találták, a másodtisztet pedig a priccsén, agyonverve, két levágott ujja a padlón. Meglepetésükre Brand, aki átvette a hajó parancsnokságát, el tudta vezetni ket a fedélzeten a gyilkos fegyverhez: egy fejszéhez, amely ragacsos volt a rátapadt vértl és húsfoszlányoktól. Még különösebbnek tnt, hogy a nagydarab férfi furcsa torokhangon szinte felsikoltott, majd a tengerbe hajította a szerszámot. Amikor a legénység és az utasok összegyltek a fedélzeten, Bram arról beszélt nekik, hogy a három tetemet vízbe kellene vetni – ezt a gondolatot mindenki elutasította –, és azt állította, hogy a halott Blomberg volt a gyilkos, aki sebesülései folytán vesztette életét. A hajót Dél-
Amerikába, Francia-Guyanába akarta vinni. Rémület lett úrrá a f részáruval megrakott hatalmas vitorláson, amely július 3-án úgy hajózott ki Bostonból, hogy úti célja Argentína volt. Azon a hat napon, mialatt visszaértek a kikötbe, senkinek sem volt nyugodt az álma. Bramnek sikerült meggyznie a legénységet, hogy az egyik tagja, Charley Brown gyanúsan viselkedik. A szótlan Brown valósággal megkönnyebbült, amikor megbilincselve egy kabinba zárták. Mieltt elérték volna Halifaxot, elmondta a többieknek, hogy szemtanúja volt a kapitány meggyilkolásának. Amikor azon a bizonyos véres éjszakán a kormánynál állt, hallotta sikoltozni Laura Nasht, és az eltte lév kis ablakon át látta, mi történik odabenn. De megtartotta magának, amit tudott, mert rettegett a fejszés rülttl, a parancsnokuktól, Bram els tiszttl. Bram ügyét 1896. december 14-én kezdték tárgyalni Bostonban. Volt társai tanúvallomásukban elmondták: gyakran beszélt nekik arról, hogy meg kellene ölni a tiszteket és az ellopott szállítmányt értékesíteni. Bram maga azzal dicsekedett, hogy két másik vitorlást már kirabolt. Kötél általi halálra ítélték, azonban eljárási okokból megismételték a tárgyalást, s az új ítélet alapján Bramnek az atlantai fegyházban kellett volna vezekelnie tettéért – ha, érthetetlen módon, nem avatkozik az ügybe Mary Roberts Rinehart, A denevér, a macska meg a kanári és egyéb rémtörténetek szerz je. A jeles hölgynek meggyzdésévé vált, hogy Bram ártatlan áldozat, akit tengerésztársai feketítettek be. Elgondolása köré nagy feltnést kelt regényt kerekített, s igazáról meggyzte az elnököt, Woodrow Wilsont is. Thomas Bram 1919-ben kegyelmet kapott.
Az emberbrbe bújt szörnyeteg Thomas Riley felügyel ruganyos léptekkel vágott át West Aucklanden a kora nyári reggeli napfényben. Hat óra volt, s munkahelye, a szegényház felé tartott. Nehéz idk jártak akkoriban Durham grófság népére, s Riley szüntelenül azon munkálkodott, hogy segítse azokat, akik a maguk erejébl nem tudtak boldogulni. Amikor bekanyarodott a Front Streetre, eszébe jutott a 13. számban lakó özvegy. Az asszony alig egy hete járt nála, hogy érdekldjön, akadna-e hely a szegényházban hétesztends mostohafia, Charles Edward számára. – Nehéz eltartanom, nem is az enyém, ráadásul miatta nem tudok tisztességes lakót fogadni – mondta. Riley megeresztett egy-két tréfát a jövend lakó személyérl. Vajon az az adótisztvisel lenne-e, akihez a falubeli pletykálkodok szerint az asszony szeretne hozzámenni? – Éppenséggel elfordulhat – felelte az özvegy –, csak a fiú az utamban van. A munkába tartó Riley hirtelen megpillantotta a nt, amint az tisztes kháza ajtajában álldogál, szemmel láthatóan feldúlt állapotban. A szegényfelügyel átsietett hozzá az utca túloldalára, hogy megtudja, mi a baj. Nem hitt a fülének, amikor a szavait meghallotta: – Meghalt a fiú. Riley egyenesen a rendrségre és a helyi orvoshoz ment. Az általa elmondottak szolgáltak a kiindulópontjául annak a nyomozásnak, amelynek eredményeként Mary Ann Cotton minden idk legelvetemültebb brit sorozatgyilkosaként vált hírhedtté. Riley azért fogott gyanút, mert hat nappal korábbi találkozásukkor a kisfiú makkegészségesnek tnt. Dr. Kilburnt is meglepte a tragédia híre. és ifjabb kollégája, dr. Chambers azon a héten ötször látták a gyereket, aki heveny gyomorrontás tüneteit mutatta, és egyikük sem gondolta volna, hogy betegsége végzetes lehet. Dr. Kilburn úgy döntött, nem adja ki a halotti bizonyítványt, hanem engedélyt kér a holttest vizsgálatára. Az ügyész megadta az engedélyt, s a következ délutánra, 1872. július 13-ra, szombatra elrendelte a halottszemlét. A két orvos nagyon elfoglalt volt, s emiatt a halottkémi szemlének csupán egyetlen órával a kihallgatás eltt tudtak nekiállni. Dr. Kilburn felületes vizsgálat után úgy nyilatkozott a Cotton-ház szomszédságában, a Rózsa és Korona fogadóban ülésez esküdtszék eltt, hogy
mérgezésre utaló jelet nem talált. A halál természetes úton következhetett be, oka felteheten gastroenteritis. Az esküdtszék ezután természetes halált állapított meg, és Charles Edwardot elföldelték a szegények parcellájában. Dr. Kilburn azonban volt annyira elvigyázatos, hogy a kisfiú gyomortartalmát megrizte egy palackban, s a következ szerdán, amikor végre jutott rá ideje, alapos vegyelemzésnek vetette alá. Az eredménnyel azonnal a rendrségre sietett: jellegzetes arzénnyomokat talált. Másnap reggel az özvegyet gyilkosság vádjával letartóztatták. A gyermek testét kihantolták és elküldték a leedsi ;ç orvosi Igyetemre, ahol dr. Thomas Scattergood, a törvényszéki orvostan és toxikológia tanára további arzént mutatott ki a belekben, májban, tüdben, szívben és vesékben. Idközben Thomas Riley felhívta a hatóságok figyelmét arra, hogy nem Charles Edward volt a családban az els halott. Tulajdonképpen négy haláleset történt az elmúlt két évben – azóta, amióta Mary Ann Cotton, a korábbi ápolón West Aucklandbe érkezett. Negyedik férje, Frederick Cotton szénbányász „gyomorláz” következtében hunyt el 1871. szeptember 19-én, els házassági évfordulójuk után két nappal. 1872. március 10-e és április 1-je között távozott az árnyékvilágból a tízesztends Frederick, néhai Cottonnak egy elz házasságból származó fia; Robert, Mary Ann tizennégy hónapos fiacskája; majd az asszony korábbi szeret je, Joseph Nattrass, akivel ismét összeköltözött. A halotti bizonyítványokon megint „gyomorlázat” jelöltek meg okként, kivéve a kisbabáét, akinél „fogzási görcs” szerepelt. Miközben Mary Ann a durhami börtönben a bírósági tárgyalására várt, ez utóbbi három tetemet is exhumálták, és dr. Scattergood mindegyikben talált arzénnyomokat. Az újságok kezdték közelebbrl szemügyre venni a Durham környéki Low Moorsley-bl származó bányászivadék életét. Elrettent történetet ástak ki a kellemes, kedves, szinte vallásosságot mutató metodista nrl, akinek nyomában mindenütt ott járt a halál. Húszéves volt, amikor 1852-ben hozzáment William Mowbray napszámoshoz, és Devonba települt. Öt gyermekük született, közülük négy meghalt. A házaspár visszatért északkeletre, és Sunderland körzetében költözött házról házra, miközben az asszony a városi kórházban dolgozott. Újabb három gyermeknek adott életet, de ezek sem maradtak életben. Azután Mowbray is eltávozott az élk sorából. Mary Ann új férjet talált George Wood mérnök személyében, aki esküv jük után tizennégy hónappal, 1866 októberében elhalálozott. Egy hónappal késbb az asszony házvezetni minségben beköltözött a háromgyermekes özvegyember, James Robinson otthonába. Hamarosan teherbe esett, és a férfi feleségül vette. Mary Ann érkezése után csupán néhány héttel hunyt el a férfi tíz hónapos fia, John. 1867. április 21-én követte t hatéves bátyja, James, t pedig öt nap múltán leánytestvérük, Elizabeth. Május 2-án életét vesztette Mary Ann és Mowbray frigyének egyetlen túlél je, a kilencesztends Isabelle. Robinsontól két lánya született Mary Ann-nek. Az idsebbik néhány napot élt, a másikat egy barátjuk magához fogadta, miután az asszony és Robinson házassága felbomlott. A férfi életben maradt, felteheten annak köszönheten, hogy ellenállt felesége könyörgésének, és nem kötött életbiztosítást. Mások, Mary Ann környezetében, azonban nem voltak ilyen szerencsések. A n meglátogatta az anyját, mert „attól tartott, hogy a végét járja”. Senki sem gyanakodott ilyesmire az egészséges ötvennégy éves asszony láttán, aki kilenc nap múlva már valóban halott volt. Mary Ann ruhafélékkel, ágynemvel megrakodva távozott. Megismerkedett és összebarátkozott Margaret Cottonnal, aki bemutatta neki bátyját, Fredericket. Mary Ann gyorsan teherbe esett és házasságot kötött új szeret jével – bigámistaként, hiszen harmadik férje, Robinson életben volt. Az esküvre némi árnyékot vetett Margaret váratlan halála, akinek hatvan font érték bankszámlája az ifjú párra szállt. Nem egészen húsz év alatt Mary Ann környezetében összesen huszonegy ember vesztette életét. Tizenegy, világra hozott gyermekébl csak az az egyetlen kislány maradt meg, akit örökbe fogadtak. Nem csoda hát, hogy ügye tárgyalásának reggelén egy helyi lap, melyet
immáron nem béklyóztak a rágalmazást, becsületsértést sújtó jogszabályok, ezzel a f címmel jelent meg: „Hatalmas mérgezési ügy West Aucklandben – szörny felfedezések”. Mégis, amikor Mary Ann a durhami tárgyalóteremben az esküdtszék elé lépett, mindössze egyetlen gyilkossággal, mostohafia, Charles Edward megölésével vádolták. Az eljárást Sir Charles Rüssel vezette, aki késbb Anglia f bírája lett. Azzal vádolta a negyvenesztends özvegyet, hogy azért ölt, mert a fiúnak volt egy nyolc font érték életbiztosítása, s ráadásul útjában állt az ismét terhes n Quick-Manning adótiszttel kötend házasságának. „Nem volt elég pénze, Charles Edward pedig csak koloncként csüngött a nyakán” – állította Sir Charles. Mary Ann szomszédja azt állította a bíróság eltt a vádlottról, hogy két hónappal a fiúcska halála eltt, 1872 májusában az egyik falubeli patikában arzénes keveréket vásárolt, poloskairtásra. Thomas Riley a tanúvallomásában eladta, hogy Mary Ann mennyire szeretett volna megszabadulni a fiútól, dr. Kilburn pedig beszélt a gyerek gyógykezelésérl. Ekkor kétségek ébredtek az esküdtszék tagjaiban. A vád képvisel je be kívánta vonni az eljárásba a családban elfordult korábbi halálesetekkel kapcsolatos bizonyítékokat. Thomas Campbell Foster, a véd, akit csupán két nappal korábban jelöltek ki (a vádlottnak nem volt elég pénze saját törvényes képvisel megfizetésére), tiltakozást jelentett be, hiszen védencét korábban csak egyetlen haláleset miatt vádolták, errl pedig az ügyvéd azt állította, hogy véletlen okozta. Korábbi halálesetek bevonása a tárgyalásba, mondta, megnehezítené a korrekt ítélethozatalt. A bíró, Sir Thomas Archibald azonban, jogi precedensre hivatkozva, nem adott helyt a kifogásnak. Ettl a pillanattól kezdve az ügy eldöntöttnek volt tekinthet. A védelem nem hozott tanúkat, és a tárgyalás harmadik napján az esküdtszék mindössze egyórás mérlegelés után visszatért a tárgyalóterembe és gyilkosságban bnösnek mondta ki Mary Ann Cottont. A bíró halálos ítéletet kívánt. „Úgy tnik, a vádlott átadta magát a legszörnybb tévhitnek, amely néha ert vesz a valódi erkölcsi és vallásos érzületet nélkülöz személyeken: úgy vélte, elérheti aljas céljait anélkül, hogy erre fény derülne. Pedig az isteni gondviselés folytán a méreggel végrehajtott gyilkosság, amely a legundorítóbb minden bncselekmények között, s amelytl borzad az emberi természet, mindig teljes és vitathatatlan nyomait hagyja maga után a bnnek, a mérgezés önmagában hordja az eltörölhetetlen vádiratot.” Szép szavak voltak, csak nem teljesen igazak. Az 1870-es években a túlhajszolt orvosok nyomós indok nélkül nem fogtak a halottak vizsgálatához. Bár Mary Ann környezetében túlságosan gyakran fordult el haláleset, a sr költözéssel és azzal, hogy mindig felkereste a helyi orvost áldozatai gyomortüneteivel, sikerült elkerülnie a gyanút. Ugyanakkor az emberek bíztak benne: tudták róla, hogy korábban ápolónként dolgozott, s gyakran részt is vett beteg szomszédai gondozásában. Arra már soha nem derül fény, hogy a környezetében élt huszonegy szerencsétlen közül melyiket miért tette el láb alól: az utána járó biztosítási összeg, esetleg a javai miatt, vagy éppen azért, mert útjában állt egy újabb frigyének. Az elszörnyedés ellenére, melynek nyomán a Newcastle Journal cím lap Mary Annt „emberbrbe bújt szörnyetegként” jellemezte, sokan visszatetszéssel fogadták a halálos ítéletet. Kétségeket támasztott, hogy egy nt akasztanak, st maga a védelem megszervezése is, és az, hogy vajon a korábbi halálesetek bizonyítékainak helye lett volna-e az eljárásban. A Newcastle Journal így írt: „A legelképesztbb az a gondolat, hogy egy n elkövetheti mindezt anélkül, hogy undorítóvá, visszataszítóvá váljék. Úgy tnik, Mary Ann Cottonnak megvolt az a képessége, hogy bármikor új férjet találjon, amikor csak óhajt. Úgy mondják, gyöngéd és kedves volt gyermekeihez, miközben szándékosan mérgezte ket.” A lap cikke visszatükrözte azt az érzést, hogy a világot meg kell szabadítani ettl az asszonytól, de hozzáf zte: „A sajnálatot lehetetlen visszafojtanunk, bár óhatatlanul rettenet vegyül belé.” Mary Ann utolsó néhány napját annak szentelte a börtönben, hogy támogatást szerezzen egy kegyelmi kérvényhez. Megszülte Quick-Manning leányát, Margaretet, s elintézte, hogy
egy házaspárhoz kerüljön, amelynek nem lehetett gyermeke. A kivégzés eltt öt nappal ervel választották el tle a csecsemt. 1873. március 24-én úgy állt az akasztófa alá Durhamben, hogy ártatlanságát hangoztatta. Nyolc nap sem telt el, s több helyütt színpadon volt a Mary Ann Cotton élete és halála cím darab, melyet mint „nagy erkölcsi drámát” emlegettek. Az anyák a West Auckland-i özvegy látogatásával ijesztgették makacskodó gyermekeiket, s az ifjoncok kínrímeket faragtak, melyek így kezddtek: „Mary Ann Cotton meghalt és elrothadt”. Az asszony mindmáig a gyilkosok galériájának enigmatikus figurája maradt: egy korlátolt értelm sokszoros gyilkos, aki egyaránt keltett undort és rokonszenvet.
A sztrichninspecialista Neill Cream nagy meglepetést tartogatott hóhéra számára: amikor 1892. november 15-én a veszthelyre lépett, váratlanul kijelentette, hogy Hasfelmetsz Jack. A hatóságoknak azonban volt elég sütnivalójuk ahhoz, hogy tudják, e kijelentés csupán a szánalmas pszichopata újabb kísérlete a mind „fényesebb” pálya megrajzolására. Creamet egy ismerse így jellemezte: „dégénérait, mocskos vágyakkal és cselekedetekkel”. Való igaz, hogy áldozatai ugyanabba a körbe tartoztak, mint a Hasfelmetszéi, tetteit az övével azonos körzetben követte el, de a mód, ahogyan pusztított, még vissza-taszítóbb, mint a leghírhedtebb londoni gyilkosé. A könyörtelen és szadista Cream abban lelte örömét, hogy közhírré tette rémtetteit. Legszörnybb gyilkosságait akkor követte el, mikor kiengedték a börtönbl, ahol eredetileg életfogytiglanra szóló büntetését töltötte. Cream 1850-ben született Glasgow-ban. Négyéves volt, amikor szülei kivándoroltak Kanadába. Itt olyan jól ment a soruk, hogy fiukat a montreali McGill College-ban taníttathatták, ahol 1876-ban orvosi diplomát kapott. De valójában nem életeket visszaadni, hanem elvenni akart. Abortuszokat végzett, ami törvényellenes volt, viszont nagy hasznot hozott. A dolog mindaddig jól ment, míg egy lánynak, akit ejtett teherbe, nem szakította meg a terhességét. Ekkor a felháborodott apa fegyverrel kényszerítette, hogy vegye a lányt feleségül. A nászút egy napig tartott, ezután Cream Londonba utazott, hogy további orvosi tanulmányokat folytasson. A nem túl odaadó ifjú férj egy év múltán tért vissza, de addigra az asszonyt elragadta a tüdvész. Cream továbbra is magzatelhajtással foglalkozott, délebbre költözött, az Egyesült Államokba, hogy Chicagóban próbáljon szerencsét. 1880-ra már ismerte a rendrség. Letartóztatták gyilkosságért, amikor Julia Faulkner, akinek megszakította a terhességét, meghalt; Creamnek azonban sikerült az eljárásban tisztáznia magát. Késbb kevés legális páciense közül hunyt el kett, egyikük egy vénlány, aki orvosságokért járt hozzá, a másikuk egy epilepsziás vasúti munkás, Daniel Stott. Ez utóbbi a feleségét küldözgette a rendelbe a pirulákért, ahol az asszony összeszrte a levet az orvossal. A rendrség egyik haláleset ügyében sem gyanakodott -mindaddig, amíg Cream maga nem próbálta rájuk irányítani a figyelmet. Irt az ügyésznek, azt állítva, hogy a gyógyszerész túlságosan sok sztrichnint adagolt Stott piruláiba, és kérte a tetem exhumálását. Amikor ez megtörtént, hamar világossá vált, a gyógyszerész nem felel a manipulált pirulákért. Creamet, aki Stott özvegyével megszökött, letartóztatták, és életfogytiglan börtönbe zárták gondatlanságból elkövetett emberölésért. Tíz év sem telt el azonban, amikor 1891 júliusában Illinois állam kormányzója megváltoztatta az ítéletet, és Creamet kiengedték: az apja meghalt, 16 000 dollárt hagyott rá, a család befolyásos barátai pedig úgy mozgatták a háttérbl a szálakat, hogy az örökös kiszabaduljon és élvezhesse újsütet gazdagságát. Cream visszatért Kanadába, de rövid id múltán már Anglia, a londoni Lambeth negyed gázláng világította utcái felé vette útját. Tanulmányozta Hasfelmetsz Jack pályafutását, és büszke volt rá, hogy nyomába léphet. Az utcank egyébként is nagyon vonzották, azzal dicsekedett ismerseinek,
hogy idnként egyszerre kettvel hál, vagy hogy egyetlen éjszakán hármat is meglátogat. De nem a szex volt az egyetlen öröme. Néhány lánynak labdacsokat adott azzal, hogy ezek majd eltüntetik arcukról a foltokat. A labdacsok valójában sztrichnint tartalmaztak, a leggyötrbb mérget. A bizalomkelt vendég távoztával a lányok bevették a szert, Cream pedig abban találta élvezetét, hogy elképzelte, haláluk eltt miként vonaglanak gyötr fájdalmukban. 1891 szén két fiatal prostituált, Elizabeth Masters és Elizabeth May az ablakukból figyelték a szobájuk felé közeled Creamet. De a férfit menet közben megállította egy másik éjszakai tündér, a huszonhat éves Matilda Clover és magával vitte Lambeth Road-i szállására. Tíz nap múltán a lány itt hunyt el, szörny fájdalmak közepette. Haldokolva azt mondta, hogy azok a labdacsok mérgezték meg, amelyeket egy Fred nev férfitól kapott. Orvosa azonban, aki egyébként iszákossága miatt kezelte, a halotti bizonyítványba ezt írta: természetes halál. Hét nappal korábban, október 13-án Ellen Donworth tizenkilenc éves prostituáltat kínok között agonizálva találták a Waterlo Roadon. Halála eltt, útban a kórház felé egy aranykeretes szemüveget visel, magas, kancsal férfiról beszélt, akitl egy palack fehér folyadékot kapott. A boncolás megállapította, hogy Ellennel sztrichnin végzett. két gyilkosság után Cream furcsa leveleket küldözgetett. Álnéven levelet írt Lord Russelnak és dr. William Broadbentnek, mindkettt azzal vádolva, hogy Matilda gyilkosai. Az orvostól 2500 fontot követelt azért, hogy ne leplezze le; a rendrséghez fordult, de a zsaroló a mondott idben nem jelentkezett. Levelet írt az Ellen Donworth ügyében eljáró ügyésznek is, amelyben azt állította, információja van a gyilkosról, amit 300 000 fontért hajlandó eladni. Irományait a rendrség az rültek dossziéjába tette. Hogy milyen célból írta a leveleket Cream, arra sosem derült fény. Néhány pszichológus szakért szerint ébren akarta tartani a köz emlékezetében bntetteit, a horribilis összegekkel pedig még nagyobb szenzációt kívánt kelteni. Valójában sosem várta, hogy megkapja a követelt pénzt. Mások úgy vélik, halálvágya irányította, szinte várta a letartóztatást, hogy sütkérezhessen az általa elképzelt általános elismerésben. Talán hatással volt rá, hogy Hasfelmetsz Jack is levelekben gúnyolta üldözit. Cream 1892 januárjában, miután eljegyezte Laura Sabbatinit, hazament Kanadába. A hajón szexuális életével kérkedett utastársai eltt, a mérgekkel, amelyek segítségével partnernit szokatlan dolgokra serkenti. Kanadában, tisztázatlan okból, ötszáz falragaszt nyomatott a következ szöveggel: „Ellen Donworth halála. A Metropole Szálló vendégeinek. Hölgyeim és Uraim, tudatom Önökkel, hogy az a személy, aki múlt év október 13-án megmérgezte Ellen Donwortht, jelenleg a Metropole Szálló alkalmazásában áll, s ameddig e szállodában tartózkodnak, életük veszélyben forog.” Az aláírás: „Mély tisztelettel: W. H. Murray”, a keltezés: „London, 1892. április”. Soha nem találtak rá magyarázatot, miért választotta éppen a Metropole Szállót. Ugyanakkor a falragaszokat nem is használta fel. Március 23-án New Yorkból Liverpool felé indult, az április már Lambethben találta, hármasban egy ágyban a tizennyolc éves Emma Shrivell-lel és a huszonegy esztends Alice Marshsai. Éjjel kettkor távozott, de eltte a lányoknak három-három arcbrszépít pirulát adott. A két prostituált még aznap éjjel szörny kínok közt meghalt, de eltte elmondták társaiknak, hogy egy Fred nev férfitól kapták a szereket. A halottkémi jelentés szenzációt keltett a városban, ahol még nem voltak bizonyosak abban, nem jelentkezik-e újból a Hasfelmetsz. A két lánnyal sztrichnin végzett. És Cream ismét nem tudott nyugton maradni. Ez juttatta akasztófára. Levelet írt egy bizonyos dr. Harpernak, és ennek orvosnövendék fiát, Waltert vádolta Alice és Emma meggyilkolásával. Ezúttal 1500 fontot kért az információért. Harpernak nem volt félnivalója, a rendrséghez fordult. Itt a levél kézírását összehasonlították egy másik levéllel, amelyet Cream maga adott át nekik. Ezt állítólag Alice-nak és Emmának küldték, arra figyelmeztették ket benne, hogy óvakodjanak dr. Harpertól, aki Matilda és egy bizonyos Lou Harvey gyilkosa.
