Hamilton Lucy-Szeretni veszélyes

Lucy Hamilton

Szeretni veszélyes

Lucy Hamilton

Szeretni veszélyes

Óceán

Fordította: Földes Gábor A mű eredeti címe: Heartbeats

Hungarian translation © Földes Gábor, 1991

1. fejezet Vanessa Rice büszke volt rendíthetetlen nyugalmára. Nem csoda, hosszan és keményen edzette magát, amíg sikerült ezt magában kialakítania. Mostanában viszont nem stimmeltek a dolgok. Egyelőre magának sem tudta pontosan megmagyarázni, mi a baj, de ér­ zett valamit, s ez nyugtalanná tette. És ráadásul itt van Clay Williams is... Rosszkedvűen ült a nővérpultnál, és lassan kor­ tyolgatta a kávéját. Aztán nagyot sóhajtott, jegyzetel­ ni kezdett a noteszába, és hagyta, hogy körülzsong­ ják az ismerős kórházi zajok. Reggel nyolc óra volt, és a nap kezdett előbújni a kora hajnali felhők mögül. Sugara ferdén besütött a folyosó végén levő jókora ablakon, és megcsillant egy víztócsán a szürkésbarna linóleumpadló köze­ pén. Fel-felcsikorogtak halkan a gumitalpú cipők, a csöndesen zümmögő beszédhangokat időnként neve­ tés törte meg, a telepakolt ágyneműskocsi csikorog­ va döcögött billegős kerekein. 5

— Tessék, Van, meghoztam a lázlapot! — Az egyik fiatal ápolónő dossziét helyezett eléje. — Köszönöm, Kathy. — Vanessa tovább jegyze­ telt. Kathy kinyitotta a beosztási listát. — Hány nővértanulónk lesz ma? — Hat — felelte Vanessa anélkül, hogy felnézett volna. — Ezen a héten kettesével fognak dolgozni, a következőn majd mindegyiküknek külön feladatot adok. — Oké. — Kathy ceruzája végigfutott az oszlo­ pokba írt névsoron. — Akkor ahhoz a három beteg­ hez nem kell most kijelölnünk senkit a rutinfelada­ tokra... — Vanessa csak fél füllel hallotta, amit Kathy magában mondott, és tovább dolgozott a heti munkaterven. — Na de tényleg hagyja abba! — A lányos visongás élénk kacagásba csapott át. Vanessa és Kathy egyszerre kapták fel a fejüket, és néhány pillanatig egymásra meredtek. A követke­ ző nevetéshullámra szúrósan pillantottak a folyosóról nyíló kórterem felé. — Mi az ördög... — kezdte Kathy. — Maga aztán igazán szörnyű! — hangzott, majd újabb kacagás. — Mindjárt rendet csinálok! — szólalt meg szigo­ rúan Vanessa. Felállt, végigviharzott a folyosón, fe­ hér köpenye lebegve repült utána. Az ajtó felőli ágy üres volt, a kacarászás azonban folytatódott a függöny mögül, amely kettéválasztotta a kórtermet, és eltakarta a második ágyat. Vanessa megtorpant a függöny mellett, szája bosszúsan meg6

feszült, és ingerülten tanulmányozta az eléje táruló látványt. — Gondolhattam volna! — szólalt meg végre. Szavaira a nevetést mintha csak elvágták volna, és a három riadt arc egyszerre fordult feléje. — Ha vala­ ki zűrzavart csinál itt, az csakis maga lehet! — Kö­ zelebb lépett, és a vádat egyenesen a kórházi ágyon fekvő jóképű férfinak szegezte. Halkan beszélt, de annyira dühös volt, hogy érezte, remeg a keze. A beteg mellett a rémülettől moccanni sem mert a két nővértanuló. A férfi bal oldalán falfehéren, egye­ nesen, merev tartással állt a kicsi, sötét hajú, gömbö­ lyű Carole Miller. Jobboldalt a magas, karcsú, világosbarna fürtű Tabby Welles éppen megpróbálta lefejteni a dereká­ ról a férfi rákulcsolódó karját. A beteg mulatott, a két kis ápolónő félt. — Még hogy én? — kérdezte tágra nyílt, ártatlan szemmel a férfi. — Soha nem szoktam bajt okozni! — Ó, dehogy, isten mentsen! — hangzott a válasz metsző éllel. Vanessa jegesen végigmérte a beteget, majd a tanulónővérekhez fordult. — Lennél szíves elmondani, Carole, mi folyik itt? — Carole ijedten pislogott, görcsösen nyelt egyet, kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de egy hangot sem tudott kipré­ selni magából. — Tabby? Tabby mindkét tenyerével végigsimította egyenru­ hája szoknyáját, és megköszörülte a torkát.. — Éppen... éppen arra készültünk, hogy beadjuk Mr. Williamsnak az injekcióját. — Elfulladt a hang­ ja. 7

— Milyen injekciót? — kérdezte éles pillantással Vanessa. — Ezt. — Tabby feléje nyújtotta a gyárilag meg­ töltött fecskendőt. A védőkupak azonban már hiány­ zott a tűről. Van kinyújtotta nyitott tenyerét a fecskendőért, el­ vette, megnézte rajta a feliratot, majd ajkát összeszo­ rítva helyre illesztette a kupakot. — Legyetek szívesek kijönni velem a folyosóra egy pillanatra! Tabby, te hozd magaddal a gyógysze­ relési listát is! Elnézést, Williams őrmester! — Oda se pillantott a férfira, amikor a két lány előtt kilépett a kórteremből. A folyosón meglóbálta kezében a fecskendőt, és komoly, visszafogott hangon szólalt meg: — Milyen gyógyszer van ebben, Tabby, és mek­ kora dózis? Tabby megnézte a címkét. — Ötezer egység miniheparin. — Igen. És vajon miért rendelném ezt Williams őrmester számára? Az ő esetében milyen hatása len­ ne a heparinnak? — Hát, ez egy véralvadásgátló szer. Megakadá­ lyozza, hogy vérrögök keletkezzenek a szervezeté­ ben. — Pontosan. — Vanessa most a másik lányhoz fordult. — Mikor operálták Mr. Williamst, Carole? Carole láthatóan megriadt. Kerülte Vanessa tekin­ tetét, inkább a gallérjára nézett helyette. — Tegnap. — Tegnap késő délután — egészítette ki Vanessa. — És szüksége van ma heparininjekcióra? 8

— Azt hiszem, igen. — A lány hangja elcsuklott. — Ezt nem hinni kell, Carole, hanem tudni! — Vanessa hangja még mindig csöndes volt, de határo­ zott. Hátrébb lépett, és szigorúan nézett mindkettő­ jükre. — Mr. Williamst nem egészen huszonnégy órája, lőtt sebekkel operálták. Két friss műtéti varra­ ta van, és tizenkét órája mozgásképtelen, mert a lá­ ba ki van feszítve. Az előbbiek közül melyik indo­ kolja a heparinterápiát? Carole szinte megdermedt a rémülettől, és végül Tabby válaszolt, nagyon halkan. — Egyik sem, Miss Rice. — Úgy van. Ha megnézitek a lázlapokat, rögtön látjátok, hogy a heparint nem neki rendelték, hanem a szobatársának. Mr. Stokolsky hatvannégy éves, csí­ pőprotézist ültettek be neki, és valóban heparininjekciókra van szüksége, nehogy vérrögképződés következzen be. — És Mr. Williamsnek? — suttogta Tabby. — Neki nincs. — Vanessa megpróbált türelmes maradni. — Sőt ellenkezőleg, a heparin olyan vér­ zést okozhat, amely miatt a sebeit fel kellene nyitni, és újra kellene varrni. — Ó... — Tabby lehajtott fejjel tanulmányozta a lábait. — Sajnálom, Miss Rice! — Mertem remélni, Tabby. De ez nem változtat azon, hogy írásbeli jelentést kell készítenem a dolog­ ról. Ez persze még nem töri ketté a pályátokat, felté­ ve, ha okultok a dologból... Carole! Hallod, amit mondok? — Iiigen, Miss Rice. Én csak... éppen... 9

Vanessa nem volt kíváncsi a zavart tanulónővér dadogására, hanem tovább folytatta: — Ezenkívül jó lenne, ha a gyakorlat ideje alatt megpróbálnátok ápolónőként viselkedni. — De Mr. Williams kikezdett velünk és... — Értem, de ez nem mentség. A férfibetegek gyakran kikezdenek a fiatal ápolónőkkel. Talán azért, mert ez egyfajta védekezési mechanizmus a ki­ szolgáltatott helyzet vagy a fájdalom ellen. Ennek el­ lenére van rá módszer, hogyan hárítsuk el az ilyen udvarlást. Nektek viszont, ha jól hallottam, egyálta­ lán nem ez járt az eszetekben. — Ránézett a két lányra, akik megsemmisülten álltak előtte, és úgy érezte, eleget prédikált. — Most pedig menjetek, és tegyétek a dolgotokat. — Igen — suttogta Carole, Tabby meg bólintott. Vanessa mély lélegzetet vett, mielőtt visszatért a kórterembe. Clay Williams mindent hallott, amit Vanessa a két tanulónővérnek mondott. El sem tudta képzelni, ho­ gyan lehet egy ilyen szép nő ennyire hideg, ennyire csak ápolónő. Vanessa karcsú volt, kecses megfontoltsággal mozgott, enyhén ringatta magát, mintha csak táncol­ na. Férfiembernek forró éjszakák és halk zene jutot­ tak róla az eszébe. Nagyjából 170 centiméter magas volt, hosszú lábú, karcsú derekú, selyemblúza alatt telt keblek domborodtak. A könnyű anyag lágyan si­ mult enyhén hullámzó mellére, amikor lendületesen belépett a kórterembe. Clay megbabonázva bámult a látványra, mielőtt tekintetét a nő arcára emelte vol­ na. 10

Vanessa nem volt filmszínésznőnek való szépség, az arcát azonban általában vonzónak, kedvesnek, ér­ dekesnek találták. Hosszúkás volt, mégis telt, kissé szabálytalan vonású, orra picikét hajlott. Az összké­ pet azonban teljesen uralták sűrű, fekete pillájú, sö­ tétbarna szemei. Lágy pillantású őzikeszemek, ami­ lyenbe a férfiak mindig belefeledkeznek. Válláig érő sötétbarna, majdnem fekete haja sűrű szálú volt, egyenes és csillogó. Elég hétköznapi haj­ viselete volt, nem számítva néhány feltűnő, ezüstös tincset, amelyek a halántékáról lendületes ívben hú­ zódtak hátra. Clay úgy becsülte, hogy huszonöt és huszonnyolc év között járhat, az ősz hajszálak elle­ nére is, amelyek döbbenetes ellentétet alkottak bár­ sonyos, fiatal bőrével. A nő elvörösödött a dühtől. De amikor látta, ho­ gyan mustrálja végig a férfi, nem szólt egy szót sem, csak hátat fordított, és kivett a szekrényből egy előre összeállított, tálcára helyezett kötszerkészletet. Le­ rakta az ágy fölé beforgatható asztalkára. Clay figyelte, és láthatóan mulatott a haragján. — Nem kellene ennyire haragudni azokra a sze­ gény gyerekekre! — Hibáztak! — Leakasztotta az ágy lábáról a fér­ fi lázlapját, és gyorsan átfutotta. — A fenét! Épp csak tévedtek egy kicsit! Vanessa feljegyzett valamit a lázlapra. — Maga melyik nővérképzőben végzett, őrmes­ ter? — kérdezte könnyedén és hidegen. — Jaj, de vicces, Miss Rice! Ahhoz nem kell ápo­ lónőnek lennem, hogy tudjam, mikor bánik túl szigo­ rúan két szerencsétlen gyerekkel. 11

— Joga van hozzá, hogy olyan véleménye legyen, amilyent csak akar. — Vanessa összehajtotta a láz­ lapot, és mesterkélt nyájassággal mosolygott a férfi­ ra. — Még akkor is, ha szamárságot beszél. — Nocsak, ilyen csípős nyelve van? — Clay ép karját a feje mögé tette, és sokatmondóan rávigyorgott a nőre. — Nekem nem csípős nyelvem van, hanem iga­ zam! — csattant a válasz. —Maga pedig nagyon té­ ved! — Istenien csinos lesz, ha méregbe jön... Vanessa nem bírta tovább. Mindeddig hősiesen küzdött, hogy uralkodjon magán, az utolsó megjegy­ zés hallatán azonban föladta. — Hallgasson már el végre! Egyszerűen fogja be a száját! Torkig vagyok már a nagyképűségével, a darabos udvarlásával, és azzal, hogy bajba sodorja a diákjaimat! Látni sem bírom magát! — Kár! Pedig nekem... — a férfi jókedvűen végig­ mérte Vanessát, tetőtől talpig — ...nagyon tetszik a látvány. — Hagyjon engem békén! Az ilyen kamaszos nyegleség talán beválik a tizenéveseknél, de énnálam ezzel nem fogja megtörni a jeget. — Kamaszos? — Igen, kamaszos! — ismételte a nő. — És erő­ szakos meg felvágós. — Ezt nem mondhatja komolyan! — kiáltotta tet­ tetett ijedtséggel Clay. — Dehogynem! — Vanessa ellenőrizte a férfi sé­ rült lábát megfeszítő súlyokat. — És tudja mit? 12

Most, hogy mindezt az orra alá dörgöltem, csodála­ tosan érzem magam! Clay lassan elvigyorodott, és látszott a szemén, hogy jól szórakozik. — Azt beszélik, hogy a nősténypók is csodálato­ san érzi magát, miután felfalta a párját. — Maga... — Vanessa dühösen az ajkába hara­ pott, igyekezett visszanyerni a higgadtságát, és he­ lyére rángatta a Clay lábait borító könnyű takarót. Pályája során először érzett kísértést arra, hogy fel­ pofozzon egy beteget. Kétszer egymás után mély lé­ legzetet vett. — Tájékoztatnom kell, Williams őr­ mester, hogy egyrészt nem vagyok pók, másrészt nem foglalkoztam kannibalizmussal, legalábbis ed­ dig! A férfi mély, rekedt, bizalmas hangon válaszolt: — Pedig ha én lennék a maga... párja, máris kezd­ hetne harapdálni! Vanessa egy pillanatig némán meredt a férfira, majd elvörösödött, és a szeme villámokat szórt. — Álmodozzon csak, Williams! — vetette oda, azzal máris kiviharzott a szobából. * Este a kórház már sokkal csöndesebb volt, mint nap­ közben, és Vanessa céltudatos lépései meglassultak, miután az ötödik emeleten kilépett a liftből. Hiába, oda kell mennie... Egész nap a reggeli szóváltás járt az eszében. Dü­ hös volt magára, úgy érezte, nem viselkedett helye­ sen. Ráadásul be kell ismernie, hogy nem is tartja 13

annyira utálatosnak a férfit... S ezen az sem segít, ha barátságtalanul viselkedik vele. Mély lélegzetet vett, mielőtt belépett volna a kór­ terembe. Az ágyakkal szemközt, a falra szerelt, ma­ gas polcon tévékészülék villódzott. Mr. Stokolsky, aki az ajtó melletti ágyon feküdt, éppen filmet nézett, és megfeledkezett maga körül a világról. Vanessa lábujjhegyen ellépett az ágya mellett, de mivel nem takarta el a képernyőt, az öreg észre sem vette. Vanessa bekukucskált a térelválasztó függöny mö­ gé. Clay Williams félhomályban feküdt, nem égett az olvasólámpája, és úgy fordította a fejét, hogy kilás­ son az ablakon. Most egyáltalán nem tűnt nagyképű­ nek vagy otrombának. — Bocsánat! Bár halkan szólalt meg, Clay olyan hirtelen fordult feléje, hogy a lábát húzó súlyrendszer zötyögni kez­ dett. A férfi bizalmatlanul összehúzott szemmel né­ zett rá, és amikor meglátta, arckifejezésébe még óvatosság is vegyült. — Sajnálom, hogy megzavartam! Kopogtam vol­ na, de hát... — Vanessa ujjával végigsimított a füg­ gönyön. — Ugyan, miben zavart volna? — nevetett ciniku­ san a férfi. Felkattintotta a lámpát, és az emelőkarral magasabbra állította az ágy fejrészét, hogy ne olyan mélyről kelljen felnéznie a nőre. Amikor visszafor­ dult, Vanessa ismét a régi Clayt látta maga előtt. — Nem is látogatóba jöttem! — Vanessa megállt az ágy lábánál. — Akkor meg mit keres itt? Csak nem hiányoz­ tam? 14

— Csak azért vagyok itt, hogy elnézést kérjek ma­ gától! Clay egy pillanatig értetlenül bámult rá, aztán ki­ robbant belőle a nevetés. — Ez a legjobb vicc, amit egész nap hallottam! Vanessa megmerevedett, és szinte égnek állt a ha­ ja attól, ahogy a férfi kinevette. — Egyáltalán nem viccelek — közölte hidegen. — Elnézést kérek, amiért nem úgy viselkedtem magá­ val, ahogy egy beteggel kellett volna! A férfi hátradőlt, és vidáman méregette Vanessát. — Soha nem érdekeltek a mézesmázos, gyerekes kis mentegetődzések. — Jól van, akkor hát bocsánatot kérek! — felelte dühösen a nő, és Clay jókedvű tekintetétől máris re­ pedések mutatkoztak az önuralmán. — Tehát megbánta, hogy olyan ridegen bánt ve­ lem? — kérdezte a férfi csúfondáros mosollyal. — Nem! — vágta rá habozás nélkül Vanessa. — Csakhogy én ápolónő vagyok, maga pedig a bete­ gem, s nekem eszerint kell viselkednem. — Hát ez ragyogó! — Clay hangosan nevetett. — Fantasztikus nő maga, Vanessa Rice. — Borzasztóan örülök, hogy sikerült így elszóra­ koztatnom! — vágta oda Vanessa, aztán sarkon for­ dult, és az ajtó felé indult. — Várjon! Maga sem tudta, miért, de a nő megállt az ágyat eltakaró függöny pereménél. — Tessék! — Lenne... lenne olyan kedves visszajönni egy pillanatra? 15

Vanessa Mr. Stokolskyra nézett, aki továbbra is el­ merülten leste a filmet. Ügyet sem kellene vetnie Clay Williamsre! Egyszerűen csak kimehetne... Ehe­ lyett azonban visszafordult, odalépett az ágy lábához, és várta, hogy a férfi megszólaljon. — Nem ülne le? — kérdezte Clay.— Kérem! — A nő bizonytalankodott egy pillanatig, majd a fal mellől elhúzott egy ütött-kopott széket, és helyet foglalt. Clay lekapcsolta a lámpát, és az arca árnyékba borult. Hosszú másodpercekig mind a ketten hallgattak. — Amikor megláttam — szólalt meg végül csen­ desen Clay —, azt hittem, látogatóba jött hozzám. A hangja egészen szokatlan volt, mély és érdes, mintha sok whiskytől és erős cigarettázástól vált vol­ na reszelőssé, noha nemdohányzó kórterembe kérte magát. Erős vonású arcához, nyers modorához jól il­ lett ez a hang, és Vanessa bársonyos vibrálást érzett tőle a bőrén. Megköszörülte a torkát, és nyelvével megnedvesítette az ajkát, mielőtt beszélni kezdett vol­ na. — Mi a csodának látogatnám meg éppen magát? A férfi halkan nevetett, elfordította a fejét, és a párnára dőlve kinézett az ablakon. — Talán azért, mert amikor vitatkozunk, maga ál­ landóan elpirul. — Nyilván feldühít! Clay meghallotta a nő hangja mélyén rejlő elfoj­ tott mosolyt, és újra odafordult hozzá. Ez volt az el­ ső alkalom, hogy Vanessa rámosolygott. — Ja persze! Hiszen éppen ez a titkom. — A fér­ fi krákogott egyet, majd halkan nevetett. — Imádom feldühíteni a nőket! 16

— Nos, ha csak ezért hívott vissza... — Vanessa! — Clay hirtelen félbeszakította. — Ássuk el végre a csatabárdot! Nincs ennek semmi ér­ telme. Tudom, hogy emlékszel rám, bár jó pár éve volt, amikor találkoztunk. — Clay, én... — Vanessa szerette volna nem há­ borgatni a múltat, de hiába. — És ne hidd — folytatta a férfi, szinte meg sem hallva a közbeszólást —, hogy én nem ismertelek meg, amint megláttalak itt a kórházban. Csak érez­ tem rajtad, hogy szeretnél idegen maradni a szá­ momra... Hiszen akkor régen, Pamela York esküvőjén, nem viselkedtem valami szépen veled. Pedig minden olyan biztatóan indult. — Clay, kérlek, hagyd abba! Tényleg azt hittem, hogy nem emlékszel rám, de az egésznek most már úgysincs semmi jelentősége. Rég nem haragszom rád. És tulajdonképpen örülök, hogy most újra öszszetalálkoztunk... Hiszen barátok még lehetünk, nem? — tette hozzá tétován. — Hogy mik? — Clay azt hitte, nem jól hall. Er­ re a fordulatra nem számított. — Barátok... haverok. Vagy nem ismered ezt a fo­ galmat? — De... dehogynem. Igazán remek ötlet! — Clay igyekezett elragadtatott arcot vágni. — Akkor hát viszlát holnap! — Vanessa felállt, és kisietett a kórteremből. A férfi homlokát ráncolva dőlt vissza a párnájára. Haverok! Micsoda ötlet! Ő ennél sokkal, sokkal töb­ bet szeretett volna Vanessától. 17

2. fejezet Vanessa otthon, a hegyoldalban álló csinos kis házá­ ban sokáig töprengett még, vajon helyesen cselekédett-e. Üldögélt a nappaliban, ölében Ralph-fal, a macskájával, és gondolkodott. Gondolkodott, vajon nem tenné-e jobban, ha megpróbálná elkerülni Clay Williamst. — Nem! — szólalt meg váratlanul, mire Ralph egy pillanatra abbahagyta a dorombolást. — Elég erősnek tartom magam. Igenis a barátja leszek! Másnap este Vanessa újra bement Clayhez. Mr. Stokolsky természetesen most is éppen filmet nézett, amikor a nő belépett a kórterembe. Nesztele­ nül megkerülte az első ágyat, és bekukkantott a füg­ göny mögé Clayre. A férfi ezúttal nem az ablakon bámult kifelé, hanem automatikus mozdulatokkal egy pakli kártyát kevergetett. Vanessa megjelenésé­ re felnézett, a kártyalapok azonban nem hagyták ab­ ba végtelen vándorútjukat egyik kezéből a másikba. — Ha zavarok... — kezdte tétován a nő, Clay azonban felnevetett. — Miben zavarnál? Annyira unatkozom, hogy szinte még az ügyeletes orvos iránt is hálát érzek, amiért reggelenként ellenőrzi a kötéseimet. Gyere, kedvenc haverom, foglalj helyet! — A szék felé in­ tett. — Mit szorongatsz a kezedben? Vanessa az ajándékokra pillantott. — Ezeket neked hoztam. — Letette őket az éjjeli­ szekrényre. — Nem tudom, mit szoktál olvasni, úgy­ hogy néhány krimit vettem neked. De ha nem szere­ ted őket, szerezhetek mást is. 18

— Szeretem, szeretem — válaszolta a férfi. — Jó­ kat szoktam röhögni azon, milyen marhaságokat csi­ nálnak a regénybeli detektívek... És ez micsoda? — Én is tudom, milyen az ennivaló itt a kórház­ ban. A nő mást nem is mondott, Clay azonban szélesen elvigyorodott. — Köszönöm! — Felbontotta a csokoládé papír­ ját, letört egy darabot, és odakínálta Vanessának. — Tudsz pókerezni? — Nagyon gyengén — felelte a nő, és mosolyog­ va elvette a csokoládét. — Akkor mit szólnál a ginrömihez? — Az jó lesz. — Pompás! — Clay osztani kezdett. — Húzd kö­ zelebb a székedet! Vanessa már egy dollárral és hat centtel vezetett, amikor szóba merte hozni a témát, ami egész nap foglalkoztatta. — Elolvastam a kórlapodat. — Igen? — Clay eldobta a kőr hármast, és halkan morgott, amikor Vanessa felvette. — És találtál ben­ ne valami érdekeset? — Csak amit eddig is tudtam. Hogy meglőtték a karodat meg a lábadat. — Vanessa várt, amíg a fér­ fi felnéz. — De hogy történt? Valami rendőrségi do­ log volt? - Persze, „rendőrségi dolog"! — Clay kurtán fel­ nevetett, de a szeme hideg maradt. — Sajnos nem csak az... Egy mocskos kábítószeres ügyön dolgoz­ tam az utóbbi négy hónapban. Az utcai bandák álta­ lában kicsiben szoktak dolgozni, de ez, amelyikre 19

most rászálltunk, nagy fába vágta a fejszéjét. Iskolás gyerekeket szerveznek be utcai árusításra, akik, ter­ mészetesen kábítószerért, szintén iskolásoknak kínál­ ják az árut. — De hogyan tudják rávenni őket? — Vanessa alig akarta elhinni a hallottakat. — Néha valakinek az öccsét hálózzák be, máskor meg a szomszéd srácot. De nagyrészt tizenhat év alattiakat, mert azok, ha elkapják is őket, nem kerül­ nek börtönbe. Ezek a gyerekek aztán egy piramis legalsó lépcsőjét alkotják, fölöttük vannak az elosz­ tók, a kisfőnökök, majd a bandavezér és a közvetlen emberei. — Clay rápillantott Vanessára. — Éppen ez az ijesztő, hogy ennyire fiatalok! Még azok is, akik a csúcson vannak, tinédzserek csak, vagy legföljebb a húszas éveik elején járnak. Fel sem tudom fogni, hogyan lehetnek fiatal kölykök máris ennyire alja­ sak! Mindenáron fel kell számolnunk az egészet. — És meg tudjátok csinálni? — Igen. Tudjuk, ki áll a banda élén, és már a sar­ kában vagyunk. Kis híján elkaptuk, amikor engem lepuffantottak. — Hogyan történt? — kérdezte nagyon halkan Vanessa, és kezében megállt a kártya. A férfi könnyed stílusa csak még borzalmasabbá tette előtte a helyzetet, pedig így is alig tudta felfogni. — Rájöttek, ki vagyok, pedig nem a szokásos te­ rületemen dolgoztam, éppen azért, hogy fel ne ismer­ jenek. Azonban valami vagy talán valaki mégis el­ árult, így aztán belém eresztettek pár golyót. — És utána? 20

— Ennyi. Engem meglőttek, az egyik emberem halálos sebet kapott, a szemétládák pedig elpucoltak. Clay nem mondott többet az ügyről, Vanessa azonban sejtette, hogy sok mindent mesélhetne még. — Egyszerűen képtelen vagyok felfogni ezt az egészet. A férfi lassan elmagyarázta, hogyan folytak bele az utcai bandák is a kábítószer-kereskedelembe, ho­ gyan építették fel a maguk birodalmát, amelynek olyan, hatalmas limuzinokban utazgató, tizen-, hu­ szonéves fiatalok a vezetői, akiket nemegyszer fel­ nőtt férfiak őriznek automata fegyverrekkel. — Erőszakosak, durvák, kegyetlenek — tette hozzá, és elnézett messzire. — Mintha az emberi élet teljesen értéktelen volna a számukra. És paranoiásak is, kiváltképpen a főnökeik. Az a fickó például, akit el akarunk kapni, egészen különös egyéniség. Ra­ gyogóan ért hozzá, hogy rábeszélje az embereket, és azok a végén, ha akarják, ha nem, mindent megtesz­ nek neki. Tábornoknak címezteti magát, a szerveze­ tét is katonai minta szerint próbálja felépíteni, de közben mérhetetlenül gyáva. Egyedül sohasem mu­ tatkozik, folyton állig felfegyverzett testőrök kísérik. — Clay elfintorodott, és Vanessa látta, hogy ép ke­ ze ökölbe szorul. — El Lobónak hívják, de távolról sem olyan nemes, mint a farkas. Nagynak érzi ma­ gát, amikor körülveszik a testőrei, de kapnád csak el egyedül, a fizetett izompacsirták meg a lőfegyvereik nélkül, és máris egészen másféle figurával állnál szemben! — És lehetséges, hogy egyedül üssetek rajta? Van rá mód? 21

A férfi Vanessára nézett és elmosolyodott, de ettől a mosolytól végigfutott a nő hátán a hideg. — Mindenre van mód. Vanessa megborzongott. Egy egészen más Clayt látott most maga előtt: ez az ember kemény volt, és sokkal veszedelmesebb, mint valaha is hitte volna. — Remélem... — suttogta, majd köhintett egyet, és úgy folytatta — remélem, hamarosan elkapják. — Elkapjuk. Vanessa figyelmét nem kerülte el sem az igerago­ zás változása, sem pedig a férfi arcára kiülő könyör­ telen elszántság. Nem tetszett neki a gondolat, hogy Clay ilyen veszedelmes, arc nélküli ellenféllel fog megküzdeni. Szívesebben gondolt arra, hogy majd mások oldják meg a problémát, nem pedig Clay. — És mit fognak... fogtok csinálni? Vagy erről nem beszélhetsz? A férfi szája kis mosolyra húzódott. — Jobb, ha nem tudod. — Aha. A férfi hátborzongató pontossággal olvasott Va­ nessa gondolataiban. — Nem arról van szó, mintha nem bíznék a titok­ tartásodban, csak biztonságosabb, ha nem ismered a részleteket. — Értem. — Ha lehetne, szívesen mondanék többet is, de egyelőre érd be annyival, hogy dolgozunk rajta! Az ajtóból felhangzott az éjszakás nővér hangja. — Gondolja, hogy most már tudna aludni, Mr. Williams? — Kikapcsolta Mr. Stokolsky televízióját, 22

és belépett a függöny mögé. — Helló, Van! Nem tudtam, hogy te is itt vagy. — Jóságos ég, Mary, már műszakváltás van? — Vanessa felállt. — Nem is tudtam, hogy ilyen késő­ re jár. — Örülök, hogy lefoglaltad egy kicsit a beteget! — Mary szélesen mosolygott, és elfintorította szep­ lős orrát. — Azt mondják, egész nap panaszkodott, hogy majd meghal az unalomtól. — Legfőbb ideje hazamennem. — Vanessa gyors, kapkodó mozdulatokkal összeszedte a holmiját. — Jó éjszakát, Mary! Jó éjszakát, Clay! — Szép álmokat, Vanessa! * Másnap este pókereztek. Clay igyekezett megtaníta­ ni Vanessának a játék finomságait, de kudarcot val­ lott. Nyilvánvaló volt, hogy amíg a nő nem képes pókerarcot ölteni, bárki meg fogja verni. A harmadik este Vanessa próbálta makaóra tanítani Clayt. — Ez a legegyügyűbb játék, amit valaha is hallot­ tam! — Mert nem veszed komolyan. Azért ebben is vannak finomságok! — Na próbálj meg csak egyet is mondani! — Ilyen hozzáállással soha az életben... — Clay Williams! Hát te meg hogy kerülsz ide? — Thea Schuyler libbentette félre a függönyt, arcá­ ról mosoly sugárzott, kezében margarétacsokor pom­ pázott. — Azt mondták nekem, hogy te... — Elakadt a hangja, amikor meglátta az ágy mellett ülő Vanes23

sát. — ...hogy te a betegünk vagy. — Érdeklődéssel nézett Vanessára. — Helló, Van! Nahát! Ti ismeri­ tek egymást? Vanessa egy pillanatig szólni sem tudott a meg­ döbbenéstől. Thea szinte a legjobb barátnője volt, de álmában sem gondolta volna, hogy ismeri Clayt. Per­ sze, miért is beszélt volna róla, gondolta magában. — Helló, Thea! — Vanessa végre észbe kapott, hogy válaszolnia kéne. — Igen, egy ideje ismerjük egymást... Már megjöttetek a nyaralásból? — Igen, ma reggel, és amikor betelefonáltam, ak­ kor mondták, hogy ez a nagy melák itt fekszik bent. Hogy vagy, Clay? — Máris sokkal jobban, hogy ilyen szépségben gyönyörködhetek, mint te — vigyorgott a férfi, és egészséges karjával barátságosan megölelte Theát. Milyen volt az utazás? — Ó, csodálatos volt! — Thea lesütötte a szemét, mosolygott, és az arca kipirult. — Igazán csodálatos! Úgy örülök, hogy hallgattam Lukera, és hagytam, hogy mindent ő intézzen! — Mindig tudtam — nevetett Clay —, hogy Luke kitűnő szervező! — Mindenesetre, úgy látszik, nálad jobb! — Thea óvatosan letelepedett az ágy szélére. — Micsoda do­ log az, hogy csak így lelöveted magad?! — Biztosan nem értek a szervezéshez — vigyor­ gott újra szélesen Clay. — De legalább itt ül melletted Van, és nem unat­ kozol! — Thea csillogó tekintettel fordult Vanessához, aki úgy érezte, mosolyt kell kényszerítenie az arcára. 24

— Valóban nem unatkoztam! Már mindent meg­ próbáltam — újságolta nevetve Clay —, de képtelen vagyok tisztességes pókerjátékost faragni belőle. — Akadnak az életben ennél súlyosabb hibák is. — Thea figyelmét nem kerülte el, hogy Vanessa enyhén elpirul. — Azért szép tőled, hogy enyhíted Clay magányát — tette hozzá gyanúsan kedves han­ gon. — Biztosan nagyon örül neki. Vanessa Clayre pillantott. A férfin látszott, hogy tudja, mi jár Thea fejében, és mulat rajta. — Hát mire valók a barátok? — kérdezte Vanes­ sa Theától mosolyogva. — Azt hiszem, ideje men­ nem, úgyhogy itt hagylak, szórakoztasd az urat most egy darabig te! — Röpke mosolyt villantott Clayre. — És igenis tetszene neked a makaó, ha odafigyel­ nél egy kicsit! Viszlát holnap! — Jó éjszakát, Vanessa! — Clay le sem vette a szemét a nőről, amíg az ki nem ment a kórteremből. Ámulva figyelte hosszú lábát, kecses járását, amely már legelső találkozásukkor is annyira megragadta. Csak néhány másodperc múlva nézett ismét Theára, aki közben átült a székre, ahonnan Vanessa felállt az imént. — Különös ember vagy te, Clay Williams... — szólalt meg a nő. A férfi Theára pillantott, aki először gyanúsított­ ként bukkant fel az életében, majd a barátja lett. Összehúzott szemmel nézett rá, és ép karját kereszt­ be tette a mellén. — Ne köntörfalazz, Thea! Mi motoszkál a fejed­ ben? — Hogy épp Vanessa... 25

— Miért? Csak haverok vagyunk — méltatlanko­ dott Clay. — Méghogy haverok?! — A nő magabiztosan mo­ solygott. — Mindenesetre Vanessa ezt mondja — vigyor­ gott Clay is, és egyiküknek sem kellett többet mon­ dania. Thea elfordult, és kinézett az ablakon. — Az hiszem, Vannek több társaséletre lenne szüksége. Állandóan csak a munkája meg a doktorá­ tusa mögé bújik. — Doktorátusa van? — fordult Theához megle­ petten Clay. — Ühüm. Az a titulusa, hogy az ápolástan instruk­ tora, ez pedig azt jelenti, hogy főiskolai oktató, hi­ szen főiskolásokat tanít. Különben az ápolástani inst­ ruktoroknak mind vagy magiszteri fokozatuk vagy doktorátusuk van. — Ezt nem is tudtam. — Van nemigen szokott beszélni róla, de sok-sok éven át csakis a tanulmányainak élt. Azt hiszem, hozzászokott az egyedülléthez. — Thea szélesen rá­ nevetett Clayre. — Örülök, hogy megpróbálod elő­ csalogatni a csigaházából. * — Felkelhetek? — Clay Vanessáról Tabbyre pillan­ tott, majd újra vissza. — Tényleg? — A legkomolyabban! — Hétfő reggel volt már, és Vanessa jó hírrel örvendeztette meg a férfit. — 26

Tegnap leszedték a karodról azt a hatalmas gipszet, ma pedig lábra kell állnod! Clay elnézett mellettük. — Hol van a csapat harmadik tagja? Vanessa félretolta az ágy fölé helyezhető asztalkát. — Carole telefonált, hogy nem érzi jól magát. Tabby, nem tudod, mi baja van? — Azt nem mondta, Miss Rice. — Tabby eltolta a széket az ágy mellől.— Csak annyit, hogy beteg. — Már a hétvégén is rosszul érezte magát? — kér­ dezte Van. — Nem tudom. — Tabby a fejét rázta. — Nekem mindenesetre egy szót sem szólt. — Kár, hogy nincs itt — szólt közbe Clay elgon­ dolkodva, és Tabby szórakozottan rábólintott. A fér­ fi Vanessára nézett. — Nos, mikor következik a nagy esemény? Szeretnék már kikászálódni az ágy­ ból! — Várj egy kicsit! — rendelkezett Van. — Elő­ ször le kell akasztanom a lábadról a súlyokat. Tudod egyáltalán, milyen szerencsés vagy? — Én? Szerencsés? — Clay kétkedve tekintett a jókora gipszre meg a nyújtószerkezetre. Vanessa leakasztotta a huzalokat. — Te bizony! A lábad egyáltalán nincs olyan rossz állapotban, mint ahogy lehetne. Nick Tyler azt mondja, hogy a törés gyorsabban forr össze, semmint remélte, és ha ma már tudsz mozogni, újabb röntgen­ felvételt készít rólad. Néhány nap múlva pedig man­ kóval már járhatsz is. Ettől a gondolattól Clay arca egészen felvidult. — Rajta, kezdjük máris! 27

— Oké! — Vanessa kiakasztotta az utolsó huzalt is, és óvatosan leengedte Clay lábát az ágyra. — Ho­ gyan fogunk hozzá, Tabby? Látta, hogy Tabby nagyot nyel, mielőtt odalépne az ágy mellé. — Mr. Williams, most segíteni fogunk magának, hogy fel tudjon ülni az ágy szélén, amíg a szédülése elmúlik... Így ni. Pár perc múlva Clay már fel is állt, persze közben Vanessára támaszkodott. A nő érezte, hogy ujjai alatt megmozdulnak az izmok, amikor a férfi ránéz, és ő is felpillantott Clayre. — Jól érzed magad? — Pompásan! — válaszolta a férfi lelkesen, és hangjában vidámság bujkált. — Nem is tudod, mi­ lyen ragyogó érzés! Mialatt beszélt, karját szorosabbra vonta Vanessa válla körül, majd keze lassan feljebb csúszott, meg­ simogatta a nő nyakának lágy bőrét, s ujja hegyével a füle alatti érzékeny pontot csiklandozta. Vanessa testét elöntötte a forróság, arca kipirult. Szúrósan fel­ nézett, és látta, hogy a férfi kaján érdeklődéssel szemléli bőre színének árulkodó változását. Kihúzta magát, a férfi azonban csak még szorosabban magá­ hoz vonta, és ujja hegyét könnyedén rászorította nya­ kán a lüktető érre. — Csodálatos érzés újra talpra állni! — jegyezte meg csak úgy általánosságban Clay. — Jobban tennéd, ha vigyáznál magadra, ha állva akarsz maradni! — súgta oda neki Vanessa. Szerencsére Tabby éppen az óráját nézte meg, és úgy tűnt, nem vett észre semmi szokatlant. 28

— Letelt az öt perc, Miss Rice. — Ideje leülni, Clay! — Máris? — kérdezte csalódottan Clay. — Pedig nagyon élvezem! Szerintem öt perc korántsem elég!

3. fejezet Vanessa aznap este nem ment be meglátogatni Clayt. Annyira mérges volt, hogy másnap reggel még Tabby és Carole munkáját sem ellenőrizte abban a kórteremben. Délelőtt tizenegy órakor épp a kórlapo­ kat őrző irattárból jött ki, amikor kihívó füttyentést hallott a háta mögül. Ügyet sem vetett rá, tovább­ ment. — Ugyan, Vanessa, ne húzd már fel az orrodat! Megismerte Clay hangját, és döbbenten visszafor­ dult. — Hát te mit keresel itt? — Járok! — vigyorgott rá a férfi, és napbarnított arcából kivillant fehér fogsora. Inget viselt meg zöld rövidnadrágot, és két mankó­ val, óvatosan araszolt előre a földszinti folyosón. Egyik oldalon Tabby fogta a karját, a másikon pedig Carole. Vanessa tetőtől talpig végigmérte, majd harag ide vagy oda, elmosolyodott. — Ez meg hogy történt? — Dr. Tyler tegnap elkészítette a röntgenfelvéte­ leket — szólalt meg Carole. — Ma reggel pedig kö­ zölte, hogy Mr. Williams mankóval elkezdhet járni. — Akarod látni, hogy boldogulok? 29

A férfi kisfiúhoz illő buzgalommal igyekezett be­ mutatni a tudományát, és Vanessa nem bírt ellenáll­ ni. — Persze! Gondolod, hogy el tudsz bicegni a ká­ vézóig? — Az meg hol van? — Ott rögtön, a kanyar után — mutatott a folyo­ són pár méternyi távolságba Vanessa. — Ó! Akár mankó nélkül is! — Nono! De beszélni akarok veled, úgyhogy meg­ hívlak egy kávéra. — A tanulónővérekre mosolygott. — Köszönöm, elmehettek. Clay figyelte, amíg azok ketten távoznak. — Csinos lányok. — Szeretném, ha nem flörtölnél a hallgatóimmal, és hagynád őket nyugodtan tanulni! — Én aztán igazán nem flörtöltem! — Clay ártat­ lan szemmel nézett a nő hitetlenkedő arcába. — Is­ ten ments! — Akkor Carole miért pirult el? — Carole folyton elpirul — felelte Clay elkomo­ lyodva. — Meg állandóan dadog, és mindent elfelejt. A legidegesebb lány, akit valaha is láttam. Ha nem tanulónővér lenne, azt hinném, titkol valamit, olyan furcsa a viselkedése. — Nem titkol semmit! — felelte magabiztosan Vanessa. — Egyszerűen félénk. Jó lenne, ha rá tud­ nám venni, hogy elengedje magát egy kicsit, de va­ lahányszor felszólítom a tanteremben is, mindig attól tartok, elájul az ijedtségtől. — Gondolod, hogy csak erről van szó? 30

— Persze! Jó ideje tanítok már ápolónőket, Clay, és rögtön felismerem az iskolai lámpaláz tüneteit. — Akkor pedig nyilvánvalóan te vagy az oka! — szólt a férfi, miközben Vanessa kitárta előtte az aj­ t ó t . — Lehet, hogy én idegesítem, te viszont halálra rémíted! Vanessa kis híján rácsapta az ajtót. Súlyos, vastag üvegből készült, nyomban ledöntötte volna Clayt a lábáról, így aztán nem tette, csak eljátszadozott kis­ sé a gondolattal, de már ebben is örömét lelte. — Ez egy kapitális marhaság! — mondta halkan, fenyegető hangon. Clay egy szót sem szólt, míg csak helyet nem fog­ laltak a majdnem üres helyiségben. Mankóit be­ csúsztatta a széke alá, fél percig csöndben ült az asztalra támaszkodva, majd elkínzottan, végtelen tü­ relmet színlelve, hatalmasat sóhajtott. — Oké, akkor most már elárulnád, hogy miért vi­ csorogsz rám ennyire, vagy találgatnom kell? Vanessa meleg, barna szemei egyszerre fagyossá váltak. — Nem hiszem, hogy magyaráznom kellene! — De ha találgatok, könnyen előfordulhat, hogy tévedek. — Clay kényelmesen hátradőlt a széken, csöppet sem zavartatva magát a nő haragjától. — Magyarázd csak el szépen! — Jól van! — felelte Vanessa, és mosolya leg­ alább olyan keményre sikerült, mint amilyen önelé­ gült a férfié volt. — Azért „vicsorgok", amit tegnap csináltál! — Tegnap? — Clay a mennyezetre függesztette 31

tekintetét, és feltűnően kutatni kezdett az emlékeze­ tében. — Mit is, mit is... — Ugyan, hagyd már abba! — csapott mérgesen az asztalra a nő. — Állítólag mi barátok vagyunk! — Hát persze, hogy azok vagyunk! Vagy leg­ alábbis afelé tartunk. — Mindjárt nem fogunk semerre sem tartani, ha továbbra is így fixírozol! — Fixírozlak? — Clay mintha egy másodpercre halkan felkuncogott volna. — Én, téged? — Igenis fixírozol! — csattant fel Vanessa, de amikor a pult mögött álló idősebb hölgyek egyike feléjük pillantott, gyorsan visszafogta a hangját, és most már csak erőteljesen suttogott. — Azonnal hagyd abba! Clay gyorsan a szeme elé kapta a tenyerét, lassan lehúzta az arca előtt, és amikor újra Vanessára tekin­ tett, már nem nevetett. — Gyönyörű nő vagy, Vanessa, de ha nem szere­ ted, hogy az emberek megnéznek, akkor itt valami súlyos hiba van! — Most nem az emberekről van szó, hanem arról, ahogy te bámulsz rám! — Vanessa arca lángolt. — Éppen csak annyira bámullak, amennyire a he­ lyemben bármelyik normális férfi is tenné, ha van hozzá két szeme. És egyáltalán nem vagyok hajlan­ dó mentegetőzni érte! Azért, mert a barátod vagyok, még nem kell bekötnöm a szememet. — Nem erről... — Férfi vagyok — vágott a szavába nyersen Clay — mégpedig olyan férfi, aki nagy tisztelője a női 32

szépségnek! De ez még nem jelenti azt, hogy letepe­ rek minden nőt, aki tetszik nekem. Vanessa megrázta a fejét. — Néhány napja azt mondtam: szívesen lennék a barátod. Tegnap viszont egyáltalán nem barátian vi­ selkedtél! — Lehet, hogy nem. — Clay kifürkészhetetlen pil­ lantással figyelte a nő arcát. — De nem fogok bocsá­ natot kérni azért, mert a szépségedet is értékelem annyira, mint az eszedet! — Ó! Hát itt vagytok mind a ketten! — Thea és Luke állt az ajtóban, szélesen mosolyogva. — Hát ti? — Vanessa meglepetten fordult feléjük. — Csak nem minket kerestek? — De bizony! Szerencse, hogy... véletlenül épp együtt találtunk benneteket — mondta Thea sokat sejtető mosollyal. — Thea! Megöl a kíváncsiság — szólt közbe Clay panaszosan. — Nos, akkor jól figyeljetek! — Luke hangja szo­ katlanul ünnepélyesen csengett. — Összeházaso­ dunk! Egy másodpercnyi döbbent csend következett. — Mit csináltok? — Összeházasodunk Ojai-ban. — Tényleg? Ó, Thea, ez csodálatos! — Szerintem is. — A nő felmosolygott Luke-ra. — Még valamit, Vanessa... — Igen? — Szeretnénk, ha ti is eljönnétek!

33

— El sem tudom hinni! — Egyfolytában ezt mondogatod. — Clay bebot­ ladozott a liftbe Vanessa mellett. — Hozzá kell szoknom a gondolathoz! Ott voltam, amikor egymásba szerettek, és láttam, hogyan küz­ döttek meg néhány jókora problémával. Örülök, hogy végre sikerült mindent egyenesbe tenniük! — Igazán boldognak látszanak. — Volt a férfi hangjában valami különös. Nem hitetlenség, töpren­ gett Vanessa, inkább egy cseppnyi kételkedés. — Azok is! — bizonygatta Vanessa. — Nem hi­ szem, hogy valaha bármi is közéjük állhatna. — Akkor tehát a tündérmesének happy endje van. — Igen — felelte határozottan Vanessa. — Na persze! Hamupipőke ellibeg a herceg kar­ ján. — A férfi hangja most már nyílt gúnnyal csen­ gett. — Csakhogy az élet nem tündérmese! — Kilép­ tek a liftből, és megindultak a kórterem felé. — Nem, az élet nem tündérmese — ismételte Va­ nessa. — Egyeseknek nyomorult az életük, mások meg boldogok, de a saját boldogságát mindenki ön­ maga teremti meg. — És azt hogy kell? — A férfi kurtán felnevetett. — El kell dönteni, mi a fontos és mi nem. — Vanessa nagyon is jól tudta, hogy miről beszél, és nem hagyta, hogy Clay fölheccelje. Kinyitot­ ta a férfi előtt a kórterem ajtaját. — És csak azért szabad küzdeni, ami igazán számít. — Ennyi az egész, mi? Vanessa hűvösen pillantott rá. — Ennyi az egész — válaszolta nyugodtan —, mi34

helyt tudod, mit akarsz. A neheze addig tart, amíg er­ re rájössz. — Neked könyveket kellene írnod! — mondta a férfi, és óvatosan leereszkedett az ágy szélére. — „Szerencsés Susie: A boldogság kulcsa." — Nem kell ilyen cinikusnak lenned! — Vanessa letámasztotta a férfi mankóit, félrehúzta a takarókat. — De ha ez a véleményed erről az egészről, akkor semmi szükség rá, hogy elgyere az esküvőre. Az epés megjegyzés azonban lepergett Clayről. — Ha már egyszer meghívtak, akkor el is megyek! Különben sem mondanék le szívesen a tündérmese végéről! — Clay vigyorogva hátradőlt a párnáira. — Undok vagy! — Vanessa gyakorlott kézzel visszaerősítette a gipszkötéshez a függesztőhuzalokat. — Ha nem hagyod rögtön abba, megmondom Theának, hogy vonja vissza a meghívást! Úgyhogy vigyázz magadra! — Halálra rémítettél! — Clay mosolygott, Vanes­ sa pedig elfordult, és az ágyneműs szekrényben kez­ dett kutatni. Eközben Clay kihasználta az alkalmat, és elmélyülten gyönyörködött a nő pompás alakjá­ ban. — De még ha meg is tennéd, legfeljebb meghívna újra... Miért nem szólítanak téged doktornak? — Tessék? — Vanessa a gyors témaváltástól elve­ szítette a fonalat. — Ha egyszer doktorátusod van, miért nem hív­ nak doktornak? — Mert ápolónő vagyok. — Vanessa a válla fölött hátrapillantott, majd újra visszafordult a szekrény 35

felé. — Nem tudom, miért nem tartanak itt néhány plédet. Ezek a kórtermek jéghidegek! — Azért köszönöm, hogy megnézted! Nem úgy lenne helyes, ha mindenki doktornak szólítana? — Írásban használom a címet, de itt a kórházban túl zavaró lenne. Az orvosok között van is egyébként egy dr. Rice. Idegsebész, és a keresztneve Elwood. — Halk morgolódások közepette matatni kezdett a szekrény alsó részében is. — Megvan! Odatették a takarót, ahol a szennyesnek kellene lennie. — Az ágyhoz lépett. — Te főiskolai oktató vagy, ugye? — Clay is se­ gített magára teríteni a takarót. — Köszönöm. — Szívesen. Mivel főiskolásokat tanítok, hát főis­ kolai oktató vagyok. Néhányszor egyébként dolgoz­ tam már a Pasadena Városi Főiskolán is. Clay halkan füttyentett. — Akkor te biztosan imádtál tanulni gyerekkorod­ ban, ugye? — Nem egészen. — Vanessa elfordult, és megiga­ zította a plédet az ágy lábánál. — Hozzak még vizet neked? A férfi felemelte az éjjeliszekrényére készített kan­ csót, meglötyögtette, Vanessa pedig halkan felsóhaj­ tott, mert azt remélte, sikerül végre másra terelnie Clay figyelmét. Úgy látszik, a férfi azt hiszi, hogy ő afféle jó kis­ lány volt, aki mindig tökéletesen viselkedett, kitűnő jegyeket kapott, ő vezette a meccseken a szurkoló hajrálányok csapatát... Szóval olyasfajta volt, akit mindenki szeret: vidám, harsány, mozgékony és bol36

dog. Pedig távolabb már nem is lehetett volna az igazságtól. Ha Vanessa a gyerekkorára gondolt, mindig csön­ des szomorúság jutott az eszébe. A szülei boldogta­ lanok voltak, egymással is és általában az egész élet­ tel elégedetlenek. Sok-sok évbe telt, amíg rájött, hogy egyszerűen képtelenek voltak olyan szeretetet érezni és melegséget nyújtani, amilyenre egy gyerek­ nek óriási szüksége van. Mire felnőtt, már tudta, hogy bármit tesz, bárho­ gyan igyekszik is, soha nem lesz a számukra elég okos, elég csinos, elég jó. Később, amikor a pszicho­ lógia keretében családi kapcsolatokról tanult, több­ ször is hallott olyan férfiakról és nőkről, mint az ő saját szülei, akik hűvösek, kritikusak, tartózkodóak, képtelenek a szeretetre. Bizonyítani akart, bizonyítani, hogy valamiben ő is képes sikert felmutatni. Pincérnőként dolgozott, ci­ pőbolti eladóként, és így végezte el az iskolát. Az­ után ápolónői állásokat vállalt, gyakran éjszaki mű­ szakban, és végül elérte a magiszteri fokozatot. Ép­ pen egy évvel ezelőtt történt, kilenc évi kemény munka és tanulás után, hogy benyújtotta a disszertá­ cióját, letette a szóbeli vizsgákat, és elnyerte a dok­ torátust. Célba ért. Ahogy Claynek is mondta: az iga­ zi nehézség a valódi cél felfedezése. Büszke lehetett arra, amit elért. Igaz, nemcsak a tudásvágy hajtotta, hanem a kétségbeesés is. Mivel a szüleitől elköltö­ zött, el kellett tartania magát; de ami ennél is fontosabb, szüksége volt valamire, amiben teljesen elme­ rülhet, ami kitölti az életét.

37

— Hahó, Vanessa! — Clay pattintott egyet az uj­ jával a nő orra előtt. — Van otthon valaki? Vanessa kihúzta magát, és megrázta a fejét. — Ne haragudj, elgondolkoztam! Szóval kérsz még vizet? — Nem, köszönöm, van elég. — Jó, akkor megyek, és... — Miss Rice?! — A kórterem elől felhangzó lá­ nyos visongásra Vanessa nyomban felkapta a fejét. Odakintről bugyborékoló nevetés hangzott. — Mi a...? Vanessa csöndre intette Clayt. — De igen, képzeld! — suttogta valaki a folyosón elég hangosan. — Tényleg belezúgott a hapsiba? — kérdezte egy másik hang. — Mi az, hogy! Fülig szerelmes bele! — Ugyan, ne viccelj! — Szerintem is hülyeség — kapcsolódott bele egy újabb hang —, ő nem az a fajta. Vanessa halálos rémülettel fordult hátra, és látta, hogy Clay csillogó szemmel, kajánul vigyorog. Érez­ te, hogy elönti a forróság, vörös lesz először a nya­ ka, azután az egész arca. A kórterem előtt folytató­ dott a beszélgetés. — Pedig így van, hidd el! Minden este bemegy hozzá meglátogatni! — És még csokoládét is vitt neki! — Én is szívesen vinnék neki csokoládét... —szó­ lalt meg sokat sejtetően egy másik hang. — Tündéri egy pasas! — Olyan aranyos! 38

Clay kihúzta magát, és büszkén nézett Vanessára. — Tényleg szuper fickó! — erősítette meg másva­ laki. Azután: — Pszt! A kuncogás még hallatszott egy darabig, aztán már csak suttogás és a távolodó lépések nesze követke­ zett, ahogy a kis csoport továbbment a folyosón. Va­ nessa hallotta, hogy becsukódik a lift ajtaja, és Clayre nézett. — Igazán sajnálom! Tudhattam volna, hogy be­ szélni fognak rólunk. — Ugyan, mit sajnálsz? — Clay gyorsan elkapta a nő kezét, mert Vanessa már indult volna. — Ez csak pletyka, semmi más. Hamarosan találnak ma­ guknak valami újabb témát, és akkor majd arról fe­ csegnek. Vanessa felsóhajtott, keze elernyedt, és ujjaik las­ san összekulcsolódtak. — Tudom, tudom, de addig... Hidd el, Clay, a kór­ házakban iszonyatos a pletykálkodás. Gondolhattam volna rá, hogy nem lehet titokban tartani, ha minden este bejövök hozzád. — Nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni. — Nem hoztál... — Vanessa a mennyezetre emel­ te a pillantását. — Nem tudják, hogy inkább barátok vagyunk, semmint... Bármelyik betegről nyomban beszélni kezdenének, akihez bemegyek. — Bármelyik férfibetegről — javította ki halkan Clay. A nő ránézett, majd lesütötte a szemét. — De ha már úgyis pletykálni fognak... — közelebb húzta Vanessát — legalább legyen is valami... — azzal úgy, ahogy az ágy szélén ült, szétvetett lábai közé vonta a nőt —, amiről beszélhetnek. 39

Egyik hatalmas tenyerét Vanessa derekára illesz­ tette, lehajlította magához, másik kezével finoman megfogta az állát, és fejét odahúzta az arcához. Ne, gondolta a nő, ezt nem lenne szabad! Hiszen csak barátok, ő maga ragaszkodott ehhez, és igaza is volt. Fel kellene egyenesednie, hátralépnie, kivonul­ nia a szobából, úgy, hogy soha többé vissza sem jön. Igen, ezt kellene, de... A férfi szája hozzáért az ajkaihoz, és Vanessa le­ hunyta a szemét. Clay pehelykönnyű mozdulattal si­ mította össze a szájukat, amíg csak Vanessa el nem ernyedt, közelebb nem húzódott: ajka ellágyult, és megérintette a férfit. Keze először csak lazán pihent Clay karján, de azután ujjai összeszorultak, belemar­ kolt a férfiba, és keze alatt megfeszültek annak iz­ mai. Clay lassan, óvatosan megnyalta az alsó ajkát, Vanessa pedig mélyet sóhajtott, feljebb csúsztatta kezét a férfi vállára, szétnyitotta az ajkát, átengedte magát a csóknak. Csak most, most az egyszer... — Juj! Az éles kiáltás a Clay ágyát elválasztó függöny fe­ lől hangzott. Vanessa úgy tépte el ajkát a férfi szájá­ ról, mintha tűt szúrtak volna belé. Megfordult, és ott látta maga előtt a döbbenettől dermedten álló Carole-t. A lány szája elé kapta kezét, szeme tágra me­ redt. — Jaj... izé... nem tudtam... bocsánat... — hebeg­ te, és lassan kihátrált. — Nem akartam... Jézus Má­ ria! — Megfordult és elszaladt. — A pokolba! — Vanessa olyan hirtelen szakítot­ ta ki magát Clay karjából, hogy a férfi megingott, és majdnem lezuhant az ágyról. Ösztönösen visszalé40

pett melléje, elkapta a vállát, és segített neki megka­ paszkodni. — Ez lehetetlen! Clay odapillantott, ahol az imént Carole állt. — Ugye elhiszed, hogy csak vicceltem, amikor azt mondtam: legyen miről beszélniük? — Carole egyáltalán nem úgy gondolja, hogy mi ketten éppen vicceltünk. — Vanessa lerogyott a székre. — Ma este ez futótűzként fog elterjedni a kollégiumban, holnap pedig ki kell állnom eléjük az előadóteremben! — Biztosan boldogulsz te egy maroknyi diákkal! — vigyorgott bátorítóan Clay. — Hiszen úgyis ter­ rorizálod őket, nem igaz? — Mit tudsz te az egészről?! Még csak nem is tö­ rődsz vele! — A nő szemei villámokat szórtak. — Arról volt szó, hogy barátok leszünk, te pedig fogtad magad, és... — És megcsókoltalak. — Clay figyelmesen tanul­ mányozta Vanessa arcát. — Talán törvény tiltja, hogy a barátok megcsókolják egymást? — Nagyon is jól tudod, hogy értem! — A nő fel­ ugrott, és ujjával Clay mellére bökött. — Nem va­ gyok kíváncsi a szójátékaidra! Ez egyáltalán nem ba­ ráti puszi volt, és te nem tartod be a megállapodásun­ kat! — Akkor talán perelj be a bíróságon! És monda­ nék neked még valamit, haver! — Elkapta a nő ke­ zét, mielőtt az még újra belebokszolhatott volna. — Tudod, az a helyzet, hogy nem egyedül csókolóztam! Te is visszacsókoltál, ráadásul egyáltalán nem baráti módon! 41

A vád súlyos igazsága elnémította Vanessát. Merev tartással hátrahúzódott. — Ezek szerint épp olyan hülye vagyok, mint bármelyik taknyos tinédzser. Aligha van okom a büszkeségre. — Semmi értelme így elkomorodni. — Neked talán tényleg nincs. Értsd meg, Clay, szívesen barátkozom veled, de ez minden! — Te komolyan azt hiszed, hogy az ilyesmit korlátok közé lehet szorítani? — Nem tudom. — Vanessa elfordult, az ajtóhoz indult, de félúton megállt, és átható tekintettel visszanézett a férfira. — De akkor is így kell lennie!

4. fejezet — Segítek magának felülni, Mr. Williams. — Vanessa Carole hangját hallotta, és megtorpant a függöny túloldalán. — Ha lenne szíves... — Carole! — szólt csendesen Clay. — Tessék? — kérdezte magas, vékony hangon a lány. — Higgye el, nem harapok! — Bocsánat, nem egészen értem... — Üljön csak le egy pillanatra! Nézze, Carole, magára senki sem haragszik. Tudom, hogy nem akart tegnap ránktörni. — Én csak... De maga és Miss Rice... —- Éppen megcsókoltam. — I-igen. 42

— Miss Rice nekem a barátom, és én időnként meg szoktam csókolni a barátaimat. Nem örült neki túlságosan, de mindenesetre nem magára dühös, ha­ nem énrám. — Pontosan így van, Carole! — Vanessa félrehúz­ ta a függönyt, és mosolyogva közelebb lépett. Caro­ le úgy pattant fel a székről, mintha megégette volna magát. — Miss Rice, én igazán sajnálom... — Semmi okod a sajnálkozásra, Carole! Az őr­ mesternek viszont nagyon is igaza van, amikor mentegetődzik. — Rengeteget elárult a tekintete, amikor Clayre nézett. — Akár barátok vagyunk, akár nem, nagyon helytelenül viselkedett! — Igen. — Clay egyikükről a másikra pillantott. — Ne haragudjon, amiért zavarba hoztam, Carole! — Az bezzeg eszedbe se jut, hogy tőlem is bocsá­ natot kérj, amiért így megszégyenítettél! Ez igazán kedves tőled! — Vanessa megpróbált tréfás hangot megütni, hogy feloldja Carole zavarát. Carole ide-oda pislogott kettőjük között, s nem tudta, mit is csináljon. — Oké, nevessen csak nyugodtan! — szólt rá Clay. Carole idegesen felkuncogott, de amikor Vanessa közelebb lépett, gyorsan, aggódva félreugrott. — Végeztél az őrmesterrel, Carole? — Azt hiszem, igen. Vanessa arra gondolt, bárcsak Carole biztosabb lenne kissé a dolgaiban. Ennyi tétovasággal nem lesz könnyű dolga az ápolónői pályán. Gyorsan átfutotta, milyen feladatokat is adott Carole-nak. A lány majd43

nem mindegyiket el is végezte, csak éppen elfelejtet­ te megmérni Clay hőmérsékletét, vérnyomását és pulzusát. Amikor Vanessa emlékeztette erre, Carole elpirult, mentegetődzésfélét dadogott, és egy pillana­ tig úgy tűnt, rögtön elsírja magát. — Ne idegeskedj, Carole! Csináld meg szépen, írd fel az eredményeket a lázlapra, azzal már kész is vagy! — O-oké — motyogta félénken a lány. Elvégezte a méréseket, az adatokat feljegyezte Clay lázlapjára, majd a tartót visszerősítette az ágy lábára. — Készen vagyok, Miss Rice? — Nem mert Vanessa szemébe nézni. — Igen, Carole. — Köszönöm. — Indult volna kifelé. — Carole! — szólt utána Clay és megállította. A lány hátranézett a válla fölött, a férfi pedig bátorító­ an rámosolygott. — Ne nyugtalankodjon, kislány! Carole félszegen elmosolyodott, integetett egyet, és eltűnt a folyosón. Clay egy darabig gondterhelten függesztette a te­ kintetét az üres ajtónyílásra, majd Vanessára nézett. — Ez nem egyszerűen csak egy ideges gyerek. Itt többről van szó! — Hogy érted ezt? — Vanessa ismét leakasztotta a lázlapot, és ceruzával kipipált rajta néhány dolgot. — Figyelem már őt egy ideje, és felismerem a je­ leket. — Miféle jeleket? — Vanessa tovább jegyezgetett. — Légy szíves, ne beszélj ilyen homályosan! Miről van szó? A férfi csak nézett rá egy darabig, majd bólintott. 44

— Carole narkós. — Micsoda? — Vanessa felkapta a fejét, és kezé­ ből kiesett a lázlap: — Kábítózik. Vanessa lehajolt, hogy felvegye az elejtett lázla­ pot, és az ágy lábának rácsai között a férfira meredt. — Te megőrültél! — Nem, csak rendőr vagyok, és ha narkóst látok, azonnal felismerem. — Nohát, én pedig ápolónő vagyok és oktató. Ha ijedt diákot látok, rögtön tudom, miről van szó. Ez a kislány nem narkós! Egyszerűen problémái vannak az iskolában, és tudja. Ennyi az egész! — Szerintem nem. — Szerintem pedig túl élénk a fantáziád. — Va­ nessa felemelkedett, és óvatosan visszaakasztotta kampójára a kezében szorongatott tartót. — Az a kábítószerügy, amin most dolgozol, annyira kitölti a gondolataidat, hogy már mindenkit narkósnak nézel. — Vanessa! — Clay hangja keményen, hidegen csengett. — Gondoltál már arra, micsoda súlyos kö­ vetkezményei lehetnek, ha egy ápolónő kábítózni kezd? — Én... — Gondoltál már arra, mi történhet, ha egy olyan banda, amelyik után én is nyomozok, egy narkós ápolónő segítségével bejut a kórházba? — De Clay! Én ismerem Carole-t! Te rendőr vagy, mindennap az élet árnyoldalait látod, és ez feltétle­ nül befolyásolja a szemléletmódodat. 45

— Szóval azért, mert bűnügyi nyomozó lettem, már egy gyanakvó, rosszhiszemű, cinikus disznó va­ gyok? — Ha magadra veszed... — Vanessa megrántotta a vállát. — Értem. — Clay töprengett egy kis ideig. — És nem akarsz semmit sem csinálni? — Majd behívom magamhoz, megbeszélem vele az iskolai munkáját, és javasolni fogom neki, hogy forduljon a főiskola egyik pedagógiai tanács­ adójához. — Ennyi az egész? — Ennyire van szüksége! — Vanessa letelepedett az ágy szélére. — Nézd, Clay, én nem azt akarom mondani, hogy te nem értesz a magad munkájához, de én minden napot együtt töltök ezekkel a lányok­ kal. Sok olyannal volt már dolgom közöttük, akinek magánéleti vagy iskolai problémái voltak, és most is pontosan tudom, miről van szó. — Bárcsak igazad lenne! — Nem lenne, hanem van! — Vanessa felállt, és megveregette Clay térdét. — Hidd el, ismerem én ezeket a gyerekeket! Gondjaimba veszem Carole-t is, és meglásd, nem lesz semmi baj! — Azzal biztató mosolyt vetett a férfira, és kisietett a kórteremből. Még csak vitának sem tekintette a Clayjel Caroleról folytatott beszélgetést. A férfi elmondta a véle­ ményét, ő pedig nem értett egyet vele. Termé­ szetesen Clay nagyon téved! Carole pontosan annyi­ ra narkós, mint ő, Vanessa, saját maga. Egyszerűen csak egy zavart diáklány, és Vanessa pontosan tud­ ta, hogyan kell bánni vele. A legelső dolog, hogy Ca46

role segítséget kapjon a tanulmányaiban és a magán­ természetű gondjaiban egyaránt.

* — Figyelj rám, Carole! — Vanessa próbálta tőle tel­ hetően leplezni hangjában a türelmetlenséget. Szerintem nincs már időd tovább várni! A teszteredményeid és a klinikai munkád nem érik el a szükséges színvonalat. Ha most azonnal ráerősítesz, még felhozhatod az átlagodat, és akkor elvégzed ezt az osztályt is, de ha vársz... — Függőben hagyta a mondat végét. Az asztal túlsó oldalán Carole lesütötte a szemét, lehorgasztotta a fejét, és apró darabokra szaggatta a kezében tartott papírzsebkendőt. Nem szólt egy szót sem. — Carole!.— A lány lassan felnézett. — Megpróbá­ lok összehozni egy találkozót közted meg a pedagó­ giai tanácsadónk között. Hajlandó vagy elmenni hozzá? — Igen — motyogta Carole. — Oké. — Nagyszerű! Vanessa telefonon megbeszélt egy időpontot, fel­ írta egy cédulára, és odaadta Carole-nak. A lány be­ gyűrte a kardigánja zsebébe, gyorsan felállt, és már­ is az ajtóhoz igyekezett. — Légy szíves, ne veszítsd el! — szólt utána gyor­ san Vanessa, mielőtt még a lány elmenekült volna. — Mindenképpen fel kell keresned a tanácsadót! — Carole halkan pusmogott valamit, amit beleegyezés­ nek is lehetett venni, és már ott sem volt. 47

Csakhogy nem ment el a megbeszélt időpontban. Vanessa három nappal később ellenőrizte a tanács­ adónőnél, és azt kellett hallania, hogy Carole még csak fel sem bukkant. Amikor magyarázatot kért a lánytól, csak valami zűrzavaros kifogást hallott könyvtári munkáról és bepótolni való feladatokról. Vanessa újabb időpontot egyeztetett, de az is az előbbi sorsra jutott. Felkutatta Carole-ért az összes tantermet meg könyvtárat, de sehol sem találta, hogy megmoshassa a fejét. Azóta, hogy a férfi elmondta különös gyanúját, nem beszéltek Clayjel Carole-ról, most azonban Va­ nessa elhatározta, hogy újra szóba hozza a lányt. Fogta azt a detektívregényt, amelyikről előző este vi­ tatkoztak, vett egy nagy zacskó édességet, és elhatá­ rozta, hogy segítséget kér. Lehet, hogy a férfi kábítószert szimatol minden probléma hátterében, hiszen nyomozó, de ha már egyszer barátok, talán képes lesz a kedvéért más szemmel nézni erre az ügyre. Talán képes is lett volna — ha ott van. Vanessa lábujjhegyen ellopakodott Mr. Stokolsky mellett, aki szokása szerint a tévét bámulta. Bekukucskált a füg­ göny mögé, de csak az üres ágyat látta. Az ágyneműt lehúzták, és egy testes, szőke takarítónő éppen fel­ mosott. Rámosolygott Vanessára. — Segíthetek, aranyoskám? — Talán igen. Nem tudja véletlenül, hová lett a beteg, akié ez az ágy volt? — Ó, hát pár órája hazaengedték. — Erről Vanes­ sa a saját szemével is meggyőződhetett, ha alaposab­ ban körülnézett. A kis benyíló üres volt és sivár. El48

tűntek Clay kártyapaklijai, meg azok a hol szellemes, hol otromba üdvözlőlapok, amelyeket rendőrségi kollégái küldtek neki. — Rögtön szóltak nekem, hogy jöjjek fel — folytatta a takarítónő. — Azt mondták, egy másik beteg éppen a műtőben van, és mihelyt elhagyhatja az őrzőt, szükség lesz erre az ágyra. — Akkor nem is tartom fel! Köszönöm! Vanessa kiment a folyosóra, megállt, és homlokát ráncolva, merengve nézegette a linóleumpadlót. Va­ jon mikor derült ki, hogy hazaengedik? És miért nem szólt neki erről Clay saját maga? Előző este a lázlap­ ján ez még nem szerepelt, úgyhogy biztosan meg kellett kérnie Nick Tylert, ne írja oda. De vajon miért titkolta el őelőle? Miért nem akar­ ta, hogy megtudja, elhagyhatja a kórházat? Vanessa az ajkába harapott, és hazaindult. Hatalmas, öreg barátja mintha csak megérezte vol­ na, hogy a gazdájának rossz napja van: az ócska mo­ tor a szokottnál is csökönyösebben viselkedett. Va­ nessa megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor negye­ dik próbálkozásra sikerült végre beindítani, és a há­ zához vezető meredek utca aljába érve lélekben hü­ velykujja köré szorította a markát, hogy szerencséje kitartson hazáig. A vén autó köhögve, krákogva von­ szolta fel magát a domboldalra, de nem állt le. Kétszintes, díszvakolattal borított kis háza olyan telken állt, amely majdnem függőlegesen emelkedett a magasba. Így aztán már a földszint is majdnem egy emeletnyivel volt az utca fölött, és az odalent húzó­ dó város fényei csodálatos látványt kínáltak. A ga­ rázs egyenesen az utcáról nyílt. Ajtaja közvetlenül a 49

hegy gyomrába vezetett, tulajdonképpen barlang volt ez, felfalazva és lebetonozva. A garázsbejárat melletti levélszekrénytől téglából épített lépcsősor vezetett a bejárati ajtóhoz, miköz­ ben kikerült jó néhány hatalmas hibiszkuszbokrot meg egy bougainvillea-cserjét, amely végigfutott a domboldalon egészen az utcáig. Vanessa beállt kocsijával a garázsba, aggódva hallgatta, amint a motor prüszkölve leáll, és savanyú­ an eltöprengett a porlasztók, motorok és javítási számlák természetén. Bezárta maga mögött a gará­ zsajtót, levélszekrényéből kivette a szokásos számlá­ kat meg a rendszeresen érkező folyóiratokat, azzal felbaktatott a lépcsőn. Kinevette magát, amiért rosszul esett neki, hogy Clay egy szó nélkül hazament a kórházból. — Marhaság az egész! — morogta, miközben át­ bújt egy óriási leanderbokor ágai alatt. Igen, tudta, hogy igaza van. Különben is, haragudnia kellene a férfira, mert azt sugalmazta, hogy Carole kábítószert használ. Nem lenne szabad törődni vele. — Marha­ ság! — Mi a marhaság? — szólalt meg fölötte a ma­ gasból Clay hangja. — Vagy ki a marha? Vanessa úgy torpant meg, mintha földbe gyökere­ zett volna a lába. Felkapta a fejét, és rábámult a ve­ randán díszlő kísértetre. Lehunyta a szemét, de ami­ kor újra kinyitotta, a látomás továbbra is ott volt. — Te vagy az, Clay? — Lassan tette meg a hátra­ lévő néhány lépcsőfokot. — Mit keresel te itt? A férfi kényelmesen üldögélt az apró verandán, mellette két jókora műanyag bevásárlószatyor tor50

nyosult, mankóit a lépcsőnek támasztotta. Ahogy Vanessa felért, Clay odébb húzta a csomagjait, és hozzáfogott a lábra állás hosszadalmas műveletéhez. — Téged várlak — válaszolta, mintha csak rendes szokása lenne délutánonként a nő verandáján üldö­ gélni. Lehajolt a szatyrokért, és fülüket a csuklójára hurkolta. — Mindennap feljössz a kocsival ide a hegyre? — Mivel itt lakom, hát muszáj. — Akkor nem is csoda, hogy ilyen hangja van. — Semmi baja a kocsim hangjának! — Vanessa kikapcsolta a riasztóberendezést, és kinyitotta az aj­ tót. — Semmi baja, feltéve, hogy szeretsz arra várni, mikor fog már végre szétrobbani a motor. Rossz rá­ gondolni, hogy ezzel a rakás ócskavassal zötykö­ lődsz az autópályán is. A riasztó a garázst is védi? — Nem, őrmester úr, csak a házat. A kocsim pe­ dig pompásan viselkedik az autópályán! — Vanessa megtorpant a nappali közepén, és hirtelen megkér­ dezte: — Mondd, Clay, honnan tudtad, hogy hol la­ kom? Nem is adtam meg neked a címemet. — Az osztályon a komputer mindent ki tud derí­ teni. — Szóval képes voltál arra, hogy a számítógépben nyomozz utánam?! — Vanessa hangja a magasba emelkedett. — Micsoda dolog ez? „A Nagy Testvér szemmel tart"? — A garázsba is kellene vészjelzőt szereltetned. — Clay bebotladozott a nappaliba. — Valójában egyébként nem is matattam a komputerrel, mert nem 51

volt rá szükségem. Egyszerűen megkérdeztem a má­ sik oktatót, Mrs. Burgesst. — Ő pedig megmondta. Hát ez ragyogó! — Va­ nessa az égre emelte a tekintetét. — Hajlandó lennél esetleg azt is elárulni, hogy tulajdonképpen miért kérdezted meg őt, és mit keresel itt egyáltalán? — Vacsorát főzök neked. — Mit csinálsz?! — Vacsorát főzök. A konyha arrafelé van? — Igen. — A nő Clay nyomába eredt, és zavartan figyelte, amint a férfi a bevásárlószatyrok tartalmát kipakolja a tálalópultra. Csirke, bors, hagyma, apró, előre megsütött palacsinták, egy avokádó és más zöldségek kerültek a fehér csempeburkolatra. A fér­ fi feltűrte az inge ujját, majd kezet mosott, és kicso­ magolta a csirkét. — Clay! — Hm? — Miért főzöl te vacsorát az én házamban? A férfi szélesen rávigyorgott a válla fölött Vanessára, és leakasztotta kampójáról a húsvágódeszkát. — Van egy igazán éles késed? — Vanessa elő­ húzta a fiókból, amit Clay kért, és odanyújtotta neki. Az hüvelykujjával ellenőrizte a penge élét, majd elé­ gedetten bólintott. — Azért főzök itt, mert nem hív­ hattalak meg téged magamhoz. Senki sem takarított nálam, mióta kórházban voltam, és most az egész úgy néz ki, mint egy szemétdomb. Vanessa zavarodottan csóválta a fejét. Azt sem tudta, mit kérdezzen először. — De miért? 52

Clay erőteljes, fürge mozdulatokkal kicsontozta a csirkét. — Hogy miért? Hát csak, hogy megköszönjem a barátomnak, amiért olyan szépen gondoskodott ró­ lam a kórházban. Vanessa néhány másodpercig hallgatott. — Azt odabent is megköszönhetted volna. — Igaz, de... — Nem kellett volna úgy elosonnod, hogy nekem még csak nem is szólsz. Úgy látszik, Clay kihallhatott valamit Vanessa hangjából, mert letette a kést, megtörölte a kezét, és odafordult hozzá. Néhány pillanatig figyelmesen ta­ nulmányozta a nő arcát. — Lehet, hogy hibáztam — mondta halkan. — Hogyhogy hibáztál? — Meg akartalak lepni, de mintha inkább megsér­ tettelek volna. Bocsáss meg! — Ugyan már! — Vanessa zavartan söpörte félre Clay mentegetődzését. — Nem vagyok én olyan nebántsvirág! — Lehet, hogy nem akarsz az lenni, de a pedáns, józan eszű oktató lelke mélyén egy nagyon érzékeny nő rejtőzik. Hiszen együttérzel a tanítványaiddal is, mint például Carole-lal, akinek problémái vannak... és én tudom, hogy most megsértettelek. Azt gondol­ tad, szántszándékkal úgy tűntem el a kórházból, hogy veled még csak ne is kelljen találkoznom. — Újra megsimogatta a nő arcát, az pedig, anélkül, hogy tudatában lett volna, mit is csinál, belesimult a tenyerébe. — Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam ne­ ked, Vanessa! Hidd el, nem akartam! 53

A nő még egy pillanatig ott hagyta arcát a férfi ke­ zébe támasztva, majd ellépett, és határozott mozdu­ lattal megrázta a haját. — Mondtam már, nem vagyok egy mimóza. Nos, mit segíthetek a vacsoránál? Majdnem éhen halok már, és szeretném az ennivalót minél előbb az aszta­ lon látni!

Vanessa egy óra múlva torkig jóllakva állt fel az asz­ taltól. — Ez aztán tényleg nagyszerű volt! Kitűnő sza­ kács vagy! — Ráadásul becsületes úton szereztem a tudáso­ mat. Ha a rendőrségen annak idején szabadtéri flek­ kensütést rendeztek, mindig apám volt a főséf. — Akkor hát örökölted a tehetségét. Kitűnő vacso­ ra volt! Clay mindössze annyit engedett meg Vanessának, hogy keze ügyébe adja a szükséges eszközöket. A nő leült egy kis székre a sarokba, és onnan figyelte, ahogy Clay elkészíti a borssal meghintett csirkét, amelyhez maga kavarta az öntetet, és végül a sós ízű kis palacsintákkal, babbal és salátával fogyasztották el. Vanessa számára, aki rendszerint rántottán és mo­ gyorókrémes szendvicseken élt, pazar luxusnak tűnt, hogy valaki főz rá. Clay még ahhoz is ragaszkodott, hogy ő maga ké­ szítse el a kávét, bár utána nagy kegyesen beleegye­ zett, hogy a tálcát Vanessa vigye be nappaliba. Eb54

ben talán némi szerepet játszott az a tény is, hogy ne­ ki magának a mankóival kellett bíbelődnie. — Nagyszerű! — Clay elégedetten dőlt hátra a he­ verő párnáira támaszkodva, és két markába fogta csészéjét. — Mi nagyszerű? A férfi rápillantott Vanessára, aki kényelmesen összekucorodott a heverő másik sarkában, és látható­ an jól érezte magát. — Az, hogy kettesben vagyunk. Vanessa megmerevedett, kényelme azonnal elil­ lant, ujjai megfeszültek a csészén. — Ezt miért mondod? — Ha Clay nem szokott volna hozzá, hogy a sorok között olvasson, talán ész­ re sem veszi, hogy a nő hangja élesebb, mint más­ kor. — Hiszen, éppen eleget voltunk már kettesben. — Ó, hát persze! — A férfi alig hallhatóan kun­ cogott. — Nem volt a közelünkben az égvilágon sen­ ki, csak éppen Mr. Stokolsky, az osztály személyze­ te meg egy csapat vihogó nővértanuló! — Rávigyorgott a nőre. — Nem is beszélve Mr. Stokolsky tévé­ jéről. Vanessa nem bírta elfojtani a mosolyát. — Aha, már értem, mire gondolsz. Nem volt va­ lami bizalmas a helyzet, igaz? — Csak körülbelül annyira, mintha az ember fenn állna a színpadon. — Clay összevont szemöldökkel nézett a kávéscsészéjébe, — Szerettem volna veled egyszer igazán négyszemközt maradni végre, és úgy gondoltam, kellemes meglepetést szerzek, ha egyszer csak felbukkanok itt nálad. — A férfi reménykedő pillantást vetett Vanessára. 55

A nő elmosolyodott. — Ha azt hiszed, bedőlök ennek a bánatos kisku­ tya-nézésnek, tiszta dilis vagy! A férfi hahotában tört ki. — És én még azt hittem, hogy beválik! Gondol­ tam, megsajnálsz, és a többi már gyerekjáték lesz. — A többi? Mi az, hogy a többi? — Ne hidd, hogy nagyképű terveim lettek volna. — Clay megrándította a vállát. — Csak az járt a fe­ jemben, hogy megvacsorázunk, beszélgetünk — te­ kintete a nő arcára kúszott —, azután egy kicsit csókolódzunk. Vanessa pislogni kezdett, lehajtotta a fejét, és az ölébe bámult. — De Clay, állítólag mi barátok vagyunk! — Ezt meg ki állítja? — kérdezte a férfi, mire Va­ nessa döbbent pillantást küldött feléje. — Úgy értem, ki állítja azt, hogy mi csak barátok lehetünk? Semmi okát nem látom annak, hogy miért kellene a kapcso­ latunkra mesterséges korlátokat erőltetni. Szívesen barátkozom veled, de ha létezhet több is, mint barát­ ság, akkor szeretnék továbbhaladni ezen az úton, és nem akarok megtorpanni semmiféle olyan lelki kerí­ tésnél, amelyet te az érzelmeid köré vontál. — De én csak barátságot akarok! — Igen, ezt mondogatod. — Clay közelebb csú­ szott a nőhöz. — Csakhogy már az első pillanattól fogva úgy érzem, hogy a hölgy egy kicsit túlságosan is tiltakozik. Vanessa hirtelen mozdulattal felpattant a heverőről, Clay azonban előre kiszámította a mozdulatát. 56

Elkapta a csuklóját, és nagy puffanással visszarántot­ ta. Vanessa közvetlenül a férfi mellett kötött ki. — Mit képzelsz... Kérdését elnémította a férfi szája. Clay magához szorította a nőt, egyik kezével megragadta a derekát, másikkal beletúrt a hajába, tenyerébe fogta a tarkó­ ját, és erősen magához szorította, minden kapálódzás ellenére. Szája Vanessa ajkára simult, először lá­ gyan, apró csókokat hintve, majd nyelvével lassan megnyalta Vanessa alsó ajkát. Erősen tartotta, nem engedte el. Szája kisvártatva feszesen, mohón tapadt Vanessáéra, és a nő már nem tiltakozott tovább. Vanessa testén ellazult a férfi karjának szorítása, de ő már nem küszködött tovább, odasimult Clayhez, és hátrahajtotta a fejét. A férfi nyelve újabb felfede­ ző útra indult, és Vanessa ajkai szétnyíltak. Clay megérezte és elfogadta a hívogatást, és óvatosan megérintette a nő ajkának belső, puha húsát. Vanessát teljesen készületlenül érte a vágy hasítá­ sa. Igen, ragaszkodott hozzá, hogy ők ketten csak ba­ rátok, erősködött, hogy nincs közöttük semmi más, és pontosan úgy, ahogy Clay találóan megjegyezte, túlságosan is tiltakozott. Talán, ha kicsit kevesebbet tiltakozik, de többet jár az agya, nem érte volna ilyen meglepetés. Ehelyett azonban úgy szakadt fel belőle a vágy, mint a vulkán kitörése, szétrobbantva a jól őrzött burkot, amelybe oly sok évvel azelőtt gondosan elte­ mette. Öntudatlanul felemelte a karját, átölelte Clay nyakát, szorosan magához húzta a férfit, és úgy vi­ szonozta a csókot. Elkábult érzékeinek forrongásá57

tól: érezte ajkán a férfi mohó, tüzes száját, kutató, édes nyelvét, érezte izmos testét, erős karjait, ame­ lyekkel magához szorította. Mire Clay ismét kissé lazábban tartotta, Vanessa légzése szakadozottá vált, és szíve valósággal dübör­ gött a mellkasában. Clay lassan felült, hátratámasz­ kodott, ujjai lesiklottak a nő válláról, végig a karján. Markába szorította Vanessa csuklóját, ujja hegyén érezte pulzusának lüktetését. Elmosolyodott. Szabad kezével kisimított a nő homlokából egy kósza tin­ cset. — Mmmm — morgott elégedett, mély hangon. — Mióta vártam már erre! Vanessa felegyenesedett, hátradőlt, és elhúzódott a férfitól, aki szinte mágneses erővel vonzotta magá­ hoz. — Nem lenne szabad... Mi ketten... Clay mosolyogva fejezte be helyette a mondatot. — Barátok vagyunk. Nem veszed észre, hogy el­ akadt a lemez? — De én nem akarom... — Hazudsz! — Clay hangjából eltűnt a bujkáló nevetés. — Miről beszélsz? — Terólad meg énrólam és erről a „legyünk bará­ tok" dumáról. Azt rriondod, hogy csak barátkozni akarsz, csak ennyit, és éppen hozzátetted volna, hogy nem szeretnél semmi többet, nem igaz? — De igen, igaz! — vágott vissza a nő. — És ha már ennyire tapintatlan vagy, hogy ki is mondod, hát közlöm veled, Clay, hogy a barátod szeretnék lenni, 58

nem pedig barátnőd! Semmilyen más jellegű kap­ csolatot nem akarok! — Én pedig újra közlöm veled: hazudsz! — A fér­ fi hátradőlt, figyelte Vanessa arcát; és a nő most egy egészen más embert látott maga előtt. Ismerte már Clay Williamst, a beteget és a havert, de most elő­ ször vette észre benne a zsarut. Clay rezzenéstelen tekintettel nézte őt, a szeme mindent látott, de sem­ mit sem árult el abból, ami a saját lelkében zajlik. — Sokkal, de sokkal többet szeretnél, mint hogy bará­ tok legyünk, még akkor is, ha magadnak sem vagy hajlandó bevallani! — De Clay, azt sem tudom, miről beszélsz! — Akkor majd megmutatom! — A férfi a tenye­ rében tartotta Vanessa csuklóját, és amíg beszélt, egyetlen erőteljes mozdulattal magához húzta. — Máris pontosan megmutatom, miről beszélek! — Vanessa kinyitotta a száját, de Clay csókkal fojtotta el a tiltakozást. Ezúttal nem voltak puhatolódzó felfedezések, csak a vad szenvedély uralkodott. A nő küszködött egy darabig, taszigálta Clay vállát, megpróbálta elfordí­ tani a fejét. A férfi nagyobb testi erejével szemben azonban kudarcot vallott, céltalanul viaskodott. És bármilyen szívesen letagadta volna is, ugyanazt a szenvedélyt, ugyanazt a vágyat érezte, mint a férfi. Ahogy a vágy egyre nőtt, elsöpörte Vanessa fenn­ tartásait és félelmeit, úgy csökkent a nő ellenállása. Karja felemelkedett, átölelte a férfi nyakát, magához szorította, és csak csókolták, csókolták egymást. Las­ san, mélyen, majd gyorsan és keményen, és olyan ki59

tartó, pezsgő érzékiséggel élvezték egymást, hogy Vanessának elakadt a lélegzete. Mindig azt hitte magáról, hogy nem szép, de Clay mégis úgy csókolta, úgy ölelte, mintha értékes lenne, gyönyörű, csodálnivaló. Félt átengedni magát az él­ vezetnek, de ellenállni sem tudott a lassú, édes csá­ bításnak. A férfi nem erőltette, nem siettette, türelmesen ki­ várta, amíg ő többet akart. Amikor bizonytalanul megérintette Clay nyakát, az közelebb emelte magá­ hoz, hadd férjen hozzá jobban az inge két felső gombjához, kigombolhassa őket, és becsúsztathassa kezét a férfi mellét borító sűrű, erős szőrszálak közé. Azután Clay is finoman végighúzta ujját Vanessa blúzának nyitott nyakán, a nő pedig felnyögött, ma­ gához szorította a férfit. Többet kínált, és többet is. akart. Clay megsimogatta a nyakát, ujját a blúz kivá­ gásába illesztette, és gyors mozdulattal felpattintotta a gombot. Vanessa halkan felnyögött, amikor a férfi ajkai be­ cézve végigsimították telt mellének felső ívét a mell­ tartó csipkéje fölött. Clay ujjai besiklottak a könnyű szaténselyem alá, hozzáértek a nő vágytól megkemé­ nyedő, feszes mellbimbójához. Vanessa bőre tüzelt, az arca égett, az izgalom perzselő áradatként járta be egész testét, hasában, ölében súlyos, édes nyomást érzett. Clay ujjai követték a melltartó ívét, megtalál­ ták keblei között a pici kapcsot, Vanessa pedig segít­ ségképpen mohó vágyakozással hátrahajolt. Clay gyengéden félrehajtotta a finom anyagot, Va­ nessa pedig beletúrt a férfi hajába, és fejét a keblére húzta. Ösztönös felkínálkozással simult egyre köze60

lebb Clayhez. A férfi szája hosszan elidőzött Vanes­ sa kebleinek illatos, puha völgyében, és amikor vég­ re ajkai közé fogta a nő mellbimbóját, Vanessából hosszú, reszkető sóhaj szakadt fel. Éles, átható sivítás hangzott fel hirtelen valahon­ nan alóluk. Vanessa riadtan ugrott egyet Clay karjában. A fér­ fi már sokkal nyugodtabban reagált. Halk káromko­ dással felült, gondosan összehúzta Vanessa blúzát, és csak azután kezdett a saját dereka felé tapogatózni. A csipogó a zsebéből szólt, és amikor végre előhúz­ ta, hogy kikapcsolja, süket csönd ereszkedett rájuk. — Az istenfáját! Ne haragudj, Vanessa, nagyon sajnálom! — A nő összemarkolta mellén a blúzát, el­ húzódott, és nekidőlt a heverő túlsó támlájának. Clay odanyújtotta a kezét, hogy segítsen neki felülni, de Vanessa csak összehúzta magát. A férfi kinyújtott keze néhány másodpercig a levegőben maradt, majd lehullott, ő pedig elfordult, és megpróbálta felszedni mankóit a padlóról. — Megengeded, hogy használ­ jam a telefonodat? — Persze — suttogta rekedten Vanessa. Kezeit összekulcsolta, nem akarta, hogy Clay lássa, meny­ nyire remegnek. A férfi tétovázott egy pillanatig, majd megfordult, és kibicegett a konyhába. Mihelyt kiment, Vanessa sietve begombolta a blú­ zát, kisimította ruháját, és megigazította a haját. Mély, reszkető lélegzetet vett, fogta az üres kávés­ csészéket, és bizonytalan kézzel kivitte őket a kony­ hába. Clay a mankójára támaszkodott, vállával fülé­ hez szorította a kagylót, zsebéből noteszt és tollat hú­ zott elő. 61

Vanessa a mosogatóba tette és elöblítette a csészé­ iket. Mennyire más a hangja, töprengett, amikor hir­ telen rendőr lesz belőle... A bársonyos rezgés, amely olyan érzékien borzolgatta pár perce a bőrét, amikor a nevét suttogta, most nyers érdességnek adta át a helyét. Volt a férfiban valami erős és veszedelmes, amikor a munkatársaival beszélt, valami kemény, szinte ijesztő. Vanessa bizsergő ajkára szorította ujjait, és eszébe jutott, milyen is volt az az elsöprő erő, amikor a fér­ fi karjában feküdt. Elzárta a csapot, igyekezett nem figyelni Clay szavaira, ahogy a telefonba beszélt, és visszament a nappaliba. Amikor a férfi utánament, már ismét a bőrzakóját viselte. — Mennem kell. —- Dolgozni? — Igen. — Clay odébb mozdult a mankóin, és a hangulatvilágítás tompa fényében a nő arcát tanul­ mányozta. — Mi a baj, Vanessa? — Feléje nyúlt, de a nő elhátrált. — Semmi — felelte túlságosan is magas hangon. - Indulnod kell. — Gyere ide! — Clay egy lépéssel közelebb len­ dült, és megragadta a nő karját. — Ne! — tiltakozott Vanessa, de nem húzódhatott el, mert akkor Clay felbukott volna. — Gyere ide! — ismételte a férfi. Magához von­ ta, és kihasználta, hogy Vanessa aggódik a sérülése miatt. Várt, nem szólalt meg, amíg csak a nő fel nem nézett rá. — Azért még lehetünk barátok, Vanessa — mondta mosolyogva. 62

— Gondolod? — A válasz keserűen hangzott. — Komolyan gondolod? Vagy pedig a következő lépés az, hogy ágyba bújunk, aztán isten veled? — Micsoda?! — Clay zavartan összevonta a szemöldökét. — Mi a fenéről beszélsz? — Arról, ami történt! — Vanessa megpróbált ki­ szabadulni a férfi markának szorításából, Clay azon­ ban, bár vészesen megingott a mankóin, nem enged­ te el. — Nagyon is jól tudom, mi következik most! Nem barátok vagyunk már többé, hanem valami más. Tökéletesen tisztában vagyok vele, mit akarnak a férfiak, és tudom, a közös nevetés és a beszélgetés rögtön véget ér, amikor elkezdődik a csókolódzás! Láttam már éppen elégszer, de velem nem fog meg­ történni! És azonnal engedd el a karomat! Clay csak bámult rá egy darabig, majd Vanessa leg­ nagyobb megrökönyödésére harsányan felnevetett. — Nagyon tévedsz, szépségem, de most nincs időm hosszas magyarázkodásra. Majd felhívlak! Mankóján billegve határozott mozdulattal köze­ lebb húzta Vanessát, és erősen, keményen megcsó­ kolta. Azután végigsimította a haját, megfordult, és elindult. Vanessa csak állt a szoba közepén, és bá­ mult utána.

5. fejezet .

Vanessa a kezében tartott cédulára pillantott, majd keresztülvágott a napsütötte oldalon a klinika oldal­ bejárata felé. 10.45, klinika, N. Tyler, ez állt a papír­ darabon. 63

Vajon miért hívják át egy zsúfolt délelőtt kellős közepén? Megpróbálta telefonon felhívni Nick Tylert, hogy rákérdezzen, de közölték, hogy éppen beteget lát el. Így hát Vanessa itt volt, 10.47-kor, és szaporázta a lépteit, hogy minél előbb megtudja, mit óhajt Nick, ő pedig gyorsan visszatérhessen saját osztályára az újonnan érkezett hallgatócsoporthoz. Vanessa tanácstalanul megállt, mire az ott ülő nő­ vér megszólalt: — Miben segíthetek, Van? — Nick Tylert keresem. Nem tudod, hol van? — A 4-es, 5-ös és 6-os kórteremben vannak a be­ tegei. Ott hátul találod meg. — Köszönöm. — Vanessa a kezelők felé indult. Nicket nem találta a 6-osban, csak egy nagyon ma­ gas fiatalember üldögélt a vizsgálóasztalon, kezében olcsó regénnyel, és olvasott. Vanessa elnézést kért, és bekopogott az 5-ös számú helyiségbe. Kinyílt az ajtó, ő pedig szembe találta magát a kipirult, izgatott Tabby Welesszel. — Helló, Tabby! Nem tudtam, hogy most a klini­ kán dolgozol. — Ma dr. Tyler mellett vagyok, Miss Rice. És itt van Carole is. — Megmondanád, hol találom dr. Tylert? — A 4-esben. — Tabby szélesen rámosolygott. — Azt hiszem, már várják magát. Várják? Vanessa zavartan megcsóválta a fejét. Halkan kopogtatott a 4-es kezelő ajtaján. — Szabad! — Nick Tyler néhány ujjnyira kinyi­ totta az ajtót, de hatalmas termetétől nem lehetett be­ látni. — Csakhogy itt van végre! Már vártuk. 64

— Mi az, hogy vártuk! — Vanessa próbált beku­ kucskálni a férfi mögé, de sikertelenül. — Lehet, hogy elkéstem egy kicsit, Nick, de most, hogy már itt vagyok, elárulná végre, hogy mi történt? — Győződjön meg róla a saját szemével! — Nick rávigyorgott, és oldalt lépett. — Clay! — Vanessa egy darabig csak döbbenten meredt a férfira, elfelejtve utolsó találkozásukat. Az meg rámosolygott. — Neked... — Vanessa a férfi lá­ bára mutatott. — ...neked levették a gipszedet? — Legfőbb ideje, hogy megszabadultam tőle! — Clay igazolásképpen behajlította a térdét. — Nahát, ennek örülök! — Szíve szerint azonnal a férfi nyakába ugrott volna, ezért inkább szorosan összekulcsolta maga előtt a kezét. — Miért nem szóltál róla nekem? — Azért, mert ő maga sem tudta — felelte Clay helyett Nick. — Nagyon óvatos prognózist mondtam neki. Elég sok dolgom volt már sportemberekkel, és ismerem ezt a fajtát. — Miféle fajtát? — tudakolta Clay. — A mérhetetlenül férfiasat, az olyan fickókat, akik képtelenek tudomásul venni, hogy a csontoknak időre van szükségük az összeforráshoz. Maguk min­ dig túl hamar erőltetni kezdik a gyógyulófélben lévő tagjaikat, hacsak valaki vissza nem fogja az igyeke­ zetüket. Vanessa felkuncogott, Clay pedig neheztelő pillan­ tást vetett rá. — Nem is tudom, miért éppen egy mindentudó sportorvos karjába kellett futnom aznap este, amikor behoztak! De ha én ilyen fajta vagyok... — folytatta 65

Clay, és tetőtől-talpig alaposan végigmérte Nicket, aki hatalmas izmaival, lapát tenyerével jókora med­ vére hasonlított —, akkor maga vajon micsoda? — Én? Cirmoscica. — Nick megragadta Clay lá­ bát, és enyhén kifelé fordította. — Ez fájt? — Nem. Mit játszott a rögbicsapatban? — Hátvédet. — Nick vigyorogva felnézett. Clayből kirobbant a nevetés, az orvos azonban Vanessahoz fordult. — Szebben gyógyul, mint ahogy vár­ tam. — Mondja, Nick — kérdezte a nő —, hol van Ca­ role? Tabby Welles azt mondta, hogy maga mellett dolgozik. — Itt is volt, de elküldtem, hogy hozzon néhány rugalmas pólyát. — Nick a fejét csóválta. — Mos­ tanra vissza kellett volna már érnie. Lehet, hogy nem találja őket. Máris visszamegy dolgozni, Clay? — Ha ezt munkának lehet nevezni — horkant fel dühösen a férfi. — Amíg teljesen vissza nem nyerem az erőmet, bedugnak egy íróasztal mögé. — Íróasztal mögé? Hát ott meg mi az ördögöt fog csinálni? — Én leszek a Nyájas Rendőr Bácsi. — Miféle rendőr bácsi? — kérdezte hitetlenkedve Vanessa. — A nyájas — sóhajtott Clay. A másik kettő csak bámult rá értetlenül. — Tudjátok — magyarázta —, az a fickó, aki mindenfelé körbejár, előadásokat tart az embereknek, főleg az iskolásgyerekeknek, és du­ mál a bűnmegelőzésről meg hasonlókról. — Vanes­ sa képtelen volt elfojtani feltörő kacagását, és ami­ kor Clay megrovóan nézett rá, csak még hangosab66

ban nevetett. — Neked meg mi bajod? — kérdezte a férfi, és hangja tökéletesen illett gyilkos pillantásá­ hoz. — Valahogy nem tudom elképzelni, amint hatéve­ seknek prédikálsz a biciklilopásról! — Vanessa tehe­ tetlenül rázta a fejét. — Na ja, azért vannak mások is, és a kisgyerekek­ kel főleg azok beszélnek. Én inkább a nagykorúak­ nak szónokolok. Ami azt illeti, hamarosan találkozni is fogunk! — Mi ketten? Hogyhogy? — Azért, mert engem is azoknak a listájára tettek, akik főiskolásoknak tartanak felvilágosító előadást a kábítószer-fogyasztásról. — Értem már. Biztos vagyok benne, hogy ez nagy megtiszteltetés... — Elnézést! — Az ajtón Carole kukucskált be. — Jöjjön csak, Carole, jöjjön! — szólt feléje Nick. — Szeretném, ha gyorsan becsomagolnánk ennek a fickónak a lábát, aztán menjen isten hírével! — Hálás köszönet! — vágott vissza Clay. Rámo­ solygott Carole-ra. — Mondja, szépségem, megten­ ne nekem egy szívességet? — Nem... nem is tudom. — Carole összerezzent, amikor a férfi megszólította, és Vanessa figyelte, amint kezével idegesen gyűrögetni kezdi egyenruhá­ jának szoknyáját. — Mit kellene csinálnom? — kér­ dezte elvékonyodó, reszketeg hangon a lány. — Semmi borzalmasat! — Clay rámosolygott. — Hamarosan el kell mennem magukhoz az ápolónő­ képzőbe, hogy a kábítószerezésről locsogjak. Azt szeretném, ha maga odaülne majd az első sorba, 67

hogy legalább egyetlen ismerős arcot lássak magam előtt. Megtenné ezt a kedveméit? Carole igyekezett elkerülni a férfi pillantását. Félrefordult, és összesze­ degette a gipszkötés szétszóródott darabjait. — Jó, azt hiszem, igen. — Felkapta a műszereket, azzal Vanessa mellett az ajtó felé nyomakodott. — Ezeket vissza kell vinnem a helyükre — tette hozzá, azzal úgy sietett ki a folyosóra, mintha menekülne. Nick meglepődve nézett körül. — Hát ebbe meg mi ütött? — Hosszú történet — sóhajtott Vanessa. Clayre nézett, tekintetük összekapcsolódott, és a férfi kér­ dőn felvonta egyik szemöldökét. Vanessa a fejét ráz­ ta, és remélte, hogy Clay sem mond többet. — Mondja, Nick, írna nekem egy feljegyzést arról, hogy milyen Carole ápolónői tevékenysége? Hama­ rosan esedékes az osztályzás. — Persze. — Nick odanyújtotta Claynek a man­ kókat, hiszen azokra még egy darabig szüksége lesz. — Na, lássuk, Williams, hogy megy a járás! * — Carole Miller — mondta a diktafonba Vanessa, majd lenyomta a szünetgombot, és nagyot sóhajtott. Nem tudta, mivel kezdje. Az irodájában ült, és fel­ jegyzéseket diktált a hallgatóiról. Ezek az össze­ foglalók szükségesek voltak az osztályzatok meg­ állapításához, és Vanessának idáig nem is okoztak problémát. De most, Carole esetében... Carole-nak nagyon rossz napja volt. Feszülten vi­ selkedett, szinte még ahhoz is túlságosan idegeske68

dett, hogy értelmesen válaszoljon Vanessa instruk­ cióira. Rosszul kötött be egy infúziót, az oldat szét­ folyt az ágyon és a padlón. Nagy rendetlenséget oko­ zott, az ilyesmi azonban csak kisebb hibának számít. Nemegyszer előfordult annak idején Vanessával is. Próbálta megmagyarázni Carole-nak, hogy semmi jóvátehetetlen nem történt, a lány azonban zokogva kirohant, és elbújt. A hiba jelentéktelennek számított, Carole eltúlzott reakciója azonban korántsem. Bármennyire is meg volt győződve az ellenkezőjé­ ről, Vanessa előbb-utóbb aggódni kezdett amiatt, amit Clay sugalmazott. Figyelte Carole viselkedését, hogy vajon észreveszi-e rajta a kábítószer hatását, de sem­ mit sem látott. Carole nem volt boldog, a viselkedését furcsállni lehetett, de hogy narkós volna?! Vanessa megrázta a fejét, és újra kézbe vette a mikrofont. — Feljegyzés Carole Millerről — ismételte. Az aj­ tó felől halk kopogtatás hangzott. — Szabad! — Le­ kapcsolta a magnót, és becsukta Carole dossziéját. Senki sem lépett be, így aztán hangosabban odakiál­ totta: — Ha van ott valaki, jöjjön már be! — Igyekszem én, ahogy csak tudok! — Az automa­ tikusan csukódó ajtó arasznyira kinyílt, előbújt egy mankó, és még jobban kitaszította. Clay vigyorogva bebotladozott a helyiségbe, mielőtt még Vanessa ki­ kecmereghetett volna az íróasztal mögül, hogy segít­ sen neki. — Ezekkel nem is olyan könnyű bejönni az ajtón, mint ahogy egyesek gondolják. — Akkor tessék segítséget kérni!— Vanessa szé­ lesre tárta az ajtót, és hagyta, hogy a férfi elügyeskedje magát mellette. 69

— Ahhoz túlságosan is büszke vagyok. — Clay oldalt lépett, az ajtó suhogva becsapódott mögötte, ő pedig lemosolygott a nőre. Szorosan egymás mellett álltak az íróasztal, az iratszekrény és a fal közötti ap­ ró helyen. Clay körülnézett. — Szép kis iroda. — Ó, hogyne, főleg akkor, ha imádod, hogy be­ zárnak egy szűk takarítószerszámos szekrénybe. — Ezt csak azért mondod, mert nem láttad az én szobámat. A tied ahhoz képest luxuslakosztály. — Szegénykém! — Vanessa megveregette a férfi vállát. — Ülj le! Különben mit keresel itt egyáltalán? — Máris elfelejtetted, hogy én vagyok a Nyájas Rendőr Bácsi? És köszönöm, de nem ülök le. Na­ gyon jólesik kinyújtóztatni a lábamat. — Azt elhiszem, olyan hosszú ideig volt gipszben. — Vanessa igyekezett távolabb húzódni, de a férfi csuklón ragadta. — Ne menj el! — Keze feljebb csúszott a nő kö­ nyökéhez. — Ha beléd kapaszkodhatom, nem fogok összeesni. — Ennyi erővel támaszkodhatnál az íróasztalra, a szék támlájára vagy az ajtófélfának is. — Csakhogy az feleennyire sem volna kellemes — válaszolta halkabban a férfi. Ujjai megmozdultak, si­ mogatni kezdte a nő karjának belső oldalát, közvetle­ nül a könyöke fölött. — Ezt sokkal jobban szeretem. Vanessának mindeddig fogalma sem volt róla, mennyire érzékeny testének ez a része. A férfi pe­ helykönnyű érintése olyannak tűnt, mintha tüzes billogot sütöttek volna rá. Megpróbált távolabb húzód­ ni. 70

— Hagyd abba, Clay! - Jó, jó, azért nem kell úgy kiabálnod, mintha le akarnálak támadni. — Az órájára pillantott. — Te is bejössz az előadásomra? — Persze, de még korán van! — Beszéd közben Vanessa az órájára nézett. — Szent ég! Mindjárt el­ késünk! — Szerintem is, jó lenne hát igyekezni. — Clay megtorpant az ajtónál, és hátrafordult. — Még vala­ mit, szépségem! — Kikérem magamnak! Nem vagyok a szépséged! — csattant fel Vanessa. — Mit akarsz? — Légy szíves, és nagyon szépen mutass be en­ gem a lányoknak, jó? — Clay nem várta meg a nő reakcióját, kilökte maga előtt az ajtót, mielőtt még Vanessa dühbe gurulhatott volna.

Clay kitűnő előadónak bizonyult. Vanessa „nagyon szépen" mutatta be, úgy, ahogy kérte, majd lelépett a katedráról, és helyet foglalt az első sor jobb szélén. A férfi jókora üres asztal mögött ült az emelvényen, mert kissé fárasztó lett volna végig a mankókra tá­ maszkodva állnia. Mégsem esett nehezére magára irányítani az összegyűlt hallgatóság figyelmét. Az a tény, hogy egy kábítószer-kereskedő lőtte le, mindenképpen felkeltette iránta az érdeklődést, de Vanessának be kellett ismernie, hogy a narkotiku­ mokról mondott szavai enélkül is igen hatásosnak bi­ zonyultak volna. Kielemezte, hogyan eshet meg, hogy orvosok, ápolónők és más kórházi dolgozók rá71

szoknak a kábítószer-fogyasztásra, elmagyarázta, mekkora gazdasági és emberi károkat okoz mindez, azután pedig körvonalazta, hogyan vehetik észre ön­ magukon és egymáson a figyelmeztető jeleket, és mit lehet tenni ilyenkor. Mialatt beszélt, majd később a kérdésekre vála­ szolt, a teremben nyoma sem volt annak a sutyorgásnak és pusmogásnak, amelyre Vanessa ennyi főisko­ lástól számított volna. Figyelte őket, és látta, milyen odaadóan hallgatják Clayt. Carole Tabbyvel és néhány más lánnyal együtt ott ült, ahol ígérte, az első sor közepe táján. Nem nézett sem Clayre, sem a többiekre, csak lehajtotta a fejét, és ölében tartott, összekulcsolt kezét bámulta. Most sem látszott vidámabbnak, mint máskor, és Vanessa nagyot sóhajtott. Tudta, hogy a lánynak óriási válto­ záson kell keresztülmennie, mégpedig igen hamar. — Ezzel el is mondtam mindent, amit akartam — jelentette be a katedráról Clay. — Miss Rice most már nyilván elbocsáthat minket. Vanessa mosolyogva lépett fel az asztal mellé, és kivette tartójából a mikrofont. — Szeretném, ha együtt köszönnénk meg Willi­ ams őrmesternek, hogy beszélt nekünk erről a fontos témáról! — Akármit is akart még mondani, hangját elnyomta a hallgatóság dörgő tapsvihara. A diákok lassan kifelé szállingóztak, egyesek azonban odajöttek a katedrához, hogy tovább beszél­ gessenek Clayjel, és Vanessa hátrébb lépett, amikor a csoport közrefogta a férfit. Éppen Tabby beszélt hozzá, Clay azonban mintha másvalakit keresett vol72

na. Félig felemelkedett a székről, és elkiáltotta ma­ gát: — Carole! — A lány megállt félúton a kijárat felé, és bűntudatos képpel hátrafordult. — Jöjjön csak ide egy pillanatra! — Az lassan közelebb lépett. Megállt volna a csoport szélén, Clay azonban kinyújtotta a kezét, és maga mellé húzta. — Köszönöm, hogy ide­ ült középre, Carole! Már pusztán attól is kitűnően éreztem magam, hogy magát meg Tabbyt láttam! — Carole kényelmetlenül mosolygott, és egyik lábáról a másikra állt. Clay bátorítóan pillantott rá, majd új­ ra Tabbyhez fordult. — Ne haragudjon, félbeszakí­ tottam, mit is mondott éppen? — Azt, hogy mennyire sajnálom azokat az egész­ ségügyi dolgozókat, akik maguk is rászoknak a ká­ bítószerre. Nagyon nehéz lehet nekik... — Hát én meg egyáltalán nem szánakozom rajtuk! — szólalt meg dühösen egy fiatalember. Bill Peck egyike volt azoknak a fiúknak, akik szintén ápolás­ tant tanultak. — Hogy lehet olyanokat sajnálni, akik lopnak a kórházból, ráadásul a betegek fájdalomcsil­ lapító gyógyszerét használják el, őket pedig szenved­ ni hagyják?! — Azért nem mindenki csinálja ezt! — vágott vissza Tabby. — Ja igen, akadnak, akik már reggel is belőve jön­ nek a munkába! Ők pedig egyenesen veszélyeztetik a betegek életét! Hogy védheted az ilyeneket? — Én egyáltalán nem... — Carole! — szólalt meg Vanessa háta mögül egy lány. — Jól vagy? Vanessa a többiekkel együtt odafordult, és látta, 73

hogy Carole arca falfehér, homlokán és felső ajkán izzadtság gyöngyözik. — Rosszul érzed magad? — Vanessa közelebb lé­ pett. Carole azonban fejét rázva elhátrált. — Nincs semmi bajom! Csak.... csak mennem kell! — Lerázta magáról a segítő kezeket, megragad­ ta könyveit, és kirohant az előadóteremből. Bill zavaratan nézett körül. — Ezt meg mi lelte? — Mindannyian szeretnénk tudni — szólt halkan Clay. Megpróbált feltápászkodni a székről, Vanessa azonban a vállára tette a kezét, és a fejét rázta. — Látod, még vannak kérdéseik a számodra! Majd én megyek, és megnézem, mi van vele. Végigsietett a padsorok előtt, majd tétovázva meg­ állt odakint az ajtó előtt. Sehol sem látta Carole-t. Egyszer csak balról sietős léptek neszét hallotta. Kö­ vette a hangot, befordult a sarkon, és még éppen megpillantotta Carole-t, amint eltűnik a lépcsőház­ ban. Mire Vanessa felszaladt a lépcsőn a főbejárat szintjére, előtte éppen becsapódott az ajtó. Carole csak az épület elé érve hagyta abba a futást. Vanes­ sa a kapuhoz sietett, de amikor észrevette a lányt, in­ kább megállt, és nem követte. Carole, úgy látszik, nem őelőle menekült, amitől pedig tartott. Az épülettől néhány méternyire kicsi, piros autó parkolt, és Carole afelé tartott. Megállt a járda szélén, amíg csak az autóból ki nem szállt egy fiatalember, és odalépett hozzá. Húszas éveiben járt, izmos volt, sötét hajú, bajuszos, farmernadrágot és bőrből készült pilótakabátot viselt. Megölelte 74

Carole-t, percekig izgatottan diskuráltak, azután a lány is beszállt az autóba, és elhajtottak. Vanessa hosszú ideig álldogált még a kapuban, és töprengett. Ez lenne Carole barátja? Olyasvalaki ta­ lán, aki segíthetne neki? Vanessa elfordult a kaputól, és visszament az irodájába, hogy gyorsan megírja az üzenetet Carole-nak, és betegye a rekeszébe. *

— Köszönöm, hogy felhívtál, Carole! — Hát... — Carole idegesen babrált az ágyterítője bojtjaival. — Azt írta a cédulán, hogy azonnal tele­ fonáljak. — Igen, mert beszélni akartam veled. — Vanessa kényelmesen hátradőlve ült Carole karosszékében, és azon igyekezett, hogy testtartásával is nyugalmat fe­ jezzen ki. Carole kollégiumi szobája éppen olyan volt, mint a többi: az apró helyiségben keskeny ágy állt, íróasztal, szék, és a falra szerelt könyvespolcok. Az egyik ajtó a folyosóra nyílt, a másik pedig a szomszédos szobával közös fürdőszobába. Minden tiszta volt és rendes, az ágyterítő tökélete­ sen sima, még az íróaszalra tett jegyzettömbök is szabályos tornyocskákban helyezkedtek el egymás tetején. Vanessának olyan érzése volt, hogy Carole nem csak az ő látogatása kedvéért rakott rendet. Ismerős volt a szeme elé táruló látvány, mert valaha az ő saját kollégiumi szobája is éppen ilyen, szinte kí­ nosan rendes volt. A hosszú évek, amíg állandóan azt kellett éreznie, hogy nem üti meg a kívánatos mércét, mélyen benne hagyták lelkében a nyomukat: 75

rettegett a kudarctól. A rendetlenség pedig pontosan az, így aztán az ő szobája is állandóan nagyon taka­ ros volt. Olyan érzése támadt, mintha benne meg Carole-ban nagyon is sok közös vonás lenne. A szek­ rényajtón jókora parafa tábla lógott, Carole azonban nem rajzszögezett fel rá semmilyen bugyuta kis em­ léktárgyat vagy képeslapot. Csak az órarendje füg­ gött rajta, a naptár, meg egy fiatal férfit ábrázoló fénykép. Vanessa alaposabban megnézte a fotót, és elmosolyodott. — Ő a barátod? — kérdezte. — A barátom? — Carole zavartan pillantott rá, majd megrázta a fejét. — Nem, a bátyám, Rick. — Több testvéred is van? Carole ismét a fejét rázta. — Nincs, csak Rick. A Nyugati Parti Főiskolára jár. A papám azt mondja, ő lesz a legszuperebb jo­ gász egész Kaliforniában, ha azoknak a hülye pro­ fesszoroknak megjön az eszük. — Szóval a jogi karra jár? — Nem, még nem. De hamarosan fog! — tette hozzá sietve Carole. — A papám azt mondja, hogy a felvételiztetők egyszerűen képtelenek felismerni az igazi tehetséget. — Értem. — Igazából Vanessa sokkal többet ér­ tett a dologból, mint Carole hitte volna. — Hány éves a bátyád? — Mennyi is? Huszonnégy. Huszonnégy éves, még mindig csak főiskolás... Az agyondédelgetett és nyilvánvalóan elrontott idősebb fivér. Meg ezek a szövegek, hogy a „papám azt mondja..." Még ha Carole nem egyetlen gyerek is, 76

Vanessa mégis nagyon sok mindent látott benne ön­ magából. Valószínűleg az egész eddigi élete úgy telt el, hogy folyton összehasonlítgatták a „tökéletes" bátyjával. Ez aztán mindent megmagyaráz, a mérték­ telenül, szinte már betegesen rendes lakószobát is. — Jó dolog lehet, ha az embernek van egy bátyja. Én egyke voltam. — Igen, jó — hagyta rá Carole. — A papám azt mondja, hogy egy lány boldog lehet, ha olyan báty­ ja van, mint Rick. Vanessa mosolygott, és eleresztette füle mellett a megjegyzést. Nem azért jött, hogy erről diskuráljon. — Láttalak ma délután, amikor elmentél vele, és azt hittem, hogy a barátod. Mondd, ővele tudnál be­ szélni a problémáidról? — Erre nincs szükségem — felelte komoran Ca­ role, és arcáról lehervadt a mosoly. — Mindenkinek kell valaki, akivel megbeszélheti a dolgait, Carole. — Nekem nem! — Carole kitörő dühvel pattant fel az ágyról, és a hangja a magasba emelkedett. — Nem kell senki, akivel problémákról beszéljek, mert tökéletesen jól érzem magam! — Nézd, Carole, én nem vádollak téged azzal, hogy... — Mondom, hogy jól vagyok! — kiabálta a lány. — És most már legyen szíves, hagyjon... — A tele­ fon éles csöngése szakította félbe. — Miss Rice, ezt most muszáj felvennem — folytatta leplezetlen meg­ könnyebbüléssel. — Persze. Majd később folytatjuk. Vanessa megfogta a retiküljét, és amikor Carole a 77

kagyló után nyúlt, kilépett az ajtón. Nem állt szándé­ kában hallgatózni, de a táskája szétnyílt, és kipotyog­ tak belőle a kulcsai, a tollai meg némi aprópénz. Mo­ rogva hajolt le, hogy felszedegesse őket a folyosó kövezetéről és visszagyömöszölje a retikülbe. — Halló! — mondta Carole az ajtó túlsó oldalán. — Igen. Mi? Hol vagy? — Kis szünet következett. — Nem! Nem! Ó, Rick, én nem tudok... — Hosszú szünet következett, és Vanessa lassan felállt. — Jól van — hallatszott Carole szomorú, lemondó hangja. — Mondom, hogy jó! Ott leszek, mihelyt csak tudok! — Rövid szünet. — Mondtam, hogy indulok! — Élesen csattant a lány hangja, és Vanessa hallotta, amint levágja a kagylót. Megfordult, és elsietett. Akarata ellenére hallotta a beszélgetést, és az elhangzottak egyáltalán nem nyugtatták meg. Vajon mi történhetett Carole bátyjá­ val? És vajon miért esett annyira kétségbe tőle Ca­ role? * — Szóval... — Clay hátradőlt recsegő székén, és lá­ bát felrakta a zsúfolt íróasztal tetejére — ...van vala­ milyen magyarázata arra, amit magánál találtunk, Joey? A gyanúsított közönyösen vállat vont. — Olyan ártatlan vagyok, mint a ma született bá­ rány! Ez csakis valamelyik főiskolás srác lehetett. Clay kipillantott az iroda a nagy előcsarnokba nyí­ ló ablakán. Éppen folyt azoknak a fiatalembereknek a kihallgatása, akik szintén fennakadtak a Joey szá78

mára kifeszített hálóban. Mindannyian a Nyugati Parti Főiskola hallgatói voltak, és valahogy beleke­ veredtek abba, hogy El Lobónak ügynököljenek. Clay pontosan tudta, hogy a rajtaütésük mit szakí­ tott félbe. Joey, a helyi közvetítő, éppen szétosztotta a legfrissebb árut azok között a hallgatók között, akik majd társaiknak, vagy még fiatalabb gyerekek­ nek adnák tovább. Most már csak az kellett, hogy a fickó vallomást tegyen. Elhatározta, ad egy kis időt Joeynak, hadd üldögéljen és gondolkozzon. — Kimegyek, hozok magamnak egy csésze kávét. — Clay az ajtóhoz lépett, és odaintett egy egyenru­ hás rendőrt. — Vigyáznál rá néhány percig? A kemény arcú férfi letelepedett Clay székébe, és hidegen nézett Joeyra. — Addig jól elleszünk itt kettesben, igaz? A kapitányságon ricsaj és zűrzavar uralkodott. Hullámzott a tömeg a teremben, az íróasztalok kö­ zött, mindenki a telefonkagylókba és egymásnak or­ dítozott. A helyiség túlsó végében éppen egy tiné­ dzser kiabált. — Ismerem a jogaimat! Nem vagyok köteles egy szót sem szólni! Nem beszélek, amíg az ügyvédem itt nem lesz! A kávéfőzőgépből Clay kieresztett magának egy csésze sötét, forró és méregerős feketét. Éppen az ilyet szerette. A főiskolások telefonhívásaikat bonyo­ lították le, várták az ügyvédjüket, vagy családtagokat és barátokat, hogy valaki letegye értük az óvadékot. Ijedtnek látszottak, bár akadt köztük néhány, aki ezt gorombasággal vagy nagyképűséggel próbálta lep­ lezni. Clay fejcsóválva indult vissza az irodájába. 79

Az ügyeletes pultja felé pillantott, és megtorpant. Olyan érzése támadt, mintha ismerős lenne a háttal álló, farmeres, pulóveres lány. Ekkor az megfordult, és Clay rájött, hogy nem tévedett. Irányt változtatott, gyorsan ellépett az egyik gyanúsított mellett, aki ép­ pen két rendőrrel dulakodott. — Carole! — kiáltotta. — Mit keres maga itt? Neve hallatán a lány megpördült, szeme riadtan tágra nyílt, egyik kezével a torkához kapott. — W-Williams őrmester? — Igen, én vagyok az. De maga hogy kerül ide? Engem keres? A lány tétovázott egy kicsit, azután gyorsan bólin­ tott. — I-igen, azt hiszem, szerettem volna beszélni magával egy kicsit. — Nos, mi a baj? — Én... szóval... izé... — A lány mindenhová pis­ logott, csak éppen Clayre nem nézett. — Clay! — hangzott az iroda ajtajából. — Le kell mennem! — Most el van foglalva — szólt gyorsan Carole —, úgyhogy talán jobb lesz, ha máskor jövök viszsza. — Biztos benne? Ha tud várni egy órát, akkor rá­ érek. — Nem, minden rendben. — Carole idegesen hú­ zogatta a pulóverét, azzal a kijárat felé hátrált. — Jö­ hetek máskor is. Vi-viszontlátásra, őrmester úr! — Megfordult, és valósággal kirohant az utcára. — Carole! — kiáltotta Clay, és a nyomába eredt. 80

— Williams! — hangzott mögötte újra. — Men­ nem kell! — Oké, jövök már! - Clay visszafordult, amint az ajtó becsapódott Carole mögött. Ideje volt már, hogy újra a munkájával foglalkozzon, de nagyon szerette volna tudni, miért jött be a lány a kapitány­ ságra, miről szeretett volna beszélni. Joey-jal semmire sem jutott. Miután egy ered­ ménytelen órát töltött vele, levitette, hadd várjon so­ rára a fogdában, és újabb kávéért indult. Időközben a főiskolás fiúk közül óvadék ellenében már többet szabadlábra helyeztek. A még bent lévők egyike összebújt ügyvédjével a sarokban, a másik pedig ép­ pen a pultnál állt, és a kövér ügyeletes őrmesterrel vitatkozott. — Muszáj még egyszer telefonálnom, az istenit! Phil Cochran őrmester még csak fel sem nézett. — Volt már egy hívása, haver. — Nézze, akkor azt mondta, hogy máris jön, de még mindig nem került elő! — A jóképű gyanúsított arca ideges ráncokba gyűrődött. — Ki kell jutnom innen, úgyhogy muszáj újra felhívnom! — Na idehallgasson, barátom! — A rendőr felpil­ lantott a jókora űrlapról, amelyet éppen kitöltött, és tekintete nem volt kifejezetten barátságos. — Ma es­ te még sok dolgom van, és az nem tartozik közéjük, hogy magát hallgassam. Üljön le szépen, és marad­ jon csöndben! — Hát nem érti, maga vén... Muszáj telefonálnom! Phil letette a tollát, hatalmas, izmos karját az asz­ talra fektette. Szinte már kedélyesen mosolygott a 81

gyanúsítottra. Ettől a mosolyától mindenki tartott, aki egy kicsit alaposabban ismerte. — Magának semmit sem „muszáj", kölyök, és ga­ rantálom, ha pimaszkodik velem, akkor aztán vég­ képp nem kap semmilyen különleges kedvezményt! — De én... — Mi a baj? — szólalt meg Clay közvetlenül a fiatalember háta mögött, mire az megpördült. — Az a baj, hogy ez a vén... — Nem magát kérdeztem! — reccsent rá Clay, és az őrmesterhez fordult. — Mi történik itt, Phil? — A haverunk másodszor is telefonálni akar. Clay a gyanúsítotthoz fordult. — Egy hívása már volt? — Igen, odaszóltam a húgomnak, de azóta sem ke­ rült elő. Nem jutok ki innen, ha nem jön el értem, és különben is aggódom miatta! — Hát akkor miért nem kéri meg szépen, udvari­ asan Cochran őrmestert, hogy legyen szíves, tárcsáz­ zon még egyszer maga helyett, hogy megtudja, mi van a húgával? Utána pedig levisszük magát a fog­ dába, Mr... — Miller. Rick Miller. — Oké, Mr. Miller. Szóval, azt hiszem, ha azt mondja, „kérem, legyen szíves", akkor talán Coch­ ran őrmester engedélyez még egy telefont. — Clay várt egy pillanatig, azután erőteljesen Rick bordái közé bökött. — Nos? Rick bosszús ábrázattal fordult oda Phil Cochranhez. — Legyen szíves, kérem — morogta fogcsikor­ gatva. 82

Phil elvigyorodott. Felemelte a telefonkagylót — Szeret veszélyesen élni, mi? Na, mi az a szám? — 555-2697. — Phil tárcsázott, fülelt egy darabig, mialatt Rick Miller egyik lábáról a másikra állt. Vé­ gül az őrmester megrázta a fejét, és feléje tartotta a kagylót. — Hallja? Nem veszik fel. — Biztos, hogy elég sokáig csöngetett? — köve­ telődzött Rick, megragadta a kagylót, és saját fülé­ hez szorította. — Éppen tizenkét csengetést vártam. Tarthatja még egy darabig, de nincs ott senki.

6. fejezet Vanessa félretette a lázlapot, levette a csomag tetejé­ ről a következőt, és kinyitotta. Ujja végigsiklott az oszlopokon, ellenőrizte, hogy a tanulónővér felje­ gyezte-e az összes gyógyszert, és minden ápolási fel­ adatot. Fáradt volt már, de még mindig hat lázláp várta. — Nem tudod véletlenül, hány óra van, Mary? — Tíz óra húsz — szólalt meg Mary hangja a ma­ gas polc túlsó oldaláról. — Kösz. — Vanessa folytatta az olvasást, de ak­ kor megcsendült a telefon. — Felvennéd, Van? Vanessa bólintott, és már nyúlt is a kagylóért. — Nyugati szárny, ötödik emeleti nővérszoba, Va­ nessa Rice. 83

— Ó, Miss Rice, hála istennek, maga az! — Ijedt fiatal hang szólalt meg a kagylóból, szinte könnyek­ be fúlóan. — Igen, az vagyok. Ki beszél ott? — Tabby vagyok, Miss Rice, Tabby Welles — felelte reszkető hangon, szakadozott lélegzettel a lány. — Tessék, Tabby! Valami baj van? — Nem is tudom. Talán igen. Miss Rice, én... én azt sem tudtam, kinek szóljak, de... — Ne aggódj már,, Tabby, nem zavarsz! — felel­ te Vanessa nyugodt, határozott hangon. — Csak mondd el, mi a probléma. — Carole Millerről van szó. Bent van a szobájá­ ban, de a telefonja egyre csak szól, mégsem veszi fel. Kopogtam az ajtaján, de arra sem reagál. — Biztos vagy benne, hogy ott van? Nem mehe­ tett el? — Nem, itthon van! Láttam, amikor megjött, és tudom, hogy azóta nem ment el újra, tényleg! — Tabby hangja az ijedtségtől egyre magasabb lett. — Oké, Tabby — felelte Vanessa. — Máris átjö­ vök. — Hányas szobában laksz? — A 42l-esben. Közvetlenül az övé mellett. — Rögtön indulok! Tabby már a negyedik emeleti folyosón várta, amikor Vanessa kilépett a liftből. A lány a kezeit tör­ delte, és rémülten topogott. Egyenruha helyett most farmert és pulóvert viselt. Fiatal volt, riadt, a haját lófarokba kötötte, és lemosta arcáról a festéket is. — Jaj, hála istennek, hogy itt van! — Tabby meg­ ragadta Vanessa karját, végigcipelte a folyosón, és 84

berángatta az apró, zsúfolt kollégiumi szobába. Ar­ cát elborították a könnyek. — Jól van, jól van! — mondta halkan Vanessa. — Meséld el pontosan, mi történt! — Már több, mint egy órája, hogy Carole elment egy kis időre, és amikor hazajött, valamitől nagyon ideges volt. Ordítozott velem, amikor megkérdez­ tem, nem akar-e tanulni. Berohant a szobájába, és rá­ zárta a fürdőszobaajtót is. — Vanessa a Tabby és Carole szobáit elválasztó fürdő csukott ajtajára pil­ lantott. — Tanultam egy darabig, de tíz órakor még mindig be volt zárva. Kopogtam, és kértem, hogy legalább a fogamat hadd mossam már meg, de nem felelt. Aztán újra megszólalt a telefon. Kopogtam, dörömböltem, kiabáltam meg minden... Úgy félek, Miss Rice... — Tabby Vanessára emelte hatalmas, sötét szemét. — Az ajtó még mindig zárva van? — Igen. — Akkor hívd fel azonnal a biztonsági szolgála­ tot! Szólj nekik, hogy én kérem, küldjenek fel vala­ kit, aki kinyitja! — Oké. Vanessa a fürdőszoba ajtóhoz lépett, öklével pü­ fölte. Hatalmas zajt csapott, de a túloldalról semmi válasz nem érkezett rá. — Carole! — harsogta, és még néhányszor rácsa­ pott a fára. — Carole! Válaszolj! — Miss Rice! — Vanessa hátranézett. Az ajtóban ott állt a biztonsági őr, jókora, izmos, huszonöt év körüli fiatal férfi. — Mi a baj, asszonyom? 85

— Van olyan kulcsa, amelyik mindent nyit? Be kell jutnunk ebbe a szobába! — Igen, van, de a folyosóról nyíló ajtót kell hasz­ nálnunk. A zajra egész tömeg verődött össze. Néhány lány még utcai vagy egyenruhában volt, mások pedig már fürdőköpenyt viseltek, és becsavarták a hajukat. Vanessa ügyet sem vetett a kérdéseikre, és Carole ajtajához nyomakodott. — Menjetek hátrébb! Engedjetek oda! Közvetlenül az őr mellett szorongott, miközben az a zárral bíbelődött, majd nyomban félre is tolta, és beviharzott mellette, amint az ajtó kinyílt. Háta mö­ gött riadalom támadt, ijedt hangok kórusa hördült fel. Vanessa azonban észre sem vette, még arra sem szakított időt, hogy meghallja. A másodperc töredé­ ke alatt felmérte a helyzetet, és azonnal tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. A lány élete múlik rajta. Carole a kis szoba közepén feküdt a földön, ször­ nyen kifacsarodva, egyik lába a teste alá került. Mel­ lette borotvapenge hevert, és a felvágott ereiből öm­ lő vér valósággal eláztatta a ruháját meg alatta a sző­ nyeget. Arca olyan fehér volt, mintha lemeszelték volna. Vanessa fürgén melléje térdelt, megkereste a pulzusát, figyelte, hogyan emelkedik és süllyed a lány mellkasa, majd felemelte Carole szemhéját, hogy lássa, eszméleténél van-e. Pulzusa szapora volt és gyenge, légzése rövid és túlságosan is ritka, de még élt. A csuklóján ejtett se­ bek, bár jókora mocskot okoztak; nem aggasztották annyira Vanessát, mint az íróasztal tövében heverő 86

gyógyszeres üveg. Ujjait rászorította Carole jobb csuklóján a vértől csatakos sebekre, a biztonsági őr pedig ugyanezt tette baloldalt. — Tabby! — A lány azonnal lehajolt melléje. — Vedd fel az asztal mellől a gyógyszeres üveget, és mondd meg, mi van benne! Tabby kotorászni kezdett. — Üres. — És mi volt benne azelőtt? Tabby egy erős, csak receptre kapható fájdalom­ csillapító nevét mondta. — A fenébe! — Vanessa újra ellenőrizte Carole pulzusát. Továbbra is nagyon gyengén vert. — És mennyit tartalmazott? — Százat. Van újra szitkozódott. — Ha csak a felét is bevette, bajban vagyunk! Azonnal le kell vinnünk a baleseti ügyeletre! Elbír­ ja? — kérdezte az őrtől. — Tabby, hívd azonnal az ügyeletet! Mondd meg, hogy mit vett be, és hogy máris visszük le! — Az ajtó felé pillantott, és kivá­ lasztott egy ismerős arcot. — Lisa, gyere, és gyorsan tépj fel egy törülközőt vagy valami mást, hogy ráte­ kerhessük a csuklójára! Siess! Valaki hívja a liftet! A többi hallgató rémült ijedelemmel tárta ki előt­ tük az ajtókat, és szabad utat nyitott a kis csapatnak, amíg átvágtak az utcán, és besiettek a szomszédos kórházépület baleseti rendelőjébe. Amikor végre odaértek, Carole-t azonnal begurították egy beteg­ szállítókocsin, Vanessa pedig elmondta, hogyan ta­ láltak rá, és átadta a gyógyszeres üveget is. Rémület és megkönnyebbülés kavargott benne, 87

amikor kiment, és az előcsarnokban csatlakozott a nővértanulók riadt csapatához. — De hát miért? — kérdezte valaki csendben. — Miért csinálta? Miért? Hiszen éppen ez a kérdés! Vajon mit tehet­ tem volna, hogy megakadályozzam? — töprengett Vanessa, és leült a diákok között a váróteremben. Talán túl erőszakos lett volna Carole-lal, amikor sür­ gette, hogy beszéljen már a tanácsadó konzultánssal? Vagy éppen ellenkezőleg, nem próbálkozott eléggé, hogy a lány megkapja azt a segítséget, amelyre nyil­ vánvalóan szüksége lett volna? Mit tehetett volna jobban? Egyáltalán, mit tehetett volna még? — Úgy érzem, muszáj lett volna csinálnom vala­ mit! — Tabby, aki mindeddig mellette ült, hirtelen a tenyerébe temette az arcát. — Tudnom kellett volna, hogy mi jár a fejében! Vanessa megveregette a lány vállát. — Megtettél minden tőled telhetőt, Tabby! Szóltál nekem, és segítséget hívtunk. Különben... — szomo­ rúan elmosolyodott — ...én is ugyanerre gondoltam. — Tényleg? — Tabby felemelte az arcát. — Azt kérdezgettem magamtól, mi mást csinálhat­ tam volna még. Próbálkoztam, de úgy érzem, mint­ ha cserbenhagytam volna szegényt. — Én is... — sóhajtotta nehézkesen Tabby. Végtelennek tűnő óra múlt el, mire valaki kijött hozzájuk, hogy elmondja, mi folyik odabent. Nagy sokára előjött Nathan Reilly is, az ügyeletes orvos, Vanessa pedig felugrott, és a váróhelyiségen át odaszáguldott hozzá. — Mi van vele, Nate? 88

— Megmarad. — A férfi átkarolta Vanessa vállát, és barátian megszorította. — Túléli, és nem hiszem, hogy maradandó idegrendszeri károsodást szenved­ ne. — Hová vitték? — kérdezte Vanessa. — Az intenzívre — válaszolta Nate. — Éppen most szállítják. — Hátralépett, kezét a nő karjára tette. — Van, beszélhetnénk négyszemközt egy per­ cig? — Persze! — Kettesben elsétáltak néhány méter­ nyire. — Miről van szó, Nate? A férfi néhány másodpercig elmerülten szemlélte a cipője orrát. — Te tudtad, hogy ez a lány narkós? — Micsoda?! — Vanessa megdermedt. — Igen. — Nate kemény fickó volt. Nem rendült meg egykönnyen, és mindig pontosan tudta, mit be­ szél. — Serkentőket szed meg nyugtatókat. Mind­ egyiket megtaláltuk a vérében, azzal a gyógyszerrel együtt, amelyik az üvegben volt. Nagy dózisokat. — Az istenért, Nate, ez még nem jelenti azt, hogy narkós lenne! — suttogta Vanessa. — Sajnálom, de mégiscsak az — válaszolta az or­ vos. — Ha nem alakult volna ki benne a narkósok hozzászokása a gyógyszerekhez, akkor mostanra már halott lenne. — Vanessa elnémult, erre nem tudott mit felelni. Nate kicsit ügyetlenül megveregette a nő vállát. — Kihúzza, Van! Vigyázunk rá, ne félj! — Tudom, hogy jó kezekben van. — Vanessa bá­ gyadtan rámosolygott. — Köszönöm, Nate. Az orvos hüvelykujját felfelé tartva a levegőbe bö­ kött, ahogy szerencsekívánatkor vagy a kitartás jele89

ként szokás, azzal odalépett a diáklányokhoz, Vanes­ sa pedig leült egymagában, és erősen gondolkozni kezdett. Tehát Carole narkós. Mégpedig Nate véleménye szerint olyan, aki rendszeresen használ kábítószere­ ket, ő pedig igazán tudja, mit beszél... Hogy is téved­ hettem ekkorát? — töprengett Vanessa... Hogy is le­ hetett ennyire nagyképűen biztos a saját ítéletében? Mennyire, mennyire hitt az igazában, abban, hogy nyitott könyvként olvas a hallgatók lelkében, és mi­ lyen óriásit, hatalmasat tévedett! Gyakorlatilag kine­ vette Clayt, amikor a férfi azt állította, hogy Carole kábítózik. Még csak megfontolásra sem érdemesítet­ te a gyanút, egyszerűen félresöpörte! Pedig, ha ala­ posan átgondolja, talán rájött volna az igazságra. Nem, rázta meg a fejét Vanessa, és még mélyebb­ re süllyedt a műanyag szék ölébe. Nem, nem ismer­ te volna be az igazságot, mert egyszerűen képtelen lett volna elfogadni, hogy valamelyik hallgatójának kábítószeres ügye lenne. A büszkesége nem engedte volna, hogy belássa saját tévedését. Büszkeség! Fájdalmasan lehunyta a szemét. Min­ dig is annyira büszke volt az emberismeretére. Már pszichiátriai betegek mellett is dolgozott ápolónő­ ként, másokat meg arra tanított, hogyan kell gondoz­ ni őket. Kezdte azt hinni, tudja, hogyan gondolkoz­ nak az emberek, mit miért tesznek... Dehát, akkor hogyan lehetséges, hogy Carole-lal kapcsolatban még csak a leghalványabb gyanúja sem támadt?! Ez a gondolat most alapjaiban rázkódtatta meg az önmagáról és másokról alkotott véleményét. Lerom90

bolta az önbizalmát, elsöpörte magabiztosságát, csak kétség, félelem, és tétovázás maradt a nyomában. Nem értette Carole-t, nem értette Clayt, és valószí­ nűleg nem értette meg egyetlen hallgatóját sem. Va­ nessa azon töprengett, vajon önmagát érti-e még... Észre sem vette a férfit, amíg az meg nem állt előtte. — Vanessa! — Clay! — A nő riadtan pillantott fel, amikor a férfi lehajolt, és kézen fogta, hogy felhúzza a szék­ ről. — Hol van Carole? — tudakolta Clay. — Azt mondták, idehozták. Különben is, mi történt? — Azóta már átvitték az intenzív osztályra. — Mi? — Vanessa karján megfeszültek a férfi uj­ jai. — Ma este öngyilkosságot kísérelt meg... Clay halkan káromkodni kezdett. Hosszú másod­ percekig elnézett a nő feje fölött, majd újra Vanessa arcára fordította pillantását. Mintha csak most vette volna észre sápadtságát, szemeinek tompa, kába fé­ nyét. — Gyere! — szólt, és az ajtó felé húzta Vanessát. — Hazaviszlek. A nő szinte magatehetlenül ment vele, olyan érzé­ ketlenül, hogy Clay valósággal megijedt tőle. Ami­ kor felértek Vanessa házához, Clay bekísérte a nőt a konyhába, az pedig nyomban összecsuklott, egy székre rogyott, és várta, hogy Clay bekapcsolja a ká­ véfőzőt. Amikor a kávé lassan csordogálni kezdett, a férfi is odalépett az asztalhoz, és leült Vanessával szemben. 91

— Carole rendbejön? — Túléli — felelte Vanessa anélkül, hogy felné­ zett volna; a hangja tompa volt és színtelen. — Amíg magához nem tér, nem lehet megállapítani, hogy szenvedett-e agyi károsodást, vagy nem. — Értem. Hagyott valami üzenetet? — Nem tudok róla. Clay felállt, kiöntötte a kávét, és Vanessa csészé­ jébe egy kevés tejet is töltött, mielőtt az asztalra he­ lyezte volna. — Tudtad, hogy Carole ma este bejött a kapitány­ ságra? Vanessa belekortyolt a sűrű folyadékba. Olyan forró volt, hogy égette a nyelvét. — Igen? És miért? — Amikor megláttam, azt mondta, hogy velem akart beszélni. — De miről? Nem tudtam, hogy ennyire közel állt hozzád. — Szó sincs róla! El sem tudtam képzelni, miért keresne fel engem, de arra álmomban sem gondol­ tam volna, hogy más oka is lehet, amiért megfordul a kapitányságon. Csak sokkal később jöttem rá. — Mire jöttél rá? Mit keresett ott? A férfi komolyan meredt a csészéjébe. — A Nyugati Parti Főiskolán tegnap este begyűj­ töttünk jó néhány srácot, akik mind ott hallgatók, és közben kábítószert árulnak a társaiknak. Velük együtt elkaptuk a fickót is, aki ellátja őket az anyag­ gal. Ő El Lobó emberei közé tartozik, ezért is akaszkodtunk rá. Nyolc srácot hoztunk be, meg őt magát. Mindenfélét árultak a főiskolán meg a kollégiumok92

ban: kokaint, marihuanát, számtalan gyógyszertári készítményt, izgatószereket, nyugtatókat, fájdalom­ csillapítókat, szóval mindent, amit csak el tudsz kép­ zelni. — Clay elhallgatott, és mélyet sóhajtva nagy levegőt vett. — Az egyik fickót Rick Millernek hív­ ják. — Ó! — kiáltott meglepetten Vanessa. — Úgy bizony: „ Ó " ! Nem is raktam össze a mo­ zaikdarabkákat egészen addig, amíg ez a Rick nevű kölyök panaszkodni nem kezdett, hogy felhívja a hú­ gát, jöjjön el, és tegye le érte az óvadékot, de a lány azóta sem bukkant fel. Nyilvánvalóan az történt, hogy amikor odaért a kapitányságra, előbb vett ész­ re engem, mint a bátyját, beijedt és meglépett. A srác ordítozására, hogy muszáj még egy hívást lebonyolí­ tania, az ügyeletes őrmester feltárcsázta neki a kollé­ giumi szoba számát, de senki sem vette fel. — Igen, Tabby mondta, hogy sokáig csöngött a te­ lefon — suttogta Vanessa. — Valószínűleg akkor próbáltuk felhívni őt. Rick végül kinyögte, hogy a húgát Carole-nak hívják, és akkor hirtelen minden összeállt. Embertelenül izgult, hogy kijusson végre a rendőrségről, én pedig elmen­ tem az iskolához, hogy megnézzem, rendben van-e Carole. A portásnő mondta, hogy a baleseti ügyelet­ re került, te vitted be. Annyira ijedt volt, hogy nem is tudtam többet kihúzni belőle. Átmentem hát, hogy a saját szememmel győződjek meg a dologról. — És ott találtál engem. — Aha. El tudnád mondani nekem sorban az egé­ szet? Vanessa röviden összefoglalta a történetet, Tabby 93

rémült telefonhívásától kezdve egészen addig, amíg Clay rátalált, ahogy magányosan gubbasztott a váró­ ban. — Ezek szerint — mondta pillanatnyi hallgatás után a férfi —, megmentetted az életét. — Nem! — Vanessa felugrott a székről, és elfor­ dult. — Nem, ne mondd ezt! Azt kellene most hal­ lanom, hogy mindez az én hibám, meg hogy „meg­ mondtam előre". — Reszketve elhalt a hangja. — Csak azt ne állítsd, hogy megmentettem az életét! — Miért ne, ha egyszer ez az igazság? — Clay mögéje lépett, és kezét a nő vállára tette, hogy maga felé fordítsa. — És mi a fenének mondanám azt, hogy megmondtam előre? — Azért, mert így van! Szóltál nekem, hogy nar­ kós, de én nem hittem el. — Vanessa felnézett a fér­ fira. — Annyira biztos voltam benne, tudom, mi a baj, hogy szinte az arcodba nevettem, amiért ezt mondod, és mégis neked lett igazad. A véréből min­ denféle gyógyszert kimutattak, nem csak azt az egyet, amelyet nagy mennyiségben beszedett. Nate Reilly azt mondta, hogy ha nem alakult volna ki ben­ ne már a hozzászokás, ahogyan némelyekben meg­ esik, túl sem élte volna. — Sajnálom, Vanessa. — Mit? — A nő kitépte magát Clay öleléséből. — Nincs miért sajnálkoznod, hiszen igazad volt! Én va­ gyok az, aki nem vettem észre a jeleket, és hagytam, hogy az a szegény lány minden segítség nélkül, ma­ gára hagyottan kínlódjon! Én vagyok az oka annak, hogy a végén öngyilkosságot kísérelt meg! — Na, várj csak egy pillanatig! — Clay elkapta 94

Vanessa könyökét, és határozott mozdulattal ismét maga felé fordította. — Csak nem magadat hibázta­ tod? — A nő nem válaszolt. — Egyáltalán nem vagy az oka semminek! Nagyon is aggódtál a kislány mi­ att, még segítséget is próbáltál szerezni a számára. — Ja igen! — vágott vissza maró gúnnyal a nő. — Megpróbáltam rávenni, hogy menjen el az iskola pedagógiai tanácsadójához, és beszéljék meg a tanul­ mányi előmenetelét! Az aztán ragyogó segítség lett volna! — De igenis megpróbáltad! És megmutattad neki, hogy van, aki törődik vele, aggódik érte! A többi már csakis önmagán múlt. Vanessa előredőlt, homlokát a férfi mellkasára tá­ masztotta. — Nem, nem láttam, vagy talán inkább nem akar­ tam látni, mi folyik a valóságban. És nem is tehet­ tem semmit Carole-ért, mert egyszerűen vak voltam. Clay a nő feje búbjára támasztotta az állát. — Miért ostorozod így önmagadat? — Azért, mert... — Nem, Vanessa, ebben egyáltalán nem te vagy a hibás! Carole narkotikumokat szedett, és valószínű­ leg már jóval azelőtt elkezdte, mintsem beiratkozott volna az ápolónőképzőbe. A problémái sokkal régeb­ bi keletűek, és ő maga az egyetlen, aki meg tudná ol­ dani őket. — Vanessa megpróbált elhúzódni, de a férfi nem engedte. Átkarolta a vállát, és még szoro­ sabban magához ölelte. — Tudom, mennyire rosszul érzed most magadat, tudom, szerettél volna segíteni rajta. Csakhogy nekem van már gyakorlatom a narkósokkal, és tisztában vagyok vele, hogy csak azon 95

lehet közülük segítem, aki maga is szeretné. Talán ez az öngyilkossági kísérlet éppen ilyen segítségkérés volt. Vanessa megrázta a fejét, nem dühösen, csak szo­ morúan. Kibontakozott Clay öleléséből, aki most már el is engedte. Lassan az ablakhoz lépett, megállt előtte, és kibámult a sötét éjszakába. — És talán — szólalt meg csöndesen — én túlsá­ gosan is nagyképű voltam ahhoz, semhogy be tud­ tam volna ismerni, tévedek. Azt hittem, ismerem a gondolkodásmódját, az érzéseit. Sok, a magaméhoz hasonló tulajdonságot láttam Carole-ban, olyan ma­ gányos lánynak tartottam, aki nem kap biztatást, bá­ torítást a szüleitől. A kora esti órákban el is beszél­ gettem vele, és amikor a bátyját szóba hozta, mind­ annyiszor így hangzott: „A papám azt mondja, hogy Rick okos" meg „A papám azt mondja, hogy Rick nagyszerű". Tudom, hogyan érzi magát ettől az em­ ber, és azt hittem, ez a baj nála... — Nekitámasztot­ ta arcát a hűvös ablaküvegnek. — Hát nem érted? Sok mindent tanultam az emberekről a főiskolán, és mindent saját magamra vonatkoztattam. A végén si­ került megértenem, mit miért éreztem, amíg csak fel nem nőttem. És legvégül rájöttem valamennyi hibá­ nak az okára is, amelyet csak elkövettem. És nagyon büszke voltam az emberismeretemre. — Vanessa ke­ serűen elmosolyodott. — Arra is, hogy milyen jól is­ merem a hallgatóimat. Az egész szakmai pályafutá­ somnak ez volt az egyik legfontosabb tartóoszlopa. Azt hittem, a beleérzőképességem a kulcsa annak is, hogy tanítani tudok, hogy megértem az embereket. Most pedig rá kellett jönnöm, hogy az egész még 96

csak nem is létezik. — Elfordult az ablaktól, és Clay torka elszorult, amikor Vanessa arcán meglátta a lelki gyötrődés feszültségét. — Nem értettem meg Carole-t, nem vettem észre a a gyanús jeleket, mindent félremagyaráztam vele kapcsolatban! És ha nem ér­ tem őt, akkor nem értem a többi hallgatómat sem. Halk hangjából kétségbeesés áradt. Clay némán állt egy darabig, azután odament hozzá, és tenyerébe fogta az állát. Felemelte a nő arcát, és hosszasan ta­ nulmányozta a konyhai lámpa éles fényénél. — Van róla fogalmad — kérdezte végtelen gyön­ gédséggel —, mekkora baromság ez az egész? — Mi... — Vanessa szeme tágra meredt. — A legidiótább marhaságokat hordod össze itt nekem, amit valaha is hallottam! Félreismertél egyet­ lenegy hallgatót, tehát alkalmatlan vagy a tanításra? Vanessa, ez komplett hülyeség! A nő másodpercekig döbbenten bámult rá, arca je­ gesen fensőbbséges kifejezést öltött, majd elrántotta állát a férfi kezéből. — Hálásan köszönöm a kioktatást, Williams őr­ mester úr! A cirkuszban nem szokott fellépni gondo­ latolvasóként? — Egyáltalán nem viccelek! Ami ma este történt, az persze tragikus, és még inkább az lenne, ha Carole meghalt volna. De nem az én hibám, és ami még fontosabb: nem is a tiéd! — Hát akkor kié, Clay?! Erre felelj! Kinek a hibá­ ja? — Carole-é. Ő szedett gyógyszereket, ő utasította vissza a segítséget, ő akart öngyilkos lenni. Most is­ mét van egy sansza, hogy segítséget kapjon, és ő az, 97

aki választhat, hogy igénybe veszi-e vagy sem. Csak­ is ő dönthet! Sem te, sem én, egyedül ő. Vanessa sokáig nézett a férfi szemébe, azután megrándította a vállát, és elfordult. — Nem tudom... Nem tudom, hogy te tévedsz-e vagy pedig én. Nem tudom már, mit gondoljak az egészről... — Kezét a szemére szorította. — Fáradt vagyok. Le akarok feküdni, úgyhogy kérlek, menj most el. — Nem! Vanessa gyors mozdulattal fordult hátra. — Nézd, Clay, ez egy nagyon hosszú nap volt a számomra. Menjél szépen haza, mert aludni szeret­ nék! — Felőlem annyit alszol, amennyit csak akarsz, de én itt maradok ma éjszakára. Majd lefekszem a heverőre vagy akárhová, miattam ne aggódj! — Szó sincs róla! — tiltakozott Vanessa, pirulása azonban meghazudtolta szavait. — Úgy értem, egyáltalán nem aggódtam. — Jól van. Szóval itt maradok, mert úgy érzem, neked nem szabad ma éjjel egyedül lenned. — Miért? Attól félsz, én is megpróbálom azt, amit Carole? — Vanessa... — Tudom. — A nő megrázta a fejét. — Ezt most nem kellett volna mondanom. Mindegy, maradj hát, ha akarsz! Én mindenesetre lefekszem. *

98

.••.

Vanessa nehezen aludt el, és sokáig hánykolódott az alaktalan, ijesztő álmok örvényében. Egyszer csak ijedten riadt fel, a szíve hevesen lüktetett, szája ki­ száradt. Korán volt még, a hajnali szürkületnek éppen csak egy-két sugara hatolt be a hálószoba sö­ tétjébe. Vanessa csak ült, ült takaróját a melléhez szorítva, amíg szívverése idővel nyugodtabbá, kapkodó légzé­ se egyenletesebbé vált. Ébren is kótyagosnak érezte magát, agyában csak lassan vánszorogtak a gondola­ tok, szeme véres volt a fáradtságtól. Érezte, hogy úgysem tudna már ismét elaludni, így hát felkelt inkább. Megmosakodott, nadrágot, blúzt és kardigánt vett magára, majd a tükörbe nézett. Még a festék sem volt képes eltüntetni arcáról a kimerült­ ség jeleit. Kezét a kilincsen tartva mély lélegzetet vett, mi­ előtt elindult volna lefelé a lépcsőn. Félúton meg­ érezte a kávé illatát. Clayt nem látta a nappaliban, de a takaró meg a párna a heverőn elárulták neki, hol töltötte az éjszakát. Zakója az egyik széken hevert, inge a tetején, cipője pedig a padlón. Ha esetleg a fi­ nom kávéillat nem lett volna elég, a reggelikészítés halkan csörömpölő neszei elárulták Vanessának, hogy a férfit a konyhában találja. Megállt az ajtóban, és egy darabig csak nézte, ho­ gyan kutat Clay a hűtőszekrényben. A férfi dzsúszt vett elő, majd felegyenesedett, és ekkor látta meg Vanessát. A nőnek úgy tűnt, mintha tétovázott volna egy pillanatig, mielőtt rámosolygott, és könnyű bó­ lintással üdvözölte. — Jó reggelt! 99

— Jó reggelt! — válaszolta ő is feszes, elvékonyo­ dó hangon. — Készen van a rántotta és a kávé. — Clay hátat fordított neki, és tányérokra rakta a rántottát. — Az én kávémat üresen kérem! — Oké... — Vanessa megkönnyebbült, hogy leg­ alább csinálhat valamit, és idegességében nem is fi­ gyelt fel arra, hogy a férfi pontosan ezért kérte a se­ gítséget. Elővett két csészét, és mindkettőjüknek ki­ öntötte a kávét. — Tessék! — A csészét a férfi keze ügyébe helyezte. — Felhívom a kórházat, hogy meg­ tudjam, mi van Carole-lal. — Elkéstél vele. — Clay mosolygott. —Jól töltöt­ te az éjszakát, ma reggel már félig-meddig eszméle­ tén van, és az állapotát kritikus helyett már stabilnak nevezték. — Hát ezt meg hogy derítetted ki? A férfi mosolya széles vigyorra változott. — Nem sokkal ezelőtt telefonáltam a kórházba, és minden erőmet latba vetettem, hogy megtudjam, amit akarok. Vanessa figyelte, ahogy a férfi folytatja az evést. — Clay! — Hm? — Mi lesz a bátyjával? — Nem tudom. — Clay felpillantott. — Attól is függ, mit próbál elérni számára az ügyvédje. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy ő maga is árulta a kábí­ tószert. Elég bizonyítékunk van ahhoz, hogy egy idő­ re lakat alá tegyük, de hogy végül is börtönbe kerüle vagy sem, azt nem tudom. — És Carole? Vele mi történik? 100

— Úgy érted, hogy jogilag? — A nő válaszul csak bólintott. — Valószínűleg semmi — folytatta Clay. — Ő is szedett narkotikumokat, de a bátyja azt állít­ ja, hogy a lány mindig tőle kapta az anyagot. Ha ez igaz, és Carole nem nyúlt hozzá a kórház gyógyszer­ készletéhez, nem hiszem, hogy megbüntetik. Engem sokkal inkább érdekel az, hogy orvosi, egészségügyi szempontból mi lesz vele. — Azt lehetetlen megjósolni — felelte Vanessa hűvös, tárgyilagos hangon, szemében azonban pa­ rázslott az aggodalom. — A hozzászokását a pszichi­ átrián fogják majd kezelni, csakúgy, mint vala­ mennyi egyéb érzelmi és lelki problémáját. Ilyen esetben, mint az övé, soha nem tiszta a prognózis. A hozzászokást nagyon nehéz kezelni, és azok a legbo­ nyolultabb esetek, akik emellett még öngyilkosságot is megkísérelnek. — Egyszóval senki meg nem mondhatja, hogy lesz-e belőle valaha is normális ember még, ugye? — Nem. Nagyon szép lenne, ha most azt mond­ hatnánk, hogy igen, persze, felépül és minden hely­ rejön, csakhogy ez nem biztos. — Értem... — Clay egy darabig a tányérját tanul­ mányozta, majd távolabb lökte magától, mint akinek egyszerre elment az étvágya. Vanessa pontosan ugyanígy érzett. Felkapta a tá­ nyérját, bár a reggelijéhez alig-alig nyúlt hozzá, és a férfiéval együtt a mosogatóhoz vitte. Kinyitotta a csapot, hogy leöblítse őket.. Görcsös fájdalom tört rá, és meg kellett kapaszkodnia. — Bárcsak időben észrevettem Volna, mi követke101

zik! — suttogta. Azt hitte, olyan halkan beszél, hogy szavait elnyomja a víz zubogása, de tévedett. A férfi hatalmas marka a vállára nehezedett, és Clay magához húzta, megfordította, szinte már dur­ ván. — Ne csináld ezt! — morogta a torka mélyéről. — Hagyd abba! Nem te vagy az oka annak, hogy ebből a lányból narkós lett, és annak sem, hogy ön­ gyilkosságot kísérelt meg. Lehet, hogy valaki más már korábban észrevehette volna, merrefelé halad, lehet, hogy nem, de ami történt, megtörtént, és utó­ lag már nem lehet változtatni rajta. Hiába mondoga­ tod, hogy „mi lett volna, ha", attól még minden ma­ rad a régiben. — Komoran meredt a nő sápadt arcá­ ba, majd ujjai összeszorultak a vállán, és megrázta kissé. — Érted? Vanessa elhúzódott tőle, és felemelte a retiküljét. — Dolgozni kell mennem. Kitennél a kórháznál? Tegnap ott maradt a kocsim. — Élettelen, fakó hang­ ja megrémítette Clayt. A legnagyobb örömmel teljesítette Vanessa kéré­ sét. Amúgy sem szerette volna, ha ilyen lelkiállapot­ ban ül a volán mögé. Útközben azonban nagyon ag­ gasztotta a beszélgetésük, pontosabban szólva, a be­ szélgetés hiánya. Vanessa nem vitatkozott arról, hogy milyen szerepe volt Carole öngyilkossági kísér­ letében, egyszerűen meg sem szólalt. Csak ült, ült az ajtónak támaszkodva. Gondolataiba merült, fejét el­ fordította Claytől. A férfi odahúzott a nővérképző bejárata elé, és Vanessához fordult. — Várj! — Megfogta a vállát, mielőtt még a nő kikászálódhatott volna. 102

— Tessék? — Vanessa visszanézett, de kerülte Clay tekintetét. — Nem lesz semmi baj? Vanessa lerázta magáról a férfi kezét. — Jól vagyok — válaszolta, de a hangja tompa volt és erőtlen. Odébb csúszott az ülésen, és kiszállt az autóból. — Majd felhívlak! — kiáltott utána Clay, mielőtt még az ajtó becsapódott volna mögötte. Úgy látta, mintha Vanessa bólintott volna, de nem volt biztos benne, és kényelmetlen érzések gyötörték, miközben elhajtott.

7. fejezet — Hé! Williams! — ordította túl a kapitányság zűr­ zavarát az ügyeletes őrmester. — Mi az? — Clay kidugta a fejét az iroda ajtaján, és kezében egy kihallgatási jegyzőkönyvet szoronga­ tott. — Mi van? — kiabálta vissza bosszúsan. — Újabb telefon? — Az asztalán már egész halom üze­ net várt rá, valamennyi a kerületi ügyész hivatalából. Úgy tűnt, mintha halvány fogalmuk sem lenne róla, némi időre azért szükség van ahhoz, hogy egy kisebb csapatra való gyanúsítottat kihallgassanak. Minded­ dig nem viszonozta még a hívásokat, Vanessával azonban már háromszor próbált beszélni. Kétszer nem találta az irodájában, harmadszor azt felelték, hogy értekezleten van. — Most nem telefon — felelte az őrmester —, ha­ nem hoztak neked valamit. 103

— Ha nem olvad meg, akkor őrizgesd csak! Most dolgom van — felelte Clay, aki éppen végzett az egyik gyanúsított kihallgatásával. A fickó ott kupor­ gott még a széken, bal csuklója hozzá volt bilincselve a karfához. — Menjen csak nyugodtan a csomagjáért! — aján­ lotta fanyar vigyorral a gyanúsított. — Nekem aztán igazán van időm. — Na, látja, ebben igaza van, Ramon! — Clay visszanevetett rá, kemény arcából nyersen villant elő fehér fogsora. — Ideje aztán tényleg lesz bőven. — Kilépett az ajtó felé, és körülnézett a zsúfolt helyi­ ségben. — Chris! — Tessék! — fordult hozzá az egyik kölyökképű rendőr. Gyakran működött már együtt Clayjel, és az el­ múlt nyáron például, amikor a kórházi gyógyszerlo­ pások ügyén dolgoztak, orvostanhallgatónak álcázva segített megoldani az ügyet. — Gyere, és vigyázz egy percig Ramonra, jó? — Oké. — Tartsd rajta a szemed! — morogta oda neki Clay, amikor Chris belépett az irodába, ő maga pe­ dig kiment. Az ügyeletes őrmester asztala éppen szemben volt az irodájával, csak éppen a terem túl­ só végében. — Na, mit őrizgetsz a számomra, Sid? Az alacsony, testes, kopaszodó Packwood őrmes­ ter felnézett, és arca széles vigyorra húzódott. — Ezt! Clay figyelte, amint Sid egy pillanatra lebújik az íróasztal alá, majd előbukkan az egyszerű sárgaréz vázába helyezett tarka virágcsokorral. 104

— A virág? — Clay arca felderült. — Nagyszerű! Kíváncsi voltam, mikorra ér ide. — Tényleg? — kérdezte Sid, és nevetése zavarrá változott. A margaréta- és krizantémcsokorról felné­ zett az előtte tornyosuló alak kemény arcvonásaira. — Te virágot vársz? Clay bólintott, és megőrizte kimért álarcát, miköz­ ben nagyon élvezte Sid értetlenségét. — Ja. Ez egy ilyen különleges alkalom. — Elvet­ te a vázát Sídtől, megfordult, és szemben találta ma­ gát kollégáinak vigyorgó sorfalával. Ott tolongott szinte az egész kapitányság, mindenki látni akarta, amikor Williams őrmester virágot kap. Ő pedig kar­ jába vette a vázát, és mosolyogva meghajolt közön­ sége előtt. — Milyen szép virágok, Clay — nevetett rá Anne, Chris társa, és megérintette az egyik szirmot, amikor elment mellette. — Kitől vannak? — Saját magamtól. — Vagy ú-ú-úgy! — Anne hangja sokatmondóan skálázott fel-alá. — Akkor hát ki kapja őket? Clay rosszallóan csóválta a fejét, és továbbment. Még éppen elérte fülét a nyomában felhangzó kórus: mindenki azon spekulált, vajon ki kapja a virágokat, és milyen alkalomból. — Claynek barátnője van! — trillázta valaki. Ő azonban csak jót derült rajta, és ügyet sem vetett rá. Chris nagyot szippantott a virágillatból, amikor Clay elvonult mellette a csokorral. — Ügyesén csinálod, nagyon rutinosan! — je­ gyezte meg. Clay oldalvást rápillantott, ő pedig halk nevetéssel kiosont az irodából. 105

— Mi az, mi az? — tudakozódott Ramon is. — Virágokat küldet a kedves öreglánynak? Clay felvont szemöldökkel meredt a férfira, de most semmivel sem lehetett kihozni a béketűrésből. — Írja alá ezt — válaszolta Ramonnak —, aztán máris visszavonulhat az aranyos kis cellájába! — Nahát, még csak meg sem szagolhatom a virá­ gokat? Clay odalökte eléje a tollat. — Írja alá! Ramon nevetve engedelmeskedett. * Clay nagy merészen beállt az orvosok számára fenn­ tartott parkolóba. Tudta, hogy a biztonsági őrök is­ merik már a rendszámát, és nem fognak büntetést fizettetni vele. A váza a virágokkal mellette utazott az ülésen, bőrzakója és egy pár tartalék cipő támasztotta meg, hogy fel ne dőljön. A hátsó kapun jött ki a kapitány­ ságról, óvatosan egyensúlyozta féltett csokrát, és igyekezett meg sem hallani a nyomában felhangzó nevetést és vidám csúfolódást. Behúzta a kéziféket, és ujjával megérintette a szir­ mokat. Reménykedett, hogy Vanessa szereti a mar­ garétát. Összeszorította a száját. Édesség és virág — mi­ lyen egyszerűnek is tűnt így elmondva... de hát mi­ vel próbálkozhat még? Valamilyen különös okból Vanessa nem engedi őt közel magához, noha érzi, hogy a szíve mélyén a nő is azt szeretné, amit ő. Fo106

galma sem volt róla, mi lehet a nő lelkében, csak azt tudta, hogy mindenáron meg kell hódítania Vanessát. Magában már rég megbánta, hogy mikor évekkel ezelőtt megismerkedett Vanessával, oly könnyedén eljátszotta a nő szimpátiáját. Azóta, hogy a véletlen újra összehozta őket a kórházban, és jobban megis­ merte Vanessát, Clay még tisztábban látta, mekkora hibát követett el annak idején. A nő intelligenciája, kedvessége, fanyar szellemessége és az, hogy sem­ mitől sem tartott, valósággal elbűvölték. Lenyűgözte az egyénisége, az egész lénye, és Claynek esze ágá­ ban sem volt hagyni, hogy Vanessa most simán ki­ pakolja az életéből. Kezében a csokorral odasietett az ápolónőképző bejáratához, és kettesével szedte a lépcsőket. Az aj­ tó éppen akkor nyílt ki, amikor odaért, ő pedig meg­ torpant, mert szemtől szemben találta magát Vanes­ sával. — Helló! — szólalt meg egy másodperc múlva. — Helló... — hangzott a válasz. A nő könnyedén elmosolyodott a látványtól, akaratlanul is mulatott azon, hogy Clay virágokat cipel. — Hová mész? Vanessa épp csak egy pillanatig tétovázott, mielőtt felelt volna. — A kórházba, Carole-hoz. — Veled mehetek? A nő bólintott. — Hát persze. De nem éppen igyekeztél valahová a virággal? — Tetszik? 107

Vanessa közelebb lépett, és megcirógatta az egyik margaréta szirmát. — Nagyon szép. — Neked hoztam! — Clay feléje nyújtotta a csok­ rot. A nő megmerevedett, keze lehullott, és Clay ma­ gában káromkodott, amiért nem volt tapintatosabb. Bármitől ijedt is meg Vanessa, az ilyen buldózer­ módszer nem fog javítani a helyzeten. — Gondol­ tam, hogy egy olyan éjszaka után, amilyen ez a mos­ tani volt, örülsz, ha látsz magad körül valami szépet és színeset. Valami vidámat. Vanessa tétovázott egy pillanatig. — Nagyon szép — szólalt meg végül, sóhajtott egy kicsit, és hagyta, hogy Clay a vázát belenyomja a kezébe. — Köszönöm! Végre felnézett a férfira, és az nyomban észrevet­ te arcán a fáradtság jeleit. Vanessa mosolygott, a szeméből azonban kimerültség sugárzott. — Nehéz napod volt? — Ennyire látszik? — Vanessa mosolya elhalvá­ nyult, és szája fanyarul lebiggyedt. — Egyszerűen csak egy kicsit fáradtnak látszol. — Clay megfogta Vanessa könyökét, és együtt ballag­ tak le a lépcsőn. — Örülök, hogy tetszik neked a vi­ rág, amit hoztam. — Igazán gyönyörű! Clay némán bólintott. Vanessa kezd már felenged­ ni, de ha túlságosan erőlteti a virágok témáját, még a végén képes újra visszahúzódni. — Történt valami baj? — kérdezte kis idő múlva. — Ugyan! — Vanessa a fejét rázta. — Tulajdon108

képpen nem volt semmi különös, egyszerűen ez egy ilyen kényelmetlen nap lett. Claynek nem kellett firtatnia, hogy miről van szó. — Futótűzként terjedt a dolog híre, igaz? — Mi az, hogy! Bárcsak valaki egyszer le tudná állítani az ilyen kórházi pletykákat! — Majd az idő megteszi a magáét. Csak várnunk kell egy kicsit. Vanessa felsóhajtott, és egy pillanatra hátrahajtot­ ta a fejét. — Ha megérem! — Erős vagy, sikerülni fog! — Egyáltalán nem érzem erősnek magam. — Senki se — válaszolta szelíden a férfi —, de amikor muszáj, mindannyian pontosan azt tesszük, amit kell. Vanessa nem felelt. Barátságos csöndben mentek fel a lifttel, majd odaléptek a nővérpulthoz. — Bemehetnénk Carole Millerhez? — kérdezte Vanessa. Csinos, fiatal nő volt az ügyeletes nővér, Donná­ nak hívták, és Vanessa futólag ismerte is. Rájuk né­ zett, és felcsillant a szeme. — Helló, Van! — A telefon után nyúlt, de aztán gyorsan elengedte, és odabólintott Claynek. A férfi üdvözlésfélét mormogott. — Hallottam valakitől, mi mindent tettél szegény lányért! Vanessa fülébe aznap már annyiszor eljutott saját „hősies helytállása", hogy szinte felrobbant. Carole öngyilkossági kísérlete az ő számára éppen, hogy po­ koli kudarc volt, és csöppet sem érezte hősiesnek magát. Uralkodott magán, nehogy felsóhajtson. 109

— Igen — válaszolta fáradtan —, valakinek gon­ doskodni kellett róla. A nővér levette a polcról a „Miller, Carole" fel­ iratú lázlapot, és odanyújtotta Vanessának. — Őrült szerencséje volt, hogy időben odaértél! Ha nem sikerül, meg sem maradt volna. — Köszönöm — felelte Vanessa, mert jobb nem jutott az eszébe. Feltette vázáját a pultra. — Itt hagy­ hatom ezt, amíg bemegyünk hozzá? — Hogyne — bólintott Donna. Vanessa megköszönte, azzal végigmentek a folyo­ són egészen Carole szobájáig, és ott megálltak az aj­ tó előtt. — Fogalmam sincs, hogy mire számíthatunk — magyarázta Claynek —, de nehogy meleg, szívélyes fogadtatásban reménykedj! — Zavarban lesz, amiért tudjuk, mit csinált? — Valószínűleg igen, és haragszik, mert megaka­ dályoztuk. Clay bólintott. — Akkor hát? — Egyszerűen csak beszéljünk hozzá! Ne várd el tőle, hogy barátságos legyen, és ne erőltess semmit! Clay bólintott, és félreállt, amíg Vanessa bekopog­ tatott. Nem hallatszott válasz, így aztán halkan kinyi­ totta az ajtót, és belépett a szobába. Carole nem aludt, a függönyök azonban be voltak húzva, a helyiség félhomályba borult. Vanessa Clayre pillantott, és elfojtotta a mosolyát. Lehet, hogy Carole nyomorúságosan érezte magát, kétségbeesett, de annyira nem, hogy kihagyott volna egy ilyen világfájdalmas nagyjelenetet. Még mindig 110

adott rá, mit gondolnak róla a többiek, és ez jó jel volt. — Carole! — Carole az oldalára fordulva, össze­ gömbölyödve feküdt az ágyban, nem mozdult, nem szólt. Vanessa közelebb húzott egy széket, leült rá, Clay pedig megállt mögötte. — Williams őrmester is meg én is nagyon örülünk, hogy jól vagy. Tudod, ko­ molyan aggódtunk miattad! Semmi válasz. — Sajnálom, hogy tegnap nem tudtunk beszélget­ ni, Carole — jegyezte meg könnyed, csevegő hangon Clay. — A. bátyja egyébként jól van, a papájuk éj­ szaka letette érte az óvadékot. Carole egy szót sem szólt, egy mozdulattal sem je­ lezte, hogy megértette volna. Makacs hallgatására ügyet sem vetve, Vanessa beszélt még egy darabig arról az ellenségességről, amely, tudta, betölti Carole gondolatait, és elmondta, mennyire reménykedik, hogy hamarosan felépül. A végén még hozzátette, hogy hamarosan újra eljönnek. Clay is barátságosan elbúcsúzott, azután kimentek. — Azt hiszem, úgy érzi, hogy összeesküdött elle­ ne az egész világ — mondta Clay, miközben Vanes­ sa újra elvette virágait a nővérpultról. — Igen — sóhajtotta a nő —, és ez elég aggasz­ tó. Attól félek, én állok az egésznek a középpontjá­ ban. Folyton a sarkában voltam, hogy beszéljen vég­ re a tanácsadóval, és azután miattam fulladt kudarc­ ba az öngyilkossági kísérlete is. — Megtorpant. — Jaj, nem tudom! — tört ki belőle hirtelen. — Az or­ vosoktól meg az ápolónőktől szerencsére kap majd 111

segítséget. Ők még talán tehetnek érte valamit, de én már semmit! — Pedig a legtöbbet éppen te csináltad — jegyez­ te meg csendesen Clay. — Megmentetted az életét. Félresiklott előttük a lift ajtaja, Vanessa belépett a fülkébe, és ahogy háttal volt, Clay nem láthatta az ar­ cát. — Lehet, hogy éppen ezt nem fogja soha megbo­ csátani nekem. Clay töprengve figyelte a nőt. Némileg megértette az érzéseit, felfogta, hogy Vanessa lényének egyik része úgy látja Carole öngyilkossági kísérletét, mint saját tanári, ápolónői, sőt emberi kudarcát. Az egész jelenség előtt azonban mégis értetlenül állt. A nő re­ akciója sokkal mélyebbről buggyant fel, semmint Carole ügye indokolta volna... Clay nem tudta meg, pontosan miről van szó, de elszánta magát, hogy ki­ deríti, ha addig él is. Nézte az ajtó fölött fel-felvilla­ nó emeletszámokat. — Vanessa! — Mi van? — kérdezte szórakozottan a nő. — Mit csinálsz ma vacsorára? — Mi-i-i? -— Vanessa hangja éles volt, felkapta a fejét, és idegességet sugárzó szemmel nézett a férfi­ ra. — Vagy talán már ettél is? Tudom, hogy egy ki­ csit későn szólok, de arra gondoltam... — Már ettem — vágta rá a nő szinte dühösen. — Jó. — Az ajtó lassan félrecsúszott, Clay pedig megragadta Vanessa karját, és maga után húzta, időt sem engedett neki a tiltakozásra. — Valahol pizzát kellene vennünk! Éhes vagyok, nekem is nehéz na112

pom volt, éppúgy, mint teneked, és szeretnék valami olyasmit enni, ami könnyű és gyorsan elkészíthető. Ha nincs kedved a pizzához, vásárolhatunk éppen­ séggel kínai és mexikói dolgokat is, ahogy akarod. Nos, melyik tetszik jobban, a zöldséges zsömle vagy az enchilada? Clay tudta, hogy gyorsan beszél, szinte hadar, és ez annyira nem volt jellemző rá, hogy legszíveseb­ ben elnevette volna magát. Csak éppen félt, hogy ha elakad a szóáradata, Vanessa nemet mond. Jól sejtet­ te. — Nem vagyok igazán éhes — szólt a nő, amikor Clay kénytelen volt levegőt venni, és megpróbált el­ húzódni a férfitől, miközben az szélesre tárta előtte a kaput, hogy kilépjenek. — Egyszerűen csak haza akartam menni és... — Az istenért, hallgass már végig, Vanessa! — Clay szándékosan kimutatta az ingerültségét, és látta a nő meglepett pillantását. Szinte lecipelte Vanessát a járdára vezető lépcsőn. — Éhes vagyok — magya­ rázta. — Fáradt, és pokoli napom volt. Egyszerűen csak vacsorázni szeretnék, és utálok egyedül enni. Nahát, mondd már meg végre, hogy pizzát akarsz-e vagy valami mást! Szavai egyáltalán nem úgy hangzottak, mintha egy udvarló mondta volna őket. Mogorvaság áradt belő­ lük, és furcsa módon Vanessa megkönnyebbült tőle. Clay érezte, ahogyan ujjai alatt ellazulnak a nő kar­ izmai. — A pizza nekem is jó lesz. — És mit szeretsz rajta? — Bármit. Mindent, kivéve a szardellát. 113

— Oké, nincs szardella! Különben én is utálom azokat kis undorító micsodákat. Vanessa halkan felkuncogott. — Létezik egyáltalán olyan ember, aki szeretné őket? Még sosem láttam senkit, ahogy ilyet evett volna. Clay örült, hogy az arca árnyékban van. Nem is re­ mélte volna, hogy Vanessa még az este nevetni fog. — Nem tudom — felelte csendesen —, talán az olasz szardellahalászok bolondulnak érte. — Igen, ebben lehet valami — felelte Vanessa, Clay pedig kihallotta hangjából, hogy mulat, és ettől átmelegedett a szíve. — Akkor hát vacsorázzunk! — Clay hangja hatá­ rozott volt, és rekedten csengett a különös érzelem­ től, amelyet maga sem tudott volna pontosan nevén nevezni. — Mekkorát akarsz? Közepeset, vagy elég éhes vagy ahhoz, hogy egy nagyot vegyünk? Vanessa elég éhes volt hozzá. Még a kórházból megrendelték telefonon, és Vanessa lakása felé út­ közben beugrottak érte, mialatt Clay követte a nő ko­ csiját a maga civilnek látszó rendőrségi autójával.

— Vigyázz! — kiáltott rá a férfi, amikor Vanessa odahajolt a konyhaasztalra helyezett hatalmas doboz fölé. — Még mindig forró! Vanessa megemelte a doboz fedelét, és gyorsan el­ kapta az ujját, amikor hatalmas gőzfelhő csapott fel alóla. 114

— Ennek a fele sem tréfa! Hogy tudják ilyen for­ róra készíteni? — Éppen akkor vették ki a kemencéből, amikor odaértünk. Clay már egész otthonosan mozgott Vanessa konyhájában, egymás után nyitogatta a szek­ rényajtókat, levette a tányérokat és poharakat. — Most is sistereg még? — Majdnem. — Vanessa átemelt egy jókora dara­ bot a férfi tányérjára, közben hosszú sajtszálak úsz­ tak a tálalóvilla nyomában. Magának is szedett. Clay belekóstolt, majd helyeslően bólintott. — Mmm, nem is rossz! Mondd, a kocsid mindig ilyen nehezen indul? Vanessa meglepetten pillantott fel. — Rendszerint csak akkor, ha párás az idő, de most egész éjjel a szabadban volt. Tulajdonképpen egész jól indult, csak a fék volt furcsa. — A fék? Miért, milyennek érezted? — Puhának.

— Megnézetted valakivel mostanában? — Minek? Hiszen működik! — Most még igen. — Clay kétkedve vonta fel a szemöldökét. — De mi lesz, ha legközelebb hiába ta­ posol rá? Vagy ha egyszerűen be sem indul a jár­ gány? Ami azt illeti, a hangja után ítélve ez hamaro­ san esedékes. — Akkor majd telefonálok az autóklubnak. — Va­ nessa még egy darab pizzát rakott a férfi tányérjára. — Nézd, Clay, nekem eszem ágában sincs veled az autóm képességeiről vitatkozni! Mindig eljutok vele oda, ahová akarok, és nekem ennyi elég. Élvezd in115

kább a finom pizzát, és ne törődj azzal, hogy szegény kocsim nem valami szép már! — Ez enyhe kifejezés! — morogta a férfi, de nem erőltette tovább a témát. Nagyon szerette volna, ha Vanessa inkább egy kicsit erősebb szerkezetben ül­ ne, nem pedig egy halom ócskavasban, de ma este nem akart ezen veszekedni. A nő megkönnyebbült modora még mindig túlságosan friss volt, semhogy szabad lett volna veszélyeztetni. — Megeszed még ezt az utolsó darabot? — kérdezte kis idő múlva, amikor a dobozban már csak egyetlen szelet árválko­ dott. Vanessa a fejét rázta, és megtapogatta a derekát. — Kösz, nem! Már korábban le kellett volna áll­ nom, de hát annyira finom volt... — Ha biztos, hogy nem kell neked... — A férfi ke­ ze tétovázva megállt a doboz fölött. — Vedd csak ki, légy szíves! Akkor legalább nem jövök kísértésbe. A férfi ránézett az asztal fölött, és közben lehara­ pott a pizzából egy hatalmas falatot. — Pedig, ha ezzel sem tudlak kísértésbe hozni — jegyezte meg kisvártatva —, akkor igazán kíváncsi lennék rá, hogy mivel! Vanessa megmerevedett. Tenyerét az asztal lapjá­ ra támasztotta, hogy felpattanjon, a férfi azonban el­ kapta a csuklóját. — Ne futkoss, Vanessa! Maradj itt szépen, és mondd el, mi a baj! — Semmi... — felelte a nő lesütött szemmel. — Egyszerűen izgulok Carole miatt. — Én is — erősítgette Clay, de nem engedte el 116

Vanessa csuklóját. — De nemcsak erről van szó, ha­ nem valami másról is, és én tudni akarom, hogy mi az! — Nincs semmi más, Clay! És engedd el a karo­ mat! — Azonnal, mihelyt tisztességesen elmondtad ne­ kem, mi folyik itt! — A férfi nem látszott dühösnek, azonban nyilvánvaló volt, hogy kész foglyával együtt akár a végtelenségig ülni és várni. — Erőszakos vagy! — Jó okom van rá. — Ugyan, micsoda oka lehet valakinek arra, hogy erőszakoskodjon?! — Az, hogy segíteni akarok neked, Vanessa! — magyarázta sóhajtva, szinte eltúlzott türelemmel Clay. — Ha nem mondod el magadtól, mi a baj, kénytelen leszek kipréselni belőled. Vanessa a férfira meredt, és száját dacosan össze­ szorította. Látta Clay arcán, hogy komolyan beszél. Idővel a nő tekintete megenyhült, ajkába harapott, és lehajtotta a fejét. Előrehulló haja nem engedte látni az arcát. — Nem is tudom, hogy magyarázzam meg.. — Azért csak vágj bele! — biztatta türelmesen Clay. — Próbáld meg elmagyarázni szépen, mi jár a fejedben! — Jó — felelte a nő, hallgatott egy darabig, majd nagyot sóhajtott. — Csak az a baj, hogy éppen erről fogalmam sincs. Minden olyan zavaros... — Carole miatt? Vanessa bólintott. — Azt hittem, annyi mindennel tisztában vagyok, 117

és a végén kiderült, hogy igazából semmivel sem. Komplett hülyének érzem magam, aki egész idő alatt becsapta magát. — Nem, ez nem igaz! — Clay ujjai továbbsiklot­ tak a nő kezére, felfelé fordította tenyerét, majd át­ fogta a magáéval. — Megtettél minden tőled telhetőt egy olyan hallgatóért, aki hozzászokott ahhoz, hogy mindenkit becsapjon. Nem hibáztathatod magad! — Gondolod? — felelt kérdéssel Vanessa. — Pél­ dául te is láttad, mi az igazság. Majd kibökte a sze­ memet, de nem vettem észre semmit. — Azért, mert hittél neki, bíztál benne! Ez nagyon is természetes, Vanessa. Nem hagyhatod, hogy egyetlen esemény így összetörjön! Folytatnod kell, igenis bíznod kell magadban és az érzéseidben! A nő kikapta kezét Clay ellazult szorításából, szin­ te fellökte a székét, ahogy felugrott, és elviharzott az asztaltól. — Hogy tehetném?! — kiáltotta. — Hogy bízhat­ nék abban, amit érzek, amikor éppen most bizonyo­ sodott be fényesen, hogy még akkor sem látom az igazságot, ha ott tornyosul az orrom előtt?! Az utolsó szavaknál elcsuklott a hangja, Clay pe­ dig utánanyúlt, és magához húzta. — Gyere ide, Vanessa! — suttogta. — Gyere ide hozzám! Ő pedig odabújt, ellenállásra képtelenül. Nem tud­ ta, vajon a férfi megértette-e, de képtelen volt eluta­ sítani a felkínált vigasztalást. Clay erős karja szorosan feszült köréje, testéből bátorítás és energia sugárzott, jó volt hozzásimulni, menedéket találni a kétségek és félelmek elől. Jó ér118

zés volt együtt lenni vele, biztonságos, kényelmes, olyan, mintha végre meglelte volna a helyét. És Va­ nessa néhány pillanatig boldogan ringatózott az ér­ zésben, hogy csakugyan így történt. Hagyta, hogy a férfi szorosan magához vonja, kar­ csú teste odasimult az övéhez. Karja rákulcsolódott Clay derekára, arcát a férfi vállára hajtotta. Az pedig egyik hatalmas kezével bátorítóan simogatta a hátát, másikkal gyengéden a hajába túrt, és maga felé for­ dította az arcát. — Szép nő vagy, Vanessa, okos és különleges! — Megcsókolta előbb a nő haját, azután az arcát. — Ritka csodálatos egy nő vagy... — Ajka hozzáért Va­ nessa szájának sarkához. — Hinned kell magadban! — Gyengéden megcsókolta. Vanessa ujjai görcsösen markolták a férfi ingét, fe­ je hátrahanyatlott, ajkai szétnyíltak, és bizonytalanul viszonozta a csókot. Clay fölébe emelkedett, szája a nő ajkára tapadt. Gyengéd volt, forró, bizsergető. Karját a férfi dereka köré fonta, magához húzta, majd nyelve bizonytalanul összekulcsolódott a férfi édes, bátran kutató nyelvével. Hosszú csók követke­ zett, lassú, nyugodt, kényelmes, de egyszer csak Va­ nessa torka mélyéről halk tiltakozásféle tört elő. Clay megérezte, hogy ez az a pillanat, amikor a nő észrevette, tulajdonképpen mi történt. Vanessa teste feszes lett, simogató kezével megpróbálta ellökni a férfi vállát, szemében bosszúság és riadalom elegye­ dett. Viaskodva próbált kiszabadulni, de a férfi könnyedén megtartotta. — Ne félj, Vanessa! — Kisimított néhány tincset a nő arcából. — Soha nem kell félned tőlem. 119

8. fejezet Vanessát még késő éjszaka is gyötörték a megvála­ szolhatatlan kérdések. „Ne félj tőlem", mondta a férfi. Ez persze egyfaj­ ta válasz volt, csak éppen nem a megfelelő kérdésre adott válasz. Vanessa nem attól félt, hogy Clay meg­ bántja. Ahhoz elég jól ismerte már, hogy szándéko­ san soha nem okozna fájdalmat neki. Ellenkezőleg: saját maga miatt aggódott. Kavarogtak benne a férfi iránti érzések. Őszintén, becsületesen kívánta, bárcsak ne így lenne. Bárcsak inkább érzéketlen lenne mindennel szemben, mint hogy úrrá legyenek rajta ezek az ellenőrizhetetlen, lehengerlő érzések Clay Williams iránt. És bár a fér­ fi szántszándékkal valóban nem bántaná, Vanessa azt hitte, ha a szívére hallgat, nemcsak megbántva ma­ rad egyedül a végén, hanem teljesen összetörve. Sokáig hánykolódott álmatlanul, és csak rövid idő­ re tudott elaludni. Későn ébredt, és undok, esős reg­ gel köszöntött be. Nedves utcák, vizes autópályák várták, minden baj tetejébe még a munkahelyére sem fog idejében beérni. Sietve lezuhanyozott, kapkodva felöltözött, a reggelit pedig teljesen kihagyta. A kór­ házban is ihat egy csésze kávét. Arra szakított csak néhány percet, hogy friss vizet adjon Clay virágainak. Kerek sárgaréz vázájukban ott díszelegtek a nappali alacsony dohányzóasztalá­ nak közepén, és barátságos hangulatot árasztottak. Óvatosan öntötte a vizet, majd kisietett. Úgy látszott, egyáltalán nem fog eljutni a kórház­ ba: a kocsija nem akart beindulni. Jó néhány próbál120

kozás után kivágta az ajtót, megállt a garázsban, dü­ hösen nézte a felhőszakadást, és halkan szitkozódott. Igen, az időjárás lehet az oka: az öreg Betsy mindig csökönyös lett, ha túl párás, nyirkos volt a levegő. Talán próbálkoznia kellene még... Abból az elméletből kiindulva, hogy ami nedves, az előbb-utóbb megszárad, egyre csak erőltette az önindítót, és reménykedett, hogy a kocsi végül bein­ dul. Természetesen semmi sem száradt ki, az akku­ mulátor azonban lemerült. Amikor a motor már hör­ dülni sem volt képes, beismerte, hogy nemcsak elin­ dulni nem tud, hanem még a bajt is sikerült jócskán fokoznia. Fejfájás gyötörte. Összeszedte a cókmókját, és fel­ kaptatott a házba: Először az autóklubot hívta, de azoknak minden segélykocsijuk az autópályán volt, annyi baleset történt. Két kollégája pedig, aki vi­ szonylag közel lakott hozzá, már elindult otthonról. Vanessa morcosan bámulta a kezében tartott kagylót, azután jobb híján meghozta a legkényelmetlenebb döntést. Gyorsan, mielőtt még elbizonytalanodott volna, feltárcsázta a kapitányságot. Clay valószínűleg azt fogja az orra alá dörgölni, hogy ő bizony előre megmondta, de Vanessa elhatá­ rozta, hogy ha a férfi ezúttal kiszabadítja a kutyaszo­ rítóból, inkább még a prédikációját is végighallgatja. Az ügyeletes őrmester azonnal kapcsolta Clayt. — Williams őrmester — hallotta a férfi nyers mordulását. — Clay, én vagyok az, Van! — Vanessa? — Clay hangja hirtelen éles lett és aggódó. — Valami baj van? Jól vagy? 121

— Én jól vagyok, Clay, de a kocsim nem akar in­ dulni. — Már tegnap mondtam neked, hogy az az ócska­ ság az utolsókat rúgja... — Kímélj meg a részletektől, Clay! Tudom jól, mit mondtál, de most a segítségedre lenne szüksé­ gem! Sikerült lemerítenem az akkumulátort is, szó­ val meg tudnád tenni, hogy beviszel a kórházba? Majd felhívom később, napközben az autóklubot, amikor nem lesznek annyira elfoglaltak. — Én figyelmeztettelek,.. — zendített rá újból Clay, de aztán akarata ellenére rázni kezdte a neve­ tés, — Beismered végre, hogy új kocsira van szük­ séged? — Attól függ. Szeretem az öreg autómat — közöl­ te rátartian Vanessa. — Különben is csak egy kis ja­ vításról van szó. — Na persze, akkorácskáról csak, mint egy szív­ műtét! — vágott vissza Clay. — Maradj ott, máris indulok! Amikor Clay megérkezett, mindenáron ragaszko­ dott hozzá, hogy először a „pácienset" szemlélje meg, és csak azután induljanak Vanessa munkahe­ lyére. A motor épphogy haldoklóan szusszant egyet. Kipróbálta a világítást, de a lámpák alig pislákoltak. Clay megfordult a vezetőülésen, és fejét csóválva, megrovóan nézett Vanessára. — Mennyi ideig önindítóztál? — Negyedórát vagy valahogy így. — Vanessa megrándította a vállát. — Gondoltam, attól majd ki­ száradnak a vezetékek. 122

Clay döbbenten bámult a nőre, majd harsányan felnevetett. — Milyen szép lett volna, ha még a hajszárítóval is nekiesel! — Jé, ez nem is jutott eszembe! Talán használt volna? — Nem! — válaszolta gyorsan Clay. — Egyálta­ lán nem használt volna semmit, sőt talán még jól meg is rázott volna az áram, úgyhogy felejtsd el, amit mondtam, oké? — Pedig nagyon is jó ötletnek tűnik. — Vanessa hátralépett, hogy Clay ki tudjon kászálódni az autó­ ból. — Nem az! — Clay felnyitotta a motorháztetőt, majd mankóin támaszkodva előrehajolt, hogy meg­ nézze a motort. Húzogatni kezdte itt-ott a vezetéke­ ket, néhol megcsavart egy fedelet. — Baromság volt, és máris sajnálom, hogy kimondtam. Hány éves a kocsid? — Tizenegy. Használtan vettem nyolc évvel eze­ lőtt. — Legfőbb ideje, hogy szerezz egy újat! — Clay lecsukta a motorház tetejét, lassan körbejárta az au­ tót. Meg-megállt, tüzetesen szemlélődött, majd a fe­ jét csóválta. — Légy szíves, ne undorodj már szegénytől olyan feltűnően! — Várj egy kicsit! — intette le Vanessát a férfi. - Gyere ide, és nézd meg ezt! Az „ez" egy pici folyadéktócsa volt a garázs be­ tonján, közvetlenül a bal hátsó kerék mellett. Clay belemártotta az ujja hegyét, és megszagolta. Azután 123

másodszor is megszagolta, cirkalmasat káromkodott, lehajolt, benézett a kocsi alá, majd tapogatózni kez­ dett, és megrángatott valamit, amit Vanessa nem lá­ tott. — Mi az? Mit találtál? — A nő kíváncsian lépett közelebb. — Talán valami más baja is van az én sze­ gény, jobb sorsra érdemes járgányomnak? Clay ügyet sem vetett a kérdésre. — Be volt zárva éjszakára a garázs? — Ha nem zárnám be minden éjjel, már nem len­ nének se dísztárcsáim, se rádióm. Clay kiegyenesedett, félretolta Vanessát, a nyitott garázsajtóhoz bicegett, és tüzetesen megnézte a ke­ retet és a zárat. — Mi történt, Clay? És mi az a valami ott a föl­ dön? A férfi nem válaszolt, hanem továbbment a feljá­ rathoz vezető kisebb ajtóhoz, és annak a keretét is ugyanilyen alaposan megvizsgálta. Amikor végzett, ránézett Vanessára. — Úgy látszik, az ajtókkal nem babráltak. Visszament a kocsihoz, sérült lábát ügyetlenül ki­ nyújtva lehajolt, és benézett a bal első kerék alá is. Ott is kis tócsát talált, meg jobboldalt elöl is. Lassan felegyenesedett. — Mi van?! — kérdezte ideges, türelmetlen han­ gon Vanessa. — Clay, elárulnád már, mi történt? — Elvágták a fékcsöveket. A rákövetkező döbbent csöndben dobpergésnek hangzott az esőcseppek kopogása. — Hogy mondtad? — kérdezte halkan a nő. 124

— Elvágták a fékcsöveket. Ugye tegnap arra pa­ naszkodtál, hogy túl puha volt a fék? — Igen, egy kicsit lazának éreztem, amikor haza­ felé jöttem. De lehet, hogy képzelődtem. Tudod, itt, hegynek felfelé nem igazán kell használnom a féket. — Hála istennek! — Clay megtörölte az arcát. — És még egyszer hála istennek — tette hozzá komo­ ran —, hogy a tragacsod nem indult el ma reggel! — De miért? — Azért, mert az elvágott fékcsövekből nem azon­ nal folyik ki az összes folyadék. Lassanként, spric­ celve fogy el, ahogy a féket használják. Mire tegnap este hazaértél, a féknek valószínűleg nem is volt már semmi ereje. Pokoli szerencse, hogy az út legna­ gyobb része hegynek felfelé vezet. — Clay lepillan­ tott a kis fékfolyadék tócsára a nyírkos betonpadlón, majd kinézett a keskeny, kanyargós utcára, amely nedvesen ereszkedett alá a völgybe. Szája egyetlen kemény vonallá feszült. — Ha elindultál volna lefe­ lé a lejtőn ezzel a kocsival, akkor a fék csődöt mon­ dott volna, mielőtt az utca végére érsz. Kormányoz­ hatatlanná vált volna az autó, te pedig valakinek az úszómedencéjében vagy a nappalijában kötsz ki. Va­ lószínűleg holtan. — Jézusom! — Vanessa hangja mintha nagyon tá­ volról hallatszott volna. Clay elkapta, amikor megtántorodott. Acélizmú karjával szorosan magához húzta, és Vanessa úgy érezte, mintha a férfi remegne. Lehet, hogy csak a saját reszketése volt ez. — Menjünk fel a házba! — mondta Clay, és az aj125

tó felé húzta Vanessát. — Ide kell hívnom valakit, hogy vizsgálja át a kocsit meg a garázst. Zömök fiatalember volt a nyomszakértő, aki ki­ szállt a helyszínre, olyan ártatlan képpel, mint egy énekes fiú a templomi kórusban. Aprólékos gonddal vizsgálta át az autót, a garázst meg a környező terü­ letet, Vanessa pedig zsibbadt arckifejezéssel állt az esőben, és figyelte. Clay komor tekintettel támaszko­ dott mellette. Vanessa összehúzta magát esőköpenye alatt, az esernyőt pedig megigazította, és úgy tartotta, hogy jobban védje őket. A rendőr épp a meredek hegyol­ dalt kutatta át. — Most mit keres? — Annak a nyomait, hogy mi történt az autóddal, és ki tette. Jeleket, amelyek elárulhatják, hogy járt-e itt valaki. — Clay bőrzakója egészen átázott, vizes haja göndör fürtökben tapadt a fejéhez. Előrelépett, amikor a kollégája közelebb jött hozzájuk. — Mit ta­ láltál, Dave? — A garázs meg a ház is teljesen tiszta. Akárki is piszkálta meg a kocsit, máshol tette. — Tegnap egész nap, meg előtte éjszaka is egy őrizetlen parkolóban állt az autó. Olyan helyen, amely nem látható az utcáról, és nincs is kivilágítva. — A hátsó útról azért belátszik a lámpák fénye — szólt közbe védekezően Vanessa. — Majd ellenőrizzük — felelte Dave Claynek, oda sem figyelve a nő közbeszólására. — Megnézzük, maradt-e még valami nyom, amit az eső nem mosott el. 126

— És az autó? — kérdezte Clay. — Azon találtál valamit? —Nem, semmit. Tiszta munkát végeztek. Kesztyűt viseltek, és gyorsan dolgoztak. Profi munka volt. Profi munka... Szakemberek... Vanessa megbor­ zongott, és karját fázósan maga köré kulcsolva lépe­ getett fel ismét a ház bejárata felé. Tehát egy profi vágta el a fékcsöveit, és pusztán a merő véletlenség mentette meg az életét, meg az, hogy nem tartja ren­ desen karban az autóját. — De hát miért? — tudakolta Claytől, amikor Dave az apró műanyagzacskókba gyűjtött vizsgálati anyagokkal elindult a kapitányságra. — Miért akar­ ná valaki tönkretenni a kocsimat? Clay a nyakát masszírozta, nagyon bizsergett. Vanessára pillantott, majd lehorgasztotta fejét, és elme­ rülten tanulmányozni kezdte a szőnyeget. — Nem merem határozottan állítani, de... — De mi? Clay feltekintett. — Nézd, Vanessa, a zsaruösztönöm most valóság­ gal ordibál. — És — kezdte óvatosan a nő — mit ordibál az a híres zsaruösztön? — Félek, hogy mindez énmiattam történt. Az iste­ nit! — Clay hatalmasat csapott a falra, akkorát, hogy Vanessa ijedten megugrott. — Azt hiszem, előre kel­ lett volna látnom, hogy ez bekövetkezhet, de még­ sem számítottam rá. — Mit hiszel, hogy mit kellett volna előre látnod?

127

Egyszerűen fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, Clay! — Arról beszélek, hogy egyesek így akarnak nyo­ mást gyakorolni rám. — Azzal, hogy megrongálják az én autómat? — Azzal, hogy olyasvalakit próbálnak elkapni, aki közel áll hozzám. Figyelmeztetés, hogy húzódjak vissza, különben lesz, aki pórul jár. — És ez az „aki" most én vagyok. — Vanessa ar­ ca falfehér volt, a hangja egészen elvékonyodott. — Biztosan a nyomomban voltak, és figyeltek. — Clay kipillantott az esőbe, és inkább csak önmagá­ hoz beszélt, semmint Vanessához. — Ez az egyetlen lehetőség, hogy miért téged választottak célpontnak. Tudnom kellett volna... — Nem is tudhatod, hogy bármi igaz-e az egész­ ből — szólalt meg gyorsan a nő, Clay pedig megfor­ dult és ránézett. — Lehet, hogy valaki csak el akar­ ta lopni az akkumulátoromat, azután begurult. Vagy egyszerűen csak egy vandál csinálta. — Gondolod, hogy egy vandál venné magának a fáradságot, hogy aprólékos munkával elvágja a fék­ csöveket, de nem töri be az ablakot, vagy nem szúr­ ja ki a gumikat? — kérdezte gúnyosan a férfi. — Hát persze, Vanessa! — De Clay, hiszen semmi okod azt hinni, hogy ez nem csak véletlen baleset volt! — Sajnálom, Vanessa — a férfi megvonta a vál­ lát —, de az nem illik bele a képbe. A nő felé nyújtotta kezét, ám az oldalt lépett, kar­ ját összevonta a mellén, hátat fordított neki, és egé­ szen meggörnyedt. 128

— Szóval azt hiszed, szándékosan tönkretették az autómat, és könnyen ottmaradhattam volna, csupán azért, mert együtt láttak veled? A férfi sokáig hallgatott. — Lassacskán szorul a hurok a kábítószer-keres­ kedők körül — szólalt meg végre —, és kezdenek idegeskedni. Erre számítottam. Az viszont álmom­ ban sem jutott eszembe, hogy ilyen hamar sor kerül rá, vagy hogy téged szemelnek ki. — Értem... — Vanessa némán szedte össze irat­ táskáját és retiküljét, és egy szót sem szólt egész úton, amíg Clay jelöletlen rendőrségi autójával a kórházhoz hajtottak. A férfi megállt az ápolónő­ képző bejárata előtt, a nő azonban nem szállt ki azonnal. — Vanessa! — nézett rá Clay. — Mi baj van? A nő elgondolkodva összeszorította a száját egy pillanatig, azután feléje fordult. — Többé nem akarok a barátod lenni, Clay. — Micsoda? Vanessa ügyet sem vetett a közbeszólásra. — Nevezz gyávának, ha akarsz, de ha az, hogy a társaságodban mutatkozom, ilyen veszélyt je­ lent a számomra, akkor inkább látni sem akarlak töb­ bé. — De Vanessa, hiszen ez nevetséges! Te is tudod! Nem engedem... — Pedig nincs más választásod. Clay utánanyúlt, Vanessa azonban kisiklott az au­ tóból, és úgy sietett be az épületbe, mintha az életé­ ért futna. 129

Szinte az egész napot kábulatban töltötte, megpró­ bált nem is gondolkozni, de ez csak olykor-olykor si­ került neki. Mindannyiszor eszébe jutott a veszély, az érzelmi és a fizikai veszedelem, amelynek egyfor­ mán Clay Williams volt az okozója. * Clay pontosan tudta, mit kell tennie, csak éppen ar­ ról nem volt fogalma sem, hogyan tudná Vanessával is elfogadtatni a tervét. Simán vagy sem, muszáj be­ leegyeznie! Nincs más választása, a biztonsága mú­ lik rajta. Napközben a kórházban nem lehet semmi baja, de esténként, amikor végez, ő majd mindennap érte megy. Újra és újra elismételte magában, hogy semmi olyat nem tett, ami veszélybe sodorhatta volna Va­ nessa biztonságát. Fogadkozott, hogy vigyázni fog rá, nem leselkedik több veszély, semmi sem történ­ het. Mindezeket mondogatta, de ő maga sem hitt ben­ nük. Tudta, hogy hibás, és ez a gondolat gyötrelme­ sen marcangolta a lelkét. Le kellett gyűrnie a félel­ mét és a bűntudatát, mielőtt azok lesznek úrrá rajta egészen. Az ő hibája, hogy bajba sodorta Vanessát, az ő felelőssége az is, hogy megvédelmezze. Aznap már harmadszor próbálta elérni a nőt telefonon, de hiába. — Éppen az egyik hallgatójával van megbeszélé­ se, uram. Majd átadom az üzenetet, hogy kereste. — Nem szükséges — felelte Clay mérhetetlen ud­ variassággal —, tudok várni. 130

Nyolc percig kellett tartania a kagylót, mire fel­ csendült az ismerős hang: — Vanessa Rice! — Helló, Vanessa Rice! Mivel ma úgysincs autód, érted fogok menni. — Semmi szükség rá, Clay! Megkértem Maggie Coopert, hogy vigyen haza, és mivel ő nagyon közel lakik... — Nem — vágta rá határozottan Clay. — Érted megyek! Egyébként is föl kell keresnem Nick Tylert, hogy megnézzen. Mikorra végzel? — Nem is tudom még... — Komolyan beszélek, Vanessa! Hánykor? Lehetett a hangjában valami, mert a nő nem vitat­ kozott tovább. — Öt harminckor fejezem be a munkát, utána át­ megyek meglátogatni Carole-t. — Rendben. Öt harminckor várlak, és majd kettes­ ben bemegyünk hozzá. — Még csak annyi fáradsá­ got sem vett, hogy megkérdezze, Vanessa beleegye­ zik-e. Ennek egyszerűen így kellett lennie.

9. fejezet — Elmész rá a hétvégén? — kérdezte Vanessa. — Mire mennék el? — Clay zavartan ráncolta a homlokát. Nick a délután folyamán engedélyezte számára, hogy a mankóról áttérjen a botra, és így most már azzal igyekezett kitartóan lépést tartani Vanessával. — Luke és Thea esküvőjére. Hát nem emlékszel? 131

Meghívtak. — Vanessa megnyomta a lift hívógomb­ ját, és várakozóan fordult hátra. Látta, hogy Clay té­ továzik, ezért folytatta: — Különben, én leszek az egyik tanú, így hát mindenképpen ott kell lennem, és nem tudom, rendbe hozzák-e addig a kocsimat. — Még ha megcsinálják is, akkor sem mehetsz az­ zal a rozoga ócskavassal Ojai-ba! Hiszen Canoga Parkig sem bírná! — Én pedig nem tudok szárnyakat növeszteni, hogy odarepüljek, úgyhogy hajlandó vagy elvinni engem, vagy sem? Clay jó darabig hallgatott, azután nagyot sóhajtott. — Hány órakor vegyelek fel? Vanessa nem érzett diadalt. Nem akart egy egész napot együtt tölteni a férfival, de Thea éppen aznap reggel szólt neki, hogy emlékeztesse Clayt, feltétle­ nül legyen ott. — Egy órakor lesz az esküvő — válaszolta —, úgyhogy reggel kellene indulnunk. — Oké. — Kinyílt a liftajtó, ók pedig beszálltak. — Carole-t már átvitték az intenzívről a pszichiát­ riára — szólalt meg a nő, amikor a fülke elindult ve­ lük fölfelé. — Ez jó hír? — Igen. Azt jelenti, hogy fizikailag már kezd helyrejönni, és elkezdhetnek foglalkozni a valódi problémával. — Értem. Gondolod, hogy most szívélyesebben fogad minket? — Ki tudja? — Vanessa megrándította a vállát. — Azért ne táplálj túlzott reményeket! — Igenis! 132

Carole a társalgóban volt, összehúzódzkodott az egyik hatalmas heverő sarkában, karját védekezőn fonta a térde köré, szinte elbújt mögötte, és üres te­ kintettel bámult a televízió képernyőjére. Ellenséges tartózkodásba burkolódzott, de mivel ez úgysem tart­ hat örökké, Vanessa elhatározta, hogy addig-addig jár föl hozzá látogatóba, beszélgetni, amíg végül a lány jelét fogja adni annak, hogy tudomásul veszi a jelenlétét. Letelepedett hát a heverő másik végére, Clay pe­ dig belegyűrte magát egy recsegő-ropogó karos­ székbe, és a botját maga mellé támasztotta. — Helló, Carole! — szólalt meg Vanessa, és Clay is visszhangozta az üdvözlést. Carole nem válaszolt, és néhány percig együtt néz­ ték az ócska vígjáték jeleneteit. Szeme sarkából Va­ nessa észrevette, hogy Carole őfeléje meg Clayre pil­ lant, azután gyorsan újra a tévére néz. — Örülök, hogy látom! — szólalt meg Clay az előadás egyik szünetében, amíg hirdetéseket sugá­ roztak. — Ezt a műsort különben mindig szerettem. — Én is... — Vonakodó motyogás hallatszott csu­ pán, de Carole legalább válaszolt. Tettek még néhány semmitmondó megjegyzést, és a lány fogcsikorgatva, morogva, de felelt. Amikor a tévéműsor véget ért, Vanessa odafordult hozzá. — Egyre jobban vagy, Carole, és ennek igazán örülök! Szeretném, ha nemsokára újból az osztá­ lyomban láthatnálak! Carole felkapta a fejét, kihúzta magát, és most elő­ ször látszott rajta valódi érzelem. — Maga kirúgott az osztályból! 133

— Várjon csak egy per... — kezdett tiltakozni Clay. Vanessa azonban a szavába vágott. — Nem, Carole, nem így történt — helyesbítette tapintatosan. — Én nem akartam, hogy kikerülj on­ nan! Szerettem volna, hogy segítséget kapjál, és befejezhesd a félévet. Azt hiszem, ha meggyógyulsz, nagyon jó ápolónő válik belőled. — Nem vagyok beteg! — Carole mereven bámul­ ta a cipője orrát. — Mindenesetre fel kell dolgoznod magadban, ami történt, keresztül kell vágnod magad néhány ne­ hézségen — felelte Vanessa csöndesen. — És ha ez­ zel végeztél, szeretném, ha visszajönnél az ápolónő­ képzőbe. Carole nem válaszolt, és kis idő múlva Vanessa búcsúzásfélét suttogva fölemelkedett. Clay könnye­ dén megérintette Carole vállát. — Viszlát, Carole! Majd még eljövök, oké? Megfordultak, elindultak, és már az ajtónál jártak, amikor meghallották: — Jó éjszakát, őrmester úr! — Vanessa visszafoj­ totta a lélegzetét. — Jó éjszakát, Miss Rice... Vanessa nem fordult hátra, de mosolyogva vála­ szolta: — Jó éjszakát, Carole! Becsukódott mögöttük az ajtó, Vanessa lapos pil­ lantást vetett Clayre, és óriási megkönnyebbülést ér­ zett. Elkapta a férfi tekintetét, és szája mosolyra hú­ zódott. — Szinte nem is tudom elhinni, hogy szólt hoz­ zánk! 134

— Miért, ez annyira szokatlan? — A férfi döbben­ ten nézett rá. — Olyan narkós esetében, aki ráadásul öngyilkos­ ságot kísérelt meg, igen. — Akkor talán hamarosan föl is épül. — Erre azért nem mernék fogadást kötni! Nagy utat kell még megtennie addig. — De már lehet reménykedni, igaz? — Igen, lehet. — Ennek őszintén örülök! — Clay elkapta a nő kezét, és megszorította. — Én is! — szólalt meg a hátuk mögött egy hang a folyosón. — De tulajdonképpen minek örvende­ zünk? Megfordultak, és látták, hogy Thea igyekszik fe­ léjük. Fehér köpenye alatt selyemblúzt viselt és szok­ nyát. Üdvözölte Vanessát, megölelte Clayt, a férfi pedig arcon csókolta. — Carole Miller állapotának örülünk — mondta válaszképpen Vanessa. — Igazán biztatóan javul. — De te mit keresel itt? — Három hétig a neurológián dolgozom. Láttam Carole-t az intenzív osztályon, és meg is vizsgáltam. — Nos, mi a véleményed? — Azt hiszem, hogy te meg a biztonsági őr, aki lecipelte, megmentettétek az életét azzal, hogy egye­ nesen a baleseti ügyeletre vittétek. — Hallatszott, amint az alumínium ajtók mögött zötyögve közele­ dik a lift. — Örülök, hogy idejében odaértél hozzá, Van! . . . — Én is — felelte Vanessa csöndesen. Félrecsú­ szott az ajtó, ők hárman pedig beléptek. 135

Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Thea fárad­ tan nekidőlt az oldalfalnak, és lehunyta a szemét. Va­ nessa ránézett, és összeráncolta a homlokát. Theának természetes, tiszta, fehér bőre volt, most azonban viasszerűnek és vértelennek látszott, a szeme pedig ka­ rikás volt. — Vacsoráztál már, Thea? A nő hunyorogva emelte föl a fejét. — Még nem. Mennyi az idő? — Majdnem fél hét. — Vanessa megnyomta a földszinti gombot. — Nagyon éhes vagyok. Hát te, Clay? — Én sem ettem még. — A férfi Theára pillantott, és bólintott. — Oké, szerintem a büfében még melegen tartják a specialitást. — Ha az étvágyamat akarod felkelteni — jegyez­ te meg szárazon Thea, és újra lehunyta a szemét —, akkor ez nem nagyon fog menni. — Legföljebb készíttetünk magunknak gyorsan egy hamburgert. Az ehető szokott lenni. — Mérsékelten — felelte fintorogva Thea. — Mindenesetre nem fog ártani neked. — Lehet, hogy nem, de azért én mégis inkább egy jó forró chilit ennék. Chili nem volt, de Vanessa addig ösztökélte Theát, amíg megpakolta a tálcáját hamburgerrel, sült krumplival, salátával, gyümölccsel és egy szelet pis­ kótával, amelyet a büfében általában jól készítettek. Erőltette, hogy lásson neki az evésnek, de Thea még csak félig végzett az ételekkel, amikor letette a villá­ ját. 136

— Nem bírok többet. — Valami baja van az ételnek? — Nem, nagyon jó. Csak... — Félrelökte a tálcát. Clay a rengeteg megmaradt ennivalóról Thea sá­ padt arcára nézett. — Biztos, hogy rendben vagy? Nem nézel ki va­ lami jól. Csak nem a hétvégi esküvőd idegesít enynyire? Ne aggódj, mind a ketten ott leszünk! — Köszönöm, Clay, igazán aranyos vagy! — vá­ gott vissza gúnyosan a nő. — Ugyan, nagyon jól tudod, hogy értette — szólt közbe Vanessa. — Egyszerűen borzasztóan sápadt vagy. Készíttettél magadról vérképet mostanában? — Nem vagyok anémiás, ha erre célzol. — Thea hangja éles volt, és Vanessa meglepetten elhallgatott. Clayjel egymásra pillantottak, azután újra, még ala­ posabban megnézte barátnőjét. Thea arca soványabb volt a szokottnál, keze enyhén remegett az asztalon. — Hát akkor mi vagy? — kérdezte Vanessa szelí­ den. Thea ujjai összerándultak a műanyaglapon. Kezét olyan erővel szorította ökölbe, hogy ujjpercei egé­ szen elfehéredtek. Csak sokára nézett föl rájuk, és te­ kintete Vanessáról Clayre ugrott, majd vissza. Újra lehajtotta a fejét, és szakadozott, mély lélegzetet vett. — Terhes vagyok. — Terhes! — ismételte Clay. Suttogni próbált, de elég hangosra sikerült. Vanessa néhány pillanatig csak bámulni tudott, az­ tán széles mosoly terült el az arcán, és megragadta Thea kezét. 137

— Thea, hát ez nagyszerű! Csodálatos! Mikor tud­ tad meg? — Most az előbb. — Thea erősen barátnője kezé­ be kapaszkodott. Ujjai jéghidegek voltak. — Kezd­ tem pocsékul érezni magam, szédültem, hánytam, és állandóan fáradt voltam. Azt hittem, összeszedtem valami fertőzést, és majd elmúlik, de nem lettem job­ ban. Így aztán ma reggel vért vettem magamtól, és fölvittem a laborba. Éppen akkor kaptam meg az eredményt, amikor megláttalak benneteket a liftnél, — Ez csodálatos, Thea! Luke tudja már? Thea űzött pillantással nézett rájuk, azután lesütöt­ te a szemét. Még távolabb tolta a tálcát. — Nem lehetne ezeket elvinni innen? A szag... — Vanessa és Clay átpakolták a tálcákat a szomszéd asztalra. — Én magam is csak most hallottam — folytatta Thea. — Időm se lett volna még szólni Luke-nak. — Szét fog durranni a büszkeségtől! - Clay vi­ gyorgott. — Bárcsak láthatnám a fizimiskáját, ami­ kor meghallja! — Thea egy szót sem szólt, Clay pe­ dig addig ügyeskedett, amíg bele tudott pillantani a nő lehajtott arcába. — Hé, Thea, azt hiszem, a nők ilyenkor sugározni szoktak... — Jaj, Clay, nekem most eszem ágában sincs, hogy sugározzak! — Thea a fejét rázta, és a könynyeit nyelte. — Luke a szakvizsga előtt áll, én a szi­ gorló évemnél tartok, három esztendő, amíg leszakvizsgázom, hát hogy eshetek ilyenkor teherbe? — Mondd, te nem tanultál semmit az emberi sza­ porodás mikéntjéről? — kérdezte nevetve Vanessa. Thea csúnyán nézett rá.

138

— Igazán jópofa vagy, Van! Mindjárt a térdemet fogom csapkodni a kacagástól! — Bizonytalan mo­ sollyal próbálkozott, és majdnem sikerrel is járt. — Még jó, hogy te ilyen viccesnek találod az egészet... — Nem viccesnek, hanem csodálatosnak látom, Thea, és szerintem Luke is ezt fogja mondani, mi­ helyt elárulod neki. Thea a fejét rázta, szőke haja röpködött az arca kö­ rül. — Nem is tudom, hogy adjam be neki! Félek, hogy mit szól majd hozzá. — Miért? — kérdezte halkan Vanessa. — Mi okod félni? Thea cukrot tett a teájába, és tűnődve kavargatni kezdte. — Néha-néha szóba kerültek ugyan a gyerekek, de mindig csak a távoli jövőben, amikor már végeztünk, és beledolgoztuk magunkat a szakmánkba. Ez most nem szerepelt a terveinkben. — Akármennyire szeretnénk is, nem lehet az éle­ tünkben mindent előre megtervezni — felelte Vanes­ sa. — Én már jó régen rájöttem erre. Gyakran csak tudomásul vehetjük, ami történik, és azon kell törni a fejünket, mi az benne, amit mosolyogva fogadha­ tunk. — Sokkal inkább lenne mosolyoghatnékom, ha már végeztem volna. Vanessa óvatosan válaszolt, de a szavai nagyon komolyan csengtek. — Hány éves lennél akkor? Huszonkilenc, har­ minc? És mi van, ha harmincéves korodra kitapétázhatod oklevelekkel a lakásodat, közhírré teheted, 139

hogy diplomás szakorvos vagy, és végre készen állsz a szülésre? Mi van, ha az égvilágon mindennél job­ ban szeretnél már egy gyereket, és képtelen vagy te­ herbe esni? Nos? — Thea komoran nézett rájuk, Va­ nessa pedig csak őt figyelte, és nem látta Clay átha­ tó, sötét tekintetét, amint pillantását az ő arcára füg­ gesztette. — Állandóan ilyen eseteket hallunk — folytatta Vanessa. — Ismerek is néhány nőt, akik ugyanígy próbálták megtervezni az életüket, egy bi­ zonyos időpontra akarták időzíteni a szülést, amikor majd kényelmes lesz már. Keményen dolgoztak, megalapozták a karrierjüket, és harminc- vagy har­ mincöt éves korukban már nem lehetett gyerekük. Neked lehet! Ez a szerelem hatalmas ajándéka, Thea! Örömmel kellene fogadnod, mert talán nem is kapsz rá több esélyt... — Vanessa elhallgatott. Thea sokáig, merengve bámult maga előtt az asz­ tallapra, szabad kezével mintákat rajzolt a műanyag­ felületre, aztán felnézett, és végre elmosolyodott. — Gyerekem lesz... — suttogta csodálkozva. Fél óra múlva váltak el tőle, Thea vidáman inte­ getve búcsúzott, és sietett, hogy megkeresse Luke-ot. — Gondolod, hogy minden rendben lesz? — kér­ dezte Clay, és a távolodó nő után nézett. — Szerintem igen. — Vanessa mosolygott. — Azt hiszem, semmi oka az aggodalomra, Luke nagyon fel lesz dobva. — Mi az, hogy! — kuncogott Clay. — Bárcsak láthatnám a képét, amikor megtudja, hogy apa lesz! — Ők ketten Theával nagyon szépen el fognak rendezni mindent. Biztosan kitalálják, hogyan lehet 140

anya úgy, hogy azért be is tudja fejezni a tanul­ mányait. — Nem lesz könnyű dolga — jegyezte meg Clay. — Nem — felelte halkan a nő —, nem lesz. De az értékes dolgok ritkán sikerülnek könnyen. — Lassan az ellenkező irányba indult a folyosón, mint amerre Thea elment. Clay lépést tartott vele, egész ügyesen bánt a bot­ jával. Amikor odaértek a régi főbejárathoz vezető lépcső aljába, kitárta Vanessa előtt az ajtót, majd nyomában ő is belépett a visszhangos lépcsőházba. * — Komolyan gondoltad? — kérdezte a férfi. — Mit gondoltam komolyan? — Vanessa értetle­ nül nézett rá. — Azt, amit a szerelem ajándékáról mondtál. Szó­ val komolyan gondoltad? — Clay érezte, hogy a nő újból ránéz, de szándékosan elkerülte a pillantását. Keresztülvágtak a kórház előcsarnokán, majd ki­ léptek a szabadba. — Igen — felelte Vanessa, miközben leballagtak az alig-alig használt, ívelt kocsifelhajtóhoz vezető hat kopott lépcsőn. — Komolyan. — Clay megállt egy félévszázados legyezőpálma alatt. Vastag törzse széles árnyékot vetett, és elrejtette a férfi arcát. Va­ nessa egy lépéssel közelebb ment hozzá, és ránézett. — Clay! — Mi van? — kérdezte a férfi. — Hogyhogy mi van? — Vanessa hangjába árnya141

latnyi türelmetlenség szövődött. — Miről beszélsz te egyáltalán? — A szerelem ajándékáról. Vagy, ha jobban tet­ szik, a törődésről, a barátságról. — Clay hangja ér­ desen bújt elő az árnyék fátyla mögül. — Azt ma­ gyaráztad Theának, hogy fogadja el ezt az ajándékot, és közben itt állsz te magad, az orrod előtt van, majd kiböki a szemedet, de te elhajítod. Fontos vagy ne­ kem, Vanessa! — Előlépett az árnyékból, lenézett a nőre, szeme feketén csillogott az oldalról laposan fe­ léjük kúszó fényben. — A birtokunkban lehetne va­ lami, és kár lenne elpocsékolni... Vanessa! Még közelebb lépett, annyira, hogy a nő érezte tes­ tének melegét, bőrzakójának szagát és a reggel hasz­ nált borotvaszesz illatát. Hátrálni kezdett, de Clay követte, és megragadta a karját. — Engedj! — Nem! Addig nem, amíg, meg nem mondod, mi­ ért tanácsoltad ezt Theának, miközben engem elta­ szítasz magadtól. Azt mondtad, Vanessa, hogy sze­ retnéd, ha barátok lennénk, de most már ebből is visszakozol. — Ugyan, miért ne tenném?! — kérdezte dühösen a nő. — Ha egyszer megrongálják az autómat pusz­ tán csak azért, mert barátok vagyunk! Azt állítottad, hogy meg is halhattam volna! Kissé túl veszélyes mutatvány a te barátodnak lenni, Clay Williams! A férfi mereven kihúzta magát, gondolatait leplez­ ték az arcára kiülő kemény vonások. — Ez nem volt korrekt tőled, Vanessa! — Csakugyan? — Nem, nem volt az! Sajnálom, ami történt, még 142

sokkal jobban, mint hinnéd, és gondoskodni fogok a biztonságodról, egészen addig, amíg csak ez az ak­ ció véget nem ér. Az pedig nincsen már messze. — Marka összeszorult a nő karján, és közelebb húzta magához. — Tényleg ettől a veszélytől tartasz, vagy inkább valami mástól? — Azonnal engedj el, Clay! — Nem! — A férfi olyan erővel húzta magához Vanessát, hogy az képtelen volt ellenállni n e k i . — Addig nem, amíg... A férfi elhajította a botját, és másik karját is a nő köré fonta. Vanessa még hallotta háta mögött a bot koppanását, de amikor a szájára hajolt, minden más­ ról elfeledkezett. Megérezte ajkán Clay szájának érintését, és ez olyan hatással volt rá, mint amikor láng éri a gyújtózsinórt. Szájuk összetapadt, és fel­ lobbant a tűz. Clay magához rántotta, szorította, mert félt, hogy Vanessa újra el akar majd szakadni tőle. A szikra nem maradt hatástalan a nőre sem, két­ ségbeesetten tapadt oda Clayhez, nem bírta eltagad­ ni a bensőjében kavargó érzéseket, még akkor sem, ha megrettentették. Megrettentették és elbűvölték, ő pedig félve remegett a bűvölettől. Amikor a férfi végre szabadon engedte Vanessa száját, csak azért tette, hogy odaszorítsa a nő fejét sa­ ját vállához, és ajkait a hajába temesse. Kapkodóvá, szakadozottá vált mindkettőjük légzése, és Vanessa érezte arca bőrén a férfi szívének száguldó dübörgé­ sét. Maradni akart, ott akart maradni a férfi karjainak oltalmazó biztonságában, a melléhez bújva... De nem, mégsem engedhetett a vágynak, nem hagyhat143

ta, hogy ez az édes, csábító melegség elgyengítse, csapdába ejtse. Kihúzta magát, gerince megfeszült, kezét Clay vállára támasztotta, és megpróbálta ellök­ ni magát. A férfi karjai szorosabbra zárultak körülöt­ te. — Ne! — Vanessa hangja árulkodóan mély volt és rekedt. — Ne! — ismételte, ezúttal erősebb han­ gon. — Engedj el, Clay! Erősen meglökte a férfit, majdnem leverte a lábá­ ról, ahogy kiszakította magát az öleléséből. Clay két­ ségbeesetten nyúlt a karja után, hogy visszanyerje egyensúlyát, és kis híján a földre bukott. Mihelyt új­ ra szilárdan állt a lábán, kérkedő mozdulattal enged­ te el Vanessát. — Tessék, most szabad vagy! Egyébként ahhoz, hogy elengedjelek, nem kellett volna egyenesen a földre löknöd. — Gondolod? — vetette oda a nő szúrósan, noha mérge valójában inkább önmaga ellen irányult. — Nem is egyszer kértelek, de megint úgy viselkedtél, mint egy vadember. Ha nyomban szépen elengedtél volna, nem kellett volna... — Jó, jó, tudom! — Clay megpróbált hátralépni, de arca megrándult, amikor érezte, hogy sebesült lá­ ba nem bírja el a testsúlyát. — Most viszont már hozzád sem érek, úgyhogy megtennél egy szívessé­ get? — Mit? — kérdezte Vanessa óvatosan, Clay pedig sértődötten szuszogott. — Ne félj, nem kell megalkudnod a magasztos el­ veiddel! Idenyújtanád a botomat? Nem hiszem, hogy... 144

— Á, persze! — Vanessa nyomban lehajolt érte, majd karnyújtásnyi távolságból Clay felé tartotta a botot. — Tessék! — Ne félj, nem harapok! — A férfi keserűen el­ mosolyodott. Átvette a botot, majd megfordult, és út­ nak indult a parkoló felé. — Gyere, hazaviszlek! Ahogy megérkeztek, Clay is kiszállt az autóból, és ezt látva Vanessa újra ideges lett. — Nem kell feljönnöd — szólt gyorsan. — Bottal nem lehet könnyű megmászni ezeket a lépcsőket. — Mindenesetre sokkal könnyebb lesz, mint man­ kókkal volt! — Azzal Clay nekivágott az útnak. — Egyáltalán nem szükséges, hogy az ajtóig kí­ sérj! — szólt utána a legalsó lépcsőfokról Vanessa. — Szó sincs róla, hogy az ajtóig kísérnélek! — Clay továbbment. — Be is fogok menni, leülök, adsz nekem egy csésze kávét, azután pedig beszélek a fe­ jeddel. Más választása nem lévén, Vanessa utána sietett. Kinyitotta a zárat, a nappalin át a konyhába igyeke­ zett, elkészítette a kávét, és gondosan ügyelt rá, hogy közben levegőnek nézze Clayt. A férfi azonban csep­ pet sem zavartatta magát. Mire Vanessa bevitte a szobába a két csészét, már kényelmesen ült a heve­ rőn, és egy ápolástani folyóiratot böngészett. Fel sem nézett addig, amíg Vanessa jó hangosan le nem csap­ ta a tálcát a kis asztalra, majd homlokát ráncolva rá nem nézett. — Azt mondtad, beszélni akarsz. Nos, miről? Clay feléje nyúlt, elkapta a kezét, és lehúzta maga mellé. — Rólad meg rólam. Rólunk. 145

— Nem, Clay! — Vanessa a heverő távolabbi sar­ kába csúszott. — Olyan nincs, hogy „rólunk". És beszélnivalónk sincs egymással. — De igenis van! — A férfi Vanessa felé fordult, karja nyugodtan pihent a heverő támláján. — Miért csókoltál meg úgy, ahogy tetted, és azután miért kezdted mindkettőnknek olyan hevesen bizonygatni, hogy látni sem akarsz többé? — Azért, mert valóban látni sem akarlak többé! — Vanessa észrevette, hogy kiabál, és lejjebb engedte a hangját. — Az egész egyetlen óriási tévedés volt! Te többet akarsz, mint amennyit én adni tudok, és... — Szerelmem! — Clay ránevetett, feléje nyúlt, és elkapta a kezét. — Ha megcsókolsz, máris mindent megadsz vele, amit csak kérhetnék, sőt szinte többet is, mint amennyivel képes vagyok megbirkózni. Nem rázhatsz le engem egykönnyen az efféle mellé­ beszéléssel. Pontosan tudom, mit érzel, amikor meg­ csókollak! — Nem is tudod! — Vanessa határozottan rázta meg a fejét. — És különben sem számít, hogy mit érzek! Megmondtam, hogy szeretném, ha barátok lennénk, de te többet akarsz. És úgy látszik, a szá­ momra még ennyi is túl kockázatos. Nem akarom több veszélynek kitenni magam, úgyhogy az esküvő után nem találkozunk többé. Clay elkomolyodott. — Az nem ilyen egyszerű, Vanessa. — Hogyhogy nem egyszerű? Nagyon is az! Haza­ mész, aztán nem zaklatsz tovább, mert látni sem akarlak! Ennyi az egész. — Nem, nem ennyi. — Clay a hüvelykujjával si146

mogatni kezdte Vanessa tenyerét. — Te akkor is cél­ pont maradsz, ha többé rád sem nézek. Pusztán csak azért, mert nem bukkanok fel már a közeledben, nem fognak megfeledkezni rólad. — Jaj... — A férfi érintésétől Vanessa karján ap­ ró borzongások futottak végig. Tudta, hogy el kelle­ ne húznia a kezét, de... Kiegyenesedett, és hűvösen kérdezte: — Akkor mi lesz velem? — A védelmem alatt maradsz, amíg csak az akció véget nem ér. — És az mikor lesz? Clay habozott. — Hamarosan. — Milyen hamar lesz az a „hamarosan"? Egy nap? Egy hét? Vagy még több? — Erre nem válaszolhatok. Tudom, hogy már kö­ zel járunk a célhoz, de képtelen vagyok egyetlen dá­ tumot határozottan kijelölni. — Clay lepillantott összekulcsolódott kezükre. — Sajnálom, Vanessa. A nő elrántotta a karját. — Ne várd tőlem, hogy most megértően bólogas­ sak, és azt mondjam, oké! Egyáltalán nem az! Gyű­ lölöm ezt az egészet, Clay! Gyűlölöm, hogy félnem kell, meg azt is, hogy összezár bennünket a kényszer, amikor pedig semmi értelme! — Akkor most majd szép lassan hozzászoksz a gyűlölködéshez! — csattant fel dühösen most már Clay is. — Igazán elnézésed kérem, amiért még egy kis ideig el kell viselned a társaságomat, de egysze­ rűen muszáj! Meg kell, hogy védjelek, és ha ez az­ zal jár, hogy többet leszek veled, mint szeretnéd, ak­ kor hát le kell nyelned! — Újra megragadta Vanes147

sa kezét, és erős mozdulattal maga felé rántotta. — És ha mindenáron dühöngeni akarsz, hát csináld csak nyugodtan! — Félig az ölébe vonta a nőt, és dühös, vad szenvedéllyel megcsókolta.

10. fejezet — Szeretett felebarátaim, azért gyűltünk most öszsze... Clay a negyedik padban ült a kápolna bal oldalán. Nem figyelt a ceremóniára, és bár a legtöbben a je­ lenlévők közül Theára és Luke-ra függesztették a te­ kintetüket, ő Vanessát figyelte. A nő karcsún, egyenes tartással állt Thea mellett, ajkán apró mosoly játszott, kezében halvány színű rózsacsokrot tartott. Hűvös és csönd volt a kápolná­ ban, a festett üvegablakokon karmazsinvörös, aranyés zafírszínben áradt be a napsugár, hogy meg-megcsillanjon a kockamintás kövezeten. Clay tudta, hogy ha Vanessa a szeme sarkából ol­ dalt pislantana, jól látná őt, de a nőnek esze ágában sem volt feléje nézni; Alig-alig szólt hozzá a Pasadenából Ojai-ba vezető hosszú autóút során is. Clay fo­ gadást mert volna kötni rá, hogy két ember ennyi ideig képtelen néma maradni, de Vanessa bebizonyí­ totta, nagyon is lehetséges. A férfinak a gyönyörű tájra és a csodás időjárásra tett megjegyzései legföl­ jebb egy-egy halk motyogást kapták válaszul, és Va­ nessa egész idő alatt félrefordította a fejét, kibámult az ablakon. Clay el sem tudta képzelni, hogy mit tehetne. Nem 148

akart erőszakoskodni a nővel, amikor megcsókolta a nappaliban, csak szerette volna ráébreszteni saját va­ lódi érzéseire. Ehelyett pedig, úgy látszik, homlok­ egyenest az ellenkező irányba űzte. Tudta jól, semmi oka elhinni, hogy a nő tényleg ennyire tartana El Lobótól meg a gorilláitól. Kétség­ kívül megijesztette persze, ami a kocsijával történt, de sokkal inkább földühítette. Néhány elvágott fék­ cső miatt még nem bénította volna meg a félelem, úgyhogy nyilvánvaló volt: ez csak kifogás. Ki tudja, miért, jobban félt attól, hogy kettesben maradjon Clayjel. A férfi összeszorította a száját. Ugyan miért ijedt meg tőle annyira Vanessa? Hiszen úgy látszott, egy­ re közelebb és közelebb kerültek egymáshoz, mind­ addig, amíg Carole meg nem próbált öngyilkosságot elkövetni. Akkor este történt valami, ami miatt Va­ nessa megpróbálja ellökni, eltaszítani magától, és Clay elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, kideríti, mi ez a valami. — Én, Lucas, hitvesemül fogadlak téged, Thea, hogy enyém legyél és megtartsalak, míg csak a halál el nem választ. Luke szép, meleg, bársonyos, színészhez illő han­ gon mondta el az eskü szavait, közben mégis vesze­ delmesen meg-megbicsaklott, miközben a szavak nyomán feleségévé lett a nő, akit annyira szeretett. Clay Vanessát nézte, aki karcsún, szépségesen állt szürkésrózsaszín ruhájában, és vágyódott rá, hogy a szerelem szavait hallhassa felröppenni az ajkáról. Azt akarta, hogy a nő önként és boldogan beismerje, ugyanazt érzi, amit ő is érez iránta. Árulkodóak vol149

tak a csókjai, a szája azonban mást mondott, és Clay úgy döntött magában, inkább a csókoknak hisz. Csak éppen Vanessával is el kell hitetnie, hogy az az igaz­ ság... — Én, Thea, férjemül fogadlak téged, Lucas... — Thea hangja halk volt, ám határozott, amikor megfo­ gadta, hogy otthont és békességet nyújt Luke-nak életük hátralévő részében. A szertartás nem maradt hatástalan Vanessára sem, amint ott állt Thea mögött. Magával ragadta a fogadalom, az ígéret időtlen szépsége. Taps csattant fel a kápolnában, amikor a ceremó­ nia véget ért. Vanessa visszaadta Theának a csokrot, gyorsan megigazította a barátnője haját borító könnyű fátylat, és arcon csókolta. — Sok boldogságot, Thea! — suttogta, majd az új­ donsült házaspár nyomában ő is végiglépegetett a padsorok között vezető keskeny folyosón. Ha ültek is könnyek a szemében, azok a boldogság könnyei voltak, nem pedig a sajnálaté, a szomorúságé, az éle­ tében tátongó ürességé. Fesztelen, rövid, boldog kis fogadás következett a kápolna közelében álló étterem különtermében. Kö­ rülülték a hatalmas asztalt, pohárköszöntőket mond­ tak, harsányan fel-felkacagtak. Mindebből Vanessa is kivette a részét, legalábbis belekóstolt mindenbe, amit felszolgáltak, és egyfolytában élesen tudatában volt annak, hogy Clay ott ül mellette. Tisztában volt vele, hogy a férfi nem tartja magát jóképűnek, hiszen markánsak a vonásai és erős szá­ lú a haja, ő azonban most, a magas, erős, karcsú alakját kiemelő fekete öltönyben nemhogy jóképű150

nek, de egyenesen lenyűgözőnek látta. Észrevette, ahogy Luke húga meghökkent, amikor rápillantott Clayre, mintha csak el sem tudná képzelni, hogy lé­ tezhet olyan férfi, aki szexi vonzerő dolgában képes versenyre kelni az ő bátyjával. Vanessa számára azonban ez az összehasonlítás nem is létezett: Luke a barátja volt, valaki, akire szá­ míthatott a bajban, Clayjel azonban a férfit és a nőt látták, érezték egymásban. Ha a közelben volt, azonnal tudatában lett saját nőiességének, annak, hogy Clay erős, amikor ő gyenge, hatalmas, amikor ő ki­ csi, kemény és izmos, ő pedig karcsú és törékeny. Bőre megbizsergett, amikor az asztal mellett össze­ összeért a karjuk, és amikor Clay kézenfogta, hogy a táncparkettre vezesse, elakadt a lélegzete, és szíve a torkában dobogott. Mereven tartotta magát, küszködött a vággyal, hogy odasimuljon a férfihoz, egyenesen a karjába omoljon. Clay könnyedén átfogta a derekát, eltáncol­ tak néhány taktust, majd közelebb hajolt hozzá, szá­ ja szinte megérintette a nő fülét. — Ha nem engedsz föl egy kicsit, Vanessa, azt fogják hinni, szarvam van és patám, mint az ördög­ nek! — Vanessából kibuggyant a nevetés, felnézett Clayre, és ösztönösen ellankadt. — Így már jobb — suttogta a férfi, magához húzta, olyan szorosan, hogy a lábuk is összeért, keze feljebb siklott a nő nyaká­ ra. — Itt jó messze vagyunk Los Angelestől, Pasadenától, a kórháztól, a kábítószer-kereskedőktől, a hallgatóktól és az összes többi problémánktól. Miért nem próbálod meg, hogy csak élvezd a zenét, és egy darabig megfeledkezz minden másról? 151

Ilyen csábító, kísértő ajánlatot nehéz. lett volna visszautasítani. Vanessa lehunyta a szemét, és hagy­ ta, hogy körülöleljék a zene hullámai meg Clay erős karjai. Egy óra múlva kis híján elejtette a körbejáró virágcsokrot, amely éppen őhozzá érkezett, közben nevetve éljenzett és szórta az ifjú pár felé ő is a rizs­ szemeket. Majd együtt barangoltak Clayjel a fogadó kertjében, Clay keze a vállán, az övé pedig a férfi de­ rekán. A hegyoldalból, ahol méltóságteljesen trónolt a vendégfogadó épülete, elláttak a széles völgy felett a túloldali hegygerincekig. Zöldellt a fű, és barnállott a hatalmas tölgyfák törzse. A horizonton éppen le­ bukni készült a nap, hosszú, ferde, kék árnyékot raj­ zolt a távoli dombokra és mezőkre, körülöttük kolib­ rik röpködtek virágról virágra a kert dús, erdőt idéző növényzetében. Clay egy alacsony kőpárkányhoz vezette Vanessát. Mögötte a hegyoldal meredeken ereszkedett a völgy felé. A hűvös levegőben füvek és virágok illata úszott. — Szép, ugye? — kérdezte a férfi halkan, hogy meg ne bolygassa az este csöndjét. — Gyönyörű! — sóhajtotta Vanessa, és még kö­ zelebb simult Clayhez. — Ühüm. — A nő nem látta, hogy Clay rápillan­ tott, mielőtt megszólalt volna. — Most megmonda­ nád? — Mit mondanék meg? — Vanessa elbódult a szépségtől, amely körülvette őket, és nem értette a kérdést. — Megmondanád — ismételte gyöngéden a férfi 152

—, hogy miért tartasz éntőlem annyira? — Vanessa feszesen kihúzta magát, de Clay nem engedte el. — Csináltam vagy mondtam valamit, amivel megijesz­ tettelek? — Nem! — Vanessa a fejét rázta. — Ilyet te úgy­ sem tennél. — Nem, tényleg nem. — Maga felé fordította a nőt, hogy az arcába nézhessen. —- De kíváncsi vol­ tam, te is tudod-e. Vanessa szemében zavar tükröződött. — Nem hiszem, hogy szándékosan bántani tud­ nál... — Hát persze, hogy nem! Miért, lehet ennél töb­ bet ígérni? Ha pedig véletlenül megbántanálak, re­ mélem, rögtön szólnál, hogy helyrehozzam a hibát. Vanessa bólintott, és közben az ajkába harapott. — Nem tudom... — Szerelmem, senki sem tudja! A legtöbb, amit az ember tehet, az az, hogy megpróbál bízni az érzé­ seiben. — De hát nem látod, hogy éppen ez az, ami nem megy?! Képtelen vagyok többé bízni az érzéseimben. — Ugyan miért? — Azért, mert bíztam bennük Carole-lal kapcso­ latban is, és látod, mekkorát csalódtam! Clay jó darabig csak döbbenten bámult a nőre. — Hát ez a probléma? Hogy tévedtél Carole-t il­ letően? Vanessa bólintott, elfordult, a durva kőfal fölé ha­ jolt, és lenézett a völgybe. — Azt képzeltem, hogy mindent megtanultam az emberekről, hogy van beleérzőképességem, azután 153

mégis mi történt... Nem ismerem a hallgatóimat, s hogy ekkorát tévedtem, az azt jelenti, hogy nem isme­ rem önmagamat sem... Mennyire bíztam az ösztönös megérzéseimben a tanítványaimnál! Ha pedig már a hallgatóimmal kapcsolatban sem bízhatom magam az ösztönömre, hogyan tehetném bárki más esetében? — Énrám gondolsz? — Igen, terád. — Vanessa merengve nézte az eget. — Úgy érted, hogy érzelmek... — Clay elakadt — érzelmek vannak benned irántam? — Vanessa bó­ lintott, de továbbra is az eget figyelte. — És nem bí­ zol bennük? Vanessa lassan szembefordult Clayjel. Arca sápadt volt, szeme sötét és zavart. — Képtelen vagyok rá, hát nem érted? Hogyan te­ hetném? S ha téged annyira sem ismerlek, mint Carole-t? Az ő dolgában pedig mekkorát tévedtem. Ak­ kor hát hogyan hihetnék bármiben is, amit rólad gon­ dolok vagy irántad érzek? Ha viszont nem bízhatom az érzéseimben, akkor inkább el kell fojtanom őket. Hiszen honnan tudhatnám... — Vanessa! — Clay súlyosan a nő vállára tette a két kezét, majd lassan végigsimított a selyemzsor­ zsett blúz ujjain, és tenyerébe fogta Vanessa öklét. — Nem, tényleg nem tudhatod. Senki sem tudja. Az emberek között semmire sincs garancia, csak érzel­ mek lehetnek, remény és bizalom. Ennél többet so­ sem várhatunk. Vanessa ösztönösen megfogta a férfi kezét, és szo­ rítani kezdte az ujjait. — És ha tévedtünk? 154

— Akkor összeszedjük a cserepeket — Clay meg­ rándította a vállát —, a törmelékeket, megyünk to­ vább, és örülünk, hogy voltak az életünkben boldog időszakok is. — Ennyi lenne az egész? Vakon előreugrunk a mélységbe, és reménykedünk? — Igen, ennyi. — Clay mosolygott, és amikor a nő szájának sarka válaszul szintén felfelé húzódott, érezte, hogy bensőjében lassanként fölenged a szigo­ rú, aggodalmas feszültség. — Ilyen az élet Vanessa! Ökölbe szorítod a markod a hüvelykujjad körül, és ugrasz. Ha bátor vagy és csak egy picit is szerencsés, akkor a talpadra érkezel. A nő mosolya szélesebb lett, azután lehajtotta a fe­ jét, és Clay már nem látta az arcát. — Ahogy te beszélsz róla, olyan egyszerűnek tű­ nik... — Nem ismered azt a kifejezést, hogy próba — szerencse? — Nem tudom, elég bátor vagyok-e ahhoz, hogy próbálkozni merjek. — A nő halkan nevetett. — Az a kérdés, hogy akarsz-e egyáltalán — vála­ szolta rá Clay, és a hangja még Vanessáénál is hal­ kabban csengett. Elnézte a nő lehajtott fejét. Vanes­ sa ujjai megfeszültek, azután lassan, lassan bólintott. — Nézz rám, kérlek! A nő óvatosan fölemelte a fejét, szeme azonban csukva maradt. Sötét szempilláinak íve félholdként terült szét az arcán, és amikor mégis ránézett a férfi­ ra, szemét meglátva Clay szíve dübörögni kezdett. — Te meg tudsz tenni bármit, amit csak akarsz! — mondta. — Ha megpróbálod, sikerülni fog! 155

— És próbáljam? Vanessa mosolygott, Clay testében pedig szétáradt a forróság. — Igen! — felelte mély és érdes hangon. — Igen, feltétlenül! Óvatosan, finoman húzta magához a nőt. Vanessa teste hozzásimult, feléje emelte az arcát. Clay gyön­ géden lehajolt, és szájuk egymásra talált. * A fogadóban volt szabad szoba. Clay a nyitott ajtóban állt, és figyelte, hogyan sé­ tál végig Vanessa a széles, fonottmintás szőnyegen. Jókora, durva kövekből emelt kandalló állt a falnál, mellette két, szövettel behúzott karosszék. Szép, steppelt takaróval borított széles tölgyfaágy uralta a helyiséget. A férfinak nem tűnt föl, Vanessa azonban rögtön észrevette, hogy a takaró mintája jegygyűrűt formáz. Clay észrevette a nő arcán átsuhanó mosolyt, amikor az ablakhoz lépett. Kinézett, a völgyre pillantott, Clay pedig feszülten állt, és félt, hogy Vanessa újból riadtan megfutamodik. Teltek a másodpercek, a fér­ fi idegessége pedig egyre fokozódott. — Nem muszáj itt maradnunk, ha nincs kedved — szólalt meg hirtelen, szinte nyers hangon. — Vissza­ mehetünk. A nő lassan feléje fordult, de Clay nyugtalansága csak akkor kezdett oldódni, amikor Vanessa arca előbukkant az árnyékból, ő pedig meglátta rajta a mosolyt. 156

— Nem, ne menjünk vissza! Itt... biztonságban ér­ zem magam. Minden olyan békés, és mintha ezer meg ezer kilométernyire lennénk az otthoni dolgoktól. — Így is van! — Clay becsukta az ajtót, és lassan odalépett a nő mellé. Odakint a messzeségbe nyúlt alattuk a völgy, aranyló színei kékre változtak a hal­ vány szürkületben. — Ma este nem létezik sem gond, sem probléma! Otthon hagytuk mindet, és idá­ ig nem tudnak utánunk nyúlni. Vanessa elmosolyodott, és amikor a férfi gyengé­ den átkarolta a vállát, odasimult hozzá. — Ez biztatóan hangzik. — Ühüm. Már a szavak csengése is szép, igaz? — Clay mindkét karját a nő köré kulcsolta, és maga felé fordította Vanessát. — Emlékszel még azokra az ér­ zésekre, amelyekben nem mertél bízni? — Hogyhogy? — Vanessa értetlenül nézett föl rá. — Most mit érzel? A nő szemei lecsukódtak, pillái elrejtették tekinte­ tét, arca kipirult. — Nem is tudom, hogy mondjam... — suttogta. Clay közelebb húzta magához, és erősen, bizton­ ságosan tartotta. — Ne félj, hidd el, semmit sem fogok rád erőltet­ ni. Ugye tudod, mit szeretnék? — Vanessa még min­ dig lesütött szemmel bólintott. — Remélem, hogy te is akarod, de egyedül csak rajtad múlik! Ha bármi­ kor azt szeretnéd, hogy álljunk meg, hagyjuk abba, csak szólj! Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magad, vagy erőszakosnak tarts. Vanessa megint bólintott, azután lassan fölnézett a férfira. Szemei nagyok voltak, tágra nyíltak, engedé157

kenység, bizalom, vágy és épp csak egy csöppnyi ag­ godalom tükröződött bennük. Clay érezte, hogy egy pillanatra elakad a lélegzete, azután két keze a nő de­ rekára siklott, és szorosan magához húzta. Finoman megcsókolta Vanessa halántékát, azután a szemét, az arcát, majd a lágy, érzékeny, illatos pi­ ci pontot a füle tövében. A nő feje hátrahanyatlott, lehunyta a szemét, ujjai erősen belemarkoltak Clay zakójába. A férfi még lejjebb hajolt, szája óvatosan, tapogatózva siklott végig Vanessa nyakán, amíg csak el nem érte az ajkát. Lassan, szelíden csókolta meg. Gyöngédség, reménység, vágy kavargott a szűnni nem akaró csókban. Vanessa nem ellenkezett. Fel­ emelte a karját, átölelte a férfi nyakát, belemarkolt a tarkójába, Clay pedig egyre szorosabban ölelte, majd lassan kissé oldalt fordította a fejét, ahogy a csók egyre jobban elmélyült. A gyöngédség lassacskán szertefoszlott, s a vágy, amelyet a nő oly hosszú ide­ ig igyekezett titkolni önmaga elől is, elkeseredett szenvedélyként lobbant föl a nyomában. Olyan volt, mint a vulkán kitörése, Vanessának arra sem maradt ideje, hogy meglepődjön. Elméjének egy eldugott zugában talán mocorgott az aprócska gondo­ lat, hogy most zaklatottságot, tétovázást kellene érez­ nie, de ügyet sem vetett rá. Minden korábbi bizonyta­ lankodása ellenére nagyon is helyénvalónak érezte azt, ami történik. Elkerülhetetlen lett hát, és igen, szüksége volt rá, akarta, jobban, mint bármi mást! Clay lassan fölemelte a fejét, elengedte Vanessa száját, mindketten súlyosan, szakadozottan lélegez­ tek. Hüvelykujját óvatosan végighúzta a nő ajkain, amelyek még mindig duzzadtak és nedvesek voltak 158

a csóktól. Olyan érdes, fojtottan suttogó hangon szó­ lalt meg, hogy Vanessa bőrén édes borzongások fu­ tottak végig tőle. — Gyere, szerelmem! Nem kérés volt ez, hanem hívás, biztatás. Vanessa jó néhány szívdobbanásnyi ideig nézett kutatva a férfi szemébe, majd nyelvének gyors mozdulatával meg­ nyalta az ajkát. Clay lazán behajtott ujjainak hátával simogatta meg a nő arcát, és amikor közel ért a szájá­ hoz, Vanessa odafordult és megcsókolta a kezét. Nem szólt egy szót sem, ahogy Clay odavezette a széles ágyhoz, és leült melléje a jegygyűrűt mintázó takaróra. Vanessa könnyedén megsimogatta a férfi haját, azután két tenyerébe fogta az arcát, és magá­ hoz húzta, hogy megcsókolja. Tétova mozdulat volt, mégis perzselő vágy sugárzott belőle. Clay néhány pillanatig élvezte a nő szájának édes ízeit, azután elhúzódott, és lenézett rá. Vanessa ke­ rülte a tekintetét. — Ne legyél olyan félénk! — suttogta a férfi, ő pedig megrázta a fejét, s körülötte meglibbentek haj­ fürtjei. — Nem tehetek róla. — De hát miért? Hiszen olyan gyönyörű vagy! Vanessa elmosolyodott kissé, azután lapos pillan­ tást vetett Clayre. — Nem, egyáltalán nem vagyok az, tőled viszont nagyon kedves, hogy ezt mondod! — De igen! — Clay óvatos ujjakkal maga felé for­ dította a nő arcát. — Hogyhogy nem tudod? — Va­ nessa újra csak a fejét rázta. — Szép vagy, gyönyö159

rű! — ismételte Clay, és végtelenül finoman hozzá­ érintette száját a nő arcához. Újra megtalálta Vanessa száját, és a gyöngédség átadta helyét a szenvedélynek. Hiszen olyan sokáig vártak már, eltagadva mindazt, ami egyre csak nőtt, növekedett közöttük, elfojtva a vágyat, a kívánságot, mindaddig, amíg már egyikük sem volt képes a ta­ pintatos, lassú, óvatos szerelemre. Nem megadás volt ez, hanem a kölcsönös, mohó vágy kirobbanása. Vanessa pedig azt színlelte, hogy nem érez semmit, azt bizonygatta magában, hogy nincs is mit éreznie, miközben pedig a lelke mélyén kétségbeesetten vágyott Clayre. A tettetésnek egy­ szerre nyoma sem maradt. Ismerni akarta a férfi tes­ tét, ölelni akarta, szeretni, magába fogadni. Azt akar­ ta, hogy az övé legyen egészen, és ő is átadhassa ma­ gát neki. Forrón, mohón, egyre mélyebben és mélyebben csókolták egymást, a szájuk vad felfedezőutakra in­ dult. Először még egymás mellett ültek az ágyon, de Clay nemsokára hátradőlt, a párnákra támaszkodott, miközben Vanessát odahúzta a mellkasára, és két karjával szorosan magához ölelte. Addig csókolta a nőt, amíg csak szinte kibírhatat­ lanná nem nőtt a forróság. Vanessa teste égett, bőre kipirult, hasában, ölében apró, finom rángások indul­ tak útnak. Először még csak odasimult a férfihoz, de azután hamarosan többet, egyre többet akart. Simo­ gatta Clay karját, vállát, ujjai végigsiklottak a férfi mellén, és megpróbálták félretaszigálni útjukból a zakóját. Clay fölemelkedett egy pillanatra, hogy ki160

bújjon belőle, Vanessa pedig lehúzta a karjáról és félredobta. Az ing könnyű anyaga alatt érezte a férfi bőrének forróságát, mellkasán az erős szőrzetet, vállában, karjában a feszes izmokat. Clay közben egyre csak simogatta a hátát, Vanessa bőrén meg-megcsúszott a selyemruha, ahogy a férfi forró tenyere fölalá siklott rajta. Annyira közel érezték magukat egy­ máshoz, akár ha majdnem mezítelenek lettek volna már. Majdnem. Vanessa képtelen volt tovább várni, és ráncigálni kezdte Clay vörösesbarna nyakkendőjét. Csak annyit ért el, hogy még szorosabbra húzta a csomót. Clay azonban félretolta a kezét, és leoldotta magáról a nyakkendőt. A nő tenyere végigcsúszott a mellén, majd türelmetlenül húzogatni kezdte a ropo­ gós vászoninget. Lehunyt szemmel, a férfi szájára ta­ padó ajkakkal, ügyetlenül babrált Clay ruháin, cibál­ ta az ingét, kirángatta a nadrágból, majd gyorsan alá­ csúsztatta a kezét. Tenyere kalandos, kíváncsi útra indult a férfi bőrén. Annyira más volt, mint ő, sokkal nagyobb, erősebb, izmos és karcsú, mint akit megedzett, ke­ ménnyé tett az élet. Izgalmasak, ragyogóan szépek, borzongatóan érdekesek voltak a kettőjük közötti kü­ lönbségek. Vanessa ügyetlen ujjakkal próbálta ki­ gombolni a férfi ingét, majd sóhajtva, ernyedten kap­ kodott levegő után, amikor Clay szabadon engedte végre a száját, helyette azonban mohón csókolni kezdte a nyakát, az állát, a füle tövét. Milyen nagy, erős, hatalmas a teste, hogy lehet a szája mégis ennyire puha, a keze ennyire finom és ügyes? 161

Vanessa testét édes, forró olvadás kerítette hatal­ mába, szétáradt benne a gyönyör lassú, izgatott fá­ radtsága. Clay ekkor hirtelen megmozdult, hátára fordította a nőt, ráfeküdt, ujjaival beletúrt a hajába, és kiszedte belőle az esküvőre feltűzött virágokat. Ujjaival fésülgetve szétterítette Vanessa fürtjeit a párnán, simogatta, morzsolgatta az ingerlő tincseket, amíg csak Vanessa föl nem nyúlt hozzá, hogy gyors, türelmetlen mozdulatokkal kigombolja az ingét. A férfi kibújt belőle, és Vanessa most már szabadon hozzáférhetett a testéhez. Kezei végigsiklottak Clay karján, vállán, ujjai óva­ tosan követték a kidolgozott mellizmok vonalát, majd beletúrtak a sűrű, göndör szőrszálak közé. Erősnek érezte a férfit, keménynek, veszedelmesnek; de tudta, hogy egyetlen mozdulatával heves vágtatásra ösztönözheti a szívét, szakadozottá teheti a léleg­ zését. Ajkával és kezével képes arra, hogy a veszé­ lyes, kemény embert olyan gyengévé tegye, amilyen­ nek csak ő ismeri. Most, amikor kettesben voltak a sötétségben, ő maga is éppen olyan erős lett, mint Clay. És éppen olyan sebezhető is. A férfi kinyitotta a legelsőt a közül a számtalan pici gomb közül, amely hosszú sorban futott le Vanessa nyakától, mintegy tenyérnyivel a dereka alá. Bajlódni kezdett a máso­ dikkal, és megrántotta a kelmét, amikor az nem nyílt. Vanessa halk reccsenést hallott, majd a pici koppanást, ahogy a gomb a padlóra hullott. Clay uralkod­ ni próbált sietésre ösztökélő vágyán, keze azonban remegett, és nyomában a következő pici rózsaszínű gomb is világgá repült. 162

Amikor végre leért az utolsóhoz, ujjai visszafutot­ tak a hasíték mentén, kétfelé választották a vékony anyagot, közben megérintették az alsószoknya és a kombiné selymét, majd ingerlően megsimogatták Vanessa kebleit. Clay visszahúzta a kezét, és nyomá­ ban még jobban széttárult a könnyű ruha. Vanessát édes, andalító gyöngeség kerítette hatal­ mába, ahogy a férfi óvatosan, gyötrelmesen apró mozdulatokkal húzta félre a kelmét. Lélegzete el­ akadt, és többet, még sokkal többet akart, amikor Clay ujja felfelé kúszott, és megsimította mellének belső ívét. Azután a férfi ujjai ismét visszaindultak, lefelé, éppen csak leheletfinoman érintve köldökének érzékeny, pici gödrét, majd ismét lassan, könnyedén felfelé suhantak a bordáin, a keble halmán, tovább, egyre tovább, míg csak fel nem jutottak a csipkesze­ gélyhez, amely beborította, de nem rejtette el Vanes­ sa mellbimbóit. Azok már élénk rózsaszínen, ke­ mény árnyékként feszültek a vajszínű, könnyű se­ lyem alatt. A férfi keze lelassult, mégsem állt meg, egy béní­ tó pillanatig megérintette a bimbókat, majd feljebb kúszott, és simogatni kezdte Vanessa nyakát. Magá­ hoz húzta a nő arcát, egyik kezével óvatosan meg­ emelte a fejét, majd lefejtette vállairól a ruhát. Még följebb emelte a nőt, a ruha a derekára hullott, és Clay kibújtatta az ujjából Vanessa karjait. Újra simogatni kezdte a mellét. Vanessa felnyögött, a fejét hátrahajtotta, teste ívben megfeszült, ahogy odakínálta magát a férfi érintésének. Rugal­ mas volt, puha, lágy, és mohó remegéssel vágyott el163

jutni oda, ahová a férfi vinni akarta, parázslóan igye­ kezve, hogy cserébe ő is eljuttassa a csúcsra. Vanessa alig ismert önmagára. Ez a szenvedélyes, mohó nő vajon ugyanaz lenne, mint aki annyi, annyi éven át szinte apácaként élt? Hogyan érezhet most ilyen vágyat, ha soha nem ismerte azelőtt? Mindez új volt, idegen, különös, mégsem félt már többé. Osztozott Clay vágyában, de még másképpen is szüksége volt a férfira: hogy szerelmükkel begyó­ gyítsa lelkének sebeit. Jobb, teljesebb, helyénvalóbb volt ez az új élmény, mint amiben valaha is része volt, s ösztöne vezérelte mohó, bizonytalan száját, té­ tova, gyakorlatlan kezeit. Égett a vágytól, hogy mindenütt újra meg újra megérintse a férfit, magához szorítsa, csókolja, ízlel­ je, egész lényével érezze. Egyszerre próbált megten­ ni mindent, ugyanúgy, ahogy Clay. A férfi gyakor­ lottabb volt ugyan, de éppúgy felkorbácsolta a mohó vágy. Ő is éppoly kiéhezett volt, mint Vanessa. Tudta, mit akar, mit kíván, és azt is, hogy a várakozás im­ már véget ért. Karjaiban a nő selymes volt, bárso­ nyos, szinte tűzzé változott, puha kezével, tüzelő aj­ kával az őrület peremére bűvölte Clayt. Tudatukból szertefoszlott minden más, ketten voltak csak, eltűnt a világ. Clay egy pillanat alatt lefejtette Vanessáról a se­ lyem- és csipkekombinét, majd beletemette arcát a nő telt keblei között meghúzódó bársonyos völgybe. Simogatta, becézgette, Vanessa pedig hátrahajtotta a fejét, szemét lehunyta, csak a varázslatra figyelt, amellyel Clay bűvölni kezdte a testét. Magához húz164

ta a férfit, és testét-lelkét átadta a tomboló viharnak. Clay lehúzta róla a ruhát, a könnyű harisnyát, majd utolsóként az áttört mintájú, pici bugyit is. Vanessa mindent viszonozni akart, keze azonban ügyetlen volt, ujjai nem engedelmeskedtek az akaratának. A férfi csak annyi időre húzódott el tőle, amíg ma­ ga is megvált utolsó ruhadarabjától, azután vissza­ tért, karjaiba kapta Vanessa testét, és maga alá gyűr­ te. — Szükségem van rád, Vanessa! — A férfi mell­ kasából rekedt dübörgéssel tört föl a szó. Felemelte a fejét, hogy belenézhessen a nő arcába, szeme sötét lett, pillája súlyosan mozdult. — Akarlak, most rög­ tön! Vanessa fölemelte, és a férfi nyakára kulcsolta két karját. — Kívánlak, Clay... — A férfi simogatni kezdte, ő pedig felnyögött. — Nagyon kívánlak! Az ajkairól felhangzó suttogást már-már elfojtotta Clay rátapadó szája, de mielőtt még összeforrtak vol­ na, a férfi meghallotta a szavakat. Megmozdult, kis­ sé fölemelte a nőt, szorosan magához vonta, aztán gyors, határozott mozdulatára eggyé váltak, és meg­ szűnt körülöttük a világ. Testük ritmusa egyre gyorsult, Vanessa érezte a fülében saját vére áramának lüktető dübörgését, tes­ tében egyre nőtt, nőtt a feszültség, amíg végül zihál­ va belekapaszkodott a férfiba, és egyszerre robban­ tak milliónyi szikrává szemük előtt a tarka csillagok, aztán mindketten elernyedtek. Vanessa csak nagy sokára tért magához. Clay sú­ lyos teste lankadtan feküdt rajta, arca a nyakához si165

mult, vállán érezte a férfi ziháló lélegzetét. Száguld­ va vágtázó szívverésük egyszerre kezdett meglassul­ ni, és egyszerre száradt föl testükön a veríték hártya­ vékony leple. — Hűha...! — Clay a nő állához dörzsölte ajkát, majd fölemelte a fejét, és a félhomályban Vanessa arcába nézett. — Jól vagy? — Igen. — Vanessa kissé elfordította a fejét, és megcsókolta Clay halántékát. — Valami baj van? — Nem. Clay újra fölemelte a fejét, hogy alaposabban meg­ nézze Vanessát. — Biztos? Olyan különös a hangod. — Nem nagyon kapok levegőt... — Ó! — Clay lehemperedett róla, maga mellé húzta Vanessa testét, és oltalmazóan átkarolta. — Most jobb? — Aha. — Vanessa a férfi vállára támasztotta ar­ cát, majd kezét a mellére tette, és ujjai tétován kó­ szálni kezdtek a sötét szőrszálak erdejében. Érezte Clay szívének dobogását, egyenletesen, keményen lüktetett a tenyere alatt, de ő egyszerre megint na­ gyon félénknek érezte magát. A férfi ekkor megmoz­ dította, még közelebb vonta magához, és összekul­ csolta a lábaikat is. — Így jobb? — Mmm — motyogta kábán Vanessa, és pillana­ tok múlva álomba merült. Clay lassan oldalt nyúlt, és magukra húzta a taka­ rót. Vanessa megmozdult, ő pedig még kényelme166

sebb helyzetben simította magához. Belecsókolt a nő hajába, mielőtt az ő feje is a párnára csuklott volna. Ugyanazt a jóleső, kielégült fáradtságot érezte, mint Vanessa, álmosságot azonban nem. Dédelgetni akarta tudatában a gondolatot, hogy a nő végre az övé lett, ott alszik a karjában, nézheti arcát a gyenge fényben, csókokat lehelhet a hajára. Mielőtt őt is ma­ gával ragadta volna az álom, utolsó tudatos gondola­ ta a szerelem volt.

11. fejezet — Meddig kell ezt még csinálnunk? — Vanessa nem akart ingerülten szólni, de Chris és Anne láthatóan megértették. Egymásra néztek, azután Anne finoman megveregette a vállát. — Tudom, nem könnyű ez neked, fojtogat az egész, de a nyomozás hamarosan célba ér. — Tényleg? — kérdezte meggyőződés nélkül Va­ nessa, és tovább pakolt az irattáskájába. — Igen — felelte bátorítóan Anne. — Clay tudja, mit csinál. Vanessa felnézett egy röpke pillanatra. Nem vol­ tak kétségei afelől, hogy Clay ért a munkájához, de nagyon szerette volna tudni, mikor lesz az a „hama­ rosan". Arra is igencsak kíváncsi lett volna, meny­ nyit tud valójában Anne. Furcsának tűnt számára, hogy a bűnüldözésről beszéljen két olyan fiatal em­ berrel, akik inkább látszottak volna a saját hallgatói­ nak, mintsem rendőröknek, akiknek az a dolguk, hogy őt hazakísérjék. Chrisnek és Anne-nek olyan 167

kölyökképük volt, hogy nemegyszer álcázták őket főiskolásnak, sőt olykor még tinédzsernek is. — Igazán szeretném tudni — jegyezte meg Vanes­ sa —, miért annyira fontos ez a nem hivatalos rend­ őri kíséret. Azóta, hogy megjavíttattam, senki még csak hozzá sem nyúlt az autómhoz. — Igen, de ez nem jelenti azt... — kezdte Chris. — ...hogy nem is fog — fejezte be helyette Vanes­ sa. — Tudom, tudom. Bárcsak annyi ötcentesem len­ ne, ahányszor Claytól ezt már hallottam. Vajon csak óvatos, vagy már üldözési mániája van? — Óvatos. — Chris megrándította a vállát. — De azt hiszem, a dolgok mögött azok a szerelmes levél­ kék állnak, amelyeket az utóbbi időben szokott kap­ ni. — Szerelmes levélkéket? — Vanessa meglepetten pillantott fel, miközben becippzározta a táskáját. — Miféle szerelmes levélkéket? Chris fölsegítette Vanessára az esőkabátját. — Soha nem hallotta még azt a mondást, hogy: „Attól kell félni, akinek sok a vesztenivalója"? — Dehogynem. És kinek sok a vesztenivalója? — El Lobónak. Közel áll ahhoz, hogy mindent el­ veszítsen, és ettől nekikeseredett. Mostanában az a szokása, hogy halálos fenyegetéseket küldözget a ka­ pitányságra. — És vannak emberei, akikkel ugyanilyeneket üzenget telefonon — kuncogott szárazon Anne. — Azt képzeli, begazolunk az efféle ökörségektől. — Milyen üzenetekről van szó? — Á, csak a szokásos szócséplés. Hogy Clay olyan, mintha már halott is lenne, hogy leleplezték, 168

hogy kinyírnak mindenkit, aki vele dolgozik, satöb­ bi, satöbbi. El Lobo azonban ezzel sem elégszik meg. Az éjjeli megfigyelések rendszerint pokoli unalmasak, a múlt héten azonban oldalról rálőttek Steve Delaney kocsijára, amikor benne ült. — És rendesen kilyuggatták — tette hozzá Chris —, de azt már csak a hatás kedvéért. — Hogy szebben mutasson a dolog — bólintott Anne is. — Lehetett ugyan vaktában lövöldözés is, de senki sem hiszi azt. — Megsérült valaki? — Vanessának eszébe jutott, mennyit panaszkodott Clay az éjjeli megfigyelések egyhangúságára. Fegyverropogásról meg orvlövészekról bezzeg egy szót sem szólt. — Nem! — kuncogott Anne. — De Steve mon­ dott néhány olyan cifrát a rádióban, amiért most majdhogynem szégyenkezik. Lebújt a volán alá, és úgy próbálta előszedni a fegyverét. Chris nevetett azon, ahogy Anne előadta a törté­ netet, Vanessa azonban egyáltalán nem találta mulat­ ságosnak a dolgot. — És nincs semmi baja? — tudakolta. — Steve-nek? — Chris a fejét rázta. — Dehogy, kitűnően van! Igaz, nem lelkesedett azért, hogy ma éjjel újra kimenjen, így aztán Clay átvette tőle az ügyeletet. — Vanessa arcán alighanem meglátszot­ tak a gondolatai, mert Chris gyorsan folytatta. — Á, ő nagyon jól tudja, mit csinál! Nem lesz semmi prob­ léma! *

169

Clay egyenesen utált megfigyelőben lenni. A szóra­ koztató elfoglaltságok listáján ezt körülbelül egy helyre sorolta a fogorvosnál tett látogatással. Sok-sok órányi unalom, amelyet csak a fektekávé old fel, és néha, alkalmanként a pánik fűszerez. Haj­ meresztő! Lejjebb csúszott jelöletlen kocsijának ve­ zetőülésében, és messzelátójával fürkészni kezdte az utca túloldalán meghúzódó kis bungalót, El Lobo számtalan olcsó kis házat bérelt arra a célra, hogy azokban, mint megannyi szupermarketban árusíttassa a kábítószereket. Clay alosztálya a rajtaütésekkel rutinszerűen bebegyűjtött narkósokat, időnként még néhány közép­ szintű elosztót is, most azonban nagyobb vadra fen­ ték a fogukat. Ám ha ennek a mai estének bármiféle jelzésértéke volt, bizony még icipici vadacskára sem számíthattak. A bungaló körül egész éjjel egy árva lélek sem járt. Clay lába majdnem helyrejött, a tét­ lenségtől azonban fájdalmai voltak, az unalom pedig már-már kritikus fokozatba lépett. Elfojtott egy ásítást, majd a rádióhoz nyúlt. Beje­ lentkezik, gondolta, legalább emberi hangot hall. Ki­ emelte a műszerfalra erősített tartóból a mikrofont, és lenyomta az adásgombot. — 4-es egység a központnak! — Elengedte a gombot, hogy hallhassa a választ. — Vettelek, 4-es — szólalt meg egy női hang. Clay fölismerte Donna Mercert, az éjszakai ügyele­ test. — Van valami esemény? — Semmi. Vagy kiszúrtak bennünket, és tudják, hogy figyeljük őket, vagy pedig... — Clay lehajolt, könyökére támaszkodott az utasülésen, hogy elérje a 170

kávéstermoszt, amely a padlón állt —, ...egyszerűen csak pechünk van ma éjszaka. — Ujja hegyével ép­ pen megérintette a termoszt, de az fölborult, és odébb gurult, ahová már nem bírt utánanyúlni. — A francba! — No, mi a baj, 4-es? — Donna hangjából érez­ hetően kihallatszott, hogy jól mulat. — Megpróbálom... — szólt fojtottan Clay, miköz­ ben előrehajolt, és szinte bebújt a műszerfal alá — ...elérni a... A szentségit! Clay puskalövés csattanását hallotta, éppen csak egy ezredmásodperccel hamarább, mint hogy feje fö­ lött milliónyi szilánkra robbant volna szét a szélvé­ dő. Valósággal záporozott rá az üvegtörmelék, ő pedig a hóna alá erősített pisztolytáskához kapott, előrán­ totta szolgálati revolverét, hanyatt vágódott a recsegő-ropogó szilánkok tömegén, majd óvatosan kidug­ ta a fegyver csövét az ablak maradványai között. — Halló, 4-es! — hallatszott az ijedt hang recse­ gése a rádiójából. — Mi történt, Clay? — Rám lőttek — szólt Clay halkan a mikrofonba. — A 4-es egység segítséget kér! Orvlövész van a környéken. — Vettük a segélykérést, 4-es! — válaszolta Don­ na. — Van valami elképzelésed, hogy merről tüzel­ tek? — A kocsim eleje felől. A golyó átszakította a szélvédőt és... — Clay felnézett, majd fintorogva hozzátette — ...a vezetőülés támlájában állt meg. Nem láttam azt, aki lőtt. — Oké! Az erősítés már elindult! Jól vagy, Clay? 171

— Jól — felelte kurtán. Revolverét még mindig a műszerfal fölött kifelé irányozva, lassan egészen föl­ ült. — Várom az erősítést. Vége. * Vanessa éppen Chris és Anne rendőrkocsijának hát­ só ülésén utazott, amikor a rádió recsegve életre kelt, és elhangzott a segélykérés. — A 4-es egységnek — ismételte a hang, és Va­ nessa látta, amint azok ketten egymásra néznek. — Menjünk? — kérdezte Chris. — Oké! A helyszín nincs messze innen — felelte Anne, és futólag hátrapillantott Vanessára. — Akkor indulás! Chris U-kanyarral megfordult, olyan gyorsan, hogy Vanessának a kilincsbe kellett kapaszkodni, ha nem akart eldőlni. Anne bekapcsolta a szirénát, az­ után a mikrofonért nyúlt. — 223-as egység a központnak. Úton vagyunk a 4-eshez. — Még megadta a saját pozíciójukat, és ki­ lépett. Vanessa előrehajolt, megmarkolta az első ülés támláját. Kiabálnia kellett, ha azt akarta, hogy meg­ értsék a szavait. — Hova megyünk? — Befutott egy segélykérés, és oda! —- ordította vissza Anne. — Clay megfigyelőhelyéről van szó. — Clayről?! — Igen — bólintott Anne, és összeráncolta a hom­ lokát. — Igazából nem lenne szabad, hogy magunk172

kal vigyünk egy civilt. Maradj a kocsiban, és légy szíves, húzódj le! Vanessa éppen csak biccentett, és belekapaszko­ dott a hátsó ülést az elsőktől elválasztó hálóba, mi­ közben az autó vijjogó szirénával végigsöpört a ki­ halt utcákon. Észre sem vette a hajmeresztő utazást. Csak arra figyelt, hogy el ne tévessze a magában vég nélkül ismételgetett szöveget: imádkozni kezdett Clay biztonságáért. Az ima ezúttal meghallgatásra talált. Clay ott állt a kocsija mellett, ahol este leparkolt a megfigyelés­ hez, és undorodva fitymálgatta a keretet, ahol valaha a szélvédő volt. Két egyenruhás rendőrrel beszélge­ tett, amíg egy másik páros átkutatta a környéket. Chris nagy fékcsikorgással állt meg az út túloldalán. Anne-nel együtt odaszaladtak Clayhez. Vanessa las­ san kiszállt a kocsiból, megállt, és a férfit nézte. Nem sebesült meg. Még csak ijedelem sem látszott rajta. Rátámaszkodott a botjára, gyorsan beszélt, és szabad kezével hevesen gesztikulált. Testtartása fe­ szes volt és merev, egész lényéből csak úgy áradt a düh. Nem sebesült meg. Vanessa úgy érezte, menten el­ ájul a megkönnyebbüléstől. A ripityára zúzott szél­ védőre pillantott, és eszébe jutottak a sebhelyek, az utolsó lövöldözés nyomai. Végigcsókolgatta mind­ egyiket, amikor egymás mellett feküdtek a fogadó széles ágyában, és most is emlékezett rá, hogy akkor azt kívánta, bárcsak Clay soha többé ne kerülne olyan helyzetbe, amikor újra megsérülhet. Most is egész úton imádkozott, hogy ne legyen baja, ne kell­ jen a testén újabb szörnyű sebeket gyógyítgatni. 173

Látta, hogy Clay az autó belsejébe mutat. Az egyik rendőr kinyitotta az ajtót, kis ideig turkált a vezető­ ülés foszlányokra szaggatott huzatában, majd ki­ egyenesedett, és tenyere öblében felmutatott egy ap­ ró tárgyat. Vanessa nehezen lett csak úrrá hányingerén. A rendőr éppen előbb találta meg a lövedéket. Ha Clay ült volna, amikor rálőttek, most már halott lenne. Halkan, kétségbeesetten felnyögött. Abból a távol­ ságból Clay nem hallhatta meg, de mégis úgy kapta föl a fejét, mintha nevén szólították volna, és észre­ vette a nőt. — Vanessa! — Félretolta az egyenruhás rendőrt, azzal sietve feléje indult. Bot nélkül egyenesen sza­ ladt volna. — Mit keresel te itt?! — Vanessa felé nyúlt, mintha meg akarná érinteni, de a nő hátralé­ pett. Clay keze lehanyatlott. — Anne és Chris... — Vanessa hangja elcsuklott. Megköszörülte a torkát, és újra belevágott. — Éppen úton voltak velem hazafelé, amikor a rádióban meg­ hallották a hívást. A férfi arca megkeményedett. — Nem lett volna szabad magukkal hozniuk té­ ged! — Miért, mi mást tehettek volna? Lökjenek ki egy utcasarkon? — Nem — sóhajtott Clay —, persze, hogy nem... — Hátranézett, a többiek felé pillantott, és ahogy ar­ cára oldalról ráesett az utcai lámpa fénye, Vanessa felkiáltott. — Clay, mi történt veled?! — A férfi ar­ ca és oldalt a nyaka tele volt apró vágásokkal. Va­ nessa odanyúlt, megérintette a füle tövét, és ujján ap174

ró vércsík futott végig, amikor elhúzta. — Mi tette ezt?! A férfi idegesen odébb mozdult, megdörzsölte nyakát a kezével, és sikerült alaposan szétkennie ma­ gán a vérfoltokat. — Semmiség! Csak rám zuhant a szélvédő. — Azt látom, hogy nem fogsz belehalni — vágta rá a nő —, de azért ez nem semmiség! — Félretolta Clay kezét, hogy alaposabban megnézhesse, mekko­ ra a baj. — Rengeteg vágás van rajtad. Ki kell tisz­ títani, és be kell kötözni őket! — Ne is törődj vele! Majd később elintézik. A férfi már indult volna vissza, Vanessa azonban elkapta a karját, és nem engedte. — Az istenért, Clay, hiszen megölhettek volna! — Jeges rémületét elsodorta a harag perzselő forrósága. — Megölhettek volna! Hogy tehettél ilyet? Miért hagytad, hogy rád lőjenek? Hogy... hogy csinálhat­ tál... — Vanessa hangja megbicsaklott — ... ilyet? Hogy... Szemét elborította a könny, és sűrű patakokban vé­ gigfolyt az arcán. * Vanessát Clay vitte haza. A nő gyorsan úrrá lett a könnyein — Clay véleménye szerint talán egy pici­ két túlságosan is gyorsan —, és mesterkélten hűvös álarc mögé rejtette az érzelmeit. Csöndben hajtottak, majd ugyancsak némán léptek be a házba, és Clay gondosan bezárta maguk mögött az ajtót. 175

Vanessa ellépett mellőle, keresztülvágott a nappa­ lin, két karját borzongva fonta maga köré. — Vanessa! Bár Clay hangja lágy volt és szelíd, Vanessa meg­ torpant tőle, és továbbra is háttal maradt a férfinak. — Tessék! — Jól vagy? — Hogy jól vagyok-e? — Most hirtelen megfor­ dult. — Hát persze, hogy jól vagyok! Pompásan ér­ zem magam, hiszen épp csak az imént lőttek rád! Halkan beszélt, de metsző keménységgel, és érző­ dött, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy ne kiabál­ jon. Clay félretámasztotta a botját, és sérült lábával óvatosan lépegetve odabillegett a nőhöz. Megérintet­ te a vállát, de az összerándult. — Nézd, Vanessa — kezdte csöndesen Clay —, valaki találomra rápuffantott a kocsimra. Nem talált el. Sőt az is lehet, hogy nem is énrám lőtt. Semmi okod rá, hogy idegeskedj. — Azt hiszed? — Vanessa ránézett, a szeme söté­ ten villogott. — Láttam a rendőrt, amikor megtalál­ ta a golyót! Azt bizony neked szánták, és meg is ölt volna, ha éppen ülsz. — De nem ültem éppen, mert elgurult a termo­ szom, és le kellett feküdnöm az ülésre, hogy utána tudjak nyúlni. — De ha nem így történik? Clay felvonta mindkét vállát, épp csak meg nem rándította őket. — Akkor az egy másik történet lenne. — Akkor megöltek volna! — Talán igen. 176

Vanessa szempillája megrebbent, de ez volt az egyetlen érzelemnyilvánítás. — Láttam, hol csapódott bele az ülésbe a lövedék. Meghaltál volna! — De itt vagyok. — Most... — Vanessa megfordult. — Most pedig gyere a konyhába! — Eltűnt az ajtó mögött. — Itt tartom a kötszereket. — Semmi szükség rá! Vanessa oda sem hederített a férfi tiltakozására, jókora dobozt kotort elő a fiókos szekrényből, és a tálalópultra csapta. Hátat fordított Claynek, miköz­ ben kezet mosott a csapnál. — Ülj le, és bújj ki az ingedből! — De hiszen az üveg csak az arcomat meg a nya­ kamat érte! — Nem hinném, hogy szeretnéd, ha hatalmas jódfoltokkal kenném össze az ingedet. — A nő ismét visszafordult, és megtörölte a kezét. — Levetkőznél végre? Clay engedelmeskedett, azután le is ült, hogy Va­ nessa jobban hozzáférjen a megszámlálhatatlan soka­ ságú vágáshoz és sebhez. A nő nyugodt volt, túlsá­ gosan is nyugodt, de a törékeny felszín alatt már ér­ lelődött az előbb-utóbb bekövetkező robbanás. Lavórban meleg vizet hozott, és abba is fertőtlení­ tőszert öntött, majd kikészítette az elsősegélycsoma­ got. — Ez most egy kicsit csípni fog. — Ugyan, nem szá... — Clay elharapta a szót, tor­ kán akadt a lélegzete is, amikor Vanessa kezelni kezdte halántékán az első hasadásokat. Szorosan be177

csukta a száját, és sztoikus csöndben ült tovább. Úgy tűnt, mintha Vanessa százszámra tisztogatná a sebe­ ket, részben az arcán, részben a fülén, de néhányat még a fejbőrén is talált, közvetlenül a haja vonalá­ nál. — Légy szíves, hajtsd hátra egy kicsit a fejedet! Clay engedelmeskedett, majd türelmesen várt, Va­ nessa pedig megtisztította a nyakát is. Nemsokára a szemétbe dobta az összevérezett, mocskos gézlapo­ kat, és elővette a fertőtlenítő kenőcsöt. — Vanessa! — szólalt meg Clay, miközben a nő finom ujjakkal belemasszírozta arcába a kenőcsöt. Úgy érezte, mintha pillangó szárnya röpdösne körü­ lötte. — Hm? — Vanessa még egy kis krémet nyomott az ujja hegyére. — Elmondanád, mire gondolsz? Clay arcán megállt a nő ujja. — Nem tudom... — Kisvártatva újra dörzsölni kezdte a kenőcsöt. Amikor végzett, a férfi elvette tőle a tubust, és te­ nyerébe fogta a kezét. — Gyere be a nappaliba! — Előbb itt akarok rendet rakni. — Ez most fontosabb! — Clay kézen ragadta Vanessát, kihúzta a konyhából, majd amikor leült a he­ verőre, maga mellé vonta. — Beszélj! — szólt hal­ kan. — Értem, hogy megijedtél attól, ami ma este történt, de nem tudom, mi minden jár még a fejed­ ben. Elmondanád? Vanessa összekulcsolta két kezét az ölében. Resz­ kettek az ujjai. 178

— Egyfolytában Ojai-ra gondolok. — És mit gondolsz róla? — kérdezte a férfi, és hangjában vidámság bujkált. — Ott olyan biztonságban éreztem magam... Itt vi­ szont nem. — Azért itthon sem annyira szörnyűek a dolgok. — Azt hiszed? — Vanessa félig Clay felé fordult, és kutató pillantással nézett az arcába. — Ha olyan biztonságban vagyunk, akkor miért tölti azzal az ide­ jét Anne meg Chris, hogy ide-oda hurcolnak engem a lakás meg a kórház között? És miért akart téged valaki meggyilkolni ma este? — Clay szólni próbált, Vanessa azonban gyors kézmozdulattal leintette. — Nem, ne is próbáld tagadni! Mind a ketten tudjuk, hogy ez az igazság. Néhány héttel ezelőtt már meg­ lőttek, és kórházba kerültél. Még föl sem épültél tel­ jesen, máris újra az életedre törnek, Clay! És nagyon is jól tudom, hogy holnap este újra kimész megfigye­ lésre, ők pedig még egy sanszot kapnak, hogy végez­ zenek veled! Fel sem tudom fogni, hogy tehetsz ilyet! — Ilyen a munkám, Vanessa. — Éppen ez a probléma. Csönd ereszkedett rájuk. — A foglalkozásom a probléma? — kérdezte hal­ kan Clay. — Ha nem volnál rendőr, akkor vajon őrizni kel­ lene engem? Ha nem volnál rendőr, akkor vajon lő­ döznének rád? — Vanessa hangja meg-megremegett. — Hát nem érted?! Gyűlölöm ezt az egészet, Clay! — Annyit mindenesetre értek, hogy idegesít a do­ log, de az akciónak hamarosan vége lesz, és... 179

— És akkor? Akkor újabb akció következik, és egy másik gazember akar kinyírni. Azután egy újabb meg egy még újabb! — Vanessa hangja emelkedni kezdett. — Magad is jól tudod, hogy ez nem folytat­ ható a végtelenségig! A nagy számok törvénye olyan, hogy előbb-utóbb eltalálnak, ha mindig odaállsz a fegyverek csöve elé. — Én egyáltalán nem állok oda... — De igen! — Vanessa megragadta a férfi karját. — Hagyd, hogy valaki más menjen helyetted őrjárat­ ra! Hogy más nyomozzon tovább! Irányíthatnád az egészet a kapitányságról, ahol nem lőhetnek rád! — Ne tarts nekem előadást arról, hogyan végez­ zem a munkámat! — A férfi szavai keményen, hide­ gen csattantak. Kirántotta karját a nő kezéből, és el­ fordult az ablak felé. — Féltelek... — Nincs miért, semmi értelme! — Clay szavaiban nem felszólítás csengett, hanem csak szelíd kérés. — Hidd el, értek ahhoz, amit csinálok! — Egy szóval sem állítottam azt, hogy nem érte­ nél hozzá. — Akkor ne akard elmagyarázni, hogy mit tegyek és mit ne! Vanessa egy darabig figyelmesen szemlélte a fér­ fi arcélét. — Clay! — Tessék! — Te szereted a rendőri munkát? A férfi ránézett, és megvonta a vállát. — Ez a foglalkozásom. — Soha nem akartál semmi mást csinálni? — kér180

dezte Vanessa. — Vagy te azok közé tartoztál, akik már apró kölyökként elhatározzák, hogy a rendőrség­ hez mennek? — Á, dehogy — mosolygott fanyarul Clay a régi emlékeken, majd hátradőlt, és feszültsége kissé mint­ ha oldódni kezdett volna. — Nem, gyermekkorom­ ban űrhajós meg autóversenyző szerettem volna len­ ni. - Aztán amikor nagyobb lettél, mégis a rendőr­ ség mellett döntöttél? — Egy darabig arra gondoltam, hogy jogász le­ szek. — Clay megcsóválta a fejét, ahogy felidézte magában ifjúkori álmait. — Sráckoromban azt kép­ zeltem, hogy belőlem is Perry Mason válik. — És mikor gondoltad meg magad? — Még gyerekkoromban. — Clay vállat vont. — Ugyan, mit tudtam akkor a világról? — Félrenézett. — Jól esne egy csésze kávé. Akarod, hogy főzzek? — Légy szíves! — Vanessa talpra állt, és lenézett a férfira. — Én addig megyek, és átöltözöm. — Jó — felelte Clay futó kis mosollyal, amely nyomban lehervadt az arcáról, amint Vanessa elfor­ dult. Nem, nem lett volna szabad szóba hoznia a jogi egyetemet. Bárcsak ne tette volna... Nem szeretett emlékezni rá. Sokkal többről volt szó, nem csupán kamaszkori fellángolásról. Az űrhajós és az autóver­ senyző korszakból kinőve valósággal lenyűgözte a jog, az ügyvédkedés, az igazságszolgáltatás. A történelemórákon ő volt az egyetlen diák, aki valóban élvezte, amikor az angliai és Egyesült Államok-beli jogfejlődésről tanultak. Főiskolára ment, 181

azt tervezte, hogy utána beiratkozik a jogra, és álma­ iban úgy csillogott előtte az egész jövő, mint arany a napsütésben. Egészen egy meleg szombat délutánig, harmadéves korában. Akkor még otthon lakott, mert takarékoskodnia kellett. Aznap délután éppen olajat cserélt és a mo­ tort állítgatta valaha jobb napokat látott, öreg autójá­ ban. A húgai elmentek otthonról az udvarlójukkal, a szülei pedig a kertben matattak. A rózsák rendszerint nagyrészt le is foglalták a hétvégéjüket, és örömüket lelték abban, hogy bíbelődhetnek a virágokkal. Nem hallották, hogy ő már végzett a kocsival és fölment a szobájába, hogy megmosakodjon és átöltözzön. Nyitott ablaka előtt csak egy könnyű függöny lebe­ gett az enyhe szélben. Clay lehúzta magáról a mocs­ kos trikóját, és éppen a derékszíjához nyúlt. — Muszáj, hogy valahogy megoldjuk! Anyjának a hangja olyan közelről hallatszott, mintha csak ott állna mellette a szobában. Clay leen­ gedte a kezét, és gyorsan körülnézett. Nem, az any­ ja nem odabent volt, de közvetlenül az ablak alatt, kinn a rózsakertben. Hangjában aggodalom csengett. Elaine Williams vidám nő volt, és mindig optimistán nézett a jövőbe; Clay még soha nem hallott ilyen kü­ lönös csengést a hangjában. Látta, amint apja botra támaszkodva, bizonytalanul ellép az ablak előtt, ár­ nyéka rávetődött a függönyre. — De hogyan? — töprengett Joe Williams. — A nyugdíjam alig hogy elég a jelzálogkölcsönre. Amit pedig a barkácsolással összehozok, napok alatt el­ megy a fűszeresre. 182

— De Joe, hiszen keresel állást! — Na ja! — Clay apja röviden, keserűen felneve­ tett. — Sokat érek vele! Ugyan ki akarna felvenni egy sánta, öreg exzsarut, Elaine? — Clay hallotta a metszőolló éles csattogását. — Egyszerűen nem megy. — De hiszen azt is megoldottuk, hogy Clay beirat­ kozhasson a főiskolára! — Mert kölcsönt vettünk föl a nyugdíjamra, de ezt már nem lehet még egyszer megismételni. — Joe ne­ hézkesen sóhajtott. — Szeretném, ha a lányok to­ vább tanulhatnának, Elaine. Mégpedig jó főiskolákon! Éjszakánként ébren hánykolódom, hogy kitalál­ jak valamit, de egyszerűen képtelen vagyok. Suhogtak a rózsabokrok, és Clay azt hitte, az any­ ja suttogását hallja: — Ó, Joe... — Azután már csak a távolodó lépé­ sek nesze hallatszott. Mereven, feszülten állt a hálószoba közepén. Nem látta már maga körül a kifakult posztereket, a base­ ballütőket, a labdákat, a régi játékokat, elúszó, köd­ be tűnő gyermekkorának emlékeit. Nem, mindezt nem tudta. És egészen addig a na­ pig minderről nem is akart tudni. Húszévesen csak az volt a fontos, hogy hajkurássza a lányokat, kemé­ nyen tanuljon, és jól érezze magát. Nem akarta látni, valójában milyen helyzetben vannak a szülei, de most szinte kibökte szemét az igazság. Ezt már nem titkolhatta tovább önmaga elől. Egyetlen lehetősége maradt csupán. Elvégezte az utolsó évet, azután rögvest beiratkozott a rendőraka­ démiára. Apja örült, hogy Clay a nyomába lép, és so183

ha nem kérdőjelezte meg a döntését, amiért lemon­ dott a jogi tanulmányokról. Az anyja már gyanak­ vóbb volt, de azután ő is beletörődött: végül is Clay saját jövőjéről volt szó. Ő meg az anyja azután hallgatólagos megállapo­ dásra is jutottak, úgy, hogy az apja büszkeségén se essen csorba: tizenhárom éve Clay minden áldott hó­ napban postázott egy csekket az anyjának. A húgai pedig időközben beiratkoztak a főiskolára. Janet megszerezte az alapfokú diplomát, utána a magiszte­ ri fokozatot, most már kutatóvegyészként dolgozott egy mezőgazdasági cégnél. Marcie pedig a Berkeleyre jár, politológiából készül a magiszteri vizsgákra. Ha végez, oktatóként bent maradhat az egyetemen. Clay azóta sem bánta meg, hogy lemondott egyko­ ri tervéről. Vannak álmok, amelyek valóra válnak, és olyanok is, amelyek nem. * A kávé elkészült, mire Vanessa ismét lejött, pulóver­ ben, farmerban és élénkzöld, bolyhos papucsban. Bár vastagon felöltözött, még mindig úgy látszott, mint­ ha fázna. Valóban, amióta megtudta, hogy Clayre rá­ lőttek, egész testében, kívül-belül szinte remegett a hidegtől. — Kérsz cukrot? — kérdezte tőle Clay. — Nem, köszönöm, csak tejet. A férfi öntött egy keveset a csészéjébe, majd mindkettőt odavitte az asztalhoz, ahová időközben Vanessa leült. Most hálásan kortyolt bele a kávéba. Clay egy darabig csöndben nézte. 184

— Tudom, hogy még mindig ugyanaz jár a fejed­ ben. Vanessa bólintott, és hiába öltözködött fel mele­ gen, most újra megborzongott. — Képtelen vagyok kiverni belőle, ami történt. — Ugyanígy vagy a betegeiddel is? — Hogyhogy ugyanígy? — Folyton arra gondolsz, hogy mi minden bajuk történhetett volna? — Nem. Abba bele... — itt elcsuklott a hangja — beleőrülnék. — Pontosan. — Clay figyelmesen nézte a nő ar­ cát. — Az ember egyenesen őrületbe hajszolja ma­ gát azzal, ha mindig a legrosszabb lehetőségre gon­ dol. Ha nem, akkor viszont elviseli valahogy. — Vagy kiszáll — szólt nagyon halkan Vanessa. — Mit csinál? — Kiszáll — ismételte a nő. Előrehajolt, hangja mély volt most és sürgető. — Kiszállhatnál belőle, Clay. Hiszen azt mondtad, hogy régen a jogra akar­ tál járni. Még most is szeretnél? — Talán igen. — A férfi megvonta a vállát. — Majd egyszer, ha már ott akarom hagyni a rendőrsé­ get. — Szóval fontolgatod a jogászságot, mint egy le­ hetséges pályamódosítást? — Az öreg zsaruk nem halnak meg — válaszolta Clay, és hangjának halk, keserű árnyalata volt —, csak lassan eltűnnek. Nem akarok öreg zsaru lenni. — És öreg ügyvéd? — Az talán igen. Majd egyszer. 185

Vanessa ivott a kávéból, közben elnézte a férfit, majd óvatosan letette csészéjét az asztalra. — De miért nem most? Miért nem iratkozol be a jogi karra most rögtön? — Hagyjam ott a kapitányságot? — Clay hangja megváltozott, hideg lett, szeme és arcvonásai megke­ ményedtek. — Igen! — Vanessa nem engedte magát megfé­ lemlíteni. — Lépj ki tőlük most, amíg még megvan a kezed, a lábad... az életed. — Úgy beszélsz, mintha akár holnap meghalhat­ nék. — Már ma este is majdnem meghaltál! Hát mi kell még ahhoz, hogy hagyd magad meggyőzni?! — Odanyúlt a férfi kezéhez, de az merev maradt, nem mozdult, nem reagált a simogatására. — Ott kell hagynod őket, Clay, addig, amíg lehet! — Nekem semmit sem kell! — Clay elhúzta a ke­ zét. — Akkor fogom elhagyni a rendőrséget, amikor már lélekben felkészültem rá. Most azonban ez még nem történt meg. — De miért nem? — Vanessa képtelen volt to­ vábbra is nyugodtan ülni, hátralökte a székét, és el­ ment az asztal mellől. — Pusztán csak a véletlen sze­ rencsén múlt, hogy még mindig életben vagy, Clay! Ha visszamész, az azt jelenti, hogy megint egyene­ sen odasétálsz a golyók útjába. — Megpördült, és szembenézett a férfival. — Hogy csinálhatsz ilyen hülyeséget! — Ez a munkám — felelte túlságosan nyugodtan Clay. — Ez a munkám, és senki nem írhatja elő ne186

kem, hogyan végezzem, vagy hogy mikor hagyjam abba! — Szóval még csak megfontolni sem vagy hajlan­ dó? Visszamész és lehet, hogy holnap agyonlöveted magad? Ennek aztán iszonyú sok értelme van! — Miért, mit vársz tőlem? — Clay felállt, és dur­ va mozdulattal félretolta a székét. — Gondolod, hogy most csak úgy egyszerűen betelefonálok, köz­ löm velük, hogy kilépek, mert kilyukasztották a szél­ védőmet, azzal többé már feléjük sem nézek? — Ha ezzel megmented az életedet, akkor miért ne? — Azért, mert zsaru vagyok! — vetette oda a sza­ vakat Clay. — Mert felelősséget érzek a kapitányság iránt, meg azokért a rendőrökért is, akikkel együtt dolgozom! Mert be kell fejeznem ezt az ügyet is! És ne légy tévedésben, Vanessa, be is fogom fejezni! — Még akkor is, ha kockára teszed közben az éle­ tedet? — Vanessa küszködött, hogy a hangja nyu­ godt maradjon, de legszívesebben már sikoltozott volna. — Az életemet mindennap többször is kockára te­ szem, amikor felhajtok az autópályára. És te magad is, valahányszor csak keresztülmész az úttesten! Az élet csupa kockázat. — Csakhogy ez most olyan, amelyet nem kellene vállalnod, Clay! — Vanessa megragadta a férfi kar­ ját, és nagyra nyílt szemmel nézett föl az arcába. — Legalább ebből a mostani nyomozásból miért nem szállsz ki? Kérlek, kérlek, hagyd abba, mielőtt vala­ mi szörnyűség történik! — Nem! — vágta oda Clay, és ellökte magától a 187

nő kezét. — Nem teszem! Különben is, milyen jo­ gon mondod ezt nekem? Vanessa megtorpant, érezte, hogy lassan elhalvá­ nyul testében a harag tüze, és csontjait újra átjárja a hideglelés. — Tényleg nincs hozzá semmi jogom.— A hang­ ja távolról csengett, hűvösen. — Elnézést, nem lett volna szabad azt hinnem, hogy beleszólhatok a dol­ gaidba. Clay mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon. — Nézd, Vanessa, én egyáltalán nem akarlak megbántani téged. Csak éppen zsaru vagyok,. és kész. — Arca kifejezéstelen volt, hangja hideg és szürke. — És a zsaru holnap reggel is bemegy a ka­ pitányságra, hogy tovább dolgozzon az ügyén. — Közelebb lépett, megfogta a nő két kezét, és a tilta­ kozása ellenére magához húzta. Megvárta, amíg Va­ nessa fölnéz rá. — Szeretném, ha tudnád, mit érzek irántad. — A nő lehajtotta a fejét, Clay azonban las­ san a nyakára csúsztatta a kezét, és megemelte az ál­ lát. Ujjai melegen sütötték Vanessa bőrét, de ő me­ reven tartotta magát. Nemcsak a melegségnek akart ellenállni, hanem az érzéseknek is, amelyeket Clay mozdulata a testében keltett. — Szeretlek — mond­ ta a férfi —, de ez semmit sem változtat azon, hogy mit kell tennem. Sajnálom, ha idegesít, vagy boszszant, de ez a helyzet. Hosszú szünet következett. — Értem. — Vanessa kissé megemelte az állát, és kicsúszott a férfi karjából. — Akkor nincs is több beszélnivalónk egymással, nem igaz? — Felvette ká188

véscsészéjét az asztalról, a mosogatóhoz lépett vele, és elöblítette. — Vanessa, én szeretlek téged! A nő zárkózott, óvatos arckifejezéssel nézett hátra a válla fölött. — Sajnálom. — Ojai-ban nem sajnáltad. Nem, ez most nem volt becsületes. — Ojai-ban minden egészen más volt! Mondtam is neked, hogy ott biztonságban éreztem magam. — És most? — Most nem. Téged épphogy agyon nem lőttek, engem naponta rendőrök kísérnek a munkahelyemre és haza. Félek, Clay, és gyűlölöm, hogy félnem kell! — Szeretlek, és nagyon jól tudod, hogy mindig vi­ gyázni fogok rád... — De ha meghalsz, akkor többé már n e m ! — A nő szavai úgy csattantak, ahogy kövek csobbannak a tó vizébe, és nyomukban egyre mélyebb lett a csönd. — Ne akarj zsarolni engem, Vanessa! Nem válik be. — Egyáltalán nem zsarollak, az igazat mondtam. — Vagyis azt, hogy nem kellek neked, ha tovább­ ra is rendőr maradok. — Először is, Clay, nem én kerestem ezeket az ér­ zelmeket! Próbálkozom, hogy elfogadjam őket, de nem tudok megbékélni azzal a gondolattal, hogy egy őrült golyója bármelyik pillanatban elszakíthat téged tőlem. — Vanessa hátrafordult, és pillantása a férfi arcára esett. — Nem is tudom, miért magyarázom ezt neked! Mindegy, hát akkor most meghallod, ami­ re annyira kíváncsi vagy! 189

— Azt hallom, hogy Ojai-ban még érdekeltelek, most azonban már nem, mert visszatértünk a hétköz­ napokba, a valóságos világba. Azt hallom, hogy nem érdekellek többé, hacsak ki nem lépek a rendőrség­ től. — Clay szavai jegesek voltak, metszőek, dühe elnyomta a seb fájdalmát és az ijedelmet. — Megmondtam, hogy azt fogod hallani, amire kíváncsi vagy! —Vanessa a bejárati ajtó felé indult, és hagyta, hogy a férfi kövesse. — Késő van, Clay, én pedig elfáradtam. — És azt akarod, hogy elmenjek? — Őszintén szólva, igen. — Igazán utálok erőszakoskodni, főleg, hogy ennyire nyilvánvalóan szeretnél megszabadulni tő­ lem... — Clay nem reagált Vanessa önkéntelen, ki­ merült legyintésére — ...de már úgyis késő van, és nekem nagyon korán bent kell lennem holnap, úgy­ hogy a te heverődön fogok aludni néhány órát. — Nézd, Clay, menj szépen haza... — Épp csak hunyok egy kicsit itt nálad, a nappa­ liban. Hét órakor már itt sem leszek! Nem akarlak egyedül hagyni ma éjjel. Vanessa túl fáradt volt ahhoz, semhogy tovább vi­ tatkozzon. Sóhajtva fújt egyet. — Rendben van. Aludj a heverőn, ha annyira akarsz, engem nem érdekel! — Rátolta a reteszt az ajtóra, és fölfelé indult. — Megyek lefeküdni. Levetkőzött, megmosta az arcát, batiszthálóingbe és flanellköntösbe bújt, mielőtt az emeleti lépcsőfor­ dulóban álló fehérneműs szekrényhez ment volna. Lepedőt húzott elő, takarót és párnát, karjába fogta őket, majd óvatosan lefelé lépegetett. 190

A szobában már sötét volt, csak a földszinti fürdő­ szoba felől szűrődött be halvány derengés. Biztos volt benne, hogy e pillanatban Clay nem kerül az út­ jába. Keresztülvágott a nappalin, és igyekezett kike­ rülni a dohányzóasztalt, amelynek sarkába rend­ szeresen belevágta a sípcsontját. Gyorsan a heverőre terítette a lepedőt, egyik végébe begyűrte a takarót, a másikra letette a párnát. Kissé felrázta, majd ujja hegyével végigsimította ott, ahol Clay feje pihen majd. A lépcső felé indult, hogy ismét fölmenjen, de a szoba közepén megtorpant. Egy pillanatra vissza­ nézett, aztán felment a hálószobába.

12. fejezet Clay fülsértő, szaggatott sípolásra ébredt, a szíve majd kiugrott a helyéből. Felült, előhúzta a személy­ hívót, és lekapcsolta. Nem vesződött a botjával, ép­ pen csak belebújt a nadrágjába, és kisántikált a konyhába, a telefonhoz. A váratlan zajra Vanessa is lejött az emeletről. Köntösét szorosan megkötötte a derekán, és kiment a konyhába. Ralph hozzádörgölődzött a bokájához, követelődzően nyávogott, ő pedig fölkapta. Clay épp a helyére akasztotta a kagylót, és halkan szitkozódott. — Valami baj van? — kérdezte tőle Vanessa, és magában nagyon elégedett volt, amiért a hangja nyu­ godtan, hűvösen csengett. Ujjai azonban reszkettek, ahogy Ralph füle tövét vakargatta. A macska tiltako191

zó nyivákolással leugrott a karjából, és kimasírozott a helyiségből. Clay megfordult. — Nem is hallottam, hogy itt vagy... Nincs semmi baj. Inkább csak bosszantó, mintsem komoly, de azért utána kell járni. — Akkor jó. — Vanessa megfordult, és már indult volna vissza, amikor Clay elkapta a karját, és kihúz­ ta magához a világosba. — Hát te? Jól érzed magad? Vanessa nem akart válaszolni erre a kérdésre. A földre pillantott, majd újra fölemelte a tekintetét.. — Minden oké. — Hogyhogy oké? Vanessa az ajkába harapott. — Nem változott meg semmi az éjszaka. — Mire gondolsz? — Az egész helyzetre. Terád, magamra, a kábító­ szer-kereskedőkre, arra, hogy rád lőttek, a fékcsöve­ imre... Ezzel már nem tudok megbirkózni, Clay. — Nem tudsz vagy nem akarsz? — Hát számít az, ha egyszer nem megy a dolog? — De miből gondolod, hogy nem megy? — Ó, Clay, hát nem érted?! Képtelen vagyok bíz­ ni benne! Már abban sem merek bízni, amiről érzem, hogy szeretném... Én egy nagyon boldogtalan házban nőttem fel, Clay. Tudom hát, mennyire elromolhat egy kapcsolat, az egész családi élet. És nem akarom, hogy újra részem legyen benne. — Mi az, hogy boldogtalan házban nőttél fel? — kérdezte a férfi. — A szüleim nagyon komor emberek voltak, 192

együtt is meg külön-külön is. Fogalmam sincs róla, miért akartak végül gyereket, de az biztos, hogy én sem tettem vidámabbá vagy boldogabbá őket. Nem akarok magamnak olyan kapcsolatot, Clay, amely tömve van problémákkal. Úgysem válna be. — Ha szeretet van, akkor igen! A többi már rajtad múlik. Vanessa elmosolyodott, de a tekintete szomorú maradt. — Szépek a tündérmesék, Clay, de a valóság egé­ szen más. — Azt hiszed, a valódi életben soha nincsen happy end? - Felelet helyett Vanessa újra csak megvonta a vállát. — Kíváncsi lennék, hogy mondhatsz ilyet, amikor pedig láttad összeházasodni Luke-ot és Theát! Vagy arról lenne szó csupán, hogy a happy endet nem neked találták ki? — Semmi értelme, hogy... Vanessát félbeszakította, hogy Clay csipogója új­ ból megszólalt. — A szentségit! — A férfi lekapcsolta a szerkeze­ tet, és elolvasta a displayre kiíródó üzenetet. — Most mennem kell. — Elsietett a nő mellett, be a nappali­ ba, és magára húzta az ingét. — Muszáj erről beszél­ nünk! Majd felhívlak. — Semmi értelme, úgysincs miről beszélnünk! — Azért telefonálni fogok, mert ha te tényleg azt hiszed, amit az előbb mondtál... — Clay begombol­ ta az ingét, majd belebújt a cipőjébe — ...akkor na­ gyon sajnállak, Vanessa. * 193

— Készen vagy? Mehetünk? — kérdezte Anne. Várakozás közben beleolvasott Vanessa egyik ápolástani folyóiratába, de most szemernyi meg­ könnyebbüléssel helyezte vissza az asztalra. — Majdnem. — Vanessa összecsukta a határidő­ naplóját, és a helyére tett néhány iratot. — De mi­ előtt még hazamennék, meg akarom látogatni Carole Millert. — Sokáig leszel nála? — Talán egy órát. Megvárod? — Nem vagyok biztos benne — felelte Anne rö­ vid töprengés után.— Ma este még be kell mennem a kapitányságra is, úgyhogy, ha nem bánod, amíg te Carole-nál leszel, én inkább odahajtok. — Igazán sajnálom, hogy ennyi gondot okozok neked meg Chrisnek! — Vanessa a fogason hagyta esőkabátját, irattáskája még nyitva állt az íróasztalon, ő pedig fehér köpenyébe bújt, és felkapta a retiküljét. — Dehogy, Van, szó sincs róla! — Anne kilépett az irodából a folyosóra, és megvárta, amíg Vanessa bezárja maguk mögött az ajtót. — Én csak sajnállak, amiért belekeveredtél ebbe az ocsmányságba, és tu­ dom jól, hogy Clay is. Néhány perccel később, mielőtt kiléptek volna az ápolónőképző épületéből, Anne gyorsan körülpillan­ tott az utcán. Ha Vanessa nem tudta volna, hányadán állnak, valószínűleg észre sem veszi Anne elővigyá­ zatosságát. — Hidd el, neki is elég nehéz! — folytatta a rend­ őrnő, miközben elindultak. Hűvös, felhős este volt, az eső szinte már a levegőben lógott. — Először ott 194

volt maga a nyomozás, azután a sebesülése, most meg az, hogy téged is belerángattak a dologba. Soha nem láttam még őt olyannak, mint aznap! Ha El Lobo akkor a szeme elé került volna, biztos, hogy Clay puszta kézzel szétszaggatja. Saját magát hibáztatja, de nincs igaza. Ez vele jár a munkánkkal. Ezt már Vanessa is éppen elég jól tudta. Még Anne érzéseit is megértette, ő maga azonban egészen máshogy gondolkozott. Nem, nem szabad sajnálkoz­ nia Clay miatt! A férfi döntött, ő pedig képtelen együtt élni azzal, amit Clay választott. Mindez valóban része volt a munkájának, és Va­ nessa pontosan ezért hárította el egymás után a férfi telefonjait. Azt hiszi, rá tudja beszélni, hogy meg­ gondolja magát, de Vanessa tudta, hogy ez kizárt do­ log. Szerette Clayt, az érzéseiben azonban továbbra sem volt képes bízni. Clay azt akarta, hogy ő végleg elkötelezze magát mellette. Vanessa azonban lehetet­ lenségnek érezte, hogy olyan érzelmekre építsen föl egy kapcsolatot, amelyeknek a valódiságában még csak nem is lehet biztos. Tudta ő már éppen elég jól, milyen szörnyű lehet egy rossz kötelék. Úgy látszik, Clay nem bírja felfogni, hogy ő csak a katasztrófától akarja megóvni mindkettőjüket. Semleges értelmű, halk választ motyogott Anne szavaira, azzal föllépkedtek a kórház nagy előcsarno­ kához vezető rövid lépcsősoron. Clay látta, amikor Vanessa belépett. Éppen Chrisszel és a biztonsági szolgálat néhány tagjával beszélgetett, amikor a két nő kinyitotta az ajtót. Va­ nessa nem vette észre, így hát a férfi szabadon gyö­ nyörködhetett benne. 195

Clay őszintén csodálta, hogy a nő egyszerű ruhák­ ban is olyan jól mutat. Vanessa ösztönösen elegáns mozgása, lassú, kecses járása jól érvényesült még nadrágban és pulóverben is, pedig fölötte formátlan kórházi köpenyt viselt. A járása sok mindent eszébe juttatott Claynek: forró éjszakákat, tüzes csókokat. Alig-alig sikerült nyakon csípnie száguldó gondo­ latait. Azok még várhatnak, neki azonban feltétlenül beszélnie kell Vanessával, és erre most jó alkalom kínálkozik. Nőttön nőtt a mérge egész nap, miután Vanessa folyton letagadtatta magát a telefonban. Most pedig Anne-nel egyenesen a lift felé tartott, hogy újra eltűnjön a szeme elől. Clay gyorsan oda­ szólt Chrisnek, és keresztülvágott az előcsarnokon. A liftajtó éppen akkor nyílt ki, amikor odaért a nők­ höz, ő pedig karon ragadta Vanessát. — Várj egy percig! Anne éppen akkor látta meg a férfit, amikor a lift­ ajtó már kezdett becsukódni, és ő is gyorsan kilépett a fülkéből. — Valami baj van, Clay? — Nem, semmi — válaszolta a férfi —, csak be­ szélnem kell Vanessával. — Oké. — Anne egyikről a másikra pillantott, majd egy lépést hátrált. — Akkor én most indulok is a kapitányságra. — Órájára pillantott. — Hét har­ minckor itt várlak, Van, jó? — Persze, Anne, és köszönöm! — Vanessa mo­ solyt erőltetett az arcára, és szántszándékkal nem né­ zett Clayre. A férfi keze satuként markolta a karját, szája haragos, keskeny vonallá húzódott, de pillana­ tokon belül Vanessa is ugyanolyan dühös lett, mint 196

ő. Esze ágában sem volt folytatni a tegnapi vitát, Clay azonban ezt szemmel láthatóan nem fogta föl. Na, majd most! Hagyta, hogy a férfi elvezesse egy csöndes sarokba, ahol a hatalmas ládába ültetett jó­ kora fa takarásába kerültek, de mihelyt nem látták őket az előcsarnokból, megpróbálta kiszakítani ma­ gát a kezéből. Clay azonban nem hagyta. — Azonnal engedd el a karomat! — Az attól függ! — válaszolta a férfi, de tovább­ ra is fogva tartotta. — Ugyan mitől?! — csattant fel Vanessa. —- Attól, hogy itt maradsz-e szépen vagy elsza­ ladsz. Vanessa dühös sziszegéssel nagyot fújt. — Nem szaladok el, de semmi értelmét nem látom annak, hogy tovább diskuráljunk egymással! — Ezt reggel már hallottam. Akkor sem volt iga­ zad, és most sincs! — Nézd, Clay, mondtam már, hogy semmi értel­ me... — De nagyon is van! — vágta rá halkan, mégis nyomatékosan a férfi. — Gyönyörű történetet tálal­ tál fel Theának arról, hogy el kell fogadnia a szere­ lem ajándékát, most pedig nem akarod megfogadni a saját tanácsodat! Szeretlek, Vanessa... — Ne, Clay, hagyd abba... — De igen, Vanessa! És azt hiszem, te is szeretsz engem. A nő hevesen rázta a fejét. — Nem! Azt sem tudom, mit érzek, Clay! Viszont nagyon félek, és amíg így kell félnem, egyáltalán nem akarok semmi ilyesmit érezni! Folyton őriznek, 197

nem vezethetem a saját kocsimat, mintha lassan már az életem sem lenne a sajátom! Gyűlölöm az egé­ szet! — Vanessa hangja emelkedni kezdett. Mély lé­ legzetet vett, hogy visszanyerje önuralmát, mielőtt ismét megszólalt volna, most már halkabban. — Nem tudom, bízhatok-e még valaha is az érzéseim­ ben, de az biztos, hogy így nem lehet élni! — Hamarosan véget ér az akció, és akkor... — Untig elégszer hallottam ezt már tőled eddig is, de mindig azt feleltem, hogy akkor majd jön a kö­ vetkező! Sosem lesz vége, hát nem érted?! A férfi arca hideg maradt. — Az élet csupa kockázat, Vanessa, és én nem akarok hazudni neked. — Én sem! — De azt sem hagyom, hogy zsarolj! Vanessa törékeny önuralmán mutatkozni kezdtek az első repedések. — Hát nem érted...? — suttogta szakadozottan. — Egyáltalán nem akarlak zsarolni téged, egyszerűen csak mindkettőnket szeretném megkímélni egy cso­ mó fájdalomtól. Clay hosszan, figyelmesen nézte a nő arcát. — Még akkor is, ha a végén nem marad számod­ ra más, csak a foglalkozásod meg a macskád? Na­ gyon üres lesz az életed, Vanessa! — Clay hátralé­ pett, és ezzel értésére adta a nőnek, hogy elmehet, nem tartóztatja tovább. — Remélem, élvezni fogod majd. — Elfordult, de azután még visszanézett. — Ne menj ki a kórházból Anne nélkül! Vanessa nem akart Clay szemei előtt ácsorogva várakozni a liftre, inkább a lépcső felé sietett. 198

Carole-t a társalgóban találta, a heverőn ült, és nézte az esti híradót. Bár egyedül volt, Vanessa óri­ ási változást látott rajta ahhoz képest, amikor utoljá­ ra bent járt nála. Már nem húzódott védekezően a sa­ rokba, nyugodtabb volt, ölében nyitott könyv hevert, miközben érdeklődéssel figyelte az időjárás-jelen­ tést. Vanessa megállt az ajtóban egy másodpercre, és jól megnézte a lányt. Carole javulása sokkal gyor­ sabbnak bizonyult, mint amilyennek a pszichiáter kezdetben jósolta, és Vanessa reménykedni kezdett. Belépett, Carole pedig fölnézett rá. — Helló, Miss Rice! — Helló, Carole! — Letelepedett mellé a heverő­ re. — Megkapta az üzenetemet, Miss Rice? — Igen, és nagyon örültem, hogy hallok rólad. Van valami, amit szeretnél megbeszélni velem? — Igen... — Carole lepillantott a térdén heverő könyvre, és babrálni kezdett a lapokkal. — Bocsána­ tot akarok kérni. — Semmi szükség rá, hogy mentegetőzz... — De igen, van! Ronda, aljas dolgokat mondtam magának, Miss Rice. Ne haragudjon! Azt hittem, bántani akar, pedig csak segíteni szeretett volna raj­ tam. Sajnálom, hogy... — Oké, Carole, el van intézve. Hála istennek, kez­ denek a dolgok rendbe jönni. — Kis szünetet tartott. — Arinak is örültem, hogy ma felhívtál. Ajánlani szeretnék neked valamit. — Ajánlani? Mit? — Carole a homlokát ráncolta. 199

— Nem tudtad befejezni a tanfolyamot, amelyet nektek vezetek. Nem írhatom alá az indexedet, és je­ gyet sem adhatok, amíg újra fel nem iratkozol, rá­ adásul meg kell ismételned a klinikai gyakorlatot is. Az elméleti részből azonban szívesen felkészítelek, ha akarod. Tudom, ez nem ugyanaz, mintha időben lezárhattad volna a félévet, de... — Tényleg segítene? — kapott a szón Carole. — Hát persze! — Vanessa mosolygott. Carole maga elé nézett egy darabig, és közben sza­ porán pislogott. — Miss Rice... — A hangja halk volt és bizonyta­ lan. — Tessék! — Visszamehetek én még egyáltalán az ápolónő­ képzőbe, hogy... szóval az után, ami történt? — Nem akarlak félrevezetni, Carole: ez nem tör­ ténik automatikusan. És ha újból jelentkezel, meg kell ismételned azt a félévet, amelynek éppen a kö­ zepén jártunk. — Az nem baj, csak visszajöhessek a főiskolára! De... — Mi az, hogy „de", Carole? — De ha... Ha börtönbe csuknak... — Börtönbe? Miért kerülnél oda? — Hát mert kábítószert vettem, és használtam. Tu­ dom, hogy tilos, de nekem mindig Rick szerezte meg, és eszembe sem jutott... — Nem, sajnos ebben nem segíthetek, Carole. Fo­ galmam sincs róla, hogyan kezelik az ilyen ügyeket.

200

Talán valaki azt mondta neked, hogy le fognak tar­ tóztatni? — Nem, de Rickkel már megtették, és tudják, hogy ő a bátyám. — Őt viszont tudomásom szerint azért tartóztatták le, mert árulta is a kábítószereket. — Most a kórház börtönosztályán van, hogy a hozzászokása miatt kezeljék, de ha innen elengedik, át fogják vinni a fogházba. És én is szabálytalansá­ got követtem el. Félek, hogy letartóztatnak, és átvisz­ nek oda, ahol most ő van. Vanessa igyekezett olyan bátorítóan mosolyogni, amennyire csak bírt. — Semmi biztosat nem mondhatok, de az az érzé­ sem, ha le akartak volna tartóztatni téged, akkor már megtették volna. — Elhallgatott egy kis időre. — Carole! — szólalt meg aztán újra. — Tessék! — Találkoztál már a bátyáddal... azóta? — Nem! És nem is akarok! — Értem — bólintott Vanessa. — Csakhogy ő to­ vábbra is a testvéred, Carole, bármit tett is. — De én nem akarom, hogy a bátyám legyen! Nem akarom, hogy ezután bármi közöm is legyen hozzá! — Azt megteheted, hogy nem törődsz vele, de azért mégis a testvéred marad. Nem azt mondom, hogy meg kell bocsátani neki, amiért kábítószert árult, de ha te majd felépültél, ő pedig kikerült a bör­ tönből, szükségetek lesz egymásra.

201

— Nem hiszem... — motyogta Carole. — Mondhatnék neked valami nagyon bizalmasat? — Carole zavartan bólintott. — Kicsit olyan érzésem van, mintha tebenned saját magamat látnám. Nekem sem volt nagyon boldog a gyermekkorom. Megtanul­ tam, hogy inkább eltaszítsam magamtól az embere­ ket, mintsem, hogy közel engedjem őket, mert akkor megbántanak, fájdalmat okoznak. Mostanában azon­ ban kezdek már rájönni arra, hogy ez egy óriási té­ vedés. Ha senkit sem engedsz közel magadhoz, ak­ kor igaz, hogy sebeket sem kapsz, de nagyon üres lesz az életed. — Vanessa elbizonytalanodott egy pillanatra, és döbbenten fedezte föl, hogy ugyanazt ismétli, amit Clay mondott őneki. — Így sohasem le­ szel boldog — tette hozzá halkan —, és nem szeret­ ném látni, hogy ez történik veled. Carole hallgatott egy darabig. — Miért, magával... — kezdte, de azután elné­ mult. — Igen, folytasd csak! — szólt tapintatosan Va­ nessa. — Magával ez megtörtént? Vanessát váratlanul érte a kérdés, zavarba jött, és tartása feszes lett. Lassan bólintott. — Igen... Hosszú, hosszú ideig nagyon üres volt az életem, és még csak föl sem ismertem, hogy mennyire. Azt mondogattam magamban, hogy bol­ dog vagyok, de... de valami mégis hiányzott. Csak mostanában kezdtem fölismerni, hogy másképpen is lehet csinálni. — Szóval azt tanácsolja, hogy látogassam meg Ricket? 202

Vanessa ismét bólintott. — Igen, amikor már felkészültél rá, és amikor ő is szeretné. Egy szóval sem állítom neked, Carole, hogy minden varázsütésre nagyszerű lesz! Csak azt javasolom, hogy ne csapd be végleg az ajtót! Vanessa elment, és távozása után nemcsak Carole esett gondolkodóba, de ő maga is. Saját szavaitól ép­ pen úgy meglepődött, mint a lány, aki hallgatta őket. Hiszen ugyanezeket a dolgokat csak nemrégiben uta­ sította vissza, amikor Claytől hallotta, és mégis... Le­ hetséges, hogy a férfinak igaza van? Hogy ő maga ennyi éven át csak azért nem törődött saját életének ürességével, mert színlelte, mintha minden tökéletes volna, és nem akart szembenézni az igazsággal? Va­ nessa még csak azt sem hallotta, amikor az éjszakás ápolónő odaköszönt neki, és kábán maga elé mered­ ve ment le a lifttel a földszintre.

13. fejezet Clay éppen a kórház biztonsági szolgálatának irodá­ jában üldögélt, amikor a személyhívója csipogni kez­ dett. Lenyomta rajta a gombot, megnézte a displayt, és felsóhajtott. — Használhatnám a telefont? A biztonsági főnök felemelte a régimódi, fekete készüléket, és az asztalon átnyújtva odahelyezte Clay elé. — Érezze csak otthon magát! Clay felhívta a kapitányságot, és megtudta, hogy Carole Miller telefonált neki, és arra kéri, látogassa

203

meg, ha lehet, még ma. El sem tudta képzelni, miért akar a lány ilyen sürgősen találkozni vele, de ha már úgyis itt volt a kórházban, semmi okot nem látott ar­ ra, hogy későbbre halassza a beszélgetést. Nemsokára végzett, majd a folyosók és épületszár­ nyak labirintusán keresztül átment a kórház túlolda­ lán lévő osztályra. Magában mosolygott, és arra gon­ dolt, vajon milyen hosszú időbe telik az alkalmazot­ taknak, amíg itt kiismerik magukat. Ám amikor fel­ villant benne, hogy a bűnözők mennyire könnyen juthatnának ki és be, tekintete elkomorult. Carole a társalgóban várta. Jobban nézett ki, mint amikor utoljára találkoztak, de aggodalom látszott rajta. — Helló, Carole! — Őrmester úr! — A lány odasietett hozzá, ami­ kor meglátta az ajtóban. Egészen közel lépett hozzá, és Claynek olyan érzése támadt, mintha Carole leg­ szívesebben egyenesen belekarolt volna, hogy magá­ val húzza, de nem mert. — Úgy örülök, hogy eljött! — Én is, mert gondolom, fontos dologról van szó. — Clay leült egy hatalmas bőrfotelba, Carole pedig vele szemben a heverőre kuporodott. — Nos, mi az, amiről beszélni szeretne velem?

* A főbejárat üvegén át Vanessa kinézett a sötétségbe, ahol a nemrég még csak készülődőben lévő eső na­ gyon is nedves valósággá vált. Visszafordult, bekuk­ kantott valamennyi folyosóra, amely az előcsarnokba

204

nyílt, végül pedig megkérdezte a portást, nem látta-e Anne-t. Nem látta. Vanessa megint az órájára pillantott, és megcsóválta a fejét. Anne még további fél órán át nem is volt várható. Nagyot sóhajtott, körmével tü­ relmetlenül dobolt a recepciós pulton, és dönteni pró­ bált. Jó sok munka várta még az irodájában, bőven akadt min gondolkoznia, és semmi kedve nem volt harminc percig várakoznia az előcsarnokban, amikor csupán keresztül kellene szaladnia az utcán. Tudta, hogy nem lenne szabad egyedül kimennie, de a távolság rövid volt, és végül is azóta, hogy a fékjét tönkretették, semmi újabb kellemetlenség nem érte. Megértette Clay elővigyázatosságát, de arra gon­ dolt, hogy ekkora óvatosság talán mégis túlzás. Töp­ rengett néhány másodpercig, azután üzenetet hagyott a pultnál Anne számára, hogy az irodájában várja. Még egyszer kinézett a felhőszakadásba, azután hátat fordított a főbejáratnak, és elindult az épületen keresztül egy ritkán használt kis személyzeti bejáró irányába, amely a kórházhoz tartozó könyvesbolt mellett nyílott. Ha ott megy ki a szabadba, akkor a legrövidebb utat választhatja, és szabálytalanul ugyan, de toronyiránt elég gyorsan megközelítheti az ápolónőképző hátsó bejáratát. Két hosszú háztömbnyi távolság helyett csupán egyetlen blokkot kell ro­ hannia. A bezárt és elsötétített könyvesbolt mögött kinyi­ totta a kisajtót. A föléje kinyúló esőtetőn pattogott a zápor, a víz hatalmas tócsákban állt a pázsiton, és va-

205

lósággal elborította a járdát. Köpenyét a fejére húz­ ta, és fél kézzel összefogta az álla alatt. — Egy — mondta magában halkan —, kettő, há­ rom! — Mély lélegzetet vett, és kirohant a szakadó esőbe. * — Hogy mit fog maga csinálni? — Clay döbbenten bámult Carole-ra. — Börtönbe fogok kerülni? — Miért, valaki ilyesmit mondott magának? — Nem, de Rick a kórház börtönosztályán van, utána pedig lecsukják, és hát én is megszegtem a tör­ vényt. Szóval letartóztatnak? — Nem, kislány. — Clay közelebb hajolt, és igye­ kezett bátorítani a lányt. — A tiltott anyagok birtok­ lása csak vétségnek minősül. Maga ellen valószínű­ leg nem indítanak eljárást, de ha letartóztatnák, az már priusznak számítana. — A lány levegő után ka­ pott, Clay pedig bólintott. — Magát pedig nem olyankor kapták el, amikor éppen vásárolt volna, úgyhogy szerintem ilyesmire nem is fog sor kerülni. De nagyon remélem, hogy már belátja, milyen kö­ vetkezményekkel járhatott volna, amit csinált. — O-oké. — Carole nagyot nyelt. — Kérdezhet­ nék még valamit? — Természetesen. — Mi lesz Rickkel? — Azt én nem tudhatom, kizárólag a bíróságon múlik. Átment a börtönosztályra, hogy meglátogas­ sa? 206

— Nem... — Carole az ajkába harapott. — De azt hiszem, fölkeresem majd, ha... ha ő is akarja. — Énszerintem ő... — Williams őrmester! — szólalt meg hirtelen az ajtóban Connie, az éjszakás nővér. — Tessék! — Clay fölemelkedett. — Telefonhívása van odakint, a pultnál. Azt mondják, sürgős. — Oké — szólt a férfi, és már indult is. — Hol ta­ lálom a készüléket? — Jöjjön, megmutatom! — Az ápolónő ment elöl, majd amikor odaértek, Clay felé nyújtotta a kagylót. — Williams beszél. — Clay! — hallatszott Anne ideges, feszült hang­ ja a vonal túlsó végéről. — Vanessa ott van teveled? — Vanessa? Nem, nincs. Miért, mi baj? — Sehol sem találom! — fakadt ki Anne. — Itt vagyok lenn az előcsarnokban, ahol megbeszéltük, hogy találkozunk, de nyoma sincs! — Mikor értél ide? — Hét óra harminckor, egy-két perc eltéréssel ide vagy oda. Pontosan úgy, ahogy ígértem. — És ő nem volt ott? — Nem. Negyedórát vártam rá, azután megkér­ deztem a recepciónál ülő fickót, hogy látta-e. Ő pe­ dig... — Látta? — tudakolta sürgető hangon Clay. — Igen. Vanessa hét óra körül üzenetet hagyott nála a számomra, hogy visszamegy az ápolónőkép­ zőbe, és ott találom. Átmentem, Clay, de ott azóta hí­ rét sem hallották, hogy hat óra körül velem együtt el­ jött. 207

— Nem lehetséges, hogy mégis ott van, csak nem vették észre, amikor bement? — Valószínűtlen. Az irodája zárva, a kabátja most is a fogason lóg, és a papírok meg az iratok, ame­ lyekkel ma dolgozott, változatlanul ott vannak az asztalán. Nem is pakolt még el éjszakára. — Látta valaki, amikor elhagyta a kórházat? — A főbejáratnál az előcsarnokban nem. Arra vi­ szont nem volt időm, hogy ellenőrizzem, látták-e va­ lamelyik másik kijárat közelében. — Akkor azonnal állítsd rá erre a biztonsági őrsé­ get, te pedig menj vissza az ápolónőképzőbe, arra az esetre, ha ott felbukkanna! Mikor látták utoljára? — Nagyjából egy órája. Nyilvánvalóan az itteni portás találkozott vele utoljára — válaszolta Anne, Clay pedig halkan káromkodott. — Máris hívom a biztonságiakat! Anne búcsúzás nélkül megszakította a vonalat, Clay azonban csak lassan tette le a kagylót. A keze reszketett. — Mi történt, őrmester úr? — Carole csimpaszko­ dott a karjába, ahogy elfordult, a nővérpulttól. — Va­ lami baj érte Miss Rice-t? — Eltűnt! — Clay lerázta magáról a lány kezét, azzal a lépcső felé szaladt, az előcsarnokba, ahol Vanessának már csak hűlt helye volt. * Mocskos kis szobában nézett körül Vanessa, és bár ez egyáltalán nem volt jellemző rá, szitkozódásban tört ki.

208

Az utcai lámpa adott csak odakintről némi világos­ ságot, ahogy fénye beszűrődött az egyetlen ablakon. Ócska, szakadt, túlságosan kurta függöny állta az út­ ját ott is. A berendezés szekrényből, komódból, egy rozoga székből meg abból a savanyú szagú, büdös matracból állt, amelyre őt magát lökték. — Átkozottak! — suttogta. Őrültség volt korán és egyedül kijönnie a kórházból. Ha Claynek valaha az életben lesz még alkalma, hogy ezt az orra alá dör­ gölje, rá fogja hagyni. Az egész az ő hibája, ez a be­ ismerés azonban már nem sok vigaszt nyújtott. — A nyavalya törje ki! Az isten verje meg! — Vanessa odaküzdötte magát a matrac szélére, aztán a csukló­ ját és bokáját megbénító kötelék miatt nehézkesen, ügyetlenül felült. Nemcsak hogy kezét-lábát megkö­ tözték, de csuromvizes is volt, és nagyon fázott... ...Az eső még hevesebb volt, mint amilyennek elő­ ször látszott, amikor kiszaladt a kórház épületéből. A szél hatására sűrű pászmákban söpört végig az utcán, belecsapott Vanessa arcába, és három méter után tel­ jesen átáztatta a köpenyét. A kanális már nem bírta elnyelni a rengeteg csapadékot, és Vanessa cipője te­ lement vízzel, amikor elrugaszkodott a járdaszegély­ ről, és kikötött egy jókora pocsolya, valóságos ki­ sebb folyam közepén. Átszaladt az utca túloldalára, közben megállt az úttest közepén, hogy elengedjen maga előtt két autót, majd a felhőszakadás közepet­ te berohant az ápolónőképző épülete mögött húzódó keskeny sikátorba. Cuppogó lábbelikben futott, és közben nagyon cifrákat mondott magában a „napfé­ nyes Dél-Kaliforniáról".

209

Ha lehetséges egyáltalán, itt minden még sokkal nedvesebb volt. A szűk, sötét sikátor bezártság érzé­ sét keltette, ahogy jobb kéz felől az épület tornyosult, balról pedig egy magas betonfal. Az úttesten höm­ pölygött a víz, középtájon örvénybe kavarodott, a fákról sűrű csöppek záporoztak alá. A lombkoronák elnyomták a két vészkijárat fölé helyezett lámpák fé­ nyét. Az áplónőképző épülete hatalmas U-betűt formált, úgy, hogy az U két szára a sikátor felé fordult, és a bal oldali esett közelebb a kórházhoz. A hátsó bejá­ rat azonban éppen a jobb oldali szárnyon volt, továb­ bi fél háztömbnyi távolságban. Vanessa lehajtott fej­ jel futott, szaporán pislogva, hogy minél kevesebb víz menjen a szemébe. Nem sokkal előtte hatalmas, sötét tömeg derengett föl a vízfüggöny mögül. Csak néhány másodperc múlva ismerte föl, hogy autó parkol a fal mellett, ti­ losban. Nem ügyelt rá tovább, gyorsabban szedte a lábát, de ekkor vele szemben felvillantak a fényszó­ rók, és a nedves felületekről visszaverődő csillogás szinte elvakította. Félrehúzódott, és megbotlott egy vízzel teli gödör­ ben. Odasimult az iskolaépület téglafalához, hogy megvárja, amíg az autó elmegy mellette. A lámpák egyenesen őrá világítottak, a kocsi azonban ahelyett, hogy kitért volna, egyenesen szemközt jött vele, reflektorozva. Amikor már attól félt, hogy az autó elgázolja, az kissé irányt változtatott, és lökhárítója elhúzott Va­ nessa lábától alig néhány centiméternyire. Ő idege­ sen fújtatott, már indult volna tovább, amikor az au210

tó továbblendült, megállt, és kicsapódott előtte a hát­ só ajtó. Háta mögül hallotta, ahogyan a lökhárító megcsikordul a falon. Vanessa bénultan állt, a fal, a kocsi oldala és hát­ só ajtaja fogságában. Meglepetten pislogott az autó­ ból kiugró, arc nélküli emberre. Még mindig nem ér­ zett félelmet, csak bosszúságot, amiért itt kell ácso­ rognia az esőben. Ha eltévedtek volna, miért nem ér­ deklődnek a főbejáratnál? Ránézett a kocsiból kiszál­ ló alakra. — Ha a kórház mellett akarnak parkolni, akkor... Az előtte álló jókora árnyék nem felelt, Vanessa azonban hallotta, ahogy háta mögött lépések csiko­ rognak a kavicson. Nyomasztó érzés kezdett ránehe­ zedni, és hátán végigfutott a hideg. Megpördült, és egy villanásnyi ideig látta a tagba­ szakadt férfit, aki átugrott a motorháztetőn. Felemelt karjában hatalmas, sötét valamit tartott. Vanessa hát­ raugrott, beleütközött az első alakba, aki most dur­ ván megragadta, és mozgásképtelenné tette a két kar­ ját. — Se.. Hátulról azon nyomban egy kéz tapadt a szájára, ajkait a fogsorához préselte, és elfojtotta segélykiál­ tását. Vanessa erősen küszködött, de pokrócot dob­ tak a fejére. Erős karok feszültek köréje, kezét moz­ dítani sem bírta, és lerántották a lábáról. Dühösen rúgott, és amikor érezte, hogy talált, va­ laki káromkodva felmordult. Apró győzelme azon­ ban szertefoszlott, mert hatalmas ökölcsapás érte az arcát. Az ütéstől meglódult az agya, és forogni kez­ dett körülötte a világ. Örvénylő, hányingerkeltő ka211

vargás fogta el, amikor fölemelték, és behajították az autóba. Az oldalára esett, jobb karja a teste alá csavaro­ dott, feje keményen nekikoppant az ajtónak. Érezte, hogy valaki ledobja magát melléje az ülésre. A ko­ csi elhúzott az épület falától, azután előrelendült, ő pedig nekipréselődött az ülés támlájának. Csikorgó gumikkal fordultak be a sarkon. A mellette ülő férfi rátámaszkodott a combjára, úgy tartotta egyenesben magát. Vanessa bőre elzsib­ badt, de kényszerítette magát, hogy ne kezdjen rán­ gatózni az érintéstől. Magatehetetlenül feküdt az ülés sarkában, és megpróbált felülni. A kéz most elenged­ te a combját, és durván visszalökte. Vanessa homlo­ ka éppen a kilincsbe vágódott, és az ajkába kellett harapnia, hogy fel ne kiáltson a fájdalomtól. — Maradjon lenn! — hangzott vicsorogva a pa­ rancs. Fogvatartója leszorította, nehogy a többi autóból észrevehessék, azután igyekezett mozgásképtelenné tenni. Vanessa mereven tartotta magát, miközben a férfi a teste alatt és mellett kotorászva megkereste a takaró sarkait, s keze eközben hozzáért a melléhez és a fenekéhez. Izmai dühtől és kétségbeeséstől feszül­ tek, miközben a férfi szorosan köréje csavarta a ta­ karót, úgyhogy most már nemcsak nem látott, hanem moccanni sem bírt. Egyetlen pillanatig sem kellett azon gondolkoznia, vajon miért rabolták el. Pontosan tisztában volt vele. Még csak azzal sem áltathatta magát, hogy véletlen­ ről van szó, vagy összekeverték valakivel. Nagyon is jól tudták róla, hogy kicsoda, és határozott céllal 212

csaptak le rá. Egyedül abban reménykedhetett, hogy érdekükben áll életben hagyni, és nem bántalmazzák. A sikátorból jobb felé fordultak ki. Próbálkozni akart valamivel, így hát arra figyelt, hogy számolja a kanyarokat, még ha ennek esetleg nem is veszi sok hasznát. A takaró, amelybe becsomagolták, szúrós volt, mocskos, és alig kapott levegőt. Magatehetetlenül csúszkált és gurult ide-oda az ülésen a gyors, várat­ lan fordulások alkalmával, és hamarosan rájött, hogy elrablói szándékosan próbálják összezavarni maguk után a nyomokat, hogy lerázhassanak bárkit, aki esetleg követte volna őket. Vanessa kénytelen-kelletlen beismerte: fogalma sincsen már róla, merre járnak, és föladta az igyeke­ zetet, hogy megjegyezze az útvonalat. Ehelyett in­ kább az autóra és a benne ülőkre figyelt. A sikátor­ ban csupán annyit látott, hogy a kocsi nagy, friss év­ járatú limuzin. Érződött még benne az új autók jel­ legzetes műanyag- és bőrszaga, annak ellenére, hogy bűzlött a cigarettától és a mosdatlan emberi testektől. A férfiak között részben spanyolul, részben trágár angolsággal folyt a szó, ő pedig egészen megdöbbent attól, hogy milyen nyíltan beszélnek. Vagy azt hi­ szik, túlságosan ijedt és rémült, semhogy az elhang­ zottakra merne figyelni, vagy meg akarják ölni, mi­ előtt még a rendőrségen elismételhetné, aminek fül­ tanúja volt. Ez a felismerés egyáltalán nem volt biztató. Va­ nessa igyekezett elnyomni bénító félelmét, és inkább a mérgére koncentrált. Azt akarják, hogy féljen. A félelem elgyengítené, a düh azonban erőt ad, és ő 213

most mérhetetlenül dühös volt. Saját magára is, ami­ ért ilyen felelőtlen volt, de főleg ezekre a vadál­ latokra. Majd ő bebizonyítja nekik, hogy életük leg­ nagyobb hibáját követték el, amikor elrabolták! Figyelt, hogy megértse, mit mondanak. Kedd éj­ szaka lesz az átrakodás, mondta egyikük spanyolul, Anacapa szigeténél. A takaró alatt Vanessa szeme tágra meredt a döbbenettől. Anacapa a partvidékkel szemközti kis szigetek egyike volt, néhány mérföld­ nyire Oxnard városától. A lakatlan kis sziget környé­ ke népszerűvé vált a szórakozásból vitorlázók és a horgászok körében. Semmi feltűnést nem keltene, ha a két hajó arrafelé összetalálkozik. Ám ha majd ő el­ mondja a rendőrségnek, amit megtudott, azok na­ gyon is érdeklődni kezdenek az Anacapa körül bók­ lászó csónakok és hajók iránt, főleg kedd éjszaka! Visszafojtott lélegzettel leste, hogy mit hall még, de a beszélgetés a nőkre terelődött. Ez nem nagyon ér­ dekelte, a combjába időnként belemarkoló durva kéz a kelleténél is többet elárult a véleményükről. Az autó még egy éles kanyart tett, lefordult az ut­ cáról és egy hepehupás területre ért, alighanem földútra vagy ösvényre. Vanessa minden kényelmetlen­ ség ellenére viszonylagos biztonságban érezte magát, amíg tartott az utazás. Úgy vélte, nem valószínű, hogy a kocsiban lőnék le, az összemocskolná az üléshuzatot. De hogy mi történik majd, ha kiszállít­ ják, azt elképzelni sem tudta. Kavics csikorgását hallotta a kerekek alól, erőtel­ jes döccenést érzett, és a kocsi ismét sima felületre hajtott. Visszhangzott körülöttük a motor zaja, ebből 214

Vanessa arra következtetett, hogy zárt térben van­ nak. Ezek szerint tehát a földút valamilyen garázsba ve­ zetett. Durva kezek ragadták meg, és kirántották az autóból, mint egy zsák krumplit. Megpróbálta viszszanyerni az egyensúlyát, sarka azonban beakadt, ő pedig térdre esett a hideg betonon. Lábába belehasí­ tott a fájdalom, és amikor le akart támaszkodni a ke­ zére, oldalra zuhant, mert nem bírt mozdulni a taka­ rótól. Feje és válla iszonyatos erővel csapódott a ga­ rázs falának. — Gyorsan, álljon föl! — Valaki megmarkolta a karját. Elfojtotta a jajgatását, fogát összeszorította, látha­ tatlan elrablói pedig fölrángatták, és erősen belemar­ koltak közben a sérült vállába. Ha bármi értelmét látta volna, Vanessa legszíve­ sebben rúgni és sikoltozni kezd, hogy foggal-körömmel harcoljon. Útközben azonban volt ideje gondol­ kozni, és úgy döntött, jobban jár, ha az erejét később­ re tartogatja. Elrablói nem törődtek vele, hogy kihallgatja, amit beszélnek. Tehát vagy nem érzik elég veszedelmes­ nek őt, vagy így is, úgy is meggyilkolják. Ha az utóbbiról van szó, semmi vesztenivalója, de ha az előbbiről, akkor minden oka megvan rá, hogy adja a megfélemlítettet, aki sem ellenállni, sem tiltakozni nem merészel. — Tud járni a nő? — kérdezte egy hang. — Ha jót akar magának, akkor tud! — Előrelökte valaki, és a mozdulatot harsány férfiröhögés követte. 215

Vanessa megtántorodott, de elindult. Inkább nem ad okot nekik arra, hogy hozzáérjenek. Lehajtotta a fejét, úrrá lett szinte elsöprő vágyán, hogy ütni, csapkodni kezdjen mindent, amit csak ér, és engedelmesen keresztülbotorkált a poros, letapo­ sott füvön. — Lépcső jön! A figyelmeztetés már túl későn hangzott, ő pedig alaposan beverte a sípcsontját. Megbillent, majd visszanyerte az egyensúlyát, és tiltakozás nélkül föl­ ment a három rozoga lépcsőfokon. Szúnyoghálós aj­ tókeret csikorgását hallotta, zár kattant, őt pedig be­ ráncigálták egy házba. A poshadt ételszagból arra következtetett, hogy konyhában van. Ajtónyílás következett, ő persze nekiütközött fájós vállával a félfának, és úgy érezte, valamilyen előszo­ baszem helyiségbe jutott. Újabb ajtón ment át, az­ után nyersen előrelökték, ő pedig a göcsörtös mat­ racra zuhant. Torkát félelem szorongatta, jeges rémület áradt szét a tagjaiban, amikor erős kezek szorították le, és harsány, röhögő férfiak hajoltak föléje. Ne, csak azt ne! Az ajkába harapott, és megérezte a vér ízét. Csak azt ne! Így, amikor képtelen a véde­ kezésre... Izmai megfeszültek, hogy menekülni pró­ báljon vagy verekedjen, amíg csak mozdulni bír. A durva kezek azonban csak hátracsavarták a kar­ ját, és az olcsó kötéllel, amely felsértette a bőrét, megkötözték előbb a csuklóját, azután a bokáját. A takarót csak azután vették le róla, hogy már mozgásképtelenné tették. Cseppet sem biztató látvány tárult a szeme elé. Hat fiatal férfi nézett le 216

rá, tizenöt és húsz év közöttiek. Szemük hideg volt, mosolyuk kegyetlen, és láthatóan élvezték a fé­ lelmét. Vanessa leplezni próbálta a szemében csillogó dü­ höt, inkább rettegve összehúzta magát. A vezetőjük­ nek látszó kemény tekintetű, gondosan fésült hajú fickó, akinek a derékszíjába dugva hatalmas automa­ ta pisztoly díszlett, most elégedetten bólintott. — Ez az. Az oldalán feszülten álló férfi megkönnyebbülten leengedett. — Mondtam, hogy rá fogok ismerni! Elég régóta figyeltem már. Vanessa feléje nézett. Tehát igaz. Figyelték, és les­ ték az alkalmat, amely ma este az ő hülyesége miatt el is érkezett. — Ez az! — ismételte látható elégedettséggel a fő­ nök, azután Vanessának szólt oda. — Innen úgysem tud elszökni — mondta, és összehúzott szemmel fi­ gyelte a nő reakcióját. — Az ablakon rács van, ő pe­ dig... fejével egy rugós késsel és revolverrel felsze­ relt srác felé intett — ... itt fog ülni az ajtó előtt. Ha azt teszi, amit mondok, nem lesz bántódása, de ha feldühít, rohadtul ellátjuk a baját! Vanessa el is hitte, amit a férfi mondott. Ez meg­ tenné, mégpedig élvezettel, ha a legcsekélyebb ellen­ kezést is tapasztalja. Nem beszélt hát, csak bólintott. A fickó ezzel a beletörődéssel láthatóan meg is elé­ gedett, intett a fegyvereseinek, és kiment a szobából. Az utolsó bevágta az ajtót, azután Vanessa hallotta, amint rátolja a reteszt is. 217

Jó öt percig várt, miután odakint elhalt a lépések zaja. Mozdulatlanul heveit az ócska matracon, átkoz­ ta El Lobót, a bandáját és saját magát, amiért akko­ ra idióta volt. Ha Clay rájön, mit csinált, meg is fojt­ ja érte. Feltéve, ha addig le nem mészárolják. Feltéve, hogy látja még egyáltalán Clayt. — A szentségit! — suttogta, és szapora pislogás­ sal próbálta szétoszlatni a szemét csípő könnyeket. Fogcsikorgatva, elszántan igyekezett felülni. Hagyták, hogy megnézze az arcukat... A matrac szélén kuporgott már, amikor belényilallott a felis­ merés, és egy pillanatig mozdulni sem tudott. Látta az arcukat... márpedig nem hagyhatják életben, ha felismeri és azonosítani tudja őket a rendőrség szá­ mára. Miért is ment ki egyedül a sikátorba?! Miért nem várta meg Anne-t?! Miért nem csinált mindent pon­ tosan úgy, ahogy Clay mondta?! Azért mert szétszórt volt, figyelmetlen és felelőtlen. Semmibe vette Clay rendelkezését, most pedig meg kell halnia... — Nem! — suttogta félhangosan. Nem szabad er­ re gondolnia! Nem, akkor sem engedi át magát az el­ méje hátsó zugában motoszkáló rémületnek! Nem fogják legyőzni! — Nem engedhetem el magam! Nem szabad! — Csak suttogott most is, de mégis erősebbnek érezte magát tőle. Mély lélegzetet vett, azután még egyet és még egyet, amíg csak enyhülni nem kezdett lelkében a páni félelem, és gondolkozni nem tudott. Időt hagy­ tak neki. Ha meg akarták volna ölni, nyilván nem bajlódnak azzal, hogy idehurcolják, tehát szükségük 218

van rá valamiért, ez pedig ad még egy kis időt, amit értelmesen fel kell használnia. Amilyen halkan csak tudott, térdelő helyzetbe emelkedett, majd lassan, hátrakötözött kezével ügyetlenül egyensúlyozva talpra állt. A bokáit öszszeszorító köteléktől alig tudott mozogni, mégis odébb botorkált, kereste a menekülés útját, egy fegy­ vert, bármit. Az ajtó szorosan zárva volt, a szek­ rényben pedig csak néhány drótból készült ruhafo­ gast talált. Az ablak előtt vastag, erős kovácsoltvas rácsok hú­ zódtak, abból a régimódi fajtából, amelyet már betil­ tottak, mert tűzvész esetén lehetetlenné teszi a mene­ külést. Szilárdan be voltak rögzítve a helyükre, moz­ díthatatlanul. Vanessa kinézett az ablakon, és látta, hogy az eső lomha szitálássá enyhült. A ház, ahová hozták, saroktelken épült, kis bunga­ ló lehetett a domboldali környéken. Ha arcát az üveghez szorította, éppen láthatta az utcatáblát. A kinti lámpa imbolygó fényében a „Pico" szót tudta kiolvasni. Az egyetlen Pico nevű utca, amelyet is­ mert, a Los Angeles nyugati részében húzódó körút volt. Kétsége sem maradt afelől, hogy nem a város nyugati negyedébe cipelték, de most már legalább az utca nevét ismerte. Igaz, arról fogalma sem volt, me­ lyik városban van. Újra elcsoszogott az ablaktól, hogy még egyszer benézzen a kis szekrénybe. Ehe­ lyett azonban megbillent, és nekizuhant a falnak. — Mi az a zaj ott bent?! — Az előszobában posz­ toló őr öklével néhányszor rávert a vékony ajtódesz­ kára. 219

Vanessa lerogyott a matracra, és megpróbált ugyanúgy elhelyezkedni, ahogy otthagyták. A fickó azonban nem nyitotta ki az ajtót, és nem jött be, megelégedett azzal, hogy trágárságokat kiabáljon be neki. Vanessa moccanás nélkül feküdt, homlokán gyön­ gyözött az izzadtság, szinte lélegezni sem mert, amíg nem hallotta, hogy a férfi eltávolodik az ajtótól. Át­ kiabált valakinek egy távolabbi helyiségbe, majd hal­ latszott az összecsukható szék nyikorgása, amint le­ ült. Kis idő múlva Vanessa lassan megnyugodott, és mozgatni kezdte a kezét, hátha sikerül meglazítani kissé az olcsó, durva kötelet. Ha a csomónak csak apró játéka is van, talán sikerülhet. Újra meg újra próbálkozott, és arca keserűen összerándult, ahogy csuklóját fölsértette a kötél. Akárhogy fájt, mégsem adta föl. Mást úgysem tehetett.

14. fejezet Clay pokolian fázott, és furcsa módon testében a hi­ deg ezúttal a csontjaiból áradt kifelé. Félretette az ér­ zéseit, mert ha nem így cselekszik, tudta, nyomban széttöredezne a tartása, az eltökéltsége, ő maga. Erő­ szakkal kiűzte fejéből a gondolatokat, hogy mi min­ dent mondott Vanessának, hogy mi mindent mondana még most is neki, és távol tartotta szívétől az érzelmeket. Anne-nel, Chrisszel és jó néhány más rendőrrel együtt átkutatták a kórházat, azután otthagyta őket, 220

hátha valamilyen nyomra lelnek, amelyen elindulhat­ nak, ő maga meg visszament a kapitányságra. Sor­ ban telefonált Vanessa lakására, az ápolónőképzőbe, sőt még a kórházba is, ahol fölhívta az összes osz­ tályt, amelyen tudomása szerint a nő valaha is dol­ gozott. A válasz azonban mindenütt ugyanaz volt: senki nem tudott róla, és már több mint egy órája lát­ ták utoljára. Clay azért csak tovább kerestette, és kiküldött két rendőrt, hogy vizsgálják át Vanessa házát is. Azután csak várakozott, és némán, vadul tartotta magát, mi­ közben a percek, majd az órák lassanként peregtek tovább. — Nem akarsz csinálni valamit? — Már majdnem éjfél volt, Anne pedig aggodalomtól sápadt arccal, feszült tartásban ült az íróasztal túlsó oldalán Clay irodájában. — Most is csinálok valamit. — A férfi kény­ szerítette magát, hogy ülve maradjon, és mérhetetlen önuralommal ellazította az izmait. Ha eljön az ideje, szükség lesz minden energiájára. — Várok. — Mire vársz? És mire várok én? Nem lenne jobb, ha kimennék a többiekkel együtt, és én is keresném? — Te itt vársz velem. Én pedig egy telefonra vá­ rok. — Clay lehunyta a szemét, hogy ne kezdjen me­ reven bámulni az asztalán álló készülékre. Hiába szuggerálná, hogy szólaljon meg, úgysem fog. — Christől? Clay kinyitotta fél szemét, és szája fanyar mosoly­ ra húzódott. — Nem, nem tőle. 221

Anne egy darabig komor arccal tanulmányozta a férfi képét. — Ki fog hívni, Clay? A férfi lassan megfordult a székkel, Anne felé né­ zett, két könyöke a karfára támaszkodott, ujjhegyei összeértek az álla alatt. A szeme most is le volt hunyva. — Tudod jól, hogy ki. — El Lobo emberei? — Valószínűleg ő maga. — Clay megdörzsölte a halántékát. — Amikor már úgy gondolja, hogy elég­ gé megizzadtam, fel fog hívni. — De honnan tudod, hogy telefonál? Clay kinyitotta a szemét, és a benne tükröződő iszonyatos rettegéstől Anne-nek elakadt a lélegzete. — Mert énmiattam rabolták el. — Clay, egyáltalán nem veheted biztosra, hogy... A telefonkészülék felcsengett, Clay pedig gyors intéssel elhallgattatta a nőt. A harmadik csöngetésre fölvette a kagylót. — Williams. — Elkaptuk! Halk kattanás hallatszott, és megszakadt a vonal. Clay azonnal lenyomott egy gombot a készüléken. — Megvan? — A válasz hallatán elkáromkodta magát. Lecsapta a kagylót, és öklével akkorát ütött az asztalra, hogy kávéscsészéje a levegőbe ugrott. Anne óvatosan figyelt. — Nem sikerült? — Clay a fejét rázta. — Azt hit­ tem, a legújabb computerek már rögtön képesek a hí­ vó azonosítására, nincs hozzá szükségük egy percre, mint régebben. 222

Clay a fejét rázta, és hátravetette magát a karos­ székben. — A számítógépeknek már tizenöt másodperc is elég, de ennyi időnk már nem volt. — Vajon fog újra hívni? — Igen — vágta rá Clay, azután egészen halkan hozzátette: — Muszáj.

* Vanessa készenlétben várta őket, amikor érte jöttek. A zár első halk neszére összegömbölyödött a mat­ racon. Kinyílt az ajtó, felgyulladt a lámpa, és neki már nem is kellett színlelnie az ideges riadalmat, ahogy a hirtelen fényben pislogni kezdett. Az a fic­ kó, amelyikben El Lobót vélte felismerni, megállt az ajtóban, két pribékje azonban egyenesen hozzálépett. — Rajta! Fölkelni! — mordult rá az alacsonyab­ bik, aki jóval kövérebb volt a társánál. Vanessa ügyetlenül a térdére emelkedett, és igye­ kezett úgy tenni, hogy lássák, ő igazán próbálkozik, csak éppen nem megy neki. — Ne ácsorogjatok ott, mint két bamba ökör! — csattant fel türelmetlenül El Lobo. — Állítsátok talp­ ra! Azok ketten megragadták Vanessa összekötözött kezét, felrántották, ő pedig összeszorította a fogát, nehogy jajgatni kezdjen a vállába hasító fájdalomtól. Tudta, ha észreveszik, hogy sikerült fájdalmat okoz­ niuk neki, attól kezdve szándékosan fogják gyötörni. — Kifelé! A nappaliba! — parancsolta a magasab­ bik, aki lehetett talán tizenhat éves, és az arca undo-

223

rítóan pattanásos volt. — Indulás! — Erősen megta­ szította a nőt. Vanessa fél lépést botladozott előre, azután szánt­ szándékkal elesett. Hagyták, hadd zuhanjon fájdal­ masan a térdére, majd ismét fölrángatták. — Mi baja? — kérdezte El Lobo. — A lábam... — felelte vékony, rekedtes hangon Vanessa, és nagyon elégedetten hallotta, mennyi fé­ lelem csengett a szavaiban. — Nem tudok járni, ha össze van kötözve. A férfi undorodva elkáromkodta magát. — Vágjátok le róla azt az átkozott kötelet! Hát nem látjátok, hogy járni sem bír vele? — De mi lesz, ha elszalad? Vanessa szempilláinak sűrű erdeje mögül figyelte El Lobót, és eszébe jutott mindaz, amit Clay valaha is mondott neki róla. Személyiségjegyeket keresett, a gyengeség árulkodó jeleit. Pedig a férfit, ha csak sze­ mernyi melegség van az arcán, cseppnyi emberség a szemében, még jóképűnek is lehetett volna mondani. Vanessa megborzongott. El Lobo szája kegyetlen kis mosolyra húzódott. — Ez? Ha futni próbál, lelövitek. De eszébe sem fog jutni. Nézz csak rá! — nevetett föl.— Túlságo­ san fél ahhoz, hogy szökni próbálna! Látszik rajta, hogy megadta magát. Vanessa lehajtotta a fejét, nehogy meglássák a sze­ mében felvillanó dühöt. Igenis, el fog szaladni, ha másért nem, akkor csak azért, hogy megmutassa en­ nek a nagyképű állatnak, mekkorát tévedett. Igen, ha itt lesz az ideje, futni fog, vagy éppen harcolni. 224

A nyurga, csontos fickó rugós kést vett elő a zse­ béből, felpattintotta, majd lehajolt, hogy elvágja ve­ le a kötelet. Ügyetlen volt, és belehasított Vanessa bőrébe is. A nő érezte a bokáján végigcsorgó meleg kis patakot, miközben kiráncigálták a helyiségből. Lassan, kissé sántikálva járt, hagyta, hogy végig­ cibálják a mocskos ház gusztustalan nappalijáig. A berendezés ferde támlájú heverőből és néhány nyo­ morúságos, rozoga karosszékből állt. A padlót és a bútorokat egyaránt beborították az ócska újságok, a gyorsbüfékből származó ételek csomagolópapírjai, szendvicsmaradékok és üres italos üvegek. Izzadt­ ság, cigarettafüst és romlott étel bűze terjengett a le­ vegőben. Két tagú kísérőcsoportja a heverő sarkába lökte Vanessát, egy ócska asztalka mellé, amelyen félbe­ hagyott szendvics, kicsorbult lámpa és egy telefon­ készülék hevert. Egyikük mögéje állt, a másik mel­ léje, és mindketten ráfogták a fegyverüket. Igyekezett nem gondolni sem ideges ujjakra, sem pisztolyok érzékeny ravaszára. Vanessa minden fi­ gyelmét El Lobóra összpontosította. Tudta, ő az iga­ zi ellenség. Ha megölik, az az ő parancsára fog tör­ ténni. Ha viszont el tudja hitetni vele, hogy retteg, hogy meg van félemlítve, akkor talán alábbhagy a fi­ gyelme, ő pedig megkapja végre azt a lehetőséget, amelyre vár. Összehúzta hát magát a göcsörtös pár­ nákon, válla meggörnyedt, fejét lehajtotta, és hallgat­ ta, ahogy a férfi tárcsázni kezd. — Igen — szólt bele El Lobo, amikor a túloldalon felvették a kagylót. — Igen, itt van. — Hirtelen meg­ pördült, és úgy markolt bele a nő hajába, mint a kí-

225

gyó, amikor lecsap. Vanessa szemét elfutotta a könny a fájdalomtól, ahogy El Lobo hátrafeszítette a fejét, és egészen közel hajolt hozzá. — Ne csinálj semmi ostobaságot, te szuka! — Még erősebben be­ letépett a hajába, majd a füléhez tartotta a kagylót. — Clay! — szólt bele reszkető hangon Vanessa, és most semmi mesterkéltségre nem volt szüksége. — Vanessa! Jól vagy? — kérdezte azonnal Clay. — Bántottak? — Se-semmi baj... Jól vagyok — felelte Clay sür­ gető kérdéseire a nő. — Csak aggódom a macskáim miatt. Adott valaki enni Ralph-nak és Picónak? — Clay tudta, hogy Vanessának csak egy macskája van, és azt Ralph-nak hívják. — Nem tudom, mi van most velük, de majd odaküldök valakit, hogy etesse meg őket. — Enyhén megnyomta az utolsó szót. Vanessának elakadt a lélegzete egy pillanatra. — Akkor jó — szólt gyorsan —, én... El Lobo elkapta a hallgatót, és úgy lökte félre Va­ nessa fejét, hogy az nekivágódott a heverő támlájá­ nak. — Hallotta a hangját — förmedt a kagylóba —, semmi baja. — Mit akar, hogy mit tegyek? — Vanessa is hal­ lotta Clay hangjának távoli recsegését. — Majd megtudja, ha jónak látom! — El Lobo le­ csapta a kagylót, azzal lassan Vanessához fordult. — Szeretné visszakapni az ápolónőcijét! — A bandita­ vezér kivillantotta egyenletes fogsorát, és torz vigyo­ ra egyáltalán nem emlékeztetett mosolyra. Tetőtől tal­ pig végigmérte a nőt. Vanessa érezte, hogy megbor226

zong, és akarata ellenére összerándult, amikor a férfi hozzányúlt, és megérintette az arcát. — Szóval... — El Lobo végighúzta az ujját Vanessa halántékától az álláig — ...maga a nagy detektív macája? — Beletúrt a hajába, ott, ahol a feketésbarna tincsek közül előtűnt az egyetlen ősz fürt. — Azt hittem volna, hogy a dögösebbeket csípi. De talán mégis jobb, mint amilyen­ nek látszik. Tudunk néhány trükköt az ágyban, mi? Vanessa rémülten nézett föl a férfira, az pedig har­ sányan felröhögött, érdesen, rekedten, vérfagyasztóan. Megpaskolta a nő arcát, úgy, hogy az pofonnal is fölért, majd intett két emberének, hogy vigyék vissza. * — Mit mondott neked?! — ismételte Anne. Chris az iroda ajtajában állt. — Valami Pico utcába vitték — felelte mindkettő­ jüknek Clay. — De lehet út, sugárút, tér vagy akár­ mi, valahol itt a városban. Beleszőtte a nevét, ami­ kor a macskáiról beszélt. — De hiszen csak egy macskája van! — Anne na­ gyon szerette, ahogy Ralph mindig dorombolva az ölébe bújt. - Pontosan! — Clay a nőre pillantott. — Micsoda hidegvér! — szólalt meg Chris. — Szüksége is lesz rá — válaszolta komoran Clay. — Ott van El Lobo kezei közt, és nagyon fél. — Kiment a folyosóra, a többiek meg követték. — Hallottam a hangján. Jack! — A feléjük siető hóri­ horgas rendőr bólintott. — Most sikerült? 227

Jack újra biccentett, és ezúttal kissé el is mosolyo­ dott. — Igen. Egy San Fernando-i szám, és itt van a cím is! — Cédulát nyújtott oda Claynek. Az elolvasta, bólintott, majd továbbadta Anne-nek és Chrisnek. A telefon egy Pico nevű utcában volt fölszerelve. — Induljunk! A rádióban ide-oda pattogtak az üzenetek, miköz­ ben a város utcáin San Fernando irányába süvítettek. Valamennyi elérhető egység és járőrkocsi a lepusz­ tult környék kis házikója felé tartott. Clay veszettül taposta a gázpedált, és úgy imádkozott, ahogy már hosszú évek óta nem szokott, csak hogy még idejé­ ben odaérjen. * Vanessát megint ugyanabba a szobába vitték. Rázár­ ták és bereteszelték az ajtót mögötte, de valahogy el­ felejtették összekötözni a lábát, vagy egyszerűen nem is törődtek vele. Percekig ült mozdulatlanul a matrac szélén, várt és fülelt. Nem hallott semmit, még az ajtó elé telepedő őr mocorgását sem. Megelégedés töltötte el, hogy nem figyeli senki, zajtalanul talpra állt, majd az ajtóhoz lopakodott, és másodpercekig hallgatózott. Távoli zajok szűrődtek csak be hozzá a nappaliból. Hátralépett, és dühösen elmosolyodott. Sikerült! Annyira biztosak voltak a dolgukban, hogy azt hitték, ő már moccanni sem mer a rémülettől, és még csak őrt sem állítottak a szoba elé. 228

Úgy számított, hogy egy darabig most békén hagy­ ják, és azzal foglalkoznak, hogyan tudnák az ő fel­ használásával csapdába ejteni Clayt. Megértette, hogy csaléteknek használják, igazából nem őrá, ha­ nem Clayre fáj a foguk. Sok minden mást is felfo­ gott már, olyan dolgokat, amelyekkel eddig vagy nem akart, vagy nem volt képes szembenézni. Elő­ ször is, hogy jobban aggódik Clayért, mint önmagá­ ért. Másodszor pedig, és ez volt a legfontosabb, rá­ ébredt végre, mennyire szereti a férfit. Visszament a matrachoz, leült, és megpróbálta hát­ rakötözött kezeit a csípője alá tornázni. Már az álta­ lános iskola utolsó osztályában rájött, hogy ez lehet­ séges, és néhányszor ki is próbálta, csak azért, hogy lássa, ő is tudja-e. Még most is meg bírta tenni, de arról már elfeledkezett, milyen fájdalmas a művelet. Lassan, gyötrődve feszítette előre a testét, két kar­ ját kinyújtotta, azt hitte, mindjárt leszakadnak, és ad­ dig mozgatta őket a csípője mellett, amíg egy utolsó, kínzó rándulással végül sikerült összekötözött két ke­ zét a behajlított térde alá rántani. Megpihent egy pil­ lanatra, kimerülten szuszogott, azután átemelte csuk­ lói fölött először a jobb lábát, majd a balt. Egyszer csak a két keze ismét előtte volt. Perceket vett igénybe csupán, hogy fogával kiol­ dozza a csomót. A kötél lehullott a földre, ő pedig óvatosan mozgatni, dörzsölgetni kezdte a csuklóit, hogy lassan, fájdalmasan újra meginduljon a vérke­ ringés. Zsibbadt ujjaiban lüktető csípést érzett, mi­ közben felsértett vérző csuklóit a pulóverébe töröl­ gette. Kis idő múlva már használni tudta a kezét. Be­ letúrt kócos, csatakos hajába, helyreigazította a ruhá229

ját, és talpra állt, hogy szétnézzen, merrefelé szök­ hetne ki börtönéből. Az ablakkilincs könnyen engedett. Megragadta a fogantyúkat, és feltolta az ablaktáblát. Először könnyen mozdult, de azután a nedves fakeret élesen megcsikordult. Vanessa dermedten állt, visszafojtotta a lélegzetét, gerincén csorgott a hideg veríték, szíve a torkában dobogott. De senki sem tört rá ordítozva, hogy meg­ akadályozza. Csak a nappaliból feléje szűrődő távo­ li hangokat hallotta, úgyhogy egészen kinyitotta az ablakot, és most már nem is történt újabb baj. Vanes­ sa jóleső érzéssel szippantott mélyeket a beáradó nyirkos, éjszakai levegőből. Akár nyirkos volt, akár nem, a bűzös, mocskos szobához képest valóságos megkönnyebbülést jelentett. A rácsok sajnos pontosan olyan erősek voltak, mint ahogy tartott is tőle. Teljes erőből rázta őket, körbetapogatta a keretet is, de minden szilárdan tar­ tott. Vonakodva kellett beismernie, hogy errefelé nem menekülhet. Tüzetesen átvizsgálta a szobát, va­ lami fegyvernek beillő alkalmatosságot keresett. Sok választása nem volt: egy ócska szék, néhány drótból készült ruhafogas és a komód. Megvizsgálta vala­ mennyit, azután kihúzta az egyik fiókot, és az ajtó mellé készítette. Nem valami fantasztikus fegyver, de legalább egyvalakit leüthet vele, mielőtt agyonlö­ vik. Megelégedés töltötte el a gondolattól. Az ajtóhoz lopakodott, hallgatózott egy darabig, majd lábujjhegyen ismét az ablakhoz lépett, hogy megnézze, nem tudná-e meglazítani a rácsot tartó

230

csavarokat. Reménytelen volt. Mind berozsdásodott, mozdítani sem tudta őket. Odaszorította arcát a vasrudakhoz, és mindkét irányba szétnézett az utcán, ameddig csak bírt. Nem látott semmi különöset. Ütött-kopott, ócska autó gu­ rult tova lassan, a túlsó járdán pedig két fiatal férfi ballagott, és közben egy bizonyos Angeláról vitat­ koztak jó hangosan. Vanessa szeretett volna odakiabálni nekik, de túl messze voltak, semhogy meghallják őt és odajöjje­ nek segíteni, mielőtt azok odabent a házban végleg elnémítanák. Rémült félelemmel markolászta a rá­ csot, és nézte a távolodó járókelőket. Az átkozott El Lobo jól sejtette! Clay el fog jönni érte, mert szereti. Ő pedig eszközt adott El Lobo ke­ zébe, mégpedig saját magát, hogy általa elkaphassa Clayt. Clayt, a férfit, akit Vanessa szeret. Lehet, hogy talán túl későn, de végre tisztába ke­ rült saját magával. Azt tanácsolta Carole-nak, hogy ne taszítsa el magától végleg a bátyját, saját boldog­ talan gyerek- és fiatalkorát a lányéhoz hasonlította, és ez volt az a pillanat, amikor először látta éles megvilágításban a saját cselekedeteit is. Ha elűzi az életéből Clayt, óriási, hideg üresség marad csak a he­ lyén, amelyet semmiféle munkaláz vagy karrierimá­ dat nem fog többé betölteni. És mégis eltasztította a férfit, félelemből. Talán volt rá oka, talán nem, ki tudja? Most is azzal volt csak tisztában, hogy ha örökre elszakítaná magát Claytól, egész életének leg­ súlyosabb hibáját követné el. De lesz-e valaha is még egy második esélye? Va­ nessa a rácsoknak támasztotta fejét, szemét lehuny231

ta, szavak nélküli, néma fohász kavargott az elméjé­ ben. El Lobo terve végül is be fog válni. Tudta, hogy Clay megértette a két macskára tett utalást, de vajon fel tudja-e használni az információt, vagy kénytelen lesz úgy táncolni, ahogy El Lobo fütyül? Csak várt, várt, összefüggéstelenül imádkozott Clay életéért, és azért, hogy csak egyszer, egyetlenegyszer elmond­ hassa neki, mennyire szereti. Állt az ablaknál, leste az utcát, és reménykedett, hátha felbukkan valaki, elég közel ahhoz, hogy meg­ hallja a hangját, elég közel, hogy segíteni tudjon raj­ ta.

* Vanessának fogalma sem lehetett róla, hogy a jelleg­ telen autóban ülő két férfi valójában rendőr, csakúgy, mint a nem létező Angela lelkes rajongói. Távolabb, a látókörén kívül, egyenruhás rendőrök foglalták el óvatosan helyüket, a szemközti ház melletti csalitos­ ban pedig Clay lapult. Hideg volt a feje, nyugodt, érzelemmentes. Úgy érezte, mintha jeges tömböt hordozna a mellében, és csak ez segítette, hogy uralkodni tudjon rettegésén, amikor előkészítette a ház elleni támadást. Minden és mindenki a helyén volt már. Amikor Clay meghallotta a jelet, fejével odaintett a körülöt­ te lévő rendőröknek és rendőrnőknek. — Rajta! Az egész nagyon egyszerűen kezdődött. Azzal, hogy egyikük végigbaktatott a járdán, és bekopogta­ tott a főbejáraton.

232

David Golden rendszeresen elvitte a fődíjat a ka­ pitányság lövészversenyein. Fiatal volt, izmos, bo­ rostás arcával, kemény vonásaival igazi vagány, és most ráadásul nagyon kellemetlen szagot is árasztott magából. Mocskos ruhái csak még jobban alátámasz­ tották, hogy megrögzött narkósról van szó. Úgy dü­ löngélt a járdán, mintha már rendesen belőtte volna magát, és éppen a következő adagra lenne szüksége. Mikrofont viselt a testére erősítve, golyóálló mel­ lényt azonban nem volt hajlandó fölvenni. Az olyan vastag, közölte határozottan, hogy az égvilágon sem­ milyen ruha el nem leplezheti, és talán éppen azért hagyná majd ott a fogát. Bizonytalan léptekkel cammogott trágár feliratú, mocskos pólójában, bőrből készült motorosdzsekijé­ ben. A kabát elég nagy volt ahhoz, hogy eltakarja pisztolyát, amelyet hátul, a dereka mögött tűzött a nadrágjába. Ügyetlen mozdulatokkal próbálkozott, hogy megnyomja a csengőt, de többször is mellé­ nyúlt, és végül öklével kezdte püfölni az ajtót. Clay feszülten leste a lombok közül, amikor ki­ nyílt az ajtó, hallgatta a kábítószeres ügylet jól ismert szavait, amelyeket Dave mikrofonja zavartalanul közvetített az ő fülhallgatójába. A nappaliban összegyűlt fickók idegesek voltak, gyorsan nyélbe akarták ütni a dolgot, hogy minél előbb megszabaduljanak a küszöbön toporgó idegen­ től. Az idegességet persze bőven megmagyarázta csupán az a tény is, hogy a házban ott volt maga El Lobo. Clay nem hallott semmit, ami Vanessa jelen­ létére utalt volna.

233

Vanessa az ablaknál ácsorgott, amikor meghallot­ ta a kopogtatás zaját. Hirtelen csönd következett, az­ után sürgető, dühös hangok hallatszottak a nappali­ ból. Gyorsan a szoba másik sarkába szaladt, az ajtó­ hoz tapasztotta a fülét, és igyekezett, hogy harsogó szívdobogásán át is meghallja a beszűrődő neszeket. Ajka kiszáradt, torkát elszorította a félelem. Ha az ajtó előtt Clay áll, nyomban megölik... Ő pedig még csak ki sem juthat ebből az átkozott szobából, hogy segítsen neki! Szorosan odahajolt az ajtó szálkás deszkájához, és figyelt. Ha most kinézett volna az ablakon, láthatta volna, amint két rendőr bokortól bokorig kúszva odalopa­ kodik a hátsó bejárathoz, a többiek pedig állásokat vesznek föl a ház körül és az utca túloldalán. Vanessa ujjai megfeszültek az üres fiók peremén. A nappaliból erősebben hallatszottak a hangok, vitat­ kozás, veszekedés törhetett ki. Hirtelen lépések do­ bogása hangzott fel az előszoba másik vége felől, va­ laki elfutott a helyiség előtt, amelyben Vanessát őriz­ ték bezárva, és egyenesen a nappali felé tartott. A nő egészen odasimult a falhoz az ajtó mögött, szorosan markolta kezében a fiókot, és esengve re­ ménykedett, hogy a sors kegyelméből alkalmat kap arra, amire oly régóta vár. Meghallotta a lövések dördülését, és imádkozni kezdett. * Clay gyorsan, nesztelenül keresztülfutott az utcán, meg-megbújt a parkoló autók árnyékában, amíg csak el nem érte a kert szélét. Látta az ajtót becsukódni 234

Dave mögött, és izgatottan figyelte fülhallgatójában az adást. A szomszédos ház kertjéből nagy tűzerejű, infravörös célzóberendezéssel ellátott fegyverével mesterlövész fedezte Dave-et, de a világon semmi sem csökkenthette a borzalmas kockázatot, amelyet akkor vállalt, amikor a hátsó zsebe felé nyúlt, mint­ ha csak ki akarná fizetni a kokainos fiola árát, de he­ lyette előrántotta a pisztolyát. Dave kimondta a jelszót, amelyből a többiek tud­ hatták, hogy most ránt fegyvert, Clay pedig a ház felé rohant. — Rajta! — kiáltotta. Számos rendőr futott a nyomában, ahogy keresz­ tülvágott a letaposott füvön, és megállás nélkül, egyetlen rúgással betörte az ajtót. A deszka engedett, de visszapattant a falról, és nekicsapódott Clay vál­ lának. Észre sem vette az ütést. Pisztolya egyetlen emberre szegeződött: El Lobó­ ra, aki szája körül kis mosollyal figyelte Clayt. A többiek elrohantak mellettük a ház belseje felé, a rendőr és a bűnöző azonban ott álltak ugrásra készen, egymást lesve. Irtózatos gyűlölet láthatatlan fonala kötötte őket egymáshoz. Bár Clay soha még csak egy képet sem látott El Lobóról, abban a pillanatban fölismerte, amikor szembekerült ellenségével a mocskos szobában. Kö­ rülöttük őrjöngő zűrzavar kavargott — üvöltözés, dulakodás, néhány lövés, amely ártalmatlanul rom­ bolta a falat és az ócska bútorokat —, Clay és ellen­ fele azonban mozdulatlanul álltak, és csak méreget­ ték egymást. A nappaliban nyüzsgő tömeg varázsütésszerűen 235

szétoszlott, ahogy a tisztogató akció a ház távolabbi részei felé nyomult, Clay azonban egy pillanatra sem vette le szemét a banditáról. — Hol van?! El Lobo csak megvonta a vállát, még mindig fél­ mosollyal az arcán. — Nem tudom, miről beszélsz, haver. — Hol van?! — ismételte Clay, és hangja vérfagyasztóan nyugodt volt. El Lobo újra megrándította a vállát, és jobb keze lassan a dereka felé kúszott. — Csináld csak! — szólt halkan Clay, és szavai halla­ tán a mozdulat abbamaradt. — Húzd csak elő a fegy­ veredet! — A rendőr szája bősz mosolyra húzódott. — Bárcsak megtennéd! Nem is tudod, mennyire sze­ retném! El Lobo lassan távolabb emelte testétől a két ke­ zét, tenyerét kifelé fordítva. — Nekem ugyan nincs pisztolyom, haver... — A francokat nincs! Hazudsz! — Clay mereven tartotta a revolverét, egyenesen a kábítószeres banda főnökének szívére célozva. Ha lőnie kell, gyilkolni fog. Termetes rendőr lépett most be a konyha felől, és Clay odabiccentett a fejével. — Bilincseld meg, John, és tartsd szemmel! El Lobo nem is próbált tiltakozni, amikor a karját hátracsavarták, és csuklóján kattant a bilincs. Clay továbbra is mellének szegezte fegyverét, miközben John végigtapogatta a fickót. Rugós kést, revolvert, egy félautomata pisztolyt, vastag dollárköteget, és még több ampulla kokaint szedett el tőle. Clay szakértő szemmel vizsgálta a zsákmányt. 236

— Ki fogjuk szedni minden titkodat, barátocskám, és hosszú, hosszú időre lakat alá kerülsz! — Nézd csak, Clay! — John vaskos kulcscsomót mutatott fel, amely El Lobo egy másik zsebéből ke­ rült elő. — Nocsak! — Clay ügyes mozdulattal kapta el a kulcsokat, amikor John feléje hajította őket. — Na­ gyon hosszú időre! Van valami mondanivalód, mi­ előtt... — Clay! — A férfi villámgyorsan megfordult, amikor a nevét kiáltották. — Clay, gyere gyorsan!

* Lövések dörrenésétől, kiáltozástól, üvegcsörömpöléstől visszhangzott a ház. Vanessa megfeszült, ami­ kor eldübörögtek mellette a lépések, a lövöldözéstől pedig összehúzta magát a fal mellett. Hallotta, hogy valaki megáll odakint, az ajtó előtt. Hátrébb húzódott egy lépésnyire, magasba emelte a fiókot, szíve vadul kalapált, izmai görcsbe rándultak. Az ajtó beszakadt egy erőteljes rúgástól, Vanessa pedig a következő pillanatban előugrott mögüle, és a fiókkal teljes erőből lesújtott a férfi fejére, aki lövés­ re kész fegyverrel berobbant a szobába. Mintha lassított felvételen látná, Vanessa figyelte, ahogy a jövevény egy hosszú lépéssel közelebb ke­ rül, látta, ahogy saját kezében meglendül a fiók, néz­ te, ahogyan az széles ívben lecsap és pozdorjává zú­ zódik az ütéstől, amikor célba talál. A férfi, még mindig lassítva, megtántorodott, Vanessa felé for-

237

dult, majd magatehetetlen zsákként végigvágódott a földön. Vanessa izmai elernyedtek, kezéből kicsúsztak a fiók roncsai, és észrevétlenül hullottak a földre. Ő pedig rémülten, döbbenettől némán meredt a lábai előtt elterülő férfira. Chris Hays volt az. Közvetlenül Chris nyomában két egyenruhás rend­ őr rontott be a helyiségbe. Megbotlottak és félre kel­ lett ugraniuk, hogy el ne tapossák kollégájuk mozdu­ latlan testét. — Úristen... — A fiatalabbik döbbenten meredt Chrisre. Másikuk, az idősebb, akinek szemmel látha­ tóan már semmi sem tudott meglepetést okozni, el­ kapta Vanessa karját, nehogy ő is összeessen. Támo­ gatta, hogy meg bírjon állni rogyadozó lábain. — Miss Rice? — A nő gépiesen bólintott. Szeme óriásira nyílt, úgy leste Christ. A fiatalabbik rendőr letérdelt eszméletlen társa mellé, és finoman pofoz­ gatta az arcát, hogy magához térítse. — Jól van, Miss Rice? — kérdezte ekkor a mellette álló férfi. — Te-tessék? — Jól van? — ismételte a rendőr. — Nem sérült meg? — Nem, semmi bajom — felelte engedelmesen Vanessa, és hangja olyan színtelen volt, mintha egy beszélőgép szólalt volna meg helyette. — Nagyszerű! Akkor minden rendben. — A férfi még mindig karon fogva tartotta, most azonban átné­ zett a feje fölött az ajtó irányába, és kikiáltott a szo­ bák felé. — Clay! Clay, gyere gyorsan! — Clay? — Vanessa máris az ajtóhoz mozdult volna, de a rendőr erősen tartotta. — Nincs semmi... 238

— Mielőtt még befejezhette volna a kérdést, a férfi berohant, és anélkül, hogy odanézett volna, átugrot­ ta Chirst, aki még mindig a földön hevert. Alig egy­ két méternyire Vanessától torpant csak meg, és elkerekült szemmel nézett rá. — Clay! — suttogta hitetlenkedve a nő. Most, amikor lépni akart, megmentője útjára en­ gedte. Ó egy bizonytalan lépést tett Clay felé, lába alatt azonban imbolyogni kezdett a föld. Újra a férfi nevét suttogva, majd elvesztette az eszméletét.

15. fejezet Hatalmas tüsszentés jelezte, hogy Vanessa kezd ma­ gához térni. Clay a karjába támasztotta a nő megbicsakló fejét, másik kezével pedig elhajította az átható szagot árasztó, törött ammónia-ampullát. — Vanessa! — Megpaskolta a nő arcát. — Térj magadhoz, kedvesem! Nézz rám, drága! Ébredj föl, szerelmem! A nő összeszorította könnyes szemét, elfintorította az orrát, és meg egy óriásit prüszkölt. Clay zsebken­ dőt húzott elő, megtörölte Vanessa szemét, majd a kezébe nyomta, amikor nyúlkálni kezdett utána. Va­ nessa sokáig dörzsölte a szemét, és amikor végre ki­ nyitotta, a könnyek fátylán át Clay tekintetét pillan­ totta meg elsőként. — Clay! — suttogta elhalóan, bizonytalanul. — Igen, itt vagyok... A nő csak révedezett egy darabig, emlékezni pró239

bált. Szeme nagyra nyílt, felemelte a kezét, és reme­ gő ujjakkal végigsimított a férfi arcán. — Ó, Clay... — Elcsuklott a hangja, és zokogásba tört ki. Clay szorosan magához ölelte, arcát belefúrta a ha­ jába, Vanessát pedig rázta a sírás. A férfi tudta, hogy ezek megváltó könnyek, kinyílt a feszültség és a ret­ tegés biztonsági szelepe, s a nőnek most igazán szük­ sége van arra, hogy megölelje, és biztonságban érez­ hesse magát a karjai között. — Jól van, jól van, szerelmem! — suttogta újra meg újra. — Nincs semmi baj, véget ért már minden. Vanessa felcsuklott, erősen szipogott, majd fejét megemelve kutató pillantással nézett a férfi arcába. — Vége van? — Megtörölte szemét a zsebkendő­ vel. — Igen, vége. Elfogtuk őket, és neked nincs sem­ mi bajod. Vanessa a fejét csóválta, és próbálta fölfogni a szavak értelmét. — Mindet, mindet elfogtátok? — Igen. És hála istennek, veled sem történt sem­ mi baj! Most már biztonságban vagy! — Az ajtóban egy rendőr jelent meg, mondott valamit, de Vanessa nem értette. Clay felnézett. — Majd beszélünk a ka­ pitányságon. — És mi lesz Miss Rice-szal? — Odaviszem én magam. Kapaszkodj! — mond­ ta Clay Vanessának, mielőtt a karjába emelte volna. A nő súlyával együtt is könnyedén felállt, és kivitte a helyiségből. — Tegyél le, Clay! Tudok járni — bizonygatta

240

Vanessa, de tétova hangja meghazudtolta szavainak értelmét. — Viszlek! — De ez olyan kínos! Tudok... — Halgass el, és fogódzkodj erősen! Clay gyorsan keresztülvágott vele az omladozó há­ zon, amelyben most csak úgy nyüzsögtek a rendő­ rök, ujjlenyomatokat és bármi egyebet keresve, amely bizonyítékként alátámasztja majd a vádat. Többet is találtak, mintsem remélték volna, és Clay nyugodtan magukra hagyhatta őket, hogy végezzék a dolgukat. Úgy sietett könnyű terhével, hogy Vanessának nem is maradt más választása, mint az, hogy kapasz­ kodjon. Tényleg jobban szeretett volna a saját lábán menni, de be kellett ismernie, hogy remegő térdei megbicsaklottak volna alatta. A bejárathoz érve Clay keresztülküzdötte magát a szomszédok és más bá­ mészkodók tömegén, akik mind azért gyűltek össze, hogy tanúi legyenek a látványosságnak. Vanessa be­ lefúrta arcát a férfi nyakába, amikor kiáltások hang­ zottak körülöttük, és tapsorkán kerekedett. Clay szinte nem is tudta elég gyorsan elhurcolni. Tombolva robbant elő minden elfojtott félelme, Va­ nessa elrablói iránt érzett feneketlen gyűlölete. Vö­ röslő zúzódás éktelenkedett Vanessa arcán, egy má­ sik a homlokán, és mintha csak beverte volna, úgy megduzzadt az alsó ajka is. Vagy mintha megütötték volna. Clay lepillantott a sérülésekre, amelyek élénk színükkel teljesen kiríttak Vanessa bőrének halványságából, és a dühtől megcsikordultak a fogai. Anne kinyitotta előttük az egyik fekete-fehér rend241

őrkocsi ajtaját, és amikor Clay elhelyezte Vanessát az ülésen, a nő fölnézett rá. — Hová megyünk? — A kapitányságra, ha elég jól érzed magad. Val­ lomást kell tenned. Viszlát odabenn, Anne! — Anne becsapta az ajtót, és távolabb lépett. Csikorgó gu­ mikkal, a helybéli srácok tapsoló, zajos tetszésnyil­ vánítása közepette fordult meg Clay az autóval, el­ képzelhetetlenül szűk ívben, miközben a jobb oldali kerekekkel felfutott a járdára. Dübörögve repesztett végig a háztömb mentén az autópálya felé. Vanessa fáradtan kuporodott össze az ülésen, és összefonta maga előtt a karját. Clay látta, hogy megborzong. — Fázol? — Egy kicsit. A férfi lefékezett a következő útkereszteződésnél, és gyorsan kibújt a bőrzakójából. — Vedd magadra ezt! — Felsegítette Vanessára a kabátot, és szorosan összehúzta a nő álla alatt. — Köszönöm. — A bőr még mindig őrizte a fér­ fi testének melegét, és Vanessa hálásan burkolózott bele. — Nincs mit. Attól tartok, egy darabig még kény­ telen leszel ilyen vizes maradni. Csak akkor mehetsz haza, ha már fölvették a jegyzőkönyvet. — Oké — felelte a nő, majd elhallgatott. — És miről kell vallomást tennem? — Bűncselekményt követtek el a sérelmedre, úgy­ hogy részletesen el kell mondanod mindent, amire csak emlékszel. Mégpedig most, amíg friss az emlék. — Clay Vanessára pillantott, majd felhajtott az autó­ pályára, és halkan elnevette magát. — Kíváncsi len-

242

nék, tudta-e vajon El Lobo, mekkora fába vágja a fejszéjét, amikor elrabol téged! — Mire gondolsz? — A fiókos akciódra. Ott álltál készenlétben, és padlóra küldted az első fickót, aki belépett az ajtón. Kár, hogy éppen szegény Chris volt az... — Chris! — Vanessa a szája elé kapta kezét. — Szent isten! Teljesen megfeledkeztem róla! — Ne félj, ő bezzeg sohasem fog elfelejteni téged! Donaldson azt mondja, életében nem látott még olyan bamba meglepetést, mint Chris arcán, mikor a fiú meghallotta, hogy ki ütötte le! — De hát én nem is tudhattam, hogy Chris fog be­ jönni! — Vanessa kétségbeesésében eltakarta a sze­ mét. — Az ajtó mögött álltam, vártam, és amikor be­ rúgták, csak annyit láttam, hogy... hogy egy férfi jön pisztollyal! — jajongott. — Chris még csak nem is látta, ki csapta le! — Légy szíves, ne nevess, Clay! Ez egyáltalán nem vicces! — Na, ne tréfálj velem! Hetek óta nem röhögtem ilyen jót! — Clay sávot váltott, és a kijárat felé ka­ nyarodott. — Csapatostul özönlünk a megmentésed­ re, te pedig ott állsz egy fiókkal a kezedben, készen arra, hogy kibelezd az elrablóidat, és meglépj tőlük! Fantasztikus! — Hát én mindenesetre éppen elég borzalmasan éreztem tőle magam. — Vanessa elkínzottan húzta végig kezét az arcán. — Szegény Chris! Álmomban sem akartam volna... — hirtelen elhallgatott. — Jól van? Nem sérült meg nagyon? — Ami azt illeti, úgy fejbe kólintottad, hogy az

243

egy elefántnak is betett volna. De azért nincs semmi baja, csak a fejfájása fogja emlékeztetni rád egy da­ rabig. Vanessa összefonta a karját, és Clayhez fordult. — Abbahagynád végre a nevetgélést? Azzal a fi­ ókkal éppen téged is eltalálhattalak volna. A férfi szemében vidámság csillant. — Érdekes, ez eszembe sem jutott! Azt hiszem, örülhetek, hogy nem én törtem rád az ajtót. — Örülj is! — vágott vissza a nő. Clay rápillantott, majd újra előrenézett az útra. — Ez azt jelenti, hogy jobb lesz, ha szemmel tar­ talak, valahányszor csak egy fiókos szekrény közelé­ be mész? — Én a helyedben nem aggódnék emiatt. Aligha valószínű, hogy sor kerülne rá. Clay arcáról lehervadt a mosoly. — Örülök, hogy ilyen hamar magadhoz térsz a megpróbáltatások után. — Méghogy megpróbáltatások?! — Vanessa dü­ hösen fújtatott. — Ha csak egy fikarcnyi lehetősé­ gem is van, majd megmutattam volna én nekik, hol lakik az atyaúristen! Azzal a nyavalyás fiókkal éppen csak ki akartam egyenlíteni a számlát azért, amit ve­ lem tettek! — Miért, mit csináltak? — Clay behúzott a kapi­ tányság parkolójába, és nagy döccenéssel megállt. — Mi történt veled? — Először is takarót dobtak a fejemre, begyömö­ szöltek a kocsiba, és elraboltak! Képzeld csak! Gyű­ lölöm érte valamennyit! Bárcsak jól megkapnák érte a magukét! 244

— Fizikailag nem bántalmaztak? — Tulajdonképpen nem. — Vanessa megrándítot­ ta a vállát. — Néhány tiplit meg horzsolást szerez­ tem, és az önérzetem kapott egy jókora pofont. Az pedig legalább olyan rossz, mint az az ütés, amelyik a fejemet érte. — Más semmi? — Clay a nő arcát, szemét vizs­ gálta. — Nem, semmi egyéb. Clay tekintete hosszú másodpercekre rabul ejtette a nő szemét, és Vanessa egy pillanatig azt hitte, hogy a férfi mindjárt megcsókolja. Clay azonban csak pis­ logott, és hátradőlt az ülésen. Kihúzta a slusszkulcsot a gyújtáskapcsolóból, és kiszállt az autóból. — Akkor lássunk hozzá, hogy megkapják, amit megérdemelnek! — Bementek az őrszobára, Clay szorosan Vanessa mellett lépkedett. A banda jó né­ hány tagja ott volt már, és éppen a szokásos eljárást folytatták le velük, mielőtt elvitték volna őket a fog­ dába. Barátságtalan pillantásokat vetettek Vanessára. — Gyere! Ezek már nem árthatnak neked. — Clay a saját irodája felé kormányozta Vanessát. A nő együtt fordult vele, de azután hirtelen meg­ torpant. Erezte, ahogy karján összerándulnak Clay ujjai. El Lobo állt előttük, akit fényképezés és ujjle­ nyomatvétel után éppen a zárkába kísértek. Ugyan­ akkor vette észre a férfit, amikor az is őt. Megtorpan­ tak. Vanessa egyenesen állt, kihúzta magát, és szúró­ san nézett a gengszter szemébe. Tekintetük össze­ kapcsolódott, és lassan peregtek a másodpercek. Az245

után El Lobo mosolyogni kezdett, de a szeme hideg maradt. — Csodálom a bátorságát — morogta halkan, spa­ nyolul. — És milyen jó teste van! — Én viszont undorodom magától! — válaszolta mesterkélt szívélyességel, ugyancsak spanyolul Va­ nessa. — A testemhez pedig az égvilágon semmi kö­ ze! El Lobo meglepődött, azután nyersen felröhögött, az őrök pedig kivezették. Clay halk káromkodással ragadta karon Vanessát, és besietett vele az irodába. — Jól vagy? — Hát persze! — Vanessa fölnézett a férfi komor arcába — Miért ne lennék? — Nem ijedtél meg? — Féltem attól, hogy mekkora hatalma van a töb­ biek fölött, hogy milyen parancsokat hajtathat végre velük, de tőle magától egy cseppet sem tartottam. Clay egy darabig figyelmesen tanulmányozta a nő arcát. — Értem. — Dossziét húzott elő a fiókjából, majd az ajtóhoz lépett. — Beküldöm a hadnagyot meg egy gyorsírót. Nekik tegyél vallomást! — Te nem leszel itt? — Nekem is meg kell írnom a magam jelentését. Remélem, végzek, amíg te a hadnaggyal tárgyalsz. — Akkor jó. — Nem lesz semmi baj? — Clay a kilincs után nyúlt, és várt. — Á, dehogy! — Vanessa megpróbált úgy tenni, mintha ügyet sem vetne saját lelkének gyávábbik fe246

lére, amelynek igenis bátorítást jelentett Clay jelen­ léte. Nagy kislány vagyok már, biztosan tudok akkor is vallomást tenni, ha nem fogja a kezemet, gondol­ ta. Mike Garver hadnagy egyáltalán nem is volt ijesz­ tő. A vékony, korán kopaszodásnak indult, egyked­ vű férfi leginkább csak a kislányától tudott felélén­ külni. Közömbössége azonban szertefoszlott, amikor Vanessa elmondta, mit hallgatott ki az autóban. — Anacapa-sziget? — Garver hadnagy mohón előrehajolt. — Név szerint említették? — Igen. Anacapa, kedden éjszaka. — És ezt a maga füle hallatára mondták? — hitet­ lenkedett a férfi. — Azt hiszem, nemigen törődtek azzal, hogy ott vagyok. A hátsó ülésen hevertem, és a fejem pokróc­ ba volt bugyolálva. — Meg sem lepődött, hogy ilyen nyíltan beszélnek maga előtt a kocsiban? — Dehogynem. — Vanessa összekulcsolta ölében tartott kezeit, hogy úrrá legyen a remegésükön. — Úgy gondoltam, vagy azt hiszik, hogy még hallga­ tózni sem merek a félelemtől, vagy mindenképpen végeznek velem. — Nehezen bár, de sikerült a hang­ jának parancsolnia, Garver hadnagy mégis odanyúlt, és bátorítóan megveregette a kezét. — Ragyogóan csinálta a telefonban, amikor jelt adott! Lenyomoztuk a hívást, és amikor a cím egye­ zett az utcanévvel, amelyet maga adott meg, rögtön tudtuk, hol keressük a helyszínt. — Volt értelme annak, amit mondtam?

247

— Persze, Clay azonnal megértette. Szóval amikor odaértek a házhoz, bevitték magát? Vanessa beszámolt a történet folytatásáról, háta mögött pedig halkan kopogott a gyorsírógép. Amikor végeztek, Garver hadnagy komor elégedettséggel mosolygott rá. — Nagyon köszönöm, Miss Rice! Óriási segítsé­ get nyújtott, nagyobbat, mint hinné. Clay majd elme­ séli magának a részletetek, és értesítjük, amikor ta­ núskodnia kell. — Rendben. — Vanessa fölállt, és megrázta a hadnagy feléje nyújtott kezét. — Köszönöm! — Sajnos Clayre néhány percig várnia kell. Hozhatok addig esetleg egy kávét vagy valami mást? — Igazából... — Vanessa szomorúan elmosolyo­ dott — ...a retikülömet szeretném visszakapni, ha egyáltalán megtalálták. Biztosan az iskola mögötti úton ejtettem el, amikor bedobtak az autóba. — Mindjárt utánanézek! — A hadnagy kilépett az irodából, és amikor visszajött, kezében az átázott, formáját veszített fekete táskát szorongatta. — Ezt találták a hátsó úton. Ellenőrizné a tartalmát, hogy nem hiányzik-e valami? Bár a retikülön látszott, hogy aligha kerül már hordható állapotba, a tartalmának semmi baja sem volt. Még a bankjegyek is szárazak maradtak a pénz­ tárcában. — Minden megvan. Megmutatná nekem, hol van a mosdó? Tíz perc magány nagyon jót tett Vanessának. Cso­ dálatos érzés volt megmosni az arcát, megfésülköd-

248

ni, és amikor kissé kisminkelte magát, majdnem em­ beri ábrázata lett. Mégis, amikor visszament Clay irodájába, érezte, hogy a szemhéja egyre súlyosabb lesz, karja, lába zsibbadni kezd. Hajnali fél ötkor Clay ott találta Vanessát a széken ülve, karját párnaként a feje alá téve; a nő mélyen aludt. A hazafelé vezető úton is végig szundikált, és még akkor is félálomban volt, amikor Clay óvatosan feltámogatta a lépcsőkön a bejárati ajtóhoz. A keleti hegyek mögül éppen felcsillant a napsugár, amikor a férfi óvatosan letette Vanessát a heverőre, és a kony­ hába indult, hogy kávét főzzön. Clay arra számított, hogy a nő nyomban újra álom­ ba merül, ehelyett azonban ásítozva és szemét dör­ zsölgetve utánament a konyhába. — Azt hittem, alszol. — Clay vizet öntött a kávé­ főzőbe, majd bekapcsolta. — Nem sok értelme lenne, úgyis reggel van már. — Vanessa kihúzott magának egy széket, lerogyott, az asztalra támaszkodott, és hatalmasat ásított. — Ágyba kellene bújnod, hogy kipihend magad — mondta gyengéden Clay. Vanessa a szörcsögő masina felé biccentett. — Nyilván ezért főzöd a kávét is. — Nekem egész jó ötletnek tűnt — védekezett Clay vállvonogatva. — Az alvásnál mindenesetre tényleg jobb. Most már úgysem tudnék aludni, az agyam egyfolytában akörül forog, ami történt. — Igen, ekkora izgalom után nehéz megnyugodni. — Izgalom?! — A nő hangtalanul nevetett. — Az 249

az izgalom, amikor hullámvasúton utazik az ember! Ez viszont maga volt az őrület! Clay kiöntötte a kávét, és odavitte a csészéket az asztalhoz. — Szeretnél beszélni róla? Vanessa belekortyolt a forró italba, és boldogan érezte szájában a koffein élénkítő ízét. — Nem is tudom... Még mindig annyira zűrzava­ ros minden, hogy nehezen tudom helyére rakni a dol­ gokat. — Először mindig így van. Hatalmas, értelmetlen kavarodás az egész, csak később tisztul le. — Az egyetlen, ami most is tökéletesen világos, hogy mennyire féltem. — Vanessa letette a csészé­ jét, és kezét a szemére szorította. — Dühös vagyok magamra, amiért hagytam, hogy megfélemlítsenek, hiszen éppen ezt akarták. Rettegést akartak okozni, és sikerült is nekik. — Ne, Vanessa, hagyd abba! — Clay lehúzta a nő kezeit az arcáról, és tenyerébe fogta őket. — Nagyon is megvolt rá minden okod, hogy félj. Az lett volna az abnormális, ha meg sem ijedsz! — Borzalmasan éreztem magam! — Vanessa megmarkolta a férfi kezét. — A félelem, a düh, a re­ ménytelen tehetetlenség... — Azért ne mondd, hogy csak kucorogtál a sarok­ ban, és gyűrögetted a zsebkendődet! — mosolygott rá Clay. — Készenlétben álltál, hogy agyonüss vala­ kit a fiókoddal. — Igen — felelte elgondolkozva a nő. — Így volt... — Fürkésző pillantással nézett Clayre. — Mondd csak, Chris jól van? 250

— Ó, pompásan! Csak egy tipli nőtt a fején, ennyi az egész. Az önérzete azonban súlyosan meg­ sérült. — Pedig én igazán nem akartam! — Majd csak túljut rajta! És legközelebb talán óvatosabb lesz egy kicsit, amikor beront egy idegen szobába. — Na igen... — Vanessa elmosolyodott magában, és kinézett az ablakon a hajnal sugaraiba. — Tudod, mi volt az, amitől igazán tartottam? — Hm? — Úgy értem, persze, féltem, hogy El Lobo meg­ gyilkoltat az embereivel, meg hogy vajon kitalálode, hol vagyok, kijutok-e onnan és a többi... De tudod, mi volt az, amitől tényleg, igazán tartottam? — Még az előbbieknél is jobban? Mi volt az? — Hogy mit fogsz szólni, amikor megtudod, hogy nem vártam meg Anne-t, hanem egyedül visszamen­ tem az iskolába. — Vanessa megrázta a fejét. — Ar­ ra gondoltam, hogy nagyon is jól járok, ha ezért a butaságomért csak ordítozni fogsz velem. Válaszul a férfi szája fanyar mosolyra húzódott. — Ezt meg is tenném, csak az az érzésem, hogy te már megelőztél. Valószínűleg mindennek elmond­ tad magad, eszement idiótának, címeres ökörnek és hasonlónak. — Tanulmányozta egy darabig Vanessa arcát. — Nem igaz? — Talán nem pontosan ugyanezekkel a szavakkal, de a lényeg stimmel — mosolygott a nő. — Féltem — szólt Clay. Nem viszonozta a mo­ solyt, arckifejezése komor volt. Odanyúlt az arcához, és ujja hegyével könnyedén megérintette a nő jobb 251

oldali járomcsontját. Itt érte Vanessát az ökölcsapás, és a hatalmas zúzódás lángolóan vöröslött. — Fél­ tem, hogy nem érek oda időben, és nem tudom meg­ akadályozni, hogy kárt tegyenek benned. És tényleg nem sikerült. — Könnyedén végigsimította Vanessa duzzadt ajkát. — Ki tette ezt veled? — Nem tudom. — A nő megrántotta a vállát. — Takaró volt a fejemen, nem láttam. A legtöbb sérülést úgy szereztem, hogy elestem vagy nekimentem vala­ minek. Csak egyetlenegyszer ütöttek meg. — Az is pontosan eggyel több a kelleténél. — Clay az ujjai közé fogta Vanessa állát, és komoly te­ kintettel maga felé fordította az arcát, hogy jobban lássa. — Biztos, hogy jól vagy? — Semmim sem tört el. — Vanessa belesimította arcát a férfi tenyerébe, és Clay ujjai cirógatni kezd­ ték a bőrét. Azután a férfi távolabb húzódott, — És a zúzódások? — kérdezte. — Majd begyógyulnak. Először azonban egy jó forró fürdőt szeretnék, az sokat segítene! — Persze... Ne félj, nem fogok ordítozni veled. Van elég bajom saját magammal is! — Magaddal? Ugyan mi? A férfi hangja mély volt és önvádtól rekedtes, ami­ kor megszólalt: — Az, hogy igazad volt. Énmiattam kerültél ve­ szélybe. Nem vigyáztam eléggé. Veszélynek tettelek ki, ezért még sokáig fogom hibáztatni magam. — De én akkor sem okollak téged semmiért — mondta halkan a nő. Clay nagyot sóhajtott. — Nem érdemlem meg, hogy ilyen kedves legyél, 252

Vanessa! Tegnap este másra sem tudtam gondolni, csak arra, amiket te mondtál nekem, és hogy semmi­ be vettem a félelmeidet. — Megfogta a nő kezét, le­ hajtotta a fejét, és arcát Vanessa tenyerébe fektette. — Soha életemben nem féltem még annyira, mint tegnap este. Uralkodni próbáltam magamon, az érzé­ seimen, de csak egyetlen dologra bírtam gondolni, arra, hogy mi történhet veled. — Újra fölemelte a fe­ jét, és mélységes mély aggodalommal tekintett a nő szemébe. — Szeretlek, Vanessa! Tudom, hogy nem akarod ezt hallani, de akkor is igaz, és el sem tudom képzelni, hogyan élhettem volna tovább, ha veled... — bizonytalanul kereste a kifejezést — ...történik valami. — Clay... — Igen? — Volt még valami, amitől féltem. — Micsoda? Vanessa lassan felpillantott, és belenézett a férfi szemébe. — Meg akartam mondani neked valami nagyon fontosat, és féltem, hogy soha nem lesz már alkal­ mam rá. — Mit akartál mondani? — Clay odébb csúsztat­ ta a kezét, és hüvelykujjával cirógatni kezdte Vanes­ sa puha, meleg tenyerét. — Azt akarom... — hangja elcsuklott, és meg kel­ lett köszörülnie a torkát —, azt akarom mondani ne­ ked... hogy nagyon szeretlek.

253

16. fejezet Másodpercekig egyikük sem mozdult, lélegzetviszszafojtva vártak. Clay ujjai alig észrevehetően öszszébb szorultak Vanessa keze körül. — Mit mondtál? — Azt, hogy nagyon szeretlek — suttogta elbi­ zonytalanodva a nő. Clay nem mozdult, csak ült tovább, és olyan tekin­ tettel fürkészte Vanessát, amelyből az képtelen volt bármit is kiolvasni. — Miért? Nem, erre a reakcióra a nő egyáltalán nem számí­ tott. Meglepetten pislogott. — Hogyhogy miért? — Azért, mert tegnap este még, a kórház előcsar­ nokában azt mondtad, hogy félsz, és semmiféle kap­ csolatot sem akarsz velem. Nem szerettél, és nem bíztál az érzelmeidben. Akkor hát miért? — Mert tévedtem. Tegnap arról beszéltem Carolenak, hogy nem szabad az embereket ellökni magunk­ tól. Nagyon bölcs tanácsokat adtam neki, és amikor eljöttem tőle, rá kellett jönnöm, hogy némelyiket akár én magam is megfogadhatnám. Ő a bátyját ta­ szította el, mert félt a fájdalmaktól, én pedig téged, mert féltem... — Azért van a kettő között némi különbség. Te at­ tól féltél, hogy lelőnek vagy elrabolnak, és volt is rá okod. Vanessa a fejét rázta. — A törődéstől féltem, az összetartozástól. Nem, mégsem. A szerelemtől. 254

— És most? — Clay mohón leste a választ. — Most... — Vanessa mély lélegzetet vett — ...még jobban félek attól, hogy mi lesz, ha kizárom az életemből a szerelmet. Ha téged zárlak ki az éle­ temből. — Szorosan megmarkolta a férfi kezét. — Szeretlek, Clay! — Én is... — Clay lassan fölemelkedett a székről, és magával húzta a nőt — ...nagyon szeretlek téged, Vanessa Rice! Keze feljebb csúszott a nő karján, a vállán, megsi­ mogatta a nyakát, majd beletúrt a hajába. Lehajolt, följebb emelte Vanessa arcát, tenyerébe fogta, és las­ san, finoman, óvatosan megcsókolta az ajkát. Tétova mozdulat volt, szinte félénk. Az ajkuk összeért, elhúzódott, újra egymáshoz tapadt, megint szétvált. Vanessa pillája lassan felnyílt, belenézett Clay szemébe, majd lehúzta magához a férfi fejét, hogy újra megcsókolja. Mintha ez a mozdulat szabadjára engedte volna a Clayben felgyülemlett érzelmeket, magához rántotta Vanessát, szorosan, szinte erőszakosan, száját az aj­ kára tapasztotta, és félresöpörte mindazt a félelmet és magányt, amelyet át kellett élniük, hogy átvegye helyét a szerelem és az élet biztonsága. A csók egyre hevesebb lett, mélyebb, hosszabb. Másik, újabb csókba folyt át, majd egyre újabbakba, ahogy a szájuk kétségbeesetten, mohón falta a mási­ két. Vanessa lábujjhegyre emelkedett, testét odafe­ szítette a férfihoz, egészen odasimult hozzá. Tarkó­ ján és derekán érezte a férfi kezét, ő pedig viszonzá­ sul beletúrt a hajába. Légzése szakadozottá vált, szí255

ve vadul kalapált, felemelte az arcát, és teljesen át­ adta magát Clay csókjainak. A férfi volt az, aki először vett erőt önmagán. El­ szakította száját Vanessa ajkáról, és fejét odahúzta a vállára. A nő érezte Clay dübörgő szívverését, egye­ netlen légzését. Clay belecsókolt a hajába, és hatal­ masat sóhajtott. — Már nem bíztam benne, hogy valaha is ezt fo­ god mondani. — Én sem. — Vanessa hátrahúzódott, épp csak anynyira, hogy fölnézhessen a férfi arcába. — De anynyira jólesik kimondani. Szeretlek, szeretlek, Clay! — Én is szeretlek téged, Vanessa! — A férfi szé­ lesen elvigyorodott, azután kiáltozni kezdett. — Sze­ retlek, szeretlek, nagyon szeretlek! — De Clay! — Vanessa ijedten ugrott egyet. — Mi ütött beléd?! — Legszívesebben fölmennék a háztetőre, ahogy a régi filmekben csinálják, hogy onnan ordítsam be­ le a világba! Hirdetéseket adnék föl, és füstcsóvával írnám az égre! Vanessa jókedvűen kacagott. — Nem is tudtam, hogy ilyen romantikus vagy. Ez ugyanaz a Clay Williams lenne, aki csak úgy rám pa­ rancsolt Pamela esküvőjén, hogy táncoljak vele? — Nahát, pedig az volt csak az átkozottul roman­ tikus! Valósággal levettelek a lábadról! — Átkozottul romantikus? — ismételte a nő. — Nem hiszek a fülemnek! — Pedig higgyél csak nyugodtan, szerelmem! — Clay újból átkarolta a nő derekát, és olyan szorosan húzta magához, amennyire csak bírta. — De ha már 256

nem akarod, hogy az égre írjam, hát jó, lemondok ró­ la, ha... Vanessa bekapta a csalit. — Ha micsoda? — Ha beéred egy házassági értesítéssel az újság­ ban! — A rákövetkező néma csöndben Vanessa érezte, hogy arcából kiszalad a vér. Eddig beleka­ paszkodott a férfiba, de most egyszeriben taszigálni kezdte. Kitépte magát a karjából, hátralépett, és he­ vesen rázta a fejét. — Mi a baj, Vanessa? — Házasság? — kérdezte elvékonyodott, reszkető hangon a nő. — Össze akarsz házasodni velem? — Igen! — Clay félrehajtotta a fejét, hogy jobban belelásson Vanessa arcába. — Mi ebben olyan külö­ nös? — Csak... — A nő ügyetlenül vállat vont. — Va­ lahogy sohasem jutott eszembe, hogy férjhez men­ jek. — Jó, de miért nem? Vanessa hosszú másodpercekig a szőnyeg mintái­ ra függesztette tekintetét, majd fölnézett. — Gyere, menjünk be! — A férfi előtt lépett be a nappaliba, és a sarokban álló kis íróasztalhoz tartott. Kihúzta a fiókját, sok lapból álló, kék borítóba kötött iratot húzott elő. Clayhez fordult, és odanyújtotta ne­ ki. — Tessék! — Mi ez? — Clay átvette, és lassan belelapozott. — Rajta! Olvasd el! Clay különös vonakodással pillantott az első oldal­ ra. Válóperes határozat. 257

Válóperes határozat. Felkapta a fejét, és hitetlenkedve nézett a nőre. Az lassan bólintott. Clay kisimította a lapot, és olvasni kezdett. Vilá­ gos, egyértelmű szöveg volt, az állt benne, hogy egy tíz évvel korábbi időpontban Jerome Hicks és Vanes­ sa Rice-Hicks házasságát a bíróság felbontotta. Vanessa Rice-Hicks... Clay csak bámult, bámult a kezében tartott papírra, és nem akart hinni a szemé­ nek. De igaz volt mégis: aláírt, lepecsételt, iktatott, hivatalos okirat bizonyította, hogy Vanessa egyszer már házasságban élt, és elvált. — Te férjnél voltál? — Nagyon régen... — Vanessa figyelte a Clay ál­ lán meg-megránduló izmot. — És mennyi ideig? — Körülbelül egy évig. — Azután elváltatok. De miért? — Az egész házasság egy nagy tévedés volt. So­ ha nem lett volna szabad bekövetkeznie. — Miért, mi történt? Vanessa moccanás nélkül állt egy darabig, azután a heverőhöz lépett, és egyenes tartással, mereven le­ ült. Nem nézett rá Clayre. — Azt hiszem, meséltem már neked, hogy nem volt szép gyermekkorom. A szüleim már negyvenes éveikben jártak, amikor én megszülettem. Fogalmam sincs, miért lett egyáltalán gyerekük, hacsak nem ar­ ra gondoltak, hogy egy kisbaba majd boldoggá tud tenni két alapvetően tönkrement embert. — Nem így történt? — Persze, hogy nem. — Vanessa a fejét rázta. —

258

A gyerek semmiképpen nem felelős mások boldog­ talanságáért, de azt hiszem, mégis állandóan engem hibáztattak. — Elhallgatott, és homlokára szorította a kezét. — Ó, mennyire próbálkoztam pedig! De so­ ha nem voltam elég okos, elég szép, elég jó... Túl kö­ vérnek tartottak, a jegyeimet túl rossznak, nem csi­ náltam meg, amit akartak tőlem, vagy nem elég gyorsan. Boldogtalan, komor emberek voltak, én pe­ dig szomorú gyerek. — Továbbra is lehunyta a sze­ mét. — Alig vártam már, hogy kikerüljek a szülői házból. Amikor Jerry megkérte a kezemet, ez mene­ külést jelentett, én pedig megragadtam az alkalmat. — Vanessa elfintorodott. — Nem hangzik valami jól, igaz? Nem voltam hozzáillő feleség, ő pedig nem volt megfelelő férj a számomra, és mindennek tete­ jébe, még csak szerelmesek sem voltunk. Olyan lett nekem, mint az apám. Ő akart a ház ura lenni, egy olyan feleséggel az oldalán, aki lesi minden óhaját. Egy álló éven át próbálkoztunk, de nem ment a do­ log. Ő is felismerte, én is rájöttem, befejeztük. — Csak ilyen egyszerűen? — Csak ilyen egyszerűen. — Vanessa felnézett. Tekintete fátyolos volt, de határozott. — Ez volt a helyes döntés. — Mit csináltál ezután? Hazamentél? Vanessa elmosolyodott, de szemében nem volt vi­ dámság. — Nem, dehogy! Inkább éhen haltam volna. Az­ után, hogy úgy küszködtem a kiszabadulásért, képte­ lenség lett volna visszamenni. — Hát mit csináltál? — Először is munkába álltam. Az volt a legfonto259

sabb, mert nem maradt semmi pénzem. És persze is­ kolai végzettségem sem volt, de keményen tudtam dolgozni. Pincérnő lettem, és albérletben laktam. Amikor összegyűjtöttem egy kis pénzt, felvételiztem az ápolónőképzőbe. — Szóval ápolónő akartál lenni? — Nem különösebben... Nem szoktad nézni az új­ ságok apróhirdetéseit? Mindig rengeteg állás van bennük ápolónők számára. Találtam egy olyat is, amelyikben ösztöndíjat ígértek az ápolónőképzőbe jelentkezőknek, én pedig megpróbáltam. Egyáltalán nem karriervágyból, hanem azért, hogy biztosítsam a megélhetésemet. Miután hónapokig szolgáltam fel szendvicset meg palacsintát, rájöttem, hogy talán más is lehetséges. — Így lettél ápolónő. — Igen, és nagyon megszerettem! Lehet, hogy vé­ letlenül csöppentem bele, de az ápolástant mintha egyenesen nekem találták volna ki. Kegyes volt hoz­ zám a sors?.. A sors meg az apróhirdetések. — De miért nem beszéltél nekem erről? — Nem is tudom... — Vanessa a homlokát ráncol­ ta. — Mit kellett volna mondanom? Azt, hogy: „Légy szíves, add ide a sót, ja, és mellesleg egyszer már férjnél voltam"? — Szemét a férfi arcára füg­ gesztette, majd lemondóan vállat vont. — Nem akar­ talak szándékosan becsapni, Clay! Egyszerűen csak olyan régen történt már, és annyira semmi közöm az egészhez. Mintha egy régi filmet néznék, vagy arra gondolnék, mi minden történt egy lánnyal, akit vala­ ha ismertem. Csakhogy én már nem vagyok az a 260

lány, Clay. Alig emlékszem rá, milyen volt. Az egész nem fontos. — Nem értem, hogy lehet a házasság egyáltalán bármi más, mint fontos! — Nem érted? — Vanessa szomorúan elmosolyo­ dott. — Nem is tudom... — Clay lassan közelebb jött, és leült a nő mellé. Megfogta a kezét, sokáig nézte, és simogatta a tenyerét. — Talán valamit mégis ér­ tek. — Végighúzta ujját Vanessa apró barázdákkal tördelt életvonalán. — Azt értem, hogy az élet vál­ tozhat, néha lassan, fokozatosan, máskor egy-két pil­ lanat alatt. Azt is értem, hogy most visszagondolva úgy tűnik neked, valaki más élte le az életednek azt a részét. — Akkor most már látod, miért félek a házasság­ tól? — Nem, azt nem! — A nő el akarta húzni a kezét, Clay azonban nem engedte, erősebben tartotta. — Fel tudom fogni, hogy a házasságba menekültél az otthoni elviselhetetlen helyzetből, azt is, hogy ku­ darcnak bizonyult, de ennek semmi köze kettőnkhöz! — Nézd, Clay, én nem akarok megélni még egy ilyen kudarcot! — Vagyis a házassággal van bajod, nem énvelem? Vanessa döbbent arccal nézett a férfira. — Hogy érted ezt? Most Clay volt az, aki elfordította a tekintetét. — Azt mondtad, nem akarod, hogy bármi közünk is legyen egymáshoz, ameddig én rendőr vagyok. Meg azt, hogy nem tudnál együtt élni a foglalkozá­ sommal. 261

— Sok mindent mondtam, Clay — Vanessa az aj­ kába harapott —, de tegnap volt elég időm gondol­ kozni, és... — Folytasd! — sürgette a férfi. — Azt mondtad, lépjek ki a kapitányságról, mert veszélyes. Hogy irat­ kozzam be a jogra. Egyiket sem tettem meg, és most mégis képes lennél elfogadni? Vanessa kihúzta ujjait a férfi kezéből, és végigsi­ mított Clay karján. Érintése ösztönösen is gyengéd volt, kedves. — Azt hittem... — kezdte, de elakadt a hangja, és újra bele kellett vágnia. — Régen azt hittem, hogy erre semmi szükség. Ha szakítunk, ha nem találko­ zom veled, akkor semmi közöm többé a pályádhoz, a foglalkozásodhoz, akár veszélyes, akár nem. — És akkor tényleg mindegy lenne már. — Biztos vagy benne? — kérdezte a nő. — Lehet, hogy most felállsz, kimész az ajtón, soha többé nem látlak, a félelem azonban örökre velem maradna, minden nap minden egyes percében. Tegnap éjjel féltem, hogy mi lesz velem, de még sokkal jobban aggódtam temiattad. Rájöttem, hogy most már min­ dig ugyanígy féltenélek. Nem választás kérdése ez most már a számomra, hanem tény. Csak aközött vá­ logathatok, hogy veled élek és úgy félek, vagy pedig nélküled és úgy. — Elhallgatott, a férfi arcába nézett. — Nincs harmadik lehetőségem. Clay egy darabig fürkészte Vanessa tekintetét, az­ után zsebre vágta a kezét, és az ablakhoz ment. Ki­ bámult a városra, és percekig állt mozdulatlanul. — Akkor hát szeretsz, a foglalkozásom sem zavar már többé, de félsz feleségül jönni hozzám? — kér262

dezte végül. — Ez nekem túl magas, Vanessa! — A nőhöz lépett, megragadta a vállát, és szorosan magá­ hoz húzta. — Szeretlek és kívánlak! Azt akarom, hogy a feleségem legyél, Isten és az egész világ szí­ ne előtt! Veled szeretnék élni, azt akarom, hogy gye­ rekeket szülj nekem, és vigyázni akarok rád, amikor ősz hajú kis öregasszony leszel! — Már most is őszülök... — suttogta Vanessa. Clay végigsimított ujja hegyével az ezüstös tin­ csen. — És milyen jól áll neked! Ne taszíts el magadtól! A nő felnézett Clayre, és érezte, hogy szemét csípni kezdik a könnyek. — Én is ugyanezeket szeretném, de nem tudom, hogy vajon... — Én sem tudom — vágott szavába a férfi. -— Senki sem tudhatja, mit hoz a jövő. Azt sem, hogy milyen férj válik majd belőlem. Annyit tudok csak, hogy megpróbálok mindenben olyan lenni, amilyen­ nek te látni szeretnél! Mindent megteszek, hogy bol­ dog légy, Vanessa! — Ujja hegyével megemelte a nő állát, és mélyen a szemébe nézett. — Megpróbálod te is? Vanessa elfordította a tekintetét. — Félek... — Én is. — Te? — Vanessa döbbenten nézett Clayre. — Úgy bizony, én is, a nagy, böhöm zsaru! — Még egy hajszálnyival följebb emelte Vanessa arcát, amíg az ajka már-már hozzáért az övéhez. — Mi lesz, ha nem bírlak majd boldoggá tenni téged? Mi lesz, ha igazából mégsem én kellek neked? Fogal263

mam sincs egyikről sem, de tudom, hogy meg kell próbálnom! Ennél többet úgysem tehetünk soha. Lehajolt, és finoman megcsókolta Vanessát. A könnyek, amelyek eddig csak csípték a nő szemét, most áradni kezdtek lehunyt szemhéja mögül, és ő önfeledten átadta magát a csóknak. Már nem akart óvatos lenni, nem akart elmenekülni; nem akart sem­ mi mást, csak Clayt. A férfi úgy tartotta a karjaiban, mintha attól félne, ha most elengedi, örökre elveszí­ ti. De Vanessa egyszer csak elszakította a száját a férfiétól. — Tudod, Clay... — szólalt meg csöndesen. — Igen? — Clay visszafojtotta a lélegzetét. — Én is ugyanazokat a dolgokat akarom, amelye­ ket te: a gyerekeket, a hosszú életet és az őszhajú öregséget. — Hát akkor? — Akkor, azt hiszem, nincs más választásom, mint hogy hozzád menjek feleségül. Clay másodpercekre elnémult. — Tényleg? — suttogta aztán. — Igen... Igen, igen! — Vanessa hirtelen végtele­ nül könnyűnek érezte magát. Nem is értette, miért tartott ilyen sokáig, amíg rájött, mit kell tennie. Clay túláradó szívvel kapta a karjába a nőt. — Életem! Egyetlen szerelmem! — dadogta. Vanessa még soha nem volt ilyen boldog. Csak nézte, nézte Clayt, szemében végre az öröm könnyei csillogtak, és úgy érezte, mintha újra kezdődne az élete. 264

Utószó — Megkérhetlek, hogy ezt elolvasd? — Persze! — Vanessa a háta mögé gyűrte a pár­ nákat, felült, és nekidőlt az ágy támlájának. Ölébe ej­ tette a képes folyóiratot, és elvette Claytól a sűrűn te­ legépelt papírlapokat. — De az igazat szeretném majd hallani! — A fér­ fi kibújt rendőrakadémiai emblémás trikójából. — Ha vacak, mondd meg nyugodtan! Vanessa rápillantott Clay meztelen mellkasára, és elmosolyodott. — Ígérem, hogy brutálisan őszinte leszek! Oké? — Áll az alku! — Clay megoldotta nadrágja dere­ kát, és kibújt belőle. — Gondolod, hogy végzel, amíg én letusolok? — Biztosan, ha végre hozzáfoghatok. — Már itt sem vagyok! A férfi elindult a fürdőszoba irányába, de megtor­ pant, amikor Vanessa utánaszólt. — Clay! — Tessék! — Azért szerintem kivehetnéd a ceruzát a füled mögül tusolás előtt! — Miféle ceruzát? — Clay a fejéhez kapott, és már meg is találta. — Nesze! — Az ágy felé hajítot­ ta, és Vanessa könnyedén elkapta. — Legalább lesz mivel megjegyzéseket firkálnod a margóra. — Menj már végre fürödni! — Vanessa belete­ metkezett az olvasásba. Clay törülközőt csavart a derekára, amikor később előbújt, egy másikkal pedig a haját szárította. Vanes265

sa ekkor már térdére fektette a papírlapokat, és me­ rengve nézett maga elé. — Ennyire rossz? — Clay még egyszer, utoljára megdörzsölte a haját, azzal a komód tetejére hajítot­ ta a törülközőt. — Tessék? — Vanessa föleszmélve nézett körül. — Nem is hallottalak. — Azt látom! — szólt Clay, és a papírok felé in­ tett. — Ennyire rossz? Vanessa végigsimított rajtuk az ujjával. — Te magad is tudod, hogy nem. — Odébb húzó­ dott, hogy helyet adjon maga mellett a férfinak. — Fantasztikus tehetséged van az íráshoz, Clay! — Megértetted? — Hogyne! — Vanessa fölkapta a lapokat, és a férfi felé legyintett velük. — Még én is megértettem, pedig tudod jól, hogy az ilyen jogi szövegek felőlem akár kínaiul is lehetnének. — Na, én sem jeleskednék, amikor a lázlapokat kellene kibogarászni. — Persze — mosolygott Vanessa. — Tréfán kívül, Clay, ez nagyon jó! Tiszta, világos, logikus eset­ elemzés, olyan, hogy még egy hozzám hasonló jogi analfabéta is fel tudja fogni. — Lehet, hogy most még jogi analfabéta vagy, de mire elvégzem az egyetemet, majd csak kiműve­ lődsz! Ha elolvasod az összes elemzésemet, és meg­ hallgatod az érveléseimet, pontosan ugyanannyit fogsz tudni, mint én magam. Ami egyébként igen méltányos is, hiszen végül is te voltál az, aki boga­ rat ültetett a fülembe, hogy iratkozzam be a jogra. 266

— Clay! — Vanessa türelmesen várt, amíg a férfi ránézett. — Nem bánod, hogy ennyire erőltettem? — Az istenért, dehogy! - Clay félretolta a papirokat, megtámaszkodott a matracon, és a nő fölé ha­ jolt. Ujjaival gyengéden beletúrt Vanessa hajába. — Réges-régen letettem már az egykori álmomról, csak te beszéltél rá, hogy vegyem ismét fontolóra. Még azt is a te ösztökélésedre találtam ki, hogy miből le­ hetne fedezni a költségeket. Ha te nem vagy, álmom­ ban sem jut eszembe, hogy tanácsadói munkát vál­ laljak a rendőrségen arra az időre, amíg tanulok. Azt sem tudom, hogyan köszönjem meg neked! — Nincs semmi köszönnivalód! — Vanessa meg­ simogatta a férfi arcát. — Nekem sem fordult meg a fejemben, hogy előadhatok csupán elméleti tárgyakat is addig, amíg a gyerekünk olyan kicsi, hogy nem ci­ pelhetem magammal. Add csak ide szép sorjában mindig az elemzéseidet, legalább tudni fogom, miről beszélsz majd, amikor megnyitod a saját ügyvédi irodádat. — Akkor már éppenséggel együtt is vezethetjük: „Williams és Rice-Williams, köz- és váltóügyvé­ dek." — Vagy beiratkozol te is az ápolónőképzőbe, és akkor így hangzana: „Williams és Rice-Williams, képesített ápolástani oktatók kft. — Lehetne praktikusabban is: „Dr. Clay Williams és Dr. Vanessa Rice-Williams..." — Tudok mást... — A nő mosolygott, és ujját fi­ noman végighúzta a férfi ajkán. — Csak úgy egysze­ rűen: te meg én... Ehhez mit szólsz? 267

Clay gyorsan megcsókolta, de mielőtt még a nő vi­ szonozhatta volna, el is húzódott tőle. — Van neked egyáltalában fogalmad arról, hogy milyen gyönyörű vagy, ahogy itt ülsz és vársz rám? Vanessa szelíden, elnézően mosolygott. — Kedves tőled, hogy így hízelegsz. — Megvere­ gette domborodó hasát. — A paplan sok mindent el­ takar! — Nincs neked semmi rejtegetnivalód! — Clay le­ húzta a nő hálóingének vállpántját, és megcsókolta bársonyos bőrét. — A pocakoddal együtt vagy gyö­ nyörű! — Na persze! — Vanessa gyászosan arrafelé pis­ logott, ahol egykor karcsú dereka volt. — Egyenesen káprázatos vagyok! Úgy érzem magam, mint egy partra vetett bálna. — Igenis szép vagy, és nekem nagyon tetszel! — Clay Vanessa keblei közé fúrta arcát, és végigszima­ tolta közöttük az édes illatú völgyet. — Hallom a szívverésedet... — Újra végigsimított szájával a hal­ mok között, és Vanessa szíve hevesebben lüktetett. — Vajon mikor fogom hallani ifjabb Williamsét is? — Valószínűleg akkor, amikor már megszületett. — Vanessa megsimogatta a férfi haját, majd újra sa­ ját testére pillantott. — Lassan teljesen elformátlanodom... — Fel a fejjel! — Clay szeretettel megpaskolta nö­ vekvő gyermeküket. — Már csak három hónap, és vége. — Még három hónap! — Vanessa színpadiasan felnyögött, és szeme elé kapta a kezét. — Túl sem fogom élni! 268

— Dehogynem! — Clay fölemelte a fejét, lassú mozdulattal lehúzta Vanessa másik válláról is a pán­ tot, és ujjai lassan megindultak a nő keblei felé. Va­ nessa lélegzete elakadt, szíve egyre gyorsabban vert. A férfi mellkasához nyúlt, és tenyere alatt megérez­ te erős, gyors, izgatott szívverését. — Tudok vala­ mit, amivel egész jól elüthetnénk az időt — suttogta a férfi, és halk nevetéssel a karjába kapta Vanessát.

ISBN 963 7597 18 2 Felelős kiadó a kiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Ballér Judit Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós Szedte az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó fényszedő üzeme Megjelent 13,8 (A/5) ív terjedelemben Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda A nyomdai megrendelés törzsszáma: 7919.66-14-2 Készült Debrecenben, az 1992. évben Felelős vezető: György Géza